KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER
HAL CLEMENT Az elveszett rakéta
TUDOMÁNYOS FANTASZTIKUS REGÉNY KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1978 A FORDÍTÁS AZ ALÁBBI KIADÁS ALAPJÁN KÉSZÜLT: HAL CLEMENT: MISSION OF GRAVITY DOUBLEDAY AND COMPANY, 1954. PYRAMID BOOKS, NEW YORK, 1976. FORDÍTOTTA: BORBÁS MÁRIA AZ UTÓSZÓT KUCZKA PÉTER ÍRTA (c) Borbás Mária, 1978 Hungarian translation
1. TÉLI VIHAR A szél, akár valami élőlény, úgy száguldott végig az öblön. Foszlányokra szaggatta a víztükröt, nemigen lehetett megállapítani, hol végződik a tenger, hol kezdődik a légkör; akkora hullámokat korbácsolt fel, hogy úgy látszott, ha elérik a Bree-t, elsodorják, mint valami kis szilánkot. De még félméternyire se duzzadtak a hullámok, s már foghatatlan permetté szakadoztak. Csak a permet érte Barlennant, amint a Bree tatfedélzetén kuporgott. Hajóját már jóval előbb biztonságban partra vontatták; szinte abban a pillanatban, amint bizonyos volt benne, hogy télire itt marad. De azért akárhogyan is, kissé kényelmetlenül érezte magát. Tengeren feleakkora hullámokat se látott soha, de valahogy az se nyugtatta meg. hogy a súlytalanság, amelynek következtében a hullámok ilyen magasra emelkednek, megakadályozza, hogy komoly kárt tegyenek a hajóban, ha netán egészen idáig felcsapnának. Barlennan ugyan nem volt különösen babonás, de a Világ Pereméhez ennyire közel mit lehet tudni, mi történik. Még a bármiféle számítgatásra alkalmatlan, fantáziátlan legénységet is olykor-olykor mintha elfogná a nyugtalanság. Üldözi őket a balszerencse, suttogták – akármi lakozik is a Peremen túl, és küldözgeti ezer meg ezer mérföldnyire a világra a rémületes téli szélviharokat, aligha örül, ha megzavarják. Ahányszor baleset érte őket, mindig megindult a suttogás – márpedig baleset bőven akadt. A parancsnok jól tudta, hogy mindenki könnyen hibázik, ha egy kiló tíz dekát nyom a hetvenöt helyett, amihez világéletében hozzászokott; de ahhoz, hogy ezt felfogja valaki, műveltség kell vagy legalábbis logikus gondolkodás. Még Dondragmer is, aki pedig igazán tudhatná... Barlennan hosszú teste megfeszült, és már-már elüvöltötte magát, pedig jóformán fel sem fogta, mi történik két pallóval odébb. Az első tiszt úgy látszik épp most akarta ellenőrizni az egyik árboc tarcsköteleit, és hála a majdnem-súlytalanságnak, teljes hosszában felmagasodott a fedélzeten. Lélegzetelállító látvány volt, ahogy ott tornyosult, veszedelmesen ingadozva hat hátsó lábán, habár a Bree legénysége már nagyjából megszokta az efféle trükköket. Barlennant nem is ez hökkentette meg. Ha valaki egy kilót nyom, és nem kapaszkodik semmibe, elfújja az első szellő; márpedig fél tucat járólábbal nemigen lehet kapaszkodni. És ebben a szélviharban... De Barlennan hiába is ordított volna – hallani sem lehetett. Már mászott is át az első gerendán, ami a tett színhelyétől elválasztotta, amikor észrevette, hogy az első tiszt több szál kötelet is erősített a maga szíjszerszámához meg a fedélzethez, és legalább olyan biztonságosan oda van erősítve, mint maga az árboc. Barlennan megnyugodott. Tudta, miért csinálja ezt Don: egyszerűen így bizonyítja megvetését az iránt – akármi legyen is –, ami ezt a vihart kelti, és magatartásával a legénységre akar hatni. Derék fickó, gondolta Barlennan, és megint az öbölnek szentelte figyelmét.
Senki meg nem tudta volna mondani, pontosan hol van most a part. Vakító fehér permet örvénylett, kavarodott a majdnem fehér homokkal, és mindent eltakart, ami száz méternél messzebb volt. Lassan már magát a hajót is alig látta, mert a szél metáncsöppeket vert az arcába, körülbelül olyan erővel, mintha puskagolyók volnának; aztán szétmázolódtak a szemhéján. De legalább a fedélzet szilárd a lába alatt, mint a szikla; könnyű ugyan a hajó, de nem fog elszállani. Bajos is volna, gondolta komoran a parancsnok, amint a tucatnyi kábel jutott az eszébe, melyek a hajót a mélyre süllyesztett horgonyokhoz meg a partot pettyező alacsony fákhoz erősítették. Bajos is volna – de nem lehetetlen, és nem ez volna az első hajó, amely eltűnik, miután ennyire közel merészkedett a Peremhez. Talán a legénység nem is alaptalanul gyanakszik a Repülőre. Végtére is valóban ez a különös lény beszélte rá, hogy maradjon itt télre, méghozzá úgy, hogy nem is ígért semmiféle védelmet a hajónak meg a legénységnek. De persze ha a Repülő el akarná őket pusztítani, könnyebben és biztosabban megtehetné, nem kellett volna őket rábeszélni a dologra. Ha az az óriás szerkezet, amelyet vezet, a Bree fölé kerül, könnyen végezhet velük, még akár itt is, ahol a súlynak oly csekély a jelentősége. Barlennan gondolatai más mederbe tértek; az ép ösztönű meszklinita természetes borzongásával iszonyodott attól, hogy bármi valóban szilárd kerüljön akár csak átmenetileg is fölébe. A legénység még idejekorán a védőponyvák alatt keresett menedéket – amikor a vihar istenigazában rájuk tört, már az első tiszt sem dolgozott. Mindenki jelen volt; Barlennan megszámlálta a védőponyva alatt domborodó kupacokat, amíg még látta az egész hajót. A vadászok idejében visszatértek; nem volt szükségük a Repülő figyelmeztetésére, hogy vihar közeleg. Az elmúlt tíz napban senki sem távolodott el öt mérföldnél messzebb a biztonságot jelentő hajótól, ily csekély súllyal öt mérföldet megtenni semmiség. Tartalékuk persze bőségesen volt; Barlennan nem volt ostoba, és ügyelt rá, hogy a legénysége se legyen az. Azért a friss étel egészen más. Vajon meddig köti őket ide ez a vihar? – töprengett. Ezt nem lehetett az előjelekből kiolvasni, ha mégoly biztosan jelezték is magát a vihart. Habár a Repülő talán tudja. A hajóval egyelőre mást nem tehetnek; beszél inkább azzal a fura teremtménnyel. Barlennan még most is hitetlenkedve pillantgatott a szerkentyűre, amit a Repülőtől kapott, és szüntelenül igyekezett meggyőződni róla, hogy az vajon mit is tud. A szerkentyű ott hevert a maga külön kis védőponyvája alatt, Barlennan mellett, a tatfedélzeten. Láthatólag tömör tömb, körülbelül nyolc centi a hossza, négy-négy a szélessége, magassága. Sima felületének egyik végén áttetsző folt, olyan, mint egy szem, és láthatólag úgy is működik. Különben nincs is más rajta, csak az egyik hosszú lapján egy kicsi, kerek nyílás. A tömb arccal felfelé hevert, a "szem" kissé kidudorodott a védőponyva alatt. Maga a ponyva természetesen hátszél iránt nyílt, úgyhogy az anyagot a szél rátapasztotta a gép lapos felületére.
Barlennan a ponyva alá dugta karját, és addig tapogatózott, míg a nyílást meg nem találta; abba aztán beillesztette ollóját. Mozgó része nem volt a szerkentyű belsejének, se kapcsoló, se gomb, de ez nem zavarta – ugyanis hasonló szerkentyűvel még sosem találkozott, mint ahogy nem ismert se hőelemes, se fotocellás, se hálózatról táplált adó-vevőt. Tapasztalatból tudta, hogy ha a nyílásba valami fényáthatatlant dugnak, arról a Repülő nyomban tudomást szerez, és tudta azt is, hogy ő akármit csinál, úgysem tudja kisütni, hogyan történik ez. Mintha navigációra próbálnának tanítani egy tíznapos gyereket, gondolta néha fanyarul Barlennan. Értelmes lény – és ez a tudat olykor megnyugtatta –, de jó pár évnyi tapasztalata hiányzik. – Itt Charles Lackland – szólalt meg hirtelen a gép, félbeszakítva a parancsnok gondolatmenetét. – Te vagy, Barl? – Itt Barlennan, Charles. – A parancsnok már elég folyékonyán beszélte a Repülő nyelvét. – Örülök, hogy hallom a hangodat. Nos, igazunk volt ezzel a szellőcskével? – Akkortájt jött, ahogy mondtad. Egy pillanat... igen, havat is hozott. Nem is vettem észre. De port még nem látok. – Majd jön az is. A vulkán körülbelül tíz köbmérföldnyit szórt a levegőbe, és ez napok óta terjed. Barlennan nem felelt. Még nem sikerült ugyanis megegyezniük a vulkán tekintetében, mert az Meszklinnek olyan pontján volt, amely Barlennan földrajzi ismeretei alapján nem létezett. – Azon törtem a fejemet, Charles, meddig tart a vihar. Úgy tudom, a tieid fölülről is látnak, tudniuk kell hát, hogy mekkora. – Máris baj van? Még csak most kezdődik a tél. Ezer meg ezer nap, mire kikerülünk innen. – Ezt értem. Élelmünk van elegendő, már ami a mennyiséget illeti. Persze néha jólesnék valami friss, és azért lenne jó előre tudni, mikor küldhetünk ki vadászokat. – Aha! Sajnos, ezt nagyon-nagyon óvatosan kell időzíteni. Tavaly télen nem voltam itt, de úgy tudom, ebben az évszakban jóformán szüntelenül dúl a vihar ezen a vidéken. Jártál már valaha az egyenlítőnél? A minél? – Az egy... gondolom, ezt nevezitek „Perem"-nek. – Nem, ilyen közel még sosem voltam, és nem tudom, hogyan kerülhetne bárki is közelebb. Szerintem, ha még messzebb kimerészkedünk a tengerre, a súlyunk maradékát is elveszítjük, és kirepülünk a semmibe. – Tévedsz, ha ez megvigasztal. Ha tovább mentek, visszanyeritek a súlyotokat. Most is rajta vagytok az egyenlítőn, a súly itt a legkisebb. Ezért jöttem én is ide. Most már látom, miért nem akarod elhinni, hogy messze északra föld van. Azt hittem, csak a nyelvi nehézségek miatt nem érted, mikor először került szóba a dolog. Most van idő; leírnád nekem, mi az elgondolásod a világ természetéről? Vagy van talán térképed is?
– Van itt egy Kupa a tatfedélzeten. De sajnos most nem látni, mert a nap épp lement, és az Esstes fénye nem hatol át a felhőkön. Majd ha felkel a nap, megmutatom. A síktérképeimmel nem megyünk sokra, mindegyik csak résztérkép, nem adnak átfogó képet. – Na jó; amíg a napkeltére várunk, elmondanád, hogyan képzeled a dolgot? – Nem biztos, hogy meg tudom magyarázni a ti nyelveteken, de megpróbálom. Az iskolában azt tanultuk, hogy Meszklin hatalmas, mély kupa. A fenék közelében a legsűrűbb a lakosság, ott a legnagyobb a súly. A filozófusok szerint a súlyt egy nagy, sík lap vonzása okozza, amelyen Meszklin nyugszik; minél jobban megközelítjük a Peremet, annál kisebb a súlyuk, mivel annál jobban eltávolodunk a laptól. Azt senki sem tudja, hogy maga a lap min nyugszik; erről a kevésbé civilizált fajták körében jó néhány különös hiedelem él. – Ha a filozófusaitok nem tévednek, akkor nektek fölfelé kellene másznotok, valahányszor távolodtok a középponttól, és az óceánok mind lecsorognak a legmélyebb pontra – vélte Lack-land. – Kérdezted ezt már filozófustól? – Srác koromban láttam egy képet az egész micsodáról. A tanárunk mutatott egy ábrát: soksok vonal jött fölfelé a lapról, befelé hajolt, aztán pontosan Meszklin közepe fölött összetalálkozott. A tanár azt magyarázta, hogy a súly a vonalak mentén hat, nem függőlegesen a lap irányában. Nem értettem teljesen, de úgy éreztem, rendben van. Azt mondták, az elmélet igazolást nyert, mert a térképen a földmérők által megállapított távolságok megegyeznek az elméleti távolságokkal. Ennyit még én is értek, és ez jó bizonyítéknak tűnik. Ha az alakja nern olyan, amilyennek hiszik, a távolságok biztosan összegabalyodnának mindjárt a kiindulópont után. – Helyes. Látom, a filozófusaitok jártasak a mértanban. Csak azt nem értem, miért nem jöttek rá, hogy két idom is van, amely a megfelelő távolságokat adná. Hát nem látod, hogy Meszklin felszíne lefelé hajlik? Ha az elméletetek helyes, a látóhatár a fejetek fölött volna. Ehhez mit szólsz? – Azt, hogy ott is van. Ezért tudják még a legprimitívebb törzsek is, hogy a világ kupa alakú. Csak itt kint, a Perem közelében látszik másnak. Gondolom, a fény teszi. Végtére a nap itt még nyáron is felkel és lenyugszik, és nem csoda, ha minden egy kicsit furának hat. Hiszen úgy látszik, mintha a... hogy is mondtad? A látóhatár közelebb volna északhoz és délhez, mint kelethez és nyugathoz. Keletre és nyugatra sokkal távolabbról észre lehet venni a hajót. A fény teszi? – Hm! Erre pillanatnyilag kissé nehezen tudnék válaszolni. – Barlennan nem ismerte kellően a Repülő beszédmodorát, nem észlelte a hangjában bujkáló nevetést. – Én sosem jártam a felszínen távol a... khm!... a Peremtől, és személy szerint nincs is rá módom. Nem tudtam, hogy minden olyannak látszik, ahogy az imént leírtad, és e pillanatban nem is tudom, miért kellene olyannak látszania. Remélem, meglátom, mihelyt elviszed azt a rádió-videokészüléket a mi kis kirándulásunkra.
– Boldogan meghallgatlak, ha megmagyarázod, miben tévednek filozófusaink – mondta udvariasan Barlennan. – Persze ha hajlandó vagy megmagyarázni. De közben nagyon örülnék, ha megmondanád, mikor csillapul egy kissé ez a vihar. – Néhány percbe beletelik, míg adást kapok a tooreyi állomásról. Úgy napkelte táján megint hívlak. Akkor meg tudom adni az előrejelzést, és elég világos is lesz, hogy megmutathasd a Kupátokat. Helyes? – Nagyszerű! Várok. – Barlennan lekuporodott a rádió mellé: körülötte vijjogott a vihar. A páncélos hátán csattanó metángolyók nem zavarták ; magasabb szélességnél sokkal komiszabbak. Néha elsöpörte a finom ammóniapermetet, ami megült a fedélzeten, de ez csekélység volt – eddig legalábbis. Tél derekára, úgy öt-hatezer nap múlva, a nap felolvasztja az anyagot, aztán hamarosan megfagy megint. Az a lényeg, hogy a folyadékot távol tartsa a hajótól, vagy megfordítva, mire megint megfagy, különben Barlennan legénysége vagy kétszáz pallót tördelhet le a partról. A Bree nem afféle folyami teknő, hanem jókora óceánjáró. A Repülőnek ígérete szerint néhány perc kellett csak, és már meg is szerezte a kért tájékoztatást. Hangja megint felhangzott a piciny hangszóróból, mihelyt az öböl fölött a felhőket megvilágította a felkelő nap. – Sajnos, igazam volt, Barl. Nem várhatunk enyhülést. Jóformán az egész északi féltekén, ami persze neked nem mond semmit, olvad a jégtakaró. Mint hallom, a viharok egész télen kitartanak. Magasabb déli szélességeken azért követik egymást ritkábban, mert a Coriolis-elhajlás szilánkokra tördeli őket, mihelyt elhagyják az egyenlítőt. – A micsoda?... – Ugyanaz az erő, amelynek hatására az elhajított lövedék észrevehetően balra tart. A ti körülményeitek között ugyan még sosem láttam, de ezen a bolygón biztos, hogy balra tart, – Mi az az „elhajított"? – Uramisten, hát nem használtuk még ezt a szót?! Hisz láttalak ugrani – uramisten, dehogyis! –, amikor fenn jártál nálam látogatóban a kunyhómban. Emlékszel erre a szóra? – Nem. – Nos, „hajítani" annyit jelent, hogy fogsz egy tárgyat, felemeled, és erősen ellököd úgy, hogy egy bizonyos távolságot megtesz, és csak akkor esik le a földre! – Értelmes országokban nem csinálunk ilyet. Itt sok mindent meg lehet csinálni, ami ott vagy lehetetlen, vagy nagyon veszedelmes. De ha odahaza „elhajítanék" valamit, az igen valószínű, hogy ráesne valakire, méghozzá valószínűleg rám. – Ha jól meggondolom, ez csakugyan veszedelmes. A három G elég komisz itt az egyenlítőn, de a sarkokon közel hétszáz. Na mindegy! Ha találsz egy tárgyat,
amely elég kicsi ahhoz, hogy el tudd hajítani, miért nem tudod elkapni, vagy legalábbis miért nem tudsz ellenállni a becsapódási erőnek? – Nehéz elképzelni ilyen helyzetet, de azt hiszem, meg tudok felelni a kérdésedre. Mert nincs időm rá. Ha valamit elejtenek, akár hajítják, akár nem, földet ér, mielőtt még megakadályozhatnám. Felemelni és odébb vinni valamit más, és mászni más; hajítani és ugrani? – pedig egészen más. – Értem... legalábbis azt hiszem. Mi nagyjából kész ténynek vettük, hogy a ti reakcióidőtök arányos a nehézkedésctekkel, de most már látom, hogy ez emberközpontú elgondolás. Azt hiszem, most már értem. – Amit a szavadból megértettem, az ésszerűen hangzott. Mindenesetre nyilvánvaló, hogy másmilyenek vagyunk; hogy mennyire másmilyenek, azt valószínűleg sosem fogjuk pontosan tudni. Annyira semmiképpen sem különbözünk, hogy ne tudnánk beszélgetni, és szívből remélem, kölcsönösen hasznos megállapodásra jutunk. – Ebben egészen biztos vagyok. Megjegyzem, ennek érdekében el kell hogy mondd, hova akarsz elmenni, nekem pedig meg kell mutatnom a térképeiden, hogy én hova szeretném, ha elmennétek. Megnézhetnénk most azt a Kupát? A videokészüléknek elegendő a fény. – Persze! A Kupa a fedélzetbe van süllyesztve, nem lehet elmozdítani. A gépet kell úgy elhelyeznem, hogy láthasd. Várj egy pillanatig. Barlennan átaraszolt a pallón egy kisebb ponyvával lefödött helyig; menet közben a fedélzeti kötélbakokba kapaszkodott. Hátrahúzta a ponyvát, aztán visszament, négy kötelet megerősített a rádió körül, mindegyiket egy-egy csomóponton elhelyezett kötélbakhoz rögzítette, levette a rádió védőponyváját, és nekilátott, hogy átszállítsa a fedélzeten. A rádió lényegesen többet nyomott Barlennannál, ha a kiterjedése jóval kisebb volt is, de mindenáron meg akarta akadályozni, hogy elszálljon. A vihar egyáltalán nem hagyott alább, maga a fedélzet is bele-beleremegett. A rádió szemét úgy állította be, hogy szinte a Kupát érintette, a másik végét peckekkel feltámasztotta, hogy a Repülő föntről belelásson. Ő maga a Kupa túloldalán helyezkedett el, és megkezdte a magyarázatot. Lackland akarva-akaratlan elismerte, hogy a Kupa belsejében levő térképet logikusan szerkesztették, és a maga módján pontos. Hajlata szorosan követte a bolygóét, mint ahogy ezt várta is – a fő tévedés abban állt, hogy a Kupa homorú volt, összhangban a bennszülöttek elképzelésével világuk alakjáról. Mintegy tizenöt centiméter volt az átmérője, mélysége a középpontban nagyjából három és fél centi. A térképet átlátszó fedél védte – Lackland megítélése szerint jég –, egy szintben a fedélzettel. Ez némileg gátolta Barlennant, hogy a részleteket megmutogathassa, de hiába, nem mozdíthatták el, mert akkor a Kupát pillanatok alatt belepte volna az ammóniahó. Szélvédett helyeken így is meggyűlt. A part viszonylag tiszta maradt, de Lackland is, Barlennan is el tudta képzelni, mi történik a parttal párhuzamos déli dombok túlsó oldalán. Barlennan titokban örült,
hogy tengerész. Aligha lenne jó mulatság pár ezer napig szárazföldön utazni ezen a vidéken. – Igyekeztem naprakész állapotban vezetni a hajóutat feltüntető térképet – mondta a parancsnok, amikor letelepedett a Repülő szemével szemben. – A Kupában nem is próbáltam változtatásokat eszközölni, mert a felfelé vezető úton feltérképezett terület nem elég kiterjedt ahhoz, hogy látsszék is. Részletesen aránylag keveset mutathatok, de nagy általánosságban meg tudom mutatni, hova akarok eljutni, mihelyt innen kikerülünk. Valójában nem érdekel különösebben. Adni-venni bárhol tudok, és ebben a pillanatban élelmen kívül alig van valami a fedélzeten. Mire vége a télnek, abból se sok marad. Azóta, hogy beszéltünk róla, úgy tervezem, hogy egy darabig elcirkálgatok az alacsony súlyú területen, és növényi termékeket veszek fel, olyasmit, ami itt nem kapható, de amit a délebbre élők nagyra becsülnek, mert kedvező hatással van az étel ízére. – Fűszerféléket? – Ha így híják az effélét, akkor azt. Már szállítottam és kedvelem az ilyen árut. Egyetlen hajórakományon szépen lehet keresni, mint általában minden olyannal, aminek az értékét nem annyira a haszna, mint a ritkasága határozza meg. – Ezek szerint mihelyt felveszed az árut, nagyjából mindegy, hogy merre mentek? – Így van. Tudomásom szerint a te küldetésed a Középpont közelébe visz bennünket, és ez remek! Minél délebbre megyünk, annál magasabb árakat érhetek el, s az, hogy az út olyan hosszú, nem lehet különösebben veszedelmes, hiszen megállapodásunk értelmében segítesz nekünk. – Úgy van! Akkor rendben! Bár örülnék, ha meg tudnánk állapodni a fizetésedben, hogy ne fecséreld az idődet fűszergyűjtögetésre. – Nos, ennünk azt kell. Azt mondod, a ti testetek más, tehát más az élelmetek is, úgyhogy mi nem tudunk a tieteken élni. Fémekre vagy egyéb nyersanyagra nincs szükségem; s ha van, könnyen meg tudom szerezni magam is. A legjobban azt szeretném, ha megkaphatnánk néhány gépeteket, bár te azt mondod, azokat újra kellene szerkeszteni, hogy a mi körülményeink között működhessenek. Az adott körülmények között úgy látszik, hogy az eddigi megállapodásunk a lehető legjobb. – Igaz. Még ezt a rádiót is erre a munkára konstruálták, és nem is tudnátok megjavítani. A tieidnek, ha nem tévedek, nincsenek hozzá szerszámai. De azért az út során erről még beszélhetünk; talán megtudunk egymásról egyet-mást, s találunk rá valami lehetőséget. – Minden bizonnyal – felelte udvariasan Bar-lennan. Azt a lehetőséget, hogy netán az õ tervei sikerülnek, természetesen nem említette. A Repülő aligha helyeselte volna.
2. A REPÜLŐ A Repülő előrejelzése bevált; vagy négyszáz nap telt el, mire a vihar érezhetően alábbhagyott. Ezalatt a Repülő öt ízben beszélt Barlennanhoz rádión, mindegyik alkalommal rövid időjárásjelentéssel kezdte, és egy-két napon át általánosabb társalgással folytatta. Barlennan, amikor megtanulta a különös teremtmény nyelvét, és meglátogatta az öböl menti „Hegy"-en az előretolt állását, még nem észlelte, hogy milyen különleges és szabályos az életrendje; most azonban rájött, hogy a Repülő nagyjából előre meghatározható időközben alszik vagy eszik, mintegy nyolcvannapos ciklusokban. Barlennan nem volt filozófus – maga is osztozott az általános meggyőződésben, amely a bölcselőket a gyakorlattól elszakadt álmodozóknak tekintette –, és ezt a tényt egyszerűen úgy könyvelte el, mint egy furcsa, de kétségtelenül érdekes teremtmény jellegzetes tulajdonságát. Meszklini gondolkodásmódjával nem következtethetett olyan világ létezésére, amely mintegy nyolcvanszor hosszabb idő alatt fordul meg a tengelye körül, mint az övé. Lackland ötödik jelentkezése eltért az előzőktől, és számos okból kellemesebb is volt. A különbség részben annak a ténynek volt tulajdonítható, hogy váratlanul történt, kellemessége pedig annak, hogy az időjárásjelentés ezúttal kedvező volt. – Barl! – A Repülő nem vesztegette az időt, tudta, hogy a meszklinita mindig a rádió hallókörzetében tartózkodik. – Néhány perccel ezelőtt jelentkezett a tooreyi állomás. Viszonylag tiszta terület közeledik felénk. Nem tudta biztosan, milyen lesz a szél, de látja a földet, a látási viszonyok tehát meglehetősen jók. Ha a vadászaid ki akarnak menni, alig hinném, hogy elfújná őket a szél, persze ha várnak még húsz-harminc napig, míg elvonulnak a felhők. Azután úgy száz napig nagyon jó időnk lesz. Ha nem, idejében értesitenek, hogy az embereid vissza tudjanak térni a hajóra. – De hogy kapják meg a figyelmeztetésedet? Ha velük küldöm ezt a rádiót, nem tudok veled beszélni a mindennapi dolgokról, akkor pedig igazán nem tudom... – Gondoltam rá – szakította félbe Lackland. – Azt hiszem, az lenne a legokosabb, ha feljönnél ide, mihelyt egy kicsit csendesedik a szél. Kaphatsz tőlem még egy készüléket, nem is ártana, ha lenne nálad egypár. Úgy tudom, veszedelmes lesz az út, amelyre készülsz, arról nem is beszélve, hogy hosszú. Harminc-egynéhány ezer mérföld toronyiránt; hogy hajóval és szárazföldön mennyi, azt még kiszámítani sem tudom. Lackland hasonlata némi késedelmet okozott. Barlennan természetesen sosem hallotta még a „toronyiránt" kifejezést, s hogy megértse, először a „torony" szó jelentésével kellett megismerkednie. A „légvonalban" szóval sem mentek valami sokra; Barlennan ugyanis sehogy sem tudta elképzelni, hogy a maga erejéből bármiféle élőlény hogyan repülhet – hisz már a hajítás fogalmával is csak nehezen tudott megbirkózni –, és a gondolat borzalommal töltötte el. Arról már volt
alkalma megbizonyosodni, hogy Lackland tud a levegőben közlekedni, de ez annyira idegen volt számára, hogy jóformán nem is hitte el. Lacklandnek ezzel számolnia kellett. – És még valami – mondta. – Mihelyt annyira kitisztul, hogy biztonságosan partra szállhatunk, lehoznak egy lánctalpast. Ha látod, hogyan száll le a rakéta, talán jobban hozzászoksz a repülés gondolatához. – Lehetséges – felelt bizonytalanul Barlennan. – Nem biztos, hogy látni akarom, amikor leszáll. Egyszer már ugyanis láttam, és... na, legalább azt nem akarom, hogy a legénységből bárki jelen legyen. – De miért? Gondolod, úgy megrémülnének, hogy nem vehetnénk hasznukat? – Nem. – A meszklinita őszintén válaszolt. – Azt nem akarom, hogy lássák, én mennyire megijedek. – Parancsnok, igazán meglepsz. – Lackland tréfálni próbált. – No mindegy, megértlek, és hidd el, a rakéta nem röpül fölétek. Ha a kupolám fala mellett vársz, magad is hallhatod, hogy rádión irányítom a pilótát. – De mennyire jön közel a fejünk fölé? – Meg se közelít, nyugodj meg! Az én biztonságom is attól függ, nemcsak a ti nyugalmatok. Ahhoz, hogy ezen a világon leszálljon, még itt, az egyenlítőnél is meglehetősen nagy a légnyomás. Nem szeretném, ha kupolán trafálna, elhiheted. – Jól van. Megyek. Azt mondod, jó volna, ha lenne még egypár rádiónk. Mi az a „lánctalpas", amit az előbb említettél? – Egy gép; az fog engem a szárazföldön szállítani, ahogy benneteket a tengeren a hajó. Néhány nap múlva meglátod. Vagy néhány óra múlva. Barlennan elfogadta az új szót. A megjegyzés eléggé érthetőnek hangzott: – Megyek. Meglátom – hagyta rá. A Repülő barátai Meszklin belső holdján pontosan jósoltak. A taton kuporgó parancsnok mindössze tíz napkeltét számlált, mire a köd gyérülni kezdett, a szél csökkent, és mindez a vihar közelgő középpontját jelezte. A maga tapasztalata alapján hajlamos volt elhinni, hogy a Repülő igazat mondott: a nyugalmas időszak alig százkétszáz napig tart csak. Akkor egy füttyentéssel – Lackland dobhártyája megpattant volna belé, ha egyáltalán meghall ilyen magas rezgésszámot – a parancsnok felrezzentette legénységét, és már osztogatta is a parancsokat: Két vadászegységet alakítunk egyidejűleg. Az egyiket Dondragmer vezeti, a másikat Merkoos; mindketten kilenc-kilenc embert visznek magukkal. Én itt maradok a hajón, és én irányítom a vadászatot, mert a Repülőtől kapunk még néhány beszélőgépet. Mihelyt kitisztul az ég, elmegyek értük a Repülő Hegyére; a beszélőgépeket meg egyéb szükséges holmit Fentről hozzák a Repülő barátai, ezért a visszatérésemig mindenki a hajó közelében marad. Távozásom után harminc nappal tervezzük az indulást. – Kapitány úr, okos dolog, hogy olyan korán elhagyja a hajót? Erős lesz még a szél. – Az első tiszt kipróbált jó barát volt, kérdése nem volt szemtelen, habár jó
néhány parancsnok súlyos függelemsértésnek tartotta volna, ha az alárendeltjei kétségbe vonják józan ítélőképességét. Barlennan megcsóválta az ollóját – nála ez volt a mosoly megfelelője. – Igaza van. De drága az időnk, és a Repülő Hegye innen alig egy mérföld. – Igen, de... – Továbbá szélirányban van. Sok mérföldnyi kötelünk van a raktárban; kettőt a páncélomhoz erősitünk, és két emberünk, gondolom, Terblannen és Hars, a maga ellenőrzése alatt, Don, lassan utánam engedi a kötelet, ahogy távolodom. Lehet, sőt valószínű, hogy nem tudok megállni a lábamon, de ha olyan erős volna a szél, hogy a megbízható tengerészkötelet is elszakítja, a Bree már régen mérföldekre berepült volna a szárazföldre. – De ha történetesen nem tud megállni a lábán, ha a levegőbe emelkedik... – Dondragmer nagyon aggódott, kétségtelen, és a kételyei mögött lappangó gondolat egy pillanatra a parancsnokot is elhallgattatta. – Hogy leesem? Ne feledje, hogy közel vagyunk a Peremhez – sőt, a Repülő szerint éppen rajta vagyunk, és ezt el is hiszem, ha a hegytetőről észak felé nézek. Mint néhányan már tapasztalhatták, itt az esésnek nincs jelentősége. – De kapitány úr úgy rendelkezett, hogy viselkedjünk úgy, mintha normális volna a súlyunk, nehogy olyan szokásaink alakuljanak ki, amelyek normális életre alkalmas földön ártalmasak lennének. – Pontosan. Ez nem lesz szokás, hiszen normális helyen nem emelhetne fel a szél. Mindegy, így csináljuk. Terblannen és Hars ellenőrizzék a köteleket. Nem, ellenőrizze maga. Elég soká fog tartani. Egyelőre ez minden. A fedezékben az őrség pihenhet. A fedélzeti őrség ellenőrizze a horgonyokat és a kötélzetet. Dondragmer, a fedélzeti őrség parancsnoka, elbocsátásnak tekintette a parancsot, és megszokott fürge, határozott modorában sietett végrehajtani. Kirendelt néhány embert, hogy eltakarítsák a havat a pallók közül, mert akárcsak a kapitány, pontosan átlátta, mivel járhat egy hirtelen olvadás. Barlennan elengedte magát, és szomorúan tűnődött, vajon melyik őse hibáztatható azért a szokásáért, hogy kellemetlen helyzeteket teremt magának, amelyekből nem tud szépszerével kikászálódni. A kötélötletet ugyanis a pillanat szülte; és Barlennan, mielőtt a felhők felszakadoztak volna, a napok jó részét avval töltötte, hogy az ötlet szülőatyján, vagyis saját magán gyakorolta az érveket, amelyek az első tiszttel folytatott vitában fogantak. Még akkor sem volt egészen nyugodt, amikor leereszkedett a szél alatti oldalon megült hóba; még egy utolsó pillantást vetett legénységének két legerősebb tagjára és a kötélre, amelyet készenlétben tartottak, azután nekivágott a szélfútta tengerpartnak. Voltaképpen nem is volt nehéz a járás. A kötelek húzása kissé felfelé hatott, mert a fedélzet vagy egyarasznyival a földfelszín fölött volt, amikor Barlennan elindult; ám a part lejtése ezt hamarosan kiegyenlítette. A Bree lehorgonyzá-sára szolgáló fák is mind jobban sűrűsödtek, ahogy beljebb hatolt a szárazföldön.
Alacsony növésű, lapos koronájú, szerteágazó fák voltak, a törzsük kurta, vastag; nagyjából hasonlatosak a Meszklin déli félgömbjének mélyén növő fákhoz. Itt azonban a koronák nem súrolták a földet, viszonylag szabadon lebegtek; a sarkvidéki nehézkedésnek itt még kétszázad része sem hatott. Idővel annyira megsürűsödött a bozót, hogy a fák ágai összefonódtak barna-fekete szövedékké, amely remek fogózót kínált. Barlennan idővel kitűnő mászási technikát alakított ki: elülső ollójával kapaszkodott, s szabadon maradt, hernyóforma testének hátulja jóformán gilisztamozgással tekergőzött előre némi üggyel-bajjal az ágszövedék közt, de mert az ő teste is sima volt, az ágak is, nem akadt fenn köztük. Az első kétszáz méter után meglehetősen meredek volt a part; a kitűzött távolságnak mintegy felénél Barlennan körülbelül száznyolcvan centivel volt magasabban a Bree fedélzeténél. Innen jól lehetett látni a Repülő Hegyét, még ha valakinek közel volt is a szeme a földhöz, mint a meszklinitáké; és a parancsnok, mint már annyiszor, megállt, hogy szemügyre vegye az előtte elterülő tájat. A hátralevő fél mérföld fehér, barna, fekete szövedék volt, nagyjából olyan, mint amelyen már áthatolt. A növényzet még annál is sűrűbb; jócskán megrekedt itt a hó, úgyhogy a talaj jóformán nem is látszott. A szövevényes síkság fölött magasodott a Repülő Hegye. A meszklinita sehogy sem tudott úgy gondolni rá, mint művi úton létrehozott építményre, oly iszonyatos nagy volt, meg aztán a teteje az ő számára merőben ismeretlen építészeti megoldással és ismeretlen anyagból készült: csillogó fémkupola, vagy hat méter magas, átmérője mintegy tizenkét méter; kis híján tökéletes félgömb. Jókora áttetsző területek pöttyözték, két hengeres kitüremlésén ajtó volt. A Repülő azt mondta, ha valaki bemegy az ajtón, nem jut levegő a Hegy egyik oldalából a másikba. Az ajtónyílás magas volt, befért rajta az óriási idegen teremtmény. Az egyik alsó ablakból hevenyészett palló vezetett föl az ajtóhoz, amelyen egy Barlennan nagyságú és felépítésű teremtmény felmászhatott, és bekukkanthatott a táblán. Kezdetben, amikor a Repülő nyelvét tanulta, a parancsnok sok időt töltött a pallón; tanulmányozta a különös felszerelést és berendezést az építmény belsejében, noha természetesen fogalma sem volt róla, hogy mindez mire jó. A Repülő maga szemmel láthatólag kétéltű lény – legalábbis sok időt töltött egy folyadékkal teli tartályban lebegve. Méretét tekintve ez természetesen ésszerű volt. Barlennan maga nem ismert Meszklinen a maga fajtájánál nagyobb teremtményt, és ők éppenséggel nem voltak tenger- vagy tólakók – de tudta, hogy pusztán a súlyt tekintve, ilyesmi létezhet a Perem közelében levő óriási, jóformán földerítetlen területeken. Szívből remélte, hogy nem találkozik ilyennel, legalábbis, amíg ő a parton van. A nagyság súlyt jelent, és a súlyt az élete során belenevelt óvatosságból óhatatlanul fenyegetőnek találta. A kupola közelében nem volt más, csak az örökzöld növényzet. A rakéta nyilvánvalóan nem érkezett még meg, és Barlennan egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy ott marad és megvárja. Biztos, hogy a Hegy túloldalán fog
leereszkedni – a Repülőnek majd gondja lesz rá, ha Barlennan addig nem érkezik meg. Csakhogy semmi sem akadályozhatja meg a leszálló hajót, hogy az ő jelenlegi helye fölött elszálljon; ezen Lackland sem segíthet, hiszen nem is tudja pontosan, hol van a meszklinita. Kevés földlakó tudja megállapítani egy negyven centi hosszú és öt centi átmérőjű test helyzetét, amely vízszintesen mászik át a kusza növényzeten, fél mérföld távolságban. Nem, nem, jobb lesz, ha felmegy egyenesen a kupolához, ahogy a Repülő tanácsolta. A parancsnok folytatta útját, közben egyre vonszolta maga után a köteleket. Viszonylag hamar odaért, noha kissé hátráltatta az időnként beköszöntő sötétség. Mire célhoz ért, beesteledett, habár útjának utolsó szakaszát megvilágította az ablakok fénye. Mire azonban a köteleket rögzítette, és kényelmes helyre mászott föl az ablak külsején, baloldalt már a látóhatár fölé emelkedett a nap. A felhők jóformán el is tűntek, habár még erősen fújt a szél, és még ha odabent nincs is világosság, akkor is belátott volna az ablakon. Lackland nem volt a szobában, és a meszklinita megnyomta a pallóra szerelt pici gombot. A Repülő hangja nyomban felcsendült a gomb melletti hangszóróból: – Örülök, hogy megjöttél, Barl! Meghagytam McLellannek, addig ne ereszkedjen le, míg ide nem érsz. De most már indítom, és holnap napkeltére ideér. – Most hol van? Tooreyn? – Nem; a gyűrű belső peremén lebeg, alig hatszáz mérföld magasságban. Még javában tartott a vihar, amikor odaért, úgyhogy nem miattad várt. Amíg meg nem jön, kihozom a többi rádiót, amiről szó volt. – Egyedül vagyok, úgyhogy elég lesz, ha most csak egy rádiót hozol. Elég körülményes cipelni, bár persze nem nehéz. – Jobb lenne talán, ha megvárnánk a lánctalpast, és csak aztán hoznám ki a rádiókat. Akkor vissza tudnálak vinni a hajóra. A lánctalpasnak jó a szigetelése, úgyhogy nem lesz ártalmadra, ha rátelepszel. Nos, mit szólsz hozzá? – Remekül hangzik. Gyakoroljuk a nyelvet várakozás közben, vagy inkább képeket mutatsz arról a helyről, ahonnan jöttél? – Van nálam egypár kép. Beletelik néhány percbe, míg befűzöm a vetítőbe, úgyhogy kellően sötét lesz, mire elkészülök. Egy pillanat, mindjárt kimegyek az előcsarnokba. A hangszóró elnémult, és Barlennan a szoba túlsó oldalán levő ajtóra szögezte szemét. Néhány pillanat múlva megjelent a Repülő, két lábon járt, mint rendesen, a mankónak nevezett mesterséges végtagok segítségével. Közeledett az ablakhoz, hatalmas fejét megbiccentette a pirinyó néző felé, és a mozivetítő felé fordult. A vetítővászon, amelyre a gép irányult, az ablakkal szemközti falon volt; Barlennan, egyik pár szemét az emberi lényre szegezve lekuporodott, hogy kényelmesen nézhesse a vetítést. Némán várt; a nap közben lustán fölébe húzta ívét. Meleg volt a verőfényes napsütésben, kellemes meleg, habár az olvadáshoz nem elegendő;
ennek útját állta az északi jégtakaró felől szüntelenül süvítő szél. Barlennan elbóbiskolt, miközben Lackland befűzte a filmet a gépbe, átsántikált a pihenőtartályához, és beleereszkedett. Barlennan figyelmét elkerülte, hogy a folyadék felszínén rugalmas hártya van, és azért nem lesz vizes az ember ruhája; ha észreveszi, talán módosult volna az emberi lények kétéltűségéről alkotott elképzelése. Lebegő helyzetéből Lackland felnyúlt egy kis kapcsolótáblához, és felkattintott két kapcsolót. A szobavilágítás kialudt, a vetítő működésbe lépett. Tizenöt perces tekercs volt, és még nem ért egészen a végére, amikor Lackland kénytelen volt megint feltápászkodni a mankóival. Közölte, hogy a rakéta leszállt. – Akarod nézni a rakétát, vagy inkább végignézed a filmet? – kérdezte. – Mire lejár a tekercs, nyilván befejezi a leszállást. Berlennan nem szívesen vált meg a filmtől. – Szívesebben nézném a képet – mondta –, de talán okosabb, ha hozzászokom a repülő dolgokhoz. Melyik oldalról jön? – Gondolom, keletről. Igyekeztem alaposan leírni Wade-nek a hely fekvését, és már fényképeket is készített. Jelenlegi helyzetéből abból az irányból közelíthet meg aránylag a legkönnyebben. Sajnos, a naptól nem elég jó a rálátásod, de a rakéta még negyven mérföld magasan van. Nézz a nap fölé! Barlennan követte az utasítást, és várt. Vagy egy percig semmit sem látott; aztán vagy húsz fokkal a kelő nap fölött fém Villant. – Magasság tíz, vízszintes távolság körülbelül ugyanannyi – jelentette ugyanabban a pillanatban Lackland. – Befogtam a távcsőbe. A fém fényesebben villant, az irány jóformán tökéletes volt a rakéta szinte hajszálpontosan a kupola felé tartott. A következő percben már pontosan lehetett látni, illetve lehetett volna, ha a felkelő nap fénye nem tűz éppen szembe. A rakéta egy pillanatig egy mérfölddel kissé keletre az állomás fölött lebegett; és ahogy a Belne kimozdult az egyenesből, Barlennan láthatta a hengeres hajótest ablakait és fúvókáit. A viharos szél jóformán elült, most azonban meleg áramlat támadt, amely olvadó ammónia szagával volt terhes; onnan eredt, ahol a füvókák földet értek. A félfolyékony anyag cseppjei bepermetezték Barlennan szemhéját, de ő csak bámulta a lassan megülő fémtömeget. Hosszú testének minden izma pattanásig feszült, karját oldalához szorította, ollóját úgy összezárta, hogy az az acélhuzalt is elvágta volna, teste minden egyes szeletében vadul lüktetett a szive. Visszatartotta volna a lélegzetét, ha lett volna az emberéhez hasonlatos légzőszerve. Értelmével tudta, hogy az a valami nem esik le – szüntelenül azt mondogatta, hogy nem eshet le; de mivel olyan környezetben élt, ahol a tízcentis esés már a hihetetlenül szívós meszklinita szervezetre is többnyire végzetes, érzelmeit nem volt könnyű fegyelmeznie. Tudat alatt szüntelenül arra várt, hogy a fémburok eltűnik szem elől, hogy a földön pillantja meg újra a felismerhetetlenségig szétlapulva. Végtére, még most is vagy száz méter magasan van...
A földön, a rakéta alatt, ahonnan eltűnt a hó, hirtelen lángra lobbant a fekete növényzet. Fekete hamu szállt a becsapódás helyéről, maga a föld is fölizzott egy kurta pillanatra, de csak amíg a villogó henger könnyedén le nem ereszkedett a kiégett folt közepébe. Néhány másodperc múlva a meszklini orkán üvöltését is meghaladó robaj egy csapásra elült. Barlennanba szinte belehasított a fájdalom, amikor kinyitotta görcsösen összezárt ollóit. – Egy pillanatra állj félre, mindjárt viszem a rádiókat – mondta Lackland. A parancsnok észre sem vette, hogy elment, de a Repülő már nem volt a szobában. – McLellan mindjárt ide kormányozza a lánctalpast. Nézd csak, míg jön, én addig belebújok a páncélba. Barlennan csak részben láthatta, ahogy a lánctalpas odahajt. Annyit látott, hogy a rakéta rakodóterének zsilipje kinyílik, és a jármű előbukkan. Látott annyit a lánctalpasból, hogy felfoghatta, mi is az – úgy gondolta legalábbis –, csak azt nem tudta, mi mozgatja hernyótalpait. Hatalmas szerkezet volt, jó néhányan elfértek volna benne a Repülő fajtájából, persze ha nincs telerakva gépekkel. Akárcsak a kupolán, ezen is szép számmal volt ablak; az egyik elülső ablak mögött a parancsnok a Repülőhöz hasonló páncélos alakot pillantott meg – nyilván ő irányította a járművet. Akármi hajtotta a gépet nem hallhatta így, mérföldnyi távolságból. A távolságnak csak egy kis részét tette meg napszállatig, de már jól látszott. Esstes, a kisebb nap még fent volt az égen, és jobban fényeskedett, mint a Föld teliholdja, de Barlennan látása véges volt. A lánctalpas éles fénypászmát vetített maga elé az útra, következésképpen egyenesen a kupola felé, és ez bizony nem segített. Barlennan mit tehetett: várt. Végtére még fényes napvilágnál is messze volna ahhoz, hogy alaposan-szemügyre vegye, és napkeltére biztosan a Hegyhez ér. Persze meglehet, hogy még akkor is várnia kell; a Repülők talán nem volnának elragadtatva, ha alaposan meg akarná vizsgálni a masinájukat.
3. FÖLD FÖLÖTT A tank megérkezett, Lackland kibukkant a kupola fő légzsilipjén, és a Belne felkelt – mindez lényegileg ugyanabban a pillanatban. A jármű alig kétméternyire állt meg a pallótól, amelyen Barlennan kuporgott. A tank vezetője is előbukkant; a két férfi a meszklinita mellett állt és beszélgetett. Barlennan azon tűnődött, vajon miért nem mennek be a kupolába, és feküsznek le, hiszen láthatólag mindketten ugyancsak vesződnek a meszklinita nehézkedéssel; az új jövevény azonban elhárította Lackland meghívását. – Nem akarok barátságtalan lenni – mondta –, de most mondd meg őszintén, Charlie, itt maradnál ezen a rémséges sárgolyón egy perccel is tovább, mint feltétlenül muszáj? – Nos, nagyjából ugyanezt a munkát el tudnám végezni Tooreyról is vagy éppenséggel egy szabadon keringő hajóról – felelte Lackland. De szerintem a személyes kapcsolat mindennél fontosabb. Szeretnék minél többet megtudni Barlennan népéről. Az az érzésem, kevesebbet adunk neki, mint amennyit várunk tőle, és jó volna megtudni, mit tehetnénk értük. Meg aztán ő maga meglehetősen veszedelmes helyzetben van, és ha közülünk itt van valaki, az sokat számít neki is, nekünk is. – Nem egészen értlek. – Barlennan teherhajó-kapitány, szabadhajózást folytat, amolyan szabadúszó felderítő-kereskedő. Messze kívül került a megszokott területen, amelyen a népe lakik és közlekedik. Itt marad a déli tél folyamán, amikor az északi sarki jégréteg elpárolgása olyan viharokat okoz, hogy azt csak az tudja elképzelni, aki átélte itt, az egyenlítő vidékén. Ilyen viharokat még ő se nagyon tapasztalt, hát még mi. Ha vele bármi történik, gondold csak meg, mennyi esélyünk van újabb személyes kapcsolatra! Ne feledd, hogy Barl normális körülmények között a Földénél kétszáz-hétszázszorosan erősebb gravitációs térben él. Aligha követhetjük hazáig, hogy megismerkedjünk a rokonságával! Azonkívül: a fajtájából bizonyára százan sem akadnak, akik ugyanezt a mesterséget űzik, és még elég vakmerőek is ahhoz, hogy ilyen messzire elmerészkedjenek az otthonuktól. És ha van is ilyen száz, mi a valószínűsége, hogy mi összeakadunk még eggyel? Tegyük fel, ezen az óceánon hajóznak leggyakrabban; ez a nyúlvány, amelynek ez az öböl aprócska része, hatezer mérföld hosszú, és kétezer széles – és a partvonala erősen szaggatott. Az pedig, hogy fentről megpillantsunk egyet akár a tengeren, akár a parton, nos, az képtelenség, hiszen Barlennan hajója körülbelül tizenhárom méter hosszú, és talán négy méter széles, és ez az egyik legnagyobb óceánjáró hajójuk. Mellesleg alig tíz centire emelkedik a víz fölé. Nem, Wade, az, hogy Barlennannal találkoztunk, szinte a lehetetlenséggel határos véletlen. Még egy ilyen véletlenre nem számíthatunk. Mindenesetre érdemes a kedvéért vagy öt hónapon át, míg be nem köszönt a déli tavasz, 3 G-n maradni. Persze ha el akarod játszani az esélyünket, hogy megmentsünk közel kétmilliárd dollár értékű felszerelést, miután kutatást
végeztünk egy ezer mérföld széles és körülbelül százötvenezer mérföld hosszú bolygósávon... – Nyertél! – ismerte be a másik emberi lény. – De azért örülök, hogy te vagy itt, és nem én. Persze ha jobban ismerném Barlennant... – mindkét férfi a pirinyó, hernyóforma lény felé fordult, aki a dérékmagasságú pallón kuporgott. – Barl, bocsáss meg, még be sem mutattam Wade McLellant mondta Lackland. – Wade, ez itt Barlennan kapitány, a Bree parancsnoka, világának kiváló tengerésze. Ezt nem tőle tudom, de a puszta tény, hogy itt van, kellő bizonyíték. – Örülök, hogy megismerhetlek, McLellan Repülő – mondta a meszklinita. – Nem kell mentegetőzni, a beszélgetésetek nyilván nekem is szólt. – És ollóját a hagyományos meszklinita üdvözlésre nyitotta. – Jól tudom, milyen szerencse mindkettőnknek, hogy találkoztunk, és remélem, hogy én is olyan jól tudom teljesíteni az alku rám eső részét, mint bizonyára ti a magatokét. – Kitűnően beszélsz angolul – jegyezte meg McLellan. – Csakugyan alig hat hete kezdtél tanulni? – Nem tudom, mennyi az, amit ti „hét"-nek neveztek, de annyi bizonyos, hogy alig háromezer-ötszáz napja találkoztam a barátoddal – válaszolt a parancsnok. Persze jó nyelvérzékem van, kell is az én szakmámban; de nagyon sokat segítettek a filmek, amelyeket Charles mutatott. – Szerencse, hogy a hangod alkalmas a mi hangzóink képzésére. Néha még magunknak sem sikerül. – Ezért tanultam meg én angolul inkább, minthogy Charlest tanítsam meg a mi nyelvünkre. A mi hangjaink nagy része túlságosan éles volna a ti hangszalagjaitoknak. – Barlennan óvakodott említeni, hogy beszédének jó része az emberi fülnek túlságosan magas rezgésszámú. Végtére Lackland talán még nem vette észre, és akármilyen becsületes egy kereskedőhajó kapitánya, azért kétszer is meggondolja, hogy kijátssza-e valamennyi ütőkártyáját. – Azért azt hiszem, Charlesra is sok ráragadt a mi nyelvünkből, amikor a Bree-n rádión nézett és hallgatott minket. – Igen kevés – ismerte be Lackland. – Amennyit láttam, abból arra következtetek, hogy jól képzett legénységed van, a dolguk java részét utasítás nélkül végzik, de a beszélgetésből, amit néha valamelyik embereddel folytatsz, már egy szót sem értek. – Vagyis amikor Dondragmerrel vagy Merkosszal beszélek. Az az első és a második tisztem, és velük beszélek leggyakrabban. – Kérlek, ne érts félre, igazán nem akarlak megbántani, de sehogy sem tudom a tieidet megkülönböztetni. Egyszerűen, mert nem ismerlek titeket eléggé. Barlennan kis híján elnevette magát. – Nálam még rosszabb. Én még csak azt sem tudom biztosan, mesterséges borítással vagy anélkül látlak-e benneteket.
– Alaposan elkanyarodtunk a lényegtől, és mindjárt ránk sötétedik. Wade, gondolom, vissza akarsz térni a rakétára, és kimenni valahova, ahol nincs súly, és az ember léggömbnek érzi magát. Amikor odaérsz, ellenőrizd, hogy ennek a négy adó-vevőnek a frekvenciája eléggé közel van-e egymáshoz, hogy egymással tartani tudják a kapcsolatot. Nem hiszem, hogy érdemes lenne azzal vesződni, hogy teljesen összehangoljuk őket, de az itteniek egy darabig használni fogják a készülékeket, hogy összeköttetést létesítsenek a különböző részlegek között, és a készülékeknek más-más a frekvenciája. Barl, a rádiókat a légzsilipnél hagytam. Azt hiszem, az lenne a legésszerűbb, ha téged meg a rádiókat feltennélek a lánctalpas tetejére, visszavinném McLellant a rakétához, aztán téged meg a készülékeket átvinnélek a Bree-hez. Nyilvánvaló, hogy ez volt a helyes eljárás, Lackland tehát válaszra sem várt, hanem már tette is a dolgát, minek következtében Barlennan kis híján megtébolyodott. Az ember páncélba bújtatott keze kinyúlt, és felemelte a meszklinita pirinyó testét. Barlennan egy lélegzetállító másodpercig érezte és látta, amint egy méterre vagy még magasabbra is fölemelkedik a földről; azután lerakták a tank lapos tetejére. Ollói kétségbeesetten és hiábavalóan kaparták a sima fémfelületet, hogy segítsék a szívólábak tucatjainak ösztönszerü kapaszkodását; szeme vad borzalommal meredt a tetőt körülvevő űrre, amely alig néhány testhossznyira tátongott minden irányban. Hosszú másodpercekig – megvolt tán egy perc is – nem jött ki hang a torkán; és amikor végre megszólalt, nem hallotta senki. Olyan messzire került az adó-vevőtől, hogy akárhogy kiabált volna, úgysem értik – és különben is tapasztalatból tudta, és még ebben az iszonyú pillanatban sem felejtette el, hogy a tébolyult félelem üvöltése, amit legszívesebben kibocsátott volna, pontosan hallható a Bree fedélzetén, mivel ott is van rádió. És akkor a Bree-nek új kapitánya lenne. Csak a parancsnok bátorsága iránt érzett tisztelet indította arra a legénységet, hogy kimerészkedjen a peremvidék viharaiba. Ha vége a bátorságának, nem lesz többé se legénysége, se hajója sőt, nyugodtan mondhatja, élete sem. Nincs óceánjáró, amelyen gyávát megtűrnének; még hajósinasnak sem. Hazája ugyan itt van, ezen a szárazföldtömegen, de gyalogszerrel megtenni a parton negyvenezer mérföldet – még gondolatnak is lehetetlen. Természetesen mindez nem tudatos gondolatok formájában villant át Barlennanon, de a tényeket ösztönösen felfogta, hallgatott hát, míg Lackland felszedte a rádiókat, és McLellannel beszállt a tankba. Barlennan alatt megremegett a fém, mikor az ajtó odalent becsapódott, és a következő pillanatban mozgásba lendült a jármű. S ezenközben sajátos dolog történt nem emberi utasával. A rettegéstől megtébolyodhatott volna. Helyzete nagyjából olyan volt, mintha egy emberi lény fél kézen lógna az ablakpárkányon, negyvenemeletnyi magasságban az aszfalt fölött.
És Barlennan mégsem tébolyodott meg. Legalábbis nem a szó közkeletű értelmében; továbbra is ésszerűen gondolkodott, és barátai semmiféle változást nem észleltek volna a személyiségében. Egy röpke pillanatra talán egy olyan földlakó, aki Lacklandnél jobban ismeri a meszklinitákat, élt volna a gyanúperrel, hogy a meszklinita felöntött a garatra; de a következő pillanatban már ennek sem volt semmi nyoma. És a rettegésnek sem. Csaknem hat testhossz magasságban a föld fölött jóformán nyugodtan kuporgott. Persze kapaszkodott teljes erejéből; később még arra is emlékezett, milyen szerencsésnek találta, hogy a szél alábbhagyott, noha a sima fém szokatlanul jó kapaszkodót kínált a szívólábaknak. Az egészben az volt a legmeglepőbb, hogy élvezte a kilátást. Igen, élvezte. Ha az ember lenéz a dolgokra, nagy könnyebbség; remek képet kap meglepően nagy területről. Mintha térképet nézne; és Barlennan mindeddig sohasem úgy nézte a térképet, mint a táj felülről látott képét. Valósággal megmámorosodott a diadaltól, míg a lánctalpas a rakéta felé közeledett, azután megállt. A meszklinita vidáman lengette ollóit a kibukkanó McLellan üdvözlésére, akit jól megvilágított a tank lámpáinak visszfénye, és roppantul megörült, amikor az ember visszaintett. A tank nyomban balra fordult, és elindult a Bree felé; McLellannek szerencsére eszébe jutott, hogy Barlennant nem védi semmi, és tapintatosan várt, míg egymérföldnyire eltávolodtak, s csak akkor emelkedett gépével a levegőbe. A régi rettegést kis híján felélesztette a látvány, amint a gép lassan felfelé lebegett, láthatólag minden támasz nélkül – de ez csak egy pillanatig fenyegetett; Barlennan komor elhatározással legyűrte rémületét, és kényszerítette magát, hogy addig nézze a rakétát, míg el nem tűnt szem elől a lebukó nap fényében. Lackland is nézte; amikor azonban a fém utolsó villanással eltűnt, nem vesztegette az időt: a tankot nyomban a veszteglő Bree-hez vezette. Vagy százméternyire a hajótól megállt, de a fedélzeten a döbbent legénység jól láthatta a jármű tetején kapaszkodó parancsnokukat. Ha Lackland póznára tűzve hozza Barlennan fejét, az sem lett volna döbbenetesebb. Dondragmer, a Bree legénységének legértelmesebb, legjózanabb tagja – a kapitányt is beleértve –, hosszú másodpercekre valósággal megbénult; azután is csak a szeme rebbent; sóvár pillantást vetett a külső pallókon álló lángportartályok és a „szórók" felé. Barlennan szerencséjére a lánctalpas szél ellen közeledett; a tartályok hőmérséklete ugyanis, mint rendesen, a klór olvadáspontja alatt volt. Ha a szél kedvez, az első tiszt tűzfelhőket bocsátott volna a járműre, tekintet nélkül arra, hogy a kapitánya esetleg életben van. Halkan, dühödten felmorajlott az összegyűlt legénység, ahogy a lánctalpas ajtaja kinyílt, és előbukkant Lackland páncélos alakja. A kereskedőbe oltott kalózéletmód alaposan megszűrte a legénységet; az maradt csak közöttük, aki a legcsekélyebb fenyegetésre is gondolkodás nélkül harcba szállt, ha egy társát a legkisebb veszedelem fenyegette; rég kihullottak közülük a gyávák, az
individualisták. Lackland életét, mikor a szemük elé került, csupán a megszokás mentette meg – a kondicionálás, amely megfékezte őket, s nem tették meg a százméteres ugrást, holott leggyengébbjüknek is csak egyetlen izomrebbenésébe került volna. Kúszva-mászva özönlöttek a pallókon, mint holmi piros-fekete zuhatag, és közeledtek a parton az idegen gép felé. Lackland persze látta, amint közelednek, de tökéletesen félremagyarázta az indítékaikat, s még csak nem is sietősen nyúlt fel a lánctalpas tetejére, emelte le Barlennant, és helyezte a földre. Azután benyúlt a tankba, elővette az ígért rádiók egyikét, és a homokra rakta, a parancsnok mellé; s addigra végre felderengett a legénységben, hogy a kapitányuk él, és szemmel láthatólag sértetlen. A zuhatag zavartan megtorpant, tétován gomolygott félúton a hajó meg a tank között, és Lackland a rádió fülhallgatóján mély basszustól cérnahangú cirpelésig terjedő hangzavart hallott. Barlennan jól sejtette: Lackland valóban igyekezett a hajón hallottakból felcsipegetni valamenynyit a meszklinita nyelvből, de most a legénységnek egy árva szavát nem értette. Szerencsére! Régóta tudta ugyanis, hogy még a meszklini nyolc atmoszféra felszíni nyomásnak ellenálló páncél sem jelentene komolyabb akadályt a meszklinita ollóknak. Barlennan egyetlen kurjantással elvágta a hangzavart: ezt Lackland alighanem a páncélján át közvetlenül is meghallotta volna; akkor is, ha nem érkezik egyenesen a fülébe a rádió hangerősítőjén át fülsiketítőre felerősödve. A parancsnok nagyon jói tudta, mi játszódik le emberei agyában, és nem óhajtotta Lacklandet miszlikbe tépve látni a parton. – Nyugalom! – Valójában Barlennant nagyon is emberi melegség töltötte el, amint nézte, hogyan reagál a legénysége az ő vélt veszedelmére, de most igazán nem óhajtotta bátorítani őket. – Eleget játszadoztatok már itt a súlytalanságban, tudhatnátok, hogy nem voltam veszélyben! – De kapitány úr, hiszen megtiltotta... – Azt hittük... – Hisz fent volt... – zúdult a kapitányra a tiltakozás, de ő félbeszakította a szóáradatot. – Tudom, hogy én tiltottam meg az effélét, azt is megmondtam, miért. Amikor visszatérünk a súlyosság és a normális életmód viszonyai közé, baj lenne, ha puszta megszokásból meggondolatlanul efféle veszedelmes dolgokat művelnénk... – Ollóban végződő karjáva] a tank teteje felé intett. – Mindannyian tudjátok, mit tesz a normális súly; a Repülő nem tudja. Feltett engem oda, ugyanúgy, ahogy a szemetek láttára levett: gondolkodás nélkül. Ő olyan helyről jön, ahol jóformán nincs is súly, ott, azt hiszem, az ő testhosszának sokszorosát kitevő mélységbe eshet, és nem történik bántódása. Barlennan hallgatói belevájták vaskos lábaikat a homokba, mintha jobban meg akarnának kapaszkodni, míg parancsnokukat hallgatják. Vitatható, hogy megemésztették-e vagy hogy egyáltalán elhitték-e parancsnokuk szavait; annyi bizonyos: megfeledkeztek a Lackland ellen tervezett akcióról. Izgatott moraj tört fel a legénység soraiból, de az uralkodó érzelem a meglepetés volt, nem a harag.
Csak Dondragmer hallgatott; kissé távolabb állt a többiektől, és a kapitány tudta, hogy első tisztjének pontosabb, alaposabb beszámolót kell adnia a történtekről. Dondragmernek nemcsak fantáziája volt, de esze is, jócskán; és nyilván már azon töri a fejét, hogyan hathatott Bárlennan idegrendszerére a kiállt kaland. Nos, ezt még ráérnek megbeszélni; a pillanatnyi problémát a legénység jelenti. – Készen állnak a vadászegységek? – Barlennan kérdésére megint elnémult a hangzavar. – Még nem ettünk – válaszolt kissé kényelmetlenül Merkoos. – De minden egyéb elkészült, a hálók, a fegyverek... – Az étel is? – Egy napon belül kész, kapitány úr! – Karondrasee, a szakács, további parancsra nem várva sarkon fordult, és a hajó felé indult. – Don, Merkoos! Mindegyikőtök kap egy rádiót. Láttátok, hogyan kezelem a készüléket a hajón. Nincs más dolgotok, csak beszélni a készülék közelében. A készülékek segítségével az ollóközlésnél hatékonyabb kapcsolatot lehet tartani, mivel nincs szükség arra, hogy lássátok is egymást. Don, nem vagyok benne biztos, hogy a hajóról fogom végezni az irányítást, ahogy eredetileg terveztem. Felfedeztem, hogy a Repülő közlekedő gépének tetejéről nagy távolságra el lehet látni, úgyhogy vele tartok, és a műveleteitek közelében leszek. – De kapitány úr! – Dondragmer alig jutott szóhoz megdöbbenésében. – Hiszen... hiszen ha meglátják azt a... valamit, elrontja az egészet! Száz méterről meghallani, hogy közeledik, és nyílt terepen isten tudja, milyen messziről meg lehet látni! És különben is... – Elhallgatott. Nem tudta, hogyan foglalja szavakba legfőbb ellenvetését. Barlennan a segítségére sietett. – Különben is, ki tud a vadászatra figyelni, ha közben látják, hogy én milyen messze vagyok a földtől, igaz? – Az első tiszt ollója némán bólogatott. A legénység is csatlakozott. A parancsnok egy pillanatig kísértést érzett, hogy vitába szálljon velük, de nyomban ráébredt, hogy hiába vesztegetné az időt. Nem tudott ugyan visszahelyezkedni az emberei nézőpontjába, amely nem is olyan régen még azonos volt az övével, de jól tudta, hogy nem is olyan régen még ő maga sem hallgatott volna a „józan ész" szavára. – Rendben, Don, nem foglalkozom a gondolattal. Valószínűleg igazad van. Rádió-összeköttetésben maradunk, de látni nem fogtok. – De ön ott lesz azon a gépen, kapitány úr? Mi történt önnel? Hiszen tudni én is tudom, hogy egy-két méteres esésnek alig van jelentősége itt a Peremen, de semmi áron nem tudnám magam rávenni, hogy szándékosan előidézzek egy ilyen esést; és másról sem tudom elképzelni. Még csak azt sem, hogy én magam másszak fel annak a holminak a tetejére. – Nemrégiben mintha magát is egy testhossz magasságban láttam volna az árbocon – mondta szárazon Barlennan. – Vagy netán valaki más ellenőrizte a felső kötélzetet anélkül, hogy az árbocot előbb megdöntötte volna?
– Az egészen más, én megvetettem a lábamat a fedélzeten – felelte Dondragmer kissé kényelmetlenül. – De azért jókorát bukfencezhetett volna. Masoktól is láttam már ilyesmit. Ha emlékezetem nem csal, váltottunk is erről néhány szót, amikor erre hajóztunk. – Igen, kapitány úr! Az akkori parancs még érvényben van, annak ellenére, hogy... – Az első tiszt megint elhallgatott, de nem is volt szükséges befejeznie a mondatot. Barlennannak így is volt min gondolkodnia. – Eltekintünk a parancstól – mondta végül lassan. – Annak idején ésszerű okokkal támasztottam alá, ezek ma is érvényesek, és magukra vessenek, ha megfeledkeznek róluk, amikor visszakerülünk a súlyosság állapotába. Mostantól fogva ki-ki hallgasson a maga józan ítéletére. Akar valaki velem jönni? A tagadó morgások, szavak, felkiáltások valóságos kórusa tört fel, amihez Dondragmer is csatlakozott, noha kissé kimértebben a többinél. Ha van ehhez való szerve, Barlennan bizonyára elmosolyodik. – Készüljenek fel a portyára! Tartom a kapcsolatot – bocsátotta el legénységét a parancsnok. Azok engedelmesen visszaözönlöttek a Bree-re, és kapitányuk sarkon fordult, hogy megfelelőképpen szelídített formában előadja a történteket Lacklandnek. Nem volt egészen nyugodt; az iménti szóváltás nyomán merőben új képzetek támadtak az agyában; no de ezekkel majd lesz még ideje bőven foglalkozni. Most szeretett volna minél hamarabb visszakerülni a tank tetejére.
4. BALESET A déli part öble, ahol a Bree-t partra vontatták, mintegy húsz mérföld hosszú, két mérföld széles torkolat volt. Egy nagyjából hasonló formájú, mintegy kétszázötven mérföld hosszú nagyobb tengerszoros déli partján nyílt; ez a szoros pedig hatalmas tengerbe torkollt, amely véghetetlen távolságra terjedt az északi félgömbön – észrevehetetlenül olvadt össze a sarki jégtakaróval. A három tengerrész kelet nyugati irányban terjedt ki, a kisebbeket a nagyobbtól északi oldalukon viszonylag keskeny félszigetek választották el. Barlennan igazából nem is tudta, milyen kedvező a hajó helyzete, hisz mindkét félsziget óvta az északi viharoktól. Nyugat felé tizennyolc mérföldre azonban a közelebbi és alacsonyabb fok adta védelem megszűnt; és Barlennan meg Lack-land felmérhette, hogy mitől óvta meg őket még ez a keskeny nyak is. A kapitány megint ott kuporgott a tank tetején, ezúttal azonban a rádiót is szorongatta. Jobbra a tenger terült el, egészen a távoli látóhatárig, messze túl az öböl védőfalán. Mögöttük a part nagyjából olyan volt, mint ahol a hajó vesztegelt: enyhén lejtő homoksáv, imitt-amott kötélfonadékra emlékeztető fekete növényzettel tarkitva, amely oly jellemző volt Meszklinre. Előttük azonban szinte nyoma sem volt növényzetnek. Itt ellaposodott a homokos táj, és valósággal a végtelenbe nyúlt. Nem volt egészen puszta, habár még a mélyen gyökerező növényeket is hiába kereste a szem: imitt-amott azonban a hullámbarázdás síkon a nemrégiben pusztító vihar sötét, mozdulatlan nyomait láthatták. Akadt ezek között óriási tömeg összekuszálódott vízinövény, valósággal felismerhetetlen eredetű; elpusztult tengeri állatok teteme, némelyik még a kusza növénytömkelegnél is hatalmasabb. Lackland bizony megdöbbent. Nem annyira az állatok méretétől – azokat életükben nyilván a folyadék táplálta, amelyben lebegtek –, hanem hogy milyen messzire sodródtak be a szárazföldre. Egy hatalmas tömeg a parttól vagy félmérföldnyire terpeszkedett; és a földlakó lassanlassan felfogta, mire képes a meszklini szél még ilyen nehézkedésnél is, amikor hatvanmérföld-nyi nyílt tengeren űzheti a hullámokat. Szívesen vette volna szemügyre a tájat arról a fokról, ahol a partot már a legkülső félsziget sem védelmezte, ez azonban újabb százmérföldnyi utat jelentett volna. – Mi történt volna a hajóddal, Barl, ha a hullámok elérik és rázúdulnak? – Attól függ, miféle hullám lett volna, és hogy épp hol vagyunk. A nyílt tengeren különösebb baj nélkül meglovagoltuk volna; ha parton vesztegel a Bree, mint most, aligha maradt volna belőle valami. Magam sem tudtam, milyen magasra csapnak a hullámok itt a Perem közvetlen közelében, de ha jobban utánagondolok, a legnagyobbak talán viszonylag ártalmatlanok lettek volna, hisz nincs súlyuk. – Sajnos, nem a súly a döntő; azt hiszem, az első következtetésed volt a helyes. – Gondoltam ilyesmire, amikor a mögött a fok mögött kerestem télre menedéket. Bevallom, fogalmam sem volt, hogy mekkorák lehetnek idekint a
Peremnél a hullámok. Ezek után igazán nem meglepő, hogy ezen a szélességen minduntalan eltűnnek a felderítők. – És ez még csak nem is a legrosszabb hely. Az a bizonyos második fok, ami meglehetősen hegyes vidék, ha jól emlékszem a fényképekre, védi ezt az egész szakaszt. – Második fok? Arról nem is tudtam. Úgy érted, hogy amit a félszigeten túl látunk, az nem más, mint egy újabb öböl? – Az bizony! Elfelejtettem, hogy ti rendszerint földközelben maradtatok. Nyugat felől közelítettétek meg a part mentén a fokot, igaz? – Igen. Ez a tenger jóformán ismeretlen. Ez a partvonal körülbelül háromezer mérföldre nyúlik nagyjából nyugati irányba, mint valószínűleg tudod – csak most kezdem felismerni, mit jelent az, ha az ember felülnézetből látja a dolgokat –, aztán nagyjából délnek kanyarodik. Nem nagyon szabályos; van egy hely, ahol megint keletnek lehet haladni vagy kétezer mérföldön, de ha meghúznánk egy egyenes vonalat hazai kikötőnkhöz, körülbelül tizenhatezer mérföld volna délnek, és természetesen jócskán kellene még a part mentén haladni. A nyílt tengeren átvágva nyugatnak, ezerkétszáz mérföldet kellene megtennem hazáig. Ott persze ismerős vizeken hajóznánk, és nem várna ránk más, mint a tenger szokásos megpróbáltatásai. Míg beszélgettek, a tank távolodott a tengertől, és közeledett az iszonyatos tömeg felé, amelyet a minapi vihar kivetett. Lackland természetesen szerette volna alaposan megvizsgálni, hisz eddig jóformán semmit sem látott Meszklin élővilágából; Barlennan is hajlandónak mutatkozott. Sok tengeri szörnyeteget látott, míg a tengert szántotta, de nem tudta, ez miféle lehet. Alakja nem lepte meg egyiküket sem. Lehetett szokatlanul áramvonalas bálna vagy kiváltképp dagadtra hízott tengeri kígyó; a földlakót a zeug-lodonra emlékeztette, amely az ő világának tengerét háborgatta vagy harmincmillió esztendeje. Csakhogy a Földnek semmiféle hajdani lakója, amelynek nyoma fennmaradt, hogy az ember tanulmányozhassa, nem közelítette meg ennek a micsodának a méreteit. Csaknem kétszáz méter hosszan nyúlt el a homokos talajon; teste életében láthatólag hengeres lehetett, átmérője vagy két és fél méter. Most, hogy kikerült éltető eleméből, a folyadékból, olyan volt, mint egy viaszfigura, amelyet kint felejtettek a tűző napon. A húsa feleolyan tömör, mint a földi vizek lakóié, de a súlya még így is megdöbbentette Lacklandet, amikor megpróbálta felbecsülni; ehhez hozzájárult a földi gravitáció háromszorosa is. – Mit csinálsz, ha ilyesmivel találkozol a tengeren? – kérdezte Barlennant. – Fogalmam sincs – hangzott a meszklinita lakonikus válasza. – Láttam már ilyesmit, ha ritkán is. Rendszerint kint maradnak a mély, állandó tengeren. Egyszer láttam csak felmerülni egyet és vagy négy olyat, mint ez itt, amelyet kivetett a tenger. Nem tudom, mit esznek, de valószínűleg mélyen a felszín alatt keresik. Sosem hallottam, hogy hajót támadtak volna meg. – Azt elhiszem – mondta némi éllel Lackland.
– Nehezen tudom ugyanis elképzelni, hogy azt bárki is túlélte volna. Ha ez a jószág ugyanúgy táplálkozik, mint az én világom bálnái, akkor bízvást egy szuszra beszippantja a hajóitokat, és még csak észre sem veszi. Nézzük csak a száját. – Megindította a tankot, és az irdatlan tömeg fejéhez kormányozta. Volt szája, volt holmi koponyaféléje, de az utóbbit alaposan bezúzta a tulajdon súlya. Annyi mindenesetre maradt belőle, hogy a segítségével Lackland módosíthatta a szörnyeteg táplálkozásáról alkotott feltevését. Ezekkel a fogakkal csakis húsevő lehetett. Először fel sem ismerte, hogy ezek – fogak; csakhogy ha bordák, akkor meglehetősen fura helyen vannak, vélte az ember, és így jutott el nagy nehezen a helyes következtetéshez. – Aránylag biztonságban lennétek. Barl – mondta végül Lackland. – Az efféle jószág nem is álmodna róla, hogy megtámadjon titeket. Egyetlenegy hajó meg sem érné az erőfeszítést, már ami az étvágyát illeti, és alighanem csak olyasmit venne észre, ami százszorta nagyobb a Bree-nél. Jócskán úszkál hús a mélyebb tengerekben – felelte elgondolkodva a meszklinita. – Bár nem hiszem, hogy sok hasznát venné bárki. – Ahogy mondod. Figyelj csak! Az előbb említettél valamit az állandó tengerekről. Hogy érted? Van másféle tengeretek is? – Azokra a részekre gondoltam, amelyek a téli viharok beköszönte előtt is óceánok – felelt Barlennan. – Az óceán szintje kora tavasszal a legmagasabb, amikor a viharok, amelyek a tél folyamán megtöltötték az óceánmedreket, elülnek. Az év folyamán az óceánok újra összezsugorodnak. Itt a Peremen, ahol annyira meredek a partfal, nem nagy a különbség; de feljebb, ahol tisztességesebb a súly, a partvonal kétszáztól kétezer mérföldnyire is változhat tavasztól őszig. Lackland füttyentett. – Vagyis – mondta félig-meddig magának – a ti óceánjaitok szüntelenül párolognak négy földi éven át, fagyott metán csapódik le az északi sarki jégtakarón, aztán az alatt a nagyjából öt hónap alatt, amíg az északi féltekén tavaszból ősz lesz, az egész visszajön. Annak idején ugyancsak megleptek ezek a viharok, de most már mindent értek. – Lackland időszerűbb kérdésekre tért át. – Barl, én kiszállok ebből a konzervdobozból. Amióta tudjuk, hogy Meszklin létezik, az volt a szívem vágya, hogy szert tegyek némi itteni szerves anyagra, és belőled mégsem vehetek metszetet. Mit gondolsz, nagyon megromlott ennek a jószágnak a húsa, amióta elpusztult? – A mi számunkra még tökéletesen ehető, de abból, amit elmondasz, arra kell következtetnem, hogy a ti szervezetetek nem tudná megemészteni. A hús néhány száz nap elteltével rendszerint mérgezővé válik, ha nem szárítják meg, vagy ha másképpen nem tartósítják, és ezalatt fokozatosan megváltozik az íze. Ha akarod, megkóstolom. – Feleletre nem is várt, még csak körül sem nézett, hogy vajon a legénységből valaki nem tévedt-e arra; Barlennan leereszkedett a tank tetejéről a mellette heverő hatalmas tömeghez. Alaposan elszámította magát, átvitorlázott az
irtóztató tetem fölött, és egy pillanatra elfogta az ismerős vakrémület; de mire a túlsó oldalán földet ért, tökéletesen visszanyerte önuralmát. Másodszorra már jobban felmérte a távolságot, visszaugrott és várt, míg Lackland kinyitja a jármű ajtaját, és előbukkan. A tankon nem volt légzsilip; az ember még most is a nyomáspáncélt viselte, és egyszerűen hagyta, hogy a meszklini atmoszféra behatoljon, miután bezárta a sisakját. Fehér kristályok kísérték gomolyogva: jég és szén-dioxid, a benti földi levegőből fagytak ki, mihelyt megcsípte őket a meszklini ádáz hideg. Barlennannak nem volt szaglóérzéke, de lélegzőnyílásaiban égető érzés támadt, amint a halvány oxigénfuvalom elérte. Nyomban hátraugrott. Lackland pontosan felmérte, minek tulajdonítható ez, és szaporán mentegetőzött, hogy nem figyelmeztette idejében. – Semmi, semmi – mondta a kapitány. – Gondolnom kellett volna rá. Egyszer már tapasztaltam ilyet, amikor elhagytad a Hegyet, ahol élsz, és számtalanszor el is mondtad már, hogy az oxigén, amit te lélegzel, különbözik a mi hidrogénünktől. Emlékszel, akkor, amikor a nyelveteket tanultam. – Bizonyára így volt, de azért aligha várhatjuk el valakitől, aki nem szokta meg a különböző világok és különböző atmoszférák gondolatát, hogy észben tartsa ezt a lehetőséget. Az én hibám. No de szerencsére nem esett bajod; nem tudok még eleget a meszklini életfolyamatokról, fogalmam sincs, hogyan hathat rád. Ezért szeretnék metszetet venni ennek a jószágnak a húsából. Lackland páncélján egy külső fémzsebben volt egy csomó műszer; míg ormótlan páncélkesztyűjével matatott közöttük, Barlennan nekilátott, hogy a maga módján mintát vegyen. Négy pár ollója lemetszett egy darabka bőrt meg az alatta rejlő anyagból is valamennyit, és a szájába továbbította; néhány pillanatig elgondolkodva rágott. – Nem is rossz – állapította meg végül. – Ha nem kell a kísérleteidhez az egész, talán át is irányíthatnánk ide a vadászegységeket. Még bőven ideérnek, mielőtt újra feltámad a vihar, és itt mindenesetre több a hús, mint amennyit bárhol máshol szerezhetnek. – Jó ötlet – motyogta Lackland. Csak felületesen figyelt a másikra; figyelme java részét az a probléma kötötte le, hogyan illessze a szike hegyét az előtte heverő irdatlan tömegbe. Még az a gondolat sem téríthette el – meg kell hagyni, a meszklinitának van humora! –, hogy az egész iszonytató testet felhasználhatná laboratóriumi vizsgálatra. Azt persze tudta, hogy ezen a bolygón az élő szövet nyilván nagyon szívós. Barlennan meg az emberei pirinyók, de pacallá mázolta volna őket a meszklini sarkvidéki gravitáció, ha a húsuk csak annyira ellenálló, mint a földlakóké. Számított némi nehézségre, ha a műszerrel át akar hatolni a szörnyeteg bőrén, de többé-kevésbé ösztönösen feltételezte, hogy mihelyt áthatolt, már vége a nehézségeknek. Most aztán rájött, mekkorát tévedett; a hús ellenállása körülbelül az indiai tölgyével vetekedett. A szike extra kemény ötvözetből készült, nehezen tompult volna el bármin, ha puszta izomerőt alkalmaznak, de Lackland sehogy
sem tudott áthatolni vele ezen a tömegen, és végül kénytelen volt kapirgálással beérni, így aztán szert tett néhány foszlányra, és ezeket gyüjtőpalackba pecsételte. – Van ennek a jószágnak puhább része is? kérdezte a meszklinitát, ahogy felpillantott munka közben. – Kénytelen leszek elektromos szerszámokat használni, különben nem tudok annyit kivágni ebből a tetemből, hogy a tooreyi okos fiúk is meg legyenek vele elégedve. – A szájában belül talán valamivel könnyebben enged – vélte Barlennan. – De ha akarod, én szívesen lecsípek neked egypár darabot, csak mondd meg, mekkorát és honnan. Jó lesz úgy? Vagy a tudományos eljárásotokhoz csak fémszerszámokat szabad használni? – Nem hinném. Egyébként nagyon köszönöm. Ha a nagyfejűeknek nem tetszik, ám jöjjenek, és farigcsáljanak kedvükre – mondta Lackland. – Tessék, csak rajta! Különben megpróbálkozhatunk a szájával; nem is tudom, hogy itt egyáltalán áthatoltam-e a bőrön. – Nagy keservesen megkerülte a partra vetett behemót fejét, egészen addig, ahol a gravitáció torzította ajkak közül kibukkant a fogsor, az íny meg vélhetőleg a nyelv. – Csak arra vigyázz, elég kicsi darabkákat szedj le, hogy könnyen beférjenek a palackokba. – A földlakó még egyszer megpróbálkozott a szikével, és a nyelvet valamivel kevésbé ellenállónak találta, mint az előző helyeket, Barlennan pedig eközben engedelmesen harapdálta le a kívánt méretű darabokat. Néha-néha be is kapott egyet-egyet; nem volt ugyan éhes, de hát a friss hús mégiscsak friss hús. A palackok így is hamarosan megteltek. Lackland felegyenesedett; lepecsételte az utolsó palackot, aztán sóvár pillantást vetett az oszlopszerű fogakra. – Gondolom, ahhoz legalábbis robbanó zselatin kéne, hogy ezekből egyet kiszedjünk – mondta búsan. – Az micsoda? – tudakolta Barlennan. – Robbanóanyag: olyan anyag, amely hirtelen gázzá változik, és eközben nagy zajt és megrázkódtatást okoz. Ilyen anyagokat használunk ásásnál, fölösleges épületek vagy tereptárgyak elmozdításánál, és néha harcban. – Ez a hang robbanóanyag volt? – kérdezte Barlennan. Lackland egy pillanatig nem válaszolt. Egy igen tisztes erősségű „bumm!", olyan bolygón, amelynek lakói nem ismerik a robbanóanyagokat, és ahol az emberfajnak több képviselője nem tartózkodik, bizony meglehetősen zavaró körülmény, kiváltképp, ha ennyire végszóra durran; és ha azt mondjuk, hogy Lackland megdöbbent, ugyancsak enyhén fejezzük ki magunkat. Nem tudta pontosan felbecsülni a robbanás távolságát vagy nagyságát, mert egyszerre hallotta Barlennan rádióján és a maga fülhallgatóján; egykét másodperc elteltével azonban felettébb kellemetlen gyanú fészkelte be magát az agyába, – Nagyon úgy hangzott – felelte némi késéssel a meszklinita kérdésére, miközben már elindult nagy nehézkesen a döglött tengeri szörnyeteg feje körül,
vissza a tankhoz. Ugyancsak rettegett, hogy mit talál. Barlennan, kíváncsibban, mint valaha, a maga természetes módján, azaz mászva követte. Ahogy megpillantotta a tankot, Lackland egy pillanatra megkönnyebbülést érzett; de ez éppoly mélységes megdöbbenéssé változott, mihelyt a jármű ajtajához ért. Ami a tank padlójából megmaradt, felkunkorodott, vékony fémrongyokból állt, némelyik még a falak aljához tapadt, a többi a műszerek és a belső felszerelés közé keveredett. A hajtómű, amely a padló alatt helyezkedett el, teljes egészében eiőtárult, és a kétségbeesett földlakónak elég volt egyetlen pillantás, máris látta, hogy reménytelenül tönkrement. Barlennant mélységesen érdekelte az egész jelenség. – Ezek szerint bizonyára hoztál a tankodban robbanóanyagot – jegyezte meg. – Miért nem használtad, ha anyagot akartál, szerezni ebből az állatból? És mi hozta működésbe, ami ott volt még a tankban? – Nagyon értesz hozzá, hogy nehezeket kérdezz – mondta Lackland. – Első kérdésedre az a válasz, hogy nem volt a tankban robbanóanyag; a másodikra én magam körülbelül ugyanannyira tudok megfelelni, mint te. – De mégiscsak olyasmi okozhatta, ami a tankban volt – erősködött Barlennan. – Azt még én is látom, hogy akármi volt, a tankod padlója alatt volt, és ki akart szabadulni; és minálunk nincs olyasmi, ami így hatna. – Tisztelet-becsület a logikádnak, de az alatt a padló alatt semmi sem volt, amiről elképzelhető, hogy felrobbant volna – felelt az ember. – Villanymotorok és akkumulátorok nem robbannak. Ha volt is itt valami tartály, akárhogy vizsgáljuk, legfeljebb a nyomát találjuk meg, hiszen jóformán egy darabka se került ki a tankból. De egyelőre komiszabb problémával kell megbirkóznom, Barl. – Mégpedig? – Tizennyolc mérföldre vagyok az élelmiszeremtől, azt leszámítva, amit a páncélomban hordok. A tanknak vége; és ha született a világra földlakó, aki tizennyolc mérföldet tud gyalogolni nyolcatmoszférás, fűtött páncélban, hármas gravitációnál, hát annyi bizonyos: nem én vagyok az. A levegőm, az végtelenségig kitart ezekkel az algakopoltyúkkal és elegendő napfénnyel, de mielőtt odaérnék az állomásra, éhen pusztulok. – Nem tudod hívni a barátaidat a gyors holdon, és megkérni, hogy küldjenek érted rakétát? – Megtehetném; valószínűleg már tudják is, ha a rádiószobában valaki hallgatja a beszélgetésünket. Csak az a baj, hogy ha kénytelen vagyok ilyesfajta segítségért folyamodni, akkor Rosten doki egész biztosan arra kényszerít, menjek vissza télre Tooreyra; elég nehezen tudtam rábeszélni, hogy engedjen itt maradni. Értesíteni fogom a tankról, de az állomásról akarom közölni vele, ahova a segítsége nélkül óhajtok visszajutni. Csakhogy errefelé nincs elegendő energia, ami visszavigyen, te pedig nem tudsz bejutni az állomásra, hogy megszerezd az élelmet.
– Mindenesetre hívjuk a legénységemet ajánlotta Barlennan. – Ők fel tudják használni az itteni élelmet, annyit legalábbis, amennyit el tudnak vinni. Azonkívül van még egy ötletem. – Megyünk, kapitány! – hallatszott Dondragmer hangja a rádión. Lackland megdöbbent, mert elfelejtette, hogy úgy rendelkezett: mindegyik rádió vegye a másik adását, és megdöbbent a parancsnok is, aki maga sem tudta, hogy az első tisztje ennyire ért angolul. – Néhány nap legfeljebb, és ott vagyunk. Indulásnál azt az irányt követtük, mint a Repülő gépe. – Az utóbbi tájékoztatás a maguk nyelvén hangzott el; Barlennan lefordította Lacklandnek. – Azt tudom, hogy te aztán nem éhezel meg egyhamar – mondta az ember, és bánatos pillantást vetett az irdatlan húshegyre. – De mi az a másik ötlet? Segít rajtam valamennyire? – Egy kicsit, azt hiszem. – A meszklinita elmosolyodott volna, ha a szája rugalmasabb. – Lennél szíves rám lépni? Lackland másodpercekre megdermedt meglepetésében. Végtére Barlennan a legjobban hernyóra hasonlított, és ha az ember rálép egy hernyóra... nos... De a következő pillanatban magához tért, és elvigyorodott. – Nem bánom, Barl. A meszklinita eközben odamászott a lábához, és Lackland további habozás nélkül megtette volna a kért lépést, de adódott egy kis nehézség a méretek miatt. Lackland tömege mintegy hetvenkét kiló volt. Páncélja, a maga nemében valóságos műszaki csoda, nagyjából ugyanannyi. A meszklini egyenlítőn tehát az ember és a páncél együttes súlya megközelítőleg négyszázharminc kiló volt – egy lépést sem lehetett megtenni a lábakba beépített szellemes szervoszerkezet nélkül. Ez a súly alig egynegyedével haladta meg Barlennanét a bolygó sarkvidékén, ahol a meszklinita könnyűszerrel elbírt volna ennyi súlyt. Csakhogy Barlennan súlya bolygójának ezen a részén mindössze másfél kiló volt. A kísérletet szerencsére meghiúsította a geometria, mert Barlennan teste negyven centi hosszú és öt centi átmérőjű henger volt, és fizikai lehetetlenségnek bizonyult, hogy a páncélos földlakó egyensúlyba kerülhessen rajta. A meszklinita a tudománya végére ért; ezúttal Lackland szolgált megoldással. A tank alsó részének néhány oldallemezét megrepesztette a belső robbanás; és Lackland irányításával Barlennan nagy erőfeszítéssel egyet valahogyan kiszabadított. Mintegy hatvan centi széles és közel két méter hosszú volt: egyik végét Barlennan erőteljes ollójával felfelé görbítette úgy, hogy remek szánkó vált belőle. De Barlennannak itt az egyenlítőn egyszerűen nem volt meg a kellő vonóereje, hogy elhúzza a szerkentyűt és a legközelebbi növény, amely csörlőül szolgálhatott volna, legalább negyedmérfoldnyire volt.
5. TÉRKÉPEZÉS Néhány nap múlva megérkezett a legénység, és Lackland problémája jóformán egy csapásra megoldódott. Természetesen nem az jelentette a segítséget, hogy a bennszülöttek száma gyarapodott; huszonegy meszklinita együtt sem képviselt elegendő vonóerőt, hogy megmozdítsa a megterhelt szánkót. Barlennan arra gondolt, viteti velük úgy, hogy minden sarka alá a legénységnek egy tagját állítja; és alapos fáradságába került, míg leküzdhette a rendes meszklinita ellenállást, hogy tömör tárgy alá álljanak. Amikor végre sikerült, hiábavalónak bizonyult az erőfeszítés; a fémlemez ehhez nem volt eléggé vastag, és annyira meghajlott a páncélos ember súlya alatt, hogy a sarkok kivételével az egész lelógott a földre. Dondragmer nem szólt sokat, de amíg ezt a kísérletet végezték, némán kitekerte és összeerősítette a köteleket, amelyekkel rendszerint a vadászhálókat húzták. Ezek összekötve kellően hosszúnak bizonyultak, hogy elérjék a legközelebbi növényeket, és ezeknek a gyökere, amely általában a leghevesebb meszklini szélnek is ellenállt, megadta a kellő támogatást. Négy nap múlva a tank valamennyi leszerelhető lemezéből alkotott szánkósor visszaindult a Bree-hez Lack-landdel és az irtóztató húsrakománnyal; és nagyjából egyenletesen haladva, óránként egymérföldes sebességgel, hatvanegy nap múlva el is ért a hajóhoz. Még kétnapi munkával, a legénység még több tagjának segítségével sikerült Lacklandet páncélostul átpréselni a hajó és a kupola közötti növényzeten, és biztonságba helyezni a légzsilipjénél. Legfőbb ideje volt; a szél már annyira megerősödött, hogy maga a legénység is csak kötelek segítségével tudott visszakecmeregni a Bree-hez, és újra felhők száguldottak az égen. Lackland előbb evett, csak azután szánta rá magát, hogy hivatalosan jelentse, mi történt a tankkal. Szerette volna szebben kikerekíteni a jelentést; úgy érezte, tudnia illenék, mi történt valójában a járművel. Kissé bajos lesz azzal vádolni valakit Tooreyn, hogy véletlenül a tank padlója alatt felejtett egy adag robbanó zselatint. Már megnyomta a hívógombot az állomást a mesterséges bolygóval összekötő készüléken, amikor egyszer csak rádöbbent a megoldásra; és amikor Dr. Rostén barázdált arca megjelent a képernyőn, Lackland már tudta, mit mondjon. – Doki, egy kis hézag van a tankkal. – Hallom. Elektromos vagy műszaki hiba? Komoly? – Alapjában műszaki, habár az elektromos berendezésnek is része van benne. Sajnos, azt hiszem, befellegzett a masinának; ami megmaradt belőle, ott áll tizennyolc mérföldre innét, nyugatnak, a part közelében. – Gyönyörű! Ez a bolygó egész szép kis pénzűnkbe kerül. Mégis mi történt? És te hogy kerültél vissza? Alig hinném, hogy ekkora gravitációnál páncélban elsétáltál volna tizennyolc mérföldnyire.
– Nem is... Barlennan meg a legénysége vontatott be. Amennyire meg tudom ítélni a tank dolgot, a vezetőfülke és a motorház között a padló nem volt légmentesen szigetelve. Amikor kiszálltam, hogy vizsgálatokat végezzek, a meszklini atmoszféra – nagy nyomású hidrogén – beszivárgott, és elkeveredett a padló alatti normális levegővel. Ugyanez történt persze a vezetőfülkében is, de onnan az ajtón át jóformán valamennyi oxigén kizúdult és felhígult, úgyhogy már nem volt veszedelmes, mire bármi történhetett. Alatta – nos, mielőtt az oxigén kiszabadult, szikra pattant. – Aha! És mi okozta a szikrát? Járt valamelyik motor, amikor kiszálltál? – Igen. A kormányszervók, a dinamotorok és a többi. Aminek szívből örülök, mert ha nem járnak, a robbanás nyilván aztán következik be, hogy beszállok a tankba, és beindítom a motorokat. – Hm! – A Rakéta-visszaszerző Különítmény vezetője kissé kedvetlennek látszott. – Feltétlenül ki kellett szállnod? Lackland áldotta szerencséjét, hogy Rostén biokémikus. – Talán, nem kellett volna feltétlenül. Szövetmintákat vettem egy kétszáz méteres bálnából, amelyet a vihar partra vetett a közelben. Gondoltam, nem árt, ha valaki... – Nálad vannak a minták? – vágott a szavába Rostén. – Nálam. Bármikor érte jöhetsz. És mellesleg, van még egy tankunk, amit magaddal hozhatnál? – Van. Majd akkor veszem fontolóra, hogy megkaphatod-e, ha már végére érünk a télnek. Addig alighanem nagyobb biztonságban vagy a kupolában. Mivel tartósítottad a mintákat? – Semmi különössel. Hidrogénnel; vagyis az itteni levegővel. A szokásos tartósítószereitek alighanem tönkretennék, már persze a ti szempontotokból. Nem ártana, ha minél hamarabb érte jönnétek; Barlennan azt mondja, pár száz nap elteltével mérgező lesz a húsa, úgyhogy gondolom, vannak itt mikroorganizmusok. – Csodálnám is, ha nem volnának. Maradj; két órán belül ott leszek. – Rosten több szót nem vesztegetett a tönkrement tankra; bontotta a vonalat. Lackland mérhetetlenül megkönnyebbült. Lefeküdt; elvégre közel huszonnégy órája nem aludt egy szemhunyást sem. A rakéta érkezésére ébredt – félig-meddig. Rosten maga jött le, ami egyáltalán nem volt meglepő. Még csak ki se kászálódott a páncéljából; fogta a palackokat, amelyeket Lackland a légzsilipben hagyott, hogy minimálisra csökkentse az oxigénártalom veszélyét, egy pillantást vetett Lacklandre, nyomban látta, milyen állapotban van, és ellentmondást nem tűrő hangon visszaparancsolta az ágyba. – Az anyag alighanem megér egy tankot – mondta Rosten. – Most pedig aludj! Meg kell még oldanod egypár problémát. Majd később beszélgetünk, amikor talán már emlékezni fogsz rá, amit mondtam. Viszlát! – És már csapódott is mögötte a légzsilip ajtaja.
Lackland csakugyan nem emlékezett Rosten búcsúszavaira; sok óra elteltével azonban, amikor kialudta magát, és megint jóllakott, maga Rosten emlékeztette rá. – A tél, amikor Barlennan nem is remélheti, hogy utazhat, még három és fél hónapig tart – kezdte jóformán bevezetés nélkül. – Töméntelen mennyiségű telefotónk van idefent, amelyeket még nem illesztettünk össze szabályos térképpé, de igyekeztünk a tényleges elhelyezés szerint összeállítani. A nyelvi nehézségek miatt nem tudtunk valódi térképet készíteni. A te munkád az lesz a tél hátralevő részében, hogy ülj össze Barlennan barátoddal a fotók fölött, készítsetek használható térképet, és tervezzétek meg az útvonalat, amelyen Barlennanék a lehető leggyor sabban eljutnak az anyaghoz, amelyet meg akarunk menteni. – Csakhogy Barlennan nem akar gyorsan odaérni. Ő felderítő-kereskedő útra indult, mi csak véletlenül kerültünk az útjába. Rengeteg segítségét nem tudtuk mással viszonozni, mint folyamatos időjárásjelentéssel. – Ezt tudom. Ezért vagy idelent, ha már elfelejtetted volna; állítólag diplomata vagy. Nem várok csodát, egyikünk sem, és mindannyian jó viszonyban akarunk maradni Barlennannal. Csakhogy azon a rakétán kétmilliárd dollár értékű speciális felszerelés van, és a rakéta nem tudja elhagyni a sarkot. És a benne levő tudományos anyag a szó legszorosabb értelmében felbecsülhetetlen!... – Tudom, és igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt – vágott közbe Lackland –, de a dolog fontosságát nem tudom a bennszülöttekkel megértetni. Ez nem azt jelenti, mintha lebecsülném Barlennan felfogóképességét, csak egyszerűen nincs meg a megfelelő előképzettsége. Figyeljétek, mikor hagy alább a vihar, hogy Barlennan, amikor csak lehet, feljöhessen, és tanulmányozhassa a fényképeket. – Nem tudnál holmi menedékfélét összeeszkábálni neki az egyik ablak előtt, hogy rossz időben is ott maradhasson? – Egyszer ajánlottam, de olyankor nem hajlandó otthagyni a hajóját meg a legénységét. Meg is értem. – No persze. Nos, tégy meg mindent, nem kell magyaráznom, miről van szó. Az összegyűjtött anyagból többet tudhatunk meg a gravitációról, mint Einstein óta bárki. – Rosten bontott; a téli munka elkezdődött. A bolygóra leszállt kutatórakétát, amelyet távirányítással tettek le Meszklin déli sarka közelében, és amely az adatok valószínű rögzítése után nem tudott felszállni, már megtalálták, s a helyét bemérték. Más dolog volt azonban a Bree téli kikötőjének közeléből megtalálni az oda vezető tengeri vagy szárazföldi útvonalat. Az óceánon nem volt különösebben rossz a hajózás, negyvennegyvenötezer mérföldet kellene megtenniük a part mentén, közel a felét olyan vízen, amelyet Barlennan emberei már ismertek, és a mentőexpedíció már viszonylag közel kerülne a tehetetlen géphez. Ez a „viszonylag közel" is sajnálatos módon mintegy négyezer mérföldet jelentett; és ezen a partszakaszon
nem voltak nagyobb folyók; amelyek lényegesen megrövidítették volna a szárazföldön megteendő utat. Az egyik, a Bree számára könnyen hajózható folyó a kiszemelt hely ötvenmérföldes körzetében volt; itt azonban olyan óceánba ömlött, amelynek semmiféle látható kapcsolata nem volt azzal a tengerrel, amelyen Barlennanék hajóztak. Az utóbbi hosszú, keskeny, szabálytalan tengerláncolat volt, Lackland állomásának környékén; az egyenlítőtől valamelyest északra kezdődött, és majdnem az egyenlítőig nyúlt a bolygó túloldalán. Útja meglehetősen közel haladt el a déli sarkhoz – már meszklini viszonylatban meglehetősen közel. A másik tenger, amelybe a rakéta közelében található folyó ömlött, szélesebb volt, és partvonala szabályosabb; a szóban forgó folyótorkolat nagyjából a legdélibb pontján nyílt, és az is az egyenlítőig terjedt, sőt még azon is túl, ahol végül elvegyült az északi jégtakaróval. Az első óceánláncolattól keletre feküdt, és láthatólag keskeny, a sarktól az egyenlítőig húzódó földnyelv választotta el tőle – a „keskeny" természetesen ismét meszklini értelemben értendő. Ahogy a fényképeket lassan összeállították, Lackland arra a következtetésre jutott, hogy a földnyelv szélessége kétezertől közel hétezer mérföldig terjed. – Jó hasznát vehetnénk egy átjárónak az egyik tengerből a másikba, Barl – jegyezte meg egyik nap Lackland. A meszklinita kényelmesen nyújtózott pallóján az ablak előtt, és némán bólintott. Túl voltak már a tél derekán; a nagyobbik nap észrevehetően halványult, ahogy gyors ívét, végighúzta észak felé az égbolton. – Biztos, hogy nincs valahol ilyen átjáró? Végtére is ezeket a fényképeket javarészt ősszel készítették, és te azt mondod, hogy tavasszal jóval magasabb az óceán szintje. – Se ősszel, se tavasszal nem ismerünk semmiféle átjárót – válaszolt a kapitány. – Egyet-mást tudunk az óceánról, amelyet említettél, de nagyon keveset. Túlságosan sokféle nép él a két óceán közötti szárazföldön, nemigen lehet velük kapcsolatot teremteni. Egyetlen karavánnak két évbe telne az út, és általában nem mennek el olyan messzire. Az áru sok kézen megy át, míg odaér, és mire a földnyelv nyugati tengeri kikötőiben a kereskedőhajókra kerül, már nehéz megállapítani az eredetét. Ha ilyesféle átjáró egyáltalán létezik, itt kell hogy legyen a Perem közelében, a jóformán még felderítetlen területen. A térképünk, amit te meg én csinálunk, még nem terjed odáig. Annyi biztos, hogy az ősz folyamán innen délre nincs ilyen átjáró. Végighajóztam ősszel az egész partvonalat, ne feledd. Persze lehetséges, hogy ez a part átnyúlik a másik tengerig; mi keleti irányban követtük több ezer mérföldön, és nem tudjuk, azon túl mennyire megy. – Emlékezetem szerint kétezer mérfölddel a külső fok után megint észak felé kanyarodik, Barl, de persze ez is ősszel voft, amikor én láttam. Nem lesz könnyű hasznavehető térképet készíteni a világotokról. Nagyon is sokat változik. Szívem szerint jövő őszig várnék, hogy az elkészült térképnek hasznát is vegyük, de az az én időszámításom szerint még négy év. Olyan sokáig nem maradhatok.
– Visszamehetnél a ti világotokba, és ott maradhatnál addig, habár igazán sajnálnám, ha elmennél. – Meglehetősen hosszú út lenne, Barlennan. – Milyen hosszú? Nos... a ti mértékegységeitekkel nem megyünk sokra. Nézzük csak. A fénysugár, mondjuk, négyötöd másodperc alatt kerüli meg Meszklin „Perem"-ét. – Ezt az időtartamot órájával érzékeltette; Barlennan érdeklődve figyelte. Ugyanaz a sugár az én időszámításom szerint tizenegy év, vagyis a tietek szerint körülbelül két és egy negyed év alatt érne innen az én hazámba. – Tehát a ti világotok olyan messze van, hogy nem lehet odalátni? Erről még sosem beszéltél. – Nem voltam benne bizonyos, hogy kellően áthidaltuk-e már a nyelvi nehézségeket. Nem, az én világomra nem lehet odalátni, de a napunkat megmutatom, mihelyt vége a télnek, és a tiéteknek a megfelelő oldalán leszünk. Az utolsó megjegyzés magas volt Barlennan-nak, de nem kérdezett semmit. Ő csak két napot ismert: a fényes Belne kelte-nyugta hozta a nappalt és az éjszakát, a halványabb Esstes pedig e pillanatban is látszott az éjszakai égen. Alig fél év múlva, nyár derekán a kettő egymás mellett lesz az égen, és akkor a halványabb alig látszik; de Barlennan sosem törte a fejét ezeken a változásokon. Lackland letette a fényképet, amelyet épp nézett, és gondolataiba merült. A szoba padlóját lazán összeillesztett képek borították; azt a vidéket, amelyet Barlennan legjobban ismert, már elég pontosan feltérképezték. Hanem azért még messze voltak attól, hogy az ember előretolt állásának térsége is szerepeljen a térképeken; és az ember máris türelmetlenkedett, mert a fényképek sehogy sem akartak összeilleszkedni. Ha gömb alakú vagy megközelítőleg gömb alakú világgal lenne dolguk, mint amilyen a Föld vagy a Mars, szinte gondolkodás nélkül alkalmazta volna a megfelelő vetületkorrekciót a kisebb térképen, amelyen dolgozott, és amely a helyiség egyik oldalán álló asztalt beborította; Meszklin azonban megközelítőleg sem volt gömb alakú. Lackland már rég rájött, hogy a Bree Kupájának arányai nagyjából helyesek. A Kupa átmérője tizenöt centiméter, a mélysége három és fél, hajlata sima, de nem egyenletes. A fényképek összeillesztésének nehézségéhez járult az is, hogy a bolygó felszíne viszonylag sima, alig van kiemelkedő topográfiai jellegzetessége; s még ahol vannak is hegyek-völgyek, az egymás mellé rakott fényképek más-más árnyalata ugyancsak megnehezítette az összehasonlítást. A rendes fényképezési eljárást valósággal felborította, hogy a fényesebb nap nem egészen kilenc perc alatt tette meg útját a keleti és a nyugati látóhatár között; egyetlen sorozat egymást követő fényképei olykor szinte ellenkező irányból kapták a megvilágítást. – Nemigen boldogulunk, Barl – mondta fáradtan Lackland. – Addig érdemes volt próbálkozni, amíg remélhettük, hogy át lehet vágni valahol, de mint mondod,
ilyen átjáró nincs. Te tengerész vagy, nem karavángazda; az a négyezer mérföld szárazföldön, épp ahol a legnagyobb a gravitáció, csúnyán bead nekünk. – Az a képességed, amellyel repülni tudsz, nem változtatja meg a súlyodat? – Nem – mosolygott Lackland. – Idővel, ha leolvashatjuk a műszerek eredményeit a rakétán, amely a déli sarkotokon vesztegel, majd erről is megtudunk egyet-mást. Épp ez volt a rakéta célja, Barlennan; a ti világotok sarkain van a világegyetem általunk elérhető pontjai közül a legszörnyűségesebb felületi nehézkedés. Van sok egyéb világ, ami még a tiéteknél is tömörebb, közelebb is van hozzánk, de nem forog úgy, mint Meszklin; és jóformán teljesen gömb alakú. Mi épp abban az irdatlan gravitációs térben akartunk méréseket végezni – mindenféle mérést. Számokkal nem is lehet kifejezni azoknak a műszereknek az értékét, amelyeket erre az útra terveztek és küldtek; amikor a rakéta nem reagált a felszállási jelzésre, tíz bolygó kormányzata rendült meg. Muszáj megszereznünk az adatokat, még ha csatornát kell is ásnunk, hogy átjuttassuk a Bree-t arra a másik óceánra. – De hat miféle szerkezeteket szállított az a rakéta? – kérdezte Barlennan. És szinte az elhangzása pillanatában vissza is szerette volna szippantania kérdést. A Repülő talán eltűnődik, hogy miért ez a nagy kíváncsiság, és még a végén gyanút fog a kapitány indítékait illetően. Lackland azonban természetesnek tartotta a kérdést. – Sajnos nemigen tudnám megmagyarázni, Barl. Számodra semmit sem mondanak az ilyen szavak: „elektron", „mágnesesség", „kvantum" meg egy sereg egyéb. A rakéta hajtóművét talán megértenéd, de nem biztos. – Lackland szemmel láthatóan tökéletesen gyanútlan volt, Barlennan mégis úgy határozott; nem firtatja a kérdést. – Nem volna jó kikeresni azokat a képeket, amelyek az innen keletre eső partot és szárazföldi területet mutatják? – Azt hiszem, arra van némi esély, hogy találkoznak – felelte Lackland. – Nem állítom, hogy tökéletesen ismerem az egész területet. Talán lent, a jégtakaró közelében. Milyen hideget bírnak el az embereid? – Rossz, ha a tenger befagy, de kibírjuk, már persze ha nincs sokkal hidegebb, mint most. Miért? – Mert előfordulhat, hogy meg kell közelítenetek az északi jégtakarót. Na, majd meglátjuk. – A Repülő végigpergette a képhalmot, amelynek magassága még most is meghaladta Barlennan hosszúságát, aztán előhúzott egy vékony köteget. Itt kell lennie... – motyogta. – Megvan! Ezt a gyűrű belső széléről vették fel, Barl, több mint hatszáz mérföld magasságból, kis látószögű teleobjektívval. Itt láthatod a fő partvonalat, a nagy öblöt, itt meg, a nagy öböl déli oldalán, azt az öblöcskét, ahol a Bree-t partra vontattátok. Ez még az állomás felépítése előtt készült, bár amúgy sem látszana. No, most rakosgassuk megint össze. A sík ettől keletre... – hangja megint motyogásba fúlt, és a meszklinita lenyűgözve figyelte, amint az általa még el nem ért tájak olvasható térképe kibontakozott előtte.
Egy darabig úgy látszott, csalódás vár rájuk, mert a partvonal fokozatosan észak felé kanyarodott, ahogy Lackland gondolta; pontosabban mintegy ezerkétszáz mérföldre nyugat és négyötszáz mérföldre észak felé az óceán mintha véget ért volna – majd a part újból nyugat felé kanyarodott. Hatalmas folyó ömlött itt belé, és Lackland kezdetben abban reménykedett, hogy ez a szoros talán kivezet a keleti tengerhez. Nekifogott tehát, hogy összeillesztgesse a fényképeket, amelyek a hatalmas folyam felső szakaszáról készültek. De hamarosan kénytelen volt felhagyni a gondolattal, mert a folyón felfelé haladva, mintegy kétszázötven mérföldnyire hatalmas zúgósorozatra bukkant; ezektől keletre meg a jókora folyó egyre rohamosabban zsugorodott. Számos kisebb folyó ömlött belé; nyilvánvalóan ez volt a bolygó egy hatalmas vízgyűjtő területének főága. Lacklandnek feltűnt, hogy a folyam hamarosan apróbb folyókra ágazik, ezért aztán kelet felé rakta össze a térképet. Barlennan lankadatlan érdeklődéssel figyelte. A főfolyam, amennyire meg tudták állapítani, kissé megváltoztatta irányát: valamelyest délnek tartott. A fényképmozaikot ebbe az irányba folytatva, tekintélyes hegyláncra bukkantak, és a földlakó bánatosan csóválta a fejét. Felpillantott. Barlennan már tudta, mit jelent ez a mozdulat. – Ne hagyd abba! – kiáltott fel. – Az én országom meglehetősen keskeny félsziget, és annak a közepén is ilyen hegylánc vonul végig. Csak addig rakd még tovább a képeket, hogy meg lehessen állapítani, milyen irányban folynak a folyók a hegyek túlsó oldalán. Lackland ugyan nem volt derűlátó – nagyon is jól emlékezett a maga bolygóján a dél-amerikai szárazföldre, hogysem afféle szimmetriát tételezett volna fel, amilyenre a meszklinita számított –, de eleget tett Barlennan kérésének. A meglehetősen keskenynek bizonyuló hegylánc nagyjából kelet északkeletről nyugat-délnyugatnak tartott; és az ember ugyancsak meglepődött, amikor a túlsó oldal számtalan „vize" hirtelen egyetlen hatalmas folyóban egyesült. Ez hosszúhosszú mérföldeken át nagyjából párhuzamosan futott a hegylánccal, menet közben kiszélesedett, és a remény újból szárba szökkent. A folyás irányában ötszáz mérföldnyire érte el tetőpontját; a hatalmas torkolat észrevehetetlenül elvegyült a keleti óceán „vizével". Lackland eszeveszetten dolgozott, jóformán abba sem hagyta, nem evett, nem pihent, amire pedig az embertelen meszklini gravitáció ismeretében ugyancsak nagy szüksége lett volna. Csak dolgozott, és a szoba padlóját hamarosan új térkép borította – négyszög, amely kelet-nyugati irányban mintegy kétezer mérföldet, hosszában pedig körülbelül feleannyit képviselt. A térkép nyugati szélén világosan látszott a nagy öböl meg a piciny bugyor, ahol a Bree vesztegelt: a másik oldalt jórészt a keleti tenger jellegtelen felülete foglalta el. És közbül helyezkedett el a sorompó: a szárazföld. Keskeny volt; legkeskenyebb pontján, mintegy ötszáz mérföldnyire északra az egyenlítőtől, parttól partig alig nyolcszáz mérföld, és még ez a távolság is lényegesen csökkent, ha az ember a főfolyók legfelső, hajóval elérhető pontjától
mérte. Talán ha háromszáz mérföld, amely részben egy hegyláncot szelt át – mindössze ennyi terült el a Bree és a földlakó erőfeszítésének távoli célpontjához vezető, viszonylag könnyű út között. Háromszáz mérföld; meszklini szemszögből mindössze egyetlen kurta lépés. Meszklini tengerésznek sajnálatos módon határozottan több volt, mint egy lépés. A Bree a másik óceán mentén vesztegelt; Lackland hosszú percekig némán meredt a kirakott mozaikra, aztán közölte észleleteit pirinyó társával. Választ nem várt, legjobb esetben fél szívvel adott beleegyezést; megállapítása oly nyilvánvalóan megfelelt a tényeknek ám a parancsnok meglepő kijelentéssel válaszolt: – Semmi baj, ha van még abból a fémből, amin téged meg a húst elhoztunk – vágta rá gondolkodás nélkül Barlennan.
6. A SZÁN Lackland újabb hosszú percig bámult ki az ablakon, a tengerész szemébe, míg végre felfogta az aprócska teremtmény szavainak értelmét. Azután éber figyelemre kényszerítette magát. – Úgy érted, hajlandók lennétek átvohtatni a Bree-t a szárazföldön úgy, ahogy engem ideszánkáztattatok? – Nem egészen. A hajó sokkal súlyosabb nálunk, ugyanolyan problémánk lenne a vontatóerővel, mint a múltkor. Én úgy képzeltem, te vontatnál minket egy másik tankkal. – Értem. Értem! Természetesen lehetséges volna, hacsak olyan terepre nem jutunk, ahol a tank nem tud áthaladni. Csakhogy hajlandók volnátok-e te meg a legénységed ilyen útra? Az a kevés, amit mi tehetünk értetek, megérné-e a külön fáradságot, és hogy még messzebbre kerültök hazulról? Barlennan mosolyra nyitotta ollóját. – Sokkal jobb lenne, mint az eredeti tervünk. Országunk keleti óceánjának partjáról sok kereskedelmi áru a szárazföldi hosszú karavánútvonalakról származik; mire elérnek a mi tengeri kikötőinkbe, oly mérhetetlenül megdrágulnak, hogy tisztességes kereskedőnek alig van rajtuk haszna, így pedig közvetlenül vehetnem fel az árut – nos, nekem ugyancsak megérné a fáradságot. Persze meg kell ígérned, hogy visszafelé ugyanúgy áthozol a földnyelven. – Ez tisztességes alku, Barl! Biztos vagyok benne, hogy az enyéim készséggel belemennek. De hogyan képzeled magát a szárazföldi utat? Arról a vidékről nem tudsz semmit, mint ahogy magad mondtad. Nem lehet, hogy a legénységed megijed az ismeretlen földtől, a fölébük magasodó hegyektől s az állatoktól, amelyek akkorák, hogy tifelétek olyanok talán nem is honosak? – Néztünk már szembe épp elég veszéllyel –felelt a meszklinita. – Nekem volt alkalmam megszokni a magaslatokat... még a tankod tetejét is. Ami meg az állatokat illeti, a Bree tűzzel van felfegyverezve, és szárazföldön sem sétálhatnak nagyobb példányok, mint amilyenek az óceánban úsznak. – Igaz. Na jó, Barl. Isten látja lelkemet, nem akarlak lebeszélni; de azt szeretném, ha alaposan meggondolnád a dolgot, és csak aztán vágnál bele. Mert félúton már nem lehet visszafordulni. – Értem, de ne félj, Charles! Most vissza kell mennem a hajóra; gyülekeznek megint a felhők. Elmondom a legénységnek, mit csinálunk, és ha bárkinek inába szállna a bátorsága, majd emlékeztetem, hogy az út hasznán a rangok arányában osztozunk. Nincs az embereim közt egy se, aki a félelemre hallgatna, ha vagyonnal kecsegtetik. – Hát te? – kérdezte mosolyogva Lackland. – Ó, én nem félek! – A meszklinita már el is tűnt az éjszakában, és Lackland nem tudta, hogy pontosan hogyan is értse a szavait.
Amikor Rosten értesült az új tervről, jó néhány epés megjegyzést tett, miszerint Lackland-től mindig kitelik néhány nagyszerű ötlet, ha azt akarja megindokolni, hogy minek neki egy újabb tank. – Megvalósíthatónak látszik – ismerte be végül kelletlenül. – És mégis, miféle szánt építsünk a barátod óceánjárójának? Mármint mekkorát? – A Bree körülbelül tizenkét méter hosszú, négy és fél méter széles; merülése, úgy hiszem, tizennégy-tizenöt centi. Egy méter hosszú, fél méter széles pallókból készült, ezeket kötél tartja össze úgy, hogy nagyjából szabadon mozognak. Nem nehéz kitalálni, hogy miért, itt, ezen a világon. – Hm! Értem. Ha ilyen hosszú hajó két végét a hullámok emelnék, a közepe meg szabadon lógna, fent, a sark közelében hamarosan darabokra törne. Mi hajtja? – Vitorlák; húsz-harminc pallón árboc van. Azt hiszem, némelyikükön tőke is van, s azt fel lehet húzni, ha a hajót a partra teszik. De ezt még nem kérdeztem meg Barlennantól. Nem tudom, valójában mennyire jártasak a világnak ezen a részén a vitorlázás tudományában, de mivel Barl csak olyan félvállról emlegeti, hogy a nyílt óceán hatalmas részét átszelik, gondolom, tudják, mitévők legyenek, ha ellenszélel találkoznak. – Valószínűleg. Nos, ennek a holdnak a könnyűféméből majd összeeszkábálunk valamit, és leszállítjuk. – Akkor hozzátok inkább, amikor már vége a télnek. Ha szárazföldön marad, elvész a hó alatt, ha meg a tengerparton dobjátok le, valakinek esetleg le kell buknia érte, mert megeshetik, hogy a vízszint emelkedik, ahogy Barlennan számít is rá. – Minek olyan sokáig várni? A tél derekán túl vagyunk, és a déli féltekének innen látható részére fantasztikus mennyiségű csapadék hullott. – Akkor meg kérdezd a meteorológusokat, hacsak meg nem zavarta az agyukat ennek a bolygónak a tanulmányozása. Van nekem magamnak is elég bajom. Mikor kapom meg a tankot? – Amikor használni is tudod. És ha ezt is felrobbantod, hiába bőgsz másikéit, mert legközelebb csak a Földön akad utánpótlás. Amikor Barlennan legközelebb, néhány száz nap elteltével odalátogatott és meghallotta a beszélgetés lényegét, ugyancsak meg volt elégedve. Legénysége lelkesen fogadta az utazás hírét; lehet, hogy a haszon reménye csábította őket, de az is bizonyos, hogy mindannyiukban bőségesen volt kalandvágy, ugyanaz, ami Barlennant ily messzire csalogatta az ismeretlen területre. – Mihelyt elül a vihar, indulunk – mondta Lacklandnek. – Még bőven lesz hó a földön, és ez segít, hisz az útvonal nem a parti laza homokon vezet. – Nem hinném, hogy a tank számára olyan sokat jelentene a különbség – jegyezte meg Lack-land.
– De a mi számunkra igen – felelte Barlennan. – Igaz, nem lenne veszélyes, ha a rázkódástól lepotyognánk a fedélzetről, de étkezés közben, mondjuk, nem lenne kellemes. Eldöntötted már, mi lesz a legjobb útvonal a szárazföldön? – Dolgozom rajta. – Az ember elővette fáradozásainak gyümölcsét, a térképet. – A legrövidebb út, amelyet együtt fedeztünk fel, azzal a hátránnyal járna, hogy egy hegyláncon kellene átvontassalak benneteket. Talán megoldható, de gondolni se merek rá, hogy ez milyen hatással lehet a legénységedre. Nem tudom, milyen magasak a hegyek, de ezen a világon minden magasság sok. Ezt az útvonalat dolgoztam ki, látod? Vörös vonallal jelöltem meg. A folyó mentén halad, amely a foknak ezen az oldalán a nagy öbölbe torkollik, körülbelül ezerkétszáz mérföldön át, nem számítva a folyó apróbb kanyarulatait, amelyeket valószínűleg nem kell követnünk. Ezután vagy négyszáz mérföld toronyiránt, azután eléri egy másik folyó forrásvidékét. Azon, ha akartok, valószínűleg le lehet vitorlázni, esetleg én vontathatlak a partról – ahogy gyorsabb vagy kényelmesebb nektek. Az a legkomiszabb, hogy a folyó jó darabon három-négyszáz mérfölddel az egyenlítőtől délre folyik – még egy fél G, amivel meg kell birkóznom. No, valahogy majd csak elbánok vele. – Csakugyan ez látszik a legjobb útnak – mondta Barlennan, miután gondosan áttanulmányozta a térképet. A vízen vontatás valószínűleg gyorsabb lesz, mint a vitorlázás, legalábbis a folyón, ahol bizonyára nincs hely lavírozni. – Az utolsó szót a maguk nyelvén mondta; Lackland elégedetten hallgatta a magyarázatát. Úgy látszik, helyesen taksálta meg Barlennanék hajózási tudományát. Azután, hogy megegyeztek az útvonalban, Lacklandnek nemigen akadt dolga, miközben Meszklin a következő napéjegyenlőség felé sodródott pályáján. Erre nem kellett sokáig várni; a déli féltekén a tél dereka majdnem pontosan egybeesett azzal az idővel, amikor az óriás világ napközeibe került, úgyhogy a pálya menti mozgás ősszel és télen igen gyors volt. Mindkét évszak csak valamivel volt hosszabb két földi hónapnál – a tavasz meg a nyár ellenben különkülön vagy nyolcszázharminc földi napig, azaz nagyjából huszonhat hónapig tartott. Ez bőségesen elég kell hogy legyen magára a hajóútra. Lackland kényszerpihenőjében a Bree legénysége nem osztozott. A szárazföldi átkelés hosszas előkészületet igényelt, s ez annál bonyolultabb volt, mert a legénységnek egyetlen tagja sem tudta pontosan, mivel is kell a hajónak szembenéznie. Lehet, hogy az egész úton csak szárított eledelt fogyaszthatnak; ugyanúgy lehetséges az is, hogy az úton elegendő friss táplálékot találnak, s akkor nemcsak hogy elláthatják magukat, de még cserecélokra alkalmas bőröket, csontokat is vihetnek magukkai. Az utazás oly biztonságosnak bizonyulhat, amilyen a tengerésznép szerint minden szárazföldi utazás, de az is elképzelhető, hogy a terep meg az élővilága ellenséges lesz. Ez utóbbira számítva a fegyvereiket tőlük telhetőleg rendbe hozták. Akkora bunkósbotokat fabrikáltak, hogy még Hars vagy Terblannen se igen tudta volna meglóbálni nagyobb gravitációnál; növényeket gyűjtöttek, amelyeknek a szára klórkristályt tartalmazott, és
feltöltötték a lángtartályokat. Lőfegyverük természetesen nem volt; ennek még a gondolata sem foganhatott meg olyan világban, amelynek lakói sosem láttak tömör, szabadon lebegő tárgyat, mert ahhoz nagyon is hamar leesett, hogysem láthatták volna. Ha a meszklini sarkon egy ötvenkaliberes golyót vízszintesen kilőnek, útjának első száz méterén több mint harminc métert esik. Amióta Barlennan megismerkedett Lacklanddel, már volt némi fogalma a „hajítás"-ról, sőt, már-már arra gondolt, kikérdezi a Repülőt, miféle fegyvert lehetne erre az elvre alapozni; de aztán úgy döntött, megmarad a hagyományos fegyverzetnél. Lackland meg azon tűnődött, mi lesz, ha a földnyelven átvezető útjukon olyan néppel találkoznak, amely íjat, nyilat használ. Ellentétben Barlennannal, ő nem érte be spekulációval: előadta elgondolását Rostennek, és kérte, hogy a vontató tankhoz, adjanak 40 milliméteres ágyút termit- és robbanógolyókkal. Rosten a szokásos morgás után beadta a derekát. A szán könnyen és gyorsan elkészült. Fémlemez volt bőven, a szerkezet sem volt bonyolult. Lackland tanácsára nem szállították el a szánt azonnal Meszklinre, mert a viharok még javában hordták az ammóniával vegyes metánhavat. Az egyenlítő mentén még nem emelkedett lényegesen az óceán szintje, éss a meteorológusok eleinte barátságtalan megjegyzéseket tettek Barlennan szavahihetőségét és nyelvtehetségét illetően; hanem amint tavasz közeledtével a napvilág mind mélyebben érte a déli féltekét, és új fényképek készültek, amelyeket össze lehetett hasonlítani az ősziekkel, az időjárás-szakértők már alább adták, és egyes megfigyelők szerint némán bolyongtak az állomás körül, legfeljebb magukban motyogtak valamit. A nagyobb szélességeken a tengerszint máris vagy száz méterrel magasabb volt, pontosan ahogy Barlennan megjósolta, és most is napról napra emelkedett. A földi meteorológusok tapasztalatait bizony jócskán megcáfolta az a jelenség, hogy egyazon bolygón egyazon időben a tengerszint ennyire különböző lehet, és az expedíció nem emberi tudósai közül egy sem tudott semmiféle magyarázattal szolgálni. Az időjárás-mókusok keservesen törték a fejüket még akkor is, amikor a nap útjának napi íve az egyenlítőtől délre csökkent, és Meszklin déli féltekéjén hivatalosan is elkezdődött a tavasz. A viharoknak már rég csökkent az ereje, meg is ritkultak, részben mert a bolygó ellaposodása az északi sarki jégtakarón tél dereka után igen gyorsan csökkentette a sugárzást, részben pedig mert ugyenezen idő alatt Meszklinnek a naptól való távolsága több mint ötven százalékkal nőtt. Amikor Barlennan véleményét kikérték erről a kérdésről, hajlandónak mutatkozott a csillagászati tavasz beköszöntével nyomban útra kelni, és semmi aggodalom jelét nem mutatta a napéj-egyenlőségi viharokkal kapcsolatban. Lackland jelentette a belső holdon épült állomásnak, hogy a bennszülöttek készen állnak, és nyomban megkezdődött a tank- és szánszállítási hadmüvelet; már hetek óta készenlétben volt minden.
A teherszállító rakétának kétszer kellett fordulnia, bár a szán könnyű volt, és a hidrogén-vas lövedékek tolóereje fantasztikusan nagy. Előbb a szánt hozták le, hogy a Bree legénysége rárakhassa a hajót, míg a rakéta visszatér a tankért; Lackland azonban figyelmeztette a pilótát, ne szálljon le a hajó mellett, úgyhogy az otromba szerkezetet ott hagyták a kupola közelében, míg a tank meg nem érkezett, hogy átvontassa a partra. A tankot Lackland vezette, a rakéta legénysége meg ott állt és bámult, de persze, ha kellett, hajlandók voltak segédkezni a rakodásnál is. De nem volt szükség emberi segítségre. A meszkliniták az alig 3 gravitációnál tökéletesen alkalmasak lettek volna arra, hogy felemeljék és odébb vigyék a hajójukat, de nem tudták leküzdeni a beléjük oltott félelmet, hogy testük bármelyik részét ilyen tömeg alá helyezzék. Viszont kötelekkel könnyedén átvontatták a parton – természetesen mindegyik tengerész egy vagy mindkét pár ollójával szilárdan egy fához horgonyozta magát. A Bree, begöngyölt vitorlákkal, felhúzott tőkékkel, könnyedén siklott a homokon, fel a villogó fémlapra. Barlennan téli igyekezete, hogy a hajó oda ne fagyjon a parthoz, meghozta gyümölcsét; az utóbbi két hétben meg itt is emelkedni kezdett az óceán szintje, akárcsak délebbre. A mind feljebb hatoló fohadék, amelynek közeledtére már kétszáz méterrel beljebb kellett vontatniuk a hajót a szárazföldön, bizonyára kiolvasztotta volna a Bree-t, ha úgy hozza a szükség. A távoli Tooreyn a szán építői kellő mennyiségű kampót és horgot szereltek rá, hogy a tengerészek könnyen lekötözhessék a Bree-i. Lackland nagyon vékonynak látta a kötélzetet, de a bennszülöttek szemmel láthatóan tökéletesen megbíztak benne. Mint kiderült, joggal, hisz a földlakó megállapította: olyan viharok során tartotta hajójukat a parton, amikor ő maga talpig páncélban sem járkált volna szívesen. Talán érdemes volna megvizsgálni, gondolta, hogy a meszkliniták kötélzete és szövete állná-e a földi hőmérsékletet. Ezt a gondolatmenetet Barlennan közeledése szakította félbe: a parancsnok jelentette, hogy a hajó és a szán készen áll. Az utóbbit máris hozzáerősítették vontatókötéllel a tankhoz; magába a tankba berakták az egyszemélyes legénység több napi ellátmányát. Terv szerint, szükség esetén rakétával biztosítják majd Lackland élelmiszer-utánpótlását; a rakéta kellő távolságban előttük száll majd le, hogy ne keltsen túlságosan nagy zavart a hajón utazó meszkliniták soraiban. A manővert csak a legszükségesebb esetben szándékoztak végrehajtani; az első balesetből okulva Lackland csak akkor óhajtotta kinyitni a tankot, és beengedni a külső levegőt, ha ez elkerülhetetlen. – Hát akkor indulhatnánk is, kis barátom –válaszolt Barlennan jelentésére. – Még jó néhány óra hosszat nem leszek álmos, úgyhogy addig jó darab utat megtehetünk felfele a folyó mentén. Nem bánnám, ha kicsit hosszabb volna errefelé a nap; nem szeretek sötétben vezetni hómezőn. Még a te legénységed se nagyon tudná kihúzni a tankot a lyukból, ha történetesen megvolna is a kellő vonóerő.
Szerintem sem, habár itt a Peremen nemigen tudom a súlyt felbecsülni – felelt a kapitány. – De nem hiszem, hogy nagy volna a kockázat; a hó még nem tapad annyira, hogy befedjen egy nagy lyukat. – Hacsak teljesen meg nem telt. No, ezen még ráérünk töprengeni. Mindenki a fedélzetre! – Beszállt a tankba, lezárta az ajtót, kiszivattyúzta a meszklini atmoszférát, és kieresztette a földi levegőt, amelyet már előzőleg tartályokba sűrítettek. A levegő tisztítására szolgáló algák kis tartálya villogott, ahogy a keringtetek buborékokat kellettek benne. Apró „szimatoló" spektrométer tudatta, hogy a levegő hidrogéntartalma elhanyagolható; Lackland, mihelyt erről meggyőződött, késlekedés nélkül beinditotta a főmotorokat, és a tankot meg az ormótlan utánfutót kelet felé irányította. A bugyor körüli lapos táj képe fokozatosan megváltozott. Mintegy negyven nap telt el, mire Lackland elálmosodott, de addig megtettek ötven mérföldet, és lankás vidéken jártak. A dombok magassága a száz-százhúsz métert is elérte. Eddig eseménytelen volt az útjuk, könnyű volt vontatni is a szánt, utazni is rajta. Barlennan rádión jelentette, hogy a legénység élvezi az utat, és hogy a szokatlan tétlenség egyelőre senkit sem zavar. A tank és az utánfutó óránként mintegy öt mérföldet tett meg, s ez jóval gyorsabb volt a meszklini mászásnál; de a – számukra – csekély gravitáció hatására a legénység némely tagja lemerészkedett a szánról, és megpróbálkozott az utazás más módjával. Ugrásra még egyikük sem szánta rá magát, de úgy látszott, hamarosan többen is magukévá teszik Barlennan friss-sütetű közönyét az eséssel kapcsolatban. Állattal eddig még nem találkoztak, de a hóban imitt-amott apró nyomokat pillantottak meg; nyilván olyasfajta lényektől származtak, amilyenekre a Bree legénysége a tél folyamán vadászott. A növényvilág észrevehetően megváltozott; néhol valósággal elborította a havat egy füfajta, és egy alkalommal a legénység majd kővé dermedt, amikor egy különös növényt pillantott meg – Lackland meglehetősen csökött fának nézte, de a meszkliniták sosem láttak még ennyire a föld fölé magasodó növényt. Lackland nem valami kényelmesen aludt a szűk skatulyában, a legénység azonban kedvére létáborozhatott a környező vidéken. Friss ele-ségre is szert akartak tenni, de portyáik fő mozgatórugója mégiscsak az elcserélhető javak szerzése volt. Mindannyian számos növényt ismertek, amelyek a Lackland által „fűszer"-nek nevezett termést hozták, de ilyen nem nőtt a környéken. Sok magtermő növényt találtak, mindegyiknek voltak levélforma kinövései és gyökerei is, csak éppen senki sem tudta; vajon ezek ehetők-e, még kevésbé, hogy élvezhetők-e. Barlennan legénysége között egy sem volt oly elhamarkodott vagy gyermeteg, hogy akár csak megkóstoljon is ismeretlen növényt; Meszklin vegetációjának java része félelmetes biztonsággal, mindenféle méreggel védekezett. Ilyen esetekben a vizsgálat szokásos módja az volt, hogy rábízták a dolgot azokra a piciny állatkákra, amelyeket a meszkliniek öleb gyanánt tartottak; amit a parsk vagy a ternee megevett, abban nem volt semmi ártalmas. Sajnos, a
Bree fedélzetén mindössze egyetlen állatka volt, és az sem vészelte át a telet – jobban mondva az egyenlítőt; az egyik téli vihar előszele elfújta, mert a gazdája nem kötözte le idejében. Ennek ellenére a tengerészek jócskán gyűjtöttek reményteljesnek látszó növényeket, fel is hozták a hajóra, de egyiküknek sem volt épkézláb ötlete, hogy mit is kezdjen a lelettel. Dondragmer volt az egyetlen, aki sikeresnek mondható felderítést végzett; több fantázia szorult bele, mint a társaiba, arra is gondolt tehát, hogy a tárgyak alá is benézzen, és meg is mozgatott jó néhány követ. Eleinte kissé kényelmetlenül érezte magát, de a szorongása hamarosan nyomtalanul eltűnt; hatalmába kerítette az újfajta sport láza. Sok mindent lehetett találni még a nehezebb kövek alatt is; és Dondragmer hamarosan olyasféle tárgyakat vitt vissza a hajóra, amelyek, a többiek egybehangzó állítása szerint, csak tojások lehettek. Ezeket Karondrasee-re bízták – állati eredetű élelemtől senki sem tartott –, és a sejtésük hamarosan igazolódott. A talált holmi valóban tojás volt – méghozzá nagyon ízletes. Hamar felfalták valamennyit, és csak azután jutott eszükbe, hogy néhányat meg kellett volna tartani és kikeltetni: vajon miféle állaté. Ennek hallatán Dondragmer azt a gondolatot vetette fel, hogy a kikeltetett állat talán megtenné az elveszett ternee helyett. Az ötletet hatalmas ujjongás fogadta, és már indultak is a tojásvadászok. Mire Lackland felébredt, valóságos keltetőgéppé vált az egész hajó. Lackland ellenőrizte, hogy mindenki visszatért-e a hajóra, aztán újra elindította a tankot, és folytatták útjukat kelet felé. A következő napokban már magasabb dombok szegélyezték az utat, és kétszer is metánfolyamon keltek át, de mindkettő oly keskeny volt, hogy a szán jóformán áthidalta. Szerencsére a dombok csak fokozatosan magasodtak, mert a kényelmetlen érzés azért még felébredt a tengerészekben, ha magasból kellett lepillantaniuk; de ez az érzés, mint Barlennan jelentette, fokozatosan alábbhagyott. És azután, az út második szakaszának mintegy huszadik napján a magasságtól való félelmüket egy csapásra feledtette valami, ami mindkét jármű utasainak figyelmét megragadta és meg is dermesztette.
7. SZIKLA VÁR Mindeddig lankásak, simák voltak a dombok, az időjárás rég lekoptatta valamennyit. Indulás előtt Lackland attól tartott, göröngyös, szaggatott lesz az út, de ennek mindeddig semmi nyomát nem találták. A dombtetők mind szépen gömbölyödtek; még ha sokkal sebesebben haladnak, akkor is simán átkeltek volna valamennyin. Mikor azonban megint elértek egy dombtetőre, és kitárult előttük a táj, valamennyien észrevették, hogy a következő domb már egészen más. Hosszabb volt, mint az eddigiek; inkább gerinc, mint halom; hanem az igazi különbség a tetőn várta őket. A sima, szélkoptatta hajlat eltűnt; ez a tető sziklásnak látszott, s közelebbről észrevették, hogy egyenletes távolságban hatalmas sziklák sora szegélyezi – oly egyenletesen, mintha előre megfontoltan rakták volna fel őket. A sziklák nagysága változott; akadt köztük idomtalan nagy, szinte Lackland tankjának méretével vetekedő, meg pingponglabda nagyságú törmelék. Első pillantásra darabosnak látszottak, de közelebbről már jól láthatták, hogy mindegyik kő nagyjából gömb alakú. Lackland nyomban megállította a tankot, és megragadta távcsövét – páncélt viselt, de a sisak nem volt a fején. Barlennan, feledve legénységét, átugrott a Bree-ről a tankra, vagy húszméternyire, és megtelepedett a tank tetején. Oda már rég rádiót szereltek, és Barlennan jóformán még meg sem vetette a lábát, már beszélt: – Mi ez, Charles? Város, amilyenről meséltél? Nemigen hasonlít a képeidhez. – Én azt reméltem, majd te megmondod, mi a csuda ez – hangzott a válasz. – Városnak nem város, a kövek meg nagyon is távol vannak egymástól, aligha lehetnek fal vagy erődítmény. Látsz valami mozgást? Én a távcsövön semmit se látok, de tudom, a te szemed milyen éles. – Annyit látok csak, hogy a dombtető egyenetlen; lehet, hogy azok ott kövek, de ilyen messziről tisztán nem látom. Mozgást én sem látok. Gondolom, ha valaki ekkora, mint én, nem is lát el olyan messzire. – Én ki tudnálak venni téged szabad szemmel is, de a szemeidet vagy a végtagjaidat már nem tudnám megszámlálni. Annyit mindenesetre majdnem biztosan meg tudok állapítani a távcsövön, hogy a dombtető elhagyatott. De jóformán bizonyos, hogy azok a kövek nem véletlenül kerültek oda; nem árt, ha nyitva tartjuk a szemünket, talán azt is észrevesszük, aki odarakta őket. Figyelmeztesd a legénységet! Lackland megjegyezte magának, hogy Barlennan nem lát messzire. Két-három perc múlva már elég magasra hágott a nap, hogy az előzőleg árnyékos részeket is megvilágítsa. Megálltak és figyeltek; de nem mozdult más, csak az árnyék, és végül Lackland újra elindította a tankot. Lefele mentek a lejtőn, amikor lenyugodott a nap. A tanknak egyetlen fényszórója volt, ezt Lackland az ösvényre szögezte, úgyhogy nem láthatták, odafönt a kövek között történik-e valami, és ha igen, mi. Napkeltekor megint patakon keltek át, és a feszültség nőttön-nőtt, ahogy újból hegynek fel vezetett az útjuk. Egy-két percig semmit sem láttak, mert épp előttük volt a nap; de csakhamar feljebb hágott, és
megvilágította az előttük elterülő tájat. A dombtetőn szemmel láthatólag semmi sem változott az éjszaka. Lackland halványan úgy érezte, s mint kiderült, ebben az érzésben a mesz-kliniták is osztoztak, hogy az éj folyamán szaporodtak a kövek; de mert előző nap egyikük sem vállalkozott rá, hogy megszámolja, most nem volt módjuk ellenőrizni. Látható mozgás pedig sehol semmi. A tank ötmérföldes sebességével öt-hat perc alatt mászták meg a dombot, így mire felértek, mögéjük került a nap. Lackland észrevette, hogy a nagyobb kövek között elég nagy a hézag, átfér a tank meg a szán, úgyhogy a gerinc pereméhez közeledve, az egyik megfelelőnek látszó nyílást célozta meg. A tank szétmorzsolt néhány kisebb követ, és Dbndragmer, hátul, a hajón, egy pillanatig arra gondolt, hogy valamelyik alighanem kárt tett a járműben, az ugyanis hirtelen megállt. Barlennan a tank tetején kuporgott mozdulatlanul, valamennyi szemét az alant elterülő látványra szögezte; a Repülő persze nem látszott, de a következő pillanatban a Bree első tisztje már arra gondolt, nyilván Lackland érdeklődését is annyira megragadta, amit a völgyben lát, hogy megfeledkezett a vezetésről. – Kapitány! Mi van ott? – kiáltotta el magát Dondragmer, de ugyanakkor már intett a fegyveres különítménynek: a lángtartályokhoz! A legénység többi tagja nem várt parancsra: készenlétbe helyezkedett a külső pallókon, ki bunkós-bottal, ki késsel, ki lándzsával. Barlennan egy hosszú másodpercig nem felelt, és az első tiszt már-már azon volt, hogy megparancsolja egy egységnek: szálljanak ki, és fedezzék a tankot – nem tudta, hogy Lackland keze ügyében ott a végszükség esetére tartogatott gyorstüzelő ágyú –, amikor parancsnoka megfordult, észlelte a hadikészültséget, és csillapítólag intett. – Semmi baj, azt hiszem – mondta. – Mozgást nem látunk, de az ott odalent alighanem város. Várjanak egy pillanatig, a Repülő mindjárt előbbre megy, úgyhogy maguk is láthatják majd, nem kell kiszállniuk. – Aztán angolra váltva megkérte erre Lacklandet, s az nyomban teljesítette is a kérést. Lackland először csak azt látta – Barlennan ugyanazt, kevésbé tisztán –, hogy széles, sekély, tálforma völgy terül el előttük, amelyet dombok öveznek. A völgy közepén tónak kell lennie, gondolta Lackland; máshova nem szökhetett az esővíz meg a hóié. Azután észrevette, hogy a hegyek belső lankáján nincs hó; tisztán látszott a domborzat. Méghozzá ugyancsak különös domborzat. Nem lehetett természetes képződmény. A gerinc alatt valamilyen széles, sekély csatornák húzódtak meglepő rendszerességgel; akár az óceán hullámai. A csatornák lefelé, a völgy közepe felé tartva, mindjobban keskenyedtek, mélyültek, mintha céljuk esővíz-elvezetés volna a középső víztárolóba. Ezt a feltevést azonban megdöntötte a tény, hogy a csatornák nem találkoztak a középpontban – el sem érték, noha mindegyik lejutott a völgy viszonylag sík padlójára. A csatornáknál is érdekesebbek voltak a köztük emelkedő válaszfalak. Ahogy a csatornák mélyültek, ezek egyre magasodtak, a lejtő felső felén még simán legömbölyített gerincek voltak, de lefelé egyre meredekebbek, míg végül már
függőleges falakká váltak a csatornák mentén. Néhány ilyen kis fal lenyúlt majdnem a völgy középpontjáig. Nem mutattak mind egy irányba; vonaluk ívben hajlott, inkább centrifugáiszivattyú bordáira emlékeztetett, mint kerékküllőkre. Lackland becslése szerint a csatornák és a válaszfalak szélessége egyaránt öthat méter lehetett. Maguk a falak tehát kellően vastagok, hogy lakóhelyül szolgáljanak, kivált meszklinitáknak; felületük alsó részén a számos kis nyílás is arra vallott, hogy valóban azok. A távcsövön látszott, hogy a nem egészen a falak alján elhelyezkedő nyílásokhoz pallók vezetnek fel; Lackland még egyetlen élőlényt sem látott, de tudta, hogy várossal van dolga. A lakosok nyilván a közfalakban laknak, és azért építkeztek így, hogy megszabaduljanak az esővíztől. Az már nem jutott Lackland eszébe, hogy ha zavarja őket a folyadék, vajon miért nem a dombok külső lankáján élnek. Idáig jutott gondolataiban, amikor Barlennan megkérte, hogy vontassa át a Bree-t a tetőn, mielőtt lemegy a nap. Alig mozdult meg a tank, az ajtónak vélt nyílásában tucatnyi sötét figura bukkant fel; ilyen messziről nem vehettek ki részleteket, csak annyit, hogy az alakok élőlények. Lackland ellenállt a kísértésnek, és csak amikor már megfelelő kilátópontra vontatta a Bree-t, akkor állt meg, és nyúlt a távcső után. Kár is lett volna sietnie. A jószágok nem mozdultak, nyilván figyelték a jövevényeket, míg be nem fejeződött a vontatási manőver; a napnyugtáig hátralevő néhány percben aztán Lackland kedvére szemlélődhetett. Némely részletet még távcsővel sem látott jól – valószínűleg nem bújtak egészen elő a lakóhelyükről –, de amit látott, az nagyon is arra utalt, hogy a figurák ugyanahhoz a fajtához tartoznak, mint Barlennanék. Hosszú, hernyóforma a testük; több pár szemük van – hogy mennyi, az természetesen ilyen messziről nem látszott-, a szemek a legelső testszeleten helyezkedtek el, a végtagok pedig nagyon hasonlók vagy éppenséggel ugyanolyanok, mint Barlennanék ollóban végződő karjai. Színük, akárcsak a Bree legénységéé, vörös-fekete; az utóbbi az uralkodó árnyalat. Barlennan mindezt nem látta, de Lackland igyekezett hűségesen tolmácsolni mindent, míg a város az esthomályba nem burkolózott. Amikor Lackland elhallgatott, a kapitány a maguk nyelvén röviden összefoglalta feszülten várakozó legénységének a hallottakat. Lackland ezután megkérdezte: – Hallottál már arról, Barl, hogy a Perem közvetlen közelében is él egy nép? Elképzelhető, hogy a ti nyelveteket beszélik? – Alig hinném. Mint tudod, az enyéim igen kényelmetlenül érzik magukat, mihelyt északra kerülnek attól, amit te egyszer „100 G-vonal"-nak neveztél. Én jó néhány nyelvet ismerek, de nem hiszem, hogy itt bármelyiket beszélnék. – Hát akkor mit tegyünk? Kerüljük meg a várost lopva, vagy vágjunk át rajta nyíltan, hátha békés a lakossága? Bevallom, szívesen megnézném közelebbről, de hát fontos dolog vár ránk, és nem akarom kockáztatni az utunk sikerét. Te jobban
ismered a fajtádat, mint amennyire én valaha is megismerhetem; mit gondolsz, hogyan fogadnának minket? – Arra nincs szabály. Lehet, hogy holtra rémülnek a tankodtól vagy attól, hogy én a tetején utazom, de az sem lehetetlen, hogy nem alakult ki normális ösztönük a magassággal kapcsolatban itt, a Peremnél. Jártunkban-keltünkben sok fura néppel találkoztunk, néha alkut tudtunk kötni, máskor meg kénytelenek voltunk megverekedni velük. De azt hiszem, ha elrejtjük szem elől a fegyvereket, és kirakjuk az áruinkat, előbb alaposabban megnéznek, mielőtt erőszakhoz folyamodnának. Szeretnék lemenni. Mit gondolsz, átfér a szán odalent a csatornák között? – Erre nem gondoltam – ismerte be kis hallgatás után Lackland. – Előbb jobban szemügyre kell vennem a terepet. Talán az lenne a legjobb, ha csak a tankkal mennék le, veled meg azzal, aki még hajlandó a tetején utazni, így békésebb utasoknak látszanánk. Valószínűleg észrevették már az embereid fegyvereit, és ha őket itt hagyjuk.. – Nem láttak egy fia fegyvert sem, hacsak a szemük nem százszorta jobb a miénknél – jelentette ki Barlennan. – De abban egyetértek, hogy jobb, ha mi megyünk le először, és felmérjük a terepet, vagy talán még jobb lenne a hajót átvontatni a túloldalra, és onnét leruccanni? Talán nem kellene a Bree épségét kockáztatnunk azokban a keskeny csatornákban. – Mondasz valamit. Igen, talán ez lenne a legokosabb. Megmondanád a legénységnek, mit határoztunk, és megkérdeznéd, melyikük akar lejönni velünk? Barlennan mindjárt vissza is tért a Bree-re –ott halkabban beszélhetett, noha nemigen hitte, hogy bárki is meghallaná és megértené. A legénység is egyetértett abban, hogy tanácsosabb a hajóval megkerülni a várost, és nem átvágni rajta, de az egyetértés csak eddig tartott. Valamennyien szerették volna megnézni, de egyetlenegynek sem akaródzott a tank tetején utazni, hiába győződtek meg róla, hogy a kapitányuknak nem esett tőle semmi baja. A fogas kérdést végül Dondragrner oldotta meg: a legénység, kivéve a Bree őrzésére hátrahagyott tagjait, kövesse gyalogszerrel a tankot; nem kell felülni rá, a maguk erejéből is könnyedén tudják tartani a jármű eddigi sebességét. A vita alig néhány percig tartott, de mire véget ért, már fel is bukkant a nap a látóhatár peremén; Barlennan jeladására tehát a földlakó kilencven fokkal elfordította a tankot, és elindult a völgy karimáján, épp csak a gerincen belül. Indulás előtt egy pillantást vetett a városra, de nem látott semmiféle életjelet; hanem ahogy a tank és a szán mozgásba lendült, megint fejek bukkantak fel a piciny ajtókban – ezúttal még több. Lackland a vezetésre összpontosította figyelmét; most már bizonyos volt benne, hogy a kíváncsiskodók még akkor is ott lesznek, amikor nyugodtabban szemügyre veheti őket. Néhány nap múlva el is jutottak a völgy túlsó oldalára; akkor ledobták a vontatókötelet, és a tank orra lefelé irányult.
Kormányozni jóformán nem is kellett; a jármű követte az útjába akadó első csatorna vonalát, és magától tartott a térség felé, amelyet Lackland – minden alap nélkül – a város piacterének tartott. A tank nyomában sereglett a Bree fele legénysége; a többi a másodtiszt parancsnoksága alatt a hajót őrizte. Barlennan természetesen a tank tetején utazott, mellette a cserére szánt árukészlet tornyosult. Mögöttük volt a kelő nap, úgyhogy jól láthatták a völgyet. Látnivaló akadt bőven; a város sok lakója elhagyta házát az idegenek közeledtére. Sem Lackland, sem Barlennan nem tulajdonított jelentőséget a ténynek, hogy ezek mind a nyílt tér túlsó oldalán voltak – a közeledő utazók oldalán mindenki fedezékben maradt. Ahogy fogyott a távolság, egyvalamire fény derült: a kezdeti benyomás ellenére a városlakók nem tartoznak Barlennan fajtájához. Hasonlóak, igaz; alakjuk, arányaik, szemeik és végtagjaik száma – mindez egyezett; csakhogy a városlakók vagy háromszor olyan hosszúak voltak, mint a messzi dél küldöttei. Hosszuk a másfél métert is meghaladta, ahogy elnyújtóztak a csatornák kőpadlatán, szélességük-vastagságuk is arányos volt ezzel. Néhányan magasan felemelték hosszú testük elülső harmadát – nyilvánvalóan jobban akarták látni a közeledő tankot –, s ebben a képességükben is különböztek Barlennan népétől. A felemelkedő fejek ide-oda ingtak, valahogy úgy, mint a földi kígyóké. De ezen az alig észrevehető mozgáson kívül néma nyugalomban figyelték, amint a fémszörnyeteg lekúszik a csatornán, kis hiján eltűnik a két oldalán emelkedő falak között, aztán a szűk sikátorból kibukkan a város tág, középponti terére. Ha a városlakók beszéltek is, hát oly halkan beszéltek, hogy sem Lackland, sem Barlennan nem hallotta; még a meszkliniták beszédének nagy részét kitevő ollómozgatás is hiányzott. A jószágok vártak és figyeltek. A tengerészek átférkőztek a tank melletti keskeny résen – Lackland épp kibukkant a sikátorból –, és majdnem olyan némán bámultak, mint a bennszülöttek. Az általuk ismert hajlék nyolc centi magas fal volt, ponyvatetővel, védekezésül az időjárás szeszélyei ellen; hogy valaki tömör anyagot rakjon a feje fölé, ezt elképzelhetetlenül furcsának tartották. Ha nem a tulajdon szemükkel látják, hogy az óriás városlakók bent vannak a különös építményekben, Barlennan legénysége soha nem látott természetes alakulatnak nézte volna a házakat. Lackland csak ült a vezetőfülkében, nézett és gondolkodott. Valójában időveszteség volt ez, hisz nem volt elegendő adat a kezében, hogy bármi logikus következtetésre juthatott volna; csakhogy tevékeny elméje egy pillanatra sem maradhatott tétlen. Nézte a várost, és megpróbálta elképzelni, milyen a lakosok mindennapi élete – míg Barlennan cselekedete el nem vonta a figyelmét. A kapitány nem volt híve az időfecsérlésnek; ő kereskedni fog ezekkel ha nem hajlandók, akkor odébbáll. Lackland figyelmét az ragadta meg, hogy Barlennan a tank tetejéről lehajigálta a magukkal hozott csereárukat, és ráparancsolt embereire, hogy lássanak dologhoz. Meg is tették, mihelyt valamennyi csomag lepotyogott. Barlennan maga az utolsó köteg után leugrott – ez a tett szemmel láthatólag a legkevésbé sem döbbentette meg a némán figyelő óriásokat, és maga
is nekilátott a csereáru kiteregetésének. A földlakó nagy érdeklődéssel várta a fejleményeket. Volt ott néhány vég tarka kelme, apró csomagokban szántott gyökerek – vagy talán kötéldarabok –, pirinyó fedeles kancsók, nagyobbak üresen; ügyes, változatos árukészlet, de hogy mi mire szolgált, azt Lackland csak találgathatta. A kirakott holmi láttán a bennszülöttek közelebb húzódtak, hogy kíváncsian-e vagy fenyegetően, azt bizony Lackland nem tudta megállapítani. A tengerészek az aggodalom legcsekélyebb jelét sem tanúsították. Mire végeztek az előkészületekkel, a bennszülöttek szoros gyűrűbe fogták a tankot. A hosszú testek minden utat eltorlaszoltak, csak azt az egyet nem, amerről Lacklandék jöttek. És a különös teremtmények továbbra is csak hallgattak, úgyhogy Lackland egyre kényelmetlenebbül érezte magát – Barlennant azonban ez vagy hidegen hagyta, vagy igen jól palástolta érzelmeit. Kiszemelt valakit a tömegből – a földlakó semmi okát nem látta, miért épp azt, és nekilátott kereskedelmi programja megvalósításának. Hogy hogyan, azt Lackland, ha megfeszült. sem értette. A kapitány előzőleg azt mondta, nem hiszi, hogy a városlakók megértenék a nyelvét – és most mégis beszélt; mozdulataiból Lackland semmit sem értett, habár Barlennan jócskán gesztikulált. Az idegen szemlélő számára kibogozhatatlan rejtély volt, hogyan értik meg ezek egymást, márpedig Barlennan tagadhatatlanul ért el némi eredményt. Persze az volt a baj, hogy Lackland az idegen teremtményekkel való néhány havi ismeretsége során alig egy szemernyit értett meg a pszichológiájukból. S ezért aligha hibáztatható – a szakemberek még hosszú évek múltán is értetlenül álltak előtte. A meszklini cselekvés és taglejtés jó része egyenesen a testük fizikai működéséből fakad úgy, hogy ugyanannak a fajtának egy másik tagja automatikusan felfogja. Az óriás városlakók felépítése, habár nem voltak közeli rokonságban a Barlennan-féle alfajjal, eléggé hasonlított az övékhez, úgyhogy a kölcsönös megértés nem okozott áthidalhatatlan problémát. Viszonylag hamarosan mind több és több teremtmény bukkant elő a házakból különféle tárgyakkal, amelyeket nyilvánvalóan el akartak cserélni; Barlennan legénysége pedig lelkesen vetette be magát a csereberébe. A nap közben lenyugodott, ám Barlennan kérésére Lackland felgyújtotta a tank fényszóróját. A mesterséges világítás láthatólag egyáltalán nem zavarta és nem is lepte meg az óriásokat; még Barlennan sem tapasztalta ennek semmi jelét. Minden figyelmüket a cserebere kötötte le, és amikor valamelyikük szabadult a portékájától, vagy megszerezte, amire szemet vetett, visszatért a házába, és átengedte a terepet a következőnek. Barlennan egész készlete alig néhány nap alatt gazdát cserélt, és a csereárut felrakták a tank tetejére. Ennek javarésze éppoly idegen volt Lackland-nek, mint a Bree eredeti rakománya; figyelmét azonban csakhamar két élőlény vonta magára. Állatok lehettek, de nem tudta megállapítani, milyenek, oly pirinyó volt mind a kettő. Szelídnek látszottak; ott kuporogtak annak a tengerésznek a két oldalán, aki
megszerezte őket, és nem is igyekeztek szabadulni. Lackland – mint utóbb kiderült, helyesen – arra következtetett, hogy a tengerészek a talált növényi eledel kipróbálására akarják használni ezeket az állatkákat. – Vége a csereberének? – kiáltott oda Barlennannak, amikor az utolsó bennszülött is elvonult a tank közeléből. – Nincs több árunk – felelte Barlennan. – Van valami terved, vagy induljunk vissza? – Nagyon szeretném tudni, milyenek ezek a házak belülről; én persze nemigen férek be az ajtón, még ha le tudnám is vetni a páncélt. Hajlandó volüál te vagy valamelyik társad bekukkantani? Barlennan kissé tétovázott. – Nem hiszem, hogy okos volna. Ezek itt elég békésen cseréltek, de van bennük valami, ami nyugtalanít. Nem tudnám pontosan meghatározni... Talán mert nem vitatkoztak eleget az árakon. – Úgy érted, hogy nem bízol bennük? Attól tartasz, hogy vissza akarják szerezni az eredeti holmijukat? – Nem mondanám ilyen határozottan... Igazából semmi alapja nincs a rossz érzésemnek. – Mondjuk talán így: ha a tank visszaér a völgy karimájára, és megint összekötjük a hajóval, hogy bármikor indulhassunk, és ha közben ezek itt nem csinálnak semmi galibát, akkor visszajövök, és bekukkantok magam. Jó lesz így? Beszélgetésük során sem Barlennan, sem Lackland nem figyelte a bennszülötteket; amazok azonban most először levetették közönyüket. A közelebbi óriások megfordultak, és nyilvánvaló kíváncsisággal szemlélték a kis skatulyát, amelyből Lackland hangja hallatszott. Ahogy a beszélgetés folytatódott, mind több és több városlakó tért vissza és figyelte; a doboz kicsiny volt ahhoz, hogy értelmes lényt rejthessen, és íme, valaki mégis beszél hozzá – ez a csoda végül áttört tartózkodásuk falán, amelyet még a tank sem tudott megingatni. Amikor az apró hangszóróból felharsant Lackland „igen"-je Barlennan ajánlatára, és a beszélgetés nyilvánvalóan véget ért, a hallgatók közül jó néhányan visszasiettek a házukba, és nyomban elő is bukkantak mindenféle holmival. Ezeket a tengerészek számára immár jól érthető mozdulatokkal felajánlották – az óriások a rádióra vágytak, és hajlandók voltak érte minden árat megadni. Barlennan elutasító válasza megdöbbentette őket. Mindegyik igyekezett túllicitálni a szomszédját. Barlennan végül a rendelkezésére álló leghatásosabb módon nyilvánította ki, hogy szándéka megmásíthatatlan: feldobta a rádiót a tank tetejére, maga is utána ugrott, és embereinek megparancsolta: hajigálják fel az újonnan szerzett javakat. Az óriások másodpercekig valósággal megkövültek: azután, mintegy jeladásra, sarkon fordultak, és eltünedeztek a keskeny ajtónyílásokban. Barlennan kényelmetlen érzése egyre fokozódott; igyekezett minél több ajtónyílást szemmel tartani, miközben felrakta az újonnan szerzett árut a
veszedelem azonban nem a házak felől érkezett. A nagy Hars pillantotta meg, ahogy a bennszülötteket utánozva felmagasodott, és épp egy nagyobb csomagot dobott.fel kapitányának. Szeme történetesen arra a csatornára tévedt, amelyen leereszkedtek; s a következő pillanatban Hars azt a hihetetlenül harsány kurjantást hallatta, amely Lacklandet még most is mindig megdöbbentette és meg is ijesztette. Hars az üvöltést szóözönnel folytatta, amelyből a földlakó semmit sem értett, Barlennan azonban nyomban felfogta, felpillantott, és csak annyit kiáltott angolul, ami a leglényegesebb volt: – Charles! Oda nézz! Fent! Mozogj! Lackland odanézett, és abban a pillanatban megértette, miért ilyen furán épült ez a város. A völgy karimáján elszabadult egy óriás szikla – jó feleakkora, mint a tank. Épp annak a csatornának a torkolatában helyezkedett el, amelyen ők leereszkedtek; és a lassan emelkedő falak egyenesen végigvezették a jármű útján. Még vagy félmérföldnyire volt tőlük a völgy meredek oldalán, de másodpercenként növekedett a sebessége, ahogy soktonnás tömege engedett a földénél há-romszorta erősebb gravitáció vonzásának!
8. A MAGASSÁGISZONY GYÓGYMÓDJA Hús-vér élőlények sebessége véges; Lackland azonban nagyon közel járt hozzá, hogy megdöntsön minden rekordot. Nem bajlódott semmiféle differenciálegyenlettel, nem számítgatta, mennyi idő múlva ér oda a szikla: sebességbe tette a tankot, gázt adott, a jármüvet kilencven fokkal elfordította, méghozzá akkora helyen, hogy majd leszakadt az egyik lánctalp, és kivergődött a csatorna szájából, amely egyenesen feléjük vezette az óriás lövedéket. És csak ekkor fogta fel Lackland, miért épült így a város. Azt már észrevette, hogy a csatornák nem torkollnak egyenesen a térbe: olyan az elrendezésük, hogy legalább kettő vezethet át egy sziklát a piactér valamely részén. Amikor elfordította a tankot, egy lövedék elől kitért, de a támadók számítottak erre, és már repült is lefelé a többi kő. Lackland gyorsan körülpillantott, ám hiába keresett olyan helyet, ami nem esett volna az iszonytató lövedékek útjába. Ekkor a tank orrát az egyik csatorna felé irányította, és megindult felfele a domboldalon. Ezen a csatornán is száguldott lefelé már egy hatalmas szikla – Barlennan úgy látta, valamennyi közül a legnagyobb –, és másodpercenként mintha még növekedett volna. A meszklinita már ugrásra készült, és azon törte a fejét, vajon a Repülő megzavarodott-e; ekkor azonban olyan fültépő bődülés hallatszott, ami meghaladta a meszkliniták legharsányabb kurjantását is. Ha Barlennan idegrendszere úgy reagál, mint legtöbb földi állaté, már feleúton fent járt volna a dombon. Az ő fajtájának reakciója azonban rémület esetén az volt, hogy mozdulatlanná dermedt, úgyhogy a következő néhány másodpercben csak ágyúval lehetett volna Barlennant elmozdítani a tank tetejéről. Négyszáz méternyi távolságban, közvetlenül a legördülő szikla előtt a csatorna egy szakasza láng- és porfelhővé robbant, és a szikla a porfelhőbe zúdult. A gyorstüzelő megint elbődült. Ezúttal vagy féltucatnyit ugatott, de a robbanások oly sűrűn követték egymást, hogy a hangjuk jóformán összeolvadt. A sziklának vagy a fele bukkant elő a porfelhőből, de már megközelítőleg sem volt gömbölyű. A töltények energiája jóformán teljesen megállította; a többit elintézte a súrlódás, mielőtt még elérhette volna a tankot. Aligha gördülhetett, hisz csupa lapos meg homorú felület volt. Készenlétben állt odafent persze még sok szikla – de nem indult útnak. Az óriások nyilván sietősen kielemezték az új helyzetet, és rájöttek, hogy ezzei a módszerrel nem tudják megsemmisíteni a tankot. Lackland nem tudhatta, mi egyébre képesek, de a legvalószínűbb az volt, hogy közvetlen támadáshoz folyamodnak. Valószínűleg éppoly könnyen feljuthatnak a tank tetejére, ahogy Barlennan feljutott, visszaszerezhetik a holmijukat, és zsákmányul ejthetik a rádiót; nehezen hitte, hogy a tengerészek útjukat állhatnák. Ezt az aggályát nyomban közölte is Barlennannal. – Igen, megpróbálhatják – hangzott a válasz. – Csakhogy ha megpróbálnak felmászni, visszaverjük őket; ha ugranak, itt vannak a bunkós-botjaink, és igazán nem tudom, hogy tud valaki elkerülni egy ütést, ha épp úszik a levegőben.
– De hát hogy tudnál egyedül visszaverni több irányból érkező támadást? – Nem vagyok egyedül. – És megint az ismerős meszklini ollómozdulat: a mosoly megfelelője. Lackland csak akkor láthatta volna tankja tetejét, ha felkukkant az áttetsző kilátókupolába, és csak úgy, ha levette volna sisakját. Következésképpen nem látta a rövid „csata" eredményét, mint ahogy azt sem, mi történt a tengerészekkel, akik elkísérték a városba. Ezek a szerencsétlenek olyan döbbenetes helyzettel találták magukat szemközt, mint annak idején a kapitányuk, amikor először került fel a tank tetejére. Tárgyak – méghozzá nehéz tárgyak – estek rájuk, ők pedig függőleges falakkal körülvett szűk csapdába kerültek. Hogy megmásszak, arra nem is gondolhattak, habár szívólábaik, amelyek oly jó szolgálatot tettek a meszklini orkánban, itt is szakasztott olyan jól beváltak volna; ugrani – amit pedig oly gyakran láttak az utóbbi időkben a kapitányuknál – majdnem olyan komisz lett volna, ha ugyan nem komiszabb. De fizikailag lehetséges volt; és ahol a lélek erőtlen, ott kész a test. Kettő kivételével valamennyi tengerész ugrott; a kettő közül az egyik felmászott – gyorsan és jól – az egyik „ház" falán. A másik Hars volt, aki a veszedelmet elsőként észlelte. Talán hatalmas testi ereje miatt nem esett oly gyorsan pánikba, mint a többiek; talán a rendesnél több szorult belé a magasságiszonyból. Akármi volt is az oka, ő még lent volt a földön, amikor egy kosárlabda nagyságú és csaknem éppoly gömbölyű szikla zúdult rá. Nagyjából ugyanolyan eredménnyel, mintha egy Hars tömegével azonos méretű gumibabára zúdult volna. A meszkliniták védő „páncélja" a földi rovarok kitinjével egyező kémiai és fizikai tulajdonságokkal rendelkezett, szívóssága és rugalmassága pedig megfelelt a meszklini életfeltételeknek. A szikla nyolc métert ugrott a levegőbe hármas gravitációnál, átzúdult a falon, amely rendes körülmények között megállásra kényszerítette volna, a túlsó oldalon a csatorna falának ütközött, visszapattant, azután dörömbölve vágódott faltól falig, míg ki nem adta az energiáját. Mire – lényegesen lassabban – visszatért a nyílt térre, a hadművelet már lezajlott; Hars maradt csak a tengerészek közül a küzdőtéren. A többiek bizonyos rendszerbe terelték a kezdeti vad ugrándozást, és vagy elértek már a tank tetejére kapitányukhoz, vagy úton voltak hozzá; még a mászva közeledő tengerész is áttért a lényegesen gyorsabb ugrásra. Földi mértékkel mérve Hars hihetetlenül szívós volt, mégis nyomot hagyott rajta az iménti megrázkódtatás. Tüdeje nem lévén, nem kapkodott levegő után, de alaposan összevissza horzsolta és ugyancsak elkábította az ütés. Egy perc is beletelt, míg annyira visszanyerte mozgásképességét, hogy megpróbálta követni a tankot. Utólag visszapillantva az eseményekre, sem Lackland, sem Barlennan, sem maga Hars nem tudta volna megmagyarázni, hogy ez alatt a perc alatt miért nem támadták meg az óriások. A földlakó úgy vélte, az a tény, hogy ilyen ütés után Hars még egyáltalán mozdulni tudott, elriasztotta a városlakókat minden efféle kísérlettől. Barlennan, a meszklini alkat alaposabb ismeretében arra
gondolt, az óriásokat jobban érdekelte a préda, mint a vérengzés, és egyszerűen nem látták be, miféle hasznuk származnék abból, ha megtámadnák a magányos tengerészt. Bármi volt is az oka, Harsnak kellő ideje volt visszanyerni öntudatát, és hamarosan utol is érte társait. Amikor Lackland értesült a történtekről, megállt, és megvárta Harsot, akiért aztán a legénység két tagja leszállt, és jóformán felhajították a tank tetejére, ott nyomban elsősegélyben részesítették. Amikor végre mindenki biztonságba került, olyan zsúfoltság volt a tank tetején, sokan oly közel'kerültek a peremhez, hogy veszélyben forgott a tengerészek újsütetű biztonságérzete. Lackland most már késedelem nélkül megindult felfelé. Figyelmeztette a tengerészeket: tartsák távol magukat az ágyú torkolatától, és a fegyvert előre irányozta; a gerincen azonban semmi sem mozdult, több szikla nem zúdult alá. A sziklahajigáló bennszülöttek alighanem visszahúzódtak az alagutakba, melyek bizonyára a városból vezettek fel a dombtetőre. Persze ez még nem volt biztosíték arra, hogy többet elő sem bukkannak, és a tank tetejéről mindenki éberen figyelt, nem lát-e mozgást vagy egyéb életjelet. Másik csatornán kaptattak felfelé, mint amin lefele mentek, következésképpen nem jutottak egyenesen a szánhoz; a tank azonban elég magas volt, s így a Bree-t már azelőtt megpillantották, mielőtt a tetőre fölértek volna. A hajó őrzésére hátrahagyott legénység ott volt, s mind látható szorongással figyelte a völgyben zajló eseményeket. Dondragmer a maguk nyelvén motyogott valamit: micsoda ostobaság, hogy nem őrködnek minden irányban; ezt aztán Barlennan bővített formában elismételte angolul. Az aggodalom azonban alaptalannak bizonyult; a tank odaért a veszteglő szánhoz, megfordult, és zavartalanul sikerült összekapcsolni a kettőt. Mihelyt elindultak, Lackland arraa következtetésre jutott, hogy az óriások alighanem túlbecsülték az ágyú képességeit; ha közvetlen közelből éri őket támadás – mondjuk a rejtett alagútnyílásokból, ahol nyilván a kőgörgetők voltak –, a fegyverrel nem értek volna semmit, mert a Bree és a legénység közvetlen közelében nem használhatott nagy erejű robbanóanyagot, sem termitlövedéket. Lackland tehát kénytelen-kelletlen úgy határozott, hogy véget vet a további felderítésnek, míg a Bree el nem éri a keleti óceán partját. Ezt a határozatot Barlennan elé terjesztette, s a kapitány bele is egyezett – csak magában gondolta, hogy azért nem egészen úgy lesz az: a legénységnek akad némi dolga, míg a Repülő alszik. Útra kelt tehát ismét az expedíció; a kaland során szerzett holmit a meszkliniták átszállították a tank tetejéről a hajóra, Lackland pedig Tooreyt hívta; tisztelettudóan végighallgatta Rostent, aki, mint várta, dühöngött, amikor megtudta, mit müvelt a beosztottja, de mint előzőleg, most is sikerült elhallgattatnia, amikor jelentette, hogy bőségesen áll rendelkezésre növényi szövet, ha Rosten küld érte konténereket.
Mire a rakéta leszállt – kellő távolságban, tekintettel a meszkliniták idegrendszerére, megvárta őket, felszedte a gyűjtött mintákat, és megint csak várt, míg a tank biztonságos távolba került, és csak azután szállt fel: addigra megint jó néhány nap telt el. A rakéta látogatásától eltekintve eseménytelenül. Néhány mérföldenként meg-megpillantottak egy-egy sziklákkal körülrakott dombtetőt, ezeket nagy ívben elkerülték, és az óriás városlakók, úgy látszik, nem merészkedtek ki a falaik közül. Lackland akárhogy törte a fejét, sehogy sem jött rá, honnan szerezhetik az óriások az ennivalót. A vezetés egyhangú munkája nem kötötte le gondolatait, úgyhogy számtalan feltevést gyártott a különös teremtményekről. Ezeket időnként kifejtette Barlennan-nak, a derék kapitány azonban nem volt az elméletek embere, úgyhogy Lackland nem sokra jutott vele. Egy gondolat nem hagyta nyugodni. Vajon miért építették így a városaikat az óriások? Aligha várhatták a tankot vagy éppenséggel a Bree-t. A védekezés ugyancsak gyakorlatíatlan módjának látszott ez, ha a maguk fajtájának támadását akarják visszaverni, hisz azokat aligha érheti a dolog meglepetésként. Egyetlen lehetséges ok kínálkozott. Feltevés volt csupán, de magyarázatot adott a város sajátos tervezésére meg arra is, miért nem látni bennszülötteket a városokon kívül, s hogy miért nincs semmi szántóföldféle a városok környékén. Lackland okoskodásában jó néhány „ha" szerepelt, úgyhogy maga is bizonytalanul forgatta a gondolatot, és Barlennannak meg sem említette. Hisz nem szolgált magyarázatul arra, hogy idáig zavartalanul eljuthattak – ha az elgondolás helyes, mostanáig már a gyorstüzelő muníciójának nagy részét elhasználta volna. Ezért aztán nem szólt semmit, csak nyitva tartotta a szemét; és nem is volt túlságosan meglepve, amikor egy szép reggelen, mintegy kétszáz mérföldnyire az emlékezetes várostól, egy előttük magasodó dombhát egyszer csak megmozdult, vaskos, elefántforma lábakon felágaskodott, hatméteres nyakán ülő fejét felemelte, tucatnyi szemével egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett velük, aztán imbolyogva megindult a közeledő tank felé. Barlennan ezúttal nem megszokott helyén, a tetőn utazott, de nyomban válaszolt, amikor Lackland szólította. A földlakó megállította a tankot – volt még néhány percük haditanácsra; ha a szörnyeteg tartja a tempóját, beletelik egy kis időbe, míg találkoznak. – Barl, lefogadom, hogy ilyet még sose láttál. A ti bolygótok ugyan nagyon szívós szöveteket terem, de ez aligha tudná a tulajdon súlyát nagyon messzire hurcolni az egyenlítőtől. – Igazad van; nem is láttam ilyet. Még csak nem is hallottam róla, és nem tudom, veszedelmes-e. Őszintén szólva, nem is szeretném megtudni. De persze: hús... Úgyhogy talán... – Úgy érted, nem tudod, húsevő-e avagy növényevő? Én az előzőre szavazok – mondta Lackland. – Ugyancsak különös növényevő volna, amelyik megpillant egy még nála is nagyobb micsodát, és abban a pillanatban nekiront – hacsak nem olyan ostoba, hogy a tankot a maga fajtája nőstényének nézi. Ebben viszont
erősen kételkedem. Egyébként a hatalmas húsevők jelenléte a legkézenfekvőbb magyarázata, hogy az óriások miért nem merészkednek ki soha a városaikból, és hogy miért építettek ilyen kiváló csapdákat. A dombtetőn felbukkanó szörnyetegnek, gondolom, megmutatják magukat, így becsalogatják a völgybe, aztán sziklákkal megölik –ahogy a tankkal is végezni próbáltak. Praktikus módja a hús házhoz szállításának. – Lehet, hogy így van, de minket pillanatnyilag nem ez érdekel. – Barlennan kissé türelmetlennek látszott. – Mit kezdjünk itt ezzel? A fegyvered, amelyik a sziklát összetörte, valószínűleg megölné, de nem maradna belőle jóformán semmi hús. Ha viszont kimennénk a hálókkal, nagyon közel volnánk, nem használhatnád a fegyvert, ha bajba kerülünk. – Ezek szerint arra gondolsz, hogy hálókkal mennétek egy ekkora micsoda ellen?! – Hát persze! A háló elég erős, csak az a kérdés, hogyan tudjuk rávetni. Az a baj, hogy a lába túlságosan nagy, nem megy keresztül a háló szemein, úgyhogy niába vetnénk az útjába, ahogy általában szoktuk. Valahogy a teste meg a lábai köré kellene kerítenünk, azután összehúzni. – Mi az elgondolásod? – Nem is tudom. .. meg aztán időnk sincs ilyesmire; mindjárt itt lesz. – Ugorj le, oldd el a szánt. Előreviszem a tankot, és elfoglalom a derék jószágot egy kicsikét, ha akarod. Ha neki akartok menni, és bajba keveredtek, még lesz időtök félreugrani, mire a fegyvert elsütöm. Barlennan vita nélkül követte az ajánlat első részét, lecsusszant a fedélzetről, és egyetlen ügyes mozdulattal eloldotta a szánt a vontatókötélről. Elkurjantotta magát, hogy Lackland tudja, elkészült, aztán felugrott a Bree fedélzetére, és gyorsan tájékoztatta a legénységet a fejleményekről. Mire befejezte, már láthatták maguk is, mert a Repülő előrevitte a tankot, és kissé félreállt, úgyhogy valamennyien láthatták az óriási bestiát. Egy-két másodpercig nagy érdeklődéssel szemlélték, volt, aki meg is lepődött, de félelemnek semmiféle tanújelét nem adták, miközben a tank és eleven ellenlábasa kontra táncot lejtett. Amikor a gép előrébb hatolt, a szörnyeteg megtorpant. Fejét leszegte; most már csak egy-méternyire volt a földtől, hosszú nyaka jobbrabalra lengett, míg sok szemével minden irányból fel nem mérte a helyzetet. A Bree-re ügyet sem vetett; vagy meg se látta a pirinyó meszkliniták mozgását, vagy a tankot tartotta sürgetőbb problémának. Ahogy Lackland a szörnyeteg egyik oldalát közelítette meg, a nagy test elfordult, hogy továbbra is szembenézzen a közeledővel. A földlakó egy pillanatig arra gondolt, száznyolcvan fokos fordulatot ír le, de még idejében eszébe jutott, hogy akkor a Bree egyenesen a tűzvonalba esik, ha történetesen az ágyút kell használnia, úgyhogy a fordulási manővert befejezte, mihelyt a lekapcsolt szán a szörnyeteg jobb oldalára került. Egyébként, gondolta Lackland, ezzel a szemberendezéssel az valószínűleg éppúgy látja a mögötte mozgó tengerészeket, mint az előtte levőket.
Megint az állat felé haladt. Az már nem forgott, hanem letelepedett, hasa a földet érte; majd megint fölemelkedett számos lábára, fejét jóformán behúzta idomtalan törzsébe – szemmel láthatóan védekezni készült. Lackland megint megállt, felkapta fényképezőgépét, és sietve néhány felvételt készített az állatról; azután, mivel ellenfele láthatólag nem volt támadó kedvében, ő is csak elnézte egy-két percig. Teste nagyobb volt valamivel a földi elefánténál; súlya a földön nyolc-tíz tonna lett volna. A súly nagyjából egyenletesen oszlott el tíz pár, rövid és iszonyúan vaskos lábán. Lackland úgy vélte, az állat nemigen képes az iméntinél nagyobb sebességre. Egy-két percnyi várakozás után a szörnyetegen a nyugtalanság jelei mutatkoztak; fejét kissé előbbre nyújtotta, ide-oda lengette, mintha azt kutatná, hol lát még ellenséget. Lackland attól tartott, hogy figyelme a tehetetlen Bree-re és legénységére terelődik, úgyhogy vagy egy méternyit előbbre ment a tankkal; ellenfele nyomban visszatért védekező helyzetébe. Ez a játék többször is megismétlődött, mind rövidebb időközökben. Addig-addig cselezgettek, míg a nap le nem hanyatlott a nyugati dombok mögé; ahogy elsötétült az ég, Lackland – mivel nem tudta, hogy a szörnyeteg hajlandó vagy képes lesz-e a sötétben is felvenni a harcot – módosította a helyzetet: felgyújtotta a tank fényszóróját. Ez vélhetőleg majd megakadályozza a bestiát abban, hogy a fény mögé lásson, még ha hajlandó is szembenézni a bizonyára új és ismeretlen körülménnyel. Nyomban kiderült, hogy az állatnak nincs ínyére a fény. Amikor a fényszóró a szemébe tűzött, pislogni kezdett; Lackland látta, amint az óriási pupillák összeszűkülnek; azután, elnyújtott sziszegéssel, amit a tetőhangszóró felfogott, és tisztán továbbított a tank belsejébe, a szörny egy-két méternyit előrecammogott és támadott. Lackland nem tudta, hogy ennyire közel van – illetve, pontosabban, hogy a szörnyeteg ilyen messzire elér. A nyak hosszabbnak bizonyult, mint amennyire első látásra becsülte – most teljes hosszában kinyúlt, előre és kissé féloldalra lökte a tömör fejet. Ahogy elérte teljes hosszát, a fej megbillent, és oldalvást lesújtott. A hatalmas agyarak egyike visszhangzó csapást mért a tank páncéljára, és ugyanabban a pillanatban kihunyt a fényszóró. Újabb, élesebb sziszegés tudatta Lacklanddel, hogy a fényt szolgáltató áram a szörnyeteg fejébe hatolt; de nem vesztegetett időt e lehetőség elemzésére. Sietősen hátrált, és közben eloltotta a vezetőfülke világítását. Nem akarta, hogy az agyar a fülke ablakára sújtson ugyanolyan erővel, amit a felső páncéllemezre pazarolt. Most már csak a jármű elején, alul égtek a mélyen beágyazott lámpák, megvilágítva a színteret. Az állat bátorságra kapott Lackland hátrálásától, megint előrelendült, és egy lámpára sújtott. A földlakó nem merte eloltani, mert akkor vaktában kellett volna hadakoznia, inkább vad vészjelzést küldött rádión.
– Barl! Mi lesz azzal a hálóval? Ha nem vagytok készen, muszáj lesz az ágyút használnom, hús ide, hús oda. Akkor pedig táguljatok; olyan közel van. hogy a robbanóanyag kárt tenne a tankban, hisz kénytelen vagyok termitlövedékkel lőni. – A háló még nincs kész, de ha még egypár méterrel hátraviszed a szörnyet, szél ellen lesz a hajótól, úgyhogy másképp tudjuk ellátni a bajái. – Rendben. Lackland ugyan nem tudta, mi lesz az a „másképp", és erősen kételkedett a hathatóságában, akármi légyen az, de ha a visszavonulás megfelel a kapitány szándékának, őrajta ne múljon. Egy pillanatig sem gondolt rá, hogy Barlennan fegyvere veszélyeztethetné a tank épségét; meg kell hagyni, Barlennan sem. A földlakó ismételt és sietős hátrálással távoltartotta a tank páncélzatát az agyaraktól; az állat nyilván nem volt kellően értelmes, hogy előre lássa az ember hadmozdulatait. Két-három percnyi manőverezés elég is volt Barlennannak. Ő sem tétlenkedett ebben a két-három percben. A szél alatti oldal pallóin, a párviadalt vívó szörny és gép felé irányozva, négy, nagyjából fújtatóhoz hasonló szerkentyű állt; a fúvókájuk fölé adogatót szereltek. Mindegyik fújtatót két tengerész kezelte; a kapitány jelére teljes erőből pumpálni kezdtek. A harmadik tengerész az adogatót táplálta, amelyből a fújtató keltette légáramlatba finom por ömlött. Ezt szárnyára kapta a szél, és a bajvívók felé sodorta. A sötétben nemigen lehetett követni az útját; Barlennan azonban pontosan becsülte fel a szelet, és néhány pillanatnyi pumpálás után hirtelen más parancsot kiáltott. Az adogatót kezelő tengerészek egy mozdulatára robajló lángözön zúdult a bajvívók felé. A hajó legénysége idejekorán a védőponyvák alatt keresett menedéket; a fújtatok kezelőit külön e célra szerkesztett védőköpeny oltalmazta. Lackland olyan szavakra fakadt, amelyekre Barlennant nem tanította meg. Teljes gázzal hátratolatott a lángfelhőből, és eközben hő fohászt rebegett a fülkeablakok kvarcüvegéért. Ellenfele csakoly igyekezettel, de kevesebb sikerrel próbált a lángok elől kitérni. Előbb egyik, majd másik oldalra tántorodott. A láng másodperceken belül kihunyt; nyomában sűrű, fehér füst gomolygott. Hanem vagy a tűz volt kellően hatékony, vagy a füst éppoly gyilkos hatású, mert a szörnyeteg egyre jobban elbizonytalanodott. Tétova léptei megrövidültek, tántorgó lábai már-már alig bírták ormótlan tömegét, végül elvesztette egyensúlyát, és eldőlt; lába vadul kapált. Napkeltére már épp csak hogy meg-megrándult a feje vagy a lába; azután elcsöndesedett az iszonyú szörnyeteg. A Bree legénysége kitódult a hajóról a fehér havon a feketére égett folt felé, és nyomban nekiláttak a hússzerzésnek. A gyilkos fehér felhőt már elfújta a szél; nyomában Lackland, nagy meglepetésére, fekete port látott a havon. – Barl, mi a csudából keltettétek azt a tűzfelhőt? Eszedbe se jutott, hogy esetleg elreped a tank ablaka?! – A kapitány a hajón maradt, úgyhogy a rádión nyomban felhangzott a válasza:
– Ne haragudj, Charles; nem tudtam, miből vannak az ablakaid, egy percig se gondoltam, hogy a nagy gépedben kárt tehet a tüzfelhőnk. Legközelebb majd jobban vigyázok. A felhő anyaga egy bizonyos növényből származik. Igen óvatosan kell a kristályokat porrá törni, fénytől távol. Lackland bólintott. Vegyésztudománya igen szerény volt, de ahhoz mindenesetre elég, hogy sejtette a por természetét. Fényre gyullad, a hidrogén táplálja, fehér felhőt kelt, a havon fekete foltok – mindez csak egyet jelenthet. Meszklin hőmérsékletén megszilárdul a klór, hidrogénnel vegyülve robban; a hidrogénklorid por alakban fehér; a földet borító metánhóból meg, ha felforr, kicsapódik a hidrogén, és szén marad a helyében. Különös növényvilág él ezen a világon! Küldheti az újabb beszámolót Tooreyra – azaz nem, inkább arra az esetre tartogatja a csemegét, ha Rosten legközelebb begurul. – Borzasztóan sajnálom, hogy veszélyeztettem a tankodat. – Barlennan nem győzött mentegetőzni. – Talán mégis jobb volna, ha te bánnál el az ilyen állatokkal a puskáddal; vagy talán minket is megtaníthatnál a kezelésére. Azt is egyenesen Meszklin használatára szerkesztették, mint a rádiót? – Nem, az ágyút nem kellett átalakítani, megváltoztatni. Itt is egész jól működik, de sajnos, a ti országotokban aligha lehetne hasznát venni. – Felvett egy logarlécet, néhány pillanatig tanulmányozta, majd így folytatta: – Ezzel a fegyverrel maximum negyvenöt méterre lehetne lőni a sarkotokon. Barlennan csalódottan hallgatott. Napokig faragták a húst az elhullt állatról. Lackland eltette a koponyát – jó lesz Rosten valamely majdani dühkitörése ellen –, és a karaván folytatta az útját. Ment-ment a tank, húzta-vonta terhét, teltekmúltak a napok. Időnként megpillantottak egy-egy szikla védte dombvárost; vagy kétszer-háromszor Lackland élelmiszeradagja várta őket, amit a rakéta tett le előzőleg; gyakran találkoztak vadállatokkal, akadt köztük olyan is, mint Barlennan tüzének első áldozata, de akadt más fajta is. Két ízben ejtettek el hálóval óriás növényevőket, Lackland nagy bámulatára. Vadász és prédája közt termetre nagyobb volt a különbség, mint a földi elefánt meg az afrikai pigmeus között. Útjuk során mind dombosabb lett a vidék; a folyó, amelynek partján immár több száz mérföldet tettek meg, elkeskenyedett, és apróbb patakokra szakadozott. Két ilyen kis mellékfolyón csak nagy üggyel-bajjal tudtak átkelni; a Bree-t el kellett oldani a szántól, és vontatókötélen átúsztatni, míg a tank meg a szán víz alatt gázoltak át a folyómedren. A folyók azonban most már annyira elkeskenyedtek, hogy mindegyiket át lehetett hidalni a szánnal, úgyhogy emiatt nem kellett késlekedniük. Végül, nagy sokára, ezerkétszáz mérföldnyire a Bree téli pihenőjétől, és mintegy háromszáz mérfölddel az egyenlítőtől délre – ahol is Lacklandnek újabb fél G-vel kellett megküzdenie –, a folyók iránya egyértelműen egybeesett az útirányukkal.
Lackland is, Barlennan is hallgatott erről néhány napig: alaposan meg akartak győződni felőle: de végül már nem fért hozzá kétség – elérkeztek a keleti óceánhoz vezető vízgyűjtőhöz. Hangulatuk ugyan kissé megsínylette a hosszú utat, de most érezhetően felvidult; jó néhány tengerész kapaszkodott fel a tank tetejére, hogy minél hamarabb megpillanthassák a tengert. Lackland is feledte fáradtságát; s ahogy nőttön-nőtt megkönnyebbülése, csak annál nagyobb volt a megdöbbenése, amikor minden előjel nélkül egyszer csak egy szakadék peremére értek; jóformán függőlegesen zuhant alá vagy húszméternyit a partfal, széltében pedig elhúzódott, ameddig csak ellátott a szem.
9. A SZAKADÉK Hosszú percekig egyikük sem szólt. Lackland és Barlennan oly gondosan készítették el útjuk térképét a fényképfelvételekből... s most megdöbbenésükben elállta szavuk. A legénység máskor oly sok kezdeményezőerővel megáldott tagjai hallgatólag úgy döntöttek, hogy ezúttal kapitányukra és idegen barátjára bizzák a probléma megoldását. Barlennan szólalt meg elsőnek. – Hogy lehetett itt? Látom, hogy nem magas, de ha arról a pontról nézzük, ahonnan lefényképezték, akkor is árnyékot kellett volna vetnie a napnyugta előtti percekben! – Pontosan, Barl. És csak egyetlen elképzelhető oka van, amiért nem vettük észre. Emlékezz csak vissza, mindegyik fénykép több négyzetmérföldet fog át egyetlen fényképre rákerült itt ez az egész táj előttünk, és még ezenkívül is jó nagy terület. Erről a részről bizonyára napkelte és dél között készült a felvétel, amikor nincs árnyék. – Vagyis ez a szakadék nem terjed túl egyetlen fénykép határán? – Lehetséges; ugyanígy azonban az is lehetséges, hogy két-három felvétel készült a határos területekről egyetlen délelőtt folyamán. Sajnos nem tudom, milyen útvonalon szállt a fényképező rakéta. Ha kelet-nyugati irányban haladt, és ezt tartom valószínűnek, könnyen megeshetett, hogy ugyanabban a napszakban többször is elszállt a szakadék fölött. No de ezt most hiába feszegetjük. Mivel ez itt szemmel láthatólag létezik, a mi gondunk az, hogy hogyan folytassuk utunkat. – Ezután újabb csönd lett, s ez el is tartott egy darabig. A beszélgetés eddigi két résztvevőjének meglepetésére ezúttal'az első tiszt törte meg: – Nem lehetne a Repülő barátait megkérni, nézzék meg a magasból, meddig terjed mindkét irányban ez a sziklafal? Lehet, hogy akad könnyebb lejtő, ahol leereszkedhetünk, és nem is kell nagy kerülőt csinálni. Ha az első térképről hiányzik ez a sziklafal, talán készíthetnénk másikat. Barlennan lefordította Dondragmer szavait. Lackland megemelintette szemöldökét. – A barátod megpróbálkozhatnék az angol beszéddel, Barl. Úgy veszem észre, pompásan érti minden szavunkat. Vagy talán te közvetíted neki valamely általam ismeretlen módon? Barlennan csodálkozva és zavartan meredt első tisztjére. Ő nem közölte a mondottakat Dondragmerrel – nyilvánvalóan a Repülőnek van, igaza, és az első tiszt suttyomban megtanult angolul. Ennek ellenére Lackland második feltevése sem járt messze a valóságtól – Barlennan már rég megbizonyosodott felőle, hogy a meszklinita hangok földi fül számára nem mind hallhatók, noha a jelenség okát nem sikerült kiderítenie. Zavartan hallgatott néhány másodpercig; azt latolgatta, mit lenne okosabb elárulni: közlési módszerüket, Dondragmer angol tudását,
mind a kettőt vagy esetleg egyiket sem? Barlennan igyekezett a legésszerűbben megoldani a kérdést. – Úgy látszik, Dondragmer okosabb, mint gondoltam. Igaz, hogy értesz valamennyit a Repülő beszédéből, Don? – ezt angolul kérdezte, csupa olyan hanggal, amit Lackland is meghallhatott. Majd a maguk nyelvének élesebb hangján hozzátette: – Mondja meg az igazat... ameddig lehet, leplezni akarom a tényt, hogy úgy is tudunk beszélni, hogy ő ne hallja. Feleljen az ő nyelvén, ha tud. – Sokat megtanultam a nyelvedből, Charles Lackland. Nem tudtam, hogy haragudni fogsz érte. – Egyáltalán nem haragszom, Don: sőt, nagyon örülök, és mi tagadás, bámulok. Téged is éppoly szívesen tanítottalak volna, mint Barlt, ha átjöttél volna az állomásra. De hát ha magadtól is megtanultad... Gondolom, összehasonlítottad a beszélgetéseinket a kapitánynak a beszélgetést követő tevékenységével, így hát kérlek, végy részt a tárgyalásunkon. Az előbbi javaslatod nagyon ésszerű volt, már hívom is Tooreyt. A hold nyomban vette a hívást, a tank fő adófrekvenciáját ugyanis a Meszklin külső gyűrűjén keringő továbbítóállomások segítségével szüntelenül figyelték. A rádiós jelezte, hogy érti a problémát, és megígérte, hogy amilyen gyorsan lehet, felmérik a helyzetet. Ez az „amilyen gyorsan lehet" is eltartott jó néhány meszklini napig; várakozás közben Lackland és a két meszklinita más terveket igyekezett kovácsolni, ha a sziklafalat viszonylag rövid úton nem tudnák megkerülni. Egy-két tengerész hajlandónak mutatkozott leugrani, Barlennan nagy aggodalmára – helytelenítette, hogy a természetes magasságiszonyt a magasság tökéletes semmibevétele kövesse, ha megannyira osztozik is már a legénység az ő mászási és ugrási hajlandóságában. Lacklandet is megkérte, segítsen észhez téríteni a vakmerő népséget, s ezt el is érte; a földlakó kiszámította ugyanis, hogy a sziklafalról húszméteres magasból leesni, egyenértékű egy otthoni harminccentis eséssel. A tengerészekben még éltek a gyerekkori emlékek, úgyhogy letettek a gondolatról. A kapitány a történteket utóbb átgondolva rájött, hogy az élete során belesulykolt mérték szerint a legénysége csupa háborodottból áll, magát sem kivéve; ezúttal azonban úgy vélte, hasznukra válik az eszeveszettség. Támadt más, ennél gyakorlatiasabb ötletük is, és Lackland úgy érezte, ideje volna ezenközben egy kicsit aludnia, hogy némiképp pótolja a mulasztást. Jót aludt hát a priccsen, csak egyszer ébredt fel közben, akkor is azért, hogy jóllakjék; s csak mindezek után érkezett meg a felmérő rakéta jelentése. Kurta volt és vigasztalan. A sziklafal jelenlegi tartózkodási helyüktől mintegy hatszáz mérföldre északkeletre, majdnem pontosan az egyenlítőnél ért el a tengerhez. Az ellenkező irányban körülbelül ezerkétszáz mérföld volt a hossza, fokozatosan alacsonyabb lett, és körülbelül az 5 G-s szélességnél tűnt el. Nem volt egészen egyenes; egy ponton élesen elkanyarodott az óceántól; a tank épp itt ütközött belé.
Az öböl szélén két folyó zúdult a szakadékba; a tank majdnem pontosan a kettő közé került, méghozzá valóságos egérfogóba – józan ésszel nem is gondolhattak arra, hogy átvontassák a Bree-t, hacsak sok mérföldet nem tesznek meg felfelé a folyón, hogy eltávolodjanak a félelmetes zugoktól. Az egyik vízesés harmincmérföldnyire volt dél felé, a másik körülbelül százmérföldnyire északkeletnek, a sziklafal kanyarján túl. A rakéta jelenlegi kényszerű magasságából természetesen nem tudta az egész szakadékot részletesen megvizsgálni, de a közvetítőtiszt erősen kételkedett, hogy a tank bárhol is lejuthat a falról. Talán valamelyik vízesés közelében lehetne megkockáztatni. Ahol talajkopás látható, ott valószínűleg létrejött járható ösvény. – Hogy a csudába alakul ki egy ilyen sziklafal? – kérdezte nyűgösen Lackland, miután mindezt végighallgatta. – Ezernyolcszáz mérföldnyi gerinc, és ahhoz épp eléggé magas, hogy az utunkban legyen, pedig muszáj átjutnunk rajta. Lefogadom, a maga nemében az egyetlen az egész bolygón. – Csak ne fogadkozz – válaszolt a földmérő. – A fiziografikus fiúk majd a bőrükből bújtak ki örömükben, mikor elmeséltem nekik, hogy mit láttam. Az egyikük szerint az a csoda, hogy előbb bele nem ütköztél egybe; a másik erre azt mondta, hogy az egyenlítőtől távolabb jócskán lehet ilyenre számítani, úgyhogy egyáltalán nem lepődött meg. Még akkor is ezzel játszadoztak, amikor otthagytam őket. Szerencséd, hogy az utazás nagy részét kis barátod fogja helyetted lebonyolítani. – Igazad lehet. – Lackland elhallgatott, mert eszébe jutott valami. – Ha ezek a kitüremlések oly gyakoriak, megmondanád-e, akad belőlük még egypár a tengerig? Vagy ahhoz újabb felmérést kell végezned? – Nem. Beszéltem a geológusokkal, mielőtt ennek nekivágtam, és meg is néztem. Ha ezen lekecmeregtek, minden rendben – a barátod hajóját vízre teheted a fal lábánál, a többi az ő dolga. Csak az a probléma, hogy fogod átcipelni a vitorlást a peremen. – Hm! Átcipelni! Te persze nem szó szerint értetted, Hank, de lehet, hogy fején találtad a szöget. Kösz, öregem! Majd később talán megint hívlak. – Lackland elfordult a rádiótól, hátradőlt priccsén, és lázasan gondolkodott. Vízre bocsátva sosem látta még a Bree-t; a hajó már partra vontatva vesztegelt, amikor megismerkedett Barlennannal, most pedig, ha az út során vontatásra került a sor, ő maga jórészt a felszín alatt töltötte az időt, a tankban. Ezért nem is tudta, milyen magasan lebeg a hajó. Annyi bizonyos: ahhoz, hogy a folyékony metán óceánján lebeghessen, rendkívül könnyűnek kell lennie, hiszen a metán sűrűsége fele a vízének. A hajó még csak nem is üreges – tehát nem a benne levő levegő által lebeg, amelynek révén csökkenne a sűrűsége, mint a földi acélhajóké. A „fa", amelyből a Bree készült, megfelelően könnyű ahhoz, hogy metánon lebegjen, és hogy elbírja a hajó legénységét, meg a tekintélyes rakományt. Egyetlen palló tehát valószínűleg néhány dekát nyom, legfeljebb ha egy kilót, ennek a világnak ezen a pontján. Akkor tehát Eackland odaállhat a szakadék peremére, és leeresztheti a
pallókat; magát a hajót két tengerész is elbírja – ha rá lehet beszélni őket, hogy alája álljanak. Lacklandnek más kötele nem volt, csak amivel a szánt vontatta, a Bree-n viszont akadt jócskán. A tengerészek nyilván tudnak csigát szerelni... illetve... nem olyan biztos. A Földön mindenesetre a hajósok elemi tudnivalói közé tartozik; de Meszklinen, ahol mindenki tele van meglepő, de érthető előítélettel minden iránt, ami emeléssel, ugrással, hajítással vagy a magassággal kapcsolatos bármilyen egyéb tevékenységgel jár – nos, talán itt más a helyzet. De hát csomót kötni mindenesetre tudnak Barlennan tengerészei, és most már a vontatás eszméjétől sem idegenkednek; meg lehet majd ezt is oldani. Nem is maradt más probléma, csak az, hogy vajon hajlandók-e megengedni a tengerészek, hogy őket is leeresszék hajóstul a sziklafalon. Legtöbb ember a kapitányra bízta volna a kérdést, Lackland azonban úgy érezte, neki is részt kell vállalnia a megoldásában. Hanem azért csak meg kell kérdezni Barlennan véleményét. Lackland súlyos karjával kinyúlt, felkattintotta kisebbik adóját, és kis barátját hívta. – Barl, törtem a fejemet. Mi lenne, ha az embereid kötélen leengednék a hajót a sziklafalon pallónként, és odalent összeraknák? – És te hogy jutsz le? – Sehogy. Innen délre vagy harmincmérföldnyire van egy nagy folyó, az egészen a tengerig hajózható, ha hihetünk Hank Stearman jelentésének. Én átvontatnálak benneteket a vízesésig, segítek, hogy le tudjátok engedni a Bree-t, megvárom, amíg vízre bocsátjátok a folyón, és jó szerencsét kívánok a további úthoz. Azután már mást nem tehetünk értetek, csak időjárás- és navigációs tájékoztatást adunk, ahogy megállapodtunk. Ugye, van elég köteletek, ami elbírja a palló súlyát? – Van hát! Ezen a vidéken a közönséges kötél elbírja akár az egész hajót. Fákhoz vagy a tankodhoz kell erősíteni; az egész legénység együttvéve sem tudna elegendő húzóerőt kifejteni. De hát ez nem probléma. Azt hiszem, rátaláltál a helyes megoldásra, Charles. – És mi lesz a legénységgel? Mit szólnak majd ahhoz, hogy így eresztjük le őket? Barlennan egy percig gondolkodott. – Azt hiszem, menni fog. Majd a pallókon küldöm le őket, azzal a paranccsal, hogy ne engedjék a sziklafalhoz koccanni. Akkor nem néznek le ereszkedés közben, és lesz elég dolguk, úgyhogy nem törődnek a magassággal. Különben is, itt mindenki olyan könnyűnek érzi magát – Lackland némán felnyögött –, és senki sem fél, hogy leesik; még annyira sem, amennyire ajánlatos volna. Nem lesz semmi baj; megoldjuk. Indulunk is mindjárt a zúgóhoz? – Mehetünk. Lackland nehézkesen felült, és a műszerfal elé telepedett. Egyszerre irtózatos fáradtság fogta el. Az ő küldetése kis híján véget ért, hamarabb, mint várta, és a teste már keservesen áhítozott a szabadulásra az utóbbi
két hónap során vonszolt súly alól. Talán mégsem kellett volna itt áttelelnie... De akármennyire belefáradt is, mégsem bánta. A tank jobbra kanyarodott és elindult, párhuzamosan a kétszáz méternyire levő sziklaperemmel. A meszkliniták talán leküzdötték magasságiszonyukat, de Lacklandben épp most alakult ki. Meg aztán a meszklini állatvilággal való emlékezetes találkozása során megsérült fényszórót azóta sem javította meg, és nem szándékozott csökkentett világítással vezetni éjszaka a szakadék szélén. Húsznapos kitartó úttal érték el a zugot. Messziről hallották már a hangját; először csak a levegő rezgett, azután fokozatosan tompa robajjá, majd mennydörgéssé erősödött még a mészklini hangképző szervek csúcsteljesítményén is túltett. Nappal volt, amikor látótávolságba kerültek, és Lackland önkéntelenül megállt. Fél mérföld széles volt a folyó, amikor a meredély szélére ért, és sima, mint az üveg – mintha se sziklát, sem egyéb szabálytalan képződményt nem rejtene a medre. Simán átgördült a peremen, és a mélybe ömlött. Az esés jó egymérföldnyi mélységben kimarta a sziklafalat; a szirtről pompás látvány tárult elébük. Fodrozódás nem sejtette, milyen sebesen zuhan a folyadék, de a mélyből felcsapódó tajték hevessége már annál többről árulkodott. Még ilyen gravitációnál, ebben az atmoszférában is párafelhőbe burkolózott a simán leomló lemez, s csak a szakadék alján ritkult, és kitűnt a folyó alsó folyásának zavaros, örvénylő felszíne. Szél annyi volt csak, amennyit a vízesés támasztott, és a folyam hamarosan elcsitult, ahogy simán gördült az óceán felé. Amint a tank megállt, a Bree legénysége kiszállt a hajóból, és ahogy elözönlőitek a sziklafal peremét, már látszott, hogy nem lesz semmi baj a leereszkedéssel. Barlennan visszaparancsolta őket a hajóra, és már kezdődött is a munka. Lackland megkönnyebbülten figyelte, amint kötélen ólmot eresztettek le a peremen, hogy biztosabban megbecsülhessék a sziklafal magasságát. Néhány tengerész a még szabadon heverő holmit kötözte a pallókra, azután eloldották a pallókat összetartó köteleket, és ellenőrizték a pallók közti ütközőket. Gyorsan, ügyesen dolgoztak, és hamarosan valamennyi palló levált a hajótestről. Amikor javában folyt már a munka, Barlennan és első tisztje a peremre lépett, hogy kiszemeljék a leeresztéshez legalkalmasabb helyet. A vízesés kimarta üreg már első pillantásra is alkalmatlannak tetszett, a folyó zordnak, még ha vízen akarták is újra összeszerelni a hajót. Végül mégis kiderült, hogy a szilafalnak bármelyik pontja megteszi, úgyhogy a két tiszt gyorsan kijelölt egyet, lehetőleg minél közelebb a vízesés torkolatához. Az újra összeszerelt hajót vagy a részeit odalent a tank segítsége nélkül kell a folyóhoz vonszolniuk, és nem akarták feleslegesen meghosszabbítani sem megnehezíteni az utazást A peremen árbocokból állványt eszkábáltak hogy kinyúló függesztékkel óvják a kötelet a súrlódástól – csakhogy az árbocok rövidek voltak, nem tudták egészen távol tartani a sziklafaltól a pallókat. Lackland érdeklődve figyelte, amint csigaszerkezetet erősítettek az állványzathoz, és helyre vontatták az első pallót. Kötélhurokba erősítették, hogy vízszintesen szálljon alá, a fő kötelet a hurokhoz
erősítették, majd egy fa köré tekerték, a tengerészek megragadták a kötelet, és a pallót áttolták a peremen. Minden remekül működött, de Dondragmer és a kapitány minden egyes alkatrészt nagyon-nagyon alaposan végigvizsgált, s csak akkor mászott az első tiszt és a legénység egy tagja a perem alatt vagy féltenyérnyire kissé ferdén függő lapra. Feszült várakozással figyelt mindenki; de semmi sem történt, és Dondragmer végre megadta a jelet, hogy ereszthetik. Akit nem a kötélhez szólitott a parancs, mind a peremhez rohant; onnan figyelték az alászállást. Lackland is szívesen figyelte volna, de nem mert sem a tankkal, sem tulajdon páncélos személyével a perem közelébe merészkedni. Maga is kényelmetlenül érezte magát, ha le kellett néznie, de a meszklini kötelek látványa csak még fokozta rossz közérzetét; földi fűszeressegéd nem kötözne meg ilyen hitvány madzaggal egy kilós zacskós cukrot. Izgatott kurjongatás, rohangálás jelezte, hogy az első palló épségben leért, és Lackland csak pislogott, amikor meglátta, hogy a tengerészek egymás tetejébe rakják a pallókat, míg felhúzzák a kötelet. Láthatólag nem akarták fecsérelni az időt. Lackland bízott ugyan Barlennan ítéletében, de hirtelen úgy döntött, megnézi, hogyan eresztik alá a pallórakást. Már-már felöltötte páncélját, amikor eszébe jutott, hogy felesleges: elernyedt, hívta Barlennant, és megkérte, állítson be egy-két kis közvetítőállomást, hogy a „szeműk" befogja a művelet színterét. A kapitány nyomban teljesítette a kérést; utasított egy tengerészt, hogy erősítse az egyik készüléket az állványzatra úgy, hogy a „szeme" jóformán egyenesen lefelé irányult, egy másikat pedig a pallószállítmány tetejére, amelyet épp akkor erősítettek a kötélhurokra. Lackland közben átkapcsolt a másik készülékre. Az első kis csalódást okozott, mert az észlelőlencsén a tartókötélből mindössze vagy egyméternyi látszott, miáltal a teher látszólag szabadon lebegett; a második viszont a sziklafalat mutatta – egy geológus megnyalta volna a tíz ujját, ha láthatja. Amikor félig leeresztették már a terhet, Lacklandnek eszébe jutott, hogy felhívja Tooreyt: akit érdekel, nézze. A geológusrészleg nyomban válaszolt, bekapcsolódott a vételbe, és ádáz figyelemmel kísérte a műveletet. Sorra szálltak alá a rakományok; egyhangúan ismétlődött a művelet. A manőver vége felé hosszabb kötelet alkalmaztak, és lentről húzták, mert a legénység nagy része már leereszkedett; Lackland gyanút fogott, amikor Barlennan végre hátat fordított az események színterének, és felugrott a tank tetejére. Itt állandóra szerelték fel a rádiót, és nem vitték le a többivel. – Már csak két rakományunk van hátra. Charles – kezdte a beszélgetést a kapitány. – Az utolsóval lesz egy kis bökkenő. Szeretnénk lehetőleg az egész felszerelésünket megtartani, vagyis le kell szerelni és leküldeni a csigaszerkezethez használt árbocokat is. Nem akarjuk ledobni; nem biztos, hogy el tudnák kapni, és odalent igen sziklás a talaj. Hajlandó volnál bebújni a páncélodba, és az utolsó rakományt kézzel leereszteni? Majd úgy intézem, hogy
csak egyetlen palló legyen, az a néhány árboc, a hozzá tartozó szerkezet meg jómagam. Az utolsó tétel kissé meglepte Lacklandet. – Az én erőmre mered bízni magad, holott tudod, hogy máris három és félszer a normális gravitációm alatt vagyok, és még ott lesz a páncélom súlya is? – Hát persze. A páncél kellően súlyos, hogy horgonyul szolgáljon, és ha magad köré tekered a kötelet, fokozatosan tudod engedni. Nem látok semmi nehézséget; egy-két kiló lesz az egész, a ti súlyegységetekben kifejezve. – Úgy talán nem is, de van ám még valami. A ti köteletek nagyon vékony, és az én páncélom kézvégződése kissé ügyetlen, ha apróbb tárgyakat kell megfogni. Mi lesz, ha a kötél kicsúszik a kezemből? Erre már Barlennan is nagyot hallgatott. – Mi a legkisebb tárgy, amelyet biztonságosan meg tudsz fogni? – kérdezte végül. – Hogy mi?... Hát talán egy árbocotok. – Akkor nincs baj. A kötelet egy árboc köré tekerjük, és használhatod csörlőnek. Utána meg kötelestül ledobod; ha eltörik az árboc, az sem olyan nagy veszteség. Lackland vállat vont. – Te tudod, mit kockáztatsz, Barl. Mondanom sem kell, hogy nagyon óvatos leszek; igazán nem szeretném, ha bajod esne, kivált az én hibámból. Mindjárt megyek. A meszklinita elégedetten leugrott a földre, és a néhány utoljára maradó tengerésznek elkezdett parancsokat osztogatni. Azután ezek is aláereszkedtek az utolsó előtti rakománnyal, és néhány másodperc múltán előbukkant a tankból a földlakó. Barlennan már várta. Egy szál palló hevert a meredély szélén, hurokba erősítve, útra készen. Rajta a rádió meg a szétbontott állványzat, öszszecsomagolva. A kapitány Lackland felé húzta a kötéllel körültekert árbocot. Az ember lassan közeledett, mert minden pillanattal csak fokozódott az iszonyú kimerültség; nagy sokára azonban vagy háromméternyire közelítette meg a peremet; amennyire ormótlan öltözéke engedte, kinyúlt, és elvette az árbocot kis barátjától, aki igyekezett minél jobban felágaskodni. Barlennan nem várt biztatást, megnyugtató szót: szemmel láthatólag bízott nagy barátjában. Visszatért a pallóhoz, még egyszer megbizonyosodott felőle, hogy biztonságosan rákötözték a rakományt, megtaszította a pallót – az ott billegett a szakadék peremén –, aztán maga is felmászott. Hátrafordult; búcsúpillantást vetett Lacklandre – a földlakó meg mert volna esküdni rá, hogy még kacsintott is! Rajta, Charles! hangzott fel Barlennan hangja a rádión, azután a kapitány szándékosan az ingatag egyensúlyú palló túlsó végére lépett. Ollóját beakasztotta a hevederekbe, s ez elegendő is volt, hogy rajta maradjon a pallón, amint az megint megbillent, majd átcsúszott a peremen.
Lackland kezében kellően laza volt a kötél, a palló vagy félméternyit eshetett; el is tűnt mindjárt a szeme elől. Éles rándítás tudatta, hogy a kötél kitart, s a következő percben Barlennan vidám hangja erősítette meg az információt. – Eresztheted! – hangzott az utolsó mondat; és Lackland engedelmeskedett. Nagyjából olyan érzés volt, mintha sárkányt eregetne, a botra tekert madzag is ezt a képzetet sugallta. Visszatértek gyermekkori emlékei; csakhogy ha ezt a sárkányt elveszíti, azon nehezebben sikerülne túltennie magát! Nem valami biztosan markolta az árbocot, és lassan megfordult a tengelye körül, hogy a kötél köréje csavarodjon, csak azután változtatott fogást. Azután már nyugodtabban merte ereszteni. Időnként fel-felhangzott Barlennan bátorító szava; mintha az aprócska lény pontosan tudná, miféle szorongással küszködik Lackland. – Már fele úton vagyok! Szép simán megyünk! Tudod-e, már egész jól le tudok nézni ilyen magasból is! Mindjárt megérkezünk... no még egy kicsit... ez az! Lent vagyok. Tartsd még egy pillanatig, légy szíves; majd szólok, ha dobhatod. Lackland követte az útmutatást. Emlékül megpróbált vagy félméternyit leszakítani a kötélből, de még páncélba bújtatott kézzel sem birkózott meg vele. Nagy sokára a páncél egyik rögzítő kapcsának élén sikerült elnyiszálnia a kötelet, és az így nyert emléktárgyat a karjára csavarta, csak azután teljesítette szövetségese többi kérését. – Odébb vittünk mindent, Charles; most már dobhatod a kötelet meg az árbocot, amikor akarod. A vékony kötél nyomban le is csusszant, majd nyomon követte a húszcentis ágacska, amely valójában a Bree egyik főárboca volt. Lackland most tapasztalhatta, hogy látni, amint a tárgyak a háromszoros gravitációnál leesnek, sokkal komiszabb, mint gondolni rá. Talán a sarkoknál jobb volna; ott már nem is lehet látni a lehulló tárgyat, hisz az első másodpercben mintegy két mérföldet tesz meg! Habár meglehet, hogy a hirtelen eltűnés éppúgy vagy még jobban megviseli az idegeket. Lackland vállat vont, elhessegette e gondolatokat, és visszatért a tankhoz. A videokészüléken nézte, amint összeszerelik a hajót. A művelet vagy két órát vett igénybe. Halványan megrezdült benne valami vágy, hogy maga is velük tartson, amikor az összeerősített pallókat a széles folyamra taszították, és amint hallgatta Barlennan, Dondragmer és a legénység búcsúszavait – a tengerészek nem beszéltek ugyan angolul, mégis értette, mit akarnak kifejezni. Aztán a folyó sodra felkapta a hajót, eltávolodott, és kikerült a tank látószögéből. Lackland némán üdvözlésre emelte kezét, és nézte, amint a Bree gyorsan távolodik, majd eltűnik útján a távoli tenger felé. Hosszú percekig csak ült és hallgatott; azután felrezzent álmodozásából, és hívta Tooreyt: – Eljöhetnétek értem. A felszínen többet már nem tehetek.
10. ÜREGES HAJÓK A nagy esés után a folyó kiszélesedett, ellustult. A lezúduló „víz" fogságába került levegő szellőt támasztott, és Barlennan parancsára megfelelő irányba állították a vitorlákat; a légáramlat azonban csakhamar elült, és a hajót a folyó sodrának kénye-kedvére hagyta. Mivel azonban a megfelelő irányba sodródtak, senki sem panaszkodott. A szárazföldi kaland érdekes és hasznos volt, az útközben gyűjtött növényi termékeket otthon nyilván szép pénzért eladhatják – de senki sem bánta, hogy megint úszik velük a hajó. Amíg csak látszott, nézték a vízesést, aztán a nyugati égre pillantottak, amikor felvillant a rakéta, és meghallották közeledésének tompa dübörgését – de aztán valamennyien előre néztek, és várták, mit hoz a közeli jövő. Mind több figyelmet igényelt kétoldalt a part. Szárazföldi útjuk során már megszokták a Repülő által „fa" névvel megjelölt képződményeket, amelyek néhány naponként fel-felbukkantak. Kezdetben lenyűgözve bámulták, azután hamarosan rájöttek, hogy ez is csak egyik forrása az odahaza eladható élelemnek. Most azonban mindjobban elszaporodtak a fák, s már-már azzal fenyegettek, hogy egészen elnyomják az ismerős, terpeszkedő, kötélágú növényeket, és Barlennan már azon törte a fejét, hogy ha idetelepítenének egy kolóniát, vajon fennmaradna-e a Repülő által „fenyőtoboz"-nak nevezett holmi kereskedelméből. Ötven teljes mérföldön nem észleltek értelmes élőlényt, noha állatot jócskán láttak a part mentén. A folyóban nyüzsgött a hal, de nem volt egy sem akkora, hogy veszélyeztethette volna a Bree-t. Azután mindkét oldalt fák szegélyezték a folyót, s az erdő messzire benyúlt a szárazföldre; Barlennan, kíváncsiságától ösztökélve, elrendelte, hogy a hajót kormányozzák közelebb a parthoz – alaposabban szemügyre akarta venni az erdőt. Még az erdő mélyén is meglehetősen világos volt, mert a fák koronája nem volt terebélyes, mint a földi erdőkben – hanem azért ugyancsak különös volt. Az idegen növények árnyában sodródva a legénység nagy részét megint elfogta a régi rettegés, amikor szilárd tárgy került a fejük fölé; és mindenki megkönnyebbülést érzett, amikor a kapitány intett a kormányosnak, hogy vigye a hajót távolabb a parttól. Lehet, hogy ennek a vidéknek van lakossága – hát csak tartsák meg maguknak. Dondragmer mondta ki hangosan ezt a véleményt, és általános helyeslés fogadta. A parton hallgatók azonban vagy nem hallották, vagy félreértették a szavait. Talán nem tartottak éppenséggel attól, hogy a Bree legénysége el akarja rabolni az erdejüket, de úgy határoztak: nem kockáztatnak; és a súlyosság vidékéről érkező látogatóknak megint csak lövedékekkel gyűlt meg a bajuk. A fegyverzet ezúttal csakis dárdákból állt. Hat dárda szállt némán a partról, és fúródott remegve a Bree fedélzetébe; kettő lepattant a tengerészek védőpajzsáról, nagy csattanással a pallókra vágódott, azután elpihent. Az eltalált tengerészek merő reflexből nagyot ugrottak, és mindketten a hajótól több méternyire
pottyantak a folyóba. Visszaúsztak, és a maguk erejéből kecmeregtek a fedélzetre, mert nem akadt senki, aki segítsen: minden szem a rejtelmes támadás eredetét kutatta. A kormányos nem várt újabb parancsra: a hajót még élesebb szögben vitte a folyó közepe felé. – Vajon ki lőtte ki ezeket, és vajon gépezetet használt-e hozzá, mint a Repülő? A hangja nem volt olyan – motyogta maga elé Barlennan, mit sem törődve azzal, hogy válaszol-e valaki. Terblannen megcsavarintotta az egyik dárdát, kihúzta a fedélzetből, és alaposan szemügyre vette keményfa hegyét; aztán, mintegy kísérletképpen, visszadobta a távolodó partra. A hajítás merőben új mesterség lévén a számára, úgy dobta, mint a gyerek a botot, és a dárda hengerbucskázva ért vissza az erdőbe. Barlennan választ kapott az egyik kérdésére; Terblannennek kurta volt a karja, a fegyver mégis könnyen partot ért. A láthatatlan támadóknak tehát nem volt szükségük semmiféle ágyúhoz hasonló gépezetre, ha a felépítésük olyasféle, mint az emberé. Hogy mik valójában, azt nem tudták Barlennanék megállapítani, és a kapitánynak nem is akarózott firtatni a dolgot. A Bree vitette magát tovább, s az incidensről tudósítás szállt Lacklandhez a távoli Tooreyra. Száz mérföldön át kísérte útjukat az erdő, a folyó meg fokozatosan szélesedett. Az erdőlakókkal adódott egyetlen találkozás után a Bree óvatosan középen maradt, de még így sem menekülhettek meg minden bajtól. A dárdaeset után alig néhány nappal a folyó bal partján kis tisztást pillantottak meg. Mivel Barlennan szeme alig egyarasznyival volt csak a felszín fölött, nem látott olyan jól, ahogy szeretett volna, de annyit meg tudott állapítani, hogy a tisztáson vannak vizsgálatra érdemes tárgyak. Némi habozás után megparancsolta a kormányosnak, hogy vigye közelebb a parthoz a hajót. A tárgyak fára emlékeztettek, csak kurtábbak és vaskosabbak voltak. Ha Barlennan magasabb, azt is meglátta volna, hogy a földfelszin felett kis nyílások vannak a tárgyakon; Lackland a videokészüléken nyomban észrevette, hogy ezek a micsodák az afrikai bennszülöttek kunyhóihoz hasonlítanak. Egyelőre azonban nem szólt. Meg aztán jobban is érdekelték azok a másfajta tárgyak, amelyek részben a folyóban, részben a parton hevertek, a falunak vélt hely előtt. Fatörzsek is lehettek éppenséggel, de krokodilusok is – olyan messziről nem láthatta pontosan, de azt tartotta a legvalószínűbbnek, hogy kenuk. Érdekes volna látni, hogyan reagál Barlennan az övéktől olyannyira különböző hajóra. Beletelt azonban némi időbe, mire a Bree fedélzetén bárki is rájött, hogy a „tuskók" valójában kenuk, a többi rejtelmes tárgy pedig hajlék. Lackland egy darabig attól tartott, tovasodródnak a folyón, és nem firtatják a dolgot; legutóbbi élményük óvatosságra intette Barlennant. Mint kiderült, nem Lackland volt az egyetlen, aki nem akarta, hogy a hajó megállás nélkül továbbússzon, s ahogy a Bree elért a faluval szemközti pontra, vörös-fekete testek tömege zúdult a partra, s bizonyította, hogy a földlakó helyesen következtetett. A tuskóforma tárgyakat a folyóra lökték; mindegyikben tucatnyi teremtmény, nyilvánvalóan azonos fajtájú, mint a Bree legénysége. Ugyanolyan volt az alakjuk, nagyságuk, színük; s a
hajóhoz közeledve fültépő kurjantásokra fakadtak, szakasztott úgy, ahogyan Lackland megszokta volt kicsiny barátainál. A kenuk láthatólag kivájt fatörzsből készültek, üregük kellőképpen mély volt, hogy a bennülőknek csak a feje látszott: a helyzetükből Lackland arra következtetett, hogy a csónakban halszálka alakzatban helyezkedtek el az utasok. Az evezőket a legelülső pár olló kezeltt. A Bree szél alatti oldalán két-két tengerész állt a lángszórók mellett, bár Barlennan úgy vélte, ilyen körülmények között aligha lehetne a fegyvert használni. Krendoranic, a muníciós tiszt lázasan tevékenykedett az egyik lőszeresláda körül. Senki sem sejtette, miben sántikál; ilyen esetre nem volt elfogadott eljárásuk. A hajó rendes védekezési módszerét ugyanis aláásta az a szinte példátlan tény, hogy a nyílt tengeren tökéletes szélcsend uralkodott. Nem is remélhették, hogy sikerrel használhatják a lángszórókat: a kenuk ugyanis legyező alakzatba fejlődtek, és körülvették a Bree-t. Amikor két-három méternyire megközelítették, megálltak, s egy-két percig csend volt. Lackland kimondhatatlan bosszúságára ekkor lement a nap, úgyhogy a további eseményeket nem láthatta. A következő nyolc percben egyre csak igyekezett a maga számára lefordítani a rádión érkező baljós hangokat, de a kísérlet kudarcba fulladt, ugyanis akármi hangzott is el, az nem volt számára hozzáférhető. Egy bizonyos: erőszakos cselekményre utaló hangot nem hallott; a szemben állók nyilván először szóbelileg akarják kitapogatni egymást. A jelek azonban arra vallottak, hogy ők sem találtak közös nyelvre, mert huzamosabb beszélgetésféle nem hallatszott. Napkeltekor azonban azt kellett tapasztalnia, hogy az éjszaka mégsem telt eseménytelenül. A sötétség leple alatt a Bree-nek már tovább kellett volna sodródnia, ehelyett azonban még most is ott vesztegelt, szemközt a faluval. Mi több: már nem a folyó közepén, hanem alig pár méternyire a parttól. Lackland éppen meg akarta kérdezni Barlennant, miért vállalt ekkora kockázatot, no meg azt is, hogy hogyan sikerült odébb vinnie a hajót, amikor kiderült, hogy a kapitányt sem kevésbé lepte meg az események ilyetén fordulata, mint őt. Lackland kissé bosszús arckifejezéssel fordult a mellette ülőkhöz: – Barl máris bajba keveredett. Tudom, hogy dörzsölt fickó, de még több mint harmincezer mérföldet kell megtennie, hát nem örülök, ha már az első néhány száz után feltartóztatják. – Nem segítesz neki? Ne feledd: kétmilliárd dollár forog kockán, nem beszélve jó néhányunk szakmai becsületéről. – Mit tehetnék? Mással, mint tanáccsal nem szolgálhatok, és ő jobban fel tudja becsülni a helyzetét, mint én. Jobban látja, és a maga fajtájával van dolga. – Amennyire látom, körülbelül annyira a maga fajtája, mint a déltengeri szigetlakók Cook kapitányé. Elismerem, hogy látszólag ugyanahhoz az alfajhoz tartoznak, de ha teszem azt kannibálok, a barátod ugyancsak kényes helyzetben van.
– Akkor sem tudok segíteni. Hogy lehet egy kannibált lebeszélni, hogy istenesen jóllakjon, ha még csak a nyelvén se tudok, és személyesen nem is beszélhetek vele? Gondolod, hogy figyelne egy kis dobozra, ami idegen, nyelven szól hozzá? Lackland kollégája felvonta szemöldökét. – Nem vagyok gondolatolvasó, nem is tudom megjósolni, hogyan reagálna, de feltételezem, hogy adott helyzetben esetleg kellően megijedne, hogy bármire hajlandó legyen. Etnológus lévén biztosíthatlak, hogy jó sok bolygón, beleértve a Földet is, akadnak primitív népek, amelyek a földig hajolnának, kultikus táncot lejtenének, sőt még áldozatot is mutatnának be egy doboznak, amelyik beszél hozzájuk. Lackland elrágódott ezen a kijelentésen egy darabig, aztán elgondolkodva bólintott, és visszafordult a képernyőhöz. Néhány tengerész felragadott egy-egy tartalék árbocot, és megpróbálták a hajót visszalökni a folyó közepére. Fáradozásukat azonban nem koronázta siker. Dondragmer szemügyre vette a külső pallókat, majd jelentette, hogy a hajó kalitkában van: körülöttük karókat vertek a folyóágyba, csak a folyással ellentétes irányban szabad az út. A kalitka – véletlenül-e vagy szándékosan – épp akkora volt, hogy a Bree elfért benne. Alig hangzott el az első tiszt jelentése, a kenuk lassan elsodródtak a kalitka három csukott oldalától, és a nyitott negyedik előtt gyülekeztek; a tengerészek meg, akik az első tiszt jelentésének hallatán már készültek a rudakkal a sodor ellenében hajtani a hajót, most megálltak, és várták kapitányuk parancsát. Barlennan egy pillanatnyi gondolkodás után a legénységet egy mozdulattal a hajó túlsó végébe parancsolta, maga pedig az összegyűlt kenukkal szemközti oldalra kúszott. Már rég kiokoskodta, hogyan vihették odébb a hajóját; a sötétség beálltával az evezősök közül néhányan alighanem csendesen kimásztak a kenukból, a Bree alá úsztak és kedvükre odébb tolták a hajót. Nem volt ebben semmi meglepő; ő maga is jó darabig kibírta folyó vagy tenger felszíne alatt, hisz a folyadékban rendszerint jócskán akadt feloldott hidrogén. Csak az aggasztotta, hogy vajon minek ezeknek a hajó. Ahogy elhaladt az élelmiszertárlók előtt, az egyiknek felhajtotta a fedelét, és kivett egy darab húst. Ezt a hajó szélére vitte, és felmutatta mozdulatlanul hallgató foglyulejtőiknek. Amazok közt érthetetlen hangzavar támadt; ez hamarosan elült; az egyik kenu lassan előbbre úszott, az orrában ülő bennszülött felegyenesedett, és a hús után nyúlt. Barlennan hagyta, hadd vegye el. A prédát megtapogatták megizlelték; azután a főnök – ha ugyan az volt – leszakított belőle egy jó darabot, a többit odaadta társainak, maga meg elgondolkodva elfogyasztotta a részét. Barlennan felbátorodott; mivel a főnök nem tartotta meg magának az egészet, ebből arra következtetett, hogy a falubeliek elérték a társadalmi fejlődés bizonyos fokát. Előszedett még egy darab húst, és ugyanúgy feléjük tartotta, mint az imént; ezúttal azonban, amikor a másik érte nyúlt, Barlennan nem adta oda, hanem a háta mögé rejtette, a hajót fogva tartó karók
legközelebbikéhez kúszott, előbb arra mutatott, azután a Bree-re, végül a folyóra. Biztos volt benne, hogy érthető a mutogatás – az is volt, hisz Tooreyn az emberek pontosan követték a logikáját, noha egyetlen szó sem hangzott el emberi nyelven. A főnök azonban meg se moccant. Barlennan elismételte a mutogatást, és végezetül megint kinyújtotta a húsdarabot. Lehet, hogy a főnök elért már a társadalmi tudatnak bizonyos fokára, de csak a maga társadalmával kapcsolatban; ahogy ugyanis a kapitány másodszor is felmutatta a húsdarabot, egy dárda nyúlt ki, olyanformán, mint a kaméleon nyelve, felszúrta a húst, kitépte Barlennan ollójából, és mire a döbbent tengerészek felocsúdtak, már el is rántotta előlük. A következő pillanatban a főnök holmi parancsfélét vakkantott, s ennek hallatán mindegyik kenu fele legénysége előreugrott. A tengerészek merőben járatlanok voltak a légitámadás terén, és el is ernyedt kissé az éberségük, amikor kapitányuk tárgyalni kezdett az ellenséggel. Következésképpen alig öt másodperc alatt a Bree jóformán ellenállás nélkül a támadók kezére jutott. A főnök vezette egység nyomban szemügyre vette az élelmiszertárlókat, és a nyelvi akadályok ellenére is nyilvánvaló volt az elégedettségük. Barlennan elkeseredetten figyelte, amint a húst végigvonszolják a fedélzeten, azzal a látható célzattal, hogy átszállítsák a kenura, s csak most jutott eszébe, hogy mégiscsak lehet valami segítség a bajban. – Charles! – szólalt meg angolul. – Figyelsz? Lackland, akit aggasztott is, de kissé mulattatott is az incidens, nyomban válaszolt: – Igen, Barl; látom, mi folyik nálatok. Figyelte, hogyan reagálnak a megszólalására a Bree foglyulejtői, és nem kellett csalódnia. A főnök háttal állt a fedélzeti rádióknak; most megfordult, mint egy felriasztott csörgőkígyó, körbepillantott, és kereste a hangforrást – mindezt hihetetlenül emberi rémülettel. Az egyik embere, aki szemben állt a rádiókkal, rámutatott arra a készülékre, amelynek hangszórójából Lackland hangja hallatszott. A főnök megpiszkálgatta késsel is, dárdával is a dobozt, az azonban ellenállt minden behatolási kísérletnek, mire a főnök láthatólag úgy döntött, tévedés történt. A földlakó pedig e pillanatban újra megszólalt: – Gondolod, hogy rájuk lehetne ijeszteni rádión, Barl? A főnök feje ezúttal vagy öt centire volt a hangszórótól, és Lackland cseppet sem igyekezett mérsékelni hangerejét. Következésképpen ezúttal kétségtelenül megállapíthatták a hang forrását, és a főnök hátrálni kezdett a lármás skatulyától. Láthatólag igyekezett kellően fékezni mozgását, hogy megőrizze önbecsülését, de ahhoz eléggé gyorsan hátrált, hogy kielégítse önfenntartási ösztönét, és Lackland alig állta meg, hogy fel ne kacagjon. Barlennan még nem is válaszolhatott, amikor Dondragmer odakúszott a húshalomhoz, kiválasztott egy ínycsiklandó darabot, és látszólag mélységes alázattal a rádió elé helyezte. Vállalta a kockázatot, hogy esetleg beleszalad néhány késbe, ám az új helyzet annyira lenyűgözte őrzőit, hogy jóformán észre
sem vették Dondragmer mozdulatait. Lackland megértette, hogyan értelmezte az első tiszt az ő kezdeményezését, úgyhogy folytatta a játékot; hangerejét kellően mérsékelve – abban a reményben, hogy így talán a kenusok nem hallanak ki természetfeletti haragot a hangjából – szívből helyeselte az első tiszt manőverét. – Derék dolog, Don! Ahányszor valamelyikőtök ilyesmit csinál, igyekszem helyeslést kifejezni; és ha új ismerőseink valami nemtetszőt művelnek, rájuk dörgök, mint a veszedelem. Te jobban tudod, mi a megfelelő eljárás, úgyhogy igyekezz velük elhitetni, hogy ezek a rádiók felsőbbrendű lények, akik nyomban villámot szórnak, ha felingerlik őket. – Értem. Mindent megteszünk – válaszolt az első tiszt. – Gondoltam, hogy ilyesmin jár az eszed. A főnöknek sikerült megint kellő bátorságot gyűjtenie, és hirtelen dárdával támadt a legközelebbi rádióra. Lackland hallgatott; úgy vélte, a dárda fahegyére gyakorolt természetes hatás is kellőképp meggyőző lesz. A tengerészek nyomban vették a lapot. A szent borzalomnak megfelelő érzelem kifejezésével fordultak el a szentségtörő jelenettől, és ollójukkal elfedték szemüket. Egy pillanat telt el, de nem történt semmi, Barlennan tehát egy darab húst helyezett a készülék elé, és gesztusaival azt igyekezett érzékeltetni, hogy a tudatlan idegen életéért könyörög. A folyó mentieket ez kellőképpen lenyűgözte; a főnök kissé hátrább húzódott, maga köré intette társait, és megvitatta velük a helyzetet. Végül a főnök egyik tanácsosa, nyilvánvaló kísérletképpen, felemelt egy darab húst, és a legközelebbi rádió elé tette. Lackland épp nyájas köszönetet akart rebegni, amikor meghallotta Dondrag-mer hangját: – Ne fogadd el! Nem értette a felszólítás okát, de bízott az első tiszt ítéletében, úgyhogy maximális hangerőre kapcsolt, és elüvöltötte magát, akár az oroszlán. Az engesztelő áldozat adományozója vad rémülettel hátraugrott; majd a főnök kurta parancsára megint előrekúszott, felszedte a megvetett áldozatot, másik darabot választott ki a halomból, és azt helyezte a haragvó hatalom elé. – Jól van! – Ez megint az első tiszt hangja volt, a földlakó tehát engedelmesen csökkentette a hangerőt. – Mi baj volt az előbb? – kérdezte halkan. – Én az ellenségem ternee-jének sem hajítanék oda egy ilyen cafatot – közölte Dondragmer. – A hasonlóság a tieid és az enyémek között még a legszélsőségesebb helyzetekben is döbbenetes – állapította meg Lackland. – Remélem, éjszaka szünetel a mulatság, mert sötétben nem látom, mi folyik nálatok. Ha bármi történik, amire reagálnom kell, az ég szerelmére, szóljatok! – A nap ugyanis megint alászállt. Barlennan megnyugtatta, hogy mindenről tájékoztatják. A kapitány már visszanyerte lelki egyensúlyát, és megint többé-kevésbé ura volt a helyzetnek – már amennyiben ezt egy fogolyról elmondhatjuk.
A főnök egész éjszaka tanácskozott kísérőivel; a földlakó fülébe tisztán elérkezett a hangjuk. Hajnalra nyilvánvalóan elhatározásra jutottak. A főnök kissé félrehúzódott tanácsosaitól, és letette fegyvereit, majd, amikor a kelő nap megint megvilágította a fedélzetet, Barlennan felé közeledett, s intett az őreinek, hogy táguljanak. A kapitány nagyjából sejtette, mi ellenfelének szándéka, és nyugodtan várt. A főnök néhány ujjnyira Barlennantól megállt, a nagyobb hatás kedvéért egy darabig hallgatott, csak azután szólalt meg. A tengerészek, természetesen, nem értették, mit mond, de a gesztusait még a távolról figyelő emberek is pontosan leolvashatták. Nyilvánvalóan egy rádiót akart. Lackland azon tűnődött, vajon miféle természetfölötti erőt tulajdonít a főnök a készüléknek. Azt akarja talán, hogy védelmezze faluját az ellenségtől, vagy hozzon szerencsét a vadászainak? Mindegy; lényegtelen a kérdés. Csak az az érdekes, mit csinál, ha elutasítják a kérését. Lehetséges, hogy módfelett antiszociálisán viselkedik, és Lackland bizony aggódott egy kicsit. Barlennan kurtán válaszolt; szavai több bátorságról, mint józan észről tanúskodtak – legalábbis Lacklandnek ez volt az érzése. A válasz ugyanis egyetlen szóból állt, s egy mozdulatból, amelyről Lackland már rég tudta, hogy „nem!"-et jelent. Most megtanulhatta meszklini nyelven a rokon értelmű szót is; Barlennan nagyon határozottan nyilatkozott. A főnök – az egyik néző nagy megkönnyebbülésére legalább nem tanúsított harcias magatartást. Rövid parancsot adott embereinek. Azok nyomban letették fegyvereiket, és nekiláttak, hogy visszarakják a zsákmányolt élelmiszert a tárlókba. Barlennan is, Lackland is arra következtetett, hogy a fickó most már nem mer erőszakhoz folyamodni, ha mégoly hevesen felébredt is benne a mohóság. Amikor a fele élelmiszert már visszarakták, a főnök megismételte kérését; az ismételt elutasítás hallatára meglepően emberi lemondó gesztussal utasította alárendeltjeit hogy rakják vissza a többi eleséget is. Lackland egyre kényelmetlenebbül érezte magát. – Mit gondolsz, Barl, mit csinál, ha most is elutasítod? – kérdezte halkan. A főnök reményteljes pillantást vetett a dobozra: talán vitatkozik a gazdájával, talán arra utasítja, tegye meg, amit a foglyulejtője kíván. – Nem tudom, megkockáztathatok-e jövendölést – felelt a meszklinita. – Ha szerencsénk van, hoz még ezt-azt a partról, hogy megtoldja az árat; de nem biztos, hogy ennyire kitart a szerencsénk. Ha a rádió nem volna annyira fontos, odaadnám neki. – Az ég szerelmére! – A Lackland mellett ülő etnológust majd szétvetette a düh. – Azért csináltad végig ezt a hókuszpókuszt, és kockáztattad a magad életét meg az embereidét, hogy ne engedj ki a karmaid közül egy olcsó, vacak videókészüléket?!
– Olcsónak éppen nem olcsó – motyogta Lackland. – Meszklini viszonyokra konstruálták, meszklini bennszülöttek használatára. – Mesebeszéd! – förmedt rá a néprajztudós. – Mire jók azok a skatulyák odalent, ha nem arra, hogy információkat szerezzünk? Add oda annak a kannibálnak! Hol lehetne jobb helyen? És hogy tanulmányozhatnánk jobban egy tökéletesen ismeretlen fajta mindennapi életét? Charles, néha igazán csodálkozom rajtad! – Akkor csak három marad Barlennan kezében, és egynek feltétlenül el kell jutnia a déli sarkra. Én megértlek, de azt hiszem, meg kell szereznünk Rosten jóváhagyását, csak akkor hagyhatunk itt egyet. Hisz még csak a kezdet kezdetén vagyunk. – De miért? Mi köze ehhez Rostennek? Nem ő kockáztat, hanem Barlennan, és nem őt érdekli ez a társadalom, hanem minket! Én azt mondom, hagyjuk itt. Biztos, hogy Barlennan is itt akarja hagyni, és szerintem ebben a helyzetben a döntés joga őt illeti. A kapitány természetesen végighallgatta a vitát, és most közbeszólt: – Elfelejted, Charles barátja, hogy a rádió nem az enyém. Charles adta ide használatra, és én ajánlottam, hogy biztonság kedvéért hadd vigyek többet, hogy egy mindenképpen épségben célhoz érjen, még ha elkerülhetetlen események révén a többit elveszteném is. Én úgy érzem, az ő szava dönt, nem az enyém. Lackland habozás nélkül válaszolt: – Cselekedj belátásod szerint, Barl. Te vagy ott, a kritikus helyen; te ismered a világodat meg a népét, jobban, mint ahogy mi valaha is megismerhetjük; és ha úgy határozol, hogy egy rádiót otthagysz ezeknél, még abból is hasznuk lesz a barátaimnak, mint hallhattad. – Köszönöm, Charles! – Amint a Repülő elhallgatott, a kapitány már határozott is. A főnök szerencsére lenyűgözve hallgatta a beszélgetést, s közben meg sem kisérelte megismételni a kérést. Barlennan a végsőkig vitte a játékot: legénysége néhány tagját szólította és gyors parancsokat osztogatott. A tengerészek óvatos mozdulatokkal kötélhurkot készítettek, s vigyáztak, hogy eközben meg se érintsék egyik rádiót sem. Aztán "biztos" távolságból vitorlafákkal óvatosan felemelték a rádiót, és nagy üggyel-bajjal betaszigáltákböködték a hurokba. Dolguk végeztével a hurok egyik kötélvégét tiszteletteljesen átnyújtották Barlennannak. A kapitány intett a főnöknek: jöjjön közelebb, s mint aki igen-igen kényes és módfelett értékes tárgyat bíz rá, átnyújtotta neki a kötélvéget. Azután a társai felé intett, s jelezte hogy a másik végét fogják meg ők. Néhányan óvatosan előbbre kúsztak; a főnök sietősen kijelölte hármukat a megtisztelő feladatra, a többiek hátrább húzódtak. A rádióhordozók nagyon lassan, nagyon óvatosan haladtak terhükkel a Bree legkülső pallójának széléig. Odasiklott a főnök kenuja: hosszú, keskeny láthatólag papírvékonyra kivájt kéreg, eredetileg az erdő egyik fatörzse. Barlennan bizalmatlanul méregette. Ő maga még csak tutajforma vízi járművön hajózott;
üreges hajóval most találkozott először. Bizonyos volt benne, hogy a kenunak sok lesz a rádió súlya, amikor pedig a főnök kiparancsolta a csónakból a legénység egy részét, Barlennan alig állta meg, hogy tagadólag ne rázza meg a fejét. Úgy érezte, nem elegendő a terhelést ennyivel csökkenteni. Ugyancsak meglepődött hát, amikor a kenu épp csak egy hajszálnyit süllyedt a belehelyezett súlytól. Néhány másodpercig feszülten figyelt; arra számított, hogy a csónak és terhe egyszerűen elmerül – de nem történt semmi baj, és látszott, hogy nem is fog. Barlennan mindig megragadta a kinálkozó alkalmat, ezt bizonyította néhány hónappal azelőtti gyors elhatározása, hogy társul a földlakóval, és megtanulja a nyelvét. Ez is új dolog, nyilvánvalóan érdemes megtanulni: ha lehet olyan hajót készíteni, amely a méretéhez képest aránytalanul nagy súlyt cipel – nos, hajós nemzetnek feltétlenül érdemes megtanulni a titkát. Következésképpen meg kell szerezni az egyik kenut. Ahogy a főnök és három társa beszállt a csónakba, Barlennan követte őket. Amikor meglátták közeledtét, vártak az indulással, mert nem tudták, mit akar. Barlennan maga nagyon is jól tudta, mit akar, de nem volt benne bizonyos, hogy sikeresen végre is tudja-e hajtani a tervét. Volt azonban az ő népének is egy közmondása, amely nagyon hasonlított a földlakók „Aki mer, az nyer!"-ére, és Barlennan nem voltgyáva. Nagyon óvatosan, nagyon tiszteletteljesen megérintette a rádiót, eközben áthajolt a hajót és a kenut elválasztó másfél centis nyílt folyófelszín fölött. Aztán megszólalt: – Charles, meg akarom szerezni ezt a kis hajót, még ha vissza kell is jönnöm és ellopnom. Amikor elhallgatok, szólalj meg, légy szíves, mindegy, mit mondasz. Azt a gondolatot akarom elültetni ezekben, hogy a rádiót szállító csónak megváltozott, már nem alkalmas közönséges használatra, és el kell foglalnia a rádió helyét a Bree fedélzetén. Helyes? – Engem arra neveltek, hogy ítéljem el a szélhámosokat, egyszer majd megmagyarázom, mit jelent ez a szó, de csodálom a hidegvéredet. Csináld csak, ha tudod, Barl, de azért, ha lehet, a bőrödet ne kockáztasd. – Lackland elhallgatott, és várta, hogy fordítja a maga hasznára a meszklinita ezt a néhány mondatot. Ezúttal sem folyamodott beszélt nyelvhez; mozdulatait azonban még az emberek is kapiskálták, és iménti foglyulejtői számára napnál is világosabb volt, mit akar kifejezni. Először gondosan szemügyre vette a kenut, és kelletlenül bár, de láthatólag alkalmasnak találta. Azután intett, hogy az időközben odasodródott kenu húzódjék hátrább, és jelezte, hogy a folyó menti törzsnek még a Bree-n tartózkodó néhány tagja is vonuljon biztonságos távolba. Azután felemelte a dárdát, amelyet a főnök tanácsosa pottyantott le sürgős hátrálása közben, és félreérthetetlenül tudtára adta mindenkinek, hogy ne merészkedjenek a dárda hosszán belül megközelíteni a kenut.
Majd lemérte dárdával a csónakot, a fegyvert odavitte a rádió iménti helyéhez ? és tüntetően tisztára takarított egy akkora területet, amelyen elfér a csónak; majd megparancsolta tengerészeinek, hogy a többi rádiót óvatosan vigyék odébb, és csináljanak helyet a Bree leendő tulajdona számára. Talán egyéb rábeszélő manőverekkel is megpróbálkozott volna a kapitány, de a napnyugta véget vetett a további tevékenységnek. A folyólakók nem vártak, míg megvirrad; amikor ismét a látóhatár fölé emelkedett a nap, a rádiót hordozó kenut már kivonták a partra. Barlennan aggodalmasan figyelte. Számos kenut partra vontak, alig néhány csellengett a Bree körül. Sok bennszülött tolongott a parton, és nézte a hajót; Barlennan nagy megelégedésére azonban az értékes rakományt rejtő kenut nem merték megközelíteni. Úgy látszik, sikerült hatnia a bennszülöttekre. A főnök és társai óvatosan kirakták az értékes zsákmányt; a törzs népe tisztes távolból figyelte őket, több dárdahossznyiról, mint a Barlennan kiszabta távolság. A rádiót felvitték a partra, a tömeg szétvált, és utat engedett, majd megint összezárult az ünnepélyes menet mögött; s hosszú percekig nem történt semmi más. Ekkor könnyen kitaszíthatták volna kalitkájából a Bree-t, a folyón maradó néhány kenu legénysége jóformán ügyet sem vetett a hajóra – csakhogy a kapitány nem adta fel egykönnyen a játszmát. Szemét le nem vette a partról; feszülten figyelt; s nagy sokára siker koronázta türelmét: hosszú sor fekete-vörös test bukkant fel az emelkedőn. Egyikük a kenu felé közeledett; Barlennan hamarosan észrevette, hogy nem a főnök, és figyelmeztető kurjantásra fakadt. A bennszülött megtorpant; sietős tanácskozás következett, amely dallamos, de Barlennanénál cseppet sem halkabb kiáltásokban csúcsosodott ki. Néhány pillanat múlva megjelent maga a főnök, és egyenesen a kenuhoz tartott; két tanácsos, aki a rádió partravitelében segédkezett, most eltaszította s nyomban a Bree felé irányította a kis járművet. Tisztes távolságból egy másik kenu követte. A főnök a rádió átrakásának helyén a pallóhoz vitte a kenut, és nyomban kiszállt. Barlennan még abban a pillanatban, amikor a kenu eltávolodott a parttól, kiadta parancsait, s a kicsiny hajót most felvontatták a fedélzetre, és az imént kiszabadított helyre húzták, a mély tisztelet minden jelével. A főnök nem várta meg, míg végeznek a művelettel; beszállt a másik kenuba, és visszatért a partra, csak néha vetett egy-egy pillantást a hajóra. Partra szálló alakját azután beburkolta az éjszaka. – Nyertél, Barl! Bárcsak belém is szorult volna valami a diplomáciai képességedből, nem volnék ilyen ágrólszakadt. Ott maradtok holnapig, és megpróbáltok még valamit kicsikarni tőlük? – Azonnal indulunk! – hangzott a kapitány határozott válasza. Lackland hátat fordított a sötét képernyőnek, és visszatért szállására, hogy végre egyszer alaposan kialudja magát. Hatvanöt, perc meszklini mértékkel kis híján négy nap telt el, amióta a falut megpillantották.
11. VIHARBAN A Bree oly egyenletesen siklott át a keleti óceánra, hogy senki sem tudta pontosan, mikor történt a változás. A szél napról napra erősödött, végül már éppúgy használhatták a vitorlákat, mint a nyílt tengeren. A folyó kezdetben méterekkel, végül már mérföldekkel szélesedett, úgyhogy a fedélzetről nem is látszott a part. Még „tiszta vízen" hajóztak – vagyis nem volt nyoma annak a nyüzsgő életnek, amely az óceánokat ezernyi színárnyalatra festette –, de az ízét érezték már, mint sorra valamennyi tengerész nagy elégtétellel megállapította. Még most is keletnek tartottak, mert a Repülő közlése szerint dél felé hosszú félsziget zárta el az utat. Ha borúsra fordul az idő, jókor figyelmeztetik őket a gondosan őrködő idegenek. A hajón még bővében voltak az élelemnek; kitart, amíg el nem érik a gazdag mélytengeri területeket. A legénység boldog volt. De elégedett volt a kapitányuk is. Részben a maga vizsgálódása és tapasztalata, részben Lackland hevenyészett magyarázata megtanította, hogyan vihet a tutajforma vízi járműnél aránytalanul több súlyt egy üreges hajó. Barlennan már nagyban tervezgette, hogy az újonnan megismert elv alapján hatalmas hajót épít – akkorát vagy talán nagyobbat is, mint a Bree –, úgyhogy tíz útjuk haszna is elfér rajta. Dondragmer borúlátása sem zökkenthette ki rózsás álmaiból; az első tiszt szentül hitte, valami oka csak van, hogy az öveik miért nem használnak ilyen járműveket, ha nem tudta is, mi lehet az az ok. – Annyira egyszerű – magyarázgatta. – Valaki már rég rájött volna, ha nem volna benne semmi bökkenő. – Barlennan ilyenkor némán a hajó mögé mutatott, ahol a kenu vígan himbálózott a Bree nyomában, egy szál kötélen, holott élelmiszerkészletük nagyobbik felét abba pakolták. Ha az első tisztnek történetesen van nyaka, nyilván ugyanúgy ingatta volna a fejét, mint egy jó öreg kocsis az újmódi, ló nélküli kocsi láttán. Amikor végre délnek fordultak, Dondragmer felderült, mert új gondolata támadt. – Figyelje csak meg, kapitány úr, mihelyt magunkra szedünk egy kis tisztességes súlyt, úgy elmerül, akár az ólom! – kiáltott fel. – Lehet, hogy a peremvidékieknek jó, de normális viszonyokhoz derék, tömör hajó kell. – A Repülőnek nem ez a véleménye – válaszolt Barlennan. – Maga is éppúgy tudja, mint én, hogy a Bree itt a Peremnél sem lebeg magasabban, mint a hazai vizeken. A Repülő szerint azért, mert a metánnak is kisebb a súlya, és ez eléggé ésszerűen hangzik. Dondragmer nem felelt, csak épp önelégült mosolynak megfelelő kifejezéssel pillantott a rugós mérlegre, a hajó egyik legfontosabb navigációs műszerére. Amint ez megereszkedik, gondolta, egész biztosan történik valami, amire sem a kapitány, sem a távolban a Repülő nem számít. Hpgy mi lesz, azt persze nem tudta, de hogy valami lesz, abban bizonyos volt.
A súly növekedett, a kenu azonban továbbra is szépen lebegett. Persze nem oly magasan, mintha a Föld vizeit szántaná, hiszen a folyékony metán feleolyan sűrű sincs, mint a víz; a kenu „vízvonala" így, megrakott állapotban, körülbelül fele magasságban volt a gerinc és a hajóperem között, úgyhogy teljes tíz centi maradt láthatatlan a felszín alatt. Hanem a napok múltával a felszín fölötti tíz sem csökkent, és az első tiszt szinte csalódásfélét érzett. Lehet, hogy Barlennan és a Repülő mégsem tévedett? A rugós mérleg alig látható mértékben elmozdult a nulláról – olyan világ számára szerkesztették, ahol a súly hússzorosa, esetleg többszázszorosa a földi normálsúlynak –, amikor vége szakadt az egyhangúságnak. A tényleges súly mintegy hétszerese volt a földinek. Tooreyról késett a szokásos hívás, és a kapitány is, az első tiszt is már-már arra gondolt, hogy talán az összes megmaradt rádió elromlott – amikor végre megszólalt a hang. Méghozzá nem Lacklandé, hanem a meteorológusé, akit már jól ismertek a meszkliniták. – Barl – kezdte minden teketória nélkül az időjós –, nem tudom, milyen az a vihar, amit még ti is sokalltok, gondolom, eléggé magas nálatok a mérce, de most alighanem olyan közeleg, amit én nem szívesen töltenék odakint egy tizenkét méteres tutajon. Kis átmérőjű ciklon, még meszklini viszonylatban is hurrikán erősségű, és az ezermérföldes pályán, amelyet eddig megfigyeltem, annyira heves volt, hogy felkavarta a tenger mélyét, és erős elszíneződés maradt a nyomában a tengeren. – Ez nekem elég – felelte rá Barlennan. – Hogy kerülhetem ki? – Épp ez a bibi; nem tudom. Még elég messze van tőletek, és nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy keresztezi az útvonalatokat. Előbb még egykét közönséges ciklon fog áthaladni fölöttetek, azok is megváltoztatják kissé az útvonalat. Meszklinen nincs part menti áramlat, s madarak sem figyelmeztették őket, mint Kolumbuszt. Talán száz mérföldről is látszanék egy magas go-molyfelhő, amilyen gyakran képződik szigetek felett, de aligha pillantanák meg az eget borító párán át. Barlennan puszta számítás és remény alapján hajózott, mert odaföntről a földlakók sem látták már a szigeteket. Hanem a különös esemény mégiscsak az égen következett be. Pirinyó, fekete pötty jelent meg messze a Bree előtt, és a meszklinitáknak merőben új, ám bárki emberfia szemében igencsak ismerős, le-lecsapó, lelemerülő mozdulatokkal közeledett. Kezdetben senki sem vette észre, és mire meglátták, már nagyon közel volt, és nagyon magasan, hogysem a videokészülék befoghatná. Az a tengerész, aki észrevette, a szokásos rémült kurjantásra fakadt, s ez ugyancsak kellően megijesztette a Tooreyn figyelő embereket, de sokkal okosabbak nem lettek tőle. Látni csak annyit láttak, amikor elkalandozó figyelmük visszatért a képernyőre, hogy a Bree legénysége, hernyóteste felső harmadát felfele meresztgetve, mind az eget fürkészi. – Mi van. Barl? – kérdezte nyomban Lackland.
– Nem tudom – válaszolt a kapitány. – Egy pillanatra azt hittem, a rakétátok az, és a szigeteket keresi, hogy segítsen nekünk. De már látom, hogy kisebb, és egészen más az alakja. – De repül? – Igen. De nem csinál olyan zajt, mint a rakéta. Olyan, mintha a szél fújná, csak éppen nagyon egyenletesen repül, és ellenkező irányban. Nem tudom, hogyan írjam le; szélesebb, mint amilyen hosszú, és olyasféle, mintha egy árbocot fektettek volna keresztbe egy vitorlarúdon. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni. – Felfelé tudnád irányítani az egyik videókészüléket, hogy mi is megnézhessük? – Megpróbáljuk. Lackland már hívta is az állomás telefonján az egyik biológust. – Lánce, úgy hiszem, Barlennan valami repülő állatba ütközött. Megpróbáljuk szemügyre venni. Lejönnél a vetítőbe, s elmondanád, mit látunk? – Mindjárt ott leszek. – A biológus hangja a mondat végén elhalkult; nyilván már ment is kifelé a szobából. A tengerészek még fel sem támasztották a videokészüléket, ő már ott volt. Nem szólt, nem kérdezett semmit, némán belesüppedt egy karosszékbe. Barlennan beszélt. – Oda-vissza száll a hajó fölött, néha egyenes vonalban, máskor körben. Amikor fordul, megbillen, de más változást nem látni. Ahol a két rúd találkozik, mintha teste volna... – folytatta a leírást, de az észlelt tárgy nyilván kívül esett a kapitány minden eddigi tapasztalatának körén, idegen nyelven meg kiváltképp nehezére esett megfelelő hasonlatot találni. Ha bekerül a látótérbe, hunyjátok le a szemeteket – vágott közbe az egyik technikus. – Nagy zársebességű kamerát irányítottam a képernyőre, és szupervillanóval kell dolgoznom, ha jól akarok exponálni. – ...a hosszú rúdra kisebb botokat raktak keresztbe, közöttük pedig igen vékony vitortaféléket feszítettek ki. Megint közeledik felénk, most nagyon alacsonyan... lehet, hogy mindjárt meglátjátok... A nézők feszülten figyeltek; a fényképész megmarkolta a kamera kioldózsinórját, és készenlétbe helyezte a villanót. A rejtelmes tárgy azonban a vártnál hamarabb feltűnt a képernyőn, úgyhogy mindannyian szemügyre vehették, mielőtt a villanófény elvakította volna őket. A fényképész pillanatok alatt előhívta a filmet, elkészítette a kópiát, és már vetített is. Tizenöt másodpercbe sem telt az egész müvelet. A tárgy mozgását ötvenszeres lassításban vetítették – kiki kedvére bámészkodhatott. Senkit sem lepett meg, hogy Barlennan nem tudja leírni a repülő tárgyat; néhány hónappal ezelőtt, mielőtt Lacklandet megismerte volna, nem is álmodta, hogy repülés egyáltalán létezik, és az ő nyelvében nem is volt rá szó. Angoltudományában pedig nem szerepelt a „repülőgéptörzs", a „szárny" vagy a „vezérsík" kifejezés.
A tárgy nem volt állat. Teste – vagyis a törzse körülbelül egy méter lehetett, fele olyan hosszú, mint a zsákmányolt kenu. Hátul mintegy másfél méternyire karcsú rúd nyúlt ki, ez tartotta a vezérsíkot. A szárny fesztávolsága hat méter is megvolt, egy főrúdból és számos bordából szerkesztették, s ez jól látszott a szárnyat borító, majdnem átlátszó anyagon keresztül. Barlennan a maga módján igazán kiválóan írta le a jelenséget. – Mi hajtja? – kérdezte hirtelen az egyik néző. – Nincs légcsavarja, sem látható fúvókája, és Barlennan szerint hangot sem ad. – Vitorlázórepülő – szólalt meg az egyik meteorológus. – Olyan valaki bocsátotta fel, aki a tengeri sirály módjára érti a tengeri hullám keltette légáramlatok törvényét. Könnyen elbír Barlennan fajtájából akár kettőt is, és fent tud maradni a levegőben, míg ők leszállnak enni meg aludni. A Bree legénysége bizony már idegeskedett egy kicsit. Zavarta őket, hogy a repülő gépezet tökéletesen néma, meg hogy nem látták: kicsoda-micsoda van benne; senki sem szereti, ha szemmel tartja valaki, akit ő nem láthat. A vitorlázórepülő nem tanúsított ellenséges magatartást, de még elevenen élt bennük a városlakók támadásának emléke, úgyhogy kényelmetlenül szemlélték a lebegő micsodát. Néhányan szívesen kipróbálták volna újsütetű dobótudományukat bármely kemény tárggyal, ami épp a fedélzeten hevert, de Barlennan szigorúan megtiltott minden ilyesmit. Hát csak vitorláztak tovább, törték a fejüket, és fölöttük az ég párás boltozatát újra sötétbe vonta a naplemente. Senki sem tudta, örüljön-e vagy aggódjék, amikor fel virradt a másnap, és nyomát sem látták a repülő masinának. A szél erősödőit; északkeleti irányból szinte egyenesen keresztezte a Bree útvonalát; a hullámok egyelőre nem követték, ezért ugyancsak dobálták a hajót. Most tapasztalta Barlennan először a kenu hátrányát: a metán, amit a szél befújt, vagy a hullám otthagyott, ott is maradt. A kapitány még napszállta előtt felhúzatta a kis csónakot a külső pallókra, és két emberét odaállította meregetni – holott erről a fogalomról soha életében nem hallott, és nevén sem tudta volna nevezni. Teltek-múltak a napok; a vitorlázórepülő többé nem bukkant fel. Végül már csak az e célra kijelölt őrök pásztázták állandóan az eget. A pára még sűrűbb lett és elsötétült, s csakhamar felhők ereszkedtek alá, alig tizenöt méternyire a tenger színe fölé. A földlakók közölték Barlennannal, hogy az időjárás nem alkalmas repülésre, úgyhogy a kapitány megszüntette az őrséget. De ő is, az emberek is váltig törték a fejüket: a múltkori vitorlás repülő hogyan tájékozódott olyan párás éjszakán, amikor még a csillagok sem szolgálhattak útmutatással. Megpillantották az első szigetet; meglehetősen magas volt, hirtelen emelkedett ki a tengerből, s menten eltűnt a felhők között. Szélirányban volt attól a ponttól, ahonnan megpillantották, Barlennan áttanulmányozta a földlakó magyarázata alapján készített vázlatát a szigetvilágról, s megtartotta az útirányt. Várakozásának megfelelően még el sem tűnt az első sziget, már felbukkant közvetlenül előttük a következő, és Barlennan irányt változtatott, hogy a
szélárnyékos oldala mentén hajózhasson. A fenti megfigyelő tájékoztatása szerint ez az oldal szaggatott volt, úgyhogy használható kikötőhellyel biztatott, azonkívül Barlennannak esze ágában sem volta szél felőli oldalon haladni jó néhány éjszaka – hisz annyi mindenképpen rámegy a keresésre. Ez a sziget is meglehetősen magasnak látszott; hegytetői felhőbe burkolóztak, és a szél is érezhetően alábbhagyott, mihelyt a Bree a szélárnyékos oldalra került. A part vonalát fjordok szabdalták; Barlennan szándéka eredetileg az volt, hogy elhajózik a torkolatuk előtt, Dondragmer azonban csökönyösen kitartott amellett, hogy érdemes volna egy darabon behatolni a fjordokba, távol a nyílt tengertől. Szerinte bármelyiknek a partján biztos menedékre lelnének. Barlennant nem sikerült meggyőznie; mi több, a kapitány kifejezetten azért engedett első tisztje unszolásának, hogy bebizonyítsa: nincs igaza. Sajnálatos módon az első fjord, amelyet szemügyre vettek, félmérföldnyire az, óceántól élesen elkanyarodott, és jóformán tóvá szélesedett; majdnem szabályos kör volt, vagy száz méter átmérőjű. Meredek partja ködbe burkolózott, kivéve a torkolatnál, ahol a Bree beúszott, valamint egy kisebb nyílásnál, az elsőtől alig néhány méternyire, ahol egy kis patak folyt a tóba. Megfelelő part csak a két nyílás között kínálkozott. Bőségesen volt idejük kikötni a hajót, és biztonságba helyezni a rakományt; a felhők még nem a nagy vihar előhírnökei voltak, hanem a meteorológusok által ígért két „közönséges" ciklon mellékjelenségei. Alig néhány napja vesztegelt a Bree a kikötőben, amikor megint kitisztult az ég, habár a viharos szél nem ült el. Barlennan most már láthatta, hogy a kikötő valójában egy levesestál formájú völgy alján van; a völgy fala nem haladta meg a harminc métert, és nem volt különösebben meredek. Ha az ember felkapaszkodott egy kissé a partfalon, mélyen be lehetett látni a szigetre a folyócska vágta hasadékon. Hamarosan azután, hogy kitisztult, Barlennan kellemetlen felfedezést tett: tengeri kagylók, moszat és meglehetősen nagy tengeri állatok csontjai hevertek tömegestül a domboldalt borító növényzet között. További vizsgálattal felfedezte, hogy mindez a jelenlegi tengerszintnél tíz méterrel magasabban is még fellelhető, méghozzá egyenletes mennyiségben körös-körül a völgyben. A maradványok egy része régi volt, szinte semmivé foszlott, részben már be is lepte a növényzet; ezeket talán a mindig változó magasságú óceán vetette partra. Hanem a többi viszonylag új keletűnek látszott. Ennek nyilvánvaló volt az oka – bizonyos alkalmakkor a tenger jóval a mostani szintje fölé emelkedik; lehetséges tehát, hogy a Bree mégsincs annyira biztos helyen, mint hitték. A meszklini viharokat mindössze egyetlen tényező korlátozta, s ez tette lehetővé a tengeri hajózást: a metán párája sokkal sűrűbb, mint a hidrogén. A Földön a vízpára könnyebb a levegőnél, és nagymértékben hozzájárul a ciklon kifejlődéséhez; ha efféle vihar van a Meszklinen, az óceánból felszippantott metán viszonylag rövid idő alatt véget vet a viharnak. A kifejtett hő, amelynek révén a felhők megsűrüsödnek, mindössze negyedrésze annak, amennyit hasonló mennyiségű víz adna ki, és ez a hő a ciklon fűtőanyaga.
Mindezek ellenére a meszklini ciklon nem gyerekjáték. Barlennannak vérbeli meszklinita létére most kellett ezt megtanulnia. Fontolóra vette, mi lenne, ha a Bree-t feljebb felvontatnák, ekkor azonban megszűnt a döntés lehetősége, mert a tó vize döbbenetes gyorsasággal visszahúzódott, s a hajót ott hagyta partra vetve, vagy húszméternyíre a tó szélétől. Néhány pillanat múlva kilencven fokkal megváltozott a szélirány, és a szél sebessége annyira fokozódott, hogy azok a tengerészek, akik történetesen a hajón voltak, a fedélzeti kötélbakokba kapaszkodtak kétségbeesetten, aki meg parton volt, a növényzetbe. Akármilyen nagyokat kurjantott a kapitány, hogy térjen vissza mindenki a fedélzetre, vagy nem hallották, vagy nem akarták meghallani a völgy falának, csaknem kör alakú menedékében. Bokorról bokorra kapaszkodtak, mindig két pár ollóval, míg vissza nem értek bajtársaikhoz, akik, amennyire tudták, odaerősítették magukat a hajóhoz, amelyet a szél már ugyancsak emelgetett. Hosszú percekig verte őket az eső, vagyis inkább a szigeten vegigzúduló, viharűzte permet – aztán, mintegy varázsütésre, elült a szél is, az eső is. Senki sem merte eloldani kötelékeit, de a lemaradt tengerészek most aztán ahogy csak tudtak, igyekeztek a hajóra. Épp idejében. A tenger színén mintegy három mérföld lehetett a vihar centrumának átmérője; óránkénti sebessége hatvan-hetven mérföld. A szél csak pillanatokra ült el: azt jelezte, hogy a ciklon középpontja elérte a völgyet. Alacsony nyomású zóna volt, s ahogy a fjord torkolatánál elérte a tengert, feltámadt a dagály. Emelkedett, gyorsult a sodra, s úgy ömlött a völgybe, mintha öntözőcsőből zúdítanák. Körülzúdult a völgy fala mentén, s már az első körben felkapta a Bree-t; magasabbra, magasabbra szállt, ahogy a hajó az örvény közepe felé vonzódott – öt méterre, hat méterre, hét méterre... azután megint lecsapott a szél. Keményfából készültek az árbocok, de elpattantak, akár a fogpiszkáló. Két tengerész eltűnt; talán gondatlanul kötözték oda magukat. Az új szél megragadta az árboca vesztett hajót, és az örvény falához vágta; akár a faforgács, tehetetlenül tűrte, hogy magáyal ragadja a folyadéközön. És a szél nem engedett; s ahogy ismét erősödött a nyomás, a tó vize éppoly sebesen visszavonult, ahogy az imént megáradt- de az a része, amelyen most a Bree lebegett, nem talált más utat, csak a kis folyón át, s magával ragadta a hajót. Napvilágnál Barlennan a Bree-t már jelen állapotában is visszavezette volna a folyócskán, amíg egyáltalán lebegni tudott, csakhogy a nap épp ebben a pillanatban hanyatlott alá, és a sötétségben a hajó megfeneklett. Néhány pillanatnyi késlekedés is elég volt, s a folyadék már visszavonult. Amikor újból felkelt a nap, a kapitány pillantása tehetetlen pallók tömegére esett, vagy húszméternyire a most már keskeny folyótól, mely oly sekély volt, hogy egyetlen palló sem úszhatott volna rajta. A tengert.a dombok elrejtették szem elől; egy hatméteres tengeri szörny hevert élettelenül a folyó túlsó partján, s híven ábrázolta az expedíció reménytelen helyzetét.
12. SZELEK SZÁRNYÁN Tooreyról jóformán mindent láttak; a rádió, akár a Bree fedélzetén a többi laposabb tárgy, nem szabadult el a viharban. Amíg a Bree az örvény játéka volt, természetesen nem sokat láttak a megfigyelők jelenlegi helyzete azonban siralmas pontossággal rajzolódott ki előttük. És a megfigyelőhelyiségben tartózkodó emberek közül egyetlenegy sem tudott semmiféle ésszerű tanáccsal szolgálni. A meszklinitáknak sem volt sok mondanivalójuk. Megszokták, hogy hajójuk szárazföldön vesztegel, hisz nyárutón, ősszel gyakran megesett az ő szélességükön is, hogy a tenger visszahúzódott – csak az volt szokatlan, hogy ennyire hirtelen történik, s ily sok magas szárazföld választja el őket az óceántól. Barlennan és első tisztje, felmérve a helyzetet, bizony nem sok jót tapasztalt. Élelmük még volt bőségesen, csak a kenu rakománya veszett el. Dondragmer megragadta az alkalmat, hogy a tutajféleségek előnyeit ecsetelje, csak arról feledkezett meg, hogy a kenuban nem megfelelő módon rögzítették a rakományt, túlságosan bíztak ugyanis a csónak magas oldalában. A kis lélekvesztő még most is ott volt vontatókötele végén, és nem tett benne kárt a vihar. Faanyaga éppoly rugalmas volt, mint a magasabb szélességek alacsony növésű növényeié. Maga a Bree is hasonló anyagból készült, csak a formája volt kevésbé ellenálló, de kár nem esett benne – persze nem úszta volna meg ilyen sértetlenül, ha a völgy körfala netén csupa-csupa szikla. A hajó még csak fel sem borult, hála építésmódjának – Barlennan ezt önként elismerte, nem várta meg, míg az első tisztje az orra alá dörgöli. Nem is a hajóval volt baj, még csak nem is az elveszett rakományt siratták – csak épp sehol nem volt elérhető közelségben óceán, hogy újra vízre bocsássák hajójukat. – Legbiztosabb volna szétszedni, mint a múltkor, és átvinni a hegyen. Nem nagyon meredek a hegyoldal, és még most sem jelentékeny a súly – vélte hosszas fontolgatás után Barlennan. – Valószínűleg igaza van, kapitány, de csak hosszában kellene szétszedni a pallókat, hogy a hajó teljes hosszának megfelelő tutajaink legyenek. Azokat áthúzhatnánk vagy vontathatnánk a folyón, és hamarosan vízre is lehetne őket bocsátani. – Ez a javaslat Harstól származott, aki már kiheverte a sziklával történt összeütközését. – Ez biztatóan hangzik. Hars, menjen, nézzen utána, körülbelül hol tehetnénk megint vízre a tutajokat. A többiek pedig nyomban nekiállhatnak a szétszerelésnek, ahogy Hars javasolta, és a szükséges kirakodásnak. – Vajon még most is rossz az idő azoknak a repülő masináknak? – tűnődött fennhangon Dondragmer. Barlennan felpillantott. – Még alacsonyan járnak a felhők, és a szél is erős – mondta. – Ha a Repülők nem tévednek, márpedig nekik tudniok kell, az idő még rossz. De azért nem árt néha fel-felnézni. Remélem, hamarosan megint látunk egyet.
– Egyet magam sem bánnék – vágta rá fanyarul az első tiszt. – Gondolom, kapitány úr a kenu mellé szívesen szerezne egy repülő masinát is. Hanem azt már most megmondom: végszükség esetén talán vállalkozom rá, hogy beszálljak a kenuba, de amolyan repülő masinára csak derült téli délelőttön vagyok hajlandó, amikor mind a két nap fenn van az égen. Barlennan nem válaszolt; eddig még nem foglalkozott a gondolattal, hogyan szerezhetne a gyűjteményébe egy vitorlázórepülőt is, de nyomban megragadta a fantáziáját az ötlet. Már ami a repülést illeti... nos, megváltozott ugyan sok mindenről a véleménye, de azért mindennek van határa. A Repülők derült időt jósoltak, és a felhők valóban ritkultak a következő néhány nap során. Akármennyire javultak is a látási viszonyok, a legénység bizony nemigen pásztázta az eget. Volt egyéb dolguk bőségesen. Hars terve megvalósíthatónak bizonyult; alig egy pár száz méternyire a tó felé a meder már kellően mély volt, hogy a tutajokat úsztassák rajta, és egy-egy pallót már alig néhány méternyire tőlük is a víz sodrára bízhattak. Abban azonban tévedett Barlennan, hogy a megnövekedett súly nem jelent sokat – minden egyes alkotóelem kétszer olyan nehéz volt, mint amikor Lacklandtől elváltak, azonkívül ők egyáltalán nem szoktak hozzá, hogy bármit is felemeljenek. Erősek voltak ugyan, de ez az új gravitáció annyira igénybe vette emelőképességüket, hogy kénytelenek voltak lerakni a terhet a pallókról, és csak úgy tudták őket, üresen, áthúzni-vonni a folyón. Mikor a pallók részben elmerültek, már egyszerűbb volt a dolog; egy ásókülönítmény kiszélesítette a medret, kis híján a Bree nyugvóhelyéig, úgyhogy ezután már jóformán gyerekjáték volt az egész. Alig néhány száz nap elmultával a hosszú, keskeny tutaj oszlopot, rajta megint a rakománnyal, ismét a tó felé vontatták. Alig ért a hajó a folyónak arra a részére, ahol a legmeredekebb volt a part, felbukkantak a repülő masinák. Karondrasee pillantotta meg a vitorlázórepülőket; épp a fedélzeten készítette az ennivalót, míg a többiek húzták a Bree pallóit, úgyhogy tevékenysége kevésbé kötötte le a figyelmét. Vészkiáltására a földlakók s a meszkli-niták egyaránt felriadtak, ám az előbbiek most sem látták a közeledő látogatókat, mert a videó-készülékek beállítási szöge nem volt megfelelő. Barlennan azonban épp eleget látott. Nyolc vitorlázórepülő siklott feléjük, egymáshoz meglehetősen közel, noha nem szabályos kötelékben. Egyenesen közeledtek a kis völgy szélárnyékos oldalának légáramlatán, míg jóformán a hajó fölé nem értek; közvetlenül előtte azonban megváltoztatták útirányukat. Ahogy a hajó fölé értek, mindegyik lebukott, kioldott egy tárgyat, majd megfordult, és visszalendült a szél alatti oldalra, hogy megint felemelkedhessen. A hulló tárgyak nem látszottak tisztán; azt meg tudták állapítani a tengerészek, hogy holmi dardafélék, hasonló a folyó menti nép fegyvereihez, csak a hegyük jóval súlyosabb. A hulló tárgyak iránt érzett hajdani félelem megint elfogta őket, de aztán látták, hogy a lövedékeket nem rájuk irányozták: kicsivel előttük hullottak le. Néhány másodperc elteltével megint alábuktak a vitorlázórepülők, és
a tengerészek menedéket kerestek – hátha most pontosabban céloznak , ám a dárdák nagyjából ugyanoda hullottak ezúttal is. A harmadik fordulóra már nyilvánvaló volt, hogy szándékosan céloztak oda; végül kiderült az akció célja is. Minden egyes lövedék az itt még keskeny folyóba hullott, és jó fele hosszáig behatolt az agyagos mederbe. A harmadik forduló végeztével két tucat karó állta a hajó útját. Ahogy a Bree közeledett az akadályhoz, megszűnt a bombázás. Barlennan azt hitte, folytatják, hogy ők ne közeledhessenek, és ne távolithassák el az akadályt, de amikor odaértek, meglátta, hogy ilyesmiről szó sincs. A dárdasövényt ugyanis semmiféle erő el nem mozdíthatta; közel harmincméteres magasságból dobták le, hajszálpontos irányzékkal, 7 G-s térben, és csak erőgép mozdíthatta volna el. Terblannen és Hars nekiveselkedett, de ötpercnyi hasztalan cibálás után feladta a harcot. – Nem tudnátok elvágni? – kérdezte távoli megfigyelő pontjáról Lackland. – Az ollóitok jó erősek, úgy tudom. – Csakhogy ez fa, nem fém – felelte Barlennan. – Ha volna nálunk olyan kemény fémfűrész, amilyen szerinted még a mi fánkkal is megbirkózik, vagy pedig valami masina, ami kicibálná ezeket. .. – De hát csak van veletek valami szerszám, ami elvágná?! Mivel végzitek a hajójavítási munkát? A pallókat nyilván nem így szakasztottak a fáról! – Vágószerszámaink állatok fogából készülnek, erős keretbe helyezve, és legtöbbjük nemigen hordozható. Amink van, azzal megpróbálkozunk, de alig hinném, hogy sok időt hagynak rá. – Tűzzel nem tudjátok távol tartani a támadókat? – De igen, ha szél ellen jönnek. Csakhogy aligha lesznek olyan ostobák. Lackland elhallgatott, a legénység pedig ahány éles szerszámot csak talált, azzal nekiesett a karóknak. Késeik keményfából készültek, és aligha tehettek kárt a dárdákban, de mint Barlennan utalt rá, volt náluk néhány csont és elefántcsont vágószerszám, s ezzel aztán fűrészelték is a hihetetlenül kemény fát. A legénység néhány tagja, akinek nem jutott szerszám, ásással próbálkozott; felváltva lemerültek a fenékre, fellazították az agyagot, hogy a lomha ár elmosta. Dondragmer egy darabig figyelte munkálkodásukat, aztán rámutatott, hogy vélhetőleg köny-nyebb volna csatornát ásni az akadály körül, mint százhúsz centis mélységből kiásni két tucat karót. Javaslatán kapva kapott a vágószerszámmal nem rendelkezők hada, és a munka jó iramban haladt. A vitorlázórepülők ezenközben mindvégig ott kerengtek fölöttük; vagy ott maradtak éjszaka, vagy váltás érkezett a sötétség perceiben – ezt senki sem tudta megállapítani. Barlennan vizsla szemmel figyelte a folyót szegélyező dombokat, mert minden pillanatban szárazföldi erők felbukkanására számított; de jó ideig nem mozgott a környéken más, mint a Bree legénysége meg a vitorlázórepülők. A repülő masinák legénysége továbbra is láthatatlan maradt; senki sem tudta megállapítani, hányan s hogy milyen fajtához tartozók utaznak a masinákon, noha
az emberek is, a meszkliniták is szentül hitték, hogy csak Barlennanék népéhez lehetnek hasonlatosak. Akárkik voltak, nem tanúsítottak különösebb aggodalmat a tengerészek ásási manővere láttán, de annyi végül kiderült, hogy a művelet nem kerülte el a figyelmüket. Háromnegyed részben elvégezték már a munkát, amikor amazok akcióba léptek; újabb bombázás kezdődött, és csakhamar éppúgy elzárták a hajó útját, mint először. Arra most is vigyáztak, hogy a legénységben ne tegyenek kárt. Az akció azonban éppolyan morális hatással járt, mintha gyilkos támadás lett volna; akármennyit ásnak, láthatólag semmi haszna, hisz napok munkáját semmisítheti meg néhány percnyi bombázás. Új eljárást kell hát kieszelni. A földlakók tanácsára Barlennan már rég megparancsolta embereinek, hogy ne alkossanak nagy csoportokat; most azonban a hajó köré rendelte őket, és mindkét folyóparton laza kordont állított fel párhuzamosan a tutajok sorával. A tengerészek kellő távolságban, voltak egymástól, hogy ha az ellenség netán mégis támadást indít, segíthessenek egymáson. Ott maradtak; Barlennan nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy most a vitorlázórepülők legénységén a sor. Amazok azonban jó néhány napon át nem csináltak semmit. Azután vagy tucatnyi újabb könnyű légi alkotmány jelent meg a messzeségben; közeledett, alábukott, két csoportra oszlott, és a foglyul ejtett hajó két oldalán leereszkedett a dombokra. Mint a Repülő megjósolta, a szél segítette a siklórepülésben a masinákat; földet érésüktől néhány méternyire álltak meg. Mindegyikből négy lény bukkant elő, a szárnyakra ugrott, és a siklófelületet a közeli bokrokhoz horgonyozta. Eddigi feltevésük helyesnek bizonyult: a jövevények alakra, nagyságra, színre szakasztott másai voltak a Bree tengerészeinek. Mihelyt járműveiket biztonságba helyezték, összehajtható szerkezetet állítottak fel szél ellenében, s ehhez kampóval felszerelt köteleket erősítettek. Láthatólag gondosan megmérték a távolságot a szerkezet meg a legközelebbi vitorlázórepülő között. Csak amikor ezzel végeztek, akkor méltatták figyelemre a Bree-t és legénységét. Elnyújtott süvítés szállt egyik dombtetőről a másikra; nyilvánvalóan ez adta hírül a munka elvégzését. Ezután a szélárnyékos dombon leszállt vitorlázók legénysége leereszkedett a lankán. Ezúttal nem ugrottak, mint a földre szállást követő művelet során, hanem azzal a hernyóforma mozgással közeledtek, amit Barlennanék nemrégiben még a helyváltoztatás egyetlen módjának ismertek – mielőtt még a Peremvidékre merészkedtek volna. Ennek ellenére tekintélyes iramban haladtak a jövevények, és csakhamar dobótávolságba kerültek – a tengerészek borúlátóbb elemeinek megállapítása szerint –, mire lement a nap. Ekkor megálltak, és megvárták, míg megvirrad; a két hold épp elegendő fényt adott, mindkét fél láthatta, hogy a másik nem ragadtatja magát semmiféle gyanús mozdulatra. Napkeltével folytatták az előnyomulást, míg a legelöl haladó új jövevény egyméternyire meg nem közelítette a legközelebbi tengerészt, a társai pedig vagy egy méterrel hátrább
maradtak. A különítmény láthatólag fegyvertelen volt, és Barlennan elébük ment – előzőleg azonban utasította két tengerészét, hogy a videokészüléket állítsák be pontosan a találkozó helyére. A vitorlázópilóta nem vesztegette az időt: amint Barlennan odaért, megszólalt. A kapitány egyetlen szavát sem értette. Néhány mondat után a szónok is rájött erre; elhallgatott, majd a következő pillanatban valamivel lassabban és hallhatólag más nyelven folytatta. Barlennan nem akarta az időt hasztalan találgatásra fecsérelni, úgyhogy ezúttal szavakkal adta a másik tudtára, hogy nem érti. Amaz – Barlennan nagy meglepetésére – nyomban átváltott a tengerészek nyelvére; lassan beszélt, a kiejtése sem volt jó, de érthető volt, amit mondott. – Régóta nem hallottam a te nyelvedet – mondta az idegen. – Remélem, érthetően beszélek. Érted, amit mondok? – Eddig tökéletesen – felelte Barlennan. – Helyes. Én Reejaaren vagyok, Marreninek, a Külső Kikötők Tisztjének tolmácsa. Megbíztak, hogy derítsem ki, kik vagytok, honnan jöttök, és milyen céllal hajóztok e szigetek körül. – Kereskedelmi úton vagyunk, nincs meghatározott úticélunk. – Barlennannak esze ágában sem volt említeni kapcsolatát a másik világ lakóival. – Nem tudtunk ezekről a szigetekről; távolodni igyekeztünk a Peremtől, mert épp elegünk van belőle. Ha kereskedni akartok velünk, szívesen ráállunk; ha nem, csak azt kérjük, engedjetek utunkra. – Ezen a tengeren a mi hajóink és siklógépeink kereskednek, sosem láttunk mást – felelte Reejaaren. – Egy dolgot nem értek. Az a messze délről idevetődött kereskedő, akitől a nyelveteket megtanultam, azt mondta, az ő országa a tenger túlsó partján terül el, a nyugati szárazföldön. Tudjuk, hogy a mi óceánunkról nincs átjáró innen a jéghez; és ti mégis észak felől közeledtek, amikor megpillantottunk benneteket. Ez arra vall, hogy végigszimatoltátok ezt a tengert, és földet kerestetek. Hogy vág ez egybe a meséddel? Mi nem szeretjük a kémeket. – Északról jöttünk, és a mi tengerünk meg a ti óceánotok között a szárazföldön keltünk át. – Barlennannak nem volt ideje hihető hazugságot kisütni, bár jól tudta, hogy az igazság alighanem hihetetlen lesz. Reejaarenen meg is látszott, hogy a feltevés helytálló. – A ti hajótokat nyilvánvalóan nagy szerszámokkal készítették, amilyen nektek nincsen. Tehát hajóépítő műhely kellett hozzá, és olyan ettől az óceántól északra nincs. Azt akarod velem elhitetni, hogy szétszedtétek a hajót, és oly rengeteg szárazföldön átvonszoltátok? – Igen. – Barlennan úgy érezte, megtalálta a megfelelő kibúvót. – Hogyan? – Ti hogyan repültök? Sokan ezt nem hinnék el. – A tolmács magatartása alapján a kérdés nem volt annyira jó, mint Barlennan remélte. – Igazán nem kívánhatod, hogy erre válaszoljak. A közönséges területsértőket talán eltűrjük; de a kémekkel könyörtelenül elbánunk.
A kapitány igyekezett menteni, ami menthető. – Nem is vártam, hogy válaszolj rá. Mindössze igyekszem tapintatosan rámutatni, hogy talán neked sem illett volna megkérdezned, hogyan keltünk át a szárazföldön. – De mennyire hogy megkérdezem! Idegen, te nem fogod fel a helyzetedet. Lényegtelen, hogy te hogyan vélekedel felőlem, de az már annál lényegesebb, hogy én hogyan vélekedem felőled. Egyszerűbben kifejezve: ha szépszerével szabadulni akartok, meg kell győznöd arról, hogy ártalmatlanok vagytok. – De hát hogyan árthatnánk nektek, egy szál hajó legénysége? Miért féltek tőlünk annyira? – Nem félünk tőletek! – csattant a határozott válasz. – És hogy mi kárt tehettek? Egyetlen személy is – hát még egy egész hajó legénysége! – értékes információ birtokába juthat, amelyet mi nem akarunk közkinccsé tenni. Tudjuk természetesen, hogy a barbárok csak úgy tanulhatnák meg a repülés tudományát, ha nagyon alaposan elmagyaráznák nekik; ezért nevettem a kérdéseden. De azért jobb, ha vigyáztok magatokra ! Barlennan semmiféle nevetést nem észlelt, és baljós sejtelmei támadtak a tolmácsról és népéről. Úgy vélte, az lesz a legokosabb, ha látszólag enged, de csak a fele igazságot mondja el. – Segítséget kaptunk a hajó átvontatásában – mondta, és igyekezett, hogy a hangja durcás legyen. – A sziklahajigáló városlakóktól? No, ugyancsak nagy lehet a rábeszélőképességed. Mi még csak lövedékeket kaptunk tőlük, semmi mást. – Barlennan megkönnyebbülésére Reejaaren nem firtatta tovább a kérdést. Sürgetőbb ügyekre fordította a szót. – Most tehát itt vagytok, és kereskedni akartok velünk. Miféle csereárutok van? És persze le akartok menni valamelyik városunkba? Barlennan megszimatolta a csapdát, és ennek megfelelően válaszolt: – Itt akarunk kereskedni, vagy bárhol, ahol óhajtjátok; de nem szívesen távolodnánk el a tengertől. Pillanatnyilag nincs más csereárunk, csak egy rakomány élelmiszer a földszorosból, és olyat ti már a repülő masináitok segítségével bizonyára bőven szereztetek. – Élelmet rendszerint el lehet adni – felelte diplomatikusan a tolmács. – Hajlandók vagytok most a cserére, mielőtt közelebb kerülnétek a tengerhez? – Mint mondtam: ha szükséges; habár nem látom, miért volna szükséges. Nem jutnánk nagyon messze, és utolérnének a repülő masináitok, ha a beleegyezésetek nélkül akarnánk elhagyni a partot, igaz? Lehet, hogy Reejaaren gyanúja alábbhagyott, de ez az utolsó kérdés új életre keltette. – Talán utolérnénk, de ez nem az én dolgom. A döntés természetesen Marreni kezében van, de alighanem itt kell könnyítenetek a hajótok terhén. A kikötővámot mindenképpen le kell rónotok.
– Kikötővámot? Hol itt a kikötő? És nem is szálltunk partra, hanem partra vetett az ár. – Idegen hajóknak mindenképp meg kell fizetniük a kikötővámot. Hadd hívjam fel a figyelmedet, hogy a vám összegét a Külső Kikötők Tisztje szabja meg, aki az én tájékoztatásom alapján fog megítélni benneteket. Helyénvaló volna hát egy kis udvariasság. Barlennan nehezen fékezte haragját, fennhangon azonban csak annyit mondott, hogy Reejaa-rennek igaza van. Ezt a véleményét hosszasan fejtegette, és láthatólag sikerült is a haragvó tolmácsot némileg megengesztelnie. Mindenesetre további fenyegetőzés nélkül távozott. Két társa elkísérte; a többiek ott maradtak. A többi siklórepülő személyzete gyorsan megragadta az összecsukható szerkezethez erősített két kötelet, és meghúzta. A kötelek hihetetlenül rugalmasak voltak, igen hosszúra nyúltak, és a kampók beleakaszkodtak a siklórepülő orrába. A repülőt akkor eleresztették, és a kötél visszapattant eredeti hosszúságára, a vitorlázórepülőt pedig felbocsátotta. Barlennan nyomban heves vágyat érzett az ilyen rugalmas kötél után. Meg is mondta, és Dondragmer mélységesen együtt érzett vele. Hallotta az egész beszélgetést, és osztozott kapitányának a Külső Kikötők Tisztje tolmácsa iránti érzelmeiben. – Kapitány úr, azt hiszem, móresre taníthatnánk ezt a fickót. Megpróbáljuk? – Nagyon szeretném, de nem hiszem, hogy tanácsos volna, ha magunkra haragítanánk, míg jó messze nem járunk innen. Nem szeretném ha akár most, akár máskor a Bree-re potyogtatnák a dárdáikat. – Nem akarom én megharagítani, csak megijeszteni. „Barbárok"? Ezt még megkeserüli! Minden attól függ, tudják-e a Repülők, hogyan működnek ezek a masinák, és megmondják-e nekünk is? – Valószínűleg tudják, hacsak el nem felejtették még, hiszen annyival különb repülőgépeik vannak... – Nem baj, az még jobb a tervemhez. – ...de azt már nem tudom, hogy megmondják-e. Most már valószínűleg maga is tudja, mit remélek én ettől az expedíciótól; minél többet meg akarok tanulni a Repülők tudományából. Ezért akarok odaérni a rakétájukhoz a Középpont közelében; maga Charles mondta, hogy a legfejlettebb tudományos felszerelésükkel van megrakva. Ha megszerezzük, nem lesz tengeri vagy szárazföldi kalóz, aki Bree-nek akár a közelébe merészkedne, és kikötővámot sem fizetünk soha többé. Azután már mi diktálunk mindenkinek. – Sejtettem. – Ezért nem tudom, elárulják-e, amire maga kíváncsi; lehet, hogy megsejtették, mi jár az eszemben. – Talán már kapitány úr is túlságosan gyanakvó lett. Kérte valaha már azt a tudományos információt, amit el akar lopni? – Igen; és Charles azt mondta, nehéz volna megmagyarázni.
Talán igaza is volt; talán ő maga sem tudja. De ezekről a siklórepülőkről azért megkérdezném valamelyiküket; szeretném látni, amint Reejaaren a porban kúszik előttünk. – Mit forgat az eszében? Dondragmer elmagyarázta. A kapitány kezdetben kétkedett, de aztán egyre jobban fellelkesült; végül kettesben elindultak a rádiók felé.
13. NYELVBOTLÁS Szerencsére Reejaaren jó néhány napig nem mutatkozott. A többiek ott maradtak; négy-öt vitorlázórepülő mindig ott kerengett a Bree fölött, és néhány szigetlakó a kilövőszerkezet mellett gubbasztott a dombtetőkön. A repülő masinák száma nem változott észrevehetően, de a dombtetőkön mind sűrűbb lett a nép. Odafent a földlakók lelkesen csatlakoztak Dondragmer tervéhez, sőt, mint Barlennan sejtette, nagy élvezetüket lelték benne. Néhány tengerész nem tudta kellő gyorsasággal elsajátítani a szükséges tudnivalókat; ezeket bizonyos értelemben ki kellett hagyni a tervből, de még ők is felfogták a helyzetet, és Barlennan bizonyos volt benne, hogy a kívánt hatás érdekében ők is megteszik majd a magukét. Egyelőre a törött árbocokat javíttatta velük, úgyhogy ez a hajóhoz kötötte őket. A terv érlelődött, és jóval mielőtt a tolmács visszatért volna, be is gyakorolták, s maguk a tisztek is már türelmetlenül várták, mikor próbálhatják ki. Dondragmer azonban nem mozdult a rádiótól, mert másfajta tervet is készített Néhány napig fékezték magukat, de aztán a kapitány meg az első tiszt egy délelőtt felballagott a domboldalon a kikötött siklórepülőkhöz, és szentül elhatározták, hogy a gyakorlatban is kipróbálják az elgondolást, noha egymásnak egy szóval sem említették ebbéli szándékukat. Az idő már rég kitisztult, csak az örök meszklini tengeri szél fújt, segítette és akadályozta is a repülést. Ezúttal nyilvánvalóan segíteni akart; a siklórepülők rángatták kábelüket, mint a türelmetlen élőlények, és a mellettük álló kezelőszemélyzet a környező bokrokba kapaszkodott, hogy ha kell, ezzel is hatásosabban tudják visszafogni a tartóköteleket. Barlennan és Dondragmer addig közeledett a masinákhoz, míg élesen „Megállj!"-t nem kiáltott valaki. Nem tudták, ki adta a parancsot, sem azt, hogy mi a rangja, mert semmiféle rangjelzést nem viselt; de tervük megvalósítása érdekében nem vitatkoztak. Megálltak, és harminc-negyven méterről vették szemügyre a gépet, míg az őrök ugyancsak harciasán méregették őket. Reejaaren dölyfös magatartása, úgy látszik, nem volt ritka jellemvonás honfitársai között. – Csodálkoztok, barbárok szólalt meg az egyik őr rövid hallgatás után. – Ha azt hinném, bármit megtudhattok a gépeinkről nézelődés útján, kényszerítenélek, hogy hagyjátok abba. így csak annyit mondhatok, hogy nagyon együgyű látvány vagytok. – Barlennan nyelvén beszélt; kiejtése megközelítette a tolmácsét. – Nemigen van mit tanulni a gépeitekről. Könnyebben megbirkózhatnátok a széllel a jelenlegi helyzetben, ha csürőlapot is alkalmaznátok. Miért nem inkább azzal foglalkoztatjátok az embereiteket, hogy átalakítsák a gépeiteket? – Barlennan angolul mondta a „csürőlapot", mivel az ő nyelvükben erre nem volt szó. A másik magvarázatot kért; amikor megkapta, egy pillanatra megrendült a gőgje. – Láttál már siklórepülőt? Hol?
– Soha nem láttam még ilyen repülő gépezetet – felelte Barlennan. Kijelentése fedte ugyan az igazságot, csak a hangsúly volt megtévesztő. – Sohasem jártam még ilyen közel a Peremhez, és ezek az ingatag tákolmányok alighanem öszszeroskadnának a többletsúly alatt, ha délebbre próbálnátok felrepíteni őket. – Hogyan... – kezdte az őr, de el is hallgatott nyomban: rádöbbent, hogy civilizált lény nem így viselkedik barbárokkal. Egy pillanatig azon morfondírozott, mi is volna itt a megfelelő magatartás; aztán elhatározta, hogy a probléma megoldását átruházza feletteseire. – Reejaarent bizonyára érdekelni fogja minden apróbb változtatás, amit ajánlhatsz. Talán még a kikötővámodat is csökkenti, ha kellő értékűnek ítéli a javaslatot. Addig azonban azt ajánlom, tartsátok távol magatokat a gépeinktől! Esetleg felfedezitek valami értékesebb tulajdonságukat, és akkor sajnálattal kénytelenek leszünk benneteket kémnek tekinteni. Barlennan és első tisztje nem vitatkozott; visszatértek a Bree-re. Nagy megelégedéssel töltötte el őket az elért hatás. A beszélgetést részletesen ismertették a földlakóval. – Hogyan reagált arra a célzásra, hogy van olyan vitorlázógépetek, amely a 200 G-s térben is fel tud szállni?-érdeklődött Lackland. – Gondolod, hogy elhitte? – Nem tudom. Azt hiszem, úgy érezte, túlságosan sokat mond, vagy túlságosan sokat hall, úgyhogy félretett minket, míg vissza nem tér a főnöke. De azt hiszem, a megfelelő csapáson indultunk el. Lehet, hogy Barlennan helyesen ítélte meg a helyzetet – annyi azonban bizonyos, hogy a visszatérő tolmács viselkedése nern erről árulkodott. Amikor leereszkedett a domboldalon, nem ment el rögtön a Bree-hez, az őr ugyanis valószínűleg beszámolt előbb a beszélgetésről. Reejaaren azonban ezt nem említette. – A Külső Kikötők Tisztje úgy határozott, egyelőre feltételezi, hogy békés szándékkal jöttetek – kezdte. Természetesen megszegtétek szabályainkat, amikor engedély nélkül szálltatok partra, de tudja, hogy a kérdéses időpontban nehéz helyzetbe kerültetek, és elnézi vétségeteket. Felhatalmazott, hogy szemléljem meg rakományotokat, és határozzam meg a szükséges kikötővám és bírság összegét. – A tiszted nem akarná maga is megnézni a rakományunkat, és esetleg elfogadni hálánk apró zálogát a szívességéért? – Barlennan igyekezett a gunyorosságot elnyomni a hangjában. Reejaaren a mosolynak megfelelő gesztussal válaszolt: – Dicséretes a magatartásod, és bizonyára igen jól boldogulunk majd egymással. Sajnos, elöljáróm a szigetvilág egy másik szigetén van elfoglalva, és csak sok nap múlva jön el. Ha akkor még itt lennétek, bizonyára örömmel elfogadja ajánlatodat. Addig is nekiláthatunk a dolgunknak. Reejaaren dölyfének nyoma veszett, amikor elmerült a Bree rakományának vizsgálatában, sőt, öntudatlanul olyan információkhoz juttatta Barlennant, amelyektől tudatosan a világ minden kincséért sem vált volna meg. Szavai
természetesen igyekeztek fitymálni mindent, amit látott; szüntelenül hangoztatta mindeddig láthatatlan főnöke „irgalmasságát". Mindenesetre jókora mennyiséget eltulajdonított a „fenyőtobozokból", amelyeket a földnyelven át tett útjukon szereztek. Pedig az itteniek könnyen tudtak volna ilyesmit szerezni, hisz a távolsággal könnyen megbirkóztak a vitorlázórepülők – mi több, a tolmács néhány megjegyzéséből kiderült, hogy ismerik annak a vidéknek a bennszülötteit. Ha tehát Reejaaren értékesnek tartja ezt a termést, nyilvánvaló, hogy a földnyelv „barbárjaivál" nem mernek kikezdeni a tolmács fensőbbségesen kulturált honfitársai, és hogy valójában nem is annyira a teremtés urai, mint amennyire el szeretnék magukról hitetni az idegenekkel. Vagyis: az első tiszt terve sikerrel kecsegtet, hiszen a tolmács valószínűleg mindenre hajlandó, csak ne kerüljön hátrányos helyzetbe a Bree „barbár" legénységével szemben. Barlennan kedve ugyancsak felvidult; úgy érezte, pórázon vezetheti Ree-jaarent, mint egy ternee-t. Minden ügyességét latba vetette hát, és a legénység megfelelő módon segédkezett. Mihelyt lerótták a bírságot, a domboldalból csak úgy zúdultak lefelé a szemlélők; bebizonyosodott, hogy a fenyőtobozhoz hasonlatos termést valóban nagyra becsülik. Barlennan kezdetben nem szívesen vált volna meg az egész rakománytól, mert remélte, hogy hazájában igen magas árat kérhet el érte; de azután eszébe jutott, hogy hazafelé menet úgyis át kell megint haladniuk a fenyves vidéken. A vásárlók nagy része maga is hivatásos kereskedő volt, és bőségesen hozott magával csereárut. Akadt közötte élelmiszer is, de a legénység a kapitány parancsára erre ügyet sem vetett. A kereskedők ezt természetesnek találták; végtére is, tengeren túli kalmár szemében az ilyesmi jószerint értéktelen, hisz útra való eleséggel bőségesen ellátja az óceán, a romlandó élelmiszerek pedig nem bírnák ki az utat hazáig. A tartós „fűszer"-félék alkottak csupán kivételt, ilyesmit pedig nem kínáltak a helybeli kereskedők. Néhányuk azonban érdekes árut ajánlott. Volt közte kötél is, kelme is, ami Barlennant ugyancsak érdekelte, és meg is lepte, hogy ilyesmit is tartalmaz a kínálat. A kelmét kínáló árussal maga alkudott. A kapitány hosszasan tapogatta ezt a hihetetlenül vékony és még hihetetlenebbül erős szövedéket, míg elhitte végre, hogy szakasztott ugyanaz az anyag, amilyenből a vitorlázórepülők szárnya készül Az árustól megtudta, hogy a látszat ellenére ez igenis szőtt anyag, a rostja növényi eredetű – a ravasz kalmár érinél többet nem volt hajlandó elárulni róla –, és a kész szövetet egy bizonyos folyadékban áztatják, amely a szálakat részben feloldja, és az anyag hézagait ily módon kitölti. – Tehát az anyag tökéletesen ellenáll a szélnek? Azt hiszem, otthon ezt jól el tudnám adni. Gyakorlati célokra, például tetőnek aligha elég erős, de díszítő célra valószínűleg megfelel, különösen a színes változata. Bevallom, habár jó kereskedő sose tesz ilyet, hogy a szigeten nem láttam még ennél megfelelőbb árucikket.
– Hogy nem elég erős? – Nem is a kereskedő méltatlankodott, hanem maga Reejaaren. Ezt a kelmét sehol máshol nem készítik, és ez az egyetlen olyan anyag, amely "elég erős és elég könnyű, hogy a siklógépeink szárnyát ebből készítsék. Ha veszel belőle, természetesen csak kisebb tekercseket kaphatsz, ami arra a célra nem felel meg. Csak a bolond alkalmazna varrást egy repülőszárnyon. – No persze – helyeselt buzgón Barlennan. –Gondolom, ezt a kelmét csak itt lehet szárnynak használni, ahol annyira kicsi a súly. Hidd el, magasabb szélességen merőben alkalmatlan volna efféle célra. Ha olyan erős a szél, hogy bárkit felemel, nyomban foszlányokra tépné, mihelyt a levegőbe emelkedett. – Barlennan majdhogy szó szerint nem idézte egyik emberi barátja szavait, aki azt magyarázta, miért nem látni délebbre fekvő vidéken vitorlázórepülőket. – Természetesen a mi szélességünkön igen kicsi a siklógépek terhe – helyeselt Reejaaren. – Semmi értelme nem volna erősebbre építeni; csak a súlya növekedne. Barlennan arra a következtetésre jutott, hogy ellenfele a szellemi párbajra nincs nagyon jól felfegyverezve. – Mi sem természetesebb – helyeselt. – Gondolom, ahol ilyen viharok járnak, a hajóitok nyilván erősebbek. Azokat is behajítja a szél a szárazföldre, mint az enyémet? Sosem láttam még a tengert ilyen magasra emelkedni. – Vihar közeledtével megtesszük a szükséges óvintézkedéseket. A tenger csak ezeken a kis súlyú szélességeken emelkedik ilyen magasra, már amennyire megfigyeltem. A mi hajóink, mint látom, voltaképpen nagyon hasonlatosak a tiédhez, csak a fegyverzetünk eltérő. A tieteket nem ismerem. Kétségtelenül úgy találták a hadifilozófusaink, hogy ilyen szélességnél az nem volna megfelelő. Nagy kár érte a hajótokat a ciklonban, amely ide sodort benneteket? – Meglehetősen – lódított Barlennan. – Milyen a ti hajótok fegyverzete? Egy pillanatig sem számított rá, hogy a tolmács válaszol a kérdésre, legfeljebb arra, hogy ismét felöld minapi dölyfös modorát. Reejaaren azonban ezúttal meglepően nyájasnak és segítőkésznek bizonyult. Felkurjantott a dombtetőre az őrségnek, s az egyik ember hamarosan meg is jelent az alkudozás színhelyén, ollójában különös tárggyal. Barlennan természetesen sosem látott még íj-puskát, sem egyéb lőfegyvert. Kellő hatással volt rá, amikor Reejaaren gyors egymásutánban három tizenöt centis, kvarchegyű nyilat röpített vagy negyvenméternyire, egy növény kemény törzsébe. Már nem csodálkozott a tolmács előzékenységén; ilyen fegyver holt súly volna, mire a Bree útja egynegyedét megteszi hazafelé. Inkább kísérletképpen ajánlotta csak fel Barlennan, hogy megveszi az egyik íjpuskát; a tolmács pedig egyszerűen neki ajándékozta, egy köteg nyílvesszővel egyetemben. Ez pontosan megfelelt a kapitány céljainak. Ezúttal örült, hogy ostobának nézik; módfelett hasznos volt. Hihetetlen mennyiségű repülőszárnykelmére tett szert – Reejaaren vagy megfeledkezett róla, hogy kisebb tekercsekben adja, vagy már nem tartotta
szükségesnek –, jócskán vett ruganyos kötelet is, és annyi helyi terméket, hogy a Bree jóformán megtelt, épp csak a napi teendők ellátására maradt hely a fedélzeten, és megfelelő mennyiségű élelmiszernek a tárlókban. Barlennan viszont túladott minden nélkülözhető holmiján, csak a lángszórókat tartotta meg. Reejaaren ezeket nem is említette, hisz úgy tudta, megsérültek a viharban, habár nyilvánvalóan felismerte fegyver voltukat. Barlennannak motoszkált olyasmi az agyában, hogy ad egyet a tolmácsnak, természetesen muníció nélkül, de még idejében ráébredt, hogy akkor meg kellene magyaráznia a fegyver működési elvét, sőt a gyakorlatban is bemutatni. Márpedig erről szó sem lehetett; ha ezek itt nem ismerik a fegyvereit, ő aztán nem fogja velük megismertetni, ha meg igen, nem akarta, hogy hazugságon kapják. Őrizze csak meg a jó hangulatát Reejaaren. A cserebere végeztével a helybeliek szétszéledtek; végül csak a siklógépek és kezelőik maradtak a, színen, az őrség jó része lent ácsorgott a hajó körül, mindössze néhányan maradtak posztjukon a masinák mellett. Barlennan az előzők közt találta a tolmácsot is, mint rendesen; kötetlenül elbeszélgetett a tengerészekkel. Ezek azután beszámoltak róla, hogy Reejaaren a várakozásnak megfelelően óvatosan igyekezett kiszedni belőlük, tud-e az ő népük repülni. A tengerészek – szerepük szerint – semleges válaszokat adtak, amelyek azonban „véletlenül" a légmozgástan meglehetős ismeretéről árulkodtak. Óvakodtak persze elárulni, mily friss keletűek ezek az ismeretek – s a forrásukról sem nyilatkoztak. Barlennan ekkor már nagyjából bizonyos volt benne, hogy a szigetlakók – vagy legalábbis hivatalos képviselőjük – azt hiszik, hogy az Övéi tudnak repülni. – Nincs több csereárum – mondta végül Barlennan, mihelyt sikerült magára vonnia Reejaaren figyelmét. – Azt hiszem, a díjakat is leróttuk. Van valami ellenvetésetek, ha el akarunk menni? – Hova készültök? – Délnek, ahol normálisabbak a súlyviszonyok. Egyáltalán nem ismerjük ezt az óceánt, csak néhány kalmárunktól kaptunk kósza híreket, akik átkeltek a szárazföldön. Szeretném kissé jobban megismerni azt a vidéket. – Jól van. Mehettek kedvetekre. Kétségtelenül találkoztok majd a mieinkkel útközben, magam is leruccanok néha délre. Óvakodjatok a viharoktól. – A tolmács, aki most már maga volt a szívélyesség, a domboldal felé fordult. – Még találkozunk a parton – szólt vissza. – A fjordnak az a része, ahol kikötöttetek, valószínűleg kikötőrangra emelkedik, és meg akarom szemlélni. – Majd folytatta útját a vitorlázórepülők felé. Barlennan visszatért hajójához, és épp meg akarta parancsolni, hogy azonnal induljanak útnak a tenger felé – a szerzett árukat még a csere folyamán berakodták –, amikor rádöbbent, hogy a siklók által lehajigált karók most is az útjukat állják. Egy pillanatra arra gondolt, visszahívja a szigetlakót, és megkéri, hogy szedesse ki az akadályt; de aztn meggondolta magát. Nem volt abban a helyzetben, hogy követelésekkel álljon elő, és Reejaaren a kérés hallatán megint
csak elővenné dölyfös magatartását. A Bree legénysége majd kiássa magái a bajból. A fedélzeten ki is adta a megfelelő parancsot, s előkerültek megint a vágószerszámok, de Dondragmer félbeszakította a készülődést. – Örömmel látom, hogy ez a munka nem bizonyult elfecsérelt időnek – mondta. – Micsoda? – kérdezte a kapitány. – Tudom, hogy az elmúlt negyven-ötven nap során valamiben mesterkedett, de annyi dolgom volt, hogy nem értem rá utánanézni, mi az. Magunk is lebonyolítottuk az árucserét. És maga közben mit csinált? – Akkor jutott eszembe a dolog, amikor itt elakadtunk; kapitány úr mondott valamit a Repülőnek holmi gépezetről, amely kihúzza a karókat – ez adta az ötletet. Később megkérdeztem őket, van-e ilyen gép, ami nem túlságosan bonyolult, hogy mi is megérthessük, és egy kis gondolkodás után egyikük azt mondta, van. Elmondta, hogyan kell elkészíteni, és azóta azzal foglalkoztam. Ha egy háromlábat szerelünk az egyik karóhoz, meg is mutatom mindjárt, hogyan működik. – Miféle gépezet az? Azt hittem, a Repülők valamennyi gépe fémből készül, amit mi nem tudunk megmunkálni, mert amelyik kellően kemény, annak a megmunkálásához túlságosan sok hő kell. – Ez az. – Az első tiszt két tárgyat mutatott. Az egyik egészen egyszerű széles csigaszerkezet volt, rajta kampó. A másik hasonló, de dupla, pecekforma fogak álltak ki mindkét kerék kerületén. Magukat a kerekeket keményfa hasábból faragták, aztán összeillesztették. Akárcsak az első csigaszerkezeten, ezen is kampó volt; ezenkívül bőrszíjat fűztek át mindkét kerék fölött egy vezetőgyürűn, a szíjakat a fogaknak megfelelően kilyuggatták, a végüket pedig összecsatolták, hogy folytatólagos dupla hurkot képeztek. A meszkliniták semmit sem tudtak kiokoskodni az egész szerkentyűből, még Dondragmer sem tudta elképzelni, hogy egyáltalán működni fog. Oda vitte az egyik rádió elé, és kiteregette a fedélzeten. – Jól van összerakva? – kérdezte. – Igen, és ha a szíj elég erős, működnie kell – hangzott a felelet. – A szimpla csigaszerkezet kampóját ahhoz a karóhoz kell erősíteni, amelyet ki akartok húzni; bizonyára meg tudjátok csinálni kötéllel. A másik csigát pedig a háromláb tetejére kell erősíteni. Azt már elmondtam, hogy azután mi a teendő. – Igen, tudom. Arra gondoltam, hogy sok időbe telik megfordítani a gépezetet, amikor már szorosan fel van húzva; inkább kicsatolhatnám a csatot, és újra befűzném a szíjat. – Ez is jó, ha közben nem emeltek olyan súlyt, amit alá kell támasztani – felelt a földlakó. – Okos gondolat, Don. A legénység nyomban elindult az eredeti karócsoport felé, de Barlennan megparancsolta, hogy várjanak.
– A csatornát, amit ástunk, kevesebb állja el. Don, nem mondta a Repülő, mennyi ideig tart, míg a szerkezettel kihúzzuk őket? – Nem tudta biztosan, mert nem tudja, milyen mélyre hatoltak a karók, sem pedig, hogy milyen sebességgel tudjuk hajtani a gépet; de úgy gondolja, egy-két nap megy rá mindegyikre. Gyorsabb, mintha elfűrészelnénk őket. – De még annál is gyorsabban megy, ha befejezzük a csatornát, miközben maga kellő számú emberrel kihúzza a csatornát elzáró karókat. Különben milyen néven nevezte a Repülő a szerkezetet? – Differenciál-csigasornak mondta. A második szó érthető, de az elsőt nem tudom lefordítani. – Én sem. Hát akkor legyen differenciál. No, munkára: a maga emberei a csigasorhoz, az enyémek a csatornához! A legénység lelkesen nekilátott. Elsőnek a csatorna készült el, mert hamar kiderült, hogy a legénység nagy része áshat. A csigasornál két tengerész váltogatta egymást néhány perces időközökben; ennyi elég is volt, hogy a karók lassan kiemelkedjenek a mederből. Barlennan megelégedésére a hegyük is velük jött, úgyhogy a művelet végeztével nyolc, igencsak veszedelmesnek látszó dárda birtokosának mondhatta magát. Az ő népe nem értett a kő megmunkálásához, ezért Barlennan igen nagyra becsülte a kvarc dárdahegyeket. Mihelyt leküzdötték az akadályt, viszonylag rövid utat kellett megtenniük a tóig; itt aztán megálltak, hogy a Bree-t összerakják eredeti formájára. Gyorsan végeztek a munkával – most már igen nagy jártasságra tett szert a legénység ebben a műveletben –, és a hajó megint aránylag mély vízen úszott. A földlakók odafent megkönnyebbülten felsóhajtottak. Mint kiderült: korán. A vitorlázórepülők egész idő alatt ide-oda siklottak a Bree fölött. Nem lehetett tudni, meglepi-e legénységüket a karók eltávolításának módja – semmi sem vallott rá. Barlennan természetesen remélte, hogy mindent láttak, és ezt az információt is csatolták az ő népének nagyszerű képességeiről alkotott véleményükhöz. Nem volt meglepve, amikor a fjord torkolatának közelében tucatnyi vitorlázórepülő várta őket – megparancsolta a kormányosnak, hogy ott vigye parthoz a hajót. Talán észreveszik a szigetlakók, hogy épségben megszerezte a dárdákat. Amikor a Bree néhány méternyire a parttól horgonyt vetett, Reejaaren üdvözölte őket elsőnek: – Tehát vízre bocsátottátok megint a hajótokat? A helyetekben nem szeretnék a szárazföldtől messze viharba kerülni. – Igazad van – helyeselt Barlennan. – Ismeretlen tengerekkel az a baj, hogy az ember nem tudja, hányadán áll, ha vihar tör ki. Talán elmondanád, merre találunk ezeknek a vizeknek mentén földet? Vagy van talán térképetek, amit nekünk adnátok? Már előbb is kérhettem volna. – A szigetekről készített térképeink természetesen titkosak – hangzott a válasz. – De negyvenötven nap múlva kiértek a szigetek közül, és akkor néhány ezer napi
hajózásra délnek nincs szárazföld. Nem tudom, milyen gyors a hajótok, úgyhogy nem tudom megbecsülni, mikor fogtok odaérni. Először csak szigetekkel találkoztok, azután annak a földnek a tengerpartja, amelyen átkeltetek, keletnek kanyarodik, és ha tartjátok a déli irányt, meg is találjátok, körülbelül a... – És itt olyan kifejezést használt, amely földi viszonylatban a mintegy 45 G-s szélességnek felel meg. – Sokat mesélhetnék nektek annak a partnak az országairól, de ahhoz sok idő kellene. Most csak annyit mondok, hogy szívesebben kereskednek, mint verekednek, habár nyilván lesz köztük, aki igyekszik majd nem fizetni az áruért. – Lesz, aki kémnek néz minket? – kérdezte nyájasan Barlennan. – Természetesen, habár kévésüknek van olyan titka, amit érdemes ellopni. Inkább ők próbálják majd ellopni a tieiteket, ha feltételezik, hogy van titkotok. Nem ajánlom, hogy ott a repülésről beszéljetek. – Nem is akarunk – biztosította Barlennan, nehezen leplezett vidámsággal. – Köszönjük a jó tanácsot és a tájékoztatást. – Parancsot adott a horgonyfelvonásra, és Reejaaren csak ekkor pillantotta meg a kenut, amely élelmiszerrel megrakva ismét a kötél végén himbálózott. – Ezt már észre kellett volna vennem – mondta a tolmács. – Hogyan szereztétek ezt a bennszülöttektől? Barlennan ekkor követte el az első súlyos hibát a szigetlakókkal való tárgyalás során. – Ó, ezt magunkkal hoztuk; gyakran használjuk a készlet szállítására. Mint láthatod, olyan az alakja, hogy könnyen lehet vontatni. – Az áramvonalra vonatkozó elemi ismereteit Lacklandtől szerezte, miután a kenu a birtokukba került. – Ezek szerint a ti országotokban is építenek ilyen hajót? – kérdezte kíváncsian a tolmács. – Ez igazán érdekes; én még sosem láttam délen ilyet. Megnézhetném? Vagy nincs már időtök? Mi sosem vesződtünk ilyenekkel. Barlennan habozott. Gyanította, hogy az utóbbi megállapítás szakasztott olyan manőver, amilyet ő maga szokott alkalmazni; de nem látott benne semmi veszedelmet, ha enged a kérésnek, hisz Reejaaren akármilyen alaposan szemügyre veszi a kenut, nem lesz sokkal okosabb tőle. Végtére is a kenunak épp az alakja a legfontosabb, és azt bárki láthatja. Közelebb vitte hát a Bree-t a parthoz, a vontatókötélen maga után húzva a kenut, és a várakozó szigetlakó felé taszította. Reejaaren az öbölbe vetette magát, és a kis hajó felé úszott, amely egy arasznyi mély folyadékban megfeneklett. A tolmács testének elülső része felívelt, hogy benézhessen a kenuba; erőteljes, ollóban végződő karja a kis csónak oldalát tapogatta. Ez közönséges fából készült, és rugalmasan engedett a nyomásnak; s eközben a szigetlakó riadókiáltást hallatott, amire a magasban cirkáló négy vitorlázórepülő nyomban a Bree felé lendült, és a szárazföldi erők is készerilétbe helyezkedtek.
– Kémek! – süvített Reejaaren. – Hozd nyomban partra a hajódat, Barlennan, ha ugyan ez a valódi neved. Ügyesen hazudozol, de most a hazugságaid börtönbe juttatnak!
14. BAJBAN A KENU Barlennannak sokszor mondogatták süvölvény korában, hogy a sok beszéd egyszer még olyan bajba viszi, amiből aztán semennyi beszéddel nem tudja magát kimesélni. Pályafutása során többször is vészjóslóan közelgett ennek a jóslatnak a beteljesülése, és mindannyiszor megfogadta, hogy legközelebb óvatosabb lesz. Ezt érezte most is, és ugyanakkor sértette az a tudat, hogy voltaképpen nem tudja, mivel árulta el magát a szigetlakónak. Nem volt azonban ideje hosszú elmélkedésbe bocsátkozni; itt cselekedni kellett, méghozzá gyorsan. Reejaaren már parancsokat osztogatott a vitorlázórepülök legénységének, hogy szögezzék a Bree-t a mederhez, mihelyt gyanús mozdulatot tesz a nyílt tenger irányába, és a parton a kilövőszerkezetek sorra bocsátották fel az utánpótlást. Kedvező volt a szél is, úgyhogy a siklók addig maradtak fent, amíg csak akartak. Barlennan a földlakóktól tudta, hogy a vitorlázók valószínűleg nem képesek nagyon magasra felszállni – csak annyira, hogy hatásosan dobhassák le a lövedékeket –, de messze volt a nyílt tengertől, nem bízhatott a kedvező áramlatokban. Már volt alkalma megbizonyosodni a siklók célzási képességéről, és nem bízta hajóját a véletlenre. Mint már annyiszor, most is egyik embere cselekedett, míg Barlennan fontolgatott. Dondragmer felragadta a Reejaarentől kapott íj puskát, beleillesztett egy nyílvesszőt, és szélsebesen a part felé irányozta a fegyvert úgy, hogy egyetlen támasztékán nyugodva, a hegye épp a tolmácsra irányult. – Nono, Reejaaren! Rossz irányba tartasz. – A szigetlakó, aki kifelé indult az öbölből, megtorpant; hosszú testéről folyadék csöpögött, elülső felét visszafordította a hajó felé, hogy vajon mit akar az első tiszt. Amit látott, semmiféle kétségre nem adott okot, de Reejaaren egy pillanatig tétovázott; nem tudta, mi volna a legokosabb ebben a helyzetben. – Nyilván azt gondolod, hogy nem találnálak el, mert még sosem bántam efféle jószággal. Nos, ha úgy tetszik, menj tovább. Magam is kíváncsi vagyok, vajon tudok-e bánni vele. Mindenesetre okosan tennéd, ha villámgyorsan elindulnál felém, mert különben még azt találom hinni, hogy szökni próbálsz. Mozgás! – Az utolsó szó már hatalmas ordítás volt, s ez véget vetett a tolmács tétovázásának. Nyilván nem akarta kipróbálni, ért-e a fegyverhez az első tiszt vagy sem, úgyhogy visszafordult, és kiúszott a Bree-hez. Lehet, hogy megfordult a fejében, hogy lebukik úszás közben, de nem volt meg hozzá a mersze. A metán még a hajónál is csak arasznyi mély volt, és aligha nyújtott volna Reejaarennek védelmet egy nyílvessző ellen, amelyet elegendő erővel hajítanak ahhoz, hogy negyvenméteres röppálya végén nyolc centi mélységben behatoljon a fába. Reejaaren ugyan nem ezekkel a kifejezésekkel fogalmazta meg magában a dolgot, de nagyon is jól tudta, mire képesek ezek a lövedékek. Felmászott a fedélzetre, és csakúgy rázta a düh meg a félelem.
– Gondoljátok, hogy ez majd megment benneteket? – kérdezte. – Csak még jobban elrontottátok a dolgotokat. A sikló repülőgépek nyomban lecsapnak, ha mozdultok, akár a fedélzeten vagyok, akár nem. – Majd te megparancsolod, hogy ne csapjanak le. – Semmi parancsomnak nem engedelmeskednek, amíg láthatólag a hatalmatokban vagyok; ha volna haderőtök, ezt tudnátok magatok is. – Sose volt dolgom katonákkal – vetette oda Barlennan. Ismét magához ragadta a kezdeményezést, mint mindig, ha a dolgok végre elindultak meghatározott irányba. – Nos, egyelőre hiszek neked. Egyszerűen itt kell hogy tartsunk, míg meg nem egyezünk valahogyan ebben a csacskaságban a mi partraszállásunk tekintetében – hacsak időközben el nem látjuk odafent azoknak a siklóknak a baját. Kár, hogy nem hoztunk magunkkal valami modernebb fegyvert. – Abbahagyhatod a csacskaságaidat – vágott vissza a fogoly. – Nincs nektek se más fegyveretek, mint a többi déli vad népnek. Beismerem, egy darabig megtévesztettél, de az imént elárultad magad. – Miből gondolod, hogy hazudtam? –Azt nem mondom meg. De nem tévedek; hogy nem tudod, ez is csak azt bizonyítja. Jobban járhattál volna, ha nem tévesztesz meg bennünket; akkor óvatosabban kezeltük volna titkos adatainkat, és nem tudtál volna meg annyit, hogy most kénytelenek legyünk ártalmatlanná tenni. – És ha ezt az utolsó mondatot nem mondod el, még rávehettél volna, hogy adjuk meg magunkat – vágott közbe Dondragmer –, habár még ez sem biztos. No de most már mindegy. Az a kérdés, hogyan szabaduljunk ezektől a nyavalyás vitorlázórepülőktől. Semmiféle felszíni járművet nem látok, ami aggodalomra adna okot, a partiaknak meg nincs más fegyverük, csak amit a földre szállt vitorlázórepülőkből vettek. Úgy vélem, egyelőre a vitorlázókra kell bízniuk a dolgot. – Dondragmer itt átváltott angolra. – Emlékszik valamire, kapitány úr, amit a Repülőktől hallottunk, és hasznunkra lehetne, hogy megszabaduljunk ezektől a nyavalyás masináktól? Barlennan említette a siklók korlátozott magasságát a nyílt tenger fölött, de azt egyikük sem tudta, hogy ez pillanatnyilag hogyan lehetne hasznukra. – Ellenük fordíthatnánk az íjpuskát. – Barlennan a maguk nyelvén tette ezt a javaslatot, és Reejaaren leplezetlen gúnnyal fogadta. Krendoranic, a Bree muníciós tisztje, aki a legénység többi tagjával egyetemben feszült figyelemmel kísérte az eseményeket, már nem viseltetett oly megvetően az ötlet iránt. – Csináljuk! – mondta lelkesen. – Már a folyó menti falu óta szeretnék valamit kipróbálni. – Micsodát? – Nem hinném, hogy kapitány úr örülne, ha itt, a barátunk füle hallatára beszélnék róla. Ha kapitány úr hozzájárul, inkább megmutatnám.
Barlennan egy keveset tétovázott, de azután beleegyezett. Igaz, nem csekély aggodalommal figyelte, amint Krendoranic kinyitja az egyik lángtárlót, de a muníciós tiszt értette a dolgát. Fényellenálló anyagba burkolt kis csomagot emelt ki a tárlóból – most már értették, min mesterkedett esténként, amióta elhagyták a folyó menti nép faluját. A csomag csaknem szabályosan gömb alakú volt; nyilvánvalóan hajításra szánták. Mint mindenki másra, Krendoranicra is mély hatást tett ennek az új képességnek, a hajításnak felfedezése. Most azonban még tovább fejlesztette az elgondolást. Megfogta a csomagot, alaposan hozzáerősítette az íjpuska egyik nyílvesszőjéhez, egy réteg kelmét csavart a csomag és a nyílvessző szára köré, és mindkét végét, amennyire csak tudta, szorosan megkötötte. Azután behelyezte a lövedéket a fegyverbe. A folyón lefelé tett rövid útjukon és a Bree szétszerelése folyamán is igyekezett minél alaposabban megismerkedni a fegyverrel, ahogy posztja megkívánta, és meggyőződött afelől, hogy mozdulatlan célpontot meglehetősen nagy távolságról is eltalál. Mozgó célpont tekintetében nem volt ennyire bizonyos, de azt tudta, mennyi idő telik el a siklórepülők felbocsátása és lecsapása között, és tudta azt is, hogy neki ez az időköz éppen elegendő. Krendoranic utasítására a lángszórók egyik kezelője odalépett mellé egy gyújtószerkezettel, és várt. Azután, a feszülten figyelő földlakók kimondhatatlan bosszúságára, odakúszott a legközelebbi rádióhoz, és az íjpuska lábát a rádió tetejére állította, hogy biztosabban álljon, amikor a fegyvert felfelé irányítja, így aztán odafent az emberek semmit sem láthattak a történtekből. A vitorlázórepülők még ekkor is viszonylag alacsonyan köröztek, vagy négyöt méterrel az öböl fölött, majd egyenesen a Bree fölé szálltak, hogy adott jelre bombazáport bocsáthassanak rá. Még Krendoranicnál jóval kevésbé tapasztalt lövész sem véthette volna el őket. Kurta parancsot kiáltott segédjének, ahogy az egyik masina közeledett, és a fegyverrel nyomon követte a sikló útját. Amint kellő pontossággal célzott, kiadta a tűzparancsot, és a segéd a gyújtót a lassan emelkedő nyílvessző végén a csomagocskához érintette. Amikor az tüzet fogott, Krendoranic ollója megrántotta a ravaszt, és füstcsík jelezte az íjpuskából kirepülő lövedék útját. Krendoranic és segédje azonnal a fedélzethez lapult, és szél ellenében hengeredtek, hogy elkerüljék a keletkező füstfelhőt; a tüzelési pont közelében levő tengerészek szanaszét szóródtak. Mire biztonságban érezték magukat, már jóformán vége is volt a légelhárításnak. A lövedék egy hajszál híján célt tévesztett; a lövész alábecsülte célpontja sebességét. A lövedék a fő szárnyfelület legeslegszélső pontját érte, és a klórporcsomag vadul lángolt. A lángfelhő a siklórepülő fara körül terjengett, de a többi masina nem igyekezett elkerülni a nyomában maradt füstcsíkot. A célpontul szolgáló repülő legénysége sértetlen maradt, de a következő másodpercben leégett a siklórepülő farokfelületének irányítószerkezete. A repülőgép orra a föld felé
irányult, a masina a partra siklott, és a pilóta meg a legénység épp a földet érés előtti pillanatban ugrott ki belőle. A két gép, amely belekerült a füstbe, szintén kormányozhatatlanná vált, mert a hidrogénklorid párája harcképtelenné tette a legénységet, és mindkét masina kényszerleszállást végzett az öbölben. Lezajlott tehát a légelhárítás történelmének egyik legnagyobb csatája. Barlennan nem várta meg, míg az utolsó áldozat is lezuhan, hanem elrendelte, hogy vonják fel a vitorlákat. A szél ugyan nem volt kedvező, de kellő vízmélység volt a tőkékhez, és elkezdték a manőverezést kifelé a fjordból. Egy pillanatig attól tartottak, hogy a parti fegyveresek a hajó ellen fordítják íjpuskáikat, de Krendoranic nyomban készenlétbe helyezte a következő iszonyú lövedéket, a part felé irányozta, és láttára amazok hanyatt-homlok menekültek – szél ellen, hisz javarészt értelmes lények voltak. Reejaaren némán figyelte a fejleményeket, csak a tartásán látszott a mélységes elkeseredés. Még most is cirkált néhány sikló a levegőben, olyikuk megpróbált magasabbra hágni, hogy légitámadást intézzen a hajó ellen; ám a tolmács jól tudta, hogy a Bree szinte tökéletes biztonságban van minden efféle kísérlettől, akármilyen remek lövészek helyezkednek is el a vitorlázórepülők fedélzetén. Az egyik sikló vagy tíz méter magasból meg is próbálkozott a támadással, de a közelében elhúzó füstcsík hamarosan kedvét szegte. A masinák nagy körökben lebegtek, mésszé lőtávolon kívül, a Bree pedig háborítatlanul siklott a fjordon a tenger felé. – Mi a csuda ment végbe odalent. Barl? – Lackland nem bírta tovább türtőztetni kíváncsiságát; úgy vélte, most már biztonságosan hallathatja hangját, hisz a parti tömeg már alig látszott a messzeségben. – Nem szóltam közbe, mert attól tartottam, a rádió még beleköp a levesedbe, de légy szíves, most már tájékoztass a történtekről. Barlennan röviden összefoglalta az elmúlt néhány száz nap eseményeit, kiváltképp ami a beszélgetések során hangzott el, hisz azt a földlakók nem érthették. A sötétség perceit kitöltötte a beszámoló, napkeltekor pedig a hajó már majdnem elérte a fjord torkolatát. A tolmács döbbenten, hitetlenül és egyre növekvő kétségbeeséssel hallgatta a kapitány és a rádió párbeszédét; úgy vélte, és nem is alaptalanul, hogy a kapitány kémkedésének eredményét közli megbízóival, de sehogy sem tudott rájönni, hogy hogyan. Amint kivilágosodott, Reejaaren az eddigitől ugyancsak eltérő hangon kérte, tegyék partra, és Barlennan szíve megesett a szerencsétlenen, aki eddig nyilván még sosem kért szívességet idegen nép fiától, úgyhogy ötvenméternyire a parttól megengedte, hogy beugorjon a vízbe. Amit az – mint Lackland jól láthatta – nagy megkönnyebbüléssel meg is tett; a földlakó elég jól ismerte Barlennant, de nem tudta kiszámítani, vajon hogyan jár el ebben a kényes esetben. – Barl! – szólalt meg néhány percnyi hallgatás után a földlakó. – Mit gondolsz, néhány hétig még nem fogsz további bajba kerülni, míg egy kicsit meg nem
nyugszanak az idegeink meg az emésztésünk? Ahányszor a Bree-t feltartóztatják, ezen a holdon mindenki tíz évet öregszik. – És kinek köszönhetem, hogy bajba kerültem? – vágott vissza a meszklinita. – Ha nem tanácsoljátok, hogy keressek menedéket a vihar elől, amit egyébként a nyílt tengeren sokkal biztonságosabban átvészelhettünk volna, sose találkozom ezekkel a siklókészítőkkel. Nem mintha bánnám; sok mindent tanultam, és azt is tudom, hogy akad odafenn jó néhány barátod, aki semmiért el nem mulasztotta volna a látványt. Az én szempontomból eddig meglehetősen unalmas volt az utunk; néhány eddigi kis kalandunk roppant békésen végződött, és egész szép haszonra tettünk szert. – Mondd, de őszintén: mit tartasz többre, a kalandot vagy a hasznot? – Hát... magam sem tudom. Néha csak azért bocsátkozom bele valamibe, mert érdekesnek ígérkezik; de végül sokkal jobban érzem magam, ha valami hasznom is volt belőle. – Akkor légy olyan szíves arra koncentrálni, hogy mi hasznod lesz ebből az útból. Ha akarod, szívesen összeszedünk száz vagy akár ezer hajórakományra való olyanfajta fűszert, amin épp az imént adtál túl, és el is raktározzuk ott, ahol a Bree áttelelt; nekünk még úgy is bőségesen megérné. – Köszönöm; remélem, így is kellő haszonra teszek szert. Ne fosszatok meg a mulatságtól. Igen, tartottam tőle, hogy ez lesz a véleményed. Nos, nem írhatom elő, mit csinálj, csak azt ne felejtsd el, légy szíves, hogy nekünk mit jelent az egész. – Barlennan többé-kevésbé őszintén egyetértett, és a hajót megint délnek irányította. A mögöttük elmaradó sziget látszott még néhány napig, és gyakran kellett irányt változtatniuk, hogy a többit elkerüljék. A szigetek közt gyakran tűntek fel a hullámokat súroló vitorlázórepülők, de ezek mindig nagy ívben elkerülték a hajót. A hír nyilván gyorsan terjedt a szigetlakók között. Azután a szárazföld eltűnt a látóhatáron, és az emberek közlése szerint egyelőre előttük sem volt belátható távolságban több – a derült, kedvező időben most már határozottan tarthatták útirányukat. Mintegy 40 G-s szélességnél délkeletnek kormányozták a hajót, hogy elkerüljék a messze keletre előttük fekvő szárazföldet, amelyet Reejaaren említett. A két fő tenger közötti viszonylag keskeny átjárón haladt a hajó, de a fedélzetről nem láttak mást, csak az óceán végtelen tükrét. Az új tenger felé vezető útjukat mindössze egyetlen apró incidens zavarta meg. Mintegy 60 G-nél a kenu, mely mindeddig hűségesen követte a hajót a vontatókötélen, láthatóan merülni kezdett. Dondragmer felöltötte „én megmondtam" arckifejezését, és hallgatott, miközben a kis hajót felhúzták a fedélzetre, és alaposan megvizsgálták. Jócskán volt metán a fenékben, de amikor kirakták, sehol sem találtak léket. Barlennan a tajték számlájára írta a dolgot, habár a folyadék jóval tisztább volt, mint maga az óceán. Visszatették a kenut a tengerre, telerakták, de egy tengerész néhány naponként ellenőrizte, és szükség esetén nekilátott a meregetésnek. Ez hosszú napokig elegendőnek bizonyult; a
frissen kiürített kenu könnyedén lebegett, de azután egyre fokozódott a beszivárgás. Még két alkalommal emelték ki és vizsgálták meg, de nem jutottak eredményre; Lackland sem szolgálhatott semmiféle hasznos tanáccsal. Talán lyukacsos a fa, vélte, de ebben az esetben már a kezdet kezdetétől kellett volna észlelniük a szivárgást. Amikor a tengeri útnak mintegy harmadát hagyták maguk mögött, körülbelül 200 G-nél, válságosra fordult a helyzet. A tavasz előrehaladtával hosszabbodtak a napok, és a legénység kissé lazított. A meregetéssel megbízott tengerész figyelme is lankadt, amikor a kenut a pallóhoz húzta, és átmászott a palánkon. De azután nyomban felébredt a figyelme. A kenu természetesen süllyedt egy kissé, amikor a tengerész beszállt, a csónak rugalmas oldala megereszkedett, majd behorpadt, s a kis lélekvesztő mind mélyebbre és mélyebbre merült. Mindez másodpercek alatt zajlott le. A tengerész jóformán még fel sem fogta, hogy a kenu oldala enged, amikor már az egész elsüllyedt, s vele együtt a rakomány is, mivel annak jó része sűrűbb volt, mint a metán. A tengerész kievickélt, a kenu a vontatókötél végén alámerült, s eközben nagyot rántott a hajón. A Bree irama lassult, és a legénység egyszeriben felriadt. A meregetéssel megbízott tengerész felmászott a fedélzetre, és elmondta, mi történt, a legénységnek mindazon tagjai pedig, akiket nem tartott vissza más irányú kötelességük, a vontatókötélhez rohantak. Nagy keservesen sikerült is kiemelniük a megfeneklett csónakot, vele együtt a rakomány megfelelően lekötözött részét, s az egyik rádiót ráirányították a látványra. Nem nyújtott azonban jóformán semmi hasznos információt. A kenu rugalmas fája nyomban visszaugrott eredeti formájára, a rakományt kirakták, de most sem sikerült megállapítani a szivárgás okát. Lackland a fejét csóválta, de nem szolgált magyarázattal. – Mondjátok el, mit láttatok, ha egyáltalán látott valaki is valamit – szólalt meg nagy sokára. A meszkliniták egymás szavába vágva adták elő a történteket, Barlennan pedig tolmácsolta elbeszélésük lényegét. A meregetéssel megbízott tengerész beszámolója volt természetesen az egyetlen, amelynek némiképp hasznát vehették. – Jóságos ég! – motyogta Lackland. – Mire jó az érettségi, ha az embernek semmi sem jut eszébe, mikor szüksége volna rá! A folyadékon belüli nyomás megfelel a kérdéses pont fölötti folyadék súlyának, és 200 G-nél még a metánnak is tekintélyes az egy négyzetcentiméterre jutó súlya. Meg aztán az a fa alig vastagabb a papírnál; csoda, hogy ilyen sokáig kitartott. Barlennan félbeszakította az érthetetlen monológot, és magyarázatot kért: – Te bizonyára tudod, mi történt – mondta. – Nem tudnád velünk is megértetni? Lackland nekiveselkedett, de nem járt teljes sikerrel. Sok gimnazistán is kifog a nyomás fogalma mennyiségi értelemben.
Annyit megértett Barlennan, hogy minél mélyebbre merül valami a tengerbe, annál nagyobb a húzóerő, és a mélységgel arányos növekedése a gravitációval fokozódik; ezt az erőt azonban nem hozta összefüggésbe másokkal, például a széllel vagy akár azzal a jelenséggel, amikor ő maga merült úszás közben túlságosan gyorsan. A fő szempont természetesen az volt, hogy minden lebegő tárgy bizonyos részének a felszín alatt kell lennie, és hogyha ez a rész üreges, előbb-utóbb összezúzódik. Amikor Lacklanddel való beszélgetése során elértek ehhez a következtetéshez, Barlennan kerülte Dondragmer tekintetét, és az sem vigasztalta meg, amikor első tisztje rámutatott, hogy nyilván ezzel árulta el magát a Reejaarennel folytatott eszmecserében. Még hogy az ő népe üreges hajókat használ! A szigetlakók nyilván már rég tudják, hogy messze délen ez képtelenség. A kenut és rakományát felrakták a fedélzetre, és továbbhajóztak. Barlennan sehogy sem tudott megválni az immár használhatatlanná vált kis csónaktól, habár az igen sok helyet foglalt el. Az volt az egyetlen haszna, hogy kellően magasra halmozhatták benne az élelmiszert. Dondragmer ugyan attól tartott, hogy ezáltal a hajó veszít hajlékonyságából, a kapitány azonban elhessegette az aggodalmait. Százával, ezrével teltek-múltak a napok. A hosszú életű meszkliniták nem tulajdonítottak nagy jelentőséget az idő múlásának, a földlakók azonban keserves nyűgnek érezték a hajóutat, amely most már életük szerves részévé vált. Figyelték a hajó útját, beszéltek a kapitányhoz, méricskéltek, számítgattak, meghatározták a hajó helyzetét, irányát, angolul tanították a legénységet, és maguk is igyekeztek egyet-mást felcsipegetni a meszklini nyelvből. Lassan elunta magát a Bree legénysége is; dolgozgattak, s úgy ütötték agyon az időt, ahogy tudták, a négy földi hónap, vagyis kilencezer-négyszáz-egynéhány meszklini nap során. A kenu elsüllyedésének szélességén észlelt 190 G-s nehézkedés 400 G-re növekedett, majd még tovább, a Bree szélességmérője, a rugós mérleg tanúsága szerint. Hosszabbodtak a napok, rövidültek az éjszakák, míg végre a nap úgy kerülte meg az eget, hogy nem érintette a látóhatárt, csak épp egy kissé merült alá a déli égen. Maga a nap mintha összezsugorodott volna, legalábbis úgy látták az emberek, akik ehhez a jelenséghez már hozzászoktak a meszklini napközelség rövid időszakában. A Bree fedélzetén levő videokészülékeken át úgy látszott, hogy a látóhatár körös-körül a hajó fölött van, mint ahogy Barlennan hónapokkal azelőtt oly türelmesen elmagyarázta Lacklandnek; s ő maga is csakoly türelmesen hallgatta, amikor az ember azt bizonygatta, hogy ez pusztán optikai csalódás. Az előttük nagy sokára felbukkanó föld is nyilvánvalóan fölöttük volt; hogyan bizonyulhatna hát igaznak, ha csak csalódás volt? A föld valóban ott volt. Ez bebizonyosodott, amikor elérték – mert elérték, mégpedig az elveszett rakétáig hátralevő távolságnak mintegy fele hosszáig, vagy kétezer mérföldre délnek elterülő óriási öböl torkolatánál. Behajóztak az öbölbe, egyre lassabban, mivel az végül közönséges folyótorkolatig keskenyedett, és csak nagy üggyelbajjal tudtak bemanőverezni, ahelyett, hogy a Repülő segítségével megkeresték volna a kedve-
ző szeleket. Végül az öböl végében meglelték magát a folyót. Ennek is nekivágtak, de már csak a ritka kedvező időszakokban vitorláztak; a tompa végű pallók ellenében zúduló áramlatot nem tudták ellensúlyozni a vitorlák, bármennyire széles volt is a folyó. Ehelyett vontatókötélre vették a hajót, s egymást váltogatták a vontatókülönítmények, akiknek nem volt nehéz a guk, hiszen ilyen nehézkedésnél egy szál meszklinita egymaga is tekintélyes vontatóerőt tudott kifejteni. Megint eltelt néhány hét, a földlakók már nem unatkoztak, a tooreyi állomáson érezhetően növekedett a feszültség. Szinte látható volt a cél, és szárba szökkent a reménység. És megint elhervadt, mint hónapokkal ezelőtt, amikor Lackland tankja útjának végére ért. Az ok nagyon hasonlított az akkorihoz, ezúttal azonban a Bree és legénysége nem sziklafal tetején, hanem sziklafal tövében találta magát. Maga a szikla pedig nem húsz méter magas volt, hanem száz; és a közel 700 G-s térben a mászás, az ugrás, a haladás egyéb gyors módja, amelyet oly buzgón űztek a távoli Peremnél, csupa merő lehetetlenség volt a hajó legénysége, a derék kis lények számára. Vízszintes távolságban ötven mérföldre volt a rakéta; függőlegesen, emberi viszonylatra átszámítva, közel harmincöt mérföldnyire – meredek sziklafalon.
15. A FENNSÍK. A Bree legénységének gondolkodásmódja nem csupán átmenetileg változott meg; velük született és beléjük nevelt vak rettegés a magasságtól nyomtalanul eltűnt. Megmaradt azonban a józan mérlegelés képessége; s bolygójuknak ezen a vidékén a fél testhossznyi esés is szinte biztosan végzetes lehet még a szívós meszklinita szervezetre is. Megváltozott a gondolkodásmódjuk, de azért legtöbbjüket bizony kényelmetlen érzés fogta el, amikor a Bree-t lehorgonyozták a folyóparton, az alig néhány méternyire tornyosuló sziklafaltól, amely útjukat állta az elveszett rakéta felé. A némán figyelő földlakók lázasan törték a fejüket, hogyan lehetne ezt az akadályt legyőzni. Az expedíció egyetlen rakétája sem tudott volna felemelkedni egyujjnyira sem a meszklini sarkvidék gravitációs terében; az az egyetlen is, amelyet ilyen körülményekre konstruáltak, tehetetlenül vesztegel; gyakorlatilag elveszett a számukra. Még ha az űrhajó megküzdene is a nehézkedéssel, sem emberi, de szakképzett nem emberi pilóta sem maradhatna életben ezen a vidéken; azokat az élőlényeket pedig, amelyek ezeket a körülményeket kibírják, annyira sem lehetne kiképezni rakétakezelésre, mint a dzsungelból frissen szalajtott busman bennszülöttet. – Az utazásnak egyszerűen még nincs vége, ahogy gondoltuk – elemezte sietősen a helyzetet Rosten, akit konzultációra hívtak a vetítőterembe. – Kell, hogy legyen út a sziklatetőre vagy egy enyhébb lejtőre. Beismerem, láthatólag itt valóban nincs olyan ösvény, amin Barlennanék felkapaszkodhatnának, de semmi akadálya, hogy megkerüljék a falat. Lackland továbbította az ötletet a kapitánynak. – Igen – mondta a meszklinita –, csakhogy azért van épp elég nehézség. Már most is egyre nehezebben tudunk táplálékot szerezni a folyóból; nagyon messzire kerültünk a tengertől. Meg aztán nem is tudjuk, milyen messzire kellene még utaznunk, és így szinte lehetetlen tervekef készíteni az élelmiszerkészlet meg egyebek tekintetében. Csináltatok vagy tudnátok csinálni kellően részletes térképet, hogy annak értelmében tervezhessük meg az útvonalunkat? – Okos ötlet. Majd utánanézek, mit tehetünk. – Lackland elfordult a mikrofontól, és jó néhány aggodalmas arccal találta szemközt magát. – Mi baj? Nem készíthetnénk ugyanolyan fotótérképet, mint az egyenlítő vidékén? – De igen – felelte Rosten. – Készíthetünk térképet, amilyen részleteset csak akartok; csakhogy nehéz lesz. Az egyenlítőnél a rakéta megfelelő ideig tartózkodhatott körsebességgel a kiszemelt pont fölött, alig hatszáz mérfölddel a felszín fölött, a kör belső peremén. Itt azonban nem lenne elég az orbitális sebesség, még ha megfelelőképpen tudnánk is használni. Közeli felvételekhez valamiféle hiperbola pályát kellene alkalmaznunk, különben beláthatatlan lesz az energiafogyasztás. Ami a felszínhez viszonyítva több száz mérföldes másodpercenkénti sebességet jelent. Nem kell magyaráznom, miféle képeket le-
hetne így készíteni. Mindenesetre hosszú gyújtótávolságú lencsével kell készíteni a felvételeket, igen nagy távolságról; és csak reménykedhetünk, hogy a részletek megfelelnek Barlennan igényeinek. – Erre nem gondoltam – ismerte be Lackland. – De azért megcsinálhatjuk, és különben sem látok más megoldást. Lehet, hogy Barlennan vaktában is nekivágna, de ezt azért talán mégsem illik kérnünk tőle. – Helyes! Kibocsátunk egy rakétát, és nekilátunk. Lackland továbbította a beszélgetés lényegét Barlennannak, aki válaszul bejelentette, hogy a szükséges tájékoztatás megérkeztéig ott marad, ahol van. – Hajózhatnánk felfelé, jobbra megkerülve a sziklát, vagy itt hagyhatnánk a hajót meg a folyót, és balra indulhatnánk. De mivel nem tudom, melyik jelent kisebb távolságot, egyelőre várunk. Persze szívesebben hajóznék felfelé a folyón; különben nem lesz gyerekjáték cipelni az élelmiszert meg a rádiókat. – Rendben! Mi a helyzet az élelmiszerrel? Mintha azt mondtad volna, ilyen messzire az óceántól nehéz eleséghez jutni. – Kevesebb van, de azért nem sivatag ez sem. Egy darabig mindenképpen boldogulunk. De ha át kell kelnünk a szárazföldön, hiányozni fogsz te is, meg a puskád is. Ezzel az íjpuskával az utazás kilenctized részében nem sokra mentünk; muzeális darab. – Miért tartod meg? – Épp azért, mert muzeális darab, és a múzeumok jól megfizetik az ilyesmit. Nálunk odahaza senki sem látott még álmában sem olyan fegyvert, amely a hajítás elve szerint működik. Nem tudnátok esetleg nélkülözni az egyik puskátokat? Lehet olyan is, ami már nem működik. Lackland nevetett. – Sajnos nem. Csak kettő van. Reméljük, nem lesz rá szükség, de nem is tudnám megindokolni, miért ajándékozom el. Barlennan a bólintásnak megfelelő meszklinita gesztussal jelezte megértését, és visszatért ügyes-bajos dolgaihoz. Sok pótolnivaló akadt még a Kupán, a földgömb meszklinita megfelelőjén; a földlakók az egész út során tájékoztatták helyzetéről és a szárazföldtől való távolságról minden irányban, úgyhogy a homorú térképen fel tudta tüntetni az átszelt két tenger partvidékét. Az élelmiszerhelyzettel is foglalkozni kellett; mint Lacklandnek mondta, nem volt egyelőre aggasztó, de ezentúl többet kell a hálókkal foglalatoskodniuk. Maga a folyó, amely itt mintegy kétszáz méter széles, láthatólag kellően gazdag halban jelenlegi szükségleteik ellátására, a szárazföld azonban már kevésbé ígérkezett biztatónak. A köves, kopár talaj alig néhány méternyire terjedt a folyó egyik partján, és a szikla tövében hirtelen véget ért; a másik parton dombláncok sorjáztak mérföldről mérföldre, minden bizonynyal a távoli látóhatáron túl. A szikla tükörfényes volt és sima, mint némely földi szakadék fala. Ha valaki ilyet meg akar mászni, még akár a Földön is, az légy legyen a talpán (habár Meszklinen még a légy is túlságosan súlyos lett volna). Növényzet nyomokban
mutatkozott csak, és ott-tartózkodásuk első ötven napján a Bree legénységének egyetlen tagja sem látta semmiféle nyomát szárazföldi állatnak. Olykor-olykor némelyikük mintha mozgást észlelt volna, de mindannyiszor kiderült, hogy csak árnyék, amelyet a magas sziklafal mögé bújó nap vetett. Annyira megközelítették a déli sarkot, hogy a nap se kisebbnek, se nagyobbnak nem látszott egész álló nap. A földlakók szorgosabban töltötték idejüket. Az expedíció négy tagja, köztük Lackland, felszállt a rakétával, és a sebesen mozgó holdról a bolygó felé bukott. A rakéta kilövési pontjáról a világ nagyjából olyan volt, mint egy süteményestál, a közepén kis dudorral; gyűrűje csak egy fénycsík, de erősen fénylett a csillagpöttyös feketeségben, és laposabbnak tüntette fel az óriás világot. A kép lassan változott; a gyűrű annak látszott, ami; de annak ellenére, hogy kettős osztású volt, a rendszer nem hasonlított a Saturnu-séhoz. Meszklin túlságosan ellaposodott, nem hasonlított máshoz, csak magához – sarki átmérője húszezer mérföld sem volt a mintegy negyvennyolcezer mérföldes egyenlítői átmérőhöz –, és ezt csak az hiszi el, aki látja. Az expedíció tagjai már épp elégszer látták, de most is lenyűgözte őket. A mellékbolygó pályájáról kiesve a rakéta nagyon felgyorsult, de mint Rosten előre megmondta, még ez a sebesség sem volt elég nagy. Több energiát kellett használni, és ugyan a sark fölött áthaladva több ezer mérföldnyi magasságban voltak a felszíntől, mégis gyorsan kellett dolgoznia a fényképésznek. Háromszor tették meg az utat, mindegyik út során két-három percet vett igénybe a fényképezés, és ennél lényegesen többet, míg körülszáguldották a bolygót. Amennyire lehetett, megbizonyosodtak felőle, hogy a bolygó mindegyik alkalommal más oldalával fordult a nap felé, úgyhogy a szikla magasságát az árnyék mérésével becsülhették fel mindegyik oldalon. A felvételeket ezután táblázaton rögzítették, majd a rakéta, újabb üzemanyag felhasználásával, hiperbola pályáját hatalmas ívvé szélesítette, amely befogta Tooreyt, és annyi sebességet nyert, hogy ne legyen szükség nagy gyorsításra, amikor odaérnek. Ezzel a manőverrel nem veszítettek időt; menet közben is folytatódhatott a térképkészítés... Mint Meszklinen általában, érdekes és meglehetősen meglepő eredmények születtek. Ez esetben a meglepetés a bolygókéreg e részének a mérete volt, amely mintegy tömegestül tört felfelé. Alakja Grönlandhoz hasonlított, hossza mintegy háromezer-ötszáz mérföld volt, csúcsa jóformán addig a tengerig ért, amely felől a Bree hajózott. A folyó azonban széles kanyart írt le körülötte, és majdnem a túlsó végénél összekötötte a szélét az ék szélesebbik végével. Magassága a széleken hihetetlenül egyenletes volt; az árnyékmérések tanúsága szerint valamivel magasabb lehetett a csúcsnál, mint a Bree jelenlegi kikötőhelyénél, de csak épp valamivel. Egyetlen pont kivételével. Egy képen, egyetlenegyen, elmosódott volt az árnyék, ami szelídebb lankára is vallhatott. Ez is az ék szélesebb oldalán volt, mintegy nyolcszáz mérföldnyire a hajó jelenlegi helyétől. És ami még jobb,
felfelé a folyón – és a folyó továbbra is a sziklafal tövében kanyargóit. Annál a pontnál írt le szélesebb kanyart, ahol az árnyék elhomályosult, mintha omladékos lejtőt kerülne meg, s ez igencsak biztató jel volt. Azt jelentette, hogy Barlennannak ezerhatszáz vagy ezerhétszáz mérföldet kell megtennie, és nem ötezret, és a felét szárazföldön; de még az üt szárazföldi része sem lesz lek űzd hetetlenül nehéz. Mindezt Lackland közölte, és válaszul azt a véleményt kapta, hogy gondosabban elemezze a felszínt, amelyen kis barátjának át kell kelnie. Ezt egyelőre elhalasztotta, míg vissza nem érnek a támaszpontra, mert ott minden eszköz rendelkezésére áll a vizsgálathoz. Ott a hivatásos térképészek a mikroszkópjaikkal és sűrűségmérőikkel nem sok vigasztalót mondtak, mert maga a fennsík meglehetősen sziklásnak bizonyult. Sem folyó, sem egyéb ok nem igazolta a Lackland által észlelt törést a sziklafalban; de hogy van törés, azt a vizsgálatok is bizonyították. A sűrűségmérő kimutatta, hogy a táj középpontja alacsonyabban fekszik, mint a pereme, és hogy valójában óriási sekély teknő; mélységét azonban nem lehetett pontosan megbecsülni, mert nem volt a belső részén határozott árnyék. Azt azonban minden kétséget kizáróan kimutatta a vizsgálat, hogy a teknő legmélyebb pontja is jóval magasabban fekszik, mint a sziklafalon túl elterülő vidék. Rosten áttekintette a munka végeredményét, és kedvetlenül felhorkant: – Hát ennél többet aligha tehetünk értük – állapította meg végül. – Nekem személy szerint nem kéne ez a bolygó, ha fizetnének sem. Charlie, próbálj meg kisütni valamit, hogyan adhatnánk a boldogtalanoknak erkölcsi támogatást; mert fizikai támogatásnak az égvilágon semmiféle módját nem látom. – Hisz ezen töröm a fejem kezdettől fogva. Rendkívül bosszantó, hogy ez kerül az utunkba épp most, mikor már majdnem célnál vagyunk. Csak azt remélem, hogy Barl nem akarja feladni az egészet; ugyanis még most sem hisz nekünk vakon. Bárcsak valaki meg tudná magyarázni neki és nekem ezt a magaslátóhatárcsalódást, akkor talán el lehetne tántorítani attól a meggyőződésétől, hogy ez a világ kupa alakú, és az, hogy mi nem ilyenről jövünk, legkevesebb ötven százalékban a mi babonás hitünk csupán. – Ezek szerint nem érted, hogy miért látszik magasabbnak?! – szólt döbbenten az egyik meteorológus. – Részleteiben nem, habár tudom, hogy a levegő sűrűségének van valami szerepe a dologban. – De hiszen pofon egyszerű. – Nekem nem. – Mindenkinek az. Azt tudod, hogy a forró levegőréteg az út fölött napos időben megtöri a fényt felfelé, csekély szögben, mert a forró levegő sűrűsége kisebb, és a fény gyorsabban halad benne; látod az ég visszatükröződését, és víznek hiszed. Néha még a Földön is nagy kiterjedésű délibábot lát az ember, de mindnek ugyanez az elv az alapja: a hidegebb vagy melegebb levegő találkozása vagy – „prizma" megtöri a fényt. Itt ugyanez a helyzet, csak még a nehézkedés is
szerepet játszik benne; még a hidrogén sűrűsége is gyorsan csökken, ahogy távolodunk Meszklin felszínétől. Meg persze az alacsony hőmérséklet is hozzájárul. – Ha mondod, biztos úgy van; én nem vagyok... – Lackland nem fejezhette be a mondatot; Rosten komoran közbevágott: – Hogy befolyásolja a magasság a sűrűség csökkenését? A meteorológus elővette logarlécét, és némán tologatta egy-két pillanatig. – Igen nagy vonalakban, ha mínusz százhatvan fokos átlaghőmérsékletet veszünk alapul, a felületi sűrűség nagyjából egy százalékkal csökken körülbelül négyszázötven-ötszáz méter magasságban. Szavait döbbent csend követte. –És... körülbelül... mennyit csökken... mondjuk... százötven méter magasságban? –kérdezte végül Rosten. Újabb néhány pillanatnyi néma számolgatás után felhangzott a válasz: – Megint csak nagy vonalakban, hetvennyolcvan százalékot, de lehet, hogy többet. Rosten egy-két percig dobolt az asztalon; tekintete követte az ujjai mozgását. Aztán körülnézett. Mindenki némán állta a pillantását. – Gondolom, senkinek sincs épkézláb ötlete, hogyan mászhatnánk ki a csávából... vagy netán akad, aki őszintén reméli, hogy Barlennanék élhetnek és dolgozhatnak olyan légnyomásnál, amely a normálishoz úgy aránylik, mint mondjuk tizennégy-tizenötezer méter a miénkhez? – Nem tudom. – Lackland mélyen elgondolkodott; szemöldökét összevonta. Rosten egy kissé felderült. – Régebben utalás történt arra, hogy víz, illetve metán alatt tudnak maradni, méghozzá jó sokáig, és tekintélyes távolságra tudnak úszni. Ha visszagondoltok, azok a folyó mentiek épp ezzel a módszerrel vitték parthoz a Bree-t. Ha ez megfelel annak, ahogy mi visszatartjuk a lélegzetünket, vagy ahogy a bálna raktározza el a levegőt, akkor nem megyünk vele semmire; ha azonban a szükséges hidrogén jó részét megszerzik a meszklini folyók és tengerek hidrogénoldatából, akkor reménykedhetünk. Talán... Rosten elgondolkodott. – Rendben van szólalt meg aztán. – Hívd kis barátodat rádión, és tudd meg, mi a helyzet az efféle képességével. Rick, te nézz utána valahol, mennyire oldódik a hidrogén metánban nyolc atmoszféra nyomásnál, mínusz 145° és 185° Celsius hőmérséklet között. Dave, zsebre vághatod a logarlőcsödet, és ülj le egy számítógéphez; annyira pontosan határozd meg a hidrogénsűrűség értékét azon a szíklatetőn, amennyire a fizika, a kémia, a matek és az időjósok istene engedi. Mellesleg, mintha olyasmit mondtál volna, hogy teljes három atmoszféra esés van némelyik trópusi ciklon középpontjában? Charlie, kérdezd meg Barlennantól, hogy ő meg az emberei mennyire érezték meg. Mozgás!
Az értekezlet feloszlott, a tagok szétszóródtak, ki-ki munkájának szentelte magát. Rosten a vetítőszobában maradt Lacklanddel, és hallgatta a meszklinitával folytatott beszélgetését. Barlennan közölte, hogy valóban sokáig tud minden probléma nélkül úszni a felszín alatt, de fogalma sincs arról, hogy hogyan csinálja. Különben sem lélegzik, és az alámerülésnél nem érzi azt a fulladásos tünetet, mint amikor az ember víz alá kerül. Ha nagyon sokáig lent marad, és nagy erőkifejtést végez, álmossághoz hasonló érzés fogja el, már amennyire körül tudja irni; ha elveszítené az eszméletét, ki lehetne húzni és feléleszteni, már persze ha közben éhen nem hal. Nyilvánvalóan kellő mennyiségű hidrogént tartalmaz a meszklini tenger, hogy életben maradjon, de a szokásos tevékenységét nem tudja huzamosabban végezni. Rosten láthatóan felderült. – Semmi olyasféle kellemetlen érzés nincsen, mint a legkomiszabb viharokban – folytatta a kapitány. – És még azt is valamennyien kibírtuk, ami a siklórepülők szigetére vetett bennünket, igaz, csak két-három percig voltunk a középpontjában. Mi a problémátok? Nem értem, mit akartok kihozni ezekből a kérdésekből. Lackland főnökére pillantott engedélyért, s amikor Rosten bólintott, megszólalt: – Arra a felfedezésre jutottunk, hogy a levegő ennek a sziklának a tetején, ahol a rakétánk áll, ha a nehézkedés mindössze egyharmada volna, akkor is óriási nyomásváltozást érzékelnétek. –Egy pillanatra elhallgatott, de a meszklinita nem felelt. – Hajlandók volnátok megpróbálkozni vele, Barlennan, hogy felmentek a fennsíkra? Természetesen nem erőltetjük, ha túlságosan igénybe venné a szervezeteteket, de hogy nekünk mennyire fontos, azt magad is tudod. – Persze hogy hajlandók vagyunk; eddig már eljutottunk, és miért volna rosszabb, ami még vár ránk, mint amit eddig tapasztaltunk? Meg aztán, szeretném... – Most ő hallgatott el egy pillanatra, aztán más modorban folytatta. – Megtaláltátok már a módját, hogyan kerülhetnénk fel oda, vagy a kérdés változatlanul elméleti volt? – Találtunk valami útfélét – válaszolt Lackland. – Jelenlegi helyzetetektől körülbelül nyolcszáz mérföldnyire felfelé a folyón. Nem biztos, hogy fel tudtok rajta kapaszkodni; sziklaomlásnak látszik, igen enyhe lejtéssel, de azt ilyen messziről nem tudjuk megállapítani, mekkorák a sziklák. Pedig ha ott nem tudtok felkapaszkodni, akkor sajnos nemigen fogtok feljutni egyáltalán. Úgy látjuk, a sziklafal körös-körül függőleges, ennek az egyetlen pontnak a kivételével. – Helyes; indulunk felfelé a folyón. A felkapaszkodás ötletétől nem vagyok elragadtatva, még ha kicsik is a sziklák, de megtesszük, ami tőlünk telik. Talán útközben majd a videokészüléken látottak alapján tudsz tanácsot adni. – Sokáig tart, mire odaértek, alighanem. – Nem hiszem; kedvező a szél. Amióta megérkeztünk ide, pedig negyvenötven napja is megvan, kitart az iránya is, az erőssége is. Nem olyan erős, mint a
rendes tengeri szél, de ahhoz elég, hogy átsegítse a Bree-t a sodráson, hacsak nem lesz sebesebb a folyó. – Ez itt nemigen keskenyedik el, legalábbis ameddig ti mentek rajta. Ha gyorsul a folyása, valószínűleg azért, mert sekélyebb a meder. Annyit mindenesetre mondhatok, hogy egyik képen sem látszik nyoma zúgónak. – Jól van, Charles! Mihelyt valamennyi vadászegység visszatér, indulunk. A vadászok sorra visszatértek a hajóra, mind szerzett élelmet, de egyiknek sem volt érdekesebb jelentenivalója. Lankás vidék volt, amerre jártak, az állatok kicsik, kevés a folyó, gyér a növényzet, kivéve a néhány forrás vidékén. A legénység hangulata érezhetően romlott; de mindjárt felszökött a kedvük, amikor megtudták, hogy csakhamar vitorlát bont a Bree. Azt a néhány felszerelési tárgyat, amelyet előzőleg kiraktak, most sürgősen visszapakolták, és a hajó kihúzott a folyóra. Egy pillanatig a tenger felé fordult az orra, de amikor felvonták a vitorlákat, és beléjük kapott a különösen egyenletes szél, a hajó vitézül nekifeszült a folyó sodrának, és lassan, de egyenletesen haladt az ismeretlen vidéken, a legeslegóriásibb bolygón, amelynek feltárását ember valaha megkísérelte.
16. SZELEK VÖLGYE Barlennan arra számított, hogy a folyón felfelé haladva mind kopárabb lesz a part, de épp az ellenkezőjét tapasztalták. Burjánzó, polipszerű cserjék kúsztak mindkét oldalon, csak ott nem, ahol a szikla a bal parton szinte függőlegesen a folyóba szakadt. Kikötőhelyüktől mintegy százmérföldnyire több kisebb folyó ömlött a fő-folyóba, és jó néhány tengerész esküvel állította, hogy a növényzet közt állatok osonnak. A kapitány erős kisértést érzett, hogy partra küldjön egy vadászkülönítményt, és bevárja visszatértüket, de aztán két megfontolás alapján elvetette a tervet: a szél még akkor is kitartóan fújt a nekik kedvező irányba, azonkívül nagyon szerette volna már maga mögött tudni az utat, és alaposan szemügyre venni azt a csudálatos masinát, amelyet a Repülők leküldték és elvesztettek ennek a világnak sarkvidéki pusztaságában. Útjuk során a kapitány mind nagyobb ámulattal figyelte a szelet; eddig még sosem tapasztalta, hogy kétszáz napnál hosszabb ideig kitartóan ugyanabba az irányba fújt volna. Most pedig nemcsak hogy megtartotta irányát: egyenesen a sziklafal kanyarainak megfelelően módosult, úgyhogy jóformán mindig pontosan hátba fogta a hajót. Barlennan nem szüntette meg teljesen a fedélzeti őrséget, de nem volt ellenvetése, amikor némelyik tengerész egy-két napig nem kísérte lankadatlan figyelemmel a kötélzet rábízott szakaszát. A kapitány maga pedig már nem is tudta, hány napja nem kellett igazítani a vitorlákat. A folyó ismét kiszélesedett, ahogy a Repülők megjövendölték; s mint ahogy valószínűnek tartották, sekélyebb lett, és a sodra gyorsabb. Ez bizonyos mértékig természetesen lassította a Bree haladását, de nem annyira, mint ahogy számították, mert ugyanakkor erősödött a szél. Sebesen hagyták maguk mögött a mérföldeket, a napokat; és a meteorológusok bezsongtak. A nap észrevétlenül mind magasabban rótta köreit az égen, ahhoz azonban nagyon is lassan, hogy a derék tudósokat meggyőzte volna, hogy ő a felelős a szél növekvő erejéért. Emberek, meszk-liniták előtt egyaránt nyilvánvalóvá lett, hogy a jelenséget a helyi fizikai földrajz számlájára kell írni, és nagy sokára Barlennan olyan biztonságban érezte magát, hogy kurta megállást rendelt el, és felderítő- és vadászegységet küldött partra abban a biztos tudatban, hogy amikor azok visszatérnek a fedélzetre, a szél még akkor is kitart. Ki is tartott, és a Bree pallói alatt megint suhantak a mérföldek. Nyolcszáz mérföld, azt mondták a Repülők. Végre-valahára felbukkant a messzeségben a sziklafalon az ígért törés. A folyó egy darabig ellenkező irányba tartott, úgyhogy oldalról látták a lejtőt, amely tizenöt méternyire a szikla tövétől már mintegy húsz fokra megdőlt. Ahogy közeledtek, a folyam végre elkanyarodott a faltól, és megláthatták, hogy a lejtő valójában legyezőforma sziklaomlás, kiindulópontja pedig egy alig ötven méter széles hasadék. A bevágásban a hegyoldal meredekebbé vált, de talán még mászható; ezt eldönteni csak akkor lehet, amikor közvetlen közelből nézhetik
meg, miféle kövek alkotják a görgeteget. Amikor közeledtek, biztató volt a látvány; ahol a folyó a lejtő alját érte, látszott, hogy a görgeteget még a Bree legénységének mértékével mérve is apró kavicsok alkotják. Ha a talaj nem túlságosan laza, könnyen megmászhatják. Ekkor már a nyílás elé kanyarodtak, s ekkor végre megváltozott a szél. A sziklafaltól kifelé bújt, és a sebessége hihetetlenül fokozódott. Az elmúlt napok során észlelt moraj most üvöltéssé duzzadt, és amikor a Bree a sziklafal nyílása elé ért, kiderült, mi a hang forrása. Szélroham támadt a hajóra, kis híján eltépte a vitorlák szívós anyagát, és a hajót elsodorta a sziklafaltól. Az üvöltés szinte robbanásszerű hevességgel fokozódott, és alig egy percen belül a hajó olyan viharban küszködött a fennmaradásért, amilyet az egyenlítő óta nem ért meg. Másodpercekig tartott csupán; a vitorlákat már előzőleg úgy állították, hogy elfogják a hátfélszelet, s így átvészelhessék a legkomiszabb vihart, és ne kelljen attól tartani, hogy a hajó megfeneklik. Mihelyt kikerültek a viharból, Barlennan sürgősen jobbra kormányozta a hajót, és a fennmaradó rövid távolságon part felé vitte, közben pedig igyekezett rendezni gondolatait. Majd, amint ez már szokássá vált az ismeretlen helyzetekben, hívta a földlakókat, és magyarázatot kért. Nem kellett csalódnia: az egyik meteorológus nyomban válaszolt, méghozzá olyan hangon, amelyről a kapitány már tapasztalatból tudta, hogy öröm bujkál benne... – Ez mindent megmagyaráz, Barl! A fennsík teknő formája! Szerintem könnyebben fel tudtok mászni, mint gondoltuk. Csak azt nem tudom, eddig mért nem gondoltunk rá! – Mire?! – A meszklinita kérdése nem volt éppen gúnyos felhorkanás, de tengerészei jól hallották kapitányuk hangjából az értetlenséget. – Arra, hogy az ilyen hely mire képes a ti nehézkedési, éghajlati és légköri viszonyaitok közepette. Ide figyelj! Meszklinnek az általad ismert részén, a déli félgömbön, a tél egybeesik azzal az időszakkal, amikor a világ legközelebb van a naphoz. Ilyenkor északon nyár van, és a jégtakaró leolvad, ezért vannak abban az évszakban olyan szörnyű és állandó viharok. Ezt tudtuk. A sűrűsödő nedvesség, a metán – nevezd, aminek tetszik – hőt bocsát ki, és felmelegíti a levegőt a ti félgömbötökön, még ha három-négy hónapig nem látjátok is a napot. A hőmérséklet valószínűleg majdnem a metán forráspontjáig szökik fel, ami a ti felszíni nyomásotoknál körülbelül mínusz száznegyvenöt fok. Így van? Ugye, télen jóval melegebb van nálatok? – Igen – ismerte el Barlennan. – Nos jó. A magasabb hőmérséklet azt jelenti, hogy a ti levegőtök nem ritkul ilyen gyorsan a magasság arányában; azt mondhatnánk, hogy az egész légkör kiterjed. Kiterjed, és a perem mentén beomlik abba a teknőbe, mint a víz a süllyedő levesestányérba. Azután áthaladtok a tavaszi napéjegyenlőségen, a viharok elülnek, és Meszklin távolodik a naptól. Hidegebb lesz, így van? – és a légkör megint összezsugorodik; csakhogy a teknő mélyén jócskán ott maradt belőle, és a felszíni nyomása most magasabb, mint a megfelelő szinten a teknőn
kívül. Természetesen sok kicsordul belőle, és a szikláról leáramlik a tövébe – de a bolygó forgása balra téríti. Ez volt az a szél, amely idáig segített benneteket. A többi pedig az iménti vihar, amint épp kiömlik a teknőből az egyetlen helyen, ahol tud, és a hasadék mindkét oldalán részleges légüres teret teremt, úgyhogy a szél az oldalakról arrafelé száguld. Ilyen egyszerű! – Ezt akkor is tudtátok, amikor épp áthaladtam a szeles övezeten? – kérdezte fanyarul Barlennan. – Hogyne! Akkor jutott eszembe. Ezért vagyok benne bizonyos, hogy odafönt a levegő sűrűbb, mint gondoltuk. Érted? – Őszintén szólva nem. De ha ti úgy gondoljátok, én is elfogadom. Lassan kezdek vakon megbízni a tudományotokban. No de elmélet ide, elmélet oda, mit jelent ez számunkra a gyakorlatban? Ezzel a széllel szemben megmászni a hegyoldalt, nem lesz sétagalopp. – Pedig muszáj lesz. A szél időközben valószínűleg alábbhagy, de úgy gondolom, beletelik néhány hónap, míg kiürül a teknő – talán két földi esztendő is. Azt hiszem, Barl, ha egyáltalán lehetségesnek tartod, érdemes volna nyomban megpróbálkozni a hegymászással. Barlennan gondolataiba mélyedt. A Peremnél természetesen az ilyen vihar felnyalábolna egy meszklinitát, és másodpercek alatt kiröpítené a világból; csakhogy a Peremen nem is támad ilyen szél, hiszen a teknőben rekedt levegőnek a jelenleginél sokszorta kisebb volna a súlya. Ennyit már Barlennan is pontosan tudott. – Nekivágunk – szólt hirtelen a rádióba, azután sarkon fordult, és parancsokat kezdett osztogatni a legénységnek. A Bree-t átvitték a folyón – Barlennan a fennsíktól távolabb eső ponton kötött ki. Ott jó mélyen kihúzták a hajót a partra, és karókhoz kötötték – a hegyomlás közelében nem volt olyan növény, amely elbírta volna a terhelést. Öt tengerész a hajón maradt; a többi szíjkantárt öltött, csomagjukat a szíjhoz erősítették, és nyomban nekivágtak a hegyoldalnak. Egy darabig nem zavarta őket a szél; Barlennan a kínálkozó úton, a törmeléklegyezőn indult. Mint már távolabbról láthatták, apróbb kavicsokból, homokból állt a görgeteg, ám ahogy feljebb kerültek, a szikladarabok mind nagyobbak lettek. Mindannyian értették a jelenség okát: az apróbb szemcséket elhordta a szél, és mindannyian aggódva gondoltak arra, mekkora sziklákkal kell majd megbirkózniuk magában a hasadékban. A fal nyílásához néhány nap alatt elértek. Itt már megélénkült a szél, néhány méternyire pedig olyan üvöltéssel tört elő egy sarok mögül, hogy jóformán nem is értették egymás szavát, ahogy közeledtek. Néha-néha meglegyintette őket egy erősebb fuvallat, mintegy ízelítőül az elkövetkezendőkből; Barlennan azonban csak egy pillanatra állt meg. Miután meggyőződött róla, hogy a csomagja megvan, megint nekiindult; egész testével beledőlt a szélbe. A többiek rendületlenül követték.
Legrosszabb sejtelmeik nem váltak valóra; egyes sziklatömböket nem kellett megmászni. Voltak ugyan jókora darabok, de lejtős oldalukat csaknem teljesen belepte a finomabb anyag takarója, amelyet az örök szél a viszonylag védett területre söpört. Ezen a takarón könnyebben eljutottak egyik sziklától a másikig, sőt volt, ahol egyenesen a szél röpítette őket. Útjuk kanyargós volt, de lassan mégis fölfele tartott. Módosítaniuk kellett eredeti elgondolásukat arról, hogy a szél viszonylag ártalmatlan. Egy tengerész megéhezett, megállt egy védettnek vélt helyen, és a csomagjából ennivalót akart elővenni; a védelmező szikla körül egy szélörvény, amelyet valószínűleg épp az ő jelenléte okozott, mert megzavarta a hosszú hónapok, esztendők állandó szélfúvásának egyensúlyát, belekapott a nyitott élelmiszertartályba. Az ejtőernyőként működött, boldogtalan tulajdonosát felkapta, és lezúdította a lejtőn. Frissen felkavart homokfeinő rejtette el pillanatok múlva, és társai félrenéztek. Ilyen nehézkedésnél tízcentis esés is végzetes; márpedig bajtársukra jó néhány ilyen esés vár, míg a lejtő aljába nem ér. Ha történetesen a zuhanást túléli, a maga több száz kilós súlya keni a sziklához, és a végeredmény ugyanaz. Az életben maradtak jobban megvetették lábukat, és az evés gondolatától tartózkodtak, míg a tetőre nem érnek. A nap többször is áthaladt előttük, és besütött a hasadékba. Többször is felbukkant mögöttük, és az ellenkező irányból bocsátott a nyílásba sugárözönt. Valahányszor körülöttük fellángoltak a nap fényében a sziklák, ők mindig egy kicsivel magasabban jártak a hosszú hegyoldalban; és minden egyes alkalommal kissé veszített dühéből a szél, ahogy elsüvített a hosszú testek mellett. A hasadék láthatóan szélesedett, a hegyoldal kevésbé vált meredek. Előttük is, kétoldalt is kitárult a sziklafal; végre szinte vízszintes út volt előttük, és megpillantották a széles fennsíkot. Még erős szél fújt, de már nem veszedelmes; s ahogy Barlennan a menet élén balra fordult, a szél még inkább alábbhagyott. Itt nem volt olyan pontosan meghatározható az iránya, mint odalent; mindenfelől fújt a hasadékba, de épp ezért gyorsan veszített erejéből, míg ők kiértek a vágásból. Nagy sokára meg mertek állni, nyomban nekiestek a csomagjuknak, és a mintegy háromszáz nap folyamán első étkezésüket élvezték – még a meszkliniták is sokallták már a böjtöt. Amikor elaltatták éhségüket, Barlennan elindult felderíteni az előttük fekvő tájat. Csoportját a vágás egyik oldalán állította meg, szinte a fennsík peremén, és előttük, jóformán a fennsík fele kerületén lejtett a terep. Csüggesztő látvány volt. A sziklák is nagyobbak voltak; meg kellett őket kerülni – megmászásukra gondolni sem lehetett. Még az irányt sem lehetett tartani közöttük; mihelyt a sziklák közé kerültek, egyméternyire sem láttak, és a nap sem szolgált tájékoztatással. Kénytelenek lesznek a perem közelében maradni (azért nem nagyon közel; Barlennan magában megborzongott). Azt majd csak a helyszínen tudják eldönteni, hogyan keressék meg a rakétát, ha a közelébe érnek; de abban már bizonyára segítenek a Repülők.
A következő probléma az élelmiszer volt. Jó ideig elég lesz, amit a csomagokban magukkal hoztak valószínűleg a nyolcszáz mérföldes útra visszafelé, a Bree korábbi állomáshelye fölötti pontig –, de kell valami utánpótlási lehetőséget találni, mert a további útra már nem lesz elég, s ha a rakétánál hosszasabban tartózkodnak, akkor sem. Barlennan először semmiféle megoldást nem látott; azután lassan felderengett valami. Alaposan meghányta-vetette magában a dolgot, és végül úgy döntött: ennél jobbat úgysem tudna kitalálni. Mihelyt a részleteket is kimódolta, hívta Dondragmert. Az első tiszt volt a sereghajtó a keserves hegymászásban, s zokszó nélkül nyelte a többiek nyomában zúduló homokot. Láthatólag nem tett benne kárt az expedíció; Harsszal is felvehette volna a versenyt szívósságban, ha erőben nem mérkőzhetett is vele. Most látszólag egykedvűen hallgatta kapitánya szavait, s ha csalódottságot érzett is, nem mutatta. Amikor pontosan megkapta feladatát, összehívta osztagának jelenlevő tagjait, s a kapitány osztagának a felét is hozzájuk. Újra elosztották a csomagokat, a Barlen-nannal maradó viszonylag kicsiny csoport kapta az egész élelmet, valamint az összes kötelet, egyetlen darab kivételével, amely eléggé hosszú volt ahhoz, hogy Dondragmer osztaga valamennyi tagjának szíj szerszámán áthurkolják. Okultak a tapasztalatból – és nem szerették volna, ha megismétlődik. Az előkészületek végeztével az első tiszt nem vesztegette az időt; megfordult, és osztagát a lejtő felé vezette, amelyet csak az imént másztak meg oly nagy erőfeszítéssel. A kötélre fűzött menet vége hamarosan eltűnt a hasadékhoz vezető mélyedésben. Barlennan a többiekhez fordult. – Ezentúl szigorúan be kell osztanunk az élelmet. Nem igyekszünk gyorsan haladni; nem volna belőle semmi hasznunk. A Bree jóval előttünk visszaér a régi helyre, ahol vesztegelt, de előbb még előkészületeket kell végezniük, hogy segíthessenek nekünk. Ketten, akiknél rádió van, vigyázzanak rá; csak a rádiók segítségével tudhatjuk meg, mikor közelitjük meg az űrhajót – hacsak valaki nem vállalkozik rá, hogy minduntalan le-lenéz a meredély szélén. Mellesleg erre még mindenképpen sor kerülhet; de ha igen, akkor én vállalom. – Indulunk máris, kapitány úr? – Nem. Itt várunk, míg meg nem tudjuk, hogy Dondragmer visszaért a hajóhoz. Ha bajba kerül, más tervet kell készítenünk, amelynek értelmében valószínűleg nekünk is vissza kell mennünk a sziklafal tövébe; ez természetesen nagy időveszteség volna, s ez az idő igen hiányozna majd a visszafelé vezető úton. Dondragmer és osztaga eközben minden nehézség nélkül elérte a lejtőt. Ott csak annyit vártak, amíg az első tiszt ellenőrizte, hogy mindenki szíjszerszáma rendben van-e, és nem oldódott le a közös kötélről; azután a maga szíját a kötél végéhez erősítette, és kiadta a parancsot, hogy induljanak lefelé. A kötél jó ötletnek bizonyult; még a meszkliniták sok lábával is nehezebb volt a hegynek lefelé menni, mint felfelé. Ezúttal nem volt olyan csomagjuk, amibe a
szél belekaphatott volna, úgyhogy nem vitt el senkit, de azért bizony nem volt könnyű az út. Mint előzőleg, most sem tartották számon az idő múlását, és valamennyien megkönnyebbültek, amikor kitárult előttük az út, és balra kanyarodhattak a szél elől. Persze még akkor is lefelé néztek, ami bizony igénybe vette a meszklinita idegrendszert; de az ereszkedő nehezén már túljutottak. Alig három-négy nap múlva elérkeztek a várakozó Bree-hez. A hajó mellett hagyott tengerészek már messziről meglátták közeledő bajtársaikat, és tucatszám gyártották az elméleteket, hogy vajon miért térnek vissza, és hogy mi történt a többiekkel. A feltevések természetesen jobbára komorak voltak. Hamarosan azonban megnyugodtak, és az első tiszt jelentette érkezésüket a tooreyi állomásnak, hogy az emberek továbbíthassák az értesülést Barlennannak a fennsíkra. A hajót ezután visszavontatták a folyóra, ami nem volt könnyű, hisz hiányzott a legénység egynegyede, no meg az sem volt csekélység, hogy a sarki nehézkedés teljes ereje tapasztotta a parthoz a pallókat – de végül sikerült a művelet. Két ízben is hasznát vették a differenciál-csigasornak. Mihelyt a Bree megint vízre szállt, Dondragmer, a folyón lefele tartva, az út nagy részét a csigasor vizsgálatának szentelte. A szerkezeti elvet már kellőképp megismerte, hogy segítség nélkül maga is csinált egyet; de azt nem tudta még kiokoskodni, miért működik úgy, ahogy működik. A földlakók nagy mulatságára szolgált, ahogy Dondragmer elbabrált a szerkezettel, de voltak annyira udvariasak, hogy ezt nem mutatták, meg aztán nem is akarták elrontani a meszklinita örömét, hogy maga oldhatja meg a problémát. Lackland őszintén kedvelte Barlennant, de ő is már rég arra a következtetésre jutott, hogy az első tiszt intelligenciája messze meghaladja a kapitányét, és arra számított, hogy Dondragmer teljes műszaki magyarázattal áll elő, mire a Bree visszatér előző állomáshelyére – ebben azonban tévedett. Az elveszett rakéta földre szállásának helyét majdnem pontosan meg tudták állapítani; alig öt-hat mérföldes pontossággal. Teleméteradói még több mint egy földi esztendeig működtek azután is, hogy nem reagált a felszállási jelzésre; és Meszklin légköre nem befolyásolta érezhetően a rádió teljesítményét. A Bree helyzetét is megállapíthatták rádión, csakúgy, mint Barlennan osztagáét; a földlakók dolga lesz, hogy elvezessék őket a megfeneklett kutatórakétához, majd a két csoportot egymáshoz kalauzolják. Tooreyról azonban nehéz volt a helyzetmeghatározás; a holdról nézve mindhárom célpont a korong „peremén" volt. S ami még rosszabb, a bolygó alakja miatt a helymeghatározás bármily pirinyó hibája több ezer mérföldes eltérést jelenthetett. Ezt orvoslandó, megint felbocsátották azt a rakétát, amely előzőleg a bolygóról a fényképfelvételeket készítette, és körpályára irányították, hogy szabályos időközökben áthaladjon a sarkok fölött. Mihelyt a röppályát pontosan beállították, kielégítően pontos helyzetmeghatározásokat készíthettek a pirinyó adók segítségével, amelyeket a meszkliniták vittek magukkal.
A probléma tovább egyszerűsödött, amikor Dondragmer végre levitte a Bree-t egykori állomáshelyére, és tábort ütött. Most már volt rögzített adó a bolygón, és ezáltal a kérdés feltevése után egy-két perccel már közölhették Barlennan-nal, mennyit kell még mennie. A fenti megfigyelők szemében tehát helyreállt a rend.
17. A FELVONÓ Nem úgy azonban Barlennan szemében. A fennsík pontosan olyan volt, amilyennek kezdettől látszott: meddő, köves, élettelen, zavaros. A kapitány nem mert messzire eltávolodni a szegélytől; mihelyt a sziklák közé kerülnek, elveszítik tájékozódóképességüket. Nem voltak tájékozódásul szolgáló hegyek; legalábbis a talajról nem látszott egy sem. A sűrűn elszórt szikláktól már néhány méternyire sem láttak, látóterükben minden irányban sziklák tornyosultak, a sziklafal szegélyének kivételével. Maga az előrehaladás nem volt nehéz. A köveket nem tekintve, egyenletes volt a talaj; a sziklákat pedig egyszerűen csak ki kellett kerülni. Nyolcszáz mérföld embernek hosszú út, s még hosszabb olyan negyvencentis teremtménynek, amely hernyómozgással halad; s a folytonos kerülők lényegesen megnövelték az utat. Igaz, Barlennan népe meglehetős sebességgel haladt a körülményekhez képest. A kapitánynak útközben aggodalmai támadtak az élelmiszerkészlettel kapcsolatban. Amikor a terv megfogant benne, úgy érezte, óriási ráhagyással dolgozott – ezt az elgondolást azonban ugyancsak módosítania kellett. Minduntalan szorongva kérdezgette a föntről figyelő földlakókat, hogy mennyi út áll még előttük; néha kapott választ – ami mindig elkedvetlenítette –, néha a rakéta épp a bolygó túlsó oldalán volt, és a válasz Tooreyról érkezett, mondván: várjon egy kicsit a helyzetmeghatározásra. Vége felé jártak már a hosszú, keserves útnak, amikor Barlennannak eszébe jutott, hogy végtére is megpróbálhattak volna átvágni a sziklákon. Maga a nap természetesen nem szolgálhatott tájékozódásul; alig tizennyolc perc alatt megkerülte a látóhatárt. A rakétában keringő megfigyelők azonban bármikor megmondhatták volna neki, hogy a nap előtte, mögötte vagy melyik oldalán van a kívánt útirányhoz képest. Mire azonban ez bárkinek eszébe jutott, a hátralevő távolságot már könnyen megtehették, ha szüntelenül szem előtt tartják a sziklafal szegélyét; Barlennan akkori helyzete és a találkozási pont között majdnem egyenes volt a sziklaperem. Volt még egy kevés elesegük, amikor végre olyan helyre értek, ahol a földlakók nem találtak lényeges különbséget a rádiók helyzetében. Elméletileg Barlennan tervének következő szakaszát kellett volna végrehajtaniuk, hogy feltölt-hessék a megcsappant élelmiszerkészletet; előbb azonban még egy komoly teendő várt rájuk. Barlennan már említette a menetelés megkezdése előtt, de senki sem szentelt különösebb figyelmet a dolognak. Most aztán nem lehetett tovább halogatni. A földlakók megmondták, hogy ennél közelebb aligha kerülhetnek a Bree-hez. Ott van tehát az eleség, alig száz méterrel alattuk; de mielőtt bármiféle lépést tehetnének a megszerzése érdekében, valakinek – méghozzá valószínűleg többüknek – le kell néznie a sziklafal szegélyén. Meg kell látniuk, pontosan hol vannak a hajóhoz viszonyítva; emelőszerkezetet kell összeállítaniuk, hogy
felhúzzák az élelmiszert; vagyis, százméternyire le kell nézniük – és a mélységérzékelésük igazán nem hagyott kívánnivalót. Márpedig meg kellett tenni, és végül meg is tették. Barlennan, ahogy illett, maga járt elöl jó példával. Odament – igaz nem valami gyorsan – az egyméteres biztonsági sávhoz, szemét az alacsony dombokra s a távoli látóhatárig emelkedő egyéb tereptárgyakra szegezte. Aztán tekintete lassan mind közelebbi pontokra vándorolt, míg végül útjába nem került közvetlen előtte a sziklafal szegélye. Barlennan kényelmesen ide-oda pillantott, szoktatta magát, hogy meglássa mindazt, amiről tudta, hogy alatta van. Azután, jóformán észrevehetetlenül, előbbre kúszott, hogy minél többet megláthasson a sziklafal tövében elterülő tájból. Sokáig nagyjából egyformának látta, de sikerült figyelmet főként az új részletekre összpontosítania, és nem a szörnyűségre, amit művel. Végül láthatóvá vált a folyó, és Barlennan szinte gyorsan haladt előre. Ott volt a túlsó part; ott volt a hely, ahol a legtöbb vadászegység partot ért, miután átúszta a folyót; még elágazó és összefonódó nyomuk is látszott – Barlennannak mindeddig fogalma sem volt arról, hogy fentről mindent ennyire pontosan lehet látni. És már látszott az innenső part is, a Bree nyomával, kissé távolabb (ezt akkor hagyta, amikor előzőleg partra vonták) – és ott volt maga a Bree is, semmit sem változott; tengerészek heverésztek a pallókon, vagy bóklásztak a hajó szomszédságában a parton. Barlennan egy pillanatra feledte a magasságot, és még egy kicsit előbbre araszolt, hogy lekurjanthasson embereinek. És ekkor a feje túl került a sziklafal szegélyén. És Barlennan egyenesen lenézett a szikláról. Annak idején úgy érezte, komiszabb élménye sosem lehet, mint amikor először felrakták a tank tetejére. De most már maga sem tudta volna megmondani, melyik komiszabb – a tanktető-e vagy a szikla. Szinte azt sem tudta, hogyan került vissza a fal szegélyétől, és nem kérdezte meg embereitől, hogy vajon szüksége volt-e a segítségükre. Amikor végre megint fel tudta fogni, hol van – biztonságos két méter távolságra a szegélytől –, még akkor is minden ízében remegett. Napokig tartott, amíg tökéletesen magához tért. Végül elhatározta, hogy mit lehet – és kell – tenni. Nem elég csak nézni a hajót: a baj az, hogy összeköttetést kell teremteni a maga helyzete meg a távoli, alacsonyabb pont között. Ezt a pontot a földlakó javasolta, és Barlennan némi gondolkodás után elfogadta, így meg lehet tenni mindent; jelt adhatnak a lenti tengerészeknek csak ne nézzenek le a sziklafalon –, húzhatják a kötelet, ha kell. Jó öt centire kell tartaniuk a fejüket a szegélytől, ez a józan ész titka és az életben maradás záloga. Dondragmer nem látta meg kapitánya felbukkanó fejét, de tudta, hogy Barlennan osztaga épségben megérkezett a sziklatetőre. Őt is tájékoztatták mindenről a Repülők. Osztagával most igen nagy gonddal végigvizsgálta fölöttük a sziklafal peremét, a fentiek pedig a legszélére toltak egy zsákot, és ide-oda
mozgatták. Végre megpillantották lentről, szinte pontosan a hajó fölött; még mielőtt elfogta volna a szédülés, Barlennan észrevette, hogy nincsenek pontosan a megfelelő helyen, és jeladás után korrigálták a hibát. – Minden rendben – szólt Dondragmer angolul, és a rakétán az egyik ember továbbította a jeladást. Odafent a tengerész boldogan abbahagyta az üres zsák lengetését, és lerakta a peremre úgy, hogy egy kicsit kilógott és láthatták, maga pedig biztonságos távolba vonult vissza. Közben letekerték a magukkal vitt kötelet. Az egyik végét alaposan egy kisebb szikla köré tekerték. Barlennan maga ügyelt fel nagy gonddal a műveletre: ha a kötelet elveszítik, a fennsíkon mindenki éhen pusztul. Amikor megelégedésére szolgált a kötélvég rögzítése, a kötelet a szegély közelébe vitette, esket tengerész óvatosan eregetni kezdte. Dondragmert tájékoztatták haladásukról, de senkit sem állítottak oda a letekeredő kötél fogadására. Ha odafent történetesen megcsúszik valaki, és lezuhan az egész tekercs, akármennyire könnyű a kötél, bizony nem volna kellemes alája kerülni. Dondragmer várt, míg Barlennan nem jelezte, hogy leengedték végig a kötelet; akkor aztán valamennyien odamentek érte a szikla tövébe. A kötél le nem gombolyított része szoros tekercsben hevert a földön. Dondragmer először is levágta a lelógó véget, és megmérte. Most már pontosan meg tudta állapitani a sziklafal magasságát, mert a hosszú várakozás során bőségesen volt ideje ellenőrizni az árnyékhosszúságot. A kötél elég hosszú volt, hogy leérjen a sziklafalról; úgyhogy az első tiszt újabb kötelet hozatott a Bree-ről, odaerősítette a sziklatetőről lógó kötél végéhez, és közölte a földlakókkal, hogy Barlennan nekiállhat a felhúzásnak. Keserves munka volt, de hála az izmos meszkliniták szorgos munkájának, a második kötél viszonylag rövid idő alatt felkerült a sziklatetőre, és á kapitány szorongása alábbhagyott. Most már ha leejtik is az egyik kötelet, ott van a tartalék A második rakomány egészen más volt, mint az első, legalábbis az emelés tekintetében. Élelmiszercsomag volt; súlya körülbelül megfelelt egy tengerészének. Normális körülmények között egyetlen meszklinita nem tudott volna a bolygónak ezen a vidékén ilyen súlyt felemelni, és a kapitány kicsiny csoportjának ugyancsak meggyűlt a dolga. Egy megfelelő szikla köré tekerték a kötelet, és gyakran megpihentek, míg végül sikerült felügyeskedniük a rakományt a tetőre. A kötél bizony jócskán megsínylette a súrlódást. Sürgősen tenni kellett valamit, s amíg az osztag ünnepelte a rájuk köszöntött bőséget, a kapitánynak azon járt az esze, hogy hogyan segíthetnének a dolgon. A lakoma után ki is adta első tisztjének a megfelelő parancsot. A következő néhány rakomány Barlennan utasításai értelmében árbocokból és vitorlarudakból állt, valamint újabb kötélből és néhány csigából, amelyeket előzőleg akkor használtak, amikor a távoli egyenlítőnél leeresztették a Bree-t a sziklafalon. Ezekből háromlábat és a régihez hasonlatos csigasort szerkesztettek – méghozzá igen óvatosan, mert a szerkezet egyes darabjait emelni kellett, hogy
helyükre kötözzék őket, és a fejük feletti szilárd tárgyaktól való hajdani rettegés a régi erővel támadt fel bennük. Mivel a meszkliniták nem tudtak magasra felágaskodni, jórészt a földön fekvő darabokat kötözték össze; az így nyert szerkezetet azután emelő módjára alkalmazott rudakkal biztatták a helyükre. Ha emberekre várt volna a feladat, egy óra alatt a végére járnak, a meszklinitáknak azonban a sokszorosába került, és ezért a földlakók igazán nem hibáztathatták őket. A szegélytől biztonságos távolságban állították fel a háromlábat, azután kimondhatatlan óvatossággal centizték a helyére, a lábait pedig kisebb sziklákkal támasztották meg – a figyelő emberek szemében ezek persze kavicsok voltak. A legsúlyosabb csigát a tőlük telhető legbiztosabban egy árboc végéhez rögzítették, atfűzték rajta a kötelet, és úgy állították a szerkezetet, hogy az árbocnak mintegy negyede kinyúlt a mélység fölé. Belső végét ugyancsak sziklákkal rögzítették. Ez a munka rengeteg időt emésztett fel, de megérte a fáradságot. Először csupán egy csigát használtak, úgyhogy az emelőosztagnak meg kellett birkóznia a rakomány teljes súlyával, a súrlódást azonban csaknem tökéletesen kiküszöbölték, és amíg a csapat pihent, a súlyt az árboc belső végéhez erősített kapocs rögzítette. Rakományt rakomány követett, odalent pedig nagyban folyt a vadászathalászat. A csigasor körül valóságos tábor alakult ki; az a műszak, amelyik épp nem húzott, még arra is talált időt, hogy hüvelyknyi kavicsfalakat emeljen, úgyhogy a tábor lassan-lassan már a megszokott városaikhoz hasonlított. Tetőnek alkalmas kelme persze nem volt – pontosabban Barlennan nem fecsérelte arra az erőfeszítését, hogy odalentről felhozassa –, de egyébként egész otthonosan berendezkedtek. Lassan annyi tartalék gyűlt fel, hogy el sem tudták volna vinni. Barlennan úgy tervezte, rejtekhelyeket létesít a rakétához vezető útvonalon. Az út hátralevő része rövidebb lesz, mint a megmászott hasadéktól idáig, de a megfeneklett rakéta mellett bizonyára jócskán el kell időzniük, és arra az időszakra meg kell tenniük minden óvintézkedést. Barlennan nem bánta volna, ha több embere van odafenn a tetőn, hogy legyen valaki a csigasor mellett, a többieket pedig magával vihesseez azonban nehézségekbe ütközött. Túlságosan hosszadalmas lett volna, hogy még egy osztag eljusson a hasadékhoz, aztán visszatérjen jelenlegi állomáshelyükre márpedig az alternatívára senki sem gondolt szívesen. Barlennannak természetesen az is megfordult a fejében, de a legénység egy tagjának szerencsétlen kísérlete miatt nemigen akarózott ezt a témát megpendítenie. Ez a bizonyos tengerész a kapitány jóváhagyásával – amit Barlennan utólag már megbánt – jelt adott a lentieknek, hogy menjenek odébb, azután egy puskagolyó nagyságú kavicsot a szikla peremére gurított és megtaszította. Az eredmény mind a meszkliniták, mind a földlakók számára érdekes volt. Az utóbbiak nem láthattak semmit; odalent a sziklafal tövében az egyetlen videokészülék a Bree fedélzetén volt, és a becsapódási ponttól túlságosan távol,
hogysem jó képet kaphattak volna; de hallani éppoly jól hallottak mindent, akár a meszkliniták. Sőt, még látni is jóformán ugyanannyit láttak, mert a kavics még a meszklini szemek elől is egyszerűen eltűnt. Kurta pendülés, mint amikor hegedűhúr pattan meg, egy másodperc töredéke múlva pedig éles csattanás, amint a kő földet ért. Szerencsére kemény, kissé nedves földet, és nem követ – akkor ugyanis életveszélyt jelentett volna a záporozó törmelék. A másodpercenként körülbelül egymérföldes sebességgel történt becsapódás hatására olyan sebességgel indult meg a föld, hogy mozgását nem követhette a szem, de egy másodperc töredéke múltán megdermedt, és kráterként vette körül a mély lyukat, ahol a lövedék a talajba fúródott. A tengerészek lassan köréje gyűltek, nézték a párolgó földet, aztán mintegy közmegegyezéssel jó pár méterrel elhúzódtak a szikla tövéből. Beletelt egy kis időbe, amíg magukhoz tértek a megrázkódtatásból. Barlennannak mégiscsak több emberre volt szüksége odafent; őt aztán nem olyan fából faragták, hogy feladjon egy tervet, azért, mert hátha nem válik be. Egy szép napon felvonószerkezet ötletével állt elő. Javaslatát a várakozásának megfelelő dermedt csend fogadta, de ő szabályos időközönként rendíthetetlenül visszatért a témára, ahogy a munka haladt. Mint Lackland már rég megállapította, a kapitány jócskán meg volt áldva rábeszélőképességgel. Kár, hogy ezt a meggyőzőhadjáratot a maga nyelvén folytatta, mert az emberek ugyancsak élvezték volna, ha hallhatják Barlennan figyelemre méltóan változatos és eredeti módszereit, és megfigyelhetik, amint hallgatói a merev elutasítástól a kérdés fontolóra vételén át eljutnak a kelletlen beleegyezésig. Lelkes támogatói sosem lettek az ügynek, de Barlennan nem is várt csodákat. A sikert azonban mégsem csak a maga fáradozásának köszönhette. Dondragmer kimondhatatlanul sóvárgott rá, hogy ő is ott legyen, amikor megtalálják a rakétát; nem tudott napirendre térni afölött, hogy visszarendelték a hajóhoz, de fegyelmezett tiszt lévén, egy szóval sem tiltakozott a parancs ellen. Most azonban úgy érezte, elérkezett az alkalom, hogy csatlakozhassék a cselekvő csapathoz, és a vártnál könnyebben sikerült őt rávenni arra, hogy kötélen vontassák fel a sziklatetőre. Még ha elszakad is a kötél, bölcselkedett, ő már arról úgysem fog tudni. Ezért aztán a lenti tengerészek körében lelkes szószólója lett a kapitány tervének; végül elhitette magával, hogy mindenáron fel akar szállni, így már könnyen elhitték az alárendeltjei is, és lassan elpárolgott az ellenállásuk. Az önműködő reléket már üzembe helyezték, Barlennan közvetlenül szólhatott a lenti csoporthoz, úgyhogy latba vethette egyéni befolyását. Végül azután kis tutajfélét ácsoltak, alacsony, tömör korláttal – ez utóbbi Dondragmer találmánya volt –, úgyhogy aki beszállt, nem láthatott le. Az egyenlítő menti csigasor felszereléséből maradt deszkaalkotmányt kötélhurok tartotta vízszintesen. A kötelek, csomók erősségét kötélhúzással ellenőrizték – a földlakók nagy érdeklődéssel kísérték a müveletet –, majd a tutajt a csigasor alá vonszolták, és a
kötélhez erősítették. Az első tiszt kérésére fentről lazán engedték a kötelet, és az utolsó csomót az előzők mintájára ellenőrizték; amikor meggyőződtek felőle, hogy minden rendben van, Dondragmer felmászott a tutajra, helyre tette a korlát utolsó darabját, és jelt adott, hogy húzhatják. A rádiót átvonszolták a hajóról; Barlennan közvetlenül hallhatta első tisztjét. Ő is csatlakozott a vontatócsapathoz. Lengés jóformán nem volt; Dondragmer még emlékezett, milyen kényelmetlen volt, amikor legutóbb tartózkodott ilyen szerkezeten. Itt egyenletesen fújt ugyan a szél a sziklafal mentén, de nem mozgatta meg észrevehetően a hatalmas ingát: a kötél vékony volt, légáramlat nem kapaszkodhatott bele, a súly túlságosan nagy. Ez nemcsak kényelmi szempontból volt szerencse; ha bármely okból kileng az inga, lengéssíkját kezdetben mintegy fél másodperc alatt tette volna meg, s a felszállás folyamán ez az idő egyre csökkent volna, úgyhogy a végén szinte a hangrezgéssel ért volna fel, és ez bizonyára lerántotta volna a tetőn felszerelt szerkezetet. Dondragmer célszerű gondolkodású, gyakorlati eszű lény volt, felszállás közben nem is igyekezett nézelődni. Épp ellenkezőleg; lehunyta szemét, és ezt egy csöppet sem szegyellte. Természetesen végtelennek tűnt az út; valójában hat napig tartott. Barlennan időnként leállíttatta a munkát, megvizsgálta a szerkezetet, és csak akkor adott engedélyt a felvonás folytatására, amikor mindent a legnagyobb rendben talált. Nagy sokára felbukkant a deszkaalkotmány a sziklafal peremén, majd a tartóhurok elérte a csigát, és nem emelkedett tovább. A felvonó széle mindössze két-három centiméternyire volt a sziklától; keskeny volt és hosszú, a meszkliniták alakjához alkalmazkodott. Dondragmer a hangok hallatán kinyitotta szemét, hálásan lemászott a felvonóról, és igyekezett minél távolabb kerülni a sziklafal peremétől. Barlennan még nem is adhatott jelt a lenti tengerészeknek, amikor Lackland már jelezte a sikert, és szavait nyomban lefordították azok, akik értettek valamicskét angolul. Enyhén szólva megkönnyebbültek; látták, amint a felvonó megérkezik, de nem tudták, milyen állapotban van az utasa. Barlennan nyomban megnyergelte az általános elégedettséget; villámgyorsan leküldte a liftet, és jöhetett a következő utas. Baleset nélkül lezajlott az egész hadművelet a felvonó tízszer fordult, mire Barlennan úgy határozott, hogy most már elég lesz, mert különben oly kevesen maradnak lent, hogy nem tudják ellátni a többiek élelmezésének feladatát. A feszültség természetesen felengedett; földlakók, bennszülöttek egyaránt úgy érezték, kézzelfogható közelségbe került a cél. – Ha két percig vártok még, Barl – továbbította Lackland az egyik komputertől kapott információt –, a nap pontosan abba az irányba esik, amelyet követnetek kell. Mint mondtuk, hatmérföldes pontossággal tudjuk megadni a rakéta helyzetét. Annak a területnek a középpontjára irányítunk benneteket, ahol megfeneklett, de
onnan már magatoknak kell tovább kutatnotok. Márpedig ha ott is olyan a terep, mint a mostani helyeteken, nem lesz könnyű dolgotok. – Bizonyára igazad van, Charles; ilyesmiben nincs semmiféle tapasztalatunk. De azért majd csak megbirkózunk a problémával, hisz a többivel is elbántunk valahogy, persze többnyire a ti segítségetekkel. Jó irányban van már a nap? – Egy pillanat... most! Láttok megközelíthető távolságban valami iránypontot, amelyhez alkalmazkodhattok, amíg a nap megint kerül egyet? – Sajnos nem. Megtesszük, ami tőlünk telik, és mindennap kérjük az iránymódosítást. – A szél és az áramlatok ismerete nélkül ezt csak nagyjából adhatjuk meg, de ennél többet nem tehetünk. Ahányszor be tudunk mérni benneteket, mindig megadjuk az iránymódosítást. Sok szerencsét!
18. A BUCKA Az érdekeltek csakhamar tapasztalták, hogy baj van az iránnyal. Fizikai képtelenség volt egyenes vonalban haladni, egy-két méterenként kerülgetniük kellett a sziklákat, mert nem láttak mögéjük, és megmászni sem tudták. A meszkliniták testi felépítése is súlyosbította a helyzetet, hiszen a szemük földközelben volt. Barlennan igyekezett váltogatva mindkét irányban kitérni, de nem tudta pontosan felbecsülni egy-egy kitérő hosszát. Ünnep volt az a nap, amikor a rakéta irányellenőrzése nem jelzett húsz-harminc fokos eltérést. Úgy ötvennaponként ellenőrizték az adó helyét – most csak egy haladt velük, a másikat ott hagyták a felvonókezelő csoportnál –, és a komputerek új irányt számítottak. Precíziós munkára volt szükség, és olykor bizony némi kétség fért a megadott irány pontosságához. Ilyenkor Barlennant mindig figyelmeztették, és a döntést az ő belátására bízták. Néha, amikor a földlakók kicsit biztosabbak voltak a dolgukban, a kapitány továbbment, máskor várt néhány napot, míg jobb iránypontot nem kap. Várakozás közben újra szétosztotta a terhet, és szükség esetén módosította az élelmiszer-fejadagot. Megtett útjukat elszórt kavicsokkal jelezték. Arra is gondolt, hogy eltakarítják a köveket az útból, és kétoldalt felhalmozzák – vagyis szabályos utat építenek –, ezt azonban későbbre hagyták, amikor rendszeressé válik a közlekedés az elveszett rakéta meg az utánpótlási támaszpont között. Lassan fogyott a sok-sok pár láb alatt az ötven mérföld, de végül elfogyott. Az emberek valóban megtettek mindent, amit tudtak; amennyire méréseiknek hihettek, Barlennannak most már az elveszett rakéta mellett kellene állnia. Ám a videókészülék és a kapitány egybehangzó tanúsága szerint szó sem volt erről, és ez Lacklandet egyáltalán nem lepte meg. – Ennél több nem telik tőlünk, Barl. Matekos mókusaink ismeretében akár megesküszöm rá, hogy hat mérföldes körzetben vagytok a rakétától, de minden valószínűség szerint sokkal közelebb. Te jobban meg tudod szervezni a kutató expedíciót az embereidből, mint én. Mindent megteszünk persze ezentúl is, csak azt nem tudom, mi lehet az. Mik a terveid? Barlennan hallgatott egy sort, mielőtt válaszolt volna. Hatmérföldes kör iszonyúan nagy kutatási terület, amikor legfeljebb három-négy méternyire lehet ellátni. Persze, ha szétszórja az embereit, igen gyorsan tudnak haladni, de akkor megint fennáll a veszély, hogy némelyiküket elveszíti. Ezt a kérdést tárta tehát Lackland elé. – Maga a rakéta körülbelül hat méter magas – mondta az ember. – Gyakorlatilag tehát messzebbről megláthatjátok. Ha, mondjuk, fel tudnátok kapaszkodni egy nagyobb sziklára, valószínűleg már most is megpillanthatnátok az űrhajót, hisz épp ez a bosszantó az átkozott helyzetben. – No igen; csakhogy épp ezt nem tudjuk megtenni. A nagy sziklák a ti mértéketekkel mérve másfél-két méter magasak, az oldaluk pedig majdhogynem
függőleges. De még ha meg tudnánk is mászni valamelyiket, én soha többet nem vagyok hajlandó függőleges szikla tetejéről lenézni, és az embereimet sem kockáztatom. – Mégis felmásztatok a hasadékban a fennsíkra. – Az más. Sosem voltunk még szakadék peremén. – Tehát ha hasonló emelkedőn feljuthatnátok itt az egyik sziklára, nekivágnátok? Nem zavarna a magasság? – Hát... hm! Értem. No várj egy kicsit. – A kapitány gondosabban vette szemügyre a környezetet. Jó néhány szikla tornyosult a közelben; a legnagyobb valóban kétméternyire felmagasodott, köztük és körülöttük pedig a töméntelen kavics. Talán ha Barlennan valaha is kapcsolatba kerül térmértannal, nem jut olyan elhatározásra, amilyenre jutott; mivel azonban nem volt valóságos fogalma az építőanyag kiterjedéséről, amelynek kezelésére vállalkozott, úgy határozott, hogy Lackland elgondolása ésszerű. – Megcsináljuk, Charles. Van itt elég kis szikla meg föld, tudunk belőle bármit építeni. – Elfordult a rádiótól, és kifejtette tervét a többieknek. Lehet, hogy Dondragmernek voltak kételyei a terv megvalósíthatósága felől – ezeket azonban elhallgatta. Hamarosan az egész társaság köveket görgetett a kiszemelt szikla mellé, míg végül a művelet színhelye körül ki nem tisztították a terepet. A kemény ollók ezután fellazították egy darabon a talajt, és a földet az apróbb kövek fölé terítették, arra meg a következő réteg kő került. Lassan, de egyenletesen haladtak. Egy ízben a csoport néhány tagját visszaküldték a jelzett ösvényen élelmiszerért – ez is azt mutatja, mennyi időt vett igénybe a munka, hisz a hasadéktól idáig a nyolcszáz mérföldes úton erre nem került sor –, ám végül a szikla viszonylag lapos tetejét sok pár láb taposta – minden bizonnyal először, amióta csak Meszklin belső energiái jelenlegi helyére tolták a fennsíkot. A szikla egyik oldalán már enyhe lejtésű bucka domborodott – a túloldalán még senki sem merészkedett lenézni, mert ott csaknem függőlegesen szakadt a mélybe a fala. Új megfigyelőpontjukról – Lackland ígéretének megfelelően – hosszú hónapok utazása, veszedelmei után végre megpillantották az expedíció célját. Barlennan felvontatta a videokészüléket, hogy a földlakók is láthassák; s több mint egy földi esztendő óta először, Rosten arcáról is eltűnt a megszokott komor kifejezés. Pedig nem láthattak sokat; talán ha egy egyiptomi piramist fémlemezzel borítanak, az látszott volna olyannak a messzeségből, mint ez a tompa végű kúp, amely a közbülső sziklák fölé emelkedett. Nem nasonlított arra a rakétára, amelyet Barlennan már ismert – mi több, nemigen hasonlított semmiféle rakétára, amelyet eddig valaha is építettek húsz fényévnyire a Föld körzetében; de nyilvánvalóan olyasmi volt, ami nem része a normális meszklini tájnak. És a földi expedíciónak még azok a tagjai is, akik nem töltöttek hónapokat az irdatlan bolygó felszínén, úgy érezték, hatalmas kő gördül le a szívükről.
Barlennan örült, de nem osztozott Toorey ünnepi hangulatában. Amazok édeskeveset láthattak a képernyőn abból, ami az ő jelenlegi helyét a rakétától elválasztotta, s ami ugyan nem volt rosszabb az eddigieknél – de jobb sem. És most már a földlakók irányítására sem számíthatnak; s még új kilátópontjukról sem látta pontosan, hogyan tarthatja meg útirányát az osztag a még hátralevő másfél mérföldön. Az emberek nem tudtak iránymeghatározást adni – de talán alkalmazhatná ő maga a módszerüket?... Hisz ő megmondhatja nekik, mikor áll megfelelő irányban a nap; azután pedig már az emberek hívhatják őket, valahányszor áthaladnak a megfelelő ponton. Sőt, elég volna, ha csak egy embere maradna itt, nem is kellene a Repülőket zaklatni... No de várjunk csak: hisz most már csak egy rádiója van, s az nem lehet egyszerre két helyen. Barlennan most érezte először hiányát a folyóla-kóknál hagyott készüléknek. Aztán eszébe jutott, hogy talán nem is lesz szüksége rádióra. Igaz, a levegő itt nem viszi úgy a hangot – csak ebből a jelenségből vették észre a tengerészek, hogy a fennsíkon ritkább a légkör –, ám a meszklinita hang, mint Lackland megállapította, olyan, hogy csak az hiszi el, aki hallja. A kapitány elhatározta, hogy kipróbálja; egy emberét itt hagyja a megfigyelőmagaslaton, annak a feladata lesz, hogy teljes erejéből elkurjantsa magát, valahányszor a nap áthalad útjuk célja, a csillogó kúp fölött. A megtett utat most is jelzik, úgyhogy követheti őket, amikor megérkeznek. Barlennan körvonalazta elgondolását a többieknek. Dondragmer rámutatott, hogy régebbi tapasztalatok alapján még így is túlságosan messzire mehetnek egyik irányba, mert nem tudják a földlakók módjára korrigálni az elkövetett hibák következtében felgyűlt tetemes eltérést. A nap megfigyelésével megbízott őr hangja is csalóka ezen a visszhangos vidéken. Azt azonban elismerte, hogy a körülmények között még ez a legjobb ötlet, és megvan az esély arra, hogy előbbutóbb látótávolságba érnek a rakétához. Ezért kiszemelték az őrt, és a többiek az új irányban folytatták útjukat. Egy darabig még magát az őrt is látták, és könnyen korrigálhatták eltérésüket, valahányszor meghallották a hangját. Hamarosan azonban a többi szikla eltakarta az őrhelyet, és most már csak a szabályos időközökben felhangzó –és visszhangzó – kurjantásra hagyatkozhattak. Ahogy teltek-múltak a napok, mind halkabban szólt a kurjantás, de mivel az élettelen fennsíkon nem volt semmi más hang, nem lehetett kétségük afelől, hogy mit hallottak. A szárazföldi utazásban egyiküknek sem lévén kellő tapasztalata, nem tudták felbecsülni a megtett távolságot, és eddig mindig jóval tovább tartott minden efféle út, mint eredetileg számították. Ezért aztán valamennyiőjük számára kellemes meglepetés volt, amikor a kősivatag egyhangúságát változás törte meg – habár a változás egyáltalán nem olyan volt, amilyenre számítottak. Ott volt közvetlenül előttük, s egy pillanatra többen is arra gondoltak, hogy érthetetlen módon körben haladtak. A sziklák között ugyanis kavicsból és porhanyós földből álló lejtős bucka domborodott. Nagyjából olyan magas, mint
amilyet a megfigyelőállomáson építettek; ám ahogy közeledtek, már látták, hogy az alapterülete jóval nagyobb. Nem is látták, milyen messzire nyúlik a fala. Mint az óceán hullámai, úgy nyaldosta a sziklákat – csak épp ez a hullám megdermedt. A meszkliniták ugyan nem voltak hozzászokva a robbanásokhoz vagy a meteorkráterekhez, de azt látták, hogy ez az anyag a lankán túl valamely pontról lökődött ki. Barlennan többször látta, amint a tooreyi rakéták leszállnak, úgyhogy nagyjából sejtette, mi lehetett itt az ok, és hogy mit fognak látni, még mielőtt fölérnének az emelkedőre. Mint rendesen, nagy vonalakban most is igaza volt – ha nem is teljesen. A rakéta a kupa alakú bemélyedés közepében állt, amelyet a fúvókái égettek ki. Barlennan jól emlékezett, hogyan takarodott el a hó, amikor a teherszállító rakéta leszállt Lackland „Hegye" mellett. Úgy vélte, az itt igénybe vett emelőerőnek sokkal hatalmasabbnak kellett lennie, hogy letehesse az irdatlan súlyú gépet, még ha ez kisebb volt is. A közelében nem voltak nagyobb sziklák, de a kupa oldala mentén már magasodott néhány. A mélyedésben nem volt kavics, a lövedék hatméteres magasságából mindössze egy-másfél méternyi emelkedett a síkságot borító kövek fölé. Átmérője az alapnál jóformán akkora volt, mint a magassága, és annyi is maradt mintegy magassága egyharmadáig. Amikor a videókészüléket a robbantott kráter belsejére irányították, Lackland elmagyarázta, hogy ebben a részben helyezték el a hajtóerőt. A gép felső része gyorsan keskenyedett tompa heggyé, és ez tartalmazta a műszereket, sok világ oly iszonyatos időbefektetésének, szellemi erőfeszítésének és pénzének eredményét. Ezen a részen több nyílás volt, az egyes rekeszek nem zártak légmentesen. A légüres teret vagy különleges légkört igénylő felszerelés a belső, légmentesen elzárt rekeszekben foglalt helyet. – Azt mondtad egyszer, amikor robbanás történt a tankodban, és tönkretette, hogy itt is olyasmi történhetett – mondta Barlennan. Semmiféle jelét nem látom; és ha a lyukak, amiket látok, már akkor is itt voltak, amikor a rakétátok leszállt, hogy lehetett elegendő az oxigénetekből, hogy robbanást okozzon? Azt mondtad, hogy a világokon túl és a világok között nincs levegő, és ami van, az minden nyíláson kiszivárogna. Mielőtt Lackland válaszolhatott volna, Rosten közbevágott. A vetítőszobában nézte csoportja többi tagjával a rakétát. – Barlnak igaza van. Akármi okozta a bajt, nem oxigénrobbanás volt. Hogy mi, azt nem tudom magam sem. Igen alaposan oda kell figyelnünk, amikor kinyitják abban a reményben, hogy megtaláljuk a hibát. Nem mintha most már sokat számítana, legföljebb azoknak, akik még egy ilyen masinát akarnak építeni. Legjobb, ha most mindjárt munkához látunk; egy falka fizikus lóg állandóan a nyakamon tájékoztatásért. Még szerencse, hogy biológust raktak ennek az expedíciónak az élére; mostantól kezdve nem lesz egyetlen fizikus, akiből egy ép mondatot ki lehetne húzni.
– A tudósaitoknak egy kissé még türtőztetniük kell magukat – vetette közbe Barlennan. –Valamit ugyanis nem vettetek észre. – Mit? – A műszerek közül, amiket a videokészüléketek lencséje elé kellene tennem, egyik sincs két méternél közelebb a földhöz; és mindet fémfal veszi körül, amit mi aligha tudnunk nyers erővel elmozdítani, bármennyire puhának látszanak is a ti fémeitek. – Az áldóját, igazad van! A második része könnyű; a felületi réteg jórészt gyorsan elmozdítható lemez; könnyen meg tudjuk mutatni, hogyan kell kezelni. Ami már a többit illeti... Hmmmmm! Létrafélétek nincs, és ha volna sem tudnátok használni. A felvonótok egyetlen csekély hátránya, hogy a magasból kell mozgatni. – Bevallom, egyelőre zsákutcába kerültem. Majd kigondolunk valamit; ha már itt tartunk, nem hagyjuk, hogy kifogjon rajtunk a nyavalyás. – Amíg a megfigyeléssel megbízott emberem ide nem ér, törjétek a fejeteket valami megoldáson. Ha nem jut eszetekbe semmi, majd az én elgondolásomat vesszük elő. – Micsoda? Van valami ötleted? – Van hát. Annak a sziklának a tetejére is feljutottunk, amiről megláttuk a rakétátokat; miért ne lehetne ugyanazt a módszert alkalmazni itt is? Rosten egy hosszú percig hallgatott. Lacklandnek az volt az érzése, főnöke némán fenéken billenti magát. – Csak egy bökkenőt látok – szólalt meg nagy sokára Rosten. – Itt sokkal több sziklát kell felhalmoznotok, mint azelőtt. A rakéta több mint háromszor olyan magas, mint a megfigyelőpontotok, és aligha elég csak egy oldalról megközelíteni. – És mi volna, ha csak az egyik oldalon építenénk utat? Aztán, amint elértük a rakéta legalacsonyabb szintjét, ahol a benneteket érdeklő gépek vannak, onnan már folytathatjuk az utat odabent, mint ti a többi rakétában. – Ennek két fő akadálya van A fontosabbik, hogy nem tudnátok odabent közlekedni; a rakétát nem élőlények szállítására konstruálták, a fedélzetek között nincs közlekedési lehetőség. Minden gépezetet a hajótesten kívülről lehet elérni, a megfelelő szinten. A másik, hogy nem lehet az alacsonyabb szinteken kezdeni; feltéve, ha el tudjátok mozdítani a külső lemezt, de abban már erősen kételkedem, hogy vissza is tudnátok rakni, amikor egy-egy résszel végeztek. Mivel így a testen körös-körül el kellene mozdítani a külső védőréteget, és csak azután lehetne feljebb haladni a következő szintre, nem maradna elegendő fém, ami a felső szinteket tartaná. A kúp teteje esetleg-beomlana. A külső nyílások a burok legnagyobb részét foglalják el, és kellően vastagok, hogy jócskán bírják a függőleges terhelést. Talán tervezési hiba; de ne feledd, arra számitottunk, hogy csak az űrben nyitjuk ki őket, ahol egyáltalán nincs súly. Sajnos, alighanem be kell temetnetek a rakétát a legmagasabb szintig, ahol még felszerelés van, és aztán
bontanátok le a töltést szintről szintre. Még talán az is tanácsos lenne, hogy amikor egy-egy szinttel végeztek, onnan elvinnétek a műszereket, az abszolút mmimumra csökkentené a terhelést. Végtére ha valamennyi lemezt leszeditek, csak törékeny váz marad, és elképzelni sem jó, mi történnék vele, ha tele lenne a műszerekkel, közel 700 G-s nehézkedésnél. – Értem. – Most Barlennanon volt a töprengés sora. – Ti magatok nem tudnátok valami más tervet kisütni? Mert ez, mint magad mondod, sok munkával jár. – Egyelőre nem tudunk jobbat. Ahogy ajánlottad, gondolkodunk, míg a megfigyelőtök oda nem ér hozzátok. Habár azt hiszem, igen hátrányos helyzetben vagyunk. Ha bármilyen megoldásra bukkanunk, mindenhez gép kell, és azt úgysem tudjuk eljuttatni hozzátok. – Ezt már rég tudom. A nap tovább körözött az égen; percenként húsz foknál valamivel többet írt le. Messze hangzó kiáltás tudatta a megfigyelőposzton álló őrrel, hogy küldetése véget ért; valószínűleg már feléjük tartott. A tengerészek pihentek, szórakoztak; lassan mindenki leereszkedett már a lyuk lankás oldalán, hogy közelebbről vegyék szemügyre a rakétát. Ahhoz túlságosan eszesek voltak, hogysem varázslatnak minősítsék, de azért szent borzalommal töltötte el őket a látvány. A rakéta működési elvéről fogalmuk sem volt, bár nem lett volna nehéz megértetni velük, ha Lackland csak egyszer is elgondolkodik azon, vajon az a faj, amely nem lélegzik, hogyan tud mégis hangosan beszélni. A meszklinita szervezet ugyanis, hasonlóképpen a földi fejlábúakhoz, fejlett szifonberendezés birtokában volt, amelyet kétéltű őseik gyorsúszásra használtak, ők pedig fújtatóként nagyon is földi hangszálaikhoz, de azért eredeti rendeltetése szerint is tudták alkalmazni. A természet kellőképpen felruházta őket minden adottsággal, hogy megértsék a rakéta elvét. De a tengerészek tisztelete nem a meg nem értésből fakadt. Fajtájuk városokat épített, és jó mérnöknek tartották magukat; a legmagasabb meszklinita fal azonban nem emelkedett tíz centinél magasabbra. Több emeletes épületek, tömör, szilárd anyagból készült tetők túlságosan is ellenkeztek volna az attól való szinte ösztönös rettegésükkel, hogy szilárd anyag legyen a fejük fölött. Ennek a csoportnak tapasztalatai némiképp megváltoztatták a magatartásukat: az oktalan rettegés helyébe a súly értelmes tisztelete lépett – de a szokás kitörölhetetlenül megmaradt. A rakéta mintegy nyolcvanszor magasabb volt bármiféle mesterséges építménynél, amelyet az ő fajtájuk valaha produkált; látványa nagyon is természetes borzalommal töltötte el őket. Amint a megfigyelő megérkezett, Barlennan visszatért a rádióhoz – nem született azonban jobb terv, mint az övé. És ez egyáltalán nem lepte meg. Elhessegette Rosten mentegetőzését, és csapata élén munkához látott. A fenti megfigyelők még akkor sem sejtették, hogy megbízottjuk önálló gondolatokat
forgat a fejében a rakétával kapcsolatban. És még ha támad is ilyen gyanújuk, már késő lett volna. A munka sajátos módon könnyebbnek és gyorsabbnak bizonyult a vártnál, méghozzá azon egyszerű okból, hogy a fúvókák által kimozdított kő és föld viszonylag laza volt. Emberi lény, még ha viselné is a nehézkedés megsemmisítőt, amit a tudósok a rakétában elrejtett adatok segítségével akartak kifejleszteni, nem tudna ásót belemélyeszteni, mert a nehézkedés igen hatásos tapadó tényező; a törmelék csak meszklini viszonylatban volt laza. Nagy mennyiségekben zúdították le a lyuk enyhén lejtő falán a fúvókák körül növekvő rakásra; a kavicsokat kiszabadították és a törmelék után gördítették, előzőleg figyelmeztető kurjantást hallatva. Erre szükség is volt; mihelyt a kő elindult, olyan sebességre tett szert, hogy emberi szem már nem is követhette, és rendszerint mélyen belefúródott a frissen megmozgatott földhányásba. Lassan még a leginkább borúlátó megfigyelők is úgy érezték, más akadályra már nem kell számítani. Derűsen figyelték, amint a kutatórakéta ragyogó fémburkát egyre jobban elfedi a kavics meg a föld, és végül el is tűnik, csak a harminc centi magas kúp látszott ki, jelezve a legmagasabb szintet, ahol még gépezetet szereltek fel. A meszkliniták ezen a ponton abbahagyták a munkát, és legtöbbjük leereszkedett a buckáról. Felvitték a videokészüléket, és az most a kiálló fémcsúccsal nézett farkasszemet, ahol még látszott egy nyílás vékony vonala. Barlennan egymaga lehevert a nyílás előtt; láthatólag utasításra várt, hogy hogyan nyithatná ki. Rosten, aki éppoly feszült figyelemmel kísérte a fejleményeket, mint a többiek, megadta a magyarázatot. Négy rögzítőkapocs helyezkedett el a trapéz alakú lemez négy sarkán. A két felső nagyjából Barlennan szemével volt egy szintben, a másik kettő mintegy tizenöt centivel a bucka teteje alatt. Normális körülmények között a nyílásokat széles pengéjű csavarhúzó benyomásával és elfordításával lehetett nyitni; valószínűnek látszott, hogy a meszklini ollók játszi könnyedséggel megbirkóznak ezzel a feladattal. Barlennan a lemez felé fordult, és meggyőződött róla, hogy valóban ki tudja nyitni. A széles, hornyolt csavarfejek könnyen elmozdultak és kibuktak, a lemez maga azonban a helyén maradt. – Jobb lesz, ha kötelet erősítetek az egyik csavarfejhez vagy mind a kettőhöz, hogy biztos távolságból húzhassátok ki a lemezeket, amikor leástatok már az alsókhoz, és azokat is kicsavartátok – mondta Rosten. – Nem volna jó, ha az a fémlemez bárkire ráesne; jó fél centi vastag, az alsók pedig még annál is vastagabbak. A tanácsot megfogadták, és a földet gyorsan elkotorták, míg elő nem bukkant a lemez alsó széle. Ezekkel a csavarokkal is könnyen megbirkóztak, és néhány pillanat múlva egy erős rántás a kötélen elegendő volt ahhoz, hogy a lemez leváljon a rakéta burkáról. Olyan csattanással zuhant le, mint a puskalövés.
A nap besütött a felnyitott hajótestbe, és világosan meglátszott az egyetlen darabból álló szerkezet. A vetítőben figyelő emberek torkából diadalkiáltás tört elő. – Ez az, Barl! El sem mondhatom, mennyivel tartozunk nektek! Menj csak egy kicsit odébb, hadd fényképezzük le gyorsan, aztán mindjárt megadjuk az útbaigazítást, hogy kell kiemelni és a lencséhez vinni az adatrögzítőt. Barlennan nem felelt azonnal. Nem mozdult el helyéről; azután közelebb kúszott a készülékhez, és az egészet megfordította, úgyhogy most már semmi sem látszott a rakétából. – Előbb néhány kérdést meg kell beszélnünk – mondta nyugodtan.
19. ALKU Halálos csend ülte meg a vetítőt. A pirinyó meszklinita feje betöltötte a képernyőt, de senki sem tudta megfejteni, mit fejez ki a merőben nem emberi „arc". Senki sem szólt; szófecsérlés volna megkérdezni Barlennant, hogyan érti a dolgot, hisz nyilvánvalóan épp azt akarja elmondani. Hosszú pillanatokig várt, csak azután szólalt meg újra; méghozzá olyan tökéletes angolsággal, amilyenre még Lackland sem tartotta képesnek. – Dr. Rosten néhány pillanattal ezelőtt azt mondta, el sem tudja mondani, mennyivel tartozik nekünk. Tudom, hogy a szavai bizonyos értelemben őszinték, egy pillanatig sem kételkedem a hálájukban, másrészt azonban pusztán szónokiak. Nincs szándékában többet adni nekünk, mint amennyit már eddig is vállaltak: időjárásjelentést, irányítást az új tengereken, esetleg segítséget a fűszernövények gyűjtésében, amit Charles említett egyszer. Tökéletesen tudatában vagyok, hogy az önök erkölcsi kódexe értelmében nem vagyok többre jogosult; alkut kötöttem, és ragaszkodnom kell hozzá, kivált mert önök jórészt már teljesítették az önökre háruló kötelezettségeket. – Mindamellett én többet akarok; és mivel az idők folyamán megtanultam értékelni némelyikük véleményét, megmagyarázom, hogy mi késztet erre. Ha lehetséges, szeretném megindokolni az igényemet. Azt azonban máris megmondhatom, hogy akár sikerül elnyernem egyetértésüket akár nem, mindenben ragaszkodom a tervemhez. – Mint tudják, kereskedő vagyok, akit elsősorban az érdekel, hogy haszonnal adjon túl az áruján. Önök is felismerték ezt a tényt, és a segítségemért cserébe felajánlottak minden anyagot, amire csak gondolhattak; nem az önök hibája, hogy egyiküket sem tudom használni. Az önök gépei, mint mondották, nem működnének az én világom nehézkedési és nyomási viszonyai között. Az önök féméit nem tudom használni, s ha tudnám, sem volna rájuk szükségem; Meszklin felszínének számos részén szabadon hevernek. Némelyek dísznek használják. De Charlesszal folytatott beszélgetéseimből tudom, hogy csak nagy gépekkel lehet a fémekből bonyolult formákat készíteni, és több hővel, mint amit mi előállíthatunk. Mellesleg, mi ismerjük azt, amit önök tűznek neveznek, a lángfelhőnél kezelhetőbb formájában is; sajnálom, hogy e tekintetben megtévesztettem Charlest, de akkor ez látszott ajánlatosnak. – Visszatérve az eredeti témára, minden egyebet elutasítottam az irányítás és az időjárásjelentés kivételével. Azt gondoltam, egyeseknek önök közül ez gyanús lesz, de a szavaikból ez nem derült ki. Mindamellett beleegyeztem, hogy sokkal hosszabb hajóútra megyek, mint amilyet történelmünk során bárki is megtett, csak azért, hogy segítsek megoldani a problémájukat. Elmondták, hogy mennyire nagy szükségük van arra a tudásra; az egyiküknek sem jutott eszébe. hogy talán én is épp azt szeretném, habár időnként épp ezért kérdezősködtem, amikor megláttam valamelyik gépüket. Önök megtagadták a választ a kérdéseimre, mindig
ugyanazzal az ürüggyel. Ezért aztán úgy éreztem, minden módszerrel jogomban áll felcsipegetni önöktől bármiféle tudást. Önök az idők során sokat emlegették a „tudomány" értékét, és emögött mindig az a feltételezés rejlett, hogy az én népem nincs ennek a birtokában. Nem látom be, hogy ha az önök népének hasznos és értékes, miért ne lehetne az az enyémnek is. – Most már nyilván értik, hová akarok kilyukadni. Szakasztott ugyanazzal a céllal indultam el erre az útra, mint ami az önök célja volt, amikor elküldték: tanulni akartam. Meg akartam ismerni mindent, aminek révén önök ilyen figyelemre méltó tetteket hajtanak végre. Te, Charles, a tudomány segítségével élted át a telet egy olyan helyen, amely különben nyomban megölt volna; vélhetőleg épp ilyen hasznos lesz a tudomány az én népemnek is, ebben bizonyára egyetértesz velem. – Épp ezért új egyezséget ajánlok önöknek. Megértem, ha vonakodnak, hisz az eddigi alkut nem tartottam be. Sajnos, ezen nem tudok segíteni: akárhogyan is, én nem tágítok, és önök nincsenek abban a helyzetben, hogy visszautasítsák a feltételeimet. Önök nincsenek itt; nem is tudnak idejönni; az igaz, hogy robbanóanyagot ledobhatnának haragjukban, de amíg itt vagyok a gépük mellett, úgysem teszik meg. Az alku igen egyszerű: tudásért tudást. Engem, vagy Dondragmert, vagy bárki mást a legénységemből, akinek ideje és képessége van megtanulni az anyagot, egész idő alatt tanítanak, amíg mi szétszedjük ezt a gépet, és közvetítjük önöknek a tudást, amelyet tartalmaz. – Hát én még ilyen... – Várj, Főnök! – Lackland Rosten torkára forrasztotta a szót. Én jobban ismerem Barlt, mint te. Hadd beszéljek vele. – Rostennel látták egymást képernyőiken; az expedíció vezetőjének villámokat szórt a szeme. De aztán felfogta a helyzetet, és engedett. – Oké, Charlie! Beszélj. – Barl, a hangodban megvetés bujkál, amikor az ürügyre utaltál, amiért mi nem magyaráztuk meg neked a gépeinket. Hidd el nem akartunk becsapni. A gépeink bonyolultak; annyira bonyolultak, hogy az emberek, akik a gépeket tervezik és építik, a fél életüket töltik el azzal, hogy megtanulják a működésük törvényeit és a gyártásuk módját. És nem akarjuk lebecsülni a tieid tudását sem; igaz, hogy mi többet tudunk, de csak azért, mert hosszabb időnk volt a tanulásra. – Ha jól értem, miközben szétszeditek ennek a rakétának a gépeit, mindent meg akarsz tanulni róluk. Barl, nagyon kérlek, hidd el, hogy a tiszta igazságot mondom, amikor először is azt közlöm veled, hogy én részemről nem tudnám megcsinálni, mert egyetlenegyhez sem konyítok közülük; másodszor pedig akkor se mennél velük semmire, ha megértenéd a működésüket. Talán így közelíthetném meg legjobban a kérdést: ezek a gépek olyan dolgok mérésére szolgálnak, amelyeket nem lehet látni, hallani, érezni vagy ízlelni – ezeket a dolgokat hosszú időn át kellene másféle működés közben látnod, hogy akár az alapelemeiket felfogd. Ezt ne vedd sértésnek; mindez jóformán szó szerint
vonatkozik rám is, pedig én úgy nőttem fel, hegy gyerekkoromtól ezek az erők vettek körül. És mégsem értem őket. Nem is fogorn megérteni halálom napjáig sem; a mi tudományunkban olyan rengeteg tudás foglaltatik, hogy egyetlen ember nem is remélheti, hogy valaha a végére ér, és nekem be kell érnem azzal a területtel, amit ismerek – és talán életem során azt még valami igen kevéssel gyarapíthatom. Nem fogadhatjuk el az alkudat, Barl, mert fizikai képtelenség volna állnunk az alkut. Barlennan nem tudott emberi értelemben mosolyogni, és tartózkodott attól a megnyilvánulástól, amely náluk a mosoly megfelelője volt. Éppoly komolyan válaszolt, ahogy Lackland beszélt. – Megteheted a magadét, Charles, ha nem tudsz is róla. Amikor elindultam erre az útra, mindaz igaz volt, amit mondtál. Szándékomban állt megtalálni a segítségeddel ezt a rakétát, aztán úgy elhelyezni a rádiókat, hogy ne láthassatok semmit, és szétszerelni a gépet, és megtanulni az egész tudományotokat. Csakhogy lassan rájöttem, hogy amit mondtál, igaz. Rájöttem, hogy nem titkoljátok előlünk szándékosan a tudást, hiszen oly gyorsan és gondosan megtanítottatok a vitorlázórepülő-készítés törvényeire és módszerére. Akkor is csak még jobban meggyőződtem erről, amikor segítettél Dondragmernek elkészíteni a differenciál-csigasort. Arra számítottam, hogy mindezt magad említed meg; miért nem szóltál ezekről; hisz mindez melletted szól. – Éppen amikor a vitorlázórepülőket magyaráztad, akkor kezdtem kapiskálni, mit is jelent a „tudomány" szó. Ebből az epizódból jöttem rá, hogy az az egyszerű találmány, amit a te néped már régen nem használ, a világegyetem több törvényének megértését tételezi fel, mint amennyinek a létezéséről az én népemnek egyáltalán tudomása van. Mikor a pontos információ hiányáért mentegetőztél, megemlítetted, hogy a te néped több mint kétszáz évvel ezelőtt használt ilyenfajta siklórepülőket. Most már sejtem, mennyivel többet tudok ma – sejtek annyit, hogy tudjam: mi az, amit nem tudhatok. – De te ennek ellenére is megteheted, amit akarok. Már így is tettél valamit, amikor megmutattad a differenciál-csigasort. Én nem értem, Dondragmer sem érti, pedig ő sokkal több időt töltött el vele; de mindketten bizonyosak vagyunk benne, hogy valami rokonságban van az emelőkkel, amelyeket egész életünkben használtunk. Mi a kezdet kezdeténél akarjuk kezdeni, mert tudatában vagyunk annak, hogy egész életünk sem elég a ti tudományotok elsajátítására. De azt igenis reméljük, mert ahhoz eleget tanulhatunk, hogy megtudjuk, ti miként jöttetek rá minderre. Annyit én is látok, hogy nem találgatással, még csak nem is bölcselkedéssel, vagyis a mi bölcseink módján, akik azt tanítják nekünk, hogy Meszklin kupa. Ezen a ponton hajlandó vagyok elismerni, hogy igazad van; de szeretném tudni, miként jöttetek rá ugyanerre a ti világotokkal kapcsolatban. Tudni akarom, miért lebeg a Bree, és miért lebegett egy darabig a kenu is. Tudni akarom, mi nyomta össze a kenut. Tudni akarom, miért fúj a szél a hasadékban – nem, nem értettem meg a magyarázatodat. Tudni akarom, miért télen van a
legmelegebb, amikor pedig a leghosszabb ideig nem látjuk a napot. Tudni akarom, miért ég a tűz, és miért halálos a lángpor. Azt akarom, hogy a leendő gyermekeim és az ő gyermekeik tudják, mitől működik ez a rádió, meg a te tankod, meg ez a rakéta. És még sok mindent szeretnék tudni – kétségtelenül többet, mint amennyit valaha megtanulhatok; de ha elindíthatom népemet a tanulás útján úgy, ahogy ti tettétek – nos, akkor hajlandó vagyok felhagyni a nyereséges kereskedelemmel. Sem Lackland, sem Rosten nem talált szavakat. Nagy sokára Rosten törte meg a csendet: – Barlennan kapitány, ha megtanulta, amit akar, és elkezdheti tanítani a népét, megmondaná nekik, honnan jön az a tudás? Gondolja, hogy hasznát vennék, ha megtudnák? – Néhányan igen; meg akarnának tudni mindent a többi világról és azokról a népekről, akik ugyanúgy indultak el a tudás útján, mint most ők. Mások... nos, akadnak nálunk is jócskán, akik jobban szeretik, ha más kaparja ki a gesztenyéjüket. Ezek nem fáradnának a tanulással – ha más tudja, ők majd megkérdezik, amire éppen szükségük van. Éppúgy, mint eleinte én magam. És ők sose jönnének rá, hogy azért nem mondod meg nekik, mert nem tudod. Azt gondolnák, hogy becsapod őket. Ha én mondanám el valakinek, ezek előbb-utóbb rájönnének, és... nos, azt hiszem, jobb volna, ha engem tartanának lángésznek. Vagy Dont; róla könnyebben elhiszik. Rosten válasza rövid volt és lényegre törő. – Áll az alku!
20. A BREE ÚTRA KEL A villogó fémváz két és fél méterrel emelkedett a lapos tetejű domb fölé. A meszkliniták nagy buzgalommal estek neki a következő sor lemeznek, amelynek felső csavarai épp most kerültek napvilágra. Mások az ellapátolt földet és kavicsot lökték a bucka szélére. A többi ide-oda ment a megjelölt úton, amely a sivatagba vezetett; a közeledők lapos, kerekes taligákon élelmiszert húztak, a távozók meg üresen toltak hasonló taligákat. Nagy volt a sürgés-forgás; látszott, hogy mindenki határozott céllal tevékenykedik. Ezúttal két rádió volt a színen; az egyik a buckán, ahol egy földlakó irányította távoli megfigyelőhelyéről a szétszerelést, a másik távolabb. Dondragmer a második rádió előtt épp izgatott beszélgetésben volt a távoli, láthatatlan lénnyel. A nap most is végtelen köreit rótta, de igen lassan alább ereszkedett, és nagyon-nagyon lassan duzzadt. – Sajnos, komoly problémát okoz annak az ellenőrzése, amit a fénytörésről magyaráztatok – mondta az első tiszt. – A visszaverődést értem; a rakétátok fémlemezeiből tükröket készítettem, és ezek igen világosan megmagyarázzák. Nagy baj, hogy a szerkezet, amelyből engedelmetekkel kivettük a lencsét, közben leesett; nekünk sajnos nincs olyan anyagunk, mint a ti üvegetek. – Még a lencse egy nagyobbacska darabja is megteszi, Don – szólt a hang a hangszóróból. Nem Lackland hangja volt; ő szakszerűen magyarázott ugyan, de néha szívesebben adta át specialistának a mikrofont. – Akármekkora darab, megtöri a fényt, és még képet is ad... de várjunk, erre majd később térünk rá. Keresd meg, ami maradt abból az üvegből, Don, ha ugyan nem zúzódott porrá. Dondragmer már indult volna, de aztán eszébe jutott valami, és visszafordult a rádióhoz. – Meg tudnád mondani, miből készült az az, „üveg", és hogy nagyon nagy hő kell-e hozzá? Nálunk jó forró ám a tűz, és ott az az anyag, amivel a Kupa le van fedve. Azt hiszem, Charles jégnek mondta. Az jó volna? – Igen, a tüzetekről tudok, csak azt nem értem, hogy sikerül hidrogén légkörben növényeket égetnetek, még ha egy kis hús is kerül bele. Egyébként a jég csakugyan megtenné, ha akad. Nem tudom, miből van a ti folyami homokotok, de megpróbálhatnád nagyon-nagyon forró tűzön megolvasztani, és akkor majd meglátjuk, mi jön ki belőle. Semmit sem szavatolhatok, csak azt mondom, hogy a Földön és az általam ismert többi világon a közönséges homokból bizonyos fajta üveg lesz, amelyet egyéb anyagok hozzáadásával tisztítanak. Csak azt nem tudom, hogyan írhatnám le neked azokat az egyéb anyagokat, és még kevésbé, hogy hol lelhetők fel. – Köszönöm; valakit megbízok, hogy próbálja ki a tüzet. Közben keresek egy lencsedarabkát, bár félek, hogy nemigen maradt belőle használható. Kár volt, hogy a bucka szélén akartuk szétszedni a szerkezetet; az, amit „cső"-nek neveztek, nagyon könnyen elgurul.
Az első tiszt megint elfordult a rádiótól, és beleütközött Barlennanba. – Ideje, hogy nekilássanak a lemezeknek – mondta a kapitány. – Én lemegyek a folyóhoz. Szükségük van valamire a munkához? Dondragmer említette a homokot. – Felhozhatnának egy keveset; vagy nagyon nagy lesz a rakomány? – Nincs semmi tervem; csak kedvtelésből megyek le. Most, hogy elült a tavaszi szél, és kellemes szellő fúj, hasznos egy kis navigációs gyakorlat. Mire jó a kapitány, ha nem tudja kormányozni a hajóját? – Csakugyan. Megmondták a Repülők, mire szolgálnak ezek a gépek? – Meg, de nem vagyok egészen tisztában ezzel a térelnyelő dologgal. Végül persze megint azzal hozakodtak elő, hogy ezt szavakkal nehéz megmagyarázni. Miért, szavakon kívül még mivel lehetne bármit megmagyarázni?! – Ezen már én is gondolkodtam; azt hiszem, erre is használható az a mennyiségi kód, amit ők matematikának neveznek. Én a mechanikát többre tartom; az legalább kézzelfogható – és a taligák meg a differenciál-csigasor felé mutatott. – Legalábbis úgy látszik. Sok mindent kell hazavinnünk, és azt hiszem, akad közte, amit jobb, ha nem verünk nagydobra. – Meg is mutatta, mire gondol, és az első tiszt egyetértett. – De azért most eljátszhatunk vele. – A kapitány ment útjára, Dondragmer pedig értő pillantással követte. Nem bánta volna, ha Reejaaren a közelben van; sosem állhatta ugyan a szigetlakót, de most talán sikerülne meggyőzni, hogy a Bree legénysége nem csupa szószátyár hazudozó. No de ilyen gondolatokkal kár az időt fecsérelni. Sok a munka. A fémszörnyetegről lehántani a lemezeket, nem valami kellemes mulatság, de hát neki is meg kell tennie a magáét. Dondragmer felmászott a buckára, maga után szólítva osztagát. Barlennan lement a Bree-hez. Már elkészítették a hajót az útra; két tengerész volt a fedélzeten, égett a tűz. A villódzó, áttetsző hatalmas vitorla látványa elgyönyörködtette Barlennant. Akárcsak az első tiszt, ő is Reejaarenre gondolt, habár ő arra, vajon mit szólna a tolmács, ha látná, mire használják a kelméjüket. Még hogy vitorlán nem lehet varrás! Barlennan népe is tud egyet-mást, még ha a nyájas Repülők nem magyarázzák is meg. Tízezer mérföldnyire se voltak még a szigettől, ahol a kelmét szerezte, már megfoltoztatta vele a vitorláit, és a varrás még a szelek völgye előtt is kitartott. Barlennan besurrant a korlát nyílásán, meggyőződött róla, hogy bezárta maga mögött, bepillantott a tűzaknába, amelyet fémfóliával béleltek – a Repülők adományozta kondenzátorból. Feszült a kötélzet; a kapitány bólintott a legénységnek. Az egyik még néhány vesszőt hajított az akna izzó, lángtalan tüzére, a másik eloldotta a köteleket. Az új Bree tizenkét méteres kelmegömbjét felduzzasztotta a forró levegő, a léghajó felemelkedett a partról, és a szellő a folyó felé sodorta.
HAL CLEMENT 1. Úgy látszik, vannak befejezhetetlen viták. Még az életnek vagy az irodalomnak olyan viszonylag kis területén is, mint amilyen a tudományos-fantasztikus irodalom. Néhány évvel ezelőtt nyugodtan mondhattuk, hogy elcsitult a modernek és a régiek vagy hagyományosak viadala, azt gondolhattuk, hogy az ellentétek kiegyenlítődése, szintézise jött létre, a nagyhangú és jó felkészültségű fiatalok megkapták, amire vágyakoztak: olvasókat, sikereket, eszméik elismerését és – természetesen anyagi helyzetük jelentős javulását, az öregek pedig gondosabban, árnyaltabban kezdtek írni, eltanulták a fiataloktól a lélekábrázolás néhány fogását, a modernebb gondolkodás néhány igazságát. Azt hihettük, hogy az „Új Hullám" partot ért, és elsimult, eggyé olvadt a régi hullámmal. De mostanában egyre több jelét észlelhetjük annak, hogy a vita nem ért véget. Nem a fiatalok nyugtalankodnak, igaz, hogy már nem is annyira fiatalok, nem ők emelik fel bíráló szavukat, hanem az idősebbek, a science fiction nagy öregei. Két-három olyan elméleti írásokból összeállított antológia is napvilágot látott mostanában, amelyben szinte csak az öregek nyilatkoznak és vallanak a tudományos-fantasztikus irodalom értékeiről és az írástudás problémáiról, szinte csak ők mondják el, hogy miben is áll a science-fiction ereje, melyek jellegzetes vonásai, és mit nem lehet benne számításon kívül hagyni. Egyre több szó esik a tudományról. Az előzmények után ez kissé furcsának tűnik. Az „Új Hullám" lázadása vagy szabadságharca a hagyományos science fiction sematikussága, önismétlése, formai és tartalmi kiürülése ellen irányult. A fiatalok megunták az űrhajós történeteket, az őrült tudósokat, fantasztikus találmányokat, megunták az unalomig ismételt kalandokat, a science fiction vérszegénységét, apolitikus és aszexuális jellegét. Programjukat – nézeteiket – vázlatosan az alábbiakban foglalhatjuk össze: 1. A science fiction nem kapcsolódik szükségszerűen a tudományhoz. Bradbury munkássága már korábban is a technikai civilizáció bírálatát jelentette, az „Új Hullám" kritikája ennél még tovább megy, egészen odáig, hogy teljesen eltűnik belőle minden hivatkozás a tudományra. 2. A science fiction nem szükségszerűen külterjes. Az „Új Hullám" képviselői szembeállították a külterjes cselekménnyel törődő science fictiont a befelé forduló fantasztikummal. Felfedezték a szürrealista hagyományokat, tanulmányozni kezdték az úgynevezett „belső teret" és az emberben rejlő ismeretlent. Kapcsolódtak a hippik anyagiasságellenes és némi transzcendenciára hajlamos utópisztikus mozgalmához, megvetették s különösen Amerikában dühösen elutasították a technika kultuszát.
3. A science fiction nem szükségszerűen puritán. Kingsley Amis félig gúnyosan még a science fiction rózsaszín jellegéről értekezett. Az „Új Hullám" írói szerint a teljes embert kell ábrázolni, és ehhez hozzátartozik a szexualitás is. William Burroughs hatására ez a tendencia azt eredményezte, hogy főleg az amerikai íróknál összevegyült a science fiction és a pornográfia. 4. A science fiction nem okvetlenül intellektuális. A hideg értelem – mondták – megöli, elpusztítja a science fictiont, ezért meg kell találni újra a fantasztikum mélységeit, vissza kell fordulni a mítoszokhoz, az archetípusokhoz, a hősi fantasztikumhoz, amely a különféle eposzokban és sagákban hagyományozódott. 5. A science fiction nem szükségszerűen klasszikus, realista – mi inkább azt mondanánk, hogy lineáris – elbeszélő formákban jelenik meg. A régebbi szerzők az eszmék vagy ötletek kedvéért elhanyagolták a formákat, átvették a realista konvenciókat, az „Új Hullám" képviselői viszont a modern formák után nyúltak. Hatott rájuk a már említett szürrealizmus, hatottak McLuhan eszméi, a hallucinogének, a szabad asszociációs technikák, a nem lineáris szerkesztés, a logikátlanság, az irracionalizmus divatja. A támadás totális volt, a hagyományos science fiction gyökereire emelt fejszét. Ha következetesen végigcsinálható, akkor a sci-fi pusztulását jelenti. Ezért is szálltak szembe vele az előző nemzedékek írói. De végül is nem ők döntötték el a vitát, hanem az olvasók, akik az „Új Hullám" terméséből sokat visszautasítottak. Az „Új Hullám" mégis elérte, hogy a science fiction világában egyre jobban elterjedt a „heroikus fantasztikum", a „kard és boszorkányság" divatja, s a kiadók ilyen művek sokaságát jelentették meg. Legpozitívabb hatása a lázadásnak az volt, hogy a képzelet nagyobb teret kapott, a fantasztikum közeledett a népmesékhez, nemcsak formailag, hanem erkölcseiben is. És mostanában – úgy látszik – megérett az idő a természetes ellenhatásra. 2. Ben Bova, az Analóg című sci-fi magazin főszerkesztője ütötte meg az első hangot. Az Analóg a legnagyobb példányszámú amerikai magazin, korábbi szerkesztője egészen a haláláig John W. Campbell volt, a technika, a tudomány és ugyanakkor az amerikai eredmények bámulója és megszállottja, öregkorában reakciós és misztikus áltudományok híve. Az örökébe lépett Bova nemrégiben kiadott egy könyvet, körülbelül azzal a tartalommal, hogy „hogyan kell sci-fit írni?", s ebben példákat is mellékelve meghatározza, hogy szerkesztőként mit tart igazán értékes sci-ence fictionnek. Nézetei, értékrendszere rokonszenves és humánus, bár hallgatólagosan elutasítja az „Új Hullám" minden követelményét, és tudományosságot, emberiességet, hagyományos stílust és érdekes cselekményt kíván. Ezután több szimpozion és kerekasztal-konferencia következett, főleg a régi gárda tagjainak részvételével, a sci-fi írás módszereiről, stílusokról, témákról stb. stb. válságjelekre utaló hangvételben. Az elhangzott ars poeticák többsége
hangoztatta a tudomány és a tudományos-fantasztikus irodalom szoros kapcsolatát. Nyílt bírálat nem érte az „Új Hullám"-ot, sőt egyes kiemelkedő alkotóit elismeréssel emlegették, Harlan Ellisont pedig, az egykor leghangosabb „dühös fiatalt" előadás tartására kérték fel. Ellison elfogadta a meghívást, és igen, tárgyilagosan, tényszerűen és nagy szakértelemmel arról beszélt, hogy hogyan kell filmforgatókönyvet írni, s tette ezt olyan nyugalommal, mintha csak azt bizonyítaná, hogy régen elmúlott a vihar, a helyzet konszolidálódott, a fiatalok megtalálták helyüket, stílusukat, témáikat. Ellison jámborsága önmagában is azt dokumentálja, hogy az amerikai science fiction írók valamilyen válságot észlelnek, és az „aranykor" sikereiből és szemléletéből szeretnének erőt meríteni a válság leküzdéséhez. Vissza szeretnének térni – bár lehet, hogy magasabb szinten – a tudomány és az irodalom szorosabb kapcsolatához. Nincs itt helyünk részletezni, hogy milyen okok vezetik még őket törekvéseikben, de talán nem járunk messze az igazságtól, ha utalunk arra, hogy az amerikai társadalomban megint nagyobb elismeréssel beszélnek a tudományról és technikáról, az ellenérzések mintha múlóban lennének, kevesebb szó esik a veszélyekről, és több a lehetőségekről, a tudomány és technika pozitív vonásairól. Az ötvenes-hatvanas évek riadalma oszladozik, a tudomány bírálatának divatja múlni látszik. A science fiction egész történetében mindig frissen követte, sőt nagyon gyakran formálta is a tudományról alkotott nézeteket, s nyilván most is jelzi a meglevő vagy készülő fordulatot. De ne menjünk nagyon messzire a spekulációkban, maradjunk a tényéknél, amelyek az új szcientifizálódás jeleit mutatják. Némi aggodalmat csak az okozhat, hogy míg az „Új Hullám" kifejezetten társadalomkritikai nézetekkel lépett fel, a korábbi science fiction keveset foglalkozott társadalmi kérdésekkel, elfogadta a fennálló rendet, biztosítottnak látta jövőjét. A szimpozionokon és vitákon legtisztábban Hal Clement képviselte a kemény sci-fi érdekeit. Két komoly megnyilatkozásával is találkozhattunk. Egyik tanulmányában nagy tudományos felkészültséggel és erőteljes logikával az „elképzelt élőlények teremtéséről", megalkotásáról beszélt. Abból indult ki, hogy korábban, a mítoszokban, eposzokban, a természettudomány előtti fantasztikumban, Homérosz és Mandeville idején, az Ezeregyéjszakában vagy a különböző fantasztikus útirajzokban nem volt szükség indokolni a szörnyek, vámpírok, Rokh-madarak, küklop-szok, sellők stb. stb. létezését, ezeket a lényeket szabadon teremtette a képzelet, és a hallgatóság minden további nélkül elfogadta őket valóságosnak. Más a helyzet a tudományos-fantasztikus irodalomban. Igaz, hogy a kísértetekről, boszorkányokról és más nem létező lényekről ma is örömmel olvasunk, de ezekben a képzelet játékát élvezzük, s nem tekintjük a históriát hitelesnek, valóságosnak. A science fiction viszont a hitelesség igényével lép elő. Ezért nem szabad benne ellentmondani a tudomány igazságainak. Ha egy Mars-
utazást leírunk, űrhajónk működése nem mondhat ellent a természeti törvényeknek, ezektől eltérni csak az extrapoláció, tehát az előreszámítás segítségével, a reális határok között lehet. Ezt a követelményt kell alkalmaznunk a Marslakók leírásánál is. A Marson nem találhatunk olyan élőlényeket, mint E. R. Burroughs regényeiben, ott nincsenek óriási lovak, kétfejű kutyák, hatalmas vízikígyók stb. stb., de nincsenek négykarú harcosok sem. Az írónak, aki kemény science fictiont ír, ismernie kell a biokémia, a biológia, a fiziológia, az ökológia legújabb eredményeit, és élőlényeit s azok környezetét csak ezekre, illetve az ebből fakadó lehetőségekre támaszkodva teremtheti. Élőlényeket teremteni csak a természet segítségével és egyetértésével lehet. Clement ezután hosszan és részletesen bírálja az amerikai science fictionben található és az ő feltételeinek ellentmondó élőlényeket, illetve alkotóikat. Ha egy másik világban – írja – a Fomalhaut VII. vademberei leszállnak, hogy a hősnőt elrabolják, akkor testi felépítésüket alaposan végig kell gondolni, mert a szárnyak mérete és szerkezete, valamint a testsúly között szoros összefüggés van. Ezek a vademberek nem repülhetnek úgy, mint a szúnyogok vagy a madarak. Ha viszont a hősnő megmentésére a Regulus IV.-ről villámgyorsan megérkezik a hős, akkor meg kell indokolni a gyorsaságot, ki kell találni az eszközt vagy módszert, amellyel az óriási távolság ilyen könnyen leküzdhető, s mindez nem oldható meg üres halandzsával, vagy szépen hangzó szavakkal. Clement a természet törvényei, az ismeretek és a logika mellett tör lándzsát. Nem kívánja korlátozni a képzeletet, nem áll útjába, sőt kifejti, hogy milyen fantasztikus lehetőségek nyílnak a tudományosan képzett író előtt. Elbeszéli például, hogy mit jelent egy idegen bolygó eltérő gravitációja, hogyan változtatja meg az értelmes élőlények formáját, gondolkodásmódját, eszközeit, társadalmát. Az írónak először ki kell dolgoznia az idegen világot, meg kell alkotnia annak élőlényeit, azután kell megírnia a történetet, felhasználva a korábban kigondolt részleteket a cselekmény hitelesítéséhez. Arról is elmélkedik Clement, hogy vannak az élőlények megalkotásának túlléphetetlen határai, például a kicsinyítés megoldhatatlan, Swift liliputijai vagy a hangyaméretű lények semmiképpen sem lehetnek értelmesek, felépítésük, méretük ennek alapvetően ellentmond. Másik tanulmányában már szélesebb területet tekint át. A tudomány „kemény" és a technika „makacs" tényeiből kiindulva, leleplezi kollégáinak mulatságos tévedéseit. Golding például – írja Hal Clement – még a fénytan elemeivel sincs tisztában. A legyek ura című regényében a rövidlátó fiú szemüvegével gyújtanak tüzet, holott a konkáv lencsék nem gyűjtik, hanem szórják a fényt. Ridder Haggard annyira nem ismerte a csillagászatot, hogy leírt egy három óráig tartó teljes napfogyatkozást. Bradbury számtalanszor tévedett a Mars és holdjai leírásában. Clement a science fiction tudományos és művészi hitelességét védelmezve lép fel az ilyen és hasonló tévedések ellen, és nem a képzelet lefokozására vagy kiirtására törekszik. Véleménye szerint a tudomány háromféle szerepet játszhat az
irodalomban. Lehet egy rejtélyes történet kulcsa, s ilyenkor a detektívregény megoldásához jár közel; meghatározhatja a történet alaphelyzetét, konfliktusát, szereplőit, ez az igazi kemény sci-fi; és lehet emberi konfliktusok lényegében közömbös háttere. Fontosnak tartja Hal Clement, hogy az alapötlet gazdag, sokrétű, sokoldalú legyen, adjon lehetőséget a változatos, fordulatos cselekmény kibontására, ne pukkadjon hamar széjjel. Egy-egy novella épülhet apró, csattanós ötletre, a regényhez azonban ez kevés. Jónak tartja például Arthur Clarke Holdrengés című regényének alapeszméjét vagy Heinlein egyik regényét, amely a DNS manipulációjára épül, s bemutatja ennek egyéni és társadalmi, tudományos és erkölcsi következményei. Visszautasítja a „parapszichológia" a „parafizika", a „pszionika" körébe tartozó misztikus, irracionális elképzeléseket, nem hisz a telepátiában, a telekinézisben és a hasonló produkciókban, melyeket John W. Campbell az Analógban olyan nagy előszeretettel közölt és reklámozott. Gúnyosan említi az áltudományos hipotéziseket, a dánikenizmus űrhajósisteneinek szerepeltetését. Nincs olyan tudós – írja –, aki azt állítaná, hogy mindent tudunk, és a világról alkotott képünk teljes és tökéletes, de annyi már biztos, hogy mágikus erők nincsenek, és ha egy science fiction hőse effélékkel rendelkezik, akkor idegesíti a komoly és tudományosan képzett olvasókat. A kemény science fiction írójának intellektuális értelemben is tisztességesnek kell lennie, nem zavarhatja össze olvasóinak tudományos ismereteit, inkább arra kell törekednie, hogy inspirálóan hasson, segítse a képzeletet felemelkedni a realitás talajáról. Hosszan ismertettem Hal Clement nézeteit, nem okvetlenül azért, mert nincsenek vitatható állításai, vagy mert mindenben egyetértek vele. Hal Clement voltaképpen az irodalom területére kiránduló tudós, mérnök vagy technokrata: következetes, száraz, gyakorlatias és tisztességes, csak az a baj, hogy az irodalmat, illetve a science fictiont, végső következtetésig elmenve, az ismeretterjesztés egyik változatának, a nevelés eszközének tekinti. Amit Hal Clement a sci-fi egyetlen helyes útjának tart, az a sci-finek csak egyik ága, amely monopolhelyzetbe kerülve elszegényitené az egész műfajt, visszavezetne a kezdet sémáihoz, a témák, helyzetek és ezzel a mondanivaló elsekélyesedéséhez. Ha az amerikai science fiction valóban válságba került, akkor Hal Clement receptje csak egyik recept, és nem mindent megoldó csodaszer. Nem árt azonban ismernünk Clement nézeteit (mint ahogy a vele szemben állók nézeteit sem!), hiszen a szocialista országok esztétái, kritikusai és elméleti szakemberei is a fentebb ismertetett két pólus köré csoportosítják érveiket, nézeteiket, és mert a vita nálunk sem fejeződött be. Meg kell hagyni, hogy Hal Clement hű önmagához, megvalósítja az elmélet és gyakorlat egységét, esztétikáját a regényeiből általánosítja, regényeit pedig ars
poeticájára építi. Ha megvizsgáljuk például Az elveszett rakéta című regényét, amelynek eredetileg Gravitációs küldetés vagy Gravitációs expedíció a címe, úgy találjuk, hogy benne minden megfelel a kemény science fiction Clement-féle definíciójának. A tudományos alapötlet reális, és nem rugaszkodik messzire, arra is lehetőséget nyújt, hogy a regény cselekményének s minden epizódjának mozgatórugója legyen. Clement elgondol egy Földünknél jóval nagyobb bolygót, amelyen a gravitáció sokkal erősebb. Ha ezen a bolygón lehetséges az élet –és miért ne volna lehetséges? –, akkor az értelmes élőlények szükségszerűen mások, mint az emberek, igazodnak a bolygó nehézkedésl és egyéb feltételeihez, s nemcsak biológiai felépítésükben, hanem gondolkodásukban, kultúrájukban, technikájukban, világszemléletükben is. így a meszkliniták majdnem kétdimenziós térben élő lényekké válnak, a magasság számukra idegen és veszedelmes szféra, a gravitáció következtében a leesés, akár csak kis leesés is, maga a halál. Ez az élőlény találkozik az űrhajózó földiekkel, akik képtelenek a bolygó egyes területeit megközelíteni, így a könyv a különböző értelmes élőlények hasznos és baráti együttműködésének igazságát példázza, konstruktív és humanista nézeteket hirdet. Bármennyire különböznek is egymástól az emberek és meszkliniták – mondja Clement –, különbségük csak esetleges, formális, külsődleges, lényegüket tekintve azonosak abban, hogy a megismerés, a tudás érdekében szövetségre lépnek, és együtt munkálkodnak. Hal Clement ebben a könyvében – számos amerikai kollégájával, ellentétben, akik az együttműködést Iehetetlennek tartják – társadalmi és politikai következtetésekig jut, bizonyítva, hogy a természettudományos objektivitástól egyáltalán nem idegen a politikai objektivitás. Nyilván a regény ilyen és hasonló jó tulajdonságainak köszönhető, hogy Az elveszeit rakétá-t a világ számos nyelvére, így oroszra is lefordították. 3. Hal Clement, eredeti nevén Harry Clement Stubbs, 1922-ben született Sommerville-ben, az Egyesült Államokban. Iskoláit Arlingtonban és Cambridgeben végezte, Harvardban csillagászati tanulmányokat folytatott. 1943-ban bevonult a légierőhöz, B-24-es bombázók másodpilótája, majd pilótája volt, 35 bevetésben vett részt a németek által megszállott Európa fölött. A háború után visszatért tanulmányaihoz, közben a légierő tartalékosa maradt, majd 1953-ban a massachusettsi Milton Akadémia tanára lett. Első science fiction írásai is ebben az évben jelentek meg az Astounding Science Fiction című magazin oldalain. Valódi nevén számos tudományos dolgozatot publikált különböző szakfolyóiratokban. Több tudományos szervezetnek tagja, aktívan dolgozik különböző sci-fi egyesületekben, így az Amerikai Science Fiction írók Szövetségében is. Két évig a Nebula-díj bizottságának elnöke volt. Nős, három leánya van.
Nem tartozik a termékeny írók sorába, nyolc regényt és egy novellás kötetet adott ki. Regényei sorozattá állnak össze, nagyrészt a Meszklin bolygón játszódnak. Az elveszett rakéta 1954-ben jelent meg először az előkelő Doubleday kiadónál. Kuczka Péter
TARTALOM 1. Téli vihar ...................... 5 2. A Repülő ...................... 18 3. Föld fölött ..................... 31 4. Baleset ......................... 43 5. Térképezés ..................... 56 6. A szán ......................... 70 7. Sziklavár ....................... 83 8. A magasságiszony gyógymódja .... 97 9. A szakadék ..................... 113 10. Üreges hajók ................... 128 11. Viharban ....................... 147 12. Szelek szárnyán ................. 159 13. Nyelvbotlás ..................... 173 14. Bajban a kenu .................. 188 15. A fennsík ....................... 202 16. Szelek völgye ................... 215 17. A felvonó ...................... 227 18. A bucka ........................ 239 19. Alku ............................ 253 20. A Bree útra kel .................. 260 Hal Clement (Kuczka Péter) ......... 265
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK A Kozmosz tudományos-fantasztikus sorozata a világirodalom és a hazai könyvtermés legjavából válogat: a megjelenő regényekben és novellás kötetekben a science fiction legfőbb erényei mutatkoznak meg: hit az emberi észben – a tudományban; hit a cselekvésben – a jövőben. Az irodalmi igényességű és izgalmas cselekményekben bővelkedő sorozat minden egyes új kötete új meglepetés. Megjelent Clifford D. Simák: A város Jemcev-Parnov: Világlélek Cserna József: Dráma a Holdon Szepes Mária: Surayana élő szobrai Zsoldos Péter: A feladat René Barjavel: Az óvatlan utazó Pierre Boulle: A majmok bolygója Issac Asimov: Alapítvány Csernai Zoltán: Atleóntisz Italo Calvino: Kozmikomédia Isaac Asimov: Alapítvány és Birodalom Jorge Luis Borges: Körkörös romok Laczkó Géza: Holdbéli Dávid csodálatos tapasztalatai a Földön Gromova: Fénykörben – Ganszovszkij: Három nap egy esztendő (Egy kötetben) Zsoldos Péter: Ellenpont Stanislaw Lem: Éden Arthur C. Clarke: 2001. Ürodisszeia Zsoldos Péter: A Viking visszatér Isaac Asimov: Második Alapítvány Ray Bradbury: Kaleidoszkóp Herbert Ziergiebel: A világűr foglyai Ljuben Dilov: A szkafander súlya Zsuravljova: Hóhíd a szakadék fölött – Z. Jurjev: Alfa és Omega (Egy kötetben) Zsoldos Péter: Távoli tűz Fekete Gyula: Triszex Herbert Franke: Az elefántcsonttorony Jókai Mór: Óceánia Darázs Endre: Vashold Mesterházi Lajos: Sempitermin Pápay Kálmán: A leghosszabb éjszaka
Alekszej Tolsztoj: Garin mérnök hiperboloidja Louis Trimble: A városgép Szepes Mária: Tükörajtó a tengerben Pierre Barbet: A psziborgok álmai Ludvik Soucek: A Fekete Bolygó testvérei Kaszás István: A Galaktika urai Fekete Gyula: A kék sziget Michael Moorcock: A fekete folyosó Ilja Varsavszkij: Molekuláris kávéház Vagyim Sefner: A szerény zseni Genhagyij Gor: Varázsos út M. Eliade: Különös kalandok Ötvenedik John Wyndham: Újjászületés Czeslaw Chruszczewski: A kozmosz tüneménye Mary Shelley: Frankenstein Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A kölyök Günther Krupkat: Amikor meghaltak az istenek Karin Boye: Kallocain Szentmihályi Szabó Péter: A sebezhetetlen Hal Clement: Az elveszett rakéta
KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK HAL CLEMENT AZ ELVESZETT RAKÉTA Az óriás Meszklin bolygón, ahol a gravitáció a földihez képest több százszoros, egy kutató rakéta – a felbecsülhetetlen értékű adatok kal – nem tud felszállni, a földi űrhajósod sem tudják megközelíteni. Szerencsére akad egy vállalkozó kedvű meszklinita – 40 cm hosszú és 5 cm átmérőjű kis lény –, aki felderítő-kereskedő, egy tengerjáró hajó kapitánya, s mi sem ésszerűbb számára, mint hogy északról a déli sarkig elmenjen a Repülők, rakétájához. Persze... ha ebből neki is származik valami haszon! Az emberi és a nem emberi értelmes lények remek összmunkája és a hosszú úton a sok izgalmas kaland, tapasztalat meghozza az eredményt – miközben az olvasó úgy megszereti a kis lényeket hogy sajnál tőlük elválni.
ISBN 963 211 271 7 ISSN 0324-5225 Felelős kiadó: Szilvásy György Felelős szerkesztő: Szabó Valéria A szöveghűséget ellenőrizte: Göncz Árpád Szakmailag ellenőrizte: Funk Miklós Műszaki vezető: Gonda Pál Képszerkesztő: Diósi Katalin Műszaki szerkesztő: Végh Judit 43 800 példány, 11,2 (A/5) ív, MSZ 5601-59 Készült a Zrínyi Nyomdában (77.1391/1) rotációs eljárással Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató IF 3174-e-7880
