Denis Diderot - Az apáca
Tartalom VÁZLATOSAN A
regény tulajdonképpen egy levél, amelyet Croismare márkinak ír a regény f őhőse,
Marie Suzanne Simonin .
Végig tudható, hogy valamiféle kiszabadítást kér a márkitól, de a
kérés csak a regény legvégén hangzik el konkrétan.
Suzanne apja ügyvéd, van két nővére. Már gyerekkorában is érzi, hogy őt másképpen
kezeli a család, nem örülnek annak, ha megdicsérik szépségét, de nem tudja ennek okát. Tizenöt évesen a St. Marie nevű zárdába küldik, amit nagyon nehezen visel, de mivel két évig csak novíciaként kell ott élnie, úgy gondolja – és a zárda f őnöknő je is ezzel nyugtatja -, hogy ez nem végleges. Mialatt a zárdában él, két nővérét kiházasítják, és ő maga is reméli, hogy amikor majd kimehet a zárdából, hasonló sorsa lesz. De amikor letelik a két év, szülei levelet írnak, és azt akarják, hogy ötözzön be apácának és tegyen (szegénységi és engedelmességi) fogadalmat. „Miután így gondoskodtak két n ő véremr véremr ő l, azt gondoltam, hogy majd rám is gondolni fognak, ő l, és nemsokára elhagyhatom a zárdát. Tizenhat és fél éves voltam akkor. Mindkét n ő vérem vérem szép hozományt kapott, és azt reméltem, hogy sorsom hasonló lesz az övékéhez. Fejem máris csodálatos tervekkel volt tele, amikor egy nap a társalgóba hívatott Séraphin páter, anyám lelkiatyja és egyúttal az enyém is. Minden zavar nélkül elmagyarázta, miért jött: azt akarják, hogy öltözzem be apácának. Csodálkoztam ezen a furcsa javaslaton, és határozottan kijelentettem, hogy semmiféle hajlamot nem érzek a kolostori életre. - Kár - felelte -, mert szülei sajnos mindent odaadtak a n ő véreinek, véreinek, és úgy hiszem, jelenlegi sz ű kös kös helyzetükben mit sem tehetnek önért. Gondolja meg, kisasszony, vagy örökre belép ebbe a rendbe, vagy valamely vidéki zárdába kerül, ahol csekély összegért ellátják, és ahonnan csak szülei halála után kerülhet ki, amire esetleg még igen soká kell várnia.”
Végül kénytelen engedni, de csak színleg: elhatározza, hogy a fogadalomtételkor nemet
mond mindenre. Érzik ezt a zárdában is, mert úgy döntenek, hogy csak nagyon kevés ember lehet jelen, de Suzanne meghívja a szomszédaikat, és akit csak tud. Amikor kérdezik, hogy
1
„szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogad-e Istennek”, nemet mond, amikor újra
elhangzik a kérdés, ismét. Végül leengedik a rácsot, elviszik onnan, kitör a botrány.
Ez azonban nem jár a remélt eredménnyel. Suzanne hazamehet, de ott senki nem szól
hozzá, hat hónapig szinte fogságban tartják. Ekkor kezd gyanakodni arra, hogy törvénytelen gyermek. Seraphine abbé világosítja fel az igazságról: „- Kisasszony, meg fogom önnek magyarázni szülei szigorú viselkedését. Édesanyja felhatalmazott erre. Értelmes, okos és határozott leány, és abban a korban van már, amikor önre bízhatunk olyan titkot is, amely nem csupán személyére vonatkozik. Már régen kértem édesanyját, hogy fedje föl ön el ő tt tt mindazt, amit én most elmondok, de sohasem tudta magát erre elhatározni. Nem könny ű egy anyának súlyos hibáját bevallani gyermeke el ő tt. tt. Ismeri anyját, tudja, milyen nehezére esik megaláznia magát. Remélte, hogy e vallomás nélkül is rábírhatja önt tervei elfogadására, de tévedett, és ezért haragszik. Ma végre engedett kérésemnek, és megbízott vele, hogy megmondjam: ön nem Simonin úr leánya.”
Otthon anyjával is beszél, aki elmondja neki, hogy vezekelni akar bűne miatt, azért kell
Suzanne-nak zárdába vonulnia, egyébként sem tudják kiházasítani, mert mindent odaadtak nővéreinek. Suzanne kérleli, hogy hadd próbálkozzon, hátha akad valaki, aki elveszi hozomány nélkül is, de anyja szerint ez a fogadalomtételkor okozott botrány miatt már nem lehetséges. Végül az otthoni rabságban megtörik, és ír egy levelet – az „apja” nem engedi, hogy az anyjával beszéljen, ezért kell írnia -, amelyben vállalja, hogy apácának áll. (Ezt később, a perében felhasználják ellene.)
Bevonul a longchamp-i zárdába. Nem könnyű számára helyet találni a botrány után, de
mivel ért a zenéhez, itt végül szívesen fogadják. Amikor erről ír, a levélben így fogalmaz: „Itt vagyok hát újra egy másik zárdában. Magam kértem felvételemet, és ezúttal minden látszat arra vall, hogy szabad akaratomból. De ön, uram, aki most már ismeri minden eddigi percemet, mit gondol? A legtöbb dologról nem történt említés, amikor vissza akartam vonni fogadalmamat, egyrészt azért, mert ezek az igazságok nem voltak bizonyíthatók, másrészt mert gyű löletessé löletessé tettek volna engem, anélkül hogy hasznomra váltak volna. A természetellenes, gonosz gyermeket látta volna bennem mindenki, aki szülei emlékét akarja bemocskolni, hogy visszanyerhesse szabadságát. Csak arról voltak bizonyítékok, ami ellenem szólt - azt, ami mellettem tanúskodott volna, nem lehetett bizonyítani. Azt, hogy születésem titkát megtudják a bírák, magam sem akartam. Volt olyan, törvényt nem ismer ő tanácsadóm,
2
aki azt mondta, vonjam bele a dologba anyám gyóntatóját és az enyémet. Erre nem volt mód, és ha lehetett volna is, én akkor sem egyezem bele. De még miel ő tt tt elfelejteném, és minthogy irántam tanúsított készsége miatt esetleg ön is gondol erre, úgy vélem - hacsak nem kerülök ezáltal önnel ellentétbe -, legjobb volna eltitkolni, hogy zeneért ő vagyok, és játszom clavecinen: leleplezésemre már ennyi is elég lehet, s ilyen képességeket nem tanácsos fitogtatni, ha valaki, mint én is, háborítatlan biztonságot keres. Társnő im im mindehhez nem értenek, s legjobb, ha én is tudatlannak mutatkozom. Ha kénytelen lennék kivándorolni, talán ebbő l kell majd megélnem. De miért félek a kivándorlás gondolatától? Talán mert fogalmam sincs, hova menjek, mert ifjú és tapasztalatlan vagyok, és félek a nyomortól, a férfiaktól, az elzüllést ő l. Mindig bezárva éltem, és Párizson kívül elveszettnek érzem magam. Talán mindez ő l. nem is igaz; de én mindenesetre így érzem. Uram, csak önön fordul meg, ha nem lesz hova mennem, s ha nem tudom, mi lesz velem.”
A zárda f őnöknő je de Moni asszony lett éppen ekkor, aki jóságos volt, és kedvelte
Suzanne-t. Az első idők így elviselhetőek voltak számára, letette a fogadalmat is. Erre később úgy emlékezett vissza, hogy szinte nem is tudta, mi történik vele, félig önkívületben volt ezalatt.
Eltelik a fogadalomtétel után körülbelül egy év, amikor meghal Simonin úr, akit a világ
Suzanne apjaként ismert, aztán meghalt de Moni asszony is, nem sokkal később pedig Suzanne anyja (mindez egy hónapon belül). Anyja 50 aranyat hagy rá, egy levél kíséretében, hogy ennél többet nem tudott félretenni számára, és leírja, hogy nővérei hogyan kutattak még ez után is, hogyan huzakodtak az örökség miatt. A longchamp-i zárda új f őnökasszonya, Krisztina nővér
elviselhetetlen: már csak azért sem szereti Suzanne-t, mert elődje kedvence
volt, de egyébkén is másképp gondolkozik arról, mi a helyes: visszaállítja a különféle büntetéseket, vezekléseket, önsanyargatást, amiket elődje nem tartott jónak (azt mondta, valójában gőgösség tesznek alázatosság helyett). Suzanne nagyon rosszul érzi magát ebben az új helyzetben, ezért aztán semmi többet nem hajlandó csinálni, csak amit a szabályzat előír számára, és ebben néhány társa is követi, nem hagyják, hogy zsarnokoskodjanak felettük. Suzanne valóságos lázadó hírébe kerül. Csakhogy ezek után a f őnöknő intézkedik: megtiltja, hogy a többiek érintkezzenek vele, és – betartva az írott szabályzatot – minden lehetséges módon megkeseríti Suzanne életét. Suzanne annyira elkeseredik, hogy már az öngyilkosság gondolata foglalkoztatja – van a kertben egy kút, aminek peremén gyakran üldögél, és gondolkozik, hogy belevesse-e magát -, de visszatartja, hogy mindenki más annyira kívánja a halálát, nem akar a kedvük szerint cselekedni. Elhatározza, hogy visszavonja a fogadalmát. 3
Egy Ursula nevű nővér segít neki kicsempészni az emlékiratait, ügyvédje egy Manouri
nevű férfi lesz, aki szerint a helyzet nem kiváló, de nem is reménytelen. A per nagy botránnyal jár, önmagában a tény, hogy valaki vissza akarja vonni a fogadalmát, felháborító az apácák az egyház számára. (Itt Diderot hosszan elmélkedik arról Suzanne nevében, hogy mennyivel jobb lenne, ha bejutni lenne ilyen nehéz a rendbe, és kilépni pedig könnyű, mert akkor csak az igazán elhivatottak lennének apácák, és az mennyivel jobb volna.) A zárdában kínozzák Suzanne-t, ellopják az edényeit, az ágynemű jét, nem adnak neki tiszta ruhát, megverik, nem engedik be a templomba, stb. Végül teljesen legyengül, beteg lesz. A
zárdából jelentik a helyzetet Hébert vikáriusnak, természetesen úgy, hogy Suzanne
tűnjön fel rossz fényben. A vikárius úgy dönt, hogy maga vizsgálja ki, mi történik. „A vikárius, Hébert úr, korosabb, tapasztalt férfiú volt, goromba, de igazságos és világosfej ű . Elmondták neki, milyen z ű rzavar rzavar uralkodik a házban. Ez kétségkívül igaz volt, de igazán ártatlan ok idézte el ő , ha én voltam ez az ok. Valószín ű leg leg sejti, uram, hogy a neki küldött jelentésbő l nem hagyták ki éjszakai kirándulásaimat, a szentélyb ő l való hiányzásaimat, vagy a nálam lejátszódó éjszakai jeleneteket, s mindazt, amit az egyik látott, a másik hallott: szent dolgok iránti ellenszenvemet, ellenszenvemet, állítólagos istenkáromlásaimat, nekem tulajdonított fajtalan tetteket; a fiatal apácával történt esetemet kényük-kedvük szerint cs ű rték-csavarták. rték-csavarták. A vádak olyan er ő sek és nagyszámúak voltak, hogy Hébert úrra is nagy hatást tettek, és minden ő sek józansága ellenére sem hihette, hogy semmi sem igaz belő le. le. Az ügyet eléggé fontosnak találta, hogy saját maga nézzen utána. Bejelentette látogatását, és két fiatal barát kíséretében meg is jelent, akik kellemetlen fel-adatának teljesítésében segítségére voltak.”
A vikárius rájön, hogy mi folyik a kolostorban, megfenyegeti a f őnökasszonyt, és követeli,
hogy állítsák helyre a rendet és bánjanak tisztességesen Suzanne-nal. Közben zajlik a per, és végül Suzanne veszít. Manouri úr sírva számol be neki erről, mert tudja, hogy nagyon rossz sora lesz ezek után. Megígéri, hogy megpróbálja elérni, hogy legalább egy másik zárdába áthelyezzék.
A zárdában vezeklésre kényszerítik Suzannet, kötéllel a nyakában vezetik, stb. Hamarosan
megbetegszik, és már nem is bánná, ha meghalna. Ursula nővér az egyetlen, aki kitart mellette, és jó szívvel ápolja. Suzanne még végrendelkezik is, de végül meggyógyul. Ekkor Ursula nővér betegszik meg, és a f őnökasszony megakadályozza, hogy rendesen ellássák, nem engedi időben kihívni az orvost – végül Ursula nővér meghal.
4
Suzanne helyzete teljesen reménytelenné válna, de ekkor kiderül, hogy Manouri úr
megtartotta az ígéretét, és kieszközölte, hogy áthelyezzék egy másik zárdába, Arpajon-ba.
Ott nagyon kedvesen fogadják, túlságosan is kedvesen. A f őnökasszonyt Suzanne csak X.
asszonyként említi. Eléggé világiasan élne, amikor Suzanne-t kérik, hogy zongorázzon, és ő szent énekeket játszik, akkor szól a f őnökasszony, hogy ebből eleget hallanak, játszon valami világi dalocskát. A f őnökasszony előző kedvence Therese nővér féltékenykedik Suzanne-ra, aki nem érti, miért. „Nem szerethet-e mindkett ő nket a f ő n ökasszony” – kérdezi, amire Therese ő nket őnökasszony” nemmel válaszol.
A f őnökasszony segít neki öltözködni, kíváncsi élettörténetére – lassanként kiderül, hogy ki
akar vele kezdeni, és hogy ez eléggé megszokott a zárdában, a többiek között is. Suzanne naiv, nem érti, hogy mi történik körülötte, de az olvasó számára egyértelmű a helyzet. „Felemeltem, és szavamat adtam erre: joggal számított ígéretemre. Mindketten cellánkba mentünk, és bezártuk ajtónkat. Mikor egyedül voltam, gondolkodni kezdtem: imádkozni akartam, de nem tudtam, majd abbahagytam és másikba fogtam, de kezem nem engedelmeskedett. Tehetetlenség fogott el, még sohasem éreztem hasonlót. Szemem magától lecsukódott, és kissé elaludtam, holott nem szoktam nappal aludni. Amikor felébredtem, azt kérdeztem magamtól, mi történt köztem és a f ő nökasszony nökasszony között, s amikor sejteni kezdtem, olyan ő rült, rült, különös és nevetséges gondolataim támadtak, hogy elhárítottam ő ket ket magamtól. Végül arra kellett következtetnem, hogy talán ragályos betegség rohanta meg a f ő nökasszonyt, nökasszonyt, a kórt Thérèse n ő vér vér is megkapta, és én is a betegség áldozata leszek.”
Végül a gyóntatójuk, Lemoine atya jön rá, mi folyik a zárdában, és megparancsolja
Suzanne-nak, hogy ne maradjon kettesben a f őnökasszonnyal, és ha közelít hozzá, akkor kiáltsa, távozz tőlem Sátán. Suzanne még mindig nem érti, miért, és kérdezősködik, de Lemoine atya azt mondja, eddig is csak az ártatlansága mentette meg, úgyhogy jobb, ha most sem tudja meg, mi történt. Már-már kitörne a botrány, de ekkor Lemoine atyát áthelyezik, kiderül, hogy valaki panaszt tett rá (vélhetően a f őnökasszony).
A f őnöknő ezzel együtt is teljesen megzavarodik, hol keresi, hol kerüli Suzanne-t.
Zavarodottságának egyre több jele van: „Amikor egyszer els ő nek nek érkeztem a templomba, papírlapot láttam a rácson, és ezt olvastam rajta:
5
- Kedves nő vérek, vérek, kérlek, imádkozzatok egy apácáért, aki eltévedt, és vissza szeretne térni Istenhez... Kísértésbe estem, hogy letépjem, de azután mégis otthagytam. Néhány nap múlva egy másik cédulán: - Kedves n ő vérek, vérek, kérjétek Isten irgalmát egy apáca számára, aki belátta b ű neit, neit, melyek igen súlyosak... - És megint máskor: - Kedves n ő vérek, vérek, könyörögjetek Istenhez, hogy mentsen meg a kétségbeesést ő ől egy apácát, aki minden bizalmát elvesztette az isteni irgalomban... „
Az új gyóntató Dom Morel atya,
ő
is látja, mi történik a f őnökasszonyal, és mondja
Suzanne-nak, hogy sajnos valószínű, hogy teljesen megzavarodik és nem lehet segíteni rajta. Közben beszélgetni kezdenek és kiderül, hogy az atya is akarata ellenére lépett be a rendbe, és sok hasonlóság van közte és Suzanne között.
A f őnöknő teljesen megőrül, hívatja az atyát, közli, hogy elkárhozott, rettenetes
szenvedések között él még egy darabig, azután meghal. Thérèse nővér is meghal nem sokkal utána. A zárdába új f őnöknő érkezik, öreg és mindig rosszkedvű. Megvádolják Suzanne-t, hogy megbabonázta az előző f őnökasszonyt. „Ő elhiszi, és újra kínozni kezdenek. Új gyóntatómat is üldözik felettesei, és ő beszél rá, hogy szökjem meg a zárdából. Szökésem elhatározott dolog. Tizenegy óra és éjfél között a kertbe megyek. Kötelet dobnak át a falon, magam köré hurkolom, de elszakad és lezuhanok: lábamon és derekamon súlyos zúzódásokat szenvedek. Második, harmadik kísérletem végre a fal magasságába emel: lemászom. Meglepetésem nagy: a postakocsi helyett, amelyet reméltem, közönséges utcai batár várt rám. Egy fiatal bencés baráttal indulunk Párizsba. Szemtelen hangján és támadó viselkedésén azonnal észrevettem, hogy nem tartják be feltételeimet. Most kezdem csak sajnálni elhagyott cellámat, és érzem helyzetem minden rettenetességét.”
A barát zaklatja a kocsiban, segítségért kiált. Végül megérkezik Párizsba, rövid kitérők
után egy mosónőnél kezd dolgozni. Nagyon fél a lelepleződéstől – egyelőre még viseli a leugrásakor szerzett véraláfutásokat, dagadt a lába, stb. Ezzel indokolhatja, hogy nem jár ki a házból. De retteg, hogy ha majd meggyógyul, hogyan tud elrejtőzni, hogy magyarázza meg, ha nem akar az utcára menni.
6
Ezért ír a márkinak, akitől azt kéri, szerezzen neki valahol vidéken szobalányi vagy
házvezetőnői állást, egy csendes helyen, ahol nyugodtan élhet, és dolgozhat, leírja, hogy ért a házimunkához, a csipkejavításhoz, a zongorázáshoz, fodrászmesterséget is szívesen tanulna – csak semmilyen zárdába ne vigyék vissza, mert azt nem élné túl.
7
