Lélekkel teli, szuperhightech, és természetfölöttien furcsa: ilyen a Mysterious Universe, amelynek az Az evolvens kalózai káprázatos részét alkotja. Őrült találékonyság és mániákus akció találkozik itt ravasz humorral. (...) Emlékeztet A. E. van Vogt vad szuperemberi és szupertudományos képzelgéseire (például The Pawns ofNull-A) Charles Harnessel (Ring of Ritornel) keresztezve, bár több szellemességgel és kortárs magatartással - és ráadásként ott van még az az érdekfeszítő mitológia, ami a fikció mögött húzódik. Az Az evolvens kalózainak alkotói remek ízléssel írnak igazán „aranykori" sciencefictiont, amilyeneket imádtam fiatal koromban, amikor képzelőerőm ébredezni kezdett. Hadd ébressze föl ez a könyv is olvasói fantáziáját, és szerezzen nekik is sok örömet és izgalmat! Ian Watson brit író az „Ian Watson teljes Warhammer 40,000 Univerzuma", az „ Úr világa" és a „Nehéz kérdések" szerzője A Mysterious Universe telepatikus víziói a hősies őrület, az epikus csaták, és a gyönyörű furcsaságok világának képét vetítették elém, egy buja, jelképekkel teli kontinuumba olvasztva be mindezt. Az eredetileg ősi és idegen nyelven, álklingonul [értsd: magyarul] íródott Mysterious Universe különös mérföldkő egy legalább 250 ezer fényévnyi, három és fél galaxison átívelő rendszer irodalmában, plusz még pár azon túl eső falucskáéban is. Roberto Quaglia olasz író, az Európai Science Fiction Szövetség alelnöke Legyen bármilyen hihetetlen, a valóságtól bármennyire elrugaszkodott a fikció, a Mysterious Universe világának alakjai a szupermodern fegyvereket letéve ugyanazokat az érzéseket élik meg, mint mi. Néha úgy érzem, mintha itt laknának a szomszédban. Mi ez, ha nem színtiszta realizmus? Hódi Jenő rendező-producer, a Metamorfózis című film rendezője Mit hoz a jövő? Fel tudjuk venni a harcot, vagy elsüllyedünk a korrupció, a pénz és kéjsóvárgás mocsarában, „Cselepatakjában"? Életbevágó, gyilkos kérdések. Ezek a jövőben játszódó, izgalmas novellák fölteszik ezeket a kérdéseket! A választ neked kell keresned, nyájas olvasó! A jövő alakítható!?! Hát komoly kalandra fel! Takáts Tamás zenész, Takáts Tamás Dirty Blues Bánd, Karthágó
AZ EVOLVENS KALÓZAI Mysterious Universe antológia Graal könyvek Budapest
Mysterious Universe © Fonyódi Tibor és Szélesi Sándor Mysterious Universe-sorozat „Nem születtek katonának" © Szálai-Kocsis Tamás, 2005. „129" © Fonyódi Tibor, 2005. „Rendfenntartók" © Gábriel Varga, 2005. „Átokverte nap" © Mészáros László, 2005. „Vörös kendővel válladon" © Böszörményi Gyula, 2005. „Az evolvens kalózai" © Harangozó Balázs, 2005. „Mosolyszünet" © Szélesi Sándor, 2005. Sorozatszerkesztő: Szélesi Sándor Lektorálta: Dobos Attila, tipográfia: Nagy László Címlap és belső illusztrációk: Odegnál Róbert http://mu.sfportal.hu Első .kiadás ISBN 963 218 569 2 ISSN 1785-1963 Kiadja: Graal könyvek kiadó Felelős kiadó: Szélesi Sándor Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. - 251277 Felelős vezető: Pogány Zoltán igazgató Tartalom I. M. Brod: Nem születtek katonának ..................................................................................................................... 3 Harrison Fawcett: 129 .......................................................................................................................................... 31 Gábriel B. Cobbler Rendfenntartók ...................................................................................................................... 39 Dave Howard: Átokverte nap ............................................................................................................................... 46 Böszörményi Gyula: Vörös kendővel válladon .................................................................................................... 81 Kevin H. Twelve: Az evolvens Kalózai ............................................................................................................. 105 Anthony Sheenard: Mosolyszünet...................................................................................................................... 139
I. M. Brod: Nem születtek katonának
A 65/2148 (II. 3.) OGY határozat az Egyesült Iszlám Királyság területének stabilizálása érdekében tett erőfeszítésekhez történő magyar katonai hozzájárulásról Az Országgyűlés az Alkotmány 19. §-a (3) bekezdésének j) pontjában foglalt jogkörében eljárva, az ENSZ Biztonsági Tanácsának 2483. számú határozata alapján 1. hozzájárulását adja ahhoz, hogy az Egyesült Iszlám Királyság demokratikus újjáépítéséhez szükséges stabilizációs műveletek elősegítése érdekében egy, legfeljebb 5000 fős, a szükséges technikai eszközökkel, fegyverzettel, felszereléssel ellátott katonai kontingens (a továbbiakban: Kontingens) kerüljön létrehozásra harci tevékenység ellátására, a hadműveleti területre kitelepítésre. A hozzájárulás kiterjed a stabilizációt szolgáló műveleteket irányító katonai parancsnokságokon a magyar szerepvállalással összhangban álló törzs- és biztosító beosztásoknak - a Kontingens létszámának terhére történő - betöltésére is. A Kontingens védelméről saját maga gondoskodik. A Kontingens feletti parancsnoki jogkörrel a Szövetséges Erők ARRC1 Főparancsnoksága rendelkezik. A Kontingens feladatát legfeljebb 12 hónapos időtartamban láthatja el. A külföldi műveleti területen történő tartózkodás idejébe a helyszíni felkészülés, valamint a kitelepülés időtartama nem számít be; 2. felhatalmazza a kormányt, hogy a jelen határozat alapján szükségessé váló intézkedéseket saját hatáskörében haladéktalanul tegye meg, döntéseiről és intézkedéseiről, illetve a Kontingens működéséről az Országgyűlés Külügyi Bizottságát és Honvédelmi Bizottságát igény szerint tájékoztassa. 3. Ez a határozat az elfogadása napján lép hatályba.
1
Allied Rapid Reaction Corps: többnemzetiségű gyorsreagálású hadtest
Homoki Vipera - Uram, van egy kis probléma! Pahocsa László felnézett, gyakorlott szeme azonnal meglátta a közeledő porfelhőt. Lehetett volna az alföldi homokviharok egyike is, de amikor belenézett a kezébe nyomott optikába, a kavargó porból néhány sárgásbarna harckocsi tört elő. A dandártábornok csodálkozva morrant fel. - Négy Sika! Jobb lesz odébbállnunk, mielőtt ideérnek! Női szárnysegédje megköszörülte a torkát, furcsa volt felettese szájából hallani a gúnynevet. Az még rendben van, hogy a páncélosok idétlen neveket aggatnak a járműveikre, de hogy még a dandártábornok is így hívja a Tas 66M nehéztankot, ezt már nehezen vette be a szárnysegéd akadémián edzett gyomra. - A központból már háromszor hívtak bennünket. Szervét ezredes igen türelmetlen, uram. - Felöltözöm. A tábornok kiszállt a Karcsa T2-es homokfutóból, és öltözködni kezdett. A százados igyekezett alárendelt tisztként nézni rá, de mint már annyiszor, megint el kellett ismernie, hogy másképp is alárendelné magát az öregnek. Pahocsa László dandártábornok mindössze egy terepszínű boxeralsót viselt, bőre téglaszínűre égett a naptól, és olyan izmos volt, hogy nyugodtan indulhatott volna az összfegyvernemi testépítő versenyeken. A százados kényelmetlenül érezte magát, és elfordult, amíg a tábornok magára húzta az egyenruhát. Szőke Hanna alig múlt huszonhat éves, és kitüntetéssel végzett az akadémián. Sok mindenre fel volt készülve, de arra, hogy egy ötvenéves tábornok iránt tápláljon vonzalmat, nos, arra egyetlen fiatal nő sem készülhet fel eléggé. Egy éve segédtiszt, fél éve szerelmes - itt tartott a karrierje, és nem tudta, hogyan léphetne tovább. Forró június volt, talán a legmelegebb napok egyike. Az öreg reggel addig verte az asztalt, amíg megszabadult az állandó kísérettől, és segédtisztjével nekivágott a pusztának, hogy körbejárja a hadműveleti területeket. Nehezen viselte, ha térképek és stratégiai számítógépek közé szorították, a taktikai értekezletek és a törzsmegbeszélések után általában olyan harapós kedve kerekedett, hogy a beosztottai jobbnak látták messze elkerülni őt. Ilyenkor ugyanis úgy osztogatta a kimenőmegvonásokat, mint a hosstesek a háromdimenziós szórólapokat: - Nem kéri? Tegye csak el! Helyettesei pontosan tudták, hogy mikor kell az öregnek engedni, így a délelőtti elemzésekkel már nem is keresték meg, hagyták, hadd tűnjön el segédtisztjével a nagy magyar pusztában. Délben megálltak, és a százados elővette a katonai egységcsomagokat. Rohamkésével felbontott egy marhakonzervet, és vastag szeleteket vágott le a zsíros húsból. Kétszersültekre rakta a darabokat, és odakínálta az öregnek. Szótlanul ettek, majd a tábornok visszakínálta a kulacsából. A víz klóros volt és langyos, de a gesztustól Hanna egy pillanatra elpirult. - Sziesztázom egyet - mondta a tábornok, és vetkőzni kezdett. - Rohadt meleg van! Ha akarja, vegye le az eszcájgot, nem kell a negyven fokban teljes készültségben tespednie. Hanna bólintott, és kikapcsolta a hevedereket. A repeszálló mellényt a sisakkal együtt hátradobta, de ennél tovább nem ment. A tábornok megvonta a vállát, és becsukta a szemét. Szőke százados a tábornoki mellszőrzet helyett inkább a messzeséget fürkészte, így vette észre a közeledő tankokat. - Induljunk! - Az öreg intett, a százados pedig ráadta a gyújtást. A dupla akkumulátorból táplálkozó elektromotor azonban néhány sercintés után lefulladt. - Mi a franc? Hanna megint indított, de a Karcsa motorja ismét beadta a kulcsot. - Pedig feltöltöttem! Nem értem, miért nem indul, uram! A tábornok felemelkedett, és átlépett a biztosító láncon. - Megnézem! Hanna nem csodálkozott: az öreg a kiveszőfélben lévő régi motorosok közé tartozott, végigjárta a ranglétrát; közlegényből lett főtiszt, aki soha nem moshatja le magáról a gépolajat. Fél perc matatás után a dandártábornok káromkodni kezdett. - Az isten verje meg a konstruktőröket! Leolvadt az egyik érintkező! Ezzel nem megyünk sehova! Dühösen bújt elő a motortérből, szikár arcán olajos foltok sötétlettek.
- Akkor most mi lesz, uram? A századosnő magához vette a Hunyadi rohamfegyvert, és kiszállt a homokfutóból. Felkapta a repeszálló mellényt, majd fejébe nyomta a sisakot. - Minden valószínűség szerint fogságba esünk - felelte a tábornok, és kezét beletörölte a nadrágjába. Szőke Hanna elhatározta, hogy nem adja olcsón kettőjük életét, és csőre töltötte a Hunyadit. A vezértank föléjük tornyosult. Hatalmas volt és fenyegetően ronda. Púpos hiéna - gondolta Szőke Hanna, majd megcélozta a tornyot. Bugás hallatszott, a harckocsiágyú a százados fejének magasságába süllyedt. A tábornok megszólalt: -Kissé egyenlőtlennek érzem a helyzetet. Szerintem dobja el a fegyvert... - inkább volt jókedvű, mint aggódó. Hanna összezavarodott, de a Tas külső hangszórójából felzörgő hang ugyanezt tanácsolta. - Dobja el a fegyverét, százados, felesleges virtus lenne! Százhúsz milliméter aketonpáncél mögött ücsörgünk, meg sem ijednénk, ha meghúzná a ravaszt. A dörrenést sem hallanánk meg... Hanna körülnézett. A másik három harckocsi félkörben állt, a monstrumok testéből sütő forróság az arcát égette. Gyorsan a nyakukon voltak, és bár több alkalommal kérte, a tábornok nem volt hajlandó elmenekülni. - Én feltartom őket, uram! Ha van egy kis szerencsénk, nem fognak maga után menni! - mondta, de az öreg letorkollta. - Páncélos tiszt vagyok, nem fogok gyalogosan végigloholni a pusztán! Szépen bevárjuk őket, aztán majd meglátjuk, mi lesz! Nincs vita, ez parancs, százados! Hanna a földre ejtette a fegyvert. A tábornok lassan mellé lépett, kezét a háta mögött összekulcsolva állt, és a tankokat nézte. Csodálatos jószágok! - gondolta. Nyolcvankilenc tonna acél, amit a két hidrofúziós Turán-motor akár százhetvennel röpít előre. Széles, bordázott lánctalpain egy feltöltéssel hat-hétszáz kilométert is megtehet, és a százhúszas harckocsiágyú mindent elsöpör az útjából! A tábornok oda volt a gyönyörűségtől. A papírmunkát annyira unta, amennyire csak lehet, és a Magyar Honvédség összes íróasztalát odaadta volna egy ilyen dögért. - Bölcs döntés! A Tas tornya csikorogva kinyílt. - Maguk mi a fenét keresnek itt? - kérdezte dühösen a százados, az ágyúcsőről leforduló katonától. A toronyból előbújó férfi az öt méteres magasságot egy könnyed ugrással vette, belekapaszkodott a csőbe, oldalra lendítette magát, és ruganyosan földet ért előtte. Nem volt nála fegyver, és a százados döbbenten vette észre, hogy akárcsak korábban a tábornok, emez sem visel semmi mást, csupán egy katonai alsónadrágot. - Mi ez, csippendél só?! Hogy néz ki? Mi a neve és a rangfokozata, katona?! - Rátkay Balázs vagyok, a második harckocsi zászlóalj negyedik századának szakaszparancsnoka! Maguk a foglyaink, tehát nem tehetnek fel kérdéseket, amíg nem igazolják magukat! Szőke Hanna majdnem félrenyelt a méregtől. - Ezért szorulni fog! Rátkay Balázs jókedvűen nézegette a pukkadozó századosnőt. Szívesen elnézte volna egy darabig, főleg a mellény és az uniszex egyenruha nélkül, mert még az sem tudta elrejteni, hogy jó alakja van. A százados szeme zöld volt, az arca pedig vörös a dühtől, de Balázst soha nem zavarta az ilyesmi. Megszokta, hogy a felettesei nehezen viselik a stílusát. A nők még inkább. - Ha befejezte a százados vizslatását, beszélgethetnénk érdemben is! A dörmögésre Rátkay rápillantott a másik jómadárra. Most neki kellett nagyokat nyelnie, mert észrevette a tábornoki váll-lapokat. Jó ég, egy juharfa! Mi a rossebet keres itt egy tábornok? - gondolta, de közben feszes vigyázzba vágta magát. - Rátkay Balázs hadnagy, jelentkezem! - Ki a fene ez? A szikár arcú főtiszt leintette. Az egyenruhája mellén egy világosabb folt arról árulkodott, hogy talán soha nem viselte a kötelező névtáblát. - Nekem ne jelentkezzen alsógatyában! Pihenj, hadnagy, és adja elő, hogy miért portyázik erre a szakaszával! Véletlenül tudom, hogy a második zászlóaljnak vagy harminc kilométerrel arrébb kellene szenelnie!
Balázs megvakarta a fejét. Furcsa volt, hogy egy főtiszt szlenget használ, de válaszolnia kellett valamit. - Uram, a logisztikai zászlóalj egy kissé elmaradt mögöttünk. Mi teljes feltöltésben vagyunk, és előrecsúsztunk felderíteni a terepet. Pahocsa szúrósan nézte a hadnagyot. Fiatal volt, de az arcán már ott volt annak a büszkeségnek a nyoma, amelyet a tábornok megkövetelt a harckocsizóitól. A hadnagy szeme kék volt és tiszta, bár az öreg pontosan tudta, hogy hazudik. - Szóval dobbantottak a századtól, és kocsikáznak egy kicsit? - kérdezte a századosnő, aki már felvette a földről rohamfegyverét. - Parancs nélkül indultak el? - A tábornok szeme még jobban összeszűkült. - Az engedély a lánctalp alá szorult, uram! - Balázs nehezen nyögte ki, de mivel a juharfa nem kapott dührohamot, bátrabban válaszolt. Kezdett rájönni, hogy kivel áll szemben, és ha a juharfa az, akinek gondolja, hát még van esélyük, hogy megússzák. –Az az igazság, hogy a szakaszom nehezen viseli a tötyörgést, uram. - Maga katona, fiam, az a dolga, hogy parancsokat teljesítsen. Ha mindenki a saját feje után akarna háborúzni, hát megette a fene az egészet! A tábornok odasétált a vezérpáncéloshoz. A lánctalp alkarnyi bordázata tiszta volt, nem talált egyetlen rozsda- vagy rászáradt sárfoltot sem. Megenyhült, de a századosnő szigorú maradt. - Hadnagy, mindannyijukat letartóztatom! Felvesznek bennünket, és a parancsnokságunkra megyünk. Maga csúnyán elintézte a karrierjét ezzel a lépéssel! Balázs kissé értetlenül nézett a nőre. - Hölgyem, nem tartóztathat le, mivel jelenleg ön és Pahocsa dandártábornok úr is a foglyunk! Az pedig még nem fordult elő a világtörténelemben, hogy egy százados, legyen akár olyan szép és harcias, mint maga, letartóztasson egy szakasz páncélost. Jelenleg háború van, majd a végén mindenki elszámol mindenkivel, de addig itt én parancsolok! Balázs hangja kemény lett, és az öreg tábornok jólesően nyugtázta, hogy felismerték. Kezdett tetszeni neki a rámenős Rátkay, bár kicsit sajnálta, amiért majd évekig krumplit pucol a konyhán, és tankágyú helyett csak gulyáságyút kezel. Szőke Hanna százados azonban nem vette ezt ilyen könnyedén. Az, hogy a szerelme előtt megszégyeníti egy hadnagy, és az ostoba fickó semmibe veszi a tábornok rangját, teljesen felforralta az agyát. Egy pillanat alatt felsercegett a kezében a Hunyadi, majd a kibiztosított fegyvert a hadnagy hasába tolta. - Mit képzel magáról! Itt helyben lelövöm, ha nem kér bocsánatot a tábornoktól! - Szőke százados! Azonnal távolítsa el a fegyverét a hadnagy gyomrából! Hannát az öreg hangja jeges vízként érte. - Uram? - tanácstalanul nézett az ősz, sörtehajú férfira. - Jól hallotta! Hagyja a fegyvert, és nyugodjon meg! A hadnagynak igaza van, ez itt hadműveleti terület, és ők a másik oldalon vannak. Nincs értelme erősködnie, de ha nagyon akarja, lesz még rá lehetősége. Adja át a fegyverét! Hanna megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. Balázs nyugodtan állt a fegyvercső előtt, és mosolygott. - Ne csinálja a fesztivált, százados! Magának nem áll jól a düh, inkább nevessen egyet az egészen. - Maga bolond - jelentette ki Hanna, és a hadnagy kezébe nyomta a fegyvert. - Na fogja! Balázs meghajolt előtte. - Köszönöm, így már sokkal jobban érzem magam. Jöjjenek, vendégül látjuk magukat a Sikában. Légkondicionált beltér, kényelmes forgószékek, és természetesen a bárszekrény is a kedves vendégek rendelkezésére áll! A tábornok mellőzve a létrát, olyan fürgén kúszott fel a toronyig, hogy a hadnagy elégedetten nézett utána. A századoshoz fordult, és tisztelgett neki. - Hölgyem, kérem, ne haragudjon, amiért tiszteletlen voltam! Ha szabadna, egy másik tankot ajánlanék, mert így már nagyon szűkösen leszünk odabent! Hanna bólintott. - Magának piszok nagy szerencséje van, hogy a tábornok nem mindennapi ember. Más parancsnok már régen hazavágta volna. Már nem haragudott, csak magára, mert józansága egy pillanat alatt cserbenhagyta, és most szégyellte a viselkedését. Ha a tábornok ilyen megbocsátó ezzel a hadnaggyal szemben, akkor mi mást tehetne ő
is? Pahocsa László híres volt emberismeretéről, és arról, hogy keze alól kerülnek ki Európa legjobb harckocsizói. Hanna arra gondolt, amit a tábornok mondogatni szokott: -A katona vagányság nélkül csak egy egyenruha a sok között, én pedig igazi harcosokat akarok, nem üres egyenruhákat! Balázs a nő zöld szemét fürkészte, majd felnézett a toronyba, ahol éppen eltűnt a tábornok feje. - Igaza van, tényleg nem mindennapi ember... A Tas belsejében a tábornok úgy viselkedett, mintha hazaérkezett volna. Miután túlestek a kötelező bemutatkozáson, kiparancsolta a székéből az irányzót. Az ujjai alatt életre keltek a célkeresők, a villódzó fények szinte eltüntették a tábornok ráncait. A vezérpáncélos csikorogva megindult, és a monitorokon látszódott, ahogy a többi Tas tökéletes ritmusban mozdul, és felveszik a gyémánt formációt. Az öreg elégedett volt, de csak egy pillanatig. - Miért van itt ennyire meleg? A légkondicionálót nem a maguk kényelmére szereltettük be, ha szaunázni akarnak, majd vasárnaponként látogassák a gőzfürdőt! A fedélzeti mérnök szinte félve válaszolt. - Uram, az a helyzet, hogy a légkondi meglehetősen bizonytalanul működik. Negyven fok fölött elkezd vacakolni, és a tűzpontosságunk lecsökken. - Miért nem javítatják meg? A tábornokon most mutatkozott először az idegesség. A hadnagy leintette a válaszolni készülő mérnököt. - Mert azt mondják, hogy semmi baja, uram. Négyszer is átnézettük, de nem találták meg a hiba forrását. Mi az utolsó lőgyakorlaton vettük észre, hogy ha túlmelegszik a rendszer, az irányzék több fokkal elcsúszik. Az őrmester ezért - mutatott a mérnökre - kissé átalakította a hűtőrendszert, és a teljesítmény kilencven százalékát a tűzvezérlőre koncentrálta. Inkább izzadunk, uram, csak hogy a harcértékünk megmaradjon. - Értem. Kössön össze a segédtisztemmel, fiam! Elvette a feléje nyújtott gégemikrofont és felcsatolta a headsetet. A rádiós a századost szállító páncélost hívta, Pahocsa László dandártábornok pedig azt hitte rosszul hall. - Patkó Bandi hívja Pisze Matyit! Patkó Bandi hívja Pisze Matyit! - A rádiós bocsánatkérően nézett az elképedt főtisztre. - Saját frekvenciát használunk, uram - sietett megnyugtatni. - Itt Pisze Matyi, mi van? A hang meglehetősen vidám volt. - Itt Patkó Bandi, adjátok a századosnőt! A dandártábornok úr beszélni akar vele! A pillanatnyi csendet kihasználva a tábornok lassan kigombolta a zubbonyát. A digitális hőmérő szerint odakint negyvenhárom, bent pedig harminckilenc fok volt. - Itt Pisze Matyi, Szőke százados jelentkezem! Hanna hangjában nevetés bujkált. A tábornok is elmosolyodott. - Százados ne nevessen, mert hadbíróság elé állítom! Vegye elő a jegyzetfüzetét, és írja fel, hogy utána kell néznem a Patkó Bandi légkondicionálójának. - Igenis, uram, felírtam! - Vége! - A rádióshoz fordult. - Mi a többi egység hívójele? - Hát uram, ott van ugye Pisze Matyi, Bogár János meg Rózsa Sándor2. - Betyár egy szakasza van, hadnagy! - Az, uram, de meglátja, nem vagyunk mi olyan rossz fiúk! A régi tankokban a vezető szinte hasalva irányította a járművet, de a Tas több mint öt méter magas volt, így Balázs kényelmesen ült, szinte elterpeszkedett a kagylószékben. A botkormányt pedig úgy kezelte, ahogy kell: finom, precíz mozdulatokkal, a tank mozgását a saját testével érzékelve. Igazi harckocsizó ez a fiú! - állapította meg magában a Pahocsa dandártábornok. Majdnem százzal robogtak, de az egyenetlen talaj billegését elnyelték a stabilizátorok. - Es mi a haditervük? Mert ha továbbra is ebben az irányban akarnak haladni, jobb, ha felhívom a parancsnokságot, hogy nevezzenek ki a helyemre valaki mást. Még huszonöt kilométer és beérünk a T-zónába. Három óra harminckor pedig olyan zárótüzet kapunk a nyakunkba, hogy ihaj! Klapkáék3 szárrá lőnek bennünket! 2 3
Híres magyar betyárok Klapka György Lövészdandár
Balázs felnevetett. A mérnök-őrmester komoly ember volt, ő csak elvigyorodott. A többiek azonban Balázzsal tartottak, aki a végén megmagyarázta a derültség okát. - Uram, a T- és U-zóna közötti réshez tartunk. Ott megyünk át a szakasszal, megkerüljük az állásaikat, és hátulról mellbe támadjuk őket. Nem tudják, hogy leváltunk a századról, és ha csak nem nagyon jó a felderítésük, meg fognak lepődni! Pahocsa László hátradőlt a székben, és elismerően összeütötte a tenyerét. - Remek! Végre valami, ami hasonlít a katonáskodásra! Szervét Tibor ezredest, a Klapka György Lövészdandár parancsnokát, majdnem megütötte a guta. A parancsnoki harcálláspont visszhangzott az ordításától: egyrészt nyoma veszett felettesét szidta, másrészt pedig a felderítőit, akik nem tudtak elszámolni egy szakasznyi ellenséges tankkal. - Mi az, hogy a negyedik századuk csonka? Sejtelmük sincs, hova tűnt egy szakasz Tas? Maguk még egy rosszkedvű öregasszonyt sem tudnának felderíteni, barmok! Pontban három harminckor működésbe léptek a hatalmas lövegállások, és elkezdődött az égiháború. A zárótűz szükséges volt és hasznos, egyrészt a célpontosságot mérték fel, másrészt pedig az előrenyomuló gyalogos és páncélos erők fedezésére szolgált. A csőtorkolatok felizzottak, és az állásokat ellepte a szürkés füst. Tíz kilométerrel arrébb a talajból hatalmas lángoszlopok nőttek az égig, és a detonációk megremegtették a Klapka György Lövészdandár tarackosainak gyomrát. Nem mindennap lőhettek éles lőszerrel, így a kamerák által közvetített rombolás még őket is elképesztette. A T-zóna parancsnoka, Grósz Antal őrnagy elégedetten figyelte a felcsapó láng és földoszlopokat. A tűzirányító rendszer monitorain sorra gyulladtak ki saját találati pontjaik, szemben a szomszédos Uszektor adataival, ahol a százötvenöt milliméteres lövegeket kezelő tüzérek igencsak színvonal alatt teljesítettek: a kijelölt céltárgyak zöme még mindig épségben volt. Grósz Antal jókedvűen megjegyezte: - Ugye hogy mégsem az számít, kinek van nagyobb? A két szektor között hat méter széles mezsgye húzódott. A hadgyakorlat előkészítése során a szektorokat messziről is jól látható sárga-fekete szalagokkal választották el egymástól, ehhez a szűk réshez igyekeztek a Betyárok, hogy átlopakodva rajta lecsapjanak az ellenségre. - Mindenségit neki! Bogár János összetojta magát! - A robbanások zaja a rádióban is átjött, csaknem elnyomta az utóvéd aggodalmas hangját. - Srácok, kezdünk félni, hogy ez még sem volt jó ötlet! A látási viszonyok szinte a nullára csökkentek, füst és por borított el mindent. A szürkés ködöt csak egy pillanatra zavarta szét a következő találat légnyomása, hogy utána még sűrűbben álljon össze előttük. A reflektorok működésbe léptek, de csak a lángcsóvák tompa vörösét színezték narancssárgára, a harckocsizók továbbra is alig láttak valamit. - Nyugalom, irányban vagyunk! Lassítanunk kell ötvenre, de nem lesz semmi baj! A megint gatyára vetkőzött dandártábornok pontosan fel tudta mérni a vállalkozás kockázatát. A négy Tas és félőrült parancsnokuk, minden szabály felrúgva, pontosan a legnagyobb tüzérségi tűz felé igyekeztek, ahol olyan valódi lövedékek csapódtak a földbe, amelyek talán csak az Attila kategóriás szupertankokban nem tesznek kárt. De a mezsgye volt az a hely, ahová csak akkor csapódik be lövedék, ha a tüzérek nagyot hibáznak. Egy pillanatra elültek a robbanások, és a porfelhőből kitörve megpillantották a zónavégi sárga-fekete jelzéseket. - Betyárbanda, itt Patkó Bandi! Előttünk az ösvény, alakzatot bonts, egyes oszlopba fejlődj! - Balázs utasítására a gyémánt formáció egy pillanat alatt sorrá változott. Ezt a koreográfiát csak azok az összeszokott brancsok tudják menet közben olajozottan végrehajtani, akik már százszor vagy talán ezerszer is elgyakorolták. A vezérpáncélos volt a gyémánt csúcsa, ő állt a sor elejére, mögé sorolt be a többi tank, előbb a balszárny, majd a jobb, végül a hátvéd. - Szép volt, hadnagy! Igazán dicséretet érdemelnek! A rádióban Szőke Hanna hangja kissé fémes ízű lett, de Balázsnak jólesett az elismerés. - Itt Patkó Bandi! Köszönöm, százados! A négy tank libasorban haladt, pontosan tartva a követési távolságot. Amikor elérték a mezsgyét, hurrázás hallatszott a rádióból. A tábornok megragadta a karfát és veszettül szorította! A tizenegy méter hosszú nehéztankok szélessége a lánctalpaknál öt ötven, de hozzá sem értek a jelzőszalagokhoz! Elismerően szólt előre. - Hadnagy, maga meg az emberei tényleg betyárok!
A tíz kilométeres szakasz után kikanyarodtak a mezsgyéről. A távolban felbukkant egy gyér erdőség. Mesterséges telepítés - gondolta a tábornok. A hatalmas Csepel vontatók itt már feltúrták a talajt, olyan gödrökön billegtek keresztül, amelyeket a többtonnás tüzérségi felszerelések martak a földbe. Megint felzúgott a rádió, egy laza hang jelentkezett. - Patkókám, hogy áll az irányítórendszeretek? Rózsa György vagyok! - Katona, talán Rózsa Sándor? - A tábornokon látszott, hogy élvezi az őrült akciót, még akkor is, ha az előbb keresztül kellett törniük egy zárótűzön. Elképzelte, ahogy mögöttük Rózsa Sándor öszszevonja szemöldökét, és rájön, hogy valóban hibás nevet mondott. - Rózsa Sándor, hallgatlak! - Elnézést, tábornok úr! Rendben van az irányítórendszer? A miénk kezd összezavarodni. Negyvennégy fok van idebent, és a hűtésünk leállt! - A szentségit, katona, legyezze a rendszert a kezével! Mindjárt a célnál leszünk! - Értettem, uram, Rózsa Sándor kiszáll! - Itt Pisze Matyi. Szőke százados kérdezi, hogy a tábornok úr ugye nem akarja a saját parancsnoki állásait tűz alá venni? A tábornok arcán ádáz mosoly jelent meg. Elképzelte, ahogy a Tas ágyúja pont telibe kapja az irodáját, és a papírokkal rogyásig megrakott asztala, az írnokok és a hadsereg összes tintahuszárja eltűnik egy hatalmas kráterben. - Itt Pahocsa tábornok! Semmi nem okozna nagyobb örömet, mint hogy szétlőjem az egész miskulanciát! A székéből kitessékelt irányzó egy kulacsot nyújtott a tábornok felé. Az öreg meghúzta, és rögtön köhögni kezdett. - A Kövér Berta4 hasas istenit neki! Mi ez? Megtörölte a száját, de még a nyakába is csordult a maró folyadékból. A pia szaga egészen elképesztő volt, és heves harmonikázásokra késztette a tábornok legénységi kantinon edzett gyomrát. - Házi pálinka rummal - felelte a tettes, majd körbeadta a kulacsot a többieknek. - Üdv a betyárok között, tábornok úr! - Mi az hogy a tarackos század megsemmisült?! Próbálja őket tovább hívni! A többi egység előre! Áttörjük a védelmüket! - Szervét ezredes hangja még a hangszigetelt falon is átütött. A hadgyakorlatot felügyelő számítógép azonban kérlelhetetlen volt, minden kapcsolatot megszüntetett a megsemmisített századdal. Az ezredes szárnysegéde ekkor az ősi módszert porolta le, és három homokfutót küldött ki a T-zóna szélre. Mindhárom Karcsa felfegyverzett volt, a vezető fölött ott magasodott a dönthető és forgatható huszonöt milliméteres iker-protongéppuska. A szárnysegéd hamarosan jelentést kapott, hogy a számítógép a megsemmisült kategóriába sorolta a futárokat is. Mivel nem tudta, hogyan mondja el ezt az ezredesnek, inkább mélyen hallgatott róla. Szervét ezredes, aki Pahocsa dandártábornok első helyettesének számított, húsz perccel később arra lett figyelmes, hogy az előrenyomuló gyalogsága mögött felbukkan három sárgásbarna Tas 66M nehéztank. Ennél rosszabb nem is történhetett volna, jobb is csak akkor, ha a felesége bukkan fel a gyalogság előtt! - Kolos, megvannak az eltűnt harckocsik! - szólt rá mérgesen a felderítői parancsnokára. A százados döbbenten nézte a monitort. A harckocsik egyenesen a parancsnoki harcálláspontnak berendezett tanya felé tartottak. - Páncélvadászokat! Azonnal! Hat Bakony MH62DU-PAK indult el, erős tüzérségi fedezet alatt. A számítógép szerint a tankok hatméteres körzetében történtek a becsapódások. Az ezredes a tenyerét dörzsölgette. - Most aztán végetek van! Az irányítóteremben vidáman nézték, ahogy a betolakodók menekülőre fogják a Bakonyok láttán. Krausz hadnagy lelkesen gratulált az ezredesnek. Szervét undorral elfordult, annyira sem tartotta Krauszt, mint a feleségét. Nem Krauszét, hanem a sajátját! Tele volt már a hócipője a politikusgyerekek pátyolgatásával, de a hadnagy drágalátos édesapja a Honvédelmi Bizottság tagjaként elvárta, hogy „huszárt csináljanak a műanyag katonából", mint azt 4 Népszerű tüzérkáromkodás. A Kövér vagy más néven Vastag Berta a Krupp-gyár egyik legnagyobb kaliberű ágyújának gúnyneve az első világháború idején.
régen mondták. - Krausz hadnagy! Maga vegyen maga mellé egy páncéltörő rakétákkal felszerelt szakaszt, és foglaljon el védelmi pozíciót a bunkertől kétszáz méterre! - Felesleges utasítás volt, de talán jó lecke lesz a fickó számára. Amikor a hadnagy szomorúan elballagott, az ezredes a felderítők parancsnokához lépett. A százados és három embere bőszen turkáltak a térképek között, és próbálták kideríteni, hogyan került a hátukba három nehéztank. Szervét a térképek fölé hajolt. - Van valami? - Szarban vagyunk, Patkó! Hat pandúr van a seggemben! - Bogár János megint aggodalmaskodott, de most teljes joggal. A szimulált tüzérségi támadást ugyan megúszták, de a fedélzeti számítógép szerint a Bakonyok most készültek ripityára lőni őket, ráadásul Bogár tűzvezérlése beadta a kulcsot. Amikor a páncélvadászok kibukkantak a gyér erdőből, Balázs azonnal futást vezényelt. - Szégyen a futás, de bolond, aki marad! Őrült tempóban kezdtek visszafelé száguldani. Hogy megnehezítsék a célzást, a tankok farába szerelt ködgenerátorok hatalmas pamacsokban okádták ki magukból a radarzavaró fémszilánkokkal feldúsított forró, nehéz füstöt. Groteszk látvány lehetett távolabbról: a fekete füstöt szellentő monstrumok olyanok voltak, mint a hasmenéses elefántok, de akit még nem kergettek meg csökkentett urániumú ágyúkkal felszerelt Bakonyok, az inkább ne mosolyodjon el! - Közelednek, Patkó, gyorsan közelednek! Szerintetek megállnak, ha rájuk kiabálunk? A páncélvadászok lőtávolsága lényegesen kisebb, mint a tankoké, de ahhoz, hogy a lövedékeik áthatoljanak a tizenkét centis aketon-páncélzaton, nem csak közeli lőtávolság kell, hanem a benne ülők bátorsága is. A Bakony torony nélküli, RÁBA „MAROS" alvázra szerelt féllánctalpas jármű; a teljes körben forgatható ötvenmilliméteres Tomor DU5 ágyú a páncélozott vezetőfülke fölött, a negyvenes svédlemez fedezék mögött helyezkedik el, tehát egy Tas kategóriás nehéztank papíron úgy tapossa el, mint baka a békát. De ez csak papírforma, mert a Bakony mozgékonysága nagy előny! Most széthúzták a sort, kezdtek félkör formációt felvenni, és közben behozták a táv felét. - Bekerítenek! - Ne szarj be, Bogár, tartsatok ki, mindjárt... - De Bogár János már nem tudta meg, hogy mi fog mindjárt történni. A középső Bakony ágyúja eldördült, és a felügyelő számítógép szerint a lövedék a Tas farpáncélzatán keresztül pontosan a második hidrofúziós motorba csapódott. A detonáció szétvetette a tankot, a lövegtorony leszakadt a törzsről és harminc méterrel arrébb ért földet. Túlélő nincs, az MH 5525-D33 lajstromszámú harckocsi végérvényesen megsemmisült! A pandúrok elrobogtak a bénává merevedett betyár mellett, és folytatták az üldözést. Balázs káromkodni kezdett. - Pisze Matyi, elveszítettük a hátvédet! A fedélzeti mérnök az egyik majrévasba kapaszkodott, mert a rázkódás ide-oda dobálta. A rádiósra nézett, és komoran kijelentette: - Kezdünk elcsúszni a banánhéjon! A tábornok keze úgy járt a konzol fölött, hogy a mikrokapcsolók majd kiszakadtak a helyükről. - Hadnagy! Teljes toronyfordulat, és tűz a páncélvadászokra! Irányzék négy-egy-három! - Még nem! Kétszáz méterre vagyunk a találkozási ponttól! - Balázs csak néhány másodperccel később tette hozzá: - Uram! Szervét harcálláspontján a hátsó Tas kilövésekor éljenzésben törtek ki. Az ezredes közben elindított egy századnyi Toldi IV-es könnyű harckocsit, hogy kapják oldalba a menekülő tankokat. - Nyírják ki őket, a visszamaradt fémhulladékot pedig vigyék a roncstelepre! - Értettem, azonnal indulunk! - A századparancsnok hangja azonban szkeptikus volt a rádióban, a Toldi vékonyabb páncélzata, ötvennyolc tonnás súlya és negyvenmilliméteres ágyúja csak a számbeli fölény birtokában tűnt a három Sikára veszélyesnek. Induláskor a vezérpáncélosban Farkas százados odaszólt az irányzójának: 5
Depleted Uránium, azaz szegényített uránium
- Valaki megint nagyot hibázott, és nekünk kell helyrehozni. Aztán a végén majd bennünket fognak hibáztatni, meglátod! Ezt ugyan nem hallották a tanyából átalakított központban, de még ha hallották is volna, akkor sem lett volna idejük ezzel foglalkozni, mert két üldöző Bakony hirtelen megállt, és minden összeköttetés megszakadt velük. A gyakorlatvezénylő számítógép szerint négytonnányi izzó fémolvadék maradt belőlük. Túlélő nincs. Az egyik páncélvadász kiszakadt ágyúcsöve háromszáz méterrel arrébb összetört egy gémeskutat. - Azt a stratégiából alulművelt, lánctalpas úristenit! Szervét taktikai tisztje a hadgyakorlat logjából csak később rekonstruálta az eseményeket. A négy Tas M66-ból álló szakasz átcsúszott a két tüzérségi zóna között, és belefutott a Grósz Antal vezette tarackos századba. Hét és fél perc alatt végeztek velük, majd megindultak a tanyaközpont felé. Félúton találkoztak a három Karcsa homokfutóval, akiknek arra sem volt idejük, hogy riadójelzést adjanak le, mert a homok alá géppuskázták őket. Végül a negyedik tankot hátrahagyva továbbtörtek előre, majd amikor Szervét ezredes a nyakukba szakasztotta páncélvadászait, megfutottak, és visszafelé haladva elvezették az üldöző Bakonyokat a bozótosban álcázott és kikapcsolt Rózsa Sándor mellett, aki közvetlen irányzékkal farba lőtte a két szélső páncélvadászt. A találatok után a két menekülő hirtelen tornyot fordított, és jó magyari módon futás közben hátrafelé kezdett lőni. A páncélvadászok két tűz közé kerültek, és az egyik Tas a hadgyakorlat közös frekvenciájára kapcsolva a következőt forgalmazta: Ha lovamra ülök éjjel: Versenyt futok én a széllel, Ha lovamra ülök nappal: Babámhoz visz lassan, halkan. Míg egy csókot ott benn kapok, Kívül eszi az abrakot. Jöhet pandúr vagy akárki, Patkó nem szokott hátrálni! A rádióadást hallgatva Szervét ezredesnek az volt a gyanúja, hogy megőrült... - Elkaptuk őket! - A Tas belső hőmérséklete már jóval az elviselhetetlen fölött járt. Pahocsa László dandártábornokról patakzott a verejték, de az öreg kemény volt és szívós, mint egy ezeréves tölgyfa. Hajszálpontosan lőtt, a túl közel merészkedő páncélvadászokból virtuálisan izzó konfettit csinált. - Fordulunk! - A hadnagy kommandírozására a három nehéz harckocsi ék alakba rendeződött, és elindultak a tanyaközpont felé. Eldübörögtek a kilőtt Bogár János és a veszteglő Bakonyok mellett. - Patkó, egy századnyi Toldi iparkodik felénk Macskáspuszta irányából! - Rózsa Sándor rádiósa majdnem elrontotta az örömünnepet. Fokozták a sebességet. A tábornok végül már attól tartott, hogy a billegő monstrum az oldalán fog kikötni, és azt a szégyent nem élné túl. Pisze Matyiból Szőke Hanna örömujjongása hallatszott, Pahocsa tábornok egy kicsit furcsállta az intonációt, de nem volt ideje a segédtisztjével foglalkozni. Össztüzet adtak le a másfél kilométerrel arrébb zötykölődő Toldikra, de Pahocsa legnagyobb megdöbbenésére, egyetlenegyet sem találtak el. A vezetőülésben rázkódó hadnagy és a hátraparancsolt irányzó egymást túlordítva magyarázták a tábornoknak, hogy megint a szaros tűzvezérlővel van a baj, és csak a közvetlen irányzókban lehet megbízni! Szerencséjükre a Toldiknak elég volt a sorozat szele ahhoz, hogy szétspricceljenek és eszük ágában se legyen megtámadni őket. Farkas századparancsnokot ezért a hadgyakorlat után levették a kocsiról, és lefokozták. Nem bánta, kilépett a seregből és gazdálkodni kezdett egy macskáspusztai tanyán. Hatkilós, génkezelt répáival bekerült az európai élvonalba, és két év alatt alaposan megszedte magát. Szervét ezredes tajtékzott. Négy találat érte a tanyát, ő pedig a teljes vezérkarral együtt elpusztult. Dühösen lépett ki az udvarra, és felnézett a kék égre. Ha lett volna műholdas felderítése ez a fiaskó nem történt volna meg! A Homoki Vipera fedőnevű hadgyakorlat véget ért, a felügyelő számítógép levette a megsemmisült járművekről a motorblokkot, és mindenki elindult hazafelé. Szervét az udvaron ült egy hordón és egyik cigarettáról a másikra gyújtott. Nem tudta, hogy kit hibáztasson, magát vagy a dandártábornokot, aki üdvözült vigyorral az arcán, egy szál alsógatyában mászott elő a saját bázisát szétlövő tankból. A szárnysegédje egy másik harckocsiból került elő, félrészeg állapotban... Szőke Hanna gyanúsan csillogó zöld szemmel érzelmes dalokat énekelt, majd megígérte a Pisze Matyi legénységének, hogy előlépteti őket, sőt, a már felöltözött felettese nyakába borulva belesúgta az elképedt Pahocsa fülébe, hogy már fél éve szereti, és nem baj, ha a dandártábornok őt nem, de
esküszik, ezt nem mondja el senkinek. Benne meg lehet bízni! A tábornok szelíden lefejtette a nyakából a síró századosnőt, elvette a kulacsát, beleszagolt, majd Hanna jegyzetfüzetébe feljegyezte, hogy a Pisze Matyi legénységét hat hét kimenőmegvonásban részesíti. Ez a lap később valahogy kiszakadt a jegyzettömbből, és elkeveredett... A házi pálinkás rumot végül Szervét ezredes itta meg. Szüksége volt rá, mert amikor tábornokkal együtt a száz méterrel arrébb található sátorkantinhoz ment, a következő tábla fogadta az ajtón: A BÜFÉ ATOMTÁMADÁS MIATT BIZONYTALAN IDEIG NEM ÜZEMEL!
Közjátékok Krausz Dezső, a Honvédelmi Bizottság tagja, a Magyar Országgyűlés képviselője egyre jobban érezte magát, ahogy orgazmusa közeledett. Egy széles, vastag matracú ágyon térdelt, és szorosan markolta az előtte négykézláb álló lány fenekét. A képviselő szőrös hátán verejték csillogott. - Isteni feneked van, mondták már neked? Nagyon jó... segged... van! - duruzsolta a férfi elfúló hangon. Mondták. Kitty egyre jobban unatkozott. Miközben a férfi a céljához közeledett, a lány azon gondolkodott, hogy mit készítsen vacsorára. Csirkemellcsíkokat egyek, görögsalátával, vagy csak salátát kefirrel és egy kis kukoricát? Kitty kurva volt, igazi luxusgrávó, mégpedig Budapest egyik legexkluzívabb helyén, a Vadrózsa utcában. Többe került nála egy óra, mint amennyit egy átlagember fél hónap alatt megkeres. Jól jövedelmező szakma és jól jövedelmező szalon volt az övé, bár nem minden kellemetlenséget nélkülöző. - Gyere! Élvezz te szuka! - hörögte Krausz Kitty fülébe, és tenyerével paskolni kezdte a lány feszes fenekét. - Élvezz! Mintha ez nekem jó lenne, te barom! - válaszolt a lány gondolatban, de kötelességtudóan nyöszörögni és sóhajtozni kezdett: - Gyere te csődör, gyere belém! - Vagy anyádba, tette hozzá magában. - Igen, igen, igen! Krausz felnyögött amint eljutott a csúcsra, majd ráborult a lány finom ívű hátára. Úgy érezte, meg sem tud mozdulni. - Csirkemellcsíkok... - döntötte el Kitty magában. - Úgy kikészítettél, hogy majdnem bepisiltem - bókolt aztán hangosan a még mindig lihegő férfinak. Krausz erre nagyot nevetett, és elnyúlt az ágyon, Kitty hozzábújt, és a szőrös mellkasát simogatta. Krausz az akció után szeretett kényelmesen heverészni, és elvárta, hogy a lány úgy viselkedjen vele, mintha a barátnője lenne. - Rágyújtok - mondta a képviselő. Kitty felült, és az éjjeliszekrényről elvette Krausz cigarettatárcáját. Tüzet adott neki, majd a fodros szélű kristály hamutálat is odatartotta. - Elélveztél? - kérdezte a férfi, mire Kitty a legkedvesebb hangján válaszolt: - Nagyon jó voltál, majdnem bepisiltem. A képviselő erre önelégülten felnevetett. - Hát, akkor eredj pisilni, aztán folytatjuk! Kitty lemászott az ágyról, és kiment a fürdőszobába. Az aranyozott csempékkel kirakott fürdő illett a szalon híréhez. Hatalmas kád állt a helyiség közepén, amelybe nemhogy egy, de akár négy ember is kényelmesen elfért. Kitty elfintorodott, mert a kádról eszébe jutott az a báró, aki üzletfeleinek szervezett itt egy kényelmes estét. A négy ittas, felajzott, dagadt milliomos úgy megdolgoztatta, a hogy a hasán is kiázott a bőr. Lehúzta a vécét, és megnyitotta a kád ezüstözött csapjait, mintha egy gyors fürdőt akarna venni. Végül is, miért ne? - jutott eszébe, és hamarosan nyakig merült a forró vízbe. A meleg lassan átjárta az egész testét, és ellazította az izmait. Kopogás hallatszott. - Minden rendben van odabent? - Persze drágám, azonnal megyek, de muszáj megfürdenem! - szólt vissza a lány. - Nincs kedved bejönni?
- Nekem is kell egy kis pihenő! Inkább iszom egyet és megvárlak a hálószobában! Siess! A te csődöröd hamarosan újra vágtatni akar! Kitty megörült a pár percnyi nyugalomnak. Még hogy csődör! - majdnem felnevetett. Férfiak! Kellenek a fenének! Soha nem izgatták a férfiak. Csinálta, mert semmi máshoz nem értett, de élvezni soha nem élvezett egyikkel sem. Klaudia. Tulajdonostársa és szerelme. Jesszus, úgy bánik az a lány nyelvével, mint egy istennő. - Ahogy Klaudiára gondolt, egyből begerjedt. - Hol van hozzá képest bármelyikférfi is? - Becsukta a szemét, és a forró víz simogatásától feltüzelve izgatni kezdte magát, ujjai egyre szűkebb, koncentrikus köröket írtak ágaskodó mellbimbói köré. Kéjesen felsóhajtott és kiemelkedett a vízből. Tenyerébe fogta és masszírozni kezdte mellét. Klaudia! - Egyik hosszú, izmos lábát átvetette a kád peremén, és ujjával megérintette az ágyékát. Ekkor zajt hallott, odakint megcsörrent egy telefon. Francba! - jutott eszébe. - Még itt van ez a barom! Nem lehet, még nem... de ha végre eltűnik... A kielégületlenségtől csalódott lett. Tudta, hogy ha most enged a vágyának, utána képtelen lenne tovább folytatni a képviselővel. Krausz törzsvendégnek számított nála, és bár a férfi olyan volt, mint egy szőrös sertés, a tőle kapott pénzre nem lehetett panasza. Felült, és remegő kézzel szappanozni kezdte magát. Amikor végzett, kilépett a kádból, és megszárítkozott. Magára tekerte a törölközőt, és halkan kinyitotta az ajtót. Remélte, hogy Krausz meggondolta magát, vagy elhívták, és már felöltözve várja. A férfi azonban még mindig meztelenül, Kittynek háttal a hálószoba közepén állt, egy apró mobillal a kezében. Kitty csak a beszélgetés foszlányait hallotta, de nem mert megmozdulni, nem akarta, hogy Krausz észrevegye, hogy hallgatózik. A férfi idegesnek tűnt. - Azt a tökkelütött tábornokot egyszerűen le kell lőni! Szakmai ártalom, nem? Kitty szeme tágra nyílt a döbbenettől, de a férfi folytatta: - Szóba sem jöhet a harckocsik teljes felülvizsgálata! Intézzék el a szokott módon, írják meg a jelentéseket, és kész! Ha a tábornok tovább szőrözik, érje valami váratlan baleset, megértette?! Meg sem várva a választ, bontotta a vonalat. Kitty gyorsan visszahúzódott, és halkan becsukta az ajtót. Félni kezdett. Amikor tizennégy éves korában az apja részegen rámászott és megerőszakolta, rájött, az élet a legjobb tanító. Megtanulta, mit remélhet a családtól és a férfiaktól. Elmenekült otthonról, és mire tizenhét lett, már mindent tudott az életről. Nem sokat akart, csak túlélni. Újra lehúzta a vécét, várt pár percet, majd kilépett a fürdőszobából. - Itt vagy édes? - kérdezte hangosan. Krausz már felöltözött. - El kell mennem - jelentette ki, és megigazította nyakkendőjét. Jó hangulata tovatűnt. - Kár. Nincs kedved még egy kis játszadozáshoz? - kérdezte a lány színészkedve, és a férfihoz lépett. Sokat sejtetően kidugta a nyelvét, és megnyalta az ajkát. Istenem, add, hogy elmenjen! - fohászkodott ugyanakkor magában. A képviselő eltolta magától. - Eressz! Mennem kell! A lány durcás arcot vágott. - Mikor jössz legközelebb? - Nem tudom. Majd hívlak - felelte a férfi ridegen, és kilépett a szobából. Kitty nem kísérte ki, hagyta, hogy a képviselő bevágja maga mögött a lakásajtót. Várt fél percet, az ajtóhoz szaladt, rákapcsolta a mágneses biztonsági zárakat, majd élesítette a nyitásérzékelőt és a külső kamerát is. Csak ekkor nyugodott meg, de valahol a gyomra legmélyén érezte, hogy valami nincs rendben. Valami nagyon nincs rendben! A Vadrózsa utcai mélygarázs 14. szintjén Krausz Dezső is ezzel az érzéssel küszködött. Mintha valamit elfelejtett volna. Aranymetál luxus Audijával rágördült a felvonó platformjára, és kihajolva az ablakon becsúsztatta kártyáját a vezérlőpanel leolvasójába. Milyen szerencse hogy a képviselők és a kormánytagok bárhol ingyen parkolhatnak futott át agyán a gondolat. Ekkor rájött, mi az, ami zavarja: - A pénz! Nem adtam oda neki a pénzt! - ugrott be neki a megoldás. - Nem adtam oda, és el sem kérte! Ez nagyon furcsa volt. Mindig utólag fizetett Kittynek, a teljesítménytől függően. Elgondolkodott, amíg a felvonó lassan felkúszott a mélygarázs nulladik emeletére. Lehet hogy a lány hallgatózott? - merült fel a férfiban a gyanú. - Kár érte! - szorította össze a száját Krausz Dezső. - Keresnem kell egy új lányt! - jelentette ki
szomorúan, majd automatára kapcsolta az Audi fedélzeti számítógépét. A luxusautó kinavigált a felvonóból, és maga elé engedett egy kifelé tartó piros teherkocsit. Krausz tárcsázott, és amikor a hívott fél felvette, halkan beleszólt a telefonba: - Azt akarom jelenteni, miniszter úr... Rátkay Balázs úgy érezte, mintha a hetvenhét magyar népmese egyik szereplője lenne. Díszegyenruhában meredezett Reguly tábornok irodájában, és várta, hogy a mesebeli Kisgömböc egy falásra lenyelje. - Maga, hadnagy, egy renitens, megrögzött civil! Képtelen arra, hogy parancsot teljesítsen, teljesen alkalmatlan a tiszti pályára! -A tábornok nem volt több egy hatvannál, és a köztük lévő majdnem húszcentis magasságkülönbséget ugrálással hidalta át. Ott pattogott a hadnagy előtt, és lila fejjel ordított. Balázs némi nyálpermetet törölt le az arcáról, és nem értette a dolgot. - Tábornok úr, a legnagyobb tisztelettel kérdezem, az ön parancsnoksága alatt álló Zöld haderő megnyerte a hadgyakorlatot? Reguly nem méltányolta a közbekérdezést. - Ne cimmogjon közbe, ha én beszélek! Maga és a szakasza a parancsomat megszegve előrenyomultak, és veszélybe sodorták a hadműveletet! A seggük alatt nem hintaló van, hanem egy százmillióba kerülő tank, de volt pofájuk behajtani az élestűzbe! Balázs éppen megmagyarázta volna, hogy a katonaság nem arról szól, hogy valaki egész nap vakarja a tökét egy irodában, és stratégia címszóval kis bábukat tologat egy nagy asztalon, amikor a tábornok titkárnője félbeszakította a letolást. Az asztali mikrofonból előbb sípolás, majd a nő dallamos hangja hallatszott: - Tábornok úr, Pahocsa László dandártábornok van itt! Reguly rácsapott az asztalra. - Na tessék, a dandártábornok legalább tanúja lesz a csillaghullásnak, mert magát lefokozom, Rátkay, és kihajítom a seregből! - Megnyomott egy gombot az asztalán, és kiszólt a titkárnőnek: - Küldje be! Fújtatva nézett a hadnagyra, akin legnagyobb bosszúságára egy cseppnyi félelmet sem látott. Balázs szabályos vigyázzban állt, és mereven a tábornok arcába bámult. Azt, hogy eközben mit gondolt magában, a legtoleránsabb digitális nyomda sem égetné papírra. Az ajtó kinyílt, és Pahocsa László bemasírozott. - Gábor! - Kezet szorított az apró termetű Regulyval, aztán biccentett Balázs felé. - Hadnagy, örülök, hogy látom! - Jó hogy jössz, éppen most közöltem Rátkay úrral, hogy megfosztom a rangjától, és páros lábbal kirúgom a seregből. Nem tűrhetem, hogy a hozzá hasonlók tönkretegyék a hadsereg hírnevét! Pahocsa kérdőn nézett előbb a tábornokra, majd a hadnagyra, végül megint az apró, dühös emberre. - Tulajdonképpen, mit követett el a hadnagy? Reguly csodálkozva jelentette ki: - A személyes parancsom, és a feljebbvalói utasítása nélkül kezdeményezte azt az őrült akciót a gyakorlaton! Az a minimum, hogy kiteszem a szűrét, de még azon is gondolkodom, hogy katonai bíróság elé állítom, amiért veszélybe sodorta a szakasza legénységét! - És a stratégiáját meg a százmilliós tankokat - tette hozzá Balázs némileg vidámabban, mert most, hogy a dandártábornok megjelent, és mint leendő civil, már nem érezte kötelezőnek a rá parancsolt hallgatást. - Hadnagy, hallgasson, ne súlyosbítsa a helyzetét! - mordult fel szigorúan a dandártábornok, majd lassan a hatalmas, boltíves ablakhoz sétált, és háttal a szobának hirtelen kijelentette: - Teljesen igazat adok neked, Gábor. Az ilyen felelőtlen magatartás komolyan veszélyeztetheti a hadgyakorlatok sikerét! - Balázs összehúzta magát, de Pahocsa folytatta. - Mindazonáltal túl soknak érzem a büntetést, mivel magam is részese voltam a harcálláspont megsemmisítésének. Reguly elhúzta a száját, pontosan ismerete a részleteket. - Ahhoz nekem semmi közöm, bár ha megengeded, kissé furcsállom a viselkedésedet. Miután ezek intett a megszeppent hadnagy felé -, elrabolnak, ahelyett, hogy megállítanád az őrületet, a saját központodra támadsz? - Nem is kell értened! Ez az én dolgom. - Te tudod, hogy mit csinálsz a karriereddel, László! De a hadnaggyal és az embereivel példát fogok statuálni! Egyszer és mindenkorra kiirtom őket a hadseregből! Pahocsa megfordult, és megrázta a fejét. - Kétlem, hogy erre lenne jogköröd. - Az egyenruhája zsebéből előhúzott egy nagyon hivatalosnak
látszó levelet, és Reguly asztalára dobta. Amaz felvette, és zavartan olvasni kezdte. A hadnagy megpróbálta az ide-oda mozgó szájról leolvasni a levél tartalmát, mert tudta, hogy a harcitörpe a jövőjét tartja a kezében. Reguly felnézett és elvörösödött. - Ezt nem teheted! Pahocsa nyugodtan a hadnagy mellé sétált. Fényesre suvickolt fekete cipője belesüppedt a vastag szőnyegbe. - Már megtettem, az egész szakaszt átkértem a saját parancsnokságom alá, és mivel már nem vagy a felettesük, így azt hiszem, lezárhatjuk a dolgot. Neked is jobb, ha megszabadulsz tőlük, nekem pedig pont ilyen fickókra van szükségem. Hadnagy, ne nézzen ilyen kutyaszemekkel rám, és ne villogtassa a fogát, mert seggbe rúgom! Balázs vigyorát azonban ez sem hervaszthatta le. A tábornok csak kihúzta a szarból... Reguly egy fokkal nyugodtabban válaszolt. - Ez nem ilyen egyszerű, amikor elkövették a szabálysértést, még az én embereim voltak, ezért az én hatásköröm megítélni, hogy eljárást indítsak-e ellenük! - Nézd meg a parancsot! A hadgyakorlat kezdetére van visszadatálva. Ha ennek ellenére mégis az ügyészséghez fordulsz, a bíróság előtt azt fogom vallani, hogy az én személyes utasításomra szegték meg a Homoki Vipera szabályzatát! - Bár nem bízott abban, hogy a józan hang messzebbre ér el a tömör tábornoki koponya mögötti tekervényekben, Pahocsa békítőleg folytatta. - Gábor, felejtsd el, amit valamikor megtanultál, mert ami a sivatagban történik, arra nem készíthet fel semmilyen katonai akadémia. A szövetséges erők műholdas felderítése a rejtett iszlám zavaróállomások miatt fabatkát sem ér, a legmodernebb technológiák pedig egyszerűen nem működnek a sivatagi terepen. Minden magyar leleményességre szükség lesz ahhoz, hogy sikerrel teljesítsük a küldetést! - Ezt akkor sem fogom eltűrni! Nem engedem meg, hogy a felelőtlenség... A dandártábornok ijesztően halkan szólt közbe. Belátta, hogy Reguly is csak a nyers erőből ért, és ezzel nem maradt adósa. - Amit te felelőtlenségnek hívsz, én kezdeményezőkészségnek; amit te elítélsz, mint a szabályok felrúgását, én megbecsülöm, mint harci morált; amit te szemtelenségnek veszel, én vagányságnak tartok. Katonának nem születik senki, katonává nevelődnek még a legjobbak is! A többiek megmaradnak játékfiguráknak, akiket a stratégák ide-oda tologatnak. Egy órája kaptam meg a kinevezésemet, én vagyok a Zágonyi Károly6 intervenciós nehézdandár parancsnoka, és ha össze kell akaszkodnom az iszlám hadsereggel, olyan embereket akarok magam mögött tudni, akik képesek arra, hogy négy tankkal megnyerjenek egy háborút. Még akkor is, ha ez a te fejedbe nem fér bele! Végeztem! Jöjjön hadnagy, egy egész század vár magára! Rátkay Balázs úgy érezte, mintha a hetvenhét magyar népmese egyik szereplője lenne.... - Kedves látogatók, az ezredik vendégnél tartunk. A palota negyedóránként száz főt tud befogadni. Kérem, hogy a hatszáz és a hétszáz közötti sorszámúak fáradjanak a bejárathoz! Pahocsa László fülében még ott csengett a hangszóróból recsegő hang. A dandártábornok elképzelte, amint a Sándor-palota főbejáratánál csoportosuló turisták megrohanják a Köztársasági Őrezred katonáit, és beletapossák őket a földbe. Azután papucs nélkül végigrontanak a palota folyosóin, betörnek a tükörterembe, és felborogatják a fehér damasztabroszos asztalokat. Előkerülnek a festékszórók, a törtfehér falakról komoran bámuló Széchenyi, Andrássy, Deák és Eötvös portréknak fülig érő vigyort mázolnak a képére, kivéve talán Széchenyit, neki a pofaszakállát festenék rikító vörösre. - Azt az úristenit neki! A dandártábornok már két és fél órája várta, hogy a Magyar Köztársaság elnöke hajlandó legyen fogadni. Pahocsa hetek óta követeli, hogy a köztársasági elnök négyszemközt fogadja, és az arab sivatagba induló magyar kontingens parancsnokaként joggal elvárta volna, hogy ne kelljen megmásznia a bürokratikus lépcsőfokokat. Zolnay Antalnak azonban nem volt sietős, nem úgy a tábornoknak, akinek a napirendje a kitelepüléshez közeledve már harmincnégy órából állt. Jelen pillanatban a szolnoki mélységi 6
1861. október 25-én az amerikai polgárháború történetének kicsi, de jelentős epizódja zajlott le, a Missouri államban fekvő Springfield városát foglalták vissza az északiak. A közel 2200, több mint tízszeres túlerőben lévő déli katonát egy alig 300 főt számláló, Zágonyi Károly volt negyvennyolcas magyar honvédtiszt vezette csapat verte meg. Zágonyi halállovaglása azóta a katonai bátorság és rátermettség mintája.
felderítőket kellett volna ráncba szednie: az a trehány banda talán azt képzeli, hogy a Zágonyi Károly dandár nélkülük fog elindulni? - Azt az önjáró lövegbe oltott lánctalpas édesanyjukat! A köztársasági elnök dolgozószobája előtt várakozott, és a díszes fogadóhelyiséget már szűkebbnek érezte, mint Bolond Pista a nadrágját nászéjszaka előtt. Gondolataiban három katonai puccsot is levezényelt, a megdöntött Magyar Köztársaság elnökét pedig egy Zrínyi rohamlöveg után köttetve vonszolta végig Budapest utcáin. Amikor a fekete frakkos, unott képű titkár végre kitárta előtte a hatalmas, faragott ajtószárnyakat, Pahocsa dandártábornok a kezébe nyomra a tányérsapkát, és becsörtetett a dolgozószobába. A köztársasági elnök szürke, háromrészes öltönyben állt az íróasztala mögött. A boltozatos ablakokból betörő fény hátulról világította meg, kiemelve kopaszságát, és fejének aszott manóra emlékeztető formáját. Mazsolaszerű arcán joviális mosoly, mintha nem ő várakoztatta volna a harcias katonát ezidáig. Zolnay Antal ki nem állhatta a hanyagul tisztelgő dandártábornokot, a kinevezését is csak azért írta alá, mert a magyar vezérkar és a szövetséges erők parancsnoksága ragaszkodott hozzá. Legszívesebben a fenébe küldte volna, mert az asztalán éktelenkedő jelentés és a telefonon bejelentkező tábornok zörgős modora teljesen kihozta a sodrából. - Tábornok, elnézését kérem, amiért megvárattam. - Zolnay Antal helyet mutatott a katonának, majd maga is leült. Pahocsa minden udvariasságot mellőzve azonnal belekezdett. - Uram, remélem volt ideje átfutni a jelentésemet, amit a felkészüléssel kapcsolatban írtam! - Természetesen elolvastam a kivonatot, de sem én, sem a tanácsadóim nem értenek önnel egyet. A köztársasági elnök megnyomott egy gombot az egyik asztali terminálon, és bocsánatkérően nézett a tábornokra. - Ugye nincs kifogása az ellen, hogy az egyik tanácsadóm részt vegyen a beszélgetésen? - kérdezte. Elhatározta, hogy nem kínálja meg ásványvízzel, a japán császártól kapott kristálypoharakat nem adja egy ilyen faragatlan alak kezébe. A dandártábornok ölébe vette az aktatáskáját, és bólintott. Azt sem bánta volna, ha a magyarok istene száll le közéjük, azt akarta, hogy végre hallgassák meg. A hadgyakorlat után végigjárta az összes részt vevő harckocsi századot, és begyűjtötte a hibalistákat. Amit a táskájában tartott több volt, mint furcsa és megismételhetetlen jelenségek gyűjteménye. Az egyik oldalsó ajtó halkan kinyílt, és egy testes, körszakállas alak lépett be. A köztársasági elnök felállt, és szívélyes hangon üdvözölte. - Dandártábornok, hadd mutassam be Krausz Dezsőt, a GVR7 konzorcium igazgatótanácsának és a Honvédelmi Bizottságnak a tagját. A konzorcium szerződésben áll a Hadügyminisztériummal, és Krausz úr a személyes kérésemnek tett eleget, amikor idefáradt, hogy tisztázni tudjuk az ön jelentését. Kérem, Dezső, foglaljon helyet! Krausz kezet nyújtott a tábornoknak, azután nyögve beleengedte terjedelmes testét a fotelba. Pahocsa idegesen nézte a tanácsadót. - Mint tudja, a konzorcium fejlesztette azokat a tankokat, amelyeknek a feltételezett hibáit volt szíves közölni velünk. Krausz úr vizsgálatot rendelt el, de a többit majd ő elmondja. Krausz megköszörülte a torkát, és megvárta, amíg a tábornok feléje fordul. - Megkaptuk a hibalistát, és természetesen azonnal megkezdtük az ellenőrzéseket. Mérnökeink és az illetékes egységek szerelői azt a harminc Tas M66-ost vizsgáltak át, amelyeket ön megemlít a jelentésében. A tábornok feszülten megkérdezte: - Mit találtak? Rrausz szusszantott egyet, ami Pahocsát egy olyan vízilóra emlékeztette, amelyik éppen most dugta ki a fejét a mocsárból, majd széttárta a karját. - Semmit. A tesztek százszázalékos eredménnyel futottak le. A hőmérséklettel kapcsolatos meghibásodásoknak semmi nyomát nem találták, de természetesen szúrópróbaszerűen hat harckocsit darabokra szedtek, majd minden egyes áramkört és alkatrészt a legnagyobb odafigyelés mellett leellenőriztek. Az eredmény nulla. Ha kívánja, a tesztdokumentációt még a mai napon elküldjük önnek futárpostával. Pahocsa megrázta a fejét. 7
GVR: nemzetközi konzorcium, a valamikori magyar tulajdonú Ganz - Videoton - Rába cégcsoport
- Elnök úr, én magam is ültem olyan harckocsiban, ahol a légkondicionáló elromlott, és a legénységnek át kellett szerelnie a miskulanciát, hogy a tűzvezérlő rendszer működőképes legyen! Itt valami tévedés van! Zolnay Antal értetlenkedve nézett a tiszt csontos arcába. - Dandártábornok, Krausz úr most mondta el önnek, hogy a vizsgálatok nem erősítették meg az ön fantazmagóriáját! Így mondta, hogy fantazmagória, és ez volt az, ami Pahocsát teljesen kihozta a sodrából. Felpattant. Krausz halvány és gúnyos mosollyal figyelte a dühösen járkáló tábornokot. - Fantazmagória? A századparancsnokok és a szerelők jelentései alapján kötve hiszem, hogy ez csak az én fantáziám szüleménye lenne! Nálam vannak az aláírt jelentéseik arról, hogy a gyakorlat alatt harminc darab Tas vált teljesen vagy részlegesen működésképtelenné! A kocsiparancsnokok egyöntetűen ugyanazokat a hibajelenségeket sorolták fel! Mivel magyarázza ezt a képviselő úr? Krausz nyugodtan válaszolt. - Tévednek, vagy a nem rendeltetés szerinti használat és szerviz az, ami a járművek meghibásodásait okozzák. Éppen ön mondta, hogy a személyzet maga nyúl bele a Tas vezérlésébe, anélkül, hogy rendelkeznének az ehhez szükséges képesítéssel! Pahocsa megmerevedett. Ez a dagadt disznó az ő szavait forgatja ki, és a katonáira keni az egészet! Lenyelte a káromkodást, és kicsit visszafogottabban kijelentette: - A katonaság nem az Országgyűlés, uram, a szóvirágokkal és a retorikai fogásokkal nem ér el semmit! Komolyan azt gondolják, hogy a sivatagi hőségben ezek a hibajelenségek nem ismétlődnek meg? Gyakorlótereken edzett hangja megremegtette a Sándor-palota elnöki dolgozószobájának falait. - Ötven fok, árnyékban! A déli órákban a hegyek között akár hatvan, hatvanöt fok is lehet! Ha a harckocsijaink nem bírják a negyvenfokos magyar nyarat, mit fognak szólni a sivataghoz? Krauszra mutatott. - Üljön be maga egy tankba, amiben nem működik a hűtés, és a tűzvezérlő rendszer hibája miatt nem tud eltalálni semmit, csak ha a képébe dugja a lövegcsövet! Zolnay Antal rácsapott az asztalra. - Ne ordítson, dandártábornok! A maga viselkedése túlmegy minden határon! Maga ostoba és nyakas, de ezt nem tűröm tovább! - Maga pedig alkalmatlan arra, hogy a magyar hadsereg főparancsnokaként szerepeljen! Hát nem érti meg, hogy itt a katonák életéről van szó?! Krausz csillapítóan emelte fel a kezét. - Nyugalom, dandártábornok! Nem tudom, mit vár még el tőlünk? A soron kívüli ellenőrzés több mint háromszázmillió forintba került! A köztársasági elnök közbeszólt: - Amit a konzorcium nem számlázott ki a Hadügyminisztériumnak! Köszönje meg Krausz úrnak, aki volt szíves elengedni az ön fantazmagóriájának költségeit! Fejezze be ezt a viselkedést, különben azonnali hatállyal visszavonom a kinevezését! Pahocsa rádöbbent, hogy az Úristen is hamarabb hallgatná végig, és hamarabb tenne csodát, mint a magyar kormányzat és a bürokrácia. - Rendben. Még a héten elmegyek az ARRC-hez, es a szövetséges erők attaséja előtt fogom kijelenteni, hogy a magyar haderő jelenleg alkalmatlan a bevetésre. Követelni fogom, hogy egy nemzetközi szakértői vizsgálat tisztázza a helyzetet! Végeztem, uraim! Pahocsa László dandártábornok döngő léptei alatt felgyűrődött a pakisztáni uralkodótól kapott kézi csomózású szőnyeg. A tábornok már nem látta, hogy Krausz Dezső elmosolyodik. Szervét ezredes kínosan jól érezte magát. A dandártábornok első helyettese nem akart hangosan röhögni, ezért a feltörő nevetést csuklással és köhögéssel próbálta elleplezni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. A Zágonyi Károly intervenciós nehézdandár murgástomai kiképzőbázisán megint állt a bál. Sasvári alezredes, az alfa-1 gyalogos zászlóalj parancsnoka, üvöltve követelte felettesétől, hogy Rátkay Balázst, a negyedik harckocsiszázad parancsnokát csak két napra irányítsa át az ő egységéhez, ahol a százados majd megtudja, hogy hol lakik a magyarok istene!
-A beleit maga után fogja vonszolni! A bakancsa Hortobágy méretű vérhólyagot tör a lábára! És amikor már megfeküdt, na akkor fogom vele szétszedetni, az összes Karcsát meg Lehelt, érted? Jézus nem feszült annyit a keresztfán, amennyit ez a barom fog, csak add a kezem alá két napra! Az ezredes úgy vélte, ettől a hangerőtől menten megroppan a mennyezet. A medvetermetű Sasvári félórája ordított az irodájában, és csak nem akart lecsillapodni. - Jenő, azért azt el kell ismerned, hogy a százados végigkergetett benneteket egészen Rózsahegyig! Ráadásul minden támogatás nélkül! Sasvári alezredes még jobban elvörösödött. Szervét észrevett néhány neonsárga foltot Sasvári homlokán, és ettől megint nevetnie kellett. Az történt, hogy a terepgyakorlaton Rátkay kitalálta, ha már úgy is teljes készültségben van mindenki, miért ne szimulálhatnának egy Iszlám Gárda-támadást a Sasvári alezredes vezette, beásott zászlóalj ellen. Az alezredes belement, mert az új Karcsa T4-esei bőven el voltak látva páncéltörő rakétákkal, és azt gondolta, hogy a hegyen keresztül Rátkay nem mer kockáztatni, ő pedig a síkságon megfelelő védelmi vonalat tud kiépíteni a tankok ellen. - Elkenjük a csörömpösök száját! - jelentette be szerdán a zászlóaljtörzsnél, majd utasítást adott, hogy állítsanak csapdát a tankoknak. Több gyakorlóaknát és tankakadályt pakoltak le, mint amennyi kamillavirág nőtt a tornai síkságon. Elfoglalták a pozíciókat, alaposan beásták magukat háttal a hegynek, és várták a sík terep felől érkező koporsólovasokat. Az alezredes a szárnyakon helyezte el a rakétásait, a gyalogságát megerősítette, és biztos volt benne, hogy bármilyen támadást visszaver. A probléma ott kezdődött, hogy a negyedik harckocsiszázad egyáltalán nem akart megérkezni. A zászlóalj két teljes napot töltött beásva, az alezredes pedig két napon keresztül dühödten rádiózott, hogy hol a búbánatban van az ellenség?! Szervét ezredes, aki áldását adta a gyakorlatra, fülig érő szájjal hallgatta az ales rádióadásait, de nem avatkozott közbe, mert a százados nagyvonalakban beszámolt neki a tervéről. Szervét kezdett összemelegedni a Homoki Vipera őrült harckocsizójával, még azt is megbocsátotta neki, hogy szétlőtte a harcálláspontját. A második nap éjszakáján az ügyeletes tiszt felrázta Sasvári alezredest a rádió mellől, és jelentette, hogy reflektorfényeket látnak nagy sebességgel közeledni. - Lőtávolban vannak? - Az alezredes szeme még ki sem nyílt, de már markában érezte a győzelmet. - Igen. - Akkor tűz! A rakétavetők működésbe léptek, és nappali világosságba vonták a környéket. A fény egy pillanatra elvakította az alezredest, de amint az optika leszabályozta a fényerőt, Sasvári megdöbbenve látta, hogy a harckocsiszázad négy Barcs aknasemlegesítője úgy tör keresztül a gondosan felállított akadályokon, mintha ott sem lennének! Mögöttük felbődültek a hatalmas Turán-motorok, és Rátkay bevezette tankjait a megtisztított átjáróba. A jelzések szerint két tankja is a levegőbe repült, de a vezérpáncélos nyomában rendületlenül száguldott a század. - A huszárlelkű édesanyját! Ez megint sántikál valamiben! - Uram, mintha kevesen lennének... Pékimrei hadnagy nagyon csendesen mondta ki az alezredes gondolatait, aki egy pillanatig úgy nézett az ügyeletes tisztre, mintha meg akarná enni. Aztán Sasvári beleüvöltött a rádióba: - Reflektorokat hátra! A harmadik század húzzon ki a fedezékekből, és arccal a hegynek vegyen fel új pozíciót! Hadnagy, maga vigyen két rakétás szakaszt, és erősítse meg a hátsó védelmet! Nem hiszem el, hogy megtette! Lehetetlen... Ebben a pillanatban robogott elő a hátuk mögül a negyedik harckocsiszázad két szakasza, akik két nap alatt megmásztak a hegyet, annak ellenére, hogy az alezredes ezt lehetetlennek ítélte... Tíz perccel később az alezredes valamennyi Huba GYTJ81-es, akna- és gránátvetővel felszerelt gyalogságtámogató járműve úszott a festéktől, mert az a mocsok százados nem átallott festéklövedékeket használni! Az alezredes fülig ült a háromnapos-hányás szagú festékben, és őrjöngve követelte rádión, hogy a negyedik harckocsiszázad húzzon a picsába, különben éleslőszert fog bevetni! Szervét ezredes lenyelte a kirobbanni készülő röhögést, és igyekezett nem bámulni az alezredes homlokára. - Őszintén, most mit akarsz tőlem? Ti szerveztétek meg a gyakorlatot, én a beleegyezésemet adtam, mert az volt a véleményem, hogy minkét csapatnak javára válik. Most büntessem meg azért, mert
sikeresen kiostromolt az állásaidból? Sasvári megint rákezdte: - A kutya úristenit neki! Szó sem volt festéklövedékekről! - Örülj neki, hogy nem az Iszlám Gárda volt, ők éleslőszerrel tüzeltek volna! Elkövettél egy hibát, nem biztosítottad a hátadat! Hol voltak a felderítőid? Sakkoztak? Megérdemeltétek a festéket, ha egy hivatalos gyakorlaton ilyen szarvashibát követsz el, és itt van a dandártábornok, hát ő feszítene meg téged, ebben biztos lehetsz! Sasvári jó katona volt, pontosan tudta, hogy marhaságot csinált, igazából magára dühösebb volt, mint a századosra, de ilyet csak nem mondhat ki hangosan? Hallgatott, megereszkedett vállal nézte az ezredes napégette arcát, majd csendesen csak annyit mondott: -A százados legalább lemoshatná a járműveinket. Én fogom hordani neki a vizet... Megérdemlem. Az ezredes megnyugodott, más sem hiányzott neki, mint a belső torzsalkodás. Amikor az alezredes távozott, hátradőlt a székében és elővett egy cigarettát. Rágyújtott, hosszan nézte a plafon felé szálló füstöt, majd a dandártábornok jelentésére gondolt. A jelentések szerint a festékakció közben sem a síkságon, sem a hegyi túrán nem történt műszaki meghibásodás. Lehet, hogy a dandártábornok téved? - Édes, nincs kedved enni valamit? Klaudia és Kitty túl voltak egy fantasztikus szeretkezésen, izzadtan, és remegve feküdtek az ágyban. Kitty szeme előtt még mindig ott szikráztak a csillagok, ezért nem értette, Klaudia hogy gondolhat ilyenkor az evésre? Néha annyira érzéketlen tud lenni... - Rendeljünk valamit, ha nagyon akarsz - felelte sértődötten, és kibontakozott Klaudia öleléséből. A másik lány felkelt, és a hatalmas falitükör előtt igazgatni kezdte a haját. Szőke volt, telt alakú, combjai izgatóan barnák és simák. - Unom, hogy állandóan itt eszünk! Rendes helyen akarok vacsorázni! - mondta panaszos hangon. Kitty a tükörből megint megcsodálta a másik mellét. Nem tudott betelni a lánnyal, imádta, a bokáján lévő apró katicabogár tetoválástól egész a feje búbjáig. Hamar beadta a derekát. - Rendben, de nincs kedvem vezetni, menjünk taxival - mondta. Odalépett Klaudia mögé, és hátulról a nyakába csókolt. - Ugye tudod, hogy szeretlek? - Hmmm - dorombolta a szőkeség. - Ne! Ha így folytatod, éhen fogok halni - nevetett, és gyorsan beszaladt a fürdőszobába. Kitty még hallotta, ahogy megereszti a csapot, azután nagyot sóhajtott, és a telefonhoz ment. A taxi diszpécser egy kedves hangú nő volt, megígérte, hogy egy óra múlva küldi a kocsit. - A Vadrózsa utca huszonnégyhez? Sóvágó névre? - Igen, köszönöm. - Rendben, időre küldöm az autót... Mire Klaudia rózsaszínre zuhanyozva kilépett a fürdőből, Kitty már felöltözött. Rövid szoknyáját lesimította a combján, és igazán elégedett volt magával. Fiatal, csinos, tulajdonosa az egyik legmenőbb budapesti szalonnak, és a szerelmi életére sem lehet panasz. Klaudia ugyan néha goromba és egyszerű, de kinek kell ennél több? A csengőre összerezzent. Kérdően nézett a barátnőjére. - Van még valaki mára beírva? Klaudia letette a rúzst, amivel vastag ajkának még bujább vonalat igyekezett adni, és megrázta a fejét. - Hozzám biztos nem, nekem mára csak az a sárga hajú vén fasz volt előjegyezve. A csengetés megismétlődött, sőt egyre türelmetlenebbé vált. Kitty ingerülten intett a szőkeségnek. - Szívem, bárki is az, küldd el a fenébe! Klaudia megint duzzogni kezdett. Magában már ezerszer megfogadta, hogy nem hagyja magát többet ugráltatni, mert elege volt abból, hogy Kitty valami cselédnek nézi. Az ágyban még elment, de ha Kitty nem becsüli meg őt, hát keres magának valaki mást. Nincsenek összenőve! Még csak az kellene, hogy lekösse magát valakihez! Az előszobában eszébe jutott, hogy erről jó lenne a vacsora alatt beszélniük, ez így nem mehet tovább. Kinyitotta a biztonsági zárakat, és a külső kamera csak akkor jutott eszébe, amikor már lenyomta a kilincset... A taxis egy órával később, húsz perc várakozás után visszaadta a címet a diszpécsernek. - Sóvágó bekaphatja, nincs is itthon!
Szőke Hanna ujjából ömlött a vér, és rózsaszín patakocskákat rajzolt a konyhai csap mosogatótálcájára. A századosnő professzionális szinten bánt a Magyar Honvédségnél rendszeresített kézifegyverekkel beleértve a Kabar rohamkést is, de a konyhában már nehezebben boldogult. - Aú! - felszisszent, a konyhakés megcsúszott a marhahúson, és beleszaladt az ujjbegyébe. - Zistenit! Könnyebb felvágni egy torkot, mint hatvan deka felsálat! - Gyorsan megnyitotta a csapot, és hideg víz alá tartotta a kezét. A vörös patakok rózsaszínre hígulva eltűntek a lefolyóban. Mindettől függetlenül boldog volt. A szégyenletes berúgás után a tábornok áthelyeztette, viszont azóta több alkalommal is találkoztak, mint civil férfi és civil nő. Pahocsa dandártábornok tökéletes úriemberként viselkedett a vacsorák és színházak alkalmával, és Hanna legnagyobb bánatára sajnos utánuk is. Boldog volt, és éhes. Vadast akart készíteni Stálkonyha-módra, de az ujjában lüktető fájdalom meggyőzte, hogy a házhozszállítás sokkal kényelmesebb. Az alakjára sem kellett különösebben vigyáznia, feszes és izmos volt, hála a kemény menetgyakorlatoknak. Elzárta a csapot, zsebkendőt tekert az ujja köré, a félig felszeletelt húst pedig visszacsomagolta, és betette a hűtőbe. Ennyit arról, hogy a nő helye a konyhában van! - gondolta, de nem szomorodott el. Kislánykora óta a fiús játékokat kedvelte, a kék szemű, derékig érő hajú elektrobarbie neurálhálózatába először az „Értettem, uram" és „Igenis, uram" kifejezéseket táplálta. Megrendelte az ételt, egy személyre, mint mindig. Remélte, hogy lesz ez még hamarosan máshogy is, aztán a parányi főzőfülkéből átment a nappaliba, bekapcsolta a tévét, és kényelmesen elnyúlt a kanapén. A tévé villódzása elálmosította, félig már elaludt, mire az ételfutár felcsengetett. Lehalkította a tévét, átvette a dobozokat és kifizette a srácot. A futár fiatal volt, húsz év körüli, magas, mint a paszuly, és vékony, mint egy szőlőkaró. Rövidlátó szemét veszettül meresztette Hanna karjára. - Maga katona? - kérdezte tiszteletteljesen. A századosnő egy katonai trikót és melegítőnadrágot viselt, izmos vállán jól látszott a sisak alatt keresztbe tett kard és alabárd-tetoválás. - Igen. Ajándékot nem hoztál? Az éttermi szórólapon egy parfé tortát ígértetek! Nem volt különösebben édesszájú, de most valahogy nagyon kívánta a desszertet. A vadastól már amúgy is elment a kedve. - Elnézést, hölgyem, akarja, hogy visszamenjek érte? A fiú nagyon lelkesnek tűnt. Hanna megértette. Amióta az Országgyűlés bejelentette, hogy harcoló alakulatot küld az energiaháborúba, minden fiatal katona akart lenni. Ahogy elnézte, a huszonhármas futárnak erre semmi esélye nem volt. A sorozóorvosok ilyen testfelépítéssel még egy háborús filmre sem engednék be. Megrázta a fejét. - Kösz, hagyjad csak! Viszlát! - mondta, majd mielőtt a srác nekiállt volna kérdezősködni, becsukta az ajtót. Visszament a nappaliba, de a fotel előtt állva maradt, mint akit sóbálvánnyá változtatott egy gonosz varázsló. - Ne, nem lehet! Szőke Hanna kezéből kicsúszott az ételes doboz, a vadas és a négy megtermett krumpligombóc a szőnyegre borult. A képernyőn fekete gyászkeretben Pahocsa László dandártábornok képe látszott.
Skarlátfolyó, vérpatak A kiürült kutak tornyait már régen szétmarta a homok, és akinek nem akadt jobb dolga, mint távolabbról megbámulni az olajmezőt, az úgy érezhette magát, mintha valami szépművészeti galéria kiállításán egy groteszk, fémfetisiszta erdő fáit figyelné: zavarodottan és teljesen értetlenül. Mi a kaporszakállú öregisten kedvére tett, hétfejűsárkányvérben edzett kénköves menykő ez az egész? Pokoli a forróság. Szervét tábornok homlokáról egy hatalmas izzadságcsepp gördül le, végigcsorog a beesett, csontos arcon, majd elrugaszkodik az álláról, és fejest ugrik a fortyogásig hevült homokba. Még egy halk sercegés sem hallható, az öngyilkos verejték-csepp nyomtalanul eltűnik, mindörökre beitta az idők végezetéig szomjas arab sivatag. A tábor meglehetősen hangos. Zörgés, csattogás, a magyar harckocsik hidrofúziós motorjainak dübörgése hallatszik, és az ilyen zajban még a szív legrejtettebb zugaiból előlopakodó kérdések sem
találnak meghallgatásra. A magyar tábornok tehát nem tesz fel kérdéseket, ő csak parancsot teljesít, a magyar országgyűlés parancsát. Nem mintha ez mentesítené attól, hogy elgondolkodjon, miért táborozik a rábízott állománnyal az Alföld helyett az Arab-félsziget naptól szívott homokjában, de tudja jól, hogy a katonának nem a miértre, hanem a hogyanra kell választ találnia. A hogyanra pedig nem lehet panasza, a kiképzés megtette a hatását. A járművek tisztaságtól csillognak, igaz, a legközelebbi sárgöröngy is vagy hatszáz kilométerre van innen; az emberek pedig beöltözve, állig felfegyverkezve hevernek a sátrak vagy a tankok viszonylagos árnyékában, és várják, mikor érkezik meg a bevetési parancs. A bevetés! Ez a legnagyobb gondja a tábornoknak. Mi vár rájuk, magyarokra? Amikor az arab olajkincsek kimerültek, és a fejlettebb országok végre elindították a hidegfúziós generátoraikat, már senkit nem érdekelt, hogy mi zajlik az egykori olajállamok területén. Nyugaton a helyzet változatlan, ég a villany, az arabok pedig nyomorukban tekerték a kerékpár dinamóját, és szorgosan gyűjtötték a szárított teveszart. Éhínség, anarchia, vallási fanatizmus és az elmaradhatatlan dzsihád... Lehet azon moralizálni, hogy mi volt előbb a tyúk vagy a tojás; a vallási fanatikus terroristák vagy az olajkincseket kiaknázó, majd az államokat szarban hagyó nyugat aljassága, de az első atommerénylet után ez már senkit nem érdekelt. A merényleteket sorát felváltotta a nyílt háború. Most pedig a szövetséges erők egyszer és mindenkorra pontot akartak tenni az Arab-félsziget kérdőjelének helyére8. A harmadik sivatagi hadsereg ehhez a direktívához tartotta magát, és a többnemzetiségű gyorsreagálású hadtest, amelybe a frissen érkezett Zágonyi Károly nehézdandárt is beosztották, előretolt állásokat alakított ki a kuwaiti Al-Abraqtól tíz kilométerre. Alig néhány órája ért véget az eligazítás. A Skarlátfolyó hadművelet céljának a szövetséges erők Bászra elfoglalását tűzték ki, onnan pedig egyértelműen Bagdad felé veszik majd az irányt. Bagdadban, ülnek a verebek az ablakban... - merül fel egy gyermekkori emlék Szervét fejében. A mezőhegyesi iskola udvarán kórusban kántálták a néhány szavas versikét, majd a tanító néni szétosztotta közöttük az uzsonnát. A gondolatok kergetőzése nem eredményez mást, mint bizonytalan alapokon álló légvárakat, ezért a tábornok befejezi a szemlélődést, és visszamegy a sátrába. Nem tudja, de retinájára odaég az utolsó boldog pillanatok képe, a lőszerszállító gravotargoncákat irányzó hadtáptisztek vigyorgó arca, a homokszín egyenruhás katonák feszes tisztelgése, a hatalmas tankok fenyegetően széles teste, és a tornyokból kinéző, melegtől kivörösödött arcok pedig egytől egyig végigkísérik majd az életén. Pokoli a forróság odabent is, Szervét kigombolja a zubbonyát, és lerogy a tábori ágyra. A rádiós sátor alig pár lépésnyire van, hallja, amint a híradósok folyékony angolsággal adják-veszik a híreket. Az elektronikus felderítőszázadok szoros kapcsolatban állnak egymással, ők a hadsereg szemei és fülei. Egyelőre azonban csend és béke van odakint. Ám bármelyik pillanatban megkezdődhet a hadművelet, és leadhatják a bevetési szignált. A szomszéd sátorból ekkor majd kilép az ügyeletes híradós tiszt, és futva megteszi a néhány méteres távolságot. Megáll a tábornok sátra előtt, és engedély kér a belépésre. A tisztelgés után Szervét átveszi a hivatalos parancsot, elolvassa, és lassan összehajtja, majd zubbonya zsebébe csúsztatja. Néhány pillanatig nézik egymást a híradóssal, azután a tábornok lassan bólint, és riadót rendel el. Felbőgnek a szirénák, a csapatparancsnokok üvöltve vezénylik az embereket, mindenki elfoglalja a helyét a csapatszállítókon, és a páncélosok fedezete alatt kirobognak a táborból. Felfejlődnek, a központi harcirányítás utasításait követve összezárnak az ARRC többi egységével, és megindulnak, hogy tűzbe, lángba borítsák az Arab-félszigetet. Szervét gyomrában egy hatalmas kővel fáradtan elnyúlik az ágyon, szeme a sátor csúcsban összefutó „mennyezetére" tapad, majd felsóhajt: Mi a kaporszakállú öregisten kedvére tett, hétfejűsárkányvérben edzett kénköves menykő ez az egész? Dübörög alattam a tank. A két Turán-motor irdatlan teljesítménye a gerincemen keresztül fellopakodik a tarkómba, és elzsibbasztja az agyamat. A rezgés nem sok jót jelent, a konzolon vörösen izzik a lengéscsillapítók kijelzője, de nincs időm a hibákkal foglalkozni. A rádióból egy ismeretlen irányítótiszt hangja dörög, velem szemben vörös és sárga rózsák nyílnak a napégette vályogépületek közül. - Rakétatámadás! Negyedik század előre! 8
A 2125 és 2190 közötti időszakot az energiaháborúk korának nevezik. A nyugati, fejlett civilizáció és az Egyesült Iszlám Királyság közötti összecsapás csak akkor ér véget, amikor 2190-ben létrejön az Új Világrend, a Novus Ordo Seclorum, a konglomerátumok vezette, nemesi beütésű politikai szövetség, amely megváltoztatja a világot.
Végigseper rajtunk egy sorozat, az aketonpajzs felsikolt, de a Sika állja a sarat, állnia is kell! Olyan ez a harckocsi, mint egy makrancos szerető, de a legkényesebb pillanatokban lehet rá számítani. Legalábbis ezt hiszi a férfi... Robbanások vetik ide-oda a Tas repesz szaggatta törzsét, két combommal kitámasztom magam és tartom a sebességet. Berobogunk a faluba, a protonvetőink sivítása után lángok csapnak fel az alacsony, tömzsi épületekből. - Tizenegy óránál! Gubics Pali hangjából süt a rettegés. Ugyanazt érzem, mint az irányzóm. A torony nyögve elfordul, Pali befogja a homokzsákokkal, téglákkal megerősített fedezéket, és a Sika szinte feldobja magát. Az ágyú lökését a gyomromban érzem, a fedezékből egy fél emberi törzs és három láb robban ki, majd az egész eltűnik a lángokban. - Telitalálat! Pali üvölt, de a hangjából hiányzik a dicsőség érzése. Keresztültörünk a falun, aminek még a nevét sem tudjuk, mert nincs jelölve a térképeinken. Valami nekivágódik az orrpáncélnak, az első kamera egy összetört tevefejet mutat, amelynek a homloka behorpadt, és lapátszerű fogai kiállnak a feketére égett ínyből. Halálában is rajtunk röhög! A szerencsétlen állat eltűnik a lánctalpaink alatt, a karnyi bordák csontostól megőrlik, a véres masszát pedig becsapják a tank hasa alá. Egy másik, lángoló szőrű jószág keresztülrohan előttünk, és fejjel nekiront egy homokszínű háznak. Őrült a félelemtől. Elterül a földön, párat kirúg a lábával, vége van. Gombos Gyurka rohamlövege keresztülmegy rajta, és a Zsidó a homokba passzírozza a testét. A húspép összekeveredik a homokkal, és az épület leomlott homlokzatával. A vörös dagonyára ezrével szállnak majd a legyek. - Valahol egy karám lehetett - suttogja Dénes kásásan, és megtörli a homlokát. Irdatlan meleg van, az átkozott hűtés megint kezdi felmondani a szolgálatot. A fedélzeti mérnök mindent megtesz, hogy harcképesek maradjunk, de ő csak egy katona, nem pedig isten, tehát nem képes csodákra sem. - Előre, előre! Robogunk tovább, a falu egyszerűen eltűnt, akinek nem jutott hely a szűk utcákon, vad bölényként legázolja az épületeket. Mögöttünk csak romok és füst marad. A dandár kiömlik a síkságra, a páncélos ék mögött a gyalogságunk és a hozzánk verődött szilánkegységek csattognak. Beleszólok a rádióba: - A négyes század leválik! Félrehúzom a botkormányt, nem is kell a monitorra néznem, hogy lássam, a többiek követnek. Leírunk egy félkört, és fedezzük a lassan felzárkózó motorizált gyalogbékákat. A Botond PSZH-k és a Rába Marosok szinte vonszolják magukat, tele vannak zsúfolva katonákkal. Néhány Zrínyi önjáró löveg mellett porzunk el, amikor a taktikai tiszt hangja közénk robban. - Négy óránál ellenséges páncélosok! Már csak ez kellett, a bakabékák még sehol nem tartanak! Leugrálnak a kocsikról és sietve fedezéket keresnek a szétrombolt falu maradványai közt. A tüzérségünk beindul, ahogy eldördülnek az ágyúk és az aknavetők, rázkódik alattunk az egész istenverte sivatag. Dénes átmozgatja a hűtőrendszer terelőlapátjait, és minden zimankót a tűzvezérlőre irányít, hogy az ne adja be a kulcsot. Odakint ötvenhét fokra hevítette a homokot és a sziklákat a nap, kész katlan, ez egy pokoli katlan! - A páncélosoknak előrenyomulás, zárótűz, most! Gázt adok, minden más parancs az érvényét vesztette, el kell kergetni az arabokat, különben nem tudjuk megvetni a lábunkat. A Turán-motorok őrjöngve dübörögnek, a Sika pedig meglódul és kilő. Előretörünk, csaknem hetven harckocsi lánctalpa túrja fel a homokot, porvihart és lisztszerűen szitáló ködöt támasztva. Fölöttünk hirtelen napot is elhalványító ragyogás kél, a Paks rakétavetők és a Szkíta tarackok fergeteges tűzorgiát produkálnak, a ködön keresztül olyan az egész, mint egy lézer show a budapesti planetáriumban. - Az öregisten szakállára! - Pali hangja rebegős. - Kérem a célpontokat a bal hármasra! - mondom, és csodálkozom a nyugalmamon. A gyakorlatokon én voltam az istenkirály, de ez most más, ez a kibaszott arab sivatag, alig harminc kilométernyire az egykori Kuwait területétől, ahol a harmadik sivatagi hadtest várt és befogadott bennünket. Két napunk volt a lepakolásra, és hogy megszokjuk a klímát, és máris bevetésben vagyunk. Bevetés!
A monitoromon adatok sorjáznak, a szolnoki srác megemberelte magát, és végre a feladatát végzi! Nem hiszek a szememnek, legalább egy ezrednyi páncélozott jármű ront felénk, hogy visszaküldjenek bennünket a tengerentúlra, vagy a pokolba! A gégemikrofon egy pillanatra feltolja az ádámcsutkámat a fejembe, de visszanyelem a pánikot. A taktikai tiszt is látja az adatokat, sorolja az utasításokat. Beindul az Iszlám Királyi Haderő tüzérsége, fölöttük is felkel egy új nap. - Kitérni! Kitérni! - üvöltöm a rádióba, és balra rántom a kormányt. A saját századom követ, mintha az apjuk lennék, pedig csak alig három hete ismernek, amióta az öreg a kezem alá adta őket. - Kitérni! - jön az utasítás a rádión is, de addigra már a sor szétnyílik, mint egy virág kelyhe, és mindenki imádkozik, hogy túlélje, ami következik. A becsapódások feldobják a Tast, a műszer szerint tíz centi magasra pattantunk, nem kis teljesítmény egy majd kilencventonnás koporsótól. Hihetetlen színorgia robban a kijelzőkre, a sivatag lángra kap, a homok és a szikla nyúlósan csordogál. Sárgás füstön vágunk át, a monitoron lángoló és olvadozó magyar tankokat látok. Egy Toldi lánctalpa vágódik elénk, majd néhány véres mócsing, húsdarabok és egy fej. Ez utóbbi tompa, üres puffanással landol a tornyon, aztán eltűnik a képből. - Az istenit! . - Úristen! - Jézus, segíts! Hirtelen mindenkiből hívő keresztény lesz, hogy katolikus, unitárius vagy protestáns, az most mindegy, mert ugyanahhoz az istenhez fohászkodunk. A magyarok istene óvjon bennünket! - Tűz! A toronyágyú elbődül, a Tas megremeg. Nincs megállás, ez a negyedik, intervenciós dandár, és mi vagyunk a legjobbak! Ha többszörös a túlerő, hát többszörös! -A magyarok tankjaitól ments meg Allah minket! - fohászkodnak az arabok, és jól teszik! Most meglátják, hogy mire képes néhány századnyi magyar páncélos. Fölöttünk árnyékok suhannak el, a szövetségesek légihadserege végre megemberelte magát, és támogató csapást nyújt. Elégnek az ellenséges harckocsik, füstölt hús és kormos massza marad az emberekből. A harcnavigáció monitorán feltűnnek a Mark és Amstrong harckocsik, legalább hatezrednyi szövetséges páncélos gázol át az elolvadt arabokon. - Tovább, tovább! - A taktikai tiszt angol, úgy ejti a szavakat, mintha egy szilvát egyensúlyozna a nyelvén. Műholdas rendszeren követi a csatát, egy tizennyolc fokos, légkondicionált irodából. Mit érezhet ő ebből? Semmit, de talán így a helyes, így lehet ütközetet vezényelni. Én csak füstöt látok és homokot, neki pedig nem kell a mardosó félelmével megküzdenie. A századommal irányt váltok, és négyfoknyit kitérek, hogy felszámoljak egy páncélvadász egységet. A meleg elviselhetetlen, a repeszálló mellényemből csepeg a verejték. A hat páncélvadász menekül előlünk, olyan az egész, mintha céllövöldében lennénk. - Dénes, nem tudsz egy kis hideget idefújni? - kérdezem rekedten a mérnököt, de az őrmester kijelentéséből fröcsköl a harag. - De, ha nem zavar, hogy aztán semmit nem találunk el! Inkább békén hagyom, és a vezetésre koncentrálok. Pali befogja az egyik bogárszerű járművet és kilövi, a robbanás után egy alvázdarab emelkedik a levegőbe, de még el sem éri a pályagörbe csúcsát, Pali megint tüzel, és leszaggatja egy másik Karim lőtornyát. - Találat! - Betyárvezér, itt Angyal Bandi! Hagyjatok nekünk is! - Ungi Imre Toldija rásercint a balszélső, lapos felépítményű Ibrahimra, a lövedék pont a törzsébe csapódik, és kettőbe tépi. A mögötte száguldó Rózsa Sándor széles lánctalpai maguk alá gyűrik a roncsot. A többit hagyom meglépni, nem akarok elszakadni az ARRC főerejétől, ezért visszaparancsolom a századot. - Szép volt, Bandi! Hagyjuk őket, és vissza a csinnbe! - mondom, és megfordítom a verdát. Visszafelé tartunk, szerencsére mind a tizenkét csörömpöm megvan, a Betyárosztag átvészelte a legnagyobb tűzvihart is. - Itt a negyedik század! Hármat kilőttünk, a többi elkotródott - jelentem a harcirányításnak. - Szép munka! A századával csatlakozzon a második zászlóaljhoz, és vegye át a parancsnokságot! Nem hiszek a fülemnek, ezért megerősítést kérek. - Ismételje meg, ARRC központ! Pali átnyúl az alacsony válaszfalon, és megszorítja a vállamat. - Vegye át a parancsnokságot a második magyar harckocsi zászlóaljnál!
A tiszt közönyös, de nekem megdobban a szívem. - Mi történt Losonczy őrnaggyal? - kérdezem. Az őrnagy egy fiatal, dunaújvárosi tiszt, alacsony, harckocsizó termetű. Az áttelepüléskor egész jól összehaverkodtunk, sokat mesélt arról, hogy mihez kezd a misszió után. Tanítani akart a főiskolán, gépészetet és műszaki alapismereteket. Ezek szerint ebből nem lesz semmi... - A harckocsija megsemmisült, mostantól maga vezeti a zászlóaljat! Hirtelen egy ismerős hang is csatlakozik a tiszthez, ezúttal magyarul. Az angol után mintha selyemkendővel simogatnák a lelkemet. A Főnök az. - Itt Szervét tábornok! Gratulálok a kinevezéséhez, Rátkay őrnagy! Vegye át az irányítást, és biztosítsák a körzetet! Ne okozzon csalódást, nagyon bízom magában! A fiúk hurrázni kezdenek, nem a légkondi az, ami lehűti őket, hanem a hangom. - Csend, azonnal vissza a faluhoz! Összeszedjük a zászlóaljat! Remélem, hogy maradt belőlük valami... Dénes halkan megjegyzi: - Isten hozta, őrnagy úr! Még mindig nem tudom a falu nevét. Wells tábornok, az ARRC parancsnoka éppen azt magyarázza, hogy az Iszlám Királyi Haderő alig fejtett ki ellenállást, amikor áttörtük az állásait. Visszatakarodtak Bászrába. Nekem azon jár az agyam, hogy vajon mi lett a tevékkel? Nem tudom kiverni a fejemből a szerencsétlen, legázolt jószágokat. A sivatag hajói elsüllyedtek a homokban... A parancsnoki sátor oldala visszaveri a fényt, de a meleg így is elviselhetetlen. A tábori asztalon térképhegyek, körülötte pedig a nagyfejűek tanácskoznak. Meghúzódom a sarokban. Nem tetszik nekem az angol tábornok önelégültsége, az asztal mögül Szervét néha rám néz, az ő szeméből sem sok jót olvasok ki. Felderítő feladatot kapunk, a csinn értékelése után nem sok a jó vélemény rólunk. Kilenc Sika mondta fel a szolgálatot, a Toldik közül is elveszítettünk hetet. Szervét műszaki ellenőrzést rendelt el, Harcsáki főhadnagy és a csapata két napja nem látnak a gépolajtól. A megbeszélés végén álmosan kelek fel, nem bírom az ilyen fejtágítókat. Menni kell és csinálni, nem pedig beszélni róla. Kilépek a napra, és megtorlóm izzadt tarkómat. A táborunk hangos és zavaros, hiányzik belőle az a fajta fegyelem, amelyet odahaza megszoktunk. Odaintek egy szőke góliátnak. Jánosi főhadnagy Szervéthez jött konzultációra, egy kimerült akkumulátoron ülve türelmesen megvárta, amíg odabent végzünk. Térdéhez támasztva egy ormótlan puska meredezik akkora csővel, hogy a torkolat már a felhőket bökdösi. A Gepárd a mesterlövészeink legfélelmetesebb fegyvere, még a szövetséges erők diverziós osztagai is a csodájára járnak. Pali már vár egy Karcsával, felpattanok, és elbillegünk a zászlóaljunkhoz. Huszonhét működőképes tank vár rám, szikkadt agyagcserepekként ragyognak az éles fényben. A vezérpáncélosom szomszédságában Ungi Imre fekszik egy háncsszőnyegen, és tátog, mint a partra vetett hal, arzénszennyezéskor. - Őrnagy úr, jelentem, kibaszott meleg van! - mondja, majd felül, és néhány, a hadtáposoknál beváltható, összefogott étel és italjeggyel legyezi az arcát, közben idétlenül vigyorog. Mindig vigyorog, néha már bosszantó a jókedve. Ezúttal nem engedem meg, hogy a vidámsága átragadjon rám. Kiszáradt, poros torokkal csak annyit mondok: - Az. Magának meg napszúrása van! Leülök mellé az árnyékba, és magamhoz intem Dénest. - Keresd meg Harcsákit, és szólj neki, hogy az egész zászlóaljnál szerelje át a hűtést. A fejesek megint nem találtak semmit, Krausz százados önelégült pofájába pedig majdnem beletapostam, amikor az orrom alá tolta a műszaki jelentéseket. Dénes elhúzza a száját, tudom, ha lenne elég nyála, most kiköpne. - Krausz egy nyálas kis buzi. Mivel nem tud különbséget tenni a harci helikopter és a náci Harry Potter között, betették a karbantartó századhoz. Harcsáki már attól is véreset pisil, ha meglátja. Egyetértek vele, mesélhetnék neki arról, hogy Szervét ki akarta selejtezni, de apuka odafentről rácsörgött, a tábornok pedig kénytelen volt meghátrálni, de minek bosszantanám ezzel Dénest? Nem sok értelme van puffogni, az öreg Krausz isteni fényben tündököl, mi legfeljebb a holdat ugathatjuk meg, őt nem. Dénes elvonszolja magát, én meg legszívesebben aludnék egyet, de nem lehet. Végigjárom a tábort, és mindenkivel váltok pár szót. Csupa fiatal arc, a legtöbbje még nálam is fiatalabb. Hamarosan
körém gyűlnek, mint a kotlósok a legfényesebb tollú kakas köré, és igyekeznek bátorságot nyerni a szavaimból. Túl vagyunk a tűzkeresztségen, és néhányan már úton vannak hazafelé, vagy legalábbis ami megmaradt belőlük. A veszteséget feldolgozni nem lehet, csak elfogadni, de mi még nem vagyunk erre képesek. Röpködnek a nevek... Miközben beszélgetünk, végignézem a kocsikat, megveregetem a lánctalpak bordáit. A tenyerem tömören puffan a fémen, jó érzéssel tölt el a hatalmas tömeg közelsége. Ungi Imre arcán már nincs nyoma a jókedvnek. - Őrnagy úr, beszélgettem egy spanyol őrmesterrel, szerinte náluk még magasabbak voltak a veszteségek, pedig mindenki arról dumál, hogy az arabok feladták az állásaikat és elpucoltak. - Nem is tudtam, hogy beszél spanyolul, őrmester... - felelem. Ungi nem kérdezett, csak kijelentett, de magamban odapasszintom a végére a kérdőjelet. Valami megnyugtatót várnak tőlem, de nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék, én is félek. Összeszedem magam, mert ha nem látják bennem az erőskezű vezetőt, hát cseszhetem az egészet, tekintély nélkül semmit nem ér a parancsnok. - Ez nem volt még igazi csata, lesz ez rosszabb is - kezdem a vigasztalást. - Mindenki tudta, mire vállalkozik, amikor ide jelentkezett, de sem én, sem a tábornok nem emberevő. Nem ítélek el senkit, aki úgy dönt, hogy tévedett amikor csatlakozott a dandárhoz. Most még megteheti, hogy elmegy, de aki a csinnben akar cserbenhagyni, azt hadbíróság elé állíttatom! Bólogatnak, nem tudom a szemekből kiolvasni, hogy elégedettek-e a válasszal. Szokatlan, hogy ennyi emberre kell figyelnem... -A Magyar Köztársaság Országgyűlése egyhangúlag megszavazta ezt a missziót. Régen jutott már a magyaroknak háborús dicsőség, most mi vagyunk azok, akik megmutathatjuk a világnak, hogy a történelmünk nem a kudarcok sorozata, hanem a kitartás és az elszántság példázata. Erősek vagyunk, mert ti, fiúk, képesek vagytok akár a sokszoros túlerőt is legyűrni, akárcsak régen, a magyar huszárok fénykorában. Most mi vagyunk a lovasság, és a bátorságunk a legfőbb fegyverünk, mert ezt nem teheti tönkre sem a homok, sem a forróság. Ha csatába indulunk, tudjuk, mire számíthatunk; meghalunk ha meg kell halnunk, de nem hozunk szégyent a hazára, igaz? A kérdésemre egyhangú igen kiáltás volt a felelet, no, nem túl hangos, de ahhoz képest, hogy először próbáltam lelket verni az embereimbe, nem is rossz eredmény. - Persze van más lehetőség is... Az ARRC egészségügyisei árgus szemekkel járkálnak a táborban, de aki nagyon akarja, könnyedén elintézheti, hogy épségben hazajusson. A szomszédban van egy sivatagi kút, ha abból iszik, garantáltan összeszed egy vérhast, vagy más fosós nyavaját. Az ilyen bátor vállalkozónak a hepatitisz is vonzóbb, mint hogy szétlövesse a seggét a dicsőségért vagy a hazáért. Elvigyorodnak, de rólam a mellény alatt patakokban ömlik a víz. Otthagyom őket, remélem, hogy holnapra egyikük sem kerül az orvos elé szaporafosással, mert a végén még engem is elővesznek, mint felbujtót. A második század parancsnoka, a negyven körüli, micisapkát viselő százados utánam jön, kezet szorítunk az egyik Lehel mögött. Gáspár Miklós haja már foltokban elhullott, állítólag a sisak helyett viselt micisapka dörzsölte kopaszra a fejét. Még Szervét határozott utasítására sem hajlandó mást hordani, ezért csak Szakinak becézzük. - Ez szép volt - kínál meg egy cigarettával. Füstölünk. - Nem nekem való ez! - jelentem ki határozatlanul, mert úgy érzem, hogy nincs elég erő bennem a zászlóalj vezetéséhez. - Te voltál a rangidős, neked kellett volna átvenned a brancsot - mondom Gáspárnak. - Szervét téged akart, és nem hiszem, hogy tévedett volna. Figyelmen kívül hagyom a dicséretét, ez most nem sokat számít. - Bárcsak az öreg is itt lenne velünk - sóhajtok fel. Pahocsa tragikus balesete mindenkit megrázott, néhány napig olyan fejetlenség uralkodott, mint a nagy francia forradalom idején a párizsi vesztőhelyeken. A tábornok kocsija a megengedett sebességet jócskán túllépve ismeretlen okból megperdült, áttörte az autópálya védőkorlátját, és belecsapódott egy szemben közlekedő kamionba. Az öreg azonnal szörnyethalt... A temetés díszceremóniája után a dandár vezetését felkínálták a mumusomnak, Reguly tábornoknak, de szerencsére akkor újult ki a hátfájása, így a legnagyobb sajnálatára nem vállalhatta el. Végül a Főnököt előléptették tábornokká, így Szervét hivatalosan is átvehette a parancsnokságot.
Szaki egyetértően bólint, jóban volt a dandártábornokkal, mindketten kérvényeztük, hogy ott lehessünk a temetésén, de felülről megint szart dobtak a ventillátorba. Mindenki elment, akit Pahocsa mint papírhuszárokat megvetett, csak a saját emberei nem lehettek ott, akiket rajongásig szeretett. - Az öreg szétrúgott volna pár segget a falu miatt, de Szervétnek kevesebb a mozgástere - mondja Szaki. - Nincs meg az a karizmája és az a híre, amivel a központi taktikai irányítást kikapcsolhatná a láncból. Tele van a tököm velük! Egy téves légifelderítés alapján a csinn közepéből rendeltek vissza, hogy biztosítsunk egy olyan zónát, ahol nyoma sem volt araboknak. Ezek a majmok - bök fel ujjával a kék égre, jelezve, hogy a höppödrömösökre gondol -, húsz kilométerrel arrébb felfedeztek egy beásott PAK-ot9, amiről a végén kiderült, hogy félig eldőlt beton jelzőoszlop. - Állítólag az arab zavarótelepek nehezítik meg az azonosítást. Szaki eltapossa a csikket, legyint egy nagyot, majd megkérdi: - Tudsz időpontot? A hadművelet kezdetéről azonban nekem sincs információm, a fejkábításon nem volt szó időpontról. Majd ha a felderítés és a parancsnokság kedvezőnek ítéli a helyzetet, na, akkor kell pattognunk, mint a vízibolháknak, addig meg punnyadjon mindenki a valagán, lehetőleg olyan cuccban, amiben egy kétszáz éves, aszott marha is megfőne. Ez utóbbival a menázsiosztáskor szoktunk találkozni, de hála istennek, a fogaink jók, és olyan az étvágyunk, hogy ha elfogy a lőszer, átrágjuk magunkat az arab tankok páncélzatán is. A marhát még megemlítem Szakinak, aki ezen persze megint elmorog egy darabig. Megköszönöm a cigit és odébbállok. Megkeresem a karbantartókat, és én is a lelkükre kötöm, hogy buherálják meg a hűtést. Sürgetem a munkát, Harcsáki nagyon boldog, gyakorlatilag két napja alvás nélkül melóznak, és még én is baszogatom őket. Épphogy elsuhan a fejem mellett az elektromos villáskulcs.... Amilyen forróak a nappalok, olyan hidegek az éjszakák. Az őrszemek termoköpenyben járják körbe a többnemzetiségű hadtest táborát, sisakreflektoruk elűzi a kísérteties árnyakat, kásaszín fényükben tejszerűen gomolyog az őrök lélegzete. Fagypont körül van a hőmérséklet. A szervizcsarnok panelekből összeállított hosszú épülete az egyetlen, ahol még javában zajlik az élet. Itt nem számít, hogy nappal van-e vagy éjszaka, a mérnököket, technikusokat nem érdekli a hőmérséklet sem, az eszeveszett tempótól úgy is patakokban folyik róluk az izzadtság. Hatalmas daruk emelik a száztonnás harckocsikat, és a monstrumokat billegve a szerelőaknák hosszú vájata fölé himbálják. A gravotargoncák túlterheléstől sivítva szállítják az alkatrészeket, a műszaki katonák kicserélik az elpattant lánctalpakat, és a lövegtornyokat leemelve új mikrogörgőkkel látják el a járműveket. Az akkumulátorok feltöltését külön csapatok végzik, a hatalmas generátorok előtt raklapokon várakozó kimerült telepek tornyai csak lassan fogynak. Fegyvermesterek precíziós mikroesztergák fölé görnyedve javítják a kézifegyverek százait, a melegtől elhajlott és a homokszemektől eltömődött alkatrészek már hegyekben gyűlnek köréjük. Amott néhány kétségbeesett szoftvermérnök egy Armstrong fedélzeti számítógépét heggeszti, szitkozódva installálják újra az operációsrendszert. Már negyedszerre próbálkoznak, de állandóan elfagy a cucc, és a harci számítógép szellőzőnyílásából halk, égett áramkörszag száll fel. - What a fuck? - Káromkodva nekiállnak alaplapot cserélni, de a probléma csak akkor oldódik meg, amikor egy alacsony, szemüveges nő lép oda hozzájuk, és tíz perc alatt újraparaméterezi a rendszert. A vezető szoftvermérnök boldog, a nő pedig magyar. Már nem bírta nézni az amerikaiak töketlenkedését, így otthagyta az éppen bütykölt Toldit, és kisegítette őket. Nem, hálára nem tart igényt, viszont négy duál El-es kártyára, plusz a hidrofúziós generátorok buffer owerflow védelméért felelős modulra igen! Hogy nem kompatibilisek? - Vállat von, nem gond, majd átprogramozza.... Az amerikai mérnökök annyira megdöbbennek, hogy majdnem gyújtásszignált adnak az Armstrong lövegtornyára szerelt rakétakonténernek. Szép tűzijáték lenne itt... A magyarok számára kijelölt szervizrészleg vezetőjének, Harcsáid főhadnagynak arcára már Marianna-árok mélységű ráncokat mart a fáradság. A hangja berekedt a folyamatos ordibálástól, szeme véreres és gyulladt a belehullott kosztól, de szakadatlanul űzi, hajtja hullafáradt embereit. - Olyan ez, mint a Forma-1, húsz másodpercetek van egy teljes lánctalpcserére, motorcserére, 9
A helikopterek és a gravitációs, kétüléses kisgépek gúnyneve
fényezésre és polírozásra! Gyerünk, az ég áldjon meg benneteket még egy kézzel! Nyomás! A főhadnagy olajat és foggal blankolt kábelborítást köp, majd nekiesik a következő Tas hűtésvezérlésének. A kábelek összefolynak a szeme előtt, már alig bírja kivenni, hogy mit mivel köt össze. Legszívesebben a főnökét, azt a puha seggű századost kötné össze egy másfél mázsás motorblokkal, és be velük a Dunába! Az a görény békésen alszik az irodában, fejét egy halom hibajegyen nyugtatva! A végkimerülés határán járó Harcsáki azonban téved, Krausz százados egyáltalán nem alszik, bár a fiatalon is kiütköző pocakjától nehezen szuszog, mintha csak édesdeden szundítana. Hangszigetelt fészkében azonban a százados éppen Budapestet hívja lehallgathatatlan műholdas kapcsolaton. - Én vagyok! - Krausz hangja mutáló, pedig a százados már régen túl van a kamaszkoron, amikor összerondított paplannal és heves szégyenérzettel ébredt reggelente. Már nyoma sincs benne semmiféle szégyennek, csak valami halovány rosszérzésnek, amit az apja könnyedén elolt benne. - Tizenhét meghibásodás fordult elő, legalábbis ennyit jelentettek. Több is lehetett, de a roncsokat nem vizsgálják át. Krausz Dezső, országgyűlési képviselő, a Honvédelmi Bizottság tagja ideges, és ez átjön a miniatűr monitoron is. - Azért vagy ott, hogy megoldd a problémát! - Nem tudom, mit tehetnék még? A tábornok reggel nyolcra kéri a bevetési jegyzéket. A főhadnagy... - A fiatal Krausz hangja egy pillanatra megbicsaklik, mire az apja letorkollja: - Ne legyél ennyire ostoba! Csináltasd meg a szokásos teszteket, és ha kell, írd át az eredményeket! Tudod te, mibe kerülne, ha az összes harckocsit visszavonnák, és kicseréltetnék a hűtőrendszert? Milliárdokba, érted? Ez nem engedhetjük meg, a konzorcium csődbe menne, te pedig mehetnél vissza anyádhoz a szépségszalonba! - Ha ez egyszer kiderül... - A százados csak belegondol, és elsápad. Az apja megint letorkollja. - Nincs, ami kiderülhetne. Te csak pecsételd a bevethető jelzést szaporán, a többivel ne foglalkozz! Az apja leteszi a telefont, a százados pedig pecsétel. Már nem is figyeli a lapokon a főhadnagy pirossal írt kommentjeit, hatvanszázalékos harcérték fölött odaüti a bevethető bélyegzőt. Másnap reggel kialvatlanságtól püffedt szemhéjjal felkeresi Wells tábornokot, és átnyújtja neki az összefoglaló jelentést. A magyar nehézdandár harcra kész, a két páncélos zászlóalj negyvenkilenc harckocsival bevethető. Négy harckocsin azonban még ő sem tudott „segíteni", az egyik Toldi IV-es Köpcös negyvenmilliméteres harckocsiágyúja elhajlott, két Zrínyi önjáró löveg pedig elveszítette az orrpáncélzatát, aketonpajzsuk leszakadt, és mindkét Küklopsz félig bénán vánszorgott vissza a táborba. Az első zászlóalj MH 5215-D33 lajstromszámú nehézpáncélosa már eddig sem jutott el, rakétatalálat tépte le a baloldali lánctalpsort, a görgők és a merevítők emberi bordaként meredeznek a fémsebből. A sérült Tast egy Csepel vontató húzta be a szervizbe, a Bika vezetője szerint teljesen feleslegesen. Ezt később Harcsáki is megerősítette, aki egy rápislantás után tömör TSZM jelzést biggyesztet a munkalapra. Amikor a százados kérdőre vonta a rövidítést illetően, a főhadnagy higgadtan közölte: - Teljesen szarrá ment... Ha a jóisten hadigépész lenne, akkor sem tudna csodát tenni vele. Wells tábornoknak azonban nem kell a főhadnagy rövidítéseivel megküzdenie, átnézi az összefoglaló jelentést és bólint. - Rendben van százados, az értékelését továbbítom a hadseregtörzshöz, távozhat! Krausz remegő lábbal megy ki a sátorból, sejtelme sincs arról, hogy a harmadik sivatagi hadsereg törzsénél mihez kezdenek a meghamisított jelentéssel. Pedig felesleges idegeskednie, a parancsnokságon a kutya sem kíváncsi arra, hogy mekkora a magyar dandár harcértéke, a jelentés eltűnik a felgyűlt irathalmazok között és örökre nyoma vész... Legszívesebben felmásznék, és a toronyból néznék vissza a tábornokra. Szervét magányos alakját lassan elrejti előlem a porfüggöny, de biztos vagyok benne, hogy akkor is ott fog állni a dombon, amikor az utolsó magyar jármű is eltűnik a dűnék mögött. Lassan haladunk, zászlóaljam a dandár utóvédjeként gördül ki a nemzetközi gyorsreagálású hadtest táborából, előttünk a tüzérségi vontatóink erőlködnek az ágyúterhek alatt. A Csepelek után akasztva Paks rakétavetők, Szkíta tarackok, és néhány Hajdú lézerágyú túrja a homokot, nem túl nagy
csapásmérő erő, de éppen elegen vagyunk, hogy legázoljuk a Shamal megmaradt arkenászi10 gyalogezredeit. A Skarlátfolyó hadművelet végre kibomlik, a dandárunk feladata az arkenászi fennsík megszállása, és az ott beásott, hatezernyire becsült arab haderő teljes megsemmisítése. A felderítői jelentések szerint a hevenyészett állásokat alig fedezi tüzérség, így egy erőteljes páncélos csapással könnyedén áttörhető a védelem. Az alfa-egy és alfa-kettő gyalogoszászlóaljakhoz két zászlóaljnyi lengyel és cseh darabont is csatlakozott erősítésként, az őket szállító Poljakov és Krumlosh járműveket is nekünk kell kísérni, mert a visegrádi cimborák nem hozták magukkal a harckocsijakat, így vagyunk négyezer-ötszázán. Megigazítom a gégemikrofont. - Vezérpáncélos a zászlóaljnak! Századokra oszolj, a harmadik század maradjon a vendégek közelében, a többiek kísérő formációba. Most! Amíg a begyakorolt alakzat feláll, van időm a hadműveleten gondolkodni. De minek? Látom, a többieknek is ezen jár az esze. Hallgatunk. Szokatlanul csendes ma mindenki. Más ez, mint egy hadgyakorlat az Alföldön. Dénes sápadtan ellenőrzi a fedélzeti számítógépet, Pali pedig fejét lógatva terpeszkedik az irányzói székben. A toronylövész hangját ma még egyszer sem hallottam. Félelmük nyirkos mohaként burjánzik el, és belepi a Tas belterét. Ha akarnám, az ujjaimmal megérinthetném a ragacsossá váló borítólemezeket. A riadó után többen összerondították a sátrukat, de végül egy sem maradt odahaza, egy sem akadt, aki ne tartott volna velünk. Pedig nem születtek katonának, és hogy azzá válhatnak-e, arra csak a Jóisten adhat választ. Keserű a nyálam, kiköpném, de a Tas felszereléséhez nem tartozik köpőcsésze. Lenyelem, de kerülget a hányinger. Istenem, add, hogy ha eldörren az első lövés, ne okádjam ki az egészet a műszerfalra! Undorodom a saját rettegésemtől. A tarkómon csordogáló hideg verejtékpatak folyammá dagadva besodródik a nadrágom alá, hogy a végbelemhez érve elzsibbasztja a záróizmokat és alámossa a gátat... Remegni kezdek. Hát ez beszarás! Elég! Szedd össze magad, Balázs! Csupán hatezren vannak! Mi ez a Muhi pusztához vagy Mohácshoz képest, és ott is bátran kiálltunk! Sokáig tart, de megfékezem a kezem remegését, már nyugodtabban markolom a botkormányt. A nyálam még mindig keserű, de tudom, hogy ha én is összeszarom magam, azzal csak a félelemmohának adok táptalajt, én pedig katona vagyok, nem botanikus! Felidézem magamban a memorizált csapásirányt és a feladatunkat. Harcolni jöttünk, félni otthon is tudunk. Nem bízom a felderítésben, a műholdak vakfoltjai egyre szaporodnak, ahogy újra meg újra bekapcsolnak az arab zavaróállomások. A szövetséges erők légiereje ugyancsak gyengélkedik, a legtöbb kielemzett anyag arról árulkodik, hogy a sziklák és a homok valami furcsa, ezüstszínű füstté, kavargó zajhalmazzá vált. A hadműveletek csak lépésben haladhatnak, egy-egy szektor elfoglalása után fel kell számolni a zavaróadóikat, hogy a műholdak és az elektronikus rendszerek beláthassák a területet. A térképeken a biztosított szektorok jelzése a kék szín, nem tudom, hogy a szabadság vagy a kevélység kékje-e, de az biztos, hogy a szövetséges erők ökle hiába sújt le a zölddel jelölt ellenséges területekre, azok nem sietnek elkékülni. Üres a táj, a monitorok csak sziklákat és homokot mutatnak. Kétszáz kilométer pusztaság áll előttünk, néhány szűkebb hegyszoros, majd az arkenászi fennsík, és a Shamal hadsereg hat, rosszul felfegyverzett ezrede. - Azért az egyik Attilát ideadhatták volna! - Dénes megunja a műszereit, és hátradől. A tank finoman remeg, a motorok alapteljesítményen duruzsolnak, a kísérőalakzatban szinte csak vánszorgunk. Gubics Pali is hiányolja a szupertankokat, pedig az őrmester is tudja, hogy az első zászlóalj nagyobb veszteségeket szenvedett. Rá is pirítok. - Ott hat Sika ment tropára, és az aknasemlegesítő Barcsok közül is elveszítettek néhányat. Nekik jobban kellenek az Isten Ostorai, azért nem zúgolódtam, amikor mind a hármat odairányították. 10
Az Iszlám Királyi Hadsereg négy hadseregre oszlik, Shamal (északi), Sharq (keleti), Janub (déli), Gharb (nyugati). A Tasahhud, Magrib, Qrajsi légi haderők támogatásával a királyi haderő összlétszáma elérheti a húszmillió főt, de ezek az egységek nem képviselnek olyan erőt, mint az alig félmilliós létszámú Iszlám Gárda, amelyet az Ék Hegyének neveznek.
AZ ATTILA. Csupa nagybetűkkel. Csaknem százhúsz tonna összsúlyával, háromrétegű, kétszáztíz milliméteres aketon-, trigránit-, plasztitpáncélzatával a világ egyik leghatalmasabb harckocsija, amelyet négy irdatlan teljesítményű Burtáj-motor tol előre. Az Attila fegyverzetét tekintve egymaga felér háromszakasznyi páncélossal, a toronyba szerelt Hajdú lézervető, a százhúszas protonágyú, a repedésig feltöltött rakétakonténerek és a törzsbe épített protongéppuskák mindent elpusztítanak, amire az irányzó rámutat. A toronylövészünk végre életjelt ad magáról. - Azért jobban érezném magam, ha egy IOS11 kocogna mögöttünk! - jelenti ki határozottan. - Egy Attila lövege nem hord félre, még ha a nap közvetlen fölötte ragyog, akkor sem! - Heves egyetértés alakul ki közöttük a témában, nem mintha ezzel bármit is jobbá lehetne tenni. - Nem kellenek nekünk - jelentem ki megint, és a mohák végre elszáradnak. Már nem félek megérinteni elszürkült bolyhaikat, lesöpröm őket a műszerfalról. - Elég tökösek vagyunk nélkülük is, nem igaz? Ha pedig minden irányzék beszarik, még mindig ott a szemünk és a kezünk! Bízzatok magatokban! Lenyomjuk őket. Amúgy pedig elegem van a rosszkedvetekből! Nincs valami jó hangom, konzervatóriumi helyett ezért lettem inkább történészhallgató, de most valami büszke erő feszíti a torkomat. Belerecsegek a gégemikrofonba. A közös frekvenciát használom, hadd hallja az egész dandár! Az első sorok után néhány bátortalan hang csatlakozik hozzám, majd felzendül Ákos Ernye, az első zászlóalj parancsnokának baritonja. A laktanya fölött zászlót lenget a szél, A zászlóalj harcra készül, lánctalpon útra kél. Ágyúcsövünk felmered, kislány állj elébe, ha mered, Sej-haj, megindulunk, megindulunk, megindulunk! Harckocsiból nézve kicsi lesz a világ, Csikorog a tankunk hegyen-völgyön át. Ágyúcsövünk felmered, kislány állj elébe, ha mered, Sej-haj, megindulunk, megindulunk megindulunk! Amerre mi járunk, ott tűzvihar támad, Megremeg a föld is, ha elvonul egy század! Ágyúcsövünk felmered, kislány állj elébe, ha mered, Sej-haj, megindulunk megindulunk, megindulunk! A Zágonyi Károly nehézdandár dalolva vág keresztül a sivatagon, hangunk elnyomja a motorzajt, és minden megtett kilométer után egyre magabiztosabbá válik. Végül már nem csak négyezer, hanem tizenkétmillió magyar énekel; az idő kereke visszafelé forog, és meg sem áll, amíg el nem érünk egy olyan korig, ahol még dicsőség volt magyar katonának lenni, ahol dicsőség volt magyarnak lenni. Bászrától néhány kilométerre a hajnal első ezüstszín sugarait megelőzve érces hang rezdül végig egy néptelen és kietlen vidéken. Átgördül a homokon és a sziklákon, felkúszik a hegyoldalra, majd újra meg újra visszaveti magát a dombok közé. Hajjá 'alasz-szalah, Hajjá 'alasz-szalah, Hajjá 'alalfalah, Hajjá 'alalfalah, Asz-szalah hajrun minan-nawn, Asz-szalah hajrun minan-nawn Allahu Akbar, Allahu Akbar La Haha illal-Lah. Gyertek imádkozni, Gyertek a lelki üdvösséghez, Jobb az ima, mint az alvás, Allah a Leghatalmasabb, Nincs más isten, csak Allah!" A reggeli Azdan, a müezzin imára hívó kiáltása.
- Allah akaratából! A müezzin kiáltása után Abu Simbel a földhöz üti a kezét, majd felmarkol a homokból, és megdörzsöli vele az arcát. A Tajammum szertartása kezének dörzsölésével folytatódik, ha lenne, vizet használna, de kulacsa alján már alig lötyög néhány korty. Az iszlám szerencsére megengedi, hogy ilyen esetekben csak a részleges tisztálkodást végezze el. 11
Isten Ostora: Az Attila csúfneve
Abu Simbel tényleg szerencsésnek érzi magát, amiért engedélyt adtak az imaszertartások egyszerűsítésére, a betolakodó hitetlenek ugyanis nincsenek tekintettel az igazhitűek napi öt imájára; az átkozottak legutóbb pont a déli Zohr kezdetekor bombázták végig az Iszlám Gárda bagdadi hadállásait! Az imám -Allah növessze hosszúra a szakállát! - ezért összevonta a reggeli, déli és a délutáni valamint a naplementi és esti imákat, így, hála Allahnak, ma reggeltől csak kétszer hangzik fel a müezzin acéltorkú kántálása. - Gyertek imára, az ima elkezdődött! Abu Simbel lerázza álcakaftánjáról a homokot, előveszi a műholdas helyzetmeghatározót, majd a tájoló szerint Mekka felé fordulva hangosan mondja a Fadzsr rakáit. Zengnek a dűnék, a gárda harcosai nem félnek az ellenséges megfigyelőktől. Allah hatalmas! Ők pedig harmincezren imádkoznak hozzá. Parancsnokuk, Rafik Hariri tábornok is szíve legmélyéig hisz. Allahot a legfelsőbb hadúrnak tartja, nem valami hülye civilnek. Ám a hozzá való könyörgés nem lehet fontosabb a dzsihád győzelmeinél, ezért nyolc őrszázad és tucatnyi légi megfigyelő biztosít, amíg a hadállomány hitéletet él. A Leghatalmasabb nem akarhatja, hogy ima közben védtelenek legyenek, majd az imám este bepótoltatja velük, ami elmaradt. Allah türelmes! Abu Simbel az ima után felmászik a mögötte várakozó robotvázba, és becsatolja magát. Turbánja alól előhúz egy sUSB12 csatlakozóval ellátott kábelt, és egy utolsó fohász után becsatlakozik a vezérlő számítógépbe. Abu Simbel megszűnik létezni. A Dahab Hadtest tízezer titánacél szkeletonja egy órajelre jár, egy ütemben mozdul, és egyenesedik fel a homok alól. A robotvázak emberderéknyi karjukon protonvetőket és támadórakétákat hordoznak, törzsméretükhöz képest apró fejszerkezeteiken mondabeli küklopszszemként ül a reflektor. A szkeletonhadsereg nem érez félelmet vagy fájdalmat, a CyberDzsinn13 fennhatósága alatt önálló akarat és gondolatok nélkül megy a csatába. Csatlakoznak a gárda harmincezer fanatikusan ordító, ujjongó harcosához. Motorok dübörögnek fel, és hirtelen négyezer tankról hullik le a terepszínű álcaháló. Kisebbfajta földrengéssel ér fel, amikor a légelhárító rakétákkal felszerelt páncélos hadsereg vibrációja megrázza a talajt. A lövegtornyok sziszegve, az igaz hit győzelmét hirdetve fordulnak el. Az ágyútorkolatok feketesége az arab földből kitépett és elrabolt olajat idézi. Rafik Hariri tábornok parancsnoksága alatt az Iszlám Gárda legharcosabb egysége megindul, hogy az arkenászi fennsíkon áthaladva beteljesítse a Legdicsőbb akaratát, és elsöpörje a hitetlenek táborát AlAbraqnál... Nincs ember, tank, hadsereg, amely megállna előttük. Allah tényleg hatalmas! ■
12
sUSB: super Universal Serial Bus, nagysebességű csatoló, a pszichotronikus vezérlések humán interfészének csatlakozására CyberDzsinn rendszer: pszichotronikus harcirányítás. A robotvázak mozgását a kezelő agya irányítja, de az emberi agynak a globális vezérlőrendszer adja az utasításokat. A 27. századra már nem lesz szükség központra, a mindenhol létező és jelenlévő, Allah akaratát beteljesítő HoloDzsinn lesz az Iszlám Királyság legfőbb bástyája. Lásd Harrison Fawccett: Aranypiramis című regényét 13
Harrison Fawcett: 129
„Éhségtől dühödt vadállatok fognak átúszni a folyókon a csatatér nagyobb része Hister ellen lesz, vasketrecben vonszolják a nagy embert, míg Németország gyermeke semmit sem tart tiszteletben." Nostradamus Berkeley Egyetem, California, NOS-USA. 2281. Május
Miközben beszélt, Emersleben professzor futó pillantást vetett az órájára; a hallgatók megértették, hogy az előadás hamarosan véget ér. A professzor tisztán csengő hangja betöltötte az előadótermet. - ...tehát ezerkilencszáznegyvennégy július huszadikának hajnalán, nem sokkal hat óra után, Stauffemberg gépkocsival a rangsdorfi repülőtérre hajtat. Az ezredes most is a segédtisztje, Werner von Haften hadnagy kíséretében van. Nézzük, mit rejt Stauffemberg aktatáskája! Benne vannak azok a titkos dokumentumok, melyek az újonnan felállított Volksgrenadir hadosztályról szólnak, amelyről délután egykor jelentést kell tennie a Führernek a keletporoszországi Rastenburgban... - Emersleben pillanatnyi hatásszünet után folytatta. - ...és az iratok közt, egy ingbe csomagolva, ott lapul a Führernek szánt időzített bomba is, amit Stieff tábornok előző nap este szereltetett össze. A pokolgép angol gyártmányú, ugyanolyan típusú, mint amilyet az előző évben Tresckow és Schlabrendorf Hitler repülőgépén rejtett el. Mint előző előadásomban ecseteltem, az a bomba nem robbant fel, de a földig bombázott német városok láttán, Stauffemberg nyilván bízik a szövetségesek technológiájában... A hallgatóság soraiból elfojtott nevetés és kuncogás hallatszott; Emersleben, aki a legrémisztőbb témáit sem átallotta némi humorral fűszerezni, most sem hazudtolta meg önmagát. A negyedik sorban ülő, huszonkét esztendős Susanne Watson a padjára könyökölve, állát a két kezére hajtva, csillogó szemmel hallgatta az előadót.
A professzor megköszörülte a torkát és folytatta: - Stauffemberg bombáját szintén egy üvegkapszula széttörésével lehetett működésbe hozni: a kapszulából kifolyó sav szétmar egy kis drótot, és a gyújtószeg nekicsapódik a gyutacsnak; a kapszula eltörése és a detonáció közti időt, a drót vastagsága határozza meg. A július húszadikai bombát a legvékonyabb dróttal szerelték fel, Stauffemberg úgy számolt, hogy a szétmaródás tíz perc alatt bekövetkezik... Hölgyeim és uraim! A következő alkalommal arról fogok hosszan és kimerítően beszélni, hogy mi történt a rastenburgi „Farkasodúban”. Köszönöm a kitüntető figyelmüket! Hangos lábdübörgés kísérte a professzor kivonulását. A hallgatók ezután felálltak, és elhagyták az előadótermet. Susanne a táskájába pakolta a jegyzeteit. A padtársa felfigyelt egy könyvecskére a lány holmija közt. Csak egy pillanatig látta, de sikerült elolvasnia a címet: Nostradamus próféciái. - Te hiszel ebben a sületlenségben? - kérdezte. Susanne nem válaszolt. Felkapta a táskáját, majd egy halk „bocs" kíséretében ellépett a fiú mellett, és Emersleben után sietett. - Akkor szánna rám öt percet a professzor úr? - kérdezte a szobaajtóban álló Susanne. Az ajtóval szemközt lévő méretes íróasztala mögött terpeszkedő Emersleben kurtán bólintott. A háta mögött kitárt ablakon madárcsicsergés hangjai áradtak a szobába. A méltóságteljesen mozduló, haragoszöld lombkoronák előterében ülő hatvanéves férfi föl sem tekintett a küszöbön toporgóra. - Jöjjön, jöjjön! Foglaljon helyet! Hagyja nyitva az ajtót! - legyintgetett a munkájába temetkezett professzor. - Köszönöm. - Susanne belépett a szobába, és leült az asztal előtt álló egyik székre. Ölében szorongatta a táskáját, mozdulatai arról árulkodtak, hogy egy kissé ideges. Ez egy pillanatig sem lehetett meglepő annak tudatában, hogy a szigorú vizsgáztató hírében álló Emersleben pillanatok alatt bárkit megbuktatott a vizsgán. Azt mondták rá, hangulatember, s valami különleges perverzitással ragaszkodott az évszámok pontos ismeretéhez. Emersleben egy vaskos könyvet lapozott, mintha egyáltalán nem venne tudomást Susanne jelenlétéről. A kezében ceruzát tartott, néha aláhúzott valamit a szövegben. Váratlanul Susanne-ra emelte a tekintetét. A nyitva maradt ajtóra bökött az állával. - Rossz a légkondicionálás - magyarázta. - Hogy telik a kollokvium előtti időszak? - A, csak a szokásos, professzor úr. - Igen? - A könyvtár szinte a második otthonom. - Helyes, Miss Watson. - Emersleben letette a ceruzáját a nyitott könyv gerincére. - Parancsoljon! - Első hallásra meglehetősen populáris a téma, nem is tudom, hol kezdjem, professzor úr mentegetőzött Susanne. - Talán az elején. Susanne copfja ide-oda libbent, amikor a lány egy fanyar mosoly kíséretében megrázta a fejét. - Szerintem ki fog vágni a professzor úr... - Akkor fogom kivágni innen, ha tovább húzza az időt. A Shirer monográfiámon dolgozom, és nem igazán érek rá. Hallgatom! - Elöljáróban annyit, hogy amatőr Nostradamus-kutató vagyok. Az utóbbi időben töviről-hegyire áttanulmányoztam az összes olyan jóslatot, melyek bizonyíthatóan Bonaparte Napóleonra és Adolf Hitlerre vonatkoznak... Miután elmélyedtem a témában, nagyon furcsa összefüggésekre bukkantam. Ezekről szeretnék beszélni a professzor úrral... Emersleben lekapta az olvasószemüvegét. Ledobta az asztalon lévő könyvre. Hitetlenkedve nézett az asztal túloldalán ülő szőke teremtésre. - Erre nekem tényleg nincs időm, Miss Watson. Ne feledje ez a Berkeley, és nem a New York-i Okkult Egyetem! - Akadémia... New Yorkban okkult akadémia van. Emersleben tekintete megvillant. - Lényegtelen! Miss Watson, ezen a tanszéken az eljövendő történészgenerációt képezzük, és nem holmi áltudományok, asztrológia, számmisztika és mindenféle hagymázas rémálomban született próféciák sarlatánjait; szerény véleményem szerint az okkultizmus az érzékeny emberi hülyeség teljes hajórakománya! Lehet, hogy ön házszámot tévesztett? Ha adhatok önnek egy jó tanácsot; ebben az épületben ne nagyon emlegesse Nostradamust. Ha csak ezért jött, akkor tisztelettel megkérném, hogy távozzon! Van még valami mondanivalója számomra?
A lány felsóhajtott. - Talán nem fogalmaztam elég egyértelműen, professzor úr. Nem Nostradamusról akarok beszélni, a téma ennél sokkal izgalmasabb, és sokkal messzebbre mutat. A professzor úr Adolf Hitler és a második világháború történetének legnagyobb szaktekintélye, de azért feltételezem, hogy kapásból meg tudja mondani, hogy mikor volt a francia forradalom? Emersleben nagy szemeket meresztett Susanne-ra. Nyilván azt gondolta, hogy iménti kirohanása miatt a lány pánikszerűen kimenekül a szobájából. De éppen ellenkezőleg történt, ez a harmadéves történész szakos hallgató sietős távozás helyett inkább pimasz kérdésekkel bombázza. - Kérem? - emelte a szemöldökét. Annyira meglepődött, hogy elfelejtette kidobni a lányt. - Az imént azt kérdeztem, hogy mikor volt a francia forradalom. - Susanne bűbájos társasági stílusban beszélt. - Ezerhétszáznyolcvankilencben - válaszolta egy szuszra Emersleben. - Pontosan. Na, és a német polgári forradalom? - Ön most vizsgáztat engem? - Isten ments, hova gondol?! -A német forradalom ezerkilencszáztizennyolcban volt -mondta mérgesen Emersleben. - Tehát pontosan százhuszonkilenc év múlva. Tessék megjegyezni ezt a számot! - Megjegyeztem! - Akkor nézzük a tétlenség és a börtön éveit. Napóleon esetében az évszám ezerhétszázkilencvenöt, márpedig Hitlert ezerkilencszázhuszonnégyben börtönözték be. - Na és? - A különbség megint csak százhuszonkilenc év. - Emersleben utána számolt. - Lehet véletlen is - jegyezte meg idegesen. - Először én is erre gondoltam, aztán folytattam a további adategyeztetést. Napóleon ezernyolcszáznégyben megszerzi a teljhatalmat, amikor nagy csinnadratta közepette Franciaország császára lesz. És most tessék nagyon figyelni: Hitler ezerkilencszázharmincháromban lesz kormányzó, tehát pontosan... - ...százhuszonkilenc év múlva - fejezte be Susanne mondatát Emersleben egy szarkasztikus mosoly kíséretében. - Ennyi egybeesés alapján úgy gondolom, hogy az évszámkülönbség eredménye szignifikáns. Emersleben felnevetett, és a fejét rázta. - Miss Watson, nem leszármazottja véletlenül Sherlock Holmes munkatársának? Az ön által vázolt, nem is tudom, minek nevezzem... talán „összesküvés-elmélet”, szerintem csupán játék a számokkal. Mindez semmit nem bizonyít, és egy történészhallgatóhoz méltatlan az ilyen dilettáns okoskodás. Nem is tudom, miért pazarlom önre az időmet! Susanne Watson nem állta meg mosolygás nélkül. - Nem vagyok rokona a híres Watsonnak. Megértem a professzor úr kétkedését. De tudja mit, találomra kérdezzen rá Napóleon vagy Hitler életének fontosabb momentumaira, kapásból mondom a megfelelő évszámokat! Emersleben hüledezve nézett a lányra. - Ide figyeljen, Miss Watson!... - Várom a kérdéseit, professzor úr! - vágott közbe tiszteletlenül Susanne. Emersleben lassú mozdulatokkal felállt és elsétált az ajtóig. Becsukta. Susanne utánafordult ültében. Emersleben megállt a szobája közepén. Elgondolkodva nézte a sarokban álló földgömböt. Hirtelen a lány felé fordult, s csak ennyit kérdezett: - Orosz hadjárat? - Napóleon ezernyolcszáztizenkettőben támadja meg Oroszországot, pontosan százhuszonkilenc évvel később Hitler megtámadja a Szovjetuniót. - Hm... Bevonulás Bécsbe? -Bécs... Bécs... Azt biztosan tudom, hogy Hitler ezerkilencszázharmincnyolcban annektálja Ausztriát. Most hirtelen nem jut eszembe, hogy Napóleon mikor vonult be Bécsbe. De szerintem az annektálás évszámából vonjunk le százhuszonkilencet, és máris megvan a dátum, ami így, hajói számolom ezernyolcszázkilenc... Emersleben szeme villámokat szórt. - Ne szórakozzunk egymással!
- Ellenőrizze le az időpontot! Emersleben egy pillanatig nem mozdult, aztán felkapta a házi komot. Talán az egyik kollégáját hívta a történelmi tanszéken. Susanne olyan mozdulatlanul ült a széken, mint a karót nyelt emberek. - John?! Én vagyok az... - hadarta Emersleben a komba. - Egy évszámon rágódok, ne haragudj, lusta vagyok bekapcsolni a komputert... Te biztosan fejből vágod, hogy Napóleon, mikor vonult be Bécsbe... Ez biztos?!... Jó, most le kell tennem. - Emersleben bontotta a vonalat. Megrendült arccal nézett a lányra, majd kibökte: - Százhuszonkilenc évvel Hitler előtt... - Na ugye! Emersleben becsukta az ablakot, és elhúzta a függönyt. Mérhetetlenül nagy csönd telepedett a szobára. A professzor visszaült az íróasztala mögé. - Beszélt még valakinek az elméletéről? - kérdezte bizalmasan. - A professzor úr az első. - Értem... Azt kell, hogy mondjam, nagyon érdekes, amit mond. Kifejezetten elgondolkodtató. - Szerintem is. De tudja mi a legizgalmasabb? - Mi? - Ezernyolcszáztizenötben Napóleon vereséget szenved Waterloonál. Százhuszonkilenc évvel később, ezerkilencszáznegyvennégyben, Hitler gyakorlatilag minden esélyét elveszti a háború megnyerésére, a szövetségesek partraszállása végérvényesen megpecsételi a sorsát. Viszont az ismétlődéssorozat megszakadni látszik. Napóleon ugyanis eltűnik a történelem színpadáról, Hitler viszont negyvenöt májusáig aktív szereplő. - Na látja, nincs itt semmi misztikum! - Tudja, mire gondolok, professzor úr? Azt hiszem, mi több, jó okom van feltételezni, hogy negyvennégyben mégsem szakad meg a százhuszonkilences sorozat. - Mire akar kilyukadni? - Szerintem Adolf Hitler meghal a rastenburgi merényletben, negyvennégy júliusa és negyvenöt májusa között pedig valaki helyettesíti őt. Egy bionikus! Nyilván a Ka... Emersleben megemelkedett a székében. - Helyettesíti!... Miss Watson ha kiejti a száján azt a szót, hogy Katedrális, esküszöm, átugrom ezen az asztalon, és a grabancánál fogva hajítom ki ebből a szobából! A modernkori mesékre tényleg nem vagyok kíváncsi! - Szóval tagadja a Katedrális létezését? Emersleben határozott mozdulattal az ajtóra mutatott. - Távozzon! - Van még itt valami... - Susanne a táskájába nyúlt. -Azt mondtam: kifelé! - Megvan! - Susanne Watson egy Smith & Wesson Energiser 11-es sugárfegyvert húzott elő a jegyzetei közül, kibiztosította, és rezzenéstelen kézzel megcélozta vele Emersleben ősz fejét. - Megőrült?! - nyeldekelt a férfi. - Mivel nem hajlandó a konstruktív együttműködésre, beszélgetésünket kénytelen vagyok más alapokra helyezni. - Mi a fenét akar, jobb jegyeket? - Ugyan minek, tavaly évfolyamelső voltam. Kérem, hallgasson meg! Vagy száz éve az a hír járja a Katedrálisról, hogy a legnagyobb titokban működik, és semmilyen nyomot nem hagy maga után. Ennek ismeretében képtelen vagyok ép ésszel felfogni, hogy lehet, ekkora baklövést elkövetni, hisz' még a vak is látja, hogy Adolf Hitler a Katedrális kreatúrája, és ahogy az életútját elnézem, nemcsak a negyvennégyes merénylet után, hanem egész életében az volt. Arra tippelek, hogy Hitler már húszévesen meghalt, és egész életében helyettesíteni kellett egy hasonmással, aki persze úgy táncolt, ahogy a Katedrális fütyült. Megtudhatnám, hogy miért van ez az állandóan visszatérő százhuszonkilenc évnyi különbség, mégis kinek jeleznek vele? - Őrizze meg a nyugalmát! - harákolt Emersleben. - Professzor úr, sose voltam nyugodtabb kollokvium előtt két héttel. - A szavaiból arra következtetek, hogy úgy gondolja, nekem van némi közöm a Katedrálishoz... - Dicséretes az éleslátása. - Esküszöm magának, hogy nem állok kapcsolatban az időkutatással. Susanne Emersleben asztalára hajította a táskáját. - Talál benne egy fényképet. Szeretném, ha tüzetesen megnézné. A fotó egyértelműen bizonyítja, hogy a Katedrális beavatkozott Rastenburgban.
Emersleben beletúrt a táskába. Hosszasan keresgélt az említett fotó után, de nem talált semmit. - Öntse ki az asztalra! - sürgette a lány. A professzor engedelmeskedett, és az asztalra borította a táska tartalmát. A Nostradamus-könyv alól egy ősrégi fekete-fehér felvétel sarka kandikált elő. - Az lesz az! - bólogatott Susanne. Emersleben az arca elé emelte a fotót. - Felismeri magát Stauffemberg ezredes? - kérdezte gyorsan a lány. - Ez hihetetlen! - motyogta Emersleben. - Egy müncheni antikváriumban bukkantam rá - magyarázta Susanne. - Mind ez ideig a történészek úgy tudták, hogy a rastenburgi találkozóról nem készültek felvételek. Mindegyikük tévedett! Az ott a jobb szélen nem más, mint Stauffemberg ezredes... vagyis ön, professzor úr! Azt kell, hogy mondjam, határozottan jól állt magán a náci egyenruha! Árulja el, mit csináltak az igazi Stauffemberggel? Mint tudjuk, később kivégezték a szerencsétlent, ezek szerint ártatlanul! - Úgy vélem nincs értelme tagadni, valóban én alakítottam Stauffemberg ezredest. Megtudhatnám, mit akar tőlem... tőlünk? - Tízmillió dollárt a hallgatásomért cserébe. Különben... - Különben? - Különben világgá kürtölöm a hírt, hogy a köztiszteletben álló Franz Emersleben professzor, tucatnyi szakkönyv és monográfia szerzője valójában a Katedrális ügynöke. Megnyugtatom, pillanatokon belül bekopog magához a CBI, aztán magyarázkodhat élete végéig. Úgy hírlik, hogy a Novus Ordo Seclorum titkos háborút folytat a Katedrális ellen. Természetesen megtettem a szükséges óvintézkedéseket: ha véletlenül baleset érne, akkor az ügyvédem azonnal nyilvánosságra hozza a kutatási eredményeimet és a többi rastenburgi felvételt. Nos, kötünk üzletet vagy nem? - Miért nem akarja mindjárt a bíboros posztját? - kérdezte Emersleben. - Nem vagyok telhetetlen - mosolygott a lány. - Dehogynem... az elődei kevesebbel is beérték! Susanne-nak az arcára fagyott a mosoly. - Hogy mondja? - A Berkeley Egyetemen ön a negyedik, aki az elmúlt két évben párhuzamokat vélt felfedezni Napóleon és Hitler életútja között. Eddig három nő és egy férfi figyelt fel erre a különös összefüggésre. Ha kívánja, szívesen megmutatom a dokumentumokat, a páncélszekrényemben őrzöm őket. Ezek az úgynevezett 129-es akták. - Maga most blöfföl! - sziszegte Susanne. - Mégis mit gondol, ki küldte magát arra a müncheni tanulmányútra? Ha emlékezetem nem csal, én voltam az, aki szorgalmazta az utazását... De nézzük csak tovább! Emlékszik arra az idős angol hölgyre, akivel olyan jól elbeszélgetett annak a müncheni szállodának halljában? Nos, a hölgyet valójában Viktória Stoppardnak hívják, huszonöt éve dolgozik a Katedrálisnak, és az volt a feladata, hogy felhívja figyelmét arra az antikváriumra, ahová másnap ön el is ment, ahogy az sem véletlen, hogy ott véletlenül rábukkant azokra a nevezetes fotókra. Miss Watson, minden úgy történt, ahogy elterveztük. Susanne kezében megremegett a sugárfegyver. - Ennek semmi értelme! Ez... ez... - Már hogyne lenne értelme, kedvesem - mosolygott Emersleben. - Ön egy teszt részese volt. Az előmenetelük és a professzoraik javaslata alapján minden évben választunk tíz-tíz fiatal történészhallgatót és matematikust a világ vezető egyetemeiről, ezeket a feltűnően tehetséges embereket speciális tesztnek vetjük alá. Szakembereink azt vizsgálják, hogy a tesztszemélyek a számukra adagolt speciális információk alapján felfigyelnek e bizonyos történelmi összefüggésekre, amelyek a Katedrális tevékenységére utalnak. Történészek és matematikusok... Az évi húsz emberből általában nyolc-kilenc kiszúrja a Napóleon és Hitler életútja közti párhuzamokat. Páran közülük meg is fogalmazzák az elméletüket... Mint jeleztem az imént, a Berkeleynek meglehetősen jó a statisztikai átlaga. Kívánja megtekinteni a 129-es aktákat? Susanne határozottan előreszegezte a pisztolyt. - Egy rossz mozdulat, és szénné ég a feje! - Nem akarom elvenni a kedvét a további beszélgetéstől, csupán szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy az íróasztalomat olyan láthatatlan energiapajzs védelmezi, ami egy NOS-rohamosztag frontális támadásától is megvédelmezne. És utána lehet, hogy visszatámadok... Méghozzá ezzel! -
Emersleben professzor ekkor felmutatta a ceruzáját. - Lehet, hogy ez nem az, aminek látszik. Susanne-nal forogni kezdett a szoba. Nem számított ilyen fordulatra. Hallani lehetett, hogy odakint nyílik a folyosóra vezető ajtó. Valaki köszönt a titkárnőnek... Kisvártatva lenyomták a professzor szobájába vezető ajtó kilincsét. Susanne olyan hévvel pattant fel, hogy a széke felborult. A lány hátrálni kezdett, figyelmét folyamatosan megosztotta az asztal mögött ülő Emersleben és a szobába lépő alak között. Egy fekete öltönyös fiatalember érkezett. Látszólag nem izgatta, hogy Susanne ráfordítja a sugárfegyvert. Illedelmesen becsukta maga után az ajtót, és két kezét a teste előtt összefonva megállt a könyvespolc mellett. Egy árva kukkot sem szólt, Susanne csupán a sziluettjét látta a félhomályban. - Ne mozduljon! - kiáltotta a folyamatosan hátráló lány. - Eszem ágában sincs - mondta kimért hangon az ismeretlen. - Elhúzhatom a sötétítőfüggönyt? - kérdezte udvariasan Emersleben. Susanne a professzorra kapta a pisztolyt. - Mi... mit akar azzal a függönnyel? - Mehr Licht - jegyezte meg Emersleben, akinek specialitása volt, hogy alkalmanként német ajkú történelmi figurákat személyesítsen meg, ha úgy hozza a szükség. - Inkább rám célozzon! - mondta nyugodt hangon a félhomályos alak. Susanne ide-oda kapta a fegyvert. - Fel a kezekkel! - visította fennhangon. A fekete öltönyös felsóhajtott. - Siessünk Franz, estére jegyem van a Lakers meccsre! Emersleben közben rést nyitott a függönyön. A fény elárasztotta a szobát. Susanne felsikoltott, amikor felismerte a könyvespolcnál álló férfit; számtalanszor látta már ezt az arcot egy 337 évvel ezelőtt készült fotósorozaton. - Engedje meg, hogy bemutassam Werner von Haften hadnagyot - mondta Emersleben az ablaktól. - Basszus... - nyögte Susanne Watson. Emersleben teljesen elhúzta a függönyt. A lánynak hátat fordítva beszélt: - Gratulálok, Miss Watson, ön kiváló eredménnyel végezte el a tesztet, valóban azok vagyunk, akinek hisz minket. És most megtenné nekünk azt a szívességet, hogy elteszi a fegyverét? - Fogja be a száját, itt én diktálom a feltételeket! - kiáltotta a nó. - Mondom, hogy rám célozzon! - mondta a fekete öltönyös. Susanne remegő kézzel megtette ezt a szívességet. - Lépjen el az ajtóból! - kiáltotta Susanne a von Haften hadnagyot alakító férfira. A férfi nem mozdult, az arca olyan rezzenéstelen maradt, mint egy márványszoboré. - Nem hallotta, mit mondtam?! - heveskedett Susanne, aztán a hüvelykujjával kattanásig tolta a sugárfegyver fokozatkapcsolóját. - Lelövöm, ha nem engedelmeskedik! Emersleben nagy sóhajt hallatva visszaült az íróasztalához. - Ön Kerwin századosra, a Katedrális legjobb beavatkozó tisztjére céloz. Az a helyzet, hogy a százados akkor is elmegy az esti Lakers meccsre, ha lenyomja a tűzgombot, ön viszont egy egészen más helyre jut. Ezt a helyet hullaháznak hívják... Tessék választani! Susanne bénultan állt. Nem tudta, mit csináljon. - A szavukat adják, hogy nem lesz bántódásom? - kérdezte rövid gondolkodás után. - Bízzon bennünk! - nyugtatta őt Emersleben. Susanne leengedte fegyvert tartó karját; különös módon megkönnyebbülést érzett. Kerwin végre megmozdult. Közelebb lépett Susanne-hoz, és kezét nyújtotta a sugárfegyverért. Susanne falfehér arccal nyújtotta át neki. Kerwin az öltönykabátja zsebébe csúsztatta a kis pisztolyt, aztán felállította az imént felborult széket. - Foglaljon helyet! - mondta Susanne-nak. - Inkább állnék. Kerwin ráült az asztal sarkára. Zsebre dugott kézzel nézte a lányt. - Kegyed az első, aki pisztollyal a kezében fenyegetőzött - mondta a teljesen összezavarodott Susanne-nak. - Sajnálom... Még soha életemben nem fogtam fegyvert senkire. - Azt látom - felelte Kerwin, aztán így folytatta: - Emersleben engem hívott föl az előbb, ez volt a jel, hogy bejöhetek. Gratulálok az eredményéhez. Ön üzletet ajánlott az imént. Nos, ezt nem áll módunkban elfogadni, viszont felajánlunk egy másikat, egy sokkal kecsegtetőbbet.
- Miről lenne szó? - Mivel az iménti beszélgetésüknek minden apró részletét figyelemmel követtem, tudom, hogy tízmillió dollárt kért a hallgatásáért és a dokumentumokért cserébe... Susanne, én viszont felajánlok önnek egy évi ötmillió dolláros fizetést az Összefüggések csoportnál, a Katedrális elemzőosztályán. A Berkeleynek valóban jó a statisztikai átlaga, habár azt azért hozzá kell tenni, hogy az eddigi négy befutóból kegyed az első, akinek állásajánlatot teszünk. Susanne az ajkába harapott. - Mennyi gondolkodási időt kapok? - Semennyit. - Rendben van! Vállalom... Mit kell tennem? - Egyelőre készüljön a következő kollokviumra - mondta Emersleben az asztal mögül. - Aztán majd tárgyalunk a további részletekről. - Természetesen senkinek sem beszélhetek arról, ami hármunk közt történt. - Nahát, hogy találta ki? - kuncogott Emersleben. Kerwin kinyitotta az ajtót. - Ma még van előadása? - Szabad vagyok. Úgy terveztem, hogy hazamegyek. - Szívesen elviszem, ha nincs ellene kifogása. Közben beszélgethetünk. Susanne felállt, lesimította a ruháját. Emersleben asztalához lépett, és visszapakolt a táskájába. A rastenburgi felvételt otthagyta az asztalon. Emersleben kezet nyújtott a lánynak az asztal fölött. - Még egyszer gratulálok. - Köszönöm, professzor úr. Kezet ráztak. - Szólítson Franznak. - Franz... - És még valami - jegyezte meg Emersleben. - Amikor hazamegy, élje tovább az életét, mintha mi sem történt volna. Este ne felejtse el felhívni Georg bácsit Atlantában, és Ágnesnek visszavinni az Elfújta a szelet... Patsy jól van? Patsy egy kóbor macska volt, amit az utóbbi hetekben előszeretettel etetett a lépcsőházban. Susanne Watson megértette, hogy a Katedrális hónapok óta megfigyelés alatt tartja, és mindent tudnak róla. Mindent... Susogott valami köszönésfélét, és az ajtó felé indult. Ám megtorpant a küszöbön, hogy visszaforduljon Emersleben felé. - Bocsánat, csak még egy kérdés: Napóleon és Hitler életútja közt tényleg vannak tudatosan létrehozott párhuzamok, vagy mégiscsak véletlen az egész? - Fogalmam sincs, a téma nem a szakterületem - válaszolta Emersleben, és visszatette orrára az olvasószemüvegét. - Ha megbocsát, most dolgoznék! Kerwin kinyitotta a luxussportgravó ajtaját. Susanne beült a Ferrariba. Kerwin megkerülte a kocsit, és helyet foglalt a volán mögött. Automatikus vezérlésre kapcsolt. - Hova vihetem? - kérdezte. Susanne megadott egy Los Angeles közeli címet. Kerwin utasította a komputert az indulásra. A Ferrari a levegőbe emelkedett. - Azt hiszem, álmodom - jegyezte meg Susanne valahol Hollywood fölött. - Az igazi álom csak most kezdődik... Hihetetlen dolgokkal fog szembesülni, ezt garantálom. - Már kérdezni sem merek. Létezett Hitler egyáltalán? - Igen. - Na és Napóleon? - Természetesen. - Emersleben szépen elhárította a választ, remélem, maga sokkal konstruktívabb... Elvégre kollégák leszünk, nem? - Ó, hogyne. - Na szóval azt szeretném kérdezni, hogy a Napóleon-Hitler életút közti párhuzamok tudatos beavatkozás eredményei? - Igen... - De miért? Csak a teszt miatt? Ezt nem hiszem el, százados!
- Én sem hinném el, Susanne. - Akkor? Kerwin Susanne-ra nézett. - En sem tudhatok mindent. - Legalább annyit áruljon el, hogy Hitlert életútját igazították Napóleonéhoz, vagy fordítva történt? - Nem tudom. Hazudik, gondolta Susanne. Sokáig nem szóltak egymáshoz, végül a férfi törte meg a csöndet. - Az ismétlődés valóban szignifikáns, és jól gondolta, nem szakad meg ezerkilencszáznegyvennégyben. Susanne értetlenül nézett Kerwinre, majd önkéntelen kiáltás hagyta el az ajkát, amikor váratlanul, egyik pillanatról a másikra megvilágosodott az elméje. Ez hihetetlen! Susanne-nak vérlázító gondolatok kavarogtak az agyában: ha a százhuszonkilenc évben mérhető különbség valóban szignifikáns, akkor... akkor... Mikor halt meg a Szent Ilonára száműzött francia császár? Ezernyolcszázhuszonegyben! 1821 + 129 = 1950! - Adolf Hitler ezerkilencszázötvenben halt meg?! Úristen, ez lehetséges? Kerwin sokat sejtető mosollyal nézett rá. - Üdvözlöm a Katedrálisnál! De ne akarja mindent titkunkat megismerni már az első napon!1 1
A kiadó Harrison Fawcett novellájához kapcsolódó irodalmi pályázatot hirdet. A pályázat szövegét lásd a 386. oldalon.
Gábriel B. Cobbler Rendfenntartók
-Neve, rangja, azonosítója! -Paul Wittkics hadnagy. Azonosítási kód alfa95-téta249-epszüon2466, kék besorolás. - Őrmester, kérem, mesélje el, mi történt az R80-CMEB-n két hétre visszamenőleg! Velem szemben egy földi titkosszolgálatis tiszt hologramja ült. A lehető legszürkébb alak, később felidézhetetlen vonásokkal. A hangja monoton, parancsoló. Maga a tiszt akár a szomszéd szobában vagy a galaxis túlsó felében is lehetett volna. Mindig utáltam őket, de nekem se erőm, se kedvem nem volt ellentmondani. Csak a dolgát végezte. Az egész beszélgetést - szerintem sokkal inkább kihallgatás - később kielemzik a számítógépek. Állítólag jót tesz, ha van valaki, akihez tud beszélni az ember, és nem egy fekete mikrofonba kell pofáznia. Rajtam nem segít, talán ront is egy kicsit. A mikrofon legalább nem kérdez hülyeségeket. A gépek legalább érzelemmentesek. Ezeknek hivatásból kell szemétnek lenniük. Kinyúltam a pohárért, és megnedvesítettem az ajkamat. - Kicsivel korábban kezdeném, hogy az esemény több szálára is fény derüljön. - Hátradőltem, és belekezdtem a történetbe. - Az R80-CMEB a Földtől nagyjából huszonnégyezer fényévnyire található, a külső szektorok kolonizált bolygóihoz való áruszállítás ellenőrzőpontja. A légköre rövid ideig belélegezhető. Hosszabb idő után azonban mérgező lehet, izomgörcsök lépnek fel. Élet nincs rajta, még bakteriális szinten sem. Feltételezések szerint a bolygón sosem volt élet. Bakteriális szinten sem. Még mielőtt el nem felejtem, a gravitáció 1,25 gé. A Meben, elnézést, de magunk között így neveztük el a bolygót, szóval a Meben egy nyolc évvel ezelőtt létrehozott katonai bázison szolgáltunk. A bolygó körül kering egy MT-68A típusú űrbázis, és a felszínen több megfigyelőállomás működik. A szolgálatot adó személyzet az űrbázis és az állomások közt havonta cserélődik. A munka java része azzal telt, hogy az ember halálra unta magát. A kikapcsolódás abból állt, hogy a
Ceatra néhanap elkísértünk egy-egy szállítmányt. Én közel két éve voltam szolgálatban a bolygón, amikor az események elkezdődtek azzal, hogy megjelent egy idegen hajó. Ha jól emlékszem, akkor egy Cox osztályú csatacirkáló volt az. Ez volt az első érdekes dolog a szolgálat alatt. Igaz, csak annyiban változtatott a helyzetünkön, hogy egy szinttel emelték a biztonsági fokozatot. A cirkáló szinkronpályára állt a bolygóval, és bejelentkezett a bázisparancsnokságon. Valami hibát jelentettek. Nem tudom pontosan mit, mert akkor nem én voltam szolgálatban... Két napra rá felgyorsultak az események. Huszonhét óra leforgása alatt több mint ezer, különféle hadihajó lépett be a rendszerbe. Voltak köztük olyanok is, amiket képtelenek voltunk azonosítani valószínűleg vadiúj fejlesztések lehetettek, vagy ismeretlen fajok hajói. Mindegyik nagy tűzerejű csatacirkáló volt, egyetlen teher-, illetve ellátmányhajó sem akadt közöttük, azok csak később érkeztek meg. Annyian voltak, mint égen a csillag, és körbevették a bolygót. Végül a Mebről már nappal is lehetett látni őket, árnyékot vetettek a bolygóra. Ezek az árnyékok egyszerre voltak félelmetesek és csodálatosak... El tud képzelni egy akkora a hajót, ami nyolcszáz kilométer magasból árnyékot vet a bolygóra? Annyira kicsinek éreztük magunkat... Az az igazság, hogy közülünk mindenkinek teli volt a gatyája. Tudtuk, ha ezek megindulnak, akkor semmi sem állítja meg őket, még az otthoniak sem. A végén már több mint kétezer űrhajó keringett fölöttünk. Ehhez még hozzá kellett képzelni a kisebb-nagyobb vadászgépeket, és járőrhajókat. Az ember inkább az öngyilkosságot választja, mintsem nekiálljon az esélylatolgatásnak. Mi mégsem reagáltunk, ugyanis semmi jelét nem mutatták, hogy érdekelnénk őket. Csak keringtek fenyegetően. A Föld arra kért minket, hogy ne mutassunk agressziót. Marhajók. Akkora sereggel szemben, ki akarna agresszív lenni!? Eszünkbe se jutott. Örültünk, hogy tudomást sem vettek rólunk. Ugyanakkor fokozatosan kiismertük a csatasor felépítését. Majdnem harminc különböző fajt különböztettünk meg a hajótípusok alapján. Közülük nyolc volt ismeretlen. Akadtak közöttük földi szövetségesek és ellenségek egyaránt. Egymás mellett cirkáltak olyanok, akik lassan már egy évezrede - ők legalábbis ezt állítják - háborúban állnak. Ha jól emlékszem, akkor a rozsdaszínű kadokok és a variszok voltak azok. Egy hét után már megszoktuk őket, és ha nem lódultak volna meg az események, akkor lehet, hogy már untuk volna a mozdulatlanságukat. Azzal szórakoztunk, hogy körberajzoltuk az árnyékukat a földön... Majd megérkezett az erősítés első része. Ennek köszönhetően, több mint száztizenegy-ezren voltunk emberek a bolygófelszínen és az űrbázison. A mi állomásunkon, amely kisebbek közül való volt, ezer katonát szállásoltak el. Az újonnan jöttek a legmodernebb harceszközöket viselték. Valamelyik állat német - a németek imádnak számolgatni - kiszámolta az egy kiló katonára jutó harcértéket. Kilóra számolta ki, és először kiröhögtük. Később viszont lefagyott az összes harcászati modulunk a döbbenettől. Egy kiló katona nulla-egész-nulla-kettő xriaxi bombát ért. Tudja, hogy mi a xriaxi bomba1? Hát persze, ezt minden katonának tudnia kell. Még egy ilyen anyagtalan holofejbe is be kellett táplálni a kolóniaháborúk történetét. Elvégre titkosszolgálatis holofej. Egy xriaxi bomba elsődleges robbanási ereje a hirosimai atombomba kétmilliószorosának felel meg. Szóval ilyen emberekkel aludtunk együtt. Egy ilyen állatnak nagyobb volt a harcértéke, mint a bolygón az összes megfigyelőállomásnak. Mint utólag kiderült, ekkor még nem aktiválták a moduljaikat. Na persze nem mindegyikük viselt tetőtől talpig ekkora harcászati rendszert. A legtöbbjüket átlagkatonaként szerelték fel. Mi közben eljártunk a szokásos útjainkra. A bázis közelében az egyik ismeretlen faj egyedei leszálltak, és tábort építettek. Mi voltunk az első emberek, akik találkoztak velük. Felemelő érzés volt megismerni egy teljesen új fajt. Humanoidok voltak. Vékony, magas testalkatúak, halottszürke bőrszínnel. Szőrzetük, pontosabban a hajuk, fekete vagy világosszürke, szemük mandulavágású és vörös. Fülük feltűnően hegyes. A fogaik, nos a fogaik... Azt hiszem, ez alapján neveztük el őket, a fogaik olyanok voltak, mint a vámpíroknak. Ki tudja, lehet, hogy van valóságalapja a vámpírmeséknek is? Mindössze ketten álltak szóba velünk. Valójában semmit sem tudtunk meg róluk, csak annyit, hogy erősen hierarchikus társadalomban élnek, szeretik a vért és az édességeket. Állítólag embervért még nem kóstoltak. Különleges hadi felszerelésük volt, energiafegyvereik ismeretlen típusúak. Minden 1
A 2700-as évek elején ez volt a felfedezések korának egyik legnagyobb pusztítással bíró fegyvere, amit a földi stratégák a xriaxi inváziós támadók ellen be is vetetettek. A Xriaxon egy agresszív, rovarszerű faj élt, a harci potenciáljukat a crollokhoz mérték
katona viselt valamiféle kardszerűséget is. Valami rituális izének gondoltuk... Mint később kiderült, tévedtünk, de ez nem tartozik ide. A gondok akkor kezdődtek, amikor kiderült, hogy az erősítés második része késik. Mindenki majd meghalt az idegességtől, kivéve skótokat. Ők nem idegeskedtek ilyen apróságon. Ahogy a közmondás is mondja, olyan nyugodtak voltak, hogy ultrázni lehetett a hárfát a hátukon. A tizenöt skót a földi hadsereg legelitebb osztagához tartozott. Ok voltak a szuperkatonák. A jelen lévő sereg harcértékének több mint harminc százalékát ők adták. A rohampáncélzatuk fölött állandóan viselték a szoknyájukat. Minden sorállományú álma, hogy a skótokhoz hasonló katona legyen, leszámítva persze a szoknyát. A nyugalmuk irritált minket, sosem szóltak senkihez és állandóan a dudás hologramot nyomatták. Nekem tetszett a dudaszó. A legenda szerint - valamikor a huszadik század környékén -, ha a csatamezőn felharsant a dudaszó, akkor ott maga az ördög jelent meg, hogy az utolsó skót vérig harcoljon. Szóval sűrűsödtek a katonák közötti konfliktusok, és az sem tett jót, hogy elvesztettük a rádiókapcsolatot a flottánkkal. Annyit sikerült az erősítésről megtudnunk, mielőtt még lehalt volna a celluláris, hogy a hajóink a rendszer határánál, egy mélyűri gátba ütköztek. Egy mélyűri gát, ami képes az űrhajókat az egész vonalon megállítani, borzasztó technikai fejletségről tesz tanúbizonyságot. A szakértőink szerint ezt lehetetlen megcsinálni. Csak abban reménykedhetünk, hogy sosem leszünk harcban azzal a fajjal, aki kifejlesztette azt, mert akkor azonnal végünk! Attól a naptól kezdve, hogy megszakadt a kapcsolat a flottával, a készültségi szintet narancsra emelték. Abba kellett hagynunk az érintkezést a vámpírokkal és állandó „puccparádéban" kellett lennünk. Aktiváltuk a fegyverzetünket. A skótoknál ekkor olyan dolgokat láttunk, amik piaci forgalomba talán sosem, vagy csak majd tíz-tizenöt év múlva kerülhetnek, jócskán leegyszerűsítve. Ha valahová mentek a bázis területén, jobban tette az ember, ha félreugrott előlük, mert nem álltak meg semmi és senki kedvéért. Egy nappal a végső események előtt történt egy kis baleset, de mi akkor azt hittük, hogy megtámadtak minket. Felrobbant pár gázpalack a központi laboratóriumban. Mindenki elkezdett eszeveszetten ordibálni, és a fegyverével hadonászni. Nem sokon múlt, hogy nem lőttem le közben a legjobb barátomat. A kedélyek fél óra elteltével csitultak csak le, amikor megtudtuk, hogy csupán egy véletlen baleset történt. Sajnos a laboratórium teljesen tönkrement, és félő volt, hogy a lángokban újabb vegyszerek robbanhatnak fel. Mivel az automata tűzoltó rendszer kikapcsolt a robbanás pillanatában, a benn lángoló tüzet nem tudtuk eloltani. Már a részleg evakuációját terveztük, amikor megjelent két skót, és átgyalogolt a három méter vastag törmeléken, be a laborba. Életünkben ilyet még nem láttunk. Addig a pillanatig azt hittem, hogy a falon való átjárás csak a von Anstettenekről szóló mesékben létezik. Csak álltunk és bámultunk, miközben bőrig áztunk, mert a zűrzavarban valamelyik hülye kilőtt egy viharrakétát, és kitört a zivatar a bázis felett. Majdnem még a gázmaszkok felvételéről is elfeledkeztünk, amikre szükség lett volna a mérgező légkör miatt. Aztán amikor a skótok kisétáltak a laborból - megint a törmeléken keresztül -, hirtelen elhalt minden hang, senki se mert pisszenni. Odaléptek hozzám, és a kezembe nyomták az egyik kísérleti állatot, majd röhögve továbbmentek. El tudja képzelni? Ezek bemennek, eloltanak egy akkora tüzet, mint ami a pokol tornácán lángol, és a vicc kedvéért még kihozzák onnan a legmérgezőbb lényt is. Ha nem vagyok ott, akkor most körberöhögném magamat. Az este folyamán aztán a várakozó seregek elkezdtek mozgolódni. Látszólag ok nélkül. Fenn voltam a parancsnoki hídon, amikor bejött a „szuperskótok" parancsnoka, és a felderítőgépek képeit kezdte nézegetni. Kicsit ideges volt. Ez nem kecsegtetett semmi jóval a jövőt illetően. Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, de megkérdeztem tőle, hogy mi a baj. Erre ő aktiválta az ikonrendszerét, és kivett belőle egy számomra ismeretlen típusú fegyvert. Odalépett az egyik monitorhoz, és hologramként kinagyított egy részletet az idegenek soraiból. - Látja? - mutatott rá az egyikre. Ha jól emlékszem, akkor egy gwynnára, aki valamilyen fegyvert markolt. A gwynnák a galaxis egyik leggyönyörűbb faja. Kissé nyúlt, hosszúkás alakjuk könnyeddé teszi őket, olyanok, mint a tündérek. - Nézze meg jobban! A fegyvert! - parancsolt rám, ugyanis észrevette, hogy a gwyntia nőt nézem. Ugyanazt a fegyvert szorongatta a tündér, mint ami a parancsnok kezében volt. Kis eltérések voltak csupán. - Ez a fegyver - kezdte a felvilágosítást -, hivatalosan még a tervezőasztalon sem létezik. Amit nálam lát, a prototípusok közül való. Annyira új, hogy a festék még szinte fog. Ha megnézi amazt, akkor látszik rajta, hogy a fegyvert gyakran használták, és legalább két-három éves. Ha nem több. Az ember
mintha nem is prototípust, hanem az abból továbbfejlesztett változatot nézné. Továbbvitte a képet. A legtöbb gwynnánál hasonló fegyvereket lehetett látni. Ami még feltűnt - és ezt meg is jegyeztem neki -, hogy ők is viselnek primitív vágófegyvereket. Nem tudom, miért, de ennek hallatán elfehéredett, majd riadót fújt és elrohant. Intett, hogy kövessem. Megpróbáltam a nyomában maradni. Akkora léptekkel szelte a távolságot, hogy két szinttel lejjebb sípoló tüdővel kapkodtam levegő után. Az osztagához tartott. Egy másodperccel később, hogy beléptem utána a körletbe, időlegesen megvakultam. A szuperkatonák egyszerre aktiválták harcászati moduljaikat, és a szűrőm nem volt képes időben reagálni. Amikor visszanyertem a látásomat, az egyik katona egy kardot nyomott a kezembe, és azt mondta: - Ennek több hasznát veszi majd! A parancsnok üzeni, hogy vigyázzon magára! Mostantól nincsenek barátai! Ja, és gratulálok az ötös szakdolgozathoz, Robinson ezredes csodákat zengett az elemzéséről. Leesett az állam, hogy erről honnan tud. Majd halkan még hozzátette: - Öröm volt ön alatt szolgálni, uram! - Eddig még sosem vezettem csapatot, s akkor láttam azt a katonát életemben először és utoljára. Ott álltam félvakon az ajtóban, egy karddal a kezemben. Ekkor a hangosbemondón át a parancsnok közölte mindenkivel, hogy megszűnt a kapcsolat a többi bázissal. Elrendelték a harci riadót. Visszarohantam a hídra, mint ügyeletes tiszt, de mire odaértem, már az egész tiszti gárda ott tolongott. Az adatok alapján a kinti hadsereg támadásra készült. Az elemző számítógépek megbolondultak. A bolygó felszínén minden fegyvert élesítettek. Hiába kerestük az okát, nem találtunk semmit, ami az idegeneket erre késztette volna. Akkor azt hittük, hogy más nem lévén közelben, minket fognak megtámadni. Mielőtt bármit is tehettünk volna, megjelent egy másik sereg. A semmiből tűntek fel, a műszerek szerint egy másodperccel a megjelenésük előtt még nem látszódtak. Utána sem láttunk sokat belőlük, a felderítésünk megvakult és megsüketült. A megérkezésüket regisztráltuk, a többiről csak sejtéseink lehettek. Észleltük a felverődő port, de nem láttuk a csizmákat, amint a talajhoz verődtek. Tudomásom szerint, nem létezik olyan berendezés, ami képes ekkora sereget elrejteni. Bár, ha most visszagondolok, nagyon el lehetünk maradva a technika szintjén, ugyanis a támadók látták őket. Egy percen belül elkezdődött a csata. A napok óta várakozó sereg egyszerre indította meg a támadást. Tökéletes volt az irányításuk, ám az energiafegyvereik kevésnek bizonyultak. A lövések java része lepattant a láthatatlan pajzsokról. Elenyészően kis részük juthatott át és sebezhetett meg egyet-egyet az idegenek közül. Bizarr tűzijátékhoz hasonlított az ütközet, amely nem tartott tovább másfél percnél. Nyolcvankilenc másodperc telt el az első és utolsó lövés közt. A bolygóra letelepített két és fél millió katonából 122 ezer halt meg. Mindegyik energiafegyvertől. Egyik oldal sem vetett be tömegpusztító eszközt. A látottak és a számítások szerint az ellenséges sereg kisebb számú lehetett, nagyjából 1,2 millió. Ha tényleg így volt, akkor a galaxis harmadik legnagyobb szárazföldi csatájának lehettünk szemtanúi, miközben az egyik felet nem is láttuk. A kijelzőn futó adatok és a feltételezések teljesen ledöbbentettek minket. Azt sem vettük észre, hogy a kinti katonák elrakják a lőfegyvereiket, és szép lassan előhúzzák kardjaikat. Amikorra észleltük, már késő volt. Hirtelen, mintha csak elvágták volna, megszűnt az energiaellátás. A kezdeti zűrzavaron gyorsan túl tettük magunkat, tudván, hogy a vésztartalék másodperceken belül bekapcsol. Csak akkor kezdtünk igazán aggódni, amikor tíz másodperc után is teljes sötétség honolt a hídon. Nem tudom miért, de lepillantottam az energiajelzőmre. Halott volt. Ekkor egy halvány fénypont gyúlt a teremben. A skót szuperkatonák parancsnoka gyújtott rá a szivarjára - most belegondolva, sosem szívott előtte semmit. Talán így akarta köszönteni a halált. Megkínált engem is, de túl ideges voltam hozzá, hogy elfogadjam. Az emberei viszont rágyújtottak. Az ide-oda táncoló lángok kísérteties fénnyel árasztották el a helyiséget. Mielőtt kiment volna, vállon veregetett, tisztelgett nekem, majd fogott egy hatalmas pallost, és megsuhintotta az orrom előtt. Mintha az ő kiáltása, ami még most is visszhangzik a fülemben, lett volna a vezényszó. Elszabadult a pokol. A két ellenséges hadsereg eget zengető ordítással elindult egymás ellen. Ez a hang a bázis falain keresztül is elviselhetetlenül bántó volt. Remegett a levegő is a kiáltásban lévő erőtől és gyűlölettől. Képzelje el, három és fél millió lény ront egymásnak vágófegyverekkel.
Kirohantam a sötét vezérlőteremből, magam mögött hagyva a döbbenettől mozdulni sem tudó vezérkart. Egyszer csak nekiestem a falnak. Rengett a talaj. Tudtam, hogy abban a pillanatban csapott össze a két sereg. Felrohantam a közelemben lévő őrtoronyba, amely úgy kilengett, mintha egy nádszál lett volna csupán. Nem sokat láttam a csatából, de az egyáltalán nem hasonlított az elképzelt, régi ütközetekre. Hamarosan az egész harcmezőt ellepte a por, így aztán lementem a kilátóból. Az ajtóhoz érve a csatazaj fura tónust kapott: az enyémek harcoltak az életükért. Kirohantam, hogy segítsek, ott legyek a harcban. Ott kellett lennem velük, még akkor is, ha semmi esélyem sem volt. Az egyik folyosón végre megpillantottam valakit. Nem sok maradt belőle, csupán egy szétszaggatott emberi torzó. Nem bírtam visszatartani a hányingeremet. A hányás és az epe keserű ízével a számban bírtam magam a továbbhaladásra. A következő elágazásnál aztán megpillantottam a támadókat. Nem a láthatatlan sereg tagjai voltak azok. Láttam, ahogy egy varisz puszta kézzel tép ketté egy katonát. A társa sem élt sokkal tovább, a fegyverével együtt metszette ketté egy kard. Az egyik „vámpír" a szobatársam kibelezett teste fölé hajolt. Deme Ter még élt, amikor feltépte a nyaki artériáját és elkezdte inni a vérét. Deme Ter - aki ősrégi turáni sámán leszármazottjának vallotta magát, állandóan a nevével volt elfoglalva, hogy fordítva kell mondani: Ter Deme - meg csak mosolygott. Szinte éreztem elhaló tekintetében a gúnyt. Nem tudtam mire vélni az egészet. Ekkor vettek észre engem is. Az egyik vámpír felém fordult. Ott álltam egy használhatatlan energiafegyverrel. Magamban már elbúcsúztam az életemtől, amiből semmi sem pergett le előttem. Torkom teljesen kiszáradt, már fájt a nyelés. Láttam a felfelé lendülő kardot és a tűhegyes fogakat. Sosem értek hozzám. - Nincs mit! - hallottam egy hangot a fejemben. Az előttem álló vámpír helyén csupán hamukupac állt. Kezemben pedig a skót katonától kapott kardot szorítottam. Láttam még felállni, és felém fordulni a társam vérét szívó vámpírt. Lassan felocsúdtam a döbbenetből, amikor a vámpír sikítozni kezdett, majd elhamvadt. Ekkor megértettem Ter Deme mosolyának jelentőségét. Mégiscsak igazat beszélt, sámánok voltak az ősei. Érdekes emberek kerülnek össze a seregben, ki hitte volna, hogy Ter Deme erre is képes? Kezemben a karddal megindultam előre, hogy én is harcoljak. Tettem a dolgomat, és megúsztam egy sebhellyel az arcomon. Kegyes volt hozzám a sors. - Elmosolyodtam, és a hologram felé dőltem. Rátámaszkodtam az asztalra, és megmutattam a vágást baloldalt, a szemem alatt. - Ez minden, amire emlékszem a R80CMEB-en történtekből. A kihallgató tiszt képe eltűnt, és megint egyedül maradtam a szobában a kérdéseimmel. Mindegy, már megszoktam, hogy nem válaszolnak nekem. - Uram, ennyi sikerült kiderítenünk az incidensről - jelentette a földi kihallgató tiszt, miután kikapcsolta a holofelvételt. - Mi legyen a túlélővel? Még mindig az események hatása alatt áll. - Eleget megtudtunk a történtekről - válaszolta a rangjelzések nélküli férfi, aki mellett egy vezérkari tábornok toporgott. A kihallgató tiszt ösztönösen érezte, hogy neki kell a jelentést átadnia. - Tegyenek rá mentálblokkot! Ne emlékezzen ezekre az eseményekre, de ne is töröljék ki teljesen! Lehet, hogy később még létfontosságú információkat tudhatnak meg tőle. Generálisok és flottaparancsnokok álltak körülötte. Ő volt az egyetlen, aki ült a teremben. Emberek, akik élet és halál urai, egy emberként tisztelték, és tartottak tőle. Kinyílt az ajtó és egy tiszthelyettes lépett be rajta. Minden szem őrá szegeződött. - Elnézést! - szalutált szinte ösztönösen. Tekintetéből azonban sütött a rémület. - Elnézést, Robinson alezredest keresem a... a szakdolgozatommal. - Mit képzel, kadét! - fakadt ki az egyik ezredes - Mit gondol, mi ez itt? Mielőtt folytatni tudta volna, az ülő férfi csendre intette és felállt. Odalépett a kadéthoz, és a szemébe nézett. - Maga skót? - tette fel a kérdést, ami őszinte döbbenetet váltott ki a kadétból. Bólintott. - Három év múlva ne fogadja el a hadnagyi kinevezését, hanem várjon még fél évet. Addig tanuljon meg dudán játszani! Most leléphet! - Igen, uram! Köszönöm, uram! - Tisztelgett, és csinált egy hátraarcot. Az ajtóból azonban még visszafordult. - Elnézést uram, Robinson alezredest merre találom? - Egy emelettel lejjebb! - nevette el magát a férfi. Amint záródott az ajtó, a kihallgató tiszt szólat meg.
- Uram! Mi legyen Wittkics hadnaggyal, miután megkapta a mentálblokkot? - Folytassa azt, amit elkezdett! Nézzék meg a személyi lapján, milyen területeket javasolnak neki a feljebbvalói, és kezeljék a szerint. Mintha mi sem történt volna. Kiváló meglátásai vannak, és még jobb megérzései, ígéretes pálya előtt áll, immár másodszor. Úgy tudom, hogy eredetileg mesterlövész akart lenni, csak egy megérzése miatt kirúgták onnan. Abril generális, ha jól emlékszem, akkor ön volt az, aki eltávolíttatta - fordult oda egy alacsony férfi felé, aki ha tehette, még jobban összement. - Wittkics hadnagy egyszer megpróbált lelőni engem. Nem sikerült kétséget kizáróan rábizonyítani az esetet, de nem úszhatta meg büntetés nélkül! - Ha megengedi, pontosítanám! - szólt közbe ellentmondást nem tűró hangon. - Wittkics őrmester kitűnő mesterlövész volt. Az ominózus esetkor Abril generális ellenőrzést tartott a mesterlövészek kiképzőbázisán. Az, amiről azonban nem tudott, hogy merényletet terveztek ellene. Wittkics őrmester az optikai távcsövén keresztül kiszúrta, amint egy minirobot megvillan a napfényben a fejek felett. Látta, hogy az admirális segédje ugyanekkor reflexszerűen hátralép. Wittkics kadét akkor egy optikai távcsővel ellátott Travoprost 04-es gyakorlófegyverrel öt mérföldről kilőtte a leszálláshoz készülődő minirobotot. Magaslati helyzetéből eredően az admirális segédjének fejét is elvitte ugyanaz a lövedék. A vizsgálat később tisztázta az őrmestert, de az admirális nehezen vallja be, ha hibázott. Még azt is visszautasította, hogy személyes kihallgatáson fogadja Wittkics őrmestert. Ugye igazam van, admirális? Nem is látta még Wittkicset? A beálló kényelmetlen csendet, egy fiatal őrnagy törte meg. - Uram! Tudomásom szerint az R80-CMEB távol esik a jelentősebb féregjáratoktól és hadi szemponttól teljesen elhanyagolható... volt. Miben rejlik a fenntartásának a fontossága? Lehet valami köze a ceati kolónia megalakulásához, ami szintén teljesen fölöslegesnek tűnik? - Igen, van, Butcher őrnagy. Mindenki megdöbbent a kijelentés hallatán. Ez olyan haditerv volt, amiről egyikük sem tudott. A férfi elbocsátotta a kihallgató tisztet, és megvárta, míg távozik. - Uraim, itt az ideje, hogy megtudjanak valamit! A ceati kolóniát csupán azért hoztuk létre, hogy egy másik akció titokban tudjon maradni. A Ceat bolygót a szerint választottuk ki, hogy az utánpótlási vonal a R80-CM kódjelzésű rendszer mellett haladjon el. Nem a cél volt a fontos, hanem az odavezető útvonal egy pontja. - Képesek voltak több mint háromnegyedmillió embert kitelepíteni egy akció miatt? Mi lehetett ennyire fontos? - kérdezte higgadtan az őrnagy. - A bázis az R80-CMEB-en szintén a fedősztori része, bár sokkal szorosabban kapcsolódik a valódi okhoz, mint a háromnegyedmillió ember a Ceaton. Tudomásunkra jutott, hogy a Meben „el van temetve" valami, ami nagyban befolyásolhatja a háború végkifejletét. Hogy ne legyen feltűnő a feltárás, létrehoztunk egy katonai bázist, mondván, hogy az lesz az előőrs a további területek feltérképezéséhez. - Ott nem folytak sosem ásatások. Voltam ott, még a bázisépítés elején, és semmi nyoma nem volt ásatásnak. Azt mondta, uram, hogy ami ott volt, az befolyásolhatja egy háború végkifejletét. Melyikét? Jelen pillanatban mindössze három fajjal állunk háborús helyzetben. Kik az ellenfeleink? - Igaza van megint. Akkor már nem folytak ott ásatások. Már régen kiástuk onnan azt a valamit. A részleteket majd megérti pár év múlva. Kik az ellenfelek? Néhány mutáns faj. És hogy fogalmuk sincs róla, kik azok a mutánsok? Uraim, van egy rossz hírem, a mi életünkben ez nem is fog kiderülni. Várni kell még rá vagy száz évet... majd a 29. században többet megtudhatunk, illetve unokáink többet megtudhatnak. - Ön most itt játszik velünk, uram! - fortyant föl a fiatal őrnagy. - Időutazásra célozgat. - Az a háború nem olyan lesz, mint az eddigiek. Teljesen más. Még nem kezdődött el, de már most is folyik. Igen, az a csata, amiről Wittkics hadnagy beszélt, most még nem történt meg! Ha a szupercellulárison üzenetet küldenek a Mebre, akkor egy „minden rendben" választ kapnak. - Ha tudjuk, hogy ki fog robbanni, akkor tegyük meg a megfelelő ellenlépéseket. Jelenteni kellene a főparancsnokságon! Mikor fog kirobbanni? - Nem tehetünk semmit ellene. Legalábbis ebben a jelenben. A főparancsnokság is értesül róla időben. Addig még vár rájuk pár év és pár háború, fölösleges terhelni őket ilyen apróssággal. Maga azért készülhet, őrnagy, például tanuljon meg vívni! Ennél többet nem mondhatok, az idő elég képlékeny dolog. Az ajtó ismét kinyílt, és egy apró termetű villnegron lépett be rajta.
- Mennünk kell - közölte a férfival. Nem törődött senki mással. - Az elemzések szerint megszűnt az evolvens időhurka a Meb felett. A férfi biccentett a tábornokok felé. - Uraim, kezeljék úgy a dolgokat, mintha mit sem tudnának! Azt hiszem nem lesz nehéz. Kifelé menet a villnegron magyarázni kezdett. Hallani lehetett az utolsó mondatait, mielőtt az ajtó összezárult volna mögöttük. - Javasolni fogom otthon, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk a gilleth tábornokok tevékenységének kifürkészésére. Még csak hasonló eset sem történt eddig... Robert Butcher őrnagy tett utánuk pár tétova lépést, de aztán megtorpant. A villnegronokról mindenki tudta, hogy az időutazás elméleti alapjainak számításait őrzik. Ezzel hihetővé vált a történet, de még mindig érthetetlen volt. Kik azok a mutánsok, kik azok a gillethek, és egyébként is, ki volt ez az ember, aki a legmagasabb prioritással érkezett ide - civilben? Lekérte Wittkics hadnagy adatait, de csupán egy kadétot talált ez alatt a név alatt, aki evolvenselméletből írja a szakdolgozatát, és aki azután jelentkezett az akadémiára, hogy Abril generális eltávolíttatta a mesterlövészektől. Robinson alezredes javaslata, miszerint a kadét második szolgálati helyének a Markhamillt, a villnegronok bolygóját jelöljék ki, éppen ekkor került rá Wittkics személyi lapjára. Azért csak második szolgálati helynek, mert Wittkics kadét abba a csoportba tartozott, melyet hamarosan az R80-CMEB-re vezényelnek. Ekkor jutott eszébe Butcher őrnagynak, hogy a titokzatos férfi arcán egy réges-régi sebhely nyoma húzódott. A napcserzette arcbőrön az ezernyi mély vonás között alig volt feltűnő. Le akarta hívni Wittkics holoképét, de azt akkor már valaki eltávolította a rendszerből. De azért még emlékezett rá, hogy Wittkics is ott sérült meg... Az őrnagy nem mondta el senkinek, mire jött rá. Úgyse hittek volna a történetének.
Dave Howard: Átokverte nap
1. Ki nem állhatom a vérszerződést. Ellenkezni sincs időd, máris felvágják a tenyered. Pontosan úgy, ahogy az ősidőkben, amikor az ember karját felhasították egy hideg pengével. Mellesleg itt megjegyezném, hogy a vérszerződések többsége kétoldali szándékot követel: itt is, ott is akarni kell. Az én helyzetemen nem sokat változtatott a tény, miszerint ott akarták, itt viszont én olyannyira vonakodva tettem eleget a kérésnek, hogy az engem tartó gorilláknak idejük sem maradt vérző orraikat leápolni, merthogy velem kellett foglalkozniuk. Ne mondja senki, hogy Alex Wind nem adja drágán magát! A fehér márványból faragott asztal, ami nehezebb volt, mint egy jól megtermett elefánt, összevérezve feküdt előttem. Mindenki arra várt, hogy a tenyeremből csorgó vérrel végre aláírjam a pergament. Tehettem én róla, hogy nem volt nálam toll? Amikor ez kiderült, és a követelődzésnek még mindig nem tettem eleget, miszerint jól tenném, ha végre méltóztatnék önszántamból, még a józan eszem és végtagjaim birtokában átadni Andrew Wacaster úrnak a teherhajómat, se szó, se beszéd, előkanyarítottak egy vibro-tőrt, és felhasították vele a tenyeremet. Wacaster úr a Wacaster Limited szállítóvállalat jelenlegi igazgatója. Ez nem mond semmit annak, aki nem ismeri a vállalatot. A Wacaster család egészen a Novus Ordo Seclorum aranykoráig vezette vissza családfáját, ami után történelmi szükségszerűségből a Császári szállítási ágazat részévé vált, szerencsésen megőrizve addigi kiváltságait. A Császárság bukása előtt pár évtizeddel a CSSZA egyik oldalágából, nevezetesen a Szűz leányvállalatból kiválva ismét önálló céggé nőtte ki magát. Igaz,
akkoriban még aprócskának tűntek, de a környéken mára csak az bízhatott igazán a teherszállítmányok megérkezésében, aki velük szállíttatott. Nyílt titoknak számított, hogy Wacaster úr bátyja jól menő kalózszervezetet vezet. Testvéri szeretet, vagy mifene, a lényeg, hogy csak más cégek hajói tűntek el. Szar alakok. Számomra az egész ott kezdett érdekessé válni, hogy birtoklok egy hajót, ami pár száz éve még az ő tulajdonukat képezte. Hogy miért akarják tőlem olyan nagyon, azt nem kötötte az orromra Wacaster úr. Korrekt volt velem, amikor a hajó valós értékének a kétszeresét ajánlotta fel. Ám én visszautasítottam. Ekkor rátett még egyszer annyit, ami fedezte volna a legkorszerűbb hajó beszerzésének minden kiadását, beleértve a tulajdonjog bevezetésével és az első feltöltés árával, ám ez piszok kevés nekem. Ha a hajó értékének a tízszeresét adta volna, akkor sem álltam volna kötélnek. Egy csempész mindenekfelett becsüli, szereti a hajóját, szinte összenő vele. Szeretem ezt a kurva hajót, no! Nem fogom odaadni a Pimasz frátert! Egy új hajó sok vesződséggel jár. A vevőkör bizalmatlanságát vonja maga után. Aztán meg kell szokni, ami ugyebár pár évet is kitehet. És egy új hajó piszok feltűnő tud lenni. Igencsak nyomós indok kell, hogy új hajóval mászkáljon az ember. A Kinevezettek szektorában többévi nehézségek árán megszerzett ügyfélköröm van, a szervizdokkok szerelői is mind arcról és a hajtómű furcsa brummogásáról ismernek. Az, hogy ereszt egy kicsit az ionszelep a tömítésként funkcionáló gyémántkör alatt, az a védjegyem a dokkokban. Nem is beszélve a félintelligens komputeremről, ami csak igennel vagy nemmel képes felelni a kérdésekre, és ez bizony a szerelők és a vámtisztek agyára szokott menni. Sok minden járt a fejemben, míg azon tűnődtem, hogy elvérzek-e, mire hajlandónak érzem magam aláírni a szerződést. - Esetleg egy pálcikát... - emeltem fel végre a tekintetem - kaphatnék? - Törethetek egyet a csontjaiból, ha szükséges. Ám nekem megfelel, ha az ujját mártja a vérbe, és azzal írja alá. Hihetetlen, hogy egyesek milyen idegesítőek tudnak lenni. Wacaster úr behízelgő modorában feszített előttem. Csontsovány, beteges kinézetű, de ez csak a megtévesztés netovábbja volt nála. Jelen pillanatban olyan mohónak tűnt, hogy menten felszedett tizenkét virtuális kilót. Magasnak nem nevezném, talán a vállamig sem ért, de egyenes derékkal állt, és olyan önbizalom áradt belőle, amitől nagyobbnak tűnt a valóságosnál. Ennek tetejébe testre simuló plasztruhát viselt, és annak matt szürkesége piszkosul bántotta a szemem. Nem tehetek róla, vagy a tiszta fekete, vagy az erőteljes színek világában szeretek élni. Meg a dallamos zene világában, nem ebben a nyikorgásban, ami Wacaster úr házi rendszeréből szólt. Nyikk-nyekk. Mint egy olajozatlan kibermacska. A szőr feláll tőle a hátamon. - Köszönöm, nem. Azt hiszem, megfelel az ujjam is. Van olyan jó, mint egy törött fog - mondtam. - Szóval nem kell kérnem egyetlen gorillámat sem, hogy ambulánsan távolítson el egyet a szájából? készségeskedett Wacaster. - Nem, megoldom. Egyébként a maga fogára gondoltam. Hirtelen a bordáimba csapódott egy ököl. Önkéntelenül is kiszakadt belőlem egy fájdalomkiáltás. Wacaster elmosolyodott, nem rótta meg az emberét, hogy parancs nélkül cselekedett. Jól szórakozott a mocsok. Utáltam. - Csak egyet áruljon el nekem - mondtam, miközben a vérembe mártottam az ujjam. - Miért kell önnek a hajóm? - Ne az üzlet miértjeivel törődjön, csak magával az üzlettel! - Wacaster keskeny arcán összefutottak a ráncok. - A maga miértje úgyis csak a túlélés. Ha az ön helyében lennék, megelégednék ennyivel. - Nem akar cserélni? Szívesen értékelném a dolgot az ön szemszögéből is. Biztosan jól nézne ki vérző pofával, maga gennyláda! A körülöttünk lévő falak várakozóan hallgattak. Manapság nem meglepődni semmin! szokta volt mondani kedvenc javítóműhelyem állandóan borostás mestere, Jinx Topvar, aki szerint mindenhol megfigyelhetnek. Jó fej az öreg, az a fajta, aki esténként egy kibelezett ionhajtóművön grillezi a vacsoráját. A hallgatásból nevetés hangjai szálltak fel. Wacaster kinevetett. Nem sok ember akadhat a köreiben, aki legennyládázhatja, azok is többnyire másodpercekben mérik a kiejtett szó utáni életet. A gorillák nem tudták mire vélni a nevetést. Mozdulni nem mertek, viszont olyan szorosan fogták a vállam, hogy
alig jutott vér a karomba. - Nagy mókamester maga, hallja-e? - csillapodott le a Wacaster Limited szállítóvállalat igazgatója, és kitörölt egy nem létező könnycseppet a szeme sarkából. Majd hirtelen elkomorult. - De ezek után lesheti, hogy élve elengedem! - Tegyük fel - szóltam, miközben a gondolatok egymást kergették a fejemben -, hogy nem enged el élve. Ez esetben mi okom lenne aláírni a szerződést? Nem hagyott semmi motiváló tényezőt. Ennek hiányában, bekaphatja, és le is nyelheti! - Átfutott a fejemen, hogy ez talán túl sok, ezért gyorsan folytattam. - De mi lenne, ha töredelmesen bocsánatot kérnék? Tudom, hogy esélyem sincs magával szemben. - Ebben a szar helyzetben, tettem hozzá gondolatban. - Aláírom ezt a papírt, de cserébe kérnék egy lehetőséget... uram! Reméltem, hogy pofátlanságom meglepi, és nem fog azzal foglalkozni, amit az előbb mondtam. Wacaster arcán egy halvány árnyék futott végig, és szerencsére tova is suhant. Furdalni kezdte az oldalát, hogy mit kérhetek tőle, és főként akkor, amikor erre a leghalványabb okom sincs. Miért nem örülök annak, ha élve elenged, miért nem elégedek meg ennyivel? És miért nem könyörgök az életemért? - Mi lenne az? - kérdezte végül türelmetlenül. Úgy látszik, most már bosszantottam. - Egy visszavásárlási garancia, egy záradék, melynek értelmében az eladási ár duplájáért visszavásárolhatom a Pimasz frátert, záros határidőn belül. - Záros határidő? Mit ért ez alatt? Öt év? Tíz? - Egy hónap! - Még szép, hogy nem! - Akkor nincs üzlet! Menjen isten hírével, és csak akkor jöjjön vissza, ha meghívót hoz a temetésére! Feldühödött. - Pimaszkodsz velem? Az életed a kezemben van! Soha a büdös életben nem kapod vissza a hajódat! írd alá azt a kurva papírt! - Írja alá a hóhér! Nem adom a Pimasz frátert! Ilyen mocskos beszéd után pláne! Nem vettem észre, hogy jelt adott volna, de valamit biztosan tett, mert ahány embere csak volt, az mind nekem esett. Levegőt sem voltam képes venni, annyira ütöttek. Egy ököl a szegycsontomat kapta telibe, olyan erővel, amitől egy croll is elbizonytalanodik egy pillanatra. Csapások érték a fejemet, az orrom rögtön a duplájára dagadt. Fülem csengett, kettőt láttam, mire abbahagyták. Miért játsszuk ezt a színjátékot? - dübörgött a kérdés a fejemben. Simán megölhetne, elvehetne a hajómat, a kutya sem törődne vele. Simán gennyláda, egy idióta, egy pokolfajzat szülte teremtmény! - Anyád, az a vörhenyes... Az ütlegelés újra kezdődött. Elvesztettem az időérzékemet, a tudatvesztés határán egyensúlyoztam. Aztán átbillentem a túloldalra. Csillagok fényére ébredtem. A fájdalom csillagainak fényére. - Köszönöm, még maradtak fogaim! Wacaster úr hajolt fölém: - Mióta én vagyok az igazgatója a Wacaster Limited szállítóvállalatnak, és ha nevezhetem ezt pályafutásnak, amit az apám igazgatása alatt töltöttem a cégnél, eddig ön a legmakacsabb ügyfelem. Apámnak sohasem voltak ilyen gondjai. Ha kért, kapott, ha követelt, adtak neki. Mindent, amit akart, megszerzett. És én is így vagyok ezzel. Megkövetelem, amit akarok. Látja - intett körbe -, az embereim tudják ezt. Elég biccentenem, és ők nyomatékosítják a szavaimat. Higgye el, oka van annak, hogy meg akarom kapni a hajóját. Elégedjen meg az okkal, és ne érdekelje, hogy miért! Nevezze szeszélynek, vagy aminek akarja, nem érdekel. És ha most lenne szíves felállni, és aláírni az adásvételi szerződést, nagyon elégedetté tenne. Résnyire nyílt szemmel néztem. Önelégült tekintete láttán elkapott a hév, hogy valami nehezet vágjak hozzá! Mondjuk, egy deutérium-hidrogén cellát. Úgyis van egy feleslegben, nemrég romlott el, és cseréltem le egy újra. Csak jussak vissza a Pimasz fráterre! A Best Engine űrállomáson lett volna lehetőségem erre. Tényleg csak egy rövid feltöltésre ugrottam be, és balszerencsémre - vagy Wacaster remek szervezésének köszönhetően - már ott vártak. Hogy kitől tudták meg az útvonalamat, nem tudom - MÉG! -, de hogy szétütöm a száját annak, aki ezt tette, az biztos. Merthogy immár csak huszonnégy órám maradt, hogy elérjek a GSFT 2165-re. Az egy kettős csillagrendszer hatodik bolygója a Tejútrendszer második spirálkarján, a magtól számított negyvenegy-ezredik fényévre a Scutum-Cruxon. Sacc. A csillagászati atlaszok GSFT 2165-ként nevezik azt a világot, az ott élők pedig Daleynek. Nem sok közük van még a galaxis formálásához,
újnak számító kolónia, alig hetvenéves, de máris sújtja őket a szomszédos Factum Csillagköztársaság terjeszkedése, minek következtében szinte állandó blokád alatt élnek. Az export és import agresszív leszabályozásával akarják jobb belátásra bírni őket. Talán néhány év múlva hajlandóak lesznek belépni a köztársaságba, de most még ellenállnak. Mivel azonban a világuk gazdag a nyersanyagokban, és baromi jó sörük van, a csempészek szívesen járnak arra, hogy kielégítsék tiltott igényeiket. A Daleyn ismerkedtem meg egy emberrel, akit az egyik legjobb barátomnak tekinthetek. Davidnek huszonnégy óra múlva lesz az esküvője, és megígértem neki, hogy ott leszek. Azt hiszem, a legénybúcsúról már lemaradtam, köszönhetően ennek az átkozott Wacasternek. Ott vártak a Best Engine-en, és ahogy leléptem a hajómról, már meg is ragadtak, és átvonszoltak Wacaster úr hajójára, a Kis cicamicámra. Nevével és kinézetével ellentétben nem volt egy leányálom. Azt hiszem, hogy a társalgó, a dísztermek, na és a parancsnoki híd megfelelt volna az elvárásnak. Ám a hajó többi része druidisztikusan sötét volt, merthogy középkori szövétnekek fényét idéző plazmafáklyák világították meg. Mit megvilágították, inkább kellően elhomályosították a fa és kőhalmokat, amiből a folyosók és szobák álltak. A franc se hitte volna, hogy mindez igazi, amíg meg nem csókolhattam a padlót. Igazi mészkő, fehér poros és dohszagú. És amint idekerültem, éreztem, hogy startol a Kis cicamicám. Ennek vagy két órája. Azóta már bárhol lehetünk. Nem tudtam, hogyan folytassam. Álljak fel, és írjam alá? Az olyan lenne, mintha önként megválnék a karomtól, lábamtól. Vagy még húzzam az időt, hátha lesz valahogy? Mert mindig van valahogy. Az előbbi véglegesnek és vissza nem vonhatónak tűnt. Az utóbbi viszont fenemód fájdalmas jövőképet hozott magával. - Legyen! - szóltam, és könyékre emelkedtem. - Segítene valaki felkelni? Valahogy nem érzem jól magam... Megragadtak, és talpra dobtak. Segítségnek nem nevezném ezt a brutális „kelj fel és járj”-ot. Mindegy, végül is talpon voltam. Bizonytalanul bár, de haladtam. Nem volt szükség többé a tenyeremből csorgó vérre, folyt az mindenhonnan. Megtöröltem vérző orrom, majd elmaszatoltam. Wacaster úr a márványasztalnak támaszkodott, mosolygott. Mint a halál. Csontsovány, torz grimaszba fordult vigyorral. Mintha csak véletlenül sikerült volna, leráztam kezemről a vért, és hogy, hogy nem, a vérpermet nagy része Wacaster úr szürkén csillogó ruhájára került. Nem vette észre, de nekem jólesett. Ha már elszakítanak a hajómtól, megpróbálom emelt fővel elviselni. Odaléptem a márványasztalhoz, eligazítottam a papírt, egy vértócsába mártottam a mutatóujjam, majd vastag, erős vonalakkal odamaszatoltam a nevem: Alex Wind.
2. Wacaster már majdnem lecsapott a papírra, amikor megremegett a hajó, és a felüvöltő szirénák fülünkbe harsogták a riadót. - Mi a franc folyik odafent? - kérdezte hűvösen Wacaster. Válasz nem érkezett, erre hosszú léptekkel odasietett a falhoz, elcsúsztatott egy kőlapot, amely mögül feltűnt egy kijelzőkkel teli, villódzó információs pult. A finomságnak a legcsekélyebb szándéka nélkül rácsapott a kommunikátor gombjára. - Mi a franc folyik odafent? - ismételte meg. - Kalózok, uram - nyögte egy hang. - És ilyesmiért fel meri kapcsolni a vészriadót? Ha a bátyám érkezik, elég, ha leszól, nem kell pánikba esnie. Le van váltva! Sőt, ki van rúgva! De még adja le a szignált a bátyámnak, hogy csatlakozhat a hajómhoz! - Uram... - Ne szórakozzon velem, fiam! Nem érek rá minden idiótára! - De uram... - Hogy is hívják? - Armando deTone, uram! - Rendben. Keresse meg a nevét a legénységi listában, aztán törölje! És most ha lenne szíves lekapcsolni ezt a kurva szirénát, nagyon meg lennék elégedve az utolsó szolgálati napjával! - Igen, uram, de...
- Szűnjön már meg, a szent szupernóva nevére! Szóljon a felettes tisztjének, hogy lövesse le magát! Elég volt... -MR. WACASTER! EZEK NEM AZ ÖN BÁTYJÁNAK KALÓZAI! ISMERETLEN FLOTTA! - A szolgálatos tiszt elveszítette türelmét. Úgy kiabált, hogy Wacaster két lépést hátrálni kényszerült. Wacaster döbbenten állt egy másodpercig, majd hírtelen összeszedte magát. - Riadó! - üvöltötte hátravetett fejjel. - Fegyvereket készenlétbe, pajzsokat fel, és amint lőtávolba érnek, össztűz! Ezzel kirohant a druidák alkonyát idéző teremből, mögötte a verőemberekkel, akik egy pillantást még vetettek rám, aztán el is feledkeztek rólam. Végül is nem kaptak parancsot az őrzésemre, lejutni pedig nem tudok a hajóról. Egyedül maradtam. A szerződés még a márványasztalon feküdt, rajta a vérrel írt nevemmel. Nem gondolkodtam, összegyűrtem a papírt, majd zsebre vágtam. Körülnéztem. A színfalak semmit sem változtak. Az információs pulthoz vonszoltam magam. Alaposan áttanulmányoztam a parancsikonokat, miközben egy darabot letépve ingemből átkötöttem vérző kezemet. Miután ez megvolt, lehívtam a Kis cicamicám szerkezeti rajzát. Megjelent a hajó járható részeinek kusza ábrája. Bejelöltem a helyet, ahol vagyok, majd a zsiliprendszerek helyét. Mindeközben robbanások rázták meg a hajót. Már akkor el kellett volna indulnom, így elkerülhettem volna mindazt, ami ezután jött. Ám egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy miért is akarják a hajómat. Régi típus, amelyet feljavíttattam, és a javítóműhelyekben felturbóztattam, de nyilván nem ezért akarja oly nagyon Wacaster. Indulás helyett kikerestem Wacaster személyes mappáit. Mint kiderült, a főnök szinte sohasem hagyta el ezt a hajót, kedvtelésből utazgatott rajta. Végigjárta a territórium irodáit, a kereskedelmi vállalat minden zónáját. Folyamatos ellenőrzéseket tartott. És rájöttem, hogy az apja háta mögött újabb telepeket hozott létre, afféle fattyúvállalatokat, amik hasznot már nem a családnak, hanem neki hajtottak. Pár perces keresés után végre kezembe akadt az az adat, ami alapján Wacaster rám szállt. Egészen megdöbbentem. A Pimasz fráter számítógépes rendszerének mélyén egy titkos információ lapul! Egy térkép ismeretlen féregvezetékekről. Az az átkozott félintelligens öntudat! Erről eddig egy szót sem szólt! Lesz pár szavam hozzá! Csak érjek vissza még életemben hozzá, úgy lehordom, hogy újra kell installálnia magát. Böngésztem tovább. Több érdekes dolgot nem találtam, kivéve azt a huszonnégyjegyű kódot, amivel aktiválni lehet a rendszert. Az agyamba véstem, jó erősen. Könnyen ment, gyakorló csempésznek nem árt, ha jól megy a számolás. Ezek után próbaképpen törölni kezdtem Wacaster fájljait. Hehe. Sikeresen. A következő robbanás, ami megrázta a hajót, végképp indulásra késztetett. Kibicegtem szenvedésem helyszínéről. Amennyire erőmből telt, felvágtattam a lépcsőn, jobbra fordultam, majd egyenesen előre az első gravitációs liftig, ami pillanatok alatt a vezérlőbe juttatott. Amint nyílt az ajtó kiugrottam, levertem a lábáról két tisztet, nekirohantam Wacasternek, aki a képernyőn figyelte, mint veszik körül a kalózok a hajóját. Egy pillantás a pajzsenergiára, és máris nyilvánvalóvá vált, hogy csak perceik lehetnek hátra. Szűkölt az egész híd, a mesterséges intelligencia pedig könyörgött, hogy tűnjenek el innen. Csakhogy Wacaster nem engedett a józan észnek és állandó tüzet vezényelt. Mint olyan ember, akinek fogalma sincs a harcászati irányvonalakról, már régen lekésett arról, hogy menekülőre foghassa a dolgot. A hajó gravitációs párálljai megsérültek, így megbomlott a belső egyensúlyi rendszer is. Az egyik falnak támaszkodtam. Érintésemre kinyílt egy rekesz, és a legfinomabb pezsgőspalackok bucskáztak ki a padlóra, kötegnyi molekulárisán kezelt papírral egyetemben. Felkaptam egy pezsgősüveget, meg a papírokat, és azokkal rohantam tovább. Futtomban rájuk pillantottam, és elhűlve láttam, hogy a Garratthi Kereskedővilágok Konföderációja2 által kibocsátott, bemutatóra szóló részvények. Ennek a kötegnek az értéke cirka egymillió! Azonnal az ingem alá tuszkoltam mindet. A szemközti kijárat felé igyekeztem, s véletlenül nekiütköztem Wacasternek. Az ábrázata megnyúlt, és érthetetlen morgás tört elő belőle. Csak annyi időm volt, hogy rávillantsak egy kaján mosolyt, aztán tűztem is ki a teremből. 2 Garratthi Kereskedővilágok Konföderációja: a kereskedelem szabadságáért jött létre a felfedezések korának második felében. E korban már számos, nem emberi faj is tagja.
- Tűz, az istenért! Minden fegyverből tűz! Ennyit hallottam még, mielőtt levált volna a pajzs, én pedig a mentőfolyosó felé vettem az irányt. Mögöttem hatalmas csattanással zárult a parancsnoki híd ajtaja. Még volt ötven méter a mentőkapszulákig, úgyhogy megszaporáztam lépteimet. Végre elértem a célt. A rendszer előzékenyen nyitotta az ajtót, én pedig beugrottam a kapszulába. Lekapcsoltam a vészjeleket sugárzó rendszert, és rögtön indultam is. Kilőttem a hajóból. A Kis cicamicám egyre nehezebben fordult, a körülötte repkedő kisebb-nagyobb kalózhajók tűzzel sorozták meg a hajtóművét. Lelki szemem előtt felderengett Wacaster úr, aki most már a hisztéria szélére kerülhetett. Elmosolyodtam, majd rögtön az arcomra is fagyott a vigyor. Az egyik kalózhajóból vadászgépek sorjáztak ki. Három rögtön utánam vetette magát. Nyilván azt hitték, hogy én vagyok a hajó mindenható ura, és nem hagyták, hogy elmeneküljek. Ionlövedékek suhantak el mellettem. Egy éles manőverrel kitértem, majd teljes sebességre kapcsoltam. Nem volt sok hátra, ésszerűbb lett volna megadnom magam, de több volt bennem a dac, mintsem hogy hagyjam magam ismét elfogni. Ennyi volt a játék. Két lövedék becsapódott, a mentőkapszula pedig végleg bemondta az unalmast. Rám telepedett egy vadászgép, és magával vonszolt, be a legnagyobb kalózhajó nyitott dokkjába. Még szinte le sem raktak, máris fél tucat kalóz esett neki a kabinnak. Kirángattak belőle, és rendszeres ütlegek közepette felvittek a parancsnoki hídra. Lehet, hogy érdemesebb lett volna Wacaster hajóján maradni? De legalább megpróbáltam! A parancsnoki híd nem sokban különbözött a Kis cicamicámé-tól. Itt is volt egész falat elfoglaló kivetítő, itt is volt parancsnok a hídon, körülötte a szolgálatot teljesítő beosztottak. Itt is parancsokat osztogattak és teljesítettek. A legnagyobb különbséget mégis ezeknek az alakoknak a megjelenése jelentette. A parancsnok, aki emelt trónján üldögélt, üdvözült vigyorral bámulta az űrben kialakult harci helyzetet. - Most pedig fingassuk meg őket! - kacagta. Fejére kendőt húzott, sárgát, selyeminget öltött, lilát, hozzá selyemnadrágot, bíbort, és térdig érő kígyóbőr csizmát, amolyan tarkát. Ajkát kifestette, szemöldökét kigyomlálta, szemimplantja pedig az arca előtt lebegett öt centire. Fogai csillogó fehérek voltak, kivéve a metszőfogait, melyeket gyémántból csiszoltatott. Álláról tízcentis összefont szakáll indult. - Kik maguk? - tettem fel egy ideülő kérdést. - Kalózok vagyunk, vazze! - nyehegte egyikük, aki mellettem állt. Jobbra sandítottam. Valóban, le se tagadhatta volna. Normális hajón nem engedik meg, hogy valakinek az egész arcát teletűzdeljék mindenféle csillogó-villogó ékszerrel. - Akit a parancsnoki trónon látsz, nem más, mint Faustino Sexton, a Sexton Kalózkirályság harmadik törvényes uralkodója. - Ne bassz fel agyilag! - vettem át a stílusát ennek a tarka ruhába öltözött, ékszerekkel túldíszített férfinak. - A Sextoné? Az egy negyvenöt köbfényévnyi uradalom, hogy vessenek meteorzápor elé! Ez személyesen Faustino? Menten lenyelem a nyelőcsövem! - Nyelheted is, vazze! - röhögött fel. - És jobb, ha tudod, hogy az Ellopott királyság fedélzetén vagy. Faustino felállt a trónjáról, és méltóztatott észrevenni. - És az úrban kit tisztelhetünk? - kérdezte olyan stílusban, amit bármelyik királyságban, császárságban, kaganátusban és még más uradalomban helyénvalónak tartanak. Meghajoltam felé. - Alex Wind vagyok. Csempész. - Király! - Hogy mi? - fordultam vissza az ékszeres felé. Később kiderült, hogy Waldo Fletcher a neve, de a társai csak Ékszerésznek hívták. Valaha hadihajón szolgált, amíg meg nem unta a kevés zsoldot, amit azért kapott, hogy az életét tegye kockára a kolonizációs háborúkban. - Tedd hozzá, hogy király, mert lecsapom a heréidet! - Ja! - kaptam észbe. - Alex Wind vagyok, csempészkirály. - Nem te király, hanem ő király! - Oppá! - Alig bírtam visszatartani a nevetést. - Kalózkirály, én egy szimpla csempész vagyok. Nem csempészkirály. Csak csempész. Örülök, hogy megismerhettem. - Na, te csak csempész. Hogy kerültél a Wacaster hajóra? - Az hosszú történet... - Elgondolkodtam, hogyan is illik szólítani egy királyt, aki kalóz. - Felség! - Talán ez megfelel. - Csak a szinopszist, Mr. Wind! - Láthatóan szórakoztattam a királyt. Rá is játszok, ha ez azt jelenti,
hogy élve kikeveredhetek... innen is. És a felséget ez nem bosszantotta. - Wacaster úr elfogatott. Felráncigált a Kis cicamicámra. A hajómat akarta. Aztán jöttek a kalózok, és megszöktem. - Azt kihagytam, hogy miért is kellett Wacasternek a Pimasz fráter, az meg, gondolom, nem érdekelte, hogy sietős utam lenne egy esküvőre. Tényleg, hogy a galaktikus mágneses viharban fogok én odaérni? Pedig megesküdtem, hogy ott leszek! - Hogyhogy nem fakadok könnyekre? - tette fel Faustino Sex-ton a kérdést. - A szemimplant teszi? Úgy látom nincs szoros kapcsolatban a fejével. Jobbról egy óriásit kaptam az állkapcsomra. - Látom, szereti, ha ütik. Már kaphatott ma egy verést. - Wacasternek nagyon kell a hajóm - ismertem be. - Vicces. Nekem pedig az ő hajójára van szükségem. Faustino Sexton kihúzta magát. Lehetett vagy két méter magas. Ruházata lobogni látszott, pedig egy szemernyi légmozgás sem volt a hajón. Úgy véltem, valami huzalozott ruháról lehet szó. Elfordult, és a megadási jelet sugárzó űrhajót nézte a kivetítőn. Elégedettnek tűnt. - Miért? - Mit miért? - Miért kell önnek Wacaster úr hajója, a Kis cicamicám, felség? - A Wacaster Limited szállítóvállalat útvonalai miatt. Andrew Wacaster van olyan beképzelt, hogy mindent irányítani akar, ezért képes minden adatot a hajóján tartani. Elég információért fizettem, hogy tudjam ezt. - És ha nem a hajóján lennének az adatok? - Ekkor jutott eszembe, hogy mindent töröltem ott. El tudom képzelni, milyen pofát vág majd Faustino, amikor megtudja, hogy nincsen meg, amiért háborúzik. A fene essen belém! Ha meghagyom őket, tönkre is tehettem volna azt a szemétládát. Faustino hosszasan bámult rám. Mintha sejtett volna valamit. Vagy csak szeret hosszan bámulni? - Tud valamit, amit nekem is tudnom kellene? - Egy királynak mindenről van tudomása - mondtam. - Mit mondhatnék én, amit még nem tud, felség? Kis porszem vagyok... - Ám? - kérdezte, miközben a szemimplantja egészen közel lebegett az arcomhoz. Fürkészően figyelte a szemem, hol az egyikbe, hol a másikba világítva érdeklődő vörös fénnyel. - Ám talán illene figyelmeztetnem, bár amúgy is tudja, és ezért vonult fel ennyi hajóval, hogy Andrew Wacaster a testvérét, Eriket, és annak kalózcsürhéjét várta ide. Faustino egy lépést hátrált a hír hallatán. - Mikorra? - Fogalmam sincs. De szerintem minden pillanatban ideérhetnek. És mintha csak engem akarna igazolni, ezen a hajón is felvijjogtak a szirénák. Két másodperce szólalt csak meg, majd egy édesen búgó női hang közölte, hogy ismeretlen flotta lépett le a rendszerbe vezető féregvezetékről, és több rakétát is elindított. Most én vonzóm a balszerencsét, vagy csak egy ilyen napra ébredtem? No, nem mintha számítana.
3. Erik Wacaster az öccsével ellentétben tudta, hogyan kezelje a nem várt helyzeteket. Míg Andrew az előre elkészített talajon szeretett és tudott mozogni, addig Erik remekül improvizált. Amint lecsatlakozott a féregvezetékről, azonnal átlátta a helyzetet. Látta, értékelt, tüzelt. Cirka kétszáz piócarakéta száguldott a kalózhajók felé. A piócarakéta az energiapajzsok vérszívója. Megtelepednek a pajzsokon és rohamos ütemben szívni kezdik az energiát. Amint elérik a kritikus tömeget, robbannak. Könnyen leszedhetőek, csakhogy míg az ellenség ezzel van elfoglalva, addig másra nemigen koncentrálhat. - Piócák! - kiáltotta Faustino. Tudta ő is, hogy ami az energiapajzson megtelepszik, azt a nehéz tüzérfegyverek képtelenek leszedni ilyen közelről. Nem lehet befogni, mert belül esik a célterületen. Áh! - nyögte keserűen. - Minden fegyver: pásztázótűz! - adta ki az utasítást. - Sexton parancsnok! A Kartácstűz pajzsait teljesen ellepték a piócák, nem sokáig bírja. Faustino a képernyő bal oldalán vergődő kalózhajóra pillantott. Annak szinte minden részét befedték a piócarakéták. A kalózkirály döntött.
- Lőjétek a Kartácstüz piócáit! - Mi lesz, ha mi lőjük szét a hajót? Erik egyre közelebb ér. Ha meglátja, hogy meggyengült pajzzsal, vagy ne adja a dicső keresztes-koponya!, de éppen pajzsok nélkül repül, akkor a Kartácstüz lesz az első, amit megsoroztat! - Inkább mi legyünk, akik Bock kapitány hajóját meglékeljük, ne az a kolonc Erik! Úgyhogy tűz, mert meteorzápor elé vetetek mindenkit! A kalózok, mivel Erik hajói még messze voltak, lézerrel egymás pajzsát kezdték el tisztogatni. Ezek után Bock kapitány hajója az utolsó sorba manőverezett, vékony energiapajzsával az alakzat hátvédjét játszotta. Faustino „gyöngy" alakzatot vezényelt. A kalózok sátáni vigyorral az arcukon engedelmeskedtek. Kialakult a formáció, és teljes energiára kapcsolt fegyverzet várta Erik bandáját. Erik Wacaster parancsnoki hajója, a Kincsvadász három részből állt. A középső, a hatalmas halszerű test oldalára kapaszkodott fel a két szélső, kisebb hajó. Egy ördöghalhoz hasonlított leginkább. Nagy, szem alakú dudorok, csápszerű antenna- és fegyverrendszer. A Kincsvadász mellett hat hajóból álló flotta repült. Darabos, szögletes kinézetű, erős fegyverzetű hajóhad volt. Eriknek létezett egy másik flottája is, amelyik a lesből való támadásokra és a gyors menekülésre specializálódott. Ezek láthatóan a védekezésre, illetve a frontális támadásokra lettek kialakítva. Faustino Sexton nem rettent meg az ellenség láttán. Várt egy általa megfelelőnek vélt pillanatig, majd tüzet vezényelt. Erik sem késlekedett, így szinte egyszerre nyitott tüzet a két flotta. A zászlóshajók egymást lőtték, mintha előre megállapodtak volna a szabályokban. Én ezalatt, hogy rólam is essen pár szó, pofátlanul a parancsnoki trón szélébe kapaszkodtam. Figyeltem Faustinót, láttam rajta a vágyat, hogy miszlikbe aprítsa ellenfelét. Megpróbáltam a legkisebb gondot okozni, nehogy egy gondatlan mozdulat a halálomat okozza ebben a helyzetben. Mondtam már, csempész vagyok, nem érdekelnek engem kalózok, amíg nem engem vesznek célba. És az sem érdekel, ha egymást aprítják. Ám az most erősen zavart, hogy én is érintett voltam. Ha netalán a hajónk felrobban, azt erősen megsínyleném. Ha lehetne, most máshol tartózkodnék. Jólesne egy páholyban ülni, és onnét figyelni a csillagháborút, DE NEM! Itt támaszkodom, és imádkozom, hogy a következő találat ne szedje le a hajó pajzsát, és az azután következő pedig ne találja telibe a Faustino zászlóshajóját, az Ellopott királyságot. Az űrcsata már vagy öt perce tartott és még mindig nem látszott tisztán, ki lesz, aki győztesként kerül ki belőle. - Az a patkány Erik! - kiáltotta egy Halfilé névre hallgató kalóz. A navigációs és fegyverzeti összevont konzol előtt ült. - Újabb pajzsot húzott fel. Honnan a szent szarból fér el neki két modulátor arra az átkozott hajóra? Uram, felség, kérek engedélyt átkozódni! - Átkozódást magába fojtani! Ellenben a szajha szülte átokhajóra gravitációs gránátokat kilőni! A készlet felét. Maradjon arra az esetre is, ha netán nem szakadna szét azonnal a pajzsa. - Faustino, uram! Gravitációs gránátokat? Ha a robbanás minket is elér, képes darabokat letépni az Ellopott királyságból! - Miért? Tán félsz a haláltól, te nyúlpatkány szülte ficsúr! - kiáltotta Faustino, de azért elgondolkozott. - Azért jó lenne, ha elmondanád, Waldo, mi a hatótávolsága a robbanásoknak. - Összesen ötszáz kilométer, uram. Mi pedig jelenleg csak két és fél kilométerre vagyunk Eriktől. Felhúzott pajzsokkal leredukálható a robbanás ereje, de még mindig igen közel vagyunk. -Akkor lőjj oda neki térgránátokat! Csak nem félsz attól is, hogy a fejed kétszeresére dagad? - Nem, uram! - vágta vigyázzba magát Waldo Fletcher. Egy kalózhajón, gondolom, erre nem volt előírás, de a berögződés, amit hivatásosként szerzett, még olykor reflexszerűen előtört belőle. - Akkor tűz! És ha még egyszer valaki megkérdőjelezi a parancsaimat, akkor a féregvezetékre való felcsatlakozáskor húzatom át a hajó alatt! És most, hogy értve vagyok rühes banda, tűz! - Rácsapott a trónba épített kommunikátorra: - Minden hajónak. Térgránátokat a vetőcsőbe! Miután kiadta a parancsot, felém fordult. - Mennyi az idő, csempész? Standard, és percre pontosan. Nem tudom, miért engem kérdezett, amikor csak egy pillantást kellett volna vetnie jobbra, és leolvashatta volna a monitorról. - Tizenegy óra lesz egy perc múlva - néztem a karomra. Az órám régimódi volt, még gravitációs sűrűséget sem mért, de pontos volt, mint a halál. Eleve a standardot mutatta, soha nem a helyi időt, de ebben a naprendszerben amúgy is felesleges pontos időről beszélni, mivel senki nem élt itt. A nap egy barna törpe volt, aszteroidák milliárdjaival körülvéve.
- Miért érdekli, felség? Időre játssza a meccset? - Figyelj, csempész! Nem tartozik rád, de a Garratthi Konföderáció elitjének itt lesz fél percen belül a titkos részvénytárgyalása. - És le akar csapni rájuk? - Én? - tette a fel az ártatlan kérdést Faustino Sexton. Arcán tényleg az ártatlanság hamis fénye ragyogott, mégis valami őszinteség csengett a hangjában, amikor folytatta. - Részvényes vagyok, csempész... izé, hogy is hívnak? Buta dolog valakit a foglalkozása után megnevezni! - Alex Wind vagyok. - Az más. Mr. Wind, kevesen tudják, hogy egy kalózkirályság is vezet részvényeket. - Hirtelen abbahagyta, amikor egy villanás elterelte a figyelmét. - Ki a faszom lőtte szét Wacaster hajóját? Kellett nekem az a kurva roncs! Minden szem a tüzérek irányítójára szegeződött. - Uram! A Kis cicamicám támadásba lendült! - hazudta folyékonyan a tüzérvezér, akinek a lábát régebben térdből pótolták egy régi szabványú szintetikus végtaggal. - Egy fekete lyukba fogom hajítani! Ámbátor - gondolkozott el egy pillanatra Faustino, és a szemimplantja megközelítette a tüzérvezért - van ugyanolyan jó egy hirtelen felindulásból okozott gyors halál! - Fegyvert rántott, és fejbe lőtte a bénát. - Mr. Wind! Mit gondol, mennyi ideig tart lenyomni Erik csürhéjét? - Mit gondolok? - kérdeztem, majd meg is adtam a választ. - Most hogy Andrew Wacaster meghalt, a bátyja, Erik módfelett dühös lehet. Ha nem is érzett semmi testvéri szeretet az öccse iránt, akkor is elszántan fog támadni. Megsértették, vagy mifene. - Úgy gondolja? - Úgy. - No, akkor téved! Erik meg fog zavarodni, méghozzá pillanatokon belül. És aztán vagy menekül, vagy itt pusztul. Figyelje csak! - Faustino rácsapott a navigátor vállára. - Erik csürhéje milyen pozícióban van most? A navigátor lenyomott pár gombot, majd közölte, hogy Erik zászlóshajója éppen köztük és a féregvezeték leágazó pontja közt van. - Mennyi idő még tizenegyig? - Öt másodperc - feleltem. - Öt másodperc az élet - dúdolta Faustino, és egyre szélesedő vigyorral figyelte az űrt. Mögötte valaki egy porlasztóval eltüntette a tüzérvezér hulláját. Még egy találat érte az Ellopott királyságot, de ez már nem érdekelte Sextont. A pajzs megóvott minket. Aztán óramű pontossággal több hajó is levált a féregvezetékről, pontosan a támadó kalózflotta mögött. És ahogyan Faustino megjósolta, Erik zavarba jött. A hajói alig tudtak kitérni a rakéták és lézerek útjából. A pajzsaik egymás után váltak le, néhány fel is robbant. Az ördöghalszerű zászlóshajó, a Kincsvadász, megtépázva bár, de sikeresen belépett a mélyűrbe és elmenekült. A féregvezetékre nem csatlakozhatott fel, mert a rátámadó flotta pont útban volt. Kezdtem úgy érezni magam, mint aki egy űroperába keveredett. Körülöttem peregtek az események, s én csak kapkodtam a fejem, ki kivel van, ki ki ellen harcol, ki ezért, ki azért. - Kik ezek? - kérdeztem, de nem voltam biztos benne, hogy válaszra méltatnak. Waldo Fletcher megeresztett felém egy vigyort. - Akiket most látsz érkezni, azokat úgy nevezik: a Kereskedelem Urai. Ők az elitek. A bothanok, az emberek, a baronok, a garratthiak, és még vagy egy tucat világ képviselői, akik el mertek szakadni fajuktól és belépni egy olyan világba, ahol a pénz, a profit az úr, és nagy kockázatú, hosszú lejáratú befektetésekből élnek. Kemény világ az, én mondom, pedig nem ma kezdtem a harcot az élettel. Cseszd meg, öcsém, ha nincs egymilliód, ne is álmodj róla, hogy szóba állnak veled! Megesznek reggelire. - A kereskedőktől félni kell? Ez új, haver! - Nem. A kereskedőktől nem kell félni. Ezektől a kereskedőktől, akik már régen nem kereskedők, ezektől haver, félhetsz! - mondta komolyan Waldo. - Ezek, cseszd meg, élet és halál urai. Nézd csak meg a hajóikat! Még a démoncsászárnak is csak kétszer ekkora űrkastélya volt. Néztem én, és arra jutottam, hogy a 2700-től eltelt másfélszáz év alatt igencsak megváltozott az univerzumban az erőegyensúly. Akkoriban egy kézben összpontosult minden hatalom, míg mára a különálló birodalmak, egészében és külön-külön is nagyobb erővel rendelkeznek. És ezt
demonstrálandó, a kolóniaháborúk során gigantikusabbnál gigantikusabb hajók épültek. Nyersanyagban nem volt hiány, egész naprendszerek álltak rendelkezésre. Kisebb-nagyobb holdakat és bolygókat emésztett fel a kíméletlen kitermelés. Nem egy űrhajógyár telepedett meg nyersanyagforrásban bővelkedő naprendszerekben, megspórolva ezzel időt és költségeket. A Garratthi Kereskedővilágok Konföderációjának legerősebb hajói átszelték a rendszert. Egy-egy hajó úgy nézett ki, mintha egy kiszakított bolygódarabba kapaszkodva repülne. Brutális, repülő világvárosok voltak. - Iiliiae dl Górd. Az elöl haladó űrváros. Ott tanácskozik a Konföderáció krémje. Nincsenek sokan, de a háztartásuk annál nagyobb. Ők már nem kereskednek, irányítanak. - Iiliiae al Górd? Az meg mit jelent? - Nem tudom, nem vagyok garratthi. A Konföderációban mindenki garratthiul beszél, ez az egyetemes nyelve a kereskedőknek is. Kérdezzen csak meg egy szabadkereskedőt bárhol a Tejútrendszerben, az biztosan tud garratthiul. De a kérdésre felelve: szerintem valami tőzsdeindexszel kapcsolatos dolog lehet, ha tippelnem kell. De csesszen meg az ég, haver, mit bájcsevegek én itt veled? - mordult rám. Waldo ezután a kalózkirály felé fordult. - Felség, mi a státusza ennek a csempésznek? - Kinek? - kérdezte Faustino a közeledő űrhajók látványába feledkezve. - Ennek itt. A kalózkirály elszakította tekintetét az űrről, és felém fordult. - Ah, Mr. Wind? Még mindig itt van? Bólintottam. - Vagyok. - Úgy hallom, hogy Waldo a státuszára kíváncsi. Ezennel vendégnek nyilvánítom! - Vendégnek, uram? - háborodott fel Waldo. - Már megbocsásson, de ezt a csempészt menekülés közben szedtük fel. És még azt sem bizonyította rendesen, hogy nem Wacasterhez tartozik. Lehet, hogy az egyik embere, aki túl gyáva volt, hogy vele maradjon, ezért aztán lelécelt. - Waldo, talán azt szeretnéd, hogy kilökjük a zsilipen? Ne legyél ennyire vérszomjas! Waldo Fletcher a fejét rázta. Ő nem ezt mondta. - Nem uram, a parancsod nélkül sosem tennénk ilyet. De lásd be, uram, hogy vendégként kezelni valakit, aki csak úgy idecsöppent a semmiből, nos az... nos, meggondolatlan dolog. - Meggondolatlan, Waldo? Mit merészelsz mondani a királyodra? Nem vagy tanácsadó, se az a szuka feleségem, hogy megmond, milyen vagyok! - Faustino Sexton előrelépett, aztán ütött. Fletcher feje nagyot rándult, de nem esett össze. Ezek után gonoszan méregetett. - Ismertek mind! - fordult teátrális mozdulattal Faustino a legénysége felé. - Tudjátok, hogy egy szó nélkül, hidegvérrel elvágom bárki torkát. Kegyetlen vagyok veletek, megkövetelem, hogy engedelmeskedjetek. De most átkozottul jó kedvem van, hogy szakadjatok meg! - Rámutatott a közeledő űrhajókra. - És most kuss! Kapcsolatot! A monitoron megjelent egy arc. Dupla ajkú, pontszemű, lapos fej. - Garratthi Meirg Aeoluee vagyok, Meirg Ioiluea fia, a garratthi Oluueia szülötte, a Garratthi Kereskedővilágok Konföderációjának tizenegyedik koordinációs igazgatója, és az Aoliieeiia Lielo Lauaeiel al Górd3 megbízott parancsnoka. A gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatok örök reményében Faustino Sextont, a Sexton kalózkirályság királyát, az Ellopott királyság parancsnokát hívom. - Üdvözletem, Meirg! - Faustino vigyorgott. Ha tehette volna, most átöleli a képernyőt nagy örömében. - Már alig vártam a pillanatot, hogy itt lehessek! - Nem kétlem - bólintott a lapos fejű garratthi. - Ám mint látom, elütötte az időt várakozás közben. - Valóban. Tudja, kedves Meirg, a konkurencia. - Oh, igen. Tudja, királyi felség, mi hiszünk a szabad kereskedelemben. Úgy tartjuk, hogy mindenki szabadon dönthet, milyen árut és merre szállít. Ez az elvünk, eszerint élünk. Hagyunk mindenkit kereskedni. - Igen, tudom - mosolyodott el Faustino pengevékony ajakkal. - Hagyják. Jóváhagyják. - Tulajdonképpen igen. - Itt sajnos nem volt idő egyeztetésre. És a közös nevezőt csak a nehézfegyverek használatában találtuk meg. Látja, kedves Meirg, az élni és élni hagyni elve szerint élni nem mindig lehetséges. Meirg Aeoluee furcsa fintorba húzta dupla ajkait. Az embernek néha olyan érzése volt, mintha egyszerre két szájjal beszélne. Fogai kivillantak, majd a garratthi ritmikusan hörögni kezdett. Eltelt 3
Aoliieeiia Lielo Lauaeiel al Górd (garratthi): a franc se fordítja le, nem vagyunk mi garratthi kereskedők! (DH)
egy kis idő, amíg rájöttem, így nevet. - Élmény önnel társalogni, királyi felség. Remélem, megtisztel majd azzal, hogy velünk tölti a díszebédet! - Részemről a megtiszteltetés, Mr. Aeoluee. Elfogadom a meghívást! A garratthi meghajtotta fejét. - Én, Garratthi Meirg Aeoluee, Meirg Ioiluea fia, a garratthi Oluueia szülötte, a Garratthi Kereskedővilágok Konföderációjának tizenegyedik koordinációs igazgatója, és az Aoliieeiia Lielo Lauaeiel al Górd megbízott parancsnoka most búcsúzom. A gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatok örök reményében Faustino Sextont, a Sexton Kalózkirályság királyát, az Ellopott királyság parancsnokát várjuk egy standard óra múlva az Iiliiae al Gordon. - A többieknek is minden jót! - intett Faustino. - A többiek figyelnek, latolgatnak, és döntési készenlétben vannak, ha erre gondol. Faustino félmosolyba biggyesztette ajkát, bólintott, majd véget vetett a kapcsolatnak. - A keserves mindenségit! Úgy kell lemasszíroznom magamról ezt a vigyort! Ez a békafejű garratthi kikészít! Ah, ki nem állhatom! Akkor jól láttam rajta, hogy nem a garratthinak szólt a bájcsevely, hanem van valami, amit Faustino nagyon akar. Ezért kényszerítette magára a szívélyesség maszkját. De látszott rajta, hogy nem veszítette el a jókedvét. Megfeledkezett szemimplantjáról, ami körülötte repkedett, majd megközelített. Faustino nem nézett rám közvetlenül, de az implant az arcom előtt lebegett. - A beszélgetésünk véget ért, Mr. Csempész! - közölte a kalózkirály, majd ledübörgött a hídról. Otthagyott az embereinek gyűrűjében.
4. Waldo Fletcher, akivel mondhatni, beszélő viszonyban voltam, rácsapott a vállamra. - No, te kutya, tűnj a hídról! Semmi keresnivalód itt! - Vendég vagyok - emlékeztettem. - Csupán addig, amíg a kapitány jelen van. Amikor egyedül vagy az Ellopott királyságon, akkor csak egy rühes kutya lehetsz, akibe mindenki bele fog rúgni! És a kapitány most nincs itt! - kiáltotta, majd akkorát ütött, hogy azt hittem, lefejelem az öntudatom. - Miattad megalázott a többiek előtt, ezért most megfizetsz! Ütött, én pedig, ha késve is, de másodjára elhajoltam. Az öklének szele csak meglegyintett, ám Waldo egy viszszakezessel vállon talált. Gondolom, a fejemet célozta, de lecsúszott. Baromi erejű ütés volt. A bal vállam alig tudtam megmozdítani, így jobbal védtem a következő csapást. Eltakarítottam az útból a kezét, kiléptem, majd melléje kerülve a bordái közé vágtam. Waldo felröhögött. - Úgy ütsz, mint egygwynna! Gyenge vagy! Mondják ezt annak, akitől nem várnak tesztoszteronfürdőt, de ne nekem. Soha nem csíptem, ha valaki lekezelően bánik velem. Felfortyantam. - Rendben van! Döntsük el, hogy ki az erősebb! Verekedjünk meg! A gyengébb kezd! Már mozdulni akart, amikor elérte tudatát szavaim értelme. Megtorpant, és elvigyorodott. - Marha vicces ez a fickó, nem gondoljátok? - A többiekre nézett, akik kötelességtudat nélkül hagyták ott a posztjukat és álltak körénk. - Legyen, Mr. Alex Wind! Addig ütjük egymást felváltva, amíg egyikünk már feladni sem lesz képes. Mit szól hozzá? Ránéztem, és úgy döntöttem, hogy eleve vesztes vagyok. Hacsak... - Rendben van. De mivel láthatóan én vagyok a könynyebb, én kezdem. Én elfogadtam a feltételeit, ő is ugyanúgy tett. Levette az ingét, megmozgatta combvastag karját, megfeszítette mellizmát, fejét jobbra-balra lehajtotta, amibe belerecsegtek a csigolyái. Én megpróbáltam úgy tenni, mint aki felkészül, de nem vetkőztem neki. Pillanatok múlva eljött az idő, és egymással szembe álltunk. Waldo belevicsorgott a képembe: - Kinyírlak! - Csak a második ütés jogán - feleltem. Kétségem sem volt afelől, ha az első ütésem nem lesz elegendő, akkor valóban itt fogok meghalni. - Üss már, ne fecsegj! - sziszegte Waldo Fletcher. Az arcát borító testékszerek megcsillantak a parancsnoki híd éles fényében. A homlokát díszítő gyémántkoponya mintha gunyorosan elvigyorodott volna. Waldo Fletcher előretartotta az állát. Széles állkapcsa volt, és valószínűleg ugyanolyan erős.
De ki akarta azt ütni? Egyetlen gyors mozdulat volt az egész. Waldo Fletcher kikerekedett szemmel bámult rám. A meglepetés fénye gyorsan halványulni kezdett arcán, amint átvette helyét a fájdalom és a kétségbeesés. Szétzúzott gégével zuhant hátra, nagyot dübbenve a híd padlózatán. Körülöttem mindenki néma csendben állt. A döbbenet aztán gyorsan elszállt, és én megszólaltam: - Viselt volna sálat, mint Sexton! Tudtam, mi tartja vissza őket. A kalózbecsület. Náluk is van ereje az adott szónak. Egyetlen kalózt sem érdekel, ha a társa tolvaj, gyilkos, lator, csaló, ám a hazugságot elítélik. Egyetlen kalózkapitány sem szereti, ha embereit szó vagy esküszegésen kapja. Mert melyik kapitány akar olyan embert a hajóján, akiben nem bízhat? Egyszer legyél szószegő, meghalsz. - Mivel szabályokban nem egyeztünk meg, nem tehetünk semmit. A megegyezés szerint addig ütik egymást, amíg az egyik feladásra képtelenné válik. Egyéb feltétel nem volt. - Egy hatvan év körüli, jó testi erőben lévő férfi mondta ezt. Ő volt a leghiggadtabb az egész kompániában. A többiek elfogadták a véleményét. Bozontos szakálla volt, szikár arca, és csak egy fecsegő, tollas madarat hiányoltam a válláról. Waldo nyálas hörgése törte meg a pillanatnyi csendet. Köhintettem. - Fiúk, még él! Azért nem akartam teljesen megölni... Az öreg intésére négyen felkapták az Ékszerészt, és elrohantak vele az orvosi szobába. Talán kap egy új gégét és nyelőcsövet, ha megússza. - Fiam... - kezdte az öreg. - Nem vagyok a fia! - torkoltam le. - Rendben. Az én nevem James Elkins, de a többiek csak Tengerésznek szólítanak. Talán az egyetlen vagyok közülük, aki valóban hajózott igazi tengeren. - Elmosolyodott, mintha visszatekintett volna a múltba. - Gyere velem! Mutatta az utat kifelé a hídról. Jóllehet nem tudtam, mit akar tőlem, mégis követtem. - Gyorsabban nem tud lépkedni, öreg? - Nem vagyok az öreged! - dobta vissza az előbbit. - Jól van, Mr. Elkins. Nem olyan öreg még, hogy így botorkáljunk! - Nem sietünk sehová. Időnk, mint a tenger, végtelen. - Azért érjünk oda, mielőtt megöregszünk, bárhol legyen is az! Csak sejtelmesen mosolygott, és vezetett tovább az Ellopott királyság fedélzetén. Kalózhajóhoz méltón a folyosók és termek néhol rusztikusak, néhol pedig giccsesen túldíszítettek voltak. Nem vesződtek sokat a jó ízléssel, megelégedtek azzal, hogy elöntsék értékekkel a hajót. Kivételt képezett ez alól a főfolyosó, a parancsnoki híd, és valószínűleg Faustino lakosztálya. - Gondolom, sejted, hogy szoktam beszélgetni Faustino Sextannal - kezdte a beszélgetést. Később kitűnt, hogy kórós közlési kényszerben szenved. - Régebben én voltam az első tisztje és az oktatója. Jó modort az anyjától tanült, de amikor velem volt, úgy viselkedett, mint egy utcagyerek. Én voltam az egyetlen, aki kezet emelhetett rá... bizonyos keretek közt. - Mit akar ebből kihozni? - Máig velem beszélget el arról, hogy mit tervez, mit szeretne csinálni. Jobban megbízik bennem, mint az apjában, aki ugyan erőskezű és véres kalóz volt a saját idejében, de mégsem egy mintaapa. No, nem mintha nem viselné rendesen gondját a családjának, de mindezt a saját egyéni módján teszi. - Igen? - kérdeztem türelmetlenül. - Ne haragudjon, Mr. Elkins, de számomra kissé érthetetlen, amit mond. - Én mondtam neki öt évvel ezelőtt, hogy ne vezesse fel magát a kereskedelmi tőzsdére, de nem hallgatott rám. Ez nem hallja, amit beszélek? - Faustino nem veszi észre, hogy a Konföderáció urai több hasznot húznak belőle, mint ő belőlük. És most, hogy be is veszik a felső tízezerbe, minden józansága eltűnt. Amint tag lesz, a garratthiak olyan befolyásra tesznek szert a kalózkirályságban, hogy háború lesz a vége. - Mit jelent a tagság? - A garratthi elit törvénye értelmében a részvények után jelentős információ és kereskedelmi kedvezmények járnak. - Ennyi?
- Ó, van még! Faustino tudja, hogy a Konföderáció elitje irányítani akarja a galaxist. Ha képesek rá, kinövik ezt a kvadránst, és mindent az irányításuk alá vonnak. Az igazi rejtett hatalom letéteményesei lesznek. - Faustino uralkodni akar? - Becsvágyó. Nagyon is. Szeret abban a képben tetszelegni, hogy ő a galaxis legjobb kalóza. De nem éri be ennyivel. Számára a garratthi kereskedelmi konföderációjának elitjei jelentik a létezés csúcsát. - Miért éppen az? És hogy értette azt, hogy a konföderáció lehet az igazi rejtett hatalom? - A létezés csúcsa a mindent átfogó tudást jelenti. Egy galaktikus kereskedelmi klikk mindenhol ott van a kereskedői révén. És ha akarnak, kedvük szerint beavatkoznak az eseményekbe. - A kereskedők? Ne etessen, öreg! - Hányszor mondjam, hogy nem vagyok az öreged, fiam? - toppantott fémes bakancsával, amibe az egész terem belekondult. Időközben beértünk egy tágasabb helyiségbe, ahol hatalmas hordók sorakoztak. Egyikre sem volt ráírva, hogy mi van benne, de ahogy az öreg, Mr. Elkins méregette és kopogtatta őket, nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csakis italt rejthetnek. - A kereskedők portékát szállítanak, amire valahol valakinek szüksége van. Képzeljen el két szemben álló felet, akik háborút folytatnak egymás ellen. Mit tesz a kereskedő? - Gondolom, függetlenként mindkét felet kiszolgálja a kellő profitért. Egyensúlyt teremt, hogy minél tovább tudja szállítani az áruját. És ha akar, fizetség helyett szívességet kér. Értem már! Ha a garratthiak háborúzni akarnak, nem fognak saját hadsereget kiállítani, megteszik helyettük ezt mások, és méghozzá nagyon szívesen. A garratthiak rámutatnak valamire, és az hamarosan porrá omlik. - Helyes. Látom, nem most bújt ki a fekete lyukból. - Csempész lennék - mondtam. - Milyen ital van a hordókban? - Prax, Vodka, Whisky, geruáni, pannoni és wrag bor, csak vörös. Az elitnek lesz, Faustino ajándéka. - Be akarja nyalni magát, mi? - Tiszteletteljesebb hangot, ha kérhetem. Azért mégis ő a király, fiam. - Mondtam már, öreg, hogy nem vagyok a fia! - Én meg nem vagyok az öreged! Elbeszélgettünk. Igazi pletykás kalóz volt az öreg. Sorjában végigvettük a kalózkirályság jelenlegi helyzetét, a portyákat, kalandokat. Mindeközben ehettem pár falatot, ihattam (megcsapoltuk a pannoni hordót), majd elláttuk a sebeimet, nagy figyelmet fordítva az arcom duzzanataira és lila foltjaira. Elkins rendes tag volt, nagyszerű beszélgetőtárs, de közben átgondoltam a dolgot, és rájöttem, hogy az egyetlen kiutat innen a garrathiak jelentik számomra. És lassan indulnom kellett. Végül is elég blama lenne, ha itt ragadnék az Ellopott királyságon. Kimentettem magam az öreg előtt azzal, hogy hív a szükség, aztán becserkésztem a dokkfedélzetet. Nem sokat kellett rejtőzködnöm. Faustino Sexton nem semmi kísérettel jelent meg. Ő lépdelt elöl, lépés távolságra tőle két talpig felfegyverzett katona, mögöttük az ajándékok platformját irányító kalóz, aki látható unalommal terelgette az antigravitációs párállok tartotta hordókat. Őket követte egy tizenkét fős kiszolgáló személyzet. Faarcukat látva egyértelműnek tűnt, hogy szintetikusok. Faustino erre az alkalomra királykék, aranyszálas selyemköntöst vett fel, s alá páncélruhát, aminek harcászati rendszere egy papagáj alakjában tollászkodott a kalózkirály jobb vállán. Faustino jobb szemét egy kendő takarta el, nem láttam a szemimplantját. Közben az átszállódokk falán túl az Ellopott királyság közelébe navigált a kereskedők egy gigászi űrvárosa. Megnyílt a zsilip. Az Ellopott királyságot és Iiliiae al Gordot összekötő folyosó gyengébb idegzetűeknek nem ajánlott. Egyedül a szemközti pontban lehetett biztos az ember, ugyanis az út láthatatlanul feszült a két rögzítési pont közt. Az Ellopott királyságtól egy henger alakú erőtér és légpajzs vezetett az Iiliiae al Górd hatalmas tornyai közé. Szabad szemmel nem lehetett kivenni, hol ér véget a híd. A kalózkirály és kísérete besorjázott, s én egyszerűen csak beálltam a sor végére. Emitt senki nem figyelt fel rám, amott meg... Nos, az majd kiderül amott.
5. Meglepődtem, amikor egy láthatatlan kéz átkarolt, és egyenletesen gyorsítva az űrben lebegő város felé repített. Nem volt még részem ilyen technológiában. Megérkezéskor lakájrobotok siettek elénk, hogy átvegyék terheinket, és itallal kínáljanak. Egyetlen garratthi várt ránk. Nem tárta ki karját, nem lépett felénk, még egy mosoly sem hagyta el dupla ajkát. Rezignáltán bólintott, majd előadta a köszöntő formulát. Kezdett idegesíteni, hogy olyan sokat beszélnek, és semmit sem mondanak. - Az úrban kit tisztelhetünk? - kérdezte végül rám mutatva. Nem volt nehéz rájönni, miért engem szúrt ki. Abszolút nem illettem a kalózok közé. A garratthi türelmesen várt, hogy megszólaljak. Faustino ekkor vett észre. Arcán tucatnyi érzelem futott át sorban, egymás után a gyilkos dühtől kezdve egészen az alamuszi mosolyig. Aztán a kalózkirály bemutatott engem is. - Az úr Leonéi Rosado, külvilági kereskedelmi tanácsadóm. Remélem, hogy nem sértettem meg az etikettet azzal, hogy egy hívatlan vendéggel érkezem! - Nem várt választ, elindult előre. Majdnem fellökte a garratthit. Azért látszott a mozdulatain, hogy kicsit még haragszik. Mentünk Faustino után, át az Iiliiae al Górd felső tornyán nyíló zsiliprendszeren. Láthatatlan szemek követtek bennünket, viszketett a tarkóm. A torony belsejében egy gravitációs lifttel elindultunk lefelé. A semmiben zuhantunk. Számtalan kiszállót hagytunk el, a garratthi sem árulta el, hogy hová tartunk, és mikor érkezünk meg. Végtelennek tűnő percek múlva a zuhanásból csendes lebegésre váltottunk, majd szilárd talajt ért a lábunk. - A fogadóterem - lépett ki közülünk a garratthi, és tenyerét az ajtóra helyezte, mire az egész fal eltűnt. Feltárult a kinti rész, ami leginkább egy olyan csarnokra hasonlított, amit egyesek a végeláthatatlan jelzővel illetnének. - A kurva anyját! - nyögtem. A végeláthatatlan terem igencsak látható fogadóbizottsága ott állt előttünk, meghajoltak, majd elrakták a fegyvereket. Oldalra léptek, és utat adtak az elitnek. - Én, Garratthi Boir Ilor, Morn Ilor fia, a garratthi Oluueia szülötte, a Garratthi Kereskedővilágok Konföderációjának kilencedik koordinációs igazgatója, és az Iiliiae al Górd megbízott parancsnoka üdvözlöm önöket a társaim nevében is. - A garratthi le sem tagadhatta volna, hogy garratthi. Egyetlen más fajnak sem volt olyan feje, amit a széles szájú kisbéka meg ne irigyelt volna. És a következő szólam is ugyanaz volt, mint amit Meirg Aeoluee is mondott, amikor kapcsolatba lépett az Ellopott királysággal. - A gyümölcsöző kereskedelmi kapcsolatok örök reményében Faustino Sextont, a Sexton kalózkirályság királyát, az Ellopott királyság parancsnokát és kíséretét örömmel látjuk az Iiliiae al Gord-on. Gondolom, ez ugyanaz az üdvözlési formula, amit mindenkinek elmondanak, csak a nevek változnak. Faustino Sexton kihúzta magát. Palástolni akarta, de láttam rajta, hogy rettentően örül a helyzetnek. Boldog volt, végre teljesült az álma: az elit befogadja magába. Faustino átadta az ajándékokat. Az elmúlt egy órában sokat gondolkoztam, és arra jutottam, hogy ha el akarok kerülni innen, és visszajutni a Pimasz fráterhez, akkor vagy elosonok, vagy pedig olyan balhét csinálok itt, amilyet csak lehet. Fejemben már körvonalazódott a terv, már csak egykét részletet kellett megismernem, és kezdődhet az előadás. - Uram, amint lehetséges, szeretném átnézni a szerződéseket! - mondtam. Faustino mellé léptem. Amilyen hamar csak lehetséges. Faustino arca egy pillanatra elfelhősödött. Megzavartam és ez felidegesítette. Ám jól tartotta magát, és bármennyire is bosszantottam, játszania kellett velem együtt. Az előbb kereskedelmi tanácsadóként mutatott be, ezt használtam csak ki. - Hogyne! - felelte. - De előbb még beszélni fogok a Konföderáció vezetőivel. A két garratthi, a bothan, a három báron és az egy emberi fajhoz tartozó fogadóbizottság érdeklődve figyelt minket. Faustino magához vont, mint aki bizalmasat akar közölni a másikkal. Megszorította a karom, hogy belefehéredtek az ujjai. - Ha valami ostobaságot művel, kinyírom magát! - Értettem - mondtam, hogy a többiek is hallják. - Legyen észnél, és tegye azt, amit mondok, akkor és ahol kérem magától! - sziszegte a fülembe Sexton, de már nem tudott megijeszteni.
- Igen, felség! - Nem tudom, mit forgat a fejében, de tegyen le róla! - Csak nem elrontom a játékát? - súgtam vissza, majd elléptem mellőle. Meghajoltam, és visszaálltam a helyemre. Faustino gyorsan elleplezte bosszúságát. - Elnézést kérek, de a tanácsadóm egy kissé túlbuzgó. - Megértjük a problémáját. Most pedig, kövessenek minket! Húsz perc múlva kezdődik a tanács ülése. Mire felfoghattam volna, megváltozott a terem. Falak zuhantak le, ezernyi szék materializálódott, frissítőket kínáló lakájrobotok jelentek meg. Minden akaratom kevés volt, hogy megértsem, mi folyik itt. Nehezen ment, mire felfogtam, hogy az elit csak játssza az eszét. El akarnak káprázatni minket. Faustinót sikerült is, mert ő azt akarta, hogy elkápráztassák. Részt akart venni ebben a színjátékban, és közben nem vette észre, hogy csak néző, és nem aktív résztvevő. Soha sem fogják teljes értékű tagnak elfogadni. Mindig csak annyit mutatnak neki, amennyit akarnak. Elhitetik vele, hogy a legfelsőbb szinten áll, miközben közelében sincs az igazi hatalomnak. A kísérőket és az ajándékokat észrevétlenül eltüntették. Faustinót és engem kiemeltek a társaságból. Mintha egy láthatatlan euticéniumhuzallal lennének Faustinóhoz kötve, a két csúcskatona nem távolodott el a kalózkirálytól két méternél messzebb. Én nem voltam ilyen ragaszkodó, mégis velük tartottam. Egy csendesebb szobába kerültünk. Úgy ítéltem meg, hogy dimenziótechnológiát, vagy teleport technikát alkalmaztak. A tér csupán elmosódott, nem tűnt el, a színek összefolytak, majd újra éles kontrasztúak lettek, ám máshol voltunk, mint előtte. A szoba egyik fele hatalmas kivetítőként funkcionált, az alakok mellettünk, mögöttünk, előttünk ültek, és figyelték a lefutó adatokat. A világok sorában a nevek furcsának tűntek. Kereskedelmi, pénzügyi adatok, kalkulációs tervek, ráták, kereskedelmi fehér foltok jelentek meg. Halk duruzsolás folyt körbe minket. Nem sokat fogtam fel az ismeretlen rendszerből, de néha öntudatlanul megszólaltam. Többnyire csak bambán figyeltem, a megjegyzéseimből nem sokra emlékszem. Később tudatosult bennem, hogy intuitív vegyszereket kevertek a szoba levegőjébe. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de megszomjaztam. - A tanácsadójának remek meglátásai vannak - lépett Faustino mellé egy óra múlva egy ember. Engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Franklin Smallwood, és a Konföderáció huszonhatos igazgatója vagyok. - Smallwood magas volt, és nagy termetű. Válla széles volt, de nem kidolgozott. Arcába beleolvadt az orra, húsos szája mosolygósra állt, résnyire húzott szeme pedig arra utalt, hogy sokat töpreng. - Igen, felismertem - bólintott felé Faustino, majd kezet nyújtott. Egészen kulturáltan viselkedett, alig volt benne valami a kalózmentalitásból. Nocsak, lehet, hogy volt gyerekszobája? - Örülök, hogy személyesen is találkozhatom önnel. - Kíváncsi lennék, hogy a tanácsadója... hogy is hívják? -Leonéi Rosado vagyok, Mr. Smallwood. Kereskedelmi tanácsadója a Sexton Kalózkirályságnak. Mindeközben elindultunk egy széles, különleges ypori márványpadlózatú folyosón. A márvány hihetetlenül tömör volt, majdhogynem átlátszó, és különös, auraszerű mintázatot adott az árnyékoknak. Fél kilométerre már látszott a terem, ahova tartottunk. Smallwood egyenletes léptekkel vezetett minket, miközben újabb és újabb kérdéseket tett fel. - Mióta van szüksége egy kalóznak kereskedelmi tanácsadóra? Azt hittem, hogy a kalóz lecsap, elvesz, eltűnik. - Tudja, uram, a kalóz mindent elvesz. A szükségleteken túl fennmaradó portékáktól megszabadul feleltem. Szerintem így volt. - És mi lesz magukkal, ha belépnek a Konföderáció kötelékébe? Itt akarják elpasszolni a felesleget? nevetett fel Smallwood. - Sajnos nem tehetjük. Ám a Konföderáció esélyt ad a királyság fejlődésére - szállt be a beszélgetésbe Faustino. Pár perce furcsán kezdett méregetni. Mellettünk az elit tagjai haladtak, szolgákkal, kísérőkkel, szintetikus könyvelőkkel, palásthordozókkal és megannyi, felderíthetetlen feladatkörű szolgával. A garratthi „törzselit” tagjai fent hordták az orrukat. A bothanok félrehúzódtak. Hiába tagjai a Konföderációnak, elhatárolódtak a többiektől. A baronok, mint akiknek semmi dolguk nincsen, nemtörődömül lépdeltek, és visszafogott beszélgetésbe
elegyedtek egymással. Az emberek azzal a különös, csak rájuk jellemző módon reagáltak a fajok keveredésére az elitben, hogy nélkülük bizony semmi sem megy, vagy céltalanul halad előre. Smallwood ugyanígy viselkedett. - Tehát értsem úgy, hogy a döntése végleges? Kalózkirályságból köztársaságot óhajt faragni? Ebben sokat tudunk segíteni. A kereskedelem fellendítése elsődleges fontosságú. A szerződések aláírása után még attól is eltekintünk, hogy retorziót alkalmazzunk az eddig megtámadott kereskedelmi hajóink miatt. - Megértem - nevetett Faustino. - De nem kellene erről az egész konföderációs elittel tárgyalni? - Amit nekem mond, mindenkinek mondja - felelte Smallwood. Elsimította haját a halántékáról, ahol egy apró csomó lüktetett. Nem ér volt, nem is bőrbetegség vagy csontkinövés. - Látja ezt, Sexton? Ez egy szintetikus beültetés. Félig élő, félig technológia. A Garratthi Kereskedővilágok Konföderációjának elitje állandó telepatikus kapcsolatban áll egymással. Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy szükségem lesz aknákra. Sok aknára. - És mióta használják ezt a telepatikus módszer? - Amióta a bothanok csatlakoztak hozzánk. Minden egyes faj csatlakozása előbbre lendíti a Konföderációt. - Most hová tartunk? - A konferenciaterembe. Ez persze csak az itteni, játékos elnevezése. Majd meglátják, de inkább hasonlít egy mértéktelenül elnagyolt étteremre, mint arra a helyre, ahol megtervezzük a hajózási útvonalakat. Mondania sem kellett volna. Amint beértünk, nyilvánvalóvá vált, hogy a fényűzés itt nem sikk, hanem életforma. Végeláthatatlan messzeségbe húzódó asztalsorok, rendelésekkel futkározó pincérek, önelégült vendégsereg, és a társas terekre oly jellemző visszafogott, érthetetlen hangzavar. Faustino mellesleg kénytelen volt végre hátrahagyni a testőreit. Azok nem jöhettek be.
6. A konferenciaterem szemkápráztató fényben fürdött, és illatorgia áradt mindenfelől. Smallwood elvezetett minket egy szabad asztalig. Lehuppantunk a fotelekbe, amelyek azonnal felvették alakunkat. Egy intésre pincérjellegű, rovarfejű menorti sietett az asztalunkhoz. Smallwood rövid vezényszavakkal az értésére adta, hogy mik a kívánalmaink. A rovarfejű szisszent egyet, meghajolt, és szárnyait kitárva a magasba röppent. Eltűnt egy közeli, a márványpadló alá vezető alagút szájában. Jobban megfigyeltem a termet. A padlózata néhol tejfehér színű volt, néhol viszont átlátszó. Az alattunk lévő szinten számítógépes rendszerek sorakoztak, előttük becsatlakozott emberek, opálos tekintettel. Ezek lehettek a non-stop galaktikus információ szűrői. Mellettük vékony, papírfalszerű elválasztó elemekkel szeparáltan szakácsok, pékek, hentesek szorgoskodtak. A rovarfejűek voltak a pincérek. Ahogy felvették a rendelést, a legközelebbi előkészítő helyre repültek. Az italokat jeges szekrényekből rakták tálcára, majd szolgálták fel. - Nem méltatlan ez egy ilyen helyhez? - kérdeztem Smallwoodot. - Ez már túl van a kiváltságos renden. Mint ahogy a legjobb barátok sem fognak már kezet, ha találkoznak. - Mit gondol, kémek nem férkőzhetnek be a kiszolgáló személyzet közé? - Kémek? Ne nevettessen! Mit nyerne egy kém azzal, ha itt lenne? Ezeket az információkat a világon bárhol beszerezheti. - Akkor nem értem ezt az egészet. Mi teszi naggyá magukat? - A Konföderáció egésze. A kollektív döntési sorozatok, amik szálanként futnak, és egy titkos helyen érnek össze. Ott kovácsolódik az információ hatalommá. - És mi szükség ezekre a kámzsásokra? - A Smallwood mögött ellépő alakra mutattam. Nem volt magas, a földig érő kámzsa egész testét eltakarta, a csuklya pedig a szeme elé lógott. Néha felénk fordította fejét, de nem láttam az arcát. - Áh, ő? Az egyik tanácsadóm. - Ezek szerint nemcsak nekünk van szükségünk tanácsadókra? - kortyolt egyet Faustino a poharából. A jégpettyek elolvadtak, ahogy a pohárhoz ért az ajka, és lehűtötték az italt. Sexton megnyalta az ajkát, de tekintetét le nem vette volna a kámzsás alakról.
Smallwood és a kámzsás tanácsadó aprót biccentett egymás felé, mire Smallwood bocsánatot kérve felállt, és pár lépésre eltávolodtak. Nem hallatszott el hozzánk a beszélgetésük. - Nekem itt valami nem tetszik! - mondta Faustino. - Ha valamit elszúr itt nekem, konföderációs tagság ide vagy oda, itt helyben kitekerem a nyakát! - fenyegetett. Egy perc múlva kiderült, nem is alaptalanul. - Mint a tanácsadója, megjegyezném, hogy nem menne az olyan könnyen, Mr. Kalózkirály! Gonosz pillantást vetett rám, majd visszafordult az asztal mellé lépő Smallwood felé. Smallwood tekintete kétséget sem hagyott afelől, hogy valamit megtudott rólunk. A csuklyás-kámzsás fazon lehorgasztott fejjel követte, majd lassú, kimért mozdulatokkal leült melléje. - Mit is mondhatnék újrakezdve a beszélgetést? - kezdte társalgási hangnemben a huszonhatos számú igazgató. - Először is megköszönném, hogy eddig velem tartottak. Ki kell emelnem, hogy nem akarok mellébeszélni, és szeretném, ha önök sem tennék ezt. Faustino és én kényelmetlenül hallgattuk. Smallwood megváltozott, már nem baráti gesztusokkal fordult felénk, inkább méltóságteljes távolságtartást mutatott. Kezét összekulcsolta előttünk az asztalon, és bár egyenesen felénk fordult, a mód, ahogyan előredőlt, fenyegető volt. Szeme már nem csillogott, és nem volt előzékeny sem. Úgy viselkedett, és olyan tartást vett fel, ami inkább a kihallgatást végző csillagközi vizsgálóbizottság tagjaira emlékeztetett minket. Smallwood folytatta. - Már több mint száz éve, hogy a garratthiak megalapították a Kereskedelmi Konföderációt, ami a kölcsönös bizalomra épült. Igaz, mára megváltozott kissé a helyzet, kimértek lettünk, kevesebb kockázatot vállalunk, mint annak előtte, de még nem tartunk a teljes elzárkózás stádiumánál. Ezt sokan kihasználják, és megpróbálják saját céljaikra felhasználni a tagságot. Khm... elnézést! - Az igazgató a poharáért nyúlt, és egy rövidet kortyolt belőle. - A sok beszédtől kiszárad a szám. Mit mondott, hogy hívják? - Leonéi Rosado. - Smallwood felnevetett. - Lekötelezne, ha az igazi nevét mondaná. - Ez az igazi nevem, uram! - Mondtam, hogy ne játszanak tovább! Az igazi nevét kérdeztem, és elvárom, hogy őszintén válaszoljon. Mindannyiunknak időt spórolna meg. És tudja, az idő pénz. Maga, mint Leonéi Rosado, nem létezik. A rendszerünk a bemutatkozása után két perccel már tudta ezt. A galaxisban jelenleg százezernél is több Leonéi Rosado él, ám azok közül egyik sem maga. A Sexton Kalózkirályságban nincs egyetlen Rosado sem, így hát nem is szolgálja azt. - Ah, a telepatikus rendszerük. Ennyire hatékony lenne? - Meglepődne. - Akkor is csak két perc múlva derülne ki a hazugságom, nemde? - öltöttem fel egy kaján vigyort. Idegesített ez a rendszer, és Faustino is feszengett. Neki vajon mi takargatnivalója van? - Ez így igaz is lenne. De nem az. Ha most rögtön a szemembe hazudik, azonnal tudni fogom. Esetleg megmondhatom, hogy milyen betegség gyötörte legutóbb. Smallwood utolsó mondata megpendített bennem egy húrt, ami még elég halkan szólt a többihez képest. Valami derengeni kezdett. - Szóval az őszinteség tűnik most a legfontosabb dolognak. Rendben, a nevem nem Leonéi Rosado. - Nocsak, egy igaz mondat! - felelte Smallwood egy másodperc késéssel. Közte és a csuklyás alak között is fennállna a telepatikus kapcsolat? - Nos, mi lenne az igazi neve? - Róbert L. Leonard - találtam ki hirtelen egy nevet, amiről tudtam, hogy pillanatokon belül meg fog bukni. Smallwood olyan hévvel csapta vissza az asztalra a poharat, hogy az millió darabra törve robbant szét az ujjai között. - Elég volt! - kiáltotta. Egy szalvétát tapasztott vérző kezére. - Szánakozom magán. Annyi becsülete lehetne, ha már a szemére olvasták az igazságot, hogy őszintén válaszol. A munkatársam azt mondja, hogy önben több van, mint amennyi kívülről látszik. Ne tegye csalódottá! Sokba fog kerülni magának, ha... - Alex Wind - mondtam. - ...nem működik együtt. Hogy mondta? - Alex Wind. A nevem. Az igazi, hogy végre lehiggadjon. Nem áll jól magának az ügyvédi magatartás. Legyen önmaga! Üzletember. Kemény, határozott, és ne beszéljen túl sokat!
Smallwoodnak elveszett a hangja. Egy gyors oldalpillantást vetett a csuklyásra. Amaz kurtán biccentett. Az igazgató arcán egy futó mosoly jelent meg. A másik... a másik alak tudja, mikor hazudok és mikor mondok igazat! - A Garratthi Kereskedőszövetség. A világegyetem többi része. Ez a két dolog létezik. Ilyen egyszerű. A Konföderáció megköveteli a jussát a világ többi részétől, és a világ megadja azt neki. így állunk most mi is. És az áruért fizetni kell, annak viszonyában, hogy hogyan alakulnak a tárgyalások. - Remélem kedvezően! - Még két perc! És akkor mindent megtudnak rólam, a csempészről. Arról, hogy mit csináltam eddig... nos, abból remélhetőleg minél kevesebbet, mert nem egyszer előfordult, hogy a Garratthi Konföderáció érdekeivel ellentétes volt a dolog. - A tanácsadóm szerint megérdemli, hogy ígéretes feltételekkel induljon a megbeszélés további részében. - Ah, igen, a tanácsadója. Miért visel csuklyát? - kérdeztem az alig százötven centi magas kámzsás alakra nézve. Bárhogy próbálkoztam, nem sikerült a csuklya alá tekintetem. - Akkor engedje meg, Mr. Wind, hogy bemutassam villnegron4 tanácsadómat: Bent. A teljes nevével nem fárasztanám, úgysem bírna azonnal megjegyezni száznegyven szótagot. Mint akibe villám csapott. Egy villnegron! A Rigel-rendszerben, a Markhamill bolygón élő őslakosok. Antropomorf formájúak. Hihetetlen képességekkel rendelkeznek: belenéztek az ember szemébe, s ha az „áldozat" nem hordott fényre sötétülő, foncsorozott napszemüveget, vagy valami divatos implantot, akkor ha hazudott - lebukott. Nem mentális képességeik voltak, egyszerűen az írisz rajzolatából kiolvastak mindent. Hát így buktam le olyan hamar másodjára is! Ekkor a mellékszereplővé avanzsált Faustino felállt. - Ha megbocsátanak, távoznék egy pár percre - szabadkozott, és indulni készült. Ám Smallwood másként gondolta. - Örülnék, ha még maradna egy kicsit, mindjárt rátérünk a közös üzletünkre is. Addig, ha megkérhetem, maradjon! - Csak egy perce távoznék. Tudtam, mi következik. Teli hólyag, egy sürgős ügy, valami ilyesmi. Ma már én is ellőttem ezt egyszer, csak más ok miatt. Amit Smallwood is, és én is észrevettünk: Faustino Sexton megijedt. - Üljön le! - parancsolt rá Smallwood. A levegő megfagyott. Faustino arca megfeszült. Kihúzta magát, és fenyegetően Smallwood fölé hajolt. - Ne parancsolgasson nekem! Én király vagyok, és azt teszek, amit akarok, még kérnem sem kell. - Ez igaz, de elfelejti, hogy hol van! - emelte fel jobb kezét Smallwood, és körbemutatott. - Itt van. Maga itt egy senki! - Megyek! - jelentette ki Sexton, és tett pár lépést. Ám egyszerre megdermedt, s visszabotorkált a helyére. Követtem a pillantását. Aranyszín ruhás, fekete arcú alakok tűntek fel körben, és elindultak felénk. Ám amint Faustino visszazuttyant a helyére, eltűntek. - Meggyőző volt? - kérdezte a huszonhatos számú igazgató. Mellette a kámzsás villnegron végre lehúzta az arcát takaró csuklyát. Arcbőre enyhén kékes színben fénylett, áttetsző fülecskéje felül elhegyesedett, mint valami mesebeli elfnek. Éjfekete szembogara rezzenéstelenül meredt Faustinóra, végig a tekintetébe mélyedve. - Engem meggyőzött. Rendkívül hatékony! - nyaltam oda egyet. A villnegron, azaz Ben, vékony hangon felnevetett. Ránéztem, és még mindig nem találtam szimpatikusnak. Fekete szeméből nem olvastam ki semmit, de erősen gyanítottam, hogy ő az enyémből már összeállította egy regény szinopszisát. Minden mindegy alapon rákacsintottam, majd fogtam a poharam és kiürítettem. Intettem az egyik rovarpincérnek, aki zümmögő hang kíséretében felénk rebbent. Italt kértem, méghozzá kettőt, erősét, olyat, ami gyorsan hat. A villnegron rájött a szándékomra, és nemtetszése jeléül rám sziszegett. Vicces volt látni egy vékony, kék bőrű, hegyes arcú, és mindezek ellenére gyereknek látszó lényt, amint fenyegetően fordul felém. Sajnáltam, hogy nincs nálam egy napszemüveg. Na ja, súlyos sértés lett volna a jelenlétében felvenni, de kit érdekelt? A pincér elrebbent a legközelebbi lyuk felé. Faustino eközben gyors pillantásokat vetett a konferenciaterem bejáratának irányába, ahol kénytelen 4 villnegronok: A Markhamill apró termetű, kék bőrű lakosai. Jártasak az íris-zológiában, fejlett matematikai tudással rendelkeznek. Kígyókultuszukban őrzik az időutazásra vonatkozó tudást. Életkoruk elérheti a 600 évet is.
volt - úgymond - leadni a testőreit. Kezdett hosszúra nyúlni a csend. Fél perc múlva megérkezett az italom. Mindkét pohárban szkaff volt, hagyományos kiszerelésben, pókhálóval és pókkal. Gyorsan ledöntöttem az első pohár tartalmát. A torkomban és a fejemben bomba robbant, a szemgolyóm égett, nyelőcsövemen lávafolyam úszott végig. A villnegron morgott, mint egy ideges kutya. - Milyen képtelen helyzet! - nevetett fel Smallwood. - Milyen képtelen, és mégis! Egy csempész ül az asztalunknál! Ettől féltem. Megérkezett az információ. - Nocsak, nocsak - komorult el Smallwood. - Önt még nem is körözik. Ez miért zavarta? - Ügyes vagyok. - Gondolom, a szerénységgel nem bánik így. A hajója... Pimasz fráter... Érdekes típus. Nagyon régen készült, abban az időben... - Franklin Smallwood, a Konföderáció huszonhatos igazgatója réveteg tekintettel meredt maga elé. Megpróbáltam kitalálni, hogy milyen formában kapja az üzeneteket az implanton át. Leginkább úgy tudtam elképzelni, mint a lefutó adatsorokat egy holomonitoron. Smallwood felém nyúlt. - Kell nekünk a hajója! - Miért? - tettem fel az ártatlan kérdést. Megfogtak. - Mit tud maga a hajójáról? Válasz helyett megfogtam a második szkaffot, és olyan gyorsan ürítettem ki, hogy a háló közepén ücsörgő rubinpiros pók5 teteme az orromra hullt. A második pohár ital érettebb volt, mint az első. Fejemben azonnal dübörögni kezdett egy hatalmas dob, aminek mély, átható ütései a dobhártyámat támadták... belülről! A szemem majd kiugrott a helyéről, és éreztem, amint az arcom lángra gyúl. A nyelőcsövem egészen a gyomromig lezsibbadt. A villnegron szokatlan agresszivitásról tett tanúbizonyságot. Áthajolt az asztalon, ami már magában is meglepő teljesítmény volt a részéről, majd egy gyors mozdulattal kiütötte kezemből a poharat. -Ben! Uralkodj magadon! - rivallt rá Franklin Smallwood. Csak mosolyogtam rajta. A kis villnegron visszamászott a helyére, és összefogta magán a kámzsát. Arca elé húzta a csuklyát, és többet nem mozdult. Kezdtem érezni a szkaff hatását. Rámosolyogtam Benre, majd egy hirtelen mozdulattal előrehajoltam, és leütöttem a villnegront. Nagyszerű! Ben eldőlt, mint egy zsák. Smallwood megdermedt. Faustino elképedt. A háttérben pedig gyülekezni kezdtek a békeosztagosok. - Ez... - kezdte a huszonhatos igazgató. - Ez meggondolatlan cselekedet volt. - Másképp nem is sikerült volna - feleltem. Smallwood intett az aranyszín páncélosok felé. Azok szinte azonnal ott termettek az asztalunknál. Mintha csak kiónozták volna őket, ugyanolyan magasságú, testfelépítésű alakok voltak. A harcászati rendszer testük minden porcikáját betakarta. Arcmaszkjukat és fémkesztyűjüket viszont feketére festették. Körülvették az asztalt. Faustino felemelte a karját, eltartotta magától. - Sexton, maga még marad! A békeosztag csak a barátunkat viszi el. Önnel még van beszélni valónk. Biccentett, mire ketten megragadtak, és kiemeltek a helyemről. Hagytam magam elvonszolni. Tartsanak csak ők, nekem szükségem lesz az erőmre. A többi békeosztagos - milyen cinikus név egy rendfenntartó csapatnak! - visszahátrált a terem rejtett részeibe. Érdeklődő tekintetek kísérték utunkat, egészen addig, míg meg nem kapták a telepatikus láncon az információkat. Egyszerre fordultak el tőlünk, és tértek vissza addigi tevékenységükhöz. Az egyik asztalnál például egy csillagrendszer vázlata lebegett. Feltüntették rajta a szállítási útvonalakat, célpontokat, a keresztező féregvezetéket, egy katonai űrállomás lassan forgó modelljét, a tervezett érkezéseket és szállítmányok listáját, de még az Amster-doom felett épülő kereskedelmi űrállomás félig kész ábráját is. Egy másik asztal felett egy kolonizáló flotta úszott a semmiben, majd szétváltak, és négy különböző csillag felé vették útjukat. 5
rubinpiros pók: A Baelbac nevű világról szerzik be a szkaff egyik alapanyagát. A rubinpiros, pókszerű rovar naponta tíz cseppnyit hullajt a pohár aljába a váladékából. Ezt a szúrós illatú testnedvet kell vodkával és narancslével dúsítani ahhoz, hogy elkészüljön az ital. Ha a pók még él, akkor a szkaff még csak félérett.
A többi asztalnál sem tétlenkedtek. Milliónyi információt zsúfoltak ebbe a terembe, osztottak meg egymással az elit tagjai. A Garratthi Kereskedővilágok Konföderációjának informátorai fáradhatatlanul munkálkodtak a profitszerzésen, miközben engem kivonszoltak onnét. Soha többé nem láttam ehhez fogható helyet, de cseppet sem bánom.
7. Több dolog is járt egyszerre a fejemben. Az egyik az volt, hogy most hová visznek. Kimondott kérdésemre nem kaptam választ, a két békeosztagos nem szólt semmit. Végigvonszoltak egy néptelen folyosón. Szorosan tartottak, két karomat hátraszorították, egészen addig, amíg csak lehetett, úgy, hogy a kulcscsontom még éppen a helyén maradt. Pár emelettel lejjebb börtöncellák sorakoztak. Belöktek az egyikbe. Itt már volt időm gondolkozni, merthogy egyedül hagytak a szuroksötétben. Kinyitottam összezárt öklöm, amiben ott pihent egy kis húsdarab, a szintetikus biotech telepata kapcsolat. Az ökölcsapással, amit Benre mértem, letéptem a villnegron halántékáról. Ezért is volt fontos, hogy öntudatlanságba taszítsam a kis lényt. A biotech eszközt morzsolgattam az ujjaim közt, miközben azon morfondíroztam, miképpen is segíthetne ez a szökésben. Ingem alatt még mindig ott lapult a Wacastertől lopott egymilliós kötvényköteg. Csak azt sajnáltam, hogy a pia, amit ezekkel együtt emeltem el, bent maradt a mentőkabinban. Most jól jönne, ugyanis kellene valami a szkaff mellé kísérőnek. Hogy jutok el időben az esküvőre? No, ez azt hiszem, már eldöntött kérdés. Sehogy. Először Wacaster, majd Faustino, végül pedig a garratthiak akadályoztak meg benne. Forgattam ujjaim közt a biotech eszközt, majd úgy döntöttem, mit veszíthetek! A halántékomra nyomtam. Elsöprő erejű gondolatvihar támadt rám. Összeestem, a vihar csak nem akart csillapodni. Darabos mozdulatokkal nyúltam a fejemhez, görcsösen rázkódtam, a kezem úgy remegett, hogy többször is megütöttem az arcomat az öklömmel. Ez volt a mai nap mélypontja. Miután letéptem magamról a tapaszt, kimerülten lihegtem a padlón. A sötétségbe bámulva lassan rendszert alkotott a kollektív tudatról szerzett kaotikus élmény. Kellett jó pár perc, mire agyam feldolgozta a hirtelen kapott ingereket. Egy sóhaj kíséretében ismét próbát tettem. Ellazítottam magamat, és hanyatt fekve illesztettem újra homlokomhoz a tapaszt. Most nem merültem el, nem forogtam az örvényben, fölötte maradtam. Lazán, semmire sem gondolva hagytam tudatomat lebegni. Hozzászokni a zsibongáshoz. Olyan volt, mintha minden emlékemhez hozzáférnék, még azokhoz is, amiket már régen elfelejtettem. Próbát tettem. Aoliieeiia Lielo Lauaeiel al Górd, börtönszint, gondoltam. A rendszer azonnal kijavított. Nem börtönszintnek nevezte, hanem szeparációs szektornak. Köpje croll, francot se érdekelt, hogy nevezik. Egy kép jelent meg előttem, az egész űrváros képe, amelynek alján egy vörös színnel jelzett létesítmény feküdt, a szeparációs szektor. Kinagyítottam. Megláttam benne magamat, amint a padlón fekszem. A cella alapterülete nem volt nagyobb egy dupla ágyénál. Kíváncsi voltam, mit tud rólam a garratthi elit kollektív tudata. Alex Wind. Született 2814-ben, január 11-én, Kinevezettek szektora, Messis naprendszer. Csempész, a Pimasz fráter kapitánya. És itt a Pimasz fráter mellett egy villódzó csillag. Egy link a hajóm neve mellett. Mindent tudnak róla. Ez nem töltött el örömmel. Zajt hallottam. Éppen idejében kaptam le a halántékomról a szerkezetet. Nyílt a zárka ajtaja. Ugyanaz (?) a két békeosztagos állt az ajtóban, akik idekísértek. Mögöttük egy magas, vékony ember állt, társaságában egy békafejű garratthi. Csak intettek, és a páncélosok máris a hónom alá nyúltak. Felemeltek a földről, és sietve kihúztak a cellából. A szemem lassan szokott hozzá a hirtelen fényhez, ezért laposakat pislogva figyeltem, merre megyünk. A folyosó végén nyíló, nehéz ajtajú szoba méretében éppen csak kicsivel volt nagyobb a cellánál. Volt benne egy szék, aminek szorítópántokat szereltek a karfájára és lábaira. Mégsem ezeket használták, mert amikor a karfára rakták a kezemet, gravitációs mini-parallok kapcsoltak be. Csuklóm hirtelen mázsányi lett, és ha segítenek, akkor sem tudom felemelni. Aztán a magas ember elővett valamit a ruhája alól, és rám lőtt vele. Nehéz köd ereszkedett rám. Könnyűnek éreztem magam, örültem annak, hogy itt vagyok. És szinte kibírhatatlan vágyat éreztem,
hogy válaszoljak a még ki sem mondott kérdésekre. Minden egyes válasznál örültem, mint az eminens tanuló a pilótaiskolában. Amikor megkaptam az ellenszérumot, nem emlékeztem egyetlen kérdésre sem, és arra sem, hogy mit feleltem rájuk. Mit fecsegtem ki? Fölnéztem, és a magas, horgas orrú, szemlátomást elégedett kihallgatótiszt elmosolyodott. Ez megerőszakolta az emlékezetemet! - Ki maga? - köptem neki egy kérdést. - A nevem Hearyn O'Ross. Én vezettem le a kihallgatást. Aki mellettem áll, legjobb barátom, garratthi Illio el Brog. Amint tapasztalta, nem adtuk meg a lehetőségét annak, hogy tudomása legyen a kihallgatás részleteiről. Blokkoltuk az emlékezetét, miközben kiolvastuk azt. Többet szerettünk volna megtudni magától, de végül olyasmit találtunk, ami legnagyobb örömünkre szolgált. Ön tudja, mi az, és most már mi is tudjuk. Kellemesen csalódtunk önben, Mr. Wind. Egy csempész, aki egy világot még gazdagabbá tesz! - Melyik világot? - A miénket, termesztésen. - Brog, a garratthi, erős akcentussal beszélte a standard angolt, és békapofáján szétterült egy mosoly, aminek nem tudtam örülni. Olyan hatást keltett, mint egy légyre vadászó, kövér varangy. - A Garratthi Kereskedővilágok Konföderációját. - Tudja, Mr. Wind, az üzlet kemény dolog - folytatta Hearyn O'Ross. - Az elsőség megszerzésénél nincs fontosabb. Az a monopolhelyzet kulcsa. - És mi lesz a szabad kereskedelemmel? - szúrtam közbe. - A monopolizmus nem a Konföderáció alapításával ellentétes dolog? - Oh, Mr. Wind! A naivitása megkapó. A szabad kereskedelem nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazzal a feltétellel indul el. Az előnyt, a túlélés jogán meg kell tartani. Nem adjuk ki a kezünkből azt, ami ahhoz kell, hogy a többieket magunk mögött tudhassuk. Nem akadályozzuk a többieket a profit megszerzésében, de a mi portékáinknak prioritást kell élvezniük a többiekével szemben. Áruljanak mást, áruljanak máshol. - Értem. Az ellehetetlenítés, mint eszköz, engedélyezett. - Nem érti. Mi senkit sem lehetetlenítünk el, aki elég erős hozzá, hogy állja a versenyt. Aki nem adja fel, megérdemli, hogy kereskedőnek nevezze magát. Mi előnyt szerzünk velük szemben. - Mi volt kezdetben? - kérdeztem. Hearyn O'Ross válaszolni akart, de Brog a karjára tette a kezét, és átvette tőle a szót. Rossz kiejtésű, selypítős orrhangon beszélt. - Egy évszázada a Garratthi Kereskedőszövetség pár szektorból álló csillagszövetség volt, ami csupán a környező naprendszerekkel állt üzleti kapcsolatban. Keményen küzdött, hogy a környező világok kereskedőivel szemben helyt tudjon állni. A garratthiak békés népség, háborúk ritkán sújtottak minket. Egyedül a kereskedelem az, ami az erősségünk. Ámde a kalózok és a terjeszkedő civilizációk mind-mind megkeserítették akkoriban az életet. Ügyességünknek köszönhettük, hogy átvészeltük a kezdeti időszakot. Szó se róla, szinte minden fajt kijátszottunk egymás ellen, ha szembekerültek velünk. A kalózokat is érdekszövetségekkel tettük ártalmatlanná. Tudja, Mr. Wind, előbb szívességek, később pedig már erős érdekek fűzték hozzánk a mellénk állókat. - Mint például a bothanokat? Úgy hallottam, ijesztő egy banda. - Igen, még a Konföderációban is rejtélynek számít, hogy honnan szerzik be bothan társaink az áruikat. Lehetetlen érzékük van hozzá, hogy a kellő pillanatban megjelenjenek valamivel, amire valakinek hihetetlenül nagy szüksége van valahol. Most minket erősítenek. - Sok háború robbant ki miattuk, de ugyanakkor sok háború éppen általuk fejeződött be - szúrta közbe O'Ross. - Egy idő után furcsán tekintettek a bothan népre, és a kereskedőikre - folytatta a garrogh. - Több faj támadólag lépett fel ellenük. Ekkor döntöttek úgy, hogy belépnek a Konföderációba. Több oldalról is meg kellett vizsgálni a csatlakozási kérelmüket, de végső soron úgy tűnt, megéri a kockázatot. - Rendben, kezdem érteni magukat. Már ha érdemes megérteni a Konföderációt. Én még sohasem vásároltam maguktól. Hány fajból is áll a Konföderáció pontosan? - Jelenleg tizenegy faj szerepel a tagságban. Garratthinak nevezi magát két faj is, az egyik a garrogh, mint én is, a másik a meovi. Sokan összetévesztik a rendszer nevét magával a két fajjal, nem csoda, hisz a mi naprendszerünkben két bolygón is értelmes élet fejlődött ki. A maradék kilenc a bothan, a báron, az ember, a zorn, a miceliták, a parapik, az argorok, a flenderi mutánsok és a go. - Szép banda. Nem gondoltak még arra, hogy feloszlassák magukat? Tudja, a világ többi részének érdekében. Csak mondom.
- Mr. Wind, nincs abban a helyzetbe, hogy éretlen beszólásokkal traktáljon bennünket. Jelenleg gyilkosság vádjával illetik önt. Franklin Smallwood nagyon dühös magára, a tanácsadója elvesztése miatt. - Ezt nem értem. - Nem is csodálom - brekegte a garratthi, illetve a garrogh. - Agresszivitása lett a veszte. - Mi történt, amiről nem tudok? - kérdeztem csodálkozva. - Mr. Smallwood tanácsadója meghalt. - És ugyan miben? Mértéktelenül falta a fájdalomcsillapítókat? - Mr. Franklin Smallwood tanácsadója belehalt abba az ökölcsapásba, amivel ön ártalmatlanná tette. Hearyn O'Ross hideg tekintettel méregetett. - Az esetről jelenleg az igazgatóság hét igazgatója tárgyal. Hamarosan meghozzák az ítéletet. A villnegron, Ben, belehalt az ökölcsapásba? Soha ne igyanak tiszta szkaffot, amit egy garratthi hajón kevernek maguknak! Az önkontroll teljes megszűnéséhez vezethet. - Sajnálom. - Ez nem számít. Mit felelhettem volna? Csendesen ültem, és emésztettem a hallottakat. - Mit sikerült kiszedniük belőlem? - kérdeztem végül. - Tudom, hogy kellemetlenül érinti önt, Mr. Wind, hogy nem emlékszik a kihallgatás egyetlen részletére sem. A Pimasz fráter egy letűnt kor utolsó hírnöke. De még milyen hírnök! Hajózási útvonalak eddig rejtett titkait fedi majd fel számunkra. Ez a démoncsászár utolsó ajándéka. Várjunk csak! Ha nem kérdeztek rá, akkor nem mondtam el nekik, hogy a mai napig én sem tudtam a Pimasz fráter titkáról. így a Wacaster hajóján bemagolt kódról sem tudnak, ami nélkül soha a büdös életben nem jutnak hozzá az adatokhoz! Abban az esetben, ha a néhai démoncsászár, IV. von Anstetten szigorúan bizalmasként kezeltette akkoriban ezt az információt, nem lehet csak úgy szétberhelni a hajó központi vezérlését és az adatbankját. Jinx is rengeteget sopánkodott emiatt, mármint hogy egy csomó mindent nem ér el a vezérlésben. Tehát kell a kód, másképpen nem megy! Próbáltam uralkodni magamon, hogy ne lássák rajtam: a semmit kapták tőlem. - Elküldenek érte valakit? - emeltem fel a tekintetem Hearyn O'Rossra. - Egy kommandót, vagy egy hajótolvajt? Jinxtől nem lehet csak úgy elhozni egy hajót, erre készüljenek fel! Egy egész hadosztálynyi csatahajót képes visszaverni, úgy, hogy közben ki sem kell jönnie a bárjából. -Aztán meg csettint egyet, és el is tűnik!, tettem hozzá gondolatban. Azt azért reméltem, hogy nem szedték ki a fejemből Jinx Topvar titkát. Nekem is egy részeg pillanatában mondta el, hogy az egész állomás egy állandó térgörbület köré épült, amelynek az energiaforrása egy párhuzamos világban lehet. Vagy másutt. Arról, hogy miként is tartja ezt titokban, még nekem sem árulta el. - Cselekedj magad! - mondta Hearyn. - Megy az egész hajó. - Karon fogta garratthi társát, és kivonultak a teremből. Távozásuk után a két békeosztagos még maradt pár másodpercig. Az egyikük ránézett a másikra, mire amaz előbb kérdőn oldalra döntötte fejét, majd nemsokára bólintott egyet. Mit akarnak ezek? Mielőtt teljesen egyedül maradtam volna, az egyik békeosztagos elkábított. Az eszméletvesztés előtti pillanatban utolsó gondolatom az volt, csak Jinx meg ne tudja, hogy miattam került bajba, mert különben kitekeri a nyakam. Mellesleg többé le sem szállhatok a platformjára.
8. Nem tudtam, mennyi idő telhetett el, amikor feleszméltem. Kis ideig tehetetlenül ücsörögtem a gravitációs miniparallok kötésében, és feladni szándékoztam minden menekülési tervemet, amikor csoda történt. Ez persze csak később tudatosult bennem, mert először majd magam alá csináltam a félelemtől. - Hová visznek? - dörzsöltem meg a csuklóm, amikor a béke-osztagosok ruhások megjelentek, és végre kikapcsolták a gravitációs rögzítést. - A kivégzésére, Mr. Wind - hangzott a kurta válasz a sisakmodul mögül, mintha csak annyit mondott volna: egészségére. Hagyták, hogy a kezemet dörzsöljem, és megmasszírozzam a halántékomat, ám le sem vették rólam a fegyver csövének irányzékát. Most vagy soha, gondoltam, és a tenyeremben lapuló telepatikus szerkezetet a halántékomra
szorítottam, majd rásimítottam a hajam. Kiürítettem az agyam, megpróbáltam semmire sem gondolni, kiszorítani minden beérkező hangot és képet. Remekül ment, és mire talpra rángattak, már nem is zavart a duruzsoló zsivaj a koponyám mélyén. Egyikük megragadta a jobb karom és vezetni kezdett. A másik két lépéssel lemaradva követett minket. Kongtak a lépteink a furcsán üres folyosón, ahol a fények most mintha ridegebbek lettek volna, mint érkezésünkkor. Fogalmam sem volt, mennyi idő áll a rendelkezésemre, ezért megpróbáltam minden pillanatot kihasználni. Nem törődtem a lépésekkel, hagytam vonszolni magam, csak befelé figyeltem. Egy nevet idéztem fel: Aoliieeiia Lielo Lauaeiel al Górd. Megtántorodtam. Eltévesztettem a lépést, és ha nem tartanak oldalról, el is esem. Egy hatalmas mentális pumpa mindent az agyamba nyomott, amit az űrhajóról tudni kellett. Olyan érzés volt, mintha óriási tű állna ki a halántékomból, és minden lépésnél megrezdülne, és megkavarná az agyamat, míg a legfinomabb turmix nem lesz koponyám mélyén. Mélyeket lélegeztem, hogy ismét uralni tudjam lábamat. Szerencsére gyorsan ment, így megpróbáltam csak belehallgatni a telepatikus kakofóniába. Eszméletlen zsivaj fogadott. Csodálni kezdtem az elitet, hogy ki tudnak igazodni ebben az információdömpingben. Mintha ezernyi hang kiabálna egymás szavába vágva. Feltételeztem, hogy az elit számára nem csak az implant jár, hanem egy komoly műtéti beavatkozás is, hogy az agyuk képes legyen befogadni mindent, és felfogni a legszükségesebbeket. Még pár gyors gondolat, és megfájdult a fejem. Aztán megdermedtem, vissza kellett fogni magam, hogy a kitörő öröm ne látsszon meg rajtam. Hátulról meglöktek, majdnem orra buktam, de nem érdekelt. A békeosztagosok legbosszantóbb tulajdonsága a mélységes hallgatás volt. Egyetlen szusszanást sem hallottam felőlük. Rám néztek, de akkor már tudtam, mihez kezdek velük. Tovább noszogattak, mire egyszerűen hasra vágtam magam. Nem várt ajándékkal lepett meg a biotech szerkezet. Nem csoda, hogy a garratthi elit elzárkózása idáig jutott. A biotech szerkezettel azt csináltam, amit csak akartam. Nekik eszükbe sem jutott az, amire nekem óriási szükségem volt: zűrzavart lehetett kelteni vele a rendszerben! Gyorsan kidolgozott tervem két dologra épült: az egyik a békeosztagosok magam mellé állítása, a másik az űrirodaház megbénítása volt. Ám csak lassan kezdhettem hozzá mindehhez. Először is fel kellett szabadítanom a kísérőimet. Hogy miért? A válasz egyszerű: a békeosztagos egységeket tudatblokkolás tette mindörökké hűségessé az elit felé. Az egész osztag öntudatának felszabadítása az azonnali lebukást jelentette volna, így óvatosan kezdtem hozzá, nehogy valaki riadót fújjon. Átfutottam a rendszert, és ráakadtam magunkra. Kiválasztottam kísérőim azonosítóját, és a vezérlésbe nyúlva kikapcsoltam az elmeblokkot. Nem jelzett semmilyen riasztó. Ez jó jel. Felnéztem a földről. - Nem vennék le a sisakjukat? - kérdeztem. - Csak hogy elbeszélgethessünk az élet fontosabb dolgairól... Az első másodpercekben nem történt semmi. A blokk utóhatásaként még érezték a mindörökké tartó hűséget, de az eredeti személyiség végül felülkerekedett. Én is megéreztem valamit a folyamatból: az elmeblokk a hűségen kívül minden más érzelmi kötődést megszüntetett, s ezek most visszatértek A mellettem álló alak megdermedt. Éppen lehajolt volna értem, ehelyett viszont lassan a társára nézett. Bizonytalanul leengedte fegyverét. Elképzelni sem tudtam, mi fog történni. Végül egymás elé léptek, és mint akik régóta nem látták a másikat, megölelték egymást. Még mindig szótlanul álltak, de mintha folyt volna köztük a társalgás. Amikor szétváltak, bizalmatlanul kezdtek méregetni. Végül az alacsonyabbik előrelépett, nyújtotta a kezét, én meg belekapaszkodtam. Felsegített a földről. - Hello! A nevem Alex Wind - mutatkoztam be. Úgy tűnt, ő is mond valamit, de én nem hallottam. Megráztam a fejem, és a fülemre mutattam. Megértette. A sisak, és a páncélzat leomlott róla. Először az arca tűnt fel, majd a fej egésze, nyak, váll... a végére a páncélzat visszacsomagolta magát a harcászati derékövbe. Félmaterializációs cucc lehetett. - Most már remélem, hall engem, Mr. Wind! - Igen, most valamivel jobb a helyzet - mosolyodtam el. Egy rendkívül csinos nő állt előttem. Harmincéves lehetett, szőke, alig látható mosolyráncokkal a szeme sarkában. Türkizkék tekintete vidáman csillogott, de gyanakvás is fészkelt benne.
- Tudja, Mr. Wind, sok mindenre emlékszem, ami az elmúlt öt évben történt, így emlékszem magára is. Önt gyilkossággal vádolják, és éppen a kivégzésére vittük, amikor valami oknál fogva felszabadult a tudatunk. Eltűnt az elmeblokk, ami elfedte az érzéseinket. - Átnézett a vállam felett, a társára, aki még mindig viselte a pajzsot. - Will, vesd már le azt a rohadt pajzsot! Öt éve rajtunk rohad, jó lenne, ha friss levegőt is szívnál! A Willnek hívott férfi felénk fordult, megrázta a fejét, és taglejtéseiből arra következtettünk, hogy mond valamit. A nő kénytelen-kelletlen megismételte az előbb általam bemutatott némajátékot, mire a hapsi végre megértette, hogy mi a helyzet. A testpajzs azonnal leomlott róla. - Nem fogom itt hagyni ezt a helyet! A Konföderáció elitjének szüksége van ránk! Állomáshelyünk azAoliieeiia Lielo Lauaeiel al Górd, és amíg itt vagyunk, addig hűen és teljes szívünkből szolgálnunk kell őket! - mondta a férfi. - Will, te olyan hülye vagy, hogy keresve sem találhatnák hülyébbet! - Ne ingerelj, Althea, mert lekeverek egy akkorát, hogy két hétig ég tőle az a csodálatos arcocskád! - Vedd már észre, hogy eltűnt a blokk! - A blokk lehet, hogy eltűnt, de a hűség az nem! - Istenem! Még egy olyan állatfajt, mint a férfi! - nyögött fel keserűen Althea. - A hűség a blokk alapja volt. Amikor öt éve aláírtuk a szerződést, azt nem vállaltuk, hogy baszakodjanak az agyunkkal vagy az érzéseinkkel, drágám! Átcsesztek minket, vedd már észre! - Szólhatok? - kérdeztem. - NEM! - kiáltották egyszerre. Nos, ha verbálcsatát kívánnak vívni, én kivárom a végét. Nem tehetek mást, nélkülük úgysem juthatnék ki innen. Hátradőltem, vállamat a falnak támasztottam, és figyeltem. Összetartoztak. Egyik aranyomozta a másikat, míg a másik drágámozott. Ok, ez egy pár. A csajt idegesítette, hogy a blokk öt éve megszüntette a szerelmüket, a férfi viszont nehezen fogadta el az új helyzetet. Vagy a régesrégit, inkább. Az érdekében el kell mondanom, hogy ötévnyi beprogramozott, hamis igazságtól nem könnyű megszabadulni. Csak végezzenek mihamarabb! Althea arca maga volt a megtestesült angyali düh, amikor Will-lel kiabált. - Drágám, vedd már észre, hogy ismét szabadok vagyunk. Addig dolgozunk itt, és szolgáljuk az elitet, ameddig akarjuk, így állt a szerződésben. És én már nem akarok tovább itt maradni! El akarok menni innen, és te is velem jössz! - Én maradok! - Ez az utolsó szavad, drágám? - Ez! - Nos, akkor egy utolsó csókot még kérek tőled, aztán kalap-kabát, isten veled! Will megvonta vállát, majd közelebb lépett Altheához. Mielőtt összeért volna az ajkuk, Althea egy hirtelen mozdulattal erőteljesen pofon csapta a férfit. Ennyi volt, nem több. Will szemében először a düh csillant meg, majd átadta helyét a megdöbbenésnek. Végül ámulat és csodálkozás lett belőle. - Mi van? - kérdezte értetlenül. - Az van, édesem, hogy mint mondtam, isten veled! - Althea! Nem teheted ezt velem! Felnevettem. Ez a srác nem is vette észre, hogy mi történt vele az utóbbi öt év során? Althea fájdalmas arccal nézett rá, majd egy akkora csókot nyomott Will ajkára, hogy még én is belepirultam. A nő lassan, érthetően beszámolt neki arról, hogy mi történt az elmúlt pár percben. Mire végzett, Will nem is próbálta tagadni, hogy szerelmes Altheába. Szorosan átölelte a lányt. - Ok. Remélem, most már indulhatunk! - mondtam. Rám néztek, és a tekintetükből sugárzott, hogy ők is a mihamarabbi indulás mellett voksolnak. Felhúzták aranyszínű pajzsaikat, így egy szavukat sem hallottam, de megértettem, mit akarnak: megőrizzük a látszatot. Althea intett, hogy merre menjünk. A fegyvereiket az előírás szerint tartották, lépteik szinkronban koppantak mögöttem. Néha hátranéztem, csak hogy megbizonyosodjam, nem léptek-e meg. Egy elágazáshoz értünk. - Most merre? - kérdeztem a nőtől. Szimpatikusabb volt, mint a barátja. - Balra, ha mihamarabb ki akarunk jutni. De mehetünk jobbra is. - Miért? - belebámultam a
sisakmodul szemgödrébe. – Mit kezdhetnénk arra? Althea megvonta a vállát. - Balra azonnal a dokkokhoz jutnánk. Persze át kellene mennünk az ellenőrzéseken, amelyeknél rögtön kitudódna, hogy nem vagyunk többé a rendszerhez kötve. Rólad az derülne ki, hogy jogosulatlanul vagy itt, minthogy a kivégzésed három perc múlva esedékes. Ha mégis átjutnánk, szereznünk kellene egy hajót. A kódokkal nem lenne gond, mert minden kódot a memóriánkban őrzünk. Akár startolhatnánk is, de az űrvédelmi ágyúk pillanatok alatt leszednének bennünket. Ja, és a pajzson sem jutnánk át. Nos, hirtelen ennyi. - Hirtelen? - képedtem el. - El sem merem képzelni, mi lenne, ha hagytam volna időt gondolkodni! Rendben! Akkor hallgatom a másik verziót, a kevésbé veszélyeset. Mondjuk a jobb oldalról. - Azt inkább menet közben, ha lehet. Indulnunk kell, mert különben itt csapnak le ránk a többiek. Kilépett mellőlem, belesett a sarkon, majd azon nyomban megindult előre. Visszafogottan mozgott, ugrásra készen. Ebből rájöttem, hogy olyan helyre indultunk, ahová a megérkezés minden lesz, csak nem békés. Will és Althea teljes összhangban mozogtak, ügyelve arra, hogy takarjanak. Gyorsan haladtunk, de egyre feszültebben koncentráltak előre. Kimondatlanul is átvettem a figyelő hátvéd szerepét. Fegyverem nem lévén csupán az ima erejében bízhattam, nem mintha vallásos lettem volna, de egy fohász sosem árt. - Ahová most megyünk, ott megbéníthatjuk az űrvárost - mondta Althea. - Nem a vezérlőterem, nem az elit most a cél. Nem. Közvetve minden. A telepatikus centrum. - Hogy? - Ennek a hajónak, és a többinek is van egy telepatikus centruma. Magának az űrkomplexumnak. Ha az megszűnik, hagyományos módon kell irányítani mindent. Ámde ez már nem fordult elő vagy ötven éve. A garrathiak megzavarodnak. Mielőtt a gyakorlati rutinok életbe lépnek, mi már messze járunk. - Éhem. Hárman képesek leszünk erre? - Nem. Csak mi ketten. Én és Will. - Én addig mit csináljak? Választ nem kaptam. Will megfogta Althea karját és megállította. - Letelt az idő. - A franc essen belétek, persze hogy letelt az idő! Az idő mindig telik, van hogy le, van hogy fel, valamerre mindig telik - szóltam feléjük cinikusan. - De mi a francnak az ideje telt le? - A tied! Mostanra halottnak kellene lenned. - Aha! Tehát nem jelentem meg a kivégzésemen? Micsoda felelőtlenség! Most tessék megróni engem, de aztán húzzunk innen! Nem láttam, de biztosra vettem, hogy a sisakmodulok alatt mindketten elvigyorodnak. - Indulás! - szólalt meg végül a csaj. Mentünk tovább.
9. Kihalt folyosókon haladtunk, s egy ideig egy lelket sem láttunk. Egyszerre a folyosók sárgás szórt fényét kellemetlen vörös váltotta fel. A falak szabályos időközökben megmozdulni látszottak. Gyors mozzanatok voltak ezek, szinte egy szempillantás alatt zajlottak le. Háromszor ismétlődött meg ez az egész, majd Althea egy elágazáshoz érve megállította kis csapatunkat. -Willnek nem kell mondanom, de téged tájékoztatlak arról, hogy ezek a falrezgések arra szolgálnak, hogy a levegőben keltett rezgések és turbulenciák segítségével megállapítsák, merre vagyunk. Az érzékelők a szemben lévő illetve a folyosó végein lévő falrészek. Ezeknek a szenzorait átverni képtelenség, hacsak nem hordasz magadnál egy regimentnyi szonikus kisegítőt. Már tudják, hogy erre járunk. Szóval a következő szakaszon, amikor szólok, hasra veted magad, így a legkevesebb turbulenciát keltjük. Talán szerencsénk lesz. - Tíz másodpercenként vetődjek hasra? Hosszú út lesz. - De legalább sokáig élünk. - Jobban csípném, ha láthatnám az arcát. Akkor talán hinnék is magának. Mindegy. Haladjunk! - Oké. Fárasztó volt, hogy kilenc másodperc sprintet egy hasalás követett. Ezt legalább ötvenszer megcsináltuk. Kemény menet volt, aminek a végén egy liftbe ugrottunk be. Kifújtuk magunkat. Althea levette a sisakját. Egy csepp, annyi izzadtságot sem láttam rajta. Jó kondiban lehetett.
- Akkor vázolnám a tervet: amint leértünk, kirontunk a liftből, mindent szétlövünk, amit csak lehet, kinyírunk mindenkit, átvágunk a fél méter vastag acélkeramiton, majd bent kiötöljük, hogyan bénítsuk meg az egész várost. - Hú de jó terv! Mintha csak én találtam volna ki! - kacagtam fel. - Will, mit szól hozzá? - Frankó! - Ennyit? Taktikából mindenki hiányzott? Vagy felmentésük volt agytornából? Legyintettem, majd ledőltem a sarokba. Mély lélegzetet vettem, és kiürítettem az agyam. A tenyeremet a tapaszra szorítottam, és a biotech szerkezet melegét érezve az űrváros történéseire koncentráltam. Csak a beáramló gondolathullámok érdekeltek. Minden információ, ami a szökésemmel volt kapcsolatos. - Rendben - álltam fel fél perc múlva, és regisztráltam, hogy a lift már nem mozog, ám az ajtó sincs nyitva. - Nincs semmi különös, csupán az őrséget kétszerezték meg mindenhol. Nem nagyon hiszik, hogy egy kis ember nagy felfordulást tud kelteni. Gyorsított őrjáratok vannak, amik mindenfelé jelölő gyíkokat hagynak maguk után. Megmondaná valaki, hogy mi az a jelölő gyík? - A vörös hasú jelölő gyíkok egyszerű kis állatok. Nem szerkezetek, tényleg gyíkok. Arra valók, hogy szagmintákat hagyjanak mindenfelé. Szeretik befészkelni magukat a sarkokba, a szobrok tövébe, esetleg a díszlámpák takarásába. Szeretik a magányt, és ki nem állhatják egymás szagát. Tehát, ha valaki keresztezi az útjukat, és továbbviszi az állat szagmintáját, ami igen jól megtelepszik az idegen testeken, akkor a következő gyík ideges sziszegéssel válaszol rá, és minthogy immár két gyík szagmintáját hordozza a szerencsétlen, a következő gyík még dühösebb lesz. Elképzelheted hát, hogy milyen hangos nyomot hagysz magad után, ha arra jársz, amerre ezek a gyíkok megtelepszenek. A békeosztagos különítménynek erre semmi más dolga, mint hogy a sziszegések útját kövesse. - Baromi jó! Sőt mi több: állati! Kinek az ötlete volt ez? - Egy garrogh biztonsági főnöknek. Ezt az egy régi biztonsági protokollt hagyták meg a később érkezett biztonsági főnökök, akik mondanom sem kell, nem garratthiak voltak. Szerintük vicces a dolog, amellett, hogy használható. - Baromi vicces - jegyezte meg Will. Nem igazán értettem vele egyet. - Másrészt - folytattam a kérdés előtti beszámolót -, az elit nem várt tovább és összegyűlt. Arról értekeznek éppen, hogy mit tegyenek a kérdéses ügyben. - És mi lenne a kérdéses ügy? - A hajómat akarják. - Mi olyan különleges a hajódban? - Az, hogy az enyém! - Szóval a hajód. És a kivégzés? - Együtt tárgyalják a két ügyet. - Szerintem könnyebben boldogulnánk nélküle - bökött felém a fegyverrel Will, miközben Altheához beszélt. Csúnyán néztem rá. - Díjazom, hogy legalább őszinte - sóhajtottam. - De legyen kicsit hálásabb nekem, hogy visszaadtam a szerelmüket. És most? - Akció! - mondta Althea, majd vésznyitást parancsolt a liftfülke ajtajának. Még fel sem tárult előttünk az ajtó, egyszerre nyitottak tüzet. A technikusok és az operátorok, a biztonságiak és egy majd két méter magas békaszájú garrogh kapta felénk a fejét. Althea jobbra, míg Will balra vetődött. A levegőben úszva kaszálták le az ellenséget. Hosszú, egyenes sugarak pásztázták végig a termet. Az első halott a két méter magas garrogh volt, az ő feje egyszerűen elpárolgott. Nem késlekedtek soká a válaszlövések sem. Az Althea fedezékéül szolgáló nagydarab fémoszlop díszborítása elkezdett lefelé folyni. A megolvadt fém szétfröccsenő darabjai nem kíméltek senkit. A liftfülke ajtó melletti beugrójából jól látszott, milyen terepre tévedtünk. Egy kör alakú terem legszélén guggoltunk, aminek falai mentén parancskonzolok sorakoztak, hozzájuk csatlakoztatott biomechanoid irányítókkal. Középen egy hatszögletű virtuálasztal állt, amely fölött egy kivetített kép lebegett. A kép egy gömböt ábrázolt, amely talán nyolc, vagy kilenc különálló lüktető dologból állt. Ezek a dolgok nagyban hasonlítottak a biotech szerkezetre, amit a telepatikus jeltovábbítóként a halántékán viselt mindenki. Ám ezek nagyobbak voltak, és élettel telibbnek tűntek. Az asztal körül hatan ültek, a kialakult harci helyzetről tudomást sem véve. Hosszúkás, leveseskanálszerű fejük egy széles és lágy fénysugárban egyesült a virtuálképpel. Aztán egyikükön átszaladt egy sugár, és semmi
baja nem lett, csupán pár pillanatra elmosódtak a körvonalai. Csak egy virtuális kivetülés. Néhány biztonságis a testével védte a terminált. Eléje térdeltek, elé álltak, hárman-hárman. Testpajzsuk folyamatosan vesztett erősségéből, végül mind holtan terültek el. Eközben a Willt takaró konzol a darabjaira robbant. Will két méter repült a légnyomás következtében. Nagyot csattant, egy monitort tönkrezúzott, majd elterült. Megrázta a fejét, aztán fektéből bevetődött egy fémoszlop mögé. A harc kezdett áttolódni a terem másik oldalára. Sikeresen megszereztük a terem innenső felét. Kivetődtem a liftfülkéből, és a központi terminálhoz ugrottam. Négy halott békeosztagos feküdt az asztal tövében, és a fegyvereik sem voltak messzire tőlük. Az egyiknek a kezéből feszegettem ki. Mindegyiknek ellenőriztem a töltését. Kiválasztottam azt, amelyik a legmagasabb értéket mutatta, egy másikat a vállamra akasztottam, a maradék kettőt pedig Altheáékhoz dobtam. Gondoltam, nekik sem árt egy kis többlet tűzerő. Fellestem a terminál tetejére. A gömb alakot formázó, kilenc szerkezet még mindig ugyanolyan nyugodtam forgott, mint annak előtte. A belőle induló fénypászmák a kanálfejűekhez csatlakoztak. Itt semmi sem változott. Fél térdre emelkedtem. - Althea! - kiáltottam. - Merre lőjek? A válasza elveszett egy irtóztató robbanásban. Mindannyian összehúztuk magunkat. - Mit lőttünk szét? - Tudja franc! - És most? - kérdeztem. Althea kikukkantott az oszlop mögül. - Nyomás előre! - kiáltotta. Ugrott, szökellt, mint egy gazella, majd a terem túlsó oldalfalának dőlve tűz alá vette az onnan kiinduló folyosót. Fedezett minket, amíg melléje nem értünk. Will kilesett, majd átugrotta a két méter széles, nyílt szakaszt. Egy kisebb rakéta a feje mellett suhant el, aztán hatalmas dörejjel belecsapódott átellenben a liftfülkébe. Még korlátozott erejével is nagy kárt okozott. És a robbanás tűzfüggönyébe öltözve megjelent egy csapat aranyszín páncélba öltözött békeosztagos. A lángok közül emelkedtek ki. Teleport. A garratthiak nem sajnálták a technológiáért a pénzt. Nekünk viszont kisebb dolgunk is nagyobb volt annál, hogy ezzel a foglalkozzunk. Nagyon úgy nézett ki, hogy két tűz közé kerültünk. Csalódott kiáltást hallottam Will oldala felől. Nem hagyott időt az újonnan érkezetteknek, azok még körbe sem pillanthattak, de már négy fegyverből kapták a halált. Will két kézből tüzelt. Veszélyes vállalkozás csatatérre katonákat teleportálni. Most kellett cselekednünk, mert később már lehengerelt volna minket a túlerő. Kivetődtünk a folyosó közepére és áttörtünk az újonnan materializálódott biztonságisok aranyló sora között. Amit lehetett, szétlőttünk. Ránk is tüzeltek, és csak a puszta szerencsének köszönhettük, hogy a zűrvavarban egyetlen találatot sem kaptunk. Viszont belefutottunk egy másik csapatba. Szabályos közönként beugrók törték meg a falat kétoldalt, idejében vetettük be magunkat az egyik párba. Althea az egyikbe, Will és én a másikba. Közben elöl is felvillantak az energiafegyverek. Közeledett a vég. - Ha nem élnénk túl - üvöltötte Will -, tudd, hogy szerettelek! - Már nem szeretsz? - üvöltött vissza Althea. - Hülye vagy kedvesem! - A szerelmi vallomásokat későbbre! - szálltam be az üvöltözésbe. - Törjünk ki ebből az egérfogóból! - Vegye már észre, Mr. Wind, hogy meg vagyunk fogva. - Megfogtak minket? Ne mondja! Althea csak legyintett, majd kidugta a fegyver csövét, és folyamatosan tüzelt, amíg a fegyvere csődöt nem mondott. Ekkor elhajította, és várakozóan nézett ránk. Mit tehettünk volna? Ketten kétfelé lőttünk, romhalmazzá téve az egész helyet. És amikor már a mi fegyvereink is zéró energiacellával adták tudtunkra, hogy nincs tovább, eldobtuk őket. - Most mi lesz? - kérdeztem. Will megvonta a vállát. Ennél azért pozitívabb hozzáállást vártam. A biztonságisok észrevették, hogy nem tüzelünk. Leálltak ők is. Csípős füst terjengett a levegőben. - Ha most azonnal megadják magukat, gyors haláluk lesz, ígérem! - A kemény és határozott hang jobb oldalról jött. Engedélyeztem magamnak egy gyors pillantást. Senki sem szedte le a fejem.
Willhez fordultam. - Ki a franc az a harcsabajuszú alak, aki tökkopasz, és akkora szeme van, mint egy bagolynak? - Mortenzen. - Ez most mit jelent? Szarban vagyunk? - Hatalmasban. Mortenzent jogokban és bolygókban fizetik. Őrá nem raktak elmeblokkot, és mégsem találni nála hűségesebb és elhivatottabb garratthi talpnyalót. Mellesleg egy szadista állat. - Igen. Ha Mortenzen az, komolyan szarban vagyunk. - Althea hangja sem tűnt vidámnak. - Várom a választ! - Mortenzen hangja már közelebbről hallatszott, alig húszlépésnyire lehetett tőlünk. - Mr. Smallwood szabad kezet adott nekem. Azért mondom, hogy tisztában legyenek a helyzettel. - Mortenzen! - Illik nekem tárgyalnom, ha már én okoztam ezt a kalamajkát. - Igen? - A társaim szerint ön egy benga állat, és különös szexuális szálak fűzik egy croll végbeléhez. - Most lesz gáz! - szűrte a fogai közt Will. Szerintem viszont a helyzetünkön már nem lehetett rontani. A várttal ellentétben viszont nem történt semmi. A krízishelyzetekben néha elfeledett dolgok jutnak az eszünkbe. Nekem például a vállamra akasztott fegyver. És egy ötlet. Amilyen halkan csak lehetett, tájékoztattam Willt az ötletemről, s közben kézbe vettem az utolsó megmaradt energiavetőt. Ezalatt Mortenzen mögé felzárkóztak a katonái, a lábdobogás mindent elárult. Gyorsan kellett cselekednünk. Will megbontotta a mellpáncélját, és egy csatlakozókkal bőven ellátott rész került elő. Kihúzott onnan egy vékony szálat. Mindezt Althea számára jól láthatóan. A sisakrádiót nem használta, nehogy egy kósza rádióhullám illetéktelenekhez jusson. Áldottam Althea gyors felfogását. Egy pillanat múlva ő is megbontott mellpáncéllal állt, és várta, mi lesz a következő lépés. Nem tököltünk sokat. - Mortenzen! - kiáltottam. - Most figyeljen! - Azzal kiiktattam minden biztonsági protokollt a fegyveren. Csak egyetlen pillanatot késtek a békeosztagosok. Althea egy hihetetlen gyors mozdulattal átszelte a minket elválasztó két métert, majd összehúztuk magunkat a kis helyen, mint a fázós kismacskák. Én Althea és Will között szorongtam, épphogy kifért a fegyver csöve közülünk. Will áthuzalozott a két páncél között. Felsistergett az erőtér. Fél másodperccel később elsütöttem a fegyvert. Most mit mondjak? Akkora tűzerőt löktem egy szemvillanás alatt a szemben lévő falra, mintha tíz percig lőttem volna folyamatosan. Eddig tartott, nem tovább. Azért éltük túl, mert Will előzetes utasítása szerint a harcászati számítógép a személyi erőtérbe sűrített minden felhasználható energiát. Ennyi volt, nem több. Azok, akik általános harcászati állapotban voltak, egy főre szabott energiapajzsukkal, semmiképp nem élhették túl. Nekünk két pajzsenergiánk volt egy energiagömbbe sűrítve, nekik meg nem volt szerencséjük. Ilyen az élet. Amint a robbanás szele is elmúlt, kirontottunk a helyünkről, és vakon ugrottunk a semmibe. A folyosó ezen részén megszűnt minden világítás. Törmelékeken botladoztunk, és a felforrósodott falaknak támaszkodtunk egyensúlyvesztéskor. Lépésről lépésre támogattuk egymást. Egy kiálló fémrúd rendesen végigszántotta a combomat. A gomolygó füst sem javított a kedélyállapotomon. - Villanyt! - nyögtem. - Fényt! - kontrázott Will. - Infravöröst! - Fejezte be Althea. Ő nyert. - Szerinted mennyi esélyünk lett volna, ha nem rakok minden energiát a pajzsra? - kérdezte Will. Nem tudom, hogy nekem címezte a kérdést, vagy Altheának, de a lényeg, hogy mindannyian tudtuk a választ. - Csak nem a pajzsmodulodat siratod? - Nem. Csak az előnyeit. - Egy csepp energiánk sem maradt? - Még arra sem, hogy lebontsam a materializációs modult. Kiadtam a parancsot, de meg se rezzen a páncél. A mozgáskoordináció is kikapcsolt. így járni is nehéz lesz benne. - Vettem észre - nyögte Althea, miközben félrelökött egy ledőlt falrészt. - Ha legalább ellátnék az orromig! - kiáltotta végül, merthogy megint nekiment valaminek. Ugyanabban a pillanatban ütköztem
én is neki, a sort záró Will meg nekem. Ez ám az édeshármas! - Ezt el kell löknünk! Ki ahol fogást talált, ott ragadta meg az utat elzáró nehéz tömböt. Nagy nyögések közepette kibillentettük. A tömb a sarkára dőlt, mire mi a súlypontváltozást kihasználva az oldalára döntöttük. Fény csapott a szemünkbe. - A főterem! - Mortenzen! - Kurva élet! Nagyjából ebben a sorrendben kiáltottunk fel, majd oldalra vetődtünk.
10. Mortenzen bőszült bika módjára üvöltött, és egy percre sem hagyta volna abba a tüzelést. A kibillentett faltömb mögé rejtőztünk, és vártuk, hogy vége legyen Mortenzen állatias támadásának. Üvöltött, lőtt, nyáladzott. Ez utóbbit csak képzeltem, de úgy hiszem, nem álltam messze a valóságtól. Az árnyékok elrejtettek minket, a résen beáramló fény csak kis részt világított meg, a többit még feketébb sötétségbe borította. - Will Fraser! - hallatszott Mortenzen üvöltése. - Gyere elő! És hozd a cicababádat is, meg azt a kibaszott csempészt! - Most mi baja velünk... - kérdeztem felsandítva Willre - veled? Úgy hallom, pipa rád. - Fogalmam sincs, mindig utált - vonta meg a vállát Will. Althea az ég felé emelte tekintetét. Tagadólag megrázta a fejét. - Hülye vagy kedvesem. - Már megint ezzel jössz, Althea! Muszáj mindig izélned engem? Altheára néztem, és az ujjaimmal eljátszottam, hogy hol rá, hol pedig az odakint üvöltő Mortenzenre mutatok. A nő bólintott, majd átölelte Willt. - Nem baj, így is szeretlek. - Sosem fogom megérteni a nőket! - dünnyögte Will. Én csak arra voltam kíváncsi, hogy miként is jutott Mortenzen elénk, és hogy mennyi energia van még a fegyverében. - Mortenzen! - szóltam ki a lyukon. - Will el van foglalva. Adja meg a címét, vagy bármilyen elérhetőségét, és ha ideje engedi, majd visszahívja önt. - Aaah! - üvöltött Mortenzen és lőni kezdett. Ám hamarosan fogyni kezdett az energiája, és a fegyver, egy igazi EPS 512-es, vagy ahogy a zsoldosszlengben nevezik: Álomhozó, elhallgatott. Erre vártam, és amint csend lett, kinéztem. Az őrült biztonsági főnökön kívül csak technikusok, operátorok voltak ott. Mortenzen a fegyvert buzerálta, de az mélyen hallgatott és ellenállt minden fizikai beavatkozásnak. Valószínűleg a nem rendeltetésszerű használattól beleszorult az energiacella. A csarnok, ahová jutottunk, hatalmas volt. A kupolája talán az űrváros legtetejéig felért, odafent mintha a csillagok ragyogtak volna. Vastag energiatű lógott le a magasból, több helyen kábelek csatlakoztak hozzá. Ridegen ragyogott. Mellette a levegőben kristályok lebegtek, és másodpercenként öt vagy hat elektromos kisülést produkáltak. Az energiacella alatt egy emelvényen foglalt helyet a másik terémben látott virtuális kép valóságos alakjai. A lebegő gömbökről azonnal megállapíthattam, hogy nem biomechanoidok. Élőlények voltak, méghozzá csupatest élőlények. Á fejüket nem lehetett megkülönböztetni a farkuktól. Középen kiszélesedtek, és látni lehetett, amint hullámzik hatméteres testük. Vagy így vettek levegőt, vagy valami különös, vegetatív funkció volt ez. Zöld aura ölelte körbe őket. A fény belőlük áramlott, merthogy más világítás nem volt a teremben. Mindent tönkrevágtunk, csak őket nem. Az asztal, vagy inkább az óriásira méretezett terminál most üres volt. A kanálfejűek lent kushadtak az asztal mellett, a székeiket használva fedezéknek. Nem tudni, mitől rettegtek jobban: tőlünk vagy Mortenzentől. Mortenzen elég csúnyán nézett ki. Aranyszín testpáncélja leomlott, ruházata szakadtan lógott, nadrágját csak a széles öv tartotta fent. Sok helyen vérzett.
- Kimegyünk - szóltam a szerelmespárnak. - Nincs töltése. Will nagyot horkant, kibontakozott az ölelésből, eltolt az útból, és elsőként mászott át a lyukon. Mortenzen meglátta, és nekirontott. A srác még fel sem egyenesedett rendesen, Mortenzen már a nyakán volt. Nem mutattak be látványos harci jelenetet, inkább birkóztak, mint verekedtek. Az energia nélküli testpajzs hátráltatta Willt, aki fogást próbált keresni a másikon. Amikor azonban elkapta, Mortenzen egy gyors mozdulattal kifordult, majd jobb karját Will nyaka köre fonta. Althea oda akart ugrani, hogy segítsen, de lefogtam. - Amiért jöttünk! - mondtam neki. A nő megadóan bólintott, de látszott rajta, hogy nehezére esik nem odafigyelnie. Elrugdostam a terminál mellől a kanálfejűeket, a garratthi tetemét pedig leborítottam a köpenyével. A technikusok és az operátorok kérés nélkül a terem túlsó oldalába slisszoltak. - Ez az igazi kihívás, mi? - vigyorogtam Althea felé. - Ez a rengeteg gomb- és kijelzőhiány. Mihez kezdünk most? - En sem értem - rázta meg hajzuhatagát Althea zavartan. - Ez egy vezérlőpanel. A vezérlőpanelek vezérelnek. A vezérléshez kell valaki, aki vezérel. És aki vezérel, annak tudnia kell, hogy miként is vezérli azt a valamit, amit vezérelnie kell. - Látom, érti a dolgát - jegyeztem meg epésen. - Kérjük ki az egyik kanálfejű segítségét! - Még mit nem! Azok telepaták. Csak az agyi ingerekre képesek felelni, és csakis az olyanéra, aki adóként képes használni a fejét. És nem akarom, hogy ellenem fordítsák a rendszert. Mortenzen és Will birkózó kettőse ekkor nekivágódott a terminálnak. Baromi erő rejtőzött a biztonsági főnökben, aki először lefejelte Willt, majd derékon kapta, és feldobta a terminál tetejére. Will bukfencet vetett hátra, és a páncél súlyához képest gyorsan pattant fel. A feje éppen beleért a zöldes aurába. Észre sem vette, amikor energiacsápok csaptak végig rajta. Azt sem vette észre, hogy a kicsorduló energia annyi töltést juttatott a harcászati rendszerébe, amennyivel az még egy pillanatra életre kelt, és teljesíteni tudta az utolsó parancsot. Fél másodperc alatt összecsukódott a félmaterializációs testpáncél. Will előrevetődött, és leszakította a terminál oldaláról az utánamászó Mortenzent. Én meg csak néztem, amint a telepata centrum kulcsalakjai, az a kilenc féregszerű élőlény zavartan köröz a fejünk felett. Aurájuk színe megváltozott, most már sötétkéken ragyogott. Egyikük beúszott a gömb belsejébe, majd zavartan ki akart törni. Megbomlott a rend, de még nem esett szét teljesen. Hirtelen ötlettől vezérelve odalódítottam egy széket. Átsuhant a gömbön. Csak egyiküket találtam el, és nem okoztam különösebb zavart. Megpróbáltam még egyszer. A hatás ismételten semmi. Eközben Althea sikeresen lefeszítette az egyik fedlapot. - És ez alatt sincsen semmi! - csapott a nagy semmibe. Will repült be a látóterünkbe, majd vágódott ismét a terminál oldalának. - Te meg ne zavarj, koncentrálok! - nézett le rá Althea. - Menj, és fejezd be a férfias küzdelmet. Öld meg a kedvemért Mortenzent! - Ahogy kívánod, kedvesem! A férfi már repült is vissza a küzdelembe. Valamit tennem kell, mert így nem jutunk egyről a kettőre! A tekintetem a fal mellett reszkető kanálfejűekre esett. Vékony, könnyűnek tűnő lényeknek tűntek. Az a jelenet rémlett fel, amikor Will feje beleért a gömb aurájába. Egy pillanat volt csupán, de mégis elég, hogy a lebegő dögök megzavarodjanak és megváltoztassák az aurájuk színét. Elindultam a kanálfejűek felé. Mintha megértették volna a szándékomat, tiltakozón felemelték a kezüket. Pár gyors lépéssel elértem őket, kirángattam egyet a sorból, és a fejem fölé emeltem. Tényleg könnyű volt. Will és Mortenzen csatája egyre hangosabb lett. Ziháltak, nyögtek, és minden mozdíthatót egymás felé hajigáltak. Komolyan kezdtek zavarni. - Ez az szívem, csak így tovább! - szólt át a válla felett Althea, majd hozzám fordult. - Ez valami új sport? Az egyik technikus elég bátorságot érzett ahhoz, hogy a terem túlfeléből idekiáltson hozzánk. - Ne tegye! Nagyot kiáltottam, és minden erőmmel a kékesen lüktető gömbbe vágtam a kanálfejűt. Azt vártam, hogy megtöri az aurát, és ezzel megriasztja a férgeket. Aztán történjen bármi, az nekünk csak jó lehet. Majdnem így történt.
A kanálfeljű mozdulatlanná dermedve megállt a gömb centrumában, majd lebegni kezdett a semmi fölött. A kilenc lény lecsapott rá gondolathullámaival. A hullámok fehér fénypászmaként fúródtak szegény szerencsétlen fejébe. A kanálszerű fej eltorzult. A koponya lüktetni kezdett, lehetetlen alakokat vett fel, majd egy éles sikoltás közben összeroppant. Ezután a lények lecsaptak áldozatukra. Rátapadtak, és a testükből előkígyózó szívószervvel enni kezdték. Na, gondoltam, most jött el az idő. Felkaptam a székeket, és teljes erőmből hozzájuk vágtam. A lények szétrebbentek és hangos tutulásba kezdtek. Testük hullámzott, tekergett, és a tutulás hangjai egyre mélyebb hangtartományba húzódtak. Remegni kezdtek, egyre gyorsabban, mintha reszketnének, aztán a kékesen ragyogó auragömb felrobbant. A kilenc lény szerteszét repült a teremben, kettő a falnak vágódott, a többiek a földre zuhantak. Senkit nem kíméltek. - Nem egészen így képzeltem - sóhajtott fel végül Althea. - Én sem - vontam meg a vállam. - Viszont a jó hír az, hogy megtettük, amiért idejöttünk: megszüntettük a telepatikus rendszert. Ettől nem kell többé tartanunk. Elérkezett a zűrzavar ideje a garratthi szarevők számára. Ezt azért, hogy öt évig becsaptak minket! - Hát, mindenesetre jól csináltuk. Életben maradtunk. Mi is kivettük a részünket a győzelemből, és Will is - mondtam. - Tényleg, hol van Will? Althea körülnézett. - WILL! - sikoltotta, majd az egyik hatalmas dög mellé ugrott. Mentem utána én is. Will egy dög alatt volt. Keze a teste mellé szorult, csak deréktól lefelé látszott ki. Alkarja azonban szabad volt, és elkeseredetten kapálózott. Jó jel, mivel a dög még fekve is majd másfél méter magas volt. Ezek szerint még életben van. Két oldalról Will teste mellé ültünk, majd lábunkat a dög lágy oldalához nyomtuk. Megragadtuk a férfi egy-egy karját, majd együttes erővel húzni kezdtük kifelé. Centiről centire haladtunk. Előbb csak egy centi, majd kettő, öt, tíz, majd harminc. Már csak a feje volt bent a dög alatt. Végül egy utolsó nagy rántással az is kiszabadult. - Aaaaaaarghhh - kiáltotta Will levegő után kapkodva. - Ez kinek a keze? - mutattam egy lény alól kilógó másik kézfejre, ami egyre erőtlenebbül kaparta a padlót. - Mortenzen - nyögte Will, és a sarkával rátiport a csuklóra. - Tőle már nem kell tartanunk. Menjünk! - Drágám, nem azt kértem tőled, hogy öld meg? - Hidd el, Althea aranyom, én mindent megtettem az ügy érdekében. Éppen a kritikus pillanatban zuhant ránk a dög. Hiszel nekem? - Hiszek! És vedd már észre, hogy útban vagy. Nem férünk ki az ajtón, hacsak meg nem mozdulsz! Althea egy futó csókot lehelt Will arcára, majd úgy rohantunk kifelé, mintha ez lenne életünk utolsó futása. Ha felismernek minket, és elkapnak, valóban így lesz. Csatlakoztunk az általános fejetlenséghez. A telepata rendszer megszűnése óriási kavarodást okozott az űrvárosban. Mindenki a biotech szerkezetet tapogatta. Hozzászoktak az állandó duruzsoláshoz a fejükben, így a mentális csend olyan volt nekik, mintha elveszítették volna egy fontos érzékszervüket. Althea magyarázata szerint körülbelül öt percünk lehet, mire a vészrutinok életbe lépnek. Lehetséges, hogy egy másik űrváros telepatikus rendszere fogja átvenni az irányítást, de ahhoz idő kell. Vissza kell térniük az egyszerű dolgokhoz, emlékezetükre kell hagyatkozniuk a tájokozódásban is, és amit megtett eddig helyettük a kollektív rendszertudat, azt most önmaguktól kell végigcsinálniuk. Én nem bántam, sőt kimondottan szórakoztatott az egész. Mintha csak nagyra nőtt gyerekek között jártunk volna. Althea Wolf, Will Fraser, és szerény személyem úgy vágott át a tömegen, hogy senki sem ismert fel minket. Ha élt volna a telepatikus kapcsolat, a legegyszerűbb alhivatalnok is riadóztathatott volna. Ennyit a tökélyre emelt kommunikációról! Három perc alatt értük el a dokkoló fedélzetet. Egy percünkbe telt, amíg kiválasztottuk a megfelelő hajót a meneküléshez. - Még jó, hogy a memóriámban megmaradt pár adat - közölte Althea, miután felosontunk a rámpán. A fontosabb adatokat mélyebbre égetik, hátha szükség lesz rá. - Remek! Akkor akár ki is nyithatná az ajtót - sürgettem. - Csempészből hajótolvajjá alacsonyodom, remek! De ha már csináljuk, csináljuk jól, és főként gyorsan!
- Várjon egy percet, mindjárt meglesz! - suttogta Althea csukott szemmel.
11. Will és én a dokkcsarnokban folyó kavarodást figyeltük. Még nem vettek észre minket, de egyre több biztonsági ember tűnt fel, és a hivatásos vagy éppen zsoldos csapatok is megjelentek. Őket már harcra szerződtették a garratthiak, nem a belső biztonság fenntartására. Velük nehezebb lesz dűlőre jutni. Nagy energiájú erőterek, csúcsfegyverek keltek életre. - Megvan! - rántott be minket Althea a hajó belsejébe. Mögöttünk azonnal lezárta a zsilipet. Gyerünk a vezérlőbe! - És mi a helyzet az al Górd pajzsaival? - kérdeztem futás közben. - Át tudunk menni rajtuk? - Minden bizonnyal - felelt a változatosság kedvéért Will Fraser. - Még kaotikus a rendszerellenőrzés, nem fognak lelőni és megállítani sem. Ha nem válaszolunk, rendszerhibának fog tűnni. Reméljük! Csak sietnünk kell. Egy félig-meddig átalakított luxusjachtot szálltunk meg. Energiapajzsai, fegyverzete a legújabb fejlesztésű volt, hiperhajtóművel és sztelláris hajtóművel egyaránt rendelkezett, és egy gyönyörű hyrdon gömb6 ült az elején. Ideális a meneküléshez. Az irányítást egy majom is tudta volna kezelni. A berendezésen látszott, hogy emberi tervezés. Az általában holografikus megjelenítés helyett átlátszó kriolitüveg választott el minket a külső tértől. A parancsnoki szék bársonyborítást kapott. A kormányos és a navigátor széke kényelmesebb volt egy relaxációs fotelnél is, a fegyver- és pajzsvezérlő konzol előtt pedig nullgravitációs szék kapott helyet. A parancsnoki híd falainak homokszínt adtak a tervezők és kivitelezők. - Mit szóltok hozzá? - kérdezte Will. Althea szóhoz sem jutott a döbbenettől, én csak simán fanyalogtam. Nem az én stílusom volt a luxusjachtok világa. Bár meg kell vallanom, nem rúgnám ki magam alól, ha alám tennék. Gyors és megbízható űrhajó. - Ha van rajta vészstart, elkezdem kedvelni - sandítottam rá. - Indulhatnánk? Will vállat vont. Ezt igennek vettem. Lehuppantam a kormányos székébe és életre keltettem a vezérlést. A legtöbb tapasztalattal én rendelkeztem repülés terén, nem is adtam volna át a helyem. - Fraser! Üljön a fegyver- és pajzsvezérlőkhöz! Wolf kisasszony, maga pedig mellém, a navigátori székbe. - Ki lesz a parancsnok? - huppant le mellém. - Nincs parancsnok, menekülés van! - Hú! - kiáltott fel Will. - Nem semmi a fegyverzet! - Válassza ki a legerősebbeket, aztán... Kapaszkodni! A Komor-pajzsok ellenállás nélkül engedtek ki minket a nyílt űrbe. Eközben persze lekaszáltunk jó pár alakot, de törődtem is én velük? Majdnem nekimentünk egy alsóbb dokkból induló vadászgépnek, egy másik közvetlenül utánunk húzott el az űrváros tornyai felé. - Akar valaki visszanézni? - kérdeztem. Nem felelt senki, Althea és Will a saját konzoljaikkal barátkoztak. Nem hagytam nekik időt. - Althea! Nézze meg, melyik úton lehet leggyorsabban eljutni a Best Engine állomásra. - Melyik rendszerben van? - Rechtor. - Azonnal. - Will! - kérdeztem hátra sem fordulva. - Követnek minket? - Még nem. - Majd fognak. - Azanyja! - kacagott fel Will. - Még egy másodperc, és belülről rohanunk a pajzsnak. Épphogy megúsztuk. Ebben a pillanatban húzták fel. Majdnem kifutottunk az időből. - Ezt nevezik szerencsének. - Annak éppen hívhatják, de az már biztos nem fér bele, hogy tíz vadász startolt utánunk. - Az bizony tényleg nem - értetem egyet. - Amint lőtávolba érnek, tűz! - Csak nem akarunk űrcsatát vívni? - kérdezte aggódva Althea. Majd egy pillanatra később folytatta, időt sem hagyva a válaszra. - Megvannak az adatok. 6
hyrdon gömb: a féregjáratok megnyitásakor keletkező ellenhullám megtörését szolgálja
- Éspedig? - A Rechtor-rendszer itt van kétcsillagnyira. De addig utolérnek és szétlőnek minket. - Akkor legyen! Ugyanaz az útvonal, csak a féregvezetéken át. Azonnal kezdje kiszámolni! - Igenis! De jó érzés, ha követik az ember parancsait! Eközben Will jelentette, hogy lőnek ránk. Apró és gyors mozdulatokkal táncoltattam a hajót. Mellettünk energiasugarak száguldottak el. Egy rakétát a hátsó pajzs semlegesített. Kitalálhatták, hogy merre megyünk, mert megpróbálták elállni a féregvezeték felé vezető utat. Két vadászgép minden energiát beleadva megelőzött bennünket. - Fraser, próbálja meg leszedni őket, mert ha szembefordulnak velünk, két tűz közé kerülünk! Előttünk felizzott az űr, amint Fraser az összes üteggel utánuk sorozott. De sajnos egy sem talált. - Az Aoliieeiia Lielo Lauaeiel al Górd és a másik két űrváros utánunk indult - közölte Althea. - Csak nem szálltak be ők is az üldözésbe? - Ugyanoda tartanak, ahová mi. - A Rechtor-rendszerbe? - Úgy bizony! - Akkor menjünk máshová! - Nem lehet! - feleltem. - Azt akarják, amit én is. A hajómat! - Kit érdekel a hajója? - kiabált Althea. - A seggünk alatt van egy másik. Nem szálltam vitába vele, hogy miért is olyan fontos a hajóm. Nekem és a garratthiaknak egyaránt. - És van ott valaki, aki veszélyben van. El kell mondanom neki, hogy mi fenyegeti! És mellesleg bocsánatot kell kérnem tőle. Megvannak már az adatok? - Igen - felelte kelletlenül Althea. - Egyszer öt perc a féregjáraton, hét perc a nyílt űrben, és megint öt perc egy másik féregjáraton. Összesen tizenhét perc. - Mennyi volt az előbbi adat? Amikor simán a mélyűrt vettük számításba? - Száznyolcvanegy perc. - Nos, akkor amilyen gyorsan csak lehet, csatlakozunk a vezetékre. - Szembefordultak! - kiáltotta ekkor Will. Már el is feledkeztem a két vadászgépről. Sorra vettem a lefutó adatokat. Még háromszázezer kilométer a vezetékig, azaz jó két perc, ha belehúzunk. - Mennyi előnyünk van a többiekkel szemben? - Éppen annyi, hogy egy rakétájuk sem ér utol minket. De veszélyesen kevés ahhoz, hogy lézer- és ionlövésekkel még elérjenek. - Milyen minimális pajzsenergia szükséges, hogy ne tegyenek kárt bennünk? - Tizenkét százalék. Egy perc múlva leomlanak, és akkor már a hajóburkot is eltalálják. Mondjuk az is bírja még négy másodpercig. - Akkor frontálisan megyünk neki a két vadásznak. Odakint ragyogtak a csillagok, csupán kettő mérete nőtt minden másodperccel. A két vadász. - Csalikat kilőni! Aztán mindennel, amivel csak tudod, lődd őket! Will sátáni kacajjal felelt, és tette a dolgát. Az ütegeinkből folyamatosan tüzelt. Nekem annyi dolgom volt, hogy egyenesben tartsam a gépet. - Rakéták szemből! - Idő? - Becsapódásig négy másodperc... három... kettő... egy... - Kapaszkodni! - kiáltottam. Hatalmas robbanás, az űr egy villanásnyi időre vakító fehérre változott előttünk. Száguldottunk tovább. Két másik közeledő rakétát sikeresen szétlőttünk. - Remek kis futam! - nevettem fel. - Alex! Ezek nem takarodnak el az útból! Megálltak, és úgy tüzelnek. Ütközésig tizenegy másodperc. Azért mi is lőttünk rendesen. Egy plazmasugár telibe kapta az egyiket, és darabokra robbantotta. Tűzvirág enyészett el. A szomszédos vadász lövései ritkultak, ingadozott az energiája és manőverezni sem tudott többé. Eltaláltuk volna? - Ütközésig két másodperc. Ennél a sebességnél már nem voltunk képesek iránykorrekcióra. Már nem volt idő kikerülni. Bele fogunk repülni. Vagy együtt robbanunk fel, vagy átszáguldunk rajta, mintha ott sem lenne.
- Pajzsenergia? - Harmincöt... - felelte Will. Még be sem csukta a száját, máris nekirohantunk a vadásznak. Az ütközés előtti pillanatban átfutott az agyamon, hogy a pajzsenergiának éppen elégnek kell lennie. Elmosolyodtam, mint azok, akik tudják, hogy itt a vég. De én világéletemben optimista voltam, másképp nem is álltam volna csempésznek. Amint átrohanunk a vadászon, öt másodpercem marad, hogy aktiváljam a hyrdon gömböt, különben nemcsak hogy ledob minket az ellenhullám a vezetékről, de a kaszninak is annyi lesz. Rohantak már neki egy sziklafalnak? Buktak már orra úgy, hogy a kezüket sem használhatták az esés tompítására? Nos, valami ilyesmit képzeljenek el, és megtudják, milyen heves volt az ütközés, aztán pedig a robbanás ereje. A pajzsunk megszűnt, mintha sohasem lett volna, de legalább éltünk. Majdnem kivágódtam az ülésből, neki a műszerpultnak. A szék nagyot reccsent, de a helyén maradt. Will a nullgravitációs székkel együtt becsapódott közénk. Csendesen átkozódott, tehát nagyobb baja nem történt. Felnéztem. A féregvezeték irtózatosan közel volt. - A mellem - nyögte Althea. Megütötte magát az összeütközéskor, de ennyivel ő is megúszta. - Althea! Kapcsolódjon a féregvezetékre! - adtam ki az utasítást. - Fent vagyunk a vezetéken - szólt Althea pár másodperc múlva, és végre kiengedte magából a feszültséget. Nagyot sóhajtott, majd Will után nyúlt. A barátja hajába túrt. - Jól vagy, kedvesem? - Jól, baszd meg! - kárált Will a padló magasságából, mert nem tudott megbirkózni a nullgravitációs szék biztonsági övével és pántjaival. Hátradőltem a székemen, és én is kifújtam magamat. Hosszú volt ez a nap. Hosszú? Ha jól számolom, alig hat óra telt el azóta, hogy Wacaster (Isten ne nyugosztalja!) a hajójára rángatott. Még nincs délután két óra! De egy alvás átkozottul jólesne! Mire végigértünk a féregvezetéken, Will összeszedte magát. Hat perc múlva újfent csatlakoztunk egy másik vezetékre, ami végre a Rechtor-rendszerbe vezetett. A lelépés után szinte rögtön a kommunikátorhoz nyúltam. - Best Engine űrállomás, jelentkezz! - Itt a Best Engine. Miben lehetünk szolgálatára? Javítás, szerviz, vagy akár rendszerdiagnosztika? Esetleg új alkatrészt szeretne beszerezni? A modulátorok teljes skálájából választhat. Kis méretű kisegítő hajóművek, hajtómű-kiegészítők... Mondta volna tovább is, de közbeszóltam: - Nem venni akarok, és nem is javításra jöttem! - Akkor hát csak megpihenne? Vannak még szabad dokkok és szobák is - sorolta a női hang. Szórakozási lehetőségekben is gazdagon talál választékot. Regeneráló tartályok állnak rendelkezésére vagy... - Elég! - kiáltottam. - Sürgősen beszélnem kell Jinx Topvarral! - Rendben - sóhajtotta a nő feszülten. - Most nem ér rá, de amint lesz ideje, meghallgathatja önt. - Nem érti?! Sürgős! Mondja meg neki, hogy Alex Wind keresi, a Pimasz fráter kapitánya! - szűrtem a fogaim közt. - Addig is adjon egy dokkot, ahová leszállhatok! - A tizenhetes az öné, Mr. Wind. Százhúsz garratthi kredit lesz - mondta a nem éppen olcsó árat. Kellemes itt tartózkodást! - Adja át Jinxnek az üzenetet! - szóltam élesen, de már bontotta a kapcsolatot. - Mit csinálunk ezzel a hajóval? - kérdezte Will. Mellém álltak, miközben a kommunikációt bonyolítottam. Nem tűntek feszültnek, pedig jól tudták, hogy a garratthi elit három űrvárosa nemsokára ideér, és akkor nekünk annyi. - Ha leszálltunk - fordultam felé -, beszélnem kell Jinxszel. Én megyek a saját hajómért. Hogy ennek mi lesz a sorsa? Vagy eladom Jinxnek, vagy a napba röpítjük. - Lehet a miénk? - kérdezte Althea. - Már megtárgyaltátok egymás között, nem igaz? - kérdeztem őket. Szélesen elmosolyodtak. Rendben, amint leszállunk, és kiteszem innen a lábam, tietek a hajó. De tűnjetek el ebből a rendszerből mihamarabb! Negyed órával később Jinx saját maga várt a tizenhetes dokkban. Kis emberke volt, enyhén kopaszodott, és még mindig ott volt az arcán az olajfolt, amit reggel sikerült magára kennie. Szerelőoverallt viselt, pedig vagy száz embert alkalmazott a műhelyében. Szeretett egy-egy hajót saját kezűleg megbütykölni. Egy koszos rongyot lóbált a kezében.
- Mi van veled, Alex? Reggel viharosan távoztál. Azóta átnéztük a Pimasz frátert. Minden rendben van rajta, de még mindig furcsán köhög leszálláskor. - Jó az úgy, Jinx. De van egy kis gond. - Mi lenne az? Elmondtam neki, mi a helyzet. Megráncolta a homlokát, majd elmosolyodott. - Számítottam valami ilyesmire, Alex. Te csak szállj fel a Pimasz fráterrel, a többivel ne törődj! Tudom, milyenek a garratthi kereskedők. Nem fognak retorziót alkalmazni ellenem, csak azért mert te megszöktél tőlük. Ők is képesek pártatlanok lenni, ha akarnak. És nem kockáztatnak semmit, ami csorbíthatná a jó hírüket. Mit szólna a galaxis, ha megtudná, hogy a garratthiak erőszakot alkalmaztak valahol? - Figyelj, Jinx! Tudom, hogy nagy szarba hoztalak most, de esküszöm, kiengesztellek! - Hirtelen eszembe jutott, hogy még mindig az ingem alatt hordom a Wacastertől elemelt kötvényeket. Kihúztam őket, majd a köteg felét átnyújtottam neki. - Itt van pár bemutatóra szóló kötvény. Köszönettel mindenért. - Kösz, Alex! Megtartom - mosolyodott el. - Azért pofátlan vagy: garratthi kötvényekkel fizetsz? Tudtam, hogy megtartja, soha semmit sem utasított eddig vissza. Ha keveset adtam, mert nem volt több, azt is szívesen fogadta. - De most tűnj el, és legalább fél évig ne is lássalak! Jó gyerek vagy, Alex, de a garratthiak jogosan fognak rád haragudni. Elbúcsúztam tőle. Intettem Willnek és Altheának, akik egy perccel később már a radaron sem látszottak. Fellépdeltem a Pimasz fráter rámpáján, és arra gondoltam, hogy mi mindent fogok kezdeni ezzel a hajóval. Felidéztem magamban a huszonnégy jegyű kódot, és elmosolyodtam. Ezentúl én leszek a legmenőbb csempész! A kódoknak köszönhetően akár oda is érhettem volna még az „igen" kimondása előtt Davis esküvőjére, de nem rajtam múlt, hogy végül mégsem sikerült. Tényleg.
Böszörményi Gyula: Vörös kendővel válladon
Megragadta a karom, de rögvest leráztam magamról. Nem volt nehéz, hiszen annyira törékeny, gyenge és esetlen az embernek megfelelő gravitációban. Ekkor hatalmasra meresztette égszínkék szemét. Esküdni mertem volna rá, hogy mindjárt zokogni kezd. Alig húsz perce pillantottam meg ezt az átkozott wahariánt, mégis úgy gyűlöltem, mint még életemben senkit. Álmomban sem gondoltam volna, amikor bedokkoltam a Point'a'finger űrállomásra, hogy olyan találkozásban lesz részem, amit soha nem felejtek el. Három nap kellett, mire kipakolták a rakományomat. Semmi különös, csupán néhány tonna élelmiszer, három mázsa szövetáru és két nyúltpatkány-szkenner, amivel időben ki lehet szúrni azokat a mocsok kis élősködőket. Viszont amit cserébe felvihettem a Sündörgő fedélzetére, az pályafutásom eddigi legnagyobb üzletével kecsegtetett, bár nem volt nagyobb, mint egy átlagos bőrönd. Ha arra gondoltam, milyen kongó üresség ásít majd egész úton a raktérben, elfogott a röhögés. Mást mégsem vihettem magammal, mert ahova készültem, messze esett a kereskedőhajók által megszokott útvonalaktól. A wahariánt azonban ez nem hatotta meg. A második napomat töltöttem a Point'a'fingeren, s épp a dokkok fölötti tizenharmadik folyosó páncélüvegénél meresztettem a szemem, hátha meglátom a csupán fél fényévre sötétlő fekete lyukat, mikor megrángatta a dzsekim ujját. - Szállít maga ürülék! Lenéztem a derekamig sem érő, csuklyás fickóra (bár felőlem csaj is lehetett), s biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam a szavait. Láttam már korábban is wahariánt, bár mindig hidegen hagyott a létük. Tudtommal szülőbolygójukról alig mozdultak ki, a gilleth-mutáns háború alatt meghúzták magukat, és semmi más nem érdekelte őket, mint a növénytermesztés. - Ürülék! - ismételte bőszen a törpe, ráncos orrával hevesen szimatolva. - Hallom, neked hajódon
rengeteg hely. Én élek űrállomáson három éve, kereskedni zöldség. Három év sok, waharián-ürülék összegyűlt. Elvinni te bolygómra. Ettől kezdve képtelen voltam levakarni magamról. Számos módon, a legváltozatosabb formákban utasítottam el az üzleti ajánlatát, de a csuklyás aprólék csak jött utánam, ajánlgatva három konténernyi potyadékát. Azt ugyanis évek óta gondosan gyűjtögette, természetesen mélyhűtve, mivel a hitük megköveteli, hogy minden waharián ürülékének a szülőbolygót KELL táplálnia. - Felfogtam, hogy ebben nem ismertek tréfát - mondtam neki akkor este, miután addig öklözte bérelt fülkém ajtaját, hogy a folyosón lakók már engem akartak fejbe lőni a zaj miatt. - Te ezer módon elmondtad, hogy rendes waharián csakis a saját fészkébe... Hát, igen. Én pedig szintén megmondtam... - Sok hely nálad - emelte fel figyelmeztetően dagadt mancsát. - Kis ürülék meg se látsz, meg se kerülgetsz. Három konténer semmi! Kénytelen voltam elmenni vele a legközelebbi kocsmába, hogy alaposan átbeszéljük ezt a szar kérdést. - Van egy ajánlatom - hajoltam közelebb hozzá, mikor helyet foglaltunk az Őrült Rockbandához címzett csehóban. - Holnap elhúzok a dolgomra, lerakom az árut, azután visszatérek ide, és elviszem a potyadékodat. Addig még rakhatsz is hozzá, na?! - Nem jó - rázta makacs fejét a törpe, s máskor hatalmas szemét most résnyire szűkítette. - Viszed ürülék most, vagy holt kereskedő leszel! Ezek szerint a wahariánok szövege egyből választékossá lesz, ha életveszélyes fenyegetést kívánnak átadni. Természetesen nem vettem komolyan a kis bohócot. Körülöttünk üvöltött az agysorvasztó dobdübörgés, a kocsma tele volt rosszarcú emberekkel, és még ocsmányabb idegenekkel. Ráadásul két asztallal távolabb néhány részeg tengerész éppen laposra inzultálta a helyi kiskereskedők testőreit, úgyhogy senkinek nem tűnt volna fel, ha én magam is egyszerűen lecsapom a wahariánt. - Nézd, én próbáltam megértetni veled, hogy más dolgom van - artikuláltam a szavakat gondosan. Nem szeretnék csillagközi patáliát három konténer trutymó miatt. Még akkor sem, ha tudom, hogy ez neked lelki dolog, hiszen a sajátod. Alig hittem el, hogy mindezt röhögés nélkül végig tudtam mondani. - A helyzet azonban mégis az, hogy szart se érsz a fenyegetéseiddel. Tíz éve gályázok a Sündörgővel, lassan szétesik alattam az a kaszni, a kriolitkerámia úgy potyog róla, mintha hámlana. Most végre jött egy üzlet, amivel annyit szakítok, hogy lecserélhetem. - Mennyi annyi? - emelte fel büszkén a fejét lelkem kínzója. Megmondtam neki. - Annyit én nem tudok - jelentette ki olyan hangsúllyal, mintha épp az ellenkezőjét közölte volna. - Te mégis viszed ürülékem haza, különben... Ekkor vágtam szájon. Szép ívben repült be a szomszédos asztal alá, némi kavarodást okozva három hokinak, akik békésen ordítozva beszélgettek egymással. Ezután kiittam az italom, átfurakodtam a tömegen, s nyugovóra tértem a kabinomban. Egész fedélzeti éjjel csend és rozmaringos béke ringatott a karjaiban, amikor azonban kinyitottam az ajtót, hogy utánanézzek a rakodásnak, majdnem szájra vágódtam a wahariánban. - Szállít ürülék te! - jelentette ki fektében, mivel egész éjjel ott aludt a küszöbömön. - Sietni, mindjárt lejár rakodó etapod! Valóban későre járt, már ami a ki-, és berakodásra bérelt dokkolási időmet illette. Ez azonban nem izgatott különösebben, mivel nem akartam mást a Sündörgőre vinni, mint egyetlen bőröndnyi cuccot. Ezt néhány rúgással ismét elmagyaráztam a törpének, megfogadva, hogy ha újra az utamba kerül, átégetem a köpenyét, s természetesen őt magát is. Az Őrült Rockbandához megfelelő helynek tűnt, hogy eltöltsem a startig hátralévő időt. Mivel tíz éve egyedül tekergek a galaxisban, és még a háború alatt is sikerült leráznom minden üldözőmet, volt tapasztalatom az ilyesmiben. A csehó most is zsúfolásig megtelt, hiszen a Point'a 'finger rendkívül kedvelt űrállomása volt a környező néhány parszek kalandorainak és kereskedőinek. A háború után ezt a semmiben lebegő acélszörnyet lefegyverezték, legális átszállóvá téve, így egyik bolygó-, vagy űrfelügyelet sem razziázott rajta. Saját biztonsági emberei, s maguk az átutazók csinálták ki a bajkeverőket. A kocsma megerősített falai jelezték, hogy az átlagnál talán gyakrabban került sor kézifegyveres tusára az erőtérrel védett söntésen innen. Nem vagyok szuperügynök, így természetes, hogy gyakorta tévedek. Alig rendeltem meg az italomat, behúzódva az egyik biztonságosnak vélt sarokba, amikor a motelszint irányából felbukkant a
waharián. Átfúrta magát a tömegen, bár három káposztazabáló maorgus az útját állta. Bizonyára reklamálni akartak a zöldségszállítmány minősége miatt, de az én csuklyás piócám hamar lekoptatta őket. A következő másodpercben már az én asztalom üres székére kapaszkodott fel, ráncos arcán élénkvörösen virítottak vasalt bakancsom nyomai. - Elintézve! - jelentette elégedetten. A kijelentéstől annyira meghökkentem, hogy majdnem tüdőre szívtam az italomat. - Csak te kódod kell rakodóknak, és ürülékkel lesz tele raktered. Pontosan értettem, miről beszél. Hiába győzködtem durván és szépen, az a kis fickó (vagy csaj) valamiért biztosra vette, hogy végül mégis elszállítom a potyadékát. Ezért levajazta a rakodókkal, hogy emeljék ki a három konténert az űrállomás raktárából, s vigyék az Elnyelő névre keresztelt dokkhoz, ahol a teherhajóm horgonyzott. Immár csak az én engedélyezési kódomra volt szükségük, hogy berakodjanak. A waharián elém tartotta az komtekercset, aminek alsó fele áhítva várta hüvelykem lenyomatát, a teteje pedig azt, hogy - belekukkantva - az íriszemet is ellenőrizhesse. - Gyorsaság! - vartyogta a csuklyás törpe, s mintha vigyorgott volna. - Rakodók idegesek. Tartályok hamar melegszenek, kell csatlakoztatni őket hajód energiarendszerébe, hogy hűtő működjön. - Logikus - biccentettem. - Csakhogy én továbbra sem vagyok hajlandó elszállítani, amit te három év alatt összeszartál, kispofám! Azt hiszem, túl hangosra sikeredett a tiltakozásom. Néhány szomszédos asztalnál fura alakok ültek, akik most mind felénk fordultak. A legtöbben galaxisjárta lények lévén a wahariánt látva rögvest felfogták, miről lehet szó. Szívesen ledezintegráltam voltam a vigyort a pofájukról. - Kellmuszáj! - terelte ismét önmagára a figyelmemet a törpe. - Ha nem viszed, belehalsz. Ha viszed, akkor lesz extra fizetség, kiváló meglepés. Olyan, amit csak waharián adhat. Apró, ébenfekete dobozkát tett az asztalra. A műveletbe egészen beleizzadt, mivel a testét antigravi öv segítette a járásban, a karján viszont nem viselt hasonló segédeszközt. A csinos holmi tényleg felkeltette az érdeklődésemet. Úgy sejtettem, valami ékszer, esetleg ritka biochip lapulhat benne. Elvégre három konténer trutymó, az nem semmi! Érte nyúltam volna, de a waharián nyomban eltüntette. Hogy őszinte legyek, nem is tudom, miként. Látszólag meg sem mozdult, mégis árnyék suhant át az asztal fölött, a doboznak pedig máris hűlni kezdett a helye. - Nem mohó! - mondta jó szándékúan a waharián. - Dobozban esszencia. Érték. - Minek az esszenciája? - kérdeztem gyanakodva. - Népem kincsének sűrítménye. - Szent féregvezeték! - sóhajtottam. - Nem elég belőle három-konténernyi, hígítva? - Félreért, mert nem tud semmi rólunk. - Az aprólék láthatóan megsértődött, de nem eléggé ahhoz, hogy másik kereskedő után nézzen. - Eszencia megkapod, s olyan vágyad teljesül, amit álmodban se nem reméltél. - Végre békén fogsz hagyni? - hajoltam előre gúnyosan, de fel sem vette. - Nyomjad ujjad és szemed ide! - ismét elém tartotta a komtekercset. - Előbb tisztázzunk valamit! - emeltem fel a jobbomat, mintha már egészen közel volnék a végső elhatározáshoz. - Ha engedélyezem, hogy fellapátolják a Sündörgőre a szállítmányt, nyomban nekem adod a dobozt. - Úgy! - bólintott hatalmasat a kis fickó. - Tegyük fel, hogy benne vagyok - folytattam. - Aztán elsuhanok a fekete lyuk mellett, hiszen itt van egész közel, s egyszerűen belelövöm mind a három konténer potyadékot. Miként tudod ellenőrizni, hogy megérkezett-e a szülőbolygódra? - Várják rokonok - bólogatott komolyan a waharián. - Szuper-cellulárison üzennek, jött-e meg konténer. - Ez igaz - ismertem el, megjátszott haraggal. - Mindegy, csak próbálkoztam. Add ide azt a tekercset, hadd tapizzam le! Szó sincs róla, hogy megkergültem volna. Sem arról, hogy mégis a waharián zöldségparadicsom felé szándékoztam volna menni, elfeledve, mennyire várnak a Dorg III mutánsai, akik a bőröndömben lapuló csodakütyükkel akarják kirobbantani helyi forradalmukat. Egyszerűen csak átgondoltam mindazt, amit a csuklyás népéről tudok, s úgy döntöttem, nem lehetnek veszélyesek a számomra. A potyadékot majd én is elpottyantom valahol út közben, aztán kutassanak utánam a galaxisban, ahogy tudnak. A közeljövőben úgysem szándékozom visszatérni a Point'a'fingerre.
Miközben megadtam a berakodáshoz szükséges kódot, a figyelmemet felkeltette a söntés közelében ücsörgő párocska. A nő akkora volt, mint egy könnyed földcsuszamlás, széles vállai majd szétrepesztették a kabátját. Vele szemben látszólag egy ember ült. Fiatal férfi, aki azonban annyira ügyelt emberi kinézetére, hogy szinte biztosra vettem: mutáns. Talán grandor lehetett, bár a kocsma kavargó fényeiben képtelenség volt észrevenni a finom, tigriscsíkos pigmentációt. Ami feltűnt, az inkább az asztal alatt lapuló kriolitacél sújtófegyver volt, aminek nyelét a nő tartotta. A vetőcső egyenesen a férfi gyomrára irányult, ezért sietve befejeztem a kódolást, majd felugrottam a helyemről. - Ide a dobozt! - súgtam a wahariánnak. - A rakományt kiteszem a bolygódon, ahogy kérted. - Már zsebedben - mondta a csuklyás. Ez volt az a pillanat, mikor azt hittem, mindjárt zokogni kezd, olyan hálás képet vágott. Megtapintottam a zubbonyomat; a dobozka valóban ott lapult. Hogy a fenébe csinálta, fogalmam sincs, de úgy tűnt, a waharián vakarékok sokkal többre képesek, mint azt sejtettem Mint azt bárki sejtené a galaxisban. Mire leértem az Elnyelőhöz, a rakodók éppen végeztek a pakolással. A hatalmas gravi-targoncák nyergéből elégedetten integettek felém, bár a képükön mintha némi gunyoros szánalom is vibrált volna. Sejtettem, mit gondolnak a magamfajta űrkereskedőről, aki képes elvállalni háromkonténernyi trutymó fuvarozását. Megnéztem a rakományt. Szánalmas látványt nyújtott a máskor zsúfolásig megpakolt raktér közepén gubbasztó, hússzorhúsz méteres fémkockák látványa. Méregzöld oldalukon széles sávokban csorgott a pára, mivel hűtött belsejük kissé már felengedett, amíg az űrállomás raktáraiból a dokkig hozták őket. Rájuk csatlakoztattam a Sündörgő energiahálózatát, s mire a harmadikkal is végeztem, az első már kezdett fagyos dérlepelbe öltözni. A Point'a'finger repirányítója komor képpel vette tudomásul, hogy a bérelt dokkidőt az utolsó másodpercig kihasználtam. A vezérlő kényelmes foteljében hátradőlve megadtam neki a kért adatokat. Arra vonatkozóan, hogy melyik féregvezeték mentén szeretnék tovasuhanni, természetesen füllentettem. Bevett gyakorlat volt ez nálam; fölösleges bárkinek is tudnia, hogy mi a valódi úti célom. A gigantikus erejű fogókarok lekapcsolódtak a hajómról, s én mindjárt éreztem a könnyed lebegést. Szabad voltam, derűs és magabiztos. A Sündörgő lassan elfarolt az űrállomástól, és én a páncélüvegen át gyönyörködhettem a vén fémszörny körül nyüzsgő hajókban. Megüresedett helyemre nyomban bedokkolt egy dromon, dupla hajtóműveinek erejét most mellőzve, bár így is meglehetősen brutális látványt nyújtott. Majd két űrchebek suhant el az orrom előtt, karcsú törzsükön vidáman csillant a reflektorok fénye. Ha nekem egyszer lehetne egy ilyen űrjachtom!... Végre kellő távolságba manővereztem a Point'a'fingertől ahhoz, hogy begyújtsam a hajtóműveket. A fedélzeti rendszerek tökéletesen ketyegtek, leszámítva némi deutérium szivárgást a hármas szinten. Be kéne már tapasztanom azt a lyukat, csak ne menne ki folyton a fejemből. Az antigravitációs párállok csodásan kiegyenlítették a gyorsulást, amint a Sündörgő nekibuzdulva szökkent az általam kiválasztott féregvezeték felé. Két óra múlva rácsatlakozhatom, majd három nap a következő kereszteződésig, és már új irányt is veszek, hogy végül megérkezzem a Dorg III-hoz. Ott majd a rendszer napjába lököm a waharián trutymóját, azután találkozom az egyik kisbolygón dekkoló lázadókkal, akik már majd megvesznek a bőröndömben lapuló micsodákért. Erről jutott eszembe a dobozka. Kitapogattam, elővettem, s kíváncsian forgattam néhány percig az ujjaim között. Az egyik oldalán találtam két dudort: azokat kellett megnyomni, hogy felnyíljon a teteje. Megtettem.... Tudatunk soha nem lesz képes átfogni és feldolgozni az univerzum végtelenségét. Hogy a csillagok között milliárdnyi fényév az üres tér, a galaktikák pedig még ennél is messzebb vannak egymástól, sőt, ezen galaxisok sora is végtelennek látszik, az már olyan gondolat, amibe könnyen képesek vagyunk beleőrülni. Fokozottan érvényes ez azokra, akik vállalják, hogy meglovagolják ezeket a sötét távolságokat, mint azon agyament magánkereskedők, amilyen én vagyok. Amikor valaki először látja szülőbolygóját távolodó gömbként zsugorodni, annak elakad a lélegzete. Aki viszont először tapasztalja, hogy az egész naprendszer éppen ilyen semmiséggé képes válni, csupán megfelelő távolságból kell szemlélni, annak a szíve is egykönnyen megtorpanhat mindörökre. Jobb nem gondolni minderre, amikor egyes egyedül felcsatlakozom a féregvezetékre. Rutinnak kellene lennie, de képtelen vagyok hozzászokni a
semmihez, ami önmagába zárja a Sündörgőt. Inkább olvasok... Sakkozom vagy Black Disasterezek a fedélzeti számítógéppel... Alszom. Rengeteget alszom, míg csak úgy nem érzem, hogy már nincs különbség az ébrenlét és az álomvilág között. A hajó halkan zúg, morog, sistereg körülöttem. Vízszintesbe állítom az ülésemet, rázárom a páncélborítást a vezérlő ablakaira. A pulton ott gubbaszt a waharián ébenfekete dobozkája, tárt fedéllel. Most képtelen vagyok olvasni, sakkozni, és az álom is elkerül. A világűrben száguldva, elszakadva az anyag jelentős tömegének hamis biztonságától, talán az álmok is végleg elhagyják az embert. Csak arra képes, hogy bénultan üljön a vezérlő panoráma ablakai előtt és némán, elakadó szívveréssel, csupán a tekintetével hódoljon a semminek. Űrfóbia... Figyelmeztetnek rá eleget a kötelező orvosi vizsgálatokon, amiket én kerülök, ha lehet. Bennem ne vájkáljanak fertőtlenítőtől bűzlő kézzel a kuruzslók. Se a belsőségeimben, se a gondolataimban. - Ha már nem bírja elviselni tovább, hogy hajója körül üres a tér, lőjön ki néhány fényrakétát! Ezek a szerkezetek eltávolodnak az űrhajótól, bár nem túl messzire, majd hűségesen követik, miközben színes tűzgolyókat löknek magukból mindenfelé. Micsoda ócska baromság! Félős gyerekeknek való hókuszpókusz. Illúzió!... Mondták, hogy cseréltessem ki az ablakokat egy horizontfalra, arra a számítógép bármit képes „felrajzolni". Amit csak akarok. Trükkök!... En tudom, mi van mögöttük. Felcsatlakoztam a féregvezetékre, majd lejöttem róla, hogy megkeressem a következőt. Vajon megtaláltam? Különös, de képtelen vagyok felidézni a mozdulataimat. Számtalanszor csináltam már, általában ugyanazokkal a reflexekkel. Nem csoda, ha valahogy kiestek, elnyelte őket az űr. Ez ezért mégis különös. Minden olyan tompa, mintha vastag ködfüggönyön át érzékelném a bőrömön kívüli világot. S hol vagyok most? Olvasok... A betűk eltávolodnak egymástól, üres tereket engednek maguk közé, a végtelenbe száguldanak. Nevetséges! Tíz éve járom a galaxist, hát csak nem fogok éppen most beleőrülni a magányba? Sétálok... Erőszakkal kell a testemet kényszerítenem, hogy elforduljon a csillagpettyes ablakoktól. Csillagok? Nem egy féregvezeték mentén kellene éppen száguldanom? És mikor emeltem fel a kriolit páncéltakarást? Mindegy. Felkelek a székből, ami búsan a padlóba húzódik. Elhagyom a hajóhidat, az ajtók szisszenve menekülnek előlem a falba. A hajótest alig érezhetően remeg a talpam alatt. Él! Velem együtt, általam, egyesülve a testemmel. Érzékelői az én érzékszerveim, hajtóműve az én szívem, sebessége az én léptem. Öt lépés a folyosón, négy-négy ajtó mindkét oldalon. Időnként átállítom a vektorális gravorendszert, pusztán szórakozásból. Feldobja a hangulatomat, ha kivételesen a plafonon lépkedve jutok el oda, ahová igyekszem. Bár... Igyekszik a fene. Hálófülke, fürdő, műszerszoba, újabb folyosók, lift, fallabdaterem. A zsilip. Azután máris a folyosó vége. Kriolit erősítésű acélajtó, keresztpántos vasalás, középen vörösen izzik a légmentességet jelző kódzár macskaszeme. Közel lépek hozzá, ráfektetem a tenyerem. Hátborzongató tudni, hogy néhány méter burkolaton túl a semmi dermed körém. Odalenn duruzsol a gépterem. Hideg, szivárványos erőterek között áramlik a hajtóanyag. A legközelebbi szikladarabtól is fényévnyi távolságra száguld a Sündörgő. Megborzongok, s néhány pillanatra elfog a sürgető pánik, hogy felrohanjak a vezérlőbe. Meg kell tudnom, hol vagyok! Ilyen még nem fordult elő velem. Hiába igyekszem arra koncentrálni, hogy felidézzem az utamat, és a hajó pozícióját. Lejöttem már az első féregvezetékről, vagy még fel se csatlakoztam rá? Mire a gépterem hatalmas biztonsági ajtajához érek, a pánik elmúlik. Fontos egyáltalán, hogy merre sündörög a Sündörgő? Elfog a röhögés. Ha felrobbantom a hajót, vagyis magamat, akkor sem történik semmi különös. Kikapcsolom az erőtereket, amik kordában tartják az antianyag-áramlást. Vigyázat, ez már a fóbia! És megint röhögök. Tudom, hogy nem teszem meg, hiszen errefelé nincs
egyetlen menő kupolda sem. Csak ez az émelygés múlna el végre. Olyan förtelmesen imbolyog minden, ami bennem van, mintha szeszgőzös okádás várna rám. El a gépek közeléből, el a gépteremből. Az egymás tetejére épített ellenőrzőpultok színes fényei időnként felvillannak. Mint gyertyasorok egy ősi rituálén, amiket folyton elolt a szél, de a hívek állhatatosan újra meggyújtják őket. - Vigyázni rá! Miénk technosámán sokat dolgoz vele, amíg egyet elkészít. Megpördülök, de a waharián nincs sehol. Lehiggadok, amint eszembe jut, hogy az iménti mondatot még a Point'a'fingeren hallottam tőle. A doboz ott hevert a tenyerén, én pedig elvettem tőle, és betettem a zsebembe. Betettem a zsebembe? Hiszen csodálkoztam rajta, hogy ott találom! Most mégis biztos vagyok benne: megtörtént. Elvettem a kezéből a dobozt és... Ő csempészte a zsebembe... Ez két különböző dolog, de mindkettő megtörtént. Hát, persze! Újabb ajtó. A legalsó szintre vezet, ahol semmi dolgom. Csupán sétálok. Megtehetem, hiszen az egész hajó az enyém és egyedül vagyok rajta. A Sündörgőt úgy tervezték, hogy tízfős személyzet lásson el rajta minden feladatot. Amikor megvettem attól a hullaszínű lazarintól, már át volt huzalozva, így egyetlen ember is elpiszmoghat vele a vezérlőből. Hogy a mutáns honnan újította a bárkát, nem érdekelt, csupán az számított... Nem vettem meg, mert fülest kaptam, hogy a roncstelepen fél áron ajánlanak egy hasonló típust. Egyetlen miliszekundumig tart, de majdnem beledöglök. A Sündörgő eltűnik, s én kinn lebegek az űrben. A sejtjeim azonnal búcsút akarnak mondani egymásnak; az érzés leírhatatlan. Aztán megint a Sündörgő fedélzetén vagyok, levegő után kapkodva támasztom a falat. Zubbonyomon fehér jégkristályok csillognak, megolvadnak, leperegnek. Kezdem elveszíteni a humoromat. Múlatom az időt, a magány perceit. Persze idekinn az idő is önmagába csavarodva gubbaszt valamelyik sarokban, mint valami pákosztos macska. Fel kellene riasztani! Csakhogy erre semmi más nem képes, csakis a megérkezés. Ami talán soha nem akar bekövetkezni, hiszen az idő csak gubbaszt valamelyik sarokban, mint valami pákosztos... Az utolsó ajtó az alsó szinten. Mégis telik az idő, hiszen az is történések sorozata volt, hogy eldöntöttem; sétálni fogok. Aztán felálltam, majd áthaladtam a folyosón, le a vaslépcsőn, hülyeségeket képzelődtem az antianyag színorgiáját figyelve, végül elérkeztem az utolsó ajtó elé. A kronométerre pillantok. Igen! A számok megváltoztak, vagyis telt az idő. Tudom, hogy ki fogom nyitni az ajtót, ami az idő síkján egy későbbi mozdulat. El fog következni! Az már egy hajszálnyival közelebb történik majd a megérkezéshez, és minél később teszem, annál hamarabb érkezem meg. Ez zavaros. Húzom az időt. Hova lehet húzni az időt? Visszafordulok a folyosó felé, bámulom a hideg fényben fürdő acélfalakat. Észre sem veszem, hogy lekuporodtam a sarokba, és csak bámulom az alsó szint folyosóját. Milyen hatalmas, milyen kiszámíthatatlan, milyen szép ez a hajó! Megborzongok. Lecsukom a szemem, hogy képes legyek elfordulni a hullámzó, búgó, erőtérrel átitatott falaktól. A Gwatnam-rendszer egyik űrállomásának ivójában hallottam a magányos kereskedő legendáját, akinek mumifikálódott holttestét harminc év után találták meg. A visszajátszott holofelvételeken csak annyi látszott, hogy a fickó sétált a hajóján, majd a gépteremben rácsodálkozott a szépséges antianyagáramlásra, lassan lekuporodott a sarokba és mosolyogva bámulta azt, míg meg nem halt. Vajon mit láthatott? Felállók, megrázom magam, mintha álomból ébrednék. Semmi baj! Kicsit elgondolkodtam, ennyi az egész. Most kinyitom az utolsó ajtót. Mondjuk: dolgom van odabenn. Körülnézek, ellenőrzöm a rakományt. Igen, ez a dolgom! Az óriási raktér sokszorosára visszhangosítja a hajtóművek távoli dohogását. Amint átlépem a magas küszöböt, a világítás bekapcsol. Jól rögzített bálák végtelen sorának kellene itt lennie, közöttük keskeny utcákkal; úgy normális a Sündörgőn. Most azonban csak a waharián három légmentesen zárt „éjjelije" sötétlik középen. A falak mentén pedig eszméletlen mennyiségű űrszemét. A korábbi rakodásokból hátramaradt kacatok, hordalékok, megrepedt tartályroncsok, miegyebek. Sétálok. Néhol kapkodva szerelt vezetékek lógnak ki a falakból, a csúszásmentes padlón hatalmas karcolások jelzik a trehány rakodók kapkodását. Eszembe jut a vezérlőben hagyott bőrönd, s ettől forró elégedettség tölt el. Minden rendben lesz, a Dorg III lázadói megkapják, amit akarnak. Biztos üzlet, mert a Dorg távol van a sűrűn lakott világoktól, így az ott történtek senkit nem érdekelnek majd.
Pedig micsoda zaftos botrány lesz! Örülni fognak a kis huncutoknak, amiket leszállítok nekik. Élvezni fogják őket, méghozzá a szó legszorosabb értelmében. S fizetnek is érte, méghozzá az ő egyedi gyártású, különleges kiborgjaikkal, amiket azután akkora haszonnal passzolhatok el, amekkorától épp csak le nem ég a képemről a bőr. Addig azonban sétálok a hajóm rakterében, mintha ennek bármi értelme is volna. Befordulok a két konténer közötti „utcába", s közben arra gondolok, hogy hamarosan pofátlanul gazdag kereskedőként érkezem majd valamelyik élvezhető világra. Mielőtt vásárolnék két modernebb teherhajót, s felvenném új flottám embereit, szórakozni fogok. Lézerfényes bár zenéje fogad, előtte csinos hololány csalogat, nehogy kihagyjam a szintetikus énjével való találkozást. A pultnál Skyneckent rendelek, s amikor kellőképpen teleszívtam magam alkohollal, három prosti (nem szintetikusak!) társaságában a hotel felé indulok. Csavargó lép majd hozzám, mocskos kezében félig szívott cigaretta, amit valaki percekkel előbb taposhatott el. - Van egy kis tüze, drága kereskedőm? - recsegi majd olyan hangon, mint akinek egyszer már átvágták a torkát. Én bólintok, s máris narancsszín parázs világítja meg a férfi borostás arcát. Lesz még ott kaszinó, neuro-gyönyörök háza, sőt, olyan hely is, ahol facér lányok várják a magamfajta, sikeres üzletből érkező szabadkereskedőket. Talán nem is szállok többé hajóra, csupán a kapitányaimnak osztogatom az utasításaimat a szupercellulárison keresztül. Néhány év, és veszek egy csendes, kellemes szigetet valamelyik barátságos bolygón. Esetleg egy egész kontinenst, de nem is ez a lényeg. Végül talán megnősülök! A vállam véletlenül hozzáér az egyik konténerhez. A jég száraz hangon recseg, s ettől szerteillannak a gondolataim. A raktérben állok, mindkét oldalamon több hektó wahariánszarral, s ez valahogy valóságosabb, mint szeretném. Az űr összeroppantani készül a hajómat. - Emlékszel rám? - A lány mosolyog, olyan közelről, hogy érzem a leheletét. Felemeli puha karját, megkócolja a hajam. - Nehéz lehet odakinn. Az a csend, a sok csillag... A hajó meg csak falja a sugár éveket. - Fényéveket - javítom ki unottan. Elzsibbadt a karom, s talán kicsit durván rángatom ki a teste alól. Szisszenve nyúl a melléhez, de nem teszi szóvá, hogy megütöttem. - Mondd, emlékszel rám? - Emlékszem - mondom. - A Girgedonnán szedtelek fel. Vagy inkább te engem? Csendes helyet kerestem a belvárosban, ahol anélkül ihatom le magam, hogy ne akarjon valami részeg barom kirabolni. - Olyan elesettnek tűntél, ahogy céltalanul botladoztál. - A lány az ölembe fészkeli magát. Érzem a testét a vékony silkotakarón keresztül. - Szerettem volna gondoskodni rólad. - Ahhoz képest sokat kértél - kacsintok rá. - Szó nélkül kifizettél. - A lány hangjában megjátszott sértődöttség bujkál. - Utólag nincs reklamáció! - Nem is volt miért - nyugtatom meg. - Csak azt nem értem, hogy kerülsz most ide? Tudtommal én éppen a Dorg III felé repülök, méghozzá egyedül. - Sajnos engem csak álmodsz. - A lány ajka hirtelen semmivé foszlik, súlya elvész az ölemből. Felébredek. A fedélzeti naptár halk kattanással váltja a számait. Én állítottam be így: szeretem a rusztikus dolgokat. Még három nap a Dorg, aztán gyors megállapodás. Átadom a bőröndöt. Ha akarják, be is mutatom a kütyük használatát (jó móka volna), azután rakodás be, és irány a legközelebbi féregvezeték. Rohadt messze van még mindez. Ülök a vezérlőben és bámulom a csillagokat. Semmi érdekes nincs bennük, mégsem vagyok képes mást csinálni. Valahogy rá kellene jönnöm, hol vagyok, de amikor mozdítani akarom a kezem, hogy aktiváljam a megfelelő műszereket, lebénulok. Ez nem jó. Nagyon nem! A régiek, akik még csak álmodtak az ilyen utazásokról, úgy vélték, hogy a csillagokat azért szereti minden ember, mert valójában mi oda tartozunk. Marhák! Hol van az az oda? Meg tudná ezt mondani most közülük valaki? Itt vagyok, a csillagok között, a semmi ölében ringatózom a Sündörgött, és más dolgom sincs, mint átérezni, hogy most aztán megérkeztem. Csakhogy ennek semmi értelme! Nekem úton kellene lennem, és nem egy helyben
lebegnem. Velem van baj? Minden teszten átmentem, a neuroszkennerek alkalmasnak mondtak a magányos utazgatásra. Persze képtelenség kidolgozni tökéletes módszert annak megállapítására, ki tudja elviselni ezt az őrült semmit. A fedélzeti komputer hibát jelez. Elemzést kérek. Semmi különös. A raktérben meglazult az egyik konténer euticénium-kriolit huzala, amivel a padlóhoz kötöztettem az óriás biliket. Talán a bilincsek egyike rakoncátlankodik. Nem veszélyes, mivel a fedélzeti gravitáció változatlan, amíg nem kezdek el szórakozni a vektorális gravorendszerrel. Landoláskor viszont elszabadulhat a pokol. Végre valami tennivaló! Elhagyom a vezérlőt. Halk gongszó búcsúztat, biztosítva arról, hogy távollétemben a fedélzeti MI veszi át az irányítást. Ez még jobb is, mint én, bár úgy tűnik, egy ideje fikarcnyit sem haladunk a térben. Valami megmozdult bennem. Fütyörészek, sietség nélkül kopogtatom végig a folyosó ajtajait a kódkulccsal, amit majd az utolsó ajtó kinyitásánál használok. Sem a szobámból, sem a fürdőből nem szól ki senki, hogy: „Szabad". Meg is állna a szívem! Azért a zsilipajtót mégsem kopogtatom meg, mikor elmegyek előtte. Jobb félni... Sietség nélkül vágok át a géptermen. Érzem, ahogy a testemben újra áramolni kezd a vér. Lefoszlik rólam a korábbi tompultság, s már a tárgyak sem bújnak láthatatlan ködök mögé. Felszabadult érzés, bár a nyugtalanság is fokozódik bennem. Hiszen ez a lassú, de biztos változás azt jelzi, hogy eddig valahogy másként működtem. A bilincseknek semmi bajuk, az euticéniumzsinórokon elpengethetném Lennon összes nótáját. Azért nem árt a biztonság. A raktér hátsó sarkában álló tároló kacatjai közül előkotrom a pókot. Ez a puskára emlékeztető szerkezet a csövéből vékony, lágy anyagot ereszt ki, amit akár végtelen hosszúvá lehet tenni, csak folyamatosan kell nyomni a gombot. S mindezt egy apró tartály anyagából varázsolja elő! Remek találmány. A friss kötelék elejét a padlóhoz nyomom, ahol azonnal megtapad, mivel cseppnyi molekuláris ragasztót kevertem az első lökethez. Azután tovább eresztve a lágy anyagot, átmászom a konténer fölött. Szerencsére terveztek rá vaslépcsőt, mivel a tetején van a beöntőnyílás, amit így el lehet érni. A másik oldalon leereszkedem, majd szintén a padlóhoz ragasztom a madzagot. A kötél néhány perc alatt kiszárad, közben kissé rövidebbre húzódik, így iszonyatos erővel szorítja a csomagot a padlóhoz. Kész! Felnézek a konténerre, s közben hallgatom, amint a száradó kötél halkan recseg. Atomrobbanás se tudná letépni a helyéről, az már... Elakad a lélegzetem. Nézem a konténer tetejére futó létrát, de nem hiszek a szememnek. Az imént ott másztam le, mégsem vettem észre. Nem vehettem, mert akkor még nem volt ott. Most nem tökölök a létrával. Ledobom a, pókot, és a csuklómra szerelt fedélzeti komot böködve kikapcsolom a gravitációt. A gyomrom fel akar nyomakodni a torkomon, de visszanyelem. Apró rugózás, már fenn is lebegek húsz méter magasban, épp a konténer pereménél. Elég az egyik ujjamat könnyedén beleakasztani a létrába, hogy ne a plafonig szálljak. Itt van. Közelről pontosan ugyanannak látszik, mint távolról. Óvatosan nyúlok felé, a kezembe veszem. Megakad a létra kiálló részében, de mikor erősebben húzom, halk reccsenéssel enged. A tapintása annyira finom, mintha csupán szellő érintené a bőröm. De honnan kerül a hajómra egy piros, női sál? - Emlékszel rám? - Hel a vezérlő pultjának támaszkodik. Nem csupán a kérdése, de a tekintete, sőt, az egész testtartása is támadó. Ismerem ezt, mindig így kezdődtek a veszekedéseink. Valamit a fejébe vett, napokig rágódott rajta némán. Hiába kérdeztem, mi a baja. Azután kitört, s én védekezni sem tudtam, hiszen addigra már az ítéletet is meghozta egy olyan bűnömre, aminek létezéséről fogalmam sem volt. - Válaszolj! - hallom a hangján, hogy legszívesebben máris kiabálna. Akkor azonban hisztériásnak nevezhetném, amitől retteg. - Emlékszem - mondom csendes közönnyel. Hel több, mint gyönyörű. Számomra a nő jelképe. Minden, ami erről a különös, titokzatos és mégis oly egyszerű lényről eszembe jut. Jó és rossz egyaránt. Hevesen mozdul a keze, majdnem leveri a pultról a waharián dobozkáját. - Szóval emlékszel. - Bólint. - És mire, ha szabad kérdeznem? Megrázza barna haját, de fürtjei ettől még inkább a szemébe lógnak. Tudja, hogy ez a mozdulat mindig begerjeszt. Most mégsem fogom a pultra dönteni, mert a tekintetem ismét megakad az ébenfekete dobozkán. A waharián fizetségének
szélei valahogy élesebbek, tisztábbak, mint a Sündörgő fedélzetén bármi. Az ösztöneim azt súgják, hogy ebbe az információba bele kellene kapaszkodnom, de Hel közelebb lép, eltakarva a dobozt. Látom az arcán, hogy várja a válaszomat. - Emlékszem a... - Nem tudom, mivel kezdjem. Ha a testét említem, azzal vádol majd, hogy csak a kényelmes, kéznél lévő szexért tartom őt. Ha viszont az intelligenciáját hozom fel - ami valóban nem mindennapi! -, akkor sírni kezd, mondván: nem tekintem nőnek, csak valami elfuserált társalkodószintinek. Merje valaki azt állítani, hogy a nők következetlenek! - Tehát? - sürget elfúló hangon. Testhezálló kezeslábast visel, kereskedőcsaládja emblémájával a bal combján. Most is gyönyörű, bár nem láttam már három éve. Hirtelen eszembe jut minden, ami kettőnkről tudható. Mintha a fejemben bekapcsolna egy holovizor, csakhogy a filmet nem az idő síkján, egymást követő jelenetekben ismerem meg. Az egyik szemvillanásban még képtelen volnék válaszolni Hel kérdésre, a másikban viszont már tisztában vagyok vele, mit akar hallani. Három éve nem láttam őt. Utolsó veszekedésünket követően búcsú nélkül szálltam fel a Sündörgőre, találomra csatlakoztam a legközelebbi féregvezetékre és tűnés. Nem akartam, hogy a közelemben legyen, mert úgy horgonyzott magához, mint meteorokat a fotonhíd. Belefulladtam a szépségébe, az érzékenységébe, holott az én helyem odakinn volt, a csillagok között. Abban nincs profit, ha valaki gyereket csinál a nőjének. Önmagával fertőzött meg ez a nő! Az utolsó veszekedésünk látszólag épp olyan volt, mint a többi. Én elmentem, Hel visszavárt. Úgy döntöttem, most alaposabb lesz a büntetés, amiért túl ragaszkodóan akar szeretni. Elvállaltam tehát néhány hadi megbízást, s mivel a Zaphod mellett űraknára siklottam, ez jóval hosszabb „eltáv” lett, mint akartam. Tizenhat hónappal később bukkantam rá a Fratterhorn-kereskedőcsalád hatalmas hajójára, ami éppen a Torgy-Capella hármas dokkjában állt, hogy befoldozzanak néhány apróbb, meteor ütötte lyukat. Azonnal fel kellett volna, hogy tűnjön, miért nem örül nekem senki, amikor a fedélzetre léptem. Én azonban csak Helt akartam látni, magasról tojtam az apósjelölt fintorgó tengerészeire. Nem engedtek be a folyosóra, ahol a szobája volt. Az őr a kapitány parancsára hivatkozott. Mikor elővettem a Glock 23-ast, a fickó néhány szót motyogott a szájába épített gombmikorfonba. Láttam, hogy Hel szobájából két unokatestvére lép ki, kezükben sugárvetővel. Volt velük egy harmadik, kockafejű barom is, akinek az ábrázata a kereskedőcsaládok rendes évi bulijáról tűnt ismerősnek. - Összeházasodtunk - mondta csendesen, s felmutatta a karjába égetett jegypecsétet, ami Hel Fehérsárkány-jelét ábrázolta. Nem lehettem annyira elkeseredett, hogy megsüttessem magam a két unokatesóval. Visszatértem a bérelt űrkompomhoz, leszálltam a bolygóra, és két hétig ittam. - Bosszúból mentél hozzá - mondom csendesen, s egyenesen a szemébe nézek. - Mindenre emlékszel? - kérdi újra, mintha kínozni akarna. - Arra emlékszem, hogy elhagytál - mondom, s igyekszem tekintetemet a háta mögött sziporkázó csillagokra függeszteni. - Alig néhány hónapra mentem el, te mégsem vártál meg. Becsaptál, és ezért a fontosabbik felem nálad maradt. - Nagy duma - szól gúnyosan. Nem felelek, mire ő lassan megmozdul, mintha közelebb akarna lépni hozzám. Aztán nevetve félfordulatot tesz, és amikor újra a szemembe néz, a tenyerén ott hever a waharián doboza. - Akkor most felejtsd el ezt az egész ostobaságot - mondja, majd felém dobja az ébenfekete kockát. Elkapom, s dühösen a pultra dobom. Követi a tekintetével, ami hirtelen elkomorul, amint megpillantja az ikersztázispajzsok kioldókarjára kötött vörös sálat. - Ez mi? - A raktárban találtam - válaszolom meghökkenve. Újra elfog az émelygés. Valahogy biztosan érzem, hogy a sálnak és Heinék nem volna szabad „találkozniuk". - Biztos valamelyik rakodómunkás hagyta el. - Mióta rakodják a szabadkereskedők hajóit girgedonnai szajhák? - Fel akarok ébredni! - ordítom, mindkét tenyeremet a halántékomra szorítva. Tényleg fáj a fejem, majd' szétreped a koponyám. - Menekülsz, drága? - Hel hirtelen közel hajol hozzám, bár három lépésre áll, tehát ez fizikai képtelenség. - Ma is menekülsz, ahogy mindig tetted. Rendben, most elengedlek.
Ajka semmivé foszlik, közöttük azonban egyetlen mikroszekundumig csillagokat látok. Fölöttem a páncélüveg unalmas kupolája. A pulton vöröslik a sál, rácsomózva a sztázispajzsok kioldójára. Néhány arasznyival távolabb a waharián dobozkája oldalra dőlve, teteje felnyitva. A fotelban ülve felpakolom a pultra mindkét lábamat, és a sarkammal megpiszkálom azt a vacakot. A tudatom mélyén mocorog egy fényes, olykor szikrákat vető gondolat: be kéne csukni a dobozt! Alig két órával korábban megpróbáltam használni a szupercellulárist. Amint a kezelőfelület fölé hajoltam, lebénult a testem, és azt sem tudtam, mire való az a szerkezet. El fogok hülyülni? Azonnal jobban lettem, amint lemondtam róla, hogy segítséget hívjak. Miért jut eszembe folyton az a két nő? Agirgedonnai szajha kivételesen kedves lány volt, Hel pedig annál is több. Egy öreg mélyűri felderítő egyszer azt mondta, hogy a csillagközi tér dugig van nőiességgel. Ezek szerint a féregvezetékek mentén átfúródni a téren, hogy rátaláljunk a keresett bolygóra; mindez felettébb erotikus tevékenység. Más is mondta már, hogy nem vagyok egyéb, mint egy nagyra nőtt sperma. Elszabaduló röhögésemnek a fedélzeti kronométer figyelmeztető gongszava vet véget. Ideje volt, már kezdtem megrémülni tőle. Vacsoraidő van. Idő tehát mégis van! Elkészítem a vacsorámat. Ezt soha nem bízom teljesen az MI-re, pusztán az alapanyagokat kérem tőle. Otthonos érzés zöldséget szeletelni, tojással pacsmagolni, meg hasonlók. Eltelt egy nap. Ez a hirtelen felbukkanó gondolat mellbe vág. A csillagok körülöttem biztosan változtatták a helyüket, hiszen a galaxis forgása nem áll meg. Bár én is foroghatok vele, és akkor a csillagokhoz képest... Sikeresen elvágom az ujjam. Piros vérem tele oxigénnel, ahogy lecsöpög a műanyag vágólapra. Serceg a tojás a serpenyőben, illata megtölti a vezérlőt. Nem kapcsolom be az elszívókat. Legszívesebben tüzet raknék a padlóba süllyedt fotel helyére. A lángokat nézve azt képzelném, hogy mögöttem erdő köszönti az estét, előttem csendes tó sötét víztükre feszül, s néha csobbanva felszínre veti magát egy hal. A tojás jó. Tegnap is ezt ettem, sőt, az indulás óta eltelt minden fedélzeti estén rántottát, omlettet, tükörtojást készítettem. A tyúk remek találmány, akárki is klónozta. Amíg eszem, zenét hallgatok. Csak ilyenkor, mert így tudom ünnepivé tenni a vacsoraidőt. Végül elmosogatok. Igen, a klasszikus módon, szivaccsal, kerámiatálban! Remek móka. Lassan mártogatom a tányért, hogy érezzem bőrömön a meleg víz áramlását, ami végre valami mozgás. Azt játszom, hogy megragadom és szorítom a vízsugarat, ami a csőből folyamatosan ömlik a tálba. Persze nem sikerül, de arra kell eszmélnem, hogy hangosan nevetek. Kísérteties ez a hang az üres hajón, ahol az egyetlen élőlény én vagyok. Estére altatót veszek be, reggel pedig frissen fogok ébredni. Álmok nélkül töltöm az éjszakát, ahogy álmok nélküli a kinti világűr is. Kikapcsolom a zenét - mosogatás közben még hallgatni szoktam -, majd kissé tehetetlenül állok a vezérlő közepén. Hirtelen olyan valószínűtlen minden. „Mit művelsz, te barom? Rég le kellett volna válnod az első féregvezetékről, de valahogy megragadtál a transzdimenziók között. Ez vészhelyzet! Te meg rántottát kutyulsz, nőkkel diskurálsz, akik nincsenek a fedélzeten, és elfelejted kezelni a szupercellulárist! Mozdulj már..." Az üvöltő hang eloszlik a csillagok között. Eszembe jut, hogy ellenőrizzem a kötést, amit napközben javítottam. Bár ez inkább sugallat, megérzés. Tudom, hogy a konténernek nem lehet baja, az új kötés biztosan tart, s a régieknek sem volt semmi hibájuk. A testem mégis mozdul. Kezemben ismét ott a kódkártya, végigkopogtatom a folyosó ajtajait és halkan fütyörészek. Jó, hogy elhallgatott az az eszelős, aki az előbb üvöltözött velem. Nem érdemes önmagammal vitatkoznom. Annak sincs értelme, hogy lemenjek a raktérbe, de ha ettől megnyugszom, miért ne tenném? A világítás felkapcsol, amint átlépem a magas küszöböt. A három hatalmas konténer, közöttük a keskeny „utcák", mindez nyomasztó látvány. Ha megállnák, hogy visszhangos lépteim zaja ne zavarjon, talán olyasmit hallanék, aminek nem lehet örülni. Nem állok meg. Sőt, erősebben csapkodom talpamat a fémpadlóhoz, s még hangosabban fütyörészek. Itt a konténer, s persze az új kötés mindkét oldalon biztosan tart. Odafönt látom azt a kiálló pecket, ahol a sálat találtam. Később, az ágyam szélén ülve, dupla adag altatót veszek be.
A legnyomasztóbb az egyszemélyes teherhajókon, hogy képtelenség megkülönböztetni az éjszakát a nappaltól. Ha legénység van, akkor szolgálati, és pihenőidő is akad. Össze lehet futni a folyosókon álmos fickókkal, akik épp a fürdő felé botorkálnak, kezükben törülközővel - s ebből tudod, hogy reggel van. A Sündörgő fedélzetén legfeljebb önmagammal jöhetnék szembe, de attól rám törne a sikítófrász. Órák óta fekszem hanyatt a sötét kabinban. Úgy érzem, az űrhajó burkolatán kívül van valaki, esetleg valami, és szemérmetlenül gonoszkodik velem. Potyautas paraziták? Nem, az kizárt. A szkenner jelezné őket. Odakinn csak a csillagok, és az üres tér van, amit nem büntethetek meg semmiképp. Az altató nem hat, de félek többet beadni magamnak. - Nem kívánnék arra ébredni, hogy meghaltam - eszelős kuncogásomtól ismét megrémülök. Attól pedig még inkább, hogy hangosan susogok magamnak, csendet parancsolva. Hirtelen kipattanok az ágyból. Háromlépésnyi kabinomat öles léptekkel járom be oda-vissza, talán százszor. Elfáradok. Érzem, hogy a fejem bódult a vegyszerektől. Most biztosan sikerül elaludnom! Magzatként gömbölyödöm össze, párnámat kiveszem a fejem alól, s átölelve a hasamhoz szorítom. Lehunyom a szemem, de a koponyámban nem alszik ki a fény. Szivárványszín karikák hullámoznak, lassan alakokká formálódva. Az nem lehet, hogy álmodni fogok! Rémületemben kinyitom a szemem. A bódulat azonban nem távozik. Szorosabban fogom át a párnát. Gondolni kell valamire, különben újra ébren töltöm az éjszakát, hogy aztán a vezérlőben szundikáljak, nappal. Aludni kell! Es elvonatkoztatni attól, hogy a Sündörgő körül transzdimenzionális semmi kavarog. Ha sikerülne valami szépre gondolni... Mondjuk, egy motelszobában vagyok, távol a hajómtól és a csillagoktól. Erre kell koncentrálnom! Kivel vagyok? Mindegy. Átölelem. A karjaimban ez itt nem párna. Nő! Meleg, eleven, halkan szuszogó. Vigyázok, hogy fel ne ébresszem, hiszen magam is aludni akarok. Milyen puha a dereka, sima a meztelen háta. Orromat a hajába fúrom, rég feledett illatok ölelnek át. - A nevemre emlékszel még? Megérinteni a paradoxont. Átkarolva tartani, míg csak ő maga nem figyelmeztet, hogy lényege mégis a létezés, bár mi azt hittük, ez képtelenség. Mindez lehet gyönyör, vagy iszonyat. A párnám eltűnt. Nem a párnám az, amit átölelek. Vállgödrömbe a girgedonnai szajha fúrja bele a fejét. Érzem vörös hajának illatát és kutató kezét. - Szóval? - kérdi sürgetve. - Miért kapkodod ilyen hevesen a levegőt, édes? Érzem, hogy még van tiszta része a tudatomnak. Űrvándor vagyok, a tetves életbe! Ha megpróbálok felkelni, a látomás eloszlik. Vagy nem, s akkor végig fog kísérni a hajón, egészen a vezérlőig. Hallani fogom a lélegzését, érezni a keze súlyát. Mégis megmenekülhetek, ha sikerül leadnom a segélyhívást a szupercellulárison, amit most tudok kezelni. Igen, emlékszem, hogyan kell! Majdnem felordítok a boldogságtól: a tudatom újra tiszta, bár ez a nő nem lehet itt. Lassan felülök és végignézek rajta. Ő az. Valójában alig emlékeztem rá, de most, hogy mellettem fekszik, felidéződnek testének részletei. Mosolyog, a két karját nyújtja, hogy átölelje a nyakam. Elhúzódom, felkelek, öltözöm. - Megbántottalak? - kérdi hízelgőn. - Gyere vissza, megvigasztallak! Ha válaszolok neki, végem van. Öltözöm, s közben elképzelem, hogy egyedül vagyok a kabinomban. A pánik határán rángatom fel a ruháimat. Csak nem fogok társalogni valakivel, aki nincs is jelen! Mit gondolnak majd rólam az agyfurkászok, mikor rábukkanva a Sündörgó sodródó roncsára, megnézik a fedélzeti pontkamerák felvételeit? Én nem válok röhögni való kocsmalegendává; olyan isten nincs kitalálva egy dimenzióban se! - Fekszik és hallgat! - figyelmeztetem a csajt, mint valami ölebet. Végre sikerül felöltöznöm, bár mindkét kezem remeg. - Ennyire haragszol rám? - siránkozik, és lerúgja magáról a takarót. Gyönyörű, nem is emlékeztem rá, mennyire az. - Hát jó, ha igazán aludni akarsz, majd csendben leszek és simogatom a homlokod. Hirtelen újra elbizonytalanodom. Ha végül mégis sikerült elaludnom, de az olyan szerencsétlenül
történt, hogy most azt hiszem, ébren vagyok, akkor... Az altatók! Hiába szeretnék felébredni, a vegyszerek nem engedik. Valahogy meg kell tudnom, hogy látomásom van-e, vagy alszom. A nő felé fordulok, aki ebből úgy hiszi, hogy meggondoltam magam. - A nevemre azért csak emlékszel! - búgja reménykedve. - Zarata - felelem elakadó lélegzettel. Közben figyelem a testem. Rezegnek a hangszálaim, sőt, azt is érzem, hogy a lecsorgó verejték csiklandozza a hátam. - Mégsem felejtettél el teljesen. - A nő elégedetten hasra fordul, meztelensége cseppet sem zavarja semmiben. Nyomkodni kezdi a kiszolgáló automatát az ágy fölött; látszik, hogy ezt a típust nem ismeri, így beletelik néhány másodpercbe, míg a fali nyílásból a lepedőre hull egy telmédiai szivar. - Rá szeretnék gyújtani - mondja. - Szabad, vagy mindjárt megsüketülünk a tűzjelzőtől? Szerencsétlenül toporgok az ágy mellett, majd segítek kikapcsolni a vészjelzőt. A fali nyílásból előpottyan egy fémszínű doboz, mellé lapos öngyújtó. A nő kinyitja a mobil hamutartót, majd felém nyújtja a szivart. - Kérsz? - miután nemet intek, otthonosan elhelyezkedik, továbbra sem takargatva legintimebb zugait. - Igazán nem bántam meg, hogy elfogadtam a meghívásodat. Kell néha egy kis kirándulás. Ilyen ócska kereskedőhajón még soha nem utaztam. Olykor elvisznek egy-egy kéjutazásra, tudod, a gazdagabb perverzek. Én ugyanis mindenben benne vagyok. Na jó, majdnem mindenben. Ami nekem fáj, az az ügyfélnek százszor jobban fog sajogni, ezt előre kikötöm, úgyhogy verni csak ritkán szoktak. Hova is megyünk? - A Dorg III-ra - nyögöm ki, mint egy mentálvezérelt kvízmasina. - Dorg - ízleli a bolygó nevét. - Nőre ott is szükség van, gondolom. - Nem hinném. - Könnyednek tetsző mozdulattal a falnak vetem a hátam, és összefonom a karomat. A Dorg III mutáns bolygó, ahol háromezer éve kizárólag nők élnek. - Akkor miért nem hívják inkább Leszbiána III-nak? - kacag fel meglehetősen közönséges rikácsolással Zarata. Ez csúnyává teszi, de csupán néhány pillanatra. - A dorgiak egyfajta vallási tébolydát alakítottak ki maguknak - magyarázom tovább. Matriarchátus, ahol a pénisz halálos bűnnek számít. Ráadásul diktatúra van, jelentős amazon haderővel. Az utódokat lombikban gyártják, így a legfőbb behozatali cikk a sperma. Zaratát egyértelműen untatja a téma. Koncentrálnom kell! Ha egyedül lehetnék, talán kiderülne, hogy az egész mégis csupán álom. Most elindulok a vezérlőbe, míg nem késő. Bekapcsolom a szupercellulárist, hátha a közelben van egy mentőhajó. Addig valahogy majd megbirkózom a látomásaimmal. Érzem, hogy a gondolatmenetem valahol sántít, de nem érdekel. Elhúzom a tenyerem az érzékelő előtt, mire az ajtó szisszenve a falba szökken. - Hova mész, kedves? - kiált utánam Zarata. - Várj, megyek veled! Belém karol, majd végignéz magán. - Ugye, nem baj, hogy csak így... Ketten vagyunk a Sündörgőn, ha jól tudom. Nem engedhetem, hogy velem legyen, amikor bekapcsolom a segélykérőt. Meg kell szabadulnom tőle, különösen akkor, ha látomás. Finoman átkarolom meztelen derekát. Bár valódi volna! Hiszen akár lehetne is. Emlékszem, milyen szolgálatkész volt ott, abban a lepusztult girgedonnai motelben. Miután alaposan megdolgoztattam, arról kezdett fecsegni, hogy szeretne velem jönni. Én pedig megígértem neki, hogy másnap reggel felviszem a Sündörgő-re, hadd lássa a csillagokat. Boldog volt. Talán menekülni akart valami elől, vagy félreértette a kedvességem és az extra jattot. A prostik időnként beleszeretnek a kuncsaftjukba, ez biológiai törvény. Zarata úszott a boldogságban, amikor az ígéretem vette, hogy utaztatom kicsit a csillagok között. Hajnalban aztán belenyomtam némi kábítót, ami a pecsétgyűrűmben lapulva várta, hogy néhány órára kiiktassa azt, aki az utamban áll. Édesen szuszogott, amikor felöltöztem, és leléptem. Ébredés után biztos nagyon utált a drága. Most meg itt van. Éppen úgy, mintha betartottam volna a neki tett zűrös ígéretemet. - Inkább maradjunk a kabinban, és én... - A fülembe súgja, mit tesz velem, ha visszafekszünk az ágyba. Szabad kezemmel megmarkolom a torkát, és visszalököm a takarók tetejére. Sikolt. Sokkal inkább dühében, döbbenetében, mint a rémülettől. - Megvesztél? - kiáltja. - Itt maradsz! - felelem. Már a folyosón lépkedek, amikor utánam ordít. - Dögölj meg, crollpöcsű! Minden árnyékra figyelek, amíg a vezérlőbe érek. Semmi. Nagyszerű, tehát még nem lehet olyan súlyos a helyzet. Eddig csak Zaratát hallucinálom. De miért pont őt? Most megnyugtatnak a vezérlő
máskor unalmas fényei. A csillagokra csupán óvatos, néma átkokkal megrakott pillantást vetek. Nem veszek észre változást, tehát a Sündörgő még mindig ott van a térben, ahol levált a féregvezetékről. De nem ott, ahol le kellett volna válnia. Levált? Tehát mégsem lebegek a transzdimenziók tengerén? Előhívom a szupercelluláris ikonrendszerét. - Minden sáv, minden nyelv - mondom tagoltan. - Segélykérés a KRI-3241 Sündörgő kapitányától. Vészhelyzeti kód 43-as. Azonnali segítséget kérek. A szupercelluláris pult fölé kivetülő ernyője rezzenetlen marad. Ujjaim fürgén érintik a megfelelő ikonokat. Keresem a Point'a'fin-ger irányítóját. Semmi válasz. A navigációs rendszer elvileg a segélykéréshez csatolta a koordinátáimat, de nem jön visszajelzés, hogy az üzenet valóban elhagyta-e a hajót. Keservesen próbálkozom még néhány percig, de a szupercelluláris döglött, mint egy kukoricamező a klasszikus DDL-vírus látogatása után. Iszonyú düh fog el, ököllel csapok a pultra. Valami felhasítja a kezem, vér spriccel a nyúltpatkányszkenner békés kijelzőire. A fájdalom végigfut a karomon, csikorgatnom kell a fogam, hogy ne üvöltsék. Ami azonban igazán megrémít, az a puszta tény, hogy nem ébredek fel. Tehát nem álmodom, ez már biztos! Eltüntetem a szupercelluláris ikonrendszerét, s közben már halkan röhögök. Újra ellenőrzöm a vezérlőt, alaposan megnézek minden zugot, de látomásnak semmi nyoma. A jó kedvem, mely inkább eszelős vigyorgás, lassan elpárolog. Lehet, hogy visszatérve a kabinomba, azt is üresen találom? Elindulok a folyosón. A kezem már nem vérzik, csupán apró, vörös csík jelzi az iménti sérülést, de érzem, ahogy az alvadó vértől megfeszül a bőröm. El akarom terelni róla a figyelmem, hát előveszem a kódkulcsot, s menet közben meg-megkoppintom vele a folyosó ajtajait. - Gyere csak, drágám! A hang vidáman szűrődik át a másodfedélzet fürdőszobájának ajtaján. Női hang, ami nem Zaratáé. A fürdőszoba ajtaja engedelmesen húzódik a falba, de a gomolygó gőzben alig látok valamit. A zuhanytálcában áll valaki. Nő, olyan alakkal, amit a szintetikus kéjhölgyek gyártói gondolkodás nélkül másolnának le, ha valóban luxuskurvákat akarnának piacra dobni. - Gyere csak, neked szabad! - nevet, miközben a karjait nyújtja felém. Közelebb lépek, hogy jobban lássam, de vízpára fröcsköl a szemembe. - Csak nem ruhástól akarsz?... - hogy mit akarnék ruhástól, nem mondja ki. Beugrom a zuhany alá, durván félrelököm a látomást, aki erre halkan felsikolt. Hallom, amint meztelen feneke nekicsattan a fémfalnak. Ez van, cica! Nekem nem telik márványra a fürdőszobámba. Elzárom a csapokat, amikről bizonyára csak képzelem, hogy nyitva vannak. Mire végzek, sikerül bőrig áznom. -Mi van veled? - kiált rám Hel. - Agyadra ment a tesztoszteron? Megfordulok, kirázom hajamból a vizet, mint kutya a parton. Előttem áll Hel, karja tehetetlenül lóg az oldalán. Meztelen és csodálatos. A bőrén apró gyémántként görögnek a vízcseppek, sima hasa idegesen hullámzik, kócos öle borzong. Teljes súlyommal dőlök neki, s még a zubbonyomon keresztül is érzem, milyen forró a bőre. - Azért azt kivárhatnád, hogy megfürödjék - nevet, és megpróbálja átkarolni a nyakam, de leszorítom a karjait. - Rendben, akkor vetkőzz le te is, és én megfürdetlek! Elengedem és kilépek a zuhanyból, olyan hirtelen, hogy majdnem elvágódom a vizes padlón. Ráz a hideg, pedig a fürdőben megfőne egy fél disznó. Figyelem Helt. Igyekszem felfedezni valami apró hibát. Talán, hogy néhány pillanatra elhomályosodjanak a körvonalai, vagy átlássak a hasán. De semmi. Tökéletesnek látszik, s én érzem, hogy mindjárt beleőrülök a hiányába. - Mi van veled, kedvesem? - Hel aggódva lép hozzám, megsimítja az arcom. Meleg, puha érintés. Szeretném lehunyni a szemem, hogy csak a kezére figyelhessek. Azután meghallom a saját hangomat. - Hogy kerülsz te ide? Hel felkacag. Most sikerül átölelnie a nyakamat, mivel elfelejtek tiltakozni. - Meglehetősen lapos ez a vicc, párocskám - mondja. - Tudod, azért emlékezhetnél rá, mit is keresünk a hajód fedélzetén. Közel hajol, finoman megharapja az arcom. Puha ajka továbbvándorol, már a nyakamon lüktető verőérnél jár. Tudja, hogy ettől megőrülök, s imádja, ha megőrülök. Nem az akaratom, csupán a vágyaim vezetik a kezem. Hogy lehet ilyen tökéletes egy vízió? Szeretnék soha fel nem ébredni
belőle, időhurokba keveredni Hellel, akit elhagytam, hogy aztán a férje küldjön a büdös francba, két unokatesó támogatásával. - Látom, azért mindent nem felejtettél el. - Hel hangja megcsuklik. Olyan mozdulatokat, illatokat, hangokat tapasztalok újra, amikre emlékezni sem szerettem, mióta az a kockafejű barom megmutatta Hel jegypecsétjét a saját karján. Nem merem lecsukni a szemem, hátha éppen attól oszlik semmivé ez a látomás. Átfogom Hel vékony derekát, ő pedig lassan hátrahajlik, ágyékát nyomva az enyémnek. - Hát végre emlékszel, hogy nászúton vagyunk? - mondja. Ekkor látom meg karján a jegypecsétet. Aranyszín űrhajó; az én jelem. Megragadom a csuklóját, s közelebb rántom, hogy biztos legyek abban, amit látok. - Megőrültél, ez fáj! - Kiszabadítja magát, és a sarokba húzódik. Most ő néz rám úgy, mintha szellemet látna. - Mikor... - kezdem halkan, de aztán újra eszembe jut, hogy csupán egy látomással vitatkozom. Mi értelme az egésznek? - Kérlek, ne csináld ezt! - Hel már majdnem sír. - Megijesztesz. Elfordulok, homlokomat a párás fémfalnak támasztom. Próbálok a hajó lüktető testére koncentrálni. Gondolatban végigjárom a szinteket, a fotonerő fényeit képzelem magam elé. Könnyű kéz érinti a vállamat. - Nem láttad valahol a sálamat, édes? - Zarata szinte belekiabál a fülembe. - Tudod, olyan kis piros volt. - Ki ez a nő! - Hel hangja már cseppet sem rémült. A szabadkereskedő családok féregvezetékek mentén edződött akaratosságát ismerem fel benne. Azt az energiát, amit csak a folytonos megszerzésbirtoklás mindent elsöprő akarata teremthet. Mély levegőt veszek, elszakítom magam a faltól, és körülnézek. Úgy tűnik, az űrfóbia látomásaitól nem lehet egykönnyen megszabadulni. Zarata és Hel egyaránt meztelenek, mint az én kicsinált idegvégződéseim. Átfut az agyamon, hogy talán hármasban... Hatalmas élmény volna, mivel bizonyára már akkor átvágnák a torkomat, amikor felvetem az ötletet. Másrészt viszont a szupercellulárison keresztül talán mégis vette valaki a segélykérésemet. Ez pedig annyit jelent, hogy amint a mentőegység emberei a fedélzetre lépnek, bizonyára szétfoszlik mindkét nő. Tehát addig kellene kihasználnom ezt a remek alkalmat! A gondolatra sokkal teljesebb elégedettség, megnyugvás árad szét bennem, mint az indokolt volna. Mintha rátaláltam volna a Bölcsek Kövére, a Végső Megoldásra. Elég azonban ismét Hel szemébe néznem, hogy lemondjak a gyönyörök eme végletes tökéletességéről. Zarata bájos együgyűséggel pillant a vetélytársára. Nem látszik rajta, hogy különösebben meglepődött volna; bizonyára hozzá van szokva a hasonló helyzetekhez. - Válaszolnál végre? - Hel hangja vág, mint egy ultrahang pengéjű kés. - Ki ez a?... - Hoppá, hoppá! - kiált közbe Zarata figyelmeztető, sőt, fenyegető sikkantással. Pontosan tudja, milyen szót akart kimondani Hel, s bár tényleg az, nem tűri, hogy néven nevezzék. Kerekre nyitott szemekkel, érdeklődve szemléli a másik nőt, aki most előlép a sarokból. Meztelenségéről végképp nem vesz tudomást, mivel harcra készül. Látom, amint megfeszülnek az izmok selymes bőre alatt. Ez bizony sokkal veszélyesebb, mint azt a bájos pucérságából bárki sejthetné. A kereskedőcsaládok leányai komplett harcművészeti kiképzést kapnak, s némelyik bővíti a lehetőségeit néhány trükkös implanttal is. - Arról nem volt szó, hogy hármasban huncutkodunk - sóhajt Zarata az ajtóban állva. Ő kefélni szeret, harcolni utál. - Engem nem zavar; voltam már nővel, mutánssal, sőt, egyszer még három sziámi roxolánival is. A feleséged, vagy szakmabeli? - A feleségem - válaszolok, bár nem értem, miért. Mit lehetne mondani két látomásnak? Háttal dőlök a falnak, zsebembe rejtem a kezem, és nevetek. Ők döbbenten néznek rám, így egymásról teljesen megfeledkeznek, bár ez rövid ideig tart. Vigyázok, hogy elkeseredett nevetésem ne váljék eszelőssé, attól ugyanis magam rémülnék meg a leginkább. Közben megállapítom, hogy az altatók hatása tökéletesen elmúlt, mivel a fejemben megszűnt a tompa zúgás. Mindent élesen, tisztán érzékelek. Leginkább azt az eszelős erekciót, amit a két gyönyörű nő közelében képtelen vagyok leküzdeni. - Azért mondhatnál végre valamit, mert mindketten meg fogunk fázni - szól Zarata nyűgösen. A nyitott ajtó miatt a forró pára lecsapódott, egyre hűvösebb van a fürdőben. - A feleséged nem is tudott arról, hogy hárman leszünk? Mert akkor ez egy hülye meglepetés, bár nem ismerem a szokásaitokat. - A feleségem - nézek Helre, miközben próbálom elfojtani a nevetést, és Zarata felé fordulok. - Meg a szajhám. - Nem tudtam, hogy ilyen közönséges is tudsz lenni - szól csendesen duzzogva. Elég lesz megcsípnem
a fenekét, nyomban kiengesztelődik. - Én sem! - suttogja dühösen Hel. Nos, vele már nehezebb volna a dolgom, ha meg akarnám békíteni. - Hihetetlen nagy croll tudsz lenni, hallod! - csipogja Zarata. - De még mekkora! - kontráz Hel, hófehér fogai közül méreggel telt szavakat lökve ki. Tessék, máris szövetségre léptek! Varázslatos a női lélek. Ahogy a korábbi vetélytársak harcostársakká fogadják egymást, amint a közös ellenség, a férfi megjelenik. Nem csoda, hogy amióta csak értelmes lény él a galaxisban, azóta lehet találni a hadurak, császárok, királyok és minden más vezér mögött egy nőt, aki maga a diplomácia. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen lelki finomságokat vagyok képes hallucinálni. Csodálom a saját elmémet. Újra megnézem őket. A körvonalak élesek, a részletek tökéletesek. Bámulatos! - Csodaszépek vagytok ruhátlanul - mondom végre. Majd Zaratát finoman félretolom az ajtóból, s még mindig halkan kuncogva, elindulok a vezérlőbe. Hallom a hangjukat. Előbb a fürdőben kiabálnak egymással, majd mindketten a kabinomba mennek, ott folytatják. Az ajtókat az egész hajón nyitott állapotban rögzítem, hogy szabadon közlekedhessenek. Micsoda hülye figyelmesség, hiszen látomás létükre bizonyára bármikor átolvadhatnának a falakon. Fedélzeti idő szerint éjfél is elmúlt. Fáradt vagyok, így már nem mulattat annyira a dolog. Néha aggódva nézek körül, hátha a tudatom újabb meglepetéssel szolgál. Szerencsére nem jelennek meg mókusok a műszerpulton, sem csápos amazonok a folyosón. Csak Hel és Zarata egyszer elhalkuló, majd ismét felharsanó veszekedését hallom. Később csend lesz. A vezérlő foteljében ülve, lábamat a pultra pakolva játszadozom a waharián dobozával. Vajon a lányok utánam jönnének, ha kilőném magam az űrbe? A Sündörgőn egyetlen mentőkabin van, a többit elpasszoltam, amikor meg voltam szorulva. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy hamarosan ott is megjelennének, pedig egy akkora helyen összezárva sokkal elviselhetetlenebb volna a lét. Ideje volna néhány órát aludnom, mert a végkimerüléshez közeledő tudatom még durvább viccekkel lephet meg. Kezembe veszem Zarata piros sálját, amit a konténerbe akadva találtam. Simogatom, rángatom a finom szövésű anyagot; próbálok rajta hibát felfedezni. Amikor elhasad, a hangja hiteles, a szálak végei bolyhosak, a rossz minőségű festék befogja az ujjamat. Eldobom a sálat, hátradőlök a székben és próbálok röhögni az egészen. Már-már elalszom, amikor újra kezdődik a balhé. Zarata kiabál a maga megszokott, külvárosi modorában. Azt bizonygatja, hogy ő nem tudott semmit az egészről. Egyébként pedig hol a fenében bujkált eddig a naccsága, hogy az indulás óta nem látta? Hol bujkált volna? A fejemben, rejtett gondolataimban, a mozdulatokban, miket egykor akaratlanul tőle lestem el és tettem észrevétlen szokásaimmá. Hel a génjeimbe szívta magát, a részemmé vált. Nem csodálkozom, hogy most újra itt van. De hogy kerül ide ez a szajha? Semmit nem éreztem iránta akkor sem, amikor együtt töltöttük azt az éjszakát a Girgedonnán. Előtte és utána is volt dolgom hozzá hasonlókkal. Vajon azok miért nincsenek itt? A von Anstettenek átkozott emlékére mondom: még csak az kéne, hogy életem összes nője itt visítson a fedélzeten! Helt sem kell félteni. Amikor végre szóhoz jut, a kereskedők válogatott szitkait használja Zarata foglalkozására utalva. Ő is azt kérdi, hol volt a szutyok az út első felében, mert mi bizony együtt töltöttünk a start óta minden percet. Kár, hogy erre viszont nem emlékszem. Bámulom a csillagokat, de most másképp látom őket, mint amikor egyedül voltam. - Hiszen most is egyedül vagy, te barom! - mondom hangosan, de ez mit sem változtat az érzéseimen. Nem bírom tovább nyitva tartani a szemem. Utolsó parancsommal leoltom a vezérlő világítását és bezárom az ajtót. Csend van, álmok nélküli, csillagpettyes lebegés. - Ébredj! - Hel mindkét kezével rázza a vállam. Előbb a páncélüveges kupola csillagait látom, majd a két nő arcát, amint fölém hajolnak. Hány óra lehet? - Mit akartok? - nyögöm, és felülök a vezérlő székében. Ölemből a padlóra hullik a waharián doboza. Hel, aki imádja a rendet, nyomban lehajol érte, és a pultra teszi, bár valószínűleg fel sem fogja, mit csinál. Az álomtalan alvás keserű íze a nyelvemen. Vagy inkább a beletörődésé? Kimerültebbnek
érzem magam, mint mielőtt elaludtam. Hel és Zarata már felöltöztek. Egyikük a szabadkereskedők egyenruháját, míg a másik lenge silkorongyait viseli. Vajon honnan szerezték a cuccokat? Ja, persze: az emlékeimből! Arcuk elszánt, de vörös szemükön látom, hogy mindketten rengeteget sírtak. - Magyarázd meg! - kiált Hel. - Miért vagyunk hárman a hajódon? Felállók, megkerülöm őket, majd forró kávét kérek az MI-től. Mögöttem állnak, hallom a lélegzetüket, ruháik halk suhogását, amikor mozdulnak. Megfordulok. - Mit akartok tőlem? - kérdezem. - Fogalmam sincs, hogyan kerültetek ide. Hel felé intek a gőzölgő bögrével. - Te évekkel ezelőtt férjhez mentél az egyik kriplihez, aki a kereskedőbálokon folyton körülötted döngicsélt. Emlékszel rá? Csupa izom, semmi ész. Nem is értelek, de a te dolgod. - Te meg én két hónapja házasodtunk össze! - Hel belesikolt a vezérlő halk zsongásába. - Végre rászántad magad, hogy megkérj, ahelyett, hogy elrohannál, amikor valami probléma adódik közöttünk. Évek óta erre a nászútra várok, mire te idehozod ezt a... - Jobb, ha nem szólsz semmit, hölgyike! - Zarata ökölbe szorítja a kezét, de a tartása nem túl harcias. Biztos vagyok benne, hogy Hel egyetlen szemvillanás alatt eltörné a lány karcsú nyakát. - Szép kis feleség lehetsz, ha engem is meghívott a nászútra. A fedélzeti kronométerre nézek. Tizenkét órát aludtam. A kávé jólesik, felmelegít, és eszembe juttatja, hogy éhes vagyok. - Ki csinál reggelit? - kiáltok vidáman, de nem mozdulnak. - Jobb is, ha magam készítem el. Amilyen idegroncs a két hölgy, még beletennétek valami csúnyaságot. Tojásokat kérek a materializátortól, s egykedvűen végzem megszokott mozdulataimat, míg Hel durván meg nem rántja a karom. A tojás leesik a földre, ragacsos tócsában robbanva szét. - Most nézd meg... - kezdem megjátszott sértődöttséggel, de közbevág. - Tojók a tojásodra! - Vigyázz, ez válóok! - fenyegetem meg a mutatóujjammal játékosan. - A fél galaxisban elfogadják, ha arra hivatkozom, hogy nem kedveled a tojásaimat! - Hogy kerülünk mi ide? - üvölti remegve. - Miért vagyunk hárman? Kezdem elveszíteni a türelmemet. Feléjük fordulok, s úgy nézek rájuk, mint lézersebész a két, kivágandó daganatra. Hel az arcomat figyeli, Zarata azonban megtalálta a kendőjét, így most csalódottan dugja ujjait a lyukba, amit én hasítottam az ócska kelmén. A veszteség le is köti a figyelmét, de azért beszél: - Azt mondtad... - kezdi halkan, s már majdnem sír. - Azt ígérted, hogy extra gázsit fizetsz minden kettyintésért, amíg az út tart. Hittem neked, pedig két éve is átvertél. Akkor valami drogot nyomtál belém, nehogy felébredjek, mielőtt megpattansz. Amikor aztán három napja újra felbukkantál a Girgedonnán, s nyomtad a dumát, hogy jöttél beváltani az ígéretedet, én hittem neked. Olyan végtelenül elesettnek hat, ahogy a sálat gyűrögeti a kezében, s szép arcán patakzanak a könnyek, hogy majd megsajnálom. - Ostoba liba - mondom. - Három nappal ezelőtt én a Point'a'fingeren rakodtam. - Két éve szó nélkül kifizetted a háromszoros tarifát - rántja meg a vállát, mintha nem is hallaná a helyreigazítást. - A pénzes pasik mindig meggyőznek, nem tehetek róla. - Te akkor becsaptál? - röhögök fel hitetlenkedve. - Háromszoros tarifa, mert nem ismertem a helyi muffárfolyamot? - Látszott rajtad, hogy olyan vagy, akit át lehet verni. - Zarata csendesen szabadkozik, s tényleg bocsánatkérően pillant rám. - A szakma kötelez, bocsika. De ne mondd, hogy megbántad ezt az utat. Tegnapig úgy tűnt, elégedett vagy! - Hol csináltátok, ha szabad kérdeznem? - Hel közénk áll, hogy kitakarja a lányt, s ezzel magára terelje a figyelmemet. - Mert engem egyik éjszaka sem hagytál békén, sőt, visszagondolva: alig voltál rajtam kívül! - A kabinban! - válaszol helyettem csodálkozva Zarata. - Mindig a kabinjában csináltuk. Majdnem mindig, mert kétszer a folyosón is. Hirtelen csend lesz. A két nő hitetlenkedve bámulja egymást. A folyosón? A rohadt életbe, miért nem emlékszem én ezekre! Merengek a dolgon, s ezzel hibát követek el. Nem veszem észre, ahogy a két nőt ismét elragadja a gyűlölet. Hel kihátrál oldalra, mereven bámul Zaratára, aki maszatos arccal, de
állja a tekintetét. - Kezditek kapizsgálni? - próbálom magamhoz vonni a figyelmüket, mielőtt egymásnak esnek. - Ti mindketten azt állítjátok, hogy az indulás óta eltelt időt veletek töltöttem. Méghozzá ugyanazon a hajón, ami nem akkora, hogy bújócskázni lehetne rajta. Sőt, ugyanabban a kabinban! Én viszont közlöm veletek, hogy tökéletesen egyedül indultam erre az útra, mint ahogy eddig minden utamra. Ti csak tegnap este jelentetek meg. Igaz, előtte mindkettőtökről álmodtam, de felébredtem. Hallgatnak, egymást nézik. Hel az ajkába harap, Zarata szélesebbre hasítja kendőjén a lyukat, de észre sem veszi. - Fogjátok már fel, hogy puszta látomások vagytok! - kiáltom, bár magam is érzem, milyen paradox, amit kérek. - Én képzellek benneteket. Űrfóbia, ez a nevetek. Már hívtam segítséget, legalábbis remélem, hogy nem csupán képzeltem a dolgot. A szuper-celluláris ugyan kifingott, de a jeladó... - Szereted? - kérdi Zarata, állával Hel felé bökve. Ezzel igazán meglep. Tudom, hogy szeretem Helt, de ezt magamnak sem vallottam be soha. Egyébként is, ez a Hel nincs! - Máshoz ment férjhez - mondom halkan. - Tény, hogy leléptem, s aztán túl hosszúra nyúlt a távollétem. Nem tehettem róla, a gilleth-mutáns vircsaft tett keresztbe. - Hazugság - suttogja Hel, tekintetét azonban továbbra is Zaratán horgonyoztatja. - Valóban férjhez mentem, de hozzád. És amit egyszer megszereztem, az nem lehet másé! Hel kezében egy 75-ös Zdjugajev bukkan fel. Soha nem tudtam volna elképzelni Helről, hogy irántam érzett féltékenységből fegyvert használjon. Fél mázsa hoduriánpetéért igen, de értem... A teljes igazsághoz tartozik, hogy Hel mellett inkább olyan bohócra emlékeztettem, akit bármikor, kockázat nélkül mellőzni lehet, hiszen személye semmiben sem értékes, vagy rendkívüli. Amit azonban most látok rajta, az biztosan nem az általam ismert Hel gyűlölete. Mintha néhány év szenvedései véstek volna nyomot az arcára. Alig néhány pillanat, amíg ezt megfigyelhetem. Különös érzésem támad: mintha tényleg emlékeznék a házasságunkra, a nászutunk elejére. Idáig jutok, mikor elsüti a fegyvert. A Zdjugajev nem kisiskolásoknak, vagy félős háziasszonyoknak készült. Baloldali gerillacsoportok használják előszeretettel, mivel pontos célzásra ugyan alkalmatlan, de amit az energiasugara érint, az vagy lángra lobban, vagy átég. Most épp a vezérlőm konzoljainak némelyike csurran szikrázva a padló felé. Szerencse, hogy a kriolitpáncél burkolat minőségi munka, különben levegőnk sem maradna. Ózonillat tölti be a helyiséget, vörös vészfény gyullad, s a szirénák csak azért nem szólalnak meg, mert rég leszereltem őket. Ha valódi baj van, úgyis észreveszem ebben hiszek. Zarata az utcán nevelkedett, megszokta a fegyverek látványát. Azt is pontosan tudja, hogy ha egy Zdjugajevet lát, ne maradjon tétlen. Ezért ahol az előbb még a lány állt, most csupán a műszerpult szétolvadt roncsa füstölög. Ha jól sejtem, Zarata már valahol a Sündörgő folyosórendszerének felénél járhat, menedéket keresve. A waharián ébenfekete dobozkáját megpörkölte, de egyben a levegőbe is dobta a kisülő erőterek valamelyike, így most a padlón hever. Amikor arra gondolok, talán fel kéne venni, nehogy rálépjünk, bizsergő nyugalom száll meg. - Hel! - Gyönyörű feleségem felé fordulok. Igazán zaklatottnak tűnik, miközben lassan a homlokomra irányozza a Zdjugajevet. - Megérdemelnéd - szűri a fogai között. Örülök a feltételes módnak, még akkor is, ha csupán egy látomás szájából hallom. - A házasságunkról később döntök. Előbb megpörkölöm a kurvádat. Ezzel kirohan a folyosóra. Mivel a fedélzeti karbantartás máris eloltotta a tüzet, és a halkan csipogó, szintetikus rovartechnikusok nekiláttak a károk felméréséhez, engedek a kíváncsiságomnak. Megyek Hel után, persze óvatosan, távolról követve őt. Közben azon töröm a fejem, mitől lett a képzeletemben ilyen vaddá egykori szerelmem? Igaz, mikor még valóban ismertem, sem volt hallgatag bolygólakó kisleány. A szabadkereskedők csavargó életmódjához szokott, ahol megvédeni és megszerezni egyegy értékes szállítmányt fegyver nélkül lehetetlen. Ez azonban mégis túlzás! Zarata nem bolond. A kicsi, szűk kabinokat messze elkerüli, hiszen esze ágában sincs csapdába esni. Előző éjszaka nyitva hagytam az ajtókat, s később is csupán a vezérlőt zártam le, hogy aludni tudjak, így a hölgyek most bárhová mehetnek a Sündörgőn, rejtőzni viszont két helyen érdemes: a szervizjáratokban, vagy a raktérben. Messziről látom, amint Hel, felfelé tartva a Zdjugajev csövét, beoson a gépterembe. Ha ott lövöldözni kezd, több látomása nem lesz egyikünknek sem. Vagyis... így történne, ha a sugárvetőt nem csupán én képzelném Hel kezébe.
Szerencsére Zarata egyenesen a raktérbe igyekszik. Hallani, amint a hatalmas acélajtók kezdenek összecsúszni. Talán abban reménykedik, hogy kizárhatja Helt, de ez képtelenség. Mivel szabadra állítottam minden érzékelőt, a Sündörgő kész átjáróház. Harminc lépésről követem képzelt feleségemet. Még be sem záródtak teljesen az ajtók, amikor elhúzza tenyerét a szenzorok előtt, nyitásra késztetve a rendszert. Semmi kétség: valóban meg fogja ölni azt a szerencsétlent, amint utoléri. S mi lesz, ha közben telibe találja a konténereket? A waharián ürüléke nyomban felolvad a Zdjugajev energiacsapásától, s akkor az egész hajót elönti a szar! Úgy érzem, nem bírom sokáig ezt az őrületet. Megvárom, amíg Hel eltűnik a raktér belső fala mentén, aztán a szenzorhoz rohanok, és rájuk zárom az ajtót. Csináljanak egymással, amit akarnak, én reggelizni fogok, míg ismét meg nem jelennek. Mert a kriolit-öntvényből készült kaput ugyan nem fogják tudni kinyitni, ez azonban kísérteteket nem szokott megakadályozni a szabad közlekedésben. Másnap estig nem történik semmi. A Sündörgő ugyan tehetetlenül sodródik az űrben, és hiába próbálkozom vele, hogy életre keltsem a hajtóművet, de azért én mégsem nyugtalankodom. Bőséges, saját készítésű étkezést rendezek, zenét hallgatok, és újra le tudnak kötni a könyveim. Remekül érzem magam. Bár az, hogy a hajót hibásnak érzékelem, azt sugallja: a fóbiám nem múlt el. A vezérlő kész csatatér, a pult mélyén továbbra is zümmög néhány kiberpók, mentve, amit lehet. Hel és Zarata azonban nem jelentkezik. Este aztán leheveredek az ágyamra, elszívok egy cigarettát, és amint behunyom a szemem, már alszom is. Álmom könnyű, egyetlen ismerős nő sem fordul elő benne. Órákkal később riadok fel. Az MI azonnal megjeleníti előttem a kommunikátor képernyőjét, és közli, hogy hívásom van. A halványan foszforeszkáló, rossz minőségű holokép Hel zokogástól gyötört arcát mutatja. - Engedj ki, kérlek! - hallom a hangját. - Elég volt, nyisd ki az ajtót! Könyörög, s én - régi ösztöneimnek engedelmeskedve - azonnal felugrók, hogy a szolgálatára legyek. Aztán megtorpanok, és újra Hel arcát nézem a képernyőn. - Honnan beszélsz? -A raktérből, te barom! - válaszol könnyesen és ingerülten. - Te zártál be, nem emlékszel? Eddig tartott, míg rendbe hoztam a fedélzeti kompanelt. Tudod, értek hozzá. Valóban ért hozzá; a számtalan unokatestvérnek olykor akad haszna. A kép némileg kitisztul. Hel mellett valóban meglátom a konténerek homályos körvonalait. A raktérben gomolyog valami meghatározhatatlan. Füstnél nehezebb, lomhább, de nem annyira, hogy leülepedjen. Mi a fenét lőtt szét ez az elmebajos asszony? Azután jön a következő paradox gondolat: úgy fest, hogy bezártam a látomásomat a hajó rakterébe. Elfog a röhögés, mire Hel ismét zokogni kezd. - Miért teszed ezt velem? - kérdi. - Itt egyre kevesebb a levegő és rettenetes a bűz. Eszem ágában sem volna kiengedni, ha ekkor meg nem szólal ismét a kom. Várakoztatom Hel könnyes arcát, és lekérem az újabb hívást. Fekete bőrű, fittyedt ajkú férfi bámul rám a holoképről, melynek sarkában vörös ikon jelzi, hogy az adás a hajón kívülről érkezik. - Maga hívott segítséget? - kérdi az ürge, olyan stílusban, mintha miattam élete nagy szerelméről lett volna kénytelen lekecmeregni. - A Point'a'finger irányítója kérte, hogy útközben nézzem meg, mi van magával. - Én mentést kértem! - mondom értetlenül. - Jó leszünk mi is - fintorog, nem túl nagy meggyőződéssel. - Grettko nulla-három-kettő lassújáratú ércszállító, útban a Fruits aszteroidamező felé. A fedélzeten kétszáz űrbányász tartózkodik, de ha szükséges, maga még befér. Csupán néhány pillanatig töprengek. A holokép mögött ott dereng Hel sápadt arca. - Jöjjenek értem! - mondom a fekete fickónak. - Bár lehet, hogy rajtam kívül lesz még potyautasuk. Amikor visszakapcsolok a raktérbe, Hel nem szól többet, csak sír. Miért ne engedhetném ki? Őrült gondolat valamit kiengedni, ami a fejünkben van, viszont... Várjunk csak! Ez erős absztrakció, de talán... Ha kiengedem a raktárból, ez olyan jelképrendszert teremt, mintha a saját tudatomból rekeszteném ki a kényszerképzetek okát. - Azonnal ott vagyok - próbálom megnyugtatni Helt, s már ugrok is az ajtó felé. Még hallom, ahogy Hél utánam kiált. - Siess, várlak! Nem tűnik fel hangjának váratlan határozottsága.
A Zdjugajev energiasugarának széle a bal felkaromat súrolja, amikor berontok a raktérbe. A forró fájdalomtól elkábulok, de ösztöneim szerencsére működnek. A konténeren kívül számos kacat hever szerte a hatalmas csarnokban. Én két durániumhenger mögé vetődöm, ott aztán előbb kiordítom magamból a kínt, s majd csak azután kezdek gondolkodni az új helyzeten. A második lövés fém- és olvadt üvegrepeszeket szór rám. Úgy tűnik, a feleségem alaposan begorombult. Szerencsére a zsebemben mindig ott lapul az a minimaterializációs szett, amit ráadásként kaptam az egyik üzlet során. Alig fér néhány cucc a memóriájába, de akad közöttük erős fájdalomcsillapító és stimuláló szer is. Beoltom magam, s amikor kitisztul szemem előtt a világ, kezdem felmérni a környezetemet. A durániumhengerek kibírnak még néhány lövést, én mégis szeretnék valami biztosabb fedezéket. Miközben az űrkereskedelem hordaléka között mászom (mióta ígérgetem magamnak, hogy kidózeroltatom a rakteret!), Hel fegyverének korábbi, már kihűlt nyomaira bukkanok. Alapos csetepatét rendezett, miközben Zaratát kereste. Most meg én lettem célpont. Az űrbányászok hamarosan bedokkolnak, s akkor igencsak elkerekedik majd a szemük. Néhány bála clarki acélcement alatt végre viszonylag biztonságban érzem magam. A csillapító ellenére igyekszem visszafojtani lihegésemet, s néha meg kell ráznom a fejem, hogy el ne ájuljak. A fájdalom valódinak tűnik, a seb nem kevésbé. Valami mégis elkeseredett nevetésre ingerel. Hiszen mindezt csak képzelem! - Megtalállak! - kiáltja Hel a csarnok közepén járkálva. - Azt gondoltad, hogy ezen az úton mindkettőnktől meg tudsz majd szabadulni? Már nem bánom, hogy vége a házasságunknak, mivel kiismertelek. Tényleg hozzá kellett volna mennem ahhoz a szegény szteroidhurkához, hiszen ő legalább szeretett. Közeledik, majd távolodik. Számolom a perceket és vigyázok az öntudatomra. Szerencsére az energiasugár roncsolás közben elégeti az érvégződéseket, különben nem sikerülne. Ha nálam volna a Glockom... - Már akkor sejthettem volna, amikor felrobbant a családom hajója, és te maradtál nekem egyedül. Hel távolabbról kiabál, mégis tisztán hallom a szavait. - Elpusztult mindenki a katasztrófában. Mi csak azért nem voltunk a hajón, mert te megbetegedtél a Kork IV-en, és nem vihettünk magukkal. Kikönyörögtem a nagybátyámtól az engedélyt, hogy kimaradhassak egy üzletből, mert én akartalak ápolni. A robbanás után sokáig azt hittem, hogy ez mentette meg az életemet. Emlékszel, mennyire hálás voltam a betegségedért? De te még akkor sem akartál azonnal feleségül venni, pedig tudtad, hogy szükségem van rád. Soha nem jártam a Kork IV-en, sem Hellel, sem nélküle. Mi ez, ha nem látomás? - Tudhatnád, hogy aki a kereskedők között nőtt fel, az nem bocsátja meg csalást. - Hel hangja most olyan, mintha ismét közel állna a síráshoz. - Nem tudom, hogyan csempészted fel a hajóra ezt a girgedonnai szajhát, és azt sem, hogyan voltál képes ilyen hosszú ideig elkerülni a találkozásunkat. Trükkös hajód lehet, amiben mindenből kettő van: hálószobából, vezérlőből, fürdőből. De most itt vagy, s belőled csak egy példány létezik. Az sem sokáig, édes, erre esküszöm! Látom a cipőjét. Hel közeledik a rejtekhelyem felé, majd hirtelen lehajol. Egyenesen a szemembe néz. Arca eltorzul a gyűlölettől. Csupa korom, valami ragacs is fityeg a hajából, és olyan végtelen fájdalom látszik a tekintetében, amit róla soha nem képzeltem volna. Kirúgom magam a bála alól. Nem tudom, hogyan sikerül talpra állnom, de rohanok a konténerek felé. Hallom Hel lépteit a hátam mögött. A fejem mellett energiasugár robbantja szét a gondosan lekötözött rakományt. Sistergő, zöld felhő borít be mindent, s olyan átható bűz, ami tökéletes gáztámadás lehetett volna agilleth-mutáns háborúban. A karomból hirtelen az egész testembe árad a fájdalom, és megsemmisíti minden erőmet. A csillapító elvesztette a csatát a Zdjugajev ellen. Valahol kigyullad az éghető kacatok kupaca. Nem volt elég a waharián szétfröccsenő potyadéka, most még sűrű füst is gomolyog a raktérben. Szememből ömlik a könny, egyik konténertől a másikig lököm magam, és nem értem, Hel hol marad. Talán rossz felé fordult ebben a kísérteties gomolygásban, vagy kínozni akar? Megdöndül a hajótest, mint az ősi üvegharangok. A dokk fémes csikorgása átszáguld az egész Sündörgőn, de én egészen másra figyelek. Hel gondosan céloz. Szemből bukkan fel, kiegyensúlyozza a Zdjugajevet, bal kezével megtámasztva a jobbat. Nem tudom, miért ugrom mégis felé, hiszen el nem érhetem. Talán a szemét akarom látni még
utoljára... Megbotlom, éppen, amikor Hel elsüti fegyvert. A gyomromra célzott, de zuhanás közben összegömbölyödöm, hogy a sérült karomat védjem, így az energialöket a hátamon szánt végig. Talán elveszítem az eszméletem néhány pillanatra, mert arra nem emlékszem, mikor csapódom a padlóhoz. Megnyugtat a gondolat, hogy ez a seb végre halálos. Aztán meglátom Zaratát. Az ő testében botlottam meg. A szerencsétlen lány éppen így menekülhetett, mint én, de a sugár vízpárává lobbantotta a fejét. A vállán ott vöröslik a megszaggatott kendő. Azzal, hogy éppen itt halt meg, számomra adott még egy esélyt. Nincs semmi értelme, de a gyűlölet új erőt ad. Meg akarom mondani Helnek, hogy én sem bánom képzelt házasságunk kudarcát. Egyetlen feltétel, amit a sorsnak szabok, hogy közben eltörhessem azt a csinos nyakát. A sűrű füstben látom Hel közeledő alakját, kezében a rám szegezett fegyvert. Levegő után kapkodnék, de a hátamból hullámzó kín mindent szétéget. Robbanás söpör végig a raktéren. A légnyomás felkapja Zarata testét, és besöpri a tíz lépésre halmozódó kriolticement bálái alá. Én csupán azért maradok, ahol vagyok, mert ösztönösen megkapaszkodom az egyik konténer lépcsőrúdjában. Hel már ott áll fölöttem, s nekem nincs erőm hozzá, hogy megragadjam a torkát. Lehajol. Teste körül személyi erőtér pulzál, távol tartva tőle a sűrű füstöt, égő pernyét. Nagy levegőt vesz, és túlüvöltve a tomboló tűzorkán bömbölését, megkérdi: - Mi történt itt, uram? A képe fekete, ajka lefittyed. Igazán leborotválhatná a képét, ha átszáll egy idegen hajóra, hogy megmentse a tulajdon életét. Szeretnék válaszolni, de valaki más sztázistapaszt nyom rám, és bekapcsolja azt. Így csupán a kezemmel intek, mert a csipkedő erőtér okozta fájdalom elnémít. Azután négyen felkapnak, s már futnak is velem a dokk felé. Visszanézek a raktérbe. A három konténer közül kettő széthajlott, mint a napfürdőző tulipán. A lángtenger lassan elfogyasztja a fedélzeti oxigént. A padlón egyetlen holttestet sem látok. Helnek szintén nincs nyoma. - Jól van, uram? - üvölt rám az orvos, amikor megérkezünk a bányászhajóra, nehogy a sokk öntudatlanságába zuhanjak. - Igen - nyögöm. - Már felébredtem. - Te mocskos kis!... - üvöltöttem, s életem talán legtökéletesebb ütését akartam kivitelezni, de sajnos lefogtak. Az egyik szintetikus biztonsági őr vasmarkából apró tű lökődött ki, átdöfve a zubbonyomat. Magát a szúrást persze nem éreztem, hiszen mással voltam elfoglalva, a nyugtató azonban rögvest hatott. Kellemetlen, műanyag nyugalom ernyesztette el az izmaimat, hát hagytam magam visszaültetni a székre. - Uram, kérem, ezt ne előttem rendezzék le! - szólt az asztaltól jobbra, magas támlájú székében ücsörgő biztonsági főnök. Királykék egyenruhájának jobb combrészén jól kivehető volt a Point'a'finger űrállomás emblémája, mellén pedig a lassan pulzáló rangjelzés. - Megértem a haragját, szívem szerint segítenék laposra verni azt, aki így kitolt magával, de a beosztásom mást követel tőlem. Az a francos nyugtató kiváló kotyvalék lehetett, mert kábulatot ugyan nem éreztem, viszont együttérzés támadt bennem a tiszt iránt. Harmadik órája hallgattuk a waharián hablatyolását, s mindketten rettenetesen fáradtak voltunk. - Rengeteg még a papírmunka, ahogy azt az ősidőkben mondták - sóhajtott a biztonságis, jobbjával intve a két szintetikusnak, hogy most már elengedhetnek. Az asztal túlfelén ücsörgő törpe testtartása ismét egyenesebbé vált, mintha támadásra számítva készült volna a menekülésre. Eligazítottam összegyűrődött zubbonyomat, bár minden mozdulat kellemetlen fájdalmat görgetett végig megégett hátamon. Négy napja, mikor kihoztak a Sündörgőből, az űrbányászok orvosa telenyomott ugyan gyógyító nanorobotokkal, amik fürgén építették újjá a szöveteimet, de a 75-ös Zdjugajev nem viccel. - Vegyük át ismét az elejétől! - mondta a tiszt, s átrendezte az ölében heverő virtuális jegyzeteket. Ön azt állítja, hogy tizennégy nappal ezelőtt startolt az űrállomásról, miután megállapodott ezzel a wahariánnal az ürülék elszállításában. - Ezzel, vagy egy másikkal, nem tudhatom - vontam meg a vállam, ami újabb kínnal perzselte végig a testem. - Olyan egyformák ezek a kis rohadékok, hogy talán még a holoszkenner sem tudna különbséget tenni közöttük. Az biztos, hogy nem szállt le rólam, pedig a bakancsom orrán tökéletes a vasalás.
A kihallgató elengedte a füle mellett a megjegyzésemet. Elfogult volt a fickó, méghozzá az én javamra, s ennek őszintén örültem. - A háromkonténernyi ürüléket tehát felvitték a hajójára, ami a... - keresgélt a jegyzetei között, hát kisegítettem: - Sündörgő. - Igen, a KRI-3241-es szabadkereskedő űrhajó, ami az ön tulajdonát képezi. Meg is van, igen! A konténerek rögzítését ellenőrizte? - Természetesen. - Valahol a gyomrom tájékán apró, forró csiklandás mozdult: kezdett elmúlni a nyugtató hatása. - Sőt, útközben az egyiket új kriolit huzallal láttam el. A fedélzeti ellenőrzőrendszer azt jelezte, hogy baj van az eredeti bilincsekkel, s bár nem találtam semmit, szeretem a biztonságot. - Mint tudja, a Point'a'finger roncsvadászai kimentek, és átvizsgálták a hajóját. - A tiszt elém tolt néhány holofelvételt, melyek kívülről, majd belülről mutatták a Sündörgőt; már, ami maradt belőle. A hajótest a raktér tájékán szétnyílt, engedve a detonáció erejének, s így cakkos szélű lyuk tátongott a hideg űrbe, mintha fel akarná falni a csillagokat. A vákuum mindent kiszippantott, ami nem volt rögzítve. Szerencsére a robbanás néhány perccel azután következett be, hogy engem kimenekítettek, s mindenki elhagyta a fedélzetet. Mindenki? Zavaros képek jelentek meg az agyamban, de szétkergettem őket. Később a felderítők bejárták a folyosókat, álló-, és mozgóképek sorát készítve. A látvány kísértethajót idézett, s ettől gyomromban az a tüzes kis szikra üveggolyó méretűre duzzadt. A kilencedik felvételen vörös selyemsál lebegett a raktér vákuumában. - A vizsgálat kiderítette, hogy ön tizennégy nappal korábban valóban felcsatlakozott a Mezo-3 kódjelű féregvezetékre. - A tiszt újabb jelentést varázsolt az asztal fölé. A mellékelt, háromdimenziós ábra mutatta, amint a Sündörgő kilép a normál térből. Ahelyett azonban, hogy békésen folytatta volna útját a görbület mentén, néhány pillanattal később ismét levált a féregvezetékről. - A fedélzeti műszerek semmit nem jeleztek - mondtam. - Pontosabban... Talán jeleztek, de én... Nem tudom. - Nem is tudhatja, mivel ekkor már a waka hatása alatt állt - sóhajtott ismét együtt érzően a tiszt, és sanda pillantást vetett a szemközt ülő, csuklyás alakra. A kis fickó a kihallgatás alatt eddig kizárólag akkor szólalt meg, ha kérdezték, s most sem mutatta semmi jelét annak, hogy hozzáfűznivalója volna. A tiszt biccentett, és folytatta az összefoglalást: - Amint azt az utólagos vizsgálat kiderítette, a három konténer közül kettő megrepedt. Ötmikronnyi volt csupán a rés, ahhoz azonban épp elegendő, hogy a szállítmány néhány molekulája a hajó szellőzőrendszerébe kerüljön. Mint azt az állomás xenobiológusának szakvéleménye feltárja, a waka néven ismert ürülékgáz képes eltompítani az emberi érzékszerveket. - Itt valami nem stimmel! - szóltam közbe. - Nem voltam tompa. Illetve... Az első napon talán igen, de aztán elmúlt. - Igen, mivel a szellőzőrendszer semlegesítette azt - magyarázta a tiszt. - Csakhogy a szivárgás újra meg újra erősebbé vált. Végül pedig a konténerek felrobbantak, bár azt még most sem tudjuk, hogy mitől. - És mi van a szállítmányozási szabályzattal? Nem kéne ezt a büdös kis szarógépet sittre vágni, amiért hibás konténerekbe tárolta a potyadékát? - Nem hiba. - A waharián recsegő hangja mindenkit megdöbbentett a helyiségben, kivéve persze a szintetikusokat. - Beépített mikrovágó konténerek oldalán. A tiszt érdeklődve hajolt közelebb a rongyos csuklyához. - Tehát beismeri, hogy szándékosan szerelt mikrovágókat a konténerekre? - csapott le rá. - Szándék jó - felelte a waharián. - Mikrovágó érzékelte; kereskedő készül áthágni szerződést. Mezo-3 féregvezeték nem Wahar-rendszerbe visz hajókat. Szerződésszegés bűn, mikrovágó működni kezd. Kettő, mert egyik elromlott. - Azt állítja, hogy a konténereket előre felkészítette a... bosszúra? - Jogos büntetés - bólintott a csuklyás. - Kereskedő ürüléket nem szent űrbe akarta dobni. Pedig szállításért kapott dobozt. A doboz! Teljesen kiment a fejemből az az istenverte kacat, de most élesen, tisztán láttam magam előtt. Időm azonban nem maradt, hogy feltegyem a kérdéseimet, mivel a kihallgató tiszt sietve tovább görgette a témát. - A wahagáz okozhatott némi pszichés gondot, de ez még nem magyarázat a katasztrófára. A vizsgálat
megállapította, hogy az ön hajóján elsült néhány energiafegyver. A fickó merőn nézett rám, s bennem egyszerre kavarogni kezdtek az emlékek. Hel könnyes arca... Zarata bájos, romlott meztelensége. .. A szivarfüst, amint lustán kígyózott az ajtó felé... A vörös kendő... - Nem tudom, miről beszél - rántottam meg ismét a vállam, tűrve a fájdalmat. - Egyedül utaztam a Sündörgőn, magamra pedig nem szokásom lőni. Talán csak én vettem észre, hogy szemközt az a kis rohadék halkan felkuncog? Nem érdekes, a kihallgatásnak részemről vége. Megértettem, hogy ami igazán izgat, azt később kell kiszednem a wahariánból. Ő ugyanis tudja, hogyan kerültek a lányok a fedélzetre! - Sajnálattal tapasztalom, hogy ön megtagadja az együttműködést - sóhajtott hivatalos szomorúsággal a tiszt. Ujjai mozdultak, s az asztal fölé friss holokép vetült: a bőröndömet ábrázolta. - Erről a szállítmányról eddig nem beszéltünk, pedig a kapitányomat elsősorban ez érdekelné. Voltam már nagyobb bajban is kereskedői pályafutásom alatt, de a bőrönd látványa megrázott. Azt hittem, elpusztult a Sündörgővel együtt, vagy rá sem bukkantak. Ezek szerint tévedtem. - Elárulná nekem, mit szállított ebben a csomagban? Mintha nem tudná! Ha van felvétele a bőröndömről, akkor ki is nyitotta azt. - Nanorobotokat - köptem a képébe gúnyos vigyorral. - Hamisítatlan, tüzes szexmasinákat, hapsikám! A tiszt biccentett, jelezve, hogy elégedett a válaszommal. - Úgy van! - Újabb holokép: a bőröndöm nyitva. Párnázott belsejében három fémkapszula hevert, bennük több millió apró nanorobottal. - Ezek a helyes kis huncutkák a véráramba jutva megkeresik az erogén zónákat, s rájuk telepszenek. Azután már csak némi alkoholt kell fogyasztani, amitől zárlatossá válnak, és apró kisülésekkel ingerlik, amit ingerelni élvezet. A biztonságis arcán méla undor futott át. - Hova akarta vinni a nanorobotokat? - A Dorg III-ra - mondtam, hiszen már úgyis mindegy volt. - Tudomásom szerint a Dorg zárt, vallási alapon működő mutáns társadalom. - A férfi hangjában különös, álmodozó tónus jelent meg. - Kizárólag nők lakják, s nem a legszelídebb házicica fajtából. - Fanatikusok, valóban! - adtam neki igazat. - Hitük szerint a galaxist egy női isten szülte, és a férfiasság bármely megnyilvánulása pusztán kóros fertőzés benne. Ha tehetnék, kiirtanák az összes hímet, és örökre törölnék a szex fogalmát. A papnőik frigiditási fogadalmat tesznek, úgyhogy leszbiről sem lehet szó. A tiszt képén most talán még hevesebb undor jelent meg, s ebben legalább egyet tudtam vele érteni. Szerettem volna mihamarabb túl lenni a kihallgatáson, ezért gyorsan folytattam a vallomásomat. - Azért a Dorg III-at is elérte a változás plazmaárama. Az egyik gerillacsoport megerősödött annyira, hogy végre kísérletet tegyen a hatalomátvételre. Képzelje csak el, ha a Dorg megnyílna a többi világ előtt! Kilencmilliárd szexre éhes nő adna fel társkereső hirdetést a szupercellulárison keresztül! Összeröhögtünk, bár a szintetikusok és a waharián nem követték a példánkat. Jól látszott, ki közülünk az életképes. - Még mindig nem értem, a nanorobotok hogyan válhattak volna hasznára a gerilláknak - mondta aztán a tiszt. - Ennél mi sem egyszerűbb. - Megböktem az asztal fölött derengő fémkapszulák egyikét. A kép lágyan hullámzott, majd ismét mozdulatlanná dermedt. - A lázadók meg akarták fertőzni velük a vezető elitet. A frigiditásra esküdött papnők százezrei változtak volna át gyönyörtől sikoltozó némberekké, s a rendszer összedől. A káosz pedig új rendet szül. - Ez, sajnos, egyelőre elmarad. - A férfi lezárta az aktákat, kihunytak a képek. - Gondolom, megérti: a Point'a'finger nem engedheti meg magának, hogy bármilyen módon részt vegyen egy csillagközi szexpuccsban. Bánatosan bólintottam. Ugrott életem nagy üzlete. - A nanorobotokat lefoglaljuk, de ön nem követett el bűncselekmény, tehát szabadon távozhat - fejezte be hivatalos közlendőjét a tiszt, s felállt a székéről. - Mit kezd a hajóroncscsal? - Nincs rá pénzem, hogy bevontassam. - A lelkem jéggé dermedt a haragtól, amit a csendben kucorgó csuklyás féreg iránt éreztem. - Örülök, ha megtűrnek az állomáson, amíg sikerül annyi pénzt összekaparnom, hogy jegyet vegyek a legközelebbi világra. - Munkában nincs hiány a Point'a 'fingeren, ha nem túl kényes - biztatott a tiszt, de mielőtt távozott volna, az ajtóból még rám és a wahariánra nézett töprengve. - Tudniuk kell, hogy nyitva tartom a
szemem. Nem szeretném, ha ez a szaros akta tovább duzzadna! Végül mégis sikerült kiviteleznem életem legtökéletesebb ütését. Két hónapig gürcöltem a Point 'a 'finger alsó űrdokkjaiban, éhbérért sugárfertőtlenítettem a nálam szerencsésebb kereskedők rakományaiból véletlen kihullott mocskot. Közben igyekeztem mindent megtudni az én wahariánomról, de végül ő maga keresett fel. S repült fájdalmas visítással a páncélfalnak, valahol a százharmincas raktárhoz vezető, kihalt folyosón. A randira, amit ő adott nekem, pontosan érkeztem, s köszönésként vertem bele a képébe egy tisztességeset. Tovább is rugdostam volna, egyenesen a legközelebbi zsilipig, hogy a fekete lyukba lökjem, de kíváncsi voltam, mit akarhat. Ráadásul motoszkált bennem néhány kérdés az ébenfekete varázsdobozkával kapcsolatban. - Halljam, te űrtetű, mi történt velem a Sündörgőn! - sziszegtem ráncos, vértől csatakos pofájába. A waharián kissé kábán meresztgette a szemét, majd elmosolyodott. - Örült doboznak? - kérdezte. - Technosámán sokat dolgoz rajta. Néhány közepes pofon rábírta, hogy értelmesen beszéljen. - Doboz mágikus - mondta büszkén, bár a bakancsom kissé eltorzította a száját, mivel jobbnak láttam mindvégig taposni rajta, nehogy megugorjon. - Bolygómon igen értékes holmi. Egyszer kinyit, mire misztikus erő árad szerte. - Misztikus mi? - ordítottam rá. - Doboz kutatja elmét, s látja, mit rontott életében nagyon, amit azóta is bán - folytatta a rongyhalom mélyéről recsegő hang. - Amikor rátalál, megidézi, alakítva tér-idő kontinuum. A doboz valósítja meg azt, ami rontva lett. Kénytelen voltam lelépni a képéről, mivel szédülni kezdtem. Az olajtól, gépzsírtól, s még ezerféle ismeretlen nyálkától ragacsos falnak támaszkodtam. A homlokom úgy tüzelt, mintha valami űr-kórság akarna leteperni, de igyekeztem eszméletemnél maradni. - Valódi volt? - kérdeztem. - Azt akarod nekem bemagyarázni, hogy Hel igazi volt? - Nem tudom, mi az: Hel. - A waharián lassan feltápászkodott. Hagytam. A szemem előtt ismét a Sündörgőn töltött, lázálomhoz hasonlatos napok eseményei peregtek. - Doboz valósággá tesz elrontott álom. - És a girgedonnai szajha? - Hátammal továbbra is a falnak támaszkodva lecsúsztam a padlóra. Hogy értse, miről beszélek, gyorsan vázoltam neki, mi történt velem a hajómon. - Két nő. A szerelmem Hel, és a kurvám, Zarata. Az kizárt, hogy az utóbbi is életem álmai közé tartozott. - Végeztem számítások. - A waharián infotekercset húzott elő koszlott köpönyege belső zsebéből, s szétrázta azt, de a rajta vibráló jelekből semmit nem fogtam fel. - Csalásod miatt mikrovágó bekapcsolt, wahagáz terjedt hajóban. Gáz erős, megzavar elme. Ez oka, hogy kettő vágy lett igaz, megkeveredve kicsit. Szajha nem valódi vágy, csak játék, de doboz hitte: te mindkét nőt akar. - Cseszd meg! - képtelen voltam másra gondolni, mint a vörös kendőre. - Miért nem figyelmeztettél? - Meglepés jó! - vigyorgott a ráncos pofájú. - Mi szeret Wakán a meglépést. Hirtelen iszonyú következtetések formálódtak a fejemben. - A doboz... Amit művelt, az csupán trükk, vagy... - Nem trükk - rázta a fejét szinte sértődötten a waharián. - Doboz belenyúl tér-idő kontinuumba, s teszi igazzá vágyat. Ha személy kell, azt kiemeli saját teréből, és áteszi új helyére. Teleporttechnika, féregvezetékkel, hihetetlen bonyolultság. Aztán mentális tisztítás, új gondolatok. Emlékeit változtatja, hogy ő is úgy tudja: vágy teljesült. Jó meglepés, tökéletes! Ha nem kérted meg nő kezét húsz éve, doboz teszi valóságot olyanná, hogy mégis megkérted. Nő is arra emlékez, hogy megkérted, s húsz éve minden jó nektek. Okoz néha doboz némi anomália, mert nő környezete nem így emlékez, sok agymosás nem képes technika, de sebaj, mert doboz tulajának öröme nagy. - Akkor most hol van Hel? - ordítottam rá a wahariánra. - Ha valóban ott volt a Sündörgőn, akkor most hová lett? A csuklyás ráncos ábrázata elkomorult. - Sejtem úgy, meghalt. Kettő nő lett, és ez nem öröm. Megölte szajha, és mikor jöttek bányászmentők, elbújt. Később ő robbantotta hajót, mert halni akart. így számítottam ki tényezőkből. - Az képtelenség! - üvöltöttem. - Bebizonyítom, hogy csak trükk volt! Úgy ugrottam talpra, mintha alattam a folyosó fémfalát hirtelen felhevítették volna. Akik a következő percekben láttak, biztosra vették, hogy megzavarodtam. A legközelebbi szupercelluláris terminál két szinttel feljebb, a dokkmunkások szálláshelyének közelében állt. Nagydarab, rózsaszín hajú fickó
beszélt éppen az anyjával, de mikor ráüvöltöttem, hogy bontsa a vonalat, s engedjen a géphez, eszébe sem jutott tiltakozni. A szupercelluláris adatbázisa küzdött néhány percig, mire sikerült a nyomára akadnia a Girgedonnán élő, Zarata Groll nevű prostituáltnak. Pontosabban a ténynek, hogy a nő két és fél standard hónappal korábban nyomtalanul eltűnt. Éppen, amikor én felcsatlakoztam a féregvezetékre, útban a Dorg III felé. A girgedonnai hatóságok feljegyezték az eseményt, nyomozás azonban nem indult. Feltételezték, hogy Zarata egyszerűen megpattant a bolygóról, talán egy különösen gazdag és perverz kuncsaft luxusjachtján. - Véletlen! - motyogtam a szupercelluláris holoképét bámulva, majd fürge ujjaim friss keresést indítottak. Hel Fratterhornt, a híres Fratterhorn-kereskedőhajó tulajdonosának lányát sokkal könnyebb volt megtalálni. A fiatalasszony, aki korábban házasságot kötött a Brengin-kereskedőhajó klánjának dúsgazdag sarjával, két és fél hónappal korábban a Rigel-rendszerében tartózkodott. A galaxis bulvársugárzói már-már őrjöngve adták hírül, hogy a gyönyörű fiatalasszony épp a helyi kereskedőcsaládok bálján vett részt, amikor... Találtam egy felvételt, amit a biztonsági kamerák rögzítettek: Hel a Fratterhorn-család kezeslábasában a puncsos tálhoz lép... Derekán eredeti bőrtokban egy 75-ös Zdjugajev sötétlik, hiszen a Rigel bulijai gyakran változtak szeszgőzös csatatérré... Megemeli a merítőkanalat... S a következő pillanatban nyomtalanul eltűnik a képről... Magyarázat nincs. Ekkor vesztettem el az eszméletemet, s tértem magamhoz itt, a neuropszichiátria hármas gumiszobájában. Senki nem hisz nekem, pedig a wahariánok doboza létezik. S ha egyszer sikerül innen kijutnom, én bizony felrobbantom a kis szarosok egész bolygóját! De előtte kibelezem az öszszes technosámánjukat, és a saját belükkel fojtom meg őket. Kivéve, ha adnak nekem egy újabb dobozt, kiegészítve némi időugró tértechnológiával.
Kevin H. Twelve: Az evolvens Kalózai
M.V.K-nak, a testvéreket nem a vér vagy a származás köti össze, hanem az élet
1. - Ekkora marhaságot! Lerohanni a tauruszi űrflotta által kísért múzeumhajót! - üvöltötte Moeller, és bikanyakán kidagadtak az erek. Megfogadta magában, hogy ha visszatértek, mert efelől nem volt kétsége, akkor laposra veri az informátorukat. A fotonfregatt megrázkódott egy találattól. Az első tiszt kibillent egyensúlyából, elkapta a faragott tölgyfa korlátot, amely nyikorogva ugyan, de megtartotta az óriási, közel kétszáz kilogramm tömegű testet. Myörd Jörgensen vadul kurjantott egyet, ahogy a következő plazmaadag nekivágódott a pajzsoknak, és még Kidkick is érezte, hogy felpezsdül a vére. Harald Thorsen, akit mindenki csak Thor kapitányként ismert, hátratett kézzel, csendben állt emberei fölött, szája sarkában azonban mosoly bujkált, kristálykék szemében büszkeség csillogott. Egyedül Miika ült komor ábrázattal a vezérlőkonzol előtt. Ujjai szélsebesen futottak végig az érintőfelületeken, és szemét folyamatosan az előtte ragyogó holoképernyőn rohanó adatokon tartotta. Nem szokott hozzá, hogy egy kis túlerő felülkerekedjen rajtuk, de ezek az ismeretlen technológiájú vadászgépek most komoly fejtörésre adtak neki okot. - Meddig bírjuk még, kormányos? - kérdezte nyugodtan a kapitány. Újabb adatok kúsztak a képernyőre. - SZ.E.SZ. nélkül nem sokáig, meg amúgy is még két plazmatalálat, és vége a pajzsunknak, kaptein.
- Mi a helyzet a Kaperszkijjel1? A kormányos megrázta a fejét, és jellegzetes, erőteljesen pörgő r betűivel így szólt: - Nincs már annyi energiánk, hogy negatívteret hajlítsunk magunk köré, herr. Eddig csak fél tucat vadászhajó tudott rájuk ragadni, most azonban hat másik is beérte őket. Fedélzeti számítógépeik a másodperc törtrésze alatt kiszámították az útvonalukat és rögzítették a célt. Plazmavetőik felizzottak. Miika egy gyors parancssort zongorázott le a konzolon, mire a sárkányos fotonfregatt éles kanyart vett az űrben, s a következő pillanatban már a vadászok felé száguldott. Egy másodperc alatt olyan közel került a támadógépekhez, hogy azok számítógépei már nem tudtak mit kezdeni a célkoordinátákkal, így deaktiválták a plazmavetőket. A pilótáknak már csak arra maradt idejük, hogy félrekapják gépeiket a hozzájuk képest hatalmas viking fregatt elől, amely úgy vágott utat közöttük, akárha a tenger hullámait szelné. De a siker csak időleges volt. Egyre fogyott az energiájuk, a vadászokat pedig valami olyan, ismeretlen fejlesztésű pajzzsal szerelték fel, ami elnyelt minden energianyalábot, így a kalózok hiába lőtték őket. Újabb találatot kaptak. A Valkyria megrázkódott, a hajótest keservesen nyikorgott, és mindannyian elvesztették az egyensúlyukat. Moeller újfent a korlátnak esett, Kidkick pedig hanyatt vágódott a vezérlő padlóján. Jörgensent és Miikát székeik ugyan megmentették attól, hogy elessenek, de a navigációs tiszt beverte a fejét konzolja szélébe és most szédelegve fogta a homlokát. Ujjai közül vörös vércsík csorgott lefelé. A kapitány volt az egyetlen, aki továbbra is egyenesen állt a hídon. Bokáig érő, vörös posztókabátja a testére feszült, s néha elővillant alóla a bőrnadrágját tartó, csillogó kék öve; hosszú aranyszőke haját, amelyet sohasem fogott össze, láthatatlan szél lengette, mintha csak vihar dúlna a vezérlőben. Ahogy a legénység felnézett rá, az az érzésük támadt, hogy Thor, a viking isten is így állhatott szekerén, amikor az ősidőkben csatába indult. Jörgensen felkiáltott. Vállára omló lángvörös hajának zsíros, göndör fürtjei megremegtek, ahogy felemelte a tekintetét a képernyőről. - Kapitány, a rendszertérkép szerint majdhogynem mellettünk van egy féregvezeték, valamint hozzá közel egy rendellenesség a térdimenzióban, amely akkora lehet nagyjából, mint a Valkyria! Thor rosszallóan összeráncolta a szemöldökét. A vezérlő figyelmezető jelzések sivításától volt hangos. - Összpontosítson a vezetékre, Mr. Jörgensen! Miika megérintett egy háromszög alakú, mátrixfelületet, és vastag, vörös számok ugrottak elő a holoképernyőre. Megcsóválta a fejét. -Kaptein, valószínűleg nem lesz elég energiánk, hogy rákapcsolódjunk a vezetékre. A fantomvadászok eközben alakzatba fogták őket. A vikingek még sosem találkoztak ilyen gépekkel: hegyes, hullámzó vízcsöppre emlékeztető szokatlan forma, roppant fürgeség és apró méretükhöz képest hatalmas tűzerő. Ezenkívül feketék voltak. Miika erősen kételkedett benne, hogy a tauruszi flotta saját gépei lettek volna. Akkor vajon kié?... Két vadász túl közel merészkedett a Valkyriához. A kormányos, más lehetőséget nem látván, oldalra rántotta a fregattot, és ahogy pajzsuk a vadászgépek energiamezejéhez súrlódott világoskék energiavillámok keltek életre, majd a hajó átnyomakodott az üldözők energiamezején, túlterhelve ezzel azok generátorait. Néma robbanássorozat kíséretében repültek széjjel a fantomgépek az űr örök éjszakájában. Thor elmosolyodott. - Már azt hittem, ma is unatkozni fogunk. Kormányos, próbáljunk meg rácsatlakozni arra a féregvezetékre! Majd kiderül, sikerül-e. Jörgensen épp betáplálta a vezeték koordinátáit, amikor Miika felhördült: - Vittu perrrkele2!... Egy tauruszi fotongálya áll a csatlakozási ponton, herr. - Tudják, hogy van ott egy vezeték. - Egy ilyen támadópotenciálú hajóval szemben még nekünk sincs esélyünk, a pajzsunk mindjárt felmondja a szolgálatot. Thor vad arcára árnyékot vetett vastag szemöldöke, ahogy a homlokába barázdák mélyültek. 1
Kaperszkij-pajzs: egy speciális generátor segítségével, amely az univerzum energiát - főképp a háttérsugárzást - csapolja meg, meggörbíti a teret a hajó körül, és megfordítja a koordinátákat. Ezáltal inverz gömbtérgörbületet hoz létre, és ettől a ponttól fogva a hajó nem része a galaxis dimenziójának. Észlelni, átlőni rajta, de még csak nekiütközni is, fizikai képtelenség. Nevét a világhírű orosz térgörbület-fizikus, Mihail Kaperszkij után kapta. Energiaigénye miatt nem lehet sokáig fenntartani. 2 Vittu perkele! (finn): Baszd meg!
-Közeleg a Ragnarök3 - morogta félig hangosan. Az első tiszt közelebb lépett a kapitányhoz, lehajolt hozzá, és rövid ideig hadarva magyarázott neki valamit. Ahogy Thor hallgatta lassan széles vigyor kúszott az arcára. Miután Moeller befejezte, előrelépett, rátámaszkodott a híd gyönyörűen faragott tölgyfa korlátjára és dörgő hangján így szólt: - Kormányos! Támadunk! - A fjordok kékjének színében játszó szeme szinte világított. A legénység felkapta a fejét, és a kapitány mérhetetlen büszkeséget látott a rá szegeződő tekintetekben. -Mostantól Mr. Moeller a parancsnok! Hátralépett, és az első tiszt több mint hét láb magas alakja tornyosult a legénység fölé. - Kormányos, fordítsa szembe a hajót a gályával, és, amennyiben nem kapunk egy újabb találatot, fokozatosan vegye vissza az energiát a pajzsból, aztán kapcsolja ki! Néhányan felhördültek. Miika Viktor Killgast hirtelen nagy szükségét érezte, hogy megigyon egy jó pohár salmiakkikoskenkorvát4, de erre most nem volt alkalma. Megfordította a Valkyriát, támadósebességre gyorsított, és megindult a fotongálya ellen. Felnyúlt, hogy lecsökkentse a pajzs energiaszintjét, ám még mielőtt túl közel érhettek volna, a hatalmas hadihajóból egy égő zöld plazmacsóva vágódott ki, és telibe kapta a sárkányformájú fregattot. A találat vadul megrázta a hajót, és feltépte az oldalát a második szintnél. Villogó vörösre váltott a vezérlő világítása, és a holoképernyőket megtöltötték a kárjelentések és figyelmeztetések: a fregatt nem képes még egy találatot elviselni. Miika egy fejmozdulattal hátravetette arcába hullott hosszú, szőkésbarna haját. Egy rövid számsor emelkedett a szeme magasságába. - Szivárognak a generátorok, nincs elég energiánk a vezetékre kapcsolódáshoz! Örült sebességgel közeledtek a tauruszi hadihajóhoz. A gálya kapitánya háborús veterán volt, de még életében nem döbbent meg annyira, mint amikor a viking fotonfregatt támadásra fordult ellene. Miután az utolsó plazmalövete majdnem teljesen szétvitte a fregatt pajzsát, a tauruszi összevont lézertüzet rendelt el. A vikingek tíz másodpercre voltak a gályától, sebesen szelték az űr hidegét, ám úgy tűnt egy helyben állnak, míg némi csillagpor elsuhan mellettük. Kilenc. Nyolc. - Pajzsot inverz polaritással visszakapcsolni! - kiáltotta hirtelen Moeller teli torokból. A kormányos még azelőtt teljesítette a parancsot, hogy megérthette volna azt. Hét. Hat. Az első tisztről csorgott a verejték. Öt. - Belépés a mélyűrbe... Négy. Három. A tauruszi fotongályát vakító lézereső hagyta el, és a következő pillanatban bevágódott a Valkyriába, A fregatt pajzsa ezüstkéken felizzott, ahogy elnyelte a borzasztó mennyiségű energiát, és inverz polaritása miatt továbbította a generátorba. Egy. Moeller elbődült: - .. .moooooooost! És Miika rácsapott az aktivációs konzolra. Zéró. Abban a minutumban, ahogy a kalózfregatt elérte a tauruszi gályát, megnyílt előttük az űr sötétje és magába szippantotta őket. A létrejövő térörvény azon nyomban darabjaira tépte szét a fotongályát egy vakító fényrobbanás kíséretében.
2. Valami nem stimmel. Valami nagyon nem stimmel. - Jörgensen újra átfutotta az adatokat. - Kapitány, megbolondultak a komputerek! - Sűrűn tetovált karjával megdörzsölte rövid, ám annál 3
Ragnarök: az istenek alkonya, a világvége a skandináv mitológiában. Az istenek összecsaptak az óriásokkal, és végül mind a Kilenc Világ elpusztult. 4 salmiakkikoskenkorva (finn): fekete színű ammónium-klorid vodka; egyéb nevei: salmiakkikossu, salmari
dúsabb állszakállát. - Egy ismeretlen eredetű anomália van a vezeték útjában. Thor felvonta a szemöldökét. - Miféle rendellenesség lehetne egy féregvezeték környezetében? - Bármilyen... - vetette közbe Moeller. Thor az első tiszt felé fordult és intett, hogy beszéljen. - Nem véletlen, hogy amíg a rendszertérképet nem néztük meg, nem tudtunk a vezeték létéről. Átnéztem én is az anomália okozta torzulás értékeit, és... hogy úgy mondjam, olyan... olyan, mintha túlburjánzana egy ponton a tér szerkezete. - Jörgensen szeme elkerekedett és úgy tűnt a kapitányt is sikerült meglepnie, ami ritka dolognak számított. - Nem tudom, megmondani, mi az ami odakint van, de annyi bizonyos, hogy végül is nem egyszerűen térbeli jelenség. Ősrégi lehet a térképünk, ha rajta van, ugyanis kétlem, hogy sokan használnák a tények ismeretében. Vagy a taurusziak éppen ezért nem engednek senkit sem rácsatlakozni, gondolta Miika. - Leegyszerűsítve az a lényeg - Thor magában elmosolyodott, tudta, hogy az első tiszt a galaxis egyik legjobb térfizikusa -, hogy a multidimenzionális univerzum olyan, mint egy többrétegű sajt. Ez a sajt tele van lyukakkal és járatokkal. A járatok Einstein-Rosen-Podolsky-hidak, amelyek egy réteg egyik pontját kötik össze egy másikkal úgy, hogy közben átnyúlnak több másik szeleten is. A lyukak pedig olyan objektumok, amelyek több szeleten átívelnek, találkoznak a járatok némelyikével is, és ezzel háromirányúvá teszik őket. Lehetnek kvantum szingularitások, sötétanyag halmazok, dimenziórések, és bármi egyéb is. Mi most valószínűleg egy ilyen „lyukas" vezetékben vagyunk. - Mit jelent mindez ránk nézve? - kérdezte Thor. Moeller nagyot sóhajtott. - Az effajta téranomáliák képesek olyan mértékben megbolygatni az adott féregvezeték kvantumfizikáját, hogy az az evolvens bármely pontján kidobhat minket, vagyis az univerzumban bárhol és bármikor.
3. Myrdal Narvik hajótechnikusként számtalan olyan lenyűgöző dolgot látott már életében, amelyet rajta kívül alig egy tucatnyian. A szeme most mégis hatalmasra kerekedett, és úgy bámulta az elébe táruló látványt, mintha magára a megvilágosodásra lelt volna rá. Mindkét kezét a kabinajtóra tette, és homlokát a jéghideg acélkvarc üvegnek nyomta, hogy minél több apró részlet elférjen a látómezejében. -Myrdal, mennyire súlyos a kár a generátoroknál? - Moeller hangja türelmetlennek tűnt a komban. A háttérből kihallatszott, ahogy Kidkick, akit mindenki csak becenevén szólított, izgatottan faggatja Miikát a féregvezetékekről. - M... még nem értem oda. Képtelen volt levenni a szemét a csodáról, ami kitöltötte a hiányzó kabinfal helyét. Valahol a távolban még hallotta az első tiszt morgolódását, de nem volt képes odafigyelni rá. Ahogy a féregvezeték különleges, elnyújtottan kanyargó terébe belenyílt az a szikrázó, színes örvény, olyan volt, mintha menny és pokol találkozott volna. Myrdal Narvik első megdöbbent szava az volt erre, hogy: Valhöll5. Ő is, és mindenki más a hajón, őseik hitét vallotta, így, noha csodálattal töltötte el a folyton változó, lüktető jelenség, egyszersmind félelmet is ültetett a szívébe: a hajó ugyanis egyenesen feléje tartott, és az ideges Miika minden próbálkozása ellenére sem tudta letéríteni a pályájáról. Az anomália gravitációs tere kérlelhetetlenül készült elnyelni őket. Még percekig bámult a kabinüvegen át, mire rá tudta venni magát, hogy elszakadjon a látványtól és meginduljon a két szinttel lejjebb lévő generátorokhoz. Végül mégiscsak sikerült. - Mindjárt megérkezem. Megnézem, milyen csodát tudok tenni. -Áh, ne siess, piknikezz nyugodtan tovább... - morogta Moeller. Hallotta Thort, amint parancsokat oszt Miikának és Jörgensen-nek. Kidkick vékony hangja ismét kiszűrődött a háttérből. - Túl hamar felkapod a nehézvizet, Moeller, nem kéne már nyugdíjba menned? - Valami nagyot csattant, a navigációs tiszt felnevetett, és Kidkick nem szólalt meg többé. Újra az első tiszt érces hangja szólalt meg a komból. Mintha elégedettség bujkált volna benne. - Két perced van, Myrdal. Annyi elég is volt. Kapkodva szedte rövid lábát, s közben vidáman dúdolgatott, így érte el fél perc alatt a generátortermet. Belépett, és azon nyomban meg is torpant, ahogy összezárult mögötte a termet 5 Valhöll (finn): a Kiválasztottak Csarnoka, ahol a harcosokat mézsörrel és vadkanhússal kínálják a valkűrök. Valhalla (angolul), vagy Walhalla (németül).
óvó sztázismező, és a helyére ugrott a hidraulikus ajtó. A generátorok rendezett oszlopokban sorakoztak az öt fal mentén. Amikor inverz polaritásra állították a pajzsokat, a plazmatalálat túltöltötte őket és több biztonsági áramkört kiégetett, az ezüstös sylion-kerámia burkolatok pedig több helyen sötétlilára színeződtek. Most karvastagságú, zöld energiakisülések ugráltak közöttük, mintha csak egymást kergetnék, a termet meg olyan feszültség töltötte meg, hogy a hajótechnikusnak azonnal tönkrement a komja, és haja az égnek állt. Amint az egyik zöld villám utolért egy másikat, hatalmasat csattant, és térhullámokat szórt szét az ötszögletű teremben. A hullám felkapta, és tompa puffanással a falhoz csapta Myrdalt, majd ívben meghajlította a sztázismezőt, a mögötte lévő plasztacél ajtóval egyetemben. A sztázis visszaugrott a helyére, de az ajtó használhatatlanná vált. Myrdal benn szorult. Dobhártyája lüktetett, és ahogy megtapogatta zsibongó feje hátulját, feljajdult a fájdalomtól. Kezét szeme elé emelte, és homloka barázdákba futott, amint az ujjai végén élénken vöröslő vérre meredt. Megengedett magának egy rövid átkot ősei nyelvén, majd talpra tornázta magát. Az energianyalábok őrülten pattogtak tovább, úgy nyargaltak egymásután, hogy Myrdalnak az volt az érzése, a Valkyria mellett lüktető anomália a pokolba nyílik, ahonnan démonok akarnak kitörni, és ezekkel az energiavillámokkal próbálják szétzúzni a tér szövedékét. Idő kérdése volt csupán, mikor jön a következő robbanás, és Myrdal nem volt biztos benne, hogy azt is túlélné. Ami azt illeti, megvárni sem szándékozott... Amikor Miikával utoljára beszélt, a kormányos azt mondta, nagyjából fél óra múlva érik el a téranomáliát. Eszerint nagyjából tíz perce maradt, hogy kitaláljon valamit. Két lehetőséget látott maga előtt. Az egyik az volt, hogy megpróbálja megjavítani a generátorokat, ám azonnal széttépik a kisülések, ha közelebb megy. Ráadásul ehhez még szerszámok is kellett volna, amik a mellette lévő raktárban voltak. Mindegy, valamiért amúgy sem tetszett ez az ötlet. A másik lehetőség, hogy visszamegy a vezérlőbe, s közli: a generátorok energiaszintje túltöltődött, és bármikor szétvethetik az egész hajót. Kapitány, jelentem BUMMM! Persze, hogy ezt választhassa, ahhoz ki kellett volna jutnia a teremből, amire esélye sem volt a sérült ajtó miatt. Segítséget sem tudott kérni, mert a komját tönkretette a feszültség. Ismét káromkodott, de ezúttal hosszabban és fennhangon. Életvidám természete miatt a harmadik lehetőséget nem volt hajlandó elfogadni... Ekkor azonban újabb zöld nyalábok kapaszkodtak össze, és egy vakító, kéken villámló gömb kezdett növekedni belőlük. Vészjóslóan sistergett, és mint egy felbőszített terebes, egyre nagyobbra dagadt. Mielőtt a halál rávetette volna magát, Myrdal már csak ennyit tudott kinyögni: - Thorra... - és kialudtak a fények.
4. Válnö Myllyrinne az ágyon heverő férfi fölé hajolt, és a homlokára tette széles tenyerét. - Luoja6 nem engedi el közülünk. Folyton azt hajtogatja, hogy látta a Valhöllt és oda tart. Mind oda tartunk. - Felnézett Thorra. A kapitány Myrdal kerek arcát tanulmányozta. Hosszú, aranyszőke haja arcába hullt, ahogy előrehajolt, és ettől úgy nézett ki, mint aki hatalmas erőkkel vívott csatából érkezett. Szigorú arcán kíváncsiság ült, a szemében látszott, hogy valójában máshol jár. Válnö szerette volna megkérdezni, hogy mire gondol, de nem merte. Nem szerette, ha aggódnak érte. - Nem, Luoja sosem volt valami nagylelkű... - Válnöre emelte a tekintetét. - Ha rendbe jött, jelentkezzen újra szolgálatra. Addig vigyázz rá! - vetett még egy pillantást a zömök hajótechnikusra, halványan elmosolyodott, majd elhagyta az ápolót. Válnö hosszan nézett utána, és rengeteg kérdés kavargott a fejében. Mindig így volt ez, ha Thor közelében tartózkodott, de már hosszú évekkel ezelőtt megtanulta, hogy ne faggassa, ezért elűzte a gondolatokat, és visszafordult Myrdalhoz. A férfi nagyon sápadt volt, fejét friss kötés borította. Most ő is Válnöt nézte, de úgy látszott, még nem tudatosult benne, hol van és mi történt. Kicsit megemelte a fejét. - Meghaltam, ugye? - nyögte erőtlenül. - Ennyire nem bírod már a képem?... - A korosodó hajóorvos barátságosan elmosolyodott. - Igen, meghaltál, és ez itt a Valhöll, én pedig Ygg7 vagyok. - Myrdal feje visszahanyatlott vastag párnájára, 6
Luoja (finn): Teremtő
7
Ygg (finn): Odin
szeme lecsukódott. Eltelt pár másodperc, míg újra felnézett. - Jól van, élek. Ha a te ronda arcodat látom meg először, ez biztosan nem a Valhöll... inkább a pokol. Kacsintott egyet, és rámosolygott Válnöre. - Rég örültem ennyire az ábrázatodnak, öreg barátom. Az orvosi tiszt megszorította a vállát. Myrdal újra lehunyta a szemét, arcán a fájdalom árnyéka suhant át. - Emlékszem, hogy... hogy beragadtam a generátorterembe. Aztán... történt egy robbanás, majd... majd... - Kiszáradt a szája. Válnö adott a neki egy pohár elektrolitdús vizet, amit mohón megivott. - A második kisülésnél vesztettem el az eszméletem. Hogyhogy mégis itt vagyok? Válnö elhúzta a száját, kinyitotta, majd megint becsukta. Végül reszelős hangján ezt mondta: - Épp egy vizsgálaton dolgoztam, amikor felvágódott az ajtó és a kapitány állt alatta, karjában veled. Eszméletlen voltál. Ott talált rád, ahol elájultál. Myrdal értetlenül tátogni kezdett. - De... de... az egész hajónak fel kellett volna robbannia. - Hirtelen felült. - Szólnom kell a kapitánynak, hogy bármikor... - Szerintem már tudja. Azt mondta, egyelőre kitartanak a generátorok, de miután kijutottunk a vezetékből, azonnal le kell szállnunk valahova, hogy megjavítsuk. - Válnö finoman visszanyomta az ágyra a tömzsi hajótechnikust. - Hogy te megjavítsd. Úgyhogy, most pihenj! Myrdal nem értette. -A... a terem el volt zárva... nemcsak a sérült ajtóval, de a sztázisfallal is. Villámok... mindenhol... Az elektromos berendezések... tönkrementek... Az orvosi tiszt megvonta a vállát, de látszott rajta, hogy nyomja valami a szívét. Szomorúan felsóhajtott. - Azért ment le érted, mert hívtad. - De én nem is... - Myrdal elhallgatott. Zavarodottan tekintgetett ide-oda egy rövid ideig, mintha próbálná a részleteket egy egésszé összerakni, de mindhiába. Végül újra Válnöre nézett. - Amikor beszorultam a terembe... a kapitány a vezérlőben volt. Még... még ha hívtam is volna, hogy jött le értem hatvan másodperc alatt három szintet?...
5. - Kapitány a hídon! - jelentette a zászlós. Thor biccentett, és Kidkick vidáman tisztelgett neki. A kapitány csizmája alatt nyikorgott a híd lépcsőinek kemény tölgyfa borítása, ahogy fellépdelt rajtuk. Lassan, kimért léptekkel haladt, és hallgatta. Szerette ezt a hangot. Amikor felért, visszavette Moellertől a parancsnokságot, és mielőtt bármelyikük megszólalhatott volna, ezt mondta: - Mr. Narvik nemsokára felépül, csak könnyebb sérüléseket... szenvedett... - A hangja megremegett, és elhallgatott egy pillanatra. Akik közel álltak a hídhoz, látták, hogy nehezére esik a beszéd, mintha folyamatosan összpontosítana valamire, ami ereje legnagyobb részét lefoglalja. Vett egy mély lélegzetet, és határozottan folytatta. - Nem úgy, mint a Valkyria. Ha nem szállunk le haladéktalanul, miután lecsatlakoztunk a féregvezetékről, soha többé nem szállunk már le. - Kiegyenesítette enyhén meggörnyedt hátát. - Mr. Killgast, menyi idő múlva érjük el az anomáliát? - Négy perc, kaptein. - Közeleg a Ragnarök... - suttogta Thor. A híd hátsó korlátjánál álló első tiszt meghallotta, és elgondolkodva nézte kapitánya széles hátát. Nem látta az arcán az erőfeszítést, ahogyan beszélt, de azt észrevette, hogy aranyszállal hímzett vörös posztókabátja alatt keményen meg-megfeszülnek tiszteletre méltó méretű izmai. Még mindig egymást kergették a generátorterem veszett energianyalábjai, most azonban akárhányszor elérték volna egymást, elenyésztek. Tehetetlenül pattogtak hát generátorról generátorra, élénkzölden és sisteregve próbáltak összekapaszkodni. Mindig semmivé lettek, még mielőtt belemarhattak volna egymásba, de ahogy a sárkányos fotonfregatt közeledett a téranomália felé, a nyalábok egyre inkább erőre kaptak, és megújult erővel próbáltak egymásnak ugrani. Három perc. A hajó teljes legénységét eddig sohasem tapasztalt érzés kerítette hatalmába. Ahogy eluralkodott rajtuk a féregvezeték titokzatos hasítékának fizikája, testük alkalmazkodni kezdett hozzá, és ennek
külső jelei ugyan nem voltak, de olyan érzés volt, mintha kegyetlenül berúgtak volna. Ami az ő esetükben nem volt szokatlan dolog, csakhogy most úgy érezték, ez a mámor sokkal mélyebbre nyúlik, mint arra bármilyen alkohol képes lenne, beleértve még egy tisztességes adag szkaffot is. Két perc. Furcsa módon senki sem vesztette el az egyensúlyát, de mindenkinek úgy tetszett, ő maga a világegyetem tengelye, amire a téranomália most felcsavarja az univerzumot. Sokkal rosszabb volt, mint bármennyire is részegnek lenni. Nem volt ugyan hányingerük, se fejfájásuk, de a szemük nem volt képes alkalmazkodni a megváltozott térhez, ezért a kép, amit láttak, sokukat, főleg a zászlóst, halálra rémítette, míg például Jörgensent nagyon jól szórakoztatta, és ha ura lett volna a testének, bizonyára fel is röhög. Kidkick inkább szörnyű vizelési ingert érzett, és biztosra vette, hogy Löki egy csúnya tréfája ez. Nem tetszett neki, hogy az egyik pillanatba teljesen körbelátja magát, a másikban pedig az egész világ egy pontba sűrűsödik előtte. Egy perc. Gondolataik látómezejükkel együtt estek szét. Összekeveredtek az emlékeikkel és véletlenszerű sorrendben álltak össze újra meg újra, ami ahhoz vezetett, hogy személyiségük is ennek megfelelően változott. Mindez azonban olyan gyorsan történt, hogy felfogni sem volt idejük. Miika leginkább úgy tudta volna leírni, mintha alakváltó lett volna, aki egyszerre veszi fel a világ összes alakját. Pillanat és végtelenség. Világtengelyükre felcsavarodott az idő is. Ezüstös ragyogásba fagyott, majd az állókép csilingelve széttört, és az idegen térörvény felkapta a darabjait, hogy idővihart varázsoljon belőlük. Az idő múlása nélkül sok fogalom értelmét veszti, és ha a dolgok múlása a folytonosságát veszti, akkor majdnem minden értelmetlenné válik, így az elme is. Nem volt képes kikapcsolni magát, ezért nem jött a jótékony eszméletlenség. A generátorteremben elszabadultak az energiavillámok. Felizzott és hangos csattanásokkal telt meg a levegő, amint összecsaptak, de mégsem úgy kapaszkodtak össze, ahogy azelőtt. Nem vadul kergették egymást, hanem egy természetfölötti rendet követve öltöttek formát. A terem közepén egymással szemben két ragyogó háromszöggé álltak össze, majd hirtelen összeugrottak, egymásba kapcsolódtak, és olyan vakító, fehér fény vágott fel belőlük, amely még a szürke falakon is átsütött. Hatalmas, sötét árny emelkedett fel a padlóba égett, izzó szimbólum közepén, és felvonított. Hangja végigcsapott a Valkyria folyosóin, ahogy egyre távolabb kúszott, halk suttogássá szelídült, de el nem halt, hanem beivódott a felsőbb szintek világosbarna tölgyfa burkolatába és alig hallhatóan, de folyamatosan áradt onnét. A borzalmas formát öltő, kavargó árny hirtelen meglendült, és átsuhant a generátorterem falán. Pillanat... Thor látszólag nyugodtan, egyenes háttal állt a kapitányi hídon, gleccserkék szeme a távolba révedt. Keze a nyakában lógó, gyönyörűen megmunkált Mjölnirt8 markolta, amely ropogós fehér inge hasítékában csupasz mellkasán nyugodott, és szája hangtalanul mozgott. Ha bárki képes lett volna ráemelni a tekintetét, azt gondolta volna, ő kiáll tér és idő hullámai ellen és győzedelmeskedik felettük. Ekkor azonban meghallotta az embertelen vonítást, és a morgó sötétség rávetette magát. Darabokra szakadt tudattal, paradox formákat öltő térrel, és időtlenül nyelte el őket az anomália színes örvénye.
6. - Már nincs pajzsunk, egy találat und gute Nacht!9 - kiáltotta Moeller. -Haista vittu10... - morogta Miika. Már nagyon hiányzott neki az a salmiakkikossu. Felkapta a Valkyria orrát és a plazmanyaláb elhúzott alatta. Jörgensen megdöbbent, mert a kormányos nem tudhatta, hogy az ismeretlen eredetű fantomvadász 8
Mjölnir (finn): Thor, a Mennydörgő harci pörölye. Elnevezését névként használják. A vikingek előszeretettel hordták a nyakukban, amulett formájában und gute Nacht! (német): és jó éjt! 10 Haista vittu! (finn): Kurva anyád! vagy Faszfej! (Miika valószínűleg egyszerre gondolt mindkettőre - KHT) 9
rájuk lőtt. Ami azt illeti, látni sem láthatta, mert amikor lecsatlakoztak a féregvezetékről, azonnal lekapcsoltatott minden navigációs és iránykorrekciós számítógépet, és tisztán manuális vezérlésre állította a hajót. Még ha a legjobb pilótának tartotta is, akivel valaha találkozott, ezt őrültségnek vélte. Az idő azonban nem volt alkalmas a kérdezősködésre. Thor továbbra is eszméletlenül hevert a híd padlóján, és még arra sem volt idejük, hogy levigyék az orvosi kabinba, már meg is támadták őket. Az első tiszt volt most a parancsnok, de hiába, Miika nem hallgatott rá. Amint kiléptek a vezetékből azonnal őrült hajszába kényszerült a két titokzatos vadásszal, és minden tudására szüksége volt, hogy elkerülje a villámgyors gépek lövéseit. Moeller hiába üvöltözött neki parancsokat, a kormányos tudomást sem vett róla, eggyé vált a hajóval, az ellenségen kívül nem létezett más a számára. Az egyik fekete vadász lerázhatatlanul rátapadt a fotonfregattra, és úgy manőverezett, mintha előre ismerte volna a pályájukat. Egyre közelebb és közelebb került hozzá, míg végül olyan távolságra nem ért, ahol a találat már biztos volt. A pilóta szeme előtt megjelent a vörösen villogó cél, és kiadta a mentális parancsot a tüzelésre. Miika hirtelen megrándult, rácsapott egy érintőfelületre, és végighúzta rajta a kezét; szőkésbarna haja csapzottan hullt arcába a mozdulattól. A fregatt hajtóművei standard energiaszintre álltak, s ugyanabban a pillanatba az orr két oldalán elhelyezkedő fék- és tolóhajtóművek belobbantak, és a Valkyria azon nyomban meglendült hátrafelé. A vadász pilótájának még meglepődni sem maradt ideje, mielőtt a plazma elhagyhatta volna a löveget, teljes sebességgel belecsapódott a sárkányos fregatt egyik fúvókájába, ám mielőtt még kárt tehetett volna benne, Miika újra csúcsra tolta a hajtómű-teljesítményt, és a fekete fantom abban a minutumban elhamvadt. A kalózhajó fedélzetén lévők vakok és süketek voltak a navigációs rendszerek nélkül, elkeseredve bámulták az üres, hideg képernyőket. Szürkületi sötétség uralkodott a vezérlőben, és csak Miika heves szuszogását, valamint az első tiszt folyamatos, rekedt üvöltözését lehetett hallani. Moeller a híd faragott korlátjára támaszkodott, úgy szórta a szitkokat és fenyegetéseket a kormányos fejére, aki látszólag meg sem hallotta őket. Nyikorgott a korlát hatalmas teste alatt, kék, aranyszálakkal futtatott zakója pedig ráfeszült embertelenül széles hátára és vállára, ahogy előrehajolva hevesen gesztikulált. - De hadé varit battre, om vi hadé gatt en annan vág11...- suttogta Jörgensen, szinte csak magának, ahogy aggódva barátja lehunyt szemű, átszellemült arcát tanulmányozta. Idegesen vakargatta sűrű, vörös állszakállát. Miika arcán megfeszültek az izmok, majd félrerántotta a fregattot, de ezúttal a lövés súrolta a hajó oldalát. Megrázkódtak. - Susto12... - Miért nem kapcsoljuk be a Kaperszkijt? - szólalt meg Kidkick vékony hangja a híd alól. Erőssége volt rosszkor beszélni, és ráadásul hülyeséget mondani. Jörgensen dühösen leintette, de Moellernek szöget ütött a fejébe a gondolat. - Várj... - mondta elgondolkodva - Ez nem is olyan rossz ötlet! A zászlós büszkén elvigyorodott, és kihúzta magát a kapitányi híd árnyékában, de a navigációs tiszt elfintorodott. - Nem megy, még a sima pajzs felhúzásához sincs elegendő energiánk, nemhogy a Kaperszkijéhez válaszolta, és abbahagyta szakálla vakarását. Látta, hogy az első tiszt nagyon töri a fejét. - Mielőtt felcsatlakoztunk a vezetékrbe, a fordított polaritással nyertünk energiát, és az szétütötte a generátorokat. A szátizispajzsokat egyébként sem tudnánk használni, mert meghibásodtak, de hátha működik még és maradt a töltésből elegendő energia a gömbtérgörbület-pajzshoz! Jörgensen nem tartotta túl jó ötletnek meghajlítani a teret egy ilyen szinten sérült hajóval, ám mielőtt kifejthette volna az álláspontját, a kormányos felpöccintett egy kapcsolót, és újra életre keltek a navigációs berendezések. Megérintett egy vörösen villogó sokszöget a konzolon, és a Valkyria megállt az űrben. A vezérlőben tartózkodó legénység egyszerre kiáltott fel, a megmaradt fekete vadász pilótája pedig késlekedés nélkül beleeresztett két plazmalövetet a fotonfregattba. Miika ugyanebben a pillanatban csapott rá a konzol egyik zöld aktivációs mátrixára, és a hajót 11 12
De hadé varit battre, om vi hadé gátt en annan vág... (svéd): Jobb lett volna, ha más úton megyünk... Susto! (finn): Francba!
körülölelő tér hirtelen kifordult és egy térgömbbe zárta őket. A két plazmacsóva becsapódott a gömbbe, és a vadászgép pilótája egy másodpercre teljesen leblokkolt a látványtól. Az űr mélykékje elnyelte a sárkányos fregattot, az egyik pillanatban a két plazmanyaláb elérte a pontot, ahol az előbb a viking hajó volt, egy hullám futott végig rajtuk, a következőben pedig már visszafelé tartottak, egyenesen feléje. Az a másodpercnyi bénultság elég is volt, és a nyalábok kék villanással apró darabokra robbantották szét a fantomvadászt. Miika felpattant a székéből, és felsóhajtott. Megrázta a fejét. Jörgensen is felugrott, és boldogan üvöltve megragadta Miika vállát és rángatni kezdte. A kormányos még szuszogott és testét kiverte a veríték, de azért pajkos vigyor ült az arcán. - Ha nem kapok hamaroson egy pohár salmarit, a te véredet fogom kiszívni, Jörgensen... abban is van legalább annyi alkohol! - Ej, ha anyád nem szoktat rá az evésre és az ivásra, alkohol helyett még mindig melleket szopogatnál! Mindketten hangosan, teli szájjal röhögtek, és az egész legénység velük nevetett, kurjongattak és tapsoltak örömükben. Kivéve Moellert. Ő lehajolt és óvatosan felnyalábolta a még mindig eszméletlen Thort, és döngő léptekkel megindult vele lefelé a lépcsőn. A híd remegett alattuk. A vezérlő elcsendesedett, ahogy az első tiszt, karjában a kapitánnyal elhagyta a termet.
7. - Mi történt vele? Még betegnek sem láttam soha, nemhogy ájultnak! Válnö aggódva nézte az eszméletlen Thort. A kapitány teste tűzforró volt és, folyton dobálta a fejét, mintha harcolna valami ellen. Aranyszőke haja csapzottan tapadt az arcába, és az egyik keze folyamatosan az ezüstláncon lógó Mjölnirt szorította, annyira, hogy vaskos ujjpercei kifehéredtek. Ajka állandóan mozgott, de valamilyen, számukra ismeretlen nyelven beszélt. Egyetlen gyakran nyögött szó volt, amelyet felismertek: Fenrir13. Ez a név jeges kígyóként kúszott fel gerincük mentén, és fenyegető visszhangot vert tudatalattijuk ősi mélységeiben. Moeller gondterhelt arccal megrázta a fejét, hogy szabaduljon gondolataitól. - Így találtam magam mellett a kapitányi hídon, amikor eszméletre tértem. Az orvosi kabin másik falánál Myrdal aludt az ágyában. Amikor Thort behozták, felnyögött, és álma nyugtalanná vált. Válnö egy gyors, de alapos vizsgálat után kettétört egy üvegkapszulát a kapitány orra alatt, s apró, lila füstfelhő gomolygott elő belőle, ám az ájult férfit nem tudta felébreszteni. Megpróbálkozott még néhány dologgal, de eredménytelenül. Moeller végig ott állt felette, és összeráncolt vonásokkal várt. Végül az idős orvosi tiszt felnézett rá. Hosszú, piszkosfehér haját vésett fémgyűrűvel fogta össze, vastag ajkát pedig hasonló színű, dús körszakáll keretezte, ami meglehetősen durva ábrázatot kölcsönzött neki, mégis szűk, mélykék szemében bánat bujkált. - Kómában van... de sosem találkoztam még ilyennel. Nem lehet kihozni belőle, és úgy tűnik, a rémálma állandó. A legszívósabb ember, akit valaha ismertem... még nálad is erősebb, Ralph, de nem hiszem, hogy ez az állapot hosszú távon egészséges lenne számára. Amíg nem tudom, mi történt vele, nem sokat tehetek érte. Moeller roppant mellkasa megemelkedett, ahogy mélyet sóhajtott, sötétkék zakója ráfeszült a testére. Szigorú arcát kemény árkok barázdálták. - Letesszük a hajót a legközelebbi helyre, ahova lehet, aztán kiderítjük, mi történt a kapitánnyal. Azt akarom, hogy Myrdal egy órán belül használható állapotban legyen. - Még nincs túl jól, kéne neki... - Egy óra! Nem több. Ez parancs! És Válnö megértette: amíg Thor nem tér vissza közéjük - már ha visszatér egyáltalán, de a hajóorvos erre igyekezet nem gondolni -, addig az első tiszt veszi át a helyét. A legfontosabb pedig a Valkyria és a legénysége. - Értettem... kapitány. Moeller arcán egy pillanatra a fájdalom árnya suhant át. Az első tiszt mereven bólintott, és elhagyta a kabint. 13 Fenrir: a legnagyobb a három alvilági szörny közül, óriásfarkas, amelyet az isten, Löki nemzett és Angrboda óriásasszony szült a Járnviderdőben.
8. - Az életünkkel játszottál! - Moeller jó két fejjel magasodott Miika fölé, a szeme szikrákat szórt. - Ha nem teszem, most nem állsz itt, hogy velem üvöltözz... - Megtagadtad a parancsomat. - Nem volt időm gondolkodni, cselekedtem. - A kormányos állta az első tiszt tekintetét. - Mi lett volna, ha a parancsom szerint cselekszel? Ekkor Miikának elfogyott a türelme, a feje elvörösödött, és most már ő is üvöltött. - Akkor a kaptein most már biztosan halott lenne velünk együtt, és te nem vádolhatnál engem az ő állapota miatt! Moellernek azonnal elszállt minden dühe. Tett egy lépést hátra, majd fáradtan újra a kormányosra nézett. - Igazad van... nem a te hibád. Jörgensen megpördült a székével és az első tisztre nézett. - Nyakunkig ér a szar, uram! Lefutattam néhány tesztet ééés... egyetlen égitest sincsen tőlünk elérhető távolságra. Ami azt illeti... kapitány - mintha leheletnyi gúny bújt volna meg a hangjában -, ez még nem is a legnagyobb gond. - Moeller ábrázata elsötétült, és Miika arca is megrándult. - A helyzet az, hogy a jelek alapján, amiket fogok... illetve nem fogok... - Jörgensen bocsánatkérően elvigyorodott. Szóval kívül vagyunk az ismert galaxison... A kormányos és az első tiszt elképedtek, a navigációs tiszt azonban folytatta: - ...de ettől még kellene, hogy emberi civilizációktól jeleket fogjak, ám semmi. Üres az éter. - Látta Moelleren, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. - Hosszú mese röviden: mi nemcsak a térben utaztunk... de időben is, méghozzá legalább egy évezredet! - Tehetetlenül megvonta a vállát. - Nemcsak hogy a nyakunkig ér a szar, de még hullámzik is... uram. - Összegezve: itt fogunk megdögleni? - kérdezte Kidkick, aki már nem volt annyira lelkes és büszke. Mielőtt Jörgensen bólogatni kezdhetett volna, felvisított egy figyelmeztetés a navigációs konzolon, és egy holoképernyő kelt életre, ragyogásával baljós derengésbe vonta a férfi vékony alakját. A képernyőn bonyolult adatok sorjáztak hosszasan. A navigációs tiszt többször átfutotta őket, a fejét rázta, és parancsokat osztogatott a térelemzőprogramnak, de mindig ugyanaz az eredmény jött ki. - Kapitány - továbbra sem tudott hozzászokni a szó csengéséhez -, a gép szerint van előttünk egy... egy... Kaperszkij-féle gömb térgörbület! Az első tiszt elképedt, a zászlós elsápadt. - Egy másik hajó... De hogy használhatna bárki ilyen technológiát ebben a korban?! - Ahogy mi - jegyezte meg Jörgensen derűs mosollyal az arcán. - Engem inkább az a kérdés foglalkoztat, hogy miért hetven mérföld átmérőjű... Kidkick elzöldült. - Nem lehet egy bolygó roppant nagy gravitációval? - vetette föl Miika, de Moeller megrázta a fejét. - Hold nagyságú, de még ha az is lenne, nem lehetne negtere, csak sima görbülete. Ez nem hold... - ...ez egy űrállomás! - sugallta titokzatosan Kidkick, miután sikerült összeszednie magát. Néha hozzájutott egy-két klasszikus mozihoz, ami nem mindig tett jót neki. Jörgensen osztotta ezen szenvedélyét. - Túl nagy ez űrállomásnak - mondta megjátszott balsejtelemmel. - Valami nagyon rossz érzés fogott el... - dörmögte Moeller reked hangján, és az előttük kéklő űrt nézte, mintha megláthatná a negatívtér-pajzsot. Jörgensen és Kidkick erre a klasszikus mondatra felröhögtek. Most a zászlóson volt a sor, összeráncolta a szemöldökét, és idézte a megfelelő választ. - Forduljunk vissza! Jörgensen helyeslően bólintott, és az ő homloka is ráncba futott. - Igen, az lesz a legjobb. Megfordulunk... - Miikára nézett. - Chewie, add rá a tartalék energiát! - úgy csinált, mintha a Valkyria rázkódna. - Chewie, add rá a tartalékot! Moeller feldörrent. - Egynapi ételmegvonás... Obi-wan és agya nincs! Mr. Killgast! Kidkick sértődötten nézett rá a híd alól, de ahogy Jörgensenre pillantott, amint a mosolyával küzd, újra elfogta a vigyoroghatnék. - Még mindig jobb, mint az italmegvonás... - Miika úgy meredt maga elé, mintha egy üres poharat
nézne, és arra várna, hogy megtöltsék. Felkapta a fejét. - Igen, kapteinl - Bármi legyen abban a térgörbületben, nem mehetünk máshova, és elméletileg kalózok volnánk, vagy mifene! Be tud vinni minket? Miika lefuttatott néhány gyors tesztet egy konzolon, majd eltűnődött. - Jól ismerjük ezt a fajta pajzsot. Ami bemegy a Kaperszkij-pajzsba, azt ellenkező irányban visszadobja. Ezt csak egy ugyanilyen térrel lehet kijátszani, ami most minket is körülvesz éppen. De egy ekkora objektum esetében... jó eséllyel darabokra szaggat minket az energiamezeje. - Az első tiszt szemében elszántság csillogott. A kormányos szélesen elmosolyodott. - Tehát be tudom vinni a hajót, és még csak nem is fogunk unatkozni! Moeller arcára is mosoly kúszott. - A negtér vagy a Walhalla! Előre, Mr. Killgast!
9. - Perrrkele!!!!14 - hörögte Miika teli tüdőből. - Vütujen kevát!!!15 A Valkyria majd szétesett alattuk: szikrákat hányt, csikorgott és nyikorgott, vijjogtak a vészjelzők, a kormányos alig győzte kikapcsolni a sorra meghibásodó rendszereket, s manőverezni a térhullámok és -egyenetlenségek között. A fregatt veszettül rázkódott, de végül mégis átverekedte magát a negtér-pajzson, Miika pedig kiérdemelte magának a „kocsis" elnevezést, mert azt az öt percet, amíg átjutottak szinte egy levegővel végigkáromkodta. Kidkick görnyedten a híd lábának támaszkodott, és igyekezett nem összehányni a fedélzetet: tudta, hogy Thor mennyire utálja azt. Ám életében nem volt még ilyen rosszul. Klausztrofóbiája fojtogatta, de nem is ez volt a fő gond. Tudta, hogy az egész világegyetemben nincs hozzá hasonló, ugyanis egyetlen olyan hely létezett, ahol rátört a szorongásroham és a rosszullét: egy inverz gömbtérgörbületen belül. Ráadásul most éppen két ilyen akart rászakadni egyszerre! Ahogy az űr - s az égnek hála, nem a zászlós gyomra - kifordult előttük, majd újra helyreállt a megszokott rend, a kormányos kikapcsolta a negatívteret a hajó körül, és elképesztő látvány tárult a szemük elé. Miika és Jörgensen egy emberként hajolt előre megdöbbenésében, Moeller pedig hitetlenkedve rázta a fejét. - Életemben nem láttam még ilyen űrállomást! Zavart suttogás kelt a vezérlőben, s mindenki azt találgatta, mit jelképez, és mi célt szolgál ennek az ördögi objektumnak a formája. - Ez egy pentangulum. Minden fej a vezérlő sötét déli sarka felé fordult. Jyváskylá előlépett az árnyékból. Mindenki elnémult, ahogy lassan végighordozta tekintetét az arcokon, amelyeken tisztelettel vegyes félelem ült. Földig érő, varjútollas köpeny borította vékony, törékenynek tetsző testét, hosszú éjkék haja kilógott fejére húzott csuklyája alól, és a vállára borult. Arcának éles vonásai és pengevékony, halvány színű szája a csuklya takarásában maradtak, de a vezérlő fényei még így is vészjósló táncot jártak óriási, fekete szembogarában. Meglepőén mély és kellemes hangja volt, mégis, nyugtalansággal töltötte el őket, amit a vértelen ajak mondott. - Bárki építette is ezt a szörnyűséget, azért választott pentagrammát formájául, mert démonokkal paktál. Ez nem csak űrállomás. Hanem templom is, méghozzá démonidézésre. Moeller ábrázata, ha lehet, még sötétebb lett. - Hogy érted ezt, völva16? - Egy varőlokkur-dalt daloltam éppen, amikor átjöttünk a féregvezetéken. El akartam hagyni a testem, és átkelni Helheimbe17 útmutatásért. Ám mielőtt beléphettem volna a holtak birodalmába, egy 14
Perkele! (finn): itt: Pokolba! Szó szerint: sátán, ördög. Szitokszó, valamint csatakiáltás is egyben Vittujen kevát! (finn): itt: Az isten bassza meg! Szó szerint: Pinák tavasza. (Ez utóbbi jelentését Miika többnyire Kidkick esetében használta - KHT) 16 völva (finn): A Seidr ősi skandináv mágikus és sámánikus praktikák is. A völva az, aki látja a világ rejtett titkait, a seidr a cselekvés, amely által látomások képében felfedi ezen titkokat, a galderkvad pedig maga a válasz, amit talál. Már a 20. században is nagyon keveset tudtak róla, a 30. századra pedig szinte teljesen kihalt. Valószínűleg a Valkyria fedélzetén található az utolsó ember, aki ismeri ezt a mágikus tudást.egy csoportja. A vikingek koráig vezethető vissza, de valószínűleg már jóval azelőtt is gyakorolták - többnyire nők, de akadtak férfi beavatottak is. 17 Helheim: A holtak birodalma a skandináv hitvilágban. A Világfa, Yggdrasil alsó ágainak egyikén nyugszik, és Hel (vagy Hella) istennő uralma alá tartozik. Ha a völvának útmutatásra, vagy egyéb tudásra van szüksége, egy varölokkur-dallal szelleme elhagyhatja testét, és ide 15
borzalmas hangra lettem figyelmes. Iszonyatos vonítás volt, és ide tartott a vezérlőbe. Utánaeredtem hát, és láttam, amint egy óriási farkas harcra kél Thorral. Kidkick szemébe kiült a jeges rémület, és a legénységből többen is felhördültek. - Fenrir! - kiáltotta Moeller. A völva megrázta a fejét. - Az a lény éppannyira volt Fenrir, mint a kapitány Thor isten. - Arcára gúnyos mosoly ült ki. Démon volt, aki szökni próbált, de szerencsétlenségére mi épp oda tartunk, ahonnan ő menekül. Vagy talán épphogy minket akart távol tartani... - El tudod űzni? - kérdezte az első tiszt. - Nem. Amíg a kapitánnyal birkózik, nem jutok a közelébe. - Ezt úgy érted, hogy azóta is küzdenek?! - kapta fel a fejét Miika. Yrhö Jyváskylá bólintott. Moeller mordult egyet. Látszott rajta, hogy latolgatja a lehetőségeiket, de egyre kevesebbet talál. - Azt mondod tehát, épp egy holdnyi méretű démonidéző űrállomás felé tartunk, miközben a kapitányunk maga is egy túlvilági lénnyel harcol?! - Azt - emelte rá obszidián tekintetét a völva. Moeller hét láb három hüvelyk magasságában kihúzta magát. - Démonok kellenek nekik? - dörögte vészjóslóan, majd egyre hangosabban folytatta. - Hát akkor kapnak majd! Egy egész sereg viking démont! Völva Jyváskylá, készítsd fel a Tombolókat mindenre! - Arcára ekkor vad vigyor ült ki, bikanyakán megfeszültek az izmok és kidagadtak az erek, széttárta fatörzsnyi karját és úgy harsogta: - TÁMADUNK! Jörgensen hangosat kurjantva talpra ugrott, Miika teli torokból felröhögött, Kidkick éljenezett és mindenkiben feltámadt az ősi ösztön. Csatakiáltásoktól lett zajos a vezérlő. - Mr. Wagner! - Sercegés, majd egy búgó bariton hang felelt a fedélzeti komból. - Moeller kapitány? - Csatadalt! Amikor a tökéletes akusztikával kiképezett teremben felhangzott az első riff, a basszus a mellkasukat döngette. Kőkemény gitárhúr-szaggatás töltötte be a Valkyria vezérlőtermét, és a legénység egy emberként zengett a dinamikus ütemre. - Héj! Héj! Héj! Héj! Héj! Héj! - Mr. Killgast! Teljes sebességgel előre! - bődült el Moeller. Miika bámulatos gyorsasággal zongorázta le a parancsokat a konzolon. A sárkányos fregatt meglendült a titokzatos űrtemplom felé. Gyors ütemű dobszó csatlakozott az energikus gitárorgiához, és megzabolázhatatlanul felnyerített egy szólógitár. - Héj! Héj! Héj! Héj! Héj! Héj! Az ötszög alakú objektum közepén csillogó, ezüstszínű gömböt vették célba. A legénység ordított, Moeller a faragott tölgyfa korlátot verte pörölyszerű öklével, a fedélközben pedig csatára készültek a Tombolók őrült berserkrjei.
10. - Blaad! -Ai! - Ragnar! -Ai! - Varenger! -Ai! - Hammerfest! -Ai! - Borgarnes! -Ai! - Ötfős csoportokkal előre mentek Irón Ferrum irányítása alatt, és megtisztítjátok előttünk az utat! -Ai! A völva végigment a hat vezér előtt, és egyenként odanyújtotta nekik a kezében tartott faragott és aranyintarziával ékesített bükkfa szelencét, ahogy a vikingek minden rajtaütése előtt. Mindegyikük kivett belőle egy száradt gombát - még Irón Ferrum is, akit pedig soha senki nem látott még enni -, letörték vérvörös, fehér pettyes kalapját és mohón a szájukba tömték. Irón Ferrum a fémmarkában szorongatta a sajátját. A piszkosfehér gombatesteket hátraadták az embereiknek, akik széttörték és befalták azokat. utazhat. Ám Hel gyakran megkéri az árát a tudásnak.
Jyváskylá hátralépett, letette a faládikót a terem közepén álló festett seidhjallra18, és széttárta karját. Szemét lehunyta és rekedtes hangon kántálni kezdett: Sméoc, sméoc, sméoc ond smic, recels wasc rymet, fyre, fyre, fys fácnu, bringe friő ond frofre.19 A berserkrek dübörgő kórusa felelt: Punor wéoh, Punor wéoh, Punor wéohpisne ealh. Punor wéoh, Punor wéoh, Punor wéohpisne ealh. A Valkyria lassítás nélkül csapódott be a dokkolásra szolgáló ezüstszínű gömbbe az űrtemplom közepén. Hatalmas szikraesőt szórva végigszántotta a sylion-kerámia padlózatot, és darabokra zúzott több fekete fantomvadászt, valamint elsodort vagy egy tucat harcost és egyéb lényt, akik éppen akkor a hajóik mellett tartózkodtak. Mire a dokk végén nekiütköztek a gravohálónak, iszonyatos pusztulást hagytak maguk után: minden romokban hevert, szikrázott és lángolt, és többen keservesen jajgatva haldokoltak. A folyosók kiáltozásokkal teltek meg, és csizmák csattogtak, ahogy az űrállomás milíciája azonnal megindult a „baleset" helyszínre. Beléptek a központi dokkba, és ebben a pillanatban kivágódott a sárkányos fregatt rámpája, és megjelentek rajta a berserkrek. A három tucat harcos mind egy szálig hatalmas, megtermett férfi volt, kezükben ultrahangbárdokkal, pörölyökkel, szekercékkel és a legkülönfélébb vágó- és hajítófegyverekkel. Szinte egyik sem viselt semmilyen vértet, de aki nem szorongatott mindkét kezében fegyvert, annál acéltüskékkel és szegecsekkel kivert pajzs volt. A fejük vörös volt az őrülettől, habzott a szájuk, izmaik pattanásig feszültek és sokan a fegyvereik élét vagy a pajzsuk szegélyét marcangolták fogaikkal. Irón Ferrum ott állt előttük. Testének teljes felületét ezüstösen csillogó fém borította, hűen követve kidolgozott izmai vonalát. Tökéletes testét, mintha higanyba mártották volna. Fejét is ugyanaz a fémötvözet borította, de itt vonalait csak sejteni engedte, s a tetején enyhén csavart ívben hátrafelé kiemelkedett, mintha csak hátrafésülte volna, haj gyanánt. Arca nem volt. A magasba lökte mindkét keskeny pengéjű, rúnaborítású kardját, és a Tombolók vadul felüvöltöttek, majd meglódultak. Teljes erejükből futottak, és átgázoltak mindenen, ami az útjukba került: rakományon, űrhajóroncsokon és sérülteken. Farkasvonítás kélt a levegőben, és erőteljes kürtszó remegtette meg a falakat. Az ellenséges milícia parancsnoka ekkor felsziszegett, a katonák emberi külseje meghasadt és testük eltorzult. A felhasadozott hús alól zöld, itt-ott nyálkás bőr türemkedett elő, néhol pedig tarajszerűségek emelkedtek ki, és többjükből márványfehér köd párállott elő. A két lábon járó, torzszülöttek sortüzet zúdítottak a berserkrekre. A színes lézereső több Tombolónak feltépte az oldalát vagy átégette a vállát, de ez még csak meg sem törte a lendületüket. Nem éreztek fájdalmat. Feltartóztathatatlanul becsapódtak a szörnyekké változott katonákba, és irdatlan őrjöngés vette kezdetét. Blaad meglengette maga körül kétfejű szekercéjét, úgy ugrott a csatába. Leszelte egy katona sugárkarabélyt tartó hártyás bal karját, egy másiknak pedig ugyanazzal a lendülettel kivágott egy darabot varangyzöld arcából. Mindkét lény felvisított, és sebükből fagyos fehér pára szállt fel, s kicsapódott a Blaad dereka körül feszülő sötétbarna, kemény bőrpajzson, amely csupasz, izmos mellkasa alsó részéig nyúlt fel. A leszelt testrész azonban hirtelen visszaugrott a testhez és újra hozzáforrt. A berserkr ismét lecsapott, ezúttal a szörnyeteg másik karjára. Az ultrahang él, majdnem minden anyagot át tudott vinni, most azonban a szekerce hangos csendüléssel csúszott le a másik karról, és a széttépett nyálkás bőr alól ismeretlen, szürkés fémötvözet tűnt fel. Blaad továbbra sem torpant meg, tövig nyírt haja alól dőlt az izzadság, széles, kitágult orrlyukával fújtatott, de csak csapott és újra csapott, mindenkire, aki a közelébe került, és közben folyamatosan üvöltött, a szájából nyál fröcsögött, s nevéhez hűen, orrából megindult egy rubinvörös vércsík az embertelen dühtől. Egyre több torz katonát vágtak le, de mégis, egyikük sem akart meghalni. Egyre sűrűsödő, hideg köd terjengett a dokk kijáratánál, néhány Tomboló belehátrált, és egy pillanatra eltűnt szem elől, majd csatazajba ismét vonítás vegyült. A ködben itt-ott elsurrant valami derékmagasságban, és a szörnyek 18
seidhjallr: egyfajta sámánlétra Már a 20. században is gondot jelentett a völvák dalainak lefordítása, sőt még maguknak a szövegeknek a fellelése is, ám mindezek ellenére az itt leírt varÖlokkur-dalok többsége létező. A harmadik évezred végére az öszszes szöveg és fordítás elveszett, Jyváskylá pedig sohasem árulta el senkinek a jelentésüket - a legénység szerint a Tombolók beavatottak voltak, de igazából ők sem tudtak többet, annál amennyi feltétlenül szükséges volt a rituálék elvégzéséhez. A Valkyria fedélzetén szájról-szájra járt egy történet, miszerint a kapitány ismerte a dalok jelentését, de senki sem merte megkérdezni tőle, a ber-serkrekkel pedig kerülték a beszélgetéseket, ha egy mód volt rá. 19
morgást hallottak, majd megvillant egy fehér bunda, s egy hatalmas vicsorgó farkas vetette magát az egyik eltorzult milicistára. A földre döntötte, tépte, marcangolta, ahol érte, majd ráharapott a torkára, és kiszakította a gégéjét. Illetve kiszakította volna, de az nem jött, csak sercegett. A lényből vad hörgés tört fel, elkapta a farkast a torkánál, és felült, ujjai elvékonyodtak, a végük elhegyesedett. Belevájódtak a farkas torkába, de nem ölték meg, hagyták vergődni. Közben még több farkas tűnt fel, szürkék, feketék, és rávetették magukat a katonákra. A fehér vergődött, levegőért kapkodott, de a vicsorgást nem hagyta abba, vörös szeme eszeveszetten izzott, hószín bundáját saját csorgó vére szennyezte be. Majd teste lassan nyúlni kezdett, szőre visszahúzódott, és végül egy csupasz férfi maradt a szörnykatona markában. Még élt, amikor a torzszülött megkóstolta a vért. Egy rövid pillanatig mozdulatlanul ült, majd végül belevájta meghosszabbodott fogait a berserkr sebébe, és szívni kezdte. Irón Ferrumot nem tudta elnyelni a köd. Fémteste csillogott a kavargó fehérségben, és egyre több ellenfél rontott rá. Nem bírtak vele. Hosszú kardjainak keresztvasát maga a penge képezte, ahogy közepén valamelyest elkeskenyedett, majd a markolat fölött ismét kiszélesedett egyarasznyira. Emberfelettien gyors volt, kardjai csak úgy villogtak, ahogy le-lecsapott velük. Nem volt egy felesleges mozdulata sem, tökéletes precizitással és hihetetlen erővel sújtott le. Egyetlen szót sem ejtett, egyáltalán nem adott ki semmilyen hangot. Moeller aggódva nézte az ütközet káoszát a vezérlőből. Egy ekkora seregen a berserkrek egy perc alatt szokták keresztülvágni magukat, nyomukban zsigerekkel és vérrel. Most azonban csak néhány halott volt a földön, és az is Tomboló volt. Miika folyton a fejét rázta, és azt ismételgette: „Ezek nem e világi lények." Még az örökké vidám Jörgensen is zord ábrázattal hallgatott. Mély, remegő hang emelkedett a harcolók fölé és megült a fejük felett, mint egy viharfelhő: Fyr ic bére ymb friőgearde, Ond béode men fríö fremman, Líeg ic bére tó belúcan, Béode celwihta fléogan aweg. Punor wéoh, Punor wéoh, Punor wéohpisne ealh. Újabb kürtszó harsant, és a Valkyria rámpáján ott állt Jyváskylá. Obszidián szeme csillogott, ahogy fennhangon kántált: Fyr ic bére ymb friőgearde, Ond béode men friö fremman, Líeg ic bére tó belúcan, Béode celwihta fléogan aweg. Punor wéoh, Punor wéoh, Punor wéohpisne ealh. És az ősi dal nyomán a halál keze elérte immár a szörnyeket is: sorban hullottak a csapások alatt. Hammerfest két roppant, fekete pörölye olyan iszonytató erővel sújtott le, hogy idegborzoló reccsenés kíséretében szétzúzta a milícia parancsnokának koponyáját, és kettétörte még a kulcscsontját is. A szörny fejéből véres-lucskos pép fröccsent a berserkr képébe, és lefolyt bonyolult mintákkal tetovált, vaskos mellkasára. Hammerfest harci lázban égve felrikoltott, és ugyan még rá sem talált a következő ellenfélre, már lendítette is fegyvereit a következő halálos csapásra. Abban a pillanatban, hogy megszűnt az a titokzatos erő, amely távol tartotta a szörnyektől a halált, négy torzszülött esett össze holtan Irón Ferrum körül. A fémember végignézett őrjöngő társain, és látta, amint végül mindegyikük körül kisebb hullahegyek emelkednek, ahogy levágják az utolsó torzszülötteket is. Ekkor hangos csendüléssel mellkasához verte egyik kardját, és gyors ütemet dobolt vele. A berserkrek felbődültek és összecsapták fegyvereiket, vagy a pajzsukhoz ütötték őket, és együtt ünnepelték a diadalt. Harsogásuk megtöltötte a tág dokkot, és visszhangot vert a falai között. - Mik voltak ezek? A völva egy pillanatig az első tiszt szemébe bámult, majd megszólalt. - Egy kegyetlen elme játékszerei. Moeller szóra nyitotta a száját, de Miika megelőzte. - Fegyverek voltak. A kormányos szemében undorral vegyes tisztelettel nézte a Tombolókat, ahogy alakzatba állnak Irón Ferrum mögött, és az első tiszt parancsára megindulnak a dokkból kifelé vezető folyosón.
- Élő teremtmények voltak, te is láttad - vetette ellen bizonytalanul Jörgensen. Még mindig nem tudta hova tenni, aminek tanúja volt. - Többek között - jegyezte meg Jyváskylá mosollyal a szája sarkában. Miika felnézett rá. - Igen. Volt bennük... fém is, de nem úgy, ahogy abban a berserkrben. Amit a csatában műveltek... Mintha fém és valami, valaha emberi, lény keverékei lettek volna. Azt azonban nem tudom, miért nem haltak meg. Volt bennük fém is. - Démonok. Moeller mindig is feszélyezve érezte magát a völva jelenlétében, és kifejezetten idegesítette a tömörsége. - Tehát nemcsak a kapitány küzd jelen pillanatban is eggyel, de most már mi is?! Jyváskylá megdöntötte a fejét, szája sarkában továbbra is ott bujkált a titokzatos félmosoly, ami Moellert mindig balsejtelemmel töltötte el. - Miért, mit vártál egy démonidéző helyen? Közben Jörgensen lassan magára talált. Összecsapta a tenyerét. - Nagyszerű, tehát a Tombolók szétforgácsolják a testüket, völva, te ördögöt űzöl belőlük, Miika, hozzam a salmiakkikossut? - Két üveggel - felelte a kormányos, miközben újra a torz testek között heverő embereket bámulta a csatatéren. Moellernek nem volt ilyen jó kedve. Tudta, mit kell tennie. - Ideje, hogy kimenjünk. - Három üveggel. - Méghozzá mindannyian! - Néggyel - lépett elő Kidkick a híd alól. - Bármi szállta is meg a kapitányt, a megoldásnak itt kell lennie valahol. A völva egyetértett. - Ezekben a katonákban csak alacsonyrendű démonok voltak, de ami Thort támadta meg, az valami hatalmas, nem tudok parancsolni neki. Jörgensen Moellerre nézett. - Komolyan ki akartok oda menni? - kérdezte hitetlenkedve, de amikor látta az első tiszt arcán az elszántságot, felállt. - Megyek abszintért.
11. Válnö épp vért vett le egy apró acélüvegcsébe, amikor Moeller belépett az orvosiba. Odament az idős hajóorvoshoz, és a vállára tette lapáttenyerét. - Hogy van a kapitány? Válnö végigsimított vaskos, szürke szakállán. - Mit sem javult. Lázban ég a teste, nyög, magában beszél, és folyton dobálja magát. Amikor áttörtük a negtér-pajzsot, még hevesebben kezdett forgolódni. Beadtam neki egy akkora adag nyugtatót, ami még egy crollt is hazavágna, de semmi. Felsóhajtott. - Így eszméletlenül legalább negyvennek néz ki. - Mintha a hajón bárki tudná, hány éves... Moeller sötét ábrázattal szemlélte Thort, és a szeme megakadt a nyakába akasztott szantálfa papíroson. Az orvosi tiszt elkapta a pillantását. - A völva járt itt nemrég. - Érződött a hangjából, hogy nem örül ennek, nem bízott a sámánban. - Azt mondta, hogy a Hölgy20 rúnái, amit... verbénából, rózsából és ezüstporból kevert festékkel írt a papírra. - Megvetéssel köpte a szavakat. - Erőt adnak a kapitánynak. Igaz, azóta valamelyest megnyugodott, de ezt inkább tudom be a virágok mámorító illatának. - Én sem bízom a praktikáiban, de nélküle már nem élnénk, ez tény. - Szeme a szomszéd ágyra tévedt. - Hol van Myrdal?! - Már jól van. Adtam neki egy vitamin-adrenalin koktélt, és már rég a generátorteremben ügyködik. Myrdal Narvik vígan fütyörészett, és vad lendülettel szerelte a generátorokat: csavarozott, energiát 20
a Hölgy: Freya, a Bölcs, főistennő a skandináv mitológiában; a valkűrök királynője, a szerelem, szépség és háború istennője. Lánya Njördnek, testvére Freynek, harcosnő és hatalmas völva. Odint is ő tanította a seidrre.
csapolt, odacsapott, ha kellett, és folyamatosan ugrált, egyik paneltől a másikig. - Myrdal, mennyi idő alatt tudod rendbe szedni? - kérdezte Moeller érces basszusa a komból. A hajótechnikus feldobta a kezében tartott mérőkulcsot, hagyta egyet fordulni a levegőben, majd elkapta, és úgy tartotta, mintha egy pöröly lenne. - Használjon guminősténynek egy kiéhezett croll, ha a hajóburkolatot rendbe tudom itt hozni, de ahhoz, hogy a pajzsok és a generátorok újra teljes értékűek legyenek, nem kell sok idő. Adj mellém tíz „jó tárgyalókészségű" embert, és negyed óra alatt összeszedek minden alkatrészt a dokkban pihenő idegen hajókból, aztán egy óra múlva le is léphetünk innen! - Rendben - válaszolta az első tiszt. - Két perc és ott vannak. Közben az orvosiban Válnö, Myrdal válaszát hallva, elmosolyodott. - Mérnök létére imád fosztogatni, vérbeli kalóz. Moeller odalépett Thorhoz, és egy határozott mozdulattal farönknyi karjába kapta. A koros orvos felkiáltott. - Mit csinálsz?! Pihennie kell, vagy sosem heveri ki! - Egy démont nem lehet kiheverni... - Arca megrándult. - Csak kiűzni!
12. A berkerkrek mindig egy folyosóhossznyival előttük jártak, útjukat kiabálás, sikolyok, emberek és egyéb lények összezúzott, megcsonkított holttestei jelezték. Amint Moellerék kiléptek a dokkból nyíló széles folyosóról, egy vastag, szétzúzott pneumatikus zsilipkapu fogadta őket. Furcsa, számukra ismeretlen jelek borították, a Tombolók mindenesetre szétforgácsolták fegyvereikkel a véseteket. Négy segítője elfoglalta a terem egy-egy sarkát, körbeállta őt, s ő fölébük magasodott a seidhjallrról. Egyikük északon: ő volt a Tél, a Föld és az isten, Odin. Egyikük délen: ő volt a Nyár, a Tűz és az istennő, Frigg. Egyikük nyugaton: ő volt a Tavasz, a Víz és az istennő, Freya. Egyikük pedig keleten: ő volt az Ősz, a Levegő és az isten, Thor. Jyváskylá törökülésben ült a négy égtáj alkotta kör közepén álló festett, faragott sámánlétrán. Bal kezét lazán a térdén nyugtatta, szemét lehunyta, jobb kezében sólyomfejes, rúnákkal díszített göcsörtös botot tartott, és a végével alig észrevehetően jeleket rajzolt a levegőbe. Kék, aranyszálas lepel borította testét, és fehér macskabőr kesztyűt viselt, míg nyakában színes lánc lógott, amelyet sohasem vett le. A szemek üvegből, malachitból, aranyból, rubinból, smaragdból, ezüstből, s megannyi más drágakőből és fémből készültek. Mindegyiknek megvolt a maga mágikus szerepe. Miika belevágta egykezes csatabárdját egy zsoldosba, aki felvisított, ahogy a fegyver behatolt a bal válla alatt, majd összecsuklott, amint a fém kettészakította a szívét. Már vagy negyed órája bolyongtak a folyosók útvesztőjében, amikor hirtelen katonák és fogadott zsoldosok egy nagyobb csoportja ütött rajtuk a hátuk mögül. Ezek ugyan meghaltak, ha az ember beléjük vágott egy húszkilós harci kalapácsot, ám képesek voltak eltűnni, és megjelenni valahol máshol, többnyire az ellenfél háta mögött, így a vikingek hamar a falakhoz szorultak, kivéve Jörgensent és a kormányost, akik hátukat egymásnak vetve küzdöttek. Furcsa módon a legtöbb katona - a kalózok számára idegen eredetű - kézifegyverrel harcolt, ám egyiküknél volt egy sugárkarabély, amellyel mély sebet égetett Moeller vállába. Az óriás felbődült, amint belémárt a sugár, meglengette feje felett ínszakasztó, 500 N-osra21 állított gravopörölyét és a férfinak hajította. Undorító reccsenés kíséretében vérsugarat hányt a katona, ahogy a súlyos fegyver átszakította a mellkasát és nekicsapta falnak. Az első tiszt ettől fogva puszta kézzel harcolt. Még a legmagasabb zsoldos sem ért fel a mellkasáig, így a legtöbbeknek egyszerűen bezúzta a koponyáját iszonytató erejű öklével. Thor teste az övére erősített gravotérmodulátor gerjesztette erőtérmezőn nyugodott, közvetlenül Moeller mellett. Egy katona jelent meg az oldalánál, sújtásra emelte a kezében tartott, furcsa pengéjű tőrt, és lecsapott. Az első tiszt későn vette észre, s már megkésve ugrott oda. A halál azonban nem érte el Thort. A tőr megakadt egy vékony, elegáns pengén, amely félreütötte, 21
A gravopöröly fejébe épített erőtérmodulnak köszönhetően állítható, hogy mekkora erővel hasson rá a gravitáció, tehát mekkora legyen a súlya. A legtöbb űrállomást az embereknek egészséges 10 N-ra szokták beállítani. Ha egy newton súlya van valaminek, az azt jelenti, hogy a tömege egy kilogramm.
majd kecses ívet írt le, és elmetszette a térváltó torkát. A férfi hörgő, bugyborékoló hangon üvöltött, majd felbukott. Vére bespriccelte gyilkosa arcát, aki döbbenten meredt a holttestre, kezében remegett a penge, és tenyeréből lassan kifordult a markolat. Moeller elkapta, visszazárta köré az ujjait és erősen megszorította. Eközben három harcos mögéje állt, hogy testükkel fedezzék. Kidkick egész testében reszketett, élete első gyilkossága szinte sokkolta. Az első tiszt megragadta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Az ő vére, a kapitány élete - mondta keményen, és a holttestre mutatott. Megfogta a zászlós szabad jobbját, erőnek erejével végighúzta az arcán, és letörölte vele a katona vérét, majd odanyomta a kezét a szájához. - Ízleld meg! Érezd a meleg életet! Kidkick lenyalta a vért. Az óriás szemében büszkeség csillogott, és eddig sosem látott vadság izzott. - Mostantól férfi vagy. A kölyök öklendezni kezdett, és neki kellett támaszkodnia az ismeretlen jelekkel borított falnak, nehogy öszszeessen. - Ha már ízlik is a vér, akkor viking. A segítők egyre hangosabban kántáltak: Idesa ic háls HceleŐes ic ceall, Ieldran gelaő londwihtas ealswa. Wyrda Web Wist cyöaö, Sihöes daga SiÖöan ond giet weorÖeÖ. Wísdomes goda Wéstnesmannes, Byrda ond déaÖas Bearnas ond dómas Wynn ond wá Wíte ond léan. GecyÖaö hit eall Gecyöaő Öingas eall.22 Jyváskylá pedig egyre halkabban hallotta a var lokkur-dalt, saját éneke kivált a többiekéből, kitöltötte tudatát, és elmosta határait. Teste ellazult, és lelke a rózsafüstölő illatával lassan a magasba emelkedett. Végignézett négy, vörös köpenyes segítőjén, akik átszellemült arccal, fennhangon énekelték a dalt, és hagyták, hogy a mágikus szöveg maga válassza meg a dallamot, amin szólni kíván, s ez a dallam mozgassa testüket az ősi táncban. Mindegyikük nyakában egy talizmán lógott, rajta Freya vörös rúnájával. Jyváskylát megnyugtatta ez a kép, csendéletként hatotta át. Félúton a szellem- és az anyagvilág között, a hangok mást jelentettek: színek és érzések voltak inkább. Tudta, hogy amíg ők kántálnak, addig lelke szabad. Keresztülsuhant a Valkyria falain, el a felaprított torzszülöttek tetemei fölött. Egyik-másikban még látta a démonlelket, amely csapdába esett a használhatatlan torzóban, s hasztalan próbált kiszabadulni, mert sötét mágia kötötte oda. A vikingek jellegzetes, erős aurával bírtak: amerre elhaladtak, zöld fénycsíkot hagytak maguk után, amely sokáig nem halványult el. A völva ezt követte. Végigsiklott a dokkból kivezető folyosón, és egy pillanatra megtorpant a szétzúzott pecsét fölött, mielőtt tovaszállt volna. Még így, feltörve is, halványsárgán izzottak a vonalak és betűk:23
- Az az érzésem, hogy nem csupán az űrállomás pentagramma alakú, de a folyosók is aszerint kanyarognak! - jegyezte meg Jörgensen, amikor már ötödszörre értek vissza ugyanahhoz az elágazáshoz, ahol tíz perce rájuk támadtak a térváltók. 22
Ez az egyetlen olyan var lokkur-dal, amelynek még létezik egy töredékes fordítása a 30. században. Völva Jyváskylá ültette át neoangolra a segédjei többszöri könyörgésére, ám csak az első versszakot volt hajlandó lefordítani, és szigorúan megtiltotta nekik, hogy így kántálják: Disir, könyörgöm I Ősök, szólítalak I Wyrd hálóját I Napok képeit I Istenek bölcsességét I Éltet és halált I Örömöt és bút I Fedjétek fel mind! 23 SATAN ADAMA TABAT AMADA NATAS: A SATOR-négyszöghöz hasonlatos, mágikus betűnégyszög. Jelentését nehéz értelmezni, nagyjából annyit tesz: >yA Sátán szemében kedvesek a nem apa nemzette gyermekek," „Nem apa nemzette" alatt előre megtervezett, irányított, azaz mesterséges úton születettet ért. A feloldása hasonlatos a SATOR-négyszögéhez, de a vikingek ezt úgy oldották meg, mint Nagy Sándor a gordiuszi csomót.
A falakat mindenütt bonyolult pecsétek, jelek és egyéb misztikus, számukra felismerhetetlen szimbólumok borították. Útközben végig artikulálatlan sikolyok, és mindenféle kísérteties zaj kísérte őket, de élőlénnyel, leszámítva a katonákat és beleértve a berserkreket is, egyszer sem találkoztak. A hely kihaltnak, még inkább elátkozottnak tűnt. Ekkor alig kivehetően felderengett előttük Jyváskylá alakja, és a harcosok tisztelettudóan utat nyitottak előtte. Odalebegett Miikához, és lágyan megérintette a halántékát, keze elmerült a férfi fejében. A kormányos szembefordult a vikingekkel, arca merev, sápadt, tekintete pedig üveges volt, és földöntúli hangon így szólt: - Elvezetlek bennetek az idézőkamrához. Ott van, amit kerestek. Elengedte Miikát, akinek megroggyant a térde, és a fejéhez kapott, teste meggörnyedt a fájdalomtól. Jörgensen megtámogatta, miközben magában morgott. - Van nekünk saját démonunk is... A völva megvető pillantást vetett rá, majd nekisuhant a szemközti falnak, és eltűnt benne. - Ez hülye! - kiáltott fel meglepetésében a navigációs tiszt. -Nem vagyunk mi Tombolók, hogy a falakon keresztül is követni tudjuk. Miika megragadta a karját és felegyenesedett, arca megviselt volt. - Én tudom, hova megy... Továbbindultak, de két sarokkal odébb fegyvercsörgés ütötte meg a fülüket, így a falhoz lapultak. Nem tartott soká, és a takarásban lévő idegen harcosok a fordulóhoz értek, ahol a vikingek már ugrásra készen vártak rájuk. Moeller felkiáltott és kivetette magát a másik folyosóra, nyomában a többiekkel. Majd kéttucatnyi berserkrbe futott bele, de mielőtt még felfoghatta volna, mit lát, puszta kézzel nyakon ragadta az elsőt, és elemelte a földtől. A többi pillanatok alatt történt. Moeller minden dühe egy másodpercbe sűrűsödött, arca állatias grimaszba torzult, és satuszerű szorítása alatt ropogni kezdett áldozata gégéje. Ám az mintha meg sem érezte volna: szinte ugyanabban a minutumban akkorát vágott ököllel ellenfele oldalába, hogy az első tiszt két bordája hangos reccsenéssel megrepedt, és Moeller felüvöltött. A harcosnak emberfeletti ereje volt, és most az életéért küzdött. A fájdalom még jobban görcsbe rántotta az első tiszt markát, a harcos feje ellilult, harci heve mégsem csökkent. Villámgyorsan kapta elő az övébe dugott hosszú tőrt, és iszonytató erővel Moeller izmos mellkasába vágta. A völva láthatatlanul átsüvített egy pneumatikus ajtón, és egyszer csak a pentaéder alakú idézőkamrában találta magát, egy bonyolult mágikus csapa közepén. A tágas terem egészét szürkésbarna terméskővel bélelték ki, a falakat a legkülönfélébb formájú, fekete és sötétlila fénnyel lüktető védőpecsétek borították. Az emberiséggel egyidős vésetek töltötték meg az egymást számtalan helyen keresztező vonalakat. A padlóba pentagramma mélyedt, minden ágában egy-egy rettentő szimbólummal. Egy alak járt körbe a pentakulum mentén, és rendre fennhangon kiáltotta a jelekhez tartozó borzalmas istenek hívószavát, olyan igéket, amelyeknek nemcsak léte nyúlik vissza az emberiség előttre, de tilalmuk is. - Zi Dingir BANUTUKKU! Idimmu, kanpa!24 Félelmetes erejű szél támadt a lepecsételt teremben, és egyre csak erősödött. Vadul tépte a pap kék palástját, a férfi azonban továbblépett, és a következő nevet harsogta: - Zi Dingir BANRABISHU! Idimmu, kanpa! A vihar immár orkánként tombolt, hatalmasat dördült a levegő, és mennydörgés rázta meg a teremet, de a pap dacolt az elemek ostromával, és újfent felkiáltott: - Zi Dingir MASHSHAGARANNU! Idimmu, kanpa! Fülsüketítővé nőtt a hangzavar, hirtelen vakító villanással villámok csaptak a falakat borító mágikus jelekbe, amelyek életre keltek, örvényleni kezdtek, és egyre újabb és újabb formákat öltöttek, míg a vihar csak tépte-szaggatta a papot, de meg nem állíthatta. A negyedik szimbólumnál újabb igét kiáltott az erők őrjöngő viharába: - Zi Dingir MASHTISHADDU! Idimmu, kanpa! Ezen a ponton olyan dolog történhetett, amire még a pap sem számított, mert meglepetésében 24
Zi Dingir! Idimmu, kanpa! (akkád): Szólítalak [az entitás hívószava]! Démon, emlékezz! Démonidéző formula.
felkiáltott. A mennydörgésekkel kísért veszett süvítés elviselhetetlenné vált, amint a semmiből sűrű jégeső kezdett záporozni. Éles koppanással értek földet a diónyi jégdarabok, és még a férfi sem menekülhetett előlük, több helyen felszakították vastag, kék palástját. Újabb ige harsant: -ZiDingir APIRIKUBABADAZUZUKANPA! Idimmu, kanpa! A jégverésbe ekkor hosszúkás, síkos testek surrogása vegyült, amelyek kellemetlen csattanással értek földet. Bántó sziszegéssel telt meg a hangorkán, és a legkülönfélébb mérges kígyók lepték el a padlót, a könyvtartó állványokat és magát a papot is. A nyakára tekeredtek, felkúsztak a lábán, és bekúsztak a köpenye alá. O ügyet sem vetett rájuk, kígyók ölelte karját a pentalfa közepébe vésett rettegett jel felé tartotta, és kiejtette száján az utolsó, tiltott igét is: - Zi Dingir DUGGA! Idimmu, kanpa! Megdermedt a falakon a mágikus jelek vad örvénye, vonalaik megrepedeztek, és sűrű fekete vér kezdett folyni belőlük. Végig-csorgott a falakon, le a padlóra, és mintha saját akarattal rendelkezne, megindult a boszorkánycsillag felé. A papot kikerülte. Ahogy elérte a fölbe vésett szimbólumot, annak széleiből olyan vakító kék fény csapott fel, hogy még a férfi is elfordult, és eltakarta a szemét. Jyváskylá lelkét azonban nem bántotta az erős fény. Ő látta, amint a vér leomlik a meghasadt tér szélein, és olyan mélységekbe csorog alá, ahol az univerzum legősibb lényei lakoznak. De még ő sem mert túl mélyre tekinteni. Irdatlan dübörgés rázta meg a termet, áthatolt a vihar őrjöngő hangzavarán, és a szívébe vájt mindenkinek, aki hallotta. Egy borzalmas lény emelkedett fel lassan a pentagramma képezte szentségtelen kapun keresztül, és jóval a pap fölé magasodott. A vihar elült, alábbhagyott a fényáradat is, a férfi pedig lassan visszafordította a fejét. A kifejezés, amely kiült tetovált arcára, megdöbbentette a völvát: csodálat és a hatalom beteg keveréke torzította félelmetes maszkká a pap kegyetlen ábrázatát. Kihúzta magát, köpenye alól roppant erejű jelekkel borított áldozótőrt húzott elő, és megkerülte a háta mögött álló fekete, kvarcerezésű márványoltárt, úgy hogy közben végig szemben maradjon a mélységek szörnyű entitásával. A démon egyik tüskés, vörös szeme követte. Az oltár mögött világossárga embercsont nyelénél fogva lefelé fordította a tőrt, és a vért síró falak háttere előtt feje fölé emelte, s fennhangon kántálni kezdett. Ahogy kiejtette száján a szavakat, hangja egyre erősebb és tisztább, ezzel együtt egyre természetfelettibb lett, mígnem elnyomta a vihar kegyetlen tombolását, és betöltötte az idézőkamrát. AGLON, TETRAGRAM, VAYCHEON STIMULAMATON, EZPHARES RETRAGRAMMATON OLYARAM IRION ESYTION EXISTION ERYONA ONERA ORASYM MOZM MESSIÁS SOTER EMÁNUEL SABAOTHADONAY, te adoro, et invoco. ÁMEN. A tőr lesújtott az oltáron heverő, lebilincselt fiatal férfire, és elmerült a mellkasában. Az ötszögű terem mindegyik sarkában állt egy megsárgult, bőrkötésű könyv, amelyek mindegyike felbecsülhetetlen értéket képviselt már ezer évvel korábban is. A 30. században ezért az ötért egy naprendszert lehetett volna venni. A test nélküli Jyváskylá egyre növekvő rémülettel olvasta a sötét könyvek gót betűkkel nyomott címeit: Grimorium Verum Clavicula Salomonis Lemegeton Ars Notoria Sepher Raziel ha-Malach A pap mögötti fehérmárvány oltár fejénél pedig ott lapult mind közül a leghatalmasabb: a Grand Grimoire! A völvába ekkor nyilallt bele a jeges rettenetet keltő felismerés, hogy tudja, mit lát. A von Anstettenek távozása után az univerzumban egyetlen olyan szervezett szekta maradt, amelynek papsága ismerte és használta a goéíeia25 földi rituáléit, ezért Jyváskylának kétsége sem volt afelől, hogy a pap nem lehet más, mint egy tetragrammaton. 25
goéteia (görög): többnyire egy különösen kárhoztatandó varázslatfajtát jelöl, általában a nekromanciát (halottidézés), ugyanakkor általánosabb értelemben véve a „blaszfémikus" szertartások segítségével végzett nigromanciát (démonidézés) is. Gyakran a mágia innaturalis, prohibita (tiltott, természetellenes mágia) területén helyezik el.
Vakító szikrákat vetett, ahogy a higanyszínű kéz követhetetlen gyorsasággal lecsapott a meztelen pengére, és hihetetlen erőről téve tanúbizonyságot megállította, mielőtt az belevágódott volna az első tiszt széles mellkasába. Moeller egy pillanatig döbbenten meredt Irón Ferrumra. A fémarcban saját eltorzult képmását látta tükröződni, a vonásait eluraló őrület látványa kijózanította. Tekintetét a kezében tartott fújtató berserkre emelte, akinek sebes vérpatak csorgott az orrából, lassan leengedte a földre, és kinyitotta a markát. -Blaad... A Tomboló zihálva kapkodta a levegőt, szemében vad düh izzott, szája mégis vigyorra húzódott. - Aki egyszer belekóstolt a Dühbe, többé nem szabadulhat tőle. Harcolj újra velünk! Moeller megrázta a fejét. - Nem, többé soha! Ekkor hatalmasat dördült valami a mellette lévő falon túl. - Ez az - mondta Miika, és a falba simuló pneumatikus ajtóhoz lépett. Belülről erősödött a zaj, és egyre furcsábbak lettek a hangok. Eleinte mintha valami emberi beszédet is hallottak volna, de aztán ezt elnyomta a szörnyű hangzavar. Az elsőt tiszt utasította Irón Ferrumot, hogy a berserkrekkel ellenőrizze, van-e az idézőkamrának szemközti bejárata, s ha van, parancsra törjön be. Adott nekik egy Schrödinger-gránátot, és még el sem tűntek mind a folyosó elágazásában, ő már be is élesítette a kezében lévőt, beállította a hatótávot és az erősséget, majd felerősítette az ajtóra. A völva látta kiemelkedni a feláldozásra szánt lelket a testből, ahogy a tőr átszakította csupasz mellkasát, és keresztülhasította a szívét. Azt is látta rajta, hogy dühös. Tudja, hogy mit csinálnak vele! Ahogy az áldozat lelke emelkedett felfelé, megpillantotta a völvát. Neked nem kéne itt lenned! - árulkodott a tekintete. Jyváskylá azonban nem figyelt rá. A mögötte emelkedő iszonytató entitást figyelte, amint minden fertelmes kelés a testén - amelyeket szemekként használt - az ártatlan lélekre szegeződött. Amaz megfordult és felsikoltott. Teste megrándult az oltáron. A tetragrammaton arcára ekkor meglepetés ült ki, ami rögvest haragba csapott át. A démon nem tétlenkedett, egyik vörös, visszataszító testrészével, amely talán a szája lehetett, a neki szánt lélek után kapott, aki ijedten hátrasiklott. A szörnyeteg azonban így is majdnem elérte. Az áldozati lélek tekintetében kétségbeesés ült. Jyváskylának nem volt ideje gondolkodni. Hatalmas szavakat kezdett mormolni. Béode celwihta fléogan aweg, Punor wéoh, Punqr wéoh, Punor wéohpisne ealh! Béode celwihta fléogan aweg, Punor wéoh, Punor wéoh, Punor wéohpisne ealh! Testének körvonalai egy pillanatra megremegtek, majd az eddigieknél sokkal határozottabb formát öltöttek. A démon gurgulázó hörgést hallatott, ahogy észrevette őt, és megindult feléje. Ahogy kilépett a pentagrammából, a pap számára láthatatlanná vált, a kígyók azonban félresiklottak az útjából, jelezvén, merre tart. A völva is meglendült, és nekirontott a mélységek gyűlöletes szörnyének. A két erő összecsapott, és félelmetes párharcra keltek. A pap nem tudott Jyváskylá-ről, s egyiküket sem látta, de nem is törődött velük, kirántotta a vértől csöpögő tőrt a férfi még rángatózó testéből, megkerülte az obszidián erezésű fehérmárvány oltárt, és az azon fekvő dolog fölé hajolt. Nehéz volt eldönteni, melyikük külseje a természetellenesebb: a démoné vagy a dologé. Nem volt nagyobb egy hétköznapi kutyánál, de első ránézésre csak egy kupac anyaghalmaznak tűnt. Sötétzöld színű bőrét zöldessárga foltok tarkították, és egész felszínét csillogó nyálka, valamint szemgolyónyi, kemény kidudorodások borították. Egyik végéből vastag, hosszú, csápszerű nyúlvány nőtt ki, amely akár farok is lehetett, és vezetékszerű csövek íveltek ki belőle több helyen is, hogy máshol újra eltűnjenek a testébe. Ezeket is ugyanaz a göröngyös, nyálkás bőr borította. Ha az ember közelebb hajolt, láthatta, hogy az egész massza lüktet, és a felszíne alatt több helyen fém csillog. Nem android, de egykor talán valamilyen hüllő volt, most pedig a technika eltorzult gyermeke. Egy kegyetlen elme játékszere.
A tetragrammaton fölötte is a magasba emelte a tőrt, és újra elkántálta az áldozóimát. Aztán lesújtott. A lény hátán félrecsúszott a bőr, és egy keskeny vonalban széthúzódott a hús, így a fegyver mint egy hüvelybe, úgy siklott bele. Fém súrlódott fémen, majd élő szövet hasadt. A lény összerándult, és pórusain keresztül jeges párafelhőt lövellt ki magából. - PRINCÍPIUM ET FINIS! - kiáltott a pap. A feláldozott férfi lelkét láthatatlan erő ragadta meg, sikoltozva, kapálózva zuhanni kezdett vissza az oltár felé. A lény teste elnyelte, majd kiköpte magából a tőrt, és a vágás összezárult rajta. Pár másodpercig semmi sem történt, aztán a lény hirtelen megrándult, és a papnak úgy tetszett, mintha egy villanás erejéig emberi arcra emlékeztető alakot öltene. Aztán felugrott az oltárról, fejhangú sikítás szakadt fel belőle, és átszakította a vérző pecsétekkel borított falat, majd a következőt, meg a következőt, egészen az utolsóig, és már kinn is volt az űrben, s távolodott az űrállomástól, amely azonnal lezárta a sérült burkolatánál lévő szektort. A vikingek csak annyit láttak, hogy valami átszakítja mellettük a falat, és sorra a többit is, a teremből pedig fekete vér ömlik ki, és sziszegő mérges kígyók csúsznak a folyosó padlójára. Moellernek több sem kellett. Kiadta a parancsot Irón Ferrum-nak félperces késleltetéssel való behatolásra, majd az emberei szorosan körbeálltak, ő pedig rácsapott a Schrödinger-gránát detonátorgombjára. A felszabaduló irányított energia térhullámokat gerjesztett, amik papírként gyűrték össze a sylionkerámia ajtót. Hullámtermészeténél fogva, a gravitációs töltet mögötti tér azonnal betöltötte a létrejött térvákuumot, és ezzel együtt, mint valami hatalmas kéz, megragadta Moelleréket, és behajította őket az idézőkamrába, olyan erővel, amelynek lendületével könnyedén futva támadhattak tovább a vikingek. Nem embernek való hely fogadta őket. A teremben rengeteg kígyó, vér, diónyi jégdarabok és néhány könyv, valamint két oltár volt. Az egyik mellett pedig egy kékköpenyes férfi állt, tetovált arcán végtelen döbbenettel, és a falon tátongó gyűrött szélű lyukra meredt. Amikor észrevette a vikingeket, kezébe kapta az oltár fejénél heverő vaskos könyvet, villámgyorsan fellapozta, és fennhangon idézni kezdett belőle.
13. A völva egyre gyengült, elkínzott lelke percről percre kevesebb csapást volt képes elviselni. Minden erejét és tudását latba vetette, de a démonúr évezredek tomboló dühével harcolt. Borzalmas képekkel, emlékekkel és érzésekkel gyötörte, miközben folyamatosan hörgött és tépte veszettül a sámán lelkét. Végül Jyváskylá nem bírta tovább, megtört a roppant erő alatt. A szörnyeteg félelmetes rikoltást hallatott, megragadta a völva lelkét, ám ahelyett, hogy felfalta volna, őrjöngő haragjában a pentakulumból nyíló feneketlen mélységekbe taszította. Jyváskylá keservesen felsikoltott, de nem menekülhetett. Amint átesett a padlóba vésett mágikus ötszög szélén, iszonytató testrészek nyúltak ki belőle, megragadták őt, és lerántották a tátongó mélységbe. A vikingeken ekkor tehetetlen düh lett úrrá. Nem tudták megmondani az okát, de úgy érezték, elvesztettek valami számukra fontosat, valamit, aminek a meglétéhez már nagyon hozzászoktak. Moeller, amikor meghallotta, hogy a tetragrammaton kántálni kezd, két hosszú lépéssel ott termett, és úgy vágta szájon a férfit, hogy az átrepült a termem, és magával sodorta a Lemegetont tartó faragott faállványt. A súlyos könyv tompa puffanással esett a fejére, majd onnan lecsúszott a mellkasára. A nigromanta szinte azonnal felcsapta a tiltott művet, és új varázslatba kezdett, ekkor azonban berobbant mellette a másik ajtó is, és az újabb térhullám bedobta a berserkreket a terembe. A pap szemében csodálattal nézett fel a csillogó testű Irón Ferrumra, a Tombolók azonban nem torpantak meg a lélektelen terem láttán, hanem egy emberként megindultak a tetragrammaton felé. - Őt ne! - kiáltotta Moeller, amire a fémtestű visszafogta az embereit. Az első tiszt intett, Kidkick kirohant az idézőkamrából, és a két kinn maradt harcossal tért vissza, akik Thor testét hozták. Moeller odalépett a paphoz, lenyúlt érte, és fél kézzel szemmagasságba emelte, úgy köpte a szavakat:
- Az egyik mocskos démonod megszállta azt az embert. A tetragrammaton egy pillanatra elgondolkodott, érdemes-e tagadnia, de végül csak bólintott. - Megszabadítom - rekedt hangjában nem sok emberi volt. Thort felfektették az oltárra a feláldozott férfi holttestének helyére, és a pap újra magához vette a Grand Griomire-t. Nem lapozott benne, egyből ott nyitotta ki, ahol szüksége volt rá. Végigsimított a könyv töredezett pergamenjén feketéllő bonyolult ábrákon, és lenyalta felrepedt ajkáról a lecsorduló vért. Szeme az oltár mellett a földön heverő áldozótőrre tévedt, az első tiszté pedig a koponyájának azon pontjára, ahová csapni készült embertelen méretű gravopörölyével. A pap határozottan arrébb rúgta maga mellől a tőrt, és kezével jeleket kezdett rajzolni Thor fölé a levegőben. Tiltott szavakat mormolt, és a kapitány felnyögött, teste pedig ívben megfeszült. A démonúr az idézésre a tetragrammaton felé fordította iszonytató tekintetét, és felrikoltott. Több ezer éve nem szólították, és most egy ember meri ezt megtenni. A vikingek a hang felé kapták tekintetüket, de nem láthatták őt. Az ősi szavak csalogatni kezdték, kényszeríteni, hogy börtönéül fogadja az oltáron heverő testet. Egy közdémon talán engedelmeskedett volna, de ő úr volt, és mint ilyen senki emberfiától nem fogadott el parancsot. Eddig a falakon látható, vérző mágikus jelek miatt az idézőkamra csapda volt számára, így látszólag kénytelen volt engedelmeskedni evokálója akaratának. Ám most, hogy a vikingek begyűrték az ajtót, a rajta lévő pecsétekkel együtt, szabaddá vált az út. Gondolkodás nélkül süvített keresztül a termen, és szabad testet keresett. A pap volt a legközelebb hozzá, így megkísértette a lelkét, de amint eggyé vált a gondolataival, valami még a számára is ismeretlen erő kitaszította a testből. Nem volt ideje megdöbbenésre. Elsuhant egy fiatal férfi mellett, aki ölt és megkóstolta áldozata vérét. Megérintette a lelkét, ám az tiszta volt, és neki most nem volt módja elbitorolni a testét. Tovaszállt. A berserkreket elkerülte, nem volt más választása, mint megindulni a folyosók labirintusában. Egy halványuló zöld auracsíkot követett. A tetragrammaton értetlenül állt Thor felett. Egy közdémont szólított az imént, akinek el kellett volna foglalnia az oltáron fekvő férfi testét. Az ő segítségével pillanatok alatt megszabadulhatott volna váratlan vendégeitől. Ehelyett azonban egy újabb Hatalmasság érkezett és nekitámadt. Sejtette, hogy valami nagyon félresikeredett az idézéskor. A vikingek kezdték türelmüket veszíteni, neki pedig egy pillanatra nem jutott semmi az eszébe. Ha a démonúr nem engedelmeskedett a testhezkötő varázsnak, az azt jelenti, hogy felfedezte a rést a mágikus védelmen, ami az ajtó berobbantásával képződött, és úgy döntött, a szabadságot választja. A pap nem félte a halált, de ez nem jelenti azt, hogy nem akart élni sem. Az első tiszt észrevette arcán a pillanatnyi tanácstalanságot, vonásai megkeményedtek, ujjai összeszorultak súlyos fegyverén, és fenyegetően közelebb lépett. Noha Moeller volt a legnagyobb termetű férfi, akit életében látott, a papot sokkal jobban aggasztotta a jobbján álló alak, akit tetőtől talpig a testéhez simuló fém borított. Feje tetején a fém görbe vonalban kicsúcsosodott, s nem volt arca, csak egy meghajlított, higanyos lemez a helyén, mégis érezte, hogy őt figyeli, jeges nyugalommal, ám ugrásra készen. A tetragrammaton nem tétovázhatott tovább. Úgy tűnt, hogy az előtte heverő, vörös posztókabátot viselő férfi lelke valahogyan képes volt felvenni a harcot az őt megszálló entitással, ezért az egyetlen mód arra, hogy eljusson az utolsó démonhoz a teremben, akinek parancsolhat, az volt, ha megteszi, amit a vikingek akarnak. Kiemeli a testből, és olyanba helyezi, amely befogadja. Teremtenie kellett egyet a démon számára. Újabb helyen csapta fel a Grand Grimoire-t, de most lehunyta tekintetét, szája nem mozdult, és csak vonásain, valamint a szemhéja alatti szemmozgásán látszott, hogy koncentrál. Veszélyesen hosszú percekig állt így, majd keze úgy emelkedett a levegőbe, mintha ólomnehezékek lógnának róla, ujjai begörbültek, tépett, fogott és formázott velük: úgy tetszett, láthatatlan agyagot gyúr. Aprólékosan, ám gyorsan dolgozott. Utolsónak olyan mozdulatot tett, mint aki széttép valamit, de Jörgensennek az a benyomása támadt, hogy inkább elnyújt vagy felnagyít. Amikor befejezte, újra jeleket kezdett rajzolni Thor fölött a levegőben, és fennhangon kántált hozzá. A kapitány teste ismét megfeszült, hosszan, keményen, majd végül elernyedt, s látszólag megnyugodott, noha továbbra is eszméletlen maradt. Bármi is volt az, kiszállt belőle. A tetragrammaton kinyitotta a szemét, és elégedetten elmosolyodott. A démonúr elérte a halványzölden derengő ösvény végét, és megtalálta, amit keresett. Közelebb ment hozzá, mélyet szívott az aurájából, és felhördült: nem volt benne lélek! Rávetette hát magát, és ledöntötte a testet a fatákolmányról, amin ült.
A tehetetlen alak kemény puffanással ért földet, s emberek szaladtak oda hozzá azonnal. Ez a fajta fájdalom nem esett jól a Hatalmasságnak, átkozta a papot, amiért ebbe a szánalmas anyagi világba szólította, ahol egy test börtöne nélkül nem létezhet sokáig, s azzal is korlátozottak a lehetőségei. A megérintett fiú emlékeire támaszkodott, amikor segítséggel talpra tornázta magát, és állni próbált. A körülötte lévők aggódva figyelték, szemükben félelmet és tisztelet látott. Elvigyorodott, noha emlékezett rá, hogy ennek a testnek előző lelke ilyet sosem tett. Az egyik ember alázatosan közelebb lépett hozzá, és így szólt: - Mi történt? Jól vagy, völva Jyváskylá? Ragnar hátrafordult a kaparászásra emlékeztető hang hallatán, és a szörnyeteg, állkapcsának egyetlen csattanásával, leharapta a bal karját. A berserkr felüvöltött, másik karjában tartott tüskés buzogányával a dög feje felé csapott, ám az csak felemelte azt, és a fegyver ártatlanul suhant el nyáltól csöpögő álla alatt. Legalább tizenhárom láb volt a marmagassága. Varenger és Borgarnes egyszerre ugrottak neki. Varenger csupasz mellkasán megvillantak a holotetoválások, és két éles, acélüveg szekercéjét az állatba hajította. Borgarnes az oldalába vágta kétfejes, recézett élű csatabárdját, de amaz, miközben sebeiből sűrű, sötétzöld folyadék csordult ki, csak megrázta magát, és a berserkrek fegyverei már a földön is voltak. Felmordult, és Borgarnesre vetette magát. Hatalmas testét egyáltalán nem takarta szőr, de még csak bőr sem. Vékony, csillogó nyálkahártya borította tetőtől talpig, úgy nézett ki, mintha most született volna. Az izmok és inak szabadon látszottak rajta, és itt-ott feltűntek fehér csontjai is. Félelmetes fogai két-két sorban ültek állkapcsában, és természetellenesen hosszú nyelve volt. Öklömnyi sárga szeme gonoszan és elszántan izzott. Noha teremtménye a természet sebtében összecsapott fércmunkájának tűnt, valaminek, ami talán egy farkas akart lenni - a tetragrammaton mégis büszke volt rá, s látszólag a belézárt démon is elégedett volt új testével. Tízen ugrottan rá egyszerre, ahogy Borgarnes fölé hajolt, hogy darabokra tépje. Kardok, szekercék, buzogányok és egyéb fegyverek kezdték csépelni a fejét, de mindhiába, úgy tűnt, nem érez fájdalmat. Amíg állkapcsával a fegyveresek után kapkodott, s néhánynak hangos recsegéssel leharapta a fejét, két viking gyorsan kihúzta alóla a sérült berserkrt. Amint a többi berserkr észrevette társai szorult helyzetét, azonnal megindult a segítségükre. Ragnar egy éröszszehúzó kapszulát nyomott a vállából előmeredő csonkba, és torkaszakadtából üvöltve a szörnyfarkasra vetette magát. A tetragrammaton felnevetett, és szemében őrült tűzzel további jeleket rajzolt a levegőbe. Moeller feléje ugrott, de a pap egyszerűen szájba vágta, méghozzá olyan erővel, hogy az első tiszt hanyatt dőlt, és elrepült, elsodorva négy másik vikinget is. Amikor felült, arcán döbbenet tükröződött, felrepedt ajkáról vér csordult le szájára. A pap elégedetten nézett rá, tekintetében megvetés tükröződött. Moeller lenyalta ajkáról a sós életnedvet, és szeme lassan elborult a dühtől. Talpra ugrott és állatias üvöltésben tört ki, az erek kidagadtak vaskos nyakán. Megpörgette feje felett gravopörölyét, s termete ellenére félelmetes gyorsasággal meglendült a pap felé. A tetragrammaton arcára tetovált bonyolult vonalak démoni külsőt kölcsönöztek neki, ahogy mosolya tovább szélesedett, megvillantva hibátlan, fehér fogait. Nem tért ki Moeller útjából. Amikor az első tiszt odaért, és lesújtott pörölyével, á férfi egyszerűen elkapta a fegyvert, s lendületénél fogva Moellerrel együtt továbbhajította. Villámgyors mozdulatokkal befejezte a levegőbe rajzolt ábrákat, s ekkor elszabadult a pokol. Térváltók jelentek meg a terem számos pontján, valamint a torzszülött milícia újabb osztaga bukkant fel a szörnyfarkas mögött. Jöttek még egyéb lények is: alakválók rontottak a terembe a Schrödinger-gránát által szétgyűrt ajtókon keresztül. A padlót borító vérből anyagváltók emelkedtek ki, és kezükből csontkardok nőttek. A földön tekergőző mérges kígyók hirtelen több halomba gyűltek, öt méteres királykobrák, zöld mambák és kaszavakígyók fonódtak egybe, három és fél méter magas emberalakot öltöttek, és felegyenesedtek. Hiába volt hatalmas a terem, lassan teljesen megtelt, és vérzáporos forgatag vette kezdetét. - Pemrrkeleeeeee!!!!! - üvöltötte Miika, és Jörgensen oldalán belevettette magát a csatába. Egy anyagváltó állt hozzá a legközelebb, arra csapott hát le. Csatabárdja egyenesen a lény nyakára sújtott
le, fémes csendülés hallatszott, majd szikrákat hányt és lepattant róla a fegyver. A kormányos meglepődött, de nem tétovázott, azonnal újabb csapásra lendítette bárdját, de az anyagváltó most egyszerűen meztelen alkarjával hárított, és félrelökte a fegyvert. Miika erre lendületből tökön rúgta. A lény szeme elkerekedett, és arcán fájdalmas grimaszszal összeesett. - Szóval mégsem keményedik meg mindened. Felemelte a csatabárdot, és belevágta az előtte görnyedő anyagváltóba. Ezúttal nem volt sem szikra, sem csattanás. Dúslevű tökként hasadt szét a háta, kettétört gerince mellől vér spriccelt elő vastag sugarakban, és beterítette a kormányos arcát. A térváltók mozgását nem lehetett szemmel követni a teremben. Folyamatosan eltűntek és újra megjelentek, s minden alakalommal egy holttestet hagytak maguk mögött. Egyedül a berserkrek voltak képesek felvenni velük a harcot: másfél tucatnyian állandó mozgásban lévő kört alkottak, ahol minden második ember befelé állt. Forogtak, őrölték az ellenfeleket, és rekedt hangjukon ősi csatadalt énekeltek, olyan hangosan, ahogy csak erejükből tellett: Vinpínum ver pú aldregi fyrri at flauslitum; sorg etr hjarta, efpú segja né náir einhverjum allan hug Sifium erpá blandat, hverersegja roeöreinum allan hug; alt er betra en sé brigőum, er vilt eitt segir Hamarosan minden viking velük harsogta a dalt, és a terem zengett a harcosok büszke hangjától: Illan mann láttu aldregi óhöpp atpér vita, pví at afillum mannifairpú aldregi gjöld ins góöa hugar Pví at af illum manni mundu aldregi góÖr maör mun pik gerva mega líknfastan at lofi26 Jörgensen körül egyre szaporodtak a térváltók, így kardjával nagy nehezen utat vágott magának a déli falig, aminek hevesen szuszogva nekinyomta a hátát. Egy férfi jelent meg közvetlenül mellette, és már döfött is a kezében tartott hosszú pengéjű tőrrel. A navigációs tiszt reflexszerűen kapta maga elé az alkarját, és megakasztotta vele a térváltóét. Kardot markoló kezével azonnal oldalra csapott, és derékban kettészelte a meglepett férfit. Az meredten bámult rá, tekintete megüvegesedett, ahogy felsőteste leborult, majd az alsóteste is összerogyott. Jörgensen olyan erősen lapult az érdes sziklafalhoz, hogy az feldörzsölte a hátát. Felnézett, és tekintete megakadt egy falba épített apró lencsén, amely a csatát pásztázta. Kincset érő fekete bőrcipőbe bújtatott lábát gyönyörű, felbecsülhetetlen értékű mahagóni íróasztalán nyugtatta, a 30. században már beszerezhetetlennek minősülő kubai szivart szívott kényelmesen, és hozzá ugyancsak muzeális értéket képviselő skót whiskyt kortyolgatott pazar metszésű ólomkristály pohárból. Még egy ilyen távoli korban sincs nyugalma az embernek. Felemelkedett bőrhuzatú kanapéjából, és körbesétált a szobában. A kamera az idézőkamrában nem volt igazi, illúziókeltésre szolgált, miszerint valaki egy biztonságos, meszszi helyről figyel. Irodáját a létező legdrágább fotometrikus padlóval látták el, így, noha alulról csak egyszerű sziklamennyezetnek tűnt, felülről gombnyomásra átlátszóvá vált, és remek kilátást nyújtott az alant dúló csatára. Megállt a közepén, széttárta karját, egyik kezében a szivarral, másikban a whiskyvel, és rövid ideig úgy érezte magát, mint egy isten, aki a több mint félszáz vérmocskos halandók fölött lebeg. Odalent tombolt a halál: a holtak elborították a vöröslő, iszamós padlót, az élők pedig, mint egy őrült keringő, kavarogtak apokaliptikus összevisszaságban. Lepillantott rájuk, és amilyen szánalmasnak találta őket, annyira lenyűgözte őt kegyetlen táncuk. Semmilyen zaj nem szűrődött át a fotometrikus padlón, irodájában pedig, egy, a 20. században klasszikusnak nevezett, zenei műfaj egy jeles darabja szólt. Lehajtott fejjel adta át magát a gyönyörnek, miközben a kezében tartott szivarral és az ólomkristály pohárral vezényelte Richárd Wagnernek az A valkűrök lovaglása című művét, amely tökéletes aláfestésül szolgált a véres látványossághoz. A pusztulás brutális harmóniáját csak egyvalami törte meg: egy óriási, szőr és bőr nélküli lény, amelyet a ritmust nem ismerő ösztönök mozgattak, és mint a farkas játszik az elejtett nyúllal, úgy vetette magát ide-oda a harcoló felek között, és minden egyes ugrásakor széttépett valakit, aki eléje 26
Odin himnusza, viking csatadal.
került, legyen az barát vagy ellenség. Egy csupasz felsőtestű férfi, akinek izmos mellkasára bonyolult rúnákat holotetováltak, mindkét kezében méretes, acélüveg fejű szekercét tartott, amivel éppen péppé vert két hasadozott, nyálkás bőrű milicistát. Ragadós maradványaikból fehér köd párállott. Miután halálra sújtott egy útjába kerülő zsoldost, megfordult és borzalmas csapásokkal aprítani kezdett egy kígyóembert. Hiába vágott azonban mélyen a lény testébe és szelt ketté fél tucat kígyót, a földről azonnal újabbak kúsztak a helyükre, és összezárták a „sebet”. A viking vaskos alkarján tucatnyi marásnyom látszott, némelyikből sűrű, sötétlila vér is csöpögött, a férfi mégis rendíthetetlenül harcolt tovább, mintha szervezete nemcsak hogy immúnis lenne az állatok idegmérgére, de még jobban fel is dühítené.... Látta az őrült tetragrammatont, amint az általa valaha látott leghatalmasabb emberrel harcol puszta kézzel. Az óriás már több sebből is vérzett, mozgásából ítélve, pedig néhány bordája is eltörhetett, mégis rendíthetetlenül támadt újra és újra. Szórakoztatta a pap küzdelme, ám most szüksége volt rá, így ízléses selyemnadrágja zsebéből elővett egy papírkorongot, amelynek a közepére vörös ötágú csillagot rajzoltak. A csillag egy körben helyezkedett el, amelyik érintette minden egyes csúcsát, és a csúcsok közé számára érthetetlen jeleket róttak fel. Egy határozott mozdulattal kettétépte a papírost, és hagyta a padlóra hullani, a tetragrammaton abban a pillanatban felkapta a fejét, és úgy nézte a mennyezetet, mintha csak átlátna rajta. Tett néhány gyors kézmozdulatot, és a farkasszerű szörnyeteg ott termett mellette, véres nyáltól csöpögő szájából egy viking feje lógott ki. A papot rohamozó óriás azonban nem torpant meg, amikor megjelent előtte a szörny, hanem meglendítette félelmetes pörölyét, és olyan erővel sújtott le a lény jobb elülső lábszárára, hogy az hangos reccsenés kíséretében kettétört. Az állat keservesen felvonított fájdalmában, és feje egyetlen csapásával félresöpörte a férfit. A tetragrammaton tetovált arcán türelmetlenül megrándult egy izom, és kezével sietős, formázó mozdulatot tett a levegőben. A farkasdög kilencven fokban kitörött lába recsegve kiegyenesedett és újra összeforrt, a csontra szürkés izom húzódott. Kíséretével a pap utat vágott magának a csatában, és végül eltűnt az egyik furcsamód szétgyűrt ajtóban. A szörnyfarkasát hátrahagyta. Ahogy a fenti férfi továbbhordozta tekintetét az alant dübörgő néma forgatagon, és Wagner remekművében Brynhild áriája crescendójához ért, szeme megakadt valamin, ami kiemelkedett a tömegből: egy alak sétált állt a csatatér közepén, testét tetőtől talpig ezüstösen fénylő fém borította, és higanyos mozdulatai tökéletesek voltak. Ahova odacsapott különleges, rúnázott kardjaival ott seb fakadt, vagy testrész hullott, egyszerre forgatta a két fegyvert, mintha csak táncot járna velük. Fémtestét élénkvörös vér borította, és úgy nézett ki, mint egy ragyogó, veszett isten a lovagkorból. A férfit borzongató gyönyörrel töltötte el, ahogy nézte. Két kígyóember vetette rá magát a fémes alakra, és marni kezdték, ahol érték. Mindhiába, még csak megkarcolni sem tudták testének fémjét. Az oldalán egyetlen ugyanolyan ezüstös gömb lógott, amelyet most lecsatolt, egy ponton benyomta, és az egyik lény „gyomrába" vágta. A gömb teljes felületéből hüvelyknyi tűk vágódtak ki, és felnyársaltak egy tucat kígyót, majd visszahúzódtak. Az irodában monumentális dallamot fújtak láthatatlan harsonák, és mellkasdöngető ütemet vertek az üstdobok. A kígyóember megmerevedett, és a következő pillanatban felrobbant a fémgömb. Az energiahullámnak nem volt nyoma, onnan lehetett csak tudni, merre jár, hogy először a lény hamvadt el, majd ahogyan tovagyűrűzött a hullám, úgy omlott el az összes többi kígyó is a teremben, utánuk szürke hamu maradt csupán. Mindenki más azonban sértetlen volt. A fémviking lábával megbökdöste az előtte heverő hamukupacot, amikor az egy pillanatra még megmozdulni látszott, majd megvonta a vállát, megpördült és mindkét kardját egy térváltó mellkasába vágta. Ahogy a fenti férfi elnézte a pusztulást, egy érzelem támadt benne. Nem volt valami jelentős, de ahhoz épp elég volt, hogy szokásos, jeges nyugodalmát megzavarja. Ha kicsit intenzívebb lett volna, talán még úgy is hívja: harag. DNS-gránát, ügyes, de ennyi nem lesz elég, hogy tönkretegyétek hosszú évtizedek kőkemény munkáját. Egy jó darabig még figyelte, a támadók hogyan veszik fel a harcot a tér- majd az alakváltókkal, aztán megunta, és visszasétált mahagóni íróasztalához, puha bőrcipője halkan nyikorgott a padlón. Megérintette az asztallapba ágyazott konzolt. Nem lehetett eldönteni, hogy nevetés, avagy sikoly-e a hang, amely végigzengett az űrtemplom folyosóin, de mire elérte a csata színhelyét, két emberalak formájában állt az idézőkamra bejáratánál. Lássuk, ehhez mit szóltok!
Jörgensent idegesítette, hogy valaki biztos távolból figyeli őket, de igyekezett nem tudomást venni róla. Figyelmét ismét a csatának szentelte. Ahogy nézte a vérzivataros őrjöngést, valamire rádöbbent: a térváltók nem véletlenszerűen jelentek meg a terem különböző pontjain. A helyiség zsúfolásig tömve volt. Gyakran összeért a harcoló felek háta, és míg meg nem fordultak, nem tudhatták, hogy ellenséggel, vagy baráttal fogják-e szembetalálni magukat. Csak néha nyílt akkora rés a forgatagban, hogy egy ember elférjen benne, s a térváltók pont ezt használták ki. Úgy látszott, van egy titokzatos ösztönük, aminél fogva előre tudják, hol van elegendő hely számukra. Ezért ahogy megnyílt egy rés, egyikük megjelent ott, és hátba döfte a neki háttal álló vikinget. A navigációs tiszt ettől még idegesebb lett, s gondolkodás nélkül, ösztönszerűen cselekedetett. Lefelé fordította hosszú, széles pengéjű kardját, két kézre fogta a barna bőrborítású markolatot, majd egy nagy lépéssel előrelépett a faltól, és ugyanabban a pillanatban határozott mozdulattal hátradöfött az oldala mellett. Fájdalmas üvöltés szakadt fel mögötte, és ahogy kirántotta a kardot, egy halott térváltó összerogyott. Előre tudták ugyan, hol jelenhetnek meg, de azt nem, hogy számítanak-e rájuk. Megfordult, és újfent hátraszúrt. Halálsikoly, egy újabb ellenfél esett össze. Megindult a csata sűrűjébe. Ezután egyre szaporodtak körülötte a holttestek. Kidkick vette észre elsőként Jörgensen taktikáját, és hamarosan körülötte is gyűlni kezdtek a halottak, majd lassan a többiek is követték a példájukat. Ahogy kettészelte egy zsoldos fejét, Miika előtt feltűnt Jörgensen alakja: a falnál állt, és épp a zászlós felé indult, kardját csapásra emelte, amikor hirtelen három eltorzult milicista állta útját. Mintha mondani akart volna nekik valamit, de azok azonnal támadtak. Fürge mozdulatokkal hárított, közben azonban mind több és több térváltó jelent meg körülötte, és ő egyre kevésbé bírt velük. Aztán az egyik végigvágott a gerince mentén, és Jörgensen felüvöltött. Miika nyomban feléje lendült, vadul vagdalózva törte az utat maga előtt, ám egyszer csak egy kígyóember emelkedett föléje. A viking hosszú, vércsatakos haja a hátára tapadt, ahogy lassan felnézett a háromméteres halálra, majd a kígyók rávetették magukat. A királykobra a létező legnagyobb mérges kígyó, képes a farkára támaszkodva szemmagasságba emelkedni az emberrel, mielőtt megmarná, a mérge pedig egy percen belül végez egy elefánttal. A kaszavakígyónak öt centiméteres méregfoga van, és minden egyes harapáskor húsz ember halálához elegendő adagot lövell ki magából. A zöld mamba mérge még a királykobráénál is erősebb. Ez meglehetősen lecsökkentette Miika túlélési esélyeit, amikor a kígyók ráugrottak. A több száz, egyenként is halálos harapás, azonban elmaradt, az állatok elporladtak, mielőtt elérhették volna. A kormányos meglepetten nézett körbe, és meglátta, amint valamivel arrébb Irón Ferrum áll egy nagy porhalom közepén, és oldaláról hiányzik a DNS-gránát. Új fejlesztés volt és akadtak még vele gondok, ezért eddig nem használták. Most nagyon örült, hogy a berserkrnek nem voltak ilyesfajta aggályai... sem. Az egész termet szürke por lepte el, többen fuldokolni kezdtek, és ahogy leülepedett beborította a holttesteket, összekeveredett a padlót vastagon fedő vérrel, és csúszós, sáros réteget képzett belőle. Ekkor pillantotta meg újra Jörgensent, akinek arcán döbbent kifejezés ült, és a mellkasából előmeredő hullámos pengét bámulta. Szája sarkában véres buborék jelen meg, térdre rogyott, és ahogy tekintete elvesztette fókuszát előrezuhant. A térváltó kihúzta belőle fegyverét, és a csata összezárult körülöttük. Miikából ekkor artikuláltan üvöltés szakadt fel, és eszeveszett dühvel vetette bele magát a forgatagba. Aprította az ellenfeleket, ontotta a vért, haladt előre a sűrűjébe, és megállás nélkül üvöltött. Egyszer csak ott állt előtte Jörgensen, még mindig térváltókkal harcolt, és méretes halomban gyűltek körülötte a halottak. Semmi baja nem volt. Amikor észrevette Miikát, megvillantotta feléje széles vigyorát. A kormányos nem tudott megszólalni. Ezzel együtt nem ő volt azonban az egyetlen, akit megcsalt a szeme. Az egyik pillanatban a vikingek még torzszülöttekkel, szörnyekkel és térváltókkal harcoltak, a következőben pedig már egymás ellen. Zavarodottság lett úrrá rajtuk, és a teljes csata megállt. Egy ifjú, tejföl szőke kalóz meglepetten meredt az előtte álló, kétszarvú sisakot viselő társára. - Te meghaltál! - rázta a fejét. - Láttam! Barátja érdeklődve mérte végig a kezében tartott fejszéjét, majd egy hirtelen mozdulattal, az ifjú szeme közé vágta. Olyan hangja volt, mintha érett káposztát szeltek volna ketté, vér csordult elő a sebből, és a tejföl szőke viking - szemében értetlenség és döbbenet elegyével - hanyatt zuhant.
- Nekem úgy tűnik, te haltál meg - mosolyogott vissza a szarvassisakos. Odament hozzá, rálépett az arcára, és kicsavarta belőle a fejszéjét. Ahogy felegyenesedett, a vikingek elborzadva vették észre, hogy Moeller az! - A csatának vége, visszavonulunk! - üvöltötte, és egy keskeny penge robbant ki a mellkasából. Szájából véres habot köhögött fel, és ahogy megforgatták benne a kardot, vonásai eltorzultak s megváltoztak. Végül egy teljesen jelentéktelen külsejű, emberszerű lény lett belőle, akinek lehetetlen volt megállapítani a nemét. -Alakváltók! - kiáltotta Miika, és nagy megkönnyebbülésére rájött, hogy a térváltók tévedésből egy alakváltót öltek meg Jörgensen helyett. Micsoda pech... A penge eltűnt a lény mellkasából, összecsuklott, és mögötte ott magasodott Irón Ferrum, csillogó fémtestéről patakokban csorgott a vér. Kitört a káosz. A vikingek eltávolodtak egymástól, és ha valaki megközelítette őket, legyen az akár barát, akár ellenség, gondolkodás nélkül odavágtak. Miika a zavarodott forgatagot figyelte, miközben hátát a falnak vetette, s ugrásra készen markolta kétfejű csatabárdját. Szeme sarkából hirtelen egy fegyveres alakot látott megvillanni maga mellett, és rögvest lesújtott rá. A csatabárd hegye elsuhant az alak mellkasa előtt, és csengő hang kíséretében szikrákat hányva lepattant a sziklafalról. - Megvesztél?! - kiáltotta dühödten az alak, ahogy hátraugrott. Jörgensen volt az. A kormányos lassan leengedte fegyverét. - Jól jönne most egy kupa jéghideg sör, mi? Miika bólintott, és feje elvált nyakától, ahogy a navigációs tiszt kardja egyetlen erőteljes suhintásával leszelte. - Még hogy sört, te rohadék! Salmiakkit! Csak salmiakkit! Anyádat... - leköpte az alakváltó tetemét. - Salmiakkit emlegetett valaki? Jörgensen odakapta a fejét, és arcára széles vigyor ült ki. - Azt. Lehet, hogy ezek a dögök jó „színészek", de pocsék az ízlésük. Az igazi Miika szomorúan elmosolyodott, és megvonta a vállát. - És még csak egy korty ital sincs náluk. Perrrkele... Jörgensenre kacsintott, és hanyagul hátracsapott a válla fölött csatabárdjával. Egy térváltó holtan esett össze. Innentől a két jó barát egymásnak vetett háttal harcolt tovább. A legtöbben azonban továbbra is bizalmatlanok maradtak, és senkit sem engedtek a közelükbe, de előbb előbb-utóbb a zsoldosok és a térváltók közösen bekerítették őket. Néhányan a falhoz lapultak, ám ez is rossz megoldásnak bizonyult, mert anyagváltók emelkedtek ki belőle, és elvágták a torkukat. A vikingek helyzete egyre tarthatatlanabb lett, és miután újabb osztagok érkeztek, a torzszülött milícia is újult erővel támadott a széthullott seregre. A szörnyfarkas eközben folyamatosan járta a csatamezőt, és széttépett mindenkit, aki az útjába került. Tíz berserkr lógott róla egyszerre, de nem bírták visszatartani, a vikingek pedig egyre-másra hullottak. Ugyan az ellenség túlerőben volt, és a vikingek helyzete egyre szorultabb lett, keményen tartották magukat. Nem azok a fajta emberek voltak, akik feladják. Szétszakadozva is kitartóan verték vissza a támadásokat, és közben számlálták, hány levágott fejjel dicsekedhetnek majd a Walhallában. Ekkor azonban hűvös szellő csapta meg őket, és két alakot pillantottak meg a terem bejáratánál. Mindkettő makulátlan, élére vasalt fekete öltönyt, azonos színű nyakkendőt és ropogós fehér inget viselt, vékony szálú fekete hajukat fejükre zselézték. Bőrük hófehér volt, acélkék szemük pedig hidegen csillogott. Fiatal férfiaknak tűntek, de külsejük ellenére semmi emberi nem volt bennük. Az idézőterem fullasztó, izzadság- és halálszagú levegőjében a fejük körül fehér köd párállott, és ahogyan megindultak, lábuk nyomán megfagyott a földön a vér, és hangosan ropogott a talpuk alatt. Az alakváltók újra felvették eredeti alakjukat. Előléptek az anyagváltók is, a torzszülött milicisták felsziszegtek, és anélkül, hogy hagyták volna felocsúdni a vikingeket, a zsoldosokkal együtt vad hévvel vetették bele magukat a csatába. A két fiatal férfi felnevetett, és egyikük elfolyt. A következő pillanatban, egy csoport viking lángra lobbant, és elhamvadt. A másik egyszerűen átsétált néhányon, s azok atomjaikra estek szét. Ekkor azonban mennydörgő üvöltés söpört végig a termem. Thor állt az oltáron, szeme bogarában örvény kavargott. Éktelen düh lobogott benne. - HAMMMMMMMAREEEEEEE!!!!!!
Mjölnir leugrott a nyakából és vaskesztyűs kezében termett. Immár nem tenyérnyi talizmán volt, hanem egy félelmetes másfél méteres csatapöröly. Thor meglendítette a hatalmas fegyvert, megpörgette a feje fölött... - STOOOOOOORRRRRM!!!!!! ...és vihar támadt a teremben. Sötét, kavargó fellegek jelentek meg a szürkésfekete sziklamennyezet alatt. Újra elbődült: - BLIIIIIIIIXTAAAAAARRR!!!!!! A fellegekből vakító fehér villám csapott a pörölybe, és Mjölnir kéken felizzott. Thor lendületből hátraengedte, izmai megfeszültek, és lesújtott a fekete, kvarcerezésű oltárra. Megremegett a terem, és kőzápor borította be a nagy részét, Thor csatába lendült. A kék fényaura övezte Mjölnir villámlott a kezében, és feje felett dörögtek a fellegek. Elsőként a szörnyfarkas vetette rá magát, de Thor csatapörölye elkapta és beszakította az oldalát. Felnyüszített, és odakapott a fejével, de hiába. Thor azon nyomban újralendítette Mjölnirt, és egy hatalmas csapással szétlocscsantotta a szörnyeteg koponyáját. A lény hangos puffanással összeesett. A vikingek vad éljenzésben törtek ki, és újra felharsant a csatadal: Vinpínum ver pú aldregifyni at flauslitum; sorg etr hjarta, efpú segja né náir einhverjum allan hug Sifium erpá blandat, hver er segja rceőr emum allan hug; alt er betra en sé brígöum, er vilt eitt segir Ellenfeleik azonban nem törődtek velük, mindannyian Thor ellen indultak. A vikingek üvöltve eredtek utánuk, ám felizzott előttük a levegő, és szikrázó energiafal zárta el az útjukat. Tehetetlen dühükben őrjöngve vetették rá magukat azokra a torzszülöttekre, anyag- és alakváltókra, akik már nem jutottak át az energiafalon. Kegyetlen mészárlás volt, nem kíméltek senkit sem. Akik megközelítették Thort, azzal vagy villámok végeztek, vagy Mjölnir zúzta ízzé-porrá csontjaikat. A két öltönyös férfi hűvös nyugalommal fordult arra, és lassú léptekkel megindultak feléje. - Mr. Moeller! - harsogta Thor. Az első tiszt felkapta a fejét. -Menjenek! Moeller ellenkezni akart, de valami azt súgta, mégis mennie kell, sem helye, sem ideje nincs ellenvetésnek. Mindannyian érezték ezt a belső kényszert. Azonnal elhagyták az idézőkamrát. Ahogy Moeller utolsóként kilépett a teremből, még látta, hogy a két férfi eléri Thort, de a szétgyűrődött ajtó hirtelen éles csikorgással kisimult előtte, és elzárta szeme elől a termet. Borzalmas hangok csaptak fel, hörgések, emberi halálsikolyok, és valami olyannak a hangja, amely jeges borzongással töltöttel el őket, és amiben semmi emberi nem volt. Rohantak végig a folyosókon, vissza a központi dokkba, a berserkrekkel az élen. Bárki állt az útjukba, megállás nélkül gázoltak át rajta. A mögöttük dúló iszonytató csata zajai végig elkísérték őket, és csak akkor haltak el, amikor a vikingek berontottak a dokkba, és felrohantak a Valkyria rámpáján. Moeller dühöngött, látta már, ahogyan mind, hogy mire képes a kapitány pörölye, de ennyi és ilyen ellenféllel szemben még ő sem tarthat ki sokáig. Mégis, úgy érezte, nem tehetett mást. El kellett jönniük. A fotonfregatt rámpája felhúzódott mögöttük.
14. Az első tiszt hosszú léptekkel bemasírozott a vezérlő kapuján, és megállt a híd alatt. Nyomában a többiek is elfoglalták a helyüket. - Mr. Narvik! - szól bele Moeller a komjába. A hajótechnikus bejelentkezett. - Összetákolta a hajót? - Hajjaj, uram! - hallatszott Myrdal vidám hangja. -Annyi ideig voltak el, hogy még egy kicsit fel is turbóztam. Az itteni hajósok nagyon készségesek... legalábbis, ha egy csapat kalóz fegyvert nyom a képükbe. Igazi kincsekre leltem! Moellernek most se türelme, se humora nem volt ehhez. - A lényegre, Myrdal! - Az energiapajzsok és a Kaperszkij teljesítménye ismét százas. Újítások: Dirac-Broglie-hajtómű és Heisenberg-üteg. Az első tiszt egy pillanatra elgondolkodott a hajótechnikus anyjának foglalkozásán, de végül csak ennyi mondott: - Nagyszerű. Reméljük, igaz is. Bontotta a vonalat, és kiadta a parancsot az indulásra. Ég veled... barátom - gondolta nehéz szívvel,
ekkor azonban mély hang dörrent a feje fölött. - Élvezte a kapitányosdit, Mr. Moeller? Felkapta a fejét, és mindenki azonnal a hang irányába fordult. - Kapitány! Thor ott állt a hídon hátratett kézzel, és derűsen szemlélte őket. Mindössze az oltáron titokzatos módon rákerült vaskesztyű hiányzott róla. Makulátlan vörös posztókabátját díszes kék övével fogta át, és sehol egy szakadás, de még egy gyűrődés sem látszott rajta. Hosszú aranyszőke haja kibontva, mindössze két tincset fogott össze a végükön egy-egy szürke, vesétekkel díszített kékezüst gyűrűvel. A vezérlőben kitört az üdvrivalgás. Kidkick azonban két szökelléssel a hídon termet, és kezében kardjával vadul rávetette magát. - Rohadt alakváltóóóó!!!! A férfi félrehajolt a torkának szánt szúrás elől, villámgyors mozdulattal megragadta a zászlóst fehér, fodros inggallérjánál fogva, és felemelte. Akkora pofont kent le neki széles tenyerével, hogy a csattanás visszhangot vert a vezérlőben, és Kidkick megszédült. Közelebb húzta magához a kölyköt. - Akarod, hogy felzabáltassalak a kiber-konyhamalaccal? Kidkick, kicsit kábán ugyan, de boldogan a halántékához csapta tenyérélét és tisztelgett. - Kapitány a hídon! Thor lerakta, és a zászlós szégyenkezve és imbolyogva, de vidáman leszaladt a hídról. - Isten hozta... kapitány! - mondta Moeller, és kemény vonásai közt mosoly bujkált. - Valami olyasmi, Mr. Moeller, valami olyasmi - viszonozta az első tiszt mosolyát Thor, és biccentett. Végignézett a legénységen, majd fennhangon így szólt: - Gyermekeim az Űrben, hagyjuk itt ezt a nyúltpatkányoktól hemzsegő roncsot! Miika beindította a hagyományos hajtóművet... - Kapitány - szólalt meg Jörgensen -, mégis hogy jutott fel előttünk a hajóra? - Biztos talált egy rövidebb utat. Thor lepillantott rá. - Siettem. ...és a következő pillanatban a Valkyria kilőtt a dokkból.
15. - Hogy lettek volna crollok anyád méhében! - kiáltotta Miika, és kitérő manőverbe kezdett. Minden különösebb gond nélkül hagyták el az űrállomást, hamarosan azonban fekete fantomvadászok tűntek fel mögöttük. Legalább kéttucatnyian lehettek, és bekerítették őket, a pajzsuk energiaszintje pedig újra csökkeni kezdett. Plazmával próbáltak utat vágni közöttük, de hiába, noha néhány lövés átvitte a pajzsukat, valami olyan anyagból készültek, amely elnyelte a találatok energiáját. - Említettél valamilyen Heisenberg-üteget - szólt oda a kormányos Myrdalnak, aki időközben feljött a vezérlőbe. - Mit tud? A kis köpcös hajótechnikus titokzatosan elmosolyodott, és végigsimított dús, rozsdabarna szakállán. - Próbáld ki! Miika morgott valamit az orra alatt, majd lezongorázott egy parancssort. Egy analízis-képernyő emelkedett fel az előtte lévő konzolból, és számítások pörögtek rajta. Kék ragyogása szellemszerű sziluettet kölcsönzött a férfinak. - Mi a francot csinál ez?! - Frekvenciakódokat generál. Mielőtt még visszakérdezhetett volna három, alakzatban repülő fantomvadásznak egyszer csak eltűnt a hajóteste, majd darabjaikra hullottak. - Hozzak néhány csavart, hogy visszarögzítsük az álladat? - kérdezte Myrdal készségesen, és elégedetten tovább mosolygott. Nem várta meg, míg a kormányos megkérdezi, mi történt. - Tudod, a Heisenberg-üteg még csak elméletben létezik, ezért magam is meglepődtem, hogy találtam egyet. Lehet, hogy a prototípust hoztam el? - Szemében huncut fénnyel megvonta a vállát. - Na mindegy. Szóval ez a kis aranyosság, most már gyakorlatilag is, egy anyagfrekvencia ágyú. - Miközben lelkesen magyarázott Miika belejött a használatába, és a Valkyria úgy vágott utat a fekete vadászok között, mint berserkr a tömegben, Myrdal nem zavartatta magát emiatt. - Működésének alapja, hogy
minden anyag részecskéinek van egy frekvenciája, amin rezeg. Na már most, ha találkozik egy ugyanezen a frekvencián rezgő hullámmal, legyen az akár egy térhullám, akkor meglazulnak a kötések, és az anyag atomjaira esik szét. Persze rc-edik térben már nem vagyok benne biztos, hogy... - Jól van, jól van, ennyi elég ahhoz, hogy használni tudjam! -szakította félbe Miika. Megcsóválta a fejét, úgy morgott tovább, inkább csak magának. - Még szerencse, hogy a Dirac-Broglie-meghajtó működési elvét ismerem... Az említett hajtómű életre kelt, és ahogy a tóba hajított kavics hullámokat vet, úgy kezdett a tér is fodrozódni körülüttök, szétszórta a rájuk tapadó fantomvadászokat, és a sárkányos fotonfregatt pillanatok alatt eltűnt a tovagyűrűző térhullámok hátán. A támadógépek nem voltak képesek utolérni őket. Myrdalnak dagadt a mellkasa a büszkeségtől.
16. Hat évezreddel korábban, közvetlenül a csata után Lábát megint csak a gyönyörű, ősrégi mahagóni íróasztalon nyugtatta. Kezében kedvenc ólomkristály whiskyspoharát forgatta, és a benne kavargó, aranyló nedűt szemlélte, ahogy a gleccserjégből készült kristálykockák kergetik, de soha utol nem érik egymást. Szórakoztatta a gondolat, hogy abban a korban, ahol szültetett már, abban a korban pedig, ahol épp van még nincs ilyen kincs a világon. A tetragrammaton türelmesen várakozott előtte, és az arcát tanulmányozta: ápolt, szigorú, és érzelemmentes volt, egyenes, hátrasimított hajába az idő és az élet ősz szálakat vegyített. Vékony, szikár alakjához magas termet társult. Leengedte a whiskyspoharat, és felnézett. Hideg, kék szemében inkább kíváncsiság ült, mintsem harag. - A fiam? - Meghalt. - Helyes. A kísérleti egyed? - Megszökött. Elgondolkodott. - És vajon sikerült a kísérlet? - A démon elfogadta az áldozatot, és az egyed életre kelt, de azok a mocskos kalózok megbontották az egyensúlyt, ezért hogy hibátlanul működik-e, azt nem tudom megmondani. Nagy az esély rá, hogy véletlen megjelenésükkel tönkretettek mindent. - A vikingek maguk fogják jóvátenni ezt, meglásd. A véletlenül elkövetett bűn is bűn. - Merengő tekintete az irodát borító elegáns falikárpiton nyugodott. - Azt mondtad, átszakította az állomás összes falát egészen a burkolatig, és eltűnt az űrben. A pap bólintott. - Gondolod, hogy a kint uralkodó körülmények megölhették? - Úgy gondolom, nem sok minden van ezen a világon, ami megölhetné. Ha tényleg jól végeztük a munkánkat, akkor még én sem. - Vészjóslóan földöntúli hangja volt. - Azonban még nem elég erős az akarata, nem tudja uralni a testét. Valószínűleg a vészprogramját követte, rácsatlakozott a féregvezetékre és az anomáliát kihasználva felfelé indult az evolvensen. Ennyi elég volt neki. - Ahogy azt a Tetragrammaton szekta is hirdeti - a pap szeme megvillant a szekta szóra, de néma maradt -, közeleg a világvége, s nem fogadhatjuk készületlenül. Cégem elég hatalmas ahhoz, hogy úgy mondjam, megfinanszírozza, és megtámogassa az Apokalipszist, Ragnarököt, vagy nevezd, ahogy tetszik. El, állításotok szerint, nem kerülhetjük, de hasznot húzhatunk belőle, természetesen mindenki a magáét. Ehhez azonban mindkettőnknek elengedhetetlen a tökéletes fegyver. Ezért kötöttem szövetséget veletek, s ezért küldtek ide téged is. A hosszú, kudarcokkal teli kísérletezéssel töltött évek alatt sosem voltunk még ilyen közel a megalkotásához, mint most. - Hideg tekintetét a tetragrammatonra emelte, aki állta a pillantását, ő volt az egyetlen ezen az űrállomáson, aki erre képes volt. - Röviden szólva, Ő az én igazi fiam, és ragaszkodom hozzá. Újra a szeme elé emelte a poharat, és megforgatta. - Biztos ismered a mondást, hogy ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. A tetovált arcú férfi nem szólt. A jégkockák folytatták egymás utáni hiábavaló hajszájukat. A férfi kivett egy kockát az ezüsttálon
álló jégszobor mellől, s beleengedte a pohárba, az ujja elmerült a folyadékban. Lassan elkezdte visszafelé kavarni, és a kristályok összekoccantak, mindegyik nekiütődött a másiknak, és szűk körben keringőztek. - Én erre azt mondom, ha nem jön a hegy magától, idehozza majd egy földrengés. Letette a poharat az asztalra, és körültekintően a szájába csepegtette ujjáról az aranyat érő whiskyt, végül pedig megtörölte a kezét egy fehér selyemkendőben. A tetragrammaton elmosolyodott, majd megfordult, és kisétált a teremből. Az ajtó összezáródott mögötte.
17. - Nagyobb bajba sodort minket, Mr. Moeller, mint amilyenben valaha is voltunk! Megtámadni egy szál fregattal egy űrállomást! Tudja, mit gondolok erről?... Az első tisztnek akármilyen nehezére esett, Thor élénkkék szemébe nézett. - Hogy ember legyen a talpán, aki nem szarta össze magát, amikor a Valkyria hirtelen bezúgott a dokkba! - A kapitány teli szájjal felnevetett, és Moeller komor ábrázatára pillanatok alatt széles mosoly ült ki. Ugyan sok társukat elvesztették, ez mégsem vette el a kedvüket, mert tudták, hogy dicső halált haltak, és az őket megillető helyre kerültek: a Walhallába. - Gondoltam, ha már az ember hívatlanul érkezik, akkor tegye azt ellenállhatatlan módon. Thor megveregette a vállát, ám jókedvük hamar alábbhagyott, ahogy megérezték a völva ciprusillatát, amint az belépett a szűk kabinba, ahol várakoztak rá. Faragott, sólyomfejes botjára támaszkodott, miközben lépett, de volt valami a járásában, ami nem kimerültségre emlékeztette őket: inkább úgy tűnt, mintha elszokott volna lába használatától. Odament hozzájuk, és nagy nehezen leült a Thor és Moeller előtt álló, öblös tölgyfa székre. - Tudni akarom, mi volt az, amibe azon az átkozott űrállomáson belefutottunk! - szegezte neki minden kertelés nélkül Thor. -Van valami elképzelésed róla? Amikor a démonúr megkísértette a tetragrammaton lelkét, birtokába jutott az összes emlékének, így történetesen tökéletes elképzelése volt arról, hogy mivel találkoztak. Úgy döntött azonban, egyelőre nem éri meg „minden kártyáját felfedni" - tetszett neki a kifejezés, amit rabolt emlékei között talált. A ravasz félmosoly, amellyel a völva testének korábbi tulajdonosa is előszeretettel élt, tökéletesen illett ide, ezért most alkalmazta. Moeller gyanakodva méregette, s mogorva képe megegyezett azzal, amit a völva elméjében talált reakcióként. Elégedett volt magával. - Technomágikus rituálék folynak ott. - Thor arca nem tükrözött érzelmeket, de Moellerén látható volt az értetlenség. - Ahhoz, hogy megértsétek, előbb tudnotok kell néhány dolgot. Az a tetovált arcú férfi, akivel az idézőkamrában találkoztatok, egy tetragrammaton volt, egy a világvégét hirdető szekta technomanta adeptusa27. Járatos a legtöbb idézéssel kapcsolatos mágiában, azt a hatalmas farkasszerű homonculust28 is ő alkotta és keltette életre. Azt vallják, hogy valamikor a 30. század végén megnyilatkoznak a Teremtés mögött láthatatlanul megbúvó lények, és „ekkor megnyílik minden kapu és átjáró". Tanaik szerint, ha felkészületlenül fogadjuk őket, elvesztünk. Legjobb esetben is szolgasors vár ránk. Igazi céljaikkal senki sincs tisztában, annyi azonban bizonyos, hogy szerintük egy, általuk tökéletes fegyverként emlegetett, dologgal ez elkerülhető. Ha ez a kezünkben van, gyakorlatilag mi irányíthatjuk a világvégét... tehát istenek leszünk. - Illetve az, aki majd az ezzel a fegyverrel kovácsolt sereget vezeti. - Gemátrikus29 nevük is ezt jelképezi. Moellernek még mindig nem állt össze a kép, Thor arcán pedig egyre szaporodott a barázdák száma, és halkan ezt mormolta: - Közeleg a Ragnarök... A démonúr folytatta. - Ez az űrtemplom nem létezik. Legalábbis nem most. Nagyjából hatezer évvel ezelőtt építették, de kétségtelenül a legfejlettebb 30. századi technológiával... hogy ki, azt nem tudom megmondani. Valószínűleg már több mint három évtizede kísérleteznek ott ennek a fegyvernek az elkészítésével, eddig azonban sikertelenül. Képesek voltak nagyon sok tulajdonságát megvalósítani az eredetijének, akár többet is egyszerre, de az igazit mégsem sikerült megalkotniuk. Igen, az eredetijének. Azt 27
adeptus (lat): valamely tan, vallás stb. titkaiba beavatott személy. homonculus (latin): mesterségesen előállított ember, de más azonos módon létrehozott lények megnevezésére is használják. gemátria: kabbalista számmisztika, számmágia, amely a héber betűk számértékén alapszik. A négybetűs Istennév, a tetragrammaton számértéke 26 (J [e] H [o] V [a] H = jod-10, hé-5, vav-6, hé-5). 28 29
ugyanis tudni kell, hogy létezik még néhány ehhez hasonlatos fegyver a világban, nagyon-nagyon kevés, ám azok gyártásának titkát sűrű homály fedi. Maguknak kellett hát kikísérletezniük a módját. Sikerült végül az eredeti fegyvernek majdnem minden tulajdonságát egyszerre megvalósítaniuk, kivéve az állandóan fönntartható multidimenzionáltságát és a személyes időutazást. Ezeken túl azonban a legfontosabb feltételek egyikének teljesítésére is rájöttek. Az, amit a tetragrammaton tanítás úgy hív, transmutatio30. A tökéletes fegyver attól tökéletes, hogy lelke van, méghozzá a szekta elképzelésében démoni. Egy hatalmas, ősi és roppant erővel bíró démon lelkét készültek a fegyver testébe zárni, s a démon előhívásához végezték éppen az emberáldozatot, amikor... mi váratlanul rajtuk ütöttünk. A démon megszökött, a kísérlet meghiúsult. A félkész, lélek nélküli fegyver kitört a világűrbe. Ami ezután történt, már ismert... közel hat évezred távlatából mondhatnám, már történelem. Újra elővette félmosolyát. -Ha ennek csak a fele igaz - mondta nem éppen kedvesen Moeller -, akkor nem fogják csak úgy feladni, ami azt jelenti, hogy... - ...találkozunk még velük - fejezte be Thor a mondatot, oly módon, hogy inkább ígéretnek hangzott, mintsem következtetésnek. - Völva Jyváskylá, tudod, hogy pontosan mi is az a fegyver, aminek a kifejlesztésével kísérleteztek? A völva testébe bújt démonúr bólintott, és csak ennyit mondott: - Stockbauer-romboló..
18. - Azt akarom, hogy te indítsd el azt a földrengést - mondta Lucius Astor az üres szobának, miután a tetragrammaton távozott. Egy alak vált ki az iroda falikárpitjából, és emberi külsőt öltött. - Odin, te vagy az Astor Corp, büszkesége, és mindenek előtt a legkedvesebb gyermekem - folytatta a férfi. - A eddigi legtökéletesebb teremtményem. Tudom, hogy sikerrel jársz majd. Elmondom, mit kell tenned. Az alak csendben, egyetlen kérdés nélkül végighallgatta, majd bólintott. - Most indulj! A féregvezeték különleges, módosult tulajdonságainak köszönhetően, elméletileg már útban is vagy visszafelé. Odin minden érzelem nélkül elmosolyodott, hátat fordított Lucius Astornak, és elhagyta a termet.
19. Miika és Jörgensen már az első üveg sűrű, fekete salmiakki végénél járt, amikor újra rácsatlakoztak a féregvezetékre. A műveletet ezúttal a fedélzeti komputer irányította, és a kormányos a lábát hanyagul feldobta a konzoltáblára, hátradőlt forgószékében, és a navigációs tisztre, majd a legénységre emelte poharát - immár sokadszor. - Kippis!31- kiáltotta berekedve, és felhajtotta a jéghideg salmiakkit. Jörgensen is hasonlóképpen tett. A fedélzeten mindenkinek a kezében volt valamilyen alkohol. - ...és azt kérdi tőlem - Kidkick épp egy történet mesélt nagy vidáman Moellernek -, hogy mikor fürödtem utoljára. Erre azt feleltem neki, hogy... - Aznap, amikor elejtetted a szappant! - röhögött fel harsányan Míika, és Jörgensen majdnem leesett a székéről, ahogy vihogni kezdett. A zászlós a füle hegyéig elvörösödött, de amikor kitört a kacagás a vezérlőben, ő is velük nevetett. - Fiam, ha a vezetékben összehányod nekem a hajómat, az egyetlen dolog, amit kormányozni fogsz ezentúl, az a felmosórongy lesz! - Thor a hídon állt, arcán mosoly ült, lekacsintott Miikára, és nagyot húzott a kezében tartott szaruserlegben lévő mézsörből. Jörgensen röhögött, és vállon veregette Miikát. -Örülök, hogy nem kellett halotti Thort ülnünk, kapteinl -mondta vigyorogva a kormányos, és a kapitányra emelte a poharát. Mire elérték az anomáliát, már mindannyian kellemesen ittasak voltak. Leszámítva Miikát és Jörgensent... ők rönkrészegek voltak: három üres salmiakkis üveg hevert mellettük a földön. Épp 30 31
transmutatio (latin): a tökéletlen anyagok tökéletessé tétele; alkimista szóhasználatban az ólom arannyá alakítását jelentette Kippis! (finn): Egészség(edre)!
valami svéd ivódalt énekeltek, amikor megérezték az anomália hatását: olyan volt, mint részegen szintetikus heroint lőni - nagyon élvezték. Anynyira, hogy észre sem vették a fedélzeti komputer jelentését, miszerint egy azonosítatlan objektum, nagyjából akkor, mint a Valkyria, hagyta el az anomáliát, épp amikor ők beléptek. Amikor lecsatlakoztak a féregvezetékről, a navigációs tiszt „egy viking sosem hány..." -felkiáltással kirohant a vezérlőből, és teleokádta a kinti folyosót. Miika egy üres üveget forgatott a kezében, és közben vadul bólogatott. - Így van, egy viking sosem hány... a társai előtt. - Újra kitört a röhögés a teremben. Ezalatt a kapitány örömmel konstatálta, hogy ide már nem követték őket a fekete vadászok, és a fedélzeti komon hívta a völvát, hogy csatlakozzon hozzájuk, de a férfit úgymond, nagyon kimerítette a harc, engedélyt kért, hogy inkább pihenhessen. Közben Jörgensen visszatámolygott, és a száját törölgette. - Ma éjjel táncolni fogsz, fiam! - szólt oda neki Thor. A navigációs tiszt arcán értelmetlen kifejezéssel nézett fel rá. - Eljárod a kék hányás keringőt a felmosóronggyal! Miika válla rázkódott, ahogy próbálta magába fojtani a feltörő kárörvendő nevetést, több-kevesebb sikerrel. Most ő öklözte vállba Jörgensent, amikor az lehuppant mellé, és rákacsintott. - Te meg hol ettél répát? Ekkor vörösen villogó fényekkel életre kelt előtte egy holokép-ernyő. Miika levette a lábát a konzolról, és megigazította a székét. - Nagyon furcsa jeleket fogok, kaptein! Már megint itt van az a rendellenesség a tér szerkezetében, ami már akkor is itt volt, amikor rácsatlakoztunk a vezetékre. Moellernek, talán a megivott jó néhány adag mézsör miatt, de hirtelen képtelen ötlete támadt. - Kapitány, én azt hiszem, sejtem, mi lehet az. Thor érdeklődve felhúzta a szemöldökét. - Kormányos, küldj egy egyszerű azonosító szignált a rendellenességbe! Miika megérintett pár jelet a konzol érintőfelületén, és pár másodperc múlva meglepetésében felkiáltott: - De hisz' ezek mi vagyunk! Erre mindenki döbbenten kapta fel a fejét. - Igen - bólintott az első tiszt. - Pontosabban, egy ugyanolyan Kaperszkij, mint a miénk. Márpedig ennek, nagy valószínűséggel, egy lehetséges magyarázata van. Amolyan téridő interferencia működik az anomália miatt a féregvezetékben, és ezért nagyjából fél órával azelőtt dobott ki minket, hogy tulajdonképpen rákapcsolódtunk volna a vezetékre. A vezérlőt hirtelen csend ülte meg, eltartott pár percig, amíg ezt mindenki felfogta. Kidkick lelkes hangja törte meg a legénység hallgatását. - Akkor ez azt jelenti, hogy megcsáklyázhatnánk saját magunkat, és elfoglalhatnák... a... a hajónkat? Moeller rá akarta vágni, hogy: „Hülye vagy, fiam, mint egy hat hete halott mutáns!" - ám rá kellett jönnie, hogy a zászlósnak, a maga naiv módján, de igaza van. -Azt. Kidkick fülig elvigyorodott a lehetőségen, hogy szembe szállhat saját magával, és hirtelen nagyon sok korábban látott 20. századi film jutott az eszébe. Mindezek közül kiemelkedett egy a téridő kontinuum felborulásával, és a galaxis megsemmisülésével kapcsolatban. -Most azonban ketten lennénk már. Nem segítünk... magunkon? - vetette föl Miika. - Nem - mondta Thor határozottan. - Miért nem? - Mert akkor sem segítettünk... Látván, hogy nem mindenki érti, Moeller hozzátette: - Mindennek úgy kell történnie, ahogy történt, hiszen úgy történt, ahogy. Miika megrázta a fejét. - Ygg rohassza ránk a teret, hogy mi milyen egy köcsögök vagyunk, még magunknak sem segítünk! És a teremben harmadszor is kitört a röhögés. A vikingek A valkűrök lovaglását hallgatták, miközben páholyból nézték végig a tauruszi űrflottával folytatott ütközetet, amiben korábban szereplők voltak. Miután a „másik" Valkyria rácsatlakozott a féregvezetékre, és elnyelte a tér, Miika felnézett Thorra. A tauruszi fotongálya roncsai lassan szóródtak szét az űrben, de még mindig ott volt a teljes flotta
körülöttük. - Gyakorlatilag ugyanott vagyunk, ahonnan elindultunk. Mit csinálunk most? Thor mély levegőt vett, mintha egy tavaszi erdőben sétálna, és kihúzta magát. - Hogy mit csinálunk most? Ugyanazt, amit akkor tettünk... -kaján vigyor ült ki az arcára ...támadunk! És felcsendült a muzsika: „A vikingek örök dicsőségére...", a Valkyria pedig kibontakozott a tér öleléséből és csatába indult.
Anthony Sheenard: Mosolyszünet
1. Kint esteledett és hatalmas, kövér pelyhekben hullott a hó. Ez a kettő együtt barátságos hangulatot kölcsönzött az űrreptérnek és az egész városnak egyaránt. Fentről sárga fényfüzérek világították meg a Gallardo felhőkarcolói között kanyargó utakat és az égi transzferfolyosókat, míg a földi, tűtornyokra telepített reklámsugarak darabokra hasították az eget és különböző holoábrákat rajzoltak a sűrű, testes hófelhők hasára. Érezni lehetett, hogy közelednek az ünnepek. Kint, a bolygó fölötti űrben a földi 2976-os év májusát írták, de a helyi naptár szerint valamikor december közepén járhattunk. Mínusz négy fok volt, és szélcsend, a meteorológia azonban éjjelre szelet jósolt. A letölthető előrejelzések szerint éjfélre a sztratoszférában lebegő meteorológiai műholdhálóval harmincas szelet hoznak majd a város fölé, hogy kisöpörjék a napi szmogot - naná, így könnyű jósolgatni. Az űrreptér bárjában ültem a bárszékek egyikén egy panorámaablak tövében, és egy Marquez nevezetű koktélt iszogattam, amelyben vörös szörp és fekete likőr hullámzott: az itallap szerint a vörös volt a szerelem, a fekete meg a kolera szimbolikus megjelenítője. Én kértem a pincértől bele egy kis mentát is. Hülyének nézett, de adott. Ezek után kiemeltem egy virtuállapot a kitett tartóból, csak úgy találomra - valamilyen sztármagazin volt -, és automatikus pörgésre állítva végigfutottam a tartalmát. Nem is olvastam, inkább csak a képeket nézegettem, hátha találok egy helyet Gallardóban, ahova érdemes holnap vagy holnapután elmenni, enni és inni egy jót, és a szívemet ápolgatni, amelynek egy igen fontos kis darabját elhagytam közel ezer év távolában. Kilenc után pár perccel egy alak állt meg mellettem. - Néha olyan érzésem van, hogy a repterek csak esőben vagy hóban bírnak létezni - mondta talán nekem, talán a pincérnek, de lehet, hogy a virtuállapoknak az asztalon. Fogalmam sem volt róla, kihez
beszél. Leverte vastag fekete szövetkabátjáról a havat a bár padlójára. Megrázta a fejét is, mire a hajáról szerteszét repültek a pelyhek nyomán ott maradt kerek, aprócska vízgömbök. Rápillantottam: harmincas, karakteres férfi volt, akárhonnan jöhetett, és akárhová tarthatott. Levette a kabátját, és elegáns, habár kissé ómódi zakó volt rajta. Észrevette, hogy figyelem, és rám mosolygott. Ha a virtuállapok képesek lettek volna ránézni, nyilván nekik villantja fel ezt a már-már bárgyúan őszinte mosolyt, mely fölött a kék szemek bocsánatkérően bámultak vissza. Ez a fickó egyszerre volt szimpatikus és ellenszenves. Gondolkodtam, hogy melyik legyen, aztán úgy döntöttem, hogy jelen esetben ő lesz a mentalevél ennek az estének a koktéljában. Azaz oda nem illő, de kellemes íz. Amely majd ott marad a pohár alján. Az órára pillantottam, amely a pult felett pörgött. Még hetvenkilenc percem van. - Mi a baj a hóeséssel? - kérdeztem, s ezzel lendületet adtam beszélgetésünknek. - Ez már a negyedik átszállóm, és mindenütt esett - mondta. Ledobta a cuccait a mellette álló bárszékre, és felmászott a közelire, így mellém ült. - Vagy az eső, vagy a hó. Négy bolygó, négy felhőszakadás... - A hó még kibírható. - Az eső is. De legyen igaza, a hóesés tényleg szebb. - Ilyet nem mondtam - vigyorodtam el. Visszavigyorgott. Már oldódott a szégyellősége. - De az ellenkezőjét sem. - Miért nem keres egyenlítő környéki átszállóhelyeket? Ha féregvezetékeken utazik, és az átszállásokra vár, ahogy kivettem a szavaiból, kereshetne akárhol helyet a bolygón! Gallardóban ugyan esik, de biztos van vagy száz másik űrreptér, ahol nem. - Délebbre nem akarok menni, mert annyira nem szeretem a meleget. Az időjárásban persze, mert italban most arra vágyom. - Rátámaszkodott a bárpultra, és a pincérre pillantott. - Valami meleget és whiskyt kérek. Az se baj, ha a kettő egy. - A whisky legyen meleg? - kérdezett vissza faarccal a pincér. - Ha maga mondja... A pincér biccentett, és alágyújtott a jófajta Kentuckynak. Én egy pillanatra eltöprengtem, hogy melyikünk ízlése a borzasztóbb. - Mit iszik? - kérdezte az idegen az italomra pillantva. - Szerelem és kolera. - Ááá. És mit keres benne a mentalevél? Nehéz lett volna megmagyarázni, ezért aztán figyelmen kívül hagytam a kérdést. Inkább visszakérdeztem, az sokkal könnyebb. - Sokáig marad itt? - Csak egy átszállásra. Arra sem érdemes, hogy szállást keressek magamnak a városban. És maga? - Nyaralok. - Honnan jött? - A Földről. - Szép hely - biccentett. - Régebben magam is szívesen megfordultam ott, de mára már túl zűrös lett. - Zűrös? - Rásandítottam, miközben ittam a koktélból. - Aha - biccentett. Megkapta a whiskyt, amit rögtön két keze közé fogott, mintha csak tea lenne. - Sok város megannyi szinttel és a külvárosok feltérképezhetetlen hálózatával. Ráadásul a környezetvédelmi technológia fejlődésével együtt is valamiféle önpusztító hangulatot sugároz magából az egész bolygó. Nincs érintetlen vadonja, mint régen. Ami zöld, az vagy természetvédelmi park vagy bekerített skanzen. Ez nekem nem jön be. Semmi ártatlanság, érintetlen báj. De ezzel együtt a legérdekesebb hely az egész univerzumban. - Elég nehéz ártatlannak maradni ebben a világban. - Nem akartam védeni az emberiség otthonát, de valahogy mégis ellenkeznem kellett. - Ez igaz. De rosszabb a helyzet. Persze én a bolygóra gondoltam az előbb, maga meg az emberekre, de a kettő végül is összefügg. És hát az emberekkel is van persze egy kis baj. A háború után maradt valami furcsa bizonytalanság a lelkekben. Valami másra vágynak, valami biztosra. Maga nem érezte, amikor ott járt? Pár év, és nagy változások lesznek. - Mire gondol? Rám nézett: igazán átható tekintete volt. Ez egy új vonás volt, és felül kellett bíráljam legelső
benyomásomat, amely alapvetően jó szokott lenni az emberekkel kapcsolatosan. Nem volt ebben a fickóban semmi bárgyúság. - Komoly politikai zűrökre. - A kezét nyújtotta az asztallap felett. - Jacques. Magát hogy hívják? Elfogadtam a kezét. - York. - Hát örvendek. Pontosan hol járt a Földön? - Reimsben. - Szép hely, látja, Európa óvárosai még tudnak kellemesen hangulatosak lenni. Reims is... - Kiváltképp a katedrális. - Ühüm. A katedrálissal a középpontban. Milyen volt az angyal a bejárat mellett? - Látta már? - Meghökkentem. - Hogyne. Imádom a mosolyát... Egyszer egy fél napot ácsorogtam előtte. Képtelenség elszakadni tőle... Van valami megkapó a vonásaiban, ami igazán emberivé teszi. Kőből van, és angyalt ábrázol, mégis emberibb sok embernél, akikkel volt szerencsém találkozni. De leginkább a katedrális ezeréves, kék üvegablakai tetszenek. Tudja, Chagall művei. Abban a templomban, azon a helyen. - Elmerengett. - Nagyon oda nem illőek és mégis azok. Kicsit megmozgattam a vállamat, hogy érezzem, mekkorát tudok ütni ültő helyemből. Most jöttem Reimsből, ezer évvel ezelőttről, és egy alak a katedrálist emlegeti meg Chagallt. A katedrálist, ahol megismertük egymást Renée-vel, és Chagallt, akinek egy festményéért nem is olyan rég hihetetlen sok ostobaságot sikerült elkövetnem. Ha ez véletlen, akkor fura véletlen, ha meg nem az, akkor vigyáznom kell. - Az az angyali mosoly szerintem inkább pórias. - Pórias? - Láttam, hogy ízlelgeti a szót. Aztán csak megrázta a fejét. - Nem, nincs benne semmi pórias... - Mivel foglalkozik? - kérdeztem. - Ó! Utazó kereskedő vagyok. Szép élet, érdekes élet, magányos élet. És maga? - Utazó vagyok. - Kereskedés nélkül. - Úgy van. - És most hova megy? - Sehová. - A fejemmel a leszállópálya felé intettem. - Egy barátomat várom. - Kijött elé a reptérre? Az jó érzés. Jó érzés, ha várják az embert. - Hetvennégy perc múlva száll le, itt lesz két órát, azután repül tovább - mondtam. - Gondoltam, lecsapok rá, évek óta nem láttam, és dumálunk egy kicsit. Véletlen, hogy én itt vagyok, véletlen, hogy ő ide tart. És miért pont a reimsi angyalt bámulta egy fél napig? - Miért pont őt? - Megrázta a fejét. - Nem értem a kérdést. - Mit szeret még a Földről? Röviden felnevetett. - Mindent. Imádom Barcelonát vagy Riót. Szeretem Rómát, Londont vagy Nápolyt. Mindent, az új városokat és a régieket egyaránt. A tengereket, óceánokat, az egyenlítői sivatagokat, a sarki hómezőket. De Európa a kedvencem. Igazából amolyan Föld-fan vagyok. Nálam a Föld a favorit, a bolygók bolygója. Ha visszatérek oda, egy pillanatot sem pihenek, beutazok mindent, amit csak időm enged. Tudja, nem ott születtem, viszont ott érzem otthon magam. Miután sokat utazom, kell egy ilyen hely, ahol megkapaszkodhatok, ahol biztonságban érezhetem magam. Akármerre is járok, tudom, hogy a jó öreg Föld a helyén van, és forog-forog szakadatlan. Megbolondulhat mindenki, jöhet háború vagy bármilyen vész, az a világegyetem legbiztosabb pontja marad. Ahogy a Földről beszélt, az megint eloszlatta a gyanúmat. Ez az ember igazi lelkesedést produkált előttem. Látszott az egész lényén, hogy igazat mond. Lehet, hogy túlontúl gyanakvó vagyok? De miért kellene annak lennem? Gallardóban senkinek nem léptem a tyúkszemére, nem bántottam senkit, igyekeztem csendesen mulatni, és sok pénz költeni, hogy mindenki szeressen. Van ez így. Kicsit lecsendesített az a pár hónap Reimsben... Na tessék! Lehet, hogy van valami igazság abban, amit ez a pasas - Jacques - mond? - Látom a tekintetén, hogy maga is így van vele - nevetett fel mellettem. Megfenyegetett az ujjával. Ne is tagadja! - Jó volt a társaságom - feleltem. - Nekem is angyali. - Ó, egy nő! Hogy hívják?
- Renée. - Bájos név. Szerelem volt? - Azt hiszem. - Hiszi?! - Egészen közel hajolt, ám ebben nem volt semmi agresszivitás, mert a tekintetében ugyanakkor jókedv csillant. Nyilván a franciák sajátja, amikor szerelemről beszélnek. - Akkor miért nincs magával? - Sokat kérdez. - Bocsásson meg, nem kell válaszolnia. Szóval, miért nincs magával? Kértem egy italt, és átfutott a fejemen, hogy most kellene lelépnem. - Ott kellett maradnia - válaszoltam aztán. - Reimsben. - Maga meg eljött? - Aha. Teljesen elszontyolodott, majd töprengő arcot öltött. - Nem a munka miatt, mert maga nem kereskedő... Aztán meg szerelemet és kolerát iszik egy reptéri bárban mentalevéllel. Hm. - Végigmért. - Menekült a szerelem elől? Kezdtem ideges lenni. Már a számon volt valami keresetlen válasz, amivel egy életre megsértem, így aztán meg is szabadulok tőle, de ekkor a báron kívülről, a nagycsarnokból türelmetlen és felháborodott kiabálások hallatszottak. A válasz helyett félig hátrafordultam, hogy megnézzem, mi is történik arrafelé, s tettem ezt a lehető legudvariatlanabbul - azaz a hátamat mutattam alkalmi beszélgetőpartneremnek. Az üvegfalon át egy meglóduló csoport látszott, amint az emberek között utat törve igyekeznek a transzferfolyosók felé. Nyolc-tíz alak lehetett, és nyilván ellöktek valakit, ahogy az a méltatlankodó hangzavarból kiszűrhető volt. Átvágtattak a zsúfolt csarnokon, s közben eszükbe sem jutott bocsánatot kérni. Felpillantottam a csarnok mennyezetére, hogy a sárkányszalamandra közbelép-e, de a reptér különleges biztonsági lénye csendesen hullámzott a kupola traverzei között, és nem avatkozott bele az eseményekbe. - Lejárt az időm - tájékoztattam tömören Jacques-ot. A faliórára pillantottam. Hirtelen nagyon lassúnak tűnt az idő múlása. - Sétálok egyet - döntöttem el hirtelen. - Visszajön? - Nem tudom. Nem valószínű. Leszálltam a székről, majd búcsút intettem neki és a bárnak is. Nem csupán lerázni akartam, tényleg sétálnom kellett. Renée említése felkavart, és úgy éreztem, nem tudok egy helyben ülni. Nem is néztem vissza, úgy hagytam el a bárt.
2. Az űrreptér gigászi volt, és a központi csarnokban akkora volt a forgalom, hogy csak üggyel-bajjal juthattam előre. Miután azonban sikeresen keresztülverekedtem magam a tömegen, és a fogadópálya üvegfalához értem, már senki nem akadályozott. Magamra kanyarintottam a kabátom, és kiléptem a panorámás balkonra, a hóesésbe, hogy végre egy kis csend vegyen körül. Hideg csapott az arcomba, és hatalmas vattaszerű hópelyhek támadtak rám a szél hátán. A ruha termoszabályzója kiegyenlítette a hőmérséklet-különbséget, s még arra is ügyelt, hogy az ujjaim se fázzanak. Kisétáltam a balkon szélére, ahol némi fény vetült rám a fentről sugárzó, homlokzati füzérekből, és rátámaszkodtam a korlátra. Ahogy kinéztem a kriolitbetonról startoló átszállógépekre és magánrepülőkre, azonnal megéreztem, hogy miért is jöttem el Reimsből... és Renée-től. A harmincadik század az én világom. Nem a huszadik, és nem más kor. Ez az, ami szörnyűségeivel együtt a magáénak tudhat, s amelyhez tartozom. Úgy térek ide vissza, ahogy Jacques a Földre. Nem maradhattam Renée mellett, akármilyen csodálatos is volt az a kapcsolat, és akármilyen gyönyörű a lány. Vissza kellett jönnöm ide, mert a huszadik századi Föld nekem olyan volt, mint a ketrec a párducnak. Olyan volt, mint egy hajótöröttnek a lakatlan sziget, szabadságharcosnak a Bastille. Elképzelhetetlen, hogy emberek hogyan élhetnek egy bolygóra bezárva... illetve elképzelhető, nagyon is. Csak kibírhatatlan egy olyan embernek, mint én. Ezért aztán beváltottam a jegyemet Calloway özvegyénél visszafelé az időevolvensen, és pár másodperc alatt átléptem közel ezer évet. És habár itt és most, a balkonon állva tudtam, hogy ezt kellett tennem, ez a tudat nem segített a veszteséget elviselni. Amit otthagytam, és ami többé már nem
lesz az enyém. Kinyújtottam a tenyerem, hogy lássam a hópelyheket megtelepedni a bőrömön, de azok elolvadtak, amint a kezem közelébe értek. Fénypászma futott át rajtam, pár külső reflektor: egy magánjacht a start után - szabálytalanul - a reptéri épület fölött húzott el. Kell is majd jócskán fizetnie ezért a szabálysértésért. A nyomában az éjszaka még sötétebb lett, a kedvem meg még komorabb. Ebben a pillanatban azt éreztem, amit a legvégén Reimsben... Hogy haszontalan vagyok. A kabátom hajtókájához nyúltam, és kikapcsoltam a termo-rendszert. Pár másodperc múlva a kezemen, sőt, a kabát alatt is megéreztem a tél hidegét. Ez segített, hogy visszatérjek a jelenbe: ha az embernek jó dolga van, gyakorta elengedi magát. Tapasztaltam, hogy ha nincs minden rendben, akkor egy gyakorlatiasabb elme kezd dolgozni, és akkor nem töprengünk hülyeségeken. A fagyos levegő és egy másik startoló űrrepülő újfent a leszállópálya felé terelte a figyelmemet. Bő egy óra múlva itt fog landolni a Contói Föderáció diplomatagépe, a fedélzetén Roger Haifley barátommal. Haifley mindössze két órát tölt Gallardóban, aztán felszáll egy helyi diplomáciai gépre, amely egy béketárgyalásra viszi innen pár naprendszernyire. Utoljára hat éve láttam, amikor mindketten fogságban sínylődtünk egy mutáns csillagerőd kellős közepén. A háború után én haszontalan kalandozásokra adtam a fejem, ő meg politikusi pályára lépett. Majd megkérdezem tőle, hogy ez a megbízatása előrelépés vagy száműzetés... habár azt hiszem, előrelépés. Az is igaz viszont, hogy a Contói Föderáció belpolitikai kérdéseiben nem vagyok valami járatos. A fogságból egyébként kivételesen nem az én durr-bele-a-közepébe módszeremmel jöttünk ki, hanem Haifley határozottságának és éleslátásának köszönhetően. Már akkor kivételes érzékkel egyensúlyozott fogva tartóink között, kihasználva a belső katonai vagy politikai ellentéteket. Szó szerint kidumálta magát a mutánsok közül, és szinte diadalmenetben léptük át a szabadság küszöbét, megadva a lehetőséget a gilletheknek, hogy ezzel az aduásszal a kezükben új tárgyalásokba kezdjenek. Ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor a mutánsok nem tudtak revansot venni szökésemért, illetve még csak fenyegetőzni sem volt joguk. Hiszen ők engedtek el minket. Szerettem volna látni ezt a talpraesett fickót; jó emlékeket őriztem róla. Kicsivel több, mint egy óra múlva megveregethetem a vállát, és meghívhatom egy mentás Marquezre. Hirtelen csend lett a reptéren és a reptér fölött, pár másodpercig nem volt sem felszálló, sem landoló gép. A pályán álló fémmonstrumok rezzenéstelenül pihentek, az ég pedig tiszta ablakot nyitott a csillagokra. Ebben a csendben mintha egy lélegzetvételnyi szusszanást hallottam volna magam mögött. Megperdültem, s egy kilométerrel odébb szinte ugyanabban a pillanatban felzúgott egy nukleárbrigg energiafejlesztője, hogy életre keltse a hajó stadion méretű antigravitációs paralljait. Szétszakadt a csend, és a brigg felemelkedett mögöttem a pályáról. A hallásomra nem támaszkodhattam, így tekintetemmel pásztáztam körbe a balkon hosszán. Szinte rögtön megláttam: jobbról srégen, az üvegfal egy gerendájánál haloványfehér párapamacs képződött, és oszlott szét. - Jó estét! - köszöntem hangosan. Egyelőre semmi okom nem volt számon kérni az illetőtől az itttartózkodását. Megeshet, hogy csupán levegőzni jött ki ő is. Ez lehetett, mert felparázslott egy cigaretta vége, majd rögtön le is hullt a vékony hóba. Egy sötét alak mozdult meg a gerendázat tövében, és rátaposott a csikkre. Aztán megindult az ajtó felé, amely engedelmesen kinyílt előtte. Az illető nem akart szóba elegyedni velem. Ám az ajtónál visszapillantott rám, és amint fordította a fejét, profilból megpillanthattam az arcát. Az egész pár pillanatig tartott csak, majd a nő (!) a csarnok felé fordult, és belépett. Hamar eltűnt a tömegben, s én meg csak álltam ott és bámultam utána. Egy másodpercre láttam csak, de gyökeret vert bennem a bizonyosság, hogy ismerem. De honnan is?
3. Pár percbe tellett, mire rájöttem. Megan Kincaid, aki ugyanott volt, ugyanabban a csillagerődben, ahol én és Roger Haifley raboskodtunk. Ő nem a foglyok közé, hanem a kiszolgáló személyzet körébe tartozott, akik jó pénzért dolgoztak a mutánsok keze alá. Személyének felidézésekor azonnal beugrott az is, hogy milyen hatalmas szerelembe estek ők Haifleyvel. Az egész olyan volt, mint egy Dumas-
regény. Romantikus szenvedély a háború közepén, amely csak később teljesedhetett be. Kedveltem a lányt, aranyos teremtés volt, és sokat beszélgettünk, többek között ő csempészte be nekünk a háborús holobeszámolókat. Nyilván nem ismert meg. És nyilván Haifley elé jött ki ő is. Annyira megörültem a jelenlétének, hogy a nyomába eredtem. A csarnokba lépve azonban rá kellett jönnöm, hogy egy mamutot sem találnék meg itt, nemhogy egy fekete kabátot viselő hétköznapi nőt. Ám lett volna miről beszélgetnünk mielőtt a Contói Föderáció gépe leszáll, s jó is lett volna pár szót váltani egymással. Talán Renée hiánya tette, hogy Megan jelenléte így feldobott, és hogy ennyire jólesett volna beszélgetni vele. De az is lehet, hogy a huszadik században töltött pár hónap tompította el egészséges veszélyérzetemet. Renée időlegesen kigyomlálta a lelkem mélyén gyökeret vert cinizmusomat, és ezzel együtt a gyanakvásomat a furcsaságokkal szemben. Mondhatnám azt is, hogy a szerelem békés időkben tompítja a férfiember üdvös bizalmatlanságát a külvilággal szemben. Így hát gondolkodás és megfontolás nélkül a reptéri szolgálati irodába mentem, ahol az ügyeletes kiborglányok egyikével közöltem, hogy szeretném az iroda elé hívni Megan Kincaid kisasszonyt. A szinti biccentett, és bemondta a hangosbemondóba, hogy Megan Kincaidet várják a főbejárattól jobbra a szolgálati irodák előtt. Úgy nézhettem ki örömteli vigyorral az arcomon, mint a hízott lóbab, mert még a szinti is rám villantott egy mosolyt, miután megtette, amire kértem. Én kicaplattam az irodák elé, és a falnak dőlve vártam, hogy Megan megérkezzen. Nem ő érkezett. Másfél perc múlva egy Secession rakétája csapódott a fejem fölött a falnak. A harcászati pajzsom reagált, és amikor a fal darabjaira szakadt a mögötte tartózkodó tucatnyi kiborggal együtt, erős sztázist vont körém. Ugyanakkor mintegy harminc méter magasságból a mennyezet széle a földre zuhant, és a becsapódás éles szélű kőforgácsokra törte a padló kerámiakockáit. Törmelékek záporoztak mindenfelé, lentről és fentről egyaránt, és a csarnok jó húszméteres körzetében két dolog maradt egészben: én és mellettem egy szendvicskiadó automata, amelyet a harcászati rendszerem oly mértékben stratégiai fontosságúnak talált, hogy kiterjesztette rá az erőteret.
4. A sárkányszalamandra volt az első, aki reagált, és természetesen rosszul: az egyetlen alakot szemelte ki magának, akinél harcászati technikát észlelt: ez pedig én voltam. Hirtelen egy óriási, pikelyes farok ereszkedett le jobbról a fémtraverzek közül, míg balról egy vörös foltokkal pöttyözött fekete fej. A farok meglendült, hogy finoman besöpörjön a hirtelen megnyíló szájba, ám a pajzsom akkora áramütést mért rá, hogy a hatalmas hüllőtest időlegesen lebénult, és a magasból még három fej és két farok hullott alá tehetetlenül, és lógott, mint valami gigantikus méretű sárkánybáb. A csarnokban tartózkodók vagy ekkor eszméltek fel a robbanás okozta sokkból, vagy a sárkányszalamandra mereven lebillenő testrészei jobban megrémisztették őket, mint az épület északi belső falának beomlása, mert rögtön sikoltozni és rohangálni kezdtek, mintha bizony kiférnének az ajtókon mind egyszerre. Én megpróbáltam ellentmozdulni, de mindenki szembejött, ekkor felkapaszkodtam egy testes hátra, és ugrásokkal vegyített futással rohantam az összetömörülő emberek vállán arrafelé, melyről a Secession rakétája jött. Kicsit még poros és nagyon kaotikus volt minden, így nem csoda, hogy még ebből a magasságból sem láttam a merénylőt. Jobbról emberek százai rohantak ki a bárokból és a reptéri üzletekből. Szemben megakadt a mozgólépcsősor, mert többen is elbotlottak, és az automatika a balesetmegelőzés érdekében leállította a lépcsőket. A csarnok kellős közepén, Gallardo címere fölött állva egy nő toporzékolt és sikoltozott, merthogy a sárkányszalamadra bénán kicsapódó nyelve egyenesen a fejére esett. Balról az üvegfalon és a panorámabalkonon túl vörösbe borult az egész reptér, ám nem csak a pályák, hanem még a hulló hópelyhek is vörösek voltak. Mintha csak az armageddon előszele érkezett volna meg. Feltettem magamnak a kérdést: én vajon erre menekülnék, ha épp most lőttem volna szét egy repteret? Leugrottam a hátakról, és a lépcsők felé rohantam. Számtalan kiút létezhet a beszállókapukon át a csomagrendezőig bezárólagosan. De el lehet menekülni a balkonról is vagy a bárok, éttermek raktárain át, a szállítóbejáratot használva. Azonban ha fölfelé megyek, és mindig csak fölfelé, talán
eljutok olyan magasra, hogy az egész környéket beláthatom, sőt, bemérhetem. Habár azt se tudom, kit keresek. Nem baj, ez utóbbi nem zavart. Majd alakulnak a dolgok. Ha valaki meg akart ölni, és nem sikerült neki, akkor hamarosan megpróbálja még egyszer. Mindig így szokott történni. Ezenkívül egy biztos támpontom volt: Megan Kincaid. Ha meglátom a nőt, tényleg elbeszélgetek vele, legfeljebb nem megölelem, hanem a torkát szorongatom meg egy kicsit. Hát illik így bánni egy régi baráttal? Amikor legutóbb elváltunk, még semmi baja nem volt velem. Ők mentek Haifleyvel kéz a kézben Conto felé, én meg egészen más irányba. A lépcső alján belefutottam abba a fekete ruhás, udvariatlan különítménybe, amely nem sokkal korábban erőszakosságával a reptéri vendégek felzúdulását kiváltotta. Pontosan hatan voltak, és mindegyikük kezében egy kommandósoknak rendszeresített Angel 326-os volt, nagy lőerejű, de kis hordtávolságú lézervezérléses energiavető. Secessiont ugyan egyiküknél se láttam, de felmerült bennem a kérdés, mit szaladgálnak ezek fegyverrel a kezükben? Ráadásul szabadon! Előzékenyen félreálltam, hogy elmehessenek mellettem, aztán kikaptam az utolsót a sorból. Egy elektromágneses hullámmal tönkretettem a kommunikációs csatlakozását, míg ezzel egy időben olyan ütést mértem a halántékára, hogy a legendás Old Shatterhand zokogógörcsöt kapott volna a gyönyörűségtől, ha látja. Az én feketébe öltözött kis indiánom kicsit kapálózott, jobbra ütött, aztán balra, aminek haszna is lett volna, ha nincs a kezdeti meglepetés-előnyöm, így azonban elkésett a reakciókkal, és mire képes lett volna tompa aggyal valamiféle komolyabb erőt kifejteni, már a nyakán térdeltem. Körülöttünk továbbra is emberek özönlöttek a lépcső felől a kijárat irányába, így eltakart bennünket a lábak erdeje. - Kik vagytok? - kérdeztem finoman. Közelebb kellett hajolnom, mert nem értettem tisztán bizonyos szavakat. - Kihííí... hak szemé... - Nyugalom, csak érdeklődöm. Ha megmondod, elengedlek. - Igyekeztem a nyugodt és kulturált formámat adni. A „szemét" amúgy sem a legsértőbb kifejezés, amivel eddig illettek, a „kinyírlak"-ot pedig sokan szeretnék valóra váltani, de eddig még senkinek nem sikerült. Szóval nem volt több szóvirágnál. - Csak irritál, hogy fegyvert lóbálsz a kezedben az űrreptéren. És tudni akarom, miért. Bizalmam jeléül kicsit engedtem a szorításon, így valamivel több levegőhöz jutott. - Mi vagy te? Valami elbaszott biztonsági őr? - köpte a szavakat az arcomba a földről. Rácsaptam a fegyverével a szájára, majd a szeme közé nyomtam a csövet, mintha le akarnám lőni. Nem gondoltam komolyan, de úgy néztem ki. - Rossz válasz. Kik vagytok? - Haifley konzul... biztonsági csapata vagyunk... - nyögte. - Úgy? - Elbizonytalanodtam. Roger Haifley embereit verem? Vajon hogy jutok be ezután a Haifleyhez egy kicsit dumálni? - Elnézést - mondtam. - így már érthető. A konzul a barátom. Tévedés történt. Jegyezze meg! Lecsaptam még egyszer a fejére, mire elájult. Magamhoz vettem a fegyverét, a kabátom alá dugtam, aztán leléptem a helyszínről. Éppen időben, mert a többiek észrevették, hogy valaki hiányzik, és ketten visszatértek a lépcsők alá. Szóval szereztem egy fegyvert és pár újabb ellenséget. Nem jutottam messzire, mert a sárkányszalamandra ébredezni kezdett, és egyből kiszúrt még a tömegben is. Felemelte fejeit a csarnok mennyezete alá - még kicsit zsibbadtan mozgott -, majd legalább két torkából falatrengető bődülés csapott elő. A mellettem állók hirtelen lekushadtak, és a fejük fölé kapták kezüket, mintha csak a csarnok teteje akarna leszakadni. - Ez nagyon berágott valakire - jegyezte meg mellettem egy férfihang. - Talán elkapja a merénylőt - válaszolta egy női. Én felnéztem a magasba. Lassan elhalt a dobhártyarepesztő üvöltés utolsó hangja is, és akkor megláttam a fémtraverzek közül egy hosszúkás pofát és két vörösben izzó szemet, amint épp felém fordul. Vastag, tompa végű nyelv bukott elő a hatalmas fogak közül, majd a fej ereszkedni kezdett, gyorsan és megállíthatatlanul. Szerintem bele akart ütni a padlóba. Olyan sebességgel közeledett, hogy ha esetleg megint kiütném, a tehetetlenül lezúduló erő akkor is pürévé passzírozzon. Én a menekülést választottam. Elhárító rendszerem mentális parancsomra erős sztázist vont körém, amely meglökött, s mivel ezzel egy időben ugrottam is, közel három métert repültem oldalra. Ugrás
közben kék elektromos ívet sütöttem ki a sárkányszalamandra felé. Ezúttal egy kicsivel nagyobb áramütést mért a harcászati rendszer a dögre, s az ismét csak lebénult, de most minden feje és farka a közelemben billent le a magasból. Azt hiszem, akkor már mind a négy fejével haragudott rám.
5. A sárkányszalamandrák makacs, intelligens lények, ezért is alkalmazzák őket Gallardóban a főbb épületek őrzésére. Négy fejük van, s habár alapvetően lusta természetűek, meg tudják oldani, hogy szolgálatban felváltva alszanak - általában egy-egy hetet. Sejtettem, hogy az űrreptér feldühített sárkányszalamandráját én egyedül csak egyféleképpen tudom lerázni: ha megölöm. Ezt el szerettem volna kerülni, és úgy döntöttem nem egyedül próbálkozom a lény lecsillapításával, hanem megkeresem a biztonsági főnököt, aki bizonyosan ember, és valószínű, hogy tud hatni rá. A döntésemben volt egy erőteljesen önző vonás is: ha a szalamandrát magam mellé állítom, a csarnok területét biztosítva tudhatom. Megint csak felkapaszkodtam egy kicsit magasabb helyre. Most egy mini városmakettre esett a választásom, amely a bárok előtti kis díszteret ékesítette. Elég ízléstelen volt, mert a felhőkarcolókat színesre festették, s nem is bántam, hogy néhány apró vackot letörök. Aztán felegyenesedtem, egyik lábammal az Igazságügyi Palota tetején, a másikkal a Külkereskedelmi Bank felhőkarcolójának tetején taposva. Ha a mellemet verem, egy réges-régi majommese főhőse lehettem volna, ha pedig a szemem elé ernyőzöm kezem, akár a távoli tengert fürkésző Ahab kapitányt is eljátszhatom. Nem tettem egyiket sem, és forgolódni is csupán addig forgolódtam, míg meg nem pillantottam a leghangosabban üvöltő biztonságist a tömegben. Nem láttam ugyan a jelzéseit, de biztosra vettem, hogy megtaláltam az emberemet. Elrugaszkodtam a toronyház tetejéről, hogy a földre ugorjak. Éppen időben, mert egy halk sikkantás kíséretében valami elsiklott a fejem felett, át azon a ponton, ahol az előbb tartózkodtam, és megint szétrobbant mögöttem valami. Szerencsére a makett megvédett a hátam mögött csóvaként kinyíló lángoktól, a detonáció légnyomásától, és a vadul záporozó törmelékdaraboktól. Ám olyan hőség csapott meg, hogy egy pillanat alatt beleizzadtam az ingembe és a cipőmbe egyaránt. Nem is beszélve a nagykabátról. Ez nem Secession volt. A támadóim valószínűleg bemérték a harcászati rendszeremet, és új eszközökhöz nyúltak. Vajon mekkora lehet a hadi potenciáljuk, amit erre a szigorúan védett reptérre behoztak? Reméltem, hogy ennél nem sokkal nagyobb.
6. Amint sebes léptekkel a biztonsági főnök felé tartottam, egy új ötlet fogant meg bennem. Melléérve megragadtam a karját, és magam felé fordítottam. Elakadt a szava üvöltözés közben. Az arcomba bámult. - Meg kell találnom egy nőt - közöltem vele. Erre maradék türelmét is elveszítette. - Nincs időm szívügyekkel törődni - bömbölte -, amikor valaki szétlövi a repteremet és lebénítja a sárkányomat. - Nem szívügy - javítottam ki. - A sárkányát pedig én bénítottam le. Felüvöltött, és fegyvert rántott. Kicsit meg kellett vernem, és kicsit meg kellett ráznom, hogy ezután értelmesen tudjunk beszélgetni. - Én vagyok a jófiú. Engem akartak megölni az első rakétával meg a második lövéssel is - mondtam kicsit később. Közelebb hajoltam térdelő alakjához. - Deb csodálob... - felelte, és megpróbálta az egyenruha ujjával megállítani az orrvérzését. - Aztán erre fel még a maga sárkánya is megpróbált megenni. - Deb begeddi... El akarta benekíteni a helyszídről... - Ó! Bocsánat. De másodjára már megenni akart. Zavaros szemmel meredt rám. - Csodálja? - Tulajdonképpen nem. Azért is jöttem, hogy ha az a dög végre magához tér, csillapítsa le. Nem akarom bántani még egyszer. Lassan feltápászkodott.
- Visszaaddá a fegyvereb? Visszaadtam neki. - Biért akarják begölni? - Fogalmam sincs. Szerintem köze van ahhoz a nőhöz, akit meg akarok kerestetni magával. - Hogyan? - Akkor lőttek rám először, amikor bemondattam a nevét a hangosbemondóba. Talált az egyik zsebében valami koszlott papírzsebkendőt, és annak segítségével lassan elállította a vérzést. Ugyanakkor intett, hogy kövessem, és a reptéri színfalak mögé vezetett. Fel a lépcsőn, végig egy félüveg-félacél folyosón, át az irányítótorony épületébe. Út közben a Glockjával intett az embereknek, hogy félre, s ez meglehetősen hatékony hessegetésnek bizonyult. Mindenki elkotródott előlünk. - Ki az a nő? - Megan Kincaid. Felnyögött. - Ismeri? - kérdeztem. - Miatta vagyunk készültségben - felelte, és feltárult előttünk a torony ajtaja. Három lépés múlva már a liftben álltunk. Az ajtó ránk húzódott. - Ő akarja megölni Roger Haifley konzult.
Puff. A dolgot át kellett gondolnom, sőt, először el kellett fogadnom. És vagy én lassultam le, vagy a lift volt veszett gyors, de egyszerre azon vettem észre magam, hogy a reptéri irányító központ előtt állunk, és még mindig nem reagáltam le a dolgot. A biztonsági főnök azonosította magát - egyetlen DNS-lánc és az arca elég volt hozzá -, majd kinyílt előttünk egy harminc centi vastag euticénium-kriolit ajtó. Az ajtószárnyak oldalán ekkor legalább harminc-harminc energiavető csövét pillantottam meg. Pici kis lyukacskák, melyek bárkit szeletekre szelnek, aki az ajtó fémfalán erővel akar áttörni. Megnyugodtam, hogy itt legalább van biztonság. - Nem kell ahhoz készültség - adtam az okosat, miközben ezernyi gondolat futott végig az agyamon, de mindegyiknek egyetlen lényeges kérdőszava volt: miért? Miért akarja Megan Roger halálát? Az erőszak sosem volt jellemző rá. - Ne ide szállítsák le a konzul hajóját, és máris nincs vész. - Márpedig a konzul ide száll le! - hallatszott egy erőteljes női hang. Mindketten odakaptuk a fejünket.Természetesen Megan volt, és mögötte energiabilincsben az irányító központ egész stábja. Egy akkora fegyver meredt ránk a nő kezéből, amekkorával kisbolygókra vadászik az ember. Úgy látszik, nem minden illetéktelen behatolót szel apró darabokra a lézerrács. - Jó téged látni, York.
7. - Hát... én is örülök a régi barátoknak. - Közelebb léptem. - Állj! - Megan elmosolyodott. - Még emlékszem rá, mikre vagy képes, úgyhogy állj meg, s kérlek, vegyél komolyan, mert habozás nélkül kilőlek! - Tisztában vagyok vele - morogtam, és a csarnokbeli két lövésre gondoltam. Mindkettő elég kézzelfoghatóan megtestesítette a szándékot. Az egyik étterem vas díszelemei talán még mindig izzanak. Lazára vettem a figurát. - Gondoltam eldumálunk míg megérkezik Roger, de nem éppen ezt a szituációt képzeltem el. - Hanem milyet? Jobban tetszene, ha nálad lenne a fegyver? Tulajdonképpen aranyos kis nő volt, olyan egyhatvanöt magas, finom, hollófekete hajjal, szépen metszett kreol vonásokkal. Barna szemében a régi tűz izzott, habár szája sarkában a ráncok arról tanúskodtak, hogy az utóbbi időben elfelejtett nevetni. Mi történhetett vele? Oldalt egy markáns arcú férfi állt, szintén egy baromi nagy fegyverrel. Ketten voltak, tehát ez nem szerelmi bosszú. Megan amúgy sem ölt volna azért, ha egy pasi átveri a fejét. Letépte volna a tökeit, de nem ölte volna meg. Legalábbis a régi Megan. - Nem fegyverre gondoltam, hanem egy-egy koktélra - sóhajtottam. - Persze - biccentett sötéten. - És most finoman nyúlj be a kabátod alá, és vedd ki, amid van! - Ennyi ember előtt? - Ne humorizálj, mert akkor is lelőlek. - Ennyire nem lehetett veszélyes?!
- York! - Jól van - adtam meg magam. - De miből gondolod, hogy egy szigorúan őrzött reptérre behozhatok bármilyen fegyvert? Csak turista vagyok errefelé. - Nem, szerintem sem hoztál be. De nyilván szereztél már egyet. Elvigyorodtam. - Kinézed belőlem? - Igen. Széttártam a kabátom, mely alatt ott pihent egy erre kialakított belső zsebben az Angel 326-os. Megan intett a fegyverével a biztonsági főnöknek. - Fogja meg két ujjal, és dobja a földre! - Tudta a kislány, hogy nem szabad közelebb jönnie sem neki, sem a cimborájának. Rám nézett, és adott egy jó tanácsot. - A fegyverem helyzetfelismerő protokollja nagyon érzékeny, és automatikusan tűzparancsot ad, ha megrezzensz, vagy a pajzsod aktiválod. Úgyhogy ne próbálkozz semmivel! A biztonságiak főnöke lehangoltan rám pillantott - bár lehet, hogy nem is volt lehangolt, csak törött és bedagadt orra miatt volt fátyolos a tekintete -, és tette, amit a nő mondott. A fegyver a földön koppant. - Mi ez a hülyeség, Megan? - kérdeztem. - Legutóbb még olyan csókban láttalak benneteket, hogy a nyelved egész Roger ádámcsutkájáig leért. - Ne csináld ezt! - kiáltott rám, aztán csendesebben folytatta. - Ne is emlékeztess rá! Az a rohadék nem érdemelte volna meg egy pillantásomat sem. - Miért akarod megölni? A lány hallgatott, ám a biztonságisok főnöke válaszolt helyette. - Politika az egész - mondta. - Haifley viszi a békenyilatkozatot a Magnettára. És elég radikális a belső ellenzéke. - Ennek semmi köze a békenyilatkozathoz, Mr. Caparella! - sziszegte Megan. - Semmi köze a politikához! Én még támogatom is a békét. Semmit nem gyűlölök jobban, mint a háborút, és ezt Mr. Ketchikan is megerősítheti. Nem tartozom az ellenzékhez! De ez a béke egy olyan szörnyeteg kezéből, amilyen Roger Haifley, rosszabb minden háborúnál. - Ha maga mondja! - rántotta meg a férfi a vállát. Megan egy lézerbilincset dobott felé. - Vegye fel, és álljon be a kollégái közé a láncba! - mondta komoran. - És tényleg fogja be! - A barátjához fordult. - Miké, adj még egy bilincset! Sőt, kettőt. Akkor érzem magam biztonságban, ha Yorknak a bokájára is kerül egy! Miké, a nagydarab összeesküvő, a lábam elé vetett egy csinos kis karperecet. - Tegye fel a bokájára! - mondta érces hangon. Jó kutya. Szófogadó. Meganra pillantottam. - Nem vicc - értette el a pillantásomat a nő. - Ha Roger leszállt, és megfizetett a bűneiért, akkor megadjuk cellulárison a feloldókódot, és mindannyian szabadok lehettek. Persze, ha nem csináltok semmilyen őrültséget. A jó öreg Mr. Caparella ekkor csatlakozott a lebilincseltek láncához. Karperece a többiek közelébe érve automatikusan ráfűződött egy haloványlila vonósugárra, amely aztán a csuklójánál fogva berántotta a sorba. - Én meg ívbe fogok hajolni? Kezem-lábam felfűződik? - intettem a többiek felé. Felmértem az ablakokat. Megpróbálkozhatok egy nekifutással, de a fegyverek gyorsabbak, mint én. Aktivizálhatnám a védelmi pajzsomat, de a jó öreg Pheselton itt mit sem ér. Annak fedezékében is elszállnak, mint a parittyakő. Mert az a plazmamennyiség, ami Megan meg Miké fegyveréből lecsap rám, ha meg nem is öl, de átküld pár törhetetlennek tűnő válaszfalon. - Ne húzd az időt! - mondta szinte kedvesen a nő. Esküszöm, megsajnált, hogy ilyen tehetetlen vagyok. Idő! Volt a falon egy óra, akkora számokkal, mint egy kiselefánt. Még harminckét perc Roger érkezéséig. Ekkor meghallottam egy hangot a fejemben. - Lépjen jobbra kettőt, kapcsolja be a személyes pajzsát, és támadjon rájuk! Nem tudom, ki volt, nem tudom, miért tanácsolt olyasvalamit, ami nyilvánvalóan felért az öngyilkossággal, de tettem, amit mondott.
8. Sasszé jobbra két lépést, Pheselton fel, aztán üvöltés, és nyílt színi roham. Azon nyomban lelőttek mindkét plazmafegyverből. Körülbelül olyan volt az arány, mintha Fénylő Sastoll egy szál magában a tőrével megrohamozta volna az amerikai katonaságot. Indián őseim szellemei a tettem láttán biztos büszkén kacsintottak össze. A francia vérvonalat képviselő felmenőim már nem lehettek annyira büszkék a mennyben, habár egy gyönyörű nő miatt vagy éppen a keze által elveszni elegáns halálnak számított közöttük hajdanán. Eddig a pillanatig vajmi kevéssé érdekeltek az ősök, de a biztos halál pillanatában egy perc alatt átsorjázott a fejemen apák és anyák hosszú sora a Földtől egészen Új-Aquitániáig. És hirtelen fontos lett, hogyan is fogadnak majd az égi katolikus vadászmezőkön. A harcászati rendszerem persze gond nélkül tette, amit elgondoltam, és felhúzta a sztázist, de az történt, amire számítottam: a néhány millió fokos, célzott plazmasugár megnyomott, és olyan erővel taszított neki a falnak, hogy a húsomnak egészen bele illett volna préselődnie a csontrendszerembe, és viszont. Hogy ez nem történt meg, az engem is meglepett: azt éreztem, hogy repülök, s a folyosók lámpafényét hirtelen az éjszaka sötétje váltotta fel, majd halovány derengés, és ismét csak sötétség. Pár szemvillanással később a hóban eszméltem fel, fejem felett nehéz felhőkkel, s közöttük egy kis réssel a csillagokra, amelyek közül a megszeppent ősök - legyenek akárhol - biztosan csodálkozóan tekintettek le: hol a fenébe is késhetek. Feküdtem a hóban, és megpróbáltam megkeresni az égieket a tekintetemmel, de hamarosan egy még kövérebb felhő húzódott a csillagok elé, így aztán egyedül maradtam. Lassan felültem. Egy mező közepén voltam, a hátam mögött egy behavazott fenyőerdővel, előttem egy viszonylag érintetlen hósíksággal, és a távolban - kábé tíz kilométerre - az űrreptér fényeivel. Csend volt, csak egy-egy vastagabb faág reccsent meg a hátam mögött. Tíz kilométert repültem a levegőben, és a megérkezéskor vagy száz méteren át felszántottam a havat és a földet. Legalábis az én harcászati pajzsom kellett ahhoz a csaknem fél méteres árokhoz, ami a fenekem alatt ért véget. A Pheseltonom jelezte, hogy kevés a bioenergiám a működés fenntartásához, a nanotlepek pedig egy kivételével mind kiégtek. Hóport csapott a szemembe a szél. Felálltam, levertem a kabátomról a rátapadt, földszemcsékkel kevert havat. Egyáltalán nem volt sötét: Gallardo fényei megvilágították a felhőket, a felhők szétszórták a fényt, s haloványan világított a hómező is. Tulajdonképpen egész jól láttam.... Egész jól láttam, hogy egy kétórás séta áll előttem vissza reptérre. Nem nagyon fogok beleszólni ma már az eseményekbe. Bekapcsoltam a kabát fűtését, és elindultam a reptér felé. Felesleges lett volna dühöngeni, semmivel se jutottam volna közelebb a célomhoz. Ahogy aztán ott ballagtam a hóban, amely jó nagyokat roppant a talpam alatt, egy szabályosan növekvő fénygömbre lettem figyelmes. Felém tartott. Akkor már nem hittem, hogy szellemek jönnek értem, inkább arra gondoltam, hogy aki eddig töretlen kedvvel lövöldözött rám, most utánam jön, hogy megöljön. Nyomban kikapcsoltam minden fűtést, a harcászati rendszeremmel elrejtettem a hőképemet, majd elrejtőztem egy csenevész bokor árnyékában. A jármű lassított, majd megállt majdnem fölöttem, és lassan leereszkedett a hóra. Egy taxi volt. Persze előfordulhat, hogy a gyilkosok taxiztatják magukat, de a lehető legritkább ez akkor, ha ölni mennek. Vagy lehetnek a bérgyilkosok akár taxisofőrök is, de ez is csupán hellyel-közzel fordul elő, és akkor is többnyire holofilmeken. Azért vártam, hogy mi lesz. Túl messze volt a jármű, hogy lerohanjam. Felnyílt az oldalsó ajtó, és egy bőrkabátos, simisapkás alak szállt ki. A mozdulatai bizonytalanságról árulkodtak. Körbekémlelt, aztán pár lépést eltávolodott a járműtől, és megint csak körbekémlelt. - Mr. Ketchikan! - kiáltotta az éjszaka ellentétes felébe. - Mr. Ketchikan! Roberto vagyok. A megrendelt taxi. Felálltam, mire a szerencsétlen úgy megijedt, hogy hanyatt esett. - Nem rendeltem taxit - mondtam nyájasan, és talpra segítettem.
- Hát, nekem fizetett is. - Komolyan? És miért fizettem? - Hogy visszavigyem az űrreptérre. Extra felárat kaptam az extra gyorsaságért. - A taxisnak megjött a hangja. Most, hogy megvoltam, és nem egyedül ácsorgott a fagyos éjszakában, úgy látszik minden rendben volt nála. Egyéb különleges körülmény nem zavarta. Nem kérdezősködött. - Megmondom, uram, hogy azt hittem, ugratás. Nem is jöttem volna ki ide a senki földjére, ha a viteldíjat nem utalja át előre. - Mit ácsorog itt? - förmedtem rá. - Nem fizettem talán gyorsasági felárat? Azonnal bepattant a helyére. Én felnéztem az égre: hátha meglátom Roger Haifley űrhajóját. Mert már itt kell lennie valahol fölöttünk. Huszonnégy perc múlva landol a gépe.
9. - Hova tegyem le, uram? - kérdezte a taxis előzékenyen mintegy két perc múlva. - Le tud tenni a csarnok tetejére? - kérdeztem. - Megkaptuk az engedélyt a belépésre, természetesen. Ez igaz volt. Harminc másodperccel korábban feloldották a berepülési tilalmat - csakis és egyedül a mi számunkra. Nem tudom, ki intézte el - Caparellára tippeltem, úgy véltem, kiszabadították őket, miután én kirepültem a toronyból -, de nem is érdekelt. - A csarnok tetején hol? - Ahol azt a lyukat látja a megroggyant födémen. - De ott nincs semmi! - tiltakozott Roberto. - Legalább harminc méter magasan lesz. Nem tud majd lejutni sehogyan. - Azzal ne törődjön! A taxis megrántotta a vállát. - Maga tudja. Ahogy megfordult az űrreptér épületkomlexuma felett, láttam, hogy a környező utcákat lezárták a rendőrök. Az utasokat kiengedték ugyan az életveszélyessé váló csarnokból, de nem hagyták őket szétszéledni. Sorra igazoltattak mindenkit. Mindenfelé rendőrjárművek álltak, és villogtak, a fényükkel együtt a helyreálló rendbe vetett bizalmat sugározva szét. Roberto egyetlen döccenés nélkül letette a taxit. - Ha kell valami, csak hívjon - vigyorgott rám, amikor nekikészülődtem a kiszállásnak. - Jó, hogy említi. Nyomjon le nekem egy igazoló szelvényt a fizetésről! Nem kérdezősködött, csak tette a magáét. Három másodperc múlva a kezemben volt a leheletvékony papírdarab, amelynek papírja tartalmazta a taxiról és sofőrjéről megszerezhető teljes információt, illetve az útvonal adatait, a felszíne pedig a fizetési igazolást. Zsebre vágtam, majd kiléptem a csupasz fémre, ami az egyik oldalon a mélybe hajlott, pontosan ott, ahol egy óriási lyuk tátongott az épület tetején. A taxi elrepült, én pedig megálltam a januári szélben és hóban az épület peremén, lobogó szárú nagykabátomban. Pár fénypászma rám szegeződött lentről. Ideje volt indulnom. Elcsattogtam a lyukig, és belestem rajta. A csarnok tetejének ívelt díszítőelemei, és a metálfényű tartógerendák nem voltak messze innen, csupán három méterre. Körbenéztem, látok-e valami kapaszkodót, de nem láttam. Ugranom kell. Leugrottam, s kis híján elvétettem. A kis híján azonban majdnem olyan, mint a majdnem, azaz semmit nem jelent, ha az ember már túl van a dolgon. Szóval kicsit megcsúsztam, de térdre zuhanva visszanyertem az egyensúlyom, és nem fordultam le a mélybe. Rettenetesen bevágtam a térdem, de most ez volt a legkevesebb. Miután biztonságban éreztem magam a szédítő magasság ellenére is, tettem, amiért itt voltam: azaz elindultam, és a vékony fémgerendán becserkésztem a sárkányszalamandrát. A lény mind a négy fejével lefelé figyelt. Már elmúlt a második áramütés zsibbasztó hatása, és csak a dühe maradt meg. Szerintem leginkább engem akart megtalálni, nem is sejtette, hogy pár lépésnyire állok tőle. Hatalmas egy dög volt: közel hatvan méter hosszú, legalábbis a legmesszebb nyúló fejétől a leghosszabb farkának végéig. Kitin-könnyűségű, de acélkemény páncélpikkelyek fedték végtagjait és
nyakát, illetve háta ívét a gerince mellett, ám az oldalán és hasán csupasz bőr húzódott. Az alapszíne a fekete volt, amelyet a vörös elegánsan pöttyözött be. Karmával és lábával kapaszkodott, illetve hasmánt feküdt egy számára kialakított központi fekhelyen a csarnok fölött. Reméltem, hogy szót érthetek vele, már csak azért is, mert még csak egy kisbicska sem volt a zsebemben. - Halihó! - kopogtattam meg a legközelebbi nyakat, mire olyan gyorsan emelte fel a fejét, hogy azonmód bele is szédült. - Jöttem elnézést kérni. Sajnálom, amit tettem. Még két fej fordult felém, és kezdtem úgy érezni magam, mintha sárkányfészekbe kerültem volna. - Sajnálom, félreértés volt - mondtam gyorsan a másik két fej felé is. - Azt hittem meg akar támadni. Biztos a légnyomás tette, hogy nem ismertem fel a helyzetet. Úgy méregetett, mint kígyó az egeret. - Többet nem fordul elő - ígértem meg. - Na, és mi történik éppen lenn? Sokat beszéltem, de ki nem tenné ezt meg ebben a helyzetben? Tegyék a szívükre a kezüket, mit csináltak volna, ha a helyemben lettek volna? Ja, hogy nem lettek volna olyan őrültek, hogy ide jöjjenek? Megértem. A sárkányszalamandra első feje hirtelen felém mozdult, mintha le akarna taszítani, de az utolsó pillanatban megállt, s csak egy kicsit lökött rajtam, éppen csak, hogy jelezze, ne érezzem biztonságban magam az ő birodalmában. Egy másik fej felmordult... Nem haragosan, hanem mintha mondott volna valamit... - Nem értem tisztán. - Nem fél, hogy leharapom a fejét? - kérdezte meg ekkor reszelős, de emberi nyelven a lény. - Nem hiszem, hogy ebben a bizalmi állásban lenne, ha hagyná, hogy minden jelentéktelen esetben az érzelmei uralkodjanak a fejei fölött. Tetszhetett a válasz, mert az első fej visszavonult. - Meg akartam védeni - szólalt meg a második is. - Mr. Caparella említette. Ezért köszönettel tartozom. Azt hiszem, ezzel minden rendeződött. Ez a lény értelmesebb volt sok-sok fajtársamnál. - Mi van Mr. Caparellával? - kérdeztem hivatalos hangnemben. - Tudnak valamit? - Túszul ejtették a vezérlőben. Egy nő és egy férfi, akik a repülésirányítók kivégzésével fenyegetőznek, ha nem száll le Roger Haifley gépe. - Haifley tud már róla? - Erről nincs információnk. Csak a belső rádióforgalmazást halljuk. - A segítségük kell - tértem a tárgyra. - Azért vagyok itt, hogy Roger Haifleyt megvédjem. Tudom, itt vannak a biztonsági emberei is, de én ismerem a merénylőt... legalábbis azt, aki a vezérlőben van. Viszont vannak bűntársai, egy fönt vele, és egy, de lehet, hogy kettő, itt az épületben. Szemmel kellene tartani, amit csak szemmel tudnak tartani, és értesítsenek valahogy, ha történik valami szokatlan a csarnokban. - Az már csaknem üres - mondta az első fej. - Láttak valamit az első két lövéskor? A merénylőkből? - Ez elég érdekes volt - morogta az első fej. - Most, hogy kérdezi... Nem, nem láttunk. A második rátromfolt. - Különös. Senkit. Ezen elgondolkodtam. A láthatatlan ember lövöldözött rám? - Figyeljék a balkont, és a balkonon túl a pályát! Az éttermeket, bárokat. A merénylők biztos itt vannak, és találtak valamilyen menekülési útvonalat, amit elképzelhető, hogy fedeznek is. Hogyan tudjuk tartani a kapcsolatot? A harmadik fej lebillent a magasból, és hamarosan egy biztonságist emelt a szájával a magasba. Az első pillanatban megdöbbentem, mert úgy tűnt, a férfi mindjárt leesik, de aztán megláttam fekete vállszíját, amit kifejezetten az ilyen átmozgatások miatt rendszeresíthettek náluk. A sárkányszalamandra feje átemelte a második nyak fölött, és egyenesen mellém tette le a fickót. - Add oda neki, Phil, a komodat! - morogta az első fej. A biztonságis egészen megkukult. Ritkán ácsorog reptéri vendég a sárkányszalamandra társaságában a mennyezet alatti fém-gerendázaton. Nagykabátban. A komját kérve. Aztán leemelte a hajtókájáról a jelvényét - apró, aranyozott G betű volt szárnyakkal -, és a kezembe nyomta. Az első fej szépen megköszönte, a harmadik meg visszaszállította a földre. - Haifley gépe le fog szállni? - kérdezte az első fej.
- Ha rajtam múlik, akkor le - válaszoltam. Feltűztem a jelvényt. - Eresszenek le a sűrűjébe!...
10. A sűrűje egy kisebb csoport volt, amelyet az egyik bárból tereltek ki a reptéri biztonságisok. Amikor a pánik kitört, tizenegy srác az asztalok alá bújt. Amikor csendesedett a zaj, előjöttek, és megdézsmálták a gazdátlanul hagyott készleteket. A fiúk jó része matt részeg volt már. Gyorsan és sokat ittak. Nem egy kihagyott bulit, de legalább tucatnyi másiknak az elmaradását is bepótolták az elmúlt fél órában. - Az edzőnk majd... igazol minket. Tényleg nem lógtunk, és nem is vagyunk... tolvajok magyarázkodott alattam egy magas, mokány kölyök. Kissé akadozott a nyelve. - Na, kifelé! - lökött rajta a biztonságis. - A levegőn majd rendbe jöttök. A rendőrségi cellákban meg ki is józanodhattok. Bámulta, ahogy elegánsan földet érek, majd nézte a sárkányszalamandra magasba visszahúzódó fejét. - Ki a rossebb maga? - esett nekem egy másodperccel később. A jelvényemre mutattam a kabátom hajtókáján. Feltűnően csillogott a sötét alapon. - Most már kolléga. - Azzal otthagytam őket. A biztonságisokat és a tántorgó részeg fiúkat egyaránt. Egyetlen dolgot sütöttem ki: visszamegyek Meganhoz, és észéhez térítem. Konkrét akciótervem még nem volt ezt illetően, de reméltem, hogy egy nap csak egyszer lőhet le ugyanaz a nő. Sietősre fogtam, mert a sok fegyveres ellenfelem mellett egy komoly fegyvertelen is akadt: méghozzá az idő. Mit nem adtam volna most némi időutazásos technológiáért! Mellém csapódott valaki. - Hova rohan? - érdeklődött vidáman. Jacques volt az. - Mit keres maga itt? - És maga? - Én megmentem egy csomó ember életét. - Mit vág fel? - kérdezett vissza. - Pár perccel ezelőtt romantikus szerelmest játszott, most meg akcióhőst! Szerintem az időjárás teszi. A hidegfront gyakran elveszi az ember eszét. Elvesztettem a türelmemet. Megragadtam a kabátját, és az egész alakot a legközelebbi falhoz vágtam. - Mi a fenéért van itt? - kiáltottam az arcába. - Becsületes üzletemberek ilyenkor a fejüket vesztve menekülnek. - Becsületes üzletemberek. Miféle oximoron ez? Azt hiszem, az oximoron szó használata volt az, ami elszívta hirtelen haragomat. Annyira ide nem illő volt, annyira szokatlan egy ilyen szituációban, hogy lefegyverzett. Elengedtem Jacques-ot, sőt, meg is igazítottam az öltözékét. - Az a szerencséje, hogy sietek - mondtam. - De utána még számolunk! - Mi után? - Azután, hogy megmentettem egy barátom seggét a szétlövéstől - morogtam. - Most már ne tűnjön el! Meg fogom keresni. Elvigyorodott, és engedékenyen intett, hogy mehetek. - Végezze a dolgát! Otthagytam a fal tövében. Amint felrohantam az emeletre, volt egy olyan érzésem, hogy csak ennyit akart. Csak azért szegődött mellém, hogy megtudja, mit fogok tenni. Ez az érzés aztán, mint holmi gyanú, belefészkelte magát az elmémbe. Alkalomadtán majd elő fogom rángatni onnan, és alaposan végiggondolom. De most fontosabb dolgokkal kell törődnöm.
11. A reptéri irányítóterem előtt annyi fekete kabátos nyüzsgött, mintha csak egy csótányfészekbe pottyantam volna bele. Ezek nem a helyi biztonságisok voltak, hanem Roger emberei. Hideg volt a folyosón, mintha nem fűtöttek volna, aztán gyorsan rájöttem, hogy miért is van hideg. Amikor kirepültem a szabadba, óriási lyuk maradt utánam a külső, csaknem ötven centi vastag falban. Ezt a lyukat aztán mindenki elkerülte, mivel szemben vele, az irányítóterem falán is volt egy hasonló rés, és Megan - vagy Miké - azon keresztül rálőtt arra, akit megpillantott. Szóval betömni sem lehetett, és a fűtést sem lehetett erősebbre venni, így maradt a metsző, hideg tél... és a fekete kabátos emberek.
Biztos távolról szemügyre vettem a külső rést. Hát az biztos, hogy nem én ütöttem ki a testemmel. A széléből ítélve valaki lyukat robbantott a falba. Kettőt is. Az egyiket az irányítóterem válaszfalába, a másikat a folyosó külső oldalába. Valószínű, hogy pontosan abban a pillanatban, amikor a két plazmasugár eltalált engem és megtaszított. Ezért nem hallottam plusz lövés hangját. Ha nincs ez a lyuk, akkor én most valamelyik falon egy élő húsból felfröccsentett impresszionista alkotás vagyok. York Ketchikan elmosódó rózsaszín foltban. A művész Megan Kincaid rószaszín korszakából. Komolyan, nekem az agyamra ment a conques-i művészvilág!32 Egy fegyver csöve érintette a homlokomat. A harcászati rendszerem kapcsolt volna, de leállítottam. - Igazolja magát! - York Ketchikan vagyok, Haifley konzul barátja - feleltem. - Segíteni jöttem. A látóterembe lépett az a férfi, aki a fegyverhez tartozott. Sajnálatos módon ismerős volt. Amikor legutóbb láttam, a torkával a térdem alatt feküdt. - Én nem kívánnék magamnak ilyen jó barátot - jegyezte meg csúfondáros mosollyal. Visszamosolyogtam. - Én a maga helyében ilyen ellenséget nem kívánnék! Elvesztette a fejét, és meg akart ütni. Elkaptam a karját, majd a nyakát, és megfordultunk. Pillanatokon belül volt egy túszom, és egy fegyverem, amit a homlokának szegeztem. - Vissza! - üvöltöttem. - Vissza! A fekete kabátosok mozgása egy pillanat alatt megállt a folyosón. Nesz se hallatszott. - York? - kiáltotta a csendbe egy női hang. A vezérlőből a lyukon át. - Hello, Megan! - Te nem lehetsz életben! - Húsz éve ezen csodálkozom én is - kiáltottam vissza. Közben a fejemmel intettem a legközelebb álló fekete kabátosnak, hogy húzódjon csak hátrébb. - De lelőttelek! - kiáltotta Megan, s ezzel hála istennek megalapozta a jó híremet a fekete kabátosok körében. Feltartottam a fegyvert a magasba, és finoman eltoltam a túszomat. Mindkét kezemet felemeltem. Haifley emberei halálos csendben ugrottak közelebb és kapták ki a kezemből az Angel 326-ost. Közben hárman is sakkban tartottak a saját fegyverükkel. - Ne hidd azt, hogy nem jegyeztem meg! - kiáltottam vissza Megannek, mintha mi sem történt volna velem. - Mindegy, ez már nem számít! - A nő hangja megremegett. - Roger gépe tizennégy perc múlva leszáll a reptéren. Egy góré vált ki a fekete kabátosok közül, és intett a többieknek, hogy eresszék le a fegyvert. A fickó szemébe néztem, de közben Meganhoz intéztem a szavaimat. - Még mindig van lehetőségünk megbeszélni! - Nem. Már nincs. Már semmi nincs. És veled sem akarok beszélni, York. Nem tudod azt, amit én, s így nem is érthetsz meg. Most pedig azt mondom, ha még egyszer megszólalsz, lelövök egy túszt! Nem szólaltam meg. A fekete kabátos góré távolabb hívott, aztán csípőre tett kézzel megállt előttem. Arcán a katonák felsőbbrendűsége tükröződött, amit a civilekkel szemben éreznek. Az emberei munkához láttak, ahogy ki tudtam venni, arra készültek, hogy az egész irányítótermet elszigeteljék az épülettől, de úgy, hogy egy pillanat alatt le tudják süllyeszteni a föld alá. - Ki maga, és mit tud erről? - kérdezte a góré. - Ha magának is van neve, talán nekem is lesz - mondtam. - Egy ilyen merényletért akár kétszáz évet is ülhet. Sötétben és hidegben, mindenféle parazitákkal körülvéve. - Egy cellánk lesz, ha elbassza a dolgot - feleltem. - Tud sakkozni? Maga lesz a szürke patkányokkal én meg a feketékkel. Mondja, nem egyszerűbb bemutatkozni, mint fenyegetőzni? Megrezzent az arca. Aztán felmért, és válaszolt. - Pavlin százados vagyok, a Contói Belügyminisztérium biztonsági tisztje. - York Ketchikan, szabadulóművész. Megint csak megrándult az arca. - Magára számítottunk legkevésbé - felelte. 32
A történetet, illetve reimsi tartózkodását megelőzően York Ketchikan Conquesben töltött el pár hetet. Lásd az Ellopni egy Chagallt (Inomi, 2004.) című regényt
- Ó, ismer? - örültem meg. - Honnan? - Haifley konzul személyes életrajzából. Azt mondta, segíteni jött. Miben tudna segíteni nekünk? - Előbb világosítson fel, mi folyik itt! Nem vagyok jártas a maguk belső ügyeiben. Aztán elmondom én a haditervemet. - Ez nem óvodai mutogatós! - morrant rám. A legmegnyerőbb vonásaimat igazítottam ki az arcomra. - Ha olvasott rólam, nyilván tud a konzullal közös kalandunkról, amiben Megan is benne volt. Többet tudok, mint maguk. Ha meg tudjuk ezt a helyzetet oldani egyszerűen, minek akadékoskodik? Nem plazmaágyút kértem, hanem információt. - Rendben, de figyeljen, mert mindent csak egyszer mondok el és nem magyarázok! - felelte a tiszt, miközben fél szemmel munkálkodó embereire pillantott. Ellenőrizte, minden jól halad-e. - A gillethimutáns háborút33 követően a Conto-szektorban nem állt helyre a béke. A gillethek kivonultak ugyan, de az ellentétek megmaradtak a szövetségeseik és a hajdani ellenfeleik között. Sokan gondolták úgy, hogy az olyan elhagyott gilleth szövetségesek, mint mi, legyőzhetők. Megtámadtak minket. Mi visszaszorítottuk a támadókat, és kiharcoltunk egy patthelyzetet. Most jutott el országunk a békekötésig, amit Haifley konzul hozott tető alá az ellenséggel. A Magnettával. Néhányan persze ezt szeretnék megakadályozni. Azok, akik még mindig utálják a mutánsokat, és akiknek a háborús gazdaságban vannak érdekeltségeik. - Nem értem - mondtam. - A konzul, Megan és én együtt menekültünk el a mutánsoktól. Miért állna most Megan akkor az ő pártjukra? Miért ellenzi a békét? - Nem áll. Háborút akar, mint megannyi nacionalista társa a mozgalomban. - Milyen mozgalomban? - Az Illúzióseregben. - Így nevezik magukat? - Így. Mert olyanok, mint a káprázat. Ez a szlogenjük. - Az is van nekik? Pavlin biccentett, és lezárta a magyarázatot. - Most maga jön! Megint megértettem valamit. A nevek árulkodóak. A sárkányszalamandra nem véletlen, hogy nem látta a támadóimat, mert azok nyilván valamilyen vizuális álcatechnikát használtak. Ez azt jelenti, hogy továbbra sem fogja látni őket. Nem sok hasznát veszem a külső segítségnek. Es ezek a fekete fiúk itt? Ezek vajon rendelkeznek ehhez szükséges technikával? - Nos? - türelmetlenkedett a százados. Nem csoda. Alig tíz percünk maradt. - Nincs nos - feleltem. - A tervem az volt, hogy beszélek Megannal. Nem beszélhetek vele, mert ha megszólalok, akkor túszokat fog lelőni. Nincs más tervem. Legfeljebb azt tanácsolhatom, hogy vessenek be egy dublőrt Haifley konzul helyett. Bár a nő biztos rájönne. Túl jól ismeri a konzult. - Húzzon innen a halálba! - közölte szárazon a százados. - Ha még egyszer meglátom, véletlenül lelövettetem. Maguk mit tettek volna? Elhúztam. Tudják hova? Lopni egy űrhajót.
12. Igazság szerint az űrhajólopáshoz sem kell több tehetség, mint megfújni egy légitaxit vagy egy gravobiciglit a strand mellől. Ez utóbbit ugyan sosem emeltem el, de gondolom, hogy nem lehet nehéz. Kilógtam az egyik reptéri kiskapun át a kriolitbeton pályára, kiválasztottam egy űrhajót, aztán biztonsági őrként feldumáltam magam a fedélzetére. Azt mondtam, hogy általános átvizsgálást kell tartanom. A fedélzeti emberke - magánhajó volt, úgyhogy semmi hivatalos titulust nem viselt - kicsit szüttyögött, aztán felengedett. Én hálából hagytam elmenekülni, majd engedély nélkül startoltam. Mindez nyolc percet vett igénybe, így két percem volt Haifley leszállását megakadályozni. Azt vártam, hogy ebben az esetben Megan elő fog bújni a vezérlőből. Ő tudja, hogy engem nem fenyegethet semmivel, mivel egyrészt nem ér el semmilyen kommunikációs csatornán, másrészt ő maga küldött el a jó fenébe. Legalábbis én így veszem, ha egy nő azt mondja, emberfejek fognak hullani, ha még egyszer kinyitom a számat. Megan és Miké elő fognak jönni, és kint fognak lövöldözni. A contói belügyesek meg húzhatják a seggüket a jó fenébe. 33
A háború ebben a világegyetemben 2905-2974 között zajlott.
Ahogy áttörtem a hófelhőkön, éreztem, hogy ez az ügy nagyon tisztátlan. Itt van Megan, aki az Illúziósereg tagjaként régi szerelmének az életére tör. Aztán engem is kinyírna. Ráadásul itt állomásozik száz contói belügyes egy egyszerű átszállási helyen, a Gallardói Űrreptéren... És még valaki, aki megmenti az életemet, és taxit küld értem... meg az az alak - Jacques - a bárból... Érintéssel aktivizáltam a sárkányszalamandrával a kapcsolatot. - Velem van? - kérdeztem. - Itt vagyok - morogta valamelyik fej. - Remek. Ha a contói Illúziósereg egy-két tagja a csarnokban lenne, észlelné őket? - Figyelmeztettek rá, hogy itt lehetnek. Nem láttam egyet sem. - De észlelné valahogy, ha ott lennének? - Ha egy pillanatra felfedik magukat, azonnal. És már nem tudnának elbújni. - Kösz. - Már üres a csarnok. Kiürítették az épületet. Maradjak? - Amíg a contóiak ott vannak, igen. Hm. Lehet, hogy maguk a belügyesek akarják kikészíteni Haifleyt? Láttunk már ilyet. A katonák háborúpártiak, miért akarjanak békét? De mit keres itt Megan? Az Illúziósereg és a belügyesek összefogása? Ez megint illogikus... ámbátor ma már minden elképzelhető... A vezérlés jelezte egy vészesen közeledő nukleárjacht jelenlétét. Felhívta a figyelmemet arra, hogy ha el akarom kerülni az ütközést, húzódjak másik kilépőfolyosóra. Egy frászt akartam arrébb menni, és ezt közöltem is a géppel. Az én lopott hajóm amolyan kis kirándulóhajó volt: tíz-tizenkét ember fért el a fedélzetén, meg pár piknikkosár és maximum két fő kezelőszemélyzet. Több nem is kellett, sőt, egy is elég volt: egész jól elboldogultam egyedül is az irányítással. A vezérlő akkora volt, mint egy kamra, és a kormányzás legfeljebb annyira bonyolult, akár a tojásrántotta receptje. Hátul biztos akadt bárpult, meg kényelmes és feltehetőleg dupla ágyak, de nem volt időm szemrevételezni a vendégszakaszt. Igazából most nem is akartam. Kezdtem élvezni, hogy végre csinálok valamit. A monitorfal felvillant előttem, és egy zord katonafej jelent meg rajta. - Ön veszélyesen megközelítette a Contói Köztársaság diplomáciai űrhajóját - közölte. - Tíz másodperce van, hogy elforduljon a vezérlősugár irányvektorából, különben az érvényes engedélyek birtokában tüzet nyitunk Önre. - Szóljon Rogernek, hogy York akar vele beszélni! Egy kéz félretolta a tisztet. Roger lépett a kamera elé, és egyáltalán nem tükröződött rajta az öröm, hogy láthat. Az egyik oldalsó panorámaablakon már a saját szememmel is megláttam a konzuli űrhajót. A vezérlőpulton egy szenzor megérintése elég volt ahhoz, hogy az én lopott hajóm megálljon. A felhők fölött lebegtem, és gyönyörűen látszott a bolygófelszín íve a távolban. - Mit keresel itt, York? - Ha annyi koktélt kikérhetnék a bárban, ahányszor ezt az elmúlt órában hallottam, már tök részeg lennék... Először is állítsd le a visszaszámlálást! Ne lőjetek rám! - Nem tudhatom, hogy mit akarsz. - Ne légy barom! Roger egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán intett valakinek, aki a közelében állhatott. - Aztán lassítsatok kicsit, hadd zárkózzak föl mellétek! Két másodperc múlva a saját szememmel is láthattam, hogy a hajó elsuhan mellettem. Fordultam utána, és közben az érzékelőkre pillantva láttam, hogy lassítanak. - Megvan - közölte Roger. - Lent akadt egy kis gond. - Tudom, tájékoztattak róla. - Megan berágott. - Igen, azt hiszem. - Segítek kibékülni. - York... - Roger Haifley arca most nem is mérges volt, vagy komor, hanem kifejezetten sötét, a tekintete hideg. - Egyikünknek meg kell halnia. - Hú! - bólogattam. - Akkor ez komoly. - Nem tehetsz semmit.
- Elmondod, mi ez a hülyeség? - Nem. - Mi a terv? - Semmi közöd hozzá. - Intézzük el együtt! - Felejtsd el! Jó. Egy szó nélkül nekicsaptam az űrhajómat Rogerék nukleár-jachtjának, de akkora erővel, hogy mindkét hajó burkolata behorpadt, és talán meg is repedt. Roger képe kibillent, majd értetlen arccal bukkant fel ismét a monitor bal alsó szélénél. Az ütközés letérített minket a pályánkról, és én rögtön nyomultam a nukleár-jacht után, toltam tovább. Kieresztettem űrhajóm rögzítő kapcsait, melyekkel a régebbi típusú űrplatókhoz kapcsolódhatott, és egyenesen belevágtam a másik hajó törzsének horpadásába. A megfáradt anyag átszakadt, és a két hajó végérvényesen összekapcsolódott. - Mi a szart csinálsz? - üvöltötte ezzel egy időben Roger. - Roger, te egy ikon vagy, úgy kezelnek, mint a béke nagykövetét. Ha meghalsz, vége a békefolyamatnak. És én utálom a háborúkat. Ugyanakkor Megannal együtt a barátomnak tartalak titeket. Nem hagylak benneteket egyedül a problémátokkal. - Szart se tudsz rólunk! - Valami oka csak volt, hogy véletlenül idekeveredtem! Az ütközéskor pár rendszerem tönkrement, de nem csak nekem, hanem a másik hajónak is. Átszakítottuk a vastag felhőréteget - mintha tejszínhabba merültünk volna el -, majd úgy bukkantunk ki, hogy minden képernyőmet és ablakomat betöltötte a föld. Vészesen közeledett az űrreptér épülete. Vagy mi az űrreptérhez. - Kifelé az épületből! - üvöltöttem a szárnyas G-jelvénybe a sárkányszalamandrának. - Kifelé onnan! Megpróbáltam a zuhanást visszafogni, s a másik hajón ugyanezen mesterkedett az egyenruhás személyzet is. Roger fakó arccal kapaszkodott, de mentségére legyen mondva jól bírta, a sápadtságon kívül nem láttam rajta a félelem jelét. Nekem elszállt egy fél hajtóművem: és ezt szó szerint kell érteni. Leszakadt a hajó törzséről, és elveszett a hómező feletti félhomályban. A másik hajtómű oldalra tolta mind a két hajót, Gallardo felé. Aztán képbe került becsapódási pontként egy felhőkarcoló törzse, mire a contói tisztek visszakormányoztak minket. Fordultunk volna tovább a hóborította mező felé, hogy mégse az épületre zuhanjunk, de a reptéri vezérlősugár éppen ekkor ránk talált, és automatikusan irányba rántott bennünket. Túllendültünk, aztán vissza, aztán megint túl, megint vissza. És több időnk nem volt himbilimbizni fent az égen, mert elértük az épületet. A becsapódás előtti másodpercben még láttam, amint a homlokzaton a sárkányszalamandra tapadós lábaival hosszú testét vonszolva mászik lefelé, s ez a kép egy villanás alatt az elmémbe égett, mintha csak egy hosszú expozíciós felvétel lett volna. A háttérben a villogó rendőrségi járművek, a város ide irányuló fényei, a meglóduló tömeg az utcákon. És egy érzés, hogy az utolsó pillanat legvégső pontján tőlünk függetlenül valami történik az épületben - talán egy robbanás. Aztán becsapódtunk a csarnokba.
13. - Tudod, te mit csinálsz? - üvöltötte Roger, és úgy közeledett felém a romokon és a porfüggönyön át, mint egy fúria. - Fogalmam sincs - feleltem, és a Jacques nevű ügynöktől tanult technikát alkalmaztam: bedobtam egy idegen szót. - Performance? - Performance? Miféle idióta performance? Mi az isten az a performance? - üvöltötte Roger, majd rájött, hogy egy faldarab tetején kavar a kezével mint egy szélmalom, és egy, a szituációban teljességgel érthetetlen szót ismételget. Elnémult. - Semmit nem változtál - mondta aztán. Performance. - Kihúznál ez alól a nyomorult ajtó alól? - kérdeztem tőle. Felsóhajtott. Körülöttünk a csarnok épületéből csupán a falcsonkok maradtak meg, a mennyezet nem, sem a padló. A két űrhajó az utcaszint alá robbant be, és a becsapódási kráter legalján egyetlen tányér alakú formátlan masszává állt össze. A nukleárjacht volt alul, az enyém fölül, és szerintem segítő
szellemeim sem rendezhették volna jobban, mert a nukleárjahtnak ezerszer jobb biztonsági berendezései voltak. Ott is mindenki túlélte a becsapódást, meg... azt hiszem, itt is. Roger lemászott a fém és kő keverékéből álló romhalom tetejéről, és benézett a lopott kirándulóhajó vezérlőjébe. A burkolat úgy szétnyílt, mint egy érett ringló. Én mégsem tudtam kimászni, mert a becsapódás okozta deformáció rám tolta a vezérlő folyósóra vezető ajtaját. Jó lett volna látni a lábamat. Mert érezni nem éreztem. Békésen hullt ránk a hó. - Jöjjenek! - intett Roger az embereinek, és a zord kapitány jött segíteni, kihúzni az ajtó alól. Mindenem rendben volt, azt leszámítva, hogy a térdem még istenesebbül sajgott, a kabátom alja meg cafatokban lógott. Roger körbejárt, míg megpróbáltam erőre kapni. Kicsit zúgott a fejem. Megtapogatta a vállamat, és ott felejtette a kezét. - Rendben vagy? - kérdezte. - Fogjuk rá. - Óriási mázlink volt, hogy megúsztuk, tudod? - Mindig megbíztam a modern technikában - vigyorodtam el kissé féloldalasan. - Most már elengedhetsz, meg tudok állni a lábamon! - Remek. - A talpunk alatti roncsra pillantott. - A te géped volt? - Nem, valami helyi figuráé. - Akkor két idegen gépet törtél össze? - Furcsán nézhettem rá, mert legyintett. - Nyugalom, a miénket majd valamilyen okra hivatkozva leamortizáljuk. Ez volt Roger Haifley: néha a végletekig realista és figyelmes. Más szentségei ebben a helyzetben, ő pedig már azon töpreng, mit és hogyan tegyen később, sokkal-sokkal később. - Fütyülök rá - feleltem. - Amúgy sem akartam felétek menni, de az elmúlt másfél óra eseményei meggyőztek arról, hogy a köztársaságodban mindenki elmebeteg. Nincs nagyobb baromság annál, hogy folytatunk egy befejezett háborút, és hogy leöldössük régi szerelmeinket. És most menjünk, keressük meg Megant! Számítottam az ellenkezésére, így felkészültem egy ökölharcra. Megvetettem a lábam, és miközben az utolsó mondatot mondtam, lazán a testem mellé ejtettem a kezem. Nem kell félni felebarátunk megverésétől, utólag úgyis tudni fogja, hogy az ő érdekét szolgálta mindez. A verekedés azonban elmaradt. Roger nem tudott reagálni, mert mellettünk a zord kapitány mellkasa egyszerre csak szétnyílt, s előbb egy fényes villanás szökött ki a testéből, majd a nyomában elképzelhetetlen mennyiségű vér robban elő. Egy pillanatra láttam, amint a kapitány szeme tágra nyílik, aztán a válla fölött egy egész támadó századot pillantottam meg. A halott katona még a földre sem hanyatlott, máris Roger hátán feküdtem, és őt védve viszonoztam a tüzet. Valami visszahajtott szárnydarab nyújtott fedezéket, s elég jól állta a lézerkötegek becsapódásait. Mint a nyúltpatkányok, úgy öntötték el a fekete kabátos belügyisek a becsapódási krátert. Átbuktak a peremen, és rohantak lefele az űrhajók felé, miközben az első sor már lőtt is ránk. Roger mozgolódni kezdett alattam, és a harcászati pajzsom jelezte, hogy a konzuli sztázis is működésbe lépett. Olyan erős azonosító jeleket sugárzott, hogy a pajzsom élénkkék fényben pulzált a közelében. Engedtem, hogy Roger kikússzon a halott kapitányig. Felült, kitámasztotta a lábát, és behúzta a fedezék mögé a testet. Leakasztotta a contói hadseregben rendszeresített Glockot, és beszállt vele a lövöldözésbe. Gyorsan megsaccoltam: a lábon maradó hajószemélyzettel együtt összesen nyolcan szegültünk szembe vagy hatvan támadóval, akik első osztályú személyi pajzsokkal felszerelkezve rohamoztak. Kétség sem fért hozzá, ha beérnek minket, akkor végünk. Még az én Pheseltonom sem bír ki hosszú ideig harminc-negyven lövést - két lépésről, másodpercenként. Oldalt egy contói katonatiszt bekapott pár találatot, mivel a személyi pajzsa képtelen volt megvédeni egy nagy erejű energianyalábtól. A férfi lángra lobbant a lövéstől, és üvöltve esett össze. Én el se engedtem a fegyverem kioldógombját, s egy-egy kiszemelt támadóra addig nyomtam a plazmát, mígnem a pajzsa lebomlott. Roger mindeközben kaszáló mozdulatokkal tüzelt, de csak lassítani tudta a rohamot, megtörni nem. Mint ahogy én is csak tizedeltem a soraikat, meg nem állíthattam őket. -A saját testőreim! - üvöltötte Roger elkeseredetten. - így sose lesz béke! Az azonosító szignálja mit sem ért. Nem állította meg a fekete kabátosokat. Tudták azok pontosan, hogy kire támadnak.
- Vannak páran! - üvöltöttem vissza, csak, hogy ne érezze magát egyedül. A hátam mögé tekintettem. Pár métert hátrálhatunk, de a becsapódási krátert képtelenek vagyunk elhagyni, hacsak nem katapultálunk ki innen. A lehetőség azonban csak álom maradt: semmi nem akadt a közelünkben, amit használhattunk volna. Az űrhajóroncsok minden eleme használhatatlan volt. Megláttam egy lyukat pár méterre: a konzuli nukleárjaht belsejébe vitt le. Ez is csupán egy pillanatig tűnt használható ötletnek, de aztán elvetettem. Nem lennénk mások, mint pockok, melyeket a saját üregük ejt rabul, és a végén még a halálnál is rosszabb megoldást választanak: a fogságot. Egy frászt fogok én még egyszer fogságba esni! Elég volt a gilleth-mutáns háború minden őrülete. Elöl a hajó egy tisztjét beérték, s az veszett kézitusába bonyolódott, miközben a fegyverét továbbra is használta, tíz-tizenöt centiről tüzelt az arcokba, testekre. Valamit a pajzsára nyomtak, az felizzott, és eltűnt. A katonatiszt abban a pillanatban szinte darabokra esett szét a tucatnyi energianyalábtól. Ez vár ránk is. Lehet, hogy ezt Roger mondta, lehet, hogy gondoltam csupán, nem tudom. Megeshet, hogy én mondtam ki. Már akkora volt a közelünkben a káosz, hogy képtelen voltam mindenre figyelni. Izzott a levegő, a becsapódó lövedékek sorozatban tépték fel a törmelékeket. Előttünk remegett és szinte kilengett a fedezék a találatoktól, és lassan kezdett olvadozni. Emberek üvöltöttek, valahol megszólalt egy sziréna. Valaki káromkodott... Én? És a halál torkában hirtelen arra gondoltam, hogy maradhattam volna még pár hetet Reimsben. Nem a félelem hatására támadt ez a gondolatom, hanem a kétségbeesés szülte, hogy milyen marha is voltam, megint elszalasztottam valami szépet és gyönyörűt... Renée-t. Tudtam persze, hogy nem tarthatom meg örökké, de... de még egy kicsit meg kellett volna. Csak egy keveset. Egy hónapot, egy hetet, egy napot. Úgysem lesz alkalmam soha többé... Roger kezében felrobbant a fegyver, mire a pajzsa azon nyomban előretaszította, a rohamozók felé. Az energiacella már ott ment szét a fekete kabátosok előtt, másodpercnyi haladékot adva nekünk. Ebben a másodpercben visszájára fordult a harc kimenetele. A romok fölött, a kráter szélénél megjelent négy sárkányfej, és lecsapott a belügyisek hátsó sorára. A négy fej egy pillanat alatt összeroppantott négy fickót, majd az előrelendülő hatalmas test egy laza, söprésszerű mozdulattal a húsz hátsót elsodorta, rá a többiekre, az elöl haladókra. A támadás egy pillanatig szünetelt: az ismeretlen ellenség megdöbbentette a fekete kabátosokat. A sárkányszalamandra ezt kihasználva nyomult előre, és teljes, hatvanméteres testével a kráterbe lépett. Nem vacakolt sokat, miután meglátta, hogy mi hol vagyunk, egész egyszerűen elengedte magát, és lecsúszott a két összeroncsolódott űrhajóig. Elsöpört mindent és mindenkit: faldarabokat, eldeformálódott berendezési tárgyakat, a belügyiseket. Maga alá temette őket. Nem sok esélyt adtam a fiúknak, hogy ezt túlélhetik. A sárkánytest nem bemérhető lövedék vagy eltéríthető energiahullám. A védelmi pajzsoknak ritkán van a vezérlésében sárkányszalamandra védelem opció. Mire az energiacella fényétől káprázó szemünk úgy ahogy rendbe jött, már nem volt senki előttünk. A hatalmas lény még kicsit forgolódott, taposott a romokon. A támadó fekete kabátos fiúkból az utolsó csöpp levet is kipasszírozta. Biztosra ment. - Maga aztán veszettül hatékony - morogtam, miután elült az ismét felkavart por. - Ezért fizetnek - közölte. - Be volt kapcsolva a komja, és hallottam, hogy kell a segítség. De kérek fizetésemelést, mert erőteljesen romlottak a munkakörülményeim. Szétnéztem, és nem szóltam. Nem akartam elkeseríteni. A helyzet ugyanis az volt, hogy nem volt munkahelye. Totálisan szétromboltuk.
14. - Gyerünk, keressük meg Megant! - tértem vissza eredeti szándékomhoz. Roger lehajolt, és felmarkolt egy vérmocskos, ámde gazdátlan energiafegyvert a földről. - Erre még szükségem lehet. - Ha te lősz először, azon nyomban megöllek - mondtam. - Tulajdonképpen, ha visszalősz is megöllek. Megragadtam Roger karját, és vontam magam után. Kikecmeregtünk a becsapódási kráterből, és
egyből a reptéri mozgólépcső tövénél bukkantunk fel. Visszanézve az egész csarnok egyetlen hatalmas tölcsér volt, a falak úgy néztek ki, mint egy gazdasági folyamatokat megjelenítő grafikon: néha a magasba szöktek, majd meredek ívben zuhantak. Megint föl, megint le, ide hullámvasutat érdemes építeni legközelebb, nem űrrepteret. A falak fölött a rendőrségi fények káprázatos villogása a vidámparkhoz szükséges hangulatot is megteremtette. Egyedül az űrreptér felé néző jobb oldali fal maradt úgy-ahogy épségben. A lépcső tetején, a vezérlőtorony felé vezető folyosó nagyjából egészben állt, bár tetőzet afölött sem volt. Kikandikáltam a fenti fal fölött a havas éjszakába, de nem láttam az irányító tornyot. Nem tudtam, azért-e, mert nincs, vagy mert kicsit távolabb, a fal takarásában van. Roger a fényorgia ellenére is kissé lehangoltnak tűnt. Megértettem a lelkiállapotát. Engem is lelombozna, ha kiderülne, hogy a védelmemmel megbízott csapat tör az életemre. - Fel a lépcsőn! - parancsoltam ellentmondást nem tűrő hangon. - Minek? - Mert Megan legutóbb a vezérlőben volt. Megnézzük, mi is lett a vezérlővel. - Majd megkeres ő minket! - felelte, de engedelmesen elindult előttem. Még csak nem is kellett rajta túl nagyokat taszítanom. A mozgólépcső természetesen nem működött, azon is a magunk erejéből mentünk fel. Én a fájós térdemmel. - Ha még él. - Miért ne élne? Szerinted ezek a fiúk, akik téged ki akartak nyírni, komolyan el akarták őt tenni láb alól, mielőtt veled végeznek? Elmondom, én hogy terveztem volna. Te meghalsz, őt utána kinyírják, és megvan a bűnbak. Ideális. Megan pont a kezükre játszott. Nem velük volt. - Tudom. Na erre a „tudom”-ra megtorpantam. Kicsit elszállt az agyam. - Roger, egy szöges buzogányt kellene a seggedbe tolnom, és megforgatnom! Nem beszélsz, Megan sem beszél, de sejtem, hogy nem politika van a háttérben! Engedje már meg valamelyikőtök, hogy segítsek! Légy az okosabb, és mondd el, mi történt veletek? - Miért lenne jó nekünk, ha megtudnád? - kérdezte éles hangon Roger. Felettem állt a lépcsőn, és most fenyegetően magasodott fölém. - Lehet, hogy nekem kellene lelőnöm benneteket! - üvöltöttem végképp bekattanva. Nincs idegesítőbb, mint amikor az ember barátja a hülyét játssza. - Mindkettőtöket! A francba a barátsággal! A francba a békefolyamattal! - Nem is kellene, hogy itt légy! - üvöltötte vissza a béke konzulja, és erőteljesen belém öklelt mindkét kezével. - Jut eszembe, a legjobb lenne, ha eltűnnél innen. Megint meg akart ütni, mire elkaptam a csuklóját, és megrántottam. Ő erre teljes erejével nekem rontott. Kiforgattam, ő kirúgta a lábamat, mire mindketten a lépcsőkre zuhantunk, és egymásba gabalyodva megindultunk lefelé. Gurultunk, gurultunk a lépcső aljáig, de még azon is túl, vissza a kráterbe. Akkor már kénytelenek voltunk elengedni egymást, össze ne zúzzuk magunkat a sziklákon és az űrhajók fémélein. A kráter alja fogott meg minket, és mikor felpillantottam egy sárkányszalamandra meredt egyenesen az arcomba - úgy fél méterről. És esküszöm, hogy vigyorgott! Utóbb azt mondta nekem egy xenobiológus, hogy a sárkányszalamandra pofájában lévő izomrendszer képtelen bármiféle mosolyt produkálni, de engem nem lehet átverni: láttam azt a vigyort. A lény megcsípte a vállamnál a ruhát, aztán ugyanígy tett a két méterre heverő Roger Haifley konzul és ikon ruházatával is, majd fürgén felfelé mozdult, a kráter széle felé, és visszaemelt minket a lépcső aljára. Talpra is tett mindkettőnket, ahogy illik. Ledobtam a kabátom, mert már csak nyomokban hasonlított egy kabátra. Roger elvetélt kísérletet tett díszöltözékének letakarítására, fel is adta két mozdulat után. A második kézlegyintésére, mellyel a válláról akarta a port eltüntetni, levált a zakójának az ujja. - Crollszart molekulárisán kezelt! - morogta maga elé. - Tolvaj banda... Valószínűleg a hadibeszállítókra gondolt. - Ez egész olyan volt, mint a régi szép időkben - mondtam. - Nem is voltak szép idők - felelte. - Te mész elől! - Hagyjál a hülyeségeiddel! De azért ment.
15. Végigvágtáztunk a csupa fém folyosón, amelynek falából a becsapódásunkkor a csupa üveg olyan elementáris erővel robbant ki az űrreptér felé, hogy bent, a kerámiapadlón egyetlen darab szilánkot sem lehetett látni. Felettünk az égbolt és a hófelhők. Ahogy a hó lassan beterítette a padlót, úgy lett az egyre csúszósabb. Roger térdre is esett egyszer, onnantól kezdve mindketten sántikálva rohantunk tovább. Viszont ez a hó mentette meg az életünket. Egyszer csak a szemem sarkából egy lábnyomot láttam kiformálódni a fal mellett a hártyavékony hótakaró tetején. Az Illúziósereg. - Miért is akarják páran megakadályozni a békét? - kérdeztem Rogertől. A komom felé nyúltam, hogy bekapcsoljam a beszélgetésbe a sárkányszalamandrát, aztán rájöttem, hogy a komom a ronggyá szakadt kabátommal együtt a mozgólépcső alján pihen. Hát akkor ezt ketten kell megoldjuk. - Szóval?... - noszogattam Rogert, és amikor felém nézett, a fal töve felé villantottam a szememmel. Azt hiszem, megértette, mit akarok. - Páran? - horkant fel, és elnézett mellettem, látszólag a semmibe, azaz az űrreptér kihalt kriolitborítása felé. - Lényegében a fél contói társadalom ellenzi. Az emberek egyrészt tele vannak haraggal és fájdalommal, s úgy érzik, ezt a mutánsokon kell leverniük. Hetven év háborúságot, és közel húsz év mutáns uralmat nehéz elfeledtetni velük. - Melyik társaság volt az, aki lerohant benneteket? - A varisz. Büdösek és gőgösek. - És hogy áll most a háborútok? - Vesztésre. Annyira vesztésre, hogy ha nincs béke, két héten belül kapitulálnunk kell. - Roger megállt és komoran nézett rám. - Senki nem tudja. Sem a variszok sem a contóiak. Csupán páran a hírszerzéstől. Tulajdonképpen, ha én most elbukom, az egész rendszer összeomlik megint. Egyszerűen nincsenek tartalékaink. A bányák és hadiüzemek egy részét falból működtetjük, hogy úgy tűnjön, van termelésünk. A hírszerzésünk szerint ugyanakkor a variszok szereztek szövetségest, és le is rohannának bennünket, ha tudnák, mekkora átkozott nagy szarban vagyunk. Miközben beszélt, hevesen bólogattam, hogy értem. Mindeközben azonban nyomokat kerestem, és találtam nem is egyet. Hártyavékony lenyomatok voltak, melyek arról árulkodtak, hogy az Illúziósereg katonái úgy gyűlnek körénk, mint ahogy a crollok becserkészik be a haldokló katonákat, hogy azután megegyék őket. - Akkor nekem most miért mondod el? - Mert tudom, hogy téged teljességgel hidegen hagy a dolog, ezért aztán senkinek nem fogod továbbadni. - Rendben. - A lényeg az, hogy időt kell nyernünk, hogy összeszedjük magunkat. Érted már mennyi minden múlik ezen a békén? - Csak a világotok - vontam meg a vállam. - Az evolúció elmélete szerint, aki hülye, annak vesznie kell. Miért nem lépsz le, és élsz boldog életet máshol? A contóiak meg nyögjenek csak ismét varisz uralom alatt. - Rád vall ez a kérdés. - Sértegess nyugodtan! Érdekes módon, mindig én voltam az, aki őrültségeket csinált, és te az, aki a végsőkig reálisan cselekedett. Mi abban a realitás, hogy megöleted magad? Mert ez esetben ugyanaz történik, mint amikor meglépsz. A köztársaságotok elbukik. Csak egy különbség lesz: te többé nem fogsz díszvacsorákon reprezentálni, berúgni, szeretkezni, szórakozni, azon egyszerű oknál fogva, hogy a földben rohadsz. - Van egy olyan szó, hogy felelősség! Ismered? - Most egészen közel hajolt, és a szemembe nézett. Az arca komoly volt. - Menjünk tovább! - intettem. Semmi nem történt, nem lőttek ránk, nem robbantottak fel minket, nem rohantak le. Azt hiszem, elgondolkodtattuk a fiúkat. Ebben nagyon jó volt Roger Haifley. Pillanatok alatt képes volt a lehető legszorultabb helyzetekben is rögtönözni, és néha magam is ámultam azon, mennyire jól csinálja. Ha kellett hazudott, persze csak a
jó cél érdekében. Amikor kidumált minket a mutáns fogságból, akkor is ezt a tehetségét használta, s lám, itt voltunk, túléltük. Szóval nem is sejtettem, igazat mondott-e vagy hazudott, mint ahogy abban sem voltam biztos, észrevette-e a lábnyomokat. Talán igen, talán nem. A szeme sem rebbent, az arca kiismerhetetlen maradt. Ha rögtönzött jól rögtönzött, ha az igazat mondta...akkor meg még én is elgondolkodnék az Illúziósereg katonáinak a helyében. Mindenesetre törtettünk előre. Akkor már több volt, mint gyanús, hogy a megnyílt tetőn át nem látjuk a vezérlő tornyának tetejét. A torony testét igen, de mintha egy éles késsel levágták volna úgy a háromnegyede tájékán. A folyosó végén mindenesetre megtaláltuk a lifteket, természetesen működésképtelenül. Az egyik ajtó félig nyitva volt, és szúrós füst kanyargott ki a résen át. Nem messze azonban ráakadtunk egy lépcsőre, és azon igyekeztünk fölfelé. Hogy meddig, azt nem tudhattuk. A vezérlő legfölső folyosóján lyukadtunk ki, ott, ahol a fekete kabátosok készülődtek Megan és Miké elfogására. Ám a folyosó már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy folyosó. Inkább egy hatalmas, kör alakú kémény tetejére hasonlított. Nem voltak falak sem kint, sem bent: a legmagasabb pontján álltunk, és az éjszakából támadó szél azon nyomban le is csapott ránk. A vezérlő helyén meg egy mélységesen mély lyuk tátongott. Innen föntről beleláttunk a liftaknákba is: azokat is lefejezték. Csak összehasonlításképpen: a tizenkét emelet mély liftaknák - levittek a föld alá, raktárszintre is nyomába se értek a középső lyuk mélységének. A vezérlő padlózata helyén talált kürtő egészen a pokolig levezethetett. - Mi az ég történt itt? Lekandikáltam a mélybe. - Az egészet belerobbantották a földbe. Függőlegesen - mondtam, és egyszerre éreztem haragot és lehangoltságot. Itt már nincs kivel harcolni. Itt már békülés sem lehet. - A contói belügyesek elküldték Meganékat és a tanúkat Mr. Caparellával egyetemben egy pokolbéli utazásra. Felegyenesedtem, és Rogerre néztem. Egy pillanatig az egészért őt okoltam, aztán beláttam, hogy nem tehet róla. Ez nem az ő sara... Nem láttam rajta a megkönnyebbülést, de valahogy megváltozott a tartása. A lépcsőn felfelé néma volt és feszült, ám most - előttem -, a háttérben Gallardo színes panorámájával, kihúzott testtartással mintha újjászületett volna. Azért nem bírtam ki, hogy ne szúrjak belé egyet a szavaimmal. - De ez meg téged nem érdekel. Körbefordult, s közben összefonta karját a melle előtt. Hideg volt, és fázott, de ez a mozdulat nemcsak ezt jelentette. Azt is, hogy eltávolodtunk már egymástól, jó pár év eltelt, s már nem olyan a viszonyunk, mint rég. - Tudod, York, az emberek változnak. Nagyon-nagyon meg bírnak változni. - Magadról beszélsz vagy róla? - Mindkettőnkről. Hirtelen visítás hallatszott fel a kürtő mélyéről, és ezer visszhangot verve jutott ki a szabadba. Mindketten megugrottunk, mint akit megcsíptek, és egyszerre fordultunk a feneketlen lyuk felé. A visítás megismétlődött, s másodjára inkább hallatszott sikoltásnak. A végén elmélyült, és még hangosabb lett, még erősebb. Aztán egy fekete folt robbant ki a lyukból, a szemünk előtt szállt fel az égre, majd a folt megállapodott a szürke felhők előtt, és maga volt a legsötétebb éjszaka. Bizsergés futott végig a gerincem mentén, ami a Pheselton aktivizálódását jelezte. Ez azt jelentette, hogy egy fegyver bemért minket. Azon nyomban Rogerre vetődtem, és mentális úton parancsot adtam a harcászati rendszeremnek, hogy vonja be őt is a sztázis alá. Éppen idejében, mert a folt tüzet nyitott ránk, és miközben zuhanórepülésbe fordult át, folyamatosan lőtt. Hat alak aktivizálódott körülöttünk a semmiből, és viszonozták a tüzet. Én üvöltöttem, hogy álljanak le, ne lőjenek, de senki nem hallgatott rám. A kürtőből még egy alak reppent fel közénk, és ahogy kiért a szabadba, rögtön lecsapott a védelmünkre felsorakozó Illúzióseregesek egyikére. A mélybe taszította, a torony külső felére, s a katona üvöltve ért földet a kriolitbetonon. A társai a második támadót azon nyomban tűz alá vették. Fehér fény villant fel, és az alak egyszerűen megfagyott a kürtő fölött. Csak saccolni tudtam, hogy valamiféle termofegyverrel lőttek rá, amely aztán pajzsostul megdermesztette. Akármi is emelte a magasba, az a technika is csődöt mondott, így az alak az Illúziósereg katonája után zuhant a mélybe. Csörrenés hallatszott: darabokra tört odalent.
A fenti támadó közben elkapta a termofegyveres katonát, és plazmafegyverének legnagyobb fokozatával úgy eltaszította, ahogy engem is kilőttek a semmibe nem is oly rég. Mi Rogerrel ismét lebuktunk a földre, a plazma pedig elfordult felettünk. Na, ezt a fegyverpárbajt az egész városnak látnia kellett. Olyan volt, mintha egy világítótorony tetején egy naperősségű reflektorral körbefordultak volna. A plazma még pár kilométerrel odébb is pusztított. Sose költözzenek reptérközeli felhőkarcolókba! Az Illúziósereg katonái elszálltak, mint a gravoparittyával megküldött kődarabok. Volt, aki a behavazott erdő irányába, mások egyenesen Gallardo tornyai felé. Hirtelen csend lett, mélységes csend, mert hármunk közül senki nem akart megszólalni. Mint pár másodperccel később kiderült: Roger nem is tudott volna. - Álljatok fel! - törte meg aztán a csendet Megan. Idegesen megrántotta a plazmafegyvere csövét. Hopp!, mutatta a fegyverrel. Ekkor vettem észre, hogy Roger nincs magánál. Amikor a földre sodortam, beütötte a fejét, és elájult. így aztán én is csak felültem. - Áll fel, York! - Frászt! - feleltem. - Lőj le! Megan toporgott egy keveset, aztán Rogerre bökött. - Mi van vele? - Elájult - feleltem. - Most lelőheted, és még csak meg se fog mukkanni. - Mit képzelsz rólam? - Miért, megvárod, míg magához tér? Van valami szadista ötleted, amihez szükség van erre? Mert ha nincs, akkor most is lelőheted. - Nem fogok lelőni egy ájult embert. - Ezt a baromságot! - mordultam fel, majd eszembe jutott valami. - Azt akarod, hogy könyörögjön? - Nem fog. A szemét akarom látni. - Aha. Akkor kapard ki, ez a legnőiesebb, amit tehetsz! De, az istenért, rakd már le azt a plazmafegyvert! Feltápászkodtam, mert kezdtem elgémberedni. Megan végigkísérte a mozdulataimat a fegyverével. - Hogyhogy az Illúziósereg védte Rogert? - kérdezte idegesen. - Nem nekik kellett volna megölniük? - Kicsit változott a képlet - morogtam. - Roger rájuk ijesztett. - Mivel? - Az egyetlen dologgal, amelytől egy bosszúszomjas katona még a békénél is jobban fél. A teljes vereséggel. A teljes és gyors vereséggel. Egyébként Roger sem volt hajlandó elárulni, hogy mi ez a képtelenség, amibe belecsöppentem. Az emberek, akiknek meg kellett volna védeni őt, azok meg akarták ölni, akiknek pedig meg kellett volna ölni, azok most megpróbálták megvédeni. A régi szerelme szintén az életére tör, ámde ő sem beszél. Utálok sötétben tapogatózni, és sok mindent nem értek. Vegyünk például téged! -A helyében én sem beszéltem volna - mondta Megan, és Roger mellé sétált. A plazmavetőt a férfi homlokához tette. - Legszívesebben már most meghúznám a ravaszt. - Megcsalt? Elhagyott? Mit tett, hogy ennyire tudod gyűlölni? És akkor Megan majdnem kibökte. Láttam rajta, hogy beszélni fog. Ketten voltunk a rideg téli éjszakában, egy lehetetlen helyzetben, távol az égtől és távol a város zajától. Sötétben és hóesésben... mintha minden körülöttünk csak illúzió lett volna. Ám végül nem tudott semmit mondani, mert megzavartak minket. A lépcső tetején Jacques jelent meg.
16. Megan egyből feléje fordult a plazmavetővel, ám én is azon nyomban előhúztam az energiafegyvert, és becéloztam Jacques fejét. A fickónak szeme se rebbent, kényelmesen közelebb sétált. Úgy éreztem, tökéletesen megfelelek csendestársnak, intézze el a dolgot a nő, én csak biztosítom. - Ki maga!? - dörrent fel Megan, de a szél egy pillanat alatt elkapta a hangját, és szétszórta, úgyhogy még egyszer meg kellett kérdeznie. Jacques odasétált az eszméletlen Rogerhez, és megvizsgálta, életben van-e még. Elég egyszerű módszert használt ehhez, megnézte, meleg-e a homloka. Aztán kitett mellé valamit a hóra, amely nem
volt nagyobb, mint egy tojás, viszont haloványsárga fényben izzott. - Mi a fenét csinál? - Megan el akarta lökni a férfit. - Kicsit felmelegítem - felelte Jacques, és lesöpörte magáról a nő kezét. - Különben percek alatt kihűlne. Megan ekkor észrevette, hogy nálam is van fegyver. Hátrált két lépést, és a plazmavetőt felém fordította, majd látta, hogy Jacques-ot vettem célba, nem őt, így aztán gyorsan visszafordította fegyverét az idegenre. Elbizonytalanodott. Jacques felállt. - Roger testőrségéhez tartozik? - kérdezte Megan. - Fogalmazhatunk így is. - De nem a belügyesekhez, mi? - kérdeztem. Odaléptem a fickóhoz, és megtapogattam, nincs-e nála fegyver. Közben lefuttatott a harcászati elemzés is egy rövid tesztet, és kiderült, hogy a fickó teljesen tiszta. Se fegyverek, se implantok, de még csak nanók se. A Pheseltonom alacsonyabb fokozatra kapcsolt, tekintve, hogy most egyetlen fegyver sem irányult rám, és mert megpróbált az energiával spórolni. - Vannak még belügyesek az űrreptéren? - A fickó lazán elvigyorodott. Erre aztán eltettem az energiapisztolyomat. - El akarja vinni? - kérdezte Megan agresszíven. - Dehogyis - felelte Jacques. - Csak megnéztem, hogy van, és hoztam maguknak egy kis mesét. - Mesét - ismételte meg gépiesen Megan. - Mesét. - Nincs még egy olyan melegítős tojása? - kérdeztem. - Eldobtam a kabátomat, és kezdek fázni. - Ha a konzul mellé guggol, magán is segít a hősugárzó. Odaguggoltam. Tényleg melegem lett, mintha csak egy fűtött szobába kerültem volna. Ennek ellenére a talpam alatt nem olvadt fel a hó, sőt, még az aprócska hókristályok is megültek a ruhámon. - Ez egy nagyon régi történet - mondta Jacques. - Egy Grimm-mese, amit több mint ezeregyszáz évvel ezelőtt jegyeztek le. Trude anyó a címe. Ismerős? Nemet intettem, Megan meg se szólalt. - A főszereplője egy kislány, aki sosem hallgatott a szüleire, és mindig azt tette, amit amazok megtiltottak. A család egy erdő szélén élt, és az erdőben lakott egy Trude anyó nevezetű boszorkány. Természetesen miután a szülők megtiltják a kislánynak, hogy az erdőbe menjen, és megkeresse Trude anyó házát, a kislány csak azért is elindul. Bolyong-bolyong az erdőben, mígnem tényleg ráakad a házra. Amint megy feléje, kilép az ajtón egy fekete ember, aki megpillantva őt, elsiet mellette. A kislány ekkor belép a házba, és elindul felfelé a lépcsőn. Szembejön egy zöld ember, de nem nyúl hozzá, ő is csak elmegy a lány mellett. Trude anyó szobájánál pedig a kislány egy vörös emberbe botlik. - Mi a fene ez? - jött meg a döbbent Megan hangja. - Várjon csak, a végén megtudja! - intett Jacques, és folytatta. - A kislány belép az ajtón. Trude anyó ott ül a szoba közepén a kandalló mellett. A lányka közelebb megy, és elszörnyedve megkérdezi, hogy ki volt a fekete ember. A banya azt válaszolja, hogy a kéményseprő. És ki volt a zöld ember?, kérdezi a kislány. Trude anyó azt mondja, hogy a vadász. És ki volt a vörös? Hát a mészáros. Trude anyó, mondja ekkor a kislány, mielőtt bejöttem volna a házba, benéztem hozzád az ablakon, és egy tüzes fejű ördögöt láttam. Az én voltam a valóságos alakomban, válaszolja a banya. Megláttál engem, és most te fogsz melegíteni. Ezzel a kislányt fahasábbá változtatja, és a kandalló lángjaiba dobja, hogy melegítse őt... - Kis csend állt be. - Hát, ez volt a mese. Jacques várakozásteljesen bámult minket. - Tényleg ilyennel szórakoztatták a gyerekeket ezeregyszáz évvel ezelőtt? - kérdeztem cinikusan. - Miért, mára megváltozott a helyzet? Hallotta már a croll és az óvatlan kisfiú történetét? - kérdezte Jacques rám pillantva, de fejét rögtön Megan felé fordította. - Érti a mesét, Megan? - Nem az én hibám volt - mondta a nő. - Roger megmondta, hogy ne tegye! - Igen. - Könyörgött. - Igen. - Megtiltotta.
- Igen. - Megeskette. - Igen. - És maga mégis elkezdett kutakodni a múltjában. Maga szerint ki a hibás? Megan elvesztette minden maradék önuralmát. Kiabálni kezdett, de már nem a harag ereje szólt belőle, hanem a kétségbeesésé. - Nem kellett volna... nem kellett volna... - Mit? - kérdezte Jacques. - Roger Haifleynek megszületnie? Ez talán rajta állt? Választhatott volna? - Gyereket akartam tőle, és ő nem engedte. Kíváncsi voltam, miért?... Mi az, amit titkol. Mit tehettem volna mást? - Elfogadja a döntését. - Ez nem tisztességes! - Megan kiejtette a fegyvert a kezéből, és térdre rogyott. Zokogni kezdett. - Ez nem tisztességes! Azt hittem, ha megtudom, mit rejteget, talán... talán rávehetem, hogy legyen gyermekünk. Talán... - De nem így lett. Meggyűlölte őt. - Annyira... Annyira... akartam... Jacques nem válaszolt. Állt a metsző hidegben, és nem szólt egy szót sem. Hagytuk, hogy Megan sírjon. Ő tudta, miért sír, én nem. De én sem szóltam. Megértettem, hogy több ez, mint mosolyszünet, több mint a megcsalt szerető bosszúja vagy erőszakba átcsúszó politikai csatározás. Egy perc is eltelt, mire felegyenesedtem, és odaléptem a férfihoz. - Mi történt? - kérdeztem halkan. Felsóhajtott. - Ne játssza el azt, amit a kislány a mesében, York! Nem akar maga sem benézni azon az ablakon! - Tudni akarom... - Nem, nem akarja tudni. - Most komolyan, sőt, komoran beszélt. - Maga fiatal, túlontúl fiatal még. Jegyezzen meg egy hosszú életre szóló bölcsességet! Mindannyiunk életében vannak ablakok, amelyeken akkor sem célszerű benéznünk, ha ott állunk előtte. - Engem a tudás nemegyszer megmentett már... - Helyes. És nem tudja, hogy hányszor mentette meg a nemtudás. Most minek látja Roger Haifleyt? Egy férfi, aki megpróbál békét teremteni két faj között. Megment egy egész civilizációt a leigázástól és a nyomortól. És önzetlenül teszi ezt, nem? És ha sikerül véghezvinnie a dolgot, millióan áldják majd a nevét. Roger Haifley most ez, nem más. Hogy kinek született, és mit tett, mit tehetett régen, az teljesen mindegy magának. Pár éve megmentette az életét, most vegye úgy, hogy tartozik azzal, hogy nem kutakodik a múltjában. - Jacques kivárt egy pillanatig, míg megértem, aztán azt mondta: - Vigye el innen a nőt! És őt se kérdezze! Legalább száz rendőrjármű emelkedett fel ebben a pillanatban a torony körül, és mind a száz ránk szegezte a reflektorát. Nappali fénybe kerültünk. A zsebembe nyúltam és elővettem a taxistól kapott számlát. - Ezzel magának tartozom, ugye? Egy pillantást vetett rá. - Felejtse el! Egy kis viszontszolgáltatás volt a szívességért, amit tett. - Mit tettem? - Célpontot nyújtott a merénylőknek. - Most már ismét vigyorgott, de nem pofátlanul, hanem barátságosan. - No meg párszor megmentette a konzul életét. Kellemesen csalódtam magában, nem is olyan őrült, mint amilyen a híre. Erre nem volt válaszom. Ha ő küldte értem a hómező közepére a taxit, akkor ő robbantotta a falba a lyukakat, amikor a vezérlőben Megan és Miké rám lőtt, illetve előtte ő tanácsolta telepatikusan, hogy rohamozzam meg őket. Játszott az életemmel... Hirtelen eszembe jutott, hogyha nincs benne semmilyen implant, és harcászati modul sem támogatja, hogyan volt képes egy telepatikus üzenetre... de ekkor már nem volt időm ezt megkérdezni. Roger éledezett, és félig kómásan a kezét nyújtotta felém. Jacques és Megan elhátráltak, mintha csak pestises lett volna. Én felkaroltam a contói békekonzult, és elindultunk a lépcső felé. - Ne mozduljanak! - harsogta egy rendőrségi gép. Mivel én egy védett diplomatát támogattam, és így nem fognak ránk lőni, fütyültem rájuk. Magunk mögött hagytuk a még mindig szipogó Megant, és lassan megindultunk kettecskén lefelé a torony romba dőlt tetejéről.
17. A kétórás átszállásból persze négy óra lett. Ennyi időbe tellett, míg Roger rendbe szedte magát, és felszállt a semlegesnek minősített gallardói diplomáciai űrrepülőre. Több ideje nem nagyon volt, mert ha sokat késik a variszokkal való tárgyalásról, azok még csapdát szimatolnak, és feladják békülési szándékukat. A gép hasa alatt búcsúzkodtunk. Széltől és hótól óvott helyen, sárgás, mesterséges félhomályban, tompított irányfények kereszttüzében. Roger, tőle szokatlan módon megölelt, és megtapogatta a vállamat. - Köszönöm - mondta. - Ugyan már! - feleltem. - Nincs mit. Mi lett Megannal? - Gallardo menedékjogot adott neki. - Kért? - Nem, én kértem a számára. - Jól van - mondtam. - Reméltem, hogy így lesz... Jó utat, Roger! Valószínűleg soha többé nem találkozunk. - Igen - felelte. - Nem szeretek tartozni - mondtam végezetül, és kivettem egy friss csekk-kártyát a zsebemből. - Azé a fickóé, aki Megannal ott maradt a tetőn. - Volt ott még valaki? - nézett nagyot Roger. - Nem emlékszem rá. - Elég nagy ütés érte a fejedet. - A gallardóiak sem említették. - Aha. - Eltöprengtem. - A te embered lehet. Jacques-nak hívják, kábé olyan magas, mint én, kicsit hosszúkás arcú, határozott állú, harminc körüli. Kék a szeme, és nincs semmi technikai cucc beleépítve. Tiszta. Elképzelhető, hogy a titkosszolgálatnál dolgozik. Ez a pénz az övé. - Mi ez? - Taxiköltség. Meghitelezte nekem egy szorult helyzetemben. Visszajár. Átvette, és zsebre tette. - Megkerestetem. - Még egyszer megölelt, aztán egy vonósugár felemelte a fedélzetre. Szép látvány volt, ahogy a kék villózásban felszállt a magasba. Olyan ihletett. Nem tudom, mi vagy ki volt valaha, de most tényleg a béke nagykövete lett. Intettem neki, majd a kriolitbeton mezőn át elindultam vissza a reptéri váróba, amely jelen pillanatban egy hatalmas behavazott sátor volt, akkora, mint egy fél kerület. Harminc perc alatt húzták fel a helyi fiúk, miután megbizonyosodtak róla, hogy többé senki nem akar lövöldözni az űrreptér területén. Amint kiértem a diplomáciai gép alól, havat nyomott a képembe a hajnali szél. Szorosabbra húztam magamon a kabátot. Még nem volt időm magamra igazítani a fűtését, ezért aztán a legősibb módszert választottam a hideg ellen: keresztbe fontam a karom a mellem előtt, és így küzdöttem magam előre. Egy forró mentateára vágytam csupán, semmi másra. A pénz három hónap múlva visszajött a számlámra. Csupán négy szó állt közleményként hozzá csatolva: „Nem találtam rá. Roger." Nem lepett meg.
