A fordítás alapját képező kiadás: Jack McDevitt Seeker Ace Books, 2005 Sorozatszerkesztő: Burger István Irodalmi szerkesztő: Németh Attila Fordította: F. Nagy Piroska Szerkesztette: Kolonics Gabriella Borító: Sallai Péter ISBN 978 963 9828 50 6 ISSN 0238-3063 Kiadó: Metropolis Media Group Kft. © 2005, by Jack McDevitt © Hungarian translation 2010, F. Nagy Piroska © Hungarian edition 2010, Metropolis Media Group www.galaktikamagazin.hu Felelős kiadó a Kft. ügyvezető igazgatója Tördelőszerkesztő: Szegedi Gábor Sorozatterv és tipográfia: Nagual Design Nyomdai munkák: Radin Print Kft. Felelős vezető: Antun Basic
T. E. D. Kleinnek és Terry Carrnek ajánlom nagyrabecsüléssel
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Hálával tartozom Michael Sharanak, az American Museum of Natural History, valamint David DeGraffnak, az Alfred University munkatársának, továbbá Walter Cuirle-nek tanácsaikért és szakmai segítségükért. Köszönetem fejezem ki Jerry Oltionnak, aki a kézirat egy korai változatát olvasta, és észrevételeket fűzött hozzá. Hálás vagyok Ginjer Buchanannek szerkesztői tanácsaiért és Ralph Vicinanzanak lankadatlan támogatásáért. És mint mindig, hála és köszönet illeti feleségemet és házi szerkesztőmet, Maureen McDevittet.
ELŐHANG ,,Azt tanácsoljuk látogatóinknak, hogy a mai napon csak a Kék Pályát használják, ne próbálkozzanak a többi lesiklópályával. Továbbra is fennáll a lavinaveszély az egész síterepen. Ajánlatos a faházban maradni, esetleg az egész napot a városban tölteni.” 1398, RIMWAY-NAPTÁRSZERINT Westcott tudta, hogy halott. Margaret számára is kevés esély maradt. Akárcsak a lányuk életben maradására. Követte az utasítást, és bent maradt, s most itt fekszik sok tonnányi jég és föld alatt. Sírást és sikoltozást hallott a sötétségből, mely körülvette. Reszketett a hidegtől, jobb karja összezúzva beszorult egy lezuhant gerenda alá. Már nem érezte a fájdalmat. Sem a karját. Deliára gondolt. Épp csak elkezdte az életet, és szinte biztos, hogy elsodorta a hó. Könnyei végigfolytak az arcán. Delia. Alig várta, hogy eljöhessen. Becsukta a szemét, és megpróbált ellazítani. Megpróbálta visszaképzelni magát a Sólyom fedélzetére, ahol megismerte Margaretet. Felbecsülhetetlenül értékes évek voltak. Már akkor tudta, hogy el fog jönni a nap, amikor azt kívánja majd, bárcsak visszamehetne, és újra megtehetné ugyanezt. A Sólyom. Istenem! Eszébe jutott, hogy ha Margaret nem tudott kimenekülni az épületből, akkor a felfedezésük velük együtt örökre elvész. Delia tudott róla, de ő még túl kicsi, hogy megértse. Nem mondták el senkinek. Kivéve Mattie-t. Mattie tudta. Nekiesett a gerendának, megpróbált kiszabadulni alóla. A lábát nekivetve más szögből próbálkozott. Csak addig maradjon életben, amíg elmondja nekik. Arra az esetre, ha netán… Nem, Margaret nem halt meg. Nem halhatott meg. Kérlek, Istenem! Lassan csitulni kezdtek körülötte a sikolyok, a sírók inkább már csak nyöszörögtek. Mennyi idő telhetett el? Úgy tűnt, órák múltak el azóta, hogy rájuk szakadt a faház. Hol késik már a mentőosztag? Hallgatta saját ziháló lélegzését. A padló megremegett, majd megszűnt a remegés, aztán újból kezdődött. A két rázkódás után, amikor az étteremben már mindenki azt hitte, hogy talán véget ért, meghallotta a váratlanul felhangzó dübörgést. Egymásra néztek, néhányan felugrottak, hogy kirohanjanak, mások csak ültek a rémülettől bénultan. Kialudt a villanyt, a falak összedőltek. Egészen biztos volt benne, hogy a padló beszakadt, és ő a pince foglyává vált. De megesküdni nem mert volna rá. Nem mintha számított volna bármit is. Messziről szirénázást hallott. Végre. Lökött egyet a karján elfekvő gerendán. Már nem nagyon érzett kapcsolatot a testével. Visszavonult az elméjébe, és úgy nézett ki belőle, ahogy egy barlangból néz kifelé az ember. Ismét remegni kezdett alatta a föld. Hinni akarta, hogy Margaret túlélte. Az örökké tevékeny, halhatatlan, előrelátó Margaretet soha semmilyen meglepetés nem érhette. Lehetetlen, hogy őt is utolérhette mindez, hogy őt is magával sodorhatta ez a rettenetes pillanat. Épp visszament a szobájukba egy pulóverért. Alig pár perce ment el, amikor a katasztrófa bekövetkezett. Fölment a lépcsőn, és örökre eltűnt az életéből. És Delia. Az apartmanjukban. Nyolcéves. Duzzogott, mert nem engedte, hogy egyedül kimenjen. Felőlem mondhatják, hogy a Kék Pálya biztonságos, mi megvárjuk, míg közlik, hogy minden rendben van. Az apartman az épület homlokzati részén, a második emeleten volt. Talán megúszta épségben. Imádkozott, hogy most mindketten odakint álljanak a hóban, őérte aggódva. Amikor kiadták a figyelmeztetést, azt is mondták, hogy a faház biztonságos. Biztonságos és szilárd.
Maradjanak bent, és minden rendben lesz. Ez lavinamentes övezet. Elmosolyodott a sötétben. Az étteremben ültek legújabb ismerősükkel, Breia Akárkivel, egy földijével, amikor Margaret egyszer csak fölállt, valami olyasmit mondott, hogy ne egyétek el előlem az összes tojást, egy perc és itt vagyok, és elment. Már egy egész csoportra való síelő várakozott az ajtó közelében, készen arra, hogy kimehessenek. Dühösen tárgyalták egymás között a túlzott óvintézkedést, holott a Kék Pálya köztudottan kezdőknek való. Két pár a cserepes növények között ülve iszogatott. A lépcsőn épp egy nagydarab férfi, olyan bíró kinézetű, jött lefelé. Egy zöldesszürke dzsekit viselő fiatal nő leült a zongorához, és játszani kezdett. Margaret épp felérhetett a szobájukhoz, amikor megérezték az első rázkódást. Az étteremben ülők a meglepetéstől tágra nyílt szemmel néztek össze. Amikor a második lökéshullám megérkezett, a teremben tapinthatóvá vált a félelem. Senki nem sikoltott, legalább is amennyire vissza tud emlékezni, de az emberek hátralökték a székeiket, és meglódultak a kijáratok felé. Breia, a középkorú, fekete hajú, szünidejét töltő tanárnő kinézett az ablakon, hogy lássa, mi történik. Ő rossz szögben ült, nem sokat látott, de nyomban égnek meredt a haja, amikor látta, hogy a nőnek elakad a lélegzete, és rémülten azt suttogja: meneküljünk! Aztán se szó, se beszéd, hátralökte a székét, és kirohant. Odakint megjelent egy hófal. Feléjük közeledett. Egy kristályos áradat zúdult le a hegyoldalban egyenletes ritmusban, mintha megkomponálták volna, maga alá temetve fákat és sziklákat, s legvégül a faházat körülvevő térség peremét jelző súlyos kőfalat. Mialatt figyelte, a hófal átzúdult valakin. Túl gyorsan játszódott le, nem látta, férfi vagy nő volt-e. Valaki futni próbált. Wescott nyugodtan ült a helyén, tudva, hogy nincs hová elrejtőzni. Ivott egy korty kávét. Mintha megállt volna az idő. A recepciós, aki valójában szimuláció volt, kikapcsolt. A szálloda igazgatója és az egyik portás is. A bejárati ajtó közelében csoportosuló síelők szétrebbentek. Wescott visszafojtott lélegzettel figyelt. A hátsó és az oldalsó falak belökődtek az étterembe; éles fájdalmat érzett, és azt, hogy zuhan. Valahol ajtók csapódtak. Valami nedvesség csorgott le a bordái között. Csiklandozta, de nem érte el. Breia nem jutott ki az étteremből. Lehet, hogy mindössze pár méterre volt tőle. Nehezére esett a beszéd. Nem sok levegő maradhatott a tüdejében. De azért elsuttogta a nevét. – Itt vagyok – hallott messziről egy hangot. De férfihang volt. Azután csizmás léptek ropogása hallatszott a hóban. – Próbáld meg, hátha ki tudod őt menteni, Harry! Valaki ásni kezdett. – Siess! De Breiától nem érkezett válasz. Kiáltani próbált, szólni, hogy merre keressék, de túlságosan gyenge volt. És amúgy sem volt rá szükség. Margaret tudta, hogy bajban van, és nyilván valahol kint volt, hogy segítsen a mentőosztagnak megtalálni őt. De már közeledett egy mélyebb sötétség. A törmelék, melyen feküdt, lassan elmosódott, és már nem gondolt a titokra, melyről csak ő és Margaret tudott, és nem gondolt a gerendára sem, mely a földhöz szögezte. Margaretnek nem esett baja. Nem eshetett baja. Ekkor kiszabadult börtönéből.
EGY … De (az egyiptomi sír) régiségének legigazibb érzetét az athéni látogatók kb. k. i. 200-ból származó falfirkáinak látványa keltette. És az a tudat, hogy a hely már nekik is éppoly réginek számított, mint nekem az ő írásjeleik. – Wolfgang Corbin A vandál és a rabszolgalány, k. i. 6612 1429, HARMINCEGY ÉVVEL KÉSŐBB Az állomás pontosan ott volt, ahol Alex mondta: a Gedeon V nevű gázóriás tizenharmadik holdján. A bolygónak semmi említésre méltó jellegzetessége nem volt azon kívül, hogy egy halott csillag, nem pedig egy nap körül keringett. Eltorzult röppályáján haladva a szakértők szerint százezer év múlva a sötétségbe hullik, és eltűnik. Addig azonban a miénk. Az állomás négy kupola halmazából és egy sor rádióteleszkópból, valamint szenzorokból állt. Semmi extra. Minden, a kupolák, az elektronikus berendezés, még a környező sziklák is sötét, itt-ott foltos narancssárga színűek voltak, s fényt csak a szürkésbarna gázóriás és ugyanilyen szürkésbarna színű gyűrűrendszere vetett rájuk. Könnyen belátható, miért nem vették észre az állomást a Felderítés szokásos szemleútján haladó űrhajók. A Gedeon V nemrég vált ismertté, mint a celiaiak által hátrahagyott mindössze harmadik külső űrállomás. – Nagyszerű – mondta Alex, aki karját keresztbe fonva állt az ablak előtt. – A hely? – kérdeztem. – Vagy te? Szerényen elmosolyodott. Mindketten tudtuk, hogy nem erőssége az alázat. – Benedict újabb szerencsés fogása – mondtam. – Hogyan számítottad ki? Nem merném határozottan kijelenteni, hogy Alexet valaha is önelégültnek láttam volna. De aznap közeljárt hozzá. – Elég jó vagyok, nem? – Hogyan csinálod? Mindvégig kételkedtem benne, így most kiélvezte a siker pillanatát. – Egyszerűen, Kolpath. Várj, elmondom! Természetesen ezt is úgy csinálta, mint minden mást. Képzelet, kemény munka és módszeres odafigyelés a részletekre. Áttanulmányozott hajózási nyilvántartásokat és leírásokat, személyes visszaemlékezéseket és minden mást, amihez csak hozzá tudott jutni. Egyre szűkebbre véve a kört, arra a megállapításrajutott, hogy a Gedeon V a Celia akkori felderítő hadműveleteinek ideális központjául szolgált. Egyébként a bolygó nem azért kapta a római szám szerinti besorolását, mintha a rendszer ötödik tagja lett volna. Valójában az egyetlen volt, mivel a többieket egy arra elhaladó csillag egészben elnyelte vagy kiröpítette a pályájukról. Ez negyedmillió évvel ezelőtt történt, úgyhogy nincs rá szemtanú. De a megmaradt világ ellipszis alakú pályájából ki lehetett számítani, hogy többen voltak. Már csak a számukról folyt a vita. Míg a legtöbb asztrofizikus négy további bolygó létezése mellett érvelt, akadtak, akik szerint számuk közelebb állt a tízhez. Igazából senki sem tudta. De az állomás, mely több száz fényévnyire volt a legközelebbi lakott világtól, a Szivárvány Vállalat kincsesbányájának ígérkezett. Az aranykorát élő Celia romantikus természetű lakói nagy becsben tartották a filozófiát, a drámai műfajt, a zenét és a kutatást. A feltételezések szerint mélyebbre hatoltak be az Aurelia halmazba, mint az emberiség családjának bármely más ága. Ezekben a törekvésekben is központi szerepet kapott a Gedeon V. Alex meg volt győződve arról, hogy jóval messzebbre is eljutottak, egészen a Teknőbe. Ha csakugyan így van, akkor még sokkal több leletre számíthattak. Néhány évszázada a Celia lakói hirtelen hanyatlásnak indultak. Polgárháború tört ki, a világ államai káoszba süllyedtek, s a végén a kormányok helyébe az úgynevezett Paktum más tagjai léptek. Mire
az egésznek vége lett, a boldog időknek is befellegzett. Az emberekben kihunyt a tűz, maradiakká váltak, az új felfedezéseknél fontosabbnak tartották a jólétet. Ma valószínűleg övék az Államszövetség legelmaradottabb bolygótársadalma. Büszkék hajdani nagyságukra, ezt próbálják kifelé sugározni, mint valami aurát. Íme, ezek vagyunk! De valójában csak voltak. Húszezer kilométerrel kijjebb járhattunk a gázóriástól a Belle-Marie-val, amikor feltűntek a szemünk előtt a kupolák. Alex műtárgy-kereskedelemmel foglalkozik, és néha maga is rábukkan elfeledett helyekre. Van hozzá érzéke, sőt, mintha telepatikus kapcsolata lenne az elhagyott romokkal. Ha valaki ilyesmit emleget neki, ahogy nem egyszer előfordult már, csak szerényen mosolyog, és közli, hogy mindent a szerencsének köszönhet. Akárhogyan is, ez a tevékenység módfelett jövedelmező vállalkozássá tette a Szivárványt, nekem pedig több pénzt hozott a konyhára, mint amennyiről valaha is álmodtam, és amennyit el tudtam volna szórni. A tizenharmadik hold nagy volt, a harmadik legnagyobb a huszonhat között, és a legnagyobb olyan, amelyiknek nem volt légköre. Következésképpen ez volt az első, amit megnéztünk, méghozzá két okból. Bázist jobb nagy holdakon kialakítani, mert elfogadható szintű gravitációjuk van, tehát nem kell mesterségesen létrehozni. De olyan nagy sem kell, amelynek már van légköre is. Az atmoszféra csak bonyolítja a helyzetet. A mi szempontunkból a légüres térnek van még egy előnye: a konzerváló hatása. Mindent, amit a celiabeliek hat évszázaddal korábban ott hagytak, amikor bezárták a boltot, nagy valószínűséggel az eredeti állapotukban fogunk találni. Ha egy nap fénye megvilágította volna a Gedeon sötét gyűrűit, bizonyára gyönyörűek lettek volna. Három vagy négy összecsavarodott, elgörbült részből álltak. Nem tudtam pontosan megállapítani. Attól függött, milyen szögből nézte az ember. A tizenharmadik hold helye közvetlenül a legkülső gyűrű mögött volt. Pár fokkal a gyűrűk síkja fölött és alatt haladó röppályán mozgott, és említésre érdemes fényben lenyűgöző látványt nyújtott volna. Maga a gázóriás az állomásról nézve tapodtat sem mozdult el az alacsony dombvonulat fölött, félúton fölfelé az égbolton. Mindössze egy elmosódott, sötét tömeg volt, nem sokkal több, mint egy csillagtalan hely az égen. Körpályára állítottam a Belle-Marie-1, és a leszállóegységgel leereszkedtünk rá. A hold északon és az egyenlítője mentén telis-tele volt kráterekkel, míg délen hegyláncokkal és szurdokokkal szabdalt síkságok terültek el. Láttunk magas, csontvázszerű hegycsúcsokat, melyek anyaga tiszta gránit volt. A kupolák az egyenlítő és az északi sark között félúton, viszonylag sík területen emelkedtek ki a földből. Az antennamező tőle nyugatra terült el. Keleten hegyek magasodtak az ég felé. A komplexum közepén egy elhagyott, lánctalpas terepjáró vesztegelt. Úgy tűnt, a kupolák jó állapotban vannak. Miközben lefelé ereszkedtünk a koromfekete égen, Alex egyre növekvő elégedettséggel figyelte őket. Fél tucat hold vált láthatóvá: sápadt, áttetsző korongjuk épp csak kivehető volt a központi csillag halvány fényében. Ha valaki nem tudta, hogy ott kell lenniük, talán észre sem veszi őket. Óvatosan lelassítottam. Miután leértünk a felszínre, kikapcsoltam a hajtóművet, és lassan visszaállítottam a gravitációt. Alex türelmetlenül várta, hogy végezzek azzal, amit ő rendesen felesleges női óvatoskodásnak nevezett. Ő mindig azonnal indulni szeretne – menjünk már, szalad az idő! Előszeretettel játssza ezt a szerepet. De persze a kellemetlen meglepetéseket ő sem szereti. Az én dolgom épp az lenne, hogy az ilyesmit elhárítsam. Évekkel ezelőtt egy kráter fenekét áttörve egy víznyelőbe jutottam, és ezt azóta sem hagyta feledésbe merülni. Minden simán ment. Alex széles mosollyal jutalmazott érte – ügyes voltál, meg ilyesmi. Most kihagyta a „na gyerünk, induljunk!” típusú szöveget, csak ült, és a perc nagyszerűségét élvezve kibámult az ablakon. Ha az ember megérkezik egy ilyen állomásra, amely évszázadok, de lehet, hogy egy évezred óta üresen áll, nem tudhatja, mit talál rajta. Voltak olyanok, amelyeket teleraktak életveszélyes csapdákkal. Tudunk állomásról, ahol a padló beszakadt, a falak kidőltek. Az egyik pihenőállomáson valami elromlott, és ettől akkora légnyomás keletkezett, hogy amikor a Felderítés csapata megpróbált
belépni, kis híján felrobbant az egész. Természetesen az ember mindig abban reménykedik, hogy talál egy nyitott zsilipajtót és egy térképet a létesítményről. Mint azok ott a Lyauteyn. Kicsatoltám magam, és vártam Alexre. Végül vett egy nagy levegőt, kioldotta a biztonsági övét, egy lendülettel körbefordította a székét, kiszállt belőle, és felvette a légtartályát. Ellenőriztük a rádiókapcsolatunkat és egymás öltözékét. Amikor felkészült, megszüntettem a nyomást, és kinyitottam a zsilipet. Lemásztunk a létrán a felszínre. Szétmálló, porladó talajra léptünk. Homok és vasforgács. Miriád lábnyomot és járművektől származó keréknyomot láttunk. Évszázadok óta érintetlenül megőrződve. – Az utolsó távozók. Szerinted is? – kérdezte Alex. – Nem volnék meglepve – válaszoltam. Engem azonban a látvány jobban érdekelt. Közvetlenül a hegyek fölött a gyűrűk egy szelete és két hold volt látható. – Valami nincs rendjén – mondta Alex. – Micsoda? – A kupolákban sötétség és némaság honolt. A déli látóhatárig nyúló síkságon semmi sem mozdult. Az égen sem mutatkozott semmi szokatlan. A sötétben nem láthattam Alex arcát a sisak mögött. De úgy tűnt, a legközelebbi kupolát nézi. Nem, elnézett mellette egy másik, a legészakibb, a négy közül a legnagyobb egység felé. Egy nyitott ajtó. Nos, nem olyan értelemben, mintha félig nyitva hagyták volna a zsilipajtót. Valaki lyukat vágott a kupolába. Egy nagy lyukat, amelyet lefelé jövet észre kellett volna vennünk, ha figyelünk. Alex morgott valamit a vandálokról, és dühösen elindult arrafelé. Én meg mentem utána. – Vigyázz a gravitációra! – figyelmeztettem, látva, hogy megbotlik. De sikerült visszanyernie az egyensúlyát. – Átkozott tolvajok! – morogta, és megeresztett egy cifra káromkodást. – Hogy lehet ez? Nehéz volt elhinni, hogjj valaki megelőzött bennünket, mivel Gedeon V-ről származó műtárgyak sohasem bukkantak fel a piacon. És történeti leírásokban sem szerepelt, hogy a bázist felfedezték volna. – Csakis mostanában történhetett – véltem. – Úgy érted, tegnap? – Talán nem tudták, mit találtak. Csak betörtek, körülnéztek, aztán elmentek. – Az lehet, Chase – felelte. – Talán évszázadokkal ezelőtt történt. Amikor az emberek még emlékeztek rá, hogy hol van ez a hely. Reméltem, hogy igaza van. Rendszerint, ha a régészek egy kirabolt lelőhelyet találtak, a rablás a hely működőképességétől számított pár száz éven belül történt. Bizonyos idő eltelte után az emberek elfelejtik, hogy mi hol van, és így a dolgok végleg elvesznek. Néha eltöprengek azon, hogy hány űrhajó sodródhat odakint a végtelen sötétségben, miután felrobbant valamelyik hajtóműve, és fokozatosan kikopott a nyilvántartásból. Megjegyzem, mi nem vagyunk régészek. Kimondottan csak üzlettel foglalkozunk, összehozzuk a gyűjtőket a kereskedőkkel, és néha, mint most is, eredeti lelőhelyek után kutatunk. Ez a hely például még percekkel ezelőtt is aranybányának látszott. De most – Alex visszafojtotta a lélegzetét, miközben a nyílás felé közeledtünk. A zsilipajtót lángvágóval kanyarították ki a kupola egyik oldalán. Ott hevert félredobva. Épp csak egy vékony porréteg borította. – Mostanában történt – mondta Alex. Elárulom, ő nem kifejezetten az a higgadt típus. Otthon, társaságban az udvariasság és a visszafogottság mintaképe. De ilyen helyeken, mint ez a holdfelszín is, távol mindenkitől, olykor tanúja lehetek az igazi érzelmeinek. Most például rámeredt a lezuhant ajtóra, majd fölkapott egy követ, mondott valamit, amit nem értettem, és felhajította a röppálya félmagasságába. Én meg csak álltam ott, mint egy gyerek az igazgatói irodában.
– Valószínűleg az én bűnöm – mondtam. A belső zsilipajtó is a földön hevert. Az ajtón túl sötétség honolt. Alex rám nézett. A sisaklemez túl homályos volt, nem láthattam, milyen arcot vág, de nem volt nehéz elképzelnem. – Hogy érted ezt? – kérdezte. – Elmondtam Windynek. – Windy barátnőm a Felderítés PR-igazgatója volt. Alex nem volt sokkal magasabb nálam, de most mintha toronymagasságból nézett volna le rám. – Windy nem szólna róla senkinek. – Tudom. – Nyilvános vonalon beszéltél neki róla. – Igen. Felsóhajtott. – Hogy tehetted, Chase? – Nem tudom. – Igyekeztem nem nyüszíteni. – Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle. Beszélgettünk, és közben csak úgy kicsúszott a számon. – Nem tudtad megállni? – Úgy látszik, nem. Fél lábbal a nyílásfedélre lépett, és rúgott rajta egyet. Meg se moccant. – Jól van – mondta megszelídülve. – Nézzük meg, mekkora kárt okoztak! Előrement, s belépett a kupolába. A kupolákat alagutak kötötték össze. A föld alatti helyekre lépcsők vezettek le. Ezek mindenütt kísérteties helyek, egyedül a csuklólámpák fénye világítja be őket. Árnyak tűnnek el a válaszfalak mögött, és minduntalan mintha épp kisurranna valami a látómező peremén túlra. Emlékszem, olvastam, hogyan támadta meg Casmir Kolchevskyt egyszer egy véletlenül bekapcsolt biztonsági robot. A vandálok könyörtelenek voltak. Végigmentünk az üzemi területeken, egy konditermen, a szállásokon, a konyhán és az étkezőn. Akárhová mentünk, mindenütt azt láttuk, hogy kihúzgálták a fiókokat, és kiborították a tartalmukat. A faliszekrények ajtaja tárva-nyitva, a raktárak feltörve. Teljesen kifosztották a helyet, nem sok eladni- vagy egy múzeumnak felajánlani való holmi maradt. Törött üvegeken, adathordozókon, felborogatott asztalokon lépkedtünk át nagy óvatosan. Légüres térben bizonyos ruhaanyagok meglepően hosszú ideig épen maradnak. De itt mindössze pár darabot találtunk, legtöbbjük áldozatul esett az eredeti nyersanyagban fellelhető vegyszereknek. Vagy annyira földies volt, hogy senkinek sem keltette volna föl az érdeklődését. Nem sokat számít, hogy egy ingpulóver honnan származik. Ha nem valami legendás tábornok vagy halhatatlan drámaíró viselte, senkit sem érdekel. De a kezeslábasok, amelyeknek rendszerint váll-lapjuk is van, vagy egy azonosító jelzés valamelyik zsebén, GEDEON BÁZIS vagy efféle, komoly pénzt érnek. Csak egy ilyet találtunk, azt is foszladozó állapotban. A felirat természetesen celiai írással állt rajta, és egy magas, hegyes csúcsot fogott közre. – Az állomás emblémája – jegyezte meg Alex. A hadműveleti központot is kifosztották. Elvitték az elektronikai felszerelést. Hogy hozzáféljenek, leszaggatták a burkolatot. A cél itt is az volt, hogy olyan darabokat találjanak, amelyeken a jelölésről leolvasható, hogy a bázisról származnak. Úgy tűnt, hogy mindent, ami e követelménynek nem felelt meg, kitéptek a helyéből, és szétdobáltak a padlón. Mire mindent végigjártunk, Alex tajtékzott a dühtől. Ugyanez a kép fogadott bennünket mind a négy kupolában és a föld alatti járatokban is. Az általános felfordulás közepette mindössze egy kivétel akadt. Rátaláltunk egy törmelékekkel teledobált közösségi helyre. Volt itt minden: vetítők, leolvasók, réges-rég kiszáradt adatkristályok. Az egyik sarokban törött kancsó és valami jég hevert, egy másikba bevonszoltak egy elszakadt szőnyeget. De a szoba közepén, egy kis asztalon nyitott könyv
feküdt, úgy igazítva, hogy ha valaki leül az asztal mögött álló egyetlen székbe, kényelmesen olvashassa. – Na, legalább nem jöttünk teljesen hiába! – mondtam, lepillantva a könyvre. – Ezért biztosan kapunk valamennyi pénzt. Illetve mégsem. A régiségkereskedő kalauz tavalyi kiadása volt. – Úgy látszik, a vandál tudta, hogy jövünk. Üzent, hogy „szevasztok!” – mondta Alex.
KETTŐ Közöltem vele, hogy idióta. Elmagyaráztam, hogy árverésre bocsátotta a történelmünket, értéktelen limlomot csinált belőle, és olyan emberek kezébe adta, akiknek fogalmuk sincs, ki volt Mike Esther. És hogy amikor a végére jut, amikor az utolsó kristályt is elvitték a múzeumból, és eladták az ékszerészeknek, többé semmi sem marad azokból a férfiakból és nőkből, akik felépítették a világunkat. Ő mosolyogva megrázta a fejét, és egy pillanatig azt hittem, elakadt a szava. „Öregem – mondta –, ők már réges-régen meghaltak.” Haras Kora Binacqua Krónikák, k. i. 4417 Winetta Yashevik a Felderítés régészeti összekötője, egyszersmind PR-osa volt. Egyedül neki árultam el utunk célját, de tudtam, hogy soha semmilyen információt nem adna tovább Alex riválisainak. Windy igazi hívő lélek volt. Az ő szemében mi árucikké silányítottuk a régiségeket, és pénzért eladtuk őket magánszemélyeknek. Ezzel vétettünk a tisztesség ellen, és bár egyenesen nem mondta a szemembe, mindig szerét ejtette, hogy éreztesse velem, erkölcsileg nem ütöm meg a mércét. Ha úgy tetszik, én vagyok az elveszett bárány. A világ álnoksága miatt eltévelyedett, hazatalálni képtelen bárány. Ő könnyen ítélkezett. Beleszületett a gazdagságba, és sohasem tapasztalta, milyen az, amikor az embernek nincs semmije. De ez egy másik történet. Amikor a Felderítés épületegyüttesén belül megérkeztem a Kolman-ház első emeletére, és beléptem az irodájába, felragyogott az arca. Rögtön intett, hogy menjek be, majd becsukta mögöttem az ajtót. – Hamarabb visszaértetek, mint gondoltam. Nem találtátok meg a helyet? Remélem. – Ott volt – válaszoltam. – Pontosan ott, ahol Alex előre megmondta. De valaki megelőzött bennünket, és betört az állomásra. – Tolvajok mindenütt – sóhajtotta. – Mindenesetre gratulálok! Most legalább tudod, milyen érzés nekünk, többieknek az, amikor te meg Alex megszálltok egy lelőhelyet. – Egy pillanatra elhallgatott, és úgy mosolygott, mintha el akarná hitetni velem, hogy csak tréfált, nem akarta megsérteni az érzéseimet. Afféle „hiszen ismersz”… De közben nagyon jól szórakozott. – De azért akadt valami szajré? Nem reagáltam a kifejezésre. – Teljesen kifosztották a helyet – válaszoltam. A szeme összeszűkült, a szája megfeszült, de nem szólt semmit. Windy magas, sötét bőrű nő volt, szenvedélyesen hitt bizonyos dolgokban. Nem ismert félmegoldásokat. Engem csak azért viselt el, mert nem akart kidobni az ablakon egy barátságot, amely még akkor született, amikor mindketten babáztunk. – Nem sejtitek, kik lehettek? – Nem. De mostanában történt. Egy éven belül. De az is lehet, hogy a napokban. Windy irodája szép tágas volt. A faburkolatos falakon a különböző missziókból érkező képek és néhány díj volt látható. Winetta Yashevik, az Év Dolgozója; Harbison-díj Kiváló Szolgálatért; az Egyesült Védők Elismerése a Gyermekjáték Programjukban való közreműködésért. És képek különböző lelőhelyekről. – Hát, sajnálattal hallom – mondta. – Próbáltunk rájönni, hogyan történhetett. – Vettem egy mély lélegzetet. – Windy, ne értsd félre, de amennyire vissza tudtunk nyomozni, egyedül te tudtál arról, hogy hová megyünk. – Chase, azt mondtad, tartsam titokban, és én azt tettem – felelte higgadtan. – Azt is tudod, hogy soha nem nyújtanék segítséget ilyen vandáloknak. – Ezzel tisztában vagyunk. Csak azon tanakodtunk, nem kerülhetett-e ki valami módon az
információ. Nem tudta-e meg valaki más is a szervezeten belül? – Nem – vágta rá. – Biztos, hogy nem mondtam el senkinek. – Elgondolkodott. – Csak Louie-nak. – Louis Ponzióra, az igazgatóra utalt. – Rendben van. Ezek szerint valaki kihallgat minket. – Az lehet. – Látszott rajta, hogy kellemetlenül érzi magát. – Chase, mindketten tudjuk, hogy az igazgató hajója nem a világ… hogy úgy mondjam… leglégmentesebben záródó járműve. Ami azt illeti, én nem tudtam. – Lehet, hogy ez volt a baj. Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad egy szót is szólnom. – Jól van. Valószínűleg a kommunikációs rendszer volt. – Bármi lehet. Figyelj, Chase… – Igen? – Nem akarom, hogy úgy érezd, ezentúl nem mondhatsz el nekem dolgokat. – Tudom. Semmi gond. – Legközelebb… – Tudom. Mire visszaértem, Alex régi rendőr cimborája, Fenn Redfield már a kúriában volt. Alex elmondta neki, mi történt. Persze ez nem volt hivatalos feljelentés, nem is lehetett az. – Könnyen lehet, hogy valaki kihallgatott bennünket. – Bár tudnék segíteni! – mondta Fenn. – Nektek meg jobban oda kéne figyelni, hogy mit mondtok a nettelefon-ban. – Alacsony, tömzsi fickó volt, amolyan két lábon járó hordó, zöld szemű, basszus hangú. Sohasem házasodott meg, imádott társaságba járni, és rendszeresen együtt kártyáztak Alexszel meg néhány másik barátjukkal. – A hallgatózást nem tiltja a törvény? – kérdeztem. – Nem – felelte. – Egy ilyen törvénynek nem lehetne érvényt szerezni. – Olyan képet vágott, mint aki végiggondolja a helyzetet. – Tiltja viszont a hallgatózást lehetővétevő eszköz birtoklását. Nyitva tarthatom a fülemet, te azonban, Alex, fölszereltethetsz egy zavarókészüléket. Ez jól hangzott, de nem volt túl praktikus, amikor kifejezetten szorgalmazzuk új kliensek telefonhívásait. Így aztán Fenn biztosított bennünket, hogy szólni fog, mihelyt megtudnak valamit, ami természetesen azt jelentette, hogy magunkra vagyunk utalva. Mielőtt visszamentünk volna az irodába, megebédeltünk. Alex nagy ebédpárti. Szerinte az élet valójában egy jó ebédről szól. Úgyhogy megálltunk a Paramount Háznál, és a szendvics meg a krumplisaláta fölött eldöntöttük, hogy beszereltetünk egy titkos rendszert, amely gondoskodik róla, hogy ne tudják lehallgatni az Alex és köztem, valamint az iroda és a fontosabb ügyfelek között zajló beszélgetéseket. És a Windyvel folytatottakat. Annak ellenére, hogy a Gedeon V nem hozott hasznot, a Szivárványnak nagyon jól ment. Alex annyi pénzt keresett, amennyit csak akart, többé-kevésbé a Tenandrome- és Polaris-ügy kapcsán szerzett hírneve melléktermékeként. Ámbár e véletlen, előre nem látható események nélkül is vagyonos ember volt. Jó üzletember hírében állt, mindenki megbízott benne. Ha valakinek volt egy műtárgya, amit szeretett volna felbecsültetni, tudta, hogy csak el kell vinnie Alexhez, és tisztességes árat fognak mondani neki. A mi szakmánkban a jó hírnév a minden. Tedd hozzá az alapvető tisztességéhez, hogy legalább olyan jól értesült volt, mint bármelyik konkurense, ráadásul zseniálisan tudta reklámozni magát, és máris megkapod egy jövedelmező tevékenység képletét. A Szivárvány főhadiszállása a háza földszintjén volt. A régi, vidéki udvarház egykor vadászok és turisták számára épült fogadóként szolgált, amíg a civilizáció – vagy fejlődés – át nem gázolt rajta. A hagyomány szerint a közelében zuhant le Jorge Shale és legénysége, akik elsőként érkeztek a Rimwayre. Alex, aki itt nőtt fel, azt állítja, hogy rendszeresen kutatta a helyszínen az esemény bizonyítékait. Több ezer év elmúltával természetesen nem maradt ott semmi, még akkor sem, ha csakugyan ott történt a dolog. De az ifjú Alex érdeklődése itt ébredt fel a történelem, azon belül is a
régészeti lelőhelyek és ásatások iránt. Még közelebbről a régészeti leletek, az elmúlt idők tanúi iránt. Én a pilótája, társadalmi életének megszervezője és egy szem alkalmazottja vagyok. Hivatalosan az ügyintéző. Bármilyen címet választhattam volna a hadműveleti főnökig bezárólag. A tél derekán jártunk, mire visszaértünk a celiai bázisról. Értesítettük az ügyfeleinket, hogy itthon vagyunk, miután reményteli kutatásokat folytattunk új leletek megszerzése céljából. Az egész délutánt azzal töltöttem, hogy elmondjam az ügyfeleinknek, nem hoztunk haza semmit. Az utunk teljes kudarccal végződött. Borús nap volt, az ólomszürke ég közelgő havazást ígért. Az északi szél a szó szoros értelmében üvöltve ostromolta a ház falát. Még javában dolgoztam, amikor Alex leballagott az emeleti lakásából. Vastag szürke pulóver és fekete nadrág volt rajta. Átlagos magasságú és minden szempontból átlagos ember. Semmilyen értelemben nem hívja fel magára a figyelmet, amíg az a jellegzetes fény ki nem gyullad sötétbarna szemében. Másutt már elmondtam, hogy a régiségek igazából nem is önmagukért érdeklik annyira, inkább csak jövedelemforrásként tekint rájuk. Elolvasta ezt a megjegyzésemet, és hevesen tiltakozott ellene. És most el kell ismernem, talán csakugyan félreismertem őt. Például azóta is dühöng a Gedeon V kifosztása miatt. Ezt a szót használta rá. Én pedig megértettem, hogy itt többről van szó, mint pusztán csak arról, hogy valaki megelőzött minket. – Megtaláltam – mondta. – Mit, Alex? – A tárgyakat. – A celiai holmikat? – Igen – felelte. – Miért, mit gondoltál? – Piacra dobták őket? – Igen – bólintott. – Árverésre bocsátják a Sohanapi Aukción. – Odahozta a leltárt, és végignéztük a tányérokból, poharakból, pulóverekből, egyenruhákból álló fantasztikus gyűjteményt, melynek minden darabján ott díszelgett a Gedeon V celiai írásjelekkel írt neve a már ismerős hegycsúccsal. Volt még néhány elektronikus készülék is. „Ez a mágneses kapcsolószerkezet elegánsan mutatna a nappalidban”, szólt a kép alatti reklámszöveg. A kapcsolón lévő címkén a gyártó és egy hétszáz évvel ezelőtti dátum állt. Alex utasította Jacobot, hogy hozza be a Sohanapit. – Azt akartam, hogy halljad, mit mondanak! – magyarázta nekem. Hátul, a könyvespolc mellett álltam meg, ahol nem láthatnak. Egy MI válaszolt. – Egy ügyintézővel szeretnék beszélni – mondta Alex. – Kapcsolom Ms. Goldcresst. Mit mondjak, ki keresi? – Alexander Benedict. – Kis türelmet kérek! Egy nagyjából velem egykorú szőke nő jelentkezett. Fehér blúz, kényelmes, kék pantalló, arany fülbevaló és karkötő. Szívélyes mosoly. – Üdvözlöm, Mr. Benedict! Parancsoljon! – Van néhány eladó celiai műtárgyuk. Egy karosszék jelent meg a nő mellett, aki beleereszkedett. – Úgy van. Még nem zártuk le a licitet. Ami azt illeti, csak a jövő hétenfogjuk lezárni. – Habozott. – Melyik darabok érdeklik? – Ms. Goldcress, megkérdezhetem, hogyan jutottak hozzá a tárgyakhoz? – Sajnálom, de nem áll módomban megmondani. Mindenesetre minden egyes darab valódiságát hivatalos okmányok igazolják. – Miért nem mondhatja meg? – A tulajdonos nem kívánja elárulni a nevét. – Ön az ő ügynökeként jár el? – Úgy van. – Mereven nézték egymást az iroda két végéből, a nő a karosszékben ülve, Alex állva, háttal az íróasztalomnak támaszkodva. – Egyébként a katalógusban csak a tárgyak egy töredéke
szerepel. Ha érdekli a dolog, ezen a hétvégén a teljes celiai leletanyag ki lesz állítva a Régiségkereskedők Gyűlésén. Parmeleeben. – Nagyszerű – mondta Alex. – Megtenné, hogy összehoz engem vele? – Kivel? – A tulajdonossal. – Sajnálom, Mr. Benedict, nem tehetem. Nem lenne tisztességes dolog. Alex hanyagul elővett egy transzmitkártyát, és letette az íróasztalra. – Rendkívül hálás lennék. – Ebben biztos vagyok. És ha tehetném, segítenék. Alex elmosolyodott. – Jó tudni, hogy vannak még igazi profik az üzleti életben. – Köszönöm – mondta a nő. – Átadna neki egy üzenetet? – Természetesen. – Kérje meg, hogy hívjon fel engem! – Nem felejtem el. A nő kilépett, Alex pedig ingerülten felmordult. – Fölösleges erőfeszítés volt. A nyakam rá, hogy nem fog jelentkezni. – Idén Bolton lesz a díszvendég – néztem meg a Régiségkereskedők Gyűlése értesítőjében. Ollie Bolton a történelmi leletek helyreállításával foglalkozó több mint fél évszázados cég, a Bolton Brothers vezetője volt. – És több kiállítás is szerepel az értesítőjükben. Kétórás vonatútról volt szó. – Vedd meg a jegyet! – mondta. – Nem lehet tudni, ilyen helyeken kivel fut össze az ember. Az eseményt a Medallion Gardensben rendezték széláteresztők, üvegházak és vagy százféle virágzó növény között. Késő délután volt, mire megérkeztünk, röviddel a régiségkiállítás megnyitója után. A fő attrakció a Rilby-gyűjtemény volt, melyet az aukció után az Egyetemi Múzeumba akartak átszállítani, valamint néhány alkatrész a Taratinóról származó háromezer éves elektronikus eszközből, a galaxist elsőként elhagyó, ember vezette járműből. És természetesen a celiai tárgyak. Lehangoló volt tudni, hogy e tárgyak a mieink is lehettek volna – annak kellett volna lenniük. A katalógusban felsoroltakon kívül hangszereket, sakk- és szudzsikészleteket, egy lámpát és három bekeretezett képet (korukhoz képest meglepően éleseket) is kiállítottak, természetesen a bázist ábrázoló háttérfelvételek előtt. Az egyik képen egy nő, a másikon egy idősebb férfi, a harmadikon pedig két gyermek, egy fiú és egy lány volt látható. A fiút Jayle-nek hívták. Ezen kívül semmi mást nem lehetett róluk tudni. Ms. Goldcress is a helyszínen volt, és személyesen éppoly kevéssé lehetett szóra bírni, mint a telefonban. Hogy van? Köszönöm, jól. Személyesen is járt valamelyik helyszínen? Nem, sajnos ahhoz túlságosan elfoglalt. Amikor Alex mintegy hangosan gondolkodva azt kérdezte, vajon a kiállított tárgyak tulajdonosa is jelen van-e, azt válaszolta, igazából nem is tudja. Udvariasan rám mosolygott, jelezve, hogy méltányolná, ha valami más elfoglaltságot kerítenék Alex számára, és a továbbiakban nem az ő idejét lopná. – Átadta az üzenetemet a tulajdonosnak? – kérdezte Alex. A celiai gyűjtemény előtt álltunk, és a nő egy másodpercre sem vette le róla a szemét. – Igen – felelte –, továbbítottam az üzenetét. – És mit mondott? – Az MI-jének adtam át. – A legszívesebben agyonütném ezt a nőt – súgta Alex, miközben továbbmentünk. Néhány akadémikuson és újságírón kívül csupa régiségkereskedő voltjelen. Hét órakor bankettre hívtak bennünket a Sziget Terembe. Hozzávetőleg négyszázan lehettünk.
Asztaltársainknak nagyon imponált, amikor megtudták, hogy a nagy Alex Benedicttel ülnek egy asztalnál. Mindenáron részleteket szerettek volna hallani a zsákmányszerző útjairól, és Alex nagy élvezettel tett eleget a kérésüknek. Jóravaló, rendes fickó lévén általában józanság jellemezte a viselkedését, ám azt nagyon bírta, amikor dicsérték a teljesítményét, és elismerték az eredményeit. Rém elegánsan tudott zavarba jönni, és igyekezett mindebből valamennyit az én érdememnek is tulajdonítani, de hallgatói erre nem voltak vevők. És láttam rajta, hogy azt hiszi, most illően szerény tudott maradni. Az alázatosság, mondta egyszer nekem, a nagyság védjegye. A vacsora végeztével az esemény szervezője emelkedett szólásra, hogy néhány köszöntőt mondjon. A néhai Maylo Rilbyt, akinek páratlan gyűjteményét a bátyja adományozta a múzeumnak, egy életvidám ifjú unokahúg képviselte. A lány felállt, mi pedig ünnepélyesen ittunk a tiszteletére. Emeltük poharunkat az Egyetemi Múzeum képviselőjére is. És ittunk a Régiségkereskedők Gyűlése távozó elnöke egészségére, aki hétévi szolgálat után most visszavonul. A hivatalos szakmai rész után végül következett Olivér Bolton, a Bolton Brothers híres-nevezetes elnök-vezérigazgatója. A Bolton Brothersben az volt a különleges, hogy egyáltalán nem létezett benne semmiféle fivér. De még nővér sem. Bolton húsz éve alapította a céget, tehát még csak az sem lehetett, hogy egy korábbi generációtól örökölte volna meg. Állítólag ő maga mondta, hogy mennyire fájlalta, hogy nincsenek testvérei. A cég neve, saját bevallása szerint, ezt a hiányérzetet kívánta kárpótolni. Itt és most bevallom, fogalmam sem volt, miről beszél. Magas, őszülő, méltóságteljes megjelenésű férfi volt, az a típus, akinek az emberek önkéntelenül is utat engednek. Méghozzá egyöntetűleg. Politikusnak is bevált volna. – Köszönöm, Ben, nagyon köszönöm! – mondta, miután a szervező kerek öt percen át elhalmozta dicséretekkel. Szavai szerint Ollie Boltont illeti a dicsőség az „Elveszett évszázadok” jelentős darabjai restaurálásáért, azért a munkáért, amely lehetővé tette, hogy a történészek újragondolják a Zavargások Koráról vallott felfogásukat, és még egy sor egyéb eredményért. Röviden ismertetett párat a híresebb kalandjai közül, megosztva a dicsőséget munkatársaival, akiket sorra be is mutatott. Azután sztorikat mesélt magáról. Milyen félelmetes volt az Arakonon, amikor a munkások hazamentek, és magukkal vitték a létrákat, ő pedig egész éjszakára ott ragadt a sírban. És a Bakudaion a fogdában töltött éjszakájáról, amikor megvádolták sírrablással. – Jogilag igazuk is volt. De ha a hatóságokon múlt volna, az ottani kristálymedence, amely immár úton van a múzeumba, ma is ott lenne a sivatagban eltemetve. Taps. Hol haragos volt, hogy szenvedélyes, hol meg költői. – Tizenötezer évnyi történelem van a hátunk mögött, nagy része olyan közegben, amely mindent megőriz. Az elsőként a Holdra érkezett ember lábnyomai most is ott vannak – mondta. – Tudom, hogy mindannyiunkban ugyanaz a szenvedély él a régmúlt és annak korokon át megmaradt emlékei iránt, melyek ember által régóta nem látogatott helyeken várnak ránk. Megtiszteltetés számomra, hogy ma este itt lehetek az önök társaságában. – Miért nem vagy te is olyan, mint ő? – súgtam oda Alexnek. – Talán szívesebben dolgoznál a Boltonnál. Elintézhetem neked – súgta vissza. – Mennyit fizetnek? – Mit számít az? Sokkal nagyszerűbb fickó, mint a mostani főnököd. Ez meglepett. Úgy tett, mintha tréfálna, de láttam rajta, hogy érzékeny pontot érintettem. – Nem – mondtam. – Jól érzem magam ott, ahol vagyok. Beletelt pár másodpercbe, mire Alex, aki eddig elfordította a fejét, visszafordult felém. – Sajnálom – mondta. Bolton továbbjátszott a közönségének. – Mindig kiváltságnak érzem, ha Andiquar régiségkereskedőihez szólhatok. És úgy értesültem, hogy az egész bolygóról érkeztek vendégek, sőt ketten külső világbeliek. – Egy perc szünetet tartott, hogy megkeresse a Pörgettyűkről és a Földről érkezetteket. – A szülővilágról. – (Taps.)
– Ahol az egész elkezdődött. – (Újabb taps.) Azt vártam tőle, hogy csak magáról fog beszélni, de ennél sokkal okosabb volt. Inkább „valamennyiünk közös” munkáját ecsetelte, és a hasznot, amelyből mindenki részesül. – Tizenötezer esztendő elég hosszú idő – mondta. – Jócskán előfordult benne háború és lázadás, sötét korszakok és társadalmi összeomlás. A dolgok hajlamosak elveszni, feledésbe merülni. Pedig soha nem lenne szabad elfelejtenünk őket. Mint például azokat a filippínó asszonyokat, akik egy mára elfeledett háborúban szembeszálltak az ellenséges katonákkal, hogy a Halálmenet idején enni és inni adhassanak a saját embereiknek és szövetségeseiknek. Á, látom, néhányan hallottak már a Halálmenetről. De vajon hányan tudnánk róla a terem végében ülő Maryam Kleffner munkássága nélkül? Helló, Maryam! – intett a mondott irányba. És többek személyes dicsőségét is felhozta példaként. – A munka nehezét a történészek végzik – mondta. – Az ő eredményéiket nem lehet túlbecsülni. És vannak olyanok, mint Lazarus Colt ott, elöl. Lazarus az itteni egyetem régészeti tanszékének a vezetője. Nélküle és a csapata nélkül még ma sem tudnánk, hogy Khaja Luan mindánjai valódi vagy mitikus emberek voltak-e. Egy ezeréves virágzó kultúrával a hátuk mögött hanyatlásnak indultak, s végül majdnem teljesen feledésbe merültek. – Majdnem. – Markában tartotta a hallgatóságot. Rövid szünetet tartott, és mosolyogva megcsóválta a fejét. – De íme egy példa, mely megmutatja, hogy mi, akik felkutatjuk és piacra dobjuk a régiségeket, hol és hogyan szolgálhatjuk a köz javát. Az est folyamán beszéltem Lazarusszal. Ő lenne az első, aki elmondaná, hogy sohasem találták volna meg a mindánokat, sőt el sem indultak volna a felkutatásukra, ha Howard Chandis nem fedez fel egy domb mélyén eltemetve egy borospalackot. Howard természetesen szintén itt van közöttünk. – Egy pillantást vetett balra. – Állj föl, Howard, hadd lásson mindenki! Howard fölállt, és a termen végighullámzott a taps. Bolton körülbelül húsz percig beszélt. Egy szóvirággal fejezte be, majd megjegyezte, hogy hivatása egyik legkellemesebb hozadéka a vállalat, amelyet vezetnie kell. Még egyszer köszönetet mondott, majd távozáshoz készülve meghajolt. Ekkor felállt a vacsorára meghívottak egyike, egy sovány, fekete hajú, harcias képű kis ember. Itt-ott sugdosás támadt, és az asztalunknál egy nő azt suttogta: „Hűha!”. A taps elhalt. Bolton és a kis ember szótlanul meredtek egymásra. Az egyik asztalszomszédja megpróbálta rávenni az emberkét, hogy üljön vissza. Ő erre még jobban kihúzta magát. Bolton elmosolyodott, és szívélyesen kérdezte: – Kérdése van, Kolchevsky professzor úr? Casmir Kolchevsky. A már-már legendás régész, akit egyszer üldözőbe vett a biztonsági robot. – Igen – hangzott a válasz. – Ez érdekes lesz – mondta Alex a borospohara után nyúlva. – Miért? Miről van szó? – Nem ért egyet azzal, amit a mi szakmánk képviselői csinálnak. Vagy legalábbis nem szereti azokat, akik elmennek, és kiássák azt, amivel azután kereskednek. – Ön nagyon nagyra tartja magát – kezdte Kolchevsky. Nem volt olyan tehetséges szónok, mint Bolton, de aminek a hangja híján volt, azt bőségesen pótolta szenvedéllyel. Körbefordult, hogy mintegybefogja az egész közönséget. Ráncoktól szabdalt, széltől cserzett arca volt, hosszú álla, és a szemében harag lángolt. – Azt gondoltam, engem már semmivel sem lehet meglepni, de most itt ülök, és hallgatom, milyen tisztelettel övezik ezt a tolvajt, ezt a vandált. Képes fölállni oda, és úgy beszélni, mintha becsületes ember volna. Mintha elért volna valamit. Tapsolnak neki, mert azt mondja, amit hinni szeretnének magukról. – Visszafordult a szónokhoz. – Majd én elmondom, mi az, amit elért! Mozgást láttam az ajtónál. Biztonságiak szivárogtak be a terembe, s az asztalok között közeledtek Kolchevskyhez.
– Maga számtalan régészeti lelőhelyet tett már tönkre szerte az Államszövetségben és annak határain túl. Ha nem személyesen, akkor valamelyik megbízottja által. Méghozzá azzal, hogy támogatta… – Valaki megragadta, és kezdte elrángatni az asztaltól. – Engedjen el! – rivallt rá Kolchevsky. Egy magas nő a biztonsági osztag két-három tagjával együtt a háta mögé lépett, és mondott neki valamit. – Nem – válaszolta Kolchevsky –, ezt már nem bírjuk, elviselni, igaz? Az igazsággal való szembenézés már nem fér bele, mi? Nem hagyta magát. Erősítés érkezett. Az asztalánál ülők közül valaki szembeszállt az egyik biztonsági őrrel. Egy másik ember elesett. Kolchevskynek addigra mindkét karját az oldalához szorították. – Magamtól is elmegyek! – üvöltötte. – De ez akkor is tolvajok tanyája, semmi több! Még akkor is viaskodott, amikor vonszolni kezdték a kijárat felé. Meg kell mondanom, csak csodálni tudtam a fickót. Miután kivitték, még percekig kiabálást hallottunk odakintről. Bolton eközben nem mozdult el a szónoki asztaltól. Amikor nagy sokára csillapodni látszott a felfordulás, megigazgatta a zakóját, és a közönségre mosolygott. – Ez is benne van a műsorban, emberek. Váljanak csak, majd meglátják, mi jön még! Az est hangulata érezhetően elromlott. Bóklásztunk a vendégek között, és amikor a hivatalos programnak vége lett, több kisebb társaságban is megfordultunk. Alex biztos volt benne, hogy Goldcress kliense is itt van. Itt kell lennie valahol. – Lehetetlen, hogy ennek ellen tudjon állni. – De hogyan akarod megtalálni? – érdeklődtem. – Ő ismer minket, Chase. Abban reménykedem, hogy felfedi magát. Esetleg kicsit túlzott érdeklődést mutat irántunk. Vagy túl közelről figyeli, amint az ügynökével beszélgetünk. – És láttál valakit? – Sok olyan embert láttam, aki fél szemmel figyel minket – felelte. – Elsősorban téged. – Ezzel a cseresznyepiros estélyi ruhámra célzott, amely talán kicsit merészebb volt, mint amit általában megengedtem magamnak. De ha volt is ott valaki, távol tartotta magát tőlünk. És az est végén üres kézzel tértünk vissza a szállodánkba. Aznap, amikor hazaértünk, későig aludtam. Délelőtt értem be az irodába, Jacob épp akkor rakta ki az aznapi hívásokat. Volt köztük egy név, amelyet nem ismertem. – Helybéli nő – mondta Jacob. – Becsültetni szeretne. Régiségek esetében a komoly gyűjtők személyesen szeretnek eljárni, különösen, ha úgy vélik, hogy értékes tárgy van a birtokukban. Az igazat megvallva ilyen esetben Alex nem is hajlandó távbecslésre. De a nekünk bemutatott tárgyak túlnyomó többsége rendszerint olyan csekély értékű, hogy nem is kell közelről megnézni ahhoz, hogy ez kiderüljön. Sokan állítanak be hozzánk az utcáról is. Többnyire olyan emberek, akik egy ingatlan eladásakor tettek szert valamire, esetleg megörökölték, és feltámadt bennük a kíváncsiság, hátha többet ér, mint amit mondtak nekik. Ilyenkor, abból a meggondolásból, hogy veszíteni nem veszítenek semmit, felhívnak bennünket. Megnézem a holmit, és megmondom, szerintem mennyit ér. Természetesen diplomatikusan. Az az igazság, hogy nem vagyok régiségszakértő, de ha látom, felismerem a bóvlit. Ha nem vagyok biztos a dolgomban, átpasszolom Alexnek. Az utcáról jövő hívások kilencvenkilenc százaléka mögött értéktelen ócskaság van. És akkor még óvatos voltam, így aztán, amikor egy-két óra múlva visszahívtam, és a nő képe megjelent az irodában, az első gondolatom az volt, hogy vetek egy gyors pillantást arra, amije van, és útjára bocsátom. Pöttöm, szőke nő volt, idegesnek látszott. Nem volt különösebben jól öltözve, és nem nézett a
szemembe. Arany pantallót viselt, amely sokkal jobban állt volna egy keskenyebb csípőjű nőn. Gyűrött fehér blúza nyitva volt a nyakán, és sokat megmutatott volna a dekoltázsából, ha lett volna neki. Rikítóan piros sálat kanyarított magára, a mosolya pedig egyszerre volt agresszív és bizalmatlan. Egy kopott Springfield szófán ült, olyanon, amit ingyen, ráadásként megkap az, aki vesz két fotelt. A kölcsönös üdvözlés rövid volt, anélkül, hogy udvariatlan lett volna. – Amy Kolmernek hívnak – mutatkozott be. – Van valamim, amit szeretném, ha megnéznének. Érdekelne, hogy ér-e valamennyit. Kinyúlt a képből, és amikor visszahúzta, egy csésze volt a kezében, amelyet feltartott a fény felé. Mutatós darab volt, olyasmi, amilyeneket a szuvenírboltokban lehet kapni. A színe szürke, zöld-fehér gravírozott sassal az oldalán. Volt valami avíttas a sast ábrázoló rajzban. Ahogy szárnyait széttárva repült, nyitott csőrrel, mintha támadásra készülne. Kicsit hatásvadásznak éreztem. Közkedvelt ábrázolás lehetett a múlt században. Egy kis szalag hullámzott alatta, valami írás látszott rajta. Túl kicsi volt ahhoz, hogy el tudjam olvasni, csak annyit láttam, hogy nem a szabvány ábécé betűivel íródott. A nő megfordította a csészét, hogy lássam a hátoldalát is. Egy gyűrűs bolygó volt rajta, fölötte és alatta feliratok. Ugyanazokkal a betűkkel. – Mit gondol? – kérdezte. – Milyen' nyelv ez, Amy? Tudja? – Sejtelmem sincs. – Tudja, hogy mi ez? Láthatóan zavarba jött. – Egy csésze. – Úgy értem, miféle csésze? Honnan való? – A barátomtól kaptam. – A barátjától. – A volt barátomtól. – Összeszűkülő szemén láttam, hogy a dolog rossz véget ért. Most tehát igyekszik, hogy pénzzé tegye mindazt, ami a kapcsolatból még megmaradt. – Egyszer látta, hogy megcsodálom, és akkor mondta, hogy az enyém lehet. – Kedves volt tőle – mondtam. – Tetszett a sas. – Hosszan bámult rá. – A szakításunk előtti estén adta nekem. Gondolom, vigaszdíjnak szánta. – Könnyen lehet. – A csésze többet ér, mint ő. – Elmosolyodott. A mosolyában benne volt az is, hogy nem bánná különösebben, ha a volt barát lezuhanna egy hídról. – És ő honnan szerezte? – Mindig is megvolt neki. Már láttam, hogy nem jutok messzire vele. Elfogott a kísértés, hogy közöljem vele, szerintem a csésze értéktelen. Csakhogy a Szivárvány etikai kódexe megköveteli, hogy tudjam, miről beszélek. Meg kellett kérdeznem tehát az MI-nket. – Jacob, mi ez a nyelv? – Keresem – válaszolta. Valójában az idegen írásjeleket leszámítva nem volt semmi szokatlan, semmi különös a csészében. De a Szivárványnál eltöltött éveim alatt sok furcsa feliratot láttam, tehát ennek sem volt feltétlenül jelentősége. Jacob olyan hangot adott ki, mint aki a torkát köszörüli. Ez azt jelentette, hogy meg van lepődve. Ha Amy Kolmer nem lett volna jelen a hálózatban, tudtam, hogy most oda-állna elém. – Angol – mondta. – Közép-amerikai angol. – Ez komoly? – Természetesen.
– Negyedik évezred – találgattam. – Harmadik. A Negyedikben már senki nem beszélt angolul. Amy feléledt. Nem várt tőlem semmi biztató eredményt. De épp eleget hallott ahhoz, hogy felcsillanjon benne a remény. A csészére nézett, aztán rám, majd megint a csészére. – Ez a holmi kilencezer éves? – Nem biztos. A felirat egy régi nyelven íródott. Ez még nem jelenti… – Nehéz elhinni – vágott a szavamba. – Ahhoz képest nagyon jó állapotban van. – Amy – szóltam –, mi lenne, ha elhozná nekünk a csészét? Hadd nézzük meg alaposabban! Az az igazság, hogy Jacob távolról is meg tudja mutatni nekünk az összes kézzelfogható részletet. Alex azonban állítja, hogy egy számítógépes repró nem ugyanaz, mint amikor az ember a kezében tartja a szóban forgó tárgyat. Szereti azt érzékeltetni, hogy annak, amit csinál, van egy spirituális dimenziója is – de ha az ember nyíltan és egyenesen rákérdez, közli, hogy ez egy marhaság, ellenben a valóságos tárgyak bizonyos tulajdonságait a számítógép nem képes érzékelni. De hogy mik ezek, azt már ne kérdezd meg! Megbeszéltem tehát Amy Kolmerrel egy aznap délutáni időpontot. Korán érkezett. Alex lejött az emeletről, és személyesen vezette be az irodába. A tárgy felébresztette a kíváncsiságát. Nekem a nő eleve nem volt különösebben rokonszenves. Éreztem rajta, hogy azt hiszi, megpróbálom becsapni. Most, amikor személyesen jött el, más szerepet játszott: a gyámoltalan, de nagyon erős szexuális kisugárzású nő szerepét. Gondolom, Alex jelenléte sarkallta erre. Rezegtette a pilláit, affektált, lesütötte a szemét. Ó, én szegény, nehéz az életem, de talán most rám mosolyog a szerencse, higgye el, a legcsekélyebb segítségért is hálás leszek. Ha azt gondolta, hogy a Szivárvány az ő igyekezete eredményeképpen engedni fog a közvetítői díjából, nem ismerte Alexet. Egy műanyag reklámszatyorban, puha anyagba bugyolálva hozta el a csészét. Amikor mindhárman leültünk az irodában, belenyúlt a zacskóba, kivette és kigöngyölte a ruhába bújtatott csészét, és letette Alex elé. Ő alaposan megnézte, még a száját is beharapta, grimaszolt, majd áttette Jacob tárgyleolvasója elé. – Mit tudsz mondani nekünk, Jacob? – kérdezte. A leolvasó tetején lévő lámpa kigyulladt. Borostyánsárgára váltott. Pirosra váltott. Elhomályosult, majd felizzott. Végigment szinte az egész spektrumon. A folyamat nagyjából két percig tartott. – A tárgy akriolonitril-butadién-sztirol gyantákból készült. A színezése főleg.. . – … Jacob – szólt közbe Alex. – Milyen régi? – Szerintem a tárgyat a harmadik évezredben készítették. Leginkább a k. i. 2600 körüli időre becsülöm. Kétszáz év plusz-mínusz eltéréssel. – Mit mond a felirat? – A szalagon ez áll: Új világ jön. És a csésze hátoldalán lévő sorok egy jelölésnek tűnnek. BFR 171. És egy másik szó, amiben nem vagyok biztos. – Tehát a csésze helye eredetileg valahol egy irodában volt? – A betűk talán Bolygóközi Flotta Regisztert jelentenek. – Egy hajóról kerülhetett ide? – kérdeztem. – Igen. Efelől semmi kétségem. – Mennyit ér? – rángatta meg Amy a karomat. Alex türelemre intette. – Jacob, a másik szó talán a hajó neve lehet. – Valóban úgy lehet, uram. Kutatónak lehetne fordítani. Vagy Felfedezőnek. Valami ilyesminek. A lámpák kialudtak. Alex óvatosan fölemelte és az íróasztalra tette a tárgyat. Megnézte nagyítón keresztül. – Kimondottan jó állapotban van – mondta. Amy alig tudott uralkodni magán. – Hála Istennek! Már nagyon kellett, hogy legalább valami sikerüljön nekem. – Alex elmosolyodott. A nő már azon gondolkodott, mit fog tudni venni ebből. – Hogyhogy ilyen régi? – kérdezte Amy. –
A függönyeim újak, de máris kezdenek szétmenni. – Ez kerámia – világosította fel Alex. – A kerámia sok időt kibír. – Puha rongyot kerített elő valahonnan, és gyöngéden törölgetni kezdte vele a csészét. A nő újra megkérdezte, mennyit fizetnénk érte. Alex olyan arcot vágott, mint mindig, amikor nem akart egy kérdésre egyenesen válaszolni. – Mi általában nem szoktunk vásárolni – felelte. – Előbb tájékozódnunk kell, Amy, aztán felméijük a piacot. De az a gyanúm, hogy ha lesz türelme kivárni, jó árat fog kapni érte. – Pár százat? – Nem lennék meglepve – válaszolta Alex atyai mosollyal. – Nagyszerű! – tapsolt Amy. Rám nézett, majd visszafordult Alexhez. – És most mit tegyek? – Nem kell semmit sem tennie. Menjünk csak szép sorjában. Először azt kell kiderítenünk, hogy pontosan mi is az, ami a kezünkben van. – Értem. – Tudja bizonyítani, hogy a tárgy az ön tulajdona? Húha. Az arca elváltozott. Ajka félig megnyílt, a mosoly eltűnt róla. – Úgy kaptam. – A volt barátjától. – Igen. Nekem adta. Az enyém. – Rendben van – bólintott Alex. – Csatolnunk kell hozzá egy dokumentumot. Hogy igazoljuk, önnek joga van eladni a tárgyat. – Jól van. – A nő láthatóan elbizonytalanodott. – Helyes. Mi lenne, ha itt hagyná nálunk, mi pedig utánanézünk, mit lehet még tudni róla, és úgy adnánk vissza önnek? – Mi a véleményed? – kérdeztem, amikor a nő elment. Elégedett képet vágott. – Kilencezer éves? Valaki boldogan fizet majd azért, hogy kitehesse a kandallópárkányára. – Szerinted tényleg egy hajóról való? Ismét a nagyítón keresztül kezdte vizsgálgatni a csészét. – Nem biztos. Abból a korból származik, amikor kezdték menetrendszerűen indítani a csillagközi járatokat. Inkább egy vetélkedő győztese kaphatta jutalomként, vagy egy szuvenírboltban vásárolta valaki. Nem mintha számítana: kétlem, hogy ki lehetne deríteni, valóban egy hajón volt-e, vagy sem. Mi persze azt szerettük volna, ha a válasz igen, a csésze a Kutató fedélzetén utazott, lehetőleg mint a kapitány tulajdona. Ideális esetben még a nyilvántartásban is rátalálnánk a Kutatóvá., amelyről kiderülne, hogy valami látványos teljesítmény fűződik a nevéhez, vagy még inkább, hogy hajótörést szenvedett, és mindennek a tetejében a kapitánya ismert történelmi személyiség. – Nézz utána, Chase! Fogd munkára Jacobot, és deríts ki mindent, amit csak lehet!
HÁROM Szinte misztikus vonzerővel hat ránk az elveszett világ fogalma, az az elképzelés, hogy létezik egy Atlantisz valahol odakint, egy hely, ahonnan száműzve vannak a hétköznapi élet megszokott gondjai, ahol mindenki kastélyban lakik, minden este bál van, minden nő káprázatos, és minden férfi bátor és nemes. – Lescue Harkin Emlékezet, mítosz és elme, 1376 A harmadik évezred régen volt, és a nyilvántartás köztudottan hiányos. Tudjuk, kik voltak a politikai vezetők, tudjuk, mikor és hogyan kezdődtek a háborúk (ha azt nem is mindig, hogy miért), tudunk a legismertebb művészekről, irodalmi mozgalmakról, vallási konfliktusokról. Tudjuk, melyik nemzet fenyegetőzött azzal, hogy kivel mit fog csinálni. Ám arról csekély fogalmunk volt, hogyan éltek az emberek, mivel töltötték az idejüket, mit gondoltak a világról, amelyben éltek. Tudunk orgyilkosságokról, de nem mindig tudunk rájuk ésszerű magyarázatot adni. Sőt még azt sem tudjuk, hogy amikor megtörténtek, az átlagemberek gyászoltak-e, vagy megkönnyebbülten felsóhajtottak. Kilencezer év hosszú idő. Ebbe néhány történészen kívül voltaképpen senki sem szokott belegondolni. Jacob tehát hozzálátott a Kutató megkereséséhez. Hogy nem találta, hozzáfogott áttanulmányozni a híresebb csillagközi űrhajókról szóló részletes beszámolókat, hátha azokban felbukkan egy hasonló nevű hajó. – Könnyen lehet, hogy nem ez a név pontos fordítása – mondta. – Az angol eléggé megbízhatatlan nyelv volt. Így aztán végignéztük a harmincharmadik század kezdetén a Föld és három kolóniája között kirobbant első bolygóközi háborúban fontos szerepet játszó Bosszúállóról szóló beszámolókat. És azokat, amelyek az első mélyűri kalózhajóról, a Lassiterről szóltak. És amiket a harmincadik századbeli Karakiről, kora leghatalmasabb hajójáról írtak, amely rekord mennyiségű terhet szállított a Regu-lus IV-re, egy ott létesítendő új kolónia indulásához. Majd következett a Csaó Huang, amely egy orvoscsoportot vitt a Maracaibóra, amikor a telepeseket minden előzetes várakozás ellenére megtámadta egy helyi nyavalya. (Ez még akkor volt, amikor a szakértők azt hitték, hogy kórokozó baktériumok csak a velük azonos biológiai rendszerben kifejlődött lényeket képesek megtámadni.) Számtalan információt szereztünk a Tokióról, az első olyan bolygóközi űrhajóról, amelyik eltűnt a dimenziók között. Soha többé nem hallatott magáról. Fennmaradtak képek a kapitányáról és az első tisztről, több utasáról, az ebédlőről és a gépteremről. Mindent megtudhattál róla, amit csak akartál. Csak azt nem, hogy hová lett. És itt volt minden csillaghajók leghíresebbike, a Centaurus, amely elsőként hajtott végre hét hét alatt transzdi-menzionális repülést a Föld szomszédos csillagára. Ezen csak mosolyogni lehetett: hét hét csupán négy fényévnyi út megtételéhez. Kutató nevű hajóról azonban nem történt említés. Sem Felfedezőről. Volt olyan, hogy Utazó. Ami azt illeti, három is. Nyilván népszerű név lehetett. Sőt még egy Vadász is volt. Kevés tárgyi emlék maradt fenn a harmadik évezredből. Többségük kerámiából készült, mint Amy Kolmer csészéje, vagy műanyagból. A szakmánkban ismeretes alaptétel szerint a legolcsóbb anyag bírja a legtovább. Nem ismertem olyan embert, aki a korszak szakértője lett volna, így megnéztem a Regisztert, és találomra kiválasztottam egy adjunktust a Barcross Egyetemen. Shepard Marquardnak hívták. Fiatalnak látszott, de már sok írása megjelent a korról, és a kollégái elismerték. Fölhívtam, és minden gond nélkül kapcsolták is. Jóképű fickó volt, magas, vörös hajú, sokkal megnyerőbb, mint a képek alapján vártam.
– A korabeli tengerészeti és űrhajózási feljegyzések szinte mind elvesztek – mondta. – De utánanézek, mit tehetek. Átnézem az anyagaimat, és visszahívom. Másnap vagy fél tucat múzeumot jártam be virtuálisan, és hosszú időt töltöttem el harmadik évezredbeli műtárgyak között bóklászva. Láttam például egy műanyag tokot, amelyben valaha kozmetikai szert tarthattak, egy elektronikus eszközt, melyről csak találgatni lehet, hogy mire használták, egy pár magas sarkú női cipőt, két tollat, egy lámpát, egy kanapét, egy műanyag lapok közé helyezett papírlapot, amely a felirat szerint „egy újság apróhirdetési oldala” volt. Nem tudtam, mi az az újság, és senki más sem tudta, akiket megkérdeztem. (Marquard később elmondta, hogy papírra nyomtatott információ volt, melyet nagy területen, fizikai módszerrel terjesztettek.) Láttam férfisapkát, melynek ellenzője a naptól védte a szemet. És egy pénzérmét, egyik oldalán egy sassal. Fémpénz. Amerikai Egyesült Államok. Istenben bízunk. 2006-os évszámmal, vagyis a létező második legrégibb pénzérme volt. Végigjártam a kiállítást, és amikor már mindent láttam, amit szerettem volna, beültem egy olvasószobába, és kinyitottam az egyik adatfájlt. A harmadik évezred nyugtalan kor volt. A Föld túlnépesedett, lakói állandó háborúkat vívtak egymással politikai, földbirtoklási vagy vallási okokból. A politikai rendszerek általában korruptak és bukásra hajlamosak voltak. Az Ipari Kor súlyos környezeti problémákat hagyott hátra, és a bolygó éghajlatának romlása egybeesett egyre könyörtelenebbé váló politikai vezérek színre lépésével. A legrosszabb ezek közül III. Marko volt, akit amerikai alattvalói csak úgy neveztek: A Nagyszerű. A huszonötödik század derekán, miközben Marko kénye-kedve szerint börtönzött be és gyilkoltatott le embereket, Diane Harriman előállt a tér-idő kontinuum dimen-zionális struktúrájában végzett korszakalkotó munkájával, és húsz esztendővel ezután Si-Ko Han és Edward Cleaver megajándékoztak bennünket a bolygóközi meghajtás kifejlesztésével. Még négy év kellett, hogy felfedezzük az első lakható világot. Nem lepett meg, amikor azt olvastam, hogy rengetegen jelentkeztek a határvidékre elsőként induló hajóra. A munkaidő leteltével már épp indultam volna hazafelé, amikor Jacob bekapcsolt egy hívást. – Chase – mondta egy ismerős hang –, azt hiszem, megtaláltam, amit keres. Marquard volt. – Azonosította a Kutatót – kockáztattam meg. – Igen. – Valahogy furcsán ejtette a szót. – Megkérdezhetem, miért akarta tudni? Elmeséltem neki a csésze-ügyet. Szó nélkül végighallgatta, és még akkor is hallgatott, amikor befejeztem. – Most maga jön – mondtam végül. – Mit talált? – Egy meglepetést. El tudna jönni az egyetemre? – Nem mondhatná el most, hogy mit talált? – Mondok mást. Mi lenne, ha együtt elmennénk vacsorázni? Kifinomult, mint egy lavina. – Dr. Marquard, tényleg nincs időm rá, hogy megtegyem azt a hosszú utat Barcrossra. – Nem mintha nem élvezném, de tényleg hosszú az út odáig. – Hívjon Shepnek! És kezeskedem róla, hogy megéri eljönnie. Barcross egy nagy, rombusz alakú sziget, a legtöbben a szinglik nyári pihenőhelyeként ismerik. Évekkel ezelőtt nekem is volt egy korszakom, amikor ide jártam társasági életet élni. Szörfözés, holdfény, álmodozás. Az a fajta hely, amiről az ember úgy érzi, itt biztosan megtalálja élete nagy szerelmét. Ma már kicsit realistább vagyok, de azért elfogott egy kis sajnálkozás, amikor lejjebb ereszkedtem az óceán fölött, és láttam az üres partot és beljebb a villákat. A nap épp lebukott a látóhatár mögé, kezdtek kigyúlni a fények. A szigetet mérnökök tervezték. A belseje felé haladva egyre emelkedő teraszok követik egymást, így
elvileg mindenki leláthat a tengerre. Most éppen holtszezon volt, csak néhány mindenre elszánt alak mozgását észleltem az emelkedőkön és a sétányokon. Az üzletek és az éttermek többsége zárva volt. Az állandó lakosok száma negyvenezer, és még ugyanannyi a környező szigeteken. Az egyetemen hétezer diák tanult, mindannyian a szigetvilágból és a szárazföldről jöttek. Jó volt a híre, különösen ami a természettudományi tárgyakat illeti. Ha valaki orvosnak készült, ez volt a neki való hely. A campus két széles teraszt foglalt el közvetlenül a sziget legmagasabb pontján lévő elöljáróság alatt. Ráfordultam a siklóval a bevezető folyosóra, amely levitt egy kupolához csatlakozó leszállópályára. A kupolában egy diákcentrum, néhány üzlet és egy étterem kapott helyet. Az étterem a Benjamin's volt; még emlékeztem rá régről, amikor odalent volt, a part közelében. Meglepetésemre Marquard egy oldalajtón át jelent meg. Gyors léptekkel kijött a leszállóhelyre, kinyitotta a sikló tolóajtaját, és nyújtotta a kezét, hogy lesegítsen. Egy olyan korban, amikor már a lovagiasság is múltbeli csökevénynek számított, ez nagyon jó indítás volt. Barcrossnak van talán a legszebb campusa a bolygón. Csupa obeliszk és teknősbékapáncél alakú épület és piramis, csodálatos kilátással a tengerre. De aznap hideg volt, és a hátunkba fújó éles szél valósággal besodort bennünket a diákközpontba. – Örülök, hogy megismertem, Chase – mondta Marquard, miközben bevezetett a Benjamin'sba. – Nagyra értékelem, hogy eljött. Szürke nadrág, kék ing és fehér zakó volt rajta. Jól nézett ki. Magas volt, az a kicsit rámenős, jó humorú, ugyanakkor kissé tartózkodó típus, aki most kiszabadult a városba, hogy eltöltsön egy estét. Leültünk, és tanulmányozni kezdtük az étlapot. A Benjamin's nem sokat változott az évek során. Nagyobb lett, mint annak idején, amikor még az egyik mólón volt. És persze az étel-, italválaszték is átalakult azóta. De ugyanolyan kényelmes, barátságos, diszkrét, jellegzetesen tengerparti hangulatú hely volt. Ott voltak a vitorlák, kormánykerekek, iránytűk, és az egyik üvegfalon át virtuális viharral dacoló világítótoronyra lehetett látni. És ma is megvoltak a híres színészek képei, többek között a mára klasszikussá vált kép, amelyen Cary Webber kint áll a mólón az étterem előtt, háttérben az óceánnal. Mint egy tévelygő, elveszett lélek. Cary kedvelt romantikus nőalak volt, s mivel korán meghalt, halhatatlanná vált. Bort és hozzá sós rudakat rendeltünk. Amikor a felszolgáló elment, Marquard áthajolt az asztalon, és odasúgta, hogy káprázatos vagyok. – De ezt nyilván amúgy is tudja – tette hozzá. Eltűnődtem, vajon hosszú estének nézek-e elébe. Megköszöntem, és az asztalra könyökölve, összekulcsolt kezemre támasztottam az államat. – Shep, mit tudott meg a Kutatóról? – kérdeztem. – Rossz a fordítás, Chase. – Körbenézett, mintha meg akarna győződni róla, hogy egyedül vagyunk. Egyedül voltunk, mivel csak egy három-négy diákból álló asztaltársaság ült az ablak mellett. – Kereső – suttogta, de úgy, mintha ennek valami különös jelentősége volna. – Kereső – ismételtem. – Úgy van. – Oké. – Chase, azt hiszem, nem érti. Ez lehet a Kereső. – Ne haragudjon, Shep, de fogalmam sincs, miről beszél. Mi az a Kereső? – Az egyik azok közül a hajók közül, amelyeken a margolok elrepültek a kolóniájukra. – A margolok. Mosolygott a tudatlanságomon. – A harmadik évezredben hagyták el a Földet. Elszöktek, azt hiszem, ez a helyes kifejezés. Senkinek sem mondták meg, hová mennek. Ötezer ember ment el. És soha többé nem hallottunk róluk. Ők az elveszett kolónia. Atlantisz. Intava. Margólia. Kezdett derengeni. – Ez egy mítosz, nem? – Nem mondhatnám. Megtörtént.
– Nem nagyon kedvelték a szülővilágukat. – Chase, ők egy olyan társadalomban éltek, amely névleg köztársaság volt… – … De…? – … Ellenőrzése alá vonta az egyházakat, és tanítás helyett betanításra használta az iskolákat. A hazafiságot a vezér és a zászló rendíthetetlen támogatása jelentette. Minden, ami ettől eltért, árulásnak számított. A hatalmat gyakorlók döntéseit nem lehetett megkérdőjelezni. – Mi történt azzal, aki mégis megtette? Börtönbe csukták? – A pokolba. – Mi? – Istentől rendelt kötelesség volt engedelmeskedni az elnök akaratának. „Adjátok meg a császárnak…” – Az „adjátok meg a császárnak” nem ezt jelenti. – Kicsit átértelmezték. A politikai berendezkedés és ebből kifolyólag a társadalmi berendezkedés nem támogatása gondolatban és tettben egyaránt a Mindenható elleni súlyos bűnnek számított. – Nem voltak közöttük szkeptikusok? – Biztosan voltak, de róluk nem sokat lehet tudni. Nehéz volt elhinni, hogy emberek valaha is élhettek így. – Szóval ez egy híres hajó? – Ó, igen. – Azt mondja, a Kereső sem tért vissza soha? – Úgy van. – Közelebb hajolt hozzám, és a gyertyaláng fénye megcsillant fehér fogsorán. – Chase, ha ez a csésze, amiről beszélt nekem, valóban a Kereső ről való, akkor nem is tehetett volna jobbat. Meghozták a bort és a sós rudakat. – Azt mondja, besétált egy nő az utcáról, hogy megajándékozták vele? Minden magyarázat nélkül? – Igen. Nagyjából ez történt. – Arra gondoltam, hogy fog örülni Alex. – Gondolom, nem hozta magával. Elmosolyodtam. – Ha megpróbálnám kivinni a házból, Alex infarktust kapna. – És biztosak abban, hogy kilencezer éves? – Ezt az adatot kaptuk. – Hihetetlen. – Odanyújtotta a poharamat, és felemelte a sajátját. – A margolokra! – mondta. Természetesen. – Na és, tulajdonképpen mi történt velük? – Nem tudjuk – vont vállat Marquard. A bor finom volt. Gyertyafény. És jó bor. És jó hír. Verhetetlen kombináció. – Végleg eltűntek? – Igen. – Visszajött a pincér. Rendszerint könnyű ételeket eszem, még akkor is, ha más fizeti. Most is csak egy gyümölcssalátát kértem. A pincér megkérdezte, biztos vagyok-e benne, és bizonygatta, hogy a Cordelia-tálat kiválóan készítik náluk. – A Kereső, hozzávetőleg kilencszáz emberrel a fedélzetén, 2688. december 27-én hagyta el a Földet – folytatta Marquard. – Két év múlva visszajött, és elvitt újabb kilencszázat. – Volt egy harmadik forduló is, nem? – Már nekem is kezdett rémleni a sztori. – De igen. A másik hajó a Bremerhaven volt. Mindkettő három-három utat tett meg. Több mint ötezer embert vittek ki a telepesvilágra. – És senki sem tudta, hol van az a világ? Hogy lehet az? Egy állomásról nem lehet anélkül elindulni, hogy az ember ki ne töltse az úti okmányokat. – Chase, mi most az űrhajózás korának kezdetéről beszélünk. Akkor még nem sok szabály létezett. – Kié volt a hajó? – A margoloké. A jegyzőkönyv szerint minden repülés után kijavították és újra felszerelték.
– Ezek szerint nem volt a legjobb állapotban. – Nem tudom, mi kellett akkoriban egy csillagközi űrhajó üzemben tartásához. – Próbálták megkeresni őket? – Nehéz megállapítani. A feljegyzések nem világosak. – Kiitta a borát, és bámulta a pohár gyertyafényben csillogó peremét. – A hatóságok valószínűleg nem igyekeztek túlzottan, Chase. Ezek olyan emberek voltak, akik nem akarták, hogy megtalálják őket. – Miért? Lazán, fesztelenül elmosolyodott. Tényleg jól nézett ki. Pár percig csak ült, gyönyörködött a bájaimban, vagy talán a sós rudakban. Elismerő bólintással nyugtázta, amikor a pincér kihozott egy dióval és szőlővel megrakott tálat. Csak ezután válaszolta: – Bajkeverőknek tartották őket. El akartak tűnni szem elől, és a kormány örömmel teljesítette a vágyukat. – Hogyan tudtak bajt keverni? – Járt már valaha a Földön, Chase? – Bevallom, nem. Évekig szerettem volna elmenni, csak sohasem jött össze. – El kell mennie! Minden ott kezdődött. Egy történésznek egy földi utazás de rigueur. El kell menni, és megnézni a fontosabb műemlékeket. A piramisokat, a szobrokat, a gátakat. A Kinoi Tornyot. A mirabulikat. Bekukkantani Athénba, ahol Platón és társai útjára indították a civilizált világot. Ellátogatni Londonba, Párizsba, Berlinbe. Washingtonba és Tokióba. Szentpétervárra. Valaha híres városok voltak. A maguk idejében hatalmi központok. Maga tudja, milyenek most? – Hát, azt tudom, hogy már nem fővárosok. – Kivéve Párizst. Párizs örök, azt mondják. Chase, a Földnek mindig is volt egy súlyos problémája: több ember él rajta, mint amennyit el tud tartani. Ez kezdettől fogva így volt. Legalábbis az iparosítás korától kezdve. Amiatt, hogy túl sok volt az ember, mindig akadtak éhezők, és valahol mindig felütötte a fejét valami járványos betegség. Nehéz időkben mindig súlyosbodnak a faji zavargások, melyek mögött irigység, féltékenység rejtőzik. Az országok helyzete ingataggá válik, ettől a kormányok idegesek lesznek, és szigorúbb rendelkezéseket hoznak. Korlátozzák az egyén szabadságát. Ez a hely egyedül diktátorokban nem szűkölködött soha. Az emberekre nemzedékek hosszú során keresztül öröklődtek át az ősi szokások, ősi gyűlöletek és felfogások, amelyektől soha nem szabadultak meg. – A bolygó népessége ma nagyjából nyolcmilliárd fő. Amikor a margolok elmentek, több mint kétszer ennyien lakták. El tudja képzelni, milyen élet lehetett az? – Ezek szerint a margolok… izé, elnyomottak voltak? – kérdeztem. – Olyan helyet kerestek, ahol enni tudtak adni a gyerekeiknek? – Nem. Épp ellenkezőleg. Jórészt értelmiségiek voltak. Mondhatni, vagyonosak. De nem szerették azt az egészségtelen környezetet. Az egészségtelen szó mind fizikai, mind lelki értelemben értendő. Egy diktátor uralkodott, egy Carvalla nevű teokrata, aki a diktátorok között még viszonylag ártalmatlannak számított. De akkor is diktátor volt. Ellenőrizte a médiát, az iskolákat, a templomokat. Vagy eljártál a templomba, vagy viselted a következményeket. Az iskolák kiképzőközpontok voltak. – Nehéz elhinni, hogy az emberek hajlandók voltak így élni. – Arra nevelték őket, hogy a hatóságokat komolyan kell venni. Carvalla idejében ha nem tetted azt, amit mondtak, egyszerűen eltűntél. – Kezdem érteni, miért akartak megszökni onnan. – Harry Williams állt az élükre. Újabb név, amelyet bizonyára ismernem kellett volna. – Sajnálom – mondtam. – Médiamágnás volt, aki éveken át tartott fenn kapcsolatot különböző társadalmi és politikai szervezetekkel, hogy ennivalót szerezzen az éhező gyerekeknek, és elérhetővé tegye számukra az orvosi ellátást. Nem is került bajba addig, amíg nem akart kezdeni valamit az oktatással is.
– Mi történt? – A hatóságoknak nem tetszett, hogy alapvetően az volt a véleménye, hogy a gyerekeket meg kell tanítani arra, hogy mindent megkérdőjelezzenek. – Ó. – Hazafiatlannak kiáltották ki. – Nem lep meg. – És ateistának. – Az volt? – Szabadgondolkodó volt. Éppoly rossz. – Egy ilyen típusú társadalomban el is hiszem. Azt mondta, teokrácia volt? – Igen. Az államfő egyben az egyház feje is volt. – Mi történt Williamsszel? – Tizenöt évet ült börtönben. Vagy tizenhetet. Attól függ, ki melyik forrást fogadja el. Ki is végezték volna, ha nincsenek befolyásos barátai. – Ezek szerint kiszabadult? – Igen, kiszabadult. De még a börtönben elhatározta, hogy valamit tenni kell. Forradalomról szó sem lehetett. Maradt a menekülés. „Joseph Margolisnak volt igaza”, állítólag ezt mondta egy összejövetelen a munkatársainak. „Sohasem leszünk képesek a dolgok megváltoztatására.” – Felteszem, hogy Joseph Margolis volt. az, akiről a nevüket kapták. – Valóban. – Ki volt ő? – Egy brit miniszterelnök. Egy hős, és a jelek szerint valami filozófusféle is. – És miben volt igaza? – Abban, hogy a kommunikációs technikák könnyen elnyomáshoz vezethetnek. Hogy nagyon nehéz megőrizni az egyéni szabadságjogokat. Előszeretettel idézte Benjámin Franklinnek az amerikai néphez intézett szavait: ,Adtunk, nektek egy köztársaságot. Lássuk, meg tudjátok-e tartani!” Látta rajtam, hogy Franklin nevét sem ismerem. Vigyorogva felajánlotta, hogy elmondja, de én már értettem, hová akar kilyukadni. – Abban az időben még egyáltalán nem léteztek kolóniák, ugye? – Két kicsi volt már. De mindkettő az otthoni világ ellenőrzése alatt. Független kolóniák nem léteztek. – És a kormány beleegyezett? – Még biztatták is őket, hogy menjenek, sőt a segítségüket is fölajánlották. – Kibámult az ablakon az óceánra. – Fő, hogy megszabaduljanak a bajkeverőktől. Csakhogy ez azzal járt volna, hogy megtudják, hol alapítanak kolóniát. Márpedig Williams szabadulni akart az uralmuk alól. Ezért aztán neki és mindazoknak, akik vele tartottak, nem volt szabad igénybe venni a felajánlott segítséget. – Az lehetetlen – mondtam. – Néhány margol is így gondolta. De Williams meggyőzte őket, hogy próbálják meg. Hittek benne, hogy édenkertet tudnak teremteni. Olyan otthont az emberiség számára, ahol megvalósul a szabadság és a biztonság. Egy ideális helyet az élet számára. – Ezt már nagyon sokszor megpróbálták – vetettem közbe. Bólintott. – Néha sikerült. Mindenesetre nagyon elszántak voltak. Embereket küldtek ki, hogy keressék meg az alkalmas világot. Amikor megtalálták, titokban tartották a helyet, megvették a két hajót, és nekiindultak. Ötezren. – Hihetetlen történet – jegyeztem meg. – Harry az utolsó csoporttal ment el, több mint négy évvel azután, hogy az első margolok elhagyták a Földet. Állítólag azt mondta a médiának, hogy ott, ahová mennek, még az Isten sem találja meg őket. A felszolgáló újratöltötte a poharainkat. – És nem is találta meg őket soha senki – tettem hozzá.
– Nem. Amennyire én tudom, nem. Alex nem az az ember volt, aki nyíltan kimutatja az érzéseit. Ha kigyulladt volna a ház, akkor is azt mondta volna, hogy okosabb az ajtón kimenni. Így aztán a hírre, hogy a csésze kapcsolatban áll egy híres hajóval és egy ugyancsak híres rejtéllyel, nem lejtett örömtáncot az irodában. De láttam felcsillanni az elégedettség szikráját abban a barna szempárban. – Jacob – szólt. Jacob Perrigrin Nyolcadikjának néhány ütemével válaszolt. Olyasféle fenséges akkordokkal, amilyenekre a szimekben szoktak a hősök bevonulni. Alex rászólt, hogy hagyja abba. – Miben lehetek a segítségedre? – kérdezte erre Jacob a tőle telhető legmélyebb baritonon. Alex erre csak a szemét forgatta. – Jacob, azt szeretnénk tudni, hogy kapható-e jelenleg, vagy a múltban kapható volt-e bármikor is olyan tárgy, amely a margolok két hajójáról, a Keresőről és a Bremerhavenről származott. – Elég régiek lehetnek – jegyezte meg Jacob. – El fog tartani pár percig. Egy perce beszélgethettünk közömbös apróságokról, amikor visszajött. – Semmi ilyesmit nem látok. Semmi sem hozható összefüggésbe egyik hajóval sem. Magukhoz a margolokhoz hat hitelesített tétel köthető. És számos tárgyról csak gyanítható. – Sorold fel őket, kérlek! Azokat, amelyeket hitelesítettek. – Valamilyen kommunikációs eszköz. Egy toll, melybe Jase Tao-Ki nevét karcolták be. Tao-Ki a csoport egyik fontos tagja volt, tekintélyes vagyonnal rendelkezett. Azután van egy fali tábla, rajta egy szociális gondozókból álló csoport írásával, melyben elismerésüket fejezik ki a margoloknak. Egy kitűző, rajta a jelükkel és a nevükkel. Fáklya volt a jelük. Egy portré magáról Harry Williamsről. És a Dicső Út egy példánya a szerző, Kay Wallis aláírásával. Ez a mű leírja, hogyan állt össze a küldetés. Az aláírás már elhalványult, de ultraibolya fényben még látható. Mind a hat tárgy olyan, amit hátrahagytak. Az indulás utáni időből nem maradt tőlük semmi. – Ki volt Kay Wallis? – kérdezte Alex. – A szervezet egyik alapító asszonya. Az egyik legfőbb védelmezőjük abból az időből, amikor az ejnberek még kinevették őket. A feljegyzés nem teljesen világos, de mintha közvetlenül az utolsó járat elindulása előtt meghalt volna. Ő végül nem hagyta el a Földet. – Jacob elhallgatott. Talán valami megjegyzésre várt. De megjegyzés nem hangzott el. – Wallis tette közzé a Dicső Útban a kormány különböző intézkedései elleni kifogásaikat. Alapvetően az nyugtalanította őket, hogy minden nemzedék kötelező jelleggel ideológiák sorozatának volt kitéve, melyektől nehéz volt megszabadulni. Ezek nem engedték érvényesülni az önálló gondolkodást, és viszálykodáshoz vezettek. Wallis mindezt pontosan kifejti és megmagyarázza. Ellenőrzés alá vonja a vallási csoportokat. Érdekképviseleti kormányzást vezet be. Felismeri, hogy a véleményeltérés egészséges dolog. Egyenlő játékteret biztosít mindenkinek, hogy senki se kerüljön hátrányos helyzetbe. – Ha az amerikai társadalom… mert Amerikáról van szó, ugye? Nos, ha tehát az amerikai társadalom ilyen elnyomó rendszer volt, akkor hogyan jelentethette meg a könyvet? – Kínában jelent meg – válaszolta Jacob. – Kína volt a demokrácia egyik utolsó bástyája a bolygón. – A margolok nem voltak kifejezetten hátrányos helyzetűek – jegyeztem meg. Alex szeme összeszűkült. – Voltak forrásaik. De ha nincs cselekvési szabadságod, akkor igenis hátrányos helyzetű vagy. – Firkált valamit egy jegyzetfüzetbe. – Beszéljünk a tárgyi leletekről! – Kért egy kimutatást arról, hogy mennyit fizettek, amikor a hat margói tárgy legutoljára gazdát cserélt. Jacob közölte, hogy kettő közülük titkos tranzakció volt. A négy másik adatait kinyomtatta. – Nem rossz – sóhajtott fel Alex. És csakugyan. Tao-Ki tolla többévi fizetésemnek megfelelő összegért kelt el. És én jól meg voltam fizetve. A többiért még ennél is többet adtak. Alex összedörzsölte a kezét. – Nagyon jó. Muszáj lesz tulajdonjogot igazoló dokumentációt beszereznie, mielőtt a dolog híre
nyilvánosságra kerül. – Természetesen Amyről beszélt. – Elintézed? – kérdeztem. Ebben az ügyben bizonyos egyezkedésekre is számítani kell, és az ilyesmi az ő szakterülete volt. – Mihelyt sort tudsz keríteni rá, lépj érintkezésbe vele! Tudd meg, hogy hajlandó-e meginni velünk valamit a Hillside-ban! Felhívtam Amyt. Ezt jó hírnek vélte, és mindenáron ki akart húzni belőlem valami információt. Elmondtam neki, hogy még az adatgyűjtésnél tartunk, de Alex szeretne pár dolgot megkérdezni tőle. Természetesen nem tud rájuk válaszolni, de ez rendjén is van. Ha találkozunk a Hillside-ban, Alex figyelmeztetni fogja, hogy senkinek ne árulja el a jó hírt, amig nem tudjuk biztosan, hogy senki nem vitatja el tőle a tárgy tulajdonjogát. Erre a saját védelmünk érdekében van szükség, hogy könnyebben bonyolíthassuk le az eladást. – Ott leszek – mondta. Alex az alagsori páncéltermünkben helyezte el a csészét. Felidéztem a képét, és eltűnődtem, vajon mi lehet a története. Talán valaki a Kereső korai éveinek emlékeként őrizte, mielőtt a hajó neve összekapcsolódott a margolok emigrációjával. Vagy egyszer, esetleg kétszer is megtette az utat a hajón a telepesvilágra, majd lekerült róla, mielőtt a hajó elindult volna a harmadik missziós útra. Elég valószínűtlen, de ez is megtörténhetett: Ha így volt, és ezt be is tudnánk bizonyítani, akkor a csésze hihetetlenül értékessé válna. De nehéz volt elképzelni, hogyan követhetnénk vissza az útját ilyen távoli időbe. Amikor ezt megemlítettem Alexnek, azt felelte, ne izgassam fel magam. – A fénysebességnél gyorsabb utazás nagy dolog volt a huszonhetedik században – mondta. – Talán az történt, hogy valaki megkapta a védjegy használatának jogát, és elkezdte gyártani a nagyközönség számára a Kereső-emléktárgyakat, többek között csészéket és egyenruhákat. Az angol írásjelek rendkívül egzotikusak voltak. Marquard a kedvemért szabvány nyelven és angolul is kiejtette a hajó nevét. Beismerte, hogy a kiejtést illetően vannak bizonytalanságok. Mivel hangfelvételek nem maradtak fenn a korból, még ha el tudnánk is olvasni a szövegeket, senki sem tudja biztosan, annak idején hogyan hangozhattak. Ke-reső. A hangsúly az első szótagon van. Külső Határvidék. Hová mehettek? „Olyan messze, ahol még az Isten sem talál meg bennünket.” Több, a történetet különböző szempontokból megvilágító beszámoló létezett. Ilyenek voltak például a Harry Williams családi hátteréről, a margolok mozgalmának eredetéről, a kortársak őket elitizmussal vádoló támadásairól, a lehetséges úti céljukról és végül az eltűnésükkel kapcsolatos elméletekről szóló magyarázatok. Némelyekből kitűnt, hogy a margolok pontosan azt tették, amit kilátásba helyeztek. Olyan messzire mentek el, hogy az általuk választott világ még ma, évezredekkel később is felderítetlen. A józan ész azt súgta, hogy valami balul ütött ki, és a kolónia megsemmisült. Volt, aki azt gondolta, hogy a Margólia mindvégig el tudta kerülni a civilizáció fősodrában keletkező megrázkódtatásokat és hanyatlást okozó irányváltásokat, és a margolok annyival előbbre tartanak nálunk, hogy már nem érdekli őket, hogy kapcsolatba lépjenek velünk. A magam részéről úgy gondoltam, a józan észnek van igaza. Margóliáról több szimet is készítettek. Jacob mutatott is nekem egyet. Betolakodó volt a címe, alig egy éve készült. A főhős rájön, hogy a margolok titokban visszatértek az Államszövetségbe. Rendkívül fejlettek, észrevétlenül elvegyülnek közöttünk, és valójában ők irányítják a kormányzás gépezetét. Alacsonyabb rendűnek tartják a közönséges embereket, és azt tervezik, hogy magukhoz ragadják a kormányzást. Amikor a főhős figyelmeztetni próbálja a hatóságokat, nyoma vész a barátnőjének, sorra halnak az emberek, és mindenféle üldözések kezdődnek sötét sikátorokban és
egy elhagyott űrállomás folyosóin. A bonyodalmak vad lövöldözéssel végződnek, a lány megmenekül, és a figyelmeztetés eljut az Államszövetség jó szándékú embereihez. A játékban senki nem indokolta meg, a margoloknak mi érdekük fűződött volna ahhoz, hogy átvegyék az uralmat felettünk. De minden elismerésem a szim készítőinek: az üldözési jelenetek alatt két kézzel kapaszkodtam a székem karfájába.
NÉGY Kortyolj nagyot az élet poharából; A lelkedbe csorgasd sötét borát, Mert csak egyszer jár körbe az asztalon. – Marcia Tolbert Centauri napok, k. i. 3111 A Hillside nevű elegáns, divatos klub a Riverwalkon volt. Az a fajta hely, ahol az árakat, mivel nem számítanak, nem tüntetik fel az étlapon. A jobb éttermekben megszokott módon női hostesse volt, és igazi pincérek szolgáltak fel, ami viszont természetesen ritkaságnak számított. És zongoristájuk is volt. Az asztalokra jázmingyertyákat raktak ki. A falburkolat és a bútorok sötétre pácolt fából készültek, s a múlt század stílusát idéző képek nosztalgikus érzést ébresztettek az emberben. A terem túlsó végében felfigyeltem két szenátorra, akik a feleségük társaságában jöttek el. Egyikük, a részvénytársaságok nyereségességének ismert támogatója, felismerte Alexet, és odajött, hogy üdvözöljön bennünket. Pár perccel ezután belépett Amy, és úgy nézett körül, mint aki eltévedt. De amikor észrevett minket, fürgén odajött. – Jó estét, Mr. Benedict – mondta, egyre csak a fejét forgatva. – Milyen szép itt. Alex felállt, kihúzta a széket Amynek, és közben azt mondta, örül, hogy tetszik neki a hely. Amy odaköszönt nekem is, és leült. Simára vasalt levendulakék kosztüm volt rajta, és mintha némi smink is lett volna az arcán. Hátrafésülte a haját, amely így rendezettebbnek tűnt. A tekintete élénkebb volt, és kicsit jobban kihúzta magát, mint a múltkor, az irodában. Nem viselkedett fesztelenül, de hiszen pontosan ezért hívtuk épp ide. Alex rendszerint olyankor hívta az ügyfelét a Hillside-ba, amikor defenzívába akarta őt kényszeríteni. Azaz amikor meg akart szerezni valamit, de nem volt biztos benne, hogy megkaphatja. – Chase azt mondta, jó híreik vannak számomra – tért rá azonnal Amy az üzletre. Azt hitte, ez így megy. Alex rám nézett, olvasott az arcomról, és elmosolyodott. – A csésze egy híres, nagyon korai csillagközi űrhajóhoz köthető – mondta. – Meglehetősen értékesnek gondoljuk. – Mennyire? – kérdezte Amy. – Ezt majd a piac fogja eldönteni, Amy. Nem szívesen bocsátkoznék találgatásokba. – Elővett egy csipet. – Ha lesz rá ideje, töltse ki ezt az okmányt. Ez fogja igazolni, hogy maga a tárgy tulajdonosa. – Miért van erre szükség? – kérdezte Amy. – Az enyém. Ajándékba kaptam. – És kilencven százalékban az öné is marad. De ilyen ügyekben könnyen megeshet, hogy elvitatják a tulajdonjogot. Az egész csak formalitás, de megelőzhetők vele a későbbi problémák. Amy bosszúsnak tűnt, de elvette és zsebébe csúsztatta a csipet. – Holnap visszahozom – mondta. – Helyes – bólintott Alex. – Mihelyt visszahozta, piacra dobjuk a csészét, és meglátjuk, mi történik. – Jól van. Alex ekkor előrehajolt, és lehalkított hangon mondta: – És addig is, amíg nem ismerjük a pontos értékét, úgy gondolom, tehetnénk egy minimális összegre szóló árajánlatot. – Mennyi lenne az? Alex mondott egy számot. Nem először voltam tanúja ilyesminek, de most nekem is elakadt a
lélegzetem. Több volt, mint amennyit egész eddigi életemben összesen kerestem. Amy teljes erejéből összeszorította a szemhéját, mely alól egy könnycsepp gördül le az arcára. De talán még az én szemem is elhomályosult kissé. – Csodálatos – mondta elcsukló hangon. Alex sugárzott. Maga volt a megtestesült emberbaráti elégedettség. Nézni is jó volt. A tényleges eladási árból természetesen tíz százalék nálunk marad. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, kellő óvatossággal állapította meg ezt a minimális ajánlatot. Egy percig azt hittem, a nő a szemünk láttára fog szétesni. Zsebkendőlibegtetés, hősies mosoly, kuncogás, vihogás, majd mentegetőzés. Bocsánat, csak olyan nagy megrázkódtatás. – És most szeretném, ha megtenne nekem valamit. – mondta ekkor Alex. – Természetesen. Jött a pincér, mi pedig ráérősen rendeltünk – Amy persze már nem nagyon tudott az étlapra figyelni. Amikor a pincér elment, Alex áthajolt az asztalon. – Szeretném, ha elmondaná, honnan van. Amy meglepődött. Kinn a bárány, benn a farkas. – De hiszen elmondtam, Mr. Benedict. A volt barátom adta nekem. – Mikor volt ez? – Nem tudom. Hetekkel ezelőtt. – Lenne olyan kedves, és megmondaná a nevét? – kérdezte Alex még halkabban. – Miért? Mondtam már, a csésze az enyém. – Azért, mert több ilyen tárgy is lehet valahol. És ha van, a tulajdonos nem biztos, hogy tisztában van az értékével. – Nem – rázta meg a fejét Amy. – Inkább nem mondom meg. Zsákutca. Alex átnyúlt az asztal felett, és megfogta Amy kezét. – Sok pénzt jelenthet magának – mondta. – Úgy intézzük majd, hogy megkapja a megtalálónak járó jutalmat. – Nem. Alex rám nézett, vállat vont, és témát váltott. Arról kezdtünk beszélni, hogy milyen remek dolog, ha az embernek egyszer csak ilyen rengeteg pénz hull az ölébe, és hogy a csésze micsoda értékes tárgy. Meghozták az ételt, és ebben a jó hangulatban folytattuk az estét, mígnem ismét elkaptam Alex pillantását. Mindjárt megértettem, mit akar, és pár perc múlva ki is mentette magát. Hadd beszéljenek a nők egymás között nyugodtan. – Rosszul végződött? – kérdeztem együtt érzőn. Bólintott. – Gyűlölöm. – Egy másik nő? – Igen. Nem volt joga hozzá. – Részvétem – mondtam. – Semmi baj. Párszor elnéztem neki. De maga sem vette komolyan az ígéreteit. – Bizonyára jobbat érdemel nála. Elég szemét alak lehetett. – Túlvagyok rajta. – Az jó. – Igyekeztem úgy beszélni, mint aki csak társalog. – Ha több ilyen tárgya is van, az sokkal több pénzt jelenthetne a maga számára. – Nem érdekel. – Úgy kezelhetnénk az ügyet, hogy ne tudja meg, honnan kaptuk az infót. A maga neve fel sem merülne. Sohasem tudná meg. Csak rázta a fejét. Szó sem lehet róla. – És mit szólna ahhoz, hogy ha több ilyenje is van otthon, tennénk neki egy ajánlatot, de úgy, hogy magát teljesen kihagyjuk a dologból, és azt sem áruljuk el neki, hogy ezek a holmik mit érnek valójában. Akkor maga meg én osztozhatnánk azon, amit kapunk értük.
Ez enyhén szólva erkölcstelen ajánlat volt, Alex nem is ment volna bele soha. Nekem viszont semmi gondot nem okozott volna. Kezdtem valamiféle rokonszenvet érezni Amy iránt, így nem volt nehéz a pártjára állnom. Láttam, hogy kezd gondolkodóba esni. – Biztos benne, hogy sohasem jönne rá? Nem gyanakodna rám? – Tökéletesen biztos vagyok. Voltak már hasonló ügyeink. – Ha kapnánk egy nevet, viszonylag könnyen megvizsgálhatnánk a helyzetet, anélkül, hogy felkeltenénk a fickó figyelmét. Ha kiderülne, hogy valóban több, a Kereső ről származó emléktárgy rejtőzik a világban, újra megkereshetnénk Amyt, és leülhetnénk vele tárgyalni. – Abban a pillanatban, hogy kiejtené a száján a csésze szót, rögtön tudná, hogy én voltam. – Óvatosan csinálnánk. – Nem számít. Tudná. – Nem említenénk a csészét. – Egyáltalán szóba se hozzák! – Rendben. Nem fogjuk. Egy szót sem szólunk róla. Még gondolkozott rajta. – Úgy hívják, hogy Hap – mondta végül. Arcizmai megfeszültek, már azt hittem, sírni fog. Az este kezdett sírós hangulatúvá válni. – Illetve Cleve Plotzky. De mindenki csak Hapnek hívja. – Rendben. – Ha megmondják neki, üldözni fog engem. – Bántotta magát – mondtam. Nem nézett rám. – Andiquarban lakik? – Aker Pointon. Aker Point egy kis közösség volt a fővárostól nyugatra. Többnyire olyan emberek éltek ott, akik vagy nem találtak állást maguknak, vagy beérték a legminimálisabb fejadaggal. Láttam, hogy Alex úgy tesz, mintha a falakra aggatott képeket nézegetné, de közben egyre közelebb nyomult az asztalunkhoz. Kitalálta, hogy már megtárgyaltuk, amit kellett, de még elidőzött pár percet, majd miután mondott valamit az egyik pincérnek, visszajött hozzánk. Pillanatokon belül ott termett a pincér az újabb koktélokkal. Cleve (Hap) Plotzky igenis megdolgozott a betevőjéért. Betörő volt. De nem valami ügyes betörő. Ezt a nyilvántartásból derítettük ki. Jó volt a riasztórendszerek hatástalanításában, de mindig elkövetett valami olyasmit, amit csak a kezdők szoktak. Volt, hogy akkor kapták el, amikor tovább akarta adni az árut. Vagy eltüsszentette magát, és azzal ott hagyta a szajrén a DNS-ét. Vagy épp olyannak hencegett el az ügyességével, akinek nem kellett volna. Erőszakos cselekmények is voltak a rovásán, főleg nőkkel szemben. Újra megkerestük hát Fenn Redfieldet. A rendőrfelügyelő egykor maga is betörő volt, és a bíróság végül agymosásra ítélte. Erről ő természetesen nem tudott. Tizenöt évre visszamenőleg csupa hamis emléket őrzött a múltjából. Megengedte, hogy Alex átnézze a Hapre vonatkozó bírósági anyagokat, de a rendőri jelentéseket nem mutathatta meg neki. Szabályellenes, mondta, s hozzátette: – Bár tudnék segíteni! A bírósági iratok nem részletezték kellőképpen, hogy miket lopott el. – Mi lenne, ha megmondanám, hogy mit keresek, és te elárulnád, hogy szerepel-e a cuccok között, amiket ez az alak ellopott? – javasolta Alex. Így aztán leírta, milyen volt az angol felirattal ellátott csésze, Fenn pedig megnézte a jegyzőkönyvben. – Nem – mondta végül. – Nem szerepel a listán. – És ehhez hasonló sem? Semmiféle ivóalkalmatosság?
Fenn felvilágosította, hogy Hap csak ékszereket lopott. És személyazonossági kártyákat, ha talált ilyet. Esetleg elektronikus eszközöket, ha voltak. De poharakat, tányérokat, gyűjtőket érdeklő holmikat? Nem, még véletlenül sem. A következő lépés az volt, hogy beszéljünk magával Plotzkyval. Megszerkesztettünk egy térben terjeszthető hirdetést. Jacob-tól kaptunk hozzá egy dekoratív külsejű, sötét bőrű, sötét szemű, karcsú, hosszú lábú, nagy mellű női avatárt, beültettük őt egy virtuális irodába, és körülvettük virtuális antik asztali edényneművel. Az én hangomat használtuk, amelyről Alex azt mondta, hogy szexi, de mindjárt mosolygott is hozzá, hogy tudjam, csak viccelt. És írtunk hozzá egy szöveget. – Helló, Cleve! – mondja majd az avatár. – Vannak régi kerámiaedényeid vagy ehhez hasonló tárgyaid, amelyek már régóta csak a port fogják a lakásban? Add nekünk, és mi rögtön, készpénzzel fizetünk értük… A „Cleve”-et használtuk a „Hap” helyett, hogy biztosak lehessünk abban, tömeges használatra szánt reklámnak fogja tartani, nem pedig kifejezetten neki szánt üzenetnek. Úgy számoltunk, hogy a fickó nem lehet valami észlény. – Az MI át fogja engedni? – aggodalmaskodtam. – Biztosan – vélte Alex. – Plotzkynak nyilván egy nulla extrás alapgépe van. És elküldtük. Mivel választ nem kaptunk, pár nap múlva elővettük a B tervet. Ha Hap Amynek adta a csészét, ez azt jelentette, hogy fogalma sem volt az értékéről. Tehát ha van más, ehhez hasonló holmija, valószínűleg nem tartja elzárva. Ott lesz valahol egy polcon. Nincs más dolgunk, mint valahogy bejutni. Jacob összekapcsolt Hap MI-jével. ACaldwell Tudományos Mintavételi Központ kutatójaként mutatkoztam be, és megkérdeztem, beszélhetnék-e Mr. Plotzkyval. Az MI egy avatárt hozott be nekem, egy nagydarab, ellenséges, ápolatlan nőszemélyt. Az a fajta nő volt, akivel az ember még akár élvezte is volna az összecsapást. Ez a kép mindent elmondott, amit Hapről tudnom kellett. Sok mindent elárul ugyanis az emberről az a kép, amit a háza mutat. Ha például valaki felhívja Alexet, egy jól öltözött, jó modorú, tökéletesen udvarias személy fogadja a hívását. Lehet férfi, de lehet női alak is. Ez Jacob tetszésén múlik. De ahhoz kétség sem fér, hogy az illető New Londonban szerzett egyetemi diplomát. – Miért? – kérdezte az asszony, és még csak nem is próbálta leplezni gazdája ellenséges érzését. – Mit akar? – Egy felmérés céljára szeretnék néhány kérdést feltenni Mr. Plotzkynak. Mindössze pár percet rabolnék el az idejéből. – Sajnálom, de el van foglalva – felelte a nő. – Visszahívom később. – Visszahívhatja, de azzal sem ér el semmit. Alex a háttérben ült, úgy, hogy ő már ne kerülhessen be a képmezőbe. Csak én láttam, hogy hevesen bólogat, így biztatva engem, hogy ne veszítsem el a türelmemet, csak folytassam. – Pénzt kapna érte – kockáztattam meg. – Á! Mennyit? – Eleget. Kérem, szóljon neki, hogy keresem! Átfuttatta a mondatot a szoftverén, majd a kép kimerevedett, s a nő ott állt karba font kézzel, tekintetét mozdulatlanul rám szegezve. Az ilyesmi arra jó, hogy csak rá figyeljek. Kisvártatva egy villanással eltűnt, és már Hap állt előttem. – Na? Mi az ábra? – És úgy nézett rám, mint aki álmából ébredt. Tudtuk, hogy harminckét éves, de elnyűtt, beesett arcával sokkal öregebbnek látszott. – A szórakoztatóipar számára végzek felmérést. Meg akarjuk állapítani, hogy az emberek mit néznek. Mindössze pár perc az egész. – Lulu azt mondja, valami pénzt emlegetett.
– Igen – feleltem. – Egy szerény összeget fizetünk érte. – Mennyit? Megmondtam neki. – Oké. Mit akar tudni? – Nos, ahhoz el kell mennem magához, Mr. Plotzky. Ki kell töltenem egy űrlapot a berendezéséről is. – Elmondom én, mim van, hölgyem. Megspórolom magának az utat. – Sajnálom, azt nem lehet. Én nem bánnám, de igazolnom kell, hogy ott jártam. Plotzky bólintott, és hosszasan nézett. Mintha akkor látna először. Aztán közölte, hogy rendben van, és megpróbálkozott egy csábosnak szánt mosollyal. Csalárd és visszataszító mosoly volt, de visszamosolyogtam. Valami nyomortanyára számítottam, de tévedtem. Plotzky a tizenkilencedik vagy huszadik emeleten lakott Aker Point hírhedt függőleges városainak egyikében. Elég szűkös, de viszonylag tiszta lakás volt, szép kilátással a Melonyra. Semmi fényűzés, de ha valaki épp csak át akart evickélni az életen, sokkal rosszabbul is járhatott volna. Ő nyitott ajtót, és igyekezett mosolygós képet vágni. Egy szigorú tekintetű, alacsony nő állt mellette. Tömör, mint egy tekegolyó. Hozzá képest az avatár jól nézett ki. Gyanakodva méregetett, ahogy azok a nők szoktak, akik azt hiszik, el akarod lopni a pasijukat. Hap sportszerelésben volt, melynek felsőjén egy pálinkáspohár és néhány buborék volt, alatta felirat: LE VELE A KÖZPONTBA! Alacsony fickó volt, sűrű, fekete szőrzet borította a mellkasát és mindenét, ami kilátszott. Egy székre mutatott, hogy üljek le. Szót fogadtam, és elővettem a jegyzetfüzetemet. Hap Plotzky szimpatikusabb volt, mint a hálózatban. Talán mert pénzforrássá változtam a szemében, de arra is gondoltam, hogy azon mesterkedik, hogyan vegyen le a lábamról, miközben a gőzhenger is ott ül. Fogadni mertem volna, hogy az érkezésem előtt megpróbálta kitenni a szűrét, csak nem sikerült. Ezért volt a nő olyan ellenséges velem. – Szóval, mit óhajt tudni, Ms. Kolpath? Megkérdeztem, melyek a kedvenc programjai, mennyi időt áldoz rájuk, a jelenleg elérhetőkön kívül mit szeretne még, és így tovább. Feljegyeztem a válaszait, megcsodáltam a bútorokat, és közben alaposan körülnéztem a nappaliban. Mondanom sem kell, hogy dísztárgyat csak elvétve láttam. A szoba berendezése lényegében egy kanapéból, néhány székből és a falakból állt. A falak citromsárgára voltak festve. A bejárati ajtó mellett egy olcsó laminex polc állt, de azon mindössze egy halom adatcsipet láttam. – Azokat szeretem, amikben zsaruk szerepelnek. A többi nem ér semmit. – Azt gondolta, ezzel eleget mondott, és megpróbált sokatmondóan kacsintani. Sajnáltam a fickót. Ne kérdezd, miért! Amikor a kérdéseim listájának végére értünk, elővettem egy készüléket, amely arra szolgált, hogy kapcsolatba léphessek a siklóm MI-jével. Egy kis fekete dobozban tartom, piros és fehér helyzetjelző lámpák vannak rajta. Semmi másra nem jó, arra semmiképpen sem, amit állítani készültem róla, de Hap ezt nem tudhatta. – Ha nem bánja, Hap, most felmérem, hogy mire képes a rendszere. – Ekkorra már elég jóban voltunk ahhoz, hogy így szólítsam. – Csak tessék! – mondta. A vetítő felé tartottam, és megnyomtam a készüléket. Bekapcsolódott, és a fények körbeszaladtak a doboz peremén. – Jó – mondtam. – Hűha! – szisszentem fel, mintha valami fontos információt kaptam volna. A konyha a nappaliból nyílt. Egy asztalt, két széket és egy falra szerelt táblát láttam, melyen ez állt: A KONYHÁMBAN VAGY. ÜLJ LE, ÉS KUSSOLJ! És egy másikat, ezzel a felirattal: ITT ÉN VAGYOK A FŐNÖK. Antik holminak nyoma sem volt.
A hálószoba – az egyetlen – a tőlem jobbra lévő ajtón túl volt. Fölálltam, és hidegvérrel besétáltam. – Ezt hogy képzeli? – méltatlankodott a nő. – Csak ellenőrzőm a vetítőberendezést, asszonyom. – Hap az elején odavakkantotta nekem az asszony nevét, de nem értettem. – Tudja, alaposnak kell lennem. Semmi érdekeset nem láttam. Vetetlen ágy. Csupasz falak itt is. Tárva-nyitva maradt ruhásszekrény. Kicsorbult szélű állótükör. Megcéloztam a projektort, és a fények ismét körbefutottak. – Ez mit csinál? – kérdezte Hap. – Fogalmam sincs – feleltem mosolyogva. – Én csak odatartom, és megnyomom. A letöltést és az elemzést már más végzi el. Rám vigyorgott, majd a monitorra nézett, és összeráncolta a homlokát. Egy pillanatra azt hittem, gyanút fogott. – Meglep, hogy Dora nem említette, hogy megvizsgálta. Ezek szerint Dórának hívják az MI-t. – Nekem azt mondták, ez nagyon kíméletes eszköz – feleltem. – Dora talán észre sem vette. Úgy nézett rám, mintha valami gonosz szellemet hoztam volna be a lakásába. – Hogy lehet ez? – Manapság már minden lehetséges. – Kikapcsoltam az eszközt. – Hát, nagyon köszönöm, Hap! Visszamentem a nappaliba, és felkaptam a kosztümkabátomat. A nő egy pillanatra sem vette le rólam a szemét. – Örülök, hogy megismertem, asszonyom – mondtam. Hap az ajtóig kísért. Szólhatott volna Dórának is, hogy nyissa ki, de ő maga nyitotta ki. Társa nem díjazta a gesztusát. Mosolyogva elköszöntem tőle, és gyorsan kiléptem a folyosóra. Becsukódott az ajtó, és odabent rögtön elkezdődött a kiabálás. – Hapnek van egy nővére – mondta Alex, miután elmondtam neki, hogy szerintem a fickónak nincs több tárgya, ami a Keresőről származik. – Érdekel ez minket? – kérdeztem. – Hogy van egy nővére. – Tőle talán megtudhatjuk, honnan került Haphez a csésze. – Bonyolult. – Lehet. De e pillanatban csak ezzel gazdálkodhatunk. – Rendben van. – A Morindán él. – A fekete lyukban? – Az űrállomáson. A kvantummeghajtás óta sokkal kellemesebbé vált az űrhajózás. Ez azt jelentette, hogy néhány ezer fényévnyi távolságra egy pillanat alatt el lehetett jutni. Egy ugrás végrehajtása után pár órás töltődést követően folytatni lehetett az utat. Elméletileg ilyen ugrások egymásutánjával egy év alatt akár az Andromédáig is el lehetett jutni a berendezés megfelelő karbantartásával, de az persze már jóval korábban felmondta volna a szolgálatot. Nem beszélve arról, hogy az élet fenntartásához szükséges dolgokból és üzemanyagból sem fért volna el kellő mennyiség a hajón. Az utazás mindazonáltal kivitelezhető bizonyos korrekciók elvégzése árán. De még senki sem állt elő kellően nyomós okkal, hogy érdemes legyen odáig elmenni. A Tejút mindmáig kilencven százalékban ismeretlen tartomány, ennélfogva nehéz elképzelni, mi értelme lenne egy Androméda-missziónak. Azon kívül, hogy elmondhatjuk, jártunk ott. Ám ha bárki illetékes olvassa a soraimat, és a tervei között szerepel egy ilyen út, rám ne számítson! – Az az érzésem, azt akarod, hogy menjek el, és beszéljek vele – mondtam. – Igen. Mint nő a nővel. Ez lenne a legjobb. – Megígértük Amynek, hogy a család nem fogja megtudni, hogy a csésze érdekel bennünket. – Azt ígértük neki, hogy Hap nem fog rájönni. Chase, az a nő a Morindán lakik. És már évek óta
nem beszélt a testvérével. – Hol van az anyjuk? – Meghalt. – És az apjuk? – Nagyon hamar eltűnt a képből. Semmit nem találtam róla.
ÖT Ha a szomszédban egy fekete lyuk van, az olyan dolog, amitől az embernek álmatlan éjszakái lesznek. – Kari Svenson A prostik szórakoznak a legjobban, 1417 Az Államszövetség űrtartományában Morinda a három fekete lyuk egyike, melyek létezéséről tudunk. Ugyanez a neve annak a körülötte keringő nagy, páncélozott űrállomásnak, mely ezer kutatónak és ezek kisegítő személyzetének ad otthont, akik szüntelenül méricskélik, piszkálják, mérik a hőmérsékletét, és különböző tárgyakat dobálnak a vadállat torkába. Legtöbbjük az ismertető szerint a tér elhajításának módjára próbál rájönni. Sőt néhány pszichológus is van köztük, ők az emberek időérzékelésével kapcsolatos kísérleteket végeznek. Magam sohasem jártam ott, de még fekete lyukat sem láttam eddig. Már ha ez a helyes kifejezés, mivel fekete lyukat látni nem lehet. Ez a többihez viszonyítva nem volt különösebben nagy méretű. Talán kétszázszor akkora lehetett, mint a Rimway napjának tömege. Megvilágított törmelékekből álló gyűrű, úgynevezett hordalékkorong vette körül, amely röntgensugarakat és Isten tudja, még miféle sugárzásokat bocsátott ki, sőt néha még köveket is kilövellt. Ezért vonták be páncélburokkal, és szerelték fel Y-sugárvetőkkel. Az akció jórészt előre borítékolható, de a szakértők állítják, hogy az ember sohasem tudhatja. A kövek miatt nem nagyon izgatják magukat, azokat szét tudják porlasztani. De a sugárzás már más. A lyuktól mért mintegy hetvenmillió kilométeres körzetben érkeztem meg a rendszerbe. Ez a kelleténél közelebb volt, de még biztonságos távolságnak számított. A kvantumutazás kényelmes, mert egy pillanatig tart, hátránya azonban, hogy nagyobb benne a bizonytalansági faktor, mint a régi, Armstrong-motoros űrhajók esetében. Nem túl nagy, de létező különbség, ahhoz pedig éppen elég, hogy az életedbe kerüljön, ha rosszul számítod ki az ugrást, és egy bolygó belsejében kötsz ki, netán ott, ahol már van valami, ami túl nagy ahhoz, hogy arrébb lökhesd az útból. Három napra volt szükségem, hogy behajózzak az állomásra. Ezalatt elintéztem a szállásomat, és felhívtam régi barátomat, Jack Harmont, akit oda osztottak be szolgálatra. Mondtam neki, hogy jövök, vegyen nekem valamit inni, és nézzen utána, milyen anyagot találhatok Hap nővéréről. A nőt Kayla Bentnernek hívták. Élelmezési szakszolgálatos volt, ő felelt azért, hogy csak egészséges élelmiszer kerüljön az állomásra. Rem, a féije, ügyvéd volt. Tudom, nem teljesen világos, minek kell ügyvéd egy űrállomásra, de ez egy nagyüzem. Az emberek szüntelenül módosítják a már megkötött szerződéseket, és vitatkoznak az okmányok érvényességi idejéről. Továbbá házasodnak, végrendelkeznek, válásért folyamodnak. És előfordul, hogy pereskednek egymással. Egy ilyen helyen az ügyvéd a semleges fél, az, akiben mindenki megbízik. Nem úgy, mint odahaza. Gondolkoztam rajta, hogy előre szólok Kaylának a jövetelemről, de aztán úgy döntöttem, legjobb lesz, ha nem kerítek nagy feneket az ügynek. A harmadik nap estéjén behajóztam a számomra kijelölt kikötőhelyre, elfoglaltam a szállodai szobámat, aztán egy kis bisztróban találkoztam Harmonnal, és remek estét csaptunk a régi idők felelevenítésével. Reménykedtem, hogy Jack ismeri Kaylát vagy a férjét. Ez nagyban megkönnyítette volna a dolgomat, de nem volt ilyen szerencsém. Másnap délelőtt lehorgonyoztam a Hadtápszolgálat irodáinál, ahol Kayla dolgozott, és amikor kijött, hogy ebédelni menjen, követtem őt. Két másik nővel volt. Én is bementem utánuk egy Joystra's nevű, teljesen egyszerű étterembe. Az asztalok túl közel voltak egymáshoz, és a menedzsment elvárta, hogy a vendégek rögtön elmenjenek, mihelyt bekapták az ebédet. A berendezés, a függönyök, az asztalnemű mind-mind olyan volt, mintha futtában kellett volna elkészíteni. De a hely az állomás külső peremén volt, és a teljes falat elfoglaló ablakon át ki lehetett látni a hordalékkorongra. Nem sok néznivaló volt rajta; a nagy, fényes
gyűrű más körülmények között, csak egy lett volna a Orion Karján lévő számtalan másik fényes gyűrű közül – baljóssá csak az tette, hogy sehogy sem tudtad kiverni a fejedből, mi van a gyűrű középpontjában. Kayla nem nagyon hasonlított a fivérére. Magas, karcsú, komoly nő volt. Kulturált. Csak belenéztél világoskék szemébe, és tudtad, hogy ennek a nőnek a fejében is van valami. Minden második ember ismerte az étteremben, innen is, onnan is odaköszöntek neki, ahogy elhaladt az asztalok között. Őt és a barátnőit odakísérték egy asztalhoz, és a következő én voltam a sorban. Már épp azon gondolkoztam, hogy tudnék megismerkedni vele, amikor észrevettem, hogy egy szék üresen maradt az asztaluknál. Ebédidőben megszokott dolog volt az állomáson leülni más asztalához, ha volt ott üres hely. – Megengedi, asszonyom? – Csak tessék! – feleltem. – Talán annál a három hölgynél, akik az imént jöttek… – Utánanézek. – A magas, vékony, fekete bajuszos automata teremfelügyelő arcáról egy pillanatra sem hervadt le a mosoly. Sohasem tudtam megérteni, hogy az ilyen dolgok tervezői miért nem tudnak jobban odafigyelni a részletekre. Odament az asztalhoz, ahol Kayla és a többiek ültek, és előadta a kérést. A nők felém pillantottak, egyikük bólintott, Kayla pedig intett nekem. Odamentem hozzájuk. Kölcsönösen bemutatkoztunk, én Chase Dellmar néven. – Ismerlek valahonnan – mondtam Kaylának, és igyekeztem töprengő arcot vágni. Alaposabban megnézett. Megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy találkoztunk volna már. Mutatóujj amat a számhoz nyomva, szemöldökömet összehúzva erősen gondolkodtam, hol kerülhettünk kapcsolatba. Elhangzottak helyek, ahol valaha dolgoztunk. Ott nem. Iskolába is máshová jártunk. Biztosan csak képzelődtem. Rendeltünk, meghozták az ételt, csevegtünk. Ők mindhárman ugyanott dolgoztak. Volt valami bajuk a főnökükkel, aki mindig mások ötleteit díjazza, nem hallgat senki másra, és nem tölt elég időt a szoftverrrel. Itt az állomáson így fejezték ki, ha valaki nem barátkozott a többiekkel, ami főbenjáró bűnnek számított egy zárt kis társadalomban. A Morindához hasonló méretű helyekre nem vonatkozott a szokásos intés, miszerint a főnökök ne barátkozzanak túlságosan a beosztottakkal. Vártam, amíg megebédeltünk, és megosztoztunk a számlán. Akkor végre eszembe jutott. Felderült az arcom, és egyenesen Kaylára nézve felkiáltottam: – Megvan! Te vagy Hap nővére. Elsápadt. – Ismered Hapet? – Amikor ismertél, még Chase Bonnernek hívtak. Eljártam hozzátok. A homlokát ráncolta. – Ó, persze, ez már régen volt. Megértem, ha már elfelejtetted. – Jaj, nem – felelte bizonytalanul. – Már emlékszem rád. Hát persze. Csak tényleg régen volt. – Nem hiszem el, hogy itt futottam beléd. – Hát igen. Érdekes véletlen. – Hogy van Hap? Nagyon régen nem találkoztam vele. – Ó! Jól van. Azt hiszem. Az igazat megvallva én sem láttam őt régóta. Addigra már kiértünk az étteremből, és a két másik nő mögött haladtunk. – Figyelj – mondta –, nagyon örülök, hogy újra találkoztunk, ööö… – Kutatnia kellett az emlékezetében a név után. – … Shelley. – Chase – mosolyodtam el szelíden. – Semmi vész. Nem beszéltünk olyan sokat egymással. Nem is vártam, hogy emlékezzél rám. – Dehogy! Emlékszem rád. Csak mert vissza kell mennem dolgozni, és gondolom, más dolgokon járt az eszem. – Hát persze, megértem – mondtam. – Meghívhatlak egy italra, amíg itt vagyok? Esetleg ma este? – Ó, hát nem is tudom, Chase. A féljem…
– Hozd el őt is! – … nem iszik. – Akkor legyen vacsora! A vendégeim vagytok. – Azt nem engedhetem meg. – És tovább hátrált előlem. – Nagyon örülnék neki, Kayla. – Van számod? – Odaadtam neki. – Beszélek a férjemmel, és majd jelentkezem. – Oké. Remélem, össze tudod hozni. – Biztos vagyok benne, Chase. És köszönöm! Ugyanazon a helyen találkoztunk, ahol előző este Jackkel vacsoráztam. Az egyensúly kedvéért őt is magammal hoztam. Remiion Bentner kellemes asztaltársaságnak bizonyult: jó társalgó volt, könnyedén és szókimondón beszélt. Mint kiderült, Jackkel mindketten ugyanazt az állomáson nagy népszerűségnek örvendő játékot űzték. Kormányzás volt a játék neve, melyben a résztvevőknek politikai és társadalomszervezési döntéseket kell hozniuk. Például rendelkezésünkre állnak intelligenciaserkentő implantátumok. Mellékhatásairól nem tudunk. Hozzáférhetőkké tegyük-e a széles néprétegek számára? – Én ezt tettem, és volt néhány kellemetlen meglepetésben részem – mondta Rem. – Nemcsak az IQszámuk lett magasabb. – Hanem? – kérdeztem. Jack épp a kávéját itta. – Bizonyos szint, nagyjából száznyolcvan fölött az emberek, de főleg a fiatalok, hajlamossá váltak romboló vonásokat mutatni. Fegyelmezetlenek, lázadók lettek. – De ez a bennük lévő nyugtalanság miatt volt, nem? – kérdeztem. – A társaik lassabbak voltak náluk, ők pedig, lévén okosabbak, elveszítették a türelmüket. – Tulajdonképpen egész egyszerűen nehéz volt őket kiszámítani – mondta Rem. – Gondolkoztatok valaha azon, miért ott alakult ki az emberi intelligencia, ahol most van? – Gondolom, azért, mert a butább majmok nekirontottak a tigriseknek – véltem. – De miért nem magasabb? – kérdezte Jack. – Amikor Kasavitch a múlt század elején elkészítette a föníciai tanulmányát, megállapította, hogy nincs rá semmilyen bizonyíték, hogy a mai ember kicsivel is okosabb lenne, mint a történelem hajnalán élt emberek. De miért nem okosabb? – Egyszerű – szólalt meg Kayla. – Tizenötezer év túl rövid idő ahhoz, hogy az evolúció hatásai megfigyelhetők legyenek. Kasavitchnek… jól értettem a nevét?… százezer évre kellene visszamennie, hogy ismét elvégezze ezt a vizsgálatot. Azt hiszem, akkor már látna valami változást. – Nem hiszem. Úgy látszik, van egy plafon – vetette ellene Bentner. – Miért? – néztem rá kíváncsian. – A szakértők szerint ha valaki meghaladja a száznyolcvanas szintet, társadalmilag nagyon problémás egyénné válik. Kezelhetetlen lesz. Macskanyáj-szindróma. A politikai rendszer szerkezetétől függetlenül a kormány mindig megmarad kicsit ostobának. A magas IQ-jú emberek nehezen tudják elviselni. – Elvigyorodott. – Ez nagyon hátrányos helyzetbe hozza őket. Hétéves koruktól kezdve mindent nehezebb módon kell megtanulniuk. Onnantól egy kiváló intelligenciával rendelkező embernek kellene foglalkoznia velük, különben hátrányukra válik az értelmességük. A törzs mindig is rosszul tűrte az ilyesmit, és nem vette védelmébe az ilyen tagjait. Akiket aztán elkapott a tigris. – Ugyanez a jelenség megfigyelhető a Némák között is – szólalt meg Jack. – Nagyjából velünk egy szinten állnak. És ugyanott van az ő plafonjuk is. – A Némák az egyetlen általunk ismert idegen faj. Telepatikusak. – Azt vártam volna, hogy telepatáknál mások a szabályok – vélekedtem. – A jelek szerint nem – ingatta a fejét Bentner. – Jack, te mit csináltál? Használtad az implantátumokat? – Nem – rázta meg a fejét Jack. – Nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne egy olyan társadalom, ahol
mindenki azt hiszi magáról, hogy mindent tud. – Bölcs vagy. Az én társadalmam két nemzedék alatt teljesen ingataggá vált. Az egyik barátom állama úgy ahogy volt, összeomlott. – Tudtátok, hogy azok között, akik az IQ-juk szerint zseninek számítanak, majdnem háromszor annyian lesznek öngyilkosok, mint az átlag népességben? – kérdezte Jack. – Okkal vagyunk buták – jegyeztem meg. – Így van – vigyorgott Bentner. – Hála legyen az égnek! – Fölemelte a poharát. – A középszerűségre! Éljenek a szerény képességűek! Pár perccel ezután mintegy mellékesen megemlítettem, hogy hobbiból gyűjtöm az antik csészéket. Közlésem senkinek sem keltette fel az érdeklődését, én azonban odafordultam Kaylához: – Igaz is, emlékszem, nektek is volt egy. – Egy micsoda? – Egy antik csésze. Nem emlékszel? Valami furcsa írás volt rajta. – Nekünk? Nem emlékszem semmi ilyesmire – csodálkozott. – De igen – állítottam. – Én tisztán emlékszem rá. Szürke volt, zöld-fehér sas volt rajta. Széttárt szárnyú. Elgondolkodott. Lebiggyesztette a száját. Megrázta a fejét. Aztán egyszer csak: – Tényleg! Már emlékszem. A kandallópárkányon állt. – Tudod – mondtam elmélázva –, mindig megcsodáltam azt a csészét. – Évek óta eszembe se jutott. De igazad van, tényleg volt egy ilyen csészénk. – Azok voltak a szép idők, Kayla. Nem is tudom, miért ragadt meg az a csésze az emlékezetemben. Nyilván összekapcsolódik bennem azzal a boldog időszakkal. – Ez úgy hangzik, mintha most problémáid lennének. – Nem, szó sincs ilyesmiről. Csak az egy ártatlanabb kor volt. Tudod, hogy van ez. – Persze. Mi ketten teáztunk, s most ő is, én is ittunk egy-egy kortyot. – Vajon hol lehet most? – merengtem. – A csésze. Vajon megvan még nektek? – Nem tudom, hol van – felelte. – Nálam nincs. Lánykoromban láttam utoljára. – Talán Hapnél van. – Lehet. – Tudod, ha hazamegyek, azt hiszem, megkeresem – mondtam. – Jó lesz újra találkozni vele. Megkeményedtek a vonásai. – Most nem tetszene neked. – Hogyhogy? – Túlságosan az apjára ütött. – Rosszallóan csóválta a fejét. – Na de hagyjuk! Az állomáson végzett munkájáról beszélgettünk, majd amikor alkalmasnak találtam a pillanatot, újra szóba hoztam a csészét: – Tudod, mindig is izgatta a kíváncsiságomat. Az a csésze. Hogyan került hozzátok, Kayla? – Fogalmam sincs – válaszolta. – Hapet nem olyannak ismertem, mint akit érdekelnek az antik holmik. – Ó, nem hiszem, hogy antik lett volna – legyintett. – De ami Hapet illeti, igazad van. – Elsötétült a tekintete. – Őt az alkoholon, drogokon és pénzen kívül semmi nem érdekli. És a nőkön kívül. Igyekeztem együttérzést mutatva folytatni a témát. – Talán kapta valakitől. – Nem. Amióta az eszemet tudom, mindig ott állt a kandallópárkányon. Már gyerekkorunkban is. – Elgondolkodott. – Könnyen lehet, hogy még mindig megvan neki. – Rémlik, mintha néhány másik hasonló holmitok is lett volna – mondtam. – Nem, Chase – rázta a fejét. – Nem hinném. – Közben kihozták a vacsorát. – Egészen biztos vagyok benne, hogy az volt az egyetlen. Most, hogy visszaemlékszem, rémlik, mintha anya egyszer mondta
volna nekem, hogy az apámtól kapta. Alex hírneve bizonyos mértékig rám is átsugározta a fényét. Annyira persze nem, hogy engem is autogramkérők ostromoltak volna, de hóbortos alakok néha megtaláltak engem is. Másnap reggel épp valami harapnivalót vettem, hogy majd a szállodai szobámban megeszem, amikor egy feltűnő öltözetű, középkorú, borzas fekete hajú kis ember megkérdezte, nem én vagyok-e Chase Kolpath. Már a hangja is enyhén ellenséges volt. Beletelt egy percbe, mire eszembe jutott, hogy ez volt az az ember, aki a Régiségkereskedők Gyűlésén belekötött Ollie Boltonba. Kolchevsky. Letagadhattam volna, hogy ki vagyok. Megtettem már máskor is, de nem hittem benne, hogy ennél az embernél működne a dolog. Így hát beismertem. – Gondoltam – mondta erre. Megpróbáltam elhátrálni tőle. – Ne vegye sértésnek, Ms. Kolpath, ön nagyon tehetséges ifjú hölgynek látszik. – Köszönöm – mondtam, és többé-kevésbé találomra felkaptam egy cseresznyés-túrós lepényt, majd a kulcsommal megcéloztam a leolvasót, hogy kifizessem. – Kérem, ne szaladjon el! Szeretnék egy percet elrabolni az idejéből. – Köhintett. – A nevem Casmir Kolchevsky. Régész vagyok. – Tudom, ki ön – feleltem. Annak ellenére, hogy a múltkori alkalommal olyan hisztérikusan viselkedett, Kolchevsky nem volt jelentéktelen figura. Jelentős ásatásokat folytatott a Dellacondán, Baka Tiben. Itt egy olyan civilizáció létezett, amely majdnem hatszáz évig virágzott, mielőtt hirtelen hanyatlásnak indult volna. Mára mindössze maroknyi falu maradt fenn belőle. Jórészt vita tárgya, hogy milyen okok állhattak az összeomlása hátterében. Egyesek szerint a technikai fejlettségük szintje felülmúlta a józan ítélőképességükét, mások úgy vélték, hogy egy kulturális forradalom áldozataivá váltak, amely egymással harcban álló csoportokra szakította őket, megint mások azt feltételezték, hogy az edényeik túl sok ólmot tartalmaztak, ami általános terméketlenséghez vezetett. A Baka Tiben folyó terepmunkát, melynek során nagyon sok, ma már múzeumokban látható régészeti lelet került elő, jórészt Kolchevsky végezte. És eközben mellesleg híressé vált éleselméjűsé-géről és harcias természetéről. – Helyes. Akkor mellőzhetjük a formaságokat. – Úgy nézett rám, mintha egy törött lábú macskára nézne. – Olvastam magáról – mondta. – Maga nyilvánvalóan tehetséges. – Köszönöm, professzor úr. – Megkérdezhetem, mi a mennykőnek dolgozik Benedictnek? – Tessék? – Ugyan már. Nagyon jól tudja, miről beszélek. Ön és a partnere templomfosztogatók. Sajnálom, hogy ilyen nyersen kell fogalmaznom, de a dolog engem elborzaszt. – Sajnálom, hogy helyteleníti azt, amit csinálunk, professzor úr. – Megpróbáltam kisurranni mellette, de elállta az utamat. – El fog jönni a nap, ifjú hölgy, amikor visszatekintve ezekre az évekre sajnálni fogják, amit tettek. – Professzor úr, hálás lennék, ha kiengedne. – Hogyne. – De nem mozdult. – Benedict sírrabló – folytatta egyre jobban belemelegedve. – Martalóc. Tárgyak, amelyeket közkinccsé kéne tenni, a gazdagok otthonait díszítik. Ezt maga éppúgy tudja, mint én – tette hozzá valamivel halkabban. – Sajnálom, hogy így érzi – mondtam. – Úgy látom, ön nem nyitott a más vélemények meghallgatására, miért ne egyezhetnénk meg hát abban, hogy nem értünk egyet, és hagynánk ennyiben a dolgot? És most újból megkérem, legyen szíves elállni az útból! – Én kérek elnézést – mondta erre. – A világért sem akartam megsértem. De vajon tisztában van-e azzal, hogy a vele való együttműködése milyen hatással van az ön hírnevére? – És vajon ki bízta meg önt azzal, professzor úr, hogy őrködjön a világ kincsei felett? – Ó, igen. Csak rajta! Ha nincs mivel védekezni, jöhet a támadás. – Félreállt az útból. – Ez nem volt túlságosan kielégítő válasz, ugye?
– A kérdés sem volt túlságosan kielégítő. Úgy döntöttem, eltöltök még két napot Jackkel. De mielőtt elindultam volna, hogy együtt ebédeljek vele, üzenetet küldtem Alexnek. Tájékoztattam, hogy a küldetés nem járt eredménnyel, üres kézzel fogok hazatérni. Kolchevskyt nem említettem.
HAT A tehetség fontos, a kitartás jó. De végső soron nincs jobb a vakszerencsénél. – Morita Kamalee Séta Platánnal, 1388 Amikor hazaértem, Alex új hírrel fogadott. Járt Fenn-nél, és megtudott valamit Hap apjáról. – Rilby Plotzkynak hívták. A társai Rile néven ismerték. Ő is betörő volt, akárcsak a fia. – Egy ilyen névvel meg tudom érteni. – Gyanítottam, hogy a foglalkozások öröklődnek egy családban. – Azt mondod, betörő volt. Megjavult? Vagy meghalt? – Agymosáson ment át. – Ó! – Megkérdeztem, beszélhetnénk-e vele. – Alex, te is tudod, hogy ezt soha nem engednék meg. És egyébként sem származna belőle semmi jó. Megint havazott. Az irodában ültünk, néztük a nagy, nedves hópihék zuhogását. Úgy tűnt, sohasem fogja abbahagyni. Odakint a leszállóhelyen már derékig ért a hó. – Az agymosás nem minden esetben sikerül tökéletesen – mondta Alex. – Néha vissza lehet fordítani a hatását. – Ezt sem engednék meg neked. – Tudom. Már megkérdeztem. – Mit mondtak? – Nem ment át a hivatalos szűrőkön. Meglepett, hogy Alex idáig is elment egyáltalán. Ha az idősebb Plotzky új néven új életet kezdett, akkor egy teljes készlet hamis emléket kapott a vele járó életmódbeli szokásokkal együtt. Ma már egy rendes polgári életet élő ember lehet. Ha valaki áttöri ezt a falat, könnyen elképzelhető, mi történhet. Zokon vette a rosszallásomat. – Óriási értéket jelentő tárgyakról van szó, Chase – mondta. – Nem állíthatom, hogy különösebben együtt éreznék a fickóval. Ha kicsit is érdemes lett volna rá, nem vetették volna alá a procedúrának. És különben is, a dolog megismételhető. – Feltételezzük, hogy lopta a csészét? – Valószínűnek tartod, hogy a korábbi életében a műtárgyak szerelmese volt? Az első Plotzky betörői pályafutása csaknem húsz évvel ezelőtt, 1412-ben ért véget, amikor harmadszor ítélték el, tizenhét rendbeli betörésért. Ekkor döntöttek az agymosás mellett. Először 1389-ben csukták börtönbe. Az elkövetkező huszonhárom év alatt bizonyíthatóan aktívan tevékenykedett választott szakmájában. – És ez mennyiben jelent segítséget nekünk? – kérdeztem. – Megpróbáljuk megállapítani, melyik rablásból származhatott a csésze. – Hogyan? Vannak rendőri jelentések? – Igen. Minden felderítetlen rablásról, amelyet Plotzky hadműveleti területén követtek el. De ezeket nem lehet hozzáférhetővé tenni. Vonatkozik rájuk a titoktartás törvénye. – Ezek szerint a médián keresztül kell próbálkoznunk. – Igen. – Nincs értelme. Nyilván azért lopta el, mert magára vonta a figyelmét. Nem tudhatta, milyen értékes, különben nem csücsülhetett volna azon a kandallópárkányon annyi éven át. Ha valaki bejelentette volna egy kilencezer éves csésze eltűnését, Plotzky rájött volna, hogy mit zsákmányolt. – Ez logikusan hangzik – mondta Alex.
– Oké. Nézd, nem szívesen mondom ezt, de mostantól okkal gyaníthatjuk, hogy vétkesek vagyunk bűnrészességben és felbujtásban. Lopott holmi eladásában segédkezünk. – Ezt nem tudjuk, Chase. Csak találgatunk. – Ennek a betörőcsaládnak ráadásul van érzéke a régiségekhez. Látszott rajta, hogy kezdi kényelmetlenül érezni magát. Csalódottnak. Odakint feltámadt a szél, és a vihar egyre erősödött. – A következőt fogjuk csinálni – döntötte el. – Megadunk néhány paramétert Jacobnak, és megbízzuk, hogy végezzen kutatást a korabeli hírügynökségi jelentésekben. Ha mégsem találunk olyan betörésről szóló beszámolót, amelyben szerepel a csésze, akkor sem vesztettünk semmit. Valójában a dolog nem is volt olyan lehetetlen, mint amilyennek hangzott. A betörés nem mindennapos esemény. Egyrészt a legtöbb lakás fel van szerelve high-tech biztonsági berendezéssel, másrészt viszonylag szokatlan maga a bűnözői magatartás is. Aranykorban élünk, habár kétlem, hogy az emberek többsége tudatában van ennek. Erről eszembe jutnak a margolok, és az a világ, amelyik ötezer embert arra késztet, hogy a Kereső és a Bremenhaven fedélzetén nekivágjon a bizonytalan határvidéknek. Vajon milyen lehetett a huszonhetedik században élni? Általánosan elteijedt bűnözői magatartás. Intolerancia. Politikai elnyomás. Környezeti problémák. Vallási őrületek. És sorolhatnám. – Jacob, nézd meg, milyen rablás témájú hírek jelentek meg Andiquar körzetében 1389 és 1412 között! – mondta Alex. – Keress utalást a Keresővel vagy egy kilencezer éves csészével kapcsolatban! – Keresés indul – jelentette Jacob. Alex az íróasztallal szemben lévő nagy, puha, egyedi gyártású kanapén ült. Kinyúlt, szürke pulóver volt rajta. Szórakozottnak tűnt. Fogott egy könyvet, becsukta, az ablakhoz ballagott, és kibámult a hóviharba. – Majd hívlak, ha végez – mondtam neki. Szerettem volna látni, hogy fölmegy az irodájába. – Jól van – felelte. Tíz perc múlva Jacob újra megszólalt. – Semmi. Nincs ilyen adat. – Rendben van. – Alex becsukta a szemét. – Most keress olyan hírt, amely szerint régiségeket loptak el! Jacob lámpái kigyulladtak, és a falban felerősödött az elektronika zümmögése. Én már korábban végignéztem a legutóbb piacra dobott tételeket, hátha találok olyasmit, ami érdekelheti az ügyfeleinket. Valaki talált egy nyolcvanéves, kézzel gyártott faliórát. Egyik ügyfelünket sem érdekelte volna, de nekem tetszett. Nem került sokba, és kicsit feldobta volna a nappalimat. Épp döntésre akartam jutni az ügyben, amikor Jacob ismét közölte, hogy nem talált semmit. – Jól van. – Alex visszasüppedt a kanapé párnájára, és keresztbe fonta mellén a karját. – Olyan házak kirablóit kell keresnünk, amelyek tulajdonosai nagy valószínűséggel tartottak otthon antik tárgyakat. – És ezt hogyan csináljuk? – Válj egy pillanatig! – Fellapozott egy jegyzetfüzetet. – Jacob, behoznád nekem a hálózatba Redfield felügyelőt? Az iroda közepén megjelent Fenn és az íróasztalának egy részlete. – Mit tehetek érted, Alex? – Olyan volt a hangja, mint aki mögött már egy nagyon hosszú délelőtt áll. – Az ügy, amiről tegnap beszéltünk…? – Igen? – Összevonta a szemöldökét, és olyan képet vágott, mint aki már épp eleget hallott erről az ügyről. – Arra lennék kíváncsi, hogy azok a betörések egyetlen területre korlátozódtak-e. – Várj egy pillanatot! – Nyögött, sóhajtozott. – Mi is volt a neve? – Plotzky.
– Ja, igen. Plotzky. – Utasításokat adott egy MI-nek, emlékeztette Alexet, hogy a heti kártyaparti nála lesz, és harapott egyet a szendvicséből. Aztán fölnézett egy monitorra. – Az esetek zömmel Ansletre és Sternbergenre korlátozódtak. Egy-kettő előfordult másutt is. Eléggé nagy területi szórásban. – De mindegyik az Andiquartól közvetlenül nyugatra lévő régióban? – Igen. Plotzky nem nagyon utazgatott. – Oké, Fenn. Kösz! Az utolsó tárgyalásán Plotzkyt tizenhét rendbeli betöréses lopással vádolták. A bírósági jegyzőkönyvből megtudtuk az ellopott tárgyak tulajdonosainak a nevét. Megállapították, hogy élete folyamán több mint száz betörést követett el. – A média révén felderítjük az összes betörést, amely Plotzky aktív időszakában az adott térségben előfordult. – Az elég sok lesz. – Nem biztos. A jegyzőkönyvben nincs szó arról, hogy lettek volna vetélytársai. – Alex fölállt, az ablakhoz sétált, és kinézett a hóesésre. – Jacob? – Tessék, Alex! – Hány betörés fordult elő az adott időszakban? Újabb lámpák gyulladtak ki. – Kétszáznegyvenhét bejelentett esetet számoltam össze. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem voltak vetélytársai. – Chase, húsz évnyi időtartamról beszélünk. – A kinti időt látva megcsóválta a fejét. – Nem úgy néz ki, mintha valaha is el akarna állni a havazás. – Olyan nap volt, amikor a legszívesebben csak aludtam volna összegömbölyödve valami tűz előtt. – Jacob – szólalt meg ismét Alex. – Meg kell tudnunk az áldozatok nevét! Már jött is a lista a nyomtatóból. – És most? – néztem Alexre. – Mindegyiket ellenőrizzük. Olyanokat próbálunk találni köztük, akikről feltételezhető, hogy voltak antik tárgyaik. Könnyű azt mondani. – Ez negyven évvel ezelőtt volt. Sokan talán már nem is élnek közülük. – Tegyél meg mindent! Hová lett a többes szám első személy? – Rendben – mondtam. – És kiről feltételezhető, hogy voltak antik tárgyai? – Gondold végig, mi a közös a mi ügyfeleinkben. – A pénz – vágtam rá. – Szerintem inkább a kifinomult ízlés. De igen, pénzüknek is kellett lenni. Szerezd meg a címeket! Olyan embereket keress, akik jobb környéken laktak! – Alex, itt most betörőkről van szó – mondtam. – Ők eleve a jobb környékeket részesítették előnyben. – Nem feltétlenül. Másutt kevésbé hatékony biztonsági berendezésekre számíthattak. Alex munkához látott, és a következő napokat telefonhívások bonyolításával töltöttük. Azok az emberek, akiket annak idején kiraboltak, azóta jórészt elköltöztek vagy meghaltak. Az élőket vagy a rokonokat megtalálni megint csak nagy munka volt. De sikerült néhányukkal kapcsolatba lépnünk. Volt a családjuk tulajdonában valaha egy antik csésze, az oldalán angol nyelvű írással? Voltak, akik úgy emlékeztek, hogy igen, volt ilyen. De senki sem tudott pontos leírást adni a csészéről. És senki sem beszélt meggyőzően. – Foglalkozhatnánk már valami értelmesebb dologgal, Alex – méltatlankodtam. Az eredménytelenül eltelt napok végül kezdték Alexet is fárasztani. A negyedik estén már a lista
vége felé jártunk. – Hiábavaló vállalkozás volt – jegyeztem meg. – Le merném fogadni, hogy a betörések többsége nem is került nyilvánosságra. Egy darab kenyeret majszolt, és nagyon úgy festett, mint akinek egészen másutt jár az esze. A szobában csak hangulatvilágítás volt, és Jacob a Serpából játszott valamit. A zene nyugodt ritmusa jól illett az este borongós hangulatához. – Plotzky nem tudta, hogy mit lopott el. Lehet, hogy az eredeti tulajdonosa sem tudta. – Elképzelhető – feleltem. – Az áldozat talán nem is a régiségeket gyűjtötte. Talán a csészéket gyűjtötte. – Csészéket. Valaki, aki csészéket gyűjt. – Jacob – szólt Alex –, nézzük meg újra a csészét! Közelről. – A csésze, nagyjából akkora méretben, mint én vagyok, megjelent az iroda közepén. – Forgasd, légy szíves! A csésze forogni kezdett. Megnéztük a sast, a szalagokat, a regisztrációs számot. A gyűrűs bolygót. – El sem lehet téveszteni, hogy bolygóközi űrhajóról való – jegyeztem meg. – Én is pontosan így gondolom. Jacob, menjünk vissza a betörések időszakára! Ugyanarra a földrajzi területre. Hány családot találsz, amelyiknek volt valami köze a bolygóközi űrhajózáshoz? – Azok között a családok között, akikhez betörtek? – Nem – felelte Alex. – Bárkit, akinek köze volt a bolygóközi űrflottához. Kilenc ilyen családot találtunk a megadott körzetben. Időközben öt család elköltözött, a maradék négy közül kettő katona volt, egy pedig egy űrállomásokat karbantartó céggel állt kapcsolatban. A negyedik egy nő volt; már csak ő élt a családjából. A ház máig az övé volt, de azóta férjhez ment egy újságíróhoz, és a Szigetvilág keleti részén laktak. Delia Cable-nek hívták. Plotzky aktív időszakában Delia Wescott volt a neve. A betörés idején a szülei, Adam és Margaret voltak a ház tulajdonosai. 1938-ban mindketten odavesztek egy lavinában. Margaret a Felderítés másodosztályú pilótája volt, Adam pedig távolsági küldetések tudományos kutatójaként csinált karriert. Alex figyelmét rögtön felkeltette a Felderítéssel való kapcsolat, és így Delia Cable neve nyomban a lista élére ugrott. Jacob felhívta, és a nő képe megjelent az irodában. Olyan tulajdonságokat, mint például a magasság, egy hálózati képen elég nehéz pontosan megítélni. Az emberek hajlamosak olyan beállításokra, amelyek jócskán eltérhetnek a valóságtól. A szemmel azonban nem sokat lehet manipulálni, legföljebb a színét tudja valaki megváltoztatni. Delia Cable eleven tekintete minden mást elhomályosított a szobában. Gyanítottam, hogy magas lehet. Szépen formált arccsontja volt, és vonásait látva az ember modellnek vélte volna. Fekete haja a vállára omlott. Alex bemutatkozott, és elmondta, hogy a Szivárvány Vállalatot képviseli. Egy antik tárgyról szeretne pár kérdést feltenni. A nő udvarias arccal hallgatta, de éreztette velünk, hogy jobb dolga is lenne, mint idegenekkel társalogni, és őszintén reméli, hogy Alex nem próbál eladni neki valamit. Ruházata, egy halványszürke Brandenberg blúz és a hozzávaló szoknya, nyakában egy fehér sállal – a cipőjét nem láttam –, jelezte, hogy nincsenek anyagi gondjai. Tökéletes artikulációja, érezhető kalubri kiejtése annak az objektivitásnak és kulturális fölénynek a szerencsés ötvözete volt, amely mögött kétségtelenül valamelyik nyugati egyetem állt. – Volt a családja birtokában valaha egy antik csésze? – kérdezte Alex. A nő összehúzott szemöldökkel megrázta a fejét. Nem. – Sejtelmem sincs, miről beszél. – Hadd kérdezzek valami mást, Ms. Cable! Lánykorában Andiquarban élt, ugye? – Igen, Sternbergenben. Az egy kertváros. Ez még azelőtt volt, hogy a szüleim meghaltak. – Járt valaha betörő a házukban? A nő arca elváltozott.
– Igen – felelte. – Volt valami betörés. Miért kérdezi? – Visszakapták az ellopott holmikat? Elgondolkozott a kérdésen. – Nem is tudom. Régen volt. Amikor történt, még nagyon fiatal voltam. – Emlékszik egy antik csészére? Egy szokásos méretű ivócsészére, furcsa jelekkel az oldalán? És egy sast ábrázoló rajzzal? A nő lehunyta a szemét, és szigorú ajka halvány mosolyra húzódott. Bingó. – Több mint harminc éve nem gondoltam arra a csészére. Csak nem azt akarja mondani, hogy magánál van? – Nos, felbukkant a látókörünkben. – Komolyan? Hol volt? És hogyan hozták kapcsolatba velem? – Hosszú történet, Ms. Cable. – Milyen jó lenne, ha visszakaphatnám! – mondta. – Tervezik, hogy visszaadják? – Nem tudom, mik a törvény adta lehetőségek. Utána fogunk nézni. A nő jelezte, hogy nem óhajt semmiféle zavart okozni. – Nem olyan fontos – mondta. – Ha visszakaphatom, örülnék neki. Ha nem, az se okozzon gondot önnek! – Megkérdezhetem, voltak-e más, ehhez hasonló tárgyaik is? Egyéb régiségek? – tudakolta Alex. – Nem emlékszem ilyesmire – felelte némi töprengés után a nő. – Miért? Értékes? – Elképzelhető – mondta erre Alex, aki szerette volna elkerülni, hogy a cég belekeveredjen egy pereskedésbe. – Akkor feltétlenül szeretném visszakapni. – Megértem. – Mennyit ér? – Nem tudom. – Az ilyen tárgyak piaci értéke többnyire hullámzó volt. – Na és hogy kaphatnám vissza? – Feltételezem, hogy a legkönnyebben úgy, ha felvenné a kapcsolatot a helyi rendőrséggel. Mi a magunk részéről készítünk egy jelentést. – Köszönöm. Nem mondhatnám, hogy elégedett voltam a helyzet ilyetén alakulásával. – Biztos benne, hogy egyéb, a csészéhez hasonló tárgy nem volt a házban? – Természetesen nem vagyok biztos benne. Hét-nyolcéves lehettem akkor. – Azt persze nem tette hozzá, hogy maga idióta, de a hangjában benne volt. – Tény, hogy másra nem emlékszem. – Rendben van. – Alex hátradőlt a székben, hogy oldja a feszültséget. Nekem nem nagyon tetszett a nő, és jobban szerettem volna, ha hagyjuk, hogy Amy kapja meg azt a pénzt. Az igazat megvallva már sajnáltam, hogy egyáltalán beleütöttük az orrunkat ebbe az ügybe. – A szülei, úgy tudom, egy lavinában haltak meg 1398-ban. – Úgy van. – Van valami sejtése arról, hogy honnan kaphatták a csészét? – Nincs – válaszolta a nő. – Mindig is megvolt. Már ameddig vissza tudok emlékezni. – És hol tartották? Ha nem bánja, hogy megkérdezem. – A hálószobájukban. – És biztosan nem tudja, hogy került eredetileg önökhöz? A nő beharapta az alsó ajkát. – Az volt a benyomásom, hogy az egyik útjukról hozták haza – felelte. – Miféle útról? – Az egyik repülésükről. Egy időben a Felderítésnek dolgoztak. Együtt jártak felderítő bevetésekre. – Mennyire biztos ön ebben? Hogy az egyik repülőútjukról hozták haza ezt a tárgyat? A nő vállat vont.
– Meg nem esküdnék rá, Mr. Benedict. Ne felejtse el, hogy ez még bőven az én időm előtt volt! Kétéves voltam, amikor kiléptek a Felderítéstől. – Ez tehát… – 1392 körül lehetett. Miért? Mi köze van ennek bármihez is? – A Felderítéstől kapott feladatokon kívül repültek máshová is? – Hogyne – mosolyodott el a nő. – Nagyon sokat utazgattunk. – És hová utaztak? Ha nem bánja, hogy faggatom. Feltűnt egy kétszemélyes pad, s a nő leült rá. – Nem tudom. Gondolom, nem valami különleges helyekre. A semmi közepébe. Nem hiszem, hogy valaha is leszálltunk valahol. – Érdekes. – Az. Mindig is furcsának találtam. Egy állomásra mentünk. Nagyon izgalmas volt egy gyerek számára. – Egy állomásra. – Igen. – És azt tudja, hogy melyikre? – Fogalmam sincs. – Látszott rajta, hogy megint kezd elege lenni. – De abban biztos, hogy űrállomás volt. – Igen. Külső. Mi más lehetett volna? – Milyen nagy volt az az állomás? Mennyire forgalmas? – Túl régen volt. De különben is, kétlem, hogy valaha is kiszálltam az űrhajóból. – Miért nem szállt ki? – Nem tudom. Azt hiszem, a memóriám kifog rajtam. Ki akartam szállni, de ők… – Elhallgatott, erőltette az agyát, hogy eszébe jusson. – Furcsa. Hogy őszinte legyek, már akkor sem értettem. Azt mondták, az a hely nem való egy kislánynak. – Igaza van. Ez tényleg furcsa. – Így emlékszem rá. Mindig azt gondoltam, a valóságban nem is így történt. Nincs értelme. – Látta az állomást? – Ó, persze. Emlékszem rá. Egy nagy, hosszú henger volt. – Elmosolyodott. – Ijesztőnek látszott. – Mire emlékszik még? Nem látott valami szokatlan építményt? – Nem emlékszem ilyesmire. – Egy dokkban kötöttek ki? – Nem tudom. – Fényekre emlékszik? Látott fényeket valahol? – Egyes állomások fényreklámmal hirdettek szállodákat és egyéb szolgáltatásokat, hogy azok már messziről láthatók legyenek. – Voltak fények, Mr. Benedict. Reflektorok pásztáztak az egész állomáson. – Oké. Mialatt ez a beszélgetés folyt, Alex átnézte a családról szóló információkat, melyeket Jacob időközben beszerzett. – Ön is a szüleivel volt, amikor bekövetkezett a lavina, ugye? – Igen. Nekem szerencsém volt. Egy síüdülőben voltunk a Karakasban, amikor egy földrengésben leomlott a hegy. Kétszázan haltak meg. – Szörnyű élmény lehetett egy kislánynak. A nő elnézett oldalra. – Mindössze egy maroknyi ember élte túl a szállodából. – Nagy levegőt vett. – A betörés, amelyet említett, körülbelül egy évvel ez előtt az út előtt történt. A monitoron lévő adatsorra néztem. A baleset után a kislány egy nagynénjéhez költözött a St. Simeon-szigetre. – Ms. Cable, mi lett a sorsa a házukban lévő holmiknak? – kérdezte Alex. – Mindannak, ami a családjuk tulajdona volt?
– Sejtelmem sincs – felelte a nő. – Soha többé nem láttam belőlük semmit. – Értem. – De talán ez nem teljesen igaz. Melisa néném, aki magához vett, elhozott onnan ezt-azt. Nem sokat, legalábbis azt hiszem. Alex előrehajolt. – Rábírhatom arra, hogy megtegyen nekem egy szívességet? – Mit szeretne? – Ha lesz rá alkalma, vessen egy pillantást a régi holmijára, nincs-e közte valami, ami kicsit is hasonlít a csészéhez! Például angol nyelvű felirat van rajta. Vagy bármi, ami idegenül hat azon a tárgyon. – Rendben van. – Köszönöm! – Mr. Benedict, van még valami. – Igen? – Emlékszem, anyám egyszer, amikor azt hitték, hogy nem vagyok a közelben, és készültek kimenni, ki az állomásra, mondta neki, mármint az apámnak, hogy rettenetesen fél. Rákerestem Wescottékra. Adam a Turnbullon, egy kis nyugati egyetemen szerzett matematikusi diplomát, majd a Yuleen doktorált asztrofizikából. Az egyetemi karriert elutasítva inkább a Felderítés terepmunkáját választotta. A doktori cím megszerzése után sokan választják ezt az utat. Az ilyen emberek többnyire nem akarnak személyes hírnévre szert tenni, a komoly tudományos kutatás sem vonzza őket, egyszerűen csak közelebb szeretnének kerülni a csillagokhoz, és el akarnak jutni olyan világokra, amelyeket addig soha senki sem látott. A tudósokat általában nem szoktuk romantikus lelkeknek tartani, de ezek az emberek, úgy látszik, azok voltak. Két évig vezettem a Felderítés hajóit, és találkoztam pár ilyennel. Hihetetlenül be tudnak lelkesedni. Egy kiküldetés normális esetben nyolc-tíz csillag valamelyik körzetére szól. Belépsz mindegyik rendszerbe, csinálsz egy metszetet a központi napról, több információt szerzel be róla, mint amennyit bárki valaha is elolvasna, azután feltérképezed a bolygókat, ha vannak. És a többinél jóval közelebbről szemügyre veszed a biozóna világait. Megnéztem Adam Turnbullban szerzett diplomájának fényképét. Huszonkét éves, jóképű, barna hajú, kék szemű, magabiztos mosolyú srác. Akár ragyogó eszű volt, akár nem, neki magának semmi kétsége nem volt afelől, hogy évfolyamelső lesz. Amit csak tudtam, mindent kimazsoláztam. Adam Wescott segédmunkát végez a Carmel Központi Feldolgozó Laborban. Wescott éppen beszáll a Lumleyra, először teszi a lábát csillagközi űrhajó fedélzetére. Megtaláltam tizenhárom évesen, amint Felfedezőként átvesz egy díjat, és úgy mosolyog, mint aki tudja, ez csak egy az ezután következő sok közül. Jól állt rajta az egyenruha, és sugárzó arccal nézett egy szintén egyenruhát viselő felnőttre, aki átnyújtotta neki a jelvényt. Ekkor megfordult, és egy pillantást vethettem a közönségre, amely nagyjából tizenöt másik, úgyszintén egyenruhás, katonás rendben álló fiúból és körülbelül háromszor annyi felnőttből állt. A Felfedezők kis csapatának büszke szülői az alakulatot nyilvánvalóan szponzoráló Kilátó Filozófiai Társaság helyiségében, amint azt a falon végigfutó felirat tanúsította. Még beszélni is hallhattam. – Köszönöm, Harv mondta, de rögtön ki is javította magát: – Mr. Striker. – Mosoly a közönség felé. Mi itt mindannyian tudjuk, hogy azért ő a jó öreg Harv. A zsebéből elővett egy darab papírt, kihajtogatta, és ránézve elfintorodott. – Az alakulat engem bízott meg, hogy köszönetet mondjak minden szülőnek és Mr. Strikernek és a Társaságnak – mondta. – Hálásak vagyunk a segítségetekért. Nélkületek most nem lennénk itt. A gyerek egyenesben volt. És volt egy felvétel a középkorú Adamről, aki nézőként ült Jay Bitterman asztalánál, amikor Bitterman átvette a Carfax-díjat. És Adam egy politikus születésnapi ünnepségén, akivel akkoriban
kapcsolatban volt. Adam esküvője. A jelek szerint jó ízlése volt, és a pilótáját, Margaret Kolonikot vette el. Margaret gyönyörű volt, mint minden menyasszony, aki boldog meghatottsággal ünnepli élete sorsdöntő pillanatát. De ami azt illeti, egy gépházban is jól nézett volna ki. Ugyanolyan fényes, fekete haja volt, mint a lányának, hozzá tökéletes arcvonásai, és olyan mosolya, amely beragyogta a szobát. A Felderítésnél az a szokás, hogy minden kiküldetés után kicserélik a pilótákat és a kutatókat. Manapság egy átlagos kiküldetés nyolc-kilenc hónapig tart, és nem hinném, hogy negyven évvel ezelőtt más lett volna a helyzet. Ez azért volt így, mert egy bevetésen rendszerint csak a pilóta és egy vagy két kutató vett részt. És a hosszabb időszakokra ilyenformán összezárt emberek hajlamosak egymás idegeire menni. A háttérinformációk szerint azonban a boldog pár tíz egymást követő utat csinált végig együtt. Az utolsó kettőn már a pici lányuk, Delia is velük volt. Gondolom, az ilyesminek nincs akadálya, ha valaki ezt kéri. Ültem az irodámban, és néztem, amint Margaret Ko-lonik határozott léptekkel végigmegy a padsorok között, hogy megálljon választottja mellett. A kókadozó virágcsokor elmaradt. A dátum elárulta, hogy Margaret apja már halott volt, és egy kövér nagybácsi vezette őt az oltárhoz, aki úgy tekintgetett körül, mintha azt nézné, merre lehetne elmenekülni. Margaret nem lehetett vele valami szoros kapcsolatban. Egyházi szertartás volt. A pap a Mindenható áldását kérte a boldog ifjú párra, és előmondta nekik az eskü szövegét. A vőlegény tanúja elővette a gyűrűt, Adam felhúzta Margaret ujjára, majd megölelték és megcsókolták egymást. Ebben a pillanatban irigyeltem őket. Jó életem volt, nem panaszkodhatom. De nem hiszem, hogy megközelítően is éreztem volna azt a tiszta örömet, amit Margaret szemében láttam, amikor kibontakozott ebből az ölelésből, és elindultak együtt vissza, a padsorok között. A tanúról, Tolly Weinbornról azt mondták, hogy Adam gyerekkori barátja. Rögtön ráismertem, és visszakerestem a Felfedező-ünnepséget. Igen, ő is ott volt, körülbelül tizenhárom évesen; társaival együtt vigyázzállásban, arcán a teljes meggyőződés és ártatlanság tiszta fényével. Rövid keresés után megtaláltam Tollyt. Az északi parti Barkessában élt, egy közszolgálati iroda ügyvezetőjeként dolgozott. Ez olyan hely, ahová a bajba jutott emberek segítségért fordulhatnak. Az MI közölte velem, hogy pillanatnyilag nem érhető el, hívjuk vissza. Míg a hívást vártam, más munkákkal foglaltam el magam, többek között olyan könyveket kerestem, amelyekben a margolokról és a Földről való elrepülésükről van szó. Így találtam rá Allie Omar Az arany lámpa című könyvére. Omar az emberiség elindulása és megállása hosszú történetének okait vizsgálja: ahogy három lépést hátrál, balra fordul, megindul előre, és számtalanszor hasra esik. Felteszi a kérdést: Mi történhetett volna, ha az emberi faj a huszonhetedik század óta el tudta volna kerülni a belharcokat, a gazdaság többszöri szétesését, az összeomlásokat? Elkerülhettük volna a negyedik, hetedik és kilencedik évezredben bekövetkezett három nagy sötét korszakot? Mi lett volna, ha az emberiség töretlenül halad tovább a fejlődés útján? Hol tartanánk azóta? Allie nem ad választ az általa feltett kérdésre, megelégszik azzal, hogy elképzeli, milyen eredményeket értek volna el a margolok, ha vállalkozásuk sikerrel jár. Végül arra a meggyőződésre jut, hogy technikai téren három-négyezer évvel járnának előttünk. Nem barbároknak, hanem alacsonyabb rendűeknek tartanának bennünket. A bolygóközi utazások kezdeti éveiben az emberek tartottak tőle, hogy náluk jóval magasabb rendű idegenekkel fognak találkozni. Mármint technikai értelemben. Vagy talán erkölcsi értelemben. Esetleg mindkettőben. Attól féltek, hogy egy mégoly jó szándékú hipercivilizációval való találkozáskor az emberek elveszítik a bátorságukat. Hasonló hatásokat több ízben lehetett megfigyelni a kezdet kezdetén, amikor az emberiség elterjedt az egész szülőbolygóján. A margolokkal kapcsolatban azonban a félelem alaptalannak bizonyult. Miután elhagyták a Földet, soha többé nem látták őket. És az eltelt évezredek alatt egyetlen idegen fajjal találkoztunk: a
telepatikus ashiyyuriakkal, a Némákkal, akik néha barátaink, néha riválisaink, olykor pedig az ellenségeink. Meglepetéssel fedeztük fel, hogy technikai téren egyforma szinten állunk velük. És mivel ők hadban álltak egymással, és néha velünk is, az a tudat is jóleső érzéssel töltött el bennünket, hogy ők sem különbek nálunk. Más nem volt. Évezredeken át jártuk a csillagrendszereket, sok élő bolygót fedeztünk fel, de értelmes lényeket egyiken sem találtunk. Természetesen voltak fajok, amelyekben ott lappangott a lehetőség. Ha kész lennél türelemmel kivárni azt a pár százezer évet, esetleg találhatnál beszélgetőpartnert. De a galaxisban, Art Bernson frappáns megfogalmazása szerint, rengeteg bútorozatlan szoba van kiadó. Tolly nem hívott vissza, megpróbáltam hát este, otthon elérni. Amikor Wescott nevét említettem az MI-jének, rögtön hajlandó volt beszélni velem. Évei ellenére ma is viszonylag fiatalnak látszott. Tizenkét éves kori kerubszerű, esküvői tanú korában is megnyerő arca mára az életuntság jegyeit mutatta. Meghízott, arcát ráncok szabdalták, egykor vörösesszőke haja nagyrészt ősz lett. Szakállat viselt, tekintetében valami riadtságot véltem felfedezni. Talán túl sok évet töltött el a közszolgálatban. Túl sok szomorú történetet hallhatott. Bemutatkoztam, és elmondtam, hogy egy történelmi kutatást folytatok. – Tartotta a kapcsolatot Adammel azután is, hogy ő megházasodott? – kérdeztem. Nem tudta elfojtani a mosolyát. – Lehetetlen volt kapcsolatban maradni vele. Túl sokat volt távol. – Találkozott vele egyáltalán? Beharapta az ajkát, és hátradőlt a székben. – Párszor. Az első években. – Mi lett azután, hogy otthagyta a Felderítést? Amikor a karrierének vége lett? Ezúttal egy pillanatig sem habozott a válasszal. – Sohasem lett vége a karrierjének. Lehet, hogy otthagyta a Felderítést, de ő és Margaret továbbra is repültek. A maguk szakállára. – Úgy érti, ők fizették az útjaikat? – Igen. – Vajon miért tették? Vállat vont. – Nem tudom. Mindig is úgy gondoltam, hogy ráéreztek a dolog ízére, és attól kezdve folyton menni akartak. Egyszer meg is kérdeztem tőle. – És mit válaszolt? – Hogy a világ túl kicsi. – De ha ezt akarták csinálni, akkor miért nem maradtak meg a Felderítésnél? – Azt mondta, a Felderítés mindig előre meghatározta az útvonalat, ő viszont szeret arra menni, amerre ő akar. – És ezt maga érti? – Persze. Rengeteg pénzük volt. Az évek során összegyűjtötték, és Margaret is hozzájutott valami örökséghez. – Gondolt rá valaha, hogy maga is velük tart? – Kicsoda? Én?! – Széles vigyor terült el az arcán. – Én szeretek szilárd talajt érezni a lábam alatt. A jó öreg földet. Különben is, nekem hivatásom volt, ami idekötött. – Hívták valaha, hogy tartson velük? Megdörzsölte az állát. – Nem emlékszem, Chase. Túl régen volt. Biztos vagyok benne, hogy szorítottak volna helyet nekem, ha kérem. – Azt tudja, hogy hová mentek? Mármint a saját útjaik alkalmával? Különböző helyekre? Vagy mindig ugyanoda?
Kinyúlt egy pohárért, amely félig volt valami színtelen folyadékkal és jégkockákkal. Ivott egy kortyot, és letette a poharat. – Mindig azt feltételeztem, hogy különböző helyekre mentek. – De nem kérdezte meg? – Mi értelme lett volna mindig ugyanoda visszamenni? – Nem tudom – feleltem. – Valamire csak gondolt, amikor ezt kérdezte tőlem. Hagytam, hogy azt gondolja rólam, csak mondom, ami épp az eszembe jut. – Miért fontos ez? – kérdezte. – Megpróbáljuk összeállítani a missziók történetét azokban az években. Úgy tűnt, a válasz kielégíti. – És soha nem beszélt magának azokról az utakról? – Nem nagyon találkoztam vele, Chase. És nem, nem emlékszem rá, hogy mondott volna bármit is. Kivéve talán amikor visszajött. Azt mondta, örül, hogy itthon lehet. – Mondja, Tolly, van valaki más, akivel esetleg beszélhetett? Aki tudhatja, mi volt a céljuk ezeknek a későbbi utaknak? Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjon, egy-két percnyi gondolkodásra volt szüksége. Említett pár nevet. Valakit, akit ismerhetett, talán, de az illető néhány éve meghalt. És Margaretnek volt egy barátnője, vele is beszélhettek, de már ő is meghalt. – Közelítsünk másképp a dologhoz, Tolly! Akár Adam, akár Margaret beszélt magának valaha arról, hogy találtak valamit odakint? Valami szokatlant? – Mire gondol? – Például valami régi hajóra. Nagyon régire. – Nem, semmi ilyesmiről nem tudok – rázta meg a fejét. – Illetve talán egyszer-kétszer tényleg mondott valamit. – Mit mondott? – Csak hülyéskedett. Azt mondta, találtak valamit, amitől mindenkinek lefog esni az álla. – De azt nem árulta el, hogy mi az? – Nekem nem. Csak mosolygott, és azt mondta, hogy majd megint visszamennek, és akkor majd nézek nagyot. De nagyon szerette ugratni az embereket Érti, ugye, mire gondolok? Mindkét beszélgetésről beszámoltam Alexnek. – Helyes – mondta. – Haladunk. – Összedörzsölte a kezét, és megdicsért, amiért ezt ügyesen csináltam. Én persze nem értettem. – Milyen értelemben? – néztem rá csodálkozva. – Én csak azt látom, hogy az, amit tettünk, sérti az ügyfelünk érdekeit. – Majd valahogy kárpótoljuk érte. – Hogyan? – Vegyél neki egy szép születésnapi ajándékot! Értesd meg vele, hogy itt egy óriási horderejű leletről lehet szó, és ha ezt be tudjuk bizonyítani, bőséges részesedést fog kapni belőle. – Nem hiszem, hogy az a típus lenne, aki egy kevéssé valószínű lehetőség kedvéért lemond a készpénzről. – Tudom. – Összecsücsörített ajakkal beszívta a levegőt. – Azt hiszem, a dolognak ezt a részét eltoltuk. – Eltoltuk? – Oké. Én toltam el. Nézd, Chase, azt tettük, amit tennünk kellett. – Egyszerűen csak le kellett volna bonyolítanunk az értékesítést, s a jutalékunkkal a zsebünkben útjára engedni a boldog hölgyet. Most viszont, ha minden jól megy, be kell érnünk valami jutalomfélével. És nem hiszem, hogy Amy ezzel meg fog elégedni.
– Tudom – mondta Alex szerencsétlen képpel. – Ms. Cable nagylelkű nőnek látszik. Ha az egész dolog ennyiben marad, biztos vagyok benne, hogy kárpótolni fog bennünket az elmaradt üzlet miatt. – Biztos. – Chase, mi erkölcsi felelősséggel tartozunk ebben az ügyben. Nem vásározunk lopott holmival. – Nem szeretnék itt lenni, amikor ezt elmagyarázod Amynek.
HÉT Hová mentek? A tisztásra, vagy a folyóhoz? Vissza a tengerhez, vagy a holdon túlra? Ausztrál mese, k. i. XXIII. század Fontolgattuk, hogy újra a Hillside-ba hívjuk-e el Amyt, de mindketten féltünk, hogy jelenetet rendez. Jobbnak gondoltuk, ha az irodában beszélünk vele, és aztán meglátjuk, elfogad-e egy vacsorára szóló meghívást. Egyet el kell ismernem a nőről: nem volt buta. Mihelyt belépett az ajtón, rögtön tudta, hogy rossz hírt fog hallani. – Mi történt? – kérdezte Alextől, mellőzve a szokásos üdvözléseket, rólam pedig tudomást sem véve. Alex a kanapéhoz vezette, maga pedig leült az íróasztala mögé. Inna-e valamit? Köszöni, nem. – Kezd bebizonyosodni, hogy a csésze lopott volt – mondta. A nő orrcimpája megremegett. – Ez őrültség. Hap adta nekem. Miután rajtakaptam, hogy félrekúr, ezzel akart kibékíteni. Egy nyavalyás csészével. Nem teljesen ugyanaz a sztori volt, mint amit először adott elő nekünk. – Nekem ez furcsa – jegyezte meg Alex. – Ilyenkor az ember virágra vagy édességre szokott gondolni. – Igen. Hát, Hap nem tartozik a hétköznapi fickók közé. Amikor nála voltam, rendszerint ebből a csészéből ittam, így aztán nem strapálta magát, hogy valami mást találjon ki. – Maga ebből ivott? – szörnyedt el Alex. – Igen. Ez probléma? – Nem. – Alex villámgyors pillantást vetett felém. – Nem, egyáltalán nem az. Kínos csend telepedett ránk. – Nem loptam – szólalt meg kisvártatva Amy. – Kértem, hogy ne lépjenek érintkezésbe vele! Ezt állította? Hazudott. – Végre rám nézett. – Ez annyira jellemző rá. Most, hogy tudja, a csésze ér valamennyit, vissza akarja szerezni. – Hap nem tud semmit – mondta Alex nyájasan. – Nem Hap jelenti a gondot. – Hát akkor ki? – kiáltotta Amy harciasan. – Jó esély van rá, hogy Hap nem törvényes úton jutott hozzá. – Úgy érti, Hap lopta valakitől? Ezt akarja mondani? – Nem Hap. Valószínűleg az apja. Amy arca kigyúlt. – Talán legjobb lenne, ha visszaadná nekem, és elfelejtenénk az egészet. – Megtehetjük, ha akarja. De az, akit az eredeti tulajdonosnak vélünk, tudja, hogy mi tudjuk, hol van most a csésze. És arra számítok, hogy akcióba fog lépni. – Köszönöm. Nagyon sokat segített, Mr. Benedict. És most kérem, adja vissza a csészét! – Ahhoz, hogy a másik fél visszakaphassa, bizonyítania kell, hogy az ő tulajdona – folytatta Alex változatlan hangon. – Nem tudom, képes lesz-e rá. Amy Alexre meredt, – Kérem, adja vissza a csészét! – Legyen, ahogy akarja, ha muszáj – sóhajtotta Alex. – De hibát követ el. – Elnézést kért, és kiment az irodából. Amy úgy ült, mint aki nyársat nyelt. – Talán el tudnánk intézni, hogy a megtaláló jutalmat kapjon – szólaltam meg. Hevesen bólogatott.
– Valójában nem volt más választásunk – folytattam. Ez nem volt teljesen igaz, de valamennyi igazság volt benne. – Hagyjon békén! – mondta a könnyeivel küszködve. Alex visszajött a csészével, megmutatta Amynek, majd betette egy dobozba. – Vigyázzon, nehogy valami baja essen, Amy! – mondta. – Vigyázni fogok rá, ne féljen! – Helyes. – Amy fölállt, és Alex kinyitotta neki az ajtót. – Az a gyanúm, hogy a rendőrség fel fogja keresni. – Értem – mondta Amy. – Miért nem vagyok meglepve? – Nincsenek túl jó érzéseim a dologgal kapcsolatban – közöltem Alexszel, miután Amy elment. – A törvény az törvény, Chase. Ilyesmi előfordul. – Nem fordult volna elő, ha nem ütjük bele az orrunkat. Vett egy nagy levegőt. – Az etikai kódexünk megköveteli, hogy utánanézzünk egy tárgy eredetének, ha kétségek merülnek fel vele kapcsolatban. Felelősek vagyunk azért, hogy ne dobjunk piacra lopott holmikat. Tegyük fel, hogy eladjuk valakinek, és utána előkerül Ms. Cable. – Sohasem tudta volna meg. – A szabadpiacon forgalmazták volna, Chase. Rátalálhatott volna. – Kitöltött két csésze kávét, és az egyiket odanyújtotta nekem. – Nem. Mi betartjuk a szabályokat. – A hangjával jelezte, hogy a beszélgetésnek ezt a részét lezárta. – Megnéztem az interjút, amelyet Delia Cable-lel készítettél. – És? – Végeztem egy kis kutatást velük kapcsolatban. A szülőkre gondolok. Tudod, milyen munkával kerestek pénzt, miután otthagyták a Felderítést? – Fogalmam sincs. – Semmilyennel. Margaret az öröksége révén anyagilag teljesen függetlenné vált. – Sok pénzt örökölhetett, ha megengedhették maguknak a síelős vakációkat, meg hogy elröpködjenek Isten tudja milyen helyekre. – A jelek szerint igen. Ráadásul a házasságuk kezdetén örökölte. Mindent megtehettek, amit csak akartak. És végül Deliára hagyták. – Oké. És ebből következik valami? – Talán. Mennyibe kerül bérbe venni egy csillagközi űrhajót? – Sokba. – Ők rendszeresen megtették. Habár annak nincs nyoma, hogy bárhol is megálltak volna vele. Delia szerint gyakran elrepültek, de arra nem emlékszik, hogy kiszálltak volna a hajóból. Mindössze egyetlen állomásra emlékszik. Te ezt nem találod furcsának? – A Felderítésnek dolgozó emberek rendszerint nem kötnek ki sehol. – Csakhogy ők nem dolgoztak a Felderítésnek. Ez azután volt, hogy otthagyták a szervezetet. És azt tudtad, hogy amikor kiléptek, mindössze hat év volt hátra addig, programból? Mit gondolsz, miért lépett ki idő előtt? – Hát, mindenekelőtt azért, mert megszületett a kislányuk. Lehet, hogy a Felderítés diktálta életmód már nem felelt meg nekik. Alex végiggondolta a dolgot. – Igazad lehet – bólintott végül. – De aztán újra csak repültek, már a maguk szakállára. – Tudom. – Na és hová mehettek? – Honnan tudjam? – Talán nem ártana kicsit még faggatózni Deliánál. – Ő akkor még egészen kisgyerek volt, Alex. Gondolom, nem nagyon emlékezhet az akkori
dolgokra. Arra, hogy hol mindenütt jártak. – Chase, ez több mint harminc éve történt. Még a kvantummeghajtás előtt, amikor hetekig tartott eljutni valahová. Te elmennél egy több hetes útra egy hatévessel bezárva egy kabinba, ha nem lenne muszáj? – Tulajdonképpen egész jó lehet, ha a hajón van egy hatéves gyerek is. – Úgy mondta tovább, mintha meg sem szólaltam volna. – Fél éve sem váltak meg a Felderítéstől, és már megint úton voltak. A saját költségükre. – Oké. Beismerem, én sem látom be, hogy mi értelme volt. És ebből mi következik? Elnézett valamerre a bal vállam fölött. – Ezek nem holmi kiruccanások voltak. Valami másért mentek. Szerintem találtak valamit. Mégpedig az egyik Felderítés-féle út során. Akármi volt is, azt akarták, hogy csak az övék legyen. Ezért hallgattak róla. Idő előtt megváltak a Felderítésről. És aztán visszamentek. – Csak nem azt akarod mondani, hogy megtalálták Margóliát? – Nem. De szerintem keresték. Ezért repültek el többször is. – Úristen, Alex! Ez tényleg az évszázad felfedezése lenne! – Minden idők legnagyobb felfedezése, szívem. Válaszolj nekem valamire! – Ha tudok. – Amikor elrepülsz valahová a Felderítés kutatóival, ki dönti el, mi legyen az úti cél? – Én úgy vettem ki, hogy a kutató felel az úti célért. Ha többen vannak, akkor a vezetőjük dönti el. De mindkét esetben bemutatnak egy tervet a művelet végrehajtójának. Abban szerepel egy megadott térség, ki vannak jelölve célpontok, és meg vannak határozva az általános felderítésen túlmutató sajátos okok, melyek indokolják a repülést. Ha a Hadműveleti Irodán elfogadták, a küldetést meg lehetett kezdeni. – Menet közben meggondolhatnák magukat? Megváltoztathatnák a tervet? – Persze. Meg is tették néha. Ha láttak egy érdekesebb csillagot, gondolkodás nélkül tettek egy kitérőt. – De természetesen hajónaplót vezettek. – Magától értetődik. És a küldetés végeztével a kutató átadja egy másolatát a Hadműveletinek. – A hajónaplót érvényesítik valami módon? – Hogy érted ezt? – Honnan tudja a Felderítés, hogy a kutató csakugyan ott járt, ahol mondja? Hát ez furcsa kérdés volt. – Nos, a hajó azokból a rendszerekből hoz vissza adatokat, amelyekben járt. – De az MI is regisztrálja az adatokat, nem? – De. – Összevetik a hajónaplót az MI adataival? – Tudtommal nem. Miért tennék? Úgy értem, miért tartanának attól, hogy valaki hazudik? – Én csak feltételezésekről beszélek. Ha valaki olyasvalamire bukkant, amit nem szeretett volna nyilvánosságra hozni, nem akart jelenteni a Felderítésnek, arról a Felderítés nem értesült volna, igaz? – Valószínűleg nem. – Chase, szerintem ők megtalálták a Keresőt. – Az űrállomást? De hiszen Cable azt mondta, hogy voltak rajta fények. – Egy gyerek emlékei. – Szerintem emlékezett volna rá, ha nincsenek fények rajta. Az nagyon meglepő lett volna. – Lehet, hogy a saját navigációs fényeik visszatükröződését látta. – Jól van. De ha tényleg megtalálták… amiben egy percig sem hiszek… akkor Margóliát is megtalálták volna. – Nem feltétlenül. A kanapén ültem, és ahogy hátradőltem, éreztem, amint megy ki belőle a levegő. – Csak egy csésze – mondtam. – Bárhol találhatták. Évezredek óta heverhetett valahol.
– Egy padláson? – Akár. Megpróbálta visszatartani a nevetést, aztán feladta. – Ha a Keresőt megtalálták, miért nem találták meg Margóliát? – Nem tudom. Erre a kérdésre még meg kell találnunk a választ. – Miért nem jelentették, hogy megtalálták a hajót? – Mert akkor a Felderítés rátette volna a kezét. Megindult volna az áradat kifelé az egész Államszövetségből, hogy felkutassanak minden zugot. Az a gyanúm, hogy Wescotték ezt nem akarták. És ha később találták meg, amikor már önállóan repültek, az érdem már az övék lehetett. – Alex egészen tűzbe jött. – Induljunk ki ebből a feltételezésből! Az első, hogy megtaláljuk a Keresőt. Ami az egyik olyan szektorban lesz, ahol jártak. – A legutolsó Felderítés-missziójukon – mondtam. – Hány bolygórendszert érintettek azon az utolsó úton? Tudjuk? – Kilencet. – Hát, ez elég egyszerűnek látszik. A Margólia egy Föld-jellegű világ lesz, amely a biozónában fekszik. Kilenc rendszer átvizsgálásához idő kell, de meg lehet csinálni. – Nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne. – Miért nem? – Mert ha tényleg igazunk van, akkor Wescotték tudták, hol van a Kereső. Ennek ellenére számos repülést kellett végrehajtaniuk. Méghozzá leszállás nélkül, ahogy Delia mondta. Ami azt jelenti, hogy az elveszett kolóniát nem találták meg. Vajon miért nem? – Fogalmam sincs. – Ez arra utal, hogy a kolónia nem abban a rendszerben van, amelyikben a Keresőt megtalálták. – Lehet, hogy megtalálták a helyet, csak Deliát nem engedték ki a hajóból. – Nem gondolod, hogy valamit csak mondtak volna, ha megtalálták volna a Margóliát? Mi okuk lett volna rá, hogy eltitkolják a kor legnagyobb felfedezését? Nem, szerintem a Kereső és a Margólia valami okból nem egy és ugyanazon rendszerben van. – Ez azt jelenti, hogy egy hajó miatt fésülnénk át kilenc bolygórendszert? – Igen. – Hát, azt is megtehetjük éppen. De beletelne egy kis időbe. – Chase, még abban sem lehetünk biztosak, hogy az utolsó Felderítés-útjukon tették azt a felfedezést. Korábban is megtalálhatták a hajót, csak talán jó ötletnek tartották, hogy egy darabig semmit ne lépjenek. Végtére is hogy nézett volna ki, ha idő előtt nyugdíjaztatják magukat a Felderítésnél, majd pár év múlva egy nagy horderejű felfedezést tesznek az egyik olyan rendszerben, ahol kis idővel azelőtt hivatalos úton jártak? Ezek szerint kilencnél jóval több bolygórendszer jöhet szóba. – A korábbi küldetésük alatt hány rendszert jártak végig? – Tizenegyet. – Alex az ablakhoz lépett. Hideg, borongós idő volt. És újabb hóvihar közeledett. – Tisztáznunk kell bizonyos dolgokat! Azt hiszem, ideje, hogy beszéljünk Wescottékkal. – Összekulcsolta a kezét, és rátámasztotta az állát. – Jacob? – Tessék, Alex. – Légy olyan kedves, és hozd ide nekünk Adam és Margaret Wescottot! – Mivel ők már régóta halottak voltak, természetesen az avatárjukra értette, amelyek vagy léteztek, vagy nem. De még ha nem volt is elérhető avatár, egy kellőképpen értelmes MI össze tudta szedni mindazt, ami egy adott személyről a feljegyzésekben szerepelt, és egy adott hibahatáron belül létre tudott hozni egy személyiséget. Az emberek csaknem háromezer év óta alkotják meg saját avatáijaikat az utódoknak szánt „ajándékul”. A net tele van velük, de legfőképpen olyan férfiak és nők kreálmányaival, akik úgy távoztak a másvilágra, hogy nem hagytak maguk után más nyomot, mint természetes utódaikat,
valamint mindazt, amit a kibertérbe betápláltak. Ez utóbbi típusú avatár természetesen megbízhatatlan, mivel hajlamos afféle vágybeteljesítő ideállá formálódni. Rendszerint maga a megtestesült bölcsesség, vagy erény, vagy bátorság, mivel olyan tulajdonságokból lett összerakva, amelyekkel az eredeti személy megközelítőleg sem rendelkezett. Kétlem, hogy valaha is beraktak volna a rendszerbe olyan avatárt, amelyet az eredeti modelljéhez képest nem javítottak fel alaposan. Még jobban is néztek ki. Sem Margaret, sem Adam nem adott közre magáról avatárt, de Jacob azt mondta, mindkettőjükről elég információja van ahhoz, hogy elkészítse a hitelt érdemlő modelljeiket. Elsőként Margaret jelent meg az ajtó mellett. Fekete haja ódivatúan rövidre volt vágva. Első pillantásra látszott, hogy a kilencvenes évekből lépett elő. Úgy nézett körül, mint aki szolgálatban van, ami jó jel volt, hiszen pilóta lévén számíthatott rá, hogy az otthonától ezer fényévnyire belefuthat valami váratlan helyzetbe. Sötétkék kezeslábasa vállapján a Sólyom szó volt olvasható. Kisvártatva Adam is ott termett, méghozzá a szoba közepén. Díszruhában volt: piros zakó, szürke ing, fekete nadrág. Negyvenes évei derekán járó férfi, hosszú arca vonásai arról tanúskodtak, hogy valószínűleg ritkán mosolyog. Alex levezényelte a bemutatkozásokat, majd székek jelentek meg, és a két avatár leült. Néhány mondat hangzott el az időjárásról, és arról, hogy milyen szép az iroda és maga a ház is. Mindig így szokott történni. Az avatárok számára nyilvánvalóan nincs jelentősége, de Alexnek, úgy látszik, szüksége van erre a módszerre, hogy a megfelelő hangulatba kerüljön. Több alkalommal is igénybe vett avatárokat arra, hogy különböző régiségek létét és/vagy helyét illetően megerősítést vagy cáfolatot kapjon. De ennek van egy bizonyos módszere, és ha valaki kéri, annak szívesen elmagyarázza, hogy az egészet úgy kell végigcsinálni, hogy az ember elfogadja azt az illúziót, hogy nem egy makettel, hanem egy hús-vér emberrel tárgyal. Az udvarház egy domb tetején állt, ahol gyakran fújt a szél. Északkelet felől erős széllökések érték a házat, megzörgették az ablakokat, rázták a fák ágait. A levegőben megint érezni lehetett a közelgő hóesés szagát. – Vihar lesz – mondta Margaret. A fák nagyon közel voltak a házhoz, és olyankor, amikor vad szél fújt, Alex attól fél, valamelyik egyszer majd rádől a tetőre. Mondott is pár szót erre vonatkozólag Margaret-nek, majd rátért a hivatalos küldetések témájára. Mennyi ideig szolgált Adam a Felderítésnél? – Tizenöt évig – válaszolta Adam. – És mindvégig részt vettem minden misszióban. Én tartottam a rekordot, mint aki a legtöbb évet töltötte kint a terepen. – És ebből hány évet töltött el az űrhajóban? – kérdezte Alex. Adam a feleségére nézett. – Majdnem az összesét. Évente átlagosan egy küldetést hajtottunk végre. Egy út nagyjából nyolc-tíz hónapig tartott. Néha tovább, néha rövidebb ideig. Két repülés között rendszerint tudományos és laboratóriumi megbízásokat kaptam. De volt, amikor csak úgy eltöltöttem az időt. – Bizonyára maga, Margaret, nem volt mindig Adam pilótája. Maga még túl fiatal. A nőnek tetszett a bók, elmosolyodott. – Adam már négy éve repült, amikor a Sólyomra került. – Ez mindvégig a maga hajója volt? – Igen. A legelső napon kaptam meg, amikor a Felderítéshez kerültem. A második évemet töltöttem náluk, amikor Adammel megismerkedtünk. – Az első közös utunkon elhatároztuk, hogy összeházasodunk – tette hozzá Adam, miközben összenéztek. – Szerelem első látásra – jegyezte meg Alex. Adam bólintott. – A szerelem mindig első látásra születik meg – mondta. – Szerencsém volt – szólalt meg Margaret is. – Adam jó ember. – Chase – nézett rám Alex amikor a Felderítésnél dolgoztál, eszedbe jutott egyszer is, hogy feleségül
menj valamelyik utasodhoz? – Még véletlenül sem – válaszoltam. Alex vigyorogva fordult vissza Adamhez. – Azt mondja, senki sem töltött önnél több időt a Felderítés hajóin. Tizenöt év odakint, rendszerint mindössze egyetlen másik emberrel a fedélzeten. És közel-távol senki más. A második helyezettnek nyolc éve volt. – Baffle. – Pardon? – Emory Baffle. Ő volt a második helyezett. – Ismerte? – Találkoztam vele. – Adam elmosolyodott. – Keményen dolgozott. És tudom, mire gondol most. Maga és Chase ott. – Mire gondolunk? – Hogy antiszociálisak vagyunk. Pedig nem így van. – Nekem eszembe sem jutott – szóltam közbe. – Nézzék. Az az igazság, hogy szerettem a társaságot. Mindketten szerettük. Különösen Margaret. De a munka volt a szenvedélyem. – Ő volt a legjobb emberük – bólogatott Margaret. A legtöbb pilóta nem maradt meg sokáig a Felderítésnél. Beléptél, szereztél némi tapasztalatot, aztán továbbálltál. Másutt a pénz is több, és nagyobb társaságod van. A távolsági űrhajózás, amikor legjobb esetben is csak maroknyi ember van a fedélzeten, nagyon fárasztó tud lenni. Amikor én náluk dolgoztam, alig vártam, hogy átigazolhassak valahova máshová. – Mindketten lelkes síelők voltak? – érdeklődött Alex. – Én igen – felelte Margaret. – Isten látja a lelkem, én beszéltem őt rá, hogy menjünk el Orinocóra… – A síüdülőhelyre? – Igen. Korábban is voltunk már ott. Néhány alkalommal. Ahhoz képest, hogy milyen keveset síelt, egész jól ment neki. – Mi történt tulajdonképpen Orinocón? – Földrengés volt. Ha úgy vesszük, mulatságos. Lavinaveszélyre figyelmeztettek bennünket, mondták, hogy ne menjünk a lejtőkre. Rosszak a körülmények. Ehelyett jött a földrengés. – Minden előzetes figyelmeztetés nélkül? – Igen. Ilyesmi ott sohasem fordult elő, és gondolom, erre senki sem figyelt oda. – Ekkor már mióta vonultak vissza a Felderítéstől? A baleset bekövetkezésekor. – Hat éve. – Miért léptek ki? Egymásra néztek. Ez volt a döntő pillanat. Ha Wescot-ték titkoltak valamit, akkor azt nem tették hozzáférhetővé a neten, az avatárok tehát nem fogják tudni. – Egyszerűen csak úgy éreztük, elég volt. Le akartunk állni. Haza akartunk menni. – És kihúzták a dugót. – Igen. Sternbergenbenben telepedtünk le, Andiquar határán túl. Alex egy percig hallgatagon ült, a kanapé karfáján zongorázott. Aztán újra megszólalt. – De röviddel azután, hogy otthagyták a Felderítést, újra elkezdtek repülni. – Igen. – Miért? Adam, aki eddig csendben figyelt, miközben Margaret válaszolgatott, most átvette a szót: – Hiányoztak a régi szép idők. Mindketten szerettük ezeket a magányos utakat. Tudják, amíg nem repültek el néhány világ mellett, nem is sejtik, mit jelent ez valójában. Kezdtük földhözragadtnak érezni magunkat. – Úgy tűnik, rögtön azután, hogy beköltöztek Sternber-genbe, máris földhözragadtnak kezdték érezni magukat – jegyezte meg Alex.
– Igen – felelte széles mosollyal Margaret. – Nem kellett hozzá sok idő. – Rájöttünk – folytatta Adam –, hogy nem elég, ha kimegyünk, és a verandán üldögélünk. Mindketten élveztük a munkát, amivel a kenyerünket kerestük. És hiányzott. – Akkor miért nem léptek ismét aktív szolgálatba? Miért nem a Felderítésnél folytatták, rendes fizetésért? – Na igen, megtehettük volna azt is – bólintott Adam. – De azt hiszem, jobban szerettük, ha a magunk módján csináljuk, és nem mások szabják meg, mit és hogyan tegyünk. Ha nem kell engedélyt kérnünk. Megvolt az anyagi fedezetünk, hogy azt csináljuk, amit szeretnénk, így aztán azt csináltuk. – És azt hiszem, azt is szerettük volna, ha Delia látja, mi van odakint – tette hozzá Margaret. – Ő még nagyon fiatal volt. – Ez igaz. – Túl fiatal, hogy értse. – Nem – tiltakozott Adam. – Elég nagy volt, hogy lássa, milyen gyönyörű. Hogy milyen békés. – Magukkal vihették volna a Felderítés-missziókra is. – El is vittük. Kétszer is velünk jött – mondta Margaret. – De fontosnak éreztük, hogy a saját menetrendünk szerint tegyük meg az utakat. Alex felváltva nézett hol egyikükre, hol másikukra. – Lehetséges, hogy kerestek valamit? – Például? – kérdezte Margaret. – Például a Margóliát. Mindketten nevetni kezdtek. – Margólia egy mítosz – felelte Margaret. – Ilyen hely nem létezik. – Nem. Nem mítosz – mondta Alex. – Valóság. Ezt nem mondhatjuk komolyan, tiltakoztak mindketten. – Láttak-e valahol valamilyen szokatlan dolgot, amikor a Felderítés megbízásából repültek? – kérdezte Alex. – Hogyne – derült fel Adam arca. – A Galíciai Felhőben két nap egyre közelebb kerül egymáshoz. Nem kell hozzá ezer év, és össze fognak ütközni. Volt valami, ha jól emlékszem, a rákövetkező utunkon is… – Várjon – szólt közbe Alex. – Én tárgyi leletekre gondoltam. – Tárgyi leletekre? – Igen. Rábukkantak-e valamilyen tárgyi leletre? Bármire, ami egy régebbi korból származik? – Egyszer. – Adam homloka elfelhősödött. – Egyszer találtunk egy elhagyott leszállóegységet. Arkensfeldten. Egy dellacondai hajó kompja volt. Pár száz éves. – Nem ilyesmire gondolunk. – A fedélzetén egy pilótával és egy utassal – tette hozzá egy vállrándítással Adam. – Volt a lakásukban egy ivócsésze, amelyről megállapítottuk, hogy földi időszámítás szerint körülbelül a huszonnyolcadik századból származik. Egyszerre válaszoltak: Adam azt, hogy semmiféle antik csészéről nem tud, Margaret pedig, hogy nem volt ilyen. – Azt gondoljuk, hogy a hálószobájukban volt. A sternbergeni házukban. – Én ilyenre nem emlékszem – állította Adam. – Tudnék róla, ha bármi ilyesmink lett volna – rázta a fejét vehemensen Margaret. – Hagyjuk! – szólt közbe Alex. – Nyilván nem foglalták bele a programjukba. Ami számomra világossá tette, hogy a Wescott házaspár tudta, hogy van valamijük, amit el kell titkolni. Mint természetbeni járandóságot megtartották maguknak, de úgy, hogy házon kívül ne történjen róla említés. Röviddel a munkaidőm vége előtt Jacob szólt, hogy látogató közeledik. – Épp most száll le – mondta.
Az előjegyzési naptáramban nem szerepelt semmiféle megbeszélés. – Ki az, Jacob? – kérdeztem. – Mr. Bolton. Alexhez jön. Az ablakhoz mentem, és kinéztem. A hóvihar, amely egész nap fenyegetett, végre megérkezett. Egyelőre könnyű hószállingózás formájában, de tudtam, hogy hamarosan rosszabbra fordul a helyzet. – Küldd ide, Jacob! – szóltam. – Alex most el van foglalva. A szürke égről egy fekete-sárga céges jármű ereszkedett le. Törzsére nagy, sárga betűkkel volt felfestve a BBA logó. Beszóltam a házi telefonba: – Főnök, Ollie Bolton van itt. Most száll le. – Látom. Mindjárt lemegyek – felelte. Egy kép jelent meg az irodában. A repülő hátuljában ülő Bolton képe. – Helló, Chase! – köszönt vidáman. – Örülök, hogy újra látom. – Helló, Ollie. – Elnézést kérek, hogy csak így, bejelentkezés nélkül beállítok, de épp errefelé jártam. Említettem már, hogy Bolton olyasféle fajsúlyos ember volt, amilyennel néhanapján, politikai vezetők között lehet találkozni. Soha egyetlen nevet sem felejtett el, és híres volt rendszerességéről és kitartásáról. Egy munkatársa egyszer úgy jellemezte nekem, hogy Bolton az a fajta ember, akit szeretünk magunk mellett tudni, amikor a dolgok nem mennek valami jól. Ezzel együtt volt benne valami, ami zavarba ejtett. Talán megéreztem, hogy úgy gondolja, olyan dolgokat is észrevesz, amik elkerülik a körülötte lévő emberek figyelmét. – Miben segíthetünk, Ollie? – kérdeztem. – Abban reménykedem, hogy beszélhetek pár percet Alexszel. – Már itt is vagyok – lépett be Alex a szobába. – Mi járatban nálunk, Ollie? – Semmi különös. Csak a Gyűlésen nem volt alkalmam beszélni veled. Még mindig az ablaknál álltam. A sikló könnyedén földet ért, majd kinyílt rajta egy ajtó. – Hogy őszinte legyek, azt hittem, teljes egészében lefoglal, hogy kivédd az igazhívő támadását. – Kolchevsky? Igen, és sajnos nem szabad őt túl könnyedén vennünk. Azóta is jelentkezett nálam. – Komolyan? És milyen ügyben? – A törvény erejével szeretné elvenni tőlünk a kereskedés lehetőségét. – Hallottam már róla. – Azt hiszem, ezúttal komolyan gondolja. – Nem fog sikerülni neki – vélekedett Alex. – Mindketten a közönségnek azt a vágyát elégítjük ki, hogy hazavihessék a történelem egy darabkáját. – Remélem, igazad van. A Bolton-képmás kihunyt, s a repülőből kiszállt maga a hús-vér Bolton. Fehér szegélyű sapkáját a fejébe húzva kényelmes léptekkel elindult a feljárón a ház felé. Egyszer megállt, hogy szemöldökét ráncolva felnézzen a hófelleges égre, majd felgyűrte a gallérját, fölpillantott rám, és integetett. Amikor a bejárat elé ért, az ajtó kinyílt előtte. Alex elébe ment, bekísérte az irodába, és töltött neki egy pohár italt. – Baráti látogatás? – kérdezte. – Többé-kevésbé. Azt akartam, hogy tudjál Kolchevsky-ről. Egységesen kell fellépnünk vele szemben! – Nem hinném, hogy túl sokat kellene aggódnunk miatta. De természetesen melletted vagyok. – Hogy egészen őszinte legyek, Alex, van itt még valami. Hazafelé menet támadt egy ötletem. – Értem. – Neked is van benne szereped. Letelepedtek egymással szemben a dohányzóasztal mellé. – Milyen értelemben? – Legokosabb lenne négyszemközt megbeszélnünk – pillantott felém Bolton.
Alex egy kézlegyintéssel elintézte a dolgot. – Ms. Kolpath az ügy minden részletébe be van avatva. – Nagyon helyes – derült fel Bolton arca. – Igen, tudnom kellett volna. – Elismerően nyilatkozott a borról, tett egy megjegyzést az időjárásra, majd így szólt: – Régóta versenytársai vagyunk egymásnak, Alex. És szemmel láthatóan mindkettőnknek előnyére vált ez a helyzet. Szövetséget ajánlok. – Nem hiszem, hogy… – kezdte Alex összeráncolt homlokkal. – Hallgass végig! Kérlek! – Felém fordulva folytatta: – Mr. Benedictnek jó érzéke van eredeti helyszínek megtalálásához. – Vett egy mély lélegzetet, és megköszörülte a torkát. – A Bolton Brothersnek viszont megvannak a forrásai, hogy ezt a képességet a lehető legteljesebben ki lehessen aknázni. Ha egyesítenénk a Szivárvány Vállalatot és a BBA-t, tetemesen megnövelhetnénk az anyagi lehetőségeinket. Ráadásul az Államszövetség egészére kiterjedő kutatóhálózatot tudhatnál magad mögött. Természetesen nem a te alkalmazásodban állnának, de az előkészítő terepmunkát ők végezhetnék. Ez mindenkinek előnyére válna. Alex kis ideig csendben ült. Aztán: – Ollie, nagyra értékelem az ajánlatodat, de az az igazság, hogy jobban szeretek a magam szája íze szerint dolgozni. Bolton bólintott. – Nem lep meg, hogy így érzel. De mi lenne, ha időt áldoznál rá, és átgondolnád? Úgy értem… – Nem. Köszönöm, Ollie! Nekem jó érzés, hogy saját vállalatom van. És amúgy sincs rám szükséged. Láthatóan virágzik a vállalkozásod. – Nekem nem is annyira erre van igényem – válaszolta Bolton. – Élvezném, ha veled dolgozhatnék. Váll váll mellett a szakma legjobbjával. – Hátradőlt ültében. – Mondanom sem kell, hogy megfelelő pozíciót kínálnék Chase számára is. Alex felállt, hátha így véget vethet a beszélgetésnek. – Köszönöm, de nem! Ez komoly. – Jól van. Ha mégis meggondolnád magad, Alex, ne habozz megkeresni! Fenntartom az ajánlatomat. Alex utasítására utánanéztem, mely szervezetek béreltek ki szuperluminálisokat az 1390-es években. Akkoriban csak egyetlen társaság működött ilyen vonalon a Rimwayen, a CsillagÚt. De ők azóta tönkrementek. Lenyomoztam, hogy a cég egy korábbi vezetője, Shao Mae Tonkin jelenleg egy élelmiszer-elosztónál dolgozik. Majdnem egy teljes napomba került, míg eljutottam hozzá. Nem akart beszélni velem, mondván, nagyon sok a dolga, mígnem azt találtam mondani neki, hogy a CsillagÚt hajdani vezetője, Baker Stills életrajzán dolgozom. Tonkin nagydarab férfi volt, talán a leghatalmasabb ember, akit eddig életemben láttam. Háromszor akkora volt, mint egy átlagos ember – de nem annyira kövérnek, mint inkább betonkeménynek tűnt. Arca komoly volt, apró szemei súlyos szemhéjak alól néztek rám fürkészve. Ősei egy alacsony gravitációjú világról, vagy talán egy űrállomásról származtak. De az is lehet, hogy csak túl sokat evett. Mindenesetre hosszabb életre számíthatna, ha visszavonulna a külső világba. De nemcsak a testméretével és súlyával nyűgözött le. A kedélyében és a viselkedésében is volt valami nehézkesség, sőt keménység. A CsillagÚt felől kérdeztem. – Húsz éve, hogy tönkrement – válaszolta. Olyan komoly volt a hangja, hogy ha valaki hallgatja, azt hihette volna, legalábbis a világ sorsa múlik ezen a beszélgetésen. – Sajnálom, Ms. Kolpath, de a pénzügyi beszámolókon kívül mindent megsemmisítettek. Már régen. De én mindent el tudok mondani, amit csak tudni óhajt Bakerről. – Hozzáértő, kreatív, keményen dolgozó ember volt. És a többi. – De a cég mindennapi működésének részleteiről nem sokat tudok. Túl sok részlet volt. – Annak tehát nincs nyoma, hogy az ügyfelek hová mentek a bérelt hajókkal? Úgy tűnt, mintha minden válaszadás előtt öt másodpercet lefutna. Mialatt a kérdésemen gondolkodott, ujjhegyeivel a nyakát masszírozta.
– Nincs. Nincs semmi ilyesmi. – Hány hajóból állt a cég flottája? – Amikor 08-ban befejeztük a működésünket, kilenc hajónk volt – felelte. – Azt tudja, hogy hol vannak most ezek a hajók? – Arra gondol, hogy az MI-k folyamatos nyilvántartást vezethettek mindenről. – Igen. – Természetesen így van. Sajnos a mi flottánk a végén már nagyon öreg volt. Vagy fel kellett volna javítanunk őket, vagy új járműveket kellett volna vásárolnunk. Mindkét esetben… – Úgy ingatta a fejét, mintha meglazult volna az illesztés a nyakában. – Úgyhogy lehúztuk a rolót. A hajók többségét újrahasznosították. Vagyis szétszedték és újraöntötték. – Mi lett az MI-k sorsa? – Az anyagaikat letöltötték és irattárazták. Ha jól tudom, ezeket a hajó megsemmisítése után még kilenc évig kell megőrizni. – Ezen egy hosszú percig elgondolkodott. – Igen. Úgy van. Kilenc évig. – És aztán? Vállat vont. – Törlik őket. – Lassan, ahogy egy hidegfront közeledik, ráncba gyűrődött a homloka. – Megkérdezhetem, miért érdekli? Ez mellékes az életrajz szempontjából. Motyogtam valamit a statisztikai kutatásról, majd megköszöntem neki, és kiléptem a vonalból. – Azt hiszem, ez a nyom kihűlt – mondtam Alexnek. Ő nem volt hajlandó elcsüggedni. A rossz eredmények ellenére túláradóan jókedvű volt. Később rájöttem, hogy felvette a kapcsolatot egy leendő ügyféllel, aki megszerezte a Riordant Gyémántot, amelyet, ha van olyan ember az Államszövetségben, aki nem tudná, Annabei Keyshawn viselt egykor, és valószínűleg el lett átkozva. Végül egyike lett annak a három darabnak, amely valaha hivatalosan ebben a kategóriában szerepelt a leltárunkban. Ez azt a célt szolgálta, hogy felverje az árát. – Még nem zártuk ki a lehetőségét – felelte. Előre tudtam, hogy ez lesz. – Most mit fogunk csinálni? – A többes szám első személy a Szivárvány Vállalatnál természetesen pejoratív kifejezés volt. – A Felderítés nem semmisíti meg a jelentéseit – mondta. – Érdekes lenne megnézni, beszámoltak-e Wescotték valami szokatlan felfedezésükről, különösen az utolsó küldetéseik alatt. Kezdett elegem lenni abból, hogy ide-oda küldözget. – Alex, ha bármit találtak volna, ami a csészéhez köthető, mondjuk a Margóliát, nem gondolod, hogy a Felderítés azóta már lépett volna valamit? Rám nézett azzal a „neked még sokat kell tanulnod” pillantásával. – Te azt hiszed, el is olvassák a jelentéseket. – Miért, szerinted nem? – Chase, mi azt feltételeztük, hogy ha Wescotték találtak valamit, azt kihagyták a jelentésükből. – Úgy vélem, megalapozottan feltételeztük ezt. Te nem így gondolod? – De igen. Nagyon is. De biztosak nem lehetünk benne. És annak a lehetősége mindig fennáll, hogy valamelyik jelentésükben szerepel valami árulkodó részlet. Mindenesetre azzal semmit sem veszítünk, ha utánanézünk.
NYOLC Sikerülhetett-e a Harry Williams-csoportnak olyan társadalmat felépíteni, amely száműzi a bennünket mindig is fertőző különböző ostobaságokat? A reflexszerű válasz: nem, ezt nem lehet megvalósítani, amíg maga az emberi természet változatlan marad. Ám ez a nézet nem ismeri el, hogy tanulhatunk a történelemből, hogy elkerülhetjük az elmúlt korokból ismert inkvizíciókat, diktatúrákat és vérontásokat. Hogy fel lehet hagyni azzal, hogy hamis értékeket ültessünk el az ifjúságunkban. Azok az emberek igenis megtanulhatják, hogy ésszel éljenek. Ha le tudtak telepedni választott világukban, és át tudták örökíteni eszményeiket a jövendő nemzedékekre, akkor sikerülhetett nekik. Talán épp azért nem hallottunk róluk a hatszáz évvel ezelőtt történt távozásuk óta, mert nem akartak megfertőződni. Szeretném hinni, hogy így van. – Kosha Malkeva A babiloni út, k. i. 3376 A Bolygófelderítési és Csillagászati Kutatási Főosztály irodái egy csupa üveg és plasztil épületben kaptak helyet Andiquar északi részén, a Narakobi partján. A műveleti központ a szárazföld belsejében volt, de az irányelvekről itt döntöttek, a politikusokat itt látták vendégül, a missziókat itt hagyták jóvá, és a forrásokat itt osztották el. Itt hozták meg a személyi döntéseket, s a kutatóknak itt kellett benyújtani, s végül megvédeni a kutatási tervüket. Itt kapott helyet a nyilvánosság tájékoztatásáért felelős iroda, és itt tárolták a jelentéseket is. Az épület egy ligetes-parkos területen állt, amely azonban most, a tél derekán kissé kihaltnak, elhagyottnak tűnt. Volt egy kezdeményezés, hogy emeljenek kupolát az egész komplexum fölé, de a javaslat ez írás kezdete óta valahol egy bizottságnál megrekedt. A látogatók leszállóhelye megtelt, ezért egy fél kilométerrel távolabbi parkolóban tettem le a gépet, és onnan begyalogoltam. Az idő megváltozott, majdnem meleg volt, a sárga égen homályos nap sütött, és néhány felhő úszott. Néhányan gyerekeket sétáltattak, és elmentem két didergő középkorú férfi mellett, akik egy padon ülve sakkoztak. Távolabb magam előtt láttam a parabolikusra formált háromszintes Trainor-házat, melyben a személyzeti irodák kaptak helyet. Tőlem balra egy facsoport közepén emelkedett a Központi Épületszárny, mely inkább templomnak látszott, mintsem a tudományos kutatás céljára emelt épületnek. Itt kapott helyet a Felderítés múzeuma és kiállítótermei. Jobbra fordulva elballagtam a múlt nagyjainak emlékművei előtt, megkerültem az Örök Forrást (amely feltehetőleg azt a képzetet szimbolizálja, hogy a kutatás sohasem szűnik meg, vagy hogy a világegyetem örökkévaló, vagy valami ilyesmi), elmentem két hivatalnok külsejű alak mellett, akik ingerülten vitatkoztak valamin, és már meg is érkeztem a Kolman-házhoz, amelyben a Felderítés igazgatója és közvetlen munkatársai dolgoztak. Föllépdeltem a bejárathoz vezető tizenegy lépcsőfokon. Alex azt mondja, ezek az eredeti Felderítésflotta tizenegy csillagközi űrhajóját jelképezik. Nyolc dór oszlop tartja a tetőt. A portikusz túlsó végében egy gyerek rohant le a lépcsőn piros papírsárkányt vontatva, anyja figyelő tekintetétől követve. A bejárati ajtó szigorú stílusú, barátságtalan előcsarnokra nyílt, amelyet telezsúfoltak növényekkel, karosszékekkel és asztalokkal. Bolthajtásos mennyezete és hosszú ablaksora valódi volt, mint ahogy az ablakokat keretező dúsan redőzött, ezüst színű függöny is. A falakon a Felderítés hajóit ábrázoló festmények sorakoztak, amint felrobbanó napok vagy békés gyűrűrendszerek mellett haladnak el, valamint képek emberekről, akik épp kilépnek a leszállóegységből, vagy hősiesen megállva mellette bámulják az idegen tájat. PUTNAM MEGÉRKEZIK A HELIOTROP ÍVRE, állt a képre erősített kis fémlapocskán. Vagy. A JAMES P. HOSKINS DOKKOL A STARDANCE-ON. Az a fajta hely volt, amelyet kifejezetten úgy terveztek meg, hogy az alkalmi látogató jelentéktelennek érezze magát.
És ott állt Windy, egy számomra ismeretlen valakivel beszélgetve. Amikor meglátott, intett, hogy várjak. Kisvártatva odajött hozzám. – Baráti látogatás? – kérdezte. – Most nem. Felhatalmazást szeretnék kapni arra, hogy betekintsek bizonyos anyagokba. – Tudok segíteni? – Biztosan – feleltem. – Jó. – Elmosolyodott. – Egyébként rájöttetek, kik voltak a tolvajok? – A Gedeon V-ön? Fogalmunk sincs. – Én utánanéztem. Többen is olvashatták a jelentésemet. – Oké. – Sajnálom. Jó esély van rá, hogy itt történt a baj. – Jól van, legközelebb ezt is tudni fogjuk. – Engem dühít – mondta. – Lépj túl rajta! – Hát, ezt azért nem tehetem. Nem, ha van itt valaki, aki olyan információkat ad ki, amelyek birtokában emberek régészeti lelőhelyeken szállhatnak le. – A szája egyetlen vonallá keskenyedett. Isten óvja, akárki volt is, ha egyszer Windy elkapja. – Mit szeretnél látni? Adam Wescott összesen tizennégy küldetést hajtott végre a Felderítés megbízásából az 1377 és 1392 között eltelt tizenöt év alatt. A legutolsóval kezdtem, és egyenként haladtam visszafelé minden egyes, Margarettel közösen teljesített kiküldetésen. Lehet, hogy túlzás volt, de nem akartam, hogy bármi is elkerülje a figyelmemet. A Felderítés repülőútjainak legtöbbje általános célt szolgál. Az ember kiválaszt egy csillagcsoportot, odamegy, képeket csinál róla, leolvassa az érzékelők adatait, megmér mindent, ami a szeme elé kerül, aztán továbbmegy. Adam különleges érdeklődést mutatott a G osztályú csillagok szerkezete iránt, abban a fázisban, amikor elkezdik elégetni a héliumot. Három útján, köztük a legutolsón is, erre a témára összpontosított. Ez nem jelenti azt, hogy egyéb szempontból ne vizsgálták volna a központi égitestet, vagy ne tanulmányozták volna a bolygórendszert. De a jelszó a hélium volt. Következésképpen az útitervükben szereplő minden csillag öreg nap volt. Velük együtt én is végiglátogattam valamennyit. Megnéztem a képeket, végigböngésztem minden részletet, amit valamennyi napról leírtak, a gravitációs állandót, a tömeget, a hőmérséklet tartományát, mindent. És persze látnom kellett a bolygócsaládokat is. Abban az időben, amikor már együtt dolgoztak, négy lakott világot találtak, egyet a legelső közös útjukon, egyet a harmadikon, és kettőt a hetedik úton. Hallottam a hangjukat – a profi kutató mély zengésű, mindig nyugodt és módszerességről tanúskodó hangját, a nő halk, szelíd hangját, amely, úgy gondoltam, éles ellentétben állt határozott megjelenésével. Hallottam őket az egyetlen olyan alkalommal, amikor azt hitték, értelmes élet nyomára bukkantak egy erdőben, amely feltűnően emlékeztetett egy város képére. Akkor is megőrizték a szakemberhez illő hangot, én azonban éreztem benne az elektromosság sistergését. Egészen addig, amíg pár perc múlva rá nem jöttek, hogy valami egészen természetes képződményt látnak. A csalódásuk teljesen nyilvánvaló volt. Lehet, hogy csakugyan van valaki más is odakint. A Némákon kívül. De oly sok helyet kellene végignézni. Egyes szakértők szerint mire rátalálunk egy harmadik játékosra, már túllépünk az emberi létformán. Sehol egy árva szó sem esett gazdátlanul hánykolódó, elhagyott hajóról vagy a Margóliáról. Készítettem másolatot a dokumentumról. Legközelebb szükségem lesz valakire, akinek van betekintése a Felderítés belső szabályzatára. Shara Michaels asztrofizikus volt, a Felderítés elemzői csoportjában dolgozott. Az ő feladata volt az
előterjesztett projektekről tájékoztatni a felsővezetést: melyiket érdemes megvalósítani, melyik kerüljön várólistára, és melyiket lehet nyugodt lélekkel elutasítani. Együtt jártam vele iskolába, bulikba, sőt még az egyik jövendőbeli férjének is én mutattam be. Egy majdani exének, mint utóbb kiderült, de ettől még barátnők maradtunk, még ha az utóbbi években nem sűrűn találkoztunk is. Annak idején gyönyörű lány volt, az a típus, akit az ember nem szívesen mutat be a barátjának. Rövidre vágott, kócos szőke haj, tengerkék szem, különös tehetség a rosszalkodásra. Mindenki odavolt érte. Most is jól nézett ki, ahogy elém jött az irodája ajtajához. De az a régi hetykeség eltűnt belőle. Roppant komoly és udvarias volt. Nagyon örül, hogy lát, jó lenne időnként összejönnünk. De éreztem benne egyfajta távolságtartást, ami fiatalabb korában ismeretlen volt számára. – Fel kellett volna hívnod! – mondta, miközben hellyel kínált, majd maga is leült. – Nem sok híja volt, hogy nem találtál itt. Már épp indulóban voltam. – Nem számítottam rá, hogy ma fel foglak keresni, Sha-ra – feleltem. – Van pár perced? – Számodra? Persze. Mi a helyzet? – Alex megállás nélkül ide-oda küldözget. Most jövök az irattárból. – Még mindig rabszolgamunkát végzel? – Mondhatni. – Néhány percig erről-arról diskuráltunk, azután újra a tárgyra tértem. – Szükségem van a segítségedre. Italt hozott, a szigetekről származó bort. – Miben? – Régi kiküldetési jelentéseket kerestem. Negyven évvel ezelőttieket. – Minek? – kérdezte. – Mit keresel? – Dolgozott a Felderítésnél egy házaspárból álló csapat, Adam és Margaret Wescott. Elképzelhető, hogy az egyik útjukon valami szokatlan dolgot találtak. – Az emberek gyakran találnak szokatlan dolgokat egy-egy kiküldetés alkalmával. – Furcsa pályákon keringő bolygókra gondolt, meg különös keverékekből, például szénből és metánból álló gázóriásokra. – Nem – mondtam, a pohár pereme fölött egyenesen a szemébe nézve. – Nem ilyesmiről van szó. – Hát miről? – Egy tárgyról. Egy tárgyi leletről. Egy elhagyott hajóról. Amely a Margóliával van kapcsolatban. – Mivel?! – A Margóliával. – Tréfálsz? – A mosolya ma is a régi volt. – Shara, nagyjából egy hete megjelent nálunk egy nő egy csészével, amely a Kereső fedélzetéről származhat. – Látva ismét elkomolyodó arcát, elmeséltem mindent. Amikor befejeztem, úgy tűnt, magában jót derül a hallottakon. De az is lehet, hogy csalódott volt, amiért ilyen nyilvánvalóan oktondi következtetésre jutottam. – Chase – mondta –, egy csészét bárki készíthet. – Ez kilencezer éves, szívem. – Kerekre tágult szemmel nézett rám. – Egészen Wescottékig tudtuk visszakövetni a nyomát. Az 1390-es években lopták el a lakásukból. Egy betörő vitte el. – De azt nem tudjátok, hogy Wescotték honnan szerezték? – Nem. – Lehet, hogy vették valahol. Van valami okotok azt feltételezni, hogy valóban arról a hajóról való? Vagy – nem tudta elfojtani a mosolyát – a Margóliáról? – Ez is egy lehetőség. – Nagyon halvány. Shara irodája a harmadik szinten volt. A falakat összeütköző csillagok képei díszítették. Ez volt a szakterülete. A disszertációját a csillagközi közlekedési balesetekből készítette, és nagyon fájlalta, hogy túl későn született, így nem láthatta a Delta Karpis és egy törpe csillag összeütközését hatvan
évvel ezelőtt. Az egyik kép különösen megkapó volt. A számítógépes grafikán hátulról és felülről lehetett látni, amint egy sárga nap szemből belerohan valami fehér tömegbe. Egy törpébe, feltehetőleg. – Milyen gyakran fordulnak elő ilyesmik? – kérdeztem a képet nézve. – Ütközések? Valahol mindig történik ilyesmi. E pillanatban is van egy valahol a megfigyelhető univerzumban. – Hát, a megfigyelhető univerzum meglehetősen nagy. – Csak megpróbáltam válaszolni a kérdésedre. – Akkor elég sok roncs lehet odakint – ismertem el. – Én csak egyről hallottam életemben. – A Polaris-incidensre gondolsz. – Igen. Megint elmosolyodott, hogy éreztesse velem, mennyire tájékozatlan vagyok. – Ez nagyon gyakori dolog, Chase. Mi azért nem látunk belőle sokat, mert nagy területen vagyunk szétszóródva. Hála Istennek. Itt a csillagok nem kerülnek közel egymáshoz. De menj csak ki valamelyik csillaghalmazba… – Elhallgatott, mint aki gondolkodóba esik. – Ha a nap körül húzol egy egy parszek sugarú kört, tudod-e, hány másik csillag kerül bele a térnek ebbe a részébe? – Egy sem – feleltem. – Egy sincs ilyen közel. – A legközelebbi csillag a hat fényévnyivel kijjebb lévő Formega Ti volt. – Helyes. De menj csak ki valamelyik halmazhoz, például a Colizoidhoz, és tapasztalni fogod, hogy ugyanabban a gömbben félmillió csillag zsúfolódik össze! – Viccelsz? – Nem viccelek, Chase. És azok örökké egymásnak mennek. Megpróbáltam elképzelni. Kíváncsi lettem volna, hogy nézhet ki az éjszakai égbolt egy ilyen helyen. Lehet, hogy el sem tud sötétedni. – Kérdeznék tőled valamit – mondtam. – Gondoltam – felelte, és megigazította egy hajtincsét. – Ha kiküldetésbe szeretnék menni, benyújtok neked egy tervet. Te megnézed, és ha megfelel, akkor jóváhagyod, kiutalsz nekem egy hajót és egy pilótát, és már mehetek is. Így működik, ugye? – Ennél azért kicsit bonyolultabb, de igen, a lényege ez. – Oké. Az általam benyújtott terv közli veled, hogy mely csillagrendszereket szeretnék megnézni. Tartalmaz egy repülési tervet, és ha a missziónak vannak különleges okai, akkor ezeket is felsorolja. Ez is rendben van? – Igen. – Az előkészítő küldetésekben magam is részt vettem, innen tudom, hogy ezek után további repülések következtek, már a szakértőkkel. Shara bólintott. – De milyen gyakran? Ha visszajöttem egy kiküldetésből, mely alatt, tegyük fel, tucatnyi rendszert jártam be, mekkora az esélye annak, hogy valaki újra elmegy, és megnézi az egyiket? – Rendszerint a missziók felénél várhatók további utak. – Tényleg? Ilyen soknál? – Igen. Persze. – Vagyis ha találtam valamit, amit titokban akarok tartani… – Akkor azt a rendszert kihagyod a jelentésedből. Beírsz helyette egy másikat. – De ha ezt tenném, ti itt észrevennétek, nem? Shara láthatóan kellemetlenül érezte magát. – Kétlem. Azt nem tudom, hogyan csináltuk harmincnegyven évvel ezelőtt, de manapság nincs semmi okunk rá, hogy összevessük a jelentést a benyújtott tervvel. Senkinek sincs oka arra, hogy hazudjon, és tudtommal ez eddig sohasem volt probléma. – Megvannak még a tervek? – 1390-ből? Nem hiszem.
– Megnéznéd a kedvemért? – Válj! Feltette a kérdést az MI-nek. És mindketten hallhattuk a választ: – A benyújtott tervek három év után kiselejtezésre kerülnek. – Ezek szerint tovább őrizzük őket, mint gondoltam – jegyezte meg Shara. – Gondolod, hogy Wescotték megtalálták a Keresőt, és meghamisították a jelentésüket? – Lehetséges. – Miért tették volna? Teljes elismerést kaptak volna érte. – Igen ám, de ha a Keresőt megtalálták, talán bizony a Margólia valahol a nagy messzeségben volna? Mit lépett volna a Felderítés, ha bejelentik a felfedezésüket? Ezen hosszan elgondolkodott. – Ó – végül csak ennyit mondott. – Erről van szó. Kiküldtetek volna egy kisebb flottát, hogy keressék meg a Margóliát. Egyszóval a nagy felfedezés dicsősége valaki másnak jutott volna. – Én is így gondolom. Igen. – Ezért nem került be a jelentésbe, Shara. Ők akartak a Margólia felfedezői lenni. A történelem legnagyobb felfedezése. De ehhez hallgatniuk kellett a Keresőről. – Hangokra lettem figyelmes kint a folyosón. – De a hajó MI-je tanúsítaná, hová mentek valójában. – Úgy van. – Tehát azt is meg kellett hamisítani, hogy egyezzen a jelentésbe foglaltakkal. – Igen. – Tapasztalatom szerint ez nem olyan nagy ördöngösség. – Szerintem sem. Biztos vagyok benne, hogy Margaret Wescott tudhatta a módját. De komoly büntetés járt érte, ha valakit rajtakaptak. – Nem valószínű, hogy őket rajtakapták. – Nem úgy néz ki. – Megnézhetjük azokat az MI-ket, amelyeket az útjaikon használtak? – Nem – felelte Shara. – Időről időre letörlik őket. Pár évenként. A pontos idejét nem tudom, de nagyjából harminc éve nincsenek meg az adatok. – Mire jutottál? – kérdezte Alex másnap reggel, amikor felhívtam. – Nem sokra – válaszoltam. Elmondtam, mi volt, mire megjegyezte, hogy erre számított. – Alex – tettem hozzá végül –, lehet, hogy túlságosan elragadott bennünket a lelkesedés. – Lehet. Nem tudom. Kérdeznék valamit. – Rajta! – Tudjuk, hogy mely rendszereket nézték meg. Vagy legalábbis melyekről állítják ezt. – Úgy van. – Azt tudjuk-e hogy az egyes útjaikon milyen sorrendben következtek a csillagrendszerek? Hová mentek először, mi volt a következő célpont, és így tovább? Megnéztem a jelentéseket, és megráztam a fejem. – Nem tudjuk. – Pedig jó volna tudni. – Miért? Mit számít az? – Az mindig segít, ha teljes képünk van arról, hogy mi történt. – Megvakarta a halántékát. – Egyébként Fenn azt mondja, hogy valóban találtak jelentést több betörésről is. Wescottéké is köztük volt. És a jelentésben szerepelt a csésze. – Ezek szerint Amy kénytelen lesz lemondani róla. – Én is attól tartok. De ebből kiderül, hogy Wescotték tudták, hogy itt többről volt szó egyszerű ivócsészénél. – Viszont ezzel sem megyünk valami sokra.
– Könnyen lehet. – Habozni látszott. – Mi a baj? – kérdeztem. – Amy felhívott, hogy elmondja, beszélt Happel. – Beszámolt neki arról, hogy mi történt? – Igen. Szerintem volt egy kis bosszú is a dologban részéről. Abban, hogy elárulta, mennyit ér a csésze, hadd egye a fickót a penész. – És…? – Hap persze feldühödött. Fenyegetőzni kezdett. Megfenyegette őt is meg minket is. – Minket? Amy elárulta, hogy mi is benne vagyunk? – Név szerint. Kétlem, hogy bármi okunk lenne aggodalomra, de azt akartam, hogy tudj róla. És a biztonsági berendezésed legyen mindig bekapcsolva! Másnap szabadnapos voltam, de nem nagyon tudtam szabadulni Margóliától. Korán megreggeliztem, majd letelepedtem, hogy megnézzem a Menedékhelyet, az elveszett kolóniáról szóló harmincéves thrillert. A maga korában óriási népszerűségnek örvendő sorozatnak, Sky Jordán kalandjainak egyik része volt ez. Sky szerepét mindvégig Jason Holcombe játszotta, akit a szakma legszexibb férfi sztárjának tartottam. Ebben a részben a hajója túl közel kerül egy idegen szerkezethez, amely kiszívja az energiát mindenből, őt azonban megmenti egy gyönyörű margói lány, Solena. Őt a kor egyik népszerű színésznője játszotta, én azonban kihúztam a szerepből, és magamat tettem a helyére, majd visszaültem, hogy figyeljem az eseményeket. Solena nagyjából helyrepofozza a viharvert hőst, kivonszolja a működésképtelenné vált hajóból, és az energiaelszívást közömbösítő pajzsot használva hazaindul. A Margólia a csillogó városok és a lehetetlen építészet világa. Lakói teljes semmittevésben élvezik az életet. (Arról nem esik szó, hogyan bírják ki.) A hely gyönyörű. A hegyek magasabbak, az erdők zöldebbek, az óceánok viharosabbak, mint a Rimwayen. A bolygónak ikernapja van, melyek együtt vándorolnak az égen, három vagy négy holdja, és gyűrűrendszere. Ha Wescotték valami ilyesmit találtak, oda én is nagyon szívesen ellátogatnék. Ám ezt a Margóliát egy ellenséges idegen horda, a baylokok serege fenyegeti. Az energiaelszívót is a baylokok telepítették oda. Orruk, mint a gyíké, villámgyorsan kiölthető csápjaik és gonoszul csillogó, a sötétben világító vörös szemük volt. Hogy ebből miféle evolúciós előny származhatott, el sem tudtam képzelni. De csúfak voltak, afféle gyomorforgató külsejű szörnyetegek. Mivel a margolok már hosszú ideje elszakadtak az emberi faj másik részétől, hiába voltak technikailag fejlettek, elfelejtették, hogyan kell megvédeniük magukat. Nem voltak hadihajóik, és azt sem tudták, hogyan kell ilyesmit építeni. Nem voltak a harcban jártas embereik. (Egy adott pontra érkezve nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy a fegyveres erőknek nincs helyük egy felvilágosult társadalomban.) Ráadásul irtóztak a gyilkolástól. Aztán itt van Tangus Korr, Solena barátja, aki féltékeny lesz Sky-ra, és titkos tervet forral ellene. Solena azonban átlát rajta, és a hős mellé áll, aki eközben ellátja mérnöki tanácsokkal. Az ellenség vészesen közeledik, villámgyorsan meg kell szervezniük a védelmet. Teszünk egy utat Sky új hajójával, melynek a Harci Sas nevet adják. A hajó kicsi, de keményen tud ütni. Solena eközben beleszeret Sky-ba, és beviszi a hálószobájába. Az ellenség támadását megelőző éjszakán vagyunk, lehet, hogy Sky nem fog visszatérni, sőt valószínűleg nem fog visszatérni a harcból. A férfi azt szeretné, ha a lányt nem érné semmi baj, de ő nem akar távol maradni. A végén, arcán patakzó könnyekkel, kinyitja a kapcsokat a blúzán, szétnyitja a mellén a blúzt, és azt mondja: „Ha kellek neked, ígérd meg, hogy holnap magaddal viszel!” Na, mit csinál ilyenkor egy pasi? Itt most rögtön be is vallhatom, hogy a kedvenc részem ezekben a szimekben, amikor látom magamat, amint megragad a férfi főhős. Tudom, a nők ezt rendszerint tagadni szokták, legalábbis férfiak jelenlétében, de nekem nem sok minden szerez nagyobb élvezetet, mint nézni, amint Jason
Holcombe épp engem varázsol el. A dolgok kicsit gellert kapnak, amikor kiderül, hogy Tangus érthetetlen módon a baylokok szolgálatába szegődött. Kis híján megsemmisíti az épp csak megszületett, még a dokkban álló flottát, de a Sky-jal vívott ádáz tűzharc és ökölharc után a hajókat sikerül biztonságosan fellőni. A nézők tudják, de a margolok nem, hogy a baylokok rövid távolságokra képesek teleportálni. A harc tetőfokán egyszer csak ott teremnek a Harci Sas parancsnoki hídján. Ott ülök, élvezettel figyelem az akciót, amikor hirtelen megjelenik előttem az egyik vijjogva, a tépőfogait mutogatva. Felsikoltottam, és kiestem a székből. – Hú, de ijesztő! – jegyezte meg Carmen. Ott ültem a padlón, és néztem, amint dúl a harc a nappalimban. – Nem ártana kicsit több önmérséklet azoktól, akik ezeket gyártják – morogtam. A délután nagy részét átaludtam, este elmentem vacsorázni egy barátommal, és valamivel éjfél előtt értem haza. Lezuhanyoztam, és mielőtt ágyba bújtam volna, kinéztem a folyóra és az álmos vidékre. Arra gondoltam, milyen szerencsés is vagyok, és mennyi minden van, amit magától értetődőnek tartok. A jó állást, a jó életet és a jó helyet, ahol lakom. Nem éppen a Margólia, de vannak jó kis éttermek és élőszínház. És ha valaki estéről estére szimek közé ássa el magát, az is kinek a hibája? Lekapcsoltam a lámpát, ledobtam a köntösömet egy székre, és bebújtam az ágyba. A sötét szobában csak a holdfény festett néhány négyzetet a padlóra, és a komódon álló óra számlapja világított. Egészen a vállamig húztam a takarót, és elfészkelődtem a jó meleg ágyban. Holnap reggel megint az irodában kezdek. Igyekeztem nem gondolni a holnapi feladataimra, nehogy elűzzem vele az álmomat. Ekkor szólt Carmen, hogy látogatóm érkezett. Ilyenkor? Rögtön Hap jutott az eszembe. – Egy nő – mondta Carmen. Hangokat hallottam az ajtóból: Carmenét és még valakiét. – Chase, azt mondja, hogy Amy Kolmennek hívják. Ez semmi jót nem jelenthet. Kinyúltam a köntösöm után. – Engedd be! – mondtam.
KILENC Az érzékelés a fő. – Ismeretlen forrás, körülbelül k. i. 20. század Amy feldúltnak látszott. Blúza félig kicsúszott az övéből, a haja kócos volt, öltözéke színei ütötték egymást. Olyan volt, mintha futtában öltözött volna fel. Felsóhajtott, amikor ajtót nyitottam, hála Istennek, hogy itthon vagyok, visszanézett a folyosó végébe, és előttem nyomult be a lakásba. A szeme mint az űzött vadé. – Jött utánam – mondta. – Még pár perce is. Közvetlenül mögöttem. – Valami piros ruhába bugyolált holmi volt a kezében. – Hap? – Ki más? – Az ablakhoz ment, megállt oldalt, és kilesett. Húzgálta a függönyt. – Bocsánat – motyogta. – Tudom, hogy késő van. – Semmi baj. Jól van? – Nem tudtam, hová mehetnék. – Jól van. Üljön le! Most már biztonságban van. Hogyan talált meg? – Maga az egyetlen Chase Kolpath a listán. – Rendben van. Helyes. Jól tette, hogy ide jött. – Megjelent a lakásomnál. Dörömbölt az ajtón. A csészéről üvöltözött. – Elmázolta a könnyeit, és megpróbálta összeszedni magát. – Maga mit csinált? – Mondtam neki, hogy az enyém. – Remegés fogta el. – Kimentem a hátsó ajtón. Amikor ilyen, elveszti az eszét. – Kigöngyölte a piros ruhát, amely egy blúz volt, és elővette a csészét. – Ha nem bánja, itt hagynám magánál. – Persze. Ha így akarja. – Itt nagyobb biztonságban lesz. Ha ő ráteszi a kezét, soha többé nem látom. – Azt mondta, látta, amint követi magát? – Pár perccel ezelőtt. Ahogy a járdán jöttem. Nem tudom, hogyan talált meg itt. Talán úgy, hogy említetted neki a nevemet, te liba. – Oké – mondtam. – Nyugodjon meg! Minden rendben lesz. Szerzünk magának valami védelmet. – Azt mondja, igazából nem is az enyém. Hogy nem úgy gondolta, hogy megtarthatom. – Miért nem értesítette a rendőrséget, Amy? – Meg is ölne, ha ilyet tennék. Maga nem tudja, mire képes, ha dühbe gurul. – Értem. – Dühöngeni kezd. Arra gondoltam, mennyi bajt zúdítanak az emberek magukra azzal, hogy nem tudják befogni a szájukat. – Figyeljen ide! – mondtam. – Jobb lesz, ha ma éjjel itt marad. Holnap majd elmegyünk, hogy bejelentsük a dolgot, és segítséget kéljünk. – Abból semmi jó nem származna – rázta meg hevesen a fejét. – Pár nap múlva újrakezdené az egészet. – Nem élhet így, Amy! Hap a végén még bajt okoz valakinek. Ha nem magának, akkor valaki másnak. – Nem. Ez nem így van. Csak időt kell adnunk neki, hogy lecsillapodjon. – Chase, újabb látogatónk érkezett – hallatszott Carmen hangja.
Amy remegni kezdett. – Ne engedje be! – könyörgött. – Nyugalom. Nem fogom. – Készül valamire. Az ajtón volt egy kézzel nyitható retesz is. A biztonság kedvéért, mert sohasem bíztam meg teljesen az elektronikában. Épp behúztam, amikor kialudtak a lámpák. – Ezt ő csinálta – mondta Amy. – Van valamije… – Oké. – Kikapcsolja vele az áramot… Rögtön a baylokok és az energiaelszívójuk jutott az eszembe. – Tudom – mondtam. – Csak nyugalom. Biztonságban vagyunk. Carmen, ott vagy? Semmi válasz. – Mindent kikapcsol… Dörömbölés hallatszott az ajtón. Valaki ököllel ütötte. De nagyon. – Nyisd ki, Amy! – Hap goromba hangja volt, ehhez kétség sem fért. – Tudom, hogy odabent vagy. – Menj el! – kiáltotta Amy. Újabb dörömbölés. Az ajtó, melyet épp csak látni lehetett a hold és egy utcai lámpa gyér fényénél, a szó szoros értelmében befelé hajolt. Amy felpattant a kanapéról, és az ablak mellett meglapult. Csakhogy a második emeleten voltunk, arrafelé tehát nem menekülhettünk. Hátsó ajtó pedig nem volt. – Ne nyissa ki! – rimánkodott elcsukló hangon Amy. Olyan zaj hallatszott, mintha Hap kőtörő kalapáccsal verné az ajtót. Gyors pillantást vetettem ki az ablakon, és láttam, hogy a házban mindenütt kialudtak a fények. – Menjen be a hálószobába! – szóltam oda Amynek. – Az éjjeliszekrényen talál egy másik linket. Hívja azon a rendőrséget! Csak állt, és bénultan meredt rám. – Amy – szóltam rá. – Igen – rebegte alig hallhatóan. – Menjen innen! – szóltam az ajtó felé. – Hívtam a rendőrséget. Hap éktelen káromkodással válaszolt. – Nyissa ki, különben magát is elintézem! – kiáltotta végül. Amy eltűnt a hálószoba becsukódó ajtaja mögött. Ezen az ajtón nem volt zár. Hap újrakezdte a dörömbölést, és a retesz kezdett kilazulni. A csészét ledobtam a kanapéra, és ráhajítottam egy párnát. Nem valami bombabiztos rejtekhely. Ezután, a sötétben meg-megbotolva, elhúztam a függönyt a konyha bejárata előtt, és bezártam a fürdőszoba ajtaját. – Van pisztolyom – kiáltottam. – Ha bejön, lelövöm. – Tényleg volt, csak éppen fenn a tetőn, a siklóban. Jó helyen. Erre egy újabb döndülés volt a válasz, és az ajtó bevágódott. Egészen a falig lendült, sőt nekicsapódott a falnak, és Hap esetlen, ormótlan, csúf figurája betántorgott a lakásba. Ijesztő látvány volt. Nem is nagyon figyeltem fel erre, amikor, jóval békésebb körülmények között, nála jártam. Egy fejjel magasabb és jó eséllyel két és félszer súlyosabb volt nálam. Hatalmas oldalzsebekkel ellátott vastag fekete pulóver volt rajta. A kidudorodó zsebeket látva attól tartottam, hogy fegyver is rejtőzhet valamelyikben. Nem mintha szüksége lenne rá. Felkapcsolt egy elemlámpát, és az arcomba világított vele. – Hol van? – reccsent rám. – Ki hol van? Hangokat hallottam a folyosóról. Ajtók nyíltak. Gondoltam, segítségért kiáltok, de Hap kitalálta a gondolatomat, és megrázta a fejét. – Ne tegye! – suttogta. Megjelent az ajtóban a szemközti szomszédom, Choi Gunderson. Minden rendben nálam?
Choi vézna, törékeny testű öregember volt. – Persze, Choi – feleltem. – Jól vagyunk. Rámeredt a betört ajtóra. És Hapre. – Mi történt? – Kis baleset – mordult fel Hap. – Semmi gáz, papa. – Nem értem, mi történt a villannyal – folytatta Choi, és egy pillanatra megijedtem, hogy majd megpróbál közbeavatkozni. Nagyon reméltem, hogy nem teszi. – Nem tudom – válaszolta Hap. – Legjobb lesz, ha visszamegy a szobájába, és megváija, amíg a szerelők ideérnek. – Az elemlámpa fénye rávilágított Choi lakásának nyitott ajtajára. Choi még egyszer megkérdezte, jól vagyok-e, majd azt mondta: – Felhívom Wainwrightot. – Ő volt a háztulajdonos. Choi ezzel visszahúzódott, és hallottam, hogy becsukódik mögötte az ajtó. – Helyes – fordult felém Hap. – Maga nem is olyan ostoba, mint amilyennek látszik. – Végigpásztázta elemlámpája fényével a szobát. – Hol van? – Mit akar, Hap? – Igyekeztem, hogy a hangom nyugodt maradjon. Magyarázni kezdte, hogy nagyon jól tudom, mit akar, de mondat közben egyszer csak elhallgatott, és rám meredt: – Maga a Felderítés embere. – Igen – feleltem, és egy lépéssel közelebb mentem hozzá. – Maga járt nálam. – És a nyakán kidagadtak az erek. – Úgy van. – Hiába is tagadtam volna. Még valamit akartam mondani, de hogy mit, azt menet közben találtam volna ki. Ő azonban közbevágott, mielőtt nekikezdhettem volna: – Maga segít neki, hogy engem becsapjon. – Senki sem csapja be magát, Hap. Megragadta a vállamat, és a falnak lökött. – Egy perc alatt elintézem magát – sziszegte vicsorogva. Szitkozódva sorolta, mit fog művelni „ezekkel az átkozott kurvákkal”, s közben betrappolt a konyhába, a könyökével levert a földre pár poharat, benézett a fürdőszobába, és már indult a hálószoba felé. Megvakarta a hónalját, és felrántotta az ajtót. Kézzel kellett csinálnia, mivel hatástalanította az energiaellátást. Bevilágított az elemlámpával. – Gyere ki, Amy! – parancsolta. A nő felsikított, mire Hap bement utána. Én valami fegyver után néztem, miközben az elemlámpa fénycsóvája ide-oda cikázott a hálószobámban. Amy felváltva hol sikoltozott, hol meg könyörgött. Hap a hajánál fogva ráncigálta ki. Amy kezében ott volt a másik linkem. – A rendőrség már úton van, Hap – szóltam a tőlem telhető legnyugodtabb hangon. – Jobb lesz elkotródnia innen! Amy azonban az eszével biztosan nem nyert volna díjat. Megrázta a fejét. Nem. – Nem hívtam fel őket – mondta, majd Haphoz fordult: – Nem akartam, hogy bajba kerülj. – Már így is épp elég bajt okoztál nekem, te cafka! – Kikapta Amy kezéből a linket, ledobta a földre, és még rá is taposott. Aztán egy rántással maga mellé penderítette Amyt, hátracsavarta a karját, háttal a bejárati ajtóhoz vonszolta, és berúgta az ajtót. Az ismét kivágódott, és mivel egy második rúgás sem javított a helyzeten, felém lökte Amyt, a kezével bevágta az ajtót, és elé húzott egy széket. Amikor megállapította, hogy senki sem jöhet be, hogy megzavarja a bulit, és ki sem mehet senki, ismét felénk fordította a figyelmét. – És most, hölgyeim, beszélgessünk a csészéről! Az elemlámpát letette egy kisasztalra, Amyt lelökte a kanapéra, de mindeközben le nem vette a szemét rólam. Gyorsabb volt, mint amilyennek látszott. – Örülök, hogy újra látom, Kolpath – mondta. – Maga a régiségkereskedő. Soha semmilyen kapcsolatban nem állt a felderítőkkel, ugye? Mit keresett a lakásomon? – Két vaskos keze ökölbe szorult. Ha harcra kerül sor, nem fog sokáig tartani.
Hallottam, hogy emberek gyülekeznek kint a folyosón. – Arra gondoltam, hogy több is lehet ott, ahonnan a csésze jött. – Semmi értelme nem volt hazudni. – A csészét ellopni nem volt elég, mi? – Megragadta Amy karját, és megcsavarta. Amy feljajdult. – Hol van, gyönyörűm? – Engedje el! – mondtam, elindulva felé, de csak annyit értem el, hogy még jobban szorította Amy karját, akinek végigfolytak a könnyei az arcán. Valami fegyvert kellett szereznem. A mögöttünk lévő polcon állt Nagy Philidor bronz mellszobra. Jó nehéz volt. Nem néztem oda, nehogy felhívjam rá a figyelmét. De tudtam, hogy ott van. Ha el lehetne terelni a… – Hol a csésze? – hajolt Hap Amy fölé. A nő körülnézett; maga sem tudta, mi történt a csészével. – Biztosan a hálószobában hagytam – motyogta. Hap felrántotta a kanapéról, és a nyitott ajtó felé lökte. – Hozd ki! Amy elbicegett. Én közben hallgattam a folyosói hangokat. Choin kívül egy félénk fiatal nő és egy körülbelül kilencvenéves öregember volt a szomszédom. Onnan nem sok segítségre számíthattam. Csak abban reménykedtem, hogy valaki értesítette a rendőrséget. Amy azzal jött vissza, hogy nem találja a csészét. Nem emlékszik rá, mit csinált vele. Mielőtt Hap megüthette volna, felkaptam a párnát, és megmutattam neki a csészét. Hap fogait villogtatva szélesen elmosolyodott, felkapta, megcsodálta, majd megcsóválta a fejét, mintha azt mondaná, ki a fene hitte volna, hogy ezért a kis vacakért pénzt is adnak, és végül zsebre vágta. Hallva, hogy nekikoccan valaminek, összerándultam. Ez a holmi kilencezer évig utazott azért, hogy ez a barbár összetörje. – Mennyi ér? – kérdezte. Többé-kevésbé a falnak beszélt, szavait egy üres foltnak címezte köztem és Amy között. Válaszoljon, aki akar. – Körülbelül húszezret – feleltem. – Jól van. – Lepillantott a zsebére. – Helyes. Ott álltunk, mialatt ő azon gondolkozott, most mi legyen. Intett Amynek, hogy üljön vissza a kanapéra, és ő engedelmeskedett. Akkor Hap célba vett az elemlámpája fénysugarával. A szemem elé emeltem a kezemet, hogy ne vakítson el a fény. – Ha most elmegy, hajlandó vagyok elfelejteni ezt az egészet. – Mi az, hogy. Csak előbb találjam ki, hogy tegyem ki a szűrét. – Azt elhiszem – felelte fagyos mosollyal. – De még mennyire, hogy elfelejti, mert ha egyszer is megpróbál bajba keverni, kitöröm azt a kecses nyakát. – És érzékeltette velem, milyen élvezettel csinálná. – Nagyszerű – mondta. – Ez fog történni. – Újabb mosoly következett, majd mielőtt bármit is megneszelhettem volna, akkora pofont kaptam, hogy belesajdult az állam. Elestem. – Álljon fel! – parancsolt rám. Fényes pontok szikráztak a szemem előtt, s a padló hullámzott alattam. – Akar még egyet? – Felemelte a lábát, és megcélozta vele a bordáimat. – Álljon fel! Ránéztem. A látóterem peremén felbukkant Philidor, de reménytelen volt, hogy eléljem. Támolyogva feltápászkodtam, miközben szédülő fejjel kapaszkodtam a kanapé szélébe. – És most megmondom, mit csinálunk, Kolpath. Itt nincs mit tenni. Micsoda karizmatikus figura. Csak csodálni tudtam Amyt, hogy férfiak dolgában ilyen ízlése van. – Azt akarom, hogy telefonáljon. Hívja fel azt, akit kell! És utaltasson át huszonkétezret a számlámra! – Elővett egy kártyát. – Tessék, a szám. Aztán újból eladom magának a csészéjét. Rendes, becsületes tranzakció. Úgy döntöttem, nem szállok vitába vele. – Az enyém volt, maga is tudja. Amióta csak élek, a családom tulajdona volt. Azt a pénzt más nem kaphatja meg. Szó sem lehet róla.
Benyúlt ugyanabba a zsebébe, ahová a csészét dugta, és előhúzott egy linket. – Hívja! – mondta, és nyújtotta felém. – Nem tudom kívülről a számlaszámot. Szükségem van az MI-re. Fölemelte az öklét, amitől hátrahőköltem, de aztán meggondolta magát. Ha engem kiiktat, nem kapja meg a pénzét. Így aztán benyúlt a másik zsebébe, a balba, és kivett belőle egy sötétkék, ostyára emlékeztető lapocskát. Valamit babrált rajta, mire újra kigyulladtak a lakásban a fények. Carmen helyzetjelző lámpái villogni kezdtek. – Nem fog menni – mondtam. – A rendőrség követni fogja a pénz útját. – Nem – felelte a naivitásomon mosolyogva. – Ez egy hálózat. A pénz körbemegy. Soha senki nem fogja megtudni. Eddig nem akarta elárulni, mert azt jelentette, hogy elég kurta jövőt szánt Amynek és nekem. Újból belenyúlt a pulóvere zsebébe, egy pisztolyt húzott elő, és rám szegezte. – Csinálja! – Carmen? – Igen, Chase. – A szokottnál mélyebb, már-már férfias hangot használt, jelezve, hogy mindenben segít, amiben csak tud. Elvettem Hap kártyáját, és odatartottam a leolvasóhoz. – Huszonkétezret fogunk átutalni – mondtam. – Várjon csak! – szólt Hap. – Mennyi van a számláján? – Nem tudom, csak ha megnézem. Újból megütött. Ezúttal felkészültem, és sikerült félig-meddig ellépnem az ütés elől. De így is levert a lábamról. – Hagyd őt békén! – kiáltotta Amy. – Semmi rosszat nem tett neked. – Mennyi? – förmedt rám Hap. Nem tudtam. De mondtam neki egy körülbelüli számot. – Az átutaláshoz elég. Körülbelül huszonnégy. – Legyen harminc! – A hasamhoz nyomta a pisztolyt, megmarkolta a hajamat, és fölrántott a földről. – Az a helyzet, Kolpath, hogy sok kellemetlenséget okozott nekem. – Megcsavarta a hajamat. – Ürítse ki azt a számlát! – Borzasztóan ráfért volna egy alapos zuhanyozás. És valami szájvíz. – Rakja szépen át mindet ide! – bökött ujjával a kártyájára. Ha lett volna bármi kétségem afelől, hogy mi a szándéka Amyvel és velem, ez végképp eloszlatta volna. A kanapé előtt állt, ahonnan mindkettőnket szemmel tarthatott. De nem hittem, hogy komolyan aggódott volna. – Melyik számláról utaljunk? – kérdezte Carmen színtelen, közönyös hangon. Nekem csak egyetlen számlám volt. Valami akciót javasolt tehát. – Esetleg a baylok-számláról? Baylok? És Sky Jordan? Amint Jordán legyőzi a teleportáló szörnyet. Ezek után soha ne mondja nekem senki, hogy a háztartási MI-k nem érző lények. – Jó – mondtam, mint aki nagyon el van csüggedve. – Utald arról! – Mennyi van a baylok-számlán? – csapott le rá Hap. – Negyvenkettő. Plusz az apró. – Hadd lássam! – A szoba közepével szemben állva figyelt bennünket, lazán ide-oda mozgatva kettőnk között a fegyvert, hogy egyszerre tartson sakkban mindkettőnket. Egyszerre tűnt gonosznak és önmagával roppant elégedettnek, amikor a baylok acsarkodva és köpködve beugrott a szobába. Hap ugrott egyet. Az állat ordítva nekirontott. Amy felsikoltott. A baylok eltátotta a száját, és egyik csápja Hap feje felé siklott. Hap elsütötte a pisztolyát, és háttal átesett egy zsámolyon.
El kellett volna vennem a fegyverét. De nekem csak Philidoron járt az eszem, és amint Hap a földre esett, nyomban lekaptam a polcról. A jelenés elzúgott mellette, én pedig teljes erőmből lesújtottam a szoborral Hap fejére. Ő felüvöltött, és mindkét kezét a magasba emelve próbált védekezni. Carmen kikapcsolta a VR-t, én pedig másodszor is fejbe vágtam Hapet. Vér fröccsent. Amy egy pillanat alatt a kanapénál termett, és könyörgött, hogy hagyjam abba. A folyosón lévők verni kezdték az ajtót. Minden rendben van nálam? . Megpróbáltam még egy istenes ütést bevinni Hapnek. De Amy térdre vetette magát mellette a padlón, és elállta az utamat. – Hap – zokogta. – Hap, nem történt semmi bajod, szerelmem? Lehet, hogy az efféle dolgok nekem magasak, de a legszívesebben őt is leütöttem volna.
TÍZ Ott voltam '88 december 27-én, amikor a Kereső letért a röppályájáról. Döntöttem, és nem mentem velük. Láttam, amint a nővérem és a legjobb barátaim útnak indulnak egy távoli helyre, amelynek még neve sem volt, és a helyét sem árulták el. Néztem, amint a hajómonstrum elúszik a horgonybójáktól, és nekiindul az éjszakának, és tudtam, soha nem fog nyugton hagyni a kérdés, hogy helyesen döntöttem-e, amikor itt maradtam. És persze azt is tudtam, hogy soha többé nem fogom viszontlátni őket. – Clement Esteban önéletrajza, k. i. 2702 Amikor másnap reggel besétáltam az irodámba, Alex megkérdezte, mi történt a számmal. Addigra már nagyjából elegem lett a Keresőből, a csészéből és a margolokból. – Meglátogatott Hap. – Micsoda? – Alex arca pulykavörös lett. – És nem lett semmi bajod? Most hol van? Tessék, gyere, ülj le! Hogy nézhettem ki? – Jól vagyok – feleltem. – Néhány horzsolás, ennyi az egész. – És hol van most az a szemét disznó? Azt hiszem, most először hallottam Alexet így beszélni. – Ma reggel beszéltem Fenn-nel. Azt mondja, egy időre valószínűleg hűvösre teszik. Ezzel betelt nála a pohár. Már másodszor támadta meg Amyt, meg még pár másik barátnőjét. Talán végre rájönnek, hogy nem használ neki a kezelés. Elmeséltem, mi történt. Fülig szaladt a szája, amikor odaértem, hogy megjelent a baylok. – Helyes – mondta. – Ez remek ötlet volt. – Igen. Carmen ötlete volt. – Ki az a Carmen? – Az MI-m. Összehúzott szemmel vizsgálgatta a horzsolásaimat, és közölte, reméli, hogy Hapet eltüntetik az utcákról. Aztán leült mellém. – Mi van Amyvel? – kérdezte. Általában amikor reggel megérkezem, köszön, elmondja, mik lesznek az aznapi legfontosabb elintéznivalók, aztán fölmegy az emeletre, hogy megnézze, mi újság a piacokon. Ám ezúttal keresnie kellett a szavakat. Hogy milyen boldog, hogy nem történt komoly bajom, hogy nem sebesültem meg, és hogy nyilván nagyon ijesztő lehetett. Felugrott a székből, és percek múlva kávéval és pirítóssal jött vissza. Még mondott néhány mondatot arról, hogy mennyire örül, hogy szerencsésen megúsztam a dolgot, és biztos nem sérültem-e meg, voltam-e orvosnál. És mielőtt teljesen ellágyulhattam volna tőle, jött megint a váltás. – Mielőtt feladnánk ezt a dolgot a margolokkal, van itt még egy nyom, aminek szeretném, ha utánajárnál. Ha van kedved hozzá. – Megvárta, míg végiggondolom a dolgot, és felfogom, hogy a sok örömködés és aggódás közepette új feladatot kaptam. – Ez az utolsó – ígérte. – Ha ebből sem jön ki semmi, nem foglalkozunk tovább az üggyel. – Mire van szükséged? – Mattié Clendennonra. Együtt járt navigációs kiképzésre Margarettel, és utána is szoros kapcsolatban maradt vele. – Oké – feleltem. – Mi a száma? Előbb beszélnék vele. – Az nem olyan egyszerű. Egy újabb külső világbeli út, gondoltam.
– Nem. – Bűntudat látszott az arcán. Sok minden kell ahhoz, hogy Alex Benedict arca bűntudatos legyen. – Ő egy kicsit különös. – Különösebb, mint Hap? – Nem. Nincs szó olyasmiről. De úgy tűnik, szeret egyedül élni. Nemigen áll szóba senkivel. – Nincs bekapcsolva a hálózatba. – Úgy van. El kell menned hozzá! – Feltett egy képet. – Nyolcvanvalahány éves. Wetlandben él. Nehéz volt elhinni, hogy Mattie Clendennon ilyen fiatal. A haja teljesen fehér volt, alultápláltnak és egész egyszerűen elhasználódottnak tűnt. A kép két éve készült, óhatatlanul is arra gondoltam, él-e még egyáltalán. Alex megnyugtatott, hogy él. Így aztán másnap reggel felszálltam az éjszakainak nevezett expresszre, és délután megérkeztem Paragonba. Onnan vonattal mentem tovább a Wilbur pályaudvarig, ahol siklót béreltem, és azzal tettem meg az utolsó száz kilométert Wetlandig, amely a nevét meghazudtolva a Nagy Északi Sivatag kellős közepén volt. A múlt században, amikor a sivatagi sportok nagy népszerűségnek örvendettek, a város sok turistát vonzott. Mára azonban elmúlt a fénykora, a turisták elmaradtak, a vállalkozók elmentek, és Wetland kevesebb mint kétezres lakosú kisvárosként maradt itt. Távolról nagynak látszott. A régi szállodák a vízipark északi szélén emelkedtek. Az a hely, ahol annak idején a táncosok és a korcsolyázók a gravitációtól szabadon lebeghettek, hatalmas fedett amfiteátrumként elfoglalta a város közepét, míg az egyiptomi másolatok, a piramisok, a szfinx, valamint az istállók a város nyugati, szélfútta peremén sorakoztak. A régi szép időkben az ember kijött ide a barátaival, felült egy dromra (ehhez nagyon hasonló állat a Rimwayen is él, tevének hívják), és nekiindult, hogy felfedezze az ősi világ szépségeit. Ofir Temploma napkeltekor, vagy Rettenetes Jafet pár kilométerrel távolabb lévő Kerti Palotája (ahol ha éber maradtál, és elég ügyesen tudtál tevegelni, megúszhattad, hogy elvegyék az értékeidet és az életedet). Olyan hely volt ez, ahová az ember azért jött el, hogy megszabaduljon a virtuális valóságtól, ahol a kalandok valóságosak voltak. Többé-kevésbé. Mindez természetesen még az én időm előtt volt. Ami azt illeti, szívesen töltöttem volna el némi időt itt azokban az években. Manapság az emberek túl sokat üldögélnek a nappalijukban. Mindent mások csinálnak helyettünk, mondta egyszer valaki. Nem csoda, hogy a népesség nagy része túlsúlyos. Az utcák csendesek voltak. Kevés járókelőt láttam. Gyerekeket egyáltalán nem. Tudtam a címet. Nimrud köz 1. Carmen azonban nem tudott helyszínt párosítani a címhez, így fogalmam sem volt, hová megyek. Csak néhány leszállóhely volt, és azok is mind privát helyeknek látszottak. Ha le akartam szállni, csak a sivatagban tehettem. Egy magasított pagodát utánzó kőépület mellett ereszkedtem le, és a gépből kiszállva a lábam homokot ért. Az égbolt közepén járó nap fényesen sütött, ennek ellenére elég hideg volt. Ez váratlanul ért. Egy-két járókelőnél megpróbáltam a cím után tudakozódni, de csak a vállukat vonogatták, mondván, fogalmuk sincs. – Próbálja meg a Városközpontban! – mutatott egyikük a pagodára. Öt perc múlva ott álltam egy előcsarnokban, amely olyan volt, mintha ide nem ért volna el a történelem. A tőlem legtávolabbra eső falnál liftek sorakoztak. Kopott fotelok és pamlagok. Embert mindössze egyet láttam: egy öregember ült valami szófán, és a notebookját bámulta. Odamentem a recepcióhoz, ahol egy férfi avatár jelent meg frissen, szolgálatkészen. Fekete, hátrafésült haj, barátságos arcvonások, az emberi arcon megszokottnál valamivel nagyobb szemek. – Parancsoljon, asszonyom! – mondta. – A nevem Torna. Miben segíthetek? Megadtam neki a címet, mire zavarba jött. – Úgy látszik, nem szerepel az atlaszban. Megkérhetem, hogy várjon egy percet, amíg megkérdezem az igazgatótól?
Egy percbe sem telt, már újra ott volt. – Tudnom kellett volna! – mondta. – Kint van a Nimrud-kiállításon. Helyesebben a volt Nimrudkiállításon. Most magántulajdonban van. A hely a várostól kilenc kilométerre észak-nyugatra volt. Az egyik régi állomáshely még abból az időből, amikor turistákkal teli karavánok indultak ki a pusztába Wetlandból. Mattié Clendennon egy palotában lakott. Magas kőépítmény, mind a négy sarkában hegyes toronnyal. Boltíves bejárat, széles lépcsők, antik öltözéket viselő kőszobrok. Hatalmas ablakok. Mennyezetvilágítás. Zászlók és mellvédek. Tágas belső udvar, szobrokkal, fákkal és bokrokkal. Szökőkút permetvize szállt a sétány fölött. A romlás jelét egyedül annak a porral teli medencének a képe mutatta, mely az épület keleti oldalán lévő oszlopcsarnokban volt. Előbb az udvarban akartam leszállni, de aztán meggondoltam magam, és a főbejárat előtt tettem le a gépet. Beköszöntem a linkemen keresztül, de nem kaptam választ. Kiszálltam, a hideg szélben összébb húztam magamon a dzsekimet, és percekig csak álltam, az épületet csodálva. A város hivatalos közlése szerint a Wetlandet környező ősi előőrsök mind valódiak voltak, abban az értelemben, hogy annak idején Ninive, Hierakonopolisz és Mükéné valóban így néztek ki, és régi dicsőségük idején ilyen hangulatot árasztottak. A notebookom szerint Nimrud valaha az Asszír Birodalom része volt. Az az igazság, hogy az asszírokról csak annyit tudtam, amennyit Byron versében olvastam. Fölmentem a főlépcsőn (amelynek fokait állítólag az eredeti méretének megfelelően készítették), beléptem a boltív alá, és megálltam egy dús fafaragásokkal díszített kétszárnyú kapu előtt. Nagy kapu volt, körülbelül kétszer olyan magas, mint én. Szemmagasságban fémkarikák voltak belefoglalva. Meghúztam az egyiket. – Ki az? – kérdezte egy női hang. Úgy hallottam, nem MI volt. – Chase Kolpath vagyok. Mattie Clendennont keresem. – Miről van szó? Nem ismerem magát, Kolpath. – Ön Ms. Clendennon? – Ki más lennék? Huhh. – Arra lennék kíváncsi, hajlandó lenne-e egy pár perces beszélgetésre velem Margaret Wescott-tal kapcsolatban. Hosszú csend. – Margaret már régen elment. Mit lehet még róla beszélgetni? A faajtó zárva maradt. Vadászó nagymacskák képe volt rájuk faragva. És férfiak harci sisakban, pajzzsal. És rengeteg hegyes szakáll. Mindenkinek hegyes szakálla volt. – Bemehetek? – Nem vagyok egyedül – hangzott a figyelmeztetés. – Rendben van. Nem ártó szándékkal jöttem, Ms. Clendennon. – Maga túl fiatal, semhogy ismerhette volna őt. – Úgy van. Nem ismertem őt. De egy róla szóló kutatáson dolgozom. – Maga újságíró? – Régiségkereskedő vagyok. – Valóban? Különös, hogy valaki ezzel keresse a kenyerét. – Kihívás volt. Újabb hosszú csend. Az egyik ajtó kattant, majd kitárult. – Köszönöm – mondtam. – Jöjjön egyenesen egészen a folyosó végéig, ott forduljon balra, és menjen be a függöny mögé! Egy kőpadlós helyiségen át félhomályos terembe jutottam. A falain ékírásos szövegek és festmények voltak, melyeken királyok fogadták az előttük hódolókat, íjászok álltak őrt pontosan olyan tornyok tetején, melyek a palotát vették körül, harcosok vívtak közelharcot szekercével, fényes teremtmények
nyújtottak le írótáblákat az égből. A teremben körben kőhengerek álltak, kétoldalt pedig szekercékkel, lándzsákkal és nyilakkal megrakott fegyverállványok sorakoztak. A pajzsokat a bejárat közelében tárolták. Az utasítást követve egy másik ajtón át széles folyosóra jutottam, a lifttel fölmentem a harmadik emeletre, és ott balra fordulva egy várószobába jutottam. Léptek kopogását hallottam a kőpadlón, és megjelent Mattie Clendennon. A képei nem mondtak igazat róla. Törékeny, esendő, kicsit már szenilis öregasszonyra számítottam, holott Mattie szálegyenes, erőt sugárzó nő volt, és úgy lépdelt felém a kőkockákon, mint egy macska. Méltóságteljes, magas termetéhez szürkészöld szempár és szikár, elmélyült komolyságról tanúskodó arcvonások párosultak. Szája körül mosoly játszott. – Üdvözlöm, Chase Kolpath! – mondta. – Ritkán jön hozzám látogató. Homokszínű ruha és füles sapka volt rajta, az a fajta, amilyet olyankor vesz fel valaki, ha külső ásatásra megy. De ez a nyolcvanéves asszony valahogy nem tűnt abszurd jelenségnek ebben a szerelésben. – Örülök, hogy megismerhetem, Ms. Clendennon – válaszoltam. – Ez az a hely, ahol megtalálták a Gilgames-eposzt – mondta, és tekintetét végigjáratta a bennünket körülvevő metszeteken. – Valóban? – Igyekeztem olyan benyomást kelteni, mint akit lenyűgöz a bejelentés, de magamban azt gondoltam, a nőnek nincs ki mind a négy kereke. Olvasott bennem. – Na persze nem szó szerint. Ez itt a khorszabadi palota másolata. Az a hely, ahol George Smith megtalálta az írótáblákat. Végigvezetett egy hosszú folyosón. A sok kő után szaténselyem függönyök, süppedő szőnyegek, díszes bútorok következtek. Beléptünk egy modern székekkel és kanapéval berendezett szobába. A függönyök be voltak húzva két ablak előtt, tompítva valamelyest az éles napsütést. – Üljön le, Kolpath! – mondta Mattié. – És mesélje el, mi hozta ide, Szargon otthonába! – Pompás ez a palota – feleltem. – Hogyhogy itt él? Felvonta egyik ezüst szemöldökét. – Bókol is, meg nem is? Ez talán probléma? – Nem – tiltakoztam –, csak kicsit szokatlannak tűnik. – Hol lenne jobb? – Fürkészve nézett rám, vajon barát vagyok-e, vagy mi, s végül a javamra döntött. – Kér egy pohár italt? Mialatt mindkettőnknek mixelt egy-egy pohár black bennyt, én félrehúztam az egyik függönyt, és kinéztem az ablakon. Wetlandet kellett volna látnom a horizonton, de nem volt ott. Helyette egy tornyokkal és minaretekkel teli város látképét láttam. – Bagdad – mondta. – Fénykorában. Vetített kép volt. – Szép – mondtam elismerően. – Éjszaka kellene látnia, amikor égnek a fények. – Odanyújtotta az italomat. – Úgy éreztem, nem nagyon szeretem a rimwayi életet. Elmentem hát egy szebb korba. Körülnéztem a klímaberendezéssel, szintetikus falakkal és W-alkalmatossággal felszerelt szobában. – Ez nem jelenti azt, hogy bolond lennék – nevetett. – Összehordtam ide mindazt, ami mindkét világból a legjobb. Bagdad romantikus, de csak a kellő távolságból nézve. Megkóstoltam a black bennyt, és megdicsértem. – Ez a kedvencem. – Már épp le akart ülni, de meggondolta magát. – Jöjjön, Kolpath, mutatok magának valamit! – Visszamentünk a folyosóra, befordultunk itt meg ott, átvágtunk több szobán, míg végül eljutottunk egy hatalmas terembe. Épp annyi napfény szűrődött be, hogy elűzze a homályt. A terem tele volt agyagedényekkel és ahhoz hasonló kőhengerekkel, amiket már láttam. Mindegyiken írás is volt. – Valamennyi csoport egy történetet mond el – világosított fel Mattié. – Azon ott Szanherib tettei szerepelnek. Az ott, magától jobbra Eszarhaddon dicsőségét hirdeti. És íme – elővett egy
elemlámpát, felkapcsolta, és sugarát egy emelvény felé irányította. – Maga a Kristálytrónus. Csak úgy csillogott-villogott, ahogy ráesett a lámpa fénysugara. – Mi az a Kristálytrónus? – Szargoné, kedvesem. Istenem, mennyire elhanyagolták a taníttatását. – Hellyel-közzel igen, azt hiszem. Jóízű nevetése a pohárban összekoccanó jégkockák csilingelésére emlékeztetett. – Ön valamiféle biztonsági őr itt, nemde? – kérdeztem. – Olyasmi. Valójában az MI gondoskodik a biztonságról. – Elmosolyodott. – Arra az esetre, ha valamiben törné a fejét. – Eszem ágában sincs! – tiltakoztam. – Mi hasznát venném egy kristálytrónusnak? Visszamentünk a fogadószobába, ahol újratöltötte a poharainkat. – És most hadd hallom, mi az a Margarettel kapcsolatos dolog, ami miatt eljött ide, a palotába! – kérdezte. – A barátnője volt, ugye? – Margaret Wescott. – Úgy nézett körül a szobában, mintha valaminek a helyét akarná kijelölni. – Igen. Nem ismertem hozzá hasonló embert. – Milyen értelemben? – Csodálatos nő volt. Törődött a dolgokkal. Az, aki a barátjának tudhatta, biztos lehetett benne, hogy ha úgy adódik, mindig számíthat rá. – És Adam? Őt mennyire ismerte? Ezen elgondolkodott. – Adammel minden rendben volt. Olyan volt, mint a legtöbb férfi. Kicsit lassú. Leginkább önmagával volt elfoglalva. Azt hiszem, sohasem méltányolta eléggé, hogy mit kapott. Úgy értem, Margarettel. – Természetesnek vette, hogy Margaret mellette van? – Ó, igen – mosolygott Mattié. – Adamet túlságosan lefoglalta a csillagos ég bámulása, a távoli történések miatt érzett aggodalom, és ettől nem látta azt, ami az orra előtt volt. – De ugye nem bánt rosszul vele? – Ó, nem. Adam a légynek sem tudott volna ártani. És szerette Margaretet. Csak éppen ez afféle korlátozott szerelem volt. Adam azért szerette őt, mert fizikailag vonzó nő volt, mert ugyanazokat a dolgokat szerette, mint ő, és mert benne is megvolt a külső határvidék iránti olthatatlan kíváncsiság. És mert ő volt a kislánya anyja. – Újból körülnézett a szobában. – Milyen nyomasztó ez a hely. Mi lenne, ha elhúznánk a függönyöket, kedvesem? Segítettem, és a szobába beáradt a fény. – Így sokkal jobb – állapította meg. – Köszönöm. Találkozott a lányukkal? Deliával? – Igen. – Édes kislány. Sok minden van benne az anyjából. Elhallgatott. Láthatóan elmerült az emlékeiben. Kihasználtam a kedvező alkalmat. – Említette önnek valaha Margaret, hogy egyik útjukon valami szokatlan dologra bukkantak Adammel? – kérdeztem. – Ó, igen – felelte. – Hogyne. Tudomást szerzett róla? – Annyit tudok, hogy találtak valamit. – Mindig mondta nekem, hogy tartsam titokban. – Mit találtak? Visszazökkent a jelenbe, és rám nézett, de olyan figyelmesen, mintha azt kutatná, megbízhat-e bennem. – Nem tudja? – Nem. Tudom, hogy volt egy felfedezésük, de nem vagyok biztos abban, hogy mi volt az. Megtalálták a Margóliát? Egyenesen a szemembe nézett.
– Megtalálták a Keresőt – felelte. – A Keresőt. – Igen – bólintott. – Tudja, hogy miről beszélek? – Igen. – Többször is visszamentek, hogy megpróbáljanak információt nyerni róla. De túl régi volt minden. – El tudom képzelni. – Remélték, hogy a hajó elárulja nekik, hol van a Margólia. – De nem árulta el. – Nem. Nem volt elég idejük rá. Még akkor is ezen a problémán dolgoztak, amikor elutaztak arra az átkozott síüdülésre. – Hol van a Kereső? – Nem tudom. Margaret egyszer említette nekem, de nem emlékszem rá. Csak a koordinátákat mondta el. Számokat. Ugyan ki emlékszik számokra? – Biztos ebben? – Ó, persze. – Le is írta ezeket? – Ha leírta, már régen elvesztek. Sajnálom – mentegetőzött egy kis félmosollyal. – Tudom, nem ezt szerette volna hallani. – Semmi baj. De az biztos, hogy megtalálták a Keresőt. – Igen. – Miért nem mondta el senkinek? – Úgy gondoltam, nem akarják, hogy elmondjam. Magának sem mondtam volna el, ha nem említi a Margóliát. De ezek szerint részben már ismeri a történetet, így talán nem ártok vele. Remélem, jól gondolom – nézett rám gyanakvóan. – Nem áll érdekemben bárki hírnevén csorbát ejteni – feleltem. – Úgy tudom, jártak is a fedélzetén. – Úgy van. – Elárulná, mit mondtak róla? – Halott hajó. – Lehalkította a hangját, mintha valami szent helyen járnánk. – A teljes létszámmal együtt. – A személyzet? – Az utasok is. Soha nem felejtem el Margaret arcát, ahogy ezt mondta. Úristen, gondoltam, hányan is fértek el a hajóban? Kilencszázán? – Mind odavesztek – folytatta. – Akármi történt is, együtt vesztek oda mindnyájan. Az irodába visszaérkezve Delia Wescott hívása várt. „Van valamim, amit valószínűleg látni akar. El tud jönni a szigetre?” Delia Sirikán élt, amely Andiquartól több száz kilométerre, délkeletre volt. Miután megkaptam tőle az út paramétereit, felszálltam egy délre, a tengerparti Wakkaidába tartó vonatra. Innen taxival mentem tovább; miközben a taxi felemelkedett a partvonal fölé, és elindult, ki a tengerre, kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülésen, és ellazultam. Addigra már kora este volt. A derült égen kelet felé már megjelentek az első csillagok. A taxi elrepült két nagy sziget felett, ahol besorolt a helyi forgalomba. A látóhatáron feltűnt Sirika. Jelentéktelen hely volt, főleg olyan emberek menedéke, akiknek sok pénzük volt, és menekülési vágy munkált bennük. A sziget népessége pár ezer főből állt. Oszlopos házai egytől egyig botrányosan nagyok voltak, oszlopfolyosóval és medencével. Csónakház is tartozott mindegyikhez, melyek jobban néztek ki, mint a legtöbb ember háza. Egy dombtetőn álló villa irányába kezdtünk leszállni. Ez szerényebb volt, mint a környék többi háza, és hatalmas pázsit közepén állt. Kicsit távolabb, jobbra, csinos vendégházat pillantottam meg. Mialatt a leszállóhely felé siklottunk, Delia belépett a vonalba. – Isten hozta Sirikán, Chase!
Lent kinyílt egy ajtó, és két gyerek, egy kisfiú és egy kislány szaladt ki a járdára. Mögöttük megjelent Delia is. A taxi földet ért a gyerekek vidám kiáltozása közepette, én meg kiszálltam. Delia bemutatta a gyerekeket, akik be akartak nézni a taxi belsejébe, így vártam egy percet a fizetéssel. Aztán elszaladtak, az anyjuk pedig szigorúan utánuk szólt, hogy ne menjenek túl messzire, mindjárt kész a vacsora. Büszkén nézett utánuk, míg el nem tűntek egy facsoport mögött. – Hosszú az út idáig Andiquarból, de örülök, hogy el tudott jönni – fordult aztán hozzám. – Volt nálam egy jó könyv – feleltem. Bementünk a házba. Szép lakás volt, magas mennyezetű, márvány padlójú, és sok eredeti műalkotás volt benne. – A férjem üzleti úton van, de megkért, mondjam meg, nagyon sajnálja, hogy nem lehet itt – mondta Delia. Bevezetett egy szalonba. Meghitt, otthonos szoba volt, láthatóan az a hely, ahol a család szívesen időzött. Két karosszék, egy kanapé és egy sötétre pácolt dohányzóasztal, rajta egy fémdoboz. Halk zene szólt. Felismertem Buliét Bobot és a Ricochetset. – Tudom, már nagyon szeretné hallani, miért kértem, hogy jöjjön el – mondta Delia. – Miután a Keresőről kérdezett engem, felhívtam Melisa nagynénémet. Ő gondoskodott rólam, miután a szüleim meghaltak. Ő semmit sem tudott a felfedezésről, igaz, nem voltak valami közeli viszonyban az apámmal. Melisa nénit nem nagyon érdekelte a külső űr. – Ígéretemhez híven beszéltem vele, és először azt mondta, nincs semmi, amivel érdemes lenne foglalkozni. Mármint a szüleim dolgai közül. De aztán keresgélni kezdett a holmik között, és valamelyik nap felhívott, hogy beszámoljon valamiről, amit talált. – És Delia rámutatott a dobozra. Követtem a tekintetemmel, mire bólintott: nyissam ki. A dobozban egy műanyagba csomagolt, összehajtott fehér ing volt. Ugyanaz a sas-embléma volt rajta, mint amit a csészén láttam. – Gyönyörű – suttogtam. – Melisa azt mondja, eszébe jutott, hogy voltak más dolgok is. Ruhák, bakancsok, elektronikus eszközök. Adathordozó korongok. – Úristen! Mi lett velük? – Kidobta őket. Azt mondta, pár évig őrizgette, de mivel viseltesnek, réginek látszottak, az elektronikus berendezéssel meg nem tudott mit kezdeni, hiszen semmivel sem volt kompatibilis, nem látta értelmét, hogy tovább őrizze őket. Az inget megtartotta emlékül. – A korongokat is kidobta? – Azt mondja, mindentől megszabadult. – Sóhajtott. Én is. – Ennek kapcsán rátérhetünk a másik okra, amiért beszélni akartam önnel – folytatta aggodalmas arccal. – Rendben van. – Ha igaza van, és csakugyan megtalálták a Keresőt, akkor nyilván nem tettek jelentést róla. Ki fog derülni, hogy a szüleim információt titkoltak el a Felderítés elől. – Igen – feleltem. – Nagyon úgy fest a helyzet. – Mennyire súlyos ez a dolog? – Nem tudom. – Elmondtam neki, szerintünk miért hallgattak róla. Hogy úgy érezhették, meg kell védeniük a leletet. Amennyire csak tudtam, megpróbáltam előnyös színben feltüntetni azt, amit tettek. De Delia nem volt ostoba nő. – Nem számít – válaszolta. – Ha valóban ez történt, az nem fog jó fényt vetni rájuk. – Valószínűleg nem. – Chase, én semmi olyasmiben nem akarok benne lenni, ami árthat a jó hírüknek. – Egy pillanatra elhallgatott, és körülnézett a szobában. – Érti, amit mondok? – Igen. – Úgyhogy még nem tudom biztosan, merre induljak. – Mindent megteszek, amit tudok, hogy megvédjem őket – mondtam erre.
– De sokat nem fog tudni tenni, így van? – Valószínűleg nem – ismertem be. Hazafelé menet a Beillesztés című klasszikus horrort néztem, amelyben a Margóliáról származó szupererős fizikumú, érzéketlen emberek szivárognak be az Államszövetségbe. Azért jöttek, hogy szemmel tartsanak bennünket, többieket, akik a haladás gátjai vagyunk, amely az ő fogalmaik szerint „emelkedettebb” értelmet és „magasabb” erkölcsi értékrendet jelentett. Ugyanakkor természetesen nem tiltotta azok meggyilkolását, akik rájönnek a titokra, vagy egyszerűen csak útban vannak. Aki látta, nem felejti el a New York City légi útjain és tornyain át zajló eszeveszett hajszát, melyben a történetet elbeszélő hős tucatnyi vérszomjas margói elől menekülve próbál eljutni a hatóságokhoz, hogy figyelmeztesse őket. Menekülés közben mindent felhasznál, nehogy elkapják: síkosító olajat, villanyáramot, automata mosógépet, és ki tudja, még mi mindent. A margolok mesterien értettek a szuperintelligens halandzsázáshoz, meghajlították a vasat és egyebek, de döntő helyzetben nyilvánvalóvá vált, hogy a jó öreg hazai, államszövetségi találékonyság mindig felül fog kerekedni. Különösen tetszett a síkosító ötlete, aminek következtében egyik üldözője lecsúszott egy félig megépített teraszról. Nem szeretem a horrort. Ebben például körülbelül húsz embert ölnek meg meglepően változatos módszerekkel: sok-sok vérrel, szemkitolással és karóba húzással. (Nem is értettem, miért hurcolják magukkal a margolok ezeket a hosszú vasakat, amikor egy lövéssel sokkal könnyebben végezhetnének az emberekkel.) Sokkal több volt benne a legyilkolt áldozat, mint amennyit normális esetben egy estén el tudok viselni. De valami fogalmat szerettem volna kapni arról, hogy mit hoztak ki mások a margói sztoriból. Hát ezt. A Beillesztés szórakoztató volt a maga gyermeteg módján. De nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy bármi ilyesmi megtörténhetett a valóságban.
TIZENEGY Örökre elhagyjuk ezt a világot, és olyan messze megyünk, ahol még az Isten sem talál meg bennünket. – Harry Williamsnek tulajdonítva (Megjegyzések, amikor a margolok készültek a Föld elhagyására) Képeket készítettem a fehér ingről, hogy megmutassam Alexnek. – Szerinted ez törvényes? – kérdezte. – Abból, hogy megnézzük, még nem lehet biztosan tudni. De nem volt oka arra, hogy hazudjon. – Én is így gondolom. – Alex nem tudott visszafojtani egy mosolyt, amely beragyogta az egész szobát. – Chase, el sem akarom hinni! Tényleg van egy hajó odakint! – Csak az a kár, hogy nincsenek meg Wescotték adathordozó korongjai. – A nagynéni tényleg kidobta volna őket? – Delia ezt mondja. – Megkérdezted tőle? A nagynénitől? – Nem. Nem láttam okát. – Kérdezz rá! Talán mégis megtartott valamit. Vagy tudja, hová szállították el. Talán még megtalálhatjuk őket. – Nagyon elszántnak tűnsz, Alex. Mindenesetre telefonáltam. Delia megadta a nagynéni kódját. Ő meg azt kérdezte, elment-e a józan eszem. – Harminc éve hajítottam ki őket a szemétbe – közölte. A más bolygók betelepítésére irányuló legelső komoly erőfeszítések kétszáz évvel a Kereső és a Bremerhaven útjai előtt történtek. A történelemkönyvek tanúsága szerint a pionírokat nem a kétségbeesésből fakadó elszántság, hanem a kalandvágy vezérelte, és meg akartak szabadulni a civilizáció egyhangú és néha rettenetesen unalmas mindennapjaitól. Azt remélték, hogy egy távoli határvidéken megcsinálhatják a szerencséjüket. Kimentek a Szíriuszig, a Groombridge-ig, az Epszilon Eridaniig és a 61 Cygniig. Ezek az első csillagközi űrhajók lassúak voltak: hónapokig tartott, míg megtették a közeli csillagokig vezető viszonylag rövid utakat. De ezerszám mentek el velük az emberek családostul, s telepedtek le a vendégszeretőnek vélt világokon. Ám e kezdeti erőfeszítések egyike sem bizonyult sikeresnek. Az elvben önellátó kolóniák olyan nehézségekkel találták szembe magukat akár az időjárás, akár vírusok vagy a rossz termés következtében, amelyeket képtelenek voltak ellensúlyozni. Az otthoni világból jövő, eleinte rendszeres, megbízható segítség később szórványossá vált, és végül teljesen elapadt. A túlélők hazajöttek. Az első sikeres, tehát hosszú távon is virágzó telep létrejöttére újabb ezer évet kellett várni. A margóliai kísérlet után még nyolcszáz évet. A Keresőt eredetileg, a határtalan optimizmus egy lázas pillanatában arra tervezték, hogy egész népességeket vigyen át telepes világokra. A margóliai misszió idején Taja Korinda volt a kapitánya, aki a LaPierre-t vezette, amikor felfedeztek egy élő világot az Antaresz rendszerében. Abraham Faulknernek hívták a másodpilótáját. Faulkner egykor politikus volt, látta, hová vezetnek a dolgok, és a legenda szerint azért változtatott pályát, hogy ha a szükség úgy hozza, kiszállhasson. Találtam hologramokat Korindáról és Faulknerről. Amikor megmutattam ezeket Alexnek,
megegyezte, hogy Korinda hasonlít rám. Vonzó nő volt, Alex tehát a maga béna módján bókolni akart nekem. Az ügyfelekkel nagyon jól tud bánni, de ha rólam van szó, nem tudom, miért, mindig van valami problémája. Faulkner olyasféle fickónak látszott, akinek megvan a magához való esze. Nagydarab, csupa izom, széles vállú, láthatóan parancsoláshoz szokott férfi. Negyven körüli. Az a típus, akit az ember komolyan vesz. – De mi Harryval szeretnénk beszélni – mondta Alex. – Ő a margolok szíve-lelke. – Abban az időben még nem voltak avatárok. De Jacob össze tudott hozni egyet abból, amit Williamsről tudni lehetett. A baj csak az volt, hogy feltehetőleg nem lehetett elég pontos. De persze ez minden avatár esetében problémát jelentett. – Nincs valami nagy adatbőség – panaszolta Jacob. – És amit Williamsről tudni lehet, annak a hitelessége is elég gyanús. – Tégy meg mindent, ami tőled telik! – biztatta Alex. – Kell hozzá néhány perc. Utána kell néznem pár dolognak. – Helyes. Szólj, ha készen vagy! – Alex egész reggel szórakozottnak látszott. Várakozás közben ideoda járkált a házban, és hol egy széket, hol egy függönyt igazgatott meg. Az egyik könyvszekrény előtt megállt, és hosszasan bámulta a könyveket. – Minden rendben, Alex? – kérdeztem. – Persze. – Az ablakhoz ballagott, és kinézett a vöröslő égre, melyen felhők úsztak át sebes iramban. – A korongok járnak a fejedben. – Igen. Az az idióta nő kidobta őket. – Nem az ő hibája – mondtam erre. – Nem tudhatta. Bólintott. – Még szerencse, hogy az inget nem dobta ki. – Mit gondolsz, van rá esély, hogy fennmaradt a kolónia? – kérdeztem. – Elképzelhető, hogy még megvan valahol odakint? – A margolok? Kilencezer év után? Milyen szép lenne valami ilyesmit találni – sóhajtotta vágyakozva. – De nem. Nincs rá semmi esély. Hülye kérdés. Ha élnének, hogyan lehetne megmagyarázni, hogy ennyi idő alatt soha senki sem hallott felőlük? – Ha mégis megvolnának valahol, talán nem is akarnák, hogy megtalálják őket. – Ha a fák repülni tudnának – mondta erre Alex. – Ha én regényt írnék, abban ők idéznék elő a földrengést, amely megölte Wescottékat, és véget vetett a kutatásuknak – jelentettem ki. – És miért akarnák titokban tartani, hogy élnek? – Az ő szemükben mi barbárok vagyunk. – Beszélj csak a magad nevében, Chase! – vetette oda, majd egy mély torokhangot hallatva ledobta magát a kanapéra. – Nemcsak hogy kihaltak, de ezt nyilván nagyon gyorsan tették. – Miért mondod ezt? – Mert a későbbi nemzedékek már nem osztoztak volna Harry Wilson és barátai haragjában. Nem fordulhatott elő. Újra keresték volna a kapcsolatot. Egy adott pillanatban. Mindenkinek ez szolgált volna javára. – Becsukta a szemét. – Ezt kellett tenniük. Egyrészt mert néhány száz év elteltével legalább olyan kíváncsiak lettek volna ránk, mint mi vagyunk rájuk. De a kolónia helye valahol megvan odakint. És én mondom neked, Chase, ha onnan el tudnánk hozni pár tárgyat, azokkal komoly pénzeket szedhetnénk össze. Sokáig csend volt. Csak fokozatosan ébredtem tudatára, hogy áll valaki mögöttem, az iroda ajtajának közelében. Magas, sötét bőrű, középkorú férfi volt, egy másik évszázadot idéző öltözékben. Krémszínű mellény, kényelmes, köldökig nyitott fekete ing, olyasféle fehér nadrág, amit a tengerparton hord az ember. Minden kicsit feltűnőbb, mint ami manapság még elmegy. Mosolyogva rám nézett, majd Alexre, és általam soha nem hallott mély bariton hangon köszöntött bennünket.
– Harry Williams – egyenesedett ki ültében Alex. – Kívánságára, sir. És Chase, ha megengedi, én nem vetném olyan gyorsan el a lehetőségét, hogy életben maradtak. – Átvágott a szobán, és helyet foglalt az Alexhez legközelebbi karosszékben. – Gondolja, hogy képes lenne megtalálni a telepes világot? Megfagyasztottam a képet. – Alex, úgy tudtam, nem maradt fenn róla képmás. – Csak kitartónak kell lenned – felelte vigyorogva. – Soha ne add fel! Ez a jelszavam. – Hol találtad? – Igazság szerint van belőlük néhány. Ez például egy kortárs emlékirataiból való. A fickó jól nézett ki. Előkelő megjelenés, és a többi. Meg tudtam érteni, miért követték őt az emberek. Még távoli helyekre is, ahol nem voltak éttermek. Alex átlapozta a jegyzetfüzetét, és újra aktiválta Harryt. – „Szabadon gondolkodó embereket teremteni egy szabad társadalomban”, ez volt a cél, ugye, Hariy? – kérdezte Alex. – Ezek a maga szavai? – Ezt én kérdeztem. – Igen. – Nemes felfogás. Bólintott. – Sajnos az az igazság, hogy ez merőben túlzás. Senki sem él szabad társadalomban. – Mi igen. – Kétlem. Mindannyian abban hiszünk, amiben a szüleink hittek. Az első pár esztendőben, amikor az elme még mindenre nyitott, teletömik mindennel, és az ember úgy gondolja, a felnőttek tudják, mi történik. Ezért gyenge és sebezhető. És ha később úgy dönt, nem kér a helyi mitológiából, akármi legyen is, annak ára van. A szülők rosszallása, a barátok megdöbbenése, kiközösítés. Olyan, hogy teljesen szabad társadalom, nem létezik. Megjelent egy kanapé, és ő beletelepedett. – Ön nem rólunk beszél – szólaltam meg. Mosolygott. – A szabadság illúzió. Néztük egymást az iroda két végéből. Mintha fényévek távolából néznénk a másikat. Alex rám mosolygott. Tényleg filozófiáról akarsz vitatkozni ezzel a fazonnal? De én folytattam. – Harry, nem lehet, hogy kicsit felfújjuk ezt a dolgot? – Törzsi teremtmények vagyunk, Chase. Szabadságról beszélünk, de jobb, ha nem mond olyasmit, amit a törzs nem szeret hallani. Vagy nem tesz olyat, nem felel meg a jóváhagyott normáknak. – Például? – Nem tudom, hol vagyok. – Körülnézett a szobában, tekintete végigsiklott az ügyfelek kedvéért kirakott antik tárgyakon. A bekeretezett elismerő okleveleken. – Régészeti leleteket gyűjtenek. – Igen. – Ez a foglalkozásuk. – Pontosan – feleltem. – Az ásatás helyszínén? Személyesen is végeznek ásatásokat? A választ egyértelműen megadta a Coiyn Egyetem által nekünk ajándékozott papirusztekercs, mely szintén ott lógott bekeretezve. – Igen. Néha. Alexre nézett. – Megvádolták már önt és az asszisztensét azzal, hogy sírrablók? – Hát ez nagyon jó – derült Alex. – Ennyit az önök szabad társadalmáról. – Az más.
– Mennyiben más? Becsületes életet élnek, nem? De itt van ez a törzsi ösztön, amely szentnek és sérthetetlennek tartja a temetkezési helyeket. Hacsak nem valami múzeumnak dolgoznak. – Ezt talán majd máskor beszéljük meg! – vágott hirtelen közbe Alex. – Harry, szeretnénk megtalálni a telepes világot. Tudja, hogy hol van? – Fogalmam sincs. De komolyan. Azok az adatforrások, amelyekből Jacob összehozta ezt a programot, nem tartalmazták ezt az információt. – Kár. A fickónak volt karizmája. De talán nem is ez a jó szó. Uralkodó egyéniség volt. Ott ültem, és éreztem, egy nehézsúlyúval van dolgom. Ahogy mosolygott, ahogy egyik lábát átvetette a másikon, ahogy beszédbe elegyedett velünk. Hozzá volt szokva, hogy utasításokat adjon, irányítson, szembenézzen mindazzal, amivel kell. És közben tudtam, hogy ez mind az életre hívó program része, s talán a valóságos Harry Williams egészen más volt. De akkor is: a szavai, az egész egyénisége abból lett összerakva, amit tudni lehetett róla. – Milyen régen volt? – Kilencezer éve. Elkerekedett a szeme. Vett egy mély levegőt. Nyelt egyet. És félelmet láttam az arcán. – Azt mondják, nem tudják, hol vannak? – Nem tudjuk. – Hogy lehet az? – Semmit nem hallottunk felőlük. Soha. – Mióta? – Amióta elhagyták a Földet. Szinte elállt a lélegzete. – Úristen! Nem értem, hogy lehet ez. Megkérdezhetem, hol vagyunk? – Nem a Földön – válaszolta Alex. – Meglepő – mosolyodott el Williams. – Ez ugye nem valami tréfa? – Nem – rázta a fejét Alex. Harry fölállt, az ablakhoz ment, és kinézett. – Olyan, mint otthon – mondta. – A legtöbb kertet szakember tervezi. Minden más: a fák, a fű, minden őshonos itt, a Rimwayen. – Ez a bolygó neve? A világé, ahol vagyunk? – Igen. Egészen kint vagyunk, az Orion Kar pereme felé. Egy időben nem létezett a Földtől ennél távolabbi emberlakta világ. – Csodálatos – kiáltotta, s a szemében könnyek csillogtak. – És soha nem akadtak rá a kolóniára? – Soha. – Kilencezer év alatt? – Igen. – Hihetetlen. Megsajnáltam. – Volt valami kapcsolatuk velük, miután elhagyták a Földet? – Tudomásunk szerint nem volt. – Nos, épp ez volt a terv – mondta. – Azt hittem, optimisták vagyunk. Füleltem a kintről behallatszó hangokra. Gyerekek játszottak valahol a közelben. – Túl jól sikerült megőrizniük a titkukat, Harry. Nem tudjuk kideríteni, ennélfogva ön sem tudhatja. – Valami rosszul sült el. – Igen. Szerintem is. – Nehéz elképzelni, mi történhetett. Úgy terveztük, hogy csak magunkra hagyatkozunk, amíg fel nem építjük az általunk óhajtott társadalmat De hogy örökre eltűnjünk? Ez felfoghatatlan. Ez nem történhetett meg. – Kockázatos kaland volt – szólaltam meg. – Ezt önök is tudhatták.
– Minden lehetőséggel számoltunk. – Valamit kihagytak a számításaikból. – Igen. Úgy látszik. Alex a fejét csóválta. Arcán zavar látszott. – Harry, önök még nem ismerték a fénysebességnél gyorsabb kommunikációs technikákat, ugye? – Nem. – Vagyis ha valami komoly problémájuk adódott, nem kérhettek segítséget. Legföljebb visszaküldhették a Bremerhavent vagy a Keresőt. – Így van. – Ami azt jelenti, hogy a segítség két évnyi messzeségben volt. – Igen. – Mire akarsz kilyukadni, Alex? – kérdeztem. – Mattié Clendennon azt mondja, Wescotték úgy találtak rá a Keresőre, hogy az tehetetlenül sodródott az űrben. És amikor elromlott, vagy ki tudja, mi történt vele, tele volt utasokkal. – Visszafordult Harry felé. – Tervezték, hogy a népesség nagyobb csoportjait máshová telepítik le? Azután, hogy meghódították az egész Margóliát? – Gondoltunk rá, hogy ez is megtörténhet. Idővel. De kitelepítési terveink nem voltak. Nem voltunk annyian, hogy ilyesmi akár szóba is jöhessen. – Akkor hát hová mentek? – Hogy Harry válaszul csak a fejét rázta, Alex megkérdezte, voltak-e más hajóik is. – Nem. Csak a két csapatszállító. – És ezek is elég öregek voltak már, amikor megvásárolták őket, igaz? – Így van, Alex. Ez a helyzet. De alkalmassá tették őket számunkra. Rászántuk a pénzt az átvizsgálásukra és a karbantartásukra. – A feljegyzések tanúsága szerint azonban minden útjuk után, melyet önökkel tettek meg, újból nagyjavításra kellett vinni őket. Ha mindkettő lerobbant volna, vagy közölték volna, hogy már nem lehet megjavítani őket, akkor az embereik nagyon könnyen kilátástalan helyzetbe kerültek volna. – Azért annak elég kevés esélye volt, hogy egyszerre mindkettő lerobbanjon, Alex. – Én ebben nem vagyok olyan biztos. Mindkettőnek karbantartásra volt szüksége. Önök el tudták végezni rajtuk a szükséges javításokat? Hosszú távon is? – Igen. Volt karbantartó üzemünk. – És azután, hogy az első generáció kihalt? Volt tervük az utánpótlás biztosítására? – Akkor, amikor elmentünk, természetesen nem volt. Ez a téma nem tartozott azok közé, amelyek különösebb aggodalmat keltettek volna bennünk. Nézze, egy vendégszerető világba indultunk el. Egy biztonságos helyre. Minden műszaki eszközt magunkkal vittünk, amire vélhetőleg szükségünk lehetett. Nem akartuk tartani a kapcsolatot a Földdel, és szándékosan úgy állítottuk össze a felszerelésünket, hogy erre ne is legyen szükség. – Úgy tűnt, mintha mély lélegzetet venne. – Képtelen vagyok felfogni ennyi időt – mondta. – Kilencezer év túl hosszú idő. Mindmáig létezik szervezett politikai rendszer a Földön? – Létezik, Harry – felelte Alex. – És miféle az a rendszer? Önök milyen rendszerben élnek? – Nálunk köztársaság van. Ahogy a Földön is. Ma már több mint száz világon élünk szerte az univerzumban. És biztosan örömmel veszi, ha elárulom, hogy jól élünk, az intézményeink minden józan, normális felfogás szerint szabadon működnek. Értelmes életet élünk. – Meglepő. – Nem gondolta volna, hogy ilyen jó dolgunk lesz? – Az én időmben nekünk nem ment ilyen jól. – Kinézett a pázsitra. Múlóban volt a nap, az ég hideg volt és szürke. – Annyira hasonlít az otthoni világra. Valami ellebbent, de túl gyorsan, hogysem látni lehetett volna, mi az. Harry utánabámult. – Nem hiszem el, hogy egy másik világon vagyok.
– Mi nem így gondolunk rá. – Sejtem. Az ott egy temető? – Igen. Közvetlenül a birtok határán túl. – Réginek látszik. – Már gyerekkoromban is ott volt. Itt nőttem fel. Mindig féltem tőle – tette hozzá Alex mosolyogva. – Mióta vagyunk itt? A Rimwayen? – Régóta. Több mint hatezer éve. – Régebb óta vannak itt, mint ahány éves a földi civilizáció volt az én időmben – ingatta a fejét Harry. – Nagyjából ugyanannyi ideje – mondta Alex, és merőn nézte Harryt. – Tehát önöknek nem tetszett az élet az Amerikai Köztársaságban? – Jobb helyet kerestünk. – Honnan szerezték a bolygóközi űrhajókat? – kérdeztem. – A Keresőt a Belvilágtól vásároltuk. A mentett hajók egyik kereskedőjétől. A Bremerhavent a kínaiak építették. Híres hajó volt a maga idejében. Annak a flottának volt a tagja, amelyik Utópiára szállított embereket és felszerelést. – Utópiára? – kaptam fel a fejem. Harry felsóhajtott. – Korai gyarmatosító törekvés volt. Nem jól sült el. Az sem. – A könyvespolchoz sétált, nézegetni kezdte a könyvek címét. – Soha nem hallottam ezekről az emberekről – mondta. Alex egy legyintéssel elintézte a megjegyzést. – Az ön ötlete volt, hogy induljanak ki a csillagok közé? Harry fáradtnak tűnt. – Kétlem, hogy egyetlen ember ötlete lett volna. – Látszott rajta, hogy emlékezni próbál. – Talán olyan elképzelés volt, amely a csoportban fogalmazódott meg. Nem emlékszem rá, hogy egyvalaki állt volna elő vele. Sokat beszélgettünk arról, hogy meg kellene szöknünk. Hogy tudnánk-e valahonnan hajót szerezni. Találnák-e vajon egy helyet, amely csak a miénk lenne. Eleinte csak beszélgettünk róla. – Láthatóan elérzékenyült. – Egy saját hely. Ezt mantráztuk örökké. – Hogyan sikerült ötezer olyan embert találni, akik el akartak menni? – Pontosabban ötezer-háromszázat. Nyolcvannal indultunk. De ez genetikai szempontból nem lett volna jó, ezért nyitottá tettük a tervet a barátaink számára. Olyanok számára, akiknek elegük lett a társadalomból, amelyben éltek. – És ők is csatlakoztak? – kérdeztem. Nevetett. – Nem sokan, még a legbátrabbak sem akarják végleg elhagyni az otthonukat. De olyan sokan jöttek folyamatosan, hogy végül le kellett állítanunk. – Voltak más letelepedési kísérletek is. Említette Utópiát. – Igen. Mire készen álltunk, már volt egy kudarc a hátunk mögött. Amikor elindultunk, ők már hosszú ideje dolgoztak ezen. – Hogyan reagált a kormány? Tettek lépéseket, hogy megállítsák önöket? – Örültek, hogy elmegyünk. Előbb csak a nem hivatalos szóvivőik, de utóbb már a közvélemény is hazafiatlannak bélyegezett bennünket. A valóságban azonban minden szükséges segítséget megkaptunk. – Ki döntötte el, hogy melyik világon fognak letelepedni? – Nem egyetlen személy. Kiküldtünk egy tudóscsoportot és néhány más szakembert. Ők találták meg a helyet… – És megesküdtek, hogy titokban tartják. – Igen. – Nem gondoltam volna, hogy így meg lehet őrizni egy titkot. – Mindnyájan megértettük, hogy ha valaki elárulja a kolónia világának helyét, azzal ránk szabadítja
mindazt a gonosz és ostoba dolgot, amit megpróbáltunk magunk mögött hagyni. Tudja, hogy hol van a Margólia, Alex? – Ön is tudja, hogy nem tudom. – Ezek szerint sikerült a tervünk. – És most mit csinálunk? – Nem tudom – felelte Alex. – Neked van valami ötleted? – Végigjárhatjuk az összes rendszert, amely szerepel Wescotték jelentésében, de semmi sem garantálja, hogy a Kereső nem valahol másutt van. – Azt mondtad, Chase, hogy minden küldetésük alkalmával kimérték az ég egy bizonyos részét. Mekkora volt ez a rész? – Nagy. – Kicsit közelebbről? – Az a terület, amelyet bejártak, talán harmincezer G osztályút is magában foglalhatott. – Na, ez legalább behatárolja valamelyest a területet. – Jacob vezérlőasztalára pillantott. – Mi a helyzet az MI-vel? – Hogy érted? – Lehet, hogy rossz irányba indultunk el. Ahelyett, hogy a bérelt hajójukat próbálnánk megtalálni, talán a Felderítésnek azt a hajóját kellett volna keresnünk, amelyiket ők használtak. – A Sólymot. – Így hívták? – Igen. – Az MI vajon mindent felvett? – Igen. De Wescotték letörölhették mindazt, amiről nem akarták, hogy kiderüljön. – Ez elég súlyos szabálysértés, nem? Mármint ha elkapták volna őket. – Igen, az. – Azt mondtad, soha senki nem ellenőrzi az MI-ket. Akkor meg minek bajlódtak volna az adatok megváltoztatásával? – Mondasz valamit – feleltem. – De mielőtt felvillanyozódnál, elárulom, hogy a Felderítés pár évenként felújítja ezeket a gépeket. Kiürítik a rendszert, esetleg feljavítják, aztán újrainstallálják. – Néhány évente? – Igen. Azt az MI-t, amelyiket Wescotték használták, réges-rég kiüríthették. Egy darabig nyugodtan ült, tett néhány könnyed megjegyzést az időjárásra és a temetőre, és szóba hozott pár, az üzlettel kapcsolatos dolgot. Már azt hittem, ejtette a témát, amikor hirtelen, minden átmenet nélkül ezt mondta: – Azért csak próbáljuk meg! – Próbáljuk meg? Mit? – Az MI-t. Talán szerencsével járunk. – Alex, semmi értelme. – Nincs vesztenivalónk. Menjünk rá, és kérdezzük meg! Lehet, hogy mindent letöltenek egy központi irattárba. Ki tudja? Amíg ő ebédelni ment egy ügyféllel, felhívtam a Felderítést, ahol kapcsolták az egyik avatárjukat. Ezúttal egy idősebb férfit. Egy méltóságteljes, szakállas figurát. – Parancsoljon, ifjú hölgy, miben állhatok szolgálatára? – kérdezte. Elmondtam neki, hogy a Wescott házaspár 1380-as és kora 90-es évekbeli repüléseinek részletei érdekelnek. És hogy remélem, hozzáférhetőek a Sólyom MI-jének az adatai. – A hivatalos hajónaplók bejegyzései megvannak az irattárunkban. – Úgy mondta, mintha ezzel minden kérdésre válaszolt volna. – Na igen. De mi úgy gondoljuk, hogy valahol hiba történhetett. Szeretnénk kijavítani az MI-t, ha lehet.
– Valóban? – Igen. – Megkérhetem, hogy tartsa egy pillanatig? Elment. A Felderítés is olyan, mint a legtöbb hivatali gépezet. Amikor arra kérnek, hogy tartsd egy pillanatig, rád zúdítanak mindenféle képeket vízesésekről, homokos tengerpartokról meg hegycsúcsokról, miközben halk zene szól, és ez így megy egy órán keresztül. De ez most más volt. Megkaptam a vízesést, de egy perc múlva visszajöttek. Ezúttal egy ember. – Üdvözlöm, Chase – mondta. – Aaron Winslow vagyok. Nem emlékszik rám, de tavaly a Polárisesetnél találkoztunk. – Amelyik felrobbant. – Igen. Az aztán csakugyan szörnyű dolog volt. De örömmel látom, hogy többségünk minden baj nélkül megúszta. Miben segíthetek? – Aaron, én a Szivárványnak dolgozom. – Igen, tudom. Alexander Benedict társa. – Így van. A Wescott házaspár 98-ban bekövetkezett halálával kapcsolatban végzek kutatást. Abban bíztam, hogy a hajójuk, a Sólyom MI-je megmaradt. – Harminc év után? Nem hinném, Chase. Minden hatodik út után gondosan átprogramozzák őket. – Beharapta az alsó ajkát, majd azt kérdezte: – Azt mondja, a Sólyommal repültek? – Igen. – Nem emlékszem. – Oldalra nézett, talán egy monitorra. – Várjon egy percet! – Rendben. – A Sólyom az én időm előtt volt. Wescotték utolsó útja után eladták. – Valami gond volt vele? – Nem. A szervizelése negyven évre szólt. Akkoriban ennyi időt adhattak. – Ma tovább járhatnak a hajókkal? – Ötvenöt évig. Ma már jobb anyagokat veszünk. – Mi történik egy hajóval, ha lejár az ideje? – Ha csak lehet, eladjuk. Ha muszáj, kiselejtezzük. – Ilyenkor letörlik az MI-jét? – Látja, erről fogalmam sincs – felelte zavartan. – Soha eszembe sem jutott megkérdezni. – Elfintorodott, és ujjaival zongorázni kezdett egy sima felületen. Gondolom, egy íróasztal tetején. – Várjon egy percet, Chase! Újra jöttek a festői képek. Ezúttal homokos tengerpart. És zene, melynek az volt a rendeltetése, hogy gyengéd érzelmeket ébresszen a Felderítés iránt. Aztán visszajött. – Azt mondják, most ez a gyakorlat. De hogy a századfordulón törődtek-e ilyesmivel, nem tudjuk. Tizennyolc évvel ezelőtt volt egy bírósági ügy, azóta komolyan vesszük a dolgot, és mindent letörlünk. – Meg tudja nekem mondani, hogy konkrétan mi történt a Sólyommal? – Utánanézek, és visszahívom – mondta. Megmondom őszintén, egyáltalán nem reménykedtem abban, hogy a keresésnek lesz valami eredménye. De Alex lelkiismeretes munkát várt tőlem. Amikor Aaron visszahívott, egy darab papír volt előtte. – Chase – mondta –, a Hennessy Alapítvány vásárolta meg 1392-ben. – Hennessy – ismételtem meg. – Az ő feladatuk, hogy fenntartsák a békés viszonyt a Némákkal.
TIZENKETTŐ Takmandu az emberlakta világok legszebbike. Sűrű erdei, párás tengerei, hármas holdja lélegzetelállítóak. Távol esik a Belső Államszövetség evilági légi útjaitól és zsúfolt parkjaitól, s a démonjárta Ashiyyurhoz való közelsége azt sejteti, hogy ez így is fog maradni. – Hyman Kossel Utazások, 1402 A sípályák is kiválóak. – Leslie Park Az utolsó turista, 1403 A Hennessy Alapítvány székhelye a Coroli csillaghalmazban lévő Takmandun volt. A Takmandu évszázadok óta a külső világok politikai központja volt. Én egyszer jártam ott, még tizenévesként, osztálykiránduláson. Először hagytam el a Rimwayt, és ez az út is sorsdöntőnek bizonyult az életemben. Nemcsak a történelmi helyszínek felkeresésének élménye miatt, ami az út célja volt, hanem borzasztóan tetszett az űrhajó is. A Csillagszóró. És maga a repülés. Azzal az eltökélt szándékkal érkeztem haza, hogy pilóta leszek. Egy olyan korban, amikor csillagközi távolságokban az ember úgy tud a leggyorsabban kapcsolatba lépni valakivel, ha fogja magát, és odautazik, világos volt számomra, hogy újból útra kell kelnem. Alex az üzlettel takarózott. Ügyfelekkel kell találkoznia. Neki őket kell boldogítania. Tudod, hogy van ez, Chase. – És különben sem tudok semmit a hajók MI-jéről – mentegetőzött. – Keresd meg a Sólymot! És lássuk, mit tud a MI felhozni a mentségére! – Ha tud egyáltalán bármit – jegyeztem meg. – Nincs vesztenivalónk – nézett rám a legbizakodóbb mosolyával. Így aztán összeszedtem pár jó regényt, egy üres csipet, amely kompatibilis a Sólyom MI-jének adattárával, és felszálltam a Belle-Marie-ra. Az új év első napján útnak indultam a Takmandura és a Josef Hennessy Alapítványhoz, melyet arra szántak, hogy megteremtse a jobb megértést köztünk és az Ashiyyur között. Személyesen még nem találkoztam egy Némával sem. Alex egyszer már beszélt egyikükkel. Már ha ez a helyes kifejezés. A Némák telepaták, és van valami a külsejükben, amitől az embert kileli a hideg. Nem beszélve arról, hogy olvasnak a gondolatainkban. Alex leírja az élményét az emlékirataiban. Nekem annyit mondott erről, hogy az embereknek és a Némáknak nem megértésre, hanem távolságra van szükségük. Egyszerűen nem az a sorsunk, hogy kijöjjünk egymással. – Az Alapítvány fél évszázada dolgozik rajta, mára tudomásul kellene venniük a realitásokat – mondta Alex. – Szerintem még próbálkoznak – feleltem. – Igen. Csak azt nem tudom, valójában nem szélhámosok-e, akik így csalnak ki pénzt ostoba emberekből. Útközben amit csak lehetett, mindent elolvastam a Hennessy Alapítványról. Voltak valami csereprogramjaik, szemináriumokat vezettek a Némákkal való érintkezésről, a pszichológiájuk természetéről, és arról, hogy a jelenlétükben hogyan győzzük le a természetes irtózásunkat. A Némák valójában nem voltak ennyire visszataszítóak. Humanoid külsejükben azonban volt valami rovarszerűség. A képmásuk nem tűnt különösebben nyugtalanítónak, de Alex figyelmeztetett, hogy a közfelfogás jól ítéli meg a dolgot. Kerülj csak közel hozzájuk, mondta, és meglátod, égnek áll a hajad! Az MI összehozott nekem egy Néma-avatárt, hogy beszélgessek vele. Na, ez tényleg undorító volt,
olyan, mint amik a horrorszimekben szoktak szerepelni. Vörös szem, tépőfogak, karmok, és olyan mosoly, mintha azt mondaná: most te következel a menüben. Ennek ellenére nem éreztem olyan visszatetszőnek, mint mondták. – Azért – mondta Alex –, mert igazából nem volt ott, és ezt te is tudtad. De akármit gondolt is Alex, az Alapítvány mégiscsak fel tudott mutatni némi eredményt. Megszűntek a Némák és az emberek közötti szórványos orvtámadások és az időnkénti háborúzás. Mindkét oldal látogatói eltöltöttek valamennyi időt a másik fél befogadónak mutatkozó csoportjaival, sőt alakult egy ashiyyuri-ember baráti társaság is. Az Alapítvány deklarált célkitűzése: Két értelmes faj, egyetlen céllal. A cél, jegyezte meg Alex, hogy tartsák magukat jó távol egymástól. A történész Wilford Brockman azt állította, hogy szerencsénkre találtunk rá a Némákra, mert egyesítő hatással voltak az emberi fajra. Amióta évszázadokkal ezelőtt megjelentek a színen, csak egyetlen nagy háború zajlott emberi hatalmak között. Az utolsó pár évszázad évezredek óta a leghosszabb békés időszak volt a világainkon. Érdekes módon ugyanezt a hatást tapasztalták a Némák is. Náluk is hosszú időre visszanyúlóan testvérháborúk dúltak, s a folyamat észrevehetően lelassult. Semmi nem képes úgy összekovácsolni az embereket, illetve a Némákat, mint egy közös ellenség. A Takmandutól három napi távolságra jöttem ki az ugrásból. Értesítettem a figyelőszemélyzetüket, hogy a közelben vagyok, és nekikezdtem az egyik magammal hozott kriminek. De sohasem voltam képes egyhuzamban hat-hét órán keresztül olvasni, így most is azon kaptam magam, hogy újabb, margói legenda ihlette szimeket nézek. Az elveszett világ tigrisembereiben például egy küldöttség megtalálja az elveszett kolóniát, ám azt sűrű, úttalan vadon borítja, és az egykori telepesek mára ragadozó vadállatokká váltak. (Az nincs megmagyarázva, hogy ez hogyan mehetett végbe pár ezer év alatt.) A Vigyázat, vámpir!-ban egy teherhajó találkozik egy margol hajóval, melynek magányos pilótájáról kiderül, hogy… igen, jól sejted. A témáról írt könyvek többsége nem volt komoly. A legtöbb szerző ilyen vagy olyan hit elkötelezettjeként okkult víziókat vonultatott fel arról, hogy mi történt, és olykor még azt is állította, hogy az elveszett kolónia misztikus hatást gyakorol bizonyos emberekre. (Küldj pénzt, és megtudod, hogyan alkalmazhatod a margol erőt saját életedben!) A legeslegnépszerűbb elmélet a démoncsillag-képzet volt, amely röviddel a telepesek útnak indulása után keletkezett. Harry Williams híres kijelentése, miszerint olyan messzire mennek, hogy még az Isten sem találja meg őket, vallásellenes értelmet kapva vált hírhedtté. Altalános volt az a vélemény, hogy a margol misszió kezdettől fogva pusztulásra van szánva. Valaki bedobta azt az elképzelést, hogy egy vörös csillag tűnik majd fel választott világuk fölött, Isten szeme, és ez fogja hírül adni a kolónia megsemmisülését. Történetek kezdtek keringeni arról, hogy sokan, akik pénzzel és idővel támogatták a margolokat, idő előtt meghaltak. Hogy az évek múltával egyszer sem adtak hírt magukról, elterjedt, hogy utolérte őket az átok. Isten szeme már nem tűnt olyan túlzott feltételezésnek. Elgondolkodtam azon, hogy vajon egy igazi szabad társadalom mit érhetett el kilencezer év alatt. Harry Williams menekültjei azzal az elhatározással indultak útnak, hogy elkerülik a régi hibákat, és megszívlelik a történelem tanulságait. El voltak szánva, hogy társadalmuk elvet minden megszorítást, kivéve azt, amit a részvét és a józan ész diktál. Az oktatásban a tudományokra és a filozófiára helyezik a hangsúlyt, és szorgalmazzák az önálló gondolkodást. Mindent megkérdőjelezhetőnek fognak tartani. Hivatásos politikusaik nem lesznek. Jól hangzott. De mindannyiunkba belénk nevelték, hogy az utópisztikus elképzelések, hogy is mondjam, utópisztikusak. Nem megvalósíthatók. Az utópiák mindig megbuknak. Ültem a Belle-Marie parancsnoki hídján, és néztem, amint a Takmandu fokozatosan koronggá növekszik. Balra láthattam a Lefátyolozott Hölgy terjedelmes csillagfelhőit, s benne, kis képzelőerővel a jobb fül csúcsa közelében egy kicsiny, áttetsző csillagcsoportot. AVersinjian
csillaghalmaz volt, amelyben egy minden alapot nélkülöző legenda szerint a margolok létrehozták a kolóniájukat. Csakhogy a csoportban tízezerszám voltak csillagok. Azon tanakodtam, vajon e pillanatban látom-e a margol nap fényét. A Josef Hennessy Alapítványnak van egy keringőpályára állított operációs központja. Előre odaszóltam, és a kutatásomra hivatkozva kértem tőlük egy találkozót. Azt felelték, örömmel látnak. A Takmandu egy előretolt állás. Az Államszövetség közigazgatásában nincs semmi, ami közelebb lenne nála a Némák országához. Kappalani, az ashiyyuri világ, kevesebb mint három fényévnyire van innen. Ennélfogva arra számítottam, hogy látni fogom valami jelét a közelségüknek. Például egy dokkban álló hajójukat. Netán egy-két körülötte jövő-menő Némát. De semmi ilyesmi nem volt. Később megtudtam, hogy voltak ugyan esetenként Néma látogatóik, de a személyes találkozás olyan nyugtalanságot keltett mindkét oldalon, hogy ebből egy kölcsönös megegyezés született. Ha jöttek, védőkísérettel hagyták el a hajót, az útvonalukat akadálymentesítették, és senkinek sem kellett látnia őket, kivéve a kísérőket, akik külön kiképzést kaptak. A Takmandué talán a legnagyobb bolygókörüli pályán keringő űrállomás, amit életemben láttam. Csodálatos kilátás nyílik róla a Lefátyolozott Hölgyre, ami ezrével vonzza a turistákat. És mivel a közeli Gamma egyben flottatámaszpont, élénk errefelé a forgalom, és bőven van szállás a turisták számára. A csomópontokban rengeteg klubot, W-pontot, szuvenírboltot, sőt még egy élőszínházat is lehet találni. Bejelentkeztem az egyik szállodába, lezuhanyoztam, átöltöztem, azután munkához láttam. Az állomás több szintjén rengeteg iroda működik: ipari, hadműveleti, tudományos és egyéb rendeltetésű hivatalok. Egymás után sorakoznak a széles, rikító színűre festett, szelíd kanyart leíró folyosókon. Az Alapítvány egy utazási iroda és egy elsősegély-állomás között kapott helyet. Egy nőt láttam odabent; egy íróasztal mögött ült, és elmerülten nézett valami adatokat egy képernyőn. Mögötte a falon nagybetűs írás: BARÁTUNK, AZ ASHIYYURI. Az ajtó előtt megálltam, és bemondtam neki, ki vagyok. Az ajtó közölte, hogy örömmel lát, és kinyílt. A nő fölpillantott, és elmosolyodott. – Ms. Kolpath, üdvözlöm a Hennessy Alapítványnál – mondta, majd félrebillentett fejjel azt kérdezte: – Vagy dr. Kolpath? – A Ms. jó lesz. De szólíthat Chase-nek is. – Hát akkor helló, Chase! – és nyújtotta a kezét. – Én Teesha Oranya vagyok. – Vörös haja és eleven kék szeme volt, s ehhez társult még egy szociális munkás összes elfojtott energiája. – Miben segíthetünk? – Az Alapítvány érdekel – feleltem. – Feltehetek néhány kérdést? – Hát persze. Kérdezzen bátran! – Önök igyekeznek jó kapcsolatot ápolni a Némákkal. Pontosan hogyan teszik ezt? – Az ashiyyuriakkal. – Egy pillanatra fájdalmas kifejezés jelent meg az arcán, mintha egy másik fanatikus bukkant volna fel előtte. – Alapvetően próbálunk szabad teret engedni minden érintkezés számára. Beszélünk velük. Képzéseket tartunk, hogy mások is beszéljenek velük. És tanuljuk, hogyan hunyjunk szemet a különbségek felett. – Miféle embereket képeznek? Diplomatákat? Turistákat? Intett, hogy foglaljak helyet. – Kereskedőket. Űrhajósokat. Kutatókat. Néha olyanokat is, akik csak szeretnének találkozni velük. Csak hogy üdvözöljék őket. Volt egy bekeretezett kép az asztalán: Teesha és egy Néma állnak egy fa alatt. Követte a tekintetemet, és elmosolyodott. – Ő Kanta Toman – mondta. – „Kanta, a Nagyszerű”, ahogy ő nevezi magát. – Komolyan is gondolja?
Nevetett, és csak a fejét csóválta a vidékiességemen. – Ő a partnerkapcsolatom. A miénkhez nagyon hasonló szervezetnek dolgozik. Nekik is megvan a maguk hivatali gépezete, Chase. Kanta megfeneklett a sajátjában, és ettől láthatatlannak érzi magát. – Ez nagyon is emberi reakciónak tűnik. – Az ashiyyuriakban és az emberekben sokkal több a közös, mint ami elválasztja őket. Ne engedje, hogy a tépőfogak megtévesszék! Vagy a telepátia. Ők is szeretik a gyerekeiket, jók akarnak lenni abban, amit csinálnak, és vágynak a szeretetre. Illő bánásmódot várnak tőlünk. És az etikai kódexük is éppolyan erkölcsi alapon áll, mint a miénk. Kanta, a Nagyszerű másfélszer olyan magas volt, mint Teesha. Szürke volt a bőre, és vörös karikás szemei egészen távol álltak egymástól. Ragadozó szempár. Nyitott szája talán egy mosolyféleség akart lenni, de ezt nehéz volt elhinni a hegyes tőrre emlékeztető szemfogak miatt. Nevetséges, széles karimájú kalap volt a fején, buggyos piros nadrágjához fehér pulóvert viselt. A pulóveren a BELLINGHAM EGYETEM felirat volt olvasható. – Az igazgató iskolája – magyarázta Teesha. – Hol készült a kép? – Két éve, amikor itt járt látogatóban. – Sóhajtott. – Jó, hogy volt humorérzéke. – Miért? – Volt valaha egy szobában ashiyyurival? – Nem – válaszoltam. – Amikor itt volt, behívtam néhány embert, hogy üdvözöljék őt. Közönséges utasokat. Még új voltam itt. – Mosolyogva ingatta a fejét. – Kettőjüket ki kellett kísérni a szobából. – Ez komoly? – Talán attól volt, hogy megpróbáltak nem gondolni semmire. Megpróbálták üresen tartani az elméjüket. Holott halálosan megrémültek. De ezt nem akarták kimutatni. Ezzel szemben egy olyan társadalomban, ahol mindenki betekintést enged a gondolataiba, nem sok képmutatással találkozik az ember. – Meztelenül az utcasarkon. – Nagyjából. – Úgy látom, maga jól bírja. – Jó kiképzést kaptam – nevetett. – De térjünk vissza magára! Mit szeretne még tudni? – Egy bizonyos szuperluminális érdekel, amelyet az Alapítvány a Felderítéstől vásárolt 1392-ben. – 1392-ben? – vonta össze a szemöldökét. – Igen. Ha az MI-je érintetlen, akkor számomra értékes információkat tudhatok meg tőle. – Hát ez érdekes. – Visszaült a székébe, és kérte, hogy ezt magyarázzam meg. – Bonyolult történet – feleltem. – Egy kutatási tervvel függ össze. Bólintott. – Meg kell mondanom, ellenkezik az Alapítvány elveivel, hogy illetéktelen személyeket felengedjünk a hajóinkra. – Rá tudnám venni, hogy adjon nekem engedélyt? – Elmondaná nekem, hogy pontosan mi az, amit keres? Hát, nem volt éppen hadititok, így elmondtam neki, hogy okom van arra gyanakodni, hogy a Sólyom találkozhatott egy gazdátlanul hányódó hajóval. És hogy a Felderítés jegyzőkönyvei hiányosak. – Oké – vont vállat. – A flottánkban nincs Sólyom nevű hajó, de ez nem meglepő, mert valószínűleg átkereszteltük. Hadd látom, mit tehetek! – Köszönöm! – Ugye megérti, hogy egy technikusunknak el kell kísérnie a hajóra? – Természetesen. Semmi probléma. – Jól van. Lássuk, hol van a Sólyom! Utasításokat adott az adatokat tartalmazó képernyőnek, mire megkapta a kért információt. Megérintette a képernyőt, motyogott magában valamit, és megjelent egy másik oldal. Nyilván nem
azt kapta, amit várt. – Nincs itt – mondta. – Úgy érti, kint van valahol? – Nem. Nem szerepel a leltárban. – Hány hajójuk van? – Hét. – És egyik sem a Sólyom? Nem is volt az? – Úgy látszik, ez a helyzet. Nyílt egy ajtó. Egy férfi és egy nő állt a szomszédos iroda küszöbén. Épp elköszöntek egymástól. A férfinak gondosan nyírt fehér szakálla volt. Arcán a ráncok arról árulkodtak, hogy olyasmit evett, ami megülte a gyomrát. Tartósan. A nő kilépett, a férfi visszavonult a szobába, és az ajtó becsukódott. Apró termetű nő volt, körülbelül húsz évvel idősebb Teeshánál, kék kosztümben. Úgy ment el mellettem, hogy észre sem vett. Teesha elkapta a pillantását, és fejével intett felém. A nő egy pillanatra felém nézett, és a tekintetében az volt, hogy fontosabb dolga van, mint velem foglalkozni. – Emma – szólította meg Teesha –, volt nekünk valaha egy Sólyom nevű hajónk? Emma szemhéja félig lecsukódott. Túlságosan elfoglalt volt efféle jelentéktelen apróságokhoz. – Nem – válaszolta. – Amióta én itt vagyok, azóta nem volt. – Azzal kivonult az ajtón. – Mióta van itt? – tudakoltam. – Körülbelül tizenöt éve. Régóta. Ő a fajok közötti kapcsolatok igazgatója. Leballagtam a karbantartó szintre, és megkerestem a szolgálatos főnököt. Alacsony, olajbarna, hatvanas férfi volt, asztmásan zihált a kövérségtől. Mark Woolleynek hívták. Orvosi kezelésre volt szüksége, és reméltem, hogy meg is kapja. – Sólyom? – szaladt ráncba az arca, majd megrázta a fejét. – Itt nincs. Tudtommal nem is volt – Jó régen lehetett, Mark. Qverallja egyik zsebére a CSILLAGTECH ÜZEMEK, a másikra a MARK feliratot nyomták. Fáradtnak látszott. – Az egész életemet itt töltöttem – mondta. – Soha nem volt ilyen nevű hajónk. – Értem. A Hennessy 1392-ben vette meg a Felderítéstől. Talán megváltoztatták a nevét. Hátrakísért az irodájába, mely zsúfolásig tele volt alkatrészekkel, lemezekkel, szerszámokkal és műszerekkel. Innen az egyik dokkra lehetett kilátni, ahol jelenleg két alapítványijelzésű hajó állt köldökzsinórral kikötve. Egyikük, egy Monitor típusú gépháza nyitva állt, és egy robotbrigád dolgozott rajta. Mark leült, székével jobbra gurult, maga elé húzott egy monitort, és lekért minden olyan karbantartási adatot, illetve flottainformációt, amely egy jelenleg vagy a múltban Sólyom néven szereplő hajóra vonatkozott. Mondjuk ötven évre visszamenőleg, tette hozzá. – A megjelölt időtartamon belül nincs adat Sólyom nevű hajóról – válaszolta ugyanazon a hangon az MI. – Sem olyanról amely a múltban viselte volna ezt a nevet. – Oké – mondtam. – Valahol nem stimmel valami. Mark vállat vont. – Nem tudom. Még aznap este hazaindulhattam volna, és megmondhattam volna Alexnek, hogy vakvágányra futottunk. De mivel már napokat töltöttem a Belle-Marie-n, szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. Úgy döntöttem, a szolid kosztüm helyett izgalmasabb ruhát veszek fel. Valami testhezállót, feketét. Miután átöltöztem, elindultam az Útonálló Klubba, amely a hírek szerint a legmenőbb vendéglő volt az állomáson. Az űrállomásokon nem változik az idő. Egy étteremben, mint amilyen ez az Útonálló is, mindig este van, mert a járatok érkezése és indulása folyamatos, és mindenki más-más időzónában van. Ráadásul
az is növeli a zűrzavart, hogy az emberek különböző órákkal operálnak – van, akinél egy nap tizennyolc órából áll, van, akinél harminc órából, és e kettő között, sőt ezen is túl, mindenféle variáció előfordul. Az éttermek tehát specializálódnak. Van, amelyik mindig reggelit szolgál fel, más helyeken állandóan este nyolc óra van. Vagy épp ami az Államszövetségnek abban a részében, ahol te élsz, megfelel az este nyolc órának. Egy általam soha nem látott fajtájú virágzó fa közelében lévő asztalhoz ültem le, rendeltem egy italt, és igyekeztem megkörnyékezhetőnek látszani. Reméltem, hogy nem kell egyedül töltenem az estét. Az Útonállóban minden volt: halk zene, hangulatvilágítás, gyertyák, pézsmaillat, gyönyörű kilátás a Lefátyolozott Hölgyre. Olyan volt, mint egy csillagmilliókból álló, fénylő felhő. Kis képzelet nem ártott hozzá, hogy bele tudjunk látni egy női alakot. De ez nem számított. Odalent a bolygó felszínén épp sötétedett, a városok fényei sorra kigyúltak. Figyelmemet ekkor néhány érkező vonta magára. Érdeklődve néztem végig rajtuk, van-e köztük érdekesnek ígérkező figura, amikor észrevettem az Alapítvány irodájában látott bánatos képű, ősz szakállú férfit. Szmokingban volt, egy idősebb nő társaságában állt az étterem vezetőjének pultjánál. Törtem a fejem, vajon ki volt-e írva a neve az ajtón, vagy említette-e Teesha. De hiába, nem emlékeztem rá. Őt és a partnerét a terem túlsó végében lévő egyik asztalhoz vezették. Aztán visszatért a pincér, és rendeltem egy könnyű vacsorát. Megpróbáltam felhívni Teesha irodáját, de már véget ért a munkaideje, és az MI nem adott semmiféle felvilágosítást. Jóllehet eleve tudtam, semmi remény arra, hogy ez a fickó bármilyen információval szolgálhat a Sólyomról, de az ember sohasem tudhatja. Így hát fogtam a poharamat, és átballagtam az asztalukhoz. Fölnéztek rám, és a férfi úgy ráncolta a homlokát, mintha emlékezni próbálna, hol láthatott engem korábban. – Bocsássanak meg! – mondtam. – A nevem Chase Kolpath. Akaratlanul is felfigyeltem önre ma az Alapítvány irodájában. – Ó igen – emelkedett fel a férfi mosolyogva. Bemutatkozott, és a partnerét is bemutatta. Jacques Corvier-nek hívták. – Remélem, megkapta, amire szüksége volt. Elmeséltem neki. Elmagyaráztam, meddig jutottam, hogy részt vettem egy kutatási programban, hogy a Sólymot eladták az Alapítványnak, és hogy nagyon szeretnék beszélni az MI-jével. Úgy tett, mintha érdekelné a dolog. Az volt a benyomásom, hogy a társnője miatt tesz így. – Azt hiszem, tudom, mi történhetett – mondta, amikor a történet végére értem. Határozottan az volt az érzésem, hogy ha a másik nő nem lett volna ott, behívott volna az irodába, hogy nézzünk bele az aktákba. Így azonban beszólt a linkjébe, nekem pedig felajánlotta, hogy üljek az asztalukhoz. Egy percig várnia kellett a válaszra. Aztán azt mondta, igen. És rám nézett. – Chase – mondta –, a Sólyom sohasem tartozott az Alapítvány flottájához. Azzal a kimondott céllal vettük meg a Felderítéstől, hogy átadjuk az ashiyyuriaknak. – Az ashiyyuriaknak? – Ez még az én időm előtt volt. Igen. Kértek egy hajót valami kiállításra, amit rendezni akartak, vagy egy múzeumnak. Nem tudom, melyikre. De a hajót azon nyomban megkapták. Mindössze annyi ideig volt a miénk, amíg megtörtént az átszállítás. – És pontosan kinek adták át? Ön tudja? Megismételte a kérdést a linkbe, meghallgatta a választ, majd megrázta a fejét. – Nem tudjuk. A csarnokban volt egy Néma fogadóiroda azok számára, akik az ashiyyuri világokba utaztak. Az állomás tájékoztató füzetében az állt, hogy négynaponta indul járat Xialára, a másik tartomány kapujának tekintett világra. Itt kell megemlítenem, hogy a Xiala emberek által kitalált szó. Tudjuk, hogyan néz ki írott formában, de mivel a Némák nem beszélnek, olyan, hogy helyes kiejtés, nem létezik. Jobban mondva semmilyen kiejtés nem létezik. Ezzel együtt nekem az a véleményem, hogy a Xialánál jobb szót is kitalálhattunk volna.
Elmentem ebbe a fogadóirodába, ahol egy emberi avatár fogadott. Udvariasan tartózkodó, konzervatív stílusú, ezüst szegéllyel díszített piros egyenruhát viselő nő volt. Jöttömre mosolyogva köszönt, és megkérdezte, miben segíthet. Egyszerű, dísztelen iroda volt. Egy pult, két szék, egy belső ajtó. Két plakát, az egyiken: ASHIYYURI UTAZÁS, a másikon: ÁTKELÉSI DOKUMENTÁCIÓ ITT. Egy elektronikus táblán az elkövetkező két hét érkező és induló járatainak menetrendjét lehetett látni. Elfogott a kísértés, hogy megkérdezzem, beszélhetnék-e a szolgálatos Némával. De visszafogtam magam. – Szeretnék kérdezni valamit. Van itt valaki, akivel beszélhetnék? Olyasvalaki, aki már régebb óta van itt? – Biztos abban, hogy én nem tudok válaszolni a kérdésére? Kipróbáltam. Bolygóközi űrhajó adományozása az Alapítvány által valószínűleg egy ashiyyuri múzeum részére évtizedekkel ezelőtt. A hajó neve Sólyom. Tudja-e, hol lehet? Fogalma sem volt róla. Ilyesmiről még csak nem is hallott. – Kérem, váljon egy pillanatig! – mondta. – Beszélek a felügyelőmmel. Kikapcsolt. Kisvártatva hangokat hallottam az ajtó mögött. És megcsikordult egy szék a padlón. Lépések. Erőmet összeszedve felkészültem az első találkozásra. Emlékeztettem magam, hogy nem lehet az olyan rossz, ahogy hallottam. Nyílt az ajtó. És egy fiatal nő lépett be rajta. Az avatár modellje, gondoltam. Kivéve, hogy az eredeti parányit kellemesebbnek tűnt. – Jó napot! – köszönt határozottan. – Indeila Caldwell a nevem. Ön érdeklődött egy űrhajó felől? – Igen, kérem. – Amelyet az Alapítvány adott el egy ashiyyuri szervezetnek? – Úgy van. – És az Alapítvány nem tudja, hogy kinek? – Nem tudják, mi történt a hajóval, miután átadták a… az ashiyyuriaknak. Állt az ajtóban, és azt mérlegelte, hogyan tudna megszabadulni tőlem. – Ami azt illeti, nem tudom, honnan szerezte ezt az információt. Harmincvalahány évvel… – Úgy nézett az ÁTKELÉS DOKUMENTÁCIÓ ITT feliratú plakátra, mintha onnan akarná leolvasni a választ. – Mi itt csak a ki- és belépő utasokkal kapcsolatos elektronikus munkát végezzük. Úgy értem, a Xialára. – Értem – feleltem. – Egyébként van itt egy ashiyyuri iroda? Esetleg nagykövetség? Valaki, akivel beszélhetnék, és akinek van betekintése az információba? Vagy aki akár emlékezhet is rá? – Még ki sem mondtam, már belém hasított a felismerés, hogy meggondolatlanul fejeztem ki magam, hiszen a Némák nem beszélnek. Nem tudnak, csak hangdobozok segítségével. – Én vagyok az egész személyzet – felelte. – Értem. – Jelenleg, úgy értem. Négyen vagyunk, váltjuk egymást. De a személyzetnek nincs ashiyyuri tagja. – Van itt valahol nagykövetség? Bólintott. – A felszínen.
TIZENHÁROM Jó megtanulni, hogyan nézzünk csodálkozás vagy felháborodás nélkül azokra a gyarlóságokra, melyek még a legszilárdabb jellemekben is fellelhetők. – T. B. Macauley: Warren Hastings Edinburgh Review, 1841. október Erős volt a kísértés, hogy üzenjek Alexnek: ha már úgy elszánta magát a nyomozás folytatására, nyilvánvalóan ő lenne erre a legalkalmasabb, mivel már van tapasztalata, hogyan kell bánni az Ashiyyurral. Csak az volt a baj, hogy tudtam, mit válaszolna: Te már ott vagy, Chase. Kösd fel a fehérneműd, és beszélj velük! Járj utána, mit tudsz kideríteni! Lenyeltem hát a keserű pirulát. Egy üzenetben elmondtam neki mindazt, amit tudok, és azt, hogy amennyiben megtudom, kinél van a Sólyom, átrepülök a Xialára. Azt is közöltem vele, hogy nem vagyok eléggé megfizetve. Aztán átjelentkeztem a Némák nagykövetségére, és nagy meglepetésemre egy fiatalember válaszolt a hívásomra. Gondoltam, a kirakatba emberi arcot akartak állítani, de egy avatárra számítottam. A fickó azonban, aki jelentkezett, annyira valóságosnak tűnt, hogy rá is kérdeztem. Ő meg igennel válaszolt. – Azt hiszem, így szeretnénk azt a benyomást kelteni mindenkiben, hogy igazából nincs mitől félniük – mondta nevetve. – Nos, Ms. Kolpath, mit tehetek önért? A valószínűtlenül hangzó Ralf névre hallgatott, és amikor elmondtam neki, hogy egy információra lenne szükségem, biztatott, hogy csak rajta, mondjam el. Kellemes, barátságos, nyájas szavú fiú volt. Gesztenyebarna haj, barna szem, megnyerő mosoly. Legföljebb harminc lehetett. Épp a kirakatba való. Amikor mindent elmondtam, megrázta a fejét. – Nem – mondta. – Semmit sem tudok erről. De azért várjon, utánanézek! – Átböngészett egy sor adattáblázatot, egy-kettő felett bólogatott, és megböködte a képernyőt. – Ehhez mit szól? Itt van. Sólyom, ugye? – Igen. Leolvasta az átadás napját és óráját. És az átvevőt. Ami szintén egy alapítvány volt. – Jó – mondtam. – Van arra mód, hogy eljussak a hajóhoz? – kérdeztem a már begyakorolt kutatói rutinommal. – Arról fogalmam sincs – hangzott a felelet. – Meg tudom mondani, hol van a hajó. Vagy legalábbis hogy hová vitték. Onnantól kezdve magának kell egyezkednie velük. – Rendben van – bólintottam. – Hol van hát? – Az Idegen Létformák Provno Múzeumába vitték. A Borkaratra. – Borkarat? – Igen. Van úti okmánya? Az Államszövetség engedélyére utalt, amivel beléphetek a Némák űrtartományába. – Nincs – feleltem. – Szerezzen! Van egy iroda az állomáson. Azután jelentkezzen a mi embereinknél! Nekünk is van itt egy irodánk. Nálunk is ki kell töltenie egy űrlapot. Beletelhet néhány napba. Két hétig vesztegeltem az űrállomáson, magamban százszor is elátkozva Alexet, mire elkészültek az okmányaim, és megérkezett a jármű, amellyel átkelhettem. A Belle-Marie-t ugyanis nem vihettem be a Némák űrterébe. Ez az államszövetségi tilalom pár éve volt érvényben, amikor is először jutottunk a kvantummeghajtás birtokába. Az Államszövetség nem akarta, hogy a rendszer a Némák kezébe jusson. Ami persze lehetetlenség volt. Az ember nem röpködhet olyan hajók százaival, melyeknek az eddigieknél sokkal jobb meghajtórendszere van, abban bízva, hogy a szomszédai nem jelennek meg
vele pillanatokon belül. A Némák mindig is azt állították, hogy az ő verziójuk a miénktől függetlenül lett kifejlesztve, de ezt persze senki sem hitte el. Érdekes dolog: amikor először találkoztunk velük, általános volt az a feltételezés, hogy egy olyan faj, amelyik telepátiát alkalmaz beszéd helyett, nyilván képtelen hazudni, nem tudhatja, mi az a félrevezetés, becsapás. De természetesen ők sem bizonyultak szavahihetőbbeknek nálunk. Attól kezdve nem, hogy rájöttek, az emberek nem látnak át rajtuk. Folyamatosan tájékoztattam Alexet a fejleményekről. Felhívtam a figyelmét, hogy drága mulatság lesz a csatlakozással átrepülni Xialára. A Diponga vinne át, vagy ahogy az állomáson mondták, a Spongya. Tudomására hoztam azt is, hogy nem vagyok boldog, amiért az egész ügy afféle keresztes hadjárattá kezd válni. Közöltem vele, ha netán le akarna állítani, nem tiltakoznék. És hogy megvárom a válaszát, mielőtt továbblépnék. Nagyjából azt válaszolta, amire számítottam. Komoly arccal ült az íróasztalomnál, az ablakon át látni lehetett a hóborította erdőt. Elmondta, hogy milyen jól csinálom, és milyen szerencsés is ő, hogy ilyen kitartó alkalmazottja van. – A legtöbb ember már feladta volna, Chase – mondta. A legtöbb embernek több esze van, mint nekem. Gondolkoztam rajta, hogy beiratkozom a Hennessy Alapítvány „Hogyan uralkodjunk a pszichés reakcióinkon, amikor ashiyyuriakkal kommunikálunk?” című szemináriumára. De nehéz volt belátni, mi haszna lehet, ha egyszer egyetlen Némát sem hoztak be a tárgyalóterembe. Akárhogyan is, gyávaságnak látszott. Így aztán amikor minden elintéződött, nyolc másik emberi utassal együtt felszálltam a Spongyára. A hajó társalgójában helyeztek el bennünket, és egy szürke egyenruhás idősebb ember, akinek a bal zsebén titkos jelekkel fel volt írva valami – gondolom, NÉMA TRANSZPORT üdvözölt mindannyiunkat. Elmondta, hogy Franknek hívják, velünk fog utazni, és mindent el fog követni, hogy az utunk minél kényelmesebb legyen, forduljunk hozzá, ha valami kérésünk van. Egy óra múlva indulunk. Elmondta, hogy nagyjából négy szabvány napig fog tartani, mire Xialára érünk. És hogy van-e valami kérdésünk? Az útitársaim üzletemberféléknek látszottak. Egyik sem kifejezetten fiatal, és nem tűntek különösebben nyugtalannak. Azon azonban meglepődtem, hogy valamennyien emberek. Egy Néma sem tart hazafelé? Ezek után Frank a kabinjainkhoz kísért, és arra kért bennünket, hogy miután elhelyezkedtünk, menjünk vissza a közös helyiségbe. Pontban este hét órakor. És előre is nagyon köszönte. Elrakosgattam a holmimat. Négy nap, míg Xialára érünk. Onnan újabb négy nap Borkaratra, amely nagyjából a Néma űrtartomány közepén van. (A kvantumutazás különös jellegzetessége volt, hogy bármilyen célállomásra, amelyhez csak egyetlen ugrásra volt szükség, rendszerint további háromnégy napos utazással lehetett elérni. Attól függően, hogy az ember milyen messze volt a célállomástól, amikor kijött az ugrásból.) Már kezdtem azon gondolkodni, nem kellene-e valami más hivatás után néznem. Amikor ismét összegyűltünk, Frank pár perc alatt elmondta a hajón szokásos rendtartást, az étkezések rendjét, a mosdók használatát, és így tovább, majd bejelentette, hogy a kapitány szeretne bemutatkozni. Mintegy végszóra kinyílt a parancsnoki híd ajtaja, és belépett az első Néma, akit életemben szemtőlszembe láthattam. Szürke foltos bőre volt, súlyos redők mélyén megbújó szeme, a testéhez képest túl hosszú karja, és mindent összevéve olyan külseje, mint akire nagyon ráférne valamivel több napfény. Ugyanolyan egyenruhát viselt, mint Frank. Azok alapján, amiket eddig hallottam, azt vártam volna, hogy láttára el fogok szörnyedni. És ráadásul ez ki fog derülni a gondolataimból. De semmi ilyesmi nem történt. Nem szerettem volna éjszaka a Bridge Streeten összetalálkozni a kapitánnyal, de nem azért, mintha olyan félelmetes volna a külseje. (Tény, hogy férfinak látszott, de nem úgy festett, mintha az előétele mellé engem is ki akarna próbálni.) Inkább olyan értelemben volt benne valami visszataszító, mint egy pókban vagy
rovarban. Pedig nem hasonlított semmi ilyesmire. Gondolom, a csillogó bőre keltette ezt a képzetet. – Jó estét, hölgyeim és uraim! – mondta egy hangdobozon keresztül. – Japuhr kapitány vagyok. Frank és én köszöntjük önöket a Diponga fedélzetén. Vagy ahogy Frank és az űrállomás személyzete nevezi, a Spongya fedélzetén. – A kiejtése nem volt egészen tökéletes, de meg lehetett érteni. – Reméljük, élvezni fogják az utat, és ha bármiben segíthetünk, kérem, forduljanak hozzánk bizalommal! – Fejével intett Frank felé, aki elmosolyodott. Ettől minden hajam szála az égnek meredt. És arra gondoltam: Pontosan tudja, mit érzek. Érzékeli, milyen hatást kelt bennem. És mintha meg akarná erősíteni azt, amitől a legjobban féltem, a kapitány felém fordult, és bólintott. Nem emberi bólintás volt ez, inkább az egész fej és nyak leengedése, talán mert nem rendelkezett a bólintáshoz szükséges, a miénkhez hasonló strukturális hajlékonysággal. De megértettem a mozdulatot. Köszöntést jelentett. Megértette a reakciómat, de nem sértődött meg rajta. Ez jó volt. De mi lesz, ha már nem a kapitánnyal lesz dolgom, hanem „az utca emberéhez” hasonló, átlag Némákkal? Mibe hajszoltam bele magam? Miközben lassan betegre izgultam magam, Japuhr kapitány közelebb jött. Tekintetünk találkozott – az ő vörös, nyugodt, kicsit túlságosan nagy szeme és az enyém –, és éreztem, hogy belém lát. Ebben a pillanatban, miközben az árral szemben úszva csak arra gondoltam, hogy nem, fogalmad sincs, nem láthatsz belém, résre nyíló szája mosolyogni próbált. – Nincs semmi baj, Ms. Kolpath – szólt hozzám. – Az elején mindenki átesik ezen. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor láttam a tépőfogait. Az út túlnyomó részében a kapitány a hídon és a szálláshelyén tartózkodott, amely közvetlenül a híd mögött volt, és nem mutatkozott a hajónak az utasok által látogatott részén. Útitársaim elmagyarázták, hogy az ashiyyuriak – a hajón senki sem használta a Néma szót – tudatában vannak, hogy milyen zsigeri reakciót váltanak ki belőlünk, és mellesleg nekik is kezelniük kell a saját zsigeri reakciójukat. Mert ők is undorodnak tőlünk. Ezért, amennyire tőlük telik, igyekeznek elvenni a helyzet élét. Frank elmondta, hogy jórészt ezért nincsenek ashiyyuri utasok a hajón. A járatokat úgy állítják be, hogy csak az egyik vagy a másik faj képviselőit vigyék. Megkérdeztem, hogy ez rá is vonatkozik-e. Hogy vitt-e már idegen utasokat? – Nem – felelte. – Ez szabályellenes. Körülbelül tizenkét órai utazás után végrehajtottuk az ugrást. Az egyik utason múló rosszullét jelei mutatkoztak. De nem tartott sokáig, a nő percekkel az átkelés után már vissza is nyerte a színét. Frank elújságolta, hogy a menetrendhez képest tizenhat órával hamarabb fogunk Xialára érkezni. Ez azt jelentette, hogy tizenkilenc órát kell vesztegelnem az állomáson, mielőtt fölszállhatnék a csatlakozásra. – Átnéztem az utaslistát – mondta Frank. – Ön a Komar-ral utazik tovább, és ön lesz az egyetlen ember a hajón. – Oké – feleltem. Sejtettem, hogy így lesz. – Járt már valaha a Gyülekezőhelyen? – Szabvány nyelven ezzel a szóval lehetett megközelítően kifejezni azt, ahogy a Némák az Orion-karnak azt a szegmensét nevezték, ami a sajátjuk volt. Itt jegyzem meg, hogy politikai szervezettségük lazább az emberi világénál. Van ugyan egy központi tanácsuk, de csak tanácskozó testület, végrehajtó hatásköre nincs. A világok és világcsoportok egymástól függetlenül, önállóan működnek. Másrészről a múltban keserves tapasztalatokat szereztünk arról, hogy milyen gyorsan és hatékonyan tudnak egyesülni egy közös ügy érdekében. – Nem, ez lesz az első utam – válaszoltam. Nem is titkolta, hogy helyteleníti. – Nem ártott volna még valakit magával hoznia. – Nem volt senki, akit magammal hozzak, Frank – feleltem vállvonogatva. – Miért? Veszélyben lesz a testi épségem?
– Ó, nem, semmi ilyesmiről nincs szó – válaszolta. – De hosszú ideig egy emberrel sem fog találkozni. – Nem először leszek egyedül. – Nem úgy értettem, hogy egyedül lesz. Lesz társasága. – Olyan mozdulatot tett a kezével, amellyel jelezte, hogy most már nincs mit tenni. – És nem szeretnék rossz érzéseket kelteni önben. Úgy gondolom, segítőkészséget fog tapasztalni az útitársai részéről, ha netán szüksége lesz rá. – Kis habozás után folytatta. – Megkérdezhetem, hová megy? Borkaraton kívül máshová is utazik? Nemmel válaszoltam. – Mikor akar visszajönni? – Mihelyt elintéztem, amiért megyek. – Helyes – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Az első éjszaka reggelig fenn voltam. Mint mindenki. Buliztunk, és jól éreztük magunkat. És amikor már mindannyian jól felöntöttünk a garatra, a kapitány is kijött, s a hangulat akkor sem változott. Végül virágos jó kedvvel vonultam vissza a kabinomba. Az elmúlt pár órában nem sokat gondoltam Japuhr kapitányra, ám amikor lekapcsoltam a világítást, és felhajtottam a takarómat, az kezdett el foglalkoztatni, hogy vajon mik a térbeli határai a Némák képességeinek. (Nevezd őket gondolatban ashiyyuriaknak, intettem magam.) A szállásom és a híd, valamint a hozzá kapcsolódó kabin között legalább harminc méter volt a távolság. Nem beszélve arról, hogy a kapitány szinte bizonyosan aludt már. De ha mégsem, akkor vajon most is olvas a gondolataimban? – töprengtem. Nyitott könyv vagyok előtte? Reggel megkérdeztem Franktól. Az egyéntől függ, felelte. – Van, aki több szobán át is olvas az emberben. Noha mindannyian azt mondják, hogy az emberek ellenállóbbak, mint a saját fajtájuk. És vajon passzív képességről van szó? Vagy van egy aktív összetevője is? Pusztán csak olvasnak a gondolatainkban, vagy kívülről is be tudnak juttatni gondolatokat? Reggelinél körülbelül öten lehettünk a közös helyiségben, amikor Frank feltette a kérdést Joe Klaymoornak. Joe jó hetvenes, kicsi, ősz hajú ember volt, befelé forduló típusnak gondoltam volna, ha nem tartottam volna teljesen valószínűtlennek, hogy egy introvertált alkatú ember elindulna egy Néma országba. Nevezzük inkább zárkózottnak. Amúgy jó fej volt. Mindenen keresztül megőrizte a humorát. A kérdésre csak nevetett. – Nekem nincs semmi rejtegetni valóm – felelte. – Örök sajnálatomra. – Aztán így folytatta: – Valaha ugyanilyen kérdés volt számunkra az, hogy vajon a szemünk valamiféle sugarakat bocsát-e ki, és ezért vagyunk képesek látni, vagy a külvilág bocsátja-e ki ezeket a sugarakat. Ahogy a mi szemünk is csak vevőkészülék, az ashiyyuri is az. Összegyűjti azt, amit felé küldenek. És nemcsak a gondolatokat. Képeket, érzelmeket, bármit, ami beúszik az ember tudatos szintjére. – Úgy tűnt, mintha egy pillanatra kényelmetlen érzés fogná el. – A „beúszik” talán nem a megfelelő kifejezés. – Mi lenne a megfelelő? – kérdezte az egyik utas, Mary DiPalma, aki színpadi bűvész volt Londonban. – Valami, ami egy zabolátlan áradat képét közvetítené. Szerintük az emberi psziché kaotikus állapotot mutat. Óriási. Ha valóban így van, akkor nem csoda, hogy elmebetegeknek tartanak bennünket. – Ez a tudatos szint – szóltam közbe. – De a tudattalan nem ilyen? – Azt mondják, nem – felelte Joe, és fejét nekidöntötte a szék támlájának. – Egyébként amíg velünk nem találkoztak, nem volt szükségük az adóvevő csatorna működtetésére. – Valóban. Hogy került ez napirendre? – Sok mindent megértettek abból, amiket gondoltunk, noha jócskán voltak olyan gondolataink, amelyek a nyelvi probléma miatt eltorzult formában jutottak el hozzájuk. Amikor meg ők próbáltak küldeni valamit, azt hiszem, csak bámultunk bambán. Valaki más, már nem emlékszem, ki volt, az állatok felől érdeklődött. Az állatok gondolataiba is
belelátnak? Joe bólintott. – A magasabb rendűekébe, bizonyos fokig. – És a fájdalom? – kérdezte Mary DiPalma. – Ó, igen. Abszolút. – Ez gondot jelenthet nekik. Frank hosszan szívta be a levegőt. – A túlélés szempontjából mi ebben az előny? – kérdezte. – Szerintem, ha egy lény érzékeli maga körül a fájdalmat, az nem lesz hosszú életű. Joe ezen elgondolkodott. – A fejlődés folyamatának két útja van – mondta. – Az egyik egyéni alapokon nyugszik, a másik elősegíti a faj fennmaradását. Legalábbis nekem így magyarázták. Nem az én szakterületem. – Ezek szerint nem ragadozók – jegyeztem meg. – Nem ragadozók? – nevetett az egyik nő. – Csak nézz rá a szemfogaira! És a szeme? Egy vadász szemei, nem is vitás. – Ez igaz – mondta Joe. – Én úgy tudom, nem lépnek kapcsolatba a természetes zsákmányukkal. Továbbá az látszik valószínűnek, hogy viszonylag későn fejlesztették ki a telepatikus képességüket. Egyébként sokkal régebbi faj, mint mi vagyunk. – Arra lennék kíváncsi, az idők során kifejlődnek-e bennünk paranormális képességek – töprengett fennhangon az egyik férfi. – Remélem, nem – húzta ki magát egy női útitársunk. – Én már most is használom – nevetett Mary. – Mutassa meg! – kérte Larry, aki a legfiatalabb volt a hajón. – Te nem tudsz olvasni a gondolataiban, Chase? – fordult felém Mary. – Dehogynem – feleltem. Úgy látszott, senkinek sem sürgős, hogy eléljük a kikötőt. Frank minden este italokat hozott, és kezdődhetett a buli. Mary elmesélte, hogy még emlékszik az első útjára, amelyet az idegen űrbe tett, és hogy az milyen ijesztő volt. – De nyugi, inkább élvezd az utat! – tette hozzá. – Ilyen élményben úgysem lesz részed soha életedben. Szép idők voltak azok ott, a Spongya fedélzetén. Rögtön az elején tisztáznom kell, hogy a Némák világában tett látogatásom egész ideje alatt egyetlen ashiyyuri sem bánt velem rosszul semmiféle értelemben, sőt mindenki nagyon udvarias volt hozzám. Mindazonáltal mindvégig tudatában voltunk, hogy az a dolog ott a parancsnoki hídon teljesen más, és nemcsak fizikai értelemben, hanem bizonyos spirituális vonatkozásban is. És a tudat, hogy ott van ez a másik, még ha nem jelent is fenyegetést ránk, közelebb hozott bennünket egymáshoz. Működésbe lépett a nyájösztön. Többekkel is összebarátkoztam az úton, akikkel mindmáig tartom a kapcsolatot. Mint például Joe Klaymoorral, egy toxiconi szociológussal, aki azt vizsgálja, hogy milyen következményei vannak egy telepatikus társadalomnak. És Mary DiPalmával, aki az ősi Londonban él. Mary épp eleget mutatott nekem ahhoz, hogy higgyek a varázslatban. És Tolman Edwarddal, egy kereskedő vállalat képviselőjével. Tolman hozzám hasonlóan még sohasem járt a Gyülekezőhelyen. Egy kereskedelmi probléma rendezése céljából indult útnak a térség belseje felé. Azóta úgy gondolom, hogy az a pár nap, amit velük tölthettem, maga megérte a Sólyom megtalálására tett erőfeszítéseket. Az egész egy csillagközi űrhajóról származó csészével kezdődött. Most, amikor ezeket a sorokat írom, egy másik van előttem az íróasztalon. Ezen is ismeretlen írásjelek vannak. A sas helyén egy fényudvarral övezett hétágú csillag szerepel. Nem a Keresőről, hanem a Spongyáról származik. De ennek is véget kellett érnie. Amikor Japuhr kapitány megjelent, hogy közölje velünk, tizennégy
óra múlva megérkezünk, mindannyian úgy éreztük, valami elvész az életünkből. Sok űrrepülőn utaztam, jóformán az egész életemet végigrepkedtem, de ilyesmit még sohasem tapasztaltam. A kapitány megkérdezte, kényelmesen utaztunk-e, és hogy tehet-e valamit értünk. Azután visszavonult. Frank félrevont. – Kitaláltad már, hogyan fogsz boldogulni? – kérdezte. – Hogy érted ezt? – Nyelvi problémáid lesznek. – Miért? – Feltételeztem, hogy mivel gondolatolvasókkal lesz dolgom, könnyen fog menni a kommunikáció. – Szabvány nyelvi fogalmakban gondolkodsz. Ők viszont nem nyelvet, hanem képeket olvasnak. Még ha annyit el tudsz is érni, hogy Téged megértsenek, őket akkor sem fogod tudni megérteni. – Mit javasolsz? Kinyitott egy faliszekrényt, és egy notebookot vett elő. – Ez majd segít – mondta. Bekapcsolta, és beszélni kezdett hozzá. – Segíts, eltévedtem, nem tudom, hol vagyok! – Néma szavak csoportja jelent meg a képernyőn. – Csak ezt kell megmutatnod nekik. Ők elolvassák, és betáplálják neked a választ. – Elmosolyodott. – Ne várd tőlük, hogy hangdobozt hordjanak maguknál! – Hogyan tudom elolvasni a választ? – A billentyűzet ashiyyuri volt. – Ők bármit be tudnak írni, amit a gép lefordít, és kirak a képernyőre. – Összehúzott szemöldökkel hozzátette: – Hosszú beszélgetésekre nem alkalmas, de abban, hogy ételt rendelj és eltalálj a szállodádhoz, segíteni fog. – Kölcsönkaphatom? – Bérbe veheted. – Tökéletes – örvendeztem. Nem volt olcsó, de a Szivárvány számlájára vettem bérbe. – Mi a helyzet a koszttal? Lesznek nehézségeim? – A nagyobb szállodákban kapsz neked való ételeket. Ne próbáld azt enni, amit az ashiyyuriak esznek! Rendben? Láttam képeket arról, hogy miket esznek. Ez a veszély nem állt fenn. – Még valamit, Chase. Az információs pultnál mindig találsz olyat, aki beszéli a szabványt. És a linkeden keresztül is mindig elérsz bennünket. Ott majd megmondják, hová kell menned. Aznap este kikötöttünk a Xiala orbitális űrállomásán, összecsomagoltunk, és sorra elköszöntünk egymástól. Sok szerencsét és hasonlók. Japuhr kapitány is kijött, hogy minden jót kívánjon nekünk. A kézfogások, ölelések után még pár lépést együtt, összekapaszkodva tettünk meg, mielőtt kiléptünk volna a Némákkal teli csarnokba. Fölénk magasodtak, mindkét kezükön hat ujjuk volt, és mintha mindnyájan ünneplőben lettek volna (leszámítva egy nőt, akinek egy sombrero-szerű sárga kalap volt a fején). Úgy méregettek bennünket, mintha – ahogy a régi mondás tartja – Bashubalból jöttünk volna. Frank kicsit még elidőzött velünk, majd megnyugtatott, hogy minden rendben lesz, és sok szerencsét kívánt. Úgy láttam, különösen miattam aggódik. Azután eljött a pillanat, amikor egyedül maradtam. Kétszer fordult elő velem, hogy a szerelmem kisétált az életemből – két fickó, akikhez komolyan kötődtem, és akiket még ma is sajnálok. De egyiknek a távozását sem néztem annyi balsejtelemmel, mint amit most éreztem. Egy nő ment el mellettem két gyerekkel, és úgy mozdult, hogy közém és a gyerekek közé kerüljön, mintha veszélyt jelenthetnék rájuk. Kíváncsi lettem volna, hogy a nő – illetve ők hárman – megérezte-e, mennyire megsértett ezzel. Mi értelme a telepatikus képességnek, ha nem jár együtt az empátia adományával? A csarnok közben majdnem kiürült, amiért külön hálás voltam. Elballagtam az egyik portálhoz, és
lenéztem. A nap éppen kibújt a bolygó íve fölött. Közvetlenül alattunk még éjszaka borult egy nagy szárazföldre. Egyetlen nagy méretű holdat láttam nyugaton; egy sor hegycsúcsra árasztotta halvány fényét. Az információs pultnál meglepetés ért. Az avatárt rólam mintázták. – Miben segíthetek, Chase? – kérdezte. Visszaigazolta a jegyemet Borkaratra. A hajó másnap délután indul. Ajánlott egy szállodát, elintézte a szobafoglalást, és kellemes estét kívánt. Tényleg jól csinálta. A Némák testfelépítése nagyjából ugyanolyan, mint a miénk. Legalábbis nagy vonalakban. Feltételezem, hogy egy értelmes teremtmény nagyon sokféle módon működhet. Feltétlenül kell gravitáció, az energiabevitelnek a test legfelső része közelében kell történnie, a feldolgozó funkciók helye a test középtája, a kiválasztás pedig a munkaterület alsó részéhez közel történik. Ezzel azt akarom mondani, hogy a Gobul Hotel emberek számára fenntartott szobái Néma szobák voltak. Minden sokkal nagyobb volt, és bevallom, a vécé használata igazi kihívást jelentett. Az első éttermi étkezésemkor komoly erőfeszítésembe került, hogy meg tudjam szokni a vendéglátóimat. És úgy ültem ott, mint egy idióta, abban a szent meggyőződésben, hogy mindenki engem néz, mármint a valóságos személyemet, nem csak azt a külső burkot, amiről megszoktuk, hogy közszemlére tesszük. A legnehezebb az volt, hogy utáltam itt lenni, közöttük, miközben küzdenem kellett, hogy elfojtsam az érzelmeimet, holott tudtam, hogy azok tisztán láthatók bárki számára, aki veszi a fáradságot, hogy odanézzen. Joe Klaymoor azt mondja, a Némák bizonyos mértékig képesek leárnyékolni az elméjüket egymás elől. Azt mondja, lehet, hogy előbb-utóbb egyetlen közös tudattal rendelkező entitássá fognak válni. De még nem tartanak itt. És azt a rémítő lehetőséget is hozzáfűzte, hogy mi is elindulhatunk ezen az úton. Egy-két Néma odajött hozzám, hogy bemutatkozzon, én meg a notebookon keresztül üdvözöltem őket, ami elég körülményes dolog volt. Azt mondták, soha életükben nem láttak még igazi embert, és én tudtam, hogy megpróbálnak udvariasak lenni. Úgy éreztem magam, mintha egy ketrecben mutogatott állat volnék. Pár perc múlva elmentek. Meghozták az ételt, amit rendeltem, amit sietve befaltam, miközben mosolyogni próbáltam a közelben ülő Némákra, akik rendületlenül bámultak, amikor úgy gondolták, hogy nem figyelek rájuk. Örültem, amikor végre visszamehettem a szobámba. Gondolkoztam rajta, hogy kiszállok az egészből. Nyomozzon Alex a Sólyom után! Meg is tenné. Nem mondana semmit, nem kritizálna, de tudtam, mit gondolna magában. Egy gyerekkel – egy nővel – akart férfimunkát elvégeztetni. Reggel beszálltam a Komarba. Közvetlen járat volt Borkaratra, a Gyülekezőhely egyik nagyobb világára. Nyolcvanhat fényévnyire volt Xialától. Huszonegy útitársam volt, valamennyien Némák. Többségük a közös helyiségben tartózkodott, amikor beléptem. Igen, ez a helyes kifejezés. Egy fiatal férfi látott meg. Senki más nem fordult felém, de mind egyszeriben éberré vált. Ne kérdezd, honnan tudtam! De azonnal tudatosult bennem, hogy azon az egyetlen szempáron keresztül mind engem figyelnek. Egy kisgyerek belefúrta az arcát az anyja ruhájába. Nyomban láttam, hogy ez egy rettentően élvezetes utazás lesz. Bénán rámosolyogtam a fiatal hímre. A Némák nem valami jók a mosolygásban. Talán nincs szükségük arra, hogy mosolyogjanak. Egyesek, akik közöttünk éltek, rákaptak, de mivel nem jött nekik természetesen, halálra rémítették az embereket, ha mégis megpróbálták. A társaságukban való időzésre az is rányomta a bélyegét, hogy a Némák nem beszélnek. Ott vagytok több mint húszan egy helyiségben, és mindenki nyugodtan ül a helyén, és nézi egymást. És senki nem mond semmit.
Igyekeztek barátságosak lenni. Mozdulatokat tettek felém. Szemkontaktust létesítettek velem. Többen felemelték a kezüket, hogy üdvözöljenek. Pár perc elteltével olyat tettem, amit megígértem magamnak, hogy nem teszem: bebújtam a kabinomba, bezártam az ajtót, és teljes szívemből azt kívántam, bár az agyamra is rácsukhatnám az ajtót. Nem sokkal ezután odakint is bezáródtak a zsilipek. Hallottam, hogy beindítják a hajtóműveket. És ekkor kopogtak az ajtón. Kinyitottam, és ott állt egy Néma ugyanabban a szürke egyenruhában, amelyet Frank is viselt. Egy fehér kártyát nyomott a kezembe. Ez állt rajta: Üdvözöljük a fedélzeten. Kérjük, kapcsolja be az övét! Indulásra készen állunk. És kaptam egy másik kártyát is. Óhajt segítséget? Előrehajoltam, és a homlokomra böktem, mint egy félnótás. Azt akartam tudatni vele, hogy gondolkozom. És az agyamban megformáltam a nem szót. Köszönöm, nem. Jól vagyok. Aztán eszembe jutott, hogy talán nem is érti a szabvány nyelvet. Meghajolt. Tudom, hogy a székemre rá van szerelve egy biztonsági öv. Használni fogom. Magam elé vetítettem önmagamat, amint bekapcsolom az övet. Újra meghajolt, és elsétált. Elbújtam a kabinomban. Csak annyi időre mozdultam ki, amíg a mosdót használtam, vagy az ennivalómért mentem, amely egészen jó volt. (Megtudtam, előre felkészültek, hogy én is a hajón fogok utazni.) Négy nap nem olyan borzasztóan hosszú idő. Ki lehet bírni. Egy órája repülhettünk már, amikor újabb kopogást hallottam. Ezúttal nem a kísérőnk volt, hanem egy meghatározhatatlan korú, még a Némák között is magasnak számító hímnemű. Olyan magas volt, hogy csak meggörnyedve fért el a folyosón. Jéghideg tekintettel nézett rám. Kíváncsi lettem volna, látja-e, milyen kényelmetlenül érzem magam. Szürkéskék, testhezálló nadrágot és bő inget viselt, amit már más Némákon is láttam, ámbár többnyire bő köpenyt viseltek. Álltam az ajtóban, és fölbámultam rá. Aztán kattanást hallottam, és megszólalt egy elektronikus hang. – Helló! Jól van? Megpróbáltam a köszönés viszonzásán kívül minden mást kisöpörni az agyamból. – Helló! – feleltem. – Igen, jól vagyok, köszönöm. – Jó. Tudom, az ilyen dolog nagyon nyugtalanító lehet. – Nem, jól vagyok. Semmi probléma. – És arra gondoltam, mi abban a logika, hogy az ember megpróbál hazudni egy gondolatolvasónak. – Segíthetek valamiben? – Azt hiszem, máris segített. – Nagyszerű. – A hang egy amulettből jött. – Szeretném megjegyezni, hogy bármit gondolna is, barátok között van. Barátok között meztelenül. És már próbáltam is visszaszívni. Habozott. Kezdtem megérteni, hogy nem akarta, hogy lássam, amint az agyamat fürkészi. Próbáltam eldönteni, behívjam-e. – Nagyra értékelem az aggodalmát – mondtam. – Nem vegyen semmit komolyan, amit itt tapasztal. Négy napon keresztül többé-kevésbé együtt leszünk. Azután elválnak az útjaink. Úgyhogy semmi nem árthat magának abból, amit itt csinál. – Természetesen igaza van. – Nem akar csatlakozni hozzánk? Nagyon örülnénk, ha megismerhetnénk. – Hogyne. Természetesen. – Hátrébb lépett, hogy helyet adjon. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, elindultam utána. – A nevem Chase – mondtam. – Az én nevemet valószínűleg kiejthetetlennek találná. Hívjon… – a szó szoros értelmében éreztem az agyamban a jelenlétét. – Hívjon Franknek. A Spongya utaskísérőjének a neve járt volna az eszemben?
– Rendben van, Frank. – És nyújtottam a kezem. Körbeadtam a notebookomat, és a többi utas azon keresztül tett fel kérdéseket. Honnan jöttem? Jártam-e korábban is a Gyülekezőhelyen? Hová megyek? Miért féltem annyira? (Ezt egy gyerek kérdezte, aki nem szívesen volt ott, és majdnem olyan ijedtnek látszott, mint én.) Frank nagyon rendes volt. – Semmi olyasmi nem jelenhet meg a gondolataiban, amit már ne láttunk volna korábban – mondta. – Kivéve talán az émelygését, amit a jelenlétünk okoz – tette hozzá. Ne tartsd vissza magad, hórihorgas! Ne kímélj! Néhányan böködni kezdték egymást, és biccentettek a fejükkel – biztosan nevettek. Megkérdeztem Franktői, nem őrülnek-e bele, hogy állandóan érzékelniük kell mások gondolatait és érzelmeit. – Enélkül el sem tudom képzelni az életet – válaszolta. – El lennék vágva mindenkitől. – Rám szegezte vörös szemét. – Nem érzi magányosnak magát? Hogy egyedül van? Az utazás alatt megtanultam, hogy a gondolatok egymásba keveredése egy újabb dimenziót kölcsönöz annak, amit a szerelmesek – vagy a barátok – egymás iránt éreznek. Hogy a telepátia egy mélyebb szintű érintkezést tesz lehetővé. Hogy nem, egyetlen ashiyyuri sem tud a csoporttudat kialakulás irányába ható evolúcióról. Sőt nevettek, amikor előadtam nekik Joe elméletét. – Önálló egyének vagyunk, Chase – mondta az egyik nőnemű. – Hiszen világosan látjuk a különbségeket önmagunk és mások között. – Nem bújhatunk el az elől, amit gondolunk – mondta nekem Frank a második napon. – Vagy az elől, amit érzünk. És ezt tudjuk is. Úgy tudom, az emberek sokszor még önmagukkal sem őszinték. Nem értem, hogy lehet ez, de lenyűgözőnek tartom. Másrészt tudatában vagyunk, hogyan küzd a közönségesebb, gorombább gondolatai ellen. Mi is ismeijük ezeket. Így hát erről nem gondolunk semmit. Ez is része annak, amik vagyunk, annak, ami maga, úgyhogy tényként fogadjuk el. – Egyébként pedig nem szükséges zavarba jönnie attól, hogy a külsőnk milyen ösztönös reakciót vált ki magából. Mi sem találjuk rokonszenvesnek magát. – Elhallgatott, körülnézett. Addigra már felismertem néhány hangulatjelző gesztusukat, és láttam, hogy többen jelezték, nem tetszik nekik ez a kijelentés. – Hozzá kell tennem – folytatta Frank –, hogy ez csak a külsejére vonatkozik. De lassanként megismeijük belülről is, a pszichéjét. És ott azt látjuk, hogy maga közénk tartozik.
TIZENNÉGY Az ember mindig is a teremtés csúcsának, a világegyetem gondolkodó részének tartotta magát, a célnak, akiért minden van, ami van. Jóleső érzést keltő nézet, nem vitás. De lehet, hogy a világegyetemnek más a véleménye. – Marik Kloestner Naplók, 1388 A Borkarat ugyan nem a Némák szülőbolygója, mindazonáltal tekintélyes és befolyásos világ volt. Itt dolgozták ki, milyen irányelveket kövessenek az emberiséggel kapcsolatban, és amikor lehetett, elküldték azokat a Gyülekezőhely többi független politikai egységének. Ez volt az a hely, ahol a képviselők összegyűltek. És ahonnan az Államszövetséggel való ellenséges viszony meg-megújuló időszakaiban a támadásokat irányították. Pár éve már nem dördült el lövés Néma és emberi hadihajók között, de a hamu alatt még izzott a hosszú múltra visszatekintő ellenségeskedés parazsa. Ma már igazából senki sem tudta, mi volt a konfliktus oka. Egyik felet sem érdekelte a másik tulajdonában lévő terület. Ténylegesen egyik fél sem fenyegetett senkit. És mégis évszázadokon keresztül jelen volt közöttük az ellenszenv és idegenkedés. Mindkét oldalon politikusok tudtak támogatókat szerezni azzal az ígérettel, hogy keményen le fognak számolni az idegenekkel. (Nem is értettem, hogyan lehettek a Némáknak politikusaik, amikor az elméjük többé-kevésbé mindannyiuk előtt nyitva állt.) A Gyülekezőhely téves elnevezés volt. A Néma államok, világok, hercegségek, előőrsök, űrvárosok és egyebek inkább társadalmi csoportosulások voltak, semmint hivatalos politikai entitás. Ugyanakkor megdöbbentő hatékonysággal tudtak együtt reagálni. Egyes megfigyelők állították, hogy már érzékelik egy csoportelme mozgolódását. Megkönnyebbültén szálltam le a Komarról. Az információs pultnál egy másik, szintén rólam mintázott avatár igazított útba, hogyan juthatok el a provnói múzeumba. Villám volt a jele annak a hajónak, amelyikkel menni akartam. Úgy tele volt, hogy csak némi tolakodás árán jutottam fel rá. Semmi másból nem tudhattam meg többet a Néma társadalom tőlünk idegen természetéről, mint amikor egy járművön utazva velük megfigyeltem, hogyan érintkeznek egymással, hogyan engednek utat, rakják le a csomagjaikat, ültetik le a gyerekeiket, kérdezgetik egymást, ki üljön az ablak mellé – és mindezt tökéletes némaságban. Na jó, nem tökéletes, ha tekintetbe vesszük a ruhák suhogását, az ajtók csukódását, a párnázott ülésből kiszökő levegő hangját, a biztonsági öv csatjának kattanását. De beszédhang soha nem hallatszott. Akkor már több mint egy hete voltam kizárólag Némák társaságában, és tanulgattam szándékosan figyelmen kívül hagyni azt az érzést, hogy közszemlére vagyok állítva. Ne izgasd magad miatta, biztattam magamat. De olykor nem tudtam ellenállni, hogy rá ne pillantsak egy útitársamra, és el ne képzeljem magam, amint köszönésül intek neki. Ilyenkor rendszerint fizikai válasz érkezett: szemkontaktus, szemöldökrándulás, ilyesmi. Esetenként visszaintegetés. Megpróbálkoztam puha, meleg gondolatokkal. És valóban, az az ősi félelem és viszolygás, amit kezdettől fogva éreztem a jelenlétükben, napról napra enyhült. Ezzel együtt, ahogy ott ültem a hajón, és olvasni próbáltam, semmit sem értve a szövegből, nagyon messze voltam attól, hogy jól érezzem magam. Beléptünk a légkörbe, leereszkedtünk a borongós égből, belefutottunk egy örvényekkel teli viharba, végül kikeveredtünk a felhőkből, és megjelent fölöttünk a csillagokkal teli égbolt. Odalent fényesen kivilágított városok ragyogtak. Egy női utaskísérő állt meg az ülésem mellett. – Hét perc múlva leszállunk – mondta. Nem tudtam
megállapítani, honnan jön a hangja. Egy folyóparti sétány menti szállodában éjszakáztam. Az ashiyyuri építészet stílusa, legalábbis a Borkaraton, kicsit más, mint a miénk. Az ember építette házak, bármilyen stílust kövessenek is, statikusak. Szimmetrikusak, és ha mégoly eklektikusak is, mindig van bennük egyensúly és arányosság. A Néma épületek ezzel szemben mozgás-, áramlás- és energia-tanulmányok. A szimmetria hiányzik belőlük. Távolról nézve a szállodám befejezetlennek tűnt, mintha részben átnyúlt volna egy másik dimenzióba. Egy étteremben vacsoráztam, csupa Némától körülvéve. És büszkén mondhatom, nem hátráltam meg. Az asztalomnál maradtam, nyugodtan végigettem a vacsorámat, és szemem sem rebbent, amikor a közelben egy kisgyerek megrettent pillantást vetett rám, hogy aztán arcát belefúrja az anyja mellébe. Jó lett volna tudni, milyen korán tesz szert valaki életében telepatikus képességre. Tud-e például egy gyerek már az anyja méhében kommunikálni? Két ember, egy férfi és egy nő jelent meg. Megláttak, és odajöttek hozzám. Aki látott minket, azt hihette volna, régi jó barátok vagyunk. Invitálásomra odaültek hozzám, és egy óra hosszat csevegtünk mindenféléről. Szentpétervárra, az egyik ősi földi fővárosba valók voltak. Talán említettem már, hogy az ashiyyuri semmiféle szeszt nem iszik. Olvastam valahol, hogy nincsenek nekik való drogok sem, és nem is értik, az emberek miért érzik szükségét, hogy eltompítsák az érzékeiket. Így aztán a poharakban, melyeket aznap este egymás egészségére ürítettünk, valami ártatlan lötty volt, de megígértük, hogy otthon össze fogunk jönni. Döbbenetes, milyen közel került egymáshoz Andiquar és Szentpétervár. Jól aludtam, azt leszámítva, hogy egy különlegesen valószerű szexuális tartalmú álom után az éjszaka kellős közepén felébredtem. És megint ott tartottam, hogy az foglalkoztatott, vajon a Némák az éjszakai gondolatokat is látják-e. Most vajon megrémítettem minden gyereket a szálloda három teljes szintjén? Nem csoda, ha nem szerették, hogy emberek vannak körülöttük. Elgondolkoztam a páron, akikkel a vacsoránál ismerkedtem meg. Fiatalok voltak, nemrégen házasodtak össze. De magamban fogadni mertem volna, hogy ma éjjel külön alszanak, és valószínűleg több emocionális rezgést fognak kelteni minden őket figyelő Néma antennájában, mint amennyit egy jó öreg, régimódi hancúrozás keltene. A Néma világ nem nászutazásra való hely. Az Idegen Létformák Múzeuma Provno egy ligetes részén, az egyik déli tenger egy hosszan elnyúló szigetláncán volt. Ezt a parkos területet jórészt közösségi épületek és történelmi emlékek számára tartják fenn. Az elzárt tájkertek többnyire történelmi alakok emlékének vannak szentelve, vagy egyszerűen csendes, békés helyet nyújtanak az elmélkedni vágyóknak. Több patak is van benne és rengeteg apró lény, melyek mind alamizsnát koldulnak a látogatóktól. Az építészet hiperbolikus volt: az óceán hullámzását utánzó tetők, ferde csúcsok, lebegő függőlegesek. Tömegek vonultak a hosszú, kanyargós sétányokon, melyek néha fölemelkedtek a felsőbb szintekre. Mindenütt el lehetett jutni lomboktól árnyékolt oszlopcsarnokokba, ahonnan az ember gyönyörködhetett a természetben. Csupa fény és könnyedség volt minden, földöntúlian légies, mint a napfény. A parkokban tilos volt saját járművel közlekedni. A látogatók bejöhettek légitaxin, jóllehet a forgalom zöme víz feletti maglev vonaton bonyolódott. Én még sohasem láttam ilyet, fogalmam sincs, mivel működtetik a motort. A múzeum épülete két hasonló, de nem teljesen egyforma obeliszk között állt. Fehér márványból, beépített ívekből, oszlopokból és felfelé tartó gyalogjárókból állt, és az egész azokra a kirakós gyerekjátékokra emlékeztetett, amelyeket szét lehet szedni és újból összerakni, de mindig másképp néz ki, mint korábban. Egy mozgólépcső felvitt a főbejárathoz, ahol elérkeztem egy falhoz, amelyre a Némák írásjeleivel rávéstek valamit. Ráirányítottam a fordítómat, és így megtudtam, hogy a múzeumot egy meg nem határozható időpontban alapították. (A készülék nem remekelt a dátumok és
időpontok átszámításában.) És hogy mindenféle létforma megtalálható benne, ami csak létezik a galaxisban. Bementem. A közelben lévő Néma gyerekek hol engem, hol a feliratot bámulták tátott szájjal, míg mások csak eltátották a szájukat, de voltak olyanok is, akik rémülten megfutamodtak. De én udvarias mosollyal továbbmentem. Az ember azt várná, hogy egy külvilági biológiai szervezetek bemutatását célzó múzeumban rengeteg életszerű helyzetben ábrázolt létforma hologramjait fogja látni. Itt azonban szó sem volt ilyesmiről. Talán mert úgy gondolták, a látogatók épp elég hologramot láthatnak otthon. Ehelyett tárlókban és üveg alatt kitömött bőröket és fejeket lehetett megtekinteni. Lehet, hogy így hatásosabbnak gondolták. Gigászi méretű vadak, akkora pofával, hogy egy leszállóegységet is le tudtak volna nyelni egyben. Kígyók, amelyek fogpiszkálónak használhattak volna engem. A legkülönbözőbb méretű és formájú ragadozók, némelyek valóban félelmetesek. És persze a zsákmányaik – aranyos, prémes, fürge kis lényecskék. Növények, melyek képesek lettek volna felfalni egy méretes embert, sok végtagú lények, melyek Barinor fáin éltek, bárhol legyen is az, és gyerekeket lopkodtak. Meglepőnek találtam, hogy valaki ilyen körülmények között ott akarhat élni. Legalábbis, ha vannak gyerekei. Örömmel jelenthetem, hogy kitömött ember nincs a múzeumban. Lehet, hogy ezzel engedményt akartak tenni az olykor idelátogató embereknek. Van ellenben pár madaruk és gyíkjuk a Rimwayről, és egy tigris a Földről. Az egyetlen ember egy avatár volt, egy szakállas fickó, aki úgy nézett ki, mint egy Neander-völgyi. Még lándzsája is volt. Közeledtemre felmordult. Az ember lehetőleg mindig a legelőnyösebb színben mutassa magát, mindig mondom. Kíváncsi lennék, hány Néma kiskölyök szerzi az első benyomását az emberi fajról ennek a fickónak az alapján. Ő őrizte az Emberek Termét, vagyis azt az épületszárnyat, amelyet teljes egészében nekünk szenteltek. Az általunk ismert egyetlen másik, műszaki technikát használó faj. Ez egy hatalmas, kör alakú épületrész volt, boltíves mennyezete három szinttel feljebb ért. Primitív és modern fegyvereket, különböző istenség-ábrázolásokat, hangszereket, más-más kultúrából származó öltözékeket, megkezdett sakkjátszmát és edényféleségeket, asztalneműt lehetett itt látni. Egy benyílót irodának rendeztek be. Sok kiállított tárgy mellé odaírták az évszámot és az eredeti lelőhely nevét. Fejhallgatón lehetett belehallgatni az egyes tárgyak történetébe. Könyveket is láttam, valamennyit lefordították a Némák általános nyelvére. Megtaláltam közöttük A köztársaságot, Burnwelltől Az amerikai államok végnapjait, Hardy Boshear Négy novelláját és egy halom más művet. Egészében véve nem volt igazán reprezentatív gyűjtemény. A többnyire modern szerzők mellől fájón hiányzott néhány klasszikus. A terem közepén, egy emelvényen volt kiállítva a céltárgyam. A Sólyom. Némák álltak sorban egy rámpán, arra várva, hogy beléphessenek a légzsilipbe. A törzsbe vágott ajtón át aztán a túloldalon sorjáztak ki belőle. BOLYGÓFELDERÍTÉSI FŐOSZTÁLY – hirdette a híd közelében a felirat, és mellette még ennyi állt: TIV114. És persze: SÓLYOM. Égtek a navigációs lámpái, ami jó hír volt, azt jelentette, hogy a hajó áram alatt van. Hoztam magammal egy kisméretű generátort, arra az esetre, ha a saját erőmre kellene hagyatkoznom. Körülbelül negyven Néma volt a teremben, de egyik sem mozgott. Mindnyájan mereven előre néztek, mintha az éppen előttük lévő tárlót figyelnék, de a dermedt mozdulatlanságuk elárulta őket. Az egyik nő, aki valamelyik ősi isten szobra mellett állt, engem nézett, és a tekintete mögött ott figyeltek valamennyien. A nő fölemelte az egyik kezét. Helló! Rámosolyogtam, majd figyelmemet ismét a Sólyomra fordítottam; megállapítottam, hogy szépek a vonalai, és hogy boldogan vezetném. Próbáltam távol tartani a gondolataimat jövetelem valódi
okáról. Múzeumlátogató társaim lassanként újra mozogni kezdtek. Amennyire meg tudtam állapítani, titkos pillantást egyikük sem vetett többé lopva rám. Jöttem-mentem a tárlók között, s közben a letöltés céljából magammal hozott adatcsipet babráltam. Voltak ismertetőpontok, ahol többet is meg lehetett tudni az emberekről. Ezeken a helyeken is használtam a fordítókészülékemet, így megtudtam, hogy magasan vagyunk ugyan az evolúciós skálán, de egy lépéssel elmaradunk az Ashyyurtól. Az ismertető szerint érző lényeknek tekintjük magunkat, és bizonyos értelemben azok is vagyunk, noha a kommunikációnk elsődleges formája a csaholás. Oké, a csaholás az én fordításom. Ők „hang, illetve zaj keltésének” mondták. Lehet választani. Úgy jellemeztek bennünket, mint akiknek kiváló tulajdonságaik is vannak. Állhatatosak vagyunk, meglehetősen intelligensek, könyörületesek és barátságosak is tudunk lenni. Másrészt viszont becstelennek, gonosznak, erőszakosnak, erkölcstelennek, alattomosnak és képmutatónak ismertek meg minket, akik csak erős rendőri hatalommal tudják működtetni a társadalmukat. Az egyes emberek készségesek, rendszerint nem kell tőlük félni, magyarázta az ismertető. De ha többen vannak együtt, viselkedésük megváltozik, problematikusabbá válik. Nagyobb valószínűséggel azonosulnak a közvéleménnyel, ahelyett, hogy kialakítanák a saját véleményüket. Másutt: Közvetlen összefüggés mutatkozik egy csoport nagysága és erőszakos vagy egyéb kifogásolható viselkedés megtűrése vagy alkalmazása között, és/vagy egyéni fogadókészség a vezetők erőszakos vagy leegyszerűsítő megoldási javaslataira minden általuk észlelt problémára. Ezt nevezzük a kollektív reagálás jelenségének. Több könyvet is úgy jellemeztek, mint amely különösen is éles bírálatot mond a korlátolt emberi gondolkodásról. Kezdtem felhúzni magam. Félszemmel a Sólymot figyelve körbejártam a termet, s miközben igyekeztem lecsillapodni, megint azon kezdtem gondolkodni, vajon mekkora területen érvényesül a Némák telepatikus képessége. Újabb Némák érkeztek, és mialatt ráérősen bóklásztam a kiállítás tárgyai között, ők szépen beálltak a sorba. Rájöttem, hogy a sor nem fog elfogyni, úgyhogy magam is beálltam a végére. Lehettek vagy tucatnyian előttem, köztük két fiatal – még nem felnőtt, de már nem is gyerek – egyed. Mindkettő nőnemű. Láttam, hogyan reagálnak rám: az egyik megérintette a másik könyökét, és összehúzta magán a ruhát'. Ezzel végképp betelt a pohár. Megpróbáltam üzenni. Üzenni mindenkinek, aki figyelt. Azokról, akik mert véletlenül annak születtek, amik, máris felsőbbrendűnek tartják magukat, rendszerint kiderül, hogy ostobák. Nem tudtam, hogyan jelenítsem ezt meg számukra, úgyhogy nem vetítettem ki semmiféle képet elébük, de utána határozottan jobban éreztem magam. A hídra vezető zsilipajtó nyitva volt, így láthattam a műszerfalat és a pilótaállást. A bejárat elé azonban kék zsinórt feszítettek ki, és egy táblára kiírták: BELÉPNI TILOS! Két szék volt benne, egy a pilótának, egy a látogató vagy technikus számára. Arra gondoltam, hogy itt ültek: Margaret Wescott a kormányülésben, Adam pedig a segédpilóta helyén. Kinéztem az ablakon a múzeum szürke falaira, és eltűnődtem, vajon ők mit láttak. A pilótaülés előtt, jobbra volt a leolvasó. Benyúltam a zsebembe, és megérintettem a csipet. Az MI neve James volt. Áthajoltam a kordonon, miközben tökéletesen tudatában voltam a körülöttem állóknak. Szerettem volna pár percre egyedül maradni. – James, ott vagy? – suttogtam. Válasz nem hallatszott, de kigyulladt egy zöld lámpa. Nem ismertem a Sólyom műszerfalát, de bizonyos megjelenési formák hajóról hajóra és korszakról korszakra azonosak maradnak. A zöld lámpa mindig azt jelenti, hogy az MI be van kapcsolva, és működik. Az első akadály tehát elhárult. (Feltételeztem, hogy a hangot kikapcsolták, nehogy James megijesszen valakit.) A zsinór túl magasan volt, átlépni nem tudtam rajta, így inkább megemeltem, és alatta átbújva, a mögöttem támadt mozgolódással mit sem törődve, egyenesen a leolvasóhoz mentem, és
beillesztettem a csipet. – James, töltsd le a navigációs lógókat – mondtam. – Mindent, ami összefügg dr. Adam Wescott-tal. Egy újabb lámpa gyulladt ki. Fehér. Hallottam, hogy megkezdődött az adatok átvitele. Megfordultam, és rámosolyogtam a mögöttem álló Némákra. Szevasztok. Mi újság? Tetszik a kiállítás? Próbáltam arra gondolni, hogy ez itt egy rutin karbantartás. Ehelyett az jutott eszembe, hogy a Némák talán arra gyanakodnak, hogy el akarom lopni az űrhajót, talán ki akarok törni vele a teremből, és meg sem állok a Rimwayig. Persze, magammal ragadva a mögöttem álló Némákat. Már láttam, amint a Sólyom fölemelkedik Borkarat tornyai fölé, majd felgyorsulva irányt vesz a mélyűr felé. És akármennyire igyekeztem, képtelen voltam kiverni a képet a fejemből. Természetesen semmi efféle haditerv nem lett volna megvalósítható. A múzeumnak le kellett bontania egy válaszfalat, hogy beemelhessék az űrhajót, majd utána visszaépítették a falat. A hajtóműveket legalábbis kikapcsolták, ha ugyan nem távolították el. És amúgy sem volt üzemanyag. A csip szorgalmasan zizegett és zümmögött, ahogy a több mint tíz éven át összegyűlt adatok átáramlottak a rendszeren. Végignéztem a többi műszert is, ahogy egy technikushoz illik, aki itt is, ott is igazít valamit a karbantartandó berendezésen. Újabb Némák gyülekeztek a kordonnál, hogy lássák, mi folyik itt. Elképzeltem, hogy érzem őket a fejemben, amint megnézik, el akarok-e rontani valamit. Felmerült bennem a gondolat, hogy esetleg arra következtetnek, így viselkedik egy alsóbbrendű faj, és tovább nem törődnek a dologgal. És az is elgondolkodtatott, hogy ezt most én magam gondolom, vagy valahonnan kívülről sugalmazták nekem. Ketten továbbmentek, de mások nyomultak a helyükbe. Én a fényeket figyeltem, várva, hogy a fehér lámpa más színűre váltson, jelezve, hogy a művelet véget ért. Megigazítottam a székeket. Kinéztem a kémlelőablakokon. Ellenőriztem a képernyők beállítását. Megigazítottam a blúzomat. Arra gondoltam, bár hoztam volna magammal portörlőt. Újból kinéztem a kémlelőablakokon. Két kék egyenruhás Néma közelített a Sólyom felé. A lámpa továbbra is fehéren világított. A többiek arrébb csoszogtak, hogy elálljanak az útból. Nehéz lépteket hallottam. És persze egy árva hang sem, sehol. És megérkeztek a hivatalos személyek. Mindketten egyenruhában. Mindketten szigorú képet vágva. Illetve, egy ashiyyurinál mit lehetett tudni? Megpróbáltam a kritikus pillanatban elvágni ezt a gondolatot, és inkább azt közvetíteni, hogy Mindjárt készen vagyok. Csak még egy pillanatig legyetek türelemmel! Átléptek a kordonon. Egyikük a karomnál fogva elhúzott a leolvasótól. Visszanéztem. A lámpa továbbra is fehéren világított. Azt akarták, hogy menjek velük, és nem voltam olyan helyzetben, hogy ne engedelmeskedjem nekik. Félig vittek magukkal kifelé a légzsilipen át, a szájtátva bámuló sokaság között, amely ezúttal meg sem próbálta leplezni, hogy engem figyel. Kimentünk a teremből, le a rámpán, át egy előcsarnokon, ki egy átjáróra. Tehetetlen voltam. Amennyire tudtam, kimutattam a tiltakozásomat. De semmi sem használt. Ezekhez a fickókhoz nem lehet beszélni. A metakommunikáció sem működött. És a jól bevált báj és vonzerő sem. Kivonszoltak egy kétszárnyú ajtón át valami folyosóra, ahol irodák sorakoztak egymás mellett. Rádöbbentem, hogy nem egyszerűen kidobtak. A múzeum hátsó traktusában voltunk. Az ajtók sötét üvegből készültek, a Némák írásjeleivel, elektronikus táblák voltak kifüggesztve mellettük. Az egyik ajtó kinyílt, és betessékeltek rajta. Egy üres irodában találtam magam. Egy belső ajtót, két asztalt és három-négy széket láttam benne. Minden a szabvány Néma méretben. Az őreim elengedtek, és leültettek. Velem maradtak: egyik az ajtó mellé állt, ahol bejöttünk, a másik a belső ajtóhoz ment. Arra gondoltam, vajon megtelt-e már a csipem.
Körülbelül öt percig várakoztunk. A belső ajtó mögött zajokat hallottam, majd kinyílt az ajtó. Egy nőnemű lépett be rajta, olyasmi öltözékben, mintha a konditeremből jött volna. A színe piszkosfehér volt, s a felsőrész kapucnija hátra volt hajtva a vállára. Rám nézett, majd a kísérőimre. Úgy tűnt, hogy tájékoztatják egymást. Végül a kísérőim kimentek a szobából. Ezek szerint nem tartottak veszélyesnek. A nő benyúlt az egyik zsebébe, elővett egy zsinóron függő fordítókészüléket, és a nyakába tette. – Helló, Chase! – mondta. – Selotta Movia Kabis vagyok. Hívhat Selottának. Még ilyen körülmények között is nehéz volt megállnom, hogy ne nevessek. Megmondtam a nevemet, és viszonoztam a köszöntését. Merőn nézett rám. – Örülünk, hogy úgy határozott, ma ellátogat hozzánk. – Én is örülök – feleltem. – Nagyon szép a múzeum. – Igen. – A másik oldalamra került, és leült egy székre velem szemben. – Megkérdezhetem, mit csinált a Sólymon? Semmi értelme nem volt hazudni. A fordítógép nem segített neki abban, hogy belelásson a gondolataimba, de kíváncsi voltam, valóban szüksége volt-e rá. – Megpróbáltam letölteni a navigációs lógókat. – És miért? Amióta én itt dolgozom, a Sólyom itt áll az Emberek Termében. Ennek legalább huszonöt éve. – Ez valóban hosszú idő – ismertem el. Minden figyelmét rám összpontosította. Nem is próbálta titkolni, hogy bent kotorász a fejemben. – Mi az a Kereső? – kérdezte. Elmondtam neki. Leírtam a hajó kapcsolatát a Margóliával, azután elmagyaráztam, mi az a Margólia. – Kilencezer éve? – kérdezte. – Igen. – És azt reméli, hogy megtalálja ezt a helyet? A Margóliát? – Tudjuk, hogy ez enyhén szólva optimista várakozás. Mégis reménykedünk, hogy megtaláljuk a hajót. Szürke szemhéja leereszkedett a szemére. Azután újból felemelkedett. Fekete volt a szaruhártyája, és rombusz alakú. Egy hosszú percig csak nézett rám. – Ki tudja? – mondta végül. – Ha az egyiket megtalálja, az elvezetheti a másikhoz. – Mint látja, szükségem van a segítségére, hogy megszerezzem az információt a Sólyomról. Mozdulatlanul ült, és gondolkodott a hallottakon. Aztán úgy tűnt, hogy elhatározta magát. Kinyílt az átjáróra vezető ajtó. Odafordultam, és az egyik őrömet pillantottam meg. Selotta intett neki, hogy lépjen be. A csipemet tartotta a jobb kezében. Felötlött bennem, hogy kikapom belőle, és elfutok. – Nem – szólalt meg Selotta. – Nem lenne jó ötlet. Az őr átnyújtotta neki a csipet, és elment. Selotta figyelmesen megnézte, majd felkapcsolt egy lámpát, és hosszasan vizsgálgatta a csipet. Amikor befejezte, rám függesztette gyémántra emlékeztető szemét. Az a határozott érzésem támadt, hogy azt hiszi, beszél hozzám. Hirtelen mintha meglepődött volna. Majdhogynem emberi módon megrázta a fejét, és gyengén megkopogtatta a fordítógépet. – Néha nehéz észben tartanom, hogy beszélnem kell. – El tudom képzelni – feleltem. – Azt kérdeztem, nincsenek-e aggályaik azzal kapcsolatban, hogy esetleg valóban van ott kint valamiféle létező civilizáció. A saját népük kilencezer év elteltével. Nem tudhatják, mit találnak ott. – Tudom. – Nem sértésnek szánom, de az emberek hajlamosak a kiszámíthatatlanságra. – Néha előfordul – válaszoltam. – De nem számítunk arra, hogy eleven világot találunk ott. Ám ha megtalálnánk a hajdani telepet, hazahozhatnánk néhány régészeti leletet. Ezek roppant értékesek lennének. – Ebben biztos vagyok.
Vártam, abban reménykedve, hogy visszaadja a csipet, és szerencsés utat kíván. – Talán köthetnénk egy egyezséget. – Mire gondol? – Visszakaphatja a csipet. – Ha…? – Ha megtalálja azt, amit keres, számítok a nagylelkű adományára. – A leletek valamelyikére gondol? – Azt hiszem, ez méltányos egyezség volna. A részletek tekintetében bízom a nagylelkűségében. Azt hiszem, ebben nem fogok csalódni. – És felállt. – Köszönöm, Selotta! Igen. Ha sikerrel járunk, gondom lesz a múzeumra. – Személyesen rajtam keresztül. – Természetesen. Nem mutatta jelét, hogy oda akarná adni a lemezt. – Chase – mondta –, meglep, hogy rögtön nem hozzánk fordult. Ott álltam, és megpróbáltam úgy nézni rá, mintha a lopási kísérlet ésszerű cselekedet lett volna. – Sajnálom, valóban azt kellett volna tennem – mondtam. – Őszintén szólva nem tudtam, megengednék-e. – Vagy hogy mindent magunknak akarnánk-e megkaparintani. – Ezt nem mondtam. – Csak gondolta. – Letette a csipet az asztal lapjára. – Nagyon várom, hogy hírt kapjak magától, Chase.
TIZENÖT Az igazán fontos döntésekkel csak egyszer találjuk szemben magunkat. Legyen szó egy életre szóló partner kiválasztásáról vagy egy invázió útvonaláról, a lehetőség nem ismétlődik meg. Meg kell ragadni már az első alkalommal! – Mara Delona Utazások a püspökkel, 1404 A szállodába visszaérve elővettem a notebookomat, hogy azon futtassam le a csipet. Először a Margóliára, egy elhagyott űrhajóra vagy bármiféle régészeti leletre vonatkozó utalásokat kerestem benne – Eredménytelen keresés – közölte a számítógép. – Jól van. Akkor csak nyomtasd ki a nyavalyást, hadd lássuk, mit kaptunk! – Rendben van, Chase. Az adatok tíz küldetést ölelnek fel 1381 és 1392 között. A szállodában a vendégek többféle alkoholmentes ital között választhattak. Mialatt a nyomtatásra várakoztam, kipróbáltam egy lime ízesítésűt, és egészen jónak találtam. Amikor Wescotték utoljára repültek vele, a Sólyom kilenc napot látogatott végig. Kettős nap nem volt közöttük. Mindegyikről itt voltak a szokásos részletek – tömeg, hőmérséklet és kor, és hozzá még egy sor egyéb adat. Részletes adatok szerepeltek a bolygórendszerekről is, már ahol voltak ilyenek. (Az egyik célállomásnak, a Branweis 4441-nek például nem volt.) Minden itt volt, ami szerepelt az eredeti jelentésben, de, amennyire meg tudtam ítélni, semmivel sem több. És sehol semmi ellentmondás. Megnéztem az eggyel korábbi, az 1390-91-es kiküldetést. Ezen az úton tíz rendszert látogattak végig, itt is ellenőriztem az adatokat. Így mentem végig valamennyi repülésen Adam első, a Sólymon megtett útjáig bezárólag. Semmiféle rendellenességet nem tapasztaltam. Egy hét múlva megérkeztem a Takmandura, ahol Alex üzenete várt. Tegyél meg mindent, amit csak tudsz! Hozd haza a zsákmányt, és tekintsd magad üzlettársamnak! Hogyne, Alex. Sikerült megszereznünk egy másolatot arról, amit már tudunk. Boldogan kijelentkeztem a szállodából, és már repültem is föl az űrállomásra. És nem tudom méltóképpen ecsetelni, mit éreztem tíz nappal később, amikor újra megpillantottam a Belle-Marie-1. Fölszálltam a fedélzetre, behízelegtem magam a szolgálatban lévő fiúknál, hogy gyorsan adják meg a felszállási engedélyt, elmondtam Belle-nek, hogy nagyon hiányzott, majd leültem a hídon, és hozzáláttam, hogy lefuttassam az ellenőrző programot. Negyedóra múlva úton voltam hazafelé. Négy napig tartott az út. Jórészét azzal töltöttem, hogy magamban dúltam-fultam, amiért ennyi időt és fáradságot elvesztegettünk hiába. Olvastam, szimeket néztem, és amikor kellő közelségbe kerültem a Rimwayhez, felhívtam Alexet. – Mire jutottál? – kérdezte. – Le tudtam tölteni az MI-t. De nincs benne semmi új. – Csak audiokapcsolat volt közöttünk, az odavissza átvitel miatt tizenkét perces időeltolódással. Kényelmesen elhelyezkedtem. – Oké. Azért csak őrizd meg! Lehet, hogy találunk valamit. Komolyan azt hitte, hogy képes lennék kidobni az ablakon? – Nem vagyok optimista – feleltem. A Skydecken várt. Csupa bizakodás volt a mosolya, ahogy rám nézett, amikor a dokkolás után végre kiszálltam. Nem én tehetek róla, hogy nem volt ott semmi, mondta. Semmi ok az aggodalomra, újra meg fogjuk nézni. Ki tudja, hátha észreveszünk valamit. Nem is tudom, hol lennék nélküled, Chase, tette hozzá. Azt hitte, borzasztóan el vagyok keseredve. Pedig leginkább csak dühös voltam és
csalódott. Három héten keresztül ehetetlen ételeken éltem, és mentális kidobóst játszottam a Némákkal, és nem nyertünk vele sémmit. – Hol van a letöltött anyag? – kérdezte. Az egyik táskámban volt. – Jól van. – Igyekezett megnyugtatóan beszélni. – Mi lenne, ha kivennéd, hogy megnézhessük lefelé menet? – Nem különbözik a hivatalos jelentéstől. Megvárta, míg előveszem az anyagot, és amikor a kinyomtatott változat a kezében volt, elindultunk az űrsikló fedélzetére. Öt lépést tehettünk, amikor felcsillant a szeme, összetekerte a papírcsomót, és meglengette a feje fölött. – Mi van? – néztem rá. – Dátumozva vannak az egyes hadműveletek. Megtudtuk, hogy milyen sorrendben járták végig a rendszereket. Jó munka volt, Chase. Zseni vagy. – Miért olyan fontos ez? – Gondolkozz! Te még a kvantummeghajtás bevezetése előtt dolgoztál a Felderítésnek. Akkor, amikor a távolság még komoly tényező volt. – Igen. – Egy adott kiküldetés során mondjuk tucatnyi csillagot kellett végigjárnod. Hogy döntötted el a sorrendet? Ez aztán tényleg egyszerű volt. – Úgy terveztük meg az egész utat, hogy minél kisebb legyen az össztávolság, amit meg kell tenni. – Ez az. – Megszorította a karomat. – Most tehát megtudhatjuk, hogy a felvétel megmutatja-e, hová mentek valójában. Ha nem a legrövidebb utat választották a célba vett csillagok között, az arról árulkodik, hogy valamit megváltoztattak. És így talán arra is rájöhetünk, hol van a Kereső. Amikor unszolni kezdtem, hogy mondja el, hogyan csináljuk ezt, az üzemanyag-megtakarításról kezdett beszélni. Aztán azt mondta: – Shara barátnőd most épp vakációzik valamelyik szigeten. Ha visszatér, megmutatjuk neki az anyagot, és meglátjuk, kiszúr-e benne valamit. – Oké – feleltem. – Egyébként Delia keresett. Hívd vissza, mihelyt tudod, jó? Másnap este találkoztam vele a Longtree nevű bisztróban, amely a belvárosban volt, közvetlenül az Államszövetség Park mellett. Félhomályos sarkok, festett falak, gyertyák, halk zene. Ő javasolta, de nekem is a kedvenc helyeim közé tartozott. Már ott volt, mire megérkeztem. Sötét haj keretezte vonzó arcán némi nyugtalanságot véltem felfedezni. Egyszerű, kék szoknya, fehér blúz és csipkemellény volt rajta. Egyedül a linkje árulkodott a gazdagságáról: arany karkötőbe foglalva viselte a csuklóján. – Jó látni magát, Chase – mondta. – Örülök, hogy el tudott jönni. Pár percig az időjárásról beszélgettünk, majd megjegyeztem, hogy meglep, hogy itt van, Andiquarban. – Kifejezetten azért jöttem, hogy magával találkozzam – válaszolta. Jött a robotpincér, bemutatkozott, felvette az italrendelésünket, majd sietve távozott. – Meg kell mondanom, megtaláltuk a Sólyom MI-felvételét. Mindenben igazolja a hivatalos jelentéseket. – Az jó – felelte védekező mosollyal. – Már csak idő kérdése, nem? – Nem tudom. – Nem szeretem ezt. – Elhiszem. Megjött az italunk. Ő figyelmesen nézte a sajátját, majd fölemelte a poharát. – A Keresőre! – mondta. – Akárhol legyen is.
– A Keresőre! – csatlakoztam. – Ők azt akarnák, hogy találják meg – közölte Delia. – Tudom, hogy nem szeretnék, ha megmaradna elveszett hajónak. – Azt hiszem, igaza van. Delia megigazította a gallérját, és összébb húzta magán a kabátkát, mintha ki akarna védeni valamit. – Chase – mondta –, tudom, hogy a kutatásuk a szüleim tevékenységére is kiterjedt. Itt-ott egy-egy részlet hozzám is visszajutott. – Nem kifejezetten a szülei után nyomozunk. Valójában a kiküldetéseket vizsgáljuk – válaszoltam. – Fogalmazzon, ahogy akar, ugyanarról van szó. A dolognak híre ment, és azóta emberek hívogatnak, és azt kérdezgetik, mi volt az útjaik valódi célja. – Ezt sajnálattal hallom – sóhajtottam. – Mi igyekeztünk körültekintően eljárni. Tudtommal senki nem vádolt senkit semmivel. – A nyomozás ténye épp elég. Az önmagában annyi, mintha vádolnák őket. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de hálás lennék, ha leállnának. Kinéztem az ablakon. Emberek siettek el az utcán, nyakig felöltözve a hideg estében. – Nem tehetem – feleltem. – Hajlandó vagyok kárpótolni önöket érte. – Épp most mondta, hogy a szülei azt akarnák, hogy találják meg a Keresőt. – Ők ezt akarnák. Én azonban nem szeretném, ha a családunk nevét meghurcolnák. – Sajnálom – mondtam. – Őszintén sajnálom. – Ők már nem élnek, nem tudják megvédeni magukat. – Már egyáltalán nem tűnt barátságosnak. – Delia, szó sincs vádaskodásról. Senki sem állítja, hogy bármi rosszat tettek volna. – A jelentés meghamisítása, ha csakugyan ez történt, büntetendő cselekmény, nem? – Igen. Azt hiszem, az. Könnyek peregtek le az arcán. – Kérem, gondolkodjon el egy percig azon, hogy mit művelnek velünk! – Ekkor megint odajött a pincér, hogy felvegye az ételrendelésünket. A dolgok alakulását látva nem voltam benne biztos, hogy eljutunk a vacsoráig. Delia rám nézett, aztán az étlapra. Mintha mondani akart volna valamit, de végül megrázta a fejét. – A specialitást – mondta. – Félig átsütve. Marhahús. Magam cseréptálban sült bocát rendeltem, amely, hogy külvilágbeli olvasóim is el tudják képzelni, leginkább a tonhal ízére emlékeztet. Továbbá kértem még az előbbi italokból, és felkészültem a hosszabbnak ígérkező estére. – Történetesen járt nálam még valaki, aki a szüleim után érdeklődött – jelentette be váratlanul Delia. – Ó! Ki volt az? – Corbinnak hívják. Josh Corbinnak, azt hiszem. – Beharapta az ajkát. – Igen, úgy van. Josh. Fiatal ember. Huszonöt év körüli. – És miért érdeklődött utánuk? – Azt mondta, meg akarja írni a Felderítés útjainak a történetét. – Rákérdezett a Keresőre is? – Ami azt illeti, igen. Ez kellemetlen hír volt. Valaki más is tud róla. – És mit mondott neki? – Nem láttam értelmét, hogy titokban tartsam. Nagyjából mindent elmondtam neki, amit magának is. Mialatt én Deliával töltöttem az időt, Alexet megkereste A Peter McCovey Show producere. Hallottak róla, hogy meg akarja keresni a Margóliát, és másnap be szeretnék tenni a műsorba. Néhány vendéget is meghívnának. Megtenné, hogy ő is eljön? Alex nem örült, hogy erőfeszítéseinknek híre ment, de az adott körülmények között lehetetlennek
tűnt titokban tartani. Megpróbálta elhárítani a felkérést, de azt felelték, mindenki őrá kíváncsi, és nagyon fontos lenne a jelenléte. Ha mégis elutasítaná a részvételt, mondta a producer, nem lenne más választásuk, mint megmondani a közönségnek, hogy meghívták, de ő elutasította a meghívást. És kénytelenek lennének kirakni egy üres széket, amely őt volna hivatott képviselni. Alex korábban több ilyen műsorban is szerepelt, és mindig támadták érte. – Nem hagyják szóhoz jutni az embert – panaszolta nekem az egyik ilyen eset után. – A műsorvezető kérdésekkel bombáz, tetszése szerint irányítja a beszélgetést, és ha nincsenek ínyére a válaszaid, nem hagyja őket végigmondanod. – Az sem segített, hogy következetesen úgy kezelték, mint akit jobban érdekel a pénzszerzés, mint az igazság felderítése. Úgy állították be, mintha a haszonszerzés valami bűnös és erkölcstelen dolog lenne. De Alex úgy ítélte meg, hogy az üres szék nem lenne jó látvány. Így hát belement. Másnap este elkísértem az állomásra. Természetesen távkapcsolással is megoldhatták volna, de jobban szerették, ha valaki fizikai mivoltában van jelen. Úgy ugyanis megigazíthatták a sminkjét, kihozhatták belőle azt, amit ők az illető egyéni vonásának szerettek nevezni. Ezzel hízelegni akartak neki, és megpróbálták elaltatni az éberségét – és csak ezután engedték föl a színpadra. Ugyanannak a fickónak a műsoráról volt szó, aki, miután a hír kitudódott, a nyílt színen hazafiatlansággal vádolta meg Christopher Simet. Peter McCovey alacsony, köpcös, fekete szakállas férfi volt, akinek az arcáról sohasem foszlott le a mindig egyforma mosoly. A védjegyének számító kék zakóhoz fehér nyaksálat és széles fehér selyemövet viselt. Kicsit hatásvadász együttes volt, nekem elismerte, de a közönség ezt várta tőle. A vitafórumnak két másik résztvevője volt: dr. Emily Clark, aki nem hitte, hogy a margói telepesek valaha is megvetették a lábukat választott világukon, akárhol lehetett is az. És bizonyos Jerry Rhino, aki azt állította, hogy a Margólia nemcsak hogy túlélte az első éveket, de tudatalatti befolyásuk és mágneses manipulációjuk révén hatással voltak a mindennapi életünkre. A Margólia a mi spirituális erőforrásunk, állította Rhino. Több könyvet is írt a témáról, és okkult körökben rendkívüli népszerűségnek örvendett. A műsort egy könyvekkel teli dolgozószoba díszletében rendezték meg. McCovey bemutatta a vendégeit, és mindjárt azzal kezdte, hogy megkérdezte Alextől, mi történt valójában a margolokkal. Alex természetesen nem tudta. Nem tudja senki, tette hozzá. Rhino azt állította, ő tudja, és a műsor pillanatok alatt ádáz vitává fajult. McCovey szerette, ha a vendégei egymásnak esnek. A média legtöbbre értékelt képviselői között tartották számon, és tartják ma is. Clark rendületlen mosollyal az arcán asszisztálta végig a műsort, sikerrel érzékeltetve, hogy aki komolyan veszi ezt az egészet, az idióta. Amikor Alex amellett érvelt, hogy mindössze annyit tudunk, akár ma is boldogan élhetnek valahol odakint, ő a szemét forgatva hangosan megjegyezte, hogy egyeseknek, úgy látszik, elment a józan eszük. Rhinóval vitába sem szállt, jeges gúnnyal fejezte ki elutasítását. Jerry azonban mindettől cseppet sem zavartatva magát lelkesen mesélt tovább. A margolokat elkapta a kozmosz spirituális áramlásának sodra, s mivel többé nem voltak kitéve a szülőbolygó világiasabb hatásának, valamiféle nirvánába érkeztek el. És így tovább. Néha-néha Alexre pillantott megerősítést várva. Az volt az érzésem, hogy Alex szeretne elbújni. McCoveynak az volt a módszere, hogy látszólag nem állt egyik fél pártjára sem. Nem átallott csúfolódni az emberekkel. Egyszer megkérdezte Alexet, hogyhogy nem tartja magát Vandálnak, Rhinót pedig egyenesen elmebetegnek titulálta. Ettől kezdve megfigyeltem, hogy kifejezetten provokálja a könnyű támadási felületet nyújtó embereket, mert az ilyenek nem szeretik felvenni a kesztyűt, és a legritkább esetben kiabálnak vissza. De ezt nem említettem meg Alexnek. Tény, hogy Alex csapnivaló hangulatban jött el a stúdióból. Megesküdött, hogy soha többé nem hagyja magát ilyesmibe belekényszeríteni. Az Ezüst Sétapálcánál megálltunk, ahol bedobott három vagy négy pohárral, ami jóval meghaladta a szokásos adagját.
Az igazi támadás azonban másnap következett, amikor Casmir Kolchevsky megjelent a Reggel Jenniferrel-ben. – Törvénnyel kellene kitiltani az olyan embereket a szakmából, mint Benedict – jelentette ki. – Ezek az emberek tolvajok. A kincsek, amelyeket elvesznek, és eladják a legnagyobb árat kínálóknak, mindannyiunkéi. Ez aljasság. És így folytatta majdnem teljes negyedórán át. A blokk befejezéseként Jennifer meghívta Alexet is, hogy védje meg magát. Alex bevallotta, hogy valóban megkeresték. – Mondták, hogy figyeljem az adást. – És mit fogsz csinálni? – Nem tudom – sóhajtotta. – Nem vagyok biztos abban, hogy ha elmegyek, azzal nem rontom-e tovább a helyzetet. – Újból sóhajtott. – Belefáradtam. Ezeknek a fickóknak semmi se jó. Az ilyen Kolchevsky-félék, akik maguk soha nem találnak semmit, a fejünkre olvassák, hogy ellopjuk azt, ami közös vagyon. De ezek a tárgyak senkinek nem a tulajdonai. Mindegyik azé, aki nem restell utánajárni, és megszerezni. Ha mi nem volnánk, a leletek többsége ma is ott hányódna valahol kint. – Jól van, de el kell menned, hogy ezt elmondd ott is, Alex! – feleltem. – Nem hagyhatod válasz nélkül a vádjait! Ez olyan lenne, mintha beismernéd. Bólintott. – Jelentkezz náluk a nevemben! Egyébként holnap megérkezik Shara barátnőd is. Már megbeszéltem vele egy találkozót a számodra. – Oké. – Mutasd meg neki az MI logját. Meglepődnék, ha nem tudná megmondani nekünk, hol van a Kereső. Aznap este felhívott Windy. – Nem akartam az irodából beszélni veled, mert attól tartok, hogy lehallgatnak – mondta. – Mi a baj? – Azt hiszem, tudom, ki szivárogtat ki információkat. Az egyik beosztottam tegnap éjjel a belvárosban látott valakit az igazgatói titkárságról. A nő egy bárban volt Ollie Bolton egyik specialistájával. – Bolton? – Nincs rá semmi bizonyíték, de… – Vállat vont. – Megbízható forrásból tudod, hogy Bolton érdekelt lehet az ügyben? – kérdeztem. – Igen – felelte. – Mindig van anyagunk bizonyos tervekről és kockázatos üzleti vállalkozásokról, amelyeket meggyőződésem szerint te és Alex szívesen megnéznétek. – Ez még nem bizonyít semmit. – Nem, ez még nem. – A hangja érezhetően megkeményedett. – De holnap be fogjuk hívni a nőt, és beszélünk vele. – Ne! – válaszoltam habozva. – Mi lenne, ha hagynátok, ahol van? Csak arra vigyázzatok, hogy mi kerül a szeme elé. Windy nem szeretett semmiféle álnokságot. – Utálok ilyesmihez folyamodni, Chase. Ha ez a nő tényleg összejátszik Boltonnal, és információkat továbbít neki, akkor meg kellene szabadulni tőle. – Nem tudhatod biztosan, ezért most úgysem tehetsz semmit. Egyelőre hagyd ennyiben a dolgot! – mondtam.
TIZENHAT Az idő a történések folyama és sodró árja. Minden, mihelyt feltűnt, már el is sodródott. Majd másutt bukkan fel, de az is csakhamar elsodródik. – Marcus Aurelius Elmélkedések Másnap reggel ott voltam Shara irodájában, hogy elmagyarázzam neki, mi volt a szándékunk. A küldetésekről szóló jelentésekből kiderült, hogy mely csillagokat járták végig Wescotték különböző útjaik során. A Sólyom MI-felvételének köszönhetően már tudtuk, hogy az egyes kiküldetések alkalmával milyen sorrendben zajlottak ezek a látogatások. – Alex úgy gondolja, te el tudod dönteni, hogy ez a sorrend egybevág-e az eredeti útitervvel. – De az eredeti terveket kidobták. Ezt már tisztáztuk – válaszolta Shara. – Tudom – mondtam –, de figyelj ide! Mielőtt kifejlesztették volna a kvantummeghajtást, a Felderítés hajói mindig meghatározták az adott feladat végrehajtásához szükséges legrövidebb útvonalat. – Ó – mondta erre Shara, és eddig zavart arcára mosoly derült. – És tudjuk, hogy Wescottot a hidrogéntartalmukat elégető ciklus végéhez közeledő G típusú csillagok érdekelték. – Ez igaz. – Meglehetősen biztosak vagyunk abban, hogy találtak valamit az egyik rendszerben, és azt a csillagot kihúzták a jelentésükből. Ehelyett máshová mentek, és azt a csillagot írták be eredeti célpontnak. Ha meg tudnánk állapítani, hogy melyik csillagot törölték ki.. . – … akkor megtudnátok, hol van a Kereső. – Meg tudjuk csinálni? – Anélkül, hogy a kezünkben lenne az eredeti útiterv… – Igen. – Persze. – A tekintete valami másra szegeződött. Egy csapat kolbi repült arra, meglovagolva a szelet. Megszólalt Shara MI-je, hogy közölje, hívása érkezett. – Most nem – válaszolta Shara, majd hozzám fordult: – Hadd nézzem meg azt az anyagot, Chase! Odaadtam neki a lemezt. Betette a leolvasóba, és elsötétítette a szobát. – Feltételezhetjük, hogy az utolsó kiküldetésükön történhetett? – Jó kiindulópontnak tűnik. Utasította az MI-t, hogy vetítse ki az 1391-92-es kutatási területet. Az iroda eltűnt, és máris a csillagok között szálltunk. – Mindent kiiktattam, ami kívül esik a vizsgálandó téren – közölte az MI. – Háromezer-tizenegy csillag van a mezőben. – A legtöbbje sárga G típusú volt. A szemközti falnál álló könyvszekrény mellett felfénylett az egyik. – Ez a Taio 4776, ide mentek először. – Egy vonal indult ki tőle, hogy összekösse egy másik, tőle fél méterre lévő csillaggal. – Jégverem 27651. – A vonal ferdén elfordulva elért egy harmadikhoz az íróasztallámpa közelében. – Koestler 2294. – És föl, a fejünk fölött lévőhöz, onnan végig a kanapé mentén, útba ejtve két újabb csillagot, majd egy éles kanyarral át a szobán. A végén egy fénylő cikcakk rajzolódott ki előttünk. – A mező szélessége harminckét egész négytized fényév. A misszió által megtett össztávolság nyolcvankilenc egész héttized fényév. Tíz csillagot látogattak végig. – Mark – szólította meg Shara az MI-t. – Tartsd meg ugyanezt a helyszínt, és mutasd meg, mely csillagok állnak közel a hidrogénégető ciklusuk végéhez! Azokra gondolok, amelyek az elkövetkező félmillió éven belül elkezdik égetni a héliumukat. Minden mást iktass ki! – Ez beletelhet egy percbe is, Shara.
– Ne hamarkodd el! – Shara – kérdeztem nem kellett volna valakinek előre végigjárnia ezeket a rendszereket, hogy Adam tudja, mely napok tartanak a ciklus végén? – Nem, mert a színképelemzésből mindent megtudhatott, amire a repülés megtervezéséhez szüksége volt. – Készen vagyok – jelentette Mark. – Oké. – A csillagok kezdtek kihunyni. – Lássuk, mi marad! Nagyjából harminc csillag maradt, köztük az a tíz, amelyet a Wescott házaspár meglátogatott. A Sólyom nyomvonala tisztán és fényesen rajzolódott ki. – Tárold a képet! A mező kihunyt. – Rendben van, Mark. És most tervezz meg egy repülést ugyanezekhez a csillagokhoz, a legrövidebb össz-utazási idő felhasználásával! Kezdd ugyanannál a csillagnál, ahová a Sólyom is elindult! A Taio-valahánynál. Tedd ki, ha elkészültél vele! A Taio 4776 fényesebbé vált, és újra elindult tőle a vonal, először a Jégkamrához, majd onnan a lámpa melletti csillaghoz. Amikor már mind a tíz csillagot összekötötte, magunk előtt láthattuk a teljes cikcakkmintát. – Ugyanolyannak látszik – mondtam. – Nézzük meg! Mark, zsugorítsd össze az ábrát, és lássuk az előbbit! Fektesd át őket egymáson! Mark egymás mellé forgatta, majd egymásba olvasztotta a két mintát. Teljesen fedték egymást. – Nézzük meg az eggyel korábbi kiküldetést! – mondtam. Az 1386-87-es úton találtuk meg. A két minta majdnem azonos volt. A feladat végrehajtói itt is végiglátogattak tíz bolygórendszert. Csakhogy ezúttal nem működött a leghatékonyabb üzemanyag-felhasználás módszere. Az eltérés a hatodik csillagnál következett be. Tinicum 2502. Nem volt lényeges változás, de ahhoz elég, hogy észrevegyük, valami nincs rendjén. Ültünk, és néztük. Ha következetesek maradtak volna a tervhez, nem mentek volna el a Tinicumhoz. – Oké – mondtam. – Melyik csillaghoz kellett volna menniük? Melyik illeszthető be az ábrába? Shara továbbította a kérdést az MI-nek. – Tegyük fel – mondta hogy a Tinicum 2502 után visszatértek az eredeti nyomvonalhoz. – Ez az – erősítette fel Mark egy közeli csillag fényét. Tinicum 2116. – Fantasztikus voltál, Shara – lelkesedtem. – Vannak jó pillanataim – mosolygott szerényen. Elvittem ebédelni. Úgy éreztem, legalább ennyivel tartozom neki. A Hillside-ba mentünk, ahol kifogtunk egy ablak melletti asztalt. Italt rendeltem, és máris visszakanyarodtunk az elveszett bolygóközi űrhajók témájához. – A Tinicum bolygórendszerének nagyjából nyolcmilliárd kilométer lehet az átmérője – vélte Shara. – De a nap gravitációs hatása ennek a távolságnak a többszörösében érvényesül. Ha a Kereső valamelyik bolygója körül kering, akkor nem jelenthet gondot, hogy megtaláljátok. – Igen, de ha nap körüli pályára állt… – … Akkor jó sok ennivalót kell magatokkal vinnetek. Na igen. Ez lenne a következő lépés. A Belle-Marie-val, amelynek a felszereltségéhez csak az alapvető navigációs berendezés tartozott, hosszú ideig tartana a kutatás. Lehet, hogy évekig. – A Felderítés tud ebben segíteni? – Kaphatsz hardvert, teleszkópot, ami biztosan a hasznodra lesz. – Shara – kiáltottam –, hogy te milyen érző szívű, nagyszerű ember vagy!
– Igaz. És mit kapok cserébe? – Én fizetem az ebédet. – Amúgy is te fizeted az ebédet. – Ó! – Belegondoltam. – Akarsz velünk jönni? Akarsz ott lenni, amikor megtaláljuk? Olyan képet vágott, mintha egy adag tintahalat kínáltam volna oda neki. – Nem mondhatnám. Tudom, ez egy jelentős történelmi esemény, de nem lelkesedem érte. Annyira nem, hogy egy csomó időt űrhajón töltsek el. Lehet, hogy egy-két hónapig is eltart, míg odakint lesztek. Meghozták az ételt. Szendvicset és innivalót. Az egyik ablak melletti asztalnál ülő fickó megpróbálta elkapni Shara pillantását. Ő mintha nem vette volna észre. – Ha megtaláltátok, a közvélemény előtt ismerjétek el a Felderítés érdemét is… – Meglesz. – … És biztosítsatok számunkra szabad hozzáférést a felfedezéshez! Azaz te és a főnököd ne rámoljátok ki a hajót, még mielőtt odaérnénk. – Valamit biztosan meg akarunk majd tartani magunknak. Csak egy keveset. – Tartsatok mértéket! Menni fog? – Természetesen. – Komolyan mondom, Chase – nézett rám szigorúan. – Tudom. Nem lesz semmi probléma – ígértem. – Oké. – Belekóstolt az italába, de az esze másutt járt. Majd rövid habozás után beszélni kezdett. – A nyilvánosság előtt ugyan nem beszélünk róla, de a Felderítés elsődleges célja egy másik civilizáció megtalálása. A dolog természetesen nem hivatalos. Hivatalosan leltárba szeretnénk venni, hogy mi minden van odakint. Minden rendszer bekerül a katalógusba. Fizikai tulajdonságok részletezése napokról és világokról. Az egyes bolygók jellegzetességei és elhelyezkedése a rendszeren belül. Bármilyen szokatlan tulajdonság és így tovább. De azok, akik a hajókon utaznak, tudják, hogy az infók többsége az Aktatemetőbe kerül. Vagyis kit érdekel igazából, hogy eggyel több gázóriásnak mekkora a felszíni hőmérséklete? – Ezzel azt akarod mondani… ? – … A gázóriások szemrevételezése általában messziről és többnyire futtában szokott történni. Ugyanez a helyzet a túlságosan bent és a túlságosan kint lévő világokkal is. Ezt te is tudod, hiszen valamikor dolgoztál nekünk. Ez azt jelenti, hogy ha a Kereső bolygó körüli pályán van, akkor az a bolygó nagy valószínűséggel a biozónába tartozik. Úgyhogy legokosabb, ha ebből indulsz ki. – Még abban sem vagyunk biztosak, hogy csakugyan a rendszerben van. – Épp ez benne az erőpróba – mondta, és beleharapott a szendvicsébe. – Finom – mondta. – Szeretem ezt a helyet. – Mesélj a teleszkópról! – Oké, el kell intéznünk, hogy megkaphassátok. – Észrevette a vele szemezni akaró fiút, és bosszús képet vágott. – Mikor akartok indulni? Az irodába visszaérve elmeséltem a beszélgetésünket Alex-nek, aki öklével a levegőbe vágott. – Azt hiszem, egyenesben vagyunk! – kiáltotta. Windy telefonjáról is beszámoltam neki. – Ollie Bolton. – Elfintorodott. – Miért nem vagyok meglepve? – Nem hiszem, hogy sokat tehetnénk. A tettlegességet leszámítva. – Én is így gondolom. – Nem látszol valami bosszúsnak. – Ez az üzlet velejárója – felelte. – Túljártak az eszünkön. – Ez nem az üzlet velejárója. Ez megvesztegetés. – Emiatt egyelőre ne fájjon a fejünk, Chase! Most nagyobb horderejű dolgokon kell gondolkodnunk. A Belle-Marie-nak nem volt teleszkóp-lábazata, ezért több napi késéssel indultunk, mert meg kellett
várnunk, amíg elkészítenek és beépítenek egy állványzatot. Ezalatt Alex megpróbálta kideríteni, ki ez a Josh Corbin, aki felkereste Deliát, és kikérdezte őt a Keresőről. De azon kívül, amit már tudtunk róla – hogy Bolton alkalmi tanácsadója –, semmi használható információt nem kaptunk. Közben egy csomag érkezett a nevemre az irodába. Üdvözlőkártya is volt benne: Chase, azóta sem tudlak elfelejteni. Életem legostobább húzása volt, hogy hagytalak elmenni. Ma este felhívlak. Jerry. Pár évvel ezelőtt előfordult egy Jerry Unterkefler az életemben, de egyáltalán nem látszott valami szenvedélyes fickónak. Tavaly, a Polaris-ügy idején, amikor többször is az életünkre törtek, első osztályú biztosításra cseréltük a régit. Épp készültem, hogy felbontsam a csomagot, amikor kiderült, hogy a drága biztosítás megérte a pénzét. Jacob rám szólt, hogy szép nyugodtan tegyem le, szóljak Alexnek, és mindketten menjünk ki a házból. Egy órával később kint, a pázsiton álldogálva vártunk, mialatt a rendőrség kivitte a csomagot. – Nanotechnológiás erdőirtó. Négy perc leforgása alatt egy park maradt volna a ház helyén, benne három kőpaddal – mondta Fenn, majd rám nézett. – Te lettél volna az egyik kőpad. Ez nyugtalanító volt. – Ki akarja, hogy meghaljatok? – kérdezte Fenn. Sejtelmünk sem volt, ki mehetett ilyen messzire azért, hogy megpróbáljon megölni minket. Egy óra hosszat kérdezgetett, hogy kiderüljön, ki lehet a gyanúsított. Beszéltünk neki a Keresőről és Josh Corbinról. És Ollie Boltonról. – Szerintetek Bolton állhat emögött? Alex azt felelte, nem tudja. Én sem vagyok Bolton-ra-jongó, de azt azért nem tudtam elhinni, hogy bárkit meg akarna ölni. – Honnan ismeritek az ilyen holmikat? – kérdeztem. – Ezeket a nanókat? – Tanulmányozzuk őket. Ezeket ipari alkalmazásra gyártják. Nem nehéz hozzájutni. Sajnos. Még aznap éjjel megkeresték Jerry Unterkeflert, és bevitték kihallgatásra. Ami azt illeti, jó volt viszontlátni őt. De tudtam, nem ő áll a háttérben. Fenn felhívott, hogy óvatosságra intsen bennünket. Azt mondta, ne menjünk bele kockázatos dolgokba, és habozás nélkül értesítsük, ha úgy érezzük, veszély fenyegeti az életünket. Igazság szerint máris úgy éreztük, és örültünk, hogy közeledik a perc, amikor újra felszállhatunk a Belle-Marie-ra. A Tech Biztosító két embere beépítette a teleszkópot, amelyet Martinnak neveztek el Chris Martin után, akit e típus első alkalmazójának tartanak. Még valamikor az ősidőkben. Összekapcsolták a teleszkópot a hajó MI-jével, lefuttattak egy-két próbát, majd közölték velünk, hogy minden rendben, indulhatunk. Ezúttal természetesen Alex is jött. Kora reggeli indulásra kértünk engedélyt, de mivel előző este egyetlen Skydeck-szállodában sem kaptunk szállást, kénytelenek voltunk a fedélzeten aludni. A Karl's nevű szolid dellacondai étteremben vacsoráztunk. Ez Alex kedvenc étterme Skydecken. Ahányszor csak megfordulunk ott, mindig megpróbál időt szakítani rá, hogy Karl'snál egyen. Vacsora után visszament a hajóra, míg én elindultam, hogy keressek egy partizóhelyet. Találtam is, és csak pár órával az indulás előtt tértem vissza a Belle-Marie-ra. Nem mintha számított volna. Azután, hogy elhagytuk az űrállomást, még kilenc órára volt szükség, hogy a hajó feltöltődjön, ezalatt bőven kialudhattam magam. Megérkezésemkor Alexet ébren találtam. Megrovóan nézett rám, de szólni nem szólt semmit. Mielőtt elindultunk volna vacsorázni, megadtam Belle-nek az úticélra vonatkozó információt. Belle egyszeri ugrással majdnem ezer fényévnyi távolságot tudott volna megtenni. Úti célunk, a Tinicum 2116, ezerhatszáz fényévnyire volt. Egyszer tehát meg kell állnunk, hogy újra feltöltődjünk. Az egész út a skydecki indulástól a célrendszer szomszédságába való megérkezésig nem egészen tizenkilenc óráig fog tartani. Szemben a hat héttel, amennyire a Sólyomnak lehetett szüksége.
Lezuhanyoztam, átöltöztem, és mire az irányító központból megérkezett a jel a tizenöt perces felkészülésre, már újra a helyemen ültem. A mágneses karok megragadtak, és beemeltek bennünket a sorba. Egy körülbelül harminc férőhelyes utasszállító volt előttünk. Talán vakációra induló turisták voltak. Figyeltem a felszállásukat. Utánuk mi következtünk. Alex a jobb oldali ülésen ült. Szokatlanul csendes volt, és amikor a felszállást megelőző utolsó másodpercekben előbbre mozdultunk, tekintetét rám szegezve azt kérdezte: – Biztos vagy benne, hogy ébren vagy? Útban kifelé az ugrás helyéhez megnéztünk egy akciószimet, és kicsit sakkoztunk is. Nem vagyok igazi ellenfél számára. Talán jobb is, mert Alex nagyon komolyan veszi a játékot. Ezen kívül élvezettel néztük a Körülbelül másodszor című musical színpadi változatát. A hajó ideje szerint késő délutánra a kvantummeghajtás elérte a teljes feltöltöttség állapotát, úgyhogy végrehajtottuk az első ugrást. A szervezet számára kicsivel könnyebb, ha nem a maximális távot ugorjuk meg, ezért megfeleztem a teljes ezerhatszáz fényévnyi utat. Természetesen a semmi közepébe, a csillagok közötti mélyűrbe érkeztünk meg. Elindítottam az újratöltést, és közöltem Alexszel, hogy körülbelül két óra múlva indulhatunk tovább. Ez persze nagyon hozzávetőleges becslés volt. Felteszem, hogy ha úgy gondoltuk volna, hogy meg tudjuk csinálni a második ugrást is, és azzal máris a Keresőnél lehetünk, gondolkodás nélkül továbbmentünk volna. De tisztában voltunk vele, hogy ez egy hosszabb folyamat lesz. Úgy döntöttünk hát, hogy nem ugrunk, inkább kialusszuk magunkat, és majd reggel megyünk tovább a Tinicumra. Vacsora után Alex megnézett egy szakemberek részvételével tartott vitafórumot. (Hoztunk magunkkal néhány csipet, hogy kiegészítsük a hajó könyvtárát.) Én egy darabig elszórakoztattam magam a W-vel: az ember a karosszékében ülve bolygóközi utazáson vesz részt, s míg átszeli egy gázóriás gyűrűit, egy hang elmeséli, hogyan keletkeztek, és miért néznek ki úgy, ahogy kinéznek. Leereszkedtem egy nóvába, ami valahogy kevésbé tűnt nyugtalanítónak, mint belezuhanni a Neptun légkörébe. A narrátor gyönyörűséges világnak tartotta, ami arról árulkodott számomra, hogy sohasem járt ott. Valójában én sem, de láttam már hozzá hasonló világokat, és közelről nézve, mondhatom, senki sem tarthatja szép látványnak. Egy órácskát még olvasgattam, és éjfél körül aludtam el, miután szóltam Belle-nek, hogy ne keltsen fel, nem kell értesülnöm róla, hogy mikor fejeződött be a feltöltés. – Oké, Chase – felelte. Megjelent mellettem, húszévesen, illedelmesen, szépségesen, két szárnnyal felszerelkezve. – Készülsz valahová? – érdeklődtem. Elmosolyodott. – Szerintem az emberek egzotikusabban néznek ki ilyen repülő alkalmatossággal. Erre nem tudtam mit mondani. – Csak akkor szólj, ha valami probléma van! – mondtam. De ez sem használt. Az újratöltés befejeződésekor a motorok hangja kicsit megváltozik, és az én berendezésem olyan, hogy ezt képtelen vagyok átaludni. Mihelyt mindketten felébredtünk és felkeltünk, a tervnek megfelelően végrehajtottuk a második ugrást. A lámpák villogtak, majd zöldre váltottak. A gyomrom egy pillanatra görcsbe ugrott. Néha előfordul velem az átmenet fázisában. Most egy nap miatt volt, amit Belle Tinicum 2116-ként azonosított. Ez volt az a rendszer, amelyet a Sólyomnak meg kellett volna látogatnia, de ha hinni lehet a jelentésüknek, nem tették. – Három egész egytized CsE távolságra vagyunk a központi égitesttől – jelentette Belle. – Feleekkora távolsággal kijjebb a biozónától.
– Rendben. Kezdjünk hozzá a nagy hatósugarú letapogatáshoz! Látnunk kell, milyen a bolygórendszere. – Beállítom az útirányt – közölte Belle. – Befelé. – És fogd munkára Martint! Nézzen körül, nincs-e idekint valami gazdátlanul hányódó hajó! Műszaki szempontból Martin elég egyszerű jószág volt. Háromméteres teleszkópjával tíz fokonként vizsgálta végig az ég minden négyszögét. Percenként nézett át egy négyszöget az ultraibolyától az infravörös középső tartományáig, és rögzítette az eredményt. Így az egész égboltot hat óra alatt leképezte, majd újrakezdte az egész műveletet. Ez lehetővé tette, hogy összeállítsunk egy katalógust minden mozgó objektumról, bolygóról, holdról, aszteroidáról, egyebekről. Az általunk keresett objektumnak fényvisszaverő teste volt. Tehát ha csakugyan idekint van valahol, akkor reménykedhettünk, hogy pár napon belül megtaláljuk. Hívtam Alexet, hogy nyomja meg ő a rendszert működésbe hozó gombot, de nem akarta. – Eddig a munka nehezét te végezted ebben az egész hadműveletben, Chase. Csináld ezt is te! – mondta. Így hát én nyomtam meg a gombot. Villogni kezdtek a lámpák, és Belle is megjelent khakiszínű szerelésben, szafarikalappal a fején. – Kezdetét vette a kutatás – jelentette.Rákötöttem Martint a navigációs kijelzőnkre, úgyhogymi is figyelemmel kísérhettük. Alex egy ideig ott maradt, de aztán megunta, és visszament a társalgóba. A következő néhány órában nagy hatósugarú berendezésünk kiszúrt egy gázóriást tíz, és egy másikat tizennégy CsE-re a naptól. Ennyi volt az aznapi eredmény. Alex láthatóan csalódott volt, de emlékeztettem rá, hogy egy naprendszerben rengeteg hely van, és nem várható el, hogy mindent rögtön elsőre megtalál az ember. Az első napot majdnem teljes egyvégtében a hídon töltöttem; néztem, hogyan nő-növekszik a nap, ahogy egyre közelebb kerülünk hozzá. Alex a szállása és a társalgó között jött-ment, jórészt a piacon elérhető régiségek katalógusaiban lapozgatva. Vacsora után csatlakozott hozzám, mintha bizony ezzel arra ösztönözhetné Belle-t, hogy jobban érezze át a helyzet sürgősségét. – Még nem látunk semmit, Belle? – kérdezte. – Még túl korán van, Alex. – Mennyi időre van szükségünk, hogy egy bolygót észrevegyünk? – Talán még egy napra. Alex rám nézett. – Ugye nem találtunk semmit a Martinnal? – Nem – feleltem. – Ha találunk, te leszel az első, aki értesülsz róla. – Nem tudom elhinni, hogy a Felderítés hajóinak ilyen sok idő kell, hogy rájöjjenek, mi van egy bolygórendszerben. – Voltaképpen nem bolygókeresésre vagyunk felszerelkezve – világosítottam fel. – A műszereink apró, de jó fényvisszaverő tárgyak felkutatására valók. Elhagyott hajók, javítóállomások, ilyesmik jöhetnek szóba. A nagy hatótávolságú letapogató berendezéssel nincs semmi baj, de könnyebb dolgunk lenne egy kifejezetten ilyen célra tervezett dologgal. – Akkor miért nem szereztél be egy ilyen holmit arra, amit most csinálunk? A Kereső megtalálására itt van nekünk Martin, de miért nincs olyan berendezésünk, amivel világokat lehetne megtalálni? – Nem tudom – válaszoltam, de uralkodnom kellett magamon, hogy a hangom ne legyen bántóan éles. – Az elhagyott hajó volt az eszemben, és valószínűleg nem gondoltam arra, hogy majd megpróbálunk feltérképezni egy egész naprendszert. – Jól van, semmi vész – visszakozott Alex. – Akármi van is idekint, meg fogjuk találni. – Nyomott hangulatban volt, és gyaníthatóan nem csak attól, hogy várakozni kényszerültünk. – Valami bajod van? – kérdeztem. – Jól vagyok – felelte, de kerülte a tekintetemet. – Mintha aggasztana valami. – Nem – hárított el. – Nem igazán.
Arra számított, hogy megérkezünk, és perceken belül kiszúrunk egy K osztályú világot, ahol van folyékony víz, és a gravitáció olyan szintű, amit az emberek kényelmesnek találnának. Hogy ez nem következett be, gyanakodni kezdett, hogy nem is itt lesz. Igazából nem is egy hajóroncsot kerestünk. Neki a Margólia kellett. – Az ilyen dolgokat nem lehet csak úgy, elsőre megtalálni, Alex – próbáltam biztatni. – Légy egy kis türelemmel! – Ha volna egy K osztályú a biozónában, azóta már jó eséllyel láttuk volna nem? – kérdezte sóhajtva. Nem hazudhattam neki. – Valószínűleg. De azért csak nyugi! – Én mindig nyugodt vagyok – rándított egyet a vállán. – Nálam aztán senki sem lehet nyugodtabb. Negyedik napja időztünk már a rendszerben, amikor Belle egy újabb észlelést jelentett. – Földi típusú – mondta. – Azért nem láttuk eddig, mert a nap túloldalán volt. – Hol van? – kérdezte Alex. – A biozónában. Bingó. Fölugrott a székéből, és megszorította a karomat. – Reménykedjünk! – Kinézett az ablakon. – Lehet látni? Belle rámutatott egy halvány csillagra. – Nézzük meg! Belle tudomásul vette az utasítást, és irányt változtattunk. Újabb mintegy tíz órára volt szükségünk, hogy újratöltődjünk, és akkor közelebb ugorhatunk hozzá. – Van légköre – közölte Belle. – Az Egyenlítő átmérője tizenháromezer kilométer. A naptól való távolsága száznegyvenkét millió. – Gyönyörű – lelkesedett Alex. – Egy második Rimway. – Holdnak semmi jele. – Mi a helyzet a rádióadásokkal? – kérdezett tovább Alex. – Tapasztalni ilyet? – Nincs rádió – válaszolta Belle. – De még elég messze van. De Alex hangulatát már nem lehetett elrontani. – Túl vérmes reményekre vallana azt várni, hogy ennyi idő után is életben vannak még – mondta. Ezzel én is egyet tudtam érteni. – Ne számíts csodára! – feleltem, és elfogott valami rossz érzés. – Óceánok jelenlétét észlelem. – Az jó! – Alex úgy hajolt előre, mint egy szimatot kapott vadászkopó. – Kérdeznék valamit – szóltam. – Rajta! – Ha ez csakugyan a Margólia, miért nem mondtak róla valamit Wescotték? Mikor is jártak itt? 1386-ban? Vagy 87-ben? Az előterjesztéseket legkésőbb 1390-re megsemmisítették volna. De 1395ben még mindig hallgattak. – Gyanút kelthettek volna vele – mondta erre. – Na és? Ezt meg kellett volna kockáztatniuk, és egy ponton előállni vele. Megrázta a fejét. – Talán csak több időt akartak adni neki. – Alex – néztem rá –, ne reménykedj túlságosan! Nem vallott rá, hogy így elragadtassa magát. Csakhogy a helyzetben rejlő lehetőség olyan óriási volt, hogy egyszerűen nem tudta visszafogni magát. És most nem is pénzről beszélek. A szigorú nyereségveszteség beállítottságú Alex a szíve mélyén romantikus fickó volt. És ennél romantikusabb lehetőség nem létezett a világon. Még a lelkesedés állapotában voltunk, amikor néhány órával később csendesen megszólalt Belle: – Rossz hírem van.
A hídra sötét felhő ereszkedett. – Mi lenne az, Belle? – kérdeztem. – A világ nem alkalmas telep létesítésére. Valószínűleg emberi életre sem. Alex valósággal felhördült. – Nem azt mondtad, Belle, hogy a biozónában van? – Távolodik a naptól. – Ezzel mit akarsz mondani? – Erősen elnyújtott röppályán mozog. Konkrét számokat még nem tudok mondani, de úgy becsülöm, hogy négyszázmillió kilométerre távolodik el. – Akkor elég hideg lehet a tél – kockáztattam meg. – És negyven millióra közelíti meg. Tíz százalékot tévedhetek, de ilyen távolságoknál ez nem számít. – Tényleg nem – morogta Alex. – Napközeibe érve a bolygó egyenlítő-menti területeit négyzetcentiméterenként tizennégyszer több napsugárzás éri, mint a Rimwayen. – Mi történik az óceánjaival, amikor eléri a pálya külső szakaszát? – Még nincs elég adatom. A bolygó fehér gomolyfelhőkbe burkolózott. Felszínének több mint a felét borították az óceánok. És a szárazföldek zöldelltek. – A tengely dőlésszöge tíz fokos – jelentette Belle. És megerősítette, hogy a bolygónak valóban nincs holdja. – Nyilván elforrt a negyvenmillió kilométeres naptávolságban – vélte Alex. – A perihéliumhoz közelítve felgyorsul, Alex. A maximális sugárzást elszenvedő fázisában valószínűleg nagyon gyorsan mozog. – Minél előbb ki akar jutni a pokolból – bólintott Alex. – Hát persze. Kétségkívül. A pálya legtávolabbi szakaszán járva sokkal lassabban mozog. Ez a világ az ideje java részétfagyos télben tölti. – De nem kéne az óceánjainak kiszáradni és eltűnni, Belle? Egy ilyen röppályán? – Nincsenek meg az idevonatkozó adataim – válaszolta Belle. – De azt elmondhatom, hogy a meglétük feltételez valamiféle védelmet a nyári forróság ellen. – Mire gondolsz? – Amikor a bolygó közeljár a naphoz, megnő a párolgás mértéke. Ez idő alatt a tengerszint akár harminc méterrel is lecsökkenhet. A pára, mint most is, vastagon beborítja az eget, és a fényt át nem eresztő viharfelhők nem engedik át a bejövő sugárzás nagy részét. A szenzorok behatoltak a sűrű atmoszférába, és küldeni kezdték nekünk a képeket. Folyóvölgyek. Széles szurdokok. És hósapkás hegyek. – Az a gyanúm, hogy az óceánok vize apad – mondtam. – Ha ez így megy még pár millió évig, valószínűleg teljesen el fognak tűnni. – Nagytestű létformák észlelhetők a vízben – közölte Belle. – Nem fagynak meg? – csodálkozott Alex. – Milyen az év a bolygón? – Hozzávetőleg huszonegy és fél szabvány hónap követi egymást Kilenc hónapon át elviselhetők a hőmérsékletek. Még akár kellemesnek is mondhatók. A leghidegebb hat hónapban az óceánok valamilyen mélységig befagynak, de hogy mennyire, azt nem áll módomban megállapítani. Valószínűleg száz méter mélységig. Ez megóvja őket a rendkívüli hőveszteségtől. – És lehetővé teszi, hogy a tengeri élőlények életben maradjanak. – Igen. – Meg tudod mondani, miféle életről van szó? – Nem. Mozgást észlelek, de részletekkel még nem szolgálhatok. Lakott helyeknek nem volt semmi jele. Semmi sem mutatott arra, hogy bárki is megvetette volna a lábát a bolygón. A szárazföldet teljes egészében vegetáció borította. Leginkább dzsungeleknek
látszottak. Nagytestű szárazföldi állatokat nem láttunk. Ami azt illeti, semmilyen állatot sem. Alacsonyabb röppályára álltunk, és Alex árgus szemekkel figyelte a felszínt. Ebből a magasságból szép meleg világnak, idilli, letelepedésre egyenesen ideális helynek tűnt. Itt-ott elszórva felbukkant a pusztaság néhány foltja, de egyébként mindenütt, ahol szárazföldre láttunk, őserdő terült el alattunk. – Nem értem – töprengtem hangosan. – Ez a bolygó rendszeresen kőhajításnyira megközelíti a napját. Hogy maradhat mégis életben az erdő? Hogyhogy nem sivatagosodott el? Miért nem vált az egész megperzselt kősivataggá? – A naphoz való periodikus közelsége forró, nedves klímát eredményez. Ami tökéletes körülmény az őserdők kialakulásához. És mint mondtam, a felhőzet kellően hatékony hőpajzsként működik. Alexnek más gondolatok voltak a fejében. – Belle, látsz valahol építményekre utaló nyomokat? Házakra? Utakra? Esetleg kikötőre? Bármi ilyesmire? – Nem. De persze kell egy kis idő, míg átvizsgálom az egész bolygót. – Természetesen. – Pillanatnyilag a középső szélességi övezetben a hőmérséklet huszonhárom és ötven Celsius-fok között van. – Kicsit meleg – jegyezte meg Alex. – A légkör összetétele nitrogén-oxigén-argon. Belélegezhető. Talán kicsit gazdagabb az oxigéntartalma. A talajszinti légnyomás valószínűleg az ezer millibar tartományban van. – Mint otthon. – Semmi sem indokolja, hogy más legyen. – Te mit gondolsz, Chase? – nézett le Alex az őserdőre. – Nem tudom elképzelni, hogy valaki itt akarjon letelepedni. Megjelent Belle. Ezúttal az idős könyvtárosnő/anya alakjában. Ráncok barázdálta arc, ősz haj, megnyugtató mosoly. – Vulkáni tevékenységet észlelek a déli féltekén. Kellett valaki, akivel beszélhetek, úgyhogy hívtam Harry Williamst. A tőlem jobbra lévő ülésen jelent meg, és mosolyogva üdvözölt. Jól megtermett férfi volt, legalábbis az avatárja kifejezetten magas, testes embernek mutatta. Úgy nézett körül a hídon, mintha itt minden az övé volna. – Remek kis hajója van – mondta. – Bár nekünk is lett volna pár ilyen! Álló galléros hófehér zakója még jobban kiemelte bőrének sötét színét. Sportosan volt öltözve, mint aki sétára készül a parkban. Erőt sugárzó férfi volt, ez látszott a tekintetén, az álla vonalán. Jobb, ha nem kerülsz az útjába! – Hol vagyunk? – Tinicum 2116. – Hol? Kizárt, hogy ismerje a megjelölést, annyiszor változott a múltban a katalógusrendszer. Kimutattam az ablakon. – Arra gondoltunk, talán ez lehet a Margólia. – Nem tudom – mondta erre. Mutattam neki néhány közelit. Dzsungelt. És még több dzsungelt. – Nem – rázta meg a fejét. – Ez nem az. A Margólia nyári bolygó volt. Zöld mezők, esőt adó tágas égbolt, mély erdők és széles óceánok. – Bár tudná, hol volt! – Azt én is szeretném. – Ha látná, felismerné? – Nem. Nincsenek adataim róla. – Szomorúság volt a tekintetében. – Miért gondolja, hogy itt van,
ebben a rendszerben? Megpróbáltam elmagyarázni, de elvesztette a türelmét, és rám szólt, hogy hagyjam abba. – Nem számít. Nem ez az. – Egy ideig hallgatásba merült, majd újra megszólalt. – Margólia. Így nevezik? A mi világunkat? – Igen. Így nevezzük. – Rosszabbul is járhattunk volna. Nagy ember volt. Olvassák? – Nem. Nem igazán. – Huszonötödik századi filozófus volt. És brit miniszterelnök. – Ön mit talált vonzónak benne? – Mindent a józan ész mérlegére tett. Nem érdekelték a bonyolult elvonatkoztatások. Nem érdekelték a szent szövegek. Semmit sem fogadott el a tekintély alapján. Ahogy egy előbbi korban mondták: „Mutasd a bizonyítékot!” – Ésszerűen hangzik. – „Sohase veszítsétek szem elől a valóságot! Az egyes ember élete rövid, és messzebbről nézve jelentéktelennek látszik – mondta. – Egyik nap még gyerekek vagyunk, másnap meg már eltűnünk az élők világából. Ezért hát abban a kurta pillanatban, amely megadatott, éljetek értelmesen, mások iránt könyörületesen, és amikor eljön az órátok, fogadjátok el minden komédiázás nélkül! Sohase felejtsétek el, hogy az a néhány óra a lehető legnagyobb ajándék! Éljetek vele bölcsen, ne pazaroljátok el, és véssétek eszetekbe, hogy az élet nem olyasmi, ami joggal megillet benneteket! – Legfőképpen pedig éljetek szabadon! Szabadon minden társadalmi és politikai megszorítástól. Ha van olyan, hogy lélek, bizonyára ezek az alkotóelemei.” – A margolok elmentek volna önnel? – Beszéltem az avatárjával. Az egyik első kérdés volt ez, amit feltettem neki. – Mit válaszolt? – Azt, hogy nem. Egész biztos, hogy nem. – Megmondta, hogy miért nem? Elmosolyodott, amitől elmélyültek a ráncok a szája körül. – Grandiózusnak nevezte a tervet. – Na ugye! Csend lett, az a fajta csend, amelyben az elektronikus berendezések zizegését is hallani lehet. Végül megkérdeztem, egyedül repült-e el. – Vagy volt családja? – A feleségem, Samantha. És van két fiú. Ifjabb Harry és Thomas. Tommy. – Mennyi ideig élt házasságban? – kérdeztem. – Nyolc éve volt, amikor elmentem. – Tekintete feszültté vált. – Azt sem tudom, hogy néztek ki. – Nem voltak képei róluk? – Nem. Az, aki a személyiségemet rekonstruálta, vagy nem rendelkezett vele, vagy nem tartotta fontosnak. – Sajnálom. Alex nem győzött emlékeztetni, hogy az avatárok csak annyira képesek érezni, mint a szék, amelyen ülök. Ez tévedés. Csak programozás kérdése.
TIZENHÉT Tudjuk, hogy az idő rugalmas. Hogy gyorsabban múlik a tetőn, mint az alagsorban, pihenés közben, mint mozgójárműben. Tudjuk, hogy vannak objektumok, amelyek több százmillió év óta foglalhatnak el egy helyet a kozmoszban, holott maguk nincsenek még hatvanmillió évesek sem. Megszoktuk, hogy úgy nézzünk az időre, mint az anyagi világ vámszedőjére. Az épületek elporladnak. Az emberek eltűnnek. A piramisok elkopnak. Ám a bennünket körülvevő hatalmas légüres térben az idő megállni látszik. A lábnyomok, melyeket tízezer éve hagytak egy hold felszínén, megmaradnak. – Orianda Kova Idő és alkalom, 1407 Kis híján feladtuk, és hazamentünk. Ha a Margólia nincs a rendszerben, valószínűtlen, hogy a Kereső itt lenne. Valahogy elszámíthattuk magunkat. De már annyit vesződtünk ezzel az úttal. És hová mehettünk volna? Így aztán maradtunk, és csak úgy találomra nézelődtünk a Martin teleszkóppal. Két nappal ezután Belle egy gyanús tárgyra hívta fel a figyelmünket. – Erős fényvisszaverő forrás – mondta. Egy tükröző felület. – Hol? – kérdeztem. Megmutatta. – Nyolc CsE távolságra a jelenlegi helyzetünktől. – Tudsz ezen kívül bármi információt adni róla? – tudakolta Alex. – Nap körüli pályán kering. – Ez komoly? Kép van róla? Egy fénypont jelent meg a képernyőn. Egy tompa fényű csillag. – Erősítsd fel, kérlek! – Már felerősítettem. – Menjünk, nézzük meg! – Alex hangja nem tűnt túl bizakodónak. De mit lehet tudni? Belle meghatározta az irányt, és hozzálátott a motorok feltöltéséhez. A következő néhány órában pár részlettel is tudott szolgálni. – Az előzetes analízis hosszan elnyújtott röppályára utal. Jelenleg kifelé halad, a naptávolt hét egész két tized CsE-nélfogja elérni. – Üstökösre vall – vélekedett Alex. – A visszaverő képesség nem megfelelő. – Megindultunk lefelé, és közben felkészültünk az ugrásra. – Úgy tűnik, mintha körülbelül nyolcvan év alatt tudna végigmenni a teljes pályán. Alex lenyelte az utolsó korty kávéját, és visszatette a csészét a tartójába. – Fémnek látszik. Kilencvennyolc százalékos valószínűséggel. Az ugrással két napi távolságra jutottunk az objektumtól, és mintegy négy órányi vizsgálódás után végre reális képet kaptunk róla. Valóban egy elhagyott hajó volt. Mihelyt ezt megállapítottuk, Alex jókedvre derült. Ő kezdettől fogva tudta. Lassan bukdácsolva haladt, kipufogócsöveit az egyik, mindössze pár millió kilométerrel távolabb lévő gázóriás felé fordítva. Hat órával beljebb már részleteket is ki tudtunk venni: az áramvonalas törzset, a hajtóműveket, a szenzorállványokat. Az űrhajó közepén ott virított a csészéről már ismerős széttárt szárnyú sas. A Kereső! – Hát ehhez mit szólsz? – kiáltotta Alex. – De mi az ördögöt keres ez idekint? Kilenc órakor végre az immár ismerős angol karakterekkel írt nevét is ki tudtuk olvasni a törzsén.
Amint egyre közelebb kerültünk hozzá, mindinkább tudatára ébredtünk, milyen hatalmas is ez a hajó. Vetekedett egy kisváros méretével. A hajtómű nyolc hengere közül bármelyik szőröstül-bőröstül elnyelhette volna a Belle-Marie-1. Ablakai hat sorban sorakoztak egymás fölött. Törzse gyalogos körbejárásához legalább húsz perc kellett volna. Kompok és antennák erdeje. És… – Hűha! – Mi az, Chase? – fordult felém Alex. A nyolc hajtóműhenger közül kettő elgörbült. Furcsa szögben, pár fokkal elhajlottak a többitől és a hajó közepén áthaladó képzeletbeli vonaltól. Évekkel ezelőtt láttam képeket a Crossmeerről, miután felrobbantak az ugrást végző motorjai. Mindenki meghalt, mert a robbanás lyukakat ütött a hajótestbe, és a levegő kiszökött, mielőtt a zsilipajtók lezárulhattak volna. Az ő kipufogócsövei néztek ki úgy, mint ezek. – Baleset érte őket – mondtam. Alex visszafordult a monitorokhoz. – Igen. Nagyon úgy néz ki. – Kifújta a levegőt, majd feltett egy furcsa kérdést. – Gondolod, hogy túlélhette valaki? – Ezt úgy mondta, mintha a baleset tegnap történt volna, és még volna esély a mentésre. Amikor az ember odakint jár, erőt vesz rajta az időtlenség érzése. Olyan helyen, ahol ismeretlen a szél és az eső, a dolgok nemigen változnak. – Ez nagyon nagy hajó – válaszoltam. – Nem tudom. Attól függ, rossz helyeken lyukadt-e ki. – Nem jó hely egy balesethez – mondta erre. – Itt kint. Arra gondoltam, hogy ahhoz egyetlen hely sem jó, de nem szóltam semmit. Nehéz volt megérteni, hogy lehet, hogy a Kereső épp idejött. Lakható világ nem volt a rendszerben. Mégis mit csinált itt? – Régen történt – mondta Alex. – Talán csak idesodródott valahonnan. – Honnan? – Onnan, ahol a Margólia van. – A legközelebbi csillag majdnem három fényévnyivel kijjebb van. Ez túl nagy távolság ahhoz, hogy egy hajó csak úgy onnan ide sodródjon. – Chase, mi most kilencezer évről beszélünk. – Akkor is túl messze van. Működő hajtóművel, ugrás nélkül huszonötezer év alatt lehet megtenni ekkora távolságot. Legalább. Erre csak a fejét rázta. – Hát akkor lehet, hogy a hipertérben voltak. Felrobbant a motor, és a pilóta kihúzta őket. – Olyan képet vágott, mint mindig, amikor egy megoldásra váró feladat elé került. – Csak így történhetett. – Akár így is történhetett. De elég valószínűtlenül hangzik. Addig semmit sem tehettünk, amíg oda nem értünk, Alex tehát közölte, hogy visszamegy a kabinjába. – Szólj, ha valami újat látsz! – mondta még. – Oké. – Vissza kell vonulnom dolgozni. – Min dolgozol? – A Blackmoor-medalionokon – felelte. – Három évszázaddal ezelőtt rabolták el őket a Morindán, egy zavargás alatt. Azóta sem kerültek elő. Milliókat érhetnek. – És te tudod, hol vannak? – kérdeztem. – Épp ezen dolgozom. Amikor mellé álltunk, még Belle-t is lenyűgözte a hajó mérete. A Kereső nevének angol betűi legalább húsz méter magasra nyúltak. A hajótest háromszor akkora lehetett, mint a jelenleg szolgálatban lévő legnagyobb űrhajó, a Madrid.
A robbanás hatalmas darabokat szakított ki a hátuljából. A kipufogócsövek tartói deformálódtak. Egy kábelköteg kiúszott a fekete űrbe. Belle hatvan méterre megközelítette a hajónkkal a sérült részt, majd áthangolta a roncs forgását és bukdácsolását, hogy megszűnjön minden hozzánk viszonyított mozgása. Akkor óvatosan araszolni kezdtünk előre a törzs mentén. A robbanás ütötte lyukakon át beláttam a hajó belsejébe. – Mitől robban fel egy motor? – kérdezte Alex. – Számos dolog történhet – válaszoltam. – Ez itt egy elég kezdetleges gép, nyilván nem voltak olyan biztonsági berendezései, amilyenekkel mi már rendelkezünk. Okozhatta például az üzemanyag. Stabilitáshiány is felléphetett, ami olyankor fordul elő, amikor ugrani próbálnak, még mielőtt a motorok felkészültek volna rá. – Csillagmeghajtással működött? – Nem tudom megállapítani. Innen nem. És nem tudok eleget ezekről a járművekről, hogy akár belülről nézve is biztosat mondhassak. De erre tippelek. A hajó törzse tele volt lyukakkal és horpadásokkal. Belle ráirányított egy fénysugarat, amely néha, egy-egy lyukon át bevilágított a belsejébe, de még így sem láttunk valami sokat. Orral előre elhaladtunk a rakodótér nyílásfedele mellett. Elsiklottunk az ablakok sorai előtt. El a hosszú, keskeny szárnyak és egy vitorla mellett, amelynek egyedüli funkciója az lehetett, hogy állványként szolgáljon a magasságszabályozó hajtóművek számára. Elúsztak mellettünk az egyszerű, fekete angol betűk. Rengeteg más szót is láttam, és egy színes foltot. Egy zászló képét. Nem ismertem ezt a zászlót. Nem tűnt olyannak, mintha a margoloké lenne, inkább a hajó jelképe lehetett. Azután elhaladtunk a fő légzsilipek mellett. Hat ilyen volt. Mindegyik zárva. Már az orrhoz közeledtünk. Alex egy nyitott zsilipkapura mutatott a törzs jobb oldalán. Talán épp itt mentek be Wescotték. – Álljunk mellé! – utasítottam Belle-t. Kis időre működésbe léptek a magasságszabályozó hajtóművek, és oldalvást araszolva szinte karnyújtásnyi közelségbe kerültünk a másik hajóhoz. Fölnéztem a meredeken fölmagasodó sötét tömegre, és hirtelen Delia Wescott jutott az eszembe. Megértettem, miért rémült meg annyira. Beöltöztünk, és átmentünk. Ilyen helyzetekben Alex szereti átvenni az irányítást, úgyhogy felszólított, hogy mindvégig maradjak mellette. Nagyon szórakoztató, amikor így viselkedik. Azt nem tudom, mit tudna tenni, ha csakugyan vészhelyzetbe kerülnénk, de mindig jó érzés, ha van egy erős férfi az ember mellett. A zsilipkapu nem volt nyitva. Ki volt vágva. Úgy látszik, Wescotték nem tudták működésbe hozni a kézi vezérlést. De ilyen hosszú idő elteltével az lett volna a csoda, ha valami működik. A belső zsilipajtót is leszerelték. A nyíláson át egy keskeny kamrába láttunk be. Egy padot láttunk, amely a fedélzethez volt rögzítve. Rekeszfalakon polcos szekrények sorakoztak. Gravitáció természetesen nem volt, tapadó talpú cipőben közlekedtünk. Alex körbepásztázott a kamrában a csuklójára szerelt lámpával, elbaktatott egy sor szekrényhez, és megpróbálta kinyitni az egyiket. De mind meg voltak vetemedve. Befagytak. Kimentünk egy folyosóra. Itt mindkét oldalon három ajtó volt. Aztán elérkeztünk egy keresztfolyosóhoz, ahol még több ajtót láttunk. Egyik sem nyílt ki. Alex kiválasztott egyet találomra, én meg lézerrel körbevágtam. Amikor az ajtó kiszabadult a keretből, odabent mozgást pillantottam meg. Alex ugrott egyet. Azt hiszem, én is. A szobában szerteszét szóródva mindenféle törmelék úszott, és percekbe telt, mire észrevettük, hogy egy hulla is van közöttük. Illetve ami megmaradt belőle. Néztük, amint a maradványok felkúsznak a falon, majd a hajó forgását követve továbbhaladnak a fejünk fölött. Annyi nem maradt belőle, hogy megállapíthassuk, férfi volt-e vagy nő, sőt hogy felnőtt volt-e vagy gyerek. Csak álltunk ott, és míg igyekeztünk nem odanézni, lámpáinkkal körbevilágítottunk a
helyiségben. Más tárgyak is lebegtek a levegőben, műanyagdarabok, bútorok, egy fésű, és még Isten tudja, mi minden. – Maradj a közelemben! – mondta Alex. Azt kívántam, bár vissza tudnánk tenni az ajtót, és újra lezárni a szobát. A keresztfolyosó további folyosókkal és átjárókkal volt összekötve, amelyeken újabb ajtók sorakoztak. Egy másik kabint is kinyitottunk, ahol nagyjából ugyanolyan kép fogadott bennünket, de ezúttal a kabin lakója nélkül. – Úgy látszik, a kabinok kétszemélyesek voltak – mondta Alex. – Hány férőhelyes volt a hajó? Kilencszáz? – Igen. – Nem lehetett rossz az elhelyezés. Azt hittem, jobban össze voltak zsúfolódva. – Mi lenne, ha egyenesen hátramennénk, Alex? – kérdeztem. – Hogy megpróbáljuk kideríteni, mi történt. Oldalra lépett, hogy utat engedjen. – Tessék, vezess! Szokatlan volt nála ez a szelídség. Alapvetően elég öntelt fickónak ismertem meg. Jó a szakmában, és ezt ő is tudja magáról. Persze megpróbál úgy tenni, mintha nem volna vele tisztában. De most, a Kereső fedélzetén eltöltött első órában mindez lefoszlott róla. Majdhogynem megilletődöttnek látszott. Elindultunk hátra. Rengeteg emberi maradványt láttunk, nehéz lenne megmondani, mennyit. Láttunk mosdókat, társalgókat, vetítőhelyiségeket és egy konditermet is. Mindenütt angol feliratok voltak. Ezeket megmutattam Belle-nek, és ő sorra lefordította őket: KIJÁRAT, 5. FEDÉLZET, VESZÉLY ESETÉN MEGNYOMNI, HÖLGYEK. A belső légzsilipek lezáródtak, vélhetőleg a motorok felrobbanásakor. De valakik, nagy valószínűséggel Wescotték, lángvágóval kivágták. – Ezen kívül más olyan sérülésnek nem látszik nyoma a hajó első részében, amelyet a baleset időpontjához lehetne kötni – jelentettem ki. – A hajón tartózkodók közül mindenki életben volt, amíg a levegő ki nem szökött. A hátulsó részben az ajtók általában távolabb voltak egymástól. Kinyitottuk az egyiket, és benéztünk. Húsz ágy, négy keresztben, öt hosszában. Mind foglalt. Úristen! Beugrott Mattié Clendennon arca. „Halott hajó.” Zöldesszürke szeme egészen kitágult, ahogy ezt mondta. ,,A teljes létszámmal együtt.” A maradványok túlnyomó része az ágyhoz volt erősítve, de itt is sodródtak elszabadult testrészek. Néhányan teljes egészében kioldozódtak a hevederből. Sejtettük, kik lehettek. – Gyerekek – mondta Aiex. A következő pár percben még három ilyen helyet találtunk. Mindegyik tele gyerekekkel. Ezután már nem nyitottunk ki több ajtót. A végén nagyon örültünk, amikor elérkeztünk a gépházhoz. A válaszfalat a robbanás ereje kiszakította, a fő hajtómű megfeketedett, de amúgy viszonylag egyben volt. A csillagközi meghajtóegység kirobbant a helyéből. A kár olyan mértékű volt, és a hajó jellemzői olyannyira idegenszerűek voltak, hogy nem lehetett biztosan tudni, mi történhetett. – Arra tippelek, hogy megpróbáltak belépni a hipertér-be, vagy épp el akarták hagyni azt – kockáztattam meg. Alex bólintott . – Nem mintha számítana – tettem hozzá. – De igen – ellenkezett Alex. – Számít. Ha rájövünk, mi történt itt, talán azt is megtudhatjuk, hol van a Margólia.
Nem álltam le vitatkozni. Egyszerűen nem érdekelt, hol van a Margólia, legalábbis akkor, abban a pillanatban nem. És bár tudom, hogy azok a gyerekek évezredekkel ezelőtt haltak meg, és hülyeség bármit is érezni most ezzel kapcsolatban, nekem mégis folyton az járt a fejemben, milyen jelenetek játszódhattak le a hajón azokban az utolsó pillanatokban. – Ne csináld! – mondta Alex. – Nagyon gyorsan történt. Kinéztünk a törzs megsérült burkolatán át a csillagokra, a közeli gázóriásra és a távoli, sápadt, hideg fényű napra. Alig tűnt többnek, mint egy fényes csillag az égbolton. Amikor kihajolva kinéztem az orr felé, a Belle-Marie-t is láttam. – Meg tudod mondani, miért történt? – kérdezte Alex. – Nem igazán – ráztam meg a fejem. – Az utasok be voltak kötve. Ez megerősíti a feltevésemet, hogy épp egy manővert hajtottak végre. Biztosan csak ennyit állíthatok. Leszálltunk az alsóbb fedélzetekre, és a folyosókat járva elérkeztünk egy konditerembe. Láttunk eszközöket, melyek arra szolgáltak, hogy az utasok futhassanak, pedálozhassanak vagy éppen súlyemelést szimulálhassanak. A berendezés jellege arra utalt, hogy itt nem volt mesterséges gravitáció. Ellenőriztettem Belle-lel, aki azt mondta, hogy a Kereső után még évszázadokig nem fejlesztették ki. A felszerelések többsége azóta is a padlózathoz és a rekeszfalakhoz rögzítve állt a helyén, de volt néhány, amelyik elszabadult. Ezenkívül ott voltak a törülközők és az izzadságot felfogó fejpántok. A hajó elején lévő gyorsítókamrák, melyek távol estek a megrongálódott részektől, üresek voltak. A zsilipkamrák megvédték őket. Átmenetileg. Azok a szekciók megteltek szabadon vándorló emberi testrészekkel. Lassan nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy a Kereső valóban utasokkal tele indult útnak. Kilencszáz utassal. Valamennyien gyerekek voltak? – Hová mentek? – tűnődtem fennhangon. – Nem hiszem, hogy a kolóniákra legelsőként induló járatok főleg gyerekeket vittek volna. – Evakuálás – felelte Alex. – Miből? – Fogalmam sincs. – Ellökött valamit, ami a sisakja előtt lebegett el. – Idefent lassabb lehetett. Tudtam, mire gondol, én azonban még gondolni sem akartam rá. Egyik kesztyűs kezét úgy nyomta oda a rekeszfalnak, mintha a titkát akarná megfejteni. – Honnan jöttek? Mivel megcsappant a levegőkészletünk, visszamentünk a Belle-Marie-ra. Egyikőnk sem beszélt sokat. Ha rajtam múlt volna, lefújjuk az egészet, és szépen hazamegyünk. Foglalkozzon ezzel az üggyel a Felderítés vagy valaki más! Furcsa volt az egész. Elég sok régészeti lelőhelyen jártam már Alexszel, de ez minden mástól különbözött, amit eddig láttam. Vagy valaha látni fogok. Ám ő elszánta magát, hogy kideríti, mi történt. Így aztán egy óra múlva, frissen zuhanyozva, friss levegővel a tartályainkban, visszamentünk. Ezúttal egyenesen a hídra mentünk. A négyes számú fedélzeten találtuk meg. Kisebb volt, mint vártam. Ez meglepett. Egy nagy hajón az ember túlméretezett parancsnoki hídra számít. Senki nem ült beszíjazva az ülésekben, amiért külön hálás voltam. Isten tudja, a történtek alatt mi játszódhatott le a kapitány fejében. A műszerek nagy részét nem ismertem fel. Láttam billenőkapcsolókat és nyomógombokat, de mivel az energiaszolgáltatás megszűnt, az egész hely olyan volt, mintha csupán két szék lenne egy üres szobában egy sötét irányítópult előtt, sötét falak között. Nem beszélve arról, hogy segítség nélkül még a feliratokat sem tudtam elolvasni. – Nincs rá esély, hogy megtaláljuk a hajónaplót? – kérdezte Alex. – Nincs. Ennyi idő elteltével semmi sem maradhatott a felvett anyagból.
– Kár. – Reménykedve nézett körül, hátha akad valami biztató dolog ebben az egész katasztrofális helyzetben. A pilótaüléstől balra, a falon egy tábla volt elhelyezve. A Kereső árnyképe volt rajta, és kérdő pillantásunkra Belle elmondta, hogy ez kitüntetés azért, mert ő vitte el az első telepeseket Abudaira. – Hova? – kérdezte Alex. – Abudaira. – Te hallottál már róla? – nézett rám Alex. – Nem én. – A telep körülbelül negyven év után megszűnt – mesélte Belle. – A csoport tagjai elutasították a technikai civilizációt. Megpróbáltak úgy élni, mint a régi időkben. – És mi lett a telep sorsa? – A dolog nem működött. Amikor a gyerekek felnőttek, összepakoltak, és visszaindultak a Földre. Hoztam magammal egy generátort, be is tudtam kötni, de hiába. A rendszer nem akart töltődni. A hajó halott volt, mint egy darab kő. – Nem lepne meg, ha a Felderítés emlékművé nyilvánítaná a hajót. Vagy történelmi emlékhellyé – mondta Alex. Nem voltam biztos benne, hogy melyik a pilótaülés. Elképzeltem, ahogy Taja és Abraham Faulkner itt ülnek a hosszú utazások alatt a Földtől a célállomásig. Vajon miről beszélgettek? Mit gondolhattak Harry Williamsről? Milyen érzéseik voltak az utasaikkal kapcsolatban? Itt volt-e valamelyikük a hajón azon az utolsó úton? Biztosan említettem a pilóták nevét, mert Alex emlékeztetett, hogy valójában nem tudjuk, mikor kötött ki a Kereső itt, ezen a helyen. – Lehet, hogy jóval azután, hogy a telepesek megérkeztek – mondta. – Taja és Faulkner talán már száz éve halottak voltak, amikor ez a baleset bekövetkezett. – Kétlem – válaszoltam. – Nem valószínű, hogy a Kereső egy évszázadnál tovább kibírta volna itt. Még világklasszis karbantartással sem. Kinyitottam néhány panelt, és mögé néztem, hogy lássam, milyen állapotban vannak a fekete dobozok. Ezek a kommunikáció, navigáció, energiaszolgáltató, létfenntartó és egyebek vezérlő rendszerei voltak. És esetleg még az MI-é. Ha volt egyáltalán MI-jük. És akkor észrevettem valami furcsaságot. A dobozok meg voltak jelölve. Kis lapon jelek sorakoztak, talán egy gyártót és alkatrészszámot jelöltek. És talán egy dátumot. Némelyiken az a betűcsoport is szerepelt, amelyről ekkor már tudtam, hogy lefordítva Keresőt jelent. Egyeseken más betűcsoport volt, de ugyanazzal az írásmóddal. Mindig ugyanaz a betűcsoport. – Belle – szóltam –, mit jelent ez? – Kérlek, tartsd magasabbra, hogy lássam! Így jó. Az áll rajta, hogy Bremerhaven. – Bremerhaven? – figyelt fel rá Alex. – Úgy van. – A misszióban részt vevő másik hajó – ráncolta a homlokát Alex. – De hiszen ez a Kereső. – Igen. – Akkor ezek a Bremerhavenről származnak? Ez a magyarázat, Chase? – Szerintem igen. – Elsőrendű fontosságú részek? – Semmit sem tudok a harmadik évezredbeli hajókról. Úgy veszem, hogy ez egy antik darab. – Minden bizonnyal. – Ezek az alapfelszerelés részei. Méghozzá a hídon. Csatlakoztatva minden, a kapitány által irányított berendezéshez. Igen. Mondhatni, hogy elsőrendű fontosságúak lehettek. Voltak raktárhelyiségek, némelyik tele olyan holmikkal, amiket sohasem használtak, másokban faliszekrények sorakoztak. Feltörtünk párat, csomagok voltak bennük. Kőkeménnyé fagyva. Leletekben sem volt hiány. Az ebédlőhöz közeli szekrényekben tárolták a bögréket, poharakat,
köztük olyanokat is, mint amit Amy Kolmer hozott be az irodánkba. A poharak legtöbbje el volt repedve, de akadtak épen maradtak is. Több tartályt megtöltöttünk velük. – Nem probléma, hogy miben egyeztünk meg Sharával – mondta Alex. – Annyi van itt, hogy jut mindenkinek. A vevőink odalesznek ezekért a holmikért. Lámpákat, étkészleteket, tollakat és hasonlókat is elpakoltunk. Különösen azokra a darabokra vadásztunk, amelyeken rajta volt a Kereső név. Rengeteg játékszer is volt a hajón. Plüss-állatkák, mesekönyvek, húzható játékok, építőkockák, játék pisztolyok. Legtöbbjük nem éppen az eredeti állapotában, de ahhoz képest, hogy itt minden milyen régi volt, egész rendesen néztek ki. Én jobban szerettem volna előbb befejezni a vizsgálódást, és csak azután elkezdeni kihordani a holmikat, de a hajó óriási volt, a lelet pedig temérdek. Helyiségről helyiségre mentünk, és Alex minduntalan felkiáltott, hogy nézd, ott egy leolvasó, vagy valami számunkra ismeretlen eszköz, vagy épp egy törülköző – merev, mint egy fatábla, de így is felismerhetően törülköző. Felvettük, és hamarosan egy halom holmit húztunk magunk után, át a Belle-Marie-ra. A hajóból kiérve Alex véletlenül elengedte a terhét. Minden elúszott, egyedül az Abudai-táblát tudta megmenteni. Azért mesélem el mindezt, hogy éreztessem az olvasóval, milyen kapkodva, összevissza csináltunk mindent. Egymásnak ellentmondó indítékoktól vezettek bennünket: egyrészt nagyon szerettük volna megtudni, mi történt a Keresővel, és ennélfogva magával a Margóliával, másrészt dolgozott bennünk a vadászösztön, hogy minél több eladható tárgyat szedjünk össze. És volt bennünk egy kis bűntudat is, amiért mindenféle holmit elviszünk erről a különleges helyről. Az okát ne kérdezd, hiszen azelőtt az ilyesmi sohasem okozott gondot nekünk. – Szinte már azt kívánom, bár ne lenne annyi itt – mondta Alex. Tudtam, mire érti. Ha csak egy bizonyos számú tárgy létezne, ami a Keresőről származik, azokért kivételesen nagy árat lehetne kérni. De ha egy egész hajórakománnyival térünk vissza, még ha mindet szétosztanánk is a Felderítés múzeumai és kiállítótermei között, a puszta létezésük lenyomná azok értékét, amelyeket eladásra szánnánk. Hát, ez ellen nem volt mit tenni. Épp beszálltunk, amikor Belle átszólt: – Mintha egy másik hajót is látnék. – Hol, Belle? – Már eltűnt. Talán csak egy visszavert jel volt. Nem időzött elég ideig az ernyőn, hogy bemérhettem volna. – Közel volt? – Harmincmillió kilométerre. Ebben a távolságban egy aszteroidagyűrű van. – Rendben. Szólj, ha újra feltűnik!
TIZENNYOLC A modern technológia elérhetővé tette az időutazást. Természetesen nem a klasszikus értelemben. Az, hogy ide-oda ugráljunk az évszázadok között, örök időkre megvalósíthatatlan marad. Nem mehetünk vissza, hogy figyelmeztessük Cézárt, jó lenne, ha márciusban távol maradna a fórumtól. De igenis visszamehetünk az ő világába, hogy meghallgassuk a gondolatait, és halljuk a szívdobbanásait. – Jasmine Kalanna Utazások, 1365 Az ember jön-megy egy olyan helyen, mint a Kereső, és közben azok az államszövetségek és kormányok járnak az eszében, amelyek létrejöttek, majd kimúltak, miközben ez a hajó és néma utasai rótták magányos röppályájukat. Sötét korszakok, kereskedelmi forradalmak és környezeti katasztrófák váltogatták egymást. Vallások születtek, virágoztak, majd eltűntek. Háborúk, diktátorok, pogromok, lázadások, katasztrófák jöttek. Láttunk aranykorokat, a hosszan tartó fellendülés időszakait, társadalmi és művészi sikereket. Megszülettek és meghaltak a nagyszerű férfiak és nők, a szörnyetegek, a nagy álmodók, a lázadók és a művészek. A tudomány fejlődött és meghátrált, Brooking elvégezte híres kísérletét, hogy eljusson az M4-re (és szerencséje volt, hogy élve hazajutott). Billiószám születtek és élték le az életüket emberi lények. Eltelt az írott történelemnek több mint a fele. – Jártál valaha ennél régebbi helyen? – kérdeztem Alextől. – A Földön igen, de ilyesmin még soha – felelte. Az egyik étteremben voltunk. A lámpáink fényében hidegnek, szürkének tűntek a falak. Az egyiken az ajtó mellett egy alig kivehető folt volt. Talán valami régi-régi vízszivárgás okozhatta. Vagy kávé fröccsent rá. (Ismerték akkoriban a kávét?) A folt eszünkbe juttatta, hogy valaha emberek jöttek be ide, beszélgettek egymással, és közben szendvicset eszegettek. Hideg sört ittak. Jó lett volna tudni, vajon Harry Williams ült-e valaha valamelyik asztalnál. Egy újabb szállítmányt vittünk át, már a negyediket. Többek között egy fehér ingpulóvert és dzsekit. Az ing jobb mellzsebére ráfestették a hajó emblémáját, a dzseki hátára meg a Kereső sziluettjét hímezték. Mindkét darab kivételesen jó állapotban volt. Merevek ugyan, mint egy deszka, de amikor átvittük a Belle-Marie-ra, visszanyerték a rugalmasságukat. Leltárt készítettünk a holmikról, és mindent behordtunk a közös helyiségbe. A siker ellenére Alex rosszkedve nem múlt el. Élete nagy felfedezését sikerült véghezvinnie, amelyhez foghatóval senki más nem dicsekedhetett, mégsem tűnt elégedettnek. – Tulajdonképpen nem a mi felfedezésünk, Chase – mondta. – Wescotték találtak rá. Persze nem erről volt szó. De belementem a játékba. – Amerikát sem Kolumbusz fedezte fel elsőként – válaszoltam. – De ő volt olyan okos, hogy közhírré tegye a felfedezését, így övé lett az érdem. Mindazzal, ami vele jár. – PR-munka – mondta erre Alex. Mi a különbség? Csak bámulta a rekeszfalat. – Azt hiszem, újból beszélnünk kellene Harryval – mondta. – Miért? – kérdeztem. – Mit szeretnél megtudni? Ő sem tud erről többet – vetettem egy pillantást a Keresőre mint mi. – Tudom. De akkor is beszélni akarok vele. Belle engedelmeskedett, és megjelent Harry Williams egy kényelmes karosszékben ülve. – Helló! – köszönt vidáman. – Örülök, hogy találkoztunk. Hol vagyunk most? Egy másik különc világban? – Mielőtt bármelyikünk válaszolhatott volna, a híd ajtaján keresztül meglátta a Keresőt, és a tekintete megkeményedett. – Mi történt?
– Felrobbant a motor – válaszolta Alex. – Ez minden, amit tudunk. Harry az ablakhoz ment, és kibámult rajta. Rémültnek látszott. – Úgy látszik, hogy teljesen tele volt – folytatta Alex. – Szerintünk főleg gyerekeket vitt. – Mikor történt? – Azt sem tudjuk – felelte Alex. – Most nem tudunk többet annál, mint ön. – Mi a helyzet a kolóniával? – Még arra sem jöttünk rá, hogy hol van a kolónia. – Megtalálták a Keresőt, de azt nem tudják, hogy hol volt a kolónia? Az hogy lehet? – csattant fel. – A hajó egy olyan rendszerben sodródik, amelyben még hasonló világ sincs, mint amilyet keresünk. Nincs semmiféle magyarázatunk arra, hogy a hajó miért éppen itt van, sem hogy honnan érkezett ide. – Mi ebben a nehéz? – értetlenkedett Harry. – Csak egy K osztályú világot kell keresniük. – Nem figyelt eléggé, Harry. Ebben a rendszerben nincs K osztályú. Harry megcsóválta a fejét. Az nem lehet. – Hol vagyunk most? – kérdezte. Megmondtam neki. Tinicum 2116. Ugyanott, ahol legutóbb. – Ön tudja, hol alapították a kolóniát? – kérdezte Alex. Kiéreztem a hangjából a növekvő türelmetlenséget. – Nem. Már mondtam, én csak egy szimuláció vagyok. – Nem úgy értem, hogy ön, az avatár. Úgy értem, hogy ön, Harry Williams. Amikor az első járat elhagyta a Földet, hogy elvigye a telepeseket az ördög tudja, hova, Williams ismerte az úti célt? – Nem. – Ön nem tudta, hová mennek? – Nem. Abban az értelemben, ahogy kérdezi, nem. Senkinek sem tudtam volna megmondani, hogy hol van. Jártam ott. Tudtam, milyen az a világ. De a csillagközi űrhajózásról semmit sem tudok. – Csak annyit tudott, hogy valahol odakint van. – Igen. Nem volt szükség rá, hogy ezen kívül részleteket is tudjak. A részletek lényegtelenek voltak. – A helyzet ellenére megkockáztatott egy mosolyt. – Ha azt mondaná nekem valamiről, hogy az Antarestől tizenöt fokkal nyugatra van, fogalmam sem lenne, miről beszél. – Rendben van. Próbáljuk másképp! Eredetileg ki tervezte meg a Margóliára vezető út részleteit? – Clement Estaban. Nekem a név semmit sem mondott, de Alex bólintott. – Az az ember, aki elment – mondta. – Igen. Az utolsó pillanatban meggondolta magát. Nem ő volt az egyetlen. – Ez hogy történt? – Estaban mérnök volt. Az első felderítő utak némelyikét ő vezette. És talált egy nyári világot. – Eredetileg az ő ötlete volt egy kolónia létrehozása? – Nem. Nem hiszem. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem, ki javasolta először. De… – Még mindig voltak gondjai a hangjával. – Remélem, jól vannak. – Úgy beszélt, mintha az első telepesek még ma is életben volnának valahol. – Harry – faggatta tovább Alex milyen hosszú távú terveik voltak a Keresővel és a Bremerhavennel? – Arra gondol, hogy miután elszállították a telepeseket? – Igen. – Egyszerű. Úgy volt, hogy a harmadik út után a két hajó a telepeseknél marad. Keringési pályára állítjuk őket, hogy szükség esetén kéznél legyenek. – Értem. Ezek szerint meg akarták tartani őket. De megvoltak hozzá az embereik is? És a felszerelés? – Igen. Mindkettő megvolt hozzá. A kolóniával együtt kiküldtünk egy orbitális kikötőt is. Beleértve minden alkatrészt és berendezést, amelyre az előrelátható jövőben szükségünk lehet. És voltak köztünk mérnökök is. Nem éppen erre a munkára kiképzett mérnökök, de hajlandók voltak tanulni. De… – … De micsoda?
– Nem gondolom, hogy különösebben foglalkoztatott volna bennünket a hajók sorsa. Igazából nem számítottunk arra, hogy újra használni fogjuk őket. Úgy fogtuk fel a helyzetet, hogy hosszú ideig fog tartani, mire beindítjuk és működtetni tudjuk a kolóniát. Évekbe fog telni. Talán évtizedekbe. Nem nagyon érdekelt bennünket egy csillagközi járat fenntartása. Nem volt rá szükség. – Értem. – Meg akartuk tartani a hajókat, hogy ne veszítsük el a technológiai tudást. És így megépíthessük a sajátunkat, ha eljön az ideje. – És ha a kolónia bajba került volna? Nem rendelkeztek nagy hatósugarú távközléssel. Nem hívhattak segítséget. – Miféle bajba kerülhettünk volna? – Járvány – szóltam közbe. – Egy külső világbeli létformává akartunk lenni. Egyetlen helyi kórokozó sem árthatott volna nekünk. – Hogy lehettek ebben biztosak? – erősködött Alex. – A bolygóközi utazás korának kezdetén még csak elméletben létezett az az elképzelés, hogy egy betegség csak a saját biológiai rendszerhez tartozó létformákat támadhatja meg. – Beszéltünk a szakma legjobbjaival. Ők mondták. – Tévedtek, Harry. Voltak kellemetlen esetek. Valami hang tört fel a torkából. A pillantása megtelt fájdalommal. És én tudtam. Csak egy avatár volt. Nem valóságos személy. De ott kellett volna lenniük. – Belle, lejjebb tudnád venni az érzelmi szintet? – kérdeztem. – Kell, hogy tudjunk beszélni vele. – Sajnálom, Chase – felelte Belle. – Ha belenyúlok a személyiségébe, nem kezeskedhetem a modell megbízhatóságáért. – Rendben van – mondta Alex. – Harry, tehát elindultak, mondjuk, ötezer emberrel ki, a semmi közepébe. Miért voltak biztosak abban, hogy valami nem üt ki balul? – Nagyon körültekintőek voltunk. Ismertük a helyet, ahová mentünk. Biztosíthatom önöket, biztonságos volt. – Tegyük fel, hogy valaki meggondolta magát, és haza akart menni. – A kolónia jelentette az otthont. – Ugyan már, Harry! Ön is tudja, mire gondolok. Harry egy pillanatra becsukta a szemét. – Ami azt illeti, tudtuk, hogy ez előfordulhat, és felkészültünk rá. – Hogyan tudtak felkészülni rá? – Tanácsadással. És ahol szükség volt rá, a visszatérés lehetőségével. – Ezt hogy sikerült megvalósítani? – Tudtuk, hogy lesznek, akik majd képtelenek lesznek alkalmazkodni. Volt egy-két emberünk a legénységből, akik törődtek az ilyen emberekkel. Olyanok, akik később hazatértek. Mert nem volt mindenki a közösség tagja. – Azt hittem… – Rosszul hitte. – Ekkor már düh érződött a hangján. – Nem. Abe közénk tartozott. A barátnője miatt volt az egész. Nem elvi okok vezették. És két mérnök nem maradt ott. Mindkét hajóról egy-egy. És Taja sem. – A Kereső kapitánya. – Igen. – Akkor hogy akartak hazajutni? – A Boykins vitte volna haza őket. – A Boykins. – Igen. Őket is hazavitték volna, mint akárki mást, aki vissza akart menni. – Szóval volt még valaki, aki tudta, hol van a Margólia. – Természetesen. A pilótát úgy hívták, hogy Yurawicz. Marco Yurawicz. – És aztán valóban el is repült? Visszajutott valaki? Úgy értem, a legénység tagjain kívül?
– Háromszor tette meg az utat. Majdnem négyszáz embert vitt vissza, akik meggondolták magukat. – Négyszázat? – Sőt, kicsivel még többet is. Tudtuk, hogy így lesz. Csak azt nem tudtuk, hányan lesznek. Nem vertük nagydobra azt a szándékunkat, hogy lehetőséget adunk a visszatérésre, mert tudtuk, hogy akkor sokan csak azért jelentkeznének, hogy lássák, tetszik-e nekik a kísérlet. Azt akarnák, hogy csináljunk egy próbamenetet. Mi viszont csak elkötelezett embereket akartunk magunkkal vinni. De tudtuk, hogy erre a lehetőségre is fel kell készülnünk. – Nem voltak túl sokan ahhoz, megbízhassanak a titoktartásukban? – Ők is olyanok voltak, mint én, Alex. Sejtelmük sem volt, hol van a Margólia. És nem hiszem, hogy a kormányt érdekelte volna a Margólia holléte. – A legénység tagjai sem árulták el soha senkinek? – Nem, amennyire én tudom. Így szólt a megállapodás. Jól megfizettük őket, és nyilván állták a szavukat. – Mi a helyzet Tajával? – Ő nem tért vissza a Földre. Bizonyára tetszett neki az új világ. Lehet, hogy talált valakit, és letelepedett. Másnap még egyszer, utoljára visszamentünk. Betörtünk a kapitány kabinjába, majd sorra a másodtiszt és a legénység három másik tagja kabinjába is. Valamennyi jó állapotban volt. Az íróasztalok és a székek, legalábbis azok, amelyek a padlóhoz voltak rögzítve, viszonylag sértetlenül megúszták. Minden kabinhoz saját mosdóhelyiség tartozott. Nem tudtam ellenállni, meg kellett nyomnom a zuhany fölött lévő gombot, de természetesen nem jött a víz. Kint a folyosón a válaszfalak foltossága mutatta, hol repedtek szét a vízcsövek. Képeket is láttunk a falakon. Abban a fülkében, amelyről gyanítottuk, hogy Tájáé lehetett, találtunk egy képet egy férfiról, egy kamaszlányról, egy idősebb nőről és egy ötéves forma gyerekről. Az ebből nyíló másik kabinban két nagyon vonzó fiatal nő képét láttuk. Műanyag domborműben ábrázolva. És voltak mások is, valószínűleg családtagok. Gyerekek. Még egy kutya is. Hoztam magammal egy műanyag zsákot, hátha találunk még valami érdekeset, De Alex azt mondta, hagyjuk meg a képeket Windy embereinek. – Ha előállunk ezekkel, a végén megvádolnak emberiség elleni bűntettel – mondta. A helyiségekben szekrények is voltak. Néhányat felfeszítettünk. Ruhák voltak bennük, főleg munkavégzéshez használt egyenruhák. Elég rossz állapotban. Sajnáltuk, mert a vállukon ott volt a Kereső váll-lapja. A kapitány kabinjában fontos felfedezést tettünk. Egy amúgy üres szekrény egyik sarkában kis fekete dobozt találtunk, amely valaha bőrből készülhetett. Egy műanyag tasakban tizenkét lencse volt a dobozban. Megmutattam Alexnek. Oda voltak ragadva a doboz fenekéhez, úgyhogy nem tudtuk kivenni őket. De a bőr mindkét oldalán nyitva volt, így miután megtörölgettük őket, át tudtunk nézni a lencséken. Alex megvizsgálta őket lámpafénynél, majd engem is odahívott, hogy nézzem meg. Mindegyik lencsén volt egy kép. De nem tudtam kivenni, mit ábrázolnak. – Nincs semmi ötleted? – kérdezte. – Őszintén szólva nincs. – Tudod, mire gondolok? – Visszatette a dobozt, és ráirányította a csuklólámpája fénysugarát. Aztán úgy, hogy a fénysugár útjába tette a lencséket. Elmosódott képek jelentek meg a szemközti rekeszfalon. Előre-hátra mozgatta a rögtönzött vetítőt, amitől a képek elcsúsztak, de nem lettek élesebbek. – Hologramok – mondta Alex. – Könnyen lehet – bólintottam. – Megkérjük Belle-t, hogy derítse ki. Becsúsztatta a dobozt a zsebébe. – A fenébe is, miért nem készítenek az emberek jobb feljegyzéseket? Milyen szép is lett volna, ha valamelyikük leírta volna nekünk, hogy mi történik. El tudod képzelni, mennyit ért volna az az írás?
– morogta bosszúsan. Hát igen. Az emberek sohasem gondolnak a jövőre. – Jön valaki – jelentette Belle. Kisiettünk a hídra, de nem láttunk semmit. – Egy VTL-nek látszik. – Mi az a VTL? – kérdezte Alex. – Nem hivatalos nyelven nyomkövetőnek mondják – világosítottam fel. – Teljesen automatizált. Többnyire megfigyelésre használják. – Elhagyta volna valaki? – Elhagyta, vagy ideküldte. – Chase, azt próbálom megkérdezni, hogy képes volt-e magától elrepülni idáig. – Követhetett bennünket úgy is, hogy közben végrehajtottunk egy ugrást? Nem. Ilyen technológia nem létezik. A szakértők azt mondják, hogy ezt nem lehet megcsinálni. – Akkor vagy valaki véletlenül rátalált erre a helyre, vagy… – … Valaki tud a Keresőről. Belle, mit csinál most a nyomkövető? – Közeledik. – Mikor ér ide? – Körülbelül tizenegy perc múlva. Egyébként nagy sebességgel közeledik. Méghozzá úgy tűnik, ütközési pályán. Egymásra néztünk, és eszembe jutottak az erdőirtó nanók. – Belle, indítsd be a motorokat! Alex, úgy kell tekintenünk, hogy ellenséges szándékkal közeledik! Jobb lesz visszamennünk a hajóra, még mielőtt ideér. Nem kellett győzködnöm. Gyorsan lejöttünk a hídról, és a légzsilip felé tartva végigsiettünk vagy fél tucat folyosón. Miközben a zéró gravitáción minden erőnket megfeszítve igyekeztünk kijutni, Belle közölte velem a rossz hírt: – Horgonyt vetett ránk. – Miről beszél? – kérdezte Alex. – Van egy horgonysugara. Kiveti ránk, és amerre megyünk, visszük magunkkal. Viteti magát, és ha kedve tartja, egészen közel jöhet hozzánk. – Egy ugrással meg kell szabadulnunk tőle. – Megtehetjük, de csak nyolc óra múlva. Kivágódtunk a légzsilipen át a törzsre. – Lehet, hogy egy bomba – mondta Alex. – Lehet. De nincs rá szükség. Elég, ha jó nagy lendülettel nekünkjön. Átugrottunk a Belle-Marie-ra. – Becsült érkezési idő valamivel több mint nyolc perc – jelentette Belle. – Nézzük meg, mi az! – mondtam neki, és fölkecmereg-tem a hídra, s rögtön lenéztem. Az ellenség már megjelent a monitoron. Kis csomag volt az egész, nem sokkal több, mint egy lineáris motorsor és egy hajtóműegység, elöl néhány fekete dobozzal. De ahhoz elég nagy, hogy harcképtelenné tegyen bennünket. – Milyen gyorsan jön? – Óránként ezernyolcszáz kilométerrel. – Értem. – Szemből közeledett a Keresőhöz. – Chase – szólt Alex nem dobhatnánk be a VER-t ellene? A Veszély Elhárító Rendszer egy részecske sugárvető egység volt, amelyet arra terveztek, hogy veszélyt jelentő szikla- vagy jégtömböket takarítson el az útból. – Nem – ráztam meg a fejem. – Úgy alakították ki, hogy ne lőhessen hajókra és berendezésekre. – Nem tudnád ezt a biztonsági megkötést feloldani? – Tudnám, ha lenne rá elég idő.
– Akkor most mit fogunk csinálni? Azt mondtad, nem tudunk megszökni előle. – Figyelj és tanulj, főnök! Figyelj és tanulj! – Leültem a helyemre, bekapcsoltam a biztonsági övemet, és intettem Alexnek, hogy tegye ő is ugyanezt. – Belle – szóltam –, átveszem az irányítást. A helyzetjelző lámpák színt váltottak. – Megtörtént, Chase. Elindultam a Belle-Marie-val előre a Kereső törzse mentén a közeledő nyomkövető irányába. – Távolság kétszáztíz kilométer – közölte Belle. A Kereső orrát skarlátvörösre festette a napfény. Úgy helyezkedtem, hogy a Belle-Marie a betolakodó és a napfény közötti vonalon legyen. – Ezek a holmik aszteroidák levadászására lettek kialakítva – magyaráztam. – És üstökösökére. Mindenféle űr-szemétére. Nem úgy építették, hogy önálló mozgásra képes tárggyal meg tudjon küzdeni. – Ezek szerint akkor…? – Csak ülj nyugodtan, és várj! Mihelyt begurul, mi szépen kilépünk oldalra, ő pedig nekivágódik a Keresőnek. – Nincs valami jobb módszer? – Örülj neki, hogy egyáltalán van megoldás! Kinézett a hajóra. – Gondolni sem bírok rá, hogy még több kárt okozzunk benne. – Arcvonásai megkeményedtek. – Ha egyszer elkapom Boltont… – Gondolod, hogy ő tette? – Ki más? – Azt hiszem. Ha el tud takarítani minket az útból, magáénak tudhatja a Keresőt és minden egyebet. [– Chase – szólalt meg Belle. – Forog. Háromszázhatvan foknak nézem. – Már én is láttam a képernyőn. Néztem, ahogy körbefordul, amíg a kipufogócsövei felénk mutattak. Akkor bekapcsoltak a motorjai. – Fékez – jelentette Belle. – Nem is olyan buta, mint vártam. – Mire gondolsz, Chase? – Felismerte a veszélyt. Úgyhogy most lassít. Nem volt hely, ahová el lehetett volna bújni. Belle helyzetjelző lámpái hunyorogni kezdtek. – Mit szeretnél csinálni, Chase? – Épp azon gondolkozom. – Ilyen mértékű lassulás mellett óránként húsz kilométeres sebességgel fog ideérni. – Mikor? – Ha a körülmények nem változnak, tíz perc, negyvennégy másodperc múlva. Hát, legalább nyertünk egy kis időt. Begyújtottam a magasságszabályozó hajtóműveket, és körbeforgattam a Belle-Marie-t. A nyomkövető megjelent az ablakban. Szemtől szemben. Ráfordultam, és miután figyelmeztettem Alexet, hogy indulunk, begyújtottam a fő hajtóművet. Gyorsulni kezdtünk. Alex végighúzta a keze fejét a száján, de nyugton maradt. Az elviselhetőség határáig folytattam a gyorsulást. Mindketten mélyen benyomódtunk az ülésünkbe, miközben a Kereső elmaradt mögöttünk. – Több energiát adott rá a motorokra – jelentette Belle. – Teljesen lefékezett – mondtam Alexnek. – Arra számít, hogy el fogunk húzni mellette. Megpróbál annyira lelassulni, hogy tudjon reagálni a manőverünkre. – Ha így gyorsulunk tovább, a nyomkövető nulla egész egytized kilométer per másodperc sebességgel fog haladni, mire elérjük – közölte Belle. – Kérdeznék valamit – szólt Alex.
– Rajta! – Az utolsó percben meg fogsz fordulni, ugye? És vagy az egyik, vagy a másik oldalon elhúzol mellette? – Igen. – Mi van akkor, ha ez a dolog ugyanúgy megfordul, ahogy te? – Nem sok esély van rá. De ez a könnyebbik rész. Alex, ha mögénk kerül vagy ránk csimpaszkodik, akkor nagyon nehéz lesz megszabadulni tőle. Nem tudom, képesek lennénk-e lehagyni. – Oké. – Úgyhogy le kell ráznunk, mielőtt fölkapaszkodna a hajónk hátuljára! Megkérnélek valamire. – Mondd! – Egy pillanatra ki fogom kapcsolni a motorokat. Ha ez megtörténik, fogj egy nagy dobozt, és töltsd meg a legnehezebb tárgyakkal, amink csak van! – Rendben. Az ablakon át még nem lehetett látni. De a monitoron egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott. – Belle, vedd át a kormányt, amíg visszajövök! – szóltam. – Átvettem, Chase. Kikapcsoltam az övemet, fogtam egy kötelet és egy űrruhát, és hátravittem a közös szobába, ahol Alex értékes régészeti tárgyakat rakodott egy dobozba. – Tessék – mondtam. – Majd én folytatom, te vedd ezt föl. – Minek? – kérdezte zavartan. – Kimegyek? – Majd később elmondom – feleltem. Teleraktam a nagy dobozt, és lezártam. Alex felvette az űrruhát, én pedig levágtam egy másfél méteres darabot a kötélből, és az övéhez kötöttem. – Hat perc – szólt Belle. – Oké – feleltem. – Kapcsold ki a gravitációt! Belle engedelmeskedett, én pedig felemeltem a dobozt. – Menjünk! Kinyitottam a légzsilipet, Alex pedig bement. Akkor odaadtam neki a dobozt. – Mit akarsz, mit csináljak ezzel? – Arra fogjuk használni, hogy megmentsük a bőrünket. Becsuktam a fedélzeti nyílást, visszamentem, és becsatoltam magam az ülésembe. Valami felfénylett előttünk. – Ő az – mondta Belle. – A motorjai még mindig működnek. – Oké. – Öt perc. – Alex, hallasz engem? – Tisztán és érthetően. – Kezdd el csökkenteni a túlnyomást! – Már elkezdtem. – Helyes. A pányvával rögzítsd magad az egyik fogantyúhoz. Nem lenne jó, ha az ajtón kívül kerülnél. – Várj egy pillanatig! Figyeltem, ahogy a fény egyre ragyogóbbá válik. – Igyekezz, Alex! – Hogy működik ez az izé? – Egy egyszerű szorítókapoccsal. – Nem működik. – Csomózd oda, ha másképp nem megy! – Négy perc. – Oké, megvan. – Rántsd meg erősen, hogy megtart-e!
– Jó lesz. Az ösztöneim egyre azt parancsolták, hogy tapossak bele a fékbe. – Jól van. Egy perc múlva teljesen megszűnik a nyomás. – Oké. – Amikor ez bekövetkezik, és a külső ajtón kigyullad a zöld lámpa, nyisd ki! – Jól van. Tudom, nem azt akarod mondani, hogy hozzáfogjuk vágni a leleteket. – Továbbra is ütközési pályán halad, Chase – jelentette Belle. – Nem tudnánk valami mást hozzávágni? – Talán jó lett volna egy konyhai mosogató, ha maradt volna elég időnk. – Két perc. – Belle indítsd be a fő motorokat! Készüljünk fel, hogy azonnal indulhassunk! – Túlnyomás zéró – jelentette Alex. – Továbbra is ütközési pályán halad – mondta Belle. – Egy perc húsz másodperc, Alex. – A nyomkövető továbbra is fékezett. – Nyitom a külső ajtót. A légzsilip a hajó bal oldalán volt. – Próbáld finoman kibocsátani a dobozt! Ne lökd ki! – Oké. – Azt szeretnénk, hogy amennyire csak lehet, a mi mostani vektorunkon haladna tovább. – Oké. – Csak helyezd ki! És szólj, ha készen vagy vele! – Jól van. – Felkészültél? – Igen. – Csináld! Hallottam, amint felmordul. Aztán: – Oké. Megvan. – Nagyon jó. Ne próbáld becsukni a zsilipajtót! Várj még! Számolj tízig! – Oké. – Kilenc, nyolc… Az egyetlen komoly veszélyt az jelentette, amit Alex említett, hogy a nyomkövető rájön, mit csinálok, vagy hogy olyan gyorsan reagál, hogy még irányt tud változtatni. De nem tartottam valószínűnek, hogy ez bekövetkezhet. Inkább attól kellett tartani, hogy túl közel engedtem el, és a végén mi fogunk beleütközni. – Négy, három… A motorjai továbbra is működtek, még mindig csökkentette a sebességét. – … Kettő… Begyújtottam a bal oldali hajtóműveket, és élesen jobbra fordultunk. A nyomkövető jobb oldali hajtóművei berobbantak, ahogy megpróbált igazodni a manőverhez, de elkésett vele. Elszálltunk mellette, és a leletekkel megrakott doboz épp orron találta, méghozzá kettejük összeadódva majdnem kétezer kilométer óránkénti sebességével. Mögöttünk fénybe borult az ég. Alex siránkozott: el sem hiszi, hogy képes volt erre. Biztos, hogy lett volna rá egy jobb módszer. Most, hogy már volt időm gondolkozni rajta, rájöttem, hogy meg lehetett volna tölteni vízzel egy tartályt. De tovább nem foglalkoztam vele. Ezután többször is végigpásztáztuk az űrt rövid és nagy hatótávolságú szondákkal, hogy megbizonyosodjunk, semmi más nem fog az utunkba kerülni.
TIZENKILENC Keringőpályák, vektorok és metszéspontok. Ha ezeket helyesen értitek, minden világos lesz. – Korim Maas A laborban, 1411 A következő lépés a lencsék megtisztítása volt. Ezt, kényes munka lévén, Alexre, a szakértőre hagytam. Amikor elégedetten megállapította, hogy mindent megtett, ami csak tőle telt, átadtuk a lencséket Belle-nek. – Mit gondolsz róluk? – kérdezte Alex. Figyeltük, amint a fénysugarak áthatolnak rajtuk. Belle azt mondta, hogy korukhoz képest szinte tökéletes állapotban vannak. – Meg tudod mutatni a képeket? – tudakolta Alex. – Azt hiszem, igen. Tegyél be egyet a leolvasóba, és lássuk, mit mutat! Visszamentünk a közös szobába, és betöltöttem az első lencséket. – Így jó – mondta Belle. A fények elhomályosultak. Egy mezőt láttunk a csillagfényes égbolt alatt. Tőlünk balra sötét fák sorakoztak sűrűn egymás mellett. Az előtérben ketten álltak egy fakerítés kapuja mellett. Egy kislány és egy asszony, valószínűleg a kislány anyja. A kapun túl gyep terült el, rajta egy fa, hintával, és egy ház. A ház mögött egy folyó látszott. Minden valahogy elmosódott volt. – Várjatok! – szólt Belle. – Már látom, mi a gond. A kép éles lett, és máris érvényesült a virtuálisvalóság-effektus. Ott álltunk a mezőn. Messze, a folyó túlsó partján egy fénygyűrű csillogott a sötétségben. – Egy város lehet – mondta Alex. – Hol vagyunk, Belle? Meg tudod mondani? A Földön? – Nem tudom. Bárhol lehet. A gyerek kilenc év körüli lehetett. Kék kezeslábas volt rajta, és hosszú, gesztenyebarna hajában ugyanolyan színű szalag. Egyenesen ránk nézett, és mosolyogva integetett. Az anyja szeme is ránk szegeződött. Őrajta khakiszínű ruha volt, fejét oldalra billentve, zavart mosollyal, türelmesen várta, hogy véget éljen a fényképezés. Éreztem, hogy hamarosan esni fog. És hallottam a szél su-sogását a lombok között. A felhős égen halványsárga ragyogás jelezte egy hold jelenlétét. A kislány futott volna felénk, hogy megöleljen minket, de minden bizonnyal kioktatták, hogy hagyja magát fényképezni, így inkább a helyén maradt. – Oké? – kérdezte Alex. – Igen – feleltem. – A következőt, Belle! Ugyanaz a két ember. A ház előtti verandán állva. A ház láthatóan lakott volt. A lépcsők nem illeszkedtek tökéletesen a verandához, és a lámpaoszlop kicsikét ferde volt. A tetőn néhány zsindely már megrongálódott, és a nagy ablakok közül az egyiknek a keretére ráfért volna a javítás. Egyszóval nem olyan ház volt, amivel az ember el szokott büszkélkedni a barátainak. De kint a ház előtt rengeteg virág volt, és az egész hely nagyon otthonosnak tűnt. A felhők kissé szétnyíltak, és láthatóvá vált a hold. Fényes telehold volt, kicsit nagyobb, mint a Rimwayé. A ház ablakaiból világosság szűrődött ki. Az asszony nevetett, ezúttal felszabadultan, és éppen lehajolt, hogy felkapja a gyereket. Nagyon szép nő volt. A haja, akárcsak a gyereké, vöröses fényű gesztenyebarna. Boldognak látszott – egy nő, akinek a világon semmi gondja sincs. Fehér blúz és sötét színű, kényelmes hosszúnadrág volt rajta. – Vajon ki lehet? – szólalt meg Alex. – Talán az, aki a Kereső kapitánya lett – feleltem egy vállrándítással. – Egyáltalán nem úgy néz ki, mint aki bolygóközi űrhajókat szokott vezetni. Minden figyelmét leköti
a kislánya. – Én a kislányról beszéltem – mondtam erre. – Ez nem a Föld – szólalt meg Belle. A hang mintha egy facsoport belsejéből szólt volna. – Honnan tudod? – kérdezte Alex. – Ez nem a Föld holdja. Három hologram a folyó látképét mutatta. Nyugodtan hömpölygő, széles folyó volt. Az egyiken megjelent az asszony is: egy fa mellett állva elgondolkodva nézett át a túlsó partra. Kettőt nem lehetett láthatóvá tenni, a másik hét a már látott ház körül készült. Az egyiken az asszony és a kislány a ház nyitott ajtajában álltak, és ezen a képen beláthattunk a lakásba is. Kivehettem odabenn egy karosszéket és egy asztalt a rajta álló lámpával. A kislány mind a hétben látható volt. Két szék volt a verandán és egy asztal, rajta cserepes növény. Valaki rádobott egy dzsekit az egyik szék támlájára. Valaki kint hagyott a gyepen egy húzós játék kocsit. És látni lehetett a háztól a kapuig vezető kerti utat. Visszamentünk a folyóhoz, és közelebbről is megnéztük a túlparti fénygyűrűt. – Tudunk még közelebb menni? – kérdeztem Belle-től. Ráfókuszált a gyűrűre, majd gyors iramban közelített hozzá. A gyűrű kitágult, különálló fénypontokká töredezett. Úgy tűnt, a járműforgalom fényei lehetnek. – Jól van – mondta Alex. – Nézzük meg újra a kislány kezeslábasát! Egészen közelről. – A kép előterében, középen megjelent a gyerek. Nevetve. Anyját a kezénél fogva húzva. A kezeslábas vállán egy váll-lap virított. Felismertem. A ruhát és a címkét. – A Keresőről való. – Kifejezetten gyerekeknek készült – felelte Alex. – Talán emlékül. – Fölnézett az égre, de a csillagok elrejtőztek. – Margólia – mondta. Azzal a gondolattal bújtam ágyba, hogy jó lenne újra otthon lenni, és éppen elaludtam volna, amikor Alex kopogott a kabinom ajtaján. Felkapcsoltam a lámpát, nyúltam a köntösöm után, és kiszóltam, hogy jöjjön be. Egy csésze kávé volt a kezében. – Ne haragudj, hogy háborgatlak, Chase! – Semmi vész. Mi a baj? – Csak kigondoltam valamit, és szeretném veled is ellenőriztetni. Csak egy szék volt a szobában, így azt átengedtem neki, és magam az ágy szélére ültem. – Hallgatlak – mondtam. – Mi valamiféle katasztrófáról beszéltünk. Csak ez lehet az oka, hogy az összes gyereket felrakták a Keresőre. Így akarták megmenteni őket. – Igen. Csak így történhetett. A kolóniát megtámadta valami. Egy vírus. Éhínség. Még az is lehet, hogy idegenek. – Apróságokra gondolsz, Chase. – Apróságokra? Idegenek érkeznek, és ez neked apróság? – Mindketten tudjuk, hogy ez a bolygórendszer, ahol vagyunk, eltorzult, igaz? Ezt úgy értem, hogy csak három világot találtunk benne, és ezek közül is az egyik aszimmetrikus pályán halad. – Ebben nincs semmi szokatlan, Alex. Aszimmetrikus rendszerek mindenütt léteznek. – Csakhogy ez éppen az, amelyikben megtaláltuk a Keresőt. Ez legalábbis feltételezi egy kapcsolat lehetőségét. – Miről beszélünk, Alex? – Fogd fel a katasztrófát bolygó méretű eseménynek!
– Ó! – Talán átvonult valami a rendszeren, ami vagy belerohant a kolónia bolygójába, vagy kimozdította azt a helyéből. – Vagy belökte a napjába. Lehetséges. De elég valószínűtlenül hangzik. – Egy összeütközés kockázata csekély volt. De ha valami valóban erre tartott… Alex elnézett valahová a messzeségbe. – Szerintem jó esély van rá, hogy pontosan ez történt – mondta. – Megérkeztek, és megtelepedtek azon a szép világon, amelyet a hologramokon láttunk. Felépítettek egy várost. Kicsit kijjebb is teijeszkedtek. Takaros kis házak a vidéken verandával, hintával. Elég hosszú ideig éltek ott ahhoz, hogy a két hajó megöregedjen. A házra is, amelyet láttunk, ráfért volna a tatarozás. De aztán történt valami. – Elképzelhető – mondtam. – Talán átvonult rajtuk egy magányos, idegen világ. Nem tudom. Nem vagyok bolygókutató tudós. Magunkkal kellett volna hoznunk azt a barátnődet. – Sharát. – Igen. Sharát. Neki talán lenne ennél jobb ötlete. – Ez mindent megmagyarázna. Ha nem tartották volna karban a hajókat, vagy ha azok egyszerűen csak elöregedtek volna… – … Egyik sem volt megbízható. Egyik sem tudta volna önállóan megtenni az utat. Tehát be kellett áldozni az egyiket, hogy a másiknak esélyt adjanak. Az lett volna a terv, hogy elküldjék segítséget szerezni. Feltéve, hogy volt rá idő. Mert hogy a Föld… mennyi is… egy évnyire volt? És persze egy újabb év vissza. – Az, hogy a hajót gyerekekkel töltötték meg, arra utal, hogy rövid volt az idő – mondtam. – Vagy hogy azt gondolták, megoldották a Kereső problémáit. Alex nagyot sóhajtott. – Szeretném tudni, mi történt valójában. – Ha kilökték őket a rendszerből, akkor nem fogjuk megtalálni őket. – Nem, szerintem sem. – Ujjaival a navigációs monitoron dobolt. – Mi lenne, ha lefuttatnánk egy tesztet? Ha megnéznénk, tudjuk-e bizonyítani, hogy valóban ez a rendszer adott-e otthont a telepes világnak? – Mit találtál ki? – Keressük a holdat. – A holdat? – Azt. A Margóliának volt egy holdja. Képünk is van róla. – Hát, lehet, hogy van. De még ha van is, valószínűleg azt is kirúgták a helyéből. – Ezt nem tudjuk. Mindenesetre abból nem lehet bajunk, ha megnézzük. – Rendben – mondtam. – Ha még a rendszerben van, nem lehet túl nehéz feladat megtalálni. – Az egyik féltekéjéről már tudtuk, hogy néz ki. Sok törmelék úszott körülötte, de gömb alakú nem sok volt közöttük. Alex fölment a hídra. Mezítláb trappoltam utána. Utasítottuk Belle-t, hogy futtassa le megint a képeket. A holdat három hologramon lehetett látni. Belle egyenként mutatta meg a hármat. Csak a felszínét láttuk, de ennyi is elég volt. Alaposan szemügyre vettük az összes részletet, és a több helyen felbukkanó krátereket, hegygerinceket, hegyláncokat föl, egészen a pólusig. – Készen állunk rá, hogy végigpásztázzuk, Belle? – kérdeztem. – Mondd a szót! Úgy gondoltuk, hogy a hold nagy valószínűség szerint napkörüli pályán mozoghat, és ennek megfelelően láttunk hozzá a keresésnek. Az első napon négy lehetséges jelöltet találtunk, de egykettőre ki is zártuk őket. Alex teljes erőből
belevetette magát a munkába. Megállás nélkül szövegelt Belle-hez, minden pillanatban tudni akarta, hol tartunk éppen a keresésben, nem pazaroljuk-e el az időnket hiábavalóan egyik vagy másik kutatási irányra, nem tért-e el az általunk megadott kutatási paraméterektől. Belle érezhetően kezdett ingerlékennyé válni. A negyedik nap kezdetére, amikor már a naptól messze távolodva mélyen bent jártunk a rendszer belsejében, de még egyetlen holdhoz hasonló égitest sem tűnt fel a képernyőinken, Belle türelmét vesztve közölte velünk, hogy majd szól, ha érdemi információja lesz. – Addig viszont alaposnak kell lennünk! – tette hozzá. – Még ha ez nem is tűnik ígéretes térségnek, ki kell zárnunk a lehetőségekből, hogy később, amikor majd azon töprengünk, nem hagytunk-e figyelmen kívül valamit, ide már ne kelljen visszajönnünk. – Idegesítem a számítógépet – mondta Alex a szemét forgatva. Több esetben tettem hosszú utakat Alexszel, és ha már az embernek hosszadalmas körutazásokra kell mennie, ő éppoly megfelelő útitárs, mint akárki más. Lehet vele beszélgetni, van humorérzéke, és meglehetősen türelmes. Ráadásul többnyire tudja, mikor kell csendben maradnia. Mindennek ellenére, ha két ember hosszú időn keresztül be van szorítva egy szűk térbe, amelyből nem léphetnek ki, óhatatlanul feszültségek keletkeznek köztük. Olvastam tanulmányokat, amelyek szerint nem is annyira az a baj, hogy valakinek nap mint nap ugyanazt az embert kell látnia, a nehézséget inkább a bezártság okozza. Ha két embert kiraknak egy lakatlan szigetre, ahol süt a nap, fúj a szél, látni lehet az óceán végtelen tükrét, nem tapasztalják magukon ugyanezeket a hatásokat. Ezért aztán teljes mértékben kihasználtuk a W-kapacitásunkat. Színházba mentünk, meghallgattunk egy hangversenyt, emberek százaival üldögéltünk együtt a tengerparti strandon, virtuális éttermekben ettünk, ellátogattunk sporteseményekre, és igyekeztünk együtt üvölteni a tömeggel. Sakk körmérkőzést játszottunk Indiában, Sea Gate-nél végigsétáltunk a parton, megnéztük Parvis Kuneyt egy komikus szerepében a Royale-ban, és bolyongtunk az ősi Louvre-ban. Mindezzel csak az a probléma, hogy virtuális, és az emberben a napok múlásával egyre inkább tudatosodik ez a tény. Nem lehetett semmi alkotó tevékenységet végezni. Alex azzal töltötte el az időt, hogy naprakész állapotba hozta a tudását a régészet világának legújabb fejleményei terén. Én rémtörténeteket olvastam. És egy idő után rájuk untam. Minden megfelelő életkorú szingli nő elmondhatja, nincs semmi ahhoz fogható érzés, mint arról álmodozni, hogy egy szép napon találkozol Vele. Az Igazival, akinek láttán megdobban a szíved, akiről kezdettől fogva tudni fogod, hogy soha nem felejtheted el. Jó, rendben. Élőben még soha nem láttam ilyet, és néha elfog a kétely, hogy létezik-e egyáltalán. De egyik este a megfelelő szimet nézve figyeltem, amint Choelo Tabor belenéz egy Chase Kolpath-avatár lelkébe, és láttam, amint halálosan szerelmesek leszünk egymásba, miközben a kunyhó tetejét veri a zápor, és az áradó zene hullámai magukkal sodornak bennünket… Hát, bevallom, hogy Choelo bármikor megkaphatna engem. De közben tudtam, hogy idekint, a Bupszilon Delta körül, vagy az ördög tudja, hol voltunk éppen, nem fogok találkozni vele. Se vele, se senki mással. És lassanként fogyóban volt az üzemanyagunk is. A rövid ugrások ugyan rövidek, de sokat végrehajtottunk belőlük, és ezek épp annyi üzemanyagot égetnek el, mint a távolságiak. Végül áthelyeztük a kutatást a nap túlsó felére. Akkor már úgy terveztük, hogy gyorsan körülnézünk, van-e valami érdekes, aztán újra végiggondoljuk, mitévők legyünk. Végül a kilencedik napon Belle bejelentette, hogy lát valamit. – A holdat? – kérdeztem. – Nem egészen – válaszolta. Ez is egy furcsa, emberi vonása volt: szerette kiélvezni az adott pillanatot, és sohasem habozott, ha fokozhatta a helyzet feszültségét. – Mit szóltok ehhez? – Mihez? – türelmetlenkedett Alex. – Mit látsz? – Egy újabb fényvisszaverő objektumot. – Újabb nyomkövető? – kérdeztem visszafojtott lélegzettel.
– Nem. Nem hiszem. – Egy másik hajó? – Lehetséges. – A Bremerhaven ? – Ezt nem tudnám eldönteni. De akármi legyen is, közel van. Nem a Bremerhaven volt. És nem is egy újabb látogató. Egy dokkolóegység volt. Körülbelül egy kilométer hosszú, két fedett hídnyílással a leszállóegységek számára, egy terminállal, valami raktérféleséggel, és egy halom tartó-, illetve keresztborda, valamint szétrepedt tartályok. Lassan forogva hánykolódott, póznákat és elszakadt kábeleket húzva maga után. A hídnyílások tárva-nyitva, üresen ásítottak. Felzárkóztunk mellé. Alex már húzta magára az űrruhát. Megkérdeztem, viszünk-e magunkkal valamit, amibe pakolhatunk. – Egyelőre csak nézzünk körül! – felelte. – Lássuk, mivel van dolgunk! – Még mindig elég levert volt. Magamhoz vettem egy lézert, és átmentünk. Számoltunk azzal, hogy az állomás lezárt részeiben még van légnyomás, és mint kiderült, csakugyan így volt. Átvágtunk az egyik kikötőöblön, és utat kellett törnünk egy rekeszfalon keresztül. Ezúttal nem láttunk emberi maradványokat. Ezért külön hálás voltam. Bejutottunk egy sötét folyosóra. Kicsit nyugodtabbak voltunk, mint á Keresőn, de nem éreztük azt az izgalmat, amely a leletek keresésekor rendszerint eltöltött bennünket. Hogy őszinte legyek, nem is igen láttunk semmit. És itt törmelékek sem úsztak a sötétben. Találtunk egy obszervatóriumot, egy karbantartó állomást és egy konyhát. Volt két kikötőalagút, mindkettőt bevonták, és visszahelyezték a sólyatérbe. Visszamentünk, ki a dokkolóhelyre, ahol feltételezésünk szerint egyszer a Bremerhaven és a Kereső is kikötött. – Hogy csinálták? – kérdeztem Alextől. A hajók mellett eltörpülhetett ez a hely. Találtunk pányvákat. Vékonyságúkat látva nehéz volt elképzelni, hogy meg tudták tartani egyik vagy másik behemótot. – A dokknak mágneses pereme van – mondtam. – Csak egymásnak ütköztek, és a helyzetük azzal már rögzült is. – Azt hittem, találok valamit, ami eltörött – töprengett hangosan Alex. – Mire gondolsz? – Lehet, hogy rosszul gondolom, de azt feltételeztem, hogy a Bremerhaven működésképtelen lett, miután kivették belőle azokat az alkatrészeket, amelyeket a Keresőn láttunk. – Tudni nem tudhatom, de majdnem biztos, hogy így van. – Akkor hát mi történt vele? A behúzott pányvákra pillantottam. Minden teljesen rendben volt. – Szabadon engedték – mondtam. – Miért? – Talán nem akarták, hogy a dokk tönkremenjen. – Chase, a dokk messzire elsodródott azóta. Komolyan azt hiszed, nem tudták, hogy ez fog történni? – Fogalmam sincs, Alex. Megérintette az egyik pányvát. Az már elveszítette a rugalmasságát. – Miért vesződnének azzal, hogy elengedjenek egy hajót, amelyik sehová sem tud eljutni? – kérdezte. – Nem tudom. Talán nem akarták, hogy a fejükre essen, amíg az a nem tudjuk, micsoda zajlott. Inkább megszabadultak tőle. – Lehet. – Egy hosszú percig szótlanul nézett rám, de nem láttam az arcát a sötét sisakbelsőben. – De
nem érzem igaznak. – Van valami, ami akár a hold is lehet – kiáltotta Belle. Mihelyt lőtávolon belül jutottunk, láttuk, hogy ez a hologramokon látott szatellit. Ott voltak a kráterek, a hegygerinc és a hegylánc. Belle-nek rendszerint sok baja volt az emberi viselkedés kiszámíthatatlanságával. Úgy gondolta, a felfedezés ok az ünneplésre, így váratlanul megjelent egy a vállát fedetlenül hagyó fekete estélyi ruhában, mint egy modell a Homok és tengerből. Két öklét a feje fölé lökve, mellét kidüllesztve, lelkesülten gratulált nekünk. A hangulat azonban továbbra is nyomott maradt a hajón. Akárcsak a Kereső és a dokk, az egykori hold is nap körüli pályára tért. – Az egyenlítőjénél mért kerülete háromezer-ötszáz kilométer – jelentette Belle. Holdnak tehát nagy, még a Rimway túlméretezett kísérőjéhez képest is. – Katasztrofális méretű sérülésre utaló jelet nem észlelek. Ha az ember látott egy holdat, többé-kevésbé az összeset látta. Ez itt tele volt kráterekkel azon az oldalán, amelyet a hologramon láttunk. A másik oldala viszonylag sima volt, gondolom, egy ősi lávafolyam következtében. Keringeni kezdtünk körülötte, és kerestük a jelet, amely elárulja, hogy került ide. Alex képeket készített, és lassan feltérképeztük az objektumot. Megmértük és letapogattuk a felszínét. Reméltük, hogy találunk arra utaló jeleket, hogy valaki járt rajta. Egy bázist, egy emlékművet, egy leejtett villáskulcsot a porban. Valamit. De ha volt is, nem vettük észre. – Orbitális keringési idő megközelítően hétszázharmincöt év. Most nagyjából félúton jár naptávol és napközel között. – Van egy kikötőállomásunk és egy holdunk – szögeztem le. – Talán arra jók lesznek, hogy a segítségükkel kiszámítsuk, hol és mikor történt az esemény. – Kezdj hozzá! – bólintott Alex. Végre megcsillogtathatom a képességeimet! – Belle, kövesd vissza a hold és a dokk röppályáját kilencezer évre visszamenőleg! Előfordult-e, hogy keresztezték egymást? – Dolgozom rajta – válaszolta Belle. – Ez ügyes volt, Chase – mondta Alex. – Még matematikus is lehet belőled. – Az visszalépést jelentene – vágtam vissza. – Nem – szólalt meg ismét Belle. – Nem keresztezik egymást. De egyszer nagyon közel kerültek. – Mennyire? – Földi időszámítás szerint 2745. március 3-án két egész háromtized millió kilométerre közelítették meg egymást. – Ötvenöt évvel azután, hogy először szálltak le – jegyezte meg Alex. – Lássuk, hogy néz ez ki! Belle, mutasd meg a biozónát is! Belle lejjebb vette a világítást. Behozta a napot. Széles kört húzott köré, hogy megjelölje a biozónát. Megtoldotta egy fényes sárga ívvel. – Ez a kikötőhely. – És egy másik ív, amely jóval túlnyúlt a dokk egyik oldalán. – A hold. – A közeledés a biozóna belső peremén következett be. – Belle – szólt Alex –, mutasd meg nekünk, hogy hol volt akkor a földszerű világ! – Nehéz biztosat mondani, mert az eseményt megelőzően más lehetett a planetáris röppálya. – Biztos, hogy más volt, Belle – igazítottam helyre. – Akkor most mit keresek? – Bosszúság érződött a hangján. – Feltételezzük, hogy a földi világ eredetileg állandó pályán mozgott a biozónán belül, a belső perem közelében. Hol lehetett az a pálya? – Egy perc türelmet kérek. Senki nem szólt semmit. A holdtól tenyérnyi távolságra villogó pont jelent meg. A dokktól távolabb. – Nem éppen útkereszteződés – mondta Alex.
HÚSZ Szakítani akarunk a nemzedéktől nemzedékig folyó ideológiai ostobasággal, legyen az politikai, vallási vagy társadalmi természetű. Újrakezdjük új helyen, új szemléletmóddal. Tanulni fogunk a történelemből, elvetjük azokat az elméleteket, melyek erőnek erejével zűrzavarba és viszálykodásba süllyedve tartották az emberi fajt. Mindig is tudatában voltunk a nagyság erejének, mert láttuk, mire képesek az egyes emberek, amikor levetik magukról az egyezésre törekvés béklyóját. Ezúttal meg fogjuk mutatni, mi valósulhat meg, amikor a szellem szabadságát egy egész társadalom tartja mindenekfölött való értéknek. – Harry Williams Észrevételek a Szabadság Napja Ünnepén Berlinben, k. i. 2684. március 3-án Még a hold körül keringtünk, amikor Belle jelentette, hogy megtalálta a Bremerhavent. – Az utolsó mozaikdarab – mondtam. – Majd meglátjuk. Kisebb, karcsúbb és hosszabb volt, mint a Kereső. Ezúttal nem voltak felrobbant motorok. Rongálódásnak sem látszott rajta nyoma, leszámítva az ütés- és horpadásnyomokat, melyeket valószínűleg az űrben sodródó kő- és jégdarabok ütöttek rajta. A törzsén ugyanazt a zászlót és valamivel könnyedebb vonalvezetésű betűket láttunk. Belül semmi jelét nem láttuk emberi maradványoknak. Akadt néhány darab, ami kifejezetten jól mutatott volna a Szivárvány katalógusában, de Alex úgy döntött, a Bremerhavenről nem viszünk el semmit. Nem mondta, miért, csak annyit jegyzett meg, hogy „hagyjuk meg Windynek”. A hídon kinyitottuk a fali paneleket, és láttuk, hogy az elektromos vezetékeket szétbontották. És ott volt a vezérlőberendezés szekrényeinek üres helye is. Alex mindenüvé becsörtetett mágnestalpú bakancsával, és minden nyitott helyre bevilágított. – Chase – szólított meg végül –, válaszolj nekem egy kérdésre! Miután áttelepítették a fekete dobozokat a Keresőre, képes volt még ez a hajó bárhová is elmenni? A saját energiaforrása erejéből? – Kétlem. – De nem vagy biztos benne. – Nem ismerem eléggé a hajót. Lehet például, hogy van valahol a fedélzetén egy biztonsági tartalék irányító központja. – Jól van – mondta erre. – Meg tudjuk állapítani? Eszembe jutott az a Bremerhavenről származó relésor, amelyet a Kereső géptermében láttam. – Menjünk, nézzük meg a hajtóműegységeket! mondtam. Valahol már említettem, hogy nem sokat tudok a harmadik évezredbeli technikai megoldásokról. De erre nincs is szükség, ha mindössze azt kell megállapítani, hiányoznak-e alkatrészek, és megszakítottak-e áramköröket. Elég volt egy gyors pillantás, hogy tudjam, a Bremerhaven sehová sem tudott menni a maga erejéből. Nem vittünk el semmit. Leginkább csak vizuális felvételt készítettünk róla. Azután visszamentünk a Belle-Marie-ra, és töltöttünk magunknak egy-egy csésze kávét. Alexen látszott, hogy valahol másutt jár az esze. – Mi van? – kérdeztem végül. Hosszan kortyolt a kávéjából, majd azt felelte: – Azt hiszem, a dzsungelvilág a Margólia. – Úgy is, hogy a röppályák nem találkoznak? – Igen. Nem tudom, hogyan, miért, de valahol ott vannak eltemetve, azon a világon.
Semmi jel nem mutatott arra, hogy egyáltalán létezett ott egy telep. De persze pár ezer év alatt egy ilyen sűrű vegetáció, mint amelyikre e pillanatban lenéztünk, Andiquart is betemette volna. Leszálltunk hát, és jártunk valamennyit a felszínen, hátha találunk rá bizonyítékot. De nem volt semmi. Egyébként is különleges felszerelés kellett volna, hogy a kérdést így vagy úgy eldönthessük. – Chase? – Tessék, Belle. – A fedélzeten szunyókáltam, mialatt Alex a felszínről készített képeket nézegette. – Megvizsgáltam a Bremerhaven keringési pályáját. – És…? – 2745. március 3-án harmincmillió kilométerrel arrébb volt. – Ettől a világtól? – kapta fel a fejét Alex. – Igen. Egymásra néztünk. – Ezt mivel magyarázzuk? – Egyelőre tekintsük csak anomáliának – közölte Alex.
HUSZONEGY Javában ünnepeltünk, amikor utolért bennünket a baj. – Kory Tyler Tűnődések, 1312 Egy olyan út után, amelyről talán még ezer év múlva is beszélni fognak az emberek, visszaléptünk az otthonunkat jelentő bolygórendszerbe. Megtaláltuk az Atlantiszunkat, ám az minden képzeletet felülmúló mértékű csalódás volt. Kimagasló eredményt garantáltunk magunknak? A legnagyobb mértékben. Hírességek akartunk lenni? Elképzeltem magam, amint a Kerek asztaltól a Reggel Jenniferrel-ig minden műsorban velem készítenek interjúkat. És dőlni fog a pénz. Már egy könyvön is gondolkoztam. Igen ám, de mi egy minden valószínűség ellenére élő és működő Atlantiszt vártunk. Vagy legalább is egy láthatót. – Mi lesz a címe? – kérdezte Alex, a könyvre utalva. – Az utolsó út – feleltem. Ujjait a halántékára szorítva olyan hangon kezdett beszélni, mintha gyerekhez szólna. – Remélem, ezzel nem azt akarod mondani, hogy visszavonulsz. És egy címnek egyébként sem rólad kell szólnia. – Nem rólam szól. És nem óhajtok visszavonulni, Alex. A Keresőről fog szólni. Megpróbálnak elmenni, hogy segítséget kérjenek, telerakják a hajót gyerekekkel, és tönkremennek a motorjaik. Fényéveken belül nincs senki, aki megmenthetné őket. A fedélzeten mindenki meghal, és a Margólia elveszti az egyetlen reményét. Tragikus történet. – Igen – válaszolta. – Elszomorító. Azt hiszem, bele kéne csempészned valami fénysugarat. – A közös helyiségben ült egy sakkfeladvány előtt, de nem figyelt oda. Amikor megkérdeztem, hogyan akarja bejelenteni a felfedezésünket, elbizonytalanodott. – Még nem döntöttem el – felelte. – Te mit gondolsz? – Tarthatnánk egy sajtótájékoztatót Windyvel közösen. Felkapta a sötét királyt, nézegette egy darabig, majd visszatette. – Nem lelkesedem az ötletért. Nem szeretnék ujjat húzni Kolchevskyvel és a többi idiótával. Mi lenne, ha egyelőre visszafognánk magunkat, és olyan csendben hozakodnánk elő a témával, amilyen csendben csak tudunk? – Te is tudod, Alex, hogy ez nem fog menni. Ha egyszer kiderül, hogy megtaláltuk a Margóliát, a világ minden újságírója ott dörömböl majd az ajtónkon. Tudnunk kell, mit fogunk mondani nekik! Dokkoltunk, beléptünk, majd átmentünk a zéró gravitációs folyosón, mert három teli doboz leletet kellett kivinnünk. Amikor kiértünk a csarnokba, egy magas fiatalember várt ránk. – Charlie Everson vagyok – mutatkozott be. – Hogy sikerült az útjuk, Mr. Benedict? – Jól. – Alex rám nézett: ismerem a fickót? Soha életemben nem láttam. Fekete haja volt, úgy viselkedett, mint aki tiszteli a hagyományokat, mégis volt benne valami, ami azokra a tagokra emlékeztetett engem, akik a világi pozíciójukkal akarnak imponálni. – Windy küldött – magyarázta a fiatalember. – Nagyon kíváncsi arra, hogyan mentek a dolgok. – Mondja meg neki, hogy nagyon eredményes akció volt! – közölte vele Alex. – Holnap reggel első dolgunk lesz felkeresni őt. – Helyes. – A fickó elégedettnek látszott. – Alig várja, hogy hallja a részleteket. – Arra számítottam, hogy a pasi majd unszolni kezd bennünket, hogy áruljuk el, megtaláltuk-e, amit kerestünk, ám ő zsebre dugta a kezét, és arról kezdett beszélni, hogy Windy vacsorát szeretne adni a tiszteletünkre. – Egyébként – tette hozzá – megszerveztük az átszállásukat a siklóra. – Nagy, barna szeme a leletekkel
megrakott dobozokra szegeződött. – A Felderítés elismerése jeléül. – Nagyon kedves önöktől – jegyezte meg Alex. – Köszönjük! – Részünkről a megtiszteltetés. Azokban a dobozokban a leletek vannak? – Igen – válaszolta Alex. – Nagyszerű. – Újra elmosolyodott. Rám nézett, majd elfordította a tekintetét. Milyen ijedős, gondoltam. Ritkán lehetnek felszabadult pillanatai. – Gratulálok, Mr. Benedict! – Köszönöm! – Elmondom Windynek. És azt is elmondom, hogy holnap fel fogják keresni őt. – Mindnyájan kezet fogtunk. – Örülök, hogy megismerhettem mindkettőjüket. – Elindult, majd megállt, és visszafordult. – A helyfoglalás az ön nevére szól, Mr. Benedict. A járat hat órakor indul. Alex újra megköszönte neki, és a fiatalember elment. Vannak még más elintéznivalói is, mondta. Megálltunk, hogy elintézzük a dobozok behajózását. Néhány kényesebb, törékeny darabot egy kisebb dobozban magammal akartam vinni az űrsiklóra. Először azt mondták, több rakomány számára nincs helyük, ezeket majd egy későbbi járat fogja magával vinni. Alex pénzt adott nekik, és mindjárt találtak helyet. Amikor ezzel is készen voltunk, még majd egy teljes szabad óránk volt. Alex arcán tétova kifejezés jelent meg. – Mi a baj? – kérdeztem. – Éhes vagyok. Sok gyorsbüfé volt itt is, de Alex ragaszkodott hozzá, hogy menjünk a Karl'sba, ahol gyertyafény és halk zeneszó mellett dellacondai csirkét sütöttek. – Nincs időnk – ellenkeztem. Igaz, hogy a Rimwayen egy óra hosszabb, mint egy földi óra, de a Karl'sban számítani lehetett rá, hogy az emberben felenged a feszültség, élvezni fogja a légkört, és átadja magát, hogy úgy mondjam, az evés örömeinek. – Van egy másik járat kilenckor – mondta a homlokát ráncolva Alex, és azzal a jellegzetes, tágra nyílt szemű tekintettel nézett rám: „Ugyan már, Chase, hetekig egy kasztliba bezárva kellett élnünk. Lazítsunk egy kicsit!” – Nem vehetnénk vissza a tempóból? – kérdezte. – Mi lenne, ha élnénk a kínálkozó lehetőséggel? – Valójában azt kérdezte, hogy szeretnék-e egy rendes vacsorát enni, vagy inkább azt az előre csomagolt vackot választom, amit a siklón adnak. Így hát felhívta a elővételi jegypénztárt, hogy cseréljék át a jegyünket, majd felballagtunk a B fedélzetre, és bekukkantottunk egy-két szuvenírboltba. Én egy inget vettem az unokaöcsémnek, Alex pedig beszerzett egy kis csokoládét az útra. Aztán beültünk a Karl'sba. Annak ellenére, hogy a küldetés vegyes eredménnyel járt, ez az ünneplés estéje volt. Megkaptuk az asztalunkat, és leültünk. A leleteket tartalmazó dobozt és amit a szuvenírboltban vásároltunk, letettem a mellettem lévő székre, és szóltam Alexnek, ne hagyja, hogy itt felejtsem őket. Az étterem távolabbi végében álló zongora felől fülledt hangulatot árasztó zene hangjai jutottak el hozzánk. Egymás után hajtottuk fel az italokat, és úgy bámultunk egymás szemébe, mint egy csillagfénytől kótyagos szerelmespár. Dicsértük egymást, hogy milyen jók vagyunk, és hogy az egész világ ott tolong majd az ajtónk előtt, hogy meséljük el, hogy csináltuk. Tengeri halat rendeltünk, azt a közönséges, fehér húsú halat, ami valószínűleg a Belső-tengerből származott. Akármi volt is, én élveztem minden egyes falatját. Érdekes, hogy milyen tisztán emlékszem ennek a vacsorának minden apró részletére – hogy nézett ki a saláta, milyen dresszinget használtam, a borospoharak formájára, mindenre. Mintha tegnap lett volna. Ma is magam előtt látom a csillárt, a félig telt éttermet. Látom Alexet, amint magával sodorja az est hangulata és a saját érzelmei: íme, eljutott pályája csúcsára. Ez boldogsággal, egyszersmind szomorúsággal töltötte el. Átérezte azoknak a hajdani embereknek a siralmas helyzetét. Bezzeg ha én viselkedtem volna így, rögtön rám szólt volna, hogy szedjem össze magam! Egyszer mindenki meghal. Különben is, régi história. Hát igen, ez valóban az volt. Emlékszem, tréfálkozva megjegyezte, hogy fel kellene állítani a Régiségkereskedő Hírességek
Csarnokát. Épp ideje lenne, hogy megkapják azt az elismerést, amely régóta kijárna nekik. És még annak is szerét ejtette, hogy köszönetet mondjon nekem a közreműködésemért. Azt hiszem, addigra már túl sokat ivott. A zongorista hús-vér ember volt, magas, komoly külsejű, szúrós bajszú, szürke szemű alak – egyszóval sehogy sem illett a romantikus zeneszámokhoz. Ma is el tudom mondani, milyen számokat játszott, és hogy szomorú külseje ellenére piros szegfűt viselt a gomblyukában. Emlékszem, arra gondoltam, talán mert olyan bánatos számokat játszik, mint a „Nélküled elvesztem”, „Holdtalan éjszaka” és „Chandra”. Nem tudnám pontosan megmondani, mikor érzékeltem a légkör megváltozását. Régen túlvoltunk a vacsorán, csak iszogattunk, és élveztük az estét. Már az is megfordult a fejemben, vajon elmegyünke a kilenc órás járattal. És lassanként tudatára ébredtem, hogy az étteremben megváltozott a hangulat. Az eddig fesztelen, oldott légkör feszültté vált, az emberek összesúgtak, körbenéztek, és a fejüket csóválták. Alex is észrevette. Amikor odajött a pincér, hogy újra töltsön a poharunkba, megkérdezte, hogy történt-e valami. – Leszállás közben felrobbant a sikló – felelte. Bevallom, első gondolatom nem az áldozatoké volt, hanem az, hogy Alex és én milyen közel voltunk ahhoz, hogy részei legyünk a szerencsétlenségnek. Ha nem ilyen jó Alex étvágya, és ha nem ragadna meg minden alkalmat, amikor beülhet a Karl'sba… Az áldozatok. Pár órája még a nagy csarnokban jöttek-mentek körülöttünk. És az a félénk fiatalember. Charlie. Ő is a fedélzeten volt? Nem emlékszem, hogy ezután bármelyikünk is evett vagy ivott volna valamit. A pincér nem ismerte a részleteket. Hallottam, hogy kint, a csarnokban zokog valaki. Emlékszem, felálltam az asztaltól, mialatt Alex fizetett. Kábultan mentünk ki az étteremből. – Ilyesmi előfordul néha – mondtam. Különös pillantást vetett rám, és megrázta a fejét. Nem tudom, hogyan kerültem oda, de egyszer csak a karjai között voltam. – Nincs semmi baj – mondta. Én meg csak kapaszkodtam belé. Alex a másik lábára helyezte a testsúlyát. – Mi van? – kérdeztem. – A műtárgyak. – Felhívta a szállítmányozási irodát. Igen, nagyon sajnálják, de a három láda a hatórás járaton volt. – De itt látom, hogy kötöttek rá biztosítást. Úgyhogy nincs miért aggódnia, Mr. Benedict. Biztosítva egy névleges összegre. Ha a valódi értékük alapján kötöttünk volna biztosítást, azt nem bírta volna el a hajózási társaság, és nem vállalták volna a tárgyak elszállítását. Ebben a pillanatban eszembe jutott a doboz, benne az egyedül megmaradt tárgyakkal. Amit a széken hagytam. Már fordultam vissza, amikor megláttam az étterem tulajdonosát, amint kezében a dobozzal és az általam vásárolt holmikkal siet felém. Megpróbáltuk felhívni Windyt. Az MI-je tájékoztatott bennünket, hogy jelenleg egy másik vonalon beszél, roppant elfoglalt, mert egy holnap kezdődő konferenciát készít elő. Megkérdeztem, tud-e az űrsiklóról. – Igen – felelte az MI. – Dr. Yashevik tud róla. – Kérdeznék valamit – szólt közbe Alex. – Van-e Windy beosztottjai között egy Charlie Everson nevű ember? – Nincs – felelte az MI. – Ilyen nevű személy nem szerepel a névjegyzékben. Kiléptem a vonalból. Alex kihúzott a terem szélére, és nyugtalanul nézte a körülöttünk nyüzsgő sokaságot. – Arra gondolsz, hogy nekünk szánták? – kérdeztem. – Te mit gondolsz?
– Nincsenek túlélők – mondta épp valaki egy hírcsatornán. – Várják a legközelebbi hozzátartozók jelentkezését, addig nem közölnek neveket. Bili, te mit hoztál? – fordult a riporter egy másik újságíróhoz. – Lara, állítólag több mint egy évszázada nem fordult elő siklóbaleset. A legutolsó… Az emberek kezdtek odagyűlni, hogy figyeljék az adást. Alex felhívta a biztonságiakat. Megadta nekik Charlie személyleírását, és elmondta, hogy köze lehetett ahhoz, ami a siklóval történt. És ezt a fickót tartottam én ijedősnek. Két perccel ezután odajött hozzánk egy férfi és egy nő, és mindenfélét kérdeztek tőlünk. Miután elmondtuk azt a keveset, amit tudtunk, eléggé szkeptikusnak látszottak. De azért megköszönték, megnyugtattak bennünket, hogy részletes jelentést tesznek, és megkérdezték, hol érhetnek utol minket, ha további kérdések feltevését tartanák szükségesnek. – Talán még elérhetik, mielőtt megszökne az állomásról – mondtam. – Reménykedjünk! A média beszámolója eközben folytatódott. – … A Légi és Űrközlekedés rövidesen bejelentést tesz… Mellettünk egy férfi csendre intette a gyerekeit. A csarnok túlsó végében egy nő összeesett. – … Huszonketten, köztük a pilóta… Körülnéztem, hátha kiszúrom valahol Charlie-t. Kíváncsi voltam, próbálkozik-e másodszor is velünk. – …az óceánba. Épp most érkeztek a helyszínre a mentőalakulatok… Alex kinyitotta a dobozt. Minden benne volt. – Próbálj vigyázni rá! – mondta. – … Azt mondják, nem jeleztek problémát, Lara. Nem adtak le SOS-jeleket. Semmi ilyesmi nem volt. Egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül eltűntek a radarernyőkről. A képernyőn megjelent a Skydecken üzemeltetett L700-as modell vázlatrajza. Egy elemző magyarázni kezdte, milyen biztonsági berendezéseket építettek bele. Megérkezett két mentős az imént összeesett nőhöz. Kiáltások hangzottak: Vigyázat! és Adjanak nekik helyet! Aztán elvitték az asszonyt. – …Azt mondják, ez volt a flotta legbiztonságosabb hajója. Több mint hatvan éve járta az Államszövetséget. És ez az első… Kiváltunk a tömegből, és kerestünk két ülőhelyet a be-szállási oldalon. Azt hiszem, csak ekkor kezdett tudatosulni bennünk, hogy mi történt. Huszonkét halott. A modern kor egyik legsúlyosabb tömegszerencsétlen-sége. De nem is tudom, ez rendített-e meg igazán. Elképzeltem magam a kabinban, amint hirtelen kirepülök az égbe. – Jól vagy? – kérdezte Alex. – Igen. Visszajöttek a biztonságiak, és elvittek bennünket egy központi helyre, ahol újból személyleírást adtunk Charlie-ról egy grafikusnak. – Tudtad, hogy volt idő, amikor ilyen helyekre, mint ez is, biztonsági kamerákat szereltek föl? – kérdezte Alex. – Azok mindent rögzítettek. – És, tette hozzá, a Szivárvány pár éve eladott egy ilyen berendezést egy gyűjtőnek. – Talán vissza kéne szereznünk – kockáztattam meg. Mire végeztünk, lekéstük a kilenc órás járatot is. Ha volt ilyen egyáltalán.
HUSZONKETTŐ Semmi sem okoz akkora megrázkódtatást a rendszerben, mint egy gyilkosság. Eszünkbe juttatja, hogy még ebben a viszonylag felvilágosult korban is élnek közöttünk barbárok. – Barringer Tate Túlzottan civilizált, 1418 Reggelre megvoltak az utasok nevei. Nem lepett meg, hogy Charlie Everson neve nem szerepelt közöttük. – Nem a mi emberünk volt – mondta Windy a telefonba. – Amíg a hívásotok be nem futott, nem is tudtam, hogy visszajöttetek. – Tegnap érkeztünk meg. – Hála az égnek, hogy nem voltatok rajta. Komolyan azt gondolod, hogy téged és Alexet akarták megölni? – Ez volt a harmadik kísérlet. – Úristen, mi történt? – Alex szerint valaki abban reménykedik, hogy kiiktathat bennünket a képből, és ő formálhat jogot a Keresőre. Windy arca felragyogott. – Megtaláltátok? – Igen. – Mesélj róla! Milyen állapotban van? És hol? Megtaláltátok a Margóliát? Rövid hatásszünetet tartottam. – Körberepültük. – Komolyan? – kérdezte elakadó lélegzettel. – Nem csak ugratsz? – Nem, Windy – erősködtem. – Tényleg ott voltunk! – Igen! – ujjongott, és kezét összecsapva olyan lendülettel ugrott ki a székéből, hogy azt hittem, mindjárt itt landol az irodámban. – Ez csodálatos! – Ma már őserdő borítja. Semmi sem maradt belőle. – Akkor is jó! De megtaláltátok? Fantasztikus! Ez biztos? Honnan tudjátok, ha egyszer nem maradt belőle semmi? Percekig kellett magyaráznom. Azután újabb percekig arról beszélgettünk, hogy ez a felfedezés milyen hatással lesz a régésztársadalomra. Azután sugárzó mosoly kíséretében visszakanyarodott az űrsiklóhoz. – És hogy nézett ki Charlie? Leírtam neki a fickót. – Nem ugrik be senki – rázta meg a fejét. – Feltételezem, hogy egy nyomkövetőről sem tudsz semmit, ugye? – kérdeztem. – Nem. Miféle nyomkövetőről? – Valaki dodzsemezni akart velünk. – Őrület! – Az. De úgy gondoljuk, most, hogy bejelentettük, elmúlt a veszély. – Azért legyetek óvatosak! Mikor jelentettétek be? – Első dolgunk volt ma reggel. – Nekünk is elküldtétek? – Másképp nem is tehettünk volna. – Köszönöm! – Szívesen. Két dologra volna szükségünk.
– Hallgatlak. – Szeretnénk, ha most rögtön tennétek egy bejelentést. Méghozzá elég nagy csinnadrattával, hogy biztosak lehessünk benne, ezek az elmebetegek is értesülnek róla, hogy a dolog nyilvánosságra került. Ha netán nem kísérnék figyelemmel a Nyilvántartási Hivatalban történteket. Szeretnénk, ha tudnák, a Margólia megszűnt tényezőnek lenni. – Oké. Holnap reggel kiadok egyet. Mit tehetek még értetek? – Jól gondolom, hogy a Felderítés ki fog küldeni egy hajót? – Természetesen. – Jó. Biztosan te is rajta akarsz lenni. Ezek az emberek, akárkik legyenek is, fejhossznyi előnnyel startolnak. Jó eséllyel kifoszthatják a helyet, mire más odaérne. Mihelyt befejeztem a beszélgetést Windyvel, felhívtam Sharát. – Hallottam, mi történt – mondta. – Örülök, hogy nem azzal a géppel jöttetek. – Ennél többről van szó, Shara. Az út során valaki meg akart támadni minket. – És elmeséltem a nyomkövetőt. – Hogy történhetett meg ez? – hüledezett. – Ki tudott róla, hogy hová mennek? – Csak te, senki más – feleltem némi habozás után. A szája elé kapta a kezét. – Hé, én nem szóltam róla senkinek! – Épp ezt szerettem volna megkérdezni. Senki sem járt itt, nem tett föl kérdéseket? – Nem. Egy lélek sem. – Hozzájuthatott valaki azokhoz az információkhoz, amiket nekünk elmondtál? Vett egy nagy levegőt, majd kibökte: – A munkatársak. – Milyen munkatársak? És konkrétan kik? – Chase, a Felderítés adminisztratív munkatársai közül bárki lehallgathatott. – Shara… – Az irodámból juttattam le a programot. Tehát hozzáférhettek. – Bárki hozzáférhetett. – Sajnálom, Chase. Egy szót sem szóltál arról, hogy titokként kell kezelnem. – Azt hittem, ez nyilvánvaló. – Nem volt az. Sajnálom. – Rendben van. Legalább tudjuk, mi történt. – Ha tudtam volna, elláthattam volna biztonsági kóddal. – Jól van – feleltem. – Nem tudtam… Fenn felhívott bennünket, és aznap délután két újabb nyomozó kérdéseire kellett válaszolnunk. Újra végigmentünk mindenen, amit az első csoportnak már elmondtunk, majd újra, még egyszer. Rákérdeztek, ki akarhatja a halálunkat, és kétkedően fogadták a válaszunkat, hogy nem tudjuk. – Nem mintha nem volnának ellenségeim – magyarázta Alex. – Az én szakmámban ez elkerülhetetlen. De senkiről sem tudok, akinek gyilkos hajlamai lennének. – És úgy gondolják, hogy ez a Margólia érdekelte őket? – Igen. Ketten voltak, egy férfi és egy nő. Roppant komolyan beszéltek – köszönjük, asszonyom, teljesen biztos benne? A férfi alacsony volt és köpcös, a nő magas és sovány. Úgy tűnt, a férfi a főnök. Képeket hoztak a bolygó összes Charlie Eversonjáról. Egyik sem a mi emberünk volt. Azután megnézettek velünk egy csomó bűnözőt. Közöttük sem volt. – Bomba volt? – kérdeztem. – Igen – bólintott a nő. Feszültség érződött a hangján. Talán a visszafojtott haragtól. – Nehéz elhinni,
hogy valaki bombát helyez el egy emberekkel tele járművön – tette hozzá rövid szünet után. Nem tudom, hová jutunk így. – Mindenféle biztonsági intézkedést hoztak – tette hozzá a férfi. Alex megkérdezte, sejti-e a rendőrség, hogy kik tehették. Azt felelték, nincsenek abban a helyzetben, hogy bármit is mondhassanak. Azt tanácsolták nekünk, hogy legyünk nagyon óvatosak, és értesítsük őket, ha bármi gyanúsat látunk. – Ne gondolják, hogy biztonságban vannak, csak mert bejelentést tettek az ügyről! – figyelmeztetett a nő. – Talán az lenne a legjobb, ha nem utaznának együtt. Legalábbis addig, amíg nem tisztázzuk ezt az ügyet. Most, hogy a média mással sem foglalkozott, mint az űrsiklóval történt szerencsétlenséggel, a régészeti felfedezések nem nagyon érdekeltek senkit. Windy mindenesetre próbálkozott. Másnapra ígéretéhez híven sajtókonferenciát hívott össze, amelyen Alex tette meg a hivatalos bejelentést. Kiállt a mintegy tizenöt újságíróból álló tömeg elé – normális esetben egy ilyen eseményre közel százan jöttek volna el –, és elmondta nekik, hogy megtaláltuk a Margóliát. Szavait nevetés és felhorkanások fogadták. Ez csak valami jelképes beszéd lehet. Nem. – Tényleg ott van. Ott voltunk. – Élnek? – kérdezte valaki, mire újabb nevetés harsant. – Nem. Réges-rég meghaltak. Dzsungel nőtte be a helyüket. – Biztosak benne? – A kedélyek kezdtek lecsillapodni. – Úgy értem, tényleg azt a helyet találták meg? – Igen – válaszolta Alex. – Ehhez kétség sem fér. A továbbiakban részletesen elmesélte, hogy mit láttunk, és hogy feltételezésünk szerint mi történhetett. Vélhetőleg egy arra elhaladó csillag. Az újságírók több mint egy órán keresztül faggatták. A katasztrófát megelőzően mennyi ideig volt életben a kolónia? Hogy érezte magát, amikor belépett a Keresőbe? Hogyan kell leírni a szót? Mennyire becsüljük a Margólia népességét a pusztulását megelőző időben? Szándékunkban áll-e visszamenni? Mi vezetett bennünket oda? Erre az utolsó kérdésre előre készült. – Be kell vallanom, nem mi voltunk azok, akik valójában a felfedezést tették. Adam és Margaret Wescott találták meg a Keresőt csaknem negyven évvel ezelőtt. A Felderítés megbízásából jártak egy kiküldetésben, és onnan visszatérve tovább dolgoztak azon, hogy mi lehet a jelentősége annak, amit útközben láttak, de egy földrengésben mindketten meghaltak. Ekkor mindenki egyszerre kérdezett mindenfélét, de Alex túlkiabálta a hangzavart. – Szerencsére hoztak magukkal egy csészét a Keresőről, és ez végül elvezetett bennünket a célhoz. Amikor elmesélte, mit láttunk az elhagyott hajón, egy pillanatra csend támadt a teremben. Egy szóval sem említette azt a három doboz felbecsülhetetlen értékű leletet, amely túlélt kilencezer esztendőt a Tinicum térségében, hogy aztán odavesszen a siklórobbanásban. Még ki sem értünk az épületből, amikor hallottuk, hogy Casmir Kolchevsky nyilatkozatot adott ki, melyben „megszentségtelenítésnek” nevezte azt, amit tettünk. Elszörnyedve jelentette ki, épp ideje, hogy törvénnyel „állítsák meg a tolvajokat és vandálokat, akik abból élnek, hogy a múltat fosztogatják”. Úton vissza az irodába felhívott bennünket Jennifer Cabot, a Reggel Jenniferrel háziasszonya. – Alex, csak figyelmeztetlek, hogy holnap reggel Casmir lesz a vendégem. A Margóliáról fog beszélni. Gondoltam, hátha megragadod az alkalmat, hogy válaszolj neki. – Casmir. A haverja, ha bárki számára kétséges lenne, hogy Jennifer kinek a pártján áll. Épp letértünk a főútvonalról, és már az újonnan épült lakóházak és üzletközpontok felé tartottunk, melyek már teljesen elfoglalták Andiquar egykor erdőkkel borított nyugati részét. Alex olyan képet
vágott, mint olyankor, amikor észreveszi, hogy a lakásba legyek repültek be. – Hány órakor álljak a rendelkezésedre? – kérdezte. Az irodába visszaérve megkérdeztem, akarja-e, hogy segítsek felkészülnie a vitára. – Az jó lesz – felelte. – A nap hátralévő részét vedd ki szabadnapnak! Rászolgáltál. Jó ötletnek hangzott, de túl sok volt a tennivaló. Mi voltunk a nap szenzációja, a világ minden részéből jöttek a klienseink hívásai, s mindnyájan azt képzelték, hogy hegyekben állnak nálunk a hazahozott tárgyak. A valóságban mindössze öt darab volt: három csésze, egy tányér és az Abudaitábla. Ezen kívül több mint húsz felkérést kaptunk Alexszel készítendő interjúra. Úgy ítéltem meg, hogy ilyen alkalom nemigen lesz többé, tehát ki kell használnom. Aznap este pár percet arra szántam, hogy beszéljek Harryval, és tájékoztassam őt az eseményekről. Azért jó ezeket a beszélgetéseket lefolytatni egy avatárral, hogy a későbbiekben, amikor másoknak lesz szüksége rá, több kérdésre tudjon majd válaszolni. De az emberek általában nemigen veszik maguknak a fáradságot. Rendszerint én magam sem. De most nem tudtam nem megtenni. Elmondtam neki, hogy egy új expedíciót küldenek ki. – Chase, tegyen meg nekem egy szívességet! – kérte. – Hogyne. – Ha valaki ki tudná deríteni, mi történt Samanthával és a gyerekeimmel, tudassa velem! Oké. Faramuci helyzet. Tudtam, hogy nem emlékezhet rájuk, sohasem ismerte őket, azt sem tudta, hogy néztek ki. Így működött a szoftverje, és kész. És talán az enyém is. Elhatároztam, hogy utánanézek, mit tudnék kideríteni. Felhívtam Shepard Marquardot a Barcross Egyetem földi antikvitások tanszékén. – Harry Williamsről szeretnék beszélni magával, Shep. – Rendben – mondta. – Gratulálok a teljesítményükhöz! Láttam a sajtókonferenciát Maguk aztán nem semmik! – Kösz. – Bárcsak én is magukkal mehettem volna! Csak úgy mondom. – Megköszörülte a torkát. – Elég hiányosak az információink Williamsről. Mit szeretne tudni? – A családja érdekel. Mit lehet tudni a családjáról? – Volt családja? – Felesége. Két gyereke. Fiúk. – Oké. – Lepillantott valamire, ami tőle jobbra volt. – Nézem. – Homlokát ráncolva meg-megrázta a fejét, nagy szemeket meresztett, mutatóujját a szájára szorította, és végül felnézett. – A feleségét Samanthának hívták – mondta. – És igen, volt két fia. – Ifjabb Harry. És… – Thomas. Thomas volt a fiatalabbik. Ötéves forma volt, amikor elmentek. – Mit talált még? – Ennyi. – Meg tudnánk beszélni személyesen? – Szabaddá tudja tenni magát, hogy együtt vacsorázhassunk? Holnap a városban leszek. Történetesen. – Hát persze, Shep – feleltem. – Jó ötlet. – Magáért megyek.
HUSZONHÁROM … Elismerésül az emberiség szolgálatában végzett példamutató teljesítményéért… – Részlet az Év Felderítője kitüntetés feliratából Shep jóképűen és rendkívül magabiztosan érkezett meg a Szivárványba. Egy adatcsipet és pár könyvet hozott magával. – Kiderítettem egyet-mást Samantháról – mondta. – És gondoltam, szívesen megnézné a Kereső indulását. – Megvan magának? – örvendeztem. Elém tartotta a tenyerét, benne a csippel. – Hologram-felvétel. Rekonstruált. 2688. december 27-éről. Alig vártam, hogy láthassam, ám ő megrázta a fejét. – Első a vacsora – mondta. – Miért nem pillanthatunk bele most? – Mert így kénytelen lesz felhívni magához. – Az irodában jobb berendezések vannak, Shep – mondtam erre. Elvigyorodott. Elbűvölően, őszintén, minden gátlástól mentesen. – Kétlem – mondta. Így aztán az Oszlopcsarnokban megvacsoráztunk, azután felvittem a lakásomra. Néztük, amint a telepesek átbaktatnak egy ósdi űrállomás szűk várócsarnokain. A Kereső túl nagy volt ahhoz, hogy ki tudjon kötni, ezért az utasokat húszasával szállította át egy űrkomp. A narrátor szerint majdnem egy teljes hétbe telt, mire a kilencszáz embert fölvitték keringőpályára, majd behajózták őket. Mindenféle életkornak voltak köztük, nemcsak fiatalok, mint feltételeztem. És rengeteg kisgyerek. Egyesek léggömböt vittek, és útközben kergetőztek, mások sírtak. Gondolom, nem akarták elhagyni az otthonukat. Egy riporter interjúkat készített. Mindent lefordítottak szabvány nyelvre. Az emberek azt mondták, hogy egy új határvidékre mennek, ahol jobb életük lesz. Meglepve hallottam, hogy azt remélték, előbb-utóbb létrejön a kapcsolat a kolónia és az otthoni világ között. „Ha már minden kész lesz és működik.” A kész és működik szavak minden megszólalónál visszaköszöntek. Eddig az volt a benyomásom, hogy a telepesek mindannyian jómódú emberek voltak. Hogy a vagyonos osztályhoz tartoztak. De a felvételen hétköznapi embereknek tűntek. Nem láttam, hogy bárki is kikísérte volna őket, hogy szerencsés utat kívánjon. E szomorú tényt annak tudtam be, hogy nagyon sokba került feljutni az űrállomásra, bizonyára sokkal többe, mint manapság. A búcsúzkodásra nyilván odalent került sor. Ám ezt tudva is volt valami lehangoló ebben a végső, magányos elindulásban. Az egyik ülésen otthagytak egy fehér plakátot. Nem tudtam elolvasni az ősi írást, de a fordító megfejtette: Margólia vagy Bosom. Nem értettem. Ma sem értem. Már az utolsók sorakoztak egy keskeny rámpán, majd beszálltak a kompba. A fedélzeti nyílások bezárultak, a komp elindult, miközben egy tudósító új pionírokról beszélt. Ezután egy szobában álltunk, ahol kandalló volt, és többen „az egész dolog jelentőségéről” vitatkoztak. Az egész dolog jelentősége legfőképpen szomorúnak és gyászos végűnek tűnt. A telepesek zúgolódtak. Kétségek merültek fel a józan eszüket, a hazafiasságukat, az indítékaikat, de még az erkölcseiket illetően is. Veszélynek tették ki a szeretteiket. Elmulasztottak egy olyan kormányt támogatni, amelynek mindannyian hálával és engedelmességgel tartoztak. „Én csak a gyerekeket sajnálom.” Pár perc múlva újból az űrállomáson voltunk, ahonnan egy egész falat betöltő ablakon át ráláttunk a
Keresőre. Teljes hosszában ki volt kötve, hogy beszállíthassák az egységeket. Üzemanyag-kábelek és elektromos vezetékek nyúltak ki a hajótestből. A komp elvált a légzsilipjétől, és elindult vissza. Újból megjelent a tudósító. – A valaha létezett legnagyobb, külső világba tartó magányos telepes csoport tehát elhagy bennünket, mihelyt véget ér a behajózás, és a hajó indulásra készen áll. És ez csak az első hullám egy része. A Bremerhaven a jövő hónap végén indul ugyanarra a célállomásra, bárhol legyen is az. Ledobták a pányvákat és a kábeleket. Beindultak a segédhajtóművek, és a hatalmas űrhajó megindult fölfelé. – Négy nap múlva a Kereső belép a térnek abba a titokzatos tartományába, amelyet hipertérnek nevezünk – folytatta a narrátor hangja. – És mától számított négy hónap múlva, ha Isten is úgy akarja, megérkeznek új hazájukba. Két év elteltével pedig a Kereső visszatér, hogy egy újabb kontingenst vigyen magával. A tudósító az űrállomáson állt. Szürkén, komolyan, hatásvadászón, melodramatikusan. Mögötte az üres várócsarnok. – Hoskin elnök közleményt adott ki ma reggel, melyben reményét fejezi ki, hogy a ma útnak indulók vállalkozásátisten áldása fogja kísérni – mondta. – Felajánlotta, hogy ha a telepesek igénylik, segítséget küld számukra. Ugyanakkor elismeri, hogy a távolság problémákat vetne föl. Kormányon belüli más, magukat megnevezni nem akaró források szerint a Köztársaságnak is jobb, hogy ezek az emberek elmennek, mondván… idézem… „úgysem nyugodtak volna addig, amíg istentelen ideológiájukat nem erőszakolják ránk, többiekre”. Ma este kilenc órakor Howard Petrovna lesz a Lucia Brent Show egyik vendége, akivel arról fognak beszélgetni, hogy vajon képesek lesznek-e a telepesek a maguk erejéből boldogulni. Az, ablakon át még mindig látni lehetett a Keresőt, amint épp elkanyarodik, és nekivág az éjszaka sötétjének. – Visszaadom a szót, Sabrina – mondta a tudósító. – Ernst Meindorfot hallották a Kereső kilövése helyszínéről. Az egyik könyv egy akkoriban nyilván jól ismert, Amelia nevű énekesnő rosszindulatúan megírt életrajza volt. Sorsközösséget vállalt a margolokkal, mindjárt az első hullámmal ő is elment, ott volt azok között az emberek között, akiknek a távozását megnéztem. Jól jövedelmező, fényes karriert hagyott el, és ettől legendás alakká vált. De ezután még évekig látták szerte a világban, mintha soha el sem ment volna. Az életrajzírója ezt természetesen nem vette figyelembe, és úgy jellemezte őt, mint azok kedvencét, akik szerint a társadalom elnyomóvá vált. „A kormány mindenkinek kényelmes körülményeket és tisztes jövedelmet biztosít – idézték a szavait. – Mi pedig ennek következtében engedelmeskedünk a parancsainak. Már nem is élünk, pusztán csak létezünk. Élvezzük a szórakozást, boldognak mutatjuk magunkat, és megelégedetéssel tölt el bennünket saját jámborságunk, valamint erkölcsi fölényünk a világ többi részéhez képest.” – Ám ahelyett, hogy megvívta volna a jó harcot, állítja az életrajzíró, Amelia cserbenhagyta az ügyet, és „Harry Williamsszel meg a hasonszőrűekkel együtt” a külső sötétségbe menekült. Gyávaság volt, de érthető, mondja az író. Kíváncsi lettem volna, ő vajon mekkora buzgalommal állt volna ellen Hoskin elnöknek. – Valószínűleg semekkorával – jegyezte meg Shep. – Az emberek akkoriban eltünedeztek. Néha visszajöttek, de már más emberként. Néha meg egyáltalán nem jöttek vissza. Aki felfordulást szított, annak vállalnia kellett a kockázatot. Az énekesnőt többször is őrizetbe vették, többnyire azért, amit úgy hívtak, hogy „elégedetlenségre való felbujtás”. A könyv szerzője, aki száz évvel később, jobb időkben élt, megjegyzi, hogy alávetették volna személyiség-átalakításnak, „hogy boldogabb emberré tegyék”, csak hát túlságosan ismert volt, és a dolognak politikai ára lett volna. A történet azzal ér véget, hogy Amelia útnak indul a Kereső fedélzetén.
A másik könyv címe A nagy kivándorlás volt, és a negyedik évezred elején írták. A külső világbeli telepekkel szemben elégedetlen csoportok három évszázadig tartó mozgalmáról szólt. A szerző feltárta valamennyi csoport indítékát, megrajzolta a vezetők portréját, és elmesélte a mozgalomból születő, s végül elbukó kolóniák történetét. Több kivándorlás a margóliai kísérletnél nagyobb szabású volt, ezek azonban rendszerint hosszabb idő alatt zajlottak le. A Margóliába kivándorlók esetét a titkossága tette kivételessé, valamint elszántságuk, hogy földi politikai erők által nem engedik magukat irányítani, de még befolyásolni sem. A könyvben volt egy fénykép Samantháról és Harryról. A nő lóháton ült, Harry pedig a gyeplőszárat fogta, és felnézett rá. A képaláírás így szólt: Az istenített vezér, Harry Williams, barátnőjével, Samantha Alvarezzel a lány apjának farmján a delawari Wilmington mellett, 2679 júniusában. Kilenc évvel az első hullám elindulása előtt. A lány húszéves forma volt, nevetve állt a kengyelben. Jóval kisebbnek tűnt Harrynál, hosszú, gesztenyebarna haja a válla alá ért. Nem volt csúnya. Sok fiú legyeskedhetett körülötte lent a klubban. Ennél több nem volt sem róla, sem a margolokról. A könyv rokonszenvezett a kormány erőfeszítéseivel, melyekkel megpróbálta kiengesztelni a szerző által következetesen elégedetlenkedőknek titulált embereket. Arról beszélt, hogy a kormány legmagasabb köreiben aggodalommal viseltettek a kolonisták iránt, akik „messzire szakadnak az otthontól”, „el vannak szánva, hogy a maguk erejéből boldogulnak”, és „jó szándékú, de felelőtlen vezetők irányítják őket”. A kormány erőfeszítéseiről beszélt, hogy kiengesztelje a margolokat, jóllehet ezek inkább arra vonatkozó ígéretek voltak, hogy nem indítanak eljárást ellenük. Williamst és társait rendszerint olyan támadások érték, hogy „vétenek a közösség érdekei ellen”. Williams kétszer ült börtönben. – Nem találtam semmit a fiairól – mondta Shep. – Jól van. De legalább van egy képünk, amelyet Samantha nevéhez köthetünk. – Szép lány volt. – Igen. – Akárcsak te, Chase. Ha egy pasi idegen lakásban van, biztos, hogy nem tudja, hogyan kell lekapcsolni a lámpát. Megmutattam neki. Alex és én másnap este a Parkwood'sban találkoztunk Windyvel. Ő hívott meg bennünket, és a vacsorát a Felderítés fizette. A hely egy divatos vidéki klubban van, a folyóparton. Sohasem éreztem igazán fesztelenül magam az ilyen helyeken. Túl szertartásosak, és kifejezetten a gazdagok törzshelyei. Az embernek az az érzése, hogy a vendégeknek túlzottan imponál a hely (ráadásul maguk is igyekeznek imponálni másoknak), semhogy jól érezhetnék magukat. Az illemnek megfelelően Windy ért oda elsőnek. – De jó újra látni benneteket, gyerekek! – köszönt ránk, amikor befutottunk. – Meg kell mondanom, a Felderítésnél mindenki hasra esik a teljesítményedtől, Alex. – Köszönöm! – szerénykedett Alex. – Van egy hírem a számodra. – Alex előrehajolt. – Te kapod az Év Felderítője címet. Az ünnepi közgyűlésünkön fogják bejelenteni. – Kösz, hogy szóltál – mondta Alex a boldogságtól sugárzó arccal. – Gálaest is lesz. Tizenegyedikén. El tudsz jönni? – Persze. Ki nem hagynám. – Helyes! És ugye nem kell emlékeztesselek rá, hogy ez egyelőre bizalmas információ? Valamikor a héten be fogjuk jelenteni a nyilvánosságnak. – Természetesen. Megjöttek az italok, és koccintottunk az Év Felderítőjére. Ahhoz képest, hogy mi történt, kis társaságunk viszonylag csendes volt. Talán az a hír lohasztotta le valamelyest Windy lelkesedését, hogy a Margólia ma már csak egy őserdő. Esetleg azt forgatta a fejében, hogy a mai estét fogja
felhasználni arra, hogy tárgyaljon velünk a Felderítésnek a felfedezésünket illető tulajdonjogáról. Még az ételünkre vártunk, amikor beballagott a műveleti osztály vezetője, és eljátszotta a meglepettet, hogy minket is ott lát. – Micsoda mutatvány volt, Alex! – lelkendezett. – Gyönyörű munka. – Állandóan gesztikuláló, kicsi emberke volt. – Ha majd visszamegy, nagyon szeretnék magával menni – mondta. Alexre néztem. Mondta valakinek, hogy vissza akar menni? Olvasott az arcomról, és jelzett, hogy nem. Azután megérkezett Jean Webber, az igazgatótanács egyik tagja. – Szobrot fognak állítani magának a Sziklakertben – jelentette ki. – Ha ez így megy tovább, még maga is látni fogja. A Sziklakert a Felderítés Hírességeinek Csarnoka volt. A virágzó fák és csobogó szökőkutak között táblákat és hasonlókat helyeztek el a nagy felfedezők emlékére. A megtiszteltetés azonban mindig posztumusz érte őket. Alex szívesen tetszelgett az olyan ember szerepében, akit nem érdekelnek a kitüntetések. Neki csak az a tudat a fontos, mondogatta előszeretettel, hogy valami érdemleges dolgot teljesített. Ez persze nem volt igaz. Éppúgy szerette, ha elismerték, mint bárki más. El volt ragadtatva, amikor a Christopher Sím-ügyben végzett munkája zajos tetszést aratott. És halálosan meg volt sértve, amiért egyesek azt állították, hogy több kárt okozott, mint amennyi hasznot hajtott, és úgy kellett volna hagynia a dolgokat, ahogy voltak. Simán el tudtam képzelni Alexet, amint arcát felhajtott gallérja mögé rejtve éjszaka belopózik a barlangba, hogy megcsodálja a szobrát, s közben nappal váltig azt állítja, hogy ostobaság az egész. Kihozták a vacsoránkat, neki és Windynek halat, nekem gyümölcstálat. Egyre-másra töltögették a bort a poharainkba, s már kezdtem arra gondolni, hogy Windy talán így akarja csökkenteni az ellenállásunkat. Az este kezdett kellemesen oldottá válni. Mígnem beállított Louis Ponzio. Ő volt a Felderítés igazgatója, olyan ember, akit Alex nagyon nehezen tudott elviselni. Általában nagyon értett hozzá, hogy mások előtt leplezze a reakcióit, kedvezőeket és kedvezőtleneket egyaránt. De az önhitt, vinnyogó hangú, magát mindig jókedvűnek tettető Ponzióval szemben láthatóan igyekeznie kellett. Alex egyszer azt mondta róla, az a típus, akit az iskolában valószínűleg már csak megszokásból is elvertek a többiek. Ponzio azonban úgy tett, mintha mindebből semmit sem venne észre. – Szép munka volt, Alex! – csapott Alex vállára. – Csak gratulálni lehet hozzá. – Köszönöm! Kivételesen nagy szerencsénk volt. Ponzio rám nézett, kutatott az emlékezetében a nevem után, aztán feladta, és Windyhez fordult. Ő vette a lapot. – Dr. Ponzio, bizonyára emlékszik Chase Kolpathra. Ő Alex munkatársa – mondta. – Természetesen – válaszolta Ponzio. – Ki tudna elfelejteni egy ilyen gyönyörű teremtést? Tényleg, ki? Nem maradt ott. Még nem dolgoztuk ki a Keresőt és a Margóliát illető jogok átruházásának minden részletét. És feltételezem, hogy volt annyi esze, hogy rájöjjön, a Felderítésnek az lesz a legjobb, ha ő nem avatkozik bele, hanem hagyj a, hogy Windy tegye a dolgát. Nyilvánvalóan igaza volt. Az est folyamán Windy elérte, hogy szabad bejárásuk legyen a Keresőre és a Margóliára, és bizonyos jogokat is megszerzett rájuk. Alex fenntartotta magának a jogot, hogy visszatérjen, és további tárgyakat hozhasson magával az általa elfogadott mennyiségi limitig. Windy szorgalmasan jegyzetelt, iszogatta a borát, és eltüntette a halat – nagyjából ebben a sorrendben, és a legkevésbé sem visszafogottan. – Nagyszerű! – summázta, amikor végeztünk. – Csak még valamit: lóhalálában kiküldünk oda egy expedíciót. Szeretnénk, ha leülnél a küldetést irányító emberekkel, és minden tőled telhető segítséget megadnál nekik. – Persze, boldogan – bólogatott Alex. – És Alex…?
– Igen? – Tudom, hogy ez a dolog nem egészen úgy alakult, ahogy szeretted volna. De terád itt egy nagyobb jutalom vár. Ez egy óriási horderejű felfedezés. Bármi történjék is mostantól, te már ott vagy Schliemann, Matsui és McMillan mellett.
HUSZONNÉGY A tudományok sohasem értették meg a lényeget. Az övék egy álomvilág, tele mennyiségek változásaival, gumidimenziókkal és olyan emberekkel, akik nem tudják eldönteni, halottak-e vagy élők. Az észlelés az egyetlen valóság. – Leona Brachtberg Az utolsó nő, aki állva maradt, 1400 Alex majdnem két teljes napig hódolat tárgya volt Andiquarban. Meghívták a Reggel Jenniferrel-be, A Show nappal-ba és a Joe Leonard & Co. – ba. Akadémiai nagyágyúk gratuláltak neki, és fejtették ki a nyilvánosság előtt, mi a jelentősége a felfedezésének. Alex a Jenniferben és később A Dumasjelentésben összecsapott Kolchevskyvel: ő elmondta, az évek során mi mindenben működött közre Kolchevsky, aki viszont sírrablónak nevezte őt. A második nap estéjén valakit a déli tengerparton megvádoltak azzal, hogy megölte a feleségét, majd egy kis hajóból kidobta a holttestét, és ezzel a Margólia-sztori lekerült az újságok címlapjáról. Alex élvezettel játszotta a győztes hős szerepét, és még arra is hajlandó volt, hogy nagylelkűnek mutatkozzon Kolchevskyvel szemben. – Kiáll amellett, amiben hisz – mondta nekem. – Ebbe nehéz belekötni. – Még egy üzenetet is küldött neki, amelyben gratulált a szerepléséhez. Pléhpofával állította, hogy ezt komolyan gondolta. Csak egy kellemetlen pillanat volt, méghozzá akkor, amikor Ollie Bolton a védelmünkre kelt. Az Adatkiképző adásában kijelentette, büszke rá, hogy Alex Benedict kollégája lehet. – Alex és én jó barátok vagyunk – mondta. – Jól ismerem őt, mindig is díszére vált a közösségnek. Ha ő bűnt követett el, akkor én is. Ha ő túlment azon, amit a törvény megenged, és nem volt tisztelettel az emberiség érzékenységére, akkor én még rajta is túltettem. – Álszent csúszómászó – mondta Alex. – Alex Benedictnek igaza van – folytatta Ollie. – Ha nem lennének hozzá hasonló emberek, akkor a történelmi emlékeink közül nagyon sok időtlen időkig elveszetten sodródna az űrben. Talán soha nem kerülnének elő. Aznap, amikor a „Déli parti gyilkosság”, ahogy elnevezték, átvette a vezető helyet a médiában, végre fordult az idő, és megjött a tavasz. Csicseregtek a madarak, virágba borult minden, és illatos szellő lebegtette a függönyöket. Windy felhívta Alexet, hogy ő is csatlakozzon a gratulálok kórusához. – Már kis híján engem is meggyőztél arról, hogy több régiségkereskedőre van szükségünk – mondta. – Úgyhogy vedd ezt őszinte, habár kelletlen dicséretnek! – Kösz. – Még valamit szeretnék mondani. Szóba került az irodában, hogy alkalmazzunk téged tanácsadóként. Érdekelne a dolog? – Windy – válaszolta némi gondolkodás után Alex –, tudod jól, hogy bármikor bármire megkérhetsz, megteszem, amit tudok. De azt hiszem, nem szeretnék hivatalos szerződést kötni. Windy arcán csalódottság látszott. – Semmivel sem tudlak meggyőzni? – Nem. Sajnálom. De azért köszönöm! – Nagyjából erre a válaszra számítottam. De azért hallgass végig! Mindkettőtöket alkalmazzuk. Rendszeres fizetést kapnátok, a dolog nem venné túlságosan igénybe az időtöket, és az értékes közreműködés tudata is jóleső érzést keltene bennetek. És jóváhagynánk az eladásaitokat. Ez fedezetet jelentene számotokra. – És a Felderítés ellenőrzése alá helyezné a céget.
– Ez mindenki számára kifizetődő lenne, Alex. – Nagyra értékelem az ajánlatot – felelte Alex. Bolton is telefonált. – Már meg akartalak keresni. Szenzációs húzás volt. A Margólia! Hogy tudná ezt a teljesítményt bármelyikőnk is felülmúlni? – Úgy tűnt, hogy őszinte az öröme, és egyáltalán nem irigykedik. – Köszönöm, Ollie – mondta Alex minden érzelem nélkül. – Bárcsak veletek lehettem volna! – Vagy talán inkább egy kicsivel előttünk – jegyezte meg Alex, nem tudva teljesen leplezni a megvetését. – Na igen. Nem tagadhatom. Mindenesetre átküldettem egy rekesszel a legjobb Kornot-féle borból. Kérlek, fogadd el a gratulációmmal együtt! – Tudod – mondta Alex, miután a vonal szabaddá vált –, hallgattam őt, és arra gondoltam, talán mégis Windynek lehet igaza. Talán csakugyan tolvajok vagyunk mindannyian. – Nos, Alex, abban egészen biztosak lehetünk, hogy ő az. – Igen. – Ujjaival a karszék karfáján dobolt. – Tudod, talán eljött az ideje, hogy dr. Bolton megfizessen a Gedeon V-ért. Három nappal később egy paksamétára való dokumentummal megjelentem Windy irodájában. – Tudod, mik azok a Blackmoor-medalionok? – Persze. – Vett egy nagy lélegzetet. – Ugye nem azt akarod mondani, hogy most meg azokat találta meg? – Nem – feleltem. – De szeretnénk, ha Ollie Bolton azt hinné. – Letettem a papírokat az asztalára. A legfelsőben az állt, hogy Alex szerint a medalionok egy háromszáz éves birodalmi csatahajón, a Baluszteren vannak. Eleinte kételkedni látszott, de aztán elmosolyodott. – És az hol van? – A Palea Bengatta szuperóriás csillag körüli pályán. A hajó harc közben megsérült, ezért otthagyták. Azt szeretnénk, ha ezt felküldenéd az igazgatói irodába. Az a nő, akire gyanakszol, hogy kiszivárogtatja az információt, még ott van, ugye? – Igen. Még nem mondtunk neki semmit. – Helyes. Kérlek, maradjon is így! Egy darabig. – Palea Bengatta? – nézett a papírra. – Az hol van? – Az Államszövetség túloldalán. A Perszeusz-kar irányában. – Oké. – Egy elhagyott roncs. Több is van belőlük odakint. A morindai polgárháborúból maradtak ott. – És mi ennek az egésznek az értelme? – A Baluszter csatahajó volt. A felkutatása hónapokba fog telni. Talán évekbe. – Leírtad, hogy kerültek oda a medalionok? – Mindent megtalálsz a lábjegyzetekben – feleltem. – Elmebaj az előkelő körökben. – És gondolod, hogy Bolton beveszi majd? – Szerintünk nem fog tudni ellenállni neki. Alex csatolta a törvényességet igazoló dokumentumokat (ahol volt ilyen), és hamis papírokat is: a sérülések természetéről, a flotta feljegyzéseiről készült másolatokat, magánleveleket. – Valóban létezett egy történet arról, hogy az egyik kormánytag egy csatahajón szökött meg a medalionokkal, amikor a helyzet kezdett reménytelenné válni. – Vállat vontam. – Ki tudja, mi az igazság? – Ti aztán nem vagytok semmik, ugye tudod? Az iratok között szerepelt a Szivárvány belső használatra szánt tervezete is a repülés végrehajtásáról. Indulás öt héten belül. Mihelyt össze tudjuk szedni a dolgokat. A források megnevezésével,
egyszóval az egész roppant hivatalosnak látszott. – Gondom lesz rá – mondta Wendy. – Kösz. – Rendben van. Jólesik látni egy kis költői igazságszolgáltatást. Remélem, működni fog. Egyébként egy hét múlva útnak indul a mi Margólia-expedíciónk is. Szeretnénk, ha az ünnepélyes búcsúztatásra te is eljönnél Alexszel együtt. – Csakis – feleltem. – És talán rávehetnénk Alexet, hogy mondjon pár szót. Az eseményre a Felderítés épületegyüttesének újonnan emelt Pierson Halljában került sor. Természetesen Ponzio is ott volt, és egy rakás politikus. És persze a kutatócsoport. Nagyjából tucatnyian lehettek, két hajóval szándékoztak menni. A terem két felén virtuálisan megjelenítették magát a két hajót, az Exetert és a Gonzalezt. Egyszer magam is vezettem az Exetert, de azóta felszerelték a lehető legmodernebb szenzorokkal. A Gonzalez az ásatásokhoz szükséges felszereléseket vitte. Alex a legjobb ruháját vette föl az alkalomra: sötétkék zakó, fehér gallér, ezüst kézelőgombok. Windy mindenkinek bemutatott bennünket. – El sem hiszitek, mi volt itt. Kész cirkusz – árulta el bizalmasan. Tálcákon harapnivalókat és italokat hordtak körbe, majd amikor a tudományok képviselői is mind megérkeztek, átmentünk egy konferenciaterembe. Egy kompetensnek tűnő férfi föllépett az emelvényre, a terem elcsendesedett, s a férfi bemutatta Alexet, mint azt „az urat, aki a felfedezést tette”. Alex, miután lelkesen megtapsolták, rám mutatott, és elmondta, hogy semmire sem ment volna nélkülem és a többi és a többi. A közönség ültében hátrafordult, én felálltam, és engem is nagy buzgalommal megtapsoltak. Alex elmesélte, hogyan hajtottuk végre a feladatot, vázlatosan ismertette a feltehetőleg nagyobb figyelmet érdemlő felfedezések bizonyos vonatkozásait (például a földi állomás felkutatását a Margólián, amely nagy valószínűséggel az egyenlítő mentén lesz valahol), mutatott képeket, és kérdések feltevésére bátorította a közönséget. Az első kérdés navigációs természetű volt, így átpasszolta nekem. Amikor a kérdések elfogytak, Alex sok szerencsét kívánt nekik, és leült. Az előbbi férfi újra fölment a pulpitusra, s néhány rövid megjegyzés elmondása után mindenkinek megköszönte, hogy eljött, és berekesztette az ülést. Később megtudtam, hogy ő volt Emil Brankov, a rangidős tudós, egyben a csapat vezetője. Miközben elindultunk vissza a nagyterembe, Alex elmondta nekem, hogy szeretné kideríteni, mikor robbant fel a Kereső. – Arra vagyok kíváncsi, összevethető-e 2745-tel – mondta. – Amikor a röppályák a legközelebb kerültek egymáshoz? – Igen. Mit gondolsz, nehéz lesz megállapítani? Hogy mikor robbantak fel a motorok? – Ha van kéznél valaki, aki tudja, hogyan építették akkoriban a hajókat, akkor valószínűleg tudnak valamit csinálni. A hajókon mindenféle órák és időmérők szoktak lenni. Talán akkoriban is így volt. Csak arra kell rájönni, hogy mikor álltak le a motorok. – Közben észrevettem, hogy az egyik fiatalabb csapattag már régóta érdeklődve figyel engem. – Miért érdekel ez bennünket? – kérdeztem. – Nem tudom. Talán még nem álltam le a nyomozással. – Különös kifejezés jelent meg a szemében. – Nem tudom, mi ez. Úgy érzem, valami nincs rendjén. És azt hiszem, ennyivel tartozunk nekik. Hogy megtudjuk az igazságot. – Alex, mindaz, amiről beszélünk, évezredekkel ezelőtt történt. Megtudtuk, hogy az expedíció egyik tagja a fénysebességnél gyorsabb utazások kezdeti technikájának a szakértője. Spike Numitsu volt a neve. Idősebb ember volt, ősz hajú, hosszú orrú, csillogóan kék szemű. Alex egyenesen nekiszegezte a kérdést, hogy meg tudná-e határozni, mikor következett be a hajó megrongálódása.
– Elképzelhető – felelte Numitsu. – Tájékoztatni fogom. – Nem értem, mi változna ettől – jegyeztem meg. – Én viszont tudom. – A tekintete valahová egy távoli pontra szegeződött. – De nagyon szeretném tudni, miért oldozták el a Bremerhaven köteleit! És hogy miért nem ugyanaz a röppályája.
HUSZONÖT A gyilkosjelölt különösen gonosz volt, mivel úgy tervezte, hogy tettét még azelőtt elköveti, hogy az áldozat befejezné a vacsorázást. – Barrington erkölcstana, harmadik kiadás, 1411 A Felderítés külső munkára vezényelt csapata időben elindult, és pár nap múlva már jelentést kaptunk,mindkét hajóról. Spike és csapata korántsem döbbent meg úgy a látottakon, mint Alex és én. Úgy beszéltek a mumifikáló-dott emberi maradványokról, mintha ez is csak egy lenne a megfigyelendő és iktatandó tételek közül. Ezalatt a Gonzalez keringési pályára állt a dzsungelvilág körül, felderítette, és jelentette, hogy a radarberendezések romok helyét mutatták ki. Mára mindent elborított az őserdő, de ott vannak. Tehát megerősítést nyert: a Margóliát találtuk meg. Aznap este meghívtuk a barátainkat, és hajnalig ünnepeltünk. Windy tájékoztatott bennünket, hogy továbbította a Medalion-jelentést, ahogy ő nevezte, az igazgatónak. (Természetesen ő is benne volt a titkos tervben.) A jelentés átment a gyanús alkalmazott kezén, most tehát nem volt más dolgunk, mint hátradőlve várni, hogy Ollie Bolton összepakoljon, és útnak induljon az Államszövetség távoli vidéke felé. Ez idő alatt nem kíséreltek meg újabb merényletet ellenünk. Alex kimerültségére hivatkozva vakációzni ment a Guajalla-szigetekre. – Tartsd a frontot, és fel ne hívj! – hagyta meg. Így esett, hogy egyedül voltam a házban, amikor jelentkezett Bolton. Majdnem azzal fogadtam, hogy csalódott vagyok, amiért még a városban van. – Beszélnem kell Alexszel! – közölte. Érdekes módon mindig őszinteséget és sebezhetőséget éreztem vele kapcsolatban. Komolyan dolgoznom kellett azért, hogy utáljam a pasit. – Nincs itt, dr. Bolton – feleltem. Íróasztal mögött ült, a galléija nyitva, az arcán kimerültség. Csalódottnak látszott. – Chase, tegyünk félre minden hivatalosságot! Hol van? – Vakációzik. – Hol? – Meghagyta, hogy ne áruljam el. – El tudja érni? – Nem. Éreztette velem, hogy tudja, hazudok. – Mikorra várja vissza? Mit gondol, ezt elárulhatja nekem? – Egy hét múlva. – Chase… – Kíván üzenetet hagyni neki, doktor? – Úgy sejtem, maguk ketten hagytak nekem egyet. – Felvett egy papírlapot, nézegette, majd visszaejtette az íróasztalra. – Ne haragudjon, nem értem. – Palea Bengatta. – Ó! – Úgy vélem, a titok kipattant. – Miféle titok? – Nem fogok bocsánatot kérni. – Nem is vártam öntől. – Ez egy verseny. Mindent szabad.
– De még mennyire. Ön semmisítette meg az űrsiklót? Őszinte megdöbbenés látszott az arcán. – Ez maguk ellen irányult? – Tágra nyílt szemmel nézett rám, és az volt a benyomásom, hogy még a lélegzete is elakadt. – Chase, komolyan azt hiszi, hogy képes lennék ilyesmire? Az igazat megvallva, nem hittem. – Képes lenne? – Nem! Soha nem ártottam senkinek! Nem is tennék ilyet. – Van még valami, doktor? – Talán rá kellett volna jönnöm. Abból, hogy ugyanazon a napon történt, amikor maguk visszajöttek. És most ez. – Habozni látszott. – Egyedül van ott? – Igen – feleltem. – Miért érdekli? Az – arcán élesen kirajzolódtak a ráncok. Talán a világítástól volt. Vagy talán megijedt. – Legyen óvatos! – mondta. Nem úgy hangzott, mint egy fenyegetés. Felhívtam Windyt. – Hallottál valamit Boltonról? – Nem – felelte. – Miért? – Most beszéltem vele. Nem jött be a mutatvány. – Gondoltam is, hogy alábecsülitek. – Hát igen. Úgy fest a dolog. – Akkor most kapok tőled engedélyt arra, hogy lezárjam ezt a kapcsolatot? Az igazgató nem túl boldog attól, hogy tojáshéjon kell lépdelnie. – Persze. Természetesen. Tedd, amit tenned kell! – Bosszúsnak látszott. – Minden rendben veled? – Igen. Sajnálom, hogy a tolvaj büntetlenül megússza. – Tudom. Én is. Tipródtam rajta, hogy szóljak-e Alexnek Bolton hívásáról, de végül úgy döntöttem, inkább nem szólok. Majd elmondom neki, ha hazajön. Nem akartam eszébe juttatni a témát, amikor szabadságon van. Két nappal ezután Windy szólt, hogy Brankov leszállt a Margólián, és elkezdett ásni. – Behatoltak az egyik feltárandó területre – mondta. – Harminc-negyven méterrel az őserdő szintje alatt van. – Milyen az időjárás? – Nedves és forró. – Nem túl kedvező körülmények. – Minden, amit a telepesek hátrahagytak, réges-rég elmállott. Egy órával később kiadta az első közleményt arról, hogy mit találtak. Ebben szerepelt egy kép is, amelyen Brankov egy szikladarabot tart a kezében, amely az egyik oldalán meglehetősen sima, és szerinte valaha egy fal részét képezte. Este egy céges vacsorán az igazgató elmondta, mik voltak a reakciói a hír hallatán, és hozzátette, mennyire örült azoknak az eredményeknek, melyekkel Alex Benedict járul hozzá a sikerhez, és annak is, hogy milyen „példás igyekezettel” óvta a régészeti helyszíneket. Ez már túl sok volt Kolchevskynek, aki megint rendezett egy jelenetet. De ezt már megszoktuk tőle, úgyhogy nem sok figyelmet keltett. Mindazonáltal sikerült néhány szövetségest szereznie, es várható volt, hogy újból megpróbálják bűncselekménynek minősíteni, ha valaki hivatalos engedély nélkül akar elhozni egy helyszínről régészeti leletet. Alex kezdettől fogva azt állította, hogy ilyen törvényt nem lehet keresztülvinni, hogy ez lényegében végrehajthatatlan. Amikor ezt megemlítettem Windynek, meglepő választ adott.
– A végén úgyis rájönnél, így akár meg is mondhatom, én is a támogatók közé tartozom. És szerintemjó esélyünk van rá, hogy keresztülvigyük. Nem tudom, miért ért ez engem készületlenül. Windy emlékeztetett rá, hogy a Felderítés mindig hajlandó volt segíteni a Szivárványt, de „nektek soha semmi nem elég”. Hirtelen észbe kapott. Megcsóválta a fejét. Elmosolyodott. – Sajnálom. Másnap átkapcsolta hozzám Spike Numitsu hívását. Egy műveleti központnak látszó helyről beszélt. – Alex – mondta Numitsu a robbanás 2742-ben következett be a Keresőn. Az év elején. Holnap fogjuk megnézni a géptermet. Közölni fogom veled, mit találtunk. Továbbítottam a hívást Alexnek, aki kezében egy pohár borral, fürdőgatyában ült egy verandán. A háttérben látni lehetett az óceánt. – Mit szólsz ehhez? – kérdezte látható örömmel. – Chase, mi erről a véleményed? – Miről? – Kétezer-hétszáznegyvenkettő. – Nem értem. – Emlékszel, mikor történt? – A dokk, a hold és a Margólia pályájának egymáshoz közeli helyzetéről beszélt. A katasztrófa időpontjáról. – Igen. 2745-ben. – Három évvel azután, hogy a Kereső kimúlt. – És mit akarsz ezzel mondani? – Legalább három évvel hamarabb kaptak egy figyelmeztetést, Chase. Gondolj bele! Három évük volt, hogy mentsék magukat. – Megpróbálták – feleltem. – Újjáépítették a Keresőt. Nem sikerült. – Azt hiszed, ilyen könnyen feladták? – Feladni? Ugyan már, Alex! Lehetetlen helyzetben voltak. Azzal, hogy a Kereső felrobbant, nem maradt csillagközi kapacitásuk. A fénysebességnél gyorsabb kommunikáció még nem létezett. Szerinted mit tehettek volna? – Néhány nagyon okos ember is volt közöttük, Chase. Műszaki képzettségűek, fizikusok, mérnökök. Tudták, hogyan működnek a szuperluminális hajtóművek. – Nem sokat értek vele, ha egyszer nem tudtak ilyet építeni. – De volt rá három évük! – Folyton ezt hajtogatod. Nem értem, mit számít ez. Nagyon fejlett háttéripar kell ahhoz, hogy elő lehessen állítani azt a fajta energiát, amire szükségük volt. Akármilyen okos embereid vannak is, az erdőben ezt nem tudod megcsinálni. Épp eleget beszéltem Harry Williamsszel, hogy az egész téma jól felidegesítsen. Ha olyan okosak voltak ezek az emberek, miért nem néztek körül a környéken, mielőtt kimentek volna oda? Ráadásul úgy, hogy magukkal vitték a gyerekeiket is? – Nem – ingatta a fejét Alex. Valami magára vonta a figyelmét, ami kiesett a látóteremből. – Mennem kell, Chase! De van valami, amit még kihagyunk a számításból. Elfelejtettem megemlíteni neki Bolton telefonját. Nem egészen egy óra múlva, már épp zárni akartam aznapra, újra jelentkezett Bolton. – Még nem jött vissza – mondtam. – Majd csak két-három nap múlva. – Ez nem várhat! – Mi a baj, Ollie? – Olyan zaklatottnak tűnt, hogy megfeledkeztem a bosszúságomról. – Nem akarok a nyílt vonalon keresztül beszélni róla. Találkozhatunk valahol? – Mondja el, Ollie! Nagyon sok a dolgom. – Kérem! Fontos. Tüntetőleg gondterhelt arcot vágtam. – Hol és mikor?
– A Brockbee's megfelel? Nyolckor? – Legyen inkább hét! Tartottam tiszta holmikat az udvarházban is, így nem kellett hazamennem. Lezuhanyoztam és átöltöztem, és noha nem gondoltam, hogy Ollie fizikai fenyegetést jelenthet számomra, becsúsztattam egy pisztolyt a dzsekim zsebébe. Beszálltam a céges siklóba, és épp amikor a nap a látóhatárra érkezett, elindultam a város felé. A Brockbee's egy zártkörű klub. Magas fal veszi körül, és mivel előszeretettel látogatják a politikai és üzleti élet nagyágyúi és mindenféle hírességek, komoly biztonsági erők védik. Még csak közeledtem hozzá, de már kérdéseket tettek fel. Megadtam neki a nevemet, és elmondtam, hogy dr. Boltonnal van találkozóm. – Egy pillanat, kérem. – Lassú körözésben kezdtem a tetőn kialakított leszállóhely fölött. – Rendben van, Ms. Kolpath. Üdvözöljük a Brockbee'sben. Kérjük, adja át nekünk az irányítást! Bevezetjük. Percekkel ezután besétáltam az étterembe. A teremgazda tájékoztatott, hogy dr. Bolton még nem érkezett meg, de elvezetett az asztalunkhoz. Pontosan hét óra volt. Húsz perc múlva még mindig egyedül ültem az asztalnál. Egy avatár odajött hozzám, és megkérdezte, innék-e valamit, amíg várnom kell. Esetleg hozzon-e valami előételt. – Kitűnő előételeink vannak ma este. Nem kértem. Fél óra elteltével fontolgatni kezdtem, hogy felhívom, de aztán úgy döntöttem, hagyom a fenébe az egészet. Elmenőben szóltam a teremgazdának, hogy adja át üdvözletemet Boltonnak, ha megjön. Carmen hangja riasztott fel mély álmomból, – Hívásod érkezett, Chase. Úgy tűnik, fontos. Első gondolatom az volt, hogy biztosan Bolton az. – Redfield rendőrfelügyelő – közölte Carmen. Odakint még sötét volt. Hát ő meg mi az ördögöt akarhat? Hirtelen elfogott egy rossz érzés, hogy Alexszel történhetett valami. Felkaptam a köntösömet, és kisiettem a nappaliba. – Add be őt, Carmen! Egy rendőrjárőr-kocsi első üléséről jelentkezettbe. Úgy láttam, elég fáradt lehet. – Chase – mondta –, ne haragudj, hogy ilyen lehetetlen időben zavarlak! – Semmi vész, Fenn. Mi történt? Elfintorodott. Rossz hír következik. – Ollie Bolton meghalt. Valaki elvágta az üzemanyagvezetéket a siklójában. Kellett pár pillanat, hogy megemésszem a hallottakat. Bolton meghalt? Lehetetlen. – Mikor? – kérdeztem. – Még csak most rakosgatjuk össze a mozaikkockákat. De úgy tűnik, néhány órája. A jelek szerint felszállt, ment egy keveset, aztán leállt a motorja, és még a saját birtokán lezuhant. A szomszéd éjfél körül ért haza, ő vette észre a roncsot. – Értem. Biztos vagy benne, hogy gyilkosság volt? – Ez nem is kérdés. – Miért hívtál engem? – Az MI-je azt mondja, tegnap este veled akart vacsorázni.
HUSZONHAT Mikor közelebb volt az ég, Hajnalhasadtán a világnak. – Robert Browning Amerre Pippajár, k. i. 1841 (Szász Imre fordítása) Reggel a média megkereste Kolchevskyt. – Nem akarok úgy tenni, mintha a barátja lettem volna – mondta. – Még azt sem akarom színlelni, hogy a világnak nem jobb, hogy ő elment. De jobban szerettem volna, ha belátja, milyen téves úton jár. Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy e gyalázatos tett elkövetőjét az igazságszolgáltatás elé állítsa. Értesítettem Alexet, aki kijelentette, hogy megszakítja a szabadságát, ami amúgy is a vége felé járt, és hazajön. – Amíg nem tudjuk, ki tette, könnyen lehet, hogy te meg én továbbra is valakinek a látóterében vagyunk – mondta. – Légy óvatos! Fenn behívott az irodájába. Úgy tűnik, mondta, hogy az áldozat épp elindult, hogy velem találkozzon, amikor a gépe lezuhant. – Feltételezem, hogy fogalmad sincs, mit akart mondani neked. – Nincs – válaszoltam. – Nem is sejtem. – Gyanítottam, hogy talán megpróbált volna elszakítani Alextől. De ez túlságosan nagy beképzeltségre vallott. És még ha igaz lett volna is, nem láttam be, mennyiben segítette volna a nyomozást. Fenn megkérdezte, milyen viszonyban volt Alex Bolton-nal. Nyílttá vált-e közöttük az ellenségeskedés? – Nem – feleltem. – Csak nem gondolod, hogy Alexnek bármi köze lehetett a történtekhez? – Nem – rázta meg a fejét. – Túl jól ismerem őt ahhoz, hogy bármi ilyesmit gondoljak. Ennek ellenére ha valakinek, hát Alexnek volt rá oka. Hol is van ő pontosan? És hozzátette, hogy mihelyt hazaérkezik, beszélni akar vele. A tavasz lassan nyárba fordult, és a tettes továbbra sem került elő. Senki sem közelíthette meg úgy a Szivárvány siklóját, de a saját magánjárműveinket sem, hogy működésbe ne jött volna a riasztó. Mindketten éjjel-nappal fegyvert hordtunk magunkkal, és megtanultam, hogy állandóan éberen figyeljem a környezetemet. Nem épp ez volt az az élet, amire vágytam. De teltek-múltak a hetek, és nem történt semmi. A misszióból továbbra is rendre jöttek a beszámolók. Az Exeter valami újdonságot is jelentett: Nap körüli pályán találtak egy negyvennyolc méter átmérőjű átlátszó gömböt. Vastag rétegben fagyott föld volt benne, a föld alatt pedig öntöző- és fűtőrendszer működött. Légzsilipje is volt. És néhány kábelt meg elektromos vezetéket húzott maga után. Spike teljesen el volt képedve. A gömb a semmi közepén lebegett. – Melegház – mondta Alex. Kénytelen voltam beismerni, hogy nekem is annak tűnt. De miért? Mi célt szolgálhatott? Alex elküldött egy kérdést: A Bremerhaven leszállóegysége azóta is ott van a hajó fedélzetén? – Mi köze van ennek az egészhez? – kérdeztem. – Türelem – válaszolta. – Van egy melegházunk. Most minden a leszállóegységen múlik. Fenn elárulta nekünk, hogy a nyomozás megrekedt. Alex megkérdezte, egyáltalán vannak-e gyanúsítottaik. – Nincsenek – ismerte be Fenn. – Boltonnak sok barátja és csodálója volt. Nehéz bárkit is találni, aki
a halálát kívánta volna. Hacsak nem a volt felesége. És talán néhány riválisa. – És jelentőségteljes pillantást vetett Alexre. Egy idő után úgy éreztem, rám fér egy kis kikapcsolódás, és úgy intéztem, hogy hétvégén eltűnhessek valamerre az aktuális partneremmel. Helyesebben mindkettővel, de ez egy másik történet. Mindent kikapcsoltam, hogy ne lehessen utolérni az irodából. Már említettem, hogy nem voltam rákattanva a margolokra, mint Alex. Bármit is mondhatunk még róluk, réges-rég kihaltak, így elég nehéz volt izgalomba jönni miattuk. Ezzel szemben kimondottan sok időm ment rá az Alexért való aggódásra, akinek a téma a rögeszméjévé vált. Nem ért meglepetésként, hogy a lakásomba visszatérve egy halom üzenet várt tőle. Chase, hívj föl, ha visszajöttél! Chase, hívj, mihelyt tudsz! Chase, igazunk volt. Emberi maradványokra kezdenek bukkanni. Nagyon úgy fest a helyzet, hogy ezerszám éltek a déli sarkon. Olyan emberek, akik túlélték az eseményt. Megérkezett Spike válasza Alex kérdésére. Nem volt leszállóegység a Bremerhavenen. – Nagyszerű – jelentette ki Alex. – Úgy látszik, megpróbáltak vándorolni – mondta nekünk Windy egy nyár végi reggelen. – Nyaranta elindultak a sarkok felé, telente pedig visszatértek az egyenlítőhöz. A tél hosszú volt, a nyár rövid. De Emil úgy gondolja, túl tudták élni egy darabig. – Mennyi ideig? – tudakolta Alex. – Még most szedik össze a bizonyítékokat. De úgy tűnik, néhány nemzedéken keresztül. – Vett egy mély lélegzetet. – Még elképzelni is nehéz, mekkora bátorságuk volt ezeknek az embereknek. Nem is értem, mi tartotta életben őket. Az, hogy várták a segítség megérkezését, gondoltam. A reménykedés, hogy valaki rájuk talál. – Építettek valamiféle repülőgépet. És Emil azt mondja, bizonyítékot talált arra, hogy nagyon ötletes élelmiszer-feldolgozó üzemeik voltak. Kezdtek felbukkanni annak jelei, hogy milyenek voltak az életkörülményeik. A sarkvidéki menedékhelyet egy messzire elnyúló, tágas medencében alakították ki, úgy, hogy jó része a felszín alá került, hogy nyáron könnyebb legyen hűvösen tartani. A szállások szükségszerűen spártaiak, de célszerűek voltak. Mindennek, ami a nap átvonulása idején védte őket annak hevétől, szükségszerűen nagyon jónak kellett lennie. Megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett, amikor a bolygó napközelbe került. Mekkora lehetett a napkorong a délutáni égbolton? Egyáltalán kidughatta az ember a fejét a szabadba? A kapott becslések alapján meglepő eredményre jutottunk. A szakértők igennel válaszoltak a feltett kérdésre. A nyár legforróbb időszakában a sarkvidéki régiókban nagyjából olyan meleg volt, mint a Rimway egyenlítője mentén az év hasonló időszakában. Forróság, igen. De a bolygó többi részéhez képest kimondottan kellemes. Az év végére a kutatók feltárták egy könyvtár maradványait. Több ezer kötetet. De sajnos helyreállíthatatlan, mondta róla Brankov. Együtt ebédeltünk Windyvel, majd visszakísértük az irodájába, ahol ez a hír várt minket. Helyreállíthatatlan. Brankov bepillantást engedett nekünk is a könyvtárba. Egy ablaktalan, belső szoba, a falak végig bepolcozva, a polcok telis-tele szétmállott kötetekkel. – A könyvek a legjobb körülmények között sem bírják ki sokáig – mondta. – Ezek a legrosszabbak. – Élénken élt még az emlékezetemben a dzsungel és a forró, párás levegő. Végül megérkezett a becsült adat: – Úgy gondoljuk, hogy majdnem hatszáz évig tudtak életben maradni. Brankov meglehetősen katonás jelenség volt. Ötvenéves forma. Szőke, rövidre vágott haj,
kifogástalan kezeslábas, tökéletes kiejtés. – Nem tudták fenntartani a technikai berendezéseiket. Ilyen körülmények között nem tarthattak a végtelenségig. Előbb-utóbb szükségszerűen elhasználódtak. – Elnézett valahová, és megcsóválta a fejét. – Itt kellene lenniük, hogy megértsék, mivel kellett szembenézniük. – Egy előre gyártott barakkban volt, olyanban, amilyeneket az utazók szoktak magukkal vinni. Az ablakán túl látni lehetett, hogy odakint hóvihar dühöng. – Hatszáz év – mormolta Alex. Oda-vissza, az egyenlítőtől a sarkvidékig, huszonegy hónaponként, miközben a körülöttük lévő világ vagy felforrt, vagy jéggé fagyott. Kinéztem az andiquari nyarakon megszokott balzsamos levegőjű, szép időre. – Kíváncsi lennék, valaha is kereste-e őket bárki – szólalt meg Windy. Én meg arra gondoltam, mennyire akarták, hogy békén hagyják őket. Megjött az ősz, és egyre több hírt kaptunk. Megtaláltak néhányat az ősi városok közül, épp azokat, amelyeket a Margóliára elsőként érkezők építettek. Eszembe jutott, vajon maradt-e valami abból a házból, amelyet a hologramokon láttunk. És mi történhetett azzal a kislánnyal, aki olyan boldogan állt ott az édesanyjával? Alex teljesen belemerült a Margóliával kapcsolatos kutatásba. Sorra járta a könyvtárakat a kontinensen és a szigeteken. A mozgalomról szóló művek kivonataival tért haza, melyeket áhítattal olvasott el. Ezek főleg olyan művek részletei voltak, amelyek eredetileg a huszonnyolcadik században jelentek meg. Sokat közülük magánkiadásban, családtörténeti munkákban, egyházi levéltárakban, újságokban őriztek meg. Alex azt mondta, az efféle dolgok azért tudnak fennmaradni, mert többnyire bőröndökben vagy padlásokon tárolják őket, és amikor pár évszázad múlva előkerülnek, a történészek sok érdekességet találnak bennük. – Ezért az emberek vigyáznak rájuk – magyarázta Alex. – Sokszorosítják őket. Ha valami átvészeli az első kétszáz évet, nyert ügye van. Amikor megkérdeztem, mit keres, nevetve tolt félre egy halom dokumentumot. – A Bremerhavent – felelte. – Arra próbálok rájönni, hogy mi történt a Bremerhavennel. Ebben a pillanatban villogni kezdett Jacob hívásjelzője. – Dr. Yashevik, uram. Arra kéri, hívja őt vissza, mihelyt lesz egy szabad perce. Alex meghagyta Jacobnak, hogy kapcsolja Windyt, és ő kisvártatva meg is jelent. – Gondoltam, ti is szeretnétek megtudni. Ezt találták a déli szélesség nagyjából huszadik fokánál. A fény megváltozott, és mi ott találtuk magunkat egy ásatáson, hófúvásban, egy épület maradványainál. Helyesebben egy alapkőnél, melyen számunkra ismeretlen betűket véstek. A számot azonban el tudtuk olvasni. – Azt mondja, Paul DeRenne Iskola. 55. Fogalmunk sincs, ki lehet Paul DeRenne. – Mi ez a szám? – kérdezte Alex. – Az építés ideje? – Erre tippelnek. Ötvenöt. – A kolónia alapításától számított ötvenötödik év lesz az – jelentette ki Alex. – Alighanem. – Megpróbálta már valaki kitalálni, mennyi ideig tartott ott egy év az eseményt megelőzően? – Úgy gondolják, hogy körülbelül tíz százalékkal lehetett rövidebb, mint egy szabvány év. – Vagyis az iskolát földi idő szerint a megérkezésük után körülbelül negyvenkilenc évvel építették. – Valahogy úgy. – Ha tehát a telepet 2690-ben alapították, akkor ez a földi időszámítás szerint 2739-ben lehetett. – Igen. – A katasztrófa 2745-ben következett be. – Úgy van. Kíváncsi lennék, tudtak-e a közeledő valamiről, amikor az iskolát építették. – Valószínűleg nem – válaszolta Alex a homlokát dörzsölve. – Utána is fenntartható volt az épület? Az esemény után? – Nem tudom. Nem mondta. – Windy felsóhajtott.
– Ha az volt is, sem nyáron, sem télen nem volt tanácsos tartózkodni benne. – Nem – hagyta rá Alex. – Szerintem sem. – Ez azt jelenti, hogy sokat kellett ide-oda vándorolniuk – szóltam közbe. – Nem lehetett túl sok választásuk – jegyezte meg Alex. – Ez nem azt jelenti, hogy pár hónapot a sarkvidéken töltöttek, az év többi részét meg az egyenlítőnél. A két pont között bázisokat kellett felállítaniuk. Olyan helyeket, ahol hosszabban elidőzhettek. Talán ez lehetett az egyik. Tavaszváros. Nem tudom elképzelni, hogy bármelyik helyen túl hosszú ideig időzhettek. – Meglep, hogy nem adták föl rögtön – mondta Windy. Úgy tűnt, ez az új hír elszomorítja. Azt hiszem, mindnyájan abban reménykedtünk, hogy gyorsan bekövetkezett a vég. – Hat évszázad – mosolygott Alex. Szólt Jacobnak, hogy nagyítsa fel az alapkövet. – Hihetetlen. – Odakint sötétedni kezdett. Nálunk odakint. Esőfelhők gyülekeztek az égen. – Van még valami? – kérdezte. – Találtak egy emlékművet. Talán az volt az a hely, ahol a telepesek először tették a lábukat a bolygóra. Nehéz biztosat mondani. Minden összetört. – Hogy néz ki? A fények hunyorogni kezdtek, és máris ott álltunk egy gondos kezek által darabjaiból újra felépített kőfal mellett. A töredékes felirat lefordítva így szólt: Ezen a helyen és… nevében, és láb. És egy nulla. A nulla előtt egy másik szám állt, talán kilences vagy nyolcas. És előtte k. i. – Közös idő – mondta magyarázólag Windy. – Földi vonatkozású időszámítás – mondta erre Alex, hogy én is értsem. – Úgy gondoljuk, hogy a telepesek 2690 januárjában érkeztek meg. Vagy akörül – folytatta Windy. – Emil azt mondja, nem valószínű, hogy a földi időszámítást használták, leszámítva az oda kötődő eseményeket. És számukra az csak egyet jelenthetett. Épp zárni akartunk aznapra, amikor újra jelentkezett. – Van itt még valami. Emil azt mondja, megtalálták a felszíni terminált, ahová a bolygó körüli pályán repülők leszálltak. A déli mérsékelt égövben van. – Jacob – szólt Alex –, lássuk a térképet! Nem is tudtam, hogy van térképünk. Megjelent a Margólia nevű bolygó. Látni lehetett rajta az immár ismerős sziget-kontinenseket, folyókat, hegyláncokat. A déli sarki bázis helye és a misszió által felfedezett különböző helyszínek meg voltak rajta jelölve. Windy megmondta, hol van a terminál, Jacob pedig kötelességtudóan bejelölte a helyét. – Közvetlenül a legnagyobb város határában volt. Oké. Ebben nincs semmi meglepő. – Van nyoma leszállóegységnek? – Nincs – felelte. – Elég közelről végigvizsgálták a helyet. Emil azt mondja, bizonyára elnyelte a dzsungel. A Kereső fedélzetén volt leszállóegység? – Volt – válaszolta Alex. – Ott volt. – Kilépett a vonalból, és rám nézett, várva, hogy mondjak valamit. Mit akart tőlem? – Miért mosolyogsz így? – kérdeztem. – Mit akarsz ezzel a leszállóegység-dologgal? – Hol van? – Elbomlott – vontam meg a vállam. – Beolvadt a dzsungelbe. – Hogy jutottak le az űrállomásról? – Kik hogy jutottak le az űrállomásról? – Akik eloldozták a Bremerhaven köteleit. – Nem tudom. Talán nem is jöttek le. Talán… – Helyes – vágta rá. – Lehet, hogy felszálltak a hajóra. – Nem. A hajó nem volt működőképes.
– Akkor hol van a leszállóegység? – Valahol odalent a felszínen. Majd megtalálják. El van temetve. – Van egy másik lehetőség is – mondta. – Mégpedig? – Chase, megtennél nekem egy szívességet? Sóhajtottam. Jó hangosan. – Oké. – Beszéltem minden történésszel, könyvtárossal és levéltárossal, aki csak eszembe jutott. – Miről? – Mindenféléről, ami segítség lehet számunkra. Szeretném, ha utánajárnál valaminek. – Rendben. – Jártál már a Földön, ugye? Nem? Történelmi helyszín. Épp ideje, hogy ellátogass oda!
HUSZONHÉT Az otthoni világ szirénhangon szólongat bennünket. Lehetünk bármilyen régóta bármilyen messze tőle, ő türelmesen vár. És amikor visszatérünk hozzá, mert vissza kell térnünk, énekel nekünk. Kilépünk az erdeiből, kigázolunk a partra a tengereiből. Jóban-rosszban a vérünkben hordozzuk. – Ali Barana Arcturusnál fordulj balra, 1411 Föld. Furcsa érzés volt ilyen közelről látni a Napot. A bolygó együtt lebegett az űrben himlőhelyes képű nagy holdjával, és a szárazföldek körvonalai olyan ismerőseknek tűntek, mintha már jártam volna itt azelőtt. Mintha hazaérkeznék. A Harmónia, a vele együtt keringő óriási űrállomás, gyönyörűen fénylett az éjszakában. A Harmónia volt a legkorszerűbb az űrállomások hosszú sorában. Néhány évszázada egyszerű terminálként és karbantartó állomásként kezdte, de folyamatosan továbbfejlesztették szállodák, pihenőhelyek és sportpályák, valamint a hátsó traktusában egy kutatóhely építésével. Ma már alig lehetett felfedezni az eredeti építményt a gondolák, kupolák és gömbök alatt. Annak idején hosszú és ádáz vita folyt arról, hogy feljavítva felsőbb kategóriába sorolják-e, vagy építsenek helyette egy másikat. Mialatt az állomáshoz közeledtem, épp felbocsátottak róla egy nagy utasszállító űrhajót. Kifelé tartva elhaladt mellettem; fényben úszott a hídja, és fényesen világított az ablakok sora. Nagy hajó volt, ha nem is ugyanaz a kategória, mint a Kereső, és közel sem olyan romantikus. Miközben elhaladt mellettem, beindította a fő hajtóművét, és úgy felgyorsult, hogy csakhamar már csak sápadt csillagnak látszott az égen. Az ellenőrzőpont felé irányítottam a Belle-Marie-t, ahonnan bevittek egy kisebb járművekkel teli kikötőhelyre. Főleg céges hajók voltak. A zsilipajtóhoz illeszkedő cső-alagúton átmászva kellett kiszállnom. Három órával később már a felszínen voltam, az eredeti, az ősi terra firmán, méghozzá egy az északamerikai kontinensen keresztül nyugat felé száguldó siklóvonat egyik fülkéjében, alvó állapotban. Reggel életemben először egészen közelről láthattam a Csendes-óceánt, majd felszálltam egy ingajáratra a Sors-szigetek felé, amelynek az ősidőkben Charlotte királyné szigetei volt a neve, és amely körülbelül nyolcvan kilométerrel feljebb volt. Láttam az alattunk zajló forgalmat, és az embereket a parton. Az óceán tükrén vitorlás hajók rajai úsztak. A Sors-szigetcsoportot több mint százötven sziget alkotja egy még túlnyomóan természetes állapotban megmaradt térségben. Égbe nyúló fák, reggeli párák, a szél szárnyán lebegő sasok. Soha életemben nem láttam sast, s most egy pillanat alatt megértettem, miért választották egy csillagközi űrhajó jelképének. Elnéztem odalent a hósap-kás hegyeket, kék tavakat, kanyargó folyókat. Két nappal később, már kifelé repülve tucatnyi szürke bálnát láttam, amint sebesen siklottak a háborítatlan, nyugodt vízben. A Rennel-szorosban lévő, óceánra néző Fehér Galamb Szállóban foglaltam szobát. Szép szoba volt, széles ablakai előtt meg-meglebbentek a könnyű függönyök. A Csendesóceán, legalábbis ebben a szélességi övezetben, derűsebb volt, mint az otthoni Keleti-tenger. Ha az ablakból elnéztem nyugat felé, csak vizet láttam, semmi mást. Délelőtt volt, mire végre munkához láttam. Utánanéztem a névnek, amelyet Alex adott meg: Jules Lochlear. Megkértem az MI-t, kössön össze az Amerikai Államok Egyetemével. Lochlear állítólag örömmel fogad engem kora délután. „Pontban egy órakor.” Acampus könyvtárának távolabb eső részében találtam rá. Ez is azok közé a régimódi épületek közé tartozott, amelyeket a mértani formák kritikátlan imádata hozott létre. A legváratlanabb helyeken bukkantak elő rajta tetők és ajtók hadai. A különböző struktúrák falkiszögellései a legritkább esetben
harmonizáltak egymással, és még a felső emeleteken áthaladó gyaloghidak is látszólag véletlenszerűen emelkedtek és süllyedtek, ráadásul olyan szögekben, hogy az embernek az a képzete támadt, csak egy atléta közlekedhet rajtuk biztonságosan. Ezt a stílust nevezte egyszer valaki találóan úgy, hogy nem annyira konstrukció, mint inkább robbanás. Némi nehézséggel járt, míg megtaláltam Lochlear irodáját, de úgy vélem, ez is a játékhoz tartozott. Amikor odaértem, egyedül volt, magasra tornyozott könyvek és jegyzetfüzetek között dolgozott egy íróasztalnál. A tágas szoba falait különféle tudományos elismerések és díjak díszítették. Egy nagyméretű tolóajtó a verandára nyílt, ahonnan a campusra lehetett látni. Jöttömre föl sem nézett, rendületlenül írt tovább egy zöld mappába, csak a másik kezével integetve terelt egy dívány felé. Jócskán túl volt már az élete delén. Sovány, hajlott hátú férfi, néhány ősz tincsét bozontos szemöldök egészítette ki. Szeme könnyben úszott, s az egész ember végtelenül törékenynek tűnt. – Ön bizonyára Ms. Kolpath – mondta meglepően erős hangon, de még ekkor sem nézett föl az írásból. – Úgy van, professzor úr. – Nagyon helyes, ifjú hölgy. Egy perc, és az öné vagyok. Ennél azért kicsit tovább tartott, de végül kinyilvánította, hogy elégedett az elvégzett munkájával, letette a tollat, és megjutalmazott egy pillantással. – Bocsásson meg, de ha félbehagyom az efféle munkáimat, néha egy órába is beletelik, mire visszatalálok oda, ahol tartottam! – Semmi gond. Örülök, hogy találkozhatom önnel. – Alex történésznek és levéltárosnak mondta. – Min dolgozik éppen? – kérdeztem, hogy megindítsam valamivel a beszélgetést. – Ó, semmiség! – Eltolta magát az asztaltól. – Ez csak amolyan játék nekem. – Megpróbálkozott egy „beszéljünk másról!” mosollyal, de nem gondolta komolyan. – Mégis, mi az? – erősködtem. – A nyomozók. – A nyomozók? – Színdarab. Azt remélem, hogy a következő évadban a Tengerparti Színházban fogják bemutatni. – Nem is tudtam, hogy ön drámaíró. – Ó, dehogy vagyok az! Igazából nem. Mindössze írtam pár darabot. De sohasem jutottak messzebb a helyi színtársulatnál. Tudja, hogy van ez. Sejtelmem sem volt. De azért bólogattam, hogy igen, persze. – Rejtélyes gyilkosságokról szóló vígjátékokat írok – mesélte. – Szeretném megérni, hogy valamelyik eljut egészen Brenthamig. Úgy tettem, mintha érteném a dolog jelentőségét. – Az szép lenne – mondtam. – Sok szerencsét hozzá, professzor úr! – Köszönöm! Nem vagyok optimista. – Mit tanít? – kérdeztem. – Semmit a világon – felelte. – Valamikor történelmet tanítottam, de az már régen volt. Belefáradtam, hogy kelletlen diákokat győzködjek, úgyhogy feladtam. – És most mi a…? – Biztos helyem van a Capani Elnökségben. Ami azt jelenti, hogy az esetenként jelentkező doktoranduszokkal dolgozom. Isten segítse őket! – Nevetve fölállt, egy pillanatra megtántorodott, de állva maradt, és újból elnevette magát. – Már nem olyan szilárd a padló a lábam alatt, mint régen. Na de hajól tudom, azért jött ide, hogy… – A hangja elhalt, kotorászni kezdett egy másik papírhalomban, majd feladta, és kinyitott egy faliszekrényt. Némi kutakodás után felderült az arca. – Igen, itt van. Ms. Kolpath, lenne szíves velem jönni? – És elindult a veranda felé. Az üvegajtó kinyílt, és ő kivezetett. – Csak óvatosan! – figyelmeztetett közben. Szinte azonnal erőre kapott. Törékenysége elillant, már-már fiatalos könnyedséggel lépkedett. Amikor kiléptem mögötte, és éreztem, hogy elolvad a súlyom, megértettem az okát. – Antigrav egységek – mondtam.
– Természetesen. E pillanatban a normál súlyának körülbelül a harminc százalékát nyomja, Chase. Hívhatom Chase-nek? Jó. Kérem, vigyázzon a lépteire! A hatás néha túlontúl jó érzést kelt egyesekben. Volt már, aki lezuhant innen. Az egyik lentről is látható rámpán lépkedtünk. A korlátját gazdagon díszített fémből készítették, és éles szögben vezetett fel az egyik tetőre. Lochlear a gyakorlottak könnyedségével mászni kezdett fölfelé. Felmentünk a rámpa végéig, majd ki a háztetőre. Lochlear olyan laza nemtörődömséggel lépkedett, hogy – tekintettel arra, hogy amúgy is törékeny teste mennyit veszített a súlyából – attól féltem, egyszer csak felkapja az óceán felől fújó erős szél. Látva aggódásomat, nevetni kezdett. – Ne féljen, mindig erre szoktam jönni! Kinéztem a tető fölött a tengerre. – Gyönyörű – mondtam. – Itt mindig megfiatalodom. Néhány percre – felelte. Székek és asztalok mellett siettünk el, majd egy kétszárnyú ajtón át újra beléptünk az épületbe. Nem tudtam mire vélni a sietséget, de aztán rájöttem, hogy Lochlear mindent futva csinál. Átküzdöttük magunkat egy függönyön, és bejutottunk egy hosszú, keskeny helyiségbe, amely tele volt polcokkal, iratgyűjtőkkel, csipekkel, könyvekkel és vitrinekkel. Ez utóbbiak mindegyikében egyetlen könyv volt. – Itt vannak valahol – mondta Lochlear. – Úgy emlékszem, félretettem őket, miután megkaptam a kegyed Mr. Benedictjének az üzenetét. – A kiállított könyvek régiek voltak, fedelük elnyűtt, színét vesztett, egyes esetekben hiányzott. Kinyitotta az egyik szekrényt, bekukucskált, és felderülő arccal közölte: – Ez az. – Kivett egy dobozt, letette egy asztalra, és nézegetni kezdte a tartalmát. – Igen. – Kihúzott belőle több felcímkézett tasakot. – Jó. – Leporolta, szétválogatta őket, kettőt visszarakott, a többit letette elém. Négy tasak volt, mindegyikben nyolc-nyolc lemez. A címkéken olyan szavak álltak, mint GYÖNGYSOR, NEM EGYEZTETETT, és katalógusszámokkal is meg voltak jelölve. – Tarim? – szólt Lochlear. – Jó napot kívánok, dr. Lochlear – válaszolta egy halk és szelíd Mi-hang. – Chase, Tarim boldogan segíti mindenben – fordult felém a professzor. – Köszönöm! – És még valami: Ezek itt nagyon értékes tárgyak. Kérem, óvatosan bánjon velük! Ha netán másolatokat szeretne készíteni róluk, itt, a fal mellett találja a szkennert. Az eredetiket természetesen nem viheti ki innen. Ha beszélni akar velem, csak szóljon Tarimnak, és ő majd átkapcsolja hozzám. Ha végzett, hagyjon mindent az asztalon, kérem. Örülök, hogy megismertem, Chase. – És már ott sem volt. Az ajtó jól hallható kattanással becsukódott mögötte. Amikor munkába állították, a Gyöngysor volt minden idők leghatalmasabb teleszkópja. Castleman Világán állították fel, ez volt az a hely, ahol majdnem hét évszázadig megőrizték és gondoskodtak a karbantartásáról. Az egész bolygórendszerben szétszórtan elhelyezett egységei révén négyszázmillió kilométer virtuális átmérővel rendelkezett. Az ötödik évezred produktuma volt, és egészen addig működött, míg áldozatul nem esett a korszak szakadatlan háborúi valamelyikének. Kifejezetten rosszindulatból tették tönkre. De addigra már amúgy is elavulttá vált. A Gyöngysor azért keltette fel Alex érdeklődését, mert a Castleman négyezer fényévnyire volt a Tinicum 2116-tól. Négyezer év kell, hogy a fény megérkezzen a rendszer sok tagból álló lencséjéhez. Ebből rájött, hogy ha létezett egyáltalán valami felvétel erről a csillagról, annak a margolok életét romba döntő eseményt megelőző időpontban kellett keletkeznie. A Gyöngysor által összegyűjtött adatok nagy része elveszett, amikor az ötödik évezred végén bekövetkezett a Castlemanon az általános összeomlás. De a múlt század első évtizedeiben kutatók rábukkantak a Gyöngysortól származó feldolgozatlanul tárolt adatok másolataira. Senki sem válogatta át az anyagot, mert jó része azóta már másutt is elérhető volt. Minden lemezen az a dátum szerepelt, amelyre az anyaga feltételezhetően vonatkozott, de még
ekörül is volt bizonytalanság. Nem mintha számított volna. Leültem egy leolvasó elé, és beraktam azt a felvételt, amelyet Belle készített a Tinicumra tett utunkról. Azután kivettem az első lemezt a #1 jelű dobozból, és azt is betettem. – Tarim, kérlek, indítsd el! – szóltam. Kigyulladtak a helyzetjelző lámpák. – Tarim, a Tinicum 2116-ot szeretném megtalálni a Gyöngysor feldolgozatlan adatai között. Megadtam hozzá a spektrográffal készített elemzést és a környező csillagmintákról készült képeket. Kérlek, kezdd el a keresést! – Dolgozom – válaszolta. Kinyitottam egy regényt, és hátradőlve vártam. Néha a szerencsén múlik minden. A Tinicum 2116-ot annak idején vizsgálták, és fél óra múlva a második lemezen megjelent az eredmény. Tarim kitett egy képet a csillagról, ahogy a Gyöngysoron keresztül lehetett látni. Alatta sorakoztak az elemzéssel kapott eredmények, a hidrogén, a hélium, a vas, a lítium, miegymás pontos mennyiségeire lebontva. És a végeredmény: Bolygók száma: 4. Négy. Mi háromról tudtunk. A negyedik egy újabb földszerű. Nem csoda, hogy a keringési pályák nem illettek össze. Két gázóriás. És két Föld-szerű bolygó. Bingó. Lochlear felhívott, és megkérdezte, van-e kedvem vele vacsorázni. A tanszék munkatársai közül néhányan esténként össze szoktak járni. Addigra végignéztem az összes lemezt, hogy lássam, van-e még valami a Tinicumról, de nem volt. Untam magam, és fáradt voltam, amikor a meghívás elhangzott, így aztán nagyon megörültem, hogy végre valami mást is csinálhatok. Lochlear értem jött, és elvitt az egyetemnek abba az éttermébe, ahol az oktatók szoktak vacsorázni. Amikor megérkeztünk, már öten-hatan ott voltak. Lochlear bemutatott bennünket egymásnak, majd helyet csináltak nekem. Hamarosan meglepődve értesültem róla, hogy hallottak már rólam. Kolpath? Redőkbe szaladó homlokok köröskörül. Ugye maga volt Benedicttel, amikor megtalálta a Margóliát? Kezet akartak szorítani velem. Mindnyájan. – Remek munka volt, Chase! – mondta elismerően egy energikus fiatal srác, aki úgy nézett ki, mint aki a tantermen kívül súlyzók emelgetésével foglalkozik. Kérték, hogy gratuláljak a nevükben Alexnek, és mondjam meg neki, hogy mindannyian a lekötelezettjei. Felemelő pillanat volt. Páran nagy vidáman arról érdeklődtek, nem veszünk-e fel kisegítőket a Szivárványba. És arra is kíváncsiak voltak, hogy mit csinálok az egyetemen. Amikor azt feleltem, hogy csak egy alapkutatásról van szó, nevettek, és egy mézszőke hajú középkorú nő azt felelte, ő is titokban tartaná, ha olyan nagyszabású vállalkozásokban utazna, amilyenben én szoktam. Erre megint nevetésben tört ki az egész társaság. Mondhatom, én voltam a társaság kedvence. A csupa izom srác megkérdezte, hogy egészen biztosak vagyunk-e abban, amit találtunk. Valóban a Margóliát találtuk meg? – Igen – feleltem. – Kétség nem fér hozzá. A magasba emelték a kávéscsészéiket, hogy tósztot mondjanak a Szivárványra. – Fogadja az Amerikai Államok Egyeteme nagyrabecsülését, Chase! – mondta egy piros pulóveres, testes férfi. Valamilyen Galan. A modern színház volt a szakterülete. Kíváncsi lettem volna, mi a véleménye Lochlear darabjairól. Nem látszott rajtuk, hogy csalódottak lennének, mint mi voltunk Alexszel. Csupa vidámság, életöröm sugárzott róluk. A középkorú nő elnézést kért, és kiment, majd pár perc múlva Christopher
Sim Ember és olimposzi ember című műve egy példányával tért vissza. – Szeretném, ha ezt dedikálná nekem – mondta. Haboztam , mivel a Sim-ügyhöz fűződő kapcsolatom már a múlté volt. Bőrkötéses, aranyvágású, fekete könyvjelző szalaggal ellátott példány volt. Nem közönséges darab. – Kérem! – unszolt a nő. Engedelmeskedtem, habár kicsit hülyén éreztem magam. – Mi jön most? – érdeklődött Lochlear. – Megyek haza – feleltem. – Úgy értem, mi a következő munkája? McCarthy? Golis McCarthy régész volt, aki száz évvel ezelőtt azzal tért vissza egy peremvilágból, hogy idegen eredetű leletanyagot hozott magával. Nem a Némáktól származókat. Valami mást. Részleteket nem árult el, de a rákövetkező három hónap folyamán a tárgyak eltűntek. Állítólag maga McCarthy dobta be őket az óceánba. Ő és az emberei – összesen heten voltak – nem voltak hajlandók magyarázatot adni a dologra, és hét hónapon belül mindannyian meghaltak különféle balesetekben. Az összeesküvés-elméletek gyártóinak nagy gyönyörűségére. – Nem – ráztam a fejem. – Azt hiszem, egy időre mellőzzük az izgalmakat. – Megtalálta, amiért ide jött? – hajolt közelebb hozzám Lochlear. – Ó, igen – mosolyogtam. – Örülök, hogy segíthettünk – mosolygott vissza sugárzó derűvel. Az izompacsirta, akit Albertnek hívtak, felajánlotta, hogy ha lenne még valami, a Margóliához hasonló terv a tarsolyunkban, örömmel venné, ha betársulhatna hozzánk. Azt feleltem neki, hogy legközelebb értesíteni fogom. Az est végén, visszafelé menet a könyvtárba Lochlear megjegyezte, hogy nagy sikert arattam. Sajnáltam, hogy Alex nem volt ott. Nem tudtam megállni, muszáj volt egy napot arra szánnom, hogy megnézzem a látnivalókat. Tutajra szálltam, kipróbáltam magam egy kenuban, hajóztam a szigetek között, és elfogadtam Albert vacsorameghívását. Csodás nyárvégi naplementét láthattam, és el is döntöttem, hogy ha valaha okom lenne arra, hogy kitelepüljek, a listámon előkelő helyet foglalnának el a Sors-szigetek.
HUSZONNYOLC Szophoklész, Dosztojevszkij, al Imra, Bertolt mindenekelőtt mítoszteremtéssel foglalkoztak. A bennünk lévő legjobbat, s néha a legrosszabbat ábrázolták. Megmutatták, milyennek szeretnénk látni magunkat, milyenek szeretnénk lenni, ha volna hozzá bátorságunk. – Muriéi Jean Capaliana Előszó A teljes Benoir-hoz, k. i. 2216 Kezdtem híres lenni. Röviddel azután, hogy beléptem a hazai rendszerbe, a fiúk az opból szóltak, hogy van egy új szim, ami érdekelhet engem. A Margóliáról készült. (Mint mondták, két-három másikat most készítenek. Mindenki lázas sietséggel dolgozik, hogy kihasználja a felfedezés nyújtotta lehetőséget.) Akarom, hogy továbbítsák nekem is? Az a címe, hogy Isten veled, Margólia! Úgy tettem, mintha gondolkodnék rajta. Igazság szerint a szavaik alapján arra gondoltam, hogy az Alexszel közös utunk dramatizált feldolgozásáról van szó. Kellőképpen közömbös arcot vágva azt feleltem hát nekik, hogy persze, ha lesz egy szabad percük, átküldhetik nekem. Csalódásomra kiderült, hogy a kolónia utolsó napjairól szóló történelmi hőskölteményről van szó. Ebben a változatban egy rosszindulatú bolygó volt minden bajnak az okozója. Egy magányos tudós érkezik a fővárosba, és meghallgatást kér Harry Williamstől. Elmondja neki, hogy az újonnan felfedezett világ közeledése katasztrofális lesz. Földrengések, áradások, vulkánkitörések fogják kísérni. – És megfogja változtatni a pályánkat – teszi hozzá. – Túléljük? A tudós magas, sovány, ősz, komoly férfi. Egyenesen a Központi Castingból jött. – Igazgató úr, én nem látok okot a reményre. – Mennyi időnk van? – kérdezi Williams. – Tizennégy hónap. (Az írók vagy nem tudták, vagy nem törődtek vele, hogy a telepeseket legalább három évvel korábban figyelmeztették a veszélyre.) A kollégái dühösen reagálnak a kijelentésére, és váltig állítják, hogy ilyesmi nem történhet meg. A világ, amelyen e pillanatban állnak, hatmilliárd éves. Mennyi az esélye, hogy az érkezésük után mindössze pár évtizeddel ilyen dolog forduljon elő? Amikor a tagadás korszaka véget ér, azt kezdik el kutatni, hogy kinek a hibája az, ami bekövetkezik. Williams felmegy a légifolyosóra, bejelenti a felfedezését, és magára vállalja a felelősséget. – Dolgozunk egy megoldáson – mondja az őt hallgatóknak. Segítségre várni nincs idő. Elhatározzák hát, hogy amennyi embert csak tudnak, felraknak a két hajóra, és visszaküldik őket a Földre. A jelszó: Mentsük meg a gyermekeket! Azután megérkezik a végzetes hír a mérnököktől: Sem a Kereső, sem a Bremerhaven nem képes megtenni a hosszú utat hazáig. A hír nyomán újabb vádaskodás kezdődik. Harry ezúttal is hagyja, hogy őt vádolják. – Én vagyok érte a felelős – mondja a Tanácsnak. De még mennyire! – vágtam rá gondolatban. Ó, igen. A nemes lelkű Harry. Egy olyan karakterszínész alakításában, aki mindig hasonló szerepeket játszott. Látni, micsoda dühöt vált ki, amikor a dolognak híre megy. Feldühödött tömeg gyülekezik a kormányépületek körül. Williamst megfosztják vezető pozíciójától. Egy sor hangos vita után meghozzák a döntést: szétszedik a Bremerhavent, és a részeiből kipótolják a Kereső hiányosságait, mivel a két hajó közül ez a megbízhatóbb. – Isten segítsen minket! – mondja egy technikus. – Még így sem vagyok biztos benne, hogy hazaér. – A haza ezúttal ismét a Föld.
Ez volt az a pont, amikor kikapcsoltam. Nem szeretem a szomorú szimeket, és egyébként is tudtam, mi lesz a vége. Leszálláskor Alex várt az Andiquar külterületén lévő terminálon. – Örülök, hogy visszajöttél, rengeteg tennivaló gyűlt össze – mondta üdvözlésképpen. De el is nevette magát rögtön, mintha valami jó poént mondott volna. – Gondolom, igazunk volt. Szép volt tőle, hogy többes számot használt. Valójában nekem nem volt részem benne. – Igen – feleltem. – Tényleg volt egy másik Föld típusú világ. – Nagyszerű. Megtudtad, hol volt a keringési pályája? – Nem. Nem ismertek a részletek. – Egyáltalán semmi? – Semmi. Beszálltunk a liftbe, hogy fölmenjünk a tetőre. Csend és nyugalom volt a szinte teljesen elhagyatott helyen. – Egy másik Föld típusú világ – ismételte Alex. – Ez azt jelenti, hogy a biozónában volt. – Nem biztos. Nem használták a szabvány kategóriákat. De feltüntették a légkör összetételét. Úgy tűnik, hogy egy K osztályú bolygó levegőjének alapvető összetevője a nitrogén és az oxigén.. Ezért megkockáztatom, hogy igen, a biozónában volt. Csak ott lehetett. – Helyes. – Továbbra sem értem, miért fontos ez. Tudom, mire gondolsz, de nem lehettek annyira ostobák, hogy egy olyan világon keressenek menedéket, amely kilökődik a pályájáról. Nyilván tudták, mi fog történni. A tetőre érve kinyílt a lift ajtaja, és kiléptünk az esőbe. Kisétáltunk az indulási oldalra, odaintettünk egy taxit, és elindultunk nyugat felé. – És mégis pontosan ezt tették, Chase – mondta Alex. – De hiszen ez öngyilkosság volt! – Annak tűnik. – Kinézett a viharba. Közben a város fölé értünk. Húsz perccel ezután besétáltunk az udvarházba. Jacob kávéval és lekváros fánkkal várt bennünket. – Na és, mi legyen most? – kérdeztem, miután leültem, és kényelmesen elhelyezkedtem. – Meg kell találnunk az eltűnt világot! Tudtam, hogy ez lesz. – Viccelsz? – Üzleti szempontból aranybányát fog jelenteni. Az atmoszférája megfagyhatott, amikor eltávolodott a napjától. A felszíne ennek következtében légüres térbe került, amely megóvta a tárgyak épségét. Teljesen új állapotban, Chase. És a telepesek utolsó csoportjáról szóló sztori, ha meg tudjuk erősíteni, hogy ezek az emberek valóban léteztek, mitikus méreteket fog ölteni. – És mi a terved, hogyan fogjuk megtalálni az eltűnt világot? Kétlem, hogy meg lehet csinálni. – A te szakértelmedre bízom, Chase – felelte. – Találd meg a módját! Hogyan kell felkutatni egy csillagok közé tévedt sötét tárgyat? Átismételtem mindazt, amit a szenzoros technológia jelenlegi állapotáról tudtam. Mint kiderült, ez nem volt valami sok. Telefonálgatni kezdtem hát, s végül kaptam egy nevet: Avol DesPlaine. Azt mondták, ő tud a legtöbbet erről a témáról. Megkértem Jacobot, próbálja elérni. Üzenetet hagytunk neki, és reggel visszahívott. Közölte, hogy egy perce van számomra. Olyan fekete volt a bőre, amilyet még sohasem láttam. Ha valaki nem a Földön élt, a bőrszín már évezredek óta nem jelentett megkülönböztető jegyet. Túl sok volt az összeházasodás azok között, akik egykor elhagyták a szülőbolygót, aminek az lett az eredménye, hogy jóformán mindenki mérsékelten olajbarna bőrszínnel született. Egyesek kicsit világosabb, mások valamivel sötétebb
árnyalatúak voltak, de a különbség nem volt számottevő. DesPlaine a szabályt erősítő kivétel volt. Átfutott az agyamon, hogy vajon néhány kivételesen tartós génnek köszönheti-e a bőrszínét, vagy csak nemrég érkezett a Földről. Kistermetű ember volt, vagy talán a bolygó legméretesebb karosszékében ült – ezt nehéz volt megállapítani. – Mi tehetek önért, Ms. Kolpath? – kérdezte. Elmondtam neki, mire vagyok kíváncsi. Kilencezer évvel ezelőtt egy bolygót kilódított a saját naprendszeréből egy közelben elhaladó idegen égitest. Nem tudjuk, milyen irányba távolodott el. – Van valami technikai megoldás, amellyel meg tudnánk keresni? – kérdeztem. – Hogyne – válaszolta, láthatóan felcsillanó érdeklődéssel. – Természetesen. De ön egy tekintélyes terjedelmű térről beszél. Tudunk még valamit azon kívül, amit már említett? Bármit? – Széles koponyája, néhány tincs ősz haja és mélyen ülő szeme volt, melyet egy pillanatra sem vett le rólam. – Nincs – feleltem. – Azt tudjuk, hogy melyik naprendszerből lökődött ki. Nagyjából ez minden. – Értem. – Firkált valamit egy papírra. És a világért el nem mosolyodott volna, pedig éreztem, hogy a legszívesebben azt tenné. – Milyen nagyra tervezik a felkutatására induló flottát? – Tessék? – Hány hajó fog részt venni a hadműveletben? – Egy. Nincs flotta. – Egy. – Újabb majdnem-mosoly. Újabb firkálás. – Nagyon jó. – Gondolom, ez problémát jelent. Megköszörülte a torkát. – Van neve a kipenderített világnak? Vadul kutattam az emlékezetemben egy név után. Egyszer volt egy macskám, amelyik egy régi regény egyik szereplőjéről kapta a nevét. – Van – mondtam. – Balfournak hívják. – Balfour – ízlelgette a szót. – Ha az emberek nevet tudnak adni neki, valakinek biztosan lesz ötlete, hogy merre mehetett. Ha nem, ha csak úgy nekiindul a sötétségnek, hogy megkeresse, annyi esélye lesz rá, hogy megtalálja, mintha egy jókora erdőben akarna megtalálni egy pénzdarabot. Éjszaka. – Még a legjobb technikai berendezésekkel is? Nevetett. Méghozzá öblösen. Ha csak a hangját hallottam volna, sokkal nagyobb férfit képzeltem volna hozzá. – Úgy képzelje el a szenzort, mint egy zseblámpát! Egy keskeny fénycsóvájú zseblámpát. – Ennyire rossz a helyzet? – Én mindig igyekszem rózsás színben látni a dolgokat.
HUSZONKILENC Vannak emberek, akik épp csak átutaznak az életünkön. És utána soha többé nem leszünk azok, akik voltunk. – Chile Yarimoto Utazások, 1421 Alex semmit sem tart lehetetlennek. Előszeretettel szokta mondogatni, hogy ha a fénynél gyorsabban lehet utazni, akkor mindent lehet. Ennélfogva olyan nincs, hogy odamész hozzá, és közlöd, a feladatot nem lehet végrehajtani. Segítségre volt szükségem, visszamentem hát Sharához. Amikor beléptem az ajtón, épp nagy beszélgetésben találtam – azt hiszem – az MI-jével. Intett nekem, hogy mindjárt, majd feltett pár kérdést egy általam sohasem hallott régió csillagpopulációiról, a kapott válaszokat lejegyezte, s csak ezután fordult hozzám széles mosollyal: – Chase! Milyen érzés hírességnek lenni? – Keresem a módját, hogyan húzhatnék hasznot belőle. – Úgy hallom, próbálnak becserkészni, hogy dolgozz a Felderítésnek. – Szó van róla. – Ne csináld! Nem fizetnek jól, és nem hiszem, hogy bárki is híres lett közülük. – Hirtelen elkomolyodott. – Mit tehetek érted? – Shara, létezett még egy bolygó a Tinicum rendszerben. Egy K osztályú. Azt gyanítjuk, hogy ugyanaz, ami eltorzította a Margólia pályáját, kihajította ezt a világot a rendszerből. – És arra vagy kíváncsi, hogy a nyomára lehet-e bukkanni? – Igen. – Mi a csodának foglalkoztat ez téged? Gondolod, hogy valami támaszpont lehetett rajta? – Valami olyasmi. – Oké – mondta. – Ezek szerint elképzelhetőnek tartod, hogy megtaláljuk? – És mikor is történt mindez? Kilencezer éve? – Pontosan. – Jó. Tehát viszonylag nemrégen. De azt nem tudod, milyen természetű betolakodóról van szó? Vagy hogy egyáltalán mi volt az, ami szétzúzta a rendszert? – Nem. Arra gondolunk, hogy egy fekete lyuk lehetett. – Miért? – Mert olyan közel, ahonnan ezt a hatást kiválthatták volna, egyáltalán nincsenek csillagok. Kétkedés látszott az arcán. – Hát, ettől még egy csomó más dolog is lehetett. – Bármi. Minket nem is az érdekel, hogy mi volt. Minket csak az érdekel, hogy megtaláljuk az eltűnt világot. – Elképzelhető. Mesélj még valamit a rendszerről! – Rendben – feleltem. – Jelenleg két gázóriása kering a rendes pályáján. Itt található a Margólia is, egy nagyon elnyújtott ellipszis alakú pályán, a helyéről kimozdult holddal együtt. – A K osztályúnak van neve is? – Balfour. – Kezdett megtetszeni nekem a név. – És van két ősrégi űrhajó is odakint, ugye? – Igen. És egy kikötőhely, amely az esemény bekövetkeztekor elsodródott. A Kereső valószínűleg a hipertérbe ugráskor robbant fel. – Értem. Úgy hallom, a hajó az esemény előtt három évvel indult útnak azokkal a gyerekekkel.
– Úgy van. – Ez azt jelent, hogy rajta már nem sokat segíthetünk. Mi van a másik hajóval? A Hogyishívjákkal? – Bremerhaven. Nagyon messze volt a pályája a Margóliától, amikor az idegen test áthaladt a rendszeren. – Ez érdekes. – Talán a Balfour körül keringett. – Utal erre valami? Vagy csak találgatás? – Csak találgatás. – Mi a helyzet a dokk-kal? – A Margóliánál lehetett, amikor az ütközés bekövetkezett. – És jelenleg mindketten nap körüli pályán mozognak? – Igen. – Add meg a részleteket! Mindent, amit csak tudsz. Első dolgunk, hogy meghatározzuk az esemény időpontját. – Már tudjuk. – Rendben van. Nagyon helyes. Ezen múlhat a dolog. Küldd el nekem az adatokat! Mindent át fogok nézni, és jelentkezem. – Köszönöm, Shara! – Szívesen. Örülök, hogy segíthetek. Legalább kicsit kiléphetek a megszokott napi rutinmunkából. Van valami határidő? – Nincs – feleltem. – Ha eddig ráért, gondolom, még várhat egy kicsit. Nevetett. – Küldd el ma este, és megpróbálok holnapra összeállítani neked valamit! – Igazad volt az időpontot illetően – mondta másnap este a Longtree-ben, ahová beültünk koktélt iszogatni. – Földi időszámítás szerint 2745. március 1-jén történt. – Ez csak pár nappal tér el attól, amit mi számoltunk ki. – Inkább naptárakról beszélünk, mintsem magáról az időről – figyelmeztetett. – Az ilyesféle dolgokat nehéz kezelni olyasmik miatt, amik az idővel történnek, amikor a tárgyak több száz fényévnyi távolságra vannak egymástól. – Rendben van – bólintottam. – Tehát tudjuk, hogy mikor történt. Mi a következő lépés? Egy énekes rázendített a „Tűz és jég”-re. Kint hideg, nedves idő volt, s a Longtree zsúfolásig megtelt. Az egyik szárnyat teljesen lefoglalták egy esküvői vacsora vendégei, és egy másik népes csoport is itt ünnepelt valamit. Hogy mit, arról fogalmam sincs. A teremben időnként nagy nevetés harsant fel. Középen ezalatt több pár táncolt. – Chase – folytatta Shara –, tudjuk, hol voltak a gázóriások az esemény bekövetkeztekor. – Oké. – Őket nem zavarta meg az áthaladó objektum. Ilyenformán talán kizárhatjuk a fekete lyuk elméletét. Ha a betolakodó súlyos, nagy tömegű test lett volna, őket is szétzúzta volna. De ebben az esetben úgy tűnik, még a pályájukra sem gyakorolt befolyást. – Mi következik ebből? – Az, hogy a betolakodó kevesebb mint egytized naptömegű volt. – Értem. De nem értettem, miért jó ez nekünk. Shara azonban mintha tudta volna, hová akar kilyukadni. Kiitta a koktélját, és rendelt egy újabb kört. – Gondolom, bízhatunk Alex nagylelkűségében – tette hozzá. Természetesen a Szivárvány állta az aznap esti cehhet. – Teljes mértékben. Parancsolj! – Jól van. Szóval a Margólia pályája megnyúlik, és a holdja délre tart. A másik Föld-szerű bolygó, a Balfour, teljes egészében kilökődik a rendszerből. Mindez egy, a Margóliánál legalább százszor
nagyobb behatoló tömeget feltételez. – Értem. – Én úgy tippelek, hogy egy, a Jupiter és egy M osztályú törpe csillag közötti tömegű testről van szó. – Shara – szóltam ekkor –, tudom, mennyire híve vagy a tudományos okfejtéseknek. De mondd csak, közelebb visz ez bennünket a Balfour megtalálásához? – Ó, régebben sokkal türelmesebb voltál, Chase. Ha megfelezzük a Jupiter és az M osztályú közötti különbséget, a barna törpék tartományába érkezünk. – Barna törpék. – Igen. Olyan csillag, amely sohasem indult be igazán. Nincs elég tömege hozzá. Úgyhogy nem gyulladt be. – Vagyis egy sötét objektum. – Nem. Nem feltétlenül. Az izzáshoz megvan a kellő energiája. Hosszú ideig meleg marad. – Mitől kapja az energiát? – A kialakulásához szükséges hő maradványa. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ez az égitest egyáltalán nem hasonlít csillaghoz. Nem fog fényt sugározni az égről. De ha elég közel mész hozzá, megláthatod. – Hogy nézne ki? Elgondolkodott. – Talán egy belülről megvilágított gázóriáshoz hasonlítana. Felhők vennék körül. Valószínűleg piszkosbarna színű lenne. – Elég furcsa szín lehet. Shara hajlamos volt rá, hogy időnként kiselőadást tartson az embernek. Most is ez következett. – A fiatalabb törpék rendszerint vérvörösek. Leadják a kialakulásuk során keletkezett hőt. Ahogy idősödnek, egyre jobban lehűlnek. Mind több és több molekula képződik az atmoszférájukban, mígnem felhőkké állnak össze. – Milyen felhőkké? – Főleg vas- és szilíciumtartalmúakká. Ami elég érdekes időjárást eredményez. Végül sötétvörösre változnak, majd az idő múlásával vörösesbarnává, legvégül pedig barnává sötétülnek. – Értem. És ha egy ilyen törpe átvonul egy bolygórendszeren, azzal pokoli zűrzavart kelthet? – De még mennyire! Gondolj csak a tömegére! Egy szabvány nap tömegének egy százaléka lehet. Kicsinek hangzik, de borzasztóan masszív kis csomag. Ha bárhol felbukkan a közeledben, légy óvatos! – Meg tudod mondani, milyen útvonalon haladhatott át a rendszeren? – Többé-kevésbé. Inkább kevésbé. – Megmagyaráznád? – A behatoló pályaelhajlásának, periasztron távolságának, tömegének és sebességének trillió kombinációját végigpróbáltam. – Várj egy percet! – szóltam közbe. – Fordítsuk le érthető nyelvre! Mi az a periasztron távolság? – Amikor a legközelebb jár a naphoz. – Aha. – Szóval mindezt végignéztem, hogy lássam, ki tudom-e nyomozni. Van-e valami, ami az általunk tapasztalt eredményre vezetne. Én azt mondanám, hogy a bolygósík irányába enyhén elhajló pályán, a Margólia és a Balfour pályái közé eső periasztronnál lépett be a rendszerbe, majd hagyta el azt. Egyébként a Margólia a két K osztályú világ közül a belső volt. – Ez nem úgy hangzik, mintha csak találgatás volna. – Nem is az. A Margólia pályáját csak bizonyos limitek között képzelhetjük el. Ha a Balfour szintén a biozónában volt, ahogy mondod, akkor csakis távolabb lehetett. Mindenesetre most, hogy a Balfour bekerült az egyenletbe, be lehet illeszteni a dokk, a hold és a Margólia pályáját. – Ezért nem tudtuk meghatározni a pályák kereszteződését. – Pontosan. A negyedik bolygó kellett hozzá. – Csillogott a szeme. Borzasztóan szeretett
asztrofizikáról beszélni. – Ennek a valaminek nagyon tömörnek kellett lennie. Ha igazán közel került volna a központi csillaghoz, el is téríthette volna az útjából. Mint az a múlt századi, a Delta Karpisnál. – Értem. Meghozták az italunkat. Shara megízlelte a sajátját, de nem tett rá semmilyen megjegyzést. – Jól van – mondta. – Azt is tudjuk, hogy a két gázóriás a rendszer távolabbi felén volt, amikor a törpe keresztezte a pályáikat. Eddig rendben volnánk. De a két Föld-típusú már nem volt ilyen szerencsés. Nagyon közel húzott el mellettük. – Mondd Shara, miért érdekel bennünket ennyire a törpe? – vetettem közbe. A poharamra mutatott. Igyál! Engedelmeskedtem. – Mert a törpe elárulhatja nekünk, hogy hol van a Balfour. – Mesés. – Ne kapkodd el! Most jön a rossz hír. A Balfour helyét még megközelítően sem tudom megbecsülni, ha nem találjuk meg a barna törpét. – Miért? – néztem rá értetlenül. – Ha meglesz a barna törpe, akkor megismerjük a tömegét, a jelenlegi helyzetét és sebességét. Ebből ki tudjuk számítani, milyen pályán szelte át a Tinicum rendszert. Ezek után már elég nagy biztonsággal megbecsülhetjük, hol keressük az elveszett világotokat. – Shara, nem lehet, hogy csak fordítottunk egyet a problémán? Hogyan fogjuk megtalálni a barna törpét? Elnézett valahová a vállam fölé. – Ne fordulj hátra! – mondta. Vártam pár másodpercet, majd megláttam, hogy az egyik pincér egy sötét zakós, magas férfit kísér el mellettünk egy sarokasztalhoz. Nagyon jól nézett ki, és amikor a tekintete Sharára esett, egy pillanatra meg is állt rajta. Kurta, szavak nélküli párbeszéd volt ez, a férfi tovább is ment nyomban. Ahogy kilépett a látóteréből, Shara széles mosollyal közölte velem: – Alkalom szüli a célpontot. Talán mégsem változott annyit, mint gondoltam. – A barna törpe – emlékeztettem. – Ja, igen. – De még másutt járt az esze. – Nos, az a szerencse ebben a dologban, hogy kilencezer év alatt nem mehetett nagyon messze. Talán még egy fényévnyit sem. A közeli infravörös képen nagyon fényes lehet… mondjuk egytized vagy legrosszabb esetben egy tizenötöd fényrendszerű. Egy fiatal nő vonult el mellettünk, egyenesen az iménti férfi felé. Shara megrázta a fejét. – Kár! – mondta. – Tehát megtalálhatjuk? – Sokba fog kerülni. – Mit kell tennünk? – Meg kell keresnetek! Először is rá kell vennetek a Felderítést, hogy adjon nektek egy hajót. – Minek? – kérdeztem. – Itt van a Belle-Marie. – Az nem alkalmas erre a feladatra. Ki kell vinnetek például két nagy látószögű teleszkópot a kutatási területre. Erre a célra egy magánjacht nem felel meg. Egyébként is, a Felderítésnek vannak hajói, amelyek eleve ilyen feladatok elvégzésére vannak felszerelve. – Beszélni fogok Windyvel. – Ragaszkodni fognak hozzá, hogy a Felderítéstől is menjen valaki veletek. Benne van a szabályzatban. – Tulajdonképpen mit kell csinálnunk? Hogy működnek a nagy látószögű teleszkópok? – Kettesével kell felszerelni őket. Egymástól jó távol. És egyidejűleg kell vizsgálni velük az eget. A barna törpe élesen ki fog válni a többi közül. – Biztos vagy benne? – Bízhatsz bennem. – Jól van. A fedélzeti MI képes lesz megoldani minden helyzetet anélkül, hogy túlságosan bele kéne
avatkoznom a dolgokba? – Nem – válaszolta. – Valamelyest azért neked kell majd irányítanod. A hajónak meglesz a szükséges felszerelése, de ez a hadművelet kicsit más lesz, mint amit az MI-k normális esetben le szoktak vezényelni. Elmagyarázta a műveleteket. Közben megérkezett a vacsora. Zöldség, saláták, szeletelt csirkehús. Mindketten éhesek voltunk. Shara nyomban hozzá is látott, de én még írtam, hogy semmit se felejtsek el abból, amit hallottam. – Sohasem fogom ezt tökéletesen megérteni – morogtam. – Dehogynem. De tudod mit, indulás előtt még tartok neked egy gyorstalpaló tanfolyamot. – Oké. – Minden rendben lesz, Chase. – Van valaki odakint a misszióval? Valaki, akit megkérdezhetek, ha valami probléma adódik? Aki tudja, hogyan működnek ezek a dolgok? – Egy-két ember biztosan van kint, habár igazából nem tudom – felelte. – De ne izgulj, az, akit Windy kirendel melléd, tudni fogja, hogyan kell működtetni a berendezéseket. Egyáltalán nem voltam megnyugodva. Olyan érzés volt, mintha kimennénk, és ott derülne ki, hogy nem is tudom, mit csinálok. A fickó meg, akit kiküldtek velem, majd néz rám tanácstalanul, és azt mondja, hogy az egész már nagyon régen történt. Gondoltam hát egy merészet, és fejest ugrottam. – Figyelj, Shara, azt mondtad, a Felderítés ki akarja majd küldeni egy emberét velem. – Én nem érek rá, Chase. – Nagyon leköteleznél vele. Személyes szívességnek tartanám. Felemelt egy paradicsomdarabkát a villájával, és a válla fölött lopva a sarokasztalra pillantott. A pasi figyelmét teljesen lekötötte a partnere. – Soha többé nem kérek tőled semmit – mondtam. – Ebben biztos vagyok. – Körmeivel a borospohara falán zongorázva gondolkodott. – Nem olyan nehéz dolog ez, Chase. – Történelmet írunk vele. Nem szeretnél részt venni benne? – Szerintem az a történelem már meg van írva, Bajnok. Az előző útra kellett volna elmennem. – Shara, Alex ösztönei általában nagyon jól működnek. Itt valami több lehet. Valami nagy dolog. Ő már javában evett. Tudtam, hogy hamarosan a desszerteket fogja tanulmányozni az étlapon. Shara is azok közé a bosszantó emberek közé tartozott, akik látszólag büntetlenül ehettek kedvükre. – Nekem ez az idő hosszúnak tűnik, Chase. Mi lesz a társasági életemmel? – Majd bulizunk útközben. Végül nem is volt olyan egyszerű hajót szerezni. Sharának abban igaza volt, hogy hivatalosan a Felderítés egy emberének is velünk kellett jönnie. De az illetőnek az űrhajó pilótájának kellett lennie. – Nincsenek mozgósítható pilótáink – közölte velem Windy. – Utána kell néznem vállalja-e valaki önként az utat. A munkaidején felül. De kétlem, hogy találunk ilyen embert. – És még azt is elmondta, hogy kik vannak jelenleg szabadságon, és miért nem lennének rávehetők, hogy álljanak ismét munkába. – És én? – kérdeztem. – Letettem a pilótavizsgát. – Arcturus-osztályúra is? Jachtokat és kisebb kereskedelmi hajókat szoktam vezetni. – Nem egészen. De mennyivel lehet az bonyolultabb a többinél? – próbálkoztam. – Szabály van rá, Chase. Sajnálom, de nem tehetem. Windy ezután lebonyolított néhány hívást, de, mint előre megmondta, mindkét elérhető személy nemet mondott. A Felderítés jól megfizette a pilótáit, viszont nem sok szabad idejük volt, amit a családjukkal tölthettek. Nem lett volna semmi problémánk, ha valamelyik előőrsön vagy űrállomáson lettünk volna. De Andiquarban kár is volt erőlködni.
Alex tehát beíratott egy gyorsított tanfolyamra. Így szereztem jogosítványt a szuperluminális magasabb fokozatára. Ma már Longstar-képesítésem van, ami egy szinttel följebb van az Arcturusnál. Ezt sem én akartam megszerezni, de ez már egy másik történet. A Windyvel folytatott beszélgetés után három héttel megkaptam a jogosítványomat, ő pedig felvett tartalékos állományba, ezáltal besorolhatott a Felderítés alkalmazottjai közé. Shara közben azon értetlenkedett, hogy mire ez a nagy felhajtás. – Sohasem tudtam megérteni, miért áldoz valaki hatalmas összegeket régiségekre. Az rendben van, hogy régészeti szempontból értékesek. De itt még ez is problematikusnak tűnik. A legtöbb, amit remélhettek, hogy megtudjátok, hogyan töltötte az utolsó napjait néhány makacsul ellenálló ember. Hogy őszinte legyek, szerintem nagyobb tiszteletet tanúsítanátok irántuk azzal, ha békén hagynátok őket. Felhatalmazást kaptam, hogy az esetleges haszon harmadát felajánljam neki, amennyiben sikerrel járunk, és a Felderítés is megkapta a maga részét. Ez felkeltette a figyelmét. – Mégis, mennyiről lehet szó? – kérdezte. Abból kiindulva, hogy mennyit hozott a konyhára a Keresőről származó néhány darab, megkockáztattam egy szerény becslést. Imponált neki. – Rendben van, Chase. Ezt már nincs szívem visszautasítani. De továbbra sem tudom elképzelni, miért akartak a margolok átköltözni egy olyan világra, amely egyenesen a fagyasztó felé tart. De jól van. Mit veszíthetek? Pár perc múlva megjelent Windy, akinek Shara elújságolta, hogy ő is velünk jön. Windy arca színt váltott. – Jobb véleménnyel voltam rólad – közölte. Így hát a Rimway Államszövetség megalapításától számított 1430. esztendőben, egy nyár végi hűvös, szeles napon Alex, Shara és én felmentünk a Skydeckre, ahol felszálltunk a VHY-111 – a Spiritusz – fedélzetére. Egy óra múlva úton voltunk vissza, a Margóliára.
HARMINC Kösd szekered egy csillaghoz! – Ralph Waldo Emerson Társadalom és magány, k. i. 1870 A Spiritusz kétszer akkora volt, mint a Belle-Marie, és tizenegy utas fért el benne. A híd, tizenkét fülke (egy a pilótának), két mosdó, egy raktárhelyiség, egy műveleti központ, egy nagyobb szekrény méretű konditerem és egy közös helyiség képezte a létfenntartó részt. Ez utóbbi jóval tágasabb volt, mint amihez Alex és én hozzászoktunk. Ezzel együtt a Belle-Marie-n sokkal kényelmesebb volt az élet. A Spiritusz kifejezetten arra készült, hogy egyik helyről elvigye az embereket a másikra. Ehhez nem kellett különösebb komfort. A hajó többi része, a kilövőállás, a főraktár, a gépház bejárata mind odalent volt, ahol rendes körülmények között légüres tér óvta az eszközök épségét. Közvetlenül a híd alatt kapott helyet egy alkatrész-raktár és a hozzá vezető bejárat. – Ott vannak a vezérmű elemei, csak hogy tudd – magyaráztam Sharának. – És az MI fekete dobozai. Elvégeztem a repülés előtti ellenőrző vizsgálatokat, és az ugrás időpontját az indulás után kilenc órával állítottam be. Aztán visszaballagtam az operációs központba, ahol Sharát egy kijelző előtt ülve találtam. – Jó – mondta. – Épp hozzád jöttem. – A célpontról akarsz beszélni? – Igen. – Mutatott nekem egy csillagot és egy kisebb fénypontot. – A Tinicum 2116. És a Margólia. – Úgy van. – Menjünk vissza a kilencezer évvel ezelőtti Tinicum-hoz! – Koordináták hullámoztak át a jobb alsó sarok mentén, majd lelassultak, és megálltak. A csillag átvándorolt a szoba felén. – Az esemény óta eltelt idő alatt valamivel több mint fél fényévnyi távolságot tett meg. Az ütközés időpontjában itt volt. A rombolás jelei alapján tudjuk, hogy a behatoló a bolygórendszer síkjához közeli szögben lépett be. Ma már azt is tudjuk, hogy nagyjából olyan távolságot fog megtenni, mint amekkorát a Tinicum tett meg. Nagyjából fél fényévnyit. – Oké. – Ne felejtsd el, hogy ez csak becslés! De annak elég pontos. Csak azt nem tudjuk, hogy milyen irányban távolodott el. – Rendben. Tehát az ütközés helye körül egy fél fényév sugarú kört rajzolva… – … ott lesz a behatoló valahol a kör kerületén. Pontosan. – Shara megrajzolta a kört. – Ez itt a kutatási területünk. A célpont ott lehet valahol a peremen vagy azon belül, lehet, hogy a síkhoz képest kicsit feljebb vagy lejjebb. De ott van. – Elég tágas környék – szólalt meg Alex. Észre sem vettem, hogy bejött. – Az – ismerte el Shara. – De ahhoz elég kicsi, hogy a kutatás megvalósítható legyen. – Mekkora a törpe valószínű haladási sebessége? – Nagyjából ugyanakkora, mint a Tinicumé. Durván húsz kilométer másodpercenként. – Akkor elképzelhető, hogy még közel van a rendszerhez? Hogy együtt halad vele? – tudakolta Alex. – A közel relatív fogalom. Átvonult a rendszeren, tehát tudjuk, hogy valamelyest eltért az útvonalától. – Jól van. Hol kezdjük? – Elmegyünk az ütközés helyéhez. A két ellentétes oldalán felállítjuk a teleszkópjainkat. Méghozzá – számolgatni kezdett magában –, legyen öt CsE távolságra. Így a két teleszkóp tíz CsE-re lesz egymástól.
A következő pár órát azzal töltöttem, hogy mindent, amit csak lehetett, elolvastam a barna törpékről. Shara igazat mondott: tényleg sok volt belőlük. A Felderítés szerint százával voltak a Rimway napja közvetlen közelében. Ez a tudat nem növelte a komfortérzetemet. De persze ezen a környéken sok az üres tér is. A korszerű technika gyakorlatilag egy pillanatra rövidíti le az utazást, amitől az ember elfelejti, hogy milyen óriási minden. Azt hiszem, valahol másutt már beszéltem erről. A barna törpék nem elég sűrűek ahhoz, hogy el tudják égetni a hidrogént, ezért nem gyulladnak be, mint az érett, teljesen kifejlődött csillagok. Ezzel együtt, többé-kevésbé az árapály-jelenség következtében tekintélyes mennyiségű hőt adnak le. Infravörös teleszkóppal meg lehet figyelni őket: ilyenkor halványan izzó fénynek látszanak. Ha elég közelről veszünk szemügyre egy átlagos barna törpét, halvány csillagnak fogjuk látni. A fénye mindössze 0,00004 része a napnak, akár a mi, akár a Föld napjának. A könyv szerint ennek ellenére nagyon is forró. A felszíni hőmérséklete felmehet akár 3 200 Celsius-fokra is. Itt az olyan anyagok, mint a vas és a kő, gáz halmazállapotban fordulnak elő. A lehűlés folyamán metánt fejlesztenek. A gázok folyékony halmazállapotúvá sűrűsödve felhőkké állnak össze, melyek őriznek valamennyit ebből a hőből. De a további lehűlés során viharok keletkeznek, melyek eloszlalják a felhőket. Ha ez bekövetkezik, a felforrósodott atmoszféra infravörös fényt bocsát ki, amitől a barna törpe fényleni kezd. Shara nem viccből beszélt időjárási mintákról. Némely törpéken, a forróbbakon, vaseső eshetett. Másokon, amelyek már kellőképpen lehűltek, az eső lehetett akár közönséges víz is. A legkülönbözőbb osztályokba tartozhattak attól függően, hogy milyen jellegzetességeket mutatott a színképük. – De bármelyiküket láthatjuk a teleszkópjainkkal? – kérdeztem Sharától. Bólintott. – Tulajdonképpen könnyű dolgunk lesz – mondta, majd hozzátette: – Legalábbis remélem. – Miért? Fontos randevúd van? – ugrattam. – Chase – felelte komolyan –, attól, hogy asztrofizikus vagyok, még nem szeretném idekint tölteni a hétvégéimet. A meghatározott időben végrehajtottuk az ugrást, de a célterülettől több napi távolságra bukkantunk ki. Shara nem fogadta kitörő örömmel a hírt. – Ezek szerint még van mit tökéletesíteni a technológián – mondta nekem. Jelentkeztem a Gonzaleznél, a misszió parancsnoki hajójánál, hogy tudassam velük, megérkeztünk a térségbe. Alex kihasználta az alkalmat, hogy beszéljen Emil Brankowal a feltárt területeken legújabban előkerült leletekről. – Rengeteg tárgyi leletet találtunk – újságolta Brankov. – És emberi maradványokat is. Nem sok maradt belőlük, de ott vannak. Amíg a megfelelő helyzetbe nem tudtuk manőverezni magunkat, beszélgetéssel, szimek nézésével, edzéssel töltöttük el az időt. Shara nagyon élvezte azokat a szerepjátékokat, amelyekben robbantani lehetett. Nem tudom, így akart-e üzenni nekem, vagy csak a harcias természete tükröződött benne. Egyre jobban feltűnt nekem, mennyit változott azóta, hogy együtt diákoskodtunk. Amikor megemlítettem neki, hogy néha úgy érzem, voltaképpen alig ismerem, azt kérdezte, tisztában vagyok-e azzal, hogy én milyen más lettem. – Milyen értelemben? – kérdeztem. – Szégyenlős voltál. Nem volt önbizalmad. És úgy emékszem, nagyon komolyan vetted azokat, akik tekintélynek számítottak. – Még mindig szégyenlős vagyok – feleltem. – Nem vonom kétségbe – nevetett. Nagyon szerettük azt a játékot, amit úgy hívtak, hogy Beszélgetések Cézárral. Ha még nem próbálták volna, ez arról szól, hogy az ember eltársalog történelmi személyiségek avatárjaival. Shara különösen a klasszikusokat kedvelte, így aztán majdnem két napot töltöttünk el azzal, hogy a
vallásról vitatkoztunk Kleopátrával, a nők jogairól Aquinói Szent Tamással, és a közönségkapcsolatokról VIII. Henrikkel. Marinda Harbach elmagyarázta nekünk, miért olyan véres a történelmünk. Nagyragadozók nem ölik meg egymást – mondta. – Soha nem tették. Egy tigris például tudja, hogy kockázatos lenne megtámadnia egy másik tigrist. Nem lehet tudni, melyikük hagyja ott a fogát.” De az emberek sohasem voltak igazi ragadozók. Ellenkezőleg: ártalmatlan teremtmények voltak, akik azt ették, ami épp a kezük ügyébe esett, és sohasem fejlődött ki bennük az ösztön, hogy kerüljék az ellenségeskedést. „Hiszen amikor két majom egymásnak esik, szereznek néhány dudort, és ennyi az egész. Még élvezik is a dolgot. Agyi vizsgálatok alapján ehhez kétség sem fér. És mire a majmok felfedezték a hatásosabb fegyvereket, már túl késő volt.” Beszélgettünk háborúról és békéről Winston Churchilllel, és univerzumok összeütközéséről Taio Myshkóval. Kalu, az MI, mindegyik karakterről készített lenyomatot. Azt persze senki sem tudta, milyen volt valójában Churchill hangja, de Myshko avatárjával Kalu mesterművet alkotott. És bennünket is képes volt utánozni. Láthatóan nagy élvezettel ecsetelte Alex megfontolt és keresett modorában, hogy a régiségek vásárlása milyen előnyös befektetés. Sharát arról beszéltette, hogyan ütköznek egymásnak a csillagok éjjel. Az én hangomon pedig megállás nélkül valami harapnivalót rendelt. – Nem is eszem annyit! – mondtam Alexnek. De ő csak nevetett. Amikor már közel voltunk az ütközés helyéhez, Shara úgy döntött, ideje megszemlélni a teleszkópokat tartalmazó csomagokat. Nem helyeztük nyomás alá a rakodóteret, inkább űrruhába bújtunk. A rakodótér három részre volt osztva, s ebből a középső volt a legnagyobb terjedelmű. Itt volt a hajó kilövőállása, egyben ez volt a csomagok helye. Az egyetlen állásban egy leszállóegység állt, a színe sárga, mint az epe, s az oldalára a BOLYGÓFELDERÍTÉSI ÉS CSILLAGÁSZATI KUTATÁSI FŐOSZTÁLY feliratot festették. A két teleszkóp nálam nem sokkal magasabb, lekerekített élű kocka volt. Plasztil védőhuzatuk megfelelő védelmet jelentett. A zéró gravitációs térben könnyen felvittük őket a kilövőállásra. Az egyiket kibontottuk a plasztilból, hogy alaposabban megnézhessük. Az egység egy vállmagasságig érő fekete fémtányér volt, melyhez több minihajtóművet illesztettek. – Ez egy kétméteres szkóp – közölte Shara. – Egy harminckétezerszer harminckétezer infravörösérzékelő tükrözősorral felszerelve. Három fokonként haladva képes lefedni az eget. – Körbejárta, és megnyomott egy távkapcsolót. Válaszul lámpák gyulladtak ki. Ezeket összevetette egy ellenőrzőlistával. – Rendben van? – kérdeztem. – Igen, rendben. – Visszamentünk a másik csomaghoz, lehúztuk róla a burkolatot, és megismételtük az egész folyamatot. Amikor Shara végzett, ellenőriztük a kilövőállást. – Azt hiszem, kezdheljük – mondta végül Shara. Visszamentünk egy felfelé vezető csőalagúton, át a légzsilipen, vissza a hídra, ahol kibújtunk az űrruhánkból. Shara megjegyezte, hogy jó újra érezni a gravitációt. Kalu jelentette, hogy egy órányira vagyunk a becsapódási ponttól. Leültünk, és valami oknál fogva az emlékeinkről kezdtünk mesélni. Rájöttünk, hogy mindketten jártunk ugyanazzal a fiúval, és mindkettőnknek ugyanaz volt a véleménye róla. Oktatókat emlegettünk, akik tizenöt év óta egyszer sem jutottak eszünkbe. Szóba kerültek a céljaink, a vágyaink, melyek közül egyesek teljesültek, másokról lemondtunk. – Pilóta lettél – mondta Shara. – Amikor megismertelek, még gyerek voltál, de már akkor mondtad, hogy az akarsz lenni. Ez igaz volt. Egy időben szobrász is akartam lenni, de az nem tartott sokáig. – Igen – sóhajtottam. – Mindig vonzott az a gondolat, hogy kijöjjek ide. Romantikusnak tűnt. – És nem az.
– Megszokja az ember. Nevetett. – Emlékszem, úgy volt, hogy az a Hogyishívják Jerry lesz a gyerekeid apja. – Az már nagyon régen volt. – Mi történt vele? – Bankár lett – feleltem. – Vagy pénzügyi tanácsadó. Valami ilyesmi. – Találkozgatsz még vele? – Nem. Már több mint tíz éve nem. – Kis hallgatás után hozzátettem: – Megnősült. Két gyereke van, legalábbis utoljára ezt hallottam. – Nem tudnám elképzelni, hogy egy bankárhoz menj feleségül. – Én sem. – Pedig néha-néha eszembe jutott. Nem bántam volna, ha egy este összefutok vele. Véletlenül, természetesen. Amikor Kalu jelentette, hogy hét percre vagyunk a céltól, visszavonultunk a vezérlőbe, ahol Alex már várt bennünket. Shara leült az operátori székbe. – Kalu? – Tessék, Shara. Itt vagyok. – Készítsd elő az Alfa-csomag kilövését! – Értettem. A falon sorakozó monitorok egyike kívülről mutatta a kilövőállás ajtóit. Néztük, ahogy kinyílnak. – Ki az ördög az a Kalu? – kérdezte Alex. – Az MI – feleltem. – Azt tudom. De ki volt ő? – Két évszázaddal ezelőtt, amikor a kormány le akarta állítani a csillagközi felderítést, ő beszélte le őket a tervükről – felelte Shara. – Ezért politikailag nagy árat fizetett, mert az emberek nem akartak pénzt áldozni a kutatásokra. Egy ellenzője megkérdezte tőle, meddig kell ezt még csinálni. – Mit válaszolt? – tudakolta Alex. – „Aki leáll, az meghal.” Ő volt a Bolygófelderítési és Csillagászati Kutatási Főosztály első titkára. – Az első titkára? – Ez még akkor volt, amikor nem voltak igazgatóik. – Aha. Az egyik monitorra beúszott egy esillagfelhő. – Az ott a Virginium – mutatott rá Shara. – Sok-sok forró, fiatal csillag. Néhány milliárd év múlva új civilizációk bölcsője lehet. – Abból, ahogy rámosolygott Alexre, az az érzésem támadt, hogy már megfogta magának. – Indíthatunk. Akarod te csinálni? – Csináld csak te! – felelte Alex. Ez a nagylelkű gesztus meggyőzött. Alex ugyanis nagyon szerette a drámát és az ünnepélyes szertartásokat. – Kalu – szólt Shara. – Bocsásd fel az Alfát! A csomag kilökődött a zsilipajtón, hajtóművei berobbantak egyszer, kétszer. – Alfa kilőve – jelentette Kalu. A csomag kicsivé zsugorodva eltűnt az éjszakában. Most én következtem. – Mindenki kösse be magát! Kalu, készülj az indulásra! Kalu visszaigazolta a parancsot. Shara még néhány utolsó instrukciót adott az Alfa teleszkóp fedélzeti MI-jének. Percekkel ezután Brankov képe megjelent a vezérlőben. Fáradtnak tűnt. – Találtunk valami kőbe vésett feliratokat – mondta. Láthatóvá is vált rögtön az egyik: egy nagy márványtömb, rajta angol betűk. Nem tudtuk elolvasni, de lefordította az írást: McCorby Egészségügyi Laboratórium. Alatta egy dátum. A hónap neve március. Annak is a tizennegyedik napja, az év pedig 11. – Az utcán lejjebb egy városházát találtunk. Fél kilométerrel arrébb meg egy bizonyos Chalkoski
Füvészkertet. Láttam a fényt Brankov szemében. Ez volt élete nagy felfedezése. Pár órával később másfél milliárd kilométert ugrottunk az ütközési hely túloldalára, és felállítottuk a Bétát. – Most pedig a keringési sík fölött és alatt húsz fok szélességben háromszázhatvan fokos szemlét fogunk tartani az égbolt egészén – jelentette ki Shara. Erős kísértést éreztem, hogy megkérdezzem, miféle keringési síkról beszél, amikor épp a semmi közepén vagyunk. De természetesen a bolygórendszer síkjával, annak is a kilencezer évvel korábbi helyzetével dolgoztunk. – Az egységek egymással párhuzamosan fognak működni – folytatta. – Összesen tizennégyezernégyszáz négyzetkilométert kell belátnunk. Ez azt jelenti, hogy ezerhatszáz képpárra lesz szükségünk. Minden egyes kép ötperces exponálást igényel, ehhez jön még a színszimulációs eljárás ideje. Alex ismét üveges tekintettel bámult maga elé. Shara megértette. – Ez azt jelenti – magyarázta külön neki –, hogy körülbelül hat nap alatt végzünk az égbolt teljes feltérképezésével. – Nagyszerű! – mondta erre Alex. – És valamikor e folyamat közben megpillantjuk a barna törpét. – Így kell lennie. Igen. A teleszkópok által küldött képeket egymásra fektetjük a képernyőn. – És ujjával megkocogtatta a központi monitort. – Mindehhez a csillagok adják a hátteret. A csillagok egyik képtől a másikig nem mutatnak észrevehető elmozdulást, mivel túl messze vannak. Ezzel szemben az, ami közel van, olyan lesz, mintha ugrana egyet. És, Mr. Benedict, az lesz a mi törpénk. – Mekkora lesz az ugrás? – kérdeztem. – Harminc-hatvan ívmásodpercre becsülöm. Alex elvigyorodott. És az mekkora? – Jó-jó – mondta Shara. – Csak egy térközt keress! Ha ez bekövetkezik, akkor meg kell mérnünk a sugárirányú sebességet. Ebből kiszámíthatjuk, hogy körülbelül hol lehetett, amikor az ütközés történt. – De hiszen ezt már tudjuk! – Ez egy megerősítő adat. És minél pontosabb az információnk, annál könnyebb lesz megállapítani a Balfour helyét. – Oké – mondta Alex. – Jól van. – Csak az a bökkenő, hogy nem ismerjük a törpe hőmérsékletét, ezért kettőtől tíz mikron hullámhosszokig el kell végeznünk a vizsgálatokat. Ebbe az egész forrótól a nagyon hideg törpékig minden belefér. – Felmutatott egy távkapcsolót. – Startra készen állunk? – De még mennyire! – válaszolta Alex. Összenéztek. – Kösz – mondta Alex. – Csinálom. – Átvette Sharától a távkapcsolót, és elindította a hadműveletet.
HARMINCEGY Van elég világ odakint mindenkinek. Menj, és látsz majd szédítő kanyonokat, elhagyatott tengerpartokat, fényfüzéreket, vasvizű folyókat. De vegyél föl kabátot! – Tavron Hamm Oda és vissza, hatodik évezred Attól kezdve, hogy a felderítés megkezdődött, a Beszélgetések Cézárral abbamaradt. Alex csak akkor hagyta el a vezérlőt, ha muszáj volt. Lankadatlanul figyelte a pár percenként elmozduló képeket, melyek az ég egy-egy új darabkáját mutatták. Ha valamelyik fénypont kicsit homályosabbnak látszott, reménykedőn hajolt előre, hátha Shara reflektál rá vagy Kalu jelenti, hogy megvan a találat. Olykor-olykor beszélt Brankowal, akit állítása szerint lenyűgözött az, amit tenni próbáltunk. – Kívánom, hogy sikerrel járjanak! – mondta. – Reménykedjünk, hogy megtalálják! És hogy a számításaik helyesnek bizonyulnak. Shara egy napig bírta ki Alex mellett. Akkor feladta. Alex túlságosan is beleadott apait-anyait a figyelésbe. A második nap reggelén Shara megkérte, szóljon neki, ha talált valamit, és visszavonult a közös helyiségbe. Néha bekukkantottam, hogy lássam, mit csinál, de legnagyobbrészt Alex mellett voltam. Azt hiszem, rosszul értelmezett lojalitásból. – Miért olyan fontos neki ez az egész? – értetlenkedett Shara. – Már megcsinálta a nagy fogást. Mi érdekes van abban, hogy néhányan egy másik bázisra vonultak vissza? Nincs igazam? Vagy van valami, amiről nem tudok? – Nem, igazad van – feleltem. – Én sem láttam még soha ilyennek. Azt hiszem, a Keresővel függhet össze. Tudod, tele volt gyerekekkel. Ez nagyon megrázta. Nem hiszem, hogy beveszi azt a mesét, hogy tudták, mi lesz a sorsa az egyik világnak, de azt nem, hogy mi lesz a másiké. Tudniuk kellett, hogy a két bolygó közül a Margólia a biztonságosabb hely. Ki akarja deríteni, miért ugrottak bele az oroszlán szájába. Úgy gondolja, tartozik nekik azzal, hogy kideríti. – Ha csakugyan ezt tették – jegyezte meg Shara. – Nem vagyok meggyőződve róla. – Én sem. De jó ösztönnel szokott ráérezni az ilyen dolgokra. – Chase, az ösztönök olyasmikhez kapcsolódnak, mint az étel vagy a szex. A logikához nem sok közük van – csóválta a fejét Shara. – Ha tényleg leraktak embereket a Balfourra, annak az lesz a magyarázata, hogy elszámolták magukat. – De ki kellett volna tudniuk számolni, igaz? – Biztosan. De ez már nem az én asztalom – tette hozzá sóhajtva. Ideje volt témát váltanunk. – Shara – mondtam –, engem meglepett, hogy ezek ilyen gyakoriak. A barna törpék. A helyiek fel vannak térképezve? – Te tréfálsz velem. – Már újra mosolygott. Azzal a gonoszkodó, „ne tettesd már magad ilyen naivnak!” mosolyával. – Otthon barna törpék keresésével nem lehet hírnévre szert tenni, úgyhogy nem is keresik őket. – Talán a Tanácsnak kéne felkarolnia a dolgot. – Na igen, biztosan napirenden van náluk a téma. Egyszer említettem a dolgot az egyik képviselőjüknek, mire azt kérdezte, mennyi időnk lenne felkészülni, ha egy ilyen betévedne a rendszerünkbe. – És mennyi időnk lenne? – Talán húsz-harminc év. – És mit felelt? – Azt, hogy húsz-harminc év épp elég lesz ahhoz, hogy elbánjunk vele.
– Ezt komolyan mondta? Mit tennénk, ha tényleg bekövetkezne? – Nem sok mindent tehetnénk. Kivéve, hogy evakuáljuk a bolygót. – A bolygót? Ehhez nincsenek meg az eszközeink, nem? Nem lennénk képesek ekkora erőfeszítésre, ugye? – Embermilliárdok kiköltöztetésére? Kétlem. – Ölében egy könyvvel ült a székben. – Nem hiszem, hogy a fickónak a matek volt az erőssége. A második éjszakán javában aludtam, amikor Alex bekopogott az ajtómon. – Találtunk valamit – mondta. Felébresztettem Sharát. Pongyolában jött ki, és ült le a képernyő elé. Két, egymás mellett lévő halvány csillagnak tűnt, amit láttunk. – Ez az? – kérdeztem. – Van rá némi esély. Kalu, mekkora a távolság? – Zéró pont hat-négy – hangzott a felelet. A fényév egy töredéke. – Visszavonulási sebesség? – Huszonkét kilométer per másodperc. Shara számokat firkált egy jegyzetlapra. – Egész jó. Lehet, hogy ez az. – Lehet? – szólt közbe Alex. – Még nem lehetünk biztosak benne. Ahhoz a teleszkópok optikai irányzékának rekonfigurálásával növelnünk kell a nagyítást. – Miért? – Hogy megtudjuk a keresztsebességet. Háromdimenziós képet nyerünk róla, és abból már megkapjuk a biztos választ. – Mennyi idő kell hozzá? – Körülbelül tizennégy óra. – Oké. – Alex a kezét dörzsölte. – Akkor már ki tudod számolni, hol van a bolygó, ugye? – Ha a látvány igazolást nyer. – Nagyon jó. Shara, te igazi kincs vagy. – Megteszem, ami tőlem telik – mosolygott szerényen Shara. Én csak álldogáltam, mint akinek nem sok keresnivalója van ott. – Tudok valamiben segíteni? – Kösz, nem. Elboldogulok vele. Akár vissza is bújhatsz az ágyba. – Jó. Akkor viszlát reggel, gyerekek! Elindultam az ajtó felé. Shara hirtelen Alex felé fordult. – Te viszont megtehetnél nekem valamit. – Éspedig? – Még sohasem láttam barna törpét. Úgy értem, közelről. Ahelyett, hogy csak ülünk itt, és várjuk a számok beérkezését, mi lenne, ha elmennénk, és megnéznék egyet? – Jól van – felelte Alex. Habár jól titkolta, nem lelkesedett a gondolatért, hogy most elmenjen egy rövid kiruccanásra. Épp most. De nyilván úgy gondolta, ennyivel tartozik Sharának. – Chase? – nézett felém. – Vedd úgy, hogy már el is indultunk, főnök! – Arra gondoltam, hogy ha már ilyen messzire eljöttünk, jó lénne látni egyet – mondta Shara. Ez meglepett. – Még nem láttál barna törpét? – Ami azt illeti, nem – felelte. – Még nem volt rá alkalmam. – Hát akkor most bepótoljuk ezt a mulasztást. Úgy örült, mint egy gyerek a szülinapi buliban. – Mert tudjátok, olyan természetesnek vesszük őket. Sok van belőlük, és tulajdonképpen nem
csinálnak semmit. – Csak kóvályognak mindenfelé. – Igen – felelte. – Ezt leszámítva. Nem sokkal azelőtt, hogy elvégeztük volna az ugrást, jelentkezett Brankov. Feltártak egy helyet, amelyről azt feltételezik, hogy az első telepesek tiszteletére emelt múzeum lehetett. Nem sok minden maradt meg benne felismerhető állapotban. Akiállított tárgyak csakúgy, mint a vitrinek, amelyekben kiállították őket, szinte teljesen elporladtak. – Néhány felirat azért még kivehető. És nagyjából ez minden. A Földre utaló dátumok. Számunkra ismeretlen nevek. Megemlítettük neki, hogy valószínűleg megtaláltuk a barna törpét. – Örömmel hallom. Ezek szerint ki tudják számítani, hol van a Balfour? Most arrafelé tartanak? – Előbb még vetünk egy pillantást a törpére. Van egy hölgy a fedélzeten, akit különösen is érdekelnek a tömör testek. – Értem. Sok szerencsét! Várom a további híreket. Üzenetet küldtünk Windynek, hogy tájékoztassuk az eseményekről. Bölcs stratégiának látszott fenntartani a jó viszonyt a Felderítés PR-osával. Az ugrás jól sikerült, egynapi távolságra kerültünk a barna törpétől, amely egészen olyan volt, mint egy gázóriás, csak mivel nem volt nap a közelben, a fény, amelyet kibocsátott, nem visszavert fény volt. Egy nap tömegének mintegy öt százalékát tömörítette össze mindent beborító felhőtakarója alatt. – Kicsit könnyűnek tartom – mondta Shara. – Körülbelül nyolc százaléknyi naptömegre van szüksége ahhoz, hogy izzásba jöjjön. – Vagyis hogy szabályos csillaggá válhasson. Egész gyűjteményre tett szert holdakból, szám szerint tizenegyre, és volt egy laza kis gyűrűje, amelyet első pillantásra észre sem lehetett venni. Maga a törpe – furcsa, hogy egy ilyen óriási égitestet így kelljen nevezni – egész egyszerűen egy kísértetiesen megvilágított, néhány vöröses sávval és ponttal tarkázott iszapszínű felhőgömbnek látszott. A felszíni hőmérséklete a beérkezett adat szerint 800 Kelvin-fok volt. A pontokról Shara azt mondta, hogy viharok. Egész nap valósággal ragyogott a boldogságtól. Még sohasem láttam ennyire örülni valaminek. Szemtől szemben láthatta az egyik olyan objektumot, amely – őt idézem – élete gravitációs központját jelentette. Egy ablaknál állva valósággal fürdött a törpe őszies fényében. – Hát nem gyönyörű? – De – feleltem. – T osztályú – mondta. – Rengeteg metán van benne. És víz. – Víz? – Igen – bólintott. Odamentem, megálltam mellette, mire átölelt. – Mindent visszaszívok, Chase. Boldog vagyok, hogy eljöttem – mondta. – Akkor jó – feleltem. Jókedvűen beszélgetve álltunk az ablaknál, amikor Kalu kellemes baritonja ütötte meg a fülünket: – Megkaptuk a keresztsebességet. – Lássuk, milyen! – bólintott Shara, és elindult vissza a vezérlő felé. Kalu kivetítette nekünk a háromdimenziós képet. Itt volt előttünk a barna törpe. Útban vissza az ütközés pillanatához, és ott, egészen a monitorsor irányában, a Margóliát és a napját lehetett látni. Az ütközési ponton. – Nem keresztezik egymást – mondtam. – Valami nem stimmel. – Kalu, futtass le egy ellenőrzést, kérlek! – Shara rám nézett, és megvonta a vállát. Ilyesmi előfordul. – A kép pontos, Shara. – Az nem lehet! – ellenkeztem.
– Úgy van. Ez nincs is közel a rendszerhez. – Shara ellenőrizte a távolságokat. – Ez nem az. A legközelebbi távolsága egy tizenketted fényévnyi volt. Észrevettem, hogy Alex a zsilipajtóban állva szótlanul hallgatja a beszélgetést. – Ez azt jelenti, hogy rosszul értettünk valamit? – kérdeztem. – Két barna törpe van a térségben? – Lehet. – Leült az egyik konzol elé, a háromdimenziós kép pedig eltűnt. – Ami azt illeti, a barna törpék hatvan százaléka párosával jár. – Komolyan? – Igen. A társ rendszerint egytized fényéven belül található. – Fölrakta a teleszkópok képeit a monitorokra. – Nem túl valószínű, hogy ez az objektum elvétette a Margóliát, miközben egy másik, tőle független törpe szétdúlta a rendszert. Úgyhogy talán… A kozmikus háttér függönye előtt jobbra megjelent egy vérvörös csillag. Egy első fényrendszerű csillag. – Hát ez? – Mindjárt mondom – mondta Shara. A mi pozíciónkból nézve épp csak egy kicsivel volt beljebb fél fényévnél, és a sugárirányú, valamint keresztsebessége majdnem azonos volt a barna törpéével. – Ez is a vérvörös példányaid közül való – mondtam. – Úgy nézem. – Shara a billentyűket ütögetve figyelte a képernyőn legördülő számokat. Végül megállította őket. Egy sor koordinátát láttunk magunk előtt. Shara addig futtatta hátrafelé a törpét, amíg nem keresztezte a Tinicumot. Az ütközés pontján keresztül. – Ő a betolakodó – mondta ekkor. – Kétség sem fér hozzá. – Úgy van. – Alex leült a mellette lévő székbe. – Most végre kideríthetjük, mi történt a Balfourral. – Adj még egy kis időt! – szólt Shara. Elküldtem egy jelentést Windynek, majd visszamentem a kabinomba, és olvasni próbáltam. Fáradt voltam, de csak feküdtem, és hallgattam a hajó különböző hangjait. A Spiritusz zajosabb volt, mint a Belle-Marie. A szálláshelyek is szűkebbek voltak, és az egész valahogy személytelenebb benyomást keltett az emberben. Ezt pontosabban nem tudom elmagyarázni. Talán az MI-n múlott. Kalu nem volt kifejezetten karizmatikus személyiség. Végül feladtam. Lezuhanyoztam, és tiszta ruhát vettem magamra. Odakint Shara nagyban magyarázott valamit. És nagyon komolynak tűnt. Alex sápadtan hallgatta. Shara intett felém. – … Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy elnyelte – mondta éppen. Alex vett egy nagy levegőt. – Shara arra gondol, hogy karambol lehetett – mondta. – Lehetett – hangsúlyozta Shara. – Szándékos összeütközés? – kérdeztem. – Lehetséges. Hallgattunk. – Figyelj! – mondta Shara higgadtan. Mintha azt mondaná, őrizzük meg a hidegvérünket. – Ezt még alaposabban ellenőriznünk kell. Időre van szükségem, hogy egybevessem a számokat. Utána tisztább képet fogunk kapni arról, hogy mi történt valójában. Alex rám nézett. – Chase, tájékoztasd Emilt a legutóbbi fejleményekről! És vigyél oda minket! – Hova? – A betolakodóhoz. Éles fordulatot tettünk jobbra. Az ellenséges idegen távoli, vörös ragyogásnak látszott. Becéloztuk, megadtuk a távolságot Kalunak, és becsatoltuk magunkat. – Ne ugorj túl közel hozzá! – figyelmeztetett Shara. – Jobb lesz, ha megtartjuk a kellő távolságot tőle. Mindig a biztonságot tartottam a legfontosabbnak. Ezért, na meg a kvantummeghajtás pontatlansága
miatt csaknem háromnapi távolságra érkeztünk meg tőle. Ez is épp elég közel volt. Újfent meglepett, mennyire hasonlít a törpe egy gázóriáshoz. Leszámítva azt, hogy ez itt vörös volt, nem láttunk mellette holdakat, és gyűrűje sem volt. A felszínén tornádók és ciklonok söpörtek végig. – Ez vas lesz – jegyezte meg Shara. – Micsoda? – A felhők. És szilikátok meg korund. – Időnként rés nyílt a felhők között, és ilyenkor még fényesebb forró pontokra láttunk. Shara a műszerekkel foglaltoskodott, Alex pedig gondterhelt arccal figyelte. – Mit keresel? – kérdezte végül. – Kis meglepetés. Illetve jó hír: nem nyelte el a Balfourt. De tényleg evett valamit mostanában. – Hogy érted ezt? – nézett rá Alex. – Talán a Balfour holdját nyelte le. Ez az izé itt pár százezer kilométerre haladt el a Balfourtól. Le merném fogadni, hogy bekapta a holdját. Tudunk róla, hogy volt-e a Balfournak holdja? – Nem. – Oké. A nyakam rá, hogy volt. – Honnan tudod? Shara a középső képernyőn látható vonalakra mutatott. – A légköre telítve van szilikátokkal. – És ebből mire következtetünk? – Hogy lenyelt egy holdat. Ami nagyjából akkor történt, amikor az útjuk keresztezte egymást. Alex vett egy nagy levegőt. – Hogy lehetsz biztos abban, hogy nem a Balfourt .nyelte el? – Nem bolygó volt. – Shara székestől szembefordult Alexszel. – A földszerű holdak olyan salakanyagból épülnek fel, amelyek hatalmas becsapódások következtében leválnak a földszerű bolygók felszínéről. Gondolj a Rimway struktúrájára! Vasmag és szilikátköpeny. Az otthoni hold anyaga jószerint másból sem áll, mint a vasban szegény köpeny anyagából. – Nézd csak azokat a vonalakat! – intett a képernyő felé. – Láthatod, hogy vasnak nyoma sincs. Én ugyan nem láttam, és biztos voltam benne, hogy Alex sem, de ez nem jelentett semmit. Shara látta, és egyedül ez számított. – Akkor hát hol van a Balfour? Shara szélesen elmosolyodott. – Elég közel kell lennie, ha egyszer elveszítette a holdját. Jó eséllyel a törpe maga után húzza. – Kaphatunk róla képeket? – Próbálom. Még nem sikerült. – Oké. Még korai lehet. – Igaz. De van egy másik lehetőség is. – Mégpedig? Alig pár perccel ezután megjelent a szemünk előtt a másik lehetőség, a törpe mögül előbukkanó kék csillag formájában. – Chase, Alex! – kiáltotta Shara. – Élvezzétek ki a pillanatot! Hacsak nem vagyok teljesen eltájolódva, itt láthatjátok a Balfourt.
HARMINCKETTŐ Mindig pórul jársz, ha az eszed helyett a szemedet használod. – Delis Tolbert Omar Paisley kalandjai, 1417 – Nem hiszem, hogy bármi kétség merülhet fel. Íme az elveszett bolygótok – jelentette ki Shara. Nagyon szép képet kaptunk róla. És azt is láthattuk rögtön, hogy vannak óceánjai! És zöld volt. – Élő bolygó – mondta megrendülten Alex. – Úgy tűnik – bólintott Shara. – Mennyire van közel a törpéhez? – fordult hozzám. Továbbítottam a kérdést Kalunak. – Körülbelül egymillió kilométerre. Talán kicsit messzebb. – Elég közel. Ki gondolta volna? – tapsolt Shara. Csodás pillanat volt. Táncra perdültünk, hujjogattunk, ölelkeztünk. Nagy-nagy ölelést kaptam Alextől. – Árapály-mozgás van rajta – mondta Kalu. – A keringésiperiódus megközelítőleg két egész hattized nap. Percekbe telt, mire visszazökkentünk a valóságba. Benyomultunk a készletraktárba, és italokat hoztunk ki. A Balfourra emeltük a poharunkat. – Briliáns – mondta Alex. – Mire mondod? – kérdeztem. – Kicsoda briliáns? – A margolok. Most már tudjuk, miért költöztettek át embereket a Balfourra. – Gondolod, hogy előre tudták, hogy ez be fog következni? – Igen. – Shara arcán zavar jelent meg. – Kitalálták. Talán nem voltak benne biztosak. Nem tudom, milyen eszközeik voltak. De azt felismerték, hogy a Balfour jól jöhet ki ebből a helyzetből. – De miért ráncolod a homlokod? – kérdezte Alex. – Nos – hangzott a válasz –, az esemény alatt, és még jóval utána is, elég nehéz életkörülmények lehettek a bolygó felszínén. – Milyen értelemben? – Azt követően, hogy a törpe elkapta őket, a forgási energia az első évtizedek alatt szükségszerűen szétforgácsolódott. – Sebtében felállított néhány egyenletet egy jegyzetlapon. – Egymást követhették a földrengések, áradások, tájfunok, vulkánkitörések. Globális felmelegedés indult meg az első évszázadban, ami erős párolgással járt. Arra gondolok, hogy jószerével az egész bolygót őserdők borítják. – Itt is? – kaptam fel a fejem. – Igen. A kataklizmaszerű meleg, párás időjárás kedvez a trópusi esőerdők kialakulásának. – Megcsóválta a fejét. – Bizonyára mindent elkövettek, hogy átkerülhessenek a Balfourra, csak azt nehéz elképzelnem, hogy ott hogyan tudtak életben maradni. Arra gondoltam, vajon én nem inkább a pusztulást választottam volna-e a régi bolygóval együtt, mintsem hogy egy magányosan kóborló törpe magával rángasson, bele az éjszakába. A Balfour egyik féltekéjén természetesen állandó sötétség uralkodott. Ennek ellenére odairányítottuk a teleszkópokat, és visszafojtott lélegzettel vártunk. Nem tudom, mire számítottunk, vagy hogy Alex miben reménykedett. De egyikőnk sem szólt egy szót sem. És, mint várható volt, egyetlen fénypont sem villant fel sehol. – Ha voltak is túlélők, ha sikerült is kialakítaniuk és működtetniük egy bázist, nyilván nem a sötét féltekén hozták volna létre – magyarázta Shara. – Ott túlságosan hideg lehet. Ezek után a szenzorok által továbbított adatokat kerítette sorra. A szenzorok továbbra is a barna
törpét vizsgálgatták: felmérték a tömegét és gravitációját, a forgási sebességét, a felhőzetében megtalálható elemek megoszlását. Kiderült, hogy a felszín hőmérséklete 1500 Kelvin-fok. – Fiatal – állapította meg Shara. – Sokkal fiatalabb, mint a másik. Ahogy öregszenek, egyre jobban lehűlnek. Mint a pasik – tette hozzá vigyorogva. Az asztrofizikusban élő partiarc hangja. – Mégis mennyi idős? – kérdeztem rá. – Körülbelül százmillió éves. – Ez neked fiatal? – Viszonylag. Persze. Szeretem, ahogy ez a népség beszél. Alex a Balfourról küldött képeket nézte, nem figyelt a kettőnk beszélgetésére. – Le kell mennünk a felszínre, hogy megnézzük, mivel van dolgunk! – mondta. – Mit gondolsz, milyen állapotok uralkodhatnak odalent? Shara hozzákezdett a válaszhoz. Hogy ki kell választani egy helyet, amely elég kellemesnek tűnik, de ekkor egy jelzést észleltünk, és elakadt a szava. Átkapcsoltam a segédmonitorra. – Mi a baj? – kérdezte Alex. – Fehér Kódot kapunk. – Lefuttattam egy megerősítést, hogy biztos legyek benne. – Itt? Ki lehet bajban idekint? – kérdezte Alex Sharától. – Kalu – szóltam –, van róla vizuálisunk? – Nincs, Chase. Most próbálok rákapcsolódni. – Ad hangjelzést? – tudakolta Shara. – Nem. Csak a bip jön be. – Nevetséges – morogta Alex. – Errefelé nem járhat senki. – Valaki van itt – feleltem. – Chase, megvannak a koordináták. Mindhárman egymásra néztünk. Mindannyiunkban rossz érzés támadt. – Kalu – mondtam –, van már vizuálisunk? – A képernyőn van. Egy Y-pod volt. Egy vészegység. Olyasmi, amiben valaki megvárhatja, amíg megérkezik a segítség. De a zsilipajtaja nyitva volt. Kinagyítottuk a képet. – Van valaki a pilótaülésben – mondta Shara. Űrruhában volt. Kinyitottam egy csatornát. – Halló, Mentőegység! Milyen állapotban vagy? Átkapcsoltam, és füleltünk egy vivőhullámra. Alex közelhajolt a mikrofonhoz. – Halló! – Ellenségesnek éreztem a hangját. – Tudsz válaszolni? – Kalu, hol van a csónak? – kérdeztem. – Irány: zéró-három-négy, kettő-hét. Távolság: négyszázhuszonöt kilométer. – Hajónak van nyoma? – Van. Most kapom az adatokat. – Részleteznéd, kérlek? – Privát jachtnak tűnik. KYjelző a törzsén. Nem marad látható. Sodródni látszik. Van energiajelzése, de alacsony. – Rendben van – nyugtáztam. – Vigyél bennünket hozzá a lehető leggyorsabb útvonalon! Mindenki csatolja be magát! – Vár egy percet! – szólt Alex. – Ezt megrendezték. Csak valami csapda lehet. – Azt hiszem, igazad van – válaszoltam. – Túl sok a véletlen egybeesés. De nem számít. Nem kockáztathatjuk meg, hogy sorsára hagyjuk! És be kell indítanunk! Nem tudjuk, mióta van idekint. Alex bólintott. – De előbb néhány óvintézkedést kell tennünk!
– Kalu – szóltam ismét –, mennyi idő alatt érünk oda? – Mennyi üzemanyagot vagytok hajlandók rászánni? – Amennyit kell. A lehető leghamarabb oda akarunk érni. – Jól van, Chase. Tizenhárom percre becsülöm. – Milyen óvintézkedésekre gondolsz? – kérdezte Shara. A pilótaülésben ülő férfi nem mozdult. Odabent sötét volt, nehéz volt jó képet kapni. – Jó lesz sietnünk! – mondtam, amint mellésiklottunk. Kimásztam az ülésből, de Alex rám förmedt, hogy mit képzelek, hová akarok menni. – Kimegyek érte – feleltem. – Nem. Csináljuk úgy, ahogy előre eldöntöttük! – Nem tudtam, hogy te leszel az, aki majd elmegy érte. – Sajnálom, ha nem fejeztem ki magam világosan! De ez nem nőnek való munka. Ó, Istenem! Már megint ezzel jön. – Alex, nekem több gyakorlatom van zéró gravitáción. – Mennyi gyakorlat kell ahhoz, hogy az ember elmenjen tíz méterre, kihúzza a fickót, és magával hozza? Nos, igazság szerint Alexnek egyáltalán nem lett volna szabad kiszállni. És igen, ragaszkodhattam volna ehhez. Végtére is én voltam a parancsnok. De nem éreztem, hogy sokat számítana. És amikor szétáradt benne a tesztoszteron, úgy tapasztaltam, hogy jobb engedni neki. – Jó – mondta. – Akkor indulás! – És Sharára nézett. Pár perc múlva, már űrruhában, sietve keresztülvágott a kilövőálláson, ahol, mint emlékszünk rá, állandó vákuum volt. Felkapcsoltam neki a világítást, és amikor már a rakodótér felé közeledett, kinyitottam neki az ajtót. Kalu kezelte a helyzeti hajtóműveket, és terelt bennünket a csónak felé, mígnem az a nyitott hombárajtón át beúszott. Akkor kissé megemeltük a Spirituszt, mire a jármű beletalált egy sólyába. – Jól van – mondta Alex. – Tedd le! Mágneses rögzítőkkel biztosítottam a járművet, és ráadtam egy kis gravitációt. Alex óvatosan megkerülve a nyitott zsilipajtóhoz ment, benézett, és egy lézerrel találta szemben magát. Ugyanabban a pillanatban már én is láttam. – Hátra! – recsegte a hangszóróból egy ismerős hang. Egy férfihang. – Ne tegyen semmiféle hirtelen mozdulatot! Alex szoborrá merevedett. – Kolpath, feltételezem, hogy hall engem. Ha bármivel próbálkozik azon kívül, hogy követi az utasításaimat, végzek vele! Megértette? Beletelt egy percbe, mire eszembe jutott. Charlie Everson. A fiatalember, aki lefoglalta a helyünket az űrsiklón. – Oké – feleltem. – Ne bántsa! Nem csinálok semmi zűrt. – Helyes! Azt okosan teszi. Közben Alex is rátalált a hangjára. – Mi ez az egész? – kérdezte indulatosan. – Mit akar, Everson? Charlie kiszállt a mentőkabinból. – Biztos vagyok benne, hogy tudja a választ, Mr. Benedict – felelte mély megvetéssel a hangjában. – Most pedig forduljon meg, induljon el egyenesen előre, és ne nyúljon semmiért! Alex elindult. Charlie a hátára szegezve tartotta a lézerfegyverét. – Mégis mi akar ez lenni? – kérdezte Alex. – Csak menjen tovább! Alex meg akart fordulni, mire Charlie belelőtt a padlóba. Alex megdermedt. Charlie várt pár másodpercet, majd elfordította a fegyver csövét. – Ijedős vagyok – mondta. – Ne csináljon semmit, kivéve, ha én szólítom fel rá! – Chase – szólalt meg Kalu. – Kilyukadt az alsó fedélzet.
– Egyezzünk meg! – folytatta Charlie. – Ha azt csinálja, amit mondok, senkinek sem esik bántódása. Élénksárga űrruháján semmiféle jelzés nem volt. Alex a Felderítés szabvány levélzöld ruháját viselte. Elérték a zéró gravitácíójú csőalagutat. Együtt mentek be, majd föl a főfedélzetre. Hallottam, amint beléptek a légzsilipbe, és lezárták a zsilipajtót. Elkezdődött a sűrítési szakasz. A belső zsilipajtó közvetlenül a hídra nyílt. Szembefordultam vele. – Kinek dolgozik? – kérdezte Alex. – Azt magának nem kell tudnia! – hangzott a válasz. – Maga tette oda a bombát, igaz? Maga intézte úgy, hogy az űrsikló lezuhanjon, és maga ölt meg huszonhárom embert. – Igen. Gondolom. Nem emlékszem a pontos számra. – Halálosan nyugodt volt a hangja. Fenyegetően nyugodt. – Kolpath! – Mit akar, Charlie? – Figyelmeztetni szeretném. Csak semmi meglepetés, amikor kinyílik az ajtó! Maga és a másik nő álljanak a zsilip elé! Felemelt kézzel. Ha nem lesznek ott, megölöm ezt az embert. Megértette? – Miféle másik nő? – Ne játssza meg magát! Tudja jól, hogy kiről beszélek. Michaels. – Nincs a hajón. Nincs itt senki, csak Alex és én. – Hazudik! – Higgyen, amit akar. – Mi történt vele? A zsilipajtón lévő lámpa sárgán világított. Még túlnyomás alatt volt. – A… – Átszállt a Gonzalezre, amikor a Margóliánál megálltunk – vágott közbe Alex. – Miért tett volna ilyet? – Nem akarta elhinni. – Ott szolgál a barátja – felelte Alex. – Buta liba. Csak ezért jött el velünk. Hát, ez hihetőbb sztori volt, mint az enyém. Én azt akartam mondani, hogy a végére megunta az egészet. – Hazudik! – jelentette ki Charlie. – Nem tennék ilyet. Így, hogy fegyver van magánál, semmiképpen. Charlie elbizonytalanodott, hirtelen nem tudta, mit tegyen. – Ha történik valami, valami olyasmi, ami nincs ínyemre, valaki meghal. Ért engem, Benedict? – Értem. – És maga odakint, Kolpath? – Senki nem fog gondot okozni magának, Charlie. – Ha észreveszem, hogy valaki más is van a hajón, ez az ember halott! – Hagyja abba! – szólt rá Alex. – Halálra rémíti őt. – Az a jó, Benedict. Az egészséges hozzáálláshoz kell ez a pillanatnyi kis félelem. – Tedd, amit mond, Chase! Tisztára őrült. – Vigyázzon a szájára! – mordult rá Charlie. – Miért? Mit fog csinálni? Megöl? – Megtehetem, ha nagyon akarja. – Kérem, kímélje meg őt! Megadjuk, amit csak akar. – A helyzetjelző lámpa zöldre váltott. Elfoglaltam a helyemet pár lépésnyire a zsilip előtt, és a fejem fölé emeltem a kezemet. – Kalu – szóltam –, nyisd ki az ajtót! Kivágódott az ajtó. Charlie előreparancsolta Alexet, majd kidugta a fejét, és körülnézett. Hogy nem látott senkit, egy falra mutatott. – Mindketten álljanak oda! Kezeket a magasba! – Engedelmeskedtünk, ő pedig ezalatt levette a sisakját. Vett egy nagy levegőt. – Szörnyű ez az áporodott levegő – mondta. Nem tudtam, a ruhájában vagy a hídon lévőre érti-e.
Alex is levette a fejéről a sisakot. – Honnan tudta? – kérdezte. – Hogyan tudta meg, hogy itt vagyunk? Charlie megrántotta a vállát. Nem probléma. – Bármit tesz, én tudok róla. – Maga elmebeteg! – mondtam. – Mi az ördög akar ez lenni? Nem nagyon tetszett neki, hogy így beszélek róla. A lézer felém lendült. Félreugrottam, ő pedig rövid sorozatot adott le. Egy másodpercen múlhatott az egész. Perzselő fájdalmat éreztem a lábamban, közvetlenül a térdem alatt. Felsikoltottam, és megpróbáltam arrébb gurulni. Alex meglódult előre. De Charlie visszafordította rá a fegyvert. – Ne! – csak ennyit mondott. Alex megtorpant. – Egy hangot se halljak többé egyikőjüktől sem! – Dühtől villogó szemmel, sértetten meredt rám. – Még egy ilyen, és végleg elhallgattatom! Alex odajött hozzám, hogy segítsen, mialatt Charlie körülnézett a hídon. Kiszúrt két légtartályt. – Remélem, nem bánják, ha ezt kifelé menet kölcsönveszem! – Mikor megy el? – kérdeztem. Nem véreztem, de pokolian fájt a lábam. Alex megpróbált kenőcsöt hozni az elsősegély-szekrényből, de Charlie nem engedte. – Ne közelítsen semmihez, csak ha én mondom! – szólt rá. A légzsilip ajtaja még mindig nyitva állt. – Kalu – mondtam –, csukd be az ajtót! Az ajtó egy lendülettel becsapódott. – Erre semmi szükség, Chase! – mondta Charlie. Abban, ahogy a nevemet kiejtette, volt valami visszataszító illetlenség. – Nem terveztem, hogy sokáig maradok. – A szokás hatalma – néztem fel rá. Kipillantott az ajtón, végig a folyosón. – Menjünk csak ki, lássuk, csakugyan magunk vagyunk-e – Amilyen messze csak lehetett, elhátrált tőlünk. – Maga megy elöl, Benedict! Bármi zavar támad, lelövöm a nőt! – Csak óvatosan azzal a holmival! – csattant fel Alex. – Csak tegye, amit mondok! Kisántikáltam Alex mögött a folyosóra, míg a sort Charlie zárta. Minden ajtó zárva volt. – Egyenként kinyitjuk őket. És Chase, maga itt marad hátul, mellettem! – rendelkezett Charlie. És egy kéz megfogta a vállamat. – Ha meglátunk valakit, az máris halott. Nem kérdezünk semmit – jelentette ki. – Itt nincs senki, Charlie – mondta Alex. A kabinja közvetlenül a hídon túl volt. Az első kabin. – Kalu – mondtam –, nyisd ki az egyes szobát! Az ajtó felgördült a magasba. – Befelé! – vakkantott Charlie Alexre. Én is beléptem utána. Charlie az ajtóban maradt, ahonnan a folyosót is beláthatta. A kabinban egyetlen szekrény volt. – Nyissa ki! – mondta. Alex megnyomta a gombot, mire az ajtó besiklott a rekeszfalba. Néhány ing, egy nadrág és egy dzseki lógott az amúgy üres szekrényben. Átmentünk a folyosó másik oldalára. – A maga kabinja? – nézett rám Charlie. Ruhák hevertek mindenütt. – Igen. – Elég rendetlen. – Kinyitottuk neki a szekrényt. Újabb ruhák. – Mindig így utazik, Chase? – kérdezte, megengedve magának egy vigyort. – Szeretek mindenre felkészülni – feleltem. Ekkor már nagyon fájt a lábam, és a falnak támaszkodva próbáltam állva maradni. Shara kabinja következett. Alex kinyitotta az ajtót, és bevezette Charlie-t egy szobába, ahol nem lakott senki. Üres szekrény. Üres fiókok. Charlie az én szobámban már láthatta Shara minden holmiját. Amikor kíváncsisága ki-elégült, becsuktuk az ajtót, és továbbmentünk.
Így jártuk sorra az összes többi fülkét, mindenütt végigcsinálva ugyanazt. Ellenőriztük a vezérlőközpontot, a közös helyiséget, a mosdókat és a folyosó végi raktárteret. Charlie zavartnak tűnt. Biztos volt benne, hogy meg fogjuk találni Shara Michaelst. – Hogy tudták levezényelni a kutatást úgy, hogy nem volt szakember a hajón, aki tudta volna, mit csinál? – szegezte nekünk a kérdést. – Én tudom, hogy mit csinálok! – adtam a sértődöttet. – Ebben biztos vagyok. – A lézert ránk fogva visszaterelt bennünket a híd felé. Kemény és hideg volt a tekintete. Mint a jég. Állandóan körbekémlelt. Amikor megérkeztünk a hídra, észrevette a fedélzetbe épített lejáró ajtaját. – Az ott mi? – Ajtó – feleltem. Úgy megütött, hogy térdre estem. Alex dühös szemeket meresztett rám: ne ingereljem tovább. – Mi van odalent? És mellőzze a szellemeskedést! – förmedt rám Charlie. – Készletek. Felszerelések. – Nyissa fel! Szóltam Kalunak, és az ajtó becsúszott a padlóba. Charlie intett, hogy menjünk arrébb, lenézett a nyílásba, és morgott valamit. – Rendben. Becsukhatja. – Fülhallgatót vett fel, és aktiválta az egyik kommunikációs csatornánkat. – Készen vagyok – jelentette valakinek a vonal túlsó végén. A választ nem hallhattuk. Charlie bólintott. – Minden rendben. És megint a jachton lévő beszélt. – Jó. – Charlie fél szemmel mindvégig bennünket figyelt. – Egy perc múlva irányt változtatunk – közölte a társával. – Ha odaértünk, állj mellénk a jachttal! A jobb oldalra. Csak mondd meg neki, és a többit ő elintézi! Pár perc múlva visszajövök. – Figyelt, majd bólintott. – Szólok, ha megvan. Kíváncsi voltam, miféle irányváltoztatásról beszélt, de szólni nem szóltam. Alex elkapta a pillantásomat, és világosan megértettem az üzenetet. Csúnya dolgok jönnek. Charlie még mindig a másikat hallgatta. – Jó – mondta végül, és rábólintott arra, amit a másik mondott. Azután kihangosította a készüléket, és intett Alexnek: – A főnök magával akar beszélni. Alex bólintott. – Helló, Windy! – Ó! – hallottam a hangját. Az ő hangja volt: suttogó, szomorú, csupa sajnálkozás. Ha ültem volna, kiestem volna a székből. – Tehát tudtad. – Persze. Ki más tudhatta, hogy idekint vagyunk? – Nagyon jó. – Kis szünet következett. – Azt akartam, hogy tudd, nagyon sajnálom, hogy a dolgok ilyen irányba mentek el. – Kezdettől fogva te voltál! – mondtam. – Próbáltam okosan beszélni veled, Chase. De te nem hallgattál rám. Sem te, sem az álszent partnered nem voltatok hajlandók visszavonulót fújni. Továbbra is feldúltátok a lelőhelyeket, elloptátok a tárgyakat, és eladtátok az átkozott profit reményében. Sajnállak, Chase. – Megremegett a hangja. – Annyi tehetség van benned. És olyan dolgokra kényszerítettél, amelyeket örökké fájlalni fog ok. De valakinek meg kellett állítania benneteket! – Miért ölted meg Ollie-t? – kérdezte Alex. – Kifosztotta a Gedeon V lelőhelyét. Úgy véltem, megérdemli. Feltételeztem, hogy nektek is ez lenne a véleményetek. Megvásárolta az igazgató egyik emberét. Amit neked elmondtam, Chase, az igaz. Nem tudnék hazudni neked. – Nem eleget – jegyeztem meg. – Ez így nem túl igazságos. Nem tudom, hányszor figyelmeztettelek arra, hogy mit műveltek a partnereddel.
– Úgyhogy bombát rakattál az űrsiklóra. – Nem. Azt nem én akartam. – Az én ötletem volt – közölte Charlie. Volt valami szürreális ebben a percben, ahogy Charlie ott állt, arcán büszke vigyorral. – Borzasztó egyszerűnek látszott. A legtöbb ember nem olyan körültekintő, mint maguk. – Téged és Chase-t meg kellett állítani, Alex. Mondtam neki, hogy intézze el ezt a dolgot, de úgy, hogy balesetnek tűnjön. Eszembe nem jutott, hogy… – Most már kár ezen búslakodni – vágott közbe Charlie. – Már nem lehet visszacsinálni. Alex megpróbálta leengedni a karját, de Charlie intett, hogy hagyja fönt. – Valójában nem a Gedeon V miatt ölted meg Ollie-t, ugye? – kérdezte Alex. – Azért ölted meg, mert sejteni! kezdte az igazságot veled kapcsolatban. – A Gedeon V miatt öltem meg. De az is igaz, hogy kezdett benne összeállni a kép. Elég bolond volt ahhoz, hogy feltegye ugyanazt a kérdést, amit az imént te, vagyis hogy az én művem volt-e az űrrepülő lezuhanása. Ezzel megsértett. – Hát persze – mondta Alex. – Komolyan beszélek. Nem akartam, hogy azok az emberek meghaljanak. Ha sejtettem volna… – Honnan tudtad? – kérdeztem Alextől. – Mi mást akarhatott Ollie mondani neked? Vigyázz Windyvel! – felelte. – Nem rokonszenveztem vele. Úgy értem, hogy egy olyan emberről van szó, aki sírokat fosztogatott. Aki megvesztegette az egyik emberünket, hogy általa információhoz jusson. Ez volt az, ami felbőszített. Az olyan emberek számára, mint ő és ti, az erkölcs ismeretlen fogalom. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de ez az igazság. Ez még rád is igaz, Chase. Megrontottad Sharát. Igaz is, nem hallottam a hangját. Helló, Shara! Sajnálom, hogy te is belekeveredtél ebbe az ügybe. – Ő nincs itt – mondta Charlie. – Csak ketten vannak. – Természetesen ő is ott van, Blink. Nézz csak körül! De légy óvatos! Elbújt valahová. Hívj fel, ha kész vagy a munkával! Kilépett a vonalból, és én is kikapcsoltam a miénket. Nem akartuk, hogy Windy fültanúja legyen annak, ami a következő pár percben történni fog. – Blink? – kérdezte Alex. – Ez maga? – Igen. – Charlie idegesen körülnézett, hogy meggyőződjön róla, senki sem közelít hozzá a háta mögött. – Oké, tehát hol van? – Windy téved – felelte Alex. – Shara a Gonzalezen van. Pár lépést tettem jobbra. El Alex mellől. Ő adott nekem egy percet, majd araszolni kezdett felém. Charlie erre elmozdult jobbra. Bizonyos távolságot akart tartani tőlünk. Mi viszont ezekkel az óvatos elmozdulásokkal olyan helyzetbe akartuk hozni, hogy háttal álljon a rakodótér zsilipjének. – Mi a teljes neve, Blink? – kérdezte Alex. – Mit érdekli az magát? Hol az a kurva? – Nincs itt. Charlie felemelte a fegyverét, és Alex szeme közé célzott vele. Alex kicsit megrezzent, de nem hátrált meg. – Elismétlem még egyszer: nincs itt. Maga is tudja, hogy nincs itt. – Rendben van. Nem számít. – A fegyverrel a pilótaülésre mutatott. – Üljön le, Chase! Maga is, Benedict! Engedelmeskedtünk. – Chase, állítsa ezt a micsodát ütközőpályára! – És fejével intett a barna törpe felé. Meg akartam fordulni, de úgy tartotta a lézert, hogy lássam. A gyilkos végét fogta rám. – Kalu. Új irány. Fordulj a barna törpe felé! – Keringőpályára? – Nem – mondtam habozva.
Charlie a tarkómhoz nyomta a lézert. Éreztem a fém hidegét. – Mondja meg neki! – reccsent rám. – Ütközőpályára. – Biztos vagy benne, kapitány? – Igen. – Helyes. Csak kicsit kell módosítani a jelenlegi útirányunkon. – Hajtsd végre! – És néhány másodpercre fel fogunk gyorsulni. Alex feszülten figyelt engem. – Tudja, Charlie, Blink, vagy hogy hívják, magát el fogják kapni – mondta. – Lehet. De kétlem. – Két perc múlva indítom a manővert – jelentette Kalu. – Nagyon helyes – közölte Charlie. – Csatolják be magukat! Ő maga az egyik rekeszfalhoz csatolta magát. – Remélem, egyikőjük sem próbál semmi őrültséget csinálni a manőver alatt. A Spiritusz elvégezte a pályamódosítást, és gyorsulni kezdett. Döndülés hallatszott a zsilipben. – Mi volt az? – kiáltotta Charlie – Raktár – vont vállat Alex. – Valami elmozdulhatott, mialatt felforgatta a hajót. Charlie lopva kinézett az átjáróra. Továbbra is üres volt. Mialatt a balra fordulva felgyorsuló hajón a gravitáció ereje az ülésbe préselt bennünket, ő egyetlen másodpercre sem fordította el a tekintetét az egyik monitorról. Ekkor a kép eltűnt róla. – Manőver végrehajtva – jelentette Kalu. – Ütközési pályán haladunk a törpe felé. Ütközés négy óra tizenegy perc múlva. – Köszönöm, Kalu! – Kezdtem kicsatolni magam, de Charlie rám szólt, hogy maradjak nyugton. Mögém lépett, és megint megláttam egy pillanatra a lézert. Azt hittem, most akarja használni ellenem. Ám ehelyett a vezérműbe lőtt. Nem célzott, csak végigpásztázott a sugárral a panelen. Modulokat és monitorokat lőtt szét vele. Szikráztak, égtek a kábelek. Csúnyán elkáromkodtam magam, és kikapcsoltam a biztonsági övemet. Ő azonban tiltón megrázta a fejét, és felém lendítette a működő lézert. Alacsonyra célzott. Elkaptam onnan a lábamat, és a sugár a következő pillanatban levágta a széket a talpáról. Így az összerogyott, engem pedig kidobott a padlóra. – Ne álljon föl! – vetette oda Charlie. – Maradjon ott, ahol van! – A levegő megtelt az égő kábelek maró bűzével. Charlie rám mosolygott. – Higgye el, nagyon sajnálom, drágám, de itt már nincs más választásom! – Elállt a szívverésem. Mutatóujját az állára fektetve hozzátette: – Sokszor kemény az élet. Végre háttal állt a zsilipnek. – Tudja – szólalt meg Alex –, nagyon lehangoló, hogy ennek akkor kell történnie, amikor már ilyen közel vagyunk. – Hát igen. – Úgy értem, ez lenne a jó pillanat. Idekint vagyunk, egy ilyen kiküldetésen, mint ez. Ez jel akart lenni, Sharának. Charlie, aki nem volt résen, elengedte a füle mellett. Ez lenne a jó pillanat… Most vagy soha. A háta mögött nyílni kezdett a légzsilip ajtaja. – Szeretném mindkettőjüket életben hagyni erre az utolsó pár órára. De nem tehetem – mondta Charlie. – Nagyon sajnálom, de nem vagyok biztos benne, hogy el tudok menni innen úgy, hogy maguk is itt vannak. Mert abban például egészen biztos vagyok, hogy bezárhatnak a légzsilipbe. Ugye? – Ezt nem tehetnénk meg – válaszoltam. – Nincs rá mód. – Helyes. De nem tudhatom biztosan. Van, hogy az em-ber nem kockáztathat, tudja? Megfeszültem, hogy még véletlenül se pillantsak a zsilipajtó felé. – Hölgyeké az elsőbbség, azt hiszem. De persze nem tudom, mit ír elő a protokoll ilyen körülmények
között. – Rám emelte a fegyverét. – Isten vele, Chase! Meglátja… Shara, kezében egy csavarkulccsal, kirontott a zsilipből. Charlie meghallotta, mozdult, hogy hátraforduljon, én pedig megragadtam a lézert. Shara Charlie feje felé sújtott, de ő maga elé kapta az egyik kaiját, és a csavarkulcs a vállát érte. Így is jó. Charlie felordított, és elesett. Ekkor odaugrott Alex, és már mindnyájan a lézerfegyverért birkóztunk. Charlie félrelökött, és úgy állon ütötte Sharát, hogy szegény felbukott. Alex és Charlie együtt markolták a fegyvert, amikor az megint elsült. Sistergett, füstölt a fém, ahol eltalálta a sugár. Charlie üvöltve próbálta kicsavarni Alex kezéből a fegyvert, amely végül kiesett mindkettejük kezéből, és a másodpilóta ülése alatt landolt. Egymást taposva, csépelve próbálták elérni mind a ketten. De Shara ért oda elsőnek, megragadta, megpördült vele, és tüzelt. A sugár épp Charlie fejét találta el. Felhördült, hátratántorodott, majd lassan, ahogyan alacsony gravitáción megfigyelhető, összerogyott. Shara, áki nem szeretett sokat teketóriázni, mindvégig rászegezte a fegyvert. – Elég! – mondta Alex, és elvette tőle. Charlie elnyúlva hevert a földön, az arca eltűnt, s a koponyájából füst szállt fel. A vezérlőberendezés katasztrófa sújtotta területté vált: minden elszenesedett, összetört. Shara Alexre nézett, hogy lássa, nem esett-e baja, majd hozzám fordult. A lábam nem a legjobb állapotban volt, és a nyakam is fájt. – Már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkeztetek rólam – mondta. – Bár hamarabb kihívhattunk volna onnan! – feleltem. – Jó lett volna, ha már akkor elintézed, amikor a lábát a fedélzetre tette. – Egy pillanatig sem voltatok biztonságos távolságra egymástól – válaszolta Shara, Alexhez intézve a szavait. – Állandóan a tarkódra célozva tartotta a lézerét. – De végre ártalmatlanná lett téve. Csak ez számít – mondta erre Alex. Én ebben nem voltam olyan biztos. – Kalu, kérek helyzetjelentést! – mondtam. – Üdv, Chase. Már nem tartom az irányításom alatt a repülési útvonalat. Nem jutnak el hozzám sem a fő-, sem a helyzeti hajtóművek irányító rendszereinek adatai. A kvantummotorok leálltak. Pillanatnyilag nincsenek adataim róluk. Az életfenntartó rendszer sértetlen. – Sorolni kezdte a mosodában mutatkozó gondokat, de félbeszakítottam. – A részletek ráérnek később, Kalu. Szökik-e a levegőnk? – A törzs sértetlen, leszámítva az alsó fedélzetbe ütött lyukakat. – Tudunk egyáltalán manőverezni? – A főtengely körül meg tudom fordítani a hajót. Nagyjából ennyi. – Mi lenne, ha megpróbálnánk a leszállóegységgel kiszabadulni innen? – szólt közbe Shara. – Nincs elég tolóereje. A Spiritusz után mi is lezuhannánk. – Kapcsolj kézi vezérlésre! – javasolta Alex. – Nem az MI-vel van a gond, hanem a vezérművel – magyaráztam. – Működésképtelenné vált. Kalu, küldj Fehér Kódot a Gonzaleznekl Mondd meg nekik, hogy négy órájuk van arra, hogy elérjenek hozzánk! – Ne! – szólt közbe Alex. – Várj! – Mi a baj? – Ki van kapcsolva a komlink? – Pár perccel ezelőtt kapcsoltam ki. – Ezek szerint Windy nem tudja, mi történt? – Nem. – Ha elküldöd azt a kódot, abból elég gyorsan kikövetkeztetheti. – Teljesen mindegy, Chase – szólt Kalu. – Működésképtelenné vált a nagy hatósugarú adóberendezés is. Nem tudunk rádión üzenni. – Akkor hat hónapba is beletelik, mire ideérnek – sóhajtotta Shara.
Alex felnyitotta a fedélzeti lejáró tetejét. – Javításokat kell végeznünk – mondta. – Vannak tartalék alkatrészeink. Végignéztem a hídon. – Remélem, sok van belőlük!
HARMINCHÁROM A jövő nem bizonytalanabb, mint a jelen. – Walt Whitman „A fejsze éneke”, k. i. 1856 – Meg tudsz valamit javítani? – kérdezte Alex. Ránéztem a romhalmazra. – Nem vagyok túl derűlátó – válaszoltam. Az ablakon túl az égbolt felét nagy, vörös fellegek fedték el előlünk. – Nem kérem, hogy legyél derűlátó. Csak tákolj össze valami szükségvitorlázatot! Míg ők reménykedve néztek, végeztem egy gyors ellenőrzést. – Újra működőképessé tudnám tenni, ha meglennének hozzá az alkatrészek, és lenne rá idő – mondtam. – Itt van Kalu, aki segítene. De a relék meghaltak, a huzalok füstölnek, és a berendezés egy része elolvadt. Adjatok egy hetet, és talán össze tudok barkácsolni valamit! – Ez elég nagy baj – vélekedett Alex. – Erről van szó – bólintottam. – A válaszom tehát: nem. – Három óra ötven percetek van, utána elérjük azt a pontot, ahonnan már nem lehet visszahozni a hajót – közölte Kalu. Azt hiszem, segíteni próbált rajtunk. – Miért nem vörös törpének hívjátok? – néztem Sharára. – Ezt a fajta égitestet mindig is barna törpének nevezték. – Az egyetlen kiutat a jacht jelenti számunkra – szólalt meg Alex. – Nem hiszem, hogy Windy át fog hívni bennünket. – Szeretek veletek repülni, gyerekek – mondta Shara. – Ilyesmi sűrűn előfordul az útjaitokon? – Bátornak mutatta magát, de látszott rajta, hogy meg van rémülve. – Senkinek semmi ötlete? – Megkereste a gyógykenőcsöt, és bekente vele a lábamat, míg én hátrahajtott fejjel, csukott szemmel ültem. – Windy tudja, hogy elvesztettük a hajtóművünket? – kérdezte Alex. – Igen – feleltem. – Az ilyesmit nem lehet nem észrevenni. Most arra vár, hogy Charlie közölje vele, a kommunikációs rendszerünk is összeomlott, úgyhogy senkivel sem tudunk kapcsolatot létesíteni. Aztán már csak fel kell szednie az emberét, és eltűnni innen. Alex lenézett a holttestre. – Mihelyt rájön, hogy Charlie elnyerte méltó büntetését, nyomban elhúz, és sorsunkra hagy bennünket. – Nézzétek! – mutattam az ablakokra. Windy jachtja épp beállt a jobb oldalunk mellé. Készült, hogy kivigye tőlünk Charlie-t. Villámgyorsan végigmustráltam a járművet. – Egy Lótusz – állapítottam meg. – Hárman férnek bele. A pilóta és két utas. – Úristen! – nyögte Shara. – Ezt már ügyesebben kell csinálnunk. – De csak akkor, ha gondot csinálunk magunknak Windyből – mondta Alex, szemét merőn a közelítő jachtra szegezve. – Azt hiszem, én már túlvagyok ezen a ponton. – Hát azért mindig van egy biztonsági ráhagyás – folytattam. – Egy vagy két embert még elbírna. Ahogy elnézem ennek a méretét, inkább egyet. De ha meg tudnánk szerezni, riaszthatnánk Brankovot, és akkor már csak addig kéne kibírni, amíg ő ideér. – Mit gondolsz, van másvalaki is rajta? – kérdezte Shara. – Kétlem – csóválta a fejét Alex. – Ez nem az a kiruccanás, amire az ember a barátait is magával viszi. – Oké, akkor hogyan csináljuk? – tette fel az újabb kérdést Shara, hátát a rekeszfalnak vetve. –
Nekünk nem fogja kinyitni az ajtót. – Kinyithatja éppen – vélekedett Alex. – Hiszen arra számít, hogy Charlie az. – Eljátsszuk neki, hogy mi vagyunk Charlie? – kérdeztem. – Pontosan. Kalu, képes vagy utánozni Charlie hangját? – Azt hiszem. – Összerándultam. Úgy hangzott, mintha Charlie feltámadt volna, és újra itt lenne köztünk. – Figyelmeztetni szeretném. Csak semmi meglepetés, amikor kinyílik az ajtó. Maga és a másik nő álljanak a zsilip elé! Felemelt kézzel. Ha nem lesznek ott, megölöm ezt az embert! Megértette? – Tökéletes hangszín és hanghordozás. – Jó – mondta Alex. – Gyönyörű. És most hívjuk fel Windyt, Kalu pedig adja elő a Charlie-féle magánszámát, és mondja azt neki, hogy a hajón mindenki halott, ő pedig indulásra kész! Mondja azt Windynek, hogy nyissa ki a légzsilipet! Ha fölveszem Charlie űrruháját, abban át tudok szállni, és anélkül juthatok be hozzá, hogy tudná, én vagyok az. – Te? – néztem rá. – Miért, te kit javasolnál? – Tudta, mi következik, és figyelmeztető pillantást lövellt rám. – Minél hamarabb megcsináljuk, Chase, annál jobb. – Ellenőrizte, hogy nála van-e a lézer. – Nekem kell mennem! – mondtam. – Miért? – Ugyanazért, mint korábban. Több gyakorlatom van a vákuumban való munkában. És ezúttal mindnyájunk élete múlik azon, hogy ez jól sikerüljön. – Chase, ez túl veszélyes! – És szerinted az nem veszélyes, ha itt ülünk, és várjuk, mi fog történni? Vett egy nagy levegőt, majd lassan kifújta. – Nézd, nem arról van szó, mintha nem hinnék abban, hogy meg tudod oldani. De igazad van: itt mindannyiunk életéről van szó. A lehető legtöbb esélyt kell megadnunk magunknak. Lehet, hogy meg kell őt ölnünk. – Valósággal belém fúrta a tekintetét. – Kész vagy megtenni ezt is? – Ha kell. Shara eddig szótlanul figyelte a párbeszédünket, de most ő is bekapcsolódott. – Tudjátok, nem akarom egy újabbal tetézni a gondjaitokat, de ez a csaj elmebeteg. Lehet, hogy azt gondolja, itt a soha vissza nem térő alkalom, hogy megszabaduljon az egyetlen embertől, aki az ő személyét össze tudja kapcsolni ezzel az üggyel. – Gondolod? – kérdeztem meglepődve. – Miért ne? Ha én neki lennék, és úgy gondolkoznék, mint ő, abban a pillanatban, amikor Charlie bejelentkezik, és közli, hogy a munkát elvégezte itt, azt mondanám, hogy viszlát, Charlie, hasta la vista, és szépen odébbállnék. Alex és én zavartan pillantottunk egymásra. – Mond valamit – szólalt meg elsőnek Alex. – Akkor hát mit tegyünk? – Gondolkozzunk, mielőtt felhívnánk, és bármit is mondanánk neki. – Valami jobbat kell kitalálnunk – vélte Shara. – És egyébként, ha valakinek mindenképpen át kell ugrania a Lótuszra, tekintve, hogy itt az én életemről is szó van, szeretném, ha a leggyakorlottabb ugrana át. – És rám nézett. – Jól van – adta be a derekát Alex. – Chase, az a gyanúm, hogy neked kell megcsinálnod. – Rendben. Alex elhátrált az ablaktól, s úgy próbált kilesni, hogy a másik hajóról ne lehessen őt észrevenni. – Azt mondod, a Lótusz kisméretű hajó. Van egyáltalán belső zsilipje? – Nincs. Csak egy pilótafülke, három kis kabin és egy karbantartó műhely. – Szóval belépsz, és már ott is vagy. Nincsenek akadályok? – Semmi. – Oké. Van egy ötletem. – Éspedig?
– Egyvalamit a javunkra fordíthatunk. – Micsodát? – A mi fő zsilipünk a hajó bal oldalán van. – És ez miért jó nekünk? – A Lótusz a jobb oldalunkra áll. Windy nem láthatja a zsilipet. – Oké, készen vagyunk? – kérdezte Alex. Charlie sárga űrruhája volt rajta. Shara és én a Spiritusz szkafandereit viseltük. – Azt hiszem – válaszoltam. – Csak még egy kérdés – folytatta Alex. – Amikor Kalu-hoz beszélsz, van rá esély, hogy Windy lehallgassa? – Nincs. A hajó törzse megfelelő árnyékolást jelent. – Ne felejtsd el, hogy a kilövőállás ajtaja nyitva lesz! – szólalt meg Shara is. – Jól van. Elfelejtettem. – Akkor ha látni nem is, de hallani fog minket. – Talán jobb, ha ennek tudatában leszünk. – Oké – mondta ismét Alex. – Mindenki tartsa észben! Készen vagyunk? Bólogatás. – Indulás! Shara és Alex a rakodótér zsilipkamráján keresztül lementek az alsó fedélzetre. Vártam öt percet, amit jórészt azzal töltöttem el, hogy figyeltem a mind közelebb jövő törpét. Vihar dúlt a légköre felső részében: egy kör alakú, a környező vérvörös felhőknél sötétebb folt. Charlie lézerfegyvere nálam volt. Ellenőriztem a töltését, és az övemre csatoltam. Azután magamra szíjaztam a légtartályomat és egy hajtóművet. Az öt perc elteltével szóltam Kalunak, hogy készüljön fel, és nyisson ki egy csatornát a Lótuszra. – Windy – szólalt meg Kalu Charlie hangján van egy problémánk. – Mi az, Blink? Mi tart ilyen sokáig? Betápláltam Kalu válaszát: – Szétlőttem a főfedélzetet. De van itt ezen egy hátsó híd is. A kilövőállásban. Vészhelyzetre. – Lődd ki azt is! – Épp azon dolgozom. – Hogy érted azt, hogy dolgozol rajta, Blink? Lődd szét, és kész. Hol van Benedict? – Kiszabadult. Elmenekült. – Mondd még egyszer! – Elmenekült. Windy, a lézer felmondta a szolgálatot. Épp ez a probléma. – A francba, Blink! Mondtam, hogy ellenőrizz mindent alaposan! – Meg volt töltve. De a nyavalyás felrobbant a kezemben. – Hol vagy most? – A hátsó hídon. – Rendben van. Tedd, amit tenned kell! Szedd szét azt az átkozott berendezést a puszta kezeddel! Mi van a rádióösszeköttetéssel? – A nagy hatótávolságú kommunikáció sértetlen. – Ne tudjanak! Öld meg őket! – A két nő már halott. – Ezt a részét legalább sikerült jól elintézned. – Benedict a zsilipen keresztül elmenekült, amikor a lézer kimúlt. – Nem tudod megkeresni? – Valamerre errefelé lehet. – Jól van. Ne izgasd magad miatta! Zúzd szét a vezérművet, és szerezd meg a beszélgetéseik felvételét! Szólj, ha végeztél!
Kinyitottam egy csatornát Alex számára. Félő volt, hogy Windy meghallhatja, ezért nem beszélhettünk egymással, így aztán egyszerűen nyitva hagytam hat másodpercre, majd lezártam. Alex hallja a vivőhullámot, és a hat másodperc azt közölte vele, hogy az első fázis a tervnek megfelelően lezajlott. A második bevezető szakasznak öt perc múlva kellett kezdődnie. Kikapcsoltam Kalut, és a memóriáját, valamint a prog-ramjait tartalmazó csipeket betettem az egyik zsebembe. Azután fölvettem a sisakomat, és beléptem a fő légzsilipbe. Két perc múlva kint voltam a sötétvörösen világító fényben. Ha Windy nem figyelte a Spirituszt, semmi problémánk nem lehetett. De tudtuk, hogy figyelni fogja. Valószínűleg a rakodótér zsilipjére fogja szegezni a tekintetét, amelyen át Charlie lépett a hajóra, és amely azóta is nyitva volt. Pontosan öt perccel azután, hogy elküldtem Alexnek a vivőhullámot, útnak indítottam egy előre felvett üzenetet Charlie hangján. – Windy, elkaptam a nyavalyást. Percekkel ezután, ha helyes volt az időzítésünk, két űr-ruhás alak – egy Lótusz-sárga és egy Felderítés-zöld – vágódott ki a nyitott zsilipajtón. Némán kellett viaskodniuk egymással, azt a látszatot keltve, hogy Charlie rádiója tönkrement. (Arra nem volt mód, hogy valósághűen össze tudjuk hangolni a küzdelem hangjait azzal, amit Windy az adott pillanatban lát.) De bevált! – Blink! – kiáltotta Windy. – Öld meg! Ne engedd a másik híd közelébe! Fölmásztam a Spiritusz tetejére, és elrugaszkodtam a Lótusz felé. – Blink! Válaszolj! Ott van, végezz vele! Ahogy elszakadtam a hajó törzsétől, és közeledni kezdtem a jachthoz, láthatóvá vált a rakodótér zsilipje. Mozgást észleltem, de nem tudtam kivenni, mi történik. Az alatt a körülbelül egy perc alatt, amíg átjutottam, rettenetesen védtelen voltam. Tökéletes célpontot nyújtottam. Csak annyi kellett volna, hogy egy pillanatra levegye a szemét a két komédiázóról. A Lótusz zsilipje zárva volt. Amilyen óvatosan csak tudtam, leereszkedtem mellé, és megérintettem a kézi vezérlés gombját. A zár engedett, és én besurrantam. A külső zsilipajtó bezárult, s odabent nőni kezdett a nyomás. Ha Windy egy kicsit is odafigyel, ekkorra már tudta volna, hogy valaki behatolt a zsilipbe. És nem lett volna nehéz rájönnie, mi folyik itt. – Ki van odabent? – harsant fel a hangja a vonalban. Pech. – Tudom, hogy ott vagy, Alex! De hiába is próbálkozol! Hallottam, hogy az ajtót babrálja. Bizonyára arra próbált rájönni, hogyan zárhatná le, hogy ne tudjam használni. Csakhogy a légzsilipeket nem így tervezték. A biztonság érdekében a belső ajtót mindig csak akkor lehet kinyitni, amikor a benti légnyomás megegyezik a külsővel, akármekkora is az. – Akár vissza is mehetsz oda, ahonnan jöttél, Alex. Mihelyt belépsz ezen az ajtón, halott vagy! – Olyan volt a hanga, mint a vijjogás. A légnyomás elérte a normális szintet, úgyhogy lekapcsoltam. Arra gondoltam, vajon mi vár rám, ha majd kinyitom az ajtót. Egy eszelős egy másik lézerrel. Vagy egy pisztollyal. Egy tűzharc eldőlhet így is, meg úgy is, és túl nagy volt a tét ahhoz, hogy kockáztatni merjek. Eszembe jutott Alex kérdése. Ha arra kerülne a sor, el tudnám-e venni Windy életét? És rá kellett jönnöm, hogy a helyzetet csak úgy menthetem meg, ha megteszem. Elfordítottam a zár nyelvét, visszaállítva ezzel a nyomáscsökkentő ciklust. Rögtön észrevette, mit csinálok. – Ügyes – mondta. – Gyere ki, Alex, amíg kijöhetsz! Ismertem a jacht alaprajzát. Tőlem jobbra, a rekeszfal mögött egy kabin volt. Balra egy tárolóhelyiség.
– Feltételezem, hogy megölted Blinket – folytatta Windy. – És ez az egész csak rafinált mutatvány volt. De nem számít. Amúgy sem volt különösebben használható ember, igaz? Hogyan csináltad? A légnyomás visszaesett a zéró pontra. Kinyitottam a külső zsilipajtót, és átnéztem a Spirituszra. Shara és Alex a rakodótér ajtaja mellett álltak, és figyeltek. Megbeszéltük, hogy távol maradnak addig, amíg a dolog el nem intéződik. Tenni úgysem tehetnének semmit. – Oké, nem akarsz beszélni velem. Nem baj, Alex. Nem veszem sértésnek. Megértem, hogy zaklatott vagy. Sajnálom, hogy így alakultak a dolgok. Nem a személyed ellen irányul. De nem engedhetem, hogy tovább fosztogasd a lelőhelyeket! Túl profin csinálod. – Helló, Windy! – szólaltam meg. – Hogy mennek a dolgok? – Chase! – Elszörnyedés érződött a hangján. – Téged küldött ide? Az a gyáva féreg téged küldött ide? – Az én ötletem volt. – Még annál is nagyobb tahó, mint amilyennek gondoltam. Kíváncsi lettem volna, hallja-e ezt Alex. – Ő nem ölt meg senkit. – Szemtelen vagy, Chase. Erkölcsösségről akarsz prédikálni nekem? Kész komédia. – Sajnálom, hogy így gondolod. Kiválasztottam a jobb kezem felőli oldalt, azt, amelyik a kabinnal volt határos. Kiakasztottam a lézert az övemről, ráirányítottam a rekeszfalra, és megnyomtam a sugárvető gombot. – Maradj ki ebből, Chase! Menj vissza oda, ahonnan jöttél! A vörös sugár körülbelül fejmagasságban érte el a fémet. Az rögtön perzselődni kezdett. Fekete cseppek pezsegtek, habzottak, és gördültek le a falon. Néztem őket, és elégedettséget éreztem. Elképzeltem, ahogy ott áll a túloldalon. Az én régi-régi barátnőm. Istenem, segíts! – Jól van. Menj ki a zsilipből! Én elmegyek innen. Ha még mindig ott vagy, csúnyán zötykölődni fogsz! Nem mondhatom, hogy akár egy csöpp sajnálatot is éreztem iránta. – Menj, Chase! Tűnj el innen! Tovább tágítottam a rést, mígnem egy körülbelül félméteres vonal lett belőle. – Kint vagy már, Chase? Utoljára szólok! Karnyújtásnyival lejjebb húztam egy másik, az előbbivel párhuzamos vonalat. Még több buborék, még több levegő. – Chase? – Még itt vagyok. A jacht belsejében négyzetcentiméterenként valamivel több mint két kilogramm volt a légnyomás. Ami kezdett átszökni a zsilipbe. Kigyulladt, majd villogni kezdett egy fehér lámpa. Jelezte, hogy a jacht manőverre készül. Vészhelyzet. Öveket becsatolni! – Mit csinálsz?! – sikoltotta Windy. – Chase, hagyd abba! Már legelöl volt, valószínűleg épp az ülésbe mászott be, amikor kigyulladtak a vészjelző lámpák. A fedélzet megremegett. Működésbe léptek a motorok. Húztam egy függőleges vonalat, amellyel összekötöttem a párhuzamosok két végpontját. – Nem tudom, mit művelsz, Chase, de hagyd abba, kérlek! Kérlek! Nincs rajtam védőruha! Viszlát, Windy, gondoltam. És húzni kezdtem a negyedik vonalat, hogy a négyszög teljes legyen. Amint gyorsulni kezdtünk, kinyílt a rekeszfal. Hátralökődtem. Ruhák, műanyag tárgyak, törülközők zúdultak be a zsilipbe, amely a nyitott ajtón át kiköpte őket magából.
HARMINCNÉGY Te csak élvezd a kvantummeghajtás csodáit, miközben az égbolt mélységes mélyéig száguldva, a fényt magad mögött hagyva szökellsz a galaxisok között! Én inkább abban gyönyörködöm, amit az ablakomból látok. Egy szkúnert adj nekem és friss szelet, hogy dagadjon a vitorla! – Kasha Thilby Életjelek, 1428 A gyorsulás ereje a zsilip egyik falához szorított. Ki kellett várnom a végét. Pár perc múlva, amikor megszűnt a gyorsulás, már kimehettem a zsilipből, föl a pilótafülkébe. Windy halott volt – megfagyva, megfulladva, felpüffedve, a biztonsági övébe gabalyodva ült a székben. Már nem hasonlított régi önmagára. Kiszabadítottam, és a fedélzetre vittem. Az MI idegentől nem fogadott volna el utasításokat, úgyhogy kikapcsoltam, és magam kezdtem hozzá a hosszú forduláshoz, amely végül visszavisz a Spirituszhoz. A Lótusz vonalán kapcsolatba léptem a Gonzalezzel, és segítséget kértem tőlük. Nincs vészhelyzet, tettem hozzá, mert addigra már ura voltam a helyzetnek. Tudomásul vették, és közölték, hogy egy óra múlva indulnak. Windyt az egyik kabinban helyeztem el, és rázártam az ajtót. Mondanom sem kell, Shara és Alex fellélegeztek, amikor beálltam a Spiritusz mellé, és áthívtam őket a Lótuszra. Miután meghallgatták beszámolómat a történtekről, Alex féltő aggodalommal faggatni kezdett, hogy jól vagyok-e. Azt tetted, amit tenned kellett, mondta. Nem volt más választásod. Fontolgattuk, hogy visszamegyünk a Spirituszra Charlie holttestéért, de túl kockázatos lett volna. Már mélyen bent jártunk a törpe gravitációs terében. Miután meghoztuk a döntést, távolodó manőverbe kezdtünk, miközben a Spiritusz folytatta lassú lemerülését az élénkvörös felhők felé. Alex kapcsolatba lépett Brankowal, és biztosította afelől, hogy úgy fogja találni, érdemes volt megtenni ezt az utat. Részleteket nem volt hajlandó elárulni, de Brankov sejthette, hogy megtaláltuk a Balfourt. Egy lemezt hegesztettünk a lyukra, amelyet a zsilip falába vágtam, hogy a kabin újra használható legyen. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy egy pillantást vessünk a Balfourra! – mondta Alex. A Lótusz fedélzetén csak minimális optikai berendezés volt. Egyetlen teleszkópja navigációs célt szolgált, vagyis nem volt nagy hatótávolságú, és finombeállító sem volt rajta. A bolygó felszínéből nem sokat láthattunk vele, csak amikor már majdnem leszálltunk rá. Fátyolfelhőkkel teli légköre elég Föld-szerűnek tűnt. Fokozatosan láthatóvá vált alatta két sziget-szárazföld és egy, az egész bolygót körülkerítő, hatalmas óceán. Itt-ott vihar jeleit is láttuk. A sarkokat jég borította. Feltűntek hegyláncok és folyók. – Az a gyanúm, hogy tudták, mit csinálnak – mondta Alex. – Nem értem, mekkora különbséget jelenthetett ez – tűnődött fennhangon Shara. – Az átmeneti szakaszt nem élhették túl. De próbálkozásnak szép lehetett. Alex újra megkérdezte, milyen körülmények alakulhattak ki a felszínen, mialatt a bolygó letért a pályájáról. – Nem valószínű, hogy akár a nagyobb szárazföldi állatok is túlélhették – magyarázta Shara. – A kezdő lökést követően a bolygó forgásának rendje felborult, az árapálymozgás elakadt. Ez volt minden baj okozója. Egymást követték a tengeri viharok, a szuperszonikus sebességgel száguldó hurrikánok, vulkánkitörések, és amit akarsz. – És ez meddig tartott…?
– Negyven évig. Esetleg ötvenig. Vagy még tovább. Ez nem az én szakterületem, de úgy sejtem, mindenképpen sokkal tovább tartott, mint amit egy emberi kolónia élve ki tudott volna bírni. – Most nagyon békés helynek látszik – jegyeztem meg. Kéklő víz, felhők, folyóvölgyek. Még az őserdők is hívogatónak látszottak. – Tökéletesen megfelelő távolságra van a törpétől – magyarázta Shara. – Ahhoz, hogy a földje elfogadható hőmérsékletű legyen? – Igen. Ezen a felén, persze. A túlsó féltekén elég hideg lehet. – Még az óceánok is befagynak? – Azt nem tudom. A felhők jórészt fehér kumuluszok voltak, csak átszínezte őket a pszeudonap vörös ragyogása. A teleszkópon át látott viharok végigvonultak az óceán széles felszínén. A magasabb hegycsúcsok némelyikét hósapka fedte. – Ami az őserdőt illeti, igazad volt – jegyezte meg Alex, látva, hogy mindkét szárazföldet dzsungel borítja. A Lótusz rengeteg üzemanyagot égetett el. Alex alig várta, hogy megérkezzünk a Balfourra, és feltankoljunk. – Megközelítem a bolygót, hogy lelassítson bennünket – jelentettem a többieknek. – Teszünk körülötte egy háromnegyed fordulatot. Ennek nagy része a sötét oldalon zajlik majd. Sajnálom, de ez ellen nem sokat tehetek. – Oké – felelte Alex. – Mi jön ezután? – Ebből egy olyan szögben fogunk kijönni, ahonnan már ráállhatunk a törpe körüli pályára. Ha ott elértük a kellő sebességet, visszajövünk ide. Így kisebb nyomás nehezedik ránk, és sokkal kevesebb üzemanyag fogy. Alex vágyakozva nézte a bolygó ívét. – Bár lenne egy leszállóegységünk! – sóhajtotta. – A Gonzaleznek lesz. – Biztos vagyok benne, hogy Emil boldogan lemegy veled – tette hozzá nevetve Shara. A törpe körüli pályán haladtunk, amikor jelentkezett a Gonzalez, és közölte, hogy már a szomszédban járnak. – Mi a csuda az? – kérdezte Brankov a törpére utalva. – Ez a meglepetés, amit beígért nekünk? – Igen – válaszolta Alex. – Ez az. Vagy legalábbis annak egy része. – És mi a többi? – Nem tudom, pontosan hol járnak most, Emil. De látja a törpe körül keringő kék bolygót? – Nem – érkezett meg több mint egy perc elteltével a válasz. Ezek szerint a Gonzalez még mindig elég messze járhatott. Brankovon egy Beron dzseki volt, az a fajta, amelyiken mindenütt zsebek voltak. – Van itt egy kék bolygó valahol? – Nem tudtam, tőlünk kérdezi-e, vagy a pilótájától. – A törpe körüli röppályán – válaszolta Alex. – Van élővilága. – Komolyan beszél? – A legkomolyabban. – Oké. Ez érdekes. Mi köze van hozzánk? – Régebben a Tinicum rendszerben volt. Brankov elvigyorodott. „Mikor kezdhetünk ünnepelni?” – kérdezte az arcán felragyogó, széles mosoly. Néhány óra múlva egyenlítői pályára álltunk a Balfour körül. Az első percekben még az éjszakai félteke fölött voltunk, így a szárazföldön és a tengeren kívül semmit sem láttunk odalent. Aztán eljött a napkelte, és a terminátort átlépve megérkeztünk a nappali féltekére. Most először vehettük szemügyre ráérősen a világot. Alex el sem mozdult az ablaktól, míg Shara a monitort figyelte. Mindketten egyszerre reagáltak a látványra: Alex a levegőbe öklözött, Shara pedig
izgatottan odakiáltott nekem, hogy én is nézzem meg. Az egyik szigetkontinens belterületéről volt szó. Csak nem egy…? Shara megpróbálta kinagyítani a képet. Alex intett, hogy menjek az ablakhoz, onnan jobban látom. Az erdőt ezen a helyen mintha kivágták volna, és a területet egyenes vonalak hálózták be. A közelben egy tó látszott. – Város? – kérdeztem. – És ott – mutatott arrébb Alex. Följebb, észak felé, még több vonal. Egy folyót fogtak közre. Nem is tudom, mit láttam ekkor a szemében. Rendszerint amikor új lelőhelyre bukkanunk, a visszafogott, szerény zseni képét ölti magára. Néha, amikor hosszú vadászat után érkezünk meg egy ilyen helyre, már nem fogja vissza magát, csak élvezi a diadalt. De hogy ez mi volt, nem tudom. Öröm. Szomorúság. Reménytelen vágyakozás. Lelkesültség. Mindez együtt. – Még egy – szólt oda Shara. A déli partvonal mentén, de még a terminátoron. Öt csoportosulást számoltunk meg. – A másik nagy szigeten egy sincs – figyelte meg Alex. – A közvetlen napsugárzás miatt van. Túl forró – állapította meg Shara. – Minden, amit láttunk, az alkonyzónában van. Itt lehet a legkellemesebb az időjárás. Továbbhaladtunk, és már nem láttuk őket. A Lótusznak nem volt olyan teleszkópja, amellyel hátrafelé is le lehetett volna látni. – Ennyit a dagályhullámokról és a tornádókról – nézett Alex fülig érő szájjal Sharára. – Nem lehetett volna – ráncolta a homlokát Shara. – Mégis így történt. A bolygó körül keringve vészelték át. A Bremerhavenen. Rajta maradtak, és kivárták, amíg a helyzet megnyugszik. – Negyven évig? – hördültünk fel egyszerre Sharával. Ezt senki sem fogja bevenni. – Igen. Ezért volt szükségük a melegházakra. Amilyen gyorsan csak lehetett, útnak kellett indítaniuk a Keresőt, hogy visszatéijen a Földre, és reményeik szerint, megindulhasson a mentés. Reménykedtek benne, hogy lesznek túlélők a Margólián. De valószínűleg nem bíztak a Kereső sikerében. Ezt tartották a legjobb megoldásnak, de nem voltak benne biztosak. Tudták, hogy a Balfour idővel élhető hely lesz, és hogy a Margólián szélsőségessé válnak a körülmények. Így, mielőtt felfalták volna a Bremerhavent, valamennyi embert áthoztak vele ide. Csak azután szerelték le és indították útnak a Keresőt. A Balfour-csoport a hajón maradt. Keringőpályán. Negyven-ötven évig. Ameddig kellett. Amikor a bolygón helyreállt a nyugalom, leereszkedtek, és letelepedtek rajta. – Ezért nem volt a hajón leszállóegység – jöttem rá. – Úgy van. Itt van valahol alattunk. – Szerinted hányan lehettek? – kérdeztem. – Nem tudom. Azt hiszem, nem sokan. Ahánynak sikerült túlélnie ezt az időt. Talán pár százan. Vagy annyian sem. Minél kevesebben voltak, annál jobbak voltak az esélyeik. Minimum hány ember kell a biztonságos szaporodáshoz? Egyikünk sem tudta. – Kár – mondta Shara a kék bolygót bámulva. – Miért? Mire gondolsz? – kérdeztem. – Kicsit későn érkezett a lovasság. Váratlanul újra óceán terült el alattunk. Hátunk mögött a törpe-nap egyre lejjebb csúszott a bolygó pereme felé. A csillogó kék víztükör háborítatlanul nyugodt volt. Száguldottunk a sötétség felé. – Az a terület valószínűleg az egyetlen építési övezet a bolygón, ahol kellemes a hőmérséklet – mondta Shara. – Elmondom nektek, hogy mit gondolok… Ezt azonban már nem tudhattuk meg, mert Sharának elakadt a szava, majd felsikoltott, és a képernyőre mutatott. Valamire az óceánban.
– Ki tudjátok nagyítani? – kérdezte. – Úgy néz ki… Mint egy hajó. Nem sokkal látszott több belőle, mint a sodorvíz. Az, ami keltette, túl kicsi volt, nem lehetett látni. – Egy hatalmas hal is lehet – vélte Alex. Szerettem volna még jobban kiemelni, de ettől elmosódottá vált. – Fene ezt a szkópot! – morogta Alex. A megerősítés a Gonzaleztől jött, amely, egyre közelebb érve bevetette a saját teleszkópjait. Míg élek, nem felejtem el Brankov első szavait: – Úristen, Alex, ezek élnek odalent!
HARMINCÖT Az emberi létezést misztérium övezi: tapasztalatunk szűk területe aprócska sziget egy határtalan tengerben. És tovább növeli a misztériumot, hogy földi létezésünk tartománya nemcsak a végtelen térben, hanem a végtelen időben is csak egy sziget. Múlt és jövő egyaránt el van rejtve előlünk: semminek, ami van, nem ismerjük sem a keletkezését, sem a végső célját. – John Stuart Mill Három vallástanulmány, k. i. 1874 Ki gondolta volna? A Gonzalez érzékelői és teleszkópjai rászegeződtek a bolygó felszínére, s az onnan nyert képeket továbbították a Lótuszra. Városok. Hidak és autópályák. Kikötők és parkok. Valami, amit vonatnak néztünk, egy kanyon fölött ívelt át. És egy pillanatra mintha repülőgépet láttam volna. – Elektronikus felhő! – kiáltott ismét Brankov. – Beszélnek egymással! – Éljenzést, tapsot hallottunk a háttérből. Nem tudom, hogyan adhatnám vissza azokat a lelkesedéssel teli perceket. Majdnem sikerült elmulasztaniuk bennem az előző órák eseményei fölött érzett kínos érzéseket. Jó pillanatok voltak. Odamentem Alexhez, hogy gratuláljak neki, és megöleljem, megcsókoljam, mint néhanapján, amikor megpróbálunk megkapaszkodni egy-egy kivételes pillanatban, azt remélve, hogy soha nem fog elmúlni. A hírek újabb hulláma árasztott el bennünket. A Gonzalez videojeleket, zenét, hangokat csípett el. Én is megpróbáltam közvetlenül, a jacht berendezéseivel elkapni néhányat. Az égen csúcsforgalom volt. Alex mámoros volt a boldogságtól. Shara nem tudott hová lenni a csodálkozástól. – Ezek itt éltek elszigetelten, miközben eltelt az emberiség írott történelmének több mint a fele. Ezeknek az embereknek nem lett volna szabad életben maradniuk. – És csak úgy ragyogott az arca. Pár óra múlva megérkezett a Gonzalez, és mi átszálltunk rá néhány baráti kézszorításra és hátba veregetésre. Erre innunk kell! Hogy a csudába jöttetek rá? Még műholdjaik is vannak! Ezt nézzétek: valami labdajáték. Három csapat van a pályán. Mit mondtatok, mióta vannak idekint? Egymás után rakták fel a bejövő képeket a monitorsorra, és némelyiket elküldték a Felderítésnek is. Még sohasem láttam Alexet ilyen boldognak. Mindenki gratulált neki. Én meg, Sharával együtt, egy csomó puszit kaptam a hajón lévő fiúktól. Hát hogyne! Milyen gyakran fordul elő ilyesmi az ember életében? Shara szeme csillogott a meghatottságtól. Amikor valamelyest lecsillapodtak a kedélyek, odajött hozzám. – Szép munka volt, Chase! – Alex volt – feleltem. – Én már rég abbahagytam volna. – Igen. Én mégis úgy gondolom, hogy az érdem nagy része a tiéd. – Elvigyorodott. – Barátném. Azokban az első percekben csak úgy özönlöttek a képek: egy torony, amely egy rádióátjátszó állomás része lehetett, egy emberektől nyüzsgő tengerparti strand, egy park szökőkutakkal, a pázsiton szaladgáló gyerekekkel. – Azt hiszem, ebből az a tanulság, hogy keménykötésű majmocskák vagyunk. Nem egykönnyen adjuk fel – mondta az egyik kutató. Brankov büszkén kihúzta magát, és úgy mosolygott, mint egy győztesen hazatérő hős. – Az emberiség történelmének legnagyobb felfedezése – jelentette ki. Mindnyájan emelték a poharukat Alexre, a margolokra, Sharára, és végül rám. Ahogy e sorokat írom, jobbra, a falon látom a képet, amely e dicső pillanatról készült. További városokat is találtunk. Valamennyi a terminátor mentén épült, ahol a legkedvezőbb volt az időjárás. Némelyikben toronyházak emelkedtek a magasba, mint a Cragen lévő Cityn, némelyiknek
hatalmas parkjai voltak, és kettő mintha csak úgy találomra teijeszkedett volna erre-arra. Egy olyat is láttunk, amelyiknek kerék alakja volt. Valamennyi város úgy épült, hogy lakói visszaszorították a dzsungelt, szó szerint fallal állva el az útját. Több repülőgépet láttunk. És rádióadásokat hallottunk. – Egyikből sem értek semmit – jegyezte meg Brankov csalódottan. – Kíváncsi lennék, tudják-e hogy itt vagyunk. Az MI utasítást kapott fordítóprogram készítésére. Brankov teljes átalakuláson ment át. Már nem volt sem szertartásos, sem tartózkodó. Határtalan lelkesedése elárulta, mennyire szereti a munkáját. Hogy kint lehet a terepen. Hogy kéznél lehet ott, ahol és amikor a dolgok történnek. Még az ebédjét is ilyen hőfokon szerette. Nem tudom, találkoztam-e még valakivel, aki így tudott lelkesedni ilyen hosszú ideig. Azon az első éjszakán megpróbálta ágyba vinni Sharát. Mivel Shara kihagyta a lehetőséget, szerencsét próbált nálam is. – Így is lehet ünnepelni – győzködött. – Felejthetetlenné tennénk vele a napot. – Mintha nem lenne amúgy is felejthetetlen. A válaszomra várva még hozzátette: – Ez olyan pillanat, amikor minden lehetségesnek látszik. Mindent egybevetve nagyszerű órák voltak. Tanácskozás kezdődött arról, hogy okos dolog lenne-e, ha meglátogatnánk a bolygón élő unokatestvéreinket. – Ők egy idegen kultúra – jelentette ki Brankov egyik szakértője. – Akkor is, ha emberek. Békén kellene hagynunk őket, hogy a maguk akarata szerint fejlődjenek tovább. Engem senki sem kérdezett, de azért elmondtam a véleményemet. Azt, hogy ugyan semmi sem akadályoz meg ebben bennünket, de veszélyes is lehet, ha csak úgy odaállítunk, hogy üdvözöljünk olyan embereket, akiknek fogalmuk sincs, kik vagyunk, és mit akarunk. – Akár egy rakétát is kaphatunk a fenekünkbe – mondtam. – Régóta egyedül vannak, lehet, hogy idegesek lesznek attól, ha idegenek pottyannak a fejükre az égből. Alex megjegyzése eldöntötte a vitát: – Senki sem feltételezi, hogy itt vannak. Ha itt hagyjuk őket, megmaradnak ebben az elszigeteltségben. Nem látnak egyetlen más világot sem. Talán még azt sem tudják, honnan jöttek. Azt is hihetik, hogy őshonosak a Balfouron. Hagyjuk meg őket ebben a hitükben, akkor itt is fognak maradni. Volt a csapatban egy magas, csontos nő, aki úgy nézett ki, mint aki sokat dolgozik terepen. Régész volt, a nevét már elfelejtettem. Ő amellett kardoskodott, hogy le kell mennünk. És hogy ő vállalkozik rá. Mitől félünk? Az Isten szerelmére, csak meg kell nézni a képeket, mondta. Gyerekek a parkban, sétáló emberek az utcákon. Nyilvánvaló, hogy nem barbárokról van szó. Kíváncsi lettem volna, hogy az elmúlt korok különböző vérengző államhatalmai fontosnak tartottáke, hogy mindenkit távol tartsanak a parkoktól és az utcákról, de annyiban hagytam a dolgot. Végül sikerült azt az érzést keltenie az összes férfiban, hogy ez gyávaság, és igenis kötelességük, hogy felfedjék ezek előtt az emberek előtt a jelenlétünket. Az ördögbe is, vállaljuk a kockázatot! Még Alex is, aki pedig ennél tisztábban szokta látni a dolgokat, belement a közvetlen kapcsolatfelvételbe. Megszerveztük hát a feladat végrehajtását. Brankovnak szabályosan csurgott a nyála a gondolattól, hogy le fog ereszkedni egy nagyváros parkjának pázsitjára, és majd kiszáll, és köszönti a népeket. A régésznő úgy beszélt, mintha rezesbanda és ujjongó sokaság várna bennünket odalent. A leszállóegységbe heten fértek be, meg a pilóta. Alexnek természetesen kijárt egy hely. Szeretnék-e én is menni? Én, mielőtt beszálltam volna bármibe, szerettem volna hallani, miről beszélnek odalent. Előttem volt az a kép, amikor a vademberek megrohanják Cook kapitányt.
– Köszönöm, nem – feleltem. – Én majd itt várok. Számoljatok be a fejleményekről! Shara szólt, hogy ő boldogan megy helyettem. Brankov és négy másik régész, köztük a nő alkotta a küldöttséget. Izgatottan várták az indulást. Még azt is felvetették, hogy nem kéne megvárni a fordítóprogram elkészültét. Alex azonban ebből nem engedett. – Hallgassuk meg, hogy mit mondanak, nehogy valami meggondolatlanságot kövessünk el! – közölte ellentmondást nem tűrően. Nagyjából húszmillióra becsültük a népességet. A lakható szárazföld persze nem volt túl terjedelmes. A bolygó éjszakai féltekéje túl hideg, a törpével szemközti oldala túl forró volt. Ez nem azt jelenti, hogy odakint nem élhetett volna meg senki. De a pionírok elszántsága kellett volna hozzá. Megpakoltuk a leszállóegységet készletekkel, és vártuk az MI-t. Tudom, hogy logikátlan, de bosszantott, hogy engem itt hagynak. Amikor visszautasítottam a lehetőséget, azt reméltem, Alex megpróbál majd rábeszélni. Ha megtette volna, talán beadom a derekamat. De mindenképpen jó lett volna látni az erőfeszítést. Mialatt ők várták, hogy az MI találjon valami fogódzót a nyelvhez – nincs fordítószoftverem, úgyhogy rögtönöznöm kell, mondta én visszamentem a Lótuszra, bekötöttem Kalut a jacht alaprendszerébe, és üdvözöltem. Kalu megköszönte, hogy megmentettem, és kérésemre elém varázsolta Harryt. Harryn egy minden időjárásnak megfelelő dzseki volt, és rezignáltnak tűnt. – Jó hírem van – kezdtem. Gyanakvást láttam a tekintetében. – Mi? – Itt vannak – mondtam. – A kolónia fennmaradt. A Gonzalez teleszkópjai által küldött képek egymás után villantak fel a monitoron. Gyerekek. Hajók. Farmok. Repülőgépek. Városok. Autópályák. – Imádkoztam érte, de nem mertem reménykedni. Felötlött bennem, hogy vajon egy avatár imái számítanak-e. – Nem hittem volna, hogy ez lehetséges. Elmondtam neki, hogyan csinálhatták, és ő úgy bólogatott, mintha mindvégig tudta volna, hogy életben fognak maradni. – És tudják, hogy kik ők? Hogy honnan jöttek? – Még nem tudjuk. De talán túlzás volna ebben reménykedni. – Oké. Gondolom, nem tud semmit Samantháról és a fiúkról. – Nem – feleltem. – Harry, azóta nagyon sok idő telt el. – Persze. – Talán lesz valahol egy nyilvántartás. Alex hívott a Gonzalezről. – Elkészült a fordító. Lemegyünk. – Légy óvatos! – mondtam. – És mondd meg nekik, hogy üdvözlöm őket! Visszamentem a másik hajóra, mert nem akartam egyedül lenni, mialatt az esemény megtörténik. Pár perccel a kilövés előtt értem vissza, épp időben, hogy halljam, amint az MI leállítja az indulás előtti felkészülést. – Adás érkezett a bolygó felszínéről. Egyenesen hozzánk irányítva, és az Azonosítatlan Járműnek címezve. – Kitől érkezett? – kérdezte Alex, aki épp az űrruháját ráncigálta magára. – Kérdezzem meg? Brankov és Alex összenéztek, és egyszerre húzták mosolyra a szájukat. – Add be! – mondta Brankov.
Egy nő volt az. Ősz haj, komoly, szigorú arc, átható zöld szempár. Egy üvegajtós szekrény mellett állt. A szekrény tele volt érmekkel és serlegekkel. A közös helyiségben állók közül először Brankovra nézett, majd még két vagy három emberre. Végül tekintete megállapodott Brankovon. Kérdezett valamit egy ismeretlen nyelven, amit az MI női hangon közvetített: – Kik vagytok? Brankov intett Alexnek, hogy ő válaszoljon. Alex vett egy nagy levegőt. – A nevem Alex Benedict – mondta. – Nem. Úgy értem, kik vagytok? – Sajnálom – mondta az MI. – Azt hiszem, nem nagyon boldogulok a fordítással. Alex elnevette magát. Ez jó. Szemét a nőre szegezve mondta: – Azért jöttünk, hogy megkeressünk benneteket. De ez egy hosszú történet.
UTÓHANG Harry telepeseinek sejtelmük sem volt arról, hogy kicsodák ők. A világ, amelyen éltek, az egész világot jelentette számukra. Nem létezett más. A nagy vándorút a csillagok között végleg elveszett, de a barna törpével kapcsolatos epizód és leszállásuk a Balfourra halvány emlékként megmaradt bennük egy szent szöveg része formájában. Az ősi iratok tanúsága szerint isteni lények egy csoportja hozta őket erre a világra egy fénylő hídon át. Egy korábbi kísérlet kudarcot vallott az emberek hálátlansága és kevélysége miatt. És az is meg volt írva, hogy az istenségek egy napon vissza fognak térni, hogy a kiválasztott keveseket elvezessék a paradicsomba. Már csak kevesen hittek mindebben. A margol tudomány évezredekkel ezelőtt felfedezte, hogy a világon két, egymást kölcsönösen kizáró bioszisztéma létezik. Az egyik magába foglalja az emberiséget, az ehető gyümölcsök és zöldségek széles skáláját, valamint egyes állatokat és halféléket. Minden más egy teljesen más rendbe tartozik. Az egyik rendszerből származó élelmiszerek nem szolgálnak táplálékul a másik rendszerben élőknek, de általában a betegségek sem léphetik át ezt a határvonalat. A biológusok ezt azzal magyarázták, hogy a bolygón kétszer keletkezett és indult fejlődésnek az élet. Ám néhány igazhívő fenntartotta, hogy a létezés kettős folyamának hagyománya arra vall, hogy az ősi „második teremtés” történet valóságon alapul. Alex a vonal innenső oldalán elmesélte a nőnek az egész történetet. Ő végighallgatta, de belesápadt, és egyre-másra látszott az arcán, hogy hiszi is, meg nem is. Behívott még valakit, egy magas férfit, aki barátságtalanul méregetett bennünket, és úgy viselkedett, mintha tolakodó ingatlanügynökökkel állna szemben. Alex neki is elmondta a sztorit. És megint, egy még magasabb, kék tógát viselő férfinak. Emil – ekkor már a keresztnevünkön szólítottuk egymást – folytatta tovább; ő egy alacsony, zömök, vörös hajú, fehérbe öltözött embernek mesélte el. Az irodák egyre nagyobbak lettek, ebből tudtuk, hogy egyre magasabb rangú hivatalnokokkal van dolgunk. A vörös hajú fickó és a sorban őt követő között belehallgattunk egy videoadásba. Láttuk, amint Alex azt magyarázza a nőnek, hogy a bolygó minden lakója egy Föld nevű helyről jött ide, hogy száz és száz nemzedék óta nyomuk veszett, és hogy a látogatók örvendeznek, hogy rátaláltak rég elvesztett fivéreikre és nővéreikre. Mosolyogj, Alex! Benne vagy a Világtévében. A hajón egyesek attól féltek, hogy utcai zavargások lesznek, ám a margolok nyugodtan fogadták ezeket az állításokat. Egy óra múlva láthattunk tévévitákat és egy fejtegetést arról, hogy a történet, amelyet a látogatók előadtak, hihető-e vagy nevetséges képtelenség. Harminc óra elteltével meghívást kaptunk, hogy látogassunk el a közösség vezetőihez. Csoportunkat barátokként fogadták. A margolok jót mulattak azon, ahogy beszélünk, és ahogy öltözködünk. Az ételeiket ehetetlennek találtuk. Tekintélyes férfiakat és nőket hívtak meg, hogy köszöntsenek bennünket, akik kérdéseket szegeztek nekünk, hogy kiszedjék belőlünk az igazságot. A terminátor mentén sohasem sötétedett be. A fák lombjai susogtak a nyugati szélben, a nap mintha oda lett volna szögezve épp a látóhatár fölé. Olyan érzés volt, mintha mindig esteledne. A margolok a múltban hajókat küldtek a sötét oldal jeges vizeire. Támaszpontokat építettek a bolygó különböző pontjain, néha hadászati indokkal, de rendszerint tudományos célokra. Különböző nyelvek, vallások, politikai rendszerek alakultak ki közöttük. A kezdeti években ezek háborúkhoz vezettek, de már régóta száműzték az életükből a fegyveres konfliktusokat. Túl kevés volt világukon a lakható hely. Ajózan ész társadalmi békét parancsolt. Gyáraikat is olyan hamar felépítették, hogy még az írásos feljegyzésekben sem szerepel a létesítésük ideje.
Mivel sem évszakok, sem nappalok-éjszakák ciklus nem létezett, különös fogalmuk alakult ki az időről. Az idő csupán az egyes események közötti tartam méréseként szerepelt. Emberi kitalálás volt, semmi más. Itt sohasem születhetett meg egy második Einstein. Egészében véve jól megvoltak magukban. (Úgy tudom, senki nem ismeri közülük a margol nevet.) Korlátozott erőforrásaik révén virágzó civilizációt hoztak létre. Demokratikus kormányok irányították a népet végig a Bakara mentén. Így nevezték a határövezetet, e szerencsés térséget, ahová ferdén esett be a napfény, és állandóan kora este volt. Ma már természetesen mindenütt találkozni margol szobrok és egyéb művészeti alkotások másolataival, sőt néhány eredeti is megtalálható az Államszövetség nagyobb múzeumaiban. Egyes építészeti formáikat olyan távoli helyeken is alkalmazzák, mint a Toxicon és a Pörgettyűk. A tavalyi bestseller-lista első helyén egy bakarai születésű író regénye szerepelt. És még azt is elárulom, hogy az átlagéletkor náluk tizenkét évvel több, mint nálunk. Soha nem hagyták el a bolygójukat. Holdjuk nincs, és nem láttak felfedezésre csábító célpontot. Az odakint lévő világegyetem létezésének tudata hamar homályba veszett, és sokakban még ma is megingathatatlanul él a meggyőződés, hogy az övék az egyetlen létező világ. Mindmáig élnek margolok, akik állítják, hogy a Látogatás, ahogy a mi érkezésünket nevezik, valójában soha nem történt meg. Hogy az egész csak valami összeesküvés. Annak ellenére, hogy sok területen komoly haladást értek el, az asztronómiát illetően teljes tudatlanságban éltek. Az éjszakai égbolt (amely természetesen csak azok számára vált láthatóvá, akik kimerészkedtek a sötét oldalra) fényeinek természete szűnni nem akaró rejtély maradt számukra, melynek megoldása tudósok egész nemzedékeinek jelentett állandó kihívást. Az első fordítások a margolok történelméről hazaérkezésünk után pár hónappal kezdtek megjelenni. Majdnem ötezer évre visszamenőleg voltak elég megbízható feljegyzéseik az eseményekről. Az azt megelőzőekről csupán hézagos ismereteik voltak, s végül ezek is a mitikus múlt részévé váltak. A legelső várost, amelyről tudtak, Argolnak hívták. A háborúk során elpusztult, régészeik újabban nagy erőkkel kutatták a helyét. Történelmük nagy vonalakban kevéssé különbözött az otthon maradt emberiség történelmétől. Inváziók és öldöklések, diktátorok és sötét korszakok, és persze lázadások. És időnként reneszánsz. Divatos filozófiák, hol racionálisak, hol romboló hatásúak. A vallások a jelek szerint kezdettől fogva jelen voltak a társadalomban. Az első időkben jól megfértek egymás mellett, de az évek múlásával, és gondolom, ahogy a Föld emléke lassan elhalványult, elnyomóvá és egymást kizáróvá váltak. Manapság arról beszélnek, hogy sok mindent megtudhatunk az emberi természetről azáltal, ha összehasonlítjuk a Balfouron tapasztaltakat azzal, amit általában a társadalom természetéről tudunk. Most, amikor ezt írom, Alex épp ott van. A mítoszaik közül néhány, amelyekben egy elveszett város szerepel, különösen is felkeltette az érdeklődését. Sakata eszerint fejlett civilizáció volt, amelyet, ki tudja, miért, az éjszakai féltekén építettek meg. Alex szerint ez lehetett az eredeti támaszpont, amelyet még a katasztrófa előtt hoztak létre. Azt mondja, tudja, hol kell keresnie. Harryt egy szóval sem említettem neki, mert szentimentalizmussal vádolna. De bízom benne, hogy sikerrel jár, és bizonyítékot fog találni arra, hogy Samantha, ifjabb Harry és Tommy elrepültek a Balfourra. Tudom, hogy maga Harry nem ment volna el. Nem, ha csakugyan olyan ember, mint amilyennek látszik. Örömmel jelentem, hogy helyreállt Wescotték jó híre. Az a teljesítményük, hogy megtalálták a Keresőt, minden olyan feltevést, miszerint önös célokra használták volna fel a felfedezésüket, levett a napirendről. Blinknek több neve is volt. Kiderült róla, hogy a flotta kiugrott pilótája, akit bérgyilkosságért egyszer már elítéltek. Alávetették ugyan személyiség-újjáépítésnek, de a régi hajlamai nyilván felszínre törtek, és Windy szolgálatába szegődött. Mindmáig ő a modern kor agymosottjainak legismertebb visszaesője. Amy Kolmer sok pénzt kapott a csészéért, de mint hallom, megint ki van borulva.
Hap Plotzkyt a velem való esete óta elítélték két újabb támadásért. Miután visszatértünk a Margóliáról, megkért, hogy tanúskodjak mellette a tárgyalásán – kevés ekkora arcátlanságot láttam életemben. Jelenleg sövényt nyír és mindenféle udvari munkát végez a Kawalla-hegységben lévő Kappamongban. Nem emlékszik azokra az éveire, amikor még betörő és gonosztevő volt, és azt hiszi, hogy Jaspersonnak hívják. Tavaly a város lakói a száz mintapolgár egyikének nevezték. Ha legközelebb a Némák tartományában járnak, keressék fel Provnón az Idegen Létformák Múzeumát! Biztosan tetszeni fog. Egy teljes szárnyat szántak benne a Margóliának. És láthatják Alex avatárját meg az enyémet is. A Neandervölgyivel együtt hárman vagyunk.
Szerzőnkról Jack McDevitt Az 1935-ben született amerikai író kedvenc témái a kapcsolatfelvétel idegen lényekkel, illetve az archeológia, futurisztikus meséit szívesen szövi ezek köré. Már kanadai egyetemén megpróbálkozott az írással, és egy elbeszélése első helyet is szerzett az éves iskolai irodalmi versenyen, amivel jogot nyert a megjelenésre az intézmény saját újságjában. Nem sokkal később aztán kezébe került Dickens Copperfield Dávidja, és mivel úgy érezte, ilyen színvonalat sosem tudna elérni, más szakma után nézett. Jelentkezett a haditengerészetbe, majd taxisofőr lett, tanár és vámtisztviselő. Közel 25 év telt el, mire felesége unszolására ismét írni kezdett. 1981-ben jelent meg a Twilight Zone magazinban a „The Emerson Effect” című elbeszélése, két évvel később pedig már Isaac Asimov magazinjában első igazán fontos novellája, a „Cryptic” (magyarul: Galaktika 117). Ez utóbbiból nőtt ki bemutatkozó regénye, a The Hercules Text (1986). Második kötetével indult úljára az Alex Benedict-sorozat, mely régiségkereskedő főhősét, miközben különféle értékes antikvitások után kutat, rendre újabb és újabb nagy horderejű intergalaktikus ügyekbe sodorja. A Született stratégának jelen pillanatban három folytatása van, amelyek közül a középső a Nebula-díjat is elnyerte. Eközben egy párhuzamos sorozat is megjelent a szerző tollából, mely a kezdő The Engines of God óta immár hat kötetet számlál. Közülük az Omega 2004-ben John W. Campbell-emlékdíjat kapott. Magyarul még két további novellája olvasható, a „Pokolba a csillagokkal” a 99. Galaktikában jelent meg, a „Sötét lép” pedig a lap 223. számában.
Tartalom ELŐHANG EGY KETTŐ HÁROM NÉGY ÖT HAT HÉT NYOLC KILENC TÍZ TIZENEGY TIZENKETTŐ TIZENHÁROM TIZENNÉGY TIZENÖT TIZENHAT TIZENHÉT TIZENNYOLC TIZENKILENC HÚSZ HUSZONEGY HUSZONKETTŐ HUSZONHÁROM HUSZONNÉGY HUSZONÖT HUSZONHAT HUSZONHÉT HUSZONNYOLC HUSZONKILENC HARMINC HARMINCEGY HARMINCKETTŐ HARMINCHÁROM HARMINCNÉGY HARMINCÖT UTÓHANG Szerzőnkról
