Anderson Catherine Csillogas Hu Nncl7819-d2ev0

Catherine Anderson CSILLOGÁS Catherine Anderson CSILLOGÁS f General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN imogyar n y 0 m d 011 r m é k KVOMDk’ tl MrlIIMII ilíriliu A mű eredeti címe Star Bright Copyright © Adeline Catherine Anderson, 2009 Ali rights reserved. Hungárián transiation © Dézsi Tímea © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részietekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította DÉZSI TÍMEA Szerkesztette KISS MARIANNE Édesanyám, Nory emlékére, kinek a fénye covább él a szívünkben. A borítótervet^.-r-;;’V ÁK Gs’ n ZELENYlÁNSZKl^TjíiN’ ’ készítettó\P ISSN 1586-^7^^0 gpO ^ ISBN 978 963 643 222’í--------------” Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 FaX: 359-2026 www.generaipress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető PÁLVÖLGYI LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 23,5 nyomdai ív terjedelemben. Kiadói munkaszám 3038-10 Nyomdal elókészités TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt.-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató Prológus

Lainie Hall Danning a hármas fedélzeten lépett ki a hajó liftjéből. Egy pillanatra megtorpant. Egész testében remegett az idegességtől, és kínzó vágyat érzett, hogy

néhány lélegzetvétel erejéig a falnak dőlve összeszedhesse magát. Mégsem mert megállni – mindenfelé kamerák lapulhatnak. Csak menj tovább! Viselkedj természetesen! Minden mozdulatodat rögzíthetik. Fent, az elegáns női mosdóban, távol a biztonsági kamerák kutató tekintetétől, Rainie átváltoztatta külsejét. Testhezálló, egyenes szabású fekete ruhát öltött, parókát vett fel, barna kontaktlencsét helyezett be, és fekete, macskaszem fazonú szemüveggel egészítette ki az összképet. Olyan erős alapozót kent az arcára, hogy a bőre szinte megmerevedett tőle. ízléstelen, de hatásos. Amikor majd később elemzik a kamerák felvételeit, senki sem fogja felismerni benne a jómódú, elegáns Lorraina Danninget, aki fiitteres estélyiben és negyvenezer dolláros gyémánt nyakláncban indult vacsorázni. Bár legszívesebben szaladt volna, Rainie lassan, egyenes háttal, fejét hátravetve vonult végig a folyosón. Nem horgasztotta le a fejét, nem takarta el az arcát. Barátnője, janet néhány perce biztosította róla, hogy az álca kiállja egy alapos, közeli

vizsgálódás próbáját. Te jó ég! Te jó ég! Lehetséges, hogy valóban sikerül ezt véghezvinniük, neki és a barátnőjének? Elfojtott egy feltörő, hisztérikus nevetést. Janet, Lorraina Danningnek öltözve, most valamelyik felső fedélzeten épp kameramentes területhez közeledik, ahol majd egy fülkében visszavedlik önmagává. Rainie szíve minden lépésre nagyot dobbant, testét hideg veríték borította. Úgy érezte, a végtelen hosszúnak tűnő folyosó mennyezete súlyosan ránehezedik. Minden egyes lélegzetvételnél azért imádkozott, nehogy meghallja kinyílni maga mögött a liftajtót. Peter, a férje rendelkezett valami hatodik érzékkel, amely megsúgta neki, mi lesz a felesége következő mozdulata -néha még mielőtt Rainie maga is tudta volna. Ha elkapná… Te jó ég, most nem szabad erre gondolnia. Nyugodtnak és józannak kell maradnia. A legapróbb hiba is mindent elronthat. A kabinajtók számozott táblái összemosódtak Rainie szeme előtt. Hol a 3056-os? Bizseregni kezdett a háta, és borzasztó, égető érzés fészkelte be magát

a lapockái közé. Lopva hátranézett -szinte azt várta, hogy megpillantja a férjét, a magas, elegáns, kifinomult Petert, aki mindenkit elkápráztatott megnyerő mosolyával. A folyosó azonban üres volt mögötte. Még mindig biztonságban volt, és ez így is marad, ha sikerül végre megtalálnia azt az átkozott szobát. A távolság a kiszemelt kabinig futballpálya méretűnek tűnt. Hideg, nyirkos kézzel matatott a ruhája dekoltázsában, ahová a műanyag ajtónyitó kártyát rejtette. Gyerünk már, gyerünk! Még egyszer körbefürkészett a folyosón, hogy meggyőződjék róla, Peter nem bukkan fel hirtelen, majd a nyílásba csúsztatta a kártyát. Semmi. Rájött, hogy fejjel lefelé tartja a kártyát, és újabb kísérletet tett. Végre felvillant a kis zöld fény. Kétségbeesésében, hogy eltűnhessen végre, szinte bezuhant a szobába. Bezárta maga mögött az ajtót, és a belső falnak dőlt. Térdei hevesen remegtek, majdnem összecsuklott. A szobában a személyzet felkapcsolta a lámpákat, és rafinált törülközőkölteményeket hagyott a vetett

ágyon. A tízes fedélzet királyi lakosztályához képest, ahol Rainie korábban átöltözött a vacsorához, ez a kabin szűkös volt. Alig volt lépésnyi hely a dupla ágy és az óceánra néző ablak között. A társalgórészt alkotó rövid kanapéval és kávézóasztalkával szemben a falon tárolórekeszek sorakoztak. Ezeken kívül egy öltözőasztal és egy beépített szekrény volt a helyiségben. A szállás ennek ellenére csodálatosnak tűnt Rainie szemében – egy kis búvóhely, ahol biztonságban van a férjétől. Amikor már annyira összeszedte magát, hogy meg bírt mozdulni, a külső ajtókilincsre kiakasztotta a táblát: Kérem, ne zavarjanak! Miközben a kanapén várakozó bőröndhöz lépett, megszabadult a ruhájától. Bár klausztrofóbiás légszomj rántotta össze tüdejét, mielőtt kimehetett volna az erkélyre egy szippantásnyi friss levegőért, le kellett zuhanyoznia, és be kellett kennie magát ön-barnító krémmel. A sötét bőr is az álca része volt, és beletelhet néhány órába, amíg a krém felszívódik. Ettől a pillanattól Lorraina Ann Danning megszűnik létezni, és Anna

Pritchard veszi át a helyét. Rainie barátnője, Janet, aki a hajón dolgozott, megtartotta, amit ígért. Semmi sem hiányzott a bőröndből Rainie szökéséhez – fekete bőr- és farmerruhák, ezüstszegecses öv, magas talpú bakancs, rengeteg gótikus stílusú ékszer, egy túlméretezett napszemüveg, lemosható tetoválások, alapozó, önbarnító krém, és az összes szükséges papír hamis személyazonosságához. Rainie végigfuttatta ujjait az egyik oldalzsebbe dugott bankjegytekercsen, majd megpillantott egy Visa kártyát, amelyen az álneve állt, és majdnem elsírta magát. Halk hálaimát mondott, amién; ilyen csodálatos barátokkal áldotta meg a sors. Minden elrendezve, indulásra készen áll. Most már csak azt a hét napot kell átvészelnie feltűnés nélkül, amíg a hajó visszaér Seattle-be. Belépett a fürdőszobába, hogy lezuhanyozzon. Olyan hevesen próbált megszabadulni a francia parfümtől, amelyhez Peter mindig ragaszkodott, hogy mire befejezte a mosakodást, a bőre valósággal sajgott. Mégis, az illat mintha

még mindig körüllengte volna. Az ő jele. Hogy leszedje magáról a parfümöt, újra és újra dörzsölni kezdte a bőrét szappannal. Végül el kellett fogadnia, hogy a megszállott vágy, amellyel durvára sikálta a bőrét, inkább érzelmi okokra vezethető vissza; semmi köze a szaglásához. Meg akart – nem, meg kellecc – szabadulni mindentől, ami Peter Danninghez kapcsolódott az életében. Miután megtörülközött, Rainie tetőtől talpig bekente magát az önbarnító krémmel. Alaposan lemosta a kezét, majd visszavette a parókát. A barna kontaktlencséket is visszahelyezte, és lílásfekete rúzzsal festette ki a száját, mielőtt belebújt volna a frottírköntösbe, amelyet a szekrényben talált. Csak ezek után érezte úgy, hogy biztonsággal kiléphet az erkélyre, és felfrissülhet a nedves tengeri levegőben. A korlátnak dőlt, tekintetét a nyugati látóhatáron lebukó narancsszín korongra függesztette. Az éjszakai szellő néhány koromfekete álhajtincset fújt az arcába. Peter mostanra már biztosan keresi. Először a női mosdóba megy, aztán

valószínűleg a lakosztályukba. És vajon mennyi idő múlva riasztja a személyzetet, amikor nem találja? Eltűnt: a feleségem! A korábbi nevetési inger félelembe csapott át. És ha átkutatják az összes kabint? Ha valaki megteheti, hogy a hajó kapitányát egész legénységével együtt ugráltassa, az a gazdag és befolyásos Peter Danning. Reggelre rendészek veszik majd birtokukba csapatostul a hajót, hogy fényt derítsenek Lorraina Danning titokzatos eltűnésének részleteire. Rainie kényszerítette magát, hogy pozitívan gondolkodjon. Ha idejönnek, csak egy esetlen, pirosra sült fiatal nőt találnak majd, akinek barna szeme, Elvírastílusú frizurája és fura ruhája van. Nem sejt majd senki semmit. Néhány perc, és leszáll az éj. Rainie az utóbbi két évben olyan sokat járt színházba a férjével, hogy a naplemente most szimbolikusnak tűnt számára. A függönyök legördülnek. A rémálomnak, amivé az élete vált, vége. Rögtön kezdetét veszi egy új felvonás. A másnap fényesen, ígéretekkel teli hívogatta. Amikor Rainie egyszer leejtette

Peter egyik értékes kristálypoharát, szörnyű verést kapott. Később aztán egy Oregon-térképen egy Crystal Falls nevű vidéki városra bukkant, s a nevet szinte próféciának tekintette.1 Kedvelte ezt a fajta iróniát. Amikor a kristály leesik, Lorraina talán meghal. Ez volt hát a célja. Crystal Falls. Fogalma sem volt, milyen megpróbáltatások várnak rá ott, csak azt tudta: bármi jön is, annál biztosan jobb lesz, mint amit most maga mögött hagy. Első fejezet V^sak a teáskanna alakú konyhai óra ketyegése és az özönvíz előtti hűtő duruzsolása törte meg a csendet az egyszintes ikerháznak abban a felében, amelyet Rainie bérelt, immár egy hete. Be is rendezte a lakást: az ósdi konyhában szedett-vedett tálak, evőeszközök és edények álltak a frissen lesíkált polcokon és a fiókokban. Használt rongyszőnyegek fedték a foltos linóleum legkritikusabb pontjait. A linóleumot Rainie négykézláb súrolta fel. Egyes helyeken olyan vehemensen dörzsölte a falat, hogy a festék is lejött, de legalább már minden felület tiszta volt, és minden helyiség

büszkélkedhetett egy kevés, használt bútorból álló berendezéssel. Mivel a házban minden, mint maga a ház is, régi volt, Rainie az 1950-es évek stílusát igyekezett életre kelteni új otthonában. A jótékonysági üzletből olcsó falidíszeket és otthonos ágyelőket szerzett be, a kárpiton található repedések, lyukak és foltok eltakarására pedig zsúrterítőket, csipkedíszeket, díszpárnákat vásárolt. Az eredmény egy kényelmes, és a maga ódivatú módján vonzó lakás lett, amelyet Rainie az otthonának nevezhet, amíg rendeződik a helyzete. Rainie pillanatnyilag épp e helyzet rendezésére összpontosított. Göndör barna hajtincsei – amelyek közé a házi dauer eredményeként szőke fürtök is keveredtek – előrehulltak, miközben a Ctystal Falls-i újság állásrovatát böngészte. Az asztal, amelynél ült, minden mozdulatára megbillent. Az íróalkalmatosság ósdi krómból és rétegelt, hőálló műanyagból készült, és egy görbület az egyik lábában, valamint négy műbőr szék egészítette ki. Rainie minden alkalommal, amikor bekarikázott egy

álláslehetőséget, erősen a könyökére támaszkodott, hogy stabilizálja az izgőnnoz-gó bútordarabot. Eddig mindössze egyetlen valamirevaló álláshirdetést talált: könyvelőt keresnek egy farmra. A többi lehetőség vagy nem sok jóval kecsegtetett, vagy olyan képzettséget igényelt, amellyel Rainie nem rendelkezett. A biztonság kedvéért azért bejelölte a nyomorúságos kényszermegoldásokat is. Az alaptőke, amelyet a barátai kölcsönöztek neki, hamarosan elfogy. A hamburgerkészítés talán nem álmai netovábbja, de egy heti negyvenórás állás minimálbérért már elég lenne ahhoz, hogy kifizesse a lakbért és néhány számlát. Kint gyorsan közelgett az alkonyat, a szoba megtelt a kora júliusi este kékes árnyaival. Rainie már egy hete Oregon középső részén élt, de még mindig elcsodálkozott azon, milyen gyorsan besötétedik itt, miután lemegy a nap a Cascade-hegység mögött. Átnyúlt a feje fölött, és felkattintotta a lámpát, majd visszatért az álláskereséshez, ami sokkal

könnyebben ment volna, ha lett volna számítógépe. No igen. Filléres költségvetése nem tett lehetővé túl sok komfortot. Az összes fényűzés, amit megengedett magának, az ötvendolláros használt tévékészülék volt, az is csak azért, hogy figyelemmel kísérhesse a titokzatos eltűnése ügyében zajló nyomozás legfrissebb eseményeit. A gondolatra elmosolyodott. Esetében igazolódni látszott a régi mondás, miszerint egyszer mindenkire rámosolyog a szerencse. Házassága idején állandó rettegésben élt, amikor Peter otthon volt. Sosem tudhatta, férje mikor kap dührohamot valami apróság miatt. De most a hóhért akasztják. Amikor egy feleség nyom nélkül eltűnik, általában a férj lesz az első számú gyanúsított. Szegény, szegény Peter… Eddig szilárd jó híre most komolyan megingott. Noha a törvény képviselői még nem adtak hangot gyanújuknak, nyilvánvalóan kizártnak tartják, hogy egy egészséges, meglehetősen jó kondícióban lévő fiatal nő segítő lökés nélkül, csak úgy lezuhanjon egy hajó fedélzetéről.

Ó, igen, most aztán alaposan megizzasztják Petert. Rainie nem számított ugyan erre a fordulatra, de sajnálatot sem tudott érezni miatta. Megérdemli. Bármennyit szenved is most a férfi, az semmi ahhoz a rémálomhoz képest, amivé Rainie – és még valószínűleg mások – életét tette. Nem volt tőle túl szép, most mégis örömét lelte abban, hogy jóképű, csalárd férjét riporterek kérdéseinek kereszttüzében láthatta vonaglani. Egy vállalkozó kedvű újságíró információkat ásott elő Peter első két házasságáról, és mostanra pletykalapok és újságok találgatásainak középpontjába került a hír, hogy Peter előző két felesége titokzatos körülmények között halt meg, és hatalmas összegeket hagyott a férfira. Edd csak meg, amit főztél, Peter! Rainie-nek rendkívüli erőfeszítésbe került hátrahagyni apai örökségét. Egy élet munkája feküdt abban a vagyonban, és Peter Danning egy centet sem érdemel belőle. Még ennél is jobban bántotta, hogy Peter első két feleségének is hátat fordított. A férje egyik dühkitörése során

bevallotta Rainie-nek, hogy mindkét asszonnyal ő végzett, mert el akartak válni tőle. Rainie akkor azért imádkozott, hogy az egész hazugság legyen, Peter trükkje, amit azért eszelt ki, hogy megfélemlítse. Soha nem hagyhatsz el. Nem engedem. Inkább lássalak halottnak. Most azonban, ha lehet hinni a régi internetes híreknek, Peter hihetetlen vallomásáról bebizonyosodhat, hogy igaz. Az első feleség valami elhúzódó betegségben halt meg, amely előtt értetlenül álltak az orvosok. Talán titokzatos, nehezen kimutatható méreg ölte meg? A második asszony autóbalesetben vesztette életét, amikor egy viharban, kanyargós hegyi úton, a fékek felmondták a szolgálatot. Baleset volt? Bűntény? Rainie-nek jó oka volt rá, hogy azt higgye-, mindkét elődjét a férje tette el láb alól, és megkaparintotta az örökségüket. Ha valóban így történt, Peter megérdemli a szenvedést. Nincs az a balszerencse, amely elegendő büntetés lenne, amiért elvette két egészséges fiatal nő életét. Az első híradásokat Rainie a kanapén

kuporogva, könnyes szemmel nézte. Margaret Bresslar és janet Teague segítségével -megcsinálta! Meglógott Peter elől! Mivel érdemelhetett ki ilyen hűséges és önfeláldozó barátokat? Sokat, rengeteget kockáztattak érte. Ó, hogy szeretett volna egy e-mailt írni, vagy telefonálni nekik! A komoly Margaret támasza volt „fogsága” utolsó napjaiban; a vicces, szemtelen janetnek pedig, akit a főiskolán mindig Rainie testvérének néztek, mert annyira hasonlítottak egymásra, mindig sikerült megnevettetnie. Még ne tegyél patkánymérget annak a szemétnek a kávéjába! – mondogatta. Kihozunk onnan! Végül Janet meg is tartotta ígéretét, kockáztatva karrierjét és szabadságát. Parókában, napszemüvegben és punkrockos öltözetben ő szállt fel a hajóra Anna Pritchard néven. Hamis papírokkal igazolta magát, majd elhelyezte a bőröndöt abban a kabinban, ahol Rainie később megbújhatott; átöltözött az egyenes szabású, testhezálló fekete ruhába, amelyet pár órával később a női

mosdóban Rainie vett fel. A vacsora előtti órákban janet beteget jelentett, ho^ később kelljen munkába állnia, és álruhájában végigjárta a hajó elegáns butikjait. Számos biztonsági kamera előtt bizonyította Anna Pritchard létezését. A hétfogásos vacsora kezdetén, a fényűző étteremben, Anna Pritchard kimentette magát az asztalánál, és a mosdóba sietett, ahová néhány perc múlva Rainie is befutott. Odabent, távol a biztonsági kamerák kíváncsi tekintetétől, a két nő ruhát cserélt. Ezután Janet, aki ismerte a hajó biztonsági rendszerét, kameramentes területre ment, és átvette munkaruháját. Rainie fiitteres estélyi ruháját, magas sarkú cipőjét és ékszereit biztonságba helyezte nagyméretű kézitáskájában, majd folytatta munkáját mint üzemeltetési koordinátor. így történt, hogy Lorraina Hall Danning nyom nélkül eltűnt. Időnként Rainie felemelte a telefont, és tárcsázni kezdte Margaret va^ janet számát, de az utolsó pillanatban szerencsére mindig megjött az esze. Ha Peter megsejti, hogy még él.

magánnyomozókat küldhet a barátai nyakára. A legrövidebb érintkezést is kiszimatolhatják. Ezt nem kockáztathatta meg. Peter megölné, ha rátalálna, ebben egy percig sem kételkedett. Ne hívj, és ne írj! – figyelmeztette Janet. Minden hír rólad – rossz hír. Tudni fogjuk, hogy valahol új életet kezdesz, és többet nem is kell tudnunk. így kellett hát lennie. Ha kitudódik, hogy eltűnése éjszakáján Janet is az Ocean JeweI fedélzetén volt, valaki talán még elkezd összefüggéseket keresni. Rainie reszkető kézzel végigsimította arccsontján a kis sebhelyet, Peter egyik szörnyű dühkitörésének jelét. Idővel halványulhat, de teljesen soha nem fog eltűnni. Egész hátralévő életében, ahányszor a tükörbe néz, figyelmeztetni fogja múltbeli tévedéseire, és hogy miért fogadta meg: többé nem követi el őket. Soha többé nem ugrik vakon fejest egy kapcsolatba. Többé nem adja át az élete irányítását egyetlen férfinak sem. Nem bízik meg valakiben csak azért, mert az illető csodálatosnak és kedvesnek tűnik.

Összerezzent. Ráeszmélt, hogy gondolatai elkalandoztak első számú feladatától: jövedelmező állást kell találnia. Könyvelés. Újra bekarikázta az állásajánlatot a farmon. A papírhoz koppintottá a toll hegyét. Nem túl csábító, de jobb, mint pincérkedni, gyorséttermi rendeléseket teljesíteni, vagy egy motel mosodájában dolgozni. És nicsak, a hirdetésben juttatásokról is szó esik! Ez arra engedett következtetni, hogy talán a fizetés is többé-kevésbé elfogadható. Egy telefont mindenesetre megér. Rainie épp felállt, amikor halk kaparászást hallott a hátsó ajtó felől. A szíve hevesen kezdett dobogni, elakadt a lélegzete. Csak nem betörő? A szomszédban lakó idős hölgy biztosította Rainie-t arról, hogy a lerobbant környék biztonságos. Már majdnem húsz éve él az ikerház másik felében, de még soha, semmi baj nem volt. Rainie újra hallotta a kaparászást. Megdermedt. Peter? Soha nem hagyta nyugodni az érzés, hogy a férje a sarkában van. Rainie ösztönösen a villanykapcsolóra csapott. A konyha újra sötétbe borult. Az

idegességtől remegve a rozoga ajtóhoz lépett. A tornácra nem láthatott ki az ablakon lógó, kopott függöny miatt. Megemelt egy csüngő fodrot, óvatosan előrehajolt, kikémlelt a félhomályba, és meglátott… egy macskát, amint bajuszos orrával épp az eltorlaszolt macskabejáratot próbálta benyomni. Az elmúlt egy hétben Rainie gyakran megpróbálta elképzelni a túlméretezett macskát, amelynek ekkora bejáratra volt szüksége. Ez a lompos kandúr valóban nagy volt, egykori gömbölyded-sége azonban, ha létezett is valaha, a szűkös idők eredményeképp csont-bőr soványsággá kopott. Rainie szívét elöntötte a szánalom. Gyorsan lehajolt, és elvette a fémlemezt, amely a szerencsétlen állat útját állta. A macska zsémbes nyávogással beugrott a nyíláson, és azonnal Rainie lábához dörgölőzött. Nyávogásának növekvő hangereje nem hagyott kétséget afelől, hogy éhes, és etetésre vár. Rainie leguggolt, és végigsimított a szürke cirmos íves hátán. – Szegény kicsikém! Elköltözött a

családod, és itt hagyott téged? Ez a lehetőség felfoghatatlan volt Rainie számára. Ugyanakkor házassága során már megtapasztalta, hogy nem mindenki él az ő szabályai szerint. A macska korábbi gazdáira talán nehéz idők köszöntöttek. Azokban a kerületekben, ahol olcsó az albérlet, az emberek gyakran egyik napról a másikra élnek, saját megélhetésüket is alig tudják biztosítani, nemhogy házi kedvencet tartsanak. Az is lehet, hogy a macskában szunnyadó udvarlási ösztön lett túl erős, és ő hagyta el a gazdáit, hogy visszatérjen a saját terepére. Rainie mindig is szeretett volna egy macskát vagy egy kutyát. Az apja sajnos allergiás volt a szőrre, Peter pedig, attól való félelmében, hogy Rainie jobban fogja szeretni nála az állatot, minden bundás jószággal szemben ellenszenvvel viselkedett. Többé azonban már nem Peter és őrült féltékenysége irányította Rainie életét, így hát nyugodtan tarthatott házi kedvencet, ha úgy tetszett neki. Egy macskát etetni nem kerülhet olyan sokba! A karjába vette a kandúrt. Lehetetlen volt nem észrevenni, milyen sovány az állat.

Rainie belefúrta orrát a puha bundába. Fű-, frisslevegő- és kandúrszaga volt. – Látszik, hogy neked is legalább akkora szükséged van barátra, mint nekem – mondta a macskának. – Nos, szerencséd van. Hajlandó vagyok olyan lakótársat befogadni, aki nem tud segíteni az albérlet finanszírozásában. Egyedül élek és magányos vagyok. Maga felé fordította az állatot, hogy közelebbről is megvizsgálhassa harci sebekkel borított pofáját. A macska pislogott egyet zöld szemével. – Hogy tetszik a Thomas név átmenetileg? Később, ha lesz jobb ötletem, megváltoztathatjuk, de egyelőre ez ís megteszi. Nem szólíthatlak mindig cicusnak! A macska újra pislogott egyet. Rainie ezt helyeslésnek vette. – Akkor tehát Thomas. Jól hangzik, nem? Én egyébként Rainie vagyok. Vagy Anna. De van egy olyan érzésem, hogy az álnevem cseppet sem érdekel, amíg nem találok neked valami ehetőt. Thomas nem méltatta válaszra, csak

nézett rá hatalmas sma-ragdszemeível. – Mit szólnál egy olcsó tonhalkonzervhez? – kérdezte Rainie. – A macskák szeretik a halat, nem? Mintha csak megértette volna, miről van szó, Thomas dorombolni kezdett, és recés nyelvével megnyalta a szája szélét. Rainie elnevette magát. – Egy tonhalkonzerv rendel! Visszatette az állatot a padlóra, elővett a konyhaszekrényből egy tonhalkonzervet, és nekiállt kinyitni a huszonöt centes konzervnyítóval, amelyet egy jótékonysági boltban szerzett be. A macska úgy vetette magát az ételre, mintha az éhhalál fenyegetné. Rainie adott neki egy kis vizet is az ennivaló mellé, majd pár lépés távolságból nézte, ahogy eszik. Eszébe jutott, hogy a macskaeledel hiánya csak egy a vállát nyomó számos gond közül. Nem volt szemetese – sőt szemét sem, amit kidobhatott volna. A kandúr remélhetőleg szobatiszta, és kijár majd a macskaajtón a dolgát végezni. Rainie tekintete a nyílásra tévedt, melyet most már csak a hajlékony csapóajtó fedett. Egy férfi nem fért volna át a

lyukon, ami az ajtógombtól ís bő karnyújtásnyira volt. Nyugodtan nyitva hagyhatja, hogy Thomas ki-be járkálhasson. Jó terv. Nem szerette volna, hogy macskalopással vádolják, amennyiben a kandúrnak már van gazdája valahol az utcában. Evés után Thomas nem sietett elhagyni a lakást. Ahelyett, hogy újra kiment volna, a nappali kopott kanapéján gömbölyödött össze, megmosakodott, majd álomba szenderült. Rainie egy kicsit csalódott volt. Azt remélte… mit is? Hogy eszmecserébe kezdenek? Ez csak egy macska – hahó! idővel, ha megismerik egymást, talán majd barátságosabb lesz. Mindenesetre egyelőre az is jó érzéssel töltötte el a lányt, hogy nem volt teljesen egyedül. Rainie visszament a konyhába, fogta az újságot, és tárcsázni kezdte a könyvelői álláshirdetéshez mellékelt számot. Miközben kicsengett a telefon, kiöblítette Thomas üres tálját, és kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon. Ha még aktuális az álláshirdetés, talán elhívják egy interjúra. Ha már betöltötték az állást… nos hát… Egy farm könyvelését rendben

tartani nem tartozott álmai munkái közé. Parker Harrigan éppen egy kukoricabundás virsli elfogyasztásához készülődött, amikor megszólalt a telefonja. Anélkül, hogy beleharapott volna, kivette szájából az ételt, és kézfejével letörölte ajkáról a ketchuposmajonézes költeményt, amelybe korábban a virslit mártotta. Amilyen szerencséje van, a bátyja, Quincy keresi. És ha Quincy keresi, biztosan meg fogja kérdezni, mit eszik vacsorára, melynek következtében a beszélgetés igencsak ellaposodik, mert ilyenkor Quincy hosszú, rendkívül unalmas előadásba szokott kezdeni öccse helytelen étkezési szokásairól. Quincy, a család egészségfelelőse ritkán hagyta ki az alkalmat, hogy megossza másokkal az étkezéssel kapcsolatos bölcsességeit. Parker sosem tudott napirendre térni a tény felett, hogy Quincy és ö ugyanabból a genetikai állományból származnak. Koromfekete hajuk, barna szemük és erős testfelépítésük alapján akár ikreknek is nézhették őket, gondolkodásmódjuk azonban teljesen eltérő volt. Talán ez volt az oka, hogy mindig csak ételekről

beszélgettek. A répa egészséges mivoltáról folytatott vita ugyanis rendkívül csekély esélyt hordozott magában a veszekedésre. Csakhogy nem Quincy volt az. Parker nem ismerte a kijelzőn megjelenő számot. – Hali Itt Parker. Semmi. Parker egy pillanatra azt hitte, automata hívás áldozata lett. Gyakran kapott ilyen hívásokat így estefelé. Már majdnem letette, amikor a vonal túlsó végén női hang szólalt meg. – Khm, halló. A könyvelői álláshirdetéssel kapcsolatban telefonálok. Parkért eddig mindössze két jelentkező kereste fel, de egyiküknek sem volt megfelelő végzettsége. – Van tapasztalata? – Nem látta értelmét, hogy időt pocsékoljon egy újabb felesleges interjúra. – Betanítást nem vállalok. – Igen, van némi tapasztalatom. A nő hangjában Parker enyhe csípős élt érzett. Fiatalnak tűnt. A férfi eddigi tapasztalatai alapján úgy tartotta, hogy a harminc alatti nők gyakran könnyelműek. Nem akart felvenni valakit, és hosszadalmas munkával

betanítani, hogy a hölgy aztán faképnél hagyja. – Hány éves? – Tessék? Parker a négy kukoricabundás virslire pillantott. Nem akarta, hogy kihűljenek. Mindazonáltal égető szüksége volt egy könyvelőre. Megismételte a kérdést, hozzátéve: – Ne vegye tolakodásnak, de szörnyen fiatalnak tűnik. Olyan emberre van szükségem, aki hosszú távon itt maradna. – Hallott már az életkor szerinti diszkriminációról? – kérdezte a női hang. Parker kiegészítette a nő ellen szóló érveket a pimasz jelzővel. Nem mintha baja lett volna a pimasz nőkkel. Éppen csak nem volt biztos abban, hogy olyan emberre van szüksége az istálló irodájában, aki a hét öt napján őt piszkálja. – Nem ütközik törvénybe valakinek az életkora felől érdeklődni, amikor az illető egy állásra jelentkezik. Megbízható emberre van szükségem. – És ha fiatal vagyok, az azt jelenti, hogy nem vagyok megbízható? Parker elfintorodott. Határozottan

pimasz. – Pontosan mennyire fiatal? – Már a huszonötödiket koptatom. Egyetemi diplomám van könyvelésből. Egy évig üzleti elemzőként gyakornokoskodtam. A könyvelés a kisujjamban van, bármilyen utamba kerülő számítógépes programmal elboldogulok, és még egy tisztességes kávét is képes vagyok megfőzni. Mire kíváncsi még? Parker kezdte élvezni a helyzetet. A konyhapultnak támaszkodott. Talán valóban nem volt fair az életkor kérdésében. Végül is huszonöt évesen ő már farmot vezetett. – Ezzel a háttérrel miért érdekli egy ilyen holtvágány, egy könyvelői állás? – A körülményeim hirtelen megváltoztak, és valahogy ki kell fizetnem a számláimat. – Kissé túlképzett erre a munkára. Mi lesz, ha kap egy jobb ajánlatot? Első dolga lesz itt hagyni ezt az állást? – Hajlandó vagyok meghatározott időre elkötelezni magam. Amennyiben, természetesen, a bérezés és a juttatások elfogadhatók, és a munkakörülmények is

megfelelnek. A férfinak egyre jobban tetszett a jelentkező. – Mi a neve? – Anna Pritchard. A Parker a keresztneve vagy a vezetékneve? – Az előbbi. A vezetéknevem Harrigan. Kedveli a lovakat, Anna? – Ez munkakövetelmény? – Quarter lovakat tenyésztek, tehát igen, nagy előny lenne. – Szeretem az állatokat. Lovak közelében még sohasem voltam, úgyhogy eleinte talán egy kicsit ijesztőnek tünnek majd, de biztosan gyorsan megszokom őket. Őszinte. Ez is tetszett a férfinak. – Nos, akkor – dörzsölte meg az állát –, ha érdekli az állás, eljöhetne holnap kitölteni egy jelentkezési lapot. – Mi a cím? – Errefelé könnyű összekeverni a házszámokat. Elmondom, hogyan talál ide. Miközben Parker útbaigazította a nőt, az kérdések záporát zúditotta rá. Hogy néz ki a szénapajta? Hány kereszteződés van a stoptábla után? A csordarács az a rostélyszerű dolog a földben, vagy valami másra gondol? És mit ért terepmérföld

alatt? –A terepmérföld többé-kevésbé ugyanaz, mint a normál mérföld – magyarázta a férfi –, a lényeg, hogy többé-kevésbé. – Értem. Nem tudna pontosabban fogalmazni, hogy ne hajtsak túl a bekötőúton, és ne tévedjek el a semmi közepén? – Miután jobbra kanyarodott az Y kereszteződésnél, mielőtt meglátná a szénapajtát, még körülbelül öt mérföldet kell mennie. Lehet, hogy egy hajszálnyival többet vagy kevesebbet. Csak figyelje a szénapajtát. – Ó, anyám… – zsémbelt a nő. Parker megint elmosolyodott. Biztosra vette, hogy a jelentkező élete jó részét a nagyvárosban töltötte. – Csak tartsa a keze ügyében a számomat, és hívjon, ha eltéved. – Nincs mobilom. Parker elképedt. Mindenkinek van mobilja, akit csak ismer. Még az apjának is, aki pedig folyton zsörtölődik, hogy magával kell hurcolnia. – Nincs?

– Nem emlékszik? Nincs munkám… a telefon meg pénzbe kerül. Sok éve volt már, hogy Parker családja szűkölködött, de a férfi még élénken emiékezett az érzésre. – Nos, ha nálam fog dolgozni, a mobil létfontosságú. Majd adok előleget, hogy be tudjon szerezni egyet. Nem jó ötlet ezeken az utakon úgy furikázni, hogy semmi lehetősége sincs a segélyhívásra. – Miért? Ennyire rosszak az utak? – Nem rosszak, csak mindentől távol vannak. Nem lehet tudni, mikor fut bele az ember egy jávorszarvascsordába, vagy mikor robban le az autó. Egyszerűen biztonságosabb, ha van mobilja. – Jávorszarvas? Parker elfojtott egy nevetést. – Igen, tudja, azok a nagy, barna izék, amik az erdőben élnek… – Tudom, mi az a jávorszarvas, Mr. Harrigan. Csak nem tudtam, hogy élnek errefelé. – Honos erre néhány csorda. Másnap déli egy órában egyeztek meg, akkor Parkernek még ebédszünete lesz. Nem látta értelmét, hogy felrúgja a napi

teendőit egy olyan interjú kedvéért, amely talán nem is vezet sehová. Mire Parker letette a telefont, és visszatért a kukoricabundás virslikhez, azok már teljesen kihűltek. A férfi felsóhajtott, és visszatette az ételt a mikróba, remélve, hogy nem válik az egész gumiszerűvé a második melegítés hatására. Egyetemi diploma könyvelésből, mi? Azon tűnődött, hogy nézhet ki ez az Anna Pritchard. Valószínűleg egy könyvkukac, a smink elszánt ellenzője, nevelőnős frizurával és drótkeretes pápaszemmel. No, nem baj. Nem igazán érdekelte a külseje. A lényeg, hogy rendet teremtsen a vállalkozásában. A tavalyi adóbevallási időszak valóságos rémálom volt. A nyugták és a vásárlói megrendelések mintha maguktól megsokszorozódtak volna a fiókban, ahová elsüllyesztette őket, és valahogy a bevételeit se tudta nyomon követni, képtelen volt összhangba hozni bankbetétje egyenlegét azzal az összeggel, amelyet érzése szerint keresett. Ilyen ügyekben pedig az adóhivatal nem túl elnéző.

Kivette a tálat a mikróból, belemártott egy virslit a majonézes mártásba, és elégedetten felsóhajtott. Quincy csak egye a hülye tofuját. Peter Danning elegáns ujjai között keskeny füstcsík kúszott felfelé a cigarettából. A férfi mostanában szokott vissza a dohányzásra, és tudta, hogy az íróasztal túloldalán ülő magánnyomozó egyáltalán nem örül a füstszagnak: zsebkendőt nyomogatott az orrához, és ingerült pillantásokat vetett kuncsaftja felé. Sajnálom, barátocskám. Pénze Peternek volt, így hatalma is neki volt. Ez a vézna kis pojáca vagy elfogadja ezt, vagy keres magának másik ügyfelet. – Azt akarom, hogy találja meg, Riker úr. Nekem azt mondták, ön a legjobb a szakmában, mégsem tett eddig semmit azért, hogy kiérdemelje a díját. – Én mindent elkövettem – dőlt előre Riker a székében. -Meghalt. Danning úr. A tenger fenekén van. Nem tudok megtalálni valakit, aki már nem is létezik. Peter dühösen nyomta el a cigarettát, a filtert is összetörte.

– Ezt nem vagyok hajlandó bevenni. Még mielőtt feltálalták volna a főfogást, a feleségem kiment rendbe hozni a sminkjét. A női mosdó mindössze néhány lépésre volt az asztalunktól. Mindezek után el kellene hinnem, hogy a feleségem valahogy kikeveredett a fedélzetre, és átesett a korláton? Nem. Megrendezte az egészet. Most pedig valahol rendkívül jól szórakozik azon, hogy gyanúba keveredtem. Azt akarom, hogy találja meg! Végezze a munkáját, amiért fizetem! A nyomozó arcán ingerültség futott át. Felsóhajtott. – Már ezerszer átrágtuk magunkat ezen. Mindenkit ellenőriznek, amikor a fedélzetre lép, és akkor is, amikor elhagyja a hajót. Kettőezer-negyvenhárom személy foglalt jegyet az utazásra, és kettőezernegyvenhármán fedélzetre szálltak. Amikor azonban a hajó visszatért Seattlebe, már csak kettőezer-negyvenketten hagyták el a hajót. Egy személy, a felesége hiányzott. Az eltűnése előtt egyetlen kikötőben sem állt meg a hajó aznap este. Nem szállítottak a fedélzetre késve érkező utasokat sem, és

helikopterre kapaszkodni sem volt lehetősége. Ha valóban életben van, az azt jelenti, hogy leugrott a hajóról, és partra úszott. Tisztában van azzal, milyen hideg arrafelé a víz? Peter újabb cigarettára gyújtott. Az első nagy szippantás után égő, savas érzés nyilallt a torkába. Tudta, hogy Lorraina már rég ki akart szállni a házasságukból. Lelépett. Semmi sem győzhette meg az ellenkezőjéről. – Próbáljon más szempontból közelíteni a problémához, Riker úri Nem tudom, hogyan csinálta, de megcsinálta. – Az utaslista tanúsága szerint egy kivételével minden utas visszatért Seattlebe – ismételte meg Riker. – A kijelentkezésnél ellenőrizték az útleveleket. Felfogja ön egyáltalán, mit beszél? Ahhoz, hogy az állításai igazak legyenek, a feleségének kétszer kellett fedélzetre lépnie, mindkét alkalommal más személyazonossággal. Magára hagyta önt egy pillanatra is, amikor a hajó még a kikötőben volt? – Nem. Egy percre sem engedtem el

magam mellől, egészen addig, amíg ki nem mentette magát az asztalnál, hogy a női mosdóba menjen. – Peter elgondolkodott egy pillanatra, majd felhúzott szemöldökkel ravaszul a nyomozóra sandított: -És ha segítője volt? – Miféle segítő? Peter összeszorította a fogát tehetetlen dühében. Erről a Rikerről azt állították, az egyik legjobb a szakmájában, erre kézen fogva kell vezetni. – Tegyük fel, hogy a feleségemnek segített valaki, egy nő, aki álnéven jegyet foglalt az útra, hamis személyazonossággal fedélzetre szállt, majd indulás előtt elhagyta a hajót. Ezek után Lorraina bemehetett az üres kabinba, álruhát ölthetett, és az új személyazonossággal a hajón maradhatott az út további részében. Riker megrázta a fejét. – Beszállás után senki sem hagyhatja el a hajót, írásos feljegyzés nélkül legalábbis nem. Ön is átment az ellenőrző pontokon. Azok az őrök rendkívül alaposak, senki sem szállhat partra a megfelelő ellenőrzés nélkül. Minden egyes utas hollétével el kell

tudniuk számolni a nap huszonnégy órájában. Csak akkor illik a képbe egy segítőtárs, ha az illető a hajótársaság alkalmazottja volt, aki hamis személyazonossággal felszállhatott, majd nyom nélkül eltűnhetett. Peter fontolóra vette ezt a lehetőséget. – A hajótársaság alkalmazottja? – Valami motoszkálni kezdett a fejében, de még nem fogalmazódott meg egészen. Most átkozta magát, amiért nem figyelt jobban Lorraina fecsegésére házasságuk első időszakában. Talán van olyan barátnője, aki egy hajózási társaságnál dolgozik? Nem emlékezett. – Szerezzen nekem egy listát az utasokról és a személyzetről. Hátha abban találok valamit. – Listát? – horkant fel a nyomozó. – Az valószínűleg nem lesz egyszerű. – Ha egyszerű feladattal bíztam volna meg, nem fizetnék ennyit – vágott vissza Peter. – Szerezze meg azt a listát! 2. Másnap homályos

Rainie tükre

a ruhásszekrény előtt vizsgálgatta

ruházatát. Jobbra-balra forgolódva vette szemügyre a jótékonysági üzletből származó öltözéket, amelynek kora Rainie lakásáéval vetekedett. A húzott pamutszoknya szegélye régimódi mélységekbe lógott, a fehér parasztblúz anyaga elnyűttnek, kopottnak hatott, és mindennek a tetejébe, a hajformázó gél ellenére, a saját készítésű tartós hullám olyan benyomást keltett, mintha Rainie konnektorba nyúlt volna. Megszabadult az összeállítástól, és egy kék kosztümbe bújt bele, pedáns kis kabátból és egyenes szoknyából álló összeállításba, amelyet egy pár körömcipővel egészített ki. Na nem. Parker Harrigan egy lóbarát alkalmazottat akar, nem egy Wall Street-i törtetőt. Ezt az összeállítást is az ágyra dobta, és előhúzott egy kötött felsőt és egy kopott farmert. Túl laza. Ha megkapja az állást, minden bizonnyal ezt a kombinációt fogja előnyben részesíteni az unalmas hétköznapokon, de állásinterjúra nem felel meg. A soron következő lehetőség egyszerű, ujjatlan fekete ruha volt, visszafogott, kerek dekoltázzsal, de

hát ez is túlzásnak tűnt, még egy sállal kiegészítve is. Rainie számba vette a százdolláros gardrób adta összes lehetőséget, majd a legelső összeállítás mellett döntött. A szellős, húzott szoknya és a parasztblúz mintha azt mondta volna: „Nem akarom, hogy észrevegyenek.” Csak az volt a gond, hogy nem keltett túl profi benyomást. Nos, ez van. Ha Parker Harrigan a külseje miatt nem fogja alkalmazni, akkor nem egy észkombájn, és jobb is, ha másutt keres állást. Még egy pillantást vetett magára a tükörben, könnyű, fehér vászoncipőbe bújt, végigsimított a szoknyáján, majd kivonult a hálószobából. Parker Harrigan kapujához érve Rainie egy betontömbre szerelt házi telefont vett észre, volt rajta egy panel is számokkal, azoknak, akik tudták a kapu kódját. A kerítés mentén infravörös kameráknak tűnő szerkentyűket látott. Farm ez, vagy szigorúan őrzött katonai létesítmény? Megnyomta a házi telefon gombját. A vonal túlsó végén egy, az igeidőkkel hadilábon álló, erős déli akcentussal beszélő férfi szólt a készülékbe.

– Kinek mondaná magát, hölgyem? – A nevem Rai… – a franc! – Anna Pritchard. A könyvelői állás miatt vagyok itt. Mr. Harrigan már vár. – Nos, Rae-Anna, asszem, má’ be tudhat jönni. A kapu kitárult. Rainie az ütött-kopott Mazda kormányára csapott, ahogy áthajtott a bejáraton. – Már nem Rainie a neved, te idióta! Nem szabad elfelejtened! Ahogy az autó végigzötyögött a kavicsos földúton, a lány szemügyre vette az elé táruló látványt. A farm egy hatalmas gerendaházból, egy szintén meggyőző méretű, fémszerkezetes építményből, valamint néhány gazdasági épületből állt, amelyeket poros furgonokkal teli, kavicsos parkolórész választott el egymástói. Az épületeken túl elkerített rét hullámzott zölden, mint egy gyűrött, élénk színű szőnyeg. Raínie egy hordóhasú férfit látott cowboykalapban, amint a ház felé tartott. Parker Harrigan. Semmi kétség. Talán mégis helyénvaló lett volna a kopott farmer és a kötött felső… Egy hatalmas kerekű, jobb napokat látott, jelenleg emelőn pihenő Dodge

mellé parkolt. A jármű azokra a monstrumokra emlékeztette, amiket a tévében látott terepen versenyezni. Itt dolgozni olyan lenne, mintha külföldre költözött volna – az utak a lelket is kirázzák az emberből, járműszörnyek árnyékában kell parkolni, és olyan emberekkel kell kommunikálni, akik valami ismeretlen nyelven beszélnek… Sajnos azonban, akinek ilyen szűkösek az anyagi körülményei, nem finnyáskodhat. Szüksége van erre a munkára. Miközben Rainie előhalászta az oldaltáskáját, az idős férfi bement a házba anélkül, hogy egy pillantást vetett volna a háta mögé. Ez azért kicsit fura volt. Az illem azt követelte volna, hogy bevárja a verandán, majd bekísérje. Amint a lány kiszállt az autóból, egy fiatalabb férfi jelent meg a szélesre tárt bejárati ajtóban. Körülbelül száznyolcvan centi magas lehetett, de tartásának köszönhetően ennél jóval magasabbnak hatott. Edzett, izmos alkatának még nagyobb hangsúlyt adott széles válla és keskeny csípője. Kopott farmerja alatt kirajzolódtak erős combjának körvonalai, a

kék, sok mosást látott ing pedig munkában edzett felsőtestet sejtetett. – Hali! – villantotta Rainie-re szikrázó fogsorát a férfi. – Maga nyilván Anna. örülök, hogy gond nélkül idetalált. Rainie felismerte a hangot. Ő lenne Parker Harrigan? Ha nem lett volna égető szüksége állásra, a lány azonnal visszaszállt volna az autójába. A férfi túlzottan… minden volt. Túl fiatal, túl jóképű, túlontúl szexi. Fényes fekete hajtincsek hullottak magas homlokára, laza hullámokban. Napbarnított arcának minden vonása férfiasságot sugárzott. A csillogó barna szemek és az ívelt sasorr felett határozott szemöldök tette még kifejezőbbé az összhatást. Állkapcsának lendületes ívét mintha csak derékszögű vonalzóval húzták volna meg. Gödröcskés álla felett a szája telt volt, és valahogy egyszerre tűnt keménynek és selymesnek. Rainie idegesen átvette a táskáját egyik kezéből a másikba. Minden ösztöne azt súgta, legalább most az egyszer legyen esze, és meneküljön innen. Ez így nem lesz jó. – Én, khm…

Ebben a pillanatban az idősebb férfi lépett ki a házból. Köszönésképpen ujjával megbökte Stetson kalapját, majd lement a lépcsőn, és nekivágott az udvarnak. Rainie követte a tekintetével. – jöjjön be – mondta Harrigan egy invitáló kézmozdulattal. -Éppen most készítettem kávét, és a pótmamám, Dee Dee hozott át egy tállal a híres mogyoróvajas süteményéből. Imádni fogja. Rainie lábai nem akartak engedelmeskedni. – Nem… nem ilyennek képzeltem. Nem hiszem, hogy… – Mire számított? – kérdezte a cowboy újabb ellenállhatatlan mosolyt villantva a lány felé. – Idősebbnek hitt? Felnevetett, majd cinkosán Rainie-re hunyorított: – Hallott már az életkor szerinti diszkriminációról? Tudja, ez oda-vissza működik. Nos, ez igaz. Rainie lábai megindultak, és azon kapta magát, hogy felfelé baktat a lépcső széles pallóin. 3. Megpillantva Anna Pritchardot, Parker

első gondolata az volt: a nemjóját! A lány volt a leglenyűgözőbb kis könyvkukac, akit valaha látott. Törékeny, de a megfelelő helyeken kellemesen domborodó testalkat. Finom vonásait mogyoróbarna szeme még inkább kihangsúlyozta. Szőkésbarna hajkoronája gazdag hullámokban omlott keskeny vállára. Amikor megpillantotta Parkért, megszeppent, mint egy őzike. A férfi mármár azt hitte, azonnal visszaugrik abba az ócska tragacsba. Parker megkönnyebbülésére végül nem tette. A férfinak tényleg nagy szüksége volt egy könyvelőre. Őszintén remélte, hogy a lány nem csak gyönyörű, de okos is. Alaposan szemügyre vette, amíg felmentek a lépcsőn. A ruhája, ami a használtruha-boltok kínálatát idézte, nem illett elegáns mozdulataihoz. Fura. Minden gesztusa eleganciát és gazdagságot sugároz, ugyanakkor úgy öltözik, mint egy koldus. Parker keresztülvezette a lányt a hallon, egyenesen a konyhába, és intett, hogy foglaljon helyet a szögletes tölgyasztalnál, amelyen már várta egy tányér sütemény

és a jelentkezési lap. A lány egy pillanatig habozott leülni, tekintetével a helyiséget kutatta, mintha attól tartott volna, valami szörny ugrik rá az egyik sarokból. – Hogy issza a kávéját? – kérdezte Parker. – Khm… feketén jó lesz. A férfi tett egy kevés cukrot a saját kávéjába, és néhányszor megkeverte. A lány a földre helyezte táskáját, majd újra felvette, amikor Parker az asztalhoz lépett. A férfi adott neki egy csészét, majd leült vele szemben, és hátrabillentette a székét. Ivott egy kortyot a forró italból. – És mi volt a véleménye az idefelé vezető útról? Boldogul majd a tél közepén is? A lány úgy nézett rá, mintha kínaiul tette volna fel a kérdést. – Tudja, itt szokott havazni – magyarázta a cowboy. – januárra mindent derékig érő hó borít majd. Egy magas texasi derekáig érő hó. Persze takarítják, de így is veszélyessé válhatnak az útviszonyok. Hozzá van szokva a jeges utakhoz? – Nem mondhatnám. Dél-Kaliforniában nőttem fel.

– Téli gumikra lesz szüksége – közölte a férfi –, és esetleg, amikor beáll majd a tél, vehetne néhány órát egy üres parkolóban, hogy megtanulja kezelni az autót, ha megcsúszik. – Biztosan gyorsan meg fogom tanulni. Egyszerűen gyönyörű, gondolta Parker, miközben a lány arcát tanulmányozta. – Gyorsan tanul? – Elég gyorsan. A férfi bólintott. – Nos, hadd mondjam el, hogyan képzelem a továbbiakat. Amíg maga kitölti a jelentkezési lapot, én elintézek néhány dolgot az irodámban. Amikor elkészült, csak kiáltson, és én átnézem az információkat. Ha mindent rendben találok, megbeszéljük a bérezést, a juttatásokat, a munkaidőt, meg minden ehhez hasonlót. Körbe is vezetem majd, hogy eldönthesse, megfelelnek-e a munkakörülmények. Rainie kinyitotta, majd visszapattintotta a táskája zárját. -Rendben. Ez jól hangzik. Parker a sütik felé biccentett: – Ne fogja vissza magát! Dee Dee megsértődik, ha meg se kóstolja. Második fejezet

Rainie gyomra ideges görcsbe rándult, amint elkezdte kitölteni a jelentkezési lapot. Soha nem hazudott jól. Ha nem figyel, Parker Harrigan később felfigyelhet egy ellentmondásra. Név. Ez egyszerű… és mégsem. Az előbb, a házi telefonban majdnem kicsúszott a száján az igazi neve. Születési idő. Ehhez meg kellett néznie a hamis jogosítványát. Az összes többi kérdést illetően úgy döntött, az lesz a legjobb, ha minél közelebb marad az igazsághoz. így fél év múlva sem beszél majd nagy hülyeségeket. Végül csak a nevéről, a születési idejéről és a munkatapasztalatáról hazudott. A többi dologban igazat mondott. Édes istenem, csak ne ellenőrizze az adataimat! Az álnév miatt egyetlen adat sem stimmelne. Lorraina Hall a Pepperdine Egyetemre járt. Anna Pritchard nem. Lorraina Hall San Diegóban élt. Anna Pritchard nem. Az apja nevénél a valódi keresztnevet írta, de családnévként a Pritchardot tüntette fel. Marcus Pritchard? Rainie fülét bántotta a név, de Parker Harrigannek talán nem fog rosszul csengeni.

Mire kitöltötte a lapot, a hónaljánál már teljesen átnedvesedett a blúz. Harrigan azt kérte, kiáltson, ha végzett. Nagyot nyelt. A torkában mintha egy nagy, nyálkás kekszgombóc szorult volna meg. Ivott egy kortyot a kihűlt kávéból. Tekintete a süteményekre tévedt. Néhányat a táskájába gyömöszölt, hogy a ház ura azt higgye, evett belőlük. – Kész vagyok! – kiáltotta. Kis idő múlva meghallotta a cowboycsizmák kopogását a fapadlón, amint a férfi a konyha felé közeledett. Amikor megjelent az ajtóban, Rainie gyomra újra görcsbe rándult. Nem is értette, miért kavarja fel ennyire a férfi ereje és vonzó megjelenése. Talán az őt ért sokk utórezgése. Peter nem csak a testén okozott sérüléseket… Senki sem ússza meg érzelmi mellékhatások nélkül a Rainie-éhez hasonló élményeket. Harrigan leült szemközt a lánnyal, rávillantotta lefegyverző mosolyát, hátrabillentette a székét, majd hatalmas kezével lecsapott a jelentkezési lapra, és maga elé húzta. A tenyér csapódása az

asztalon úgy megijesztette Rainie-t, hogy kis híján talpra ugrott. A férfi kutatón nézett rá. A szemében kérdés tükröződött: Mi a baj? Még egy hosszú, kínos percig a lány tekintetét kutatta, majd nekiállt tanulmányozni a lapot. Olvasás közben időnként bólintott. Ez meg mit jelent? A homlokát redőző ráncok túl határozottnak tűntek. Folyton visszatért egy-egy részhez, hogy újra elolvassa. Rainie szinte várta, hogy felnézzen, és azt mondja: Mekkora rakás hazugság. Te jó ég. A lány gyomra émelyegni kezdett. Merre van a mosdó? Vajon a férfi meghallaná az öklendezé-sét a zárt ajtón keresztül? – Meggyőző – mondta Harrigan egyetértő bólintással. Csillogó szemét Rainie-re emelte, és így szólt: – Az állás az öné, ha akarja. – Tényleg? – Rainie összerezzent, amikor meghallotta, hogy elvékonyodik a hangja. Lábfejét összeszorította a fehér vászoncipőben. A cowboy előredőlt, székének eddig levegőbe meredő első két lába a padlóra koppant. A hang puskaropogásként hasított a csendbe. Rainie összerándult.

Epés nyálka kúszott a torkára. Minden farmernek ilyen erős a fizikai kisugárzása? A férfi minden mozdulatából erő sugárzott. Végül is minden idejét azzal tölti, hogy hatalmas állatokra kényszeríti az akaratát, ez lehet az oka. Vajon ezek az emberek egy idő után képtelenné válnak bármit is lassan és finoman csinálni? – Tényleg az öné az állás – erősítette meg Harrigan. – Semmi kétség nem férhet a képzettségéhez. Ami azt illeti, túlképzett a pozícióra. Nem lesz könnyű elérni, hogy elégedett legyen a munkával, és ne akarjon lelépni. Sajnos, magát a munkát nem tudom érdekesebbé tenni, felajánlhatok azonban egy vonzó fizetést és juttatásokat. Mit szólna évi hatvanhoz, kezdetnek? – Hatvan? – Rainie nem volt képes összeszedni a gondolatait, csak bámult kábán a férfira. – Természetesen teljes körű juttatásokkal kiegészítve – tette hozzá gyorsan Harrigan. – Remek egészségbiztosítást tudok felajánlani. Van benne fogászati és szemészeti ellátás is. A gyógyszerekre is jár térítés, az árral arányosan. Más szóval,

ha hajlandó támogatott gyógyszereket szedni, sokkal kevesebbet kell fizetnie. Nem olvastam át mostanában a biztosítást, de azt hiszem, a házhoz hívás költségeiből az önerő még mindig csak huszonöt dollár, a többit a biztosító fedezi. Túl gyorsan beszélt. Rainie megdörzsölte a halántékát. Alig fogta fel az egyik dolgot, a férfi már rá is tért a következőre. – Ha be akar lépni nyugdíjpénztárba, összehozom az ügynökömmel. Én magam nem finanszírozok semmi ilyesmit. – Ez természetes. – Rainie tapasztalatai alapján csak a legnagyobb cégek járultak hozzá a dolgozók nyugdíjelőtakarékosságához. – Nem is várom el öntől. – Ugyanakkor lesz fizetett szabadsága: az első évben két hét. a másodikban három, öt év után pedig egy hónap. Hétfőtől péntekig dolgozik, nyolctól ötig. Másfél óra áll rendelkezésére ebédelni és szünetet tartani. Mi itt megbízunk egymásban, tehát úgy osztja be az idejét, ahogy akarja. Vannak, akik rövidebb ebédszünetet tartanak, hogy több idejük maradjon pihenni a nap többi részében. Ez

nem az én dolgom, amíg tisztességesen elvégzi a munkáját. És, hacsak nincs vészhelyzet, minden hétvégéje szabad. Tizenkét nap betegszabadsága van, de ha nem használja ki, lecsúsztathatja. Rainie továbbra is azon igyekezett, hogy felfogja, milyen sok pénzt ajánlott fel Harrigan az imént. Már egy tízdolláros órabérrel és juttatásokkal is úgy érezte volna, megütötte a főnyereményt. – Valóban hatvanezret mondott? – Hat hónap után megvizsgáljuk a teljesítményét, és ha megérdemli, fizetésemelést kap. Rainie megrázta a fejét. – Ne… ne! – Hárítón feltartotta a kezét: – Nem kérek többet! Épp ellenkezőleg! Túl soknak tűnik a pénz, amit ajánlott. – Keményen meg fog dolgozni minden centért. Garantálom. – A férfi sötét szemei pajkosan csillogtak. – Az irodámon mintha tornádó söpört volna végig, az üzleti papírjaim pedig egy irdatlan halom rendetlenség. Szükségem van valakire, aki kordában tartja a dolgokat, mindent aktákba rendez, és napi szinten követi a

pénzügyleteimet. Időnként majd szaván fogom azzal a tisztességes kávéval kapcsolatban is, és néha megkérem, hogy ugorjon be a városba, elintézni nekem néhány dolgot. Amikor dolgozik, száz százalékot kell majd teljesítenie. Fog boldogulni? Noha Peter minden önbecsülést kiirtott Rainie-ből a saját személyiségét illetően, szakmai képességeiben még tudott hinni. -Azt hiszem. A férfi napbarnított arcán gödröcske jelent meg, amikor Rainie-re mosolygott: – Figyelmeztetem, nagy semmirekellő vagyok a papírmunka terén. A sarkamban kell majd járnia, mint egy kiképzőtisztnek, és még akkor sem fogom komolyan venni. Ide-oda pakolom a dolgokat, aztán meg nem emlékszem, mit hová tettem. A számlákat a furgonomban felejtem, elég egy huzat, és szanaszét repülnek. Kell valaki, aki mindennap behozza őket az autóból, nekem más dolgom van. Rainie elképedve ült a székén. – Milyen más dolga? – A lovaim. – A férfi megvonta széles vállát. – Számomra ők a raison d’étre.

– Beszél franciául? – Egy kicsit. Három évig tanultam a gimnáziumban, aztán két évig az egyetemen. Ugyanis, akár hiszi, akár nem, jártam egyetemre. Tényleg nem tűnt diplomás embernek, de ez talán csak előítélet volt Rainie részéről. – Hol végzett? – A mezőgazdasági diplomámat az Oregon Állami Egyetemen szereztem, aztán pedig az Idahói Egyetemen hallgattam lótenyésztést, állatgenetikát és egy kevés endokrinológiát. – Sosem gondoltam volna, hogy ilyen sok mindent kell tudni ahhoz, hogy lovakat tenyésszen az ember. – Pedig így van, ha igazán értékes állományt szeretnénk kitenyészteni. Márpedig nekem ez a célom. Nem a pénzért csinálom. Azaz – javította ki magát nevetve – szép pénz van ebben az üzletben, jelentős éves bruttó bevétellel számolhatok, de soha nem ez motivált. Talán mert az apám kölyökkoromban összeszedett annyit, amennyiből mindannyian életünk végéig vidáman

elélhetünk. Rainie apja is jelentős vagyont hozott össze számítógépes programok fejlesztéséből, így tökéletesen értette, miről beszél Harrigan. Ennek ellenére nem tartotta volna jó ötletnek megosztani a férfival ezt az információt. – Nagy a családja? – kérdezte Rainie, aki világéletében egy húgról vagy egy öcsről, de legalább egy unokatestvérről álmodozott. Az édesanyja azonban árva volt, az apja pedig még születése előtt minden kapcsolatot megszakított a családjával. Rainie egykeként nőtt fel, mindössze két nagyszülővel, akikkel sosem találkozhatott. – Két bátyám van, egy öcsém és egy kishúgom. Egyesek, azt hiszem, azt mondanák erre, nagy család. A szüleim viszont, szerintem, szerettek volna még gyerekeket, de édesanyám meghalt, amikor Samanthát szülte. Az apám csak nemrég házasodott újra. – Sajnálom. Úgy értem, ami az édesanyjával történt. A férfi ádámcsutkája megvonaglott. – Nagyon régen történt. Sam már felnőtt nő,

boldog házasságban él egy nagyszerű lódok-torral. Az élet megy tovább. – Kihúzta magát a székén. – Nos… -dörzsölte meg az orrnyergét ha erről a farmról van szó, számomra a lovak a legfontosabbak – a fizikai jólétük, a vérvonalak fejlesztése, az edzésük, és az, hogy mielőtt eladom őket, megbizonyosodjam róla, hogy kiváló helyre kerülnek. Fogalma sincs, mennyi lovat bántalmaznak és hanyagolnak el ebben az országban! Elrepülök, hogy ellenőrizzem a körülményeket, amelyek között a lovat tartani fogják, még a környékbeli farmerekkel is beszélek, és érdeklődöm a helyi rodeóbizottság tagjainál, nem volt-e panasz a leendő tulajdonosra. És ha minden utánajárás eredménye megnyugtató, még akkor is aggódom, mielőtt véglegesíteném az eladást. Néha rokonszenvesnek tűnő emberek ütik a lovakat. Szörnyű időben kihajtják őket egy rétre, ahol nincs semmi fedezék. Ha nehéz idők járnak, rossz minőségű szénát vesznek nekik, ha vesznek egyáltalán. Vagy befagynak a vízvezetékek, és a lovak szomjaznak.

Nagyon komolyan veszem, hogy felelősségteljes gazdához kerüljenek a lovaim. Rainie-nek Thomas jutott eszébe, akiről úgy sejtette, éhen pusztulni hagyták hátra. Tegnap esti érkezése óta négy halkonzervet falt fel a szerencsétlen állat. – Egyesek a legalapvetőbb emberségnek is híján vannak -szólalt meg. – Ez enyhe kifejezés. – A férfi taszított egyet Rainie jelent kezési lapján, majd felhajtotta a fedőlap egyik sarkát, és vastag, durva ujjaival piszkálni kezdte a háromszög alakú hajtást. – Az ilyen embereket legszívesebben bezárnám egy cellába, és csak annyi élelmet és vizet adnék nekik, hogy még éppen életben maradjanak. Vagy jobbat tudok: zárjuk őket karámba, és próbáljuk ki, jóllaknak-e hóval! Mindenkinek, aki elhanyagol egy állatot, meg kellene tapasztalnia, milyen éhezni és szomjazni. Attól talán észhez térnének! – Az állatvédelmi törvények legalább már szigorodtak. – De még mindig nem elég szigorúak. Ezzel Rainie teljesen egyetértett. Neki is

az volt a véleménye, hogy rengeteg felháborító dolog zajlik a világban. – No, de nem akartam eltérni a tárgytól – szabadkozott Harrigan. – Visszatérve az eredeti kérdésére, engem túlzottan lekötnek az istállóbeli teendőim ahhoz, hogy érdemben időt tudjak szánni a papirmunkára. Ha lebetegszik egy lovam, nem az állatorvos számiájával vagy a gyógyszervásárlási nyugtákkal foglalkozom. Egyedül az állat és a gyógyítása jár a fejemben. Egyszóval, a lovakhoz értek, a pénzügyekhez nem. A cowboy tekintetét kutatva Rainie csak őszinteséget látott, ami meggyőzte arról, hogy a férfi valóban nagyon törődik a lovaival. Az ellenkező nem jellemének megítélése azonban nem volt Rainie erőssége. – Tehát szüksége van valakire, aki elvégzi, amit maga nem. – Pontosan. Adózási időszakban mindig azt kívánom, bárcsak rendszeretőbb lennék, de az év többi részében eszembe sem jutnak ezek a dolgok.

Rainie érezte, hogy a végtagjaiból elszáll a feszültség egy része. – Majd nekem eszembe jutnak – biztosította a férfit. – Az irodában „pedáns” a becenevem. – Akkor valószínűleg az őrületbe fogom kergetni. Évi hatvanezerért és elsőrangú juttatásokért Rainie hajlandó volt akár egy kicsit megőrülni is. – Nagyon nagylelkű a bérezés. A kétharmadával is teljesen meg lettem volna elégedve. Harrigan felhúzta a szemöldökét. – Valóban? Miért dolgozna áron alul? Rainie dolgozott már óriáscégnél, de még ott is csak negyvenötezret keresett évente. Ráadásul az Seattle-ben volt, ahol sokkal drágább a megélhetés. Tolvajnak érezte magát. – Egyezzünk ki ötvenben! Harrigan megrázta a fejét. – A teljes munkaidőben dolgozó istállósegédek kapnak negyvenet, és egyiküknek sincs diplomája. -Elkapta Rainie hitetlenkedő pillantását, és vigyorogva hozzátette: – Van rendszer az őrültségemben. Utálom,

ha átjáróház a farmom, ezért jó fizetést adok, hogy a munkásaim elégedettek maradjanak. Ezzel valójában a magam malmára hajtom a vizet. Nem kell folyton új embereket betanítanom, és nem kell vacakolnom gyengeelméjűekkel, akik nem tudják, mi a dolguk. A végzettsége és a tapasztalata feljogosítja, hogy valahol a fizetési skála tetején álljon munkába. Az első emberem nyolcvanezret keres évente, kétszer annyit, mint egy bérmunkás. Az az ember pótolhatatlan a napi ügyekben. Maga pedig a pénzügyek terén lesz pótolhatatlan. Úgy gondolom, igazságos az évi hatvanezer. Idővel az éves fizetésemelések eredményeképpen annyit keres majd, mint az első emberem. Rainie nem akart hinni a fülének: Tényleg nem hajlandó kevesebbet fizetni? – Van egy pénztermő fája valahol a hátsó udvarban, vagy mi? Elfojtva egy nevetést, a férfi felállt. – Valami olyasmi, indulhatunk? Körbevezetem. 4. Lainie beszippantotta a friss, napsugaras levegőt, amint Parker Harrigan oldalán

átvágott a kavicsos parkolón a nagy, fémszerkezetes építmény felé, amelyet már korábban észrevett. Az épület valójában sokkal távolabb volt a háztól, mint ahogyan az autóból tűnt. Itt kint egészen más illatokat hordozott a levegő. Némelyikük ismeretlen volt Rainie számára. A fű, a lóhere és a vadvirágok édes illatába valami pikáns szag is keveredett. A lány enyhe fenyőillatot vélt még felfedezni az összességében kellemes egyvelegben. Séta közben Harrigan széles mozdulatokkal magyarázott. – Azok ott a nyitott istállók – intett a férfi a hosszú, hullámlemez tetős, elkerített állások sorára. Az építmény túlsó végében Rainie két nőt látott, éppen egy rőt lovat csutakoltak. – Csak napközben használjuk őket, átmeneti boksznak. Három férfi is dolgozott az állásoknál. Az egyik, egy alacsony, szikár, de erőteljes testalkatú, barna hajú, kék szemű férfi, odaintett a főnökének. – Az ott Jericho Steelman – mondta Harrigan. – Évekig rodeóbohóc volt, de aztán megsérült a lába. Végleg lesántult,

többé nem térhet vissza a ringbe. – Szegény! – A fiatalember újra munkához látott, Rainie pedig szemügyre vette az állások sorát. Úgy tűnt, minden szempontból tökéletesek a lovak számára. – Ezeket miért csak átmeneti boksznak használják? – jobban szeretem a lovakat istállóban tartani, amikor éppen nem dolgozunk velük. – Nem lenne nekik jobb a szabadban? – Napközben bármikor kimehetnek, van kifutó minden boksz előtt. És rendszeresen eddzük őket. Néhány nagyobb kavics fájdalmasan mélyedt Rainie talpába a puha vászoncipőn keresztül. Megjegyezte magának, hogy be kell szereznie egy masszívabb cipőt vagy csizmát. – Infravörös kamerákhoz hasonló dolgokat láttam a kapunál. – És végig, a kerítés mentén – tájékoztatta a cowboy Rainie-t. – jó szeme van. A legtöbb ember nem tudja, mik azok. Ha elfogadja az állást, kap egy matricát az autója szélvédőjére. Egy kamera leolvassa a matrica vonalkódját,

és automatikusan beengedi majd. – Valóban szükség van ilyen szigorú biztonsági intézkedésekre itt, a semmi közepén? A férfi elfojtott egy nevetést. – Valószínűleg nincs, de jobb félni, mint megijedni. A húgom néhány lovát nemrég megmérgezték. – Ez borzasztó! – Rainie megborzongott, és fázósan megdörzsölte a karját. – Közel van a húga farmja? A férfi átbökött a válla felett. A mozdulattól kirajzolódtak izmos felkarjának körvonalai a rájuk feszülő kék ing alatt. – Itt, a szomszédban. Látja azokat a zöld fémtetöket? Rainie belepislogott a napsütésbe. – Te jó ég! Valóban közel van! – Az egész családom itt van a közelben – mondta Harrigan. -Eredetileg ez az egész egyetlen összefüggő, közel ötszáz hektáros farm volt. Aztán az apám hatfelé osztotta, megtartott egy részt magának, a többit pedig, nekünk, gyerekeknek adta, amikor huszonegy évesek lettünk. Először Samantha építtetett ki biztonsági

rendszert. Aztán, bizonyos okokból, Clint érezte úgy, hogy neki is nagyobb biztonságra van szüksége. Ma már mindannyian védjük a birtokainkat. – Bizonyára nagyon értékesek a lovai – jegyezte meg Rainie, miközben egy kifutó kerítése mellett haladtak el. – Igen, rendkívül értékesek, de mint már említettem, számomra ez nem a pénzről szól. Szeretem a lovakat. – Fülig pirult, és maflán elvigyorodott. – Nem valami férfias vallomás, tudom, de ez az igazság. Ha valaki egy ujjal is a lovaimhoz mer érni, elvesztem a józan eszem, és nem állok jót magamért. Rainie nagyon remélte, hogy sosem lesz dolga a dühöngő Parker Harrigannel. A férfi alapjában véve nem volt nagy termetű, de olyan rettenthetetlen erőt sugárzott, hogy hozzá képest még Peter és a hozzá hasonlók is gyengének és jelentéktelennek tűntek. Megkerültek két, az épület árnyékában parkoló furgont. A kellemetlen csöndet megtörve, Rainie megkérdezte – Hogyan edzi a lovait, lovaglással? – Amikor csak lehet, igen. Ha nem jön

össze a lovaglás, futószárra tesszük őket. – Fejével egy nagy, kör alakban kifeszített, ruhaszárító kötélre emlékeztető szerkezet felé bökött. – Négy, vagy akár hat állatot is edzhetünk itt egyszerre. Ennek ellenére jobban szeretem a lovaglást. Nekem is, a lónak is sokkal szórakoztatóbb. Kinyitotta a személyzeti bejáratot, és Rainie derekát hátulról megérintve betessékelte a lányt. – Csak udvarias gesztus, semmi más – győzködte magát Rainie. – Semmi okom elhúzódni. – Atyám! – meredt a lány a világos, tágas belső térre, melynek közepét a lovaglóaréna uralta. A cowboyruhás, pocakos öreg, akit Rainie korábban látott, egy lóval dolgozott, vezetőszáron. Hosszú ostort csettintgetett a ló nyomában, arra késztetve az állatot, hogy köröket rójon a kitaposott földön. A külső fal mentén rengeteg boksz sorakozott, és szinte mindegyikből egy-egy kíváncsi lófej kandikált feléjük. – Az az ember nem fogja bántani a lovat, remélem! – Csak a holttestemen át – válaszolta nevetve Harrigan. – Fu-tószárazó ostor van

a kezében. Nem a lovon, hanem a ló mögött alkalmazzuk. A csattanása mozgásra ösztönzi a lovat. – Nem elég, ha szólunk hozzá? – Ahhoz nem elég, hogy hatékonyan eddzük. – Nem gondoltam volna, hogy ilyen hatalmas belülről ez az épület! – A hó országában nagynak kell lennie a fedett arénának. Egész télen itt dolgozom a lovaimmal. – Tenyerét Rainie lapockái alatt tartva Harrigan elvezette a lányt az ember és a ló mellett, át a lovaglóterületen. Amikor egy hosszú folyosóhoz értek az épület hátsó részében, a férfi megszólalt: – Itt hátul van az iroda. Rainie orrát széna, takarmány és bőr illata töltötte meg. Hálaimát rebegett, amiért – az apjával ellentétben – soha nem volt allergiás semmire. – Tehát itt fogok dolgozni, az istállóban? – Ez itt a farm központja. Mikor Harrigan kinyitotta az iroda ajtaját, egyértelművé vált, hogy nem túlzott a rendetlenséget illetően. A szobában bőven volt hely két íróasztalnak és több iratszekrénynek, de a papírhalmok, az

egymásra szórt könyvek és az általános felfordulás a zsúfoltság érzetét keltette. A káosz rétegei alatt Rainie pompás cseresznyefa bútorfelületeket vélt felfedezni, többkilónyi por takarásában, ami meglepte a lányt, hiszen a férfi háza makulátlanul tisztának tűnt. – Én figyelmeztettem… Nem gyakran esett meg Rainie-vel mostanában, hogy elnevette magát, de a férfi hangjában bujkáló zavart szégyen váratlanul érte. Elfojtott egy kuncogást: – Valóban figyelmeztetett. Csak egy kicsit enyhén fogalmazott, Mr. Harrigan. – Parker – javította ki a férfi, majd azonnal hozzátette: -Annyira azért nem szörnyű a helyzet. – Egy másik ajtóhoz lépett, és kitárta. – íme a kávézó, valójában egy teljesen felszerelt konyha. Van itt hűtő, tűzhely és mikró is. Nyílik innen egy pihenésre alkalmas társalgó is, de ne számítson semmi extrára. Rainie örült, hogy behűtheti az ebédjét, és amikor megéhezik, megmelegítheti. Egy elérhető távolságban lévő pihenőhelyiség is jól jöhet még. Visszafordulva a kávézóból, Harrigan

felkapott két, állattartásról szóló kötetet és egy rakás papírt egy bőrszékről, Rainie jobbján, és az asztal felé biccentett. – Ez lesz az asztala. Rainie közelebb lépett, hogy egy pillantást vethessen a számítógépre. Egész újnak tűnt. – Hány gigabyte? A könyveket és a papírokat a másik asztalra ejtve a férfi megdörzsölte az orrát. – Vesszek meg, ha tudom. Én csak közlöm a számitógépes sráccal, hogy mire akarom használni a gépet, ő meg felszereli minden szükségessel. – Aztán meg csak kitölt egy csekket? – Természetesen nem. Megadom neki a hitelkártyaszámomat. csak a legelkerülhetetlenebb esetekben használok csekket. Mindig elszúrom a csekknyilvántartásomat. Rainie megrázta a fejét: – Nem szerencsés szabad kezet adni egy kereskedőnek. Mindenfélét felszámol, csak hogy növelje a jutalékát. – Amiről nem tudok, az nem fáj. – Az egyenlegének viszont fájhat. A férfi beleegyezően bólintott. – Ezért van szükségem könyvelőre. Hogy rendbe

tegye a pénzügyeimet. Épp most frissíttettem fel mindkét számitógépet. Ezt még nem használtam, de a fickó a boltban határozottan állította, hogy mindenre jó lesz, amire használnia kell majd, sőt többre is. – A szoftverek? Parker megnevezett néhány, Rainie által jól ismert programot, és egyet, amit a lány még sosem használt. Miután ezt bevallotta új munkáltatójának, Rainie hozzátette: – De ne aggódjon, gyorsan megtanulom minden csínját-bínját. A legtöbb könyvelőprogram nagyon hasonlít egymásra. A férfi körülnézett a tekintélyes rendetlenségen, és a lányhoz fordult: – Szóval, mit gondol? Rainie megint azon kapta magát, hogy mosolyog: – Hazudnék, ha azt állítanám, egy cseppet se bátortalanítanak el az állapotok. – Az iroda egyetlen ablaka a futószárazóra és a nyitott kinti istállókra nézett, a távolban azonban fenyvesek borította elő-hegyek látszottak a Cascadehegység fenséges vonulatával. Kávészünetben hegyeket csodálhat majd.

– Nem kizárt, hogy az első hét teljesen azzal fog telni, hogy mindent rendbe teszek. A férfi bólintott. – Sajnálom, hogy ekkora itt a fejetlenség. Ahogy mondtam, ez nem az én világom. – Ha az lenne, nem lenne rám szüksége. – Rainie követte a cowboy tekintetét, és végigpásztázta, mi mindent kell majd átnéznie és aktákba rendeznie. – Rendbe teszem ezt a helyet. – Mikor tud kezdeni? A kérdés hallatán Rainie megint felnevetett. Különös érzés volt. Mintha kezdett volna visszatérni a régi énje. – Akár holnap. Az időbeosztásom meglehetősen laza. Az egyetlen otthoni elkötelezettségem Thomas. – Hát igen. – Parker bársonyos tekintete megpihent Rainie arcán. – Nem meglepő, hogy van egy férfi a képben. Egy ilyen lány nem élhet magányosan. Rainie érezte, hogy forróság önti el a nyakát és az arcát. -Thomas egy macska. A férfi furcsáiión húzta fel sötét szemöldökét. – Egy macska -ismételte. – Aha. Tudja, egy olyan kicsi, bundás

lény, ami szívesen tanyázik ablakpárkányokon. Parker nevetésben tört ki. Hátravetette a fejét, és hangjának gazdag, mély zengése melegséggel töltötte el Rainie-t. – Visszatérünk a jávorszarvastémához, ha jól sejtem. Rainie-t kevés választotta el attól, hogy bocsánatért esedezzen. Nem volt bölcs dolog szemtelenkedni leendő munkaadójával, de valahogy kicsúszott a száján. – Elnézést. Nem akartam gúnyolódni. A férfi elvigyorodott, és egy pillanatra újra visszatértek a gödröcskék az arcára. – Ne aggódjon. Tetszik, ha valaki hajlandó beszállni a csipkelődésbe. Valaha Rainie is élvezte a szócsatákat, de az az idő már elmúlt. – jó tudni, hogy Thomas egy macska – mondta lágyan a férfi. – Ezt vehetem úgy, hogy jelenleg nincs senki az életében? A férfi szemében felcsillanó érdeklődés megijesztette Rainie-t. Magához szorította a táskáját, ujjai olyan görcsösen mélyedtek a bőrbe, hogy megfájdultak az ízületei.

– Ami azt illeti, jelenleg egyedülálló vagyok, de a harmonikus irodai együttműködés érdekében jobb lesz, ha tisztán szakmai jellegű kapcsolatot tartunk fenn, Mr. Harrigan. – Nos, itt előbb talál káoszt, mint harmóniát, de értem, mire céloz. Rainie ezt megnyugvással hallotta. Nem szerepelt a tervei között egy viszony a főnökével. A puszta gondolattól is émelyegni kezdett. Még egyszer körülnézett az irodában. – Nos, tehát – szólt, és egy cseppet sem örült a hangjában bujkáló remegésnek – holnap reggel nyolckor. – Várjon, szüksége lesz matricára. – Parker a másik asztalhoz lépett, kihúzott egy fiókot, és elővett belőle egy kis papírlapot. -Ragassza a szélvédő bal felső sarkába. Ez a „szezám, tárulj” matrica. Ha nem működne, tolasson vissza egy kicsit, utána pedig guruljon a kapu bal széle felé. A kamerának látnia kell a szélvédőt. Amikor a férfi kinyitotta az ajtót, hogy kikísérje Rainie-t, a lány tiltakozón felemelte a kezét. – Kérem, ne! Már így is túl sok időt

vettem el a napjából. Kitalálok. – Toby valószínűleg befejezte a futószárazást Monté Carlóval, úgyhogy azt hiszem, tényleg rendben lesz így. – A férfi sötét szeme Rainie tekintetébe kapaszkodott, és a lánynak az a nyugtalanító érzése támadt, hogy Parker sokkal mélyebbre lát benne, mint szeretné. – Akkor tehát reggel nyolckor – mondta a férfi. -Felteszek majd egy kávét addigra. Rainie megfordult és elindult, de a cowboy utánaszólt: – Ó, várjon egy percet! – Viseltes tárcát húzott elő a zsebéből. – Be kell szereznie egy mobiltelefont. – Három százdollárost nyomott a lány kezébe. – Ezt vegye előlegnek az első fizetéséből. – Készpénz? – Rainie szája vonakodó mosolyra húzódott. -Ennek a tranzakciónak nem lesz írásos nyoma, Mr. Harrigan! – Parker. És holnap könyvelheti. – A férfi a pénzre zárta Rainie ujjait. Az érintés hatására a lány karjaiban forróság áradt szét. – Mint mondtam, nem törődöm az ilyen dolgokkal.

– Úgy látom, lesz itt még dolgom. Parker tekintete végigsimított Rainie feléje fordított arcán: -Magam is úgy vélem. Harmadikk fejezet 5. Másnap reggel, útban a farm felé, Rainie gyomra még mindig ideges görcsben volt. Előző este az a szörnyű gyanúja támadt, hogy az állandó émelygés talán a terhesség előjele. Nagy megkönnyebbülésére a gyorsteszt, amelyet egy drogériában szerzett be, negatív eredményt mutatott. Próbálta elhessegetni a gondolatot, hogy ezek a tesztek nem teljesen megbízhatók a terhesség korai szakaszában. Az idegeim, bizonygatta magának. Mindig is érzékeny volt a gyomra. Még csak az kéne, hogy Peter gyermekével legyen terhes! Mihez kezdene? Az abortusz szóba sem jöhetett. És valahogy nem tudta elképzelni, hogy Parker Harrigan kitörő örömmel fogadja, hogy az új könyvelője nyolc hónap után szülési szabadságra megy. Görcsösen megszorította a kormányt. Volt elég baja anélkül is, hogy újabbakat

gyártson. Igaz, gyakran megesett, hogy Petert annyira hatalmába kerítette perverz szexuális vágya, hogy elfelejtett óvszert használni; házasságuk első időszakában Rainie gyakorlatilag házi őrizetben volt, nem mehetett bevásárolni kísérő nélkül, arról pedig nem is álmodhatott, hogy ellógjon egy orvoshoz fogamzásgátlót felíratni. Megvolt tehát az esélye, hogy terhes, ez mégsem volt valószínű. Kapcsolatuk egy kevésbé hullámzó időszakában, amikor még bízott abban, hogy mindent helyre tudnak hozni, Rainie mindennél jobban szeretett volna kisbabát, de a ciklusa mindig megjött, óraműpontossággal. Talán vele volt baj, talán Peterben volt a hiba, mindenesetre nem esett teherbe. Legalább attól nem kellett tartania, hogy valami nemi úton terjedő betegsége van. Peter betegesen monogám volt, csak Rainie-re összpontosított – birtokolni, bántani, irányítani akarta őt. Nem volt más nő számára hely az életében, így, noha ettől Rainie nem érezte jobban magát, legalább biztosan nem vitt haza nemi betegséget. Tényleg minden

rosszban van valami jó. Rainie ebbe a gondolatba kapaszkodva próbált megnyugodni. Ezt a napot túlélni már önmagában is nagy kihívás lesz. A munkáltatók többsége ellenőrzi a munkavállaló adatait. Parker Harrigan hanyagnak tűnt ilyen téren, de ostobaság lenne megfeledkezni a szemében bujkáló intelligenciáról. Ez a férfi nem hülye. Egy vagyont fektetett a lovait védő biztonsági rendszerbe. Mennyire valószínű, hogy félretolja Rainie jelentkezési lapját, és többé bele se néz? Legalább annak minden bizonnyal utána akar járni, hogy nincs-e priusza az új alkalmazottnak. Emiatt nem fájt Rainie feje. Anna Pritchard büntetlen előélettel rendelkezik. A jogosítványa, az útlevele és a társadalombiztosítási kártyája is kiállna egy tüzetes szemrevétel próbáját. Ha azonban Harrigannek eszébe jut ellenőrizni Rainie referenciáit, egy szempillantás alatt kibújik a szög a zsákból. Legjobb tudomása szerint a Pepperdine Egyetemre soha nem járt Anna Pritchard, és a jelentkezési lapon feltüntetett korábbi munkáltatók is a

képzelet szüleményei voltak. Egyetlen telefonhívás, és Harrigan azonnal rájön, hogy Rainie szélhámos. Rainie imádkozott, hogy a férfi valóban olyan lusta legyen ezekben a dolgokban, mint amilyennek tetteti magát. Óriási szüksége volt erre az állásra. A Mazda abroncsai rongyosra koptak, a motor olajat köpködött. Most már, ráadásul, Parker Harrigannek köszönhetően, telefonszámlája is van, amit fizetnie kell. Azonnal el kell kezdenie pénzt keresni. Amikor Anna megérkezett a munkába, Parker éppen a vemhességi vitamint keverte Monté Carlo reggelijébe. A lány belépett a személyzeti ajtón, és egy pillanatra megtorpant. Minden mozdulata bizonytalanságot sugárzott. Az istálló délelőtti személyzetét alkotó férfiak félbehagyták, amivel addig foglalatoskodtak, hogy megbámulhassák. Parker egy pillanatra sem hibáztatta őket ezért. Dolgozott a farmon néhány szemrevaló teremtés, de Anna egyenesen lélegzetelállító volt, a kopott pamutszoknya és a jobb napokat látott kötött felső ellenére is. Haja zabolátlan

szőkésbarna tincsekben hullott karcsú válla vonala alá, bársonyos barna szeme és finom vonásai pedig még ilyen távolságból is megigézték a férfiakat. Parker úgy látta, néhány kilót felszedhetne nyugodtan, de azért a lány így is gyönyörű volt. – Csukjátok be a szájatokat! – mordult Parker az embereire, miközben kilépett a kanca állásából. – Ez Anna, az új könyvelő. – Az én könyveimmel is babrálhat bármikor, amikor csak kedve szottyan – jegyezte meg Gary Morton, egy huszonnyolc éves, részmunkaidőben alkalmazott srác. Parker a fiúhoz fordult, és az orrára koppintott: – Ilyet meg ne halljak még egyszer! Ha bárki egy pillanatra is piszkálja azt a lányt, azonnal szedheti a sátorfáját. Világos? – Mint a nap! – válaszolta Gary. – Ne kapd fel a vizet! Csak annyit mondtam, hogy… – Hallottam, mit mondtál! – vágott közbe Parker. – És, mint mondtam, nem. vagyok vevő az ilyen beszédre. Maradjunk ennyiben.

Parker elindult, hogy köszöntse új könyvelőjét. A lány arca sápadt volt, már messziről látszottak a tündéri szemek körül éktelenkedő sötét karikák. Tegnap, a jelentkezés és a megbeszélés során is szokatlanul feszültnek tűnt, de Parker akkor úgy gondolta, ez valószínűleg természetes. Sokan idegesek egy állásinterjún. Most már az övé az állás, az idegei mégis szemmel láthatóan pattanásig feszültek. – jó reggelt! – nézett jelentőségteljesen az órájára Parker. -Kicsit korábban jött. A lány egyik hóna alól a másik alá csúsztatta ósdi táskáját. – Inkább egy kicsit korábban, mint egy kicsit később. Parker családja mindig azon viccelődött, hogy ő még a saját temetéséről is el fog késni. Annának vitathatatlanul igaza van. A férfi viszont úgy gondolta, felesleges azért rohanni, hogy aztán várhasson. – Talán rám is ragad valami ebből a hozzáállásból. Én sehová sem érkezem korán. – Közelebb lépett a lányhoz, és megfogta a könyökét. – jöjjön,

hátrakísérem. Rainie teste megfeszült az érintéstől. – Ismerem a járást. A férfi nem engedte el. – Tudom, de ilyenkor reggel nagy itt a lótás-futás. Amíg hozzászokik, inkább kísérgetem. Nem akarom, hogy véletlenül megtapossa egy ló, amikor kivezetik az állásából. – Parker lepillantott, és elégedetten látta, hogy a lány ellenállóbb lábbelit visel, mint előző nap. – Jó kis csizma! -A szóban forgó ruhadarab egy pár western stílusú lovaglócsizma volt, ami enyhén giccsesnek tűnt ugyan a fodros szoknyával, de más lányokat is látott már Parker hasonló felszerelésben. – Legalább megvédi a lábujjait! – Tudom, hogy nem vagyok egy kirakatbaba, de egyelőre ezzel kell beérnem. Parkernek az az érzése támadt, hogy Anna tegnap, hazafelé menet beugrott egy használtruha-boltba, és mindössze ezt a pár lovaglócsizmát találta. A lábbeli orrán beszédes horzsolások jelezték, hogy a gazdája nem kímélte, ugyanakkor nem

tudta elképzelni, hogy Anna viselte volna, amikor a horzsolások keletkeztek. A lány, saját bevallása szerint, eddig sosem élt lovak közelében. – Itt senkit sem érdekel a divat – biztosította a lányt Parker. – Ha beáll a tél, még az is lehet, hogy birkagyapjúval bélelt eszkimócsizmában fog mászkálni! Anna elmosolyodott. – Annyira hideg lesz? – Időnként még a lélegzet is megfagy a levegőben, és egész kis jégvihart okoz a földre érve. – Nem szeret túlozni egy cseppet, Mr. Harrigan? A cowboy vigyorogva elengedte a füle mellett a kérdést. -Szerzett mobilt? – Ühüm. – Jó. Van néhány lefedetlen terület köztünk és a város között, de többnyire megbízható a vétel. Nem fogok annyira aggódni, ha tudom, hogy bármikor tud segítséget kérni. – Maga mellett vezetve a lányt, Parker nagy ívben kikerült egy nyitott istállóajtót. A lovai kezesek és jó modorúak voltak, de Parker már rég megtanulta, hogy sosem szabad

óvatlannak lenni ilyen nagy testű állatok közelében. – Készítettem kávét – fordult a lányhoz. – Nem tudom, meg-felel-e az igényeinek, mindenesetre forró és folyékony. Amikor a folyosóhoz értek, elengedte a lány karját, és búcsút intett. – Később majd benézek. Ha szüksége van valamire, vagy kérdezni szeretne valamit, csak kiáltson! Anna megállt a folyosón, és visszanézett: – Nem lesz szükségem segítségre. Kösz a kávét. – Nincs mit. Rainie alig tudott a munkájára összpontosítani. Folyton azt várta, hogy a főnöke rátör, és kérdőre vonja a jelentkezési lapon szereplő hazugságok miatt. Mit válaszolna? Bocsánat:, füllentettem? Nem volt szokása átvágni az embereket, így nem rendelkezett tapasztalattal abban sem, hogy hogyan kezelje, ha kiderül egy turpisság. Parker Harrigan egyenes, őszinte embernek tűnt. Nem örülne, ha kiderülne, hogy Rainie a bolondját járatta vele. Már egy órája rendezgette az irodában szerteszét heverő papírokat, amikor

Parker beviharzott. Rainie megdermedt. Istenem, kiderült! A férfi rosszallón húzta össze sötét szemöldökét. Szájának határozott íve zord vonallá vékonyodott. Élénk tekintete szinte perzselte Rainie arcát. – Nem látta valahol a csekkfüzetemet? Rainie minden idegszálával azon volt, hogy visszanyerje az önuralmát. – Khm… azt hittem, nem nagyon használja. – Hát nem is – Parker megpróbálta megközelíteni az asztalát a rendetlenségen keresztül. – A fenébe is! Egy új fickó szállítja a szénát, és nem hajlandó a számlámra terhelni a költséget. Azt mondja, helyben kell begyűjtenie a pénzt, a főnökét meg nem lehet elérni telefonon. Rainie kihúzott egy fiókot, és előhalászott belőle egy nagy, sötétkék, kapcsos tömböt. – Ez az? – Maga az én őrangyalom! Parker kinyitotta a tömböt, és elkezdett kitölteni egy oldalt. Amikor az összeg rubrikáját üresen akarta hagyni, Rainie kitöltötte helyette.

– Kösz! – kiáltotta Parker, és kilépett az irodából. Az ajtó hangos csattanással csukódott mögötte. Rainie minden ízében remegett. Behajtotta a csekkfüzetet, behunyta a szemét, és keresztbe fonta karjait. Annyira megviselte ez a helyzet, hogy már-már azt kívánta, bárcsak ne fogadta volna el az állást. Minden idegszála pattanásig feszült. Csak az járt a fejében, hogy Harrigan előbb-utóbb ellenőrizni fogja az adatait, úgy érezte, az lenne a legjobb, ha mihamarabb túlesnének az egészen. Nem tudta, meddig bírja még ezt a várakozást. Hogyan is juthatott eszébe egy jól fizető, állandó állásra jelentkezni? Az emberek az ő helyzetében gyorsétteremláncoknál vállalnak munkát, ahol nem tesznek fel nekik kényes kérdéseket. Nem teszik ki magukat ellenőrzésnek azzal, hogy elfogadnak évi hatvanat, pluszjuttatásokat! Egy munkáltató, aki ilyen feltételekkel tud alkalmazni valakit, sikeres üzletember, és nem jutott volna el idáig, ha naiv lenne. Parker arcán izzadságcseppek csillogtak, amint egy újabb szénabálát emelt le a

halomról, és bevitte egy tárolóba. Többnyire a villás emelőt használta, de most szüksége volt valami fizikai kihívásra. Kialakult szokás volt ez nála. Ha egy problémával találta szembe magát, addig dolgozott, amíg megszületett a fejében a megoldás. És Anna Prítchard nagy talány volt számára. A délelőtt folyamán Parker pontosan négyszer ment be az irodába, és a lány mindannyiszor majd szívrohamot kapott az érkeztére. Először az első munkanap izgalmainak számlájára írta a dolgot, de aztán felfigyelt a lány szemében bujkáló félelemre. Hacsak nem érti teljesen félre a viselkedését, Anna retteg tőle. Na, erre varrj gombot, Parker! Sosem érdekelte különösebben, hogy mások milyennek látják, ezért nem is figyelt minden szavára és mozdulatára. Az emberek vagy elfogadták, vagy nem. Belátta, hogy néha talán érdes a modora, és azt sem tagadta, hogy nem olyan kifinomult, mint más férfiak, de tudomása szerint eddig senki sem rettegett tőle. Valami nem volt rendben Annával. Olyan

volt, mint egy kép, amit kicsit ferdén tettek a falra. Az ilyesmitől Parker világéletében frászt kapott, és nem nyugodott, amíg helyre nem billenthette. A lánnyal kapcsolatban is így érzett. Valami egyszerűen nem stimmelt. Parker nem volt heves természetű. Nem egykönnyen veszítette el a türelmét, és nem ütött lyukakat az öklével a falba. Még akkor is csak nagy ritkán emelte fel a hangját, ha mérges volt. Akkor hát mi a fenével ijeszti meg ennyire az új könyvelőjét? El sem tudta képzelni. Csak azt tudta, hogy Anna minden porcikája remegni kezd használt westerncsizmájában, ahányszor megjelenik a színen. Fura. Nem tudta, mi bánthatja a lányt, de nagyon remélte, hogy rendbe fog jönni. Nem rajongott ugyanis a gondolatért, hogy egy olyan nővel dolgozzon, aki, ha csak ránéznek, szívrohamot kap. A nap hátralévő részében Parker mindent elkövetett, hogy megnyugtassa Annát. Végül aztán rá kellett jönnie, hogy erre csak egy jó adag whiskyvel leöblített nyugtató lenne képes. Amikor a lány

délután elhajtott abban az ócska Mazdában, Parker gondolataiba merülve nézett utána. Kétségkívül nagy talány ez a nő. Ami az iroda rendbetételét illeti, remek munkát végzett. Még nem készült el teljesen, de Parkernek volt egy olyan érzése, hogy nem kell rá sokat várni. A lány még a napi kiadásokat is bejegyezte gyorsan, nemcsak a szénaszállítmányt, hanem azt az apró-cseprő üzletet is, amelyet Parker egy utazó árussal ütött nyélbe, aki a kedvenc lovasfelszerelésmárkáját árulta. Az ilyen kiadásokról eddig sosem készült feljegyzés, mert Parker mindig megfeledkezett róla. Összességében tehát meg volt elégedve Anna eddigi munkájával. Különös viselkedése azonban módfelett zavarta. Az órájára pillantva Parker úgy döntött, aznap már késő lenne bármit is tenni ez ügyben, de másnap első dolga lesz ellenőrizni a lány referenciáit. Amint hazaért, Anna lerúgta a csizmáját, lerogyott egy székre a konyhában, előredőlt, és homlokát az asztalon összefont karjaira támasztotta. A feszültség teljesen kifacsarta. Végtagjait

egy-egy hatalmas ólomsúlynak érezte, a nyakába pedig borzasztó görcs fészkelte be magát, amelyet képtelen volt kimasszírozni. Legalább ma nem telefonált Harrigan. Megelégedett azzal, amit Rainie állított magáról. Őrület, de a lányban ettől csak nőtt a lelkiismeretfurdalás, amiért hazudott a férfinak. Thomas az asztalra ugrott, és az orrát Rainie hajába fúrta. A lány kimerülten elmosolyodott, és hátradőlve vakargatni kezdte a macska füle tövét. – Szervusz, csontos barátom! Hiányoztam, vagy csak éhes vagy? Thomas dorombolni kezdett, mellkasában mélyen zengett az elégedettség hangja. Rainie még egy ideig simogatta a kandúrt, majd feltápászkodott, hogy enni adjon neki. Tegnap vásárolt némi macskaeledelt, de úgy tűnt. Tomnak jobban ínyére van az eledel és a tonhalkonzerv keveréke. Rainie kinyitotta a konzervet, és Thomashoz fordult: – Azt hiszem, most, hogy ilyen jól keresek, és egészségbiztosításom is van, megengedhetek magamnak napi egy

tonhalkonzervet. A macska a lány csupasz vádlijához dörgölőzött, míg az az ételt készítette. Az újdonsült gazdi letette a tálat a földre, majd a konyhaasztalhoz visszatérve szemlélte, amint a macska enni kezd. – Reménykedjünk, hogy meg tudom tartani ezt az állást -folytatta Rainie. – Ha Harrigan rájön, hogy hazudtam a munka kedvéért, lehet, hogy ott helyben kirúg. Akkor aztán örülhetek, ha a Burger Kingnél kapok valami melót. Thomas nem válaszolt. A lány felsóhajtott. Alapvetően az volt az ő baja, hogy hiányoztak a barátai, ó, hogy szeretett volna mindent kitálalni Margaretnek, vagy meghallgatni Janet egyik buta poénját! Elfojtva egy kaján mosolyt, Rainie megpróbálta elképzelni, mit mondana ebben a helyzetben szemtelen barátnője: Egy cowboy? Azokba annyi ész szorult, minc egy kupac kavicsba! Azért vésik a nevüket a nadrágszíjukba, hogy el ne felejtsék reggelre, amikor a gatyájukba bújnak! Továbbra is vigyorogva, Rainie a tenyerébe támasztotta az állát, és

gondolataiba merült.’ Tekintete Thomason pihent. Talán, esetleg, Harrigan nem fogja ellenőrizni a referenciáit. Hiszen azt az egy szál csekket sem volt képes regisztrálni, és úgy lökte szét az asztalán a számlákat, hogy egy pillanatra sem nézte, hol fognak kikötni. Rainie, aki természeténél fogva rendszerető volt, fel sem tudta fogni, hogy intézheti valaki így a dolgait, de hát hová lenne a világ, ha az emberek egyformák lennének… Máris kicsit jobban érezte magát. Felállt, hogy készítsen magának is valami harapnivalót. A paradicsomlevesből és sajtos pirítósból álló, szokásos kényeztető vacsora jó választásnak tűnt. Rainie a kész vacsorával a nappali kanapéján helyezte magát kényelembe. Thomas is csatlakozott hozzá, hátha lepottyan neki néhány falat sajt. A gazdi megosztotta vele a vacsorát, majd hátradőlt, hogy megnézze a híreket. Az első tíz percben a bemondó a nagyvilág eseményeit ismertette. Aztán Rainie arcképe jelent meg a képernyőn. Az elmúlt hetekben már ezerszer látta magát a tévében, de még mindig megdobbant a szíve a róla szóló hírek hallatán.

– Mi történt valójában Lorraina Danninggel? – tette fel a kérdést a bemondó. – Véletlenül zuhant le a hajó fedélzetéről, vagy lelökték? Erre a kérdésre egyelőre még nem sikerült választ találnia a rendőrségnek. – Rainie arca eltűnt a képernyőről, helyette egy sajtótájékoztató élő képeit vágták be. A King megyei rendőrség munkatársa, Raymond Lord nyomozó állt az emelvényen. Komor arckifejezéssel, szúrós kék tekintetét körbehordozva jelentette be, hogy az FBI veszi át hivatalosan a nyomozást. A King megyei rendőrség ennek ellenére továbbra is támogatja az FBI munkáját, és segítséget nyújt, amiben csak tud. Ismét Rainie arca jelent meg a képernyőn, amikor a bemondó összefoglalta az eseményeket: nincs holttest, nincsenek bűnjelek, Lorraina Danning nyomtalanul eltűnt. Saját arcát látva a tévében, Rainie remegő ujjakkal simított végig az arccsontján. Amikor az arckép készült, még nem volt sebhely az arcán, és fogyott is azóta néhány kilót. Sima barna haját, amely régen annyira jellemző volt rá, most

vad, göndör szőkésbarna tincsekké formálta. Már nem hordott drága ruhákat sem. A külseje, összességében, teljesen megváltozott. Legalábbis ezt remélte. De mi lesz, ha Harrigan is nézi a híreket, és felismeri? Újra borúlátás vett erőt rajta. Kiment a konyhába, és kinyitott egy üveg merlot-t. Ez már kezd nála szokássá válni, jegyezte meg magában. Az idegei teljesen kikészültek, így próbálta magát kárpótolni. Egyáltalán nem jó ötlet, de az a helyzet, hogy aludnia kellene végre éjszaka. A bor pedig elálmosít. 6. Másnap délelőtt Parkernek rengeteg tennivalója akadt, így nem volt ideje ellenőrizni Anna referenciáit. Amikor kevéssel ebédidő után végre lassult a tempó, úgy döntött, a házban végzi el a nyomozómunkát. Miután találkozott néhányszor Annával a nap folyamán, teljesen idiótának érezte magát a gyanakvása miatt. Ilyen nagy, ártatlan szemekkel senki sem lehet gyakorlott hazudozó! Ennek ellenére a lány viselkedése továbbra is óvatosságra

intette Parkért. Anna még mindig olyan ideges lett, mint egy hosszú farkú macska egy hintaszékekkel teli szobában, valahányszor meglátogatta az irodában. Parker először a Pepperdine Egyetemet hívta. A központi irodákból átirányították a Seaver Főiskolára, amely szintén a Pepperdine Egyetemhez tartozott, és felsőfokú könyvelői képesítést adott. Egy Anna Pritchard nevű nő valóban járt oda, és diplomát is szerzett – 1981-ben. Ez nem ő. Az az Anna, aki neki dolgozik, mindössze huszonöt éves. Megkérte a nőt a vonal túlsó végén, hogy olyan Anna Pritchardot keressen, aki valamikor 2004ben vagy 2005-ben végzett. Ilyen nem volt. 1981 óta egyetlen Anna Pritchard sem szerzett könyvelői diplomát a Seaver Főiskolán. Parker letette a telefont, és érezte, hogy kezd dühbe gurulni. A következő, akit felhívott, Anna egyik előző munkáltatója volt. Valahol Orange megyében vette fel a kagylót egy idős hölgy, aki soha nem hallott még a cégről, amelyet Parker keresett. A férfi félretolta a telefont, és a számítógép elé telepedett. A Google sem

dobott ki találatot a cég nevére. Parker ellenőrizte a hely nevét, és újra begépelte. Semmi. Ha létezik is ilyen cég, ezzel a keresőprogrammal nem található meg. Mielőtt elhamarkodott következtetéseket vont volna le, Parker elintézett még néhány telefonhívást, igen zord hangulatban. Egyszer egy kisgyerek vette fel a kagylót. Aztán meg egy agyatlan gorillával volt szerencséje társalogni, egy chicói töltőállomásról. A csaj legalább ismerte a kaliforniai hívószámokat. Ez arra engedett következtetni, hogy valaha tényleg Kaliforniában élt. De ennél többet nem sikerült kideríteni róla – leszámítva a tényt, hogy a jelentkezési lapon valótlant állított. Parker szörnyen dühös volt. Ö maga nagyon ritkán hazudott, és hasonló tiszteletet várt el másoktól is. Útban az istálló felé megpróbált ugyan lecsillapodni, kevés sikerrel. Megbízott benne! Amikor eszébe jutott a két nappal korábbi beszélgetésük, szégyen öntötte el Parkert. Az a lány teljesen behülyítette! Helyesebben, ő hagyta, hogy megtévesszék azok a bársonyos barna

szemek. Anna éppen papírokkal a kezében állt egy irattároló előtt, amikor Parker beviharzott az irodába. A férfi kényszerítette magát, hogy ne vágja be az ajtót. – Beszélnünk kell – mondta kimérten. A lány arcából kiszökött a vér. – Miről? – üljön le. Anna az iratszekrényre tette a papírokat, és az asztalához ült. Ezúttal szarvasbőrutánzat szoknyát és ujjatlan blúzt viselt, amely utóbbinak egyik gombja sehogy sem akart hasonlítani a társaira. Ahogy tett feléje néhány lépést, Parker észrevette, hogy a lány pillanatról pillanatra egyre sápadtabb, és hogy az asztala körüli fafelületek friss fénnyel csillognak. – Nem szeretem, ha hazudnak nekem – mondta visszafojtott hangon. Kavarogtak benne az érzések, és nem tudott mit kezdeni a kezével, ezért az asztalon lévő gránit levélnehezék után nyúlt. Ebben a pillanatban Anna összerándult, és jobb karját védekezőn az arca elé kapta. Nyilvánvalóan azt hitte,

Parker meg akarja ütni. A mindenit! A férfi valóban mérges volt. Nem is tagadta. De soha életében nem ütött meg nőt. Még kölyökkori civakodgsaik során a húgát sem. A kezét még mindig a nehezéken tartva, Parker növekvő zavarodottsággal nézett halálra rémült könyvelőjére. A lány bal arcán volt egy kis sebhely. Rózsaszínes árnyalata alapján ítélve nem lehetett túl régi. Most, hogy jobban megfigyelte, rendkívül nyugtalanító gondolata támadt. Suhancként Parker néha verekedésekbe keveredett rossz lebujokban, és egyszerkétszer megtapasztalta, milyen, amikor egy férfi ökle felhasítja az arcát. Csak nem ütötte meg Annát valami disznó? A kérdés költői volt. Hirtelen összeállt a kép – hogy miért fél tőle Anna, hogy miért hazudott a jelentkezési lapján, és hogy miért rezzen össze a legfelüietesebb érintéstől is. Valószínűleg csak nemrég szállt ki egy kapcsolatból, amelyben bántalmazták. A lány szemében csapdába esett, reményvesztett kifejezést látott, és összeszorult a szíve. Most minden bizonnyal szökésben van, menekül az elől

a szemét elől, aki így elbánt vele. Parker a fejét tette volna rá, hogy ez a helyzet. Ez teljesen más megvilágításba helyezte a dolgokat. Nem hibáztathat egy nőt, amiért hazudik a referenciáival kapcsolatban, ha azért teszi, hogy megszabaduljon egy erőszakos baromtól! A düh, amelytől egy perccel azelőtt Parker még se nem látott, se nem hallott, elszivárgott belőle. Elfordult, és nekitámaszkodott a saját asztalának. Lábát kinyújtotta, elzárva Anna elől a menekülési útvonalat a két asztal között. Lazán összefonta a karját a mellkasán, remélve, hogy ettől a lány megnyugszik egy kicsit. – Sosem járt a Pepperdine Egyetemre. A Seaver Főiskolára sem – szólalt meg minden bevezetés nélkül. – A korábbi munkahelyek, amiket feltüntetett, nem is léteznek. Rainie felállt. A lába remegett, mint a kocsonya. Az iratszekrényhez lépett a táskájáért, majd visszafordult a férfi felé. Úgy tartotta maga elé a táskát, mint egy páncélt. Egy szót sem szólt, csak megpróbált átlépni a cowboy keresztbe

vetett lábán. Parkernek azonban esze ágában sem volt elengedni, amíg válaszokat nem kap. Egyik kezével megragadta a lány karját. – Nem megy sehová. Én jóhiszeműen alkalmaztam. Rendkívül vonzó állásajánlatot tettem. Valamiféle magyarázatot elvárhatok, azt hiszem. Érezte, hogy a lány karizmai remegnek az ujjai alatt. Mégsem szólt egy szót sem, pedig Parker tudta, hogy halálra van rémülve. – Nos – mondta Parker lágyan –, ha maga nem szolgál magyarázattal... Negyedik fejezet 7. Rainie úgy érezte, menten elájul. Ez nem lehet igaz! Arra számított, hogy a cowboy ellenőrzi a referenciáit, de legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy átlátva a hazugságokon, majdnem tökéletesen összerakja a puzzle darabjait! Rainie agyában felrémlett, amikor Harrigan olyan mélyen a szemébe nézett. Már akkor is az a kellemetlen érzése támadt, hogy sokkal többet tud meg róla a férfi, mint szeretné. Most döbbent rá, hogy

ez több volt puszta megérzésnél. Harrigan tudta az igazságot – legalábbis nagyon közel járt hozzá. Azok után, amin keresztülment, hogy megszabaduljon Petertől, Rainie nem engedhette meg, hogy az álcája már a második munkanapján semmivé legyen. És mások is sokat kockáztattak érte. Nem csak Margaret és janet, de Stan is, a számítógépes zseni, akivel még a főiskolán barátkozott össze. És, noha fizettek neki Rainie hamis születési anyakönyvi kivonatáért és útleveléért, Stan nem pusztán a pénzért vállalta a rizikót. Kormányzati biztonsági rendszerek feltöréséért és adathamisításért kemény büntetés jár. Ha Stan bankot rabolt volna, sokkal nagyobb haszonnal, akkor is körülbelül ugyanakkora büntetésre számíthatna, ha elkapják. Nem, a srác baráti szívességet tett Rainie-nek, mégpedig felbecsülhetetlen értékűt, ami egy kicsit javította a másik nem megítélését a lány szemében. Most azonban, sarokba szorítva az irodában, szemben Parker Harrigannel, Rainie megmaradt kicsinyke hite is

elpárolgott a férfiakat illetően. Egy pillanatra sem volt kérdéses számára, hogy ha... ...magyarázattal, hadd próbáljam meg én értelmezni a helyzetet! Úgy hiszem, valami szemét alaposan helybenhagyta, mégpedig nem is olyan régen, az arcán lévő sebhelyből ítélve. – A lány teste összerándult, mintha ütés érte volna. – Továbbá azt hiszem, a valódi neve nem Anna Pritchard. Eddig jól tippeltem? Harrigan feladná, ő és a barátai igen nagy bajban lennénei. A Lorraina Danning utáni kutatás rengeteg adófizetői pénzbe kerül. A hatóságok nem repesnének az örömtől, ha kiderülne, hogy az egészet csak megrendezték. Utolsó erejét összeszedve Rainie megemberelte magát, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – Mi a fenéből gondolja, hogy hazudtam a nevemet illetően? – nevetett fel hitetlenkedve, és nagyon remélte, hogy meggyőző az alakítása. – Van születési anyakönyvi kivonatom, útlevelem és jogosítványom is, amik alátámasztják a

személyazonosságomat. – Azokat lehet hamisítani. – Már nem – vágott vissza a lány. – Az összes kormányzati adatot számítógépeken tárolják, és feltörhetetlen tűzfalakkal védik. – Lehet, hogy nehéz, de nem lehetetlen kiiktatni azokat a tűzfalakat – húzódott enyhe mosolyra a cowboy szája. – Egy ügyes hackernek semmi sem lehetetlen. Bizonyos összegekért még mindig lehet hamis személyazonosságot szerezni. – Én… – Rainie nyelt egyet, hogy megszilárdítsa remegő hangját. – Hadd menjek el! – Ez nekem valahogy nem tűnik igazságosnak – miközben beszélt, Parker ajka megcsillant a fentről ráeső fényben. – Idejön, hülyét csinál belőlem, mert megbízom magában, aztán meg magyarázat nélkül le akar lépni? Valóban, Rainie ezt pontosan így képzelte. Miért köti az ebet a karóhoz Harrigan? A férfi kezének szorítása a karján azonban egyértelművé tette, hogy Harrigannek eszében sincs ennyiben

hagyni a dolgot. Nem bántja – még. De Rainie érezte a lefojtott erőt, amelyet a férfi bármelyik pillanatban ellene fordíthat. – Mit akar tőlem? – kérdezte reszketve. – Az igazat. Rainie épp ezt nem árulhatta el. Önmagát is beleértve, rengeteg embert sodorna bajba. Testén remegéshullámok futottak végig. Parker szörnyen szégyellte magát emiatt. A lánynál nagyobb csikókkal szokta összemérni az erejét. Egy fizikai összecsapásnak közöttük nem kérdéses a kimenetele. De felhatalmazza-e ez őt arra, hogy kénye-kedve szerint tologassa a lányt ide-oda? Volt egy olyan kellemetlen érzése, hogy Annát rövidke élete során már így is elégszer megfélemlítették. Amikor a lány ismét megpróbálta kiszabadítani magát a szorításból, Parkernek nem volt szíve továbbra is fogva tartani. Ki az a férfi, aki képes egy ekkora lányt terrorizálni, és – ami még rosszabb – úgy megütni, hogy felhasadjon az arca? Anna már félholtra vált a félelemtől.

Miután elengedte a lány karját, Parker a csukott ajtóhoz lépett, és nekidőlt, továbbra is hatékonyan elzárva a menekülési utat Anna elől, ugyanakkor nem érintve meg őt. Valahogy meg kell nyugtatnia. Csak az a baj, hogy ötlete sincs, hogy fogjon hozzá. – Tudja, Anna, én bizonyos szempontból más vagyok, mint a legtöbb ember. A lány szemei elkerekedtek. Parker visszaidézte, pontosan mit is mondott, és azt kívánta, bárcsak ne mondta volna. A más egyértelműen őrültet jelentett a lány szótárában. – Úgy értem, nem mindig járok ugyanarra a rugóra, mint a többi ember – javította ki magát. De ez sem működött. – Rendben, felejtse el, amit mondtam. – A fenébe is! Két testvéréhez, Clinthez és Zach-hez hasonlóan, Parker is örökölte apja elképesztő tehetségét, hogy rosszkor, rosszul fejezze ki magát. – Csak azt akarom mondani… – Pontosan mit is? Soha nem volt jó a finomkodó körülírásokban. Egyenes ember volt, ami a szívén, az a száján. Ha megpróbált valamit

finoman előadni, mindig elszúrta. – Hagyjuk a felesleges köröket, oké? Nem fogom felróni magának, ha azért hazudott, hogy menekülhessen egy kapcsolatból, ahol bántalmazták. Sok munkáltató felróná, én nem. Az elhangzottak hatását figyelve Parkernek be kellett látnia, hogy Anna még mindig leginkább egy sarokba szorított nyúlra hasonlít. – Ami azt illeti – folytatta –, ha tényleg ez a helyzet, csodálom a bátorságát! Sok nő nem meri meghozni ezt a döntést. Rémisztő lehet hátat fordítani mindennek, amit ismer. Nincsenek barátok, nincs munka, nincs otthon. Ehhez kurázsi kell! Parker szája kiszáradt. Samet, a húgát is helybenhagyták párszor, de nem mert szólni, mert attól tartott, Parker megöli az első férjét, és börtönbe kerül. A félelem Jogos volt. De hogy oszthatná meg az erőszakos férfiakkal kapcsolatos érzéseit ezzel a holtra vált lánnyal? Anna sok szempontból tényleg kislány volt még. Huszonöt éves, felnőtt, de távolról sem tapasztalt. A szemei megtört ártatlanságot és a megcsalatás fájdalmát

tükrözték. Rövid időre Parker bemesélte magának, hogy a lány ártatlansága csak megjátszott, de bármelyik jóérzésű ember, aki ránéz Annára, megmondhatja, hogy tévedett. A lány pontosan az, aminek az állásinterjú alatt tűnt – fiatal, bizonytalan, és nagyon ijedt. Arra a szép kis kancacsikóra emlékeztette Parkért, amelyet egyszer egy aukción vett, és amelyet annyiszor bántottak, hogy hetekbe telt, amíg kezdte elviselni Parker érintését. Elfogadtatni magát a kancacsikóval annyi türelmébe került Parkernek, amennyivel nem is tudta, hogy rendelkezik. – Minden férfit megvetek, aki egy nőre kezet emel – folytatta. – Vagy állatra, ha már itt tartunk. Engem így nevelt az apám. Ha egy ilyen disznó elől menekül, nem érdekel, mi az igazi neve. Nem érdekel, honnan jött, és hogy valóban vane felsőfokú könyvelői végzettsége. Továbbra is alkalmazom, bízva abban, hogy el tudja végezni a munkát. Csak tisztességes munkát várok a tisztességes fizetésért. Anna továbbra is csak állt ott, mintha

gyökeret eresztett volna a lába. Parkernek még egy kijátszható kártyája volt: – Nem adom fel, ha emiatt aggódik. Esküszöm. Továbbra is minden ízében reszketve, Anna nagy nehezen megszólalt, karcsú torka úgy hullámzott, mintha épp egy golflabdát próbálna lenyelni. – Bocsánatot kérek a jelentkezésnél feltüntetett valótlanságok miatt. Nem szoktam hazudni. Valószínűleg ezért nem is vagyok túl jó e téren. Most mennem kell. Parkernek nem volt szíve tovább visszatartani a lányt. Nők megfélemlítése nem tartozott a kedvenc időtöltései közé. Félrelépett, hogy elengedje a lányt, de halkan még így szólt: – Nem tudom, merre járt eddig életében, Anna. Nem tudom, mi történt magával. De egy dologról biztosíthatom: bennem megbízhat! Itt fogja várni az állása, ha meggondolja magát. És a következő munkáltató, aki ellenőrzi az adatait, talán nem lesz ilyen megértő. Ezt nem szabad elfelejtenie! A lány pillantásától Parker szíve majd

megszakadt: reményvesztett vágyakozást tükrözött, hogy bízhasson valamiben, amit annyira tönkretettek benne, hogy többé már nem ingathatta meg a döntését. – Köszönöm. Csak ennyit mondott, mielőtt megragadta a kilincset, feltépte az ajtót, és kirohant a szobából. Parker nem ment utána. Már így is eléggé megrémítette. Csend ülte meg a szobát, miután Anna távozott. Parker visszaidézte, hogyan tört be az irodába nem is olyan rég. Tajtékzott a dühtől. Nem csoda, hogy a lány azt hitte, meg akarja ütni, amikor a levélnehezékért nyúlt. A francba! Legszívesebben képen törölte volna magát. Anna menedékért jött ide, ő meg elkergette azzal, hogy ki akarta húzni belőle az igazságot. Az embernek néha nincs más választása, mint hazudni. Parker az ablakhoz lépett, hogy végignézze, ahogy a lány odarohan ahhoz a rozsdás csotrogányhoz. A futómű alatt, a földön, sötét folt éktelenkedett. A Mazdából szivárog az olaj. A francba! Parker rohadtul érezte magát. Ha lerobban az autó, az a háromszáz dollár, amit előző

nap megelőlegezett a lánynak, egy pillanat alatt elvész. Mintha csak hangosan mondta volna, amit gondolt, a lány megtorpant, mielőtt beszállt volna az autóba. Egy pillanatig gondolkodott, de aztán a motorháztetőre dobta a táskáját, mélyen belekotort, és előhúzta a pénztárcáját. Csak ezt ne! De persze a lány elindult, vissza a személyzeti bejárathoz. Amikor Anna eltűnt a látóköréből, Parker tenyerének párnás részét a szemére nyomta. Évek óta nem érzett ilyen szégyent. A halk kopogtatásra megfordult. Nagyot nyelt. – Tessék! Az ajtó kitárult. Anna állt a küszöbön, mint egy kis lelenc, kopott ruhájában és megviselt lovaglócsizmájában. Egyik kezében a pénzt, a másik kezében a tárcáját tartotta. – Ezt elfelejtettem… – mondta nagy nehezen. – Nem fogadhatok el olyan fizetésből előleget, amit soha nem fogok megkeresni. Parker szeme égett, ahogy Annára nézett. – Tartsa meg -suttogta. – Nem – lépett az asztalához a lány. –

Hazug vagyok, de nem tolvaj. Letette a pénzt, és elment. Parker csak bámult a csukott ajtóra, és mozdulni sem tudott. Borzasztóan érezte magát. Az ablakhoz lépett, hogy lássa, amint Anna elhajt. Azt hitte, hogy a lány olyan gyorsan elhagyja a terepet, ahogy csak tudja. Ehelyett összefonta két karját a kormányon, és a kézfején pihentette meg a homlokát. Percek teltek el így, és Anna nem mozdult. Parker fojtogató gombócot érzett a torkában. Komolyan át kell gondolnia a viselkedését. Ki ő, hogy Ítélkezzen e felett a lány felett? Neki egész életében könnyű dolga volt – egy nagyszerű apa és egy összetartó család támogatta, rendületlenül. És csak egyszer hagyták úgy igazán helyben, egy lebujban, amikor túl sokat ivott, és belekeverték egy verekedésbe. Nem tudta, milyen érzés állandó elhagyatottságban és félelemben élni, és milyen rémisztő menekülni. És munkára sem volt soha olyan elkeseredett szüksége, hogy hazudni is képes legyen érte. Rainie nem bírt vezetni. Túlzottan

reszketett. Ahelyett, hogy beindította volna a motort, és elviharzott volna, csak ült ott, reszketve, a könnyeivel küzdve. Kimondhatatlanul hálás volt, amiért Harrigan elengedte, ugyanakkor a férfi egy mondata makacsul befészkelte magát a gondolataiba: nem biztos, hogy a következő munkáltató ilyen megértő lesz a hamis referenciákat illetően. Harrigan legalább megígérte, hogy nem adja fel. De megbízhat benne? Rainie nagyon nehéznek, szinte lehetetlennek találta, hogy újra megbízzon egy férfiban. Ha arra gondolt, milyen könnyen becsapta őt Peter, minden szellemi képességét megkérdőjelezte. Te jó ég, milyen izgatott volt, amikor először hívta, hogy van-e kedve a Barrestol International nevű céghez menni szakmai gyakorlatra! A Barrestol, egy seattle-i központú vállalat, az egyik első volt az álommunkahelyek toplistáján, amelyet Rainie összeállított magának, és ahol legszívesebben elhelyezkedett volna államvizsga után. Még az utolsó negyedévben volt interjún a cég egyik fejvadászánál, de kiemelkedő

diplomaátlaga ellenére nem számított állásajánlatra. Hogy valaki a Barrestoltól szakmai gyakorlatot ajánljon neki, az túl szép volt, hogy igaz legyen. És – hahó! Ha valami túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az valóban túl szép, hogy igaz legyen. Parker Harrigan is ebbe a kategóriába tartozott. Nem adom fel. Miért nem? Ez itt a kérdés. Felrémlett benne, hogy amikor a férfi két nappal korábban elgondolkodva méregette őt, megfordult a fejében, hogy talán nem tisztességesek a szándékai. És bár égető szüksége volt az állásra, Rainienek eszében sem volt belemenni valami munkahelyi flörtbe csak azért, hogy megtarthassa a munkáját. A lány szíve majd’ kiugrott a helyéről, amikor a Mazda ajtaja hirtelen kinyílt, és Harrigan vágódott be mellé, az anyósülésre. Rainie ijedt szeme méternyi szélesnek látta a férfi vállát. Kopott farmerjában és sok mosást látott munkásingében Harrigan egészen máshogy volt erős és izmos, mint egy városi férfi. Elbűvölő mosolyt küldött Rainie felé, amitől a lány összes idegszála

vészriadót fújt. – Helló – csak ennyit mondott. – Mit akar? – kérdezte Rainie. – Semmit – kacsintott rá a férfi, és felé nyújtotta az egyik karját. Széles tenyerén ezüstös flaska pihent. – Néztem az ablakból, és úgy gondoltam, szüksége lehet egy korty italra, hogy rendbe jöjjenek az idegei. – Nem, kösz. – A whisky – magyarázta Harrigan – rendkívül hatékony nyugtató. – Még haza kell vezetnem. A legkevésbé sem vágyom rá, hogy megbüntessen a rendőr. – Néhány kortytól nem lesz olyan magas a véralkoholszintje, hogy baj legyen – nyújtotta újra a lány felé a flaskát Harrigan. – Lazítson egy kicsit, Anna! Tiszta ideg. Ha valamit megtanultam ebben az életben, az az, hogy idegesen nem lehet helyes döntéseket hozni. – Én már döntöttem. – Úgy, hogy lelép? – A férfi lecsavarta a kupakot, és ivott egy kortyot. Miközben lenyelte a whiskyt, inge ujjával letörölte a flas-ka nyakát. – Ez is egy lehetőség, de

véleményem szerint nem ez a legjobb döntés. Újra felajánlotta Rainie-nek az italt, és a lány ezúttal elfogadta. Csak egy kis kortyot ivott, de a férfinak igaza volt: azonnal érezte, hogy az ital felmelegíti kihűlt testrészeit, és megnyugtatóan hat rá. Nyelt még egy kortyot, majd visszaadta a flaskát. Miközben a whisky hatni kezdett, Parker lágyan Annához fordult. – Az autója állapotából ítélve nagy szüksége lenne rendszeres fizetésre – kérdő tekintettel nézett a lányra. – Persze, nem állítom, hogy nem talál más munkát, de tapasztalataim szerint jobb a biztoshoz ragaszkodni. Én biztos pont vagyok. – Valóban? – Amint elhagyta a kérdés az ajkát, Rainíe azon kezdett gondolkodni, vajon az ital oldotta-e meg a nyelvét. -Semmit sem tudok magáról. – Ez igaz. Akkor mondok pár szót magamról. Először is, mint mondtam, ha valami disznó elől menekül, aki abban leli örömét, hogy nőket ver, én támogatom, amiben csak tudom. A szavamat adtam, hogy nem jelentem fel, és az adott szó

kötelez. – Mosolyában önirónia bujkált. – Tudom, elcsépelt mondás, és a legtöbb ember nem is gondolja komolyan. De én Harrigan vagyok. – Harrigan – ismételte Rainie. – És ettől különleges? – Azt azért nem. Csak az apám régi vágású ember, aki egész életemben becsületre nevelt. Szerinte nem férfi, aki nem állja a szavát. Részben ezért keltem ki úgy magamból, amikor rájöttem, hogy hazudott a jelentkezési lapon. A mi családunkban a hazugság elítélendő. – Akkor miért hajlandó mégis megbocsátani nekem? Egy hosszú pillanatra egymásba fonódott a tekintetük. – Mert úgy érzem, rengeteg bajjal kell megbirkóznia, és szüksége van egy barátra – válaszolt halkan a férfi. – Attól, hogy sokra tartom az őszinteséget és a becsületességet, nem vagyok annyira álszent, hogy elítéljek valakit, aki a túlélésért teszi, amit tennie kell. Még ha ez azt jelenti is, hogy a jelentkezési lapján hazudik, hogy étel kerüljön az asztalra. – Ennyi? Csak úgy segíteni akar, minden

ellenszolgáltatás nélkül? A férfi szemét Rainie számára meghatározhatatlan érzelmek homályosították el. Olyan hosszan nézett rá, hogy a lány bőre bizseregni kezdett. – Megjárta a poklot, igaz? A pokol enyhe kifejezés volt arra, amin Rainie keresztülment, de leküzdötte a vágyat, hogy ezt közölje a férfival. – Számíthat rám – biztosította Parker a lányt. – Gondolkozzon ezen, amíg csak jónak látja. De tudja, hogy a munka továbbra is a magáé, ha akarja. Csak egy nevet mondjon, amin szólíthatom, és amire hallgat, mást nem is kérek. Rainie nem emlékezett olyan esetre, amikor nem hallgatott az Anna névre, de azért megeshetett. Végül is, nem ez az igazi neve. Nem tudta, mi ütött belé, egyszer csak a saját hangját hallotta: – Egy másik életemben Rainie volt a nevem. – Rainie – mondta ki lassan a férfi, majd bólintott. – Illik magához. Nem tűnik Annának. Parker kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt.

Mielőtt elindult volna, még behajolt Rainiehez: – Remélem, jön holnap dolgozni. Nem terem minden bokorban jó könyvelő, és nekem égető szükségem van rá! Rainie az asztalra dobta táskáját, és azonnal ölbe vette Thomast, aki újabban szinte minden idejét a házban töltötte. Az állat még mindig szívszaggatóan soványnak tűnt, ahogy végigsimított rajta, de a szőre csillogása legalább már kezdett visszatérni. – Ha megtartom ezt az állást, macskacsemegével hizlalhatlak – súgta a fülébe –, és annyi drága tonhalat kaphatsz, amennyi csak beléd fér. Thomas nyávogott egyet, és érdes nyelvével megnyalta a pofáját. – Nem tudom, mit tegyek, kis barátom. Bárcsak tudnál nekem tanácsot adni! De a macska egyetlen valamirevaló javaslattal sem állt elő. Rainie bevitte a nappaliba, és kényelmesen elhelyezkedett vele a kanapén. Nem is tudta, miért tölti el olyan jó érzéssel az állat közelsége. Talán csak a testéből áradó meleg volt az oka. – Valószínűleg egyszerűen össze kellene

csomagolnom, és lelépnem ebből a városból – gondolkozott tovább hangosan a lány. – De ha ezt teszem, semmi sem garantálja, hogy nem ismer fel mégis a tévében, és nem ad fel. Ez azt jelentené, hogy újra nevet kellene változtatnom, és teljesen új személyazonosságot beszereznem, ami rengeteg pénzbe és időbe kerülne. Stannek újabb születési anyakönyvi kivonatot és útlevelet kellene felhajtania. Az pedig hetekbe telhet. Thomas közelebb bújt Rainie-hez, és dorombolni kezdett. – Ráadásul a költözés is nagyon drága lenne. Az első és utolsó havi lakbér összeadódik még egy szegény negyedben is. És már így is a tartalékaim végén járok. Nem tudom, meddig jutna el a Mazda, mielőtt lerobban. Hogy a fenébe engedhetném meg magamnak a költözést? Mintha csak megérezte volna a lány gondterheltségét, Thomas halkan nyávogott egyet. – Felhívhatnám Margaretet vagy Janetet még egy kis kölcsönért, de mi van, ha Peter lehallgatja a telefonjukat? Ha

megsejti, hogy nem haltam meg, figyeltetni fogja a barátaimat, hátha egyszer csak felkeresem őket. Hosszas hezitálás után, hogy menjen-e vagy maradjon, Rainie úgy döntött, vakmerően bizalmat szavaz Parker Harrigannek. Ha kiderül, hogy gazember, a lány akkor sem lesz nagyobb bajban, mint amiben már most is nyakig van. Ha azonban valami csoda folytán a férfi tényleg az, aminek mondja magát, Rainie és Thomas Crystal Fallsban maradhatnak, amíg a pénzügyeik egyenesbe kerülnek. Másnap reggel, amikor Rainie megérkezett a munkába, a fedett aréna nyüzsgött az élettől. Két férfi dolgozott futószáron lovakkal, öt másik ember, két férfi és három nő pedig az istállókban serénykedett: szénát pakoltak vasvillával, trágyát lapátoltak ta-licskába, és vályúkra emlékeztető alkalmatosságokat tisztogattak. Az egyik állásból Parker lépett ki, éppen amikor Rainie át akart menni az arénán. A férfi messziről vigyorogva üdvözölte, majd intett, hogy maradjon ott, ahol van. Miközben a közeledő férfit nézte, a lány nem tudta

nem észrevenni, milyen vonzó a farmerjában és Stetson kalapjában. A cowboy lazán elegáns, hosszú léptekkel közeledett, keskeny csípője hanyag precizitással mozgott, villogó barna szeme és vakító mosolya még ilyen távolságból is hatással volt Rainie-re. Az ilyen férfiaktól vesztik el a nők a fejüket. Miután szilárdan elhatározta, hogy nem áll be a sorba, Rainie emlékeztette magát, hogy a farmer és a flaneling nem az ő világa, még akkor sem, ha egy rendkívül jóképű férfi viseli őket. – Reggelt! – kurjantotta a cowboy, mialatt megtette az utolsó lépéseket is. – Szükség lesz egy hátsó személyzeti bejáróra is, hogy ne kelljen minden reggel átmennie ezen a zsibvásáron. – Meg fogom tanulni a közlekedést. A férfi megfogta Rainie könyökét, hogy elvezesse a lovak mellett. –A legfontosabb, amit meg kell jegyeznie, hogy a lovak megijedhetnek, ha figyelmeztetés nélkül lép mögéjük. Azt se felejtse el, hogy ezek nagy állatok, négy lábbal megáldva. Léptek már a lábára tánc közben?

A kérdés hallatán Rainie elfojtott egy mosolyt. Ezt most komolyan gondolja Parker? Úgy viselkedik, mintha tegnap mi sem történt volna. A lány gyomrát görcsbe rántó feszültség lassan oldódni kezdett. – Volt már rá példa. – Nos, ha egy ló tapos a lábára, az még annál is sokkal fájdalmasabb. – Elhúzta Rainie-t egy körbe-körbe ügető, fekete sörényes, sárgásbarna ló útjából. – A legjobb, ha messzire elkerüli az ágaskodó lovat, amig nem ismeri az állatot. – És ha már ismerem?- nézett a lány Parker vidáman csillogó szemébe. – Akkor mi garantálja a lábam épségét? – Az, hogy tudni fogja, melyik ló esetlen, és melyik nem. Nem kis szellemi fürgeséget igényel minden pillanatban pontosan tudni, a négy lába közül melyik hol van éppen. Rainie-nek ez még sosem jutott eszébe. – Meghiszem azt. Nekem időnként még kettőt is nehéz kontrollálnom. A férfi, elkerülendő egy ütközést, hirtelen megállította Rainie-t, majd gyorsabb tempót diktálva vezette tovább, hogy

minél hamarabb kint legyenek a futtatóból. – Ezzel persze nem azt akartam mondani, hogy a lovaim többsége esetlen. A legtöbb körbe tudna szteppelni egy csecsemőt anélkül, hogy haja szála meggörbülne. De van egy-két négybalpatás. – Melyik az? – Egyelőre vegye úgy, hogy mind. Nem szeretném, ha baja esne. – El fogom kerülni őket. Igazán nincs szükség hátsó személyzeti bejáróra. Amikor az irodához vezető folyosóhoz értek, Parker elengedte a lány könyökét, és feléje nyújtotta a tenyerét: – Mielőtt bemenne, megkaphatnám az autója kulcsait? Rainie gyomra azonnal újra görcsbe rándult. Parker tekintetét kutatta, és próbálta kitalálni, hogy látta-e őt a cowboy az esti hírekben, és most vajon azért akarja-e a kulcsokat, hogy Rainie ne tudjon megszökni a kiérkező rendőrök elöl. – Mire kellenek? – Abból a Mazdából literszámra folyik az olaj. Nem bízhatja magát egy olyan

autóra, amit nem vizsgáltat át időről időre. – Pillanatnyilag nem áll módomban szerelőhöz vinni. A cowboy arcán a gödröcskék határozott barázdákká mélyültek. – Azt mindjárt gondoltam. – Ezzel tehát még várnunk kell. Parker megdörzsölte az orrnyergét, és egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. – Nos, ez vitatható. – Valóban? – Igen, hölgyem. íme, hogyan gondolkodom én a kérdést illetően: ha továbbra is ilyen állapotban vezeti azt a Mazdát, előbb-utóbb holtbiztos, hogy lerobban valahol, úton a munkahelye felé. És ha ez bekövetkezik, vajon kit fog felhívni? – Hüvelykjével a mellkasára bökött. – Hát szerény személyemet. Mindez nagy valószínűséggel kora reggel történik majd, amikor még otthon vagyok, és reggelizem. Nem mintha magát hibáztatnám, ne higgye, de két dolgot le kell szögeznem: először is utálok lemaradni egy étkezésről, másodszor pedig csapnivaló autószerelő vagyok.

Majdnem olyan rosszul csinálom, mint az irodai teendőket. Tudja, mit jelent ez? Rainie megint azon kapta magát, hogy egy előtörő mosoly ellen küzd. – Nem egészen, de majdcsak elmondja. Parker bólintott. – Nos, ez azt jelenti, hogy felemelem a motorháztetőt, bámulom egy ideig a motort, mérgelődöm és káromkodom, mire végül eszembejut, hogy a farmra vontassam a csotrogányt. Addigra azonban már mindketten vesztettünk egy értékes munkaórát, én meg ráadásul gyalázatos hangulatban leszek ebédig. Ki nem állhatom, ha egy járgány lerobban, és nem tudom megjavítani. Az nem valami férfias, tudja? Minden valamirevaló farmernek meg kellene tudnia javítani szinte mindent az égvilágon. – Kérdőn emelte a szemöldökét Rainie-re. – Tud követni? A lány nem tehetett róla, mosolyognia kellett. Mit tud ez a férfi, hogy olyan gyakran nevetésre készteti? – Azt hiszem. – Akkor jó. Ráadásul a bátyám, Clint szerint legalább akkora pancser vagyok vontatásban, mint szerelésben. Az a hülye fixa ideája, hogy jeleznem kellene, mielőtt

fékezek. – A szemében huncut fény csillant meg. – Hiába mondom neki, hogy erre valók a féklámpák. Folyton azt hajtogatja, hogy a vontatókötél hossza nem teszi lehetővé, hogy a vontatott autó vezetője időben cselekedjen. – Értem. – Ezzel én is tisztában vagyok, csak ha vontatok valakit, valahogy mindig kimegy a fejemből. – Rainie-hez fordult, és ismét rámosolygott. A lánynak az az érzése támadt, hogy tükör előtt szokta gyakorolni ezt a mafla vigyort. – A lényeg tehát, hogy nem járna jól, ha én vontatnám a farmra. Csúnyán elfajulhatnak a dolgok. – Hová akar kilyukadni ezzel, Mr. Harrigan? – Parker – javította ki a férfi. – Épp most akartam rátérni. Ott vannak továbbá az autója abroncsai. Mind a négy csontsimára van kopva. Tud róla? – Persze hogy tudok róla, csak hát egy új abroncs drága mulatság. – No, errefelé aztán nem! A fészerben felhalmozott használt abroncsokból akkora piramist építhetnénk, hogy Tutanhamon is

megirigyelné. – Mi a fenéért tárol használt abroncsokat? – Nos, egyrészt mert biológiailag nem lebomló anyagból vannak, tehát nem dobhatjuk csak úgy el őket. Másrészt sosem használunk addig egy gumit, amíg az teljesen elkopik, viszont utálnék kihajítani egy még kicsit is használható dolgot. Pazarlás. Mindig arra gondolok, jól jöhetnek vészhelyzetben. – Én pedig vészhelyzet vagyok – kockáztatta meg Rainie. – Még nem. Épp ez a lényeg! Akkor fog veszélyforrást jelenteni, ha most nem adja ide a kulcsokat, hogy a szerelőm alaposan átnézhesse az autót. – Kezét feltartva megakadályozta, hogy Rainie közbeszóljon. – Mac rajta van a bérlistán, állandó havi díjat kap, akár dolgozik, akár nem. Időnként rengeteg a dolga, most azonban szinte semmi munkája nincs. Valószínűleg csak vedeli a kávét, és pasziánszozik a pénzéért. Szerintem direkt örülni fog egy kis tennivalónak, maga is elégedett lehet majd, és én is nyugodt leszek, hogy biztonságosan furikázik.

– Én is? – Igen, hölgyem. Az autója ugyanis nem fog olajat ereszteni, és az abroncsvásárlást is elodázhatja néhány hónappal. – Nem fogadhatok el ingyen egy egész abroncskészletet! – Miért ne? Csak állnak ott, és használatlanul penészednek. Miért ne venné valaki hasznukat? Rainie nem tudott vitatkozni a cowboy érveivel. Előhalászta a kulcsait, és átadta Parkernek. A férfi mosolygott, s egy pillanatra találkozott a tekintetük. – Köszönöm. A lány véleménye szerint neki kellett volna köszönetet mondania. – Mit? Parker rákacsintott. – Hogy volt olyan bátor, és egy kicsit megbízott bennem. Meglehetősen idegesnek tűnt, amikor elkértem a kulcsokat. Erre nem tudott mit válaszolni. Tényleg ideges volt. – Mac rendbe teszi az autóját, mire lejár a műszak. – A levegőbe lendítette, majd egy laza kézmozdulattal elkapta a

kulcscsomót. – Nagyon érti a dolgát. Az a Mazda úgy fog dorombolni, mint egy kiscica! – Legalább az olajat és az esetleg kicserélendő alkatrészeket kifizethetem? – Persze. Kitalálunk valamit. Mikor a cowboy lelépett, Rainie alaposan megjegyezte magának, hogy utána kell járnia, mennyibe került az autó javítása, és le kell vonnia az összeget az első fizetéséből. Esze ágában sem volt még többel tartozni Parker Harrigannek, mint amennyivel már így is adósa. Ötödik fejezet Húsz perccel később Rainie már Parker asztalánál állt, és papírkupacok garmadáját próbálta rendbe tenni, amelyek a rájuk rakódott por vastagságából ítélve hetek, vagy talán már hónapok óta ott álltak. Embert próbáló feladat elé nézett, amikor nekilátott rendet teremteni a káoszban, ábécé szerinti kis halmokba válogatva az iratokat. Hamarosan olyan sok papírhalom vette körül, hogy talpalatnyi helye sem maradt. Ráadásul elfelejtette, melyik rakás melyik betűhöz tartozik. Valami

jobbat kell kitalálnia. Miután alaposan átgondolta a dolgot, Rainie az összes iratszekrényt a férfi íróasztala köré húzta, félkörben. Amikor kinyitotta az első szekrény legfelső fiókját, felhördült. Parker ide is több mázsa gazdátlan papirost tömött be. Hogy a csudába vezethette így az üzletet? Az eggyel lejebbi fiókban legalább ekkora rendetlenséget talált. Vajon mennyi ideje dobálja a számlákat és vásárlói megbízásokat ezekbe a szekrényekbe? Valószínűleg évek óta. Most pedig azt várja tőle, hogy mindezt rendbe tegye. Ugyanakkor, emlékeztette magát a lány, busásan megfizeti fáradozásait. Egy dobozra lesz szüksége. Sőt mindjárt legalább háromra! Akkor ki tudja üríteni a szekrényeket, és mindent legelőről kezdhet. Az egyik legalsó fiókban vadonatúj iratrendezőket és dossziékat is talált. Nevethetnékje támadt. A szándék legalább megvolt Parkerben. A folyosón Rainie több csukott ajtót is látott. Az első három helyiségben nem járt szerencsével: takarmányt, felszereléseket

és orvosságot tároltak bennük. Negyedik próbálkozását azonban siker koronázta: egy tárolóhelyiség, tele dobozokkal! Épp ezt kereste! Talált három, a célnak megfelelő nagyságú, üres tárolóalkalmatosságot; ezekkel felfegyverkezve tért vissza az irodába, hogy hadat üzenjen Parker rendezetlen irathalmainak. Az első nagy csata a fiókok kiürítése lesz, hogy a felszabadult helyet a papírok csoportosítására használhassa fel. Aztán majd ha sikerül valami rendféleséget kieszközölnie, nekiáll cégnevek alapján rendezni a nyugtákat és a számlákat, hogy egy karnyújtásnyira legyen minden, amire szükség van. Pár perc alatt úgy belefeledkezett a munkába, hogy teljesen elveszítette az időérzékét. Az egyik tárolóba halmozott papíroknak már a harmadát sikerült csoportosítania, amikor dörömböltek az ajtón. Amikor odament megnézni, mi történik, Parker nyomult a szobába, ételesdobozokat egyensúlyozva. – Ebédidő! – tájékoztatta a lányt. – Ó! – Rainie a szoknyájába törölte a kezét. Noha még csak néhány órája volt

övé az iroda, Parker megjelenését betolakodásnak érezte. Igazán leléphetne, és békén hagyhatná! – csomagoltam magamnak otthon ebédet. Többnyire munka közben eszem. – De nem itt. Van napi másfél órája, hogy szünetet tartson, és azt akarom, minden percét kihasználja. Ehet, sétálhat, játszhat a számítógépen, nekem édes mindegy. De meggyőződésem, hogy az embernek szüksége van szünetre. Az elemózsiáját pedig beteheti a hűtőbe, és megeheti vacsorára. – A lány asztalához lépett. – Remélem, szereti a kínait! Rainie két évig levegőt is alig mert venni Peter engedélye nélkül, így most igen nehezen viselte, hogy atyáskodnak felette. Miért ne dolgozna a szünetben is, ha úgy tartja jónak? Brutális házassága hatásai azonban még korántsem tűntek el nyomtalanul, nem mert vitatkozni. – Khm… én… a kínai jó lesz, azt hiszem. – Jó lesz? – kérdezett vissza a cowboy színlelt felháborodással, és a lány asztalára ejtette a dobozokat. – Kedvesem, ilyet mondani már-már szentségtörés! Van itt sertés és csirke

chow mein, szecsuáni marha, mandarin marha, csirkés sült rizs, brokkolis marha és cukorborsó vízigesztenyével! Csak van valami ebben a kínálatban, ami nem csak Jó lesz! Rainie eddig nem vette rendesen szemügyre a dobozokat. Ebből a mennyiségből egy hadsereget jól lehetne lakatni! – Kik jönnek még? – Csak maga és én, meg két villa. – A kávézó felé vette az irányt, de megtorpant, amikor az iratszekrényekből származó papírokkal telezsúfolt tárolók kerültek az útjába. – Te jó ég! Hogy a fenébe fogok itt bármit is megtalálni? – Amikor meglátta Rainie arckifejezését, elvigyorodott. – Csak vicceltem. Maga aztán nem vesztegette az időt! Rainie úgy érezte, ez enyhe kifejezés, de nem szólt semmit. Hangot adni a véleményének azon kiváltságok közé tartozott, amelyekről Peter mellett teljesen le kellett szoknia. Parker egy pillanattal később már vissza is robogott, szalvétával, tányérokkal és villákkal felszerelkezve. A lány még mindig elképedve érzékelte, mennyire uralja a

szobát a cowboy. A férfi az asztalhoz gurult a székével. – Ne szemérmeskedjen! – sürgette a lányt, miközben elhelyezte a tányérokat. – Sokszor rendelek kaját ebédre. Rosszul érezném magam, ha nem enne velem. Rainie vonakodva ült le a férfival szemben. Parker két szalvétát vett elő, az egyiket Rainie-nek nyújtotta. A lány az ölébe teritette a szalvétát, és csak figyelte, hogyan szed magának Parker. Amikor a férfi észrevette, hogy bámulják, abbahagyta a turkálást a villájával, és kérdőn nézett fel. – Bocsánat – szólt Rainie. – Csak… olyan sok ez az étel. Parker folytatta a lapátolást. – Keményen dolgozom. Sok kalóriára van szükségem, hogy tartsam a súlyomat. Minden napomat körülbelül húsz deka szalonnával, három tojással, egy csomag krumplilángossal és három vajas-lekváros pirítóssal kezdem. Tízóraira két mogyoróvajas-lekváros szendvicset nyomok be. Délre már így is majd éhen halok.

– Ezt nem tudom elhinni! – Ledolgozom. – Néhány dobozt Rainie elé tolt. – jobb, ha nekilát, amíg még van! Rainie-ből önkéntelen nevetés tört elő, ami gyorsan fojtott prüszköléssé alakult át, ahogy küzdött ellene. Parker ismét ránézett. – Nem tetszik, ahogy eszem? – De! – igyekezett menteni a helyzetet a lány. – Dehogynem! Csak nem tudom elhinni, hogy ilyen sokat eszik, és nem hízik! Én már be se férnék az ajtón. A férfi végigfuttatta rajta a tekintetét. – Ne vegye sértésnek, de azért magára ráférne néhány pluszkiló. – Fogytam mostanában. – Rainie hirtelen ráeszmélt, mit mondott, és legszívesebben a falba verte volna a fejét. Minden szándéka ellenére Parker szájába ad egy csomó személyes jellegű kérdést. De Rainie nagy meglepetésére ahelyett, hogy faggatni kezdte volna, a férfi teljesen az evésnek szentelte magát. Később, két falat között, Rainie-hez fordult: – Szóval, hogy megy a munka? Még mindig le akar lépni? A fizetés túl jó volt ahhoz, hogy a lány ilyesmin törje a fejét,

de ezt nem illik mondani… – Haladtam valamennyit – tekintett körbe a rendetlenségen. – De beletelik még egy kis időbe, amíg rendet rakok. – Ne aggódjon! A jó munkához idő kell! Bárcsak megígérhetném, hogy eltakarítok magam után, de attól tartok, képtelen lennék állni a szavam. A fehérneműs fiókot rendben tartom, nem hagyok mosatlant a mosogatóban, és mindig tisztán tartom a házat. de ennél több nem telik tőlem. Rainie egyetlen porcikája sem kívánta, hogy a cowboy fehérneműs fiókjáról hallgasson történeteket. Hogy újra a munkával kapcsolatos mederbe terelje a beszélgetést, így szólt: – Az a tervem, hogy először is ábécérendbe rendezem a papírokat. Ha ezzel végeztem, céges dossziékat fogok kialakítani, hogy minden a kezem ügyében legyen, ha szüksége lenne rá. De ez időbe telik. – Nincs határidő – ugrott fejest az evésbe ismét a cowboy, leplezetlen lelkesedéssel. Állkapcsa izmai minden rágásnál megfeszültek. – Ha az ember farmon él,

megtanulja, hogy a határidők csak arra jók, hogy kellemetlenséget okozzanak. Amikor már azt hiszi, hogy szépen, előre megtervezte a napot. Isten, az időjárás vagy Murphy törvénye közbeszól, és sutba dobhatja az egészet. Csend ereszkedett közéjük, és Rainie idegesen törte a fejét, mi következik ezután. Reggel, amikor megérkezett, Parker úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna, de ostobaság lett volna azt hinni, hogy valóban ennyiben hagyja a történteket. Egészen biztosan kíváncsi a múltjára, és előbb vagy utóbb újra kérdezgetni kezdi majd. Lélekben felkészítette magát egy tolakodó kérdésre, és arra az átható tekintetre, amelytől úgy érezte, a lelke nyitott könyv a férfi előtt. De Parker ismét meglepetést okozott. A villájával hadonászva hangos elmélkedésbe kezdett. – Nekünk, farmereknek, az a filozófiánk, hogy „amit ma nem végzel el, megvár holnapig”. – Lassan elmosolyodott, arcán megjelent az ismerős gödröcske, és szája széle huncutul felfelé görbült. – Persze, ennek rengeteg változatával találkozhat.

Az első emberem, Toby például azt szokta mondani: „Nem vót még olyan, hogy egy fikarcnyi munkának is lába kőtt volna, ha nem csinyátam meg.” Az apám meg imádja egy hűséges asszonyhoz hasonlítani a melót: „mindig vár rád”, mondogatja. – Rövid szünet következett, amig a férfi újabb falat mandarin marhát nyelt le, de aztán folytatta: – No, ne értsen félre, nem vagyok egy nemtörődöm típus, és az embereimtől sem szenvedhetem a lustaságot, ugyanakkor megtanultam nyugodtan kezelni a dolgokat. Különben bediliznék. Minden áldott reggel előre megtervezem a napot, és megbeszélést tartok, hogy mindenki tisztában legyen a feladatával. Néha megy is minden, mint a karikacsapás. Máskor beüt a balszerencse, és egész nap semmivel sem végzünk. Mondjuk, megbetegszik egy ló. Hirtelen minden más a háttérbe szorul. Úgy értem, minden, a többi lovat leszámítva. Nagyon hamar megtanulja az ember, hogy a fontos dolgokat végezze el, a többinek meg akkor álljon neki, ha az ideje engedi. – Irodai dolgozóként remélem, ez rám nem vonatkozik! – jegyezte meg Rainíe.

– Általában nem – egyezett bele Parker. – Esetenként azonban igen. Ha itt vészhelyzet adódik – bökött az állával az istállók felé –, lehet, hogy a maga napjába is beavatkozom, és lóorvosságért vagy más, a gyógyításhoz szükséges dolgokért a városba küldöm. Egy farmon kiszámíthatatlan, mi fog történni a következő percben. Körülbelül egy hónapja például Montanának, az egyik díjnyertes versenylovamnak darázs repült az orrába, és megvadult. Az istállók falát olyan erősre építettük, amilyenre csak tudtuk, Montanának mégis sikerült átütnie az egyik hátsó patájával a falat’ és a lába csánkig beszorult. Nos, ha látott már igazi felfordulást, az az volt. Nagyon közel álltam ahhoz, hogy elveszítsek egy remek állatot abban a fejetlenségben. Mire kiszabadítottam a lábát, már megvágta magát, és erősen vérzett. Az állatorvos, aki egyébként a sógorom, terepen volt, és negyvenöt percbe telt, míg ideért. Nem túlzok, ha azt állítom, egy mérföldes körzetben mindenki a lelkét is kitette, hogy sikerüljön megmenteni a lovamat. – Parker a szájába lapátolt egy újabb adag

ételt, és rövid úton eltüntette. – Amikor felvettem erre a munkára, már mondtam, hogy nálam a lovak állnak az első helyen. A papírmunka nem pusztul bele, ha egy napig hanyagolja. Egy sérült versenyló vagy egy tüdőgyulladásban szenvedő csikó nem lesz ilyen türelmes. Rainie nem is gondolta, mennyi veszedelem leselkedhet a lovakra. így már értette, miért van akkora rendetlenség a férfi irodájában. – Nagyon sokrétű munkának tűnik! Maga és a testvérei ebben nőttek fel? – Nyeregben nőttünk fel – a cowboy egy darab brokkolit tömött a szájába. – Persze csak képletesen. Ezt szokták mondani. De ha valaki közel állt ahhoz, hogy tényleg nyeregben nőjön fel, azok mi voltunk. Alig született meg Clint, anyám kiharcolta, hogy apám egy istállót játszókarámmá alakítson át nekünk. – Mivé? – Rainie hirtelen megfeledkezett minden korábbi feszültségéről. – Az édesanyja egy lóistállóban tartotta magukat? – Apám jó munkát végzett. Az istállóból igazi kis luxuskarám lett. Tudom, hogy

különösen hangzik, de nem volt az. Egy ellető-istállót alakítottak át, azok elég nagyok. Anyám szeretett az istállókban dolgozni apámmal, és egy, a gyerekek számára elkerített terület volt az egyetlen megoldás, hiszen akkoriban még nem engedhettek meg maguknak babysittert. Alig két évvel Clint után Quincy is megszületett. Én egy évvel később jöttem, Zachary pedig két évvel utánam. Nem állhat meg az élet, csak mert egy nőnek négy kis porontya van. Igazából tök szuper volt. Jó nagy helyünk volt játszani, és rengeteg játékkal szórakoztathattuk magunkat. Ha sírtunk, soha nem lehetett tudni, ki jön oda hozzánk: anyánk, apánk, vagy az egyik bérmunkás. Hooter, aki most Clint első embere, mindig ott töltötte velünk a szüneteit. Teljesen rákapatott a csokis sütire, tudja, amelyiknek krém van a belsejében. A mai napig imádom, jerome pedig, aki most Samantha első embere, a farmercsilijével vett le mindig a lábamról. De azt hiszi, elárulja a receptjét? Egy fenét! A sírba is magával fogja vinni. Rainie számára elég hamar kiderült, hogy Parker imád beszélni. Gyakran

csapongott a témák között, de a lány ezt egy cseppet sem bánta, annyira elvarázsolták a cowboy történetei. A kezdeti feszengés oldódni kezdett benne. Ha ez az egész csak arra ment ki, hogy Rainie-t is szóra bírja a múltjáról, a férfi nem kapkodta el a dolgot. – Maga is fog enni? – kérdezte Parker hirtelen. – Kihül az étel. – Ó! – Rainie kis adag csirkés sült rizst szedett magának egy kevés cukorborsóval. – Hmm – dünnyögte elismerőn az első falat után. – Szóval Hooter és jerome már régóta a családdal van? – Már az előtt itt voltak, hogy elint egy pajzán gondolat lett volna apám fejében. Ami azt illeti, apám első alkalmazottai mind itt maradtak. Néhányan még mindig a régi helyükön dolgoznak, de vannak, akik azóta már nekünk, kölyköknek segítenek. Amikor egymás után a saját lábunkra álltunk, mindannyian örököltünk egyet apám legmegbízhatóbb segítőiből, hogy az első embereink legyenek. Az öreg azt akarta, hogy önállóak legyünk, azt

viszont nem várta el, hogy jó tanácsadó nélkül boldoguljunk. Nekem Toby jutott, a legjobb lovasok egyike, akivel csak manapság találkozhat. Már láthatta, amikor először itt járt, ő szólt nekem, hogy maga megérkezett. Rainie felidézte a pocakos, nehézkes férfit, evett egy falatot a csirkés sült rizsből, majd megszólalt: – Még képes a lovakkal dolgozni? – Ne engedje, hogy megtévessze a külseje! Az a vén csoda villámgyors, ha úgy tartja kedve. Olyan nekem, mint egy második apa. – Lélegzetelállító vigyort küldött Rainie felé. – Ami azt illeti, az is. A keresztapám. Mindig ő mondatta fel velem a katekizmust, amikor együtt dolgoztunk az istállóban. A hiszekegyet trágyalapátolás közben tanultam meg. – Jó érzés lehet, hogy ilyen sok ember veszi körül gyermekkora óta! – Az – mondta Parker. – De nekem ez a természetes. így nőttem fel. Kezdetben apám szegény volt, mint a templom egere, a birtok volt az összes vagyona. A Quarter lovakhoz semmit sem értett, mások tudására kellett hagyatkoznia

ahhoz, hogy beinduljanak a dolgok. És később, amikor sikeres lett, nem feledkezett meg azokról, akik idáig segítették. A családjának tekinti őket, az emberei pedig cserébe olyan hűségesek hozzá, mint a családjukhoz. Ha ma tönkremenne ez a farm, Toby akkor is mellettem állna, az utolsó pillanatig. Rainie, multicégeknél szerzett tapasztalataiból kiindulva, az „ember embernek farkasa” mentalitáshoz volt szokva. – Ezt el se tudom képzelni. – Errefelé így járja – nevetett a cowboy. – Ez persze nem azt jelenti, hogy itt nincsenek újoncok, akik egy szempillantás alatt szedik a sátorfájukat. De azért igyekszem olyan embereket alkalmazni, akikről úgy gondolom, hosszú időre maradnak. Aztán már csak annyi a feladatom, hogy olyan feltételeket teremtsek számukra, hogy eszükbe se jusson faképnél hagyni engem. A lánynak eszébe jutott, hogy Parker nem volt hajlandó kevesebbet fizetni annál, ami szerinte elfogadható. – Az egyik legfontosabb, amit apánk

kezdettől belénk sulykolt, hogy legyünk jó főnökök. „Osztozz másokkal a jó szerencsédben!” – szokta mondogatni, és nem beszél a levegőbe. Amikor utamra bocsátott, azt hittem, enyém a világ, mert ott volt a számlámon a pénz, amit nekem szánt. És gondolhatja, nem valami okosan álltam neki elkölteni. Azt bizony meg kellett tanulnom. Első dolgom volt, hogy beszereztem egy vadonatúj Ford furgont, annyi extrával felszerelve, hogy el se hinné. Átkozottul büszke voltam arra a járgányra! Amikor apám meglátta, megkérdezte tőlem, mikor adtam legutóbb fizetésemelést az embereimnek. Az igazság az volt, hogy addig még senkinek nem adtam emelést. Még Tobynak sem. Akkor aztán az apám határozottan a tudtomra adta, hogy mindig az alkalmazottak az elsők. Az új szerkók meg a luxusholmik csak azután jöhetnek. Mondanom se kell, szörnyű bűntudatom támadt, ahányszor csak arra az átkozott autóra néztem, amíg nem sikerült fizetésemelést adnom minden emberemnek. – Nagyon szereti őt, igaz? Az apját.

A férfi bólintott. – Ez enyhe kifejezés. Az apám… – Hirtelen elhallgatott. Megtörölte a szalvétával a száját. – Nos, leírhatatlan. Az egyik legfantasztikusabb fickó a világon, akit csak ismerek. – Elégedett sóhajjal az asztalra dobta a szalvétáját, és hátrabillent a székével. – Elég most már belőlem. Már biztosan az agyára megyek. A maga apja milyen? Na, helyben vagyunk. A rettegett magánjellegű kérdés. Ráadásul teljesen váratlanul jött, Rainie-nek nem volt ideje kitervelni, hogyan hárítsa el. Úgy döntött, néhány apró információ megosztása nem okozhat bajt. – Az apám tizenhét éves koromban meghalt. A férfi arckifejezése elkomorult. – Nagyon fiatalon elveszítette. Borzasztóan nehéz lehetett édesanyjának. – Akkor már ő sem volt velünk. Tizenkét éves koromban halt meg, petefészekrákban. – Tehát tizenhét évesen magára maradt? – Parker szemében döbbent hitetlenkedés tükröződött. – A fenébe is! Az kemény

lehetett! A legtöbb ember közhelyekkel próbálta vigasztalgatni Rainie-t, ha a szülei haláláról hallott, de a férfi nem mondott semmi többet. Csak meredt kábultan az asztalra, mintha azt próbálná elképzelni, sikertelenül, milyen érzés lehetett mindez Rainie számára. A hallgatása meghatotta a lányt. Egyik vigasztaló szólam után se érzett még így. – Magányos voltam – hallotta a saját hangját. – Még mindig az vagyok. Anyám halála után apám jelentette számomra a világot. De annak ellenére, hogy szeretett engem, és a kedvemért megpróbálta folytatni az életet, azt hiszem, sosem tette túl magát anyám halálán. Ők… – megtorpant. A szülei kapcsolatát nehéz volt szavakba önteni. – Nem is tudom… Amit ők éreztek egymás iránt, az valami egészen különleges volt. – Igazán és mélyen szerették egymást – egészítette ki Rainie gondolatait a férfi halkan. A lány kérdőn nézett rá. Fura volt ilyesmit egy Parker Harriganhez hasonló, nyers és csiszolatlan férfi szájából hallani.

– Az én szüleim esetében is ugyanez volt a helyzet – magyarázta Parker mosolyogva. – Manapság az emberek azt hiszik, ilyen csak a mesékben van, de én élénken emlékszem, bár akkoriban még kicsi voltam, milyen volt, amikor apám és anyám egy helyiségben tartózkodtak. Apámnak is évekbe telt, hogy feldolgozza anyám halálát. – Az én apám sosem szokott hozzá anyám hiányához. Nem is emlékszem, mikor kezdett inni, csak azt tudom, hogy egy nap ráébredtem, hogy sokat iszik. Az alkohol végül tönkretette az egészségét. Amikor már haldoklott, utolsó szavaival bocsánatot kért tőlem. – Rainie ráeszmélt, hogy már régen nem csak apróbb információkat oszt meg Parker Harrigannel, de nem tudott gátat szabni a feltörő szavaknak. – Olyan fájdalmai voltak, hogy megkönnyebbültem, amikor véget ért a szenvedése, ugyanakkor azt kívántam, bárcsak tovább maradt volna velem. Parker bólintott. – Ha elveszítünk valakit, akit szerettünk, összegabalyodik a világ.

Kivel élt az apja halála után? – Végzős voltam a gimiben, és apám hagyott hátra annyi pénzt, hogy a házvezetőnő velem maradhasson, amíg leérettségizem, és eladom a házat. A ház eladásából fizettem a főiskolai képzést, amit a következő szeptemberben kezdtem. – Rainie idegesen babrált a blúza egyik gombjával. – Könyvelői diplomám ugyanis tényleg van. Az nem volt hazugság. – Amíg jól végzi a munkáját, nekem mindegy, van-e diplomája. De miért nem a családjából élt valakivel? Csak volt egy nagynénje, nagybácsija vagy nagyszülője! – Az anyám árva volt, nevelőotthonokban nőtt fel. Az apám pedig minden kapcsolatot megszakított a családjával, még mielőtt én megszülettem. Nem tudom biztosan, de azt hiszem, a családja nem nézte jó szemmel, hogy anyámat választotta. Apám soha nem beszélt róluk. És dühös lett, ha kérdezősködtem. Szóval, miután meghalt, senkim sem maradt. Rainie torka összeszorult a gondolatra. Úgy tett, mintha az étellel foglalkozna, de valójában nem volt már csepp étvágya

sem. Ha visszagondolt azokra az évekre, közvetlenül az apja halála után, azon kezdett tűnődni, vajon bedőlt volna-e Peternek akkor is, ha nem lett volna olyan szörnyen magányos. – El sem tudom képzelni, milyen lehet teljesen egyedül lenni a világon! – jegyezte meg Parker. – Nem nagyon ismerem az anyám családját, de az apám családja bőven kárpótol ezért. Össze sem tudom számolni, mennyi nagybácsim és unokatestvérem van összesen! – Próbáltam felkutatni az apai nagyszüleimet apám halála után, de egyik érdeklődő levelemre sem érkezett válasz. Vagy ők sincsenek már az élők sorában, vagy egyszerűen nem akarnak találkozni velem. – Talán tényleg meghaltak – mondta Parker, és felegyenesedett. összeszedte az evőeszközöket, és a kávézó felé indult. Útközben még hátraszólt a válla fölött: – Ha jobban belegondolok, valószínűbb, hogy meg sem kapták a leveleket. Annyira azért még nem lehetnek öregek! Rainie hallgatta, ahogy a férfi a másik szobában elmosogatja az evőeszközöket.

Amikor Parker visszatért, egy pillanatra megállt a lány mellett, és ránézett: – Újra meg kellene próbálnia felkutatni őket! Erről már lekésett. Még a legjobb barátait sem hívhatja fel, nem beszélve rég eltűnt rokonok felkutatásáról! Lorraina Hall Danning halott. És halottnak is kell maradnia. Idővel kialakult Rainie napi rutinja a farmon, és úgy alakult, hogy az ebédidőt mindig Parkerrel töltötte. Egyszer pizzát, másszor olasz vagy texasi ételt rendeltek. A cowboynak pluszköltségébe került kiszállíttatni az ételt, mivel a farm távol esett a várostól, de mindig rendelt annyit, hogy Rainie-nek is elég legyen. A lány eleinte tiltakozott, majd felajánlotta, hogy beszáll az ételek árába. A férfi erre azt mondta, dolgozza le inkább túlórában, ha gondolja. Amikor azonban a munkaidő letelte után az irodában érte Rainie-t, Parker mindig emlékeztette a farmerek kedvenc mondására: „Amit ma nem végzel el, megvár holnapig.” Rainie visszafogott maradt a beszélgetések során, Parker ezzel

szemben szabadon társalgott mindenről, ami csak eszébe jutott. Szinte szünet nélkül beszélt, egyik témáról a másikra csapongva, és, noha Rainie ritkán szólalt meg, nem sűrűn ereszkedett közéjük csend. Egyszer, mikor azon kapta magát, hogy már hosszú percek óta be nem áll a szája, Parker felnevetett. – Bocsánat. Tudja, ha valaki az idő nagy részét állatok között tölti, két eset lehetséges. Vagy a szavát se lehet hallani, olyan csendes lesz, vagy ha emberek társaságába keveredik, le se lehet lőni. Ne értsen félre, imádom a lovaimat, és sosem érzem magam magányosnak, ha velük foglalkozom. De ha emberi lény kerül hallótávolságon belülre, be nem áll a szám. Rainie ezt cseppet sem bánta. Otthon Thomas volt az egyetlen társasága, aki – lássuk be – nem sokat konyított a társalgás művészetéhez. A lány egyre növekvő élvezettel hallgatta Parker fecsegését. Amikor a férfi nem volt az irodában – és a munkaidő nagy részére ez volt igaz –, Rainie zenét hallgatott a számítógépén munka közben. De amint

felbukkant a cowboy, a hangszórók elhallgattak, és teret engedtek Parker történeteinek a gyermekkoráról, vagy a legfrissebb információknak a családtagjairól, akikkel Rainie nem is találkozott még személyesen. – Maga sose beszél sokat – jegyezte meg egy délután Parker. – Untatom, vagy csak nem szívesen beszél arról, ami foglalkoztatja? – Nem untat – válaszolta Rainie. – Csak nem vagyok nagy dumás, azt hiszem. Úgy tűnt, a férfi megelégszik a válasszal, és a lány azt hitte, ezzel le is zárták a kérdést. Csakhogy Parker számára ez a kérdés még korántsem volt lezárva. Úgy vette észre, a lány gyakran visszatartja magát, hogy ne mondjon neki ellent. Ez szörnyen zavarta a férfit. Az ő családja lármás, kegyetlenül őszinte és tréfaszerető népség volt. Kedvelték a parázs vitákat. Néha csak azért dobtak fel egy-egy izgalmas témát, hogy egészséges vitát kezdeményezzenek. Parker is hajlamos volt erre, ha egy kérdésben el kellett döntenie, melyik oldalon áll. Neki az volt a

véleménye, hogy úgy rendezheti leghatékonyabban a saját gondolatait, ha meghallgatja mások véleményét, és úgy szerezhet be legegyszerűbben különböző visszajelzéseket, ha felpiszkálja az embereket. A húga, Samantha egy pillanatig sem habozott kimondani a véleményét. Ha Parker felbosszantotta, egy szempillantás alatt farkasszemet nézett vele; még attól se riadt vissza, hogy felemelje a hangját, ha arról volt szó, hogy megértesse nézőpontját a másikkal. Ilyenek a Harriganek. Lehet, hogy ez nem normális családi működés, de Parker nem így gondolta. Ő ugyanis mindig jó érzéssel jött el egy-egy családi eseményről. Rosszul működő családokban ez nem így szokott lenni. Parker aggódott Rainie-ért. Sem érzelmileg, sem fizikailag nem egészséges mindent magában tartania. Az is bántotta a férfit, hogy Rainie tartózkodásának talán az az oka, hogy fél tőle. A közös ebédek után Parker mindig azon az arckifejezésen törte a fejét, amit a lány arcán látott átsuhanni beszélgetésük közben. Időnként, ha Parker valami provokatív

dolgot mondott, Rainie arca szinte lángolt, és a férfi ezt a düh jeleként értelmezte, de a lány egyszer sem adott hangot eltérő véleményének. Ugyan mitől félhet? Attól, hogy Parker a földbe dorongolja, csak mert máshogy mer gondolkodni? Egy alkalommal ebéd közben Parker szándékosan olyan témát vett elő, amiről sejtette, hogy fel fogja kavarni a lányt. Tudta, hogy ez nem teljesen normális, de látni akarta Rainie reakcióját. – No és mi a véleménye azokról a nőkről, akik kihívóan öltözködnek, aztán meg sápítoznak, ha megerőszakolják őket? Rainie megdermedt. Még a sült krumplit se nyelte le, ami a szájában volt. És istenem, milyen szépek voltak a szemei! Ha belenézett abba a bársonyos mélységbe, Parker gyakran alig tudta elszakítani onnan a tekintetét. – Szerintem – folytatta Parker – ha valaki félmeztelenül rohangál fel-alá, ne lepődjön meg, ha valami dilis harap a csalira! Rainie szemei szikráztak a dühtől. Az arca lángba borult. De ahelyett, hogy mondott volna valamit, csak piszkálni kezdte a ketchupot a sült krumplival, amit

végül nem tudott lenyelni. Ha Parker húga ott lett volna, a levegőben már elviselhetetlen lett volna a felgyülemlett feszültség. Ezzel a témával kapcsolatban Samantha egy perc alatt kivetkőzött magából. Szent meggyőződése volt, hogy egy nőnek elidegeníthetetlen joga ügy öltözni, ahogy akar. A férfiak meztelen felsőtesttel mászkálnak, mégsem talál ebben senki semmi kivetnivalót. Nem mondják nekik, hogy keresik a bajt. Kettős mérce, mondaná Sam, és, ami azt illeti, ezzel Parker is egyetértett. A perverz bűnözők továbbra is meg fogják támadni a nőket, akárhogy öltözzenek is. Ö csak valamilyen reakciót akart kihúzni Rainie-ből. De nem járt sikerrel – leszámítva, hogy a lány abbahagyta az evést, és elvonult a kávézóba mosogatni. Parker csak bámulta az ételét, és rájött, hogy az ő étvágya is elment. Sőt émelyegni kezdett a gyomra. Rainie fél tőle. Ezer szempontból megközelítheti a kérdést, próbálhat más magyarázatot találni a lány viselkedésére, végül úgyis ugyanoda lyukad ki: azokhoz a sötét árnyakhoz a lány tekintetében. Rainie-nek

bőven lett volna véleménye, de hallgatásba burkolózni biztonságosabbnak tűnt számára. Parkernek eszébe jutott, hogy korábban ahhoz az aukción vásárolt, bántalmazott kis csikóhoz hasonlította a lányt. Akkor úgy törte meg a csikó rettegését, hogy egy szűk kis istállóban folyton sarokba szorította, és arra kényszerítette, hogy viselje el az érintését. A szegény jószág végül megértette, hogy bármi történjék is, Parker nem fogja bántani. A lány aggályait nem lesz könnyű legyőzni. Csendben marad, hogy elkerülje a szóváltást, és amíg így tesz, esélye sincs felfedezni, hogy a férfi nem fog a torkának ugrani, csak mert nem ért vele egyet. Az tűnt az egyetlen megoldásnak, ha addig piszkálja, amíg a lány annyira kijön a sodrából, hogy nem tudja tovább visszatartani magát, és beszélni kezd. Parkernek volt egy olyan érzése, hogy ez hosszú menet lesz. Rainie nem tudta, pontosan mióta – vagy mi okból –, de változást tapasztalt Parker viselkedésében a közös ebédek során. A szokásos történetek helyett – családról,

gyermekkorról, lovakról vagy alkalmazottakról – a cowboy politikáról és vallásról kezdett hablatyolní. Némelyik kijelentése olyan felháborító, és, igen, ostoba volt, hogy Rainie-nek komoly erőfeszítésébe került nem kifejteni a saját véleményét. Ahányszor azonban már a nyelve hegyén volt az ellenérv, óvatossága mindig visszatartotta. Annak idején, ha Peternek ellentmondott, holtbiztos, hogy szájon vágta – vagy valami még rosszabb történt. Bár már nem volt olyan bizalmatlan Parkerrel, mint korábban, Rainie nem akarta kockáztatni a szerencséjét. Tartózkodása azonban, úgy tűnt, csak tovább provokálja a férfit. Rainie körülbelül egy hónapja dolgozott a farmon, amikor Parker egy nap dúlva-fúlva rontott be az irodába ebédidőben. Még mielőtt egy szót szólt volna, Rainie már tudta, megint zsémbes kedvében van. Korábban már kezdte megkedvelni, de az utóbbi időben sokat változott a véleménye a cowboyról – rossz irányban. Parker az asztalra lökött egy pizzásdobozt, Stetson kalapját meg Rainie

háta mögött az irattartó szekrényre hajította. A fejfedő tompa puffanással érkezett meg a neki szánt helyre. A férfi fekete hajába túrt, és csípős tekintetet lövellt Rainie felé. – Hánynom kell azoktól a politikusoktól, akik az adóemelések mellett szavaznak! – mondta. Rainie hátradőlt, és karjait összefonta a mellkasán. – Adót emeltek? – Még nem, de a fejemet rá, hogy ha azok az átkozottak keresztülviszik, amit akarnak, hamarosan emelni fogják a terheket. – Feltépte a pizzásdobozt, vett egy szeletet, majd leült Rainie-vel szemben, és az ujjára tekert egy szál olvadt sajtot, amely lecsüngött a pizza széléről. – Elegem van abból, hogy halálra dolgozom magam a bruttóm mindössze feléért. És mindezt miért? Azért, hogy valami semmirekellő, tohonya fráter felvehesse a segélyét, majd kényelmesen hátradőlve a kanapéján bámulhassa a széles képernyőt napi hat doboz sör mellett. Én azt mondom, elég a jótékonykodásból, vissza a munkába ezekkel az ingyenélőkkel!

Rainie gyomra görcsbe rándult. Ő sem támogatta, hogy munkaképes emberek élősködjenek az államon, és tisztában volt azzal, hogy sokan kihasználják a szociális rendszer kiskapuit, ugyanakkor határozottan úgy érezte, sokaknak valóban támogatásra van szükségük. – Múlt héten például ott álldogáltam a sorban, az egyik közértben, egy terhes nő mögött, aki már az utolsó hetekben lehetett. Már volt három kölyke, a legnagyobb öt év körül lehetett. Csak rá kellett nézni arra a nőre, bárki megmondhatja, hogy egy napot nem dolgozott végig tisztességesen életében. És tudja, mit? – Mit? – kérdezett vissza Rainie. – Az összes kaját ingyen kapta! – Parker a hüvelykjével a mellkasára bökött. – És az egész cechet én állom! Az igazság az, hogy ha valakinek már van három kölyke, és újra bekapja a legyet, jobban tenné, ha megpróbálna valami megélhetést biztosítani számukra. Ehelyett én tartom el őket. És akkor még az én adóimat akarják tovább emelni! Na, ebből van elegem! Hadd tudja meg az a nő, milyen

tíz körömmel kapaszkodni! Mi, többiek is ezt tesszük! Rainie összeszorította a fogát, és mereven bámulta a pizzásdobozt. A piros felirat elmosódott a szeme előtt. – Szeríntem az ilyennek el kellene köttetni a petevezetékét, az helyre tenné. Nem potyogtatna többé kölyköket, csak hogy segélyen élhessen! Ha legközelebb kéregetni megy, mondják meg neki, hogy keressen állást! – És akkor mi lesz a gyerekekkel? – Rainie nem tudta megállni a kérdést. – Mi lenne velük? Nem én vállaltam, hogy felnevelem őket! Az asszony baja. Parker szavai ezúttal annyira elfogadhatadanok voltak Rainie számára, hogy nem bírta tovább magába fojtani a véleményét. – Hogy bír ott ülni, pizzát tömve két pofára, és ilyeneket mondani? Parker meglepődve nézett rá. – Semmit se tud arról a nőről. Lehet, hogy valami szeméthez ment feleségül, és végre talált magában elég bátorságot, hogy otthagyja. Mit akar, mit tegyen? Maradjon azzal a rohadékkal, hogy

verhesse őt is, meg a gyerekeket is? És hogy a fenébe dolgozzon, ha bármikor megszülhet? Ha nincs meg a végzettsége, nem valószínű, hogy irodai munkát kap. Menjen fizikai munkára napi tíz órában, aztán otthon gondoskodjon a gyerekeiről? Megnézném, ki csinálná meg mindezt nyolc hónapos terhesen! Parker félretolta a szájában a falatot, nyelni sem tudott. – A mindenit! Magának aztán tényleg van véleménye! _ Rainie remegett a hirtelen dühtői. – De van ám, Mr. Harrigan! És egyik-másik véleményem nem túl hízelgő önre nézve! Parker hátrabillent a székével, lenyelte végre a falatot, és elvigyorodott. – Valóban? – Valóban – mondta határozottan a lány. – Maga szerint az egyetlen helyes út az, ahogy maga képzeli! Elfogult és szemellenzős! Ha a dolgok a szája íze szerint alakulnának, a gazdagok még gazdagabbak lennének, a szegények, a betegek, a segítségre szorulók és a hátrányos helyzetűek pedig az utcákon

éheznének! – Na végre, hogy hajlandó megszólalni! Folytassa, hölgyem! úgy tűnik, elkapta a hév. ürítse ki rám a tárat! Ezúttal Rainie-n volt a sor, hogy meglepődjön. Parker előbb belerángatja egy veszekedésbe, majd olyan elégedettnek tűnik, mint valami dagadt macska egy csupor tejszín elfogyasztása után. Beletelt egy kis időbe, míg végül ráeszmélt, mi is történt valójában. A férfi szándékosan hajszolta, amíg kitört belőle a düh! – Maga behúzott a csőbe! – mondta Rainie egyszerre hitetlenkedve, és bizonyossággal a hangjában. – Én nem egészen így fogalmaznék. – Hát hogy fogalmazna? – kérdezte metsző hangon a lány. Minden idegszálával azon volt, hogy fékezze az indulatait, de Parker önelégült mosolyát látva legszívesebben képen törölte volna a férfit. – Válaszoljon! Hogy fogalmazna? – inkább csak nyomogattam a gombjait. És be kell vallanom, már kezdtem azt hinni, sosem találom el a megfelelő gombot. Nem helyes mindent magunkban

tartani, ahogy maga teszi, Rainie! A gyomra fogja bánni. – Szóval ez a petefészek-elkötés csak rizsa volt? – Sikeres próbálkozás volt, nem? Rainie olyan gyorsan ugrott talpra, hogy beleszédült. Mire kitisztult az agya, már nem tudta, mit akart tenni. – Mondanám, hogy sajnálom, de hazudnék – mondta Parker. Arcán a vigyort komoly, tűnődő kifejezés váltotta fel. – Nem tudom, mit tett magával az a disznó, de nem engedheti, hogy egész életében uralkodjon maga felett! Amikor legelőször beszéltünk telefonon, olyan csípős volt, hogy majdnem letettem a kagylót. Azt hittem, minden apróságért piszkálni fog. – Akkor miért nem tette le? – Mert tetszett a bátorsága, és úgy döntöttem, egy találkozást megér. Gondolhatja, hogy meg voltam döbbenve, amikor először eljött! Egy megátalkodott feministát vártam, erre megjelenik Minnie egér a küszöbömön! Rainie úgy érezte magát, mintha fejbe kólintották volna. A szeme égni kezdett.

– Befejezte? – Még nem egészen. – Parker felállt, és a lány szemébe nézett. – Dühös lehet rám, nem bánom, de én azt hiszem, az a lány az igazi Rainie, akivel telefonon beszéltem. Láthatatlanul biztonságban érezte magát. Talpraesettnek és magabiztosnak tűnt, olyan valakinek, aki nagyon is ki tud állni az igazáért. Nekem ilyen emberre van szükségem. Rainie sarkon fordult, hogy felvegye a táskáját. – Ha talpraesett, magabiztos és szemtelen könyvelőre vágyik, alkalmazzon valaki mást, Mr. Harrigan! – Én nem akarok mást. Maga kell. Úgy értem, az igazi Rainie. Ezt olyan lágyan mondta, hogy Rainienek meg kellett fordulnia, hogy ránézzen. Amikor a tekintetük találkozott, a férfi nem próbálkozott a megnyerő mosollyal, hogy csillapítsa Rainie dühét. Csak mélyen a szemébe nézett. – Bocsánatot kérek, amiért nyomogattam a gombjait. Én csak… – végigsimított a haján. – Tudtam, hogy felkavarják bizonyos dolgok, amiket mondok, de

sosem mondott nekem ellent. Én ezt nem akarom. Azt szeretném, ha helyre tenne, ha úgy gondolja, hogy valamit rosszul látok. – Ez nem az én dolgom – válaszolta Rainie. – Lehetséges – mondta Parker. – De jogában áll. Hatodik fejezet Aznap este Rainie újra meg újra felidézte gondolatban a Parker-rel folytatott beszélgetésüket Valóban úgy gondolta a férfi, hogy Rainie helyre teheti, ha úgy gondolja, rossz úton jár? Ez őrület! Parker napokon keresztül azért piszkálta, hogy kikeljen magából! Azt akarta, hogy szembeszálljon vele? Ez annyira ellentétes volt mindazzal, amit Rainie a házassága során tapasztalt, hogy egyszerűen nem fért a fejébe. Milyen főnök az, aki kiprovokálja az alkalmazottjából az engedetlenséget? És, ha már itt tartunk, milyen férfi az, aki előnyben részesíti a csípősséget az alázattal szemben? Rainie-t annyira megzavarta ez a legutóbbi felismerés, hogy konyhatakaritó

hadjáratra indult, noha a helyiség nem is volt különösebben piszkos. De a fizikai munkától sem érezte jobban magát. Ahogy a kenyérpirítót törölgette, meglátta eltorzult arcképét a fényes felületen tükröződni. Félrelökte a készüléket, és kezébe temette arcát. A mellkasába égő fájdalom költözött. Ahogy nőtt a fájdalom, Rainie ráeszmélt, hogy elfojtott sírás kínozza. Csak azt nem tudta, miért kell sírnia, és jó ok nélkül nem volt hajlandó ülni és keseregni. Folyton az apjával kapcsolatos gondolatok villantak fel az agyában. Befejezte a tűzhely tisztogatását, és nekiállt a konyhaszekrénynek, amikor hirtelen egy bizonyos emlék furakodott a gondolataiba. Röviddel a halála előtt az apja a konyhaasztalnál üldögélt. Rainie egy nyomtatott papírlapot csapott le elé az asztalra. – Látod, apa? – kiáltotta diadalmasan. – Tévedtél! Az önkiszolgáló töltőállomásokról szóló törvényt sosem vezették be Oregonban. Előterjesztették, de nem fogadták el. Ott máig nem tankolhatod magad a benzinedet.

Az apja feltette a szemüvegét, elolvasta a lapon írottakat, majd Rainie-re nézett. Már akkor is beteg volt, de Rainie az ívásnak tudta be a sápadtságát, fel sem merült benne, hogy komoly beteg lehet az apja, vagy hogy közös napjaik meg vannak számlálva. – A mindenit! – mondta az apja lágyan. Rainie nevetett az apja arcára kiülő csodálkozás láttán. – Időnként még Marcus Hall, a huszadik század szoftvergéniusza is tévedhet – hüvelykujjával az ég felé bökött. – Ezentúl én vagyok a jelentéktelen tények családi felelőse! – Egy szemtelen kis kékharisnya vagy, tudd meg!- mondta az apja szeretetteljes mosollyal. Aztán az arckifejezése hirtelen megváltozott. – Soha ne add alább! ígérd meg, hogy nem fogod! Tudnom kell, hogy ha már nem leszek veled, akkor is minden rendben lesz! Rainie megijedt. – Apa! Ne mondj ilyeneket! Te még nagyon-nagyon sokáig itt leszel nekem! Az apja szomorúan nézett rá, és már a nyelve hegyén volt egy válasz, de végül

meggondolta magát. – akkoris ígérd meg, rendben? Ha valami történne velem, tudnom kell, hogy minden nehézséggel megküzdesz, és nem engeded, hogy térdre kényszerítsenek! Rainie erőltetett nevetéssel körbeugráit a konyhában, és úgy tett, mintha egy láthatatlan ellenséggel vívna ökölharcot. – így gondoltad? Az apja felkacagott, és ezzel minden kétely, amit egy perccel korábban a szavai elültettek Rainie szívében, szertefoszlott. – Pontosan így. – Továbbra is mosolyogva megfogta Rainie csuklóját, és magához húzta. – Gyere, ülj az ölembe egy kicsit! -Rainie elhelyezkedett, az apja pedig átölelte a derekát. – Te jó ég! Az én kicsi lányom bizony felnőtt! Hány mázsa vagy? – De apa! Nem illik egy lánynak azt mondani, hogy túl nehéz! – Nem vagy túl nehéz. Minden szempontból pont jó vagy! -Szorosabban magához ölelte a lányát. – Gyönyörű, talpraesett és öntudatos – remek kombináció! A határ a csillagos ég! Leveszed majd őket a lábukról a

külsőddel, megigézel mindenkit, és megszerzed az állásukat, mielőtt egyáltalán észrevennék, mi történik. Rainie tudta magáról, hogy okos. Sosem jelentett megerőltetést számára a legjobb osztályzatok megszerzése. De tartott a versengéstől, ami az egyetemen várta. Ott a legjobbak jönnek össze, magasabb elvárásokat támasztva. – Annyira azért nem vagyok okos, apu! – Már hogyne lennél! – cáfolta meg az apja. – De ami még fontosabb, van benned kurázsi! Sosem fog elbizonytalanítani egy kétezer dolláros öltöny. – Persze hogy nem! Nem az öltöny teszi az embert! – Pontosan. És nincs abban semmi kivetnivaló, ha egy nőnek helyén van a szíve. Az a munkádban és a magánéletedben is jól jön majd! – Megborzolta Rainie haját. – Olyan büszke vagyok rád, édesem! Ezt ne felejtsd el, rendben? Mindent valóra fogsz váltani, amit megálmodtam neked! Az emlék elhalványult, és Rainie ráeszmélt, hogy még mindig egy sámlin álldogál, és könnyes tekintettel mered a

sótartón ugrándozó esernyős kislányra. A sírás vágya egyre erősebben feszítette a mellkasát, felkúszott a torkára, majd hangos zokogásban tört ki belőle. A feltörő fájdalomtól olyan hevesen rázkódott minden porcikája, hogy csak nehezen tudott lekecmeregni a sámliról. Csoda, hogy nem esett le. A sótartót leejtette, a kristályok fehér legyezőként terültek szét a kopott linóleumon. Bizonytalan léptekkel botorkált el az asztalig, ott lerogyott egy székre, és arcát a karjába temette. – Ó, apa – sírt fel megtörten. – Most nem lennél rám büszke! Nem küzdöttem meg minden nehézséggel, és engedtem, hogy térdre kényszerítsenek. Megszegtem az ígéretemet! Addig sírt, amíg a mellkasában már csak űrt érzett, és a könnyei is elfogytak. Amikor felnézett, megérezte a ház ordító csendjét maga körül. Tekintete a kenyérpirítóra siklott. A tárgy megtestesítette életének minden fájdalmát. Rainie nem bírt szembenézni a krómfelületen tükröződő, torz képmásával. Az ajtón éktelenkedő, frissen felszerelt, kulcsra nyíló zárra nézett, majd a

macskabejáróra tévedt a pillantása, amelyet mindig nyitva hagyott Thomasnak, bár nem teljes lelki nyugalommal az éjszakákat illetően. Aztán eszébe jutottak a lefekvés előtti rutinok: mielőtt zuhanyozni kezdett volna, mindig kitámasztotta a fürdőszoba ajtaját egy székkel. Mielőtt elaludt volna, ellenőriznie kellett, hogy az ablakok zárva vannak-e. És amikor végre elszenderült, nyugtalanul aludt, s még álmában is különös zajokat hallott. Parkernek igaza van. Telefonon bátor volt, de amikor ott álltak, szemtől szemben egymással, olyan kicsire zsugorodott, mint egy kisegér. Mérges volt, amiért a cowboy pszichológust játszott. Valósággal remegett a dühtől. Ugyanakkor ez kellett ahhoz, hogy tisztán lássa magát. Hol van az a lány, akire az apja olyan büszke volt? Mikor lett a világot is büszkén kihívó, bátor nőstény oroszlánból ijedt kisegér? Peter. Minden, mindig hozzá vezet vissza. Élete legnagyobb hibája volt megbízni abban a férfiban, hozzámenni pedig egyenesen őrültség volt. A férje

másfél évig kitartóan munkálkodott azon, hogy térdre kényszerítse, de végül siker koronázta fáradozásait. Amikor végre sikerült elmenekülnie tőle, Rainie már csak egy kupac remegő ideg volt, lélegezni is alig képes, annyira tartott attól, hogy Peter elkapja. Visszaemlékezve azokra az időkre, Rainie nem tudta felidézni, pontosan mikor törte meg Peter. Azon az estén történt, amikor elfintorodott a férje díjnyertes merlotjának fanyarságán? Vagy amikor összekeverte a napokat, és cordon bieu-t tálalt a szokásos csütörtök esti bélszínjava helyett? Annak a verésnek nem sok részletére emlékezett Rainie. Peter olyan gyakran kapott dührohamot, hogy az események teljesen összekeveredtek az emlékezetében. Mindössze két dolog volt világos: a házassága során teljesen megváltozott, és egy cseppet sem tetszett neki, amivé lett. A legnagyobb baj az volt, hogy fogalma sem volt, hogyan hozza rendbe magát. Fizikailag ugyan elmenekült Petertől, de lelkileg továbbra is a rabszolgája maradt. Ezt valahogy mindenképpen helyre kell

hoznia, különben mindegy, mennyi időre és milyen messzire szökött, Peter továbbra is irányítani fogja az életét. Alapos önvizsgálat után Parkernek be kellett látnia, hogy minden szempontból az apja fia. Ha az öreg alkalmazott volna olyasvalakit, mint Rainie Pritchard, a lány nyugtalansága felett ő sem lett volna képes szemet hunyni. Parker csodálta az apját, és sok mindenben hasonlítani szeretett volna rá, de – és ez egy határozott de – nem volt vak. Tudta, hogy Frank Harrigannek is vannak hibái. Az egyik legszembetűnőbb ezek közül az volt, hogy képtelennek bizonyult visszavonulót fújni, amikor barátságos, egyenes természete már nyomasztóvá vált egy másik ember számára. Még egy olyan visszahúzódó és félénk embert is, mint Rainie, folyton ostromolt volna, hogy elnyerje a bizalmát. Parker most pontosan ugyanezt tette. Nyomult, nyomult, nyomult. Most már azt kívánta, bárcsak lett volna annyi józan esze, hogy hagyja a dolgokat a saját medrükben folyni! Ha Rainie le akarja engedni a benne felgyülemlett feszültségeket, az legyen az

ő döntése. És noha Parker szerint nem volt egészséges, amit a lány művelt, nem az számított, amit ő gondol. Másnap, mint rendesen, Parker ötkor felkelt, negyed hatkor már az istállóban volt, s mire Rainie nyolckor megérkezett, már készen állt a fejében egy szép kerek bocsánatkérés. Átkísérte a lányt a lovaglóterületen, és az irodába is bement vele. Becsukta háta mögött az ajtót, hogy kizárja az illetéktelen füleket. Ilyenkor reggel nagy volt a nyüzsgés az istállók környékén, nem akarta, hogy valamelyik alkalmazott véletlenül meghallja, amit mondani akar Rainie-nek. – Rainie – kezdte. – Volt időm elgondolkozni a történteken tegnap este, és bocsánatot szeretnék kérni azért a sok politikai meg vallási hülyeségért, amivel piszkáltam! Nem kellett volna… – Ne! – Rainie az asztalra dobta a táskáját, és sarkon fordult, hogy szembenézzen a férfival. Az arca kipirult, a szemei csillogtak a dühtől vagy a könnyektől. Parker nem tudta eldönteni. – Igaza volt. Úgy viselkedem, mint egy kisegér.

Parker szíve összeszorult, amikor meglátta a Rainie arcán tükröződő fájdalmat. – Ez csak egy szófordulat, Rainie! Nem szó szerint értettem! – Tudom, hogy csak egy szófordulat, de tudja, miért maradt fenn sok szófordulat generációkon keresztül, Mr. Harrigan? – Parker – javította ki a férfi. A lány ingerülten legyintett. – Hogy mikor melyik nevén szólítom, az én dolgom. Addig is tartózkodjon a kioktatásomtól! Nos, gondolta Parker, én akartam, hogy mondja ki, amit gondol. A csukott ajtónak dőlt, és noha próbálta elnyomni, mosoly ült ki az arcára. – Mi olyan vicces? – kérdezte a lány. – Semmi. Hívjon, ahogy akar. Én szinte mindenre hallgatok. Rainie még mélyebben elpirult. Tekintete Parker mellett a fal egy pontjára szegeződött. – Visszatérve az eredeti témához, azért maradtak fenn hoszszú időn keresztül bizonyos szófordulatok, mert találók. Egyes helyzetekben valóban úgy

viselkedek, mint egy kisegér. – Parker szerette volna, ha Rainie pontosan elmondja, milyen helyzetekre gondol, de valójában már tudta. Rainie Pritchard – vagy az ördög tudja, Rainie kicsoda – félt a férfiaktól. Minden férfitól. Parker szerette volna, ha a lány el tudja mondani neki, min ment keresztül. Ugyanakkor ezt sem volt nehéz kitalálni. A düh elborította az agyát, ha erre gondolt. A legjobb pár csizmáját adta volna tíz percért azzal a szeméttel, aki ezt művelte Rainie-vel. – Nem kellett volna ezt mondanom – mondta a lánynak. – De – Rainie könnyes tekintetét ismét a férfira emelte. -örülök, hogy kimondta. Bevallom, tegnap még sokáig haragudtam magára, de aztán alaposan átgondoltam a történteket, és rá kellett jönnöm, hogy valójában szívességet tett nekem. Amit mondott, azzal ráébresztett, mennyire megváltoztam, és mennyire nem szeretem azt, akivé lettem. – Reményvesztett, céltalan kézmozdulatot tett. – Nem tudom, hogyan jutottam ide, és nem tudom, hogyan próbáljak meg visszatalálni a régi énemhez. Van ennek értelme?

– Van. – Parker keresztbe fonta karját a mellkasán, és lazán átvetette egymáson a két lábát. Egy hosszú percig csendben bámulta csizmája felfelé fordított talpát, majd újra Rainie-re nézett. – Nem az volt a célom, hogy rossz érzéseket keltsek magában, Rainie. Csak azt akartam, hogy mellettem elengedje magát, és nyugodtan mondja el a véleményét. – Igyekezni fogok. Csak engedje, hogy a saját tempómban haladjak, rendben? Ha erőlteti, csak rosszabb lesz. – Rosszabb? – Hogy engedhetném el magam egy olyan ember társaságában, aki naponta egy kerek órán át traktál politikai és vallási baromságokkal? Már kezdtem azt hinni, hogy hiányzik egy kereke! Parker nem számitott ilyen megjegyzésre, és alig tudta elfojtani feltörő nevetését. – Csak egy? Rainie halványan elmosolyodott, és megtörölte könnyes arcát. – A mai ebédnél talán megoszthatná velem, mit gondol valójában. És ha továbbra is úgy gondolom, hogy elment az

esze, közölni fogom. – Megegyeztünk. Parker tekintete bejárta a lány arcának minden részletét, és nem kerülte el figyelmét az alváshiány számos jele. Amint a düh pírja elpárolgott, Rainie arcára visszatért az áttetszően halvány sápadtság. Beszédes szeme körül sötét karikák éktelenkedtek. Őrültségnek tűnt, de Parker legszívesebben a karjába vette volna ezt a törékeny teremtést, és megígérte volna neki, hogy többé senki sem bánthatja. Sajnos azonban nem volt ott Rainie-vel a nap minden percében, nem biztos, hogy tartani tudta volna ezt az ígéretet. – Feltehetek egy kérdést? Csak egyet – próbálkozott óvatosan. – Ha nem akar válaszolni, küldjön el nyugodtan a fenébe. Rainie közömbösen megvonta a vállát. – Persze. Kérdezzen csak. A cowboy továbbra is lazán az ajtónak támaszkodott. – Van rá esély, hogy megtalálja az a szemét? A lány sápadt arcából az utolsó csepp vér is kiszökött. – Fogalmam sincs, miről

beszél. Parker majdnem közölte, mennyire rosszul hazudik a lány, de most az egyszer hallgatott az óvatosság intő szavára. – Nem akarok részleteket megtudni, Rainie. Elég egy „van” vagy egy „nincs”. Mert ha előfordulhat, szeretném, ha nem érne váratlanul. – Fogalmam sincs, miről beszél – ismételte meg Rainie. Parker úgy döntött, ezzel a lány nagyon udvariasan azt közölte, hogy menjen a fenébe, és ezt tudomásul vette. Este Rainie éppen vegetáriánus sült zöldséget majszolt vacsorára a nappali kanapéján, amikor rendkívüli híreket harangoztak be a tévében. A bemondónő új fejleményekről számolt be a Lorraina Danning-ügyben. A jüan de Fuca-szorosnál egy ruhadarabot mosott partra a víz. A hatóságok feltételezik, hogy a ruha az eltűnt seattle-i nőé volt. A felfedezés újabb lendületet adott a titokzatos történetnek, Rainie fotója többször is felvillant a képernyőn. És bár tudta, hogy a ruha soha nem volt az övé, és nem vezeti jó nyomra a kutatókat, Rainie megijedt. Mi van, ha

Parker is nézi ma a tévét? A többi dolgozóval nem érintkezett gyakran, afelől szinte teljesen nyugodt volt, hogy ők nem fogják felismerni elváltoztatott külsejének köszönhetően. De Parkernek bőven volt lehetősége minden apró arcvonását az agyába vésni, hiszen minden áldott nap együtt ebédeltek! Mi van, ha látta a fényképét a hírekben, és felismerte? A gondolatra görcsbe rándult a gyomra. Kibotorkált a konyhába egy pohár olcsó, édes borért. Most, hogy rendesen keresett, akár drágább bort is megengedhetett volna magának, de még volt raktáron az olcsóbból. Emellett a bosszú édes érzésével is eltöltötte Rainiet, hogy olcsó bort iszik. Peter minden bizonnyal szívrohamot kapott volna, ha látja. Gúnyosan koccintott a levegővel. Le vele! – gondolta, miközben lenyelte az első kortyokat, türelmetlenül várva az ital zsibbasztó hatását. Amikor a pohár kiürült, Rainie a doboz után nyúlt, hogy újra töltsön. Megtorpant a mozdulat közben, az apja alkoholizmusa jutott eszébe. Most ő is arra az útra tér? Alkohollal akarja csillapítani a kétségbeesését? Egyelőre

csak két pohárral engedélyez magának esténként, de mi lesz, ha idővel három lesz a kettőből, és rászokik? Az utolsó időszakban az apjának egy pohárral is sok volt, de egy tucattal se volt elég. Rainie a mosogatóba öntötte a bort, de továbbra is élénken kívánta a lefolyóban eltűnő rózsaszín folyadék jótékonyan zsibbasztó hatását. Ez megijesztette. Csak nem lesznek alkoholproblémái? Végül úgy döntött, csak akkor válik problémává az alkohol, ha hagyja, és az ágy felé vette az irányt. Thomas besurrant előtte a hálószobába. A macska rászokott, hogy vele aludjon, és nehezményezte, ha a ház másik részében hagyták. – Nem fogsz tudni kimenni elvégezni a dolgodat! – figyelmeztette Rainie. – Ha egyszer bezárkózom, nincs mászkálás reggelig! Thomas nem méltatta válaszra, csak letelepedett az ágyon, és tisztogatni kezdte a bundáját. Rainie kitámasztotta egy székkel a kilincset, ellenőrizte, hogy az ablakok zárva vannak-e, majd a hálóból nyíló fürdőszobába ment, hogy ő is elvégezze esti tisztálkodását. Amikor

néhány perccel később visszajött, és bebújt a takaró alá, Thomas a szomszédos párnán helyezte magát kényelembe. Hangos dorombolása többnyire álomba ringatta Rainie-t, de ma este semmi sem hatott az idegeire. Légkondicionáló híján meleg volt a szobában. Egy porcikáját sem tudta ellazítani, a gondolatai fel-alá száguldoztak. Mi van, ha Parker látta ma a tévében? És ha felismerte? Vajon megtartja a szavát, vagy feladja a rendőrségen? Az volt a legrosszabb, hogy Rainie tudta: nem haragudna a férfira, ha megtenné. Peter Danning súlyos vádakkal néz szembe. Elsőrendű gyanúsított egy gyilkossági esetben. Kiderült, hogy az első két felesége is titokzatos körülmények között halt meg, és mindketten hatalmas összegeket hagytak rá. Csak azért nem tartóztatták le és helyezték vád alá Rainie meggyilkolása miatt, mert nincs ellene elégséges bizonyíték. Röviden, az élete darabokra hullott. Persze Rainie azzal is tisztában volt, hogy a férje magának kereste a bajt. Még ha annak a másik két nőnek nem ártott is, az ő életét pokollá

tette, és minden bizonnyal meg is ölte volna az alatt a hajóút alatt, ha nem menekül el még idejében. Nem volt hajlandó lelkiismeret-furdalást érezni, amiért kellemetlenségeket okoz Peternek. De nem biztos, hogy Parker így gondolkodik. Ártatlan, amíg bűnösnek nem találtatik. Egy férfit a felesége megölésével vádolnak, a feleség azonban nagyon is eleven. Parker megingathatatlan igazságérzéke arra ösztökélheti, hogy hívja a rendőrséget. Rainie üres tekintettel bámulta a plafont, vére a fülében zúgott. Borzasztó volt a gondolat, hogy bármelyik pillanatban elveszítheti a szabadságát. Arra pedig még rettenetesebb volt gondolnia, hogy Peter esetleg megsejtette, hogy még életben van. Még ha letartóztatják, és börtönbe zárják is, akkor sem fogja biztonságban érezni magát Petertől. A férje intelligens és agyafúrt. A vagyona és a kapcsolatai révén bármeddig elér a keze. Az enyém vagy – sziszegte neki gyakran, miközben házastársi jogaival élt. Hallod, Lorraina? Az enyém vagy. Inkább látlak halottnak, mint hogy elhagyj!

Rainie összerándult az emlékektől. Az oldalára fordult, felhúzta és átölelte térdét a takaró alatt. A sötétben nem volt nehéz azt képzelnie, hogy Peter ott van vele, a szobában. Kirázta a hideg. A torkát savanykás váladék marta. Tudta, hogy valójában nincs ott a férje, ellenőrizte a beépített szekrényt, és benézett az ágy alá is. Nem lehet ott, a szobában. A sötéttől azonban rettegett. Úgy érezte, Peter bármelyik pillanatban a vállára teheti a kezét. Kelj fel! -mondta mindig. És amikor Rainie felkelt, Peter felkapcsolta a villanyokat, az állótükör elé hurcolta, és maga elé térdepeltette. Rainie olyan erősen szorította össze a szemét, hogy megfájdult a szemhéja, de az emlékképek nem tűntek el. A férje úgy bánt vele, mint egy tárggyal, és ő ezt hagyta. Miért nem küzdött ellene? Hogy tehetett meg olyan megalázó dolgokat, csak hogy elkerüljön egy verést? Olvasott emberekről, akik számos kínzáson átmentek, és nem törtek meg. Ő megtört. A vége felé már olyan volt, mint egy robot: bármit akart Peter, megtette, és mindig gondosan leplezte undorát, nehogy

feldühítse a férjét. Peter mindent megkapott, amit akart. Mire elmenekült, Rainie-ben szikrányi büszkeség sem maradt. Ha eszébe jutott, miket tett meg a túlélésért, a szégyen a csontjáig hasított. Másnap ebéd közben Rainie próbálta kipuhatolni, hogy látta-e Parker a Lorraina Danningről szóló híreket előző este. – Tegnap este láttam egy nagyon érdekes filmet a tigrisekről – próbálkozott. – Maga is látta? Parker épp beleharapott a szendvicsébe, és időbe telt, míg válaszolni tudott. – Nem. Olvastam egy ideig, aztán bedobtam a szunyát. – Ó! – Rainie eltöprengett a válaszán. Ha belegondol, a cowboy soha nem említette, hogy tévét nézett volna. Inkább olyan dolgokról beszélt, amiket a rádióban hallott. – Nem kedveli a tévét? Parker fekete haján megcsillant a napfény, amely Rainie háta mögül ömlött a szobába. A férfi frissen borotvált állkapcsa erősnek tűnt, mintha érett tölgyfából lenne. – Időnként kikölcsönzök egy-egy filmet, de a tévét többnyire kerülöm. Egy nehéz

nap után csak elaludni tudok rajta. – Még a híreket se szokta megnézni? – Néha. Nem túl gyakran. A rádióban meghallgatom mindennap. Nekem ez elég. Miért? Maga talán elkötelezett tévéfanatikus? Noha a kérdés nem volt túl vicces, Rainie felnevetett. Megkönnyebbült annak hallatán, hogy a férfi nem láthatta az arcképét előző este a hírekben. – Nem. Egyáltalán nem. De a híreket azért minden este megnézem. – Én inkább olvasok. Az megmozgatja az agyamat – mosolygott Parker Rainie-re a hatalmas szendvics mögül. – Tudta, hogy mindössze tizenhárom kalóriát éget óránként tévénézés közben? – Most viccel! – Lehet, hogy nem pontosan tizenhármat, de valahogy így. A bátyám, Quincy meg tudná mondani. Ő a család egészségfelelőse. – Hogy lett egészségfelelős? – Ha megnyúznak, se tudnám megmondani! – mondta Parker, és ivott egy kortyot a kólájából. – Mindenki más normális a családban.

Rainie elmosolyodott. – Az egészségünkkel törődni nem normális? – A mi családunkban nem – kacsintott Parker a lányra. -Quincy táplálkozási szokásai leginkább egy nyúléra emlékeztetnek. Csoda, hogy nem növesztett még hosszú metszőfogakat! Szerinte halálos bűn sült dolgokat enni. A desszert pedig egy szelet gyümölcs az ő szótárában. Ez a diétadolog csak arra jó, hogy a családi vacsorákon mindig legyen téma. Vacsoránként legalább egyszer parázs vitát folytatunk étkezési kérdésekről. Most, hogy biztos lehetett abban, hogy a cowboy nem látta előző este a hírekben, Rainie elengedhette magát. Hátradőlt a székén, és nagyot harapott a szendvicséből. – Jó érzés lehet, hogy ilyen közel van a családja! Parker bólintott. – Többnyire az. Néha azért eszembe jut, milyen lenne a város, vagy akár az állam másik végében élni. De csak olyankor, amikor mérges vagyok valamelyikükre. Az idő nagy részében

örülök, hogy itt vannak a közelben. Csend telepedett közéjük. Parker olyan ritkán szokott csendben maradni, hogy Rainie várakozón tekintett rá, és azon morfondírozott, milyen témát hoz elő legközelebb a férfi. Miközben várakozott, letörölt egy csepp majonézt a szája sarkából. Amikor Parker folytatta az evést, és továbbra sem szólalt meg, Rainie saját feladatának érezte, hogy életben tartsa a társalgást. – Szeretném, ha nagy családom lenne! A cowboy tele szájjal igazította ki. – Az én családom nem nagy. Római katolikus mércével mérve legalábbis nem. Manapság már nem gyakran látni ilyet, de kölyökkoromban sok katolikus haveromnak nyolc-kilenc testvére is volt. Rainie el sem tudott képzelni ilyen rengeteg gyereket egy háztartásban. – Hát igen. Amikor én voltam kicsi, én csak egy kisöcsért vagy kishúgért ácsingóztam. Túl kicsi voltam, nem érthettem, hogy anyám beteg, és nem lehet több gyereke. Az egyik barátnőmnek, aki tőlünk nem messze lakott, öt testvére volt, és nem lehetett

saját hálószobája. Imádtam náluk aludni. A világ legfantasztikusabb dolga volt más lányokkal egy szobában aludni! – A mi családunkban egyedül Samnek, a húgomnak volt saját szobája. Nekem Zach-kel kellett osztoznom a szobán. Elviselhetetlen kiskölyök volt. Rainie már elég jól ismerte a főnökét ahhoz, hogy tudja, mikor melegszik bele egy témába. Kíváncsian várta a történet folytatását. – Akkoriban sose tudhattam, mit találok este az ágyamban -mesélte Parker. – Csoda, hogy Zach megérte a huszonegyedik évét! Egyszer egy szalagoskígyót tett a párnám alá. De láss csudát! A kígyók nem maradnak ott, ahová teszik őket! Körülbelül hajnali négykor apám irdatlan szitkozódásba kezdett. Amikor fel akarta hűzni a csizmáját, az egyikben egy összetekeredett kígyót talált. Rainie hangos nevetésben tört ki, mire a cowboy egy pillanatra megállt, és kutatón nézett rá. – Mi az? – kérdezte Rainie elcsendesedve.

– Semmi. Szép a nevetése. A lány arca lángba borult. Az étel fölé hajolt, hogy leplezze zavarát. Megkönnyebbülésére Parker újra felvette a beszéd fonalát. – Akárhogy is, a kígyó elszabadult a házban, és Dee Dee, az apám felesége – aki akkor még csak házvezetőnő volt nálunk -frászt kapott. Az sem érdekelte, hogy csak egy ártalmatlan szalagoskígyóról volt szó, szabályosan sokkot kapott. Még suli előtt az összes gyereknek kígyóvadászatra kellett indulnia. Csakhogy nem találtuk meg, mielőtt az iskolabusz odaért volna. Amikor aznap délután hazaértünk, Dee Dee a konyhaasztal közepén ücsörgött. Nem sokkal ebéd után látta a kígyót átsiklani a padlón, és attól fogva le sem szállt az asztalról, úgy be volt rezelve. Egy szalmaszálat se tett keresztbe aznap. Amikor apám bement az istállóból vacsorázni, az asztalon csak a házvezetőnője várta. Mogyorókrémeslekváros szendvicset vacsoráztunk, és Zach-nek addig fent kellett maradnia, amíg meg nem találta a szerencsétlen

állatot. – Nem segített neki senki? – Nem, amíg ágyba nem küldtek bennünket. Akkor aztán mi, többiek is a kígyó nyomába eredtünk, jó kifogás volt, hogy sokáig ébren maradhassunk. Rainie mosolygott. – Nálunk soha nem történtek ilyen izgalmas dolgok. Apám sokszor éjszakába nyúlóan dolgozott, én meg olvastam vagy tévéztem, hogy ne unatkozzam. – Mivel foglalkozott? Rainie nyelve hegyén már ott volt a válasz, de aztán meggondolta magát. – Gyerünk már! – nyaggatta Parker. – Mi baja származhat abból, ha ennyit elárul? A lány egy pillanatra elgondolkodott, majd úgy döntött, a cowboynak igaza van. – Számítógépes szoftvereket fejlesztett. – Á! – mondta a férfi, miközben az asztalra dobta a szendvics galacsinná gyúrt papírját. – Egy komputerguru! – Sötét tekintete végigsimított Rainie arcán. – Beleillik a képbe. Hasonlít rá bizonyos szempontból. – Most udvariasan azt közölte velem, hogy kockafej vagyok?

Parker elvigyorodott. – Bennem aztán szikráját sem találja az udvariasságnak, tudja azt maga. Nem álltam sorba, amikor a kifinomultságot osztogatták. Ez igaz volt. Nem volt éppen körülményeskedő ember. De most, hogy Rainie tudta, azok a baromságok ebédidőben csak egy trükk részét képezték, ezt nem tudta őszintén felhánytorgatni neki. Vele legalább mindig tudta, hányadán áll. Parker mindig kimondta, amit gondolt. – Tényleg úgy gondolja, hogy ha egy nő kihívóan öltözködik, ő tehet róla, ha megerőszakolják? – A kérdés minden előzetes figyelmeztetés nélkül csúszott ki Rainie száján. Parkernek ez a véleménye nem hagyta nyugodni a lányt. – Úgy értem… nem az én dolgom persze, hogy mit gondol, és mit nem. Csak kíváncsi vagyok. – Ne szabadkozzon! Teljesen helyénvaló a kérdés. A válaszom pedig az, hogy a nőknek joguk van úgy öltözniük, ahogy kedvük tartja, a legkisebb fenyegetettség nélkül. Sosem olvastam ilyen

kimutatásokat, de a Stetsonomat tenném rá, hogy az áldozatok többsége visszafogottan volt öltözve, amikor megtámadták. Nem hiszem, hogy a támadásoknak bármi közük lenne ahhoz, hogy egy nő hogyan jelenik meg nyilvánosan. Azok a fickók, akik ilyesmit követnek el, betegek, és csak a megfelelő alkalomra várnak. Vagy követnek egy nőt, hogy kitapasztalják a szokásait, és akkor támadnak, amikor a legvédtelenebb, vagy olyan helyeken ólálkodnak, ahol nagy valószínűséggel meglephetnek valakit. Attól, hogy egy nő térdig érő csizmát és hosszú kabátot visel, még válhat áldozattá. A nemi erőszak bűntett. Nem a szexuális vágyról szól, legalábbis nem úgy, ahogy a legtöbben értjük ezt a fogalmat. – Egy pillanatra elhallgatott. – Sajnálom, hogy magára támadtam ezzel a kérdéssel. Ez a húgom egyik kedvenc vesszőparipája, és azt reméltem, így kirángatom a szótlanságából. Rainie gondolataiba merülve nézte Parkért. – Miért volt olyan fontos, hogy vitára bírjon? A férfi arcán megjelent az a lefegyverző

mosoly. Ilyenkor annyira vonzó volt, hogy Rainie gyomra izgatott liftezésbe kezdett. – Az én családomban még az ételről is vitatkozunk vacsora közben. A Harriganek kevés dolgot élveznek jobban egy parázs vitánál. Nem volt jogom vitába rángatni, és most már bánom, hogy megtettem. De az az igazság, hogy úgy éreztem, igenis ki akarja fejteni a véleményét, csak tart tőle, hogyan reagálok, ha megteszi. Parker olyan pontosan fején találta a szöget, hogy Rainie nem tudta, mit mondjon. – Nem tudom, mit tett magával az a szemét – folytatta rekedten a cowboy de egy dologban biztos lehet: jobban teszi, ha nem dugja ide a képét! Rainie gyomrában a nyugtalan érzés egyre csak fokozódott, testét jóleső meleg járta át. A férfi sötét szemében megvillanó düh valami megfoghatatlan módon olyan érzéseket keltett a lányban, amelyekről azt hitte, már rég kihaltak belőle. – Hol volt, amikor szükségem lett volna magára? – kérdezte ideges nevetés kíséretében, és remélte, hogy ezzel könnyít a rájuk nehezedő hangulaton.

– Most itt vagyok – válaszolta Parker. Mindössze ennyit mondott. Három rövid szó, mégis könyveket lehetett volna megtölteni a mögöttük rejlő jelentéssel. Rainie egy pillanatig sem gondolta, hogy Peter olyan ostoba, hogy felbukkan ott, a farmon. Ilyen hibát nem követ el, ahhoz túl agyafúrt. Nem, ha megtudja, hogy a felesége életben van, kinyomozza a hollétét, és kivárja a megfelelő pillanatot, amikor egyedül találja. Az azért némi biztonságérzettel töltötte el, hogy Parker küzde-ne érte, ha úgy hozná a sors. Ebéd után Rainie a munkájára próbált összpontosítani, de az a mélyen gyökerező izgatottság nem akart csillapodni. Ez nem történhet meg, figyelmeztette önmagát. Igen, Parker Harrigan felettébb vonzó. No és? Ez nem jelent semmit. És ha kedvesnek tűnik is? Hát semmit sem tanult a házasságából? Nem zúghat bele az első jóképű pasasba, akivel összesodorja a sors! Ez őrület! Kordában kell tartania a hormonjait. Csak az volt a baj, hogy valamennyi észérv ellenére minden, amit a cowboy mondott vagy tett, visszhangra talált

Rainie-ben. Szerette, ahogy a férfi hátraveti a fejét, és hahotában tör ki. Élvezettel hallgatta a történeteit. Tetszett neki közvetlen viselkedése. Peterrel ellentétben Parker senkiben sem akart jó benyomást kelteni. Magas szinten iskolázott volt, de senki, aki először találkozott vele, nem gondolta volna, hogy művelt. De miért tetszik neki ennyire, amit Parker személyiségéről eddig megtudott? Alaposan átgondolva a dolgot, Rainie arra a megállapításra jutott, hogy ennek oka valószínűleg abban keresendő, hogy a főnöke minden szempontból szöges ellentéte Peternek, aki mindig is túl nagy jelentőséget tulajdonított mások véleményének. Mielőtt a nyilvánosság elé lépett volna, Peter a külsejének minden apró részletét jobbról-balról alaposan szemügyre vette a tükörben, és nem volt kevésbé maximalista a felesége megjelenését illetően sem. Úgy vizslatta Rainie-t, mint egy modellt a kirakatban, mielőtt beleegyezését adta. Parker ezzel szemben nagyon is laza volt. Gyakran izzadságcseppek gyöngyöztek a

halántékán, amikor bement az irodába, és amikor levette a kalapját, egy kézsimítással rendezte el kusza fekete hajzatát Rainie számára idővel az is világossá vált, hogy Parker meglehetősen nagy szókinccsel rendelkezik egyetemi tanulmányainak köszönhetően, de ritkán alkalmazza azt. Úgy beszélt inkább, mint minden rendes cowboy, elnyelte a szavak végét, dünnyögött. Jól kellett ismerni Parkert ahhoz, hogy az ember észrevegye, milyen intelligens és olvasott valójában. Első ránézésre bárki azt hihette, alacsony fizetésből tengődő lovász, vagy cowboynak öltözött autószerelő. Rainie teljesen más családi háttérrel rendelkezett. Az apja egy számítógépzseni értelmiség volt, aki büszkén csillogtatta iskolázottságát. Amikor Rainie középiskolába járt, minden áldott nap kapott egy szót az apjától. Vacsoránál aztán tudnia kellett, hogy irják, mit jelent, és hogyan használják az adott szót a mondatban, idővel Rainie abban lelte örömét, hogy olyan szavakat kutatott fel, amelyeket az apja nem ismert. Közös étkezéseik során gyakran szórakoztatták

egymást feladványokkal, szokatlanul hosszú vagy ritkán használt szavak formájában. Nagyon kedvesek voltak azok az idők Rainie számára, és később is előszeretettel használta gazdag szókincsét, hogy kivívja tanárai és társai elismerését. Szóval miért találja ennyire vonzónak ezt a cowboyt, aki úgy beszél, mint egy műveletlen paraszt? A kérdés folyamatosan ott motoszkált Rainie agyában az elkövetkező napokban. A választ nem egykönnyen találta meg. Csak azt tudta, hogy ijesztő ez a növekvő vonzalom Parker Harrigan iránt. Lehet, hogy egy viselkedési minta van kialakulóban? Noha Parker jóval fiatalabb volt, mint Peter, Rainie-nél még mindig idősebb volt legalább tíz évvel. Mi a fenétől szűnik meg gondolkodni, ha egy jóképű, nála idősebb férfit lát? Ennyire elkeseredetten szüksége lenne egy apafigurára az életében? Vagy a vagyon és a hatalom ejti rabul? Noha Parker teljesen más körökben mozgott, mint Peter, státusa és befolyása nem maradt el Peterétől. Minél régebben dolgozott a

farmon, Rainie számára annál világosabbá vált, hogy a Harrigan név jól cseng Crystal Falls-ban. A család a közösség alappillérének számított. Rainie nem tartotta magát törtetőnek. Ami azt illeti, az apja halála óta még sosem érezte magát olyan jól, mint most, ütött-kopott albérletében, ócska Mazdájával és a jótékonysági boltokból összeszedett ruhatárával. Háta mögött hagyni a házasságát kemény tapasztalat volt. És nem tudta nem észrevenni a férje és Parker közötti hasonlóságokat. Te jó ég! Még a neve is mindkettőnek P-vel kezdődik. Nem hátborzongató? Rainie egyik pillanatról a másikra azon kapta magát, hogy fülig szerelmes Parker Harriganbe. Végzetesen vonzódott a férfihoz. De csak egy bolond követi el kétszer ugyanazt a szörnyű hibát. Ezúttal nem engedheti, hogy az érzései vegyék át az irányítást a józan ész felett. Mióta megrendezte a saját halálát, megfogadta, hogy soha többé nem ugrik fejest semmiféle kapcsolatba. Sőt azt is megfogadta, hogy többé egy férfihoz sem lesz semmi köze.

Egyértelműen rossz emberismeretén tovább rontott, hogy hajlamos volt túl könnyen és vakon megbízni másokban. Nem engedhet az óvatosságából, csak mert egy férfi kedvesnek tűnik. Mert Parker bizony nagyon is kedvesnek tűnt! Rainie ritkán tartózkodott az arénában, de áthaladtában gyakran látta Parkért a lovaival dolgozni. Mindig kedves és figyelmes volt a hatalmas állatokkal, minden hozzájuk intézett szavában mélységes szeretet bujkált. Ahogy telt az idő, Parker főnökként is türelmesnek és nagylelkűnek bizonyult. A családjával Rainie még nem találkozott ugyan, de egészen biztos volt abban, hogy mindannyiukat megkedvelné, ha egy kicsit is hasonlítanak a cowboyra. idővel Rainie azon kapta magát, hogy gondolatai túlságosan is gyakran időznek a férfi iránti vonzalma körül, és megfeledkezik a napi teendőkről. Folyton azon járt az esze, milyen erősen kezd dobogni a szíve, amikor a férfi megajándékozza egy lélegzetelállító mosollyal, milyen izgalmas beszélgetőpartner Parker, és milyen

elkötelezett a családja iránt. Összességében tehát Rainie egyetlen hibát sem vélt felfedezni a férfiban, és ez a felismerés halálra rémítette. Annak idején Peterben sem látott semmi hibát, és istenem, mekkorát tévedett! Hetedik fejezet A késő nyári nap nyugovóra tért a hegyek mögött. Parker felkattintotta az olvasólámpát, melynek fénye szempillantás alatt szertefoszlatta az árnyakat, és egy hideg sör, valamint egy detektívregény társaságában kényelembe helyezte magát a kanapén. A regény cselekményét nem volt nehéz előre megfejteni. Miután a könyv körülbelül első harmadát elolvasva megbizonyosodott arról, hogy tudja, ki a gyilkos, becsukta a könyvet, és lassan elkortyolgatta a házi sört a lámpa lágy fényében. A törékeny fénykörön kívül a szoba sötétségbe burkolózott. Egyedül a konyhában duruzsoló hűtő hangja törte meg a ház csendjét. Parker hirtelen magányosnak és üresnek érezte magát. A számtalan történet ellenére, amelyeket Rainie-nek a

családról és a kaotikus összejövetelekről mesélt, estéit legtöbbször magányosan töltötte. Ez általában nem bántotta, de most szomorúnak és nyugtalannak érezte magát háza magányában. A húszas évei elején biztos volt abban, hogy ilyen korára már családos, megállapodott ember lesz. Amikor azonban eljött a harmincadik születésnapja, és még mindig egyedül élt, rá kellett jönnie, hogy az élet nem ilyen egyszerű. Mielőtt ugyanis a férfi megházasodna, találnia kell egy olyan kivételes asszonyt, akivel szívesen összeköti egész hátralévő életét. Parkernek sok barátnője volt már – alacsony és magas, vékony és telt, visszahúzódó és társaságkedvelő lányok –, de egyik sem volt az igazi. Most azonban belépett az életébe Rainie, és minél több időt töltenek együtt, a lány annál teljesebben tölti be minden gondolatát. Mint egy szálka a bőr alatt, amely egyre mélyebbre fúródik, amíg már szinte lehetetlen kihúzni. Amikor a lány néha váratlanul’ az övébe fúrja bársonyos tekintetét, Parker megesküdne rá, hogy a

föld árulón megmozdul a talpa alatt. Ha Rainie közelében van, nem érez parfümöt, csak almás pitére emlékeztető, bódító vanília-, alma- és fahéjillatot. És Parker továbbra is reménytelenül vágyott rá, hogy átölelje a lányt, és elűzze tőle a szemében tükröződő bizalmatlanságot. Ha sikerült halvány mosolyra bírnia Rainie-t, Parker úgy érezte magát, mintha a csillagokat hozta volna le az égről. És ha éppen nem volt Rainie közelében, alig bírt a lovaira összpontosítani, mert folyton azon törte a fejét, hogyan vehetné rá a lányt, hogy bízzon benne. Nem is tudta, miért olyan fontos ez a számára. Általában egy olyan nő, mint Rainie, nem keltené fel a figyelmét. Először is a lánynak múltja van – benne több titokkal, mint homokórában a homokszem. Mi van, ha annak a disznónak a felesége volt? Ez akár azt is jelentheti, hogy még mindig ahhoz a rohadékhoz tartozik. Parker nem volt bigottan vallásos, de szem előtt tartotta a katolikus egyház parancsait. Férjes asszonnyal kikezdeni nem volt elfogadható a szemében. Olyan érzés volt ez számára, mintha egy

lélekvesztőben hánykolódna a viharos tengeren, tehetetlenül sodródva hullámok és áramlatok hátán egy végzetes zátony felé. És hiába evez teljes erővel az ellenkező irányba, egyre csak közelebb jut a zátonyhoz. A helyzetet tovább rontotta, hogy józan esze is felmondani látszott a szolgálatot. Nyugodtan ebédelhetett volna a házban vagy a többi alkalmazottal. Sehol nincs megírva, hogy Rainie-vel kell ebédelnie. Már számát sem tudta, hányszor megfogadta, hogy aznap nem a lánnyal tölti az ebédszünetet, de tizenegy órára megfeledkezett elhatározásáról, és két főre rendelt ebédet. Az utóbbi időben ráadásul azon kapta magát, hogy előre azon morfondírozik, milyen történettel szórakoztassa Rainie-t étkezés közben. Nem őrület? Szinte semmit nem tud arról a lányról! Még az igazi vezetéknevét sem tudja! Lehet, hogy a képzelet szüleménye gyakorlatilag minden, amit magáról mondott. Parkernek fogalma sem volt, meddig igaz, és honnan kezdve hazugság, amit a lány mond, és ez rendkívül nyugtalanítónak tűnt a számára. Nem volt egy szerencsejátékos típus, főleg akkor

kerülte szerencséje próbára tételét, ha az érzéseiről volt szó. És ebben az ügyben erősen gyanította, hogy a szíve is kockára lesz téve, ha sokáig így folytatja. De hogyan szabhatna gátat az érzéseinek? Rainie-vel kapcsolatban minden mozzanat egy-egy húrt pendített meg benne -ott, mélyen, ahol a józan észnek már nincs szava. A lány bizonytalan mosolyára mindig elszorult a szíve, a szemében tükröződő magányt látva pedig mintha gyomorszájon vágták volna, úgy hasított belé a fájdalom. Milyen lehet ilyen magányosan élni? Az egyetlen élőlény a környezetében az a kóbor kandúr, Thomas, akiről mesél néha. Még árulkodóbb, hogy a telefonja közös ebédjeik során még egyszer sem csörrent meg. Vagy kikapcsolta azt az átkozott szerkezetet, vagy soha senki nem keresi. Parker ezt el sem tudta képzelni. Ő itt ül és sajnálja magát, mert üres a háza. De korábban már a mobilja és a vonalas telefonja is csörgött. Az apja csak azért hívta, hogy odaköszönjön. Quincy már kétszer is kereste. Először áthívta vacsorára, aztán meg

edzőterembe akarta elcsalogatni. Clint egy közös keltetés-és-rendelés miatt akart vele beszélni. És mindez csak ma este. Délután Samantha hívta kétszer is, az egyik lovával kapcsolatban. A sógornője, Loni pedig Clint holléte iránt érdeklődött nála telefonon. És ebben nincsenek benne a csip-csup hívások, amiket Parker már nem is tartott számon. Elszomorította, ha arra gondolt, Rainie magányát soha nem töri meg egy családi vagy baráti hívás, érdeklődés. Azon tűnődött, hogyan érhetné el, hogy a lány kevésbé érezze magát magányosnak. Akkor talán ő sem gondolnia Rainie-re folyamatosan. Másnap Parkernek első dolga volt áthajtani Samanthához négykerekű Yamaháján, hogy segítsen befáslízni és gipszbe tenni egy sántító ló lábát. Tuckert már kora reggel elhívták, ő nem tudta megcsinálni. Miután az istállóban aznap még nem látták Samet, Parker a házhoz sietett. Aggódott, hogy a húga esedeg beteg. Nem volt jellemző Samre, hogy piszmog és késik. Kopogás nélkül nyitotta ki az ajtót, és

belépett. Elkiáltotta magát: – Halló! Van itt valaki? – Itt vagyok – hallotta Samantha hangját a konyhából. Ezt, Parker megesküdött volna rá, egy káromkodás követte. Na, ez már határozottan szokatlan volt! Sam ki nem állhatta a káromkodást, és egy alkalmat sem hagyott ki, hogy leszidja a bátyjait, ha csúnyán beszéltek. Parker megtörölte a csízmája talpát a lábtörlőn, mielőtt a fényes fapadlóra lépett. Befordult a konyhába, és nevetésben tört ki. A padlón mindenfelé pufók fekete labdapamacsok bóklásztak. – Hé, hugi! A családi élet gyönyörei, mi? – Nem tudta megállni a kérdést. – Ó, fogd már be! – vágott vissza Samantha, miközben sikertelenül próbált elkapni egy kölyköt. Parker húga korábban nem volt nagy kutyabarát. Ez akkor változott meg, amikor találkozott Tuckerrel és hűséges társával, Max-szel, a rottweiler kannal, aki elrabolta a szívét. Másfél évvel az után, hogy feleségül ment Tuckerhez, Sam maga is büszke kutyatulajdonos lett. Tucker az elaltatástól mentette meg Roxit,

a rottweiler szukát, amikor annak gazdái a nagyvárosba költöztek. A baj csak az volt, hogy Tucker figyelmét elkerülte egy apróság, amikor megvizsgálta Roxit: a kutyust az előző gazdája fedeztette egy másik törzskönyvezett rottweilerrel, és a hölgy a terhesség első szakaszában volt, amikor Samékhez került. Parker elvigyorodott, amikor eszébe jutott a parázs vita a családi vacsoránál, amikor Roxi állapota egyértelművé vált. A család öt a négyhez arányban a kutya ivartalanítása és a vemhesség megszakítása mellett szavazott. A végén aztán Tucker szavazata lett a döntő: mégiscsak ő kezeli a szikét! Az ő határozott, de népszerűtlen szakmai véleménye pedig az volt, hogy az ivartalanítás árt a kutyák egészségének. Annak a véleményének is hangot adott, miszerint a vemhesség megszakítása elváltozásokat okozhat a méhben, amelyek akár halálos kimenetelűek is lehetnek. Öt héttel később tehát Roxi nyolc vidám kis csomaggal ajándékozta meg újsütetű gazdáit. Ez eleinte nem jelentett túl sok

plusztennivalót, mostanra azonban a kutyusok a gyakorlatban is alkalmazható lábacskákat fejlesztettek ki, és folyton meglógtak a felfújható gyerekmedencéből, amelyben születésük óta a kuckójuk volt. – A fenébe is, Sam! – mondta Parker az ajtókeretnek dőlve. – Ez aztán vicces! Árulhatnék rá jegyeket! – Semmi szükségem a nagyokos megjegyzéseidre! – folytatta tovább Samantha a kicsik begyűjtését. De amint visszatette őket a medencébe, és hátat fordított nekik, a kölykök azonnal újra kibukfenceztek. – Ha rendes tesó lennél, segítenél! – De minek? Úgyis folyton meglógnak! Samantha előrehajolva dühös tekintetet vetett a bátyjára. Kifújva az arcából előrehulló, fekete hajtincset, kiöltötte a nyelvét Parkerre. – Szóval, pontosan mit akarsz ezzel mondani? – Hogy feleslegesen strapálod magad. Magasabb falakra van szükség, amiken nem tudnak átmászni. – Parker a körijizárt területre nézett, ahol Roxi és Max, a pótpapa aludták gondtalan

álmukat. Nyolcas ikreket nevelni szemmel láthatóan megerőltető feladat volt. – És egy nagyobb medencére is szükségetek lesz. Hamarosan szűkössé válik itt a hely. Max felébredt, és álmosan vakkantott Parker felé. Egy jó házőrzőnek teljesítenie kell, és a rottweiler kan szemmel láthatóan neheztelt, amiért alváson kapták szolgálati időben. – Engem ne ugass meg, te semmirekellő vakarcs! – szólt oda Parker, miközben maga is beszállt a zűrzavarba, segíteni a húgának. – Pontosan tudod, ki vagyok. – Aztán Samanthához fordult: -Fura, hogy a szikés ember épp akkor nincs itthon, amikor elszabadul a pokol. fli – Mondtam már, hogy elhívták kora reggel. Állatorvos. TuI dod, ugye? – Mindenáron meg kell védened. – Valójában Parker szerette a sógorát, és örült, hogy a húgát ilyen boldognak látja. Csak nem tudta megállni, hogy ne cukkolja Samet, amiért annyira odáig van a férjéért. – Még szép, hogy megvédem! A férjem. Az első férjét nem tartotta ilyen sokra

Samantha, de az már egy lezárult fejezete volt az életének, említésre se volt érdemes. Parkért még mindig elöntötte a düh, ha a húga egykori férjére gondolt, és ez valószínűleg már soha nem is fog megváltozni. Samantha felegyenesedett, karjában három izgő-mozgó kis fenevaddal. – A pokol egyébként is az után szabadult el, hogy ő elment. Körülbelül fél órája tart. Az egyik kis nyavalyás véletlenül átbillent a medence peremén, aztán már csak azt vettem észre, hogy mindegyik utánozni kezdi. – A makulátlan tiszta padlóra tévedt a tekintete. – Mindent össze fognak pisilni meg kakilni! – Ez már csak így van egy alom kiskutyával. Miért nem költöztetitek őket egy kinti helyiségbe? – Azt nem tehetem! Roxi most már a családhoz tartozik. Megsérteném az érzéseit! – Csak egy kutya, Sam! Ők nem úgy élik meg a dolgokat, nnint mi! – No, majd emlékeztedek, amikor valamelyik kancád ellik! A húga alaposan fején találta a szöget.

Ha az egyik kancájának kiscsikója született, Parker akár két éjszakán keresztül is az elletőistállóban aludt. – A ló, az más – mondta, noha ő maga sem igazán hitte. -Okosabb állat. – Ez egyáltalán nem igaz! Te is tudod! Parker visszatett két szökevényt az alomba. – Mi lenne, ha építenénk egy barikádot, hogy együtt tartsuk őket? – Miből? Parker felmérte a helyiség adta lehetőségeket. – Biztosan találok két széles deszkát, hogy eltorlaszoljuk mindkét ajtót. A padlót meg lefedjük újságpapírral. Az a jó a járólapban, hogy könnyen mosható. Nem dől össze a világ, ha átszivárog a pisi a papíron. Samantha beleegyezően bólintott és elmosolyodott. – Ajánlat elfogadva. A cowboy már indulóban volt, amikor mérges kis morgást hallott a háta mögül, és valami megrántotta a farmerjai. Lenézve vaskos kis gazembert pillantott meg, aki a nadrágszárára acsarkodott. Lehajolt, hogy felemelje a támadót.

– A francba! – morogta. – Ez a kis vacak nem akar engedni! – Még nagyon kicsi, Parker! Csak próbáld kiszabadítani a fo-gacskáit! Próbálta, de a kölyök tűhegyes metszőfogai a farmerba mélyedtek. Nem mert nagyot rántani a nadrágján, nehogy megsértse a kis állatot. – Ebbe több vagányság szorult, mint józan ész! Parkernek soha nem volt kutyája, de már rég eltervezte, hogy ha lesz, ausztrál juhásza lesz. Búbba és Billy Bob, Quincy két ausztrál juhásza rendkívül értékes segítőtársnak bizonyult a lovak körül. Nem mintha Max nem lett volna az. A rottweilert egy lóspecialista nevelte fel, élete nagy részét lóklinikán töltötte. – Hé, kockafej! – fordult a kölyökhöz. – Van neked egy csepp eszed is a két kelekótya füled között? Ha nenn vetted volna észre, nagyobb vagyok nálad! – Bőven megvan a magához való esze! – Samantha gyengéden az alomba tett három másik kölyköt, akik természetesen azonnal nekiálltak újra kimászni. – A

rottweilerek nagyon okos kutyák. Ami azt illeti, az a hathetes kölyök máris tudja, hogy betolakodó vagy. Védi az otthonát. – Nem vagyok betolakodó! – Három hete jártál itt legutóbb. Azt hiszed, emlékszik rád egy ilyen tökmag? Neki te idegen vagy, tehát potenciális veszélyforrást jelentesz. – Gondolod? – Parker megmozdította a lábát, hogy megnézze, a kölyök kitart-e továbbra is. Bizony, kitartott. – Csak játszik, Sam. – Gyakorol – javította ki a húga. – Ha felnő, foggal-körömmel fogja védeni a szeretteit. Én mondom, okos kutyák. Ha neked is lenne egy kis eszed, hazavinnél egyet. Válassz! Ingyen elviheted! – Micsoda ajánlat! A cowboy továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy valahogy kiszabadítsa a nadrágja szárát a kölyök fogai közül. Tuti, hogy fiú, gondolta. Egy kislány nem lenne ilyen vad. A kis vacak mind a négy lábát a padlónak feszítette, úgy vicsorgott és tépte a farmert. Parkerre komoly hatással volt a jelenet. Ha valami, a bátorság lenyűgözte, és ebbe a kis dögbe jó sok

szorult kurázsiból. Dávid jutott az eszébe, ahogy kiállt Góliát ellen. A kölyök állkapcsát megnyomva végül Parker ki tudta szabadítani a nadrágját. Tarkóbőrénél fogva felemelte a kis támadót. – Ó! Micsoda kemény kis fickó! Egyet se nyikkant! – Persze hogy nem! Az anyja is így szokta felemelni. Parker maga felé fordította a kölyköt, és a leghelyesebb kis pofával találta szembe magát, amit valaha látott. – Ráncos az orra! Samantha közelebb lépett, megvizsgálta a kölyök pofáját, és elmosolyodott. – Hát nem édes? Természetesen mind ennivalók, de azok a ráncocskák kifejezetten ellenállhatatlanok! És a homlokát is folyton ráncolja! Miközben a bársonyos, mandulavágású szemecskékbe nézett, történt valami. Nem tudta, pontosan mi, de az érzés, ami elfogta, Rainie-re emlékeztette. Attól a pillanattól kezdve Parker ösztönösen tudta, hogy megtalálta a gyógyírt Rainie

magányára. – Komolyan mondod, hogy ingyen ideadod? Vannak papírjai is, nem? – Vannak, de családtagtól nem fogadok el pénzt. – Samantha zavartan nézett a bátyjára. – Tényleg el akarod vinni? Egy kiskutya sok bajjal jár, Parker! – Szerinted talán lusta vagyok? – Nem! Persze hogy nem. De egy rottweilert felnevelni több gonddal jár, mint bármelyik más fajtát. Mit fogsz tenni, ha rágni kezdi a kanapédat? – Veszek egy újat. – A cowboy szüntelenül vigyorgott. Volt valami a kölyök kis pofájában, ami rabul ejtette. – Mit tudsz a papájáról? – Nem sokat, azonkívül, hogy fajtatiszta és törzskönyvezett. Ugye tudod, hogy Tucker szívrohamot kap, ha ivartalaníttatod a kicsit? Meggyőződése, hogy az rosszat tesz a kutyáknak, főleg a rottweilereknek, mert érzékeny az immunrendszerük. Parker is viszolygott a gondolattól, hogy kiheréltesse a legjobb cimboráját. Mivé lesz az élet, ha a srác nem szexelhet? – Ne aggódj! – fektette az egyik karjára a

kölyköt. – Én sem rajongok az ivartalanításért. – Az ép kanokkal viszont több a baj. Hajlamosabbak megtámadni más kutyákat. Parkernek egy kis csetepaté sem volt ellenére, időnként. Fiatalkorában ő maga se vetett meg egy kis verekedést. – Efelől is nyugodt lehetsz! Samantha beharapta a felső ajkát. – Ha Roxi tüzel, otthon kell tartanod! Nem fedeztethetjük Roxit a saját kölykével. A cowboy úgy érezte, ezzel a feladattal is képes lesz megbirkózni. – Most mi van, Sam? Felajánlottál nekem egy kutyát, aztán meg visszakozol. A húga két kis szökevény után iramodott. Miután visszatette őket az alomba, Parkerhez fordult: – Csak félek, hogy túl nagy falat ez neked. Ha elviszed, és megszeret téged, nem mondhatod hirtelen, hogy mégse kell! Parker hátratolta a kalapját, és kérdőn nézett a húgára. – Mióta ismersz engem felelőtlennek?

– Eddig soha nem voltál az, de ez nagyrészt annak köszönhető, hogy senkinek és semminek nem kötelezted el magad. – Ez nem igaz. Elköteleztem magam a lovaimnak! – Az nem számít. Mondj csak egy élő, lélegző dolgot rajtuk kívül, aminek elkötelezted magad! Parker elgondolkozott egy pillanatra. – Elkötelezett vagyok a családom iránt! Nem mondhatod, hogy nem! – Az sem számít. Bármelyik férfi, akiben van egy csepp jóérzés, elkötelezett a családja iránt. – Azt állítod, nem vagyok alkalmas a kutyatartásra? Samantha keresztbe fonta a karját, arcán kis gödröcskék jelentek meg, ahogy mosolygott. – Míg a halál el nem választ! Mondd, különben nem kaphatod meg a kölyköt! Parker már azon volt, hogy visszategye a kölyköt, ki nem állhatta az ultimátumokat. De a kis vacak épp akkor esett neki az ingzsebének, és újraindult a kötélhúzás. – Azt hiszem, komál engem.

– Madarat tolláról, embert barátjáról… – Ezt meg hogy érted? – Makacs vagy, robbanékony, mogorva és önfejű. Ha jól emlékszem, nemegyszer illettelek a „kockafej” jelzővel. Összeilletek. – Hát ez nem szép tőled! – Ugyanakkor hűséges vagy és szeretetteljes – tette hozzá Samantha. – Kihagytad, hogy jóképű. – Ezzel az orral? – Te néztél mostanában tükörbe? – vágott vissza Parker. – Nekem jobban áll a Harrigan-ormány, mint neked! – Ezt meg ki mondja? A gödröcskék még határozottabbak lettek Samantha arcán. – Tucker. Imádja az orromat! – Vagy úgy. Nos, az ő fejét már összezavartad. – A kölyök elengedte Parker ingét, olyan mély és vad morgást hallatva, ami szokatlanul hangzott egy ilyen csöpp támadó szájából. Parker felnevetett. – Hihetetlen ez a kis fickó, Sam! Azt hiszem, lelki társra találtam! – A húgára nézett. – Megtartom. ígérem.

A beígért kölyökbarikád megépítése után Parker kutyájával a hóna alatt indulni készült. Samantha a tekintetét kutatta. – Ki gondolta volna? A bátyámat rabul ejtette egy kis vacak! – Nem akármilyen kis vacak ez! Van sármja! Mojónak* fogom hívni. Az iroda ajtaja olyan erővel vágódott ki és csapódott a falnak, hogy Rainie majd infarktust kapott. Az ajtóban hatalmas kék dolog jelent meg. A mormogásból és elfojtott káromkodásból ítélve, Parker valahol a kékség mögött lehetett. – Mi a fene? – állt fel Rainie az asztalától. – Tudok segíteni? Felbukkant a férfi arca. A Rainie háta mögül beáramló fényben megcsillant Parker frissen borotvált állkapcsa, bőre karamellbarnán fénylett, izmos, vastag, napbarnított nyakát a kék inggallér még jobban kihangsúlyozta. Vonásainak edzett keménysége a szája és a szeme körül nyers férfiasságot sugárzott, amit Rainienek ellenszenvesnek kellett volna találnia. Ehelyett a lány érzékei olyan őrült táncba kezdtek, mintha kamasz lány lett volna,

aki először zúg bele valakibe. Veszélyes! Nem szerepelt a tervei között, hogy elveszíti a fejét e miatt a férfi miatt. – Nem nehéz, csak ormótlan – biztosította Parker a lányt. * Mojo jelentése ‘sárm, vonzerő, bűvölet’. (A /ord.) Rainie csodálkozott volna, ha Parker bármit is nehéznek titulál. Nem ténfergett sokat az istállók felé. de látta már a cowboyt szénabálákat pakolni, úgy emelgette őket a villával, mintha alig nyomnának pár kilót. A férfi arányos, atietikus testén hosszú évek kemény munkája formált acélos izmokat. – Az ég szerelmére, mi ez? – kérdezte Rainie, miközben megragadta a kékség egyik végét, hogy együttes erővel átgyömöszöljék az ajtón. – Egy pancsoló. Nincs kedve megmártózni? A kérdés akkora marhaság volt, hogy a lány válaszra sem méltatta. – Mire kell? – Mojónak. – Mojónak? – Aha! Szereztem magamnak egy kutyát.

Általában nem vagyok oda a kutyákért, de ennek a dögnek sármja van! Ezért neveztem el Mojónak. Rainie hátrébb lépett, hogy elférjen a körülbelül öt méter átmérőjű medence. – És hol van? –A furgonomban. Épp a sebváltószoknyát gyilkolássza. Rainie-nek fogalma sem volt, mi az a sebváltószoknya. Miután letették, a medence foglalta el a padló nagy részét. A lány értetlenül nézett. – Gyilkolássza? Nem értem. – Nos, a kis fickónak megvan a véleménye a dolgokról. Mindennek nekitámad – kacsintott a lányra Parker a medence túlsó oldaláról. Szája ingerlő mosolyra húzódott. – Remélem, nincs ellene kifogása, ha napközben itt hagyom! Egy kicsit még fiatal ahhoz, hogy a lovak közelébe engedjem. Még eltapossák! Az apja allergiái miatt Rainie-nek soha nem lehetett kutyája, de úgy döntött, évi hatvanért szinte semmi ellen nincs kifogása. – Persze! – nézett újra a medencére. – Segítek, amiben tudok. De ez mire kell?

– Ebben fogjuk tartani. így nem fog a padlóra pisilni. A húgomtól, Samtől kaptam a tippet. – Vaskos újságpapirhalmot húzott elő a hóna alól. – Ezekkel kibélelhetjük a medencét. Ha odarondít, csak kihúzzuk a piszkos papírt, és újat teszünk a helyére! – Ez nem hangzik túl bonyolultnak. A cowboy bólintott, és etetési tanácsokkal látta el Rainie-t. – Akkor megyek, behozom a kis nyavalyást a kajájával együtt. Biztosan nem bánja, ha itt hagyom az irodában, amig dolgozom? – Egyáltalán nem. Félórával később Rainie már megbánta, amit mondott. Amint Parker elhagyta az irodát, a kölyök átbukfencezett a medence peremén, és leguggolt pisilni. – Nem! – kiáltotta Rainie, és rohant, hogy megmentse a deszkapadlót. Sajnos, Mojo nem vesztegette az idejét, ha pisiről volt szó. Mire Rainie odaért, hogy fülön csípje, már végzett a dolgával, és bedöcögött az asztal alá. – Most nézd meg, mit csináltál! A lány papírtörlőt és fertőtlenítőszert

hozott a kávézószobából. Mialatt a padlót sikálta, a kölyök felfedezett egy számlakupacot Rainie széke mellett a földön. Még be sem fejezte a padló tisztítását, a kölyök már a papírokat cibálta, mint egy mini-iratmegsemmisítő. – Állj! Rossz, rossz kiskutya! – kiáltott Rainie, de Mojo hallásával valami szemlátomást nem volt rendben. Rainie odarohant, hogy megmentse az iratokat. Ahogy lehajolt. térd alá érő szoknyája a földet söpörte, amit a kis rottweiler azonnal ki is használt, és belecsimpaszkodott a szegélyébe. Apró állkapcsa hihetetíen erővel zárult össze az anyagon. Rainie nem is tudta szétfeszíteni. Minél tovább próbálkozott, a kis jószág annál vadabbul kapaszkodott a szoknyába, dühödt morgások közepette. Rainie nevetésben tört ki. – Nincs időm játszani! – tiltakozott. – Dolgoznom kell! De Mojo ezúttal se mozdította a füle botját sem. A lány végül feladta, és kényelmes törökülésbe helyezkedve a földön átadta magát a kötélhúzás élvezetének. A szoknya már amúgy is ősrégi. Ha Mojo darabokra tépi. akkor is

csak két dollárral lesz rövidebb. Olyan édes ez a kis vacak! Rainie végigsimított a tömzsi, meleg testen, és jóleső érzés öntötte el. Amikor Parker visszatért az irodába az ebéddel, Rainie éppen az egyik iratrendező szekrénynél állt a szoknyája szegélyébe kapaszkodó Mojóval. Hogy ne kelljen elengednie az anyagot, és lépést tudjon tartani a lánnyal, a kölyök két apró hátsó lábán egyensúlyozott. A cowboynak feltűnt, hogy Rainie úgy tipeg, hogy új utánfutója követni tudja. – Hogy s mint? – kérdezte Parker. Nem tudta, hogy fog reagálni a kérdésre. Már-már attól tartott, hogy azonnal benyújtja a felmondását. De Rainie könnyű, csengő kacagásban tört ki, amit Parker órákig tudott volna hallgatni. – Hát, csak-csak. Ez a medence nem vált be kölyökkarámnak! Az elmúlt két órában szinte semmire sem jutottam a munkában. Háromszor pisilt és egyszer kakilt őkegyelme, természetesen mindig a padlóra. És amikor éppen nem piszkít, a szoknyámat rángatja, a csizmámnak esik neki, vagy az asztalt rágja.

Parker letette a pizzásdobozt. – Ha kell, bezárhatom egy tárolóba, amíg dolgozom. Rainie szeme elkerekedett a rémülettől. – Az kegyetlenség lenne. Hiszen olyan pici még! Társaságra van szüksége! – Valamennyi időt minden bizonnyal alvással fog tölteni. Megetette? – Samantha utasításait követve, Parker darált húst, babatápszert és sűrített tejet szerzett be. A húga szerint ennek a három összetevőnek a húsalapú, pépes keveréke táplálóbb egy ilyen korú kis rottweilernek, mint a száraz táp. – Tele pocakkal gyakran elálmosodnak ezek a kis nyavalyások. – Adtam neki enni. Rainie lehajolt a kölyökért. Ahogy kiszabadította a kutyus fogai közül a szoknyáját, egy pillanatra előbukkantak formás lábai. Bőre hamvas volt, mint a nyeregszappan, selymes fényű és áttetsző. Parker akár a kalapjába fogadott volna, hogy a tapintása is legalább olyan selymes, mint a szappané. Mindig is imádta kibontani a friss nyeregszappant. Szerette, ahogy átmelegszik, és az ujjaira simul az anyaga – mint egy finoman szeretett nő testének bizonyos részei.

Te jó ég, mi a fene jár az eszében? Kihúzta magát. Kezdi elveszíteni a józan eszét. Ebből elég! Soha nem fantáziált egyik női beosztottjáról sem! Vagy csak nagyon ritkán. És ha eszébe jutott is valami hasonló, sosem időzött a gondolatnál olyan hosszan, hogy merevedése legyen. A francba! Mi van, ha Rainie észreveszi? Épp most kezdett megbízni benne egy kicsit! Hát ez remek, Parker! Miért nem csorgatod a nyáladat is, ha már itt tartunk? Elfordult, hogy az ajtó melletti fogasra akassza a kalapját. Nyugi, fiú! Legnagyobb bánatára testének ez a bizonyos része nemegyszer önálló életre kelt. – Bocsásson meg egy percre! – szólt át a válla fölött. – Most jutott eszembe, hogy valamit még el kell intéznem. – De ne maradjon el sokáig! Kihűl a pizza! Parker egyelőre azt sem vette volna észre, ha a sajton jégkristályok csillogtak volna. Kilépett a folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót. A francba! Az egyik tárolóhelyiségbe ment, és egy nyeregnek dőlve pihent meg, amíg a farmerja már

nem szorította többé. Csakhogy Rainie lábainak képe újra és újra eszébe villant, és ilyenkor a farmer ismét kezdett szűk lenni. Próbált valami másra összpontosítani – a vacak könyvre, amit olvasott, a nagyvilág eseményeire, a nemzet gazdasági helyzetére… Nem segített semmi, végső elkeseredésében a lovaira gondolt. Montana, a díjnyertes fakó, aki nemrég kirúgta az istálló hátulját, megint sántított egy kicsit. Ez a gondolat elég aggasztónak bizonyult, hogy Parker megfeledkezzen testi vágyairól. Megkönnyebbülten lélegzett fel. Nem szokott ennyire könynyen beindulni egy nőtől, főleg nem egy feltehetően férjes aszszonytól! Ebéd közben már többször is alaposan megnézte Rainie bal kezét, hogy lát-e rajta gyűrű hagyta nyomokat. Semmi jele jegygyűrűnek. Gyengébb pillanataiban emlékeztette magát, hogy manapság sokan élettársi kapcsolatban élnek. Lehet, hogy a lány csak együtt élt azzal a fickóval, amikor elmérgesedett a helyzet. Persze, meglehet. Rainie valahogy mégsem tűnt olyannak, aki csak úgy összeáll egy pasassal. Olyan nőnek tűnt,

akinek gyűrűre, ígéretekre és esküre van szüksége, mielőtt egy férfihoz köti az életét. Ebben az esetben viszont eléggé valószínű, hogy annak a szemétnek a felesége volt, és talán még mindig az. Mit jelentett ez Parker szempontjából? Azt, hogy egy férjes asszony után vágyakozik, ami cseppet sem volt ínyére. Nem engedheti, hogy Rainie iránti érzései még gyengédebbekké váljanak. Hát nem ördögi? Harmincöt éves, felnőtt élete nagy részét azzal töltötte, hogy megtalálja az igazit, és amikor itt van, elérhetetlen. Nehéz léptekkel indult vissza a folyosón. Borús hangulatban állt meg az iroda ajtaja előtt. Az egész nem tűnt igazságosnak! Rainie-nek szüksége van valakire. Ez egyértelmű. És a fenébe is, ő akar lenni az a valaki! Mi rossz van ebben? Tett egy száznyolcvan fokos fordulatot, visszament a tárolóba, és felhívta az apját. A negyedik csengetésre Frank felvette. – Szia, apa, Parker vagyok. Kérdezni szeretnék valamit. A vonal túlsó végén kanál csörrent, valaki megkavarta a kávéját. – Mondd csak! Ha én nem tudom a

választ, megkérdezem Dee Dee-t. ő mindent tud. Parker hallotta, hogy gömbölyded, vörös hajú pótmamája nevetve tiltakozik, örült, hogy az édesapja élete alkonyán ilyen fantasztikus asszony mellett találta meg a boldogságot, ugyanakkor sajnálta magát. Ritkán tetszett meg neki nő annyira, mint Rainie. Mi lesz, ha most elszalasztja ezt a lehetőséget, és később már senki említésre méltó nem bukkan fel az életében? A torka kiszáradt, ahogy beszélni kezdett. – Kezdek beleszeretni egy nőbe, aki lehet, hogy férjnél van -bökte ki végül. – A fenébe is, fiam, ez nem is kérdés volt, hanem valóságos bomba! – Ne haragudj, de gyorsan túl kellett lennem rajta, különben soha nem mondom ki. Frank megköszörülte a torkát. A kanálcsörgés a csészében újra felcsendült, ezúttal hangosabban, ami azt jelezte, az öreg erősen töri a fejét. – Képes vagy visszavonulót fújni? A férjes asszony tabu. Nem tehetsz tönkre egy

családot! – Nincs család, amit tönkretehetnék. – Parker megosztotta apjával összes gyanúját Rainie előző kapcsolatát illetően. – Azt hiszem, apa, éppen szökésben van. A Pritchard valószínűleg nem is az igazi vezetékneve. – Láttál rajta verésre utaló jeleket? Parker beszámolt apjának a lány finom arccsontján végighúzódó, rózsaszín sebhelyről. – Hát igen. Majdnem biztos vagyok abban, hogy az a szemét rendszeresen helybenhagyta. Olyan ijedős és ideges, mint egy ostorhoz szokott csikó. – Nos, ez mindent más megvilágításba helyez – mondta Frank. – Ez nem házasság. Ez a szó meggyalázása. Egy ilyen kapcsolatból kipusztult minden, ami szent. Parker is így gondolta, de sokat segített, hogy az apja hangosan kimondta. – Aki ilyet tesz, az nem férj – folytatta Frank. – Én hiszek a házasság szentségében, jól tudod. De amikor Sammy végre elmondta, mit művelt vele az exférje zárt ajtók mögött, nekem is az volt az első szavam: „Válj el tőle!” És

utána is mindvégig támogattam. Az a házasság szentségtörés volt, és egy percig se hittem, hogy az Úr azt akarja, a lányom benne maradjon. – Nem, persze hogy nem. – Parker szavait feszült csend követte. – Csak, tudod, ismeretlen nekem ez a terep. Nálam eddig szóba se jöhetett férjes asszony. – Akkor hagyd a dolgot annyiban. Parker megdörzsölte a homlokát. – Nem tehetem. Megpróbáltam távolságot tartani, de mindig azon kapom magam, ürügyeket keresek, hogy vele lehessek. – Hátakkor? – Nem fogok-e vajon házasságtörést elkövetni? Frank egy percig gondolkodott a válaszon. – Azt hiszed, egy gyakorlati apróság fogja eldönteni, hogy a pokolra kerülsz-e? Attól tartok, fiam, a mennyei ítélőszék nem így működik! Parkernek mosolyognia kellett. Ezért hívta fel az apját – mindig számíthatott az öreg józan, régimódi gondolkodására.

Frank képes volt úgy lecsupaszítani a tényeket, hogy a bonyolult hirtelen pofonegyszerűnek tűnt. – Hányszor figyelmeztettél, hogy ne próbáljann kimagyarázni a tévedéseimet? – kérdezte Parker. – Biztos jó párszor. – Mi van, ha most is csak magyarázkodom és kifogásokat keresek, hogy miért léptem át egy határt? – Ha annak a lánynak az arcán egy férfi ökle hagyott nyomott, nincs határ, amit átléphetnél. Ha elfogadsz egy tanácsot, nem bonyolitod túl ezt a kérdést, hanem a szivedre hallgatsz! Abban megbízhatsz! Parker lehunyta a szemét. – Pillanatnyilag a szívem azt súgja, hogy gondolkodás nélkül vessem magam bele ebbe a kapcsolatba. – Akkor gyerünk! – Nem fogod rossz szemmel nézni, ha kiderül, hogy férjnél van? – Egy percig sem. Annak a házasságnak vége szakadt, amikor a férje először kezet emelt rá. Persze a legjobb az lenne, ha minél hamarabb elválna. De ez csak jogi kérdés, nem alapszükséglet

– Lehet, hogy nehéz lesz rávenni, hogy beadja a válókeresetet. Valószínűleg tart attól, hogy megtalálja az a szemét. Frank hangjában mosoly bujkált, amikor válaszolt. – Hívjátok csak meg hozzánk ebédre a pasast! Parker annyiszor hallotta már ezt a poént, hogy tudta, mi következik. – És ökölszendviccsel várjuk, ha ide meri tolni a képét? – Én ötfogásos ökölvacsorára gondoltam. Ha neked személy szerint nincs kedved hozzá, csak szólj Clintnek! ö majd megtanítja kesztyűbe dudálni azt a disznót! Kevés dolog dühíti fel jobban, mint amikor egy férfi kezet emel egy nőre. – Clint sorszámot húzhat, és beállhat a jelentkezők közé. Az a szemét az enyém! Épp van egy pár Tony Lamas csizmám, ami csak arra vár, hogy szétrúgja egy ilyen rohadéknak a seggét! Frank felnevetett. – Ez a Harriganbeszéd! Mutasd meg neki, milyen az, amikor ő kapja a pofonokat! Legközelebb talán kétszer is meggondolja, hogy megüssön-e egy nőt!

Pár perccel később Parker már mosolyogva lépett az irodába. Az apjával folytatott beszélgetés segített helyre tenni a dolgokat, és világosan látni. Akár férjes asszony, akár nem, Rainie nem tartozik senkihez. És Parker nem volt hajlandó megengedni, hogy ködös morális eszmefuttatások az útjába álljanak. A lány a földön ült. Mojóval játszott. Olyan hangosan kacagott, hogy észre sem vette, amikor Parker belépett a háta mögött. A férfi szivének jólesett látnia őt a kutyakölyökkel. Mojót örökbe fogadni zseniális ötletnek bizonyult Nehéz komolynak, szomorúnak vagy ijedtnek lenni, amikor egy dühöngő, éles fogú kis rosszaság munkálkodik azon, hogy lerombolja minden ellenállásodat. – Azt hittem, mostanra már egy morzsát sem hagy nekem abból a pizzából – szólalt meg a cowboy. – Erre ezzel a dönci kis fenevaddal játszik! Rainie meglepetten nézett vissza a férfira. – Nem hajlandó a medencében maradni. Kicsit körülményes lenne nem odafigyelni rá.

Parker tekintete a pancsolóra tévedt. Már amikor behozta, tudta, hogy Mojo egy pillanatra sem fog benne maradni. De elterelésnek remekül bevált. Rainie nem is sejti, hogy legalább annyira az ő kedvéért hozta a kutyakölyköt, mint a sajátjáért. Újabb kuncogást hallott a páros felől. Amikor odanézett, Mojo éppen a lány egyik fülcimpáját szopogatta. Parker legszívesebben azon nyomban helyet cserélt volna a szerencsés kis döggel. A lány hajának almáspite-illata volt. Fura. Soha nem volt odáig az almás pitéért. Mostanáig. – Gondolja, hogy megint éhes? – Lehet. Rainie kezdett feltápászkodni, de Parker visszatartotta. – Az én kutyám. Majd én hozom neki a falnivalót. Pár perccel később, amikor visszatért az irodába, a kölyök Rainie karján heverészett, rózsaszín pocakját a mennyezet felé tárva. – Hohó! A szomszéd kertje mindig zöldebb? El akarja csábítani a kutyámat? Rainie rámosolygott, és Parker úgy

elöntött, ezúttal nemcsak a holdat, hanem az összes csillagot is lehozta az égről. – Olyan édes, nem lehet neki ellenállni! – közölte a lány. Parker éppen ebben reménykedett. Letette az etetőtálat a földre, mire Mojo fészkelődni kezdett, hogy kiszabadítsa magát Rainie karjából. A lány óvatosan a padlóra tette a kis állatot, és ragyogó arccal nézte, ahogy az a tálhoz kacsázik. – Remek étvágya van. – Az a jó! Szép nagyra nő és erős lesz. Sammy azt mondja, ha felnő, nagyon harciasan védi majd a szeretteit. Ez az egész morgás és cibálás most azért van, hogy gyakoroljon. Rainie talpra állt, ismét megvillantva formás lábait. – Nem tudok túl sokat a rottweilerekről – egyáltalán, a kutyákról. Apámnak allergiája volt, sose lehetett háziállatom. Parker gondosan megjegyezte ezt az információt, és örült, hogy a lány megosztotta vele. – Ez fura. Sráckoromban nekem sem volt kutyám, de nem is éreztem szükségét, mert ott voltak nekem a lovak. Az én

háziállataim a lovak voltak. Ami azt illeti, még mindig azok. – Leült az asztalhoz, kinyitotta a pizzásdobozt, és intett Rainienek, hogy csatlakozzon hozzá. – Nem is tudom, mi ütött belém, hogy szereztem egy kutyát! De örülök, hogy megtettem. Rainie leült gurulós székére. – Biztosan a sármja miatt! – mondta ingerlő mosollyal az arcán. – Nem lehet úgy ránézni, hogy ne varázsoljon el azon nyomban! – Az egyszer biztos, hogy beleszerettem – vallotta be Parker. – A farmerom szárába csimpaszkodott, és nem volt hajlandó elengedni. Van vér a pucájában, ezt szeretem! Rainie vett egy szelet pizzát a dobozból, és a lecsüngő mozzarellát a nyelve hegyére tekerte. Parker nadrágja kezdett megint kényelmetlenné válni. De az érzést gyorsan felváltotta az őszinte öröm, hogy ilyen önfeledten boldognak látta a lányt. A Mojo-varázslat működött. – Szüksége lesz játékokra, amiket rágcsálhat – közölte Rainie. – Erre az egyre nem gondolt. – Hmm. – Parker a pizzába harapott, és

elgondolkodva nézett a lányra. Majd lenyelte a falatot, és megkérdezte: – Lenne kedve eljönni velem egy kisállatkereskedésbe, és kiválasztani néhány játékot? Szinte biztos volt abban, hogy elutasító választ kap, de Rainie válasza meglepte. – Az szuper lenne! – Holnap? Bemehetnénk együtt a városba, és ebédelhetnénk bevásárlás előtt! – Ebéd? – Kell egy kis változatosság, hogy ne mindig gyorskaját együnk! Szereti az olasz konyhát? – imádom! – Ismerek egy fantasztikus családi vendéglőt. Piros kockás asztalterítők, minden reggel frissen sütött kenyér… Az étel pedig csodálatos! A tésztát és a szószokat is maguk készítik. Sajnos nem járok oda annyit, mint szeretnék. – És Mojóval mi lesz, amíg mi oda vagyunk? – Keresünk neki egy dobozt, és őt is visszük. Az állatkereskedésbe, ahová megyünk, lehet vinni állatokat.

Kiválaszthatja majd a saját játékait. A nap Rainie szemébe tűzött a szélvédőn keresztül, miközben hazafelé vezetett. Ebéd Miért mondott igent? Ez már túlzottan randiszagú. Ahányszor csak eszébe jutott, a gyomra izgatott liftezésbe kezdett. Ostoba, ostoba! Parker tíz évvel idősebb nála. A családja gazdag. Még a keresztneve is P-vel kezdődik. Az egész olyan volt, mintha egy film ismétlését nézte volna a tévében. Előre tudta, mi fog történni. Az embernek tanulnia kellene a hibáiból, nem igaz? Erre ő ismét a legjobb úton halad, hogy végzetesen belezúgjon egy idősebb férfiba. Parker egy csöppet sem hasonlít Peterre, emlékeztette magát Rainie. Hülyeség párhuzamot vonni közöttük. De hát hogy is ne tenné? Peter a főnöke volt. Parker is az. Peternek mindenről határozott véleménye van. Parkernek is. Megbízott Peterben, amikor nem kellett volna. Most Parkerben kezd megbízni. Az akaraterejével van a baj? Amint hazaért, felvette a telefont. Egy randit le lehet mondani. Az önpusztító

viselkedésből ki lehet gyógyulni. Semmi sem kényszeríti, hogy újra elkövesse a régi hibákat, egyedül rajta múlik minden. Parker épp nagyot harapott egy pastramis szendvicsbe, amikor megcsörrent a telefonja. Azonnal felismerte a számot. Nem mintha Rainie olyan gyakran hívta volna, de ő annyiszor fontolgatta már, hogy rácsörög a lányra, hogy megjegyezte a számjegyeket. Gyorsan lenyelte a falatot, fogadta a hívást, és a készülékbe szólt: – Hé, remélem, nem robbant le valahol útközben az autója! – Nem, az autóval minden rendben, mióta a szerelője átvizsgálta. – Csend. – Én… nos, a holnap miatt hívtam. A lány hangja érzékeny, lágy selyemként vette körül Parkért. A csengéséből a férfi már tudta, hogy valami készül. – Mi van a holnappal? – Azt az ebéddolgot… úgy döntöttem, lemondom. Parker a gránit konyhapultnak támaszkodott, lábát keresztbe tette. Rainie-nek természetesen jogában áll lemondani az ebédet, és normális esetben

ennyiben is hagyná a dolgot. Csakhogy a lány esetében ennek a fordulatnak az oka valahol mélyebben gyökerezik. Ebben biztos volt. – Miért mondja le? – kérdezte, és azon gondolkozott. Rainie őszinte választ ad-e. – Nos, én… – Parker hallotta, hogy a lány lélegzete megremeg. – Túlzottan randiszerűnek tűnik a dolog. És erre én még nem vagyok felkészülve. Lehet, hogy soha nem is leszek. Őszinte volt. Válaszával beismerte, hogy ő is legalább annyira vonzódik Parkerhez, mint a férfi hozzá. Különben gondolkodás nélkül vele ment volna a városba. Parker úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel, és ő is őszintén válaszol. – Nehéz lehet felépülni egy rossz kapcsolat után. – Az – mondta a lány, a hangja alig volt hangosabb egy suttogásnál. – És… nem akarom ugyanazokat a hibákat újra elkövetni. – Ezért nem hibáztatom. – Nem? A Rainie hangjában csengő hitetlenséget hallva Parker szomorúan elmosolyodott. A

lány egyértelműen vitára számított. – Egy cseppet sem. Én is számos hibát követtem el életem során. – De az. hogy elszúrja ezt a lehetőséget Rainie-vel, nem lesz köztük! – És próbálok tanulni belőlük. Rainie felsóhajtott a vonal túlsó végén. – Köszönöm, hogy nem mérges rám! – Mérges? Mert lemond egy ebédet? Ugyani – Éppen ez az! Ez nem csak egy ebéd. Nem értem, miért tulajdonítok neki ekkora jelentőséget! Érezte már valaha, hogy az élete korábbi események ismétlése? – Mint egy film ismétlése a tévében? – Igen. Csakhogy ez egy borzasztó film, amit soha többé nem akar újra látni. Olyan, mintha egy egysínű vasúton járnék körbe. Szeretnék elindulni a másik irányba, de bárhogy is próbálom, nem megy. Újra meg újra ugyanazt teszem. Ugyanazt érzem. Ez rémisztő! A lány hangja elkeseredetten csengett. Parker tudta, hogy tényleg halálra van rémülve, és az egysínű vasút érzékletes hasonlatának köszönhetően ő is ízelítőt kapott abból, milyen tehetetlennek érzi magát Rainie. Mojo a férfi lábához

döcögött, de az annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy szinte meg sem érezte a ráncigálást. Kapcsolatukban Rainie-vel fordulópont következett be. nagyon fontos fordulópont. Azelőtt soha nem nyílt meg előtte ennyire a lány. További közös sorsuk azon múlt. hogyan válaszol. Első gondolata az volt: biztosítja Rainie-t, hogy vele teljesen más lesz minden, mint Peterrel volt. Ehhez azonban mindkettőjüknek el kellett volna ismerniük, hogy egyszer majd több is lesz közöttük főnök-beosztott viszonynál. De ebbe belegondolni Rainie-nek még túl nagy falat lett volna. – Szerintem – mondta Parker óvatosan – néha kell egy kis pánik. – Kell egy kis pánik? Nekem ez őrület! – Mi lenne velünk, ha nem félnénk a tűztől, miután egyszer már megégettük magunkat? Ezt hívják túlélőösztönnek, Rainie. Borzasztó időszakon ment keresztül. Az lenne őrület, ha ezek után nem félne! Félni teljesen természetes. – De én túlságosan félek! Nem bízom

többé az ítélőképességemben. Peterrel kapcsolatban hatalmasat tévedtem. Azt hittem, csodálatos, de… nem volt az. Még sosem jártak ilyen közel ehhez a témához. Parker egyik fele égető vágyat érzett, hogy még több információt préseljen ki a lányból, másik fele azonban tudta, hogy okosabb csendben meghúznia magát. – Időnként mindenki rosszul ítél meg dolgokat. Hibákat kell elkövetnünk, és tanulnunk kell belőlük ahhoz, hogy jobb emberek legyünk. – Nem vagyok biztos abban, hogy én tanultam a hibáimból. Ráadásul nem mindenki követ el ekkora baklövést. Az az ember teljesen felültetett engem, Parker! Tudta, hogy jelentős vagyont örököltem, és amíg megszerezte, úgy tett, mintha álmaim férfija lenne. Egy pillanatig sem gyanakodtam! Hát nem szörnyű ostobaság? Parker a lábát mozgatta, úgy szórakoztatta Mojót, amíg összeszedte a gondolatait. Rendes körülmények között soha nem beszélt a családja sötét titkairól. Rajtuk kívül az ilyesmi nem tartozott

senkire. De úgy érezte, egy történetet mindenképp hallania kell Rainie-nek. – Rainie! Hagyja abba az önmarcangolást! A húgom, Sam az egyik legtalpraesettebb, legokosabb nő, akit csak ismerek. -Parker hangja elmélyült a vallomástól. – Mégis ugyanaz történt vele, mint magával. – Tényleg? – Igen. Egy sima modorú, másokat befolyásoló, pénzéhes szemét kinézte magának, és Sam, minden figyelmeztetésünk ellenére, hozzáment. Ha nem tévedek, maga mellett nem állt ott négy testvér és egy gondos apa, hogy figyelmeztessék. – Nem volt senkim. – Látja? Sam legalább kapott tanácsokat, akár igényt tartott rájuk, akár nem. De teljesen elvakította a szerelem, és minden hazugságát elhitte annak a rohadéknak. Ettől még nem lett ostoba. Ez csak azt jelenti, hogy fiatal és tapasztalatlan volt még. Mint kiderült, a férje ivott, nőzött, és tudta, hol kell megütnie Samet ahhoz, hogy a ruhája eltakarja a nyomokat. A

húgom nem mert hozzám vagy a többi testvéréhez fordulni segítségért. Attól tartott, megölnénk azt a szemetet, és nagyon is megalapozott volt a félelme. Ha megtudom, mit művel a férje, talán egy életre börtönbe kerülök. A mi családunkban van egy ősi szabály, amit apánk születésünktől fogva belénk, fiúkba nevelt: aki megüt egy nőt, vagy félrenéz, amikor más szegi meg ezt a szabályt, az nem férfi. És mi ezt komolyan vesszük. Parker hagyott egy kis időt Rainie-nek, hogy eméssze a hallottakat. – A húgom nem ostoba, mint ahogy maga sem. Hibát követett el, nem vitás, ő lenne az első, aki elismeri. De ez nem jelenti azt, hogy ostoba. A válása után még hosszú ideig Sam is megkérdőjelezte az ítélőképességét, de ebből idővel kigyógyult. Észre kell vennie, Rainie, hogy vannak a világon olyan emberek, akik alakoskodnak, és nem fedik fel a valódi énjüket. Becsapták, de ez nem minősíti az értelmi vagy ítélőképességét! Ez azt a disznót minősíti. Szívtelen rohadék! Ő bukott meg. – És hogy szállt ki a húga a házasságból

segítség nélkül? -kérdezte remegő hangon Rainie. Parker mellkasát jeges hideg öntötte el. – A férjének megvolt az a jó szokása, hogy elment, leitta magát valahol, hazatérve pedig alaposan helybenhagyta Samet. Egy este fojtogatni kezdte, és a húgom azt hitte, ott helyben megöli. Leütötte a fickót egy konyhaszékkel. Apánk szerencsére őt is megtanította verekedni, és nem csak szabályosan. Sam nem nagyon beszél a történtekről. Nem hiszem, hogy büszke arra, amit akkor tett. Szerintem még a padlón is ütötte azt a szemetet. Amikor pedig elvesztette az eszméletét, a húgom kihúzta az udvarra, hogy ott pusztuljon el, vagy térjen magához. Nem hiszem, hogy érdekelte, melyik forgatókönyv szerint alakulnak az események. Nem sokkal ezután elmondta apánknak, mi folyik. A férje soha többé nem merte a közelbe dugni a képét fényes nappal. A válás után egyszer-kétszer még keserítette Sam életét, most pedig ül, de ez már másik történet.

– Börtönben ül? Ezt Rainie olyan hangon kérdezte, hogy a férfi nem tudta nem meghallani a benne bujkáló reménykedést. – Egyszer mindenkire rámosolyog a szerencse! – válaszolt Parker, és őszintén remélte, hogy ez hamarosan a lányra is érvényes lesz. – Azt az egyet nem szabad elfelejtenie, hogy tökéletesen normális! Az élete pedig nem egy újrajátszott film. Csak azért érzi így, mert minden olyan új még, és meg van ijedve. Ne beszélje be magának, hogy ostoba! Én is számtalanszor találtam magam veszélyes helyzetben, amikor már késő volt. Ha ez egyszer bekövetkezik, csak annyit tehetünk, hogy megpróbálunk kimászni a csávából. Ezt megtette, igaz? Most már ideje továbblépni. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne! Parker úgy tett, mintha nem is hallotta volna ezt a megjegyzést. – örülök, hogy beszéltünk erről. így már egyértelmű számomra, hogy nem áll még készen olyan kapcsolatra, ami több barátságnál. Mit mond erre? – Barátság? – ismételte Rainie, mintha

valami idegen fogalmat ízlelgetne. Parker lelki szemeivel látni vélte a bizalmatlanságot a lány szemében, és ismét elmosolyodott. – Annyi barátja van, hogy több már nem fér el? – kérdezte. Rainie idegesen felnevetett. – Nem, természetesen nem. Minden barátomat hátrahagytam, amikor… – hirtelen beléfagyott a szó. A rájuk boruló csendben szinte tapintható volt a feszültség. Parker tudta, hogy a lány majdnem elárult egy olyan információt, amit nem szeretett volna. Egy nap, hamarosan, talán megbízik majd benne annyira, hogy megossza vele ezeket a féltve őrzött titkokat. – Nos… szóval… jelenleg nem érintkezhetem velük. – Miért nem? – kérdezte Parker, noha sejtette a választ. – Attól tart, elárulják Mr. Nem-Oly-Tökéletesnek, hogy hol tartózkodik? Amikor a vonal túlsó végéről nem érkezett válasz, Parker megijedt, hogy túlfeszítette a húrt. De Rainie ezúttal is meglepetést okozott.

– Nem. ők a leghűségesebb barátok, akiket csak kívánhatnék! Soha nem árulnának el! De a leveleket és a telefonhívásokat le lehet nyomozni. – Azt hiszi, a férje erre is képes, hogy megtalálja? – Ó, nagyon is! – suttogta a lány. Most először beszéltek Peterről konkrétan. Parker alig bírta türtőztetni magát, hogy ne zúdítsa kérdések áradatát a lányra. Hol van az a szemét? Ki ő? Ha legalább a nevét tudhatná! – Fél tőle. Ez nem volt kérdés, Parker sem annak szánta. A lány azért válaszolt. Egy halovány „igen”-t suttogott. A hangjában megbújó fájdalom Parker szívébe hasított. A férfi azt kívánta, bárcsak a nap minden percében oltalmat biztosíthatna a lánynak, ahhoz azonban a farmra kellene költöztetnie, ebbe pedig Rainie soha nem egyezne bele. – Van olyan helyiség a házában, ahol körbe tudja magát barikádozni, ha felbukkan a férje? – Teszek egy széket a kilincs alá, és mindig ellenőrzöm, hogy zárva vannak-e

az ablakok. Egy ablakot szempillantás alatt be lehet törni, és a kilincs alá támasztott szék sem fogja sokáig feltartani azt a disznót, gondolta Parker. Próbálta elképzelni, milyen érzés lehet minden éjszaka rettegve hajtani álomra a fejét. Nem nagyon sikerült. Nem sok mindentől félt. A kígyóktól ugyan kirázta a hideg, de még azoktól se rettegett. – Azt hiszem, nem lenne rossz, ha átugranék, és bizonyos változtatásokat eszközölnék a lakásán. – Miféle változtatásokat? – Rácsok kellenek a hálószobája ablakaira, sőt talán az ajtajára is. Szüksége van egy biztonságos helyre, ahol meghúzhatja magát, amíg megérkezik a segítség. Van egy hordozható hegesztőm. Összeszedem a rácsnak valót, és valamelyik délután megcsinálom! Mit szól? – Tényleg megtenné? – Mire valók a barátok, hé? – Parker ösztönösen tudta, hogy jó irányba halad, amikor kimondta ezeket a szavakat.

Rainie-nek jelenleg sokkal nagyobb szüksége van barátra, mint szeretőre. -Nekem se jönne rosszul egy barát, tudja? – Magának? – kérdezte hitetlenkedve a lány. – Igen, nekem. Magányos vagyok. – Az egész családja egy karnyújtásnyira van, mégis magányos. – Nem tölthetem minden időmet a családommal! Három újdonsült házaspár is van a klánban. Nem szeretném túl gyakran megzavarni a családi életüket. Zach-nek és Quincynek is megvan a maga dolga. – Miféle dolga? Parker majdnem rávágta, hogy vörösek, szőkék, barnák, de nem akart rossz benyomást kelteni. – Zach még fiatal, szívesen jár csehókba, a rodeónyuszikhoz. – A csehó valami bárt jelent? – Ühüm, bár, élő zenével és táncparkettel. – És a rodeónyuszi? – Nő, vagy inkább fiatal lány, aki úgy öltözik, mint egy tehenészlány, és rodeóbajnokok között érzi a legjobban

magát. Ha valaki nyer a rodeón, kap egy különleges övcsatot. Ezek a csajok meg minden férfit körülrajonganak, akinek ilyen csatja van. – Ha jól értem, Zach-nek is van ilyen bajnoki övcsatja… A megjegyzés ráébresztette Parkért, milyen keveset tud Rainie a családjáról. – Nos, Zach-nek annyi bajnoki csatja van, hogy a hónap minden napján másikat hordhatna. Rengeteg rodeót nyert már országszerte. A Harriganek tenyésztik a világ egyik legremekebb, rodeólasszózáshoz használt lovát. – Akkor magának is vannak bajnoki csatjai? – Nem én, hanem a lovaim nyertek már jó párat. Én csak ülök a nyeregben, és megnyerően mosolygok, amíg a lovam elvégzi a munkát. Rainie hangjában mosoly bujkált, amikor válaszolt: –A családban minden önteltség magának jutott? Parker elvigyorodott. – Na tessék! Én szerényen a lovaimra hárítok minden elismerést, erre azt vágja a fejemhez,

hogy túl nagyra becsülöm magam! Nem túl szép kezdete ez a barátságunknak! – És Quincy mivel foglalatoskodik esténként? Csehókba jár Zach-kel, hogy fiatal lányokat szédítsen a bajnoki csatjaival? – Nem, nem, Quincy a spenótturmixot és a kockahasú nőket szereti. – A spenótturmixot? – kuncogott Rainie. – Nyers tojással, hínárral és egyéb válogatott rémségekkel fűszerezve. Nem komplett a srác! Tegnap este meghívott vacsorára. Attól tartottam, olyasmit etet velem, amitől bezöldülök, úgyhogy inkább itthon maradtam, és bámultam a négy falat! -Hogy visszaterelje beszélgetésüket az eredeti témához, hozzátette: – Látja, tényleg magányos vagyok! Nem vicceltem, amikor azt mondtam, szükségem van egy barátra! A lány hallgatott. – Tényleg szeretném elvégezni azokat a változtatásokat a házában! – folytatta a cowboy. – Csak a biztonság kedvéért. Mit szólna, ha holnap délután csinálnám meg, miután bevásároltunk Mojónák? Berakom a hegesztőt a hátsó ülésre, amikor a

városba indulunk! Rainie megint felnevetett. – Elfelejti, hogy eredetileg azért hívtam, hogy lemondjam a holnapi programot! Parker elmosolyodott. – Maga meg elfelejti, hogy egy jó barát nem engedi, hogy kétszer ugyanazt a hibát kövesse el! Mellettem biztonságban van, Rainie! Engedje, hogy bebizonyítsam! Még a lélegzetét is visszatartotta, míg a válaszra várt. Végül megszólalt a lány: – Barátság, semmi több? Kötődések, elvárások és lopott csókok nélkül? Parker szemöldöke a homlokára szökött. Az elmúlt mintegy húsz évben nem lopott csókot senkitől. – ígérem. Lazíthat, rendben? Nekem meg lesz végre egy jó cimborám, aki nem zöld löttyökön él! Rainie megint kuncogott. Ó, hogy imádta a férfi ezt a hangot! – Rendben, azt hiszem, tehetünk egy próbát. De a barátságnál többről szó se lehet! Ez Parkernek is megfelelt. Életének eddigi egyetlen hosszabb kapcsolata is

szilárd barátságra épült. A többi idővel alakult ki -és ő türelmes ember. Nyolcadik fejezet Rainie még soha életében nem vacakolt ennyit azzal, hogy mit vegyen fel egy baráti ebédre. Első fizetésének nagy részét téli gumikra tette félre a bankszámláján. A ruhatára tehát továbbra is nevetséges volt. Három garnitúrát is félredobott, mire sikerült egy habkönnyű, virágmintás szoknya és egy V nyakú, halvány rózsaszín, elöl gyöngyszerű gombokkal díszített, háromnegyedes ujjú felső mellett döntenie. A fehér vászoncipőjébe bújt. Az összhatás laza, de kellően elegáns volt egy ebédhez. Felgyűrte a felső ujját, és alaposan szemügyre vette magát a tükörben. Mindig elképedve konstatálta, mennyire megváltozott, amióta ideköltözött. A napszítta, göndör fürtök, a könnyű ruházat mintha tudat alatt utánzott volna egy stílust. De fogalma sem volt, honnan vette ezt a stílust. Nem baj. A lényeg, hogy sikerült teljesen átalakítania a megjelenését. Csak ez számított. A régi Rainie nem létezett többé.

Indulás előtt még leguggolt Thomashoz, és búcsúzóul megvakarta a kandúr füle tövét. – Ma délután egy új baráttal találkozol! – tájékoztatta a macskát. – Mojo a neve. Még nagyon aprócska. Remélem, számíthatok rád, és nem karmolod meg! Thomas elégedetten dorombolt, és a lány térdéhez dörgölőzött. Rainie lesöpörte a macskaszőrt a szoknyájáról, majd magához vette a tárcáját és a telefonját, és az autójához szaladt. Lélegzetelállító reggel volt. A nap az olvadt vaj aranyló árnyalatával ömlött a farmhoz vezető kanyargós utat övező, élénkzöld mezőkre. A rikító kék ég lágy, pamacsos felhőktől volt foltos. Rainie letekerte az ablakot, hogy beszippanthassa a fenyők, a frissen vágott lucerna és az öntözőtavacskák vizének bódító illatát. Tehéntrágya szagát érzi? Hmm… Nem, biztosan csak az állóvíz. A haja ide-oda borzolódott a szélben. Szerencsére volt nála egy csat, amivel összefoghatja, ha megérkezik a farmra. Parker. A lány azóta sem tudta, hogy sikerült a cowboynak lebeszélnie arról,

hogy lemondja az ebédet. Visszagondolva a beszélgetésükre, az is hihetetlen volt, hogy egyáltalán megtörtént. Túl sokat mondott el neki. De akkor ez helyesnek tűnt. Megkönnyebbült, pezsgett benne az élet. Odafigyelt persze, hogy mit árul el, de olyan jólesett, ha csak egy kis időre is, megbízni valakiben! Időnként úgy érezte magát, mint egy szorosan lezárt üvegcse, amelynek a tartalma kirobbanni készül. Sokat beszélt Thomashoz, de az nem olyan, mint valóban beszélgetni valakivel, aki válaszol is. Ahogy előző este az ágyában feküdt, és a házbeli neszeket hallgatta, végiggondolt mindent, amit Parker mondott. A férfi pontosan tudta, milyen érzés, amikor valaki csapdába esik, mert azt hiszi, ura a helyzetnek, és túl későn döbben rá, hogy tévedett. Rainie-vel pontosan ez történt – mintha alattomos futóhomokra lépett volna, amely nem indult meg addig a lába alatt, amíg elég mélyen bele nem süppedt. A gondolatra Rainie mellkasa úgy összeszorult, mintha satuba szorították volna. Bekapcsolta a rádiót, keresett egy

csatornát, és addig dúdolt, amíg elmúlt a pillanatnyi ijedtség. Rendben van. Peter ugyan mindössze nyolcórányi autóútra van innen, de eszébe sem jutna a feleségét egy nem túl nagy közép-oregoni városban keresni, ahol a drága nyaralók észrevétlenül vegyültek el a kisebbnagyobb farmokkal. Rainie városi lány volt – nagyravágyó városi lány, aki egyszer arról álmodott, hogy a multik világában számára csak a csillagos ég lesz a határ. – Nincs semmi baj – győzködte magát. Hamarosan rácsok védik majd a hálószobája ablakait, és az ajtó is biztonságosabb lesz. A főbérlő lehet, hogy frászt kap, de talán nem lesz vita, ha Rainie megígéri, hogy költözéskor minden rácsot eltávolít, eltünteti a lyukakat a falban, sőt ki is fest. Ami azt illeti, most, hogy évi hatvanat keres, megengedheti magának, hogy kifesse a házat, és ha a vénembernek ez se lenne elég jó, akár jobb helyre is költözhet. Bármi áron, de felszerelteti azokat a rácsokat! Olyan rég nem aludt már nyugodtan, hogy kezdte azt hinni, a szeme alatt mindig is ott voltak a karikák. Aludni. Már a házassága

idején sem aludt jól. Soha nem tudhatta, mikor mélyednek a vállába Peter erőszakos ujjai. Rainie szeme könnyekkel telt meg, amikor felidézte azt az időszakot. Dühösen megtörölte a szemét. Parker megértené. A túlélési ösztönnel érvelne, és azzal, hogy mindenki követ el hibákat. Rainie-be rengeteg túlélési ösztön szorult. Ezt kemény leckék során tanulta meg, Petertől. Parker épp a hegesztőfelszerelést pakolta az autójába, amikor Rainie megállt a Mazdával a farm parkolójában. A férfi pompásan festett új Wrangler farmerjában és kék flanelingében. Üdvözlésképpen Rainie felé intett. A lány visszaintett, de aztán gyorsan ökölbe szorította a kezét. Elment az esze, hogy ebédelni megy Parkerrel? Bármit mond is a férfi, nincs mellette biztonságban. Egy nő sincs biztonságban. – Reggelt! – kiáltott a cowboy, és laza léptekkel a lány autója felé indult. Úgy tűnt, legfeljebb egy bombarobbanás késztetheti gyorsabb mozgásra a férfit,

pedig Rainie látta már villámgyors reakcióit, amikor a lovaival dolgozott. Ráérős, lassú mozgása megtévesztő. – Gyönyörű napunk van, nem igaz? Valóban gyönyörű volt a reggel, és a férfi mosolya – ahogy határozott ajkai közül elővillant fehér fogsora – még ragyogóbbá tette a napot. Parker levette a kalapját, és feltűrt ingujjába törölte izzadságcseppektől fénylő homlokát. Hullámos, ében haján végigsimított a reggeli fény. – Máris meleg van. Rainie úgy döntött, nem esik kétségbe a feltörő érzésektől, amelyeket a férfi vált ki belőle. Kiszállt az autójából, és előhalászta a táskáját. – Hogy telt az éjszaka Mojóval? – Nehezen indult. Készítettem neki almot a mosókonyhában, de nem jött be neki. – Ó! Nyüszített? – Hogy nyüszített-e? A nyivákolása olyan hangos volt, hogy esélyem sem volt elaludni! – Szélesen elvigyorodott. – Aztán elővettem egy könyvet kiskutyákról. Abban azt javasolták, hogy csavarjak törülközőbe egy vekkert, és tegyem az

alomba, attól megnyugszik. Majd egy órán át kerestem azt a vekkert! – Manapság már szinte minden óra digitális. – Hát ez az! Szerencsére van egy kis vekkerem, amit túrákra szoktam magammal vinni. A könyv szerint az óra ketyegése a kiskutyát a mamája szívverésére emlékezteti, azért nyugszik meg tőle. – És működött a dolog? – A fenébe is, dehogy! Rainie nevetésben tört ki. – Akkor mihez kezdett? – Először is kioktattam, hogy tanulja meg, hol a helye, és nehogy az a tévképzete támadjon, hogy velem alhat. Mert az nem fog megtörténni. Oké, hogy szobakutya lett, de valahol mégiscsak meg kell húzni a határt! Nem igaz? – De. És hol húzta meg azt a határt? – Pont középen. – Minek a közepén? Parker cinkosán a lányra kacsintott. – A franciaágyam közepén. Rainie megint felnevetett. Parker van rá ilyen hatással. Az egyik ok, amiért lazítani

tud a cowboy mellett, Parker lefegyverző stílusa. – Csak az a gond, hogy Mojo még nem igazán érti a határvonalak lényegét – folytatta a férfi. – Amikor elaludtam, épp a hónaljamat rágcsálta a kis anyaszomorító. Kész. Rainie a lökhárítónak dőlt. és úgy rázkódott a nevetéstől, hogy alig állt meg a lábán. Parker elgondolkodva mosolygott. – Szórakoztatónak tartja, mi? A lány bólintott, miközben szétmaszatolta a nevetés könnyeit az arcán. Parker felsóhajtott, és hátratolta a kalapját. – Oké, bevallom, magam is viccesnek találtam. Van egy kutyám, ami, mire felnevelem, még a gazdájánál is csökönyösebb lesz. Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy vezetékhibás kis fickóval fogok aludni. Reggel arra keltem, hogy cserélhetem a lepedőt. – Hamarosan megszokja az új helyet! – biztosította Rainie a cowboyt. – Talán. De mi lesz, ha aztán annyira megszeret, hogy akkor is velem akar aludni, amikor majd közel hetven kilót

nyom? – Az ágya legalább épp elég nagy! Parker lebiggyesztette a száját. – Kösz. Maga aztán nagy segítség! Rainie a délelőtt nagy részében dolgozni próbált. Sajnos azonban Mojo játszani akart, és meg se hallotta a lány tiltakozását. A pancsoló teljesen haszontalannak bizonyult, ráadásul rengeteg helyet foglalt, ezért Rainie kicipelte az irodából, és a folyosó falának támasztotta. Aztán a padlót lefedte újságpapírral, Mojo teljes lelkesedése közepette: amint szépen szétterítette a lapokat, a kölyök azonnal nekik rontott. Mire Parker bekopogott az irodába Rainieért, hogy elinduljanak a városba, a helyiség úgy nézett ki, mintha konfettizápor hullott volna rá. – Te jó ég! Ez az én irodám? Lehet, hogy ketrecet kellene vennem ennek a kis dögnek. – Nem zárhat egy mozgékony kiskutyát egész napra ketrecbe! Parker elgondolkodva bólintott. – úgy tűnik, ma nem végzett túl sok munkát.

– Az attól függ, mit nevez munkának. Folyamatosan volt elfoglaltságom, csak az irodai teendőkkel nem jutottam előrébb. Könyvelnem kell még néhány tegnapi tételt. Esetleg elkezdhetnénk felváltva vigyázni Mojóra. Amint Parker lehajolt a kölyökért, Mojo azonnal nekiesett az inggallérjának. – Találtam egy mélyebb dobozt, és kibéleltem neki lótakaró-val. Gondolja, hogy vinnünk kéne magunkkal ennivalót és vizet is? – Gondolom – válaszolta Rainie, sikertelenül próbálva ellenállni egy feltörő mosolynak. Miközben a lány kevert egy kis ennivalót a kölyöknek, és üres babatápos üvegekbe kanalazta, Parker összeszedte Mojo tálkáit, és vizet eresztett egy sportkulacsba. – Ez rosszabb, mintha kisbabám lenne! – panaszkodott. – Már csak a pelenka hiányzik! – Hamar megnő, és nem lesz ilyen körülményes magával vinnie! Parker mindent egy műanyag szatyorba pakolt, felemelte Mojót, és kijelentette:

– Azt hiszem, útra készen állunk. Rainie attól tartott, a férfi túl optimista – és igaza lett. Amint Parker a dobozba tette, Mojo azonnal ugatni kezdett. Alig tettek meg egy kilométert, amikor Parker leparkolt az út szélén, és Rainie-hez fordult: – Nem venné az ölébe? A lány felvette Mojót, aki nyöszörögve fúrta magát az ölébe. – Hogy megkönnyebbült! Azt hiszem, megrémítette az a doboz! Amikor újra elindultak, Parker megszólalt: – Ma még vár rá néhány kellemetlen pillanat. Az étterembe ugyanis nem jöhet be. Tiltja az egészségügyi szabályozás. És nem hagyhatom szabadon randalírozni a furgonban sem. Mindent összepiszkítana. – Ehetnénk gyorskaját. – Az ki van zárva! Ahhoz túl csinos. Igazi ebédet ígértem, igazi ebédet kap! Rainie egy hamburgerben is örömmel kiegyezett volna. Nem akarta, hogy Mojo végig nyüszítsen, amíg ők oda vannak. Amikor az aprócska étteremhez értek a Fő utcán, Rainie borús tekintettel méregette a piros, árnyékolt Romano’s feliratot az

ajtó felett. Parker óvatosan kivette a kölyköt a lány karjaiból, és gyengéden a hátsó ülésen lévő dobozba helyezte. Mojo azonnal nyöszörögni és csaholni kezdett. Rainie szíve majd megszakadt. A cowboy hosszan nézte. – Rendelhetek elvitelre is, és ehetünk itt kínt. Rainie megkönnyebbülten mosolygott. Nem csoda, hogy olyan nehéz ellenállni Parker Harrigannek. – Az remek lenne! Vagy elmehetünk a parkba! – Mojo nem mehet parkba, amíg nem kapott meg minden oltást. Tucker azt mondja, összeszedhet valami vírust vagy szopornyicát. – Az állatkereskedés biztonságos? Oda is járnak más kutyák! – Tucker szerint biztonságos, mert minden este fertőtlenítik a padlót. – A covwboy hátratolta a kalapját, és Rainie-re nézett. -Bemegyek és rendelek. Rosa majd mindennel ellát bennünket. Egy angyal! Feltételezve, hogy Parker jó ideig távol lesz, Rainie kivette a kölyköt a dobozból. Meglepetésére azonban a cowboy pár perc múlva már kopogott a szélvédőn. A lány

leengedte az ablakot. – Nem tudunk elvitelre rendelni? – Tudnánk éppen, de azt mondják, nyugodtan vigyük be Mojót. Rosa meghívott minket hátra, a konyhájukba. Azt mondja, az egészségügyi szabályozás nem vonatkozik a magánhelyiségekre, és a felügyelőt amúgy sem érdekli. – De lehet, hogy Mojo a padlóra piszkít! – Van újságpapírjuk – vigyorgott Parker, és megvonta a vállát. – Mondtam, hogy egy angyal! Rosa Romano alacsony, gömbölyded olasz asszonyság volt, őszülő haját kontyba tekerve hordta a feje tetején. Liszttől maszatos piros kötény védte nagymamás cicanadrágból és harántcsíkos blúzból álló ruházatát. Amint beléptek az étterembe, Rosa szélesen gesztikulálva beszélni kezdett. Barátságos, meleg kisugárzásának köszönhetően Rainie azonnal otthon érezte magát. – Szóval ő Mojo! – kiáltott fel az asszonyság, átvéve a kölyköt Rainie-től. – Papa, gyere, nézd már! Milyen tökös kis fickó!

Mr. Romano körülbelül olyan magas volt, mint a neje, és ugyanannyira volt sovány, mint amennyire a felesége gömbölyű. Kopasz feje, amelyet csak keskeny sávban díszített ősz haj, olajosan fénylett a neonvilágításban, ahogy az öreg az üres éttermen keresztül a kis társaság felé közeledett. Széles mosoly gyűrte ráncokba aszott arcát, amikor meglátta Mojót. – Ohó! Ebből valóságos fenevad lesz, ha felnő, Parker! Nézd csak meg a tappancsait! Jó, hogy korán jöttetek. – Intett, hogy kövessék egy hátsó helyiségbe. – Még nincsenek vendégek. Tizenkettő harmincig sosincs valami nagy forgalom. De utána meg se állunk zárásig! Átmentek egy üzemi konyhán, ahol olyan finom illatok terjengtek, hogy Rainie-nek nagyot kellett nyelnie. Házi kenyér, marinaraszósz, oregánó és bazsalikom illata terjengett a levegőben – Rainie szinte a szájában érezte az ízeket. A hátsó lakrész kicsi volt és zsúfolt, de takaros. Rosa egy kis tölgyfa asztalhoz ültette vendégeit. Az asztal közepét színes, szárított paprikákkal teli tál díszítette.

– Na végre! – mondta Rosa a férjének, aki éppen vizespoharakat töltött meg. – A mi Parkerünk talált magának egy helyes lányt! Nincs máz az arcán, és a körmei helyén nem műkarmokat visel! – Rainie-re mosolygott. – jó tudni, hogy mégiscsak szorult némi józan ész az alá a fránya kalap alá, ami úgy a fejéhez nőtt! Parker hamiskásan Rainie-re villantotta a szemöldökét, majd levette a Stetsonját, és egy szék támlájára akasztotta. – Ne haragudj, Rosa! Pajtában nevelkedtem. Pontosabban istállóban, de az majdnem ugyanaz. Néha megfeledkezem a jó modorról. Az asszonyság nevetve kócolta össze Parker haját. – Olyan vagy, mint az én Michaelem, ha hazajön. Az anyja konyhájában nem érdekli a jó modor. Itt megfeledkezhet arról, hogy előkelő üzletember! – Milyen üzlettel foglalkozik? – kérdezte Rainie. – Bankelnök a mi fiunk! – válaszolta büszkén Rosa. Nevetve dörzsölte össze az ujjai hegyét, és hozzátette: – Szépen keres!

Mozdulataiban a hosszú évek gyakorlatával Rosa asztalkendőket helyezett a vendégek elé, megterített, majd művészien hajtogatott, élénkpiros szalvétákkal egészítette ki a terítéket. Aztán mindkettőjük kezébe étlapot nyomott. Rainie-nek fura érzése támadt, hogy ételt rendel valakinek a konyhájában. De Mojo legalább boldog volt. Az újságpapírokat, amelyeket Romano úr a padlóra terített, annak rendje-módja szerint megtámadta, és rángatni kezdte. Az idős pár jót mulatott a kis állat vérszomjas morgásán. Parker a húsgombócot tésztával és a lasagnét ajánlotta Rainie figyelmébe. Végig az egyiket ő rendelte, a másikat a lány, és a háziasszony adott nekik egy-egy plusztányért, hogy megkóstolhassák egymás ebédjét. Aztán Rosa és a férje, akiről időközben kiderült, hogy Pete-nek hívják, csadakozott az asztalhoz. Ragaszkodtak ahhoz, hogy Rainie szedjen a táljukból raviolit, és kóstolja meg a különböző töltelékeket. Pete tányérján sajtokkal, a feleségéén pedig csirkével és marhával töltött falatkák sorakoztak.

Rainie egy pillanadg sem volt feszült ezeknek a kellemes, nyugodt embereknek a társaságában. Hamarosan úgy beszélt és nevetgélt velük, mintha egész életében ismerte volna őket. – Hmm! Mennyei! Szóhoz sem jutok! – dicsérte a raviolit, teljesen őszintén. Amikor Parkerre nézett, a férfi éppen egy nagy darab ropogós, meleg olasz kenyeret tört magának. – Köszönöm, hogy elhozott ide! – Ne köszönje! – válaszolta a cowboy. – A saját hasamnak tettem vele szívességet. Nem a magáéra gondoltam! Rainie annyira élvezte az ebédet, hogy elszomorodott, amikor a végéhez közeledtek. A tányérok azonban hamar kiürültek, a Romano házaspárt pedig munkába hívta az étteremben megszólaló csengettyű. – Hagyjátok csak a tányérokat, ahol vannak! – mondta Rosa, legyintve párnás kezével. – Majd beteszem a mosogatógépbe. – Ne feledkezz meg a számláról! – figyelmeztette Parker. Az asszonyság megint legyintett, és már

ott se volt. – Olyan vagy nekem, mintha a fiam lennél! Michaelnek se számítom fel, ha hazajön ebédre! Amikor magukra maradtak, Parker Rainie-hez fordult. – Emlékszik a lasagne árára? Mégsem mehetünk el fizetés nélkül! Ezzel a lány is egyetértett. Előhalászott egy tollat és egy papírcetlit a táskájából, hogy kiszámolja az ebéd árát. Aztán ragaszkodott ahhoz, hogy a cech felét ő állja. Parker nagyon kelletlenül, de végül elfogadta a pénzt. – Csökönyös egy nőszemély, Rainie Pritchard! – Barátok vagyunk, és a barátok megosztoznak a költségeken. Felszedték az újságpapírokat, majd az éttermen keresztül távoztak, úgy, hogy Mojót Parker az inge alá rejtette. Legalábbis nagyjából. A dolog úgy festett, mintha Parkernek púpos lenne a mellkasa, ami nyöszörög, ha lép. Rainie alig tudta visszatartani a nevetést. Mire a furgonhoz értek, vöröslött a visszafojtott röhögéstől.

– Nem is tudom, mikor szórakoztam ilyen jól utoljára! – vallotta be. Még mindig mosolygott. – Csak maradjon velem, meglátja, szórakoztatóbb vagyok, mint egy taliga apró majom! – adta át Parker a lánynak Mojót, majd beindította a furgont. – Következő megálló az állatkereskedés! – kurjantotta. – Nincs se nyakörvünk, se pórázunk, úgyhogy ölben kell vinnünk Mojót, amíg vásárolunk. – Ez kivitelezhető tervnek tűnt, egészen addig, amíg Parker el nem követte azt a hibát, hogy letette a kölyköt egy pillanatra, hogy segítsen Rainie-nek lila tasmán ördögöt keresni egy kupac játék között. Amint Mojo lábai padlót értek, a kis vacak azonnal rohanni kezdett. – A fenébe is! – sziszegte Parker az orra alatt. Megkezdődött a fogócska. Rainie majd elájult, amikor meglátta, hogy Mojo egy hatalmas dán dog kan felé veszi az irányt. Szinte biztos volt abban, hogy a kölyök percei meg vannak számlálva. De az idősebb kutya elnéző nyugalommal tűrte a bukdácsoló támadást. Gazdája, egy

karcsú, szőke, középkorú hölgy, rendkívül szórakoztatónak találta a kiskutya ismerkedési törekvéseit. Mielőtt Parker elkaphatta volna, a kis gazfickó már megint árkon-bokron túl járt, újabb elfojtott szitkokat csalva elő a covwboy-ból. Rainie hirtelen a szája elé kapta a kezét. Néhány méternyire tőlük Mojo pisilni készült. Mire odaértek, a padlót már csinos kis tócsa díszítette. Parker megragadta a kölyök grabancát, Rainie-re kacsintott, majd a Tengerészindulót fütyörészve csizmájával szétkente a tócsát. – Mi a fenét művel? – sziszegte Rainie az orra alatt. – Észre se fogják venni – biztosította a cowboy. – Szép dolog, mondhatom! – mondta a lány. – Nem kellene feltakarítanunk? – Majd zárás után felmosnak. Nyugi! Rainie karjában a kiskutyával, Parker pedig játékokkal, aprócska, szegecselt nyakörvvel, pórázzal, borulásbiztos tálkákkal és egy műszőr kutyaalommal a hóna alatt távozott a boltból. Közel kétszáz dollárt hagytak a kasszánál.

– Nem gondoltam volna, hogy ilyen költséges dolog egy kiskutya! – jegyezte meg Rainie, amikor visszaértek a furgonhoz. – Én meg nem gondoltam volna, hogy ennyi melóval jár! Totál kikészültem. Rainie mosolygott. – Bárcsak kéznél lett volna a mobilom, hogy lefotózzam, ahogy Mojót üldözi a polcok között! És az arckifejezése, amikor megtámadta a dán dogot! Leirhatatlan! – Azt hittem, ebédként végzi! – vakarta meg Parker Mojo állát. – Te aztán nem félsz semmitől, ugye? Rainie magához ölelte a kis jószágot, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen rettenthetetlen lenne. Mojónak a világon minden csak egy újabb izgalmas kaland. – örülök, hogy rábeszélt, hogy mégis jöjjek el! – vallotta be a férfinak. Parker rávillantotta bársonyos, mély tekintetét. – Én is örülök, jó móka volt. – Megint elmosolyodott. – Hahó! Még nincs vége a napnak! A következő megálló az építőanyagkereskedés! Acélrácsokra van szükségünk.

– Elfáradt. Máskor is megcsinálhatja. – Egy csésze kávé csodákra képes. – A férfi hátramenetbe tette a furgont, és kitolatott a parkolóból. – Jobban fogok aludni, ha tudom, hogy biztonságban van! Armikor meglátta, hol él Rainie, Parkernek elszorult a szíve. Noha a lány megpróbált egy kis melegséget csempészni a lakásba, és a szemmel láthatóan szűk költségvetés ellenére szép munkát végzett, a ház minden zugából valósággal üvöltött, mennyire üres Rainie élete. Nem voltak fotók, se családról, se barátokról. nem voltak utazásokról hozott szuvenírek, se emléktárgyak vagy családi bútorok. Különös volt az összhatás, mintha egy film díszletei között járnának. Szép, de egyeden részletében sem igaz. Parker csak most fogta fel igazán, milyen lehet mindent hátrahagyni, és teljesen elölről kezdeni az életet. Még az ő saját, visszafogottan berendezett lakásában is voltak tárgyak, amelyek a szeretteire emlékeztették. Szinte minden szobába tett esküvői fényképeket vagy lesifotókat a

családtagjairól, amint örömtől ragyogó arccal élvezik az életet. A hálószobájában az édesanyjáról és az édesapjáról őrzött fiatalkori képeket, de volt ott jó néhány fotó a testvéreiről is, egészen kis koruktól kezdve a mai napig. Az egyik kedvence Sammy foghíjas vigyora volt. Rainie lakásában minden használt volt. A konyharuhák kopottan, ernyedten lógtak akasztójukról. Az ősrégi kanapén elrendezett párnák legalább olyan ódonak voltak, mint a bútordarab, amelyet díszíteni voltak hivatottak. Amikor megismerkedtek, Parker tudta, hogy a lány pénzügyi forrásai nagyon szűkösek, de mivel ő maga már régóta jólétben élt, megfeledkezett arról, milyen valóban szegénynek lenni. Rossz érzéssel töltötte el, hogy a lánynak használt törülközőkbe kell törölnie gyönyörű arcát. Talán még az ágyneműjét is mások használták korábban. – Hát, nem valami nagy szám… – szólalt meg a lány, idegesen csavargatva blúza gombjait. – Nem… költhettem rá túl sok pénzt. – Igazán kedves. – Parker megállt egy

könyvszekrény mellett, amelyen aranyozott keretben még a szabványkép állt, ahogy annak idején megvették. A képen szőke kislány volt rózsaszín ruhában. Nem is kellett többet látnia. Ennek a nőnek senkije sincs a világon. – Aranyos kölyök. A lány bársonyos barna szeme a képre szegeződött. Elpirult. – Nincsenek saját képeim, de gondoltam, azért jó lenne valami ilyesmi. Elég hirtelen jöttem el… – Egy nap talán visszamehet az emlékeiért! A mondat hallatán a lány arcából kifutott a vér, ajkai elfehéredtek. – Nem, az soha nem történhet meg. Parker el akarta mondani a lánynak, hogy nem kell majd egyedül mennie, ő ott lesz vele, megvédi, de végül jobbnak látta egyelőre ennyiben hagyni a dolgot. Inkább szemügyre vette a hálószobát. Ez a helyiség is mellbevágóan díszletszerű volt, a tarka berendezés minden részlete idegenül hatott. Valaki másnak a házilag varrt takarója fedte az ágyat, másnak a csipketeritői leplezték a roskatag

fésülködőasztal és az éjjeliszekrények kopottságát. Még a szekrényben lógó ruhákat is mások használták eredetileg. Mojo Parker elé iramodott, és megtámadta az ágyfodrot. Következő áldozata az ágyelő lett. Rainie felnevetett. – Még szerencse, hogy nincs szőnyegem! így legalább minden mosható a padlón! Parker megvizsgálta az ablakokat. Régi aluminiumkeretes szerkezetek voltak, hagyományos, könnyen nyitható kilincsekkel. A látottak nagyon nyugtalanították. Mielőtt ma elhagyja ezt a helyet, rendbe kell tennie úgy, hogy Rainie legalább alvás közben biztonságban legyen. A hátsó tornácon látott munkához, Rainie idős szomszédjának gyanakvó pillantásaitól kísérve. Parker csak mosolygott, és lehajtotta a fejét, ahányszor mozdulni látta a szomszéd csipkefüggönyét. Néhány perc alatt méretre vágta és összehegesztette a rácsokat, amelyek majd az egyik ablakot fogják belülről erősíteni, és már neki is állt a következőnek. – Úgy látom, érti a dolgát! – szólt Rainie,

kezében egy csésze kávéval. – Eleget gyakoroltam – pattintotta fel hegesztőszemüvegét a cowboy. Ivott egy korty kávét a kerámiacsészéből, amelyet Rainie feléje nyújtott. – Az istállókapu felső rácsát is én készítettem. Nem túl bonyolult meló. – Figyelmeztetőn nézett a lányra: – Ne nézzen a lángba, jó? Védőszemüveg nélkül roncsolhatja a látását. – Nem fogok – ígérte a lány. – Arra gondoltam, készíthetnék vacsorát. Szereti a fasírtot? – Imádom! – Akkor itt marad vacsorára? Parker bólintott, majd a kávéját félretéve újra munkához látott. Rainie visszasietett a konyhába. Mire a cowboy összeállította a rácsokat, hogy csak fel kelljen őket szerelni, és a házba lépett, a konyhából már lélegzetelállító illatok szálltak. – Nem is említette, hogy tud főzni! – Tudok bizony! Peter ínyenc… – a lány hirtelen elharapta a mondatot, és ijedten nézett Parkerre. – Semmi gond, Rainie. Sejtettem, hogy a fickónak neve is van! Rainie elfordította a fejét, hogy göndör

tincsei leplezzék az arcára kiülő aggodalmat. – Remélem, szereti a csokis sütit! – Ki ne szeretné a csokis sütit? Csak ne csináljon túl nagy gondot a főzésből! A jó öreg Peterrel ellentétben én nem várok ínyencfalatokat. Míg Parker felszerelte az ablakrácsokat, Rainie az ágy szélén üldögélt. – Thomas valószínűleg fél a férfiaktól. Itt szokott lenni, amikor hazaérkezem. – Thomas, a kandúr? – mosolygott derűsen Rainie felé a cowboy. – Az is lehet, hogy megérezte, itt van Mojo. A kutyák és a macskák nem mindig kedvelik egymást. A lány lehajolt a kiskutyáért, aki épp a szoknyája szegélyén próbálgatta a fogait. – Az bizony meglehet. Meddig tart ez a rágcsálós korszak a kiskutyáknál? – Fogalmam sincs. Én is kezdő kutyás vagyok, tudja, nem? De gondolom, ha vége a fogzásnak, javul majd a helyzet – Parker a padlónak feszítette a lábát, hogy jobban meghúzhasson egy csavart. – Tessék, Rainie kedves! – mondta, lépésnyi távolságból szemügyre véve két keze

munkáját. – Az ablakait ezentúl rácsok védik! A lány letette Mojót, hogy közelebbről szemügyre vehesse a fejlesztéseket. Karcsú ujjaival végigsimított az acélon. – ó, Parker, ez fantasztikus! – A fantasztikus azért túlzás. Rájuk férne egy festés. Feketére mázolja őket, vagy valami más színre? Rainie elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Lehet, hogy ekrüszínűre, mint a falak, hogy ne legyenek annyira szembetűnők. – Jól hangzik. – Parker összeszedte a szerszámait. – Az ajtón a sor! A cowboy még naplemente előtt végzett a hálószobával. Rainie már terített asztallal, vacsorával várta. Különösen idegesnek érezte magát, ahogy Parker helyet foglalt vele szemben az asztalnál. – Hát, nem éppen Romano-féle menü… – mondta. – Remekül néz ki! – Parker már kinyújtotta kezét a fasírt felé, amikor eszébe jutott a kalapja. Mulyán nézett Rainie-re. – Elnézést. – Levette a Stetsont, és egy székre tette, maga mellé. Aztán,

ahogy ismét a tál felé nyúlt, az asztal megbillent, és Rainie poharából néhány csepp bor a hímzett terítőre löttyent. – Ó, sajnálom, drágám! – Semmi gond. Borfoltok eltávolításában szakértő vagyok. A lány szeme ijedten felvillant, mielőtt elfordította a fejét, és nekilátott felitatni a karmazsin foltot. Rejtély ez a nő. Azt még csak értette Parker, miért sápadt el a lány, amikor szóba került, hogy egy nap talán visszamehet a holmijaiért. De miért ijedt meg ennyire attól, hogy elárulta Peter nevét? Most meg egy pár csepp kilöttyent bor miatt rémül meg? Parker úgy sejtette, minden értelmet nyerne, ha egyszer többet tudhatna meg Rainie-ről. Egyelőre azonban magának kellett kisakkoznia az összefüggéseket, és a kép sehogy sem akart összeállni. – Elnézését kell kérnem az asztal miatt! – mondta a lány. -Görbe az egyik lába. Egy idő után idegesítő ez a billegés. Parker lehajolt, hogy szemügyre vegye a lábat. – Vacsora után megnézem. Lehet, hogy

ki tudom peckelni azon az oldalon egy acéldarabbal. – Az remek lenne! Rainie eleget evett már együtt a cowboyjal ahhoz, hogy tudja, Parker imádkozni fog étkezés előtt. Kezét ölébe ejtve várt hát, és a maga módján adott hálát az ételért, amíg a férfi keresztet vetett és elmormolta imáját. Parker aztán bő adag fasírtot szedett magának, majd Rainie felé nyújtotta a tálat. Olyan otthonosan mozgott, hogy a lányban is oldódott a feszültség. – A mindenit! Ez aztán finom! – mondta a cowboy tele szájjal, egy darab krumplit egyensúlyozva a villáján. – Nem könyvelőnek kellett volna alkalmaznom! Rainie felnevetett. Örült, hogy Parkernek ízlik a főztje. – Mindent könyvekből tanultam. Ez az étel egyébként nagyon egyszerű. Egyszer majd megkóstolhatja a kedd esti specialitásomat is, a csirke cordon bieu-t. Parker szájában megállt az étel. – Peternek készítette régen? A lány a tányérjára bámult. – Lekötelezne, ha elfelejtené ezt a nevet, és

többé nem is említené! – Nem válaszolt. Rainie felemelte a tekintetét. – Igen, neki készítettem. Miért kérdi? – Mert a szemében szomorúságot láttam, amikor azt mondta, ez a kedd esti specialitása. – Ivott egy korty bort. – Egyáltalán nem szeretném, ha nekem is olyat főzne, ha rossz emlékeket idéz. Találjon ki egy új specialitást, valamit, amit még soha nem készített… – visszatette az asztalra a poharát. – Mit is mondott, mi a neve? Rainie nevetett. Nem volt mit tenni a Parker-hatás ellen. -Már nem is emlékszem. A cowboy rákacsintott. – Rendben. Maradjon is így. A vacsora további részében Parker gyermekkori történeteivel szórakoztatta Rainie-t, csintalanságokról mesélt, amiket ő és a bátyjai követtek el. A csacska történetek elterelték a lány gondolatait Peter egyik dühkitörésének emlékéről, amikor Rainie összekeverte a napokat, és rossz este tálalt csirke cordon bIeu-t. Azt az esetet is sikerült elüldöznie

gondolataiból, amikor Peter a kilöttyent borba nyomta az arcát. Ha Parker ott ült vele szemben, mintha mindez évszázadokkal korábban történt volna. Mialatt Rainie a desszertet tálalta, Thomas hazaérkezett. A macskabejáratot fedő csapóajtó csattanására Mojo, aki addig Parker lábánál szunyókált, felébredt. Izgatott csaholásba kezdett, és egyenest a macska felé vette az irányt. Thomas szőre égnek meredt, hátát felpúpozta, csatára készen várt. Mielőtt azonban Mojo odaérhetett volna hozzá, a macska, az összecsapást elkerülendő, inkább az asztalon termett. Rainie a lélegzetét is visszatartotta, attól tartott, hogy a cowboy méregbe gurul. Sokan nem állhatják, ha egy macska felugrik a konyhaasztalra. De Parker csak vigyorgott, és megsimogatta a kandúrt, miközben biztonságba helyezte a poharát. – Te vagy hát Thomas! A macska hamarosan Parker ölébe gömbölyödve dorombolt. – Kedveli magát – jelentette ki Rainie. – Szeretem az állatokat. Valószínűleg ezt

érzi – lepillantott Mojóra. – A kutyákat mindazonáltal nem kedveli annyira. Idővel azért talán összebarátkoznak. Rainie süteménnyel kínálta a férfit, és csodálkozva tapasztalta, hogy Parker Thomasszal az ölében fogyasztja el. Vacsora után a cowboy ragaszkodott ahhoz, hogy segítsen a mosogatásban, és körbejárja a házat, hogy feltakarítson Mojo után. Amikor minden rendben volt, összeszedte, majd kihordta a furgonba a szerszámokat. Még egyszer visszament a házba, hogy magához vegye Mojót, és elköszönjön Rainie-től. A kiskutyával a hóna alatt megállt az ajtóban, és a lányhoz fordult: – Fantasztikus vacsora volt, Rainie! Nagyon élveztem. Köszönöm a meghívást! A lány érezte, hogy az arcát forróság önti el. – Ez a legkevesebb. Én köszönöm a rengeteg segítséget! Ma este úgy fogok aludni, mint a bunda! Parker még visszafordult a nyitott ajtóból. Mielőtt Rainie rájött volna, mire készül, lehajolt, és gyors csókot nyomott a lány homlokára. – jó éjt, szép álmokat!

És már ott se volt. Rainie megdörzsölte a homlokán a helyet, amely még mindig bizsergett Parker csókjától. Aztán sietősen kulcsra zárta az összes zárat az ajtón. Odakint felbőgött Parker furgonjának motorja. Egy pillanattal később a vaskos abroncsok már az aszfalton csikorogtak, és a férfi elhajtott. Rainie álmodozva felsóhajtott, majd nagyot ugrott ijedtében, amikor megszólalt a telefonja. Senki sem szokta hívni! A konyhába rohant, hogy előhalássza a készüléket a táskájából. – Halló! A vonal túlsó végén Parker hangja csendült fel, olyan mélyen és gazdagon, mintha ott lett volna még a szobában. – Csak a rend kedvéért: ez nem lopott csók volt! Látta, hogy mi készül! Rainie, önmagát meghazudtolva, elmosolyodott. – Ráadásul pusztán baráti indíttatású volt, ne képzeljen hozzá semmi mögöttes tartalmat, rendben? A lány az arcához szorította a telefont, és egy székre roskadt. A könyöke alatt megingott az asztal.

– Rainie, ott van még? – itt. Elfelejtette megjavítani a konyhaasztalt. – Hohó! – hallotta Parker öblös nevetését a vonal túlsó végén. A hang melegséggel töltötte el. – Kössünk egy egyezséget, rendben? Én megjavítom az asztalt, cserébe maga ismét megvendégel, házi koszton! Rainie-nek meg se fordult a fejében, hogy a férfi újra vacsoravendég lehet nála. Gyorsan rá kellett jönnie, hogy Parker Harrigan még számos meglepetést tartogat. Az a baráti csók a homlokára szintén meglepő volt tőle. Igazság szerint meghatotta. Parker megtartotta a szavát, barátként kezelte. A felismeréstől, érthetetlen módon, Rainie szeme égni kezdett. – Rendben – mondta, vigyázva, hogy ne remegjen a hangja. – Viszont elfelejtettem kifizetni az acélt. Teljesen kiment a fejemből. – Maga felel a csekkfüzetemért! – A háttérben a furgon motorja duruzsolt. – Vonja le a következő havi fizetéséből. A számlát az íróasztalára teszem.

– Rendben. – Vegyen elő ceruzát és papírt! Szeretném, ha felírna valamit! Rainie a konyhapulthoz sietett, ahol a telefonkönyvét és a bevásárlólistáját tartotta. – Oké, hallgatom! Lassan, számról számra, Parker beolvasta neki a telefonszámait. Aztán visszaolvastatta őket Rainie-vel. Amikor meggyőződött arról, hogy a lány helyesen írta le a számokat, azt mondta: – Tegye ezeket gyorstárcsázásba minden telefonján, beleértve a mobilját is! Ha történne valami, amíg egyedül van otthon, hívjon azonnal, még a rendőrség előtt! Rainie ismét meglepődött és meghatódott. Lehunyta a szemét – De hiszen olyan messze lakik! – Tíz perc alatt ott vagyok. – Tessék? – Rainie már számtalanszor megtette azt az utat, és csodálta volna, ha valóban lehetséges, amit a férfi mond. – Ez hülyeség, Parker. Az egy harmincperces út! – Még nem látta, mire képes ez a furgon!

Bízzon bennem, jó? Bármi történik, én hamarabb odaérek, mint a rendőrség, ez biztos. Rainie bólintott, majd rájött, hogy ezt Parker nem láthatta. – Rendben. Vegye úgy, hogy máris benne van gyorstárcsázással a telefonomban! – Köszönöm. így nyugodtabban fogok aludni. Csak ne páni-koljon, nehogy elfelejtse! Nem is kell tartania a vonalat. Ha csak egyszer csörget meg, akkor is tudni fogom, hogy bajban van, és ott leszek, még mielőtt annyit mondana, bakfitty! Rainie még sosem hallotta ezt a kifejezést. – Köszönöm, Parker. Nem fogom elfelejteni, történjék bármi, ígérem. Mosolyogva tette le a telefont. Aztán mindkét telefonjába azonnal beírta gyorstárcsázásba a cowboy számait, jó érzéssel töltötte el, hogy a férfi csupán gombnyomásnyira van tőle. A felismerés elgondolkodtatta. Parker Harrigan egyre mélyebben fészkelte magát a szívébe, és úgy tűnt, ez ellen semmit nem tehet. A

férfi elérte, hogy Rainie akarja őt. Nem szexuális értelemben, azokból a vágyakból Peter kigyógyította. Nem, Parkerrel kapcsolatban másra vágyott – arra, hogy a férfi erős kezébe vegye a kezét, hogy átölelje, hogy Rainie hallgathassa szíve rendületlen dobogását, amikor izmos mellkasára hajtja a fejét. Nem tudta, pontosan mióta, de Parker mellett biztonságban érezte magát, és biztonságban lenni maga volt a mennyország. Néhány perccel később, amikor lefekvéshez készülődött, Parker jelenlétét érezte mindenütt maga körül. Benne volt a telefonjaiban, benne volt az ablakot védő rácsokban. Amióta ideköltözött, először történt, hogy nem félt nyitva hagyni a fürdőszoba ajtaját zuhanyozás közben. Az acélon még Peter sem juthat keresztül. Hogy bejusson, ahhoz fémfűrészre lenne szüksége, és még azzal is percekbe telne, amíg átvágja a nehézfém rácsokat. Rainie lekapcsolta a villanyt, és bebújt a takaró alá Thomas-szal. Többé nem

reszketett a félelemtől, ahogy a szobára éj borult. Már nem Peter töltötte be a sötétséget körülötte. Parker vette át a helyét. Kilencedik fejezet Mojo imádta az új játékait. A tasmán ördög például sípolt, amit a kölyök felettébb szórakoztatónak talált. Rainienek végre volt ideje rendesen dolgozni. Legalábbis azt hitte. Épp csak leült az asztalához egy bögre kávéval és egy halom könyvelésre váró számlával, amikor valaki kopogott az ajtón. Rainie megütközve tekintett fel. Parker nem szokott kopogni, a többi dolgozó pedig csak ritkán jött be az irodába. – Tessék! – kiáltotta. Az ajtóban Parker jelent meg – idősebb kiadásban. A szokásos cowboy-felszerelést viselte: kopott kék flaneling és legalább ugyanannyira kopott Wrangler farmer. Sötétbarna Stetson kalapja hetyke szögben fedte deres fejét. Keskeny csípőjén a nadrágot bőrdíszműves keze munkáját dicsérő derékszíj díszítette, melyen pompás, ezüsttel-arannyal futtatott övcsat fénylett. Poros, viseltes

lovaglócsizmája az öreggel egyidősnek tűnt, azaz, Rainie becslése szerint, körülbelül hatvanévesnek. Az öreg fizikuma azonban fiatalemberekével vetekedett. – Jó napot! – üdvözölte Rainie. Első pillantásra látta, hogy Frank Harrigannel, a családfővel van dolga. Az öreg hosszan nézett rá, amitől Rainie úgy érezte magát, akár a bogár a befőttesüvegben. végül az idős cowboy szemében melegség csillant fel. Kurtán biccentett a lány felé. – Jó napot! Parker apja vagyok. Frank. Amikor belépett, az apa mozdulataiban Rainie a fia könnyed eleganciáját látta. Teste korát meghazudtolóan izmos volt. Széles válla miatt felkarján megfeszült az ing, farmerján átsejlett határozott combizomzata. Rainie felállt, és megkerülte az asztalt, hogy kezet nyújtson a látogatónak. – A könyvelő vagyok, Anna Pritchard. Frank szikár ujjait Rainie keze köré kulcsolta. – Úgy emlékeztem, Parker Rainie-t mondott.

– Ó! Az a becenevem. – Talán sokat sírt gyerekkorában?2 A lány idegesen felnevetett. – Nem, nem igazán. Csak így hívott az apám. – Akkor én is így fogom hívni – engedte el Rainie kezét az öreg. Hátrabillentette a kalapját. Mojóra nézett, és mosolyogva megcsóválta a fejét. A közte és Parker között lévő hasonlóság annyira szembetűnő volt, hogy Rainie csak állt és bámult. – Itt tornádó söpört végig? – Igen, egy Mojo nevű tornádó. Imádja cafatokra tépni az újságpapírt. – Azt látom. – Frank leguggolt a kölyök mellé, és megragadta a játékát. Mojo azonnal a talajnak feszítette mind a négy tap-pancsát, és vérszomjas morgás kíséretében kezdte az ellenkező irányba húzni. A cowboy nevetett. – Meg kell hagyni, van kurázsi a kis fickóban. – Hozhatok egy csésze kávét? – kérdezte Rainie. – Épp most készítettem. – Az bizony jólesne – mondta Frank. – Kis tejszínnel és egy cukorral kérem. Rainie átment a kávézóba. Amikor néhány perccel később visszatért. Frank Harrigant hanyagul a fia íróasztalának támaszkodva

találta. Elvette a kávét, és egy biccentéssel megköszönte. Ivott egy óvatos kortyot, majd Rainie-hez fordult. – Már korábban tiszteletemet akartam tenni magánál, de Dee Dee mindenféle csip-csup dolgokkal feltartott. A fejébe vette, hogy fel kell újítani a házat – új drapériák, új bútorzat, új kutyafüle. – Megvonta a vállát. – Nekem jó volt, ahogy volt, de Dee Dee nem kérdezte a véleményemet. Rainie elmosolyodott. – Lehet, hogy egyszerűen csak ő is rajta akarja hagyni a dolgokon a kézjegyét. Frank bólintott. – Meglehet. Amikor összeházasodtunk, eladta a lakását. Talán így akar új otthont teremteni. Rainie visszaült az asztalához, és az öreg látogatásának okán töprengett. – Parker az arénában van, azt hiszem. – Ott van. Láttam idefelé jövet. – Rainiere mosolygott. – De nem vele akartam beszélni, hanem magával. – Ó! – Rainie várta, hogy Frank folytassa, de nem jött magyarázat. – Miről szeretne beszélni? – kérdezte végül a lány. – Semmi különösről. Csak látni akartam,

és üdvözölni itt nálunk. – Kortyolt egyet a kávéból. – Parker azt mondja, átkozottul ért a könyveléshez. – Valóban? Frank nevetett. – Meglepettnek tűnik. Nem ért egyet a fiam értékelésével? Rainie felvette, és a két tenyere közé fogta a bögréjét. – De, azt hiszem, egyetérthetek vele, bár meg kell mondanom, nem a könyvelés a szakterületem. – Mi a szakterülete? – Az üzleti elemzés, annak is a nagyon személyre szabott, aktív fajtája, vállalkozóknak segítettem újragondolni munkahelyeket, munkaerő-ösztönző programokat bevezetni, és korszerűsíteni a kiadási oldalt, a kedvezőbb bérrendszer és a nagyobb bevétel érdekében. Frank őszülő szemöldöke a homlokára csúszott. – Ezt mind meg tudja csinálni? – Ezt tanultam. Csak aztán közbejöttek bizonyos dolgok, és nem fejeztem be a szakmai gyakorlatomat. – Á! – az öreg egy pillanatig töprengett. – Közbeszólt az élet, igaz?

Rainie azon kapta magát, hogy kezd felengedni. Frank kedvesen csillogó szemének és ellenállhatatlan mosolyának köszönhetően úgy érezte, mintha évek óta ismerné az öreg cowboyt. – Fején találta a szöget – mondta megadón. – Az élet bizony közbeszól időnként. – Sajnálja? Mármint hogy otthagyta a szakmai gyakorlatot. Rainie már hosszú ideje nem gondolt cserbenhagyott álmaira. Meglepődve tapasztalta, hogy már nem is búsul elvesztésük miatt. – Nem, voltaképpen nem. jól érzem itt magam. – Ivott egy korty kávét, és rácsodálkozott, mennyire igaz, amit az imént mondott. Valóban boldog volt ezen a helyen – maradéktalanul boldog. – A munka nem túl megterhelő, Parker jól megfizet, és… -Mojóra nézett, aki még mindig az egyik játékát rágcsálta – sosem unatkozom. Frank nevetett. – Kapaszkodjon meg, kedves, mert a dolgok ennél már csak izgalmasabbak lesznek! Tavasszal maga is cumis-üvegből eteti és imprint-tréningezi majd a friss csikókat!

– Nem, nem! – rázta a fejét a lány. – Engem nem a lovak mellé alkalmaztak. Frank huncutul vigyorgott. – És azt hiszi, ez felmentést jelent? Gondolja csak meg! Amikor a kancák elleni kezdenek, itt valóságos bolondokháza van, és Parker olyankor nem tétovázik önkénteseket bevetni. Rainie tapasztalatból tudta: Parker semmilyen helyzetben sem tétovázik, egy percet sem. – Mit jelent pontosan az imprint-tréning? – Azok a lovak, ott kint, attól lettek ilyen kezesek, az imprin-teléstől. Gyakorlatilag érzéketlenné tesszük a csikót mindenfajta ingerrel szemben, amik felnőtt korában megijesztenék. Parker közvetlenül a születésük után megkezdi a csikók tréningezését. Az ellés időszakában alaposan le szokott fogyni, és csak az imprint-tréning jár a fejében, éjjel-nappal. Rainie-nek egy hónappal korábban hasonló feladatoknak még a gondolatától is remegni kezdett volna a térde, most azonban már nem félt annyira a hatalmas állatok közelében. Először Montana fogadott el tőle finomságokat reggelente,

amikor munkába érkezett, de idővel már valamennyi ló örült Rainie kedveskedéseinek. Eleinte ideges volt, de a lovak olyan óvatosan vették el a kezéből az almaés répadarabokat, hogy hamarosan már cseppet sem tartott attól, hogy megharaphatják. – imádom a kölyköket! Lehet, hogy a csikókkal való foglalkozást is élvezném. – Tényleg imádnivalók – helyeselt Frank. – És több szempontból is hasznos elnyerni a bizalmukat. Ezzel rengeteg fájdalomtól és bajtól kíméljük meg őket a jövőben. – Hogyan? – Egy imprintelt lóval könnyű dolgozni, ritkán igényel orrféket vagy keményebb bánásmódot. Kezes, mint egy öleb, és szinte semmi sem ijeszti meg. – Mi az az orrfék? – Rainie nem tudott ellenállni a kérdésnek. – van többféle is. Az egyik például egy bot, az egyik végén kötél- vagy lánchurokkal. A hurkot az ember a ló orrára teszi, és addig tekeri a botot, amíg a fék kényelmetlenül feszes lesz a ló számára. Egy másik fajta fék, amikor a ló orrába kampót tesznek. Állítólag a ló

annyira el van foglalva a kényelmetlen fékkel, hogy észre sem veszi, mi folyik körülötte. Szerintem meg annyira fáj neki a fék, hogy moccanni sem mer. – Ez borzasztó! A cowboy egyetértően bólintott. – Mi, Harriganek éppen ezért imprinteljük a lovainkat. Nem szeretjük korlátozni az állatainkat. Nekünk is, nekik is jobb. ha tréningezzük őket. – Kezdem sejteni, kitől örökölte Parker a lovak iránti szenvedélyét. – Semmi kétség, tőlem. A lovak a szenvedélyem. – Frank szeme jókedvűen csillogott. – No meg Dee Dee, természetesen. -Kiitta a kávéját, majd átvonult a másik szobába. Amikor visszatért, búcsúzóul megbökte a kalapja karimáját. – Rendben lesz, Rainie. Nagyon is rendben lesz. A lány még sokáig bámult a csukott ajtóra, miután az öreg elment. Rendben lesz? Úgy érezte magát, mintha épp átment volna valami vizsgán. Ebédnél Parker meghívta Rainie-t egy délutáni lovaglásra. A lány a szoknyájára

pillantott. – Ebben nem mehetek lovagolni! – Csizmája van, én meg voltam olyan bátor, és kölcsönkértem Samtől egy farmert és egy kalapot a maga számára. Rainie még sosem találkozott Samanthával. – És ha nem jók rám? – Jók lesznek – méregette Parker a lányt. – jó szemem van az ilyesmihez. Körülbelül egyforma magasak, és a csípőjük is egyforma széles lehet. Rainie ráeszmélt, hogy a cowboy éppen a hátsóját vizslatja, és forróság öntötte el az arcát. – Még sosem lovagoltam. – Egy valóságos angyalt választottam útitársának. Gyerünk már! Mondjon igent! ígérem, jól fog szórakozni! Rainie kicsomagolta a hamburgerét, és beleharapott. – Én ebben nem vagyok olyan biztos. – Bízzon bennem! Amikor Rainie a cowboy szemébe nézett, az az érzése támadt, hogy a kérés mögött sokkal több rejtőzik, mint egy egyszerű lovaglás. Feszült csend ereszkedett közéjük. Bízni. A férfi számára ez nem

jelent nehézséget. – Nem vagyok olyan mindenkiben megbízós fajta- csipkelődött a lány, és remélte, hogy képes fenntartani a könnyedség látszatát. – Tudom – válaszolta Parker, hangja komolyan és mélyen zengett. – Bízzon bennem, kedves! ígérem, soha nem fogja megbánni! A falat kiszáradt Rainie szájában, és a szájpadlásához tapadt. Alig bírta lenyelni, majd megfulladt. Az üdítőjéért nyúlt, és végül, nagy nehezen sikerült leküzdenie a makacs ételt. – Még mindig csak egy lovaglásról beszélünk? – kérdezte. – Egyelőre – válaszolta lágyan a férfi. – Egyelőre? Ezt nem értem. – ”Az élet egy tánc. Egyszerre járod és tanulod.” – Parker megnyerően elmosolyodott. – Ismeri ezt a dalt? Rainie megrázta a fejét. – Az egyik kedvencem. Tudja, az élet valóban egy tánc. Időnként nekünk kell vezetnünk, és néha engednünk kell, hogy vezessenek bennünket. Mindannyian

egyszerre járjuk és tanuljuk ezt a táncot. Sőt tudja mit? Ha hallani akarja a zenét, táncolnia kell. Rainie-t olyan érzés öntötte el, mintha kövekkel a zsebében mély vízbe gázolt volna. – Táncol velem? – kérlelte lágyan a férfi. – Csak lazítson, kedves, és bízza magát a zenére! Rainie nem sok párhuzamot látott a lovaglás és a tánc között, de végül azért elfogadta a meghívást. Parker Harrigannek ugyanis szinte lehetetlen volt nemet mondani. Parker Barcelonát, a híres spanyol város nevét viselő lovat választotta ki a lány számára. Miközben segített Rainie-nek lóra szállni, a cowboy azt magyarázta, hogy a rövidség kedvéért általában csak Lonának szólítja a kancát. – Lona – ismételte Rainie, és gyengéden végigsimított a ló gesztenyeszín sörényén. – Gyönyörű ez a ló, Parker! – Furamód, a lány cseppet sem félt olyan magasan a talaj felett. – Azt hiszem, kedvel. – Miért ne kedvelné? – Számos okból kifolyólag.

– Mondjon egyet! – Amíg nem iszom kávét reggel, nyűgös vagyok. Parker elvigyorodott. – Ezt észben fogom tartani. – Megsimogatta a kanca orrát. – Lona stabil járású, állhatatos, és szinte lehetetlen megijeszteni. Lovaglás közben egyszer egy csörgőkígyóba botlottunk, és ő meg se rezzent. – Tényleg? – Rainie végigsimított a kanca selymes nyakán. -Hogy tanította meg, hogy ne féljen? – Amikor még kiscsikó volt, mindig celofánt pakoltam köré. Annak olyan hangja van, mint egy csörgőkígyónak, így többé nem ijed meg a kígyóktól. Csak állt nyugodtan, amíg én lelőttem az átkozott hüllőt a nyeregből. Eddig fel se tűnt Rainie-nek a cowboy csípőjén lógó pisztolytáska. – Fegyvert is hoz magával? – E nélkül sose vágok neki az erdőnek. Ritkán van rá szükség, de jobb félni, mint megijedni. – Az erdőbe megyünk? – Rainie a sűrűn lakott Kaliforniában nőtt fel, és egy számítógépes kockafej nevelte fel, akinek

egy látogatás a Los Angeles-i állatkertbe maga volt a vadonélmény. – Azt hittem, itt, a közelben fogunk lovagolni! – Nem, nem. van egy fantasztikus lovaglóösvény az út túloldalán. – Felnézett a lányra, sötét szemében kérdés csillogott. – Fél bemenni az erdőbe? – Még sose voltam. – Hol nem volt még sose? – Erdőben. A férfi úgy bámult rá, mintha még egy feje nőtt volna. – Maga most viccel velem! – Nem én! Kaliforniában nőttem fel – városban. Az apám pedig nem volt barátja a kempingezésnek és a kirándulásnak. A férfi szikár, napbarnított arcán széles mosoly terült el. -Táncoljon velem! Rainie az égre bámult. – Ha valami vadállat felfal, a maga hibája lesz! A cowboy megveregette a fegyvert a csípőjén. – Felkészültem. Ha jön az a vadállat, majd jól elijesztem! Húsz perccel később Rainie már egy erdőben lovagolt, és

egyszerűen le volt nyűgözve. Parkernek igaza volt: ha odafigyelt, valóban zeneszót hallott. A magas fenyők csúcsai között a szél sírt, mint megannyi elveszett lélek. A levegőben madárdal szállt, a csapás mindkét oldalán bogarak zümmögtek, a távolból pedig vízcsobogás hallatszott. És ó, hogy élvezte a lány az illatokat! – a fenyők, a málló tűlevelek, a nyári fű és a vadvirágok bódító egyvelegét! Mintha valami titkos ajtón keresztül egy teljesen új világba léptek volna. A lópaták monoton dobogása kellemesen elzsibbasztotta. A folyamatos mozgás kimasszírozta vállából a feszültséget. Még soha életében nem érzékelte így a lét egyszerű boldogságát. Körülbelül egyórányi lovaglás után Parker megállt egy füves rét mellett, lecsatolt egy takarót a nyerge mögül, és Raínie-hez lépett, hogy lesegítse Lonáról. – Miért állunk meg? – kérdezte a lány. – Először is, nem lenne jó, ha feltörné a nyereg – magyarázta a cowboy. – Aztán meg a lovaglás mit sem ér felhőnézés nélkül! A cowboy a lovak gyeplőjét szabadon lógva hagyta. A hátasok pedig nyomban

legelészni kezdtek, még mielőtt gazdájuk leterítette volna a takarót. Rainie figyelte, ahogy a férfi leheveredik, kalapját pedig a mellkasára helyezi. Parker egy hosszú percig komoly tekintettel nézte az eget. majd megpaskolta maga mellett a takarót. – jöjjön, kedves, különben lemarad. – Miről? – Mindenféléről. Rainie nem bízott a férfi szándékaiban. Mi van, ha letámadja? De amikor odafeküdt mellé, Parker rá se nézett. Inkább egy felettük sodródó felhőre mutatott. – Látja azt az öregembert? A lány erősen bámulta a feihőegyüttest, és végül meglátta az öreget – úgy nézett ki, mint valami isten, ruhája hömpölygött körülötte, hosszú haja és göndör szakálla volt. Rainie felnevetett örömében. Aztán egy ködös tavat mutatott neki a cowboy, amelyet erdővel borított hegyek vettek körül. – Még sose csináltam ilyesmit – vallotta be Rainie. – Akkor mivel szórakozott? – Sok mindennel, de ezzel soha. Úgy

értem, időnként persze mindenki felnéz az égre. Amikor a medence szélén napoztam, minden bizonnyal én is felnéztem. De sosem kerestem alakzatokat a felhőkben. – Látja azt a lovat? Rainie összeráncolta a homlokát, annyira összpontosított. – Nem. – Nézze meg jobban! Ott van. A lány csak bámult, de nem látott semmit. – Nem látom. – Csukja be a szemét! – Tessék? – Néha, ha túl erősen összpontosít, nem lát meg dolgokat. Kicsit úgy, mint a valóságban, amikor képtelen megoldást találni egy problémára, egészen addig, amíg meg nem szűnik aggódni miatta. Eressze el. Akkor talán meglátja. Rainie így tett, és akkor meglátta végre a lovat, egy fenséges, hátsó lábain ágaskodó mént. – Látja a bárányt? – kérdezte a férfitól izgatott örömmel, mert ő fedezte fel hamarabb. – Hol? – Hát ott! – mutatta a lány, és ezúttal a covwboy ráncolta a homlokát.

Végül aztán mosolyra húzódott a szája. – Á! Ott van! – Nevetett. – Még farka is van! Hosszú percekre csend ereszkedett közéjük. Mindketten az eget nézték. Rainie teljesen ellazult, szemhéja kezdett elnehezedni. – Ez fantasztikus. Parker! Nagyon köszönöm, hogy elhozott! – Örülök, hogy jól érzi magát! Akit legutóbb hoztam magammal felhőt nézni, egész idő alatt a bogarak miatt nyafogott. – Bogarak? – Pontosabban hangyák. Én nem láttam egyet se, de a csaj esküdözött, hogy hangyák mászkálnak rajta. Rainie mellkasát szokatlan érzés kezdte feszíteni. Azt akarta, hogy ez az élmény a férfinak is különleges legyen, valami, amit mással még nem csinált. Ó, milyen ostoba! Parker harmincöt éves! Meglehetősen kevés dolog lehet, amit nem csinált még más nővel. És mi a fene ütött belé, hogy ilyesmin töri a fejét? Barátként kezdte őszintén értékelni Parkert, de ennél többről szó sem lehet! – Mi az? – kérdezte lágyan a férfi, mintha

csak megérezte volna Rainie hangulatváltozását. – Semmi – próbált a lány könnyed hangon válaszolni. – Csak elgondolkodtam. – Miről? – Semmiség. Parker csendben maradt, és Rainie már azt hitte, ennyiben hagyja a dolgot. Hirtelen mégis megszólalt, és teljesen váratlanul érte Rainie-t, amit mondott: – Nem volt köztünk semmi különleges azzal a lánnyal, Rainie. Senki különleges nem volt az életemben. Rainie úgy találta, hogy úgy vészelheti át ezt a pillanatot a legegyszerűbben, ha közömbösnek tetteti magát ama kérdést illetően, hogy volt-e valaki különleges Parker életében, vagy sem. Valójában azonban cseppet sem hagyta hidegen a kérdés, és hiába ijedt meg saját érzéseitől, nem tudta visszafogni magát. Parker felé fordította a fejét, hogy találkozhasson a tekintetük. – Senki? – Senki – erősítette meg Parker, majd az oldalára fordult, és kisimított a lány

arcából egy hajtincset. Hüvelykujja lágyan Rainie arcához ért. – Egészen eddig. Rainie azt hitte, mond még valamit a férfi, de úgy tűnt, meggondolta magát. Ez legalább olyan elkeseredett tehetetlenséggel töltötte el a lányt, mintha végigolvasott volna egy könyvet, és csak akkor vette volna észre, hogy hiányzik az utolsó oldal. – Nekem sem volt senki különleges az életemben – hallotta hirtelen a saját hangját. Még ki sem ejtette az utolsó szavakat, már tudta, hogy teljesen elment az esze. – Még Mr. Hogyishívják sem? Rainie elmosolyodott. Ő kérte Parkért, hogy ne mondja ki a férje nevét, és a cowboy teljes mértékben szem előtt tartotta a kérését. – Főleg nem Mr. Hogyishívják. Parker visszafeküdt a hátára, és újból az eget kezdte kémlelni. Rainie szíve hevesen kalapált, levegőt is alig kapott. Tudta, hogy őrültség, de nem akarta, hogy a férfi visszatérjen a felhőfigyeléshez. Azt akarta, mondjon még valamit, csak azt nem tudta pontosan, hogy mit.

– Otthon a lassúfőzőben már készül a ragu – szóialt meg lágyan a férfi. – Nem vagyok valami nagy szakács, de egész jó ragut tudok főzni. – Kérdőn nézett Rainiere. – Ha nagyon szépen megkérem, nálam vacsorázik? Fojtogató érzés kúszott Rainie torkára. – Hová vezet mindez, Parker? A férfi felvonta sötét szemöldökét, szeme pajkosan csillogott. – Átkozott legyek, ha tudom! Azt hiszem, magán a sor. Vezessen! – Kezdettől fogva hangsúlyoztam, a kapcsolatunk szigorúan munkakapcsolat kell, hogy maradjon. Parker elfojtott egy mosolyt. – Rendben. Akkor alkalmazhatnám ma estére mint hivatásos ragukóstolót? A lány tudta, hogy nemet kellene mondania. Az lenne az egyetlen ésszerű döntés. Még mindig Peter felesége. Nincs joga így érezni egy másik férfi iránt. Mégis igent mondott. Hátba támadták a saját érzései. – Semmi trükk? Parker elfojtott mosolya gazdag, mély nevetéssé nőtte ki magát. Tiltakozón

emelte fel a kezét. – Semmi trükk. Csak barátok vagyunk, emlékszik, ugye? Rainie ismét derékig mély vízben érezte magát, mégsem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy még mélyebbre gázoljon. – Rendben, akkor nagyon szívesen magánál vacsorázom. Parker elégedetten vigyorgott. Ezt látva Rainie majdnem meggondolta magát, de még mielőtt tehette volna, a cowboy újabb felhőalakzatokra hívta fel a figyelmét. Parker házában Rainie még csak a konyhát látta, úgyhogy kíváncsi várakozással fogadta a férfi invitálását egy háznéző körútra. Mojót hagyták a konyhában szundikálni a frissen vásárolt, egyelőre – de már nem sokáig – túlméretezett alomban. A cowboy a hivatásos idegenvezetők modorát öltötte magára. Rainie nem sokáig állta meg mosoly nélkül. – Ez itt – paskolta meg a tévé tetejét Parker – az egyetlen antik darab a házamban. Nekem ugyan nem kell lapos képernyő!

– Miért nem? Azt hittem, manapság minden férfi egy hatalmas, lapos képernyős tévéről álmodik! – Tudja, hogy nem nézem túl sokat a tévét. Inkább csak egy-egy filmet, időnként. – Nem kíváncsi, mi történik a nagyvilágban? Parker vállat vont. – Hallom a híreket a rádióban. – Egy fényképekkel teletűzdelt falhoz vezette a lányt. – íme, a családi képtár. – Egy szép fiatal pár képe felé bökött. A férfi akár Parker ikertestvére is lehetett volna, annyira hasonlított rá, a mellette álló barna fiatalasszonynak pedig gyönyörű kék szeme volt. – A bátyám, Clint, és a felesége, Loni. – Aztán egy kisfiú képére mutatott, aki dundi csecsemőt tartott a karjában. – Ő meg itt Trevor, Clint fia, kezében a húgával, Alizával. Loni valamelyik reggel megint émelygett, úgyhogy lehet, hogy hamarosan újabb képpel bővül a gyűjteményem. Rainie közelebbről szemügyre vette a kisfiú fényképét. – Hogy hasonlít magára!

– Mindannyiunkra hasonlít – mondta vigyorogva Parker. – Ez a Harrigan-átok. Mindannyian az öregre hasonlítunk, beleértve a nagy orrot és a többit… – Nem is nagy az orra. – Imádom magát! Hozzám jön feleségül? Rainie nevetett. – Tényleg nem is annyira nagy! – Aha. Kezd kibújni a szög a zsákból. így lesz a nem is nagyból nem is annyira nagy. Rainie nem akarta elhinni, hogy Parkért tényleg zavarja az orra. Az egyik legcsinosabb férfi volt, akivel valaha találkozott. Bőrét bronzszínűvé nemesítette a nap, hollófekete fürtjei lusta hullámokban hullottak magas homlokára, testét hosszú évek fizikai munkája formálta tökéletesre. Miközben Parker tovább mutogatta a családi képeket, hangja elmélyült az érzelmektől, ahogy egy-egy arcra mutatott, vagy kimondott egy nevet. Rainie szívébe markolt a tudat, hogy neki még egy futólag elkattintott pillanatképe sincs az apjáról. – Mindig szerettem volna testvéreket –

vallotta be. – De még egy-két unokatestvérrel is beértem volna! Soha nem volt ilyen szerencsém. Parker kuncogni kezdett. – Vigyázzon, mit kíván! Számos előnye van a nagy családnak, de azért előfordul, hogy legszívesebben magamra csuknám az ajtót. Quincy állandóan zaklat az étkezési szokásaim miatt. Zach is folyton a nyomomban van valamiért, és hihetetlen érzéke van ahhoz, hogy a legrosszabb időben mondja a legrosszabb dolgokat. Clint pedig olyan példával jár elöl, amelyet csak egy szent képes követni. A felesége ráadásul a frászt hozza rám, olyan dolgokat tud a múltamból, én meg úgy érzem, hogy betolakodik a privát szférámba, akár tehet róla, akár nem. Sammy kritizál az életvitelem, a munkamániás időbeosztásom, a káromkodásom, egyáltalán a beszédem, meg a randizós szokásaim miatt. És akkor ott van még az apám, aki mindannyiunkra figyel, és képtelen kevesebbet aggodalmaskodni – sóhajtott fel. – Ami azt illeti, időnként egyszerűen kikapcsolom a

telefonomat, hogy végre nyugtom legyen. – Egész délután meg se szólalt a telefonja! Parker megint kuncogott. – Mert mindegyiket átirányítottam. Senkinek se vagyok elérhető. – És ha történik valami? A férfi felsóhajtott, és hüvelykjével az egyik ablak felé bökött. – Bekocognak egy kaviccsal, és közlik, hogy vészhelyzet van. A következő állomás a hétköznapi ebédlő volt, amelyben hatalmas, rusztikus székekkel körülvett, kecskelábú asztal állt. Ezután Parker az irodája felé vezette a lányt. Mielőtt kinyitotta az ajtót, figyelmeztetőn emelte fel a mutatóujját: – Egy szót se halljak az asztalomon uralkodó összevisszaságról! Rainie elfojtott egy vigyort, miközben bekukucskált a helyiségbe. A szobában álló cseresznyefa bútorok mélyvörösen emelkedtek ki a krémszínű vakolat hátteréből. – Szép – mondta Rainie, de aztán nem tudta magában tartani –, kivéve a rendetlenséget az asztalán.

– Tudtam, hogy nem állja meg! – De nem ám! Az irodai rend már szinte a mániámmá vált. Parker becsukta az irodája ajtaját, és a boltozatos, gerendás mennyezet felé bökött. – Fent vannak a hálószobák. Öt szoba van, arra az esetre, ha megnősülnék, és gyerekeim születnének. De nem mutatom meg őket, nehogy azt mondhassa, trükközöm! Rainie magában mosolyogva követte Parkért vissza, a konyhába. Közben alaposan szemügyre vette a férfi kék inge alatt kirajzolódó széles vállakat, majd keskeny csípőjének könnyed ringását, ahogy járt. Ennek a férfinak minden porcikájából erő áradt, Rainie ezt mégsem érezte többé félelmetesnek. Ahogy a konyhába lépett a cowboy mögött, finom raguillat csapta meg a lány orrát. – Isteni illata van annak a lassúfőzőben fortyogó valaminek! – Az jó. De egy kicsit még várnia kell. Kemény leckék árán tanultam meg, hogy a kiéheztetett vendég sokkal jobban

értékeli nem valami egetverő főzőtudományomat. – Nem vagyok válogatós. Parker szemöldöke a homlokára szaladt. – Már megbocsásson, de ettem a főztjéből jobb koszthoz van szokva, mint amivel én szolgálhatok. – Ez nem igaz. Többnyire csak levest és szendvicseket eszem. Nem túl szórakoztató magamra főzni. – Mr. Hogyishívjákra talán szórakoztató volt főzni? Rainie agyában emlékképek villantak fel Peter dührohamairól, amikor nem nyerte el maradéktalanul a tetszését a felesége főztje. – Sajnálom! – mondta Parker. – Ezt nem kellett volna megkérdeznem. – Semmi gond – vonta meg a vállát Rainie. – Hogy válaszoljak a kérdésére, nem, nem volt szórakoztató neki főzni. Nagyon szigorú ízlése volt, nehéz volt a kedvében járni. Parker hosszan, nyugtalanítón nézte a lányt. Aztán egy beépített bortárolóhoz lépett. Rainie az asztalnál ülve figyelte, ahogy a

cowboy biztos kézzel kihúzza a dugót egy palackból. Miközben megtöltött két kristálypoharat a halvány rózsaszín itallal, Parker tovább beszélt a házáról, és elmesélte, hogy ő maga tervezte. – Valóban? – vetett elismerő pillantást a konyhaberendezés-re. – úgy érti, mindent? – Az utolsó szögig. Nem vagyok túl fantáziadús, ezért az elsődleges szempontokat a praktikum és a kényelem jelentette: legyen elég hely a nagy családi összejöveteleknek, sok tárolóhely és nagy hálószobák. Azért döntöttem a gerendaház mellett a rönkfaházzal szemben, mert az utóbbi érésekor bajok lehetnek. – Gyönyörű ház – mondta teljesen őszintén Rainie. A rusztikus egyszerűség Parker jellemét tükrözte. Egy pompázatos, nagyzoló környezet korántsem illett volna ennyire hozzá. – Én is nagyon szeretnék egyszer egy saját házat! – Akkor minden bizonnyal lesz is! Szerintem nem az a fajta, aki egykönnyen feladja az álmait! Rainie arcáról lehervadt a mosoly. Amikor férjhez ment Peter-hez, minden

álmát sutba vágta. – Túl sokat tart rólam. Parker a verandára vezette a lányt, hogy a hintaágyból nézhessék a naplementét. Amikor Rainie leült az ingó ülőalkalmatosságra, Parker odanyújtotta neki az egyik pohár bort. – Tudja, hogy túl szigorú önmagához? – kérdezte közben. -Feladni egy álmot teljesen mást jelent, mint elveszíteni valaki más miatti Rainie fürkésző tekintettel méregette a férfit, és azon törte a fejét, hogy a csudába volt képes Parker ilyen pontossággal olvasni a sorok között. Kortyolt a borából, és elégedetten felsóhajtott, amikor megérezte az ízét. – Ez nagyon finom. Ilyet még sose ittam. – Fehér zinfandel. Enyhén gyümölcsös. Időnként nem mondok nemet egy jó merlot-ra, de alapvetően nem vagyok oda a száraz, fanyar fajtákért. Rainie ivott még egy kortyot. – Én sem. Peter a borok tekintetében is sznob volt. Ami szerinte jó bor, az az én nyelvemet összehúzza. – Feltartotta a poharát. – Ilyet be nem engedett volna a házába.

Parker hátradőlt, széles vállát a faléceken pihentette. – Sznob a borok tekintetében? – Úgy tett, mintha kirázta volna a hideg. – Nem csoda, hogy otthagyta! Ahogy egymás mellett ültek, Rainie nem tudta nem észrevenni, hogy a cowboy combjának melegét még két réteg farmernadrágon keresztül is megérzi. Az esti szellő végigsimított az arcán, és a lány mélyen beszippantotta a már ismerős illatokat: fű, lucerna, gabona, fenyők és mezők aromáját. Aznap már másodjára tapasztalta meg, milyen csodálatos dolog egyszerűen csak lenni. Talán a környezetnek – vagy a mellette ülő férfiból áradó varázsnak – köszönhetően Rainie elégedettnek és nyugodtnak érezte magát, pedig ezek az érzések már kimondhatatlanul hosszú ideje elkerülték. – Milyen szerencsés – mondta halkan. Parker a mezőkön túl a fenséges Cascade-hegységre szegezte tekintetét. – Az vagyok – válaszolt gondolkodás nélkül. – Megáldott az Isten szinte mindennel, amit csak egy férfi kívánhat

magának. – Szinte mindennel? – Rainie kétkedőn nézett a cowboyra. -Nekem úgy tűnik, megvan mindene. – Pedig nincs. – Parker a farm felé intett. – Ennyim van, de nincs kivel megosztanom. Olyan ez, mint magának a főzés. Nem túl szórakoztató, ha csupán a magam kedvéért csinálom. Rainie pontosan értette, mire gondol a férfi. Az ő élete is magányos volt, bár ő ezen egyelőre nem is nagyon akart változtatni. Kipróbálta a házasságot, és kemény leckék árán tanulta meg, hogy átadni az irányítást az élete felett egy férfinak olyan hiba, amit többé nem akar elkövetni. Kellemes csend ereszkedett közéjük. Rainie ezt is nagyra értékelte a cowboyban. Parker imádott beszélni, és az idő nagy részében véget nem érő szóáradattal szórakoztatta Rainie-t, de elégedett tudott lenni az időnként közéjük hulló csendekkel is. A lány nem érezte úgy, hogy mondania kellene valamit. Hirtelen megkordult a gyomra. Parker ránézett, majd elmosolyodott.

– Nos, azt hiszem, már elég éhes ahhoz, hogy kibírja a főztömet! Asztalhoz ülhetünk? Rainie követte a cowboyt a házba, és segített megteríteni az asztalt. Csodálatos, élénk piros, sárga, zöld és barna színekben pompázó kerámiaedényeket tettek az asztalra. A lány mosolyogva konstatálta, milyen jól illenek a testes, nehéz tányérok Parker nagy, munkában edzett kezébe. – Nem szoktam túlzásokba esni a terítést illetően – mondta a férfi, miközben az asztalra tette a lassúfőzőt, és belemerített egy szedőkanalat. – Remélem, nem bánja, ha papírszalvétát adok asztalkendő helyett! – Egyáltalán nem. Letelepedtek az asztalhoz, amelyen már egy tálca sós roppancs is várt a ragu mellett. Parker általában magában mondott asztali áldást, ezúttal azonban megfogta Rainie kezét, és hangosan mondott köszönetet az ételért. A lány örült, hogy hallja végre az imát. Egyszerű és rövid versike volt, és a lánynak tetszett, hogy Parker nem bonyolítja túl. Rainie-nek

az volt a véleménye, hogy az emberek nem azért mondanak hosszú asztali áldást, hogy jobban hálát adjanak az Úrnak az ételért, hanem hogy kivívják mások csodálatát. Amikor elengedte Rainie kezét, a férfi így szólt: – És most az apám változata: Három babszem négynek, még jó, hogy nem hétnek! Na, egyetek! Rainie mosolyogva díjazta a csacska versikét, és szedett magának a raguból. – Nem kell kétszer mondania! – Az első falat után elismerően csettintett a nyelvével. – Ez fenséges! A hús szinte elolvad a számban! – Mint mondtam, elég tisztességes ragut tudok összeütni. Másban nem jeleskedem, leszámítva a steaket sült krumplival. Quincy falra mászik tőlem. – A spenótturmixos fickó? – Az ám. Spenót, hínár, nyers tojás – ha furán néz ki és nyers, ő megeszi! Folyton mondom neki, hogy egyszer ételmérgezésben fogja feldobni a talpát. Ő meg erre azzal vág vissza, hogy a legrandább ételmérgezéseket épp az

olyan szemét okozza, mint amit én eszem. – Ennyire rosszak az étkezési szokásai? Parker a lányra vigyorgott. – Valószínűleg igen. Imádom például a csilikonzervet, amiről Quincy azt állítja, hogy tele van zsírral, és betesz a koleszterinszintemnek. De szeretem a chipset, a sülteket és a fagyasztott kajákat is. – Megvonta a vállát, és újabb adag ragut lapátolt be. -A fenébe is, úgy eszem, mint egy agglegény. Nem tehetek róla, hogy nem találok nőt, aki pont engem akar! És ha találnék is, mi a biztosíték arra, hogy nem egy karrierista nőszemély, még rosszabb étkezési szokásokkal, mint én? A férfira nézve Rainie-nek csodálkoznia kellett, hogy a férfit ilyen sokáig elkerülte a házasság. Erős gyanúja szerint nem az a baj Parkerrel, hogy nem talált olyan nőt, akinek ő megfelelt volna, hanem éppen fordítva. Csendben fejezték be a vacsorát. Rainie nevetve látta, hogy Parker desszert gyanánt egy Twinkie szeletet ajánl fel neki. Elfogadta, és azonnal bele is

harapott a vaníliakrémmel töltött finomságba. – Hmm, évek óta nem ettem ilyet! – A csokis sütijének nem érhet nyomába, de végszükség esetén megfelel. Parker mosolyogva törölt le egy csepp krémet a lány szája sarkáról. Az érintéstől Rainie bőre bizseregni kezdett, a szíve majd kiugrott a helyéről. Nagyon nincs ez rendben. Kezd belezúgni ebbe a férfiba. Komolyan belezúgni. És minden jel szerint ő sem közömbös Parker számára. A cowboy tekintete elködösült a feltoluló érzelmektől és gyengédségtől. Általában kemény ajka egyeden ragyogó kísértéssé olvadt a mennyezetről aláhulló fényben. A kétségbeesés túlcsordult Rainie-ben. – Peter idősebb volt nálam, sokkal – tört ki belőle. – Igen? – Igen. Ahogy maga is. Gazdag volt, befolyásos, erős és makacs, éppúgy, mint maga! Emlékszik, amikor azt mondtam, az életem egy rossz film ismédésére kezd hasonlítani? Parker sóhajtva hátradőlt a székén, úgy, mint azon az első délutánon, amikor olyan

csúnyán megijesztette Rainie-t a széklábak hangos koppanásával. Mikor szűnt meg félni a férfitól? Mikor szokott hozzá a Parkerből áradó férfias erőhöz és vitalitáshoz? – Azt akarja mondani, Rainie, hogy ugyanolyan vagyok, mint Peter? – Vannak hasonlóságok – mondta feszülten a lány. – Olyan hasonlóságok, amelyeket nem hagyhatok figyelmen kívül. – A szemét könnyek égették, de nem akart sírni. – Életem legnagyobb hibája volt, hogy hozzámentem, de akkor igaz szerelemnek tűnt, a legtermészetesebb dolognak a világon. Parker kutatón nézett a lány szemébe, arca komoly, elgondolkodó volt. – És mindez most újra megtörténik? – Ezt nem mondtam. – Rainie kétségbeesése fokozódott. – Nem kell mondania. Már másodjára közli, hogy az élete, úgy érzi, egy rossz visszajátszás. Ebben minden benne van. Biztosíthatom, hogy cseppet sem hasonlítok Peterre. Őt nem ismerem ugyan, de magát igen, és amikor először feltűnt itt, egyértelmű volt, hogy

megátalkodott városi lány. Nem igényelt hát komoly agymunkát kitalálnom, hogy a jó öreg Peter nem egy földhözragadt farmer, valódi értékekkel, mint amilyennek az apám engem nevelt. Azt is feltételezem, hogy több mint tíz évvel idősebb magánál, és hogy egy könyörtelen, szemét alak. Én meg nem vagyok az. Rainie homályos könnyfátyolon át nézett Parkerre, és tudta: minden szava igaz. Látta, milyen türelmes a lovakkal, és újabban Mojóval is. Egy szívtelen ember nem engedné, hogy a kiskutya a hónalját rágcsálja, amíg elalszik, csak mert hiányzik neki a mamája. Egy szívtelen ember nem gyalogol át egy halom cafattá tépett újságpapíron, mintha ott se lenne. Egy szívtelen ember nem von vállat, ha a kölyök a gyönyörű deszkapadlóra piszkít. – Sajnálom – suttogta remegő hangon Rainie. – Nem azt akartam mondani, hogy… – Ne kérjen bocsánatot. Nem bántott meg. Rainie még mindig gyengédséget látott a férfi szemében tükröződni, és tudta, hogy

Parker igazat beszél. Tényleg nem érezte megbántva magát. – Félni nem bűn, kedves! És ha azt érzi, amit én, nem csoda, hogy meg van ijedve! Én is meg vagyok, pedig nem mentem keresztül azon, amin maga. Hát tessék, kimondta. Érez iránta valamit. És mi van azzal, hogy csak barátok vagyunk? – kérdezte Rainie, elfúló hangon. – Nem azok vagyunk? Mármint barátok? Nem csókoltam meg Nem közeledtem testileg Egyelőre csak annyit szeretnék, hogy legyünk barátok. Nem hazudtam. – Eltolta üres tálját, és játszani kezdett a kanállal. – Vegyünk mindent sorra, egyesével! Először is, én csak tíz évvel vagyok idősebb. Sok férfit és nőt ismerek, akiknél sokkal fiatalabb a párjuk, mégis boldog házasságban élnek. Egy kapcsolat sikere nem a korkülönbségen múlik. Azon múlik, hogy megértik-e egymást, szeretike egymást, élvezik-e egymás társaságát a felek. Én mindezt érzem magával kapcsolatban. Rainie is szeretett a férfival lenni. Ma végre – hosszú-hosszú ideje először –

nyugalmat érzett és kiegyensúlyozottságot. Volt valami Parkerben, ami lehetővé tette számára, hogy elengedje magát mellette, és csak legyen. – Hogy gazdag vagyok, az a véletlen műve. Ilyen családba születtem. Egy talpraesett, törekvő, keményen dolgozó apa fia vagyok, aki nagylelkűen megosztotta a vagyonát a gyermekeivel, még mielőtt meghalt volna. Nem az én hibám, hogy van pénzem. Rainie nem tehetett semmit, felhorkant, megpróbálva elfojtani egy váratlanul feltörő nevetést. És e pillanatban világossá vált előtte egy rendkívül ijesztő tény: szerelmes Parker Harriganbe. Valami meghatározhatatlan erő vonzotta hozzá, ahogyan egy szerencsétlen molylepkét vonz a lámpa fénye. Ez a kapcsolat soha nem teljesedhet ki. Férjes asszony, és nem adhatja be a válókeresetet, mert akkor Peter rátalál. Parker pedig elkötelezett katolikus, aki egy étkezést sem költ el ima nélkül. Hahó! A katolikusok szemében bűn a válás, a bigámiáról nem is beszélve. Röviden,

kettőjük kapcsolata kezdettől fogva halálra van ítélve. Nem teheti meg nem történtté azt a végzetes hibát, hogy hozzáment Peterhez, és ezért nem lehet Parkeré. De miért is töri ezen egyáltalán a fejét? A házasság nem neki való. Kipróbálta. Utálja. Majdnem végzetessé vált számára, és nem csak átvitt értelemben. A puszta gondolat, hogy feleségül menjen Parkerhez, rémítő kellene hogy legyen. – Ezt nem tehetem – mondta gondolkodás nélkül. Ez is Parker varázserejének köszönhető. Kezdetben minden hozzá intézett szavát megválogatta, mert félt a férfi reakciójától, vagy attól, hogy túl sokat árul el magáról. De idővel Parkernek sikerült valahogy csillapítania a félelmeit, és meggyőznie, hogy nyugodtan kimondhatja, ami a szívét nyomja. – Egyszerűen nem tehetem. – Tudom. Csak egy szó, de Rainie-nek egy egész világot jelentett. Tudja. Rainie nem lépheti meg ezt a lépést, és a férfi ezt elfogadja. A férjével ez egészen másként történt volna.

Amikor Peter megkérte a kezét, és Rainie aggodalmát fejezte ki a szakmai gyakorlata, az álmai miatt, a férfi kikelt magából, és azzal vádolta Rainie-t, hogy a karrierje fontosabb neki, mint a kapcsolatuk. – Sajnálom – suttogta Rainie. – Ne sajnálja! Holnap is lesz nap! Most még nyomasztja ez a dolog, megértem. Fél újra bízni, ezt is megértem. Nem sürgetem. Soha nem fogom olyasmire kérni, amit nem szeretne megtenni, se fizikailag, se érzelmileg. ígérem. Ha Parker mondta, a lány elhitte. – Tényleg olyan makacs vagyok? – kérdezte a férfi hirtelen, s ezzel könnyes kacagásra késztette Rainie-t. A lány helyeslő válasza egy cseppet sem bántotta. Parker Harrigannek vannak kívánalmai, erkölcsi követelményei és elvárásai, mind magával, mind a többi emberrel szemben. Rainie egyikért sem hibáztatta. – Valójában – szólalt meg végül – tényleg szilárd elképzelései vannak a világról, de én egyikkel sem vitatkozom. – Még a spenótturmixossal sem?

Mi van ebben a férfiban, amitől Rainienek mindig mosolyognia kell, még ha fáj is a szíve? – Még azzal sem. Parker bólintott. – Akkor tehát mi is velem a baj? Hogy vénebb vagyok Matuzsálemnél, vagy hogy ízig-vérig gazembernek tart, mint a jó öreg Mr. Hogyishívjákot? – Csak annyit mondhatok, hogy vannak bizonyos leküzdhetetlen akadályok. Parker emésztette egy darabig a hallottakat, bólintott, majd felnézett, egyenesen Rainie szemébe. – Semmi sem leküzdhetetlen, kedves! Amíg erről meggyőzöm, nem maradhatna minden úgy, ahogy van? Hogy csak jó barátok vagyunk? A „nem” már ott volt Rainie nyelve hegyén, de már a gondolattól is reménytelenül elhagyatottnak érezte magát. Parker tényleg a barátja. Mióta belépett az életébe, sokkal kevésbé érzi magát egyedül. – Ha megígéri, hogy nem akar többet, igen, maradhatunk, amik vagyunk, barátok.

Halovány fény világította meg az íróasztalt, amelynél Peter Danning a Rikertől frissen kapott, nyomtatott lapot tanulmányozta. A lista, amelyen az Ocean jewei egyedülálló női utasai szerepeltek, akik Lorraina eltűnésének éjszakáján a hajón tartózkodtak, teljesen érdektelen volt. Peter felpillantott a magánnyomozóra. – Ennyi idejébe telt, hogy összeszedjen egy ilyen rövid listát? Riker összeszorította a száját. – Nem volt egyszerű megszerezni az utasnyilvántartást, Mr. Danning. Azt meghatározni pedig, hogy mely hölgyek utaztak egyedül, még nehezebbnek bizonyult. Ilyesmit nem lehet elvégezni egyik napról a másikra! – És a legénység listája? – Még dolgozom rajta. A hajótársaság nehezen ad ki információkat. – Peter Danning szúrós tekintetét látva, Riker hozzátette: -Szerzek egy névlistát. Már csak néhány napra van szükségem. Peter visszatért a kísérő nélkül utazó nők listájának tanulmányozásához. A szeme megakadt egy néven.

– Anna Pritchard- mondta ki halkan a nevet. – A feleségem egyik keresztneve Ann. – Felpillantott. – Mennyi idő, amíg ellenőrzi ezt az Anna Pritchardot? Riker megvonta a vállát. – Valószínűleg nem sok. Miért, gondolja, van valami összefüggés? – A nevek hasonlósága lehet véletlen egybeesés – válaszolta Danning. – De az is lehet, hogy nem az. Ha Lorraina álnevet választott, lehet, hogy olyan név mellett döntött, ami hasonlít az egyik saját nevéhez, hogy könnyebb legyen észben tartania. Riker felemelte a saját utaslistapéldányát, és aláhúzta a szóban forgó nevet. – Ha van jogosítványa, és használ bankkártyát, pár napon belül megtalálom. – Kérdőn nézett Peterre. – És mi van, ha tényleg ő az, a felesége? Danning állkapcsa megfeszült az elfojtott indulattól. – Akkor az ön munkája véget ér, és megkezdődik az enyém. Tizedik fejezet Másnap reggel Rainie éppen bokáig állt a

szétszaggatott újságpapírok és kutyajátékok között, Mojo pedig kitartóan csimpaszkodott a szoknyája szélébe, amikor kopogtak az iroda ajtaján. A lány egy pillanatra azt hitte, megint Frank ugrik be egy csésze kávéra, de a kopogás egy cseppet sem volt férfias. Mielőtt kikiáltott volna, hogy szabad, Rainie-nek sikerült kiszabadítania a szoknyáját Mojo fogai közül, és az ölébe vennie a kölyköt. Nem akarta, hogy a kis dög tönkretegye a látogató harisnyáját vagy nadrágját. Amikor kinyílt az ajtó, azonnal felismerte azt a nőt, akinek fényképét előző este Parker falán látta. Loni volt az, Clint Harrigan kedves, kék szemű felesége. – Helló! – mondta Rainie. Nem tudta nem észrevenni, menynyire együttérző Loni pillantása, főként így, hogy nem csak egy fotóról néz rá. A fiatal nő tekintete mintha melegséggel ölelte volna körül Rainie-t. – Szia! – mondta Loni ragyogó mosollyal. – Loni vagyok, Parker sógornője. Már korábban át akartam ugrani, találkozni veled, de – s ekkor a fejéhez kapott – valóságos bolondokháza az életem! Nemrég még egyedülálló, a munkájának

élő nő voltam, azt hittem, soha nem is lesznek gyerekeim. És most? A házasságlevélen még alig száradt meg a tinta, van egy kisfiam, március óta már egy kislányom is, akinek, úgy tűnik, egyetlen célja az életben, hogy a mamáját magas fordulatszámon tartsa, és azt hiszem, megint babát várok. – Tényleg? Gratulálok! – Még nem biztos. Csak az utóbbi néhány reggel émelyegtem, és gyakran az agyam sem dolgozik a megszokott kerékvágásban. Amikor nem a családdal foglalkozom, problémákat oldok meg. A férjemnek, Clintnek van igaza: minél jobban rohanok, annál jobban lemaradok. Rainie azon törte a fejét, vajon milyen problémákat old meg Loni. Noha élére vasalt, szürkésbarna nadrágja és makulátlan selyemblúza tökéletes céges megjelenést kölcsönöztek volna neki egy blézerrel kiegészítve, Loni nem olyan nőnek tűnt, aki a mókuskerék taposásának él. Csöndes derű és gyengédség áradt belőle. Inkább tűnt művésznek vagy szociális munkásnak, de Rainie el tudta volna képzelni ügyvédként is, aki ingyen

dolgozik szegény, elesett idős hölgyeknek, akik nem tudnák megfizetni a munkadíját. – Problémákat oldasz meg? – csúszott Rainie szemöldöke a homlokára. – Ügyvéd vagy talán? Loni felnevetett, és kislányosan pislogott, amitől még szimpatikusabb lett Rainie számára. – Te jó ég, dehogy! És hidd el, jobb is így! Ha ügyvéd lennék, biztosan a bírói székbe vágynék, hogy halálra ítélhessem a sorozatgyilkosokat. emberrablókat és gyerekzaklatókat. Semmi jó nem sülne ki belőle. Nem erősségem a megbocsátás. A nő szemébe nézve Rainie-nek épp ellenkező érzése támadt: hogy Loni nagyon is érzékeny, csupa szív teremtés. Fura. Mióta hozzáment Peterhez, Rainie többnyire gyanakvó volt az idegenekkel szemben, de ebben a nőben volt valami, ami azonnal minden ellenállását szertefoszlatta. Rainie a bal hóna alá vette Mojót, és Lonihoz lépett, hogy kezet nyújtson neki. – örülök, hogy megismerhetlek. Rainie vagyok, Parker könyvelője, de ezt már

biztosan tudod – mosolygott. – Különben nem lennél itt, gondolom. – így igaz. Loni olyan hosszan bámulta Rainie feléje nyújtott kezét, hogy a lány már-már attól tartott, nem fogadja el. Végül mégis elmosolyodott, és kezet fogott Rainie-vel. Kedves arcából abban a pillanatban kiszökött a vér, szemébe különös üresség költözött, és megtántorodott. Mivel eszébe jutott, hogy az asszony talán terhes, Rainie azonnal letette Mojót, és karon ragadta Lonit. – Rosszul vagy? Gyere, ülj le! Hozok egy kis vizet! Loni hálásan omlott Parker székére. – Nem kérek vizet – legyezte magát erőtlenül, remegő kézzel, és sikertelenül próbált mosolyt erőltetni az arcára. Aztán előrehajolt, fejét a térdére hajtotta. – Édes istenem! – suttogta. – Istenem. Rainie, annyira sajnálom! – Ne kérj bocsánatot! Nem tehetsz arról, hogy hirtelen rosszul lettél! Rainie a szék mellé guggolt. – Gondolod, hogy a baba miatt van? Elrohanjak Parkerért?

– Nem, nem. – Loni mélyet lélegzett, és felemelte a fejét. -Velem minden rendben. Neked van szükséged segítségre! – Égszín tekintete Rainie-ébe fúródott. – A nyomodban van – suttogta. – Ha rád talál, szörnyű veszélyben leszel! – Tessék? – Rainie gerincén hideg borzongás futott végig. -Ne haragudj, de nem értem, miről beszélsz. Loni krétaszín ajkakkal, verejtéktől csillogó arccal válaszolt. – Pontosan tudod, miről beszélek! Túl nagy veszélyben forogsz ahhoz, hogy úgy tégy, mintha nem tudnád! Peter Danning nem hitte el, hogy meghaltál. Felbérelt egy profi magánnyomozót. Megpróbál felkutatni. Ha a nyomodba ér, megöl! Rainie-vel forogni kezdett a világ. Olyan gyorsan emelkedett fel, hogy kiszaladt a fejéből az összes vér, és szédülni kezdett. Kapaszkodva megkerülte az asztalt, és erőtlenül rogyott a párnázott székre. Csak homályosan érzékelte, hogy Mojo ismét a szoknyája szegélyét rángatja. Értetlenül, hitetlenkedve bámult Lonira. Most kaptak értelmet Parker előző esti szavai a sógornőjéről, aki időnként fellebbentve a

fátylat a múltjáról, beavatkozik a magánéletébe – de már késő volt. Akkor nem tulajdonított jelentőséget ennek az információnak, most azonban, Loni kábult, ijedt szemébe nézve Rainie ráeszmélt, hogy van valami különös ebben a nőben, őrülten hangzott, ésszel felfoghatatlan volt, mégis, Loni egyetlen érintésből olyan dolgokat tudott meg Rainie-ről, amit ő soha nem mondott volna el magától. Rainie rádöbbent, hogy nyitott könyvként áll Loni előtt Csak egy telefonhívás, és új élete romba dől. Peter Danning nem hitte el, hogy meghaltál, mondta Loni. Ez azt jelenti, hogy szinte mindent tud, beleértve azt is, hogy Rainie megrendezte a saját halálát. Rainie-nek végül sikerült száraz, égő torokkal kinyögnie a kérdést: – Most fel fogsz jelenteni? – Az ég szerelmére, dehogy! – Loni újra mosolyogni próbált, ezúttal kicsit több sikerrel. – Soha! Rainie, pontosan tudom, mit tett veled! Tudom, miért menekültél el, és Istennek hála, hogy megtetted! Ez nem lehet igaz – kavargott Rainie-ben a gondolat, mint egy falevél az örvényben.

– Azon a hajóúton Peter Danning meg akart ölni téged -folytatta Loni. – Soha nem tértél volna vissza Seattle-be. De ezt persze te is tudtad. Ezért tűntél el. Nem álmodom? Valóság ez a beszélgetés? Hallotta Loni szavait, értette is őket, az egész mégis rossz álomnak tűnt A hajába túrt. – Sajnálom, de… ettől az egésztől kiráz a hideg. Loni még sápadtan, de már szemmel láthatóan összeszedettebben válaszolt. – Nekem kell bocsánatot kérnem. Látnok vagyok, és gyakran meglátok dolgokat, amikor megérintek egy ismeretlen embert. Nem lett volna szabad kezet fognom veled. Általában nem is szoktam megérinteni az embereket, amikor találkozom velük. Mindig óvatosnak kell lennem. Sosem tudhatom, mikor kapok egy rémes sokkot. – Megvonta karcsú vállát. – Sajnálom, hogy így behatoltam a tudatodba! Szörnyen felkavaró lehet… – ö maga legalább annyira felkavartnak tűnt, mint Rainie. – Kezet nyújtottál nekem, és nem akartalak megbántani azzal, hogy nem fogadom el. Gorombaság lett volna.

Rainie előnyben részesítette volna a gorombaságot ezzel az élménnyel szemben. – Többnyire csak akkor fordul elő, ha olyan embereket érintek meg, akik valami szörnyűségen mentek keresztül – magyarázta tovább Loni. – Volt idő, amikor gyűlöltem és megtagadtam ezt az adottságomat. Próbáltam menekülni előle. Aztán elfogadtam, hogy ez egy ajándék, amit arra kell használnom, hogy másokon segítsek. – Torka megvonaglott, ahogy nyelni próbált. Szemében őszinte könyörgés látszott. – Nem mindenki tudja ezt elfogadni, nem mindenki hisz a képességemben. Remélem, te nem tartozol ezek közé, Rainie, mert kimondhatatlanul nagy szükséged van segítségre! Rainie a fejét csóválta. – Soha nem hittem a látnokokban. De te tudsz rólam dolgokat – olyasmiket, amikre másként nem jöhettél volna rá. Egyértelmű, hogy látnoki képességgel vagy megáldva. Loni elfordította a tekintetét, az ablakon keresztül a távolba révedt. – Megáldva! Csakhogy ez az áldás olyan

hatalmas, hogy kis híján tönkretette az életemet. Sokkal inkább átoknak éreztem, amíg meg nem ismerkedtem Clinttel. – Lassú, mély levegőt vett.’ – Amikor a kezedhez értem, kapcsolatba kerültem Peterrel. Rainie-nek továbbra is komoly erőfeszítésébe került elfogadnia, hogy ez a nő valódi médium. – Azt mondod, Peterrel? Attól tartok, nem értem. – Beleláttam a gondolataiba – magyarázta Loni. – Biztosan nem kell ecsetelnem neked, mennyire ördögi az az ember. -Megrázkódott, mintha hideg borzongatta volna végig, majd újra Rainiere emelte a tekintetét. – Olyan volt kapcsolatba lépni a gondolataival, mintha jeges vízbe merültem volna. Életemben eddig csak egyszer éreztem így, amikor egy sorozatgyilkos szemébe néztem. Rainie lehorgasztotta a fejét. Felvillant előtte Peter eszelős arca, amikor elkapta az erőszakos indulat. – Peter egy szívtelen és rendkívül ravasz ragadozó – folytatta borzongva Loni aki gazdag fiatal örökösnőket szemel ki

áldozatul, majd kiveti rájuk a hálóját. Rainie összerándult. A hasonlat bántó volt és kegyetlen, de igaz. Peter kivetette a hálóját, ő meg ostoba módon fenn is akadt benne. – Nem szabad hibáztatnod magad, amiért hittél neki! Az az ember a csábítás nagymestere. Rainie felnézett. Úgy érezte, minden érzése, minden gondolata ott fekszik, kiteregetve a maga meztelen valóságában. – Honnan tudod, hogy hibáztatom magam? Loni elkapta a tekintetét, arcára szomorúság telepedett. – Mindent tudok rólad. Sajnálom. Megbocsáthatatlan, hogy így betörtem a magánéletedbe. Hidd el, nem szándékosan tettem! – Tenyerét könyörgőn emelte Rainie felé. – Töltöttél már le valaha programot egy eszméletlen gyors számítógéppel? – Igen. – Nos, valami hasonló történt az előbb is. A pillanat töredeke alatt rengeteg apró adathalmaz raktározódott el az

agyamban. Ezért visel meg annyira, mert túl sok az információ, és túl gyorsan jön – érzések, gondolatok, emlékek záporoznak rám minden irányból. Másodpercek kérdése, és máris minden benne van az agyamban. Rainie ezt nem tudta ésszel felérni. – Tehát pontosan mit tudsz rólam? – Nem tudta magában tartani a kérdést. – Azt mondod, mindent. De az életem minden területén? Biztosan maradtak azért érintetlen részek a memóriámban! Loni halkan felnevetett. – Ne haragudj, de egy olyan hacker-nek, mint én, a te tűzfalaid egy percig sem jelentenek akadályt. Tudom, hogy Peter miatt elbizonytalanodtál magadban, és rettegsz új kapcsolatba kezdeni. De tudnod kell, hogy egyáltalán nem vagy rossz emberismerő. Jók a megérzéseid az emberekkel kapcsolatban, és meg kell tanulnod újra bízni az ösztöneidben. Rainie remegő tenyerét a homlokához szorította. – Peter nagyon jóképű – folytatta Loni. – Mint egy herceg, a szőke hajával és nemes arcvonásaival. Elbűvölő, és tökéletes

érzékkel választja meg a maszkját ahhoz, hogy elcsavarja egy fiatal nő fejét. Nem te voltál az első áldozata. – Loni szemeiben megint kialudt a fény, arca fehér lett, mint a mész. – Volt még másik kettő. Talpraesettek, gyönyörűek és jómódúak. Behálózta őket. elvette a pénzüket, majd hidegvérrel megölte mindkettőt. Az elsőt megmérgezte, a második autóbalesetben veszett oda. Peter orgyilkost bérelt fel, hogy elrontsa a féket. Mintha hirtelen megbillent volna a szoba, Rainie-nek meg kellett kapaszkodnia, hogy ki ne essen a székéből. – Istenem, hát igaz? Valóban Peter ölte meg őket? Loni mélyen a szemébe nézett. – Hiszen tudtad. Éppen ez számodra az egyik legnehezebben feldolgozható gondolat. Hogy sosem fogod tudni leleplezni és az igazságszolgáltatás elé állítani azért, amit azzal a két nővel tett! – Azt reméltem… – ingatta Rainie a fejét. Mintha makacs gombóc zárta volna el a torkát, következő szavai suttogásba fulladtak. – Hiába tudtam tőle magától, mire képes, azt reméltem, csak azért

beszél az előző két felesége meggyilkolásáról, hogy rám ijesszen, és vele maradjak. Kutattam az interneten, és tudtam, hogy valóban különös körülmények között halt meg mindkét nő, mégsem tudtam teljesen elhinni, hogy Peter vette el az életüket. Olyan fiatalok voltak! Hogyan volt képes ezt tenni velük? – A pénzükért – válaszolta Loni. – Véget vetett az életüknek, és elsétált a vagyonukkal. Egy pillanatra sem bánta meg, amit tett, szikrája se volt benne a lelkiismeret-furdalásnak. Vannak emberek, akik nem tudják, mi a könyörület, és az énjük sötét oldala veszi át az irányítást a tetteik felett. Peter Danning egy kifinomult, rendkívül ravasz sorozatgyilkos. Nem te voltál az első áldozata, és ha valaki útjába nem áll, nem Is te leszel az utolsó. Ő a gyilkolás öröméből merít erőt. És a ténytől, hogy még nem sikerült elkapni, felsőbbrendűnek érzi magát. Meg van győződve arról, hogy az átlagemberek felett áll, és saját magán kívül mindenkit átlagosnak tekint. – Loni továbbra is fojtottan beszélt. – Tudod, hosszú, alapos

kutatás alapján választja ki az áldozatait. Ha egy nő alkalmasnak tűnik, összeszedi a múltjáról fellelhető legapróbb információt is, hogy tökéletes képet állíthasson össze magának róla. Nem akar váratlan meglepetéseket. Egy fiatal, egyedülálló, közeli rokonokkal nem rendelkező nő a legkönnyebb préda számára. Ebből a szempontból te, Rainie, tökéletesen megfeleltél. Peter pedig bevetett mindent, hogy álmaid férfijává váljon. Rainie kezdettől fogva sejtette, hogy Peter becsapja. – Volt ugyan egy interjúd a Barrestol International egyik fejvadászával az egyetemi állásbörzén – folytatta révetegen Loni –, de sose gondoltad volna, hogy egy ilyen hatalmas, felkapott cégtől érkezik ajánlat. Nem akartál hinni a fülednek, amikor néhány héttel később, egy délután, felvetted a telefont, és Peter Danning mutatkozott be neked. És amikor Peter gyakornoki pozíciót ajánlott a személyi asszisztenseként, azt hitted, ez életed nagy lehetősége. -Loni megnyomkodta a halántékát. Tekintete ismét zavarossá vált, mintha egy távoli beszélgetést

próbálna kihallgatni. – Amikor letetted a telefont, karon ragadtad a barátnődet, Maggie-t, és körbetáncoltátok a szobát. Olyan boldog és izgatott voltál, hogy alig kaptál levegőt. Rainie jól emlékezett arra a pillanatra. Olyan volt, mintha valóra vált volna az álma, pedig valójában rémálom volt, ami kezdetét vette. Loni tekintete még mindig a távolba révedt. – Elmentél az interjúra. Peter teljesen elkápráztatott, olyan jóképű volt és művelt. Még el sem fogadtad az állást, máris kezdtél belezúgni. – Loni hátradőlt a székben. – Mostanra viszont az lett a jelmondatod: „Ha valami túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, fuss, és hátra se nézz!” Rainie álla megvonaglott. Ez a gondolat folyamatosan ott lappangott a gondolatai mélyén, amióta csak megismerte Parkert. A cowboy minden szempontból túl jónak tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. – Mihez kezdesz ezekkel az információkkal? – Rainie kényszerítette magát, hogy újra megkérdezze. – Nem

akarlak megsérteni, csak nagyon félek. Nemcsak magam, a barátaim miatt is. – Azok miatt, akik segitettek neked a szökésben? – Tehát erről is tudsz? Loni bólintott. – Pengeélen táncolnak miattam – fakadt ki Rainie. – A saját sorsomért nem könyörögnék, de értük igen. Ha engem feladsz is, kérlek, őket ne említsd! Kérlek! Loni védekezőn emelte fel a kezét. – Rainie, mondtam már, hogy nem adlak fel, és komolyan gondoltam. – Ha nem teszed, és Peter rám talál, bűnpártolással vádolhatnak! Tisztában vagy ezzel? Egy bűnözőt védesz. – Te áldozat vagy, nem bűnös. Amúgy pedig egy cseppet sem tartok attól, hogy bajba kerülhetnék, mert védelek téged. Számos rendészeti szervezettel működöm együtt, többek között az FBI-jal. – Tessék? – Rainie újra teljesen elgyengült. – Istenem! – Ne ess kétségbe! Nem vagyok zsaru! Bűnesetek felgöngyölítésénél használják a képességeimet, többnyire gyermekrablásoknál. Nekem elhiheted,

bíznak az adottságaimban. Ha kiteregetném nekik Peter Danning szennyesét, szentírásnak vennék, és eszükbe se jutna kérdőre vonni, amiért segítettem neked. Rainie minden ízében reszketett. Hogyan is hihetné, hogy ez a nő állja a szavát? Valószínűleg napi kapcsolatban van a hatóságokkal! Egyetlen meggondolatlanul elejtett megjegyzés, és tönkreteszi Rainie életét. – Tudom, hogy nehéz újra közel engedned magadhoz az embereket – mondta Loni –, de ha valakinek életbevágóan nagy szüksége van segítségre, az te vagy! Mi van, ha Peter megtalál? – Médium vagy, és nem tudod, meg fog-e találni vagy sem? – A jövőt nem mindig látom. Néha olyan eseményeket látok, amelyek éppen az adott pillanatban történnek, néha a jövőt látom meg, időnként pedig a múltat. Az utóbbi időben már egész szépen tudom irányítani a látomásaimat, de még mindig felbukkannak akaratom ellenére is. Tehát nem. Nem tudom még, hogy Peter rád

talál-e valaha. Ugyanakkor figyelmeztetlek, hogy ez tölti be minden gondolatát, és mindent megtesz, hogy a nyomodra akadjon. – Loni egy pillanatra megpihent, végigsimított a térdén. – Nem menekülhetsz el még egyszer, Rainie. ígérd meg, hogy nem futsz el innen! Itt, Parkerrel és velünk, többiekkel, biztonságosabb a számodra! Nagyszerű ez a család! Ha beavatod őket, nem fognak cserbenhagyni! Beszélj Parkerrel! Mondj el neki mindent! Hidd el, nem fog csalódást okozni! Rainie olyan hirtelen ugrott talpra, hogy megrántotta a szoknyájába csimpaszkodó Mojo fogát, mire a kölyök felvonyított. – jaj, kicsikém! – emelte fel remegő kézzel a kis állatot Rainie. – Ne haragudj! Nem akartalak bántani! Mojo fájdalmas pillantást vetett rá, majd orrát a nyakába fúrta. Mojo puha bundáját simogatva Rainie az ablakhoz lépett. Reszketett már a puszta gondolatától is, hogy mindent elmondjon. Parker. Rainie tudta, hogy a férfi kezd beleszeretni. És hogy dühbe gurult, amikor kiderültek Rainie hazugságai és csúsztatásai!

Ráadásul arra is gondolnia kell, milyen következményekkel jár, ha mindent elmond a cowboynak, és az megpróbálja megvédeni. Bűnözőt rejtegetni bűntett. – időre van szükségem, hogy átgondoljam – fordult Lonihoz. – Ami neked egyszerűnek tűnhet, nekem nem az. – Talán könnyebb lenne, ha félretennéd az önbizalomhiányodat. Attól, hogy egyszer valakit rosszul ítéltél meg, nem vagy arra kárhoztatva, hogy ezentúl mindenkit újra meg újra félreismerj! Parker az egyik leghűségesebb, legkedvesebb és legőszintébb ember, akivel valaha találkoztam. Nem volt hiba beleszeretned. Rainie védekezőn emelte fel a kezét. – Álljunk meg egy pillanatra! Parker a barátom. Semmi több. – A szerelem az egyik legerősebb érzelem, ami csak létezik – állt fel Loni mosolyogva. – Nem tehetsz ellene semmit. Meg se próbáld! Tudod, hogy ő is szeret téged! – Lehet, hogy most így gondolja, de mi lesz, ha megtudja, hogy férjnél’vagyok?

Arról nem is beszélve, hogy megszegtem a törvényt, és börtön vár rám, ha megtalálnak! Csak bajt és nehézségeket okoznék neki! – Közelebb húzta magához Mojót, és arcát a kölyök puha bundájához simította. – Parker nem állhatja a hazug embereket. Borzasztó dühös lesz, ha megtudja az igazságot. – Tévedsz. Mindent el fog követni, hogy megvédjen. Tudom. – De milyen áron? – Továbbra is Mojóba kapaszkodva, Rainie fel-alá kezdett járkálni. – Ahonnan én jövök, ott az emberek nem sodorják bajba a barátaikat. Peterrel nekem van dolgom, nem Parkernek. Loni lágyan, megértőn nézett Rainie-re. – Hogy mondhatod, hogy nem vagy szerelmes belé, ha ennyire törődsz vele? Rainie vitatkozni akart, de túlságosan elcsigázott volt. Ráadásul Loninak igaza volt. Nagyon is komolyan kezdett törődni Parker Harrigannel. Csak még nem állt készen arra, hogy elfogadja és értelmezze ezt az érzést. – Ha rágondolok, még biztosabb vagyok abban, hogy el kell mennem innen. Ha itt

maradok, tönkretehetem az életét. – Parker már felnőtt ember. Bízd rá, hogy eldöntse, vállalja-e a kockázatot! – Nem fogja megérteni, milyen könyörtelen Peter – Csak nem hiszed, hogy Parker nem tud legalább annyira könyörtelen lenni, ha a helyzet úgy kívánja? Ne engedd, hogy megtévesszen a laza, vidéki srác látszata! Kemény, mint a kő, és jó adag ész szorult a két füle közé. Peter gazdag és befolyásos. Ezt meg kell hagyni. Érthető, hogy rettegsz tőle. Egyet azonban ne felejts el: ez itt nem Seattle! Ez Harriganék területe. Ne becsüld alá Parkert – se a családját! Ha Peter idedugja a képét, Parker megtanítja kesztyűbe dudálni! – Rainie megütközött tekintetét látva Loni mosolyogva vállat vont. – Bocsánat. Tudod, a Harriganék szófordulatai idővel befészkelik magukat a beszédbe. Úgy is fogalmazhatnék, hogy Parker alaposan móresre tanítja majd a férjedet. Rainie szinte hallotta, ahogy Parker mondja ezt. Mojo feje búbjához dörgölte az arcát. A kölyök elaludt, puha, meleg teste bágyadtan simult Rainie álla alá.

– Mint mondtam, át kell gondolnom mindent. – Csak ne tartson túl sokáig! – fordult Loni az ajtó felé. Senkinek sem szólok arról, ami történt. Még Clintnek sem. ígérem. Végül is a te életedről van szó. De szerintem az egyetlen ésszerű döntés, ha beavatod Parkert. – A kilincsen nyugtatva kezét Loni még egyszer Raínie-hez fordult. – Bízz benne! Tudom, hogy meg vagy ijedve, de a fejemet tenném rá, hogy Parker nem fog csalódást okozni! Peter Danning drágán megfizetett nyomozója bármikor rád találhat, aztán, mire észbe kapsz, végzetes baleset vagy véletlenszerű erőszakos cselekmény áldozata leszel. Ha nem hiszel nekem – ha nem hallgatsz rám –, az életedbe kerülhet. Ne tedd ezt velem, rendben? Nem tudnám újra elviselni! A Loni szemében tükröződő fájdalomból Rainie megértette, hogy valaki egyszer nem hallgatott rá, és az életével fizetett érte. A gondolat jeges rémülettel töltötte el. Eszébe jutott az éjszaka, amikor Peter majdnem lehajította az erkélyről, hogy

milyen eszelősen küzdött az életéért. Azóta sem tudott rájönni, mi állította meg akkor Petert. Semmiképpen sem az, hogy Rainie győzedelmeskedni tudott felette. Most meg itt ez a nő, és azt mondja, a férje talán már holnap a nyomára bukkanhat! – Félek! – tört ki Rainie-ből. – Annyira félek! Nem is sejted! – Ó, dehogynem, Rainie! Tudom. Láttam. Peter Danning egy szörnyeteg, és soha nem fog elengedni. Meg akar bizonyosodni arról, hogy meghaltál. Magánnyomozót bérelt, mert sejti, hogy élsz, és ha továbbra is életben hagy, attól tart, egyszer úgy dönthetsz, hogy megkockáztatod a válókeresetet. Megszerezhetnéd a vagyona felét. Azért a vagyonért már két nőt megölt. Egy centet se fog átengedni neked belőle. – Annak a vagyonnak a jelentős része az enyém – az apai örökségem! – Azt hiszed, érdekli? Most már az övé. Kényelmetlen helyzetbe hoztad az eltűnéseddel. Ő így látja. Idegesítő kényelmetlenség vagy, amit minél hamarabb ki kell iktatni.

Loni minden szava igaznak tűnt. Peter pontosan ilyen hideg és kegyetlen. – Nem tudom, mit tegyek. – Fordulj Parkerhez! Peter nyomozója ebben a pillanatban is, miközben beszélgetünk, utaslistákat böngész. Még ha téged megtalálni sok idejébe kerül is, mit gondolsz, mennyi idő, amig felfedezi, hogy a legjobb barátnőd, Janet a hajózási társaság alkalmazottja, és gyakran dolgozik az Ocean jewei fedélzetén? Rainie még sokáig meredt a csukott ajtóra, miután Loni elment. Parker éppen Montana állásában szorgoskodott, a ló sérült hátsó lábát kötözte, amikor Rainie belépett. A férfi látta már korábban, hogy Rainie finomságokkal kényezteti Montanát a kapun keresztül, de azt hitte, a biztonságot jelentő kapu átlépéséhez még túlzottan ideges a lovak közelében. Most azonban ott állt a lány, vakmerőn. Parker felegyenesedett és megfordult. Nagyot dobbant a szíve, amikor meglátta Rainie arckifejezését. A lány úgy nézett ki, mintha épp most vágták volna kegyetlenül gyomorszájon. Mellkasa hullámzott,

szaggatottan kapkodta a levegőt. Falfehér arcába mint két mogyoróbarna verem süppedt be a két szeme. Mégis az ajkai árulták el a legtöbbet felindultságáról. Úgy reszkettek, hogy Parker azonnal látta: Rainie csak rendkívüli erőfeszítések árán képes megőrizni a lélekjelenlétét. – Mi történt? – kérdezte a férfi a szokottnál élesebb hangon. Amint meghallotta a hangjában bujkáló élesebb felhangot, azonnal szidni kezdte magát. De hát annyira megrémítette Rainie állapota! Noha szilárd talaj volt a lábuk alatt, a lány úgy állt ott előtte, lábait erősen a földnek vetve, mintha egy hatos erősségű földrengés ellen küzdene. – Bajban vagyok – nyögte hajszálvékony hangon. – Miért nem szólt, hogy ne fogjak vele kezet? Most mindent megtudott! Parker olyan kétségbeesett erőfeszítéssel próbálta értelmezni az elhangzottakat, mint egy részeg az eléje tett algebra feladatot. Miről beszél? – Ne haragudjon, nem tudom követni. Rainie keskeny válla tehetetlenül megrándult.

– Loni! Engedtem, hogy megérintsen, és most mindent tud! Mindent, Parker! Parker is megtapasztalta már Loni hihetetlen képességét, hogy egy érintésből a legapróbb részleteket is megtudja egy ember múltjáról. Éppen csak soha nem jutott eszébe, hogy ez Rainie-vel is megtörténhet. – Jaj, ne! – jaj, de! – kiáltott Rainie. – Átjött hozzám ma reggel. – Remegő ujjait a nyakára szorította. – Kezet fogtam vele, és most mindent tud, Parker! Hogy lehet, hogy maga nem figyelmeztetett? – szólnom kellett volna. Sajnálom! De meg se fordult a fejemben. – Meg se fordult a fejében? Tönkremehet az egész életem, és ez meg se fordult a fejében? Kezdettől fogva tudja, hogy az igazi nevem nem Anna Pritchard. Eszébe se jutott, hogy lehetnek más titkaim is, amiket senkivel nem akarok megosztani? – Hirtelen a szeme elé kapta a kezét. – Istenem! Bocsásson meg! Nem a maga hibája. Nem lett volna szabad így kikelnem magamból. Csak… Csak annyira félek! Alig tudom összeszedni a gondolataimat.

– Loni senkinek nem fogja elmondani, amit megtudott – biztosította a lányt Parker. – Nem is ezért félek annyira!- mondta metsző hangon Rainie. – Loni azt mondta, hamarosan rám találhat! Parker gyomra görcsbe rándult. – Peter? Rainie szeme könnyekkel telt meg, és Parker úgy érezte, belefullad a benne tükröződő fájdalomba. – Annyira félek, Parker! Rettegek! Ha rám talál, megöl. -Ezen a ponton már nem csak az ajkai, az álla is remegett a lánynak. – Az első két feleségét is megölte, és most értem jön! A kötszertekercs az istálló padlójára esert Parker kezéből. Rainie nem tudott halkan beszélni, és a férfi attól tartott, valaki a közelükben meghallhatja őket. – Toby! – kiáltotta. – Szükségem van itt rád! Amint megjelent az állás kapujában a korosodó, vaskos ember, Parker a könyökénél fogva kitámogatta Rainie-t az istállóból. Tobynak csak ennyit mondott: – Dolgom van. Folytatnád a munkát? – Persze, főnök! – válaszolta Toby.

De Parker ezt már nem is hallotta. Minden idegszálával a reszkető lány felé fordult, amint átmentek az arénán, a személyzeti ajtóhoz. Amikor kiléptek a szabad levegőre, Rainie könnyes szemmel ránézett. – Hová megyünk? Azt még Parker sem tudta. – Talán a házba. Ott senki sem hallhat bennünket. Rainie megbotlott, és Parker alig tudta elkapni, hogy el ne essen. Természetes, hogy az egyenetlen talajon, ilyen feldúlt állapotban elveszti az egyensúlyát, az azonban már ijesztő, hogy nem húzódik el tőle, hanem továbbra is rátámaszkodik! Ebből tudta Parker, mennyire reménytelen állapotban van a lány. Úgy kapaszkodott belé, mint viharban az egyetlen biztos pontba. Mivel tartott tőle, hogy Rainie lába újra felmondja a szolgálatot, Parker átölelte, és még közelebb húzta magához a lányt. – Mondjon már valamit! Miért gondolja Loni, hogy Peter hamarosan megtalálhatja?

– Magánnyomozót bérelt fel – válaszolta Rainie reszketve. -Átnézték az utaslistát, és a nyomozó most próbál megtalálni. Nem tart soká, amíg kideríti, hogy a barátnőm, janet a hajózási társaságnál dolgozik. És onnan már csak egy rövid lépés kitalálni, hogy Janet lépett a fedélzetre az én új személyazonosságom hamis papírjaival, az új Rainie-nek kiadva magát. Parker egy szót sem értett az egészből. Hajózási társaság? Janet? Új Rainie? Lehet, hogy lassú a felfogása, de úgy érezte magát, mintha a közepén nyitott volna ki egy könyvet, és nem értené a nyakatekert cselekményt. Meggyorsította a lépteit, hogy minél hamarabb a házban tudhassa a lányt. Dupla whiskyre lesz szükség, hogy megnyugodjon a rémült teremtés. Akkor talán képes lesz értelmesen beszélni. A konyhába érve Parker leültette a lányt. Amint a székre roskadt, Rainie azonnal a tenyerébe temette az arcát. – Férjnél vagyok – mondta vékony, elcsukló hangon. – Nem váltam el. Ezt tudnia kell. Sajnálom, Parker! Már korábban el kellett volna mondanom, de

nem voltam rá képes. Parker elővett egy üveg Jamesont a bárszekrényből. – Erre magamtól is rájöttem, Rainie. Nem vagyok hülye. -Kétujjnyit öntött a whiskyből egy pohárba, ami az ő vastag ujjaival mérve meglehetősen nagy adag lett. Az asztalhoz lépett. – És, már ne is haragudjon, de azt a szörnyűséget én nem nevezném házasságnak. Inkább valami pokoli büntetésnek. Azt hiszi, ez a házasság szent köteléke? Rácsot kell szerelnem az ablakára, és meg kell erősítenem az ajtaját! Retteg attól a szeméttől! Azt hiszi, bármilyen eskü, amit neki tett, szent? A férje az első alkalommal, amikor kezet emelt a feleségére, megsemmisítette a házasságukat. Papíron a felesége, de semmi több. Az asztalon nagyot koppant a pohár, amikor Parker letette a lány elé. Rainie összerezzent. A férfi azonnal bűntudatot érzett. Időnként megfeledkezett arról, milyen ijedős Rainie – és hogy mennyi oka van félősnek lenni. Főként olyankor feledkezett meg magáról, amikor mérges

volt, és most alig látott a dühtől. Nem mintha Rainie lett volna az oka. Az töltötte el tehetetlen dühvel, hogy a lány fél. Parker sokat adott volna azért, hogy az a Mr. Hogyishívják a keze közé kerüljön. Leült Rainie-vel szemben. – Fenékig! – kacsintott a whiskyre. – Ez minden épeszű ír válasza a felborzolt idegekre. Varázsereje van. Biztosíthatom, hogy megnyugszik tőle! Rainie úgy nézett a pohárra, mintha az a semmiből bukkant volna fel a szeme előtt. Aztán újra Parkerre nézett. – Hát maga tudta? Hogy még férjnél vagyok? – Sejtettem. – Parker hátrabillent a székével, és tanulmányozni kezdte a lány arcának kedves vonásait. Vajon pontosan mikor vésődött a szívébe ennek az arcnak minden apró részlete? – Nem számít, hogy férjnél van. Egy cseppet sem. Akkor is szeretem. – Ezt nem akarta kimondani. Apja fia, semmi kétség. Mindig a szája jár előbb, nem az esze. – De ne ijedjen meg emiatt, semmi oka aggodalomra. Komolyan gondoltam, amit mondtam, hogy csak barátok vagyunk, és

tökéletesen megelégszem ennyivel, amíg csak kell. – Megállt, hogy leülepedhessenek az elhangzottak. – És azt akarom, hogy tudja, nem kell tartania Petertől. Ha egy ujjal is magához mer nyúlni, megölöm! Rainie csillogó szemét még kövérebb könnycseppek lepték el. – De nem tud mindent. Szörnyű dolgot követtem el. – Mit? – kérdezte Parker, és közben elnyomott egy mosolyt, mert nehezen tudta elképzelni, hogy Rainie bármi igazán szörnyűségeset cselekedjen. Ez teljesen távol állt az egyéniségétől. – Hadd találjam ki! Megpróbálta leszúrni egy papírvágó ollóval azt a rohadékot. – Nem. – A lány torka megvonaglott, ahogy nyelni próbált. – Megöltem magam. Parker egy hosszú percig emésztette, amit hallott. – Hogy micsoda? – Megöltem magamat, egy alaposan kitervelt, nagyszabású csalás során. Peter el akart vinni egy hajóútra, és tudtam, hogy azt tervezi, útközben megöl. Tennem kellett valamit, nem sétálhattam

egyszerűen a vesztembe, mint egy birka a vágóhídra! Úgy tettem, mintha mit sem sejtenék, és elmentem az utazásra, de ott megelőztem Petert. – A pohárért nyúlt, és az italba kortyolt, amitől még több könny szökött a szemébe. – Rájött, hogy el akarom hagyni. Ezzel kezdődött ez az egész hajóút-história. Azt hiszem, az én hibám volt. Mármint hogy rájött, el akarom hagyni. Ha visszagondolok, nem is értem, mit képzeltem. Olyan feldúlt voltam, amikor nem tudtam felszámolni a befektetéseket, hogy szembe kellett szállnom Peterrel. – Hohó! – tartotta fel Parker a kezét. – Lassítson, Rainie! Nem tudom követni! Milyen befektetésekről van szó? – Olyan befektetésekről, amiket az én pénzemből, az apám által rám hagyott örökségből hozott létre. Amikor már nagyon elfajultak a dolgok, el kellett volna adnom a részvényeimet, hogy legyen pénzem a szökéshez. Csakhogy nem férhettem hozzá a befektetésekhez, mert mindet kizárólag a saját nevére íratta. Az én pénzem volt, de én egy centet sem kaphattam belőle!

Még mindig nem volt minden világos, de Parker úgy döntött, nyugodtan végighallgatja Rainie-t, hátha a végére összeáll a kép. ‘ – Miután nekiszegeztem a kérdést a befektetésekkel kapcsolatban, Peter követelte, hogy mondjam el, miért érdekelnek a részvények. Nem tudtam mit válaszolni, ha nem akartam elárulni, hogy meg akarok szökni tőle. Ő azonban hamar összeillesztette a kirakós darabjait, és szörnyű dühbe gurult. Kirángatott az erkélyre, és majdnem áthajított a korláton. Ma sem tudom, mi tartotta vissza akkor. Talán az utolsó percben rájött, hogy nem tűnne balesetnek, ha így végezne velem. Miután meggondolta magát, a torkomat szorongatva megesküdött, hogy előbb lát halottnak, mintsem hogy elengedjen. Meggyőzésképpen közölte, hogy az első két felesége is el akarta hagyni, de ő végzett mindkettővel, mielőtt beadhatták volna a válókeresetet. – Ó, Rainie! – Parker csak ennyit tudott kinyögni. A lány tényleg megjárta a poklot. Rainie reszkető ujjakkal megtörölte az arcát.

– Ugyanaznap este a hírekben szó volt egy fickóról, aki a nászútján eltűnt egy hajó fedélzetéről. Peter hirtelen arról kezdett beszélni, hogy jó lenne, ha elmennénk egy hajóútra. – Sebzett, fájdalmas tekintettel nézett Parkerre. – Ez rávall. Imádott macska-egér játékot játszani velem. Tudtam, ha felszállok arra a hajóra, többé nem látom viszont a szárazföldet. Annyira rettegtem, Parker! Nem volt pénzem, hogy megszökjek, de ha maradok, a biztos halál vár rám! Mindaddig egy szót se szóltam a barátnőimnek, Maggie-nek és janetnek a házasságomról. Én… – Rainie megtorpant, és tehetetlen elkeseredéssel legyintett. – Azt hiszem, szégyelltem magam. A tündérmesébe illő házasságom rémálommá vált. Ha a lányok érdeklődtek, mindig homályos válaszokat adtam. Szörnyen ostobának éreztem magam, amiért ekkora bajba keveredtem. De az erkélyen történtek után nem volt más választásom, a barátaimhoz kellett fordulnom. Másnap reggel felhívtam Maggie-t. Ő és janet találták ki, hogy meg kellene rendeznem a saját halálomat.

Látta az Egy ágyban az ellenséggel című filmet? – Julia Robertsszel? – Hirtelen bevillant a felismerés. Mindig is volt valami furcsán ismerős Rainie-ben, s most rájött, mi az. Néhány apróbb eltéréstől eltekintve szinte a megszólalásig hasonlított annak a filmnek a női főszereplőjére! Még lebbenő szoknyái, könnyű felsői és régies nyári ruhái is stimmeltek. A vad, napszőke, göndör hajtincsek! És az az egyszerű fehér vászoncipő, amit az interjún viselt! Rainie azt a karaktert utánozta! – A mindenit! suttogta Parker. – Abból a filmbői merítettük az ötletet – folytatta a lány, meg-megbicsakló hanggal. Megint belekortyolt a whiskybe. -Janetnek jutott eszébe. Ő az egyik barátnőm, vagy ennlítettem már? Egyszerűen képtelen vagyok összeszedni a gondolataimat! Maggie és ő a barátnőim. Az egyetemen ismertem meg őket. – A Pepperdine-on? – Igen. Erről nem hazudtam. Tényleg ott végeztem. A valódi nevem Lorraina Hall. Parker még hátrébb billent a székévei, és

keresztbe vetette a lábait. – Lehet, hogy kicsit lassú a felfogásom, de biztosan jól értem? Maguk hárman látták az Egy ágyban az ellenséggel című filmet, és úgy döntöttek, megrendezik a halálát, hogy megszabaduljon végre Petertől? – Igen. A filmet már korábban láttuk, de janet emlékezett a történetre. Aztán többször is megnéztük együtt. – Rainie álla újra remegni kezdett. – Azt reméltük, ha megrendezem a saját halálomat, Peter nem fog a nyomomba eredni. Stan, egy profi számitógépes srác, akit szintén az egyetemről ismertünk, készített nekem hamis igazolványt és papírokat, amiket eljuttattam janetnek, hogy álruhában bejelentkezhessen velük a hajóra. Aztán a csomagokat, a papírokkal és némi pénzzel, a nekem foglalt kabinban hagyta. Ezek után bevásárlókörútra indult, hogy az új személyazonosságom, Anna Pritchard életre keljen a kamerák előtt is. – Kamerák? A hajón? – Igen. Mindenfelé. Janet üzemeltetési koordinátorként dolgozik a hajózási társaságnál, úgyhogy pontosan ismeri a

kamerák elhelyezkedését. – Rainie ivott még egypár kortyot. – Az egyetemen gyakran hitték rólunk, hogy testvérek vagyunk, szóval janet eléggé hasonlított az igazolványképemre ahhoz, hogy gond nélkül bejelentkezzen. Rengeteg sminket rakott fel, és ugyanazt a parókát viselte, ami rajtam volt a kép készítésekor. Fennakadás nélkül átment a biztonsági ellenőrzésen. Parker fejében kezdett összeállni a teljes történet. – Maga pedig Peterrel szállt fel, a saját személyazonosságával? – Úgy van. – A lány még mindig idegesen reszkető kézzel simította félre a haját. – Peter semmit nem sejtett. Akkor este, vacsoránál, kimentettem magam az asztalnál, hogy kimehessek a női mosdóba, ami nem volt messze az étteremtől, janet ott várt rám, ruhát cseréltünk. Ő nézett ki úgy, mint Rainie Hall Danning, én pedig Anna Pritchard lettem. Mindketten a kamerák szeme láttára távoztunk. Én a nekem foglalt kabinba mentem, Janet pedig egy kameramentes terület felé vette az irányt,

hogy újra ruhát cseréljen, és ismét önmaga lehessen. Hát így tűnt el Lorraina Danning. A kabinban aztán lezuhanyoztam, tetőtől talpig bekentem magam önbarnító krémmel, kisminkeltem az arcomat, és visszavettem a parókát. Aztán csak vártam, mikor szabadul el a pokol. Nem kellett sokáig várnom, hogy Peter észrevegye az eltűnésemet. Az út hátralévő részében a kabinomban maradtam, tengeribetegséget színlelve. Mindenki azt hitte, hogy Lorraina Danning lezuhant a fedélzetről. – Szóval végig ott rejtőzött, amíg mindenki magát kereste. -Parker ezt nem is szánta kérdésnek. Egyre világosabban látta, mi történt, ahogy Rainie folytatta a történetét. – Igen. Parkernek most jutott eszébe, hogy hallott Lorraina Danning eltűnéséről a rádióban. – Peter Danning. Most gyilkossággal gyanúsítják. – Bizony. Parker felállt, és a konyhaszekrényhez

lépett egy másik pohárért. Nem csak Rainie-nek van szüksége az italra. Amikor visszatért az asztalhoz, látta, hogy a lány olyan erősen kulcsolja össze a kezét az ölében, hogy belefehérednek az ujjai, öntött neki egy újabb adag whiskyt, majd magának is töltött. Francba a jéggel! Intravénásán is beadta volna magának az italt, ha lett volna egy fecskendő a keze ügyében. – A fenébe is, Rainie! Miért nem mondta el hamarabb? Hiszen bevittem a városba! Romanóéknál ebédeltünk! És ha Pete vagy Rosa felismerte volna? Vagy valaki az egyik üzletben? Bíznia kellett volna bennem! – Nem hibáztatom, ha mérges rám. Parker sok mindent érzett, de haragot nem. – Nem haragszom, csak az bánt, hogy nem fordult hozzám hamarabb. – Tényleg nem haragszik? – Mégis, miért tenném? Azért, mert azt tette, amit tett, hogy életben maradjon? Amúgy sem tudnám utálni magát. – Tekintetével végigsimított a lány sápadt,

könnyáztatta arcán. – Tudja, hogy hasonlít rá? – Kire? – Julia Robertsre, abban a filmben. A ruhája, a haja. Nagyszerűen utánozza! Rainie fura képet vágott, majd szinte hisztérikus kacagásban tört ki. A nyaka tövéhez szorította karcsú kezét, és szorosan lehunyta a szemét. – Igaza van. Azt hiszem, őt próbáltam utánozni. A sajátomtól teljesen eltérő külsőre volt szükségem. És az a nő, a filmben, hős volt a szememben – volt benne elég bátorság, hogy kitervelje és véghezvigye a szökését. Ahányszor a tükörbe néztem, mindig azon törtem a fejem, honnan vettem ezt a stílust. Valószínűleg tudat alatt választottam. – Nevetése éppolyan gyorsan ért véget, ahogy jött. Rémült tekintettel nézett Parkerre. – És most itt a film vége, Parker. El fog jönni értem. – Újabb hisztérikus nevetés tört fel belőle. – Csakhogy nálam nem lesz fegyver! Jeges, metsző fájdalom szorította össze Parker mellkasát. Mit érezhet most ez a nő? A testalkata törékeny, látszik, hogy

elsősorban szellemi, irodai munkát végzett. Nem mintha bármi kivetnivaló lenne az alakjában. Rainie a legszebb nő, akit valaha látott. De ez nem jelentette azt, hogy készen áll harcba szállni egy férfival. – És ha elkapták volna még ott, a hajón? – A gondolatra Parkerben meghűlt a vér. – Eszébe jutott, mekkora kockázatot vállal? Hogy letartóztathatják, és börtönbe csukhatják? Hamis papírokkal utazni bűncselekmény. – Peterrel maradni még annál is veszélyesebb lett volna -nyúlt ismét a poharáért Rainie. – Hát nem ironikus? Meg akart ölni, én elmenekültem, mielőtt megtehette volna, és most mégis kutyaszorítóban van! – Miért nem hívta a rendőrséget, amikor verni kezdte? Parker nem tudott ellenállni a kérdésnek. – Vannak törvények a családon belüli erőszak ellen! Rainie újabb nagy korty whiskyt gurított le. Már látszott rajta az alkohol hatása. Nyugodtabbnak tűnt. – Nem ismeri Petert – legyintett. –

Agyafúrt, megnyerő és gazdag; Seattle egyik legbefolyásosabb embere. Ha egy ilyen fickó veri a feleségét., azt az emberek nem hajlandók elhinni. Egyszer tényleg kihívtam a rendőrséget. De melyik épeszű rendőr akasztaná össze a bajuszát egy olyan emberrel, mint Peter? Azt mondta nekik, hogy labilis idegállapotban vagyok, és csak kitaláltam az egészet. Nyugodt volt, összeszedett és hiteles, én meg pont az ellenkezője. Amint a rendörök távoztak, keményen megfizettem Peter minden kellemetlen percéért! Tanultam a leckéből, és többé nem próbálkoztam a rendőrséggel. Parker még a gondolatától is elborzadt, hogy Rainie hogyan fizethetett az árulásáért. Hiszen olyan édes, ártatlan teremtés! Milyen ember lehet, aki bántani képes? De a lány beszédes szemébe nézve nem volt kétsége afelől, hogy ezek a rémségek valóban megtörténtek. Émelyegve gondolt arra, hogy amilyennek ő képzeli az eseményeket, az már csak a jéghegy csúcsa. A poharáért nyúlt, és egyszerre felhajtotta az italát. Rainie kutatón nézett a szemébe.

– Úgy gondolja, szörnyeteg vagyok, amiért hagyom, hogy Petert pellengérre állítsák valamiért, amait nem is követett el? Parker legszívesebben raegnyúzta volna azt a disznót. – Szörnyeteg? Az a rohadék megérdemli, amit kap. Még többet is! Én úgy gondolom, maga talpraesett és bátor. És nem szörnyeteg. Rémisztő lehetett eljönni attól az asztaltól, és aztán tűkön ülve kivárni az utazás végét! Biztosan nyüzsögtek a rendőrök a hajón! Egyszer sem zavarták a kabinjában? – De igen. Én viszont álruhában voltarm, és a papírjaimat is rendben találták. Megkérdezték, nem láttam-e Lorraina Dannin-get, én meg azt válaszoltam, hogy nem. – Ismét elöntötték a könnyek a szemét. – Úgy féltem, hogy gyűlölni fog! Minden, amit magamról mondtam, hazugság volt. Nem állhatja a hazugokat, és én vagyok a legnagyobb hazug, akivel valaha találkozott! Parker egy hosszú percig kutatón nézett a lányra. – Ez nem igaz, Rainie. Az igazán fontos

dolgokban igazat mondott. – Lágyan elmosolyodott. – Tudom például, hogy szereti az állatokat – kicsiket és nagyokat. Amikor láttam Mojóval foglalkozni, bebizonyosodott, hogy végtelen a türelme. Tudom, hogy kedves, mert finomságokat hoz Montanának, amióta újra sántít. Egyszer sem megy el úgy az állása mellett, hogy legalább a füle tövét ne vakarná meg. pedig tan: még tőle. Azzal is tisztában vagyok, hogy megrémítik az irántam táplált érzései, és nem mer bízni a megérzéseiben. Tudom, hogy szörnyen hiányzik magának az édesapja, és néha arra gondol, talán csak ezért ment hozzá egy idősebb férfihoz, és talán hozzám is csak ezért vonzódik. Mert őrá emlékeztetem. Azt is tudom, hogy szereti a szalámis pizzát, az olasz kaját meg az édes bort. Sőt azt is tudom, hogy nem törődik a hangyákkal, ha együtt nézzük a felhőket, és remekül észreveszi a különböző alakzatokat! Rengeteg dolgot tudok magáról -igaz dolgokat, amik azzá az emberré teszik, aki. Valóban azt hiszi, hogy egy cseppet is érdekel a többi? Rainie könnyes szemmel nézett a férfira.

– Tényleg nem érdekli? Parker töltött még magának a whiskyből, és nagyot kortyolt. – Mióta csak megláttam, úgy gondolom, maga a legcsodálatosabb lény. akivel valaha találkoztam. És azt az egy alkalmat leszámítva. amikor dühös lettem, mert rájöttem, hogy hazudott nekem, azóta sem változott a véleményem. Emlékszik arra a beszélgetésre akkor, az autójában? Azt mondta, ..egy másik életemben Rainie volt a nevem”. Akkor világossá vált számomra, hogy minden, amit magáról állított, hazugság. Ha úgy vesszük, azóta semmiben sem hazudott, mivel előre jelezte, hogy minden, amit mond, valótlan. Rainie könnyáztatta arcán mosoly terült szét. – Nos, igen, én előre szóltam. – Igen. És még valami. Sok csinos nővel randiztam már, de amint kezdtem őket megismerni, egyre többet veszítettek a vonzerejükből. Ahogy magát kezdem megismerni, egyre szebbnek tűnik a szememben. – Ó. Parker! – Ez az igazság. De tudom, hogy még

nem áll készen arra, hogy megfogja a kezem, és a mélybe vesse magát velem egy szikláról. – A mélybe? – Ilyen a szerelem. Egymásba kapaszkodunk, és nekivágunk az ismeretlennek. Biztosítékok és biztonsági háló nélkül. És nem fog ugrani, amíg nem hisz a másikban. Rainie bólintott. – Egyszer már ugrottam. Félek még egyszer megtenni. – Megértem, és nem is kényszerítem semmire. Azok után. amiken keresztülment, tökéletesen megértem, és hajlandó vagyok várni. Ki fog teljesedni ez a kapcsolat. – Ki fog teljesedni? – kérdezte reszketőn a lány. – Abban sem vagyok biztos, hogy meg akarom-e próbálni. – Tudom – mondta lágyan Parker. – Ezért adtam a szavam, hogy soha nem erőltetek olyasmit, amire még nem készült fel. Csak próbáljon engem is megérteni! Maga az egyetlen nő, aki valaha is számított nekem! Nem tudom elhinni, hogy hozzám sodorta a sors, aztán meg holtvágányra kerül a kapcsolatunk! Túl leszünk a

nehézségeken, csak fogadjon el mindent annak, ami, és ne próbáljon kielemezni minden egyes pillanatot! Nagyon mély sérüléseket szenvedett el, és időre van szüksége a gyógyuláshoz! Rainie ajka újra remegni kezdett. Parker legszívesebben odalépett volna hozzá, és átölelte volna, de tudta, hogy a lány erre még nem áll készen. – Nem tudom, meggyógyulok-e valaha! – suttogta Rainie. -Szörnyű dolgokat tett velem, Parker! El sem tudja képzelni, milyen szörnyűeket! És ami még rosszabb, én magam ís megtettem dolgokat, amiket legszívesebben örökre kitörölnék az emlékezetemből, csak azért, hogy ne bántson! Parkért fojtogató érzés fogta el. Erőfeszítésébe került nyelni. Egyik része visszariadt attól, hogy hallja, miket művelt Peter Rainie-vel, ugyanakkor megértette, hogy a lánynak talán szüksége van arra, hogy beszéljen róla. – Nos, Rainie kedves, bármikor, amikor úgy érzi, készen áll megszabadulni ettől a tehertől, én itt leszek! A lány a fejét csóválta. Szeméből még

mindig szenvedés és fájdalom sugárzott. – Soha nem leszek képes beszélni róla. Hiszen máris beszél róla! Legalábbis kerülgeti a témát. Parker azonban óvakodott attól, hogy felhívja erre Rainie figyelmét. – Ha soha nem akar beszélni róla, az is rendben van – mondta a férfi, bár attól tartott, Rainie soha nem lesz képes lábra állni, ha nem merít bátorságot az emlékei megosztásához. – Mondtam már, nem fogom kényszeríteni, hogy olyasmit tegyen vagy mondjon, amitől rosszul érzi magát. Rainie erre olyan erővel szorította meg a poharát, hogy ujjai megint teljesen elfehéredtek. – Peter kényszerített. Parker elfojtott egy sóhajt. Nem volt biztos abban, hogy itt az ideje, de a lány szemében tükröződő szenvedés meggyőzte arról, hogy Rainie már túl régóta őrzi szörnyű titkait. – Olyasmire kényszerítette, amitől rosszul érezte magát? – Sosem tudhattam, mikor fog bekövetkezni. Nem számított, mennyire

voltam jó, mennyire igyekeztem mindent helyesen csinálni, mindig dühbe gurult. – Rainie ködös tekintettel meredt Parkerre, és a férfi tudta, hogy a lány már nem őt látja. – Emlékszik? Meséltem, hogy Peter mindig drága borokat vásárolt. – Emlékszem. – Némelyiket utáltam. Olyan ízük volt, mint a timsónak. Szörnyű, száraz löttyök voltak, egy kortyot is alig bírtam lenyelni belőlük. Mégis mindig úgy tettem, mintha ízlenének, mert Peter ragaszkodott ahhoz, hogy csiszolja az ízlésemet. De akkor este olyan borzasztó volt a bor, hogy eifíntorodtam. Peter vísszakézből hatalmas pofont kevert le. Az asztalon keresztül ütött meg, és utána már csak arra emlékszem, hogy a földön fekszem, a borospoharam szilánkokban hever, és borfoltok éktelenkednek körülöttem. Parker dermedten ült hátrabillentett székén. Egy szóval sem akart többet hallani, mégis csüngött Rainie minden mondatán. – A hajamnál fogva megragadott, és a padlóra nyomta az arcomat. Azt mondta, nyaljam fel a mocskot, és hogy majd ő

megtanít értékelni a finom bort, ha belepusztulok is. Parker behunyta a szemét. A kirajzolódó jelenettől émelyegni kezdett. Légy átkozott, Peter Danning! A cowboynak többé már nem lett volna elég tíz perc a rohadékkal. Legalább egy órára szerette volna a keze közé kaparintani Danninget, hogy megkóstoltassa vele a szenvedést, amin Rainie keresztülment. – És én megtettem – folytatta alig hallhatóan a lány. Parker egy pillanatra visszahőkölt. – Mit? Rainie arca eltorzult a fájdalomtól, áttetsző, fehér bőre az arccsontjára feszült, szemei mint két, fájdalommal telített tó, mélyedtek az arcába. – Felnyaltam – mondta elfúló hangon. – De az üvegszilánkok megsebezték a nyelvemet, és Peter még jobban feldühödött, amikor hörögni kezdtem. Belenyomta az arcomat – és én akkor azt hittem… – Rainie megtorpant a beszédben, becsukta a szemét, és úgy kapkodott levegő után, mint a partra vetett hal. – Én akkor azt hittem, megfulladok. Nem tudtam elfordítani a

fejemet. Az orrom telement borral. Próbáltam nem belélegezni, de nem sikerült, és fulladozni kezdtem. Olyan erősen fuldokoltam, hogy hánynom kellett. Peter erre azt hitte, szándékosan rájátszok arra, hogy milyen rossz a bor. Azt mondta, faragatlan bunkó vagyok, és csak szégyent hozok rá a munkatársai előtt, hogy egy csepp ízlésem sincs, nem értek a borokhoz, a bútorokhoz, a ruhákhoz, a sminkhez, semmihez. Rugdosni kezdett. Persze a bordáimat célozta, hogy ne legyenek látható nyomok. – Rainie újra mélyen, nehézkesen felsóhajtott. Próbálta visszatartani a lélegzetét, hogy ne törjön ki zokogásban. Olyan sokáig nem vett újra levegőt, hogy az erek kidagadtak a halántékán, és Parker már attól félt, hogy elájul. Végül aztán újra beszélni kezdett. – Mindig gondosan vigyázott, hogy ne látható helyen üssön meg. – Az arcához kapott. – Csak egyszer feledkezett meg magáról, amikor leejtettem az egyik kristálypoharát. – Ó, kedves! – Parker egyre nehezebben állt ellen a kísértésnek, hogy odamenjen a lányhoz, de visszatartotta magát. – Jöjjön

ide! – kérte a lányt. Rainie megint visszatartotta a lélegzetét, könnyes szemmel meredt Parker térdére. Aztán alig hallható, feszült hangon így szólt: – Nem tudok! Parker érezte, hogy a lány valóban képtelen erre a lépésre. És azt is tudta, hogy megveszekedett bolond, ha csak ül ott, és nem tesz semmit. Egyiküknek át kell lépnie a köztük lévő távolságot. Rainie nem talált magában elég bátorságot az első lépéshez. Parker kiegyenesedett. – Ha nem tud idejönni, kedves, én megyek oda. – Egyetlen gyengéd mozdulattal felemelte Rainie-t a székről, az ölébe vette, és a mellkasához szorította. Nem érte meglepetésként, mennyire tökéletesen illeszkedik a lány teste az övéhez. Egymásnak lettek teremtve, ez szent meggyőződése volt. – Semmi trükk, ígérem. Csak barátság. Rendben? Rainie a férfi felé fordult, egyik karjával átölelte a nyakát, és a vállába temette az arcát.

– Aznap este Peter eltörte néhány bordámat. Annyira fájt, hogy levegőt is alig tudtam venni, de nem mertem orvoshoz menni. Féltem, hogy ha rájön, megint megver. Úgyhogy csak körbetekertem magam egy szétvágott lepedővel, amit biztostűkkel rögzítettem, és bevettem egy aszpirint, hogy ne fájjon annyira. Parker végtagjaiból minden erő elszállt. A lány hajába fúrta az arcát, és összeszorította a fogát. Belátta, kétség sem fér ahhoz, hogy az apja fia. Legszívesebben őrjöngött volna, a falat verte volna dühében. Komoly erőfeszítésébe került csak ülni ott, karjaiban Rainie-vel, és nem csinálni semmit. Ezt a lányt bántották. Szörnyű sérüléseket szenvedett el. és Parker számára egy percig sem volt kétséges, hogy ez az eset csak egy volt a számos más esetből azokban a pokoli időkben. Olyan fájdalmat érzett a lány szenvedései miatt, mint korábban még soha. Simogatni akarta, apró csókokkal csitítgatni. Az érintésével talán ki tudta volna fejezni, amit szavakkal nem.

Szorosabban ölelte magához Rainie-t, ölelésének erejével jelezve együttérzését. – Többé nem érhet magához! – suttogta. – Esküszöm, Rainie Soha többé! Amikor a lány válaszolt, forró, nedves lehelete csiklandozta Parker nyakát. – De mi van, ha Loninak igaza lesz, és megtalál? – Csak a testemen keresztül juthat magához, de ahhoz lesz egy-két szavam! – De ő olyan… hatalmas! Parker szomorúan mosolygott a göndör szőke hajtincsekbe. Peter a lány szemében valóban óriásnak tűnhetett. – Minél nagyobb, annál nagyobbat esik! És ha én megütök valakit, és az nem dől el abban a pillanatban, meg kell nézni, mivel támasztották ki hátulról! – Egyszer belenyomta a fejem a vécékagylóba. Parker becsukta a szemét, és újra összeszorította a fogát. – Azt mondtam, a rohadt életbe, erre ő kimosta a mocskos számat. A vécékagylóba nyomta a fejemet. Parker nem is vette észre, hogy hintázni

kezdett. Egyszer csak azon kapta magát, hogy előre-hátra billeg a székkel, mintha egy másik, egy jobb megérzésekkel megáldott személy vette volna át az uralmat a cselekedetei felett. A ringatás jólesett. Rainie annyira fiatal volt még ehhez a rengeteg borzasztó élményhez! Egy édes, ártatlan, sebzett lény, akit ringatni és csitítgatni kell. Előre-hátra billegett hát a férfi, de közben a visszafojtott düh majd szétfeszítette a koponyáját. Törni-zúzni lett volna kedve. Ehelyett azonban csak ringatta a lányt, simogatta csodás haját, és próbálta enyhíteni a fájdalmát. Rainie időnként csendbe burkolózott, de aztán újabb és újabb szörnyű történeteket mondott el. Parkernek fogalma sem volt, hogy élte túl a lány ezt az egészet, de hálát adott az égnek, amiért túlélte. – Amíg meg nem szerezte az örökségemet, egy ujjal se nyúlt hozzám. Olyan naiv voltam, Parker! Peter egyszer úgy tett, mintha csak véletlenül nyitotta volna ki az egyik bankszámlakivonatomat, és azt mondta, ostobaság ennyi pénzt hagyni parlagon heverni egy számlán,

ahol szinte semmit nem kamatozik. Azt mondta, befekteti a nevemben, és egy év alatt megtriplázza. Rainie hangja puha és álmatag lett, de tovább beszélt. – Szerettem volna házat a kertvárosban, egy kis kerttel talán, hogy lehessenek gyerekeink, és egy kutyánk. De Peter folyton csak elodázta a dolgot azzal, hogy most nem a legmegfelelőbb a tőzsde állása, és nem a legalkalmasabbak a körülmények a lakása eladásához. Abban reménykedtem, ha befekteti a pénzemet, és megtriplázza, hamarabb vehetünk házat. Meg sem fordult a fejemben, hogy csak a saját nevére fekteti be, és én egy garashoz sem férhetek hozzá. Parker mélyen belélegezte a lány illatát. Mindig a meleg almás pite jutott eszébe róla. – Annyira sajnálom, Rainie! – Azt mondják, a szerelem vak, nos, ez az én esetemben teljes mértékben igaz volt. Ha most visszagondolok a történtekre, nem fér a fejembe, hogy is nem vettem észre, miben mesterkedik Peter! De mire rájöttem, már késő volt.

Egy centet se adott a háztartás költségein kívül. Próbáltam megszorítani a kiadásokat, hogy összegyűjtsék annyi pénzt, amiből el tudok szökni, de szinte minden centtel elszámoltatott. Egy ideig még azzal is próbálkoztam, hogy az ingeit nem vittem tisztítóba, hanem magam mostam őket, otthon, de végül arra is rájött. Rainie megint elhallgatott, amiből a férfi arra következtetett, ezért a kihágásért is verést kapott. – Féltékeny volt, mert idősebb volt nálam, és attól rettegett, hogy vonzódni fogok valami fiatalabb férfihoz. Amikor újra gyakornoki állást akartam szerezni egy másik cégnél, dührohamot kapott. Amikor önkéntesnek jelentkeztem egy kórházba, kékre-zöldre vert. Amikor edzőterembe kezdtem járni, kikelt magából, és az egyik szobát edzőhelyiséggé alakíttatta át. Soha nem akart egyedül elengedni otthonról, de ha együtt mentünk valahová, akkor is azzal gyanúsított, hogy más férfiakat bámulok. -Rainie reszketegen felsóhajtott. – összevissza ugrálok az időben!

Követhetetlen vagyok. Nem számított. Parker már tisztán látta, min ment keresztül a lány. És azt is sejtette, hogy Rainie továbbra is elhallgat bizonyos nagyon személyes részleteket – a szexuális vonatkozásokat. A férfi nehezen tudott elképzelni annál szörnyűbb eseményeket, mint amelyekről Rainie eddig beszélt, ugyanakkor a lány szűnni nem akaró rettegése a fizikai érintkezés minden formájától egyértelmű jele volt annak, hogy még nem mondott el mindent. Egy szót sem ejtett arról, mi történt a hálószoba falai között. Parker feltételezte, hogy azok az élmények annyira megrázóak voltak a lány számára, hogy képtelen szavakba önteni őket A hallottak ide-oda cikáztak Parker agyában, miközben tovább ringatta Rainie-t. Peter megverte, mert beengedte a szerelőt a lakásba a távollétében. Megverte, mert bámult egy balett-táncost. Megverte, mert megnézett egy filmsztárt a tévében. És megverte, mert rossz napon szolgálta fel a szokásos keddi menüt. A lista egyre csak folytatódott, újabb és újabb, Parker számára felfoghatatlan

rémségekkel kiegészítve a korábbiakat. Ilyesmiket csak egy vadállat tesz azzal a nővel, akinek társául szegődött jóbanrosszban. Rainie végül elaludt. Megváltozott légzéséből és elpilledt tagjaiból Parker nyomban megérezte, mi a helyzet. Óvatosan felemelkedett a székről, és bevitte a lányt a nappaliba. A whisky jó munkát végzett. Miután gyengéden a kanapéra fektette és betakargatta Rainiet, a cow/boy kiviharzott a házból. Minden porcikájában forrt a düh. A furgonja a ház előtt állt, egyenesen feléje tartott. Amikor odaért, teljes erejéből belerúgott az egyik első kerékbe. Lábujjával pont telibe találta az abroncsot. A rohadék! Éles fájdalom hasított végig a lábszárán, fel, egészen a térdéig. Fél lábon szökdécselt a kíntól, és ezerszer is a pokolba kívánta az ostobaságát. Most Jobban érzed magad, Parker? Hdt nem. Addig nem is fogja, amíg szét nem rúgta annak a szemét Peter Danningnek a seggét. – Berágtál a járgányra, fiam? Parker abbahagyta a szökdécselést, és

felnézett. Toby állt pár méternyire tőle. – Nem. Az egész világra rágtam be! Az öreg dohányszelencét halászott elő a nadrágzsebéből. Laza csuklómozdulattal felpattintotta a fedelét, és két ujjal kivett belőle egy adag rágni való dohányt, amit az alsó ajka alá gyömöszölt. Köpött egyet, visszacsúsztatta a tégelyt a zsebébe, majd újra megszólalt: – Attól nem lesz jobb ez a vén golyóbis, hogy eltöröd a lábujjadat. – Nem törtem el az átkozott lábujjamat – Parker a testsúlyát óvatosan a fájó végtagra helyezte. – Legalábbis nem hiszem. Toby felnevetett, és újra köpött egyet. – Tökön ragadott az a lány? Parker visszahelyezte a testsúlyát az egészséges lábára, és csípőre tette a kezét. A lábujjai még mindig lüktettek. – Rainie bajban van, Toby. Nagy bajban! Az öreg elgondolkodva fordult a ház felé. – És te nem tudsz mit tenni? – De. Csak segitségre lesz szükségem. Ideje, hogy a Harriganek egyesítsék erőiket. Áthívnád Clintet és Quincyt? Szólj nekik, hogy tolják ide a képüket! Én meg

áthívom apát, Zach-et és Samet. Toby bólintott. – Rám is szükség lesz? – Egyelőre nem, de hamarosan elképzelhető. Kösz, Toby! Parker fél lábára sántítva indult vissza a házhoz. Rainie elbeszélésének legriasztóbb részlete az volt, amit Loni látott. Hogy Peter Danning már itt liheg a lány nyakában. Parker nem igazán tudott zöld ágra vergődni a sógornője adottságával kapcsolatban, de többé nem kérdőjelezte meg a hitelességét. Ha Loni azt állítja, hogy Peter Danning hamarosan megtalálja Rainie-t, Parker hisz neki. Ez pedig azt jelenti, hogy nincs vesztegetni való idejük. Tizenegyedik fejezet Rainie halk, duruzsoló beszélgetésre ébredt. A férfihangok közé időnként egyegy női szólam is vegyült. A lánynak egy ideig fogalma sem volt róla, hol lehet. Aztán felismerte Parker elsötétített nappaliját. A kanapén feküdt, színes, mintás indián takaró alatt. Félrehajtotta a takarót, és felült. Kicsit szédült. Ha a füle nem csal, sokat emlegetik a konyhában. Felemelkedett, és megindult a hangok

irányába. A konyhaajtóban megtorpant. Egy csoport ember ült a nagy tölgyfa asztalnál. Az étkezőből hoztak át székeket, hogy mindenki elférjen, és az asztalt is megtoldották kicsit. Középen két nagy tál pattogatott kukorica és egy tálca sütemény díszelgett. Néhány csészéből ínycsiklandó kávéillat szállt. Ahogy Rainie végignézett a társaságon, az egyik férfi széke mellett mózeskosárban alvó kisbabát pillantott meg. Egy másik férfi kilencévesforma, hollófekete hajú fiúcskát tartott az ölében. A gyerek összekuporodva, a férfi mellkasának dőlve aludt. Erőtlenül előrebillenő fejét a férfi karjának támasztotta. A legtöbb arc magán viselte a jellegzetes Harrigan-vonásokat. Az egyik ilyen egy nő arca volt. Rainie körülbelül harmincévesnek saccolta. Minden bizonnyal ő Samantha, akinek egyszer kölcsönvette a farmerját. A nő aprócska volt, szeme sötét; haja vadul göndörödő, fekete tincsekben keretezte feltűnően szép arcát, amely ugyanakkor magán viselte apja vonásainak minden jellegzetes szabálytalanságát. A mellette ülő férfi – a

testfelépítéséből és hajának, valamint bőrének színéből ítélve – nem Harrigan volt. Még székén hátradőlve is magasabb volt a többi férfinál, haja pedig nem fekete, hanem gesztenyebarna volt. Finom, napbarnított vonásait intelligens, feltűnően kék szempár tette még hangsúlyosabbá, amit sűrű. barna szempillák árnyékoltak. Jóképű – gondolta Rainie de nem annyira, mint Parker. Amint megjelent az ajtóban, minden szem a lányra szegeződött. A beszélgetés is abbamaradt. Ahogy körülnézett, Rainie észrevette Lonit, akit szinte már barátnőjének érzett, de nem állapodott meg nála. Egyeden arcot keresett. Amikor megtalálta, jutalma a jól ismert, lélegzetelállító mosoly volt, amely annak idején annyira elbizonytalanította. Parker gyorsan felemelkedett az asztaltól. és a lányhoz lépett. Csizmája sarka súlyosan koppant a padló kövezetén. Rainie mellé érve átkarolta a vállát. – Rainie. ez itt a családom. Hangosak, makacsok, kötekedők és gyakran elviselhetetlenek, de a végsőkig segítőkészek. Azért hívtam át őket, hogy

megbeszéljük, hogyan segíthetnénk magának. – A cowboy megdörzsölte az orra tövét. A gesztust Rainie már jól ismerte. Akkor tette ezt a férfi, ha izgult valami miatt. Tudom, hogy ez nagyon személyes dolog, és remélem, nem haragszik meg érte, de igazság szerint szörnyű nagy bajban van, és szijkségünk lehet a segítségükre, hogy kilábaljon belőle. Rainie-t elöntötte a szégyen forró hulláma. Vajon mennyit mondott el Parker a családjának? Ahogy ismeri, mindent. Nem az a hallgatag, tapintatos típus. Eddig a családból mindössze két emberrel találkozott. A többiek teljesen ismeretlenek voltak számára. És most tudomást szereztek legmélyebb, legsötétebb titkairól! A Harrigan-arcú fiatal nő megértőn mosolygott Rainie-re. – Parker nem árult el részleteket, Rainie! Emiatt ne érezd magad kényelmetlenül! Sam vagyok. Az én házasságom még a tiéden is túltett szörnyűségében, összejöhetnénk egyszer egy ital mellett,

és mesélhetnénk egymásnak… Rainie nehezen tudta elképzelni, milyen lehet az övénél is szörnyűbb házasság. – Ezt meg hogy érted? – horkant fel a gesztenyebarna hajú férfi Samantha mellett, miközben belemarkolt a kukoricás tálba. – Nem szeretném, ha Rainie azt hinné, hogy a velem kötött házasságodról beszélsz… Samantha nevetett, és a mennyezetre fordította a tekintetét. – Igazad van. Az első házasságom volt szörnyű. A második egész jól sikerült. – Egész jól? – ismételte a férfi. Sam megszorította a férje karját. – Gyönyörű és tökéletes minden részletében, mint egy álom. így már megfelel? – Egy fokkal jobb – válaszolt a férj, majd Rainie-hez fordult. -Tucker Coulter vagyok, Sam férje, ha eddig nem jött volna rá. örülök, hogy végre találkozunk. – Én is örülök – válaszolta Rainie udvariasan. A Loni mellett, Samanthával szemközt ülő, fekete hajú férfi szólalt meg. – Clint vagyok, Loni jobbik fele. –

Hunyorgott, amikor Loni játékosan a bordái közé bökött a könyökével. – Oké! Oké! Akkor alázatos szolgája! – Elbűvölő mosolyt küldött Rainie felé, amely a megtévesztésig hasonlított Parker mosolyára. – Én vagyok a legidősebb ezek közül a nyikhajok közül. – Nyikhajok? – csattant fel a fiúcskát a karjában tartó férfi. -Beszélj csak a magad nevében! – Újabb Parker-hasonmás mosolygott Rainie-re. – Quincy vagyok, majdnem a legidősebb. A többiek szerint a család egészségmániása. Mindenféle rémtörténetekkel fogják traktálni az étkezési szokásaimról, de egy szavukat se higgye! Nem fogok se tengeri hínárt, se nyers tojást felszolgálni, ha átjön hozzám vacsorára. – örülök, hogy találkoztunk, Clint és Quincy. – Heiló, Rainie! – emelkedett szóra a legfiatalabb férfi a társaságban. – Zach vagyok, örülök, hogy találkoztunk. – Helló, Zach! Én is. Zach cinkos pillantást vetett Rainie-re, eltüntetett a szájában egy csokis sütit, majd megjegyezte: – Most, hogy Dee Dee

ellátott bennünket csokis sütivel, őszintén remélem, hogy nem rajong az édességekért! – Megbökte barna Stetsonja karimáját, és komolyan nézett Rainíe-re. – Samnek igaza van. Semmi oka rá, hogy kényelmetlenül érezze magát. Parker maga volt a megtestesült diszkréció, ami pedig nem jellemző rá. Dee Dee már azon volt, hogy lázmérőt dug a nyelve alá, nem beteg-e. – Még hogy a nyelve alá! – csattant fel Quincy. – inkább a fenekébe! A száját ugyanis egy pillanatra sem tudja csukva tartani! Mindenki nevetett. – Mi annyira vicces? – zsörtölődött Parker. Sam a mennyezetre függesztette a tekintetét. – Ne légy már olyan érzékeny, Parker! Ez bók volt Clint és Quincy részéről! Lenyűgöztél bennünket a szűkszavúságoddal! – Bizony ám! – erősítette meg húga szavait Clint. – Még ott lógott a pelus a hátsódon, egy értelmes szót se tudtál kimondani, de már megállás nélkül

hablatyoltál. Mama mindig csak úgy emlegetett, hogy a kis locsifecsi! Emlékszel, apa? Frank Harrigan sötét arcán nosztalgikus mosoly terült el. – Emy mindegyik kölyöknek kitalált valami becenevet. – Az enyém mi volt? – érdeklődött Clint. – jobb, ha nem tudod! – válaszolta Frank nevetve, majd Rainie-hez fordult. – Ne is figyeljen ezekre a tökfejekre, kedveském! Inkább egymást piszkálják ahelyett, hogy ennének! Idővel majd megszokja. – Frank átkarolta a mellette ülő gömbölyded, vörös hajú asszonyságot, és így folytatta: – Ő Dee Dee, a feleségem. ő készítette ezeket a fantasztikus sütíket. Ki ne hagyja őket! A legjobbak ezen a féltekén! Dee Dee zavarában legyezni kezdte magát az egyik kezével. – Ó, de igazán! – Arcán gödröcskék jelentek meg, ahogy mosolygott. – Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Rainie! Annyiszor át akartam már ugrani hozzád, de elég sok dolgom van mostanában a ház körül. – Nekiállt átalakítani az egészet,

padlástól a tetőtérig! – fakadt ki Frank. – Soha ne adjátok oda a csekkfüzeteteket egy asszonynak azzal a jelszóval, hogy szolgálja ki magát! Dee Dee szerényen nevetett. – Senki nem nyúlt ahhoz a házhoz harminc éve! Épp itt az ideje egy felújításnak! – Úgy van – helyeselt Sam. – Ne panaszkodj már, apa! Én már szégyelltem magam a miatt az özönvíz előtti linóleum miatt! És a nappali ülőgarnitúrája is szörnyen hepehupás volt már! Alig lehetett felkelni belőle! – Nem is volt olyan szörnyű az a kanapé! – ágált Quincy. – A linóleum se – kelt apja védelmére Zach is. – Ez csak amolyan női dolog. – Női dolog? – szökött magasra Loni szemöldöke. – inkább férfivakság! Az a bútor és az a linóleum már igenis szörnyen nézett ki! ideje volt lecserélni! – Megszólalt a lakberendező! – vágott vissza Zach. – Ha nem figyelsz, apa, még a csizmahúzód is virágmintás lesz! – Ebből hagyjátok ki a csizmahúzót, amit Loni nekem tervezett, megértettétek? – fenyegetőzött Clint.

– Miért? – kérdezte Zach. – Ebben a családban mindenki lehet gúnyolódás tárgya! Ha senki nem cukkolja a feleségedet, még úgy fogja érezni, hogy kihagyták valamiből! Loni felkuncogott. – Hátrább az agarakkal, Zach! Az előbb megérintettem a kezed! Még egy megjegyzés Clint csizmahúzóját illetően, és megszellőztetek néhány részletet arról a legutóbbi rodeónyusziról! Szőke haj, kék szem, a melltartóméreténél kisebb iQ-érték… ismerősen hangzik? – Ez zsarolás! – kiáltott fel Zach. Loni pimaszul vigyorgott. – Ebben a családban mindent szabad! zach felmordult, és védekezőn felemelte a kezét. – Oké, oké! Hanyagolom a csizmahúzótémát! – Majd összeráncolt szemöldökkel hozzátette: – És tudd meg, annyira azért nem alacsony az IQ-ja! Ennél kicsit többre is tarthatnál! A kedélyes civódás folytatódott, miközben Parker megfogta Rainie könyökét, és az asztalhoz vezette. A lány nem tudta eldönteni, hogy Harriganék

mindig így viselkednek-e, vagy csak azért próbálják fenntartani a könnyed hangulatot, hogy enyhítsenek zavarán. Parkerrel az asztal túlsó végében telepedtek le, egymás mellett. A késő délutáni napfény kellemesen melengette vállukat az ablakon keresztül. A feszültség, amellyel Rainie az imént felébredt, enyhült valamelyest, de még nem tűnt el teljesen. Úgy ült a székén, mint aki karót nyelt. Jólesett neki, hogy a család mindent megtesz jó közérzete érdekében, ugyanakkor úgy érezte, leleplezték, és Parkerre is neheztelt még, amiért beszélt ezeknek az embereknek a házasságáról. Ezt aztán igazán nem akarta idegenekkel megosztani. Ekkor valami beleakaszkodott a csizmája orrába. Lenézett, és Mojót látta meg az asztal alatt, aki tobzódott a rágcsálható lábbelik sokaságában. Ahogy kis fogaival végigszántott Rainie csizmáján, a lány lábát kellemes bizsergés járta át, amitől kicsit tovább enyhült benne a feszültség. Bármilyen rosszul áll is a szénája pillanatnyilag, az élet megy tovább, és mindig lesz, ami mosolyt csal majd az

arcára. Például egy puha, kölyökillatú szőrcsomó, amely csak annyi időre függeszti fel a játékot, amíg alszik. – Kérsz kávét, Rainie? – kérdezte Sam. – Nem, köszönöm. így is készen vannak az idegeim. – Egy kis whiskyt? – ajánlotta Zach. – Parker általában tart itthon. Szempillantás alatt helyre teszi az idegeket! Rainie gyomra tiltakozva rándult össze a gondolatra. Mára épp elég whiskyt ivott már. – jól vagyok, Zach. De azért köszönöm! – Akkor hol is tartottunk? – irányította vissza Parker a beszélgetést az eredeti témához. A jókedv azonnal alábbhagyott, a mosoly lehervadt az arcokról. Frank Harrigan, aki addig hátradőlve, feleségét átkarolva üldögélt, a kérdés hallatán az asztalra könyökölt, és összekulcsolta munkában edzett ujjait. – Azt taglaltuk, milyen jogi következményei lehetnek, ha Rainie újra felbukkan a nyilvánosság előtt. Rainie rémült pillantást vetett Parkerre.

Nem bukkanhat fel újra! Ezeknek az embereknek fogalmuk sincs arról, mekkora veszélybe sodorná magát. – Nem döntünk maga helyett, Rainie kedves! – sietett magyarázni a helyzetet Parker. – Csak feltárjuk a lehetőségeket. Úgy a legkönnyebb kidolgozni a legjobb tervet, ha minden ötletet bedobunk a közösbe, és alaposan megvizsgáljuk őket minden szempontból. – Nem jelenhetek meg újra! – mondta Rainie feszülten. – Az teljesen ki van zárva! – Biztosan? – dőlt előre Loni, hogy láthassa Rainie-t. – És ha a hatóságok elhiszik, amit mondasz, és huszonnégy órás védelmet biztosítanak számodra, amíg Danninget rács mögé nem dugják? – Lehet, hogy Petert sosem dugják rács mögé – válaszolt Rainie. – Gazdag, befolyásos, és nagyon meggyőző. Amikor egyszer összeszedtem a bátorságomat, és a rendőrséghez fordultam, neki hittek, nem nekem. Azóta pedig csak annyi változott, hogy a törvény rossz oldalára kerültem, ami tovább csökkenti a szavahihetőségemet.

– Mint délelőtt mondtam, van egypár hasznos kapcsolatom – válaszolta Loni. – Ezúttal nem neki fognak hinni a hatóságok. Clint mély, zengő hangon felnevetett. – Loni hajlamos szerényen fogalmazni, Rainie! Azt mondani, hogy van pár hasznos kapcsolata, olyan, mintha azt mondaná, van egypár szőr a kutya hátán. – Nagyot kortyolt a kávéjából. – Napi kapcsolatban van az ország minden igazságszolgáltatási szervével. Ha ő veszi kezébe az ügyet, semmi oka aggodalomra. Rainie ökölbe szorította ölében fekvő kezét. – Akkor sem hiszem, hogy jó ötlet lenne újra megjelennem a színen. Maguk közül senki sincs tisztában azzal, milyen veszélyes ember Peter! Clint előrehajolt, és egyenesen Rainie szemébe nézett. – Ha a törvény a maga oldalán áll majd, nem meri bántani! Ha mégis megpróbálná, ahhoz lesz egy-két szavuk a Harriganek-nek. Parker törődik magával, és ez a mi családunkban azt jelenti, hogy

mindannyian törődünk magával. Furán hangzik, tudom, de a Harriganek már csak ilyenek. Nem igaz, apa? Frank bólintott. – Én úgy látom, ha az ember a családjára nem számíthat, senkire nem számíthat. – De én nem vagyok ennek a családnak a tagja! – tiltakozott Rainie. – Most már az – vetette ellen Zach. – Épp most fogadtuk örökbe. Mindez nagyon jólesett Rainie-nek, de attól tartott, ezek az emberek nincsenek tisztában a lehetséges következményekkel. – Nem engedhetem nyugodt lelkiismerettel, hogy miattam bárkit bűncselekmény elkövetésével vádoljanak! Nem tudom, pontosan milyen törvényeket hágtam át, de annyi biztos, hogy hosszú a lista. Aki segít vagy védelmez engem, bűnrészessé válik. – Ettől mi nem tartunk – tájékoztatta Frank a lányt. Szemmel láthatóan mindenki nevében beszélt. – Először is, Loni ott áll majd a maga oldalán, tehát nagy eséllyel Danning lesz kutyaszorítóban, nem maga. Másodszor

pedig, mi nem hátrálunk meg egy kis bajtól néha! Ez adja az élet savát-borsát! – De… – Semmi de! – szólt közbe Sam. – Parker felvázolta a helyzetet, elmagyarázta a kockázatokat, mi pedig szavaztunk. Mindenki benne van. Tudom, első ránézésre nem látszik, de apának jó mély a zsebe, és jelentős befolyással rendelkezik ebben az államban. És mi, többiek is tudunk nyomni valamit a latban. Ha Peter Danning itt keresi magának a bajt, hát megkapja, kamatostól! Lehet, hogy Seattle-ben ő a nagymenő, de ez itt Harrigan-terület! – Nem értik a helyzetet – próbálta Rainie elmagyarázni. -Peter nem a jog eszközeivel ered utánam, ő nem így működik! – Nem bizony – értett egyet Loni, majd folytatta. Mindenki feszülten hallgatta. – A felszínen Peter Danning jó fiú lesz, mindent úgy tesz majd, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Valójában azonban egyetlen célja lesz: hogy elkapja Rainie-t. – Mindenki dermedten bámult

Lonira, mire ő védekezőn felemelte a kezét. – Ez az igazság. Nem engedheti meg magának, hogy Rainie-t életben hagyja. Idővel ugyanis Rainie úgy dönthet, hogy feladja magát, elmondja a történteket az ő szempontjából, és válókeresetet nyújthat be. Akkor pedig, börtönbe kerül vagy sem, a közös vagyon fele őt illeti. Nem kis pénzről szó. Danning ezt nem fogja megengedni. Kétszer már sikerült embert ölnie következmények nélkül, és van annyira beképzelt, hogy azt higgye, újra sikerülhet. Loni szavai még sokáig visszhangzottak a társaságra szakadó néma csendben. – Ahhoz, hogy megértsük Peter Danning gondolkodásmódját – folytatta Loni –, teljesen rendhagyó szempontból kell közelítenünk a problémához. Az a fickó egy elmebeteg bűnöző. A logikája számunkra érthetetlen. Hónapokig kutat egy fiatal nő után, mielőtt elkezdené behálózni. Olyan fiatal, gazdag örökösnőket szemel ki áldozatul, akiknek nincs közvetlen családjuk és túl sok barátjuk. Attól a pillanattól, ho^

feleségül veszi a nőt, az már nem más számára, mint vagyontárgy, eszköz a célja elérésében. A cél pedig mindig az, hogy balesetnek vagy természetes halálnak álcázva az esetet, megölje, majd a vérző szívű özvegyember szerepében meglépjen a pénzével. Peter Danning nem a megszokott módon értelmezi az „amíg a halál el nem választ” szólamát -tényleg úgy érzi, hogy Rainie elárulta azzal, amit tett. És Peter Danning nagyon veszélyes ember. Fikarcnyi könyörület vagy gátlás sincs benne! A „Rainie-nek meg kell halnia” szakaszba érkeztünk, Peter szemében nem létezik más lezárása a történetnek. Dee Dee összerázkódott. – És én még azt hittem, az én volt férjem az örült! – Danning őrült. – Loni beletúrt barna hajába. – Az a baj, hogy egészen addig nem tűnik őrültnek, amíg igazán meg nem ismered. Ezt az oldalát csak a személyes kapcsolataiban fedi fel, miután zsarnoki uralmat épített ki a másik felett. Behálózza az áldozatait, elhiteti velük, hogy ő minden, amire valaha vágytak, egészen addig, amíg át nem veszi felettük

az irányítást. Rainie is ezért retteg tőle olyan mélységesen. Teljesen a hatalmába került, mint ahogy tíz emberből kilenccel így történne. – Nem kell félnie, Rainie – szóit a lányhoz gyengéden Frank. – Ha Parker nem boldogul vele, amit erősen kétlek, mi mindannyian itt leszünk, és segítünk! Loni bólintott. – Ezt mondani sem kell, apa. Azt hiszem, Rainie már tudja, hogy Parker ott fog állni mellette, és mi is mindent megtettünk, hogy biztosítsuk, ránk is számíthat. – Tenyerét az asztalra fektette maga előtt, többnyire lágy arckifejezése feszültté, komollyá változott. – De arról is meg kell győződnie, hogy az igazságszolgáltatás mellette áll. És itt jövök én a képbe. – Csillogó, kutató tekintetét Rainie-ébe fúrta. – Megengeded, hogy legalább tapogatózzam náluk egy kicsit? Nem kell neveket említenem. Elég, ha a puszta tényeket vázolom fel – hogy ez az ember gyilkos, aki megölte az első két feleségét, és veled is végzett volna, ha nem menekülsz el. – És ha összerakják a képet, és rájönnek, hogy rólam beszélsz? – kérdezte az

aggodalomtól elcsukló hangon Rainie. – Még nyomoznak az ügyemben. Friss még az eset, eszükbe juthat. – Mi más választása van azonkívül, hogy megkockáztatja felvenni a kapcsolatot a zsarukkal? – kérdezte Quincy. – Loni azt mondja, az a fickó őrült, és nem áll le, amíg magát holtan nem látja! Nem élhet állandó félelemben a teljes hátralevő életében! Valamikor talpra kell állnia! Ha most teszi meg, legalább mindannyian ott leszünk, és támogatjuk. – Nem értem, miért van annyira oda a zsaruk miatt – szólt közbe Zach. – Van törvény, ami tiltja, hogy valaki megrendezze a saját halálát? Loni széttárta a kezét. – Nem hiszem, Zach, hogy a saját halál megrendezése önmagában bűntett lenne, de következhetnek belőle másodlagos bűncselekmények. – Például biztosítási csalás – jegyezte meg Tucker, majd a feleségére pillantott. – Ezt a saját bőrünkön tapasztaltuk. Nem is olyan rég Sam majdnem börtönbe került egy lóra kötött biztosítással elkövetett csalás miatt. – Kérdőn Rainie-re nézett. –

Van biztosítása? A lány gyomra összeszorult. – Khm, nos… igen. Peter köttetett néhány biztosítást rám közvetlenül az esküvőnk után. – Mekkora összegre? Rainie testét hideg verejték lepte el. A biztosítás kérdése még sosem fordult meg a fejében. – Néhány millióra, azt hiszem. – A mindenségit! – mondta Quincy halkan füttyentve. -A fickó mindenre gondolt! Ha elteszi láb alól, az öröksége mellett még egy-két milliót is felmarkolhat a biztosítások utáni Zach a fejét rázta. – Micsoda egy kapzsi szemét! – Most nem a kapzsiságon van a hangsúly – szólt közbe Tucker. – Az a gond, hogy a biztosítások jogilag még nehezebb helyzetbe hozzák Rainíe-t. A biztosítási csalás bűntett. – De nem Raínie-nek állt érdekében a csalás! – akadékoskodott Zach. – Ezt nehéz lehet bizonyítani, amikor Danníng fel akarja venni a pénzt – dörzsölte meg a nyakát Tucker. – Nehéz lesz bebizonyítani, hogy Rainie nem volt

benne a csalásban. – Épp ezért kellene most azonnal lépnie, mielőtt még bonyolultabbá válnak a körülmények! – mondta Loni. Rainie úgy érezte, mázsás súlyok nehezednek a mellkasára. Parker a széke támláján nyugtatta a karját, és szorosan átkarolta a vállát. Biztos tenyere és ujjaínak lágy érintése valahogy megnyugtatóan hatottak Rainie borzolt idegeire. Loni felállt az asztaltól; ahogy hátratolta székét, a lábak fájdalmasan csikorogtak a padlón. – Ha most szólunk a hatóságoknak, minden érintett biztosító számára egyértelmű lesz, hogy Rainie nem szándékozott részt venni a csalásban. Számomra nem kérdéses, hogy az igazságszolgáltatás Danníng nyomába fog eredni. Az az ember már megölt két nőt, és Rainie lett volna a harmadik! – De ezt nagyon nehéz bizonyítani! – tiltakozott Rainie. -Úgy értem, azt, hogy megölte az első két feleségét. A barátaimmal már utánanéztünk az interneten, és Peter nagyon alaposan bebiztosította magát minden vád ellen.

Az elsőt közvetlenül a boncolás és az orvosszakértői vélemény megírása után elhamvasztották. Nem tudom, milyen mérget használhatott, de annyi bizonyos, hogy nem tudták kimutatni a szervezetében. A második felesége autójának pedig nyoma veszett, miután a mélybe zuhant. Az autó nyújtotta bizonyítékok hiányában pedig mindössze feltételezés, hogy valaki elrontotta a féket. – Semmit nem kell bizonyítanod ahhoz, hogy a te oldaladra álljon az igazságszolgáltatás – erősködött Loni. – Én láttam, mit tett Peter. Tudom, hogy bűnös! Clint egy ideje már hallgatott, de most újra szólásra emelkedett. – Loni nem valami olcsó médiumutánzat, aki füstöt és tükröket vet be, hogy hihetőbb legyen – mondta előrehajolva, hogy Rainie szemébe nézhessen. – Amióta vele dolgoznak, az FBI statisztikái jelentősen javultak gyermekrablás! ügyekben. Soha, egyszer sem vezették félre a megérzései. Ha ő mondja el a rendőrségnek a történetét, egy szavát sem fogják megkérdőjelezni. Tapasztalatból tudják, hogy soha nem

téved. Rainie Lonira nézett, aki karba tett kézzel álldogált. – Ez így van, Rainie – mondta lágyan. – A kapcsolataim hallgatnak rám, ha mondok nekik valamit. Tudom, halálra rémít a gondolat, hogy újra felbukkanj, de ha megteszed, hidd el, az aggodalmaid nagy része alaptalannak bizonyul majd! Azok az emberek értik a dolgukat. Az ő feladatuk a bűnös megbüntetése, nem az áldozaté. Te pedig egyértelműen áldozat vagy ebben a történetben. Semmi rosszat nem tettél! – Amikor Rainie válaszolni akart, Loni tiltakozón emelte fel a kezét. – Amíg teljes bizonyossággal nem tudom, hogy biztosan a te oldaladra állnak, egyetlen nevet sem említek nekik, még csak utalást sem teszek rád. Ehhez mit szólsz? Parker mindkét karjával átölelte Rainie vállát. – Azt hiszem, Rainie-nek ezt még át kell gondolnia. Túl sok információval bombáztuk. Szerintem holnap folytassuk a megbeszélést, hogy alhasson rá egyet! – Parkernek igaza van – mondta Frank. –

Nem kényszerít-hetjük olyan döntésekre, amelyekkel nincs teljesen kibékülve. Rainie bizonytalanul elmosolyodott. – Nagyon köszönöm a támogatásukat! Igazán! De tényleg szeretném átrágni a dolgot. – És még valami – mondta Frank. – Bármennyi sikerrel járjon is Loni, én bármikor a rendelkezésére tudok bocsátani egy jó nevű védőügyvédet. A jogi védelme garantált. – Igazán nem engedhetek meg magamnak ügyvédet – tiltakozott Rainie. – De én igen – szólt közbe gyengéden Parker, majd, érezve, hogy a lány megfeszül, gyorsan hozzátette: – Csak megelőlegezem! Visszafizetheti havi részletekben. Még kamatot is teszek rá, ha ettől jobban érzi magát! Frank összevonta szemöldökét. – Tisztában van azzal, mekkora veszélyben lesz, ha hazamegy? Ha ez a Danning valóban ilyen eszeveszetten keresi magát, ki tudja, mit eszel ki legközelebb. Nem kockáztathatjuk meg, hogy egyedül találja! Rainie nem gondolkodott ennyire előre.

– Itt kellene maradnia, a farmon – javasolta Frank. – Amióta megmérgezték Samantha néhány lovát, megerősítettük a biztonsági rendszereket. És amikor Clint és Loni összeházasodott, még további rendszereket létesítettünk, hogy Loninak nyugta legyen az újságíróktól. Olyan fejlett biztonsági technológiával rendelkezünk, hogy még őrökre sincs szükségünk a kapuknál. Ennek a körülbelül öt négyzetkilométernyi területnek minden négyzetméterét elektronikus érzékelők és mozgásérzékelő kamerák őrzik. Ha bármi átjön a kerítésen, ami nagyobb egy kis termetű kutyánál, a biztonsági szolgálat ügyeletesei azonnal kiszúrják. Ha ember a behatoló, bennünket és a rendőrséget is azonnal értesítik. Röviden, akár éjjel, akár nappal, Danning nem jöhet be észrevétlenül! – Még nem volt alkalmunk megbeszélni Rainie-vel, hogy hol fog megszállni ezentúl, apa – mondta Parker. – Nos, haza semmi esetre sem szabad mennie – válaszolta határozottan a legidősebb Harrigan, és felemelkedett. Az asztalt megkerülve Rainie-hez lépett, és a

vállára tette a kezét, aminek köszönhetően Parker kiszorult a lány közeléből. – Ne nézzen már ilyen rémülten, kedves! Bárhogy döntsön is, nem kell egyedül szembenéznie a gondjaival! Minden rendben lesz! Rainie szemét könnyek öntötték el. Frank életerős, kemény keze fájdalmas emlékeket ébresztett benne az apjáról. – Köszönöm, Mr. Harrigan. Nagyon köszönöm! – Frank – javította ki az idős férfi. – Vagy apa, ha jobban tetszik. Mi errefelé nem adunk a külsőségekre! Most már értette Rainie, miért rajong Parker annyira a családjáért. Mindig száz százalékig támogatták, és most, hogy erre kérte őket, őt is támogatják. Életében először a saját bőrén érezhette meg, milyen fantasztikus lehet ilyen családban élni. Mi iiután mindenki távozott, Parker leült Rainie-vel szemben az asztalhoz, és kutatón nézett rá. – Haragszik még, amiért beszéltem a magánéletéről? Rainie elfojtott egy

mosolyt. Annyira jellemző volt Parkerre, hogy egyenesen megkérdezi, ami a szívét nyomja. Eleinte frászt kapott az egyenességétől, idővel azonban megtanulta tisztelni a férfinak ezt a tulajdonságát. Vele mindig tudta, hányadán áll, nem kellett barkochbáznia. – Először nagyon felzaklatott, amit tett. Életem legnagyobb hibája volt hozzámenni Peterhez, és erről nem szívesen beszélek. Ugyanakkor a családja remekül kezelte a helyzetet. – Megértik magát – magyarázta Parker nemes egyszerűséggel. – Sam nem tért ki rá részletesen, de korábban ő is átesett ugyanezen. Egy hozományvadász, alkoholista disznóhoz ment hozzá. Ha ez megtörténhetett vele úgy, hogy mi itt voltunk, karnyújtásnyira, akkor bárkivel megtörténhet. – Lehet. Akkor sem vagyok rá büszke. Parker állkapcsán megrándult egy ideg, ahogy Rainie arcát tanulmányozta. – Sammy ugyanígy érzett akkor. Sosem értettem. Steve Fischer követett el bűnt, nem ő!

– Attól még szégyelli magát miatta az ember – mondta Rainie halkan. – Én hagytam, hogy megtörténjen. Maradtam, amikor el kellett volna mennem. Megalázkodtam, hogy elkerüljem a verést. Minden kapcsolatomat elvesztettem a régi énemmel. Nevetséges, gyáva alak lett belőlem, aki attól is retteg, hogy a vécépapírt nem jó irányban fűzte be. –A vécépapírt? – Parker arcán kétségbeesés tükröződött. -Emiatt is megütötte? Szent ég! Amikor kicsi voltam, én annak is örültem, ha volt egyáltalán, olyan gyorsan elhasználtuk!- Felsóhajtott, és a hajába túrt. – Bocsánat. Ez nem tartozik ide. Tudnia kell, hogy szerintem semmi szégyellnivalója nincs a házassága miatt. Ne haragudjon, hogy beszéltem erről a családomnak, és kényelmetlen helyzetbe hoztam! Egyszerűen nem láttam más megoldást. Loni segítségére mindenképpen szükségünk lesz, ha úgy dönt, hogy felfedi magát, és azt is jó tudni, hogy a többiek mellettünk állnak, ugrásra készen. – Egy hosszú percre belefeledkezett Rainie tekintetébe. – Tudom, hogy fél felfedni magát. Teljesen

megértem. De belegondolt már, hogy hamarosan még ha szeretné, sem tudja majd megtenni ezt? – Ha Peter előbb talál meg? Parker bólintott. – Akkor be kell avatnia a hatóságokat. Azok alapján, amiket Danningről hallottam, semmi sem állíthatja meg. – Újra leléphetnék. Parker rendületlen nyugalommal fontolta meg ezt a lehetőséget. – És mi akadályozza meg a férjét abban, hogy újra a nyomára bukkanjon? Legközelebb már nem leszünk ott, én és a családom, Rainie! Könnyű célpont lesz! A lányt kirázta a hideg. Tudta, hogy a cowboynak igaza van. – Éppen ezért kértem a családom segítségét – folytatta Parker. – Minél többen vigyáznak magára, annál jobb, pillanatnyilag. Ráadásul meggyőződésem szerint több szem többet lát. Szükségem volt a véleményükre. A következő lépés sorsdöntő lehet, és nem akartam meggondolatlanul rossz tanácsot adni. – Azt már értem, miért avatta be őket – adta meg magát Rainie. – Csak… –

Megtorpant, nem tudta szavakba önteni az érzéseit. – Csak kellemetlen segítséget kérnem olyan emberektől, akiket alig ismerek. – Nem maga kéri – húzódott mosolyra Parker szája. – Ők ajánlják fel. Ahogy Clint is mondta, a Harriganek már csak ilyenek. Apánk szilárdan hisz a családi összetartásban. – Vett egyet Dee Dee sütijéből. – Apropó, apám! Igaza van. Nem lenne jó ötlet hazamennie, és egyedül töltenie az éjszakát. – De Thomas vár rám! Nem hagyhatom magára! És nem csak a vízről és az ételről van szó! A barátom, alig várja, hogy velem aludhasson! – Ő is idejöhet! Egész jól elvoltak Mojóval, amikor a házán dolgoztam. – Parker lágy pillantása végigsimított Rainie arcán. Nagyot nyelt. – Nem kell nálam maradnia. Mind a hat ház megbízható biztonsági rendszerrel van ellátva. Apa és Dee Dee nagyon szívesen látnák. A többiek is. Teljesen magára bízom a döntést. Thomast is bármelyik házba magával viheti. Rainie nem akarta megbántani a férfit,

és azt mondani, máshol aludna inkább. Parker kezdettől fogva azon igyekezett, hogy elnyerje a bizalmát. Most is azon dolgozik, hogy megvédje. Megérdemli, hogy kifejezze, mennyire sokat számít neki, amit eddig tett. Csakhogy… ez nem ment könnyen. A cowboy egy egészséges, életerős férfi, és ha valóban kezd beleszeretni Rainie-be, márpedig a lány határozottan így érezte, akkor testileg talán többet vár tőle, mint amire egyelőre képes. Rainie-nek fogalma sem volt róla, képes lenne-e kezelni egy ilyen helyzetet. csak azt tudta, hogy reggel megtette az első lépést Parker felé, és most itt az ideje, hogy újabbat tegyen. Bíznia kell benne, hogy a férfi a testi kapcsolat terén is olyan csodálatosan türelmes lesz, mint minden másban. – Inkább itt maradnék – szólalt meg végül. Az egyik fele még hozzá akarta tenni, csak kérem, próbálja megérteni, hogy még nem készültem fel egy intim kapcsolatra. De a másik fele érezte, hogy a férfi szavak nélkül is tudja ezt, úgyhogy nem mondta ki hangosan. – Hát akkor rendben – húzódott mosolyra

Parker szája. – Nagyon örülök, hogy itt lesz! egy órával később Rainie lakása előtt Parker előreengedte a lányt, aki remegő kézzel próbálta a zárba illeszteni a kulcsot. Amikor már sokadszorra vétette el a kulcslyukat, Parker nem bírta tovább nézni, elvette Rainie-től a kulcsokat, és ő maga nyitotta ki az ajtót. Ahogy kitárult az ajtó, a lány megszorította Parker csuklóját. – Várjon! A férfi kérdőn nézett rá. – Khm… – Rainie arca falfehér volt. Megnedvesítette az ajkát. – Seattle csak nyolcórányira van innen. Ha rájött, hol vagyok, lehet, hogy… – Rémülten nézett az ajtóra. – Lehet, hogy bent vár! Parkért majd szétvetette a férfibüszkeség. Hát Rainie nem veszi észre, hogy Peter neki a fél fogára se elég? Hogy semmi oka nincs a félelemre? De amikor a lány tekintetében meglátta a korábban elbeszélt borzalmak minden rettegését, nem tudta hibáztatni, amiért

fél. – Ne aggódjon! – mondta lágyan. – Maga itt marad, a verandán, én meg ellenőrzöm belülről a házat. – Ne! – ragadta meg még erősebben a csuklóját Rainie. -Nem akarom, hogy történjen magával valami! Parker kiszabadította karját a lány szorításából, majd a két tenyere közé vette az arcát. Rainie bőre lágyan simult az ujjaihoz, arca kedvesebb volt mindennél, amit a férfi eddig valaha is látott. – Semmi sem történhet velem, Rainie. Ezt vésse jól az eszébe! Nem esem kétségbe, ha verekedni kell. – De ő nem fog tisztességesen küzdeni! – mondta reszketve a lány. Parker felnevetett. – Gondolja, én igen? Vidéki srác vagyok, Rainie! Apám mindig arra tanított, hogy soha ne kezdjek verekedést, de ha valaki belerángat, én tegyek pontot a végére. így vagy úgy, de én kerülök ki belőle győztesen! Ezzel a cowboy belépett a kis nappaliba, Rainie pedig kezét tördelve a verandán maradt. Amikor visszatért a konyhából,

Parker látta, hogy a lány gyakran a háta mögé les, mintha minden pillanatban azt várná, hogy Peter hátulról ráront. Parker szíve majd megszakadt miatta. Milyen érzés lehet ennyire rettegni egy másik embertől? Gyerekként biztosan ő is védtelenebbnek érezte magát, de az már olyan régen volt, hogy nem emlékezett rá tisztán. Ráadásul csodálatos, oltalmazó apával áldotta meg a sors, aki ragaszkodott ahhoz, hogy már egészen fiatalon megtanulja megvédeni magát. Még Samanthának is kellett önvédelmet tanulnia. A lányával, természetesen, Frank más taktikákat gyakorolt, mint a fiaival, de a végeredmény ugyanaz. Sam törékeny alkata ellenére meg tudta védeni magát. És ez a tudás nemegyszer jól jött neki felnőtt élete során. Miután a hálószobát is ellenőrizte, Parker kikiáltott: – Minden rendben! A hívásra Rainie berohant a házba, és becsapta maga mögött az ajtót. Parker nézte, ahogy a lány, vállát az ajtónak vetve, egyesével bezárja az összes zárat és láncot. – Mit művel? – kérdezte.

A lány megpördült a tengelye körül, hogy szembenézhessen Parkerrel. Szeme körül hatalmas, sötét karikák éktelenkedtek, szája falfehér volt. – Ott lehet, kint! – Két kezével átölelte karcsú derekát. – Félek, hogy ránk támad! Parker e pillanatban semmire sem vágyott jobban, mint hogy a karjába vegye Rainie-t, és biztosítsa afelől, hogy Danning többé egy ujjal sem érhet hozzá. De ezt korábban már megfogadta a lánynak, és úgy érezte, nem javítana a helyzeten, ha kétszer ígérné meg ugyanazt. Rainie-nek jelenleg egy villámgyors önvédelmi tanfolyamra van szüksége, egyelőre ugyanis teljesen Parkertől függ a védelme. A cowboy biztos volt abban, hogy képes megvédeni Rainiet, ugyanakkor tudta, hogy ez a helyzet szörnyen kiszolgáltatottá teszi a lányt. Rainie-nek elsősorban önmagában kell újra hinnie. A hálószobába mentek. – Minél hamarabb összepakol, annál hamarabb leléphetünk innen. A beépített szekrényből Rainie előhúzott egy akkora bőröndöt, amelyben talán ő

maga ís kényelmesen elfért volna. Pakolni kezdett, majd halványan elmosolyodott. – Ez egy kicsit olyan, mint amikor a hajó elhagyására készülődtem. Akkor is remegett a kezem. Rettegtem attól, hogy bele-botlok Peterbe kiszálláskor! És hogy felismer! – Valami fekete tárgyat húzott elő a bőrönd egyik zsebéből. – Ez a parókám. – A mije? Rainie helyre rázta a paróka összekuszálódott tincseit, napszőke hajára húzta a hálót, és már át is alakult vámpírrá. A paróka hosszú volt, éjfekete és szögegyenes. – Voilá, én vagyok a sötétség úrnője! Parker tátott szájjal bámulta. – A mindenit! Micsoda különbség! Rainie megvonta a vállát. – A ruhával és a sminkkel együtt még jobb volt. Teljesen máshogy néztem ki. Ami azt illeti, végül tényleg találkoztam Peterrel leszállás közben. Közvetlenül mellettem ment el. – Biztosan halálra rémült! Rainie bólintott, miközben levette a parókát, és megrázta zilált fürtjeit.

– Az a hét egy rémálom volt. A személyzetnek azt mondtam, hogy tengeribeteg vagyok, és a kabinomban ettem, janet csempészett be nekem pluszadagokat, hogy a személyzet által hozott étel nagy részét a tálcán hagyhassam. Ha valakinek felfordul a gyomra egy hajón, az nem eszik túl sokat. Nem akartunk feltűnést kelteni. – Nem mindenkinek vannak ilyen jó barátai! – Parker tekintete végigsimított a lány édes arcán. Nem csodálkozott, hogy ilyen hűséges barátokra tett szert Rainie. Ö is az első pillanattól fogva vonzódott hozzá, és ez az érzés azóta apránként kiegészült a vággyal, hogy oltalmazza. Parker még soha egyetlen nő iránt sem érzett ilyen erősen. Egyszerűen volt valami Rainie-ben, ami magával ragadta, mióta csak ismerte. – Nagyon szerencsés! Rainie visszadugta a parókát a bőröndbe. – Egy nap, remélem, viszonozhatom Maggie-nek és janet-nek, amit értem tettek! – Felnézett, és Parker tekintetébe fúrta kifejező, érzelmekkel teli, bársonyos barna tekintetét. – És magának is, bármikor legyen is szüksége rám!

– Szaván fogom! – válaszolta elcsukló hangon a férfi. Olyan elképesztően magával ragadó ez a nő! Minden nappal egyre jobban ismeri, és egyre jobban szereti! – Rendkívül bátor dolog volt. Rainie kérdőn nézett rá. – Az, amit tett – magyarázta Parker. – Sok bátorság kellett hozzá! – Nem vagyok bátor, Parker. Csak azért tettem, hogy életben maradjak. Ez elkeseredés. Nem bátorság. – Összehajtott egy pamutfelsőt, és a bőröndbe tette. – Apám mindig azt mondta, sok kurázsi szorult belém, de azt hiszem, mind odaveszett valahol, a házasságom során. Ezt annyira komoran mondta, hogy Parker nem hagyhatta annyiban. – Nem veszett el, Rainie! Csak elrejtette, valahová mélyre. Emlékszik, mit mondtam arról, hogy időre van szüksége a gyógyuláshoz? Pár hónap, és bátrabb lesz, mint valaha! Rainie csak mosolygott szomorúan, és megvonta a vállát. A mozdulat mindennél jobban elárulta, hogy nem hisz abban, amit a férfi mondott. Parker megfogadta: megtalálja a módját, hogy helyreállítsa a

lány önbizalmát. Míg Rainie befejezte a pakolást, Parker az ölébe vette a párnán szunyókáló Thomast. A kandúr azonnal elégedett dorombolásba kezdett. A cowboy átvette egyik karjába a harci sebekkel díszített macskát, és szabad kezével vakargatni kezdte a füle tövét. Rainie lezárta a bőröndöt, tekintete elkomorodott. – Te jó ég! – Mi az? – kérdezte Parker. – Nincs macskaszállító dobozom! – Úgy érti, az a ketrecszerűség? – A férfi közelebb vonta magához Thomast. Utálta volna egy aprócska dobozba gyömöszölni szegény állatot. Olyan kegyetlenségnek tűnt! – Hogy fogjuk Thomast átszállítani? A macskák többnyire ki nem állhatják az autókat. – Miért nem szeretik az autókat? – Azt nem tudom. Nem értek hozzá. Csak azt tudom, hogy többnyire macskaszállítóban utaztatják őket. Parker a kandúr arcába nézett. – Beugorhatunk a városba venni egyet.

– Mojo a fürdőszobájába zárva vár bennünket! – emlékeztette Rainie a férfit. – Egy kiruccanás a városba akár egy óra pluszt is jelenthet. Ha túl sokáig vagyunk távol, Mojo felébred, és kíméletlenül nekiesik a berendezésnek és a felmosókészletnek. Parker fontolóra vette a kérdést. – Elhelyezhetnénk Thomast a szerszámosládámban – javasolta. Rainie arcán az aggodalom helyét a szörnyűködés vette át. – Ezt nem tehetjük szegény jószággal! Nagyon csúnya dolog lenne! A cowboy már-már azt hitte, Rainie azon nyomban ki is kapja a kezéből a macskát. – Kedvesem, a szerszámosdobozom másfél méter hosszú és több mint fél méter magas és széles. Kiveszem belőle a szerszámokat, és kibélelem egy lópokróccal Thomasnak. Klasszisokkal jobb lesz, mint azok a szállítóketrecek! Még szellőzik is! Kényelmesen és biztonságosan fog utazni benne. Ráadásul mindössze harminc percről van szó. Rainie megfontolta az ajánlatot. – Biztosan lesz elég levegője?

– Biztosan. A lány idegesen babrált rózsaszín kötött felsője gyöngyszerű gombjaival. Végül rábólintott az ajánlatra. – Rendben. Reméljük, működni fog az ötlete. A szerszámosdoboz épp akkora volt, amekkorának Parker leírta. – Te jó ég! – kiáltott fel Rainie. – Ebben talán még én is elférnék összegömbölyödve! – Mondtam, hogy tágas! Parker eltávolította a láda tartalmának nagy részét, a többit pedig letakarta egy összehajtogatott lópokróccal. Thomast az új szállítóalkalmatosságba helyezni kétszemélyes munkának bizonyult. Rainie, kezében a nyitott fedelű dobozzal, készenlétben állt a furgon platóján, és amint a férfi a ládába tette a kandúrt, határozott mozdulattal helyére kattintotta a fedelet. Meglepetésére Thomas azonnal abbahagyta a nyávogást a zárt ládában. Rainie elképzelte kedvencét, ahogy ott ül ijedten a sötétben, és nem lát semmit. – Kész! – jelentette be Parker, majd egyetlen laza lendülettel leugrott a

platóról. Rainie irigyelte az erejéért és energiájáért. -Induljunk is, hogy ne kelljen Thomasnak túl sokáig a ládában kuporognia. A baj csak az volt, hogy Rainie ugyan nagyobb megerőltetés nélkül fel tudott mászni a furgon hátuljába, lejönni onnan viszont már nehezebb feladat volt. A farmokon használt furgonok többségéhez hasonlóan Parker járműve is meg volt emelve, hogy ne akadjon el a sárban. Rainie a leeresztett hátsó falhoz lépett, kéz-és lábtámaszokat keresett. Épp, amikor sikerült egy megfelelőnek látszó útvonalat kinéznie, a cowboy odalépett hozzá, és feltartotta a két karját, hogy leemelje a furgonról. – Maga most viccel! – nézett Rainie ferde szemmel a férfi tenyerére. Még soha senki nem segítette le ilyen magasról, és most sem fűlt hozzá a foga, egy cseppet sem. – Köszönöm, egyedül is elboldogulok. – Ne legyen már olyan gyáva! Ugorjon! Elkapom! – És ha mégsem? – Elkapom. ígérem. Csak ugorjon! Rainie-nek eszébe jutott a szakadék-

hasonlat, amelyről Parker korábban beszélt. Bízni. Mély levegőt vett, és addig araszolt a plató széle felé, amíg a lábujjai már lelógtak elöl. Hirtelen mégis visszahőkölt. – Nem tudom megtenni! Parker elkeseredett pillantást vetett a lányra. – Alig másfél méter az egész, drágám! – Nekem egy egész kilométernek tűnik! Parker felnevetett, és mielőtt Rainie megsejthette volna, mire készül, átölelte a lány térdét, és leemelte a platóról. Rainie felsikoltott, és azonnal kapaszkodó után kapott. Az egyetlen megfelelő alkalmatosság e célra a férfi feje volt. A Stetson kalap lerepült, és Rainie belemarkolt a dús, fekete tincsekbe. – Le ne ejtsen! – kiáltotta. A cowboy ekkorra már olyan fékevesztetten nevetett, hogy megszólalni is alig bírt. Csak annyit tudott kinyögni orrhangon: – Még hogy ne ejtsem le? inkább kopaszodjam meg negyvenéves korom előtt? Talán előbb lenne szíves elengedni a hajam, hogy letehessem!

Rainie látta, hogy a férfi arca a combjai tövéhez préselődik. Próbálta elengedni Parker haját, de az ujjai nem engedelmeskedtek. A cowboy forró lélegzete a szoknyán keresztül is perzselte a bőrét. Parker teste hirtelen megfeszült. A lány úgy sejtette, ekkor jött rá a férfi, hol van az orra. Rainie elszörnyedt, de továbbra sem volt képes lazítani a fogáson, mert attól félt, hogy nyomban lezuhan. Parker szorítása végül engedett, és Rainie lassan lefelé kezdett csúszni, testével végigsimítva a férfi testén. Amikor végül földet ért, Parker továbbra is a karjában tartotta. Már nem nevetett. Szeme komolyan, fényesen csillogott. Rainie ijedten vette észre, hogy ujjaival még mindig a férfi hajába kapaszkodik. Kezét gyorsan leeresztette Parker vállára, de ettől valahogy még rosszabb lett a helyzet. Forró, kemény izom és hús simult a tenyerébe. A szíve kalapálni kezdett, gyomrán izgalom futott át. Parker merev férfiassága a hasának feszült. A férfi halvány mosollyal kisimított egy kósza tincset a lány arcából.

– Biztos földet érés, ahogy ígértem. Csakhogy Rainie egy cseppet sem érezte magát biztonságban. Látta már ezt a csillogást férfi szemében, és pontosan tudta, mit jelent. – Parker, én… Parker lezárta a lány száját a mutatóujjával. – Ne – suttogta –, ne mondja ki! – De úgy érzem, fontos, hogy tisztázzuk… – Minden világos. – Parker leengedte a kezét, és egy lépést hátralépett. Felcsapta a furgonplató nyitott oldalát, és a fejébe nyomta a kalapját. Az utasfülke felé biccentett. – Mehetünk? Rainie elfordult. A szíve még mindig vadul kalapált. Amikor beültek a furgonba, nem tudta, mit is mondjon. Szerencsére Parker soha nem volt beszédtéma híján. – Lehet, hogy át kellene nyergelnem a macskaszállítmányozó üzletágra! Az a szerszámosláda egyszerűen tökéletes! Rainie megrázta a fejét. – Nem biztos, hogy ezzel a macskarajongók is egyetértenének. – Miért? Látta már, milyen aprócska szállítóketrecekbe képesek begyömöszölni

szegény állatokat? A kilyukasztott falú kartondobozokról nem is beszélve! A szerszámosládám mindegyiket lepipálja. Thomas legalább meg tud fordulni benne, a lópokrócon pedig akár szundíthat is egy kényelmeset. – Ez igaz – értett egyet a lány. – Akkor ne nézzen már ilyen kétségbeesetten. Thomas tökéletesen rendben van. Rainie bólintott, de valójában nem a kandúr miatt aggódott. – Parker, ami az előbb történt… – kockáztatta meg a témát. A férfi jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Semmi sem történt az előbb, Rainie. És nem is fog. A _ _ farmon Rainie alig bírta kivárni, hogy végre szabadon engedhesse átmenetileg bebörtönzött kedvencét. Csakhogy amikor Parker felnyitotta a láda fedelét, a kandúr, mint a villám, kirontott, és mielőtt bármit tehettek volna, az udvaron át elviharzott az istállók irányába. Hűlt helye sem volt. – A fenébe! – Parker a szájához emelte a

kezét. – Ide, Thomas! – Egy macskát nem így szokás hívni! – tájékoztatta Rainie. Parker zavarodottan nézett a lányra. – Akkor hogyan? Rainie úgy döntött, legjobb, ha a gyakorlatban mutatja meg, és magas hangon hívogatni kezdte a kandúrt: – Cicc-cicc! Ide, cica! Cicc-cicc! Parker megrázta a fejét. – Rainie, drágám, az én hangomat nem ilyen szoprán szólamokra találták ki. – Akkor majd én. Maga csak elijesztené! Miközben Rainie ide-oda járkálva a macskáját szólongatta az udvaron, a cowboy bevitte a csomagokat a házba. Amikor Parker visszatért, a lány már az istállóknál könyörgött Thomasnak, hogy bújjon végre elő. A férfi felsóhajtott. Sosem volt oda a macskákért, de úgy látszik, Rainie nagy barátjuk. Ha az az átkozott kandúr nem jön vissza, a lánynak megszakad a szíve! – Cicc-cicc! – kezdte ö is hívogatni a macskát. – Thomas! Ne tedd ezt velem, te borsóagyú

szőrcsomó! – mormolta az orra alatt. Mivel a kandúr már messze járhatott, Parker a ház mögé került, hogy a hangja nagyobb területet járjon be. -Cicc-cicc! Semmi. A cowboy visszament Rainie-hez. Olyan elveszettnek tűnt, ahogy ott állt, könnyű szoknyáját virágmintás zászlóként lebegtette az esti szellő! A férfi hátulról átölelte a derekát. Rainie teste azonnal megfeszült, s megragadta Parker csuklóját, mintha attól tartana, a férfi keze nem állapodik meg ott, ahol van. Na, azt már nem! Parker tisztában volt vele, hogy még hosszú az út,’mielőtt akár az intimitás legenyhébb formája is kialakulhatna kettejük között. És, furamód, ez ellen semmi kifogása nem volt. Most, hogy rátalált Rainie-re, megértette, miért mondogatta mindig az apja, hogy az igaz szerelem több a testi vágynál. Szeretni ezt a nőt rendkívül összetett érzés volt. Noha nagyon kívánta, készen állt, hogy várjon rá, amíg csak kell. Apja egy másik mondása csengett a fülébe: Amit érdemes megszerezni, arra várni is érdemes. Rainie-re pedig mindenképpen érdemes volt várni.

– Nem lesz semmi baja Thomasnak, Rainie kedves! – suttogta a lány fülébe, és azon imádkozott, bár igaza lenne. – Nem bántja itt semmi. Teszünk neki a verandára ételt és vizet. És ha megnyugszik, az orra idevezeti majd, a vacsorájához. Rainie vonakodva indult vissza a házhoz, és az sem kerülte el Parker figyelmét, hogy gyakran hátranéz a válla felett útközben. – Nem lesz semmi baja! – mondta újra a férfi. – Higgyen nekem, rendben? Ha valamihez, hát a jószágokhoz értek. Visszajön még villanyoltás előtt. Thomas azonban nem jött vissza. Parker feszülten figyelt, nem hall-e nyávogást valahol messze, miközben elköltötték csilikonzervből és pirítósból álló vacsorájukat, amihez egyébként a vendég alig nyúlt. Még akkor is hallgatózott, amikor mosogatni kezdtek, és megetették Mojót. vacsora után a kölyök az asztal alatt szenderedett el. Egyetlen hívogató nyávogás sem hallatszott a veranda felől. Rainie szomorú, aggodalmas arccal pislogott időnként az ajtó felé. Parkernek

fogalma sem volt, hogyan vigasztalhatná meg. – Egyszer azt mondta, Thomas szereti a tonhalkonzervet. Nyissunk ki egyet, és üljünk ki a hintára! Mit szól? Lehet, hogy megérzi az illatát, és felbukkan! – Tegyünk egy próbát! – egyezett bele Rainie. Parker kinyitott egy konzervet, majd leemelt két dzsekit az előszobai fogasokról, s az egyiket a lány karcsú vállára teritette. Kihúzta a gallér alól Rainie göndör tincseit, és arra gondolt, még soha senkit nem szeretett úgy, mint őt. Egyetlen szippantás az illatából – alma, vanília és fahéj –, és érzékei őrült táncba kezdenek, karja fájdalmasan vágyik rá, hogy átölelje a lányt. – Milyen parfümöt használ? – Nem tudott ellenállni a kérdésnek. – Nem ismerem. Rainie felnevetett – Saját recept Eszenciákat kevertem össze. Van róla fogalma, mennyibe kerül manapság egy parfüm? Még az utánzatok is nagyon drágák! Úgy döntöttem, megalkotom a saját illatomat. Parker megjegyezte magának, hogy meg

kell lepnie a lányt egy parfümmel, de azonnal el is vetette az ötletet. Szerette Rainie illatát. Az éjszaka lehűlt. Rainie fázósan húzta össze magát a dzseki alatt. Nyári szoknyája lenge, áttetsző anyagból készült, a hideg ellen mit sem ért. – Ez Közép-Oregon! Nappal pokoli a hőség, de mihelyt lemegy a nap, lefagy az ember orra, ha nem vigyáz. – Parker átkarolta a lány vállát, és közelebb húzta magához. Ismét érezte, hogy Rainie teste megfeszül. Nyilván attól tart, hogy túl gyorsan próbál közeledni. Nem hibáztatta ezért. Reggel hatalmas fordulatot vett a kapcsolatuk, és noha számos téren még fiatal és ártatlan, Rainie már megtapasztalta, milyen lehet egy férfi sötét oldala. – Nyugalom! – mondta lágyan Parker. – Ne féljen, nem fogom letámadni. Semmi ilyesmit nem tervezek. – Nem? A lány őszinte meglepődése mosolyt csalt Parker arcára. – Nem. Egy élet áll még előttiJnk, Rainie kedves. Nem rohanok sehová. –

Végigsimított a lány karján. – Én úgy gondolom, minden jő házasság szilárd barátságra épül. Persze, ne értsen félre, nem tagadom a testi kapcsolat jelentőségét. De a szex önmagában nem fog összetartani bennünket. A barátságunk fog összetartani. Ha egy nap megöregszünk, a barátságunkra akkor is számíthatunk majd. – Még meg sem kérte a kezem, Parker. És én még nem is mondtam igent. Nem rohant egy kicsit előre? – Egyáltalán nem. – De hát még nem is mondtam, hogy szeretem, és különben is, egy másik férfi felesége vagyok! Parkernek nem volt szüksége rá, hogy Rainie kimondja, szereti. Tudta, hogy szereti. Ahányszor csak ránézett a lány, látta a szemében. – Nem a felesége Peter Danningnek. Csak a papír köti össze vele. Nagy különbség. Még a római katolikus egyház sem kényszerítené, hogy megtartsa a neki tett fogadalmát. – Egypercnyi szünetet tartott, hogy leülepedjen, amit mondott. – Volt egyáltalán templomi esküvőjük?

Eddig eszembe sem jutott megkérdezni. – Nem. Először Las Vegasban házasodtunk össze. – Először? – A Barrestolnál a vezető beosztású dolgozóknak tilos viszonyt kezdeniük a beosztottaikkal. Peter elég magasan állt ugyan a ranglétrán, nem rúgták volna ki a hozzám fűződő kapcsolata miatt, de rossz fényt vetett volna rá, ha kiderül. így én megváltam a cégtől. Las Vegasban összeházasodtunk, hozzáköltöztem, ő pedig körülbelül hat hónapig az egészet titokban tartotta. Amikor úgy érezte, már elég hosszú ideje eljöttem a cégtől, elterjesztette, hogy véletlenül összefutottunk, amikor én már nem voltam a cégnél, és randizni kezdtünk. Néhány héttel később bejelentette az eljegyzésünket, és másodjára is összeházasodtunk, a látszat kedvéért, egy szőlőskertben. – Nem semmi ez a fickó! – A külsőségeknek él – rázkódott össze Rainie. – Magában éppen ezt csodálom, Parker. Hogy nem érdekli, mit gondolnak magáról mások.

– Igenis érdekel – helyesbített a férfi. Most ébredt rá, hogy miközben Rainie-t arra biztatta, ossza meg vele a titkait, ő maga alig beszélt neki a saját titkairól. Legalábbis az igazán mélyen gyökerezőkről, amelyek fájdalmasak a számára, vagy szégyennel töltik el. Ezt orvosolnia kell, ha azt akarja, hogy Rainie pontos képet kapjon a személyiségéről. – Csak nem vagyok hajlandó megjátszani magam azért, hogy elnyerjem mások tetszését. Régebben, amikor főiskolára kezdtem járni, megpróbáltam más lenni, mint aki vagyok. – Hogyan? – Többféleképpen. Például már nem úgy beszéltem, ahogy az apám. Próbáltam művelt benyomást kelteni. – Fejét csóválva gondolt vissza azokra az időkre. Miféle őrültség lett úrrá rajta akkoriban! – Valahogy a fejembe vettem, hogy az apám egy szegény melós, és nekem ennél valami jobb jár. összevásároltam mindenféle menő cuccot – khakinadrágokat, öltönycipőket, divatos ingeket legombolható gallérral. – Még közelebb húzta magához a lányt, hogy az

ne vacogjon annyira. – Körülbelül három évbe telt, míg felnőttem, és rájöttem, hogy az igazi kihívás az életemben abban áll, hogy legalább feleolyan jó ember legyek, mint az apám. Nem az számít, hogy valaki milyen ruhát visel, mennyire kifinomult, és hogyan beszél. Az a lényeg, hogy kik vagyunk belül. Az én apám őszinte, hűséges, szorgalmas ember. Nincs benne semmi, ami csillogó vagy divatos. Mégis minden végzettségem ellenére időről időre meglep, mennyi mindent tud. Épp csak más iskolát járt ki, mint én. Egy sokkal nehezebbet. Amikor egy kanca fedeztetését tervezem, rendkívül meggyőző genetikai elméletekkel tudok előállni, a végén mégis mindig ugyanarra a párosításra szavazok, amire az öreg. Nem tudja megmondani, miért azt a feketét fedezteti azzal a szürkével a megfelelő színű csikó születéséhez, de azt tudja, hogy működni fog a dolog. Nem tudja, hogyan, de alapos szemrevétel után meg tudja mondani egy lóról, hogy szürkederes-e, vagy kékderes. Megáll az eszem, de mindig igaza van! Nem kell

ahhoz főiskolára járni, ho^ az ember elismerésre méltó alapműveltséggel rendelkezzen. És ha egy diplomás fickó azt hiszi, hogy jobb, mint mások, csak mert elvégzett egy iskolát, kemény leckére számíthat az élettől. Rainie az egyre sűrűsödő alkonyatba révedt. – Szóval félretette a khakinadrágokat? – Félre. Visszatértem a jó öreg kopott farmerhez és a kitaposott csizmához, és attól kezdve nem azzal törődtem, hogy hogy nézek ki, hanem azzal, hogy ki vagyok. Samantha szerint már túlzásba viszem. Azt mondja, apám fiai közül egyedül én beszélek teljesen úgy, mint az öreg, sőt idővel még a gesztusait is utánozni kezdtem. A fejét tenné rá, hogy egy évvel ezelőtt még nem haraptam el minden szavam végét. Hogy miért viselkedem most így? Meg nem tudnám mondani. Talán lelkiismeret-furdalásból kezdtem ennyire majmolni apámat. – Miféle lelkiismeret-furdalásból? Parkernek időre volt szüksége, hogy bátorságot gyűjtsön a válasz előtt.

Hitvány, hálátlan fajankónak érezte magát, ha az igazságra gondolt. – Mert azt gondoltam, nem üti meg a mércét az apám, hogy kevesebb, mint a műveltségüket csillogtató főiskolai tanáraim, és hogy én egy nap jobb leszek nála, csak mert főiskolára jártam. Amit mellesleg ő finanszírozott. Hálátlan fattyú voltam. Most már tudom, hogy az az idő csak egy múló korszak volt az életemben, és hála az égnek, nem tartott túl sokáig, de akkor is mindig lelki-ismeretfurdalásom lesz miatta. Nincs nála jobb ember a világon, és büszkeség tölt el, ha azt mondják, hogy hasonlítok rá. Rainie lehajtotta a fejét, és cipője orrát végighúzta a veranda fapallóin, ahogy a hinta előrelendült. – Hát ezért nem dicsekszik a végzettségeivel. – Parkerre nézett. Szeme csillogott a halvány esti derengésben, halántékánál szőke tincsek táncoltak a szellőben. – Komoly fejtörést okozott ezzel nekem. Többnyire senki nem gondolná, hogy diplomája van, azt meg főleg nem, hogy a lovak genetikáját tanulmányozta! Ez nem olyan, mint egy kosárfonó-

tanfolyam, Parker! Ehhez ész kell! Most Parker meredt a mélyülő sötétbe. – Ahhoz is ész kell, hogy valaki olyan lószakértő legyen, mint az apám. Amikor befejeztem a tanulmányaimat, arra jöttem rá, hogy mindez csak eszköz. Nem mértéke annak, hogy mennyit érek. – Parker meglepődést színlelve nézett a lányra. Nem akarta, hogy Rainie megsejtse, szándékosan tárulkozott fel előtte. – Hogy a fenébe lyukadtunk ki ide? – örülök, hogy ide lyukadtunk ki! Olyan dolgokat tudok meg Parker Harriganről, amiket soha nem is gondoltam volna. „Az én hanyagságom, hogy erre ennyit kellett várnia!” – gondolta Parker. – És tetszik, amit lát? A lány kedves arcán lágy, merengő mosoly jelent meg. – Nagyon is. Régóta tudom, hogy cseppet sem hasonlít Peterre. Amit mond, csak megerősíti ezt. Peter bárhová ment, mindenütt eldicsekedett a végzettségeivel. Maga meg úgy tesz. mintha soha be nem tette volna a lábát egyetlen főiskolára sem. A maga helyében Peter mindenkit megpróbálna levenni a

lábáról hangzatos genetikai elméletekkel. Maga ellenben azt is alig említi, hogy konyít hozzá. Parker önkéntelenül felnevetett. – Rainie kedves, ha én most genetikai elméletekről kezdenék szónokolni, maga záros időn belül elaludna az unalomtól. Rainie is nevetett. – Az nagyon is valószínű. Hosszú csend ereszkedett közéjük. Amikor a férfi újra megszólalt, hangja mély volt és érdes. – Annyira sajnálom, hogy ennyi szenvedést okozott magának! Csak hogy tudja: ha más körülmények között találkozunk, és azzal fenyegettek volna, hogy kirúgnak, ha viszonyt kezdek magával, én bizony megmondtam volna a seggfejeknek, hová menjenek! Rainie ránézett, és Parker megint úgy érezte, elvész a gyönyörű szempárban. – Tudom. Ez az egy szó az egész világot jelentette a férfinak. Tudom. Gyorsan elfordította a fejét, mert tudta: a lány még nem áll készen rá, hogy bevallja a félelmetes igazságot, hogy szereti. De ö tud várni.

Egyelőre elég, ha Rainie érzi. És abban a pillanatban halk nyávogást hallott. A bejárathoz vezető lépcsőn Thomas állt, elhagyatottan, szemrehányón pislogva feléjük. – Thomas! – kiáltott fel Rainie. Hangja csengettyűként csilingelt az éjszakában. Talpra ugrott, és leszaladt a lépcsőn. – ó, Thomas, szegény kicsikém! Hát merre jártál? – Kicsit még a karjában szorongatta a kandúrt, mielőtt visszatért a verandára. A tonhalkonzerv előtt óvatosan letette a földre. – Éhes vagy, nagyfiú? Thomas úgy döntött, a kérdésre az egyetlen méltó válasz, ha valósággal fejest ugrik a konzervbe, mint aki napok óta semmit nem evett. Rainie melléje guggolt, hogy vakargassa a hátát, amíg eszik. Amikor kiürült a konzervdoboz, Parker kitárta az ajtót, hogy Rainie bevihesse kedvencét. Thomas kissé nyugtalannak tűnt. – Megijeszti az új környezet – tájékoztatta a lány Parkért, aki épp bezárta maguk mögött az ajtót. – Hozzá fog szokni. Talán jobb lenne, ha

letenné, hogy fel tudja deríteni a terepet. – Előbb megmutatom neki, hol van az alom – mondta Rainie a válla fölött, útban a fürdőszoba felé. Egy perccel később Thomas a rémülettől tágra nyílt szemmel rontott be a konyhába. Gyors pillantást vetett Parkerre, majd a nappalit vette célba. Ezután Rainie jelent meg a konyhaajtóban, majdnem olyan feldúltan, mint házi kedvence. – Hová szaladt? Parker a nappali felé intett. – Arra. A lány a nappaliba rohant. – Jaj, ne! – hallotta Parker egy pár másodperc múlva. – Mi történt? A cov/boy is átment a nappaliba, hogy lássa, mi a baj. Amikor követte Rainie felfelé irányuló tekintetét, meglátta Thomast az egyik függönykarnison. A kandúr úgy nézett ki. mintha most lépett volna ki egy rajzfilmből: minden szál szőr égnek meredt a hátán. Parker már-már attól tartott, hogy a kandúr infarktust kap. – Mi van vele? – Megijedt, szegény kicsikém! – A lány kezét tördelve, aggódó tekintetet vetett

Parkerre. – Talán mégse volt jó ötlet ide jönnünk. Thomas valószínűleg egész életében abban a lakásban lakott. Halálra rémíti az új környezet. Az ki van zárva, hogy visszavigye Rainiet a lakásba. – Rendbe fog jönni, Rainie kedves!Legalábbis nagyon remélte. Megjegyezte magának, hogy Thomas után nem lesz több macska az életükben. A lovak és a kutyák sokkal kiszámíthatób-bak. – Csak időre van szüksége, hogy tájékozódjon. Szép is lett volna! Csakhogy harminc perccel később, amikor Parker elrendezte a vendépzobát Rainie számára, az átkozott macska még mindig a karnison kuporgott. A lány szívszorító arckifejezéssel álldogált a szoba közepén. Parkernek nem kevés kér-lelésébe került rávenni, hogy térjen nyugovóra. – Reggelre már otthon fogja érezni magát! – ígérte a férfi. – úgy gondolja? Abban a pillanatban valamelyik falióra egész órát ütött. Az első hangra Thomas hangosat nyávogott, mire Rainie nagyot ugrott ijedtében. A második ütésre a

kandúr leugrott a karnisról, egyenesen az egyik karosszékbe, onnan a kandallópárkányra. Rainie megpróbálta elkapni a rémült jószágot, de az hallani sem akart róla. A harmadik ütésre újra a padión termett, és a konyha felé iszkolt. Mire az óra tízet ütött, a macska szőrénszálán eltűnt. – Nem lesz semmi baja, Rainie kedves! – bizonygatta Parker. – Kimenni nem tud. Ha elcsendesül a ház, előbújik majd. és körbeszaglászik. Meg fogja szokni a helyet. – Elnémította a hangoskodó órát. – Ha most lefekszik, Rainie, és nyitva hagyja a szobája ajtaját, éjszaka Thomas talán odatalál. Amikor a pár perces séta után Parker visszaért Mojóval az udvarról, Rainie-t ismét a kandalló előtt találta. Thomas visszatért a biztonságosnak tűnő párkányra. Parker örömmel nyugtázta, hogy a kandúr ezúttal egy fokkal alacsonyabb zugot választott magának. A férfi a karjába vette Mojót, lekapcsolta a villanyokat, és megfogta Rainie könyökét. – Hosszú napunk volt. Pihenésre van szüksége.

A lány bólintott, de szemét még mindig nem vette le a macskáról. Parker mindennél jobban szerette volna, hogy a lány megossza vele a gondolatait. Thomas zavarodott volt, ez tény. de előbb-utóbb minden bizonnyal hozzászokik az új környezethez. Csak türelemmel ki kell várni. Rainie reakciója azonban a helyzethez képest, Parker szerint, túlzó volt. A férfi úgy sejtette, hogy valami más van a háttérben, amiről a lány nem akar beszélni neki. Több tippje is volt arra nézve, mi bánthatja Rainie-t, de sosem volt jó a barkochbában. Attól tart talán, hogy villanyoltás után nem tudja majd türtőztetni magát? Vagy attól fél, hogy Danning éjszaka rájuk tör? Vagy a jogi következmények nem hagyják nyugodni, amelyekkel számolnia kell, ha felfedi a hatóságoknak, hogy él? Ha legalább elmondaná neki! Ehelyett csak áll ott, mint egy magára hagyott kis lelenc. – jöjjön – sürgette kedvesen. – Ideje aludni! A lány szemmel látható vonakodással követte az emeletre. A második szinten

Parker a szobája ajtajához kísérte Rainie-t. A tőle kölcsönzött dzsekiben a lány olyan fiatalnak és félénknek tűnt, amikor feléje fordult, hogy a férfi ellenállt a vágynak, hogy megcsókolja, és csak az állát érintette meg kedvesen. – Ha bármire szüksége lenne, itt leszek, a folyosó túlsó végén. Résnyire nyitva hagyom az ajtómat, ha kiáltana értem. A lány bólintott, és eltűnt a szobában. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Parker még egy hosszú percig ott állt. Szerette volna egészen addig a karjaiban tartani Rainie-t, amíg a lány álomba nem szenderül. Nem. Már kezd megbízni benne, de erre még nem készült fel. Mindent a maga idejében. Egyelőre annyit tehet, hogy végighallgatja. Gondterhelt sóhajjal indult a szobájába. Tizenkettedik fejezet r arker gondolatait annyira lekötötte Rainie, hogy csak nehezen tudott elaludni, és úgy érezte, mindössze néhány perce szunyókálhatott. amikor nyikorgó hang verte ki szeméből az álmot. Csak feküdt a sötétben, tekintetét vakon a mennyezetre szegezve, és a fülét

hegyezve próbálta meghallani a legapróbb zajt is. Lépések? Valaki van a lépcsőn, és bárki legyen is az, nem akarja, ho^ meghallják. Óvatosan, hogy fel ne ébressze Mojót. Parker kicsúszott az ágyából, kitapogatta a ruháit, majd sietve felöltözött. Csizma. Bízott a birtok biztonsági rendszerében, de ha valamilyen megmagyarázhatatlan módon Danning mégis ki tudta játszani, és most bent van a házban, szívesebben fogadja a betolakodót a csizmájában, amivel szétrúghatja a seggét. Egy magára valamit is adó cowboy vagy lovas nem bonyolódik összetűzésbe mezítláb. A zoknival mit sem törődve felhúzta hű társát, a Tony Lamas csizmát, majd lábujjhegyen kiosont a folyosóra. Rainie szobájából halvány fényt látott kiszűrődni. Az ajtót résnyire nyitva hagyták. Odalépett, és óvatosan benyomta az ajtót. Rainie-t nem látta. Az ágynemű gyűrött volt, mintha a lány álmatlanul hánykolódott volna, de most nyoma sem volt sehol. A szomszédos fürdőszoba ajtaja alatt sem szűrődött ki fény.

Parker nyugtalanul ment le a lépcsőn. Thomas már az igazak álmát aludta a kandallópárkányon, de Rainie itt sem volt látható. Amint Parker sarkon fordult, hogy visszamegy az emeletre, újabb nyikorgó hangot hallott. Mivel alig pár órája ücsörgött a lánnyal a hintaágyon, felismerte a lánc nyikordulását a vaskampókon. Mi a fene? Fura időpontot választott a lány a kinti üldögéléshez. A verandára lépve végre észrevette Rainie-t. A lány a hintaágyon ült, előredőlve, a térdén könyökölt, és állát a két tenyerében nyugtatta. Pamut hálóruháján kívül mindössze a dzseki védte a hidegtől. Közép-Oregonban a hőmérséklet nagyon le tud esni a hajnali órákban. Parker sarkon fordult, és visszament a házba egy takaróért. Amikor visszatért, és a lány vállára terítette a takarót, Rainie összerezzent, és felnézett. Azután visszatért mélabús gondolataihoz. Parker leült mellé. – Rosszat álmodott? Rainie halovány hangon válaszolt. – Elég gyakran álmodom rosszat. Ugyanazt. Újra és újra. Parker nyelve hegyén már ott volt a

kérdés: „Mit álmodik?”, de rájött, hogy tudja. Danning. A gondolatra megfeszültek az izmai. Az a disznó már eddig is rengeteg szenvedést oldozott Rainie-nek. – Al
látom! – válaszolta távoli hangon a lány. – Tükörtől tükörig bukdácsolok, de mindegyikből egy ismeretlen, sosem látott nő képe néz vissza rám. Egyre jobban rettegek, Peter pedig egyre hangosabban nevet. Csak az jár a fejemben, „Itt vagyok! Valahol itt kell lennem!” De egyik tükörben sem találom magam. – A lány hangja elcsuklott. Parkernek majd megszakadt a szíve érte. – Nézhetek bármennyi tükörbe. Nem találom magam! – ó, Rainie kedves! A lány megint megborzongott. – Azt hiszem, azért álmodom ezt üjra és újra, mert valahol mélyen tudom, hogy sosem jövök rendbe, amíg meg nem találom a visszavezető utat. Parker elkeseredetten nézte a lány lehajtott fejét. – Úgy érti, ki, a labirintusból? – Nem – rázta meg a fejét Rainie, és kezével eltakarta a szemét. – Vissza. Önmagamhoz. – A hangja halk volt és megtört. -Tudom, hogy értelmetlennek hangzik, de valahol útközben elvesztettem magamat! A lány hangjában bujkáló nyers fájdalom

Parker szívébe markolt. – Ó, kedvesem! – Ez az igazság – nyögött fel Rainie. – Többé nem az vagyok, aki voltam! – Mindannyian változunk! Az élet folyamatosan alakít bennünket! – Nem érti. – Rainie a férfira emelte könnyes, esedező tekintetét. A holdfény ezüstként csillant meg a szemében. – Én teljesen kivetkőztem magamból. Nem az vagyok többé, akinek az apám nevelt. Mindennek hátat fordítottam, amire tanított! Parker szeretett volna vitatkozni ezzel. Rainie sok jó tulajdonságához, amelyeket minden bizonnyal még az apja ültetett el benne, hű maradt. Ugyanakkor a férfi úgy érezte, ha most félbeszakítja Rainie-t, talán soha többé nem oldódik meg újra a nyelve. Csendben maradt hát. – Az utolsó találkozásunkkor megígértem apámnak, hogy minden nehézséggel megküzdök, és nem engedem, hogy térdre kényszerítsenek. – Rainie álla remegni kezdett. A kínok kínját állta ki, amikor hangosan bevallotta titkát. – A konyhában voltunk. Én körbe-körbe ugrándoztam és légbokszoltam,

hülyéskedésből. Apám hirtelen elkomorodott, és egy csomó dolgot megígértetett velem. Azt hiszem, akkor már tudta, hogy hamarosan meg fog halni, és aggódni kezdett, hogy mi lesz velem, ha magamra hagy. – Természetes, hogy aggódott. – A lány édes arcát tanulmányozva Parker megpróbálta elképzelni, mennyi érzelem kavaroghatott az apában közvetlenül a halála előtt. – Szerette magát, és maga tizenhét évesen még nem állt készen arra, hogy a saját lábára álljon. A gondolat, hogy el kell hagynia a lányát, még ha önhibáján kívül is, biztosan összetörte a szívét! – De hát én akkor már képes voltam gondoskodni magamról! Egész életemben így nevelt. – Rainie megtörölte az arcát, és nagyot nyelt. – Ha kiskoromban elbizonytalanodtam, apám mindig azt mondta, olyan nincs, hogy „nem tudom”. Megtanított, hogy minden kihívással úgy álljak szembe, hogy „képes vagyok rá”. Idővel olyan lett ez nekem, mint egy mantra. Amikor apám meghalt, és egyedül maradtam, megrémültem, de ez a mantra

megóvott a kétségbeeséstől. Képes voltam visszamenni a hatalmas, üres házba nélküle. Képes voltam végigcsinálni a temetést anélkül, hogy összeomlottam volna. Képes voltam együtt lakni a bogaras házvezetőnőnkkel, amíg befejeztem a középiskolát. Képes voltam rendezni az ügyeket az ügyvéddel. Képes voltam elvégezni a főiskolát, és kézben tartani a pénzügyeimet. És képes voltam túlélni a magányt. Bármilyen félelmetes feladat elé néztem is, a mantrám erőt adott. Egyre csak azt mondogattam magamnak: „képes vagyok rá.” És sikerült is véghezvinnem, Parker. Elejétől a végéig, teljesen egyedül, támogatás nélkül. A középiskolából színjeles bizonyítvánnyaljöttem el. Summa cum laude diplomáztam. Meghúztam a derékszíjat, és csak annyit költöttem az örökségemből, amennyi feltétlenül szükséges volt. Minden tettemben az voltam, akinek az apám nevelt, egészen, amíg… – megtorpant, és szorosan behunyta a szemét. – Amíg meg nem ismertem Petert. Parker semmi másra nem vágyott, csak

hogy Rainie-t a karjában tarthassa. A lány ránézett könnyáztatta szempillái alól, és Parker úgy érezte, belefullad a gyönyörű, nedvesen csillogó szempárba. – A házasságom során a mantrám megváltozott: az lett belőle, hogy „nem vagyok rá képes” – folytatta a vallomást reszkető hangon Rainie. – Ahelyett, hogy továbbra is az erőmben bíztam volna, a gyengeségeimre összpontosítottam, és szánalmas, gerinctelen nő lett belőlem, akit nyitott ajtók mögött is börtönbe zárva tartanak. Még mindig az vagyok. Hát nem érti? Ezért álmodom újra és újra, hogy elvesztem – mert nem találom többé a régi énemet. Mintha az énemnek az a része kiszáradt és elpusztult volna! Parkernek számos dolog kavargott a fejében, amit meg szeretett volna osztani a lánnyal, de mind elcsépeltnek tűnt. Ideje, hogy még több titkomat fedjem fel neki. – Nekem is voltak rémálmaim arról, hogy elvesztem. – Tényleg? – Igen. Sokkal fiatalabb voltam, mint most maga, és az álmaim valószínűleg

egyszerűbbek és egyértelműbbek, legalábbis első ránézésre. De azt hiszem, amikor fáj valami, vagy össze vagyunk zavarodva, mindenki egyformán elveszettnek érzi magát, tekintet nélkül a korára. L. – Miről álmodott? – kérdezte halovány reménnyel a hangjában Rainie. – Hogy eltévedek, és nem találok vissza, haza. Két változat is volt. Az egyikben csak kerestem és kerestem a házunkat, de nem találtam. A másikban megtaláltam, de zárva volt az ajtó. Tudom, ostobán hangzik, de akkor még csak kiskölyök voltam, és halálra rémítettek ezek az álmok. Levegőért kapkodva riadtam fel, a szívem zakatolt, és úsztam a verítékben. – Velem is pontosan ez történik ilyenkor. – Rainie tekintete továbbra is a férfiéba kapaszkodott. – És ébredés után még sokáig nem tudok szabadulni az érzéstől. Parker kikukucskált az éjszakai égre az esőfogó alól. Kékesfekete háttérben a hold porcelánsarlója függött, körülötte ezernyi apró gyémántcsillag, kusza rendezetlenségben. A távolban

sárgafenyők kúpjai böktek az ég felé, lágyan meg-meginogva az esti szellőben. A fenyők finom illata lucerna, széna és lóhere aromájával keveredve úszott a csípős levegőben. A cowboy egy lökéssel új lendületet adott a hintaágynak. A lánc ritmikus nyikorgása eltompította érzékeit, és azt remélte, hogy a lány is megnyugszik tőle. – Közvetlenül az után kezdődtek a rossz álmok, hogy anyám meghalt. Ha most visszagondolok rájuk, az akkori tapasztalataimból táplálkoztak. Az otthonom, bárhogy szerettem volna, többé nem lehetett ugyanaz, mint amikor anyám még élt. Zaklatott, komor gyerek lettem. Olyan veszteséggel kellett megküzdenem, amivel gyakran a felnőttek sem képesek megbirkózni. Egy éjszaka annyira hiányzott az anyám, hogy kirohantam a házból, hogy ne lássák, mennyire szenvedek. – A lányra kacsintott. – ötévesen nagyon komolyan veszi az ember a felnőttséget. Féltem, hogy ha síráson kapnak a bátyáim, kicsúfolnak. Persze amikor apám észrevette, hogy eltűntem, nagyon megijedt. Miután tűvé

tette értem az egész környéket a sötétben, egy legelőn talált rám. A hátamat a kerítésoszlopnak vetve üldögéltem. Ahelyett, hogy leszidott volna, amiért elszaladtam, mellém ült, és végighallgatta, ahogy kiöntöttem neki a szivem. – Nagyszerű ember az apja. – Igen. Felnőtt fejjel már tudom, hogy az ö fájdalma legalább akkora volt, mint az enyém, ha nem nagyobb, de egy kiskölyök még túlságosan önző ahhoz, hogy ezt belássa. Meg voltam győződve róla, hogy nekem hiányzik legjobban az anyám. Olyan érzés volt, mintha körijiöttem jóvátehetetlenül összeomlott volna a világ. Kínzón vágytam arra, hogy még egyszer átöleljen, hogy halljam a hangját, csak egyszer még, ahogy mesét olvas nekem. Apám próbálta betölteni az utána maradt űrt, de rajtunk kívül még egy újszülöttről, a háztartásról és a farmról is gondoskodnia kellett. Mindent megtett, ami tőle telt, de nem ismerte a dalokat, amiket anyám énekelt nekünk, és a meséket is teljesen máshogy olvasta a

maga mély, rekedt hangján. Ráadásul mindig megpróbált átugrani néhány bekezdést, hogy minél hamarabb ágyban tudhasson bennünket. Annyira hiányzott az anyám! Még most is nehéz szavakba öntenem azt a fájdalmat. – Nem is tudtam, hogy ilyen kicsi volt, amikor elvesztette az édesanyját – suttogta Rainie. – Fiatal vagy öreg az ember, nem számít: ugyanúgy szenvedünk, ha számunkra kedves embert vesztünk el, és anyám nagyon kedves volt mindünknek. – Egy ideig megpihentette tekintetét a lány feléje fordított arcán, és úgy látta, Rainie már nyugodtabb. Akár a hintalánc ritmikus nyikorgása, akár a hangja duruzsolása tette meg a hatását, Parker elégedett volt az eredménnyel. – Olyan űr maradt anyám után az életünkben, amit semmi és senki nem tudott kitölteni. – Sikerült az édesapjának megvigasztalnia valamennyire? -kérdezte Rainie. Parker felsóhajtott. – Megtanította, hogyan találom meg az Északi Sarkcsillagot, arra az esetre, ha megint azt

álmodnám, nem találok haza. Ez sokat segített. A legközelebbi rémálmomban már volt egy csillag, ami utat mutatott. Rainie követte szemével a férfi égre szegeződő tekintetét. – Hogyan lehet megtalálni? Annyi a műhold manapság, én nem tudom, melyik a Sarkcsillag. Parker segített a lánynak megtalálni a Nagy Göncöl csillagait, amelyek elvezették őket a Kis Göncöl rúdjának utolsó pontjához, a Sarkcsillaghoz. – Ha megtalálja a Nagy vagy a Kis Göncölt, meglesz a Sarkcsillag is. Apám egyébként nem Északi Sarkcsillagnak hívta. – Nem? Hát hogyan? Parker elmosolyodott, ahogy visszaemlékezett. – Azt mondta, mindannyiunkban van egy fény, amit nem lehet kioltani, és amikor meghalunk, a fény csillaggá változik. Azt mondta, a Sarkcsillag az anyám csillaga. Ha elvesznék, mindig ott lesz, hogy segítsen megtalálnom az utamat. Rainie szipogott, és megdörzsölte az orrát.

– Milyen szép! És maga akkor tényleg elhitte? Parker bólintott. – Lehet, hogy bolondnak fog ezért tartani, de a mai napig hiszem. Átvitt értelemben, természetesen. Kisfiúként a gyermek bízó tekintetével néztem arra a csillagra, és minden kicsiny erőmmel hittem, hogy valóban az édesanyám fénye az, amely mindig utat mutat majd nekem. Ha hiányzott, csak felnéztem az égre, és ott volt. Később, már a suliban, megtanultam, hogy anyám csillagát Északi Sarkcsillagnak hívják, és már évszázadok óta az égen van, de nem haragudtam apámra ezért a lódításért. Csak annyi történt, hogy amit akkor este mondott nekem, még mélyebb értelmet kapott, ami azóta is elkísér. – És mi az a mélyebb értelem? – Hogy valóban mindannyian dédelgetünk egy lángot, egészen belül, amit el nem homályosíthat, ki nem olthat senki és semmi. A halál sem. – Egy pillanatra megállt, hogy a szavai leülepedjenek. – Lehet, hogy legyőzetünk, és a remény legapróbb szikrája nélkül hányódunk a sötétben, de hirtelen megint

felismerjük az aprócska fényt, belül, ami segít talpra állni. Ezt senki nem veheti el tőlünk, Rainie. Vannak, akik ezt jellemnek hívják, mások léleknek, megint mások aurának. Nem értek ehhez a Nev\/ Age filozófiához, de biztosan számos elnevezése van a bennünk levő fénynek. Igazából nem is az számít, minek nevezzük. A lényeg, hogy szinte kivétel nélkül mindegyikünk érzi, hogy többek vagyunk merő húsnál és csontnál. Még egy civilizációtól távol élő, őslakos indián is tudja, hogy lényének egy meghatározhatatlan része elpusztíthatatlan. – A lány szemébe nézett. Bizonytalanságot látott benne. – Maga is érzi ezt, Rainie. Ez kísérti az álmaiban. Valahol mélyen tudja, hogy ott van az a láng, és csak az alkalmas pillanatra vár, hogy újra a régi fénnyel csilloghasson. Csak újra rá kell találnia. – Szikrányi fényt sem érzek magamban – suttogta Rainie. – Pedig ott van, Rainie kedves! – átölelte és magához húzta a lányt. – Ha magára nézek, olyan fényesen ragyog, hogy majd belevakulok!

Rainie a férfi vállán pihentette a fejét. – Köszönöm, hogy ilyen fantasztikus barát, Parker! Valahogy mindig sikerül megvigasztalnia! Parker lágyan belecsókolt a lány göndör fürtjeibe. – Talán azért, mert amikor a szemembe néz, tükröződni látja bennem a saját fényét, és visszaemlékszik, kicsoda valójában. N. léhány perccel később, visszatérve a szobájába, Rainie az ablak elé térdelt, és felnézett az égre. Kis időbe telt, míg megtalálta a Kis Göncölt, de megtalálta. A Sarkcsillagra összpontosított. Parker úgy hitte, az édesanyja fénye ragyog a csillagban, de Rainie mást gondolt: a saját fényeként tekintett a csillagra, tanulságul, hogy valóban, benne is van egy fény, amihez még Peter sem volt képes hozzáférni. – Csillag, csillag, új csillag az égen – dúdolta halkan a lány hozd el hát, hozd el már, amit várok régen! Becsukta a szemét, és teljes szívéből kívánta: reggel, amikor felébred, legyen

közelebb önmagához. Nem ahhoz a szánalmas lényhez, akivé a házassága során változott, hanem a bátor, magabiztos, ambiciózus Rainie-hez, aki nem rettent vissza senkitől és semmitől. Aki azelőtt volt, mielőtt Peterrel találkozott volna. Amikor újra kinyitotta a szemét, kicsit ostobán érezte magát, amiért gyermekdalokban és csillagokban keres vigaszt, ugyanakkor nagyobb békét érzett magában, mint évek óta bármikor. Igen. Benne is ott van a fény, amit nem lehet kioltani, amit soha semmi nem fog kioltani! Peter mindent elkövetett, hogy elpusztítsa, és ha esélyt adna rá neki, ismét mindent megtenne ennek érdekében. De nem lesz többé esélye rá! Képes vagyok rá! – gondolta Rainie rendíthetetlen elszántsággal. Képes vagyok rá! Vége az ezer lakattal védett ajtók mögötti bujkálásnak. Nem lesz többé gyáva. Persze még mindig jeges félelem kúszott felfelé a hátgerincén, ha a férjére gondolt – de hiszen a legbátrabb dolgokat gyakran olyanok követik el, akik félnek!

Nem az határozza meg, milyen ember, hogy fél! A tettei határozzák meg! M. lásnap reggel friss kávé, piruló szalonna és más meghatározhatatlan, de csalogató illatú finomságok aromája csiklandozta meg Rainie orrát ébredezés közben. Hmm. Összefutott a nyál a szájában. A közelből szabályos időközönként mély, reszelős hang hallatszott. A lány kinyújtotta a karját, és Thomas bolyhos, meleg testét tapintotta ki. A kandúr a másik párnán szundított, kifli formára összekuporodva. Ahogy Parker megjósolta: a macska megnyugodott, és felkereste gazdáját az éjszaka folyamán. Rainie az ölébe vette, és néhány percig simogatta Thomast. Örült, hogy a jószág már nincs annyira megrémülve az idegen környezettől. Minden rendben lesz – gondolta. Ha Thomas bátor tud lenni, én is az leszek! Kedvence rövid kényeztetése után Rainie felült az ágyban, nagyot nyújtózott, és kiélvezte egy hatalmas reggeli ásítás minden örömét. Frissen a padlóra lendítette a lábát. A házban terjengő illatokból ítélve Parker hatalmas reggeli

lakomát készít, olyat, amiről korábban mesélt. Rainie nem volt híve a kiadós korai étkezésnek, de módfelett tudott élvezni egy finom reggeli kávét. Általában hálóruhában, borzasan botorkált ki a konyhába, hogy magához vegyen egy adag ébresztőt zuhanyozás előtt, de Parkernél nem akart hiányos öltözékben kimerészkedni a szobájából. Gyors mosakodás után fehér nadrágot és rövid ujjú, kék kötött felsőt vett fel. Úgy döntött, nem sminkel. Az álom még nem ment ki a szeméből, a végén még ki találja szúrni a szemceruzával. Ráadásul épp itt az ideje, hogy Parker smink nélkül is szemügyre vehesse. Folyton azt mondja, milyen szép, de mit gondol majd, ha meglátja, milyen sápadt és színtelen pirosító, szempillaspirál és színezett ajakfény nélkül? A férfi dudorászott, amikor Rainie a konyhába lépett. Mélyen zengő baritonja betöltötte az illatokkal teli konyhát. – Szeplős a pofija, szeplős a… hej, de csinos! Rainie elfojtott egy meglepett kacajt. Egy

özönvíz előtci dalocska, cowboyválcozatban? A fenék szót legalább nem mondta ki hangosan. – Jó reggelt! A férfi, aki Rainie-nek háttal állt a tűzhelynél, ijedtében akkorát ugrott, mintha tűt döftek volna belé. Hatalmas kezében a falapáttal megperdült, és zavartan elvigyorodott. – Most rajtakapott. – Bizony ám! Még soha nem hallottam ezt a változatot. Hol tanulta? – Azt hiszem, az apámtól. Vagy Clinttől. – Egy pillanatra mintha elpirult volna. – Hogy aludt? Remélem, nem álmodott megint valami rosszat! A férfi vörös inget viselt, a lazán nyitva hagyott gallérrész nem túl erős, fekete mellkasszőrzetet fedett fel. Napbarnított, izmos felkarján feltűrte az ingujját. Rainie végigfuttatta rajta pillantását, és ismét meg kellett állapítania, hogy Parker messze a legvonzóbb férfi, akit valaha látott. Hogy volt képes ilyen hatást gyakorolni rá kopott farmerban és viseltes csizmában – örök rejtély marad. A lány csak annyit tudott, hogy úgy érzi magát, mint egy édességboltba tévedt

csokifüggő. Ez így nem helyes. Még nem készült fel egy intim kapcsolatra, Parker azonban félreértheti, ha vegyes üzeneteket küld felé. – Hála az égnek, már nem álmodtam rosszat. Egész jól aludtam, miután visszamentem a szobámba. A férfi kávét töltött egy bögrébe, és az asztalhoz lépett. – Tejszint, cukrot? – kérdezte, miközben az asztalra tette a bögrét. – ízesített szirupom is van, ha kedveli az ilyesmit -amaretto, mogyoró és ír krém. Sam miatt tartok belőlük itthon. Ha nálam kávézik, mindig kér bele szirupot. Lehet, hogy túl erős kávét főzök. – Maradok a jó öreg feketémnél, köszönöm. – Rainie letelepedett az asztalhoz, alig várta, hogy belekóstolhasson. – Hmmm! -dünnyögte, ahogy a két keze közé vette a bögrét. – Isteni az illata! Parker visszatért a tűzhelyhez, hogy megforgasson valamit egy serpenyőben. Rainie kerekded tésztafélét látott az edényben. Palacsinta? Ha kirúgott a hámból, és kiadós reggelit készített,

Rainie mindig vagy palacsintát, vagy tojást sütött. Nem palacsintát és tojást! Azon kezdte törni a fejét, hogy a férfi ebből a rengeteg ételből vajon mennyit szán magának. Remélhetőleg a nagy részét! Szörnyen érezné magát, ha a nagy sütés-főzésnek az ő kedvéért állt volna neki. – A tegnap éjszakáról még annyit – nézett át a válla fölött Parker hogy nem kellett volna azzal a fényhistóriával traktálnom. Anélkül is épp elég zaklatott volt. Röstelltem magam miatta, amikor lefeküdtem. Rainie felidézte magában azt a békességet, amelyet ott, az ablak előtt térdelve érzett, és őszinte csodálkozással nézett Parkerre. – Miért érezte rosszul magát? A konyhai óra megcsörrent, és a cowboy odanyúlt, hogy kikapcsolja. Miközben edényfogó kesztyűt húzott, válaszolt. – Mert nem rólam és az én élményeimről volt szó. Folyton járt a szájam ahelyett, hogy csak meghallgattam volna, amit maga akart mondani. – Előhúzott a sütőből egy tepsi házi készítésű keksznek tűnő

finomságot, és a gránitpultra tette. Aztán egy vigyorral hozzátette: – Talán tanultam volna belőle valamit. Rainie mellkasát színtiszta boldogság töltötte csordulásig, szinte már fájdalmasan. Peter soha nem kért bocsánatot, ha csak róla szólt egy beszélgetés, és főként nem ismerte el, hogy Rainie-nek is lehetnek értékes gondolatai. – Nem bántam. – Letette a kávésbögrét, és összekulcsolt kezeire fektette az állát. – Sőt! Amit mondott, segített helyre tenni bizonyos dolgokat. – Tényleg? – hitetlenkedett a férfi. – Hogyhogy? – Azt hiszem, igaza van. Mindannyiunkban van valami, ami elpusztíthatatlan, amihez még Petemek sincs hozzáférése. – Rainie torka elszorult, a szeme égni kezdett. – Tegnap éjjel, miután erről beszéltünk, átgondoltam mindent, és úgy döntöttem, felveszem végre a kesztyűt. Peter engem megpróbált megsemmisíteni, és ha a legcsekélyebb esélyt is adom neki, újra megkísérli majd.

De nem fogom megadni neki ezt az örömöt. Parker kiegyenesedett, majd lehúzta és a pultra hajította a fogókesztyijket. – Értem. Rainie feszülten, idegesen, de végre kibökte: – Úgy döntöttem, felveszem a kapcsolatot a rendőrséggel. Parker a pultnak dőlt, és keresztbe fonta karjait a mellkasán. – Biztos benne? A lány mereven bólintott. – Biztos. Persze, még mindig rettegek, de ideje, hogy szembenézzek vele! A férfi kutatón nézett Rainie szemébe. – Ha így döntött, akkor ebben száz százalékig támogatom. A családom úgyszirítén. Nem kell hogy egyedül vívja meg ezt a harcot. Ezzel Rainie tisztában volt. – Azt hiszem, az a legbölcsebb, ha engedek Loni javaslatának, és hagyom egy kicsit puhatolózni. Ha ö úgy érzi, biztonságos, megteszem a következő lépést. Parker megdörzsölte az állát. – Apának igaza volt. Szüksége lesz egy kiváló ügyvédre is. Ha a hatóságok hisznek

Loninak, talán nem lesz rá szükség, de jobb félni, mint megijedni. – Mint már tegnap is mondtam, nem tudok jogi képviseletet fizetni. – A kölcsönnel kapcsolatos ajánlatom még áll. Peter minden bizonnyal egyből a számokra tért volna, de Parker egyszerűen csak megjegyezte, hogy számíthat rá, kötelezettségek nélkül. Semmi befolyásolás, semmi zsarolás. Ez többet jelentett Rainie-nek, mint azt a cowboy valaha gondolta volna. – Vissza akarom fizetni, havi részletekben. Parker bólintott, és visszafordult a tűzhelyhez. – Most pedig térjünk vissza a reggelihez! Fogjon egy tányért, és pakolja tele! – Nem szoktam sokat enni reggelire. – Bizonyos szokásokon változtatnia kell most, hogy edzeni kezd. – Edzeni? – úgy bizony! Megtanítom a Harrigan-féle dzsúdó fogásaira, és ha jeleskedni szeretne a tanulmányaiban, erősödnie kell.

– Miféle dzsúdóról beszél? – A Harrigan-féléről – vigyorgott Parker, és három tojást csúsztatott a lány tányérjára. – Ne sajnálja magától! Itt van minden, ami fontos. Még krumplilángost is készítettem. Ha nem eszik eleget, ebédig éhen hal. – Képtelen vagyok megenni három tojást! És eszemben sincs megtanulni dzsúdózni. Se Harrigan-stílusban, se máshogy. – Nos, szokjon hozzá a gondolathoz! – pottyantott egy vajjal megkent kekszet, egy krumplilángost, és három szelet sült szalonnát a lány táljára Parker. – Ha felveszi a kapcsolatot a hatóságokkal, Peter nagyon hamar rájön, hol találja. – Lehajolt, és homlokon csókolta Rainie-t. – Nem áll szándékomban megadni annak a szemétnek a lehetőséget, hogy egyedül érje magát, de ha valami kiszámíthatatlan véletlen folytán mégis ez történne, tudni akarom, hogy képes szétrúgni a rohadék seggét! Rainie a puszta gondolatra is izgalomba jött. – Meg tudna tanítani, hogyan rúgjam szét a seggét?

– De meg ám! Samantha is edzett apámmal tinikorában. Utálta, de az öreg ragaszkodott hozzá. – És alkalmazta valaha sam a tanultakat a gyakorlatban is? Úgy értem, anélkül hogy előtte leütötte volna az illetőt egy székkel? – Néhány alkalommal kénytelen volt. És ne rója fel neki, hogy a férjét egy székkel ütötte le! Tökéletesen mindegy, milyen módszerrel ártalmatlanít egy férfit. A lényeg, hogy a végén maga legyen az, aki állva marad, amikor leülepedik a por. Sam akkor egy székkel egyenlítette ki az erőviszonyokat, de aztán csak a két öklére és a lábaira számíthatott, és akkor is szép munkát végzett. – Olyan törékeny teremtés! Nehéz elképzelni. – A méret nem számít – kacsintott Parker a lányra. – Kérdezze csak meg Samet, ha nekem nem hisz. Jó kis sztori! Aznap délután történt, amikor a jelenlegi férjévei, Tuckerrel megismerkedett. Valami részeg a vásárban rosszul bánt egy lóval, és Sammy közbeszólt. Az a szemét pofon vágta a húgomat, mire Tucker Sam

segítségére sietett. Csakhogy a részegnek ostor volt a kezében, és a nyelével alaposan képen vágta Tuckert. Felszakította az orrát, és átmenetileg megvakította. Aztán meg kihasználta, hogy Tucker a földre került, és rugdosni kezdte. Sam ott termett, és kezelésbe vette a fickót. Mire Tucker magához tért, már a kötekedő is padióra került. Gakhogy nem akart ott maradni. Akkor aztán Tucker egy lószállítónak támasztotta, és befejezte a melót. De ez nem változtat a tényen, hogy Tucker rosszul járhatott volna, ha Sam nem kel a védelmére. – Ez elképesztő! Hogy csinálta? – Edzett. Ennyire egyszerű. Ne árulja el neki, de én soha nem állnék ki vele. Az a csaj villámgyors, ha egyszer belelendül! – Tényleg? – Rainie gerincén izgatottság futott végig. – Nem tűnik valami amazontípusnak. – Mint mondtam, nem a méret számít. Csak be kell gyakorolni a mozdulatokat, és elég erősnek kell lenni hatékony kivitelezésükhöz. – Sose voltam valami erős. – Nem is kell nagyon erősnek lennie. De

el kell tudnia végezni a piszkos munkát. Bízzon bennem! Megtanítom, hogyan kényszerítse térdre azt a szemetet úgy, hogy a padlón is maradjon! Rainie kétkedve bámult a hatalmas rakás ételre a tányérján. – Ha ezt mind megeszem, elég lesz, ha ráülök az ellenfélre! ..ét órával, élete legnagyobb reggelijével és egy Lonival lebonyolított, hosszadalmas telefonbeszélgetéssel később Rainie az arénában találta magát. Parker melegítőalsója nevetségesen nagy volt rá, nemkülönben a póló, amit kapott tőle. öltözékét egy pár otthonról hozott, jobb napokat látott edzőcipő egészítette ki. Az egyik állásból Tina Stroud, az egyik munkás intett feléjük. – Stílusváltás? – érdeklődött Rainie ruháit vizslatva. – Nem. Edzeni fogunk egy kicsit – válaszolta a lány. Tina rövid, göndör haját aranyba borította a háta mögül ráeső napfény. Megemelt egy vasvillát. – Ne pazarolja az energiáit csuklógyakorlatokra! Tudok én itt néhány

feladatot, amitől egykettőre formába jön! – Gatlakozom az előttem szólóhoz! – kiáltott Jericho az épület végéből. – A suta lábam kikészít ma. Jól jönne egy kis segítség! – Ne is figyeljen rájuk! – mondta Parker a lánynak. Rainie-re mutatott, majd a saját mellkasára bökött. – Most csak maga meg én számítunk. Teljes figyelmet kérek! Parker ís edzőruhában volt, de rajta sokkal jobban mutatott ez az öltözék. A póló alatt kirajzolódott kemény felsőteste minden izma, azok is, amelyeket a munkásing alatt csak sejteni lehetett. Első találkozásuk óta Rainie azzal próbálta lehűteni magát, hogy talán, esetleg lehetséges, hogy a farmeros, csizmás cowbo-yok a gyengéi, ezért vonzódik ennyire Parkerhez. De nem. Parker egyszerűen minden férfinál jobban nézett ki, bármit viselt is. Kaliforniában, a tengerparton, egy szál semmi kis nadrágban is ugyanígy megdobogtatta volna a szívét. Rainie hirtelen ráeszmélt, hogy miközben ő a férfit bámulja, a férfi meg őt vizslatja, szemtelenül közelről, mintha az erősségeit

próbálná felfedezni, de ehhez nagyítóra lenne szüksége. Szemöldökét ráncolva megtapogatta a felkarját, mintha csak egy avoká-dóról próbálná meg eldönteni, elég érett-e. – Mi az? – kérdezte Rainie. Parker a fejét csóválta. – Semmi – mondta. – Legalábbis semmi helyrehozhatatlan. De időbe és energiába fog kerülni. ^ Rainie arcát forróság öntötte el. – Azt mondja, szörnyű állapotban van a testem? – Gyönyörű a teste – biztosította a férfi. – De az izomtónusán sokat kell dolgoznunk. – Eljárhatnék valahová edzeni – ajánlotta Rainie. – Valahol biztosan találok egy edzőtermet a közelben. Aztán meg, ha már dzsúdóra adom a fejem, miért ne tanulhatnám meg az igazít? – Először ís, amint újra megjelenik a színen, Peter tudni fogja, hol van. Fontos, hogy a meglepetés erejét a magunk oldalára fordítsuk, de ha a férje követni kezdi, és látja, hogy harcművészetet tanul, tudni fogja, hogy készül a harcra. Másodszor pedig, az igazi dzsúdót évekbe telik elsajátítani.

– Ezt a fajtát nem? – De nem ám! – Rainie-nek bemelegítésként néhány kört kellett tennie az aréna körül, ^ors lépésben. Aztán Parker megmutatta, hogyan végezzen nyújtásokat. – Gyerünk, lazitsa azt a combhajiitőt! – Van nekem egyáltalán olyanom? – Még hogy van-e? Estére egészen biztosan meggyőződik róla, hogy nagyon is van! Rainie-nek rossz érzése támadt. – Lehet, hogy nem leszek könnyű eset. Sosem voltam egy atlétaalkat. – Ezért fogtunk máris hozzá az edzéshez. Hogy legyen ideje megerősödni. Észre se fogja venni, micsoda kemény kis gyilkolögép lesz! Állásban az egyik lábára hajolva Rainie kuncogni kezdett. -Gyilkoiógép? Parker is nevetett. – Túloztam kicsit, de érti, mire gondolok! Minden nőnek meg kellene tanulnia, hogyan védje meg magát. Nyújtsa még, Rainie kedves! Nem szeretném, ha ínszalagszakadást szenvedne!

Nyújtás után terpeszbe szökelléssel folytatták. Rainie sokat szokott gyalogolni, így szerette karbantartani magát, a lába és a keringési rendszere tehát erős volt. Meg se kottyant neki egy kis ugrálás és karlengetés. Még élvezte is. A következő feladat is jó munkának bizonyult: kitöréseket kellett csinálnia. – Azt hittem, nehezebb lesz – mondta Parkernak, két gyors lélegzetvétel között. – Ez könnyen megy. – Kitörésekkel végighaladt az arénán, majd vissza, és büszke volt magára, amiért a végére sem fogyott ki a szuszból. – Mi a következő, főnök? – Kinyomásokkal folytatjuk, a falnál. – Mit csinálunk a falnál? Parker a falhoz vezette a lányt, és segített neki megfelelő módon elhelyezni a tenyerét. – A két lábfeje legyen vál[szélességben, távol a faltól. Rainie hátrébb csoszogott a lábával. – Még! – utasította a férfi. Amikor Rainie még hátrébb tolta a lábát, Parker megint rászólt: – Még! Hamarosan olyan szögben dőlt a falnak,

hogy minden súlya a tenyerére nehezedett. O-ól – Ez nem valami kényelmes! – Nem is kell, hogy az le^en. Most pedig egyenes háttal, feltartott fejjel engedje magát előre, amíg az orrával megérinti a falat! Rainie megpróbálta. – A könyök szorosan a test mellett marad! – figyelmeztette Parker. – Úgy kiáll a könyöke, mint valami csirkeszárny! így biztosan húzódás lesz a vége! A lány behúzta a könyökét, és megérintette a falat az orrával. – így nem is volt olyan nehéz!- mondta, miközben kiegyenesítette a karját. – Kinyomás a falnál, hmmm. Mindennap tanulok valami újat! – Folytassa! Szépen, gördülékenyen! Ne álljon meg két kinyomás között! Folyamatosan érintgesse a csinos kis orrát a falhoz! Számolom. Az ötödik kinyomás után Rainie keze már remegett. – Gyerünk! – vezényelt Parker. – Ötvenet! Ne olyan gyorsan! Szépen, lassan! Dolgoztassa meg azokat a karizmokat!

– Kiegyezhetünk huszonötben? Nem vagyok ehhez hozzászokva! – Ötven! – csökönyösködött a férfi. – Hadd jöjjön az izomláz! Harminckét kinyomás után Rainie orra a falhoz lapult, és ha pisztolyt szorítanak a fejéhez, akkor se tudta volna még egyszer kiegyenesíteni a karját. – Kész vagyok. – Csak még egyet, Rainie kedves! Ég már? De égett ám! Nekifeszült egy utolsónak, a karja reszketett, mint a kocsonya, de hiába feszítette meg utolsó erejét is, képtelen volt még egyszer kinyomni magát. – Rendben – adta meg magát Parker. – Elfáradt a karja. Térjünk át valami másra! Valami másra? Rainie pihenni akart. – Eddzük egy kicsit a combját! – Guggolásokat nem csinálok – tájékoztatta Rainie a férfit. Parker furcsáiión nézett rá. – És ugyan miért nem? – Vannak, akik nem csinálnak ezt,

vannak, akik nem csinálnak azt, én guggolásokat nem csinálok. Fáj tőle a lábam. – Pont ezért találták ki őket! Hogy fájjon tőle a lába meg a feneke, ha eleget csinálja! – Én meg pont ezért nem csinálom. Elkerülöm, ami fáj. Parker felnevetett. – Nem fog belehalni néhány guggolásba! Rendkívül fontos, hogy erős legyen a combja! Erős comb – erős láb! Mivel tényleg meg akarta tanulni, hogyan rúgja szét Peter seggét, Rainie összeszorította a fogát, és elvégezte a guggolásokat. Amikor véget ért a szenvedés, Parker bevezette a vádlierősítés gyönyöreibe. Rá kellett állnia egy gerendára úgy, hogy a sarka a talajon maradjon, majd lábujjhegyre kellett nyomnia magát. Az első tízzel nem is volt baj, az ötvenedikre azonban már csak két fájó csomót érzett a vádlijai helyén. Amikor Rainie már úgy érezte, minden apró izmot a fájdalomig edzettek a testében, Parker az egész folyamatot megismételtette vele, szünetek nélkül.

Még egyszer végigmentek a terpeszbe szökelléseken, a kitöréseken, a kinyomásokon, a guggolásokon, a haspréseken, a lábemeléseken, a rúgásokon és a nyújtáson. Mire végeztek, Rainie úgy érezte, a teste túlfőtt tésztához hasonlító massza. – Szép munka! – dicsérte meg Parker. Rainie büszke volt magára, de öröme azonnal alábbhagyott, amikor a férfi hozzátette: – Most, hogy bemelegítettünk, ideje nekilátni a lényegnek! – Bemelegítettünk? – bámult Rainie hitetlenkedve a cow-boyra. Nem akart hinni a fülének. Már majdnem egy órája folyt a kínzása. – Pihennem kell, Parker. Minden izmom remeg! – Most nem pihenhet. Kihűlnének az izmai, és kezdhetnénk elölről az egész bemelegítést! – Kezdhetnénk? – tudta, hogy feleslegesen fortyog, de nem tudta visszafogni magát. – Kissé lazán kezeli ezt a többes szám első személyt! Maga egy gyakorlatot sem végzett! Parker szemében kíváncsi csillogással nézett a lányra, majd kezét a mellkasára

tette. – Én vagyok az edző. Az edző általában csak figyeli a tanítványát, és ügyel, hogy a végrehajtás pontos legyen. Könnyebbnek érezné az edzést, ha én is magával végezném a gyakorlatokat? – Nem. Csak arra próbáltam rámutatni, hogy amíg én dolgozom, maga csak figyel. Kimerültem, és pillanatnyilag egy szalmaszálat se tudnék keresztbe tenni. – Dehogynem! – mosolygott Parker az orra alatt. – A nehezén túl vagyunk, most jön a móka! Rainie vonakodva adta be a derekát. A következő pillanatban Parker megragadta hátulról, az egyik keze a torkánál, a másik a derekánál szorította. – Rendben. Tehát Peter letámadta hátulról. Hogyan szabadul meg tőle? Rainie felemelte az állát. – Megfojt! – Bocsánat! – enyhített a szorításán a férfi. – így jobb? Csak egy egészen kicsit. Parker hátulról teljesen a testéhez tapadt, és ez idegesítette. A férfi acélos teste nekifeszült az ő lágy vonalainak. Hogy a fenébe gondolkodhatna józan fejjel

ebben a helyzetben? – Na jó – mondta újra Parker. – Akkor hol is tartottunk? Tehát a férfi is legalább annyira tudatában van a helyzetnek, mint ő. – Maga Peter, és nekem meg kell szabadulnom magától. – Nos, igen. – Rainie hallotta, hogy Parker nagyot nyel. – Maga mögé lopakodtam, és hátulról elkaptam. Ilyen esetekben nagyon fontos a jó reakcióidő. Peter erősebb magánál. Magasabb. Nehezebb. Ha hagy neki időt, hogy teljes erejéből megragadja, vagy hogy kiszámítsa, hogyan fog védekezni, elveszett. Úgyhogy automatikus reakciókat fogunk gyakorolni, újra és újra, hogy élesben már ne kelljen gondolkoznia rajtuk egy pillanatig sem. Érti? Rainie egyelőre csak annyit fogott fel, hogy Parker erősebb. magasabb, és jóval nehezebb nála. Tényleg azt hiszi ez az ember, hogy meg tudja neki tanítani, hogyan szabaduljon ki egy ilyen helyzetből az ő testfelépítésével? – Hogyan töri meg a fogást? – kérdezte

Parker. Rainie megragadta a csuklóját, és megpróbálta eltávolítani a torkától. A férfi még jobban szorította, és Rainie csak tehetetlenül remegett az erőlködéstől. Parker karja meg sem moccant. – Első lecke. Ö sokkal erősebb magánál. Erővel nem fog tudni felülkerekedni. Alattomosnak kell lennie! – Lépjek a lábára? – Nem. – Könyököljek a bordái közé? – Nem. – Rúgjam sípcsonton? – A sípcsonton rúgás ritkán vezet eredményre, ha a támadó a hátunk mögött van. Ha kemény talpú cipőt visel, és szerencséje van, talán hatékonyan eltalálja a sarkával a sípcsontját, de nagyobb a valószínűsége, hogy elvéti, és csak felbosszantja a támadót. – Akkor mit teszek? – Előrehajtja a fejét. Rainie így tett. – Most pedig rántsa hátra olyan erősen, ahogy csak tudja!

A lány hátralendítette a fejét, de az utolsó pillanatban, attól tartva, hogy megüti Parkért, megállította a mozdulatot. – Miattam ne aggódjon! Felkészülök rá. Elfordítom a fejem. Ha az állkapcsomat képes már úgy eltalálni, hogy csillagokat lássak, akkor az ütése elég erős ahhoz, hogy a támadója azonnal eleressze, ha kap egyet a szájára vagy az orrára. Rainie megismételte a mozdulatot. A koponyája hátsó részével alaposan állkapcson találta Parkért. – Au! – jól van? – Ez fája Acélból van az állkapcsa, vagy mi? A férfi felnevetett. – Ha megemelkedik az adrenalinszintje, meg se fogja érezni, Rainie kedves! A koponyacsont vastag. Egyetlen erős, jól irányzott fejeléssel kiütheti a támadó fogát, és magának valószínűleg haja szála sem fog görbülni. A cél, hogy amint elkapják hátulról, azonnal ilyen erős fejeléssel reagáljon. Rainie megpróbálta elképzelni Petert vérző szájjal, kilazult fogakkal, de nem

nagyon sikerült neki. – Ettől csak jobban feldühödik. És akkor mit tegyek? Fussak? – Ha van rá lehetősége, fusson, ahogy csak bír. De a fejelés valószínűleg csak arra lesz elég, hogy pár pillanatra lazítson a szorításán. Megtanítom, mi a következő teendő, de előbb tökéletesítsük ezt a mozdulatot. Rainie addig gyakorolt, amíg már enyhén belefájdult a feje. Éppen kezdett belejönni, amikor Zach lépett be, és odakiáltott Parkernek, elvonva a férfi figyelmét: – Hé, tesó! Nem láttad erre apát? Parker épp akkor fordult Zach felé, amikor Rainie hátralendítette a fejét, így a lány az állkapcsa helyett az arcát találta telibe. A férfi felhördült, elengedte Rainiet. A lány rémülten fordult hátra. Parker derékból előrehajolt, a kezét az orra és a szája elé tartotta. – Parker! – kiáltotta Rainie. Rémülten látta, hogy a férfi ujjai közül vér csepeg. – Istenem! Jól van? Parker válaszként érthetetlenül dünnyögött. Rainie megragadta a

csuklóját, látni akarta, pontosan mekkora sérülést okozott. Parker nekidőlt. – Ej, ej, ej! – indult feléjük Zach a fejét csóválva. – Úgy látom, Rainie gyorstalpalón sajátítja el a se^zétrúgást, meg azt, hogy miként hatástalanítson egy összpontosítási gondokkal küzdő edzőt! Vértől maszatos ujjai mögül Parker gyilkos pillantást vetett az öccsére. Kicsorduló könnye ezüstös csíkban folyt végig az arcán. – Egy kis orrvérzés. Nem nagy ügy! – Ó, Parker! Annyira sajnálom! – kiáltott fel Rainie. – Nem akartam bántani! – Tudta, hogy szörnyű dolog tőle, de amellett, hogy sajnálta, amiért fájdalmat okozott a férfinak, boldog izgatottság lett úrrá rajta. A fejelés működik! – Azt mondta, elfordítja a fejét! Zach horkantva felnevetett. – Legközelebb legyen óvatosabb vele, Rainie! Olyan törékeny teremtés! Tizenharmadik fejezet A. Lz elkövetkező két hét során megindult az információcsere a hatóságok és

Harriganék között. Frank Harrigan kitűnő ügyvédjével együttműködve Loni felvette a kapcsolatot az első körben fontosnak ítélt személyekkel. Loni véleménye szerint az ügynökök, akikkel beszélt, elhitték Rainie történetét, és azóta beleásták magukat Peter Danning tanulmányozásába, abban a reményben, hogy alá tudják támasztani: Danning első két felesége tisztázatlan körülmények között halt meg, és a férfinak ebből anyagi haszna származott. Rainie tisztában volt vele, hogy ki fogják hallgatni, talán nem is egyszer. Már a gondolatától is ideges lett. Még Parkernek is szörnyen nehéz volt beszélnie a Peterrel folytatott életéről, és ez csak rosszabb lehet, ha teljesen ismeretlen emberek kérdéseire kell válaszolnia, akik ha nem találják rendjén a válaszait, akár börtönbe is zárathatják. Mivel ennyire nyugtalanította a jövő, Rainie úgy döntött, a mának él. Parker azon a véleményen volt, hogy a szorongás nem old meg semmit, és ő hajlott rá, hogy egyetértsen a férfival. Örüljünk annak, amink van! És bizony sok dolog volt, aminek Rainie

örülhetett. Thomas hozzászokott új környezetéhez, és hamarosan olyan otthonosan kergette az egereket és az ürgéket a farmon, mintha egész életében ott élt volna. Mojo pedig úgy nőtt, mintha húznák, napról napra érzékelhetően magasabb, erősebb és makacsabb lett. Mint minden vele egykorú teremtmény, a fogzás miatt Mojo sem tudott megálljt parancsolni rágóösztönének, csakhogy a gumijátékok már nem bizonyultak elegendőnek erre a célra. Parker Tucker testvéréhez, Isaiah Coulterhoz fordult tanácsért. Isaiah-nak is rott-weilerei voltak, és sikerrel felnevelt már néhány almot. Az útbaigazításai nyomán Parker beszerzett a hentesnél néhány négyfelé vágott marhalábszárcsontot. Minden reggel, amikor Rainie a kölyökkel az irodába ért, Mojo kapott egy fagyasztott csontot. A lány hozzászokott munka közben a ráspoly hangjához hasonló, szüntelen zajhoz – Mojo rágcsálta fáradhatatlanul a csontját. Ebben a vihar előtti csendben Parker igyekezett lefoglalni a lányt. Minden napot hatalmas reggelivel kezdtek, amelyet

együtt készítettek és fogyasztottak el. Mosogatás után az arénába mentek edzeni. Amikor Rainie teljesen kimerült, visszament a házba zuhanyozni, majd az irodában próbálta utolérni magát a munkájában, noha erre átmenetileg sokkal kevesebb ideje maradt. – Nem számít! – biztatta Parker, ha arról panaszkodott, lemaradt az irodai teendőkkel. – Akkor is volt valahogy, amikor még nem dolgozott nekem, és most se fog összedőlni a világ, ha nem végez el teljesen mindent. Sokkal fontosabb, hogy minden reggel eddzen. Nem engedem, hogy még egyszer fizikai hátrányba kerüljön azzal a rohadékkal szemben! Hogy minél rövidebb idő alatt minél nagyobb fejlődést érjenek el, Parker Quincytől kért étrendi tanácsokat. Olyan diétára volt szükségük, amelynek segítségével Rainie gyorsan megizmosodhatott. Az edzés második napjától kezdve a lány azon kapta magát, hogy a napi három kiadós étkezés között fehérjeturmixot iszik. – El fogok hízni! – tiltakozott.

– Dehogy fog! – vetette ellen Parker. – Az edzés során rengeteg kalóriát éget, kedves hölgyem, és rengeteget fog edzeni, hogy szép izmos legyen! – Az első hét végére a szokatlan megerőltetéstől Rainie-nek olyan izomláza lett, hogy csak hangos nyögések közepette tudott kikecmeregni reggelente az ágyból. A második hét vége felé azonban enyhültek a fájdalmak, és a lány kezdte fantasztikusan érezni magát. A járása rugalmas lett, felszökött az energiaszintje, kar- és lábizmai pedig érezhetően megerősödtek. – Én leszek a Vaslady! – mondta büszkén, és megfeszítette a bicepszét, hogy a cowboy is jól láthassa. – Nézze csak! Parker megtapogatta a lány felkarját, elmosolyodott, és az edzéstervet a megfelelő irányba – felfelé – módosította. Rainie panaszkodni kezdett, de titokban nagyon is izgatott volt, örült a fejlődésnek, és ez az érzés csak fokozódott, amikor Parker hatalmas bokszzsákot akasztott az egyik tárolóhelyiség szarufájára, hogy Rainie gyakorolhassa a rúgásokat és

ütéseket. – Gondolja azt, hogy ez Peter – mondta Parker. – Azt szeretném, hogy valahányszor a zsákhoz ér, gondolja azt, hogy az Peter egyik testrésze! A lány eleinte ostobán érezte magát, de kis idő múltán a gyakorlat elkezdte kifejteni különös, gyógyító hatását. Parker különböző ütéseket és rúgásokat tanított neki. Rainie-nek több kedvence is volt: kézéllel felfelé ütni, hogy eltörje Peter orrát; egy lábon megperdülni, oldalra hajolni, és erős rúgást mérni Peter térdére; csapást mérni a szemét heréire, hogy a fájdalomtól percekig fetrengjen a földön. Sosem érezte magát erőszakosnak, és eleinte zavarba ejtette, hogy élvezetét leli abban, hogy Petert bántja. Amikor megosztotta a kétségeit Parkerrel, a férfi azonnal könnyített a lelkén. – Nem erőszakos, Rainie! Csak dühös végre! Amíg Peterrel volt, minden idegszálát a félelem kötötte le. Nem maradt hely a dühnek. Nos, tájékoztatnom kell: ez nem természetes! Peter

megalázta! Játszott magával, és bántotta! A gyógyuláshoz össze kell gyűjtenie az összes feszültségét, és ki kell nyitnia a szelepet! És mi van abban, ha ehhez az kell, hogy azt az átkozott zsákot csépelje, és azt gondolja, hogy éppen Peter orrát dolgozza bele az agyába? jusson eszébe valamelyik a legszörnyűbb összetűzéseik közül, és képzelje el, hogy ezúttal más fordulatot vesznek a dolgok! Engedje szabadjára a dühét, és verje szét azt a disznót! Lehet, hogy a valóságban soha nem lesz esélye ezt megtenni, de az is rengeteget segíthet, ha elképzeli! Rainie lelkesedése napról napra nőtt. Nem volt még éppen gyilkológép, de az a kevés fogás is, amit Parker tanított neki, hihetetlenül megnövelte az önbizalmát. Az edzésteher növelésével egyenes arányban nőtt az elszántsága. Képes vagyok rá. Újra ez lett a mantrája. És amikor egy-egy edzés után a fáradtságtól remegő izmokkal, izzadságban úszva megállt, újra a régi Rainie erejét érezte magában. Nem volt többé Lorraina Danning, Peter gyáva felesége, hanem Rainie Hall volt, az apja lánya!

Nagyon szeretett edzeni Parkerrel, a nap fénypontja mégis az este lett számára, amikor együtt készítették a vacsorát. Megegyeztek, hogy felváltva állnak elő vacsoraödetekkel. A lány hamar megtanulta, hogy Parker imádja a magas zsírtartalmú ételeket és az egyszerű szénhidrátokat. Ha ő választhatott, vörös húst akart, mártást, krumplit, kukoricát vagy kenyeret, jókora adag vajjal megkenve. Amikor azonban Rainie-re került a sor, csirkét, halat, tököt, zöldségeket és salátát kellett ennie, szaft és kenyér nélkül. Parker eleinte berzenkedett, de hamarosan értékelni kezdte ezt a másfajta ízvilágot. Rainie-nek csak arra kellett nagyon odafigyelnie, hogy mindig eleget főzzön a férfi hatalmas étvágyának kielégítéséhez. Vacsora után a nappaliba mentek, a hintaágyra ültek, vagy sétálni, lovagolni indultak. Parker megtartotta a szavát, és egyszer sem próbált közeledni a lányhoz. Úgy tűnt, megelégszik a barátságával. Néha csak beszélgettek – bármiről, mindenről. Máskor meg kukoricát

pattogtattak, és megnéztek egy filmet. Rainie mégis azt élvezte leginkább, amikor letelepedtek olvasni egymás társaságában – ő egy romantikus regényt vagy rémtörténetet, Parker egy detektívregényt. Egyik este úgy döntöttek, mozizni fognak: végignézték az eredeti Rózsaszín Párduc-sorozatot, Peter Sellers feledheteden alakításával. Rainie-nek a könnye is potyogott a nevetéstől. Az egyik epizód felénél Parker leállította a filmet. – Ez az! így tökéletesen be tudjuk gyakorolni, hogyan reagáljon, ha Peter meglepi! – Tessék? – értetlenkedett Rainie. – Váradan támadások! Az inas folyton letámadja Clouseau-t, hogy harcművészetre tanítsa. Miért ne tehetném ezt én is, hogy megtanulja az automatikus reagálást? – Na ne! – rázta a fejét Rainie. – Az egy dolog, ha félig-meddig számítok a támadásra, Parker. Azzal valahogy még megbirkózom. De arra még nem állok készen, hogy figyelmeztetés nélkül támadjon le! Peter is folyton ezt csinálta! –

Megborzongott. -Még túl friss az élmény. – De hisz soha nem bántanám! – csitítgatta Parker a lányt. -Jó móka lesz, és remek módszer, hogy élesítsük a reflexeit! Rainie ebben nem volt olyan biztos, de már annyira megbízott a férfiban, hogy nem vitatkozott tovább. – Rendben, de ha maga letámadhat engem, én is letámadhatom magát! tiiluii,, – Megegyeztünk. Néhány perccel később, a konyhában, Parker elkapta Rainie-t a nyakánál fogva, és a karja alá szorította a fejét. A lány előregörnyedve próbálta kiszabadítani magát. Könyökével a férfi ágyékát célozta meg, de szándékosan elvezette balra az ütést, hogy ne okozzon valódi fájdalmat. – Kiváló! – eresztette el Parker. Megveregette a vállát. – Ha ez élesben történt volna, Peter már a padlón vinnyogna a fájdalomtól. – Majd kérdőn felvonta a szemöldökét. – Szóval, mit tenne ezután? Elszaladna, vagy jól helybenhagyná a szemetet? – Helybenhagynám – vágta rá Rainie habozás nélkül. – A földön tartanám. Ha

elszaladok, lehet, hogy utánam jön. Parker bólintott. – Hamarosan dolgozni kezdünk az utolsó simításokon, de addig még be kell gyakorolnunk néhány szabadulási technikát. Ez csak az első volt a számos váratlan támadás közül. Parker-nek szokásává vált egy este többször is letámadni Rainie-t. – Gyorsan kell gondolkodnia! – mondogatta mindig. – Használjon fegyverként bármit, ami a keze ügyébe kerül! Hajlakk? Fújja vele szembei Serpenyő? Vágja vele kupán vagy képen! Szék? Húzza a fejbe! Soha ne feledje, minden szobában vannak fegyvernek használható tárgyak! Kezdje el törni a fejét, mit hogyan használhatna egy támadó ellen! Eddze a szemét, hogy meglássa a lehetőségeket! Egy fiók, a számítógép-monitor, egy tál, egy sodrófa, a mobilja… Még egy darab szappan is meggyőző lehet, ha elég erősen sújt le vele Peter halántékára! Parker biztatására Rainie teljesen új fényben kezdte látni a világot és a hétköznapi tárgyakat maga körül. Egyik reggel fésül-ködés közben megállt egy

pillanatra, és elgondolkozott, hogyan tudna hatástalanítani egy támadót a hajkeféjével. Aztán a kézitükrére terelődött a figyelme. Ezzel is hatékonyan meg tudná védeni magát. Parkernek igaza van.- körülötte mindenfelé potenciális fegyverek sorakoztak, és a mentális felkészülés legalább olyan fontos, mint a fizikai. Ha nem fontosabb! Peter fizikailag mindig előnyben lesz egy nővel szemben. Ahhoz, hogy felülkerekedjen gOI^^ egy összecsapásban, Rainie-nek gyorsan kellett még gyorsabban cselekednie. Bántotta, ha arra gondolt, hogy akkor is potenciális fegyverek vették körül, amikor Peterrel élt. Hogy is nem jutott eszébe egyszer se felkapni valamit, és megütni vele Petert? Csak tehetetlen rémületet érzett, és minden erejével azon volt, hogy csillapítsa a férje dühkitörését. Soha többé! – fogadkozott magában. Ha Peter még egyszer az ő bőrére pályázik, nem fog meglapulni, mint egy kisegér! Harcolni fog, minden lehetséges eszközzel! Egyik este Parker mosogatás közben támadta le Rainie-t. A lány az

edényzuhanyt irányította az arcába, teljes erővel megnyitva a csapot. A férfi felnevetett, és Rainie egyszer csak azon kapta magát, hogy vízicsatába keveredett a cowboyjal. A csata végén mindketten tetőtől talpig csuromvizesek voltak. Miközben eltakarították a romokat, Parker az egekig magasztalta Rainie-t. – Ez fantasztikus volt! Használta a fejét, és mindent, ami a keze ügyébe került! Pontosan erre akartam megtanítani! Nem a testalkatról vagy az erőről szól a dolog, hanem az erőkiegyenlítésről! A lényeg, hogy gyorsan és keményen vágjon vissza! A víz nem okoz sérüléseket, de meglepi a támadót. Maga pedig időt nyer, hogy fejbe vághassa valamivel. – Ha ez netán nem menne, még mindig a szemébe nyomhatom a mosogatószert! Megvakíthatom pár pillanatra. Parker szélesen elvigyorodott, és feltartotta a hüvelykjét. – Mosogatószer! Briliáns! Nem telt bele sok idő, és Rainie legalább olyan lelkesedéssel vetette magát a váratlan támadásokba, mint Parker. Azt élvezte legjobban, amikor ő volt a támadó.

Egyik alkalommal Parker hátára ugrott, karjával és lábával szorosan átölelte a férfi nyakát és derekát, és miközben erősen tartotta magát, úgy tett, mintha a sarkával csapásokat mérne a lágyékára. Parker körbe-körbe imbolygott a szobában, de aztán véget vetett a támadásnak azzal, hogy a falnak fordult, és gyengéden nekinyomta a lányt. – Ezt a meccset elvesztette! – mondta. – Ha Peter tényleg a falhoz csapja, levegőhöz sem jut! Szóval, mihez kezd? Rainie gyorsan lecsúszott a fal mentén, átgördült a hátán, és közben a sarkával Parker térde felé rúgott. – K/tűnő/ A váratlan támadások megtanították Rainie-nek, hogyan védekezzen a legkülönbözőbb vészhelyzetekben, és ami még fonto-sabb, újra megtanult játszani. Miután felfedezte, hogy Parker csiklandós, kegyetlenül lecsapott a férfi hónaljára, ha támadás érte. Sajnos, Parker is hamar rájött, hogy Rainie legalább annyira csiklandós a bordái mentén, mint ő, és könyörtelenül visszavágott. Egyik este, egy kiadós csiklandozósdi

után levegőért kapkodva terültek el a kanapén. Alul Rainie, a hátán, felette, mint egy nehéz, túlméretezett takaró, Parker. Amikor elcsendesült a nevetésük, csak feküdtek ott, tekintetük egymásba fonódott, szívük erősen vert, testük egymásnak feszült. Ahogy a férfit nézte, Rainie hasában, valahol mélyen, forró, lüktető érzés terült szét.’ Parker arca olyan közel volt az arcához, hogy látta a férfi szeme körül megbújó apró szarkalábakat, közelről látta a sötét szemét árnyékoló szempillákat, és napbarnított bőrének pórusait. Parker kávéés fodormenta-illatú lehelete hódítóan édesnek tűnt abban a pillanatban. Rainie tekintete a lámpafényben selymesen csillogó ajkakra tévedt. Meg akarta csókolni Parkért. Azelőtt is mindig csodálta a férfit, de kizártnak tartott vele minden testi kapcsolatot. Most azonban, szív a szíven, test a testen, a régóta elfojtott érzések előtörtek belőle. Reszketve vette két tenyere közé a férfi állát. Parker egy hosszú pillanatig kutatta a tekintetét, majd egyetlen szó nélkül

lehajtotta sötét üstökét. Az utolsó pillanatban azonban Rainie megrémült. Újra érezni vélte Peter fogát, amint az ajkába harap, és erőszakos kezét a mellén. Miután az ujjára húzta a gyűrűt, és a kezét rátette a pénzére, a férje nem látta fontosnak fenntartani a gyengéd szerető látszatát. A2 előjáték számára abban merült ki, hogy fájdalmat okozott Rainie-nek, és megalázta. Akkor jött izgalomba, ha brutálisan hatalmaskodhatott felette. Rainie már azon volt, hogy eltolja magától Parkért, amikor a férfi ajka lágyan súrolta az ajkát. Az érintés nem volt több egy lepke szárnyának rebbenésénél. A lány lélegzet-visszafojtva, dermedten feküdt. Várta, hogy az érintés durvább, fájdalmasabb legyen. De Parker továbbra is csak leheletnyit ért hozzá, ajkával pajkosan súrolva az ajkát. Nem akart fájdalmat okozni, nem akart bántani, nem akart erőt alkalmazni. Rainie végre felsóhajtott. – Ó, Parker! Hangjából a teljes megadás csendült ki, de a férfi ennek ellenére nem vált

követelőzőbbé. A kanapéról a földre hengeredett, magával vonva Rainie-t is. Helyet cseréltek, most Parker volt alul, Rainie felül. Végül Parker azzal vette le teljesen a lábáról a lányt, hogy leeresztette a karját, és engedte, hogy ő vegye át a kezdeményezést Rainie még sosem csókolt meg senkit. A főiskolai időkben mindig a srácok voltak a rámenősebbek, miután pedig hozzáment Peterhez, a csók és a simogatás a múlt homályába veszett A cov^boy várakozó tekintetét látva Rainie hirtelen ostobának, bénának, zavarodottnak érezte magát. Képtelen megtenni. De alig fogalmazódott meg a fejében a gondolat, egy másik azonnal kioltotta: Nincs lehetetlen! Lehajolt, hogy megcsókolja Parkért, összeütközött az orruk. Rainie felnevetett, és újra felemelte a fejét. – Bocsánat! – mondta. – Ez félrement.. Parker elmosolyodott – Sok szomorúság okozója volt már az orrom életemben. – imádom az orrát A második próbálkozás előtt félrehajtotta a fejét Ezúttal megtalálta célját, Parker

félig nyitott, forró, selymes ajkát, amely a legapróbb érintésre is édesen válaszolt Rainie egy pillanatra belemerült a férfi ízének felfedezésébe, majd, maga sem tudta, hogy történt, Parker hajába túrt. Mélyebben kezdte csókolni a férfit, nyelvük hegye érzéki táncot járt. Parker. A felismerés a pillanat töredéke alatt szakadt rá: teljes szívéből szereti ezt a férfit! Parker felnyögött, és újra átgördült a hátán, puhán maga alá hajtva Rainie-t Lágyan a lány hajába túrt, félrehajtotta a fejét, és gyengéden csókolni kezdte. Felfedezte a lány szájának minden apró részletét, kéjes lassúsággal élvezte ki ajkának édességét. Rainie úgy érezte, elolvad a férfi karjaiban. A szíve minden dobbanással jobban feszítette belülről a mellkasát Parker. A vágy örvényként ragadta magával, de Parker hirtelen felemelte a fejét és rámosolygott. – Olyan édes vagy, Rainie! Majd arrébb gördült. Rainie csak feküdt ott, és azt érezte, többet akar. De hát ennek semmi értelme! Még nem készült

fel egy szexuális kapcsolatra! Egyértelmű, hogy ezt Parker is tudja, ezért állt meg. Hirtelen könnyek folytak végig az arcán. Parker felült mellette, fekete haja és napbarnított bőre a farmer és a munkásing kék hátterében belevillant a mozdulatba. – Minden rendben? – kérdezte a férfi szokatlanul érdes hangon. Rainie bólintott, de valójában nem egyszerűen csak rendben, hanem fantasztikusan volt. Túlzottan előrerohant, de Parker megakadályozta, hogy valami végzeteset tegyen. – Köszönöm! – suttogta Rainie. – Én köszönöm! Minden túlzás nélkül, ez volt életem legjobb csókja! – Nem, azaz igen, fantasztikus csók volt, de nem erre gondoltam. Köszönöm, hogy megálltál. A férfi feléje nyújtotta a tenyerét, hogy segítsen neki talpra állni. – Ez csak természetes, kedves! Hisz megígértem. Semmi olyanra nem kényszerítelek, amire még nem készültél fel. Rainie nem akart hinni a fülének, forró

boldogság öntötte el. – Soha? – Soha. – Soha-soha? Parker felnevetett. – Soha-soha. – Ez azt jelenti, bármikor megcsókolhatlak, és semmi több nem fog történni? Parker még szélesebben vigyorgott, szeméből melegség áradt. – így van. Próbálgathatod rajtam a macskakarmaidat, amikor csak jólesik. Rainie senkivel nem fedezte fel korábban a pusztán élvezetből történő csókolózás örömét. Ami azt illeti, nem is jutott eszébe olyan alkalom, amikor igazán élvezett volna egy csókot, egészen eddig. Mindig nyúlós, nyomakodó, nyálas élményként élte meg, és legszívesebben azonnal elhúzódott volna. – Nem sokat csókolóztam még életemben – vallotta be. Parker arcán a mosoly elgondolkodó, szinte szomorú kifejezésnek adta át a helyét. – Tudom. Rainie majdnem megkérdezte, honnan tudja, de aztán úgy döntött, bizonyos kérdéseket jobb nem feszegetni. Lehet,

hogy annyira ügyetlenül csókolta, hogy Parker megérezte tapasztalatlanságát. – Én, khm, nem sokat randiztam a főiskola alatt. – Úgy érezte, magyarázattal kell szolgálnia. – Peter meg nem volt oda a romantikus dolgokért. – Mint amilyen például a csók? – Mint amilyen például a csók. – Megborzongott. Ha tovább kellene erről beszélnie, olyan emlékek tolulnának fel, amelyeket nem szeretne újra átélni. – Idővel talán ügyesebb leszek! Parker talpra szökkent, és a kezét nyújtotta Rainie-nek, hogy segítsen felállni. – Idővel sokkal ügyesebb leszel, kedvesem, és akkor én az időm nagy részét a hideg zuhany alatt fogom tölteni. Rainie kuncogni kezdett. Aztán kijózanodott. Parker komolyan gondolta. Látta a pillantásából, és abból, ahogy ajkát gondolataiba merülve felfelé görbítette – Azt hittem, nem vagyok benne túl jó… A férfi arcán újra ragyogó, lélegzetelállító mosoly terült szét. – Kedvesem, a csókolózás nem rakétakutatás! Gyönyörű a szájad! Amióta

csak megláttalak, meg akartalak csókolni! Ha csak állnál mozdulatlanul, és semmit sem tennél, akkor is fantasztikus lenne veled csókolózni! Hidd el nekem! Ha már megtanult bízni a férfiban, miért ne tenné éppen most? Csodálatos érzés volt tudni, hogy a könyvelésen kívül valami másban is kimagaslóan teljesít. A csókolózás ráadásul még sokkal szórakoztatóbb is. M, lásnap reggel Parker támadásokat kezdett tanítani Rainie-nek. Az edzés végére a lány már tudta, hogyan kell a hüvelykjével kibökni a támadó szemét, hogyan kell lefejelni az orrán és a száján, ha szemből támad, hogyan lehet kézéilel úgy torkon vágni, hogy a gégéje és a légcsöve sérüljön, és hogyan mélyessze az ujját a támadó fülébe vagy orrába, ha minden más próbálkozás csődöt mondott. – Ilyenkor még nem az a cél, hogy teljesen ártalmatlanná tedd – ismételgette Parker. – Egyelőre csak ki akarsz szabadulni a szorításából. Ez pedig úgy vihető véghez leggyorsabban, ha erős, váratlan, hirtelen fájdalmat okozol neki.

Tíz esetből kilencszer a férfi támadó elengedi kis időre női áldozatát, ha elég erős ellentámadás éri, és akkor a nő menekülni kezd. – Parker berogyasz-totta a térdét, hogy Rainie szemébe nézhessen. – Éppen erre számít majd Peter is, hogy futni kezdesz. Pedig ez hiba lenne, hacsak nem vagy teljes mértékben biztos abban, hogy el tudsz futni előle. Nagyobb, erősebb és gyorsabb nálad. Ha magához tér, utánad ered. Az a legbiztonságosabb, ha azonnal újra támadásba lendülsz, amíg még az első csapás hatása alatt van. Akkor majd jó hasznát veszed ezeknek a rúgásoknak és ütéseknek, amiket most gyakorlunk. Erős leszel, gyors és pontos. A szemét fel sem fogja majd, mi történt vele. Rainie nagyon megszerette a bokszzsákos edzéseket. Mintha csak megérezte volna, Parker gyakran magára hagyta a zsákkal. A lány hosszú ideig próbálta kitörölni a szörnyű élményeket az emlékezetéből, most azonban szándékosan előhívta a verések és a bántalmazások emlékképeit, a legapróbb részletekig. Mit kellett volna tennie akkor

például, amikor a bor miatt Peter lepofozta a székről? Amikor megtalálta a helyzetre a megfelelő reakciót, Rainie mindent újra végigpörgetett a fejében, és alaposan helybenhagyta Petert. Nagyon jó érzés volt. Helyesebben – elképesztően jó. Nem számított, hogy valóban végre tudta volna-e hajtani. Elképzelni már önmagában is fantasztikus volt. Erőt adott neki, hogy mindent beleadjon, és olyan vehemenciával üsse és rúgja a zsákot, hogy a szarufa is recsegni kezdjen a kilengő zsák miatt. – Az idő nekünk dolgozik – emlékeztette gyakran Parker. -Egyelőre nem hinném, hogy sikerült kiderítenie, hol vagy, és mire megtudja, te már felkészülsz a találkozásra. Valószínűleg soha nem kell majd egyedül szembenézned vele. Mindent megteszek, hogy erre ne legyen szükség. De ha esetleg valahogy mégis egyedül ér, szép kis meglepetésben lesz része. K ÍLainie-t továbbra is kísértették rémálmai: eltévedve bolyongott a tükörlabirintusban. Ilyenkor ébredés után

mindig összekuporodva várta, hogy csillapodjon a rettegés. Egy éjszaka azonban nem segített az összekuporodás. A szíve továbbra is hevesen vert, verejték borította egész testét. Gondolkodás nélkül kiugrott az ágyból, magára kapkodta a ruháit, és kirohant a házból. Célja a tárolóhelyiség és a bokszzsák volt. Megállíthatatlanul vágyott arra, hogy csépelhesse a zsákot, mint egy heroinfüggő a drogra. Az arénába érve az épület hátulja felé vette az irányt. Ahogy végigrohant a folyosón, el, az iroda mellett, egy hang szólalt meg a fejében: Te meg mi a fenét művelsz, Rainie? Ez totál őrültség! De olyan égető vágyat érzett, hogy szembenézzen Peterrel, hogy számításba sem jöhetett észérvekkel a vágy útjába állni. A tárolóhelyiségben a villanykapcsolóra csapott, fény öntötte el a termet. Azzal sem törődve, hogy becsukja maga után az ajtót, a zsákhoz rohant. Bumm! A keze élével egyenesen a képzeletbeli Peter vigyorgó arcába ütött. Képzeletben ismét milliónyi tükör vette körül, de ezúttal

mindben a saját arca tükröződött. – Nem vesztem el! – kiáltotta Rainie, miközben ágyékon, majd térden rúgta képzeletbeli kínzóját. – Most ki nevet, Peter? Ez hogy tetszik, te rohadék? Mi? – üjra ütött. Teljes erőből. – Milyen érzés? Meglepetésem van a számodra! Ezentúl nem leszek a bokszzsákod! – Rúg, rúg, üt! – Visszaütök! Nagyobb vagy nálam! Erősebb! Lehet, hogy nem győzhetek, de többé te sem úszód meg sérülések nélkül! Érted, te seggfej? Soha többé! Kint a folyosón Parker a falnak dőlve néhány tolakodó könnycseppet törölt ki a szeméből. Nem engedte magát túl gyakran elérzékenyülni, de a pillanat egyike volt azoknak, amikor lehetetlen volt ellenállnia. Rainie. Már napokkal korábban felfigyelt arra, hogy a bokszterápia a lány kedvence, és remélte, hogy a szörnyű élmények újrajátszása segít majd visszanyerni Rainie-nek a büszkeségét, de csak amikor a saját szájából hallotta, hogy „Nem vagyok elveszve!”, akkor fogta fel, milyen messzire jutott a lány rövid idő alatt. Parker úgy gondolta, ez részben neki is

köszönhető, és a gondolat semmihez sem fogható jó érzéssel töltötte el. Aggódott Rainie-ért, azért követte idáig. Hallotta, amint felkel, és kirohan a házból. Noha persze bízott a farmot védő biztonsági rendszerben, nem merte teljesen kizárni, hogy Danning valahogy kijátssza. És a gondolatra, hogy Rainie védtelenül bóklászik a sötétben, kirázta a hideg. Most, hogy tudta, Rainie biztonságban van, az arénában, magára kellett volna hagynia. Csakhogy tudni valamit és megtenni, az két teljesen különböző dolog. Meglepetésem van a számodra! Soha többé! Fantasztikus volt hallania a lány hangjában hömpölygő dühöt, ütéseiből kihallani a fékevesztett haragot. Gyerünk, kedves! – gondolta keserű mosollyal. Verd péppé! Egyenlícsd ki a számlál: egyszer s mindenkorra! Lgy késő délután, tizenhat nappal az után, hogy Rainie felhívta Lonit, és közölte vele, hogy fel akarja venni a kapcsolatot a rendőrséggel, Parker komoly arccal lépett az irodába. Becsukta maga mögött az ajtót, nekitámaszkodott, és bökött egyet a

Stetsonján, hogy Rainie szemébe nézhessen. A lány kérdőn nézett rá. – Épp most telefonált az ügyvéd Loninak – közölte a cowboy. – Ma este iderepül két FBl-ügynök. Holnap reggel találkozni szeretnének veled itt, a farmon. Rainie levette a kezét a számítógép billentyűzetéről, és hátradőlt székében. Kezdettől fogva tudta, hogy eljön ez a pillanat, most mégis megrémült. – És ha azért jönnek, hogy letartóztassanak? – Nem azért jönnek. Az ügyvéd figyelmeztette volna Lonít. -Parker a nadrágszíjába akasztotta a hüvelykjét. – Azt mondja, csak azért jönnek, mert tőled akarják hallani a történetet. – Hogy ellentmondásokat találhassanak benne? – Az igazságban nem találhatnak ellentmondásokat! – Parker felsóhajtott, és a szemére szorította a tenyerét. – Ha nincs ellene kifogásod, szeretnék veled és az ügyvéddel maradni, amikor beszéltek az ügynökökkel. Rainie egy cseppet sem bánta. Valójában örült a férfi ajánlatának. Felállt az

asztalától, és a cowboy felé indult, bizonytalan léptekkel. Mikor odaért, Parker, mintha csak tudta volna, mire van szüksége, átölelte. – Minden rendben lesz, Rainie kedves! Ha hirtelen ellened fordulnának, elszökünk. – Hová? – A hegyekbe. – A hegyekbe? – Nem lesz ötcsillagos az ellátás, de megígérhetem, hogy gondoskodom rólad. Soha nem fogom engedni, hogy börtönbe zárjanak. Ez nem történhet meg. Ne is gondolj rá! Rainie a nyaka köré fonta a karját, szinte csüngött Parkeren. – Ó, Parker! Hol voltál abban a végzetes évben, amikor megismerkedtem Peterrel? Amikor a legnagyobb szükségem lett volna rád? – Itt vártam rád – suttogta a férfi. Rainie-nek ennyi is elég volt, de szokásához híven Parker ezúttal sem elégedett meg egy mondattal. – Ha tudtam volna, hogy létezel valahol – folytatta suttogva esküszöm, felkutattalak

volna! És gondoskodtam volna róla, hogy minden másképp történjen. – Hogyan? – kérdezte álmodozó mosollyal az ajkán Rainie. Orrát a férfi ingébe fúrta, és engedte, hogy érzékeit elbódítsa Parker illata – a tiszta pamut, a férfiasság, az arcszesz, a lovak és a bőr illatának érzéki keveréke. – Először is, már az elején lebeszéltelek volna arról az állásról a Barristolnál. Soha nem ís fogadtad volna el. Rainie felsóhajtott, és behunyta a szemét. – És aztán? Parker lágy csókot lehelt a lány halántékára. – Aztán elkápráztattalak volna, hogy őrülten belém zúgj. Ha Peter Danning odadugta volna a képét, észre se vetted volna. Nézhetett volna másik örökösnő után. Rainie még erősebben ölelte Parker nyakát. – És aztán? – Aztán a lovamra emeltelek volna, magam elé, és ellovagoltunk volna a lemenő nap fényében. A lány kuncogni kezdett. Félelme máris csillapodott. Többek között ebben állt

Parker varázsereje: képes volt önmagán kívül minden más gondolatot kitörölni Rainie fejéből. – Félek. – Tudom. De ne felejtsd el, hogy már nem vagy egyedül, Rainie kedves. Itt vagyok én, az apám, a bátyáim, Dee Deeről, Loniról és Samről nem is beszélve. Nem lesz semmi baj! Tizennegyedik fejezet A találkozóra az FBl-ügynökökkel Parker konyhájában került sor. A két idegennel szemben Rainie és az ügyvédje, Raymond Quinn ült a nagy tölgyfa asztalnál. Az ügynökök arra kérték Parkért, hogy Rainie vallomástétele közben hagyja őket magukra. Nem vált be a közös remény, hogy Parker talán végig ott lehet, a lány mellett. A cowboy tehát visszavonult házi irodájába, hogy elintézzen néhány szénaés takarmányrendelést. Rainie nagyon hiányolta. A férfi rendíthetetlen ereje, kezének biztonságot sugárzó érintése mindig megnyugtatta. Rainie összekulcsolta két kezét az ölében, olyan erősen, hogy a körme a

bőrébe mélyedt, de nem tudott ellazulni. A jövője ennek a beszélgetésnek a végeredményétől függ, és a lány lelki szemei előtt már megjelent a börtöncella fenyegető képe. Attól sem lett jobb a közérzete, hogy az egyik különleges ügynök a Slaughter névre hallgatott.3 Szívesen megkérdezte volna, nem gondolt-e még arra, hogy kevésbé ijesztő nevet válasszon magának. Slaughter ügynök alacsony, középkorú ember volt, dús, őszes hajjal és kedvesen csillogó, kék szemmel. Tárgyilagos arckifejezése, fekete öltönye, vasalt fehér inge és választékos nyakkendője ellenére Rainie-nek nem esett nehezére elképzelni őt, amint üdvözült mosollyal az arcán lovagoltatja a térdén az unokáit. A társa, Simpson különleges ügynök karcsú, barna szemű, szőke nő volt, aki mélyen Rainie szemébe nézve elmosolyodott. – Mielőtt belekezdenénk, szeretném, ha tudná, hogy hiszünk önnek, Mrs. Danning. Rainie-nek jólestek a biztató szavak, és bólintott. Azt kívánta, bárcsak tudna lazítani egy kicsit.

– Én, khm, már nem használom ezt a nevet. Kérem, szólítsanak a lánykori nevemen. Halinak. Simpson feljegyzett magának néhány szót, belekortyolt a kávéba, amellyel korábban Parker kínálta, és az idősebb ügynökre pillantott, mielőtt újra Rainie-hez fordult volna. – Elkezdeném, ha nem bánja. – Rendben – válaszolt Rainie. Szeretett volna minél hamarabb túlesni ezen az egészen. – Azzal kezdeném – mondta Simpson bátorítón –, hogy semmi oka az aggodalomra. Loni Harrigan már számos alkalommal bizonyította, hogy megbízhatók a megérzései. Mi az FBI-nál kezdettől fogva úgy gondoljuk, hogy hihető, amit önről és sajnálatos körülményeiről mesélt. Azóta utánajártunk a kijelentéseinek, és úgy találtuk, hogy amit mond, minden valószínűség szerint igaz. Másként nem áll össze a kép. Először is, miért vállalkozna ilyen kockázatos menekülésre valaki, ha nem azért, mert félti az életét? Egy válás manapság már nem bonyolult, és nem is

túl költséges. Enyhén szólva furcsa és túlzottan rizikós lenne megrendezni a saját halálát, ha u^anezt az eredményt azzal is elérhetné, hogy elsétál a legközelebbi bíróságig. – Azt nem tehettem volna – vetette közbe Rainie. – Peter utánam jött volna. Az egyetlen biztonságos megoldás az volt, hogy eltűnök. Simpson ügynök bólintott. – A banki tranzakciókat is le tudtuk nyomozni. Vitathatatlan, hogy Danning fogta az ön teljes örökségét, és kizárólag a saját neve alatt fektette be. Ráadásul gyanítjuk, hogy a szökésnél önnek voltak segítőtársai, akik jelentős jogi kockázatot vállaltak. Ez arra enged következtetni, hogy azok a személyek úgy vélték, önnek az élete forog kockán. Máskülönben valószínűleg nem lettek volna hajlandók törvénysértést elkövetni a kedvéért. Rainie szíve nagyot dobbant. – Bajban vannak a barátaim? Slaughter különleges ügynök komoly, elgondolkodó pillantást vetett Rainie-re. – Az FBI közveszélyes bűnözőkre vadászik, nem irgalmas szamaritánusokra. Noha a

barátai talán bűncselekményeket követtek el, a feletteseink úgy döntöttek, eltekintenek ennek a szálnak a felgöngyölítésétől, mivel jó szándékból tették, amit tettek. – Tehát hajlandók szemet hunyni felette? – kérdezte Ray-mond Quinn. Simpson ügynök elfojtott egy mosolyt. – Olyat mi sose tennénk, Mr. Quinn. Egy valamirevaló FBl-ügynök nem megy el egyetlen bűncselekmény mellett sem. Ugyanakkor meg kell válogatnunk, melyik fronton cselekszünk, hogy országunkat az állampolgárok számára biztonságosabbá tegyük. Nem vesztegethetünk időt és adófizetői dollárokat olyan komolytalan ügyek felgöngyölítésére, amelyekkel a bíróság érdemben nem is foglalkozik. Esetünkben nagy valószínűséggel borítékolhatjuk, hogy Ms. Hall barátaival a bíróság elnéző lenne. A szóban forgó három személy ugyanis nem ártó szándékból cselekedett, hanem életet akart menteni. Az ügyvéd egy mosolyt villantott Rainie felé. A lány torkát szorongató feszültség hirtelen, mintha zsilipet nyitottak volna

meg, apadni kezdett. Lehajtotta a fejét, és csukott szemmel, némán hálát rebegett. – Akkor menjünk is tovább – lapozott a mappájában Simpson ügynök. – Az első feladatunk az ön vallomásának rögzítése. -Felnézett, tekintete ellágyult a részvéttől. – Előre is elnézését kérem bizonyos kérdésekért, és azért, hogy ilyen nehéz pillanatok elé állítjuk. Sajnos annak ellenére, hogy teljes mértékben hitelt adunk Loni Harrigan szavainak, közvetlenül öntől is hallanunk kell a történteket. – Értem – húzta ki magát Rainie a széken. – Igyekszem minden kérdésükre a lehető legőszintébben válaszolni. Rainie-nek először arról kellett beszélnie, hogyan találkozott Peter Danninggel, aztán a kapcsolatukra vonatkozóan tettek fel kérdéseket az ügynökök – a kezdeti időszakról, a házasságukról, és a Rainie eltűnéséhez vezető eseményekről. Miközben beszélt, mindkét ügynök szorgalmasan jegyzetelt, és gyakran pontosító kérdéseket tettek fel. Simpson ügynöknek igaza volt: a kihallgatás hosszúnak és érzelmileg igen kimerítőnek

bizonyult Rainie számára. Mire a végéhez értek, a lány a végletekig elcsigázva érezte magát. Amikor Parker végre visszatérhetett a konyhába, Rainie mellé ült, és megfogta a kezét az asztal alatt, mintha azt mondaná: Itt vagyok! Mindig itt leszek! Rainie erősen a férfi ujjába kapaszkodott, az érintés biztonságérzetet adott neki. – Nos, most, hogy végeztünk a vallomással, ideje, hogy tájékoztassuk, hol tartunk jelenleg az ügyében – szólalt meg Simpson. – Mióta Loni Harrigan felvette velünk a kapcsolatot, górcső alá vettük Danninget, hogy minden ellene szóló kijelentés bizonyítást nyerhessen. – Az ügynök Rainie-re nézett. – Az eredmények alapján, Ms. Hall, nincs kétségünk afelől, hogy Danning közveszélyes bűnöző. Alaposan felkészültünk a pályafutásából, és egyértelművé vált számunkra, hogy az első két felesége valóban titokzatos körülmények között hunyt el, hatalmas összegeket hagyva rá. véleményünk szerint az ön volt férje ölte meg azokat a nőket. Reményeink szerint ezt sikerül majd rábizonyítanunk. Ehhez azonban

kikezdhetetlen vádat kell összeállítani ellene. – Jelen pillanatban nem rendelkeznek még elegendő bizonyítékkal? – kérdezte Quinn. Slaughter ügynök letette a csészét, és megrázta a fejét. – Sajnos nem. Danning okos és számító. Amikor végzett az első két feleségével, rohadtul bebiztosította magát! – Az ügynök gyors pillantást vetett Rainie-re. – Elnézést a modoromért, Ms. Hall, de tudja, ez az ügy alaposan feladta nekünk a leckét az utóbbi hetekben. Szent meggyőződésünk, hogy a férje egy lelkiismeretlen gyilkos, aki már többször is ölt. Önnel is végzett volna, ha nem menekül el. Sajnos azonban nincs ellene szilárd bizonyítékunk. Rainie feszülten felsóhajtott. – Ettől tartottam. Az első feleségét megmérgezte, de a boncolás során valahogy nem volt kimutatható méreg a nő szervezetében. – És azonnal el is hamvasztatta a testet – tette hozzá Simpson ügynök. – újabb vizsgálatokat tehát nem tudunk végezni, és mivel a halottkém úgy vélte, hogy természetes halálról volt szó, nem őrzött

meg boncolási mintákat. Hosszan elbeszélgettünk vele, és állítása szerint semmi különös nem keltette fel a figyelmét a boncolásnál. A nő az orvosi leletei alapján valami visszatérő kórtól szenvedett, amit a specialisták sem tudtak azonosítani. Egy orvos sem tudta megállapítani, mi az a titokzatos betegség, de senki nem gyanított bíjncselekményt a háttérben. – Egy méreg, amit nem lehet kimutatni, hacsak nem tudják, hogy pontosan mit keresnek – suttogta Rainie. – Vagy egy szer, ami gyorsan távozott a szervezetből, nem hagyva maga után nyomot. Simpson ügynök bólintott. – Igen. így gondoljuk. Egyes végzetes vegyületeket nagyon nehéz, szinte lehetetlen kimutatni a szervezetben. Danning valószínűleg ilyet alkalmazott, de nincs rá bizonyítékunk. – A második gyilkosság sem volt kevésbé trükkös – szólalt meg Slaughter ügynök. – A második áldozat esős, csúszós időben vezetett kanyargós úton, és egy meredek párkányról a mélybe zuhant. A rendőrség nem gyanakodott idegenkezűségre. – A férfi lemondóan legyintett. – Loni úgy

tájékoztatott bennünket, hogy Danning orgyilkost bérelt, hogy tegye tönkre az autó fékjét. Engedélyt kaptunk Danning banki tranzakcióínak visszakövetésére, elég hosszú időre visszamenőleg, és megtaláltuk a kifizetést.’ A férje tízezer dollárt fizetett egy Charles Whíte nevű embernek. Ez a Whíte már benne volt az adatbázisunkban. Egy bérgyilkossági ügyben szerepelt gyanúsítottként, de bizonyíték híján nem emeltek vádat ellene. Meggyőződésünk szerint Danning felbérelte White-ot, hogy rontsa el a féket Clarissa Danning autójában. A név hallatán az addig arctalan nőalak sokkal valóságosabbá vált Rainie számára. Nem egy tragikus körülmények között elhunyt ismeretlen volt többé. Egy nő volt, aki, Rainie-hez hasonlóan, rossz embert szeretett, és végzetes csapdában találta magát. – Beszéltek White-tal? – kérdezte Quinn. – Whíte röviddel Clarissa Danning balesete után meghalt – válaszolta Simpson ügynök. – Legurult egy lépcsőn, és nyakát szegte. – Milyen kényelmes megoldás. – Parker

hangja úgy csikorgott, mint kés a kövön. – Danning nem bízott a fickóban, és megszabadult tőle. – Mi is így gondoljuk – helyeselt Slaughter. – Bizonyítani azonban ezt sem tudjuk. Ahhoz, hogy Peter Danninget hűvösre tehessük, és ne szedhessen több áldozatot, megdönthetetlen bizonyítékokra van szükségünk. Egyelőre azonban egyetlen ilyen sem áll rendelkezésünkre. – Tehát ennyi. – Parker nem is szánta kérdésnek a szavait. -Nem mondják ki nyíltan, de nem tehetnek semmit Rainieért. – Egyáltalán nem ezt mondjuk – vágott közbe Simpson ügynök. – De közvetlen bizonyítékokra van szükségünk a letartóztatásához. – De hát semmi nyomot nem hagyott maga után! – mondta Rainie az idegességül remegő hangon. – Ami annyit jelent, hogy nekünk kell olyan helyzetet teremtenünk, hogy hagyjon bizonyítékot maga után – válaszolta Simpson ügynök. – Ezt nem értem – mondta Rainie.

Simpson ügynök egyenesen Rainie szemébe nézett. Az asztalra szorította a tenyerét. – Térjünk a lényegre. Egyeztettünk a bírósággal, és lehetővé tettük, hogy jogi következmények nélkül felfedje, hogy még él. Azt szeretnénk, ha beadná a válókeresetet. – Tessék? – Rainie erősen Parker acélos karjához simult. A férfi izmos, robusztus teste biztonságot sugárzott. – Adjam be a válókeresetet? – Ha Danning valóban az a kapzsi gyilkos, akinek gondoljuk, elveszti a fejét a gondolatra, hogy ön megszerezheti vérrel összeharácsolt vagyona felét – válaszolta Simpson ügynök. – Úgy gondoljuk, a nyomába ered, és balesetnek vagy véletlenszerű erőszakos cselekménynek álcázva merényietet követ el az élete ellen. – Pontosan! – kiáltott fel Rainie. – Utánam jön, és megöl. – Csak megkísérli – helyesbített Símpson ügynök. – Hogy bűnelkövetés közben kaphassuk rajta Danninget, önt állandó

FBi-megfigyelés alá helyeznénk. Parker dermedten ült a széken. – Csalinak akarják használni Rainie-t? – Nem kockázatmentes. Ezt nem állítom – nézett egyenesen Parker szemébe Símpson ügynök. – De minden erőnkkel azon leszünk, hogy szavatoljuk Ms. Hall biztonságát. Ezért személyesen vállalom a felelősséget. Parker keményen Slaughterre nézett. – Van maguknak fogalmuk róla, milyen egy megátalkodott rohadék ez a Danning? – Tisztában vagyunk vele, hogy pszichotikus – válaszolta Slaughter ügynök. – Azt is tudjuk, hogy ha nem állítjuk meg, újra le fog csapni. Ahhoz azonban, hogy megállítsuk, szükségünk van Ms. Hall együttműködésére. – Mr. Quínn-nel megbeszéltük, hogy ma délutánra előkészíti az ön számára a válási papírokat. Csak alá kell írnia – folytatta Símpson ügynök. Tekintete az ügyvédre siklott. – Ha beleegyezik, hogy együttműködik velünk, Ms. Hall, az ügyvéd úr első dolga lesz holnap beadni a keresetet a helyi bíróságon. Hogy minél hamarabb túl legyünk ezen az egészen,

intézkedünk, hogy Peter Danning legkésőbb holnap délután értesüljön a fejleményekről. – De hát akkor tudni fogja, hol vagyok! – tiltakozott Rainie. – Pontosan ez az. – Símpson ügynök beletúrt szőke hajába. -Azt akarjuk, hogy a férje tudomást szerezzen a hollétéről, Ms. Hall, és megtámadja önt. Mr. Quinn elmondta nekünk, hogy biztonsági okokból jelenleg itt, a farmon él. Arra kell kérnünk, hogy holnaptól térjen vissza az albérletébe. Dolgozni, természetesen, bejárhat a farmra. Korábban is ezt a gyakorlatot követte. Ezentúl azonban azt szeretnénk, hogy minden este menjen haza. Danning addig nem cselekszik, amíg úgy nem gondolja, hogy egyedül, védtelenül érheti önt. Parker előredőlt a székén. – Azt akarják, hogy egyedül legyen otthon? Megőrültek? – Tekintetével majd felnyársalta az ügyvédet. – Miért nem figyelmeztetett bennünket korábban, hogy megbeszélhessük ezeket a kérdéseket? Nem vagyok hajlandó kockára tenni Rainie biztonságát!

– Ezt velem is csak közvetlenül a találkozónk előtt közölték – válaszolta Quinn. – Nincs más lehetőségünk – vágott közbe halkan Símpson ügynök. – És Ms. Hall valójában nem lenne egyedül, Mr. Harrigan. Amikor a farm és az otthona között utazik, két tapasztalt ügynökünk követné, biztos távolból. így nem lenne feltűnő a jelenlétük, ugyanakkor kéznél lennének, ha Ms. Halinak szüksége lenne segítségre. Az autójára nyomkövetőt szerelnénk, amely jelezné, ha az autó mozgásban van, és követhető lenne. Az ügynökök tehát parkolhatnának látótávolságon kívül, akkor is követni tudnák Ms. Hallt. A háza körül is állomásoztatnánk ügynököket. Ha Danning felbukkan, azonnal kiszúrják, és elkapják, mielőtt Ms. Halinak bántódása eshetnék. – De hát nem vádolhatják gyilkossági szándékkal, csak akkor, ha engedik, hogy megtámadja Rainie-t! – vágott vissza Parker. – Minek néz engem, Ms. Símpson? Valami vidéki tuskónak, aki nincs tisztában a törvényekkei? Nem tartóztathatják le azt

az embert csak azért, mert belépett a felesége lakásába! Nem tartóztathatják le, csak mert látni akartai Bűneikövetés közben kell rajtakapniuk, miközben épp el akarja venni Rainie életét! – A váiókeresettei egyetemben Mr. Quinn egy távoltartási záradékot is be fog adni. A záradékban Ms. Hall megfogalmazza, mely okokból folyamodik az intézkedésért, azaz attól fél, hogy a férje az életére tör. Egyszóval igenis le tudjuk majd tartóztatni Danninget, ha Ms. Hall százötven méteres körzetébe merészkedik. De csakis ebben az esetben. – Más szóval, ölbe tett kézzel várják, hogy megkísérelje megölni Rainie-t! – Parker arcizma idegesen megrándult. – Sajnálom, de ebbe nem megyek bele! – Természetesen Ms. Hall biztonsága lenne az első számú szempontunk. Parker hátraroskadt a székén. – Nincs más lehetőségünk – tette hozzá Slaughter ügynök. – Mi legalább annyira ki akarjuk vonni a forgalomból a fickót, mint önök. Ez azonban csak az együttműködésükkel valósítható meg.

– Az emberölési kísérlet vádja nem fogja túl hosszú időre kivonni a forgalomból – csattant fel Parker. – Ez igaz, de őrizetben kihallgathatjuk, és talán sikerül kihúznunk valamit belőle a három gyilkossággal kapcsolatban. Az ügynökeink jól képzettek, tudják, hogyan kell vallomást kikényszeríteni egy elkövetőből. Csak egyszer keveredjen ellentmondásba önmagával, és nagymértékben megnőnek az esélyeink, hogy vallomásra bírjuk! A gondolat, hogy egyedül töltse az éjszakáit, otthon, megrémítette Rainie-t, de már korántsem annyira, mint egy hónappal korábban. Megszorította Parker kezét. – Én benne vagyok, Parker. A férfi izzó tekintettel nézett rá vissza. – Meg kell tennem – igyekezett Rainie magyarázattal szolgálni. – Hány fiatal nő halhat még meg, ha nem állítjuk meg Petert? Nem tudnám elviselni a gondolatot! – Nem kérem azt, hogy ezzel a tudattal élj együtt, de nem engedhetem, hogy egyedül maradj éjszakára! Ki van zárva!

– Egyedül kell lennie – szögezte le Slaughter. – Különben Danníng nem fog lépni. Ahogy Simpson ügynök is hangsúlyozta, mindent megteszünk Ms. Hall biztonsága érdekében. Bedrótozzuk a lakást, és az ügynökeink mindent hallani fognak, ami odabent zajlik. Vészhelyzet esetén azonnal közbeavatkoznak. Rainie fejében hirtelen nyomasztó kérdés fogalmazódott meg. – És mi lesz a barátaimmal? Maggie-vel és Janettel? Őket is védik majd? Slaughter megrázta a fejét. – Peter Danníng profiljába nem fér bele, hogy utánuk eredjen. Túl árulkodó lenne. Szörnyen büszke magára, úgy gondolja, sosem fogják elkapni. Nem árulja el magát ilyen olcsón. Rainie úgy döntött, hogy ez a logika valószínűleg megállja a helyét. Peter azt hiszi magáról, hogy mindenki fölött álló zseni. Maggie-t és Janetet üldözőbe venni elhamarkodott, ostoba lépés lenne. Ö ehhez túlságosan dörzsölt. D, ‘élután Parker elkísérte a lányt az

ügyvédhez, aláírni a válókeresetet. Szokatlanul csendes volt az odafelé vezető úton, az ügyvédnél is alig volt mondanivalója. Még amikor hazafelé indultak a furgonnal, akkor is távolságtartónak tűnt Rainie számára. – Parker, kérlek, ne légy rám dühös! – tört ki végül Rainie-ből. A férfi töprengve nézett rá, majd a visszapillantóba nézett, mielőtt sávot váltott. – Nem vagyok dühös, édes! Csak majd megőrülök az aggodalomtól. Rainie pontosan tudta, mit érez Parker. Az ő kezdeti magabiztossága is szorongássá változott. Peter nagyon agyafúrt. Mi van, ha kijátssza az FBlügynököket, és behatol a lakásba? Kikapcsolhatja valahogy a mikrofonokat, hogy ne hallják, mi történik. Rainie ereiben a puszta gondolatra is megfagyott a vér. Bármennyire keményen dolgozott is, hogy szembenézzen Peterrel, még sok hiányossága volt. A bokszzsákkal ellentétben Peter nem csak álldogálni fog, tűrve az ütéseket. Lste, a késői vacsora és a mosogatás

után, Rainie a konyhaszekrénybe pakolt néhány dolgot. Amikor megfordult, Parker ott állt közvetlenül előtte. A férfi reszketve felsóhajtott, és magához ölelte. A sürgető ölelés szavak nélkül is elárulta, mennyire aggódik. – Annyira szeretlek! – suttogta rekedten. – Ne haragudj, amiért egész nap mogorva voltam! Csak annyira nehéz a biztonságodat másokra bíznom! Rainie szemét könnyek öntötték el. Többé számára sem volt kétséges, hogy szereti ezt a férfit. Nincsenek többé fenntartások és kifogások, nem tartja vissza többé az érzéseit. Hogyan is állhatna ellen ennek a szerelemnek? Parker kezdettől fogva támogatta őt, még akkor is, amikor semmi oka nem volt hinni Rainie történetében. Végig mellette állt, és egy pillanatig sem jutott eszébe elárulni őt, vagy hatalmaskodni felette. Pedig eleinte olyan könnyen kihasználhatta volna a helyzetet, sakkban tarthatta volna Rainie-t azokkal az információkkal, amiket megtudott róla. A szive mélyén a lány tudta, hogy Peter pontosan ezt tette volna.

A férfi válla köré fonta a karját, lábujjhegyre emelkedett, és arcát Parker nyakához szorította. – Én is szeretlek, Parker. Teljes szívemből. Szeretlek. A cov\/boy egy pillanatra még a lélegzetét is visszatartotta. Még szorosabban ölelte Rainie-t. – Mondd megint! Rainie elmosolyodott, ajka puhán a férfi nyakához ért. – Szeretlek, Parker. Már régóta. Csak nagyon, nagyon nehéz ezt bevallanom, még magamnak is! – Miért? – kérdezte Parker. – Nekem úgy tijnik, egy örökkévalóság óta várok arra, hogy halljam tőled! Másra is régóta várt már. Ennek bizonyítéka szilárd, lüktető férfiassággal feszült Rainie hasfalának. – Azt hiszem, féltem attól, ahová az érzéseim és a vallomásom vezetni fognak. Mindez szinte feldolgozhatatlan számomra! Emlékszel, amikor arról beszéltél, a szerelem olyan, mint egy szikláról a mélybe vetni magam veled? Pontosan ezt érzem most. Mintha egy

hatalmas ugrásra készülnék egy szakadék széléről, biztosítókötelek nélkül! Rainie nagyot nyelt, és utálta magát, amiért ilyen gyáva. Ha volt férfi valaha, aki kiérdemelte egy nő teljes bizalmát, az Parker. Belül ugyanakkor a lány még megrémült a szex gondolatától. Peter érintése, és a verések, amiket azért kapott, mert nem jól teljesített a hálószobában, még élénken éltek az emlékezetében. Még időre volt szüksége, hogy túltegye magát ezeken a sérüléseken. Parkernek viszont most lenne rá szüksége, és meg is érdemelné, hogy a vágyait végre kielégítse. Ha szeretné, ha igazán szeretné a férfit, akkor most nem magára gondolna. Akkor csak Parkerre gondolna. – Készen állok – suttogta Rainie. – Ugorjunk! Parker a lány hajába rejtette az arcát. – Készen állsz? Rainie bólintott, és erősebben simult a férfihoz. – Igen, Parker. Tényleg. Vigyél fel, és szeretkezzünk! De Parker csak állt ott, mint akinek

földbe gyökerezett a lába, ölelte Rainie-t, és lágyan ringatózott, mint fa a szélben. Végül megszólalt. – Soha, soha ne hazudj nekem, Rainie! Tudom, hogy készen akarsz állni, és beteljesítenéd a vágyaimat, csak hogy boldoggá tégy engem, de nekem ez nem kell! – És ha soha nem állok majd készen? – kérdezte a lány, aggódva, feszült hangon. – Időnként kényszerítenünk kell magunkat! Érezte, hogy Parker elmosolyodik. – Bizonyos félelmeinken csak úgy lehetünk úrrá, ha kényszerítjük magunkat, hogy szembenézzünk velük. Ebben egyetértek. De ha a szexről van szó, ez nem jó megoldás. Azt akarom, hogy az első együttlétünk tökéletes legyen számodra! Elejétől a végéig! Olyan tökéletes, hogy soha többé eszedbe se jusson Peter Danning! Ez bizony kemény elvárás volt. Rainie összeszorította a szemét, mellkasát majd szétfeszítette a szánalom, mert nem volt biztos abban, hogy valaha is teljesíteni tudja ezt a követelményt.

– És ha sosem jön el az az idő? – Sosem? – mélázott a szón Parker. Hangja rekedt volt. -Nos, akkor azt hiszem, újra kell értékelnünk a helyzetet, és új akciótervvel kell előállnunk. Ha fél éven vagy egy éven belül sem állsz készen, ígérem, fontolóra veszem a „próbáld emelt fővel elviselni” taktika alkalmazását. „Próbáld emelt fővel elviselni”? Rainie-t ellenállhatatlan kun-cogás fogta el. Vissza akarta fojtani, de eredménytelenül. Nedves horkanásként tört elő belőle a nevetés. – Mi olyan vicces ezen? – kérdezte mosolyogva Parker. Rainie még erősebben karolta át a férfi nyakát. – Te. Egy év, Parker? El se hiszem, hogy ilyen sokáig hajlandó vagy várni! – Nem lesz könnyű feladat – vallotta be a cowboy. – De hogy őszinte legyek, szerintem nem fog olyan sokáig tartani. -Gyengéden Rainie fülcimpájába harapott. A lány gyomrában, mélyen, mintha milliónyi apró, forró tűzijáték robbant volna fel. – De ha sokáig tart is, vároic.

Amikor megtörténik, nem akarom, kötelesség legyen számodra, csak nekem örömet okozz. Azt akarom, céged tegyen boldoggá! Ha eljön az így is lesz. Meglátod!

hogy hogy hogy ideje,

Rainie szemét ismét könnyek lepték el. Parker képes volt visszautasítani, amit felajánlott neki. A dermesztő jégburok, amelyet Peter emelt a lány köré, meghasadt. – Ó, Parker! Nem csoda, hogy szeretlek! – suttogta remegő hangon Rainie. – Te vagy a legcsodálatosabb férfi, akit valaha ismertem! – Köszönöm, drágám! Ez az egyik legszebb bók, amit valaha kaptam. – Parker enyhített az ölelésén, kézen fogta Rainie-t, és az emeletre vezette. A lány szobájának ajtajában a két tenyere közé vette Rainie arcát. – Veled alhatok ma este? Rainie ijedten, összezavarodva nézett rá. – Azt hittem, épp az előbb… Parker ujjával lezárta a lány száját. – Semmi trükk. Csak ölelni akarlak, és melletted lenni. Holnap elmégy. Ez az

utolsó esténk együtt. Rainie hatalmas gombócot érzett a torkában. Csak bólintani tudott. Parker követte a szobába. Amikor a lány a szekrényhez lépett a hálóingéért, Parker megállította. – A biztonság kedvéért aludjunk ruhástól. Nem vagyok fából. Leültek az ágy két szélére. Egyszerre vették le a csizmájukat. Hátradőltek, és egymáshoz gördültek. Az ágy közepén próbáltak mindketten kényelmesen elhelyezkedni. Végül Rainie a férfi váll-üregében pihentette a fejét. A hallból lágy fény szűrődött be hozzájuk, árnyakkal töltve meg a szobát. Testük összefonódó melege körülölelte őket. Nem beszéltek. Parker gyengéden simogatta a lány haját. Minden simítással arról mesélt, mennyire szereti. Rainie lehunyta a szemét, és átadta magát a tökéletes békének, amely hosszú idő óta először újra eltöltötte. Hirtelen szűkölő hangocskát hallottak a lépcső aljáról. – A francba! – suttogta Parker. Rainie kuncogott. – Megfeledkeztünk a

haverodról! A cov\/boy felült, és a padlóra lendítette a lábát. Miközben visszahúzta csizmáját, a válla fölött odaszólt Rainie-nek. – Ki kell vinnem. – Várni foglak. Parker felállt, férfias sziluettje kirajzolódott a félhomályban. -Rögtön jövök. Míg a férfi oda volt, Thomas csatlakozott Rainie-hez az ágyban. Kényelmesen elhelyezkedett a párnán, amelyen nemrég még Parker feje nyugodott. Rainie felsóhajtott, és megcirógatta a kandúrt. Amikor Parker és Mojo visszatért, a kölyök átbukdácsolt a gyűrött ágyneműn, és Thomas mellé gömbölyödött a párnán. Miután a cowboy ismét megszabadult a csizmájától, felmérte a helyzetet. – A pokolba is! Mi ez itt? Ágy, vagy kutya-macska alom? Rainie megpaskolta a matracot a maga oldalán. – Itt elférünk. Kényelmesebb is lesz így! Parker a lány mellé bújt, és újra átölelte. – És mihez kezdünk majd, ha Mojo kilencvenkilósra nő?

Rainie elmosolyodott, és közelebb bújt a férfihoz. Élvezte az erős kar ölelését. – Veszünk egy nagyobb ágyat? Még hosszú ideig így feküdtek. Parker ellenállt érzéki vágyainak, mert tudta. Rainie-t szörnyű emlékek kínozzák még. A lány rendkívül hálás volt, amiért élvezhette Parker testének melegét. A férfi nem is sejtette, mekkora hatást tett Rainie-re azzal, hogy nem próbált hozzá hevesebben közeledni. Úgy tűnt, megelégszik azzal, hogy a karjában tarthatja. Ez volt a legcsodálatosabb ajándék. amit csak adhatott. M. lásnap Rainie-t egy percre sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy délután egyedül kell hazamennie. Kitartott a szokásos napi beosztása mellett. Parkerrel reggelizett, majd nekilátott edzeni, és végül irodai teendőibe fogott. Amikor ebédnél Parker csatlakozott hozzá, szokatlanul csendesen fogyasztották a kínai menüt. Még a cov\/boy is szótlanul merült gondolataiba. Amióta ismerték

egymást, a férfi ilyen hosszan még sosem burkolózott hallgatásba. Ebből Rainie pontosan tudta, hogy legalább annyira aggódik az elkövetkező éjszaka miatt, mint ő. Amikor a napi munka véget ért, Parker meghívta vacsorára a lányt. – Sajnálom – válaszolta Rainie –, de hazafelé még be kell ug-ranom a boltba, és amikor hazaérek, rengeteg tennivalóm lesz. Valószinűleg már mindenhol vastagon áll a por, és bár kivettem a romlandó ételeket, a hűtőre is minden bizonnyal rá fog férni egy kis takaritás. Tekintetük összefonódott, és egy pillanatra Rainie azt hitte, a férfi vitatkozni fog. De végül Parker csak bólintott, és a Mazdához kísérte. Amikor Rainie beült a kormány mögé, a cov\/boy a leengedett ablakra könyökölt, és közelebb hajolt. – Megvan a számom gyorstárcsázásban. – Igen. Hívlak, bármi van. – Ha félsz, és nem tudsz aludni, akkor is nyugodtan hívj! Rainie bólintott, és kerülni próbálta a férfi tekintetét. Attól tartott, ha Parker szemébe néz, elsírja

magát. Egyedül. Az elkövetkező tizenöt órában teljesen egyedül lesz. – Mi van… – Nagyot nyelt, hogy megerősítse a hangját. – Mi van, ha ma estére még nem bíztak meg ügynököket? – Biztos, hogy már a helyükön várnak az embereik! – nyugtatta Parker a lányt. – Ne félj, édesem! Az FBI-osok nagyon profik, jól képzett ügynökeik vannak. Senki sem mehet el mellettük anélkül, hogy észrevennék. Rainie beindította a motort. A Mazda lágy dorombolásba kezdett, Parker szerelője annak idején alapos munkát végzett. Az emlékre Rainie szívét fájdalom járta át. Mennyire félt átadni a kulcsait Parkernek azon a réges-régi reggelen! Azt hitte, a férfi a farmon akarja őt tartani, amíg a rendőrség megérkezik, hogy letartóztassa. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta! – Hát akkor szia! – mondta üresen kongó hangon. – Reggel látjuk egymást. Parker bólintott, és ellépett az autótól. – Tíz perc! – kiáltotta, miközben a lány a bekötőút felé fordította a Mazdát. – Csak tíz perc, és nálad vagyok, el ne felejtsd!

Amint a főút felé hajtott, Rainie a visszapillantóban nézte a férfi távolodó alakját. Parker még akkor is ott állt, és nézett utána, amikor a lány lekanyarodott a farmhoz vezető útról, és végleg szem elől vesztette. Gyáva! A tükörbe nézett, remélve, hogy valahol a távolban megpillant maga mögött egy autót, de ha követték is ügynökök, észrevétlenül tették. A lány reszkető kézzel bekapcsolta a rádiót, de még George Strait mézes hangja sem tudta kisimítani görcsbe rándult idegeit. Thomas sem lesz vele, hogy társasága legyen, gondolta Rainie, és még magányosabbnak érezte magát. Mivel a kandúrt a legutóbbi szállítás alaposan megviselte, úgy döntött, a farmon hagyja az állatot. Ott már otthonosan érzi magát. A bevásárlás több mint egy félóráig tartott, így Rainie körülbelül egy óra alatt ért a lakásához. Leparkolt, de még sokáig ült az autóban, és csak nézte a házat. Nem akart bemenni. Peter csak valamikor délután kapta meg a válási papírokat, tehát nagy a valószínűsége, hogy még

Seattle-ben van. Túl dörzsölt ahhoz, hogy engedje, hogy az indulatai irányítsák. Egyelőre valószínűleg csak alaposan átgondolja a helyzetet, és eltöpreng, hogy vajon miért nem tartóztatták le Rainie-t. Az FBI-ügynökök, úgy tűnt, szilárdan meg vannak győződve arról, hogy Peter beveszi a seattle-i hatóságok meséjét, amely szerint Rainie nem követett el bűncselekményt a saját halála megrendezésével. Rainie-nek azonban voltak kételyei azt illetően, hogy Peter ennyire hiszékeny. Rá fog jönni, hogy valami bűzlik. A lány egyszerűen tudta, hogy így lesz. Ráadásul azt sem zárhatta ki, hogy Peter esetleg már tudja, hol van. Az elmúlt két hétben biztonságban volt a farmon. De ez idő alatt Peter betörhetett a lakásába, és lehet, hogy most is ott lapul, és csak a pillanatra vár, hogy támadhasson. Szólnának vajon neki, ha nem tudták elérni Petert, hogy átadják a válási papírokat? Mi van, ha már nincs is Seattleben? Mi van, ha már itt van, Crystal Fallsban? Állj már le, Rainie! Hagyd abba!

Kényszeritette magát, hogy kiszálljon az autóból. Kivette a bevásárlószatyrokat is. Az orra alatt motyogva közeledett a verandához. – Képes vagyok rá, képes vagyok rá, képes vagyok rá! – De a szavak ezúttal nem nyugtatták naeg teljes mértékben. Tudta, hogy figyelik, de nem látta az ügynököket. És ha nincsenek is itt? Amint a lakásba lépett, kulcsra zárta az ajtót maga mögött, és a konyhába vitte a szatyrokat. A bőre fájón bizsergett, a szíve vadul kalapált. A pultra tette a csomagokat, és elővette a sodrófát az egyik fiókból. Körbejárta a lakás minden szegletét, készen arra, hogy bármit leüssön, ami csak megmoccan. Tiszca. Minden lehetséges búvóhelyet ellenőrzött, még az ágy alá is benézett. Miután meggyőződött róla, hogy a férje nem tartózkodik a lakásban, Rainie bevitte a bőröndjét, kicsomagolt, és nekiállt, hogy rendbe tegye a szobáját. Mindez majdnem sötétedésig lefoglalta. Akkor készített magának egy sonkás szendvicset és egy kis zöldséglevest, és asztalhoz ült. Hdt igen. Ha csak egyet nyikordult a padló,

majdnem szívrohamot kapott. Bármennyit nyugtatgatta magát, az idegei a végletekig ki voltak élezve. Slaughter és Simpson ügynökök meg voltak győződve róla, hogy Peter utánajön. Azt viszont nem tudták megmondani, mikor. Pompás. Addig nem tehet mást, csak vár. Felfogták vajon, milyen idegőrlő ez a várakozás? Tizenötödik fejezet R, Lainie behúzta a függönyöket, mielőtt teljesen besötétedett volna. Lehet, hogy Peter most is odakint van. Szinte látta maga előtt, ahogy a férje bekukucskál két függönyszárny között, és vigyorogva tervezgeti, hogyan fog bosszút állni. Kesztyűt fog viselni, és harisnyát húz a fejére, hogy ne hagyjon DNS-mintát maga után, ha dulakodásra kerül a sor. Az egyetlen vigasztaló gondolat, ami Rainie eszébe jutott, hogy Peter nem fogja megerőszakolni. Túl agyafúrt volt ahhoz, hogy olyan árulkodó nyomot hagyjon maga után, mint a sperma. Manapság a sperma legalább olyan jól használható egy tettes ellen, mint az ujjlenyomat. Rainie nem találta a helyét. Szobáról

szobára járkált. Nem telt bele fél óra, és tövig rágta az összes körmét. Istenem! Ezt képtelen végigcsinálni. A telefonhoz lépett. Parkért akarta hívni. Tudta, ha kérné, eljönne hozzá. De akkor mi van? Peter addig nem mozdul, amíg nem biztos abban, hogy egyedül találja. Csak meghosszabbítja saját szenvedését, ha most áthívja Parkért. Egyedül kell itt lennie. Meg kell barátkoznia a gondolattal. Csak így csalhatják csapdába Petert. A hátsó ajtó felől hirtelen halk kopogás hallatszott. Rainie megdermedt, aztán hanyatt-homlok a sodrófáért rohant, és elhelyezkedett az ajtóval szemben. – Parker vagyok – suttogta egy hang a túloldalról. – Kapcsold le a konyhai lámpákat, mielőtt beengedsz, Rainie kedves! Nem akarom, hogy meglássanak! Parker? Rainie legszívesebben sikított volna örömében. Ehelyett azonban inkább a villanykapcsolóra csapott, és sötétségbe borította a konyhát. Aztán kapkodva kinyitotta a zárat az ajtón. A következő pillanatban már Parker erős karjában volt. Csodálatos biztonságérzet járta át minden porcikáját.

– ó, Parker! – Most már minden rendben! – suttogta rekedten a férfi. – Itt vagyok. Nem kell egyedül lenned. Elhúzódott a lánytól, csizmája halkan kopogott a padlón, ahogy a nappaliba ment. A következő pillanatban megszólalt a tévé, olyan hangosan, hogy Rainie nagyot ugrott ijedtében. A cov\/boy odalépett hozzá a színes félhomályban, és átölelte. Rainie megborzongott, és orrát a férfi ingébe fúrta. Elmerült Parker illatában -kutyakölyök, lovak, frissen mosott pamut és arcszesz bódító egyvelegében. – Te mit keresel itt? – kérdezte suttogva. – Hogy jöttél el az ügynökök mellett? – Sehogy – válaszolta Parker nevetve. – Elkaptak az udvarod végében. – És végül mégis átengedtek? Parker szorosabban magához vonta a lányt. – Nem kis rábeszélésbe került elfogadtatni velük, amit akartam. Mondtam nekik, hogy be tudok jutni anélkül, hogy Danning meglátna, és hogy csak úgy akadályozhatnak meg ebben, ha

lecsuknak. Alaposan megvitatták a kérdést, aztán felhívták a feljebbvalóikat. VaiószíníJleg úgy döntöttek, hogy amíg Peter nem vesz észre, nem okozok bajt. – A lány nyakába temette az arcát. – Istenem, Rainie! Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy eljöttél a farmról! Rainie úgy kapaszkodott a férfiba, mintha soha el sem akarná engedni. – Nem maradhatsz itt, Parker. Tudom, hogy próbáltál észrevétlenül belopózni, de ha Peterben a legkisebb gyanú felmerül, nem fog lépni. – Nem sejtheti meg, hogy itt vagyok. Hat háztömbnyire parkoltam le a furgonomat, és vagy háromszáz, vérszomjas kutyákkal őrzött kerten keresztül vergődtem el a kerted végéig. Még az ügynökök se vettek észre, egészen addig, amíg már a nyakukba lihegtem. Rainie legszívesebben egyszerre sín; és nevetett volna, amikor Parker megcsókolta. Selyem selyemre simul. A férfi ajkának kávé- és mentaillata volt, lágy lehelete melegen bizsergette a lány száját. Rainie végigfuttatta tenyerét a

cowboy vállán, élvezettel fedezett fel ujjbegyével minden kidomborodó izmot. Biztonságban. Most, hogy a férfi itt volt vele, semmitől és senkitől nem félt. Parker a lányra emelte a tekintetét. – Úgy örülök, hogy itt vagy! – suttogta Rainie. – Miért nem szóltál, hogy jössz? Ha tudtam volna, nem lettem volna ennyire ideges. Tövig rágtam a körmömet, és enni is képtelen voltam. Miért nem mondtad? Parker puha csókot lehelt a lány homlokára. – Nem lehettem biztos a vállalkozásom sikerében. Nem akartam reményt kelteni, aztán meg csalódást okozni. – Kicsit elhúzódott a lánytól, és körbekémlelt a sötétségben. – Minden függönyt behúztál? Nem láthatnak meg, ha felkapcsoljuk a villanyt. – Mindegyiket behúztam, de a konyhában elég vékonyak a függönyök. – Van rajzszöged? Néhány perccel később Rainie már a kuncogását elfojtva segített Parkernek törülközőket és lepedőket erősíteni a konyhaablak elé. – Meg fogják hallani, hogy vihogunk –

suttogta Rainie –, és meg lesznek győződve arról, hogy a maradék eszünk is elment. – Nem hiszem, hogy sok mindent hallanak. Hangos a tévé. Csak amikor már minden ablak alaposan el volt sötétítve, akkor engedte Parker, hogy Rainie felkapcsolja a villanyt a konyhában. A hirtelen támadt fényességben a lány csak állt, és nézte a cowboyt. Annyira boldog volt, alig jutott szóhoz. – Tudod, hogy nagy bajba kerülhettél volna? És ha szavadon fognak, és lecsuknak? Parker rákacsintott. – Ahogy apám is mondta, olykor-olykor egy kis bonyodalom csak érdekesebbé teszi az életet. Ekkor megcsörrent Rainie telefonja. Amikor a lány felvette, ismeretlen férfihang szólt a készülékbe. – Ms. Hall? Itt Brandson különleges ügynök. Minden rendben odabent? A poloskáink semmit sem érnek, ha ilyen hangosan megy a tévé. Rainie Parkerre nézett. – Elnézést. Egy kis magánéletet szerettünk volna élni,

azért tekertük fel a hangerőt. – Nos, meg kell kérnem, hogy halkítsák le a készüléket. Mr. Harrigant átengedtük, mert meggyőzött bennünket arról, hogy senki nem fogja észrevenni. Ennek ellenére a házat továbbra is szigorú megfigyelés alatt kell tartanunk, arra az esetre, ha Dan-ning akcióba lép. – Rendben. Lehalkítjuk. Miután letette a telefont, Rainie a nappaliba ment, és lehalkította a tévét. Visszatérve a konyhába vállat vont. – Azt hiszem, így is van minek örülnöm! Hiszen itt vagy! A magánbeszélgetés betiltva. Parker közelebb hajolt a lányhoz. – Megkeresem az átkozott poloskákat – suttogta. – Ha magánéletet akarunk élni, átmenetileg áthelyezem őket, aztán majd mindet visszateszem a helyére. Azzal fogta a levesestálat, és a mikroba tette. Amikor felmelegedett az étel, ragaszkodott hozzá, hogy Rainie leüljön, és egyen. – Hogy fogod szétrúgni Danning seggét, ha hagyod magad leereszteni?

Amikor Parker leült vele szemben, Rainie félútról visszaeresztette a kanalát. – Annyira le voltam eresztve? A cowboy elmosolyodott. Halkan válaszolt, hogy ne hallhassák. – Természetesen gyönyörű voltál, és a legfontosabb helyeken egy csöppet sem voltál leeresztve! – Mit akar ez jelenteni? – Azt, hogy olyan eszméletlen az alakod, hogy éjszakákat töltök ébren azzal, hogy megpróbállak elképzelni meztelenül. -A leves felé intett a fejével. – Most pedig egyen, hölgyem. Azt akarom, hogy erős maradjon! – Meddig tudsz maradni? – kérdezte Rainie két falat között. – Közvetlenül hajnal előtt haza kell indulnom. Toby van a házban Mojóval és Thomasszal. – Hátradőlt a székén. Sok mosást látott inge alatt határozottan kirajzolódtak izmos felsőteste körvonalai. – Remélhetőleg holnap este is átengednek az ügynökök. Tudod, esetleg addig összedughatják a fejüket, és arra a döntésre juthatnak, hogy Danning mégiscsak megláthat engem.

Rainie gondolni sem akart arra, milyen lenne egyedül tölteni az éjszakát. – Már annak is örülök, hogy ma átengedtek. – Mindent megteszek, hogy holnap este is itt lehessek – biztosította a lányt Parker. – Ha akadékoskodnak, megmondom nekik, hogy csukjanak le. Ha megteszik, az öregem akkora felhajtást csap, hogy nagyon gyorsan meggondolják majd magukat. Amikor Rainie végzett a vacsorával, Parker vigyorogva átnyújtotta neki a telefonját. – Azt hiszem, van néhány ember, akit már régóta szeretnél felhívni! – húzta fel sötét szemöldökét. – Most biztonságosan beszélhetsz velük. Rainie hitedenkedve meredt a férfira. – Maggie-vel és Janettel? – Miért ne? Peter már úgyis tudja, hol vagy. Nem származhat belőle semmi rossz. Rainie Margaretet hívta először. Amikor a barátnője a harmadik csengetés után végre beleszólt a készülékbe, Rainie szemét könny öntötte el, alig bírt

megszólalni. – Maggie? – sajtolta ki magából. – Én vagyok az! – A francbal Azonnal tedd le! Elment az eszed, Rainie Ann? És ha lehallgatják a telefonodat? Rainie a könnyeivel küzdve felnevetett, és gyorsan tájékoztatta barátnőjét az elmúlt két nap eseményeiről. – Nektek nem kell tartanotok semmitől. Az FBI azt mondta, minden ellenetek felhozott vádat mellőzni fognak a bíróságon. – Engem akár meg is büntethetnek azért, hogy segítettem neked! Nem érdekel. És hogy vagy, Rainie Ann? Boldog vagy? És egyáltalán, hol vagy? – Egy Crystal Falls nevű helyen. Fantasztikus itt! Remekül vagyok! Miután az alapvető információkat megosztották egymással, Rainie komolyra fordította a szót. – Maggie, hallgass ide! Amikor janet ruhát cserélt velem a hajón, egy negyvenezer dolláros gyémánt nyakláncot vett fel, és átvette a jegygyűrűmet is, ami körülbelül húsz rongyába került Peternek.

Azt akarom, hogy vágjátok őket zaciba. – Zaciba? – Igen. Peter nekem adta azokat az ékszereket. Az enyémek. Azt szeretném, ha eladnátok mindkettőt, és elosztanátok egymás között a pénzt. A valós értéket valószínűleg nem fogjátok megkapni értük, de annyit igen, amivel tartozom nektek, egy kicsivel még többet is. Azt szeretném, ha megtartanátok azt a pénzt, te és janet! – ó, Rainie! Nem számít a pénz! – Nekem igen. Ki akarom egyenlíteni a számláimat. Megteszed ezt a kedvemért? – úgy költöm el a részemet, ahogy akarom? Rainie ismét felnevetett. – Hát persze! – Rendben. Akkor elrepülök Crystal Fallsba. – Ó! Az fantasztikus lenne! De csak ha már túl vagyok ezen az egészen. – Rainie tekintete Parkerre tévedt, aki meghatottan ■■íElliil figyelte öt. – Most még nem találkozhatom senkivel. De amint alkalmam lesz rá, te leszel az első a listán!

Kicsivel később Rainie már másik barátnőjével, a szabadszel-lemű Janettel beszélt telefonon. Amikor meghallotta Rainie hangját, hatalmasat sikoltott örömében. – Hol vagy, kis barátném? Nem lesz baj abból, hogy felhívtál? Rainie megismételte történetét, janetet is felvilágosítva a helyzetről. – Emlékszel, amikor elejtettem a borospoharat, és Peter olyan csúnyán helybenhagyott érte? – A rohadék! Persze hogy emlékszem! – Nos, láttam egy Crystal Falls nevű helyet Oregon térképén, és most itt vagyok. Fantasztikus itt! Szuper melóm van. – Újra Parkerre nézett. – És megismerkedtem egy nagyon helyes sráccal. – A fenébe is, Rainie Ann! Eddig nem volt sok szerencséd a férfiakkal. Biztos vagy abban, hogy ez a pasi jó fej? Rainie vigyorgott, és kihangosította janetet. – Biztos vagyok benne. Kezdettől fogva segített, és mellettem volt tűzön-vízen át.

– Nos, üzenem neki, hogy ha egy ujjal is hozzád mer érni, meghal! Parker elfojtott egy feltörő nevetést. Nem akarta, hogy Janet megtudja, hallgatózik. – Átadom neki – ígérte Rainie. – De azt hiszem, a nők verését szigorúan tiltja a cowboy-illemkódex. – Cowboy? Rainie, mi a fenét műveltél? Összelasszóztál magadnak egy marhapásztort? – Valami olyasmi. De nincsenek marhái. Lovakat tenyészt. – Marha vagy ló, nekem tök mindegy. Csizmában jár, meg kalapban, meg minden? – Aha! Mi bajod a Stetsonnal és a lovaglócsizmával? – Semmi – vigyorgott boldogan a kagylóba janet. – No és, vannak cuki haverjai? Rainie a mennyezetre függesztette a tekintetét. – Lehetetlen egy nőszemély vagy, Janet! A cowboyok nem neked valók! – Nem tudhatom, amíg ki nem próbáltam egyet! Parker Rainie-re kacsintott.

– Van egy bátyja meg egy öccse, akiknél próbálkozhatsz -tájékoztatta barátnőjét Rainie. – Ha biztonságosan ideutazhatsz majd, bemutatlak mindkettőjüknek, és választhatsz! – Mikor lesz tiszta a levegő? Rainie megint nevetett. Olyan jó volt újra beszélgetni a barátaival! – Remélem, hamarosan! Tudod, csak azt akarom, hogy legyen már vége ennek a cirkusznak. – Imádkozom, hogy azok az FBl-osok tudják, mit csinálnak, és hogy semmi bajod ne legyen! Néhány perccel később, amikor befejezte a telefonbeszélgetést, Rainie hatalmas ölelés kíséretében adta vissza Parkernek a telefonját. – Hihetetlen érzés volt! – suttogta. – Annyira szeretem őket! A férfi magához vonta Rainie-t. – Én is szeretem őket – mormolta rekedten. – Kiálltak melletted, és hatalmas kockázatot vállaltak, amikor segítettek neked, örökre az adósuk maradok. 1 arker megtartotta a szavát, és hajnalhasadtáig maradt. Másnap este is

visszatért, a sötétség jótékony leple alatt tette meg újra a Rainie házához vezető hat háztömbnyi távolságot. Az elkövetkező egy hétben szokásukká vált az esti rituálé: Parker halkan bezörgetett az ajtón, Rainie pedig eloltotta a lámpákat, mielőtt ajtót nyitott neki. A poloskák elhelyezkedését gyorsan feltérképezték, és ha magánbeszélgetésre vágytak, Parker rendszerint átmenetileg áthelyezte őket egy másik helyiségbe. A férfi egyik este filmet hozott, másik este társasjátékot, de többnyire csak kapaszkodtak egymásba, mint két, a földből félig kifordult fa. Együtt próbálták átvészelni a vihart. Egymást átölelve aludtak. A nyolcadik estén Brandson ügynök újra felhívta Rainie-t. Ezúttal arra kérte, hogy a konyhai lámpát jóval Parker érkezése előtt kapcsolja le, mert Danning a fény hirtelen kialvását és újbóli felvillanását valamilyen jelzésnek veheti. Kerülni icell minden figyelemkeltő eseményt, amiből Peter arra következtethet, hogy Rainie-t megfigyelik. Csakhogy Peter továbbra sem lépett. A válási eljárás előrehaladtával felfogadott

egy neves ügyvédet, akinek az anyagi javak védelme volt a feladata. Azzal vádolta Rainie-t, hogy hozományvadász, és csak a pénzéért ment hozzá. Amikor a média megneszelte, hogy az eltűnt feleség előkerült, Peter a jó hírét is visszanyerte a nagyközönség szemében. Újra tiszteletre méltó seattle-i üzletember lett. Rainie-t ugyanakkor kemény támadások érték a híradásokban. Gyönyörű fiatal nőként állították be, aki csáberejét latba vetve akaszkodott rá a befolyásos, idősebb férfira. Mindenfelé úgy emlegették: „a szökött ara” A felszínen mindez érthető volt. Még maga Rainie is eltöprengett időnként azon. hogy Peter beleegyezik-e a válásba, átengedve a vagyona felét. – Lehet, hogy megérezte, csapdába akarjuk csalni – mondta egy délután, ebéd közben Parkernek. – Lehet, hogy úgy döntött, nem kockáztatja a szabadságát, inkább a vagyonát hagyja veszni. Gazdag marad akkor is, ha megosztja velem a vagyon felét. A cowboy egy félbehagyott pizzaszeletet dobott Mojónak, aki érkezése óta mind

magasságában, mind súlyában megduplázódott. Parker megtörölte a kezét, és Rainie-hez fordult. – Szerintem meg csak egyelőre megelégszik a becsapott, gazdag férj szerepével. Arra vár, hogy csituljon a vihar, és újabb áldozatot kereshessen magának. – Hátrabillentette a székét. Két karját összefonta a mellkasán; a mozdulat hatására jól láthatóvá vált széles válla és izmos mellkasa. – Peter a jelenlegi helyzetben nem kockáztathat. A következő nőnek talán nem lesz mersze elfutni. – Én ebbe beleőrülök! – kiáltott fel Rainie. – És ha csak jól szórakozik, és kivárja, hogy az FBI megszüntesse a védelmemet? A megfigyelés drága dolog. Ha sokáig semmi sem történik, lehet, hogy átirányítják innen az ügynököket egy másik ügyhöz. – Lehet – ismerte el a cowboy. – És akkor mi lesz? Boldoguljak, ahogy tudok? Parker előredőlt, és megfogta Rainie asztalon pihenő kezét. – Nyugodj meg, Rainie kedves! Az FBI

csak abban az esetben hívja vissza a kopóit, ha teljesen biztos abban, hogy Danning nem árthat neked! Rainie vitatkozni akart Parker véleményével, de lenyelte az ellenérveit. Minden erejéből próbálta összeszedni magát. – Én ismerem őt, Parker! Nem fog nyugodni. Addig nem, amíg én élek. Hozzá tartozom, nem érted? Egy elborult agyú, beteg ember, aki a fejébe vette, hogy megbüntet, amiért elhagytam. – Többé már nem tartozol hozzá! – bizonygatta Parker rekedt hangon. – Már az enyém vagy, és elhiheted, hogy megvédem, ami az enyém! Ha az FBI lemond az ügyről, és védelem nélkül hagy. én és a családom vesszük át a stafétát. Ne aggódj, rendben? Nem akarom, hogy belebetegedj! Valójában Parker legalább annyira aggódott, mint a lány. Mi a fenére vár Danning? Múltak a napok, de Peter még a harmadik héten is Seattle-ben volt, nagy társaságban forgolódott, és alaposan kihasználta a média nyújtotta lehetőségeket. Akárhonnan nézte is Parker

a történteket, nem tudott gombot varrni a férfi viselkedésére. Danning mániákus gyilkos. Előbb vagy utóbb le kell csapnia Rainie-re. Valóban ennyire dörzsölt lenne, és most csak arra vár, hogy Rainie védelem nélkül maradjon? A gondolat csak megerősítette Parkerben az elhatározást, hogy folytatja a lánnyal az edzést. Nem hagyhatják abba, amíg száz százalékig nem biztos abban, hogy Rainie meg tudja védeni magát. Munka előtt minden reggel, távol a kíváncsi tekintetektől, Parker első dolga volt edzést tartani Rainie-nek. Kíméletlenül hajszolta a lányt. A kimerítő erősítés után arra ösztönözte, hogy egyre elszántabban üsse a bokszzsákot, és vegye hasznukat a Quincytöl kölcsönzött súlyzóknak is. – Erő, gyorsaság, automatikus válaszreakció! – ismételte nap nap után. – Legyen ő az áldozat! Peter számára nincs kegyelem! A meghosszabbított edzések az irodai munka rovására mentek, de meg is volt az eredményük: Parker szeme láttára a szerelméből izmos, könyörtelen harcos vált. Eleinte a férfi Rainie arcába hajolva

mondhatta, hogy üsse meg, és aztán volt ideje elkapni a fejét. Idővel azonban a lány egyre ^orsabb és gyorsabb lett, míg egy nap sikerült teljes erőből behúznia a cowboynak. – Istenem! – kiáltott fel Rainie. Kezével a szemét takarva, Parker elhessegette magától a lányt. – Minden rendben – bizonygatta. Majd, ahogy a fájdalom szétterjedt az egész koponyájában, hozzátette: – A mindenit, te nő! Kezdesz emberesen ütni! – Sajnálom! Mindig félre szoktad rántani a fejed! Nem akartalak igazán megütni! Parker hirtelen rendkívül viccesnek érezte a helyzetet, és nevetni kezdett. Amikor meglátta a lány arcán átfutó felháborodást, elkapta Rainie-t a derekánál fogva, és magához húzta. – Adj rá egy puszit, hogy ne fájjon! – kérte kuncogva. -Büszke vagyok rád, Rainie kedves! Pontosan ez volt a célunk, és íme, itt van! Az én asszonykám bárkinek szétrúgja a seggét, nincs pardon! Rainie gyengéden megérintette a cowboy arcát. Bársonyos barna szeme megbánással telt meg.

– A te hátsódat soha nem bántanám szándékosan! Parker már sokszor érezte úgy, hogy el tudna veszni a lány szemében. Az érzés most minden eddiginél erősebben kerítette hatalmába. Lehajtotta a fejét. Minden porcikájával kívánta a lány csókját. A magába fojtott vágy minden Rainie-vel töltött éjszakával egyre csak nőtt. Megígérte, hogy vár, amíg csak kell, de, a fenébe is, kezdte elveszíteni a fejét! Rainie tekintete ellágyult a férfi iránt érzett szerelemtől, és Parker meglepetésére a lány nyomta finoman, megadón az ajkát az ajkához. Rainie kezdeményezte a csókot. Parker fülében dübörögve zúgott a vér, ahogy birtokba vette a lány száját. A szíve olyan hevesen vert, majd szétfeszítette a mellkasát. Rainie. Még soha egy nőt sem kívánt olyan fékevesztetten, mint őt. A szája. Édes, mint a fahéjjal bolondított forralt bor. Parker korábban mindig óvatosan csókolta a lányt, hogy véletlenül se emlékeztesse Danningre, most azonban elveszítette a fejét. Nyelvével mélyen felfedezte a lány

szájának minden szegletét, a gyöngy fogakat, az íny és az ajkak közötti lágy részeket. Rainie. Istenem! Mennyire szeretem! Az érzések vad vulkánként törtek elő a férfiból, és többé nem volt biztos abban, hogy vissza tudja tartani magát. – Műsor van! – kiáltott jericho az aréna túlsó végéből. – Jegyek nálam kaphatók! Fejenként egy tízes! Parker hirtelen visszazuhant a valóságba, és rémülten vette észre, hogy a kezét Rainie pólója alá csúsztatta, és csak kevés választotta el attól, hogy Isten és az emberek szeme láttára megmarkolja a lány mellét. Forróság öntötte el az arcát. Gyorsan kiegyenesedett, és leengedte a kezét. Rainie egy pillanatra feléje billent, mielőtt megtalálta az egyensúlyát. Parker egy pillanatra azt hitte, a lány zavarában elpirul és elmenekül. Ehelyett azonban Rainie pajkosan csillogó szemmel ránézett, és kacéran elmosolyodott. – Majd később, cowboy! Parker alig hitt a fülének. Később? Vajon ez azt jelentené, amit nagyon remél, hogy jelent? Próbálta kutatni a lány tekintetét,

de mielőtt bármit kiolvashatott volna belőle, Rainie lábujjhegyen odébb szökdécselt, és küzdőpózt vett fel. A férfinak nem kis erőfeszítésébe került újra az edzésre összpontosítani. Már napok óta a földrevitelhez szükséges rúgásokat és ütéseket gyakorolták. Egészen eddig a reggelig Parker minden csapást kivédett. Most azonban, Rainie ütésétől még mindig sajgó szemmel, nem volt annyira magabiztos az ütések hárítását illetően. Annyira azonban még nem érezte határozottnak a lányt, hogy abbahagyják az egy-az-egy-ellen birkózást. Minél többet gyakorol vele Rainie, annál hatékonyabb lesz Danninggel szemben. – Rendben, az ütéseid már kiválók – mondta Parker, miközben kerülgetni kezdték egymást. – Dolgozzunk egy kicsit a rúgásokon! – Félek, hogy megint fájdalmat okozok! – Csak mert egyszer szerencséd volt? – körözött tovább a férfi, bármelyik pillanatban ugrásra készen. – Ne kímélj, kedves! Egyre jobb vagy, de annyira azért még nem vagy jó! Adj bele mindent, amid

van! Rainie-nek szokásává vált támadás előtt megnevezni a célba vett testrészt. – Térd! – kiáltotta, és forgószélként csapott le a férfira. Parker félreugrott, a lány a levegőbe rúgott. – Kiváló formában vagy – mondta Parker de vigyél bele több erőt! Adj bele mindent! ígérem, nem esik bántódásom! Miután visszanyerte az egyensúlyát, Rainie újra támadott. – Ágyék! Parker elfordult, hogy a combját érje a rúgás. – Szép munka! – Has! – jött a következő figyelmeztetés. A férfi kétrét dőlt, hogy tompítsa a rúgás erejét, amikor a lány lába a hasához ér. – Fantasztikus, Rainie! Olyan gyors vagy, Peter fel sem fogja majd, mi történt vele! – Ágyék! – kiáltott Rainie újra. Parker újra elfordult, hogy a combjával védje ki a rúgást, csakhogy ezúttal a lány gyorsabb volt. Fájdalom. A herezacskójába nyilallt, majd szétsugárzott az egész alhasára. Vörös köd homályosította el a látását. Halványan érzékelte, hogy eldől, mint a deszka, és a térde olyan erővel

csapódik a talajba, hogy por száll fel körülötte. Ó, istenem! Összefont csuklóit a combjai közé mélyesztette, előregörnyedt, és az oldalára hengeredett. Hányinger fojtogatta, az éles fájdalomtól levegőt is alig kapott. Rainie hangja mintha valahonnan nagyon távolról szólt volna hozzá: – Parker? Istenem, Parker, jól vagy? Szólj hozzám! KérleK! jól vagy? Ami azt illeti, egy cseppet sem volt jól. Élete hátralévő részében szoprán hangfekvésben fog beszélni. Csecsemőpózba helyezkedett. Továbbra is rendkívüli erőfeszítésébe került megtölteni a tüdejét levegővel. Atyaisten! Érezte, hogy Rainie átkarolja a vállát. Forró könnycseppet érzett végigcsorogni az állkapcsán. – Annyira sajnálom! ó, Parker, annyira sajnálom! – Rainie próbálta átfordítani, de nem bírta. – Miért nem hárítottál? Figyelmeztettelek! Mindig úgy leszidsz, ha visszafogom magam, és hát… – Szorosabban ölelte magához a férfit. – Kérlek, mondd, hogy rendbe jössz! Nem akartalak tényleg bántani!

Parkernek néhány pislogás után sikerült újra a körülötte lévő világra fókuszálni. Úgy tűnt, a tüdeje is újra normálisan funkcionált. Még a fájdalom is kezdett alábbhagyni. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy abbahagyjuk az egy-az-egy-ellen küzdést. Ezentúl csak a zsákot ütöd. – Sajnálom! – Ne sajnáld! – Parker továbbra is émelygett. És ha Rainie sikeresen eunuchot csinált belőle, és soha nem lesz képes szeretkezni vele? A szexnek a gondolatától is lüktetni kezdtek szerencsétlenül járt testrészei. A légzésére összpontosított, nem akart szégyenszemre hányni Rainie előtt. – Minden rendben lesz, csak adj egy percet! Jericho odabicegett hozzájuk. A jobbik lábára helyezte a testsúlyát, összekulcsolta a karjait, és vigyorgott. – Úgy tűnik, kígyót melengettél a kebleden, főnök! Ott talált el, ahol a legjobban fáj! Parker egy cseppet sem találta viccesnek az elhangzottakat. Csendben megjegyezte magának, hogy amint lábra bír állni, első

dolga legyen letörölni azt a vigyort Jericho arcáról. – Eltámogassalak a házig? – kérdezte Rainie. – Egy kis jég talán segít. Jég? A heréire? Na, azt már nem, nincs az az isten! Nem tudta, mennyi ideje feküdt a földön – néhány perce csak, vagy egy órája –, amikor a fájdalom annyit csillapodott, hogy fel tudott ülni. Rainie még mindig mellette térdelt, finom kis arca sápadt volt az aggodalomtól. – Rendben vagyok – nyugtatgatta Parker. – Nincs maradandó károsodás. – Legalábbis nagyon remélte. Sokszor megrúgták már a medencéje tájékán, de ennyire még sosem találták telibe. Addig ücsörgött a földön, amíg már biztosan fel tudott tápászkodni segítség nélkül. – A saját hülye hibám, attól tartok. Ne mondd egy nőnek, hogy teljes erőbevetéssel rúgjon, ha nem vagy rá felkészülve! – Nagyon sajnálom! Parker mintha mosolyt hallott volna kiszűrődni a lány hangjából. Elgondolkodva nézett rá, és valóban! Rainie szája enyhe mosolyra húzódott, szemében határozottan vidám szikrák

pattogtak. A lány vállat vont, és tekintetével az aréna túlsó végét kezdte vizslatni. – Én csak… – megtorpant, nagyot nyelt. – Csak elképedtem. Azt hiszem, ez a megfelelő szó rá. Annyival nagyobb és erősebb vagy nálam! Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer megtanulom, hogyan kényszerítsek térdre egy ilyen embert! Parker a lány nyakába akasztotta az egyik karját. – Vezess az irodába, te gyilkos! Rainie kuncogva átölelte a férfi derekát. Úton a folyosó felé Parker elégedetten nyugtázta, hogy nem szenvedett maradandó sérülést. Nagyon is tudatában volt a kellemesen a combjához dörzsölődő női csípőnek. Az irodában Rainie a cowboyhoz fordult. – Olyan felszabadultnak érzem magam! – Felszabadultnak? A lány átölelte a csípőjét, és körbe-körbe kezdett pörögni. Szépséges haja szabadon hullámzott körülötte. – Igen! Felszabadultnak! – Megállította a forgást, és nagy, csillogó szemével Parker

tekintetét kereste. – Többé nem félek Petertől. Tudom, hogy képes vagyok megvédeni magam. Hacsak nincs fegyvere, de Peter a közvetlen fizikai érintkezés híve. De ha késsel jön ellenem, akkor sincs semmi baj. El tudok bánni vele. – Most már képes vagy rá? – Könnyű forróság öntötte el Parker mellkasát. Kezdettől fogva ez volt a célja, ezt a fantasztikus magabiztosságot akarta látni Rainie arcán. – Ez nagyszerű, kedves! A. : érzés, hogy valami nagyszerűt vitt véghez, még akkor is eltöltötte Rainie-t, amikor este hazaért. Mióta hazaköltözött, most először nem félt cseppet sem a házba lépni. Ha Peter valahol odabent rejtőzködik, jobb, ha felkészül egy kiadós csetepatéra. Miután bezárta az ajtókat, Rainie egyenesen a konyhába ment. Egy nagy pohár jeges tea és egy alma társaságában ült asztalhoz. A ropogós gyümölcsöt majszolva Parkerre terelődtek a gondolatai. Csodálatos melegség járta át minden porcikáját. A férfi, ígéretéhez

hiven, továbbra is megelégedett a barátságával, de Rainie végre készen állt, hogy megtegyék a következő lépést. Pontosabban minden idegszálával vágyott arra, hogy megtegyék a következő lépést! Az a csók ma, az arénában! Vágyakozva hunyta le a szemét. Parker. A lány gyerekkorában gyakran hallott az édesanyjától tündérmeséket, és valahol a szíve mélyén mindig tudta, hogy egyszer érte is eljön a saját hercege. És most, hosszú várakozás után, végre valóban eljött! Ami azt illeti, még paripája is van! A gondolatra elmosolyodott. Felállt az asztaltól, és bement a hálószobába. Minden fiókot kiforgatott, valami szexi ruhaneműt keresett. Ezúttal nem Peter Danninget akarta nyakon csípni. Ennek a zsákmánynak az elejtéséhez azonban egy kicsit más fegyverekre lesz szüksége. A baj csak az, hogy amikor bevásárolt a jótékonysági boltban, a szexi ruhák beszerzése nem tartozott az első számú szempontjai közé. A szekrénye visszafogott hálóköntösökkel és idétlen hálóruhákkal volt tele. Az alsóneműje szintén említésre sem volt méltó.

A beépített szekrényben felfedezte Parker egyik ingét a fogason. A férfi néha hozott magával egy friss váltás ruhát, ha maradt éjszakára, és egy alkalommal Rainie-nél hagyta az ingét. A lány kimosta, hogy majd legközelebb visszaadja, de megfeledkezett róla. Hmm. Levette az inget a fogasról, és maga elé tartotta. Miután alaposan kiáztatta magát egy kád meleg vízben, különleges gonddal elrendezte a haját, majd egy kevés saját készítésű parfümöt pöttyintett a stratégiai pontokra. Leheletnyi make-uppal tette még tökéletesebbé az összhatást. Ruházatnak az ing tökéletesen megfelel, főleg ha nem vesz alá semmit. Tekintete az ajtófélfára erősített poloskára esett. Ezt mindenképpen el kell onnan tenni. Tervei vannak ebben a szobában, és nem akar illetlen fültanúkat. Cste Parker késett a lánytól, és aggódott, hogy túl sokáig hagyta magára Rainie-t. De nem volt más választása, egyik lova megbetegedett, és át kellett hívnia Tuckert, hogy kiderítse, mi a baj. Az állatnak bélgörcse volt. Miután kezelték a kancát, Parker nem akarta magára hagyni,

amíg Toby vissza nem érkezett a városból. Az első emberén kívül senkire nem bízta volna beteg lovát. A bélgörcs halálos is lehet. Egyedül Tobynak volt jó szeme ahhoz, hogy észrevegye, ha a ló állapota rosszabbra fordul. Ráadásul azt is tudta, mi a teendő ilyen esetben. Parker futva tette meg a furgonja és Rainie lakása közötti hat háztömbnyi távolságot. Levegőért kapkodva érkezett meg a tornáchoz. Mióta Brandson rájuk szólt, Rainie nem gyújtott lámpát a konyhában, amíg meg nem érkezett, hogy ne keltsen feltűnést, ha Peter esetleg figyelné. Parker szorosan a ház falához lapult, takarást keresve az eresz árnyékában. Hallotta, hogy bent szól a tévé, talán egy zenei csatorna. Rainie általában csak az érkezése után kapcsolta be a készüléket, és akkor sem túl hangosan, szem előtt tartva az FBlügynökök kérését. Most azonban egy fokkal mintha hangosabban szólt volna a tévé. Parkernek összeszorult a gyomra. Mi van, ha Peter valahogy bejutott, és tudva, hogy lehallgatják a lakást, felhangosította a

tévét? Parker egész teste megfeszült. Nyugalom. Nem törheti be az ajtót csak úgy, minden bizonyosság nélkül! Óvatosan oldalra nyúlt, és négyszer halkan megkopogtatta az ajtót abban a ritmusban, amiről Rainie felismerhette. Imádkozott, hogy a lány azonnal válaszoljon. Ha bármi történt vele… Gondolni sem mert erre az eshetőségre. Olyan átkozottul megszerette ezt a lányt! El sem tudta képzelni, milyen lenne az élete újra nélküle, és nem is akarta tudni. E^ pillanattal később a félrecsúszó hevederzár jellegzetes hangját hallotta. Hála istennek! Az ajtó nyikorogva kitárult. – Helló! – üdvözölte Rainie búgó hangon. – Késtél! A férfi egy szökkenéssel a tornácon termett, és bebújt az ajtón. A félhomályban látta, ahogy a lány elsiklik mellette, és bereteszeli az ajtót. Aztán, még mielőtt Parker megkérdezhette volna, miért ilyen hangos a tévé, Rainie a karjaiba vetette magát. Csábító volt, forró és illatos, mint a frissen sült almás pite. Parker közelebb húzta magához a vékony pamutréteg alatt lüktető puha női testet.

Nincs melltartó? Végigfuttatta a kezét Rainie gerincén, árulkodó pántot keresve. Melltartónak nyoma sincs. Míg Parker a tapasztaltakat próbálta értelmezni, Rainie két karcsú keze közé fogta az arcát, és megcsókolta. A lány ajkai megadón szétnyíltak, nyelvével határozottan a férfi szájába hatolt. Parker csak állt kábán. Ez valóban Rainie? Egyértelműen hívja őt – olyasmire csábítja, amit, mióta világ a világ, életerős, forróvérű hím még nem sokszor utasított vissza. Parker végigfuttatta ujjait a lány hátának ívén, keresve, hol ér véget Rainie felsője. Lefelé, lefelé, egyre lejjebb. Nincs rajta felső – állapította meg. Csak valami ing. Keze végül selymes, meztelen bőrt ért. A combja. Parker egy kézmozdulattal a ruha alá nyúlt. Rainie forró, meztelen fenekéhez ért. Hirtelen mintha bomba robbant volna az agyában. Csukott szemhéja mögött vörös fények villantak, maradék józanságát is elvesztette. Rainie átölelte a nyakát, és lábával átölelve a derekát ráugrott. Édes istenem! Forró, lágy, vágyakozó nő töltötte meg mindkét kezét. A lány ismét

megcsókolta, végleg megfosztva az esélytől, hogy józanul gondolkodjon, az önmegtartóztatásról nem is beszélve. Rainie vette körül minden irányból, édes szája birtokba vette az övét, finoman harapdálta a nyelvét és az ajkát, mellével a mellkasához simult. Parker kezét még mindig a lány selymes, lágy feneke foglalta le, de a férfi ennél többet akart érezni Rainie-ből. óvatosan megfordult, és a fal és maga közé préselte Rainie-t, hogy a testével ránehezedve könnyebben meg tudja tartani. Felszabadult kezével végigsimított a lány farán, majd felfedezte az erős, selymes combok tövében húzódó bársonyos árkot. Ó, igen! Kutató ujjai rátaláltak a lány középpontjára, a forró, lüktető húst védelmező, gyönyörtől nedves, göndör tincsekre. Istenem! Csakhogy ujjai nem voltak hajlandók engedelmeskedni megrészegült agyának. Nem szabad, hogy így történjen meg! Pedig minden jel arra mutatott, hogy így fog megtörténni. Eszeveszett iramban száguldott lefelé a lejtőn, az összes fék felmondta a szolgálatot. – Ne így! – sikerült kinyögnie két nehéz,

reszkető lélegzetvétel között, továbbra is Rainie szájára tapadva. – Ne így! A lány a hajába markolt, és birtokba vette a száját édes, csábító nyelvével. Parker fejéből végleg elpárolgott minden józan gondolat. Rainie. – De! Pontosan igy! – suttogta a lány sürgetőn. Légzése ugyanolyan szaggatott volt, mint Parkeré. – Kívánlak! Parker már hetek óta ezt a pillanatot tervezgette, minden mozzanatot előre kitalált. Minden apró csókot, leheletnyi érintést pontosan felépített gondolatban. Azt akarta, hogy első együttlétük romantikus és tökéletes legyen Rainie számára. Nem! A következő pillanatban azon kapta magát, hogy a lány testét, mint valami érzéki böségtálat, az asztalra fekteti, és úgy esik neki a buja csemegének, mint aki napok óta éhezik. Csípőjét Rainie széttárt combjai közé lökte, és egyetlen rántással szétnyitotta a lány ingét. A gombok szerterepültek, aprócska, nagy sebességű rakétákként koppantak a falon és a padlón. Kipp… kopp… A nappaliból beszűrődő lágy fényben Parker megpillantotta Rainie

fehér keblét, rózsaszín mellbimbóját. Még fel sem fogta igazán, milyen tökéletesen gömbölyded a lány melle, a tenyerébe vette, és felfelé irányította, hogy szájába vehesse az egyik mellbimbót. Nem gyengéden, csábítón, ahogy tervezte, hanem követelőzőn, a fogai közé szorítva, és húzva, amíg a mellbimbó keményen, hegyesen nem bökött felfelé. Rainie hevesen vonaglott az asztalon, a férfi hajába markolt, és a gyönyörtől ívbe feszült a háta. – Parker! – kiáltotta. – Ó. igen, ó, igen, ó, ige-enn! A kiáltások egy pillanatra visszarángatták Parkért a valóságba. Majdnem befogta a lány száját. A poloskák. Eszében sem volt unatkozó FBiügynököket felnőttműsorral szórakoztatni. De valahol a gondolat és a megvalósítás között mindez kiment a fejéből, az összes maradék józan ésszel együtt. Érezte, ahogy Rainie mellbimbója minden szívdobbanással lüktetve a nyelvének feszül. A lány sürgető vágyakozására Parker teste is egyre duzzadó vággyal válaszolt. Minden porcikáján elektromos reszketés lett úrrá.

– Ó, igen – kiáltott fel újra Rainie. Miközben szájával továbbra is a lány mellére tapadt, Parker lefelé kezdte vezetni a kezét, végig Rainie szegycsontján, a hasára, majd még lejjebb, combjai édes közét kutatva. Amikor megtalálta a célt, Rainie ismét megvonaglott. A férfi egy pillanatra attól tartott, elhúzódik tőle, de Rainie, csípőjét megemelve, teljesen felkínálta magát neki. Parker apja nem nevelte fajankónak a fiát. Egy jelzés bőven elegendő bátorítás volt Parkernek. A lányba merítette az ujját, és benedvesítette nőiségének érzékeny peremét. Rainie már az első érintésre felsikoltott, de a férfit többé nem érdekelte, hallja-e őket valaki. Az átkozott asztal billegni kezdett a lány vonagló teste alatt. A rövidebb láb minden rándulással nagyot koppant a padlón. Parker egyre gyorsabban és erősebben izgatta a lányt, amíg el nem juttatta a csúcsra. Miközben Rainie ernyedten, néha még összerándulva feküdt az asztalon, a férfi levette az ingét, lehúzta a sliccét, és beléhatolt. Amint a lány forró, nedves

teste körülvette lüktető férfiasságát, Parkért elöntötte a gyönyör. Az asztalláb koppanása már csak néhány levezető lökésről tanúskodott. Pár pillanattal később erőtlenül rogyott az asztalra, éppen csak megtartva súlya nagy részét behajlított karján, hogy ne nyomja agyon Rainie-t. A szíve úgy zakatolt, mint a gőzmozdony. A fenébe is! Hetek óta erre a pillanatra vár, és most tessék, vége! Ez nem lehet igaz! Mindig büszke volt arra, milyen kitartó szerető. Mindig a nő kielégítése volt a legfontosabb számára. És erre most élete asszonyát úgy hágta meg, mint egy nyúl. – Sajnálom – préselte ki magából. Rainie ernyedten fonta karját a férfi nyaka köré. – Mit sajnálsz? Fantasztikus volt! – Fancaszakus? – Nekem is megyolt – suttogta Parker fülébe a lány. – Tényleg megvolt, Parker! Életemben először! Parker engedett a lány karjainak, és arcát Rainie édes nyakába fúrta. Mennyire szereti ezt a nőt! És milyen jellemző Rainie-re, hogy úgy tesz, mintha elégedett

lenne a teljesítményével! Sosem ismert nála kedvesebb teremtést. – Legközelebb ügyesebb leszek, ígérem! Rainie kuncogva megcsókolta a férfi halántékát. – Az kizárt. Nem hallottad, amit mondtam? Nekem is megvolt! Parker gondolatai lassan kezdtek kitisztulni, és végre sikerült arra összpontosítania, amit a lány mondott. Neki is megvolt? Találgatta, mit ért ez alatt a lány. Aztán, mint derült égből villámcsapás, megértette. Rainienek most volt életében először orgazmusa. – Komolyan mondod? – Ez nagyon nehezen fért Parker fejébe. Nem csoda, hogy idegroncs volt szegény lány! – Életedben először? – igen. – Rainie nyelvével végigszántott a férfi bőrén, élvezettel fedezve fel annak, sós ízét. – Fantasztikus volt. Fantasztikus vagy! Fantasztikus. Tetszett ez a szó Parkernek. Sérült egójának is jót tett. Felemelte a fejét, hogy a lány gyönyörű

arcára nézhessen. A puha fényben Rainie álmosnak tűnt, ajka lágy, elégedett mosolyra nyílt. Parker legszívesebben a karjába vette és a hálószobába vitte volna, hogy újra szeretkezzen vele, ezúttal figyelmesebben, de bizony nem volt hozzá ereje. Egyelőre csak annyira futotta az erejéből, hogy feltápászkodjon az asztalról, mielőtt összecsuklik alatta a karja, felhúzza a cipzárját, magára húzza az ingét, és a földre üljön, hátát a falnak vetve. Szüksége volt egypercnyi pihenőre. Talán többre is. Egy órára. Rainie az utolsó csepp energiát is kiszívta belőle. Még mindig úgy érezte, a fejében az agya helyett kocsonyás pép lötyög. Felidézte, mi is történt az imént közte és Rainie között. A kontrollvesztés iskolapéldája. Erre egy percig sem számított. Rainie lelógatta formás lábait az asztalról, és felült. Enyhén széttárt combjai között göndör, sötét tincsek villantak fel. istenemre/ Annyira gyönyörű volt, tökéletes minden porcikájában. Ahogy magára terítette a viharvert inget, egy pillanatra felfedte tenyérnyi, tökéletes

formájú mellét. Dereka olyan karcsú volt, hogy egy férfi két kézzel átérte volna. Parker legszívesebben a falba verte volna a fejét. Egy ilyen nőt finoman kell ízlelgetni, mint a jó bort! A lány lecsúszott az asztalról, és odaült Parker mellé. A férfi átkarolta a vállát, és szorosabban az oldalához vonta. Azt kívánta, bárcsak az egészet újrakezdhetné. Rainie a mellkasára hajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott. A hangja tökéletes elégedettségről árulkodott. – Mindig ilyen lesz? – kérdezte lágyan. – Jobb. Régóta várok, és annyira kívántalak már, hogy elvesztettem az önuralmamat. – Imádom, amikor elveszted az önuralmadat! – bújt még közelebb Rainie. – Az asztalon csináltuk! Mint a filmekben! Amikor azokat a jeleneteket néztem, mindig azon törtem a fejem, mi ütött azokba az emberekbe. Megörültek talán, hogy nekiesnek egymás ruhájának, és a legközelebbi ágyig se jutnak el? Most pedig velem történt meg!

Parker mosolygott. Ezek szerint nem is teljesített olyan rosszul. Rainie szemmel láthatóan jelesre értékelte vele a szexet. Még szélesebben mosolygott. A lány sok mindent megtapasztalt, míg Mr. Hogyishívjákkal élt, de a szeretkezés örömteli oldalát biztos nem. Alig várta, hogy jobban beavathassa ezekbe a gyönyörökbe. Később. Tizenhatodik fejezet R. Lainie azonnal ismét szeretkezni akart. Mint egy gyerek, aki először kóstolt bele egy édességbe, és akinek az első kis falat csak növeli az étvágyát. Elektromos izgalom futott végig egész testén, ha eszébe jutott, hogyan csókolta a mellét Parker. Sajnos azonban a férfi használhatatlannak tűnt. Fejét a falnak döntötte, karja ernyedten nehezedett Rainie vállára. A lány úgy döntött, ad még neki egy kis időt, mielőtt újra felvetné a szex gondolatát. Addig is a látvánnyal szórakoztatta magát. Beitta a férfi sötét hajának sejtelmes ragyogását, a nemes vonásait keretező árnyakat, az orcáját árnyékoló

sűrű szempillákat és halványan derengő ajkát. Noha tudta, hogy a férfi tiltakozna a jelző ellen, Rainie egyenesen gyönyörűnek látta Parkért. Imádta minden egyes porcikáját. A nyaka két szélén húzódó férfias izmokat, az ádámcsutkáját. Legszívesebben végigsimított volna rajtuk, hogy érezze, ha Parker nyel. A férfi inggallérjánál előbukkanó, visszafogott, fekete mellkasszőrzet is játékra csábította a lány ujjait. Rainie-nek egy értékes festmény jutott eszébe a férfiról, egy remekmű. Minél iiosszabban tanulmányozta, annál jobban csodálta. Soha nem unná meg nézni ezt a férfit. Parker szempillája megrebbent. A cowboy lustán elmosolyodott. – Mi az? Rainie torkát elszorították az érzések. Mindennél jobban vágyott arra, hogy elmondhassa, mennyire szereti Parkért, de a puszta szavak valahogy nem tűntek elegendőnek erre a feladatra. – Azon gondolkodtam, vajon vacsoráztále már. Parker mintha kábulatból tért volna magához. – Nem, ami azt illeti, nem. Monté

Carlónak bélgörcse volt, és amint ügy éreztem, hogy rendben lesz, azonnal iderohantam. Rainie talpra kászálódott, és felkapcsolta a lámpát. – összeütök néhány szendvicset meg egy kis levest. A kedvenc menümet ettem ma este. Grillezett sajtot paradicsommal. Ezzel szoktam kényeztetni magam. Addig bírom enni, amíg már a fülemen jön ki. Jól hangzik? – Fantasztikusan! Ahogy a nyitott hűtő előtt állva lehajolt a sajtért, Rainie érezte, hogy hátul felcsúszik az inge. Hátranyúlt, hogy kezével a helyén tartsa a ruhaneműt. Hátranézett, és látta, hogy a cowboy kábultan bámulja. Elmosolyodott magában, és lábujjhegyre állva a konyhaszekrény egyik felső polcán lévő kenyérért nyúlt, tudatosan kivillantva lába nagy részét. Edzés közben Parker belénevelte, hogy ne kegyelmezzen. Nos, megfogadta a tanácsot, és most sem hagyott egérutat, amikor Parker lett az áldozata. Parker megrögzött gentleman volt, és

valószínűleg eszébe sem jut egy éjszaka kétszer közeledni hozzá, főleg ha azt veszi figyelembe, hogy nem sokkal korábban Rainie még idegenkedett a testiségtől. Nem mintha bármi kivetnivalót talált volna Parker személyében, örökké hálás lesz neki a türelméért, hogy hajlandó volt várni, amíg ő készen nem állt. De életének az a szakasza mostantól lezárult. Nem tudta, pontosan mi változott meg benne, de nagyon gyors változáson ment keresztül. Csak azt tudta, hogy valami csodálatos történt. Talán az elmúlt hetek során, lépésről lépésre tette meg idáig az utat, és az önvédelmi edzéseken tapasztalt hihetetlen fejlődése, majd a reggeli csaknem végzetes rúgás adta meg neki az utolsó nagy lökést. Szabadnak érezte magát. Tündöklőn és teljesen szabadnak. Peter nem uralkodott többé felette. A felszabadultságtól megrészegülve maga felé fordította a krómozott kenyérpirító széles, tükröződő felületét. Torz tükörképétől többé nem verte ki a hideg veríték, és nem fojtogatta a rémálom, hogy eltéved egy

tükörlabírintusban. – Rainie, minden rendben? Parker mély hangja visszarángatta a lányt a jelenbe. Egy hosszú percig vakon bámult a tükörképére, de aztán megnyúlt, torz arcmására fókuszált, és magára mosolygott. Többé nem a Peter Danningtől való rettegés uralta az életét. Soha nem is fogja újra uralni. Olyan könnyűnek és lendületesnek érezte magát, mint sólyom a szélben. – Csodálatosan vagyok – jelentette ki, és teljes szívéből így is érezte. Azzal visszatért a vacsorakészítéshez. Néhány perccel később grillezett sajt, olvadt vaj és friss paradicsomleves illata töltötte be a konyhát. Amikor elkészült az étel, Rainie az asztalra tette, és kihúzott egy széket Parkernek. A férfi feltápászkodott a fal mellől, és az asztalhoz lépett. Szeméből aggodalom sugárzott, amikor leült. – Egészen biztos, hogy jól vagy? Sajnálom, hogy így lerohantalak! jobb lett volna… – Jól vagyok, Parker! A férfi szemében tükröződő aggodalmat

látva, Rainie szíve kicsit elszorult. Parker kezdettől fogva úgy bánt az érzéseivel, mint egy hímes tojással. Erre ő hirtelen felrúg minden szabályt! Nem csoda, ha a férfi összezavarodott. Előző este Rainie még a szex gondolatától is idegenkedett, most meg itt parádézik egy szál ingben, alsónemű nélkül. Úgy érezte, magyarázattal tartozik. Parker minden bizonnyal azt hitte, a lány pálfordulása nem más, mint holmi érzelmi hullámvasút, és hangulata hamarosan ismét mélyrepülésbe kezd. Rainie leült a férfival szemben. – Emlékszel, hogy mindig azt mondtad, csak időre van szükségem a gyógyuiásiioz? Parker beleinarapott egy szendvicsbe, lenyalt egy kis olvadt sajtot a szája szegletéből, és bólintott. – Persze hogy emlékszem. – Nos, tévedtél. Nem időre volt szükségem. Rád volt szükségem, Parker! A cowboy torka megvonaglott, ahogy rágás nélkül nyelte a falatot. – Rám? – Igen, rád. A férfi a tányérjára ejtette a szendvicset.

– Vacsorakészítés közben egyszer csak megdermedtél. Ezért aggódom! – Csak azért álltam meg egy pillanatra, hogy megnézhessem magam a kenyérpirítóban. Arra gondoltam, milyen fantasztikus érzés, hogy már nem esem pánikba tőle. Parker arca zavart tükrözött. – Nem esel pánikba tőle? – Mióta ideköltöztem, képtelen voltam a tükröződő felszínbe nézni – magyarázta Rainie. – Mindig úgy fordítottam a kenyérpirítót, hogy még véletlenül se lássam meg benne magam. A torzán tükröződő arcképem mindig a tükörlabirintusra emlékeztetett, a rémálmomból. – Akkor egy pár perce miért fordítottad el a kenyérpirítót, és miért nézted meg magad benne? Rainie mellkasát könnyű boldogság járta át. – Mert végre képes vagyok rá! – Próbálta érthetően kifejezni az érzéseit. – Többé már nem érzem úgy, hogy el vagyok veszve, Parker! Ha a tükörlabirintusról álmodom, már a saját arcomat látom a

tükrökben, és Peter sem nevet többé. Parker szeme gyanúsan csillogni kezdett. – Ó, kedvesem, ez hihetetlen! Rainie teljesen elérzékenyült a férfi szemében bujkáló örömkönnyek láttán. Kétségkívül Parker Harrigan volt a legerősebb ember, mind fizikailag, mind szellemileg, akit valaha ismert, de az érzelmei mélyen gyökereztek, főleg ha Rainie-ről volt szó. A tudat, hogy Parker ennyire szereti, értékesebb volt számára mindennél, pedig a férfi talán észre sem vette, mekkora kinccsel ajándékozta meg. Rainie lesütötte a tekintetét. Amit mondani akar, nem lesz könnyű szavakba önteni, de meg akarta osztani Parkerrel hirtelen pálfordulásának okát. Ehhez vissza kellett térnie azokra az időkre, amikor Peter feleségeként élt. Egyedül az adort ehhez erőt, hogy tudta: semmi, amit mond, nem fogja csökkenteni Parker iránta érzett szerelmét. Ez a férfi tűzönvízen keresztül mellette fog állni, megbízhatón és rendületlenül. – Beszéltem már sok mindenről, ami akkor történt, amikor Peterrel éltem – kezdte. – De a szexről sosem mondtam

semmit. – Most se muszáj – biztosította Parker. – De igen! – nézett a lány egyenesen Parker szemébe. – Beszélnem kell neked róla. Ezt az utolsó lépést még meg kell tennem. Ezeket az emlékeket, neked köszönhetően, most végre lezárom. Végleg megszabadulok tőlük. Parker az ajkához emelte a mutatóujját, felállt, majd eltávolította a konyhaajtó keretére erősített poloskát. Rainie csak ekkor döbbent rá, hogy a lehallgatókészüléktől mindössze pár méterre szeretkeztek az imént, eszüket vesztve. Hoppá! A hálószobából áttette ugyan a nappaliba a poloskákat, amikor a cowboy elcsábítására készült, arra azonban nem számított, hogy első együttlétük ilyen fékevesztett lesz – és hogy a konyhaasztalon lesznek először egymáséi. Forróság öntötte el az arcát. Ugyanakkor ami köztük történt, az olyan gyönyörű volt, hogy akkor se bánta egyetlen mozzanatát sem, ha valaki hallotta őket közben. Miután áthelyezte a poloskát a nappaliba, Parker visszaült a

konyhaasztalhoz. Kinyújtotta két lábát az asztal alatt, és átkarolta Rainie bokáját. Az érintés, Parker egyértelmű szándékának megfelelően, megnyugtatta a lányt. Itt vagyok, Rainie Kedves! Mindig itt leszek! – üzente. – Most már beszélhetsz – mondta Parker lágyan. – Nem fognak bennünket kivehetően hallani. Rainie hosszú, mély lélegzetet vett. Házassága sötét oldalát képtelenség lett volna udvarias formában elmondani. Nem lehetett szépíteni rajta. Úgy elöntött hát, hogy egyenesen, merészen fedi fel Parker előtt a nneztelen igazságot. – Peter nem a normális szex híve volt. Csak amíg meg nem szerezte a pénzemet, addig tett úgy, mintha az lenne. De az együttléteink már akkor is olyan… nem is tudom… olyan laposak voltak. Mint amikor kimegy a szénsav egy üdítőből. Nem volt éppen szörnyű, de sokkal kevesebb volt, mint amit a házasságunk előtt tapasztaltam. – Sajnálom – mondta rekedten a cowboy. Rainie hátrabillentette a fejét, és lehunyta a szemét. Köny-nyebb volt úgy

folytatnia, hogy nem nézett Parker szemébe. – Igen. Nos, a végére már összetettem volna a kezem egy ilyen langyos vizes szexért ahelyett, amivé a szexuális életünk vált, miután Peternek már nem kellett fenntartania a látszatot. Ki kell mondanom, Parker. Peter szexuális éhsége kielégíthetetlen volt, és a normális szex nem okozott neki gyönyört. Perverz volt, de ez még nem minden. A gusztustalanságait nemcsak művelni,’ hanem nézni is akarta a tükörben… – Rainie megtorpant, és nagyot nyelt. A torka fájdalmasan kiszáradt. – Azt nem is lehet szeretkezésnek hívni. Még a szexelés is enyhe kifejezés rá. – Kinyitotta a szemét, leengedte az állát, és Parker szemébe nézett az asztal fölött. – Azt hiszem, e miatt a perverz szokás miatt voltak rémálmaim arról, hogy elveszek egy tükörlabirintusban. Peter mindig belemarkolt a hajamba, erősen, hogy könnyek szöktek a szemembe, és kényszerített, hogy én is nézzem magunkat a tükörben. Nem csukhattam be a szemem. Ha mégis megtettem, Peter

válogatott kínzásokat talált ki megtorlásul, amitől még jobban begerjedt. Számára a fájdalomokozás jelentette az előjátékot. Azután visszacipelt a tükör elé, és kényszerített, hogy szórakoztassam, és nézzem magam közben a tükörben. – Ó, Rainie! A lány az asztal közepén lévő fonott szalvétatartóval matatva észrevette, hogy remeg a keze. – Ha olyankor a tükörbe néztem, nem magamat láttam. Emlékszem, csak bámultam a tükörképemet, és arra gondoltam, ez a nő nem lehet Rainie Hall, Marcus Hall erős és okos lánya, aki valaha bármit elérhetett volna. Az a lány soha nem engedte volna, hogy egy férfi így megalázza. Az a lány küzdött volna. Meg is halt volna talán inkább, mintsem hogy ilyen mélyre süllyedjen. Amikor a tükörbe néztem, kezdtem magam kívülről figyelni. Azt mondogattam, az nem én vagyok. A tükrös rémálmok akkor kezdődtek, amikor elszöktem Petertől. Álmomban tükörtől tükörig rohantam, de minden tükörből egy ismeretlen arca nézett vissza rám. Azt hiszem, az elmém próbálta

feldolgozni a történteket, és elfogadtatni velem, hogy én tettem, amit tettem. Csakhogy a tapasztalataim még egy álomban is olyan szörnyűnek bizonyultak, hogy inkább idegenekkel helyettesítettem a saját arcképem. Aztán, az első estémen a farmon, rám találtál a hintán, és meséltél édesanyád csillagáról, meg arról, hogy szerinted minden emberben van egy fény, amit semmi sem olthat ki, a halál sem. Ez a gondolat mélyen visszhangra talált bennem, Parker. Felmentem a szobámba, az ablak elé térdeltem, és felnéztem az Északi Sarkcsillagra. Csakhogy én nem az édesanyámat láttam benne. Az én saját csillagomként tekintettem rá. Érted, amit mondok? – Tökéletesen – válaszolta Parker. A hangja mélyen, érdesen csengett. Rainie öklével a mellkasára csapott. – Bennem is van ilyen fény! Egy rész, amihez még Peter és az összes undorító mániája se férhetett hozzá! Egy rész, ami minden szörnyűségtől elhatárolódott, ami a tükörbe nézve nem ismerte el, hogy azzá váltam, akit a tükörben láttam, és

ami végül bátorságot és erőt adott, hogy elmeneküljek. – Többek vagyunk, mint puszta csont és hús – mondta Parker lágyan. – És amivel többek vagyunk, éppen az határozza meg, pontosan kik vagyunk. Nem számít, mi történik a testünkkel. Ha minden végtagomat elveszteném egy balesetben, akkor is Parker Harrigan maradnék. – Pontosan – nézett Rainie mélyen a férfi szemébe. Szerelmet látott benne, azt a szerelmet, amely segített újra önmagára találnia. – Egy lehetetlen és rendkívül veszélyes helyzet foglya voltam, és beindult a túlélési ösztönöm. Azt tettem, ami az életben maradáshoz kellett. Egyedül a túlélésre összpontosítottam, de amiket akkor tettem, nem határozzák meg, ki vagyok. Te segítettél, hogy megértsem ezt. Szerettél, amikor én nem tudtam szeretni magamat. Megtanítottál újra bízni, és segítettél újraépíteni az önbizalmamat. Amikor edzeni kezdtél, bevallom, nem hittem, hogy meg tudsz tanítani, hogyan védjem meg magam egy olyan embertől, mint Peter. Most már nem csak hiszem, cudom, hogy képes vagyok

kiállni magamért. És ez a tudás valami megmagyarázhatatlan módon felszabadított. Peter Danning nem irányítja többé az életemet! A férfi szemébe nézett. Parker szempilláin könnycseppek ragyogtak. – Én nem tettem sokat, Rainie. Te dolgoztál meg minden eredményért. A lány szemét is könnyek égették. Reszkető mosolyra húzódott a szája. – Az lehet, de te mutattad az utat. És most már rendben vagyok. Nem kell többé aggódnod miattam. Tényleg rendbe jöttem. Parker egy hosszú percig tanulmányozta a lány arcát, majd ő is elmosolyodott. – Én is úgy gondolom. Rainie a férfi előtt várakozó szendvicsekre és a levesre nézett – Akkor egyél! Még desszertet is terveztem! – Desszert is van? Rainie bólintott. – Micsoda? Csokis süti? A lány megrázta a fejét. – Valami még annál is jobb! – Mi?

– Hát én! Parker megtorpant két falat szendvics között. Kutatón nézett Rainie szemébe. – Te? A lány elmosolyodott, és felrántotta a szemöldökét. – Én, semmi más! Parker visszaejtette a szendvicsét a tányérra, lazán hátradőlt, és összefonta karjait a mellkasán. – Ebben az esetben előbb a desszertet kérem, majd utána eszem. – Biztos vagy benne? A férfi szája széles mosolyra húzódott. Rainie-nek ez éppen elegendő válasz volt. Rainie számára második együttlétük még az elsőnél is tökéletesebb volt. Parker a karjába vette, és átvitte a hálószobába, amit a lány hihetetlenül romantikusnak talált. Átölelte a férfi nyakát, és élvezettel figyelte az ing alatt kirajzolódó izmok munkáját. A hálóban Parker az ágyhoz lépett, letette Rainie-t, majd a felső ajtókeret felé nyúlt, hogy megszabaduljon a poloskától. – Már eltettem onnan – suttogta kacéran a lány. – Azt hittem, itt fogunk szeretkezni, és áttettem a poloskát a nappaliba.

A tökéletesen zavartalan együttlét kedvéért Parker becsukta az ajtót, majd csatlakozott Rainie-hez az ágyon. A lány fölé hajolt, teste nagy, kék farmermennyezetként borult Rainie fölé. Szeme vágytól égett, arca csak néhány milliméternyire volt a lányétól. Nem vesztegette szavakra az időt, lehajolt, és megcsókolta Rainie-t. Tekintetét a férfi tekintetébe fúrva, Rainie a keze közé vette Parker arcát, és élvezettel fedezte fel a selymes bőr és az enyhe borosta közti különbséget. Parker hajába túrt, ujjai között hűvösen, kényeztetőn hullottak át a gazdag, selymes tincsek. A férfi lágyan súrolta ajkával a lány ajkát, az érintés nem volt több a lepkeszárny rebbenésénél. Lehelete kávé-, menta- és enyhén sajtillatú volt, ez utóbbi Rainie kedvenc tiltott örömeinek egyike. ParKer. kz ízek egyvelege bódítón hatott Rainie-re, mint a forralt bor. A lány enyhén szétnyitotta ajkait, kívánta, hogy Parker mélyítse a csókot. De a férfi továbbra is csak leheletnyit ért hozzá, lágyan ingerelte, amíg Rainie szíve zakatolni kezdett, teste megfeszült. Félig hunyt

szemhéja alól látta a férfi arcának elmosódott, bronzos foltját, ében hajkoronáját. A szíve majd szétfeszítette a mellkasát, a kemény, vibráló dobbanások minden pord-kajába vért pumpáltak. A zúgó folyam lüktető élettel öntötte el nőiségének legtitkosabb részeit. Akarta Parkért. Többet akart. A férfi hajába markolt, hogy ő maga mélyítse csókjukat. Parker kiegyenesedett. – Nem, nem – suttogta rekedten. – Ezúttal lassan akarom megízlelni minden édes pordkádatl Félrebillentette a fejét, és ingerlőn Rainie alsó ajkába harapott. Finoman összeharapta a lány szájának érzékeny, lágy belső falát, majd végigsimított rajta a nyelvével. Rainie légzése szaporább, szabálytalanabb lett. Kapkodott a levegőért. Végigsimított a férfi vállán, kitapintva a vastag, életerős izomkötegeket. Felfedezve a ruha alatt lapuló erőt, Rainie-nek egy pillanatra megállt a szívverése. – Ó, Rainie! Olyan édes vagy! Olyan hihetetlenül, elmondhatatlanul édes! – Mintha minden részletet az emlékezetébe

akarna vésni, Parker ajka lágy érintésével bejárta a lány arcának minden szegletét: homlokának domborulatát, szemöldöke ívét, az orra hegyét, orcáit, állának vonalát. Rainie bőre minden érintésre egyre érzékenyebben reagált. Amikor a férfi a füle alatti érzékeny területet kezdte izgatni, Rainie újra Parker hajába markolt. Teste megfeszült, tüdeje majd szétrepedt. A vágyakozástól legszívesebben felsikoltott volna. Inge szétnyílt, felfedve meztelen mellét. Mellbimbója a férfi legkisebb mozdulatára is azonnal reagált. A lány újra érezni akarta Parker forró, nedves szájának ingerlő játékát a mellén. Úgy érezte, elolvad, amint a férfi ajka végre lefelé kezdett vándorolni, a kulcscsontjára. Parker a nyelvével követte a kulcscsontok vonalát, majd a lány lüktető mellkasára tapasztotta a száját, mintha lényének esszenciáját akarná megízlelni. Aztán Rainie karját vetette kínzás alá, végigcsókolgatva a finom bőrt egészen le, a könyökhajlatíg, hogy leheletnyi csókokkal ingerelje az érzékeny területet. Rainie végtagjai elnehezültek.

Szabálytalan szívverése a halántékában lüktetett. Gondtalan tehetetlenséggel lebegett a vágy ködében, moccanni sem tudott, csak révülten figyelte a férfi által keltett érzéseket. – Parker, kérlek! A férfi újra a füle alá nyomott finom csókokat, majd izgalmát tovább fokozva végigszántott nyelvével a lány nyakán. Rainie megvonaglott és felkiáltott, amikor a férfi végre megadta neki, amit kívánt, és szájába vette mellbimbóját. A gyönyör hullámai elöntötték Rainie nőiségének középpontját, egész bensője mélyen izzott a vágytól. Parker szája a lány melléről lejjebb kalandozott, a férfi apró mozdulatokkal kezdte nyalogatni Rainie hasát. Majd még lentebb, egyre mélyebbre siklott a nyelve, kínzó lassúsággal fedezve fel a combok közéhez vezető utat. Rainie, agyának egy apró zugában, megdöbbent, amikor Parker szája összezárult nőiségének nedves húsa felett, de nyelvének egyetlen apró mozdulatával a férfi kitörölt minden további gondolatot az elméjéből. Mintha forgószélbe került volna, a lány körül őrült

pörgésbe lendült a világ. Parker. A férfi még beljebb húzta az érzékek spiráljába, nyelve minden érintésével egyre közelebb juttatva őt a végső gyönyörhöz. A csúcson minden gondolatot kiszorított elméjéből az érzések kavalkádja, a gyönyörteljes megkönnyebbülés. Miközben a frissen átélt orgazmustól össze-összerezzenő testtel, aléltan feküdt, a férfi felegyenesedett, hogy letépje magáról az inget. Felsőteste aranyosan csillant meg az ablakon beszűrődő, lágy fényben. Árnyék és derengő fény összjátéka körvonalazta izmos mellkasának minden ívét. Rainie úgy érezte, még sosem látott a férfinál tökéletesebbet. Nézte, ahogy Parker az ágy szélére siklik, és lerúgja csizmáját, majd gyorsan megszabadul a farmerjától. Felsőtestének bronzos barnaságát nem törte meg világosabb sáv lejjebb sem, a gazdag karamellszín természetes sajátja volt. – Le az inget! – suttogta Parker. Bárki más szájából sértő lett volna Rainie számára a felszólítás, de Parkertől nem. Felült, és lehámozta válláról az inget.

Aztán hátradőlt, és engedte, hogy Parker tekintete végigbizsergesse meztelen bőrét. – Átkozottul gyönyörű vagy! – mondta Parker rekedten. – Te vagy a gyönyörű! Visszatérve a lányhoz, Parker a selymesen fehérlő combok közé térdelt. Rainie levegőért kapott, amikor beléhatolt. A lányt elöntötte a teljesség forró érzése. Ahogy Parker mélyebbre hatolt, a gyönyör apró tűzijátékokként robbant fel mélyen a belsejében. Amikor a férfi enyhén visszahúzódott, Rainie lábaival átölelte Parker csípőjét, és medencéjét megemelve várta a következő lökést. Soha életében nem tapasztalt még ehhez fogható érzést. A férfi minden lökéssel egyre közelebb vitte mindkettőjüket a csúcshoz. Gyorsuló mozdulatai révén egyszerre öntötte el őket a gyönyör. Később Rainie ernyedten feküdt a férfi karjában, egyszerre elégedetten és kimerülten. Egy mozdulattal, egy szóval sem akarta megtörni ezt a tökéletességet. Kapcsolatuk során Parker már annyi új élményben részesítette ~ mutatott neki

fenséges naplementét, mesés erdőket, virágos, hullámzó réteket és a legtisztább kék eget. Most pedig megajándékozta a legcsodálatosabb élménnyel mind közül – egy csepp földi mennyországgal. Lábak és karok kusza összefonódásában mély álomba zuhantak, ahogy csak szerelmesek teszik. Lélegzetük egyszerre mozgatta mellkasukat, szívük egy ritmusra vert. Amikor kis idővel később Rainie felébredt, nem tudta megmondani, meddig tart a saját teste, és hol kezdődik Parkeré. Még az orruk hegye is összeért, ami mosolyra késztette a lányt. Még álmukban is egymás közelségét keresték. Parker megérezhette Rainie tekintetét az arcán, mert pislogva kinyitotta a szemét, és álmatagon a lányra mosolygott. – Gyönyörű álmom volt! – suttogta. – Miről? – Megint felhőket néztünk, de ezúttal szeretkeztünk is. Már első alkalommal Is csak erre vágytam. Rainie lustán elmosolyodott. – Tényleg? Már akkor is szeretkezni akartál velem?

A férfi felnevetett, és orrát Rainie-éhez dörzsölte. – Még szép! – Behúzta az állát, hogy a lány szemébe nézhessen. – Csakhogy az álmom rossz fordulatot vett. A szeretkezés kellős közepén szörnyű gondolatom támadt. – Micsoda? – Hogy meg kell állnom, mert nem védekezem. A férfi tekintete már nem csillogott cinkosán. Keményen, komolyan kutatta Rainie tekintetét. Rainie felszisszent, amikor felfogta, mi történt. – Ajjaj! – Bizony, nagyon is ajjaj! Fel nem foghatom, hogy követhettem el ilyen őrültséget! Mindig szoktam védekezni! – Szemhéja megvonagiott. – Nem mintha olyan sűrűn lenne rá szükségem! Nem szeretném, ha azt hinnéd, úgy váltogatom a kapcsolataimat, mint az alsómat. De ha úgy adódott, hogy kielégíthettem szexuális vágyaimat, mindig védekeztem. Erre most, azzal a nővel, akit a világon mindennél jobban szeretek, megfeledkezem a biztonságról! Lehet,

hogy teherbe ejtettelek! Rainie a könyökére támaszkodott. A férfi hangjából kiszűrődő megbánás a szívébe markolt. – Az én felelősségem lett volna gondolni erre. Én csábítottalak el szándékosan, nem fordítva. Te nem számítottál szexre, amikor ide jöttél. – Ez igaz – ismerte el Parker. – Ha számítottam volna rá, megálltam volna egy benzinkútnál óvszerért. – Kinyújtotta a karját, és Rainie hajával kezdett játszani. – Ó, Rainie! Mi van, ha teherbe estél? Továbbra is a férfi felé fordulva, Rainie visszatette a fejét a párnára, és belegondolt a lehetőségbe. – Boldog lennék, ha neked szülhetnék gyereket, Parker. Lehet, hogy őrülten hangzik, de egy pillanatra sem esnék kétségbe, ha a teszt pozitív lenne. – Csakhogy van itt egy kis gond. Lehet, hogy régimódi vagyok, de ha egy nő gyermeket készül szülni nekem, azt akarom, hogy a feleségem legyen, és ne más férfihoz kösse egy papír. Még nem véglegesítették a válásod. Rainie az ajkába harapott. Az egyik

dolog, amit legjobban szeretett Parkerben, éppen ezeknek a régimódi értékeknek a tisztelete volt. – Ha most teherbe estem is, a válást jóval a baba születése előtt kimondják. Nem házasodhatnánk össze gyorsan? – Én katolikus vagyok, Rainie. Nálunk a házassággal kapcsolatban semmi sem történik gyorsan. – A férfi sötét szemöldöke ráncba húzódott. – Azt hiszem, egy kicsit előreszaladtam. Még nem is mondtad, hogy hozzám jönnél, a templomi esküvő pedig még szóba sem került! Rainie újra és újra végigszántott a férfi haján, élvezte, ahogy a selymes ében tincsek végigsiklanak az ujjai között. – Hát persze hogy hozzád mennék, Parker! Szeretlek. És természetes, hogy hajlandó vagyok a te egyházadban kimondani az igent. A hited fontos számodra, ezért számomra is. – Nem bánod, ha katolikusnak neveljük a gyermekeinket? Rainie egy pillanatra megfontolta a kérdést. Első gondolata az volt, hogy nagyon keveset tud a római

katolikus vallásról. Aztán Parkerre tévedt a tekintete, és rájött, hogy ez nem igaz. A férfi a neveltetésének köszönhetően lett azzá. aki. A vallásának is fontos szerepe volt jelleme alakításában. Rainie-nek valójában nem számított, milyen vallás gyakorlására ösztönzik gyermekeiket, amíg lelkileg támogató közegben, szilárd hitben és erős jellemmel cseperedhetnek fel a kicsik. Biztos volt abban, hogy Parker mellett mindhárom szempont teljesülne. – Ha a gyermekeink csak feleolyan csodálatosak lesznek, mint te, nekem tökéletesen mindegy, milyen vallás alapján neveljük őket! Parker kuncogva fordult a lányhoz. – Még sosem kérdeztem, te milyen vallásban nevelkedtél? – Az összes hozzáférhető keresztény vallásban. Apám vallási felfogása meglehetősen eklektikus volt. – Az emlékek mosolyt csaltak Rainie arcára. – Ne feledkezzünk meg arról, hogy értelmiségi volt, és jól tájékozott keresztény akart lenni. Egy percig sem engedte volna se magának, se nekem, hogy beszűküljön a látóterünk. Ennek

érdekében megalkotta azt a szabályt, hogy egy val-« &. lás kötelékében legfeljebb hat hónapig maradunk, aztán újat próbálunk ki. Hallani akarta az írás összes különböző értelmezését. – Ez biztos érdekes volt! Rainie vigyorgott. – Hát igen. Néha még egy hetet sem töltöttünk egy közösségben, de olyan is előfordult, hogy hat hónapnál tovább maradtunk meg egy irányzat mellett. Minden az adott közösség hozzáállásán múlt. Emlékszem, egy alkalommal egy prédikátor a pulpitust ütve azt bizonygatta fennhangon, hogy minden nő, aki vöröset visel, ledér, és az ördög szolgálólánya. Rajtam éppen egy piros pulóver volt. Tizenöt perc sem telt még el. amikor eljöttünk onnan, és többé vissza se tértünk. – Ennek őszintén örülök. Szeretem a vöröset. Rainie finoman meghúzott egy szőrszálat a férfi mellkasán. – Tényleg? Én is. Főleg a csipkés, vörös fehérneműt. Parker lehajolt, és lágyan a lány

fülcimpájába harapott. – Micsoda ledér nőszemély vagy! Rainie elfordította a fejét, és ajkuk találkozott. – Egyelőre csak a testemmel csábíthatlak. Amikor ruhákat vásároltam magamnak, nem törekedtem szexi külsőre. – Egy rongyzsákban is szexi lennél. Rainie érezte, hogy Parker férfiassága a combjának feszül. – Nem tudunk védekezni… És ha Peter valamivel ki tudja húzni a válás véglegesítését, a végén még nyolc hónapos terhesen kell oltár elé állnom. Parker még intenzívebben kezdte csókolni a lányt. Egy lélegzetvételnyi szünetben felnézett. – Az egyetlen dolog, ami miatt aggódtam, már megoldódott. Hozzám jössz feleségül, amilyen gyorsan csak lehet. Ha teherbe esel, én leszek a legboldogabb ember a világon! – Tényleg? Akkor is, ha nem tudunk azonnal összeházasodni? – Akkor is. Csak az számít, hogy tudom, végül egy család leszünk!

Rainie-nek is csak ez volt fontos. Valójában minden álma valóra válna ezáltal. Semmire nem vágyott jobban, mint hogy Parker gyerekét tarthassa a karjában. Megadta magát a férfi csókjainak, és elmerült a gyönyörben. Számát se tudta, hányszor szeretkeztek akkor éjjel. Csak azt tudta, hogy mindkettőjüket ébren találta a derülő reggeli égbolt. Parkernek mennie kellett. – Nem akarom, hogy elmenj! – suttogta Rainie, átölelve a férfi nyakát. – Nem akarok elmenni – válaszolta Parker. Csendes légzésükön kívül a tévé halk duruzsolása volt az egyetlen zaj a házban. Az ülnökök ezúttal valószínűleg nem találták túl hangosnak a készüléket, különben Brandson telefonált volna. Amikor Parker felkelt, és öltözni kezdett, Rainie hátradőlt a párnákon, és komoly arckifejezéssel a mennyezetre meredt. – Remélem, hamarosan cselekszik! – mondta távoli hangon. – Már csak ezzel tudja befolyásolni az életemet, hogy várakoztat.

Parker megtorpant az inge gombolásában, és a lányra nézett a válla felett. – Pont fordítva. Nem ő befolyásol téged, te vagy hatással az ő életére. Csak még nem tudja. Rainie elgondolkodott egy pillanatra, majd mosoly terült szét az arcán. – Igazad van! Régen imádott macskaegér játékot játszani velem. Most szerepet cseréltünk. Csalisajt lettem, de ha értem nyúl, ezúttal az ő torkára csattan a csapda! – Az egérfogó működését utánozva összecsapta a két tenyerét. – Ennyi volt, Peter! Parker kuncogva hajolt a lányhoz, hogy búcsúcsókot nyomjon a homlokára. – Szeretlek, Rainie! Gyere ma korán dolgozni! – Miért? A férfi ajka lassú, cinkos mosolyra húzódott. – Azt hiszi, végeztem magával, asszonyom? Téved. Be akarom pótolni az összes lemaradásunkat! – De hát hol? Az arénában nyüzsögnek az emberek!

– Az irodában nem nyüzsögnek. A házban sem… összehasonlíthatnánk az asztalokat, vajon melyik jobb, a tiéd vagy az enyém? A lány kuncogva legyintett. Meggyőződése volt, hogy Parker csak viccel. Egy órával később azonban, amikor a farmra érkezett, hamarosan rájött, hogy a férfi komolyan beszélt. H. letek teltek el, és Peter Danning továbbra sem mutatkozott Crystal Fallsban. Aggodalmában Rainie többször is felkereste Lonit, de Parker látó sógornője képtelen volt információkat nyerni Rainie megérintéséből. – Sajnálom – mondta Loni. – Előfordul néha, hogy nem látok. A szürkület és a hajnal közötti sötét órákban Rainie és Parker annyit szeretkeztek, amennyit csak tudtak, de egymás iránti ellenállhatatlan vágyuk ellenére a fizikai korlátok időnként határt szabtak együttléteiknek. Amikor túl fáradtak voltak egymás testének felfedezéséhez, egymás lelkével ismerkedtek. Parker megosztotta a lánnyal

minden emlékét, a legszomorúbbtól a legbol-dogabbig, és hamarosan Rainie is azon kapta magát, hogy ugyanezt teszi. A lány hosszú ideig úgy érezte, eltávolodott a múltjától, de Parker mellett újra képes volt felidézni a régmúlt pillanatokat, amelyek valaha oly sokat jelentettek neki. Amikor Rainie arról mesélt, hogy többször is sikertelenül próbálta felkutatni apai nagyszüleit, Parker még szorosabban magához ölelte. A lányt bántotta, hogy gyermekeik nem fogják ismerni az ö családját. – Anyám árva volt, apám pedig minden kapcsolatot megszakított a rokonaival. Ha egyszer családfa készítésére adjuk a fejünket, az én oldalamon semmi nem lesz. És ha a gyermekeink jellegzetes, nem Harrigan-féle tulajdonságokat mutatnak majd, nem fogom tudni megmondani, melyik rokonukra hasonlítanak. – ó, Rainie! Bárcsak megtalálhatnám a nagyszüleidet! A lány szíve elszorult. – Nos, megtalálni őket csak egy dolog. Semmi biztosíték arra, hogy találkozni is akarnak velem.

Lehet, hogy jobb is így. Azt képzelhetem, hogy meg akartak volna ismerni, ha tudtak volna a létezésemről. Parker az édesanyja elvesztése felett érzett bánatáról beszélt a lánynak. – Nem csak anyám hiánya rázta meg a családot. A halála óta apám sem ugyanaz többé, aki volt. Bizonyos értelemben belőle ís elveszítettünk egy részt. Mi, Harriganek csak egyszer szeretünk úgy, ahogy apám szerette anyánkat. Persze nagyon mélyen érez Dee Dee iránt, de az a kapcsolat inkább erős barátság és vonzalom, nem az az egyszer az életben bekövetkező, romantikus lángolás. – Nem bánja ezt Dee Dee? Parker lágyan elmosolyodott. – Nem. Már idősebb fejjel találtak egymásra, egyikük sem várt emésztő lángolást, jól kijönnek egymással, élvezik egymás társaságát. Olyan régóta dolgozott nálunk, hogy anyánk helyett anyánk lett. Ami apám és közte van, az különleges a maga nemében, örülök, hogy apám mellett van. Olyan sokáig volt egyedül az öreg! – Milyen volt édesanyád? Emlékszel rá?

– Néhány emlék már elmosódott, de van olyan is, amire úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna. Törékeny volt, mint Samantha, és gyönyörű. A hangjára is emlékszem. Lágy volt, nagyon dallamos. De leginkább a nevetése cseng még mindig a fülemben. Tudod, milyen, amikor valaki olyan felszabadultan nevet, hogy a környezetében lévőknek is mosolyogniuk kell? Hát ő így nevetett. Sokat nevetett, szinte minden helyzetnek meglátta a tréfás oldalát. Apám mindig azt mondja, anyám fény volt az életében, és én is szilárdan hiszek ebben. Rainie két tenyere közé vette a férfi arcát. – Na tessék, megint a belső fényről beszélsz! Parker elmosolyodott, és lágyan megharapta a lány hüvelykujját. – Talán mert a tiéd olyan fényesen ragyog. H< losszú hetekkel az után, ho^ Rainie beadta a válókeresetet, Slaughter és Simpson ügynök újra Crystal Fallsba repült, és találkozót kért a lánytól. Ismét

Parker konyhájában ültek össze. Második beszélgetésük sokkal fesztelenebb hangulatban zajlott. Rainie ügyvédje nem is volt jelen, Parker pedig Dee Dee híres mogyoróvajas süteményét kínálta a kávé mellé. Simpson különleges ügynök fogott bele először a mondandójukba. – Úgy gondolom, sejtik, miért akartunk ma találkozni önökkel. Az asztal alatt Rainie ujjait Parker ujjai közé fonta. – Gondolom, azért, mert Peter még nem tett semmit, és úgy gondolják, nem is fog. Simpson bólintott. – Pontosan. Amikor belefogtunk ebbe az ügybe, azt hittük, gyorsan kiforrja magát, de Danning ravaszabb, mint gondoltuk. – A nő elmosolyodott, és vállat vont. – Mi sem örülünk ennek. Reméltük, hogy elkaphatjuk, vallomásra bírhatjuk, és aztán rács mögé csukhatjuk egész hátralévő életére. Sajnos azonban nem így alakultak a dolgok. – Nagyon remélem, nem azt tervezik, hogy magára hagyják Rainie-t a bajban! – mondta Parker, és minden idegszála

megfeszült. – Szavukat adták neki, hogy teljes körű védelemben részesítik! Nekem is megígérték! – Nem áll szándékunkban Ms. Hallt cserbenhagyni, Mr. Harri-gan. De nem feledkezhetünk meg a tényről, hogy a házasság végleges felbontására már csak két hetet kell várnunk. Amint ez bekövetkezik, úgy véljük, Ms. Hallt többé már nem fenyegeti veszély. – Tehát a válás véglegesítéséig még védik, de aztán lelépnek. – Attól a pillanattól fogva nem lesz ránk szüksége. – Egy fenét nem lesz! – dühöngött Parker. – Elfelejtették, hogy Danning egy kiszámíthatatlan őrült? Hogy gondolhatják, hogy csak úgy elengedi Rainie-t? Slaughter ügynök megköszörülte a torkát. – Nem vitás, Danning őrült. Ebben egyetértünk. Azt állítani azonban, hogy kiszámíthatatlan, nem feltétlenül megalapozott. A sorozatgyilkosok mindig valamilyen séma alapján cselekszenek. – Danning nem átlagos sorozatgyilkos – vágott vissza Parker.

– Ez igaz, de ha eltekintünk a drága öltönyeitől, a kifinomultságától, és attól, hogy milyen precizitással készíti elő a tetteit, láthatjuk, hogy alapvető vonásaiban nem sokban különbözik más sorozatgyilkosoktól – válaszolta Slaughter. – Bevontunk egy FBI-os bűnözőiprofilkészítőt az ügybe, és az első észrevétele az volt, hogy Danning, a legtöbb sorozatgyilkoshoz hasonlóan, ugyanazt a sémát követi időről időre. Danning gondolhatja magáról, hogy briliáns elme, és teljesen egyedi, mert ilyen agyafúrtan tette el láb alól az áldozatait, alapvetően azonban ugyanarra az óraműre jár, amire a többi, általunk feltérképezett sorozatgyilkos. – Számomra továbbra sem világos, mindez miért jelenti azt, hogy a válás után Rainie-re már nem leselkedik veszély. Slaughter ivott egy korty kávét. – Teljesen megértem az aggodalmát, Mr. Harrigan. De kérem, hallgasson meg minket! – Amikor Parker hátradőlt, hogy meghallgassa, az ügynök folytatta a mondanivalóját. – Ha megnézi a hírhedt sorozatgyilkosok profiljait, kiderül, hogy

alapvetően mindannyian ugyanazt a sémát követik. Először vadásznak az áldozatra. Vannak köztük, akik köztereken bóklásznak az alkalomra várva, hogy lecsaphassanak egy, az általuk támasztott kitételeknek megfelelő áldozatra. Ha a kiszemelt ember sebezhetőnek tűnik, nem tétováznak. Danning esetében ez a vadászat inkább kutatás jellegű. – És nagyon is határozott szempontok szerint válogat! – tette hozzá Parker. – Pontosan – helyeselt Slaughter. – Fiatal, hiszékeny, vagyonos nőket kutat fel, akiknek nincs sok hozzátartozójuk és barátjuk. De a többi sorozatgyilkosnak is határozott elképzelései vannak az áldozatról. Bundy például mindig szembetűnően hasonló nőket támadott meg. Számos pszichológus úgy vélte, a múltjának egy női alakján akart bosszút állni, és mindig hozzá hasonló áldozatokat szemelt ki. – Továbbra sem értem, mi köze ennek Danninghez. – Hallgasson végig, és megérti. – Slaughter kiválasztott egy süteményt a tálcáról, de aztán félretette egy

szalvétára, és végül, amikor belemelegedett a témába, megfeledkezett róla. – A sikeres vadászat végeztével a gyilkos elkapja az áldozatot. Bundy többnyire az autójába csalogatta a nőket, elhitette velük, hogy megbízhatnak benne, majd cselekvésképtelenné tette őket. Danning házasságba csalogatja fiatal áldozatait, kiszedi belőlük minden pénzüket, és szintén tehetetlenné teszi őket. Ezt a szakaszt többnyire kínzás követi. Hosszabb vagy rövidebb, az az adott gyilkos saját sémájától függ. Bundy támadásai például rövidek, de brutálisan kegyetlenek voltak. Danning ezzel szemben hosszú ideig szeret játszani áldozatával. Rainie megborzongott, és lehunyta a szemét. – Sajnálom – mondta lágyan Slaughter. – Tudom, rendkívül felkavaró önnek ez a beszélgetés, Ms. Hall, de ahhoz, hogy megnyugtathassuk önöket, önnek és Mr. Harrigannek is látnia kell a hasonlóságot Danning és más gyilkosok, például Bundy között. Rainie kinyitotta a szemét, kihúzta

magát, és bólintott. – A kínzás – folytatta Slaughter – többnyire szexuálisan izgatja a sorozatgyilkost, végrehajtásánál egyes gyilkosok szinte szertartásszerűen ragaszkodnak rutinjukhoz. Vannak, akik éppen ebből adódóan még úgynevezett névjegyet is hagynak maguk után. Bundy például gyakran brutálisan megharapta áldozatát. Ez volt az egyik névjegye. A kínzás végén a ^ilkos végez áldozatával. Ekkorra szinte eufórikus állapotba kerül az adrenalintól és a gyilkolás izgalmától. A végjátékban igyekszik kijátszani az igazságszolgáltatást, és meglógni a felelősségre vonás elől. Ha a szerencsétlen rendőrök hiába próbálják elkapni, az teszi fel végül alkotásukban a pontot az i-re. A legtöbb sorozatgyilkos elragadó, intelligens személyiség. Gyakran kiemelkedően jól teljesítenek az iskolában és a szakmájukban. – Az ügynök egyenesen Rainie szemébe nézett. – Ismerősen hangzik? A lány bólintott. – Mintha csak Peterről beszélne. – Pontosan. A felszínen a sémája eltér a

többitől, alapjában véve mégis ugyanaz. És a séma mindennél fontosabb a számára. Ez egy játék Danning számára, amelyet csak a saját szabályai szerint hajlandó játszani. – Hova akar kilyukadni? – vágott közbe Parker. – Arra, hogy a dolgok nem Danning szabályai szerint alakultak, és okunk van feltételezni, hogy ezért úgy döntött, kiszáll a játékból. – Az ügynök ujját figyelmeztetőn felemelve jelezte Parkernek, hogy még nem fejezte be mondandóját. – Először is. Ms. Hall nyom nélkül eltűnt, épp amikor Danning végezni akart vele. – ismét felemelte az ujját. – Aztán Danningre terelődött a gyilkosság gyanúja. Határozottan nem az ő szabályai szerint alakultak az események. A játék fontos része számára, hogy a rendőrség még csak ne is sejtse, hogy ő lehetett a gyilkos. Miután Ms. Hall keresztülhúzta a számításait, és megvádolták a gyilkossággal, Danning játéka kezdett darabokra hullani. De akkor még nem adta fel. Drága magánnyomozót fogadott, hogy derítse ki Ms. Hall tartózkodási helyét. A

feleségét azonban nem volt könnyű megtalálni, és mielőtt a magánnyomozó rátalált volna, Ms. Hall újabb kavicsot hajított a gépezetbe azáltal, hogy beadta a válókeresetet. – De… – Hallgasson végig! – kérte Slaughter újra Parkertől. – Dan-ning minden bizonnyal alaposan átrágta a helyzetet, és rájött, hogy újra ö keveredik gyanúba, ha Ms. Hall-lal bármi történik a házasság felbontása előtt. Ha azonban kivárja a válás véglegesítését, a vagyona feléről kell lemondania. A játék két fontos elemét is elveszíti. Röviden, nem számíthat kielégítő befejezésre, oda a mulatsága! – A mulatsága? – visszhangozta Parker. – Tudom, hogy betegesen hangzik – vágott közbe Simpson ügynök –, Danning azonban így gondolkodik. A profilkészítő szakember véleménye szerint Ms. Hall hamarosan túljut a veszélyen. A válás kimondásával Danning játéka szilánkokra hull, pedig a séma rendkívül fontos a számára. Egyfajta rituálé. Újra le fog csapni, de egy másik áldozatra – olyan

nőre, aki minden feltételének megfelel. Ms. Hall nem tartozik többé ebbe a kategóriába. Nem nyerheti meg magának többé, és nem csábíthatja a házasság csapdájába. így hát továbbáll, és olyan új áldozatot keres, aki hajlandó ismét az ő szabályai szerint játszani. Rainie a székébe süppedt. Ólmos kimerültség járta át minden porcikáját. – Tehát ha túlélem az elkövetkező két hetet a válás kimondásáig, nem kell többé tartanom Petertől. – Attól a pillanattól kezdve teljes biztonságban lesz – mosolygott Simpson ügynök. – Lezárhatja a sötét múltat, és folytathatja a saját életét. Ez fantasztikusan hangzott Rainie számára. Megszorította Parker kezét, és a férfira mosolygott. – Két hét, mindössze két hét, és szabad vagyok! Parker azonban nem viszonozta a mosolyát. Szikrázó tekintettel fordult Slaughterhez. – És ha a profilkészítőjük téved? Vagy azok az emberek sosem követnek el hibát?

Az ügynök halkan felnevetett. – Nagyon ritkán. Nekünk, közönséges halandóknak nehéz megértenünk egy bűnözői elme működését, de a profilkészítők bűnözői elmékben élnek, lélegeznek, esznek és alszanak. Ez a hivatásuk. Az általunk kiválasztott profilkészítő kifejezetten sorozatgyilkosokra specializálódott. Danning kezdettől fogva teljesen lenyűgözte, mert a felszínen annyira más, mégis ugyanolyan, mint a többi sorozatgyilkos, ha a személyiségéről egyesével lehántjuk a rétegeket. Nagyon ért a szakmájához a profilkészítőnk. Ha azt mondja, hogy Danning visszavonulót fog fújni, és újrarendezi sorait a válás után, én hajlandó vagyok tűzbe tenni érte a kezem. – Rainie élete a tét! – figyelmeztette az ügynököt Parker. – Szavát adta, hogy az ő biztonsága lesz az első számú szempontjuk! – Az is. Nem szokásunk együttműködésre bírni embereket, és aztán hagyni, hadd viseljék maguk a következményeket, Mr. Harrigan. A profilkészítő jelentése szerint Ms. Hall nagyobb veszélyben lesz az elkövetkező két hét során, mint eddig

bármikor. Elkezdődött a visszaszámlálás. Danning tisztában van azzal, hogy fogytán az ideje. Ha nem cselekszik hamarosan, vége a játéknak. Ms. Hall teljes biztonsága érdekében még több ügynököt vonunk be az akcióba, amíg éjfélt üt az óra. Parker végre egy kicsit fellélegzett a székén. – Tehát úgy gondolják, Danning még léphet? Slaughter gondolataiba merülve felhorkant. – A megérzésem azt súgja, nagyon kicsi a valószínűsége. Most már nagyon kockázatos vállalkozás lenne Danning számára, ha akcióba lépne. Nem szokása ekkora kockázatot vállalni. De arra az esetre, ha tévednék, természetesen megsokszorozzuk Ms. Hall védelmét, amíg kimondják a válást. Amint ez bekövetkezik, a Ms. Hallt fenyegető veszély megszűnik. Simpson két kézzel átfogta a bögréjét. – Nemcsak nekünk kell rendkívül elővigyázatosnak lennünk a következő két hétben – szólt, egyenesen Rainie-hez intézve szavait. – Itt, Mr. Hartigan farmján,

és otthon biztonságban lesz, de a két pont között közlekedni továbbra is veszélyes. Az ügynökeink továbbra is követni fogják, aiiányszor csak autóba ül, de csak megfelelő távolságból, hogy ki ne szúrja őket Danning. Ha tehát stoppost lát, eszébe se jusson felvenni! Ha lerobbant autót lát az út szélén, hívja a 91 l-et, de ne álljon meg! Vésse az agyába, hogy mostanra Danning már lehet, hogy kétségbeesetten keresi a megoldást, és akkor támadja meg, amikor legkevésbé számít rá! Ezt egy pillanatra se feledje! – Lehetnék Rainie sofőrje erre az időre! – ajánlotta Parker. Simpson megrázta a fejét. – Akkor Danning számára nem lenne kérdés, hogy valami készülőben van. Ms. Halinak egyedül kell mennie. Ha Danning úgy dönt, hogy támad, előtte meg fogja figyelni Ms. Hallt, hogy pontosan feltérképezze a szokásait. Egy kísérő hirtelen figyelmeztető jel lenne számára. Parker felsóhajtott, és komoran Rainie-re nézett. – Senki és semmi kedvéért meg ne állj!

Rendben? Az sem érdekel, ha elütsz egy őzet! Hívd a rendőrséget, és menj tovább! – És ha defektet kapok, vagy lerobban az autó? – Tekerje fel az összes ablakot, zárja be magát, és várjon! Az ülnökeink pár percen belül feltétlenül utolérik! – tette félre a kávéját Simpson. Aztán felállt, és kezet nyújtott Rainie-nek. – Túl fogjuk élni ezt a két hetet, Ms. Hall, és azután az egész már csak rossz emlék lesz! Rainie is felállt, hogy kezet rázzon az ügynökkel. – Nagyon köszönöm, amit eddig értem tettek! Soha nem fogom elfelejteni! – Slaughterhez fordulva neki is köszönetet mondott. – Mindketten fantasztikus munkát végeztek! Slaughter a mosogatóba tette a csészéjét. Az asztalhoz visszatérve Rainiehez fordult. – Tehát, ha jól értelmezem, nem áll szándékában megjelenni a bíróság előtt. Rainie összefonta a karjait. – Ha egy mód van rá, inkább nem találkozom Peterrel. Ha a bíró neki kedvez, mert nem jelentem meg, az is hidegen hagy. Az ügyvédem azt

mondja, legalább az örökségemet mindenképpen visszakapom. Nekem csak ez számít. – Megértem, hogy nem akarja látni – mondta együttérzőn Simpson. – Majd az ügyvédje rendez mindent. Neki nem okoz álmatlan éjszakákat, ha találkoznia kell Danninggel. Rainie szárazon felnevetett. – Hát akkor… ennyi? Slaughter a lány vállára tette a kezét. – Nem fog látni bennünket, de itt leszünk, higgye el! Ha kimondják a válást, kapcsolatba lépünk önnel, és valószínűleg azt közölhetjük majd, hogy pontot tettünk az ügy végére. Ha azonban Danning valami szokatlant művel, azonnal újra rajta leszünk. – Szokatlant? – kérdezte Parker átölelve Rainie derekát. – Egy ideje ellenőrzés alatt tartjuk a pénzügyi tranzakcióit. Eddig még nem észleltünk semmi gyanúsat, de amint nagyobb összegben vesz fel készpénzt, vagy nagy összegről állít ki számlát valakinek, azonnal készültségbe lépünk. Ahogy első találkozásunkkor mondtam,

arra gyanakszunk, Danning annak idején felbérelte White-ot, hogy ölje meg az egyik feleségét. Lehet, hogy újra ezzel a trükkel próbálkozik. A beszélgetés után Rainie sokkal kevésbé volt feldúlt, mint amire számított. Már biztos volt abban, hogy meg tudja védeni magát, ha összetűzésre kerül sor Peterrel, és az FBI-ügynökökkel is egyetértett abban, hogy a válás véglegesítésének közeledtével úgy tűnt, Peter a kisebb rosszat választotta. Ismerte a férjét. Ha Peter lép, még az előtt megteszi, hogy a bíró Rainie-nek ítélné a vagyona felét. Ahogy teltek-múltak a napok, Rainie elégedettsége egyre nőtt, ugyanakkor bizonyos kérdésekben az aggodalom is egyre szorongatta a szívét. Minden követ megmozgattak, hogy gyorsítsák a válási eljárást, Peter szinte semmit nem tett, hogy akadályozza ebben őket, és már csak egy karnyújtásnyira volt, hogy újra szabad nő váljék Rainie-ből. Az utolsó napokban egy pillanatra sem hagyta nyugodni a gondolat, hogy az óra ketyeg, és Peter talán éppen a támadást

tervezgeti az utolsó pillanatra. Noha Parker minden éjszaka a karjaiban tartotta, Rainie alvászavarokkal kezdett küzdeni. Nehezen aludt el, és ha elszenderedett is, álma olyan felületes volt, hogy reggelente cseppet sem kelt frissebben. A forgolódással töltött, sokadik éjszaka után Parker azt javasolta, beszéljen egy orvossal, és kérjen nyugtatót. Rainie eleinte tiltakozott. Nem akarta, hogy hozzászokjon, csak gyógyszerrel képes elaludni. – Rainie kedves, nehéz időszak ez az életedben. És ha nincs rá szükséged, nem veszed be a gyógyszert. Jó, ha kéznél van valami, amikor nem tudsz pihenni. A lány végül beadta a derekát, és elment egy orvoshoz, aki gyorsan ható altatót írt fel neki. Többnyire nem volt szüksége a tablettára, de ahogy Parker jósolta, néha, amikor ideges volt, és végképp nem tudott elaludni, jól jött. Ahogy a bírósági tárgyalás napja közeledett, Rainie tanácskozott Raymond Quinn-nel, és újra abban maradtak, hogy

távol marad az eseményről. Csak az volt fontos számára, hogy az örökségét az utolsó centig visszakapja, és arra is megkérte az ügyvédet, hogy a személyes holmijait szerezze vissza a válási szerződés keretében. A vagyon többi részének sorsa cseppet sem érdekelte. – Úgy érzem, vér tapad ahhoz a pénzhez – vallotta be Par-kernek. – Ha megjelennék a bíróságon, és követelném a nekem kijáró részt, a bíró minden bizonnyal nekem ítélné Peter vagyonának felét, de én… – megtorpant, és kutatón nézett a férfi szemébe. -Nem bánod, ha lemondok arról a pénzről? így nem hozok annyit a házasságunkba, de sokkal jobban fogom érezni magam. A férfi Rainie nyaka köré fonta a karját, és szorosan magához ölelte a lányt. – Rainie, felőlem jöhetsz anyaszült meztelenül, egy cent nélkül is! Én csak téged akarlak, csak te számítasz, akár gazdag vagy, akár szegény, mint a templom egere. Ami pedig Peter pénzét illeti. nekem egy fitying se kell belőle, őszintén szólva semmilyen kapcsolatba nem kívánok kerülni azzal a fickóval. A

vagyonával sem. Anélkül is nagyon szépen meg tudunk majd élni. hidd el! Rainie a férfi nyakába fúrta az arcát, és mélyen beszippantotta Parker illatát, ami mindig bódító hatással volt az érzékeire. – Ó, Parker! Annyira szeretlek! – Én is szeretlek, Rainie kedves! Nagyon. Elérkezett végre a nap, amikor Raymond Quinn felhívta Rainie-t, és bejelentette, a válás hivatalosan is megtörtént. A pár egy üveg pezsgő társaságában, lágy, romantikus zene mellett ünnepelte meg az eseményt. Ahogy lassan táncoltak a lustán hömpölygő dallamra, Rainie és Parker a jövőjét tervezgette. Először a pénzről kellett dönteniük, amit Rainie-nek ítélt a bíróság. Peter összes vagyonának pontosan a feléről. Egyfelől a lány végre megkapta rég várt elégtételét, amikor arra gondolt, hogy dühöng Peter a bírói döntés miatt, a helyzet hátránya ugyanakkor az volt, hogy rengeteg nem kívánt pénz szakadt a nyakába. – Aki azt mondja, nem édes a bosszú, soha nem volt a felesége olyan szörnyetegnek, mint Peter – mormolta a lány Parker fülébe.

– Mihez kezdesz azzal a rengeteg pénzzel? – érdeklődött a cov/boy. Rainie elgondolkozott egy pillanatra. – Nem bánnád, ha egy alapítványnak adnám, és erőszakos cselekmények áldozatait támogatnám vele? Parker felhorkant, majd kitört belőle a nevetés. – Hát ez egyszerijen tökéletes! Imádom az ötleteidet! Sőt én magam is beszállok! Ó. édes irónia! Rainie átölelte a férfi nyakát. – Tudod, mi az egyik dolog, amit legjobban szeretek benned? Parker a lány füléhez hajolt, és lágyan megharapta a fülcim-páját. – Nem. Mi az? – Hogy nem csak elismered, hogy jogom van meghozni a saját döntéseimet, de támogatsz is mindenben, még ha kissé őrültnek tűnik is néhány ötletem! Tudod, nem kis pénz, amit el akarok ajándékozni. Lesz valaha olyan döntésem, amit megkérdőjelezel? Érezte, hogy a férfi elmosolyodik a füle mellett. – Ha el akarsz hagyni. Akkor bizony nemcsak hogy megkérdőjelezem a

döntésedet, de még az ágyamhoz is láncollak! De ezenkívül nem szólok bele a döntéseidbe. Megvan a magadhoz való eszed. Miért ne bíznék a döntéseidben? i:. L. A kérdés költői volt, úgyhogy Rainie válasz helyett Inkább újra elcsábította a cowboyt. Aznap este Slaughter titkos ügynök felhívta Rainie-t, és bejelentette: teljes körű megfigyelése véget ért. Amikor nyugovóra tértek, és Parker szorosan átölelte a lányt, Rainie érezte, hogy feszült a férfi. – Mi jár a fejedben? – kérdezte suttogva. Parker felsóhajtott, és a lány hajába temette az állát. – Nem leszel mérges? Rainie nem tudta elképzelni, hogy dühbe guruljon azért, mert Parker megosztja vele egy gondolatát. – Persze hogy nem! – Rettenetesen féltelek! – vallotta be a férfi. – Félek, hogy Peter mégis utánad jön, és tudom, hogy hiába vagyok kitartó, hiába próbálom minden erőmmel, nem vigyázhatok rád a nap minden

pillanatában. Hozzám kellene költöznöd, a farmra. Nem érdekel, mit gondolnak rólunk! Azt akarom, hogy biztonságban légy! Rainie is számtalanszor körüljárta már ezt a kérdést. – Vége, Parker! Folytatnom kell a saját életemet. Nem engedhetem többé, hogy Peter irányítson, vagy befolyásolja a döntéseimet. – A lány a hasára gördült, majd a könyökére támaszkodva mélyen Parker szemébe nézett. – Mostantól a valódi önmagam akarok lenni. Az kell hogy legyek! Az igazi Rainie Hall pedig nem él együtt egy férfival házasság előtt. Lehet, hogy reménytelenül régimódi vagyok, de ez is a személyiségem része. Hová vezet, ha engedem, hogy a Petertől való félelem ezt megváltoztassa bennem? Ha tükörbe nézek, tudni akarom, ki néz vissza rám! Parker felemelte a kezét, és végigsimított a lány haján. – Mi a különbség a között, hogy te alszol nálam, vagy én alszom nálad? – Amit a világ felé mutatunk. Itt meglapulunk, nálad viszont mindenki orra alá dörgölnénk a kapcsolatunkat. Nekem

fontos, mit gondol rólam a családod. Ki mernéd jelenteni, hogy édesapádnak semmi kifogása az ellen, ha egy pár összeköltözik még a házasságuk előtt? – Nem – visszakozott Parker. – De ezúttal kivételt tenne Peter miatt. – Tehát Peter továbbra is uralná az életem! – Rainie arrébb gördült, és felállt. A hajába túrt, majd lángoló tekintettel Parkerre nézett. – Próbáld megérteni, kérlek! Nem hagyhatom, hogy újra irányítsa az életem! Egyszerűen nem tehetem. – A mellkasa közepére bökött. – Mindent elvett tőlem. Mindent. És én engedtem, hogy ezt tegye, csúszcammászram előtte, szórakoztattam, mint egy… egy cirkuszi uszkár. Ez nem történhet meg még egyszer. Nem táncolok tovább úgy, ahogy ő fütyül. Inkább a halál! – Ne mondj ilyeneket! – Ez az igazság. Inkább végezzen velem, mintsem hogy újra irányítson! – Rainie, kedvesem, nyugodj meg! – Nem tudok, amíg nem érzem, hogy megértesz – préselte ki magából a lány a szavakat egy elfojtott szipogás mellett. -Tudnom kell, ki vagyok, amikor a tükörbe

nézek, Parker! – Tudom, tudom, Rainie! – A férfi felült, és Rainie felé nyújtotta a kezét. – Sajnálom. Rendben? Képtelen vagyok tiszta fejjel gondolkodni. Persze hogy itt kell maradnod. Rainie a férfi kezébe tette a kezét. Parker visszahúzta maga mellé, és szorosan átölelte. – De engem is érts meg, kérlek! Nem maradhatsz itt egyedül. Ha zavar téged, vedd úg/, hogy Peter engem befolyásol. Nekem nincs problémám a tükörbe nézéssel. Az orromról mindig felismerem magam. Rainie könnyes szemmel felnevetett, és oldalba bökte a cov\/boyt. – Te bolond! Imádom az orrodat! Parker megbökdöste a lány arcát beszélgetésük tárgyával. – Azon gondolkodom, átoperáltatom. – Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, drágán megfizetsz érte! Egy pillanatra csend ereszkedett közéjük. Aztán Rainie visszaterelte a szót az eredeti témára. – Továbbra is edzem mindennap. Felkészültebb vagyok az összecsapásra

Peterrel, mint valaha. – Tudom, csak… – Megtorpant, és kis ideig nem is folytatta a cowboy. – Nem akarom megingatni az önbizalmadat. Ha arra kerül a sor, kemény ellenfél leszel, és jó eséllyel szétrúgod a seggét annak a szemétnek. Csak azért aggódom, hogy Peter esetleg olyankor támad meg, amikor a legkevésbé számitasz rá, vagy hogy fegyver lesz nála. A világ minden edzése sem tesz golyóállóvá. Rainie még soha senkit nem szeretett úgy, mint ezt a férfit. Beletúrt Parker ében hajába. A kedvéért nyugalmat erőltetett magára, noha legalább olyan rémült volt, mint Parker. – Minden rendben lesz. Peter nem az a fajta, aki fegyvert használ. Minden rendben lesz, meglátod! – Lehet, de ha nem bánod, én mégis kérném a családom segítségét. – Miben? – Éjszakánként itt tudok lenni veled, és a farmon is biztonságban vagy, de mi van az oda-vissza ingázással? Már nem fedeznek ügynökök. Nyugodtabb lennék, ha

valamelyikünk mindig mögötted lenne az úton. Ha beszáll az egész család, mindennap más autó fog követni. így nem fog feltűnni Peternek. Majd mi is lemaradunk kicsit, mint az ügynökök. – Amikor érezte, hogy a lány megfeszül, Parker hozzátette: – Kérlek, Rainie, legalább gondold át! Nem kell örökre így maradnia, csak néhány hónapig. Meg akarok bizonyosodni arról, hogy az az agyament rohadék tényleg visszavonulót fújt. Rainie mellkasát fojtogató érzés szorította össze, de próbált nem tudomást venni róla. Parker beleegyezett, hogy az esküvőig a lakásában maradjon. Most rajta volt a sor, hogy engedjen. – Rendben – adta be a derekát. – Ha a családod nem bánja, benne vagyok. Ahogy teltek-múltak a napok, Rainie egyre nyugodtabb lett. Minden csípős októberi reggel egy új élet kezdetét hirdette Parkerrel. A boltok kirakatában és a házak tornácain megjelentek a halloweenre szánt dekorációk. A lány egyre többször feledkezett meg Peterröl, helyette inkább a közelgő ünnepre

összpontosított, és a férfira, akit szeretett. Harriganék összefogtak, és valaki mindig követte Rainíe-t, ha a lány autóba ült. Egyszer Sam és Tucker vigyázták, máskor Frank és Dee Dee, vagy Hank, megint máskor Loni és Clint. Noha nem mindig sikerült látóhatáron kívül maradniuk, Rainie úgy érezte, kitűnő munkát végeznek az amatőr ügynökök, kitartó segítőkészségük pedig arra emlékeztette a lányt, milyen fantasztikus családot mondhat hamarosan a magáénak. Amikor hozzámegy Par-kerhez, szerető apával, anyával, testvérekkel, sőt egy unokahúggal és egy unokaöccsel is gazdagabb lesz. Hihetetlen érzés volt tudni, hogy azok az emberek saját vérükként fogják szeretni, és mindig mellette fognak állni. Amint érvénytelenítették Rainie házasságát, a lány és Parker Mike atyához, az egyházközség lelkipásztorához kezdett járni jegyesoktatásra. Parker több okból kifolyólag is ragaszkodott ahhoz, hogy minél hamarabb végezzenek a felkészüléssel: Rainie esetleges

várandóssága, illetve az őt fenyegető veszély miatt, ami egészen addig fennáll, amíg a lány egyedül él. Mivel Rainie Peterrel kötött mindkét házasságára csak polgári anyakönyvvezető előtt került sor, templomban nem, viszonylag egyszerű és gyors eljárás során semmissé lehetett tenni a házasságot az egyház szemében. Amint az eljárás sínre került, Parker hivatalosan is eljegyezte Rainíe-t, mégpedig úgy, hogy elvitte gyűrűt vásárolni. A lány egy apró, de annál lélegzetelállítóbb gyémántgyűrűt választott. Mike atya is ellenezte a párok házasság előtti összeköltözé-sét, és támogatta, hogy Rainie és Parker külön háztartásban éljen az esküvőig. Parker nem vitatkozott ezzel, ahhoz viszont ragaszkodott, hogy az éjszakákat Raínie-nél töltse. A lelkiatya alaposan fontolóra vette a Peterről hallottakat, és végül beleegyezését adta, hogy Parker továbbra is a lánynál aludjon. – De semmi pajzánkodás! – intette a párt. – Az esküvőig tartózkodjatok a testiségtől! A házasság szent köteléke komoly feladat, helyesen kell

cselekednetek. A beszélgetés után Rainie igazat adott a papnak. – Tényleg helyesen kell cselekednünk, Parker. Mike atya úgyis rohamtempóban vezet minket végig a felkészítésen a rendkívüli körülmények miatt. Csak pár hét az egész. Annyit kibírunk! Rainie nagyon örült, hogy maga mellett tudhatta Parkért éjszakánként, de elhatározta, hogy tiszteletben tartja a Mike atyával megbeszélteket, és az esküvőig tartózkodik a szextől. Elszántsága majdnem egy héten át kitartott, csakhogy utána Parker megcsókolta. Nagy hiba volt. Első kézből tapasztalták meg, milyen az, amikor két felnőtt, józan ember átmenetileg teljesen elveszti az eszét. Az őrület a konyhában kezdődött, de a padlón heverő, sebtében lerángatott ruhák egészen a hálószobáig mutatták a vágy vezette utat. A szoba ajtajában Parker felemelte a lányt, és a falnak támaszkodva szeretkezett vele. Rainie úgy érezte, ez volt élete legszebb szeretkezése. Nemcsak testben, a szívükben is egyesültek.

Végül az ágyra rogytak, és szorosan átölelték egymást. Parker kimerülten felnevetett. – Nos, ennyit az önmegtartóztatásról! De ami azt illeti, ha pokolra kerülünk érte, én boldogan pörkölődöm veled együtt! -Rainie átfordult, feltérdelt, és lovaglóülésben a férfira ült. Napszínű, göndör tincsei sátorként vették körbe Parker arcát, amikor lehajolt, hogy megcsókolja a férfit. – Ha a pokol vár, minden porcikádat ki akarom élvezni addig! A férfi elnevette magát, és Rainie-vel a karjában átfordult, hogy ő kerüljön felülre. – Imádnivaló gondolatmenet, asszonyom! – suttogta rekedten. – Hozzá kell tennem továbbá, hogy véleményem szerint ami ilyen gyönyörű, az nem lehet rossz. Amit egymás iránt éreztek, az valóban gyönyörű volt, és Rainie is úgy vélte: kapcsolatuk nem lehet az ördög műve. Arra a következtetésre jutott, hogy az egész lelkiismeret kérdése, és a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül viszonozta a

cowboy érzéki csókjait. Tizenhetedik fejezet H. lalloween péntekre esett. Rainie izgatottan várta, hogy együtt ünnepeljenek Parkerrel. Már napok óta azzal töltötte magányos óráit, hogy a lakását díszítgette, míg a férfi esténként meg nem érkezett. Faragott három töklámpást is: egyet a tornácra, egyet az asztalra, egyet pedig a hálószobába. Narancssárga és fekete szalagokkal díszítette a falakat, a díszekről itt-ott boszorkány- és szellemfigurák csüngtek. Az ablakokra vámpírok és egyéb szörnyek kivágott papírmását ragasztotta. Halloween napján, közvetlenül ebéd után, a lány Parker keresésére indult az istállókban. A cowboyt Montana állásában találta. Belépett, és átölelte a férfi derekát. Hosszú, érzéki csók után visszahúzta a fejét, és Parker szemébe nézett. – Ma korán hazamegyek. Szeretném, ha különleges lenne ez az este. Hiszen ez az első közös halloweenünk! Parker elővette a mobilját, megnyomott

rajta e^ billentyűt, majd pár pillanat várakozás után beleszólt a készülékbe. – Helló, Clint! Rainie lelép pár perc múlva. El tudjátok kísérni most, vagy menjek én? – Hallgatott egy kis ideig, majd elmosolyodott. – Kösz, tesó! Tényleg nagyon hálás vagyok. Még Montana lábát ápolom. A kenőcs és a kötözés még hátravan, de meg tudtam volna kérni Tobyt, hogy fejezze be. – Még egy pillanatig hallgatott, majd elköszönt, és lezárta a telefont. – Clint ráér, úgyhogy bekísér a városba. Rainie azt akarta, hogy a nap gondtalan és különleges le^en. Mindent megtett volna azért, hogy Peter ne árnyékolja be többé az életüket. Sajnos azonban vágyai nem válhattak valóra, egypár hónapig legalábbis még nem. – Utálom, hogy ennyi gondot okozok neked és az egész családodnak! – Nem okozol gondot, Rainie kedves! Clintnek különben is be kellett volna ugrania a városba valamit elintézni, úgyhogy a korábbi indulással megspóroltál neki egy utat. így, miután hazakísért, még lesz ideje az ügyeire.

– Ma egy kicsit hosszabb időre fogom igénybe venni. Be kell vásárolnom, ami a forralt borhoz és a sütihez kell. Parker a lányra hunyorított. – Pontosan mit tervezel estére? – Mindenféle földi jót. Forralt bort kell készítenem, meg kell sütnöm és kidíszítenem a sütiket, és elő kell készítenem a finomságokat arra az esetre, ha gyerekek kopognának be. Mindezek után pedig bele kell bújnom a jelmezembe. Fekete köpenyt, parókát és boszorkánykalapot fogok viselni. – Mit is mondtál, hány éves vagy? – évődött a cowboy, miközben elengedte a lányt. – Elég idős, hogy legyen jobb dolgom is, de elég fiatal ahhoz, hogy ez cseppet se érdekeljen – jött a csípős válasz. Azzal a lány megragadta Parker ingét, magához rántotta, és kacér hangon hozzátette: – És ne tégy úgy, mintha nem éppen ezért szeretnél! Úgyis tudom, hogy hazudnál! Parker felnevetett, és megigazította a Stetsonját, amelyet Rainie minden alkalommal, amikor csókolóztak, félrebillentett.

– Halloween ide vagy oda, ne felejtsd el bezárni az ajtókat, amint hazaérsz, és tartsd a kezed ügyében a telefont is, amíg odaérek! Az elmúlt napokban olyan ritkán jutott eszébe Peter, hogy a lány felhorkant a figyelmeztetésre. – Ne rontsd el a hallov\/eenünket! Ma úgy akarok tenni, mintha Peter nem is létezne! Gondolni sem akarok rá, beszélni sem akarok róla! – Részemről rendben, csak légy óvatos! Oké? – Mindig óvatos vagyok. Már teljesen hozzászoktam. – A lány lágyan végighúzta ujját a Parker vonásait hangsúlyozó nevetőráncon. – Azt akarom, hogy a mai este tökéletes legyen – suttogta. -Minden szempontból tökéletes. – Rainie, kedvesem, ha veled lehetek, az már önmagában is tökéletes. Készíts jó nagy adag forralt bort, rendben? És meg ne idd, mielőtt odaérek! Együtt fogunk felönteni a garatra, és ha elmentek a kölykök, megmutatom, hogyan képzeljük mi, cowbo-yok, az almahalászatot! Vajon sikerül-e csak szájjal kihalásznod a víz

színéről az almákat? A férfi rekedt hangjában bujkáló érzékiségből Rainie arra következtetett, hogy a Parker által említett játékváltozat sok sikamlós élvezetet tartogat számára. Lábujjhegyre emelkedett, és ajkával finoman súrolta a férfi ajkát. – Hol a búcsúpuszim? – suttogta. Parker félrebiccentette a fejét, és teljesítette a lány kívánságát. Rainie felnevetett, amikor észrevette, hogy a cowboy kalapja megint félrecsúszott a csók közben. Helyreigazította a fejfedőt. – Gyere minél hamarabb! Segíthetsz díszíteni a sütiket! – inkább téged díszítenélek fel cukormázzal! – évődött a férfi, miközben továbbra is szorosan átölelte Rainie derekát. A lány bőre már a gondolattól is bizseregni kezdett. – Hmm… És pontosan hol alkalmaznád azt a cukormázat? – Azt a fantáziádra bízom! Volt, ami lefoglalja Rainie gondolatait egész úton a város felé. c

lint éppen egy kanyart vett be az országúton, amikor a furgon motorja természetellenesen és hangosan köhögni kezdett, majd leállt. A jármű néhány enyhe rándulás után lassan megállt. A Dodge-nak tegnap, amikor a városba ment, még semmi baja sem volt. Mi a fene ütött belé? Amikor a szűrők eltömődtek, a diesel jármű időnként köhögni, csukladozni kezdett, de a szerelő rendszeresen cserélte őket. Clint Rainie távolodó Mazdája után nézett a poros szélvédőn keresztül. Az autó hamarosan látótávolságon kívül fog érni. A férfi megkísérelte újraindítani az autót, de az csak köhögött egyet, megrándult, és újra leállt. A szivattyú dobta volna be a törülközőt? Nem volt más magyarázata a Dodge fura viselkedésére. – A rohadt életbe! – Valójában sokkal csúnyább kifejezés jutott eszébe, de a gyerekek miatt Loni szigorú hadjáratot indított a trágár szavak ellen, így Clint még magában sem mert káromkodni, nehogy akkor is csúnya szavak hagyják el a száját, amikor a fülüket hegyező apróságok a közelben vannak. Még egy

próbát tett a motorral, majd látva, hogy az eredmény ugyanaz, mint pár pillanattal korábban, hangos káromkodásba kezdett. – A kurva életbe! Előhúzta a mobilját, de alig ütött be néhány számot, amikor észrevette, hogy nagyon alacsonyan áll a térerő. Sikertelenül próbált hívást kezdeményezni. – Átkozott! Pont árnyékolt területen robbant le a furgon. Oregon hegyvidéki útjai arról voltak híresek, hogy hosszú szakaszokon nem volt térerő. Clint felnézett, hogy behatárolja, pontosan hol is van. A rohadt, rohadt életbe! A Haymaker-domb aljában állt. Ha ezen a szakaszon ment el a térerő, amikor valakivel beszélt, többnyire egyszerűen visszahívta az illetőt a domb tetejéről. Ezúttal azonban ez nem volt ilyen kézenfekvő. Ahhoz, hogy fel tudja hívni Parkért, közel öt kilométert kell megtennie gyalog, felfelé. Clint kikászálódott az autóból, és futásnak eredt felfelé a dombon. Az emelkedő a tető felé egyre meredekebbé vált. A farmon végzett munka fizikailag csúcsformában tartotta a férfit, cseppet

sem lett volna megerőltető felkaptatnia a dombra, ha erre alkalmas lábbeli lett volna rajta. A lovaglócsizmát azonban nem hosszútávfutásra fejlesztették ki. Rohadt furgon! Parker erre a délutánra rábízta Rainie védelmét, erre ő cserbenhagyja az öccsét! M, liközben a bevásárlóközpontban járkált, Rainie gondolatait továbbra is Parker és cukormázas ötletei foglalták le. A lány térdei már a gondolattól is elgyengültek. A pajzán gondolatok annyira elterelték figyelmét a külvilágról, hogy többször is körül kellett járnia a boltban, mert lefelejtett valamit a listájáról. Miközben a bevásárolt holmikat a csomagtartóba pakolta, az órájára pillantott. Még csak kevéssel múlt egy óra, de az idő már így is szorította. Szerencsére eszébe jutott, hogy gyors cukormázat vegyen. Csak egy kevés ételszínezéket kell hozzátennie, és rendelkezésére áll minden szín, amire csak szüksége lehet. Ha felteszi forrni a bort, amíg az készül, összeállíthatja a süteménytésztát, és talán még jut közben

idő valamire. Talán egy finom, illatos, forró fürdőre is szoríthat időt, mielőtt felveszi a jelmezét. Ha Parker cukormázzal akarja díszíteni, és lassú élvezettel kóstolgatni, a lány azt akarta, hogy minden porcikája fejedelmi lakoma legyen. Az almahalászat cov*/boy-változatára való felkészülésről nem is beszélve! Rendkívül kíváncsivá tette a Parker által említett foglalatosság. Rainie gondolatai még akkor is a kérdések körül forogtak, amikor kinyitotta a kocsiajtót, és a volán mögé csúszott. Tárcáját az anyósülésre dobta. A Szenvedélyek viharában zenéjét dudorászva behúzta az ajtót, bekötötte magát, bedugta a slusszkulcsot, és elindította a Mazdát. Álmodozó mosollyal az arcán tolatott ki a parkolóhelyről, és indult haza. Ha egy évvel korábban valaki azt mondta volna, hogy találkozik egy cowboyjal, őrülten beleszeret, és ilyen határtalanul boldog lesz, csak hitetlenkedve nevetett volna. Mégiscsak léteznek csodák, regényes hősök, és „boldogan éltek, amíg meg nem haltak” – a mesekönyveken kívül is! Ahogy az autó gurulni kezdett, hirtelen

valami lapos, hideg tárgy feszült Rainie torkának, olyan erővel, hogy a fejtámlához szorította a fejét. A lánynak egy pillanatig fogalma sem volt, mi történt. Mi ez? – Te hűtlen, elkényeztetett, hülye liba! A Rainie fülébe csattanó hang mintha egyenesen a lány rémálmaiból szóialt volna meg. Peterí Az autója hátsó ülésén! Rainie agyát ijesztő gondolatok rohanták meg. Kés! A férfi kést szorít a torkához, lapjával! Egyetlen kézmozdulattal végezhet vele! A lány szinte látta maga előtt: vörös vér patakzik a nyakán, le egészen a dekoltázsába. Szinte érezte a forró nedvességet, ahogy levegőért küzd. Eszébe jutott, hogy Parkernek azt mondta, akkor is képes lenne megvédeni magát, ha Peter fegyverrel támad. Hát nem. Ezzel a lehetőséggel valahogy soha nem számolt. Keze a kormányon, az autó megy, a kés pedig a torkán. De hát bezárta a Mazdát. Hogy jutott be Peter? És hogy a fenébe feledkezhetett meg arról, hogy ellenőrizze a hátsó ülést, mielőtt beszáll? Attól, hogy tudta, Clint valahol a parkolóban figyeli, még nem lett volna szabad ilyen figyelmetlennek lennie!

Ostoba! Ostoba! Még egy hülye is ellenőrzi a hátsó ülést! A legcsirke-agyúbb nő is követi manapság ezt az alapvető biztonsági előírást! Hová tette az eszét? Parker. Parkerről ábrándozott. Te jó ég! Merre lehet Clint? Csak nem tett vele valamit Peter? A gondolatot azonnal elvetette. Parkerhez hasonlóan Clint is remek kondícióban volt, és keményen helyt tudott állni egy küzdelemben. Amúgy sem jellemző Peterre, hogy olyannal kezdjen ki, szemtől szemben, aki visszaüt. Clintnek nyilván kutya baja. Jól kell lennie! Csak feltartotta valahogy. Rainie szinte hallotta Parker hangját. Légy nála ravaszabb! Használd a fejed! Lehet, hogy nagyobb és erősebb nálad, de a meglepetés ereje neked kedvezi Csakhogy semmi, amit Parkertől tanult, nem volt alkalmazható erre a helyzetre. Véletlenszerű erőszakos cselekmény. Jellemző Peterre. Minden bizonnyal csak percek kérdése, hogy a volt férje elvágja a torkát, és a kormányra borulva, vérbe fagyva hagyja. A tárcáját meg elviszi, hogy rablásnak tűnjön a

dolog. Rainie kényszerítette magát, hogy arra összpontosítson, ami az adott pillanatban a legfontosabb. Hogy előrukkoljon a saját forgatókönyvével. Hogyan lephetné meg Petert, és vehetné át az események irányítását? Hátrafelé lefejelni képtelenség. Útban van a fejtámasz. Beletaposhatna hirtelen a fékbe! Csakhogy az autó nem haladt elég gyorsan ahhoz, hogy Peter a fékezéstől előrerepüljön. Ráadásul a kocsi rándulásának rá nézve is végzetes következményei lehetnek. Nem ment el az esze, hogy késsel a torkán hirtelen megállítsa az autót! Nem lenne bölcs döntés. Ugyanez érvényes a hirtelen gyorsításra és villanyoszlopba hajtásra is. Összeszedte magát, és a visszapillantóba nézett. A félelem jegesen csordogált végig az ereiben. Peter nem viselt harisnyát a fején, ahogyan Rainie korábban elképzelte. A feje kopaszra volt nyírva, tökéletesen kopaszra. Fénylett, mint a biliárdgolyó. Dús, aranyló szemöldöke is eltűnt. Még szempillái sem voltak. Peter a lányra villantotta ötcsillagos,

megnyerő mosolyát, amelynek segítségével oly sokakkal tudta elhitetni bármelyik hazugságát. – Genetikai elővigyázatosság. Sok igazságügyi szakértői műsort nézek. Elképesztően magas azoknak a gyilkosoknak a száma, akiket azért kapnak el, mert DNS-nyomokat hagynak maguk után a tett színhelyén. Nem tervezem elkövetni ugyanezt a hibát. Rainie csak bámult a visszapillantóba, és teljesen megfeledkezett a kormányzásról. – Előre nézz, hülye tyúk! Figyeld, merre mész! Rainie visszafordította tekintetét az előttük fekvő útra, és élesen balra rántotta a kormányt, hogy elkerülje az ütközést egy Cadillac hátsó ütközőjével. Szabad kezével Peter a lány hajába markolt. Az ujjai mintha beleragadtak volna a göndör tincsekbe, szorításuk könnyeket csalt Rainie szemébe. Kesztyű. Peter gumikesztyűt visel. A visszapillantóba nézve Rainie látta a tébolyult tekintetet, amely hónapokig kísértette álmait. Visszajutott oda, ahonnan indult, éppen csak ezúttal Peter

eltekint szexuális perverzióitól. Igen. Megölni jött őt. Látta a szemében. Akkor miért nem vágta már el a torkát, miért nincs gyorsan túl rajta? A gondolattól kirázta a hideg, és egy szörnyű pillanatra majdnem elvesztette a kontrollt a húgyhólyagja felett. Nem akart meghalni. Nem akarta, hogy ez történjen. Vissza akart menni Parkerhez. A rohadt életbe, hiszen a válást már kimondta a bíróság! Szabad! Jegyesoktatásra jár Parkerrel, és a közös jövőjüket tervezgetik! Gyermekeket akar a férfitól, látni, ahogy a kicsik felcseperednek, aztán meg öregkorukban a tornácon ücsörögni, a hintaágyon, kéz a kézben Parkerrel. Nem veszítheti el mindezt most! Az nem lehet! Sajnos azonban nagyon is úgy tűnt, mindent elveszíthet. Ha egy kívánsággal meg lehetett volna szabadulni Petertől, a volt férjnek emléke sem maradt volna, már hosszú ideje. Rettegés. Ez volt Peter szakterülete. Rettegést ébreszteni. Nyugalom! Maradj nyugodt! Gondolkodnia kell. Késsel a torkán ugyanakkor nem volt egyszerű nyugodtnak maradni. Parker. A

lány felidézte a cowboy napbarnított arcát, amely minden vonásában Peter ellentéte volt. Eszébe jutottak a csókok, amelyeket nemrég váltottak. Most pedig úgy fest a dolog, hogy soha nem fogják együtt ünnepelni a halloweent. Nem fognak együtt becsípni a forralt bortól, nem fognak cukorkát osztogatni aranyos boszorkányjelmezes gyerekeknek. Az este végén nem fogják egymás karjaiban kipihenni a nap fáradalmait, és soha nem fogja megtapasztalni az almahalászat cowboyváltozatának élvezeteit. Rainie torkát mérhetetlen szomorúság szorította össze. Gyűlölte Peter Danninget. De még a gyűlölet is enyhe kifejezés volt az érzéseire. Megvetette a férfit. Lehet, hogy Peter meg fogja ölni. Pontosabban biztosan meg fogja ölni, ha az események a tervei szerint alakulnak. De átkozott legyen, ha egy szóval is könyörög az életéért! Peternek azelőtt sikerült így lealacsonyítania. Soha többé! Ha meg kell halnia, az élők sorából Rainie Haliként, Marcus Hall bátor lányaként, Parker Harrigan élete szerelmeként távozik. Ez a könyörtelen, beteg nyomorult, aki azt sem

érdemli meg, hogy embernek nevezzék, a testét elpusztíthatja ugyan, de nem foszthatja meg többé az öntudatától. Rainie a fékre lépett a parkoló végén. Peter még nagyobb erővel markolt a hajába. – Mondtam, hogy állj meg? Önfejíj szuka! Rainie megdermedt a fájdalomtól. – Merre menjek? – Tekintete találkozott a férfi lángoló tekintetével a visszapillantóban. -Egyenesen nem mehetek tovább, hacsak nem akarsz belefutni azokba a parkoló autókba! Peter csavart egyet a lány haján, és a kés pengéjét is erősebben nyomta a torkához. – Gyerünk! – sziszegte Rainie. Hangjában elfojtott fesziJItség pendült. Egy pillanatra sem fogja megszerezni azt az örömöt Peternek, hogy megérezze, mennyire fél. – Csináld már! Végezz velem, Peter! inkább meghalok, mintsem hogy egy levegőt szívjak veled! – Pofa be! Vezess! – De merre? Nem vagyok egy francos gondolatolvasó!

– Abba a patkánylyukba, ahol élsz! – nevetett fel halkan a férfi. – Én mindene megadtam neked! Olyan házat, mint egy palota, a legszebb göncöket, drága ékszereket! Mindened megvolt! Erre te eldobod az egészet egy olcsó albérletért, meg egy faragatlan parasztért! Rainie Parkerre gondolt – ahogy a férfi lágyan végigsimít az arcán, a szerelemre, amely mindig ott tükröződött a szemében, valahányszor Rainie-re nézett. A gondolat, hogy talán soha nem látja többé Parkért, szinte elviselhetetlenül kínozta a lányt. – Mit adott az neked? – kárált tovább Peter. – Csak egy átkozott dolgot mondj! Nézd ezt a rakás ócskavasat, amit vezetsz! Nézd meg a ruháidat! Egy hajléktalan is jobban öltözik, mint te! Rainie egy szót sem szólt. Nem volt hajlandó vitába szállni a legfantasztikusabb férfiról, akivel valaha találkozott. Falra hányt borsó lenne. Hogyan is érthetné meg egy olyan elmebeteg, mint Peter, a megszámlálhatatlan ajándékot, amit Parkertől kapott? Az a férfi helyreállította a büszkeségét és az

önbizalmát. Szerette, a viszonzás kényszere nélkül. Nevetéssel, boldogsággal, elégedettséggel és békével töltötte meg az életét. Erre a gondolatra a lány torkát sírás szorongatta. Ezt mindmind el kellett volna mondania Parkernek. De megtette vajon? – Vezess tovább! – parancsolta Peter. – Nálad bőven lesz időnk megbeszélni a hülyeségeidet! Rainie letért jobbra, egy meliékútra. Az autóúton gyorsabban haladt a forgalom. A lány egy pillanatra a légzésére összpontosított – csak lassan, mélyen. Kicsit tisztább fejjel könnyebb volt koncentrálnia. Vedd át az irányítást az események felett! -mondta el ezerszer is Parker. De hogyan? Az ülés támlája és Peter közé ékelődött. Egyetlen, általa ismert önvédelmi mozdulat sem segített ebben a helyzetben. Talán ha sikerül eléggé felgyorsítania, Peter elveszi a torkától egy pillanatra a kést. Csak a pillanat töredékére lenne szüksége. Az első lehetséges alkalommal a fékre tapos, és átrepíti a rohadékot a szélvédőn. Peter, természetesen, nem kötötte be magát, és

az öreg járgányban nincsenek légzsákok. Nem volt egy eget rengető akcióterv, de több volt a semminél, egyelőre. A mellékút forgalma lehetővé tette, hogy a lány kicsit gyorsabb tempóra váltson. Ugyanakkor elhatározta, hogy mindent megtesz Peter idegesítése érdekében. Abban reménykedett, hogy a férfi, szokásához híven, dühében hadonászni kezd. Ha csak egy pillanatra is leengedné őrjöngés közben a kést, Rainie-nek alkalma lenne támadni. – Tudod, ez azért vicces – szólalt meg a lány erőltetett nevetéssel. – Sőt végtelenül nevetséges/ Te tényleg azt hiszed, hogy az életem tökéletes volt melletted! – Annál, ahogy most élsz, legalábbis klasszisokkal jobb volt! – Tévedsz! – Rainie már nem aggódott, hogy Peter elvágja a torkát. Közel kilencvennel hajtottak. Peter soha nem kockáztatná a saját biztonságát. – Végre egy igazi férfival vagyok, aki veled ellentétben tudja, hogyan kell szeretni egy nőt, és nem okoz neki gondot felállítani a szerszámát!

Peter egészen közel hajolt a lány füléhez. – Most is alig férek a nadrágomba! – De csak mert azt hiszed, hogy félek. Csak a félelem és a fájdalom látványa izgat fel. Nos, van egy rossz hírem: nem félek tőled többé! Peter felnevetett. – Csak vezess, Lorraina! Majd meglátjuk, mennyire vagy bátor kettesben velem, abban a patkánylyukban, amit az otthonodnak nevezel! 1 arker már alig várta, hogy csatlakozhasson Rainie-hez a lány otthonában, és együtt ünnepelhessék első közös halloweenjüket. Úgy döntött hát, hogy hamarabb befejezi a munkát. Mosolyogva zárta be maga mögött az irodaajtót. Jó móka lesz Rainie-vel sütit díszíteni, főleg ha rá tudja venni a lányt, hogy a fekete köpeny alá ne vegyen semmit. Ó, igen! Rainie és forralt bor. Micsoda kombinációi Még be kell ugrania a házba gyorsan lezuhanyozni, és magához venni a fényképezőgépet. Rainie imádni fogja, ha képeket készíthet a jelmezes kiskölykökről, akik bekopognak hozzá. Alig hagyta el az arénát, amikor a

mobilja vad táncba kezdett a zsebében. Ciint számát írta ki a készülék. Gyors mozdulattal felnyitotta, és beleszólt. – Rainie-vel minden rendben? – Nem tudom – mondta Clint elfúló hangon. – Az átkozott Dodge lerobbant a Haymaker-domb aljában, aztán meg nem volt térerőm. Csak most értem fel a dombtetőre. – Akkor senki sem vigyáz Rainie-re? – Parker szívét jeges félelem szorította össze. – A fenébe is, Clint! Mi történt azzal a rohadt furgonnal? – Fogalmam sincs. Köhögni kezdett, aztán bedobta a törülközőt. Nem tudtam újraindítani. Parkért nagyon rossz érzés fogta el. Clint szerelője a farmon minden járművet kitűnő állapotban tartott. Mi a fenétől robbanhatott le az a furgon? Te jó ég! Rainie-re senki sem vigyáz! Fel kell hívnia, hogy maradjon a boltban, amíg odaér. R. Lainie egész úton imádkozott, de Peter egy pillanatra sem engedte le a kést. A lány éppen felhajtott a kocsifeljáróra, és leállította a motort, amikor a telefonja az

Ilyenek voltunk című film zenéjét kezdte játszani. Ez Parker! – Vagy a kis szeretőd, vagy a bátyja lesz az, hogy szóljanak, gondok adódtak a mai testőröd autójával, és senki nem követett a városba – vigyorgott Peter a lányra a visszapillantóban. – Minden pontosan úgy történik, ahogy elterveztem. Csak azt hittem, kicsit korábban fognak hívni. Vedd fel, hangosítsd ki, és mondd meg neki, hogy már itthon vagy, és minden a legnagyobb rendben. És légy meggyőző, különben azonnal elvágom a torkodat! A fejét továbbra is feszesen hátraszorítva, Rainie előhalászta tárcájából a telefonját, felnyitotta, megnyomta rajta a kihangosító gombot, majd beleszólt. – Halló! Parker hangja a vonal túlsó végén aggodalmas és feszült volt. – Rainie kedves, Clint furgonja bedöglött a Haymaker-domb aljában. Nem tudott követni a városba. Én éppen készülődöm hozzád. Maradj a boltban, amíg odaérek! Rendben? – Már végeztem a bevásárlással, és elindultam. – A lány tekintete találkozott

volt férje vérfagyasztó tekintetével. – Ne aggódj, minden rendben. Épp most értem haza. Bezárok minden ajtót, amint beértem a lakásba. – Biztos? Aggódom egy kicsit. Clintnek nagyon jó szerelője van. Fura, hogy csak így lerobban az autója. Peter ismét csavart egyet a lány haján. Van, ami soha nem változik. A férfi továbbra is abban lelte legnagyobb örömét, ha fájdalmat okozhatott. – Minden rendben, Parker. Tényleg. – Egészen biztos? Nézted a visszapillantóban, hogy nem követ-e valaki? Rainie legszívesebben felüvöltött volna, hogy Nem, mert itt ül, közvetlenül a hátam mögött, az autóban! De tudta, hogy Peter azonnal végezne vele, ha erre vetemednék. – Tökéletesen jól vagyok, Parker. Alig várom, hogy bemenjek, feltegyem az almabort, és elkészítsem a karamellát. – Karamella? Hmm… Jól hangzik. Még jobban is szeretem, mint a sütit! Parker, könyörgök, vedd észre, mit

mondok! – gondolta Rainie kétségbeesve. – Forralt bort akartam készíteni, nem almabort, és nem karamellát, hanem halloween-sütiket! Ki a frász készít karamellát halloweenre? – Nos – mondta Parker ha biztos vagy abban, hogy minden rendben, előbb hazaugrom a fényképezőgépért meg egy gyors zuhanyra. Ló- és gaulteriakrémszagom van. Ne-ne-ne! Nem érted, Parker! Gondolkozz! Napok óta tervezem, hogy sütiket díszítünk! – Rendben – nyögte Rainie. – Én is felfrissítem magam egy kicsit. Ragadok a kosztól, ami a boltban rám ragadt. Jót fog tenni egy zuhany, mielőtt felveszem a harisnyát és a tütüt. – Mégsem boszorkány leszel, hanem balerina? – A visszapillantóban Rainie látta, hogy Peter arca eltorzul a dühtől. A férfi erősebben nyomta a torkához a kést, egyértelművé téve, hogy felfogta, mi folyik. Rainie villámgyorsan átgondolt mindent, és megszólalt. – Két Jelmezt is beszereztem, és

meggondoltam magam. A balerina sokkal szexisebb, mint a boszorkány. – Ebben igazad van – értett egyet Parker, majd halkan füttyentett egyet. – Alig várom, hogy tütüben láthassalak! Ne is törődj a karamellával, téged fallak fel inkább! Rainie szemét könnyek égették. – Jól hangzik. – Alaposan nézz körül, mielőtt kiszállsz az autóból, rendben? Ha bármi különöset veszel észre, zárd magadra az ajtót, hivj fel, és várj ott, amíg oda nem érek! – Oké – egyezett bele Rainie. – Szeretlek! Könnyek öntötték el a lány arcát. – Én is szeretlek, Parker! Nem is tudod, mennyire! – Csörögj rám, ha biztonságban a lakásba értél! Nehogy megfeledkezz róla, különben a te lelkeden szárad, ha lekapcsolnak gyorshajtásért, miközben rohanok hozzád! – Rendben. Amint Parker letette a telefont, Peter újra erősen a lány hajába markolt. – Otthon, édes otthon!

Rainie a lakásajtót nézte a napfény mosdatta szélvédőn keresztül. Peter otthonnak nevezte ezt a helyet, de mekkorát tévedett! Ez a szó a lány számára nem egy épület volt többé. Az igazi otthon, az ő otthona, Parker mellett van. Annyira szereti azt a férfit! Még előttük áll az egész élet! Nem engedheti, hogy Peter mindezt elvegye tőle! Rainie kétségbeesetten próbálta összeszedni a gondolatait. – Ha a torkomon tartod a kést, amíg a verandához megyünk, valamelyik szomszédom megláthat, és hívhatja a rendőrséget. – Én azért megkockáztatnám – mondta Peter, és kitárta a hátsó ajtót. – Egy rossz mozdulat, és elvágom a torkod! A saját véredben fogsz megfulladni! Megértetted? – A kés miatt kényelmetlenül feltartott állal Rainie kezébe vette a tárcáját, a telefont és a kulcsokat, majd kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót. Teste cselekvésre készen megfeszült, amint Peter leengedte a fegyvert. Csakhogy mielőtt talpra állhatott volna, Peter a hátsó ajtó felett átnyúlva a bal kezébe vette át a kést.

Amikor Rainie kiszállt, Peter maga elé tolva a lányt mindkét ajtót berúgta. Ahogy a veranda felé lépkedtek, Rainie úgy érezte magát, mint a folyó sodrásába került falevél. Amikor az ajtóhoz értek, Peter elővett egy kulcsot. Rainie kábultan nézte a férfi kesztyűs kezét, miközben az kinyitotta a kulccsal az ajtót. A lakásba léptek, és Peter bezárta a tolózárat a háta mögött. Közben végig a lány torkának szorította a kést. – Honnan van kulcsod? Peter nevetett. – Tegnap felfeszítettem egy ablakot, és megtaláltam a pótkulcsaidat a konyhaajtó mellé akasztva. Kocsikulcs… lakáskulcs… – csettintett a nyelvével. – Nem túl bölcs dolog, Lorraina! A pótkulcsokat mindig úgy kell eltenni, hogy a betörő ne találhassa meg őket! A férfi teste Rainie hátának feszült. Érintésétől a lányt kirázta a hideg. – De hát mit is várhatnék egy ilyen ostoba fajankó bandától? Tényleg azt hitte a kis szeretőd családja, hogy nem figyellek benneteket napokig,

nnielőtt lépnék? Hülye bunkók! Azt hitték, ha felváltva követnek az autóikkal, nem veszem észre, mi folyik? Nos, van egy rossz hírem: nemcsak hogy észrevettem őket, de még a beosztásukat is kiismertem! – Megbuheráltad Clint furgonját, mi? – Rainie ezt valójában nem is kérdésnek szánta. Mindig is tudta, hogy Peter kegyetlenségén csak az intelligenciája tesz túl. – Hogy csináltad? Clint farmját elektronikus rendszer védi. – Ez igaz, de majd mindennap beautókázik a városba. Éppen ezért választottam olyan napot, amikor ő kísér. Tegnap egy gazdaboltban járt. Amíg bent volt, egy kis tasak port dobtam a tankjába. A tasak persze különleges anyagból van, ami csak lassan oldódik fel a benzinben. Többórányi ázás után kezdett szétmállani, és a rossz út a farmtól az országútig feltette az i-re a pontot. A por a tankba folyt, és eltömítette a szűrőt. Bingó! Mindössze néhány kilométer, és lerobbant a furgon! – Peter ismét egészen közel hajolt a lány füléhez. – Ideje felhívni a kis szeretödet, és jelenteni, hogy rendben,

biztonságban beértél, és az összes ajtót bezártad magad mögött. Rainie reménykedett, hogy Peter elfelejti a Parkernek tett ígéretet a visszahívásról. Kinyitotta a telefonját. Parker a második csengés után felvette. – Bent vagy? Bezárkóztál? – kérdezte azonnal. – Igen. – jó. Körülbelül negyven perc, és ott vagyok. Gyorsan lezuhanyozom, és már indulok is. Alig várom, hogy a tütüben láthassalak! – Akkor szia! – tette le a telefont Rainie anélkül, hogy mondta volna Parkernek, hogy szereti. Ilyet sosem tett. Remélte, hogy Parkernek feltűnik a szokatlan viselkedés. – És most mi a terv? – fordult a lány Peterhez. – Betörő áldozata leszek? Vagy elesem, és kitöröm a nyakam? Megöl ez a bizonytalanság! – Semmi, ami ilyen könnyen kinyomozható lenne – sziszegte a férfi. – Szegény kicsi Lorraina, olyan feszült voltál a válás miatt, hogy altatót írattál fel az orvossal.

A gyógyszeres szekrénybe is benézett volna? – Nem értem – mondta a lány. – Persze hogy nem érted, kedvesem, azzal a borsónyi agyaddal! Akkor hát a kedvedért összefoglalom a tervem. Meglátod, milyen tökéletes! A konyhába lökdöste Rainie-t maga előtt. – Egy fárasztó nap után hazajössz. Lehangolt vagy, és kimerült az alváshiánytól. Úgy döntesz, forró fürdőt veszel, és korán lefekszel. Beveszel hát néhány altatót, meggyújtasz egy pár hangulatos gyertyát, majd egy kád vízbe áztatod fáradt tagjaid. A tökéletes hangulat kedvéért pedig legurítasz egykét pohár bort. – Hibádzik az elmélet. Az Ambien papírján feketén-fehéren ott van, hogy alkohol fogyasztása mellett szigorúan tilos bevenni. Ráadásul romantikus estét terveztem a vőlegényemmel. – Tudom, tudom – duruzsolta Peter. – De te minden bizonnyal elmulasztottad elolvasni a kezelési útmutatót. Sokan vannak így ezzel. Úgyhogy te bizony alkohollal fogod leöblíteni az altatót. Egy-

két pohárka bor, aztán befekszel a kádba, és hirtelen álmosság tör rád. A gyógyszer és a pia egyvelegétől sajnos elveszíted az eszméleted, és a víz alá merülsz. – És a romantikus este, amit megbeszéltem Parkerrel? – Egy vita talán? Vagy egyszerűen csak érzelmi hullámvölgy? Úgy volt, hogy süteményt sütsz, de meggondoltad magad. Úgy volt, hogy boszorkánynak öltözöl, de meggondoltad magad. Az én szertelen kis Lorraínám folyton meggondolja magát… Rainie meglátott egy felbontott üveg olcsó rozé bort a pulton, a mosogató mellett. Ő maga még mindig dobozos bort ivott, mert az még ennél is kevesebbe került. Parker tudta ezt. Hiba, Peter! Egy pillanatra azért eltöprengett azon, Parker vajon emlékezni fog-e arra, milyen borokat szeret. Az üveg mellett egy borospohár árválkodott magában, meg egy doboz Ambien. – Szép halálod lesz – suttogta Peter. – Egy finom, meleg fürdő – majd az álmosság. Majd beszélgetünk, amíg elalszol! Kivel mi történt mostanában. Ha

elájultál, segítek a víz alá csúszni. Jó eséllyel fel sem fogsz ébredni, kedvesem! A kis paraszt talál majd rád. Hihetetlenül romantikus és szívfacsaró, nem gondolod? Gyertyák, bor, tragédia… – Ezt nem úszód meg! Parker tudni fogja. Utálok gyógyszert bevenni, és sose innék rá alkoholt. Ráadásul terveink voltak ma estére. Tudni fogja, hogy nem kábítottam volna el magam altatókkal. – Talán, talán – mondta éneklő hangon Peter. – De nem lesz bizonyíték az idegenkezűségre, nem lesz nyoma behatolónak. A zsaruk akkor sem fognak hallgatni a cowboyodra, ha a feje tetejére áll. Ugye nem gondolod, hogy nem dolgoztam ki részletesen a halálod minden apró részletét? – Újra csettintett a nyelvével. – Sem az autódban, sem a házban nem találhatnak tőlem DNSnyomot, és, ahogy talán már észrevetted, ujjlenyomatokat sem hagyok, mivel kesztyíjt húztam. Téged persze felboncolnak majd, de mindössze annyit fognak kideríteni, hogy alkoholt ittál altatókra. A végkövetkeztetés: véletlenül a kádba fulladtál. Semmi kapcsolat nem lesz

köztem és a halálod között. Az égvilágon semmi. Újabb tökéletes gyilkosság. Ez a specialitásom. Raínie-ben forrt a düh. – Annyira azért nem tökéletes. Ezúttal nem lesz a tiéd a pénz. – Nem? – nevetett fel halkan a férfi. – A szüleid halottak. Se testvéred, se gyereked, se családod, se végrendeleted. A halálod után az ügyvédemen keresztül megtámadom a bíróság döntését. Még nem is kaptál semmit. A törvény érvényesítésénél az a fő szempont, hogy kinek a birtokában van a vagyon. Lehet, hogy beletelik néhány hónapba, amíg elsimítok minden szerencsétlen félreértést, de végül visszakerül hozzám a vagyonom neked ítélt fele! Nem örökölheti más. Veszek majd rózsát a sírodra, és egy üveg szemérmetlenül drága bor társaságában foglak meggyászolni. Rainie alig hallotta, amit Peter beszélt. A gyógyszeresdobozra meredt. Az Ambien gyorsan hat, körülbelül negyedóra alatt. A bor hatására lehet, hogy még kevesebb időbe telik, amíg a tabletták kiütik. A lány végtagjai kocsonyássá váltak a rémülettől.

Parker még lezuhanyzik, mielőtt elindul. Biztosan nem ér ide időben ahhoz, hogy megmentse. Magára maradt. – Nem kényszeríthetsz, hogy tablettákat nyeljek le. Peter erősebben nyomta a torkához a kést. – Ebben az esetben átnyergelek a B tervre, a piszkosabb megoldásra. Aztán berúgom a hátsó ajtót, felforgatom a házat, el-víszek mindent, amit érdemes, még a tárcádat is magammal viszem. Nem a legtisztább megoldás, de így is sikerülni fog. – Előredőlt, és Rainie arcába vigyorgott. A férfi szemébe nézve a lány nem látott mást, csak határtalan gonoszságot. – Láttál már olyan embert, akinek elvágták a torkát, kedves? – folytatta Peter. -Nem túl kellemes módja a halálnak. Piros buborékokat fújsz ki a vágáson, mint egy szerencsétlen bálna, és a saját véredbe fulladsz bele. Kínosan hosszú percek telnek el, amíg az oxigénhiánytól az agyad felmondja a szolgálatot. Tudod, milyen hosszú egy perc, amikor nem kapsz levegőt? Lassú, szörnyű módja ez a halálnak. Nem jobb,

ha egyszerűen csak elalszol? Rainie úgy döntött, nyer egy kis időt, és az altatót választja a borral. Negyedóra., Ha van Isten ott fenn, és figyel most, talán lesz , alkalma megütni vagy megrúgni Petert. A férfi a fülébe lihegve felnevetett. – Tudtam, hogy jobb belátásra térsz. Önts magadnak bort, és öblíts le szépen három tablettát! Legszívesebben mindjárt az egész dobozzal leküldetném veled, de attól tartok, az feltűnő lenne. Aztán irány szépen a fürdőszoba! A fürdőd már vár. Ihatsz még egypár pohár bort, miközben áztatod magad. Igazán sajnálom, hogy sürgetnem kell téged, de tudod, még sok a tennivalóm. Rainie remegő kézzel megtöltötte a borospoharat, és a gyógyszeres doboz tetejét lecsavarva a tenyerébe ejtett három apró tablettát. Miután a szájába vette az altatókat, az alsó fogsorához szorította őket a nyelvével. Tudta, hogy hamarosan olvadni kezdenek majd, főleg ha megissza a bort, de talán késlelteti a hatásukat, ha nem nyeli le őket azonnal. Minden pluszmásodpercért küzdenie kell.

Előbb vagy utóbb Peter figyelme ellankad, és leengedi a kést. így kell történnie. Különben meghal. Peter akkor is a torkához tapasztotta a kést, amikor Rainie megemelte a poharat. Az olvadó tabletták íze szörnyű volt, a lány majdnem öklendezni kezdett. – Igyál csak, igyál, igyál! – sürgette kedélyesen Peter. – Légy jó kislány! Légy Jó kislány. Kl undortól Rainie gyomra majd felfordult. Házasságuk idején ez volt Peter egyik kedvenc szófordulata -mintha ettől kevésbé lett volna undoritó, amire kényszeritette. Akkoriban Rainie számtalanszor kívánta a halált. És most úgy tűnt, megkapja, amire vágyott. 1 arker gondolatai Rainie és az előttük álló este körül forogtak. Beszappanozta magát, majd a vízsugár alá állt, hogy leöblítse magáról a habot. Éppen a nyakát dörzsölgette, amikor eszébe villant valami, amit Rainie nemrég mondott neki. A halloween nem halloween rémfigurákKal díszített sütik nélkül! Parker keze megállt a tarkóján. Ha Rainie tényleg így gondolta, mi a fenéért döntött hirtelen mégis úgy, hogy karamellát készít? Jeges rémület

kúszott fel a férfi gerincén. Almabor a forralt bor helyett? Tütü a boszorkányjelmez helyett? És a lány nem mondta, hogy szereti, mielőtt letették volna a telefont! A francba! Parker kiugrott a zuhany alól, mit sem törődött a rajta maradt habbal. Víztől csepegve a telefonjához ugrott, és gyorstárcsázta Rainie-t. A francba, a francba! Valami nincs rendben! És Rainie próbálta elmondani neki. Jézus, édes Jézus, add, hogy Rainie Jól legyen! Jól kell lennie! K lainie épp lenyelte az utolsó cseppeket az első pohár borból, amikor a tárcájában megszólalt a mobilja. Ilyenek voltunk. Megint Parker keresi. A lány tekintete találkozott Peterévei. – Vedd fel, kedvesem! Hangosítsd ki a kis szeretődet, és jól figyelj, miket beszélsz! Rainie a tárcájáért nyúlt, és magához húzta a pulton keresztül. Előhalászta a telefont. – Tessék? A vonal túlsó végén Parker levegőért kapkodott. – Helló, kedves! Bocs, hogy megint

zavarlak, de hallani akartam a hangodat. Alig várom már, hogy ott legyek! – Én is örülök, hogy hallhatom a hangod! – válaszolta Rainie. – Az estéről gondolkodtam. Mit szólnál egy kis csillagnézéshez, ha nem jön már több kölyök? összebújunk egy takaró alatt, és pityókásra isszuk magunkat! Megint untatlak anyám csillagának a történetével, és megnézzük, megtalálod-e még azt a csillagot a segítségem nélkül! A lány torka elszorult. Itt a remek alkalom, hogy jelezzen Parkernek, baj van. És ha Peter megint szagot fog? – Szívesen vállalom a kihívást! Ne tegyük még izgalmasabbá egy fogadással? A Vénuszt nagyon könnyű kiszúrni. A lány mérhetetlen megkönnyebbülésére Parker egy pillanatra sem, hangjának apró árnyalatával sem árulta el, hogy Rainie rossz csillagot nevezett meg. – Van rá egy tízesem, hogy nem találod meg! – Áll a fogadás. – De még le kell zuhanyoznom. Körülbelül negyven perc, és ott vagyok, rendben?

– Alig várom! Rainie remegő kézzel zárta le a telefont. Parker tudja. Egyébként sosem fejezne be egy beszélgetést anélkül, hogy mondaná, „szeretlek”. 1 arker víztől csöpögve, anyaszült meztelenül, azonnal a rendőrséget tárcsázta. A vonal túlsó végén egy női központos szólt a telefonba. Parker azonnal megosztotta vele gyanúját, hogy Peter Danning valószínűleg akcióba lendült, és hogy Rainie szörnyű bajban van. – Miből gondolja ezt, Mr. Harrigan? – kérdezte a nő. Parker rendkívül ostobán érezte magát, ahogy sorolni kezdte az érveit – a bátyja furgonja lerobbant, Rainie halloween-sütik helyett karamellát készít, és a forralt bor helyett is almabor lesz inkább. Ráadásul a lány meggondolta magát, és nem boszorkánynak öltözik. – És az imént, amikor beszéltünk, Rainie azt mondta, anyám csillaga a Vénusz, pedig pontosan tudja, hogy az Északi Sarkcsillag az!

Minden bizonnyal a központos is furának találta az érveket, mert így szólt: – Az emberek időnként meggondolják magukat, és elfelejtenek dolgokat. Mondta a hölgy konkrétan, hogy bajban van? Parker felcsattant. – Ide hallgasson, hölgyem! Azonnal küldjön oda egy autót, vagy Isten a tanúm, búcsút vehet a munkájától! Megértette? – Megadta a nőnek Rainie címét. – Az a szemét megöli! Rainie-nek segítségre van szüksége! Gondoskodjon róla, hogy megkapja! Parker letette a telefont, és magára kapkodta a piszkos ruhákat, amiket pár perce dobott le magáról. Szappan. Nem sikerült leöblítenie magáról. A farmer rátapadt nedves lábára. Magára kapta az ingét, és meztelen lábára rángatta a csízmáját, majd kiviharzott a házból, a furgonjához. r eter még egy pohárral töltött a borból, azt is megitatta Rainie-vel. Aztán, a kést továbbra is a torkának szorítva, a fürdőszoba felé irányította a lányt, kezében a borosüveggel. Peter igazat mondott, a lányt már készen várta a fürdő. A megkopott habréteget három égő

gyertya világította meg a kád széléről. – Vetkőzz! – utasította Rainie-t a férfi. – Mindent vegyél le! ígérem, nem fogok kukucskálni! – folytatta gúnyosan. Rainie lehajolt, hogy a csempepadlóra tegye a borosüveget és a poharat. Különös, tompa érzés lett úrrá rajta. Levette a csizmáját, és gombolni kezdte a blúzát. Ha most pulóvert viselne, Peternek muszáj lenne elvennie egy pillanatra a kést a torkától. De így nem. Könnyen meg tudott szabadulni a blúztól és a melltartótól, álla alatt a késsel. Lehúzta a zokniját, a szoknya és a bugyi lazán hullott a földre, amint letolta őket a csípőjéről. Meztelen. Szégyen perzselte a bőrét. Azt hitte, soha többé nem látja meztelenül a volt férje. A kádba lépett. A víz már kihűlt, és a lány reszketni kezdett, ahogy a hideg körülölelte a combját. Peter továbbra is szorosan mellette maradt, a kést folyamatosan a torkának szorítva, miközben Rainie elhelyezkedett a kádban. Az altató még nem kezdett hatni. Peter öntött még bort a pohárba, Rainie pedig igyekezett teljesen a víz alá süllyedni,

hogy minél kevesebb látszódjon a testéből. A férfi arcán megjelent a jól ismert, vérfagyasztó vigyor. – Gak nem lettél szégyenlős, Lorraína? – Inkább álmos. Gyorsan hatnak a tabletták. – Valójában az altatók fele még a szájában málladozott, lenyeletlenül. Légy okosabb nála! Járj túl az eszén! Rainie engedte lecsukódni a szemét, majd úgy tett, mintha visszarázná magát a valóságba. – Mivel fogod megmagyarázni, hogy kopasz vagy? – kérdezte, ásítást színlelve. – A munkahelyeden biztosan mindenki felfigyel majd rá, és kellemetlen kérdéseket tesz fel. Még szemöldököd sincs! – Idegkimerültség, érzelmi alapon. – Peter leguggolt, és előrehajolt, hogy a kést továbbra is stabilan a lány torkának szoríthassa. Szomorú képet vágott. – Elhatott a feleségem. Engem vádoltak a meggyilkolásával. A rendőrség és a sajtó egy percre sem hagyott nyugton. Pszichiáterhez kellett járnom, és antidepresszánst szedtem. És akkor hirtelen hullani kezdett a hajam. Hát nem szörnyű? – Vállat vont, majd Rainie-re

kacsintott. – Remek szőrtelenítőtermékeket lehet kapni manapság. Eleinte csak kis területeken alkalmaztam, hogy úgy tűnjék, a hajam foltokban hullik. Az orvosom megnyugtatott, hogy a lelki trauma fura dolgokat képes művelni az emberrel, de amint rendbe jön az életem, a hajam is visszanő majd. – Peter az órájára nézett. – Az az érzésem, még néhány perc, és drámaian javulni kezd az életem! Hogy érzed magad, kedvesem? Rainie ismét lehunyta pár pillanatra a szemét, és engedte előrebíccenni a fejét. Aztán hirtelen felkapta a tekintetét. – jól vagyok. Mondtam, hogy ez nem fog működni! – Akadozó nyelvvel beszélt. Szíve hevesen vert. Ha túl gyorsan tesz úgy, mintha elaludna, Peter gyanút foghat. Ha viszont túl sokáig vár, tényleg elaludhat. Parker már úton van. Valószínűleg már a rendőrséget is értesítette. Csak az a baj, hogy az ember mindössze néhány perc alatt megfullad. – Még mindig teljesen éber vagyok. Peter az orra elé nyomott egy újabb teli poharat. – Idd ki!

– Nem birok még egyet meginni! – Fog az menni! A másik lehetőség olyan csúnya. Bár a fürdőkádban elvágni a torkodat kicsit tisztább munka. Legalább a padlóra nem kerül vér. választhatsz. Rainie megitta a bort. A szájában tartogatott nyálkás altatómaradékok ezúttal lecsúsztak a torkán. Azon kezdett töprengeni, mennyi ideje vehette a szájába a tablettákat. Kezdett valóban álmosodni. Fogy az ideje. Mélyebbre csúszott a kádban, és úgy tett, mintha küzdene, nehogy a szemhéja lecsukódjon. – Visszatérve az idegi kimerültségre – duruzsolta Peter –, szigorú titoktartás köti a pszichiátert a páciens magánjellegű adatait illetően, de azért nem bízhatok ezekben a törvényekben a végtelenségig, úgyhogy további biztonsági intézkedéseket foganatosítottam. A csillagokat is lehazudtam az égről az orvosomnak, aki ráadásul láthatta, hogy hétről hétre egyre nagyobb mértékben hullik a hajam. így, amennyiben beidéznek a bíróságra, orvosszakértő fogja vallomásával alátámasztani, hogy érzelmi mélyponton vagyok, és hullik a hajam.

Egészen Snohomish-ig elmentem szörtelenítőért, napszemüveget és kalapot viseltem, hogy véletlenül se ismerjenek fel, és készpénzzel fizettem, hogy ne maradjon nyoma a vásárlásnak. Képtelenség lesz bizonyítani, hogy szándékosan szabadultam meg a szőrzetemtől. Rendkívül különös, hogy valaki a teljes szőrzetét elveszíti, de nem lehetetlen. Miközben Peter a saját szellemi képességeiről áradozott, Rainie elnehezülő szempillái alól feltérképezte a fürdőszobát. Szinte bármi használható fegyverként A lány tekintete egy pillanatra megakadt a szappanon. Aztán a borosüveget mérte fel. végül a kezében lévő pohárra terelődött a figyelme. Kiválóan megfelel fegyvernek, majdnem olyan halálos, mint egy kés. Ismét előrebiccentette, majd felkapta a fejét. – jól vagyok – mondta elmosódó hangon Peternek. Rémülten vette észre, hogy a nyelve valóban akadozik. Hirtelen hatni kezdett az altató és a bor. – Elszúrtad, Peter! Mielőtt elaludnék, Parker megjelenik, és szétrúgja a seggedet!

– Ebben az esetben egyszerűen magam nyomlak a víz alá. Rainie engedte a borospoharat félrebilleni a kezében, fejét a kádnak támasztotta hátul. Még egyszer lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. Fontos, hogy Peter lássa, küzd az elalvás ellen. Aztán végleg leengedte a szemhéját. Feje oldalra billent. Szempillái rejtekéből figyelte, mit tesz Peter. Vc . onatszerelvény. Parker tehetetlenül a kormányra csapott. Édes istenem! Megszámlálta az előtte sorakozó autókat. Aztán felmérte a vonat hosszát. Legalább öt perc, a rohadt életbe! A bőre lúdbőrzött a tehetetlenségtől és az aggodalomtól, ökölbe szorította a kezét. Ellazította. Ismét ökölbe szorította. Ó, egek! Valamit csinálnia kellett, újra tárcsázta hát a rendőrséget. Ezúttal másik központos vette fel a telefont. – Küldtek már autót Lorraina Hall lakásához? – kérdezte Parker, fel sem fogva, hogy idegességében üvölt. – Nincs járőrünk a közvetlen közelben, de úton van egy autó a megadott címre,

uram – válaszolta a férfi a vonal túlsó végén. – Vonat halad át, meg kellett állnom a vasúti átjárónál. Nem tehetek semmit. Milyen messze van az autójuk a lakástól? – A járőr siet, ahogy csak tud, uram. Megközelítőleg tizenöt percen belül a helyszínre érkezik. – De lehet, hogy Rainie-nek nincs tizenöt perce! – ordított Parker. – Szóljon egy másik járőrnek! Küldjön oda valakit azonnal! – Nem akarta elhinni, hogy ilyen sok időbe telik, amíg a rendőrség reagál egy riasztásra. – Az a szemét meg fogja ölni! Érti, amit mondok? – Sajnos nem csak erre az egy helyszínre kell kimennünk, uram – válaszolta a központos. – Minden tőlünk telhetőt megteszünk. Az nem elég. Rainie egy mániákus gyilkossal volt összezárva. Látva, hogy Rainie elaludt, Peter közel hajolt a lány füléhez. – Viszlát, Lorraina!” suttogta, és végre elvette a kést a lány torkától. Ebben a pillanatban Rainie megmarkolta

a borospohár szárát, és teljes erőből Peter arcába nyomta a poharat. A férfi felordított. Az ütéstől a gyenge kristály elpattant, mindenfelé szilánkok repültek szét. Ne habozz! Lehet, hogy csaK egyetlen esélyed van. Gyorsaság, erő, fürgeség! Ess neki minden erőddel, Rainie kedves! Ne kegyelmezz! Mielőtt Peter felfoghatta volna, mi történik, Rainie újra lecsapott. A törött üveg éles tüskéi mélyen a férfi arcába mélyedtek. – Áááá! – üvöltött Peter. és megragadta a poharat, ami az orra felett az arcába állt. – Átkozott ribanc! Rainie megragadta a szappant, feltérdelt, és teljes erejéből Peter halántékára vágott vele. A férfi az oldalára dőlt, vállával a falnak esett. Mielőtt magához térhetett volna, Rainie kiugrott a kádból, felmarkolta a borosüveget, és lecsapott vele a férfi fejére. A vastag üveg alatt zúzódó hús és csont hangjától Rainie öklendezni kezdett. Ne fuss el! Küldd végleg padlóra! Ő nagyobb, erő-sebb és gyorsabb. Ha üldözni kezd, utolér! A lány a feje fölé emelte az üveget, és újra lesújtott, és újra és újra…

Aztán megszédült, a lábai megroggyantak. Térdre esett, nem messze Peter lábától. A borospalack kihullott a kezéből, és végig-guruít a padlón: ka-tamm, ka-tamm, ka-tamm… Rainie érezte, ahogy agyára lassan sötétség borul. Ne, ne, ne! Ha most elájul, Peter magához térhet, és megöli! Erőtlen ujjakkal a kádba kapaszkodott, és felhúzta magát. Futni kezdett, vizes lába ide-oda csúszkált. Telefon! Segítséget kell szereznie! Kótyagosan dülöngélve a konyhába támolygott. A tárcáját a pulton találta. Odabukdácsolt, előkotorta a mobilját. Gyorstárcsázta Parker számát, a férfi a második csöngésre felvette. – Mindjárt ott vagyok, Rainie kedves! A lány ajka zsibbadt volt és hasznavehetetlen. Már a karját és a lábát sem érezte. A konyha megperdült körülötte, a szeme előtt fekete foltok úsztak át. Amikor meg akart szólalni, a nyelve tikkadt szivacsként tapadt a szájpadlásához, alig mozdult. – Peter – sikerült kinyögnie. – Aaltató… sbor… mentő keelí… sie…

Ennyit tudott mondani, mielőtt az agyát teljesen elborította a sötétség. 1 arker padlógázzal hajtott. Újra tárcsázta a 9l1-et. Ugyanaz a női központos vette fel, akivel korábban beszélt. Parker a nő szavába vágott: – Most telefonált Ms. Hall. Danning altatóval és borral elkábította. Miközben beszéltünk, elvesztette az eszméletét. Küldjenek a helyszínre, ahány autót csak tudnak, és egy mentőt is! Ms. Halinak azonnali orvosi ellátásra lesz szüksége. A központos egy kis ideig tartatta Parkerrel a vonalat, majd újra a telefonba szólt. – Három járőr és egy mentő már úton van, de néhány percbe telik, míg odaérnek, Mr. Harrigan. Parker reszketett a félelemtől. – Én három percen belül ott leszek, hamarabb, mint a járőrök. – Mielőtt letenné, Mr. Harrigan, tudna további információkkal szolgálni Ms. Haliról? Parker tehetetlen dühében összeszorította a fogát. Rainie eszméletlenül fekszik, egy lakásban egy

gyilkossal, mi a fenét akar még tudni ez a nő? – Persze – sziszegte, miközben éles fékcsikorgással bevett egy kanyart. – Tudja, milyen gyógyszereket szed esetleg Ms. Hall? Hasznos információ lehet a mentősöknek. Érzékeny valamilyen gyógyszerre Ms. Hall? Parker még soha életében nem volt ennyire megrémülve. Szinte képtelen volt tisztán gondolkodni. Süti helyett karamella. Forralt bor helyett almabor. Boszorkány helyett balerina. A rohadt életbe! Rainie próbált jelezni neki, ő meg nem kapcsolt! Egy idős nő fordult ki hirtelen Ford Crown Vicjével Parker elé. Parker a fékre taposott. A furgon élesen kifarolt. Amint visszanyerte az irányítást a jármű felett, Parker újra a gázra lépett, és imádkozott, hogy egy gyerek se ugorjon ki elé. Már lakott területen járt. – Uram! – szólt a központos. – Uram! Tud válaszolni? Van valami gyógyszerallergiája Ms. Halinak? Parker erőszakkal visszarángatta magát a jelenbe. Eszébe jutott, hogy amikor az

orvosnál altatót írattak fel, és Rainie-nek ki kellett töltenie egy nyomtatványt, a lány azt kérdezte tőle, tudja-e, hogyan kell helyesen írni a penicillin nevét, mert ő mindig elfelejti. – Csak azt tudom, lehet, hogy allergiás a penicillinre. A Walnut Streetre két keréken fordult be Parker. Meglátta a Rainie lakása előtt parkoló vén Mazdát. Kinyomta és félredobta a telefont. Még erősebben a gázpedálra lépett, noha az már így is padlóig volt taposva. A lakás előtt csikorogva lefékezett az út közepén, behúzta a kéziféket, és a motort járva hagyta, úgy ugrott ki az autóból. Rainie. Ahogy a veranda felé rohant, úgy érezte, rémálomba csöppent, ahol az idő lassított felvételként működik. Csak fut és fut, de nem jut sehová. Mintha erős szembeszélle! küzdene. Hármasával vette a fokokat, a verandán termett. Az ajtót zárva találta. Hátralépett, majd vállból az ajtónak lendült egyszer, kétszer, háromszor. Végre hallotta megreccsenni a keretet. Még egy nekifutás, és az ajtó kitárult.

Parker lélekszakadva esett be a nappaliba. Hol lehet Rainie? Édes istenem! Hol lehet? Benézett a hálóba. Semmi. A konyhába rohant. Egész messzire be kellett mennie a helyiségbe, hogy meglássa Rainie padlón kuporgó testét. – Rainie? – esett térdre a lány meztelen teste mellett. Remegő kézzel próbálta kitapintani a lány pulzusát. Először nem érzett semmit, de aztán rátalált a halovány lüktetésre. Még élt a lány, lehet, hogy hajszálon függött az élete, de még élt. A távolban szirénák hangja sikított fel. Istenem, add, hogy a mentő legyen az! Parker talpra állt, és elindult körbenézni a lakásban. A teste remegett a dühtől, keze ökölbe rándult. A másik hálószoba is üres volt. A férfi a fürdő felé vette az irányt. Alig tett pár lépést, amikor meglátta Petert, szétterpesztett lábakkal a fal tövébe süppedve. Édes istenem! Valami pohártalpféleség állt ki a férfi arcából, kopasz feje egyik oldalán pedig két mély vágásból szivárgott a vér. Ennek annyi. Parker nem rabolta a drága időt azzal, hogy megpróbálja kitapintani Peter pulzusát. Remélte, hogy megdöglött a

rohadék. Parker sarkon fordult, és visszarohant Rainie-hez. Letérdelt a lány mellé, levette az ingét, és betakarta vele Rainie meztelen testét. Éppen a karjába vette a lányt, amikor betoppant három rendőr. Rainie fejét az egyik kezében tartva, hogy ne essen hátra, Parker gyorsan elmondta a rendőröknek, mi történhetett szerinte, és a fürdőbe irányította őket. Egy pillanattal később az egyik rendőr visszatért. – Él. De nem irigylem tőle azt a fejfájást, amikor majd felébred! Parker rémült aggodalommal nézett fel a rendőrre. – Már nem bírja sokáig. Egyre gyengébb a pulzusa. Az a rohadék altatókat vetetett be vele, és kényszerítette, hogy bort igyon rá. A férfi kitapintotta Rainie pulzusát. Barna szemöldöke aggódó ráncba futott össze. – Halványan, de érezhető. A mentő mindjárt itt lesz! Parker nem tudta, hogy Rainie kibírja-e addig. A lány fölé hajolt. A mellkasát elöntő fájdalomtói alig kapott levegőt. – Nem veszíthetem el! – mondta

kétségbeesetten. – Nem veszíthetem el! Érti? Hogy élhetnék nélküle? A rendőr felvett egy doboz altatót a konyhapultról, előkapta a telefonját, és kiment. Parker hallotta, amint a nappaliban beszél, de szavai többsége szakzsargon volt, így a cowboy nem érthette. Visszatérve a rendőr Parkerhez fordult. – Beolvastam néhány előzetes információt a mentősöknek. Folyamatosan kapcsolatban lesznek a kórházzal, úgyhogy azonnal el tudják kezdeni a kezelést. Rendbe jön a lány! Nagyon értik a dolgukat ezek a fiúk! Parker imádkozott, hogy a férfinak igaza legyen. Rainie teste már jéghideg volt. Pár perccel később a mentő megállt a ház előtt, és négy mentős robbant be a lakásba egy kerekes hordággyal. Parkernek el kellett engednie a lányt, amikor a mentősök munkához láttak. Egyikük Rainie vérnyomását és pulzusát mérte, míg a másik intravénás katétert szúrt a lány karjába. Mielőtt Parker bármit is kérdezhetett volna, a hordágyra helyezték Rainie-t, és elindultak vele

kifelé. Parker, torkában dobogó szívvel, követte őket. – Rendbe fog jönni? – kérdezte, miközben Rainie-t a hordágyon a mentőbe tolták. Két férfi beugrott hozzá, hátra. A másik kettő bezárta a mentő ajtaját. – Megteszünk minden tőlünk telhetőt! – biztosította Parkért az egyik, miközben megkerülték a járművet. A következő pillanatban Parker már csak azt látta, hogy a mentő szirénázva-villo^a távolodik. A furgonjához rohant, hogy kövesse a mentőt a kórházba. R lainie lassan tért magához. Először csak fény szűrődött át fájdalmasan a szempillái között, majd felfigyelt az őt körülvevő hangokra is. Lépések, fém koccanása, távoli beszélgetés. Pislogott egyet, és kinyitotta a szemét. – Jó reggelt, Rainie kedves! Épp ideje, hogy felkelj! Parker sötét arca kezdett kirajzolódni a zavaros háttérből. Rainie álmosan mosolyogva nyugtázta, hogy a cov^^boy az ágya mellett ül egy széken. Csakhogy ez nem az ő saját ágya,

és nem az ő szobája volt! A lány ijedten pillantott körbe. – Kórház? Parker odalépett Rainie-hez, és átölelte. A férfi arcát mély ráncok szántották, szeméből kimerültség sugárzott. Ajka sápadt volt, haja kuszán hullott a homlokába, mintha ezerszer is beletúrt volna. – Parker, jól vagy? A cowboy felnevetett, és arcát a lány hajába temette. – Hogy én jól vagyok-e? Ó, Rainie! Soha életemben nem aggódtam még ennyire senkiért! Ne tégy ki még egyszer ilyen ijedségnek! Nem bírná a szívem! Abban a pillanatban Rainie-nek eszébe jutott az a szörnyű este. Átölelte Parker nyakát. – ó, istenem, Parker! Amikor kijöttem a boltból, Peter az autómban volt! Kést szorított a torkomhoz! – Tudom – suttogta Parker. – Most már minden rendben, Rainie kedves! Alaposan elláttad a baját a szemétnek! A gondolatra Rainie-t kirázta a hideg. Aztán reszkető hangon felnevetett. – Jól helybenhagytam, az biztos! úgy

tettem, mintha elaludnék, hogy leengedje végre a kést. Amint ez megvolt, az arcába nyomtam a borospoharat! Parker szorosabban magához ölelte a lányt. – Kis híján elveszítettelek! Hála istennek még idejében pumpálni kezdték a gyomrodat, hogy ne kerüljön a véráramba az összes altató és bor. Rainie megdermedt. – És Peter… meghalt? Parker kuncogni kezdett. – Nem, de lehet, hogy jobban járt volna. Alapos munkát végeztél rajta! Ö is itt van, a kórházban, csak fegyveres őrizet alatt. Amint szállítható állapotba kerül, átveszi az FBI, és bíróság elé állítják. Felhívott Slaughter különleges ügynök. Azt mondta, Peter dührohamot kapott, amikor magához tért, és rájött, hogy túljártál az eszén. Nem fért a fejébe, hogy egy olyan borsóagyú nőszemély, mint te, hogy lehetett okosabb nála. Hiszen ő a nagy Peter Danning, két tökéletes gyilkossággal a háta mögötti Úgy begőzölt, hogy két orvos, három nővér és egy csapat rendőr előtt bevallotta, hogy megölte a két első

feleségét! Rainie álmatagon pislogott egyet. – Ez annyira jellemző Peterre. Képtelen fegyelmezni magát. – A flancos ügyvédje majd azzal fog védekezni, hogy Peter gyógyszer befolyása alatt mondta, amit mondott, de Slaughter szerint ahhoz túl részletesen beszélt a gyilkosságokról. Ott van például a méreg, amivel megölte az első feleségét. Valami különleges szer, amit nem lehet kimutatni az áldozat szervezetében. Honnan a fenéből ismerné Peter, ha nem használta? Peter azt is bevallotta, hogy felbérelte Whíte-ot, buherálja meg Clarissa Danning autóját, és hogy később maga hallgattatta el a fickót. Túl részletesen ismerte Whíte halálának körülményeit. Ott kellett lennie. Slaughter szerint Danning rács mögött fogja tölteni élete hátralévő részét. Rainie továbbra is a cowboy nyakába csimpaszkodott. – ó, Parker! Szeretlek! Miközben Peter a torkomnak szegezte a kést, csak az járt a fejemben, hogy nem érhet így véget a közös életünk! És bántott, hogy nem

emlékeztem, mondtam-e valaha, milyen hálás vagyok azokért a csodálatos ajándékokért, amiket tőled kaptam! Fel sem tudnám mindet sorolni! – Én ís éppen így érzek. Ez a szerelem. Egy hihetetlen, csodálatos ajándék – futtatta végig kezét a férfi Rainie haján. – Csak egy baj van. A lány megdermedt. – Micsoda? – Én akartam szétrúgni Peter seggét, de te olyan jó munkát végeztél, hogy nekem már nem jutott tennivaló! Rainie álmosan elmosolyodott. – Nos, ezt a segget nekem kellett szétrúgnom. – Tudom – suttogta Parker. – És remekül csináltad. Többé nem vagy elveszett, amikor a tükörbe nézel, Rainie kedves! Egy életre leráztad magadról Peter befolyását! Büszke vagyok rád! Rainie is büszke volt magára. Még így, félálomban is hihetetlen szabadsággal töltötte el, ha felidézte a pillanatot, amikor Peter arcába nyomta a poharat. – Az orvosok azt mondták, amint felébredsz, hazamehetsz. Ha úgy érzed,

hogy készen állsz, kedves, hazaviszlek! Rainie álmatagon mosolyogva beszippantotta Parker senkiéhez sem hasonlítható, bódító illatát. Ó, mennyire szereti ezt a férfit! – Már ott vagyok – suttogta. – Hol? – kérdezte a cowboy. – Otthon – válaszolta Rainie csendesen. – Már hazaértem. Szavai tisztán, igazan csengtek. Hosszú idő után végre valóban megérkezett oda, ahová mindig is tartozott. Parker Harrigan karjaiba. Epilógus N éhány hónappal később, egy csípős, deres szombati napon, Rainie és Parker összeházasodott a katolikus templomban, ahová a férfi egész életében járt Mivel kis egyházközségről volt szó, nem volt nehéz lefoglalni a templomot. Mike atya készséggel együttműködött velük, hogy az esküvőre minél hamarabb sor kerüljön. Parker tanúja Clint volt; Quincy, Zach és Samantha férje, Tucker Coulter voltak a vőfélyei. Harriganék mellett Coulterék egész családja is eljött a nagy eseményre:

Tucker testvére, Bethany a férjével, Ryannel, és annak családjával, Kendrickékkel. Rainie nagyon élvezte, hogy új családjába ilyen rengeteg ember tartozik – sógorok, komák, barátok. Parkerrel gyakran kell majd eleget tenniük társasági kötelezettségeknek. Odakint az előcsarnokban Rainie reszketett az izgalomtól. Nem mintha egy pillanatra is felmerült volna benne, hogy rosszul döntött, csak hát az a rengeteg ember a padokban, mindkét oldalon! Mind őt fogják nézni, amikor végigmegy a sorok közötti janet megigazította Rainie fátylát, és cinkosán a lányra kacsintott. – Ez a Parker lélegzetelállító! Az jutott eszembe, hogy vajon Quincynek nincs-e szüksége egy asszonykára… mit gondolsz? Rainie nevetett. Maggie a kezébe nyomta a csokrát. – Stip-stop Zach! Olyan szexi! Az ízlése kissé még eklektikus, de azt hiszem, el tudnám kötelezni egy bizonyos íz mellett… Samantha, Rainie tanúja, megcsóválta a fejét. – Szegény bátyáimnak esélyük sincs…

Rainie újra felkuncogott. Ahogy a tanú és a nyoszolyólányok felsorakoztak, és elindultak a sorok között, kísérője fekete öltönyös karjába kapaszkodott. – Ó, nagyapa, mi lesz, ha megbotlok, és orra esenn? Az idősebb Marcus Hall elfojtott egy mosolyt, és megveregette unokája kezét. – Ne aggódj, kedvesem! Vigyázok rád! Rainie szemét könnyek öntötték el, ahogy felnézett az idős arcra. Édesapja idősebb változatát látta benne, egy arcot, amelyről azt hitte, soha nem fogja már látni. Butaság volt tőle. Épp ahhoz a férfihoz készül hozzámenni, aki eddig is szeretettel és boldogsággal töltötte meg az életét, akitől vezérlő csillagot kapott. Miért is lepődött meg azon, hogy újabb csodát vitt véghez, és felkutatta apai nagyszüleit? Marcus és Sybill Hall hosszú évekig gyászolták idősebb fiuk halálát Ohióban. Rainie egyik érdeklődő levele sem talált rájuk. A lány nem rendelkezett olyan hatékony eszközökkel a felkutatásukra, mint Parker. A nagyszülők

kitörő lelkesedéssel fogadták a hírt, hogy van egy unokájuk. – Úgy örülök, hogy itt vagy, és te kísérsz az oltárhoz! -mondta remegő hangon Rainie. – Egy kicsit olyan, mintha apa lenne itt velem! Az idős férfi szemében is könnyek csillogtak. Pislogott és elmosolyodott. Deres fejét lehajtotta, és homlokon csókolta Rainie-t. – Csak azt sajnálom, hogy nem voltam veled egész életedben! Emiatt Rainie-nek is fájt a szíve. A nagyszüleitől végre megtudta, miért szakított meg minden kapcsolatot a családjával az édesapja. Jól tippelt. Az édesanyja körül voltak feszültségek. De nem a nagyszülei sznobsága miatt, nem azért, mert nem tudták volna elfogadni menyük árvaságát, hanem mert Rainie édesanyja fiatalkora nagy részét javítóintézetben töltötte, és priusza volt. Drogokkal kapcsolatos szabálysértések mellett prostitúció és fegyveres rablás tarkították bűnlajstromát. Az az anya, aki Rainie emlékeiben élt, csodálatos, édes, megértő asszony volt,

finom mosollyal, gyengéd tekintettel. Rainie szinte képtelen volt elképzelni őt, amint a testét árulja, vagy fegyvert fog egy másik ember fejéhez. De a tények ettől tények maradnak. A nagyszülei beszámolói nyomán Rainie utánajárt Susan Hall múltjának, és minden állítást valósnak talált. Mindez ugyanakkor nem változtatta meg szeretetét anyja iránt. Csak azt bizonyította, hogy vannak emberek, akik képesek megváltozni, és nem helyes felróni nekik múltbeli tévedéseiket. Rainie nagyszülei sajnos kemény lecke árán tanulták meg ugyanezt a tanulságot, amikor elveszítették legidősebb fiukat. Most, hetvenéves fejjel már nem hozhatják helyre a hibát. Csak annyit tehetnek, hogy a jövő felé fordulnak, és erős, szeretetteljes kapcsolatot építenek ki rég elveszett unokájukkal. Rainie boldogan adott nekik esélyt erre. Hawaii nászútjuk után a fiatal házasok Ohióba terveztek egy utazást, hogy meglátogassák a lány apai rokonságát. Mint megtudták, Rainie-nek három nagynénje, négy nagybátyja, egy halom

első unokatestvére és megszámlálhatatlan másod-unoka-testvére van. A lány izgatottan várta a találkozást, és sajnálta, hogy távolabbi rokonai nem lehettek ott az esküvőn. Ohióból Crystal Fallsba repíteni ilyen sok embert ugyanakkor rendkívül költséges vállalkozás lett volna, sokkal praktikusabbnak tűnt, ha Rainie és Parker utazik a rokonokhoz. A templomot orgonazúgás töltötte be. Idősebb Marcus Hall az unokájára mosolygott. – Készen állsz? Végigmehetünk ezen az úton ahhoz a cowboyhoz? Rainie bólintott. Miközben lassú léptekkel végighaladtak a sorok között, Rainie tekintete a bal oldali padokra esett, ahová azok ültek, akik az egyensúly kedvéért az ő oldalát választották. Aztán, fátylán keresztül, Tucker Coulter unokahúgát kezdte figyelni. Bethany, Ryan Kendrick négyéves kislánya a bíbor szőnyegre rózsaszirmokat hintve mutatott utat a menyasszonynak. Édesen festett a csipkés, rózsaszín ruhácskában, ébenfekete tincsei a vállára hullottak. A gyűrűket Loni és Clint kisfia, Trevor vitte

Bethany előtt. Feladatát rendkívül komolyan vette a kis Harrigan. Parker oldalán a templom padjai tömve voltak családtagokkal, távoli rokonokkal, barátokkal. Rainie egész életében szeretett volna valahová tartozni, és most végre teljesült ajdvánsága. Ha egyszer tényleg családfát rajzolnak majd a H^mgiíiíi-Öttííái sem marad ágak sokasága nélkül Rainie oldala. A tudat boldogsággal töltötte el, amint új élete felé lépkedett. Parker az oltártól jobbra állt. Lélegzetelállító volt western stílusú öltönyében és ünneplő Stetsonjában. Rainie szíve majd kiugrott a helyéről a boldogságtól. Felvette a keresztséget, és most a házasságkötés mellett az elsőáldozását is ünneplik. Parker szemében ott csillogott minden érzelme a lány iránt, miközben figyelte, ahogy Rainie az oltárhoz közeledik. Mikor végre az oltárhoz értek, és a nagyapja elengedte, Rainie boldog meggyőződéssel adta kezét Parkernek. Parker mosolya ugyanilyen érzésekről tanúskodott.

Egy párként térdepeltek az oltár elé, hogy Mike atya megáldja őket a házasság szent kötelékében. A templomablak színes üvegén keresztül ezernyi színben pompázó fény hullott rájuk. Arra a belső ragyogásra emlékeztette Raínie-t, amelyet Parker segítségével fedezett fel újra magában. A férfi erős, meleg keze biztonságot sugárzón kulcsolódott Rainie-ére. Otthon. A lány tudta: soha többé nem kérdőjelezi meg, ki is ő valójában. Ez a férfi mutatott neki egy csillagot, amely mindig vezetni fogja. Egy szikrányi fényt, amely, ha eltévedne, visszavezeti majd a férfihoz. Mert hozzá tartozik. Parker Harriganhez. Crystal Falls jelentése ‘kristály esik’, ‘kristályos vízesések’. (A ford.) CATHERINE ANDERSON „[ Q CSILLOGÁS 2 Ro/ny Jelentése ‘esős’; ugyanúgy ejtik, mint Rainie nevét. (A /ord.) 3 Slaughter jelentése ‘mészárlás’. (A ford) 1