MICHEL MONTAIGNE ESSZÉK Montaigne, Michael (15331592) francia író, moralista; Essais (Esszék) c. írása 15801595 között jelentek meg. Az alábbi szemelvények forrása: Reneszánsz etikai antológia, Gondolat, Bp. 1984., fordította: Bajcsa András.
A BÖLCSELKEDÉS A HALÁL ISKOLÁJA Cicero tanítja, hogy a bölcselkedés a halál előkészítő iskolája. Arra gondolt talán, hogy elmélkedés és tanulmány lelkünket önmagunkon kívül emeli, a test részvétele nélkül is foglalkoztatja, és így a halálhoz hasonló állapotba ringatja. Vagy azt hihette, hogy a világnak bármilyen felfogása, maga a bölcsesség arra oktat csupán, hogy nem érdemes félni a haláltól. Nézzük csak közelebbről. A józan ész vagy csúfot űz velünk, vagy feltétlen nyugalmunkat kívánja, és csak életünk boldogsága a gondja, a Szentírás szavaival szólva. A világ sokfajta véleménye egy pontban találkozik: célunk gyönyör, akármilyen úton kerülünk el hozzá. Ha nem így volna, nem törekednénk rá. Ki hallgatna közülünk olyan szóra, hogy tetteink végső célja a munka és a boldogtalanság? Tehát bármit mondanak, minden igyekezetünk célja a gyönyör. Még erényeink sem törnek másra. Kedvem volna a gyönyör szót a képükhöz vágni azoknak, akik mindig megütköznek az ilyen végokkeresésen. Azt is megmondanám nekik, hogy ez a szó az én jelentésemben lelkünk legbelsőbb örömét, igazi megelégedését jelöli. Talán nem az erény által tartósítja, vagy az erényben szerzi meg állan dó örömeit a lélek? A gyönyör annál vidámabb, mozgékonyabb, erősebb és férfiasabb, minél lázasabb vágy hozza létre. Talán az élvezet szó inkább ráillenék, mint nyelvünk mostani életerő (vigueur) szava, és érthetőbben is hangzik... Arról papolnak, hogy a gyönyör hajszolása fáradság, csak a gyümölcsét élvezzük. A legkülönbek elégnek tartották, ha törekedtek csak rá, vagy távolból megközelítették, de bírni már nem kívánták. Szerintem minden ismert gyönyörféleség közül a rá való törekvés adja
a legnagyobb gyönyört. Minden megkezdettben ott rejtőzik az eredmény minősége: az elkezdés meghatározza már cselekvésünk sorsát. Az erényből fényként kiáradó jó érzés elönti a cselekedet minden ízét, átjárja útjait, kezdetétől fogva, minden akadályon át. A halál megvetése erény, az emberek lelkének nyújtott legnagyobb jótétemény. Boldog nyugalommal édesíti meg életünket, csendet teremt bennünk... Ha nem volna, képtelenek lennénk a gyönyörre is. Minden bölcselkedő rendszer megegyezik ebben a gondolatban. Egyértelműen a fájdalom, szegénység és minden emberi életre súlyosodó baj megvetését hirdeti, persze nem egyforma eredménnyel. E bajok egyikét-másikát elkerülhetjük (sokan egész életükben nem ízlelték meg a szegénységet, sokan hírből sem tudnak fájdalmakról, betegségről: Xenophilus, a zenész százhat évig élt töretlen egészségben). Bármikor bevégezhetjük életünket, minden kellemetlenségünknek elejét vehetjük. Így sem kerüljük el a halált. Soha fel nem oldódó gyötrődésünk az oka, ha rettegéssel borzongat bennünket a halál. Minden sarokból elénk mered, szemünk szüntelenül jobbra-balra néz utána, mint valami félelmetes vidéken... Bíróságaink a főbenjáró bűnösöket sokszor a bűntett helyén végeztetik ki. Odavitették az elítéltet, a mosolygó városokon, utakon keresztül, és útjukon minden kívánságukat teljesítették. Vajon örültek-e neki? Nem keseríti-e szájuk ízét a halál állandóan szemük előtt lebegő képe? Audit iter numeratque dies, spatioque viarum Meditur vitam, torquetur peste futura. (Gyötri az út, az idő velefut, számlálja a percetS kínba~csavarja szívét a közelgő végbizonyosság.) Pályánkat a halál zárja be. Látóhatárunk szélén az utolsó
határkő. Ha fázunk tőle, soha egyetlen lépést nem tehetünk már lázas borzongás nélkül. A köznép rá sem gondol, úgy segít magán. Micsoda állati butaság teszi vakká az embert, hogy a farkánál szerszámozza fel szamarát?... Emlegesd előtte a halált, és veti a keresztet, a sátán nevétől sem ijed meg jobban. A rómaiak nem szerették nevén nevezni, ezért másfajta nevet adtak neki, vagy körülírták valamiképpen. Valaki meghalt, ehelyett azt mondták: megszűnt élni, vagy egyszerűen azt, hogy vége. S mert itt már életről volt szó, mégha múlt időben is, megvigasztalódtak tőle. A mi "megboldogult" szavunk is ilyen önvigasztalás szülötte. Mintha csak azt mondanánk, hogy meghalni arany. Mostani időszámításunk szerint januárral kezdve az évet ezerötszázharminchárom februárjának utolsó napján tizenegy óra és dél közt születtem, s így éppen tizenöt nappal múltam harminckilenc éves. Legalább ugyanennyi van még hátra. Butaság volna, ha ilyen távoli jövőre gondolni sem szabadna. Miért ne? Öregek, fiatalok egyforma feltételekkel hagyják itt az életet. Mindenki úgy megy el, mintha most érkezett volna ide. Nincs olyan aggastyán, még Matuzsálem korán túl sem, aki legalább húszévnyi erőt ne érezne még a testében. Szegény bolond, bárki légy is, ki mérte ki életed idejét? Az orvosok meséire építesz? Sose a saját tapasztalatodra? A dolgok folyása szerint különös szerencsénk, hogy egyáltalán élsz még. Lehet, hogy régen átlépted már a természettől rád szabott időt. Nem hiszed? Számláld sorra, hányan haltak meg ismerőseid közül fiatalabban, milyen kevesen érték el a te életkorodat. Vagy vezess jegyzéket híres kortársaid sorsáról. Többet találsz közöttük harmincöt éven alul, mint túl azon... Gyakori és közönséges példákkal könnyen elhessentheted a halál gondolatát. Nem kell minden percben arra gondolnod, hogy no, most ragad galléron. Miért mondjátok, hogy semmi közünk hozzá, ha sohasem gondolunk rá? Én is így vagyok vele. A bújócska módjával nem törődöm, ha biztonságba jutottam ütései elől. Ha kell, még a tehén bőrébe is elbújok előle. Kielégít, ha most kedvemre élhetek, ha nem kell
megtagadnom magamtól az élettől kapott örömöket. Azt sem bánom, ha halálom dicstelenebb és csúnyább lesz, mint szeretnétek.... Ilyeneket gondolnak, mondogatnak, de ezzel még nincsenek túl a dolgon... Nézzétek csak, hogy jön-megy, nyüzsög, táncol mindenki, mint hogyha hírét sem ismerné a halálnak. Aztán pedig, ha hirtelen elébük áll, mint a meztelen valóság, elragadja asszonyukat, gyermeküket, barátjukat, micsoda fejveszett rémület és kétségbeesés dönti le őket! Láttatok-e már csúnyább hunyászkodást, sürgölődést, tehetetlenséget? Korábban kell rágondolni. Nem hiszem, hogy értelemmel bíró ember fel ne készülne arra, tudván, hogy igen drágán fizeti meg, ha nem így tesz. Ha olyan ellenség volna, aki elől el lehet bújni, tanácsolnám talán, kérjük kölcsön valahonnan a meghunyászkodás fegyvereit. De nem lehet, mert a futásban is utolér, vállon ragad, lehetsz gyáva vagy a legbátrabb ember: Nempe et fugacem persequitur virum, Nec parcit imbellis juventae Poplitibus timidoque tergo: (Szökhetsz bár, utolér, halálbizonyosan Gyors láb, erős ín mit se használ,Hátba talál, ha nem éri arcod.) Hiába takarózol érckemény páncéllal, Ille licet ferro cautus ,se condat et aere Mors tamen inclusum protrahet inde caput. (Fedheti dús páncél, hogy az újja hegye ki se látszik,Ércpáncéljából rázza ki majd a halál.) Tanuljuk meg szétvetett lábakkal, vívásra készen fogadni őt.
Minthogy előnye van rajtunk, ezt szüntessük meg legelőbb. Ne tegyünk úgy, mint a legtöbben, ne gondoljunk rá, mint idegenre. Barátkozzunk vele, szoktassuk magunkhoz. Állandóan legyen ott elménkben a képe, képzeletünk bármelyik pillanatban elő tudja idézni, akárhány alakjában. Ha lovunk megbotlik, ha elénk hullik egy cserép, megszúr egy apró tüske, ilyenre gondoljunk: "Ejnye, erre került a halál." - Így gyűrjük magunk alá, így dacolunk vele. Ha ünneplünk, ha vígan vagyunk, az ilyen pillanatok emléke sohase hagyjon el bennünket. Sohase szédüljünk úgy az örömbe, hogy a halál képe köddé váljék mibennünk. Hányszor célozza meg legnagyobb vígságunk idejét! Az egyiptomiak nagy ünnepeik közepén előhozatták egy férfi csontvázát, és ezzel figyelmeztették a vendégeket. Omnem crede diem tibi diluxisse supremum: Grata superveniet, quae non sperabitur hora (Fennjár még a napod. Ugy élj, ez tán az utolsó, Sorsod ajándéka mind, ami jó ezután.) Azt sem tudhatod, hol ér utol: akárhol várhatod. Állj mindig készen, s így mindig szabad vagy a gondjától... Soha az életben baj nem érhet, ha megértetted, hogy nem élni: nem a legutolsó rossz. A halál tudása van benned? Soha szolgája nem leszel, és elfelejted a szomorúságot. Ha a természet nem segítene egy kicsit hozzá minden dolgunkhoz, nehezebben boldogulnánk igyekezettel és fortéllyal. Természetem ábrándosféle, kevésszer búskomor. Mióta eszemet tudom, soha nem volt kedvesebb foglalatosságom, mint elmélkedni a halálról. Még szeles ifjúságom idejében is, Iucundum quum aetas florida ver ageret (Míg a virágos kor ontja vidám tavaszát) ... a halál gondolatától nem lett ráncosabb a homlokom,
mint akármi mástól. Eleinte jobban érezzük az ilyen képzelődések szurkálásait. De a gyakori elmélkedés, fontolgatás után lassan hozzászokik az ember. Másként állandó rémületben vagy bódulatban kellene élnem, mert alig akad ember, aki olyan kevéssé bízott az életében, mint én. Sem máig tartó egészségem, sem néhai betegségeim nem rövidítik meg reményemet. Minden pillanatban elképzelem az utolsó óra ütését... és szünet nélkül zengetem magamban: "aminek egyszer meg kell esnie, megeshetik ma is". A veszélyek és a véletlenek alig-alig vagy cseppet sem siettetik a végső utat. Gondoljunk arra, hogy fejünk fölött millió veszedelem tornyosul, és rájövünk majd, hogy az egyformán közel van mindnyájunkhoz, lakodalomban vagy lázban, tengeren vagy otthon az ágyban, háborúban vagy a béke idején. Legyünk mindig készen a végső útra, és vigyázzunk, hogy akkor már csak magunkra legyen gondunk... mert gond lesz éppen elég. Az egyik ember azért panaszkodik, hogy a dicsőségének útját töri ketté a halál; sír a másik, hogy meg kell halnia, mielőtt férjhez adta volna lányát, vagy felnevelte volna gyermekeit. Ez feleségét sajnálja magára hagyni, másik a fiát, életének támaszát és örömét. Én ebben a jelen órában készen vagyok, és ha Istennek úgy tetszik, minden bánat és szánakozás nélkül megyek el... Feloldok minden kötést, elbúcsúzom mindenkitől, magamat kivéve. Soha ember tisztábban és teljesebben nem készült még itthagyni a világot. Ha hivatásos könyvszerző lennék, szerkesztenék egy kimutatást a halál különböző nemeinek magyarázatával. Aki az embereket meghalni tanítja, az az életre neveli őket. Ellenem vethetik, hogy a valóság mindig mást mutat, mint elmélkedni róla. A legderekabb vívó is elveszítheti a fejét, ha a végső perc előtt kell kardot rántania. Beszéljenek csak. Tudom jól, és ismerem az előre fontolgatás nagy előnyét. Ha valaki hidegvérrel állja a tekintetét, sokat nyer. Ezenkívül maga a természet nyújtja felénk bátorító kezét. Ha hirtelen és durván küldi ránk, nincs időnk a félelemre.
Ha pedig lassan, akkor tudom, hogy a hosszan húzódó betegség életkedvemet öli meg előbb. Egészségem teljében nehezebben szánom magam a halálra, mint betegen. Nem ragaszkodom úgy a kellemes világhoz, ha elszokom élvezésétől. A halál képét így sokkal szelídebbnek látom. Remélem, hogy minél jobban kerülöm amazt és közeledem ehhez, annál könnyebb lesz megegyeznem a cserében. Sokszor tapasztaltam Caesar szavainak igazát: a dolgok messziről sokkal ijesztőbbek, mint közelről. Ha egészséges vagyok, jobban rettegek a nyavalyáktól, mint ha ágyban fekszem. Mostani vidám életem és erőm egy rosszabb állapot lehetőségét olyan kísértetiesre növelik, hogy már most sokkal nyomasztóbbak, mint akkor, ha vállamra nehezültek. Remélem, ilyenformán leszek a halállal is. Nézzük a bennünket sújtó változásokat, mindennapos bajainkat, és látni fogjuk, miként rejtőzteti maga a természet előlünk saját enyészetünket. Vajon mit hagyott az aggastyánban ifjúságának erejéből, elmúlt életéből?... Egyszer egy elaggott testőr Caesar elé állt az utcán, kérte, bocsátaná el őt, mert illően akar felkészülni a halálra. A császár látta a hadastyán nyomorult állapotát, és így felelt neki: ,;Hát te azt hiszed, hogy élsz még?" Ha hirtelen lenne ez a változás, alig hiszem, hogy bármelyikünk elviselné. De a természet kézen fogva vezet a finom, alig érezhető lejtőn, lépésről lépésre, lassan taszigál, és hozzá szelídít nyomorult állapotunkhoz. Nem vesszük észre az ugrást, amikor meghal bennünk az ifjúság - ami lényege szerint és valóságosan is sokkal durvább halál, mint a betegségtől sorvadóké vagy végelgyengülteké. Az átlépés nem olyan nehéz a nyomorúságból a semmibe, mint a virágzó és kellemes életből a fájdalmasba és kínosba. A görnyedező testnek alig van ereje terhe viselésére. Így van a lélekkel is. Szoktatni, nevelni kell a halál rontása ellen. Amíg retteg tőle, nyugalma úgysem lesz. Ha pedig belenyugszik (s ez olyan dolog, ami messze felülmúlja erőnket), dicsekedhetik majd, hogy sem félelem, sem kín, de a legkisebb bosszúság sem talál benne szállást... A lélek úr lett a szenvedélyeken
és érzéki vágyakon, fölébe került a nyomorúságnak, szégyennek, szegénységnek s a szerencse minden jogtalan ütésének. Ezzel az előnnyel úgy élj, ahogy tudsz. Benne kapod a valóságos, felséges szabadságot, hogy fügét mutass az erőszaknak, jogtiprásnak, kinevesd a bilincset és a börtönt. Hitünk emberi alapja az élet megvetése. Nem csupán észokainkkal jutunk el idáig. Miért féljünk annak az elvesztésétől, amit nem sajnálunk. Egyébként is, a halálnak százféle neme fenyeget, melyik ezekből a nagyobbik rossz? Mindegyiktől féljünk, vagy kiálljuk az egyiket?... Születésünk minden dolgok kezdetét hozza nekünk, halálunk mindennek a végét jelzi. Azért sírni, hogy száz év múlva nem leszünk, vagy hogy száz évvel előbb meg nem születtünk, egyformán ostoba. A halál egy másik élet kezdete... Sokáig éltél, vagy alig, mindegy az a halálnak. Hosszú vagy rövid élet nem lehet mértéke a nemlétezőnek. Arisztotelész beszél a Hüpanisz folyóban egy napig élő bogarakról... Nevetnék rajta, ha valaki ezt a pillanatnyi létet úgy magyarázná mint szerencsét vagy szerencsétlenséget. Ugyanilyen nevetséges a hosszú vagy rövid emberélet összevetése az örökkévalóság idejével, de akár a hegyek, folyók, csillagok, fák és némely állat élete hosszával. A természet így szól hozzánk: "Úgy távozzatok a világból, ahogy idejöttetek. Azon az úton, amely a nemlétből az életbe vezetett, menjetek vissza az életből a halálba is, szenvedés és félelem nélkül. Elmúlásod csak apró láncszeme a természet nagy életének, és egyetlen darabkája a világ életének... Vajon a ti kedvetekért bontsam meg a dolgok ilyen alkotmányát? Születéseteknek ez volt a feltétele. A halál a természeted része, önmagadtól utálkozol tehát, ha ezt utálod. Mindez, ami lényedet betölti, a halál és élet közös tulajdona. Születésed pillanatában utat veszel a halálnak, életnek egyaránt... Mindaz, amit az életből elvesztek, kölcsönbe veszitek, annak rovására. Egész létetek nem más, mint halálotok építése... Az élet önmagában nem jó és nem rossz, hanem a jónak és a rossznak közös szántóföldje, amely a belevetett mag
szerint terem. Ha egyetlen napig éltetek csupán, mindent láthattatok belőle, mert egy nap fölér az összes napokkal. Csak egyfajta napfény és egy éjszaka van: ugyanazt a napot, holdat, csillagokat, ugyanazt az elrendezést látták őseid, mint amit unokáid látnak majdan... Adjatok másoknak is helyet, mint ahogy azok is átengedték az övéket... A nemlét utáni idő éppen úgy nem tartozik rátok, mint a születésetek előtti. Sok embert láthattatok már, akiknek jót tett a halál, mert nagy nyomorúságtól szabadultak meg vele. De láttatok-e már olyant, aki rosszul járt volna a halállal? Milyen együgyűség ítélkezni arról, amit sem ti, sem mások nem tapasztaltak. Ne panaszkodj rám és el nem kerülhető sorsodra! Igazságtalan vagyok-e hozzád? Te uralkodsz fölöttem, vagy én tefölötted? Az embereket és az életet nem öllel mérik. Tűnődtem sokszor azon is, hogy miért könnyebb elviselni a halál arcát háborúban, mint otthon. Ha nem így volna, csupa felcserből és bérelt siratóasszonyból állna a hadsereg. Ugyanaz a vég jön érte, mégis bátrabban áll elébe a földműves, mint a többi. Hitem szerint a képzelődés és a kiszínezett rémlátás sokkal ijesztőbb magánál a halálnál. Különös formája az életnek: anyák, asszonyok és gyermekek siránkozása, a megilletődött, néma emberek özönlése, kisírt szemű szolgák járás-kelése, lefüggönyzött szoba, gyertyafény, orvosok és papok búcsújárása együtt, és mindez a rémség házunkban, mintha minket siratnának és temetnének már... A gyermekek félnek pajtásaiktól is, ha azok álarccal ijesztik őket. Vegyük le az álarcot a dolgok meg a létezők fejéről, és nem találunk egyebet mögötte annál a halálnál, melyet az együgyű szolga vagy szobalány az imént még félelem nélkül és halottasházi pompa nélkül szemlélt. Boldog halál, mely nem enged időt ennyi előkészületre. A GYERMEKEK NEVELÉSÉRŐL Sohasem ismertem olyan apát, aki megtagadta volna púpos vagy satnya gyermekét. Akármilyen nyomorék volt, de az ő véréből való, a szeretet vaksága elfedheti előle
még testi torzulásait is. Magam is így vagyok az írásaimmal. Én, ez üres ábrándképek szerzője látom csak igazán, hogy milyen keveset kóstolgattam gyermeki fővel a tudományból: csak általánosság, csupa jellegtelen, formátlan kép ragadt meg bennem. Mindenből valami, de semmi jó lényeg, francia szokás szerint. Van orvosi és jogi tudomány, a matematikának négy ágazata van, ezt jól tudom, s nagyjából céljukat is ismerem. Talán életünkben vitt szerepüket is el bírnám sorolni. De beljebb sohasem hatoltam, körmömet nem rágcsáltam modern tudósságunk uralkodójának, Arisztotelésznek stúdiumában, sem valamely tudomány állhatatos szolgálatában. A művészeteknek alapelemeit sem tudnám fölvázolni. Bármelyik középiskolás diák nálam több joggal mondhatná magát tudósnak: még első leckéje ellenőrzéséhez sincs elég tudományom. Ha mégis sor kerül rá, valami képtelen, általános kérdéssel próbálom ki természetes eszét. De ez a feladat az ő erejét éppúgy meghaladja, mint az ő tudása az enyémet. Alig volt közöm komolyabb olvasmányokhoz. Legfeljebb Plutarkhoszig és Senecáig jutottam, belőlük merítgetek Danaidák módjára, velük töltekezem, őket csordítom ki, mint most is erre a papírra, de önmagamra szinte semmit. A történelem az én vadászterületem, meg a költészet: ezt mindennél jobban szeretem. Kléantész nézete az enyém is. Ő mondja, hogy a kürt szűk járata erősíti és élessé teszi a hangot: a verslábakba szorított gondolat is hatalmasabb, ütése rám élesebb, mint a prózáé. Ezekben az íráspróbákban érzem, hogy velem született képességeim roskadoznak az idegen súlytól. Sok jó gondolatom, ítéletem botlik és sántikál. Ha képzeletem túlsegít saját határaimon, nem leszek boldogabb tőle, mert akkor is, onnan is az árnyak sűrű ködében látom még a földet. Sokszor azt hiszem, hogy a képzeletem szülte dolgokat saját képességeim öltöztetik-alakítják, s aztán ugyanazt a tárgyat váratlanul megtalálom más íróknál is. Az imént is Plutarkhosznak a képzelőerőről szóló fejtegetésében ismertem magamra. Ha hozzájuk mérem saját gyenge, nyomorúságosan nehézkes és aluszékony
írásaimat, sajnálom és utálom magam. Engem vigasztal, ha nézeteim szerencsés módon találkoznak az övékkel, miközben lassan, de egy ütemre topognak utánuk. De jól látom és magam mérhetem fel csupán a köztünk levő roppant szakadékot. Mégis úgy bocsatom útjára e gyenge, szárnyaszegett fiókáimat, ahogy kiköltöttem őket, nem kendőzöm és szépítgetem hibáikat, amiket az összehasonlítás során fedeztem fel bennük. Legény legyen a talpán, aki ezekkel a gondolkodókkal lépést akar tartani. Századunk tolakodó írói, csak hogy hírre és rangra kapjanak, e nagy szellemek alkotásaiból hosszú részleteket csempésznek át semmirekellő műveikbe; a lopott ragyogás fénye saját beteg, ösztövér és sápadt arcukat még csúnyábbnak tükrözi; sokkal többet veszítenek, mint nyernek e vásáron. Íme a két ellentétes módszer: az egyik a filozófus Khrüszipposzé, aki nemcsak részleteket használt fel más írókból, hanem egész műveket, így Euripidész Médeiáját is. Apollodórosz mondta róla, hogy fehér papír maradna csak, ha az idegent levakarnák könyveiről. A másik Epikurosz módszere: háromszáz hátrahagyott kötetében egyetlen idézetet sem találtak. A minap magam is ilyen lopásra akadtam. Szomorúan vergődtem a vértelen, velőtlen, tartalmatlan és értelem nélküli, valódi francia szavak tömegében. A hosszú és sivár út végén egyszerre csak egy lendületes, pompás felhőkbe nyúló hegy lábához értem. Csendes kapaszkodással vagy hosszabb emelkedőkkel fel sem tűnt volna a változás. De úgy meredezett és olyan hirtelen jött, hogy pár szó után éreztem már egy másik világ édesebb levegőjét. Fentről olyan mélynek és elhagyottnak tűnt a lenti síkság, hogy nem volt bátorságom újra aláereszkedni. Ha egy-egy fejezetemet a mások cifra viseltesébe öltöztetném, jobban előtűnne a többiek ostobasága. Másokban megrovom a magam hibáit, és magamban a másét: egyképpen gyakorlom, egyeztetem a kettőt. A hibákat el kell ítélni mindenütt, ki kell űzni mindegyik rejtekéből. Jól látom a vállalkozás merészségét, ahogy gondolataimat a
régiekkel egyenlő rangba állítom, s holmi bizakodó reménységgel haladok soraikban, mintha csak bírálóimat akarnám így félrevezetni. Erőm és leleményem buzgalma fölér mindazzal, amit belőlük meríthetek. Különben szó sincs közöttünk élethalálharcról, csak óvatosan tapogatok feléjük, próbálgatom izmaikat, nekikészülök, de nem állok ki velük birokra, magam sem áltatom nagyon, hogy nosza, kezdd már? Ha fajankó volnék, talán megküzdenék szemtől szembe is velük, így csak finom harcmodorukat csodálom és próbálgatom. Tehetnék úgy, mint jó néhány írónk, akiknek ujja hegye sem látszik ki az idegen páncélok tömegéből. Vagy úgy, hogy a régieknek szedett-vedett gondolataival bélelném az enyémet (minél általánosabb az eszme, annál könnyebben hazudják el tudósaink az eredeti szerzőt). Így titkolózni, áleredetiséggel kérkedni, önálló gondolat nélkül, csak más eszméit fitogtatni: hazug gyávaság. De ostobaság is, mert csak a tudatlan köznép szájtátó helyeslése tapsol nékik, de az értelmes ember, akinek elismerése az egyetlen mérték, orrát fintorgatja az ilyen kölcsönkért cicomák láttán. Soha nem kívánok ezekkel osztozkodni. Ha idegenhez nyúlok, azért teszem, hogy általa világosabb legyen az, ami az enyém. Amit itt előadtam, a centókra nem áll: csak nemrég olvastam több ilyent, igazán kiválót, többek közt a Capilupus név alatt. E művek szerzői nem rejtőzködnek, s ezekben a centókban éppolyan kiválóak, mint eredeti dolgaikban. Lipsius Politikája például gondos és tudós munka. Bármint legyen, kimondom, s ha gyarlóság is, nincs szándékom semmit rejtegetni magamból. Ahogy nem fordítanám falnak a kopaszodó, szürkülő embert mutató arcképemet sem, csak azért, mert nem hízelgett a festőm. Engem ábrázol a kép. Ezek az írások az én szeszélyeim és véleményeim. Az én személyem hitelesíti őket, nem számítanak a mások hitelére. Csupán magamat leplezem le bennük; holnapra tán más leszek, mert gondolkozásom módja tesz mássá. Nincs hitelt érdemlő tekintélyem, de nem is kívánok ilyent. Érzem, keveset tanultam ahhoz, hogy másokat taníthassak.
Egyik ismerősöm múltkorjában elolvasta az előző fejezetet, és figyelmeztetett, hogy foglalkozzam kissé behatóbban a gyermeknevelés kérdésével is... Valójában nem sokat értek hozzá, legfeljebb talán anynyit, hogy a legfontosabb és legtöbb nehézséggel járó tudományunk a gyerekek nevelésének és oktatásának tana. A föld művelésében a vetést megelőző munka előre megszabott és könnyű, akár a vetés maga. De ha a mag kikelt, sokféle fárasztó munka szorgalma veszi már körül. Így vagyunk az emberrel is. Fogantatása igazán nem fáradságos, de ha megszülettek, talpra állításuk és nevelésük sok féltő gondosságot kíván. Zsenge koruk hajlamai olyan elmosódottak, homályosak és meg nem foghatók, hogy a sok bizonytalan, csalóka ígéretből nem ítélhetünk későbbi sorsukról. Gondoljunk csak Kimónra, Themisztoklészra és a többi ezer, gyökerében megváltozott jellemre. A kölyökkutyák meg a medvebocsok hamar elárulják természetes hajlamaikat, de az emberek az állandóan változó szokások, vélemények, törvények jármába törve gyakran fordítanak a lelkükön, és úgy váltják ítéletüket, akár a ruhájukat. Nehéz betörni természetes hajlamaikat. Rájuk fordított munkánk gyakran kárba vész, mert rossz útra irányítottuk őket, és csak vesztegettük a pótolhatatlan időt olyan tárgyak tanításával, amelyek sohasem vernek gyökeret az értelmében. De meg kell kerülnünk az ilyen nehézségeket, s a legjobb és a legtöbb hasznot hajtó dolgok felé kell irányítanunk őket. Ne gondoljunk túl sokat a gyermeki megnyilatkozásokból felnagyító jósolgatásokkal. Platón az Államban túlzó jelentőséget tulajdonít nekik. Díszes ékesség a tudomány, Asszonyom, csodálatos segítőeszköz... de sohasem a piszkos, közönséges kézben. Arra való, hogy a hadjáratok vezetésében, népek kormányzásában, az idegen nemzet vagy uralkodó barátságának megszerzésében nyújtson segítséget, nem pedig haszontalan érvelésekben, fellebbezések megírásában vagy receptek készítésében segítsen... Minden nevelés eredménye a jól megválasztott nevelőtől függ. A választás kérdését sokfelől meg szeretném
világítani, de nem érintem most, mert kevés érdemeset mondhatnék róla. Ebből az írásomból mindenki azt fogadja el, aminek hasznát veheti. A gyermek mellé, aki a választott tudományból nem megélni akar (ilyen alantas cél méltatlan volna a múzsák kegyeltjéhez, de másoktól is függ), és nem páváskodásért, hanem lelke gazdagodásáért is tanul, azaz: nem tudós, hanem emberséges ember mivoltában akar általa érvényesülni, olyan nevelőt választanék, akit nem bélel a tudomány, de helyén van az esze. Mindkét dolog fontos ugyanis, de az erkölcs és józan értelem előbbre való a tudománynál: emberként állja a sarat új hivatásában. Tanítóink szünet nélkül kalapálnak a fülünkbe. Tölcsérrel öntik fejünkbe a tudományt. Nincs más dolgunk, csak újra felmondani a mások leckéjét. Az új nevelő ne kövesse ezt a szokást. Először próbálja ki a gyermek lelkét, a lehetőségeket tárja eléje, és bízza rá a választást. Néha jelölje meg az utat, de néha még ezt is hagyja rá. Nem jó, ha mindig a nevelő beszél, mert ő mindent előre tud. Hagyja tanítványát is szóhoz jutni, ha rajta a sor. Szókratész, majd Arkheszilaosz előbb mindig tanítványaikat engedték beszélni. Obest plerumque iis qui discere volunt, auctoritas eorum, qui docent. (Gyakran árt a tanítók tekintélye a tudnivágyóknak.) Jobb, ha előtte üget a gyermek, a nevelő így könnyebben megítélheti járását, eszerint tartja vagy engedi a gyeplőt és alkalmazkodik hozzá. Mindent elrontunk, ha hiányzik ez a távlat. Alig van súlyosabb feladat, mint a helyes távolság megítélése. Csak a szilárd, erős lélek képes leszállni a gyermeki lélek színvonalára, és irányítani szárnybontogatását. Dombnak föl biztosabban lépek, mint völgybe le. Akik a mai szokást követve ugyanazt a leckét mindig azonos módon adagolják a különböző befogadóképességű gyermeki lélekbe, csodálkoznak, ha közülük alig találnak egyet-kettőt, akinek hasznára volt az ilyen tanítási mód. A nevelő nemcsak a lecke szavait, hanem értelmét is kérje számon tanítványától, nevelése hasznát pedig ne a gyermek memóriájának terjedelmével, hanem élete helyes
alakulásával mérje. Mutassa meg tudományának százféle természetét, alkalmazásának módjait, mert csak így válik a tudás a gyermek vérévé. Haladását pedig Platón nevelési elveivel mérje föl. Az emészthetetlen nyers ételt kihányjuk: a gyomor nem dolgozza föl azt, amit nem készítettek elő számára. Lelkünk hiszékeny, mások ösztönzésére, szeszélyére mozdul, mert rabszolga módon cipeli az idegen leckék bilincsét. Úgy rászoktunk már más jármára, hogy elfelejtettük szabad mozgásunkat. Erőnk, szabadságunk odavan: Nunquam tutelae suae fiunt (Örök gyámság a sorsunk). Megismerkedtem egy pisai úrral. Arisztotelész vakbuzgó rajongójával. Az volt a meggyőződése, hogy minden igazságnak és okos gondolatnak próbaköve, ha megegyezik Arisztotelész tanaival. A többi pedig ködkép, esztelenség, mert a görög bölcs mindent tudott és kimondott már. E rögeszméjét mások annyira eltorzították, és úgy adták tovább, hogy gyanússá tették őt, a római inkvizíció is sokáig figyeltette. A tanuló mindent rostáljon meg, mielőtt elfogadná azt mások hitele és tekintélye alapján. Sem Arisztotelész, sem a sztoikusok vagy epikureusok tanát ne tekintse egyedül üdvözítőnek. Tárjuk eléje sorra a különböző írásokat, ha tud, válasszon belőlük. Ha nem tud, kételkedjen. Che non men che saper dubbiar m'aggrada. (Tudásnál nekem édesebb a kétely.Babits Mihály fordítása.) Mert ha Xenophón vagy Platón tanait saját okoskodásán átszűrve fogadja el, az már nem Platóné és nem Xenophóné, hanem az övé. De aki mást követ, senkit sem követ és semmit sem talál, hisz semmit sem keres. Non sumus sub rege; sibi quisque se vindicet. (Nincs királyunk; mindenki tesz, amit akar.) Tanítványunk legalább azt tudja jól, amit tud. Ne a szabályt, hanem a szabály velejét. Ha úgy tetszik, felejtse el bátran azt is, hogy kitől tanulta, csak kisajátítani tudja. Az igazság közkincs, és nem azé, aki először fogalmazta meg, vagy aki utána mondta; Platóné
éppúgy, mint az enyém, hiszen mind a ketten ugyanúgy tudjuk és érezzük. A méhek virágról virágra szállva dézsmálnak, de a zsákmányból nyert méz teljesen az övék, nem majoránna és nem kakukkfű többé. Alakítsa és olvassza magába tanítványunk is a kölcsönözött ismereteket úgy, hogy az az ő ítéletének mértéke legyen. Neveltetése és tanulmányai erre törjenek. Segítőtársait eltitkolhatja, de tőlük nyert hasznát meg kell mutatnia. Az uzsorások palotáikkal és műkincseikkel, nem pedig a lopott pénz mutogatásával kérkednek. A bíró mellékjövedelméről keveset tudsz, de jó összeköttetéseiről, a gyermekei számára kijárt állásokról annál többet. Senki sem számolja nyilvánosan bevételeit, de mindenki megmutatja, amit vásárolt. A tanulástól jobbak és bölcsebbek leszünk. Az értelem lát és hall bennünk, mondja Epikharmosz, az értelem rendezi dolgainkat és uralkodik rajtunk. Nélküle minden vak és lélektelen. Ha cselekvési szabadságától megfosztjuk, rabszolgák leszünk. Kinek jutna eszébe, hogy tanítványa véleményét kérje a retorika, a nyelvtan hasznáról vagy Cicero mondatainak szépségéről? Nálunk csak magolják a tudást, betűről betűre, mint az égi jóslatokat, amikben betű és szó a lényeg. A dolgok könyv nélküli tudása csupán az emlékezetre bízott őriznivaló, de nem tudás. A helyesen tudott dolgot bátran használjuk, és fél szemmel nem lesünk a tanító és a könyv helyeslésére. Nagyon szánalmas a pusztán könyvi bölcsesség. Tudásunknak dísze legyen ez, s nem alapja. Platón szerint egyenes lélek, hit, őszinteség jelzi a filozófust. Ami ezen túl van, hamis. Nem akarom én sem, hogy Paluel vagy Pompée, két nagy táncosunk a lépéseket úgy mutogassa nekünk, hogy minket mozdulni se engedjen. Mai tanítóink ezt teszik: értelmünket megtöltik, de mozgásba nem hozzák. Lovaglunk, lándzsát vetünk, éneklünk meg lantolunk, gyakorlat és szerszám nélkül. Beszéljünk vagy ítéljünk helyesen, mondják, de nem szoktunk a beszédhez, és alkalmunk nem volt, hogy ítélhessünk. Azzal érjük be mindig, ami szemünk elé kerül: egy-egy szolgáló gonoszkodása, egy apród pimaszsága, néha az asztal körüli beszélgetések: ezek a mi igazi
tanítókönyveink. Az emberekkel való sűrű érintkezés és az idegen országok látogatása kiválóan alkalmas tanítók. De sohase futkossunk a világban francia nemeseink módjára, s csak annyit hozzunk haza, hogy hány lépés hosszú a Santa Rotonda, vagy hogy Lívia asszony papucsának miből van a bélése; vagy azt, hogy Nero szobrának arca keskenyebb vagy kerekebb, mint az érmen. Ismerkedjünk az idegenek szokásaival, életük módjával, tudásunkat mérjük össze velük. Szeretném, ha kora ifjúságában küldhetnénk útra gyermekeinket nyelvet tanulni: addig, amíg hajlik hozzá... Általános vélemény szerint sohasem jó, ha a gyermek családi környezetben kapja nevelését. A szülői féltés elkényezteti és szabadjára hagyja a legjobb gyermeket is: Sem hibáit nem büntetik, sem az élet viszontagságaira fel nem készítik kellően. Ha porosan, megizzadva jön haza, ha hideget iszik, vagy meleget iszik, ha csökőnyös lóra ül, ha elsülhet a kezébe adott puska, ha gyakorlott vívóval áll ki, jön a szemrehányás. Pedig nincs erre szükség. Aki embert akar nevelni a fiúból, ne kímélje serdülőkorában. Még az orvosi előírásokat is áthághatja miatta nyugodtan. Vitamque sub dio, et trepidis altat In rebus. (Házfedele az ég, élete gond, örök Vész odakint:) Erősítsük meg a gyermek lelkét, de izmai se maradjanak tétlenek. Sorvad a lélek, ha nem segíti a test: a kétféle szolgálat terhét nem bírja el. Magamról tudom, aki gyenge és érzékeny testemmel annyi terhet bízok a lelkemre. Olvasás közben gyakran az jár az eszemben, hogy azt a sok hőstettet, amit kedves íróim erős lélekkel és bátorsággal magyaráznak, vajon nem a bőr vastagsága vagy a csontozat ereje hozta-e létre? Láttam már férfit, asszonyt és gyermeket is, amint jobban állták a botozást, mint én a fricskát. Szó és szemrebbenés nélkül tűrtek. Az atléták filozófustürelme szerintem sokkal inkább erős idegek, mint erős szív dolga. Ha rászokunk a munkára, a szenvedések viselését is megszokjuk: labor
callum obducit dolori. (A munka hozzáedz a fájdalomhoz.) A gyermeket is törjük bele a fájdalomba, a gyakorlat fáradságába, bírja elviselni majd a ficamokat, a meghűlést, a börtönt és a kínzás fájdalmait, hiszen része lehet az utóbbiban is, amiben korunk egyformán részesíti a jót és gonoszt. Számos bizonyságom volna erre: a törvény mai ellenségei akasztófával és korbáccsal fenyegetik a becsületet. Szülők jelenlétében a nevelő korlátlan tekintélye veszít súlyából. De veszít a gyermek kényeztetése miatt is, a családi vagyon és hatalom állandóan éreztetett hangsúlyától. Emberi kapcsolataim iskolájában gyakran feltűnt egy hiba: ahelyett, hogy mások megismerésére törekednénk, mást sem teszünk, csak magunkat ajánlgatjuk, saját portékánkat visszük a vásárra, ahelyett hogy a másokét szereznők meg. Pedig a szerénység meg a hallgatás nagyon szükségesek a jó társasághoz. Szoktassuk a gyermeket takarékos beszédre, ne fitogtassa egyszerre minden megszerzett bölcsességét. Mások ostobaságán és hóbortos meséin ne tüzeskedjék nagyon, mert udvariatlanság botránkozni olyasmin, ami nincs a mi ízlésünkre szabva. Tanuljon önuralmat, és ne vesse más szemére azt, amit ő talán nem követne el. A közvéleményt soha ne bírálja: licet sapere sine invidia. (Gőg nélkül is lehetsz tudós.) Ne legyen fölényes, udvariatlan, ne akarjon gyerekes vággyal másoknál finomabb lenni. Ne gáncsvetésben vagy az eredetieskedésben keresse a dicsőséget: igen felületes dicsőség ez. Csak nagy költőkhöz illik a költői szabadság, csak nagy lelkeknek van joga eltérni bevett szokásoktól. Si quid Socrates aut Aristippus conra morem et consuetudinem fecerint, idem sibi ne arbitretur licere: magnis enim illi et divinis bonis hanc licentiam assequebantur. (Ha Szókratész vagy Arisztipposz néha erkölcs és szokás ellenére tettek, még nem utánozhatjuk őket. Nagy, szinte isteni erényeikkel érdemelték ki ezt a szabadságot.) Tanulja meg, hogy csak a hozzá méltókkal bocsátkozzék vitába. De ekkor se ürítse ki érveinek egész tárházát.
Módjával bánjon a bizonyítékokkal, és csak a legfontosabbakkal lépjen elő. Kényesen válogassa érveit, kerülje a bőbeszédűséget, rendezze ügyesen gondolatait. Ha meggyőzték, tegye le a fegyvert. Akár az ellenfél igazsága győzi meg, akár önmaga jön rá, így kell tennie, mert nem színpadról játszik betanult szerepet. Az igazság mellett pedig tartson ki, és ne áldozza fel kortársaink módjára hitvány pénzért lelkiismerete és véleménye szabadságát sohasem. Neque, ut omnia, quae praescripta, et imperata sint, defendat, ulla necessitate cogitur. (Nem kényszerítik minden előírt parancs védelmére.) Az egyéni elkötelezettség szabadságunkat veri bilincsbe. A bérelt vagy megvásárolt ember véleményszabadsága veszélyben forog, ellenkezése a hálátlanság és ostobaság gyanújába keveri... Az uralkodó kegye és saját haszonlesése kétszínűbbé teszi az udvaroncot. Eleget halljuk hazudozásukat, és tudjuk mire vélni a hitelüket. Öntudat és erény sugározzék a gyermek minden szavából. Viselkedjék ésszerűen. Értessük meg vele, hogy az elkövetett hibák vállalása helyes ítélet és magatartás kérdése még akkor is, ha magunk vesszük csak észre. A csökönyösség, az üres vitatkozás alacsony lélekre vall. Csak kevés, erős és filozófus lélek él az önbírálattal, látja be az elkövetett hibát, és képes tévedésétől elállni a vita hevében. A társaságban mindenre figyeljen. Tapasztaltam, hogy a fenntartott helyeken rendszerint üresfejűek ülnek; s hogy a nagy vagyon sohasem találkozik szellemi kiválósággal: Láttam elégszer, hogy az asztalfőn valami szép szőnyegről vagy a malváziai bor ízéről fecsegtek, és közben óda se figyeltek az asztalvég értelmes vitáira. Minden embertől tanulhatsz valamit: az ökörhajcsár, a kőműves, az utadba tévedt járókelő egyképpen értékes portékát kínál, a jó háztartás mindent használni tud. Még mások ostobaságából és gyengeségéből is tanulhatsz. Mások gráciáját vagy rossz magatartását figyelve tanuljuk el a jót és utáljuk meg a rosszat. Nemes kíváncsiság ébredjen benne minden körülötte levő különösre és érdemesre: egy épület, egy forrás, egy ember,
egy régi csata színhelye, Caesar vagy Nagy Károly hadi útja, Quae tellus sit lenta gelu, quae putris ab aestu; Ventus in Italiam quis bene vela ferat. (Hol arat újra a jég, hol aszalja láng a mezőket; Milyen szél vezeti Róma felé a hajót.) Tanuljon az uralkodók szokásairól, a kormányzás módjairól, szövetségekről. Mindezek igen szórakoztató és hasznos tudnivalók. Emberi kapcsolatainkban nagy rész jut a könyvek lapjaiba zárt szellemeknek: a történelemben a nagy idők nagy lelkeivel érintkezünk. Ha akarom, igen haszontalan tudomány, ha akarom, a leggyümölcsözőbb: ez az egyetlen, amit a lacedaemoniak tanítani engedtek, Platón szavai szerint. Fel sem mérhető Plutarkhosz Étetrajzai olvasásának a haszna! Csak nevelőnk legyen komoly, s ne Karthágó bukásának évszámát vésse a gyermek fejébe, hanem Hannibal és Scipio jellemét; ne Marcellus halála helye legyen fontos, hanem a halál szégyenletes oka. Ne a tényeket beszéltesse, hanem a tanulságot. A történelmet értelmünk igen. változatosan hasznosítja. Jómagam száz meg száz olyan helyet találtam Liviusnál, amit más észre sem vett. Plutarkhosz talált az enyémen felül másik százat, még olyant is, ami Liviusban valóban nincs meg. Sokan azért tanulmányozzák a történetírókat, mert szép a nyelvük, sokan pedig a minden emberi titokba bevilágító gondolkodó mélységükért. Plutarkhosznál, e tudomány legfőbb mesterénél sok érdemes részletet találtam. De számos olyant is, ahol éppen csak vázlatosan, mintegy ujjával indít el az úton, s ha kedvünk van, követjük is. Csupán a dolgok felszínét érintjük. Szakítsuk ki az ilyen részeket, és helyezzük új világításba. Van egy mondata: "Ázsia népei egy urat szolgáltak, mert nem tudták kimondani az egytagú Nem szócskát." Lehet, hogy ez az
egy mondat adott alkalmat és anyagot La Boetie-nak az "Önkéntes szolgaság" megírásához. Néha Plutarkhosz egyegy jelentéktelen eseményt, egy-egy mondatot emel ki egy ember életéből, és tanulmányt épít rá. Kár, hogy az értelmes emberek annyira szeretik a rövidséget. Kétségtelenül, öregbíti hírüket, de mi rajta vesztünk. Plutarkhosz szereti, ha ítélőképességét, és nem tudását csodáljuk benne, és azt akarja, hogy úgy kívánkozzunk utána, mint aki sohasem telik be vele. Alexandriasz joggal neheztel egyvalakire, aki az ephoroszokhoz hosszú beszédet intézett: "Ó, idegen, jót beszélsz, de nem jól." A sovány ember vattával párnázza ruháját. Akinek híg a mondanivalója, szavakkal tölti fel. Az emberi kapcsolatok bámulatosan fejlesztik ítélőképességünket. Ha magunkba zárkózunk, elbástyázzuk lelkünket, és nem látunk már az orrunk hegyén túl. Mikor Szókratészt megkérdeztek; hogy hova való, nem azt felelte, hogy Athénből, hanem azt, hogy e világból. Széles, átfogó képzelete magába ölelte a világot szülővárosával együtt, értelmébe és szívébe vonta az egész emberi közösséget. Mi azonban köldöknézők módjára meredünk magunk elé. Ha falumban elfagy a szőlő, papom mindjárt úgy érzi, hogy az egész emberi nemet sújtja most az Isten haragja, és megesküszik, hogy szomjan halnak a kannibálok. Mostanipolgárháborúnkban azt kiabálják, hogy elromlott a világgépezet, nyakunkon a végítélet napja. Elfelejtjük, hogy rosszabb világot is megértünk már, de azt is, hogy ezenközben a világ másik kilenctizede vígan él. Én a jelen féktelenségeiben, annyi büntetlenül maradt bűn közepette csodálkozom, hogy ilyen enyhék a szenvedéseink. Akinek jégeső kopog a fején, az egész mindenséget zengő viharnak nézi. Egy savoyai ember mondta: "Ha ennek az ostoba francia királynak több sütnivalója lenne, az én hercegem udvarmestere lehetne." Képzelete nem tudott ura szolgálatánál különb hivatalt kiszínezni. A képzelődés káros, hatásai rosszak, mégis vele tévelygünk valamennyien. Az látja csak közülünk a dolgok valódi arcát, aki természetanyánknak teljes fenségét képként magában hordja, szemléli benne a folytonos, egyetemes
változásokat: önmagát vagy akár egy egész királyságot apró tollvonásként. Nagy tükör a világ, egyének és fajok örök osztódásának tükrözője, nézzünk jól bele, ha ismerni akarjuk önmagunkat. Igazában nagyon szeretném, ha az én tanítványomnak ez lenne az igazi könyve. Annyi emberi tulajdonság, felekezet, vélemény, törvény, szokás között a magunkét eligazítani, tökéletlen mivoltát és született gyengeségét belátni nem könnyű feladat. A sok forradalom, a társadalmak forgandó sorsa megtaníthat, hogy nem is olyan nagy csoda a saját csodánk. Annyi kiváló nép, annyi felejtésbe temetett győzelem és hódítás majd nevetségessé teszi talán a reményt, amivel halhatatlanságba akartuk juttatni nevünket, tíz közkatona elfogásának és egy földre döntött, ósdi tyúkketrec bevételének árán. Az idegenek pazar csillogása, a királyi és nagyúri udvarok gazdag pompájának látása tán megóv attól, hogy saját Fényűzésünket túl nagyra becsüljük. Az a tudat pedig, hogy milliárdnyi lény ment előttünk a föld alá, megnyugtatóan ígérhet számunkra jó társaságot a túlsó világban. Életünk - mondja Püthagorasz - az olümpiai játékok népes gyülekezetéhez hasonlít. Van, aki teste ügyességét mutogatva várja a dicséretet. Van, aki árut kínál, mert keresni akar. Van olyan is - és nem a legostobább fajta -, aki csak nézi ezt a tülekedést, és a hogyanjára meg a miértjére kíváncsi. Szemléli mások életét, mert tapasztalatot és irányt keres így az övéhez. A filozófia sok hasznos tanítását is a példákhoz számíthatjuk, mert minden emberi cselekedetünk mintáit bennük találhatjuk meg. Ezek tanítanak arra, hogy Quid fas optare; quid asper Utile nummus habet; patriae natisque propinquis Quantum elargiri doceat: quem the Deus erre Tussit et humana qua parte locatus es in re; Quid sumus aut quidnam victuri gignimur...
(Mit tégy helyesen e világban, Hogy forgasd vagyonod, mint szolgáld jól a hazádat, S házad érdekeit... Mire kötnek fenti parancsok Emberi rangodat és részed idelent kijelölveS győzöl-e, vesztesz-e majd, ha leróttad mind, ami kellett.)
S hogy tudni vagy nem tudni mit jelent, tudásod végcélja mi legyen. Mi a bátorság, a mérséklet meg az igazságosság, mi a különbség dicsvágy meg kapzsiság, szolgaság és alárendeltség, szabadság és szabadosság között. Miről ismered föl az igazi, tartós elégedettséget, milyen mértékben félj a haláltól, fájdalomtól és a szégyentől: Et quo quemque modo fugiatque feraque laborem, (És kikerülni a bajt hogy tudja, erős akarattal), s mi az, ami cselekvésre indít, vagy ami annyiszor tesz ingadozóvá? Szerintem elsősorban azokkal az eszmékkel kell tágítanunk a gyermek értelmét, amelyek érzéseit és erkölcsiségét szabályozzák, az önismeretre s a helyes élet és helyes halál tudományára szoktatják. A szabad művészetek közül kezdjük azzal, amely valóban a szabadságra nevel. Bár mindegyikük az élet helyes használatára tanít, azt kell választanunk mégis, ami közvetlenül és tárgya szerint is erre szolgál. Ha életünk igényeit természetes és jogos határai közé tudnók szorítani, a ma tanított tudományok legnagyobb részének semmi hasznát nem vehetnők. De még a hasznosakban is sok a mellőzhető és homályos részlet. Fogadjuk meg Szókratész tanítását, és korlátozzuk hasznosra igényeinket: Sapere aude, Incipe: vivendi recte qui prorogat horam, Rusticus expectat, dum defluat amnis, at ille Labitur, et labetur in omne
volubilis aevum. (Fogj az erényhez s élj vele most, sose várd a jövőtől, Mint a bolond a folyam-parton, hogy a víz lefoly egyszer, Mert örökös a folyó s az időben tágul a medre.)
Együgyű dolog ilyenekre tanítani: Quid moveant pisces, animosaque signa Leonis, Lotus et Hesperia quid Capricornus aqua (Mit jósol a sok égi jel ott: a Halak, az Oroszlán és a Bak, uszkálván Hesperiák vizein), a csillagok tudományára, a nyolcadik szféra mozgására, mikor ők alig-alig mozdulnak még. Ti pleiádesszi Kámoi Ti d' asztraszi boóteó (Mit bánom én: a Göncölt, a Medvét és Oroszlánt.) Mikor a perzsa királyok háborúra készülődtek Görögország ellen, Anaximenész írta Püthagorasznak: "Miért kutassam a csillagok titkait, mikor halál és szolgaság várhat rám?" Bár mindnyájan így beszélhetnénk: Mi gondom a világ forgásával, mikor a kapzsiság, irigység, babona, vakbuzgóság és annyi más ellenség fenekedik az életemre ? Mikor mindent tud már, amitől bölcsebb és jobb lehet, .ismerkedjék a logikával, fizikával, geometriával és retorikával is. Most már kész ítélettel válogathat közülük, és gyorsabban elsajátíthatja a neki valót. Tanuljon egyformán a beszédből és a könyvből. Egyszer a szükséges irodalmat olvastatjuk vele, másszor az anyag velejét, a jól megrágott lényeget adjuk át neki. Ha járatlan a könyvek vadonában, és tudományuk rejtett szépségére nehezen talál rá, adjunk mellé olyan tudóst, aki minden kívánságához és
étvágyához megfelelő táplálékot hord. De valahogy természetesebben csinálja, mint Gaza a görög nyelvtanával! Ez a könyv zsúfolt a nehézkes szabályoktól, a kongó szavaktól, az elme nehezen mozdul tőlük. A jó magyarázat érett gyümölcs: kínáltatja magát, és jól is lakunk vele. Sajnos századunkban rosszul áll a filozófia ügye, mert még az értelmes emberek szemében sem több értéktelen és üres haszontalanságnál. Az ilyen szőrszálhasogatás állja el a hozzá vezető utat, azt hiszem. Pedig súlyos tévedés, ha a filozófiát sanyarú arcú, felhúzott szemöldökű gyermekijesztgető rémnek festik. Vajon ki adta rá elijesztő álarcát? Hiszen nincs nála derűsebb, játékosabb, szinte azt mondhatnám: bolondosabb tudomány a világon! Csupa ünnep és vígság! A komor és fagyos tekintet éppen a hiányáról árulkodik. Mikor Demétriosz nyelvmester a delphoi jóstemplomban egy sereg filozófust látott üldögélni, így szólt hozzájuk: "Arcotok vidám és elégedett! Csupa semmiségről beszélhettek, ha nem csalódom!?" Egyikük, a megarai Hérakleion válaszolt neki: "Mi is lármáznánk és ráncolnánk a homlokunkat, ha a balló ige jövő idejének végződéséről volna szó, vagy most kellene eldöntenünk a kheiron és beltion középfokú és kheirinszton és beltiszton felsőfokú melléknevek végződésének sorsát. De a filozófiától örömre szoktunk, és elfelejtjük nyomasztó gondjainkat." Deprendas animi tormenta latentis in aegro Corpore, deprendas et gaudia : sumit utrumque Inde habitum facies. (Hogyha elernyed a test, titkát kitakarja a lélek, Búd s örömöd ráncát rávési nyíltan az arca,El nem rejtheted.) A filozófiával táplált lélek egészséges, és a testnek is átadja erejét: a felületen ragyogtatja meg csendes nyugalmát és
elégedettségét. Átgyúrja saját képére hordozó hüvelyét, vidám büszkeséggel, elégedettséggel, eleven tartalommal tölti meg. Szakadatlan öröm a bölcsesség látható jele. Derű, ami átlátszóbb, mint a Hold fölötti égbolt. A fontoskodás, a kicsavart szavak, a barroco meg a baralipton sározzák és kormozzák össze az embert, nem a filozófia. A filozófia csillapítja le a lélek sok viharát, mosolyra húzza az éhező és a lázbeteg száját is, de sohasem a bűbájjal, hanem természetes, kézzelfogható észokaival. Elvezet az erényhez, ami nem sziklás, elérhetetlenül meredek hegy ormán székel - amint iskoláinkban tanítják -, hanem virágzó, termékeny és nyílt síkságon. A tekintet messzire ellát onnan. Aki ügyes, hamar odatalál, árnyas pázsitok jelzik az útját, könnyű és sima hajlatok viszik oda, akár csak égi utakon járna. Vannak, akik sohasem ismerik meg ezt a legfőbb javukat, a legszebb, a diadalmas, a szerelmes, a gyönyört és bátorságot egyképpen osztó erényt, minden keserűség, bánat, félelem és kényszer esküdt ellenségét. De rejtve marad előttük a bölcsesség természettől rendelt két társa is: a szerencse és a vágy. Úgy képzelik, hogy az erény valami ostoba, szomorú, veszekedő, morcos, fenyegető és áskálódó szörnyetegféle, amely megközelíthetetlen, tövisekkel körülzárt szirten lakik, és onnan rémítgeti az emberiséget. A tisztelet nem elég: gyakorolni kell az erényt. A jó nevelő csak ezt taníthatja, a költők általános véleménye is ez: az istenek több akadályt gördítettek Venus, mint Pallasz palotája elé. Ha a gyermeki öntudat ébred, állítsuk eléje Bradamantét és Angelikát: válasszon közülük. Az egyik a naivitás, nemes férfiasság példája, a másik elomló szépség, mesterkéltség, művésziesség. Az egyik fiúnak álcázott, fényes sisakú, a másik női ruhába bújtatott, gyöngyös főkötőjű. Biztosan tudom, hogy férfi módjára választ majd közülük, és nem úgy, mint az anyámasszony katonája frígiai pásztor. Újfajta leckére kell megtanítanunk: a jó erény jutalma és nagysága a gyakorlásának könnyű természetességében rejlik. Ez a gyakorlat: játék, gyermeknek és felnőttnek:
együgyűnek és bölcsnek egyformán. Egyetlen szerszáma a mérséklet, és nem az erő. Szókratész, az erény nagy szerelmese önként letett minden erőfeszítésről, csakhogy könynyebben a birtokába jusson. Emberi örömünknek erény a dajkája. Az erény hitelesíti, váltja állandóvá és tisztává. Falánkságát mérsékli és határok közé szorítja. Ellenségeit megszalasztja, barátait hozzánk irányítja. Bőségesen ellát mindennel, amit természetünk kíván, anyásan etet, sohasem a csömörig, mindig csak a jóllakásig. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy szervezetünk, ha ivás közben a részegségtől, evéskor a gyomorrontástól, kéjelgésben a csömörtől visszatart, ellensége az örömünknek. Az erény mindig független az esetlegestől, a szerencsétől. Ha elveszíti, keres magának új szerencsét, állandóbbat a réginél. Tud bőségben, hatalomban és bölcsességben élni, pézsmaillatú ágyon heverni, szereti élni az életet, szépségben, dicsőségben és egészségben. De igazi hivatása a meglevő javak szabályozása, és ha kell: a lemondás bátorsága. Nemes és csöppet sem korszerű feladat ez utóbbi, nélküle parttalanul kanyarog életünk a zavaros áradatban, szirtek, zátonyok és más rémségek között. Ha tanítványunk értelme jobban hajlik a mesére, mint a szép útleírásokra vagy a bölcs elmélkedésekre, mondjunk neki meséket. Ha nem a társait buzdító harci dob hangjára figyel, hanem a vásári komédiások csörgőire, ha szívesebben labdázik, mintsem játszótéren küzd a győzelemért, akkor adjuk a városba cukrászinasnak, még ha a herceg kölyke is! Platón tanácsa is ez: "A gyermeket ne apja képességei, hanem saját képességei alapján küldjük pályára." Ha valóban életre nevelt a filozófia, ha egyformán jó fiatalnak és öregnek, miért nem engedjük hozzá idejében, aki oda kívánkozik. Udum et molle lutum est: nunc nunc properandus et acri Fingendus sine fene rota. (Most agyagod puha még. Nosza nyomkodd, mert kikeményezik, Perdüljön a
korong szaporán.)
Akkor tanítanak élni, mikor már elmenőben vagyunk. Száz meg száz tanuló megkapja a vérbajt, és csak utána olvassa el Arisztotelész leckéjét a mértékletességről. Cicero mondta, hogyha két ember életét élhetné végig, akkor se szakítana időt lírai költemények olvasására. Én még ezeknél is kevesebb hasznot látok a mai oktatásból. Kevés a gyermek ideje. Élete elején tizenöt-tizenhat évet tanulással tölt, és csak a maradék idő jut a cselekvésre. Fordítsuk ezt az időt a legszükségesebbre. Ne éljünk vissza az életével, kíméljük meg a dialektika körmönfont finomkodásától, aminek soha hasznát nem veszi majd. Válasszuk ki és tárgyaljuk meg vele a filozófia egyszerű igazságait: könnyebb azokat felfogni, mint Boccaccio meséit. Még az anyamelltől elvett gyermek is előbb megtanulja, az írásnál vagy az olvasásnál... Plutarkhosz írja, hogy Arisztotelész Nagy Sándort nem szillogizmusok készítésére és geometriára, hanem a vitézség, bátorság, nagylelkűség és mérséklet, a nem rettegő állhatatosság szabályaira oktatta. Ilyen felszereléssel bocsátotta a világ meghódítására a serdülő ifjút, harmincezer katonája, négyezer lovasa élén, kincstárában mindössze negyvenkétezer tallérral. A nagy tanítvány minden tudományt és művészetet tisztelt, de rávenni nem lehetett volna, hogy bármelyiket művelje is. Petite hinc, iuvenesque senesque Finem animo certum, miserisque viatica canis. (Bárki légy: gyerek, agg, csak a lelked cél melegitse, Hosszú az életi tél, készülj jó útravalóval.) Epikurosz hasonlóan ír Menikeoszhoz szóló levelének elején: "A fiatal ne fusson a filozófia elől, az öreg meg tartson ki mellette." Aki filozófia nélkül él, nem érett meg a boldogságra, vagy végleg elkésett róla. Nem óhajtom a gyermeket a kollégium börtönébe zárni, s
ott kiszolgáltatni holmi szeszélyes, haragvó vagy bolond iskolamesternek. Azt sem kívánom, hogy apróra törjék a lelkét napi tizennégy-tizenöt óra gyötrés pokolkínjával, olyan hajszával, amiben a teherhordókat tartják. Az sem jó, ha magányt kereső, elrévülésre hajló természetét teljesen átengedik az olvasás lázának, sőt táplálják is ezt a hajlamot. Az ilyen gyermek elveszíti kapcsolatát a közösség életével és minden jobbfajta mesterség igényével. Hány mai tudományfaló embert láttam én a könyvektől elbutultan! Karneadész jut róluk eszembe, aki nagy könyvbódulatában haját meg körmét is elfelejtette levágni. A gyermek nemes szokásait ne rontsuk meg idegen barbársággal. Valamikor közmondásos volt az a francia illedelmesség, amit a gyermekkor még őriz, de hamar elfelejt. Valóban mindenütt látjuk, hogy gyermekeink nagyon kedvesek, de rendszerint később nem váltják be a hozzájuk fűzött reményt. A legtöbben a kollégiumokra panaszkodnak emiatt. A tanulásra mindenütt van alkalom: a szoba, a kert, az asztal vagy az ágy, a magány vagy a társaság, a reggel vagy az este, mind-mind egyetlen és folyamatos leckeóra. A főtantárgy ítéleteink és erkölcseink alakítója, a mindenbe szétáradó filozófia legyen. Mikor Iszokratészt, a szónokot felkérték egy ünnepélyen, hogy beszéljen művészetéről, joggal válaszolt így: "Az idő nem alkalmas, hogy beszéljek róla. S amire alkalmas, arra nincs szavam." A mulatozás zajában szónokolni vagy a retorikáról értekezni valóban bárgyú dolog volna. Ez áll minden egyes tudományra. De a filozófiára sohasem. A bölcseknek mindenkori nézete, hogy a filozófiát éppen társalgásra való alkalmassága miatt sem az ünnepségekből, sem játékokból nem szabad kirekeszteni. Platón Lakomáján is ott van a meghívottak közt és mulattatja a vendégeket, méltóan időhöz és helyhez, szárnyalóan és hasznos gondolatokkal. Aeque pauperibus prodest, locupletibus aeque, Et neglecta aeque pueris
senibusque nocebit. (Gazdagnak, nyomorultnak jó s hasznos tudománya, Mindig bánni fogod, ha szívedből messzire űzted.) A filozófiával nevelt gyermek nem tunyálkodik úgy, mint a másik. Nem fáradunk el a képcsarnokban, ha van valami kitűzött célunk, mégha háromannyit talpalunk is érte. Így van a tanulással is. Ha nem köt a hely s az idő, ha kedvünkre és dolgainkba elvegyülve folyik, meg sem érezzük. Játék és testgyakorlat: a futás, birkózás, zene, tánc, lovaglás, vívás, egyformán jó alkalom a tanulásra. Azt akarom, hogy a lélekkel egy időben alakuljon a külső megjelenés meg a modor is. Mert nem lélek és nem test, hanem az ember készül itt. Ne válasszuk kétfelé a dolgokat. S mint Platón kívánja, ne külön-külön idomítsuk a kettőt; hanem úgy, mint a páros lovat: közös rúdhoz kötve... A szerető szigor elve irányítsa a nevelést. Sajnos, ma nem így nevelnek. Érdeklődésünk felcsigázása helyett elijesztenek minket a tudományoktól. Hagyjatok föl végre az erőszakkal, mert nincs bódítóbb és ostobább az alapjában jó természet elrontására. Ha azt akarjátok, hogy a gyermek féljen a fenyítéstől és a szégyentől, ne szoktassátok egyikre sem. Inkább eddzétek a fáradsághoz, hideghez; a szélhez, a férfias szembenézéshez. Öltözködésben, alvásban ne puhálkodjon, ételben, italban finnyás ne legyen: Kemény, életerős legényt, és ne finnyás úrfit faragjatok belőle. Én mindig így gondolkodtam a neveléstől. Kollégiumaink nagy részének rendje sok egyéb mellett sohasem tetszett. Ha több türelmünk volna, több eredmény is születnék, mert így kollégiumaink nem mások, mint börtönei az ifjú raboknak. Ezek a rabok pedig el fognak zülleni, hiszen most is gazemberekhez való büntetéssel sújtják őket. Ha tanítás közben véletlenül idetévedünk, mást nem hallunk, mint a megkínzott gyermekek jajgatását és a
dühösen ordítozó tanítókat. Micsoda módszer ez, amely felemelt korbáccsal a kézben, pulykavörös ábrázattal akar kedvet ébreszteni a tudomány iránt a félő és szelíd lelkecskékben! Gyalázatos és nagyon veszélyes mód bizony, s ehhez járul, amint Quintilianus igen jól megfigyelte, e zsarnoki tekintély-gyakorlatnak meg a minálunk szokásban levő büntetéseknek számtalan káros következménye. Mennyivel különb díszei volnának tantermeinknek a zöldellő gallyak, mint a véres fűzfavesszők! A filozófus Szpeuszipposz módjára az Öröm, a Vidámság, Flóra és a Gráciák képeit akasztanám fel tantermeink falára! Az öröm is ott fakadozzon, ahol a sorsuk készül. A hasznos ételt mézbe mártjuk, a károsat meg ürömbe, ha gyermekünket tápláljuk. Csodálatos a platóni gondosság, amivel a Törvényekben köztársasága ifjainak vidámságát és játékát előírja. Hogy elidőzik a versenyeknél, éneknél, játékoknál, a táncnál, amit szerinte a régiek maguknak az isteneknek, Apollónnak, a Múzsának és Minervának az oltalmába helyeztek. Ezernyi jó tanácsot ad a tornacsarnokok felszereléséhez. A tudományokra alig vet ügyet, és a költészetet csupán zenéje miatt ajánlja. Kerüljünk minden különcséget és modorosságot magunk viseletében, mert a társadalom nem látja szívesen az ilyent. Csodáljuk Demophorosznak, Nagy Sándor udvarmesterének a különcségét, mert izzadt az árnyékban és reszketett a napon. Láttam embert, aki jobban futott az alma szaga, mint a puskaropogás elől. Olyant is, aki holtra vált az egértől, vagy hányt, ha tejszínt szagolt, vagy előtte rázták ki a tollpárnát. Germanicus elbújt a kakasszó elől. Lehet, hogy titkos ösztönök bujkálnak bennük. De kapjuk el kellő időben, és elejét vehetjük minden különcködésre biztató hajlamuknak. Engem neveléssel vettek rá (igaz, nem egykönnyen), étvágyam közömbösen tűr ma már minden elém tett ételt és italt, az egyetlen sört kivéve. Csak a fiatal test hajlékony. Ilyenkor törjük hozzá a különféle mozdulatokhoz és a szokásokhoz is; ha saját vágyain és akaratán uralkodni tud, alkalmazkodik majd a különféle népek szokásaihoz és a sokféle társasághoz is. Még szükség esetén a kicsapongást is bírni fogja.
Állandó gyakorlattal a viselkedés magától értetődővé válik. Mindent képes lesz megtenni, de csak a jót teszi majd szívesen. Még a filozófusok is megróják a kegyvesztett Kalliszthenészt, mert nem tartott lépést az ivásban gazdájával, Nagy Sándorral. Tanítványunk nevessen, mókázzon, részegedjen le vendéglátójával együtt. Azt szeretném, ha felülmúlná a dorbézolásban is a cimboráit. Ne a fontolgatás tartsa vissza a rossztól, hanem a szilárd akarat: multum interest, utrum peccare aliquis nolit, an merciat. (Nagy különbség, hogy nem tud, vagy nem akar-e vétkezni.) Egyszer egy francia főúrtól megkérdeztem egyébként igen józan ember -, hogy hányszor volt részeg a német udvarban;. királyunk érdekében? Kérdésem nagyon mulattatta, és elmesélte, hogy háromszor történt meg vele. Ismerek valakit, aki igen nagy zavarba jutott, ugyanennél a népnél, mert képtelen volt részegeskedni velük. Mindig csodáltam Alkibiadész természetét, mert könnyen alkalmazkodott a változó helyzetekhez, és soha nem féltette egészségét. Pompában és méltóságban a perzsákat, józan mérsékletben a lacedaemonokat múlta felül. Spártában józan volt, Ionfában a gyönyört hajszolta: Omnis Aristippum decuit color et status et res. (Nézd csak Aristippust, minden divatot kitanult már.) Szeretném, ha tanítványom ilyen lenne. Quem duplici panno patientia velat Mirabor, vitae via si conversa decebit Personamque feret non inconcinnus utramque. (Koldusi rongyaiban emberként él s türelemmelÁm, ha sorsa javul, szerepet nem vált s marad: ember Tisztelem őt, ki ilyen... )
Íme az én tanítási elveim. Nem annak használnak, aki elolvassa, hanem aki szerintük élni fog. Ha látod, meghallod, ha hallod, meglátod. Isten mentsen, mondja valaki Platónnál, hogy a filozófia csak halomra hordott tudás és magyarázat legyen! Hanc amplissimam omnium artium bene vivendi disciplinam vita magis, quam litteris, persecuti sunt! (A mindennél felségesebb tudományt, a helyes élet tanát nem a betűk között s nem az életben keresték.) A pontusi Herakleidész Kleontól, a philasiaiak fejedelmétől érdeklődött mestersége felől. "Nem értek sem a tudományhoz, sem a művészetekhez, filozófus vagyok." A tanulatlan Diogenészt csúfolták, mert filozofált. "Annál inkább foglalkozom vele" - mondta ő. Hegesziasz kérte, hogy olvasson fel neki valamit. "Mulatságos vagy - felelte. Az eléd rakott fügéből a valódit választanád, nem pedig a festettet. Tőlem miért kívánsz mégis természetes szavam helyett írott dolgokat?" Ne a betűket, hanem a tetteket kérjük számon tanítványunktól. Tetteit pedig fedjék a szavak. Ezekből ítéljük meg józan felfogását, viselkedését az indulatok váltakozásában, kellemét a szép beszédben, erejét a csapások viselésében, mérsékletét játékaiban, józanságát vágyaiban, rendszeretetét, közönyét az eléje tett ételek fogyasztásában. Qui disciplinam suam non ostentationem scientiae, sed legem vitae putet: quique obtemperet ipse sibi, et decretis pareat. (Hogy henceg-e a tudásával, vagy élete zsinórmértékéül használja-e, hogy alapelveit követie...) Elveinket életünk munkája szentesíti. Zeuxidamoszt megkérdezték, hogy miért nem foglalják írásba a lacedaemonok vitézségük szabályait, a fiatalság okulására. Azt felelte, hogy az ifjúságot tettekhez, nem pedig szavakhoz szoktatják ott. ÖNMAGUNK EDZÉSÉRŐL Bármennyit tanulunk, bármi bölcsességre is tanítanak minket, ne higgyük, hogy ezek önmagukban irányítanak a tettre. Lelkünket a tapasztalatok formálják és gazdagítják igazán az elénk szabott út megtételére. Ha nem így volna, cselekvéseinknek már a küszöbénél megrettenne a lelkünk
a sok akadály előtt. Azok a gondolkodók, akik a legmagasabbra törtek, sohasem szemlélték ölbe tett kézzel a szerencse változékony esélyeit, mert féltek, hogy váratlanul és készületlenül találja őket a veszély: eléje mentek tehát minden megpróbáltatásnak. Egyik jólétét hagyta el, és gyakorolta magát az önkéntes szegénységben. A másik durva munkával edzette testét, hogy a jövő esetlegességeit könnyebben tudja majd viselni... De a halál gondján, e legnagyobb gondunkon nem siet segítségünkre semmi tapasztalat. Védekezhetünk fájdalom, szégyen, nincstelenség és minden baleset ellen a szoktatással és tapasztalattal, de a halált csak egyetlenegyszer tapasztaljuk, és szeme előtt inasok vagyunk mindannyian. Úgy látom, mégis van valami módja a hozzászelídülésnek, a megízlelésének. Szerezhetünk róla tapasztalatokat, nem tökéletest ugyan, de mégsem haszontalant: olyant, ami erősebbé és biztosabbá tehet minket. Ha nem tudjuk meglesni közelről, mellé kerülhetünk és kikémlelhetjük. S ha legfelsőbb erődítményeibe nem is férkőzhetünk, legalább jól körülnézzük és bejárjuk a hozzá vezető utakat. Sokan felfigyeltek az álom és a halál hasonlóságára, és nem ok nélkül. Mily könnyen csúszunk át ébrenlétből az álomba! Milyen könnyelműen ejtjük el a fényt, az öntudatot. Talán a minden tettünktől, érzésünktől megfosztó álom, amit mi haszontalannak és természetellenesnek mondanánk, nem más, mint a természet egyik leckéje. Megtanít, hogy teremtésünk kettős célja az élet és a halál, s hogy az élet-halál örökegy állapotát benne szokjuk meg rettegés nélkül. De azok, akik elájultak már egyszer valami durvább baleset vagy szívbántalom miatt, vagy önkívületbe estek, véleményem szerint még közelebbről figyelhették a halál igazi, takaratlan arcát. Mert ezek tudják, hogy az átmenet pillanatától félni nem kell. Nem jár külön gonddal, undorodással, hiszen időnk sincs akkor válogatni érzelmeink között. A fájdalomhoz idő kell, a halál pedig gyorsan végez. Biztos, hogy meg sem érezzük. Csak a közelsége félelmetes. Ámde ezt kivédhetjük a
tapasztalattal. Képzelődésünk felnagyítja legtöbb dolgunkat. Életem legnagyobb részét kitűnő egészségben töltöttem. Hozzá kell tennem még, hogy szakadatlan, boldog vidámságban. Ilyen virágos, ünnepi állapotban szörnyű volt a betegségre még csak gondolni is. Így aztán, mikor valóban beteg lettem, a baj szurkálásai sokkal kevésbé fájtak, mint azt rémlátásaimban elképzeltem. Sokszor tapasztaltam magamon, szobámban ülve, meleg takaróimban, hogy szánakozva gondolok fagyos időben a mezőn künnrekedt emberekre. De ha én volnék a helyükben, nem kívánnék ide bezárva lenni. Szinte tűrhetetlen arra gondolnom is, hogy állandóan négy fal vegyen körül. Talán a harmadik vagy a második polgárháborúnak idejében történt (nem emlékszem pontosan az évre), hogy vagy egy mérföldnyire ellovagoltam hazulról. Házam a zűrzavarok és a polgárháború közepén állt. Nem nagyon készültem az útra, házamhoz közel biztonságban éreztem magam, s csak egy jámborabb, de korántsem bátor lovat nyergeltettem. Hazafelé menet váratlan dolog történt, nem számíthattam lovam segítségére. Egyik emberem, derék, nagy legény különben, aki keményszájú, nagy darab, de egyébként friss és virgonc lovon nyargalt, csupa kérkedésből előzni akarta társait, és eleresztett kantárral rohant rám, s mint valami óriás zuhant alá, apró emberkére és apró lovamra úgy, hogy nyomban felfordultunk, s lábunk az ég felé kapált. A ló tehetetlenül vonaglott mellettem. Magam pár lépéssel odább repültem, és hanyatt vágódva terültem el. Tele lettem véres horzsolással, kardom legalább tíz lépésre repült kezemből, övem darabokra tört, s akár egy tuskó, mozdulatlanul maradtam a földön. Ez volt életem első ájulása. Kíséterem minden lehetőt elkövetett velem, élesztgetett, rángatott, hiába. Halottnak hittek, karjukba vettek, és nagy üggyel-bajjal hazacipeltek. Elég messze lehettünk hazulról, tán egy fél francia mérföldre is. Az úton s még aztán is jó két óráig úgy feküdtem, mint a hulla, míg végre mozogni és lélegzeni kezdtem. A gyomromban közben meggyűlt a vér; természetem minden maradék erejét összeszedte, hogy megszabaduljon tőle.
Nagy nehezen lábra állítottak, mire egy teli vödör tiszta vért hánytam ki. S ugyanilyen úton-módon még hánytam néhányszor. Ettől kissé meg is könnyebbültem, visszatért belém lassan az élet. Ámde annyira apránként és olyan rövid időre, hogy első érzéseim közelebb voltak a halálhoz, mint az élethez; ezek az érzések mély nyomokat hagytak bennem, s a halál ábrázatát és gondolatát oly közelről és természetes valóságában hozták elém, hogy teljesen megbékítettek vele: Mikor újra láttam, olyan zavaros, bágyadt és halott volt a nézésem, hogy alig fogta fel a fényt. A lélek tevékenysége ugyanolyan lassan indult meg újra, mint a testé. Láttam, hogy úszom a vérben, ujjasom teljesen átázott a kiadott hányadéktól. Első gondolatom az volt, hogy fejem lőtték meg. Valóban, ebben az időben sok lövöldözés folyt a környéken. Úgy éreztem, mintha életem az ajkam szélén lebegne. Szemem becsuktam, hogy ezzel is segítsek azt kiűzni, és kéjesen, magam elhagyva, új ájulásba estem. De mindez csak képzelődés volt, eszméletem felületén úszkált, gyöngéden, finoman. A valóságban nem is volt kényelmetlen, inkább olyan édességféle volt benne, amit az álomba hulló ember érezhet. Azt hiszem, hogy a végső elgyengülésben, a halál kapujában levők hasonlóan érezhetnek. Mi pedig ok nélkül sajnáljuk őket, mert azt hisszük, hogy vad fájdalmaik vannak, s lelküket szörnyű vívódások emésztik... Nem tudok tűrhetetlenebb, borzalmasabb állapotot elképzelni sem, mint az eleven, gyötrődő, de szóra képtelen lelket. Azokra gondolok, kiknek nyelvét kitépik a kivégzés előtt... Házam népe tudta már akkor balesetem hírét, mikor hazacipeltek. Családommal együtt jöttek elém, az ilyenkor szokásos siránkozással. Mint később elmondták, nemcsak ijedt kérdéseikre tudtam már felelni, hanem intézkedtem, hogy adjanak lovat feleségemnek, mert láttam, hogy összetöri a meredek, rossz út. Ebből azt vélhetnéd, hogy az ébredező élet jelentkezett bennem. Ó nem, egészen más volt ez. Pár üres gondolat, levegőben lógó hang, szemem és fülem káprázata, talán nem is az enyém. Mert azt sem tudtam, hogy honnan jövök, hová visznek. Ha
megkérdeznek, nem értettem volna. Az érzékek önmagukból árasztanak ki ilyen gondolatárnyat, a lélek csak álomi létével van ott jelen, mintegy permetezve, finoman súrolva az érzékek szelíd ütésétől. Közérzetem valójában nagyon nyugodt volt. Nem bánkódtam, sem magam, sem más miatt. Bágyadt voltam; nagyon gyönge, de fájdalmat nem éreztem. Láttam a házamat, de nem ismertem rá. Mikor lefektettek, éreztem a nyugalom édességét, mert csúnyán összeráztak az embereim, amíg a hosszú és hepehupás úton idehoztak, és két-háromszor is váltották közben egymást. Erősítő orvosságot akartak adni, de visszautasítottam; mert biztosra vettem, hogy halálos seb van a fejemen. Nem hazudom, ha azt mondom: ha halál, igen boldog halál lett volna, mert értelmem olyan erőtlen volt, hogy semmit nem bírt felfogni, testem pedig semmit sem érzett. Csendben, szelíden és boldogan lebegtem, el sem tudok képzelni ennél súlytalanabb szárnyalást. Mikor magamhoz tértem, úgy két-három óra múlva, egyszerre csak rám törtek a fájdalmak, hiszen minden tagom összetört vagy megzúzódott az esésben. Két-három éjszakán át olyan rosszul voltam, mint hogyha új halált szenvedtem volna, csak sokkal kínosabbat. És újra éreztem a zuhanás nagy megrázkódtatását. De nem felejtem el, hogy az utolsó dolog, amire emlékezni tudok, ennek a balesetnek az emléke volt. Sokszor elmondattam magamnak: hová mentem, honnan jöttem akkor, hány órakor történt az eset, s csak azután sikerült felfognom az összefüggéseket. Balesetem igazi okát mindig rejtegették előlem a fickó miatt, aki okozta, mindig más és más történetet találtak ki. Sok idő múlva, de talán már másnap is, ahogy emlékezőképességem újra munkába lépett, s fel tudta idézni azt a pillanatot, amikor a ló rám rontott (mert szinte láttam a sarkamban, és már vártam a halált), de ez a gondolat olyan pillanatig tartott, hogy félni sem volt időm. Úgy tűnt, mint egy lelkemre csapó villám, és éreztem, hogy a másik világról jöttem vissza... Egy ennyire jelentéktelen esemény leírása tán felesleges is volt, de önmagamnak mégis sok tanulsággal szolgált. Mert valójában a halálhoz szelídülni nem más, mint közelről a szemébe nézni. Mint
Plinius mondja, mindenki önmagából tanulhat a legtöbbet, ha megvan benne a befeléfordulás tudománya. Nem én találtam ezt ki, de így tapasztaltam. Nem más leckéjét tanultam meg, de a magamét. És ne nézzék szószátyárságnak, amit itt leírtam. Ha nekem jó szolgálatot tett, könnyen lehet, hogy másnak is használni fog. Különben is senki sem károsodik azzal, hogy a magam dolgát firtattam. Ha bolondság is, az én számlámra megy, senkit sem rövidítek meg vele. Olyan bolondság, ami velem száll a sírba, folytatása nincs másban. Csak két-három régi író próbált eddig utat törni ebben a vadonban, de nem tudhatjuk már, hogy milyen eredménynyel, hiszen nevüknél több nem maradt ránk. Azóta senki sem szegődött nyomukba. Göröngyös utat választ, aki a szellem tekervényes járatainak kifürkészésére vállalkozik, legbelsőbb redőinek sűrű homályába akar behatolni, apró rezdüléseit kikémlelni és lerögzíteni. Olyan újfajta és különös foglalkozás ez, ami eltérít a világ más közönséges és ajánlatos mesterségeitől. Több éve már, hogy csak a magam gondolataival foglalkozom. Csak magamat ellenőrzöm és tanulmányozom. S ha mégis másfelé nézek néha, csak azért van, hogy a látottat rögtön magamhoz viszonyítsam, vagy helyesebben: átszűrjem magamon. És ha a többi, sokkal haszontalanabb tudományok művelőinek mintájára közlöm mindazt, amit utamon megtanultam, azt hiszem, helyesen járok el. Bár nem vagyok elégedett az eredménnyel. Nincs nehezebb önmagunk jó leírásánál, de hasznosabb sincsen... Hol cifrálkodnunk kell akaratlanul is, hol meg magunkra kell parancsolnunk, hogy nyugton maradjunk. Nos, én állandóan ékesítem magam; mert állandóan magamról írok. A megszokás gyakorlatától a magunk leírása bűnre csábíthat, mert vallott dolgainkba csökönyösen hetykeséget kever. In vitium ducit culpae fuga. (Bűnödet átkozva más bűnbe esel.)
Az ilyen orvoslás több bajt okoz, mint amennyi haszna lehet... Mégis, ha az íróknak megtiltanánk a maguk vizsgálatát, mintha csak a bort átkoznánk meg, mert sokan lerészegedtek tőle... Vajon Szókratész kiről beszél legszívesebben? Önmagáról. És tanítványainak szavát nem úgy irányítja-e, hogy magukról beszéljenek? Sohasem leckéiket mondatja föl, hanem lelkük létét és lendületét hozza felszínre. Mi úgy vallunk Istennek és lelkiatyánknak, amint protestáns testvéreink az egész népnek, csakhogy ők nyilvánosan bánják bűneiket. Erre azt mondhatják, hogy mi csak bűneinket valljuk be, mást nem teszünk. De ezzel mindent bevallottunk már, hiszen maga az erény is bűnben fogant, és oka van bánni vétkeit. Életem az én mesterségem, ez a művészetem. Ki tilthatja meg, hogy szokásomtól, érzéseimtől és gyakorlatomtól eltérően másról beszéljek, mint magamról? Megtiltanád az építésznek, hogy az épületről a saját tudása szerint beszéljen, és más nézeteit kölcsönözze mindig, más ismereteit, és sohasem a sajátját? Talán a tetteimmel kellene a magam értéke mellett tanúskodnom, nem puszta szavaimmal. De hiszen gondolataimról beszélek csak, alaktalan tárgyamról, amit nem lehet tettekre fordítani: még a szavak légies köntösébe is alig-alig bírom azokat belekényszeríteni. A nagyon bölcs emberek és a nagy hivők messze elvonultak a cselekvő élettől. Az én tetteimet a véletlen hozta létre, sohasem tükrözték azok lelkem akaratát. Elkövetésükben alig volt szerepem, tehát nem rólam tanúskodnak, legföljebb, ha hozzávetőlegesen, és csak nagyon bizonytalanul. Csak fényüket vetik rám, de nem engem mutatnak. Írásaimban egészen benne vagyok: ez az én csontvázam, amelyen egyetlen pillantásban együtt látod az ereket, az izomzatot, az inakat, mindent a saját helyén. Megláthatod rajta legalább körvonalaiban, hogy mitől köhécselek, mitől sápadok el, mitől ver a szívem. Nemcsak életem mozdulatairól számolok be, hanem egész magamról, tehát a lényegről. Az ember legyen óvatos a maga megítélésében, de ugyanakkor lelkiismeretes tanúságot adjon, sorsa változásaitól függetlenül. Ha a teljes jóság és bölcsesség
volna meg bennem, emelt hangon kürtölném a füledbe. Kevesebbet mondani magunkról, mint ami valódi lényegünk, ostobaság, de nem szerénység. Arisztotelész szerint kislelkű és buta dolog önmagunk leértékelése. Az erényt nem támogatja az álszerénység, az igazságba sohasem csúszhat hiba. Ha többet is mondunk magunkról, mint ami valóban birtokunk lehet, nem önteltség az minden esetben, inkább ostobaság. Szerintem az effajta vétség alapja az öntetszelgés és a tolakodó önszeretet. Egyedüli gyógyító orvossága pedig, ha a sok eltanácsolást kerülve magunkról írunk továbbra is, és csak annál többet foglalkozunk magunkkal. A gőg a gondolatban fészkel, a kimondott szónak kevés része van benne. Azt hiszik, hogy a befelénézés öntetszelgő ügyeskedés, a magunk témául választása pedig lényünk túlbecsülése csupán. Az ilyen túlzók magukat is csak felületesen ismerik; előbb tanulják meg a külsőségeket, mint magát a lényeget. Álmodozó lustaságnak vagy légvárépítésnek mondják, ha más önmagát keresi, a lelke rugóit hozza mozgásba, mert ők bizony közönyösek, idegenek ehhez a mesterséghez. Ha valakit egyszer megrészegít a tudománya, forduljon a régi századokhoz, s letörik majd a szarva, az előtte nyüzsgő ezernyi szellemi alkotást szemlélve. Ha saját erejét, hízelgő önteltséggel mindenhatónak érzi, emlékezzék csak Scipio vagy Epaminondasz életére, a számtalan hadseregre, a nemzetekre, amelyek háta mögött sorakoznak az időben. Még a legkülönb erény sem teszi gőgössé az embert, ha erőtlen és gyenge képességeit és emberi mivoltának semmiségét be kell majd látnia. Egyedül Szókratész méltó a bölcs nevezetre, mert isteni parancsnak vallotta az önismeretet, és ezen át jutott el önmaga megvetéséhez. AZ ATYÁK SZERETETÉRŐL GYERMEKEIK IRÁNT Művemet a gáttalan képzelődés szülte. Olyan távol áll a szokványostól, hogy talán ezért fog tetszeni. Néhány éve már, hogy magányomba temetkeztem, és egyedüllétem szomorúsága búskomorrá tett, lényem természetével ellentétes hangulatra kényszerített. Az ilyen állapot ábrándképeket vetített elém; az írásra is ekkor adtam
magam: Se égen, se földön jobb anyagot nem lelve, önmagam tettem írásom tárgyává, egyetlen értelmévé. Ez a könyv merész tartalmával és furcsa elrendezésével páratlan a világon. S éppen ezzel a furcsaságával kelt figyelmet, mert a léha és hitvány anyagot a világ legbuzgóbb munkása is csak igen nehezen tudná értelmes, szabott formába kényszeríti. Ha valóban fennáll olyan természeti törvény, olyan ösztön, amely mindenütt egyenlően jellemzi az állatot meg az embert (bár efölött vitatkozni lehetne), a faj- és önfenntartás állati ösztöne után mindjárt a szülőknek gyermekeikhez való viszonyuk volna az. Természeti parancs ez, mert gépezetének egymásba kapaszkodó kerekeit csak ezáltal tudja simán, törés nélkül járatni. Abban sincs semmi különös, hogy a fordított viszony megint mást mutat: a gyermek sohasem szeretheti szülőit úgy, mint azok őt. Arisztotelész megállapítása illik ehhez a viszonyhoz. Aki jót tesz veled, jobban szeret, mint ahogy te őt szereted. Aki kölcsönad neked, jobban szeret, mint te, aki a kölcsönt elfogadod. A munkás jobban becsüli a munkáját, mint az becsülné őt, ha érezni tudna. Szeretjük a munkát, mert életünk értelme az, az élet pedig örök mozgás. Mindenki részese saját művének valamiképpen. Jót tettél? Szép és nemes dolog. Jót tett veled? Hasznos dolog. A hasznosat pedig nem szeretjük soha, csak azt, ami szép és nemes. Szeműnkben az a nemes, ami örökösnek látszó és jutalomra érdemes. A hasznost elveszítheted, emléke nem melegít többé. Mindig azt szereted jobban, amiért áldozol is. Ha adsz, többe kerül neked, mintha elfogadsz... Ne tűrjük magunkban természetünk zsarnoki kívánságait, próbáljuk hajlamainkat ésszerűséggel hajlítani. Nekem valóban édeskevés hajlamom van olyan vonzalmakhoz, amelyek józan eszem ellenére támadnak bennem. Nem értem például, hogy miért dédelgetik úgy az újszülöttet. Egy lélek, ami nem mozdul, egy hústömeg, amelynek alakja nincs, mit szeretnek mégis rajta?... Ismerek szülőt, aki játékszerekbe öli a pénzét, de felszisszen, ha felnőtt gyermekére kell egy fillért is költenie.
Úgy látszik, hogy valami féltékenység piszkálja fel zsugoriságunkat. Nem szeretjük, ha felnőtt gyermekünk nélkülünk is lábra áll, érvényesül, élvezi az életet, akkor, amikor mi már kifelé készülünk belőle. Bosszant, hogy a nyomunkba lép, mintha csak azt mondaná: félre az utamból. Pedig ez a dolgok rendje: a mi életünk rovására kell tovább élniük, a mi létünk nyomdokain. Ha féltünk ettől, miért kellett apává lennünk... Ismerek egy vénembert még süldő korából. Most, hogy megöregedett, bár elkerülte a sokféle betegség, mégis házsártos, harap és átkozódik folyvást, ő az ország legzsémbesebb embere. Csupa gond gyötri, csupa gyanú. Körülötte vidám komédia folyik, egész családja szerepel benne. Nála vannak a kulcsok, féltve őrzi azokat, akár a szeme fényét, s mégis mások élvezik pincéje, konyhája és tárcája temérdek kincsét. Ö megvonja szájától a falatot, de portáján éjjel-nappal folyik a dáridó, a játék, vagyona lassan szétforgácsolódik, rajta pedig, a zsémbes vagy átkozódó öregen, mindenki mulat. Lesik, hogy mikor bukkan fel valahol. Még a bárgyú, ragaszkodó szolgára is gyanakszik. Különben általános öregkori hiba a bizalmatlanság. Nekem ugyan dicsekszik egyre, hogy mennyire tartanak tőle, szót fogadnak neki és tisztelettel bánnak vele. Őt ugyan nem teszik lóvá! llle solus nescit omnia. (Ő az egyetlen, aki nem tud semmiről.) Alig ismertem még embert, aki jobban értette nála a parancsolást. Most pedig gyermekként tehetetlen... Ha jelen van, mindent ráhagynak. Ellene mondani nem akarnak, így legalább a tekintély látszatát meghagyják neki. Ha elküld egy szolgálót, az összeszedi motyóját és már kívül van a kapun, de csak színleg, mert visszajön a másik kapun... Az asszonyoknak eleme a férjükkel való ellenkezés. Hacsak egy lehetőségük van erre, két kézzel kapnak rajta. Egyetlen érvük lehengerel, igazságuk mindig fényesebb a napnál... A férj gazdálkodása soha nem tetszik nekik, ravaszkodnak macska módra vagy még makacsabbul, csak minden hatalom és a megbocsátás joga a kezükben legyen... Öregségünk hatalmas előnye a közöny. Semmi sem érint
már túlságosan, és csak legyintünk, ha becsaptak minket... Ha engem vezetnek félre, alig hederítek rá, mert régen tudom, hogy könnyen becsaphatnak. Nem győzöm eléggé dicsérni a barátságot, amikor a másfajta családi kötelékré gondolok. Még az állatok barátságában is több tiszteletre méltó van, és szinte vallásos hódolattal gondolok rá. Ha mások becsapnak, én nem szedem rá önmagamat, mert nem ringatom a lelkem abban a hitben, hogy megcsalatásom elkerülhetetlen, eszem sohasem gondol olyan lehetőségre, hogy csalhatatlan volnék. Inkább kényelemből, mint elvből vigyázok arra, hogy saját házamban rá ne szedjenek. Ha más gondjairól hallok, nem érint különösebben. Inkább magamba nézve kérdezem, vajon nincs-e hasonló gondom nekem is? Más baja engem figyelmeztet. Mással esett meg? Engem késztet rá, hogy éberebb legyek. Minden nap minden órájában másokról beszélünk olyant, amit nagyobb joggal magunkról mondhatnánk el akkor, ha figyelmünket befelé fordítanánk. Sok ember így lesz önmagának ellensége, mert vakmerően és olyan fegyverekkel támadja ellenfelét, amit az könnyűszerrel rá fordít vissza... Gyermekeinket igen egyszerű okból szeretjük: mi nemzettük őket, ezért második énünket látjuk bennük. Bár vannak sokkal nemesebb és figyelemre méltóbb szülötteink is: lelkünk gyermekei; szellemi mivoltunknak, tudásunknak, énünk nemesebb részének alkotásai. Ezek a mieink igazán: apjuk és szülőanyjuk vagyunk egy személyben. Drágábban fizettünk érettük, de több örömöt hoznak majd, ha valóban érdemes ivadékaink. Testünkből fakadt gyermekünk érdeméhez kevéske közünk van, alig több, mint az életre hozásukhoz. De amazoknak minden bája és jutalma egyedül a mienk. Azok tükröznek valójában, és nem emezek. Nem tudom, miért, de, jobban szeretem a múzsák ölelgetéséből való gyermekeimet, mint a feleségem öléből valókat. Minden vagyonom testi gyermekeimé, ez az ő el nem tulajdonítható örökségük. Amit nekik adni fogok, többé nem az enyém. Amit ők tanulni fognak, már nem én
tanulom, amit ők szeretnek, én talán messzire lökném magamtól... Lehet, hogy én vagyok a bölcsebb, de ők a gazdagabbak... A KEGYETLENSÉGRŐL Az erény - szerintem - másfajta és sokkal nemesebb hajtása lelkünknek, mint a bennünk élő, jóságra buzdító hajlamaink. A jól irányított lélek útja, törekvéseink eredménye ugyanaz, mint az erényes léleké... Aki természete könynyűségével szenvedi el a kapott sértést, dicséretesen jár el: jól teszi. De akinek elevenébe szúr bármely bántalom, és az esze fegyvereivel addig küzd a bosszúállás kegyetlen étvágyával, míg csak úrrá nem bír lenni felette, kétségkívül különb dolgot művel. Amaz helyesen cselekszik, emez erényesen. Az egyiket. a jóság vezeti, másikat az erényesség. Úgy látszik, hogy az erény fogalmához tartozik az akadály, az ellentét, enélkül értelme sincsen. Ilyen elgondolásból hívjuk Istent jónak, erősnek, igazságosnak, de sohasem erényesnek. Tetteit természete, és nem az erőfeszítés fakasztja... Arra gondolok, hogy Szókratésznek mindenkit felülmúló szelleme végül is nem sok tiszteletet érdemel. Mert nem találom meg benne a vágy legyőzésének semmi törekvését. Az erényhez vezető útján szinte lebegve halad, feszélyezés nélkül. Látom, amint hatalmas szelleme uralkodik benne minden felett, még arra sem ad neki alkalmat, hogy a bűnre csak kísértés szülessen benne. Az övéhez hasonló erényt még csak megközelítenünk sem lehet. Mintha győzelmes és üdvözült léptekkel haladna, saját nagyszerűségének fényében, a legkisebb zavar és akadályoztatás nélkül. Csak a bűnökkel vívott harc árán lesz világossá az erény, létét a bűn nélkül elképzelnünk sem lehet. Egyedül vétkeinknek köszönheti becsületét. Mivé válna a szép és nemes epikureusi gyönyör, amely ölébe ülteti, dajkálja és dévajságokra buzdítja az erényt, és kezébe adja játékszerül a szégyent, a lázat, a nyomort, a halált és a poklot? Tegyük föl, hogy az igazi erény ismérve a fájdalmak csendes
tűrésében, a kínok mozdulatlan viselésében rejlik. Tegyük fel továbbá, hogy a tűréséhez minden akadályt elébe rakunk. Vajon mi lesz az erényből, ha a fájdalmak megvetése árán majd örülni fog a végén annak, és nevetve fogadja a legkínzóbb hasgörcsöket is? Mert Epikurosz követői így tanították, és cselekedeteik sok példájából meggyőződhetünk arról, hogy így is éltek. ..: Magamról is egy szót. Hallom néha, hogy barátaim értelmem számlájára írnak olyasmit, amit szerencsémnek köszönhetek. Bátorságom és türelmem előnyét dicsérik, mikor ítéletem és vélekedésem segített csupán rajtam. És mindent rossz nevével neveznek, akár előnyeimre, akár veszteségeimre fordul a szó. Pedig igen sok hiányzik ahhoz, hogy valamely kiválóság végső fokára jussak el, ahol az erény már magától értetődő: meg sem kíséreltem az odajutást. Soha nem igyekeztem elfojtani a rám törő vágyakat. Erényem az együgyűeké: véletlen és esetleges erény. Ha szertelenebb vérmérséklettel születek, félő, hogy nagyon szánalmasan menekülne erényem a tetteim elől. Mert soha nem álltam erős lélekkel szenvedélyeim útjába, bármilyen természetűek voltak azok. Belső harcaim és győzelmeim nem voltak. Így nem is hálálkodhatom, hogy ment vagyok a sokféle bűn szorításától: si vitiis mediocribus et mea paucis Mendosa est natura, alioqui recta: velut si Egregio inspersos reprehendas corpore naevos. (Bűnöm szörnyű kevés, tán említése se fontos, Járnak-kelnek a lélekben, bár nem hívom őket, Mint sima arc bőrét, ha hívatlan pettyezi szeplő.) Inkább szerencsém, mint észbelátásom ügye, hogy így volt; Sorsom becsületéről híres családba ültetett; a legjobb apát adta nekem. Talán az ő jellemének egy része él bennem
tovább, talán a szép családi élet példája, jó nevelésem segítettek szinte észrevétlenül, de lehet, hogy más környezetben is így történt volna: valósággal undorodom a bűn számos fajtájától. Ami jó van bennem, születésemmel hoztam. Nem törvény, nem példák vagy tanítások oltották belém. Ártatlanságom természetem hozománya. Lelki erőm kevés, fortély nincs bennem semmi. A sok bűn közül mérhetetlenül gyűlölöm a kegyetlenséget, minden bűnök e legaljasabb formáját természetem és józan ítéletem szerint. Odáig jutottam, hogy nem bírom undorodás nélkül nézni egy tyúk nyakának kicsavarását, vagy befogom a fülem, ha nyúl vinnyog kutyám fogai közt, bár a vadászaton nagy élvezettel veszek részt. Akik vágyaikkal küszködnek, szívesen használják a kívánságok esztelen és bűnös voltára az ilyen bizonyítást: "Ha a vágyak kérlelhetetlenül úrrá lesznek bennem, eszem hiába erőlködik, semmire sem jut velük." És mindig a nőkhöz való viszonyunkat hozzák elő példának, quum iam praesagit gaudia corpus Atque in eo est Venus, ut muliebria conserat arva; (A vágy már égeti tested, Isteni Vénusz most csinosítja szép birodalmát), ahol - szerintük - a vágy minduntalan önkívületbe hajszol, eszünk nem tudja többé a tisztét, és gondolataink a megkívánás ködébe halnak. Magamról tudom, hogy másként is történhetik ez, és néha, még az elragadtatás pillanatában is, másfelé kormányozhatjuk lelkünket. Résen kell lennünk, és elkerülhetjük a csapdát. Magamról tudhatom azt is, hogy lelkem uralkodni tud a vágy bármilyen erőfeszítésén. Venus nem mindenható, mint ahogy felvilágosult bölcseink is szívesen elhitetnék velem. Semmi csodaszerűt és végbevihetetlent nem találok például a navarrai királynő egyik meséjében, a Heptameronban (amely igen kiváló könyv tárgyánál fogva is), amikor valaki teljes éjszakát tölt kényelemben a
kedvese mellett, és megelégszik a csókjával s az egyszerű simogatással. A vadászat köréből talán jobb példát állíthatok ide. Élvezetünk ugyan kisebb lehet benne, de örömünk és elragadtatásunk annál több, ha hosszú les után a vad olyan helyről törtet elénk, ahonnan a legkevésbé várjuk. Nem hiszem, hogy ilyenkor, a hajsza hevében gondolatainkat másfelé tudnánk terelni. A költők Dianának Cupido nyilain vett győzelméről írnak. De újra tárgyamra térek. Más fájdalma mélységesen meghat, és legszívesebben sírnék, még társaságban is igen sok esetben, ha sírni tudnék. Más könnyei kicsalják az enyémet még akkor is, ha műkönnyek csupán azok. A halottakat nem siratom, inkább irigylem. De nagyon sajnálom a haldoklókat. Jobban megborzongat az élő emberi test kínzása és sanyargatása, mint a vadak hullasütése és emberevése. Bármilyen ésszerű ítélettel végeznek ki valakit, nem nézhetem megrendülés nélkül. Valaki Julius Caesar irgalmasságáról írta: "Szelíden állt bosszút. Mikor a kalózokat megadásra kényszerítette, akik őt előzőleg fogságba vetették és váltságdíjra kötelezték, bár valamenynyiüket kereszthalálra ítélte, mégis, kegyelemből előbb megfojtatta őket. Titkárát, Philemont, aki meg akarta őt mérgezni, egyszerű halállal büntette." Ez a latin szerző irgalmasság jelét látja abban, hogy a császár ilyen egyszerű halállal szabadult meg ellenségeitől. Könnyen elképzelhetjük ebből is, hogy a római kényurak szokásos kegyetlenségeinek milyen példái lehettek a szeme előtt. Igazságszolgáltatásunk minden gyilkoló formája kegyetlenség a szememben, ha többet akar a halálnál. Különösen minálunk, ahol a lélek üdvösségére is tekintünk. Szép üdvözülés az ilyen, ha kibírhatatlan kínokkal súlyosítjuk a lélek távozását! Néhány napja történt, hogy egy fogságba jutott katona börtöne toronyablakából kitekintve, látta a téren gyülekező népet, a bitófát kalapáló ácsokat, és azt hitte, hogy az ő kerékbetörésére készülődnek. Elhatározta, hogy végez magával, de egy rozsdás taligaszegnél egyebe nem volt, ezt is a véletlen adta kezébe. Először a torkát próbálta
átdöfni vele. Kétszer magába szúrt, eredménytelenül. Mikor látta, hogy semmire sem megy, harmadszorra a hasába döfött. Ettől elájult. Ekkor lépett be egyik őre, és látta, hogy végkimerülten, kicsavart testtel fekszik ott, de él még. Erre sietősen közölték vele az ítéletet, mielőtt meghalna. Mikor meghallotta, hogy csupán fejvesztésre ítélték, egyszerre felbátorodott, elfogadta most már a kínált bort is, és megköszönte bíróinak a nem remélt kegyet. Mint mondta, azért akarta megölni magát, mert egy sokkal súlyosabb és elviselhetetlen kínhaláltól félt, és a téren látott előkészületekből arra következtetett, hogy kegyetlen kínzásokkal fogják majd sanyargatni. Úgy érezte, hogy a nem várt ítélet a haláltól szabadította meg... Olyan korban élek, amely polgárháborúival bőven szolgáltat példát a hihetetlen kínzásokhoz. Még a régi történelemkönyvekben sem találunk undorítóbb eseteket azoknál, melyeknek itt naponta tanúi lehetünk. Ha nem láttam volna, el sem hinném a kegyetlen lelkek létezését, akik csupán a gyilkolás öröméért ölnek és darabolnak fel élő testeket; szokatlan kínzásokon, mindig új halálnemeken törik a fejüket, anélkül hogy ellenséges érzés vagy haszonvágy hajtaná őket. Mindössze azért teszik, mert élvezni akarják az áldozatok gyötrődő mozdulatainak látványát, hallani az aggodalomtól félőrült haldoklók kiáltását. Elérték a kegyetlenség legfelső határát: ut homo hominem, non iratus, non timens, tantum spectaturus occidat (az ember ne haragból, ne félelemből, csak a látvány öröméből öljön). Még a védtelen és ártatlan állat leölését sem bírom végignézni undorodás nélkül. Megtörtént, hogy a kifulladt és erejét vesztett szarvas nem talált más utat a menekülésre, megadta magát üldözőinek, és könynyezve könyörgött életéért. Questuque cruentus Atque imploranti similis. (És könnyei folytakS mint ki kegyet vár, sírt.) Ha ilyet láttam, elfordultam. Az élve maradt állatot mindig szabadon engedtem. Püthagorasz is így tett, amikor megvásárolta a halászoktól és madarászoktól gazdag
zsákmányukat.
Primoque a caede ferarum Incaluisse puto maculatum sanguine ferrum. Úgy hiszem én: legelőszörÁllati vér serkent az ember kardja hegyétől.) Az állatok birodalmában a vérengzők természetes hajlamuktól kegyetlenkednek. Miután Róma népét rászoktatták már a vadállatok öldöklő kegyetlenségének látványára, nem telt sokba, és emberek, gladiátorok vérengzésére került sor. Az a gyanúm, hogy a természet az embertelenséget is belénk rejtette. Senki sem ugrál attól, ha az állatok ugrálását látja, és senki nem lép közbe, ha látja, hogy marcangolják egymást. Talán kinevetik majd az állatok iránti vonzalmamat, de lám, a teológia is előírja, hogy emberségesen bánjunk velük. Egyazon gazda szállásolt el bennünket ebben a palotában az ő szolgálatára. Azok is, mi is az ő családjába tartozunk, joggal kérhet tőlünk irántuk némi emberséget is. A HASZNOSRÓL MEG A TISZTESSÉGESRŐL Nincs kivétel: mindenki mond ostobaságokat; a baj ott kezdődik, ha ezt valaki tudatosan teszi. Nae iste magno conatu magnas nugas dixerit. (Nagy hangon mond nagy ostobaságokat.) Rám, ilyen formában, ez nem vonatkozhatik. Ostobaságaim éppoly könnyen hagyják el a számat, mint amennyit a valóságban érnek, s ez így van rendjén. Könnyűszerrel meg is szabadulhatnék tán tőlük, de becsük szerint veszem s adom vissza őket. Ha írok, a papiroshoz ugyanúgy beszélek, mint bárkivel, akivel találkozom. Erre bizonyság, ami itt következik. A szószegés mindenkor megvetést érdemel, hisz még Tiberius is visszautasította, bár érdekei mást parancsoltak
volna. Germaniából üzenték neki, hogy egyezzék bele Arminius megöletésébe, mert így megszabadulhat legnagyobb ellenfelétől; ő volt ugyanis a rómaiak leghatalmasabb ellensége, aki már Varus konzulsága idején csúfosan elbánt velük, s egymaga akadályozta meg, hogy a rómaiak kiterjesszék uralmukat azokra a területekre. A császár azzal válaszolt, hogy a római nép mindig nyíltan vett bosszút ellenségein, fegyverrel harcolt fegyver ellen, sohasem csellel válaszolt cselre, sohasem titokban, mások háta mögött. Így a hasznosnak ígérkezőnél többre tartotta a becsületeset. Azt mondhatnánk erre: bátor harcos volt; ezt elfogadom, bár a hozzá hasonló állásúaknál ez nem csoda. Az erény nyílt bevallása csak azok szájába nem illik, akik az erényt nyíltan megvetik. Mert az igazság az erényt erővel váltja ki a lélekből, de van lélek, amelyik parádézik az igazsággal, mint valami ékszerrel, pedig igazában távol áll tőle. Emberi mivoltunk látható és rejtett épülete egyaránt merő tökéletlenség. De a természet munkájában semmi sem céltalan; még a céltalanság sem; e világmindenség minden apró részecskéjének hasznos és pontos. helye van. Lényünket beteges tulajdonságaink tartják össze: a becsvágy, a féltékenység; az irigység, a babonaság, a bosszúvágy, a kétségbeesés oly természetes módon lakozik bennünk, hogy saját képünkben állatra ismerhetünk. Nézzük csak a kegyetlenséget, elfajzásunk legkiáltóbb példáját. Valami nehezen kifejezhető, kéjes, keserédes örömet érzünk mások szenvedése láttán; még a gyermekek is jól ismerik ezt az érzést; Suave, mari magno, turbantibus aequora ventis, E terra magnum alterius spectare laborem. (Édes érzés figyelni a szárazföld felől mások vergődését, ha a föltámadt tengeren hajtják a hullámokat a
szelek.) Ha megölnék bennünk ezeknek a tulajdonságoknak a csíráit, akkor életünk alapfeltételeit rombolnák szét. Mint ahogy mibennünk, úgy minden kormányzatban is vannak olyan szükséges intézmények, melyek nemcsak alávalók, de bűnösek is. A vétségek itt rangot nyernek, s a társadalom fenntartásához éppolyan fontosak lesznek, mint a mérgek egészségünk megőrzéséhez. S hogy mégis megbocsáthatók, azért van így, mert szükségletté váltak, s a köz szükséglete elhalványítja, elmossa valódi mivoltukat: ám bízzuk e bűnök használatát jóval erőszakosabb és kevésbé válogatós polgártársainkra, akik lelkiismeretüket és becsületüket a haza oltárán áldozzák föl egyképpen, ahogy valamikor a régiek életüket s vérüket vitték oda áldozatnak. A közjó néha megkívánja az árulást, a hazugságot, a gyilkolást. De bízzuk az ilyen feladatot a könnyebben hajlókra, engedékenyekre. Igaz, gyakran fölbosszant, ha látom a bírákat, amint csellel, csalóka reménység felkeltésével, bocsánat ígéretével próbálják a vádlottból vallomásukat kicsikarni. Szemérmetlen cselfogás az ilyen. Lehet, hogy az igazságszolgáltatás hasznát veszi, de én, magának Platónnak is, aki e szokást méltányosnak mondja, magam ízlése szerinti, másfajta módszert ajánlanék. Rossz igazságszolgáltatás az ilyen, önmagát becsteleníti meg, amikor másoknak ártalmát kívánja. Egy kérdésre válaszolva mondtam nemrégiben, kötve hiszem, hogy egy herceget elárulnék egyetlen alattvalója kedviért, én, aki kétségbeesnék, ha egyetlen alattvalóját kellene a hercege kedviért elárulnom. Nemcsak a csalókat utálom, hanem azokat is, akik engem akarnának becsapni. Nem szívesen szolgáltatnék .alkalmat ehhez sem. Ama kevés esetben, amikor közvetítő voltam uralkodó hercegeink ügyeiben, széthúzások és a népünket marcangoló ellenségeskedések, harcok zajának idején, gondosan ügyeltem, nehogy bizalmatlanságot keltsek hercegeinkben a másik féllel szemben, de vigyáztam arra is, hogy arckifejezésemet félre ne érthessék. A mesterségbeliek takargatják igazi ábrázatukat, titkolózók,
hamiskodók, s még a mérsékeltebbek közülük is alkalmazkodnak a velük szemben álló fél gondolkodásához. Jómagam. inkább felkínálkozom, legőszintébb véleményemet fejtve ki, mert természetem ezt követeli tőlem. Gyatra és újonc közvetítő az, aki nálam többet enged a közvetítések során. Ez ideig mindig szerencsém volt (s ebben bizonyára jószerencsémnek oroszlánrész jutott): a szemben álló felek meghallgattak engem, nyíltan s bizalommal nyújtották kezüket egymásnak. Nyílt magatartásom már az első alkalommal bizalmat ébreszt. A nyíltság és a színtiszta igazság kimondása mindegyik évszázadban csak hasznos és eredményes lehetett. Tovább menve: akik minden haszon föladásával, érdek nélkül munkálkodnak a béke ügyén, lehetnek nyílt szavúak, mert ez esetben még a szabadszájúság sem gyanús és gyűlöletes, s valóban elmondhatják, amit Hüperidész az athénieknek mondott, amikor ezek beszéde nyerseségére panaszkodtak: "Ne szókimondásom mikéntjét nézzétek, hanem szabad mivoltomat, olyanét, aki anélkül szabad, hogy elvenne valamit is mástól, vagy hogy növelné azt, ami az övé." Szabadságom és határozott mivoltom könynyen megőrzött a képmutatás látszatától is, kimondatott velem súlyos és kényes szavakat, amiket tán meg is bántam, távolodva tőlük az időben, de úgy látom ma is, szabadságom éppen ezek mutatták természetesnek, magától értetődőnek. Ha valamit elvégzek, magáért a cselekvésért teszem, soha nem mérlegelem a következményeket, nem fontolgatok, jósolgatok előre. Minden tettem a maga szabta utat követi, mindegyik eredményre tör. Végeredményben, vezető főurainkkal szemben semmiféle, gyűlöletből vagy szeretetből folyó szenvedély nem vezet; akaratomat nem béklyózzák vélt sérelmek vagy különleges elkötelezettségek. Törvényes, polgárhoz illő módon tisztelem királyainkat, önérzet nem bujtogat, de nem is fordít el személyüktől. Ilyen a természetem. A közügy sem köt le, csak igen mérsékelten, lázba sohasem hoz. Elkötelezettségeim nem olyanok, hogy az egész lelket lázban tartanák: a harag és a gyűlölködés legalábbis
túlesnek a magam igazsága és kötelességei körén: olyan szenvedélyek ezek, amelyek szembefordítanak bármilyen kötelességet a józan ésszel, vagy semmibe veszik azt, a legtöbb embernél. Utatur motu animi, qui uti ratione non potest (Hagyatkozzék az érzelmeire, ki az eszét használni nem tudja.)
A törvényhez húzó, méltányosságot kereső akarat önmagát szabályozza, egyensúlyt tart, mert máskülönben törvénytelenség, lázadás lesz belőle. Ilyen akarat írja elő fejem magos tartását, szívem nyíltságát, szemem tiszta tekintetét. A valóságban azonban nem röstelkedem bevallani - ha a szükség úgy hozná, szívesebben áldoznék egy gyertyát Szent Mihály oltárán, egyet pedig a sárkánynak, mint az öregasszony tette a mesében. Egész a máglya lépcsőjéig híve maradnék az igazak pártjának, de kizárólagosan csak abban az esetben, ha történetesen erre jönne kedvem. Ha minden összeomlik, dőljön össze Montaigne kastélya is: de ha nincs erre szükség, hálás leszek a Gondviselésnek, hogy megkíméli. De amíg szabadnak hagy, arra használom ezt a szabadságot, hogy megvédjem, ami az enyém. Vajon Atticus nem mérsékletével mentette meg magát az országos hajótörésből, annyi változó balszerencse közt, mindig az igazak pártján, a vesztesek pártján maradva? Persze, könnyebb a dolga a veszélyben a hozzá hasonló magánembernek. Érzem, a köz dolgaiban nem szabad túl nagy törekvést tanúsítani, nem szabad engednünk, hogy egész életünket magával rántsa, mintegy reá telepedjen. De ha bajban van az ország, sem nem szép, sem nem becsületes dolog a tétovázás, az állhatatlanság, s még kevésbé a közömbösség. "Ea non media, sed nulla via est, velut eventum expectantium quo fortunae consilia sua applicent." (Nemhogy középutat választanának, de semmiféle utat nem választanak, akár azok, akik kivárják az eseményeket, s addig várnak, amíg a szerencsekerék nem nekik kedvez.) Mikor a barbárok Görögországba törtek, Syracusae
tirannusa, Gelon nem foglalt állást, hanem Delphoiban állomásozó követét megbízta, tudakolja ki, merre fordul majd a szerencse, hogy még időben elnyerhesse a győztes kegyét. Az ilyet egyfajta árulásnak érzem, főleg akkor, ha saját hazánk ügyeiben élünk vele, amikor nyíltan kell állást foglalnunk. Ám az olyan embernél, akit sem állása, sem rangja nem kötelez, menthető, ha nem húz semelyik párthoz (enmagam ugyan még ebben az esetben sem menteném föl), legföljebb az idegen földön vívott háborúk esetén más a helyzet; igaz, a törvény nem kényszeríti rá, hogy azokban részt vegyen. De még azoknak is, akik mindenestül elkötelezték magukat, azt tanácsolom, mértékkel tegyék inkább, várván, míg a vihar átvonul a fejük fölött. Morvilliers úrnak, Orléans püspökének az esete jó példa erre. Ismerek bátor szívűeket, erényes embereket, akik ez órában is szilárdan állják a helyüket külföldön, ügyünk szolgálatában, s nem törődnek vele, mit tartogat számukra, milyen megpróbáltatásokkal sújt rájuk az ég. Véleményem váltig ez: acsarkodjanak csak egymásra a királyi fők, az az ő személyes ügyük; én semmibe sem veszem azokat a könnyelmű embereket, akik szívesörömest részt vállalnak a nem nekik való küzdelmekben; mert ha szembekerülünk egy herceggel, nem támadhatunk ellene nyíltan és bátran, becsületünkre s kötelességünkre hallgatva. Ha nem szereti urát, attól még becsülheti. A valóságban a törvények szerepe s a régi szokások védelme azzal jár, hogy akik saját érdeküket követve ellenük fordulnak, éppen igazolják, sőt érdemessé teszik ezeknek védőit. Ne hívjuk viszont kötelességnek (ahogy ezt nap mint nap teszik) azt a durva és nyers magatartást, amely a magánérdekek védelmekor születik meg bennünk, se pedig bátorságnak egy áruló vagy egy gonosz lélek viselkedését. Ők gonosz, durva hajlamaikat szívesen hívják buzgóságnak, holott nem a jó ügy vezeti őket, csak a saját érdekük. Háborút szítanak, de nem azért, mintha jogos volna, hanem azért, mert háború. Nem tiltja semmi, hogy a közvetítő a két ellenfélnél egyképpen illően és lojálisan viselkedjék, hogy egyfajta
kedvességet mutasson mindkettőnél (hiszen az ilyen kedvességnek is sokféle módja, mértéke lehet), de legalább mérsékletes legyen, és ne ígérkezzék el egyik félnek sem olyanformán, hogy az teljesen a magáénak érezze a közvetítőt. Elégedjék meg a kegyben is félmértékkel, s ha már a zavaros vízbe gázolt, ne akarjon még halászni is benne. Van egy másik módja a feleknek való ajánlkozásnak, de ez sokkal kevésbé óvatosság, mint inkább lelkiismeret kérdése. Azzal, ha elárulván az egyik felet, a másiknak létét biztosítod, adandó alkalommal nem fogod-e elárulni emezt is? Az előbbi gonosznak fog tartani, bár hallgatott rád, hiszen felhasználhat még, és becstelenséged az ő üzleténék kedvez. Mert a kétszínűek hasznosak mindaddig, amíg hoznak valamit, de mindenki vigyáz, hogy a lehető legkevesebbet vigyék. Olyat én soha az egyiknek el nem mondok, amit ne mondhatnék ugyanakkor a másiknak is, legföljebb a hangsúly változtatásával. De soha nem érintek mást, csak közismert dolgaikat, vagy olyanokat, amikből közös hasznuk lehet. Nincs haszon, amiért hazudni tudnék akármelyiküknek is. Ha titkot bíztak rám, lelkiismeretesen magamban őrzöm, de igyekszem minél kevesebb ilyen megbízást elfogadni. Akinek nincs mit kezdenie vele, annak csak terhére vannak a hercegek titkai. Mégis szívesen vállalom azok terhét, s ami keveset reám bíztak, bátran reám bízhatták. Sajnos, mindig több titkom volt, mint amennyit szívesen elvállaltam volna. A nyílt beszéd nyílt beszédre késztet; társunkat úgy nyitja meg, akár a bor vagy a szerelem. Lüszimakhosz király meg akarta valamivel ajándékozni Philippidészt, mire az bölcsen így hárította el: "Adj nekem, amit akarsz, csak ne a titkaidat." Úgy látom, mindenki zokon veszi, ha a dolgok igazi természetét rejtegetik előle, ha nem tudja pontosan, mi a dolga ebben s ebben az ügyben, aminek intézése az ő dolga lenne, vagy ha az intézendő dolgok igazi értelmét-súlyát eltagadják előle. Ami engem illet, csak örülök, ha nem mondanak többet, mint amennyi tevékenységemhez szükséges, s nem is óhajtom,
hogy többet tudjak, mint amennyit kimondok, mert az befolyásolná beszédemet. Ha mégis valami komiszságra akarnának felhasználni, ám tegyék, de úgy, hogy a lelkiismeretemet hagyják békén. Nem kívánok olyan elkötelezett s megbízható lenni, hogy alkalmasnak találjanak az árulásra. Aki önmagához hűtelen, megbocsáthatóan hűtelen lehet urához is. De éppenséggel az uralkodók nem elégszenek meg a félhűséggel, és elutasítják a feltételekhez és határokhoz kötött szolgálatot. Hiába, ezen nem lehet segíteni. Jómagam őszintén feltárom előttük képességeim és feltételeim határait. Mert ha rabszolga vagyok, szeretnék a saját belátásaim rabja lenni, de még így sem biztos, hogy célhoz érek a vállalt szolgálatban. Mert tévednek súlyosan, ha egy szabad embertől megalázó szolgálatot és olyan elkötelezettséget kívánnak, amit az erre a célra megvásárolhatóktól szokás csak kívánni, olyanoktól, kiknek anyagi boldogulása teljességgel gazdájuktól függ. Törvényeink nagy súlyt vettek le rólam, engedtek egyetlen pártot választanom, egyetlen urat szolgálnom: minden kötelezettségem erre korlátozódik. Nem azt mondom ezzel, hogy ha érzelmeim a másik félhez húznának, szemérmetlenül oda állnék. A kívánságok, a vágyak belső törvényszerűségnek engedelmeskednek; cselekedeteink azonban parancsot csak a közösség érdekeitől kaphatnak. Cselekvésem módja igencsak eltér a ma szokványostól; nem hatásra vadászik vagy tartós eredmények elérésére számít, hiszen maga az angyali ártatlanság sem tudna itt, közöttünk képmutatás nélkül létezni, hazugság nélkül fennmaradni. Ezért azután a közügyekben való részvétel nem vált soha az én vadászterületemmé. Csak annyit nyújtok a köznek, amennyit itteni helyzetem mindenképpen megkíván, s olyan formában nyújtom, amely a legjobban megfelel egyéniségemnek. Gyermekkoromban még nyakig merültem a köz ügyeibe, s oly sikerrel, hogy majd végleg bennragadtam. De igyekeztem időben kikászálódni onnan. Azóta sokszor sikerült fölmondanom egy-egy kötelezettséget, vagy kibújnom alóla, de magamtól soha el nem vállaltam; a nagyravágyásnak hátat fordítottam.
Egyébként, akárcsak az evezősök, akik az árnak háttal haladnak előre, engem is inkább a szerencsém vezetett, mintsem az akaratom. Vannak utak, melyek valóban kedvemre s nekem valók, és ha valamikor is ezeken az utakon keresztül érek el a világ megbecsüléséhez, legalább tudni fogom, hogy mindig az ésszerűséget követtem, saját ésszerű meggondolásomat. Akik véleményemmel ellentétben azt tartják, hogy őszinteségem inkább együgyűség, erkölcseim hangoztatott egyszerűsége és józan mivolta pedig mesterkéltség, hogy inkább óvatoskodás, mint természetes jóság dolga, azok inkább megtisztelnek, semhogy megsértenének. Fortélyosságomat túlbecsülik; s aki közelebbről figyeli dolgaimat, kénytelen lesz bevallani, nincs az ő iskolájának semmiféle olyan szabálya, mely azokon a szigorú s kanyargós utakon, ahol még a legnagyszerűbb rátermettség s a legkülönb okosság is csak nehezen tudna egyenesen haladni, az enyémhez hasonlóan meg tudná őrizni a mozgás természetességét és látszólagos szabadságát. Az igazsághoz vezető út egyetlen és egyszerű, míg az egyén hasznát néző, az előnyöket szerző út kétfelé ágazik, egyenetlen, csalárd módon.-vezet. Gyakran láttam az ilyen kényszeredett, mondvacsinált szabadosságok alkalmazását; a legtöbb esetben semmi sikerre nem vezettek. Aiszóposz szamarára emlékeztetnek az ilyen emberek, amelyik a kutya szeretetét utánozni akarván, urának a vállára helyezte patáit; a kutyát az ilyen bizalmaskodásért simogatni szokták, szegény szamár kétszer annyi botot kapott, mint amennyi simogatást. "Id maxime quemque decet quod est cujusque suum maxime." (Az a legjobb számunkra, ami leginkább összhangban áll a természetünkkel.) Nem akarom én rangjától megfosztani a csalfaságot, mert méltán gondolhatnák, hogy nem értem a világ rendjét. Tudom, gyakran igen jó szolgálatot tesz, és táplálja, valósággal ébren tartja legtöbb emberi cselekedetünket. Vannak törvénybe iktatott bűnök éppúgy, mint ahogy vannak jó vagy éppen menthető törvénytelen cselekedetek is. Az önmagáért való, természetes és általános érvényű
igazság egészen más méretre szabott, mint a mi különleges, nemzeti, a társadalmunk szükségleteihez szabott igazságunk: " Veri juris germanaeque justiciae soludam et expressam effigiem nullam tenemus: umbra et imaginibus utimur (Nincs birtokunkban a valóságos jognak meg a tökéletes igazságnak megfelelője: csak az árnyékát használjuk, a képe másolatát); olyannyira igaz ez, hogy amikor a bölcs Dandamys meghallotta Szókratész, Püthagorasz és Diogenész életének történetét, elismerte; hogy nagy egyéniségek, viszont abban nem látott semmi nagyságot, hogy a törvényeket szolgai módon követték s alkalmazták,. mert szerinte a törvényeket szolgáló egyéni erény mindig veszít eredendő erejéből; sokfajta bűnös cselekedet nemcsak a törvény engedelmével, hanem egyenesen annak a bujtogatására követtetik el. "Ex senatus consultis plebisque soitis scelera exercentur." (Vannak a szenátusi határozattal hozott s a néphatározattal jóváhagyott bűnök.) Köznyelven beszélek, amikor a hasznos és becsületes közt különbséget teszek. Ez a köznyelv odáig megy, hogy bizonyos természetes cselekedeteket is, bár azok nemcsak hasznosak, de szükségesek is, megbecstelenítőnek és piszkosnak mond. Ámde nézzünk meg más példákat az árulásról. Két trák trónkövetelő vitatta egymás közt az öröklés jogát. Uralkodójuk igyekezett a vita fegyveres eldöntését megakadályozni. Erre az egyik, arra hivatkozva, hogy egy találkozás elősegítheti a vita barátságos eldöntését, lakomára hívta a másikat, s ott elfogatta és meggyilkoltatta. A római igazságszolgáltatás az ilyen árulásért elégtételt kívánt. Annak, hogy a törvényes úton vegyenek elégtételt, sok akadálya volt; így aztán, mivelhogy háború kockázata nélkül semmiféle törvényes módjuk nem akadt, árulással intézték el a dolgot. Pompeius Flaccust találták erre a legalkalmasabbnak. Hamis szavakkal, mindenféle ígérgetéssel magához hívatta a gyilkost, s az ígért pénzjutalmak és kedvezmények helyett kezére-lábára bilincset veretve, Rómába küldte. Az egyik áruló minden bevett szokással ellentétben a másikat ejti csapdába; minthogy egymással szemben bizalmatlanok,
saját furfangjukkal nehéz lenne őket tőrbe csalni. Tanúm erre szomorú kimenetelével a fenti példa. Mindenki ám utánozza Pompeius Flaccust; tudom, akadnak elegen; ami azonban engem illet, az én szavam s az én hitelem, mint minden; ami az enyém, egyazon testnek, egyazon értelemnek részei: Igyekszem legjobb erőimmel a közt szolgálni, legalábbis így gondolom. Ám ha rám parancsolnának, hogy a törvény előtt közvádlóként teljesítsek szolgálatot, azt mondanám: "Erre én nem termettem rá", vagy ha reám bíznák az árkászok parancsnokságát, azt mondanám: "Sokkal méltóbb feladatokra vagyok hivatott"; ugyanígy, ha hazudozásra, árulásra kérnének; esküm szegésére valami nemes ügy szolgálatában, vagy arra, hogy ugyanezért öljek meg, mérgezzek meg valakit, azt felelném: "Ha megloptam vagy megkárosítottam valakit, küldjetek inkább a gályára." Mert úgy van rendjén, ha egy nemesember ugyanazt mondja, amit Lacedaemon lakói a béketárgyaláson,. az Antipatertől szenvedett vereség után: "Bármi súlyos terhet róhatsz ránk, a te dolgod ez. De ha becstelent és aljasat kívánsz tőlünk, csak idődet vesztegeted." Mindenkinek úgy kellene saját lelkiismeretére megesküdnie, mint ahogy az egyiptomi uralkodók eskették meg ünnepélyes külsőségek közt a bírói tisztség viselőit: bármily parancsot kapnának is, mindig csak lelkiismeretük szavát kövessék. Mert ha becstelen dolgot bíznak rád, az annak a jele, hogy megbízód becstelen. Aki megbízott, ismer téged, s a büntetésed már jó eleve az, hogy hiába javulnak a köz ügyei odaadó becstelenséged folytán, magánügyeid egyre kuszáltabbak lesznek. Az ilyen köz-jócselekedet árt legtöbbet saját magatoknak. És nem új keletű, s némi igazság is van abban, hogy maga az igyekezet mond ítéletet fölöttetek. A hűtlenség bizonyos esetekben talán megbocsátható; de csakis akkor, ha egy másik :hűtlenség megtorlását célozza. Éppen elég az olyan árulás, amit nemcsakhogy visszautasítottak; de megbüntettek később, bár a megbízók érdekét szolgálták: Ki ne ismerné Fabricius ítéletét Pyrrhus orvosa fölött? Megesik az is, hogy az árulás értelmi szerzője
megbünteti a fölfogadott embert, mintegy visszautasítván ezzel a tettével saját részvételét, megtagadva saját szerepét. Jaropelc orosz nagyherceg egy magyar nemest bérelt föl Boleslaus lengyel király megölésére vagy olyan tett elkövetésére, amely az.orosz népnek hasznára lehetne. Emez nemes lovagként ment a királyhoz, hűséges szolgájának mutatkozott, tanácsosi rangot nyert, és látszatra legjobb barátja és tanácsadója lett. Miután így a kegyeibe férkőzött, távollétét ügyesen kihasználva, az oroszok kezére juttatta Viszlicát. E nagy és gazdag várost az orosz hadak földig rombolták, fölégették, minden lakóját nemre-korra való tekintet nélkül megölték, nagyszámú nemesét, akiket a környékről a harc híre odacsalt, mind kiirtották. Jaropelc régi haragja így kielégült, hiszen Boleslaus egy ízben hasonlóan bánt el vele. Még részegen az árulás sikerétől, meglátta annak meztelen csúfságát, majd amikor a szenvedély már nem vakította el tekintetét, egyszerre olyan lelkifurdalás kerítette hatalmába, hogy kiszúratta az áruló szemét, nyelvét, férfitagját pedig levágatta. Antigonosz rávette Argüraszpidész katonáit; árulják el főkapitányukat, Eumenészt, régi ellenfelét. De alighogy megölték és testét eléje cipelték, saját maga kívánta az isteni igazságszolgáltatás ügynökének szerepét játszani, és bosszút állni e megvetésre méltó áruláson, s ezért a gyilkosokat a tartományi kormányzó kezére adta, szigorúan megparancsolva neki, hogy így vagy amúgy, de ölje meg őket. A gyilkosok sokan voltak, de egyetlenegy nem látta közülük többé Macedónia földjét. Minél különbül kiszolgálták Antigonoszt, az csak annál kíméletlenebb büntetéssel válaszolt. A rabszolgát, akí urának; Sulpiciusnak tejtekhelyét elárulta, a Sulla-féle proskripció ígéretének megfelelően szabadon engedték; de a köztörvényeket alkalmazva reá, már mint szabad embert taszították le a tarpei sziklákról. Királyunk, Clovis pedig felakasztatta Cannacre három szolgálóját, miután azok urukat néki elárulták, az ő kívánságára. Az árulókat általában a nyakukra kötött júdáspénz erszényével
kötötték föl. Miután szavukat állva kifizették őket, eleget tettek az árulókra vonatkozó törvényeknek is. Második Mahomet féltékenységében meg kívánt szabadulni bátyjától, s ezért, nemzetének szokásai szerint, egy tisztjét jelölte ki annak meggyilkolására. Emez az áldozat szájába annyi vizet öntött, hogy a szerencsétlen megfulladt. Mikor pedig dolgát így elvégezte, mintegy a bűntényt kiengesztelendő, a gyilkost a megholt testvér anyjának a kezére adta (csak apai ágon voltak testvérek ugyanis), ez pedig Mahomet szeme láttára felmetszette a gyilkos hasát, saját kezével kereste meg s tépte ki szívét, s aztán a kutyáknak vetette étkül. Még az erkölcsileg mit sem érők számára is kellemes dolog, ha elkövetett gazságukhoz a jóság és igazság bizonyságát toldozhatják, mintegy ellensúlyként, lelkiismeretük kései megnyugtatására. Hozzá kell fűznöm ehhez, hogy a parancs kiadói általában úgy tekintenek a gaztettek elkövetőire, mint eleven szemrehányásra. Ezért, mikor halálba küldik őket, saját gaztettük még élő tanúit igyekeznek örökre eltüntetni. Nos, ha jó sorsotok úgy hozza, hogy a közjót csak ezzel a kétségbeesett, végső orvossággal tudjátok gyógyítani, akkor az árulás elkövetőjét, hacsak nem átkozott amúgy is, legalább ti ne átkozzátok, amiért megbíztátok, amiért titeket kiszolgált, hiszen be nem vallottan is a ti szívetek áruló indulatát bizonyítja. Éppen úgy használják őket, mint ahogy a hóhért használják föl a kivégzésekre; belőlük e megbízással alja embert csinálnak, de tisztsége mégis éppen olyan szükséges, mint amilyen kevéssé becsülhető. Az ilyen megbízás nemcsak alávaló, hanem a lélek áruba bocsátása is. A rómaiak jogszokása szerint Sejanus lányát nem ítélhették halálra addig, amíg szűz volt. Ezért, a törvénynek szabad folyást akarván engedni mégis, megbecsteleníttették a hóhér által, mielőtt megfojtatták volna. E hóhérnak ezáltal nemcsak a keze, de a lelke is rabszolgája lett a köz érdekének. Amikor első Amurath súlyosbítani akarta azoknak az alattvalóinak a büntetését, akik részt vettek fiának apagyilkos terveiben, legközelebbi rokonaiknak adott
parancsot, hogy segédkezzenek a bűnösök kivégzésében; ebben az esetben módfelett becsületesnek tartom egyes rokonok magatartását, amikor megtagadták az engedelmességet, s inkább ők is vállalták az összeesküvés felelősségét, de nem akartak igazságot szolgáltatni egy másik gyilkosság árán. . Tanúja voltam magam is, amikor egy-egy vár bevételekor némely csirkefogók életük megmentéséért vállalták, hogy barátaikat és fegyvertársaikat felakasszák: azt hiszem, rosszabbul érezhették magukat, mint felakasztandó társaik a kivégzés előtt. Mondják, hogy Vitold litván uralkodó hercegtől ered a törvény, amelynek értelmében az elítéltek egymást voltak kötelesek megfojtani. A herceg megengedhetetlennek tartotta, hogy olyan személyt alkalmazzanak a hóhéri munkára, akinek a bűnhöz semmi köze sincsen. Ha az uralkodót valamely sürgető körülmény, parancsolóan sürgető esemény hitszegésre kényszeríti, avagy uralkodói kötelessége teljesítésétől téríti el, tekintse úgy az ilyen kényszert, mint valami isteni csapást. Azáltal, hogy saját okoskodása áthágta az általános, a hatalmasabb okoskodás példáit, ha bűnt nem követett is el, de szerencsétlen módon cselekedett. Annyira, hogy egyszer, amikor megkérdezték tőlem, ez miként orvosolható, így feleltem: "Semmi módon; ha úgy adódik, hogy két szélsőséges eset között kell választania, ("sed videat ne quaeratur latebra perjurio" (árulásra azonban ne is próbáljon mentséget keresni), tegye, amit jónak lát, de ha megbánás nélkül teszi, ha teljesen közömbös neki, akár megteszi ~ akár nem, valami nincs rendben a lelkiismerete körül." Ha mégis úgy adódnék, hogy valaki lelkiismeretének ingatagsága folytán képtelen volna e dolgokban megtalálni az igazi utat, azért én őt nem becsülném kevesebbre. Meg kell bocsátani, s becsülni kell a vesztest is. Elvégre nem vagyunk mindenhatók. Gyakorta megesik, hogy ha lehorgonyozni nem tudunk, hajónk sorsát végül is a Gondviselésre kell bíznunk. Van-é biztosabb támaszunk a végszükségben? Vajon képes-é többre az az uralkodó, aki hitét s becsületét is meg akarja őrizni, minthogy e kettő többet jelent számára saját lelki üdvösségénél, de népe
üdvösségénél is? Amikor imára kulcsolt kezével Istent hívja segítségül, nem abban reménykedik-e, hogy az isteni jóság nem tagadja meg tőle segítségét, hogy az isteni kéz nem utasítja vissza azt, aki ilyen esdekelve kéri? Veszélyes példálózások ezek, ritka, mondhatni beteges kivételek a mi természetes szabályaink alól. Mégis követni kell őket, mérséklettel s nagy körültekintéssel; semmiféle magánérdekért sem tehetünk erőszakot saját lelkiismeretünkön. Csak a köz haszna éri meg, de az is csak abban az esetben, ha fontos, mindenki előtt világos haszonról van szó. Timoleon kihulló könnyeivel mosta tisztára cselekedetét, amikor visszagondolt arra, hogy testvérkezével ölte meg a tirannust. Lelkiismerete nem lehetett nyugodt, mert erkölcse és becsülete árán kellett a köz hasznát szolgálnia. A szenátus, bár e gyilkosság nyomán föllélegzett, nem mert kereken véleményt formálni a nagy jelentőségű, de kettős arcú cselekedetről. Syracusae lakói éppen ez idő tájt kérték a korintusiak támogatását, egyik hadvezérük elküldését, aki városuknak régi fényét helyreállíthatná, és Szicíliát megtisztogatná a sok kényuracskától. A syracusaiak Timoleont választották azzal a hátsó gondolattal, hogy akár jól, akár rosszul látja el föladatát, döntésük egyik esetben az ország megszabadítójának szólhat, másik esetben pedig a testvérgyilkos megbüntetését szolgálja. Ez a különleges okoskodás azonban élesen rávilágít példánk veszélyes voltára, s eme különleges eset fontosságára is. Mert ezúttal jól tették, hogy nem ítélkeztek, s másra hagyták a kérdés eldöntését. Mert Timoleon magatartása e küldetés során fényesen igazolta az ő ügyét; mindvégig méltósággal s erényesen viselkedett. Öröme pedig és dicsősége, mely nemes feladatának számtalan göröngyös útján vele tartott, úgy látszik, az összeesküvések pártfogó istenének ajándéka volt, azoké, akik kedvezően ítélkeztek fölötte. Minden ügy kimenetele menthető, ha menthető maga az ügy. De ama félelmetes következtetés, amire a római szenátus jutott, a közvagyon növelését véve egyetlen indítéknak, egyáltalán nem meggyőző, és nem óvja meg az elmarasztalástól az ítélet hozóit. A szenátus engedélyével,
mondhatni: parancsára több város pénzzel válthatta meg Sullától szabadságát. Az ügyet azonban újra tárgyalták, a szenátus ismét adót vetett ki rájuk, s így elveszítették a megváltásként befizetett pénzt. A polgárháborúk gyakran produkálnak ilyen becstelen példát: megbüntetjük azokat, akik hittek szavunknak, és a tisztviselők becstelenségének árát máson hajtjuk be. Olyan ez, mint mikor a mester tanulékonyságáért vesszőzi meg tanítványát, avagy a vakvezető megveri a vakot. Micsoda ferde képe az igazságszolgáltatásnak! Ebben a filozófiában vannak hamis, hitvány szabályok. Az adott szó betartásáról felhozott példák nem meggyőzőek, nincs súlyuk, éppen a körülmények miatt. Elfognak például a rablók; visszaadják szabadságodat, miután megesküdtél egy bizonyos váltságdíj megfizetésére. Mármost helytelen volna azt hinnünk, hogy egy becsületes embernek hitszegő módon nem kell a váltságpénzt megfizetnie, ha a rablók kezeiből kikerült: Ez mindenképpen helytelen. Mert ha a félelem egyszer elhatározásra bírt, a váltságdíj kifizetését vállaltad, a félelem elmúltával is tartanod kell magad adott szavadhoz. Még ha akaratom ellenére kényszerítették is ki belőlem az ígéretet, köteles vagyok adott szavamnak megfelelően az utolsó fillérig megfizetni az ígért összeget. Ha szavam hebehurgyán néha megelőzte a gondolataimat, legalább a lelkiismeretem ott maradt őrizőnek. Ha másként teszünk, fokról fokra kiöljük a szavunkba helyezett bizalmat abból az emberből, akinek esküvel vagy szóval elköteleztük magunkat. "Quasi vero forti viro vis possit adhiberi." (Mintha megerőszakolhatnánk egy kiváló embert.) Csak ha alávaló, önmagában is igazságtalan dolgot ígértünk meg, a magunk hasznára gondolva, van jogunk ígéretünket megszegni; mert az igazság jogát mindig elébe kell helyeznünk vállalt kötelezettségünk vélt jogosságának. Valamikor Epaminondaszt a kiváló emberek között is a legelső helyre tettem; ezt fenntartom ma is. Milyen óriásira nőtt előttem egyéni elkötelezettségeinek teljesítésében; soha a legyőzött ellenfelet meg nem ölte; hazája szabadságának felbecsülhetetlen méltóságáért lelkiismereti kérdést csinált egy tirannusnak és társainak megöléséből,
minthogy a tett nem felelt meg az igazságszolgáltatás formáinak; alávalóságért elítélte azt az embert, aki, bármilyen jó polgár volt is, az ellenség körében és a csatában barátját nem kímélte, a vendégjogot be nem tartotta. Íme, egy gazdag lélek! A legdurvább és legerőszakosabb emberi cselekedetekbe is jóságot és emberséget varázsolt, méghozzá oly finomsággal, amit csak filozófiai iskolákban lehet eltanulni. Vajon ennek a vakmerő, fájdalom ellen edzett, halált, szegénységet nem félő embernek az alaptermészete volt-é ilyen? Vagy ő formálta saját magát ily gyengéd és jó emberré? Irtózik a fegyveres beavatkozástól, a vér látásától, de megtör egy legyőzhetetlennek hitt népet, amely csak az ő ereje előtt hajolt meg, viszont a küzdelem közepette is ellágyul, mikor vendégével és barátjával kerül szembe. A harcot valóban csodával határos módon vezette, s a leghevesebb tusában, amikor haragtól lángolt s halálos sebeket osztogatott, akkor sem engedte ki kezéből egy pillanatra sem az irgalmasság zaboláját. Pedig csodaszámba megy ilyen helyzetben az igazságosságnak leghaloványabb fényét is megcsillogtatni. Csak Epaminondasz önuralmának sikerülhetett tiszta ártatlanságot, erkölcsi szépséget, könnyedséget tanúsítani a legnehezebb helyzetekben. Egy helyütt azt olvashatjuk, hogy a mamertinusok, Messina lakói felfüggesztették háború idején a harcban részt vevő férfiak törvény elé idézését. Másik helyütt a néptribun szemében az igazságszolgáltatás ideje meg a háború ideje két különböző dolog, egy harmadik helyen pedig azt írja Plutarkhosz, hogy a fegyverek zajától nem hallotta a törvény szavát, bár ettől az udvarias viselkedés és az emberiesség hangját még meg tudta hallani. Vajon az ellenségtől vette át azt a szokást, hogy harcba készülőben áldozatot mutatott be a Múzsáknak, s az ő vidámságukkal és kedves lényükkel enyhítette ekként a harc dühét és durvaságait? Ilyen tanítómestert követve próbáljuk mi is becsben tartani azt az úgynevezett megengedhetetlen dolgot, hisz a közérdeket nem lehet mindig a magánérdek mögé helyezni, manente memoria etiam in dissidio publicorum foederum privati juria (A magánjog emléke túléli a
közviszályok életét is); et nulla potentia vires Praestandi, ne quid peccet amicus, habet (...és nincs minden megengedve a törvény emberének sem); álljon bár egy király vagy egy nemzet szolgálatában. "Non enim patria praestat omnibus officiis, et ipsi conducit pios habere oives in parentes." (A hazával szemben vállalt kötelességek nem zárják ki a többit, s a saját érdekében minden polgár fiúi tisztelettel viseltetik a szülők iránt.) E tanítás minden kornak szól, nincs mit tennünk, eddzük hozzá bátorságunkat a fegyverekhez, de éppen elég, ha csak vállunkon hordjuk a fegyvert, ha tollunkat nem vérbe, hanem csak tintába mártjuk. Ha erkölcsi nagyságnak vélik, hogy valaki felmondja a barátságot, elfelejti elkötelezettségét, adott szavát akár a köz javáért, akár fellebbvalóinak engedelmeskedve, engedelmet kérek, de ez olyanféle nagyság; aminek semmi köze nincs Epaminondasz erkölcsi nagyságához. Valóságos undor fog el e másik, szeszélyes léleknek a buzdításaitól: dum tela micant, non vos pietatis imago Ulla, nec adversa conspecti fronte parentes Commoveant; vultus gladio turbate verendos. (Míg csillognak a fegyverek, nehogy megindítsa fiúi tiszteleteteket bármilyen látvány, még az sem, hogy atyáitokat látjátok az ellenség sorai közt: csúfítsátok el kardjaitokkal e tiszteletre méltó arcokat.)
Az ilyen okoskodást a természetüktől fogva gonoszaknak engedjük át, a vérengzőknek, az árulóknak. Hagyjuk, hogy nekik szolgáljon ez az önmagából kivetkőzött, szörnyeteg igazságszolgáltatás, mi viszont gyakoroljuk tovább az emberséget. Az idő meg a példa számtalan lehetőséget mutat. A Cinna ellen viselt polgárháborúban Pompeius egyik katonája tudtán kívül megölte testvérét, aki az ellenség soraiban harcolt. Szégyenében és nagy bánatában
öngyilkos lett. Pár év múlva, ugyanennek a népnek egy másik belháborújában egy katona, miután az ellenfél sorában harcoló testvérét megölte, jutalmat kért feletteseitől. Aki valamely cselekedetet a haszna után mond jogosnak és becsületesnek, az helytelenül okoskodik, és helytelen azt gondolni, hogy mindenki kényszeríthető ilyen cselekedetre, ha tudja, hogy abból haszna lesz: Omnia non pariter rerum sunt omnibus apta. (Nem minden dolog való egyformán mindenki számára.)
Nézzük például az emberi társadalom legszükségesebb és leghasznosabb intézményét, a házasságot. A szentek tanácsa szerint becsületesebb nem házasodni, s ezzel az emberiség legtiszteletreméltóbb hivatásának gyakorlói úgy záratnak ki a házasság intézményéből, mint ahogyan mi karámba kényszerítjük legkevésbé értékes állatainkat. A MEGBÁNÁSRÓL Mások formálják az embert, én csak leírom az embert, méghozzá egy eléggé tökéletlen teremtmény, önmagam példáján, holott ha még alakíthatnék magamon, egészen másmilyen volnék. De így sikerült, nem tehetek róla. Arcvonásaim jól felismerhetők e leírásban, bár gyakran elváltoznak, módosulnak ezek is. A világ sem más; mint örökös hintajáték. Szünet nélkül leng rajta minden: a föld, a Kaukázus sziklái, Egyiptom piramisai, saját külön hintájukon meg a közös hintán. Maga az állandóság sem más, mint lassított játék. Nem tudom mozdulatlanná tenni tárgyamat, önmagamat. Meginog, elbotlik, mint a részeg. Ezért ott kapom el, ahol éppen érem, játékának kellős közepén. Nem a létezést festem, hanem az átmenetet; de nem az egyik korból a másikba való átlépést, vagy mint ahogy a nép mondaná: a hétévente változó életet, hanem a napból napba, percből percbe átfolyó emberidőt. Történelmemet a mindennaphoz igazítom. Ha kell, módosítom, hol szeszélyemet követve, hol készakarva. Ez a könyv különböző, állandóan mozgó eseményeknek, meg sem
fontolt, vagy ha úgy tetszik: sokszor ellentmondó képzelődéseimnek lejegyzése: hisz' magam is változtam írása közben, tárgyam is más látószögbe, más megítélésbe került. Elég az hozzá: sok ellentmondás található benne, de, Demadészt követve, az igazságnak ellene soha nem mond. Bárcsak egyszer érezne lelkem szilárd talajt, nem kísérleteznék tovább, anyagom fölött úrrá lennék. De így továbbra is csak inaskodom benne. Alacsony és dicsőség nélküli életről vallok itt, fontoskodás nélkül. Az erkölcsi szabályok kötelezik az egyszerű magánembert éppúgy, mint a díszruhájába bújt herceget. Mindegyiknek az emberi létezés teljes egészéről kell tanúságot tennie. Minden író a maga egyéni, sajátos módján jut e1 népéhez. Én, mindenkit megelőzve, saját egyetemes emberségemet akarom közölni: nem a grammatikust, se nem a költőt vagy jogászt, hanem kizárólag Michel de Montaigne-t. Lehet, nem tetszetős, ha annyit beszélek magamról, nekem viszont az nem tetszik, hogy más nem törődik eleget önmagával. De elegendő ok-é ez ahhoz, hogy én, aki szokásomhoz híven annyira önmagamnak élek, jónak lássam magamat itt közszemlére tenni? Van-é értelme magamat mutogatni a nagyvilág előtt, ahol a kifejezés módja és művészete annyi nagyszerűséget mutatott már az én nyers, egyszerű, néha bizony gyengécske művészkedésemmel szemben? Nem olyat-é ez, mint hogyha tégla nélkül akarnék falat építeni, vagy valami ehhez hasonlót, ahogy itt könyvet írok, minden valódi tudás és művészi készség nélkül? A zene motívumait a művészet rendezi el, az enyémet viszont a véletlen. A művészi fegyelemből csak annyi az enyém, hogy soha ember még hívebben nem kezelte tárgyát, jobban nem ismerte azt, amiről írni akart, ebben pedig - azt hiszem - a ma élők közül én vagyok a legtudósabb. Másrészt pedig senki sem hatolt beljebb tárgyába, s onnan nem fejtett ki még több lényegeset, a célhoz sem jutott közelebb, a kiszabott célhoz: hogy művemnek jó végére járjak, egyedül az önmagamhoz való hűséget kellett éberen tartanom, de ennél őszintébb s tisztább mű nem is létezhet. Az igazságot
mondom el, de sohasem a durva igazságot, csak azt, amit a belső kényszer kimondanom enged. S minél idősebb leszek, annál több erő kényszerít kimondanom az igazat, hiszen érzem erősen, hogy az én koromban már megszokásból is engedékenyebbek vagyunk a fecsegésre, és kevésbé titkoljuk legbensőbb titkainkat. Tapintatlanok vagyunk önmagunkkal szemben. Velem nem történhetik olyasmi, amit gyakran látok mások esetében: a művész s a műve ellentmondanak egymásnak, és úgy érezzük, a beszélgetések során becsületes ember ostobaságokat irkál össze, vagy hogy egy fajankó fejében született meg a mű, okosan és megfontoltan? Vagy azt nézzük, hogy lám, milyen közönséges a szavajárása, önmagából alig ad valamit, összes tehetsége kölcsönvenni, talán mert őkelme üres? Egy tudós ember nem lehet mindenben tudós; de a tehetséges ember lehet mindenben járatos, még a nem ismert dolgokban is. E könyvben mondanivalóm s én magam együtt lépünk. Másutt a munkás ócsárolhatja vagy dicsérheti a keze művét, itt nem: ami a műre vonatkozik, áll írójára is. Aki ítéletet mond az egyik fölött, anélkül hogy a másikat ismerné, nem gondolkodik helyesen. Ha engem megismert, igazat ad ebben nékem. Mértéken fölül boldoggá tesz, ha olvasóim tetszéséből csak annyi részt kapok, amennyit az értelmes emberekből kiváltottam. Mert ez annyit jelent, hogy hasznomra szolgált a sok tudomány, bár belőle több is elkelt volna, de emlékezőtehetségem, sajnos, nem segített eléggé megtartásában. Itt kérek elnézést, amiért olyan gyakran hangoztatom: ritkán bánok meg valamit is, lelkiismeretem kielégítő, nem borzongat, bár nem olyan lelkiismeret, mint a lovaké vagy az angyaloké, mert emberi bennem ez is; mint valami refrént, gyakran elismétlem ezt, nem ünnepélyes refrénként, hanem naivan, teljes alázattal; bármit is ellenkezem, kételkedem, elhatározásaimban tisztán, egyszerűen a törvényes, általánosan bevett szokások az irányadók nékem. Nem tanítok, csak beszámolok. Nincs olyan valóságos vétség, ami ne töltene el undorodással, akár a független bírót: mert minden bűnben
annyi a csúfság és az utálatra méltó, hogy szerintem azoknak van igazuk, akik a bűnt a butaság, az esztelenség termékének tartják. Még elképzelnem is nehéz olyasvalakit, aki a bűnt utálat nélkül veszi tudomásul. A gonoszság saját mérgeiből táplálkozik, önmagát mérgezi meg minduntalan. A bűn, akár a testben a fekély, olyan súlyos sebet hagy a lelken, mely folyvást fölfakad, s mindent összevérez. Mert az értelem hamar elfelejt minden más nyomorúságot, fájdalmat; a bűn azonban állandó megbánásra hív, s ez a teher annál súlyosabb, mennél mélyebbről tör föl bennünk; mint ahogy a láz hideg-meleg borzongatását jobban érzed, mint a kívülről jövő változásokat. Mindent bűnnek tartok (természetesen saját mértékével mérve mindegyiket), amit nemcsak az értelem és a természet ítél el, hanem - lehet, hogy tévedés folytán és hamisan - az emberek általános véleménye is bűnnek ismer el, bár törvényeivel, szokásaival már nem ellenkezik. Ezzel párhuzamosan: nincs olyan jótett, aminek egy jó természetű ember ne örvendezne. A jótettel valamiképpen együtt jár egyfajta jó érzés, mely bensőnket örömmel tölti el; a tiszta lelkiismeret pedig nemes büszkeséget kelt bennünk. A minden rosszra elszánt lélek, a bűnös lélek talán biztonságban érzi önmagát, de nem önelégült, nem megelégedett, mint a másik. Ha biztonságban érezzük magunkat századunk sok fertőjétől, sokkal többet érzünk, mint egyszerű örömet, s elmondhatjuk magunkban: "Még az is, aki lelkünk legmélyére vet pillantást, bűntelennek talál, mert nem nyomorítunk meg másokat, nem gyűlölködünk, nem állunk bosszút, nem szegjük meg nyíltan a törvényt, de titokban sem, nem idézünk föl lázadást, nem keltünk pártviszályokat. Bár mai szomorú állapotaink valósággal felhatalmaznak rá, hogy így tegyek: soha francia honfitársamnak ingó vagy ingatlan vagyonához nem nyúltam, egyedül a magaméból éltem, béke és háború idején egyformán, s csak fizetség ellenében fogadtam el bárki szolgálatát." Az ilyen lelkiismereti béke tetszetős nekem egyedül. Mert egyedül ez használ nekünk, ez ád természetes örömet, ez az a fizetség, melyben sohasem szenvedhetünk hiányt.
Akik az erényükért, nemes cselekedeteikért mások elismerésére számítanak, nagyon bizonytalan, zavaros dologra támaszkodnak. Különösképp a mi korrupt és ostoba századunkban, amikor a nép megbecsülése egyenesen sértő. Kiben bízzál tehát, aki megmondhatja neked, mi az, ami dicséretes? Isten őrizzen attól, hogy úgy legyek becsületes ember, ahogyan a körülöttem élők közül sokan lefestik magukat, saját érdemeiket dicsőítve. "Quae fuerant vitia, mores sunt." (A tegnapi bűnből ma erény lesz.) Megesett, hogy barátaim leckéztettek, nyíltan gáncsoltak, néha tán önszántukból; néha azért, mert bátorítottam erre őket; minthogyha csak kötelességük lett volna ez, gondolván, hogy egy nemes léleknek a feddés csak haszonnal járhat; néha úgy bántak velem, hogy az már a barátság elemi kötelezettségein is túlment. Azokat, akik valóban őszintén tették, udvariasan és hálával köszöntöttem a szidásért. De most, ha lelkiismeretem szerint akarok szólni róluk, be kell vallanom, hogy szemrehányásaikban és dicséreteikben egyaránt annyi álságot tapasztaltam, hogy semmi kedvet nem éreztem rájuk hallgatni, kedvükre tenni; főképpen a magunkfajta emberek, akiknek legbelsőbb életébe csak mi magunk láthatunk bele igazán, kötelesek vagyunk egy legbelül őrzött mintának engedelmeskedni, a lelkiismeretünknek engedelmeskedni, és egyedül ettől várni a dicsérretet vagy a büntetést. Magam szabta törvényeim, magam szabta. ítélőszékem van, szívesebben hallgatok reá; mint bárki másra, ehhez fordulok jóváhagyásért vagy ítéletért. Minden cselekedetemben előbb a mások jogos érdekit nézem, ezt tartom szem előtt, de ezt is saját törvényeimhez igazítom. Magad tudod egyedül, gyáva voltál-e vagy könyörtelen, tisztességes-e vagy kegyes, akármely cselekedefedhen. Mások nem láthatnak beléd. Természetedet igazában nem ismerhetik, csak tevés-vevésedet láthatják. Ezért tetteidet nem igazíthatod az ő véleményükhöz: tartsd magad mindig a saját elhatározásodhoz. "Tuo tibi judicio est utendum. Virtutis et vitiorum grave ipsius conscientiae pondus est: qua sublata, jacent omnia." (Csak saját ítéleted jogos magaddal szemben. Az erényről és a bűnről tudomást vevő
lelkiismeretünk súlya nagy: ha ledobjuk magunkról, minden vele hullik.) Sokan azonban azt mondják, hogy a megbánás nyomon követi a bűnt; ezek nem számolnak azon bűneinkkel, amelyek nagyon is otthon érzik magukat mibennünk. Mentegethetjük vagy megtagadhatjuk a váratlanul ránk törő vétségeket, a szenvedélyeink mögül kibukkanó bűnöket. De igen nehéz megtagadnunk azokat, amelyek hosszú idő óta s nagyon mélyen belénk gyökereztek. A megbánás ilyen esetben nem más, mint akaratunk meghunyászkodósa, a minket minden irányba rángató képzeletünk dolga. Mert a képzelet megtagadja ilyenkor régi .erényeinket, állhatatosságunkat is: Quae mens est hodie, cur eadem non puero fuit? Vel cur his animis incolumes non redeunt genae? (Miért nem jött akkor, gyerekkorodban, hasonló gondolatod a mostanihoz? S miért nem találja meg mai érett korom, érintétlenül, valahai játékait?)
Valójában igen ritka és szép élet az, amelyik önmaga dolgaiban is rendet tud tartani. Mindenki részt vehet az élet komédiájában, a deszkákon játszhatja a becsületest, de legbelül, ahol minden megengedett, minden elrejthető: itt tartani rendet, ez a nagy dolog. A következő lépés: rendet tartani a ház táján, a mindennapos dolgokban, melyekről nem tartozol senkinek sem számadással; ahol nem kell alakoskodnod, nem kell színésznek lenned. Biasz szerint a szép családi élet az, "amelyben a ház ura önmagától viselkedik úgy, mint közösségi életében a törvénytől és az emberek véleményétől való félelem hatására". Julius Drursusnak a kőmívesek háromezer tallérért kerítették volna körül a házát, de úgy, hogy oda többé szomszéd bé ne lásson, emberi voltához illően így válaszolt nekik: "Inkább hatezret adok, de olyan kerítést építsetek, hogy rajta át mindenki odalásson." Tiszteletre méltó és méltánylást érdemel Ageszilaosz szokása: utazásai során a
templomokban szállt meg, úgy, hogy a nép meg az istenek egyaránt lássák legszemélyesebb dolgait is. Akit úgy csodált a világ, felesége és szolgái szemében nem számított rendkívüli embernek. Egyébként is igen kevés szolga tartja nagyra az urat, akit kiszolgál. Senki nem próféta sem a saját házában, sem hazájában, ez a történelem leckéje. De még a legapróbb dolgaiban sem lehet az. S éppen ezekben az aprócska példákban tükröződik igazában nagyjaink igazi arculata. Gascogne-i birtokomon bolondságnak nézik, hogy könyveket írok. De házamtól minél távolabb mondanak véleményt rólam, annál kedvezőbbet. Guyenne-ban én fizetem a könyvnyomdászt, másutt ő fizet nekem. Ezt a fajta jelenséget használják ki a rejtőzködők, akik úgy tesznek már életükben, mintha halottak volnának, csakhogy a hitelük nagyobb legyen. Én ugyan nem bánom, mekkora hitelem lesz valamikor. Épp csak annyit adok a világnak, amenynyit visszavárok tőle. Azon túl már nem törődöm vele. Van ember, kit a nép ujjongva, nagy lelkesedéssel vállon visz egész a kapujáig, de alighogy hazaért, a hős leveti ruháját a szerepével együtt, és minél magosabbra emelték, annál mélyebbre zuhan. Házában minden zavaros és ocsmány. Ahhoz, hogy otthon természetesen, józanul viselje magát, igen jó önismeret kell, különben nem tudja megkülönbözketni józan cselekedeteit a részegen elkövetettektől. Hozzá kell itt fűznöm, hogy a rend betartása komor és szomorú erény. Egy várfalat megostromolni, egy követséget vezetni, egy nép fölött uralkodni: ezek a cselekedetek fényesek mindenki szemében. De szelíden szitkozódni, mindenen nevetni, eladni, fizetni, szeretni, gyűlölni, nyíltan elbeszélgetni a ház népével, avagy éppen önmagaddal, soha önmagadat meg nem tagadva, ez bizony igen ritka, nehéz és a legkevésbé sem fényes dolog. Úgy mondják, hogy aki az élettől elvonul, kemény, megerőltető feladatot vállal, sokkal nehezebbet, mint aki a színen marad. A magánemberek mondja Arisztotelész is - nehezebben, de emeltebb fővel szolgálják az erényt, mint a hivatalt viselők. Mi, utóbbiak,
inkább a dicsőségvágytól hajtva, mintsem lelküiismeretünk parancsára készülünk az ünnepélyes pillanatokra. A legésszerűbben pedig úgy jutnánk el a dicsőséghez, ha lelkiismeretünkre hallgatva tennénk azt, amit dicsőségünk kedviért teszünk. Nagy Sándor erénye igen csekély szerepet kapott életének színjátékában, nem úgy, mint Szókratészé az ő alacsony, homályba vesző életében. Könnyen elképzelem Szókratészt Nagy Sándor helyén; de Nagy Sándort Szókratész helyén aligha. Ha az előbbit megkérdeznénk, mihez ért igazában, azt felelné: "Igába tudom hajtani a világot." Ha a filozófust kérdeznénk: "Az emberi életet természetes határai közt leélni." Ez a tudomány általánosabb, gyakoribb, de sokkal nehezebb, és sokkal jobban alkalmazkodik a törvényekhez. A lélek nagysága nem a fennkölt, hanem a természetes viselkedésben mutatkozik meg igazán. A lélek igazi nagysága nem a nagyságban, hanem a mértékben mutatkozik meg igazán. Mindazok, akik minket cselekedeteinkből óhajtván megítélni, nem mennek meszszebbre nyilvános tetteink vizsgálatánál, csak egy-egy tócsát, kevés vízfelületet látnak belőlünk, nem pedig ami alatta van: bűzös mocsaraink mélyét. Vagyis akik a látszat nyomán ítélnek meg bennünket, a külsőhöz hasonlatosnak hiszik belső valónkat, s a nékik meglepő vagy szokatlan vonásokat képtelenek összevetni a többség vonásaival, a sajátjukról nem is szólva. A démonokat csak ijesztő ábrázattal tudjuk elképzelni; de vajon nem a képzelet ruházta-e föl Tamerlánt bozontos szemöldökkel, tágra nyitott orrlikakkal, roppant termettel, olyannal, amilyet csupán a képzelet tud alkotni, s eme képzelt tulajdonságait vajon nem ma is csak nevének varázsa tartja életben ? Ki tudta volna elhitetni velem valaha is, hogy Erasmus nem példabeszédekben és bölcs mondásokban beszélgetett inasával vagy szállásadó asszonyával? Könnyebb felismernünk a mesterembert ruhájáról vagy asszonya viselkedéséről, mint a törvényszéki elnököt tartásáról és vélt értékeiről. Ezek mintha le sem tudnának szállni magos trónusukról egész életük folyamán. Mint ahogy a bűnös embereket néha valami tőlük idegen
impulzus készteti jót tenni, úgy az erényesek is hajlamosak néha a bűn elkövetésére. Nyugalmi állapotukban kell ítéletet mondani felettük, akkor, amikor otthonukban vannak, ha ugyan képesek egyáltalán az otthonülésre; vagy legalábbis olyankor, amikor a nyugalomhoz hasonló állapotban leledzenek, amikor tartásuk természetes. A természettől kapott hajlamok egymást támogatják, és a nevelés folyamán csak erősebbek lesznek; a nevelés nem változtat lényegesen rajtuk, nem bír velük. Életem során ezernyi természetet láttam, hajlamosat az erényre vagy a bűnre, a merőben ellenkező nevelés ellenére: Sic ubi desuetae silvis in carcere clausae Mansuevere ferae, et vultus posuere minaces, Atque hominem didicere pati, si torrida parvus Venit in ora cruor, redeunt rabiesque furorque, Admonitaeque tument gustato sanguine fauces; Fervet, et a trepido vix abstinet ira magistro. (Midőn így, elszokva vadonuktól, ketrecbe zárva, kezesek lesznek a vadak, fenyegető vonásaik megenyhülnek, eltűrik már az embert, de ha egyetlen csepp vért éreznek égő ínyükön, felébred bennük a régi düh; torkuk megduzzad a vér ízétől; tűzbe jönnek, dühüktől nehezen menekül meg reszkető gondozójuk.)
Eredendő tulajdonságainkat erővel ki nem irthatjuk, legföljebb takargathatjuk, rejthetjük. A latin szinte anyanyelvem, jobban értem a latin szöveget, mint a franciát, de már negyven éve, hogy nem beszélek, nem is írok latinul; hacsak nem, ami életem folyamán kétszer vagy háromszor fordult elő velem, végletes és hirtelen indulatok hatására: így például amikor makkegészséges apámat szélütötten elesni láttam, első szavaim latinul törtek föl
belőlem. A hoszszú feledés alól a természet erőszakkal tört magának utat, jogaiba lépett újra. Ez csak egyetlen példa, de a többiért is beszél. Mai világunk erkölcsének megváltói nem tesznek egyebet, mint a bűnöket új, pompázó nevekkel látják el. A valóságban viszont minden lényeges bűnt meghagynak, ha ugyan nem torzítják még nagyobbra. Félő, hogy a bűn csak nyer ezen a vásáron: az ember szívesebben foglalkozik az ilyen jelentéktelen külsőségekkel, mint mással, mert ez kevesebb erőfeszítéssel jár, és talán még érdemet is szerez vele. Így azután észre sem veszi a többi, nagyobb bűnt, amik természetes velejáróként élnek benne. Nézzük csak közelebbről, mit mutat mindennapos gyakorlatunk: azok közül, akik hallgatnak még a belső szóra, senki sincs, aki fel ne fedezne önmagában valami sajátos, uralkodó erőt, mely állandó harcban van a neveléssel, és szembeszegül a rossz szenvedélyek viharával. Engem az ilyen szenvedélyviharok már elkerülnek, mert majd mindig talpon találnak; súlyosan, elmozdíthatatlanul szegülök velük szembe. Ha nem is vagyok mindig helyemen, legalábbis a közelében vagyok; rendetlenségeim nem forgatnak már ki igazi valómból. Nincs bennem régóta semmi szélsőséges, semmi, ami idegen tőlem; de ha mégis volna, egészségesen, erős kézzel igazítom helyre. Kortársaink viselkedésében az az igazi átok, hogy még leghátsó gondolataik is romlottsággal, szennyel vannak tele, bűnbánásuk beteges, és bűn maga is; a megbánásnak még a gondolata is eltorzítja arcukat. Legtöbbjük már nem is látja bűne rútságát, vagy azért, mert természetes hajlamai tapasztották hozzá, vagy mert tökéletesen megszokta őket. Másokat nyomaszt a bűnük terhe (ezek közé tartozom én is), amit viszont élvezetekkel és mással ellensúlyoznak, s ekként elviselik, bizonyos fokig megadják neki magokat - ami végül is gyávaság, igazi bűn. Mert az ő példájukat tekintve el lehetne képzelni olyanfajta mértéket, amely a vele járó örömmel ellensúlyozza a bűnt magát, mint ahogy a haszon is önmaga mentségét szolgálja. Nem csupán akkor, amikor ez az öröm a bűntől magától idegen, mint a tolvajlás esetében, hanem olyankor is, amikor vele
jár, mint például a nők közelebbi megismerése során, amikor a kísértés rendkívül erős, sőt mint mondják, gyakran legyőzhetetlen. A minap egyik armagnaci rokonom birtokán járva találkoztam egy paraszttal, akit mindenki csak tolvajnak szólított. Elmeséltettem vele az életét. Koldussorban született, és hamar úgy találta, hogy ha kétkézi munkából akarna megélni, soha nem lábol ki a szűkölködésből; úgy határozott hát, tolvajlásból fog megélni. Amíg gyerek volt, nagy ügyességgel folytatta a mesterségét, lévén ijesztően erős; mások földjét, mások szőlőjét dézsmálta lakóhelyétől távol fekvő vidékeken, és olyan sokat vitt magával, hogy el sem tudták képzelni, miként hordhatta el egyetlen ember a vállán a zsákmányát. Egyébként mindig nagyon vigyázott, hogy egyenlő mértékben károsítsa meg a gazdákat, ezek tehát így könnyebben elviselték kárukat. Ma, öregségére, gazdag embernek számít, hála tolvajmesterségének, amit bárkinek nyíltan bevall. S hogy az Úristennel is jó viszonyban maradjon - mint mondja -, minden áldott nap tesz valami jót a kárvallottak utódaival; ha pedig nem lesz elegendő ideje mindegyikkel jót cselekedni (mert számukat tekintve erre képtelen is volna), örököseire bízza ennek a gondját, velük közli majd a k:árok mértékét, most azonban ezt egyedül csak ő tudja. Így értelmezve - legyen bár igazi vagy hamis - ez az ember a lopást becstelennek tekinti, megveti, de még inkább megveti a szűkölködést; bűnét meg is bánja, a maga egyszerű módján, de azt, hogy bűne neki jólétet teremtett, nem bánja egyáltalán. Holott nem a szokás ágyazza belénk a bűnt, és boronálja össze lelkiismeretünkkel: nem valami mindent elsöprő szél az, ami lelkünket megcibálja, szemünket vakká teszi, és bennünket mindenestül, lelkiismeretestül a bűn hatalmába kerít. Szokásommá vált minden tettemet teljesen magamra vállalnom, annak minden következményével: tetteimben egész lényem ott van; egyetlen gondolatom, egyetlen szenvedélyem sincsen, mely elrejtőznék értelmem mértéke elől, mely kivonná magát, vagy ne igényelné jóváhagyásomat, méghozzá mindennemű ellenkezés és
belső lázadozás nélkül. Tetteim egyetlen mértéke megítélésem: egyedül én hibáztathatom magam, vagy dicsérhetem; amit egyszer rossznak fogadtam el, az mindvégig rossz marad, mert szinte születésemtől fogva egy és ugyanaz. Ugyanaz a hajlam, ugyanaz a lépés, ugyanaz az erő tartja állandóan éberen. Az egyetemes meggyőződések dolgában is gyermekkoromtól fogva ugyanaz a meggyőződés igazít el, egyszerűen csak reá kell hagyatkoznom. Vannak fékezhetetlen bűnök, gyorsan elburjánzók, hirtelenek. De nem ezekről szólok itt. Vannak másfajta vétségek, mindegyre ismétlődők, fontolgatottak, a természet, a hajlam bűnei, a foglalkozással s a hivatalos ténykedéssel velejárók. Nehezen hinném, hogy ezek a bűnök kezdettől uralnák a lelket, és hogy az értelem, a lelkiismeret ne figyelné ezeket állandóan, ne értene velük egyet. Nehezen tudnám elképzelni azt is, hogy a megbánás mintegy parancsszóra, megadott pillanatban érkezzék. Nem osztom Püthagorasz híveinek véleményét, amely szerint "az emberek új lelket öltenek, amikor a jóslatok meghallgatására az istenek szobrához mennek". Hacsak nem azt akarják mondani ezzel, hogy az Isten elé boruló lélek idegen az egyén lelkétől, valami új, az istenség befogadására készül, mert a valóságos lélek igen kevés jelét adja az Istenhez méltó tisztaságnak. Tanaik minden tekintetben ellenkeznek a sztoikusok tanaival, akik elvárják tőlünk tökéletlenségeink, minden hibáink megjavítását, de ugyanakkor megtiltják, hogy szomorkodjunk bűneink fölött. Ezek szeretnék elhitetni velünk nagy bánatukat, örökös lelkiismeret-furdalásaikat. De soha, semmilyen megjavulási szándékot nem látunk bennük. Pedig gyógyulás nincs vezeklés nélkül. Ha a megbánás lebillenti a mérleg karját, magával rántja a bűnt is. Egyebekben a jámborság a legkönnyebben mímelhető erény, főleg mert nem igazi szokásainkat, való életünket tükrözi. Lényege nehezen magyarázható, homályos; amit látunk belőle, becsaphat könnyedén. Magamról szólván, lehetnék másmilyen is. Elítélhetném mai életformámat, kifogásolhatnám, kérve Istent,
változtasson meg teljesen, és bocsássa meg természetes gyengeségeimet. De miért kéne ezt megbánásnak hívnom? Miért kellene bánnom, hogy sem Cato, sem angyal nem vagyok? Tetteimet életem feltételei szabják meg. Nem tudok másként és nem tudok különbül cselekedni. S ha megbánok valamit, az nem olyan dolgokra vonatkozik, amelyek függetlenek tőlem és erőfeszítésemtől, ezeken legföljebb sajnálkozni tudok. El tudok képzelni nálam erősebb jellemeket, szabályozottabbakat is. De természetes képességeimen ezért még nem változtathatok, mert sem karom, sem értelmem nem képes arra, hogy egy második természetet kényszerítsen belém. Ha egy különb, szebb élet elképzelése és vágya életünk megbánását vonná magával, még a legáltalánosabb tévedéseinket is szánnunk-bánnunk kellene; hiszen biztatna az a gondolat, hogy ha egy máris kiváló természetet még nagyobb tökéletességre, még nagyobb méltóságra sarkall a bánat, szívesen követnénk őt mi is bánatának útján. Most, öregkoromban vizsgálgatva ifjúkorom tetteit, úgy találom, hogy általában rendben mentek a dolgok. Nem dicséretképpen mondom ezt, de tudom, hogy hasonló körülmények közt ugyanazt tenném ma is. Foltjaim nincsenek, egész életemet egy és ugyanazon szín jellemzi. Nem ismerem a felületes bánatot, sem az átlagbánatot, sem az ünnepélyes bánatot. Bánatnak csak azt nevezem, ami orvul körülfog, a bensőmbe mar, és olyan mélyen elszomorít, mintha maga az Úristen vallatná a lelkemet. Ügyeimet illetően bevallom, hogy buta viselkedésem következtében sok minden másként sikerült, mint ahogy reméltem volt. Pedig döntéseimet mindig az adott helyzet határozta meg, mindig megkerestem a legkönnyebb utat, s azután azt választottam. Úgy gondolom, hogy ezek szerint a múltban, saját szabályaimat követve, az adott helyzetben mindig bölcsen választottam; hasonló körülmények között ezer év múlva is ugyanúgy tennék. Nem a jelen körülményekre gondolok, hanem arra, hogy akkor milyenek voltak. Minden elhatározás józansága időszerűségében rejlik; az
alkalmak és a tárgyak mozognak - változnak szünet nélkül. Sok súlyos és szemmel látható tévedést követtem el már életem folyamán, de soha nem az előrelátás hiányában: mindig a jósors döntött ellenemben. A kézzel fogható tárgyaknak is vannak titkos, kifürkészhetetlen részecskéik, az emberi természetben hasonlóképpen rengeteg a néma, láthatatlan mozzanat, melyet még tulajdonosa sem ismer, s amely olykor egészen váratlanul föléled s megmutatja magát. Ha értelmem nem tudott beléjük hatolni, nem vehetem rossz néven tőle. Képességének határ szabatott. Ilyen esetekben, ha fölbukkannak, én húzom a rövidebbet, s ha úgy esett, hogy értelmem másként határozott, mit tehettem ellene? Ennek nincs csodaorvossága. Magamra hogy' haragudhatnám? Szerencsémet átkozom, de nem döntésemet: ezt azonban nem lehet megbánásnak hívni. Phokion egyszer óvta valamitől az athénieket, de senki nem hallgatott rá. A kérdéses ügy végül is, minden óvása ellenére, jól ütött ki, mire valaki ezt mondta neki: "Nos tehát, Phokionom, elégedett vagy-é a dolgok alakulásával?" "De még mennyire - válaszolt -, örülök, hogy így történt, ennek ellenére nem sajnálom, hogy mást tanácsoltam." Ha barátaim jönnek hozzám tanácsért, szíves-örömest szolgálok vele, s nem habozom, mint ahogy majdnem mindenki tenné a helyemben, mondván, hogy a dolog így meg úgy kockázatos, minden visszájára fordulhat, és majd szemrehányás érhet egyszer tanácsomért. Ezzel nem törődöm. Azért, mert nem utasítottam tőlük vissza szolgálatomat, nem haragudhatnak meg rám. Csak magamat okolhatom tévedéseimért és balszerencsémért. Az igazat megvallva, ritkán élek mások tanácsaival; elfogadom udvariasságból és tiszteletből, vagy akkor, ha valóban szükségem van mások tudására, a dolgok pontosabb ismeretére. Olyan dolgokban, ahol csak saját ítéletemre támaszkodhatom, mások véleményei csak arra valók, hogy érvelésem támogassák, de arra már nem, hogy attól eltérítsenek. Mindenkit meghallgatok, udvariasan igenlőleg bólintok rá, de amióta az eszemet tudom, csak a saját meggyőződésemet követtem minden ügyemben. Ahogy mondani szoktam, a tanácsok olyanok,
mint a legyek, vagy mint hitvány porszemecskék, amik akaratomhoz tapadnak. Különben saját véleményem sem nyom sokat a latban, de a másoké még kevésbé. A sorsom úgyis megfizet mindenért. Ha nem fogadok el tanácsot; ez azt jelenti egyben, hogy ritkán adok magam is másnak. Nem is kérnek tőlem sokat, nem is hallgatnának rám. Nem emlékezem egyetlen olyan köz- avagy magánügyre sem, amelyben az én tanácsom lett volna az irányadó. Még ott is, ahol gazdasági érdekek vannak kockán, sokkal inkább bízták magukat mások véleményére. S hogy így történt, jól van, mert sokkal féltékenyebben őrzöm nyugalmam jogát, mint a tekintélyem szabta jogokat. Ha ebben a nyugalomban meghagynak, kedvemre tesznek, hiszen a hitvallásomat követve tesznek: önmagam birtoklása érdekel egyedül. Csak öröm nekem, ha kimaradhatok mások ügyeiből, s ha engem sem árasztanak el tanácsokkal soha. Ügyeim elvégeztével, bármilyen volt is a kimenetel, nemigen érzek bánatot. Képzeletemet soha nem foglalkoztatja az, hogy másként is történhetett volna: így aztán visszatérek mindig a történések nagy folyamába, a sztoikus hitvallást követve; a képzelődés legmagosabb fokával megáldott fantázia sem tud egyetlen porszemet arrébb tenni, a dolgok rendjét megzavarni, a múltat vagy a jövőt megváltoztatni. Gyűlölöm egyébként azt a fajta alkalmi bánatot, mely a korral jár. Ha a régiek közül bárki azt mondta, hogy hálás öregkorának, amiért megszabadította a vágy kívánságaitól, igen messzire járt az én ide vonatkozó véleményemtől. A tehetetlenséget soha nem tudnám alapelvül elfogadni, akár jót, akár rosszat hoz magával. "Nec tam aversa unquam videbitur ab opere suo providentis, ut debilitas, inter optima invensait." (Soha a gondviselés nem nagyobb ellensége önmagának, mint amikor a tehetetlenséget magos rangra emeli.) Öregkorunkban étvágyunk csökken; s ha beteljesül, utána teljes kielégülést érzünk; de az ilyen kielégüléshez a lelkiismeretünknek édeskevés köze van; a bánat meg gyengeségünk sok gyáva, beteges erényt olt belénk. Ne engedjük át magunkat sohasem a természetes
indulatoknak, legalábbis ne annyira, hogy ítélőképességünk elvesztése legyen az ára. Örömteli ifjúkoromban is különbséget tudtam tenni az élvezetek és a bűnös vágy között, s most, hogy a kor lassan elveszi tőlem a kedvem, most sem tévesztem össze a bűnt meg a kéjt. Most, hogy régi önmagamat csak messziről szemlélem, most is úgy ítélek a dolgaimról, mint hogyha ma is a régi bőrömben volnék. Aki minduntalan a józan észre appellálok, úgy találom, hogy józanságom ma is ugyanolyan, mint amilyen volt hevesebb ifjúságom idején, talán kissé mégiscsak megkopott, vénült az is, velem együtt; s ha életkorom, testi egészségem hanyatlása meg is foszt már a nagy élvezetektől, azelőtt sem volt másként, csak éppen akkor szellemi egészségem rendelkezett. De így, a harci mezőről kiszorultan is, éppolyan értéket tulajdonítok a kísértéseknek, mint valamikor. Kísértéseim ma oly gyengék s törődöttek, hogy talán már azt sem érik meg, hogy ellentálljak nekik. Kezem védően magam elé tartom, s elhárítom, elhessentem őket. Ha hirtelen megjelennének előttem hajdani kísértéseim, félek, talán kevesebb erő volna bennem kivédésükre, mint valaha. De ebben nem látok elítélnivalót. Ha azt mondják, hogy az öregség egészség, igen rosszindulatú egészség ez. Nyomorúságos gyógymód, mikor az egészségünket valamiféle betegségnek köszönhetjük. Bár nem szabad sok szerencsétlenségünk számlájára írni azt, hogy ez így van. Fogadjuk el, amint van, józan ítélettel. Változtat-e a bánatokon s a bajokon, ha átkozom őket? Legföljebb azoknak való, akik csak ostorcsapásra térnek magukhoz. Ha jól érzem magam, gáttalanul okoskodom. Ma már értelmem sokszor kiesik a szerepéből, és azzal foglalatoskodik, hogy inkább a meglevő bajokat eméssze meg, mintsem hogy az élvezetekkel törődjék. Derűs időben messzebbre látok. Egészségem újabban s hasznosabban igazít útba, mint betegségem. Amíg élni tudtam vele, egészségemnek hála, mindig talpra álltam, önmagamat szabályozni tudtam. Szégyen volna, ha hanyatlásom nyomorúságában többre tartanám magam, mint egészséges, virgonc éveimben, ha azért becsülnének, ami
voltam, s nem azért, ami már nem vagyok. Meggyőződésem szerint az emberek üdve a boldog élet, de nem a boldog halál, mint ahogy Antiszthenész mondja. Soha eszembe sem jutott, hogy nosza, odakötözöm torz módon egy filozófus farkát egy ifjúságát veszített ember testéhez; sem pedig az, hogy ilyen szánalmas cél miatt életem legszebb, legteljesebb és leghosszabb korszakát meghazudtoljam. Minden oldalról egyformán akarom megmutatni magam. Ha életemet újra kellene élnem, pontosan úgy élném újra, mint ahogy tettem, sohasem panaszolva a múltat, és nem félve a jövőt. Úgy érzem, lelkem és testem egyenlő arányban élt. Hálával tartozom a jó sorsnak, hogy testi állapotom változásai egytől egyig a maguk idejében következtek be. A bimbózás, a virágzás, a gyümölcs beérése. És most a kiszáradás. Úgy fogadok mindent, természetesen, ahogy kell. Sokkal bölcsebben viselem mostani bajaimat, hiszen eljött az idejük, és jelenlétükkel emlékeztetnek elmúlt életem hosszan tartó boldogságára. Észjárásom is mindig igazodott a test életidejéhez. Igaz, valaha sokkal termékenyebb volt, zöldebb, vidámabb, naivabb, keresetlenebb is, mint manapság, ahogy romlik, akadékoskodik folyvást. De rég' lemondtam mindenféle esetleges, váratlan jobbra fordulásról. Kell hogy az Úristen bátorságot adjon. Kell hogy lelkiismeretünk értelmünket erősítve legyen nyugodt, nem pedig étvágyunkat csökkentve. A vágy önmagában sohasem sápadt, sohasem színtelen, csak akkor, ha csipás és megtört fényű szemekben jelenik meg. A mérsékletet lehet önmagáért is szeretni, meg az Úr iránti tiszteletből is, hiszen Ő parancsolta ránk ezt is éppúgy, mint a szüzességet; de az, amiről a katárok prédikálnak, s ami egy hasmenéskor történik velem, azt sem szüzességnek, sem mértékletességnek nem nevezhetem. Addig, míg nem kerülsz vele szembe, ne dicsekedj azzal, hogy a vágyat megveted, legyőzöd, hiszen nem ismered sem szépségét, sem kellemét, sem erejét. Én ismerem a szépségét, meg az erejét is, bátran beszélhetek hát róla. Bizonyos, hogy az öregkorban sokkal kibírhatatlanabb betegségek és
tökéletlenségek tartják a lelket fogságban, mint fiatalon. Ez volt a meggyőződésem fiatalkoromban is, mikor még alig pelyhezett az állam. De most, mikor szürkülő hajam másfajta hitelt ád szavaimnak, most is csak ezt mondhatom. Azt hívjuk mindig bölcsességnek, ha nedveink már apadnak, ha a jelen dolgoktól undorodunk. De valójában nem hagyjuk el bűnös szokásainkat, legföljebb változunk, s akkor is, úgy vélem, mindig rossz irányban. Az ostoba s értelmetlen büszkeség, az unalmas fecsegés, a kötekedő rosszkedv, a babonaság, a ma már semmire sem jó gazdagság utáni vágy mellett egyre erősebb bennünk az irigység, az igazságtalanság, a rosszindulat. Ettől pedig szellemünkön több lesz a ránc, mint arcunkon. Nem láttam még teremtett embert, vagy csak igen ritkán, aki megöregedvén ne árasztaná magából a keservet meg a penészszagot. Az ember testestül-lelkestül fejlődik, és testestül-lelkestül hanyatlik. Jól ismervén Szókratész bölcsességét, elítélésének apró körülményeit, szeretném azt mondani, hogy bizonyos fokig elébe ment az ítéletnek, készakarva, mert hetven évét elérvén, érezte már gazdag szelleme mozgásának lassúdását, megszokott elmeélességének elcsorbulását. Hány és hány ismerősömnek szellemi metamorfózisát látom nap mint nap! Micsoda halálos betegség ez, ami természetes módon, észrevétlenül fejlődik ki bennünk! Igen nagy felkészültség kell, sok elővigyázat a minket sújtó tökéletlenségek kivédésére vagy legalábbis elhatalmasodásának hátráltatásához. Bárhogy sáncolom el magamat, érzem, amint lépésről lépésre hátrább szorít. Ahogy bírok, ellenállok. De végül is nem tudom, hová visz az utam, hová vezet mindez. De bárhogy leszen, boldoggá tesz, hogy tudni fogják, honnan hullottam idáig. VERGILIUSI VERSSOROKRÓL Arkhelaosz macedón király az utcán sétált, mikor valaki vizet loccsantott rá. Kísérete méltatlankodva követelte a vakmerő megbüntetését. "Jól van - mondta a király -, de hiszen nem rám öntötte a vizet, hanem arra a gonosztevőre, akit bennem tisztel..." Szókratész
meghallotta, hogy ócsárolják: "Nem baj. Semmi sem igaz abból, amit mondanak." Én sem bánom, ha tolvajnak, részegesnek, árulónak mondanak, vagy talán erkölcslovagnak is. Nem ellenkezem, de meg sem köszönöm. Ha félreismernek, nyilván nem tettek próbára még. Én látom magam, én turkálok szinte a beleimben, én tudom, hogy mi van odabent. Jobban szeretném, ha kevesebbet dicsérnének, de jobban megismernének. Könnyen bölcsnek is mondhatnak, persze a bölcsességnek olyan értelmében, ami inkább butaság az én szememben. Száz és száz asszonyt ismertem, kiket izzó vason sütögethettek volna, akkor sem vonták volna vissza haragban formált véleményüket. A gascogne-i asszonyoknak ebben némi előjoguk van. Eszembe juttatják annak az asszonynak a meséjét, aki botozás közben is tetvesnek hívta a férjét, s mikor vízbe vetették, még ott is, fuldokolva is, felemelt ujjával utánozta a tetvészést. Mindennap láthatod a nők nyakasságának valamilyen formáját. Valóban, a csökönyösség nővére az állhatatosságnak, erőben, kitartásban legalábbis. Még a bölcsességtől is elszakadnék, ha feleségül kéne vennem. De beszéljenek bármit a házasságról, a megszokás és a közfelfogás kényszerít bele minket. Cselekedeteim legjavát a példa, s nem a választás igazítja. De házasságomba nem a példa nyomán keveredtem. Idegen megfontolások sodortak bele. Mert nemcsak a kényelmetlen dolgok, de a legbűnösebbek és leginkább kerülendők is tetszetősek lehetnek valami véletlen folytán, annyira esendő az emberi természet. Belevittek, ez tény, mert készületlen voltam, és nem olyan csökönyös, mint ma, miután már megpróbáltam. Ám tartsanak bármilyen léhának, valójában sokkal inkább megtartottam a házasság törvényeit, mintsem reméltem vagy ígértem... Akik házasságot kötnek, s aztán gyűlölettel és megvetéssel tekintik, igazságtalanok: Akár a szájról szájra járó, nálunk termett szent orákulum is: Sers ton mary comme ton maistre Et t'en garde comme
d'un traistre. (Bánj vele, hisz urad, mestered, De őrizkedj, mert árulód lehet.) Sok nép fedett fővel étkezik. Egyik igen előkelő asszony ismerősömnek hasonló véleménye van: a csúnya, nyilvános csámcsogás elcsúfítja a legszebb arcot, a legméltóbb viselkedést is. Ezért sohasem étkezik társaságban. Ismerek valakit, aki látni sem bírna mást evés közben, még kevésbé szenvedné el, ha őt néznék. Ha töltekezik vagy kiüríti magát, egyképpen visszautasít minden segítséget. A török birodalomban sok embernek az jelzi a rangját, hogy nem csinál látványosságot étkezéséből... Van, aki arcát és végtagjait szurkálja össze, van, aki örök némaságot fogad: rengeteg a vakbuzgó, aki úgy csúfít a természetén, hogy természetellenes dolgokkal forgatja ki szépségéből, aki kérkedik azzal, hogy természetét megveti, és úgy akarja megjavítani magát, hogy végleg elrontja. Micsoda szörnyszülött állat, aki önmagát utálja, akit saját élvezetei undorítanak és tesznek szerencsétlenné! Az egyik elrejtőzik örökre, Exilioque domos et dulcia limina mutant (Él és hal, távol minden szeretet küszöbétől), és soha többé nem lát más embert. A másik kerüli a vidámságot, egészséget mint káros és ellenséges tulajdonságokat. Nemcsak felekezetek, de egész népek vannak, akik átkozzák születésük percét, és áldják a halált. Vannak, akik megátkozzák a napfényt, és imádják a sötétséget. Roppant találékonyak vagyunk életünk elrontásában. O, miseri, quorum gaudia crimen habent. (Ó, nyomorult féreg! bűn neki, hogyha nevet.) Ó, szerencsétlen ember! Annyi kényelmetlenség vesz körül, és te találékonyan növeled a számukat! Szerencsétlen vagy, de mesterségesen dolgozol újabb kínokon. Valóban
és lényednél fogva piszkos vagy, kellemetlen, de képzeleted még különb sárba ragaszt. Jól éreznéd magad, de sokallod jóléted felét is, tudod, hogy a természet mindennel ellátott, és nem vagy rest mindig újat kívánni magadnak. Azt hiszed talán, hogy általános és kérlelhetetlen törvényt töltesz be akkor, ha saját természeted külön, ésszerűtlen törvényeivel élsz? Kiváló írók kezében különös-szépen izzik a nyelv. Nem halmozzák az új, maguk készítette szavakat, hanem a saját szótárukat szoktatják új árnyalatokra, óvatosan és sok leleménnyel. S hogy milyen kevésnek adatott meg ez a képesség, századunk francia íróinak vizsgálatánál látszik meg igazán. Merészek és roppant méltóságosak, de nem a megszokott úton járnak. Ám ez a lelemény és ez a szerénytelenség vesztükre lesz. Csak nyomorúságos modorosságukat látjuk, hideg és fertelmes álarcukat, alatta megfullad az anyag, mert nem kap levegőt. Minden újdonságukra tapsot remélnék. Cifra szavakért feláldozzák az ízes, erőteljes régit. Pedig mennyi jó nyersanyag található még nyelvünkben! Persze; megmunkálatlan még a java. Alig ismerik vadászataink vagy háborúink szókincsét, pedig mindkettő jó vadászterülete lenne íróinknak. A beszéd formái, akár a virágok, nemesednek és erősödnek az átültetéstől. A tudományok finomkodva adják elő az anyagot, mindig mesterkélten, sohasem az általános nyelvhasználat szerint. Ha írok, lemondok a könyvek társaságáról és emlékéről, mert félek, hogy széttörik saját formámat. Meg azért is, mert az igazán jó szerzők rám súlyosodnak és bátorságomat szegik. Inkább követem a festő példáját, aki nyomorúságos kakast mázolt, mire megparancsolta szolgáinak, hogy soha többé eleven kakast a műtermébe ne hozzanak. Munkámnak leginkább az otthonülés felel meg, e vad vidék, ahol senki sem segít és nem buzdít, ahol olyan emberekkel találkozom csupán, akik az imádságos latint sem értik, saját nyelvüket még annyira sem. Máshol talán jobban megírnám, de könyvem nem nyerne vele sokat, nem lenne úgy a sajátom. Pedig ez az igazi célom. Szívesen
javítgatnám is sok-sok hibámat, tudva, hogy hemzsegnek a könyvemben; hiszen senki sem irányít. De rám szabott és hozzám nőtt tökéletlenségeimet kifüstölni árulás volna... Azt tettem, amihez kedvem volt: mindenki rám ismer könyvemben, s könyvem is ismer engem... Értelem dolga, ha a test nem szalad vágyai után a lélek kárára. De miért ne lehetne éppúgy az értelem ügye, hogy a lélek ne a test kárára kövesse vágyait? Nekem nincs már semmi vágyam, ami megpezsdítene. Mások fösvénysége, becsvágya, vitatkozása, pöre alig-alig tölti be jobban ugyanazt a helyet, amit nálam, a minden hivatás nélküli embernél a szerelem. Visszahozza éberségemet, hajlékonyságomat, gráciámat, önmagam ápolásának gondját. Biztosabbá teszi fellépésemet, és elsimítja bennem az öregkor torzulásait, ezeket a formátlan, kérlelhetetlen fintorokat. Egészséges és okos tevékenységre ösztönöz, amiért csak inkább becsülnek és szeretnek. Szellememtől távol tartja a kétségeket önmaga és állapota felől, és visszavezeti saját erejéhez. Messze űz ezernyi szomorkás képzelődést, ezer mélabús bánatot, amelyet ilyen korban vállunkra kanyarít a képzelet, az unalom vagy egészségünk torz ferdülései. Felforralja - legalább álmában - a vérünket, amit a természet már cserbenhagyott. Állunkat felszegi, idegeinket kissé kinyújtóztatja még, s az élet erejét és vidám csodáit ígéri az ilyen magamfajta szegény öregnek, aki gyors léptekkel halad összeomlása felé... Hosszú gyakorlattól finomodik az ízlés. Többet kívánunk, mint amit megbírnánk. Semmi sem bizonytalanabb, mint hogy szeretnek minket, hiszen csak kettőnk különbségét kell nézni. Szinte szégyellem, hogy ilyen zöld és lobogó ifjúság vágyai csöppentek belém.
