Catherine Anderson - Indián 01. - Indián hold

Egy ősi prófécia szerint Farkasölő, a fiatal félvér komancs indián találkozni fog egy fehér bőrű nővel, „akinek hangját elnémítja a szomorúság”, és aki örökre megváltoztatja majd az életét. A férfi gyűlölete a sápadtarcúakkal szemben a jóslat ellenére nem szűnik, sőt ádáz bosszút esküszik ellenük, amikor egy, a faluját ért támadás alkalmával várandós feleségét az amerikai hadsereg katonái brutálisan meggyilkolják. Az alig húszéves Loretta Simpson tragédiáját viszont épp a komancs indiánok okozták. Félelme és gyűlölete olyan erős, hogy a szörnyű nap óta egyetlen hang sem jön ki a torkán. Az indiánok azonban visszatérnek: élükön Farkasölővel, az amerikai hadsereg legagyafúrtabb és legveszélyesebb ellenségével… Beteljesülhet-e a jóslat, egymásra találhat-e a két ellentétes és egymással ellenséges világ képviselője, a rézbőrű indián és a mézhajú lány? Leküzdik-e az előítéleteket, a félelmeket és a fájdalmakat, hogy végül eggyé válva esélyt adhassanak komancsok és fehérek békés egymás mellett élésére? Catherine Anderson különleges, a 19. század Amerikájában játszódó négyrészes sorozatának első darabját tartja kezében az olvasó. A regény nem csupán izgalmakban bővelkedő, lebilincselő szerelmi történet, de bepillantást enged az indián emberek mára már letűnt, ismeretlen világába is.

Catherine Anderson

INDIÁN HOLD

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe Comanche Moon Copyright © Catherine Anderson, 1991 All rights reserved. Hungarian translation © Bodor-Horváth Kata © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította BODOR-HORVÁTH KATA Szerkesztette KURTA ZSUZSANNA A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN készítette ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 326 0 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Irodalmi vezető SZÁLA BOGLÁRKA Felelős szerkesztő BÁRDI ERZSÉBET Készült 26,5 nyomdai ív terjedelemben Kiadói munkaszám 3269-11 Nyomdai előkészítés TORDAS és TÁRSA Kft. Ez a könyv a debreceni könyvnyomtatás több mint négy évszázados hagyományait őrző ALFÖLDI NYOMDA Zrt-ben készült. Felelős vezető György Géza vezérigazgató

Kedves Olvasóim!

Ez a könyvem igazán közel áll hozzám: egyenesen a szívemből írtam. Amikor először

felajánlottam a kiadóknak a '80-as évek végén, egymás után utasították el a szerkesztők, mert a történet sokszor áthágja a romantikus regény bevett szabályait. Azt javasolták, írjam át a regényt, ha el akarom adni. Én azonban nem voltam hajlandó erre. Az Indián hold sok szempontból egyfajta tiszteletadás egy csodálatos nép, a komancs törzs előtt. Ráadásul négy év kutatás után nem tudtam rávenni magam arra, hogy megcsaljam őket vagy a kultúrájukat azzal, hogy átírom a regényt csak azért, hogy beleférjen a megszokott keretekbe. Hittem benne, hogy olvasóim sokkal kifinomultabbak, mint ahogy azt néhány szerkesztő gondolja, és bíztam benne, hogy ha lehetőséget kapnak arra, hogy elolvassák, szeretni fogják úgy, ahogy megírtam. Ez a könyv a komancs törzsnek állít emléket. Egy büszke, nemes lelkű és gyakran félreértett népnek, amelyet majdnem megsemmisített a fehér ember, aki betört a területeikre. Miközben a regényt írtam, szomorú voltam, hogy egy ilyen csodálatos világnak véget kellett érnie, és remélem, hogy egy napon az emberiség tanulni fog a hibáiból. Megtanulja majd, hogy mi mindannyian egymás fivérei és nővérei vagyunk. Engem ősi szálak fűznek a sóson törzshöz, amellyel a komancsok eleinte egy népcsoportot alkottak, ezért erős vonzódást éreztem az „Igaz Emberekhez” a mese írása közben. Soha nem tudok úgy sétálni a vadászterületükön, a közép-oregoni sárgafenyőerdőkben, hogy ne hallanám suttogó hangjukat a szélben: Suvate; vége. Akik elszánt rajongói kortárs regényeimnek, kérem, tegyék meg velem ezt az utazást a múltba! Egy igazi szerelmi történet átlépi az idő határait. Biztos vagyok benne, hogy az Indián hold megérinti majd az olvasókat, és sokáig megmarad majd emlékezetükben. Én pedig mindig is azt fogom érezni, hogy ez a történet adta meg az alaphangot írói munkásságomhoz. Ettől a regénytől kezdve az olvasók olyan könyveket vártak tőlem, amelyek nem mindig követik a sablonokat. Olyan érzelmileg erőteljes történeteket, amelyek küzdelmes, valós helyzetekben festik le az igaz szerelem csodáját. Remélem, legalább annyira élvezik majd az Indián hold olvasását, mint amennyire én élveztem az írását, és a regény elnyeri majd megérdemelt helyét az önök polcán az „örök kedvencek” között. Minden jót kívánok Catherine Anderson

CATHERINE ANDERSON

5 INDIÁN HOLD

Köszönetnyilvánítás

Ahogy az elmúlt évekre visszatekint, minden író rájön, hogy bizonyos emberek

kulcsszerepet játszottak a sikerében. Mindörökké hálás leszek anyámnak, Eleanora Clark La May Son írónőnek, akitől a szavak és a történetek szeretetét kaptam, és aki mindig hitt bennem. Közvetlenül őutána férjemnek, Sidnek, aki fáradhatatlan lelkesedéssel támogatott, miközben azért küzdöttem, hogy írásaim nyomtatásba kerüljenek, majd azért, hogy felépítsem a karrieremet. Mindeközben fiaim, Sidney és John önzetlenül elviselték a kegyetlen határidőket, és soha nem vetették szememre, ha a munkám előnyt élvezett. A mai napig mindig szurkolnak nekem, és együtt ünnepeljük meg a sikereimet. Pályafutásomban szintén alapvető szerep jutott régi szerkesztőmnek, Ellen Edwardsnek, akinek támogatása, írói stílusom iránti tisztelete és hozzáértő szerkesztése képessé tett arra, hogy mindig jó könyveket alkossak, egyedülálló és felejthetetlen cselekményekkel. Szeretnék köszönetet mondani az ügynökömnek, Steven Axelrodnak is, aki pályafutásom sarokköve lett. Végül, de nem utolsósorban, örök hálám legyen Önökkel, drága olvasóim, akik nélkül írói utam soha el sem kezdődött volna.

CATHERINE ANDERSON

6 INDIÁN HOLD

A prófécia

Onnan,

ahol a nap felkel, eljön majd az Emberekhez egy nagyszerű harcos. Kimagaslik testvérei közül, és a messzi távolba ellát majd szemeivel, amelyek olyanok, mint az éjféli égbolt. Ez a komancs pajzsán viseli a farkas jelét, mégsem nevezi őt senki főnöknek. Emberei számára sok szomorúság érkezik majd el, és a folyók vörössé válnak majd népének vérétől. Fehér csontok hegyei jelzik majd a helyet, ahol a hatalmas bölény valaha legelt. Az égen a fekete füsttel együtt száll majd a tehetetlen nők és gyermekek halálsikolya. Ez a harcos hosszasan beszél majd a Fehér Szeműek ellen, vad háborút vív velük, de a harcok a végtelenségbe nyúlnak majd előtte. Amikor a Fehér Szeműek iránti gyűlölete forró lesz, mint a nyári nap, és hideg, mint a téli hó, egy szelíd hajadon jön majd el hozzá a tosi tivo, a Fehér Ember országából. Bár hangját elnémítja a nagy szomorúság, szemei új kezdetek reggeléről beszélnek majd. Aranyszínű lesz, mint az új nap, bőre fehér, mint az éjjeli hold, haja, mint a csöpögő méz, szeme, mint a nyári égbolt. Az Emberek Kis Bölcsnek nevezik majd. A komancs kését emeli majd, hogy megölje őt, de a becsület megállítja a kezét. A leány megosztja majd a harcos komancs szívét, és gyűlölete, amely forrón ég, mint a nap, összetűz majd gyűlöletével, amely hideg, mint a téli hó. Gyűlölete elolvad majd, és olyan távoli helyre folyik el, amelyet ő maga sem talál meg. Ahogy a hajnal felsugárzik az éjszakai égbolton, a harcos úgy kergeti el a nő szívének árnyait, és adja vissza a hangját Amikor ez megtörténik, a harcos és a hajadon együtt megy majd el egy magas helyre a komancs hold éjszakájában. A harcos a komancsok földjén áll majd, a leány pedig a tosi tivo földjén. Közöttük egy óriás szurdok lesz, magasan tele vérrel. A harcos átnyúl majd a szurdok felett a hajadonhoz, ő pedig elfogadja a kezét. Messzire utaznak el együtt, a nyugati földekre, ahol életet adnak majd egy új jövőnek és egy új nemzetnek, ahol a komancsok és a tosi tivo egyként élnek örökké.

CATHERINE ANDERSON

7 INDIÁN HOLD

Prológus Texas, 1859 augusztusa

Ezüst fénnyel világított a sápadt telihold a koromfekete, csillagokkal teli éjszakában.

Gyilkos hold – néhányan így hívták, és ez most illett is rá. A haldokló nők és gyerekek sikolyai már nem hallatszottak, mintha csak rövid időre jöttek volna erre a tájra, mint a szél. A távolban egy farkas vonított. A hangja először gyászosan halknak tűnt, majd olyan üvöltéssé erősödött, amitől Farkasölő is megborzongott. Magányosan térdelt a sziklaszirten, égszínkék tekintete a hegy lábánál letaposott ösvényre meredt. A lovak patáinak nyoma alapján a Kék Kabátosok délkelet felé vették az irányt, miután földig rombolták Farkasölő faluját. Ökölbe szorította a kezét. Felesége neve litániaként visszhangzott a fejében, bosszúért kiáltva. Parti Fűz az ő gyermekével volt várandós. Azt kívánta, bárcsak összeszedhetné harci szerszámait, és azonnal felesége gyilkosai után indulhatna, de szükség volt rá és a többi férfira, hogy ellássák a sebesülteket és eltemessék a halottakat Hamarosan azonban úgy fog harcolni, mint még soha. Úgy fog vadászni a Kék Kabátosokra, mint az állatokra, hisz ők maguk is azok. Százszorosan visszakapják a fájdalmat, amit okoztak Farkasölő számára nem volt ismeretlen a gyász, de még sosem érzett ilyen rettenetes ürességet. Ő és Parti Fűz már gyerekként is egy pár voltak, kacagásuk sokszor töltötte be a szélfútta mezőket. Senki más keze nem illett annyira az övébe, és senki más mosolya nem vált olyan örömteli dallá a lelkében, mint Fűzé. Azt hitte, a lány örökké vele lesz. És most nincs többé. Akkora űrt hagyott maga után, mint egy kanyon, amely végignyúlik a síkságon, amíg a szem ellát. Hiába tett meg mindent, hogy megmentse a lányt, Fűz elveszítette a gyermekét, és lassan ő is elvérzett a kezei között Sebei, amelyek a gonosz és többszörös megerőszakolás eredményei voltak, mélyen a lelkébe égtek – kívülről láthatatlanul. Farkasölő az utolsó pillanatig azt hitte, felépülhet. Szinte érezte, ahogy a lány lelke magára hagyja, és látta, ahogy kecsesen végigszalad a csillagokból kirakott lépcsőn a halottak földje felé. Összeszorult a szíve, ahogy elképzelte az ösvényt, amelyen végigmegy. Parti Fűz mindig is nehezen tájékozódott, az ő útmutatására szorult. Most hát arra kérte a Nagy Isteneket, hogy fogják a lány kezét és mutassák neki az utat, hiszen ha egyedül lenne, biztosan eltévedne. Ahogy erre gondolt, könnyek gyűltek a szemébe. Az éjjeli szél megszárította Parti Fűz vérét a kezén és szarvasbőr nadrágján. Felhúzta széles vállát, és éles, fájdalmas ordítás szakadt fel torkából. Elővette a kését, és mélybarna haját egy mozdulattal lemetszette a tövéig. Azután felemelte a borotvaéles pengét, és egy hosszú vágást hasított jobb szemöldökének külső sarkától az álláig. Ez jelzi majd mindenkinek, hogy Parti Fűz örökké élni fog a szívében. Friss vére vörösre festette a pengét. Azt kívánta, bárcsak egy sápadtarcú vére lenne ez – bármelyik sápadtarcúé. Mozgásra lett figyelmes, és ahogy balra nézett, az anyját látta közeledni. Mokaszinja puhán érintette a földet, mintha óvakodna megzavarni Farkasölő szomorúságát. A férfi gyorsan letörölte arcáról a könnyeket, mert nem akarta, hogy anyja meglássa. Édesanyja bocsánatkérőn nézett rá. CATHERINE ANDERSON

8 INDIÁN HOLD

– Tua! Fiam! Tudom, hogy jobb lenne, ha most nem zavarnálak – suttogta Sokruhás Asszony –, de beszélnem kell veled. Letérdelt a fia mellé. Fullasztó fájdalom telepedett a férfi torkára, ahogy az ismerős, finom illatot megérezte. Gyermekkora jutott eszébe, és a gyengéd kezek, amelyek minden fájdalmát eloszlatták. Arra vágyott, hogy odabújhasson anyjához, és úgy sírhasson, ahogyan csak egy gyermek tud. – Bízott bennem! Bízott abban, hogy megvédem! – suttogta zaklatottan. – Megígértem neki a közös dalunkban. Soha nem lett volna szabad elhagynom őt. Sokruhás Asszony megköszörülte torkát, ugyanúgy, mint évekkel korábban, amikor Farkasölő gyerekként bolond történetekkel állt elő. – A múltba akarsz visszamenni, tua, de azt nem lehet. Tudom, hogy nehéz elfogadni, de a feleséged elment, mert a dalt amelyet vele énekeltél, valaki mással kell folytatnod. – A feleségem vére még meleg a ruhámon, és te máris a jóslatot emlegeted? Egész életemben ezeket a szavakat énekelted nekem, és én hallgattam, mint egy szófogadó fiú. De ma éjjel nem így lesz. Ma éjjel nem. Az asszony a távolba meredt. Egy felhő úszott el a hold előtt, és árnyékot vetett az arcára. – Néhány óra múlva lóra ülsz. Előtte azonban el kell mondanom neked valamit. Te vagy a jóslatok indiánja. Huszonhat téllel ezelőtt onnan jöttél hozzám, ahol a nap felkel; egy Kék Kabátos öleléséből. Hirtelen kiáltás tört fel Farkasölő mellkasából, mintha megütötték volna. – Nem! Sokszor megkérdeztem az apámat! Mindig azt mondta, hogy az ő fia vagyok! Nem mondhatsz nekem ilyen hazugságot! Fel akart állni, de az asszony megragadta a kezét – Ez nem hazugság. Égszínkék szemed van, nem fekete, és egy fejjel magasabb vagy a bátyáidnál. – A másik kezével megfogta a követ, amely a fia nyakában volt, és úgy fordította, hogy lássa a belevésett jelet. – A farkas jele a tiéd, bár nem vagy indián főnök. Farkasölő egy pillanatig dermedten bámult az anyjára. – Te, az anyám, akit mindig szerettem, és egy Kék Kabátos? – Semmi rosszat nem tettem. Egy olyan támadás közben történt, mint ez a mai. A férfiak elmentek vadászni. Próbáltam elfutni, de a Kék Kabátos meglátott. – Az asszony hangja elvékonyodott. – Megerőszakolt és otthagyott meghalni. Amikor rájöttem, hogy gyereket várok, apád azt mondta, hogy a gyerek tőle van, és énekelt velem a Nagy Tűznél. – Miért mondod ezt el nekem? Hogy ne álljak bosszút a feleségemért? – A hangja megkeményedett a haragtól, és kitépte a követ az anyja kezéből. – Visszaszerzem a becsületét! Meg kell tennem! – Keresd meg a gyilkosait! Igen! De ne légy részese a vérfürdőnek, amit mások terveznek! – könyörgött az asszony könnyekkel teli szemmel. – A te életed nem csak a tiéd: az embereid sorsa van a kezedben. Meg kell találnod a mézhajú asszonyt, aki nem beszél, el kell hoznod hozzánk, és úgy kell tisztelned őt, mint senki mást. – Megtisztelem majd egy gyors halállal. – Ne mondj ilyet, mert akkor meg fog történni! – sóhajtott az asszony, majd felállt. Kezét csípőre tette, hosszú időre eltakarva a messzeséget Majd megérintette Farkasölő lehajtott fejét. – Nem kérem tőled, hogy űzd el a gyűlöletet a szívedből, mert ez is része a jóslatnak. A szerelem olyan, mint egy forrás, amely váratlanul egy rejtett helyen tör elő, és ezt nem parancsolhatod meg senkinek. De, tua, az embereid érdekében meg kell találnod és el kell hoznod nekünk a mézhajú asszonyt. Feszült csönd volt a válasz.

CATHERINE ANDERSON

9 INDIÁN HOLD

– Tudom, hogy ez nehéz. Ezért vagy te a kiválasztott. Mert erős vagy. Az Emberek hamarosan a szél útján járnak majd. A Nagy Istenek téged választottak, hogy elénekeld a mi dalunkat, és életben tartsd a sorsunkat A fiú kétkedően pillantott rá. – Gyengének tűnök, mint egy nő? Harcos vagyok, nem mesemondó! Az asszony mosolya szomorúsággal volt tele. – Sok módja van annak, hogy megküzdd a helyes harcot. Minden idők legbátrabb harcosa az, akinek nincs pajzsa. Az embereid miatt meg kell vívnod az utolsó harcot, a legkeserűbbet mind közül. És ezt egyedül kell megtenned. Amikor eljön az idő, meg fogod látni az utat, amelyet a Nagy Istenek választottak neked, és bátran végig fogsz menni rajta. – A jóslatok komancsának el kell hagynia embereit. Én ezt sosem tenném, főleg nem egy fehér nővel. Attól félek, hogy alábecsülöd a gyűlöletemet, anyám. – Sose felejtsd el, hogy nekem is okom van rá, hogy a tosi tivót gyűlöljem. A Kék Kabátos rémálmaimban mindig üldözni fog. De mégis befogadtam egy tosi tivót a bölénybőr köntösömbe. Befogadtam, a mellemhez tartottam, és fiamnak szólítottam. És az iránta érzett szeretetem úgy ég, mint a legfényesebb csillag a mennyben. Te vagy az a tosi tivo. Megpróbálhatod kiűzni a szívedből, tagadhatod, amennyire csak akarod, de egy részed nem komancs.

CATHERINE ANDERSON

10 INDIÁN HOLD

Első fejezet Texas, 1864 júniusa

A délutáni nap fénye átszűrődött a magányos pekándiófa zöld levelei között, és élénk

arany csillogással pettyezte be a földet. Loretta Simpson szerint ez a fa volt az egyetlen rokonszenves dolog Henry Masters farmján. Ahogy bereteszelte a füstölőkamra ajtaját, és válla fölött hátrapillantott az ismerős tájra, minden más sivárnak és színtelennek tűnt. A zömök kis ház és a csupasz, kietlen kert szégyenfolt volt a dimbes-dombos, füves vidéken. Oly csúf, mint egy sebhely egy gyönyörű nő arcán. A tornác melletti elhanyagolt, fonnyadt rózsabokrok egy kivételével mind levéltelenek voltak: ágaik csontvázszerű árnyékot vetettek a ház rönkfalára. Miután újra meg újra hólyagossá égette őket a nap, nagynénjének férje és a föld közötti, véget nem érő, hiábavaló háború sebesültjeiként fognak elpusztulni. Az, hogy Henry Masters ezt a helyet választotta ahhoz, hogy felépítse goromba épületeit és düledező kerítését, sokat elárul arról, milyen ember ő. Ha farmját közelebb építette volna a Brazos folyóhoz, ahol a tölgyek, pekándiófák és fűzfák egy sötét, alacsony erdősávot képeznek, az árnyék és a lágy szellő talán elviselhetőbbé tette volna az életet Ehelyett azonban a nyílt terepen állapodott meg, csak hogy megkímélje magét a fák kiirtásától. Véres kezét szoknyájától távol tartva Loretta a cipője előtt szaporodó kis porfelhőket figyelte, ahogy a füstölőkabintól a kúthoz lépkedett Nem akart az őzsutára gondolni, amelyet most nyúzott meg és darabolt fel, de a mellette ugrabugráló tizenkét éves unokahúgának, Amynek más elképzelései voltak – Ennyi tejjel a tőgyében legalább egy borjút szoptatott – füstölgött a lány. – De papát érdekelte ez? Nem, őt aztán nem. Valamit tennünk kell, Loretta. Ha otthagyjuk őket, hogy halálra éhezzenek, éppolyan bűnösök vagyunk, mint ő. Loretta gyorsított a tempón. Kettejük közül ő volt az idősebb, ezért neki kellett józanul gondolkodnia. Két lány, aki az erdőben csavarogva őzborjakat keres, magára hívná a bajt, és Loretta úgy gondolta, elég gondja van már így is. Kevesebb, mint egy hónapja az egyik szomszédos farmot megtámadták. A véres következmények még most is kísértették álmában. Ráadásul annak a sutának a borjai már jóval nagyobbak lehetnek annál, hogy meg tudják szelídíteni őket. Amy lemondón sóhajtott – Gondolom, túl nagyok ahhoz, hogy hazahozzuk őket, nem is beszélve a botrányról, amit a papa csapna. Szerinted elég idősek már ahhoz, hogy élelmet találjanak maguknak, és egyedül is boldoguljanak? Kora nyár van. Valószínűleg elég nagyok már, ugye? Loretta, mintha kemény gombócot nyelt volna, elnyomta dühét, és sokkal magabiztosabban bólintott, mint amilyennek valójában érezte magát – Papa igazán vadászhatott volna még néhány napig – jelentette ki Amy remegő hangon. – Ne mondja nekem, hogy nincsenek bakok bőségesen abban az erdőben! Csak olyan átkozottul lusta! Loretta úgy tett, mintha nem vette volna észre a lány durva beszédét, és a kút fölötti kötélcsiga felé nyúlt. Amynek ki kell adnia magából a mérgét és jobb, ha ez idekint megtörténik. Épp elég súrlódás van a házban, főként Amy és a nevelőapja között. Amy Loretta arcára lesett. CATHERINE ANDERSON

11 INDIÁN HOLD

– Mama bizonyára szörnyen elkeseredett volt, miután apa meghalt, hogy egy ilyen emberhez ment hozzá. Loretta felhúzta a vödröt, és a kézmosásra összpontosított Semmi értelme nem lett volna, hogy hagyja magát felizgatni. Vannak dolgok, amin az ember nem tud változtatni, és Henry Masters egyike ezeknek. Vagy legalábbis valaki nagyobbra lenne szükség ehhez Lorettánál. Megragadta a vödröt a pereménél fogva, erőteljesen meglendítette, és olyan erővel öntötte ki belőle a rózsaszínes vizet, hogy az még Henryt is feldöntötte volna. – Töltsd meg a vödröt még egyszer, kérlek! – Amy végigsimította felső ajkán a nyelve hegyét. – Úgy kiszáradtam, mint egy megszúrt szarvas. Loretta felküzdötte a vödröt a kút szélére, benedvesítette ujjait, belespriccelt a lány arcába, és rámosolygott – Ez jó! Ha ez a vödör elég nagy lenne, egyenesen beleugranék! Ha nem lennének azok az istenverte indiánok, elmennék úszni. – Amy felemelte a merőkanalat és hangosakat kortyolt belőle, amíg meg nem állt levegőt venni. – Kérsz? Loretta megrázta a fejét, a kút falának dőlt, és letörölte homlokát ruhaujjával. Amynek igaza volt, jó lenne egyet úszni. Durva szövésű ruhájában úgy érezte magát, mint egy lábasban fövő tyúk, de túlságosan veszélyes lenne elmerészkedni a háztól. Pár nappal korábban Amyvel komancsokat láttak lent a folyónál. Az egyik indián megragadta Loretta hajfonatát, és levágott belőle egy darabot. Akár meg is skalpolhatta volna. Nem lehet tudni, miért kegyelmezett meg neki az indián, de nem akarta újra kísérteni a sorsot. Henry bácsi azóta többször is látott jeleket, amelyek arra utaltak, hogy patkó nélküli lovak jártak a birtokán, tehát a komancsok még mindig a környéken lehetnek. Ahogy lepillantott Amy kipirult orcájára, Loretta meglepetten látta, hogy a lány megint merít a vízből, ivás helyett azonban mézszőke feje fölé emelte a merőkanalat. A víz összeragasztotta sötét szempilláit és patakokban csurgott alá enyhén szeplős orrán. Lorettának eszébe jutott, hogy ő milyen volt ennyi idősen: csupa kéz és láb, és olyan cingár, hogy két kék szeme olyan nagynak tűnt, mint egy palacsinta. Amy felsóhajtott, és visszahajította a kanalat a vödörbe. – Visszamész a házba? Vagy itt maradsz, hogy az öreg varangy ne bámulhasson téged? – kérdezte, hunyorogva a naptól, ahogy próbált Loretta arcára nézni. – Nagyon örülök, hogy nem vagyok még húsz. Papa egyáltalán nem ért a férjválasztáshoz. Az a nagy orrú Bartlett jobb lenne Tom Weavernél. Loretta a rönkház felé pillantott. Füst szállt fel az agyagkéményből, és végigkúszott a falemezes tető csúcsán. Rachel valószínűleg épp a pörköltet kavargatta, és azon gondolkodott, vajon marad-e a szomszéd vacsorára. Már a gondolattól is görcsbe rándult Loretta gyomra. Nem hibáztatta nagybátyját Henryt amiatt, hogy férjet akart találni neki. Épp elég teher ellátni egy feleséget és egy mostohalányt. De Tom Weaver? Amynek igaza volt a Bartlett fiú hercegnek tűnt mellette. Weaver szájának sarkából folyamatosan dohánylé csurgott le a szakállára, és mosdatlan testének szaga szétáradt az egész házban. Már a gondolattól, hogy meg kellene csókolnia, émelygés fogta el Lorettát. – Nem kell hozzámenned – mondta Amy. – Megdolgozol az ellátásért. Néha, amikor nem figyelsz, papa nyilvánvalóan szeretettel nézeget téged. Tényleg! Eddig még sosem bánta, hogy itt vagy. Annyira szép vagy! Hamarosan egy csinos farmer kopogtat majd be hozzád. Miféle csinos farmer? Loretta végigpillantott a farm mögötti, végtelenbe nyúló nyílt területen, és kétkedőn húzta fel szemöldökét Huncut gonoszság csillant meg Amy szemében.

CATHERINE ANDERSON

12 INDIÁN HOLD

– Vagy el is szökhetnénk. – Apró, kipirult arcával előrehajolt – Vissza, Virginiába, csak te és én. Elszegődhetnénk szakácsnak egy szekércsapathoz. Amint odaérnénk, kereshetnénk magunknak munkát, és félretehetnénk pénzt, hogy elküldjünk mamáért. – Csak képzeld el! Te és én, Virginiában! Társasági összejövetelek, táncmulatságok és vasárnapi istentiszteletek, ahogy a mama szokott mesélni róla. Varrhatnánk csinos ruhákat, és elegánsan öltözhetnénk. Egy szempillantás alatt férjhez mennél. Valami nagyszerű emberhez. Egy magas és jóképű, hódprém kalapos és fényesített cipőjű férfihoz. Újra megpördült, majd kecsesen pukedlizett, és mélyen meghajolt. – Gyerünk, Loretta, játsszuk el! Mutasd meg nekem, hogyan kell táncolni. Te emlékszel arra, milyen Virginia, de én nem. Loretta fejében képek villantak fel Virginia sűrű erdeiről és bársonyos zöld dombjairól. A szerepjátékhoz már öreg volt, de éjszakánként néha ébren fekve nosztalgiázott, vágyakozott… Néhány tánclépést lejtve a porban, Amy felkiáltott – Nos? Akkor játszol vagy nem? Loretta nem tudott ellenállni: felemelte szoknyáját és keringőzni kezdett, mintha táncpartnere is lett volna. Próbálta elképzelni, hogyan nézhet ki a férfi, és úgy döntött, ha boldog mellette, nem számít, magas vagy jóképű-e. Egy olyan férfi, mint a papája, aki erős, mégis gyengéd, magabiztos, de megfontolt, aki a csöndje mögé lát, és a csöndje ellenére is szereti őt. Amy, belemelegedve a játékba, abbahagyta a táncolást, hogy megfogja Loretta kezét. – Legyen gazdag is, jó? Elég gazdag ahhoz, hogy vegyen neked egy hatalmas palatáblát, hogy arra írhass bármikor, amikor kedved tartja. Ne legyen olyan csökönyös ebben, mint a papa. Loretta lába hirtelen megállt. Henry említése visszarántotta őt a valóságba. Amy lábszárközépig porral borított alsónadrágját és megfakult, viseltes szoknyájának redőit bámulta. Nem Virginiában voltak, és soha nem is lesznek ott. Ha mégis megtörténne, egy olyan férfi, aki megengedheti magának a hódprém kalapot, egy háziszőttesbe öltözött néma nőre egy futó pillantásnál többet nem szánna. – Mi az ott? Loretta, megrémülve Amy hangjának törékeny nyugtalanságán, hátrapillantott a válla fölött. Vörös felhő dagadt a púderkék ég előtt. Kezét szeme elé emelte, hogy árnyékot vessen a nap ellen. A porfelhőből ítélve lovak közeledtek. Méghozzá nem kevés. Lehet, hogy a határőrség Fort Belknapból, de Loretta kételkedett benne. A háború áldozatokat követelt. Nem voltak már katonai csapatok Palo Pinto Countyban, a határezrednek vajmi kevés ereje volt ahhoz, hogy megpróbálja az indiánokat szemmel tartani. Amy feszülten markolta meg Loretta kék szoknyáját. – Mi az? Ó, Loretta, ugye nem gondolod, hogy indiánok? Loretta védelmezően átölelte a lány vállát. Az ő első gondolata is az indiánok voltak. – Mi lesz, ha ők azok? Lehet, hogy tetszett nekik a szőke hajunk, és most visszajönnek érte… Indiánok – kiáltott fel Amy. – Már látom őket! Loretta a ház felé lökte a lányt és felemelte szoknyáját, hogy futni tudjon. Istenem, csak ne harcosok legyenek! Szíve minden egyes lépésnél hatalmasat vert, miközben behessegette Amyt a házba. Hallotta a lovak patáinak tompa dobogását. Szerette volna figyelmeztetni Henry bácsit és Tom Weavert. Torka kiszáradt, tüdeje szorított. Még soha ennyire nem zavarta a némasága. Bár próbálta ezt kizárni gondolataiból, a Samuelson család farmjának képei villantak fel előtte: az öreg Bart indián lándzsákkal istállójához szögezve, felnőtt fiai elszórva a kertben, mint élettelen rongybabák. Amy kiáltozni kezdett. CATHERINE ANDERSON

13 INDIÁN HOLD

– Indiánok! Jönnek az indiánok! Eszeveszett mozgolódás tört ki a házban: csizmák visszhangzottak a gerendapadlón, bútorok csikorogtak a pallókon, Rachel sikoltozott. Loretta felszaladt a lépcsőkön, és megragadta Amy karját, hogy őt is magával húzza. Úgy mozogtak, mint egy álomban: minden ólomsúlyú perc a végtelenségbe nyúlt. Loretta vállával benyomta az ajtót, és betolta rajta Amyt. Becsapta az ajtót, és szélsebesen megfordult, hogy rátolja a reteszt. – Tom, menjen a bal oldali ablakhoz! – kiáltotta Henry. – Rachel, Amyt bízd Lorettára! Hozd a tartalék puskát, és fedezz hátulról! Loretta, átterelve Amyt a szobán, megmarkolta az ágyat, hogy elmozdítsa. Alatta volt egy csapóajtó. Amy biztonságban lesz a lövésektől a ház alatt Loretta felemelte az ajtót. Nyirkos, dohos szag ütötte meg az orrukat. – Nem akarom – zokogta Amy. – Kérlek Loretta, gyere velem! Egy dermedt pillanatra Loretta visszarepült a múltba. Megint tizenhárom éves volt, és próbált ellenállni apjának, miközben a férfi betuszkolta őt a búvópincébe, hogy elrejtse a komancsok elől. Kérlek, papa, hadd maradjak veled és a mamával! Kérlek, papa! Az apja bevágta az ajtót, és a réseken keresztül kiabált le hozzá: Csöndben légy, lányom, és figyelj rám! Egy hangot se adj ki, hallod? Bármi is történik, egy hangot se adj ki! Loretta szemét a pinceajtó réseire szegezte, és a nyelvébe harapott, hogy ne sikoltson. Így lett tanúja az embertelenségnek. De engedelmeskedett apjának és egy hangot sem adott ki. Még hét év múlva is csöndben volt. A közeledő lovak mennydörgő hangja rántotta vissza Lorettát a jelenbe. Megragadta Amy karját, a nyíláshoz húzta, és letuszkolta a lépcsőn. Amy visszanézett a válla fölött, apró arca beesett és sápadt volt. Loretta bezárta az ajtót, és visszahelyezte az ágyat. Ha ez egy támadás, Isten óvjon attól, hogy azok az állatok rátegyék a kezüket egy tizenkét éves kislányra. Anyja meggyalázott testének képe forgott a fejében. Por szivárgott be az ablakokon, és égetni kezdte Loretta torkát. A komancsok már a ház körül voltak. Érezte őket, a szagukat. Csak Amyt ne! Kérlek, istenem, csak az édes kis Amyt ne! – Szentanyám! – kiáltott fel Henry. – Legalább százan vannak! Weaver, aki a másik ablaknál térdelt, rémülten bólintott. Megigazította barna ingének gallérját, kinyújtotta a nyakát, hogy levegőt vegyen, és a fegyverét tanulmányozta. – Ne legyen ideges, és ne kezdjen el lövöldözni! – Ó, kegyelem! – sikoltott Rachel a hátsó ablaktól. – Rengetegen vannak! Semmi reményünk nincs. Loretta mozdulatlanul állt a szoba közepén. Őzpörkölt illata szállt felé a levegőben. Minden olyan megszokottnak tűnt, a sótartó fedele félig elcsúszva, a liszteszsák szája kilazulva, az asztalon pedig, ahol a férfiak ültek, két korsó. Rachel néni patchworkje a hintaszékre terítve feküdt. Miként lehet minden ilyen nagyszerű az egyik pillanatban, és áraszthat halálszagot a másikban? Az ablakhoz húzódott, és kinézett nagybátyja válla fölött az ideges lovakon közeledő tengernyi harcosra. Anyja gyilkosának arca sötét és szögletes volt, orra hosszú, homloka magas. Loretta még sosem látott úgy indiánt, hogy ne kereste volna ezt az arcot. Ott volt közöttük? Túl sok arcot látott, amely mind sötét volt és magas homlokú. Barna, csillogó, olajos bőr. Szikár, rugalmas izmok. Magasra tartott, halált hozó lándzsák. Loretta becsukta, majd újra kinyitotta szemét. Csönd leple takart be mindent, csak a komancsok mokaszinjain fityegő rézcsengettyűk dallamos csilingelőse

CATHERINE ANDERSON

14 INDIÁN HOLD

törte meg a nesztelenséget. A meglazult szarvasbőrök, amelyek általában eltakarták az ablakokat, most lebegtek a hirtelen feltámadt szélben. – Ne lőjön! – figyelmeztetett ismét Tom. – Annak az indiánnak ott elöl, görbe lándzsája van fehér zászlóval. Bármit is akarnak, nem harcolni jöttek. Beszél komancsul? – Egy szót sem – válaszolt Henry. – Én sem sokat. Ha sokat kereskednek, minden bizonnyal beszélnek angolul, de ha nem, akkor csak abban reménykedhetünk, hogy elboldogulunk az indiántudásommal. – Tom egy adag bagót köpött Rachel patyolattiszta padlójára, majd kiáltott egyet. – Mit akarnak? Loretta idegei annyira feszültek voltak, hogy ijedtében ugrott egyet. Émelygés fogta el, ahogy a barna dohánylé a padlóra fröccsent. Megőrül éppen? Kit érdekel, ha a padló koszos lesz? Lehet, hogy a ház porig ég, mielőtt ennek az egésznek vége. Hallotta Rachel sírását: lágy, rendszertelen nyöszörgés. Páni félelem fémes ízét érezte kiszáradt szájában. – Mi szél hozta magukat erre? – kiáltotta ismét Tom. – Hites! – válaszolt egy mély hang. – Barátként jöttünk Fehér Szem. A vezető harcos úgy hatméternyire a társai előtt megállt, olyan magasra tartva a görbe lándzsát, hogy a poros fehér zászló világosan látható volt. Büszkén ült fekete csődörén, csillogó barna vállát egyenesen tartva, bőrbe burkolt lábát kényelmesen hátaslovának nyomva. Egy szélfuvallat meglibbentette mélybarna haját, és belefújta élesen kidolgozott bronzbarna arcába. Amikor meglátta őt, Loretta első gondolata az volt, hogy ez az indián különbözik a többitől. Ahogy jobban megvizsgálta, rájött, miért. Megkérdőjelezhetetlenül félvér volt, lóháton ülve is magasabb volt a többinél, és világosabb volt a bőre. Ha nem lett volna napbarnított az arca és hosszú a haja, fehér embernek is elment volna. Minden más azonban barbár volt rajta: szájénak kegyetlenül gúnyos mosolyától egészen addig a szakértelemig, amivel a lován egyensúlyozott, mintha ő és az állat egyek lennének. Tom Weaver megmerevedett – A rohadt… Henry, tudja, ki ez? – Reméltem, hogy rosszul gondolom. Loretta közelebb húzódott, hogy jobban lásson. Szinte arcul csapta a felismerés. Farkasölő. Hallotta már a nevét, ahogy rettegéssel suttogják és történeteket mesélnek róla. De eddig a pillanatig nem hitt a létezésében. Egy kék szemű félvér, egyike a legravaszabb és legalattomosabb ellenségeknek, akikkel az Egyesült Államok hadserege valaha találkozott Most, hogy a háború egymás ellen fordította Északot és Délt, a lovasságnak nem volt ereje ahhoz, hogy Farkasölőt és haramiáit sarokba szorítsa, és ők egyre beljebb támadtak a lakott területeken, kelet felé haladva. Néhányan azt állították, sokkal veszélyesebb, mint egy tisztavérű komancs. De bármilyen gonosz is volt, több történet szólt arról, hogy a nőket és gyermekeket megkímélte. Hogy ez véletlen volt-e vagy tudatos, vagy esetleg egy hazugság, amelyet egy indiánkedvelő talált ki, senki nem tudta. Loretta az utóbbi felé hajlott. – Mit akarnak? – kiáltott Henry. – A tehén jó tejelő. Van két öszvér és egy ló is ott hátul. Félelem szaga áradt Henry bácsi átizzadt ingéből. Metsző, kellemetlen szag. Az indián az övéhez nyúlt, és elővett valamit. Magasra emelte, és egyenesen az ablak felé bámult, ahol Loretta állt. A lánynak az a hátborzongató érzése támadt, hogy a férfi látja őt. Valami aranyszínű dolog lebegett az ujjai között, és megcsillant a rézsútosan sütő napsugárban. – Pe-nan-de! – kiáltotta. – Maguk méznek mondják. Küldjék hozzám a nőt, akinek haját a kezemben tartom! – Ó, édes Jézusom! – suttogta Tom. CATHERINE ANDERSON

15 INDIÁN HOLD

Loretta képtelen volt levenni szemét az arany szálakról, amelyek a félvér barna ujjai között lógtak és remegő kezét torkához szorította. Ez nem lehet igaz, gondolta zavarodottan. Hamarosan felébredek. Ez csak egy rossz álom. – Ötvenen vannak egy ellen – mondta Henry. – Mi a fenét csináljunk? Tom megmozdult az ablaknál. – Nem számít, ha százan is vannak egy ellen. Nem küldheti oda neki a lányt. – Inkább ő egyedül, mint mi mindannyian. – Egy csepp nedvesség cseppent le Henry orrán, amit gyorsan letörölt fehér ingujjával. – Amyre és Rachelre is gondolnom kell. Tudja, mit tennének azok a barbárok Amyvel, Tom. – És mi lesz Lorettával? Loretta a falba kapaszkodott. Őt akarja? A félelemtől majdnem összecsuklott. Nem, nem megyek, gondolta. Majd eszébe jutott Amy fehér arca, amikor a csapóajtó bezárult. Száz komancs három puska ellen? Mindenki meghalna a házban, beleértve Amyt is. És Lorettának kétsége sem volt afelől, hogy Amy halála nem lenne gyors. Henry bácsinak igaza volt inkább egy élet, mint öt. Loretta a nagynénjéhez fordult. Rachel elsápadt. Kék szemük pillantása összetalálkozott, majd Rachel az ágy felé nézett. Ez megadta Lorettának a lökést, amire szüksége volt. Az ajtó felé lépett, miközben a valószerűtlenség köde vette körül. Az elmúlt hét év köre bezárult. Ezúttal nem lesz gyáva. Megteszi Árnyért azt, amit a szülei megtettek őérte. Egy második esély. Rémálmaiban hányszor vette a bátorságot, hogy kinyissa a búvópince ajtaját, kimenjen, és segítsen az anyjának? Hányszor ébredt fel ezekből a rémálmokból Istent kérve, hogy bocsásson meg neki azért, mert csak az álmaiban bátor? Most feloldozást nyerhet. Ahogy Loretta az ajtó felé közeledett, Tom felkiáltott: – Ne! Henry, maga szánalmasan gyáva! Ha kiküldi oda ezt a lányt soha többé nem fog tudni átaludni egy éjszakát! Loretta megérintette az ajtófélfát, és megdermedt. A réseken keresztül csengettyűk csilingelését hallotta: vidám hangot, amely épp annyira nem volt odaillő, mint amennyire egy temetésre nem illik a derűs zene. Keresztet vetett, és összeszorította szemét. Próbálta felidézni, miként is kell bűnbánatot gyakorolni, de a szavak összekavarodtak a fejében. – Henry, ne! – könyörgött Rachel. – Loretta, ne nyisd ki azt az ajtót! Ha egy nőt akarnak, majd én megyek. – Nem téged akarnak! – csattant fel Henry. – Egyikőjük kiszúrta Lorettát lent a folyónál valamelyik nap, és most visszajött érte. Téged lelőnek, ott, ahol vagy. Rachel ráförmedt a férjére. – Ő a húgom lánya. Soha nem bocsátok meg neked, ha hagyod, hogy kimenjen. – Nem kell megtenned, Loretta – érvelt Tom. – Vannak dolgok, amelyek rosszabbak, mint a halál, és ez egyike azoknak. Loretta habozott Majd az ajtó nyikorogni kezdett, ahogy elfordult bőrzsanérjain, és résnyire nyílt. A napfény megvilágította Loretta arcát. Átlépett a küszöbön. Inkább én, mint mindenki. Még egy lépés, inkább engem vigyenek el a komancsok, mint Amyt. Most, hogy már benne volt, nem is volt olyan nehéz megtenni. Mély levegőt vett, és kilépett a tornácra. Az ajtó becsapódott mögötte, és a retesz a visszavonhatatlanság hangjával a helyére csúszott A fekete lovon ülő harcos kifürkészhetetlen kékesfekete szemmel bámult rá, majd oldalba bökte lovát, és előreléptetett Engesztelhetetlenül nézett a lány szemébe, és pillantásával oda szögezte Lorettát, ahol állt. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg mozdulatlanul, szavak nélkül tanulmányozta őt, lándzsáját még mindig a magasba tartva. Loretta bátorsága elillant, remegett a talpától a feje búbjáig. A férfi észrevette ezt, és fürkésző pillantása végigmérte Loretta egész testét. Miután figyelme a lány CATHERINE ANDERSON

16 INDIÁN HOLD

csípőjére irányult, és sértő megvetéssel időzött el rajta, felfelé vette útját a melléig. Loretta arca lángvörös lett a megalázottságtól. – Keemah – sziszegte a férfi Loretta felé olyan csípősen, mintha puskalövés hasított volna a levegőben. Loretta megriadt, megdöbbenés és értelmetlen rettegés torzította el vonásait Nem értett komancsul, és fogalma sem volt, mit akar a férfi. Csak azt tudta, megölné őt, ha felmérgesítené. Remegő térdei reszkető ritmust vertek, ahogy egymásnak ütődtek. A férfi ajkai gúnyos mosollyá görbültek. – Gyere közelebb, hogy a komancs láthasson téged! Loretta annyira félt, hogy nem is érezte a lábát. Lebotorkált a lépcsőn, majdnem elesett aztán visszanyerte az egyensúlyát. Bőre bizsergett a rá szegeződő kétszáz szemtől. Ahogy közelebb ért a komancshoz, a férfi oldalra fordult lovával. Kúp alakú rézcsengettyű csillogott mokaszinjának bőrpántja előtt. Nézése tapintható volt, szinte megérintette Lorettát. – Emeld fel a fejed, asszony. Loretta hátrabillentette a fejét. Arca tudatosan kifejezéstelen volt. A férfi bástyaként ült a csődörön, csupasz válla széles, karja izmos volt. A szél kisimította haját az arcából, felfedve egy vékony sebhelyet, amely jobb szemöldökétől arccsontjáig húzódott. Miközben beszélt, megcsillantak ragyogó fehér fogai. – Minek nevezed magadat? Ahogy Loretta szétnyitotta ajkát, szinte lüktetett a hosszúra nyúlt csönd. – Válaszolj, asszony, vagy meghalsz! – A férfi lándzsája hegyét felemelve Loretta copfjába szúrt, és kilazította a csatot. A lány haja lassan letekeredett, és kígyózva vállára hullott. – Loretta! – kiáltott Rachel a bejáratnál lévő ablakból. – Lorettának hívják. Ó, kérem, ne bántsa! – Iszonyatos, szívszorító zokogás szakította meg a könyörgést. Az indián lándzsájának hegyét Loretta torkához szorította. – Nincs nyelved, herbi? – Ni-i-incs – sírt Rachel. – Nem tud beszélni! Ez az igazság! Ó, kérem! Édes, rendes lány. Ne bántsa! Lorettától balra egy pinto lovon ülő indián izgatottan kezdett gagyogni valamit, és ujjával Lorettára mutatott. A vezető komancs karja megfeszült, és a lándzsa szúrni kezdte a lány bőrét. A férfi előrehajolt, vastag, erezett izmai kidudorodtak felkarjában, ahogy szúrni akart a lándzsával. – Ka? – üvöltött a pintón ülő indián. Majd egy újabb válogatott szófüzér hagyta el száját Loretta becsukta szemét, és összpontosított. Bármit is mondott a másik indián, nyilvánvalóan Loretta mellett érvelt. Fokozott, feszült várakozás lebegett a levegőben, végigbizsergetve Loretta idegeit. Egy valószerűtlen pillanatig különös egységet érzett a fölötte tornyosuló férfival, érzékelve idegesen kavargó érzelmeit, határozatlanságát, mintha szerves része lenne. A férfi ösztönös vadsággal szerette volna kiloccsantani vérét, de valami, talán maga a Mindenható, visszatartotta a kezét. Loretta mohó hitetlenkedéssel megragadva a megérzett kegyelmet, megdöbbenve emelte fel szempilláit, és ugyanezt az érzést látta a férfi kobaltkék szemében tükröződni. A férfi remegni kezdett, mintha a lándzsa elviselhetetlenül nehéz lenne. És Loretta hirtelen megértette, hogy bármennyire is szeretné a férfi meggyilkolni őt, egy része nem tudja ezt megtenni, az nem akarja beledöfni a lándzsát. Teljesen érthetetlen volt. Semmi mást nem látott az indián finoman kidolgozott arcán, mint utálatot Bizonyosan százszor ölt már, és még fog is. Lassan leengedte karját, és úgy bámult Lorettára, mintha a lány valamiképpen legyőzte volna. Majd, olyan gyorsan, hogy Loretta nem is volt biztos abban, hogy tényleg látta, fájdalom jelent meg az arcán. CATHERINE ANDERSON

17 INDIÁN HOLD

– Tehát szelíd vagy? – A férfi mosolyából jégcsapok nőttek. – Meglátjuk, asszony, majd meglátjuk. Úgy ejtette ki az „asszony” szót, mintha epét köpött volna, és közben lándzsájának hegyét a lány arcához csúsztatta. Loretta hallott már nőkről, akiket az indiánok elcsúfítottak, és ahogy a férfi végigrajzolta száját és orrának lejtőjét, arra számított, hogy megvágja az arcát. Lázas félelem nedvesítette meg homlokát. Fekete pontok táncoltak a szeme előtt, és elhomályosították látását. Pislogott és kényszerítette magát, hogy a férfira összpontosítson. Az indián szemében nevetés csillogott. Loretta rájött, hogy mióta úgy döntött nem öli meg őt, valami elképzelhetetlen okból kifolyólag az indián visszataszító játékot űzött vele: próbálta megfélemlíteni, hogy próbára tegye a vérmérsékletét Loretta megragadta és félretolta a lándzsát, fejét kihívón felemelte. A férfi halkan nevetett, áthajolt combja fölött és belemarkolt Loretta hajába. Szorítása könnyeket csalt a lány szemébe. Miközben elfordította Loretta arcát, hogy megvizsgálja, az indián megszólalt: – Nagyobb a bátorságod, mint az erőd, Sárga Haj. Nem bölcs dolog harcolni, amikor nem nyerhetsz. Felpillantva a férfi erőteljesen kidolgozott arcára és arrogáns szájára, Loretta sóvárogva vágyott az után, hogy legyen annyi ereje, hogy leránthatná a férfit a lováról. Az indián nemcsak gúnyolódott vele, hanem provokálta és csúfolta is. – Engedelmeskedni fogsz. Nézz rám, és lásd a te urad arcát! Jól vésd az eszedbe! A teljes megaláztatásban Loretta elfelejtkezett Amyről, Rachel néniről és mindenről. Anyja arcának képe villant fel előtte. Soha, amíg testében élet van, nem fog engedelmeskedni ennek az embernek. Kiszáradt szájával köpött egyet. Semmi nem jött ki belőle, de az üzenet egyértelmű volt – Nei mah-rieepicut! – A férfi elengedte őt, és enyhén meglökte a karját. Megfordította lovát, a ház ablakai felé nézett és széles öklével mellkasára ütött: – Követelem őt! Loretta megtántorodott, és kábult hitetlenkedéssel nézte, ahogy Farkasölő büszkén vezeti csődörét körülötte. Követelem őt? Szemét le nem véve róla óvatosan megfordult, mert nem tudta, mire készül. A férfi egyenes háttal ült a lovon, pillantása Loretta ruháját, arcát, haját pásztázta, mintha a lány egésze kíváncsisága tárgya lenne. Szája gúnyos mosolyra görbült. Figyelme a lány szoknyájára összpontosult, és Loretta szinte látta a fejében kavargó kérdéseket. Megigazította a lándzsát a kezében. Az arcára kiült elszántság rossz előérzettél töltötte el Lorettát. Egyenesen a lány felé indult, de az félrelépett. A férfi megfordította lovát, hogy megint nekirontson. Ahogy elhaladt mellette, előrehajolt, és lándzsájával elkapta Loretta szoknyájának szélét. Loretta megpördült, alkarjával ütni próbált, de az indián ügyesen mozgott fürge és biztos volt, lova pedig tökéletes pontossággal követte lába irányítását. Épp annyira igyekezett megnézni Loretta alsóneműjét, amennyire ő igyekezett azt elrejteni. Csatájuk kimenetele előre látható volt, és ezt Loretta jól tudta. Az indiánt barátai biztatták: szemérmetlen nevetéssel ujjongtak minden egyes alkalommal, amikor Loretta fodrai fellibbentek. A lány lekapta a piszkos fehér zászlót a fanyélről és a földre dobta, majd cipőjének sarkával összetaposta. Miután több próbálkozást kivédett, Lorettán győzedelmeskedett a kimerültség, és felismerte a harc ostobaságát. Mozdulatlanul állt, melle hullámzott, szemei a semmibe meredtek, fejét magasra tartotta. A harcos körözött, csődörének csillogó patáit a lány lábához olyan közel irányítva, hogy Loretta lábujjai bizseregtek. Amikor a lány nem mozdult, a férfi megállította lovát, és hosszú percekig tanulmányozta őt. Majd előrehajolt, és megérintette Loretta mellényét. A lány lélegzete is elállt, amikor tenyerét mellétől a derékvarrásig csúsztatta. CATHERINE ANDERSON

18 INDIÁN HOLD

– Ai-ee – suttogta. – Gyorsan tanulsz. Loretta könnyáztatta szemét a férfira emelve megint annak az arcába köpött Ezúttal a férfi érezte a permetet, és letörölte az arcát. Ajkai megrezzentek valamitől, amely gyanúsan egy elfojtott mosolynak tűnt, de most barátságos mosolynak – Lehet, hogy mégsem olyan gyorsan. De jó tanár vagyok. Majd megtanulod, hogy ne harcolj velem, Sárga Haj. Ezt megígérem neked. Ebben a pillanatban Loretta érzései az utálatnál is erősebbek voltak; fekete, tajtékzó undor, amelynek hatására szerette volna megragadni a férfi által lóbált lándzsát, és nyársra húzni vele őt. Követelem őt. Akkor tehát el akarja őt vinni? Pillantása a férfi égszínkék, fonott gyapjúövéről a hasán húzódó izmos barázdákra vándorolt. A csípőjén egy bőrhüvelyből kiállt késének markolata. Hány katonát ölhetett meg? Egyet? Százat? Vagy talán ezret? Az övéből Loretta haja lógott ki, arany permetként omolva le sötét bőrnadrágja előtt Loretta biztosan tudta, hogy még sosem látta őt. Mégis nála volt a haja. Bizonyára a folyónál lévő indián adta neki, és most isten tudja, honnan jött el érte. Loretta megrezzent, amikor észrevette, hogy a harcos karját nyújtja felé. Egy széles bőrszíj övezte csuklóját, hogy megvédje őt íjának húrjától. Sötét tenyerét és erős ujjait bámulva Loretta elutasítón rázta fejét – Hi, tai – mondta a férfi halkan. Csődörét közelebb irányítva lehajolt, hogy megérintse a lány állát. Loretta szemhéja megremegett, amikor az indián letörölt egy könnycseppet az orcájáról. – Ka taikay, ka taikay. Tohobt Nabituh – suttogta. A szavaknak semmi értelme nem volt. Loretta tanácstalanul nézett a szemébe. – Tosa ehr-mahr. – Kezét felemelve megmutatta a csillogó könnycseppet az ujjbegyén. – Ezüst eső, tosa ehr-mahr. Ezüst esőhöz hasonlította a könnyeit? A férfi szemét fürkészte emberiesség nyomait keresve, de nem talált semmit. Az indián egy pillanat múlva felegyenesedett és búcsúzásnak tűnő mozdulattal felemelte lándzsáját. – Suvate! – kiáltotta, és csillogó szeme végigmérte a körben álló lovasok sorát. Hangok halk moraja válaszolt – Suvate! Elégedettnek tűnt a válasszal, és egy tekintélyes döféssel a földbe szúrta a lándzsát. Ismét kinyújtotta karját. – Fogadd el, Sárga Haj, barátságunk jeleként. Loretta félt, hogy ha megérinti őt, felránthatja a lovára, de a férfi szeme ellenállhatatlan volt. Ráadásul, ha valamit eltervezett, így is, úgy is véghezviszi, akár Loretta közreműködésével, akár a nélkül. Felemelte reszkető karját, a legrosszabbra számítva, és ujjait a férfi tenyerébe fektette. A kérges kéz megszorította Lorettáét, markolásának melegsége egészen a lány válláig áradt. – Még találkozunk. Eljövök hozzád, mint a szél, a semmiből. Emlékezz ennek a komancsnak az arcára! Én vagyok a te végzeted. Azzal elengedte a lányt, körbelovagolt az udvaron, és egyik karját a magasba tartva, fejét pedig hátrahajtva metszően kiáltott, amelytől borzongás futott végig Loretta gerincén. Néhány pillanat múlva porfelhő szállt fel az udvaron, és négyszáz pata verte a visszavonulás fülsiketítő ütemét.

CATHERINE ANDERSON

19 INDIÁN HOLD

Második fejezet

Miután az indiánok elmentek, Rachel előrohant a házból, és karját Loretta köré fonta.

Loretta ügyetlenül viszonozta nagynénje ölelését, és közben szemét nem vette le a porfelhőről, amely távolodott a folyó felé. Közben a komancs szavai visszhangzottak fejében: én vagyok a végzeted. A forróság ellenére nyirkos hideg futott végig rajta. – Jól vagy – suttogta Rachel. – Jól vagy. Loretta szorosabbra fonta karját nagynénje körül, és becsukta szemét. Szemtől szemben állt egy komancs harcossal, és még mindig életben volt. A házból bútorok húzogatásának hangja hallatszott, és egy perc múlva Amy szökkent ki az ajtón, apró arcát félelem torzította el. – Azt hittem, megölnek. Loretta elhúzódott Racheltől, és karjába vette a gyermeket, arcát a kislány copfjaiba fúrva. – Soha többé nem fogok elbújni – suttogta Amy reszketve. – Soha többé. Ó, Loretta, most már tudom, milyen volt neked azon a napon, amikor megölték a mamádat és a papádat. Már tudom, milyen dühösnek érezhetted magadat. Nem fogok többé lemenni oda. Esküszöm, hogy nem. Loretta előre-hátra dülöngélt, és próbálta kimasszírozni a feszültséget a gyermek vállából. Nedvesföld-szaga volt Amy ruhájának, és Lorettában felelevenedett az ő saját pincei búvóhelyének soha el nem felejthető dohossága. Egyedül ő ismerte azt a lelki tusát, amelyet Amy most átélt, és a lánynak igaza volt: ez szörnyen dühössé tudja tenni az embert. Mégis, amilyen rettenetes volt ez Amynek, Loretta annyira biztosan tudta, hogy bármi is történjék, újra megtenné, hogy megvédje a kis unokatestvérét. Ekkor Loretta hirtelen megvilágosodott: megértette, miért rejtették el őt a szülei a komancsok támadásakor. Akkor csak hat hónappal volt idősebb Amynél. Ha lett volna bátorsága ahhoz, hogy kinyissa a pince ajtaját, mit tudott volna tenni? Semmit, csak meghalni. Rebecca Simpson nem akarta, hogy Loretta felfedje magát. A gondolat, hogy gyermeke biztonságban van, minden bizonnyal egyetlen vigasza volt azokban az utolsó gyötrelmes pillanatokban. Ez a felismerés csökkentette a bűntudat fájdalmát, amely hét hosszú éve állandó társa volt Lorettának. Mélyet, megtisztítót lélegzett, és eladdig soha el nem siratott könnyek kezdtek potyogni végig az orcáján. Zokogás tört fel a torkából. Amy megmerevedett és hátrébb húzódott. – Loretta, te sírsz! – Szeme elkerekedett. – Mama, Loretta sír. Rachel mindkét lányt átkarolta. – És jól teszi. Ha valakinek joga van hozzá, az… Amy megrázta fejét. – Nem, mama! Tényleg sír. Hallottam… Rachel annyira ideges volt, hogy nem értette, mire gondol a lánya. – Gyertek menjünk be a házba! Soha nem lehet tudni ezeknél a barbároknál. Akár vissza is fordulhatnak, hogy rajtaütésszerűén elkapjanak bennünket. A ház ajtaja nyitva maradt, Loretta bement a többiek után. Kérdésekkel teli pillantással nézett a férfiakra. Henry puskáját a falnak támasztotta. – Néha teljesen kiszámíthatatlan és érthetetlen, amit ezek az alakok tesznek. Nem hiszem, hogy vissza fognak jönni. Tom, még mindig az ablak mellett állva, összeráncolta szemöldökét, és megrázta a fejét, ahogy pillantása az udvaron lévő lándzsára szegeződött. CATHERINE ANDERSON

20 INDIÁN HOLD

– Én nem vagyok ebben ennyire biztos. Egy komancs nem hagyja ott a jelét akárhol. Nem is tehette volna egyértelműbbé: Lorettát az előbb eljegyezték. Amy kuncogott. Magas, metsző hangú nevetéssel, amely visszhangozta a Loretta által érzett valószerűtlenséget. – Úgy érti, indián asszonynak akarja Lorettát? Mert az rosszabb lenne, mint összeházasodni Mr. Wea… – Amy szeme elkerekedett, orcája elvörösödött. – Mármint… nos… – Pszt, Amy! – Rachel kérdőn pillantott Tomra, miközben kötényével babrált. – Miért mondja ezt? – Mindannyian hallottuk, hogy igényt tart rá, és azt mondta, visszajön. – Tom próbálta elkerülni Loretta pillantását. – A komancsok nem tesznek olyan ígéretet, amelyet nem tartanak meg. Szerintem hoz néhány plédet és egy lovat vagy kettőt cserébe. Így csinálják maguk között, amikor feleséget vesznek. És nem hiszem, hogy ilyen udvarias marad, ha nem teljesítik a kérését, és nem adják át neki a lányt. Rachel szívéhez szorította a kezét. – Ó, kegyelem! Akkor el kell vinnünk innen Lorettát, talán Fort Belknapba. – Semmi értelme, Rachel – mondta Tom kedvesen. – Őrszemeket fognak állítani. Ha megpróbálják elszöktetni, azonnal lerohanják magukat. Senki nem veheti el egy komancs asszonyát. Loretta hátrahőkölt, amikor egy komancs asszonyaként beszéltek róla. Addig hátrált, amíg az asztalnak nem ütközött. – Egy indián sem veheti el a testvérem lányát, punktum! – kiáltott Rachel. – Előbb lássam őt halottan. Henry vigasztalóan átölelte felesége vállát. – Drágám, ne idegesítsd fel magad! Lehet, hogy Tomnak nincs igaza, és soha nem fognak visszajönni, számomra ennek az égvilágon semmi értelme sincs. Miért izgatná egy hasznavehetetlen komancsot az udvariasság? Ha eldöntötte volna, hogy magával viszi a lányt, Loretta most már az indián lova hátán lenne. – Van jobb magyarázata? – kérdezte Tom. Henry megrázta a fejét. – Nem. De ahogy mondtam, nem mindig lehet kiókumlálni, mit csinálnak ezek a pogányok. Rachel erőtlenül a férjének dőlt. – Ó, Henry, szerintem Tomnak igaza van. Vissza fog jönni, és meg fogja próbálni elvinni őt. Loretta összeroskadt. Lerogyott a deszkapadra, és a könyökére támaszkodott. Szörnyű, ideges érzés támadta meg a gyomrát, és a rettegés szárnyai csapkodtak felfelé, a mellkasához. Még mindig ott voltak valahol a komancsok elbújva, de szemmel tartva őket? Ez a lándzsa üzenet Farkasölőtől az embereinek? Eljövök hozzád, mint a szél. Én vagyok a te végzeted. Elképzelte, ahogy az indián visszatér egy vagy két koszos pokróccal, egy vézna lóval, amire már nincsen szüksége, esetleg egy ütött-kopott korsóval. És Henry bácsi, amilyen gyáva, gondolkodás nélkül átadná őt neki. Loretta Simpson, akit megvásárolt egy komancs. Nem, nem is csak egy komancs, hanem Farkasölő maga. Rettegéssel suttognák a hírt a Brazos és a Navasota folyók mentén. Farkasölő asszonya. Soha többé nem tudna emelt fővel járni. Egy tisztességes férfi sem vetne rá egy pillantást sem. Ha túlélné… Loretta nyöszörögve talpra ugrott, és az ajtóhoz rohant. Mielőtt bárki megállíthatta volna, már a tornácon volt, és szaladt lefelé a lépcsőn. Majd ő megmutatja ennek a pogánynak. Ha ez egy üzenet, hogy Loretta hozzá tartozik, majd elpusztítja azt. Megragadta a lándzsát, és kihúzta a földből. – Loretta, maga bolond lány! – jött utána Tom, és megragadta a karját, hogy maga felé pördítse. – Csak felidegesíti! CATHERINE ANDERSON

21 INDIÁN HOLD

A lány kiszabadította magát, és a kapu felé indult. Akár felidegesíti, akár nem, ha nem áll ellen a komancs követelésének, az olyan, mintha beleegyezne. Lehet, hogy vissza fog jönni érte, de ha ott van valahol, és figyeli őt, legalább tudni fogja, hogy nem látják itt szívesen. A kerítés mögé ment, majd megfordult, és a lándzsát a felső tartórúdhoz ütötte. A rugalmas eszköz visszapattant. Loretta újra meglendítette. És újra. A lándzsa mintha életre kelt volna, ellenállt neki, gúnyt űzött vele. Elképzelte a komancs arrogáns arcát, és utálatát kiélve még erősebben kezdte ütni a kerítést. A mamáért, a papáért. Soha nem fog egy mocskos rézbőrűhöz tartozni. Soha. Izzadság kezdett gyöngyözni az arcán; égette szemét, sósan marta ajkát, de ő még mindig csapkodta a lándzsát. El kell törnie. Lehet, hogy az indián most is figyeli. Ha a férfi fegyvere legyőzi őt, az ugyanolyan, mintha a férfi maga győzné le. Elkezdett fájni a válla. Karjának minden megemelése külön erőfeszítést igényelt, összpontosításának tárgya mögött meglátta, hogy családja döbbent rémülettel áll körülötte, és úgy bámulnak rá, mintha eszét vesztette volna. Talán így is történt. Loretta térdre zuhant, és mereven bámult az épen maradt lándzsára. Fűz. Zöld fűz. Nem csoda, hogy az az átkozott fegyver nem tört el. Dühösen letépkedte róla a tollakat, és darabokra marcangolta őket, köpködve, amikor a foszlányai az arcába szálltak. Majd csak térdelt, levegő után kapkodva, olyan kimerülten, hogy minden küzdeni akarás elapadt benne. Az indián győzött

Egy fűzfa levelei himbálóztak Farkasölő szeme előtt, de pillantását mereven a karcsú

lányra szegezte, aki próbálta eltörni a lándzsáját. Farkasölő összeszorította fogait, és a lány karjának minden egyes lendületvételekor egyre ingerültebb lett. Majd megcsapta a helyzet képtelensége, és ajka vonakodó mosolyra húzódott. A lány tudja, hogy ő látja. Felnőtt férfiak összerezzennek neve hallatán, de egy törékeny lány szembe mert szegülni vele? Visszagondolt rá, hogyan nézett ki a lány, amikor kisétált elé, aranyhajú fejét magasra tartva, nagy kék szemét dacosan az övére szegezve. Miként merészelt ráköpni, nem is egyszer, hanem kétszer. Sértettség, hitetlenkedés és csodálat kavargott benne. Lehet, hogy nem látszik rajta, de a lány bátor, és ezt Farkasölő a javára írta. Testvére, Harcos mellette guggolt, és prüszkölt a nevetéstől. Nyilvánvalóan tetszett neki a helyzet. A folyó moraját túlharsogva szólalt meg: – Ha tudná, ki vagy, nem szegülne ellen neked ennyire. Farkasölő le sem vette szemét a lányról. – Ha egyszer majd megtudja, kivel áll szemben, ennek az egész képtelenségnek vége lesz. Ha van valami, amihez értek, Farkasölő, az a nők. Csak akkor támadnak, ha azt gondolják, megúszhatják. Nem kellett volna hagynod, hogy leköpjön. Legközelebb vágd pofon! Farkasölő felhúzta egyik szemöldökét. Testvére felesége az egyik legelkényeztetettebb nő a faluban, így ezt a tanácsot meglepőnek találta. Kíváncsian vizsgálta Harcos ünnepélyes arckifejezését. – Így gondolod? – Higgy nekem, soha többé nem fogja újra megpróbálni! – Te hányszor vágtad pofon Magas Fű Leányát? – Egyszer sem. Ő tudja, ki az erősebb. Farkasölő elnyomta mosolyát. – Igen, nyilvánvalóan tudja. Figyelmét ismét a lányra szegezte, és haragosan összevonta szemöldökét. Majd megtanítja a tiszteletre, még ha a lány bele is hal. CATHERINE ANDERSON

22 INDIÁN HOLD

Végül elfogyott a lány ereje, és térdre rogyott. Tollak lebbentek fel körülötte. Ahogy a fehér pihék lefelé szálltak, válla is velük együtt roskadt össze. Suvate, véget ért. Szembe kell néznie végzetével, és meg kell tanulnia elfogadni azt. Csakúgy, mint Farkasölőnek. A sors nem ismer ellenfelet. – Még nincs késő! – Farkasölő unokatestvére, Vörös Bölény lovagolt be a kis tisztásra. Leugrott a lováról, és feléjük sietett. Egyik kezében kinyújtva íja és egy nyíl. – Ő az a nő, akit keresel. Öld meg, Farkasölő, amíg még lehet! Tudod, hogy viszonyul anyád a próféciához. Ha egyszer meglátja a lányt, már túl késő lesz. Farkasölő megnézte a felkínált fegyvert, és megrázta fejét. – Nem. Nem szabad elfelejtenem a kötelességemet. Őrültség lenne megölni őt. Akkor a Nagy Istenek haragja csapna le ránk. Nem gondolhatok csak magamra. – Megveted őt! És ha a jóslat valóra válik, egy nap elhagyod majd Embereidet. – Vörös Bölény sebhelyes arca eltorzult az undortól. – Hogyan viselheted el a gondolatot, hogy ezt a nőt visszavidd magaddal? Azok után, amit a Kék Kabátosok a feleségeddel tettek? És az enyémmel. És a kisfiammal. Olyan régen történt már, hogy el is felejtetted? Farkasölő arca megkeményedett, és hűvös csillogás lopódzott a szemébe. – Soha nem fogom elfelejteni.

Lorettának nem volt étvágya a vacsorához. Ott ült a többiekkel, de az őzpörkölt és a

szedres kukoricakenyér illatától felkavarodott a gyomra. Amy pillantása az övét kereste az asztal fölött. Henry a mezcalos korsóból iszogatott. Mindig harapós természetű lett, amikor ivott. Ennek általában szegény Amy itta meg a levét. Loretta szánalmat érzett iránta, de ezen az estén más foglalkoztatta. Menekülési tervek suhantak át az agyán, melyeket mind megfontolt, majd elvetett. Elképzelte a körülötte lévő mezőket, és olyan bezárva érezte magát a végtelen tér által, mintha egy rácsos cellában lett volna. Elszántan próbálta lefoglalni a kezét, és ezáltal elkergetni a rémületet, ezért levágta a részét a kenyérből, és beleharapott. Ahogy rágott, a falat egyre nagyobb és szárazabb lett. Tom Weaver izgett-mozgott mellette a padon. A férfi keze egy pillanatra Loretta arca előtt cikázott át, és ahogy a lány lepillantott, tányérjának szélén egy szelet vajas kenyeret látott Óvatosan rámosolygott a férfira, és a férfi fanyar ajka szégyenlős mosolyra húzódott. – Szerintem valamelyikünknek Belknapba kellene lovagolnia, és kíséretet kellene szereznie Loretta mellé, hogy eljuthasson az erődbe – mondta halkan. – Jobb, ha én megyek, mint ha maga, Henry, mert hozzám nem tartozik fehérnép. Időbe telik majd, de ott van a határőrség, és hallottam róla, hogy több család járőrbástyákkal épített ott házat. Loretta bizonyára elég nagy biztonságban lenne, ha el tudnánk juttatni oda. – Az a kérdés, hány embert tud szerezni. – Henry arca kidudorodott. Egyszerre rágott és nyelt. – Az idő nagy részében indiánok után járőröznek, és mi történik, ha az az indián tényleg visszajön? Ha nem találja itt Lorettát, szörnyen dühös lesz. – Istenem, Henry! – kiáltott Tom. – Ugye nem mondja komolyan, hogy itt akarja tartani a lányt? Henry nyakát forróság öntötte el. – Persze hogy nem. Rachel idegesen pillantott a férjére, majd vissza Tómra. – Mennyi időbe telne magának embereket gyűjteni és visszatérni? – Gondolom, egy nap, ha keményen lovagolok, és nem ütközöm akadályba. Ez lehetőséget adna nekünk az ellenállásra, Henry. – Tom vállat vont. – Nem kellene elviselhetetlenül hosszú ideig ott maradnia. Farkasölő előbb-utóbb úgyis elkezd majd CATHERINE ANDERSON

23 INDIÁN HOLD

valami csinos indián asszony után koslatni, és elfelejtkezik Lorettáról. Csak ki kell várni. – És ha az indiánok visszajönnek, mielőtt maga visszatér? – Rachel ajka teljesen elszíntelenedett. Henry az asztal közepére tolta a tányérját. – Te csak oszd szét a kenyeret, asszony, és imádkozz, hogy ez ne történjen meg! Semmi esélyem arra, hogy egyedül feltartsak száz indiánt. Tom megpaskolta Lorettát. – Ne aggódjon! Visszaérek. Már majdnem a jegyesem. Egy igazi férfi gondját viseli a hozzátartozóinak. – Az még nincs eldöntve, hogy a jegyese-e vagy sem – vágott közbe Henry. – Még nem beszéltem vele erről. Ha indiánok vannak a környéken, márpedig nem vagyok biztos abban, hogy nincsenek, ne vigye vásárra a bőrét csak azért, mert azt gondolja, azzal elnyeri a kegyét. Nem irtózom annyira attól, hogy Loretta itt maradjon, hogy a szándéka ellenére férjhez adjam. Itt van az otthona, ha maradni akar. Loretta a nagybátyját bámulta. Hetekig rettegésben élt, hogy kényszeríti majd, hogy hozzámenjen Tomhoz. Most, hogy megtudta, nem így van, teljesen zavarba jött. Tom dudorokkal borított arcát nézte. Ha megpróbálna kíséretet szerezni neki, és az indiánok kiszimatolnák a szándékát, veszélyben lenne az élete. Egészen ma estig csak mocskosságát és csúnyaságát látta, de több volt benne ennél. Jó ember volt. Túlságosan jó ahhoz, hogy véget érjen az élete egy olyan nő miatt, aki nem is törődik vele. De tudta, hogy Tom az egyetlen reménye. Ő lenne a világ legnagyobb bolondja, ha lebeszélné arról, hogy Belknapba menjen. Mintha csak megérezte volna a gondolatait, Tom átlendítette lábát a padon, és felállt. Közben kerülte Loretta pillantását. – Nos, haza kell mennem, ha hajnalban indulni akarok. Loretta felállt vele együtt, és megtörölte tenyerét a kötényében. Tom az ajtóhoz csoszogva levette kalapját a fogasról. A kalapot hetykén a fejére helyezte, rámosolygott a lányra, és a fegyveréért nyúlt. – Jó éjt, Masters asszony. Nagyszerű vacsorát szolgált fel. – Rövid biccentéssel hozzátette: – Amy, Henry. Loretta, tudva, mit kell tennie: követte Tomot a tornácra, és becsukta maga mögött az ajtót. A férfi egy pillanatig nem vett róla tudomást: megszorította nyergének hevederjét és elrakta fegyverét. Amikor megfordult, és ránézett a lányra, kalapjának karimája árnyékot vetett arcára, így Loretta a ragyogó napsütés ellenére sem látta arckifejezését. Egyik csizmáját a legfelső lépcsőfokra támasztotta, karját a térdére helyezte. – Szeretném azt gondolni, hogy azért jött utánam, hogy elbúcsúzzon, de úgy sejtem, nem. Igazam van? Száz szó torlódott Loretta torkában. – Kedvesem, ha azt akarja elmondani, hogy nem szeret, azt már tudom. Néhány évvel idősebb vagyok magánál, de azért nem vagyok szenilis. – Halkan felnevetett, és kalapját hátrébb csúsztatta, hogy jobban lássa a lányt. – És ha azért van itt, hogy elmondja, nem kellene Belknapba mennem, mert így se, úgy se jön hozzám, akkor ne fáradjon! Akkor is elmennék, ha csúnya lenne, és lenne három férje. Érti? Loretta érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Mérgesen törölte le a nedvességet orcájáról. Tom sóhajtott egyet, és mielőtt Loretta rájöhetett volna, mire készül, fellépett a tornácra, és a karjába zárta a lányt. – Ó, Loretta, ne sírjon! Vastagabb bőröm van, mint egy bivalynak és kétszer olyan csökönyös vagyok. Egy átkozott indián sem győzhet le engem. Elmegyek Belknapba, mert meg kell tennem. Amikor visszajövök, ugyanott folytatjuk, ahol abbahagytuk én CATHERINE ANDERSON

24 INDIÁN HOLD

néha alkalmatlankodom, de magának semmi kötelezettsége nincsen. Tudom ezt, és ennek ellenére elmegyek. Érti? Egy egész ménesre lenne szükség ahhoz, hogy megállítsanak Loretta összehúzta az orrát, mert a férfi ingének szaga fojtogatta. A hátára helyezett keze azonban gyengéd volt, és az apjára emlékeztette, amikor az ugyanígy ölelte őt. Elfordította a fejét, hogy levegőt vehessen, és orcáját tartotta a férfi mellkasa felé. Tom hevesen megölelte, majd megragadta a vállánál fogva és hátrébb tolta, hogy lássa az arcát. Furcsa csillogás volt a szemében, amitől Loretta kényelmetlenül kezdte érezni magát. Tom megfogta az állát, és enyhén hátrahajtotta a lány fejét. Mintha csak olvasott volna a gondolataiban, megszólalt: – Ne féljen tőlem, Loretta Jane! Soha nem tennék semmit, amivel megbántanám. Hangja olyan őszintén csengett, hogy Loretta megnyugodott. Amint ellazult máris látta, ahogy a férfi feje előrehajol. És megérkezett a rettegett csók…

CATHERINE ANDERSON

25 INDIÁN HOLD

Harmadik fejezet

Loretta összeszorította ajkait. A következő pillanatban Tom szakálla megérintette a

bőrét, szúrósan, mint egy drótkefe, szőrös közepéből pedig forró, nedves ajkak álltak ki, amelyek mint egy céltáblára, rácuppantak az övére. Tom szorosabbra fonta a karját, és magához húzta a lányt. Majd nyelvét betolta Loretta ajkai között, és megnyalta a fogait. Így csókolóznak az emberek? Fanyar dohányíze volt, és Loretta gégéje fellázadt. A feszült ölelésből, ahogyan őt tartotta, Loretta tudta, hogy a férfi választ próbál kicsalni belőle. Nem szerette volna megbántani az érzéseit, de képtelen volt úgy tenni, mintha bármi is tetszene neki abból, amit most csinál. Az a kevés kis vacsora, amit korábban sikerült lenyelnie, most elindult visszafelé a torkában. Épp, amikor már attól tartott, hogy a felfordult gyomra mindkettőjüket zavarni fogja, Tom megpaskolta és elengedte. Úgy mosolygott, mintha büszkeség töltötte volna el. Szeme csillogott a szeretettől. – Köszönöm ezt, Loretta. Nagyszerű volt, és ha nem is jön majd hozzám, lesz mire emlékeznem. – Gyengéden az ajtó felé tolta a lányt. – Most pedig menjen vissza a házba! Bármilyen visszataszítónak is találta a csókot, Loretta habozott. A csöndje néha falat emelt köré. – Óvatos leszek, és semmi szükség a köszönetre – vigyorgott Tom. – Ne álljon itt, és nézzen ilyen ostobán! Maga csak azt hiszi, hogy nem tud beszélni. A szeme azonban sosem marad csöndben. Most pedig menjen! Nem tudok elindulni, ha itt áll kínt Loretta szoknyái suhogása közepette visszafordult, és megölelte a férfi nyakát. Épp annyira meglepte saját magát, mint a férfit. Mielőtt elveszítette volna bátorságát, arcon csókolta. Majd beviharzott a házba, de szíve üstdobként vert. Az ajtó résein át hallotta Tom halk nevetését. Kézfejével letörölte ajkát, hogy megszabaduljon a dohány ízétől. Csak ekkor tudott elmosolyodni.

Miután elmostak az edényeket, Loretta felmászott a létrán a galériára, ahol ő és Amy

aludtak A földszinti tűz halványuló fénye átvilágított a deszkapadló résein, és tompa aranyszínű fénynyalábokat vetített a szarufákra. Amy lágy, szabályos levegővétele hallatszott a félhomályban. Elterpeszkedve aludt, forró kis teste a szürke paplanból kitakarózva, hálóingének szegélye magasra felcsúszva vékonyka combján. Loretta az ágy végéhez ment, és meglazította az ablaknál lévő szarvasbőröket, hogy beengedjen egy kis levegőt. A gyermek álmában felsóhajtott, és mormolt valamit. Hűvös fuvallat érintette meg Loretta csupasz combját, amikor lefejtette magáról a ruháit. Olyan jó érzés volt, hogy felemelte karjait, és körbefordult, hogy az éjszakai levegő végigmoshassa. Azután ruháját az akasztóra tette, és rácsapott, hogy kirázza belőle a ráncokat. Minden apró gyűrődés meglátszott a háziszőttesen. Loretta felsóhajtott, visszaemlékezve a szebb időkre, főként Virginiában, de itt Texasban is, amikor a szülei még éltek, aztán az éjjeliszekrényhez lépett. A kancsóból vizet löttyintett a mosdótálba, adott hozzá egy kevés levendulát, majd az ablakpárkányhoz vitte a tálat és a mosdókesztyűjét. Fejét hátrahajtotta, és megkezdte éjszakai rituáléját kicsavarta a rongyot, majd végigcsurgatta az illatos vizet a nyakán és a mellén. Nyáron a szokásos egy hét, amely a kádban fürdések között telt el, egy örökkévalóságnak tűnt. Ahogy lassan végighúzta CATHERINE ANDERSON

26 INDIÁN HOLD

a rongyot a testén, becsukta a szemét. Elképesztő forróság volt. Egy nő ebben az országban meg tudna főni ennyi ruhában. Befejezte a fürdést, és épp a fehérneműjét öblítette ki a maradék vízben, amikor egy prérifarkas vonított fel odakint. Kidugta fejét az ablakon, hogy megnézze a teliholdat Egy felhőgomolyag úszott el a hold tejes arca előtt, kísérteties árnyat vetve a földre. Komancs hold. Henry bácsi szerint azért hívják így, mert az indiánok gyakran támadnak holdfényes éjszakákon. Talán azért, mert így elég fény van a gyilkoláshoz, gondolta Loretta. Komancsok. Hátrébb lépett az ablaktól, és nedves bugyiját a mellkasához ölelte. Megőrült, hogy meztelenül forgolódik itt? – Loretta Jane Simpson! – kiáltott Henry. – Te nyomorult lány, úgy ömlik a víz a plafonon, mint egy átkozott szűrőn! Loretta visszaugrott az ablakhoz, és ahogy kitette a fehérneműjét, meglökte a tálat. Ó, a pokolba! Látta, ahogy a tál ledöcög a kéreglemezeken. Majd megáll. Közvetlenül a tető pereménél. – Mi a fene az? – Lépések puffantak. – Csöndesedjetek el ott fent, különben felmegyek, és elcsitítlak benneteket! Loretta nyelt egyet. A tető meredek volt. Hogyan fogja visszaszerezni a tálat anélkül, hogy elmondaná Henrynek? Zabos lesz miatta. Loretta tudta, hogy az lesz. Amy nyöszörgött és morgott valamit Majd holnap kitalálja, hogyan szerezze vissza a tálat. Miután felkapta hálóingét, fehérneműjét az ablakpárkányra akasztotta száradni, és az ágy szélére ült, hogy megfésülje és befonja a haját. Az éjjeliszekrényen volt anyjának Rebecca Adams Simpsonnak egy portréja. A halovány fényben arcvonásai szinte kivehetetlenek voltak, de Loretta szívében ismerte anyja arcának minden részletét. Szomorúság töltötte el, ujjbegyét végighúzta a cirádával díszített kereten. Ha az apja kiabált volna a padlón csöpögő víz miatt, Rebecca azt mondta volna: – Ó, ugyan már, Charles, ne idegeskedj! Nem mintha Charles Simpson kiabált volna. Alacsony és csöndes ember volt. Loretta kinyitotta az éjjeliszekrény fiókját Az összehajtott fehérneműkön ott feküdt benne anyja gyémántfésűje és apja borotvája. Két emléktárgy és egy portré: mindösszesen ennyi maradt neki a szüleiből. Szája megkeményedett. A fésű egy pár egyik darabja volt, anyja legnagyobb becsben tartott tárgyainak egyike. Most már csak ez volt meg közülük, mert a másikat elvitte egy komancs Rebecca skalpjával együtt. Megint könnyek szöktek Loretta szemébe, és elcsodálkozott azon, vajon mi lelte Farkasölő látogatása óta. Hét évig egyetlen könnycseppet nem tudott elhullajtani, most pedig úgy tűnik, nem tudja abbahagyni a sírást. Ennek semmi értelme nem volt. A szomorúság ideje már rég lejárt, és Loretta nem kedvelte a sírás-rívást. Egy kattanással becsukta a fiókot, és tenyerének domborulatával letörölte az orcáját. Ahogy elnyújtózott Amy mellett, elővette rózsafüzérjét a párnája alól. Megcsókolta a keresztet, és elsuttogta hangtalan imáját. Vigasztalta a tudat, hogy Isten hallja őt. Hosszú időnek tűnt, mire a mellkasában érzett nyomás csökkent, és nyugtalan álom lett úrrá rajta. Majd hirtelen felébredt. Nem tudta, miért, de öröm szállta meg amiatt, hogy álma véget ért. Mereven feküdt az ágyban, hálóingéből facsarni lehetett volna a nedvességet, torka el nem kiáltott sikolyoktól fájt, és rémálma indiánjára gondolt Remegő ujjakkal fogta meg a rózsafüzért, és az ablak felé bámult. Árnyékot látott, vagy csak az álma játszott vele? Az éjszakai szél suttogott, és megzörgette a tetőlemezeket. Hegyezte a fülét. Lépések? Félretette rózsafüzérjét, és az ablakhoz lopózott. Ezüst fény mozgott a folyó mentén hajladozó fák között, és enyhe szellőt érzett. Ó, Atyám, eltűnt a fehérneműje!

CATHERINE ANDERSON

27 INDIÁN HOLD

Megragadta az ablakpárkányt, és kidugta fejét az ablakon. Nem lepődött meg attól, amit látott. Farkasölő ült a lován kint a szabad ég alatt, vakmerőn és kihívón. A szél belekapott hajába, és finoman kidolgozott arcát csapkodta vele. Csöndes üdvözletként felemelte erőteljesen izmos karját, öklében tartva Loretta nedves bugyogóját. Végtelennek tűnő percekig nézték egymást mereven, majd Farkasölő, kezét továbbra is magasan feltartva megfordította lovát. Az összekuszálódott fehérnemű úgy lebegett mögötte, mint egy győzedelmi zászló. Loretta hosszan figyelte még akkor is, amikor már ellovagolt a látóhatárról. Álmodom. Valójában nem is volt itt. Csak álmodtam. Már majdnem meggyőzte magát, amikor pillantása a tető peremére vándorolt. Hol a tálja? Azt is elemelte az a pogány csavargó? Majd észrevette az ablak alatt. Ekkor már tudta, hogy a komancs ott járt, és végig figyelte őt, miközben ő róla álmodott. Nem tudta rávenni magát, hogy megérintse a tálat. A férfi kezében volt. Ó, kegyelem! És most nála van a fehérneműje. Akkor is kémkedett utána, amikor tisztálkodott? A gondolattól bűnösen meztelennek érezte magát. Elkezdett remegni. Visszaereszkedett az ágyra, és átölelte magát. Olyan hevesen remegett, hogy attól félt, felébreszti Amyt. Az álma visszatért, hogy kísértse őt. A fedetlen ablakot bámulta, és elgondolkodott rajta, hogy rögzítenie kellene a szarvasbőröket, és be kellene csuknia a spalettát. Elképzelte az indián óriási kését, és elvetette az ötletet. Ha be akarna jönni, többre lenne szüksége egy spalettánál ahhoz, hogy megállítsa. Gondolatai Tom Weaver felé szálltak. Vissza kell érnie időben. Egyszerűen muszáj.

Loretta másnap reggel arra ébredt, hogy Amy őt nézi. A lány kék szeme kérdésekkel

telve kikerekedett félhold alakú szája tátva maradt. Kora hajnal volt, az a kísérteties, csöndes időszak, amikor a nap még erőlködve próbál kikukucskálni a látóhatáron. Kékesszürke fénynyalábok szivárogtak be a galéria ablakán, de erőtlen csillogásuk mögött a szoba még teljesen sötét volt. Loretta magára húzta a takaróját. – Felébresztettél – vádolta Amy határozott suttogással. – Hangosan beszéltél álmodban, és felébresztettél. Loretta elfojtott egy ásítást, és nagyot pislogott. – Beszéltél! Átkozott legyek, ha nem így volt! Átkozott? Ha Rachel néni megneszelné, milyen szavakat használ Amy, lúgos szappannal mosná ki a száját. Loretta teljesen felébredt, és az oldalára fordult. Amy feltérdelt, és olyan közel dugta arcát Lorettáéhoz, hogy a lány bandzsított. – Csináld megint! – követelte Amy. – Mondj valamit! Tegnap is hallottam, hogy hangot adtál ki. Te jó ég, mama hogy meg fog lepődni! Beszélj, Loretta! Mondd ki a nevemet! Loretta zavarában úgy döntött, nem ő az egyetlen, aki álmodott. – Gyerünk, Loretta, egyáltalán meg se próbálod? Mondd ki a nevemet! – Elszánt csillogás jelent meg Amy szemében. – Mondj valamit, különben hozom mama kalaptűjét, és megszúrlak! Feszült csönd következett. Majd Amy rekedt, rémült suttogással felkiáltott: – Szentséges ég, indiánok vannak a kertben! Loretta felugrott, és négykézláb az ágy közepére huppant. Kikukucskált az ablakpárkány fölött, kinézett az udvarra, és csak azt látta: az udvart. Egy indián sem volt a közelben. Amy hátrébb lépett, szeme elkerekedett. Loretta gyilkos pillantásokkal méregette. – Nos, akár működhetett is volna. Loretta megszédült a megkönnyebbüléstől. Lepuffant a matracra, és átölelte a párnáját. Úgy érezte magát, mintha a szíve ki akarna ugrani a torkán. Farkasölő. CATHERINE ANDERSON

28 INDIÁN HOLD

Amikor Amy azt mondta, indiánok vannak kint, Loretta úgy képzelte el őt, ahogyan előző nap látta: egyenesen ülve lován, száz harcossal a háta mögött, ahogy széles mellkasa és izmos karja kidomborodik a napfényben. Még sosem látott ilyen szenvedélyes, tüzes szemeket. – Én… Loretta, sajnálom. Őszintén, nem akartalak ennyire megijeszteni. Csak viccelődtem. Loretta összeszorította fogait, és még jobban beletemette arcát a párnába. Szerette volna megfojtani Amyt a bolondságáért. – Loretta, kérlek, ne légy mérges! Nem gondoltam, hogy hiszel nekem. Hol van a humorérzéked? Ugye nem gondolod, hogy az az indián vissza fog jönni? Mit akarna egy indián egy ilyen csont és bőr gebétől, mint amilyen te vagy? A testes, barna lányokat szeretik, akik medvezsírt kennek magukra. Valószínűleg az ő ízlésének te kimondottan csúnya vagy: a legszürkébb nő, akit valaha látott. Ráadásul büdös is ezzel a levendulaillattal. És nincsenek csúszómászók sem a hajadban. Loretta, eltökélten, hogy nem neveti el magát, a párnába dugva hagyta a fejét. – És ha azt mondjuk, tetszettél neki? Olyan nem létezik, hogy udvarias komancs. Nem venne meg téged! Egyszerűen csak ellopna. Csak eljött, hogy megnézzen téged. Lehet, hogy azt hitte, sóvárog utánad, aztán, amikor ideért, rájött, hogy ez nem is igaz. Loretta, fejét oldalra fordítva elnyomta mosolygását, és ránézett Amyre. – Erről jut eszembe, kicsit szánalmasan nézel ki – ugratta Amy. – Valószínűleg ezért lovagolt el. Rád nézett, és úgy megrettent, hogy azóta is szedi a lábát. Loretta térdre ugrott, megragadta párnáját, és fejbe csapta Amyt. Amy, tudván, hogy Henry mindkettőjüket elnáspángolná, ha felébresztenék, elnyomta visító nevetését, megmarkolta párnáját, és felvette a harcot. Percekig püfölték egymást. Majd eluralkodott rajtuk a kimerültség, és egymásra dőlve az ágyra omlottak. Hálóruhájuk nedves volt az izzadságtól, orcájuk pedig rózsás az elfojtott nevetéstől. Amikor újra levegőhöz jutott, Amy azt suttogta: – Azt hiszem, csak álmodtam, hogy beszéltél. Mit gondolsz? Loretta, arcát a takaróba fúrva mosolygott és bólintott. A hajnal arany színű csíkjaival a háta mögött Amy úgy nézett ki, mint egy angyal: haja glóriaként övezte szív alakú arcát, szeme nagy és gyanútlan volt. Micsoda illúzió! Amy párnájának sarkával babrált, apró, szeplős orrát rosszallón ráncolta. – Hallottál valaha a kegyes megváltásról? – kérdezte halkan. Most Loretta húzta össze az orrát. Micsoda téma ilyen hirtelen! Ki beszélt Amynek ilyen dolgokról? – Múlt héten, miután összetalálkoztunk az indiánokkal a folyónál, mama beszélgetett az idős Bartlett asszonysággal, és azt mondták, egy tisztességes nő jobban jár, ha a kegyes megváltást választja, mint hogy elvigyék a komancsok. Ez mit jelent? Valami rosszat, ugye? Loretta egy pillanatra fontolóra vette, hogy hazudjon. Majd kényszerítette magát a bólintásra. Ez egy kemény, kegyetlen ország, és bármennyire is fiatal Amy, bizonyos dolgokról tudnia kell. – Ha azok a komancsok visszajönnek és ellopnak téged, te is ezt teszed majd? A kegyes megváltást fogod választani? – Félelem tette fagyossá Amy szemének kék mélységeit. – Ez azt jelenti, hogy megölöd magadat, ugye? Loretta ezúttal igen törékenynek érezte a nyakát, amikor bólintott. Most az egyszer örült, hogy nem tud beszélni. Különben Amy válaszokat követelne, és Loretta nem volt biztos benne, hogy találna szavakat arra, hogy leírja a rémségeket, amiket látott. – Tudom, hogy csúnya dolgokat tettek az édesanyáddal. Mama nem akarja elmondani, miket, de nagyon furcsán néz, amikor erről kérdezem. Te láttál mindent ugye? – Ez inkább kijelentés volt mint kérdés. – Ezért vannak rémálmaid. Nem azért, CATHERINE ANDERSON

29 INDIÁN HOLD

mert a mamád meghalt, hanem azért, amiket vele tettek. – Amy láthatóan elmerengett ezen. – Nem tudom, miért csinálnak ilyen gonosz dolgokat. Mit éreznének, ha mi is ugyanezt tennénk velük? Loretta, elborzadva a gondolattól, becsukta a szemét. A fehér ember soha nem fizetné vissza így a kölcsönt az indiánoknak Ez a különbség az emberek és az állatok között. Farkasölő sötét ábrázatának képe és csillogó kék szeme jelent meg előtte. Egy pillanatra olyan nyomasztó félelem öntötte el, hogy nem kapott levegőt. Ó, Istenem, mit akar tőle az az indián?

A nap épp lemenőben volt aznap este, amikor Henry becammogott a mezőről, és

kijelentette, hogy aznap Loretta viseli gondját a lónak és az öszvérnek helyette. A lány visszazárta a babos edény tetejét, és azonnal nekiindult a kemence mellől. Nem félt a munkától, de ha túl későn kezdi el a feladatát, nagy eséllyel rásötétedik. Aznap reggel írt egy üzenetet Amy palatáblájára Farkasölő éjszakai látogatásáról. Elfelejtkezett volna erről Henry? – Nem küldheted ki egyedül! – kiáltott Rachel. – Lehet, hogy a közelben vannak azok az indiánok! Loretta ökölbe szorított kézzel megragadta szoknyája redőit, és feszesre húzta az anyagot hátul, a lábánál. – Ha lennének kint indiánok – sziszegte Henry –, mostanra már megmutatták volna magukat. Tom értelmetlenül felizgatott benneteket, lányok. Lorettának rémálma volt tegnap éjjel, ez minden. Átvizsgáltam az udvart, kerestem az ablaka alatt a patanyomokat, de semmit nem találtam. Teljesen kimerültem. Fogalmad nincs, milyen azokon az átkozott mezőkön dolgozni ebben a forróságban. Rachel idegesen pillantott ki az ablakon. – Nem hagyhatjuk az állatokat a legelőn ma éjjelre? – Hogy ellopják őket? – horkant fel Henry. – Az nagyszerű lenne, főleg most, hogy Idának végre csikói lesznek. És mit csinálok majd az öszvérek nélkül? Szerinted majd én magam húzom az ekét? Nem fog fájni ennek a lánynak, ha megitatja őket, és arrébb tesz néhány szalmaszálat. Az a kanca bármikor megellhet, és azt akarom, hogy tiszta bokszban legyen, amikor ez megtörténik. – Akkor vele megyek, és segítek. – Amy, aki az esti helyesírás-feladatán dolgozott éppen, buzgó mosollyal pillantott fel palatáblájáról. – Én is majdnem olyan ügyes vagyok a vasvillával, mint Loretta. És ha látunk valamit, én tudok kiáltani, de ő nem. – A kiabálás segítség lenne – mondta Rachel. – Azok az indiánok úgy keresnek benneteket, mint medve a mézet. – Most mondtam, hogy nincsenek kint indiánok – morgott Henry. – Nem figyelsz, asszony? Az ég szerelmére, egész nap kint voltam! Ha csak egy komancs is lett volna egy kilométeren belül, már nem élnék. Tudod jól, hogy én is szívemen viselem Loretta sorsát. Nem küldenem őt, ha azt gondolnám, baja eshet. Loretta nem akart felfordulást okozni, ezért az ajtó felé indult. Rachel néni járna a legrosszabbul, ha a kedélyek felfokozódnának. Nem volt mitől félni. Az istálló nem volt annyira messze a háztól. Ráadásul, ha Farkasölő meg akarná őt ölni, lett volna rá lehetősége előző éjjel, amikor az ágyában feküdt. De más terve volt vele. Valami olyan, ami sokkal rosszabb a halálnál. De Loretta most nem akart erre gondolni. – Várj, Loretta! – kiáltott Rachel. – Hozom a puskát, és veled megyek. – Ó, szent kárhozat! – kiáltott fel Henry. – Te átkozottul bolond nőszemély, a sírba viszel engem! – Az ajtónál lévő fogasra helyezett kalapjáért nyúlt, a nadrágja szárán kiporolta, és a fejébe húzta. Kiment Loretta mögött. – Szeretném elkölteni a vacsorámat valamikor még éjfél előtt, ha neked mindegy is. Vele megyek. Legalább nem telik majd annyi időbe, ha segít nekem. CATHERINE ANDERSON

30 INDIÁN HOLD

– Ó, köszönöm, Henry! Henry morgott valamit, és megfordult, hogy becsukja az ajtót. – Csak legyen kész a vacsorám, mire visszaérek! Ha nem, akkor elszabadul a pokol. Loretta tudta, milyen gyorsan megy le a nap, ezért sietve átment a tornácon, és lefelé indult a lépcsőn. Az udvaron a földet nézte, patanyomok után kutatva, amelyeket előző éjjel az indiánok hagytak ott. Semmi. A szél elfújta őket. Ez megmagyarázta, miért nem talált semmi bizonyítékot Henry Farkasölő éjszaki látogatására. A nagybátyjáról sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy okos lenne, nem. Rémólom, persze. Mióta szokott ő semmiségek miatt riadót fújni? Felbosszantotta, hogy Henry ennyire idiótának nézte. Mivel csak két vödrük volt, amiben vizet tudtak merni a kútról, Henry felajánlása, hogy elkíséri őt, gyanús volt számára. Ha munkáról volt szó, Henry volt a legtakarékosabb ember, akit Loretta valaha ismert, ahhoz pedig túlságosan gyáva, hogy védelmezőként jöjjön vele. Lopva ránézett. Ártalmatlannak tűnt, de Henry bácsi akkor volt a legveszélyesebb, amikor kedvesen viselkedett. Loretta a csirkeól mögé ment, hogy előrehozza a vödröket, majd visszatért, hogy a kútból megtöltse őket vízzel. Meglepetésére Henry felajánlotta, hogy viszi az egyiket. Laza csípőjű járásmódja miatt a víz újra meg újra kifröccsent a vödör peremén, ahogy a pajta mögé vezető keréknyomokban mentek egymás mellett. Loretta lehajtva tartotta a fejét, és néha rápillantott Henryre, miközben az kinyitotta a gazdasági udvar ajtaját. Ida, a hordóhasú kanca nyerített, és kidugta orrát a kerítés rácsain. Mióta Henry minden este adott neki takarmányt, sokkal izgatottabban várta, hogy beengedjék a legelőről, mint korábban. Az öszvérek, Bessy és Frank nem jelentek meg, hogy osztozzanak lelkesedésében, hanem folytatták a legelészést. Miután kiöntötték a vizet a vályúba, Henry megszólalt: – Majd én elintézem a második kör vizet. Te maradj itt, és kezdd el rendezni a szalmát! Loretta odaadta a vödrét, és mereven nézte Henryt, ahogy kisétált a kapun, majd elhaladt az épület sarkánál. Úgy tűnt, rosszul ítélte meg. Megborzongott, és megdörzsölte a karját. Az egyik öszvér fújtatott, Loretta úgy megijedt a hangjától, hogy ugrott egyet. Bessy mindkét fülét előrevetette, és a kerítés bal oldalánál lévő bozótos felé bámult. Loretta a takarmányszállító szekérnek elöntött vasvilláért nyúlt. A folyópartot fürkészte. Hogy ne kelljen vizet meríteni az állatoknak a mezőn, Henry úgy kerítette el a területet, hogy a hátsó része közelebb legyen a vízhez, mint az eleje, és ezáltal a legelők közvetlenül a patak mellett legyenek. Így a pajta kevesebb, mint egy kőhajításnyira került a sűrű erdő szélétől. Ebben a halovány fényben bárki közeledne, Loretta nem venné őt észre, csak ha már az orra előtt lenne. A vasvilla segítségével felugrott a szekérre, hogy jobban lásson. A megszokott árnyakon kívül semmit nem látott. Nagy sóhajtással felszúrt egy adag szalmát, és széles ívben áthajította a válla fölött, hosszú gyakorlás eredményeképpen egyenesen a fél nyeregtetős bokszba. Az öszvérek megnyugodtak, és megint lehajtották a fejüket, hogy egyenek. Egy perc múlva Ida is odaballagott melléjük. Állkapcsuk őrlő hangja megnyugtató volt, de Loretta tarkója még így is bizsergett. Egy pillanatra megállt a munkával, hogy ismét ellenőrizze az erdőt. Úgy érezte, mintha valaki figyelné. Semmilyen mozgást nem észlelt, ezért kényszerítette magát, hogy fejezze be a piszmogást, és folytassa a munkát. Henrynek olyan sok időbe telt, hogy visszatérjen a vízzel, hogy addigra Loretta már majdnem befejezte a szalma elrendezését. Henry beleöntötte a vödrökből a vizet a vályúba, letette mindkettőt a földre, majd fellépett a szekérre, és rámosolygott Lorettára. Levette a kalapját, rádobta a lehajtható hátsó ajtóra, és megkérdezte: CATHERINE ANDERSON

31 INDIÁN HOLD

– Kell segítség? Nyugtalanság söpört végig Lorettán. Ahogy a férfi közelebb lépett hozzá, fogai megcsillantak egy újabb széles vigyorban. Loretta kérdőn pillantott árnyékos arcára, amikor Henry elvette tőle a vasvillát. A lány meglepetésére a szekér mellé hajította. – Persze hogy kell segítség, édes, persze hogy kell. Hanghordozásától hideg futott végig Loretta gerincén. Ugyanazt a csöpögős hangot használta, amellyel egy csirkét próbált meg elkapni vacsorára. Loretta százszor látta már, ahogy csinálja: lábujjhegyen settenkedik körbe a ketrecben, és úgy mozgatja az ujjait, mintha magokat szórna el. Amikor egy gyanútlan csirke nekiindul, hogy felszedegesse a lábánál lévő magokat, Henry a fejénél fogva megragadja, és kicsavarja a szegény bolond nyakát. Loretta visszahőkölt. Bármi is járt Henry eszében, az holtbiztos, hogy valami rossz. Henry pillantása lassan végigmérte Loretta testét, majd visszatért az arcához. – Megértél rá, hogy leszedjelek. Ez tény – mondta ugyanazon a csirkeölő hangon. – Hosszú időbe telt. Tegnap, amikor azok az indiánok jöttek, csak arra tudtam gondolni, hogy addig kellett volna magamévá tegyelek, amíg lehetőségem volt rá. Az, hogy Tom a jegyesének nevezett, csak megerősített ebben. A fenébe is! Nem azért dolgoztam szét a seggemet, hogy valaki más arassa le a termést. Az egyetlen ok, ami miatt ideengedtem őt, az volt, hogy lásd, milyen jó helyed van itt. Még a homályos fényben is látta Loretta a gonosz csillogást a szemében. Kétségbeesett pillantást vetett a ház felé. A pajta eltakarta őket. Még ha ki is nézett volna az ablakon Rachel néni, nem láthatta volna őket. Henry kihasználta Loretta zaklatottságát, és egyik kezét kinyújtva átfogta a derekát. Magához rántotta a lányt, és halkan dörmögte: – Nem kell félni! Azt mondtam Rachelnek, hogy a kerítés egy része kidőlt, és úgy egy órába fog telni, mire megjavítjuk. Loretta úgy érezte magát, mintha valaki lenyomott volna egy párnát a légcsövén. Henry rekedten nevetett és szabad kezét a lány bordájára tapasztotta, közvetlenül a melle alatt. Tenyere és ujjai felfelé haladtak, lágyabb területek után kutatva. – Nagyon örülök, hogy nem tudsz beszélni, tudod? Nem kezdesz majd el visítani, és nem hozod a nyakamra Rachelt, hogy megnézze, mi a baj. Így több időm lesz arra, hogy kiélvezzelek. Épp, ahogy megérdemled. Ó, igen, Loretta, bármikor, amikor megkívánlak, és egészen addig, amíg akarlak. Megint nevetett egyet, előretolta csípőjét, és valami furcsa keményet nyomott Lorettához. Az anyját meggyalázó indián férfiak képe jutott Loretta eszébe, és a lány rögtön tudta, mi az a keménység.

CATHERINE ANDERSON

32 INDIÁN HOLD

Negyedik fejezet

Loretta hátrahajtotta fejét Egy pillanatig úgy érezte, mintha tudna sikoltani. Majd

Henry rászorította a száját az övére, és a hangot, amelyet kiadhatott volna, elnyomta a férfi követelődző ajka. Hányinger feszítette gyomrát, és ahogy kicsavarta magát Henry öleléséből, elveszítette a talajt a lába alól. Megpróbált hátrafelé húzódni, de a férfi megragadva a csuklóját, elkapta őt. Combját Loretta csípője köré szorította. Loretta megbotlott a szalmában, és háttal a szekér padlójára esett. Henry lovagló ülésben érkezett rá. A férfi kaján vigyorral előrébb húzódott Majd olyan játszi könnyedséggel, hogy Lorettát megrémisztette, a lány karját lábával a padlóhoz szegezte. Fájdalom nyilallt Loretta vállába, ahogy Henry sípcsontjának éles csontja belefúródott a csuklójába. Lábait behajlítva, térdével megrúgta a férfi hátát, de Henry, miután előre-hátra himbálózott, olyan erővel esett Loretta hasára, hogy a lány gerince majdnem kettétörött. Torka megfeszült, de nem kapott levegőt, ezért akkor sem tudott volna sikítani, ha lett volna hangja. A férfi még akkor is ugrált rajta, amikor ő már nem harcolt ellene. Loretta nyelve megdagadt, és úgy érezte, megfullad. Szeme előtt fekete pontok úszkáltak. Amikor erőtlenül megadta magát, Henry visszaült a hasára és mosolygott, majd a lány mellényének apró gombjai után nyúlt Loretta félrefordította az arcát, és sípoló légcsővel levegőért kapkodott. – Már jó ideje nézegetem ezeket az édes melleket – suttogta Henry, miközben lassan lehámozta róla a ruhát. Loretta, ahogy a hűvös levegő átszivárgott blúzának anyagán, érezte, hogy a férfi kérges keze a szalagokkal babrál. Ó, istenem, segíts rajtam! Kérem, segítsen valaki! Hirtelen egy sötét kéz jelent meg, és részben eltakarta előle Henryt. Loretta a kezet figyelte, és azon tűnődött honnan jött és kihez tartozik. Nem Henryhez. Ahhoz túl szögletes és barna volt. A kéz enyhén elfordult, és Loretta egy kést látott Henry állánál. Henry felemelte a fejét és talpra ugrott. Ahogy igyekezett, megtántorodott. Egy árny ugrott fel a szekérre, hogy kövesse őt. Loretta levegő után kapkodva az oldalára fordult, és átkarolta a hasát Amikor végre kitisztult a feje, és elfordította a nyakát, látta, ahogy Henry lábujjhegyen hátrál, hogy elmeneküljön támadójától. Nehéz csizmája utat szántott a szalmában. Ahogy a szekér végéhez közeledett, állát felemelve tartotta és szemét forgatta, hogy lássa a felé szúró kést. – Ne öljön meg! – nyafogott. – Tudom, hogy igényt tart rá, és a magáé is lehet. Vigye nyugodtan, csak az ég szerelmére, ne öljön meg! Ne öljön meg! Szemét megmentőjére szegezve Loretta felült. Farkasölő? Segítségért imádkozott, és Isten az indiánt küldte el neki? Henry megmarkolta az indián széles csuklóját. – Kérem! Feleségem van és gyerekem! – Lefelé pillantva elkiáltotta magát: – Csinálj valamit, te átkozott, bolond lány! Meg fog ölni, az biztos! Csinálj valamit! A vasvilla! Hozd a vasvillát! Loretta szédülve feltérdelt, és körbenézett. A vasvillát? Ó, Istenem, hol van? Henry, még mindig hátrálva, elvesztette az egyensúlyát, és a levegőben kötött ki. Karjával kalimpálva felordított és hátraesett. Farkasölő legyintett egyet a késével, és a penge végigsiklott Henry állának ívén, felhasítva azt. Henry a földre esett, majd feltápászkodott. Megfogta vérző állát, és úgy visított, mint egy megdöfött kismalac. A ház irányába rohant, és hátra se nézett CATHERINE ANDERSON

33 INDIÁN HOLD

Loretta térdelve maradt, és tátott szájjal a hasát fogta. Farkasölő lassan megfordult. Csak egy ágyékkötőt, térdig érő mokaszint és egy kék gyapjúövet viselt, ezért mielőtt szembefordult vele, Loretta kimerítő látványt kapott a férfi combjából és csípőjéből. Még sosem látott meztelen férfit, és ez itt most szinte anyaszült meztelen volt. Mindazokon a helyeken, amelyeken ő és Rachel néni gömbölyűek és lágyak voltak, Farkasölő lapos és kemény, ahol ők karcsúak, Farkasölő izmoktól duzzadó. Lába olyan robusztus és barna volt, mint egy farönk, combját vastag inak hálózták be. Szeme olyan sötéten csillogott, mint egy kifényesített obszidián-kristály, ahogy Loretta után kutatott a félhomályban. Pillantásának érintésétől bizsergés futott végig a lányon. Még sosem látott ilyen izzó dühöt. Ahogy a férfi Loretta felé lépett, a lány visszahőkölt. A véres kést figyelte. Kezét háta mögé nyújtva a szekér oldala után tapogatózott Ha át tudna ugrani rajta, és elfutna, esélye lenne a menekülésre. Keze azonban csak a levegőbe markolt. A kést bámulta, és elképzelte, milyen érzés lenne, ha a húsába hatolna. A komancs lepillantott. Amikor észrevette, mit néz a lány, tokjába helyezte a fegyvert, és kinyújtotta üres kezét. Nem lehetett félreérteni a mozdulatot, de Loretta mégsem nyugodott meg. Farkasölő még egy lépést tett, Loretta hátrébb csúszott. Hátát a szekér oldalának ütötte. A férfi most már túlságosan közel volt ahhoz, hogy elmenekülhessen, és még mindig közeledett. Mokaszinja hangtalanul érintette a szekér padlóját. Amikor fél térdre ereszkedett a szétszóródott szalmán Loretta előtt, a lány nekilapult a deszkának. Az indián a lány felé nyúlt, de Loretta a sarokba húzódott. Tompa zihálást hallott, majd homályosan észlelte, hogy a saját lélegzetvétele az. Farkasölő becsúsztatta a kezét a kigombolt mellénybe, és tenyerét Loretta bordájához nyomta. Érintésének forróságától a blúzon keresztül is ugyanúgy elállt Loretta lélegzete, ahogyan Henry ugrálásától. Elrántotta magát, két karját maga köré fonta, és összegörnyedt. A férfi suttogott valamit – egy komancs szót –, és tekintetük egybeforrt. Ahogy ott állt, a menekülés minden útját elzárta a lány elől. Loretta remegni kezdett. – Touqet – suttogta megint. Lorettának sejtelme sem volt arról, mit jelent ez a szó, csak azt tudta, hogy hangzása megmagyarázhatatlanul lágy, amely furcsa ellentétben áll Farkasölő arckifejezésével. A férfi haja lazán lógott, függönyként aláhullva erőteljesen izmos vállára. Egyetlen dísze egy hosszú, keskeny fonat volt fejének bal oldalán. A hosszú haj már magában is félelmetesnek és idegennek láttatta, az arcán végighúzódó sebhely pedig, amelyet nyilvánvalóan egy kés okozott, csak még jobban felerősítette barbárságát. Megragadta a lány csuklóját, és a karját elhúzta a hasa elől. Az oldalához kényszerítette, majd elengedte. Azután olyan gyorsan, hogy Loretta mozdulni sem tudott, egyik hatalmas kezét a lány vállára szorította, másikat pedig becsúsztatta a mellénye alá. Amikor Loretta küzdeni kezdett ellene, Farkasölő morgott valamit komancsul. Lorettának kétsége sem volt afelől, hogy a férfi azt akarja, maradjon nyugton. A rettegés hatékony rábeszélő erőnek bizonyult. Próbált nem hátrahőkölni, ahogy a férfi ujjai végigtapogatták minden egyes bordáját mellkasának közepétől körbe a gerincén minden helyet megnyomkodott és megvizsgált. Mire Loretta felismerte, hogy az indián csak sérülések után kutat, a férfi már végzett is, és elengedte. Ráült a sarkára, karját behajlított térdére helyezte, vállát előreengedte. Bármilyen nyugodtnak is tűnt, testéből erő áradt, és olyan elektromossággal töltötte meg a levegőt, mint a villámlás egyre erősödő intenzitása közvetlenül a vihar előtt. Füst, pézsma és bőr illata keveredett a szalmáéval, amely körbevette őket. A férfi mereven bámult rá…

CATHERINE ANDERSON

34 INDIÁN HOLD

Loretta szája szinte porzott, úgy kiszáradt, és az egyetlen dolgot tette, amelyet tudott: visszabámult. A férfi pillantása először Loretta haján pihent meg. Az arckifejezéséből kiolvasható megvetésből Loretta úgy érezte, Farkasölő számára ő éppolyan visszataszító, mint a férfi neki. Azután az arcát fürkészte. Loretta büszkén megemelte az állát. Nem volt ugyan különleges szépség, de a férfi sem volt díjnyertes. Ő is tanulmányozni kezdte a férfit, és hibákat keresett az arcvonásaiban. Megdöbbenve vette tudomásul, hogy egyetlenegyet sem talál. A sebhelyet leszámítva az indián akár jóképű is lehetne, ha fehér férfi volna. Végeérhetetlenül hosszúnak tűnő idő után Farkasölő kihúzott egy kis kést az övének hátsó részéből. Loretta elfelejtkezett a büszkeségről, és hátrébb húzódott. A férfi felrántotta Loretta szoknyáját, és megragadta a jobb bokáját. A lány egy pillanatra azt hitte, el akarja rabolni az egyetlen megmaradt fehérneműjét – ezúttal úgy, hogy még rajta van. Ehelyett azonban az indián a lány csizmájába csúsztatta a kését. Loretta bőre megbizsergett, ahol a férfi ujjai hozzáértek. Mereven bámult a fegyver kézzel faragott markolatára, ahogy az a fehérneműjéhez simult Mi a pokolnak tette ezt oda? A férfi egy ruganyos mozdulattal felállt, és egyik kezét a szekér oldalára támasztotta, hogy átugorjon rajta. Megfordult, és kinyújtotta karját Loretta felé. A lány bizonytalanul felállt, majd hátrébb lépett. Farkasölő hátrapillantott a válla fölött a ház irányába, majd visszanézett a lányra. Nyilvánvalóan kezdett türelmetlenné válni. Mielőtt Loretta reagálni tudott volna, az indián megragadta a derekánál fogva és a földre lendítette, majd addig támasztotta, amíg vissza nem nyerte az egyensúlyát. Legalább egy fejjel magasabb volt Henrynél: olyan magas, hogy ha közel állt hozzá, Lorettának ki kellett nyújtania a nyakát, hogy lássa őt. Pillantásuk találkozott egy pillanatra. Majd, mintha csak egy árnyék lett volna, átvágtázott az udvaron, átugratott a kerítésen, mintha az ott se lett volna, és eltűnt az erdőben. Loretta a döbbenettől kábultan megfordult, és futásnak eredt. Ahogy megmozdult, érezte, hogy az indián késének hideg fémpengéje szúrja a bokáját. Felemelte a szoknyáját, és kirántotta az undorító tárgyat a csizmájából. Borzongva dobta a szekér mellé, és egy pár pillanatig hátrafelé lépkedett, miközben ujjait tisztára dörzsölte szoknyájában. – Loretta! Ahogy megfordult, meglátta Rachel nénit a pajta sarkánál futott, szoknyája repült a levegőben, és egyik kezében puskát tartott. A szekér mellett hirtelen megállt, és a Sharps karabiner puskatusát a vállához emelve az erdőt fürkészte. – H-Henry m-mondta. – Hol a fenében vannak? Gyere mögém, Loretta! Siess! Loretta habozott, de csak egy pillanatig. Ahogy Henry bácsi mondta, az indiánok teljesen kiszámíthatatlanok. Lehet, hogy Farkasölő az egyik pillanatban életben hagyja, de a következőben halálra vagdalja. A nagynénje mögé húzódott, majd mindketten kihátráltak a kapun, és követték a ház felé tartó szekérnyomokat. Amikor beértek a házba, Henryt az ágyon nyöszörögve találták. Loretta az ajtó mögé bújt, hogy begombolja mellényét, miközben pillantása elidőzött nagybátyja véres ingén. Az álla nyilvánvalóan nem vérezhetett ennyire. Az alapján, ahogy viselkedett, az egész teste fájt. Loretta közelebb lépett, és tanácstalanul bámult rá. Ingének bal oldala cafatokban lógott. A felhasított ruhán keresztül kisebb vágásokat lehetett látni a húsában a bordájánál. Amy a tűzhelynél volt és egy rongyot nedvesített meg meleg vízzel. Apró arca zavart és holtsápadt volt, amikor Lorettára nézett. – Jól vagy? Ugye nem…? – Amy pillantása Loretta félig kigombolt mellényére vándorolt. – M-mit csináltak veled? – Csönd legyen, Amy, és hozd ide azt a rongyot! – Rachel az ágy mellett a falhoz támasztotta a Sharpsot, és térdre ereszkedett a férje mellé. Remegő kézzel megragadta a férfi ingét, és széthasította. Elakadt a lélegzete, ahogy alaposabban szemügyre vette a férfi vágásait. CATHERINE ANDERSON

35 INDIÁN HOLD

– Ó, Henry, akár meg is ölhettek volna! Henry végigfuttatta kezét kócos hajában. – Most, most jól vagyok, és Loretta is jól van. Csak ez számít. – De csak azért, mert te… – Rachel szava elakadt. – Ó, Henry, meg tudsz bocsátani nekem valaha azért, amit tegnap tettem? Csak egy bátor ember száll szembe egyedül ilyen sok komanccsal. – Semmi mást nem tettem, csak amit bármelyik férfi megtett volna. – Henry kék szemét Lorettára emelte és mosolygott. Hideg futott végig a lányon. – Nem voltam különösen bátor. Amikor az indiánok előugrottak, kiálltam ellenük, mert nem volt más lehetőségem. Az első adandó alkalommal futni kezdtem. Fegyver nélkül semmi esélyünk nem volt. Ahhoz, hogy megmentsem Lorettát, vissza kellett jutnom a házba. Már félúton jártam, amikor egyáltalán észrevettem, hogy megvágtak. Szörnyen félelmetes volt, én mondom neked, amikor hárman rám támadtak, és nem volt nálam semmi, hogy szembeszálljak velük, csak a nyúzókésem. – Nos, hála istennek, hogy nem olyan mélyek a vágások! Ez egy igazi csoda. Henry lepillantott szétmarcangolt mellkasára. – A vér alapján azt hittem, rosszabb – és felemelte pillantását. – Jól vagy, te lány? Odaért Rachel nagynénéd időben, hogy megállítsa… – Loretta mellényére nézett. – Ugye nem… nem gyaláztak meg téged? Loretta megrázta a fejét, és elfordította pillantását. Henry a saját késével megvágta a bordáját? Ismerve Henryt, a vágások felületiek voltak, de ez így is egy teljes kétségbeesésből fakadó tett. Ha nem lett volna olyan borzasztó, Loretta nevetségesnek találta volna. Amy odalépett Lorettához, és átölelte a derekát. Loretta megpróbálta viszonozni az ölelést, de azután, amit Henry tett vele, minden érintés, még Amytől is, borzadással töltötte el. Elhúzódott, felsietett a galéria létráján, és az ágyra vetette magát. Arcát a párnába temetve öklével ütlegelni kezdte a matracot. Az élet ezen az isten háta mögötti farmon épp elég keserű volt anélkül is, hogy minden percben a háta mögé kellene néznie. Mostantól, attól félve, hogy Henry követi őt még sétálni sem mer majd egyedül. Ahogy mérge csillapodott, oldalára fordult és kibámult az ablakon. Percek teltek el, mire észrevette, hogy van valami az ablakpárkányon. Felült, hogy megnézze, mi az. A komancs kése. Ujjait a markolat köré fonta. A faragott fa meleget árasztott, mintha az indián kezének hője még mindig rajta lett volna, visszaemlékezve a hamis csillogásra, amelyet Henry szemében látott, Loretta a melléhez szorította a kést Nem fogja megint eldobni. Nem meri.

Másnap reggel a hajnalt közeledő lovasok harangozták be, és a Master-háztartás

tagjai őrült igyekezettel a padlóhoz lapultak. Még felöltözni sem volt idejük. Egy mély hang szólalt meg kintről: – Fehér Szeműek, barátként jöttünk! – A szavak hallatán Loretta lépés közben megdermedt, pulzusa a halántékában dübörgött. Tom nem ért vissza időben. – Ó, istenem! – krákogott Henry. – Rachel, látod valahol a csizmámat? A teringettét! Töltsétek meg a puskákat! Loretta lemászott a létrán. Annyira félt, hogy még az is elkerülte a figyelmét, hogy Henry bácsi látja őt a szűk nyári hálóruhájában. A bevetetlen ágy felé indult, hogy elrejtse Amyt. Már közben is tudta, hogy teljesen hiábavaló az igyekezet. Nincs idő. Henry káromkodott, amikor meglátta, hogy Loretta az ágykerettel birkózik. – Felejtsd el! Menj a másik ablakhoz! Rachel, te vagy felelős a puskatöltésért! – Gyertek ki, Fehér Szeműek! – kiáltott a hang. – Ajándékokat hoztam, nem vérontást! CATHERINE ANDERSON

36 INDIÁN HOLD

Henry, akin semmi nem volt, csak a nadrágja és a kötések, amelyeket Rachel néni tett a mellkasa köré az előző éjjel, az egyik lábán ugrált, miközben felhúzta a csizmáját. Mire az ablakhoz ért, már mindkét csizmája rajta volt, lebegő zsinórokkal. Rachel adott neki egy puskát. Kinyitotta a spalettát és lerántotta a szarvasbőrt majd kidugta a puskacsövet a nyíláson. – Mi hozta ide magukat? – A nő. Sok lovat hoztam cserébe. Loretta a bal oldali ablakhoz szaladt. Hátracsapta a spalettát, és meglazította a bőrt, hogy kikukucskáljon. A komancs megfordult és a szemébe nézett. Sötét szeme kifejezéstelen, átható volt, és világított a fekete grafittól, amely övezte. A lány keze megmarkolta az ablakpárkányt, körme belefúródott a fába. Az indián fenségesen nézett ki. Még Lorettának is be kellett ismernie ezt. Vad, félelmetes…, de furcsa módon csodálatos. Sastollak hullámzottak a feje tetején, amelyeknek festett vége felfelé mutatott, száraik pedig a bal füle előtt lógó vékony fonathoz voltak rögzítve. Krémszínű vadászruhája hangsúlyozta vállának szélességét, mellkasát tekervényes gyöngysor díszítette festett állati karmokkal és fehér szőrmecsíkokkal. Két nyakláncot viselt, az egyiket medvekarmokból, a másikat lapos kőérmékből. Mindkettő nyersbőrön lógott. Szarvasbőr nadrágját betűrte térdig érő mokaszinjába. Loretta pillantása a mögötte álló, lovas nélküli pónik sorára esett. Nem tudta elhinni, amit látott Harminc? Esetleg negyven ló? Az állatok mögött legalább hatvan, félig meztelen harcos ült lóháton. Loretta elgondolkodott, miért jött Farkasölő teljesen kiöltözve és kicicomázva, festett körökkel a szeme körül. A többiek nem viseltek inget vagy tollakat, és az arcuk is csupasz volt. – A nőért jöttem – ismételte a komancs, és közben egy pillanatra sem vette le róla a szemét. – És elhoztam a legszebb lovaimat, hogy az apját vigasztaljam az elvesztéséért. Ötven ló, mindegyik lovaglásra kiképezve. – Saját fekete lova oldalra lépett és nyerített egyet. – Küldd hozzám a nőt, és nem kell félni semmitől! Semmi baj nem érheti majd a nyomdokaimban járva, mert erős és fürge vagyok. Soha nem fog éhezni, mert jó vadász vagyok. A kunyhóm oltalmazni fogja őt a téli eső elől, és a bölénybőr takaróm védi majd a hidegtől. Megígérem. Rachel néni keresztet vetett. – Szent Anyám, isten anyja, imádkozom… – Nem adjuk el az asszonyainkat – kiáltott vissza Henry. – Felfordul tőled a gyomrom, tosi tivo. Miután vele háltál, eladtad volna annak a koszos öregembernek. – Ajka gúnyos mosolyra húzódott. Felemelte Tom Weaver gyapjú lovaglótakaróját lovának marjáról, és a porba dobta. – Inkább nekem add el! Én fiatal vagyok. Sok szép fiúgyereket adok majd neki. Nem fog hosszú teleken át a halálom miatt jajveszékelni. – Inkább lelőném őt te gyilkos gazember! – vágott vissza Henry. – Akkor tedd meg, és ásd meg a saját sírodat! – A komancs az ablakhoz irányította lovát, amelynél Loretta állt. – Hol van az a herbi, aki egyszer oly bátran kijött, hogy szembenézzen velem? Még alszik? Elbújsz a fafalak mögé, és hagyod, hogy a szeretteid meghaljanak? Gyere ki, Sárga Haj, és nézz szembe a sorsoddal! A puska, amelyet Rachel néni Lorettának töltött meg, a falnak támasztva pihent. A kísértés, hogy használja, óriási volt. Szíve a torkában dobogott, ahogy Henry bácsira nézett. Még mielőtt megszólalt volna, Loretta tudta, hogy kiküldené őt. – Meg fognak ölni bennünket – volt Henry válasza a lány könyörgő arckifejezésére. – A családomra is kell gondolnom. Te igazából nem közülünk való vagy. Nekem elsősorban Amyre és Rachelre kell gondolnom. Rachel és Amy? Nagybátyja szemébe nézve Loretta fagyos félelmet látott, és ez nem a család nőtagjai miatt volt ott. Az egy dolog, hogy életét áldozza a többiekért, de CATHERINE ANDERSON

37 INDIÁN HOLD

hogy eladják, az már más történet. A halál legalább gyors. Hosszú teleken át. Édes istenem, ha ehhez a komancshoz tartozna, az egy egész életre szóló rabszolgaságot jelentene: kegyelemért csúszna a földön egy olyan állat előtt, aki nem is ismeri a szó jelentését. Loretta megrázta a fejét, és esdekelve nézett a nagynénjére. Nyilvánvaló, hogy ha a komancs hajlandó ötven lovat adni cserébe érte, akkor békés megállapodást szeretne, nem háborút. Arra azonban nincs garancia, hogy a nyílvesszői nem találnák el Lorettát. Henry puskáját a falhoz támasztotta. – Menned kell. Nincs más választás. – A lány felé indult. – És nehogy eszedbe jusson felhajtást csinálni, mert megcsaplak! Hallasz? – Ne! – Rachel a férjére ugrott. – Ne merd kiküldeni oda! Isten engem úgy segéljen, én… Henry karjának suhintásával félresöpörte Rachelt. Az asszony hátraesett, és olyan erővel ütődött a falnak, hogy a feje koppant a deszkákon. Loretta visszahőkölt, és nagybátyját figyelte, miközben a mögötte álló asztal után tapogatózott. Nagybátyja azt tervezte, hogy kidobja őt a lépcsőre, mint egy csomagot. A rettegés meggátolt minden ésszerű gondolatot, amely nagynénje és unokatestvére biztonságáról Loretta eszébe juthatott volna. Amikor Henry előrelendült, Loretta futásnak indult, de a férfi kinyújtotta kezét, és megragadta a karját. A következő pillanatban élénk színű pontok villantak fel Loretta szeme előtt, és orcájának szélén erős fájdalmat érzett. Megtántorodott, és halványan észlelte, ahogy Henry ujjai belemarnak a karjába és rángatni kezdik. A távolból hallotta, ahogy Rachel néni Amy nevét kiáltja. Majd érezte, hogy Henry szorítása enyhül. Botladozott, és pislogni kezdett, hogy látását kitisztítsa. Amikor ismét élesen látta a szobát, megdermedt. Az ajtó tágra volt nyitva. Amy a tornácon állt, Henry puskáját bizonytalanul kicsinyke vállához tartotta. – Maguk, indiánok, tűnjenek el innen! – kiáltotta. – Nem vihetik el Lorettát! Menjenek el, vagy lelövöm magukat! Komolyan mondom! A gyermek mögött Loretta látta Farkasölőt. Egy pillanatra azt gondolta, csodálat pislákol szemében, de a vibrálás olyan gyorsan eltűnt, hogy nem lehetett biztos benne. A férfi lazán ült lován, arca olvashatatlan maszk volt, halálosan nyugodt. – Itt vagyok – provokálta Amyt. A fegyver dörrenésétől Amy megtántorodott. Porfelhő emelkedett tőle egyméternyire. Ahogy próbálta visszanyerni egyensúlyát, Farkasölő előredőlt lova nyakára, és a csődör dübörgő patákkal felrugaszkodott a lépcsőre. A komancs oldalra hajolt, és ahogy elhaladt Amy mellett, karját a lány köré fonta. Amy felsikoltott, és eldobta a fegyvert. Az indián átdobta őt a combján, és amikor a lány rúgott fenéken csapta. Nem volt idő gondolkodni. Loretta az ajtóhoz rohant, és megragadta a falnak támasztott fegyvert Ruhája feszesre húzódott a bokájánál, ahogy átugrott a tornácon, és lefelé viharzott a lépcsőn. A komancs széles kört írt le lovával a megrémült, lovas nélküli állatok körül, és egy, a sorokban várakozó indiánnak dobta Amyt. A kislány méltatlankodó sikoltása töltötte meg a levegőt. Loretta a vállához emelte a Spencer karabélyt, és a komancsra célzott, aki időközben visszafordult felé. Mokaszinja csengettyűi boldogan csilingeltek lova minden egyes mozdulatánál. – Engedjen el! – sikoltotta Amy. – Maga büdös barbár! Loretta a gyermek felé pillantott Egy bátor harcos próbálta lován tartani a lányt. Harsányan nevetett, amikor Amy megpróbálta megkarmolni. A lány megragadta a fiú fekete haját, és teljes erőből rángatni kezdte. – Ai-ee! – kiáltott fel a fiú. – Megpróbálja megszerezni a skalpomat! Harsogó nevetés húzódott végig a férfiakon. Loretta hirtelen visszanézett Farkasölőre, aki úgy négy méterre tőle leszállt a lováról.

CATHERINE ANDERSON

38 INDIÁN HOLD

– Hol fogod elhasználni a töltényedet? – kérdezte. – Ha szereted őt lődd le! Igazán bölcs dolog. Amy sikoltozása könyörgő zokogássá változott. Loretta habozott, és a többi indián felé pillantott, hogy lássa az unokatestvérét. Mit csinált Henry? Miért nem fedezte őt? Mennyi időbe telhet megtölteni egy puskát? A gyáva nyomorult! – Egy lövésre van időd – folytatta Farkasölő. – Ha rám vesztegeted az időt, a barátom elviszi a testvéredet, és megbosszul engem. Az apád ezek mögött a fa falak mögött rejtőzik. Egyedül vagy. Izzadság homályosította el Loretta szemét. Bizonytalanul megfordult és Amyre emelte a fegyver csövét. Ujját hunyorítva a ravaszra helyezte. Könnyek szöktek szemébe, ahogy felidézte Amy kérdéseit a kegyes megváltásról. Az valami rossz, ugye? Ez azt jelenti, hogy megölöd magadat, ugye? Nem mindig, gondolta Loretta. Néha egy szeretett ember keze általi halált jelent. – Jól gondold meg, Sárga Haj! – figyelmeztette Farkasölő. – Békében jöttem, hogy megvegyek egy nőt, nem azért, hogy ellopjak egy gyermeket. Ő túlságosan vézna ahhoz, hogy ennek a komancsnak örömet szerezzen. Te nem vagy az. – Előrehajolt, és egyik karját nyitott tenyérrel előrenyújtotta lova nyaka mellett. – Gyere velem, és sértetlenül visszaküldöm a testvéredet az anyjának! Loretta az indiánra bámult Komolyan gondolta? A férfi szeme szinte átdöfött rajta. Az arca szélén lévő sebhely remegett, ahogy állizma megfeszült. Ha a róla szóló mesék igazak voltak, lehet, hogy megkíméli Amyt. Másrészt viszont mindkettőjüket foglyul ejtheti, visszaemlékezett arra, milyen gyengéden érintette meg őt az előző éjszaka, és egyre zavarodottabb lett. – Dobd el a fegyvert, és gyere! – sürgette az indián. – Igazságos alku, nem? Ő szabadon elmehet. Megígérem. Loretta a háttérből zengő nevetést hallott. Az indiánok már Amyvel játszottak. A gyermek megint felsikoltott. – Megteszed, ugye? Bátor vagy. Látszik a szemedben. Ha meg akarod küzdeni a nagy harcot, nem győzhetsz. Jobb, ha magasra tartod a fejedet és méltósággal megadod magadat. Tedd le a fegyvert!

CATHERINE ANDERSON

39 INDIÁN HOLD

Ötödik fejezet

Loretta válla megadón előreesett. Zsibbadt kezekkel letette a puskát a földre.

Farkasölő szája komisz vigyorra húzódott – Akkor áll az alku? Az enyém vagy? Most Loretta örült, hogy nem tudott beszélni. – Jelnyelvet is használhatsz, herbi. – A férfi pillantása egybeforrt Lorettáéval, csillogón, fürkészőn. Amy felkiáltott – Ne, Loretta, ne! Ne tedd! A komancs egyik szemöldökét felhúzva várt. A feszültség egyre nőtt, a vihar előtti sűrű, nehéz, természetellenes szélcsendre emlékeztetve Lorettát. Fogai közé szívta orcája belső felét és kényszerítette magát hogy bólintson. Az indián szeme csillogott az elégedettségtől. Hátasát oldalba bökte, és Loretta mellé léptetett, majd lehajolt, hogy acélos karját a lány dereka köré fonja. Szinte erőfeszítés nélkül emelte fel a lovára, és a lábát oldalra helyezve maga elé ültette. Loretta válla a mellkasának nyomódott feneke az indián és a csődör nyakcsontja közé ékelődött. Még soha nem érzett ilyen reszkető, tehetetlen félelmet. A férfi el fogja őt vinni. Ez csak most vált valósággá számára, amikor a lován ült. – Tani-har-ro – mondta kedvesen. Ahogy Loretta megfordította fejét, azt látta, hogy az indián, furcsa arckifejezéssel a haját szagolgatja. Abban a pillanatban, hogy pillantásuk találkozott, a lány egész bensője megfeszült. Innen, közelebbről a férfi arca még keményebbnek látszott, mint az előző éjjel, arcvonásai erőteljesen kidolgozottak voltak, ajka rendíthetetlen vonallá vékonyodott bőrét barnára sütötte a nap. Tökéletesen látta az apró repedéseket a zsíros arcfestéken, szempillájának sűrű ívét, és a kés nyomát, amely felmetszette az arcát. Szeme kétségtelenül a legsötétebb kék szín volt, amelyet Loretta valaha is látott és úgy tűnt, rendíthetetlenül belé tud hatolni. Ha át is futott az agyán a gondolat, hogy majd rávegye őt valamire, most elvetette azt. Visszaemlékezett arra, mit mondott neki azon az első napon. Nézz rám, és lásd a te urad arcát! Loretta azt feltételezte, hogy az indián úgy gondolja, joga van ahhoz, hogy az ő haját szagolgassa, hiszen tisztességesen megfizetett minden egyes száláért Pirosság öntötte el a nyakát. Mindösszesen egy hálóruhát viselt, és így bármilyen férfi előtt zavarban lett volna, Farkasölő előtt azonban tízszeres volt a megalázottság érzése. A bűntudat legapróbb jele nélkül mustrálta őt végig. Nem tétovázott, a figyelme elidőzött minden részleten, amely felkeltette érdeklődését. Amikor ujjbegyével végigsimította Loretta kulcscsontját, és megszorította a karját, a lány úgy érezte magát, mintha marhavásáron lenne. – Túl vézna vagy. Apádnak többet kellett volna etetnie téged. – Megragadta a lány állát, hátrahajtotta a fejét, és kényszerítette, hogy kinyissa a száját, hogy ellenőrizhesse a fogait. – Hmmm – morgott, és visszahelyezte karját a lány derekára. – Ez a komancs túl sok lovat fizetett érted. A pitsikwina nélkül csont és bőr vagy. Loretta rápillantott, és észrevette, hogy az indián szeme telve van nevetéssel. A férfi egyik kezét végigcsúsztatta a lány oldalán: ujja határozott és kellemesen meleg volt, ahol bordáinak ívét átkarolta. Loretta megmerevedett, amikor kezébe fogta mellének alsó részét, de nem állt ellen az érintésnek.

CATHERINE ANDERSON

40 INDIÁN HOLD

– Talán nem csak csont és bőr. Mi van itt neked, herbi? Megpróbálod elrejteni előlem a bájos részeket, amiket az anyád nekem ígért? – Egy pillanatig figyelte a lányt, mintha megpróbálná megjósolni, mi lesz a reakciója egy ilyen vérlázító bizalmaskodásra. Majd szája gúnyos mosolyra húzódott. – Nem köpsz, amikor a testvéred megszenvedheti a haragomat. Azt hiszem, meg kellene tartanom őt. Bátor harcos, nem? Loretta szívverése elállt Bolond! Pillantását Amyre szegezte. Le kellett volna lőnie a gyermeket, amíg még volt lehetősége rá. – Á, de azt mondtam, hogy visszamegy az anyjához, ugye? Te pedig azt mondtad, az én nőm vagy. – Erősebben markolva Loretta mellét előrehajolt és olyan közel vitte száját a lány füléhez, hogy annak a gerincén borzongás futott át. – Hevesen ver a szíved, asszony. Hazudsz? Harcolni fogsz a komanccsal, ha a testvéred már nincs veszélyben? Loretta tudta, hogy a férfi az általa gyakorolt hatalomban fürödve próbára teszi őt, rá akarja venni, hogy ellenálljon neki. Ez a tudat elég erőt adott ahhoz, hogy nyugton maradjon. Válaszul megrázta a fejét, miközben azért imádkozott, hogy a komancsok is ezt a mozdulatot használják a nem kifejezésére. – Megígéred? Bedugta nagyujját Loretta ruhájába, és a mellbimbóját ingerelte. Az érzéstől, amely végigfutott a mellétől gyomráig, a lánynak szinte elakadt a lélegzete. Arcát tudatosan kifejezéstelennek mutatva bólintott. – Ez a komancs azt gondolja, hogy hazudsz. Loretta fejét rázva könyörgő szemekkel nézett az indián szemébe. Végtelennek tűnő percek múltak el, miközben a férfi ujjbegyei követték nagyujjának ösvényét, minden egyes pihekönnyű érintés az előzőnél még nagyobb törést okozva a lány büszkeségében. Loretta összeszorította a fogait. Az indián arckifejezése elhomályosult, és Loretta rájött, hogy könnyeken keresztül néz a férfira. Farkasölő hirtelen nevetni kezdett, és leengedte kezét a lány bordájához. – Nem hazudsz túl jól, Sárga Haj. A szemed túlságosan is kibeszél téged. De ez rendben van. Megéltük ezt a közös pillanatot, ugye? És te nem köptél. Nevetve behúzta a nyakát és olyan megsemmisítő erővel fonta szorosabbra karját a lány körül, hogy Loretta alig kapott levegőt, nemhogy küzdeni tudott volna. Majd megfordította a lovát, és érthetetlenül kiáltott valamit. A fiatal férfi, aki Amyt fogta, oldalba rúgta a póniját, és kivágtázott a sorból a ház irányába. Csúszó patákkal és felszálló porral megállt, nem túl gyengéden a földre dobta a lányt és ellovagolt. Amy lábra kecmergett és felemelte a karját – Loretta, ne… Loretta, kérlek… Loretta megkönnyebbülésére Rachel előrohant a házból, megragadta Amyt, és felrángatta a lépcsőn. Miután betuszkolta az ajtón, megint megjelent, puskával a kezében. A tust vállához emelte, és gondosan célzott. Lorettára… Mindez olyan gyorsan történt, hogy még a komancsot is meglepte. Teste megfeszült. Egy szívdobbanásnyi pillanatra Lorettát az árulás és a félelem megrázó érzése kerítette hatalmába. Majd megértette. Rachel néni inkább megöli őt, mint hogy tanúja legyen annak, hogy a komancsok elviszik. A fegyver dörrenése és a komancs üvöltése szinte egyszerre hangzott fel. Testét előrevetette, és Lorettát a csődör nyakához nyomta. Fájdalom robbant Loretta mellkasában: nyomasztó, megsemmisítő fájdalom. Bármilyen őrült volt is a gondolat, Loretta agyán átvillant, hogy a komancs végül mégsem győzött. A csődör felágaskodott, a levegőbe rúgott, majd előreugrott Majdnem ledobta mindkét lovasát. Loretta az állat hosszú nyaka és a komancs mellkasa közé préselődött. Ösztönösen megragadta a ló sörényét, hogy a helyén tudjon maradni. Így is majdnem leesett. Dübörögtek körülötte a lópaták. Ha a ló sörénye kicsúszik a kezéből, a többi lovas minden bizonnyal agyontapossa. CATHERINE ANDERSON

41 INDIÁN HOLD

Kétségbeesés uralkodott el rajta. Csúszott lefelé. Az utolsó pillanatban, amikor az ujjai már nem bírták tovább, és érezte, hogy esik, fogvatartójának karja átfogta bordáját, és visszahúzta őt a lóra. Majd a férfi mellkasa olyan erőteljesen ránehezedett, hogy nem kapott levegőt. Szél fújt az arcába. Nyitott szájjal levegőért kapkodott, miközben halántékában lüktetéssé erősödött a nyomás. Az indiánok biztonságos távolságra lovagoltak a háztól, mielőtt megálltak. Amikor Farkasölő végre meghúzta a kantárt és leugrott a lóról, Loretta vele együtt leesett, és összekuporodva a férfi lábához gurult. Por szállt fel körülötte. A férfiak leszálltak a lovukról, kiáltoztak, és Loretta felé futottak. A lány egy pillanatig azt hitte, megrohamozzák őt, de fogva tartóját állták körbe, érthetetlen szavakat hadarva a vállát fogdosták. Rengeteg láb volt ott, néhány csupaszon. Akármerre nézett Loretta, mindenhol barna fenekeket látott. Farkasölő morgott valamit, és lehámozta magáról az ingét. Vérző, barázdált seb húzódott keresztbe jobb vállán. Egyik kezét mellkasához nyomva, Loretta elképedve nézett. Annyira biztos volt benne… Nevetés bugyogott fel a torkán. Rachel néni elvétette? Soha nem vétett, amikor nyugodtan célozhatott mozdulatlan célpontra. Loretta torka összeszorult. A komancs. Felnézett, és döbbenet homályosította el kék szemét Az indián saját testével védelmezte őt? Farkasölő, barátait kezével elhessegetve leguggolt, belemarkolt a porba, és a földet a vállán lévő nem igazán mély sebre tapasztotta. Loretta a férfi karján csurgó vért bámulta. Ha az indián nem lett volna ilyen gyors észjárású, az a vér akár Lorettáé is lehetne. A túlélési ösztön és a gyakorlati ész viaskodtak benne. Tudta, hogy a halál jobb lehet, mint ami rá vár, de nem tudott nem örülni annak, hogy életben maradt. Mintha megérezte volna, hogy a lány őt bámulja, a komancs felemelte a fejét. Amikor pillantása találkozott Lorettáéval, a lány megdermedt a belőle sugárzó dühtől és gyűlölettől. A férfi csak állt, kitépte a tollakat a hajfonatából, majd az ingébe csomagolta őket. Egy pillanatra sem vette le a szemét a lányról, miközben a csomagot begyűrte egy nyersbőr táskába, amely a felső hevederéről lógott. – Keemah – morgott. Loretta, aki nem tudta biztosan, mit akar a férfi, és félt attól, hogy rosszat tesz, ott maradt, ahol volt Az indián megragadta a karját, és lábra állította. – Keemah, gyere! – szeme csillogott, ahogy nyomatékként megrázta őt. – Figyelj jól, és tanuld meg gyorsan! Kevés türelmem van a buta nőkkel. Elkapta Loretta derekát, feldobta a lóra, és a nyereg helyett ráhelyezett takaró hátsó felére lökte. A lány hálóinge magasan felcsúszott. Érezte, hogy mindenki őt bámulja. Semmi illendőség nincs ebben a férfiban? Remegő kézzel meghúzta a ruhát, próbálta befedni vele a combját, de nem volt elég hosszú az anyag. Ráadásul annyira elvékonyodott az évek során, hogy már szinte átlátszó volt. A reggeli szellőtől libabőrösek lettek fedetlen karjai és a háta. Fogva tartója mogorván kinyitott egy másik nyersbőr utazótáskát, előhúzott belőle egy hosszúkás, fonott gyapjúdarabot és egy bőrszíjat. Mielőtt Loretta rájött volna, mire készül, a gyapjút a lány egyik bokája köré csomózta, áthurkolta a ló hasa alatt, és fürgén a másik lábához is hozzákötötte. – Gyorsnak kell lennünk, mint a szél! – kiáltott a többieknek. – Meadro! Gyerünk! A férfiak a lovaikhoz futottak. Farkasölő, megragadva a csődör sörényét, felugrott a lóra, és elhelyezkedett Loretta előtt. Amikor megfogta a lány karját és maga elé húzta, Loretta alig kapott levegőt. Melle a férfi hátának nyomódott. – A te asszonyod nem kedvel téged, unokatestvér – kiáltott valaki angolul. Loretta megfordult, hogy lássa, ki beszél, és azonnal felismerte az indiánt, aki azon a bizonyos első napon arra biztatta Farkasölőt, hogy ölje meg őt. Sebhelyes arcát nem lehetett elfelejteni. Gúnyos vigyornak tűnő, eltorzult mosollyal nézett Lorettára, fekete

CATHERINE ANDERSON

42 INDIÁN HOLD

pillantása szemtelenül végigmérte a lány egész testét, majd megállapodott mezítelen combján. Azután felnevetett és megfordította gesztenyebarna lovát. – Nem éri meg a vesződséget, amibe kerülni fog neked. Farkasölő válla fölött hátrapillantott a lányra. Dühének szenvedélyes tüze úgy csillogott szemében, mint az izzó parázs. – Majd megtanulja – és rengeteg gyakorlásból fakadó szakértelemmel összekötötte Loretta csuklóit a bőrrel. – Gyorsan meg fogja tanulni.

A harcosok nagy csoportja mögött kék szirmokkal tarkított zöld fű végtelen szőnyege

terült el. Egy sűrű pekándió- és fűzfaliget állt előttük A férfiak tizennégy órán keresztül megállás nélkül lovagoltak nagy kört írva le a Loretta házáék közelében folyó Brazos felé. Ezt a megkerülési taktikát alkalmazták arra az esetre, ha a tosi tivo megpróbálná követni őket. Ha reggel biztosak lesznek benne, hogy nem üldözik őket, egyenesen a falujuk felé veszik majd az irányt Nyugatra tőlük a lemenő nap egy vörös gömb volt, amely sötétszürke és rózsaszín füsttel csíkozta az eget. Loretta már nem próbált egyenesen ülni, hogy melle ne érintse a komancs csupasz hátát. Nekidőlt az indiánnak lógó fejét a férfi gerincének izmos ívére támasztotta. Fájdalom áradt szét összekötözött lábában a durva gyapjúzsinór kötéstől. A csuklója körüli nyersbőr szorította, és belevágott a húsába. Nyelve egy kiszáradt csomóvá vált. Még egy kilométer, és biztos volt benne, hogy nem éli túl. Elképzelte, ahogy a feketeségbe olvad, és elszökik innen. Hűvös és sötét lesz a mennyországban. A víz pezsegve folyik majd, és jéghideg lesz. Ott nem lesz majd egyetlen kegyetlen, éjkék szemű komancs sem. Farkasölő hangja zúgott a testében, megrezegtetve Loretta orcáját. A lány érezte, hogy a csődör lassít. Számára érthetetlen nyelven mérges szavak visszhangzottak körülötte: magasan, halkan, dörmögve, visítva. Felnyitotta szempilláit. Túlságosan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy törődjön azzal, miért vitatkoznak a férfiak; egyszerűen csak hálás volt a pihenőért. Érezte, hogy Farkasölő hátradől, érezte, hogy kemény keze a csuklóját összekötő szoros bőrrel matat. A következő pillanatban a karjai szabadok voltak, és élettelenül zuhantak két oldala mellé. Farkasölő erős háta eltűnt Loretta előrebukott a lovon, és semmi nem érdekelte, csak az, hogy végre pihenhet. Valami hideg érintette meg a bal bokáját. Elméjének valami távoli részében érzékelte, hogy valaki elvágja a gyapjúzsinórt, amely a lábait kötötte össze. Szemét csukva hagyta, orcáját a ló izzadt nyakához nyomva tartotta, karjai lógtak. Egy pillanattal később a bokái is kiszabadultak. És ekkor egy eddig ismeretlen fájdalom kerítette hatalmába. Nem tűz égett, hanem ezernyi tű szurkálta a lábát, és a kín egészen a csípőjéig hatolt. Zihálva felegyenesedett. Oldalra esett. A világ fejjel lefelé fordult vele. Valaki elkapta. Az égbolt forgott felette. Valaki kiáltott. Kínzás. Valaki vitte őt, de a karok, amelyek tartották, tűzforróak voltak, és mindenhol, ahol hozzáértek, megperzselték. Úgy érezte, ennél kínzóbb fájdalom nem létezhet. Majd a kegyetlen karok lágy fűmatracra helyezték, de a fűszálak éles tüskékké váltak, és a húsába hatoltak. Loretta becsukta a szemét, és átadta magát a fájdalomnak. Valaki a kezében tartotta és ringatta, valaki erős, akinek mély hangja selyemként suttogott Loretta elméjében. A szavak néha furcsák voltak, de az a néhány, amelyet a lány megértett, a többiek jelentését is teljesen tisztává tette. Biztonságban volt ott, ahol volt. Tökéletes biztonságban – mindörökké. CATHERINE ANDERSON

43 INDIÁN HOLD

Jég. Hirtelen víz mosta végig Loretta testét, és a lány felnyögött, ahogy levegőt vett.

Meleg kar fonta át a derekát. Nagy kéz tapadt a mellkasára. Elfordította a nyakát, hogy megnézze, ki az, és megdermedt. A komancs. Ösztönösen csapkodni és fészkelődni kezdett az indián karjában. Próbálta ellökni magát tőle. De mindez hiábavaló volt. Farkasölő keményen tartotta: egyik karját beleakasztotta a lány könyökébe a háta mögött, és még mélyebbre ment vele a vízben, amíg az Loretta álláig nem ért. Görcsös borzongás futott végig a lány egész testén. Hideg. Ó, kegyelem, ez rettenetesen hideg! Az indián egyik kezét Loretta hasához csúsztatta. Az érintése lassú és könnyed volt. Semmi kétséget nem hagyott Lorettában, hogy kénye-kedve szerint bármelyik testrészét fel tudná fedezni. – Ó, mah-tao-yo, nagyon forró vagy. Még ott is, ahol nem égtél le. Toquet – suttogta. – Nem fogsz harcolni. Valami nagyon ismerős volt a hangjában, furcsán megnyugtató. Az apja. Loretta rájött, hogy az indián hangja valamiképpen az apjára emlékezteti. Elnyomta könnyeit. Remegés kínozta. Annyira hideg. A fagyos fájdalom minden mást kirekesztett. Foga elkezdett megállás nélkül vacogni. Amikor úgy érezte, már nem bírja tovább, még egy utolsó kísérletet tett a szabadulásra. – El fog múlni – ígérte a férfi. – Nyugodj meg! Megégtél, nem? A naptól. Tűz ég benned. A hideg majd elkergeti. Érted? Loretta megpróbált bólintani. Amikor sikerült, a szája tele lett vízzel, és fuldokolni kezdett. A férfi halkan felkiáltott, és megfordította Lorettát, hogy az álla az ő vállán pihenjen. A lány, ahogy a mellén és a hasán hirtelen megérezte a férfi testének hőjét, zihálni kezdett. A Rachel puskagolyójától szerzett vágás a férfi húsában egy fekete vonalnak látszott a holdfényben. – Toquet, mah-tao-yo, toquet. – Karját szorosabbra fonta körülötte: keményen, erőteljesen, de mégis furcsán gyengéden. – Csukd be a szemed, jó? Bízz ebben a komancsban! Majd holnap háborúzunk. Az idő megszűnt. Semmi más nem létezett, csak az éjszaka, a víz es az indián. Loretta egy álomvilágba sodródott. Beteg volt, szörnyen beteg. Túlságosan beteg ahhoz, hogy törődjön azzal, ami vele történt, túlságosan beteg a küzdéshez.

CATHERINE ANDERSON

44 INDIÁN HOLD

Hatodik fejezet

Farkasölő szétterítette kezét a nő ruhája alatt, és ujjainak tisztán látható nyomát

nézte. Bármilyen hihetetlennek is tűnt, a nap egyenesen átsütött a vékony anyagon, és megégette a lány világos bőrét. Néha a komancsok is leégnek, de sosem ennyire. Felhorkant az undortól, labdává gyűrte a haszontalan hálóruhát és a tűzre dobta. Mostantól bőrbe fogja öltöztetni a lányt. Az anyag robbanásszerűen elégett, és a felcsapó lángok fénye Loretta testén játszott: vibrált kicsi mellén és árnyékot vetett görbületeire. A férfi mereven nézte őt, és minden eddiginél jobban haragudott – saját magára. Bármennyire is próbált nem gondolni rá, elméje minduntalan visszatért a ma éjjeli viselkedéséhez közvetlenül azután, hogy megálltak tábort ütni, majd később, lent a folyónál. Hogyan viselkedhetett egy Fehér Szeművel ilyen kedvesen? Már az is megbocsáthatatlan, hogy a karjában ringatta a lányt, de utána azon kapta magát, hogy mah-tao-yónak, kicsinyemnek nevezi. Úgy, ahogy a feleségét, Parti Fűzt hívta régebben. Ez volt a lehető legnagyobb árulás, nemcsak Parti Fűz felé, hanem saját magával szemben is. Bármennyire is próbálná feloldozni magát, erre nincs mentség. El sem tudta képzelni, mi lelte. Leginkább az zavarta, hogy még sötétben is lehetetlen elfelejtkezni arról, hogy ez a nő az ő ellensége. A fajtája némely képviselőitől eltérően egyáltalán nem hasonlított az Emberekre. A haja mézszínű volt, olyan vakító, mint a napfény, amikor a holdfény telibe találja. Bőre pedig olyan fehéren csillogott, mint a nap által kiszívott ezüst. Minden alkalommal, amikor ránézett, döbbenet futott végig rajta. A jóslat asszonya? Az ő asszonya? Egy húsos, kellemes nőre vágyik barna szemmel és csillogó fekete haj hosszú függönyével. Helyette azonban cingár csontokra feszesen kihúzott, bölényzsírszínű bőrt kapott, és olyan hajat, amely ugyanolyan sárgásbarna, mint a fonnyadt fű. A lány sikolyai lázas önkívülete alatt meggyőzték Farkasölőt arról, hogy tényleg ő a jóslat asszonya. Ahogy a Nagy Istenek megjósolták, a hangja nem tűnt el, csak elcsöndesítette egy nagy szomorúság… szüleinek lemészárlása. Valamikor régen Farkasölő ismert egy lányt, akinek a hangját hasonlóképpen rabolták el. Miután a faluban élő puhakut alaposan megvizsgálta őt, kijelentette, hogy azáltal, hogy látta a családja meggyilkolását, a lány szívét összetörték, de egy nap, amikor a vidámság visszatér majd hozzá, újra beszélni fog. Sok tél eltelte után a néma lány hozzáment egy kedves férfihoz, és az első gyermeke születése után, ami hatalmas örömmel töltötte el, visszanyerte a hangját, épp, ahogy a puhakut jövendölte. Ezzel a fehér lánnyal is így lesz. Hogy hogyan és mikor, azt Farkasölő el sem tudta képzelni, de azt tudta, hogy meg fog történni. Ennél tovább nem volt hajlandó gondolkodni. A Nagy Istenek éneke szerint jelentős szerepe lesz a lány felépülésében. Reszkető sóhajtással a zsíros erszény után nyúlt, és meglazította a zsinórját. Akár tetszik neki, akár nem, gondoskodnia kell róla. Ha meghalna, a Nagy Istenek bosszúsak lennének. Ha csak maga miatt kellene aggódnia, lehet, hogy elsétálna, és otthagyná őt. Végül is mit tehetnének vele a Nagy Istenek, ami ennél rosszabb lenne? De az embereire is gondolnia kell. Arra, ahogy az ő tettei az emberei sorsát befolyásolják. A bensőjében izzó forró harag egy kis kemény csomóvá sűrűsödött a gyomrában. Belemártotta a kezét a zsírba, és előrehajolt, hogy szétkenje a nő megkínzott bőrén. Keze Loretta lába fölött időzött. Eszébe jutott, milyen féltékenyen őrizte a lány fodros alsóneműjét azon az első napon, vagy milyen fájdalmasan szégyellte ma reggel, CATHERINE ANDERSON

45 INDIÁN HOLD

amikor a pitsikwindja szegélye felcsúszott a combján. Farkasölő biztos volt benne, hogy ha tudná, hogy most itt fekszik meztelenül, az arca vörösebbé válna, mint amilyenné az égés már amúgy is tette. És ha tudná, hogy ő most épp arra készül, hogy a kezét végigsimítsa az egész testén? El tudja képzelni, mi lenne a lány reakciója. Páni félelem, minden bizonnyal. Valószínűleg egy jó adag köpködéssel kísérve. Buta lány. Felnőtt férfiak kevesebbet mertek megtenni, és halál volt a büntetésük. Lehet, hogy a testvérének igaza volt, és a lány nem tudja, ki ő valójában. Farkasölő tökéletesen tudta, milyen félelmet okoz a tosi tivóban. A legtöbb fehér abban a pillanatban felismeri őt, ahogy meglátja az arcán lévő forradást, és belenéz indigókék szemébe. A szája sarka megrándult egy elfojtott mosolytól. Talán okosabb lenne, ha nem fedné fel előtte a kilétét. Bármennyire is utálta a lány köpködését, még kevésbé tetszett neki az a gondolat, hogy engedelmessé és túl könnyen megfélemlítetté válhat. Valami a lánnyal kapcsolatban, amiről fogalma sem volt, hogy micsoda, zavarba ejtő érzelmeket keltett benne. A harag elfedte ezeket az érzelmeket, és megakadályozta, hogy foglalkoznia kelljen velük. Ó, igen, sokkal jobban tetszett neki a lány, amikor köpködött. Sokkal jobban. Betegen és tehetetlenül, amilyen most volt, azon kapta magát, hogy szánalmat érez iránta. Ahogy felcsúsztatta zsíros kezét a lány combján egészen a csípőjéig, pontosan érzékelte, milyen forró a bőre, és mennyire törékenynek tűnik kiálló csípőcsontja tenyerének kemény felületén. A lány hirtelen elrántotta a fejét, és felnyögött. Koromfekete szempillája megrezzent kipirult orcája fölött. Farkasölő egy pillanatig az arcát nézte, majd pillantása lejjebb vándorolt a lány mellére. Bimbója olyan színű volt, mint a kaktusz virága. Farkasölő még életében nem látott ilyen mellbimbókat. Dühe tüzes, tajtékzó csomóvá sűrűsödött. Kezét végigcsúsztatta a lány bordájának létráján, megfogta mellének alsó részét, majd ujjbegyével végigsimította annak dombját, és nézte, ahogy a libabőrös felszíne feszessé és vágyakozóvá válik, miközben egyre jobban felfelé növekszik. A lány megint nyögött egyet, és elrántotta a fejét. Homlokát zavartan összeráncolta. Nyilvánvalóan Farkasölő volt az első, aki ezen a területen megérintette őt. A férfi mosolya, amelyet már nem próbált meg elnyomni, szájának egyik felét gúnyos vigyorra húzta. Álmában nem olyan dölyfös, gondolta. A teste, amelyért oly sok lovat fizetett, elárulta őt, és válaszolt Farkasölő érintésére. Ez megátalkodott megelégedéssel töltötte el. Mosolya azonban gyorsan eltűnt, amikor megdöbbenve rájött, hogy a lány teste nem az egyetlen hitszegő test.

A hajnal rózsaszín füstgomolyokkal jelent meg a kékesszürke égen. A fákon át a

ködös fénynyalábok melegség világító porszemcséit formázták a folyó mentén. Madarak énekeltek. Mókusok makogtak. A víz lassú folyása szakadatlan volt. Loretta lassan ébredt fel, de még mielőtt kinyitotta volna a szemét, tudta, hogy valami szörnyűségesen nincs rendben. Amy nem volt ilyen nagy. A kar, amely átölelte, nagy és nehéz volt, a kéz pedig, amely a mellét fogta, eltéveszthetetlenül férfias. Összeráncolt homlokkal azon gondolkodott, ki lehet az a szőrös takaró, amely az orcájához ér. Hol van a szürke steppelt paplan? Miért fáj mindene? Szempilláinak tüskéin keresztül egy bütykös farönkre bámult. A feje fölött lágy szellő rezegtette meg a faleveleket. Az erdő talajának dohos szaga keveredett a kávé gazdag, szívfájdító aromájával. Majd férfiak hangja szállt felé a levegőben: hangnemük kedélyes társalgásról árulkodott, amelyet alkalmanként nevetés szakított meg. Barátságos hangok. Átlagosan hangzó hangok; kivéve egyvalamit. Loretta nem értette a nyelvüket. Hirtelen minden eszébe jutott. Ahogy az ijedtségtől levegő után kezdett kapkodni, felébresztette a komancsot, aki a karjában tartotta. Tudta, anélkül, hogy odanézett CATHERINE ANDERSON

46 INDIÁN HOLD

volna, hogy Farkasölő az. A legszörnyűbb. A férfi keze reflexszerűen megmarkolta Loretta csupasz mellét, és karja megkeményedett a lány körül. Felmordult, és orrát a lány nyakába fúrta. Loretta első ösztönös reakciója az volt, hogy megragadja a férfi kezét. De amint megpróbálta, rájött, hogy a keze össze van kötve a háta mögött. Farkasölő belefúrta arcát Loretta hajába, és mély levegőt vett. Lassú, lusta mozdulataiból a lány tudta, hogy csak félig van ébren. Nagyujja a mellbimbóját érintette, és érzékeny csúcsát kelletlen válaszra ingerelte. Loretta egész teste megfeszült, és a férfi ujjainak minden egyes tapintásakor megrándult. Farkasölő ásított, és még közelebb húzódott. Ó, istenem, segíts! Farkasölő a lány görcs sújtotta hasához tapasztotta tenyerét, és kisimogatta belőle a feszültséget. Loretta érzékeny hárfának érezte magát, amelyet tapasztalt ujjak pengetnek. Megrémült saját teste reakcióján. Megpróbált kiszabadulni, de a férfi egyik, nedves szarvasbőr nadrágba bújtatott lábát keresztbe fektette Loretta két lábán, és hozzászegezte a szőrméhez. Amint megmozdult, olyan éles fájdalom szúrt bele a hátába, hogy izzadsággyöngyök jelentek meg a homlokán. Úgy érezte, mintha a combja tűzben égett volna. – Hm… még mindig forró vagy – mormogta Farkasölő. Keze a lány hasán időzött. – De ott, ahol a nap nem ért, már jobb. A lázad is alacsonyabb. Egyetlenegy férfi sem merte még így megérinteni. Loretta jobbra-balra dobálta a fejét, erőlködve próbálta kiszabadítani kezét és lábát, majd legyőzötten megborzongott. – Ne küzdj! – Hangja olyan közelről szólt, mintha Loretta saját elméjéből jött volna. – Nem győzhetsz. Pihenj! – Álmos suttogása lassan, hipnotikusan, meggyőzőn Loretta egész lényébe betört. Körkörös mozdulatokkal masszírozta a lány testét, álmában néha megállt, majd felébredve újra folytatta: – Feküdj nyugton! Bízz ebben a komancsban! Ez az égés miatt van, nem? Hogy meggyógyuljon a bőröd. Ahogy lassan lefelé csúsztatta a tenyerét, Loretta észrevette, hogy valamilyen olajtól csúszós a bőre. Szíve mély érzéki ritmust vert, ami nem illett a félelem magas visításához, amelyet idegvégződései bocsátottak ki. Ne, kérlek, ne! A férfi a Loretta combjai között lévő dombocskára tette a kezét, és annak külső puhaságát kutatta. Ujjbegyei kifinomult mozdulatokkal hullámzottak, érzéki villámcsapásokat küldve a lány belsejébe. Majd ismét felsóhajtott, a lány haját szaglászta, és lélegzetének melege libabőrössé tette Loretta nyakát. – Ó, Kék Szem, az anyád nem hazudott. Édes vagy. Egy utolsó cirógatással búcsút vett a lány combjainak találkozásától, majd egyik kezével olyan gyöngéden simította végig csípőjének ívén a fájdalmasan megégett húst, hogy a lány szinte nem is érezte. Tenyerének nyomása erősödött, amikor Loretta bordáihoz ért, ahova a nap nem jutott el. Keményen megmarkolta, és olyan ritmikusan szorította és engedte el, mintha a Lorettában dobogó különös, lüktető ütemhez alkalmazkodna. Olyan volt, mintha ő kezdte volna el a lányban dobbanó ritmust, mintha jobban ismerte volna lüktetéseit és szélcsendjét mint ő maga. Most, hogy nem csak a kötelékek és a férfi karjának ereje tartotta őt fogva, Loretta elfordította fejét, hogy megvizsgálja Farkasölő arcát. Elbűvölte az álmos ártatlanság, amely a férfi félig lezárt szemét borította. A kegyetlen gyilkos eltűnt, és egy álomittas, csintalan fiú került a helyére, aki úgy simogatta őt, mintha egy újonnan szerzett kis állat lett volna. Lassú mosolyra húzódott a szája. Álmos mosolyra, amely arról árulkodott, hogy közelebb járt az álmok világához, mint az ébrenléthez. Közelebb húzódott Lorettához, és érthetetlenül suttogott valamit a lány orcájába. Loretta ajka megbizsergett, majd szétnyílt. Elmélázott azon, vajon milyen érzés lenne, ha ez a férfi megcsókolná őt, majd elszégyellte magát szeszélyes gondolata miatt. A komancsok nem csókolnak, csak elvesznek. Az ő ideje pedig vészesen fogy. CATHERINE ANDERSON

47 INDIÁN HOLD

Farkasölő nyelvének hegyét végighúzta Loretta fülének körvonalán. – Topsannoh, tani-har-ro. – A szavak olyan elmosódva hagyták el Farkasölő ajkát, hogy Loretta abban is kételkedett, hogy tényleg kimondta őket. – Mezei virág – motyogta –, tavasszal. Elcsöndesedett. Karja élettelenné és nehézzé vált Loretta dereka körül. Lélegzetvétele megváltozott, ütemes és mély lett. Mahagónibarna szempillái az orcáján pihentek. Loretta csak nézte őt, és a hitetlenkedés hullámai söpörtek végig rajta. Farkasölő mélyen aludt. Ő pedig a karja és lába alá volt szorítva. Összehúzta az orrát. A bölénybőr takaró szőre csiklandozta, és erőteljes füst- és medvezsírszagot ontott magából. Valószínűleg tele van tetvekkel és bolhákkal is, gondolta Loretta undorodva, majd azonnal el is kezdett viszketni, ami tökéletes kínzás volt számára, hiszen nem tudott vakarózni. A férfi karja horgonyként pihent a bordáján. Képtelenség volt elszökni. Megkötözve és a férfihoz oly közel kényszerítve, bezártság érzése lett úrrá rajta. Lassan, végtelenül lassan megpróbált kiszabadulni alóla, de Farkasölő ettől csak ismét megfeszült, és visszahúzta őt testének ölelésébe. – Aludj! – dörmögte. – Majd holnap háborúzunk, jó? Loretta felemelte a fejét, hogy kilásson a szőrme alól. A közeli távolban kis tüzek körül más indiánok csoportjai álldogáltak néhányan ásítoztak, mások pedig teljesen ébren voltak, és bádogbögrét tartottak a kezükben. Egy férfi Loretta felé bámult. A lány gyorsan visszadugta a fejét a takaró alá, de nem elég gyorsan. Néhány pillanat múlva mokaszinok közeledésének susogását hallotta. Állatbőr suhogott. Megérezte, hogy valaki áll mellette, és résnyire felnyitotta a szemhéját. Szempilláin keresztül egy kékesfekete hajjal övezett, sötét arcból őt bámuló, sötét obszidiánkristály-színű szemeket pillantott meg. Felismerte az indiánt. Ő volt az, aki az első napon Loretta mellett szólalt fel: aki azt akarta, hogy ne öljék meg. Ettől azonban még nem félt tőle kevésbé. Rémületére az indián felemelte a takaró szegélyét, hogy megnézze Loretta vállát. A lány eszeveszetten megrántotta a bőrt, amely a kezeit kötötte össze a háta mögött. Ez volt élete legrosszabb rémálma. Komancsok. Nem egy, hanem kettő. És még csak harcolni sem tudott ellenük. Ha a férfi lerántaná róla a takarót, semmit nem tehetne, csak feküdne ott szégyenkezve. Farkasölő megmozdult, ásított, majd felkönyökölt, és komancsul felhorkant. – Mi az, tah-mah? Nem látod, hogy aludni próbálok? – Csak azért jöttem, hogy megnézzem a nőt. Farkasölő hunyorgott a naptól, és felsóhajtott. – És, hogy néz ki? – Felült, és jobban lehúzta a takarót a lány válláról. Ügyelt arra, hogy ne fedje fel a melleit, és halkan felnevetett, amikor meglátta Loretta rémült arckifejezését. Az összes férfi közül Farkasölő testvére, Harcos az, aki a legkevésbé valószínű, hogy bántaná a lányt. Ádáz harcos volt, de egyébként gyengéd férfi, aki inkább megvédené, mint megtámadná őt. – Nekem jobbnak tűnik Talán a zsírtól. Már nem olyan mélyvörös. Öreg Embernek abban is igaza volt, hogy a hideg víz elkergeti a lázat. Még forró, de már egyáltalán nem annyira, mint korábban. Harcos egyik tenyerét Loretta bőréhez nyomta. – Öreg Ember azt mondja, ha nem tartjuk őt hidegen, vissza fog jönni a láz. – Csak egy újabb fürdőt ne! – Farkasölő felhúzott térdére támasztotta egyik könyökét és megdörzsölte a homlokát. Már nem volt kedve nevetni. Nem volt ínyére annak a küzdelemnek a gondolata, amelyet meg kellene harcolnia a lánnyal. – Ne ébressz fel engem ilyen hírekkel! Előbb kávét hozz! – Nem kell újabb fürdő, de nem utazhat a melegben. Itt kell maradnunk pár napra. – Hajlandóak vagytok ezt megkockáztatni? És mi van a tosi tivóval? CATHERINE ANDERSON

48 INDIÁN HOLD

Harcos megtört egy molyhosökörfarkkóró-levelet, benedvesítette az ujját a gyógyító lével, és a riadt lány orcájára kente. Loretta visszahőkölt, de Farkasölőbe fúródott, amitől összerándult. – Valószínűleg nagyobb biztonságban vagyunk itt, közvetlenül az orruk előtt, mint amennyire kilométerekre innen lennénk. Amikor visszafordultunk, jól elfedtük a nyomainkat. És ne felejtsd el, milyen buta a tosi tivo népség! Azokat a nyomokat fogják követni, amelyeket a többiek hagytak, és eszükbe sem jut majd, hogy itt keressenek bennünket, ennyire közel. – Igen, de… – Ő a te asszonyod. Ha a helyzet a fordítottja lenne, te is kockáztatnál. Farkasölő türelmetlen lett küzdő foglyával, és megmarkolta a hajfonatát, hogy lecsendesítse. – Tessék, megfogtam. Az orra a legrosszabb. A végénél, ahol felfelé ível. A homloka is, tah-mah. Harcos ismét kent a lányra egy kis ökörfarkkórólevet, és elmosolyodott. – Nem kedvel engem. Erről jut eszembe, úgy tűnik, téged sem igazán komál. Farkasölő előrébb hajolt, hogy belenézzen Loretta arcába. A lány szeme olyan nagy volt, mint egy riadt őzsutáé. Az indiáné felcsillant a gurgulázó nevetéstől. – Nem úgy néz ki, mint aki ma köpködni szeretne, ugye? Adj nekem egy hetet, és megszelídítem. – Nem állsz túl jól – Harcos szarkasztikusan felvonta egyik szemöldökét, és félredobta az elhasznált molyhosökörfarkkóró-levelet. – Te tanítottál nekem mindent, amit a harcról tudok, tah-mah, de ha vonakodó nőkről van szó, olyan ügyetlen vagy, mint egy ma született medvebocs. – Azért, mert ők sosem vonakodóak. – Hohó – mondta Harcos kuncogva. – Én máshogy emlékszem. Parti Fűz nem sietett túlságosan a tipidbe az esküvőtök éjszakáján. Addig táncoltattad, amíg annyira elfáradt, hogy nem ellenkezett. – Feszült csönd szállt közéjük, emlékekkel teli csönd. – Sajnálom, tah-mah. Gondolkodás nélkül mondtam ki a nevét. – Sok téllel ezelőtt történt. A szívem többé már nem fáj. – Farkasölő nehéz kezét a lány mezítelen vállára helyezte, miközben elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Akkor itt ütünk tábort? Felkutatta már valaki a környéket? Biztos, hogy biztonságos itt? – Fürge Antilop és Vörös Bölény nyomokat kerestek tegnap éjjel és ma reggel. Bármilyen őrültségnek is hangzik, Vörös Bölény szerint a lány apja még el sem indult segítségért. – Annyira gyáva, hogy valószínűleg most is arra vár, hogy biztosan eltűnjünk. Engem az lep meg, hogy az asszonyai még nem indultak el az erődbe segítségért. Ők sokkal jobb harcosok. Farkasölő, anélkül, hogy igazán tudatában lett volna ennek, nagyujjával cirógatta a lány karját. Ügyelt arra, hogy ne nyomja meg túl keményen az égett bőrt. Loretta olyan selymes volt, mint a nyúlszőrme. Az indián lepillantott, és meglátta, hogy a bőre tele van finom, aranyszínű pihével, amely csak azért volt most látható, mert az égés sötét hátteret képezett mögötte. Elbűvölve érintette ujjbegyét a pihékhez. A lány úgy csillogott a napfényben, mintha aranyporral hintették volna be. – Fürge Antilop még mindig a fiatalabbikról beszél – mondta Harcos. – A lány bátorsága szerintem teljesen megigézte. De be kell vallanom, ha megszokod a látványukat, az arany haj és a kék szemek a hatalmukba kerítenek. Lehet, hogy el kellene vinned őt a folyón túlra, és eladnod, nem? – Megduplázhatnám a befektetésemet. – Farkasölő vigyorogva húzta vissza a takarót a lányra. Loretta elhúzódott tőle, az indián pedig felháborodva horkantott. – Biztosan azt hiszi, éhesek vagyunk, és ő lesz a reggeli. – Erről jut eszembe, adsz neki enni? CATHERINE ANDERSON

49 INDIÁN HOLD

– Úgy egy óra múlva. Ha ma itt maradunk, folytathatom az alvást. – Elővette a kését, és elvágta a Loretta csuklóját összekötő bőrszíjat. – Ébressz fel, ha rásüt a nap, jó? – Jobban tennéd, ha megkötve hagynád. – Miért? – Ásítás nyújtotta el Farkasölő sötét arcát. – Mert megbízhatatlannak tűnik – De hát mezítelen. – Kését visszadugta a tokjába, a hátára huppant, és egyik karjával árnyékot vetett a szemére. – Nem fog elmenni. Legalábbis ruha nélkül nem. Még sosem láttam ilyen szégyenlős nőt. – A tosi tivo annyi ruhába öltözteti az asszonyait, hogy egy egész éjszakába telik levetkőztetni őket. És még alsóneműt is viseltetnek velük a rengeteg réteg alatt. Hogy lehet annyi gyerekük? Én elfáradnék, mire bőrt találnék rajtuk, és sosem jutnék tovább velük. – Mondasz valamit! – mondta Farkasölő kuncogva. – Tudod, ha majd elalszol, megszerezheti a késedet. Úgy akarsz felébredni, hogy elvágta a torkodat? – Előbb fogja megölni magát, mint engem. Tudod, milyenek ezek. – Farkasölő jelentőségteljesen elhúzta a száját. – A tisztességének befellegzett. Látta őt egy férfi mezítelenül. Bármilyen boisa is a dolog, ők így gondolkodnak. – Akarod, hogy segítsek szemmel tartani? Farkasölő hátravetette a fejét, és nevetni kezdett. – Csak ébressz fel, ha elmegy az árnyék, te kanos öregember! Ha csak közelebb jössz, elmondom Magas Fű Leányának. Egy hónapig odaégeti majd a vacsorádat. Loretta nézte, ahogy a másik indián távozott, és szíve hevesen dobogott a megkönnyebbüléstől. Nyugalma rövid ideig tartott. Farkasölő az oldalára fordult, és egyik kezét a bölénybőr takaró alá csúsztatva átkarolta a lány derekát. Most már teljesen ébren volt, és Lorettának fogalma sem volt, mire számítson, amikor az indián közelebb húzta magához. Alig mert levegőt venni, annyira rettegett. Farkasölő a kezét meghitten a melle alá vackolta, arcát pedig belefúrta a tarkójába. – Most aludj, Sárga Haj! – suttogta. – Nekem is pihennem kell. Hosszú lesz az út hazáig. Haza. Loretta a folyó zúgását hallgatta, és vakon az erdő felé bámult. Ó, mennyire vágyott arra, hogy otthon legyen! A reggeli tűz mostanra már felmelegítené a galériát, és ő Amyvel együtt magához ölelné a szürke steppelt paplant, miközben kávé és sült disznószelet illatára ébredeznének. Felismerte a Brazos folyót. A farm oly közel van! Az indiánok okosak voltak, ezt meg kell hagynia. Soha nem fogják itt keresni őket, soha az életben. Könnyek szöktek a szemébe. Próbálta megállítani őket, de patakokban zuhogtak le az orcáján. A gyomra remegni kezdett. A mellkasa megdagadt. A komancs felkönyökölt, és lenézett rá, majd megérintette az orcáját. Miután hosszú ideig bámulta a nedvességet, amely beborította az ujjbegyeit, felsóhajtott, és visszafeküdt, karját megint a lány köré fonva. – Hagyd abba! – sziszegte. – A komancs meg fog haragudni rád. Loretta összeszorította a szemeit. A szüleire gondolt. Azon tűnődött, vajon ezek közül az emberek közül vitte-e el valaki az anyja skalpját. Ó, kegyelem, el kell tűnnie innen… Mintha csak kitalálta volna a gondolatait, Farkasölő még erősebben ölelte. – Nem mehetsz vissza. Most már az én asszonyom vagy. Suvate, vége van. Maradj csöndben és aludj! Csuklás szorította össze Loretta torkát. Farkasölő felsóhajtott, és enyhén megrázta. – Nem hallottad? Vess véget a könnyeknek! Megmondtam. Ne tedd próbára a türelmemet, Sárga Haj! Ezt vedd figyelmeztetésnek, jó? Ha nem engedelmeskedsz nekem, meg fogjuk küzdeni a nagy harcot.

CATHERINE ANDERSON

50 INDIÁN HOLD

Loretta megint megpróbálta megfojtani magát azzal, hogy nem vesz levegőt. Fogalma sem volt, mi az a „nagy harc”, de előre biztos volt abban, hogy az indián fog győzni. Amikor elfogyott a levegője, nedvesen és remegőn felsóhajtott. Egyik kezét a szája elé szorította. Farkasölő morgott valamit, és talpra ugrott. Egyik kezével végigsimította a haját, a lány elé állt, és kimondottan mogorván nézett le Loretta eltorzult arcára. – Ezt hagyd abba, mire visszaérek Érted? Loretta bólintott, és elfordította a fejét, hogy elfedje szégyenét. Az ő asszonya? Abban a pillanatban, hogy megérintette őt, örökre összeomlott az élete. Soha nem fog tudni hazamenni. Az emberek bámulni fogják, és suttognak majd a háta mögött. Farkasölő elsétált a többi férfi felé. Lorettából őszintén feltört a zokogás. Az elmúlt nap minden félelme, kimerültsége és feszültsége felszakadt belőle. Addig sírt, amíg el nem fogytak a könnyei, és már nem volt ereje ahhoz, hogy elfedje őket. Majd kimerült álomba zuhant azzal az utolsó gondolattal, hogy el kell menekülnie.

CATHERINE ANDERSON

51 INDIÁN HOLD

Hetedik fejezet

Beszélgetések hangjai és hússütés kínzó illata ébresztette fel hirtelen Lorettát a

kimerült alvás mélyéből. Résnyire nyitotta szemhéját, és a fák baldachinja fölött fénylő nap gömbjének állásából arra következtetett, hogy dél felé közeledik az idő. Fájdalom lüktetett a szemei mögött. Szakadatlanul égő érzés kínozta a bőrét. Nyelve viszketőn és vastagon a szájpadlásához ragadt. Egy egész vagyont fizetett volna egy korty hideg vízért. Pontosan tudatában volt annak, hogy néhány komancs harcos összegyűlt egy közeli tűz körül, és félt attól, hogy a mozgásával magára hívja a figyelmet. A bölénybőr szőrme nehéz, forró és levegőtlen volt. Hallotta a tűz ropogását, és a lángokba csöpögő zsír sziszegését. Alkalmanként felkapott a szél, és végigsuhogott a feje fölött lévő falevelek között. Madarak csicseregtek, mókusok makogtak, és a háttérben a folyó vizének állandó morajlása hallatszott. Ha becsukta a szemét, majdnem el tudta hitetni magával, hogy lent van a folyónál Amyvel, a farmtól és a biztonságtól rövid sétaútnyira. Görcs rándította meg a vádliját, és szoros csomókban voltak az izmai. Gyomrában kényelmetlen nyomást érzett. Képtelen volt tovább egy helyben feküdni, ezért a hátára ereszkedett, de össze kellett szorítania a fogait, ahogy a szőrmeágy hozzáért napégette vállához. A közeli torokhangok néha felerősödtek, majd elhalkultak, hanghordozásuk vitázó, de mégis barátságos volt. Alkalmanként valaki felnevetett. Ha az indiánok angolul beszélnek, olyanok lettek volna, mint a fehér emberek: történeteket meséltek és viccelődtek egymással. De nem fehér emberek voltak. Loretta meglátott egy pogány motívumokkal festett harci pajzsot egy bokornak döntve. Egy közelben álló póni kantárjáról skalpok lógtak, amelyek közül az egyik hosszú hajfürtjei mélyvörös színben virítottak: kétség nélkül egy fehér nőhöz tartoztak. Izzadság jelent meg Loretta homlokán, és lecsurgott a halántékán. El kell innen menekülnie. Szíve hevesebben kezdett verni, ahogy közeledő léptek zaját hallotta. Becsukta a szemét, és úgy tett, mintha aludna. Érezte, hogy valaki bámulja. Forróság öntötte el az orcáját. Egyre forróbb lett, azután még forróbb. Orrlyukának érzékeny bőre elkezdett kiszáradni. Füst? Kinyitotta a szemét. Vörös parázzsal izzó fadarab lebegett az orra előtt. Hátrahőkölt, és pillantása a fáról az izmos kézre ugrott, amely a fát tartotta. – Nem köpsz, Sárga Haj? Széles barna váll sötétítette el a napot, fölötte az arc sebhelyek groteszk homályába veszett. Loretta felismerte az indiánt, aki az első napon arra biztatta Farkasölőt, hogy ölje meg őt. Az izzó fadarab, amelyet fürgén forgatott, egyre közeledett a lány orrához. Loretta belekapaszkodott a szőrmébe és a lábával eltaszította magát, így oldalra tudott csúszni. Szinte nem is érezte napégette hátának fájdalmát. Az indián felmordult, és egyik lábát Loretta mellkasára helyezte. Sebhelyes arca csúnya mosolyra húzódott. – Annyira jól tudsz köpni. Gyorsan, mi? Oltsd el a szenet, mielőtt te is olyan forradásos és csúnya leszel, mint én! Loretta zihálva, szakadozottan levegő után kapkodott. A felső ajka fölötti szőrpihék megperzselődtek, és keserű szag töltötte meg az orrát. Az indián fekete szeme szikrázva nézett le rá. CATHERINE ANDERSON

52 INDIÁN HOLD

– Elszállt a bátorságod, mi? Nincs puskád, amitől bátor lennél? – Előrehajolt, így még több súllyal nehezedett a lányra. – Rajtad hagyom a jelemet, jó? Ha az unokatestvérem megun téged, megígérte, hogy nekem ad. Ez igazságos, ugye? Azt teszem majd veled, amit a te tosi tivo barátaid tettek velem. Még előrébb tolta a fát. Loretta épp időben rántotta oldalra az arcát. Hirtelen megjelent egy másik indián. Sokkal öregebb volt, zsíros haját ősz tincsek csíkozták. Csak egy ágyékkötőt viselt, vézna barna teste olyan szívósnak tűnt, mint a kezeletlen bőr, homorú hátsója és vékony lába szálkás volt az izmoktól. Hevesen gesztikulálva és olyan szavakat hadarva, amelyeket Loretta nem értett, a folyó felé mutatott. Loretta elernyedt a megkönnyebbüléstől, amikor kicsavarta és félredobta a fadarabot a lány kínzójának kezéből. A fiatalabb indián mogorván morgott valami választ. Ahogy elvette lábát Loretta mellkasáról, nagylábujját a szőrme alá csúsztatta, és arrébb lökte vele a takarót. Loretta próbált visszacsúszni, és szörnyű szégyen kínozta, amikor érezte, hogy hűvös levegő simítja végig melleit. Az indián gúnyos pillantással nézett le rá. – Öreg Ember elrontotta a mókát, de majd máskor játszunk. Hamarosan, jó? Loretta felrántotta a bölénybőrt a fejére. Egész teste izzadságban fürdött, mégis fázott. Még akkor sem tudta abbahagyni a remegést, amikor az indián már elment. Állatok Mindannyian állatok. Alig telt el pár perc, és ismét lépések neszét hallotta. Hosszú barna ujjak fogták meg a szőrmét és emelték fel az arcáról. Loretta, a legrosszabbra számítva, megmerevedett és a napba hunyorított. Egy férfi sötét, nagydarab körvonala guggolt fölé. A naptól elvakítva nem tudta azonnal kivenni a vonásait, de mélybarna haja és széles válla elárulta őt. Egy bádogbögrét tartott a lány felé, amely nagyon hasonló volt a Rachel néni konyhájában lógókhoz. Tom Weavernek igaza volt: ezek a komancsok gyakran kereskedtek a fehér emberrel. Honnan máshonnan lenne kávéjuk és bádogfelszerelésük? Nem lehet csodálkozni azon, hogy ilyen jól értenek angolul. – Igyál! Mély, selymes hangja kifejezéstelen volt, és ez jobban megijesztette Lorettát, mint a düh vagy fenyegetés, amelyre számított. Széles mellkasa és erőteljes karja csillogott a napfényben, napbarnított bőre alatt minden mozdulatakor izmok fodrozódtak és feszültek meg. Loretta az indián kőmedálját nézte a rákarcolt durva farkasfejet. A csuklóján viselt bőrcsíkot több vésett kép díszítette: egy kígyó fonódott össze groteszk pálcikafigurákkal, amelyeknek feje a naphoz és a holdhoz hasonlított. Loretta, óvatosan, hogy a szőrme takarja a mellét, felkönyökölt. Remegő kézzel, de ügyelve arra, hogy ujja ne érintse a férfi ujját, elvette a bögrét. Ahogy ivott, víz löttyent ki a bögre peremén, és csurgott végig a nyakán. Hideg, csodálatos víz. Öt korty után el is fogyott. Nyelvével megnyalta kicserepesedett ajkait, hogy a víz minden cseppjét kiélvezhesse, majd visszaadta a behorpadt bögrét az indiánnak. Még többre vágyott volna, de nem tudta, hogyan kérjen. Farkasölő letette a poharat az ágyra, és egyik térdére támaszkodva előrehajolt. Füst, hódolaj, állatbőr és zsálya illatának keveréke áradt belőle. Indián illat. Beleitta magát a szőrmébe, Loretta bőrébe és hajába. Egy egész kád hamuszappan és egy vödör levendulás víz sem fogja ezt soha lemosni róla. A férfi sötétkék szemének pillantása mélyen Loretta szemébe fúródott, ahogy tenyerét a lány orcájához nyomta. Miközben ujjait lecsúsztatta Loretta nyakának oldalához, a lány torkát félelem szorította össze. Ugyanazzal a tárgyilagossággal érintette meg őt, amivel egy lovat érintene meg. Birtoklón, arrogáns felsőbbrendűséggel. A válla fölött hátrapillantva a mögötte álló férfiak csoportjára kiáltott CATHERINE ANDERSON

53 INDIÁN HOLD

– Cho-cof-pe Okoom! Keemah, cah boon! Loretta nem tehetett róla, de felugrott. Farkasölő visszanézett rá, és szája megvető vigyorra húzódott. Az öreg indián, aki pár perccel ezelőtt megmentette, megfordult a tűznél, és elindult feléjük. – Hein ein mah-su-ite? – He-be-to. Heep-et? – Farkasölő Loretta felé bólintott. – Cona. Könyökével arrébb tolta Farkasölőt, letérdelt Loretta mellé, és sötét pillantását a lányra szegezte. A lánynak, bár próbált kifejezéstelen arccal nézni, remegett a szája, és orcájának egy izma is rángatózni kezdett. Az öreg indián egyik ujjával megbökte a mellkasát, és megszólalt – Nei nan-ne-i-cut. Cho-cof-pe Okoom. – Ráncos szájából szuvasodástól elfeketedett, előreálló fogak álltak ki, ahogy elvigyorodott. – Ez komancsul azt jelenti: Öreg Ember a nevem. Érted? Cho-cof-pe Okoom: Öreg Ember. Bár Öreg Ember korábban megmentette őt, és elég ártalmatlannak tűnt, Loretta nem bízott benne. Egyikükben sem bízott. Amikor megpróbálta megérinteni, a lány elhúzódott. Farkasölő morgott valamit, és belemarkolt Loretta hajába. A lány próbált visszaemlékezni egy imára, bármelyik imára. Megkönnyebbült, amikor az öreg indián alig érintette meg a homlokát. – Te-bit-ze! – kiáltott Farkasölőnek. Vádolón a nap felé pillantott, majd a folyó irányába mutatott, érthetetlenül mondott valamit, amit nyomatékosan hangsúlyozott: – Namiso! Bármit is mondott Öreg Ember, Farkasölő egyáltalán nem tűnt elégedettnek. Amikor elsétált, Farkasölő elengedte a lány haját, felállt, és jelezte, hogy ő is álljon fel. Hitetlenkedés öntötte el a lányt. Hiszen nem volt rajta ruha. Bizonyára nem akarja az indián, hogy… – Keemah! Namiso! – sziszegte. Amikor Loretta válasza csak annyi volt, hogy bámult rá, a férfi azt mondta: – Keemah, gyere! Namiso, siess! Ne tedd próbára a türelmemet, Kék Szem! Loretta a mellkasához szorította a szőrmét, és megrázta a fejét. Nem fog ezek előtt a férfiak előtt anyaszült meztelenül parádézni. Nem! Veszélyes csillanás lopódzott a férfi szemébe. – Engedelmeskedj ennek a komancsnak! A hangjából érződő megzabolázott dühtől szörnyű rémület futott végig Lorettán, de összeszorította a fogait. Az indián halk dörmögéssel a lány fölé hajolt, szőrméstül megfogta és karjába emelte. Mielőtt Loretta megérthette, hogy mit csinál, már feldobta őt a vállára, egyik kezét a térde mögé szorítva, másikkal pedig a szőrmét tartva, hogy le ne csússzon. – Bolond fehér nő. Lassan tanulsz. Néhány perc múlva Farkasölő elért a folyóhoz, és combmagasságig belegázolt a vízbe. Felhorkant, és elhajította a lányt, erősen szorítva a bölénybőrt, hogy esés közben kipördüljön belőle. Nem volt idő a szégyenkezésre. Elnyelte őt a jéghideg víz, és a hőmérséklet-változás olyan sokként érte testét, hogy elakadt a lélegzete. Víz ömlött az orrába és a légcsövébe. Sötétség, sötétség mindenhol. Egy pillanatra az eszméletét is elvesztette. Majd pislákoló fényt látott. Fulladozva és köhögve a felszínre tört, hevesen hadonászó karokkal. Farkasölő a folyópartra hajította a szőrmét, és a lány felé gázolt a vízben. Lorettának nem ért le a lába, hiába csapkodott kétségbeesetten karjával és lábával, újra elmerült, és újabb adag vizet szippantott be. A férfi hajánál fogva megragadta és a felszínre rángatta, majd a parthoz közelebb cibálta, ahol leért a lába. Arcát közel dugta a lány arcához, és meghúzta a haját.

CATHERINE ANDERSON

54 INDIÁN HOLD

– Engedelmeskedni fogsz nekem! – Dühösen artikulálva hangsúlyozott minden szót. – Örökké. Az enyém vagy: Farkasölő asszonya. Mindörökké, a végtelenségig. Legközelebb, ha a fejedet rázod nekem, meg foglak verni. A vízadag, amelyet belélegzett, nekilódult a torkán felfelé. Képtelen volt megakadályozni, fulladozott, majd köhögni kezdett. A kilövellő vízsugár egyenesen Farkasölő szemébe spriccelt. Az indián pislogni próbált és hátrahőkölt, arcán hitetlenkedő kifejezéssel. Loretta a szájára tapasztotta a tenyerét, karjával próbálta a mellét takarni, válla felemelkedett. Amilyen mérgesnek tűnt, Loretta arra számított, hogy az indián laposra veri az öklével. Ehelyett azonban a férfi elengedte a haját, és megragadta a karját. Amikor a lány végre visszanyerte a lélegzetét, elengedte őt, és a part felé indult. Bőrbe bújtatott lába habzó útvonalat vágott a vízben. Miután szárazra törölte az arcát a bölénybőr takaróval, megfordult, és haragosan nézett a lányra. Leült a térdére, és izmos karjait a combjára fektette. A folyó sodrásának irányába, majd az ellenkező oldalra pillantva megszólalt: – A faházad messze van, Sárga Haj. Ha megpróbálsz elosonni, ez a komancs megtalál téged. Eddig a pillanatig az úszás gondolata nem jutott Loretta eszébe, válla fölött a sebes áramlatra pillantott. Bárcsak lenne ruhája! – Nem tudsz úgy úszni, mint egy hal. Ne okozz több bajt a komancsnak! Loretta úgy érezte, nevetést hallott ki a hangjából, de amikor visszanézett rá, az indián kékesfekete, szúrós pillantása éppoly titokzatos volt, mint máskor. Hosszú, végtelennek tűnő percekig figyelte a lányt. Loretta elgondolkodott azon, vajon mit gondolhat, de szemének csillogását látva úgy döntött, inkább nem akarja megtudni. – A szemed azt mondja, hazudok, amikor az asszonyomnak nevezlek. Ez nem jó. Ez a megállapodásunk, nem? – Letépett néhány fűszálat és lassan végigfuttatta az ujjai között, pillantásával azt üzenve a lánynak, hogy hamarosan őt is hasonlóképpen fogja megérinteni: éppilyen lassan. – Ezt ígérted nekem, és most hazugságot csinálsz belőle? Így tesznek a te embereid: üres szavakat mondanak. Penende toquoip, bájolgás, ugye? De a komancsok nem ilyenek Ha hazudsz, kivágom a nyelvedet, és megetetem a tehenekkel. A szellő belekapott a hajába, és néhány tincset finoman kidolgozott arca elé libbentett. A kés nyoma, amely arcát csúfította, egy pillanatra nem volt látható, és így kevésbé tűnt félelmetesnek. Loretta figyelmét a férfi ajka vonta magára: telt és élesen körülrajzolt, mégis valamiképpen kemény, talán a szigorú arckifejezés miatt, amelyet mindig magán viselt. Mély barázdák övezték a száját, bizonyára nevetőráncok. Ó, igen, el tudja képzelni róla, hogy kivágja a nyelvét, és közben mosolyog. – Nem kedvelsz engem igazán. Ez szomorú, mi? – Kezével körbelegyintve a körülöttük lévő világra mutatott. – Az ég fent van, a föld lent. A nap megmutatja az arcát, azután elkergeti őt Hold Anya. Ezek a dolgok örökkévalók, ugye? Épp úgy, mint ahogy te az én asszonyom vagy. A dalt már hosszú idővel ezelőtt elénekelték, és ennek a dalnak valóra kell válnia. Ezt el kell fogadnod, Kék Szem. Loretta sóvárgott, hogy megbontsa a szemkapcsolatot az indiánnal, de rájött, hogy nem tudja megtenni. Mély hangjának selymes fonala varázslatot szőtt köré. El kell fogadnia? Hiszen Farkasölő máris azt tervezte, hogy odaadja őt a szörnyű unokatestvérének Alább merült a vízben, karját keresztbe fonva maga előtt, hogy eltakarja a mellét. Átlát vajon az indián a víz fodrai között? A férfi továbbra is nyugtalanító intenzitással fürkészte őt, miközben megszólalt: – Amikor fúj a szél, a facsemeték meghajlanak, a virágok a földre fekszenek, a fű elterül. – Öklét a mellkasához ütötte. – Én vagyok a te szeled, Kék Szem. Hajolj meg, vagy megtörsz!

CATHERINE ANDERSON

55 INDIÁN HOLD

Hajolj meg, vagy megtörsz. Loretta egész életében nem érezte magát ilyen tehetetlennek Figyelme az indián csípőjén lévő késre terelődött. Bárcsak ne figyelne egy ideig – akár csak egy percig. Mintha megérezte volna a lány gondolatát, Farkasölő megint hamis mosolyra húzta a száját, és pillantását a lány mellkasára szegezte, ahol a lány szétálló ujjbegyeit nyaldosta a víz. Loretta szorosabbra fonta a karjait maga körül. A férfi nem mondott mást, de nem volt szükség szavakra. Nem maradhat örökké a vízben, és amikor majd felbukkan belőle, az indián ott fog várni. Csapdában volt. Mindig, örökre, végtelenül. A pillanatok percekké nyúltak Loretta meggémberedett a hidegtől. A komancs belefáradt a guggolásba, és elnyújtózott a homokos parton: egyik térdét behajlította, felsőtestét pedig a könyökére támasztotta, hogy figyelni tudja a lányt. Loretta biztosan tudta, hogy a vére jéggé változott. Borzongás költözött belé. Fogai vacogni kezdtek. És a férfi még mindig figyelte. Szája arra a gúnyos mosolyra húzódott, amelyet Loretta mostanra kezdett jól megismerni. Amikor az indián végül talpra ugrott, Loretta egy lépést hátrált, és felemelte az állát, hogy a nyaldosó víz ne érje el a száját. Farkasölő lehajolt a bölénybőr takaróért, és intett neki. – Keemah. A lány mostanra már ismerte a szó jelentését: „gyere”. Megborzongott, és vágyakozón az indián kezében tartott szőrmére nézett. – Keemah – ismételte. Amikor Loretta nem mozdult, hogy engedelmeskedjen, az indián felsóhajtott. Loretta közben mélyebbre húzódott a vízben, véletlenül tele lett a szája, és fulladozni kezdett. A férfi felpillantott az égre, és érthetően felmordult: – Ez a komancs nem buta. Ha levenném rólad a szememet, azonnal szélsebes futásnak erednél. Loretta megrázta a fejét. A férfi szemöldökét ráncolva egy hosszú pillanatig fürkészte őt – Ez nem pe-nan-de taquoip, bájolgás. Megígéred? A lány vacogó fogakkal bólintott. – És nem csinálsz belőle hazugságot? Amikor Loretta egy újabb fejrázással biztosította róla, az indián ledobta a takarót a földre, és egyik lábára nehezedve megfordult. Loretta alig tudta elhinni, hogy tényleg hátat fordít neki. Széles vállát bámulta, gerincének ívét, és hosszú, állatbőrrel borított lábét. Éppúgy, mint a vadállatok, amelyekre vadászott, ő is ruganyos és szikár volt, testét sima, erőteljes izmok párnázták Ha megpróbálna futni, az indián pár lépés után utolérné. Miközben a partra gázolt, szemét folyamatosan a férfi hátára szegezte. Ahogy kikecmergett a vízből, egy kis kavics elvágta a talpát Beleharapott az ajkába, és ment tovább: félt akár csak egy pillanatig is megállni. Mire odaért a férfihoz, a szíve majd' kiugrott a helyéről. Felkapta a szőrmét, és a vállára dobta, a széleit szorosan összefogva a mellkasa előtt. Most, hogy ilyen közel állt hozzá, látta az indián bőrén az olaj csillogását, és a sötét szőrt, amely a hónaljának redőit fedte. Nem akarta megérinteni a férfit. A másodpercek gyorsan teltek. Vajon hallotta, hogy ott van mögötte? Loretta megérezte, hogy a férfi tudatosan váratja: bár nem tudta megérteni, hogyan, de próbára teszi őt, és a saját felsőbbrendűségét akarja bizonyítani. Egyik kezét előhúzta a nehéz takaró alól. Olyan gyorsan, hogy alig érezte, ahogy ujjbegyei hozzáérnek az indián bőréhez, megütögette a férfi vállát, és azonnal vissza is húzta a kezét. A férfi megfordult és ránézett. Pillantása egy percig a lány csupasz lábán és lábfején időzött Loretta orcája lángokba borult a megalázottságtól. A férfi egy lépést tett felé, CATHERINE ANDERSON

56 INDIÁN HOLD

lehajolt és megragadta a lányt a térde mögött, majd a vállára hajította. Ahogy Loretta elkapta a férfi övét, hogy támasztékot találjon, két dologra jött rá: a hideg víz enyhítette a fejfájását, és a komancs kése elérhető távolságban volt… Anélkül, hogy átgondolta volna a lehetséges következményeket, kinyújtotta a kezét, és elképzelte, milyen lenne beletemetni a pengét a férfi hátába, és megszabadulni tőle. Amint ujjai átfogták a kés nyelét, az indián megszólalt: – Csak ölj meg, Sárga Haj, és a barátaim bosszút fognak állni miattam. A szeretteid vére olyan lassan fog kifolyni, mint az életnedv egy sérült fából. – Továbbsétált, és meg sem mozdult, hogy megfogja a lány kezét. – A barátaim ismerik az utat a faházadhoz, ugye? Ne okozz szomorúságot magad mögött! Ez a bölcsesség. Loretta, megrémülve attól, amit majdnem tett, elrántotta a kezét a késtől. A családja. Visszamehetnek, és megölhetik a családját… A többi indián nevetve sikongatott, amikor Farkasölő keresztülcipelte őt a táboron. Arany hajfürtjein keresztül, amelyek kilazultak a hajfonatából, Loretta észrevette Farkasölő unokatestvérének eltorzult arcát. Groteszk vigyorral nézte őt, és szikrázó szemmel az ágyékkötője alá nyúlt, hogy megsimogassa magát. A többi férfi, akik a közelében álltak, nevetni kezdtek, és a csípőjüket rázták. Ez a trágárság megdöbbentette Lorettát. Az, hogy Farkasölő nem szólt semmit, rémülettel töltötte el. Nyilvánvalóan semmilyen fenntartása nem volt azzal kapcsolatban, hogy megosztozzon őrajta a többiekkel. Miután Farkasölő letette a szőrmeágyra, amelyet Loretta rövid idő után a börtöneként tartott számon, a lány maga köré tekerte a bölénybőrt, és az oldalára fordult. Ne okozz szomorúságot magad mögött! Úgy érezte magát, mint egy állat, amelyet kelepcébe csaltak várja a vadászt és a biztos halált. A nap lezárt szemhéján keresztül is égetett, vörösen és forrón. Loretta hallotta, ahogy Farkasölő odébb sétált, és mormolt valamit. Csődöre válaszként felnyerített. Loretta felnyitotta szempilláit, és figyelte, ahogy a komancs beletúrt a nyersbőr táska tartalmába. Előhúzta belőle a lány fodros fehérneműjét, a bölénybőr inget, amelyet a farmnál viselt tegnap reggel és egy zsinóros erszényt. Ahogy visszasétált hozzá, belefúrta orrát Loretta bugyijába, és megszagolta. Amikor elhúzta arcától a levendulaillatú ruhadarabot, pillantásuk találkozott. Most először őszinte mosoly jelent meg az arcán. Mosolya olyan rövid időre melegítette fel az arckifejezését, hogy ha nem maradt volna ott a csillogás a sötét szemében, amikor letérdelt mellé, Loretta azt hihette volna, csak képzelődött. Ledobta a ruhákat a szőrmére, és felemelte az erszényt. – Medvezsír az égésre. Feküdj a hasadra! Ahogy pillantásuk összeforrt, Farkasölő szemében még mindig ott táncolt a nevetés. Loretta szívének vad dübörgése alapján hosszú percek teltek el. Be akarja dörzsölni a testét? Ó, Istenem, mit tegyen? Még szorosabban szorította a szőrmét. Farkasölő vállat vont, mintha a lány ellenszegülése egyáltalán nem zavarná, és ledobta az erszényt. – Egyértelműen nem vagy elég okos, Kék Szem. Feküdj a hasadra! – mondta kedvesen. – Ne küzdd meg a nagy harcot! Ha az én erős karom cserbenhagy engem, akkor hívom majd a barátaimat. És végül úgyis hasra fogsz fordulni. Loretta elképzelte, hogy hatvan harcos csap le rá. Mintha erősítésre lett volna szüksége az indiánnak. Az utálattól és a tehetetlen dühtől remegni kezdett. Farkasölő figyelte őt, és ahogy várt, arckifejezése most is rejtélyes volt. Loretta szeretett volna rárontani, megkarmolni és összeharapdálni. Ehelyett azonban meglazította a bölénybőr takarót, és a hasára fordult. Ahogy belenyomta arcát a büdös bölényszőrbe, könnyei patakokban kezdtek folyni az arcán. Orrának mindkét oldalán csiklandozó könnytócsa keletkezett. Oldalához szorította a kezét, és mozdulatlanul feküdt. Arra számított, hogy a férfi lerántja róla a CATHERINE ANDERSON

57 INDIÁN HOLD

takarót. Forró hullámokban söpört végig rajta a szégyen, ahogy elképzelte, miként figyelik őt azok a szörnyű emberek. Érezte, ahogy a szőrme elmozdul, és felkészült a legrosszabbra. Az indián zsíros tenyere hozzáért a hátához, és olyan kínzó lassúsággal csúszott lefelé, hogy a lány bőre megráncosodott, a feneke megremegett. Annyira összpontosított a férfi érintésére és a szégyenre, amelyet okozott, hogy percek teltek el, mire rájött hogy az indián becsúsztatta kezét a szőrme alá, így senki, még ő sem láthatta Lorettát. A megkönnyebbülés, ha egyáltalán érzett ilyet, rövid életű volt, mert a férfi Loretta hátának minden egyes négyzetcentiméterét átdörzsölte, majd megpróbálta oldalra húzni a karjait, hogy a bordái oldalán megégett bőrhöz is hozzáférjen. Loretta ellenállt, de végül elfogyott az ereje. Amikor az indián ujja bal mellének duzzanatát simította végig, Loretta teste hirtelen megfeszült. A férfi habozott, majd folytatta a dörzsölést, mélyebbre merítve ujjbegyeit Loretta és a szőrme között, hogy megsimítsa a mellbimbóját. Ott Loretta nem égett le, és tudta, a férfi célja az, hogy így bizonyítsa az igazát. Őhozzá tartozik, ezért ott és akkor érinti meg őt, ahol és amikor akarja. Zokogás szorította össze a torkát. Megint érezte, hogy a férfi keze megáll. Pillantása olyan intenzitással égette a lány tarkóját, hogy szinte tapintani lehetett Végül kihúzta kezét a szőrme alól, és leült. Loretta elfordította a nyakát, és felnézett a férfi sötét arcára. Nem törődött azzal, hogy letörölje könnyeit. Túlságosan legyőzöttnek érezte magát ahhoz, hogy zavarja, ha a férfi látja őket. Farkasölő elhelyezte az erszényt az ágyon Loretta mellett. A lány egy pillanatra azt gondolta, szánalmat lát a szemében. – Majd te bekened a többit, ugye? És öltözz fel! Azzal felállt, széles vállát mutatva a lánynak, és elsétált, hogy lekuporodjon az egyetlen, még égő tűz mellé. Loretta a melléhez szorította a szőrmét, és felült. Alig tudta elhinni, hogy a férfi magára hagyta, hogy felöltözhessen.

CATHERINE ANDERSON

58 INDIÁN HOLD

Nyolcadik fejezet

Farkasölő

lekuporodott a tűz mellett Két tenyerében egy bögre kávét tartott, pillantásával a lángok mozgását követte. Szeme sarkából látta az ő sárgahajúját, és észlelte, ha az bármikor megmozdult vagy ránézett. A lánynak valahogyan sikerült betakarva maradnia, miközben felhúzta Farkasölő ingét és a fodros fehérneműt. Testvére, Harcos guggolt le mellé, és elkezdett fakéregdarabokat dobálni a szénre, figyelve, ahogy meggyulladnak – Nem értetek egyet? – nógatta Harcos. Harcos hangja és a komancs nyelv zenei hanglejtése édes muzsika volt Farkasölő füle számára. A tosi tivo nyelven történő beszélgetés Sárga Hajjal kellemetlen ízeket hagyott maga után. – A tosi tivo nép nagyon gyenge mindenben. Harcos a sárgahajú felé pillantott, hunyorogva az arcába csapó füsttől. – Még mindig a bölénybőr takaró alá bújik. Nem elég neki az inged és a fodrai. Farkasölő testvére sötét szemét kutatta. – Szerintem a tosi tivo azért tanítja ilyen bolondságokra a feleségét, mert fél. – Hm. És mitől félnének? Harcos elvigyorodott. – Az a nő, akit nem szeretnek jól, máshol keres vigasztalást. Farkasölő fújtatott egyet a gondolat hallatán. – Annyi gyerekkel, amennyi az asszonyaiknak van, miért gondolod, hogy vigasztalásra szorulnak? A tosi tivo baja az, hogy nincs becsülete. Barátjának nevez egy férfit, aztán meg kölcsönveszi a feleségét, amikor az hátat fordít neki. Minél több ruha van egy nőn, annál bonyolultabb őt kölcsönvenni. Mi? Harcos elgondolkodva ráncolta össze a homlokát. A maradék faforgácsot, amelyet összegyűjtött, rádobta a tűzre. A lángok éhesen szisszentek fel, és fényesebben világítottak. – Ez az igazság? És mi a helyzet a nőkkel? Nem utasítják vissza a férfiakat, akik megpróbálják megszégyeníteni őket? – A nőknek sincs becsülete. Harcos, kezét tisztára törölve a lábszárvédőjében, aggódó pillantással nézett a fehér nő irányába. – Meg kell tanítanod őt, mi? Ha meghalsz egy harcban, és be kell őt fogadnom a kunyhómba, tudni akarom, hogy a gyerekei a te gyerekeid. – Meg fogja tanulni a tisztességet, akkor is, ha belehal. Harcos kitépett néhány fűszálat, és távolba meredő pillantással rágcsálni kezdte. Farkasölő felismerte a jeleket. Testvére gondolatai másfelé kalandoztak. Harcos egy pillanat múlva köpött egyet, és megszólalt: – Öreg Ember azt mondta nekem, lehet, hogy el kell fenekelned az asszonyt ahhoz, hogy engedelmeskedjen neked. Ők így csinálják. Lehet, hogy semmi mást nem ért meg. Ez aggaszt engem. Nehéz lesz a kezed, amikor feldühödsz. Egyébként nem aggódnék, de attól félek, hogy a sárgahajúra úgy csap majd le a türelmed, mint egy nedves íjzsinór. Farkasölő felmarkolt egy maréknyi faforgácsot, és a tűzre dobta. A fellobbanó hév illett a hangulatához. – Ő az én asszonyom, tah-mah. Majd én aggódom miatta.

CATHERINE ANDERSON

59 INDIÁN HOLD

– De a csontjai olyanok mint a madáré. Ha elveszítenéd a türelmedet, és az öklödet használnád, összetörnéd őket. Farkasölő haragos tekintettel nézett Harcosra, és nem válaszolt. Öreg Ember, aki a közelben állt és hallgatta őket, csatlakozott hozzájuk a tűznél, hogy töltsön magának egy újabb adag kávét. Amikor a bögréje tele lett, hátrébb lépett a lángoktól. – Ai-ee, Farkasölő, azt tervezed, hogy te leszel a vacsoránk? Olyan forróság van itt, hogy szinte megfulladok. Farkasölő azért döntött úgy, hogy a tűz mellé kuporodik, mert szeretett volna egyedül lenni, de nem látta értelmét annak, hogy ezt elmondja Öreg Embernek vagy a testvérének. – Egy harcos nagy igazságokra jöhet rá, ha a lángokat kutatja. – Gondjaid vannak az asszonyoddal, mi? – mosolygott Öreg Ember. – Ti, bátor fiatalok! Túl büszkék vagytok ahhoz, hogy tanácsot kérjetek. Ne felejtsd el, hogy hosszú teleken át éltem a tosi tivóval. Olyan dolgokat tudok róluk, amiket te nem. – Karakán vigyor húzódott végig Öreg Ember gyűrött arcán. – Főleg az asszonyokról. Farkasölő nem volt abban a hangulatban, hogy tanácsokat osztogassanak neki. – A lány feleakkora, mint én. Azt hiszem, elbírok vele anélkül, hogy összehívnám a nagytanácsot. – Csalódást okozol nekem, Farkasölő. Hová tűnt a türelem, amellyel a vadlovakat tanítod? Elfújta a szél? – Egy lóval érdemes bajlódni. Egy sárgahajúval nem. – Ismerek olyan férfiakat, akik nagyra értékelik az aranyhajú nőket. Lehet, hogy megkedvel téged. – Jobban szeretnék egy lovat. Egy fekete lovat. – Nők, lovak, nincs nagy különbség, nem? Ha jól vannak betanítva, zavartalan utazást és sok örömet biztosítanak a férfinak. Mi történik, amikor először kötsz meg egy musztángot? Farkasölő tudta, hová vezet ez a társalgás, és nem volt hajlandó bekapni a csalit. Harcos válaszolt helyette. – Minden alkalommal, amikor megfeszíti a kötelet, megbotlik. – És mit tanul meg ezzel? Hogy ne dacoljon a kötéllel, mi? Ez után az első lecke után tudja, hogy te vagy az ő ura, és hagyja, hogy kedvességgel szelídítsd. A fehér nő ugyanilyen. Fél, és a kötél ellen támad. Amint leszoktatod róla, megnyered a csatát, nem? Farkasölő azt kívánta, bárcsak ilyen egyszerű lenne. Amikor egy ló elfogadja kezének érintését, boldogság tölti el. Miután felkavarta kávéjának maradékát, Farkasölő a tűzre öntötte bögréjének tartalmát. Felállt, és megszólalt: – Mindketten nagyon bölcsek vagytok és hálás vagyok a tanácsaitokért. De úgy bánok az asszonnyal, ahogy én akarok. Ő az én asszonyom, nem? – Légy óvatos! – figyelmeztette Öreg Ember. – A tosi tivo kiszámíthatatlan. Főleg a nők. Legbölcsebb Bölcsnek is volt egyszer egy sárgahajúja. Azután, hogy egy éjszakát az ő bölénybőr takarójában töltött, beleugrott a Beszélő Víz Folyóba, és megfulladt Még Legbölcsebb Bölcs sem lehetett ennyire rossz szerető. Farkasölő vállat vont, és a táborhelye felé ballagott. Valami megváltozott az asszonyán. Ahogy közelebb ért, rájött, hogy a szemében árulkodó üzenet. Lázas csillogás volt a kék mélységben. Megállt tőle pár lépésnyire, és egy pillanatig fürkészőn nézte. Rá nem jellemző módon nyugtalan volt. A lány arcán egy harcos őrült arckifejezése ült, aki készül megküzdeni egy halálos mérkőzést. Keresztbe fonta karját a mellkasa előtt. Az ő vadászingében alig tűnt nagyobbnak egy gyereknél, keskeny válla éppen hogy pár centiméterrel tovább ért a CATHERINE ANDERSON

60 INDIÁN HOLD

nyakkivágásnál, az ujjakat feltűrte, hogy jók legyenek sokkal rövidebb karjára. Olyan tehetetlennek tűnt, mint egy madárfióka a fészkében: nem tud elrepülni, és túl pici ahhoz, hogy küzdjön. – Sétálni fogunk, és keresünk egy árnyékot. Keemah. A lány nem mozdult. Farkasölő csettintett egyet. – Keemah! Namiso! Loretta szája sarka elgörbült, de egyébként mozdulatlanul ült tovább, Farkasölő térde felé bámulva. Farkasölő tudta, hogy hallja őt, és érti, amit mond. A düh forró pántja szorította össze a mellkasát. Már önmagában az is rossz volt, hogy össze kellett nyergelnie vele. Nem fogja elviselni a makacsságát. Előrehajolt, belemarkolt a vadászing elejébe, és olyan durván lábra rántotta a nőt, hogy a feje hátrabiccent. Puha melle nekinyomódott Farkasölő ujjperceinek. Próbált elhúzódni, de a férfi úgy szorította kezében az inget, hogy képtelenség volt hátrébb lépni. Kitágult pupillákkal megragadta az indián csuklóját, és már amúgy is elpirult orcája még élénkebb vörössé változott. A férfi megrázta. – Engedelmeskedni fogsz nekem. Loretta szeme palaszürkévé sötétedett, olyan duhajjá, mint egy viharos égbolt. A feszültséggel teli pillanatban, csak egy pillanatig, Farkasölő csodálattal nézett rá. Ha tehetné, megölné őt. Alig fogalmazta meg ezt a gondolatot, máris látta, hogy a lány karja felfelé lendül, de egészen addig nem hitte el, amit lát, amíg a lány ökle nem ért az arcához. Kevés ereje volt, és még kevesebb súlya ahhoz, hogy erővel üssön, de a csúcsos ujjpercei saját maguktól hűtlenül célba találtak. Egy ijedt tosi fogoly soha nem ütötte meg fogva tartóját. Megalázkodott, sírt, csúszott-mászott, de soha nem támadott. Farkasölő akkor sem lepődött volna meg jobban, ha az ég és a föld helyet cseréltek volna. Hunyorított, de amikor a látása kitisztult, az arca még mindig sajgott, és a nő kék szeme még mindig gyilkos pillantással nézett rá. – Merészelsz megütni? – A szavak ott lógtak kettejük között, hitelt adva a hihetetlennek. Farkasölő megszorította az inget, és a földre taszította a lányt. – Te… Mielőtt megismételhette volna a vádat, a lány még egy ütést mért rá, ezúttal a szája sarkára. Majd egyik térdével felfelé döfött, és a férfi combjának csúcsát érte el. Farkasölő gyomra összeszorult a fájdalom szédítő rohamától, és kinyomta az összes levegőt a tüdejéből. A düh elfedte a látását, vörösre festve a lányt, és mindent, ami körülvette őket. Fogát vicsorítva ellökte magától a lányt. Loretta hátraesett a szőrmére. Farkasölő utána vetette magát, combjaival satuba szorítva a lány keskeny csípőjét, és egyik kezével megragadva mindkét csuklóját. Másik kezét a szőrmére helyezte, és előrehajolt. A lány szeme elkerekedett. Majd az oldalára fordult és hátrahajtotta a fejét. Farkasölő a képtelenség érzésével nézte, ahogy fogait az ő karjába mélyíti. Fájdalom lövellt karjába egészen a válláig. Farkasölő öntudatlanul előrántotta kését. A borotvaéles pengét a lány torkának szorította, miközben teste remegett az erőfeszítéstől, hogy ne ölje meg. A lány összeszorította a szemét, és várta a halált. Félelme olyan intenzíven ott volt a levegőben, amelyet Farkasölő belélegzett, hogy érezte az illatát és az ízét. Mégis megharapta a karját? Újabb remegés rázta meg a férfit. Nem tudta megmondani, melyikük teste rázkódott jobban: az övé a dühtől, vagy a lányé a rettegéstől. Azután hirtelen megcsapta a felismerés. A lány azt akarta, hogy ölje meg őt. A komancsok ezt úgy hívják habbe we-ick-ket, azaz a halál keresése. Az ő kis madárfiókája megtalálta a módját annak, hogy küzdjön.

CATHERINE ANDERSON

61 INDIÁN HOLD

Ahogy derengeni kezdett számára az igazság, elkezdett még lobban remegni, ujjpercei elfehéredtek a kés markolata körül. Csuklójának egyetlen mozdulatával valóra tudná váltani a lány kívánságát, és örökre megszabadulna tőle. Lélegzete jajongva húzódott lefele összeszűkült légcsövén. A törékeny feszültség lassan elhagyta a testét, és a legyőzöttség elerőtlenítő hullámát hozta maga után. Lassú vonakodással elvette a kést a lány torkától. Mintha csak megérezte volna az indián dühének megfogyatkozását, Loretta még erősebben beleharapott végső, bátor kísérletképpen, hogy a megölésére ösztönözze őt. Lehet, hogy a tosi tivo végül is mégsem olyan buta. Farkasölő jól teszi, ha nem felejti el, hogy vérmérsékletének pengéje kétélű, és az egyiket saját maga ellen fordíthatja. Megedzette magát a fájdalommal szemben, amelyet a lány okozott neki, és lepillantott rá. Nem tudta pontosan, miként vegye el a kezét úgy, hogy ne üsse meg a lányt az öklével. Hirtelen felismerte a helyzet abszurditását: egy komancs harcos térdel egy fehér nő fölött, és nem tesz semmit, miközben a nő a fogát mélyíti belé. Farkasölő, a szenvedélyes harcos és kegyetlen gyilkos nem tud egy nála feleakkora nővel elbánni? Vonakodó nevetés tört fel a mellkasából. Majd egy újabb. A következő pillanatban azon kapta magát, hogy nem tudja, és nem is akarja abbahagyni a nevetést. Hahotázása annyira meglepte a lányt, hogy elfelejtette összeszorítva tartani az állkapcsát. Farkasölő kiszabadította a karját, és legördült a lányról, a hátára érkezve. Napokig féken tartotta az érzelmeit, és most ezek az érzelmek, az állandó és újraképződő feszültség, a düh, a megbántódás és az izzó gyűlölet mind egyszerre ömlöttek ki belőle, olyan zavarba ejtő kuszasággal, hogy éppoly nehéz volt okét szétválasztani és kontrollálni, mint a csont miatt összeverekedő kutyákat. A lány hirtelen felült. Farkasölő tudta, hogy ez nem vicces, de mégis az. Nagyszerű tréfa mindkettőjükről. Felkarját a homlokára tette. Hallotta, ahogy a lány mély levegőt vesz. Majd olyan heves fel-mordulással, amely csak tomboló dühből származhat, rávetette magát az indiánra. Ütései nem voltak jól irányzottak, és olyan helyeken érték őt, amelyek izmoktól dagadtak és áthatolhatatlanok voltak egy olyan ártalmatlan dolog számára, mint egy női ököl. Loretta apró arca eltorzult, fogai kilátszottak, szemei könnyektől csillogtak. Farkasölő visszarakta kését a tokjába, és nevetve ült fel, hogy elhárítsa a lény ütéseit. Érezte, hogy a lány ujja az övéhez ér. Majd csiszolt fém villant fel, kék halálként ívelve a napfényben. Loretta megszerezte a kését! Egy pillanatra azt hitte, le akarja őt szúrni. Majd meglátta a döfésének irányát. A saját gyomra felé célzott. Ugyanazzal a gyorsasággal, amely olyan jól szolgálta őt a csatában, Farkasölő visszahúzta a karját, és kiütötte a kést a lány markából. A fegyver ártalmatlanul zuhant a porba tőlük pár lépésnyire. Levegő után kapkodva, tátott szájjal bámult a lányra. Egészen eddig a pillanatig nem ismerte fel a lány iránta érzett gyűlöletének mélységét és félelmének erejét. Loretta térdre zuhant, karját a dereka köré fonta, feje lógott. Hatalmas, kínzó zokogás tört fel a mellkasából. Ha csak egy dolgot is megértett Farkasölő, az a tisztelet fontossága volt, még az ellenségeivel szemben is. Semmi szégyen nem volt abban, ha valaki szenvedélyes harcban veszít. Szeretett volna megszólalni, de egy szó sem jött ki a száján. A lány zokogásának hangja utat tört őbenne is. Hallott már ilyen zokogást… egy régi éjszakán, amely nem is volt olyan régen. Egy pillanatra visszarepült az időben ahhoz a pillanathoz, és az emlékezés fájdalmától majdnem kétrét görnyedt. Parti Fűz képe úszott át a gondolataiban: lerombolt ártatlansága, és a testéből ömlő élete vére. Ne hagyj itt engem, Farkasölő! A Kék Kabátosok visszajöhetnek. Kérjek, ne hagyj itt! A fájdalom a mellkasában egyre

CATHERINE ANDERSON

62 INDIÁN HOLD

kínzóbb lett. Azon az éjszakán megfogadta, hogy soha nem fog a tehetetlenekkel háborúzni. Mostanáig betartotta ezt a fogadalmát. A múlt árnyékká vált, és összeolvadt a jelennel. Farkasölő a lány aranyhajú fejét nézte, amely még mindig lógott. Ő és Parti Fűz annyira mások voltak? Ha Parti Fűz most itt lenne, a halált keresné, hogy megmeneküljön. Remegne a félelemtől, ha a megerőszakolására gondolna. Az ő szívét pedig annyira megkeményítette a gyűlölet, hogy már nem is látta azt, amit a szemei láttak? Olyanná vált, mint Vörös Bölény? Amikor Farkasölő, kipróbálva az egyetlen módszert, amelyet ismert ahhoz, hogy helyrehozzon valamit, kinyújtotta a karját, hogy megérintse a lány haját, hosszú évekkel korábbra nyúlt vissza. Olyan gyöngédséggel nyúlt, amellyel szerette volna, hogy a Kék Kabátosok nyúljanak Parti Fűzhöz. Farkasölő keze megremegett, ahogy ujjbegyeivel megérintette a lány fején lévő arany hajfürtöket. Amikor Loretta megérezte a férfi tenyerének súlyát, a férfi felé csapott, és elhúzódott tőle. Farkasölő leállt, és mérgesen visszahelyezte kését a tokjába. Ezúttal azonban saját magára volt dühös. – Gyere, Kék Szem, sétálnunk kell, és el kell húzódnunk a napról – mondta kedvesen. Loretta nem vett róla tudomást. Farkasölő elintézte a dolgot: feldobta a lányt a vállára, ahogy korábban is tette. Biztonsági intézkedésként elcsúsztatta az övét, hogy a kés tokja a hasának feszüljön. A lány nem ellenkezett. Zokogása elcsöndesedett. De könnyei csörgedeztek lefelé az indián hátán, és beleégtek a bőrébe, miközben a lányt vitte. Farkasölő megkönnyebbült, hogy Loretta küzdeni akarása elfogyott. Ha megint dacolna vele ezeknek a férfiaknak a szeme láttára, akkor nem lenne más választása, csak az, hogy megbüntesse. Mogorva, haragos tekintet ült a homlokára. Habbe we-ich-ket, a halál keresése. Sötét kívánság lakozott a lény szívében. Olyan kívánság, amelyet Farkasölő nem adhat meg neki. Loretta egyetlen lehetősége az, hogy megadja magát Farkasölőnek. Ez az egyetlen lehetőség, amelyet az indián megadhat neki.

Az esti levegő olyan sűrű volt, mint a szirup, a nyár illataitól forró és édes. Egy apró

fuvallat sem mozgatta meg a fákat Loretta érzékeny hátát egy elsatnyult tölgy ezüstös törzsének támasztva ült, és a félhomályba bámult, amelyet még homályosabbá tett az indiánok főzéshez gyújtott tüzéből áradó füst. Bár már órák teltek el azóta, hogy összetűzésbe került Farkasölővel, még mindig megborzongott, amikor rágondolt. Mostanra rájött, hogy soha nem fogja tudni rávenni az indiánt, hogy ölje meg őt. Kiüresedettnek, kiszáradtnak, kimerültnek érezte magát. Leszámítva a félelmet, amely úgy nyomasztotta őt, mint a gőz a teáskanna fedőjét. A megégett arcú indián, Farkasölő unokatestvére egész délután a közelben ólálkodott, mint egy keselyű, arra várva, hogy lecsapjon a dögre. Minden alkalommal, amikor Farkasölő egyedül hagyta a lányt, ördögi csillogással a szemében figyelte Lorettát, és közben pillantása lassan végigpásztázta a lány testét. Egyszer előkapta a kését, és mosolyogva nézett rá, mialatt nagyujjával a pengét vizsgálgatta. Loretta tudta, mire gondol. Őt elég könnyű lenne rávenni a gyilkolásra. Csak az volt a probléma, hogy gyorsan szeretett volna meghalni, nem lassú halállal. Loretta hét évig próbált egy lépéssel az emlékei előtt maradni. Hét évig futott. Hét évig rettegett, amikor porfelhőt látott meg a látóhatáron. Most pedig, amitől rettegett, annak nagy része valóra vált. Ez a valóság, és valahogyan szembe kell néznie ezzel. Nincs több futás. Nincs lehetőség a menekülésre. Könnyek gyűltek szemébe, ahogy még szorosabban ölelte a térdét, de eltökélte, hogy nem sír. Nem adja meg Farkasölőnek ezt az örömet. A nyomorult gazember. Kinevette őt. Minden bátorságát össze kellett szednie, hogy meg merje ütni. Még soha CATHERINE ANDERSON

63 INDIÁN HOLD

életében nem félt ennyire. Méltósággal adja meg magát, mondta neki Farkasölő. Miért nem hagyta hát, hogy méltósággal meghaljon? A komancsoknak nem voltak olyan érzelmeik, mint a fehér embereknek. Semmi könyörület. Félállatok voltak, és ez egy udvarias kifejezés rájuk nézve. Kibelezték az embereket. A kisbabák fejét sziklákhoz ütötték Ellopták és megerőszakolták a fiatal lányokat, és lassan leégették az orrukat és fülüket forró szénnel. Csak a szörnyetegek tesznek ilyeneket. Ő és Farkasölő ellenségek voltak ezt megértette. Az indián utálta őt. Ezt még jobban értette. De akár halálos ellenségek akár nem, akár utálja őt, akár nem, Loretta soha nem nevetett volna rajta, ha a fordított szerepben lettek volna. Lehet, hogy kényszerítette volna, lehet, hogy elvágta volna a torkát, elátkozta volna, de nem nevetett volna. Jobban utálta őt, mint eddig bárkit: annyira, hogy a délután folyamán elképzelte, ahogy egy tucatnyi leleményes módon meggyilkolja őt. Nem mintha lehetősége lenne rá, vagy megtenné, ha kedvező alkalom nyílna. Ne okozz szomorúságot magad mögött! A családjára is gondolnia kell. Semmi nem veheti rá arra, hogy veszélyeztesse Amyt és Rachel nénit. Ebben a pillanatban Farkasölő elment. Valószínűleg a folyóhoz ment vízért. Ahogy korábban is, a többiek figyelték őt a távolléte alatt. Néhányan a vacsorájukat készítették. Mások látogatóban voltak, vagy kockajátékot játszottak. De függetlenül attól, hogy mit csináltak, folyamatos felügyelet alatt tartották őt. A foglyok őrzése rutinfeladat volt számukra, gondolta Loretta. Azt a kevés foglyot, akit nem mészároltak le, árucikkekért és fegyverekért cserébe eladták az új-mexikói hispánoknak. A hispánok vagy eladták a szegény párákat a határon túl, vagy szép kis váltságdíjat kértek értük a családjaiktól. Loretta felsóhajtott. Bár a szerencséje nem tarthat sokáig, be kellett vallania, hogy sokkal jobb bánásmódban volt része, mint amire számított. A komancs rendszeresen bekente őt zsírral és molyhosökörfarkkóró-lével, és ettől a bőre már sokkal jobban volt. Most az égető érzés helyett mindenhol viszketett. Talán a bolháktól. Megint a térde köré fonta a karját, és biztos jeleként annak, hogy a láza még nem tűnt el teljesen, megborzongott. Nevetés hangja szállt a levegőben, és elhalkult körülötte. Ettől még magányosabbnak érezte magát. Hiányzott Amy és Rachel néni. Elmentek segítségért? Vagy arra várt Henry bácsi, hogy feltűnjön egy határőrjárat? Ha egy őrjárat keresné őt, az minden bizonnyal a Colorado folyó irányába haladna, a komancsok által hagyott álösvényt követve. Farkasölő tudta, hogy a határőrök az gondolják majd, hogy nyugat vagy északnyugat felé megy, egyenesen Új-Mexikóba. Ezért maradt a Brazos folyónál, a közvetlen közelükben. Egy árny mozdult meg Loretta balján, és a lány összerezzent. Ahogy a komancs közeledett feléje, Loretta végigmérte. A Rachel néni puskagolyójától származó vágás a vállán szinte gyógyultnak tűnt, talán azért, mert a bőre annyira napbarnított volt. Lapos mellbimbói olyan sötétek voltak, mint a haja. És Loretta még sosem látott ennyi izmot. A férfi leguggolt, és egy bögrét nyújtott feléje. Ahogy ilyen közel volt hozzá, bezártság érzése támadta meg, és még nagyobbnak látta az indiánt. Összezárta a térdét. Ahogy a vizet nézte, a gyomrában érzett fájdalom még jobban felerősödött. Képtelen lenne akár csak egyetlen cseppet is inni. De hogyan mondhatná ezt el neki? Felemelte a bal kezét, és jobb kezének a mutató- és középső ujjával sétáló mozdulatokat tett a bal tenyerén keresztül. Majd a bokrok felé mutatott. Farkasölő figyelte, és felmordult. – Hein? Buta komancs. Loretta egyik ujjával a bögrére bökött, majd kezét a gyomrára tette, és megrázta a fejét. Próbált fájdalmat imitálni, ami nem volt nehéz feladat. Testi CATHERINE ANDERSON

64 INDIÁN HOLD

kényelmetlenségeinél is rosszabb volt a szűnni nem akaró felismerés, hogy ettől a vadembertől függött minden mozdulata. – Sétálni szeretnél? – Kifejezésteljes rándítással felemelte az egyik vállát, és a lány felé tolta a bögrét. – De előbb inni fogsz. Loretta megint határozottan megrázta a fejét. Farkasölő szemében eltökélt csillogás jelent meg. A lány felsóhajtott, és elvette tőle a bögrét. Csuklója egyetlen mozdulatával a földre öntötte a tartalmát. Az indián állizmának rángásából Loretta tudta, hogy a férfi haragos. Letette a bögrét, és megint a csalitos irányába mutatott. Farkasölő fáradt sóhajtásnak tűnő hangot adott ki, felállt, és karját nyújtotta a lány felé. Loretta nem akarta megérinteni, ezért feltérdelt és belekapaszkodott a tölgyfa törzsébe. Lába elgémberedett a sok üléstől, izmai fájtak az előző napi hosszú lovaglástól. Amikor felállt, egy pillanatig azt hitte, a térdei össze fognak csuklani. Az indián megragadta a karját, és figyelmen kívül hagyva a lány csupasz lábait, átvezette a csalitoson egy kis tisztásra. Ott elengedte, összefonta karjait a mellkasa előtt, és a föld felé biccentve jelezte, hogy ott végezze el a dolgát. Loretta kérte, hogy forduljon el. A férfi agy újabb fáradt sóhajjal körülnézett. – Megígéred? Nem szaladsz el? Loretta bólintott. Szinte bármit megígért volna neki egy kis magányért cserébe. A férfi végtelennek tűnő ideig fürkészte őt, majd hátat fordított neki. – Ne csinálj belőle hazugságot, Kék Szem! Ha megteszed, a varjak boldog madarak lesznek. Érted? Loretta a tisztás szélére lépett, és elbújt egy bokor mögé. Amilyen gyorsan csak lehetett, elvégezte, amit kellett, és teljes szívével azt kívánta, bárcsak otthon lenne a nélkülözhetetlen házban. Ahogy felrángatta a bugyiját, meglátta, hogy valami mozog a csalitosban. Farkasölő csődörét a délután nagy részében szabadon hagyták, hogy legelésszen, és az orra elvezette őt a cserjésbe. Loretta tátott szájjal bámult rá. Nem volt messzebb hat méternél. A sűrű mesquitefáktól Farkasölő nem láthatta őt a tisztásról. Nem volt rajta a kipárnázott felső heveder, de a kötőfék rá volt helyezve. Szőrén megülhetné a lovat. Nyaka megmerevedett a feszültségtől, ahogy Loretta a válla fölött hátranézve a lovat figyelte. Farkasölő még mindig hátat fordított. Elfogadta az ígéretét, ezért megbízott benne. Loretta egy pillanatig csak állt, a határozatlanságtól földbe gyökerezett lábbal. Nem felejtette el, mivel fenyegette meg az indián, ha megszegi az ígéretét. A nyelve bizsergett, de ez nem volt elég ahhoz, hogy megállítsa. A nyelvénél sokkal több forog kockán, ha nem szökik el innen. Ráadásul a ló megjelenése bizonyára a Gondviselésnek köszönhető. Bolond lenne, ha nem ragadná meg az egyetlen esélyét a menekülésre. Halkan lépkedve közeledett a lóhoz. Két lépés, három. Gallyak vágtak a lábába, és csalán csípte a talpát, de szinte nem is érezte ezt. Öt lépés, tíz lépés. Hátrapillantott. A komancs még mindig nem fordult meg. Még két lépés, és ott van… Azután a ló felnyerített. Hangja olyan erősnek tűnt, mint egy ágyúlövés. Ijedtség szárnyai csapkodtak a lány mellkasában. Hirtelen a csődör kötőfékje felé nyúlt. Ahogy ujjai megragadták a kötelet, a fekete ló oldalra lépett, és eszelős tekintettel felhorkant. Loretta egy pillanatig attól félt, hogy az elülső patájával rálép, de a ló megszagolta a rajta lévő inget, és azonnal elcsöndesedett. – Kiss! Mah-cou-ah, kiss! – kiáltott Farkasölő.

CATHERINE ANDERSON

65 INDIÁN HOLD

Loretta tudta, hogy az indián közeledik hozzá. Két lépést tett hátrafelé, hogy neki tudjon lendülni, és figyelmen kívül hagyva az égés fájdalmát, felugrott a ló hátára. A ló megrezzent, amikor Loretta összeszorította a lábát az oldalánál. Farkasölő alig egyméternyire volt tőle. Gyilkos arckifejezése volt az egyetlen ösztönző erő, amire a lánynak szüksége volt. Teljes erejével rácsapott a csődör farára, és beirányította a csalitosba. Nem mert hazamenni; Farkasölő követni fogja. Az egyetlen reménye Fort Belknap volt. A folyó mentén egyenesen odajuthatna, de ezt a komancs is tudja. Ezért a folyótól eltávolodva indult el. Kiáltások hangzottak fel mögötte, és tudta, hogy a férfiak a hátasaikhoz rohannak. Az egyetlen esélye az volt, hogy olyan messzire vágtázik el, amilyen messzire csak tud, még mielőtt utána erednek A fekete ló fönséges volt. Még soha nem érzett Loretta ennyi erőt maga alatt. A szél belekapott a hajába, és aranyszínű lobogóként húzta maga mögött szétbontott, meglazult hajfonatait. Megszédülve és felélénkülve a rettegéstől rásimult a csődör nyakára, és testével és szívével ösztökélte őt tovább. Kérlek, Istenem! Kérlek, istenem! Ezek a szavak zengtek elméjében újra meg újra. Ha Farkasölő elkapná… Nem fogja elkapni. Nem fogja! Isten nem azért adta neki ezt a lehetőséget a menekülésre, hogy lássa, amint elbukik. Farkasölő azt mondta magáról tegnap, hogy úgy lovagol, mint a szél. Lorettának azonban úgy tűnt, hogy ő és a ló egyenlőek magával a széllel. A fekete ló tündökölt gyorsaságában, és ment a saját feje után, a saját útján. Ügy ugrotta át az akadályokat, mintha ott sem lettek volna, éles kanyarokat vágott le, és olyan sebesen haladt, hogy Loretta el sem tudta képzelni, hogy bármi utolérheti. A faágak összemosódva haladtak el a feje fölött. Szabadság! Elmenekül. Tényleg sikerülni fog. Alig vert gyökeret Loretta fejében a gondolat, máris meghallott egy másik lovat maga mögött. Kinyújtotta a nyakát, hogy hátranézzen, és meglátta Farkasölőt, amint egy deresen közeledik feléje, a többi komancs kíséretében. A lány mellkasa összeszorult, és pánik öntötte el. Testét közelebb szorította a csődörhöz. Mélyebbre ásta sarkát a ló horpaszában, hogy még gyorsabb tempóra ösztönözze, és közben azért imádkozott, hogy legyen még tartalék ereje, és az egyre egyenlőtlenebb terep ne lassítsa őt le. Édes, gyönyörű, csodálatos ló. Loretta majdnem sírt, amikor érezte, hogy a csődör erőteljes izmai megfeszülnek, és egy újabb tekintélyes ugrásnak lendülnek neki. Ennek a lónak több szíve volt, mint bármilyen más állatnak, amit eddig látott. A válla fölött hátrapillantva meglátta, hogy Farkasölő meghúzza a gyeplőt. Porfelhő szállt fel körülötte, ahogy a deres patája lefékezett a porban. – Nem! – kiáltotta. – Suvate! Vége van! Loretta majdnem felkiáltott örömében. Farkasölő kiszáll! Feladja az üldözést! Hagyja, hogy… A csődör hirtelen előrebukott, és egy szörnyű sikolyt bocsátott ki. Loretta egy pillanattal később a levegőbe repült. Az idő megállt, a pillanatok a végtelenségbe nyúltak, ahogy egy nagy ívet leírva szállt a levegőben. Azután a földre esett, és minden elsötétült körülötte.

Amikor Loretta magához tért, mennydörgő paták, kiáltások és sikolyok kakofóniája

vette körül. Szörnyű sikolyok. Tudta, honnan jön a hang: egy kínokat átélő állattól. Pislogott, és felfelé nézett, próbálta látását összpontosítani. Farkasölő hajolt fölé, és kezét végigsimította a testén. Majd eltűnt. Amikor a föld már nem forgott vele, Loretta felkönyökölt, és kábult tudatát próbálta a sikolyok és az elmosódott mozdulatok irányába fordítani. A homály lassan kitisztult. A csődör. A szerencsétlen állat rángatózott, és kétségbeesetten próbált állva maradni. CATHERINE ANDERSON

66 INDIÁN HOLD

Még onnan is, ahol Loretta feküdt, látni lehetett jobb mellső lábának furcsa szögét: eltörött. Loretta gyomra összeszorult. Valami rágcsáló odújába lépett bele? Ó, Istenem, csak a lovat ne! A bűntudat óriási ökölként csapott le rá. Lassan felült. Farkasölő úgy egy méterre állt a csődörtől, földbe gyökerezett lábbal, eltorzult arccal és összeszorított ököllel. Az unokatestvére közelített hozzá, és a puskáját nyújtotta neki, de Farkasölő félrelökte a fegyvert. A környező erdő hátborzongatóan elcsöndesedett, az egyetlen hang, amely hallatszott, a ló éles, szívfacsaró jajongása volt. A feszültség egy perc múlva elhagyta Farkasölő testét. Halkan mondott valamit komancsul, és a tébolyodott csődör felé indult. Loretta hallotta, ahogy néhány férfi helytelenítőn mormol valamit, de senki nem mozdult, hogy megállítsa Farkasölőt. Megőrült? A ló vak volt a fájdalomtól, veszélyes. Loretta meg sem tudott mozdulni, képtelen volt másra gondolni. A többi komancs sem mozdult. Sőt úgy tűnt, mintha levegőt sem vettek volna. – Pamo – suttogta Farkasölő – Nei Pamo. A ló sikoltása könyörgő hangra változott Felkapta fejét, és úgy tűnt, a gazdájára összpontosít. Felnyerített. Farkasölő térdre zuhant előtte. – Ó, jó barátom. A csődör elcsöndesedett, morgott, és gazdája hasát bökdöste. Feltámadt a szél, belekapott a férfi hosszú hajába és a csődör selymes sörényébe. A fák és a mesquitek háttere előtt olyan képet alkottak, amely örökre beleégett Loretta elméjébe. Vad teremtmények mindketten: napbarnított bőr és ébenfekete szőr. Fejét lehajtva a komancs az ajkát a csődör szájához érintette, belélegzett, majd kifújta a levegőt. A ló is belélegzett, megízlelte a levegőt, és úgy tűnt, hogy a félelem elhagyja a testét. Megremegett, feladta a küzdelmet, hogy talpon maradjon, és az oldalára feküdt. Lorettának nem volt szüksége arra, hogy értsen komancsul. A szeretet testnyelve egyetemes volt. A férfi és az állat oly módon eggyé vált, ahogy ő még sosem tapasztalta, és soha nem is álmodta, hogy előfordulhat. A komancs közelebb húzódott, suttogva, néha mosolyogva, mintha régmúlt pillanatokról mesélne, amelyeket ő és a barátja közösen átéltek. Hipnotikus varázslatot szőve megsimogatta a ló nyakát, vállát, még a sérült lábát is. Az állat annyira bízott a komancsban, hogy végül gazdája térdéhez hajtotta a fejét, és felsóhajtott. Farkasölő összehúzta vállait, és még hosszú ideig ott térdelt. Halkan beszélt tovább. Majd, anélkül, hogy bárkit figyelmeztetett volna arról, mire készül, azt mondta: – Erth-pa, pa-mo. Aludj! Alig hagyták el a szavak a száját, máris előhúzta a kését, és egy erős szúrással tövig a gyanútlan csődörbe mélyesztette. A nagy állat megrándult, rúgott egy utolsót, és kilehelte utolsó lélegzetét. Csönd burkolta be az erdőt. Farkasölő nem mozdult, nem beszélt. Loretta még sosem látott ennyi fájdalmat egy férfi arcára írva. Émelygett, és azt kívánta, bárcsak meghalhatna. Ha tudta volna, hogy ez fog történni, nem választotta volna ezt a pillanatot a menekülésre. És semmiképpen nem ennek a férfinak a lován. Végül Farkasölő felnézett. Loretta a szürkületben nem volt biztos benne, de úgy látta, könny csillog az arcán. Az indián erejét megfeszítve felemelte csődörének fejét az öléből, és gyengéden a földre helyezte. Egy állizma görcsbe rándult, amikor megfogta a kést, és kihúzta az állat szívéből. Felállt, és a félhomályban szinte feketének látszó szemének pillantását Lorettára fordította. Bal kezében magasra tartotta a véres fegyvert, hogy a lány is lássa. Pillantását a lányra szögezve, és le nem véve róla, a véres késsel felhasította a jobb alkarját a könyökétől a csuklója hátsó részéig. Ahogy a penge a mélyre hatolt, Loretta visszahőkölt. Nézte, ahogy a vér végigpatakzik Farkasölő karján, és lecsöpög a földre. CATHERINE ANDERSON

67 INDIÁN HOLD

Átfutott az agyán a gondolat, hogy ha az indián ezt tette magával, lehetetlen kitalálni, mit fog tenni ővele. Az unokatestvére odalépett a komancshoz, és egyik kezét a vállára helyezte. Farkasölő elrántotta a vállát, és még mindig Lorettát nézte. A lánynak a torkában dobogott a szíve, amikor Farkasölő unokatestvérére pillantott. A férfi eltorzult arckifejezésén komolyság ült. Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy a ló halála lesújtotta, de Loretta valami mást is látott a férfi szemében: valamit, aminek semmi köze nem volt a szomorúsághoz vagy a szánalomhoz. Elégedettséget. Amikor Loretta visszanézett Farkasölőre, tudta, miért tűnt az unokatestvére olyan elégedettnek. Végre sikerült úgy feldühítenie az indiánt, hogy most meg fogja őt ölni. És halálos nyugalmából arra lehetett következtetni, hogy ez a halál nem lesz gyors.

CATHERINE ANDERSON

68 INDIÁN HOLD

Kilencedik fejezet

Ahogy Farkasölő a sárgahajúja felé sétált, számtalan érzés örvénylett benne: bánat,

düh, szánakozás. De a leginkább a bosszú iránti szomj égett benne. Bízott a lány ígéretében, és ő hazugságot csinált belőle. Minden tosi tivo ugyanolyan: bűbájos szavakat köpködnek, de egyik szó sincs a szívükre írva. Farkasölő csodálatos Füstje fizette meg az árat az ő rossz ítélőképességéért. Az évek során a tosi tivo Farkasölő sok szerettét vitte el: a testvérét, Versenyző Bölényt, akiért Farkasölő egy gyászheget viselt a jobb tenyerén, a húgát, Esőt, akiért egy másik forradás volt a bal tenyerén, és a hőn szeretett feleségét, akiért megjelölte az arcát. És másokat is a falujából: barátokat, rokonokat, gyerekeket. Most pedig még a harci póniját, Füstöt is. A lány hátrafelé csúszott a hátsóján, amikor Farkasölő a karját nyújtotta, hogy megragadja. Undor kavargott a férfiban. Mindent, ami a lánnyal kapcsolatos volt, sértőnek talált: a virágillatot, az aranyszínű haját, nagy kék szemét, skarlátvörös, hámló bőrét, idétlen fehérneműjét. Még az öklében fogott csuklója is irritálta. Hoos-cho Soh-nips, Madárcsont – így nevezné őt. Talpra rántotta a lányt, és olyan erővel ütötte neki a saját mellkasának, hogy a lánynak elállt a lélegzete. Tudta, hogy a többi férfi figyeli őket, és látni akarják, milyen büntetést mér ki rá. Ha túlságosan enyhe vele, akkor elveszíti a többiek tiszteletét. Hát legyen. Legalábbis egy időre. Ha most büntetné meg, amikor a szíve ennyire nehéz, megölné a lányt.

A

visszafelé út a táborba végeérhetetlennek tűnt Loretta számára. Farkasölő mogorva csöndben lovagolt, véres karját a lány dereka köré fonta, a másik kezével pedig olyan erősen markolta a deres sörényét, hogy az ujjpercei kifehéredtek. Loretta próbálta elképzelni, milyen végzet vár rá. A rettegés jeges vízként árasztotta el a gerincét. Elkezdett remegni, majd reszketni. Amikor a menekülés eszközeként elmélkedett a halálról, valami gyorsban reménykedett. Most már túl késő volt, rájött, hogy Farkasölő semmit nem csinált elhamarkodottan. Amikor a táborba értek, az indián a tölgyhöz lovagolt a deressel, oda, ahol Loretta egész nap ült. Miután leszállt, lerángatta a lányt is a lóról, és a háta mögött húzva a csomagjaihoz vitte, ahol sietve karókat és nyersbőr szíjakat gyűjtött. Körbement a táborban, a lányt a karjainál fogva húzva, amíg egy követ nem talált. A következő állomásuk a szőrmeágy volt. Morogva arrébb rúgta a ruhát, amelyet Loretta mostanra a saját bölénybőr köntöseként tartott számon, majd a másik szőrmére lökte őt. Loretta négykézlábra esett. Félt megmozdulni, vagy levegőt venni. Csak nézte, ahogy a férfi ledugta az első karót. Ahogy rápillantott a lányra, a szeme szikrákat vetett. Amikor megmozdult, hogy a második karót is leüsse, Loretta majdnem nekiiramodott. Azután felpillantott. Mindenhol indiánok álltak körülötte. Egytől egyig mind őt bámulták, arcuk sötét volt a haragtól. Farkasölő unokatestvére kevesebb, mint öt méterre állt tőle. Egyedül ő mosolygott. Loretta tudta, hogy ő is és a többiek is arra várnak, hogy lássák őt meghalni. Ha futásnak eredne, nem jutna négy méternél messzebbre. Amikor Farkasölő az utolsó karót is ledugta, felegyenesedett és azt mondta: CATHERINE ANDERSON

69 INDIÁN HOLD

– Feküdj a hátadra! Azt akarom, asszony, hogy ne harcolj velem. Ha megteszed, egészen biztos, hogy megöllek. Ez egy olyan ígéret, amelyet én teszek neked, nem pedig egy tosi tivo bájolgás. Loretta úgy gondolta, az indián így is, úgy is meg fogja ölni őt, de ez most vitás kérdésnek tűnt. Egyedüli nő volt hatvan férfival szemben. A bátorság és az ima már elhagyta. Félelem kötötte kezét és lábát a szőrméhez. Minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy megmozduljon. A karja rázkódott, ahogy lefeküdt. Összeszorított fogakkal és összezárt szemekkel fordult a hátára. Farkasölő kegyetlenül megmarkolta a bal csuklóját, és gyorsan hozzákötötte az egyik karóhoz. Az édesanyja. Loretta kényszerítette magát, hogy minden gondolatot kitisztítson az elméjéből, és szinte nem is érzékelte, amikor Farkasölő megkötözte a másik csuklóját is, majd szétnyitotta a lábait, hogy rögzítse a bokáit. Amikor az indián végzett, Loretta érezte, hogy letérdel mellé. Felnyitotta a szempilláit, és meglátta, hogy a férfi előhúzta a kését. Előrehajolt, és lassan a lány arcához emelte a véráztatta pengét. Ki fogja vágni a nyelvét. Fémes érzés fedte be Loretta ínyét, és húzta össze a szájpadlását. Düh csillogott a komancs mélykék szemében, ragyogva és kegyetlenül. A borotvaéles penge enyhén meghorzsolta a lány orcáját. – Hazugságot csináltál az ígéretedből, Kék Szem. Megmondtam, mit teszek ebben az esetben. Azt hitted, csak járatom a számat, mi? – Fehér foga megcsillant, ahogyan gúnyosan elmosolyodott. – A varjak nagyon boldogok lesznek, és messzire elrepülnek majd a te hazug nyelveddel, hogy soha többé ne fájdíts meg a szívemet. Ez jó lesz, nem? Megcsináljuk, nem? Amikor a hold megmutatja az arcát? Ne menj el! Itt várj erre a komancsra! Tokjába dugta a kését, felállt, és otthagyta a lányt. Loretta elfordította a fejét, és látta, hogy a többi férfi még mindig ott áll. Figyeltek és vártak. Hallotta, ahogy Farkasölő átment a tölgyhöz, hallotta, ahogy beszél, és valaki válaszol neki. Majd paták hangja dobogott a földön, és Loretta rájött, hogy az indián ellovagolt a deres hátán. A többi indián összeszedte a lovát és elsétált, egyértelműen csalódottan, hogy a szórakoztatásuk elmaradt. Amikor az utolsó is elment, Loretta a sötétedő égboltra meredt. A hold hamarosan feljön. Mennyi időre halasztja el Farkasölő a kínzását? Egy órára? Kettőre? Imádkoznia kellene, de az élete árén sem jutottak eszébe a szavak. Amy és Rachel néni képei jelentek meg gondolataiban, a szép és a nehéz idők, amelyeket együtt éltek át. Henry bácsi nem is volt olyan rémes, egyáltalán nem. Próbálta mozgatni a csuklóját, hogy kiszabadítsa. A vékony szíj belevágott a bőrébe, de nem lazult meg. Az idő haladt. Loretta nem tudta, mennyi telt el. Olyan sötét lett, hogy vörös-arany sugarak szálldostak a tűz fölött. Farkasölő hamarosan visszatér, imádkozz, meríts erőt, és köss békét istennel! Farkasölő nem tért vissza. Loretta nem tudta biztosan, mikor, de a félelme lassan átalakult: kevésbé összpontosított arra, hogy mit tesz majd vele Farkasölő, inkább az járt a fejében, ami addig történhet, amíg visszatér. Kígyók, medvék, farkasok, pumák Meg akart halni… de, kérlek, Istenem, nem állatok vacsorájaként. Vagy lassan, mérgező epétől. Feketeség… Miért nem vette eddig észre, hogy az éjszakák ilyen sötétek? Valami zörgött a csalitosban, és Loretta kinyújtotta a nyakát. Árnyak mozdultak meg. Egy állat? Vagy csak a szél fuvallata? Figyelmen kívül hagyva a fájdalmat, amelyet a húsába vágó szíj okozott, meghúzta a bőrt. Az arca nyirkos lett. Hallotta, hogy valami siklik a fűben. Egy kígyó? A legközelebbi tábortűzre szegezte pillantását, és a fényre összpontosított. Nem látta Farkasölőt. Miért nem jött még vissza? Hisztérikus nevetési kényszer tört rá. Természetesen! A legszörnyűbb kínzást választotta… a várakozást. A sötétben egyedül elmélkedni a halálról, amely vagy az ő CATHERINE ANDERSON

70 INDIÁN HOLD

kezei között éri, vagy valami vadállat áldozatává teszi. Mire visszatér, addigra a lány gondolatban már ezerszer és ezerféleképpen meghal.

Hold fénye csillogott a folyón, ezüstös fehéren csillanva meg a hullámokon, és fénylő

feketeséggé változtatva az érintetlen felszínt. Az éjszakai szél olyan szomorúan suttogott, mint ahogy az elveszett lelkek keresik a magányt. Farkasölő a széllel szembe emelte arcát. A keze fájt a kövek gyűjtésétől, amiket Füst sírjához hordott össze. Ujjait megfeszítette, felhúzta a térdét, és összefont karját megpihentette rajta. Felsóhajtott, és hagyta a szemét lecsukódni, hogy szíve végiglebeghessen az emlékek ösvényén: vissza Füst születéséhez, majd előrefelé haladva, és újrateremtve a sok év alatt együtt átélt pillanatokat. Fájt a visszaemlékezés, de tudta, hogy bár a fájdalom mélyre vág és sebet hagy, ez a seb hamarosan gyógyulni kezd majd. Az ember nem menekülhet el a bánat elől. Végül így is, úgy is utoléri, jobb, ha most szembesül vele. A nyaka mentén lévő izmok megfeszültek. Ahogy már oly sokszor megtörtént vele, a szomorúságának a felelőssége nyomába kell szegődnie, épp úgy, mint egy asszonynak a férje nyomába. Csak egy pár rövid percig gyászolhatja Füstöt. A sárgahajú vár rá, és Farkasölőnek vissza kell térnie a táborba. A sötétségbe bámult, a remegő árnyakra. A folyó másik partján álló fák teteje fölött végtelenbe nyúló csillagfényes égboltot látott. Sóvárogva vágyódott haza, ahol a mezők nem érnek véget, ahol a fű és mesquite illatától édes szél felsóhajt a folyó szurdokai között. Bárcsak ne botlottak volna bele a barátai egy néma sárgahajúba, és ne lovagoltak volna hozzá, hogy elmondják neki!

Loretta hallott valamit. Egy susogó hangot. Állát lehajtotta a mellkasához, és dübörgő szívvel mereven bámult a sötétbe. Egy fekete alak megmozdult. Tudta, hogy ez most nem az ő képzeletének szüleménye. Kétségbeesetten feszült neki a bőrszíjaknak, amelyek megkötötték a kezeit. Majd az árny a tábortűz pislákoló fényének körébe mozdult, és egy férfi alakját vette fel. Egy magas férfiét, aki ruganyos erővel mozgott. Loretta elernyedt a megkönnyebbüléstől. A férfi fát gyűjtött, és egy tűzgyújtó íj segítségével meggyújtotta a gyújtóst. Ez egy hosszú, unalmas folyamat volt. Loretta látta a holdfényben a férfi hátizmainak játékát, ahogy a kis íjat előre-hátra húzogatta. Végül azonban a súrlódás szikrát csiholt, a gyújtós lángra kapott, és a fonnyadt fa ragyogó sárga életre kelt a sötétségben. Loretta szeretett volna a meleg közelében lenni. Farkasölő tisztára törölte tenyerét a nadrágjában, és megfordult, hogy gondosan végigmérje a lányt. Loretta szíve majdnem megállt a félelemtől. A tűz beborította fényével a férfit. Ahogy a sötétben a körvonala élesebb lett, sokkal inkább úgy nézett ki, mint egy művész fafaragása, nem pedig egy hús-vér ember. Mellkasa és karja rézszínben fénylett, nadrágja és mokaszinja aranyba öltözött Remegő árnyak táncoltak az arcán, és elfedték az arckifejezését. Egy párduc kecsességével sétált a lány felé, lába alig érte a földet. Ahogy közeledett az ágyhoz, előhúzta kését a tokjából. Loretta összerezzent. Ahogy a férfi letérdelt mellé, ő próbált elhúzódni. Az indián szúró, kékesfekete pillantása összeforrt Lorettáéval. Anélkül, hogy magyarázatot adott volna arra, miért tanúsít kegyelmet, áthajolt a lány fölött, és elvágta a karját megkötő bőrt. Majd ugyanazzal a gyors pontossággal elvágta a lábát összekötő szíjat, és anélkül, hogy megszólalt volna, vagy ismét CATHERINE ANDERSON

71 INDIÁN HOLD

ránézett volna Lorettára, visszadugta a kést a tokjába. Loretta alig tudta elhinni, hogy a férfi nem tesz valami szörnyű dolgot vele. Lassan felült, megdörzsölte a csuklóját, és közben az indiánt figyelte. Farkasölő a bőrtáskáihoz sétált, és kotorászott bennük. Amikor visszatért, egy darab szárított marhahúst hajított a lány ölébe, egy másikat pedig megtartott magának. Kezébe zárva a csekély élelmet, Loretta lehajtotta a fejét, és elnyomta könnyeit. Éles figyelemmel követte, ahogy a férfi leguggolt a tűz mellé. Az éjszakai levegő csípte a lázas bőrét, de nem mert csatlakozni hozzá, hogy megmelegítse magát. A fogával letépett egy darab húst, és rágni kezdte. Legalább nem kell izgulnia amiatt, hogy az étel mérgezett-e. Fogalma sem volt, milyen húst kapott. Ahogy az ételről gondolkodott, a gyomra korogni kezdett. Úgy érezte magát, mintha egy évszázada nem evett volna. Szétnyitotta a kezét, és tanulmányozni kezdte a húst. Nagyon hasonlított az otthoni szárított őzhúshoz. A nyál összefutott a szájában. Farkasölő a tüzet bámulta; vagy nem vett tudomást Lorettáról, vagy csak úgy csinált. A lány lopva harapott egy falatot. Csodálatos füstös íz töltötte meg a száját, ahogy a rágós rostokat a nyelvével görgette. Rápillantott az indiánra, és úgy gondolta, egy futó mosolyt lát az arcán. De amikor megint visszanézett rá, a férfi szája már felvette a megszokott mogorva vonalakat, állizma pedig csomókba húzódott a rágástól. Loretta még egy apró falatot harapott. Majd egy nagyobbat. A húsnak nagyszerű íze volt; nem tudott elég gyorsan nyelni. A gyomra megint korgott, olyan hangosan, hogy Farkasölő is ránézett. Loretta elfordította a fejét, és abbahagyta a rágást, vonakodott Farkasölő tudtára hozni, hogy ténylegesen élvez valamit, amit ő adott neki. Abban a pillanatban, hogy a férfi másfelé nézett, a szájába tömte a maradékot. Amikor az indián befejezte az adagját, visszahozta a másik bölényszőrmét onnan, ahova korábban rúgta, és a hátára fekve elnyújtózott. Ujjaival csettintve a mellette lévő helyre mutatott. Loretta, az ágy legszéléhez húzódva, az oldalára fekve összekuporodott. Felpattant, amikor a férfi kezét érezte a hajában. Amikor észrevette, hogy az indián egy tincset a csuklója köré font, tehetetlen düh áradt szét benne. Nyomorúságosan érezte magát, miközben átölelte testét, hogy védekezzen a hideg ellen. Túlságosan büszke és túlságosan ijedt volt ahhoz, hogy az indián mellett keressen meleget a szőrme alatt. A férfi felsóhajtott és ásított, közben a takaró egyik sarkát a lányra terítette. Véletlenül? Vagy szándékosan? Loretta nem tudta. Meleg sugárzott az indián testéből, és azonnal elkezdte felmelegíteni a lány hátát. Loretta küzdött a vággyal, hogy közelebb húzódjon hozzá, és még szorosabban ölelte magát. Valójában nem is volt olyan hideg ezen az éjjelen. Csak az égése miatt tűnt úgy. Ó, de ő nagyon fázott. Annyira fázott, hogy rosszul érezte magát: belül forrón, kívül remegve. Amikor becsukta a szemét, a feje forgott. Bárcsak Farkasölő több fát dobna a tűzre! Másodpercek teltek el, percekké tornyosultak, és Loretta még mindig didergő gombócként, összekuporodva feküdt. A komancs mozdulatlan volt mellette. Meleg szivárgott a testéből, invitálón áradva Loretta felé. A lány hegyezte a fülét, hogy a férfi lélegzéséből megpróbálja megállapítani, ébren van-e még. Őrült lenne, ha közelebb húzódna hozzá, hacsak nem alszik. Ha alszik, soha nem fogja megtudni, nem igaz? És akkor felmelegíthetné magát, és abbahagyhatná a didergést. Biztosan alszik. Egyébként senki nem tudna ilyen nyugodtan feküdni. Fenekét egy kicsit arrébb tolta, majd visszatartotta a lélegzetét. A férfi nem mozdult. Loretta hosszú ideig feküdt így, figyelve, várakozva. Semmi. Egy centimétert megint arrébb húzódott. Az indián tökéletesen mozdulatlan maradt. Loretta egy kicsit lazított, de óvatosan, hogy nehogy megérintse Farkasölőt. Pár percen belül felmelegszik és megkönnyebbül, az indián pedig semmiről nem fog tudni. A férfi figyelmeztetés nélkül az oldalára fordult. Nehéz karját a lány derekára dobta, széles kezét szétnyitotta Loretta hasán, közvetlenül a melle alatt. Olyan CATHERINE ANDERSON

72 INDIÁN HOLD

könnyedséggel, hogy megijesztette Lorettát, kényelmesen magához húzta a lányt, napégette combját végigdörzsölve a szőrmével. Kipárnázott mellkasa tűzforró volt Loretta hátának. Behajlította a térdét, hogy a combja bölcsőként simuljon a lány combjához. Loretta, nem tudván, mire számítson, néhány percig mereven feküdt, és elképzelte a legrosszabbat. Az indián belefúrta az orrát a hajába, lélegzete meleget ontott a fejbőrére. Aludt? Loretta a tüzet bámulta, idegvégződései a férfi minden egyes lélegzetvételekor, ujjainak minden egyes rezdülésekor riasztóként működésbe léptek. Testének hője lassan elűzte a hideget Lorettából. A lány szemhéja elnehezült. A fák tetején suttogó szél most békésnek tűnt, nem ijesztőnek. A mozgó árnyak, amelyek órákon át rettegéssel töltötték el, most azzá váltak, amik ténylegesen voltak: mozgó árnyakká. Valahol a sötétben egy faág reccsent. Valamilyen nagyvad, gondolta Loretta. De ez most nem számított. Farkas, medve, prérifarkas vagy puma. Farkasölő, a rettenetes, itt volt mellette. Semmi nem meri bántani őt. Gondolatai elvándoroltak, és homályossá váltak. Szomorúság áradt végig rajta, amikor eszébe jutott a ló. Ellazult, és fogva tartójához bújt. A kimerültség koromfekete takarója borította be.

Egy légy zümmögött Loretta feje körül. Halványan felismerte a hangot, és tudta,

hogy elérkezett a reggel, és a komancs ott fekszik mellette. Elméjének egy másik, sötétebb, árnyékosabb részében, ahol a rémálmok bújtak meg, a zümmögés felerősödött, és visszavitte őt az időben, egy másik fülledt reggelre, más legyek hangos zümmögéséhez, és a borzalomhoz. A búvópincében volt. Furcsán csöndes volt kint. A tehén nem bőgött. A csirkék nem kotkodácsoltak. A disznók nem röfögtek. A legyek zümmögését leszámítva semmi nem hallatszott, csak a nehéz csönd. A zümmögés talán azért tűnt olyan hangosnak, mert nem volt más hang a házban. Egy dolog biztos volt: a komancsok már elmentek. Nem volt több indiánüvöltés. Sem több nevetés. Apa nem bánná, ha most előjönne, ugye? Bár még nem jött vissza, ahogy megígérte. Loretta kezét az ajtó érdes deszkáinak nyomta, és feltolta. A zsanérok nyikorogtak, és napfény árasztotta el vakító fénnyel az arcát. Felbotladozott a lépcsőn, majd kibotorkált az udvarra. A szél felerősödött, és valami kék anyagdarabot lobogtatott, amely pár lépésre tőle a földön hevert. Loretta nem nézett rá. Hanem besétált a házba. Fel a tornácra, át az ajtón, be a konyhába. Cipőjének talpa forrón égette, de nem törődött vele. Már rég a házimunkával kellene foglalkoznia. Még nem csinálta meg a fejést, nem etette meg a disznókat és a csirkéket. Apa szörnyen ideges lenne, ha felébredne, és itt találná őt lézengeni. Fel fog ébredni. Hamarosan. Ő is és Anya is. Csak elvégzi a házimunkát, ahogy általában. És azután hamarosan fel fognak ébredni. Muszáj. A tejesvödör fogantyúja felhólyagosította Loretta tenyerét, ahogy felemelte és kivitte a konyhából az udvaron át a pajtába. Először észre sem vette, annyira elmerült a gondolataiban; végül azonban a fájdalom elkezdte piszkálni őt valahol az elméje távoli részén, és visszarántotta őt a valóságba. Ekkor hallotta meg a legyeket. A zümmögés annyira hangos volt, hogy Loretta lassított a léptein, és megfordult. Legyek. Ott hemzsegtek körülötte, rászálltak, a ruháján keresztül belecsíptek, és a bőrén mászkáltak mindenhol, ahol a teste fedetlen volt. Három méterre tőle a kék anyag még mindig ott lebegett a szélben, és Lorettát hívogatta. Ő azonban idegesen a ház felé pillantott: csakhogy a ház szénné égett. A megmaradt romokból apró gomolyagokban füst szállt felfelé. CATHERINE ANDERSON

73 INDIÁN HOLD

Szörnyű szag támadta meg Loretta orrlyukait. Tudta, honnan jön a szag. Nem fog lenézni a kék anyagra. Az égre emeli a szemét, és minden egyebet kizár a világból. Ha elég erősen koncentrál, minden el fog múlni. Ez biztos! Anya azt mondta, minden valóra válik, ha az ember igazán akarja. És Loretta akarata most erősebb volt, mint valaha. Muszáj volt. Különben mindez valóság lesz. És a szülei… a szülei akkor már nem… Elszántsága ellenére, hogy nem néz le rá, Loretta pillantása mégis a kék anyagdarabra vándorolt. A föld forogni kezdett vele. Nem kapott levegőt. Nem. Ezt akarta kiáltani: Nem!

Loretta hirtelen felébredt, és kezét a fülére szorította. Legyek. Még hosszú percekig a

valóság és a rémálom közötti félelmetes hintába zárva maradt. Majd egy kérges kezet érzett a csupasz rekeszizmán, és ujjbegyeket, amelyek a mellét simogatták. A komancs. Az álom és a valóság összefolyt. Legyek, indiánok, vér. Nem kapott levegőt. Hirtelen felült, próbálta ledobni magáról az indián karját, de az a blúza alatt volt. És még mindig fogta a haját is. Zihálva küzdött, hogy kiszabadítsa magát. – Álomvilágban jártál, mi? – Ujjai még jobban szorították, meleg pántként tekeredve a lány felkarjára. Pillantása Loretta pillantásában kotorászott: kutatva, olvasva benne. A lány sóvárogva szeretett volna másfelé nézni, de nem tudott. – Valami rossz helyen, nem? Loretta nyaka megmerevedett. Nem tudott bólintani, nem is akart. A férfi kíváncsi volt az álmára, de még ha tudna is beszélni, akkor sem tudná elmagyarázni neki. Meg sem próbálná. A férfi végül leengedte a karját, és felnézett a napra. – Nei te-bitze utsa-e-tah, én bizony elég éhes vagyok. Elsétálunk, hogy kimossuk az álmot az arcunkból, jó? Azután szerzünk húst, amit megsüthetünk. Felállt. Loretta nem akarta megérinteni, ezért, még mielőtt a férfi a karját nyújtotta volna felé, feltápászkodott. Az erőfeszítése hiábavaló volt. Amint talpra állt, az indián megragadta a könyökét, és maga mellé húzta. Ahogy elhagyták a tábortüzek központi körét, Farkasölő kiáltott valamit. A férfiak közül néhányan felpillantottak, és komancsul válaszoltak. Farkasölő, szorosabban markolva a lány karját, a folyó felé irányította. – Az unokatestvérem ma reggel elejtett egy vadat. Friss húsa van. Te is éhes vagy, nem? Loretta valójában nem volt az, de bólintott, mert félt attól, hogy felmérgesíti az indiánt. Még mindig a rémálma hatása alatt volt, visszataszítónak találta az indián kezének súlyát a karján. Mindösszesen annyit tudott, hogy az indián jelen lehetett azon a napon, amikor az anyja meghalt. Farkasölő arca jellegzetes volt, de Loretta olyan sokkban volt aznap, hogy nem emlékszik mindenre, amire kellene. Úgy saccolta, hogy a férfi a harmincas éveinek elején járhat, tehát elég idős ahhoz, hogy részt vehetett azon a rajtaütésen, és még száz másikon korábban. A komancs fiúk fiatalon lettek harcosok, néhányan már akkor részt vettek az első vérfürdőjükben, amikor annyi idősek voltak, mint Amy. Csengő hang szólalt meg a fülében. A körülöttük lévő világ természetellenesen fényesnek tűnt. Utálta magát amiatt, hogy olyan szelíden követi az indián karjának utasítását. Ahogy mentek, apró kavicsok és csalán vágott a talpukba. Loretta egyszer lemaradt: egy lábon ugrált, miközben próbált kiszedni valamit a nagylábujjából. Nem várta el, hogy az indián megálljon, de a férfi megtette. Miután megszabadult a ragadós dologtól, és folytatták útjukat, úgy tűnt, az indián figyelmesebben választja meg útjuk ösvényét. Amikor a folyóhoz értek, a férfi balra fordult. CATHERINE ANDERSON

74 INDIÁN HOLD

– To-hobt Pah-e-hona, Kék Víz Folyó. Ti Brazosnak hívjátok, mi? – Előrefelé mutatott. – Pah-gat-su, a vízfolyáson felfelé. – Egyik nagyujjával a válla mögött hátrabökve azt mondta: – Te-naw, a vízfolyással egy irányban. Figyelj jól, Kék Szem, és tanulj! A tosi tivo nyelv szenny az én számban. Hanghordozása kizökkentette Lorettát. Szenny a szájában? Ha annyira utálta a fehéreket, mi a fenéért rabolta el őt? A vízfolyáson felfelé, a vízfolyással egy irányban, nem emlékezett a szavakra. Nem is akart. Ez a gyilkosok nyelve. Csak azt akarta, hogy megszabaduljon az egész szutykos társaságtól. Egy másik kő döfött bele a talpába, és a lépést eltévesztve összerezzent. A férfi elengedte a könyökét, és a karjába emelte a lányt. Ez annyira meglepte Lorettát, hogy ha tudott volna, felsikolt. Pillantásuk összeforrt: Farkasölő szeme gúnyosan, Lorettáé elkerekedve bámult. Bár most az indián vitte Loretta súlyát, a lány testtartása olyan kényelmetlen volt, hogy ha nem karolja át a férfi nyakát, háta ki lesz téve a kettétörés veszélyének. A férfi csak állt, nézte Lorettát és várt. A lány szája kiszáradt. Azt kívánta, bárcsak megint a vállára dobná őt, és vége lenne ennek. Nem volt túlságosan megtisztelő, mikor egy zsák gabonaként cipelte, de úgy legalább nem kellett belekapaszkodnia. Az az elszánt csillogás, amelyet Loretta mostanra kezdett túlságosan is jól ismerni, lopódzott a férfi szemébe. Egy kicsit feldobta a lányt, nem elég erősen ahhoz, hogy elejtse, de elég erősen ahhoz, hogy megijessze. Loretta ösztönösen átkarolta az indián nyakát. A férfi ajka elégedett vigyorra húzódott. Olyan vigyorra, amely éppolyan tisztán elárulta, mintha szavakkal mondta volna el, hogy az utolsó szó az övé lesz, mindig. Megint elindult. Izmainak kemény kötelei, amelyek a nyakán lefelé húzódtak, Loretta ujjai alatt hullámoztak, meleg bőre olyan sima volt, mint a finoman erezett állatbőr. Selymes és nehéz haja a lány ujjperceit dörzsölte. A csuklója alatt érezte vállának érdes sebét, amelyet Rachel néni puskagolyója okozott. Ahogy visszaemlékezett a vágásra, amelyet előző éjszaka ejtett magán, Loretta elmélázott azon, vajon hány sérülése lehet. Minél több időt töltött vele, furcsa módon annál kevésbé vette észre a forradást az arcán. Olyan arca volt, amely jól viselte a tökéletlenségeket: finoman rajzolt vonásokkal és szívós, napbarnította bőrrel, amely olyan csiszolatlan, mint az éles kanyonok, és a végtelen mezők, ahonnan származott Egy kiálló lapos sziklához vitte a lányt a folyó szélénél, majd gyengéden lábra állította. Elnyújtóztak egymás mellett a kőágyon. Ahogy Loretta vizet fröcskölt az arcára, a hideg víz mennyei érzés volt az égett bőrének. Elszántan, hogy figyelmen kívül hagyja a komancs kényelmetlen közelségét, és kihasználja az engedélyt, amelyet a férfi ad neki, előrébb csúszott a sziklán. Fejét beledugta a vízbe, és ujjaival végigsimította a haját, hogy eltávolítsa a gallyakat és a koszt, amely akkor került bele, amikor leesett a lóról. Miután amennyire csak tudta, kicsavarta a vizet a hosszú fürtökből, felsóhajtott, két tenyeréből csészét formázott, és nagyot ivott a sebes árból. Amikor leengedte a karját, a tükörképe csillogott fel rá. Sápadtan és aranyszínűen éles ellentétben állt a mellette lévő bronzbőrű, sötét hajú férfival. Ahogy meglátta magát az indián mellett, a rémálomszerű helyzet, amelyben volt, még valóságosabbnak tűnt. Megfordult, hogy ránézzen, és ugyanebben a pillanatban a férfi is felé fordította a tekintetét. Több szívdobbanásnyi ideig csak fürkészték egymást. – Még a víz is a mi dalunkat énekli – sóhajtott Farkasölő, és térdre ereszkedett, miközben megint a csillogó tükörképekre pillantott. Loretta, túl fáradtan ahhoz, hogy értelmet tulajdonítson a dolgoknak, állva maradt. Az indián dalainak és isteneinek semmi köze nem volt őhozzá. Farkasölő lábra ugrott, és Lorettának ismét el kellett viselnie a férfi kezét a karján, ahogy visszasétáltak a táborba.

CATHERINE ANDERSON

75 INDIÁN HOLD

Farkasölő unokatestvére a kialudt tűz mellett guggolt, és egy nyulat nyúzott, amikor ők megérkeztek. Loretta, aki azonnal óvatossá vált, a szőrmeágyhoz ment. Közömbösséget tettetve elkezdte kisimítani a gubancokat a hajából. Farkasölő csatlakozott a másik férfihoz, és komancsul társalgott vele, amíg befejezték a hús előkészítését és nyársra húzták a nyulat. Miután egy alacsony tüzet raktak, a nyársat a földbe szúrták olyan szögben, hogy a nyúl a lángok felett lógjon, és lassan megsülhessen. Amikor végeztek a hús elhelyezésével, mindkét férfi megfordult, hogy Lorettára nézzen. A hanghordozásukból Loretta arra következtetett, hogy veszekednek. Tovább fésülte ujjaival nedves haját; azt kívánta, bárcsak tudná, miről beszélgetnek, és azért imádkozott, hogy remegő keze el ne árulja őt. Egy vízcsepp gördült végig a gerincén a tarkójától, amely éppoly hűvös volt, mint a gondolatai. Miután Farkasölő szabadon engedte őt az előző éjjel, nem húzta ki a karókat. Vajon azt tervezte, hogy újra megköti? Hosszú haját fátyolként használva lopva a férfira pillantott. Az indián őt nézte. Az unokatestvére közben felemelte a karját, belerúgott a porba, és nagy lépésekkel eltávozott. Az ezt követő csöndtől Loretta idegvégződéseinek működése felpörgött. Egy árnyék vetült rá, és Loretta tudta, hogy Farkasölő megmozdult és odaállt mellé. Néhány végtelennek tűnő perc után fel merte emelni a fejét. Többé már nem látszott harag a férfi arcán. Valójában meglepettnek tűnt. Lehajolt a lány előtt, indigókék szeme metszőn és fürkészőn nézett rá. Loretta, nyugtalanul és bizonytalanul a férfi kőmedálját bámulta. Farkasölő megérintett egy majdnem száraz hajfürtöt, és ujjaival megdörzsölte, hogy ellenőrizze a struktúráját. Majd megragadta a lány állát. Nagyujja és a többi ujjbegye megfeszült a lány szájának két oldalán, összenyomva Loretta ajkait. Amikor Loretta megint felpillantott, pillantásuk találkozott: kutatón, nem beszélve, a nevetés minden nyomát nélkülözve. A halott nyúl nehézkes, édes szaga hozzátapadt a férfihoz. Loretta elutasítón próbált elhúzódni tőle, de a férfi szorítása könyörtelen volt. Nagyujját végigsimította a lány széthúzott alsó ajkán, és közben sötét arca olyan közel hajolt Lorettához, hogy leheletük összekeveredett a lányé gyors és felszínes, az indiáné lassú és ütemes volt. Bármennyire is nehéz volt beismerni, Loretta tudta, hogy ha még néhány napig Farkasölő foglya lesz, akkor már teljes mértékben csak a túlélésre fog összpontosítani. Szinte látta magát, ahogy ugrik, hogy engedelmeskedjen a férfi parancsainak, panasz nélkül elviseli az indián érintését, és kegyelemért könyörög, amikor a férfi felmérgesedik. Ha hagyja, hogy ez megtörténjék, hogyan fog majd valaha is belenézni a saját emberei szemébe, ha valahogyan sikerül elmenekülnie? És hogyan fog szembenézni saját magával? Mintha megérezte volna, mire gondol a lány, Farkasölő arckifejezése gúnyossá vált. Elengedte őt, a sarkára ült, és pillantását leengedte, hogy arcátlan lassúsággal végigpásztázza Loretta testét, amitől a lány orcája tűzbe borult. Farkasölő számára ő csak egy vagyontárgy volt: valami, amit szabadon cirógathat és nézegethet, mint egy csecsebecsét, amelyért fizetett. Mikor érkezik el a pillanat, amikor már nem elégíti ki az, hogy egyszerűen csak bámulja őt? Az égése már jobb volt, a láza szinte eltűnt. Ha a betegsége miatt halogatta, hogy magáévá tegye, akkor az idő már vészesen fogyott. Egy pillanattal később felállt, behajlította az egyik ujját Loretta előtt, és azt mondta: – Keemah. Loretta elkezdett felállni, majd hirtelen visszafogta magát. Egy forró dudor alakult ki a torkában. Ha most ilyen könnyen engedelmeskedik neki, legközelebb még könnyebbnek találná majd, és hamarosan úgy ugrál majd, ahogy az indián fütyül. Ezt akarja? Túlélni mindenáron? Nem. CATHERINE ANDERSON

76 INDIÁN HOLD

Alig gyökerezett meg benne az ellenkezés, az indián keze máris megfogta a bal karját. A következő pillanatban pedig talpra rántotta őt. A lány, miután támolyogva megpróbálta visszanyerni az egyensúlyát, hátravetette a fejét, és ellenségesen a férfira nézett. Az indián válaszként maga mellé rántotta. – Ne tedd próbára a türelmemet, Kék Szem! A lovam holtan fekszik miattad. Még nincs túl késő ahhoz, hogy megbüntesselek, mi? Keemah, gyere! Ismered a szót. Hangja hurokként tekeredett Loretta köré: érdesen és hajthatatlanul. A szavakat olyan eltúlzott lassúsággal és világossággal ejtette ki, hogy a lány úgy érezte magát, mint egy kutya, akit éppen a pórázhoz szoktatnak Amikor az indián megfordult, és próbálta őt magával húzni a dolgainak kupaca felé, Loretta a földbe fúrta a sarkát. A férfi Loretta számára elképzelhetetlen erővel szorította meg és húzta őt engesztelhetetlenül előre. Próbálta lefeszíteni magáról az ujjait, de azok olyanok voltak, mint az acélkarmok Amikor odaértek a férfi bőrtáskáihoz, az elengedte a lányt, és átkutatta a dolgait, amíg nem talált egy húzózsinóros erszényt. Miután meglazította a zsineget, megragadta a lány kezét, és egy adag szárított gyümölcsöt és diót öntött a tenyerébe. Loretta egy pillanatra elszégyellte magát, hogy ennyi gondot okozott az indiánnak, amikor ő csak enni akart adni neki, de ez az érzés gyorsan elszállt. Bár éhesnek érezte magát, Lorettának nem sok választási lehetősége volt, és meghunyászkodni nem akart. Kevés módja volt a menekülésre. Felkészülve a férfi reakciójára megbillentette a tenyerét, és az indián felajánlását a földre öntötte. Sok mindenre ráveheti őt Farkasölő, de az evésre nem.

CATHERINE ANDERSON

77 INDIÁN HOLD

Tizedik fejezet

Mire a nyúlhús megsült, Farkasölő elbizonytalanodott azzal kapcsolatban, hogy bölcs

dolog volt-e nem megbüntetni a foglyát az előző éjjelen. Loretta a földre dobta az ételét. Amikor vizet ajánlott neki, kiöntötte. Előbb-utóbb nem lesz más lehetősége, mint megbüntetni a lányt. Amikor Vörös Bölény és két barátja átballagott hozzájuk, hogy egyenek a nyúlból, amelyet Vörös Bölény elejtett, Farkasölő egyik szemét folyamatosan a lányon tartotta, remélve, hogy van annyi esze, hogy jól viselkedik. Vörös Bölény mosolygott, ahogy letérdelt a tűz mellett. Vagy elfelejtette már a lánnyal kapcsolatos vitájukat, vagy egy újabb körre készült. – Jó az illata, mi, Farkasölő? – kérdezte. – Kinek van szüksége asszonyra, mi? – A feleségek csak zsémbeskednek. – Nyílkészítő, Vörös Bölény egyik barátja előrehajolt, hogy elcsenjen egy darab húst a nyúl lábából. Nyílkészítőnek, aki olyan vékony volt, mint a fegyverek, amelyeket készített, és ha oldalt állt, szinte nem is látszott az árnyéka, több szüksége volt az asszonyokra, mint bármelyik harcosnak, akit Farkasölő ismert. – Inkább odasettenkedek mások kunyhójához. Miért feszítsek ki egy kötelet, és nézzem ugyanazt a vén boszorkát minden éjszaka? – Csak légy óvatos, nehogy egy féltékeny férj elkapjon! – Farkasölő levette a nyulat a nyársról, és közben megrázta az egyik kezét, amikor a sistergő hús megégette az ujját. – Nekem tetszik az a gondolat, hogy van egy asszony a kunyhómban. A telek hosszúak tudnak lenni, ha nincs, aki felmelegíti a bölényköntösödet. Vörös Bölény a sárgahajút fürkészte. – Ha ezért akarod ezt a nőt, bolond vagy. A fehér nő úgy fekszik alattad, mint egy darab kő. Farkasölő egy darab állatbőrre helyezte az elszenesedett húst. A sárgahajú felé pillantva megvonta a vállát. – Egy követ is meg lehet munkálni, hogy az ember szükségleteit szolgálja. Egy jó tanárral talán ő is tűrhető lesz. Vörös Bölény felállt, és a szőrmeágyhoz sétált. Bár Farkasölő a hús fölé hajolva maradt, teljes mértékben érezte a lány félelmét. Vörös Bölény megragadta Loretta haját, és hátrafeszítette a fejét. Angolul beszélt hozzá: – Jó kis időt töltünk majd együtt, mi, asszony? – Halk nevetéssel végighúzta tenyerét a lány testén, kegyetlenül megszorongatva Loretta mellét Farkasölő lágy bőringén keresztül. – Amíg megtanítom neked, hogyan játszd a mi játékainkat. Farkasölő, még mindig guggolva, és kését lazán az egyik kezében tartva, lábujjhegyre emelkedett és megfordult. Ha valaki elbánhat a lánnyal, az ő maga lesz. – Hagyd békén! – Hagyjam békén? – Vörös Bölény megrángatta a lány haját. – Unokatestvér, ugye nem akarsz vitába keveredni velem egy büdös sárgahajú miatt? A lány szeme óriásira kerekedett a félelemtől. Vállait összehúzva ült, karjával a mellét védte egy újabb megbecstelenítéstől, nyakát elfordította, hogy enyhítse a fájdalmat, amit Vörös Bölény okozott a haja húzásával. – Ha akarsz magadnak egy sárgahajút, akivel játszhatsz, Vörös Bölény, menj, és lopj egyet magadnak! Az ott hozzám tartozik. Vörös Bölény rápillantott a Farkasölő kezében tartott késre. – Harcolni akarsz? Mindig is megosztoztunk mindenen. CATHERINE ANDERSON

78 INDIÁN HOLD

– Kivéve az asszonyainkat. – Ő egy rabszolga, nem egy asszony. – A prófécia asszonya. – Ai-ee! – Ishatay, Gyalázatos Prérifarkas lépett a tűzhöz, hogy a két unokatestvér közé álljon. – Bolond vizet ittatok ti ketten? Hagyd békén a lányt, Vörös Bölény! Nem ér annyit. Amikor Vörös Bölény elengedte a lányt, úgy meglökte, hogy az elvágódott. Farkasölő Loretta arcára pillantott, és könnyeket látott csillogni a szemében. Biztos volt benne, hogy ezek önkéntelen könnyek, amelyeket hajának gonosz tépése okozott. Egyébként túlságosan büszke volt ahhoz, hogy ilyen könnyen elsírja magát. Farkasölő gyomra összeszorult. A tűzhöz visszalépkedve Vörös Bölény mogorván felmordult. – Készítsd el az ételemet! El akarok menni innen. Ettől a bűztől elfog a hányinger. Visszaemlékezve arra, ahogy Vörös Bölény rászorította a kezét a lány mellére, Farkasölő remegni kezdett. Ez a reakció annyira megmagyarázhatatlan volt, hogy alig tudott másra összpontosítani, miközben visszadugta kését a tokjába, és felvett egy darab nyúlhúst. – Vedd el a részedet, és menj valahova máshova enni! – Őt választod helyettem? Farkasölő, figyelmen kívül hagyva a kérdést, a szőrmeágyhoz sétált, hogy odaadja a lánynak az adagját. Abban a pillanatban, hogy kinyújtotta felé a kezét, a lány rácsapott a karjára, és a gőzölgő nyúlhús a levegőbe repült. Ahogy a földre pottyant, ütődésének hangja mintha visszhangzott volna. Farkasölő rápillantott a húsra, majd vissza a lányra. Meg volt döbbenve. – Ha nem bünteted meg ezért, hát majd én megteszem! – üvöltött Vörös Bölény. Farkasölő hallotta, hogy az unokatestvére a háta mögé lép. A lány elkerekedett szemmel hátrahúzódott, ahogy Vörös Bölény keze átfogta a karját. Farkasölő megragadta Vörös Bölény csuklóját. – Ő az én asszonyom. Majd én elbánok vele. – Ahogy tegnap este tetted? Farkasölő egyre idegesebb lett, és türelme már úgy elvékonyodott, mint vadászíjának ina. Ellökte Vörös Bölényt, és összezárta az öklét. – Azt mondtam, majd én elintézem. Vörös Bölény vállat vont, és hátralépett. – Az én nyúlhúsomat pazarolta el. – És ő az én asszonyom. Tehát az én feladatom megfegyelmezni őt. Nem a tiéd. Farkasölő megragadta a lány csuklóját és talpra rántotta. Egy közeli farönk felé fordulva magával rángatta. Loretta ellenkezni próbált, le akarta feszíteni a férfi ujjait a karjáról. Farkasölő, akinek nem volt kedve a lány önfejűségéhez, megint megrángatta őt. Amint a férfi elkezdett volna leülni a farönkre, a lány ellökte magát tőle. Majdnem kicsúszott az indián kezéből. Apró termete ellenére gyors volt, és a zsírtól csúszós. A küzdelem során könyökével úgy verte fejbe a férfit, hogy az indián csillagokat látott. Farkasölő elszántan, hogy móresre tanítja a lányt, elfeledkezett Loretta égéséről, Vörös Bölényről és a barátairól, mindenről. Lehuppant a farönkre, és az ölébe kapta a lányt. Amikor a térde belevágott a lány hasába, annak minden levegő kiszorult a mellkasából. – Majd megtanulod, hogy ne harcolj velem. Loretta ívesen felemelte a hátát, és a férfi bal karját nézte. Az indián tudta, mire gondol, és ettől még dühösebb lett Megragadta őt a tarkójánál fogva, és hátrahajtotta a fejét, még mielőtt a fogait belévájta volna. Jobb lábát a lány két lábára szorítva combjai közé fogta Lorettát. A lány csapkodott az öklével, izgett-mozgott és CATHERINE ANDERSON

79 INDIÁN HOLD

kétségbeesetten próbálta megrúgni őt, de Farkasölő pontosan úgy fogta, ahogy akarta: szétfeszíthetetlenül szorítva, fenekével felfelé. – Samos, egy! – számolt, miközben tenyere a lány hátsójához vágódott. – Wahat, kettő! Pihet, három! Vörös Bölény és a barátai közelebb húzódtak, és hangosan hahotáztak. Az ilyen büntetés ismeretlen volt az ő falujukban. – Ai-ee! – Gyalázatos Prérifarkas kezét a csípőjére tette és előrehajolt. Farkasölővel együtt számolt, és amikor a negyedik ütés is megtörtént, felkiáltott: – Hi-er-oquet! A lány karcsú teste olyan erősen megrándult, hogy Farkasölő megrezzent. Miért nem adja fel Loretta a harcot? Farkasölő még sosem emelt kezet egy lágy hátsóra. El tudta képzelni, mennyire csíphetett tenyerének ütése. Akkor miért rúgkapál a lábával, és küzd, hogy megszabaduljon? Megint rácsapott. – Mau-vate! Öt, Kék Szem. Fejezd be a harcot, és én is abbahagyom a büntetést! A lány válasza az volt, hogy Farkasölő combjába vájta a fogát. Az indián felüvöltött, és hajánál fogva megragadta a lányt, hogy megállítsa. Azt gondolta, hogy megengedheti ezt magának mások előtt? Megint fenéken vágta. Oldalra hajolva, hogy lássa az arcát, sziszegve mondta: – Nem fogsz velem harcolni! Egy pillanatra a lány gyűlölettől, fájdalomtól és csípős büszkeségtől csillogó kék szemének pillantása összeütközött az indiánéval. Majd köpött egyet. A permet telibe találta Farkasölő arcát. A hatodik csapást még nagyobb erővel kivitelezte, mint bármelyik korábbit. Megint oldalra hajolt, belenézett a lány vízkék szemébe, és azt mondta: – Harcolni akarsz? Mi? Kerwhack! Rendben! Jól van! Akkor harcolunk. Köpni akarsz? – Megütötte a lány hátsóját. – Még mindig köpni akarsz? Mi? A hangok számából ítélve, amelyeket Farkasölő maga körül hallott, tudta, hogy tömeget vonzottak maguk köré. De már nem törődött ezzel. Csak az számított, hogy a nő megadja magát. Még soha senki nem merte mérgében megütni őt, aki tovább élt volna, hogy megismételje a hibáját. Kivéve ezt a lányt. De ő sem fog tovább haladni ezen az úton. Majd tesz róla. Elszántan, hogy addig csépeli a lányt, amíg ő abba nem hagyja az ellenkezést, Farkasölő már nem tudta, hányadik csapást mérte rá. És a lány még mindig küzdött, fészkelődött, rugdosott, ügyetlenül ütögette Farkasölő lábát és oldalát az öklével. Nem jött rá, hogy az indián nem kegyelmezhet meg neki, amíg a többi férfi figyeli őket? Alsóneműjének vékony anyagán keresztül fenekének bőre tűzforró volt. A férfi rájött, hogy nem fogja megadni magát. Újabb verésre emelte karját, majd habozott. A lány karcsú teste megrándult, és már előre megfeszült. Irtózás hulláma áradt szét a férfiban. Sok férfival harcolt, és sokat megölt. Olyankor legalább érzett egyfajta győzelmet, sőt megbecsülést, amikor az ellenfél félelmetes volt. De most? A győzelem, amikor eléri, ha egyáltalán sikerül, csak por lenne a szájában. Mintha valahonnan a távolból hallotta volna barátai nevetését, ahogy neki szurkolnak. Undorodva felmordult, és lelökte a lányt az öléből. Loretta négykézláb esett a földre, aranyszínű haja fürtök vad kuszaságaként keretezte napégette és könnyáztatta arcát, kék szeme tehetetlen dühtől csillogott. Bár megsemmisítő túlerővel győzték le, és kevés ereje volt már a harchoz, még mindig nem adta fel. A fiúk, akikkel majd megajándékozza Farkasölőt, szenvedélyes harcosok lesznek. Az indián most először gondolkodott el azon, hogy a Nagy Istenek nem mosolyogtak-e rá. Loretta, akinek fájdalmánál nagyobb volt dühe, összeszorította ökleit, és felnézett fogva tartójára. A többi férfi nevetése üvöltéssé vált a fülében, aminek hangja még

CATHERINE ANDERSON

80 INDIÁN HOLD

teljesebbé tette megalázottságát. Remegett a dühöngéstől. Tántorogva felállt. El. Csak erre tudott gondolni. El Farkasölőtől. Megfordult, és futásnak eredt. Nem gondolt arra, hogyan tegye egyik lábát a másik elé. Sem arra, hogy Farkasölő kergetni fogja. Sem a többi férfira, akik körülvették. Amikor arcával nekicsapódott egy kemény mellkasnak, és érezte, hogy kezek ragadják meg, hunyorgott, hogy lásson, majd teljes erejével ütött. A következő pillanatban valami kemény érintette meg fejének oldalát, és fényrobbanásokat látott. Megtántorodott, és teljes testével elvágódott a földön. Látását csillagfényes sötétség vakította el. Próbált feltérdelni. A teste olyan nehéz és erőtlen volt, mint a nedves nyersbőr. Mérges hangokat hallott: emelkedő, ereszkedő, elhaló és felerősödő hangokat. Megint kísérletet tett arra, hogy felálljon, de nem sikerült. Valaki megmarkolta a vállát, és megfordította. Súlytalan érzés lett úrra rajta. A sötétség kavargó redőin átlesve kétségbeesetten próbálta megnézni, ki érintette meg. Kérlek, Istenem, csak ne Farkasölő unokatestvére legyen az! Ahogy Farkasölő kábultan és lesújtottan felemelte a lány haját a földről, a legerősebb érzése a düh volt amiatt, hogy Gyalázatos Prérifarkas meg merte ütni Lorettát. A második a félelem amiatt, hogy a másik férfi ökle komoly kárt tehetett benne. Ahogy lenézett a lány zavarodott szemére, összeszorult a gyomra. Loretta végül teljesen megtört. Pár perccel ezelőtt még ez volt a célja. Most azonban azt kívánta, bárcsak megint köpködne, rugdosna és harapdálna. Ezekben az elmúlt napokban az érzései olyan testetlenek és nehezen megragadhatóak lettek, mint a hópelyhek. Talán mégis jobban hasonlított a testvérére, Harcosra, mint amennyire gondolta. Rámordulva a többi férfira, hogy menjenek el, a szőrmeágyhoz vitte a lányt, és gyengéden lefektette, majd letérdelt mellé. – Hah-ich-ka ein, hol jársz, Kék Szem? – Farkasölő, jól van a lány? Ahogy Farkasölő felnézett, fiatal barátját, Fürge Antilopot látta közeledni. A fiú arcára riadalom ült. – Azt hiszem. Hagyj minket, Fürge Antilop, jó? Ha magához tér, és meglát még egy ismeretlen arcot, meg fog ijedni. Fürge Antilop bólintott, és hátrálni kezdett. – Tehetek valamit? Hozzak vizet, vagy valami? – Nem, csak menj el! – Nagyon bátor, ugye? Mint a testvére. Farkasölő bólintott, és intett a fiúnak, hogy menjen. A lány hosszú szempillái sötét árnyékot vetettek az orcájára, majd felemelkedtek, és egy jóval kékebb szemet fedtek fel, mint amilyet a prófécia megjósolt. Kék, mint a nyári ég, igen, de sokkal ragyogóbb. Könnyei a napfényt magukba zárva csillogtak, régi érzésekre emlékeztetve Farkasölőt. Szája széle megremegett, ahogy sikertelenül próbált felkönyökölni. – Maradj nyugton! – utasította az indián halkan. Loretta összeráncolta a homlokát, és felpillantott az indiánra. Farkasölő, tartva attól, hogy ujjai mit fognak felfedezni, előrehajolt, és gyengéden ellenőrizte a lány állkapcsát és halántékát. Bár Loretta arca megrándult, Farkasölő nem észlelt törött csontot, és nem látott árulkodó pirosságot. Gyalázatos Prérifarkas ökle bizonyára fejének oldalsó részéhez ért. Az érzékelése összezavarodott, de semmilyen komoly baj nem történt. Farkasölő megkönnyebbülten simította ki a csillogó arany hajfürtöket a lány nedves orcájából, és elbűvölve nézte, ahogy a fonatból kiszabadult tincsek felvették ujjának alakját. Az aranyszínű csigák megcsillantak a napfényben, lángra kaptak és ezüst tűzre lobbantak. Ez mégsem az elfonnyadt fű, hanem a napsütés színe. Pillantása a lány arcára vándorolt, lassan vonulva végig finom vonalú szemöldökétől apró, napégette CATHERINE ANDERSON

81 INDIÁN HOLD

orrának pisze lejtőjéhez. Pelyhes szőr csillogott a felső ajka feletti sekély szakadékban, beesett orcája mellett. Nem tudta, miért, de hirtelen mosolyogni támadt kedve. Ahogy Loretta látása kitisztult, meglátta a komancs kemény arcát, és zavarba jött érintésének gyengédségétől. Még jobban összezavarodott a törődéstől, amelyet a férfi szemében látott. Egyik kezét a homlokához emelve megint hunyorított. Az az indián biztosan teljesen öntudatlanra verte. Ez volt az egyetlen magyarázat. Mindent megtett, amit lehetett, hogy feldühítse Farkasölőt: sértegette, ellenszegült vele, megharapta, leköpte. Az indián válasza ennek ellenére csak annyi, hogy megpaskolja, és ilyen aggódón néz rá? Henry bácsi sokszor sokkal kevesebbért keményebben megostorozta. Farkasölő végigsimította kezét a lány hajában, és meleg, kérges ujjbegyeivel megcirógatta a fejbőrét. Amikor egy érzékeny részt érintett meg, Loretta megrándult, de túlságosan kába volt ahhoz, hogy elhúzódjon. – Nem bölcs dolog harcolni, amikor nem nyerhetsz, Kék Szem. Már korábban is mondtam ezt neked, nem? Nem figyelsz elég jól. – Ahogy visszaült a sarkára, szájának egyik sarka kényszeredett mosolyra húzódott. – Majd amikor senki nem figyel, megharcolhatod a nagy harcot a komanccsal, jó? De csak akkor, amikor senki nem figyel. Különben meg kell büntesselek. Érted? – Mosolya elhalványult. – Velem, és nem Gyalázatos Prérifarkassal. – Ráütött a mellkasára. – Che kas-kai, rossz szív. Érted? Ő egy mo-cho-rook, kegyetlen ember. Loretta figyelme a többi indiánra terelődött, akik tőlük távolabb csapatokba verődtek össze. Megdöbbenve jött rá, milyen szörnyű lehetett volna a sorsa, ha nem Farkasölő, hanem valaki más lenne a fogva tartója. Forgott vele a világ. Hányszor hallotta, hogy Farkasölőről rettegéssel beszélnek? Kegyetlen, ravasz, különös veszély a határőrök számára. Ez csak egy része volt annak, amit róla hallott. Az indián pedig figyelmezteti őt, hogy vele küzdje meg a harcot, ne mással, hogy meg ne sérüljön? Miután adott néhány percet a lánynak, hogy visszanyerje egyensúlyát, Farkasölő felállt, és néhány lépést tett hátra a tűzhöz, hogy megszerezze a nyúlhúsadagját. Ahogy visszatért az ágyhoz, elővette kését, félbevágta a húst, és az egyik felét Lorettának nyújtotta. Loretta tudta, hogy az indián már biztosan éhes, és a saját adagja sem túl nagy. Azok után, ahogy viselkedett vele, nem tudta elhinni, hogy a férfi mégis ételt kínál neki. Ha a szerepek fordítottak lennének, ő hagyná, hogy az indián halálra éhezzen, és ő megszabaduljon tőle. Felkönyökölt. A férfi előrehajolt, és közelebb tolta a húst. – Egyél – eltéveszthetetlenül nevetés játszott az arcán –, hogy erős maradj! Nem tudjuk megharcolni a nagy harcot, ha remegsz az éhségtől. Loretta lesütötte a szemeit Ellentmondó érzések rohama támadta meg. Utálta a férfit. Nem kellene törődnie azzal, hogy van-e elég ennivalója, és a legkevésbé sem kellene bűntudatot éreznie amiatt, hogy elpazarolta a hülye nyúlhúst. Mégis így tett. És ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudta volna elfogadni és eldobni csekély adagjának egy részét. Utálta magát emiatt, és utálta az indiánt is, hogy ilyen áruló érzelmeket csal elő őbelőle. Amikor nem vette el a húst, a férfi lekuporodott mellé. Miért nem hagyja békén? Annyira fáradt volt, annyira szörnyen, rettenetesen fáradt. Belefáradt a félelembe. Belefáradt abba, hogy harcoljon vele. Belefáradt abba, hogy harcoljon saját magával. – Hein ein mah-su-ite, mit akarsz? – kérdezte a férfi halkan. – A kis nyúl húsa jó. A tosi tivo, a fehér ember eszik nyúlhúst, nem? Loretta továbbra sem nézett rá. Farkasölő felsóhajtott. – Kék Szem, megértesz engem, ugye? – Mivel még mindig a két kezében tartotta a két húsdarabot, nem volt szabad keze, ezért az alkarjával bökte meg a lány vállát. – Nabone, nézd! Loretta, most először, könyörgést érzett a férfi hangjában. Alig volt felismerhető a harcias arrogancia alatt, de mégis ott volt. CATHERINE ANDERSON

82 INDIÁN HOLD

Amikor felnézett, az indián pillantása elkapta, és nem engedte el az övét Egy hosszú pillanat múlva megszólalt: – Te to-ho-ba-ka vagy, ellenség. Ez így van, nem? Tosi mah-ocu-ah, egy fehér nő. És én is ellenség vagyok a te embereidnek, Te-j-as, egy komancs. – Kinyújtotta a karját maga előtt, alkarját derékmagasságban, vízszintesen tartva, és vonagló mozdulatot tett vele. – Kígyók, Akik Visszajönnek, ugye? – Szája olyan vigyorra húzódott, amelytől egész arckifejezése megváltozott. Egy pillanatra nemcsak emberinek, de jóképűnek is látszott. – Ez tetszik neked, mi? Komancsok és kígyók egy kutya? A vigyortól Loretta elveszítette az egyensúlyát, és megint elfordította az arcát. A férfi egy darab húst dugott az orra alá. – A nyúl, ő nem to-ho-ba-ka, nem ellenség. Ő tao-yo-cha, a Földanya gyermeke, nem? Megeheted őt. Az nem megalázkodás, ha a Földanya ajándékait elfogyasztjuk. A nyúl illata megtöltötte Loretta orrát, és összegyűlt a nyál a szájában. Akarata ellenére elidőzött pillantása a rózsaszínű, szaftos húson. Az éhségtől összeszorult a gyomra. Érezte, ahogy az elszántsága hanyatlik. Egyébként is, mit akart bizonyítani? Azt, hogy egészen a halálig küzd? És ha így is tenne, ki tudná meg? Ö maga, természetesen, de a büszkeséggel nem tudná megtölteni a hasát. Farkasölő még közelebb tolta a felajánlását – Elveszed? Csak a tiéd, senki másé. Az illat túlságosan jó volt ahhoz, hogy ellenálljon. Loretta felült, de arca megrándult, ahogy fájó hátsója az ágyhoz ért és megint visszautasította a húst. A férfi helytelenítőn morgott, és leült mellé az ágyra. Az ezután következő csöndben Loretta hallotta Farkasölő állkapcsának kattogását, ahogy a férfi rágott. Az istenadta világon semminek nem volt olyan csodálatos illata, mint annak a nyúlnak. – Diót és bogyókat fogsz enni? Loretta ránézett, majd a férfi bőrtáskái felé pillantott, visszaemlékezve a keverékre, amelyet korábban a földre öntött. Büszkesége felerősödött. – Hátrafelé lépkedsz a lábnyomaidban, mi? Azután megint előrefelé haladsz egy másik irányban? Ner-be-ahr-om, anyám gyűjtötte a bogyókat és a diókat. Harcos, a testvérem találta a fát. Ajándékok Földanyától, nem? Mint a nyúl. A hús illata megint megcsapta Loretta orrát. Egyenesen maga elé bámult. Nem engedhette meg magának, hogy behódoljon. Mintha megérezte volna, milyen törékennyé vált a lány akaratereje, Farkasölő felállt, és a táskáihoz ment az erszényért és egy kulacsért. Amikor visszatért, meglazította a zsinórt, és letette az erszényt az ágyra, kettejük közé. Miután kimert belőle egy marék dió-gyümölcs keveréket magának, jelzett Lorettának, hogy ő is cselekedjen így. Amikor a lány nem mozdult, a férfi megszólalt: – Hm, ez finom, ugye? Vegyél egy keveset! Nem leszel beteg tőle. Könnyek gyűltek Loretta szemébe. Ki mondta azt, hogy a test gyenge? Ez nem igaz. A test szükségletei diktálnak. A szomjas iszik. A hideg melegséget keres. És az éhező eszik. Szinte érezte, ahogy az édes-keserű pekándió megtölti a száját. Azt kívánta, bárcsak mindent felfalhatna, amit a táskában találna. A férfi felajánlotta neki a vizeskulacsot. Habozott, majd elutasította. Tudta, hogy nem telik sok időbe, és az indián rájön, hogy se enni, se inni nem szándékozik. Nemcsak ma reggel, hanem egyáltalán. Bizonyára lesz majd egy végső harc. Ettől Loretta tartott. De vannak dolgok, amiket az indián nem fog tudni rákényszeríteni. Amíg a férfi evett, Loretta térdei átölelésével vigasztalta magát, és pontosan tudta, hogy a férfi figyeli. Egy mezei pacsirta trillázott a közelben, tiszta hangja édesen csengett. Loretta a hangra összpontosított, és próbált úgy tenni, mintha a komancs nem létezne. Lehetetlen volt. Fölöttük falevelek táncoltak a napfényben, remegő

CATHERINE ANDERSON

83 INDIÁN HOLD

aranyszínű foltokat mintáztak a földön. A mintákat tanulmányozta, és azt kívánta, bárcsak elmenne az indián. Bárcsak ő maga valahol máshol lehetne. Akárhol. Amikor már nem tudta tovább elviselni a férfi csöndes elmélkedését, kényszerítette magát, hogy elfordítsa a fejét. Az indián indigókék szeme találkozott az ő pillantásával: tükrözte az árnyakat és a fényeket, folyamatosan változva, meghatározhatatlanul, olvashatatlanul. Barnított rézbe vésett arcvonásai sem adtak semmilyen segítséget. A szél belekapott a hajába, és sötét tincseit, amelyek hosszú szempilláin fennakadtak, lágy függönyként arca elé vonta. Mégis rezzenéstelen arccal fürkészte a lányt. Nevetésnek nyoma sem látszott az arcán, Loretta mégis úgy érezte, mulattatja őt. Amikor hirtelen felállt, a lánynak a szívverése is elállt. A nyeregtáskáihoz ment, hogy eltegye az elemózsiás erszényt. Egy perccel később egy hosszú kötéllel tért vissza. Az egyik végére ügyes kézzel mozgóhurkot kötött, és átdugta a lány fején. Ahogy megigazította a csomót a torka körül, megszólalt: – Sétálni fogunk. Loretta elborzadva nézett a pórázra. – Nem adod meg magadat igazán jól, Kék Szem. A kötelet megkívánja a bölcsesség. Nem fogjuk megharcolni a nagy harcot a bokrok között, nincs bájolgás, nincsenek hazugságok, nincsenek boldog varjak és halott pónik. – Enyhén megrántotta a lányt. – Keemah, gyere! Loretta elgondolkodott azon, vajon megfojtaná-e az indián, ha mozdulatlanul ülve maradna. Ahogy fellesett a férfi kemény arcára, rájött, hogy nincs mersze kipróbálni. Felállt, és alázatosan elindult mellette a csalitos irányába.

Leszámítva a bokrok között tett szigorú felügyeletű sétákat, Loretta a nap hátralévő

részét a tölgy árnyékában ücsörögve töltötte, fogva tartójának állandó megfigyelése alatt. Reménytelen passzivitással szenvedte el az indián közreműködését égett bőrének gyógyításában, és a menekülés gondolata már nem foglalkoztatta. A férfi kimeríthetetlenül kedves volt, ami, ahelyett, hogy megnyugtatta volna, csak arra volt jó, hogy fokozza zaklatottságát. Bizonyára csak játszik vele. Nem tudta, hogy a következő pillanatban mire számíthat. Szürkület környékén az egyhangúságot lovak patáinak dübörgése törte meg. Egy újabb tucat harcos lovagolt be a táborba, és porfelhőt kavarva leszállt a lováról. Loretta egykedvűen figyelte őket. Már így is olyan sok vadember vette körül, hogy több vagy kevesebb már nem osztott, nem szorzott semmit. Az egyik lovas a lován maradt. A lány őt figyelte, majd felegyenesedett, pulzusa egyre hevesebben vert. Tom Weaver? Riadt pillantást küldött Farkasölő felé, aki éppen a tüzet táplálta. Miután azzal a rejtélyes szemével viszonozta a lány pillantását, elballagott, hogy üdvözölje az újonnan érkezetteket. Egy tucat kérdés kavargott Loretta fejében. Miért nem ölték meg Tomot? Ha az indiánok mindvégig fogva tartották, hol őrizték? És miért hozták ide? Hogy megöljék? Átkarolta a térdét, és körmét belevájta a bőrébe. Nem tudná elviselni, ha a szeme láttára kínoznák meg. Mégis, mit tehetne, hogy megállítsa őket? Még saját magát sem tudja megmenteni. Miután beszélt a többi indiánnal, Farkasölő megfogta Tom lovának kantárját, és a lovat lovasával együtt a saját táborába vezette. Loretta Tomot fürkészte. Egy kékesszürke horzsolás hasított végig az arccsontján a szakálla fölött. Egy kötél mérges vörös helye övezte a torkát. Az inge elszakadt a vállánál, a szakadás széleit vér áztatta. Rémültnek tűnt, gyenge, remegő ijedtség ült arcára, amelyet Loretta túlságosan is jól ismert

CATHERINE ANDERSON

84 INDIÁN HOLD

Farkasölő elvágta a kötelet Tom lábánál, és leszállította a férfit a lóról. Tom megtántorodott, és majdnem elesett. Farkasölő figyelte őt, majd a tűzhöz irányította, ahol megnyomta a vállát, hogy leültesse. Tom Lorettára szegezte a szemét – Jól van, Loretta? Bántották…? Farkasölő enyhén megütötte Tom hátát mokaszinjának belső oldalával. Tom elharapta a szavakat, és kék szemével fürkészőn nézett a lányra. Loretta tudta, mire gondol. Próbált volna jelezni neki, de Farkasölő figyelte. Bár tudta, hogy Tom a legrosszabbra gondol, lehajtotta a fejét. Ha felmérgesíti a komancsot, az bosszút állhat azzal, hogy bajt csinál Tomnak. – Ti mocskos, csúszó-mászó férgek! – kiáltott Tom. Loretta, aki alig tudott hinni a fülének, épp időben nézett fel ahhoz, hogy meglássa a fémes csillanást. Farkasölő Tom nyakához szorította a kést, és leguggolt mellé. Nem volt szükség szavakra. Még egy hang Tom szájából, és Farkasölő megöli. Loretta feltérdelt. A hang, amelyet kiadott, bármily halk is volt, magára vonta az indián figyelmét. Csöndes könyörgéssel emelte fel a karját. A levegő lüktetett a feszültségtől. Majd nagyon lassan és kimérten, Farkasölő elhúzta a kést Tom gégéjétől, és visszadugta a tokjába. A megkönnyebbülés kiszívta az erőt Loretta combjából, a lány visszasüllyedt az ágyra. Farkasölő egy újabb darab fát dobott a tűzre, amitől egy adag parázs repült a levegőbe, annak egy része pedig Tom ölébe. Tom hátradőlt, és próbálta lerázni magáról a parazsat, ami nem volt egyszerű feladat hátrakötözött kezekkel. Elveszítette az egyensúlyát, és oldalra esett. Farkasölő a tűz mellett guggolt, karját térdére ejtette, tekintete az apró lángokra szegeződött, miközben Tom megpróbált visszaülni. A komancs szemében az a különös fény csillogott, amelyet Loretta nevetésként kezdett számon tartani. Hosszú idő után megszólalt – Amikor a nap felkel, elmegyünk. Téged szabadon engedünk, öregember. Tom nem úgy tűnt, mint aki elhiszi ezt. Amikor Farkasölő Lorettára pillantott, szeme még mindig attól a sötét élvezettől csillogott, amelyet a lány oly nagyon utált. – Én nem hagyok szomorúságot magam mögött. A Tom torka mentén húzódó izmok úgy kiálltak, mintha mondani akart volna valamit. Amikor végül megtette, a szavak cincogásnak hatottak. – És mi lesz a lánnyal? – Ő velem jön. – Én m-megveszem őt m-magától. F-fegyvereket. F-fegyvereket tudok szerezni. És töltényeket Az érdeklődés, amely az információ hatására felcsillant a komancs szemében, eltéveszthetetlen volt. Loretta szíve felordított a hirtelen reménytől. – Vannak fegyvereid? – N-nekem nincsenek. D-de tudok szerezni. Farkasölő végigpásztázta Tomot, majd pillantása Lorettára vándorolt. – Kérem – suttogta Tom. – Vannak mások, akiket ellophat. Ne őt vegye el! Hagyja, hogy hazamehessen a családjához! – Félbeszakította mondandóját, és megnyalta az ajkát. – Nem tett magának semmi rosszat. Farkasölő hosszú idő után megint a tűz felé fordította figyelmét – A komancs nem adja el az asszonyát. Még fegyverekért sem. Ő velem jön. – De miért éppen ez a lány? Farkasölő egy ezüstös fadarabot dobott a lángokra. – Másik nem lesz jó. Olyan nehéz csönd borult a három emberre, mint a sötétség, amely már leereszkedőben volt. Loretta hátát a fának nyomta, és maga elé meredt, keresztül a tisztáson. Reménytelenség öntötte el. Indiánok mindenhol, bárhová néz. Tom éppolyan CATHERINE ANDERSON

85 INDIÁN HOLD

tehetetlen volt velük szemben, mint ő. És éppolyan riadt. Ahogy látta őt a félelemtől remegni, csak megerősödött benne a bizonyosság, hogy a komancsok nemcsak kegyetlenek, de lehetetlen megszabadulni tőlük. Egy egész hadseregre lenne szükség ahhoz, hogy megmentsék őket, a hadsereg pedig éppen az északiakkal csatázott. Tomot csak annyi ideig engedték el, amíg részesült egy vízből és szárított húsból álló csekély vacsorában. Miután a két férfi befejezte az étkezést, Farkasölő ahhoz a fához hurcolta Tomot, amelyiknél Loretta ült. Karját a háta mögé húzta és a fa köré fonta, majd megkötötte egy nyersbőrrel. Loretta Tomtól balra volt, amíg fogva tartójuk eloltotta a tüzet éjszakára. – Csak pár percünk van, úgyhogy jól figyeljen! – suttogta Tom lázas sürgetéssel. – Egyenesen a Staked Plainsre mennek. Amint odaérnek magával… nos, azt tudja, mit jelent. Loretta bólintott. Kevés fehér ember merészkedett arra a területre. Ha egyszer Farkasölő odaviszi őt, a civilizációtól oly messzire, semmi remény nem lesz a szabadulásra. Nem mintha most lenne. – Holnap, amikor elindulnak, valószínűleg megölnek engem. Ha nem, akkor a lovam nélkül hagynak. Túl közel vagyunk Belknaphoz, hogy megkockáztassák, hogy segítségért menjek. – A tölgyfának dőlt, és felsóhajtott. – Istenem, bárcsak lenne fegyverem! Savas réteg borította be Loretta nyelvét. Tudta, mire gondol Tom, és ijedten pillantott a tűz felé, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Farkasölő nem hallja őket. Tom egy tompa, pengő hangot adott ki, mintha nyelt volna. – Eltökélte, hogy megtartja magát. Az égvilágon semmi esély arra, hogy lebeszéljem róla. – Rövid csönd telepedett rájuk. – Tudja, mit kell tennie. Loretta képtelen volt a férfi szemébe nézni. – Soha nem fogja hagyni, hogy fegyver közelébe jusson, nehogy gyorsan cselekedjen. Az nem illene bele a játékba, amit játszani szeretnek. Egyáltalán nincs választási lehetősége. Az egyetlen menekülési út, ha nem eszik és nem iszik. Tudja, mennyire szörnyű nekem, hogy ezt kell mondanom, de ez még mindig jobb, mint ha… – Mereven nézte a lányt a félhomályban. – Érti, mit mondok, Loretta Jane? Hisztérikus nevetés buggyant fel Loretta mellkasából. Tényleg butának gondolja őt Tom? Azt hiszi, hogy még nem vette sorra a szánalmas lehetőségeit, és nem lépett a tettek mezejére? – Nincs választási lehetősége. Ne higgye, hogy van! Most nem bánik magával rosszul, de Isten a tanúm, meg fogja tenni. Csak imádkozzon, hogy előbb legyen vége, mint hogy nekikezdenének. – Megint nyelt egyet. – Nem tudom, miért húzza az időt. Talán hazaviszi magát a falujába valami ünnepségre, vagy ilyesmire, a saját indiánjaihoz. Vagy talán csak tetszene neki egy aranyhajú feleség. Bárhogy is, higgyen nekem, amikor azt mondom, a szomjhalál kedvesebb lesz. Loretta átkarolta magát. Értette. Túlságosan is jól értette. Néhány perc múlva Farkasölő visszatért, és kirántotta a szőrmét Tom lába alól. A megszokott arroganciájával intett Lorettának, hogy kövesse őt, és elsétált a tűztől távolabb, az árnyékba. A lány nyakát elöntötte a pirosság, ahogy felállt, hogy kövesse őt. Tom figyelte. Emiatt még szégyenteljesebb volt a komanccsal aludnia. De nem mert ellenkezni. Tom fizetheti meg az árát. Farkasölő leterítette a szőrmeágyat, és intett a lánynak, hogy feküdjön mellé. Loretta hátát a férfi felé fordítva elnyújtózott az ágyon, olyan távolra tőle, amennyire az ágy engedte. Érezte, hogy az indián egy hajtincsét a csuklója köré tekeri, és ujjai köré fonja. Imádkozott, hogy ne érintse meg, legalábbis ne Tom előtt. De Isten nem volt a mennyországban. Egy szívdobbanással később Farkasölő acélos karja átölelte a derekát, és hatalmas keze szétterült a melle alatt. A szőrme felhorzsolta napégette combját, ahogy az indián közelebb húzta őt magához, de a CATHERINE ANDERSON

86 INDIÁN HOLD

fájdalom semmi sem volt a megalázottsághoz képest. Mit fog Tom gondolni? Loretta tudta, mit fog a férfi gondolni, és nem hibáztathatta ezért. De milyen más lehetősége volt?

CATHERINE ANDERSON

87 INDIÁN HOLD

Tizenegyedik fejezet

A komancsok jóval hajnal előtt tábort bontottak, és felkészültek az útra. Farkasölő

ígérete ellenére Loretta arra számított, hogy megölik Tomot, mielőtt elindulnak. Farkasölő azonban megint meglepetést okozott. Tomnak, a lovától és a csizmájától megfosztva haza kell sétálnia; jó kis távolság mezítláb, de nem bántották. Lorettának még meg is engedték, hogy elbúcsúzzon tőle. Farkasölő a közelben állt, folyamatos figyelemmel. Az első vérszegény napsugaraktól könnyek szöktek Tom szemébe, ahogy Loretta a ködben felé tartott. Megérintette a lány haját, majd felsóhajtott, és egy heves ölelésre a karjába húzta. – Ó, Loretta, nagyon sajnálom. Ha igazi férfi lennék, csinálnék valamit. Loretta belecsimpaszkodott Tomba, és azt kívánta, bárcsak soha ne kellene elengednie. Büdösebb volt, mint az indiánok, de ő volt az egyetlen kapocs az otthonához, és azokhoz az emberekhez, akiket szeret. Még soha nem félt ennyire. – Ne felejtse el, amit mondtam – suttogta Tom. – Semmi étel vagy ital. Loretta, aki már gyenge volt az éhségtől, és elkezdett kiszáradni, bólintott, és elmélázott azon, vajon miért nem veszi észre Tom, hogy már eddig is koplalt. A félelemtől, gondolta. A félelem valamiképpen felemészti az embert. – Megpróbálok elmenni magáért. – Hangja elmélyült, és karja remegni kezdett a lány körül. – Mindent megteszek, amit tudok. Loretta megint bólintott, bár mindketten tudták, milyen kicsi esélye van arra, hogy időben odaérjen. Farkasölő hangja ostorként csattant. – Mea-dro, menjünk! Loretta még egyszer utoljára megölelte Tom nyakát, és kiszabadította magát a férfi öleléséből. Farkasölő megragadta a lány karját, és Tom lova felé húzta, amely most komancs lovaglófelszereléssel volt ellátva. Amikor felemelte Lorettát a kanca hátára, a lány elgondolkodott azon, vajon megkötözi-e majd őt, ahogy korábban tette. Hamarosan megkapta a választ, amikor a férfi is felszállt a lóra Loretta mögé, és egyik karját a lány dereka köré fonta. Loretta kinyújtotta a nyakát, hogy lássa Tomot, miközben Farkasölő indulásra ösztönözte a kancát. Torka összeszorult a sírástól. Ennyi volt hát: ez volt az utolsó kapcsolata az otthonával. – Ne nézz hátra, Kék Szem! – mormogta Farkasölő. – Egy új helyre megyünk, jó? Jó lesz ott. Loretta kételkedett ebben.

A komancsok egyenletesen észak felé haladtak, öt óra alatt átgázolva a Brazos folyó

Clear- és Salt-elágazásán is. A felső elágazásnál olyan közel haladtak el Fort Belknaphoz, hogy Loretta alig tudta elhinni vakmerőségüket. A vidék utána hamarosan magasan fekvő síksággá változott, amely a végtelenbe nyúlt. Csak a dimbes-dombos hegyek törték meg a látóhatár egyhangúságát. Farkasölő rendszeresen megkínálta a lányt vízzel, de ő minden alkalommal elutasította. A nap állásából Loretta arra következtetett, hogy dél körül lehet, amikor az indiánok végre megálltak pihenni. A kimerültségtől és a szomjúságtól szédülve csúszott le a kancáról, és megbotlott. Farkasölő elkapta, hogy ne essen el, és egy bokor alatti árnyas helyre vezette. Leégése, az elmúlt napok elégtelen mennyiségű étele és itala, CATHERINE ANDERSON

88 INDIÁN HOLD

és a meleg együttesen máris megtette a hatását. Loretta leült, és lehajtotta a fejét, hogy felkészüljön a pillanatra, amikor Farkasölő megint vizet ajánl neki. – Kék Szem, iszol? Loretta elhessegette. Hosszú csönd telepedett rájuk. Majd Farkasölő megragadta az állát, és arra kényszerítette, hogy ránézzen. – Habbe we-ich-ket, a halál keresése nem bölcs dolog. – Beszorította a kulacsot a térdei közé, megfogta a lány kezét, és izmos felkarjára helyezte. – Ein-moh-heepicut, ez a tiéd. Semmi bántás nem ér téged, ha az én lábnyomaimban jársz. Csak bízz ebben a komancsban! Ezt megígérem neked. Loretta az indián indigókék szemébe nézett, miközben tisztában volt az ujjbegyei alatt feszülő erővel. Egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi komolyan gondolja, hogy védelmezni fogja őt, örökre. Majd pillantása az indián arcának forradására vándorolt, a pogány medáljára, és a bőr csuklópántjának vésett figuráira. Félvér, vagy nem, nem bízhat meg ebben az emberben. A férfi felsóhajtott, és elengedte a lány kezét. Hosszan és lassan kortyolt a vízből; Loretta biztos volt benne, hogy tudatosan, hogy felébressze az ő vágyakozását is. Megtörölte a száját, és megszólalt: – Majd meglátjuk, mi? Nehéz ezt végigcsinálni, nehéz szomjasan a napon lenni. Majd megadod magadat. Azzal bedugaszolta a kulacsot, és letette a lány mellé az árnyékba, hogy kiszolgálhassa magát, ha akaratereje meginogna. Hátraült a sarkára, és ujjával végigsimította a lány arccsontját. – Meg kell védenem téged a naptól, mi? Hogy ne égj le. Felvett egy marék földet, és összekeverte egy kis vízzel a kulacsból, hogy sárkenőcsöt csináljon belőle. Csodálatosan hűvös volt, amikor Loretta arcára kente. Miután végzett, visszaült, és megint alanyt fürkészte. Sötét szeme attól a csöndes nevetéstől csillogott, amely annyira idegesítette Lorettát. Barnára csíkozott arcával és összevissza lebbenő hajával bizonyára úgy néz ki, mint egy kék szemű mumus. Nos, Farkasölő sem volt egy szépség. A pihenőidő, túlságosan későn ahhoz, hogy Loretta számára megfelelő legyen, befejeződött, és az indiánok újra lóra szálltak. A nap narancsszínűen égett fölötte, kiszárítva Loretta szemhéját és kiszíva az értékes víztartalékokat a testéből egészen addig, amíg az órák szédítő, kínzó végtelenséggel pörögni nem kezdtek. A komancsok a kora esti órákban egy újabb rövid pihenőt tartottak a Little Wichita folyó North Fork-elágazásánál. Miután lemászott a lóról, Loretta leült a patak partjánál, hogy lemossa arcáról a rászáradt sarat. A kísértés, hogy igyon egy korty vizet, óriási volt, de tudta, hogy nem szabad megtennie. Amikor Farkasölő szólt neki, hogy ismét eljött az idő a lovaglásra, Loretta sírva fakadt volna, ha lett volna elég nedvesség a testében ahhoz, hogy könnyeket facsarjon belőle. A végtagjai fájtak. A feje szédült. És gyenge volt. Csak arra vágyott, hogy alhasson. Hogyan erőltethetik a továbbhaladást ennyire? Hogyan bírják a lovak? Kevesebb mint tíz perccel azután, hogy elhagyták a patakot, Loretta feje elkezdett előrebiccenni, és érezte, hogy le fog pottyanni a lóról. Felegyenesedett, és hunyorgott. Farkasölő szorosabbra fogta a karját körülötte, és egyik kezét a jobb térde alá csúsztatta, hogy átemelje a lábát a ló feje fölött. Keresztbe ültette a lovon, és a mellkasához szorította. – Aludj, nei mah-tao-yo, aludj! Mély hangja átszűrődött a kimerültségen, amely betöltötte Loretta elméjét. Nei mah-tao-yo. Fogalma sem volt, ez mit jelent, de olyan lágyan hangzott, mint valami kedveskedés. Az indián vállának völgye tökéletes pihenőhely volt. Hozzádőlt, és orcáját a meleg bőréhez nyomta. Zsálya-, füst- és állatbőrillata volt: földies szagok, amelyek kezdtek ismerőssé, és valamiképpen vigasztalóvá válni számára. Ahogy Lorettát CATHERINE ANDERSON

89 INDIÁN HOLD

beborította a sötétség, már nem indiánként gondolt rá, hanem egyszerűen férfiként. Egy csodálatosan izmos férfiként, aki alvása közben kényelmesen tudja tartani őt. Álmok kísértették. Bolond, buta álmok Amyről, Rachel néniről és Tom Weaverről. Csodálatos álmok. Tánc Amyvel a kút mellett. Ücsörgés Rachel nénivel az asztalnál, miközben a divatot nézegetik egy régi Godey's Lady's Bookban, amelyet Henry bácsi hozott a Jacksboróból. Majd ismét ott állt a tornácon a holdfényben, hogy elbúcsúzzon Tomtól. Tudta, hogy a férfi meg akarja csókolni, és felkészítette magát. Szakálla és nedves ajka megérintette Loretta száját. Majd az álmok megmagyarázhatatlan módon megváltoztak, és a száj, amely jogot tartott az ő szájára, nedves selyemmé alakult, a nyomás pedig határozottá, de gyengéddé. Sötét haj nehéz tincsei cirógatták az orcáját, és függönyként omlottak köré. Egyik kezét egy férfi izmos mellkasának meleg bőréhez nyomta, és rájött, hogy erős karok tartják. Csodálatosan erős karok. – Mah-tao-yo – suttogta egy mély hang. Loretta a fölötte lévő sötét arcra összpontosított, és megdöbbenve ismerte fel, hogy álom és valóság összekeveredett. A nedves selyem az ajkán Farkasölő ujjbegye volt, amely a kulacs vizétől volt nedves. A nehéz haj függönye, amely az orcáját cirógatta, valóságos volt, ahogy az izmos mellkas és a karok is. Megmerevedett. – Elértünk az Oo-e-tóhoz, a Big Wichitához – mondta Farkasölő halkan. – Itt megpihenünk. Most már felébredsz, ugye? A lány felegyenesedett, és zavartan nézett körül. A holdfény által ezüstösre festett satnya fák árnyékai vették körül. A csörgedező víz hangja arról árulkodott, hogy a folyóhoz közel voltak. Tücskök és békák adtak szerenádot: szelíd, kellemes hangzavart, amelyet a szél magával sodort a folyóparttól. Illatok egyvelege csapta meg Loretta orrát: a nyári fű és a mezei virágok illatának olyan édes keveréke, hogy szinte megrészegült tőle. Ahogy hátrabillentette a fejét, hogy belélegezze az illatot, szédülés fogta el. Megmarkolta a kanca sörényét, hogy visszanyerje egyensúlyát. Farkasölő leszállt a lóról, és felemelte karját, hogy levegye Lorettát. Ahogy nagy keze átfogta a lány derekát, Loretta, akivel még mindig forgott a világ, meredten nézett le rá. A Big Wichita úgy jó százhúsz kilométernyire volt az otthonától. Nem tudta elhinni, hogy ilyen nagy távolságot tettek meg. Még ha Tom tudna is segítséget keríteni, és utánuk menne, nem tudná utolérni a komancsokat, mielőtt azok a Staked Plainsre érnek. Farkasölő letette Lorettát a földre. A lány lába majdnem összecsuklott, és megtántorodott. Az indián elkapta a karját, és a lóval együtt egy vízszintes részre vezette őt a folyó közelébe. Miközben levette csomagjait a kancáról, és lenyergelte a lovat, a lány egy sima felületű sziklára ült. A férfi, mielőtt levezette volna a lovat a folyóhoz inni, leterítette a bölénybőr köntöst Lorettának, hogy lefekhessen, de a lány túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy felálljon. Inkább lecsúszott a földre, és mint egy szeretőt, átölelte a napmeleg sziklát, orcáját a sima felületen pihentetve. Zaklatott álom kerítette hatalmába. Rövid idő múlva lépéseket hallott a közelből. Farkasölő, gondolta. Azon tűnődve, miért nem hozta magával az indián a lovat, megpróbálta kinyitni a szemét. Szempilláin keresztül mokaszinokat és csupasz lábakat látott. Nem Farkasölő? Kimerültség nehezítette el és csukta le a szemhéját. Nem mindegy? Egyik indián, vagy a másik: amíg őt békén hagyják, addig nem számít, mit csinálnak. Amikor Loretta végül tűz ropogó hangjára ébredt, fogalma sem volt, mennyi ideig aludt. Több mint valószínű, hogy néhány percig, de lehet, hogy órákig. Aranyszínű fény vetült a kis tisztásra, meg-meg-csillant a bokrokon, és kísérteties árnyakat vetett a földre. Égő mesquitefa illata csapta meg az orrát. Farkasölő a lángok fölé guggolt, és

CATHERINE ANDERSON

90 INDIÁN HOLD

próbálta rábeszélni őket, hogy szenvedélyesebben égjenek: még több fát dobott rájuk, és fújta a szenet. Amikor Loretta felült, rápillantott. – Nem tetszett a köntös? A lány pillantása az ágyra vándorolt, amelyet az indián készített számára. Rendetlen halomként feküdt a földön, mintha Loretta felemelte, majd gondatlanul ledobta volna. Kényelmetlen bizsergés futott végig rajta, amikor a férfi odasétált a fekhelyhez, és megigazította. Ha egyikőjük sem nyúlt az ágyhoz, akkor ki tette? Mokaszinok és csupasz lábak elröppenő emléke villant át gondolataiban. Ahogy Farkasölő felemelte a felső szőrmét, Loretta meglátott alatta valamit. A lélegzete is elállt. Egy hatalmas csörgőkígyó feküdt összetekeredve az ágyon, a komancs szeme elől a másik takaró által elrejtve. Ráadásul a kígyó semmi hangot nem adott ki, amivel figyelmeztette volna a férfit. Farkasölő nem vette észre. Loretta azonnal feltérdelt, torka összeszorult. A pillanatnak ebben a töredékében úgy tűnt, hogy az indián és a kígyó olyan lassan mozogtak, ahogyan a hideg méz csöpög le a kanálról. A lány fogva tartója felé nyúlt, figyelmét a férfi csuklójára és a karján kanyargó, kiduzzadó vénára összpontosítva. Egy mérgező harapás a szívéhez ennyire közel végzetes lenne. Loretta látta, ahogy a kígyó felemeli a fejét, és méregfogai megcsillannak a tűz fényében. Nem volt idő gondolkodni. Az ösztön átvette az irányítást. – Kígyó! – kiáltotta. – Kígyó! Farkasölő reagált a kiáltásra: nem ugrott el, ahogy Loretta tette volna a helyében, hanem azonnal támadott. A takarót, amelyet a kezében tartott, pajzsként használva kivédte a kígyó első marását, majd kinyújtotta a másik kezét, és elkapta az állatot a feje mögött, mielőtt az megtorpanhatott, majd újra támadhatott volna. A kígyó vonaglott és sziszegett, ahogy Farkasölő felemelte az ágyról. Egy pillanatig magasra feltartotta. Majd Lorettára nézett. Egy örökkévalóságnak tűnő idő után előhúzta kését és lefejezte a kígyót, majd a bokorba dobta. Loretta térdre zuhant, és a torkára szorította a kezét. Kígyó. A szó elméjében ugrált, visított, visszhangzott, ismétlődött Felkiáltott… Hitetlenkedés öntötte el. Bizonyára megtévesztette a füle. Nem kiálthatott, egyszerűen nem kiálthatott hét év csönd után. Főként nem azért, hogy megmentsen egy komancsot. Farkasölő visszadugta kését a tokjába, és habozva elindult Loretta felé. Loretta csak nézett rá: hosszú hajára, rojtos mokaszinjára, szarvasbőr nadrágjára, medáljára, és csuklópántjának isteneire. Egy komancs. Úgy érezte magát, mintha a bensője milliónyi apró szilánkra esett volna szét, és darabokra vágta volna őt magát. Szüleinek emlékképei villantak át elméjén: megszáradt vértócsában fekvő anyja, fekete legyektől hemzsegő szemgödre és szája, apja egy fához kötözve, teste a felismerhetetlenségig megcsonkítva és halálában obszcén módon átrendezve. Azok az emlékek örökké az elméjébe égtek, és soha nem tudja elfelejteni őket. Soha. Nem árulhatta el így a szüleit. Nem tehette ezt… – N-nem – krákogta. – Nem! Farkasölő egyik térdére ereszkedett mellette. Ahogy Loretta őt bámulta, izmok, pogány istenek és büdös állatbőr elmosódott tömegévé vált. Fullasztó bezártság érzete támadta meg. Mielőtt a férfi megfogta volna a vállát, a lány vakon kicsúszott a keze elől, és ahogy feltörtek benne a keserű emlékek, öklével pofon vágta az indiánt. – Ne érintsen meg! Ne érintsen meg! Farkasölő, állát az arccsontjába csapódó fájdalomtól összeszorítva, megragadta a lány vállát. Még így is, hogy a tűz fényén kívül semmi nem világította meg Loretta arcát, látta arckifejezésén a megdöbbenést és szemében az árulás fájdalmát, amely még kínzóbbá tette a fájdalmat azáltal, hogy saját magát árulta el. Hogy megmentsen valakit, akit utál… CATHERINE ANDERSON

91 INDIÁN HOLD

Zokogva a férfi felé csapott, majd megint, egészen addig, amíg eltorzult dühében meg nem ütötte az indián arcát. Megmentette az életét. Farkasölő megrándult, de egyetlenegy mozdulatot sem tett, hogy megállítsa a lányt, vagy megvédje magát. Loretta szemében üveges, világtalan pillantást látott, zokogása túlságosan hosszú ideig fogva tartott bánatról árulkodott. A férfi tudta, hogy a lány valójában nem őt üti, hanem saját magát. Végül mellkasához húzta a lányt, és Loretta úgy kapaszkodott beléje, mintha épp egy szikláról készülne lehajítani őt. Farkasölő elgondolkodott rajta, hogy az talán még kellemesebb is lenne a lány számára. – Maga egy gyilkos – zokogta. – Utálom magát, nem érti? Utálom magát! Az indián még szorosabban ölelte Lorettát, ahogy elöntötték saját fájdalmas emlékei. A lány nem utálta őt, már nem. Ezért sírt. Embereinek vére bosszúért kiáltott felé, épp úgy, ahogy Farkasölő embereié is. És a szíve elárulta. – Toquet, minden rendben. – Nem! – jajgatott. – A szüleim… Ó, istenem, a szüleim. Maga ölte meg őket. Lemészárolta őket. – Az indián egyik kezével végigsimította a lány gerincét. Tenyere alatt a lány megborzongott. – Maga ö-ölte meg őket. – Nem, nem, én nem. Fogadom, hogy nem, Kék Szem. Nem én öltem meg őket. A tűz fénye mögött Farkasölő árnyakat látott megmozdulni. Felemelte a fejét. Néhány férfi, akiket a lány kiáltásai vonzottak oda, állt a táborán kívül. Felismerte Fürge Antilopot és Harcost, és úgy sejtette, Öreg Embert is látja. Vörös Bölény és emberei balkéz felé leselkedtek, szinte észrevehetetlenül a sötétségben. Farkasölő elintette őket. A lánynak épp elég dologgal kell megküzdenie. Megértette Loretta érzéseit, jobban, mint ő saját maga. Ó, igen, megértette… Karjába fogta, és az ágyhoz vezette a lányt. Abban a pillanatban, hogy lefektette, a lány teljesen összekuporodott, miközben zokogás rázta a vállát. Farkasölő mellette térdelt. Hogyan vigasztalhatná meg, amikor saját magát sem tudja megvigasztalni? Esküdt ellenségek voltak, de az utálatuk valamiképpen elveszett érzelmeik szövetében, mint egy cérna az anyagban. Loretta behajlított karjába temette az arcát. Sírásának hangjától Farkasölő rosszul érezte magát. Felállt, és árulkodó lábnyomok után kutatva a földet, lassan körbesétált az ágy körül. Semmi. A kígyó magától siklott be a bölénybőr takaróba? De ha nem, akkor ki tette oda? Valaki, aki utálta a sárgahajút. Valaki, aki abban bízott, hogy egyedül mászik be az ágyba anélkül, hogy Farkasölő figyelne. Felsóhajtott, és fáradtan pillantott fel a sötétségbe. Gyanú gyötörte. Végül is a kígyó magától is bemászhatott az ágyba. Nem ez lenne az első alkalom, hogy ilyen megtörténik. Farkasölő lefeküdt az ágyra, és testének görbületébe húzta a lányt. Loretta háttal feküdt, remegett és zokogott. Az indián egy selymes hajtincsét a csuklója köré tekerte, és betakarta a lányt a szőrmével. – Ne érjen hozzám! Kérem, ne! Nem tudom elviselni. A lány hangja beléhasított. Elengedte őt, a hátára fordult, és a csillagfényes eget fürkészte. Az anyjára gondolt, az apjára, és azokra a szörnyűségekre, amiket a lány láthatott. Nem voltak ismeretlenek számára a támadások alatt elkövetett rémtettek. Az igaz, hogy ő egyezséget kötött magával, hogy csak férfiakkal harcol, de több száz olyan indián harcossal együtt tartott, akinek nem volt ilyen lelkiismerete. A lány zokogása hosszú idő után alábbhagyott, lélegzetvétele lelassult, ütemessé vált. Álmában, meleget keresve, hátsóját közelebb tolta a férfihoz. Farkasölő az oldalára fordult, és egyik karjával átölelte. Kezét a lány inge alá dugta, tenyerét lázas hasához szorította, és ujjbegyeit végigsimította bordája létráján. Olyan lágy volt, mint a hermelinbőr. Érezte szívének ütemes dobbanásait, testének bőr alatti melegét. Becsukta a szemét. A lány szavai hangzottak a fejében, éppoly tisztán, mint a reggeli madaraké. Utálom magát, nem érti? Utálom magát. CATHERINE ANDERSON

92 INDIÁN HOLD

Amikor a nap felkel, még több oka lesz arra, hogy utálja őt. Ha rövid időn belül nem iszik, meg fog halni. Nem engedheti meg neki, hogy még egy napot víz nélkül töltsön. Mély levegőt vett, és lassan kifújta. Hol volt a dühe? Az utálata? Nem tudta biztosan, mikor vagy hogyan történt, de a mellette lévő apró nő már nem a foglya volt; ő maga vált a lány foglyává.

Loretta jóval azelőtt ébren volt, hogy a nap első, rózsaszín fénynyalábjai megjelentek

volna a látóhatáron. A hátán feküdt, és a komancs karja átölelte. A férfi nagy keze átfogta a mellét, tenyerének melege átszivárgott az ingén keresztül. Az ő inge. Loretta nem próbált megmozdulni. Min változtathatna vele? Ma vagy egy hét múlva, előbb vagy utóbb az indián úgyis megteszi majd. Torkának szárazsága ellenkezett, amikor nyelni próbált, de még így is más volt ez az érzés: élettel teli. Ha akarna, tudna sikoltani. Ez a felismerés megijesztette; nem tudta, miért. A komancs megmozdult mellette. Loretta az égre összpontosított. Nem vett tudomást az indiánról, és semmiről, amit a férfi tett. A halál képe derengett fel előtte, hívogatón, békésen. A mennyországban nem lesznek indiánok. Ha lennének, az nem a mennyország lenne. Farkasölő felült, és hátrasimította a haját. Néhány tűz füstje már felfelé szállt a levegőben. A reggel hűvös és metsző volt. Pillantását megkönnyebbülten, hogy már nem övezik fák és egyéb aljnövényzet, az acélkék látóhatárra szegezte. Itt kint az ember észreveszi, ha ellenség közeledik. Kinyújtózott, és hátrapillantott a válla fölött. A lány szeme beesett volt, és úgy tűnt, nem vesz róla tudomást. Egyik kezét elhúzta előtte, és megkönnyebbült, amikor a lány tekintete kitisztult. Lábra állt. A többiek is elkezdtek sürgölődni. Ha vizet akar a lányba erőszakolni, el kell kezdenie. Miután kézbe vette a kulacsot, a lány felé közelített. – Iszol, Kék Szem? Loretta megrázta a fejét. Az égése kezdett meggyógyulni, és a pirosság nélkül sápadtnak tűnt. Hamarosan minden hámló bőr el fog tűnni róla. – Innod kell. A lány hangja rekedt suttogásként hallatszott: – Nem. Farkasölő térdre ereszkedett mellette. Nem akarta ezt tenni… A kulacsot az ágyra helyezve a lánynak esett. Mielőtt Loretta rájöhetett volna a tervére, megragadta mindkét csuklóját, és lábaival átfogta a derekát. – Á… Engedjen el! – krákogta. Ellenkezett, de a férfinál volt a súly előnye. Amikor Loretta próbált a hátába térdelni, Farkasölőnek eszébe jutott az éjszaka, amikor a gyáva Fehér Szemű megtámadta őt a szekérnél. Karjait a lány térde alá fogta, miközben utálta magát, hogy fájdalmat okoz neki. – Inni fogsz. – Felemelte a kulacsot, kihúzta a dugót és előrehajolt. – Magadtól, vagy a segítségemmel? Loretta fészkelődött, próbálta elkerülni az indián kezét. – Én… nem! Farkasölő megragadta az állát, ujjbegyeit és nagyujját az orcájába nyomta. Amikor az állkapcsai végre szétnyíltak, a kulacsot a lány szája fölé tartotta, és elkezdett vizet csöpögtetni bele. Meglepetésére a lány teljesen nyugton maradt. Gondosan az orrán keresztül vette a levegőt, és anélkül, hogy nyelt volna, hagyta, hogy a férfi teletöltse a száját. A túlcsorduló víz lefolyt az orcáján, bele a hajába. Farkasölő anélkül, hogy elengedte CATHERINE ANDERSON

93 INDIÁN HOLD

volna a lányt, nem tudta becsukni és letenni a kulacsot. Ámde ha szabadon engedi őt, Loretta azonnal kiköpi a vizet. – Harcos! – kiáltott. Harcos többtűznyire tőlük felpattant az ágyából. Miután kábultan körülnézett, észrevette Farkasölőt, és futásnak eredt. Pár másodperc múlva az ágy mellett állt, álmos barna szeme a sárgahajún időzött. – Tah-mah, mit akarsz csinálni? Vízbe fojtani? – Igen. Fogd be az orrát! – Micsoda? – Csináld! Harcos letérdelt a lány fejénél. – Farkasölő, biztos…? – Hívjam Fürge Antilopot? Harcos összeszorította a lány orrát. – Ha meghal, az a te hibád. – Nem fog meghalni. Próbálom megitatni. – Farkasölő nézte, ahogy a lány arca kipirosodik a levegő hiányától. Néhány pillanattal később torokizmai megfeszültek. Majd végre lenyelte a víz egy részét, és elkezdett fulladni. – Engedd el, Harcos! Engedd el! Harcos, aki mindig egy gondolattal a többiek előtt járt, végül elengedte a lány orrát, és a sarkára ült. A lány levegő után kapkodott, és félrenyelte a vizet. Farkasölő morcosan figyelte, ahogy próbálta visszanyerni lélegzetét. Amikor végre abbahagyta a köhögést, a férfi megszólalt: – Iszol? A lány szikrázó szemmel nézett rá. Tekintete annyira tele volt gyűlölettel, hogy az indián beleborzongott. Megint megragadta az állát. – Az orrát, Harcos! De most engedd el, amikor nyelni kezd, mert különben meg fogjuk fojtani. – Te fogod megfojtani. Én csak segítek. Megismételték a folyamatot. Amikor másodszor is abbahagyta a fulladást, Farkasölő ismét felajánlotta neki, hogy egyedül igyon. Loretta visszautasította. Két korty víz nem elég, és ezt Farkasölő is tudta. Mire a tizedik kortyig eljutottak, Farkasölőről csöpögött az izzadság, Harcos sápadtnak tűnt, a lány pedig elernyedt a kimerültségtől. Mégis küzdött. Farkasölő iránta érzett csodálata egyre nőtt. Hatalmas bátorsága van. Komancs szív, ahogyan az ő emberei neveznék. Farkasölő bízott benne, hogy tíz korty elegendő lesz. A délelőtt közepe felé meg fog állni, és megint megitatja majd. A gondolattól összeszorult a gyomra. A lány ismét küzdeni fog ellene. És megint. Talán ha majd elérnek a falujukba, és látni fogja, hogy Farkasölő nem hagyja, hogy bárki bántsa őt, megváltozik. Anyjának, a Sokruhás Asszonynak gyengéd, szeretetteljes keze volt. Ha bárki meg tudja nyugtatni és meg tudja győzni a lányt, az ő. Ha időben odaér a sárgahajúval. Farkasölő gondolatait ismételve Harcos azt mondta: – Ha nem iszik, meg fog halni. A felét annak, amit beletöltöttél, kiköpte. – Nem fog meghalni – pisszegte le Farkasölő. – Nem hagyom. Majd gyakran megitatom. Amit lejuttattam a torkán, az elég lesz. Harcos zaklatottan ráncolta össze a homlokát. – Farkasölő, mi lesz, ha nem ő a prófécia asszonya? Gondoltál már erre? Úgy tűnik, nem kedvel téged igazán. – Ő a prófécia asszonya. Tudom. – Farkasölő felemelte a térdét a lány karjáról, és felállt. – Hamarosan abba fogja hagyni a harcot. Senki nem küzdhet mindörökké. CATHERINE ANDERSON

94 INDIÁN HOLD

– Miért vagy biztos benne? Mármint abban, hogy ő a megfelelő nő. Farkasölő rátette a kulacsra a tetejét. – Tudom. Ez minden. A lány az oldalára fordult, és átkarolta a hasát. Harcos kifejezéstelen arccal fürkészte. – Gyorsan kell mennünk, ha azt akarod, hogy életben legyen, amikor hazaérünk. – Igen – sóhajtott Farkasölő. – Menj, és szólj a többieknek, jó? Farkasölő az idő múlását lova patáinak a kőkemény földön dobbanó egyenletes és szakadatlan koppanásaival mérte. A nap, amely égő korongként ezüstszínűre festette az azúr eget, végtelen ideig egy helyben időzött. A lányt a karjaiban tartotta, feje az ő vállán pihent, keze ernyedten a saját ölébe hullott. Nyugodt, mint a halál… Szerette volna megsarkantyúzni a lovát, hogy gyorsabban elérjék pihenőhelyüket a Pease folyó déli elágazásánál. Ezúttal meg fog bizonyosodni arról, hogy a lány eleget iszik, hogy ne kelljen az életéért aggódnia. Harcos lovagolt Farkasölő jobbján, Fürge Antilop a balján. Farkasölő nem sürgette a párbeszédet. Kétségek gyötörték. Vissza kellene fordulnia? Mit várnak tőle a Nagy Istenek? Meg fog halni a lány, ha továbbmennek? És ha hazaviszi a saját embereihez, akkor mi lesz? Mi van a próféciával? Mi lesz az embereivel? Mintha csak meghallotta volna Farkasölő gondolatait, Harcos közelebb húzódott a lovával, és megszólalt: – Bíznod kell a Nagy Istenekben, tah-mah. Ha biztos vagy abban, hogy ő a prófécia asszonya, akkor minden rendben lesz. A dal nem válhat valóra, ha a lány meghal. Farkasölő előredugta állát, hogy megnézze a lány sárral bekent arcát, és azon kapta magát, hogy elmélázik rajta, miként is gondolhatta őt csúnyának. Lehet a napfény csúnya? Vagy a holdfény csillanása a vízen? – Biztos vagyok benne, Harcos. Ő a prófécia asszonya. A prófécia egy része már most valóra vált, nem? A hangja visszatért hozzá. – És ellopta a te komancs szívedet, ugye? – Hatalmas bátorsága van ahhoz képest, hogy milyen apró, de a szívem az enyém. És ez mindig is így lesz. Harcos oldalra dőlt, hogy Farkasölő válla fölött megnézze a lányt. Arcára gyűrött mosoly költözött. – Igen, van valami, ami különlegessé teszi, nem? Szerintem a sár. Jót tesz neki. Farkasölő akarata ellenére elmosolyodott. – Úgy néz ki, mintha a Lány, Aki Rázkódik kezelésbe vette volna. Emlékszel, amikor Ki-was, Rascal megengedte neki, hogy elkészítse arcán a harci festést? Harcos kuncogott. – Amikor túl hígra keverte a festéket? Az állára festett három vörös csík elkenődött, és úgy ment a harcba, mint valami Emberevő. Igen, emlékszem. Farkasölő próbálta a feszültségét legyűrni, hagyta, hogy Harcos nevetésének hangja megnyugtassa. – Úgy alszik, mint egy kisbaba, Farkasölő. Ez jó jel, nem? Bizonyára kezd megbízni benned. Hamarosan elkezd majd enni és inni is. – Egyszerűen csak kimerült, és gyenge a szomjúságtól. Túlságosan fáradt ahhoz, hogy féljen. Vagy hogy bajt okozzon nekem. Harcos felsóhajtott – Hamarosan megállunk. Segítek neked beleerőltetni egy kis vizet, jó? Rendbe fog jönni. Fürge Antilop vágtára ösztönözte a lovát és egyik lábát a felső heveder szíjába akasztva oldalra csúszott, hogy az állat hasa mellett vízszintesen lovagolva felkapjon egy marék seprűfüvet Miután visszaült a lóra, metsző hangon Harcos felé kiáltott, és hadizsákmányát meglebegtette a levegőben. CATHERINE ANDERSON

95 INDIÁN HOLD

Farkasölő megint elmosolyodott – Menj, és mutasd meg fiatal barátunknak hogyan kell lovagolni, jó? Kezd unatkozni. – Most neked is szükséged van társaságra. – Én jól vagyok. Menj! Porfelhő szállt fel Harcos pónija mögött, ahogy ellovagolt, hogy versenyezzen Fürge Antiloppal. Farkasölő mosolygott, amikor testvére oldalra pattant, hogy a ló hasa alatt lovagoljon. Fürge Antilop magára vette a kihívást, és ő is így tett. Lógó fenekét csak egyszer érintette a földhöz. Farkasölő emlékezett rá, hogy a fiút egyszer a földön húzta a ló, amikor így lovagolt, mert egyik lába beleakadt a heveder szíjába. Most már nem kell hozzá sok idő, és az íjával is pontosan tud majd célozni ebből a pozícióból. Harcos, hogy le ne győzzék, kilőtte magát a nyeregből, és vágta közben felállt a lova hátára. Hamarosan több harcos is csatlakozott hozzájuk a versenyben, és minél többen lettek, annál nehezebbé váltak a mutatványok. Éles kiáltások visszhangzottak a dimbes-dombos mezőkön keresztül. Farkasölő érezte, hogy a lány fészkelődni kezd, és ahogy lepillantott, látta, hogy a szeme nyitva van. A kiáltások és ordítások felébresztették. Mintha csak megérezte volna a férfi tekintetét, kérdő arccal felnézett rá. Farkasölő elgondolkodott vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy a lány újra hozzászokjon a beszédhez. – Játszanak. Nincsenek fák, amik mögé elbújhat a to-ho-ba-ka, az ellenség. Ezért örül a szívünk. Loretta kétkedőn ráncolta össze a homlokát Farkasölő a kulacsáért nyúlt. – Iszol? – Nem – suttogta. Farkasölő kinyitotta a flaskát, és a lány felé tolta. – Innod kell, Kék Szem. – Nem. Farkasölő visszakötötte a kulacs szíját a hevederhez, és lenyelte dühét. – Nem fogsz meghalni. Ezt a komancs mondja neked. Semmi értelme nincs ennek, ennek a szenvedésnek. Loretta a férfi vállára hajtotta fejét és becsukta a szemét Farkasölő, ahogy az idegesség és a félelem nőtt benne, szorosabbra fogta a kantárt. Előző éjjel a lány megmentette az életét. Hogyan nézhetné végig, ahogy időközben véget vet a sajátjának? Amikor a komancsok a folyóhoz értek, játékukban egy kis időre szünetet tartottak. Átgázoltak a folyón, hogy az észak felé vezető elágazás sziklás partja mentén haladjanak tovább. Kissé felélénkülve a víztől, amelyet kénytelen volt elfogyasztani, Loretta felült a lovon. Továbbra is el kellett viselnie Farkasölő karjának börtönét a dereka körül, és kezének bizalmaskodását a hasán. Az indián széles mellkasa támaszként szolgált a háta számára; hamarosan ismét nekidőlt, és hagyta, hogy a teste együtt mozogjon a férfiéval a lejárásának ritmusára. Úgy negyven perc csönd után Farkasölő közelebb hajtotta fejét Lorettáéhoz. – Mah-tao-uo. A karom erős, nem? – Magához ölelte a lányt, hogy szavait bizonyítsa. – Egy erős kar, amelyre támaszkodni lehet, pajzs mindennel szemben, ami bánthat téged. Bízz ebben a komancsban! Egyél és igyál! Jó helyre megyünk. Loretta ökölbe szorította kezét a bőringében, és addig tartotta úgy, amíg az ujjpercei fájni kezdtek. Nem akar meghalni. Annyira egyszerű, annyira szörnyen egyszerű lenne hinni az indiánnak. – Nem fogsz fázni a sátramban. Van rengeteg bölénybőr köntösöm. És sok ennivalóm. Hús. Rendben? És sok erős kar fog védelmezni téged, örökkön-örökké. Nincs mitől félni. – Még erősebben nyomta tenyerét a lány hasának. – Az én nyelvem nem mond hazugságokat. Én igazat mondok. Ez nem penende taquoip, nem bájolgás, hanem ígéret. Kimondtam a szavakat, és a szél magával viszi, hogy mindig a fülembe CATHERINE ANDERSON

96 INDIÁN HOLD

súgja őket. Bízni fogsz bennem? Amikor elhagylak, mert harcba megyek, a testvérem erős karja a tiéd lesz. Semmilyen bántás nem érhet téged. Loretta nyelt egyet. A testvére? Az a férfi, aki segített neki vizet önteni beléje, gondolta. Az, akit Harcosnak hívott. – Majd máskor keresheted a halált. Te-bit-ze, ez biztos. De először meg kell nézned, mit van a látóhatáron. Ez a bölcsesség. – Én… – A feszültségtől és a használaton kívüliségtől a hangja úgy pengett, mint egy hárfa húrja. – Én haza akarok menni. – Azt nem lehet. Velem jössz, egy új helyre. Az én asszonyom vagy, nem? Kijelentetted, és én is kijelentettem. Suvate, vége van. – Nem vagyok az asszonya – kiáltotta. – Ellopott a családomtól. – Sok szép lovat adtam érted. – Akkor megvett. Az éppolyan… – Loretta kinyújtotta a nyakát, és felnézett a férfi finoman vésett arcvonásaira. – Ember vagyok, nem tárgy. – A fehér embereknek vannak rabszolgái, és ez rendben van, ugye? A ti Szürke Kabátosaitok azért harcolják a nagy harcot, hogy fekete embereket birtokolhassanak. Nem így van? Ennek a komancsnak is van egy rabszolgája. Ez jó így. – Nem! Ez nem jó. Ez gyalázatos. – Egyik kezével eltakarta a szemét. – Inkább meghalok, mint hogy megengedjem, hogy hozzám érjen. – Ó, Kék Szem, most is hozzád érek. – Felcsúsztatta kezét a lány bordáin, és átfogta vele a mellét. – Látod? Megérintelek, és nem halsz meg. Nincs mitől félni. Átölelte a lányt, és karját határozottan úgy hagyta. Percekig fogta így. – Ettől félsz? Az érintéstől? – Hitetlenkedés csengett a hangjában. – Ezért nem akarsz inni? Loretta megmozdult, és az indián csuklóját el nem engedve próbált kiszabadulni a férfi fogásából. – Válaszolj a komancsnak! – Kényszerítő taktikaként, amelyet Loretta nem tudott figyelmen kívül hagyni, nagyujjával a lány mellbimbóját simogatta a bőringen keresztül, amíg az bizsergetőn meg nem adta magát az érintésnek. Lorettának a lélegzete is elállt. – Azért keresed a halált, hogy megmenekülj a kezemtől? Zokogás szorult benn a lány torkában. – Kérem… kérem, ne! Farkasölő lehajtotta a fejét, és ajkát a lány füléhez érintette. – Ezért küzdőd a nagy küzdelmet? Kék Szem… – Hangja elhalkult, mintha nem tudná, mit mondjon. Majd elvette tenyerét a lány melléről, és visszahelyezte a bordájára. – Az érintésem nem okozott neked fájdalmat. Nem rakok rád semmilyen szégyent. Nem láthatok beléd, és nem érthetlek meg. Segítesz nekem, hogy lássam a képet, ugye? A képet? A kép Loretta fejében túlságosan szörnyű volt ahhoz, hogy szavakba öntse. – Azt hiszi, nem tudom, hogy maguk szörnyetegek mit tesznek a fehér nőkkel? Tudom! Az anyám… én… – Nyelt egyet. – A maga erős keze! Az enyém, hogy rátámaszkodjak, amíg ellenem nem fordul. A férfi ajka Loretta halántékához vándorolt és ott elidőzött. Lélegzete meleg köddé vált a lány hajában. Hosszú ideig nem szólt semmit, majd azt mondta: – A karom örökre a tiéd, hogy rátámaszkodhass. Amíg be nem lepi a hó a hajadat, jó? Mindig, amíg porrá nem válok a szélben. Őszintének hangzott. – Ezt nem hiszem el. Nem. Azt hiszi, olyan hülye vagyok, hogy be tud csapni egy kis… bájolgással? – Én nem csapok be senkit. – Karja szorosabban ölelte a lányt. – Nincs rá szükségem. Ha a szívem öldöklésről beszél, megteszem. Ha játszani akarok az asszonyommal, megteszem. Nincs szükségem csalásra. Ha akarom, elveszem. Ez ennyire egyszerű. CATHERINE ANDERSON

97 INDIÁN HOLD

Harcos lovagolt melléjük, porral töltve meg a levegőt. Loretta pillantása a kantárjáról lógó skalpokról a felső hevederjéhez kötött, árulkodó kartonanyagcsíkra vándorolt. Tehetetlen könnyek szöktek a szemébe.

CATHERINE ANDERSON

98 INDIÁN HOLD

Tizenkettedik fejezet

Az utazás hátralévő része ködös homályban telt el Loretta számára: éjszakai pihenő,

végtelen lovaglás a napon, hiábavaló küzdelmek Farkasölővel az ivással kapcsolatban. Büszkesége minden egyes eltelt órával egyre kijjebb csúszott a kezéből, a reménytelensége pedig egyre csak nőtt. Én vagyok a te szeled. Meghajolsz, vagy megtörsz. Amit akarok, elveszem. A férfi képe folyamatosan ott lebegett a szeme előtt: arrogáns, erőteljes és könyörtelen. Az egyetlen vigasza az volt, hogy végül úgyis eloson majd előle a szendergés bársonyos feketeségébe, ahol azután soha többé nem ébred majd fel. Mire megérkeztek az indián falujába, Loretta elveszítette minden időérzékelését, és nem tudta, hány nap telt el. Tiszta pillanataiban biztos volt abban, hogy lovaglás közben köröket írtak le, hogy félrevezető nyomokat hagyjanak maguk mögött. Egyik késő délután felmentek egy fennsíkra, amely egy folyó völgyére nézett: dimbesdombos mezők vibráló zöld színnel festették be a folyó mentét: helyenként kaktusz, máshol vörös jukka pettyezte a tájat. A folyópart mellett óriási nyárfák lengtek a szélben, ezüstös törzsük és pettyes leveleik rejtekhelyet képeztek a számtalan kunyhónak, amelyek közöttük álltak. Nem a Staked Plains? Loretta keserű csalódottsággal jött rá, hogy fogva tartója nemcsak sokkal gyorsabb volt, mint amilyen a legtöbb fehér férfi lenne, de meghiúsítva a tervet, hogy kövessék őt: más irányba is ment, mint amire Tom számított. Nehéz szemhéjai alatt lenézett a falura. Fogalma sem volt, melyik folyó ez, és nem is érdekelte. A falu itt van; csak ez számított. És több komancs volt egy helyen, mint amennyit egész életében látott. Farkasölő egyik karjával átfogta a derekát, és erőteljes mellkasához szorította a lányt. Lehajolt hozzá, és a fülébe súgta: – Ne félj, mah-tao-yo! Melletted vagyok, jó? A többi indián hátravetette a fejét, és hosszú, metsző kiáltásokat hallatott, mint a holdra vonító őrült prérifarkasok. Lentről másodperceken belül több száz hang viszonozta a kiáltást, és hangyaszerű alakok rohangáltak ide-oda a kúp alakú házak között. Farkasölő gyorsabb haladásra ösztönözte a kancáját, és úgy hajolt, hogy elossza a súlyukat, miközben a ló lefelé sietett a meredek lejtőn. Félelem futott végig Lorettán. A pillanat, amelytől rettegett, elérkezett. A többi ló úgy vágtázott a falu felé, mint ahogy tehenek a zabra mennek. Tom Weaver kevésbé lelkes kancája csak poroszkált mellettük, és remegve a fülét hegyezte a levegőben fokozódó furcsa hangok miatt. Loretta figyelte, ahogy az emberek feléjük áramlottak, hogy üdvözöljék a visszatérő harcosokat. A szíve hevesebben kezdett verni, ahogy elképzelte, hogy ugyanezek a testek az ő irányába áramlanak. Üvöltések, nevetések és rövid szavak visszhangzottak körülötte a fák között. A férfiak végighaladtak a táborban, átlovagoltak a kunyhók között, és mindenkit üdvözöltek. Koszos, félmeztelen gyerekek fecsegése és vidám viháncolása hallatszott. Az izgalomban két kutya összeverekedett, és a viaskodás közben majdnem levertek egy hústartó állványt. Egy bölénybőrbe öltözött, alacsony, karcsú nő sietett utánuk egy bottal. Loretta még sosem látott ekkora felfordulást. Integető és nevető emberek jelentek meg a sátraik előtti lugasokban. Az indián asszonyok, akik eddig főztek, lehúzták az edényeket a tűzről, hogy kiszaladjanak üdvözölni fiaikat, testvéreiket, férjeiket és szerelmeiket.

CATHERINE ANDERSON

99 INDIÁN HOLD

Akárhová nézett Loretta, minden azt tudatosította benne, hol is van valójában. Szőrmefekhelyek voltak elrendezve a csendesen égő tüzek körül. Rikító színekkel festett harci pajzsok álltak háromlábú állványokon a kunyhók mellett. Bádogedények voltak fémrudakra akasztva. Vízzel teli bölénygyomrok lógtak különféle állványokról. Egy fehér nő rémálma: komancs falu. Farkasölő egyenesen a nyüzsgésbe lovagolt, karját Loretta dereka köré fonta, teste megfeszült. Ahogy emberek sokasága nyomult a lova felé, Loretta érezte, hogy széles válla előregörnyed, mintha őt védelmezné. Arcok hemzsegtek körülötte elmosódott, barna foltként, mind ellenséges és gonosz. Kezek jelentek meg. Kegyetlen ujjak ragadták meg a fehérneműjét, és az anyaggal együtt a bőrét is megcsípték. A rettegéstől zihálva fogva tartójához húzódott. – Ob-be mah-e-vah, menjetek az utamból! – morgott Farkasölő. Egyik karjának suhintásával egyszerre több testet is félresodort. – Kiss! Mah-ocu-ah, kiss! Állj, asszony, állj! – Fájdalom hasított Loretta fejbőrébe. Sikoly szakadt fel a torkából, ahogy oldalra rántották. Egy nő belemarkolt a hajába, és úgy tűnt, eltökélte, hogy nem engedi el. Farkasölő hatalmas üvöltéssel hátradőlt, és egyik lábát a nő mellkasába süllyesztve belelökte a tömegbe. Loretta hajának egy részét magával vitte. Majd Loretta egy erős női hangot hallott felharsanni a zajból. A tömeg kettévált, és utat adott egy magas, molett nőnek. Hosszú fakanalat lóbált a feje fölött, és ahogy előrefelé haladt, alkalmanként ráütött egy-egy fejre. Barna szemében düh szikrázott. Amikor Farkasölő mellé ért, csípőre tett kézzel és szétterpesztett lábakkal megállt mellette, figyelmét Lorettára összpontosította. A körülöttük lévő káosz elkezdett lecsillapodni, ahogy a felkavart por. Loretta megérezte, hogy valami nagy jelentőségű dolog van készülőben, és ez a dolog őróla szól. Meredten bámult le a nőre, félt megmozdulni, képtelen volt nyelni. Az indián asszony csodálatos arcvonásai megpendítettek benne egy húrt valami meghatározhatatlan módon ismerős volt számára. Vaskos hajfonatok omlottak széles vállára, ezüst csíkok húzódtak az ébenfekete hajban. Gyönyörű volt, de mégsem. Az arca túlságosan finoman kidolgozott és öntelt volt ahhoz, hogy igazán nőies legyen. A formátlan bölénybőr ruha, amelyet viselt, rásimult alakjának határozott vonalára, és felfedte kerekded, de szép formájú testét. És a szeme… Egyenesen, áthatóan, furcsán ismerősen felmérte Lorettát, és úgy tűnt, nem találja őt megfelelőnek. Hányszor fürkészte őt Farkasölő ugyanígy? Lassan kezdett benne derengeni a felismerés. A kidolgozott arcvonások, a telt, gyönyörűen körülírt ajkak, az erős áll és a büszke testtartás. Fogva tartójának anyja. Az asszony pillantása találkozott fiáéval, és elmosolyodott. Majd figyelmét ismét Loretta felé fordítva megszólalt – Ein mah-suite mah-ri-ich-ket? – Az anyám, Sokruhás Asszony kérdezi, akarsz-e enni. Loretta érthetően megrázta a fejét és közelebb húzódott a férfi mellkasához. Nyíltan úgy döntött, Farkasölővel marad. A férfi előrehajolt, hogy bele tudjon nézni a szemébe. – Ne félj! Anyám megvéd téged. Ő a te jó barátod, rendben? Bízz benne! Loretta végignézett a bőrbe bújtatott testek falán, és most először ő maga fonta szorosabbra fogva tartójának karját maga körül. A férfi szemének sötét mélysége megváltozott, felmelegedett, ahogy Lorettára nézett. Halvány mosoly suhant át szigorú száján, és ujjbegyei erősebben szorították a lány bordáját. Felnézett, és komancsul mondott valamit. A nő bólintott, és megfordult, hogy elhessegesse a bámészkodókat az útból. Kanala tompán dobolt a lassan mozduló fejeken. Farkasölő halkan nevetett, mellkasa rezgett Loretta vállában, ahogy a kancát megfordította az úton, amelyet az anyja tisztává tett számukra. A tömeg mindkét oldalon falat képezett, és csak akkor záródott össze ismét,

CATHERINE ANDERSON

100 INDIÁN HOLD

amikor Farkasölő megállt egy kunyhó előtt. Amikor elkezdett leszállni a lóról, Loretta megragadta a csuklóját, rettegve attól, hogy esetleg magára hagyja őt. – Yo-oh-hobt pa-pi! Yo-oh-hobt pa-pi! – kiáltott egy kislány a kanca lábai körül táncolva. Gombszeme csillogott, kövérkés, barna feneke úgy rázkódott, hogy majdnem elhagyta az ágyékkötőjét. – Ein-mah-heepicut? Farkasölő lefeszítette Loretta könyörgő ujjait a karjáról, és lecsúszott a lóról. Rámosolygott a gyerekre, előrehajolt, és megkötötte az ágyékkötő szíját. – Huh, igen. – Lorettára pillantott, és folytatta: – Ő sárgahajú, és az enyém. A gyermek dühösnek tűnt, és Farkasölő anyjához rohant – Kaku, nagymama! Yo-oh-hobt papi, egy sárgahajú! Hah-ich-ka po-mea, hová megy? Farkasölő leemelte Lorettát a lóról, és karjában tartva a lányt előregörnyedt, hogy utat törjön magának a kunyhójához. Anyja és unokahúga mögötte mentek. Felmérte a szobát, majd a hátsó részében lévő, megemelt ágy felé vette az irányt. Ahogy lefektette Lorettát, a lány pehelypaplan puhaságú szőrmerétegekbe süppedt. A kunyhó bejárata elsötétedett, ahogy az emberek közelebb nyomultak, hogy bekukucskáljanak. Gyengeség és kimerültség homályosította el Loretta gondolatait, és tette nehézzé az összpontosítást. Attól félve, hogy a férfi magára hagyja, hunyorgott, és próbált felülni. Ha Farkasölő elmenne, azok a testek mint berohannának, és lecsapnának rá. Az indián a lány vállára tette nehéz kezét. – Maradj nyugton! – Az ajtó felé fordulva elkiáltotta magát: – Mea, menjetek! – Loretta a férfi hangjának minden egyes változásakor összerezzent. A gyermek négykézlábra érkezve felugrott az ágyra, kerek arca mosolyra húzódott. – Hein nei nan-ne-i-cut? – Mi a neved? – fordított Farkasölő, és összekócolta a kis huncut kölyök haját, miközben lekuporodott az ágy mellé. – Loh-rhett-ah, ugye? Tohobt Nabituh, Kék Szem. – Majd Lorettához fordult: – Harcos lánya, To-oh Hoos-cho, Feketerigó. Feketerigó kuncogott, és a nagyanyjára nézett, aki a szoba másik feléből figyelte őket. – Loh-rhett-ah! Loretta az ágy végéhez húzódott, hogy hátát a feszes állatbőr falhoz támassza. A kislány követte, és kinyújtotta kis, barna kezét, hogy finoman megérintse Loretta fehérneműjének fodrait. Loretta rámeredt. Végre egy komancs, akinek nem utálja a látványát. Kísértés fogta el, hogy megragadja a kislányt, és ne engedje el többé. Loretta úgy háromévesnek gondolta, talán négynek. Miközben Feketerigó kielégítette kíváncsiságát Lorettával kapcsolatban, és végigmérte a feje búbjától a lábujjaiig, Farkasölő érthetetlen párbeszédet folytatott az anyjával. A mozdulataiból Loretta arra következtetett, azt meséli el, hogy foglya nem hajlandó enni és inni, és hogy visszatért a hangja. Aggódás suhant át az idősebb asszony arcán. Farkasölő felállt, és tenyerének csuklóhoz közeli részével ráütött a homlokára, majd szemét forgatva a tűzgödör feletti füstlyukra nézett. – Ai-ee! – Sokruhás Asszony átvágott a döngölt fű- és sárpadlón, és előrehajolt, hogy megnézze Lorettát. Miután percekig metsző hangon gagyogott, és közben végig hadonászott a kanalával, halkan azt dünnyögte: – Nei mi-pe mah-tao-yo – és egyik kezét gyengéden Loretta hajára helyezte. – Anyám azt mondja, hogy neked, szegény kicsinek, nem szabad félned. Sokruhás Asszony gyanakvó pillantással nézett a fiára. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a férfi nem szándékozik többet mondani, kanalát Farkasölő felé suhintotta. Farkasölő vonakodva megköszörülte a torkát, ránézett az ajtónyílásban tülekedő emberekre, majd halkan folytatta:

CATHERINE ANDERSON

101 INDIÁN HOLD

– Ne félj tőlem, jó? Ha kezet emelek rád, caum-mom-se leszek, kopasz fej, és anyám elkalapál engem a kanalával. – Habozott, és úgy tűnt, mintha nehezére esne nem mosolyogni. – Meg fogja harcolni velem a nagy na-ba-dah-kaht, a nagy harcot. És végül ő fog győzni. Kegyetlen asszony. Sokruhás Asszony megsimogatta Loretta haját, és még valamit hozzátéve bólintott .Alig fejezte be, Feketerigó máris kacagásban tört ki, és kezével a pocakját fogva elgurult Lorettától. Bármit is mondott az asszony, azt a gyermek rendkívül viccesnek találta. – Enned kell – fordította Farkasölő. – És innod. Hamarosan jobban leszel, jó? És venni fog neked az új-mexikói hispánoktól egy nagy kanalat. Ha bármikor megfélemlítem a szívedet, te magad ütögethetsz engem. Loretta egyetértett Feketerigóval. Egy kanálnál sokkal többre lenne szüksége ahhoz, hogy harcolhasson Farkasölővel. Tenyerét az ágyra támasztotta, hogy egyenesen tudja tartani magát. Úgy érezte, mintha a gerince nem bírná a súlyát. Mintha észrevette volna, hogy Feketerigó nincs most segítségére, Farkasölő megfogta a kislányt, és egyik karja alá fogta. A kunyhó ajtajához vitte, gyengéden a lábára állította, kihessegette, és leengedte az ajtólemezt, hogy a többiek ne lássanak be. Feketerigó visszadugta ébenfekete fejét, és felkiáltott: – Kianceta, gonosz vagy! Farkasölő felmordult, és a lány felé lendült. Váratlan hevessége meglepte Lorettát, de Feketerigó továbbra is úgy lógott a bőrlemezen, mint egy oposszumkölyök, kacagva és visítozva, mindenféle félelem nélkül. Nagybátyja leszedte a bőrről, és húsos fenekét megpaskolva elküldte. Csönd telepedett a kunyhóra. Kényelmetlen csönd. Loretta gyanakodva nézett körbe a szobán. Arra számított…, nos, ő maga sem tudta pontosan, mire, de az biztos, hogy barbár tárgyakra: véres skalpokra és harci kellékekre, nem szőrmére és nyersbőr táskákra, főzőedényekre és kanalakra, vagy ruhaállványra. Csodálatosan megmunkált bölénybőr ingek lógtak az akasztókról, nadrágokkal és ágyékkötőkkel együtt. Csak férfiruházat. Ez bizonyára Farkasölő kunyhója, nem az anyjáé, gondolta Loretta. – Ein mah-suite mah-ri-ich-ket, Tohobt Nabituh? – kérdezte Sokruhás Asszony. Farkasölő visszatért a kunyhó bejáratától. – Enni fogsz? Anyám nagyon jó ennivalót hoz neked, jó? Loretta felhúzta és átkarolta a térdét. A bőrfalakon át hangok hallatszódtak be, idegen és félelmetes nyelven. Sokruhás Asszony kedvesnek tűnt, de Loretta nem tudta elfelejteni a kinti asszonyokat, akik rátámadtak, sem azt a tényt, hogy Farkasölő a saját tulajdonának tekintette őt. Megrázta a fejét. Olyan fáradt volt, hogy szeretett volna belesüllyedni a szőrmékbe, és elaludni. Farkasölő arca elborult Az anyja is aggódónak tűnt. Beszéltek valamiről, majd Sokruhás Asszony elhagyta a kunyhót Döntés született, és Loretta úgy érezte, az eredmény nem fog tetszeni neki. Farkasölő rögzítette a medvebőr lemezt, hogy senki ne tudjon bemenni, majd lassan az ágy felé sétált. Pillantását a lányra szegezte, karját lazán összefonta széles mellkasa előtt. Miután addig fürkészte a lányt, hogy Loretta már szeretett volna átszivárogni a szőrme alá és elbújni, leült mellé. – Kényszeríteni foglak, hogy egyél és igyál, és nem fogsz meghalni. Mindez a sok szenvedés csak azért, hogy végül megadd magad? Ez boisa. – Kezét kinyújtotta, és könnyedén a lány hajára tette. – Eszel, Kék Szem? Csak egy keveset? – Nem. Az indián állizma megfeszült. Pillantása nem kegyelmezett. – Nem menekülhetsz el tőlem. Itt vagy. Ennek így kell lennie. Loretta, az ajtó és a mögötte lévő borzalom felé pillantva azt suttogta: – Nincs más választásom. CATHERINE ANDERSON

102 INDIÁN HOLD

– Te döntőd el, hova lépsz, Kék Szem. Ez az ösvény, amelyen most jársz, rossz. Nagyon rossz. Ez a komancs majd megmutatja neked, jó? – Közelebb hajolt. – Megtudod majd, hogy ennek a kéznek az érintése nem szörnyű dolog. Loretta szeme elkerekedett. – N-nem most, ugye? A férfi a lány haját az ujjára csavarta, és kezét lazán ökölbe szorította. – Nem eszel. Félsz az érintésemtől. Inkább meghalsz. Ezek a te szavaid, ugye? Loretta érzékelése kezdett elmosódni. Hunyorgott, hogy látását kitisztítsa. Próbálta ellökni a férfi kezét. – Még ha ennék is, és ma este békén hagyna, a következő, vagy az utána következő éjszaka nem ezt tenné. – Forróság öntötte el a nyakát. – És… maga után majd a barátai. Azt hiszi, ennyire bolond vagyok? Farkasölő elengedte a haját, és végigsimította a vadászing túlságosan nagy nyakkivágásának vonalát. Ujjbegye nyomot égetett Loretta kulcscsontja körül, vállának lejtőjén és nyaka mentén. A lány becsukta a szemét. Túl gyenge volt ahhoz, hogy ellökje magától. – Semmiféle barátok, Kék Szem. Te ehhez a komancshoz tartozol. – Harcolni fogok maga ellen, az utolsó lélegzetemig. – Loretta megingott majd felegyenesedett. – Miért foglalkozik velem? Miért nem keres magának egy indián nőt? – Mert téged akarlak. – Végighúzta ujjperceit a lány orcájának üregében. – A bőröd holdfény. Melletted sötét vagyok mint az éjszaka. – Kezét Loretta nyaka mögé csúsztatta, és közelebb húzta magához a lányt. – Napfény a hajad, holdfény a bőröd. Te vagy ennek a komancsnak a derűje. Nem? – Nem – válaszolt Loretta nyers hangon. – Eszel? – Nem. Farkasölő előrehajolt, és megkóstolta Loretta húsát a nyaka gödrében. Ajka selymes volt, foga gyengéden harapott, meleg, nedves szájától a lány teste megrándult. – Mint a hermelin, mah-tao-yo. Annyira lágy. És édes, mint a virág. Loretta beékelte öklét kettejük közé. Ujjpercei nekiütődtek a férfi mellkasának meleg, erős bőréhez. Amikor kinyitotta a szemeit, forogni kezdett vele a szoba. – Kérem! Kérem, ne! Még azt sem tudom, mi a rendes neve. Kérem, ne! – Farkasölő – suttogta a férfi a füle mellett. – Farkasölő, Habbe Esa. Feküdj a hátadra, Kék Szem! Gyenge vagy, mi? Hadd kergessem el a félelmeidet! Ha nincs mitől félni, nincs miért meghalni, ugye? – Nem. – Loretta próbálta ellökni. – Nem! Az indián egyik karját a lány térde alá csúsztatta, és a hátára fektette az ágyon. Loretta felkönyökölt, és próbálta elkerülni a férfi ajkát, ahogy az végigharapdálta a nyakát a kulcscsontjáig. Majd lejjebb. Páni félelem öntötte el. Nem tud harcolni. Legalábbis akkor nem, amikor így remeg. Amikor a világ forog vele. Farkasölő nyelvének hegyét becsúsztatta a bölénybőr alá, és nedves köröket rajzolt a lány mellkasára, közvetlenül a melle fölött. Loretta mellbimbói feszessé váltak, érzékenyen reagálva az őket finoman horzsoló, lágy állatbőrre, amikor megmozdult Loretta még soha nem érezte, ahogy a vér kiszáll a fejéből; de most igen. Nagy lélegzetet vett, megpróbált az oldalára fordulni, de a férfi izmos karja nekifeszült, és meggátolta a menekülésben. Ahogy próbált helyzetet változtatni, az indián ajka megtalálta a lány fülét, és fogával és nyelvével együtt felfedezte annak bőrét, ízét, alakját, csalhatatlan pontossággal találva meg az érzékeny helyeket. Meleg lélegzetétől Loretta megborzongott. – Habbe… – A lány hangja elhalkult. Kétségbeesetten próbálta kizökkenteni a férfit, de úgy tűnt, inkább ő az, aki nem tud összpontosítani. – A neve, mi… mi is az? Habbe micsoda? Mi a jelentése? CATHERINE ANDERSON

103 INDIÁN HOLD

– Habbe Esa, Út a Farkashoz, Farkasölő. Testvérem, a farkas megmutatta az arcát a névadó álmomban. – A né-névadó álmában? – Loretta fészkelődött, és tenyerének csuklóhoz közeli részét a férfi állához nyomta, hogy fel tudjon ülni. – M-mi az a névadó álom? A férfi szeme csillogva nézett le rá, ahogy visszahúzta a fejét – Egy olyan álom, amit a férfi lát, amikor harcossá válik. Az álomban megtudja a nevét. Egy nőnek nincs erre szüksége. Őt mások nevezik el. Lehajtotta a fejét, és fogai közé fogta a lány nagyujját Loretta megbabonázva érezte, ahogy az indián nyelve az ujjpercét nyálazta. Édes Istenem, el fog ájulni. És amíg nincs magánál, addig a férfi… Érezte, ahogy oldalra billen. A férfi karja akadályozta meg az esését. Elengedte a lány ujját. – Kék Szem? Loretta megnyalta az alsó ajkát, és kétségbeesetten próbálta összeszedni magát, hogy ne ájuljon el. Nem veszítheti el az eszméletét. Egyszerűen nem lehet. A férfi arca elmosódott. A hangja távolinak tűnt. – Hah-ich-ka ein, hol vagy, Kék Szem? Loretta pislogott egyet, de ez sem segített. Ilyen érzés meghalni? Minden lebegő és távoli? Hah-ich-ka ein, hol vagy, Kék Szem? Próbált válaszolni. Nem tudott.

Húsleves?

A mennyországban szárnyas angyaloknak, imádás dicső dalainak, arannyal szegélyezett utaknak és bolyhos rózsaszín felhőknek kellene lenniük. Loretta nyelt egyet, és az öntudat felszínéhez közeledett, lépésről lépésre magához térve. Egy nagy kéz ragadta meg az állát. Valami meleg és sűrű csörgedezett a szájába. Hangok csendültek a fülében. Megfeszült, hogy megmeneküljön az őt tartó kéztől. Nem szabad ennie. Húsdarabok akadtak fenn a nyelve hátsó részén. A torka összeszorult. Majd fulladni kezdett Valaki fogta a fejét, miközben a gyomra kitisztította magát. Kemény kezek. Egy nedves anyag letörölte az arcát. Egy hang szólt hozzá. Egy nagyon mély hang. Loretta elmerült a sötétségben.

Ha nem viszem vissza a lányt a fából épült falai közé, meg fog halni. – Szökellő

lángok fényénél találkozott Farkasölő és apja állhatatos pillantása. – Akkor mi lesz a próféciával? Kiürítette gyomrából a húslevest és az értékes vizet is. Ha ez így folytatódik, biztosan meghal. Soat Tuh-huh-yet, Sok Ló beleszívott a pipájába, és a kunyhó tetejének csúcsa felé, majd a föld irányába fújta a füstöt. Egy újabb slukk után kelet, nyugat, észak és dél felé fújt. Utána jobb kezével Farkasölőnek nyújtotta a pipát, aki lassan szívott egyet belőle, majd a jobb kezével, hogy meg ne szakítsák a teljes kört, visszaadta a pipát apjának. – Tua, még csak most érkeztetek meg. Adj neki egy kis időt! – Egy-két nap múlva meg fog halni. – Farkasölő kiköpött egy adag dohányt. Bár soha nem vallaná be, utálta apja dohányának ízét. – Mindent megpróbáltam, apám. Kedves voltam hozzá. Megígértem neki, hogy az erős karom mindörökké az övé lesz, amíg porrá nem válok a szélben. És próbáltam üzletet is kötni vele. – Miféle üzletet? Farkasölő óvatosan az árnyak felé pillantott, ahol az anyja ült. CATHERINE ANDERSON

104 INDIÁN HOLD

– Miután anyám elhagyta a kunyhót, azt mondtam neki, hogy ha eszik és iszik, lehet, hogy fáradt komancs leszek mire feljön a hold. – És ha nem, akkor nem leszel fáradt? – Sok Ló sötét szemében nevetés bujkált. Ő is az árnyék felé pillantott. – Nem tetszett neki az alku? Farkasölő megrázta a fejét. – Lehet, hogy nem ő a megfelelő nő – mondta Sok Ló halkan. – Ő az. Biztos vagyok benne. – Egy szellem hangja szólt hozzád álmodban? – Nem, apám. – Farkasölő a lángokat fürkészve elgondolkodott. – Nincs olyan férfi, akinek gyűlölete az enyémnél maradandóbb lenne a tosi tivo iránt. Ezt te is tudod. A szívem haragtól égett, amikor elmentem a sárgahajúért. Meg akartam ölni. Sokruhás Asszony előrébb hajolt, a tűz fénye táncolt arcvonásain. Farkasölő a szemébe nézett. Bölcs asszony volt. Mindig betartotta a szokásokat, és ritkán szólt közbe, amikor a férfiak beszélgettek, de azon alkalmakkor, amikor megtette, csak egy buta férfi hagyta volna figyelmen kívül azt, amit mondott. Az indián várt, hátha anyja meg akarja osztani a gondolatait. Amikor az asszony csöndben maradt, Farkasölő megköszörülte a dohánytól lángoló torkát, és folytatta: – Most már nem ölném meg. Megérintett engem. Az iránta érzett gyűlöletem elszállt a széllel. Megmentette az életemet – és elmesélte a történetet a csörgőkígyóról, és arról, miként törte meg a lány a némaságát, hogy őt figyelmeztesse. – Inkább azt választanád, hogy tőled távol éljen? Farkasölő gyomra összeszorult. Ebben a pillanatban jött rá, menynyire akarja, hogy a nő mellette maradjon. – Inkább azt választanám, hogy soha ne lássa a szemem őt meghalni. – A szája eltorzult. – Nagyszerű a szíve, bár apró a termete. Semmije nincsen, de harcol, és nyer. Sok Ló bólintott. – Ó, igen, Harcos és Fürge Antilop már meséltek róla. – Visszaviszem az asszonyomat a földjére – mondta Farkasölő. – Ismerem a prófécia szavait. Nem akarom megharagítani a Nagy isteneket, de nem látok más utat, amelyen járhatnék. Farkasölő anyja feltérdelt. – Férjem, engedélyt kérek, hogy beszélhessek. Sok Ló a sötét felé hunyorgott. – Akkor beszélj, asszony! Az asszony előrelépett a világosságra, barna szeme megfejthetetlenül csillogott a reszkető, sárgás fényben. – Szeretném elénekelni a dal egy részét, hogy halljuk a szavakat, és figyeljünk rájuk. – Hátrabillentette a fejét, és összekulcsolta a kezét maga előtt. Éneklő hangon szavalta: – „Amikor a Fehér Szeműek iránti gyűlölete forró lesz, mint a nyári nap, és hideg, mint a téli hó, egy szelíd hajadon jön majd el hozzá a tosi tivo országából.” – Igen, feleségem, ismerem a szavakat – mondta Sok Ló türelmetlenül. – De figyelsz? – Sokruhás Asszony átható pillantását idősebbik Fiára szegezte. – Farkasölő, a lány nem jött el hozzád, ahogy a prófécia mondta. Te hoztad el őt kényszerrel. – Pia, mit akarsz ezzel mondani? Hogy eljött volna magától, szabadon? – Nevető lehelet hagyta el Farkasölő ajkát. – A kis kékszemű? Soha. Anyja felemelte az egyik karját. – Eljött volna, és el is fog jönni. Vissza kell vinned a fából készült házába. A Nagy Istenek vissza fogják vezetni őt hozzád. Farkasölő az apjára nézett. Sok Ló félretette a pipáját, és hosszú ideig a lángokba meredt.

CATHERINE ANDERSON

105 INDIÁN HOLD

– Anyádnak igaza lehet. Lehet, hogy rosszul cselekedtünk azzal, hogy elküldtünk téged érte. Lehet, hogy a saját akaratából kell idejönnie. Farkasölő elfojtotta ellenkezését Bár nem hitt abban, hogy a kis kékszemű valaha is vissza fog térni komancs földre szabad akaratából, a szülei beleegyeztek abba, hogy hazavigye a lányt, és ez elég volt. – Mi vezeti majd vissza hozzám, Pia? Sokruhás Asszony mosolygott. – A sors, Farkasölő. Az irányítja a lépteinket Az övét is irányítani fogja.

Loretta mélyen belebújt a selymes szőrmébe, és próbált megszökni a vállát kitartóan

rázó kéztől, és a hangtól, amely szólította. Különben sem a nevét mondja. Kék Szem. Miféle név ez? – Kék Szem, ébredj fel! Haza… vágyódsz haza? Haza. Amy és Rachel néni. A szürke steppelt paplan. Disznóhús és tojás reggelire. Kávé a tornácon, amikor a nap kikukucskál a látóhatáron, és karmazsinvörösre festi az eget. Haza. A nevetésbe, szeretetbe és biztonságba. Ó, igen, vágyódott haza. – Kelj fel, kicsike! A komancs visszavisz téged. Loh-rhett-ah? Kelj fel, Hoos-cho Sohnips, Madárcsont! Enned kell, és meg kell erősödnöd, hogy hazamehess! Az embereidhez és a fából készült házadhoz. Loretta kinyitotta a szemét. A hátára fordult, és pislogott. Egy sötét arc úszott el előtte. Érdekes, de a pislogás nem segített abban, hogy tisztábban lásson. Kíváncsian kinyújtotta a kezét, de azután meggondolta magát. – Bájologsz kicsit velem? Egyezséget kötünk tiv-ope, írás nélkül. Eszel és megerősödsz, én pedig visszaviszlek az embereidhez. Bájolgás. Farkasölő szerint az egyenlő a hazugsággal. Loretta felpillantott. Nyelvével megnyalta az ajkát, és nyelni próbált. – H-haza? – krákogta. – Ó, igen, haza, Kék Szem. De enned kell, hogy életben maradj ahhoz, hogy hazamehess. És innod. Három napig. Amíg erős nem leszel megint. – Ujjbegyei megsimították a lány arcát, és finoman beletúrtak a hajába. – Akkor a komancs elvisz téged. – Biztos? – kérdezte Loretta reszelős hangon. – Megígérem. Eszel és iszol? Loretta becsukta a szemeit. Bizonyára álmodik De ó, micsoda csodálatos álom ez! Hazamenni. Farkasölő önként felajánlja, hogy hazaviszi. Nem kell aggódni, hogy haragja lesújt Loretta családjára. – Semmi átverés? Esküszik? A férfi hangja visszhangzott a fejében, eleinte hangosan, majd mint egy suttogás. Küzdött, hogy nyitva tartsa a szemeit. De megint sötétség vette körül. – Akkor eszem.

Húsleves. Farkasölő egyik karjával átölelte Lorettát, másik kezével pedig egy gőzölgő

csészét tartott a szájához. Loretta megtöltötte a száját. A torka nem volt hajlandó dolgozni. Fejét fogva tartójának vállán pihentette, majd hatalmas összpontosítással sikerült nyelnie egyet. A leves ólomlabdaként érkezett meg a gyomrába. – Többet ne! Hányni fogok. – Csak még egyet – unszolta a férfi. – Utána alhatsz. Loretta próbált koncentrálni. A csésze pereme a szájához nyomódott. Még egyszer ivott a levesből, és kényszerítette magát, hogy lenyelje. Majd érezte, hogy lassan a CATHERINE ANDERSON

106 INDIÁN HOLD

szőrmére ereszkedik. Alvás. Erős kezek mozgatták, és betakarták egy nehéz takaróval. Erős kezek, gyengéd kezek. – Haza… elvisz? – Ó, igen, drága. Elviszlek. Loretta lebegni kezdett. Elviszi. Végül is, ez csak egy álom. Álmában bízhat az indián ígéretében.

CATHERINE ANDERSON

107 INDIÁN HOLD

Tizenharmadik fejezet

Loretta

lassan ébredezett. A hang, amely felzavarta, hasonlított a tyúkjai kotyogásához. Amikor az oldalára fordult, és nagy nehezen kinyitotta a szemét, érezte, hogy szőrme simul az orcájához. Zavaros, homályos képekként kezdtek el visszatérni az emlékei. A falu, a fejeket kanállal ütögető Sokruhás Asszony és a Loretta nyakát harapdáló Farkasölő. Majd feketeség. Elméjének távoli részében visszaemlékezett arra, hogy valaki többször próbálta felébreszteni, és levest és vizet öntött a szájába. A kotkodáló hang most már egyre közelebbről hallatszott, és lassan felismerhetővé vált rekedt kacarászás hangja volt. Loretta egy hirtelen rázástól teljesen felébredt. Kinyitotta a szemeit, és Feketerigó huncut arcát látta pár centiméternyire a sajátjától. A következő pillanatban rájött, hogy a kislány nincs egyedül. Két másik gyerek, egy körülbelül ötéves fiú, és egy kétévesforma lány is az ágyon ült, a kíváncsiságtól szélesre kerekedett gombszemekkel. Loretta felhúzta az egyik szemöldökét. Már nem szédült, csak szörnyen gyengének érezte magát. Az árnyékok miatt óvatosan végigpillantott a kunyhón, de nem látott egy felnőttet sem. A gyerekek, függetlenül attól, melyik fajhoz tartoznak, nem kifejezetten félelmetesek. A kisfiú poros kis kezével megérintette Loretta haját, és elámulva egy „ó” hangot adott ki. Olyan illata volt, mint bármelyik kisfiúnak, aki komolyan vette a játékot: egy kicsit izzadt, ám valamiképpen mégis édes. Ló és kutya szaga áradt még róla. Feketerigó Loretta kék szemére koncentrált, és megingathatatlan intenzitással bámulta. A fiatalabb kislány áhítatosan végigsimította ujjbegyeit Loretta fehérneműjének fodrain, és közben újra meg újra azt ismételte: – Tosi wannup. Lorettának mosolyognia kellett. Éppoly különös volt ő a gyerekek számára, mint amilyenek ők neki. Vágyódott arra, hogy magához húzza, és soha többé ne engedje el őket Barátságos arcok és emberi melegség. A kacarászásuktól honvágyat érzett. Az agyából küldött üzenetekre nehezen reagáló torokkal mormogta: – Szervusztok! Saját hangja teljesen valószerűtlennek tűnt számára: a múltból jött visszhangnak. – Hi, hites. – Feketerigó a barátság eltéveszthetetlen jeleként összekulcsolta duci mutatóujjait. – Hah-ich-ka sooe ein conic? Lorettának egészen addig, amíg Feketerigó tetőként egymáshoz nem nyomta ujjbegyeit, fogalma sem volt arról, mit kérdezett a gyermek. – Ó, a házam? – Loretta egyik kezét a szemöldöke fölé emelte, mintha a távolba kukucskálna. – Nagyon messze. Feketerigó szeme csillogott az örömtől, és hosszas érthetetlen halandzsában, vihorászásban és kézlengetésben tört ki. Loretta figyelte. Elbűvölte a boldogság izzása a gyermek szemében, és aprócska arcának ártatlansága. Mindig is úgy képzelte el a komancsokat, fiatalokat és öregeket egyaránt, hogy vér csöpög az ujjaikról. Egy mély hang szólalt meg mögötte. – Azt kérdezi, mennyi ideig eszel és melegedsz velünk együtt. Loretta ijedten nézett hátra a válla fölött, és Farkasölőt látta meg egy szőrmeágyon támaszkodni. Mivel nagyon alacsonyan, a fölhöz közel feküdt, nem vette őt észre, amikor először körülnézett. Az indián egy percig egyik könyökére támaszkodva hallgatta, ahogy az unokahúga csacsog. Szemében titokzatosan ott csillogott a kunyhó ajtaján beszűrődő fény. CATHERINE ANDERSON

108 INDIÁN HOLD

– Mondd meg neki: „Pihet tabbe.” A bizalom nem jött könnyedén Lorettának. – Az mit jelent? Mosoly játszadozott az indián szája sarkában. – Pihet: három. Tabbe. a nap. Három nap. Ebben állapodtunk meg. Loretta megkönnyebbülten, hogy nem csak álmodta a férfinak azt az ígéretét, hogy hazaviszi őt, megismételte Feketerigónak: „Pihet tabbe.” A kislány elszontyolodott, és megfogta Loretta kezét. – Ka – kiáltotta. – Ein mea mon-ach. – Ka, nem. Messzi útra mész – fordította Farkasölő, és miközben beszélt, felállt. – Szerintem tetszel neki. – Az ágyhoz lépett, és elnéző mosollyal elhessegette a gyerekeket, ahogy Rachel néni szokta a tyúkokat. – Poke Wy-ar-pee-cha, Pónilány – mondta, miközben levette az egyáltalán nem félős kisgyermeket az ágyról, és letette a padlóra. Keze egy pillanatig a gyermek haján időzött, olyan szerető mozdulattal, amely egyáltalán nem illett abba a képbe, amelyet Loretta egy komancs harcosról elképzelt. A törékeny kislány, és a férfi nyers ereje. A kettő elbűvölő ellentétet képezett. – Ő a húgomtól van, aki halott. Ő pedig Wakare-ee, Teknős, Harcostól – tette hozzá a fiú felé biccentve. Loretta nem akarta, hogy a gyerekek egyedül hagyják a nagybátyjukkal. Mereven nézett utánuk, miközben kiszaladtak a kunyhó ajtaján. Nevetésük hangja velük együtt távozott. Loretta, megérezve Farkasölő fürkésző pillantását, nyelt egyet, és próbálta összerendezni a gondolatait. Bár a férfi kedvesen bánt vele az utazás alatt, és különösen türelmes volt vele, nem tudta elfelejteni a megérkezésük alkalmával elhangzott leplezett fenyegetéseit. – Ho-hol vannak a gyerekei? Loretta egy pillanatig úgy gondolta, fájdalmat lát a férfi arcán, de az indián elmosolyodott. – Nanipikát játszanak, bújócskáznak a hegyek mögött. – Akkor magának… nincsenek gyerekei? – Nincsenek. – Egy rendezett kupac nyersbőr táska és bőrdoboz fölé hajolt, közben karizmának fonata minden egyes mozdulatakor megfeszült és összecsomósodott. – Az asszonyomat megölték mau-vate taum, öt évvel ezelőtt. A gyermekünk őbenne volt. – Ó… – Loretta lehajtotta az állát, és az ölébe és az ujjai köré simuló, hosszú szarvasbőr rojtokra meredt. – Sa-sajnálom. A férfi rápillantott, homlokát kérdőn összeráncolta. Zavarát megérezve Loretta felnézett. – Ez… nagyon szomorú. A férfi homlokránca elmélyült, de a zavarodottság eltűnt az arcáról. – Ó, igen, nagyon szomorú. – Hogyan ölték meg? – suttogta Loretta tétován. Nem volt biztos abban, hogy a férfi elmondja, de úgy érezte, tudnia, kell a választ. – Ez az emlék a szelek szárnyán él. – Miután egy pillanatig kotorászott az egyik nyersbőr táskában, előhúzott egy zsinóros erszényt. Visszatért az ágyhoz, és gondos lazasággal leült a lány mellé, mintha próbálná enyhíteni Loretta feszültségét. – Bogyók és dió. Hagyod, hogy egy kis ennivaló köszöntse a gyomrodat: hi, hites, ugye? Hi, hites. Loretta felismerte a szavakat, amelyeket Feketerigó használt, amikor a barátság jeleként összekulcsolta a mutatóujjait. – Szia? – Igen. Azt jelenti komancsul: „Hogy vagy, barátom?” Letette az erszényt kettőjük közé az ágyra, a tetejét szélesre nyitotta, hogy Loretta kiszolgálhassa magát Loretta lepillantott a mézzel bevont pekándióra és a szárított bogyókra. Előző éjjel, amikor beleegyezett, hogy enni és inni fog, túlságosan beteg és CATHERINE ANDERSON

109 INDIÁN HOLD

kimerült volt ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni. A nappali világosságban, annak ellenére, amit pár perccel ezelőtt mondott, elég valószínűnek tűnt az, hogy az indián hazudhatott arról, hogy haza fogja őt vinni. Loretta egy röpke pillantással gyorsan felmérte a különös környezetet Farkasölő harci pajzsa egy háromlábú állványon pihent a közelben, a tollak, amelyek a kör alakú peremét díszítették, lebegtek a kunyhó ajtaján átfújó szellőben. Hangok kavalkádja szűrődött be kintről, a szavak érthetetlenek és idegenek voltak. Nyilvánvaló volt a férfi hatalma Loretta fölött. Ha akarja, mindörökké itt tarthatja. Vagy csak úgy, kénye-kedve szerint meg is ölheti. – Farkasölő Vadász, azt mondta…? – Farkasölő, ha a nyelved elfárad. Loretta megnyalta az ajkait – Farkasölő… komolyan gondolta, amit mondott? Hogy hazavisz? – Megmondtam. A férfi sötét arcvonásait fürkészte, és valami nyomra vezető jelet keresett a gondolataihoz. Megmondtam. Mindenféle hangsúlyozás nélkül, kiolvashatatlan arckifejezéssel. Miféle válasz ez? – Tu-tudom, mit mondott, de komolyan gondolta? A férfi szája elkeskenyedett. – Megmondtam. Loretta, az indián hangjából arra következtetve, hogy nem tetszett neki, hogy megkérdőjelezték a szavát, átölelte a térdét. – Én… – Tenyerébe fúrta körmeit. – Én rettenetesen szeretnék hazamenni. Loretta, fogva tartója medáljára szegezte pillantását. Mindenhol a férfi világa hatolt be érzékelésébe: állatbőr, por, füst, ismeretlen ételek. Bizonyára elment az esze, hogy bízik benne. De ó, mennyire szeretett volna. Haza. Rachel nénihez és Amyhez. Az tény, hogy a férfi még nem hazudott neki; kivéve azt az egy alkalmat, amikor megígérte, hogy kivágja a nyelvét, és mégsem tette meg. És ezt nem igazán róhatja fel neki. Belemarkolt a dióba és a bogyókba, és egy kis adagot a szájába tett. A méz édes íze végigmosta a nyelvét, és beindította a nyálmirigyeket. Gyomra válaszként morogni kezdett. A férfi hallotta a hangot, és felhúzta az egyik szemöldökét. – Jó? – Mm – válaszolt Loretta, és még egy falatot evett, majd megtörölte tenyerét az alsóneműjében. – Zamatos. – Za-ma-tos? Egy szívverésnyi időre Loretta elfelejtett félni az indiántól, és még mielőtt észrevette volna, mosolyra húzódott az ajka. Amikor a férfi visszamosolygott rá, különös érzés kerítette hatalmába: valami megmagyarázhatatlan melegség. Természetesen korábban is mosolygott már rá Farkasölő, de így még sosem. – Zamatos – ismételte. – Ez azt jelenti, hogy nagyon jó, sokkal jobb, mint ami egyszerűen csak jó. A férfi mosolya nem halványult el, és Loretta azon kapta magát, hogy az indián elbűvöli. Egy civilizált férfi arcán ez a féloldalas mosoly lélegzetelállító lehetne. Farkasölő erőteljesen megrajzolt ajka lustán megemelkedett az egyik oldalon, és felfedte ragyogó fehér fogait, miközben mély ráncok fogták keretbe a száját. Ez nem egy gyilkos arca, az biztos. A varázslat azonban megtört, amikor Farkasölő kinyújtotta a kezét, hogy megérintse Loretta arcát. A hirtelen mozdulattól a lány megtorpant, és eszébe jutott, ki és mi ez a férfi valójában. Hogy saját tulajdonának tekinti őt. Ahogy Loretta elrántotta az arcát, az indián végül egy hajtincset kapott el, amelyet az ujja köré tekert. – Te is zamatos vagy. Mint a napfény.

CATHERINE ANDERSON

110 INDIÁN HOLD

Loretta feszülten a csillogástól, amely a férfi szemébe lopódzott, megfogta az indián kezét, és kiszabadította belőle a haját. Az, hogy nem voltak skalpok a kunyhójában, még nem jelentette azt, hogy ha kedve szottyanna, nem szerezne egyet magának. – Csak az ehető dolgok lehetnek zamatosak. Abban a pillanatban, hogy a szavak elhagyták az ajkát, Loretta visszaemlékezett, miként harapdálta a férfi a nyakát Forróság öntötte el a tarkóját. Mintha csak kitalálta volna a gondolatát, az indián Loretta nyakára pillantott. Loretta hirtelen nagyon vágyott a háziszőttesből készült ruhájára, annak bő ujjára és magasra szabott nyakvonalára. Huncutság táncolt a férfi szemében. Vagy csak a fény tréfálkozott? – Ez a komancs nem tonkowa, nem emberevő. – A tonkowa embert eszik? Az elmúlt évben több tonkowa is volt fent Fort Belknapban. Loretta többüket is látta egy ottani látogatásuk alkalmával. Barátságos indiánok voltak, és ártalmatlannak tűntek. Még fel is ajánlották járőrszolgálataikat a határőrök számára, hogy komancsok után nyomozzanak. Karnyújtásnyira volt a kannibáloktól? – Kegyelem – suttogta. – Nincs kegyelem. Megeszik a bátor ellenségeket, hogy ellopják a bátorságukat. Ez bizony boisa. Ők tényleg to-ho-ba-ka, ellenség a Fehér Ember számára. Felállt az ágyról, és a kulacsért ment Loretta megitta a vizet, amelyet neki töltött, majd elégedett mormogással nyújtotta vissza a bögrét. – Iszol még? – Köszönöm, nem. Hirtelen fáradtnak érezte magát, és azt kívánta, bárcsak elmenne az indián, hogy alhasson. Ehelyett azonban a férfi csak fogta a kulacsot, és visszaült az ágyra. Loretta felhúzta a térdét, és a férfira meredt. A csönd elnehezedett, csakúgy, mint a szemhéjai. – Elfáradtál – mondta Farkasölő kedvesen, és előrehajolt, hogy letegye a kulacsot és a bögrét a földre. – A hátadra fekszel? Lorettának hirtelen eszébe jutott, hogy a férfi esetleg mellé fekszik majd, ahogy az utazás alatt is tette. – Nem, nem. Jól vagyok. Tényleg. Farkasölő átfogta Loretta bokáját. Érintésének melege belelövellt a lány lábába. A bizalmaskodástól elállt a lélegzete. Bármennyire is megszokta már a férfi érintését, nem szerette, és nem tudta könnyen elfogadni. Otthon egy nő meg sem mutatta a bokáját nemhogy megengedte volna, hogy egy férfi megfogja. Ez a férfi pedig habozás nélkül bárhol megérintette őt, ahol kedve tartotta. Enyhén meg is rántotta a lányt. – Feküdj a hátadra! Nincs mitől félni, jó? Majd én figyelek. – Muszáj? – Hein? Hein? Lorettának sejtelme sem volt, ez mit jelent. – Muszáj figyelnie? Ideges leszek tőle. Úgysem tudok elfutni. – I-de-ges? – Ideges. – Loretta megrántotta az egyik vállát, és megpróbálta lehámozni az indián kemény ujjait a bokájáról. – Ideges… feszült. – Megrázta a lábát. A férfi keze együtt mozgott a lábával, szorítása törhetetlen volt. – Elengedné? Illetlen dolog, hogy ilyen helyeken érint meg engem. – Il-let-len? – Illetlen. Szégyenteljes. Elengedné, kérem? Tudja, ez az én lábam. – És te az én asszonyom vagy. Loretta hátravetette a fejét, és felsóhajtott. A férfi szorítása olyan volt, mint egy vassatu, és úgy negyven kilogrammal nehezebb is volt nála. Ráadásul csupa izom. Az CATHERINE ANDERSON

111 INDIÁN HOLD

ő asszonya. Egy pillanatig elfelejtkezett erről, és hagyta, hogy az indián hamis biztonságérzetbe ringassa őt. Farkasölő addig húzta maga felé a lány lábát, amíg Loretta a hátára nem feküdt. Majd elengedte a bokáját, fölé hajolt, és két kezét a lány két oldalához helyezte. Loretta a férfi sötét arcát bámulta, szíve hevesen vert, szája kiszáradt. Miután oly sokszor küzdött már vele, tudta, milyen könnyedén maga alá tudja őt szorítani az indián, milyen gyorsan el tudja kapni a kezeit, és milyen hirtelen tehetetlenné tudja őt tenni. A Farkasölő szemében csillogó vágy megrémítette. Mi akadályozhatja meg abban, hogy magáévá tegye? Ha sikoltana, senki nem lépne közbe. Hol volt a férfi anyja a kanalával, amikor Lorettának szüksége volt rá? – Aludj! – Hangjának mélysége tovább rezgett Lorettában. – Majd én figyelek. Azzal otthagyta a lányt, és leült a saját ágyára. Loretta kopogást hallott, és ahogy odapillantott, hogy megnézze, mi történik, látta, hogy Farkasölő tűzkövet farag egy csontból készült szerszámmal. Ahogy jobban körülnézett, észrevett két tűzkő nyílhegyet a férfi mellett: nyílhegyeket, amelyekkel egy nap minden bizonnyal fehér embereket fog megölni. Loretta az oldalára fordult, és a férfit nézte. Még a kunyhó másik feléből is félelemmel töltötte el. Mégis teljesen tőle függött. Amíg itt ül a közelében, nem fog tudni annyira ellazulni, hogy elaludjon. Néhány perc múlva árny vetődött a szobára. Farkasölő unokatestvére állt az ajtóban. A férfi eltorzult alakjának látványától majdnem elállt Loretta szívverése. Ágyékkötőjében és mokaszinjában szinte mezítelen volt. Még csak egy pillantásra sem méltatta a lányt, ahogy belépett. A gonoszság szelét hozta magával: oly kézzelfoghatóan, oly hidegen, hogy a levegő szinte megtelt vele. Farkasölőre nézett. Loretta meglepetésére az ő nyelvén szólalt meg. – Apád azt mondta, vissza fogod vinni a nőt. Unokatestvér, ez boisa. Öld meg! Ha nem tudod kiontani a vérét, majd én megteszem. Loretta ökölbe szorította a kezét, és a derekához nyomta. Farkasölő a lány felé pillantott, majd felállt. – Ne beszélj gyilkolásról, vörös Bölény! Vörös Bölény undorral felhorkant – Nem csak beszélek róla. Követelem, hogy hozd el a nőt a nagy tűzhöz. Nagy tűz? Loretta lélegzete bennakadt, szinte hallotta a lángok sistergését. Farkasölő szétterpesztette a lábát, és átfonta a karját a mellkasa előtt. – Ő az én asszonyom. Az én kunyhómban marad. – Mégis visszaviszed az embereihez? Verd meg! Akkor majd eszik. Ha nem tudod rávenni, hát majd én megteszem. Vörös Bölény elindult az ágy felé. Loretta rettegve pillantott Farkasölőre. Fogvatartó vagy sem, ő volt a lány egyetlen biztonsága, az egyetlen ember, aki közé és a halál közé állt. Farkasölő sötétkék szeme összetalálkozott Loretta pillantásával. Vörös Bölény Loretta felé nyúlt. Ujjai már készültek átfogni a lány karját. Loretta zihálva húzódott el tőle. Farkasölő az utolsó pillanatban szólalt meg: – Ne érj hozzá, unokatestvér! Szomorúsággal telik majd meg a szívem, ha kezet kell emelnem rád. Loretta megkönnyebbülten csukta be a szemét, majd gyorsan megint kinyitotta. – Ellentmondasz nekem? – Vörös Bölény kiegyenesedett, és megfordult. – Egy sárgahajúért? Én a te véred vagyok! Cserbenhagynál engem őmiatta, aki utál téged? Farkasölő dühének egyetlen jele az volt, hogy a nyakában húzódó erek megfeszültek. – Én hagylak cserben téged? Azt hiszed, vak vagyok? Hogy nem tudom, hogyan került a kígyó az ágyába? CATHERINE ANDERSON

112 INDIÁN HOLD

Loretta nekidőlt a feszes állatbőr falnak, és figyelmét egyik férfiról a másikra irányította. Bölény ökölbe szorított kézzel remegni kezdett. – Azt mondod, én tettem oda a kígyót? – Ezek a szavak suttognak a szívemben. Mea, menj! Amíg az irántam való hűséged nagyobb nem lesz, mint az utálatod. – Közéd és az ellenség puskája közé álltam! – Most pedig háborút indítasz az asszonyom miatt. Ne tégy próbára megint, unokatestvér! Vörös Bölény hátizmai megfeszültek és megrándultak. Egy pillanatig csak állt, a dühtől remegve, majd megfordult, és a gyűlölettől hamuszínű szemmel Loretta felé köpött. – A te asszonyod – mondta gúnyos mosollyal. – Hányingerem van tőle. Elfelejtkezel a feleségedről, aki egy sárgahajúért halt meg? Azzal elviharzott. Törékeny csönd telepedett a kunyhóra. Ahogy a sokk elmúlt, remegés kezdte rázni Lorettát. Valaki odatette a kígyót? Meredten nézett Farkasölőre, aki az ajtó felé bámult. Amikor végre ránézett, a szeme sötéten háborgott. Visszatért az ágyához, és maga előtt összekulcsolt bokával leült. Felsóhajtott, újra a kezébe vette a tűzkövet és a csontszerszámot, majd a lapos kő fölé hajolt, amelyen dolgozott – Aludj! Én figyelek. Az arcát eltakaró düh kőkemény álarca nem tudta elfedni fájdalmát. Szerette az unokatestvérét, mégis megvédte Lorettát vele szemben. Loretta lefeküdt, de az álom messze elkerülte. Lassan teltek a pillanatok, percekké sűrűsödtek, és a csöndet még mindig csak a kőhöz ütődő csont hangja törte meg. Loretta nyelt egyet. – Farkasölő? Az indián indigókék szeme találkozott a lány pillantásával. – Köszönöm. Hogy… megvédett. A férfi szinte észrevehetetlenül biccentett. – Aludj, Kék Szem! Minden rendben. – S-sajnálom, hogy ellenségeskedést, harcot okoztam az unokatestvérével. Őszintén sajnálom. – Attól tartva, hogy a férfi esetleg nem érti, egyik kezét a mellkasára tette. – Szomorú a szívem. A férfi összeszorította a száját, és a kunyhón kívülre pillantott. – Hagyd, hogy megint örüljön a szíved! Az ő gyűlölete már nagyon régi. Valami összeszorult és megrándult Lorettában. Átölelte a hasát, és kétségbeesetten próbált nem gondolkodni, és tagadni azt a tényt, amelyet nem tudott elfogadni: hogy Farkasölő, a legendás gyilkos egy olyan férfi, akinek gondolatai és érzései vannak, és aki éppúgy szeret, mint bárki más. Még egy halott feleséget is gyászol. Ráadásul hű volt a szavához. Megígérte, hogy megvédi, és meg is tette.

A következő három nap elmosódott homályban telt el Loretta számára. Az idő nagy

részében aludt, mialatt Farkasölő őrködött fölötte. Amikor felébredt, a férfi mindig a közelben volt, vagy a kunyhóban, vagy látótávolságon belül az ajtón kívül. Ahelyett, hogy feszült lett volna tőle, Loretta vigasztalást talált a jelenlétében. Amikor szomjas volt, az indián vizet hozott neki. Amikor élelemre vágyott, enni adott neki. Amikor az éjszaka csípőssé vált, az ő bölénybőr takarója melegítette fel. Amikor a bokrok közé kellett mennie, az indián mindig vele tartott, és a többi indián ellenséges pillantásai ellenére senki nem merte megközelíteni őt, mert Farkasölő ott volt mellette. Loretta lassacskán mindenben tőle függött. CATHERINE ANDERSON

113 INDIÁN HOLD

A harmadik nap végén Farkasölő sétálni vitte a lányt. Lorettának sejtelme sem volt, miért, és nyugtalanság szállta meg, ahogy egyre távolabb kerültek a tábortól. Az ég sápadt kékje acélossá vált, és közelebb nyomódott a földhöz. Loretta hallotta, ahogy balra, lent a folyó mentén a madarak csicseregnek, miközben elülnek az ágakon. Hamarosan besötétedik. A lány képzelőereje elvadult. Farkasölő meggondolta magát, és mégsem viszi őt haza? Az unokatestvére rábeszélte, hogy ölje meg? Nem volt a szavak embere, és amikor végre kegyeskedett beszélni, az egyszerű nyelv, amit használt, gyakran több kérdést hagyott maga után, mint amennyi választ adott. – Hová megyünk? – kérdezte a lány. – Majd meglátod. Loretta nyugtalanul nézett a férfi övén lévő késre. Majd pillantása felfelé vándorolt az indián izmos testéről az arcára. A szél belekapott a hajába, és úgy hátrafújta, hogy a lány tökéletesen látta arcvonásait. Az arcán lévő vágást annyira megszokta már, hogy most már alig vette észre. Helyette inkább büszkén kiemelkedő négyszögletes állát, arccsontjának magas vonalát, és orrának és homlokának finoman kidolgozott profilját látta meg. Ahogy a férfit tanulmányozta, csak erősödött benne az a meggyőződés, hogy minden hibája ellenére a hazugság nem jellemző rá. Izzadság gyűlt a tenyerébe. Elfordította az arcát, és ahogy az indián mellett cammogott, óvatosan megválasztotta lépéseinek helyét, hogy mezítelen talpával ne taposson tüskés növényre vagy lekonyuló, szúrós mezei aszatra. Egy csajkavirág indájának élénk rózsaszínű virágai hozzáértek a vádlijához, és illatuk csodálatos parfümként töltötte meg az orrát A férfi megfogta a karját, hogy átsegítse egy sziklás vízmosáson, amely zegzugosan haladt a folyó irányába. Egy héttel korábban még elállt volna a lélegzete Farkasölő kezének váratlan súlyától. Mi történt vele ez idő alatt? Hogyan tekinthet úgy a komancsra, mint akiben megbízhat? Ez őrület Ugyanakkor tagadhatatlan is. Ó, nem bízott benne teljesen. Az bolondság lett volna. Két különböző világból jöttek, és a bántás szó jelentése a férfi értelmezésében minden bizonnyal egészen más, mint az övében. Tudta, hogy Farkasölő még mindig rákényszerítheti magát, és akkor valószínűleg kegyetlen lenne. Ha felmérgesítené, talán meg is ütné Lorettát. De az élete nem volt veszélyben. Legalábbis Farkasölő kezétől nem. Egy ló nyerítése volt az első nyomra vezető jel Loretta számára ahhoz, hogy hová mennek. Amikor felértek egy füves dombtetőre, elkerekedett a szeme. Egy széles, sárgászöld füvű mező terült el előttük, amely lovaktól hemzsegett: voltak ott vörösessárgák, deresek, szürkék és mindenféle más létező színűek. Farkasölő jelzett Lorettának, hogy maradjon ott. Néhány perccel később visszatért, és egy fekete csődör kantárját fogta lazán a kezében. A ló erőteljesen hasonlított arra, amelyiknek lábát Loretta eltörte. Ahogy közelebb ért, Farkasölő lelassított, és a kantárt a lány felé nyújtotta. Sötét szeméből az a fajta csillogás áradt, amelyet Loretta oly nyugtalanítónak talált korábban. Most azonban rájött, hogy ez a csillogás mindösszesen egy olyan mosoly, amely még nem érintette meg az indián ajkát. Ahogy ujja rácsavarodott a kötélre, felnézett – Ez a ló gyönyörű. – Amikor a nap felkel, elindulunk a faházadba. Ő visz majd téged. – Farkasölő megfogta Loretta kezét, és a lány tenyerét a ló bársonyos orrához emelte. – Hadd ismerje meg a szagodat! A csődör szuszogott, megnyalogatta a lány ujjait, és üdvözlésként felmordult.

CATHERINE ANDERSON

114 INDIÁN HOLD

– Olyan gyönyörű! De az után, ami történt… Nem utazhatok rajta. Soha nem tudnám megbocsátani magamnak, ha valami történne. Úgy érezném magam… – Hirtelen abbahagyta, és megnyalta az ajkát. Hirtelen rájött, hogy még sosem kért bocsánatot Farkasölőtől azért, mert megölte a lovát. Most meg kellene tennie, de annyi idő eltelt már azóta, és nem is tudta igazán, hogy mit mondjon. – A szívem még mindig szomorú a csődöre miatt. Nem szeretném, hogy valami történjen ezzel a lóval is. – Annak a történetnek már vége van. – A férfi arca megfeszült, ahogy beszélt. – Ez a csődör azt mondja neked: hi, hites, hogy vagy, barátom? – Izmos karjával végigsimította a csődör fekete nyakát, és közelebb húzódott hozzá. – Ő az én halott barátom fia. Lehelj bele az orrába, hogy megismerje a szagodat, és örökké emlékezzen rád! Loretta számára nem volt kifejezetten vonzó a gondolat, hogy megcsókoljon egy lovat, de miután tanúja volt annak, milyen szoros kapcsolatban állt a komancs a másik lovával, nem vitathatta, hogy az indián nála jobban tud kommunikálni a lovakkal. Előrehajolt, és a ló pofájához közel kilélegzett. A ló szippantott egyet, majd nyerítve és fújtatva megnyalta a lány arcát. Loretta meglepetten felnevetett, hátrahőkölt, és ruhájának ujjával megtörölte a száját. Ahogy felpillantott, látta, hogy a komancs mosolyog. A lány nevetése elhalkult, hirtelen öntudatra ébredt. A férfi nagy, dörzspapírszerű keze még mindig fogta az övét, és az érintéstől a szíve hirtelen hevesebben kezdett dobogni. Farkasölő érintése szorosabbá vált. – Tetszik? – Ö… igen. Csodálatos. A bal füle nincs úgy bemetszve, mint a többieké. Miért? – A bemetszett fül azt jelenti, hogy a ló már meg van szelídítve. Ő még nincs. Ha valaki más közeledik hozzá, harcol vele. – Akkor hogyan lovagolhatom meg? – Te leszel az ő jó barátja. Gyere közelebb! Loretta inkább hátrébb lépett. – De hiszen még vad! Farkasölő megszorította a lány kezét, és előrehúzta. – Ő az én barátom, senki másé. Azért visz engem, mert így akarja. Mostantól téged is a hátán visz majd. Ezzel a magyarázattal, amely túlságosan nem nyugtatta meg a lányt, visszavette a kantárt, és felemelte Lorettát a csődör hátára. Loretta lenézett. – Ne-nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. – Pedig az. Bízol benne, ugye? Beszéltem vele. Elfogad. Hajolj előre a nyakára, és súgd a szívedet a fülébe! Simítsd végig a kezeddel! Szorítsd össze a lábadat körülötte! Loretta, torkában dobogó szívével úgy tett, ahogy az indián mondta. Azt suttogta: – Kérlek, ló, ne légy mérges, és ne ölj meg engem! A csődör felnyerített, és a szeme fehérjét forgatva megszimatolta a lány csupasz lábát. Farkasölő felnevetett. – Megérzi a félelmedet, és azt kérdezi, van-e veszély. Fusson, mint a szél? Vagy maradjon állva? Éppolyan i-de-ges, mint amilyen i-de-ges a kis kékszemű, amikor azt hiszi, meg fogom enni, és a csontjaival fogom kipiszkálni a fogamat. Mondd neki, amit én mondok neked: minden rendben. Loretta, attól tartva, hogy a ló megharaphatja, elrántotta a lábát. – L-lehet, hogy nem érti meg. Komancs ló, nem? – Toquet, minden rendben. Suttogd a szíveddel! A szavak az érintésedben vannak. Légy nyugodt, és nyugtasd meg őt! Loretta, ujjait szétnyitva a ló izmos nyakánál, kezével végigsimította a csődör sima bőrét. Amikor kezdte elhinni, hogy a ló nem fog felágaskodni, megnyugodott. A csődör lehajtotta a fejét, és elkezdett legelészni. Farkasölő átnyújtotta a kantárt Lorettának. CATHERINE ANDERSON

115 INDIÁN HOLD

– Hadd vigyen téged, jó? Suttogj neki! Tanítsd meg, hogy a kezed nem hoz fájdalmat, csak jó dolgokat. Édes füvet fog találni, és hallgatni fog rád. – Olyan gyönyörű, Farkasölő! – Mondd meg neki! Loretta így tett. A csődör legyintett egyet a fülével, és felnyerített. Miközben legelt, Loretta megpaskolta. Épp, amikor már kezdte volna magabiztosnak érezni magát, Farkasölő levette a ló hátáról. Amikor elvette tőle a csődör kantárját, megragadta a lány kezét is, és hosszú ujjai melegen csavarodtak a lány ujjai köré. – Most már a jó barátod. – Szabad karját a ló nyaka köré fonta. – Ha gyakran osztod meg vele a lélegzetedet, befestheted magadat, és leveleket tehetsz a fejedre, akkor is meg fog ismerni téged. Mindörökké. – Nos, legalábbis, amíg haza nem érek – nyelt egyet Loretta. – Még mindig hazamegyek, ugye? Valami megcsillant a férfi szemében; valami veszélyes. Loretta lába olyan nehéznek tűnt, mint a nedves agyag, és tehetetlenül figyelte, ahogy az indián a tenyerét a saját arcához nyomja. – Szeretnél elmenni? Állkapcsa kemény és meleg volt. – I-igen, szeretnék elmenni. Farkasölő a lány kezét arcáról a mellkasára helyezte, és nekinyomta a tenyerét egyik mellének vibráló izmához. Pillantása nem engedte el Loretta pillantását. Kegyetlenül és átható figyelemmel nézte őt Loretta szeretett volna elmozdulni, de tudta, hogy kevés esélye van arra, hogy megtörje a férfi szorítását. Érezte az indián szívverését kiegyensúlyozott, határozott szívverés, ellentétben az ő egyenetlen rebbenéseivel. – Visszafelé indulsz a saját lábnyomaidon, és másik úton indulsz újra? – Én… Farkasölő felfelé csúsztatta a lány tenyerét, és közelebb kényszerítve őt, megpihentette kezét a vállán. Olyan magas volt, hogy a lánynak hátra kellett döntenie a fejét, hogy lássa az arcát Ha fehér ember lett volna, Loretta azért aggódott volna, hogy meg akarja őt csókolni. De nem volt fehér. És Loretta kételkedett abban, hogy a gyengéd rábeszélés lenne a férfi terve. Izmos válla úgy egy méter szélesnek tűnt. Ahogy Loretta fürkészte őt, olyan forróságot látott a szeme mélységeiben, amely addig még sosem volt ott. – Szeretném, hogy maradj itt mellettem – mondta rekedt hangon. – De megígérte, hogy hazavisz! A csődör felnyerített és oldalra lépett, kirántva őket az egyensúlyukból. Farkasölő elengedte a lovat, hogy elkapja a lányt. Karja átölelte Loretta derekát. Loretta hirtelen megfeszült, ahogy combja szorosan nekinyomódott a férfi combjának. A férfi lehajtotta a fejét, és ahogy beleszagolt a hajába, lélegzete meglibbentette a hajszálakat egészen a lány feje bőréig. Loretta egy pillanatig küzdött ellene, azután úgy érezte, mintha egy láthatatlan háló fonódna köré, amelynek selymes fonala olyan szorosan megköti, hogy se mozdulni, se gondolkodni nem tud. Becsukta a szemét. Vadul félt az indiántól, és attól, amilyen érzéseket a férfi ébreszt őbenne. Kétségbeesetten próbálta feleleveníteni anyja képét, hátha az megtörné a varázslatot. Talán az indián mégis tudja, hogyan kell gyengéden meggyőzőnek lenni. Loretta tudta, hogy el kellene húzódnia, de valami megnevezhetetlen mégis ott tartotta. A férfi szája végigvándorolt nyakának lejtőjén, bizsergést ébresztve Loretta gerincében. Áruló epekedés lopódzott a végtagjaiba. Egy pillanatig szeretett volna a férfi karjába dőlni, és hagyni, hogy az indián csodálatosan erős karja teljesen magához húzza.

CATHERINE ANDERSON

116 INDIÁN HOLD

Ahogy megérezte a férfi kezét a mezítelen hátán, hirtelen visszatért a valóságba. A szeme felnyílt, és levegő után kapkodott. Próbált elhajolni, de csak annyit ért el, hogy ahogy a feje hátra hanyatlott, kényelmes helyet készített a férfi szájának. Farkasölő az ajkát Loretta nyakának homorulatára nyomta, ahol a lány pulzusa sebesen kezdett dobogni. Kérges tenyere lassan, de kérlelhetetlenül Loretta oldalához csúszott, nagyujja végigsimította a lány mellének alját. Loretta rémülten kereste a férfi csuklóját, de ujjai csak gyenge kapaszkodót találtak a bőrruhán keresztül. – Ó, nei mah-tao-yo – suttogta a férfi. – Remegsz. Ajka folytatta útját lefelé, selyemként nyaldosva Loretta kulcscsontját. A lány pontosan tudta, hogy ingének óriási nyakkivágása kicsi akadályt jelent a férfi számára, ezért elengedte Farkasölő csuklóját, és két kezébe fogta a férfi arcát. Kényszerítette az indiánt, hogy felemelje a fejét, és belenézett a szemébe. A vágyakozás, amelyet benne látott, még jobban nyugtalanította. – Ez boisa, ez a félelem. – Meleg keze a lány inge alatt a bordáin időzött. – Az én asszonyom vagy. – Épp ez rémiszt meg. Nem vehetsz meg egy nőt. – Oldalra fordult, és egyik karját a férfi gégéjéhez szorította. Nem voltak illúziói. Ha a férfi továbbviszi, amit akar, Loretta ereje nem elég ahhoz, hogy megakadályozza. – Miért nem tudod ezt megérteni? Egy nőnek szabadon kell jönnie. Farkasölő leengedte kezeit a lány derekához, elhajolt tőle, és sötét szeme elgondolkodva fürkészte. – És ha szabadon jössz el, akkor nem fogsz félni? – Én… – Loretta a férfit bámulta. – Azt hiszem, ha… nem mintha megtenném… de ha szabadon jönnék, akkor, nem, valószínűleg nem félnék. – Loretta tudta, hogy mellébeszél. A férfi összezavarodottnak tűnt, és nem hibáztathatta ezért. Elhallgatott, pillantása elvándorolt az indiánról. – Teljesen valószínűtlen, hogy megtegyem, de ha megtenném, azt hiszem, nem félnék. Különben nem jönnék ide. Farkasölő karjai ellankadtak. Miután végtelenségig tűnő ideig fürkészte a lányt, azt mondta: – Akkor a komancs várni fog. Amíg a Nagy Istenek vissza nem vezetnek téged hozzá.

A hazafelé út öt napig tartott. Loretta hazavágyódása ellenére gyakran azon kapta

magát, hogy élvezi a komótos tempót. Úgy tűnt, hogy a negyven komancs harcos, aki vele és Farkasölővel ment, elfogadta őt, és már nem érezte azt, hogy veszélyben lenne, amikor a fogva tartója nincs mellette, ami egyébként ritkán történt meg. Otthon. A rémálom már majdnem véget ért. Loretta aggódott amiatt, hogy milyen fogadtatásban fog részesülni. Nem valószínű, hogy az emberek elhiszik majd, hogy a komancs fogva tartója nem becstelenítette meg. De majd akkor szembesül ezzel, amikor hazaérkezik. Most épp elég az, hogy újra látni fogja Amyt és Rachel nénit Farkasölő azzal gyorsította az időt, hogy Lorettát tanította lovagolás közben: hogyan találjon vizet úgy, hogy megfigyeli a madarakat és a vadlovakat, és bizonyos fajta füveket keres, amelyek csak a Föld alatti források közelében nőnek; hogyan kövesse a nyomokat; és ami még izgalmasabb, hogyan olvasson a komancsok által hagyott jelekből ahhoz, hogy megtudja, merrefelé haladtak. – Farkasölő, ha a komancsok jeleket hagynak más komancs csapatoknak, miért okoz a fehér emberek számára olyan nagy gondot, hogy megtalálják őket? – Mert nem okosak. Loretta halkan felnevetett. – Azt hiszem, ez számomra is sértés. Maga szerint buta vagyok? Farkasölő úgy nézett rá, hogy Loretta megint elnevette magát. CATHERINE ANDERSON

117 INDIÁN HOLD

– Egy kicsit okos. Mert én tanítottalak. – Aha, tehát tudatlan vagyok, nem buta? Azt hiszem, ezt el tudom fogadni. – Végignézett az arany hegyek végtelen vonalán, amely úgy terült el előttük, mint az élesztő nélküli, frissen sült kenyércipók. Ez a kíméletlen föld volt Farkasölő boltja: a polcok roskadoztak mindattól, amire neki szüksége volt. A lány számára ez egy ismeretlen és félelmetes hely volt, oly hatalmas, hogy az az ellentmondó érzése támadt, mintha be lenne zárva. Sebezhetőnek, szörnyen sebezhetőnek érezte itt magát. – Az én világomban te sem lennél okos. – Akkor jó. A tosi tivo világ boisa. – Hogyhogy? A férfi egy ványadt mesquitefa felé biccentett, amely egy sziklacsoportból nőtt ki. – Halott fákat ültet a földbe, amelyek kidőlnek. Ez a fa soha nem fog. Loretta csődöre nyugtalanul oldalra lépett. Loretta arrébb csúszott rajta, és miközben hunyorgott a porban, amit a többi ló kavart körülöttük, megsimogatta a nyakát, és visszairányította őt a sorba. – Nem, nem dől ki, de nem is ott van, ahol lennie kellene ahhoz, hogy kerítés lehessen belőle. – A kerítés arról árulkodik, hogy a világ a tosi tivóhoz tartozik? Ő porrá válik majd a szélben, a kerítése elrohad, és a világ még mindig létezni fog. Jön egy másik tosi tivo, aki még több halott fát tesz majd a földbe. Ez bizony elég boisa. – De a tosi tivo megveszi a földet. Ezért az az övé lesz. Azért teszi le a halott fákat, hogy mások is tudják, hol vannak a határai, és az állatai ne menjenek el. – Nem veheti meg a földet. Földanya az igaz Emberekhez tartozik. Loretta csöndben, elgondolkodva a többi harcos után meredt. – Az igaz Emberek. A maga emberei? – Igen. – Ez a maga hite. De a mi hitünk szerint a földet meg lehet vásárolni. És el lehet keríteni. Érti? Senki sem akarja ellopni maguktól. Egyszerűen csak azt veszik el, amit a kormány ad nekik, vagy amiért fizettek. Meg kell tanulnia nyitottnak lenni. Rengeteg föld van, ami mindenkinek elég. Farkasölő felmordult. – Találja meg a tosi tivo azt a sok földet, ami elég mindenkinek, és tegyen halott fákat a földbe. De ez itt komancs föld, és nem lehet odaadni, vagy megvenni. – Szerintünk pedig igen. Ahogy oly nagyon szereti mondani: nem bölcs dolog harcolni, ha nem nyerhetjük meg a csatát. Mi vagyunk az erősebbek. Jobb fegyvereink vannak. Ha többségben vagyunk, és maguk be vannak kerítve, fel kell adniuk a saját elképzeléseiket, és el kell fogadniuk az újat. Farkasölő ránézett. – Az erős az igazi? – Nos, igen, azt hiszem, így is mondhatnám. – Azt mondod, egy nőt nem lehet megvenni. Én azt mondom, de igen. Erős vagyok. Tehát nekem van igazam. Épp amikor már kezdett ellazulni a társaságában, Farkasölő kirántotta alóla a szőnyeget. – Ez teljesen más dolog. – Szerintem nem. – Huncutság csillogott a férfi szemében, ahogy lassan végigmérte Lorettát a bokájától a derekáig. Ahogy figyelme elidőzött a lány csípőjén, Loretta elpirult. – Te máshogy gondolkodsz, mint én. De én erős vagyok, te pedig nem. Elvehetem, amiért megfizettem. Te megadod magadat, nem? Az én elképzeléseimnek.

CATHERINE ANDERSON

118 INDIÁN HOLD

– Soha – Loretta lejjebb rántotta szoknyája alját, és ismét fájdalmasan tudomásul kellett vennie, hogy alsóbb részeit csak a fehérneműje fedte. – Ez egyáltalán nem ugyanaz a dolog. – Ó, de igen. A te szíved sír az ellenkezéstől. A mi szívünk is sír az ellenkezéstől. Az erős nem mindig a jó, Kék Szem. Feladni, és belül meghalni, az sem jó. Ne kérj olyat ettől a komancstól, amit te nem tudsz megtenni! Ez bölcsesség. Loretta torka összeszorult. Még soha nem elemezte a helyzetet egy indián szemszögéből. Az ő földjük? Bizonyos szempontból joguk van így gondolni. Ők voltak itt először. Az alsó ajkát harapdálta, mert utálta bevallani azt, amit csak nehezen tudott elfogadni. – Sajnálom, hogy elveszik a földjét, Farkasölő. – Én is sajnálom, te is sajnálod. Elveszik a földet. Megölik a bölényeket. A szomorúságunk semmit nem ér. Loretta, még mindig idegesen amiatt, hogy a férfi az ő fegyverét sütötte el, előrehajolt, hogy ujjával megfésülje a ló sörényét. Szeretett volna témát váltani. – A barátom kezd elfáradni. Ugye, hamarosan megállunk pihenni? – Igen. – A maga barátja is fáradt. – Oldalra pillantott a csődörre, amelyen az indián ült, és amely szinte tökéletes mása volt az övének. – Kérdezhetek valamit? Farkasölő szája széle megemelkedett. – Ha nemet mondok, csöndben maradsz? – Azt mondja, túl sokat beszélek? – kérdezte Loretta habozva, ahogy rájött, hogy ez az igazság. A csönd túlságosan sokáig volt a börtöne. És, amíg még lehetősége volt rá, szeretett volna mindent megtudni a férfiról; hogy a kétségeire választ kapjon. – Csak ezen a két lovon gondolkodtam. Miért választotta azt jó barátjának? Kiválóbb ennél? – Ki-vá-lóbb? – Jobb. – Nem jobb. Olyan görbe az első patája, mint a halott jó barátomnak. – Megállt, és úgy tűnt, a megfelelő szót keresi. – Ugyanolyan az arca a vízen, nem? Hogy mondják ezt? Loretta oldalra hajolt, hogy lássa a csődör nyomát. Jobb első patája csipkézett félhold alakot hagyott a porban. – A tükörképe? – Igen, a tükörképe. – Kiköpött mása a… Mi volt a halott barátja neve? – Azt nem mondjuk ki. Halott, nem? Ha kimondanánk a nevét, tiszteletlenek lennénk. Mi köze van ennek a köpéshez? – Ezt csak így mondják. Amikor valaki vagy valami teljesen úgy néz ki, mint valami más, akkor azt úgy mondják, hogy a kiköpött mása. Nem tudom, miért. – Nem tudod, miért, de mégis kimondod a szavakat? A szavak, amik elhagyják a szádat, megmondják, ki vagy te, Kék Szem. Hazudok; Ezópus vagyok, a történetmondó; utálatról beszélek; a szívem ég a gyűlölettől. Az Emberek nem beszélnek, ha nem ismerik a szavakat. Ha kimondanak valamit, annak úgy kell lennie. Az ember az, amit beszél. Ez nem így van a tosi tivóval? Loretta megrántotta a vállát, és elharapott egy mosolyt. – Komolyan kételkedem abban, hogy köpéssé válok. Egyszerűen ezt így mondjuk. – Ugye, megtudod ennek a köpés képnek az értelmét? És elmondod nekem. Amikor legközelebb találkozunk. Loretta erősebben szorította a kantárt. – Igen, ha megint találkozunk. Ahogy az indián ránézett, arca hirtelen elkomolyodott.

CATHERINE ANDERSON

119 INDIÁN HOLD

– Visszafelé megyünk a lábnyomainkban, ugye? Egyszer majd talán, amikor hazaérünk a faházadhoz, elindulsz előre egy új úton. Egy kicsit boldog lehetnél az asszonyomként, nem? Loretta az előtte elterülő látóhatárra szegezte tekintetét. Csak másfél nap lovaglásra voltak az otthonától. Másfél nap a rendes ruháktól, a lehetőségtől, hogy megmossa a haját, hogy a megszokott ételeket egye. Igen, az indián kedves volt hozzá. Bármennyire is vonakodott bevallani, egy kicsit még meg is kedvelte őt. De nem eléggé ahhoz, hogy hozzá tartozzon. Soha. – Ahhoz, hogy boldog legyek, a faházamban kell lennem – mondta remegve. – Az az én otthonom, és ott élnek az én embereim. Már csak ez és a következő éjszaka van hátra, és azután otthon lesz. Suvate. Már majdnem vége van.

Loretta rémületére, minél közelebb értek az otthonához, annál kevésbé vágyott

odaérni. Túl gyorsan haladt az idő. A következő napon alkonyatkor megálltak éjszakára a Whiskey Mountain lábánál. Az utazás alatt a férfiak karcsú fűzfaágakat gyűjtöttek, és most kis csapatokban leültek, hogy lándzsát készítsenek belőlük. Mindegyiket megjelölték készítőjének madártollaival. Loretta először megijedt, de miután Farkasölő biztosította arról, hogy nem szándékoznak harcolni a farmnál, a lány megnyugodott, és leült mellé, hogy figyeljen. A férfi hosszú, hajlékony ujjai elbűvölték: kecsesek, mégis szikárak és erősek. Felelevenítette magában, milyen volt, amikor a bőrén érezte őket meleg és pihekönnyű, képes fájdalmat okozni, mégis mindig gyengéd. Bizsergés futott végig a torkán. Észrevette, hogy a férfiak madártollai különbözőképpen vannak festve. – Miről árulkodnak a tollak? – Rajtuk van a jelem. És részben elmondják az életem dalát. – Dús ajka vigyorra húzódott. – Az én jeleim arról árulkodnak, hogy rendes pasas vagyok: jó szerető és jó vadász, erős karral, hogy egy kis sárgahajút védelmezzek. Loretta átkarolta a térdét, és visszamosolygott. – Fogadjunk, hogy azt is elmondják, hogy maga egy ádáz harcos, és a sárgahajúaknak óvakodniuk kellene. Farkasölő megrántotta a vállát. – Megharcolom a nagy küzdelmet az embereimért. Ez rossz? Loretta kezébe vett egy marék füvet, és eltépte. Illata szétáradt az orrában. – Razziára mennek holnap, miután engem hazavisznek? Farkasölő felnézett a munkájából. – Ezzel? – Sötét szeme megtelt nevetéssel, ahogy a görbe lándzsa mellett kukucskált. – Kék Szem, egy ilyen görbe tse-ak, mint ez itt, megölné a barátomat mellettem. De ez a tse-ak azt mondja, hi, hites, szervusz, barátom. – Kinek? – Mindenkinek, aki elhalad mellette. Majd meglátod, jó? – Akkor biztos, hogy nem szándékoznak megtámadni az otthonomat? – Semmi harc. Nyugodj meg! Miután elkészült a lándzsa, Loretta és Farkasölő a többiekétől távol tüzet rakott, majd leültek a lángok mellé, hogy elfogyasszák az elemózsiát, amelyet az indián anyja csomagolt számukra gondosan. Ahogy Loretta a szárított bölényhúst rágta, a szája kiszáradt. A hús egyre nagyobb és nagyobb lett, mígnem olyan hatalmas csomóvá vált, amelyet nem tudott lenyelni. Ez volt hát az. Az utolsó alkalom, amikor együtt esznek a tűz mellett. A legutolsó alkalom. Őrültség volt szomorkodni, de Loretta mégis ezt tette. CATHERINE ANDERSON

120 INDIÁN HOLD

Nem sokkal azután, hogy végeztek a vacsorával, elrendezték az ágyaikat az elhaló tűz közelében, és visszavonultak éjszakára. Loretta a hátán feküdt, és a csillagokra meredt. Alig több, mint egy karnyújtásnyira tőle, Farkasölő aludt. Legalábbis Loretta úgy sejtette, hogy alszik. Sosem tudta biztosan. Egyik pillanatban olyan nyugodt tud lenni, mint a halál, majd a másik pillanatban teljesen ébren van. Egész délután csöndesebb volt a tőle megszokottnál. Talán ő is szomorú volt egy kicsit. Holnap el kell búcsúzniuk. A búcsú szava magányosan csengett a fejében. És véglegesnek hangzott. Valamiképpen, isten tudja, hogyan, megkedvelte a férfit. Épp eléggé ahhoz, hogy azt kívánja, bárcsak egy napon újra találkoznának Őrültség. Az lenne a legjobb, ha az útjaik soha többé nem kereszteznék egymást Lorettának megvolt a saját világa, Farkasölőnek is, és a kettő nem tudott elkeveredni. Soha nem is tud, amíg a világ világ. Visszaemlékezett arra, ahogy az indián anyja a kanalával a fejeket ütögette. Feketerigó boldog nevetésére. Komancsok. Ez a szó már nem okozott rettegést a szívében. Vajon így marad majd akkor is, amikor holnap Farkasölő ellovagol? Loretta felsóhajtott. Amint a férfi elmegy, újra ellenségek lesznek. A fegyverszünetük csak kísérleti volt. Ha egyszer eljön a farmra, Henry bácsi le fogja lőni. A gondolattól összeszorult a lány szíve. – Farkasölő? – suttogta. – Ébren van? Csönd. Loretta felhúzta bölénybőr takaróját az álláig, és megremegett, bár nem fázott. Azoknak az első napoknak az emlékei futottak végig rajta. A férfi karja, ahogy átöleli alvás közben, mellkasának melege, ahogy a hátához ér, és a rettegés, amit érzett. A csillagok hirtelen elhomályosodtak, és Loretta rájött, hogy könnyeken keresztül nézi őket Összeszorította a szemét, és forró patakok ömlöttek végig az orcáján a fülébe. Nem sír, nem. Az lehetetlen. Semmi értelme nem lenne. A zokogás bennakadt a torkában, és halk köhögő hangot adott. Kezét dühösen a szájára tapasztotta. Hogyan kedvelhetett meg egy komancsot? Ilyen könnyen elfelejtkezett a szüleiről? Ez elképzelhetetlen. Megbocsáthatatlan. – Mah-tao-yo? Loretta megrezzent, és kinyitotta a szemét. Sötét árnyékként a kékesfekete, csillagfényes égbolt előtt Farkasölő térdelt mellette. – Sírsz? – Nem… igen – Hangja halk cincogásként szólalt meg. – Csak szomorú vagyok. Ez minden. A férfi leült mellé, átkarolta a térdét, és a végtelen sötétségbe meredt. – Akkor velem maradsz? – Nem. – A gondolat olyan abszurdnak tűnt, hogy Lorettából nedves nevetés szakadt fel. – Csak gondolkodtam. Amint hazaérek, megint ellenségek leszünk. Az embereim lelövik majd, ha valaha a közelünkbe jön. És ez… – Szipogott, és megtörölte a szemét. – Ez elszomorít. És valamelyest megijeszt. Mi lesz, ha lesz egy indián támadás? Mi lesz, ha… – Elfordította a fejét, hogy lássa az indián arcát. – Lehet, hogy egy nap belenézek egy puska csövébe, és maga lesz a másik végén. – Én nem fogok fegyvert emelni ellened. – De mi lesz, ha nem tudja majd? Ha egy támadásnál én is ott leszek, hogy a családomat és a barátaimat védelmezzem? Mi lesz, ha meglátok egy gyilkos barbárt, akit le akarok puffantani a lováról, és kiderül, hogy maga az? A férfi szemei sötét gödrök voltak az arcában, amikor a lány felé fordult. Hosszú csönd után szólalt meg: – Meghúznád a ravaszt? Loretta meredten nézett rá, mellkasa hatalmas, fájdalmas csomóvá szorult össze. – Ó, Farkasölő, nem. Azt hiszem, nem tudnám. CATHERINE ANDERSON

121 INDIÁN HOLD

– Akkor hagyjuk, hogy a szomorúságod elszánjon a széllel! – Foga fehéren csillogott a holdfényben. – Ha egy csatában találkozunk, én ismerni fogom a dalt, amelyet a te szíved énekel. És te is tudni fogod az enyémet. Loretta nyelt egyet, és az árnyaktól akadályozva megpróbált olvasni a férfi arckifejezéséből. – És ha megtörténik? Mi lesz, ha megtámadnak egy farmot, és meglát engem az egyik ablakban? Mit csinál majd? – Üdvözöllek. Nem lesz háború közöttünk. – De már most háború van közöttünk. Az embereink utálják egymást, Farkasölő. Az indián felsóhajtott, és mélabúsan nézett rá. – Ob-be mah-e-voh. – Micsoda? – Csinálj nekem helyet. – Felemelte a takarót, és Loretta mellé feküdt. – Jaj, ugye nem fog velem aludni? – Nei che-ida-ha, szörnyen fázom. Loretta sejtette, hogy a férfi hazudik, de arrébb csúszott. Titokban örült, hogy az indián odabújt hozzá, de elméje megriadt ennek az örömnek a szörnyűségétől. Az indián az oldalára fordult, és egyik karját a lány derekára helyezte. Az arcuk alig néhány centiméterre volt egymástól. Pillantásuk összeforrt. Farkasölő fogai megint megcsillantak egy lassú mosolyban. – Szomorú? A holnapi búcsúzás miatt? – Nem. Vissza fogsz jönni hozzám. A Nagy Istenek megmondták. – Az énekében? – szipogott Loretta. – Az a dal elég szomorúságot okozott már nekem. Farkasölő szorosabbra fonta karját, és magához húzta a lányt. – Aludj, mah-tao-yo. Most utoljára mellettem.

Másnap délben a komancsok felmentek a Masters-farm fölötti emelkedőre, és jóval

lőtávolságon kívül leállították a lovaikat. Loretta olyan erővel szorította lovának kantárját, hogy az ujjpercei fájtak. Farkasölő megállt mellette a csődörével, térde hozzáért a lányéhoz. Loretta nem tudott ránézni. Helyette inkább a kis házra meredt, amelyről azt hitte, soha többé nem fogja látni. Semmi nem változott. Elgondolkodott azon, vajon mit csinált Henry bácsi az ötven lóval, amit Farkasölő otthagyott. Nem voltak a hátsó legelőn. Kék villanás haladt át a kerten. Amy. A házhoz szaladt, hogy figyelmeztesse Rachel nénit és Henry bácsit, hogy indiánok közelednek. Úgy tűnt, mintha száz éve lett volna az, hogy Loretta is ugyanígy tett. A szeme sarkából látta, hogy Farkasölő a karját nyújtja felé. Ránézett, miközben az indián a medállal díszített nyakláncát a fejére húzta. A lapos kő még meleg volt a mellkasától. Loretta rátapasztotta a tenyerét. – Viselni fogod? Mindörökké? És emlékezni fogsz Farkasölőre? Megígéred? – Viselni fogom. – A lány ujjai átfogták a medált. – Nekem semmim nincs, amit odaadhatnék. A férfi szemét melegség öntötte el. – A fodraid. Loretta lebiggyesztette az ajkát. – De azok most rajtam vannak. Ha szeretné megkapni őket, el kell jönnie, és el kell lopnia őket. A férfi pillantása végigmérte Lorettát. – Lehetséges. Kicsinosítod őket, hogy szépek legyenek, mint a virágok? CATHERINE ANDERSON

122 INDIÁN HOLD

Loretta felsóhajtott, és lehajtotta a fejét. Tudta, miért fájnak az emlékek. Barátok lettek. Ez lehetetlen volt és őrültség, de megtörtént. És a búcsú fájdalmas volt. – Nos, azt hiszem, eljött a pillanat. – Erre a rövid időre. A lány felnézett. – Farkasölő, nem szabad… Az indián előrehajolt, és egyik ujját Loretta szája elé tette. – Tudod olvasni a nyomomat, ugye? Követheted a lábnyomaimat, és eljöhetsz hozzám. Hagyok neked jeleket. Loretta bólintott, leszállt a lóról, és a férfi felé nyújtotta a kantárt. Farkasölő azonban ahelyett, hogy elvette volna, leszállt, és megkerülte a lovát, hogy a lány mellé menjen. Loretta hátrahajtotta a fejét, és minden erejét összeszedve mosolyogni próbált. A férfi dalának semmi köze nincs őhozzá. Miért nem tudja ezt megérteni? – Köszönöm, hogy hazahozott. A szívem mindig a barátság dalát fogja énekelni, amikor magára gondolok, Farkasölő. Mindig, mindörökké. A férfi a ló felé intett. – Őt vidd magaddal! Erős és fürge. Visszavisz majd téged komancs földre, jó? – Ó, nem! Nem lehet! Ő a magáé! – Ő most már új úton jár. Te vagy a jó barátja. Könnyek szöktek a lány szemébe. – Soha nem megyek vissza komancs földre, Farkasölő. Kérem, tartsa meg a lovát! – Te tartsd meg! Ő az én ajándékom neked, Kék Szem. Szavak keringtek Loretta körül. Mielőtt átgondolta volna, lábujjhegyre emelkedett, és gyors búcsúként ajkát a férfi ajkához nyomta. Farkasölő hallott erről a furcsa tosi tivo szokásról, amelyet csóknak hívnak. A gondolat, hogy két ember összetapasztja a szétnyitott száját, mindig is undorral töltötte el. Lorettával azonban más volt a helyzet. Mielőtt elhúzódott volna, az indián két kezébe fogta az arcát, gyengéden hátrahajtotta a fejét, és lágyan megcsókolta a száját. Hogy megismerje az ízét. És emlékezzen rá. Bármilyen tapasztalatlan is volt, amikor a szája megérintette a lányét, forróság öntötte el az egész testét, és tűzként terjedt szét a hasában. A lány ajka lágy és telt volt, édes, mint a penende, méz. Levegőért kapkodott, és miközben ezt tette, Farkasölő bedugta nyelvét a fogai között, hogy megkóstolja nedvességét, amely még édesebb volt, és amelyről más édes helyek jutottak eszébe, amelyeket szintén szívesen megízlelne. Farkasölő végre megértette, miért szeret a tosi tivo csókolózni. Loretta megragadta Farkasölő csuklóját, és elhajolt tőle. A férfi visszahúzódott, és mosolygott. Tenyere még mindig a lány arcát fogta. Loretta nagy szeme olyan kéken csillogott, mint a felettük lévő égbolt, és éppoly meglepett és óvatos volt, mint azokban az első napokban. Olyan volt, mint az indián anyjának gyöngysora: kívül csodálatos, de belül zavarba ejtően kusza. Soha nem fogja tudni megérteni őt? – Viszlát, Farkasölő. A férfi vonakodva elengedte Lorettát, és nézte, ahogy a lány levezeti a lovat a domboldalon. A lejtő aljánál megállt, és visszanézett. Pillantásuk találkozott, és összeforrt. Majd Loretta a ház felé fordult, és a lovat maga mögött vezetve futásnak eredt. Farkasölő megrázta «a fejét. Csak egy Fehér Szemű képes sétálni, amikor egy tökéletes ló van vele. Pillantása a faházra vándorolt. Csak a Nagy istenekben bízhat, hogy minden rendben lesz ott a lánnyal. Félt tőle, hogy mostohaapja megbecstelenítheti Lorettát, de semmi lehetősége nem volt arra, hogy megvédje a lányt, ha az nincs mellette. Összeszorult a mellkasa. Mi lesz, ha a dal nem válik valóra? Mi lesz, ha a sors nagy körforgása nem hozza őt vissza hozzá? CATHERINE ANDERSON

123 INDIÁN HOLD

Küzdve a vágy ellen, hogy a lány után menjen, ökölbe szorította a kezét. Az asszonya, de mégsem az. Vajon tudja, hogy magával vitt egy darabot az ő szívéből? Nehéz sóhajjal felugrott fekete lovára. – Készen állsz? – kérdezte Öreg Ember. – Nem. Hadd érjen el a házhoz, jó? Hogy ne kelljen félnie.

CATHERINE ANDERSON

124 INDIÁN HOLD

Tizennegyedik fejezet

Otthon. Loretta átviharzott a kapun, és kiáltozni kezdett

– Rachel néni! Amy! Itthon vagyok! Itthon! A ház olyan csöndes volt, mint a halál. Loretta lépései lelassultak, amikor a tornáchoz ért. Látta Amyt a kertben. Miért nem jött elő senki, hogy üdvözölje? Biztos, hogy nem akarják elküldeni. Henry bácsi talán igen. De Rachel néni sosem tenné meg. Remegő kézzel kötötte lova kantárjának szárát a tornác oszlopához, és habozva lépett egyet. Hirtelen megrohamozta saját világának valósága és annak kíméletlen ítéletei. Szennyezett nő. Rachel néni soha nem lenne hajlandó elkergetni, de itt Henry a főnök. Az ő ökléé az utolsó szó. Páni félelem szorította össze Loretta torkát. Az nem lehet, hogy azért élte át mindazt, amit átélt, hogy megtudja, nincs itt többé otthona. A bal oldali ablak előtti őzbőr megmozdult. Loretta a szűk nyílásra nézett. – Az istenit, te lány! Elmentél, és azonnal halált hoztál a küszöbünkre – morgott Henry. Loretta hátranézett a dombon lévő komancsokra. Felrohant a tornácra. – Nem fognak bántani benneteket. Farkasölő megígérte. Engedj be, Henry bácsi! Megkönnyebbülés áradt végig a testén, amikor hallotta a retesz nyikorgását. Majd felnyílt az ajtó, csak annyira, hogy éppen be tudott furakodni rajta. Amikor bent megállt, Henry becsapta mögötte az ajtót, mintha a pokol kutyái lennének kint. Loretta megfordult, és meglátta Rachel nénit a másik ablaknál, puskával a kezében, lövésre készen. Loretta átröpült a döngölt padlón. – Nincs szükség lövésre – mondta a nagynénjének, kikapta a fegyvert kezéből, és a falhoz támasztotta. Rachel lassan felállt. – Egek Ura, Rachel néni, gyógyír vagy a beteg szem számára! És olyan az illatod, mint a mennyországnak! Rózsavíz! – Loretta a másik nő köré fonta a karját, és vidáman billegett. – Ó, az isten könyörüljön rajtam, voltak idők, amikor odaadtam volna a jobb karomat azért, hogy ezt megtehessem. Rachel néni, ahelyett, hogy visszaölelte volna, elhúzódott, és ámulva bámult rá. Kék szeme akkorára kerekedett, mint egy élesztős sütemény. Loretta szíve összeszorult. Csak Rachel néni ne! Bárkitől el tudja viselni az elutasítást, de ez az asszony olyan volt számára, mint a saját anyja. – Jól vagyok, Rachel né… – Loretta, elszántan, hogy nem adja fel, hogy hisz a nagynénje jóságában, megnyalta a száját. – Gondolom, szörnyen nézek ki, de nem örülsz, hogy látsz engem? Rachel még mindig néma volt a döbbenettől. – Azt hittétek, meghaltam? Rachel megnyalta elfehéredett ajkait. – T-te beszélsz! Loretta megérintette a torkát, és bólintott. – Nem csodálatos? Rachel enyhén elmosolyodott, és könnyek szöktek a szemébe. – Isten bocsásson meg nekem, de már lemondtam rólad. Ez egy csoda. – Inkább hihetetlen – morogta Henry. Loretta nem vett róla tudomást. – Nem mondta Tom, hogy találkozott velem? – Azt mondta, halálra éhezteted magadat, és nem valószínű, hogy néhány napnál tovább életben maradsz. – Rachel két kezébe fogta Loretta arcát. – Azt hittük, hogy… – CATHERINE ANDERSON

125 INDIÁN HOLD

hangja elcsuklott, és torka küzdött, hogy beszélni tudjon. – Azt hittük, hogy már rég halott vagy. Tom és még néhányan a keresésedre indultak. Nem találtak semmi nyomot. Feladtam a reményt. – Szája remegni kezdett. Kicsit félénken vállat vont, és nagyokat pislogott. – Nem tudom, miért sírok. Boldognak kellene lennem. Rachel sebesülések után kutatva zokogva végignézte Lorettát. Remegett a keze, ahogy végigsimította unokahúgának ruháján. – Meg… megvágtak valahol? Megégettek? Jól vagy? – Amikor kiszúrta a medált, a tenyerébe fogta, és mereven nézett rá. – Szentséges ég, mi ez? – Farkasölőé. Nekem adta emlékbe. – Emlékbe! – ugatott Henry. – Isten segítsen bennünket, ez a lány teljesen megzápult! Emlékbe? – I-igen. Mi úgymond… – Loretta megint megnyalta a száját, és körbepillantott a szobán. A szavak, amelyeket keresett, elhagyták. Óvatosan, Loretta! Ha rosszat mondasz, az kárhozatot hozhat rád! – Nem tudom elhinni, hogy tényleg itt állok. Itthon. Tényleg, és igazán itthon. – Megsérültél valahol? – kérdezte Rachel. – Nem, egyáltalán nem. Csak egy kicsit koszos vagyok itt-ott. – Egek Ura, szörnyen rendezetlen vagy! Nincs azoknak az indiánoknak szappanja? – Ne szimatolj! – nevetett Loretta kissé szédülve a hihetetlen felismeréstől, hogy Farkasölő hazahozta, ahogy megígérte. – Bár lehet hogy ez rossz szóválasztás. Fogadni mernék, úgy szaglom, hogy a mennyországban is lehet érezni. – Mint egy kis füstölőkamra. – Rachel újra magához szorította egy heves ölelésre. – És be nem áll a szád! Nem csodálatos ez, Henry? Henry, aki időközben visszalépett az őrhelyére, kikukucskált az őzbőrön, és halkan káromkodott egyet. – Édes Jézus, jönnek! – A vállához kapta a pisztolyát. – Rachel, fogd a puskát! Loretta Jane, te töltesz! – Ne! – Loretta kitépte magát Rachel karjából, és átrohant a szobán, hogy kikapja Henry kezéből a fegyvert. – Ne lőj! – Ne lőj? Elveszítetted a józan eszedet, te lány? Támadnak! Loretta lehajolt, hogy kinézzen a nyíláson. Ott volt a negyven komancs, kurjongatva és ordítozva, felemelt lándzsákkal, valóban félelmetes látványként. Egy pillanatra elfelejtve, hogy vigyáznia kell a szavaira, felkiáltott: – Nem támadnak! Megígérte! – Akkor mi a fenét csinálnak? Menj az utamból! – Henry félrelökte, és visszavette a puskáját. – Megígérte? Ez megőrült, Rachel! Összezavarták a fejét, amíg maguknál tartották. Loretta az ajtóhoz rohant. – Nem támad! Tudom, hogy nem! Kérlek, ne lőj! – A retesz beragadt, ahogy próbálta felemelni. A szíve majd kiugrott a helyéről, miközben küzdött vele. Az udvaron fekvő Farkasölő halott testének képe villant át az agyán. Pontosan ez volt az, amitől rettegett, amit előző éjjel próbált megmagyarázni neki. – Kérlek, Henry bácsi… megígérte nekem! És nem csinál belőle hazugságot, tudom, hogy nem! – A retesz végre kiszabadult. – Ne lődd le, ne! Loretta, szélesre tárva az ajtót, kirohant a tornácra. A komancsok körbevették a házat. A tornác végéhez rohant, és úgy ötméternyire egy lándzsát látott a földbe szúrva. Hi, hites, szervusz, barátom. Térde elernyedt a megkönnyebbüléstől. – Henry bácsi – kiáltott hátra a válla fölött –, megjelölik a birtokot! Megvédenek bennünket! Ne lőj, különben vérfürdő lesz! – Az ablakhoz szaladt, és bekukucskált a nyíláson a nagybátyjára. – Hallottál? Ha valakit meg akarnának ölni, halott lennék. CATHERINE ANDERSON

126 INDIÁN HOLD

Visszafordult, hogy lássa, ahogy a komancsok kiszélesítik a kört, hogy megjelöljék Henry földjének külső kerületét. Könnyek szöktek a szemébe. Farkasölő üzenetet hagy minden indián számára az egész környéken: ezeket az embereket ezen a farmon nem szabad megtámadni. A harcosok perceken belül mind a negyven fűzfa dárdát leszúrták a földbe, és ellovagoltak a domb tetejére. Loretta, kezével árnyékot tartva a szeme elé, próbálta megtalálni Farkasölőt a tömegben. Lehetetlen volt felismerni őt ilyen távolságból. Majd eltűntek a domb mögött. Loretta meredten bámulta az üres lejtőt. Szorított a mellkasa, és a térde még mindig remegett. – Viszlát, barátom! – suttogta. Mintha csak meghallotta volna, Farkasölő egymagában megjelent a dombtetőn. Megállította csődörét, felegyenesedett, és felemelte a fejét. Csak a sötét körvonala látszott: tegeze és lándzsái a válla fölött magasodtak, pajzsa a combján pihent, hosszú haja lebegett a szélben. Loretta, elfelejtkezve az őt figyelő családjáról, lebotorkált a lépcsőn, és kiment az udvarra, ahol Farkasölő biztosan láthatta. Majd integetett. Az indián válaszként magasan felemelte a jobb karját. Hosszú percekig ott maradt, miközben Loretta sem mozdult, hogy emlékezetébe vésse a férfi látványát. Amikor Farkasölő megfordította a lovát és eltűnt, még hosszú ideig meredten nézett utána. Én ismerni fogom a dalt, amelyet a te szíved énekel. És te is tudni fogod az enyémet.

Loretta hazatérésének örömét beárnyékolta Henry dühe. A lány barátja egy gyilkos

barbárnak? Egy komancs szukája, aki fényes nappal csókolózik vele, és hazajön, hogy szégyent hozzon rájuk a komancs lovával és a pogány nyakláncával. A földje úgy néz ki, mint egy virágzó tűpárna azokkal a felfelé ágaskodó pogány lándzsákkal. Meg fog szabadulni tőlük, ugyanúgy, mint azoktól a lovaktól, amelyeknek felét fehér emberektől lopták el. Micsoda üzlet volt az is! Loretta mozdulatlan csendben hallgatta a férfi szóáradatát. Amikor Henry elhalkult, megkérdezte – Befejezted? – Nem, még nem! – A férfi egyik ujját a lány felé emelte. – Ide figyelj, kisasszony! Ha az a szemétláda elültette a hasadban a magját, a poklok poklát fogod átélni! Abban a pillanatban, hogy indián porontynak adsz életet, széttöröm a fejét egy sziklán! Loretta megrándult. – És még mi nevezzük őket állatoknak? Henry meglepő erővel pofon vágta. Loretta megtántorodott, és az asztalba kapaszkodott, hogy ne essen el. Rachel felsikoltott, és közéjük ugrott. Amy elfojtott zokogása hallatszódott fel a padló alól. – Az isten szerelmére, Henry, kérlek… – Rachel a kötényét szorongatta. – Fogd vissza magadat! Henry félresöpörte Rachelt. Megint Loretta felé bökött az ujjával, és felmordult. – Ne pofázz nekem vissza, mert különben megnyúzlak! Mutass tiszteletet, isten nevében! Loretta, a férfira bámulva, az állkapcsához szorította az ujjait. Tisztelet? Hirtelen rettenetesen viccesnek találta ezt. Barbárok tartották fogva és vonszolták keresztül fél Texason. Farkasölő soha, még akkor sem, amikor oka lett volna rá, nem ütötte meg őt úgy, hogy az fájjon, és soha nem vágta pofon, ilyen megaláztatásban van része, amikor hazajön. Leroskadt a deszkapadra, és elkezdett nevetni. Éles hangú, szinte őrült nevetéssel. Rachel néni keresztet vetett, amitől Loretta csak még inkább nevetett. CATHERINE ANDERSON

127 INDIÁN HOLD

Henry kiviharzott, hogy eltüntesse azokat az „átkozott indián lándzsákat”, még mielőtt egy arrafelé haladó szomszéd meglátja őket, és elkezdi őket indiántámogatóknak hívni. Loretta még erősebben nevetett. Lehet, hogy tényleg megőrült. Dühöngő őrült lett. Rachel néni elmozdította az ágyat, hogy kiengedje Amyt a fogságból. Lorettának időben sikerült összeszednie magát ahhoz, hogy a gyermeket a karjába kapja. – Loretta! Loretta! – Amy zokogva és nevetve borult a nyakába. – Nem öltek meg! Tudtam, hogy nem fogják megtenni! – Honnan tudtad? Amy elhúzódott, és vigyorgott. – Onnan, hogy azt nem bírta volna ki. És hazaimádkoztalak. Napi két rózsafüzér, mindennap! Megkérdezheted mamát. – Semmi csalás? Nem hiszem el. Mindig kihagyod az Üdvözlégy Máriát. – Egyszer sem! – Amy egyik ujjával végigsimította Loretta orcáját. – Az öreg varangy! Jól pofon vágott, az egyszer biztos! Utálom! – Amy! – figyelmeztette Rachel. Loretta megborzolta kis unokahúga haját. – Egyáltalán nem is tűnsz meglepettnek amiatt, hogy beszélek. – Mert nem vagyok meglepve. Hallottalak beszélni álmodban, emlékszel? Loretta emlékezett. Akkor nem hitt Amynek, most igen. Sóhajtva engedte el a gyermeket, és lassan körbenézett a szobán. Rachel néni kézimunkája, Amy imakönyve, a Godey's Lady's Book, a rozoga régi hintaszék. Itthon. Még így is, hogy itt van Henry, aki elrontja a dolgokat, mennyei érzés volt újra itt lenni. Kérdések árasztották el Loretta elméjét. Hogy utazott Tom Weaver hazafelé? Hány férfi indult vele a keresésére? Hol vannak a lovak, amelyeket Farkasölő itt hagyott? Hogy vannak a csirkék? A szárított hús, amelyet Loretta akasztott fel, megszáradt-e már, hogy megfordíthassa, vagy kemény még? Rachel minden egyes felmerülő kérdésre választ adott, és ahogy beszélt, képtelen volt levenni a kezét Lorettáról. Tom jól volt. Körülbelül harminc ember próbálta megkeresni a komancsokat, de az indiánok kisebb csapatokra bomlottak, és hamis nyomokat hagytak. – Ami megmagyarázza azt, miért nem ugyanazzal a csapattal volt Tom, amelyikkel én – ráncolta a homlokát Loretta. – Ki gondolta volna? Azoknak az indiánoknak sokkal több eszük van annál, mint amit mi gondolunk róluk. – Az első napon legalább százan voltak – válaszolt Rachel. – Szerintem úgy nagyjából hatvanan voltak, amikor visszajöttek. A másik negyven csapatokra szakadt, és szép kis hajtóvadászatra vezették a határőröket. Veszélyesen közel, végig a Colorado folyó mentén az egyik irányba, és a Staked Plains felé a másik irányba. A másik csapat körkörös irányban lovagolt. – Nos, miközben ők összevissza kergetőztek, én itt voltam közvetlenül a Brazosnál. – Loretta a szemét forgatta. – Imádkoztam és imádkoztam, hogy valaki belénk botoljon, de nem jött senki. Loretta oldalra hajtotta a fejét, hogy arcát nagynénje kezéhez nyomja, és az emlékeket kikényszerítse a fejéből. – Annyira éhes vagyok, hogy meg tudnék enni egy egész lovat. Mi van vacsorára? És kérlek, ne mondd azt, hogy pekándió és bölényhús! Rachel felnevetett, és elengedte a lányt. – Egy fürdés? Loretta kinyújtotta az egyik lábát, és koszos fehérneműjét meglátva grimaszolt egyet. Nem csoda, hogy Farkasölő azt mondta, csinosítsa ki, hogy olyan szép legyen, mint a virág. Bizonyára bűzlik, mint a pokol.

CATHERINE ANDERSON

128 INDIÁN HOLD

– A kádban? Szerinted megtehetem? Nem szombat van, ugye? Lehet, hogy Henry bácsi dühös lesz miatta. – Kedd van, és nem lesz dühös. – Rachel átnyújtott Amynek egy vödröt, hogy kezdjen el vizet merni. – Egy fürdés, és egy jó kis lecsutakolás. – Felemelte Loretta egyik hajtincsét. – Ha nem tudjuk kibogozni ezeket a gubancokat, lehet, hogy le kell vágnom a hajadat. Loretta lenézett a vállán göndörödő fürtök hálójára, amely valamikor aranyszínű volt, most a portól fakó, és összehúzta az orrát. Orgonavíz. Csodálatos lenne elmerülni egy forró fürdőben, és addig dörzsölnie a bőrét, amíg fájni nem kezd. Már alig bírta kivárni.

Azon az éjjelen, jóval az után, hogy Henry és Amy elaludtak, Rachel néni felment a

galériára, és leült Amy és Loretta ágyának a szélére. Loretta az oldalára fordult, és miközben azon gondolkodott, milyen gyönyörű a nagynénje, megfogta a kezét. Törékeny, mint a porcelán, és úgy csillog a holdfényben, mintha arany és ezüst lenne a fehér bőrébe és kiengedett lenszőke hajába keverve. Rachel felsóhajtott, és megpaskolta Loretta csuklóját. Mosolygott is, meg nem is, arckifejezése feszült és rémült volt. – Loretta Jane, beszélnünk kell! Loretta mellkasa összeszorult. – Rachel néni, Farkasölő nem erőszakolt meg, esküszöm. – Ha megtette volna, elmondanád? – Rachel megsimogatta Loretta haját. – Szörnyű, szörnyű dolog történt veled, kedvesem. De ez nem a te hibád. Tudod, hogy szeretlek téged, mintha a sajátom lennél. Semmit nem kell eltitkolnod előlem. – Semmit nem titkolok. Rachel felsóhajtott. – Loretta Jane, szilárdan hiszek az ima erejében, és Isten tudja, hogy Amy és én a szívünket is kiimádkoztuk. De, édesem, a komancsok nem cipelnek át egy nőt fél Texason azért, hogy utána érintetlenül hagyják. Vagy hazudsz, vagy kizártad a szörnyűséget az elmédből. Loretta kibámult az ablakon. Emlékek játszadoztak a fejében, némelyek közülük olyan félelmetesek, hogy szinte beleborzongott, mások pedig különösen édesek. – Ő nem olyan, amilyennek gondolnád. Ő… – összeráncolta a homlokát –, …nem kegyetlen, Rachel néni, csak más. – Az egyik férfi a határőrségből, aki elment Tommal megkeresni téged, mesélt nekünk néhány történetet Farkasölőről. Olyan történeteket, amelyektől megfagy a vér az ereidben. Azok alapján, amiket mondott, az a férfi egy szörnyeteg. Egy katonát végigvágott egy lándzsával; függőlegesen. Nyársra húzta, Loretta Jane, és a… a… – Rachel a szeme elé tette a kezét. – A férfiasságát ott hagyta a lándzsa hegyén lógni. – Nem hiszem el! – kiáltott Loretta metsző hangon. – Honnan tudja, hogy Farkasölő lándzsája volt az? – Azt mondta, rajta volt Farkasölő jele. Úgy tűnt, megtorlásnak gondolta: bosszúnak egy katonaszökevények és egy falu civil lakosai elleni valamikori támadás miatt. A meggyilkolt férfi részt vett abban a razziában. Egy indián nő nyaklánca volt nála, amit óraláncnak használt. Azt mondta, emléktárgy, amit egy lánytól vett el a faluban. Amikor megtalálták a testét, az óralánc nem volt meg. Csak feltételezés, de ez a pasas úgy gondolta, Farkasölő ismerhette azt a lányt, akié a nyaklánc volt, és elönthette a méreg, amikor meglátta. – Nem Farkasölő volt az. Higgy nekem, Rachel néni, ő nem ilyen! A tipijében voltam három napig. Láttam volna bizonyítékokat. Még csak egy skalp sem volt ott. CATHERINE ANDERSON

129 INDIÁN HOLD

Rachel hátrahajtotta a fejét, és hosszú ideig nem szólt egy szót sem. Amikor végül megszólalt, a hangja feszült volt. – Csak szeretném, hogy tudd, bármi is történjék, szeretlek, és melletted fogok állni. Ha, nos, ha mégis van egy kis csomagod erről az útról, nem kell aggódnod. A te gyermekednek otthona van nálunk. Nem érdekel, milyen vér van az ereiben. Henry vagy elfogadja ezt, vagy szedheti a sátorfáját. Loretta, bár tudta, hogy Rachel néni ígéretében több volt az elképzelés, mint a valóság, felült, és karjába vonta az asszonyt. – Hálás vagyok ezért, Rachel néni. Jó tudni, hogy ennyire szeretsz engem. De higgy nekem, nem vagyok várandós. Nem lehetek. Rachel viszonozta az ölelést. – Ha eljön az idő, amikor beszélni szeretnél róla, bármit megoszthatsz velem, amire szükséged van. Nem foglak elítélni semmiért sem. Loretta megmerevedett. – Miért ítélhetnél el? – Elhúzódott. Rachel elfordította az arcát. – Ó, Rachel néni, te is? Bűn, ha az ember átél egy ilyet, és utána érintetlenül bukkan fel? Tényleg éheztettem magamat. A halált választottam, ahogy azt bármelyik önmagára valamit adó nő tette volna. De utána megígérte, hogy hazahoz, és megint elkezdtem enni. Nem bántott, és arra gondoltam… – Loretta megállt. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Rachel néni nem hisz neki. – Szentséges ég, jobban örülnél, ha halott lennék? Amy felsóhajtott, és felkapta a fejét. Rachel hangját lehalkítva válaszolt – Nem, nem örülnék, ha halott lennél. – Remegő kezét az arcához emelte. – Istenem, nem. Én… ó, Loretta Jane, nem. Szeretlek. Csak nem értem. Épen és egészségesen jössz haza, és azt állítod, hozzád sem nyúltak. A saját szememmel láttam, hogy csókolóztál vele. És Tom azt mondta, egy ágyban háltál a komanccsal, és úgy tűnt, jó bánásmódban volt részed. Csak próbálom elképzelni, mit kellett tenned ahhoz, hogy túlélj, és itt lehess velünk ma éjjel. Csodálatos, hogy egy nő mi mindent túl tud élni. Bármit elfogad, csak hogy életben maradjon. Nézz rám! Itt ragadtam ezen a kérlelhetetlen vidéken egy férfival, akit megvetek. Szerinted kellemes, amikor megérint? De hagyom, és úgy teszek, mintha élvezném. Nélküle hol lennénk mi hárman? Loretta nem tudott válaszolni. A torka összeszorult, és egy pillanatig olyan volt, mintha megint néma lenne. Azt meg tudta érteni, hogy Henry bácsi nem hisz neki. Amúgy is mindig szereti kötni az ebet a karóhoz, és igencsak tökkelütött. De Rachel néni? Ez fájt; csontig hatoló fájdalom volt ez, amely csak hosszú idő múlva enyhülhet majd. Még ha lennének is szónoki képességei, Loretta akkor sem védené meg magát. Ő tudta az igazságot, és ez elég volt számára. Rachel néni felállt, és közben megtörölte a tenyerét. – Itt vagyok, ha megértő fülre van szükséged. Számíthatsz rám. Azzal elhagyta a galériát. Loretta karját a térde köré fonta, és kimeredt az ablakon a holdfényes udvarra. Egy másik éjszakára gondolt, amikor Farkasölő a csődörén ülve felemelte a karját, hogy üdvözölje őt, és ökölbe szorított kezében ott tartotta Loretta ellopott fehérneműjét. Hogyan lehetséges az, hogy egy komancs megérti a dalt, amelyet a szíve énekel, de a saját nagynénje nem?

Loretta három nappal később még mindig úgy érezte, nem gyógyultak be a Rachel nénivel folytatott beszélgetés során szerzett sebei. Ahogy a mosólap fölé hajolt hogy kisikálja koszos fehérneműjét, gondolatai olyan súllyal nehezedtek rá, hogy alig érezte CATHERINE ANDERSON

130 INDIÁN HOLD

a vállát melengető napsugarat. Most, hogy otthon volt, majdnem olyan volt, mintha semmi nem változott volna. Pedig oly sok minden megváltozott. Amy egy mosólapáttal a gőzölgő ruhákat kevergette az áztatóedényben. Közben folyamatosan csacsogott, és csak akkor vett levegőt, amikor megállt, hogy izzadt homlokát megtörölje a ruhaujjával. – Szerintem ez tiszta őrültség! – A lapát ütemesen nekiverődött a dézsa oldalának, és olyan zajt csapott, hogy szinte teljesen elnyomta Amy hangját. – Ha összeházasodsz azzal az öreggel, higgy nekem, nagykanállal fogod enni a szomorúságot! – Tom nem olyan rossz – mormogta Loretta. – Nem olyan rossz? Bűzlik! Lehet, hogy elég kedves. De Loretta, olyan öreg, hogy nagyapád lehetne! Még ha helyén is van a szíve, hogyan tudna felnevelni egy gyereket? Rég alulról szagolja majd az ibolyát, amikor a gyerek megtanul járni. Loretta megdermedt, karja könyékig merült a habos mosóvízben. Amyre meredt – Milyen gyerek? Amy arca bíborvörös lett, és idegesen a ház felé pillantott, miközben gépiesen kevert. – Én… ne is figyelj rám! Csak hablatyolok összevissza. – Milyen gyerek? – ismételte meg Loretta fagyosan. Amy vállat vont – Azt hiszem, hallgatóztam. – A lapát újra és újra nekikoccant az edénynek. – Hallottam, amikor mama és papa Mr. Weaverrel beszélgetett. Azt mondta, őt nem érdekli, ki a gyermeked apja, indián-e vagy sem. Úgy fogja szeretni, mintha a sajátja lenne. Hányinger szorította össze Loretta gyomrát. Lehajtotta a fejét, és vakon bámult a szappanos vízbe. Soha, soha a hét év alatt, amíg Rachel nénivel élt, nem adott okot arra, hogy kételkedjenek a szavában. Miért kérdőjelezték meg most? Lehet, hogy Farkasölő emberei nem voltak a legnemesebb emberek, de legalább soha nem kérdőjelezték meg egymás szavát. A szavak, amelyek elhagyják a szádat, megmondják, ki vagy, Kék Szem. Ennyire egyszerű filozófia. Az egyetlen probléma az volt, hogy az embereknek nem minden fajtája tartotta magát ehhez, és ha az igazság túlságosan képtelennek hangzott ahhoz, hogy igaz legyen, az azonnal gyanút keltett. Amy folytatta a hangos keverést. – Jaj nekem! – mondta halkan. – Ezt jól megcsináltam. Nem akartam butaságot mondani, Loretta. Ne bántódj meg, jó? Loretta próbált beszélni, de nem tudott. Egyik kezét kivette a vízből, és kisimította a haját a szeméből. Majd, eltökélten, hogy elhessegeti a kellemetlenségeket a gondolataiból, visszahajolt a mosás fölé. Amy lapátjának kopogása visszhangzott Loretta fülében. Az ütemes dobogást szavakkal társította. Minden meg fog oldódni. Minden meg fog oldódni. Már tapasztalatból tudta, hogy az idő a legtöbb kuszaságot kiegyenesíti. Csak ez most rosszabb volt, mint a többi gubanc, Tom Weaverrel megoldásként. | – Por favor – hallatszott egy mély, vontatott hang. – Ez a caballero és az ő amigói egy kis vízért könyörögnek Csak egy kevésért, jó? A kiszáradt torkuknak. Loretta megfordult. A szíve majd kiugrott a helyéről, azután majdnem megállt. A tíz legmocskosabb és legförtelmesebb kinézetű férfi állt előtte, akiket valaha is látott. A sötét bőrű férfi, aki beszélt, mexikóinak látszott. Bársonynadrágja szinte fekete volt a piszoktól, ahogy megmozdult, a napfényben spanyol ezüsttel bevont fémszegecsek csillantak meg mindkét rojtos lábszárán. Körmei koszosak voltak, ujjpercei szürkék. A vele lévő férfiak ugyanolyan rettenetesen néztek ki. Néhányan fehérek voltak, néhányan spanyolok, de mindegyikük olyan zord képű volt, mint egy párzó bölénybika. Szemük üveges és sunyi volt. Kivétel nélkül mindannyian hatlövetűt viseltek, és abból,

CATHERINE ANDERSON

131 INDIÁN HOLD

ahogy a fegyverek a csípőjükön alacsonyra kötve lógtak, Loretta meg tudta mondani, hogy gyors lövők voltak. Természetellenes csönd borult az udvarra. A lovaikat kint hagyták szabadon a füstölőház mellett. A férfi, aki beszélt, megemelte az izzadságtól elszíneződött kalapját Loretta felé, és előrébb lépett. Sarkantyúja megcsördült, ahogy belefúródott a földbe. A barátai vele együtt mozdultak. Csörr. Csörr. Csörr. Loretta nyelt egyet, és elcsodálkozott, hogyan lehetséges, hogy nem hallotta meg a közeledtüket. Amy lapátja. Ó, istenem. Loretta még sosem látott új-mexikói hispánokat, de hallott róluk történeteket, és ezekre a férfiakra tökéletesen illett a leírás: söpredék, hitvány kinézet. Bárkik is voltak, bajt jeleztek, nagyon nagy bajt. Tudta, hogy nem vízért jöttek, amikor oly közel ott van egy vízzel teli folyó. Amennyire csak tudta, megpróbált egyenletes, kiegyensúlyozott hangon megszólalni: – Nyugodtan szolgálják ki magukat a kútnál! A vezető füstös képe vigyorra húzódott. – Nem hoz ezeknek a caballeróknak egy poharat a házából? Loretta felállt, és imádkozva, hogy Amy beszaladjon a házba, enyhén meglökte a lányt. Amy azonban karját Loretta dereka köré fonta, és belecsimpaszkodott. – Nem hagylak itt – suttogta hevesen. Loretta, Amyről tudomást sem véve, belenézett a férfi szemébe, és azt mondta: – Igaza van. Hogy lehetek ilyen figyelmetlen! Amy, kedves, fuss a házba, és hozass Henry bácsival ezeknek a kedves embereknek egy poharat! – Halkabban, megtorlást ígérő hangon arra az esetre, ha Amy mégsem engedelmeskedne, sziszegte: – Tedd meg, Amy! Most! Miután megint meglökte Amyt, hogy útnak indítsa, a lány futásnak eredt. A vezér férfi azonban kinyújtotta a kezét, és elkapta a gyermek karját. Visszarántotta magához, és közben nevetett, ahogy meglátta a lány kicsi arcára kiülő rettegést. – Ne olyan gyorsan, muchacha! Ó, nagyon csinos vagy! Milyen szép aranyhaj! Ilyen csinos lányként bizonyára kedves is vagy, ugye? Nem vagyunk ám olyan rosszak! Loretta imádkozott, hogy ne remegjen a hangja. Nagy hiba lenne kimutatni a félelmet. – Engedje el! Szeme sarkából látta, hogy a többi férfi körbeveszi őket. Csörr. Csörr. Csörr. Bármennyire is félt, az Amy iránt érzett aggodalma erősebb volt. Előrelépett, és megragadta a lány vállát. – Menj be, Amy! Ez a kedves ember nem akart megijeszteni téged! Igazam van, uram? A férfi mosolygott, és átnyújtotta Amyt az egyik barátjának. – Nem, nincs igaza, señorita. Látja, messziről jöttünk. Fáradtak vagyunk, nem? De főleg egy csinos muchachára és egy csinos señoritára van szükségünk, aki egy kicsit eljátszogat velünk. Ha meglátunk két ilyen tetszetőset, meg kell állnunk, ugye megérti? Ilyenkor azt mondjuk magunknak „Lehet, hogy hosszú idő telik el, amíg újra találunk két ilyen csinos lányt” Loretta kinyitotta a száját hogy visszavágjon, de mielőtt a szavak megszülettek volna, a férfi rátámadott. Felsikoltott, ahogy hátralépett, és megbotlott. A következő pillanatban fenékkel beleesett a dézsába, a lába égnek állt, a fehérneműje kivillant. Fájdalom hasított a gerincébe azon a ponton, ahol a mosólemez belevágott a farokcsontjába. A forró víz felcsapott a melléig, és leforrázta bőrét. A lélegzete is elállt. A hispán csípőre tette a kezét, és hátracsapott fejjel hahotázni kezdett. Oldalra dülöngélve elindult feléje. Láthatóan eléggé ittas volt. – Ó, ez nagyon jó! Szeretem a tiszta nőket!

CATHERINE ANDERSON

132 INDIÁN HOLD

Loretta remegő kézzel törölte le arcáról a szappanos vizet, és meredten bámult a férfira. Henry bácsi kint volt a földeken, isten tudja, hol; és isten tudja, egyáltalán visszajönne-e, ha látná, mi történik. Valószínűleg inkább elbújna egy bokor mögé. – Rachel néni! Rachel néni! Hozd a fegyvert! Amy felkiáltott. Loretta levette szemét a vezetőről, hogy lássa, mi történik. Felforrt a vére. Két másik férfi birkózott Amyvel; egyikőjük a háta mögé feszítette a karját, miközben a másik a szoknyája alatt kotorászott. Amy elrántotta magát, és sípcsonton rúgta az előtte lévő férfit. A férfi magas szárú csizmája eltompította a rúgást Gyötrelem átható sikolya tört fel Amy torkából, amikor a férfi keze becsúszott a fehérneműje dereka alá. Majd szitokszavak olyan sora szakadt fel belőle, hogy Henry bácsi büszke lehetett volna rá. – Vegye le a kezét a hátsómról, maga jelentéktelen senkiházi varangy! A hispán Amy lába közé dugta az egyik csizmáját, és kegyetlenül addig rugdosta a bokáját, amíg a lány meg nem adta magát, és szét nem nyitotta a lábát. Amy arca bíborvörös lett, ahogy a férfi keze megpihent a combjai között. Majd a fájdalomtól felsikoltott. A férfi, aki hátrafeszítette a karját, mindent megtett, hogy a lány nyugton maradjon. A térdével felfelé rúgva Amy ágyékon találta a másik férfit. Az elfehéredett, felmordult és hátrébb lépett. – Te kis szajha! – Visszahúzta a kezét, és úgy megütötte Amyt, hogy a lány feje oldalra csapódott, és nekiütődött a vallanak – Próbáld csak meg még egyszer, és kikötlek a sivatagba, hogy a keselyűk lakmározzanak belőled!. Mielőtt Loretta felfogta volna, hogy megmozdult, dühtől ösztönözve máris kint volt a dézsából. – Vegye le róla a kezét, maga szutykos állat! A vezető elkapta Lorettát a derekánál fogva, és a földre lökte. Forogni kezdett vele az égbolt. Látta, hogy néhány férfi közeledik hozzá. A következő pillanatban kegyetlenül megmarkolták a csuklóit és a bokáit. A végtagjai szétnyíltak, a szoknyája magasan felcsúszott a combján. A vezető leguggolt mellé, és kinevette eredménytelen küzdését. Amy kiáltását hallotta. A tehetetlenség szétfeszítette. Csak Amyt ne! Majd Rachel néni hangja zendült fel. – Ne mozduljanak, szánalmas fattyúk! Loretta körbefordította a fejét, és meglátta Rachel nénit a tornácon. A szoknyája lebegett a szélben, ahogy fegyvert emelt a vállához. – Ha megmozdulnak, szétlövöm a fejüket! Engedjék el azokat a lányokat, menjenek a lovaikhoz, és tűnjenek innen! A férfi, aki Amy karját tartotta, előhúzta a kését, és a gyermek gégéjéhez tartotta. – Csak lőjön, asszonyom, és elvágom ennek a kisleánynak a torkát! Rachel ajka elfehéredett. – Most pedig tegye le azt a fegyvert, lassan és nyugodtan! Legalábbis, ha nem akarja, hogy a lány meghaljon. Loretta félrerántotta a fejét, és kétségbeesetten próbált felkelni. – Ne! Rachel néni, ne tedd! Lődd le! Lődd le! A hispán vezető szájon csapta Lorettát. – Silencio! – sziszegte. Vér íze áradt szét Loretta nyelvén. Rachel lassan leengedte a fegyvert a tornácon. Szeme hatalmas kék folt volt. Abban a pillanatban, hogy fegyvertelen volt, az egyik férfi felugrott a tornácra, lerúgta a fegyvert a deszkákról, és megragadta Rachel haját. Morogva maga mögött vonszolta Rachelt az udvarra. – Három! Ez a mi szerencsenapunk, Santos! Öregnek nem is olyan rossz! Szép cickói vannak.

CATHERINE ANDERSON

133 INDIÁN HOLD

– Nem megmondtam, hogy szép napunk lesz? – mosolygott a vezér, és Loretta fölé hajolt. Megragadta Loretta ruhájának nyakkivágását, és azt mondta: – És most nézzük, mi van itt, csinibaba! Azzal eltépte Loretta házi szövésű ruháját a nyakától a derekáig, felfedve a lány fehérneműjét. Loretta belenézett a férfi szemébe, és tudta, hogy semmi nem állíthatja meg abban, hogy elvegye, amit akar. Amy sikolya hasított bele a levegőbe. Loretta nekifeszült a csuklóit és bokáit tartó kegyetlen kezeknek, és visszaemlékezett arra, milyen gyengéd volt Farkasölő szorítása, amikor ugyanígy fogta őt. Ahogy a hispán kezébe fogta Loretta mellét, pillantása a lány nyakában lógó medálra esett, amelyet, hogy elrejtsen Henry bácsi szeme elől, a ruhája alá dugva viselt. A férfi csipás szeme megélesedett, majd elkerekedett. – Jesucristo! – visszahőkölt, de pillantása Loretta meg-megemelkedő mellkasán ragadt. – El Lobo! A farkas! – kiáltotta. – Ne nyúljatok hozzá! Mintha csoda történt volna, Lorettát minden kéz elengedte. Kábultan hunyorgott, nem értette pontosan, mi történt. Az udvarra halálos csönd ereszkedett. Tönkretett ruháját összefogva lassan felült. A férfiak, akik Amyt fogták, lelassultak, szemük elkerekedett a félelemtől. Loretta lepillantott. Mi a fene? Meglátta a megmunkálatlan kőmedált, amely felemelkedett, majd lesüllyedt a mellén. És ekkor megcsapta a felismerés. El Lobo, a farkas. Farkasölő. A barátja nemcsak a lándzsákkal az udvaron, hanem annál többel is megvédte. Rajta hagyta a jelét. Mindig viselni fogod? Hisztérikus nevetés bugyogott fel a torkán. Majd megkönnyebbülés söpört végig rajta. Farkasölő asszonya. Féltek kárt tenni benne. Feltérdelt. A hispánok úgy szétszéledtek, mintha épp magával a Sátánnal találkoztak volna. A vezérük, ahogy feltápászkodott, megint keresztet vetett magára, majd csörömpölő sarkantyúval a lovához rohant. Lorettát hányinger kerülgette, ahogy egy ilyen embert imádkozni látott. – Hagyjátok az öreget! Nem éri meg a fáradozást! – ugatta az egyik férfi. Loretta épp akkor fordult meg, amikor Rachelt durván a földre lökték. Majd rájött, hogy két férfi még mindig fogta és magával cipelte Amyt. Azonnal felugrott. – Hozzák vissza ide! – rikoltotta. – El Lobo megöli magukat, ha elviszik a lányt! Figyelmeztetem magukat! Miközben még közelebb rángatták a lovakhoz, a rettenthetetlen bátorsága elhagyta Amyt, és zokogva kiáltotta Loretta nevét. – Hagyjanak! Ne vigyenek el! Mama! – Hangja metsző sikoltássá változott. – Maaamaaa! Loretta! Állítsátok meg őket! Nedves szoknyája akadályozta, de Loretta a tornáchoz rohant. Felkapta a puskát, a vállához kapta a tust, és félve, nehogy Amyt találja el, célzott. – Figyelmeztetem magukat! Engedjék el a lányt, vagy lelövöm magukat! A férfiak, Lorettát figyelmen kívül hagyva, feldobták Amyt egy lóra. Az egyik férfi gyorsan felugrott mögé. Loretta gondosan a fejére célzott. Kétségkívül tudta, hogy le tudná lőni. – Komolyan mondom! – Ha lelő, eltemethet a húgával együtt! Loretta látta, ahogy megcsillan egy kés, és tudta, hogy a férfi Amy torkának szorítja a pengét. A kislány zokogott. – Kérem, ne öljön meg! Kérem, ne! Rachel felkiáltott. – Loretta, ne! Komolyan mondja! Meg fogja ölni! – Meg bizony! Loretta lába elernyedt. Amy zokogása rettegésének bizonyítéka volt, és Loretta szíve elfacsarodott. Amy nem sírt ok nélkül. Ujját a ravaszra tette. CATHERINE ANDERSON

134 INDIÁN HOLD

– Santos! Ha elviszi a gyereket, maga után küldöm a Farkast! – Ahogy Farkasölőre gondolt, és arra, milyen dühös lenne, ha most itt lenne, Loretta bátorsága felerősödött. – Ő és az emberei, nyilvánvaló figyelmeztetésként, hogy akik itt élnek, az ő védelme alatt állnak, megjelölték a birtok minden egyes centiméterét a lándzsáikkal. Esküszöm magának, hogy meg fogja keresni magát, és megöli! Santos mosolygott. – Azt hiszem, hazudik. Én semmilyen lándzsát nem látok. – A nagybátyám eltávolította őket. – Señorita, én nem viszem el a lányt. Ezek a férfiak viszik. És az ő nevüket nem tudja. Engem nem lehet hibáztatni, ugye? El Lobo meg fogja érteni. Azt is meg fogja érteni, hogy nem akartam bántani az asszonyát. A kő a ruhája alá volt rejtve, nem? Akkor honnan tudhattam volna? A férfiak megfordították lovaikat, és nagy porfelhőt kavarva ellovagoltak. Loretta egy pillanatig csak meredten nézett utánuk, fejében kavarogtak a gondolatok. Majd az istállóhoz rohant a lováért. Meg kellett keresnie Henry bácsit. Egy percet sem lehetett vesztegetni. Valakinek össze kellett gyűjtenie egy csapat férfit, hogy Amy után menjenek.

CATHERINE ANDERSON

135 INDIÁN HOLD

Tizenötödik fejezet

Loretta, miközben fagyos csöndben hallgatta, ahogy Tom Weaver és Henry bácsi

Amy helyzetéről tárgyal, kezében tartotta lovának kantárját. Azzal, hogy ellovagoltak a Weaver-házhoz, máris elvesztegettek egy értékes fél órát. Most a két férfi úgy rágódott a tényálláson, ahogyan csak a földművelő texasiak tudnak: lassabban, mint két légy a ragasztópapíron. Loretta sikítani tudott volna a csalódottságtól és a félelemtől. Miért nem csinálnak valamit? Amy minden egyes perccel egyre távolabb kerül tőlük. – Az égvilágon semmi esély nincs arra, hogy egy kis csapat férfi megtalálja őket. – Tom csizmájának sarkát végighúzta roskadozó tornácának szélén, hogy megszabaduljon a rátapadt tehéntrágyától. – Szét fognak válni, és többfelé fognak lovagolni. Ha kevesen vagyunk, akkor is csapatokra kell oszlanunk. Kevés fővel semmi esélyünk nincs arra, hogy megtaláljuk a fajtájukat. Ezek az emberek nagyon jó lövők, Henry. Halottak leszünk, még mielőtt bármit is tennénk. Henry egyik kezével végigsimította a haját. – Valamit tennünk kell, Tom. Náluk van Amy. Meg kell találnunk őket, még mielőtt… – Félbehagyta a mondatát. – Először Loretta, most meg Amy. Mit fognak gondolni az emberek? Hogy nem tudom megvédeni a sajátjaimat, azt. Ráadásul Rachel rettenetesen zabos. Ha nem találom meg Amyt, kiadja az utamat. Hallotta már a történeteket Santosról. Olyan galád, amilyen csak lehet. Nem számít majd neki, hogy Amy még csak tizenkettő. Tom arca elfehéredett. Egyik vállát nekitámasztotta tornáca oszlopának, és megvakarta durva szakállát. Vakon bámult Loretta csődörére. Loretta szívének heves dobbanásaival mérte a másodpercek múlását, és amikor Tom elhallgatott, meg akarta ragadni az ingénél fogva, és fel akarta rázni a férfit. Folyamatosan azt látta maga előtt, ahogy a mocskos hispán bedugja a kezét Amy alsószoknyájába. – Egy férfit sem ismerek, aki meg tudna találni egy hispán tábort – mondta Tom fáradtan. – Valaki azt mondta, néha a Palo Duro Canyonnál rejtőzködnek, de kevés az esélye, hogy most oda tartanának. Egyrészt messze van innen, másrészt reménytelen vállalkozás lenne. Loretta átkarolta a derekát. Érezte, hogy az ing, amelyet Henry bácsi kölcsönadott neki, nedves a férfi izzadságától. De legalább van valami, amit fel tud venni. Vajon Amynek? Lehet, hogy azok az emberek mostanra letépték róla a ruháját. Lehet… Elnyomta a gondolatot, és felkiáltott: – A kevés esély több, mint a semmi. Tom megrázta a fejét. – Nem hiszem. Jó két hetet elvesztegethetünk kemény lovaglással, akár hármat is, ha elindulunk a Palo Duro Canyonhoz. Mire visszaérnénk, és új csapatokat alkotnánk, addigra már bőven átvinnék Amyt a Rión, és eladnák. – Eladnák? – cincogta Loretta. – Valahol mélyen bent Mexikóban. – Tom elkerülte Loretta pillantását. – Ott olyan férfiak is vannak, akik egy vagyont fizetnének egy kék szemű szőkéért. Csodálkozom azon, hogy magát nem vitték el. Hála istennek, hogy nem tették meg. Loretta nem szándékozott elmagyarázni, miért kímélték meg. Henry bácsi letépné a medált a nyakából. Soha többé nem látná, pedig ez az egyetlen dolog, amely megmentette. Henry az öklével a tenyerébe csapott. – Kell hogy legyen valaki, aki meg tudja találni őket! CATHERINE ANDERSON

136 INDIÁN HOLD

– Egy komancs. Talán. Henry felhorkant. – Ezzel aztán sokra megyünk! Loretta közelebb lépett. – A komancsok meg tudják találni őket? – A pokolba is, igen. – Tom a fogát szívta, majd dohánylevet köpött a besüppedő veranda mellé. – Kereskednek velük, édesem. Mit gondol, honnan szerzik a fegyvereiket és a lőszereiket? Loretta pulzusa felélénkült, gyors dobverésként visszhangzott a fülében. – Kereskednek velük? Úgy érti, a komancsok, akikkel voltam, meg tudnák találni Amyt? Farkasölő meg tudná találni? Tom figyelme Lorettára összpontosult. – Ne is jusson az eszébe! Loretta tudomást sem véve Tomról a csődöre mellé lépett, és megragadta lovának sörényét, hogy felugorjon rá. – Amy velük van, Tom. Tom lerohant a tornácról, és még mielőtt Loretta elindulhatott volna, el akarta kapni a ló kantárját. A fekete ló felágaskodott, és elkerülte Tom kezét. – Az ég szerelmére, használja az istenadta eszét! – Használom. Ezért megyek el. – Nem mehet! – dörmögött Tom. – Ha visszamegy, Loretta Jane, többé magát nem látjuk. – Maga azt nem tudhatja. – Loretta elmozdult, hogy ülve tudjon maradni az ideges lovon. Ha valaki más érintette meg, az állat mindig ellenkezett. – Egyszer már visszahozott engem, nem? – Másodszor nem fog. Nem hagyhatom, hogy ilyen meggondolatlan dolgot tegyen. – Nem a maga dolga ezt megmondani – vágott vissza Loretta. – Lehet, hogy igaza van, Tom – vágott közbe Henry. – Az az indián megkedvelte Lorettát. Lehet, hogy nem fogja bántani. Tom kinyújtotta a karját, és megragadta Loretta kezét, hogy a lány ne tudjon elindulni. – Szálljon le, kislány, vagy esküszöm, lerángatom onnan! Loretta belenézett a szemébe. – Nem állíthat meg, Tom. Ha ő megtalálhatja Amyt, elmegyek hozzá. – Megőrült? Azt hiszi, hogy majd a maga kedvéért megkeresi? Melyik a rosszabb, Loretta, a komancsok, vagy a hispánok? Henry egyik kezét a szeme elé tette. – Az isten szerelmére, miért nem hagyja, hogy elmenjen? Loretta jövőjét már úgyis elrontották. – Elrontották? – Tom, továbbra is Loretta csuklóját fogva, ráförmedt a szomszédjára. – Találkoztam már néhány szívtelen fráterrel az életem során, de esküszöm, mind közül maga viszi a pálmát. Van fogalma arról, egy idő után mit fognak vele csinálni? Akár csak valami halvány elképzelése? Ha egyáltalán megtalálja őket. Több mint valószínű, hogy eltéved az erdőben. Loretta megmerevedett. Nem ez volt a megfelelő idő a beszélgetésre. Tomot figyelte, és a megfelelő pillanatra várt. Amikor csuklójának szorítása enyhült, megrúgta a csődör horpaszát. A fekete ló egy erőteljes ugrással elindult, és ledöntötte Tomot a lábáról. – Loretta Jane, jöjjön vissza! Loretta előrehajolt a lova nyakára, ösztönözve, hogy még gyorsabban menjen. Haza kellett érnie, és össze kellett szednie néhány dolgot az útra. El kell indulnia, még mielőtt Henry és Tom előkeríti Tom lovát, és megérkeznek, hogy megállítsák. CATHERINE ANDERSON

137 INDIÁN HOLD

Rachel,

miután az unokahúga utasítására összedobott valami ennivalót, kezeit tördelve és sírva követte Lorettát a galériára. Loretta körbeviharzott az aprócska szobán, és egy táskába gyömöszölte a dolgait. Eszeveszetten próbált mindent összepakolni, amire szüksége lehet. Farkasölő soha nem fogja visszahozni. Soha. A figyelmeztetést, amely a fejében visszhangzott, nem volt hajlandó figyelembe venni. Nem engedhette meg magának, hogy Amyn kívül bármi másra gondoljon. Loretta kirántotta az éjjeliszekrény fiókját, és előkotorta belőle anyja gyémántfésűjét és apja borotváját. A fésű szinte túl szép volt ahhoz, hogy magával vigye, de már így is túl sok áldozatot hozott. Nem adhatja fel még az emléktárgyait is. Rachel ökölbe szorította a kezét az oldala mellett, kék szeme Loretta arcán időzött. – Nem mész vissza hozzá. Nem teheted meg. Nem hagyom. – Rachel néni… – Loretta becsukta a fiókot. – Farkasölő sosem bánt velem rosszul, amikor vele voltam. Ennél többet nem mondhatok arról, amit azok a hispánok tesznek majd Amyvel. Rachel arcából kiszállt a vér, és úgy megingott, mintha el akarna ájulni. – Igen? De ő egy komancs, Loretta. Nem tudhatod, mit fog csinálni. Honnan tudhatnád? Nem tudod kiszámítani egy állat viselkedését. Nem gondolkodsz tisztán. – Lehet, hogy nem! De valamit tennem kell. Te is ugyanezt csinálnád. Ne állj itt, és ne mondd azt, hogy ez nem igaz. Rachel Loretta szemébe nézett. – Mondd, hogy megtalálod… – Meg fogom találni. Megtanította, hogyan tudom követni a nyomait. – De túl késő lesz Amynek. – Túl késő mire? – kiáltott Loretta. – Már sosem lesz a régi. Tudod, mit fognak csinálni vele. Soha nem fogja tudni elfelejteni, soha. Még ha vissza is hozod, a jövője már romokban van. Egy istenfélő ember sem fogja feleségül venni. Loretta becsukta a táska csatját, és a melléhez ölelte. Hitetlenkedve bámult a nagynénjére. Átsuhant az agyán a kép, ahogy Rachel a tornácon áll, és a puskával céloz. Kegyes megváltás? Vagy őrültség? Tényleg olyan keveset ér egy nő, hogy az egész élete azon áll vagy bukik, hogy szűz-e? Amyről beszéltek, az édes, csillogó szemű, bátor kicsi Amyről. – Te vagy az, aki nem gondolkodik tisztán, Rachel néni! Könnyek ömlöttek végig Rachel arcán. Megbénult kezét a szeme elé tette. – Ő az én gyermekem. Senki nem szereti őt nálam jobban. Csak… először elveszítettelek téged. És isten irgalmából hazajöttél. Most pedig Amyt. Egyszerűen csak túl sokat kell elviselnem. Ha kiengedlek azon az ajtón, attól félek, mindkettőtöket elveszítelek. – Ó, Rachel néni. – Loretta átfogta a másik nő vállát. – Higgy! Mindketten visszajövünk! – Az az állat soha nem fog téged még egyszer visszahozni. Éppolyan jól tudod, mint én. Látom a szemedben. Loretta nem tudott vitatkozni az igazsággal, ezért egy szót sem szólt. – Tudod, hogy igazam van – suttogta Rachel. – Ha el tudnék menni, elmennék. Ő az én lányom. – És az én kishúgom. Lehet, hogy nem vér szerint, de minden olyan dologban, ami számít. Farkasölő… az is lehet, hogy túl későn ér oda ahhoz, hogy teljesen megmentse. De odaérhet, még mielőtt átviszik a határon. – Loretta gyomra remegett a félelemtől. Olyan félelemtől, amelyet ő maga sem értett. – Csak háromnapnyi útra van innen. A falu nem költözik el ilyen gyorsan. Meg tudom találni őket. És pontosan ez az, amit tenni fogok. CATHERINE ANDERSON

138 INDIÁN HOLD

– Legalább vigyél magaddal néhány férfit, akik megvédenek! – Egy csapat komancs ellen? Mindet megölnék. És Farkasölő azt érezné, hogy elárultam. Jeleket hagyott nekem, hogy tudjam őt követni. Ha megmutatnám őket az ellenségének… – Loretta elindult lefelé a galéria lépcsőjén. – Nem. Ezt egyedül kell megtennem. És nincs időm vitatkozni, Rachel néni. Tom bármelyik percben ideérhet. Megpróbál majd megállítani. Rachel leviharzott a lépcsőn Loretta után, zokogása éles és szaggatott volt. – Legalább öltözz át! Csak egy percig gondolkozz! – Majd átöltözöm útközben. – Felkapta a becsomagolt ennivalót az asztalról, a vállára dobta, és átsétált a szobán. – Már gondolkodtam. – Azok az állatok megölték az anyádat! Ezt elfelejtetted? Loretta a kilincsre tett kézzel megdermedt. Egy pillanatra a régi félelem söpört át rajta, és megbénította. Lassan megfordult, és a nagynénjére nézett. – Soha nem fogom elfelejteni. És sosem fogom megbocsátani. De ennek semmi köze Amyhez. – Te magad mondtad, hogy egy egész hadsereggel fogsz szembenézni. Hadd menjen valaki más! Miért neked kell megtenned? – Csak. – Loretta a megfelelő szavakat kereste. – Fél életemet úgy éltem le, hogy utáltam magamat a gyávaságom miatt. Most Amynek szüksége van rám. Ha hátat fordítok neki… nos, ezt egyszerűen nem tudom megtenni. Nem teszem meg. Kérlek, próbálj megérteni, Rachel néni! Nem jobb kockáztatni az életedet, mint egyáltalán nem élni? Azzal Loretta kiviharzott az ajtón, és a lovához szaladt. A Weaver-farm felé pillantva egy halvány porfelhőt látott az ég felé szállni. Tom már úton volt. Sietett. Loretta a nyereghez rögzítette a táskát és az élelmiszercsomagot, majd felszállt. Rachel a kezét tördelve kirohant a tornácra. – Viszlát Rachel néni – mondta Loretta rekedt hangon. – Szeretlek. Megfordította a lovát, és erőteljesen horpaszon rúgta. A fekete csődör szélsebes vágtának eredt. Egy olyan lovát sem ismerte Tomnak, amelyik utol tudta volna érni. Mint az apja, ő is úgy szaladt, mint a szél.

Az utazás rövidesen rémálommá vált. Az éjszakák magányosak és félelmetesek voltak; a nappalok még rosszabbak. Amikor Farkasölő megmutatta neki, hogyan olvasson a nyomokból, nagyon könnyedén csinálta. De ez nem volt könnyű feladat. Sziklákon, fákon, állati bőrön és fakérgen hagyott neki jeleket. De az, hogy rátaláljon ezekre az üzenetekre ezen a végtelen nagy tájon, szinte a lehetetlennel volt egyenértékű. Több kilométer síkságon át csak a nap volt az útmutatója. Az idő felében azért rettegett, hogy eltévedt, a másik felében pedig Amy miatt aggódott. Az utazás második napján teljesen elveszítette Farkasölő nyomát. Majd elfogyott a vize. A torka kiszáradt. Félt messzebbre elsétálni az ösvénytől, hogy vizet keressen, és egyik jel sem volt látható azok közül, amelyeket Farkasölő tanított neki. Nem volt fű, amely forrást jelzett volna. Nem voltak vadlovak, hogy kövesse őket. Nemi látott sárból építkező darazsakat. Egy ponton Loretta annyira kétségbeesett, hogy hazardírozott, és több kilométeren keresztül követett egy prérifarkast abban a reményben, hogy az állat vízhez vezeti. Nem volt szerencséje. A farkas csak vadászott. Lorettán ekkor páni félelem lett úrrá. Majd Farkasölő hangja suttogott a fülébe: olyan tisztán, mintha ott lenne mellette. Ha nem találsz vizet, Kék Szem, bízd magadat a jó barátodra. Maja ő talál neked. Loretta a karjával megtörölte a homlokát, majd a távolban olvadt ezüstként fodrozódó hőhullámok felé meredt. Előző éjjel a könnyű hálózsákja csekély védelmet biztosított a hideg ellen; ma pedig majdnem megfőtt. Sem ő, sem a lova nem bírja CATHERINE ANDERSON

139 INDIÁN HOLD

sokáig ebben a melegben víz nélkül. Egy ilyen kétségbeejtő helyzetben mindenre elszánt intézkedésekre van szükség. Amy ott volt valahol a távolban, és mindenegyes elvesztegetett nappal csökkent a megmentésének esélye. Nem volt könnyű meghozni a döntést, hogy életét a csődörre bízza, de nem volt mást választása. Barátnak, ahogy a lovat elnevezte, szabad gyeplőt adott. A ló mozdulatlan maradt, mintha nem tudta volna, mit vár tőle Loretta. – Víz. Menj vízhez! – suttogta. Barát ránézett a lányra, és a szemét forgatta. Loretta azt kívánta, bárcsak tudná a víz komancs nevét. Biztos volt benne, hogy akkor megértené a ló. A szavak a kezedben vannak, Kék Szem. Loretta felsóhajtott és előrehajolt a ló nyakára. Kényszerítette a testét hogy ellazuljon és elernyedjen. – Rajtad áll, Barát. A csődör még néhány percig egy helyben maradt, de amikor Loretta kitartóan nem mozdult, és nem adott neki utasítást, végül elindult. Loretta imádkozott, hogy a döntése megfelelő legyen, saját maga, és a lova érdekében is. Három óra múlva Barát lehajtotta a fejét, hogy igyon egy vízzel teli gödörből. A távolban Loretta legelésző pónikat látott. Ahogy leszállt, egy darázsra lett figyelmes, amely sarat cipelve épp akkor szállt fel a nedves partról. A forrás környéke hemzsegett a mesquite és más magas, sötétzöld fáktól. Minden, amit Farkasölő tanított neki, ott volt Miután Loretta csillapította szomját, és megtöltötte a vizesedényét, egy újabb krízissel találta szembe magát. Hol voltak? Meredten nézte a körülötte elterülő végtelen tájat, amelyet aranybarna homokzátonyok tettek hullámossá. Bárhová nézett, mindenhol ugyanazt látta, iránypontok nélkül. A gyomra csomóba rándult a félelemtől. Tudta, hogy észak felé, azaz a helyes irányba halad, de ha csak néhány fokkal is arrébb jár, elkerülheti a folyó főáramát, és elmehet Farkasölő faluja mellett. A semmibe lovagolhat. Száz és száz kilométernyi semmibe. Ijedten és csalódottan egy sziklára roskadt, és átkarolta a térdét. Gondolkodni. Amy élete múlik rajta. És az övé. Eltévedt. Ez a szó csöpögött a fejében, mint a hideg, olvadó jég. Amikor Farkasölő csinálta, olyan könnyűnek tűnt! De ő komancs volt. Loretta pedig egy buta tosi tivo. Hogyan is remélhette, hogy meg tudja találni a komancsokat, amikor az ország legügyesebb felderítőinek sem sikerült? Loretta sóhajtott, és felállt. Nem fordulhatott vissza. Amy a hispánoknál volt. Ha elismerné a vereséget, az olyan lenne, mintha Amy életét adná fel. Barát elballagott a forrás másik oldalára, és legelészett. Loretta megkerülte a gödröt, hogy odamenjen hozzá. Úgy egy métert haladt, amikor lepillantott. A tavacskának ezen a felén a földet paták nyomai fodrozták. Patkó nélküli lovak jártak erre. Az egyik nyom fájdalmasan ismerős volt egy csipkézett félhold. – Itt voltak! – sikoltott Loretta. Barát felnézett és riadt barna szemmel meredt rá. Loretta nevetni kezdett. Nem csak egy buta tosi tivo volt. Buta tosi tivo volt egy tökéletesen csodálatos komancs lovon. A kezét végigsimította a haján, és becsukta a szemét. Hagyta, hogy a félelem kiáradjon belőle. Farkasölő nem mondta volna neki, hogy jöjjön el hozzá, ha nem hitt volna abban, hogy meg tudja találni. Loretta és Barát meg tudják csinálni, j Lóra szállt. Már nem érezte magát olyan rémesen egyedül. Bármilyen őrültség is volt, úgy érezte, mintha Farkasölő lovagolt volna mellette.

Hat nap múlva, két teljes nappal azután, hogy az élelmiszerkészlete kifogyott,

Loretta fellovagolt a fennsíkra, amely Farkasölő falujára nézett. Megállította Barátot, és lenézett a folyóvölgybe. Olyan messzire eljött, és olyan sok mindenen keresztülment, CATHERINE ANDERSON

140 INDIÁN HOLD

miközben mindvégig azért imádkozott, hogy időben ideérjen ahhoz, hogy megmenthessék Amyt, hogy nem is gondolt arra a veszélyre, amellyel megérkezésekor szembesülhet. Komancsok. Több száz. Egy fehér nő, aki közéjük lovagol, biztosan őrült. Ezúttal nem volt mellette Farkasölő, hogy védelmezze. Barát felnyerített, és megszimatolta Loretta lábát. Loretta tudta, hogy az állat megérezte a félelmét. – Mi lesz, ha valamelyikük megöl engem? – suttogta. A ló felhorkantott, és megbökte a lányt. – Neked könnyű! Téged nem fognak bántani! A ló oldalra lépett, és fújtatott. – Ó, Barát, nem értesz meg. Hogy is érthetnél! Három Üdvözlégy Mária után Loretta és Barát még mindig a fennsíkon voltak, árnyként a nagy égbolt előtt. A negyedik imájába kezdett bele, alig hallhatóan suttogva a szavakat, és az alatta lévő kunyhók csoportját fürkészte. Kérlek, Istenem! Talán Farkasölő meglátja majd, és elé jön. Farkasölő egy cserjés lugas alatt üldögélt, és kockajátékot játszott néhány férfival, amikor Feketerigó kiáltozva viharzott keresztül a kunyhók közötti ösvényen. – A sárgahajú! Visszajött, Nagybácsi! Visszajött! Az indián már hozzászokott Feketerigó huncutságaihoz, ezért nem is vett róla tudomást, amíg be nem fejezte a dobást. Majd ölébe vonta a gyermeket, és játékosan harapdálni kezdte a hasát, miközben úgy morgott, mint egy medve. Amikor Feketerigó nem kezdett bele a szokásos viháncolásába, az indián tudta, hogy valami nem stimmel. – A sárgahajú! Visszajött! – Feketerigó aprócska keze közé fogta a férfi arcát, hogy Farkasölőnek muszáj legyen ránéznie. – Nem mozdul. Szerintem téged vár. Farkasölőnek elállt a szívverése. – Ha ugratsz, te kis sunyi, bedoblak egy fügekaktuszba! Feketerigó szemei táncolni kezdtek. – Itt van! Nagymama küldött, hogy szóljak neked. Nabone, nézd! Farkasölő félreállította a gyermeket, és kiment a lugasból. Szemét elárnyékolta. Fenn a fennsíkon egy lovon ülő fehér nő körvonalát látta. Ahogy felfelé haladt a kunyhók közti ösvényen, a nő hajába kapott a szél, és megemelte. Arany csillogott a napfényben. Farkasölő torka összeszorult. Majdnem elbotlott Feketerigóban, aki izgatottan táncolt a lába körül, miközben ballagott. Öröm és félelem elegye töltötte meg, mindkét érzelem ugyanolyan óriási erővel hatolt belé. Az ő kis kékszeműje visszatért hozzá, ahogy a prófécia megmondta. Nem tehetett róla, de elcsodálkozott azon, vajon az is megtörténik-e majd egy nap, hogy elhagyja az Embereket. Kábultan helyezte egyik lábát a másik elé, ahogy a falu szélére lépkedett, és felnézett a fennsíkra. Még ilyen távolságból is felismerte a lány testtartását, fejének billenését, ahogy a lovon ült. Nem tudta elhinni, hogy ilyen messzire és ilyen gyorsan visszajött. A sors tényleg visszavezette őt hozzá. Utasította Feketerigót, hogy menjen vissza anyja kunyhójába, és megszaporázta a lépéseit. El is felejtkezett a félelemről, hogy elhagyja embereit. Sors. Egy hónappal korábban még ellenezte. Most már nem tudta biztosan, miként érez. Bosszús, ám ugyanakkor elégedett. És megkönnyebbült. Mélyen, a szíve csöndes részeiben megérezte a dolog jogosságát. Sors. Ma elhozott hozzá egy nőt. Egy olyan nőt, amilyenhez fogható nincs: bőre fehér, mint az éjszakai hold, haja, mint a méz, szeme, mint a nyári égbolt. Az ő asszonya, és ezúttal szabadon jött el hozzá. Loretta a hegytetőről nézte a magányos férfit, ahogy közeledik hozzá a faluból. Megkönnyebbülés áradt szét benne, amikor felismerte Farkasölő laza csípőjű, CATHERINE ANDERSON

141 INDIÁN HOLD

méltóságteljes járását. Gyorsan keresztet vetett, és hálát mormolt a Szentanyának a közbenjárásáért. Egy tucat érzelem rohanta meg, és Barátot elindította lefelé a gáton. A fennsík közepén találkozott össze Farkasölővel. Ahogy Loretta a férfi felé lovagolt, nem tudta levenni róla a szemét. Bár csak egy rövid ideig volt tőle távol, elfelejtette, mennyire úgy néz ki, mint egy indián. Mennyire vad. Egy izmos állat könnyed erejével járt, válla, karja és mellkasa állandó mozgásban volt, inak és hús bronzszínű játékában. A szél az arca elé csapta haját. Kegyelem! Nem volt rajta nadrág, csak egy ágyékkötő és egy térdig érő mokaszin. Megállította Barátot, és megpróbálta elnyomni hirtelen idegességét. Rachel néninek igaza volt. Farkasölő komancs, volt. Először, utoljára, és mindig. Loretta mégis eljött hozzá. – Kék Szem? Ahogy közeledett, a férfi lassított a léptein, és indigókék szeme végigmérte a lányt: szemrevételezte ruhájának minden részletét, a magas nyakvonaltól egészen az alsószoknyáig és a magas talpú fekete cipőig, amely kikukucskált bő szoknyája szegélye alól. Szemeiben megjelent a nevetésnek az a már ismerős csillogása, amely egykoron annyira idegesítette Lorettát. Szembeszegülve a vágynak, hogy azonnal elmondja gondjait, a lány pillantását a férfi arcára szegezte, és elméjében a megfelelő komancs üdvözlés után kutatott. Szerette volna a megfelelő hangnemben kezdeni ezt a találkozást. – Hi, hites – mondta, és felemelte a jobb kezét. Az indián megfogta a csődör kantárszárát, és közelebb lépett Olyan magas volt, hogy hátra sem kellett billentenie a fejét, hogy lássa a lány arcát. Mosollyal a hangjában válaszolt: – Helló. Loretta beleharapott az alsó ajkába, hogy megállítsa annak remegését. Mennyire jellemző a férfira, hogy emlékszik az ő köszönésére! Tényleg a barátja volt. Igaza volt, hogy eljött. Ha az égadta világon bárki szembe tud szállni a Santos-félékkel, az ez az ember volt – A segítségedre van szükségem, Farkasölő. A nevetés elhagyta a férfi szemeit. Megfogta Loretta állát, és megfordította a fejét, hogy szemügyre vegye az orcáján lévő halvány horzsolást. – Megütött? Loretta már el is felejtkezett a pofonról, amelyet Henry adott neki. – Nem, nem, nem fontos. A férfi szorítása erősödött – Megütött. – Igen, de nem ezért… – Megrándult az arca, ahogy az indián ujjbegye arccsontjának ívét érintette. – Ez semmiség, Farkasölő. – Ezért meg fog halni. – Nem! Nem emiatt jöttem! – Eltolta a férfi kezét, és csuklójának hátsó felét a halántékához nyomta. – Nem lenne szabad így beszélned. Nem ölheted meg. – De igen. Nagyon gyorsan. – De én nem szeretném. Amyről van szó, Farkasölő. Miatta vagyok itt. A hispánok ellopták! – Loretta hangja megemelkedett. Újra meg újra elgyakorolta, mit fog mondani. A gondosan begyakorolt szavak azonban most egyszerűen elhagyták az elméjét. – Ő… ő csak egy kislány. És elvitték. A medálodat viseltem, ezért engem békén hagytak. De elvitték Amyt! A férfi összeráncolta a homlokát. – Éj-mi? – Amy, a kis unokahúgom, a testvérem. Emlékszel rá. – Aha. A herbi, aki lyukakat lő a földbe. CATHERINE ANDERSON

142 INDIÁN HOLD

– Igen. És a hispánok elvitték. Egy Santos nevű férfi. – Loretta lecsúszott a lóról, és megfogta az indián kezét. Amit akkor érzett, amikor meglátta az indiánt, a kimerültség, a lenti komancsok most nem számítottak. – Soha nem találjuk meg a táborát a segítséged nélkül. Farkasölő, nem tudtam, kihez forduljak. A férfi szeme veszélyesen kezdett csillogni. – Santos? Nem vett tudomást a tse-aksról? – Henry bácsi kitépte a lándzsákat a földből, és eltemette. Félt attól, hogy az emberek indiántámogatónak neveznek majd bennünket, ha otthagyja őket. A férfi melegen Loretta ujjai köré fonta az ujjait. Pillantása a medáljára esett, amelyet Loretta azóta, hogy belépett a komancsok földjére, a ruháján kívül viselt. – Santos téged nem bántott. Okos mexikói. – Elvitte Amyt! – Loretta szabad kezét a mellkasához nyomta. – A szívem vérzik, Farkasölő. A nagybátyám nem tudja megtalálni Santost. Azt mondja, a komancsokon kívül senki nem tudja, hol keresse. Ezért jöttem ide, hozzád. – Jó, hogy eljöttél. A dal is megmondja, ugye? – Nem… nem, nem értesz. Azért jöttem, hogy szívességet kérjek. – Mindkét kezével megragadta az indián kezét, és könyörgő szemmel nézett fel rá. – Kérlek, megkeresnéd Santost, és hazahoznád nekem Amyt? A férfi arcizmai megfeszültek. – A faházadba? – Igen, haza, hozzám. Kérlek! Az indián mosolya eltűnt az arcáról. – Ezért jöttél? Hogy ezt a szívességet kérd? – Kérlek, Farkasölő, ne mondj nemet! Bármit megteszek, bármit, amit kérsz. A melegség minden nyoma elhagyta Farkasölő szemét. Loretta felnézett rá. Olyan messziről jött Nem tudná elviselni, ha az indián nemet mondana. Amy a hispánokkal volt. – Kérlek, Farkasölő, bármit megteszek! A férfi nem mondott semmit, csak kőkemény arckifejezéssel nézett rá. Loretta a kimerültségtől és a legyőzöttségtől térdre borult. Még mindig belekapaszkodott a férfi kezébe, és lehajtotta a fejét. – Kérlek, Farkasölő, kérlek! Nem kérnélek, ha lenne bárki más, akihez fordulhatnék. Azt hittem, a barátom vagy. Farkasölő a lány szőke hajára szegezte tekintetét. Be volt fonva, és kígyóként a feje búbja körül tekeredett. Hosszú bodrok szabadultak ki a hajtűk alól, amelyek lágyan a hátára omlottak. Farkasölő úgy jött elé, hogy azt hitte, Loretta őhozzá jött vissza. Most rájött, hogy csak azért tette meg ezt az utat, hogy a segítségét kérje, és egyáltalán nem szándékozik itt maradni mellette. Úgy érezte magát, mint egy bolond fiatal fiú: megalázottan és mérgesen. De nem annyira mérgesen, hogy térden állva akarja látni a lányt. Ez volt az első alkalom, amikor tanúja volt annak, hogy Loretta feladja a büszkeségét. Ez elég volt ahhoz, hogy tudja, milyen mélységesen szereti azt a gyermeket, akit elveszített. Azt hittem, a barátom vagy. Ezek a szavak mélyen beléhasítottak. Talán megtiszteltetésnek kellene éreznie ezt. Hosszú utat tett meg a lány az ő földjére, életét és az általa oly nagyon szeretett gyermek életét rábízva. – Állj fel, Kék Szem! – mondta kedvesen. Loretta hátrahajtotta a fejét. Könnyek csillogtak az orcáján. – Bármit megteszek, Farkasölő. Térden állva szolgállak. Örökre a hűséges rabszolgád leszek. Megcsókolom a földet, amelyen jársz, vagy bármit. Farkasölő elvette kezét a lány kezéből, megragadta a vállát, és lábra állította. – A bölényköntösömben szeretnélek látni, nem a földet csókolgatva. A lány szeme elsötétedett. CATHERINE ANDERSON

143 INDIÁN HOLD

– Bármit megteszek. Farkasölő épp meg akarta mondani neki, hogy nincs szükség arra, hogy könyörögjön, mert megkeresi Amyt, de a lány utolsó szava megállította. Nem volt buta férfi. Loretta sápadt arcát fürkészte. – Az asszonyod leszek. Ezt akarod, ugye? Veled maradok. A saját döntésemből. Ha megtalálod Amyt, és elhozod hozzám. Megígérem, Farkasölő. A lány kétségbeesésétől Farkasölő elszégyellte magát. Azért jött, hogy a segítségét kérje, nem utasíthatja el. Semmilyen jutalomra nem volt szüksége ahhoz, hogy megkeresse a kishúgát. De akarta ezt a nőt. Ő pedig itt volt, és felajánlotta magát. Pillantása az orcáján lévő halvány horzsoláson időzött. Ha visszaküldené a mostohaapjához, vajon még hány sérülést szerezne? – Hazugságot csinálsz a szavaidból, Kék Szem. – Ezúttal nem. Esküszöm, Farkasölő. Isten előtt esküszöm, hogy az asszonyod leszek. Bármit megteszek Amyért. Az indián megfogta Loretta állát. – Isten előtt ígéred? Velem hálsz a bölényköntösömben? Loretta becsukta a szemét. Torkán akadtak a szavak. Feláldozta az önbecsülését. A saját emberei megvetnék, ha ezt megtudnák. De milyen más választása volt? – Igen, veled fogok hálni. – Belém fogsz látni, amikor beszélsz. Loretta felemelte a szempilláit. A férfi szemei olyan izzással égtek, amilyet még sosem látott. – Veled fogok hálni, esküszöm Istennek. – Nem harcolod meg a nagy harcot, ha hozzád érek? – Nem. – És fogsz enni? Mellettem maradsz? Örökkön-örökké? – Igen. Farkasölő, visszaemlékezve arra, milyen édes íze volt a lány ajkának, végigsimította Loretta száját a nagyujjával. Lassú mosolyra húzódott a sötét arca. – Kijelented majd Isten előtt? Loretta hunyorgott, és a férfi szemébe nézett. – Esküszöm Isten előtt: fogok enni, és veled maradok mindörökkön-örökké. – Nem harcolod meg a nagy harcot? – Nem. Nem fogok harcolni. Farkasölő egyik karját a lány dereka köré csúsztatta, és magához húzta Lorettát. – Ó, Kék Szem, jó üzletet kötött ez a komancs. – Elmész megkeresni? – Megkeresem, és idehozom neked, jó? Loretta észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét. Sietve kifújta a levegőt. Annyira megkönnyebbült, hogy elgyengült. Farkasölő lehajtotta a fejét, és arcát a lány hajához nyomta. Loretta a következő pillanatban a nyakán érezte a férfi száját. Kezét pedig a hátsóján. Farkasölőt zavarta a magas nyakvonal és a bő szoknya, ezért belemarkolt a ruhába. – Ennyi anyag! Hol vagy, Kék Szem? Elkezdte felemelni a szoknyát. Loretta hátranyúlt, és megfogta a kezét. – Mi… mit csinálsz? Farkasölő felemelte a fejét, szemében huncutság csillogott. – Keresem az asszonyomat. Ott vagy valahol. – Még nem vagyok az asszonyod. Nem szégyelled magad? Fényes nappal van. Az emberek megláthatják. – Látni fogják, hogy az asszonyom vagy. – Látni fogják az alsószoknyámat. Azt fogják látni. CATHERINE ANDERSON

144 INDIÁN HOLD

Az indián elengedte a szoknyát, és végigsimította kezével a lány hátát. – Legalább csontok nincsenek. Ez jó. Loretta arca lángba borult, amikor rájött, hogy Farkasölő a fűző bálnacsontjaira utal. Egy tisztességes férfi nem beszél ilyenekről. – Még nem hoztad el Amyt – emlékeztette. – A megállapodásunk egészen addig nem lép életbe. – Megmondtam. Elhozom. – Amy az első. Mielőtt rájött volna, Farkasölő mire készül, a férfi felkapta, és feltette a lóra, majd felugrott mögé. Egyik karját a dereka köré fonta, lehajtotta fejét és azt mondta: – Ez a komancs biztosan gyorsan megtalálja a lányt.

CATHERINE ANDERSON

145 INDIÁN HOLD

Tizenhatodik fejezet

Sokruhás Asszony karjában fegyverekkel épp akkor sietett ki Farkasölő kunyhójából,

amikor Farkasölő megállította Barátot a bejárat előtt. Feketerigó a nagyanyja mögött cammogott, és egy kiduzzadt erszényt rángatott. Loretta meglepetten nézett a Sokruhás Asszony kezében lévő tárgyakra. Harci balták, dárdák, kések. Pillantása az erszényre vándorolt, amelyet Feketerigó cipelt mögötte. Egy darab kartonanyag kukucskált ki a hajtóka alól. Úgy tűnt, hogy az asszony és a gyermek zavarban vannak. Loretta érezte, hogy Farkasölő teste megfeszül. Mondott valamit az anyjának, majd leszállt a lóról. Az asszony megfordult, és maga előtt hessegetve Feketerigót visszament a férfi kunyhójába. Farkasölő szája mogorva vigyorra húzódott, ahogy leemelte Lorettát a nyeregből. Loretta szorongva kerülte meg Farkasölő harci pajzsát, amely egy háromlábú állványon állt a kunyhó bejáratánál. Az volt az érzése, hogy a férfi anyja bizonyos tárgyakat megpróbál eltüntetni a kunyhóból, mielőtt ő megérkezik. Amikor átlépte a küszöböt, egy percbe telt, mire a szeme megszokta a sötétséget. Sokruhás Asszony és Feketerigó a szoba egyik oldalán állt, arcukon bűntudat ült. Mögöttük Loretta egy magas rudat látott, amely tele volt skalpokkal és tollakkal. A térdei majdnem összecsuklottak. Hátranézett Farkasölőre, aki, elkerülve a tekintetét, elment mellette. – Mea – ugatta. Anyja és unokahúga, bocsánatkérő pillantásokat küldve Loretta felé, az ajtóhoz igyekeztek. Miután kimentek, Loretta közelebb lépett a skalptartó rúdhoz… Morbid bűvölet vonzotta hozzá. Túl sok skalp volt a rúdon ahhoz, hogy meg tudja számolni őket. Meg sem próbálta. Egy darab is épp elég szörnyű lett volna. Loretta végigmérte a fegyverkészletet, amelyet az indián anyja megpróbált elrejteni. Az erszényben minden bizonnyal emléktárgyak voltak, amelyeket Farkasölő az áldozataitól gyűjtött. – Anyám szeretett volna megkímélni téged a szomorúságtól – mondta Farkasölő rekedt hangon. – Figyelmeztetés nélkül jöttél. Loretta visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor Rachel néni meglátogatta őt a galérián. Loretta akkor megvédte Farkasölőt. Micsoda bolond volt! – Miért rejtetted el ezeket a dolgokat előlem, Farkasölő? Az indián mellé lépett, megragadta a skalptartó rudat, és kirántotta a végét a földből. Loretta tudta, hogy el akarja távolítani a véres zsákmányt a kunyhóból. Megragadta a csuklóját. – Kérlek, ne! Ha elviszed, az éppolyan hazugság, mint ha igaztalan szavakat mondasz. Az indián sötét szemmel mélyen a lány szemébe nézett. – Kék Szem… Loretta elengedte a férfi csuklóját, a derekára tette a kezét, és elfordult. Undorodott a férfi hangjából érződő aggódástól, és annyira fáradt volt, hogy majdnem összeesett ott, ahol állt. Édes istenem, mit tett? Farkasölő tényleg egy állat, ahogy Rachel néni mondta. Ennyi skalp! Hány embert csonkított meg? És ő rohanva jött, hogy a segítségét kérje. – Megkeresed Amyt? Ez nem volt hazugság, ugye?

CATHERINE ANDERSON

146 INDIÁN HOLD

A férfi olyan erővel dugta vissza a rudat a földbe, hogy az állatbőr falak beleremegtek. Loretta becsukta a szemét. Amy. Vigyáznia kell a nyelvére, nyugodtnak kell maradnia. – Megharcolom a nagy harcot az embereimért. Erről sosem hazudtam. Anyám rejtette el ezeket, hogy ne okozzanak neked fájdalmat. Loretta szeretett volna nekirontani. Farkasölő elrejtette előle a gonosz oldalát, és úgy adta elő magát, mintha gyengéd férfi lenne. Sikerült. Hétévnyi csöndet tört meg miatta. És jobban bízott benne, mint ahogy valaha is lehetségesnek hitte. – Számít, hogy mit gondolok? – Igen. – A férfi körbement, hogy szemtől szembe álljon vele. Karját összefonta a mellkasa előtt, és azt mondta: – A gondolataid nem tudják megváltoztatni az arcomat, de… Loretta közbevágott. – Nem kérlek arra, hogy megváltozz, Farkasölő. Csak annyit kérek, hogy hozd vissza Amyt. – Visszahozom. – Nekem semmi más nem számít. Az indián tetőtől talpig végigmérte. – A szíved hatalmas szeretetet érez iránta. – Igen. Azok a szörnyű emberek… Ő csak egy kislány. Már nyolc napja fogva tartják. Semmi másra nem tudok gondolni. Amikor alszom, akkor is arról álmodom, mi történhet vele, és hallom, ahogy engem hív. Megpróbálom megkeresni, de nem tudom. Az indián, mint mindig, most is megtévesztően gyengéden megragadta Loretta állát. – Ma éjjel ezek nélkül az álmok nélkül fogsz aludni. Megígértem, hogy megtalálom. Suvate, vége van. Azzal elhagyta a kunyhót. Néhány perc múlva visszatért. Miután felvett egy pár szarvasbőr nadrágot, amelyet úgy húzott magára, hogy az ágyékkötője még mindig rajta volt, többször kiment a lovához, és összegyűjtötte a fegyvereit. Amikor mindent magához vett, amire szüksége volt, leült egy szőrmeágyra, egy kis borotválkozótükröt tett a térdére, és kifestette az arcát. Fekete grafittal rajzolta körbe a szemét, és három karmazsinvörös csíkot festett az állára. Loretta az ágy szélén ülve figyelte. Amikor a férfi végzett, rápillantott. Most látta először Farkasölőt, a gyilkost. Olyan vadnak tűnt, hogy megrettentette; másrészről viszont furcsa módon megnyugtatta. Egy ilyen állatias, vadul elszánt férfi meg fogja találni és megmenti Amyt akkor is, amikor mások elbuknak. – Mit jelent a festés? – kérdezte. – Hogy ez a komancs háborúba megy. – Háborúba? – suttogta Loretta. – Santos tudni fogja a festékről, hogy haraggal jöttem. – Harc lesz? Akkor Amy megsérülhet. – A te Éj-midnek semmi baja nem lesz. – Felállt, eltette a festékeit, és megtisztította a kezét egy anyagdarabbal. Szembefordult a lánnyal, és azt mondta: – A testvérem, Harcos, és a jó barátom, Fürge Antilop melletted maradnak. Az erős karjuk a tiéd. – Intett neki, hogy álljon fel. – Most elviszlek Harcoshoz. Az ő kunyhójában fogsz aludni. Semmi veszély, jó? Amikor Loretta kilépett a kunyhóból, átölelte az indián karját – A lovam. Hol van? Gondoskodnom kell róla, és… és szükségem van a táskámra is. – Félt, hogy anyja fésűjét ellophatják. – Olyan dolgok vannak benne, amik kellenek nekem. Farkasölő nem állt meg. – A jó barátod a mezőn van. A táskád pedig Magas Fű Leányánál, a kunyhójában. CATHERINE ANDERSON

147 INDIÁN HOLD

Loretta a falu szélén egy csapat gyülekező férfit látott utazásra felkészített, szabadon hagyott lovakkal. – Azok a férfiak veled mennek megkeresni Amyt? – Igen. Sietnem kell. – Farkasölő lelassított, ahogy Harcos kunyhójának közelébe értek. Az ajtó előtt megállt, és megragadta Loretta vállát, kényszerítve, hogy ránézzen. – Úgy mész majd Harcos lábnyomában, ahogy egy asszony megy a férje mellett? Amíg újra nem vagyok melletted? Loretta bólintott, és rémült pillantásokat küldött az árnyas kunyhó felé. Körülötte a falu emberei mind tették a maguk dolgát. Tűz fölött sülő hús illatát érezte. A közelben egy csapat nő abbahagyta a csacsogást, és felnézett a kézimunkából, hogy szemügyre vegye Lorettát. Sötét szemük a ruháján időzött. Egy gyereksereg futott el mellettük, szájuk elé tett kezük mögött kuncogva és suttogva. Kicsit távolabb egy nagyon öreg férfi ült egy árnyas lugas alatt, és rezzenéstelen arccal fürkészte Lorettát. – Harcos nem bánja, hogy itt maradok? Mit szól majd a felesége? – Örül neked. Ez rendben van. Nyugodj meg, Kék Szem! Anyám közel van. Jön majd a kanalával. – Bevezette Lorettát az ajtón. – Harcos? A lány megérkezett. Harcos tűnt elő az árnyékból. Bőre és haja olyan sötét volt, hogy Loretta egy pillanatra nem is ismerte fel a vonásait. Valamit evett, és mielőtt megszólalt, az ennivalót a szájába dugta. Loretta megkönnyebbülten látta, hogy nadrágot visel, és elmélázott azon, vajon az ő érkezésének tiszteletére vette-e fel. – A szívem veled megy, tah-mah. Farkasölő könnyed gyöngédséggel végigsimította, majd elengedte Loretta karját. – Az enyém pedig itt marad. Nei meodro, megyek. Loretta érezte, hogy Farkasölő elhúzódik tőle. Az utolsó pillanatban még megfordult. – Farkasölő… A férfi megállt az ajtóban, és visszanézett. – Minden rendben, Kék Szem. Loretta állatbőr suhogását hallotta a háta mögül, és tudta, hogy Harcos közelebb lépett. Olyan feszülten, hogy a nyaka belefájdult, hátrapillantott, és látta, hogy a férfi elég közel áll ahhoz, hogy megérintse. De nem tette meg. Hanem csak mosolygott, gyengéd, megnyugtató mosollyal. Loretta kintről hallotta, ahogy Farkasölő lova elfut a kunyhó mellett. Harcos megkerülte Lorettát, hogy az ajtóhoz lépjen, és kiabált valamit komancsul. Pár pillanat múlva egy karcsú, lágy szarvasbőr szoknyát és fényes gyöngyökkel kirakott állatbőr blúzt viselő fiatal nő osont be a szobába. Meghajtotta sötét fejét, és selymes hangon üdvözölte Lorettát. – Az asszonyom, Magas Fű Leánya, meghív téged a tüzéhez – fordította Harcos. – Menj! Én is jövök hamarosan. Loretta lába a földbe gyökerezett. Rettegett attól, hogy Farkasölő nélkül elhagyja Harcos kunyhóját. A nő mormolt valamit, és idegesen simította végig az egyik hosszú hajfonatát. Karcsú ujjai a fonatot összekötő hermelinbőr csíkon pihentek meg. Egy perccel később megfogta Loretta kezét, és magával húzta. – Mea, menj! – biztatta Harcos. – Minden rendben. Amikor Loretta kilépett a kunyhóból, a napfény elvakította. Kezével árnyékot vetett a szeme elé, és körbenézett. A komancsok itt sosem merték megközelíteni, amikor Farkasölő mellette volt. De most nem volt itt. Elment. Amikor úgy döntött, hogy idejön, ennyire nem gondolkodott előre. Egyedül lenni egy barbárokkal teli faluban – ez több volt, mint amire alkudott. Az itteni nők nem beszélnek angolul, így csak Harcossal tud beszélni. Harcossal, aki skalpokat tart a lova kantárszárán. Magas Fű Leánya megszorította Loretta kezét, bájos arcvonásai ellágyultak, sötét szeme megtelt együttérzéssel. – Keemah, yo-oh-hobt Papi. Toquet. CATHERINE ANDERSON

148 INDIÁN HOLD

Loretta felismerte a szavakat. Keemah, gyere. Yo-oh-hobt papi, sárga haj. Toquet, minden rendben. Emlékezetében az „ellenség” szót keresve Loretta válaszolt: – Félek. Az embereid nekem to-ho-ba-ka. Leány arcán kis gödröcske keletkezett a mosolytól. – Ka to-ho-ba-ka! – Megpaskolta Loretta vállát. – Hites. Nem ellenség! Barát. Loretta visszamosolygott. Megnyugodva követte az indián nőt egy közeli kunyhóhoz. Talán mégsem volt teljesen egyedül. Sovány vigasz volt, de Farkasölő visszatéréséig ez volt mindene.

Farkasölő megállította a lovát, és végigpásztázta a körülötte elterülő könyörtelenül lapos, végtelenbe nyúló földet. Alacsony, aranyszínű fű nőtt mindenfelé, amerre ellátott. Otthon. Ezen a nyáron a vadászat jobban ment keleten, de Farkasölőnek még így is hiányzott a Staked Plains, főleg a Palo Duro Canyon biztonságos természeti erődje. Itt a quohadie-k uralták a földet, és mindenki, aki be merte tenni ide a lábát, még a vad hispánok is, tartott tőlük. Farkasölő emberei soha nem voltak könnyelműek, amikor arra kényszerültek, hogy a tosi tivo települések közelében üssenek tábort. Arrébb csúszott a csődörén, hogy hátrapillantson a vele tartó harcosok csapatára. A lovak annyira fáradtak voltak, hogy lógatták a fejüket. A férfiak lomhán mozogtak, kimerültség nyomta a vállukat. Farkasölő kegyetlen iramot diktált az elmúlt napokban, és ez kezdett meglátszódni. – Santos valahol itt van – mondta Öreg Embernek. – Friss a lócitrom, és ez a füves terület sötétsárga lett, ahogy letaposták. Itt legeltették az állataikat. – Akkor miért állsz meg? – Egy kicsit pihenünk. Cha-na, Vaddisznó, Öreg Ember mellé vezette a lovát. Éles, fürkésző, sötét szemével fürgén végigpásztázta a földet. – Miért állunk meg most? Már majdnem a nyakukban vagyunk. – Még egy éjszaka már nem oszt, nem szoroz – válaszolt Farkasölő. – Ha baj van, jobb, ha kipihentek vagyunk. Öreg Ember felhorkant. – Úgy hajtottál, mint valami őrült, hogy ideérjünk, és most amiatt aggódsz, hogy kifárasztasz bennünket? Én nem félek néhány hispántól. Egyedül elbírok tízzel. Szerezzük meg a lányt! Majd pihenünk utána, jó? Farkasölő egy pillanatig a messzeségbe meredt. Loretta hangja megállás nélkül suttogott a fülébe. Amikor alszom, akkor is arról álmodom, mi történhet vele, és hallom, ahogy engem hív. Megpróbálom megkeresni, de nem tudom. Nem tudta biztosan, miért lett ennyire fontos számára, hogy megkeresse Amyt, és nem is akarta elemezni az érzéseit. Az volt a célja, hogy kőbe véssen egy alkut egy nővel, akit egyszer már megvásárolt? Miért kell másodszor is fizetnie, hogy az övé legyen? Annyira fontos volt számára a lány boldogsága, hogy hajlandó volt kockára tenni a saját és a barátai életét, hogy elkergesse az árnyékot a szeméről? A kérdések megválaszolatlanok voltak. És aggasztóak. Épp elég rossz volt, hogy a barátai megneszelték a sietősségét. Bizonyára azt gondolják róla, boisa, hogy ennyire megszállott lett egy tosi gyermek miatt. – Mea-dro, menjünk! – mondta nyomatékosan Vaddisznó. Farkasölő elszánta magát. Jól döntött, amikor megkérte ezeket a férfiakat, hogy jöjjenek vele. Nemcsak hűséges barátok voltak, de nem is kérdeztek. – Rendben, megyünk – egyezett bele. – De hazafelé lassabbak leszünk. Vaddisznó összehúzta a szemeit. – Lehet, hogy nem lesz rá lehetőségünk. Lehet, hogy a sárgahajú rossz bőrben lesz azután, hogy ennyi időt Santosszal tölt. CATHERINE ANDERSON

149 INDIÁN HOLD

Farkasölő gyomra csomóba rándult. Csak abban bízott, hogy a gyermek még életben van. A komancs csapat egy óra múlva fellovagolt a dombra, amely Santos táborára nézett le. A tábor egy föld alatti forrás közelében volt. A három szállítmányozószekértől, amelyek félkörben álltak a nyugati oldalon, nem látszott a lemenő nap vakító fénye. A hispánok a szűkös számú árnyékban heverésztek. Bűzük, amely keveredett a rothadó antiloptetem és a friss lócitrom szagával, szétáradt a levegőben. Természetellenes nyugalom szállta meg őket, amikor észrevették a komancsokat. Egyikőjük aki az ágyékát vakargatta, hirtelen, kezét az ágyékán tartva megmerevedett. Egy másik, akinek a cigarettája a szájában volt, felkiáltott, és a kezével legyezett, ahogy a parázs megégette az ujját. A hirtelen hangtól a többiek mozgásba lendültek. Felugrottak, és hangjuk messze szárnyalt a füves területen, ahogy a vezetőjükért kiáltottak. A harminc egyenes vállú, kőkemény arcú komancs sétára lassította a lovát. Farkasölő a jobbján álló harmadik szekérre szegezte tekintetét. Valami kék és fehér lógott a hátsó kerékről. Ahogy közelebb lovagolt, látta, hogy a lány volt az: vékony karja a küllőkhöz volt kötözve, feje a mellkasára lógott. Kék ruhájából mindössze a cafatos szoknyája maradt meg. A fehér villanás a bőre, és muszliningének maradványai voltak. Santos jobb karját felemelve, tenyerét előrefordítva sétált eléjük, hogy üdvözölje őket. Farkasölő csillogó szemmel, zord vonallá szűkült szájjal indult felé. – Hi, hites – kiáltott Santos, és nagyujjait a barátság jeleként összefonta. Komancsul folytatta: – Jó, hogy jöttél, barátom, El Lobo. Sok fegyverem és lőszerem van. És csecsebecsék az asszonyaitoknak. Farkasölő nem mutatta a barátság jelét. Látta, hogy Santos szeme elkerekedik festett arca láttán. – Nem kereskedni jöttünk. Nálad van a sárgahajúm húga. Santos füstös képéről eltűnt a szín. – Az asszonyod húga? Nem, nincs nálam. Én El Lobo jó barátja vagyok. Farkasölő keze összeszorult a kantárszáron. Olyan őrültség volt feldühödnie egy sárgahajú miatt, hogy nem is értette, hogy meg tudná ölni Santost. Azért jött, hogy biztonságban elvigye Amyt, és most ezt kell először megtennie. – Érte jöttem. – Anyám sírjára esküszöm, El Lobo, fogalmam sem volt róla. Ez szörnyű. Santos csodálatosan játszotta el a bűnbánatot. Ha nem lett volna annyira sápadt, Farkasölő talán hitt is volna neki. Leugrott a fekete lováról. Ránézett Vaddisznóra és Öreg Emberre. Ők tudták, hogy számít rájuk abban, hogy fedezzék. A körülbelül húsz hispán a megfelelő tiszteletet mutatta, és félreálltak, hogy Farkasölőt a harmadik szekérhez engedjék. Az indián mellkasa összeszorult, ahogy elég közel ért ahhoz, hogy tisztán lássa a lányt. Düh. Úgy csapta meg, mint egy jól irányzott ütés a rekeszizmára, és a lélegzete is elállt. Ökölbe szorította a kezét, és megbotlott, ahogy lenyelte az ordító dühöt, amely a torkából próbált feltörni. Ez volt a bátor gyermek, aki egyetlen puskával szembeszállt ellene? Vékony fehér karját kékesfekete foltok pöttyözték, ahol kegyetlen ujjak a húsába martak. A mellkasát csupasszá téve letépték az ingét, és kócos aranyszínű hajának függönyén keresztül duzzadtan és lila foltokkal telve kiemelkedett az aprócska melle. Cafatokban lógó szoknyája magasra felcsúszott, és Farkasölő láthatta, hogy belső combjának tejfehér bőrére vastagon rászáradt a vér és a sperma. Farkasölő fél térdre ereszkedett, mokaszinjának nagyujja majdnem megérintette a lány meztelen lábát. A felkavart porban látszódott, hogy más férfiak is térdeltek itt. Sokszor. CATHERINE ANDERSON

150 INDIÁN HOLD

– Éj-mi? – A lány nem mozdult. Farkasölő megérintette Amy haját, amely olyannyira hasonlított az asszonyáéhoz. – Éj-mi, ébredj fel! Azért jöttem, hogy elvigyelek. Olyan hirtelenséggel, hogy megijesztette az indiánt, a lány felkapta a fejét. Hatalmas szeme tele volt rémülettel. Farkasölő, a józanságot keresve, belenézett a kék mélységbe. Semmit nem talált. A lány rápillantott, és elkezdett nyöszörögni, miközben a kötéllel küzdött, ami a kerékhez kikötve tartotta. Mindkét csuklóján egy öt centiméteres vágás éktelenkedett, amely a húsát is láttatta. Nyilvánvalóan nem ez volt az első alkalom, hogy egy férfit látott maga előtt felébredve. – Éj-mi – suttogta az indián, és próbálta megnyugtatni a lányt. – Toquet, minden rendben. Elkezdte kikötni az egyik karját, de megállították a lány éles, rövid sikoltásai, amelyeket felszínes zihálás követett. A szekér kerekéhez húzódott, és sarkát a földbe fúrta, hogy megtartsa közöttük a távolságot. Farkasölő ekkor jött rá, hogy a lány azt hitte, meg akarja őt erőszakolni vagy ölni, vagy talán mindkettőt. Farkasölő hátrébb húzódott, és felemelte a kezét, hogy a lány lássa, nincs nála fegyver. Amy vadul körbenézett, mintha segítséget keresne. Könnyek gyűltek a szemébe. Amikor megint a férfira nézett, az arckifejezése a teljes kétségbeesésről árulkodott. Farkasölő továbbra is feltartotta a kezét. – Lo-ret-ta küldött. Hogy megkeresselek. Lo-ret-ta, a nővéred, aki szeret téged. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a lány ködös szeme Farkasölőre összpontosítana. – Loretta? A férfi bólintott. – Nézz rám, jó? Emlékszel ennek a komancsnak az arcára? A lány meredten nézett rá, és Farkasölő egy pillanatig azt remélte, talán bízni fog benne. Nagyon lassan nyújtotta ki a kezét, hogy kiszabadítsa. Abban a pillanatban, hogy megmozdult, a lány pánikba; esett, sikoltozni kezdett, és dobálta a fejét. Farkasölő tudta, hogy sietnie kell. Minél előbb elviszi a lányt, annál nagyobb biztonságban lehet. A saját emberei nem fognak mozdulni, de az ideges hispánok viselkedése már egy másik helyzet. Ha megérzik, akár csak egy pillanatra is, hogy Farkasölő emberei megtorlásra készülnek e miatt az alávaló tett miatt, félretehetnek minden elővigyázatosságot, és lövöldözni kezdhetnek. Előhúzta a kését, amivel még jobban megijesztette Amyt, és fürgén elvágta a lány csuklóit kikötő köteleket. A lány a földre zuhant, és labdaként összegömbölyödött: térdét a melléhez szorította, fejét magához húzta. Amikor Farkasölő megérintette, megrándult és nyöszörgött. Farkasölőnek le kellett feszítenie a lány térdét a mellkasáról, hogy fel tudja emelni. Amy nem ellenkezett, csak remegett, amikor az indián a karjába vette. A feje a férfi vállára hajlott. Amikor Farkasölő lepillantott az aprócska arcára, összeszorult a szíve. Tökéletes mása volt Lorettának. Ugyanolyan kicsi arccsontok, és ugyanolyan érzékeny száj. Ugyanaz a haj. Ugyanolyan szem, amely a nyári égbolt egy darabját zárja magába. Farkasölő a lovához sétált. Nem nézett se jobbra, se balra, de pontosan tudatában volt a körülötte lévő hispánoknak. Amilyen gyengéden csak tudta, feltette Amyt a csődör hátára, majd felszállt mögé. A lány felsóhajtott, és kezét a lóra tette. Farkasölő a tőle telhető legnagyobb óvatossággal segített neki keresztbe ülni, karjával megtámasztva a kislány hátát. Santos megint hozzálépett. – El Lobo, a szavamat adom, hogy nem tudtam, hogy ez a nő közel áll a szívedhez. Különben nem engedtem volna meg nekik, hogy hozzáérjenek. – Nő? – sziszegte Farkasölő. Santos megrántotta a vállát, pillantása idegesen cikázott. CATHERINE ANDERSON

151 INDIÁN HOLD

– Nem ő az első fiatal lány, akit betörnek. Te magad is megtetted ezt, sokszor. – Én férfiakkal harcolok. Santos végigmérte a komancsok csapatát, mielőtt válaszolt volna. – Ez nem igaz minden komancsra. – Ez a komancs a saját pár lábnyomát hagyja maga mögött – mondta Farkasölő halkan. – Mások más úton járnak. Figyelmét a lányra szegezve Santos angolra váltott. – Nem akartalak bántani, kis muchacha. – Majd Farkasölő felé fordulva hozzátette: – A jó barátod vagyok, El Lobo. Az igazat mondom. Farkasölő undorral horkantott fel, megfordította a lovát, és elindult. Az emberei felsorakoztak mögötte, hogy hátulról védjék. Amy Farkasölő ölében ült összekuporodva, karját keresztbe fonta a mellkasa előtt, a szemét összezárta, a fogai vacogtak. Farkasölő végigmérte a testét. Több mély horzsolás volt a lábán, amit ki kell majd tisztítani. Remélte, hogy ez a legrosszabb, és a bensője nincs úgy szétzúzva, ahogy Parti Fűzé volt. Megígérte az ő kékszeműjének, hogy elviszi hozzá a gyermeket. Éspedig élve.

Egy óra múlva, amikor a komancsok megálltak és egy vízmosásnál tábort ütöttek,

Farkasölő még mindig nem tudta felderíteni Amy sérüléseinek számát. Amikor megpróbálta megérinteni a lányt, Amy őrjöngeni kezdett. Most, hogy az indián a közelében ült, összekuporodva feküdt az oldalán, térdét felhúzta a mellkasához, karjával a fejét védte. Emlékek zúdultak Farkasölőre: amikor Amy egyedül kijött, hogy szembenézzen egy sereg komanccsal, és a puska, amit a vállához tartott, nagyobb volt nála. Amy, aki harapott és rúgott, amikor Fürge Antilop a lován ülve megpróbálta őt a kezében tartani. Komancs szív. Az ilyen lelket nehéz megtörni. Mennyi fájdalmat kellett elszenvednie ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön? Farkasölő nem akart erővel győzedelmeskedni felette. El kellene látnia a sérüléseit, méghozzá gyorsan, de néhány sebe mélyen a húsába vágott. Gyengédségre lenne szüksége. Méghozzá egy nő kezétől. Csakhogy semmilyen nő nem volt több mint száz kilométeren belül. Farkasölő odakiáltott Öreg Embernek, és megkérte, hogy a többiekkel együtt húzódjon kicsit hátrébb, hogy Amy kevésbé féljen. Néhány perc múlva, amikor minden elcsöndesedett körülöttük, Farkasölő keresztbe tette a bokáit, és leült a lány mellé. Nagyon gyengéden megfogta a vállát. Amy elhúzódott, és zokogni kezdett. Az indián, tudva, hogy előbb vagy utóbb a lány elfogadja majd az érintését, rajta hagyta a kezét. Meg kell tudnia, mennyire komolyak a sebei. A lány sírása Parti Fűzre emlékeztette, és olyan dolgokat juttatott eszébe, amelyeket jobb lett volna már teljesen elfelejteni. Az egyik emlék, amely minden másnál erősebben elevenedett fel arról a távoli éjszakáról, haldokló feleségének rettegése volt. Parti Fűz, szorongva az őket körülvevő sötétség miatt, belekapaszkodott Farkasölőbe, és páni félelem áradt szét benne, ha bárki más közeledett feléje. Amynek nem volt kibe kapaszkodnia. Farkasölő szinte maga is érezte a lány félelmét. Át kellene ölelni. De nincs ott senki, hogy ezt megtegye. Senki más, csak Farkasölő. – Éj-mi – suttogta. A lány magába roskadt, és megpróbálta elkerülni a férfi érintését Farkasölő hosszanti irányban végigsimította a hátát. Úgy tűnt számára, mintha friss vér lenne a cafatokra tépett szoknyán. Megérintette, hogy biztos legyen benne. Amikor az ujjbegyei nedvesen emelkedtek fel a ruháról, rettegés futott végig rajta. CATHERINE ANDERSON

152 INDIÁN HOLD

– Éj-mi? Megsebesültél. Muszáj, hogy ez a komancs törődjön veled. Semmi baj nem lesz. Ígérem neked. Megfogta a szoknyát, és megpróbálta felemelni. A lány sikoltozni kezdett, és apró kis öklével összevissza csapkodott. Farkasölő visszaült a sarkára, és felemelte a kezét. A lány megpróbált odébb evickélni a porban, hogy eltávolodjon tőle, majd előregörnyedt a térdére, és tenyerét az alhasához nyomta. – Ne érintsen meg! Ne érintsen meg! Farkasölő, hogy ne félemlítse meg még jobban, felemelve tartotta a kezét. – Sok sérülésed van – mondta halkan. – Ez a komancs a jó barátod. Segítek neked. Amy torkában fennakadt a zokogás. Felemelte a fejét, és az indiánra szegezte vízkék szemeit fájdalom tükröződött bennük. Farkasölő látta, hogy a lány arra vágyik, hogy higgyen neki. Aprócska szája legörbült. – B-barát? Farkasölő elkezdte leengedni a karját. A lány hátrált, és az arcát védte. Láthatóan attól félt, hogy a férfi meg akarja ütni. – Ó, Éj-mi, ne félj! Elviszlek Lo-ret-tához, jó? Ez jó. – Hazudik! Loretta otthon van. Nem küldhette magát. Megpróbál átverni. – Ez a komancs nem hazudik. Lo-ret-ta vár téged, az én falumban. Eljött hozzám. Tudta, hogy ez a komancs meg tud találni. – Farkasölő az elméjében kutatott még valami után, ami meggyőzhetné Amyt arról, hogy nem hazudik. – Egy fekete táskával jött, amiben az ő, Fehér Szem fodrait hozta. – Egy táska? – Remény szökött Amy szemébe. – A f-fekete táskája? Amit mama adott neki? Farkasölő bólintott. – Huh, igen, egy fekete táska. A ruhája kék volt, kicsi kígyókkal és rózsaszín mezei virágokkal. Sok anyag, mi? Sok fehér szoknya és térdnadrág alatta. – A kék kartonruhája – suttogta Amy. – Ó, igen? Kar-ton. A szemem ezt nem látta volna, ha nem jött volna el hozzám. Bizonyosan így történt. – A-akkor miért álltunk meg itt? Miért nem visz hozzá? – Mert sok sérülésed van. Amy feszülten és menekülésre készen figyelte, ahogy az indián lassan a térdére engedte a kezét. – Nézz rám! Hazudik a szemem? Amy Farkasölő pillantását fürkészte. Farkasölő inkább nem mozdult, még levegőt sem vett. – Miért kérné Loretta magától, hogy keressen meg engem? – Remegő kezét a homloka elé tette. – Maga indián. Erre a kérdésre Farkasölő sem tudott válaszolni. Egyik kezét nagyon lassan, óvatosan vállmagasságba emelte. – Látta az én Feketerigómat, egy kislányt. A te Lo-ret-tád tudja, hogy ez a komancs megérti a szívében lévő fájdalmat amiatt, hogy az ő Éj-mi-je eltűnt. Megbízott ebben a komancsban, hogy megkeres téged, és megküzdi a nagy harcot azért, hogy visszavigyen téged hozzá. – Van egy kislánya? És tényleg Loretta küldte magát? Annyira kétkedőnek tűnt, hogy Farkasölő majdnem elmosolyodott. – Itt vagyok, nem? Nagyon hosszú utat tettem meg. Ha ez a komancs bárkit át akarna verni, azt a faluja közelében tenné. A lány szemei elhomályosodtak egy pillanatra, majd kitisztultak. Az indián látta, hogy kezd hinni neki. Ekkor lépések zajára lettek figyelmesek. Farkasölő hátranézett, és Öreg Embert látta közeledni. Gyötrelmes sikoly tört fel Amy torkából. – K-küldje el! – visította. – Küldje el! CATHERINE ANDERSON

153 INDIÁN HOLD

Öreg Ember lépés közben megállt. Felemelt egy vizeskulacsot. – Vizet hoz. A lány arca elfehéredett. – Nem, nem! Küldje el! N-nem akarom, hogy itt legyen! Farkasölő felállt, hogy odamenjen a kulacsért. Abban a pillanatban, hogy Amy meglátta, hogy megmozdul, felkiáltott, és ráugrott. – Ne! Ne hagyjon itt vele! Kérem, ne! Farkasölőt felkészületlenül érte a támadás, és majdnem elvesztette az egyensúlyát, amikor a lány kis teste a mellkasához csapódott. Ahogy vézna karjait a férfi nyaka köré szorította, majdnem elállt az indián lélegzete. Csupasz, izzadsággal borított húsa úgy ragadt a férfiéra, mint egy pióca. Farkasölő egy pillanatig nem tudta, mit tegyen. Majd érezte, ahogy a félelem borzongása végigszalad a lányon, és ösztönösen Amy köré fonta a karját. A teste semmivel nem tűnt szélesebbnek, mint Feketerigóé. Farkasölő szíve összefacsarodott a kétségbeesett öleléstől, amellyel a lány belekapaszkodott. – Ne hagyja! Kérem, ne hagyja, hogy bántson! – Nem, nem, nem hagyom. Biztonságban vagy, Éj-mi. Biztonságban vagy. – Könnyedén végigsimította a lány hátát, óvatosan, nehogy fájdalmat okozzon. Amy elernyedt, és elkezdett sírni. Farkasölő az ölébe húzta. Nem ellenkezett. Farkasölő azt gondolta, talán túlságosan fél. Hatalmas, rettegéssel teli szemeit nem vette le a férfi szemeiről, arca olyan sápadt volt, mintha minden vér kiszállt volna belőle. – Ó, Éj-mi – suttogta. – Ne hagyja, hogy bántson, kérem, ne hagyja, hogy bántson! Jó leszek! Jó! Mindent megteszek, amit mond. Ne hagyja, hogy bántson! – Senki nem fog bántani. Ígérem neked. Senki. – Finoman, óvatosan a mellkasához húzta a lányt. – Toquet, apróság. Ne félj! Minden rendben lesz. Ahogy karját szorosabbra fonta körülötte, Amy megremegett. Farkasölő, tudva, hogy Öreg Ember a közelben állva figyeli őket, közelebb hajtotta a fejét Amyéhez, és suttogni kezdett. Közben úgy ringatta, ahogy Feketerigót ringatná. A lány először mereven feküdt. Ám ahogy az indián nem hagyta abba, megint zokogni kezdett, és Farkasölő tudta, hogy megnyerte a csatát. Közelebb húzta magához, hogy a lány feje kényelmesebben pihenhessen a vállán. Ringatni kezdte, megsimogatta a haját, és tovább suttogott neki. Nem tudta pontosan, mit mond, és azt sem, tosi tivo nyelven vagy komancsul beszél-e hozzá. A szavak nem számítottak. Az üzenetet a hangja és a kezei közvetítették. Nem volt biztos benne, mikor történt, de Amy egy ponton megfordult, és vékony karjával megint átfogta a nyakát. Közelebb húzódott hozzá, arcát a férfi vállának üregébe temette. Zokogásának ereje Farkasölő testén is végigremegett. Farkasölő értette a jeleket. Amikor a kislány szorosabban ölelte a nyakát, ő is így tett karjával körülötte. Aggódott a szoknyáján látható vér miatt. De addig, amíg el nem nyeri Amy bizalmát, kevés remény volt arra, hogy felderítse, honnan szivárog. Ezért folytatta a ringatást. Ahogy érezte a lány keskeny, majdnem lapos mellét a mellkasához nyomódni, elcsodálkozott azon, vajon mit tudtak ezek a férfiak tenni vele. Ez itt nem egy nő, hanem egy gyermek. Gyűlölet forrongott a torkában. Odaintett Öreg Embernek, hogy hagyja a kulacsot a lován. Amikor Amy meghallotta a lépéseit, összerándult, és még hevesebben kapaszkodott Farkasölőbe. – Ne hagyja, hogy elvigyenek! Ne! Kérem, ne! – Minden rendben. Nem visznek el, jó? Itt vagyok. – Kezét végigfuttatta a lány hajában. – Itt vagyok, Éj-mi. Nagy és erős vagyok, mint egy bölény. Rendben? Teljesen biztos, hogy biztonságban vagy.

CATHERINE ANDERSON

154 INDIÁN HOLD

Öreg Ember olyan gyorsan ment el, ahogy jött. Farkasölő csak találgatni tudott, mit gondolhatnak a többiek. Hogy elveszítette a komancs szívét. Hogy elfelejtette, hogyan halt meg a felesége. Hogy boisa. Ebben a pillanatban azonban ez egyáltalán nem számított. Becsukta a szemét, és csak a gyermekre gondolt, akit a karjában tartott, és arra a nagy ajándékra, amellyel megajándékozta őt: a bizalmára. Nem tudta pontosan, mennyi idő telt el. A nap, beharangozva az alkonyatot, alább merült a látóhatáron. Ő pedig még mindig csak ült, és ringatta a lányt. Hébe-hóba, amikor kinyitotta a szemét, látta sötét karjának és a lány fehér húsának ellentétét, és a gyermek hajának csillogását. Egy Fehér Szem. És ez már egyáltalán nem tűnt fontosnak. A gyorsan lemerülő nap végül arra kényszerítette Farkasölőt, hogy felálljon. Gondoskodnia kell Amyről, amíg még van elég napfény. – Éj-mi – mondta kedvesen –, vérzel. Gondoskodnom kell a sebeidről. Lo-ret-ta szörnyen mérges lesz rám, ha nem gondoskodom rólad. A lány megmerevedett. – V-van egy vágás a lábamon. – Megnézem azt a vágást, jó? – Nem… Nem akarom. – Muszáj. Bíznod kell ebben a komancsban. Csak egy kicsit, jó? Amy megint remegni kezdett – Nem! Nem engedem, hogy bárki is megnézzen! Soha többé! Farkasölő egy pillanatig csöndben maradt, és gondolkodott. – Neked adom a késemet Ha át akarlak verni, megölhetsz. Erre a javaslatra Amy felkapta a fejét. Kétkedő kék szemeket meresztett az indiánra. – Nem tenné meg. Farkasölő előhúzta a kését a tokjából, és a lány kis kezébe nyomta a markolatát. Amy meredten nézett le a görbe pengére. Majd látható vonakodással, remegő hangon mondta: – Rendben, hagyom. De csak akkor, ha gyorsan csinálja. Farkasölő felemelte az öléből, és letette a földre maga elé. Amy felkönyökölt, és a kést maga előtt tartotta, készen arra, hogy meglendítse. Farkasölő elharapott egy mosolyt, belenézett a gyermek ijedt szemeibe, és megérintette a bal combját. – Itt? Amy bólintott. Az indián érezte, ahogy remeg, és tudta, mibe kerül számára, hogy megengedje neki, hogy felemelje a szoknyáját. A combja oldalán lévő seb mély volt, és még mindig vérzett. Farkasölő az éles vonalból meg tudta állapítani, hogy kés okozta. Tomboló düh kavarodott fel benne. Ugyanakkor meg is könnyebbült. Kezét a lány lábán tartva felpillantott rá. – Belülről is vérzel? A lány arca lángvörös lett és beleharapott az ajkába. Farkasölő minden lovát eladta volna, amije csak volt, csak hogy legyen itt egy nő. – Csak az igazat szabad mondanod, jó? Amy szeme megtelt könnyekkel. – Meghalok, ugye? Farkasölő úgy érezte magát, mintha egy ló gyomron rúgta volna. Az évek visszapörögtek, és felelevenedett benne felesége életének utolsó napja. – Ez a vérzés belülről; ez erős? Amy megrázta a fejét, arca eltorzult. – Először az volt. Most már csak nagyon pici. Meg fogok halni? A feszültség lassan enyhült Farkasölő vállában. – Ka, nem. – Elengedte a lányt, és visszaeresztette a ruháját. – Nem fogsz meghalni. – Angoltudása cserbenhagyta. – Ez így működik tudod? Egy kis vér. CATHERINE ANDERSON

155 INDIÁN HOLD

Elkezdett felállni. – Ne! Kérem, ne hagyjon itt! – Csak vízért megyek, és ruháért. Hogy megtisztítsam és bekössem a sebet. – Fejével a lova felé biccentett. – Látni fogsz. Amy felmérte a távolságot, és egy biccentéssel beleegyezett. Farkasölő megengedte neki, hogy magánál tartsa a kését, amíg bekötözte a combsérülését. Amy most, hogy elhitte, hogy meg tudja védeni magát, már nyugodtabbnak tűnt. Az indián nem félt attól, hogy megszúrja, de ha mégis megpróbálná, tudta, hogy meg tudja állítani, még mielőtt valódi kárt okozhatna. Amikor befejezte a tisztítást és a kötözést, odaadta neki az egyik állatbőr ingét, hogy Amy eltakarhassa mezítelenségét. A lány hálásan fogadta a felajánlást, de túl gyenge volt ahhoz, hogy segítség nélkül áthúzza a fején a ruhadarabot. Attól is irtózott, hogy meg kell válnia a késtől. Farkasölő megint elnyomta a mosolyát, és azt javasolta, hogy Amy vegye át egyik kezéből a másikba a fegyvert, amíg beledugják apró karját az ing ujjába. Amikor végeztek, fekvőhelyet készített neki egy mesquite bokor alatt, majd leült mellé. A gyermek szeme azonnal lecsukódott. Farkasölő keze után markolászott. Az indián ujjait a lány ujjai köré fonta. Ahogy lenézett rá, Lorettára gondolt. Végül Amy kimerült álomba szenderült. Farkasölő, attól tartva, hogy megvághatja magát a pengeéles késsel, amit még mindig a mellkasához szorítva fogott, levette a tokot az övéről, és nagyon óvatosan a görbe pengére húzta. Mielőtt otthagyta a lányt, megbizonyosodott róla, hogy mélyen alszik. Amilyen csöndben csak tudott elment a lováért, és kicsit távolabbra vezette, hogy ellenőrizze a felszerelését. Kinyitott egy nyersbőr táskát, előhúzta a tartalék kését, és rákötötte a tokját az övére. Majd felhúrozta az íját, és ellenőrizte a fejszéjének élét hogy elég élese. Öreg Ember tűnt fel a homályból. – Mit csinálsz? Farkasölő válasz nélkül folytatta a harcra való készülődést. Öreg Ember a kislány felé pillantott, majd megsimogatta az állát. – Visszamész? Veszélyes egy ember annyi ellen. Farkasölő minden csomagot lehúzott a lováról. – Jobb, mint egy ilyen kislány annyi ellen. – Az erős karod az övé? – Így kell tennem. – Farkasölő, elkerülve Öreg Ember pillantását, elszánta magát. Mindketten ismerték az ilyen kijelentés értékét. Farkasölő azt kívánta, bárcsak meg tudná magyarázni, de a szándékai nem voltak egyértelműen meghatározottak, még saját maga számára sem. – Santos ellopta a lány becsületét. Valakinek vissza kell mennie, és vissza kell szereznie. – Veled megyek. – Nem. Ha elbukom, el kell vinned őt Harcoshoz és Lo-ret-tához. Öreg Ember felsóhajtott, majd bólintott. – Vedd úgy, hogy el van intézve, barátom! Azzal Öreg Ember elballagott, hogy csatlakozzon a többiekhez. Farkasölő hangokat hallott, majd sietős lépteket. Zord mosoly érintette meg az ajkát, amikor felnézett, és azt látta, hogy több barátja lóra száll, hogy vele menjen. Kérdezés és keserű vádak nélkül. Ha ő egy sárgahajú miatt akar harcolni, hát mellette állnak. Vaddisznó lovagolt elé, olyan élesen fékezte le tarka lovát, hogy a ló félkörívben felágaskodott. – Akkor tehát harcolnunk kell, ugye? – Én megyek.

CATHERINE ANDERSON

156 INDIÁN HOLD

– Akkor mi veled megyünk. – Vaddisznó pillantását a mesquite-bokor alatti összegömbölyödött kis alakra szegezte. – Te is ezt tennéd. Farkasölő felszállt. – Biztos, hogy jönni akartok? Megértem, ha nem. – Én veled vagyok. Szeretnéd valamelyiküket életben hagyni? – Ez a komancs ugyanazt a könyörületet tanúsítja feléjük, amit ők tanúsítottak a lány felé. – Farkasölő ajka elvékonyodott. – Senkit. Amy még mindig aludt, amikor három órával később Farkasölő visszatért. Santos véres skalpja lógott csődörének kantárszáráról. Amy becsületét visszaszerezték… bosszúval.

Tizenhetedik fejezet

Tűz fénye táncolt a tipiben, és aranyszínű csíkokat vetített mindenfelé a szobában.

Loretta az árnyékban ült, csöndben fonta a haját, a táskája nyitva volt mellette. Amikor végzett a hajával, hátát a bőrfalhoz támasztotta, és pillantását a csapat indiánra szegezte, akik törökülésben ültek a tűz körül, és valamilyen kockajátékot játszottak. A játéktáblájuk egy puha állatbőrdarab volt, amelyre négyzeteket festettek. Minden személynek volt egy kavicsa, amely a többiekétől eltérő színre volt festve. Loretta nem tudott elég sokáig összpontosítani a játékra ahhoz, hogy rájöjjön a szabályokra. Csak Vörös Bölényre tudott figyelni. A férfi csatlakozott Harcos családjához erre az estére, és olyan jókedvű, gyengéd oldalát mutatta, amelyet Loretta el sem tudott hinni. Pónilány, Harcos kétéves árva unokahúga újra meg újra felmászott rá copfját kapaszkodóként használva, és addig szorította a nyakát hátulról, amíg az indián arca el nem vörösödött, és megcsiklandozta, amikor nem vett róla tudomást, hanem a játékra próbált összpontosítani. Vörös Bölény elviselte a kislány bohóckodását, és keze mindig gyengéd volt, amikor kiszabadította a haját a gyermek kezéből. Loretta alig tudott hinni a szemének. Amikor Magas Fű Lánya felvette a kockákat, Vörös Bölény mondott neki valamit. A nőből nevetés robbant ki, és oldalba bökte a férfit. Vörös Bölény hahotázott, megragadta a nő hajfonatait, és az álla alatt csomót kötött belőle. A nő gyönyörű szemét forgatva megrázta a kockákat, és lendületes mozdulattal eldobta őket. Vörös Bölény előrehajolt, hogy megnézze, mit dobott, majd a csuklójával rácsapott a homlokára. A játéknak vége lett, és Magas Fű Leánya nyilvánvalóan megverte a férfiakat. Arcán önelégült kifejezéssel kibontotta a haját, és hátrasöpörte a válla mögé. A mozdulat Amyre emlékeztette Lorettát, de mostanában mindennel így volt. Ahogy nézte ezt a családi eseményt, az egyetlen különbség, amelyet fel tudott fedezni köztük és a fehér emberek között, a ruhájuk és a nyelvük volt. Valójában még boldogabbnak és elégedettebbnek is tűntek. Vörös Bölény felnézett. Amikor pillantása összetalálkozott Lorettáéval, a mosolya elhalt. Lenézett a lány táskájára, és pillantását megragadta a tűz fényében csillogó gyémántfésű. Egy pillanatig bámulta, majd elfordította a fejét, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy Loretta ne vegye észre az utálatot, amelyet iránta érzett. Loretta elszántan, hogy nem vesz róla tudomást, becsukta a táskát. Farkasölő hamarosan itt lesz Amyvel. Leány eltorzult árnyéka táncolt a falakon, ahogy felkelt a körből, és a konyhai eszközei között kotorászott. A tűzhöz visszatérve egy nagy üstöt helyezett az alacsony lángok fölötti állványra. Teknős követte, arcán a várakozás tüze égett. Miután CATHERINE ANDERSON

157 INDIÁN HOLD

beledobott egy adag zsírt, az indián asszony egy nyersbőr erszényből valamit beleöntött az üstbe, majd rácsukta a tetejét. Néhány perc múlva Loretta furcsa, pukkanó hangokat hallott. Pattogatott kukorica. Amy kedvence. Az emlékek fájtak: együtt ülni az asztalnál olvasztott vajtól maszatos ajkakkal, miközben a nevetés hangja muzsikaként lebeg a levegőben. Loretta elfordította az arcát, és elfojtotta a szemét megrohamozó könnyeket. Nem csoda, hogy Teknős izgatott volt. Hisz minden gyerek szereti a pattogatott kukoricát. Loretta hamarosan az illatot is érezte. Bárcsak Amy is itt lehetne velük! Harcos intett neki. – Lo-ret-ta, gyere, jó? Loretta idegesen nézett Vörös Bölényre. Meglepetésére a férfi közelebb húzódott Magas Fű Leányához, hogy helyet csináljon neki. Feketerigó átviharzott a szobán, és megragadta Loretta kezét. – Keemah! – kiáltotta. Loretta felállt, és hagyta, hogy a gyermek a körhöz vezesse. Rápillantott Vörös Bölényre. A férfi elkapta a pillantást, és rámosolygott. Lorettának az a kényelmetlen érzése támadt, hogy csak Harcos és Magas Fű Leánya kedvéért teszi ezt, és valami konkrét oka van ennek a hirtelen fordulatnak. Ó, istenem! Vajon Vörös Bölény azt remélte, hogy Harcos esetleg magukra hagyja őket? – Ez a komancs nem fog megenni téged – mondta. – Légy nyugodt! Loretta nem tudta mire vélni az indián kedvességét. Elrendezte a szoknyáját és leült, majd kezét az ölébe tette. Harcos közel ült hozzá, ezért viszonylag biztonságban érezte magát. Az elmúlt öt napban többször bizonyította, hogy higgadt, kedves ember. Magas Fű Leánya a maga kedves, csöndes módján irányította a kunyhót. Loretta biztos volt benne, hogy ha Harcos ilyen közel van hozzá, senki nem bánthatja. Miután a kukorica elkészült, Leány levette az üstöt a tűzről, és a kör közepére tette. Amikor leügyeskedte róla a tetőt, az illat maga már annyira finom volt, hogy szinte enni lehetett. Amikor mindenki kiszolgálta magát, Loretta szégyenlősen kimert egy kis maréknyit, és próbált nem gondolni Amyre, hogy ne essen kétségbe. Vörös Bölény felhorkant, tenyerével méretes tálat formázva belemártotta kezét a vattaszerű kukoricába. A következő pillanatban Loretta szoknyájára öntötte a nagy halom kukoricát, ami szétszóródott a lány ölében. – Ó, istenem! Én… – Loretta azt akarta mondani, hogy nem tud ennyit enni, de elfojtotta a szavakat, és mosolygott. Ezek az emberek nem ismerik Amyt. Nem várhatja el tőlük, hogy megértsék a komor hangulatát, vagy hogy egyáltalán törődjenek vele. – Köszönöm. Feketerigó elcsent egy darab kukoricát Loretta kupacából, és mindenki nevetett. Nehogy leelőzzék, Pónilány, aki mindig mozgásban volt, odatotyogott, és ő is kiszolgálta magát – Látod? Jó, hogy ilyen sok van neked – mondta Vörös Bölény. Hangja olyan kedvesen hangzott, hogy Loretta felnézett. Sok sebhelye miatt nehéz volt az arckifejezéséből olvasni. Szemének csillogása csak a tűz fényének tükröződése volt? Kényelmetlen bizsergés futott végig Loretta gerincén. Elfordította a fejét. Mindegy, milyen kedvesen viselkedett vele, soha nem fog bízni benne. Fürge Antilop dugta be a fejét az ajtólemezen, és Teknőst szólította. Amikor megérezte a pattogatott kukorica illatát, beljebb jött. Jóképű arca mosolyra húzódott. Loretta oldalra dőlt, amikor a fiú a ritka élvezet után nyúlt. Bár Farkasölő biztosította arról, hogy Fürge Antilop erős karja az övé, Loretta nem látta a fiatal fiút a Magas Fű Leányával való tartózkodása alatt eleget ahhoz, hogy fesztelen legyen a társaságában.

CATHERINE ANDERSON

158 INDIÁN HOLD

Fürge Antilop inkább mexikóinak nézett ki, mint komancsnak, és Loretta elgondolkodott, vajon nem félvér-e ő is, mint Farkasölő. Arcvonásai szinte túl tökéletesek voltak egy férfihoz: egyenes, fejedelmi orr, nagy, barna szem, és finoman rajzolt száj, amely tökéletes ívet formált. Nem mintha számított volna a vérvonala. Bármilyen is a származása, elfogadott és kedvelt tagja volt a falunak. Loretta úgy tizenöt, talán tizenhat évesnek gondolta, de úgy viselkedett, mint egy felnőtt férfi: izomzata kidolgozott, testtartása büszke volt. Ahogy Loretta elképzelte, éppoly kegyetlen lehet a csatában, mint bárki más. Egy újabb adag pattogatott kukoricát csenve Fürge Antilop valamit mondott Teknősnek, és rákacsintott. Harcos kisfia anélkül, hogy engedélyt kért volna a szüleitől, felugrott, és kiment a másik fiú után a kunyhóból. Loretta utánuk meredt, és azon mélázott, hova mehetnek ilyen késő esti órán. Úgy tűnt, hogy Harcos és Magas Fű Leánya nem törődik velük. Loretta már rájött, hogy a komancs gyerekek sokkal szabadabb gyeplőre vannak eresztve a fehéreknél: saját elképzelésük szerint jönnekmennek. Még sosem látott olyat, hogy valamelyiküket megbüntették, vagy csak leszidták volna. Feketerigó ellopta Teknős helyét az apja mellett, odakuporodott mellé, és gügyögött neki. Harcos vigyorgott, és bedugott egy kis pattogatott kukoricát a kislány szájába. Feketerigó olyan hangot adott ki, mint egy kis pulykakakas, és közben az apja ujjait harapdálta. Pónilány, aki mindig versengett a figyelemért az idősebb lánnyal, rikoltozott, és feléjük viharzott. Ahogy elrohant Loretta mellett, elbotlott. Vörös Bölény hirtelen utána nyúlt, hogy elkapja, de nem volt elég gyors. A kislány feldőlt, és háttal a tűzre esett. Sikoltása belehasított a levegőbe. – Ó, Istenem! – A szoknyájába beleakadt lábaival Loretta nem, tudott időben megmozdulni. Harcos próbált kiszabadulni a lánya karjából. Leány is felugrott, de messze volt a kislánytól. Vörös Bölény volt hozzá a legközelebb, és ő is volt a leggyorsabb. Kikapta a gyermeket a lángokból, rápillantott az égéseire, és a kis testét maga előtt tartva a kunyhó ajtaja felé rohant vele. Loretta, aki nem értette, mit kiáltott a férfi, nem tudta, hova viszi Vörös Bölény a gyermeket. Harcos és Magas Fű Leánya a férfi után rohant, Feketerigó a nyomukban iparkodott. Mire Loretta kiszabadította a szoknyáját és fel tudott állni, egyedül maradt a kunyhóban. Pónilány sikításai hallatszottak a távolból, egyre halkabban. Nem mehetett utánuk. Kívülálló volt. Remegve bámult a tűzre. Szegény Pónilány! Bűntudat hasított belé, és undorral rángatta meg ormótlan szoknyáját. Eszébe jutott, milyen gyengéden érintette meg Farkasölő a kisgyermeket, és milyen melegség áradt a szeméből, amikor ránézett. Szétszóródott pattogatott kukoricával volt tele a föld Loretta lábainál. Még mindig remegve a félelemtől és az aggódástól leguggolt, hogy összeszedje a szemetet, és a tűzre dobja. Mire végzett, több perc is eltelt. Ez volt az első alkalom, hogy egyedül hagyták a faluban. Az első három napban Farkasölő volt körülötte, az elmúlt ötben pedig Magas Fű Leánya volt vele. Loretta térdre zuhant, a lángokba bámult, és hatalmukba kerítették a kinti zajok. A falulakók, akik hallották Pónilány kiáltásait, aggódástól éles hangon beszélgettek. Loretta becsukta a szemét. Imádkozott a gyermekért. Az ajtólemez nyikorgott, ahogy valaki belépett. Loretta képtelen volt felnézni. Valaki rájött, hogy egyedül van? Azért jöttek, hogy megkínozzák? Vagy megöljék? – Harcos és Leány hamarosan itt lesznek. Le kell hűteniük az égéseket Pónilány bőrén, a folyóban. Amikor készen vannak, elviszik Füves Asszonyhoz gyógybalzsamért. Harcos ezért küldött, hogy vigyázzak rád. Fürge Antilop Teknőssel van valahol az éjszakában.

CATHERINE ANDERSON

159 INDIÁN HOLD

Loretta felkapta a fejét, és látta, hogy Vörös Bölény lépked felé, nadrágja és mokaszinja csöpög a nedvességtől. Elképzelte, ahogy gyengéd kézzel és nyugtató szavakat suttogva begázol a vízbe Pó-nilánnyal. Összeszorult a torka. Feszélyezte, hogy nem gazemberként látja a férfit, hanem olyan emberként, aki szeret, és akit viszontszeretnek. Kétarcú férfi: az egyik emberi, a másik torzszülött. Vörös Bölény lekuporodott a tűz másik oldalán, pillantása lassan végigmérte a lányt. Gúnyos mosolyra húzódott a szája. – Nem félsz. Nincs rá szükség, ugye? Loretta kezével belemarkolt a szoknyájába. – Azt hittem, utál engem. Minek köszönhető ez a hirtelen változás? A férfi szélesen mosolygott. – Semmi változás. Az utálatom ég – a tűzrakó felé biccentett –, mint a lángok. A szívem örül. Az unokatestvérem asszonya vagy. Megállapodtál vele. A testvéredért cserébe? – Egyik szemöldökét felhúzta, és úgy nézett Lorettára, mint egy kegyetlen kisfiú, aki épp egy bogarat dobott egy forró serpenyőbe. Lorettának az a kényelmetlen érzése támadt, hogy a férfi örül annak, hogy egyedül lehet vele. Hogy várta ezt a pillanatot, mint egy macska, amelyik már figyelte az egeret, hogy lecsapjon rá. – A dal hamarosan véget ér. A kukoricamagok, amelyeket Loretta a tűzre dobott, ezt a pillanatot választották arra, hogy pattogni kezdjenek. Loretta a váratlan zajtól megijedt. Vörös Bölény torz szája elgörbült. Loretta rettegése a tetőfokára hágott. Tudta, hogy ez a férfi célja: hogy elbátortalanítsa őt. Miért hagyná, hogy sikerüljön neki? – Farkasölő dalára utal, gondolom. Vörös Bölény meglepettnek tűnt. – Elmondta neked a szavakat? – Nem. Milyen szavakat? A férfi szeme felcsillant, és most Loretta tudta, hogy ennek semmi köze a tűzhöz. A gonoszság csillog belőle. – Majd megtudod a szavakat. Hamarosan. – Arckifejezése önelégültté vált. – Amikor az unokatestvérem visszatér. Minden bizonnyal nem vagy túl okos, Sárga Haj. De ez jó. A dalnak valóra kell válnia. – Ezt hogy érti? A férfi lerázta magáról a kérdést. – Mondja el! – ragaszkodott hozzá Loretta. – Majd meglátod – mosolygott Vörös Bölény, mintha valami bizalmas viccen mulatna. Hosszú percekig a tűzbe bámult. – Amikor hazavitt téged a faházadba, nem mutatta meg neked, hogyan kell visszajönni a lábnyomait követve? Nem jelölte meg a földedet, hogy mindenki, aki arra jár, tudja, hogy az ő asszonya lakik ott? – De igen. És? Vörös Bölény csak bámult Lorettára, mintha arra várna, hogy megértse a célzást. Amikor a lány csak visszabámult rá, hangosan felkacagott. – Nem hagyta ott neked az egyik legjobb lovát? Nem adta oda a medálját, hogy asszonyaként jelöljön meg vele? Borzongás áradt végig Loretta gerincén. – De. – És nem sokkal az után, hogy elment, megjelentek a hispánok? – Igen. Mit akar ezzel mondani? Vörös Bölény elmosolyodott – Hogy nyilvánvalóan nem vagy túl okos. Ő küldte Santost érted. A dal szövege azt mondja, vissza kell jönnöd hozzá. Farkasölő könnyen járhatóvá tette számodra a visszautat. Most pedig, buta nő, eladtad magadat neki. Az övé vagy. Amikor visszatér, a dalnak vége. CATHERINE ANDERSON

160 INDIÁN HOLD

Minden szörnyen világossá vált, ahogy a darabok a helyükre kerültek. Loretta a férfira bámult, pulzusa az egekbe szökött – Nem… hazudik. Egy újabb kukoricamag pattant szét. Vörös Bölény a szénné égett maradékokat visszadobta a lángok közé. – Így kellett lennie. A szeretett gyermeket ellopták, hogy te visszajöjj hozzá. A medálja megjelölt téged, hogy a barátja, Santos ne a rossz nőt rabolja el. Három szőke. Santos felismert téged a kőről, amit az unokatestvérem adott neked. – Nem. – Bár Loretta szerette volna tagadni, volt értelme annak, ahogy a férfi csavarta a dolgokat. – Ő nem tenne ilyen aljasságot! Egy gyerekkel biztosan nem! – A hispánok gyakran meglátogatják a faházadat? – Nem. Soha. – Loretta száraz és ragadós nyelvével megnyalta az ajkát. – De lehetett hallani arról, hogy a környéken vannak. Vörös Bölény szúrós pillantással nézett Lorettára. – Farkasölő elmegy, és ők először az életben megjelennek? Elviszik a gyereket. És Farkasölő sárgahajúja bizony gyorsan visszajön hozzá. – Hazudik! – A dalnak valóra kell válnia. Amikor Farkasölő visszatér a gyermekkel, számon kéri rajtad a megállapodást. Eljöttél hozzá, ahogy azt már réges-régen megénekelte a dala. Alkut kötöttél vele, magadat adtad cserébe, hogy megkapd a gyermeket. Amikor visszatér, elmegy majd a nagy tűzhöz, és bejelenti a házasságotokat. Majd… – Vörös Bölény elvigyorodott, és vágó mozdulatot tett a gégéje előtt. – Suvate, vége. Loretta gyomra felfordult. – Nem. A férfi megint vállat vont, mintha egyetértene. – Ó, igen, először egy kicsit játszik majd veled. – Ahogy Loretta felé hajolt, a tűz fénye a sebhelyes arcán játszott. Gúnyos pillantással mondta: – Ahogy én is. És sokan közülünk, ugye? Nagy móka lesz, Sárga Haj. Szerinted ugyanilyen kedves lenne egy másik fehér nővel is? – Felhorkant, és felállt. – Bolond vagy. Egy Fehér Szemű? Köpünk rátok. Hányingere van tőletek. A te embereid ölték meg a feleségét és a meg nem született gyermekét. Befogadott téged a bölénybőr köpenyébe? Nem, Sárga Haj. Ahhoz, hogy örömöt leljen egy olyan nőben, mint te, várnia kell, hogy az ő szokásai szerint alakuljanak a dolgok. Mintha Loretta közelsége megfertőzte volna a levegőt, amelyet belélegzett, Vörös Bölény otthagyta a tüzet, és az ágyra ült. Előhúzta a kését, és ellenőrizte az élét a nagyujjával. Majd pillantását a lány mellére szegezve, késének hegyét végighúzta a mellkasán. – Hamarosan, mi? Nemsokára. Hányinger fojtogatta Loretta torkát. Nem tudta levenni a szemét a kés pengéje által húzott vonalról, és elképzelte ugyanezt a saját testén. – Mondd el a szavaimat Harcosnak! Ő is megerősíti majd, hogy igazat mondok. Figyeld csak az unokatestvéremet, amikor visszatér! Odamegy majd a nagy tűzhöz, és elmondja a szavakat, hogy a felesége legyél. Figyelj csak! Majd meglátod. Vörös Bölény nem hazudik. Hirtelen dermesztő félelem kerítette hatalmába Lorettát. Farkasölő tényleg hitt abban, hogy a dalnak valóra kell válnia, és abban is, hogy Lorettának fontos szerepe van benne. Úgy manipulálta őt, mint egy marionettbábut, hogy úgy táncoljon, ahogy a dal mondja, csak azért, hogy a prófécia valóra váljon? Fehérek ölték meg a feleségét? Lehet, hogy Farkasölőt is éppúgy mardosta a gyűlölet, mint őt, és ugyanúgy megvetett minden fehér bőrűt, ahogy ő megvetette a komancsokat. Izzadság gyöngyözött Loretta homlokán. Ismerni fogom a dalt, amelyet a szíved énekel. Hitt Farkasölőnek. Egy kicsit még fontos is lett neki, és barátjaként gondolt rá. CATHERINE ANDERSON

161 INDIÁN HOLD

A barátja. Farkasölő megértette ezt, és hálás volt érte. Nem lesz közöttünk háború. Üdvözöllek majd, és továbbmegyek. Hogy lehetett ennyire álnok? Ennyire szörnyen kegyetlen. Visszaemlékezett a férfi skalptartó oszlopára, és arra, hogy az anyja megpróbálta eltávolítani a kunyhójából, hűtlenségének többi jelével együtt. Édes istenem, minden erről szólt, és ennek a része volt még Magas Fű Leánya is. Loretta összeszorította a fogait, és belenézett Vörös Bölény gonosz szemébe. Emlékek áradtak szét elméjében Farkasölőről. Hangjának mély suttogása, kezének gyengéd érintése, és elnéző mosolya. Hogy tud egy férfi ennyire meggyőző álcát felvenni? Nem. Nem hisz Vörös Bölénynek. Nem teheti meg. Ennyivel tartozik Farkasölőnek. Várni és imádkozni fog. Ha Vörös Bölény nem hazudik, ha Farkasölő tényleg manipulálta az eseményeket, hogy ő visszatérjen hozzá, akkor ő és Amy jobb, ha meghalnak.

Hajnalban Amyt abban a pillanatban elfogta a rémület, hogy kinyitotta a szemét.

Mindannyian ott voltak körülötte. Mindig a reggelek és az esték voltak a legrosszabbak, amikor a leghidegebb volt. Hamarosan jönni fognak, egy férfi, lehet, hogy kettő, és folyamatos lesz a sor egészen addig, amíg a nap magasan nem lesz az égen. Imádkozott, hogy vigye el a halál, mielőtt ez újra megtörténik. Ahogy minden reggel, amikor felébredt, nekifeszült a köteleknek, amelyek megkötötték. Amikor rájött, hogy nincsenek kötelek, zavarodottság lett úrrá rajta. Nem volt hozzákötve a szekér kerekéhez? Lágy szőrmén feküdt, bölénybőr takaróval betakarva? Ujjai ösztönösen megmarkolták a kés nyelét, és hirtelen elöntötték az előző nap emlékei. Farkasölő, a komancs. Mama azt mondta, egy szívtelen állat. Lehet, hogy az. De legalább ő még nem tette vele azt. Amy körbepillantott. Az indián lova a közelben legelészett, de Farkasölőt nem látta sehol. Zokogás szakadt fel a torkából, amit hamarosan egy újabb, majd megint egy másik követett. Hol volt a férfi? Itt hagyta? Abban a pillanatban, hogy a többi indián észreveszi, hogy ő egyedül van… Egy nagy, meleg kéz került elő a semmiből, és megállt Amy haján. A lány hirtelen megmerevedett, és zokogását elnyelve mozdulni sem mert. Egy férfi. De kicsoda? Valamelyik másik indián settenkedett oda hozzá? Elfordította a nyakát, és észrevette, hogy Farkasölő a közelében fekszik, feje teteje csak pár centiméterre van az ő fejétől, lába pedig az övétől ellenkező irányba mutat. – Ka taikay, ka taikay – suttogta álmosan. – Toquet, ma-tao-yo. Amy nem értette a szavakat. Csak azt tudta, hogy valami megmagyarázhatatlan módon megnyugtatják őt, éppúgy, ahogy a férfi kezének súlya a haján. Erős, erőteljes, mégis különösen gyengéd kéz. Nem volt egyedül. Az indián egész éjjel vele volt, és egyetlenegyszer sem érintette meg. Mielőtt végiggondolta volna, Amy beledugta a sarkát a porba, és a férfihoz viharzott. Amikor a feje a férfi feje mellé került, Farkasölő felemelte sötét szempilláit, és próbált a lányra összpontosítani. Amy annyira közel volt hozzá, hogy indigókék szemeivel bandzsított, ahogy ránézett. Hátrahúzódott, és pislogott. Amy visszatartotta a lélegzetét. Félt, de mégsem félt. A szeme sarkából a férfi vállának kiemelkedését látta. Barna mellkasának szélessége kétszerese volt az övének, talán még annál is szélesebb, és izmos mellével összehasonlítva Amyé két apró szúnyogcsípésnek tűnt. Az indián megölhetné őt, ha akarná. Eltörhetné a nyakát, mint egy száraz faágat. De akár védelmezhetné is. CATHERINE ANDERSON

162 INDIÁN HOLD

Miután enni és inni adott Amynek, Farkasölő nekilátott előkészülni az induláshoz. A

listáján szereplő első teendő Santos skalpjának elrejtése volt, hogy a lány ne lássa meg, és ne ijedjen meg tőle. Miután a nyeregtáskát csődörének felső hevederéhez rögzítette, beletette a skalpot, majd egy másik táskáért ment, és beleütközött valamibe. Ahogy hátrapillantott, észrevette, hogy az a valami Amy. Hatalmas szeme úgy ragyogott fel rá, olyan élénk kéken és rettegéstől telve, hogy Farkasölőnek el kellett nyomnia ideges morgását. Kikerülte a lányt, és lehajolt, hogy felvegye az utazótáskáját. Ahogy felegyenesedett, könyöke hozzáért a lány vállához. Amikor visszament a lovához, Amy a nyomában volt, mintha láthatatlan izomszálak kötötték volna hozzá. Farkasölő rácsatolta az utazótáskát a lovára, majd megfordult, hogy a lányra nézzen. Amy nyilvánvalóan attól rettegett, hogy ő magára akarja hagyni. Tudta, mit gondol majd a többi férfi, ha túl sok figyelmet szentel a lánynak. De nem törődött ezzel. Ha elhiszik, hogy feleségül akarja venni Lorettát, és hogy ez a gyermek a házasság után az új testvére lesz, akkor kedvesebben bánnak majd vele az út során. Amynek pedig minden kedvességre szüksége van, amit csak megkaphat. Rezignáltan felemelte a karját, hogy a lány közelebb léphessen hozzá. Érezte, ahogy a hideg izzadsággal lepett kis ujjak az öve alá bújnak, mintha Amy attól félne, hogy el akar menekülni. Mosolyra húzódott a szája, ahogy a lány apró válla körül szorosabbra fonta az ölelését. – Óvatosnak kell lenned azzal a késsel – mondta kedvesen. – Éles a pengéje, és könnyen vág, ha kiveszed a tokjából. A lány még hevesebben szorította a fegyvert. Farkasölő egy pillanatig csak nézett rá, majd kihúzott egy nyersbőr csíkot a táskájából. Letérdelt a lány előtt, a késért nyújtotta a kezét, és mélyen Amy szemébe nézett. – Csak egy pillanatra, jó? Amy kelletlenül, hogy az egyetlen védekezőeszközétől meg kell válnia, bámult rá. Farkasölő türelmetlenül várt. Amikor a lány végre átadta neki a kést, átdugta a nyersbőr csíkot a tokon lévő hurkon, majd Amy dereka köré kötötte a bőrt. Úgy igazította, hogy a fegyver kézre essen számára, ahogy a csípőjére lóg. Jutalma egy remegő mosoly volt. Farkasölő úgy értékelte, jó vásárt csinált.

CATHERINE ANDERSON

163 INDIÁN HOLD

Tizennyolcadik fejezet

Valaki egy fazékban szárított szilvát főzött. Ahogy az édes illatot magával vitte az

esti levegő, tantaluszi kínokat okozott Lorettának. Magas Fű Leánya felemelte kunyhójának oldalsó ablaklemezeit, hogy egy kis huzatot csináljon. Így Loretta rálátást nyert a szomszédokra. Vicces volt, hogy ha becsukta a szemét, el tudta képzelni, hogy fehér emberekkel táborozik. Nevetést hallott. Gyerekek hangja csengett-bongott. A távolból egy férfi hangját hallotta, aki a feleségével pörölt, épp úgy, mint otthon Henry bácsi, csak itt a feleség visszakiabált. Rachel néni ezt sosem merte megtenni. Leány, aki a varrása fölé hajolt, felpillantott, és elmosolyodott. Lágy csillogással a sötét szemében felemelte a szarvasbőr blúzt, amelyet készített, és megmutatta Lorettának, hogy Loretta megcsodálhassa. Ahogy őt nézte, Loretta nehezen tudta elképzelni, hogy ez a nő részese lenne egy gálád összeesküvésnek. Ha pedig Leány nem tud semmit az összeesküvésről, akkor bizonyára az nem is létezik. Ezért Loretta úgy döntött, nem ítélkezik egészen addig, amíg Farkasölő vissza nem tér. Épp, ahogy Vörös Bölény megjósolta, Harcos is megerősítette az indián történetét. Igen, Farkasölő adott Lorettának egy nagyszerű lovat, és megtanította arra, hogyan kövesse az ő lábnyomait, hogy vissza tudjon jönni hozzá, ahogy azt a dal megénekli. Igen, neki adta a medálját, hogy asszonyaként megjelölje. Loretta nem vallatta Harcost semmilyen további információért, és nem is mondott neki semmit, ami kérdésekre buzdította volna. Ha Farkasölőre tényleg igaz a csalás bűne, Lorettának váratlanul kell elmenekülnie Amyvel. Ha Farkasölő bűnös. A Vörös Bölény rémisztő leleplezése óta eltelt hét napban Loretta ezt egyre nehezebben tudta elhinni. Ha Farkasölő előre megrendezte Amy elrablását, majd megmentését, akkor minden bizonnyal már korábban visszaért volna. Ha ez ilyen sok időbe telik számára, valószínűleg nehézségekbe ütközött: Santos megtalálásával vagy Amy kiszabadításával kapcsolatban. Ezen a ponton Loretta csak imádkozni tudott azért, hogy Amy egyáltalán életben legyen. Kényszerítve magát, hogy ne Amyre gondoljon, hanem a ruhadarabra, amelyet Leány a magasba emelt, megszólalt: – Gyönyörű, tényleg gyönyörű. A blúz valóban gyönyörű volt, rojtos, könyékig érő raglán ujjal és metszett nyakkivágással, amelyet aprólékos gyöngyvarrás díszített. Leány izgatott csacsogása alapján a legújabb divat szerint készült. Loretta előrehajolt, hogy megérintse a blúzt. – Csodás varrónő vagy. – Ó, ó! – Magas Fű Leánya beleharapott az alsó ajkába, hogy elfojtsa örömteli mosolyát. Loretta tudta, hogy az ó igent jelent, és így azt is tudta, hogy Leány megértette az ő elismerését, bár nem tudtak igazán jól kommunikálni. – Ein mahheepicut – tette hozzá Leány kedvesen, szégyenlősen. Loretta korábban már hallotta ezeket a szavakat, de nem tudott visszaemlékezni, mikor, vagy hogy mit jelentenek. Kimert egy marék gyöngyöt Leány gyöngyös zsákjából, és elkezdte őket kupacokra válogatni a szőrmeágyon: vörösek, kékek, zöldek és feketék. Magas Fű Leánya dörmögött valamit, és elismerően bólogatott. Loretta örült, hogy hasznos lehetett. Ha a keze el volt foglalva, könnyebb volt számára az Amy iránt érzett félelmét féken tartania. Egy kint felhangzó kiáltás vonta el Leány figyelmét. Felemelte a fejét, félretette a varrását, és feltérdelt. Miután egy pillanatig fülelt, elkezdett valamit magyarázni, és a CATHERINE ANDERSON

164 INDIÁN HOLD

kezével hadonászott. Loretta kinézett, és látta, hogy emberek sietnek a kunyhók közötti ösvényen a falu széle felé. Habbe Esa. Amikor meghallotta a nevet, ijedtség, remény, és valami meghatározhatatlan érzés áradt szét benne. Farkasölő visszajött. Loretta kezébe vette a szoknyáját, hogy ne essen el benne, és felugrott. Nem merte elhagyni a kunyhót, legalábbis Harcos védelme nélkül. Amy. Megtalálta Farkasölő? Loretta lába magától mozdult, és a kunyhó ajtaja felé vitte. Magas Fű Leánya kiszaladt, és lábujjhegyen ugrándozott, hogy lásson valamit az egyre növekvő tömeg fölött, vidáman nevetett, és Loretta felé bólintott. A „yo-oh-hobt po-pi” szavak hangosan és tisztán érthetően hangzottak. Sárgahajú! Loretta elfelejtkezett a saját biztonságáról, és kirohant a kunyhóból. Magas Fű Leánya elkapta a karját, és váratlan erővel visszatartotta. – Ka, ne! Loretta a várakozás kínjával, feszülten figyelte a megérkező férfiak csoportját. Majd megpillantott egy szőke fejet. Csak erre volt szüksége. Kitépte magát Leány szorításából, és kiszaladt az ösvényre, csatlakozva az előrenyomuló testek áramához. Amy. Két nő között utat tört magának. Annyira izgatott volt, hogy észre sem vette a mellette haladó Fürge Antilopot. A következő pillanatban észrevett egy fekete lovat, amely átvágott a tömegen, és egy ismerős, mély hang megszólalt: – Kék Szem? Farkasölő lélegzete elállt, amikor Loretta a hangja hallatán megfordult. Egy pillanatra elfelejtkezett a mellkasához bújó gyermekről, és egész lénye a gyönyörű nőre összpontosított, aki ellenséges indián asszonyoktól körülvéve állt a lecsillapodó porfelhőben. Szeme úgy csillogott, mint a lángok aljának briliáns kékje, és sötét szempillái egészen aranyszőke szemöldökének ívéig felhajlottak. Hajfonata meglazult, és dús arany tincsek omlottak a vállára. Annyira gyönyörű volt, hogy Farkasölő nem hitt a szemének, és szinte félt elhinni, hogy Loretta tényleg őhozzá tartozik. Még a terjedelmes szoknyákban, álltól lábujjhegyig többrétegnyi ruhába csomagolva is látta testének nőies vonalát, mellének duzzanatát, derekának ívét, csípőjének kiszélesedését. Farkasölő több tulajdonára is büszke volt élete során. Természetesen büszke volt első íjára, és az első madártollaira. Büszke volt csodálatos harci lovára, Füstre is. De az érzés, amely most elöntötte, minden eddigit felülmúlta. Ez az aranyhajú nő istennek tett ígérete alapján örökre hozzá tartozik, az övé, csakis az övé, mindörökkön-örökké. Forró, sürgető vágy éledt fel benne, és az elkövetkező éjszakát juttatta eszébe. A gondolattól, hogy a bölénybőr köntösében tartja majd, és ahogy már oly sokszor álmodott róla, szeretheti őt, a megpróbáltatások, amelyeket Árnyért kellett átélnie, teljesen eltörpültek. Loretta pillantása a gyermekre vándorolt. Felemelt karral szaladt előre, és kiáltotta: – Amy! Ó, Amy! Megtalált! Hála istennek! Farkasölő nem tudta pontosan, mire számít Lorettától, amikor átadja neki a gyermeket. Hálára biztosan. Tizenkét napig megállás nélkül lovagolt. Kockára tette az életét. Gondját viselte Loretta húgának. Ő pedig most tudomást sem vett róla, mintha ott sem lenne. Nem Loretta istene harcolta meg azt a véres harcot Santosszal, hanem ő maga, Farkasölő. Farkasölő tudta, hogy nem szép dolog, de örült, amikor Amy belekapaszkodott a derekába, és arcát vállának völgyébe rejtette. Legalább a kislány tudja, ki hozta ide. Körbepillantott a csődületen. – Félti a skalpját, Kék Szem. Loretta kezét Amy lábára tette. – Édesem, én vagyok, Loretta.

CATHERINE ANDERSON

165 INDIÁN HOLD

Amy kikukucskált, meglátta a furcsa indiánokat, és visszabújt Farkasölőhöz, ismét elrejtve az arcát. – Amy, kedvesem… – Loretta hangja megtört. – Mi a baj vele? Farkasölőbe bűntudat hasított. Visszaemlékezett arra, amilyen volt Amy azelőtt, hogy Santos elrabolta, és el tudta képzelni a döbbenetet, amelyet Loretta érezhet. Ő már hozzászokott a gyermek rettegéséhez, és tudva, amit tudott a megpróbáltatásairól, meg is értette. Loretta azonban nem látta a szekér kerekéhez kikötve, védtelenül a mocskos férfiakkal szemben, akik megbecstelenítették. – A szíve összetört. – Farkasölő kezébe vette Loretta kezét, csődörét sétára ösztönözte, magával húzva Lorettát a kunyhója felé. Már el is felejtette, milyen apró a nő keze, milyen törékeny a csontja, milyen puha a bőre. Az édes vágyakozástól összeszorult a gyomra. Egyetlen harcosnak sem volt ilyen asszonya. – Minden rendben, Kék Szem. Fél. Amikor a kunyhójához ért, lefeszítette magáról Amy karját, hogy le tudja emelni a lóról. Loretta halkan suttogva és a gyermek haját simogatva a könyökénél állt. Amy Farkasölő nyaka köré szorította a karját – Ne menjen el! – könyörögte remegve. Farkasölő bevitte Amyt a kunyhóba, és az ágyra tette. A lány belécsimpaszkodott, és nem engedte el. Farkasölő végül beadta a derekát, és leült. A lány azonnal az ölébe húzódott, és úgy bújt hozzá, mintha szeretett volna elolvadni és felszívódni, mint faggyú a bőrbe. Loretta a közelben állt, és a kezét tördelte. Farkasölő tudta, hogy egyenesen a nagy tűzhöz kellene mennie. A harcosok szokása volt nyilvános számadást tenni egy utazás végén. A barátai izgatottan várják, hogy elmeséljék hőstetteiket, és bátorságukról dicsekedhessenek asszonyaik előtt. Ma éjjel szerető karoktól kapják meg jutalmukat hősiességükért. Minél izgalmasabbak a tetteik, annál több szerelemben lesz részük Igen, izgatottan várják, hogy véget érjen a beszámoló, hogy átadhassák asszonyaiknak a zsákmányt, amelyet Santos szekereiről szereztek, és megmutathassák új fegyvereiket. Mivel Farkasölő volt az utazás vezetője, az ő jelenléte nélkülözhetetlen. De éppúgy, ahogy Lorettának az első éjszakáján, Amynek is szüksége volt most rá. Legalábbis egy kis időre. – Toquet – suttogta, és szorosabban ölelte a gyermeket. – Ez az én kunyhóm, Éj-mi. Semmi baj nem érhet itt. Loretta lenyelte forró könnyeit. Nézte Farkasölőt, és szégyellte magát amiatt, hogy azzal gyanúsította, hogy részese volt a gyermek elrablásának Ahogy Amy belécsimpaszkodott, az mindent elárult Ahogy bámult a férfira, olyan dolgokat vett észre rajta, amelyeket korábban még sosem. Vagy talán csak új fényben látta most. Széles, izmoktól dagadó válla védelmezőn görnyedt Amy köré, és már egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Nagy keze, amely brutálisan erős volt, hihetetlen gyengédséggel ért a kislányhoz. Mintha még a hangja is megváltozott volna: mély és selymes suttogása túllépte a nyelvi határokat, angol és komancs olyan keveréke volt, amely megnyugtatta Amyt akkor, amikor Lorettának nem sikerült. Férfi és gyermek, erő és törékenység, sötét bőr és szőkeség. Loretta nem érezte a talajt a lába alatt. Melegség áradt végig a mellkasán. Kicsit bűnbánóan próbált visszaemlékezni, milyen is volt, amikor Farkasölő keze az ő hátán, az ő haján pihent meg így. De nem most volt itt ezeknek a gondolatoknak az ideje. Most csak Amy számíthatna, de Loretta nem tudott uralkodni magán. Farkasölő. Gyűlölt fogva tartója a hőse lett, és érzelmeinek sodrása magával ragadta. Farkasölő, a legendás gyilkos. Hová tűnt? Létezett egyáltalán valaha is?

CATHERINE ANDERSON

166 INDIÁN HOLD

– Lo-ret-ta itt van. – Farkasölő kinyújtotta a kezét, hogy megfogja Lorettáét, és közelebb húzta őt az ágyhoz. – A szíve összetörött, és csak sírt és jajgatott. Ránézel, ugye? Farkasölő Loretta kezét Amyéhez húzta. Csak erre az érintésre volt szükség. Amy kiszabadította magát a férfi öleléséből, zokogva és remegve Lorettára vetette magát. Loretta elringatva magához ölelte a lányt. – Itt vagy, Loretta! Tényleg itt! Attól féltem, hogy soha többé nem látlak! – Ó, igen, Amy, itt vagyok, itt vagyok. – Szö-szörnyű dolgokat tettek velem – zokogta Amy. – Szörnyű, szörnyű dolgokat! Farkasölő lassan felkelt az ágyról. Elérkezett a lányos beszélgetés ideje, és őrá már nem volt szükség. Látva, hogy az indián indulni készül, Loretta egyik kezét kiszabadította, hogy megérintse a férfi vállát, miközben elhaladt mellettük. Pillantásuk összeforrt. Farkasölő megállt, és kezét Loretta orcájához érintette. Loretta ismét különösen furcsán és összezavarodottan érezte magát. Szeretett volna a férfihoz hajolni, érezni karjának acélos melegét maga körül, hallani a hangját, ahogy azt mondja, minden rendben lesz, biztonságban érezni magát, ahogy csak Farkasölő mellett lehetett. Annyira szerette volna ezt, hogy már szinte fájt, és a felismerés megrémítette. Mi történt vele? Farkasölő látta a szeretet csillogását Loretta szemében, és ez volt minden hála, amire szüksége volt. Magasabbra emelt fejjel hagyta el a kunyhót, mint ahogy korábban belépett. Loretta leroskadt az ágyra, hogy Amyt vigasztalja. Döbbent rémülettel hallgatta, ahogy a lány megtörten elmesélte megpróbáltatásait. A brutalitástól felfordult a gyomra. Haragra gerjedt. Puszta kezével meg akarta ölni Santost – Amikor Farkasölő odaért, szörnyű harc volt? – kérdezte remegve. Amy elhaló hangon válaszolt: – Nem. Csak besétált Santos táborába, és a lovához vitt. Hidegség és remegés futott át Loretta gyomrán. Megnyalta az ajkait, és Farkasölő skalptartó oszlopára meredt. Elméje akörül forgott, amit Amy mondott. – Hogy érted azt, hogy besétált? Fegyverekkel, ugye? – Nem, nem fegyverekkel. Feltett a lovára, egy percig beszélt Santosszal, majd ellovagolt. Csengő hang fészkelte be magát Loretta fülébe. A döbbenet eloltotta érzéseit, kiüresítette, megdermesztette. – Amy… ez rettenetesen fontos. Úgy tűnt, hogy Farkasölő és Santos jó barátok? – Santos ezt mondta. „A jó barátod vagyok, El Lobo”, ezt mondta. – A zokogás bennrekedt Amy torkában. – Tudod, mit, Loretta? Azt akartam, hogy a komancsok öljék meg őt. Abban bíztam, hogy Farkasölő megskalpolja ott előttem. Ez rossz dolog, ugye? – Ó, nem, édesem, nem rossz. Azt a férfit fel kellene kötni azért, amit tett. – Szerinted isten megbocsát nekem amiatt, hogy a halálát kívántam? – Tudom, hogy megbocsát. – Loretta arcát a gyermek hajába dugta. – Ó, édesem, nem szabad így kínoznod magad. Teljesen természetes, hogy utálod Santost. Ha én megértem, szerinted isten nem fogja megérteni? Amy néhány perc múlva elernyedt Loretta karjában, nehéz szemhéja alatt szeme fátyolos lett a kimerültségtől. Loretta a haját simogatta, és közhelyeket suttogott a fülébe, amelyeket már akkor utált, amikor kimondta őket. Semmi nem volt rendben. Ő és Amy nagyobb bajban voltak ahhoz, hogy Loretta tudja, miként meneküljenek meg belőle. Szörnyű remegés támadta meg a végtagjait, és a fogai vacogni kezdtek. Percek teltek el. Loretta gondolatai gyorsan pörögtek. A jó barátod vagyok, El Lobo. Édes istenem, mit tegyen? Fussanak? És ha futnának, hova mehetnének? Gondolatai félbeszakadtak, amikor férfihangokat hallott. Letette Amyt az ágyra, a kunyhó ajtajához lopódzott, és felemelte a lemezt, hogy kinézzen a félhomályba. Kissé CATHERINE ANDERSON

167 INDIÁN HOLD

távolabb tömeg gyülekezett egy hevesen égő tűz körül. Farkasölő a tűz fényében olajbarnán csillogó bőrrel a csődörén ülve lendületes beszédet tartott. Karját a feje fölé emelte, öklét összeszorította. Megragadta a haját, és másik kezével vágó mozdulatot tett a koponyáján át. Nyilvánvalóan valaki megskalpolásáról beszélt. A tömeg helyeslőn üvöltött. A Lo-ret-ta és Amy nevek szálltak a szellővel. Mindenki Farkasölő kunyhója felé fordult. Újabb üdvrivalgás hallatszott. Loretta tudta, hogy nem azért kiabálnak, mert annyira szeretik őt. Leejtette a kunyhó ajtólemezét, átkarolta a derekát, pulzusa az egekbe szökött. Csak Vörös Bölény figyelmeztetésére tudott gondolni. Egy része tagadva kiáltani szeretett volna, másik része azonban megmagyarázhatatlan félelemnek adott helyet. Belemarkolt a szoknyájába, és felelevenítette az esküt, amelyben megfogadta, hogy Farkasölővel marad, az asszonya, a szolgája lesz. Nem szegte meg könnyen az ígéretét. Gyengeség támadta meg, a lábát. Édes istenem, miért áll itt, és aggódik olyan ígéretei miatt, amelyeket egy olyan férfinak tett, aki az első pillanattól kezdve hazudott neki? Nem várhat tovább, különben megtudja, mekkora balek Amyre kell gondolnia. – Amy! – Loretta átfutott a kunyhón. – Kedvesem, ébredj fel! Amy szeme felnyílt. Azonnal megmerevedett. – Mi a baj? Loretta megragadta a lány karját, és kihúzta az ágyból. – El kell mennünk innen. Az a kevés szín is eltűnt, amely Amy arcán még volt. – Miért? Nem akarok elmenni Farkasölő nélkül. Komancsok vannak odakint! Több százan! Loretta nem akarta megijeszteni Amyt. A szegény gyermek épp elég szörnyűségen ment keresztül. – Csak bízz bennem, kedvesem! El kell mennünk! Túlságosan idegesen ahhoz, hogy eszébe jusson, hogy élelemre, italra lesz szükség az úton, Loretta megragadta Amy kezét, és az ajtó felé rángatta. Kilesett, hogy megbizonyosodjon róla, hogy senki nem figyel a tűztől, kibújt a lemez alatt, és magával húzta Amyt. Amilyen gyorsan csak lehetett, megkerülte a tipit, hogy ne lehessen őket látni. – Szerintem az az indián meglátott bennünket – kiáltott Amy remegve. Loretta vadul körbepillantott, és meglátta Vörös Bölényt a nagy tűz felé bandukolni. Ha látta is őket, semmi jelét nem mutatta. – El kell jutnunk a lovakhoz. Elég messze vannak, Amy. Meg tudod csinálni? Amy megingott, de bólintott. Loretta egyik karját a háta mögé nyújtva, hogy Amyt is magával tudja húzni, nekilendült. Másik kezével a szoknyáját tartotta, hogy ne essen el. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire elérték a falu szélét. Loretta elmormolt egy hálaadó imát. Majd Amy hirtelen lassítani kezdett a léptein. Loretta hátrapillantott, hogy megnézze, jól van-e a lány. A gyermek arca sápadt volt. – Édes, jól vagy? Amy megbotlott, és majdnem elesett. – Csak furcsán érzem magamat. Azzal Amy előrebukott. Loretta alig tudta időben elkapni. Olyan erővel, amelyről ő maga sem tudta, hogy birtokában van, sikerült megtartania Amyt úgy, hogy teljes testével nekidőlt. Amy elájult. Lorettának, aki szinte eszét vesztette, nem volt más lehetősége, csak az, hogy vigye a lányt. Vállát Amy hasának nyomva felegyenesedett. A rá nehezülő súly alatt majdnem összeroskadt a lába. Megtántorodott, majd visszanyerte egyensúlyát, és a lovak irányába botorkált.

CATHERINE ANDERSON

168 INDIÁN HOLD

Loretta úgy száz méterrel később a szoknyája szélére lépett, és térdre esett. Amy legurult róla, és a földre zuhant. Lorettának minden erejére szüksége volt ahhoz, hogy újra felemelje, és a vállára dobja a gyermeket. Imádkozva tántorgott előre. Muszáj elérnie a lovakhoz. Egyszerűen muszáj. Mielőtt Farkasölő rájön, hogy eltűntek.

Abban a pillanatban, hogy Farkasölő meglátta Vörös Bölényt közeledni, tudta, hogy

valami történt Lorettával. Semmi mástól nem lenne a férfi ennyire önelégült. Beszéde közben megállt, és a mellkasa a félelemtől egy csomóvá szűkült, ahogy a kunyhója felé pillantott. Vörös Bölény az arcán széles mosollyal közelebb húzódott. – Az asszonyod megpróbál elmenekülni – mondta a fogát vicsorítva. – Hazugságot csinál a neked tett ígéretéből, tudod? Pont, ahogy mondtam. Soha nem lesz egy az Emberekkel. Soha! Ő egy Ezópus, egy hazug, szavahihetetlen! Bolondot csinált belőled, unokatestvér! A tömeg elcsendesedett Farkasölő összeszorította lábát a csődör körül, és megragadta a kantárszárat. – Melyik irányba ment? – A lovak felé. Hova máshova? Vajon most kiét fogja megölni? Farkasölő megrúgta csődöre lágyékát, és elharapta a dühvel teli ordítását. Loretta a saját istene előtt tett neki ígéretet! Semmi sem volt szent a Fehér Szeműeknek? Ahogy kilovagolt a faluból, hallotta, hogy egy másik ló dobogása csatlakozik az övéhez. Hátrapillantott, és látta, hogy Fürge Antilop siet utána vörösessárga lován. Néhány pillanattal később meglátta Lorettát. Amyt cipelte, összegörnyedve a lány súlya alatt Alig tudta felemelni a lábát. Farkasölő megállította a lovát. Próbálta felismerni, és értelmezni az érzelmeit. Düh, igen, de fájdalom is. Olyan fájdalom, amely szinte elviselhetetlenül mélyre hatolt. Loretta kihasználta őt, és most, ígéreteiről elfelejtkezve, el akart menekülni. Már a kezdetek kezdete óta azt tervezte, hogy amint visszahozza a gyermeket, elhagyja. Farkasölő sok mindent el tudott viselni, de ha bolondnak nézték, azt nem. Fürge Antilop mellé ért. – Farkasölő, mit fogsz tenni? – Megtanítom rá, hogy ne hazudjon! Fürge Antilop nézte, ahogy a sárgahajú erejét megfeszítve próbálja cipelni a kisebbik lányt. Pár pillanattal később elveszítette az egyensúlyát, és elvágódott. Antilop arca megrándult. Farkasölőre pillantva felhúzta a szemöldökét. Farkasölő a lovát féken tartva le sem vette a pillantását a nőről. Fürge Antilop felsóhajtott. A barátja szemében ragyogó csillogás rosszat jelentett. A nő eszeveszetten küzdött, hogy megint felemelje a lányt. Kétszer elejtette. Majd végül sikerült a vállára helyeznie. Előrevánszorgott néhány lépést, majd összecsuklott a lába, és a földre vágódott. Fürge Antilop figyelmét a fiatalabbik lányra szegezve előrehajolt a lován. Emlékezett arra, milyen hevesen harcolt vele a lány azon a réges-régi reggelen a faháznál. Hirtelen szerette volna megvédeni őt. – Ai-ee! – kiáltotta. – Jobb lenne, ha megállítanánk, Farkasölő. Ha az asszonyod még egyszer leejti azt, akit Éj-minek hívnak, a lány csúnyán megsérülhet. Farkasölő futásra ösztönözte a lovát. Fürge Antilop még sosem látott olyat, hogy Farkasölő ilyen erővel rúgta volna meg a lovát. Soha. Ahogy a két sárgahajúhoz értek, Loretta előrántotta a kést Amy tokjából. Farkasölő eltökélt vigyorral nézett Fürge Antilopra. – Készen állsz a harcra? Fürge Antilop a szemét forgatta. – Ha nem adja meg magát előbb. CATHERINE ANDERSON

169 INDIÁN HOLD

Farkasölő leugrott a lováról, és az asszonya felé indult. Loretta magasra tartva a kést közé és Amy közé állt, és annyira remegett, hogy Farkasölő azon csodálkozott, hogy nem ejti le. Tovább ment feléje, és minden pillanattal egyre dühösebb lett. – Maradj ott, Farkasölő! Komolyan mondom! Elég szörnyűséget kellett átélnie! Nem hagyom, hogy tovább bántsd, hallod? Farkasölő haragja fokozódott. Azok után, amit tett, még azzal meri őt vádolni, hogy bántotta Amyt? Lelassította lépteit. Ellenszegülésre számított. Ehelyett azonban Loretta remegett: annyira félt, hogy alig tudott állva maradni. Az indián megállt, és Lorettát nézte. Bármilyen dühös is volt, azért nem vakult meg. Fogalma sem volt, miért akart a lány elmenekülni, de bármi is volt az oka, túlságosan félt ahhoz, hogy annál tovább lásson. – Kék Szem… – Ne hívj így! Loretta a nevem. Nem szédíthetsz tovább a kedveskedő neveiddel és a gyengédnek tűnő tetteiddel. Tudom az igazságot. Farkasölő egy pillanatig elgondolkodott. – Nekem is elmondod ezt az igazságot, ugye? Könnyek szöktek a lány szemébe. – Hagyd abba! Hagyd abba, hallod? Tudom, Farkasölő. Mindent tudok: hogy miért tanítottál meg nyomot olvasni, miért hagytad ott nekem a lovat és a medálodat. Hogy tehetted? Hogyan tehetted? – A férfi elindult felé, és Loretta szúró mozdulatot tett a késsel. – Ne közelíts! Megöllek! Megöllek! – Nagyot nyelt, és Fürge Antilopra pillantott, majd vissza Farkasölőre. – Azt mondtad, a barátom vagy! És isten segítsen rajtam, hittem neked! Farkasölő felemelte az egyik karját. – Ne hadonássz a levegőben, Kék Szem! Hosszú a penge. Megszúrod magad. – Téged foglak megszúrni, te nyomorult gazember! Farkasölő összefonta karját a mellkasa előtt, zavartan ráncolta a homlokát, ahogy Lorettát méregette. – Elhoztam neked a gyermeket. Ez nem jó? – Nehéz volt megtalálni? – kiáltott Loretta. – Hol beszéltél meg Santosszal találkozót? – Az arca eltorzult. – Hagytad, hogy megbecstelenítsenek egy tizenkét éves gyermeket! Egy tizenkét évest, Farkasölő! Farkasölő pillantása a késre vándorolt, majd vissza Loretta arcára. Valaki hazudott neki, és határozott tippje volt arra, ki volt az. – Santos halott. – Hazudsz! – Nem hazudok. Ez a komancs ölte meg. – Amy azt mondta, elhoztad őt, és ellovagoltál. Hogy Santos a barátjának nevezett téged. – Azok az ő szavai voltak, nem az enyémek. Visszamentem, miután Éj-mi elaludt. Nem tudja, ugye? A skalp a táskámban van. Loretta felé lépett, a nő minden mozdulatára éberen figyelve. Loretta magasabbra emelte a kést. – Maradj ott! – kiáltott – Jövök. Válaszd ki a helyet, Kék Szem, és szúrd mélyre a pengét! Csak egy lehetőséged van. Amikor karnyújtásnyira volt tőle, Loretta támadt, és Farkasölő mellkasához lendítette a kést. Farkasölő kivédte a támadást, és elnyomta hideg, zsibbasztó dühét. Loretta meg akarta ölni? Bármenynyire is félt a nő, ezt nem tudta volna róla elképzelni, és azt sem hitte el, hogy a felismerés ennyire fáj. Kicsavarta a fegyvert Loretta kezéből, odahajította Fürge Antilopnak. Szíve szerint addig rázta volna Lorettát, amíg a

CATHERINE ANDERSON

170 INDIÁN HOLD

fogai zörögni nem kezdenek. Mindazok után, amit érte tett, hogyan mert ellene fordulni? – Vidd Éj-mit anyám kunyhójába, Fürge Antilop! Loretta hátradőlt, és kinyújtotta a karját, hogy távol tartsa a férfit az öntudatlan gyermektől. – Nem! Tartsd távol magadat! Ő velem marad. – Ma éjjel nem – mordult fel Farkasölő. – Tartanod kell magadat az ígéretedhez. Loretta elhúzódott a férfi kinyújtott karjától. – A fenébe az ígérettel, te állat! Előbb halok meg, mint hogy hagyjam, hogy megérints a mocskos kezeddel! – Akkor énekeld el a halotti énekedet! Azzal megragadta Loretta csuklóját, megrántotta, és elindult, hogy a lova felé húzza.

CATHERINE ANDERSON

171 INDIÁN HOLD

Tizenkilencedik fejezet

Loretta egyetlen gondolata a kunyhóhoz visszafelé tartó úton az volt, hogy eljusson

Amyhez. Próbált megmenekülni Farkasölő szorításából, és ledobni magát a lóról, de hamarosan rájött, hogy haszontalanság az indián ellen küzdeni. Farkasölő a lábával irányította a lovat, így a karja szabadon maradt, hogy őt fogva tartsa, egyiket a dereka köré szorította, a másikkal pedig a csuklóját fogta, hogy ne tudja megütni. Amikor elértek a kunyhójához, és Farkasölő Lorettát magával rántva úgy ugrott le a lóról, hogy karjával határozottan szorította őt, Loretta tudta, hogy elvesztette a harcot. Sarkát a homokba fúrva igyekezett lassítani útját, de az indián testének ereje magával vonzotta, mint a hullám a vízi törmeléket. Amy helyzete másodlagos lett. Ha egyszer Loretta belép a kunyhó ajtaján, lehet, hogy soha többé nem jön ki onnan, és akkor ő is és Amy is halálra vannak ítélve. Loretta hangokat hallott a hátuk mögül, amelyek egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak. Valakik követik Farkasölőt a kunyhójába? Zokogás szakadt fel a torkából, amikor Farkasölő olyan játszi könnyedséggel bújt át az ajtólemezen, mintha csak egy engedetlen gyermeket fogna a karjában. Még soha nem látta őt ilyen haragosnak. Azon az éjszakán sem, amikor megsebesítette a lovát. Tudta, hogy ez azért volt, mert nekitámadt a késével. De mi más lehetősége volt? Ott kellett volna állnia, és szelíden elfogadnia, akármilyen végzetet is szánt neki? A kunyhó belseje sötétebb lett, a sarkok árnyékosak és ijesztőek. Farkasölő az ágy felé sétált, hosszú lábai olyan gyorsan emésztették fel a távolságot, hogy Loretta eszeveszett őrjöngésbe kezdett. Azt hitte, hogy a férfi meg akarja erőszakolni, vagy valami még rosszabbat tervez, ezért megpróbálta kicsavarni a karját, hogy elölről támadja meg. Csakhogy így épp azt érte el, hogy az indián teljes testével a szőrmére zuhant vele. Ahogy a férfi széles mellkasa betakarta, mozdulni sem tudott és mielőtt még össze tudta volna szedni a gondolatait ahhoz, hogy rúgjon, Farkasölő a combjával leszorította a lábait. A férfi arcába sem tudott ütni, mert az indián egy kézzel mindkét csuklóját lefogta. Ott feküdt a férfi alatt, melle fel-le hullámzott a kimerültségtől, lélegzete rövid, fájdalmas zihálások ismétlődése volt. A férfi még csak ki sem fulladt. Loretta nekifeszült, és erőért imádkozott. De nem ért célt. Másodpercek teltek így el: semmi nem történt, csak annyi, hogy Farkasölő könyörtelen vonallá összeszűkült szájjal bámult le rá. Minél tovább nézte őt Loretta, annál nagyobbnak és annál félelmetesebbnek tűnt, ő pedig annál jobban félt tőle. Amikor már nem bírta tovább elviselni a kínt, felkiáltott: – Mire vársz? Csináld! Csináld, te átkozott, csináld! A férfi szorítása erősödött Loretta csuklóján. Kínzó lassúsággal megragadta a mellényét, miközben szikrázó pillantása egybeforrt Lorettáéval. A nő lélegzete is elállt, amikor érezte, hogy a férfi karja megfeszül. Le akarja szakítani róla a ruhát. Egyetlenegy pillantása elárulta a szándékát. Ezúttal semmilyen irgalmat nem fog tanúsítani irányában. Ő pedig nem fog könyörögni. Legalábbis magáért nem. – Bíztam benned! – kiáltotta. – Bíztam benned! A hangjából érezhető fájdalom úgy hasított keresztül Farkasölő dühén, ahogyan semmi más nem tudott volna. Ahogy visszaemlékezett a vádakra, amelyeket a nő pár perccel korábban mondott ellene,. és a bizonyosságra, hogy Vörös Bölény tömte tele a

CATHERINE ANDERSON

172 INDIÁN HOLD

fejét hazugságokkal, pillantása megkeményedett Lorettán. Lepillantott, és rájött, milyen közel volt ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint egy állat; amivel Loretta vádolta. – Kék Szem, mondd el nekem ezt a nagy igazságot, amit tudsz! Namiso, most! – Többé nem játszom a te kis játékaidat. Vége, hallasz? – Akkor lesz vége, amikor én azt mondom. – Loretta még sosem hallott ilyen dühöt Farkasölő hangjában. Láthatóan erőfeszítést tett azért, hogy lecsillapodjon: enyhítette Loretta csuklójának szorítását, és súlyának egy részét levette róla. Amikor elengedte a mellényét, Lorettán megkönnyebbülés áradt végig. – Semmi veszély. Beszélj velem! Bizonytalanság hulláma futott végig Lorettán. Az indián annyira őszintének tűnt! Csak nagy nehézségek árán tudta feleleveníteni Amy elbeszélését a megmentéséről. Becsukta a szemét. – Ó, Farkasölő, miért tetted ezt? Ennyire mély a gyűlöleted? Egy tizenkét éves gyermek! – Az unokatestvérem, Vörös Bölény mondott hazug szavakat neked? Ha igen, mondd el! – Mintha nem tudnád, mit mondott nekem! – Hazugságot csináltál az ígéretedből, és megpróbáltál elmenekülni. Csak ezt tudom. Nekem rontottál a késemmel, csak ezt tudom. Bolondot csináltál belőlem, ezt tudom. – Ó, igen, te vagy a férfi, akinek szavai a széllel szállnak, és mindig suttognak. A férfi, aki sosem hazudik. Láttalak a tűznél! Ilyen bolondnak hittél engem? Összeszorított fogain átdarálva a szavakat kérdezte Farkasölő: – Miért csináltál hazugságot az ígéretedből? – Miért ne tettem volna? Egy kislány, Farkasölő? Állat! Rachel néninek végig igaza volt. Én vagyok a bolond. Farkasölő fojtott hangot adott ki a torkából, majd legurult Lorettáról, és elengedte a nőt, hogy kezét a szeme elé tegye. Loretta feszülten reménytelen pillantást vetett az ajtó felé. Még ha ki is jutna, Amy megmentésének esélye nagyon csekély volt. Egy pillanat múlva Farkasölő hallhatón kifújta a levegőt, és az oldalára fordult. Egyik karját a feje alá hajtotta, kék szeme oly sötét volt, hogy feketének tűnt a félhomályban. – Add vissza pontosan Vörös Bölény szavait! Nem tudok olyan ellenséggel harcolni, aki elrejti az arcát. Ahogy Loretta meghallotta a férfi hangját, ilyen közelről és ilyen selymesen, édeskeserű emlékek rohanták meg, és sírni akart. – Hagytad, hogy azt gondoljam, a barátom vagy. Farkasölő a nő finom profilját fürkészte, és figyelme megpihent Loretta remegő ajkain. Hangja az árulás fájdalmától égett, de Farkasölő is elárulva érezte magát. – Nem hoztam el neked a gyermeket? Loretta torkának inai kitágultak, hangja szarkazmustól csöpögött – Szörnyen nehéz volt megtalálni? – Ismertem az utat, amelyen Santos jár. Sokszor megjártam, hogy kereskedjek vele. Loretta ökölbe szorította a kezét. – Akkor jól ismeritek egymást, ugye? Ti ketten barátok vagytok! – Ka, nem! Én nem neveztem barátomnak! – Ő hívott téged barátjának. Amy hallotta. Azt mondja, egyenesen belovagoltál a táborába, semmi fegyver, semmi harc, és elhoztad őt. Mennyit fizettél Santosnak, hogy ellopja a lányt, Farkasölő? Húsz lovat? Ötvenet? Vagy csak mókából csinálta, hogy néhány napig ott legyen vele… hogy szórakoztassa őt és a barátait? A kérdés csúnyán és disszonánsan ott lebegett közöttük: sértés Farkasölőnek, szívfájdalom Lorettának. Friss düh áradt fel Farkasölő torkában. Visszanyelte. – Semmit nem fizettem neki.

CATHERINE ANDERSON

173 INDIÁN HOLD

– Tagadod, hogy a dalod azt mondja, hogy a te sárgahajúdnak vissza kell jönnie hozzád? Hazavittél, és megtanítottál arra, hogyan tudok visszajönni a lépteid nyomán! – A lány hangja egyre magasabb lett, szinte visítóvá vált. – Nagyszerű lovat adtál nekem! Tagadod? Zavar bugyogott fel Farkasölőben. – Azért vagy mérges, mert tanítottalak, és ajándékokat adtam neked? Loretta végül oldalra fordította a fejét, könnyekkel tele szeme: csillogott a megvetéstől. – Mint például a medálod? „Viseld mindig”, mondtad. De nem azért adtad, hogy emlékezzek rád! Hanem hogy megjelölj, hogy a mocskos barátod, Santos, ne a rossz sárgahajút rabolja el. Tudtad, mennyire szeretem Amyt. Oda ütöttél, ahol a legsérülékenyebb vagyok, mert tudtad, bármit megtennék azért, hogy megmentsem őt. Bíztam benned. A szíveinkben lévő dalokról beszéltél, és arról, hogy mindörökké emlékezni fogunk. És én… Hangja megakadt, és cincogássá vált. Egy pillanatig Farkasölő azt hitte, annyira mélyre hatol a fájdalma, hogy meg fogja őt ütni, de azután Loretta arca eltorzult, és a fájdalom eltűnt róla. Annyira cserbenhagyottnak, annyira ijedtnek látszott, hogy szerette volna megölelni, és megnyugtatni a sebeit. – Hittem neked, Farkasölő. Tudod, milyen nehéz volt ez nekem? Azok után, amiket a komancsok tettek a szüleimmel? Elárultam az ő emléküket, hogy bízzak benned. Hátat fordítottam mindennek. Farkasölő szíve összeszorult a sértett, fájdalmas intenzitástól, amelyet Loretta hangjában hallott. Két hatalmas könny folyt le az alsó szempilláiról, és ezüst csíkot húzva végigmosta az orcáját. Az indián végigsimította kezét a nő kócos hajában, és figyelmen kívül hagyva ellenállását, magához húzta, apró arcát nyakának ívéhez nyomva. Loretta ridegen feküdt mellette, és erősen remegett. Az indián lehajtotta a fejét, dühének utolsó nyoma is elszállt. Mindig is tudta, hogy az unokatestvére okos ember, de mostanáig nem tudta, mennyire az. Vörös Bölény féligazságokról beszélt, és ez hatalmat adott a hazugságainak. Nem csoda, hogy Loretta nekitámadt a késével. Ő nem ugyanezt tette volna, hogy megmentse Feketerigót vagy Pónilányt? Az egyetlen különbség közte és a törékeny nő között az volt, hogy neki több ereje volt a harchoz. Olyan ereje, amelyet majdnem Loretta ellen használt fel, éppúgy, ahogy attól annak idején a lány annyira félt. – Ó, Kék Szem! – A Loretta nyakába búgó hang érzelmekkel teltté vált. – Nem szedtelek rá. A szívem csak jó dolgokról énekel. Ez az igazság. – Láttalak a tűznél! Már megint a tűznél tartottak? Farkasölő próbált rájönni, mit láthatott Loretta. – Igen, a tűznél voltam. Ez baj? – Bejelentetted az embereknek a házasságunkat, és megígérted nekik, hogy megskalpolsz engem és Amyt. Épp, ahogy Vörös Bölény megjósolta. Láttalak! Farkasölőnek mosolyognia kellett, ahogy elképzelte, mit láthatott Loretta. – Ka, nem! Elmeséltem nekik a Santosszal való csatámat, Kék Szem. – De ők éljeneztek! – Mert harcoltam, és visszanyertem a te Amyd becsületét A bátorságom miatt éljeneztek. És a győzelmem miatt. Semmi szó nem esett házasságról. Te Fehér Szemű vagy. – Vi-visszanyerted Amy becsületét? – Loretta megfeszült. – De Amy azt mondta, odamentél Santoshoz, és utána csak úgy ellovagoltál. Hogy nem volt semmilyen harc. – Santos nagyon félt, ugye? Jogtalanságot követett el egy heves quohadie harcos ellen. Féltette az életét, amikor meglátott engem. Jó barátnak nevezte ezt a

CATHERINE ANDERSON

174 INDIÁN HOLD

komancsot, hogy elkergesse a haragomat. Miután elláttam a te Amydet, és ő elaludt, visszamentem Santos táborába. Többé nem fog a kislány miatta sírni. Loretta elhajolt Farkasölőtől, hogy az arcát láthassa. Az indián tudta, hogy a nő nincs tudatában annak, hogy csípője az övéhez nyomódik, és ez a közelség milyen hatással van őrá. – Akkor ez mind hazugság volt? Semmi nem volt igaz belőle? A férfi a ruhán keresztül végigsimította Loretta csigolyáinak törékeny vonalát. – Vörös Bölény keserűsége hatalmas. Sok taummal ezelőtt, amikor a legtöbb harcosunk vadászni volt, a Kék Kabátosok lerohanták a falunkat. Vörös Bölény feleségét és kisfiát… – Farkasölő torka összeszorult. Annak a támadásnak az emlékei túl fájdalmasak voltak ahhoz, hogy el tudja viselni őket, nem volt könnyű ezeket szavakba önteni. – A feleségét lelőtték. A fiát összetaposták, nem egyszer, hanem sokszor. Vörös Bölény szívét összetörték. Az után a nap után ádáz harcba kezdett. – De én nem vagyok Kék Kabátos. – A gyűlölete vak, Kék Szem. A sok támadás egyike alkalmával Vörös Bölényt elfogták. A Fehér Szeműek tudni akarták, hol van a faluja, és tűz fölé tartották az arcát, hogy megoldják a nyelvét. – Ó, istenem. – Hányinger forgatta fel Loretta gyomrát. – Az arca… ekkor lett sebhelyes? – Hű maradt az Emberekhez. A tosi tivo férfiak azonban elszántak voltak. Amikor elszökött, és visszatért hozzánk, csúnya volt, mint most. Annyira csúnya, hogy a nők elfordultak tőle. Nem lesz új felesége, sem második gyermeke. Örökre egyedül marad, és abban keres vigasztalást, hogy megküzdi a nagy harcot. – De miért rajtam éli ki a dühét? Semmit nem tettem ellene, semmit. Farkasölő a hátára fordult, és magával húzta Lorettát. A férfinak jólesett, ahogy karcsú teste az övéhez nyomódott. Kezét a nő haján végigsimítva Loretta arcát pár centiméterre a sajátjától tartotta, hogy a szemét fürkészhesse. Örömmel töltötte el, hogy részvétet és sajnálatot látott benne. Loretta éppolyan arany volt belül, mint kívül. Azok után, amiket Vörös Bölény tett vele, Farkasölő csodálkozott, hogy képes volt szánalmat érezni iránta. – Vörös Bölény jó barátja vagyok gyermekkorunk óta, szeretett unokatestvére, mint te Éj-minek. Attól fél, hogy örökre ellopod tőle a komancsot, hogy a szívem ellene fordul, és ő magára marad. Egy csúnya ember, örökre egyedül, magányosan. Érted? Nem lát tovább a gyűlöleténél. – De én… – A lány széttárta ujjait Farkasölő mellkasán, és tenyerével eltolta magát tőle. Farkasölő megfeszítette a karját Loretta dereka körül, hogy a nő ne húzódjon el. Az indián elmélázott azon, vajon Loretta tudatában van-e keménységének. Majd érezte, ahogy a nő szívverése felgyorsul. Megkapta a választ. Elharapta gyengéd mosolyát. Bárcsak tudná Loretta, milyen könnyedén látja a gondolatait, mint kavicsokat egy tiszta tó alján. – Miért gondolná, hogy én ellopnálak? Én vagyok az, akit feláldoztak, aki elhagyta a családját. – Ettől szomorú a szíved? – Természetesen. – Nem szabad szomorkodnod. Ez a komancs sokszor elhozza majd hozzád a családodat. – Ide? Nem, Farkasölő, soha nem fognak idejönni, hogy meglátogassanak. – Akkor majd elviszlek a faházukba. Nem akarok szomorúságot a szívedben. Érezte, ahogy a ridegség egy része elhagyja Lorettát, és tudta, hogy a megfelelő szavakat mondta. – Ó, Farkasölő, akarok hinni neked. El sem tudod képzelni, mennyire. CATHERINE ANDERSON

175 INDIÁN HOLD

Farkasölő megfeszült, mintha félre akarná tolni Lorettát, és fel akarna kelni. – Idehozom neked Santos skalpját és az ezüstöt a nadrágjából. Loretta szeme elkerekedett, és a szín eltűnt az arcáról. – Kegyelem, ne! Nem akarom látni a skalpját! – Elhiszed? – Pillantása találkozott Lorettáéval, és bár a nő arcának rémült kifejezése láttán nehéz volt megtennie, arckifejezését ünnepélyesnek mutatta. – A skalp a táskámban van. Bizonyíték, ugye? – Ne… nem kell, hogy lássam. – A feszültség elhagyta a testét, és nyugodtan dőlt Farkasölőhöz. – Hiszek neked. Miért vesződnél azzal, hogy hazudj? – A szeme elsötétedett. – Mit nyernél vele? – A fodraidat? – Nézte Loretta arcát, és látta, amikor a nő rájött, hogy ugratja. – Azt mondtad, ellophatom őket, ugye? – Úgy emlékszem, abban maradtunk, hogy akkor viszed el, amikor nem vagyok benne. Farkasölő egyik csuklóját végighúzta Loretta állkapcsának árnyas ívén. Loretta előredugta a fejét, hogy orcáját a férfi tenyerébe nyomja. Csillogó folyamként folytak a könnyek a szeméből. – Ó, Farkasölő, bíznom kellett volna benned. Annyira sajnálom! Azok után, amit értünk tettél, hogy bocsátasz meg valaha is nekem? – Vége van – mormogta az indián. – Nincs szomorúság, jó? Csak öröm. A te Éj-mid a tiéd, tehát az enyém is. Ez ennyire egyszerű, ugye? A homályban látta, ahogy Loretta vonásai ellágyulnak, és remegő ajkai mosolyra húzódnak. De még mindig nem volt teljesen fesztelen. Farkasölő egyetlen hirtelen mozdulatától megint zakatolni kezdene a szíve. A mosolya azonban bizakodóvá tette az indiánt. Tenyerével végigsimította a nő hátának ívét, majd elvette karját. Meglepődött azon, milyen fürgén gurult le róla Loretta, bár a sok szoknyájával meggyűlt a baja, mert biztos akart lenni abban, hogy fodros alsóneműje nem látszik ki. Szemérmessége zavarba hozta Farkasölőt. Emlékezett arra, milyen volt a nő teste a tűz fényében: bőre sápadt, mint a holdsugár, mellének csúcsa halvány rózsaszín, mint a kaktusz virága. Ilyen szépséggel hogy járhat együtt a szégyenkezés? Amikor Loretta végre megnyugodott, feszült csönd borult rájuk. Farkasölő a szeme sarkából látta Loretta aggódó ajkait, és apró fehér fogait, ahogy a lány rózsaszínű húsába fúródnak. Ahogy felelevenítette, milyen érzés volt a lány ajkát érinteni, a vágyakozás újabb rohamától szorult össze a gyomra. Visszaemlékezett a terveire, amelyeket az estével kapcsolatosan szőtt; tervekre, amelyek elszálltak a széllel. Akarta őt, igen, de csak akkor, ha nem kell kényszerítenie. – Azt hiszem… – Hangja elhalkult. Loretta idegesen a szoknyájával babrált, majd ujjbegyeit végigfuttatta mellényének gombjain. Feszülten, az ajkát harapdálva körbepillantott. – Én, izé, elfelejtkeztem a neked tett ígéretemről. – Rendben. – Farkasölő gyengéd csodálkozással nézett rá. – Az ígéret az ígéret, még akkor is, ha szokatlan körülmények között tesszük meg. Te megtartottad a részedet, és…Úgy tűnt, képtelen Farkasölő szemébe nézni. – Biztos vagyok benne, hogy elvárod, hogy én is megtartsam az enyémet. – Sötét pír borította el a nyakát. – Én, izé, gondolom, Amyt elvitetted az anyádhoz, tehát mi… mi… Annyira idegesnek látszott, hogy Farkasölő megsajnálta. – Ó, igen, van egy megállapodásunk, ugye? – Hosszú és hangos ásításra kényszerítette magát. – A szívem nehezen tudja ezt kimondani, Kék Szem, de bizony nagyon fáradt vagyok ennyi utazás után, tudod? Loretta arca annyira láthatóan felderült, hogy az indián majdnem elnevette magát. – Ó, természetesen! – kiáltott fel remegő hangon. – Hosszú utat tettél meg. Bizonyára kimerültél. CATHERINE ANDERSON

176 INDIÁN HOLD

Az indián megint ásított, és megpaskolta maga mellett a szőrmét. – Feküdj ide! – De mi lesz Amyvel? – A te Éj-mid anyámmal van, tudod? A nővel, aki erős, mint egy bölény. Biztonságban van. Légy nyugodt miatta, amíg a nap fel nem kel! – Hangja rekedtté vált. – Keemah, gyere! – Én… én igazán szeretném megnézni őt. Elájult, Farkasölő. Tudni akarom, hogy jól van. Addig nem nyugszom, amíg ezt nem tudom. – Ha nem lenne jól, anyám idejönne. Az anyámnak jó orvosságai vannak, tudod? És nagyon kedves. Bízz benne! – Egyik karját kinyújtotta, és figyelte a többezernyi érzést, amely Loretta arcára ült, miközben a mellette lévő helyet szemlélte. Aludt már mellette, sokszor, de ez az éjszaka más volt. Semmi nem állíthatja meg Farkasölőt, hogy elvegye azt, amit akar. Loretta még a küzdéshez való jogát is eladta neki. Csak azt nem ismerte még fel, hogy soha nem is volt semmi, ami megállíthatta volna az indiánt. – Keemah! Amikor végre letelepedett mellé, Farkasölő olyan érzést tapasztalt meg, amilyet eddig még sosem. Több volt ez egyszerű megelégedettségnél. Loretta szőke fejét a vállán érezni tökéletesen jó volt: mintha azt a helyet a Nagy Istenek az ő számára készítették volna; Farkasölő pedig egész életében arra várt volna, hogy Loretta ott legyen. Karját a lány köré fonta, kezét a hátára helyezte. – Így jó? Loretta egyik tenyerét finoman Farkasölő mellkasára tette. Kétkedő hangon válaszolt: – Igen, így jó. Újabb csönd telepedett rájuk. Farkasölő Loretta szívverésének dobbanásait számolta a keze alatt, és örömmel vette tudomásul, hogy a ritmus már nem egy csapdába ejtett madár szárnycsapkodására emlékeztet. Ahogy a kúp alakú tetőre bámult, vágyott arra a kimerültségre, amelyet korábban tettetett. Csakhogy az nem jött. Megkönnyebbült, amikor Loretta megtörte a csöndet. – Farkasölő, mire gondoltál, amikor azt mondtad, nem mondtál házassági beszédet, mert Fehér Szemű vagyok? Az indián ajkát végighúzta Loretta feje tetején. Imádta a virágillatot, amely még most is érezhető volt a nő haján. Soha többé nem fog úgy beleszagolni a tavaszi levegőbe, hogy ne Loretta jutna majd az eszébe. – A fő feleségem a saját véremből lesz. – Érezte, ahogy Loretta megfeszül, és hogy megpróbálja csillapítani, hozzátette: – Lehetsz a második feleségem, jó? Vagy a harmadik? Meglepetésére Loretta felült, ezúttal a méregtől remegve. Apró állát ingerülten felemelte, és ellökte magát a férfitól. – Mérges vagy? Loretta válasza fagyos csönd volt. – Kék Szem, rossz szavakat mondtam? – Mit mondtál? Farkasölő összehúzta a szemöldökét. – Nem kedvedre való az, hogy összeházasodj velem? Jobb feleségnek lenni, mint szolgának, nem? – Soha nem leszek másodhegedűs, soha! Farkasölő Lorettát fürkészte, hogy megpróbálja kitalálni, miért váltott át a házasság témájáról a zenélésre. – Hogy merészeled! – kiáltotta. – Az összes… Te arrogáns, egyszerű… Ó, ne is törődj vele! Csak ezt értsd meg! Az én embereim között egy férfinak egy felesége van, csak

CATHERINE ANDERSON

177 INDIÁN HOLD

egy, és másra rá sem néz, amíg a halál el nem választja őket. Akkor sem mennék hozzád, ha térden állva könyörögnél nekem! Farkasölő, kissé kábultan az őrjöngéstől, és azon mélázva, vajon mi okozhatta, lassan felült. Soha nem fogja megérteni ezt a nőt? Loretta szikrázó kék szemmel Farkasölő felé hajolt. – Még ha hozzád is mennék, az, hogy bejelented a nagy tűznél, az én életemben nem számít házasságnak. – A mellkasára ütött. – Egy pap előtt kell megtennem a fogadalmamat! Ráadásul, ha férjül fogadok valakit, az nem komancs lesz. Nekem te nem lehetsz fő férj, második férj, vagy akármilyen férj. Barbár vagy, aki úgy bánik a nőkkel, mint a tulajdonával. Farkasölő nagyon nyugodtan vágott közbe. – Az asszonyom vagy. Biztos, hogy nem fogsz máshoz hozzámenni. – Nos, ha azt hiszed, hozzád megyek, akkor tévedsz! Soha! Hallasz? Azzal maga köré fonta a karját, és ellenségesen bámult az indiánra. Farkasölő felsóhajtott, a hátára ereszkedett, és vakon felfelé bámult. Percek teltek el. Amikor végül érezte, hogy Loretta az ágy végéhez kucorodik, olyan messzire tőle, amennyire csak lehet, sokatmondó mosoly hagyta el a száját. Egyetlen nő sem képes ilyen mérges lenni egy másik miatt, hacsak nem féltékeny. És nincs olyan nő, aki féltékeny lesz, hacsak nem szerelmes. Talán mégsem ő az egyetlen, aki téved.

Reggel Farkasölő arra ébredt, hogy a kékszeműje mellette fekszik, és csak az orra

hegye és egy arany hajtincse látszik ki a bölénybőr takaró alól. Egyik keze a férfi oldala mellett, a másik pedig a combjai között pihent. Kísértést érzett, hogy felébressze, csak azért, hogy lássa az arcát, amikor rájön, milyen intim módon érinti őt. Kibújt az ágyból, ujjaival megfésülte a haját, és elhagyta a kunyhót. Anyja mostanra már biztosan felébredt, ő pedig izgatott volt, hogy van Amy. Ahogy átment az anyja és a saját kunyhója között lévő tisztáson, észrevette Fürge Antilopot és halott feleségének testvérét, Fényes Csillagot, ahogy az anyja kunyhójának bejáratánál állnak. Fényes Csillag egy fakéreg tálat tartott a tenyerében, Farkasölő sejtése szerint ajándékként az anyja számára. Fürge Antilop szándékait már nehezebb volt kitalálni. Ahogy Farkasölő közelebb ért, Fényes Csillag lesütötte hosszú szempilláit, és elpirult. – Jó reggelt, Farkasölő! Hiányoztál, amíg távol voltál. Egyik kezét a lány haján megpihentetve, Farkasölő mosolyt kényszerített az arcára. Az elmúlt hónapokban Fényes Csillag társasága teher volt számára. A komancs férfiak általában testvéreket vettek feleségül, és a Parti Fűzhöz való viszonya miatt Fényes Csillag nyilvánvalóan arra számított, hogy Farkasölő követi a szokásokat. Bájos, kedves természetű lány volt. Bármelyik férfi elfogadná őt asszonyának. De, saját maga számára is érthetetlen okokból, Farkasölő kitérő, bizonytalan volt az érzéseivel kapcsolatban. Fényes Csillagot szeretné első feleségének? Hirtelen képek jelentek meg Farkasölő lelki szemei előtt. Ahogy lenézett Fényes Csillag tökéletes arcára, próbálta elképzelni, ahogy bölénybőr köntösébe takarja őt, és úgy érinti meg, ahogy egy férfi szokott egy nőt. Ez a kép azonban gyorsan elszállt. Majd egy újabb jutott eszébe: egy aranyhajú, kék szemű nő, akinek bőre sápadt, mint a holdfény. Hunyorgott, és szórakozottan válaszolt: – Te is hiányoztál nekem, Fényes Csillag. Fürge Antilop megragadta Farkasölő karját, még mielőtt beléphetett volna anyja kunyhójába. – Farkasölő, a kis sárgahajúról! – Igen? Mi van vele? CATHERINE ANDERSON

178 INDIÁN HOLD

Fürge Antilop nyugtalanul Fényes Csillagra nézett, majd elfordult. – Szeretnék megegyezni veled valamiről: arról, hogy feleségül veszem. Nem most, természetesen. Amikor elég nagy lesz. – A fiatal harcos kihúzta magát. – Szép összeget fogok fizetni érte, ötven lóval és tíz pokróccal. Farkasölő elpalástolta mosolyát. Egy év portyázás után Fürge Antilopnak tíz lova volt. Hány Iólopást tervezett még kivitelezni? – Fürge Antilop, szerintem nem is tetszel neki. – Te sem tetszel igazán a sárgahajúdnak. Igaza volt. Farkasölő, miközben hallotta, hogy egy veréb énekel a közelben, és egy nyárfa levelei susognak a lágy szellőben, megsimogatta az állát. Milyen békés hangok! Épp elég gondja volt anélkül is, hogy ezeket Fürge Antilop tetézte volna. – Megbeszélhetjük ezt valamikor máskor? – Nem. Én komolyan… nos, hallottam más harcosokat is beszélgetni. Nem én vagyok az egyetlen, aki akarja őt. Ha várok, lehet, hogy egy másik ajánlatot fogadsz el. Csodálatos lány, nem? Farkasölő elgondolkodott azon, vajon ugyanarról a vézna kislányról beszélnek-e. Majd Fürge Antilopra összpontosított, aki pár évvel idősebb volt Amynél. Azt hitte, egy nála fiatalabb férfi találhatja Amy zöldfülű csinosságát vonzónak. – Értem a gondodat. De egyvalamit elfelejtesz, Fürge Antilop. Bizonyítottad, hogy hűséges barát vagy. Nem fogom más ajánlatát elfogadni. Ez megnyugtat? Fürge Antilop még mindig szorította Farkasölő karját. – Meglátogathatom? – Nem tudom. Rettenetes időket élt át. Lehet, hogy egy fiatalember közelsége csak felzaklatná. – Öreg Ember elmesélte, mi történt vele. De valakinek segítenie kell neki, hogy visszatérhessen a napfényre, nem? Farkasölőnek megint el kellett ismernie a fiú igazát. Nehéz út állt Amy előtt, és könnyebb lesz a sorsa, ha van egy jó barátja, egy fiatal férfi, aki megtanítja őt arra, hogy megint bízni tudjon. – Nagyon fogsz vigyázni rá? Fürge Antilop elvigyorodott. – Az életemmel fogom védeni. Anyád azt mondja, holnap elég erős lesz ahhoz, hogy sétáljon. Elvihetem? Farkasölő nehéz kezét a fiú vállára tette. – Lehet, hogy nem akar elmenni. Tudod? Fürge Antilop bólintott. – Tudok bánni vele, amíg hozzám nem szokik. – Harcos lány. – Én pedig kétszer akkora vagyok, mint ő. Farkasölő majdnem azt kívánta, bárcsak részt vehetne ezen a sétán. Érdekesnek ígérkezik. Fürge Antilop keveset tudott arról, menynyire haszontalan az erő, amikor az ember egy ijedt nővel viaskodik. – Gyere a kunyhómhoz holnap késő délután! Fürge Antilop felragyogott – Szerintem új nevet kellene adnunk neki. Éj-mi? Ez olyan, mint egy bárány bégetése. Arany Lány. Ez jó név lenne. Farkasölő válasz nélkül félresöpörte az ajtólemezt, és belépett anyja kunyhójába. Sokruhás Asszony a tűz mellett térdelt, és egy fazék kását kevert. Felpillantott és mosolygott Amy az ágyon feküdt, kék szeme elkerekedett a félelemtől. Farkasölő észrevette, hogy anyja talált a gyermeknek egy szarvasbőr váltóruhát és mokaszint. Ez örömmel töltötte el. Amikor Amy meglátta Farkasölőt, feltérdelt.

CATHERINE ANDERSON

179 INDIÁN HOLD

A férfi átsétált a szobán, és lekuporodott a lány mellé. Amy még mindig sápadtnak tűnt, és Farkasölő elmélázott azon, vajon az anyja nem sürgette-e túlságosan a dolgokat, amikor azt mondta Fürge Antilopnak, hogy másnapra esedékes egy séta. Anyja arany felhőt fésült Amy hajából, amely a vállára omlott. Nem csoda, hogy Fürge Antilop Arany Lánynak akarta hívni. – Jól vagy? – kérdezte Farkasölő angolul. – Jobban. – Kétségbeesett pillantással nézett az ajtónyílás felé. – Az a szörnyű fiú még mindig itt van? Farkasölő Lorettával kapcsolatos kérdésekre számított. – Fürge Antilop? – Úgy hívják? Nem kedvelem. – Ó, értem. – Farkasölő lebiggyesztette az ajkát. – Van valami okod rá? – Egyszerűen csak nem kedvelem. – A lány finoman megvonta a vállát, és összeráncolta az orrát. – Furcsán bámul rám. Farkasölő úgy sejtette, Fürge Antilop nem bámult, hanem ábrándozott, de úgy gondolta, nem lenne bölcs dolog ezt megosztania Amyvel. – Anyám jól bánt veled? – Ő az anyád? – Amy Sokruhás Asszony felé pillantott. – Nagyon kedves. De nem érti, amit mondok. Te olyan jól beszélsz angolul. Ő miért nem? – Nincs rá szüksége. Amy elmélkedett ezen egy pillanatig, majd megkérdezte: – Hol van Loretta? Egyre nyilvánvalóbb lett Farkasölő számára, hogy Amy nem emlékszik az előző éjszakai vad harcra. 3 – A kunyhómban alszik. – Én miért vagyok itt? Veled akarok lenni, Farkasölő. És Lorettával. Kérlek! – Holnap eljöhetsz a kunyhómba. – Farkasölő a fazék kása felé pillantott. – Anyám ételt készít neked. És orvosságot. Megint erős leszel. Elhozom Lo-ret-tát, hogy meglátogasson téged. Megígérem. Amy megfogta a karját. – Elküldöd azt a fiút? Farkasölő kiszabadította magát, és felállt. – Fürge Antilop a hűséges barátom. Jó, hogy ott áll kint. Így semmi baj nem érhet. Anyjához fordulva könnyedén a saját nyelvére váltott, és elhalmozta őt kérdésekkel. Anyja tájékoztatta arról, hogy bár Amy még gyenge, megfelelő táplálékkal és sok pihenéssel hamarosan fel fog épülni. A belső vérzés teljesen elállt. A lábán lévő vágás is szépen gyógyul. Farkasölő elmondta, hogy hamarosan visszatér Lorettával, majd félretartva az ajtólemezt Fényes Csillagnak, aki tisztelettudóan várt rá, hogy befejezze a dolgát, és ő is megpróbálhasson bejutni, elhagyta a kunyhót. Fürge Antilop az ajtóhoz settenkedett, és kinyújtotta a nyakát, hogy bekukucskáljon Farkasölő karja mellett Farkasölő azonban becsukta a lemezt. – Fürge Antilop, hagyd abba a bámészkodást! Nyugtalanná teszed! – Tiszta arany, ugye? Farkasölőnek az a zavaró érzése támadt, hogy fiatal barátja egy szót sem hallott abból, amit ő mondott neki. – Nagyon fél. Tőled. Azt akarja, hogy menj el, és nem hibáztathatom emiatt. Úgy csurgatod itt a nyáladat, mint egy veszett farkas. Fürge Antilop orcájának egyik gödröcskéje elpirult. – Ez jó jel, nem? Hogy észrevett engem. Farkasölő elballagott, és a fejét rázta. Amikor belépett a kunyhójába, Lorettát ébren találta. Az ágyon ült, és kócos haját gereblyézte az ujjaival. Amikor meglátta az indiánt, CATHERINE ANDERSON

180 INDIÁN HOLD

elfordította az arcát. Ha szemének csillogásából olvasni lehetett, még mindig mérges volt. Farkasölő először megpróbálta figyelmen kívül hagyni Loretta morcos pillantásait. Miután reggelire adott neki egy adag szárított gyümölcsöt és anyja lapos fehér kenyerének egy darabját, elvitte meglátogatni Amyt. Azután elhozta Loretta táskáját Leány kunyhójából, és elkísérte őt a folyóhoz. Loretta fürdés helyett, amihez le kellett volna vennie a ruháit a férfi jelenlétében, megmosta a haját, és alaposan lemosta az arcát. A kunyhóhoz visszafelé tartó úton nem volt hajlandó az indiánra nézni, és nem válaszolt, amikor a férfi mondott valamit. Amikor jóval ebéd után is fagyos csöndbe burkolódzott, Farkasölő türelme elfogyott. A kunyhójában ültek a bölénybőr takarókon, Loretta a szoba egyik részében, ő a másikban. A rájuk boruló csönd olyan sűrű volt, hogy már fojtogatta. – Egy hónapig is háborúzhatsz a szemeddel, és akkor sem nyersz csatát. Meguntam a haragodat, Kék Szem. Loretta felemelte apró orrát, és nem volt hajlandó az indiánra nézni. Haja göndör fürtök vad kuszaságaként száradt meg, és arany koszorút font a feje köré. Farkasölő idegesen szorította össze a fogait. Akár rájött Loretta, akár nem, már nem félt tőle annyira, mint korábban. Egy ijedt nő nem támad így. – Elmondod nekem, mi ez a harag, amely úgy ég benned? – Mintha nem tudnád! A férfi behajlított térdére ejtette a könyökét. Nők. Sosem fogja megérteni őket. Ha még most is azért mérges, mert ő más feleségeket is megemlített miért nem beszél erről? Nem mintha ma azt tervezte volna, hogy valaki mással összeházasodjon. – Kék Szem, az asszonyom vagy, ugye? Ez a komancs azt szeretné, hogy a szíved tele legyen napfénnyel. Loretta megvető pillantást küldött feléje. – Lehet, hogy az asszonyod vagyok, de nem kell, hogy ez azt jelentse, hogy szeretem ezt. Különben pedig miért aggódsz miattam? Ennyi feleség között úgyis elveszek majd a nagy hűhóban. Fogalmad sem lesz, boldog vagyok-e, vagy sem. És bizonyára nem is törődsz majd vele. – Két élénk színű folt jelent meg az orcáján. – És ez nekem tökéletesen megfelel. Egy pillanatra csendbe burkolóztak. – Mikor viszed haza Amyt? – kérdezte hirtelen. – Az apja megbújik a házának falai mögött, és hagyja, hogy hispánok rabolják el a lányát. Amy ezzel a komanccsal marad. – Az nem lehet, hogy komolyan azt gondolod, itt tartod! Az anyja halálra fogja izgulni magát! – Ez szomorú, ugye? – Megígérted. – Azt ígértem meg, hogy elhozom hozzád. Megtettem. – Ő nem egy ló, Farkasölő! Nem tarthatod itt! Az indián felemelte egyik szemöldökét. – Ó, igen? Ki fogja elvinni tőlem? – Kibírhatatlan, arrogáns és makacs vagy… Farkasölő felhorkant és felállt. A kunyhója hirtelen túl kicsi lett kettőjük számára. Elmegy, és meglátogatja az apját, ahol a nők megfelelő tiszteletet tanúsítanak. Sok Ló az utolsó simításokat végezte egy íjon, amikor Farkasölő belépett a tipibe. Félretette a fegyvert, kiszáradt, öreg szemét legidősebb fiára szegezte, és lebiggyesztette gyűrött ajkát. – Úgy nézel ki, mint aki magba harapott a szilvapudingban. Farkasölőnek nem volt kedve viccelődni.

CATHERINE ANDERSON

181 INDIÁN HOLD

– Az asszonyom megtépázta az idegeimet. – Keresztbe tett lábakkal leült, felvette a fém piszkavasat apja mellől, és elkezdte piszkálni a szénné égett fát és a hamut apja tűzrakójában. – Mindig van valami újabb problémája, megállás nélkül. Képzeld el, ahogy felállít egy kunyhót, bőrt cserez, varr, főz, fát gyűjt, és mindezt egyes-egyedül. És mi lesz, ha lebetegszik, amíg én távol vagyok? Ki viseli gondját? Ki biztosít számára társaságot? Szerinte, ha hosszabb időre elmegyek, még Harcoshoz sem tud átmenni, hogy vigaszt találjon. – Mert ezt szeretnéd? Farkasölő erőteljesen megpiszkálta a hamut, és akkora szürke felhőt gerjesztett, hogy Sok Lónak köhögnie kellett. Az igazság az, hogy nem tudja elviselni a gondolatot, hogy Loretta másik férfival legyen. – Ebben a pillanatban odaadnám az első férfinak, aki lenne olyan bolond, hogy elvigye. Sok Ló csöndben maradt. – Minden gyermekem… – Farkasölő a szemét forgatta. – El tudsz képzelni engem Fehér Szeműekkel körülvéve? – Aha, tehát ez a baj! Az asszonyod Fehér Szemű. – Sok Ló bólintott, és viccelődve hozzátette: – Nem hibáztatlak ezért. Egy férfi sem lenne büszke arra, ha fehér vérű fia lenne. Gyenge lenne és gyáva, szégyen minden hozzátartozójára nézve. Farkasölő megmerevedett, és felpillantott. A saját ereiben csörgedező fehér vér kimondatlan valóság volt közte és az apja között. Sok Ló mind ez idáig sosem célzott rá. Sok Ló szippantott egyet, és kidörzsölte a hamut az orrából. – Természetesen vannak ritka kivételek. Gondolom, az ember képes arra, hogy felneveljen egy félvért, és megtanítsa arra, hogy egyike legyen az igaz Embereknek. De ez sok munkát jelent. A merevség kezdett enyhülni Farkasölő vállaiban. – Próbára tettem a türelmedet, atyám? Úgy tűnt, Sok Ló egy pillanatig elmereng a kérdésen. – Amikor az első íjaddal és nyiladdal combon lőttél, úgy éreztem, kevés a türelmem. Bár ez nem lett volna annyira szörnyű, ha nem mögötted álltam volna. Farkasölő halkan felnevetett. – De akkor nem ott álltál, amikor elengedtem a nyílvesszőt. Úgy emlékszem, megfordultam, hogy kérdezzek tőled valamit. – Amire sosem válaszoltam. Mindig hálát adtam a Nagy Isteneknek, hogy csak a térdemig értél. Ha sokkal magasabb lettél volna, a fivéreid és a húgod sosem születhettek volna meg. – Megint szippantott egyet, majd elvigyorodott. – Most, hogy visszagondolok rá, Harcos még veszélyesebb volt az első puskájával. Emlékszel, amikor véletlenül átlőtt a kunyhóm falán, és kilyukasztotta anyád főzőedényét? Épp nyulat főzött benne. A víz ráloccsant a tűzre, és a kunyhó tele lett füsttel. Majdnem megfulladtam, mire mindenkit biztonságban ki tudtam hozni. Farkasölő hátravetette a fejét, és hahotázásban tört ki. – Emlékszem, amikor kihúztad a nyulat a fazékból, és azt mondtad Harcosnak, hogy ez egy tökéletes lövés volt, pont a szívén át. Leszámítva, persze, hogy ki volt belezve. És megkérted, hogy onnantól kezdve inkább élő célpontokon gyakoroljon. – Most, hogy magról beszéltünk a szilvapudingban, emlékszel a húgod első próbálkozására? Nagyapád utolsó megmaradt foga beletörött, amikor enni próbált belőle. – És lenyelte a fogát, a magot, meg mindent, hogy ne hozza őt zavarba Szürke Ló előtt, aki azért jött, hogy udvaroljon neki. – Farkasölő egyik kezét a fájó rekeszizmához tette, és felsóhajtott. – Jó, hogy eljöttem, apám. Tehetséged van hozzá. Máris könnyebb a szívem. Sok Ló megnyalta kicsorbult fogsorát, és elgondolkodva bólogatott. CATHERINE ANDERSON

182 INDIÁN HOLD

– Büszke vagyok minden gyerekemre – mondta rekedtes hangon. – Legfőképpen rád. Furcsa dolog ez, fiam, de amikor egy férfi a karjába vesz egy kisbabát, és azt állítja róla, hogy a fia, az valósággá válik a szívében. Az ereiben futó vér semmit nem számít. A szemének színe semmit nem számít. Amikor megtetted az első lépésedet, azt az én kinyújtott karom felé tetted. Csak ez számít. Kék Szem vagy komancs, az én fiam voltál. Bárkit megöltem volna, aki az ellenkezőjét állítja. Könnyek égették Farkasölő szemét. – Mit akarsz ezzel mondani, apám? – Azt, hogy a saját szíved útját kell járnod. Dühösen jöttél ide, mert a sárgahajúd mérges, ugye? Ha szereted őt, ez így lesz akkor is, ha szomorú, és akkor is, amikor boldog. Álltál valaha ott, ahol egy patak a folyóba ömlik? A kettőből egy lesz. Együtt nevetnek a köveken, együtt sodródnak az éles szurdokokon, együtt zuhannak le a vízesésben. Ez ugyanilyen, amikor egy férfi és egy nő szereti egymást. Nem mindig kellemes, de ha megtörténik, a férfinak kevés beleszólása van. A nők, mint a patak, egyik pillanatban nyugodtak, a másikban pedig lehet, hogy a férfi úgy érzi, mintha vadvízben kellene úsznia. Farkasölő előrehajolt a térdén át, és elvette a piszkavasat apja megfeketedett orra alól. – Nem értem őt. Kedvesen bánok vele, mégis remeg a gondolattól, hogy velem legyen. Próbálom boldoggá tenni, de helyette feldühítem. Sok Ló megemelte egyik szemöldökét. – A félelem nem olyan, mint egy porréteg egy falevélen, amelyet a gyenge eső lemos róla. Adj neki időt! Először légy a jó barátja… majd legyél a szeretője! Ami azt illeti, ha egy nőt boldoggá próbálsz tenni, néha sikerrel jársz, néha nem. Ez így működik. Farkasölő mély levegőt vett, és kimerült sóhajjal fújta ki. – Nem mintha más nő járna a fejemben, akit feleségül vennék, csak… – Csak makacs vagy? Farkasölő elfojtotta felháborodott nevetését. – Egy kicsit. Ugye? Sok Ló vállat vont. – A több feleség nem rossz dolog egy férfi számára. De én bizony örülök, hogy csak egy van a kunyhómban. El tudod képzelni, milyen fárasztó lehet három vagy négy feleség? – Anyám elég volt neked, de ő egy különleges asszony. Sok Ló elvigyorodott. – Ő egy féltékeny asszony. Én pedig nem vagyok bolond. Nem akartam méhkasban élni egész életemben. – Vállat vont. – Úgy szeretem a dolgokat, ahogy vannak. Kevesebb éles nyelv zsörtölődik velem. Kevesebb szájat kellett etetni. És csak egy nőt kell megértenem. Szolgákat hoztam neki, hogy segítsék a háztartásban. – Az én sárgahajúm nem hisz a szolgatartásban. – És a sok feleségben sem hisz. Adj neki választási lehetőséget: szolgák, vagy feleségek. Majd meglátod, melyiket választja. – Sok Ló meglengette a karját az arca előtt, hogy kitisztítsa a hamuval teli levegőt. – Azt se felejtsd el, hogy egy sárgahajú sokkal több gyermekkel ajándékozhat meg, mint egy komancs nő. Légy óvatos, különben több gyereked lesz, mint amennyit etetni tudsz. Még sosem láttam olyan fehér nőt, aki ne lett volna nagyszerű tenyésznő. Farkasölő szája lassú mosolyra húzódott. – Ezt elmondod majd neki, ugye? Egyelőre nem mutat megfelelő lelkesedést. – Majd rendbe jön. Adj neki időt! Légy türelmes! Megéri várni a jutalomra. Farkasölő félredobta a piszkavasat, és felállt. – Fontolóra fogom venni a szavaidat. CATHERINE ANDERSON

183 INDIÁN HOLD

– Úgy beszélsz, mint egy olyan férfi, akinek a szeme kétfelé áll. A falu melyik lánya csábít téged? – Egyik sem. – Hm. Makacs vagy, épp, ahogy számítottam rá. Bíztam benne, hogy kinövöd. De látom, sosem fogod. – Nekem van a legerősebb karom a környéken. Az ő duzzogása nem fog befolyásolni. Ha ez makacsság, akkor tényleg az vagyok. Sok Ló a szemét forgatta. – Szerinted nem az én karom a legerősebb? – Szerintem a csatatéren kellene megvívnod a harcot, fiam, férfiakkal, ahol van esélyed a győzelemre. Én ezt gondolom. De mikor hallgattál rám? – Az íjért nyúlt, amin oly gyakorlottan dolgozott. – Azt hiszem, a magad módján kell megtanulnod az élet leckéit. Farkasölő úgy döntött, nem veszi figyelembe apja megjegyzéseit, és azt mondta: – Nagyon kicsi íj ez. Kinek készül? – Teknősnek – válaszolt Sok Ló huncut mosollyal. – Az én koromban már kevés öröm van az életben. Itt az ideje, hogy lássam az unokámat lőni. A barátaimmal fogadásokat teszünk. Van két lovam arra, hogy Harcost combon fogja lőni. Öreg Ember szerint fenéken. Akarsz fogadni? Farkasölő mosolya kényszeredetté vált. – Nem hiszem. Ha jól emlékszem, azt mondtam Harcosnak, én fogom megtanítani Teknőst lőni. Sok Ló bólintott, majd egyik szemöldökét felhúzta. – Tehát a te combodra fogadok, mi? Hm. A mai napon hozd el a sárgahajút, hogy találkozzam vele! – Miért? – Lehet, hogy ő is akar fogadni. – A sárgahajúm? Sok Ló elvigyorodott. – Ha Teknős kicsit magasabbra céloz, gondolj csak arra a sok szomorúságra, amelytől megóvja őt! Farkasölő felháborodva felhorkant, és elhagyta a kunyhót.

CATHERINE ANDERSON

184 INDIÁN HOLD

Huszadik fejezet

Türelem. A következő öt napban Farkasölő olyan nehezen megfogható volt, mint egy

pitypangpihe, amelyet felkapott a szél. Nem egy, hanem két dühös sárgahajúval élt együtt. Loretta azért volt haragos, mert nem volt hajlandó hazavinni Amyt, és mert megemlítette a lehetőségét annak, hogy esetleg egynél több nőt vesz feleségül. Amy pedig azért, mert Farkasölő rákényszerítette Fürge Antilop társaságát. Mindent összevetve a férfi úgy érezte, igaza van, és engesztelhetetlen elszántsággal viselkedett továbbra is. Próbálta elkerülni a mérges tekinteteket, amelyeknek minden alkalommal, amikor betette a lábát a kunyhójába, ki volt téve. Az ötödik éjszakán Amy egy mosollyal díjazta az indián kitartását, amikor Fürge Antilop hazakísérte őt a napi sétájáról. Kipirult orcával mesélt Lorettának a Fürge Antiloppal töltött idő részleteiről: az őzborjakról, amelyeket meglestek, a virágokról, amelyeket Fürge Antilop szedett neki, a madárhívó hangokról és a jelnyelvről, amelyet tanult, és a bolond trükkökről, amelyeket a fiú játszott vele. Fürge Antilop nyilvánvalóan szépen haladt Amyvel, a lány elkezdett gyógyulni. Farkasölő kedve már amúgy is igen rossz volt, de most még borongósabbá vált. Szomorú helyzet, amikor egy gyakorlatlan fiúnak több szerencséje van egy nővel, mint egy felnőtt férfinak. Különösen kétségbeejtő volt ez, hiszen Farkasölő szép árat fizetett, nemcsak egyszer, de kétszer is azért, hogy Loretta az övé legyen, és akkor gyakorolhassa a jogait, amikor ő akarja. Mégis habozott a nő szemére boruló árnyak miatt. Amikor visszaemlékezett apja tanácsára, csak nevetni tudott. Ahogy a dolgok álltak, ha az előtt lesz a nő barátja, hogy a szeretőjévé válna, lehet, hogy soha nem jutnak el kapcsolatuk második szakaszába. Minél elégedetlenebb lett a helyzettel, annál haragosabban nézett, és minél haragosabban nézett, Loretta annál nyugtalanabb lett a jelenlétében. A legrosszabb az volt a dologban, hogy nem is hibáztathatta őt emiatt. Az egyezségük fekete felhőként lebegett felettük, és Loretta ígérete összekötötte, mégis szétválasztotta őket. Farkasölő tudta, hogy Loretta retteg a pillanattól, amikor ő követelni fogja, hogy vele háljon. Ennek a lehetősége minden egyes nappal egyre ijesztőbb lett számára. Farkasölő elég éleslátó volt ahhoz, hogy felismerje, azzal, hogy türelmesen vár Lorettára, nem segíti a saját helyzetét, mégis képtelen volt rávenni magát arra, hogy kényszerítse. Bár Loretta sosem beszélt a szülei haláláról, Farkasölő elég razzián volt ahhoz, hogy tudja, milyen szörnyűségeknek lehetett tanúja. Már ez magában elég lehetett volna ahhoz, hogy olyan utálatot érezzen a komancsok iránt, amely egy egész életre kitart. És ez bizonyára elég volt ahhoz is, hogy féljen a férfiaktól, bármilyen fajhoz is tartozzanak. A helyzetet még nehezítette az, hogy életének többi férfija is állatias volt: a vérfertőző nagybátyja, Santos és a társai, és, ha nem szívesen vallotta is be, Farkasölő maga is. Amikor úgy nézett a világra, ahogy elképzelése szerint Loretta nézhetett rá, összeszorult a szíve. Mi volt az Loretta életében, ami Farkasölő mellett szólt volna? A legjobban az éjszakák kínozták Farkasölőt. Olyan intenzitással akarta Lorettát maga mellett, hogy az már fájt. Nemcsak azért kívánta őt, hogy a vágyát kielégítse, hanem szerette volna egyszerűen csak a karjában tartani őt. Édes öröm volt számára, ha a közelében lehetett; olyan érzelgősség, amelyben Loretta nyilvánvalóan nem osztozott vele. Elképesztő dolgokra volt képes, csak hogy ne kelljen Farkasölővel aludnia, minden bizonnyal azért, mert attól félt, az indián nem csak alvásra gondol. CATHERINE ANDERSON

185 INDIÁN HOLD

Minden este a végtelenségig pepecselt a kunyhóban, haszontalan munkákat kitalálva, amíg a férfi meg nem könyörült rajta, és úgy nem tett, mintha aludna. Amikor biztonságosnak ítélte a helyzetét, lepihent Amy mellett. Farkasölő csak pár lépésnyire feküdt tőle, éberen és idegesen amiatt, hogy annyira vágyott a közelségére. A hatodik reggelen Farkasölő arra a zavaró felismerésre jutott, hogy sosem volt szerencsétlenebb, mint most. Miközben egy darab sült szarvashúst rágcsált, kunyhójának belsejét tanulmányozta, és próbálta elképzelni, milyen volt korábban, amikor még nem volt mellette egy ingerült sárgahajú sem. Rájött, hogy inkább szomorú Lorettával, mint hogy ürességben éljen nélküle. A felismerés kijózanította, és tettre késztette. Tudta, hogy lépéseket kell tennie azért, hogy biztos lehessen abban, hogy Loretta sosem fogja elhagyni. Farkasölő a folyónál talált rá Harcosra, aki épp Pónilányt tanította úszni. Egy nyárfa alá ült, hátát a fa törzsének támasztotta, felkarját felhúzott térdén pihentette. – Harcos, egy rövid útra kell mennem – kezdte. – Figyelnél az asszonyomra és a testvérére, amíg távol vagyok? A kérdéstől megzavarva Harcos elfelejtkezett az unokahúgáról, és megfordult. – Egy újabb út? De hiszen csak most jöttél meg. Farkasölő pillantása Pónilányra esett, és a szemei rémülten elkerekedtek. Felpattant, és felkiáltott: – Harcos! Elmerül! Harcos elkapta a lány csöpögő haját, és felhúzta a víz színére. Megrázta a fejét, és a part felé indult. – Nem tudom. Talán még túl kicsi. Leány ragaszkodik ahhoz, hogy már nem az, de nem úgy emlékszem, hogy a másik kettőt is ilyen nehéz lett volna megtanítani. – Én tanítottam Teknőst, és Leány tanította Feketerigót – emlékeztette Farkasölő. Harcos lekuporodott a nyafogó, köhögő gyermek elé, és próbálta hátának alsó felét paskolgatni, hogy megnyugtassa. Farkasölő hálát adott a Nagy Isteneknek, hogy Pónilány égései begyógyultak. – Lehet, hogy ez a baj, nem? – elmélkedett Harcos. – Pocsék tanár vagyok. Farkasölő, miért nem tanítod te? – Elutazom. – Ó, igen, elutazol. Hová mész? Farkasölő figyelmen kívül hagyta a kérdést. Az egy dolog, hogy megadja magát az asszonyának, de az már más, hogy ezt be is vallja a testvérének. – Lehet, hogy megtanítom úszni, amikor hazatérek. Cserebere? Harcos megkönnyebbültnek tűnt. – Ez jó üzletnek tűnik. Örömmel figyelek az asszonyodra, ha ki tudom húzni magamat ez alól a feladat alól, amelyet Leány rám testált. Ahogy haladok, meg kell változtatnom a gyerek nevét Kavicsra. Éppúgy merül el, mint egy kavics. Farkasölő a feje fölött a levegőbe repítette Pónilányt, és rámosolygott. – Kavics? Nem. Nekem jobban tetszik a Pónilány. Tanítsunk meg téged úszni, te kis huncut! Ilyen magasságban Pónilány elfelejtkezett arról, miért is sírt, és kacagni kezdett. Farkasölő egyik karja alá dugta nedves kis testét, és hazafelé ballagott vele a testvére mellett. – Elmegyek néhány napra. Szerinted távol tudod tartani addig Vörös Bölényt az asszonyomtól? – Azok után, amiket akkor mondott, amikor a múltkor távol voltál, Leány távol fogja őt tartani. Igen megkedvelte a te Lo-ret-tádat. Még egy blúzt, szoknyát és mokaszint is készít számára. – Tényleg? – A gondolat, hogy Lorettát állatbőrben láthatja, örömmel töltötte el Farkasölőt. – Mondd meg neki, hogy köszönöm, kérlek! CATHERINE ANDERSON

186 INDIÁN HOLD

– Mondd meg neki te magad! Én nem vagyok túl boldog emiatt. Ezért is én tanítom Pónilányt úszni. Leány el van foglalva a varrással. – Nem mondhatom meg neki. Elmegyek. – Most azonnal? Ahogy a falu külső részéhez értek, Farkasölő lábra állította Pónilányt, és búcsúzóul megpaskolta a hátát. – Igen, most azonnal. Csak kell találnom néhány embert, aki eljön velem. Mielőtt elindulok, átviszem a kunyhódba Lorettát és Amyt.

Farkasölő semmilyen magyarázatot nem adott Lorettának a hirtelen elutazásáról. Egyik pillanatban még ott volt, a másikban már nem. A következő pár napban Loretta és Amy Magas Fű Leányával maradt. Amy, akit a türelmes Fürge Antilop tanított, elég nagy komancs szókincsre tett szert, ami most segítségnek bizonyult. Mielőtt Loretta észrevette volna, ő maga is elkezdett szavakat tanulni. Leány örömöt lelt abban, hogy Lorettát taníthatja, nemcsak a nyelvre, de szokásokra is: soha ne hagyja, hogy árnyék vetüljön a tűzre, soha ne mondja ki a halottak nevét, soha ne forduljon jobbra, amikor hivatalos látogatást tesz valakinek a kunyhójába. Loretta csak úgy szívta magába a tudást, buzgón megtanult mindent, amit csak tudott. A negyedik estén Sok Ló meglátogatta Leány kunyhóját. Loretta rögtön megérezte, hogy Farkasölő apja méregeti őt, ezért gyanakvó volt jövetelének okával kapcsolatban, de Sok Ló száraz humora hamarosan megmosolyogtatta, majd megnevettette. Amy nagy örömére Sok Ló bőségesen ellátta őket történetekkel Farkasölő gyerekkoráról. Az este végére Lorettának be kellett ismernie, hogy megkedvelte a férfit. Ráadásul még nyugtalanítóbb volt az, hogy úgy tűnt, az indián is kedveli őt, és ez Lorettát furcsa örömmel töltötte el. Amikor elment, bütykös kezét Loretta homlokára tette, mint egy szent ember, aki áldást oszt, jó éjt kívánt neki, és „lányomnak” nevezte. Ez Lorettát teljesen váratlanul érte. Amikor felnézett, Sok Ló kitüntette egy megértő mosollyal, majd elment, még mielőtt Loretta visszanyerte volna a lélekjelenlétét. Farkasölő távollétének nyolcadik napján alkonyatkor Loretta egy távoli jódlizó hangot hallott, és ahogy felnézett Leány tüze mellől, férfiakat látott a faluba belovagolni. Nem volt nehéz észrevenni közöttük Farkasölőt, aki több lóhossznyival a többiek előtt járt, és egy állatot vezetett, amely úgy nézett ki, mintha egy papot szállító öszvér lenne. Loretta lábujjhegyre állt, és a homlokát ráncolta. Bizonyára nem azt látta, amit látni vélt. Milyen épeszű pap látogatná meg a komancs falut? Körbepillantott Leány szomszédjain, és minden arcon megrökönyödést látott. Majd ránézett Harcosra, aki őt őrizve a közelben feküdt, és talpra ugrott, ahogy meghallotta a lovasok hangját. Bizalmatlanul pillantott Lorettára, és felhúzta a szemöldökét. – A testvérem egy Fekete Köpenyest hoz? Tényleg egy pap volt az. Loretta kinyújtotta a nyakát, hogy lássa. Farkasölő egyenesen a nagy tűzhöz lovagolt, amelyet az alkonyatra felkészülve már meggyújtottak, és lerángatta a papot a szamárról. Miután utasította a szegény embert, sarkon fordult, és céltudatos lépésekkel, elszántan, összeszorított állkapoccsal egyenesen Leány kunyhója felé indult. Loretta mély levegőt vett. Hirtelen, hitetlenkedve rájött, miért hozta Farkasölő a papot a faluba. Az indián lépései lelassultak, ahogy közelebb ért. Összecsomósodott combizmain megfeszült a bőrnadrág. Loretta megmerevedett, ahogy meglátta a szemében csillogó határozottságot. Felemelte állát, és várt, hogy Farkasölő odaérjen hozzá. Pillantása a férfi széles vállán időzött, és nehezére esett ellenállni a futáskényszernek. Azok a hosszú, erőteljes lábak könnyedén legyőznék őt. CATHERINE ANDERSON

187 INDIÁN HOLD

– Hoztam neked egy Fekete Köpenyest – mondta tömören, és a várakozó pap irányába biccentett. – Ő majd elimádkozza a te istened szavait felettünk. Azzal határozottan megragadta Loretta karját, és a központi tűz felé húzta. Megállás nélkül haladt, Loretta lelassító próbálkozásai ellenére is. – Nem megyek hozzád! – kiáltott Loretta kétségbeesetten. Farkasölő harcias arroganciával telt pillantással nézett rá. – A feleségem leszel, kicsike. Akár az én szokásaim, akár a tieid szerint, végül úgyis így lesz. Megállt a pap előtt. Loretta a szegény emberre összpontosított, aki úgy remegett, hogy majdnem elejtette a Bibliáját. Ebben a pillanatban azonban Loretta túlságosan el volt foglalva a saját helyzetével ahhoz, hogy ezt észrevegye. – Atyám – kiáltott a legmérsékeltebb, legnyugodtabb hangon, amit képes volt kicsikarni magából –, elmagyarázná, kérem, ennek a barbárnak, hogy nem kerülhet sor házasságra a nő beleegyezése nélkül? A pap szája kinyílt, de egy hang sem jött ki rajta. Rémülten nézett Farkasölőre, és az arca elfehéredett. – K-kedves fiatalasszony, talán jobb lenne túlesnünk rajta. Ez a férfi különösen elszántnak tűnik, és nekem nem tetszik az a gondolat, hogy magamra haragítsam. Farkasölő egyik szemöldökét felhúzva méregetőn Loretta felé fordult. A lány dacosan összehúzott szemmel előredugta az állát, és az indiánhoz hajolt. – Mit tettél ezzel a szerencsétlen emberrel? Retteg! Nem szégyelled magad? Farkasölő emlékeztethette volna, hogy volt olyan időszak, amikor Loretta is így félt, de úgy döntött, a témánál marad. A házasság a célja, nem a szópárbaj. Sürgetőn nézett a Fekete Köpenyesre. – Mondd el az imádat, öregember! A pap megnyalta az ajkát, és rettegve a körülöttük álló bennszülöttek tömegére nézett. Talán csak a fekete köpeny és a fakó arcbőr éles ellentéte miatt, de Loretta úgy gondolta, veszélyes iramban sápad el. Valójában úgy nézett ki, mint aki épp készül elájulni. – Mondd el az isten szavait, öregember! – mordult rá Farkasölő újra. – Ne merd megfélemlíteni! – sziszegte Loretta. – Ő isten embere, Farkasölő! Senki nem kiabál isten emberével! – Mi-minden rendben, gyermekem, minden rendben. – A pap, miközben arcáról csöpögött az izzadság, sietősen kinyitotta a Bibliáját. – Könyörületes Atyánk – motyogta, nyilvánvalóan szabadulásért könyörögve. Visszafojtott köhögéssel kezdte átlapozni a könyvet, és enyhén arrébb fordult, hogy a tűz fénye megvilágítsa az apró betűket. – Könyörgöm a megbocsátásodért. Általában nem kell könyvet használnom… – Megint köhögött, és kezét meglengette, hogy elhessegesse a füstöt. – De most valamilyen oknál fogva a szavak kiszálltak a fejemből. Ó, igen, itt vagyunk. Loretta felbőszültén tépte ki karját Farkasölő szorításából. – Atyám, egyáltalán nincs mitől félnie, erről biztosíthatom. Farkasölő újra elkapta Loretta karját, ezúttal olyan erős szorítással, hogy Loretta megpördült, és szembe került vele. Az indián lehajtott fejjel suttogta: – Kék Szem, próbára teszed a türelmemet. Úgy megcsaplak, mint a szél. – Akkor csapj meg! – Loretta próbálta kiszabadítani a karját. – Ez fáj! – Meg foglak ütni. Akkor majd megtudod, mit jelent a fájdalom. Most pedig maradj csöndben! Loretta szeme vad kékké vált. – Nem fogok hozzád menni! Verj meg! Gyerünk! Farkasölő olyan pillantással nézett Lorettára, amely egy hónappal korábban halálra rémítette volna a lányt. – Lo-ret-ta, maradj csöndben, és hagyd, hogy elmondja isten szavait! CATHERINE ANDERSON

188 INDIÁN HOLD

– Majd akkor mondja el isten szavait, amikor piros hó… – Hirtelen csöndben maradt, és elvörösödött. – Én vagyok az, akinek ki kell mondania a szavakat, Farkasölő, én pedig nem fogom! Értesz? – Kedves gyermekem – vágott közbe a pap –, nem túl gyakran történik meg, hogy egy ilyen… – Jelentőségteljesen ránézett Farkasölőre –, …úriember felajánlja, hogy tisztességes asszonyt csinál egy fogolyból. Nem lenne okos dolog ezt elfogadnia? – Nincs szükségem házasságra, atyám. Még mindig őrzöm a tisztességem. Farkasölő az oldalához rántotta Lorettát, és baljósan nyugodt hangon azt mondta: – A tisztességed hamarosan elszáll a széllel, Kék Szem. Isten előtt ígéretet tettél. Az asszonyom vagy. Most pedig azt mondom, a feleségem leszel. Loretta megnedvesítette az ajkát, és remegés nélkül próbálta állni a férfi tekintetét. – Elhoztam neked egy Fekete Köpenyest, nem? Tehát ez a házasság a szívedben köttetik meg. Ha nem mondod el az istened szavait, hogy ez így is legyen, akkor én elveszlek a saját szokásaim szerint. – Széles ívet írt le a karjával. – A tisztességed elszáll a széllel. Suvate, vége. Választottál. Loretta idegességtől rekedt hangon kiáltotta: – De én nem akarok hozzád menni! Ha megteszem, az örökre szól. Nem érted? – Az örökre egészen jól hangzik. – Nem! Egyáltalán nem! Akkor sosem hagyhatlak el! Farkasölő feltartotta a kezét. – Akkor nincs Fekete Köpenyes, és nincs házasság az istened előtt. Én bizony megelégszem a saját szokásaimmal is. – Szemében elszánt csillogással a tömeg felé fordult, felemelte a karját, és valamit kiáltott. Majd vállat vont: – Ennyi. Suvate, vége. Elmondtam az én szavaimat. Házasok vagyunk. – Megragadta Loretta karját, és felmordult: – Keemah, gyere, feleség! Loretta nem mozdult. – Ne! Várj! Farkasölő látható nyugtalansággal pillantott le rá. – Elmondod isten szavait? Loretta nem látott más lehetőséget. Így legalább a házasságát megáldja egy pap, és nem bűnben fog együtt élni Farkasölővel. – I-igen, elmondom a szavakat. – Oldalról Farkasölőre pillantva azt mondta: – De beszélhetek egy percre a pappal? – Miért? – Hogy kérjek tőle valamit. Farkasölő szorítása megenyhült Loretta karján. – Namiso, siess! Loretta egyik kezét a pap füléhez tartva gyorsan elsuttogta neki a kérését, majd visszaállt Farkasölő mellé. A pap átgondolta, amit Loretta mondott, majd bólintott. Egy perccel később megáldotta az előtte álló fiatal párt, és a szertartás elkezdődött. A szavak anélkül, hogy megértette volna őket, visszaverődtek Lorettáról. Kábultan válaszolt, amikor válaszolnia kellett. Azután Farkasölő következett. A pap megkérdezte a szokásos kérdéseket, majd a végén hozzátette: – Mindenki mást félretéve egy feleséget veszel magadhoz, egyetlenegyet örökkönörökké? Farkasölő szeme gyanakodva összeszűkült, és sokatmondóan nézett Lorettára. Hosszú percekig nem válaszolt, miközben Loretta visszatartott lélegzettel állta a pillantását. Majd ünnepélyes komolysággal lehajtotta a fejét, és válaszolt: – Úgy legyen. A pap, akit összezavart a szokatlan válasz, amelyet az „Igen” helyett kapott, egy pillanatig habozott, elgondolkodott, majd beleegyezőn bólintott, és befejezte a szertartást. Loretta és Farkasölő házasok lettek, mindkettőjük hite szerint. Farkasölő CATHERINE ANDERSON

189 INDIÁN HOLD

utasította a barátait, hogy vigyék vissza a papot, és hangsúlyozta, hogy ha nem ér haza bántatlanul, a fejükkel fizetnek. Majd Amyt az anyja kunyhójába küldte. Amikor mindenki elment, Lorettához fordult, felhúzta egyik szemöldökét, és indigókék szemében nevetés csillogott. – Egy, csak egyetlenegy feleség örökkön-örökké? Loretta oldalra nézett, orcája skarlátvörös lett. A háta mögött összekulcsolta két kezét, a sarkára állva hátra-, majd a lábujjain előrehimbálózott, és lebiggyesztette az ajkát. – Megmondtam neked, Farkasölő, nem vagyok hajlandó másodhegedűs lenni. Az indián elmosolyodott: lassú, veszélyes mosollyal, amelytől Loretta hátán végigfutott a hideg. Forró pillantással végigmérte a nő egész testét. Megragadta a karját, és a kunyhója felé vezette. – Most megmutatod a komancsnak milyen jól játszod az elsőhegedűs szerepét, ugye? – Én… – Loretta szája olyan száraz lett, mint a por, amelyen az indián mellett lépkedett, karjával a férfi szorításában. – Bizonyára nem úgy gondolod, hogy most rögtön… – Ijedt pillantását a kunyhó ajtajára szegezte. – Még nincs is sötét. Az emberek ébren vannak. Még nem ettél. Tüzet sem gyújtottunk. Nem lehet… Farkasölő felemelte az ajtólemezt, és behúzta Lorettát a sötét kunyhóba. – Kék Szem, én nem éhezem ennivalóra – mondta rekedten. – De tüzet gyújtok, ha szeretnéd. Minden késleltetés, legyen az bármilyen rövid, Loretta kedvére volt. – Ó, igen, elég hűvös van. Nem gondolod? – Különösen fülledt este volt, olyan, amikor a ruha az ember bőrére tapad, de ez most nem tűnt fontosnak. – Igen, a tűz csodás lenne. Farkasölő egyedül hagyta Lorettát az árnyékban, hogy fát hozzon, amelyet gyorsan elrendezett a tűzrakóban. Néhány pillanat múlva aranyszínű lángok világították meg a szobát, és a fény táncolt és remegett a cserzettbőr-falakon. Farkasölő a tűz mellett guggolva maradt, hátrabillentette a fejét, és lustán végigmérte Lorettát. Pillantása a nő ruháját érintette, szemöldökét kérdőn felvonta. – Te éhes vagy? – kérdezte kedvesen. Loretta egyik kezét a derekához szorította. – Tudod, tényleg éhes vagyok. Szörnyen éhes. Te nem? Mi az, ami jól hangzik? – Eszeveszetten pillantott az indián mögött lévő fazékra. – Fogadni mernék hogy egy pörkölt tetszene neked. Ugye? Azután, hogy ilyen messzire utaztál, és csak szárított húst ettél. Igen, pörkölt lenne a legjobb. Farkasölő szája vigyorra húzódott. – Kék Szem, egy pörköltet elkészíteni nagyon hosszú idő. Egy egész éjszaka, ha Lorettának szerencséje van. – Ó, nem olyan hosszú! Nem gond, egyáltalán! – A férfit nagy ívben megkerülve a fazekakhoz ment. – Csodálatos pörköltet készítek, elhiheted. Biztos vagyok benne, hogy Leánynak van egy kis krumplija és hagymája, amit kölcsönkérhetek tőle. Te csak… Hirtelen megriadt, ahogy Farkasölő kezének érintését érezte a vállán. Szembefordult vele, és egy hatalmas fazék ékelődött be közéjük, amelynek fülén kifehéredtek az ujjpercei. – Kék Szem, nem kérek pörköltet – suttogta Farkasölő gyengéd hangon. – Ha te éhes vagy, együnk mogyorót és gyümölcsöket, jó? Loretta lenyelt egy csomót. A gyümölcs és a mogyoró még mindig jobb, mint a másik lehetőség. Talán ha egyszerre csak egy mogyorót eszik meg. – Rendben, akkor mogyoró és gyümölcs.

CATHERINE ANDERSON

190 INDIÁN HOLD

Farkasölő leterített egy bölénybőr takarót a tűz mellé, miközben Loretta elrakta a fazekat, és előásott egy erszény gyümölcsöt és mogyorót a télire eltett ételek közül. Loretta Farkasölő mellé térdelve szorgalmasan eszegetett, és a táncoló lángokat bámulta. Minden egyes harapásakor tudta, hogy az indián figyeli. Amikor a negyedik marék ennivalóért nyúlt, a férfi hosszú ujjait a csuklója köré fonta. – Elég! – mondta nyugodt hangon. – Megfájdul a gyomrod, ha többet eszel. Loretta gyomra már így is reménytelen állapotban volt. Nyelt egyet, és próbálta elkerülni a férfi pillantását, de nem sikerült. Amikor a szemük találkozott, Loretta úgy érezte, mintha kicsúszott volna a lába alól a talaj. Nem lehetett félreérteni a férfi pillantását. Elérkezett a leszámolás ideje. Természetesen tudta, hogy ez előbb vagy később be fog következni. Csak bízott abban, hogy inkább később. Sokkal később. Azonban nem így lesz. Amy megmentéséért cserébe magát ígérte az indiánnak Már az is egyfajta csodának számít, hogy ennyi ideig várt azzal, hogy igényt tartson a jutalmára. Az pedig még nagyobb csoda volt, hogy elhozott egy papot, hogy az adja össze őket. Megkönnyebbültnek, sőt hálásnak kellene lennie, hogy a szövetségüket megáldották De ő nem érezte magát házasnak. Csak puszta félelmet, fekete, értelmetlen félelmet érzett. Szerencsétlenségére nem tudatlanul jött a nászi ágyba, ahogy annak egy menyasszonnyal meg kellene történnie. Tudta, mire számíthat, és hogy az mennyire fájdalmas és lealacsonyító lesz. Még Rachel néni is utálta. Be is vallotta, de ha nem tette volna meg, Loretta akkor is épp elégszer hallotta a nyöszörgéseit a padló repedésein keresztül ahhoz, hogy kétség nélkül tudja, a párosodás fáj. Egy kegyetlen vadember karjaiban pedig, aki azt gondolta, hogy a nőket adni-venni lehet, mint a csomagokat, ez ezerszeresen rosszabb lehet. Tisztára törölte kezét a szoknyájában, és szomorúan meredt a tűzbe. Fény. Kegyelmes istenem, miért kért tüzet? A férfi így láthatja őt, ezzel még szörnyűbbé téve a levetkőzés gondolatát. Borsódzott a bőre. A férfi várakozón bámulta, mintha arra várna, hogy felszolgálják a vacsoráját. És még szörnyűbb volt az, hogy Loretta úgy is érezte magát, mint Farkasölő vacsorája. Száz és száz gondolat cikázott át az agyán, legfőképpen az, hogy el kellene szaladnia Farkasölő elől. De a becsülete meggátolta. Ígéretet tett neki, és az ígéret az ígéret. Nem szegi meg a szavát. Magasra emelt fejjel fogja átvészelni. Megteszi. Remegő kézzel látott hozzá, hogy kigombolja a mellényén lévő apró gombok hosszú sorát. Az arca ujjainak minden egyes pöccintésekor forróbb lett. A tűz fénye túl kevés árnyat vetett, ezért a kunyhó belseje olyan világos volt, mint fényes nappal. Próbált vigasztalást meríteni abból a gondolatból, hogy a lázának éjszakáján Farkasölő már látta őt mezítelenül, de az már réges-régen volt, és nem tudta enyhíteni zavarát, ahogy lehúzta ruhájának ujját a karjáról. Bárcsak fehér férfi lenne! Akkor legalább eloltaná a tüzet. Vagy talán megszólalna a lelkiismerete, és rájönne, milyen állatias dolog egy erkölcsös nőt házasságra kényszeríteni. De nem fehér férfi volt, és a lelkiismeret nem is létezett a szótárában. Birtokolta őt. Most pedig házasok voltak, még Loretta embereinek a szemében is. Mindörökre. A gondolattól pánikba esett miközben letolta a ruháját a csípőjén, és felállt, hogy kilépjen belőle. Nemcsak egyszer, hanem ezerszer kell átélnie ezt az undorító szertartást. Most már azt kívánta, bárcsak ne szedte volna rá Farkasölőt, hogy megígérje, csak egy feleséget fogad magának. A többnejűségnek is megvannak a maga előnyei. Több feleség között talán könnyebben nyomát veszítené az indián, és lehet, hogy soha nem foglalkozna vele…

CATHERINE ANDERSON

191 INDIÁN HOLD

Farkasölő, ahogy Lorettát nézte, elnyomott egy meglepett kuncogást. Loretta olyan volt, mint egy kis mezei egér, akit épp készül megenni egy hatalmas sólyom. Kék szeme óriási volt és félelemmel teli. Pír öntötte el a sápadt nyakát, olyan rózsaszín, mint a… Pillantása hirtelen a mellényére esett. A vékony muszlinanyagon keresztül látta mellbimbójának árnyékos csúcsát. A gyomra összeszorult a vágytól. Kaktuszvirág és holdsugár. Lehet, hogy igaza volt, amiért úgy érezte magát, mint egy aprócska teremtmény, akit épp felfalni készülnek. Sóvárogva vágyott arra, hogy birtokolja őt, hogy a mellét szívja, hogy szívfájdító ösvényeket majszolgasson a combján, hogy megtalálja testének érzékeny pontjait, és a nyelvével izgassa őket, és ujjbegyeivel gyengéden simogassa, amíg Loretta szenvedélye a tetőfokára nem hág. Ahogy az alsószoknyáját összekötő selyemszalaggal küzdött, és a keze percről percre jobban remegett, Farkasölő meglepettsége olyan elsöprő gyengédséggé változott, amely teljesen elárasztotta. A lány bár rettenetesen félt, meg akarta tartani az ígéretét, és neki szándékozott adni magát. A férfi torka összeszorult, majdnem elállta lélegzetének útját. Parti Fűzzel kapcsolatos emlékei árasztották el: hogy az első együtt töltött alkalmukon milyen gyengédséggel nyugtatta őt meg a szeretkezésük előtt. Az emlékezéstől elszégyellte magát. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára ágyba bújt egy hajadonnal: túlságosan hosszú idő, ha az ilyen fájdalmas szemérmesség meg tudja lepni. Talpra ugrott, és eloltotta a tüzet. A lángok erőtlenül nyaldosták a fát, és gyengéd árnyékba borították a kunyhót. Ahogy a feleségéhez fordult, kényszerítette a kezét, hogy lazán az oldala mellett lógjon, és tudatosan nyugodt testtartást vett fel. – Kék Szem, gyere ide! – suttogta kedvesen. Loretta felkapta a fejét, mint egy riadt őzsuta. A szeme hatalmas és riadt volt. Farkasölő gyomra összeszorult, és egy lépéssel bezárta a köztük lévő távolságot. Megfogta Loretta állát, hátrabillentette a fejét, és nagyujjával végigsimította remegő alsó ajkát. – Sa… – A hangja remegett, majd félbeszakadt. Nyelt egyet, és újra megpróbálta: – Sajnálom, Farkasölő. Tudom, hogy megígértem. Csak… egy kicsit ideges vagyok Farkasölő lehajtotta a fejét, és a homlokát gyengéden Lorettáéhoz nyomta. Félretolta a kezét, hogy szétbonthassa a rózsaszínű szalagot, amely vékony derekát keretezte. Fürge ujjakkal meglazította az alsószoknyát, és hagyta, hogy a lábukhoz essen. – Ne félj semmitől! – suttogta. – Semmitől. Loretta lélegzete elállt, amikor a férfi szétnyitotta az első hurkot, amely a blúzát összezárta. Gyorsan szétnyitotta a többit is, és lágyan végighúzta ujját Loretta vállán, majd félresimította és lehúzta a muszlinanyagot a karján. Forró, lüktető szégyenérzet áradt szét Lorettán, ahogy az esti levegő megérintette csupasz melleit. Becsukta a szemét, és azt kívánta, bárcsak ott, azonnal meghalna. Egy pillanattal később, riadtan, hogy mit tehet vele az indián, ha nem figyel, kinyitotta a szemét. Farkasölő meglazította Loretta alsójának zsinórját, letérdelt elé, lehúzta a nadrágot a lábán és levette magas talpú cipőjét, miközben megfosztotta őt a ruhájától. Amikor ismét felállt, az ő lélegzete állt el. Az emlékei nem adták vissza Loretta igazi szépségét. Egy pillanatig le sem tudta venni róla a szemét, annyira elbűvölte bőrének csillogó fehérsége és a finom idomok, amelyeket oly hosszú ideig elrejtett előle az állig érő kartonruha és a több réteg muszlin. Ahogy kezét Loretta vékony derekára téve magához húzta őt, a szíve majd' kiugrott a helyéről, amikor a nő apró mellének kicsi hegye a bordái fölötti húshoz ért. A halvány fényben látta, hogy könnyek csillognak a sápadt orcán. Lehajtotta a fejét, hogy nyelvének hegyével megízlelje sósságukat. – Ó, Kék Szem, ka taikay, ka taikay, ne sírj! Okozott a kezem valaha is fájdalmat neked? – Nem – sírt Loretta megtörten. CATHERINE ANDERSON

192 INDIÁN HOLD

Elszántan, hogy befejezi, amit elkezdett, Farkasölő a karjába vette karcsú testét, és az ágyhoz sétált vele. Gyengéden letette a szőrmére, elnyújtózott mellette, és magához húzta. Férfiassága sürgetőn lüktetett bőrnadrágjának börtönében. Valamennyire számított arra, hogy Loretta küzdeni fog, és ha így lett volna, talán akkor is folytatja, mert egyetlen gondolata az volt, hogy beteljesítse házasságukat, múlttá tegye Loretta félelmeit, és enyhítse ágyékának fájdalmát. De Loretta, ahelyett, hogy harcolt volna, karcsú karját Farkasölő nyaka köré fonta, és belekapaszkodott. A félelemtől oly merev volt, hogy törékenynek tűnt: végtagjai szinte irányíthatatlanul remegtek. Könnyekkel tele hangon mondta: – Farkasölő, megtennél nekem valamit? Csak egy aprócska dolgot. Kérlek! Az indián kezét Loretta hátára tette, és érezte szívének vad dübörgését. – Mit, Kék Szem? – Megtennéd, hogy gyorsan végzel? Kérlek! Soha többé nem fogom ezt kérni, esküszöm. Csak most az egyszer, kérlek! Farkasölő mosolyát Loretta hajába temette, becsukta a szemét, és karját szorosabbra fonta körülötte. Apja hangja suttogott a fülébe. A félelem nem olyan, mint a porréteg egy falevélen, amelyet a gyenge eső lemos róla. Alig jutottak eszébe ezek a szavak, máris egy tucat elfelejtett emlék villant át az agyán. Az évek egy pillanatra visszapörögtek, és Farkasölő látta magát, ahogy kéz a kézben szalad Parti Fűzzel egy piros százszorszépekkel teli mezőn. Nevetésük csengett a szélsöpörte fűben, szemük csillogott a szerelemtől, ahogy egymás látványát magukba itták. Annyi minden jutott eszébe ebben a pillanatban: a szerelem, igen, de leginkább a barátság, amelyet megosztottak, a bizalom, a bolondság, a nevetés. Ó, igen, a nevetés… Ő és a kis kékszeműje annyira keveset nevettek együtt, hogy Farkasölőnek nehéz volt felelevenítenie, mikor is voltak ezek a helyzetek. Hirtelen rájött, hogy nevetés nélkül Parti Fűzzel a szerelmeskedéseik közel sem lettek volna olyanok, amilyenek voltak. Főleg nem a lány számára. Idegességtől és gyengéd derűtől reszelős hangon mondta: – Annyira vágysz rám, hogy sietnünk kell, mi? Loretta gerince megmerevedett, és hátrahajtotta a fejét, hogy ránézzen az indiánra. Farkasölő lusta mosollyal viszonozta pillantását, és próbált nem gondolni arra, ahogy Loretta mellbimbói a bőrét simították, és arra, milyen kínzó érzés, ahogy csípője az ő csípőjének nyomódik. Egyik kezét kiszabadítva finoman letörölte a könnyeket Loretta arcáról. Halk nevetéssel, amelyet megadó sóhajjal koronázott meg, azt mondta: – Kék Szem, sok olyan éjszaka vár még ránk, amikor együtt hálunk. Mindörökké, nem? Amíg meg nem halunk, és el nem porladunk. – Csak a halál választhat el bennünket – helyesbített Loretta. – Ó, igen, csak a halál választhat el bennünket. – Farkasölő megvonta a vállát. – Ez hosszú idő, nem? Ha olyan félelmet okozok a szívednek, hogy úgy érzed, sietnünk kell, bölcsebb dolog várnunk. Elég, ha csak itt fekszel mellettem. Hogy megérinthetlek a kezemmel. Loretta arckifejezése bizalmatlan gyanakvásról hitetlenkedésre váltott. – És nem csinálunk semmit? Farkasölő hasonlóképpen érzett. Teljesen boisa ötlet volt, amivel előállt. Soha nem vágyott még ilyen fájdalmasan egy nőre. – Szeretnél valamit csinálni? Csak mondd, és megtesszük! – Remélve, hogy Loretta kevésbé lesz feszélyezett a mezítelensége miatt, magukra húzott egy szőrmét, meglazította ölelését, és hagyott neki egy kis helyet, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen. – Mesélj nekem egy történetet! Az én Lo-ret-támról, amikor olyan kicsi volt, mint Feketerigó! CATHERINE ANDERSON

193 INDIÁN HOLD

Loretta csak bámult Farkasölőre; nyilvánvalóan képtelen volt elhinni, hogy ezt komolyan gondolja. Az indián ásítást színlelt, de a Loretta apró arcán megjelenő kifejezésből tudta, hogy nem volt túl meggyőző. – Nem vagy álmos – vádolta. – Ka, nem – vallotta be Farkasölő. – Hazudok, ugye? Hogy megnyugtassalak. A szívem összetörik, amikor azt látom, hogy félsz. Örüljünk, jó? Mesélj nekem! – Farkasölő, egy darab ruha sincs rajtam – cincogta Loretta. Az indián egyik szemöldöke megrezzent. – Ruha kell ahhoz, hogy mesélni tudjál? – Nem, azt hiszem… nos, csak segítene gondolkodni. Farkasölő felsóhajtott és a hátára fordult, karjának ívében magával húzva Lorettát. Fejét a vállára hajtotta, és bátor kísérletet tett arra, hogy figyelmen kívül hagyja, ahogy Loretta selymes bőre az övéhez ér. – Ez a komancs nadrágot visel. Akkor majd én mesélek. Azzal elkezdett beszélni. Néha-néha elmosolyodott magában, ahogy rájött, hogy neki is éppolyan nehézséget jelent összpontosítania, mint amilyet Lorettának amiatt, hogy nincs rajta ruha. Rekedt suttogással elmesélte a próféciát. Amikor befejezte, Loretta megmozdult a karjában. – Ez a te dalod? – Huh, igen. – De ez csodálatos! Farkasölő meglepetten jött rá, hogy szerinte is az. – Gyermekkorom óta utálom ezeket a szavakat. – Loretta egyik, hajtincsét mosolyogva az ujja köré fonta. – És szörnyen utáltam a sárgahajú nőt, aki egy nap majd ellopja a szívemet. Szerettelek volna megölni, tudod? – De nem én vagyok a nő a dalodban. – Ó, de. Te vagy az a nő. – A dal azt mondja, hogy az Emberek Kis Bölcsnek hívnak majd. Ez nem így van! És soha nem is lesz így. Messze nem vagyok bölcs. – Majd így lesz – biztosította az indián. – Így kell lennie. Minden egyes szó valóra válik. Loretta látta, hogy árnyak borítják el Farkasölő szemét. – Mi az? Miért vagy olyan szomorú? A férfi torka körüli izmok megfeszültek. – A dalom azt mondja, egy nap el fogom hagyni az embereimet. Komancs vagyok. Nélkülük semmi nem leszek, Kék Szem. Loretta vakon bámult a mozgó árnyakra, nézte a tűz fényének játékát. Bolond legenda. Az utálatot elsöpri a szél? Magas helyek és vérrel teli szurdokok? Új holnapok és új nemzetek? Farkasölő felé fordult. – Nézz a szemembe! Látod az új reggelt új kezdetekkel? Farkasölő Loretta pillantását fürkészte, majd érdes hangon, amely mélyre hatolt Lorettában, azt suttogta: – Igen. Olyan hosszan ejtette ki a szót, hogy Lorettának úgy tűnt, mintha újra és újra visszhangzott volna a fejében. Loretta ekkor jött rá: Farkasölő szerelmes lett belé. Nézte a férfi sötét arcát, amely olyan közel volt a sajátjához, hogy ugyanazt a levegőt szívták be, és a szíve összetörött egy kicsit; Farkasölőért és saját magáért. Soha nem fogja viszontszeretni őt. Gyűlölet és keserűség szurdoka állt közéjük. A jóslatnak legalább ebben igaza volt. – Ó, Farkasölő, ne nézz így rám! Az indián egy könnyed mozdulattal felkönyökölt, és Loretta fölé hajolt. Széles mellkasa bronzsátorként borult rá, válla elzárta a fény útját, ezért csak Loretta arca volt megvilágítva. CATHERINE ANDERSON

194 INDIÁN HOLD

– Elloptad a szívemet. – Nem – suttogta Loretta nyersen. – Ne mondd ezt! Még csak ne is gondolj erre! Nem érted? Soha nem foglak viszontszeretni téged, Farkasölő! – Pulzusa felgyorsult. – Félek a… Az indián egyik ujját gyengéden Loretta ajkaira tette, szemét melegség felhője borította. – Attól, hogy lefeküdjél velem? Nem vagyok vak, Kék Szem. A szívedet összetörték az emlékek. Ez majd elmúlik. Eljössz majd hozzám. Szeretnéd, hogy a kezem érintsen téged, így lesz. A Nagy Istenek megmondták. Loretta elfordította a fejét. – Veled fogok hálni, mert megígértem, és mert Isten és egy pap előtt esküt tettem. De soha nem fogom akarni. Soha! – Zokogás feszítette a torkát. – Ó, istenem, mit csinálok itt? Nem akarlak megbántani, Farkasölő, tényleg nem! Az indián visszafeküdt mellé, és a karjába húzta őt. Szőke fejét a vállához nyomta. – Ka taikay, Kék Szem. Ne sírj! Minden rendben lesz! – Hogyan lehetne? Csapdában vagyok itt. Soha nem mehetek el. Olyan ígéreteket tettem, amelyeket nem tudom, meg tudok-e tartani. Félek Farkasölő, tőled és az embereidtől. Még magamtól is. Hogyan lehetne minden rendben? – Rendben lesz. Az embereim el fognak fogadni. Most már egy vagy közülük, egy harcos felesége. Idővel mellettem akarsz majd lenni. A félelmed el fog múlni. Meglátod. Addig pedig ez a komancs várni fog. Rendben? – Várni? – suttogta Loretta. – Úgy érted, nem fogsz… – mondata félbeszakadt, és felnézett a férfira. – Nem fogsz… kényszeríteni? Farkasölő torka összeszorult. – Nem ígérek semmit. Most várok, jó? Meglátjuk, merre visz bennünket a mokaszinunk. Hogy megnyugtassa Lorettát, történeteket kezdett mesélni neki a gyermekkoráról – kihagyva azt a részt, amelyben meglövi az apját –, az első íjáról, az első harcáról, az első vadászútjáról. Amikor az álomkeresésének történetéhez ért, érezte, hogy Loretta karcsú teste ellazul mellette, és hallotta, hogy lélegzetvételének ritmusa is megváltozik. A hangja elhalkult. Felfelé bámult a sötétségbe, és tele volt olyan vágyakozással, amelyet nem tudott csillapítani. Hosszú időbe telik majd, hogy az ő kékszeműjét az alvás feketeségébe kövesse. Nagyon hosszú időbe. Amikor Loretta másnap felébredt, Farkasölővel együtt a levetett ruhái is eltűntek. A szőrmén mellette egy szarvasbőr szoknya és blúz, és egy gyönyörű pár mokaszin volt. Remegő kézzel hajtotta szét a blúzt, és felismerte, hogy ez az, amelyet Leány készített. – Ein mah-heepicut – suttogta Leány. Loretta most értette meg a szavak jelentését „a tiéd”. Könnyek árasztották el a szemét. Ahogy felemelte a szoknyát, hogy megnézze, Farkasölő lépett be a kunyhóba, arra késztetve Lorettát, hogy siessen betakarózni a bölénybőr takaróval. Az indián huncut mosollyal nézett rá. – Leány küldte a ruhákat. Legközelebb nem leszel olyan sok wannupba becsomagolva, ugye? Sokkal kevesebb időbe telik majd nem csinálnunk semmit. Megfordult, és kiment, még mielőtt Loretta rájött volna, hogy viccelt vele. Még több időbe telt, hogy elmosolyodjon. Ígéret lapult meg a könnyedén kimondott szavak mögött? Legközelebb sokkal kevesebb időbe telik majd nem csinálniuk semmit. Szívének új könnyedségével kiugrott az ágyból, és belebújt a gyönyörű ruhába, amelyet Leány készített számára. Tökéletesen illett rá. Végigsimította a lágy, sima bőrt, amely a mellkasához ért, és orcája elpirult. Akár mezítelen is lehetne. A blúz alja alig ért le a derekáig, és egyenes szabásával lazán, szellősen lógott a mellvonala alatt. Ismerve Farkasölő azon szokását, hogy szeret a CATHERINE ANDERSON

195 INDIÁN HOLD

ruhái alá nyúlni, el sem tudta képzelni, hogy a férfi jelenlétében viselje ezt a ruhát. A szoknya sem volt sokkal jobb: a térdéig ért, rajtokkal az alján. Semmi alsónemű, még egy öltésnyi sem. Botrányos. Egy kemény kis csomó volt Loretta torkában, ahogy lenézett a szoknya kecses vonalára, és a gyönyörűen gyöngyözött mokaszinra. Leány nagyon sokat dolgozott vele. Loretta tudta, hogy rettenetesen megbántaná az érzéseit, ha nem lenne hajlandó ezeket a ruhákat viselni. És nem tudta elviselni ezt a gondolatot. Loretta az anyjára gondolt, és arra, hogyan érezne, ha a lánya komancs asszonyként lenne felöltözve. De be kellett látnia, ha tetszett, ha nem, hogy nemcsak egyszerűen úgy van felöltözve, de az is. Komancs asszony, a hírhedt Farkasölő asszonya, aki azt tehet vele, amit akar, amikor akarja, amíg meg nem hal, és szét nem porlad.

CATHERINE ANDERSON

196 INDIÁN HOLD

Huszonegyedik fejezet

A következő néhány napban az élet a faluban rutinná vált, amelyet Loretta, ha nem

is kellemesnek, de legalább elviselhetőnek talált. Farkasölő még nem gyakorolta házastársi jogait. Vörös Bölény Loretta nagy megkönnyebbülésére barátainak egy csoportjával vadászatra ment, így megkímélte őt nyugtalanító jelenlététől, és ahogy Farkasölő megígérte, Loretta kénye-kedve szerint jöhetett-mehetett a faluban. A nagy tűznél megtörtént házasságkötésük óta a falubeliek hozzáállása is megváltozott. Mindenki, akivel Loretta találkozott, sietett segíteni neki beilleszkedni az új környezetébe. Magas Fű Leányának és Farkasölő anyjának a segítségével Loretta lassan egyre jobban beszélt komancsul, amely új távlatokat nyitott a többi komancs asszonnyal való kommunikációban, és lehetővé tette, hogy barátokat szerezzen. Ő, Aki Trillázik, egy idősebb nő, aki néhány kunyhóval Farkasölő mellett lakott, egyik délután félrevonta Lorettát, hogy megmutassa neki, hogyan kell pemmicant készíteni, amely fontos része volt a komancs táplálkozásnak, és amely húsból, zsírból és szárított gyümölcsből állt. Bár kellemetlen feladat volt, Loretta segített neki nyersbőrt kaparni és kikészíteni egy nagy bölényvadászat után, és elkészítette az első pár mokaszinját egy régi darab bőrből, amelyet Leány adott neki. Azzal, hogy aktívan részt vett a falu mindennapi életében, Loretta megkapta az idetartozás oly szükséges érzését. Ő is részt vett a nők éjszakai fürdőzéseiben a folyónál. Megnyugtató volt körülnézni, látni ismerős arcokat, mosolyogni és mosolyt kapni viszonzásul. Egy másik felemelő érzés volt látni Amy felgyógyulását a megpróbáltatásaiból. Loretta alig tudta elhinni, hogy a gyermek ilyen gyorsan visszanyerte korábbi vidámságát, és hamarosan rájött, hogy ennek Fürge Antilop volt az oka. A fiatal harcos láthatóan imádta Amyt, órákat töltött azzal, hogy a folyónál barangolt vele, és olyan barátság szövődött kettejük között, amelytől Amy arca újra ragyogott. Farkasölő Lorettával ellentétben megpróbáltatásként élte meg ugyanezt az időszakot. Miközben Fürge Antilop kiegyensúlyozottan haladt előre Amyvel, Farkasölő nem látta, hogy ő bármilyen fejlődésen menne keresztül Lorettával. Még mindig bármit megtett volna azért, hogy ne kelljen mellette aludnia, és inkább Amy kevésbé kényelmes ágyát választotta. És, hogy a dolog bonyolultabb legyen, ott volt még Fényes Csillag hadjárata, hogy az indián felfigyeljen rá. Farkasölőnek úgy tűnt, hogy minden alkalommal, amikor megfordul, Fényes Csillag a közelében időzik, rebegteti a szempilláit és elpirul. Olyan nyilvánvalóan flörtölt Farkasölővel, hogy az indián tudta, nem lehet elkerülni, hogy a felesége ezt előbbutóbb észre ne vegye. Nem akarta szégyenbe hozni a lányt azzal, hogy leszidja. Ugyanakkor azt sem akarta, hogy Loretta azt higgye, ő biztatja Fényes Csillagot Már így is épp elég gondja volt Miközben a helyzetén rágódott, és próbálta kitalálni, hogyan tudná elvenni Fényes Csillag kedvét, a fiatal hajadon csak még jobban erősített a hadjáratán, és bekövetkezett, amitől Farkasölő tartott Loretta észrevette, mi zajlik. Amikor ez megtörtént, annak Farkasölő itta meg a levét. – Ki az a lány? – kérte számon Loretta egyik este. – Milyen lány? – Farkasölő érezte, hogy forróság kúszik fel a nyakán, és próbálta elkerülni felesége szikrát szóró kék pillantását. – Az a lány, akinek van valami a szemével.

CATHERINE ANDERSON

197 INDIÁN HOLD

Farkasölő engedelmeskedett Lorettának, és unott pillantást vetett Fényes Csillag felé. – A halott feleségem testvére. – Visszahajolt a nyílhegy fölé, amelyet éppen élesített. – Fényes Csillagnak hívják. – Nem tűnik túl fényesnek. Ez csak egy arcrángás, vagy mindig így pislog? Farkasölő elnyomta prüszkölő nevetését. – Szemez, ugye? – Veled? Farkasölő felegyenesedett és felhúzta sötét szemöldökét. – Szerinted veled szemez? Loretta gerince megmerevedett. – Szerinted ez vicces? Nem veszi észre, hogy házas vagy…? – Szemének szikrázása egyre hevesebbé vált. – Ó, persze, milyen hanyag is vagyok! Elfelejtettem, hogy egy egész csorda feleséged lehetne. Farkasölő felsőhajtott, és félretette a nyílfejet. – Ez a komancs nem vágyik egy csorda feleségre. Eggyel is épp elég baja van. – Azt mondod, nyomorúságossá teszem az életedet? Ha ez a helyzet, miért vettél el? Miért nem vetted el őt? Farkasölő azonnal felismerte a féltékenységet. Minden más kudarcot vallott. Új taktikára van szüksége. – Megtehettem volna. Fényes Csillag szerint jó férj lennék, tudod? – Az övé lehetsz. Ez volt a válasz, amelyet Farkasölő remélt. – A tiéd vagyok, egymásé vagyunk mindörökre, amíg meg nem halunk, és szét nem porladunk. Ez volt a kívánságod. Loretta egy pillanatig keresgélte a szavakat – Te kényszerítettél ebbe a házassági komédiába. Farkasölő megint vállat vont. – És te nem akarod a férjedet. Ez bizony szomorú. – Fényes Csillag felé bökött az ujjával, aki még mindig a szempilláit rezegtette. – Neki az kell, ami neked nem. Mégis te vagy haragos? Ez boisa, Kék Szem. Loretta a kezét a derekára téve felugrott. – Ez úgy hangzik, mintha folyamatosan megcsaltalak volna, te szegény ember. Nos, hadd mondjak neked valamit! – Hallgatlak. Loretta Farkasölő felé emelte az állát. – Amíg a pillantásod elvándorolgat, akkor sem leszek a bölénybőr takaród alatt, ha térden állva csúszol és könyörögsz. Ez érthető? – Fényes Csillag felé lendítette a karját. – A tiéd lehet! A tiéd lehet a falu minden nője! Légy a vendégem! De nem leszek én is a tiéd, az biztos! Azzal sarkon fordult, és beszaladt a kunyhóba. Farkasölő egy pillanatig még ott ült, és hallgatta a tompa hangokat, amelyek az ajtónyílás felől jöttek. Zokogás. Morogva emelte fel a majdnem kész nyílhegyet, amelyet éppen élesített, és egy közeli bokorba dobta. Fényes Csillag meglepettnek tűnt, amikor Farkasölő felugrott, és elindult felé. A lány arckifejezéséből a férfi tudta, hogy ő is hallja Loretta zokogását. Lassan sétált feléje. Akár fáj neki, akár nem, meg kell mondania neki, hogy nem szándékozik feleségül venni. Loretta érzései voltak számára a legfontosabbak. – A te Lo-ret-tád nem kedvel engem? – kérdezte Fényes Csillag remegve. Farkasölő megragadta a lány vállát. – Ez nem rólad szól, kishúgom. Ő Fehér Szemű, tudod? Az a gondolat, hogy másik feleség is legyen a kunyhómban, szörnyen felmérgesíti. – Az állához húzta Fényes CATHERINE ANDERSON

198 INDIÁN HOLD

Csillagot. – Csodálatos vagy, Fényes Csillag, és megtisztelsz, de most, hogy elvettem egy sárgahajút, új utakon kell járnom. Az én Lo-ret-tám sosem fogadna el téged. Ha az ő szíve szomorú, az én szívem is az. Fényes Csillag abbahagyta szempilláinak rezegtetését, és most már jobban hasonlított a régi önmagára. – Tényleg úgy gondolod, hogy csodálatos vagyok, Farkasölő? Farkasölő a homlokát a lány homlokához nyomta, és egyik karját köré fonta. – Gyönyörű vagy. Az arcodról a halott asszonyom jut eszembe. Fényes Csillag elpirult. – Azért mondod ezt nekem, hogy örömet szerezz a szívemnek. Sosem lehetek olyan bájos, mint a testvérem volt. – Az arcod az ő tükörképe. – Tényleg így gondolod? – Látnod kellene, ahogy a férfiak pillantása követ téged. Fényes Csillag elhúzódott tőle, hogy az arcát fürkészhesse. – Még Vörös Bölény is? Farkasölő a lány sötét szemeinek mélységét kutatta. – Tetszik neked az unokatestvérem? Fényes Csillag az ajkait harapdálta. – Ugye nem haragszol miatta? Sosem szégyenítettelek meg azzal, hogy ránézzek. Csak azért kérdeztelek meg, mert, nos, ha neked nem kellek, talán… – Fényes Csillag, nem! Nem érzek haragot! – Megkönnyebbülten nevetett fel, és kezét a csípőjére tette. – Vörös Bölény nagyon magányos. Örülnék, ha találna magának feleséget. – Elgondolkodva nézett a lányra. – Te kis huncut! Sosem gondoltam volna, hogy érdekel téged az unokatestvérem! A lány apró arca ellágyult. – Nem jóképű, tudom. De nagyon bátor és erős! És mindig kedves. Észrevetted már, milyen gyengéd a gyerekekkel? Szerintem nagyon jó férj lenne belőle. Bárcsak… – Bizonytalanság felhője homályosította el a mosolyát. – Bárcsak észrevenne! Azt hiszem, meg sem lát engem. – Higgy nekem, lát téged, Fényes Csillag! Azt hiszem, azért tesz úgy, mintha nem venne észre, mert annyira biztos abban, hogy te soha nem vennéd őt észre. – De hiszen csodálatos ember! Miért gondolná ezt? – Mert csúnyán sebhelyes – sóhajtott Farkasölő. – Megbízol bennem, és beszélsz vele, amikor visszatér a vadászatról? – Nem! Azt fogja hinni, hogy nyomulós vagyok. Farkasölő felemelte az egyik kezét. – Nem mondom el neki, hogy beszéltünk. Csak annyit mondok, hogy szerintem érdeklődsz iránta. Ha nem teszem meg, át fog nézni rajtad, és megőszülsz, mire rájön, hogy tetszik neked. A lány megnyugodott, és elmosolyodott. – Nos… – Pillantása a kunyhó felé vándorolt. – Farkasölő, azt hiszem, jobb, ha magadra hagylak, ugye? Hogy békét köthess az asszonyoddal. Farkasölő grimaszolva bólintott. – Összetörött a szíve. – Miattam? Beszélek vele! – Nem hiszem, hogy jó lenne – mondta a férfi kényszeredetten.

A dühös szó nem tudta megfelelően leírni Loretta lelkiállapotát.

Nemcsak mérges volt, hanem rettenetesen sértett is. Ez megijesztette. Nem szeretett bele az indiánba. Nem. Akkor hát mi lenne, ha Farkasölőnek egy tucat CATHERINE ANDERSON

199 INDIÁN HOLD

felesége lenne? Mit számítana neki? Teljesen mindegy. Teljesen! Nem mintha akarná őt. Akkor hát miért sír? Fájdalomtól szorult össze a torka. Felvett egy lábast, és próbálta a vacsorára összpontosítani a gondolatait, és arra, hogy mit kellene készítenie. De Farkasölő képe töltötte meg a fejét. Elképzelte, hogy sötét szeme a nevetéstől meleggé válik, ahogy szája arra a féloldalas mosolyra húzódik, amelytől Loretta szíve elszorult, és meleg kezére, ahogy az ő kezét fogja. Meghalna, ha látná, hogy ezeket más nővel csinálja. Mi történt vele? Mikor lett az indián ennyire fontos számára? Ez nem volt igazságos! Farkasölő befurakodott az érzelmeibe, és elérte, hogy Loretta törődjön vele. Most pedig ott van kint azzal a bolond, buta lánnyal. Friss könnyek csípték Loretta szemét. Ha ilyen, amikor az ember szerelmes, akkor ő nem kér belőle. Úgy érezte magát belül, mintha egy nedves rongy lenne, amelyet valaki kifacsart. És a legrosszabb az volt, hogy félt kimenni, és bármit is tenni. Ha megtenné, azzal bevallaná, hogy törődik a férfival. Amint erre rájönne, elvárná, hogy Loretta ezt bizonyítsa is be. Az ágy felé pillantott, és a gyomra összeszorult, ahogy múltbeli emlékek kezdték kínozni. Lecsapta az edényt. Nem teheti meg. Egyszerűen nem teheti meg… Abban a pillanatban, hogy Farkasölő belépett a kunyhóba, Loretta letörölte a könnyeket az orcájáról, és olyan hangosan kezdett el csapkodni az edényekkel, hogy csengett a füle. Bármilyen visszás is volt, inkább elővette a dühét, hogy elrejtse a fájdalmát. A büszkesége nem engedi meg, hogy hagyja, hogy a férfi megtudja, hogyan érez valójában. – Kék Szem, beszélnünk kell – mondta kedvesen, és megállt, hogy bezárja az ajtólemezt. – Menj, és beszélgess Fényes Csillaggal – fortyant fel Loretta, bár ez volt az utolsó dolog, amit Farkasölőtől szeretett volna. – Veled fogok beszélni. – Lassan Loretta felé húzódott. – Megmondtam Fényes Csillagnak, hogy senki mást nem veszek feleségül. Jő? Loretta szerette volna a karjába vetni magát és sírni. Szerette volna hallani, ahogy azt suttogja: „Minden rendben”, ahogy mindig tette, amikor a dolgok rosszul álltak. Ehelyett azonban rátört a férfira. – És, gondolom, sajnáltattad magadat a megállapodásunk miatt! – Próbált haragos lenni, de nem tudott a férfi szemébe nézni. – Gondolkodtam, amíg kint voltál, és vele lézengtél. És úgy döntöttem, nekem megfelel egy tucat másik feleség is. Igazad van! Boisa dolog tőlem, ha… – Abbahagyta mondatát, nyelt egyet, és továbbra is elfordította az arcát. – Én nem vagyok igazi feleség számodra… – Hangja cincogássá halkult. – És attól félek, sosem lehetek az. Farkasölő gyomra összeszorult, ahogy meglátta a fájdalmat Loretta arcán. Nem akarta megbántani a lányt, csak azt szerette volna, ha szembenéz az érzelmeivel. Miért alakult mindig úgy, hogy bármit is tett, rosszat tett? Az ágy szélére ülve előrehajolt, és átfogta a térdét. – Kék Szem, idővel nagyszerű feleség leszel – mondta komolyan. – Nem, nem leszek. – Pillantása, csordultig szenvedéssel és könnyekkel, egybeforrt a férfiéval. – Ó, Farkasölő, mi a baj velem? A férfi, Loretta apró arcát fürkészve, két dologra jött rá: nem akarta, hogy Loretta olyan legyen, mint bárki más; és akár helyénvaló, akár nem, kínzó várakozásának mindkettőjük kedvéért véget kell vetnie. Az apja most az egyszer gyatra tanácsot adott. – Kék Szem… – Farkasölő felsóhajtott, összefonta az ujjait és hátrahajtotta az ujjperceit. Habozott, mert nem akart rosszat mondani. – Tudsz mondani olyan szavakat, amelyek segítenek ennek a komancsnak, hogy megértsen téged? – Félek. CATHERINE ANDERSON

200 INDIÁN HOLD

– Ó, igen, félsz. – Loretta gyöngyökkel kirakott mokaszinját nézte. – Azért, mert komancs vagyok? Loretta összezárta a szemeit. – Nem azért. Azért már nem. Az csak egy kifogás. Farkasölő óvatosan kérdezte meg: – Akkor miért szomorú a szíved? Loretta beleharapott az alsó ajkába, és hátrahajtotta a fejét, hogy a füstlyukba bámuljon. Hosszú percek múlva szippantott egyet és válaszolt. – Mert férfi vagy. Annyira kétségbeesettnek tűnt, hogy Farkasölőnek el kellett harapnia egy mosolyt. Beszélni kezdett, majd meggondolta magát. Miközben megköszörülte a torkát, pillantását Loretta remegő ajkáról ideges kezére vitte, és azt kívánta, bárcsak tudná, hogyan űzze el a félelmét. A türelem nem működött. Loretta megint becsukta a szemét, és fojtott hangot adott ki, miközben, mint az örvény, elpördült Farkasölőtől. – Vedd el Fényes Csillagot! Tisztességes dolog lenne. Nem várhatom el tőled, hogy örökké arra várj, hogy én… – Megint dühösen megtörölte az orcáját, és érdes hangon levegőt vett. – Nagyon bájos. Bolond lennél, ha nem vennéd el. És nyilvánvaló, hogy téged akar. Miért kellene hozzám kötözve lenned? Farkasölő lábra pattant, és hátulról lassan megközelítette Lorettát. Loretta elrántotta magát, amikor megragadta a vállát. – Nem szándékozom elvenni Fényes Csillagot. Te vagy a feleség, akire vágyom. Egy feleség, mindörökké. – Nem hallottad, amit mondtam? Nem lehetek a feleséged. Én… – Borzongás rázta meg, és átkarolta a derekát. – Gyáva vagyok, Farkasölő! Mintha nem jöttél volna rá mostanra! És ez nem lesz jobb. Azt hittem, jobb lesz, de csak egyre rosszabb. Bárcsak olyan lennék, mint Amy! Mindazok után, amit átélt, ő… – Te nem vagy Éj-mi – vágott közbe a férfi kedvesen. – Ő egy gyermek, akit az én erős karom védelmez. Sok taum múlva férjhez megy majd, és neki is szembe kell néznie az emlékeivel, ugye? De ma még elfuthat előlük. Te már nem futhatsz el. Az évek elmúltak, és ami réges-régen történt, most megint rád talált, és melletted sétál. Farkasölő a mellkasához húzta Lorettát, és lehajtotta a fejét, hogy arcát a hajába nyomja. – Kék Szem… – Ajkát végighúzta egyik hajfonatán, amíg meg nem találta nyakának édes ívét. – Mesélj el nekem egy képet, jó? Hogy láthassam, mitől félsz. – Az miért lenne jó? – A félelem erős ellenség. Én melléd állnék. Loretta felsóhajtott. – Farkasölő, te vagy az, akitől félek. A vállát elengedve karját Loretta köré fonta, tenyerét a melle alá helyezve. Elmosolyodott, ahogy Loretta megragadta a csuklóját, hogy biztos legyen abban, hogy a keze nem sétál el. – Azért okozok benned félelmet, mert férfi vagyok? – Ez nem vicces. – Nem nevetek. Szomorú, tényleg, hogy a férjed egy férfi. Egy szörnyű dolog. Loretta reszkető nevetéssel jutalmazta az indiánt, és a válla fölött hátranézett rá. – Nem arról van szó pontosan, hogy férfi vagy. Hanem arról, ami közöttünk fog történni amiatt, hogy férfi vagy. – Sok jó dolog. – Érezte, ahogy Loretta megfeszül. – Kicsikém, bízol bennem, ugye? Nem hazudok. Ami közöttünk van, az nagyon jó lesz. – Próbálom elhinni, tényleg próbálom. És akkor eszembe jut. – Meséld el, amire emlékszel, jó? CATHERINE ANDERSON

201 INDIÁN HOLD

– Nem tudom. Farkasölő még szorosabban ölelte. – Anyáddal kapcsolatos ez az emlék? – Igen – vallotta be Loretta. – Anyám, és amit… a komancsok tettek vele. Az emlékek megcsapnak, és szörnyek félek. Azon kezdek el gondolkodni, milyen lesz, tudod, kettőnk között. Azután meg azon, mikor fog megtörténni. És az egyetlen, amit tudok, hogy alvásidőben. Rettegek, hogy ma este lesz az az este. Érzem, hogy figyelsz. És attól félek, mérges leszel, ha Amy mellett alszom. – Én pedig dühöngök, mint a szél, ugye? Mérges vagyok, mert tőlem távol alszol. – Nem. De tudom, hogy minden jogod megvan rá. – Tehát a haragomra vársz, de az nem érkezik el. – Megfordította Lorettát a karjában, és felemelte az állát, hogy a szemébe tudjon nézni. – És a félelem csak nő, amíg olyan nagy nem lesz, mint egy bölény? – Igen – vallotta be Loretta remegő hangon. Farkasölő felsóhajtott, és arcát Loretta feje tetejéhez nyomta. – Ó, kicsikém, bizony, elég bolond vagyok. Beszélnünk kell, ugye? Az én vágyam az volt, hogy a félelmed kisebb legyen, ne nagyobb. Hogy a barátod legyek, ne az ellenséged. – Ó, Farkasölő, bárcsak megint barátok lehetnénk! Emlékszel az utunkra, amikor a faházunkhoz mentünk? Néha… eszembe jutnak azok az idők és… – Mondata félbeszakadt, és hangosan felsóhajtott. – Akkor annyira közel éreztem magamat hozzád, és annyira szomorú voltam, hogy el kell búcsúznunk! – És most nem énekel a szíved barátságot irántam? – A férjem vagy. – Csak szeretnék a férjed lenni. – Hátradőlt, hogy lássa a nő arcát. – Nem lehetnék mindkettő? Elloptad tőlem a szívemet, Kék Szem. – Ó, Farkasölő… – Leszel megint a barátom? – kérdezte rekedt hangon. – Együtt fogunk nevetni, ugye? És mellém fekszel, amikor alszunk, félelem nélkül, mert a kezem, amely hozzád ér, egy jó barát keze. – Szeretnék megint a barátod lenni. Őszintén szeretnék. – Akkor legyél az! – A férfi Loretta fülét szaglászta. – De, Farkasölő, nem érted? Házasok vagyunk. – Ó, igen, házasok – Ahogy ez a szó keringett Farkasölő fejében, próbálta elképzelni, milyen képeket ébreszthet Lorettában. – És jó barátok, ugye? Bizalom. Most utoljára. Fájdalmat okozott neked a kezem? – Nem – suttogta Loretta rekedten. – Megvertelek? – Nem. – Közelebb húzódott Farkasölőhöz, és átkarolta a nyakát. – Ó, Farkasölő, mit gondolhatsz rólam? – Azt, hogy hatalmas félelem lakik benned. – Ok nélkül. Sosem voltál velem kegyetlen, soha, és még… – Borzongás futott végig rajta. Sietve elmesélte, hányszor hallotta késő éjszaka Rachel néni nyöszörgését. – Folyamatosan azt mondogatom magamnak, hogy veled nem ilyen lesz, és Henry aljas, mint a bűn, és ezért sír Rachel, de… – Félbeszakította mondatát és nyelt egyet. – Mi lesz, ha nem így van? Mi lesz, ha tényleg olyan szörnyű, mint amilyennek hangzik? Ahogy a szemébe nézett, Farkasölő megint önkéntelenül elmosolyodott. Arra gondolt, elmondja neki, hogy sok nő nyöszörög, amikor a férfi szerelmeskedik vele, de úgy döntött, ez oktondiság lenne. Vágyakozva, hogy a bőrruha helyett Loretta lágy bőrét érintse meg, felcsúsztatta kezét karcsú hátán. Visszafogta vágyát, mert nem szerette volna darabokra törni a pillanatot azzal, hogy megijeszti őt. – Ne félj már, jó? Ha mérges leszek, idehozom neked anyám kanalát. CATHERINE ANDERSON

202 INDIÁN HOLD

Loretta szipogott egyet, és nevetett. – Sokra mennék egy kanállal! A férfi könnyed mozdulattal karjába emelte Lorettát, és az ágyhoz vitte. Úgy tett, mintha nem venné észre meglepett zihálását vagy azt, ahogyan eszeveszett módon elkezdi lefelé rángatni a szoknyáját. Hátát az egyik bütykös ágytartó oszlopnak döntötte, karjának ívével megtámasztotta Loretta vállát, és keresztbe fektette őt az ölében. Hosszasan nézte a nő bizalmatlan szemeit, és közben egy göndör hajfürttel játszott a halántékánál, amely teljesen elbűvölte, ahogy az ujjára csavarodott. – Kék Szem, le kell hogy fess nekem egy képet! Arról a napról, amikor az édesanyád meghalt. Loretta szemhéján egy apró izom megrándult, szája megremegett. – Nem tudok beszélni róla. Nem tudok, Farkasölő. Kérlek, ne kérdezz! – Az én szívem is szomorú az emlékektől – suttogta a férfi rekedten. – Kössünk üzletet! Én lefestem neked az én emlékeimet, jó? Te pedig elmeséled nekem a tieidet. – Az én emlékeim rettenetesek. Farkasölő nyelt eget, és hátradöntötte a fejét, hogy az ágytartónak támassza. Nem lesz könnyű megosztania az emlékeit. Összeszorult a mellkasa, ahogy kényszerítette a gondolatait, hogy visszatérjenek arra a réges-régi éjszakára a hegyfokon, amikor megesküdött arra, hogy megöli ezt a nőt, akit most a karjában tartott. Fájdalom villanása hasított belé, de gyorsan elhalványult. Parti Fűzről szóló emlékei gyönyörűek és édesek voltak. Örökké szeretni fogja őket. De már nem volt erejük ahhoz, hogy lerombolják őt. Érdes suttogással elkezdett egy történetet, amelyet még soha senkinek nem mesélt el, és nem volt biztos benne, hogy be is tudja majd fejezni. A szavak azonban csak úgy ömlöttek belőle, nyersen és rondán, festői képpel ábrázolva a mészárlást, amely azon a napon történt, és a felesége lassú halálát. Amikor befejezte, a kunyhó hátborzongatóan csöndes volt, a nő, akit a karjában tartott, természetellenesen mozdulatlan. Loretta végül megmozdult, és kísértetlátott kék szemét Farkasölőre fordította. – Ó, Farkasölő, nagyon szeretted őt, ugye? Az indián egyik ujját Loretta orcájához érintette. – Az a szerelem már a tegnapé. Loretta az arcát a férfi mellkasához fordította, belélegezte bőrének illatát, és élvezte az állatbőr, a füst és az olaj keverékét, amelyeket valamikor oly undort keltőnek talált. Farkasölő. Mikor lett ennyire fontos számára? Szinte látta, ahogy halott feleségét tartja a karjában, majdnem úgy, ahogy most őt fogja, és válla a fájdalomtól előregörnyed. Fájdalmat érzett iránta, és a fiatal nő iránt, akinek életét annyira rövidre vágták azok a kegyetlen fehér férfiak. Kérdezés nélkül is tudta, hogy Farkasölő levadászta felesége megbecstelenítőit, és megbosszulta őt. A történet, amelyet Rachel néni hallott, minden bizonnyal igaz volt. Feleségének nyaklánca, a férfi, aki megerőszakolta, és megölte a gyermekét. Igen, Loretta látta Farkasölőt haragra gerjedve. Nem hibáztathatta. – Akkor üzletelsz velem? – suttogta a férfi. Loretta lélegzete hirtelen bennakadt, és nyelt egyet. Bármilyen szörnyűek voltak Farkasölő emlékei, az övéi sokkal rosszabbak. Örökké kísérteni fogják, ha nem tisztítja meg magát tőlük. Ezt jól tudta. De képtelenség volt beszélnie róluk. – Nem tudok. Annyi férfi! Komancs férfiak, mint te. Amikor rágondolok, nem kapok levegőt. – Nem olyan komancs férfiak, mint én. – Az indián megint az oszlopnak döntötte a hátát. – Hibáztatnom kellene téged azért, amit egy kékszemű az asszonyommal tett, aki most halott? – Nem, de…

CATHERINE ANDERSON

203 INDIÁN HOLD

– Nem én emeltem a kezemet az édesanyádra, kicsikém. Ne utálj engem miatta, jó? Gyűlöld a férfit, aki megölte őt, de ne ezt a komancsot. – Ó, Farkasölő, én nem utállak! – Akkor elmeséled? – Nem tudom, hol kezdjem. – Láttad, hogy jönnek a komancsok, nem? Sokan voltak? Féltél? Sütött a nap? Vagy sötét volt? Meséld el! Egy részét, jó? Vakító világossággal csapódtak be az emlékek Loretta fejébe. Megmerevedett, ahogy fülében a múlt zaja visszhangzott. Vontatott hangon beszélni kezdett. A halántékában olyan üvöltés hallatszott, amelytől a hangja távolinak tűnt. Először még abban sem volt biztos, hogy tényleg kimondja-e a szavakat, amelyek az elméjében formálódtak. Majd meglátta Farkasölő szájának gyászos vonalát, és tudta, hogy valóban beszél. Farkasölő még szorosabbra fonta ölelését a vállai körül. Egyetlen nagy kezével átfogta Loretta mindkét kezét, szorongatta az ujjait, és úgy dörzsölgette őket, mintha el akarná űzni a fagyosságot. Az ereje átáradt Lorettába, megvigasztalta, felmelegítette őt. Loretta úgy érezte, bármivel szembe tudna nézni, ha Farkasölő így ölelné. Bármivel… még a rémálmaival is. Farkasölő szíve elfacsarodott, ahogy hallgatta a történetét. Megpróbálta elképzelni Lorettát olyannak, amilyen akkor volt, és úgy vélte, nagyon hasonlíthatott Amyre: egy törékeny gyermek, a rettegéstől fagyottan, az elmondhatatlan tanújaként. Azon kapta magát hogy szeretett volna visszamenni arra a napra, és szeretett volna ott lenni Lorettával a búvóhelyen, hogy a lány az arcát az ő vállába temethesse, ő pedig befogja a fülét, hogy a sikolyok később ne kísértsék. Mivel ez lehetetlen volt még szorosabban ölelte, hogy az egyetlen lehetséges módon próbálja könnyebbé tenni számára a mesélés nehézségét. A komancsok nemcsak megbecstelenítették Rebecca Simpson testét, de idegen tárgyakkal is belé hatoltak, hogy kitöltsék rajta az iránta és a fajtája iránt érzett utálatukat. A vallásos meggyőződéseik szerint megcsonkították, hogy ne tudjon elmenni erről a világról a halottak földjére. Farkasölő gyanította, tudta ezt, de most, hogy Loretta szájából hallotta a történetet, kilépett a saját bőréből, és már nem komancs volt, hanem egy fehér gyermek, aki a rettegés ködén át látja a világot. Rebecca Simpson azokban a percekben valóssá vált számára: már nem egy arctalan sárgahajú volt, hanem az asszonyának anyja, valaki, akit Farkasölő szeretett volna. Az ő emberei ölték meg, nem könyörületesen, hanem lassan és kegyetlenül. Farkasölő csak csodálkozni tudott azon, hogy Loretta annyira bizalmassá vált irányában, hogy hagyta, hogy ő ölelje, és hogy őhozzá jött segítségért, amikor Santos elrabolta Amyt. Lehetett csodálkozni azon, hogy Vörös Bölény hazugságai megijesztették? Vagy hogy remegett a félelemtől, ha arra gondolt, hogy egy komancs férfivel kell hálnia? – Mielőtt meghalt, azért könyörgött istenhez, hogy bocsásson meg nekik – sírta Loretta megtörten. – Annyira jó volt, Farkasölő! Egyetlen alkalomra sem emlékszem, amikor kegyetlen lett volna, bárkihez is! Nem érdemelte meg, hogy így kelljen meghalnia. – Nem. – És sokkal többet érdemelt tőlem! Elbújva maradtam. Farkasölő! Ő kiáltozott, kiáltozott és kiáltozott a segítségért, és én nem tettem semmit. Semmit! Könnyek égtek Farkasölő szemében. Vállát Loretta köré görnyesztette. – Gyermek voltál. – Gyáva, gyáva voltam! – Szörnyű zokogás szakadt fel a lányból. Karját az indián nyaka köré csúsztatta, és az arcát a férfi nyakának oldalához fúrta. – Ez az, amit nem

CATHERINE ANDERSON

204 INDIÁN HOLD

tudok elfelejteni! Hogy ott bujkáltam lent, hallva a sikoltásait Ó, miért nem csináltam semmit? – Akkor most halott lennél, Kék Szem! A komancsok megöltek volna téged is, éppolyan lassan, mint őt. Egy kislány annyi harcos ellen? Semmit nem tehettél. – De legalább méltósággal haltam volna meg! – Nem méltósággal, hanem hatalmas fájdalommal. Nem vagy gyáva. – Ó, de igen! Nézz rám! Félek, hogy megengedjem neked, a férjemnek, hogy megérints. Annyira jó voltál hozzám és Amyhez! Le kellett volna győznöm ezeket a félelmeimet! És nem tettem meg! Nem tudom, hogy egyáltalán miért akarsz engem. Szomorú mosolyra húzódott az indián szája, ahogy visszaemlékezett miként állt ki Loretta egyedül, hogy szembeszálljon száz komanccsal: egy apró nő egy hadsereg ellen. – Azért akarlak, mert mosolyra hangolod a bensőmet. Ahogy egy férfi akarja a feleségét. – Egyik kezével végigsimította Loretta hátát, átmasszírozva feszült izmait. – Megbízol ebben a komancsban? Ahogy akkor tettél, amikor visszajöttél hozzám? Most utoljára megpróbálsz bízni bennem? A szüzesség fájdalmán kívül semmilyen fájdalom nem lesz, és semmilyen szégyen. Ezt megígérem neked, örökre. Loretta lélegzete rohamszerűen áradt ki belőle. – Farkasölő, félek. – Nincs mitől félni. Megbízol bennem, én pedig elűzöm a félelmedet, rendben? Remegés rázta meg Lorettát. – Hazudtam neked valamikor? – Nem, soha. – Akkor bízol bennem, most utoljára? – Mit fogsz tenni, ha nemet mondok? Farkasölő imádkozott, hogy ne így legyen. – Megeszlek, és fogpiszkálónak használom majd a csontjaidat. Loretta visító, ideges, könnyáztatta hangon felnevetett. – Vagy legalábbis minden bizonnyal megversz? – Ó, igen, az biztos, hogy megverlek. – Ajkát Loretta halántékának vad lüktetéséhez nyomta, hogy megmérje félelmét. Teste megfeszült, miközben a nő válaszát várta. – Kék Szem, igent mondasz nekem? – Ma éjjel? Most? – Igen, ma éjjel. Mielőtt ez a köztünk lévő pillanat elszáll. Amikor Loretta csak ült tovább csöndben, figyelve, Farkasölő felemelte őt az öléből, felállt vele, és maga mellé helyezte. Loretta a férfi minden egyes mozdulatát figyelte, mintha készen állna a meg-futamodásra. Farkasölő keze remegett, ahogy kibontotta a hajfonatokat, végighúzta ujjait az összefont arany tincseken, és csillogó felhővé fésülte őket Loretta vállán. Majd két tenyere közé fogta a nő arcát, és lassan odahajtotta a fejét. Nagyon szeretett volna örömteli dalt előcsalni belőle. A saját módján ő is épp annyira félt a lány emlékeitől, ahogy Loretta maga. Ahogy ajka közelebb ért hozzá, Loretta ijedten összerezzent. Ez volt hát az. Nincs visszaút. A férfi ajka már csak pár centiméternyire volt az övétől. A szemei elkerekedtek. Majd ajkaik, mint selyem a selyemhez összeértek, a lélegzetük elkeveredett, a szempilláik lezárultak. Ahogy érzékei irányíthatatlanná váltak, Loretta elméje fígyelmeztetőn felkiáltott. Valahol mélyen a gyomrában valami megmozdult, és vágyakozás lökéseit küldte szét a testében. Félrefordította a fejét, és megborzongott, ahogy a férfi szája orcájáról a füléhez vándorolt. – Farkasölő? – Megragadta a férfi vállát, hogy megkapaszkodjon benne, és körmét a férfi húsába vájta. – Farkasölő? – Itt vagyok. Engedd el magad! – Egyik kezét Loretta tarkójához csúsztatta, és visszafordította az arcát. – Engedd el magad! CATHERINE ANDERSON

205 INDIÁN HOLD

Loretta úgy érezte, mintha a lába nedves agyaggá vált volna. Ahogy a férfi szája az övét követelte, száz és száz lehetőség futott át az agyán, amelyek közül mindegyik rémisztő volt. Azután az érzékek mindent elmostak. Csak Farkasölő létezett, határozottan, melegen és gyengéden, ahogyan sziklaszilárd karjával őt ölelte, testével az ő testét támasztotta. Még így, tapasztalatlanul is megérezte, hogy a csók újdonság volt a férfi számára, és csak azért csinálta, hogy neki örömet szerezzen. De néhány kísérleti harapdálás után elsajátította a művészetet, és megsemmisítő alapossággal támasztott igényt az ő szájára. Nyelve mélyre hatolt benne, és az érzéki ritmus, amelyet diktált, ellenállhatatlan volt. Loretta hozzásimult, két kezét a férfi hajába csúsztatta, és egy pillanatra elfelejtett félni. Farkasölő, egyik karját a feneke alá hurkolva, felemelte őt. Érezte, ahogy a férfi szíve dübörög. Vagy a sajátja volt az? Nem számított. Csak az érzések számítottak, amelyek végigsöpörtek rajta. Amikor Farkasölő végre elhúzódott, hogy levegőt vegyen, sötét szeme felhős volt a gyengédségtől. Ajkai lassú, gondolatokkal teli mosolyra húzódtak, és ahogy lecsúsztatta Lorettát, hagyta, hogy a nő lába megérintse a padlót. Végtelen lassúsággal megfogta blúzának szárnyát, könnyedén felhúzta a bordáin, és végigsimította vele érzékeny melleit. Loretta pillantása összeforrt Farkasölőével, miközben próbálta összeszedni magát. – Félek – mondta remegve. – Én is félek, amikor melletted vagyok – mormogta az indián. – Te? De miért…? – Mert napfény vagy. Mert örömteli dalt énekelsz bennem. Szörnyen félek, hogy elmész tőlem. – Áthúzta a blúzt Loretta feje fölött, és félredobta. Mosolyogva elsimította a haját, majd felemelte nehéz tincseit, és elrendezte őket a válla körül, hogy fedjék a mellét. Tenyerével végigsimítva a nő karcsú karját, megtalálta a zsinórokat, amelyek a szoknyáját tartották, és fürgén kikötötte a csomót. – Nei com-mar-pe ein. Loretta belekapaszkodott a szoknyájába. – Ez mit jelent? – Szeretlek. – Ó, Farkasölő. Kirángatta a szoknyát Loretta szorításából, és hagyta, hogy a földre essen, majd letérdelt a nő elé, és figyelve arra, hogy ne nézzen a testére, kikötötte a mokaszinját. Egyik kezét a térde mögé csúsztatva behajlította a lábát, hogy le tudja húzni róla a bőrcipőt, és mielőtt Loretta rájöhetett volna a szándékára, előredugta a fejét, hogy megcsókolja a nő combjának belsejét. Loretta a lábai találkozásánál lévő aranyszőrű kis háromszögre tapasztotta a kezét. – Farkasölő, ne csináld ezt! Az indián mosolyogva levette a másik mokaszint is, és egy újabb nyalást csent a tejfehér combról. Ezúttal nem engedte el Loretta lábát, így a nő bizonytalanul állt a lábán, miközben Farkasölő ajka felvándorolt a fehér kezére. Loretta megingott, és ugrott egyet, hogy visszanyerje az egyensúlyát. – Mit csi… Farkasölő, ne! A férfi gyengéden Loretta ujjait majszolgatta, és a vállával kilökte őt az egyensúlyából. Loretta rémülten cincogott valamit, és megint ugrott egyet, hogy megpróbáljon állva maradni. De ahogy Farkasölő súlya taszított egyet a lábán, ezt teljesen lehetetlenné tette. Loretta ösztönösen megragadta a férfi vállát, hogy felegyenesedjen, így azonban egy pillanatra takarás nélkül hagyta azt a helyet, amelyet Farkasölő keresett. A férfi egy mesterlövész csalhatatlan pontosságával beletalált.

CATHERINE ANDERSON

206 INDIÁN HOLD

Loretta, megragadva a férfi haját, felsikoltott, és hátradőlt az ágyra. A következő pillanatban kilencven kilogramm bronz izom cövekelte őt az ágyhoz. Mellbimbója felfelé meredt hajának függönyén keresztül, és végigsimította Farkasölő mellkasát, miközben a férfi teste felcsúszott rajta. Az indián karja megfeszült, a lélegzete elállt. Loretta elakadó szívvel nézett fel rá. Farkasölő szája huncut mosolyra húzódott. – Farkasölő, ezt soha ne csináld még egyszer. Ez… szégyenteljes. – Semmi szégyen – suttogta a férfi, és lehajolt, hogy megcsókolja Lorettát. Ujjbegyei levándoroltak a karján, és tűzbe borították a bőrét. – Édes Kék Szem. Pe-non-de, méz. Bízz ebben a komancsban! Követve a medált tartó nyersbőr zsinórt, szája elindult lefelé Loretta melléhez. Ahogy Farkasölő hosszú haja végigkúszott Loretta mellén, csiklandozta, és érzéki hullámokat gerjesztett benne. Loretta tenyerét a mellbimbójára szorította. Amikor a férfi Loretta feszes ujjainak akadályához ért, ajkával olyan könnyedén érintve a bőrét, mint egy pillangó szárnya, megkerülte őket, és megkereste mellének fedetlen részeit, amelyet nem ért el a tenyere és az ujjai. – Bízz ebben a komancsban, kicsike! Loretta gyorsan áthelyezte a kezét, hogy akadályozza az indiánt, de a férfi éppolyan gyorsan taktikát változtatott, és az újonnan felfedett területeket kezdte csókolni, amelyeket Loretta most szabadon hagyott. Tűz lángjai égették Lorettát, melegítették fel a bőrét, állították el a lélegzetét. Tudta, mit akar a férfi, és a gondolat elborzasztotta. Még szorosabban fogta a mellét, és csak halványan érzékelte, ahogy saját ujjai sebzőn martak bele a bőrébe, mert minden érzékszervével Farkasölő ajkainak érintésére és bátorságára összpontosított. Tovább játszották a védekezés és támadás játékát, amíg Loretta rémületében egyik kezét olyan messze mozdította, hogy felfedte az egyik rózsaszínű csúcsot. Farkasölő szája azonnal lecsapott rá, forrón és nedvesen, és nyelvének játéka lökésszerű rángásokat küldött szét Lorettában. Beszívott egy adag levegőt, és megmerevedett. Ösztönösen megpróbálta ellökni a férfit, csakhogy Farkasölő túlságosan erős volt ahhoz, hogy ilyen könnyedén megszabaduljon tőle. Mire ezt felismerte, a férfi szájának finom, húzó mozgása minden épeszű gondolatot kisöpört az elméjéből. Ahelyett, hogy eltolta volna, belemarkolt a férfi hajába, és közelebb húzta magához, miközben teste ívben megfeszült, a férfi szilárd testéhez simulva. Farkasölő egyik karját Loretta dereka köré fonta, és tenyerét a fenekén széttárva még jobban magához húzta. Érintésének ismerős érzése és bőrének megdöbbentő forrósága visszarántotta Lorettát a valóságba. Lepillantva meglátta azt, ami elképzelhetetlen volt számára: egy férfi szopogatta a mellét, miközben fehér teste annak bronz testét ölelte. – Mit…? A fehér emberek nem csinálnak ilyet. Biztos vagyok benne, hogy nem. Hagyd abba! Kérlek! Farkasölő, megrémülve Loretta hangneme miatt, felemelte a fejét, hogy a nő szemébe nézzen. A legutolsó dolog, amit tenni akart, az volt, hogy megijessze őt. A tosi tivóknak furcsa szokásaik voltak, főleg, ha a nők testéről volt szó. Farkasölőnek nem számított, hogyan szeretkezik Lorettával, csak az, hogy megtegye. – Mondd, és én megteszem! Zavar játszott Loretta arcán. – Mit? – Mondd meg, hogyan csináljam! Loretta arcán skarlátvörös foltok jelentek meg. Beleharapott az ajkába, és Farkasölőt bámulta. – Nem tudom, hogyan. Csak, nos, vannak bizonyos dolgok, amikben biztos vagyok, hogy egy tisztességes nő… – A pupillái kitágultak, elsötétítve a szemét. – Csak legyünk túl rajta!

CATHERINE ANDERSON

207 INDIÁN HOLD

Túl lenni? Farkasölő néhány felfokozott pillanatig csak nézett rá. Majd vidám csillogás lopódzott a pillantásába. – Kék Szem, ha nem tudod, milyen a tosi tivo szokás, akkor komancs módra kell csinálnunk. – Nos… igen, azt hiszem. Csak én… Farkasölő? A férfi lehajtotta sötét fejét, és ajkai Loretta másik mellére vándoroltak, merev ujjait majszolgatva és harapdálva. – F… Farkasölő? – Engedd el magad! – suttogta. – Minden rendben. – Ujjait bedugta Loretta ujjpercei közé, és kereste az érzékeny, lüktető kis területet, amelyet ő oly nagyon védelmezett. Amikor nyelve megérintette azt, amit keresett, Loretta hirtelen megfeszült. Farkasölő újra megérintette, majd újra. Sikoly kúszott fel Loretta torkán. Amikor a férfi ezt csinálta, nem tudott gondolkodni. – Ez az enyém – suttogta a férfi szakadozva. – Add ide nekem! Semmi fájdalom, kicsike! Bízz bennem! Mintha csak saját akaratuk lett volna, Loretta ujjai szétnyíltak. Rózsás mellbimbója kidudorodott, csúcsa buzgón tört felfelé, hogy találkozzon a férfival. Farkasölő gyengéden a fogai közé fogta, és addig izgatta, amíg Loretta elkezdett borzongani és nyöszörögni. Az indián bizonytalansága elszállt. Mindegy, milyen furcsák is voltak Loretta szokásai, a teste ugyanúgy reagált, mint a többi nőé, csak sokkal bájosabb volt. További habozás nélkül szájába vette mellbimbójának udvarát, és addig húzta hosszan és határozottan, amíg az a nyelvének nyomódva megduzzadt. Mosolyogva emelte fel a fejét, és lágyan fújt egyet. Amikor az érzékeny idegvégződések reagáltak a hűvös fuvallatra és Loretta bőre megfeszült, Farkasölő megint a fogával ingerelte, majd a szájába húzta a bimbót. Addig játszott vele, amíg Loretta pillantása üvegessé vált, és teste vonaglani kezdett. Loretta, elveszve a meghatározhatatlan vágyakozás örvénylő ködében, Farkasölő felé fordult. Lázas sürgetéssel, mégis habozva amiatt, hogy mit keres, végigsimította kezével a férfi vállának duzzadt izmait, és közelebb húzta magához. Közelebb kellett éreznie őt magához. Farkasölő. A félelem eltűnt, és heves forróság lépett a helyébe, amely mélyen a gyomrából sugárzott szét remegő csillagokkal, hogy meggyújtsa minden idegvégződését, és borzongással töltse el egész testét. Farkasölő. Szédült, és forgott vele a világ… csak az indián nyújtott támaszt számára, akinek keze és szája minden újabb érzéki hullámra felemelte őt. Farkasölő óvatosan, gyengéden végigsimította Loretta hasát egészen combjai arany találkozásáig. Loretta hasa görcsbe rándult, amikor ujjai megmártóztak nőiességének hasadékában. Hirtelen ugrott egyet és megfeszült, próbált felülni, de a férfi visszanyomta a szőrmére, és óvatosan becsúsztatta ujját a lüktető, szűk folyosóra. Gyomra összeszorult a sürgető vágyakozástól. – Toquet, mah-tao-yo. – Szájával Loretta ajkait követelte, hogy eltompítsa ellenkezését, elidőzött édes lélegzetében, miközben Loretta széttárta combjait, bár félt tőle. Száját a füléhez csúsztatta, és azt suttogta neki, hogy nyugodjon meg. Halántékában erős lüktetés kezdődött. Nem tudta, mit mondott, és azt sem, komancsul vagy angolul mondta. Úgy tűnt, Lorettát mindkettő megnyugtatja, mert nem a szavakra, hanem a hangnemre reagál. Fájdalmas gyengédség áradt szét Farkasölőben. Loretta olyan arany volt, mint a napsütés: felmelegítette őt, és elernyesztette mindenhol, ahol hozzáért. Farkasölő, kezét állandó ritmusra felgyorsítva, elhalmozta Lorettát: visszavonult, majd mélyebbre hatolt. Loretta lélegzetvétele gyorssá és felszínessé vált. Majd Farkasölő hirtelen görcsöt érzett az izmok szűk folyosóján, és a nedvesség forró rohama áradt fel Lorettából. A férfi lélegzetvétele szakadozott, ahogy ajkaival befedte CATHERINE ANDERSON

208 INDIÁN HOLD

Loretta ajkait. A lány csukott szemmel, ragyogó arccal, lágyan a szájába nyöszörgött, ahogy a szenvedély életében először elringatta. Farkasölő hátrahúzódva lepillantott rá, és azt kívánta, bárcsak ő is átadhatná magát a gondtalan fesztelenségnek, ahogy Loretta tette, de tudta, hogy ezt most nem lehet. Most nem. Azt akarta, hogy ez az első alkalom olyan fájdalommentes legyen, amennyire csak lehetséges, olyan örömteli, amilyenné csak tenni tudja. Teljes megadás, teljes odaadás. Amikor véget ér, ne maradjon semmi, amitől Lorettának félnie kellene. Súlyát egyik könyökére és térdére helyezve, lábát beékelte Loretta lábai közé, hátrébb húzódott, és közben csókokkal halmozta el a nő testét, hogy érzékeit továbbra is pörgésben tartsa, nehogy a tudatosság felszínére kerüljön, és megijedjen. A félelem, ami benne volt, elég lett volna kettejük számára is. Mellkasával szétnyitotta Loretta combjait, miközben szája egyre lejjebb és lejjebb vándorolt… az édes helyre, amelyet oly hosszú ideje kívánt. Loretta felsikoltott, és megpróbált ellenszegülni, amikor az indián nyelve megtalálta a helyét. Farkasölő, hogy Loretta ne tudja megakadályozni, megragadta mindkét csuklóját. Megtalálta az érzékeny húsdarabot, amelyet keresett, és figyelmen kívül hagyva a meglepett ellenkezést, le is foglalta. A súlyát használta fel arra, hogy Loretta csípőjét a szőrméhez horgonyozza. Tudta, mit akar, és céltudatos intenzitással dolgozott rajta, amíg rekedt nyögés tört fel Lorettából, és a teste ívesen Farkasölőhöz feszült, nyelvének minden egyes mozdulatával együtt rándulva. Farkasölőé lett. Végre. A férfi föléje emelkedett, pillantása kipirult orcáján és elhomályosodott kék szemén időzött. Lecsúsztatta nadrágját a csípőjén, gyorsan kibújt belőle, és levette a gyógyszeres erszényét. Majd ismét Loretta fölé helyezkedett, megragadta a csípőjét, és magához húzta. Óvatosan, saját maga számára kínzó lassúsággal belehatolt. Épp, ahogy tartott tőle, a folyosó nagyon szűk volt, annyira szűk, hogy majdnem visszahúzódott. Összeszorult a gyomra, és remegés futott végig a gerincén. Nem volt mód arra, hogy elkerüljék az első alkalom fájdalmát. Loretta vékony testfelépítésű nő volt, keskeny csípővel. Ő pedig nem volt kicsi férfi. Izzadság jelent meg a homlokán. Loretta készen állt amennyire Farkasölőn múlott. Ha most nem teszi magáévá, soha nem is fogja. Önutálattal telve, de elszántan beljebb hatolt, bár tudta, milyen sok fájdalmat fog okozni a nőnek. Tűz áradt szét a gyomrában, és a teste a megkönnyebbülésért áhítozott. Loretta szemei elkerekedtek a fájdalomtól, ajka elfehéredett. Amikor Farkasölő találkozott szüzességének ellenállásával, habozott, majd egy egyenletes döféssel előretört, és beborította magát a folyékony forrósággal. Loretta felsikoltott: átható, megtört sikoltással, amely mélyen Farkasölőbe vágott. A következő pillanatban Loretta menekülni próbált. Farkasölő gyorsan betakarta testét a sajátjával, és megfogta hadonászó karjait. – Toquet, minden rendben, kicsike. Vége, jó? Loretta zihált, és a fejét dobálta. – De f-fáj! – El fog múlni – biztosította Farkasölő rekedten. – El fog múlni. Megígérem. Loretta megmerevedett, ahogy a férfi mozogni kezdett benne, és apró arca megfeszült. Könnyek szöktek Farkasölő szemébe, amikor felfelé nyújtotta a karját, hogy átfogja a nyakát és belekapaszkodjon, bár ő volt az, aki a fájdalmát okozta. Arra kérte, hogy most az egyszer még bízzon benne. És ő megtette. Mi lesz, ha a kényelmetlenség nem csökken, ahogy ő azt ígérte? Soha nem fogja újra a közelébe engedni őt Megkönnyebbülés áradt szét benne, amikor végre érezte, hogy Loretta teste ellankad. Óvatosan megragadta a pillanatot, és egyre mélyebbre és mélyebbre döfött. Csak akkor engedte meg magának, hogy a saját élvezetét is megkeresse, amikor meghallotta Loretta kéjkiáltását. CATHERINE ANDERSON

209 INDIÁN HOLD

Lassan visszasodródtak a valóságba, összefonódott végtagokkal, akadozó szívveréssel, izzadságtól csillogó testtel. Farkasölő a vállára hajtotta Loretta fejét: nem akarta elengedni. Egy félmosoly ült a szájára. Tudta, hogy az első szerelmeskedésük messze nem sikerült úgy, ahogy sikerülhetett volna, és amilyen majd a második alkalommal lesz. Ő is és Loretta is feszültek voltak, nem beszélve a fájdalomról, amelyet okozott. A mosolya kiszélesedett. Ez az apró nő betöltötte benne az üres helyeket, és újra egésznek érezte magát tőle. Loretta, vakon bámulva át a kunyhón az esti árnyakba, hallgatta Farkasölő pulzusának gyors ütemét. Elernyedtnek és teljesen kimerültnek érezte magát Az arca elpirult, amikor azokra a dolgokra gondolt, amelyeket Farkasölő tett vele, és arra a szemérmetlenségre, ahogyan ő maga reagált. Szégyenkezés hulláma futott végig rajta. Mintha csak megérezte volna gyötrődését, Farkasölő felcsúsztatta a kezét a csípőjén, majd a bordáin. – A szívem tele van az irántad érzett szerelemmel – suttogta. Könnyek szöktek Loretta szemébe. Nem tudta megnevezni az érzelmeket, amelyek okozták, de nem is akarta. Majd, mint az ágyúból kilőtt lövedékek, szavak száguldottak ki a szájából: – Ó, Farkasölő, szeretlek. Abban a pillanatban, hogy kimondta, tudta, hogy igaz. Úgy szerette az indiánt, mint még soha senkit, olyan erővel, amely szinte fájt. Farkasölő, a vad harcos, Loretta minden rémálmának betetőzése, a legfontosabb ember lett számára a világon.

CATHERINE ANDERSON

210 INDIÁN HOLD

Huszonkettedik fejezet

Loretta nem vette észre, hogy elszundított, egészen addig, amíg Farkasölő finom

csókját nem érezte a torkán. Lassan kinyitotta a szemét, és tudatosította a férfi jelenlétét maga mellett. Egy, a füstlyukon bekukucskáló holdsugár bearanyozta a férfi széles vállát, amely sátorként borult fölé. Masszív mellkasa, amely meleg és selymes volt, a lágy szőrméhez szögezte az övét. Egy csodálatosan kemény kar ölelte át, Farkasölő széles csuklója a gerincének nyomódott, hosszú ujjai a lapockái között terültek szét. Hagyta, hogy a feje hátrahulljon, hogy helyet adjon a férfi hízelkedő szájának. – Hi, hites – suttogta Loretta. – Szia – mormogta Farkasölő a fülébe, és vágyakozás spirálját indította el lefelé a gerincében. Loretta, egyre jobban felébredve, előredugta az állát, hogy lepillantson, és ijedten vette észre, hogy fehér bőre csillog a holdfényben. Szégyentelenség volt így feküdni egy férfi mellett. Megfeszült, de Farkasölő ajkának érintése a torkán elrabolta tőle a mozdulni akarást. Nem mintha meg tudott volna mozdulni. Volt valami sürgetés abban, ahogy az indián tartotta őt, valami feszültség a testében. Csípője az övé felé nyomult, nem hagyva kétséget azzal kapcsolatban, hogy újra kívánja őt. – Farkasölő… mi lesz Amyvel? Már sötét van kint. – Bezártam a lemezt. Majd elmegy anyámhoz. – Hangja rekedt és lüktető volt. Kezét lecsúsztatta Loretta hátán a fenekéig, és szorosan magához húzta. Ahogy keménysége beledöfött Loretta hasába, a nő összerezzent. Farkasölő hátrahúzódott, és lenézett rá. Szeme ezüstösen csillogott a holdfényben. – Fáj? Loretta tudta, hogy Farkasölő korábban mindent megtett, hogy gyengéd legyen vele, de ennek ellenére fájdalmai voltak. Biztos volt abban, hogy erre a fájdalomra számítani lehetett, és egy vagy két nap múlva el fog tűnni. – Megvagyok. Az indián kezét Loretta hasához csúsztatta, erős ujjaival óvatosan tapogatott, pillantását a nő arcára szegezte, fájdalom árulkodó jele után kutatva. – Ó, Kék Szem, szerintem hazudsz. Gyengédsége és aggódása megérintette Lorettát. – Tényleg nem olyan rossz. Ha akarod… – Forróság öntötte el az arcát, ahogy rájött, milyen illetlenség lett volna kimondania, amit majdnem kimondott. Farkasölő szája sokatmondó vigyorra húzódott – Ebben a komancsban hatalmas a vágy, de várni fogok. A kijelentésre lovak patkójának kintről felhangzó ideges dobogása tette fel a pontot. Farkasölő felkönyökölt, és előredugta a fejét, hogy hallgatózzon. A következő pillanatban Vörös Bölény hangja hangzott fel. – Unokatestvérem! Hoztam a sárgahajúdnak egy esküvői ajándékot. Kétkedő mosoly futott át Farkasölő száján, és ahogy meglátta, Loretta rájött, milyen sokat jelentene neki, ha ő és Vörös Bölény barátok lennének. Farkasölő kibújt az ágyból, és megragadta a nadrágját, hogy felhúzza. A holdfényben fürödve testének felületét ezüstszín díszítette, kontúrja körvonalazó árnyékba borult. Loretta egy szőrmét a mellkasához szorítva felült, mintha nem venné észre. De észrevette, és attól, amit látott, a pulzusa hevesebben lüktetett. Talán a gyönyörű nem a legmegfelelőbb jelző egy férfira, de ez az egy szó jutott eszébe. CATHERINE ANDERSON

211 INDIÁN HOLD

Ahogy nézte az indiánt, életében először elismerést érzett a férfialak, az izmok mozgás közbeni egyenletes játéka és az erő kecsessége iránt. Amikor Farkasölő enyhén elfordult, Loretta megpillantotta férfiasságát, ahogy keményen és büszkén előreállt a rövid, göndör szőrök mahagónibarna fészkéből. Loretta torka összeszorult, és mélyen belül olyan érzelmek éledtek fel benne, amelyeket ő maga sem tudott elhinni: vágyakozás, gyengédség, finom izgalom, és tüzes büszkeség. Az, hogy egy ilyen férfi szerette és akarta őt, szinte hihetetlen volt. Bármelyik nőt megkaphatta volna a faluból, egy tucatot is, ha akarta volna, de ő Lorettát választotta, egy csontsovány, fakó vidéki lányt. Farkasölő megfogta nadrágjának zsinórját, egy gyors masnit kötött, és kinyújtotta kezét Loretta felé. Loretta egy pillanatra visszakerült az időben arra az első délutánra, amikor a férfi utasította, hogy a tenyerét a tenyerébe helyezze. Akkor rettenetesen félt, de most már nem. Farkasölő karja az ő védőpajzsa volt, ahogy megígérte. – Gyere, feleség! Az unokatestvérem ajándékot hozott. – Farkasölő, nem vagyok felöltözve. Az indián kuncogva felkapott egy bölénybőr köpenyt, és Loretta vállára terítette. Miután bebugyolálta a szőrmébe, kihúzta őt az ágyból, majd az ajtóhoz vitte, és kikötötte a lemezt, hogy szétnyissa. Farkasölő skalptartó állványa mellett Vörös Bölény ült a lován. Előrehajolt csődöre nyakához, foga csillogó kékesfehér volt a sötét bőre mellett, ébenfekete haját az éjszakai szél lebegtette. – Egy ajándék neked, Sárga Haj. Hogy a szívem énekelje az unokatestvéremmel kötött házasságod énekét Loretta pillantása az állatbőrbe csomagolt ajándékra esett, amelyet Vörös Bölény feléje nyújtott. A torkánál összefogva a bölénybőr köntöst, előrelépett. – Köszönöm, Vörös Bölény. Ahogy kinyújtotta a kezét, hogy elvegye az ajándékot, egy csillanást vett észre Vörös Bölény szemében. Bár biztosította magát, hogy ez csak a holdfény tükröződése lehetett, azért nyugtalan lett Megfogta a csomagot, visszafordult a kunyhó felé, és csatlakozott az ajtónyílásban álló férjéhez. Farkasölő valamit mondott Vörös Bölénynek komancsul, majd visszahúzta Lorettát a kunyhóba, és becsukta a lemezt. – Megnézed, ugye? Loretta mosolyt kényszerített az arcára, és beljebb lépett a szobában, hogy a holdfényre álljon. Kételkedett abban, hogy Vörös Bölény valami értékeset hozott neki, de Farkasölő kedvéért úgy tett, mintha izgatott lenne. A bőrön keresztül a csomag tartalmát lágynak érezte. Valamilyen ruha? Ahhoz túl kicsi volt. Talán szalagok a hajába? Miután kikötötte a nyersbőr madzagokat, szétnyitotta a bőrcsomagolást, és a nagyujja és mutatóujja közé fogva felemelte a tartalmát. Nedves, ragadós felületet érzett a nagyujjával, vastag puhaságot a másikkal. Selymes csíkok omlottak ujjaira. Beletelt egy pillanatba, mire az árnyékban rájött, mit tart a kezében. Egy skalp. Loretta csak bámult lefelé, pulzusa visszhangzott a fejében, a világ-őrülten forgott körülötte. A szétömlő haj hosszú volt, a színe nagyon hasonló az övéhez. Megingott, és rettegés áradt szét benne. A ragadós nedvesség vér volt, friss vér. A skalp kicsúszott megbénul ujjai közül, és a padlóra pottyant. – Mi az? – kérdezte Farkasölő. Közelebb lépett és meredten lenézett a meghatározhatatlan formára Loretta lábánál. Loretta úgy érezte, el fog ájulni. Farkasölő leguggolt, és felemelte a skalpot. Düh halk dörmögése morajlott fel a mellkasából. Mielőtt Loretta meg tudta volna állítani, felugrott, és Vörös Bölény nevét kiáltozva elhagyta a kunyhót. Loretta csak állt ott, a gyomra forgott, izzadság csörgedezett le a melle két oldalán. Megint hallotta, ahogy Farkasölő kiált, ezúttal távolabbról. Vörös Bölény őrült volt, őrült a gyűlölettől. Ha Farkasölő szembeszáll vele, nem lehet megmondani, mi fog történni. CATHERINE ANDERSON

212 INDIÁN HOLD

Vörös Bölény és a barátai a nagy tűz köré gyűltek. A tűz fényének csillogásában

Farkasölő látta, hogy skalpok lógnak a lovaik kantárjáról. Hallotta, ahogy Gyalázatos Prérifarkas a vakmerő tettekkel dicsekszik, amelyeket a támadások alatt követett el. Düh homályosította el a látását. A tűzbe dobta a kezében tartott skalpot, Vörös Bölény mellé lépett, megragadta a vállát, és maga felé fordította. Vörös Bölény önelégült mosollyal köszöntötte. – Az asszonyodnak nem tetszett az ajándék? Nagy tisztelettel adtam neki, nem? Egy tucat szó torlódott fel Farkasölő torkában. Mindketten tudták, hogy Vörös Bölény a skalpot nem tiszteletnek szánta, hanem azért adta, hogy megijessze és elutasítsa Lorettát. Az, hogy az indián a rosszindulatát álcázni próbálta azzal, hogy jó szándékkal adta az ajándékot, támadás volt Farkasölő intelligenciájával és a kettejük barátságával szemben. Farkasölő öklét belecsapta unokatestvére szájába. Vörös Bölény megtántorodott, és hátradőlt a tűz felé. Farkasölő elkapta a karját, mellé lépett, és megint megütötte. Vörös Bölény a hátára esett, rázta a fejét és hunyorított. Farkasölő széttárt lábakkal, ökölbe szorított kézzel állt fölötte. – Soha többé ne okozz szomorúságot a feleségemnek, Vörös Bölény! Ha megteszed, biztos lehetsz benne, hogy megöllek. Vörös Bölény letörölte a vért szájának sarkából, szemei dühtől csillogtak. – Számodra már így is halott vagyok. Mióta rátaláltál arra a sárgahajúra, mindannyian halottak vagyunk számodra. Őt választottad velem szemben! – Te pedig a keserűségedet választottad velem szemben! Nyílkészítő lépett a tűzhöz, és megérintette Farkasölő vállát. – Vörös Bölény nem akart rosszat. Ő a feleséged, ugye? Egy az Emberekkel. Megtisztelve kellene éreznie magát, hogy Vörös Bölény kitüntette egy skalppal. Egy komancs nő így érezne. Farkasölő lerázta Nyílkészítő kezét. – Az én asszonyom nem komancs. Kegyetlenség volt egy sárgahajú skalpját adni neki, és ezt mindketten tudjátok. Vörös Bölény felült. – Jól hallottalak? Az asszonyod nem komancs? De, unokatestvér, az hogy lehet? Ő a feleséged, egyike az Embereknek Azt mondod, hogy a hűsége még mindig a tosi tivo országban van? Hogy a te embereid nem az ő emberei? Farkasölő összeszorította a fogait, küzdenie kellett magával, hogy ne veszítse el a fejét. Egy perc elteltével válaszolt – Nem azért jöttem ide, hogy a szavakkal játsszam, Vörös Bölény. – Mert nincsenek szavaid, amelyekkel meg tudnád védeni őt! – Meg kell védenem az asszonyomat előtted? Az unokatestvérem előtt, aki olyan volt nekem, mint a saját testvérem? Amikor rád nézek, egy idegen férfit látok. – Farkasölő a lovak felé lendítette a karját. – Hány tosi tivót öltél meg? Egyeztetted a háborúdat a tanáccsal? Nem! Nem látsz a gyűlöleteden túl! Mi történik majd az embereiddel, ha a tosi tivo visszavág? Meghalnak! Több százan! Jogunk van választani! Hogy háborúzni akarunk vagy békét keresünk. Az olyanok mint te, elveszik tőlünk ezt a választási lehetőséget. Nem a nagy harcot küzdöd meg az embereid jó sorsáért, hanem Vörös Bölényért harcolsz. Vörös Bölény lábra pattant. – A tosi tivók támadtak meg bennünket! Nem volt más választásunk, mint hogy megvédjük magunkat. Kérdezd meg Nyílkészítőt és Gyalázatos Prérifarkast! Ők majd megmondják. Farkasölő elhúzta a szájét. – A tosi tivók nőkkel együtt voltak. Nem támadtak volna meg húsz harcost. CATHERINE ANDERSON

213 INDIÁN HOLD

Vörös Bölény összehúzta a szemeit. – Én nem vagyok Fehér Szemű-kedvelő, mint néhányan, akiket meg tudok nevezni. Nézz magadra! Mérges vagy, mert egy harcos skalpot adott az asszonyodnak! Az öklödet használod, mint egy nem fajtatiszta kisfiú. Az asszonyod máris elgyengít. Ha férfi lennél, úgy harcolnál, mint egy férfi; halálig. Leküzdve a késztetést, hogy megint belecsapjon Vörös Bölény arcába, Farkasölő szétnyitotta az öklét. – Az unokatestvérem vagy. A szívemben nagy szeretet van irántad. De nem akkora, hogy hagyjam, hogy megríkasd az asszonyomat. Tartsd távol magadat tőle! Ha nem teszed meg, halálos mérkőzésre hívlak ki. – Mindent cserbenhagysz, ami te vagy – kiáltott Vörös Bölény. – És miért? Egy fehér nőért, aki hátat fog fordítani neked. És még te nevezel engem vaknak? Gyűlölj, ha akarsz, unokatestvér! Ölj meg, ha akarsz! Inkább meghalok, mint hogy félreálljak, és nézzem, ahogy tönkreteszed magadat. Farkasölő hátat fordított Vörös Bölény szenvedélyes kiáltozásának, és elsétált a sötétbe. Egy óra múlva ébren feküdt Loretta mellett, és a tűz fényét bámulta, amely kunyhójának falán játszadozott. Vörös Bölény szavai kísértették. Ha Lorettának választania kellene, elhagyná őt az embereiért? Lélegzetvételéből tudta, hogy ő is ébren van, de a hangja mégis meglepte, amikor megszólalt. – Farkasölő, mi a baj? Remélem, nem a skalp miatt mérgelődsz. Felzaklatott, de már túl vagyok rajta. A férfi megfordult, és ránézett. Árnyak voltak Loretta szemeiben, és olyan sápadt volt, mint a kifehérített csontok. – Hazudsz, Kék Szem. Sokan haltak meg az embereid közül az unokatestvérem keze által, és az ő lelkük jajveszékel és kiáltozik feléd. – Nem te ölted meg őket. Csak ez számít. Farkasölő mellkasa összeszorult. Egy nap majd ő is harcba indul, hogy Fehér Szeműeket gyilkoljon. Ez elkerülhetetlen. Hogy érzi majd magát Loretta akkor? – Te most komancs vagy, ugye? – kérdezte reménykedve. – Egy közülünk. Megnevezhetetlen érzések kavarogtak Loretta arcán. – Egy komancs felesége vagyok. Szeretem őt. De soha nem leszek komancs. Farkasölő a vonásait fürkészte, amelyeket korábban oly taszítónak talált, most pedig oly nagyon szeretett. Egyik ujjával végigsimította orrának törékeny hídját, majd szemöldökének vonalát, miközben érezte a kis csontokat, amelyek arcának formáját adták, védelmezni akarta. – Egy vagy velem, egy vagy az embereimmel. Nem állhatsz az egyik lábaddal komancs földön, a másikkal meg a tosi tivo földön. – Mindkét lábam itt van, Farkasölő, de a szívem egy része a faházban maradt Mindegy, mennyire szeretlek, ez sosem fog megváltozni. Te is egy vagy velem. Akkor egy vagy a tosi tivóval is? Megnevezhetetlen félelem nőtt Farkasölőben. Szinte ugyanúgy érezte magát, mint amikor több nyárral korábban elkapta egy hirtelen áradás, és magával sodorta a dühöngő folyó. A komancs küzdelem az életben maradásért is nagyon hasonló volt; rohant előre, és magával ragadt mindent, ami az útjába került. Az olyanok, mint Vörös Bölény táplálták a dühét – Tele vagyok félelemmel – suttogta Farkasölő. – Az embereimért és érted. Vörös Bölény nem vadászni ment. Hanem támadásra. Nem hívta össze a tanácsot. Az Emberek közül sokan úgy gondolják, hogy az egyetlen lehetőség a túlélésre az, ha békét kötünk a tosi tivóval. Az olyanok, mint Vörös Bölény, megragadják a béke esélyét, és eldobják a szélbe. A tosi tivók vissza fognak vágni, ugye? És az embereim közül sokan meghalnak majd. Ebben a faluban, egy másikban. – Kezét Loretta kócos CATHERINE ANDERSON

214 INDIÁN HOLD

hajára tette, és nagyujját végighúzta a lágy tincsein. – Ha támadnak, a többiekkel kell tartanom, hogy megbosszuljam a halottainkat Loretta nyelt egyet. – És megöld az embereimet, ugye? – Akkor gyűlölettel nézel majd rám? Az érzelmek csomóvá sűrűsödtek Lorettában. Vörös Bölény nagy bajt csinált. Ha a fehérek visszavágnak, nem hibáztathatja őket. Akkor hát hogyan hibáztathatná Farkasölőt, ha ő is így tesz? Hirtelen abban a nem irigylendő helyzetben találta magát, amikor mindkét oldalt látta és megértette. És ami még nehezebb volt, mindkettővel szimpatizált. Kevésbé lenne szörnyű, ha a fehérek bántalmaznák Feketerigót, mint ha a komancsok bántanák Amyt? – Ó, Farkasölő, ha belovagolnék ebbe a faluba a tosi tivókkal, és megölném az embereidet, hogy éreznél? A férfi arca megfeszült. – Megölnéd anyámat? Harcost és Leányt? A kicsiket? – Nem. És te sem ölnéd meg Rachel nénit, vagy Amyt, vagy Henry bácsit. Nem ez a kérdés, ugye? – Ez a komancs nem változtathatja meg az arcát. – És én sem az enyémet. Farkasölő megsimogatta Loretta homorú orcáját, és a szája szomorú mosolyra húzódott. – Szeretem az arcod, Kék Szem. A szívembe van vésve. – Benne vagyunk a nehezében, ugye, Farkasölő? Az első pillanattól fogva tudtuk, hogy ez el fog érkezni. – Nem fogok háborúzni a tehetetlenek ellen – suttogta Farkasölő szakadozva. – Se a nők, se a gyerekek ellen. Ez jó lesz? Loretta még mindig szégyenlősen egyik ujját a férfi alsó ajkához érintette. – Fel tudnád emelni a fegyveredet egy kék szemű ember ellen úgy, hogy ne jussak az eszedbe? Farkasölő fojtott hangot adott ki, és hirtelen magához rántotta Lorettát, majd száját a hajába nyomta. Egyikük sem beszélt. Nem voltak szavak. Az egyetlen dologban találtak vigasztalást, amiben lehetett: egymás karjának melegében.

Másnap Farkasölő és Loretta elmenekültek a feszültség elől, amelyet Vörös Bölény hozott a faluba, és elvitték Fürge Antilopot és Amyt a folyópartra játszani. Fürge Antilop csak egyszer hozta fel a támadás témáját. Farkasölő azt mondta neki, hogy épp elég beszélgetés folyik erről a faluban, és senki nem tudja pontosan, Vörös Bölény kezdeményezte-e a támadást, de semmi értelme nincs elrontani a napot azzal, hogy ezen aggódnak. Loretta örült, hogy a téma tabu volt. Hetek óta először érezte magát nyugodtnak. Az előző éjszakai kínzó kérdések elméjének hátsó részében lebegtek és várakoztak. De most úgy döntött, elfelejtkezik róluk, és egyszerűen élvezi az együttlétet Farkasölővel. A nap folyamán Farkasölő felfedte előtte kisfiús, huncut oldalát, amelyet Loretta elbűvölőnek talált. Egyik pillanatban szeretőt játszott, és séta közben az ujjait finoman végighúzta Loretta tarkóján és a karján, majd a következőben csirkefogó volt, lesöpörte Lorettát a lábáról, és azzal ijesztgette, hogy a vízbe dobja, vagy előugrott egy bokorból vérengzőn, mint egy medve. Loretta pulzusa ilyenkor az egekbe szökött. Tudta, hogy Farkasölő csak játszik, de egy kicsit túlságosan meggyőző volt, amikor vadnak próbált tűnni. Gyengéd arca mögött lesben állt egy sötét oldal, és ezekben a pillanatokban Loretta ezt meg is láthatta. Bár a barátja és a szeretője lett, mégis mindannak az összegzése volt, CATHERINE ANDERSON

215 INDIÁN HOLD

amelytől ő az elmúlt hét évben rettegett. A szerelmeskedésük nem törölte el teljesen az emlékeket. Néha elmélázott azon, vajon a múlt egész életében kísérti-e majd. Farkasölő egyszer eltűnt, és néhány perccel később egy csokor virággal tért vissza. Amikor Fürge Antilop és Amy nem figyelt, berángatta Lorettát a bokrok közé, hogy megcsókolja. Az este közeledtével többször is Loretta hasához nyomta a tenyerét, és kérdőn felhúzta a szemöldökét. Loretta jól tudta, mit kérdez, és elpirult. Még mindig érzékeny volt a szerelmeskedésétől, de már nem annyira, mint az előző éjjel. Mégis hogyan mondhatná meg neki? A hölgyek ilyen dolgokról nem beszélnek még a férjüknek sem. Alkonyatkor útban hazafelé megálltak a folyóparton, hogy leüljenek a nyárfák baldachinja alá. Loretta átölelte behajlított térdét, a levelek és a halványuló napsütés tükröződését nézte a vízen, és csak félig vett tudomást Amy és Fürge Antilop csacsogásáról. Farkasölő elnyújtózott mellette, fejét megtámasztotta az egyik kezével, szemét nem vette le róla. Loretta teljesen tudatában volt a férfi pillantásának, és amikor elkezdte nyugtalanítani, megfordult, hogy ránézzen. Szenvedély izzó parazsa csillogott Farkasölő szemében. Mosolyogva kitépett egy fűszálat, végigsimította vele Loretta karját, és benyúlt vele a bő ruhaujj alá. Majd figyelmét a lábára fordította, leírt egy kört a mokaszinja felső része körül, megsimogatta a vádlijának domborulatát, és combjának hátsó részét a szoknyája alatt. Loretta gyomra összeszorult, és finom borzongás szaladt végig a gerincén. Érezte, ahogy pír önti el a nyakát. Farkasölő szándékosan arra próbálta őt emlékeztetni, amit előző éjszaka tett vele. Egy fehér férfi ilyenről még csak álmodni sem merne, főként mások társaságában nem. Farkasölő úgy nőtt fel, hogy szabadon rohangált együtt más gyerekekkel a mezőkön, fiúkkal és lányokkal egyaránt, és semmi nem volt rajta, csak egy madzag és egy apró ruhadarab. Lorettát megfojtották az illendőség szabályai, és a több réteg muszlin. Farkasölő számára a szerelmeskedés olyan természetes volt, mint az evés, amikor valaki éhes, vagy az ivás, hogy az ember csillapítsa a szomját. Nem érzett szégyent, szemérmességet, titokzatosságot. Akarom, elveszem. Ez nagyon egyszerű. De nem volt ennyire egyszerű. Legalábbis Loretta számára nem. Farkasölő egyre jobban elámult, ahogy Lorettát figyelte. Amikor vádoló pillantással nézett rá, Farkasölő észrevette, hogy a pupillái úgy kitágultak, hogy az írisze szinte teljesen fekete lett. Karmazsinvörössé vált az orcája, és rózsaszínű pír színezte be karcsú nyakát. Az indián elmélázott azon, vajon Loretta egész teste rózsaszínű lett-e, és azt kívánta, bárcsak egyedül lennének, hogy ezt megtudhassa. Hamarosan. Ma éjjel tüzet fog rakni, hogy Loretta ne bújhasson el az árnyékokba, és most testének minden egyes apró részletét meg fogja ismerni, lassan. A nő szégyenlőssége tantaluszi kínokat okozott számára. Várta a pillanatot, amikor Loretta tartózkodás nélkül közeledik majd hozzá, ugyanakkor szerette volna hosszasan, alaposan megízlelni kapcsolatuknak ezt a szakaszát is. Ahogy most is, ingerelni őt egy fűszállal, és figyelni az arcán játszó érzelmeket, elképzelve a pillanatot, amikor igényt tarthatna arra, amit Loretta oly féltékenyen őrzött. – Vissza kellene mennünk – mondta Loretta kedvesen. – Hamarosan besötétedik. És fáradt vagyok. A fiatalság energiájától duzzadva Fürge Antilop és Amy lábra pattantak, izgatottan, hogy elinduljanak. Amikor Loretta felállt, Farkasölő megragadta a bokáját. – Mi majd utánuk megyünk később – mondta rekedt hangon. Fürge Antilop megértőn pillantott rá, és megfogta Amy karját, hogy siettesse. Loretta utánuk meredt, arcszíne elmélyült. Amikor lenézett Farkasölőre, a szeme elkerekedett a bizalmatlanságtól. – Miért nem megyünk most?

CATHERINE ANDERSON

216 INDIÁN HOLD

– Tudod, miért – szorosabban fogta Loretta bokáját, és közelebb rángatta magához, miközben a hátára fordult, hogy jobban lássa, amit akar. Tudta, hogy Loretta nem is sejti, milyen sokat mutat egy térdig érő szoknya, ha egy férfi a földről leskelődik felfelé, és sikerült is rezzenéstelen arcot mutatnia, hogy Loretta ne is jöjjön rá. – Gyere ide, kicsike! – Vissza akarok menni. Farkasölő bízott benne, hogy egy ideig még ott fog állni, hogy vitatkozzon vele. – Engedelmeskedj a férjednek! Loretta az orrát ráncolta. – Fényes nappal van. – Keemah, gyere! Belefáradva abba, hogy csak néz, miközben érinthetne is, Farkasölő előredugta a fejét, és hagyta, hogy Loretta lássa, ahogy leskelődik. Jutalma az volt, hogy karcsú, elefántcsontszínű combokat és aranyszőke pihét pillanthatott meg. Lorettának elakadt a lélegzete, és térdre zuhant, mintha valaki megütötte volna a lábának hátulját. Bedugta szoknyáját a térdei közé, és felkiáltott: – Nem szégyelled magadat? A férfi válasza egy lassú vigyor volt. Megragadta Loretta csuklóját, és magához húzta. – Nem létezik szégyen. Az asszonyom vagy. Loretta elveszítette az egyensúlyát, és Farkasölő mellkasára zuhant. Fészkelődve, lelkesedés nélkül mondta: – Mindennek megvan a maga helye és ideje, és ez most nem az. – Nem? – Egyik kezét a blúz alá csúsztatta. – Én meg azt mondom, hogy ez most nagyon jó időpont. Loretta megrezzent, amikor a férfi ujjai a bordáihoz értek. – Ez csiklandoz. Farkasölő figyelmeztetés nélkül átgurult Lorettával együtt, hogy ő kerüljön felülre. Finoman szájon csókolta, miközben kezét a bordájáról a mellére tette. A kis meleg domb tökéletesen illett a kezébe, a csúcs feszesen tört felfelé a tenyeréhez. Loretta arca skarlátvörös lángokba borult. Farkasölő képtelen volt ellenállni, felemelte a blúzát, és lejjebb húzódott, hogy jobban lássa. Egyik combját átvetette Loretta lábain, hogy nyugton maradjon. Jól gondolta: amikor Loretta elszégyellte magát, mindenhol rózsaszínű lett. – Farkasölő! – Megpróbálta visszahúzni az állatbőrt. – Valaki erre jöhet! – Senki nem jön. Elbűvölten érintette meg a mellbimbó rózsás csúcsát, és nézte, ahogy megkeményedik, és felfelé tör, figyelemért könyörögve. Figyelemért, amelyet ő több mint hajlandó volt megadni neki. Fejét előredugva végighúzta nyelve hegyét a csúcson, majd a fogával megragadta. Loretta zihálni kezdett, és belemarkolt a férfi hajába. – Farkasölő? – Hm? – A még csókolatlan mellhez hajolt. – Mit szeretnél, kicsike? Loretta lélegzete elállt, ahogy a férfi foga összezárult a mellén. – Menni akarok. Farkasölő gyakorlott elszántsággal folytatta a kínzást, amíg a mellbimbók csúcsa lüktetni kezdett, megduzzadt és forrón a nyelve hegyének nyomódott. – Farkasölő, kérlek… – nyögte Loretta, és magához húzta a férfit, ívesen a testéhez feszítve a csípőjét. – Farkasölő… Farkasölő engedelmeskedett, és végül a szájába vette Lorettát. Loretta felsikoltott az éles húzásra, Farkasölő pedig tündökölt, mert el tudta érni, hogy Loretta megadja magát. Miután mindkét mellnek gondját viselte, elkezdte csókolni Loretta ajkát, de CATHERINE ANDERSON

217 INDIÁN HOLD

Loretta továbbra is szorosan a hajába kapaszkodott, és húzta őt vissza a mellbimbójához, ívesen megfeszülve, hogy találkozzon a szájával. Farkasölő elégedett kuncogással teljesítette a csöndes kérést és újra megízlelte Loretta édes ízét. Majd megcsókolta szétnyitott ajkait. Loretta kinyitotta a szemét, és a vágyakozás ködén keresztül meredten nézett fel komancs férjére. A pulzusa szép lassan lelassult, az érzékei kitisztultak. Farkasölő szája gyengéd mosolyra húzódott. – A szívem nehezen mondja ki ezeket a szavakat, Kék Szem, de lehet, hogy valaki jön. Az asszonyomnak, akiben nincs szégyen, várnia kell, jó? Loretta tapogatózva kereste a blúzát, hogy lehúzza. Farkasölő hátrébb húzódott, hogy fel tudjon ülni. A szeme huncutságtól csillogott. Loretta megigazította a ruháját, és rózsaszínű orcáját elfordította. Farkasölő megfogva Loretta kezét, felemelkedett, és a part felé indult vele. Azt kívánta, bárcsak egy kicsit távolabb lennének otthonról, hogy befejezhesse, amit elkezdett, anélkül, hogy társaságba botlanának. – Elmegyünk a kunyhómba, ugye? Boldoggá teszlek ott, ahol senki sem láthat. Loretta vállon csapta. – Ezt direkt csináltad! Farkasölő nevetett, és egyik karja alá húzta Lorettát, hogy miközben sétálnak, közel legyen hozzá. Amikor látótávolságba értek a faluhoz, Loretta elhúzódott. Bűnbánó pír pöttyözte meg az orcáját. Farkasölő hátradobta a fejét és felnevetett. Loretta, hogy visszavágjon, megragadott egy marék folyami kavicsot és megdobta vele. A célja szörnyű volt, de Farkasölő elszaladt a dobás elől, amíg Loretta lőszere el nem fogyott. Majd nekiiramodott, megrakodva, hogy visszaérjen hozzá, még mielőtt még több kavicsot gyűjtene. Loretta felsikoltott és elmenekült. A férfi hosszú lábai azonban gyorsan bezárták a közöttük lévő távolságot. Lesöpörte őt a lábáról, a vállára dobta, és egyik karját átvetette a térde mögött. Loretta játékosan püfölte a hátát. Farkasölő ugyanilyen játékosan felcsúsztatta kezét a szoknyáján, és elpaskolta a fenekét. Mindent összevetve Farkasölő úgy érezte, jó napjuk volt.

Vörös Bölény Farkasölő kunyhója előtt üldögélt, amikor hazaértek. Farkasölő a földre

állította Lorettát, de védelmező karját körülötte tartotta. Miközben pillantását unokatestvérére szegezte, lelassította a lépteit. Vörös Bölény elnézett. – Farkasölő, beszélnem kell veled – mondta halkan. – Eljönnél a kunyhómba? Farkasölő angolul elmondta Lorettának, hogy hamarosan visszajön, majd összeszorított szájjal, csöndben elkísérte az unokatestvérét. Vörös Bölény kunyhójában égett a tűz. A két férfi balra belépett, és egy teljes kört írt le, mielőtt keresztbe tett lábakkal a lángok mellé ült. Farkasölő, alkarját a behajlított térdére helyezve leengedte a vállát, figyelte az unokatestvérét és várt. Vörös Bölény nem ajánlotta fel Farkasölőnek a pipáját, hogy testvérekként együtt pipázhassanak. Bármennyire is utálta Farkasölő a dohányt, nagyon vágyott arra, hogy Vörös Bölény megtegye ezt a gesztust. Az indián egy újabb fadarabot dobott a tűzre, majd a nyaldosó lángokba meredt. Alsó ajka egy kicsi megduzzadt, ahol Farkasölő ökle megütötte. Hosszú idő után szólalt meg: – A szívem összetörött – mondta halkan. – Nem akarok rossz érzéseket kettőnk között. Farkasölő összeszorította a fogait, és egy füstspirálra összpontosította a tekintetét. – Ezt nehezen hiszem el. Nem tegnap éjjel volt az első alkalom, hogy rászedtél. Te tetted a kígyót is az ágyába, ugye? CATHERINE ANDERSON

218 INDIÁN HOLD

Vörös Bölény lassan bólintott. – Soha többé nem próbálom meg bántani. Szereted őt, ugye? Jobban, mint az Embereket, jobban, mint bármi mást. Farkasölő egy pillanatra becsukta a szemét. Úgy tűnt, hogy ugyanez a kérdés tér vissza hozzá újra, meg újra. – Szeretem, igen. De hogy jobban, mint az Embereket? Én vagyok az Emberek. Muszáj, hogy a szerelem egy férfi és egy nő között megöljön minden más szerelmet? – Ha választanod kellene, őt választanád. Ha neki választania kellene, szerinted mi lenne a döntése? Farkasölő arca megfeszült. – Ez miért fontos? Soha nem fogom választásra kényszeríteni. – Lehet, hogy nem rajtad múlik majd. Ő az ellenséged, Farkasölő! Az emberei gyilkolnak bennünket! Nyisd ki a szemedet, és lásd az igazságot! Végül tönkre fog tenni téged! El fogja fordítani az arcodat mindenről, ami te vagy, tarlóként magára hagyja majd a szívedet, és elhagy téged. – Ezért kérted, hogy idejöjjek? – sziszegte Farkasölő. – Ha igen, akkor megyek. – Ne! – Vörös Bölény átnyúlt a tűzön, hogy megfogja Farkasölő karját. – Ne menj el, unokatestvér! Sajnálom. Felejtsd el a szavaimat! – Túl mélyre vágtak. Soha nem tudom elfelejteni őket. Vörös Bölény a homlokához emelte az egyik kezét, és felsóhajtott. – Sajnálom. Elfogadom őt a feleségednek, Farkasölő. Tényleg. – A szavaid sekélyek, mint egy patak a szárazság idején. Mutasd meg nekem a szomorúságodat! Akkor talán hiszek neked. Vörös Bölény talpra ugrott. – Meg fogom mutatni, Farkasölő. Nézd, mi van itt! Egy ajándék, ugye? Az asszonyodnak. Egy ajándék, amilyen nincs másik. Előhúzott valami csillogót egy erszényből, a tenyerébe rejtette, és Farkasölő felé nyújtotta. – Holdfény a vízen, unokatestvér. Egy fésű a tosi feleségednek. A fényes kövek csillogása által vonzva Farkasölő felemelte a fésűt, és megfordította, hogy elkapja vele a tűz fényét. Egy pillanatra elképzelte Loretta arcát, ahogy odaad neki egy ilyen finom darabot. Majd elvetette a gondolatot. – Elvetted egy nőtől, akit megöltél. Köpne rá. – Nem! A hispánoktól vettem. Izgalom futott végig Farkasölő gerincén. Rettenetesen szeretett volna szép dolgokat adni Lorettának. Olyan dolgokat, amelyeket egy fehér nő értékel. Tudta, hogy az ő világa merőben eltér Lorettáétól. Egy ilyen fésű talán megvigasztalhatná. – Mennyiért adod? – Ajándék. – Ó, nem. Csak egy férjnek lenne szabad ilyen gyönyörű ajándékot adnia. – Egy takaródba kerül – vonta meg Vörös Bölény a vállát. Farkasölő felhorkant – Két ló, nem kevesebb. – Egy. Többet nem fogadok el – nevetett Vörös Bölény. – Most ezt visszafelé csináljuk, unokatestvér? Szép kis kereskedők vagyunk. Farkasölő, elbűvölve a tüzes kövektől, felpillantott. – Sokkal többet ér. – A szomorúságom amiatt, hogy szomorúságot okoztam, kiegyenlíti a számlát. Farkasölő elmosolyodott, és összezárta ujjait a fésű körül. Annyira izgatottan várta, hogy átnyújtsa az ajándékot a feleségének, hogy azonnal talpra ugrott. – Most rögtön hozom neked a lovat. – Holnap is elég lesz. CATHERINE ANDERSON

219 INDIÁN HOLD

Farkasölő átfogta unokatestvére vállát. A szemébe nézett, és azt mondta: – A szívem örül, Vörös Bölény. A nap nem süt olyan fényesen, ha nem vagy az én oldalamon. Vörös Bölény mosolya elhalványult. – Soha nem hagytalak el, Farkasölő. Testvérek vagyunk. Ha úgy tűnik, hogy ellened fordulok, az nem a szeretetről szól. – Ez már a múlté. – Farkasölő hangja reszelős volt a felindulástól. – Most már új úton jársz, ugye? Vörös Bölény elmosolyodott, és barátságosan meglökte Farkasölőt. – Menj haza a sárgahajúdhoz! Farkasölő az ajtóban egy pillanatig habozott. – Van valami, amiről beszélni akartam veled. Fényes Csillag szeretné, ha észrevennéd. – Fényes Csillag? – Hitetlenkedés jelent meg Vörös Bölény sebhelyes arcán. – Akar engem? Boisa vagy, unokatestvér. – Ez így van. Ha érdekel téged, jobb, ha elmondod neki, mielőtt valaki más megteszi. Nagyon bájos. – Igen – mondta Vörös Bölény kábultan. – A feleséged testvéréről beszélsz? Farkasölő felnevetett. – Túl szégyenlős ahhoz, hogy közeledjen hozzád, de a szeme követ téged, amikor nem figyelsz.

Farkasölő az ágy szélére kuporodva találta Lorettát amikor belépett a kunyhóba. A

szíve csalódottan összeszorult. Ha alszik, várnia kell, hogy átadja az ajándékot. Türelmetlenség áradt szét benne. Szerette volna most azonnal látni az örömét. – Kék Szem? Loretta felkönyökölt, és álmos pillantást szegezett Farkasölőre. – Miért vigyorogsz ennyire? Farkasölő a háta mögött tartotta a fésűt. Leült az ágy szélére, és Loretta felé fordult, hogy ne láthassa. – Esküvői ajándékot hoztam neked. Loretta felébredt a kíváncsiságtól. Felült, és próbálta meglesni, mit rejteget az indián a kezében. – Mi az? – Valami nagyszerű. Valami, ami olyan fényes, mint az én kis aranyom. Loretta oldalra hajolt. – Farkasölőőőő! Mi az? Farkasölő nagyon lassan előrehozta a kezét maga mögül. Loretta hosszú percekig nem mondott semmit Majd kérdőn nézett rá. – Ez egy vicc? Mit csináltál a táskámban? A férfi mosolya megfagyott, pillantása a szoba másik felében lévő fekete táskára vándorolt. Loretta torka összeszorult. Ő is a táska felé fordult. Megborzongott a jeges rémülettől. Kibújt az ágyból, és átment a kunyhón. Ahogy megragadta a táskáját, a pulzusa felgyorsult. A csat szétnyílt remegő ujjai között. Meredten nézett anyja gyémántfésűjére. Megállt az idő. Loretta lassan felfogta a tényt, hogy hét évvel Rebecca Simpson halála után fésűjének hiányzó társa előkerült Farkasölő tárgyai közül. Egy pillanatra az a nyilvánvaló következtetés csapott belé, hogy Farkasölő volt az, aki elvette Rebecca Simpson skalpját. Majd a józan ész visszatért. Nem Farkasölő. Túl jól megismerte ahhoz, hogy ezt elhiggye róla. A fájdalom így is élesen hasított belé. Sebző fájdalom. A lába összecsuklott, és térdre zuhant. Képtelen volt megszólalni, vagy felemelni a fejét. CATHERINE ANDERSON

220 INDIÁN HOLD

A szeme sarkából látta, hogy Farkasölő feláll az ágyról, a fésű pedig elfeledetten, a földre zuhan. Farkasölő úgy közeledett feléje, mint egy kivégzésre váró férfi. Loretta hallotta a lélegzetvételét, amikor a táskába pillantott. – Az anyámé volt – kiáltotta. – Mindkét fésűt viselte aznap, amikor meghalt. Ezt a teste közelében találtam. A másikat ellopta az a komancs, aki megskalpolta. – Nem – suttogott kínjában Farkasölő. Loretta a szája elé szorította a kezét, hogy elnyomja a sikítást, amely felszakadt a torkából. Farkasölő is térdre zuhant mellette. – Nem – mondta még egyszer, ezúttal még több meggyőződéssel. – Én nem… Aznap, amikor meghalt, én nem… – A hangja megtört, és Loretta látta, hogy az ujjait olyan erősen ökölbe szorította, hogy elfehéredtek az ujjpercei. – Kék Szem, nem hazudok. Loretta leengedte a kezét, és levegő után kapkodott. Lenyelte a zokogását, és próbált megszólalni. Megfordult, és könnyek ködén át nézett Farkasölőre. – Vörös Bölény adta neked, ugye? Farkasölő csak nézett rá, és nem válaszolt. – Ő adta, ugye? – Ah, igen – ismerte be végül vonakodva. – Ő vette meg a hispánoktól. – Hazug. – Loretta összezárta a szemeit. Farkasölő, a férfi, akit szeretett, a férje, anyja gyilkosának unokatestvére. Minden a helyére került. Vörös Bölény iránta érzett gyűlölete, és a folyamatos törekvései, hogy megszabaduljon tőle. Képek forogtak a fejében anyjáról, és a szikár, fürge indiánról, aki elvette a skalpját. Vörös Bölény. A csúf torzsága miatt Loretta nem ismerte fel. – Ó, istenem! Ó, istenem! Loretta házassága ebben a pillanatban egy rémálommá változott. Legalább harminc férfi vett részt abban a támadásban. Valószínűleg mindannyian ebből a faluból voltak. Öreg Ember, Sertés, Nyílkészítő, Gyalázatos Prérifarkas, Harcos, Farkasölő apja, bármelyikük ott lehetett, valószínűleg még a férje is. Elmosódott arcok kavarogtak előtte a múltból a jelenbe. Nem akarta azt hinni, hogy Farkasölő is ott volt azon a napon, de hogyan lehetne biztos az ellenkezőjében? Hány támadást követett el a tosi tivók ellen? Százat, vagy talán ezret? Emlékezne egyáltalán egy poros kis vidéki házra, és a nőre, aki ott halt meg? Pillantása az indián skalptartójára vándorolt. Egyik haj sem volt hosszú, ami bizonyította, hogy ő csak férfiak ellen harcolt. De ez nem jelentette azt, hogy soha nem is volt jelen, amikor nőket bántottak. Csak azt, hogy ő nem vett részt benne. Vajon apja skalpja ott lógott Farkasölő gyűjteményében? Loretta rémült szemmel meredt az egyik barna hajdarabra, majd a másikra. – Kék Szem… – Farkasölő kinyújtotta a karját, hogy megérintse a vállát. Loretta elrántotta magát a keze alól. – Ne! Kérlek, Farkasölő, ne! – A könnyein át egy makacs fűcsomót bámult, amely kihajtott a döngölt sárpadlóból. A közte és Farkasölő emberei között lévő gyűlölet pontosan ilyen: mindent túlél. A mellkasában szörnyű ürességet érzett. – Vörös Bölény azt mondta, úgy vette a fésűt. Ez lehetséges, nem? – Amilyen hatalmas Texas, ez igen furcsa véletlen lenne, nem gondolod? Farkasölő nem volt biztos abban, mit jelent a véletlen, de értette a lényeget. Életében először kísértést érzett arra, hogy hazudjon. Hogy mondjon valamit, ami meggyőzhetné Lorettát arról, hogy nincs igaza. De egy egész élet neveltetése akadályozta meg ebben. A becsülete nélkül ő senki nem volt. – Vörös Bölény ott volt azon a támadáson, Farkasölő. Te is tudod, én is tudom, ő is tudja. Ezért utál engem annyira.

CATHERINE ANDERSON

221 INDIÁN HOLD

Hogy bizonyítsa álláspontját, beletúrt a táskájába, és előhúzta anyja portréját. Átnyújtotta Farkasölőnek, és figyelte az arckifejezését – Ez az anyám. – A te hasonmásod – suttogta az indián. Farkasölő csak bámulta a hasonlóságot, és visszaemlékezett arra az első napra, amikor Loretta kilépett a faházból az udvarra. Arany haja csillogott, szeme ragyogó kékség volt apró arcában. Vörös Bölény szinte azonnal sürgetni kezdte Farkasölőt, hogy ölje meg, hogy irtsa ki az életéből. Izzadság öntötte el Farkasölő arcát Loretta önkívületekor, fogságának első éjszakáján, a sikoltásai felfedték, hogy tanúja volt anyja halálának. Azóta Vörös Bölény iránta érzett utálata csak erősödött. Bizonyára attól félt, hogy valami beindítja majd Loretta emlékezetét, a járásmódja, vagy a hangja. És akkor előbb vagy utóbb Loretta rájön majd, hogy ő volt az anyja gyilkosa, és felfedi őt. Loretta tompa hangon megszólalt: – Biztos, hogy Vörös Bölény abban a pillanatban, hogy meglátott engem, tudta, hogy a rokona vagyok ennek a nőnek. Nem vagyok olyan gyönyörű, mint amilyen ő volt, de a hasonlóság eltéveszthetetlen. Farkasölő felemelte a fejét. Nem gyönyörű? Fájón vágyott rá, hogy végigsimíthassa Loretta arcát az ujjaival, hogy a karjába vehesse, tarthassa, és soha el se engedje. Ezzel szemben Loretta egyre jobban távolodott tőle; látta a szemében. Minden eddiginél rettenetesebb félelem szállta meg, ahogy megfogta a portré díszes keretét. Vörös Bölény, férfiak a falujából? Ha ez igaz, márpedig Farkasölő tudta, hogy az, akkor megint el fogja veszíteni a nőt, akit szeret. Éppolyan biztosan, ahogyan elveszítette Parti Füzet is. És éppolyan végérvényesen. Egy nő sok mindent el tud nézni, ha szeret egy férfit. De ezt sosem. A gondolattól páni félelem fogta el. Loretta érdes hangon szívta be, majd engedte ki a levegőt. Kezét a homloka elé téve megszólalt – Vörös Bölény így akarja kiegyenlíteni a számlát azért, mert tegnap megütötted. Miután mindent megtett, hogy ezt megelőzze, te mégis ellene fordultál. Már nincs veszítenivalója. – Éles, hisztérikus nevetés szakadt fel belőle. – Az első pillanattól kezdve próbált minket szétválasztani. – Magába roskadt. – Végre sikerült neki. – Nem. – Farkasölő megfogta Loretta állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Az asszonyom vagy, örökre. Kimondtuk isten szavait, Kék Szem. Suvate, vége. Nem fordíthatod vissza. Elengedte Lorettát, és visszatette a portrét a táskába. Eltúlzott óvatossággal fektette az összehajtott ruhákra, mintha gyengédsége valamiképpen visszacsinálhatná a sok rosszat, ami megtörtént. – Ebből a faluból jöttek azok a férfiak, akik megölték a szüleimet, Farkasölő! Nem érted, ez mit jelent? – Ahogy a szavak felszakadtak Lorettából, minden egyes szótag mélyebbre ütötte a közöttük lévő éket. – Nem tudok itt maradni ennek tudatában. Nem tudok! És ha szeretsz, nem is kérsz erre! – Az asszonyom vagy. – Kezével az ajtó felé intett. – Kijelentettem az embereim előtt. Örökre a lábnyomomban kell járnod. Ez így működik. Egy asszony nem hagyja el a férjét. Az megbocsáthatatlan. Loretta felemelte az állát – A te világodban! – Az én világom a te világod is! Az én embereim a te embereid! A férjed vagyok! Anyja sikoltásai visszhangzottak Loretta fejében. Ha száz évig élne, akkor sem felejtené el. – Ez azt jelenti, hogy az én világom a tiéd is? Hogy az én embereim a tieid is? – Rezzenéstelen arccal nézett a férfi szemébe. – Megbosszulnád a szüleimet? Farkasölő arca holtsápadt lett. CATHERINE ANDERSON

222 INDIÁN HOLD

– És öljem meg az unokatestvéremet? – És mindenki mást, aki ott volt! Ez a ti szokásotok nem? Hogy megbosszuljátok az embereiteket Épp tegnap éjjel mondtad. Ha a te embereid az én embereim is, akkor az én embereim a te embereid is. A Farkasölő arcán megjelenő kifejezés megrémisztette Lorettát. Meredten nézett rá, és alig tudta elhinni, hogy kimondta azt, amit mondott. – Farkasölő… – A férfi karja után nyúlt. – Nem gondoltam komolyan. Farkasölő elrántotta a karját, és felállt. – Nem mondtam komolyan – kiáltott újra. – A szívemet is kitépném érted. Szerinted ezt akarom? Épp elég öldöklés volt már! Loretta kiáltásaitól megriadva Amy és Fürge Antilop szaladt be a kunyhóba. Amy kék szemei hatalmasra kerekedtek az aggódástól, és Lorettáról Farkasölőre szökkentek. – Mi a baj? Loretta vadul remegve az ágy felé lendítette a karját. – A mama elveszett fésűje. Amy átsétált a szobán. Miután egy hosszú pillanatig meredten nézte a csillogó gyémántot, kérdőn fordult Farkasölő felé. – Te? – suttogta. Majd mint egy megvadult kis állat, rekedten felsikoltott, és a férfira vetette magát. Rugdosott és karmolt. – Te mészáros! Te gyilkos mészáros! Farkasölő megragadta Amy csuklóját, és magához húzva gyorsan átölelte. Fürge Antilop közelebb lépett, szétszakadva Amy védelmezése és a Farkasölő iránt érzett hűsége között. – Te ölted meg a mamáját! Te ölted meg a mamáját! Ezt a fésűt viselte aznap, amikor meghalt! – Amy csapkodni kezdett, őrülten küzdve, hogy kiszabaduljon. – Te skalpoltad meg Rebecca nagynénit! Csak így juthattál a fésűjéhez! Csak így! Engedj el! Vedd le rólam a nyálkás kezedet! Amy vádjai úgy érték Farkasölőt, mintha egy hatalmas követ vágtak volna a mellkasához. Sovány vigasz volt, hogy Loretta nem így reagált. Fürge Antilop felé tolva a lányt azt ugatta: – Vidd őt az anyámhoz! Fürge Antilop megfogta Amy karját, és kivonszolta a kunyhóból. Kiáltásai lassan elhaltak. Farkasölő visszafordult, hogy a feleségére nézzen. Loretta a derekát ölelte, szeme sötét volt a nyomorúságtól. Farkasölő fogát vicsorítva a dühtől, megpördült, és kiviharzott az ajtón. Hosszú lábai gyorsan fogyasztották a métereket Vörös Bölény kunyhójáig. Harcos futott mellé. – Farkasölő, mi történik? Miről kiabál a te Éj-mid? Farkasölő anélkül válaszolt, hogy megállt volna: – Ezért most megölöm! Akár az unokatestvérem, akár nem, megölöm! Harcos megragadta testvére karját, és megállásra kényszerítette. – Elment, Farkasölő! Néhány perce. Az összes barátjával együtt. – Elment? Miért nem jöttél elmondani nekem? – Nem tudtam! – Harcos felemelte a kezét. – Honnan kellett volna tudnom, Farkasölő? Állandóan jön és megy. Farkasölő egy pillanatig arra gondolt, Vörös Bölény után megy, de azonnal Loretta fehér arca suhant át előtte. Nem hagyhatja magára, amikor ennyire zaklatott. Nagy levegőt vett, és hazafelé vette az irányt. – Hogy viseli ezt a feleséged? – kérdezte Harcos. – Összetört a szíve. Harcos felsóhajtott. – Ez rossz, Farkasölő, nagyon rossz. Az anyja? Az apja? Ezt sosem fogja megbocsátani.

CATHERINE ANDERSON

223 INDIÁN HOLD

Farkasölő felgyorsította a lépteit, és minden egyes pillanattal jobban aggódott amiatt, hogy egyedül hagyta Lorettát. – Nincs választása. Ígéretet tettünk egymásnak, nem? Ő az én asszonyom. – De Vörös Bölény ölte meg a szüleit! – Akkor is az én asszonyom!

CATHERINE ANDERSON

224 INDIÁN HOLD

Huszonharmadik fejezet

Loretta

épp a dolgait tuszkolta bele a táskájába, amikor Farkasölő belépett a kunyhóba. A férfi egy pillanatig az árnyékban állt, és nézte őt. Rávetült a tűz fénye: arany hajában csillogott, és a hajlott vállára simuló állatbőrön játszott. A lány zokogott. A hangok mélyen Farkasölő szívébe hasítottak. – Kék Szem? A suttogásra Loretta megfordította a fejét. Felugrott. Szeme hatalmas volt az ijedtségtől, ajka sápadt. – Elmegyek, Farkasölő. Farkasölő kilépett az árnyékból, szíve elszorult, ahogy Loretta hátrálni kezdett. – Én nem voltam aznap a faházban, Kék Szem. Már mondtam. – Megállt a tűz mellett, mert nem akart erőszakos lenni. – Isten előtt fogadom ezt neked. Loretta könnyektől csillogó szemmel nézett rá. A torka összeszorult, a szája eltorzult. – Ó, Farkasölő, nem érted, hogy ez nem számít? – A skalptartó állvány felé mutatott. – Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy ez közöttünk nem fog működni. Valahogy néhány csodálatos napra elfelejtkeztünk erről. Te komancs vagy. Én egy tosi nő. Világokra vagyunk egymástól. – Nézz rám, és mondd azt, hogy nem szeretsz engem – utasította a férfi rekedt hangon. – A világ összes szeretete sem tud ezen változtatni. – Mondd ki nekem ezeket a szavakat! – Nem tudom. Szeretlek téged, nem érted? Amit tennem kell, annak semmi köze nincs ahhoz, ami a kettőnk között van. – Az én szívem csak jó dolgokat énekel… – Az indián hangja elhalt, és nyelt egyet. – Azt hittem, a fésű hatalmas örömet jelent majd neked. – Tudom. – Loretta letörölte az orcáját, és szippantott egyet. – Nem hibáztatlak. Ez nem a te hibád, Farkasölő, vagy az enyém. Még csak nem is Vörös Bölényé. Nem érted? Ez az őrültség sokkal azelőtt kezdődött, hogy mi megszülettünk, és még sokáig tart majd azután, hogy meghalunk. Néhány dolog, bármilyen édes, bármilyen csodálatos is legyen, egyszerűen nem történhet meg. Az indián egy tétovázó lépést tett feléje. – A szemeid arról árulkodnak, hogy engem hibáztatsz. A szíved azt suttogja, hogy ott voltam aznap. Loretta egy pillanatig csak nézett rá, majd vonakodva bólintásra hajtotta a fejét. – Rendben. Tudni akarod az igazságot? Szerintem lehet, hogy ott voltál. Honnan tudhatod biztosan? Vörös Bölény az unokatestvéred. Hány támadást követtél el vele együtt? Egy tucatot? – Sokszor mentünk együtt – És gyilkolt nőket azokon a portyákon? – Sok taum telt el azóta. Most már férfi vagyok és az apám példáját követem. Nem harcolok a tehetetlenek ellen. A férfiak, akik velem tartanak, ugyanígy tesznek. – Sok taum telt el azóta. Mennyi taum, Farkasölő? Hét? Emlékeznél egy poros kis farmra? – Ez a komancs nem volt ott! – csattant fel Farkasölő. – Megmondanád, ha ott lettél volna? – Nem hazudok! CATHERINE ANDERSON

225 INDIÁN HOLD

– Rendben, nem voltál ott. De nem rólad beszélünk. Hanem Vörös Bölényről. – Hangja metsző hadarássá vált. – És arról a tényről, hogy együtt élsz és harcolsz anyám gyilkosaival. Hogy ott voltál-e, vagy sem, az nem változtat semmit ezen. Ebből a faluból ölték meg a szüleimet, és képtelen vagyok tovább itt maradni. Képzeld csak el, hogy éreznék! Reggel felkelek, és köszönök az egyik férfinak, aki halálra kínozta anyámat! Ezt nem tudom megtenni, még érted sem! Farkasölő egyik kezével végiggereblyézte a haját, egy lábra helyezte a súlyát, szikár csípője kiállt, a térdét behajlította. – A szívem össze van törve könnyeid miatt, tudod? De nem tudok visszamenni, és meg nem történtté tenni a sok rosszat. Anyád és apád halott. Suvate, vége van. Loretta átölelte a derekát, és az indiánra meredt. – Suvate? Az apám halála egy dolog. Legalább gyors volt. De az anyám… – Elcsöndesedve lehajtotta a fejét. Amikor végül felnézett, könnyek csillogtak az orcáján. – Igazad van. Vége. Mindennek. Kivéve, persze, ha te is eljössz velem. Elmehetnénk. Csak te és én, Farkasölő. Megtennéd? Értem? Együtt lehetnénk. Elfelejthetnénk, ha megpróbálnánk. – Komancs vagyok. Az embereim nélkül semmi nem vagyok. – Én pedig tosi tivo. Ha itt maradok a szüleim gyilkosaival, én válok semmivé. – Az asszonyom vagy. Egyek vagyunk, mindörökkön-örökké. – Ó, Farkasölő, ez nem ilyen könnyű. Elmegyek – suttogta remegő hangon. – Nem figyelhetsz rám minden másodpercben. – Tilos egy asszonynak elhagynia a férjét. – A szerelmünk is tiltott. Farkasölő gyomra összeszorult. Nem hibáztathatta Lorettát azért, mert el akar menni. Ó, igen, megértette őt. Még egyet is értett vele, de nem annyira, hogy hajlandó lett volna elengedni. Most a döbbenet irányította a tetteit. Később, ha majd lecsillapodik, talán máshogy látja a dolgokat. Mindenesetre Farkasölőnek időre volt szüksége ahhoz, hogy átgondoljon mindent, hogy eldöntse, mit tegyen, hogy helyrehozza a dolgokat kettőjük között. Túlságosan szerette Lorettát ahhoz, hogy elveszítse. Túlságosan. Remélve, hogy le tudja beszélni, felmordult. – Ha elmenekülsz, ez a komancs veled megy. Bárki, aki megpróbál távol tartani téged tőlem, meg fog halni. Ezt jól gondold át! Szép kis összeget fizettem érted. Az asszonyom vagy. Ami az enyém azt megtartom. – Nem tennéd meg! – mondta Loretta zihálva. – A családomat, Farkasölő? A Loretta arcán megjelenő meglepett hitetlenkedés láttán Farkasölő majdnem visszavonta a fenyegetést, de tudta, hogy ha megtenné, Loretta azonnal ráharapna. Ha a szeretteit félti, kevésbé valószínű, hogy elhamarkodottan dönt. Loretta szemei keménnyé és üvegessé váltak. Állát felemelve megvető lenézéssel nézett a férfi szemébe. – De természetesen nem tennéd meg, ugye? Csak azzal törődsz, hogy megtartsd, ami a tiéd. Ebben az esetben engem. Megvettél, és fizettél értem, a tosi asszonyodért. Semmivel nem vagyok több egy lónál. – Az enyém vagy. Elültettem benned a magomat. Menekülj csak el előlem, és addig foglak verni, amíg sírni és jajgatni fogsz! Ezt megígérem. – Tudod, mi volt az én problémám, Farkasölő? Csak azt láttam, amit látni akartam. – Megint a skalptartó állvány felé legyintett. – A bizonyíték mindig is itt volt, de én mindig mentségeket gyártottam neked, és olyannak láttalak, amilyennek akartalak. Valahogy bebeszéltem magamnak, hogy törődsz velem, nem úgy, mint egy tulajdonnal, hanem mint emberrel. És miközben ezt tettem, elfelejtkeztem a legfontosabb tényről. Komancs vagy. Először, utoljára és mindig. Egy gyilkos barbár! Rachel néninek igaza volt. Farkasölő áment a szobán, és Lorettát figyelve leült az ágy szélére. CATHERINE ANDERSON

226 INDIÁN HOLD

– Ha azt hiszed, hogy itt fogok feküdni melletted, bolond vagy – mondta Loretta remegő hangon. – Bizonyára csak egy bolond komancs vagyok – válaszolt Farkasölő. – Mellettem fogsz feküdni. Ma éjjel, és mindörökké. Nem futhatsz el. Ha megteszed, a halál követni fog téged, akárhová mész.

A kunyhó belseje holdfényben fürdött. Loretta nem volt biztos benne, hogy Farkasölő

alszik-e. Egy örökkévalóságnak tűnt, amióta mellette feküdt, és várt. Amy lélegzetvétele sekéllyé és egyenletessé vált. Ha Loretta nem cselekszik gyorsan, akkor túlságosan késő lesz. A fejét elfordítva Farkasölő sötét profilját fürkészte. Pontosan érezte, ahogy meleg teste az övé mellett feküdt. Egy pillanatra szinte bénító gyöngédség szállta meg, de éppolyan gyorsan taposta el az érzést, amilyen gyorsan az jött. A szerelem tényleg vak, ahogy Rachel néni szerette mondani. És Loretta mindenki másnál vakabb volt. Farkasölő a saját világában egy rendes, tisztességes férfi volt, de nem volt az övé, és soha nem is lehetett az. A fenyegetése, hogy megöl mindenkit, aki segít Lorettának, beleértve a családját is, tökéletes bizonyítéka volt ennek. Loretta becsapta magát azzal, hogy csak Farkasölő számottevő jóságát vette észre, de nem vett tudomást azokról a dolgokról, amelyek rémisztőek voltak számára. Pedig ezek nem olyan apró dolgok voltak, amelyeket meg tudtak volna kerülni. Az elejétől fogva tudta, hogy Farkasölőnek ez a másik oldala is létezik. Farkasölő soha nem is hazudott erről, ő valahogyan mégis elfelejtkezett róla. Loretta az ágy végébe húzódott, és felállt. Ahogy megfordult, visszatartva a lélegzetét, mozdulat közben megmerevedett, és pillantása a férjén időzött. A férfi nem mozdult. Tett egy lépést, majd habozva megállt, arra számítva, hogy Farkasölő felugrik, és elkapja. Ha nem gondolta volna komolyan, hogy megveri, nem ígérte volna meg. Az emberei között a hűtlen elhagyás hatalmas bűn volt, egyenértékű a házasságtöréssel. Egy komancs házasságtörőnek levágják az orrát. Nem túl kellemes gondolat. Jobb, mint a halálra kövezés, de ez is rettenetes. Amikor Farkasölő nem mozdult, Loretta lassan hátrálni kezdett. Remegett. Amy csak pár lépésnyire aludt tőle, de úgy tűnt, mintha egy kilométerre lett volna, egy hosszú, hűtlen kilométerre. Amikor végre odaért hozzá, egyik kezét Amy szájára tapasztotta. Amy megrezzent. Loretta feszült ujjai fölött a szemei felnyíltak: hatalmasak voltak, és úgy csillogtak a holdfényben, mint a zafír. Loretta egy ujját az ajkára nyomta, hogy így is hangsúlyozza a csönd szükségességét, és intett Amynek, hogy keljen fel, és menjen ki a kunyhóból. Amy felült, és riadtan pillantott át Loretta válla fölött az alacsony ágyra, amelyen Farkasölő aludt. Loretta Farkasölő táskáihoz lopódzott, tapogatva a kulacsát, és némi tartós élelmiszert keresve. Elkobzott két zsák ennivalót: egy szárított gyümölcsöt dióval, és egy szárított húst. Azután megfogta a saját táskáját. Kinyitotta, és kihúzta belőle a szépen összehajtott fehérneműjét. Az ágyhoz lopódzva Farkasölő mellé tette a szőrmére. Könnyek csípték a szemét, ahogy felegyenesedett. Annyi emlék! Szomorúság gyűrűzött benne. Farkasölő, ahogy búcsút int neki éjfélkor, és az ő fehérneműje lebeg mögötte. Farkasölő, ahogy az orrához emeli a fehérneműjét, és nevető szemmel beleszippant a virágillatba. Egy nap, amikor a keserűség elhagyja, talán ránéz majd erre a ruhadarabra, és elmosolyodik, ahogy Loretta emléke az eszébe jut. Imádkozott, hogy így legyen. Biztos, hogy végül megbocsát majd neki azért, mert elhagyja. Loretta és Amy kilopództak. A kunyhók között cikázva Loretta a fákhoz lapult, mert félt attól, hogy valaki észreveheti őket, és riadót fúj. Most, hogy megtette az első lépést, nem lehetett visszafordulni. Nem szerepelt a kedvenc dolgainak listáján a CATHERINE ANDERSON

227 INDIÁN HOLD

verés, főleg nem egy olyan férfitól, aki Farkasölő erejével rendelkezik. Amikor úgy érezte, hogy elég messze kerültek ahhoz, hogy valaki meghallhassa őket, lassított a lépésein. – Elmenekülünk ugye? – sírt Amy. – Amiatt az undorító Vörös Bölény miatt. Fürge Antilop elmondta, mi történt. Nem hibáztathatod Farkasölőt azért, amit a gazember unokatestvére tett! Loretta, akinek az idegei olyan feszesek voltak, mint egy hegedű húrjai, megpördült, és felkiáltott: – Nem csak Vörös Bölény miatt! Istenem, Amy, nem érted, ez mit jelent? Ebből a faluból való férfiak ölték meg mamát és papát! Harminc harcos volt ott akkor! És most itt élünk közöttük, és velük barátkozunk. Kegyes istenem, képtelen vagyok itt lenni akár csak egy percig is! Amy a dereka köré tapasztotta a karját, és felemelte az állát. – Nem megyek el anélkül, hogy Fürge Antiloppal beszélnék. – Nem teheted meg. – Nincs más választásom. Ő és én ígéretet tettünk egymásnak Nem mehetek el úgy, hogy nem mondom el neki, miért, és hová megyek. Ha észreveszi, hogy eltűntem, ideges lesz, mint egy szöcske. – Azt teszed, amit én mondok, és amikor én mondom, kisasszony! Miféle ígéretről beszélsz? – Házassági ígéret. És addig nem mozdulok, amíg nem beszéltem vele. Loretta gyomra összerándult, és úgy érezte magát, mint aki menten összeesik. – Amy, elveszítetted az eszedet? Csak tizenkét éves vagy! – Elég idős! – A holdfény Amy arcán csillogott, felfedve gyötrődését. – Mi vár rám otthon, Loretta? Szégyen. Valamiért, ami nem is az én hibám volt. Tönkretettek! Itt, Fürge Antilop emberei között az ilyen dolgok nem számítanak. Farkasölő visszaszerezte a becsületemet, és ezzel vége. Fürge Antilop szeret engem, és én is szeretem őt. Ő a legjobb barátom. – Ő egy komancs. Az. És csak a holttestemen keresztül mehetsz hozzá! – Félelem ragadta meg Lorettát. Amy már így is sokat szenvedett. Az, hogy Fürge Antilopot szereti, csak még több szívfájdalmat okoz majd neki. Túlságosan fiatal ahhoz, hogy ezt most felismerje, de egy nap még hálát fog adni a szerencsecsillagának azért, hogy Loretta elvitte innen. – Egy katasztrofális házasság ebben a családban éppen elég! Ami pedig a tönkretevésedet illeti, az teljességgel bolondság. Úgy érzed, hogy tönkretettek? – Nem! De csak azért, mert az itteni emberek nem éreztetik velem! Otthon más lesz. A nők suttogni fognak a hátam mögött. Nem akarnak majd mellém ülni az istentiszteleten. El fognak kerülni, ezt te is tudod. – Akkor talán elmegyünk, csak te és én Galvestonba, ahol senki nem ismer bennünket. Semmi nem szól amellett, hogy itt maradjunk. Azzal Loretta odadobta a táskáját Amynek, megragadta a karját, és maga mögött rángatta, miközben egyenesen a legelő felé haladt. – Te teljesen megzápultál, hogy így settenkedsz el egy komancs férj elől. Van fogalmad arról, mit fog csinálni, ha elkap téged? – Halálra ver, gondolom. Épp ezért nem tervezem, hogy elkapjon. – Jogosan meg fog verni, az egész falu előtt. Az, hogy elhagyod, tiszteletlenség iránta. Képes rá, hogy feldühödjön annyira, hogy levágja az orrodat! Ő nem fehér ember, Loretta Jane! Nem hagyhatsz el csak úgy egy komancsot! Farkasölő olyan dühös lesz, hogy kettéharapja a nyersbőrt! – Fogd be, Amelia Rose, mielőtt elverem a fenekedet! – Nem vagy elég nagy ahhoz! – Fogadjunk? – kérdezte Loretta remegő hangon. CATHERINE ANDERSON

228 INDIÁN HOLD

Amy zihált. – Félsz, ugye? – Kiszáradt a szám. – Akkor meg miért hagyod el? – Mert ezt kell tennem. Meg kell tennem. Most pedig indulás! Én vagyok az idősebb. Jobban tudom, hogy mi a jó. Amy, bár vonakodva, de úgy tett, ahogy Loretta mondta. Minden egyes lépésnél leírta a szörnyű sorsot, amely Lorettára vár, ha Farkasölő elkapja. – Nem fogja levágni az orromat! – De igen! – Nem! – Loretta átugrott a patakon, és megfordult, hogy segítsen az unokahúgának. – Most pedig fejezd be végre azt, hogy meg akarsz félemlíteni! – Jobban teszed, ha félsz. Ő egy komancs, Loretta! Ha egy komancs nő szégyenbe hozza a férjét, vannak bizonyos dolgok, amelyeket a férjnek meg kell tennie. Muszáj, hogy megmaradjon a jó híre. – Akkor hála istennek, hogy nem vagyok komancs nő! – Loretta indulásra ösztönözte a lányt. – Loretta Jane, ugye nem arra készülünk, hogy ellopjuk a lovaikat? – Sétálni akarsz? – Farkasölő elevenen megnyúz bennünket. – Amikor Loretta csak csendben sétált tovább, Amy közelebb lépett hozzá. – Ó, Loretta… nem Farkasölő tette! Te sem hiheted azt, hogy ő volt az. Loretta csuklójának hátsó részét nyirkos homlokára tette. – Nem tudom biztosan, hogy nem ő volt-e az. És soha nem is fogom tudni. Még abban sem vagyok biztos, hogy Farkasölő tudja-e. – Belenézett fiatal unokahúga szemébe. – Te meg tudod mondani biztosan, Amy? Meg tudod? Amy enyhén elfordult, és a folyó felé meredt. Loretta biztos volt benne, hogy Fürge Antilopra gondol, és azokra az órákra, amelyeket vele töltött ott lent. Enyhe szellő támadt fel, és suttogott a nyárfák között. – Nem, nem tudom biztosan. Lehet, hogy ő volt az. Vörös Bölény az unokatestvére. Ahogy te is nekem. Mindent együtt csináltak. Gondolom, Farkasölő is ott lehetett. – Ha a te mamádról és papádról lenne szó, és megtudnád, hogy Fürge Antilop részt vehetett a meggyilkolásukban, itt maradnál? Válaszolj nekem őszintén! Amy összezárta a szemét, és megremegett. – Nem, nem maradnék. Sajnálom, Loretta. Nem lett volna szabad úgy letámadnom téged. Loretta nyugtalanul hátrapillantott Farkasölő bármikor felébredhet, és ha ez megtörténik, egyenesen a lovakhoz jön majd. – Most menjünk! Később majd lesz időnk beszélgetni. Most, hogy Loretta meggyőzte arról, hogy helyes dolgot tesznek Amy nekiiramodott. Amikor elérték a legelőt, Loretta szíve elfacsarodott. A sötét körvonalakból lehetetlen volt azonosítani a lovakat. Hol volt Barát? A nevét kiáltotta. Egy válasznyerítés bal oldalra irányította. – Ott van egy fekete! – kiáltotta Amy. Loretta lábujjhegyre állt, hogy lássa. Abból, ahogy a ló ránézett, tudta, hogy Barát az. Átment az eszegető állatok között, hogy kikösse a kötelét. Miután egy percet arra szánt, hogy üdvözölje őt, ahogy Farkasölő tanította, kihúzta a cölöpét, és kivezette a ménes szélére. Visszafordult, és kiválasztott egy szürkét Amynek. A bal füle be volt metszve, ami azt jelenti, hogy meg volt szelídítve. Miután az élelmiszeres erszényeket a derekán lévő zsinórhoz rögzítette, felszállt, és utasította Amyt, hogy ő is ezt tegye. Majd elhelyezkedett Baráton, és a lovakat szemlélte. CATHERINE ANDERSON

229 INDIÁN HOLD

– Szélnek kell eresztenünk őket – mondta. – Micsoda? Több százan vannak! – Ha Farkasölő egyszerűen csak kiszaladhat ide és lóra szállhat, utolér minket, mint a legyek a mézet, még mielőtt akár csak egy kilométert is megtennénk. – Farkasölő izmos testének képe rohanta meg Lorettát, ahogy a lovával harmóniában mozog. – Tudod, hogyan tud lovagolni! – De agyontaposhatnak bennünket! Vagy elkaphatnak lopásért. Nem lehetett megmondani, meddig hallatszik el a hangjuk, ha elkezdenek kiabálni. De nem lehetett mit tenni. Loretta összeszedte a bátorságát, felkiáltott, és belovagolt Baráttal a lovak közé. A kezével legyezgetett, és csapkodta a lovak farát. Beletelt egy időbe, de végül a lovak megijedtek, feltépték a cölöpjeiket, és minden irányba kilőttek a sötétségben. Loretta és Amy elkergette a bátrabbakat is. Végül egy ló sem maradt látótávolságon belül. Loretta bízott benne, hogy jó kis távolságra elszaladnak. Nem értek el vele sokat, de legalább egy kicsit talán hátráltatják Farkasölőt Amy Loretta mellett lovagolt, és visszanézett a falu felé. – Nagyon remélem, hogy nem hallották a kiáltozásunkat. A faluban minden indián őrült mérges lesz, ha megtudják, hogy szétkergettük a lovaikat. A szavak megint előidézték a dühös Farkasölő képét. Loretta megragadta Barát kantárját. – Gyerünk! Menjünk! Előnyt kell szereznünk!

A hazafelé út sokkal könnyebbnek bizonyult, mint amilyen Loretta első utazása volt.

Ezúttal jobb ötlete volt arra, hogyan találjon vizet, ezért nem lassították le a vízlelő helyek utáni keresgélések. Az első napon ő és Amy egyik szemükkel folyamatosan a látóhatárt fürkészték maguk mögött, rettegve attól, hogy a komancsok megjelennek. A második napon mindketten megnyugodtak egy kicsit. A harmadik napra Amy meg volt győződve arról, hogy Farkasölő nem fogja követni őket. – Bizonyára rájött, hogy jobb, hogy megszabadult tőlünk – mélázott Amy. – Kétszer akkora utat tudnak megtenni egy nap alatt, mint mi. Mi más tarthat neki ennyi ideig? Lorettának nem voltak illúziói. Farkasölő követni fogja, akár a föld alá is, ha kell. – Talán a Gondviselés. Csak adjunk hálát istennek, hogy még nem értek minket utol. – Ha azt mondta, megöl bárkit, aki segít neked, hova megyünk? Amy már tucatszor feltette magában ezt a kérdést. – Fort Belknapba. A határőrség ott állomásozik. Még Farkasölő sem tud bevenni egy erődöt. – És mi lesz, ha nincs ott a határőrség? Mi lesz, ha elmenekültek onnan? – Akkor bajban vagyunk. Haza kell mennünk, összeszednünk egy kis ellátmányt, aztán útnak indulunk – Hova? – Bárhova, amíg találunk egy biztonságos helyet. Talán Jacksboróba. Talán egy másik erődbe. Szükségem van egy térképre, az az igazság. Amy végignézett az előttük elterülő végtelen síkságon. – Egy térképre? Loretta Jane, van egy olyan mélyen rejtőző érzésem, hogy túl nagy falat ez nekünk. – Minden rendben. Bízz bennem! Ellovagoltam Farkasölő falujába, nem? – Farkasölő irányításával. – Nos, mostantól a saját orrom után kell mennem. – Addig élvezd ezt ki, amíg van orrod! Loretta a szemét forgatta. CATHERINE ANDERSON

230 INDIÁN HOLD

– Megpróbálnál egy kicsit optimistább lenni? Mindent meg fogunk oldani. Tudom, hogy így lesz. A szavai ellenére Loretta torkában egy csomó keletkezett. Azért imádkozott, hogy igaza legyen.

Farkasölő fölött anyja állt, és tördelte a kezét, amíg a fia összeszedte a felszerelését

az útra. – Tua, fiam, a dühöd túl forrón ég. Féltem az asszonyodat, ha megtalálod. Farkasölő teste megfeszült, és elsétált az anyja mellett a lovához. – Megszégyenített. – Nem ismeri a szokásainkat. Az ő emberei között is tiszteletlenség elhagyni a férjet? Farkasölő áthajította a táskáját a csődöre nyakán, és hozzákötötte a felső hevederhez. – Itt tiszteletlenség. – Farkasölő, megállnál, és beszélnél velem? – Nem. Te asszonybeszédet beszélsz. Miért nincs itt az apám? Megmondom, miért. Mert tudja, hogy Loretta szétkergette a falu lakosainak lovait, ezzel védtelenül hagyva bennünket, ha támadás ér. Tudja, hogy engedély nélkül ment el. Tudja, hogy megszégyenített engem. A kunyhójában ül, és azt mondja, hogy bizony jó, ha megtalálom, és megverem őt. – A kunyhójában ül, mert öregek a térdei, és fájnak. Menj, és beszélj vele! – Nincs időm. Sietnem kell, hogy utolérjem az asszonyomat. Farkasölő megpróbált bemenni a kunyhójába, de az anyja elállta az útját. Farkasölő felsóhajtott, és csípőre tette a kezét – Pio, próbára teszed a türelmemet. Fáradt vagyok, tudod? És nagyon mérges. – A lovakat mind megtalálták. Semmi kár nem történt. – Két napba telt, hogy összegyűjtsük őket! Gyalogosan! Azt hittem, soha nem lesz vége. És te azt mondod, semmi kár nem történt? Bármilyen büntetést választok, az asszonyom megérdemli. Még annál többet is. Mondj nekem egy asszonyt, aki elszökött a férjétől! Csak egyet, pia, és lecsillapodik a dühöm. Sokruhás Asszony a fejét rázta. – A komancs nők mások. A te Lo-ret-tádnak oka van arra, hogy zaklatott legyen. És oka volt a menekülésre is. Ezt te is megérted. Miközben lovagolsz utána, gondold át a szavaimat! Ha megtudnád, hogy egy férfi, aki az ő faházában él, megbecstelenítette a várandós feleségedet, együtt tudnál élni vele? Farkasölő válasz nélkül befurakodott a kunyhójába. – Nézz rám, Farkasölő! Választ követelek! Lo-ret-ta szerelméért együtt tudnál élni a halott feleséged gyilkosával? – Elég! – Farkasölő félresöpörte az anyját. Túlságosan ideges volt ahhoz, hogy észrevegye, hogy Sokruhás Asszony megbotlott. – Menj a férjedhez, öregasszony! Őt mérgesítsd a recsegéseddel!

Három nappal később Amy legrosszabb félelmei valóra váltak: nem voltak csapatok

Fort Belknapban. Loretta tudta, hogy az ottani családok veszélybe kerülnének, ha ő és Amy náluk keresne oltalmat. A lelkiismerete nem engedte, hogy ott maradjanak. Neki és Amynek nem volt más lehetősége, csak az, hogy hazamenjenek. Steinbachék, egy házaspár, akik a cölöpkerítésen belül laktak, meghívták őket, hogy mielőtt elmennek, megosszák velük a vasárnapi ebédjüket. Bár Lorettának kopogott a szeme az éhségtől, visszautasította őket CATHERINE ANDERSON

231 INDIÁN HOLD

– Jobb, ha most továbbmegyünk. Hátha a nyomunkban vannak. Kérem, ne aggódjanak! Minden rendben lesz velünk – biztosította őket, miközben ő és Amy lóra szálltak. Remélte, hogy meggyőzőbbnek hangzott, mint amilyennek valójában érezte magát. Loretta számára Mr. Steinbach egy igazi hősnek tűnt. Jó hat óra lovaglás volt még előttük, és tudta, hogy indulniuk kell. Megérezte, hogy Farkasölő közeledik, és ettől kétségbeesett. Loretta a sivár udvar felé pillantott, ahol a kis Steinbach fiúk játszottak. Képtelen lenne kockára tenni az életüket.

A farm furcsán kietlennek tűnt, amikor Loretta és Amy felmentek az emelkedőre. A lányok megállították a lovaikat, és meredten néztek a házra. A száraz időszak ellenére a kukorica szépen termett. Loretta látta az egyik malacot, ahogy az ólban túrta a földet. Minden átlagosnak tűnt, kivéve azt a tényt, hogy már közeledett a félhomály, ezért füstnek kellett volna felfelé szállnia az agyagkéményből. – Igaz is, vasárnap van. Steinbach asszonyság mondta – kiáltott fel Amy. – Lehet, hogy mama és papa elmentek a Bartlettékhez imaórára. Nem látom a szekeret. Loretta bólintott. Vasárnap. A szó ott lebegett a levegőben: szinte idegenül hangzott azután, hogy ilyen hosszú időt töltöttek komancs földön. A szombat esti fürdések. A legcsinosabb ruha viselése. A bibliaolvasással töltött délután. Úgy tűnt, mintha egy évszázad telt volna el. Loretta kihúzta a vállát, bár olyan fáradt volt, hogy majdnem összeesett. Tudta, hogy Amy pontosan ugyanilyen állapotban van. – Talán még jó is, hogy nincsenek itt. – Gúnyos pillantással nézett Amy indián viseletére. – Ha Rachel néni meglát téged ilyen ruhában, szörnyen dühbe gurul. Amy lepillantott a mokaszinjára, amely még mindig nedves volt, ahogy átgázoltak a folyón. – Szeretek így öltözködni. Sokkal jobb, mint merevítővel kitámasztva lenni és majd' megfulladni a hőségben. Loretta indulásra ösztönözte Barátot, és, hogy kiegyenlítse a súlyt, hátradőlt, ahogy lementek az enyhe lejtőn. Furcsa érzés volt komancsként öltözve áthaladni a kapun. Miután kikötötték Barátot a tornác oszlopához, Loretta felmászott a megereszkedett lépcsőkön, és átment a tornácon az ajtóhoz. Felemelte a külső reteszt, és belökte az ajtót. Frissen sült kukoricakenyér illata csapta meg, újabb bizonyítékként, hogy ma imaóra van. Rachel néni egyébként nem sütött sabbatkor. Amy befurakodott Loretta mellett, és egyenesen a tűzhelyen lévő serpenyőhöz igyekezett. Ujjaival kikanalazott egy darabka kenyeret, hölgyhöz nem illően beleharapott, megfordult, és kidudorodott orcájával elvigyorodott. – Istenem, de jó íze van! Annyira unom a szárított húst és a diót, hogy már hányni tudnék tőle. Kérsz? – Majd később. Nem időzhetünk sokáig. Szedjünk össze magunknak ennivalót, és induljunk! – Anélkül, hogy találkoznánk a mamával? – Arra nincs idő. – Nem megyek el, amíg nem találkoztam a mamával. Nem engem üldöz Farkasölő. – Téged is ugyanúgy el fog kapni! Furcsa elképzelései vannak a családról, ha valakivel összeházasodik. Az ő gondolkodása szerint most már te is hozzá tartozol. Szerinte Henry bácsi nem gondoskodik rólad megfelelően. – Jól gondolja. Papa senkiről nem gondoskodik, csak magáról. Loretta levett egy puskát a fegyvertartóról, és a közeli szekrényben lőszerek után kutatott.

CATHERINE ANDERSON

232 INDIÁN HOLD

– Csomagold el azt a kenyeret, hogy magunkkal vigyük, Amy! Azután menj ki a kamrába, és szedj össze mindent, amit látsz: szárított húst, kukoricakását, szárított gyümölcsöt! Most pedig siess! Ha húzzuk az időt, Farkasölő megjelenhet.

Kevesebb, mint egy óra múlva a lányok indulásra készen álltak. Amy épp kiment,

hogy felnyergelje a lovakat, Loretta pedig követni akarta, amikor Amy beviharzott a házba, és becsapta maga mögött az ajtót. – Szent Jozefás! Itt van Farkasölő! Loretta szívverése elállt. – Ó, istenem, zárd be az ajtót, Amy! Loretta megragadta az ágyat, és elhúzta a csapóajtóról. Amy a segítségére sietett, apró arcára rettegés ült. – Láttak téged? – kiáltotta Loretta. – Nem hiszem. De kint vannak a lovaink! Tudni fogják, Loretta Jane! Mi a fenét fogunk csinálni? – Elbújunk! – Loretta szélesre nyitotta a csapóajtót, és letolta Amyt a lépcsőn. Megragadta a puskát, és aggódva nézett az ágyra, hogy megbizonyosodjon róla, hogy egyenesen áll, és a takarókat sem gyűrte össze. Ha csak a legkisebb dolog is furcsán néz ki, Farkasölő észre fogja venni, és tudni fogja, hogy elmozdították az ágyat. Ha pedig rájön erre, nem telik majd sok időbe, hogy eszébe jusson egy padlóba rejtett csapóajtó. Loretta már nem gondolta a komancsokról, hogy buták, főként Farkasölőről nem. Loretta sietve hátranyúlt, hogy behúzza maguk mögött az ajtót. Nedves, dohos sötétség vette körbe. Tapogatózva lement a még megmaradt lépcsőkön. A padló repedésein átszűrődő halvány fénycsíkok megvilágították Amy sápadt arcát. A búvóhely aprócska volt, egy egy négyzetméteres négyszög, amely épp annyira volt mély, hogy állni tudjanak. Loretta az egyik sarokba tolta Amyt, és puskával a kezében elé állt. A lovak érkezésének dübörgő hangja betöltötte Loretta elméjét. Érezte, ahogy Amy remeg mellette. Farkasölő hangja hangzott fel, ahogy valamit komancsul ugat. A következő pillanatban felkiáltott: – Fehér Szem, küldd ki hozzám az asszonyomat! Loretta megrettent. A férfi hangjából érződő dühtől minden idegszála megfeszült. Csönd borult rájuk, hosszú, süket csönd. Loretta elképzelte Farkasölő arckifejezését, ahogy a homlokzati ablakokat fedő szarvasbőrökre mered, majd rájön, hogy senki nincs ott. Fa nyikorgása hallatszott. Loretta hirtelen körbenézett. Valaki fellépett a tornácra. Egy újabb deszka nyögött fel, majd egy másik. Loretta szemgolyói lángokban égtek. A rettegéstől megmerevedve várt. Egy szívverésnyi idővel később megcsikordult az ajtó, és mokaszinos lábak érintették puhán a ház padlóját. Bőre minden pórusában érezte Farkasölő közelségét. Amyhez húzódva a csapóajtót bámulta. Kérlek, istenem, ne hagyd, hogy észrevegye a szabálytalan padlódeszkákat! Levegőtlen csönd zsongott Loretta fülében. Visszatartotta a lélegzetét, és tudta, hogy Amy is ezt teszi. Majd Amy felzokogott. Csak egy suttogásnyi hangot adott ki, de olyan hangosnak tűnt, mint egy ágyúdörgés. Elektromos feszültség sistergett a levegőben. Egy deszka nyikorgott. Árnyék állta el a padlórepedések között beszivárgó fény útját. Loretta remegő kézzel és izzadságtól ragadós bőrrel a ravaszra helyezte az ujját. A csapóajtó felnyílt néhány centimétert… Amy megrándult, és levegőért kapkodott. Loretta nem tudta biztosan, melyik oldalról nyitja fel Farkasölő az ajtót, ezért várt, amíg meg nem látta mokaszinjának elejét. Azután ráirányította a puskacsövet. Az ajtó nyikorgott, és egyre szélesebbre CATHERINE ANDERSON

233 INDIÁN HOLD

tárult. Egy pillanatra elvakította Lorettát a fény. Farkasölő emelkedett a nyílás fölé haragtól feszes arccal. – Kifelé! – Csettintett egyet az ujjával, majd izmos válla fölött hátrafelé bökött a nagyujjával, és hátrébb lépett, hogy Loretta és Amy fel tudjanak jönni a lépcsőn. – Nomiso, most! Amy azonnal ugrott, hogy engedelmeskedjen. Loretta azonban hátrataszította, és a sarokban tartotta. – Menj innen, Farkasölő! Nem megyek veled. A férfi egyik lábát a felső lépcsőre helyezte. Loretta, maga sem hitte el, hogy ezt teszi, de a puskacsövet az indián felé lendítette. – Meg ne próbáld! Csak menj el! Kérlek! Nem akarlak megsebesíteni! A férfi viharos arckifejezéssel még egyet lépett, szemei dühtől szikráztak. – Meg van töltve! Ne tégy próbára, Farkasölő! Nem megyek vissza! Loretta rémületére a férfi még egy lépést meg mert tenni. Loretta felkészült a legrosszabbra, és megpróbálta megfeszíteni remegő ujját a ravaszon. A fegyver elképzelt robbanása megtöltötte a fülét. Elképzelte, ahogy Farkasölő összeroskad és leesik a lépcsőn, széles mellkasa felszakadva, vérezve. Lángoló kék szempár meredt a szemébe, és fogva tartotta. Szülei emléke suhant át az elméjén, de más emlékek is: Farkasölő vagy száz különféle helyzetben, a barátjaként, a szerelmeként, a védelmezőjeként. Loretta gyűlölte azt, ami a férfi volt, a dolgokat, amiket képes volt megtenni. De szerette is őt. És isten segítse, nem tudja megölni. Ezt Farkasölő is tudta. Loretta látta a szemében. Lelépkedett a többi lépcsőfokon, és kihúzta Amyt Loretta háta mögül. – Menj Fürge Antilophoz! – utasította. – Farkasölő… – Amy a karjába csimpaszkodott. – Meg kell értened! A mamája volt az! A mamája és a papája! Te hogyan ereznél? – Menj Fürge Antilophoz! – morgott a férfi. Amy zokogva szaladt fel a lépcsőn, majd ki a házból, és Fürge Antilop nevét kiabálta. Farkasölő lassú, kimért haraggal kicsavarta a fegyvert Loretta kezéből, és a földre dobta. Majd egy szó nélkül a vállára dobta Lorettát, és elindult vele felfelé a lépcsőn. – Farkasölő, az isten szerelmére, ne csináld ezt! – Loretta, visszaemlékezve a többi alkalomra, amikor az indián ugyanígy cipelte, megragadta a férfi övét. – Te átkozott! Nem megyek vissza! Nem! Farkasölő átsétált a szobán, és úgy csinált, mintha Lorettának egy szavát sem hallaná. Loretta tombolva ütögette combjának hátsó felét. Farkasölő azonban csak ment tovább. A padló szédítő homállyá mosódott el Loretta szeme előtt. A következő pillanatban arra eszmélt, hogy a férfi felhajítja őt a lovára, és felszáll mögé. Két másik indián összeszedte a lovakat, amelyeken Loretta és Amy elmenekült. Barát felágaskodott, ahogy egy idegen ért hozzá, de Farkasölő lágy szava lenyugtatta. Ahogy Farkasölő megfordította a lovát, Loretta rájött, hogy a férfi tényleg vissza akarja őt vinni a faluba. A vágyai semmit nem számítottak. Az indián kényszeríteni fogja arra, hogy szülei gyilkosai között éljen, hogy életének minden egyes hátralévő napján a szemükbe nézzen, hogy megossza velük a kenyerét, hogy udvarias legyen velük és elfogadja őket. A gondolat cselekvésre ösztönözte. – Ne! – kiáltotta, és az indián felé fordulva támadásba lendült. – Nem megyek vissza veled! Nem megyek! A férfi belemarkolt Loretta hajába, és kegyetlenül megrázta. Fájdalom robbant szét Loretta fejbőrében. A tett brutalitásától megmerevedett, és riadt hitetlenséggel bámult a férfira. Farkasölő szeme szikrákat hányt. Dühtől áradó hangon megszólalt: – Ez a komancs megáll, és megver téged, ha bajt csinálsz. Érted? – Nem fogod megtenni. CATHERINE ANDERSON

234 INDIÁN HOLD

– Komancs vagyok, ugye? Egy mo-cho-rook, kegyetlen fajta. Ez az, ami elől menekülsz? Egy barbár. Férfi, aki megver téged? Vagy talán odadob a barátainak? Az jó lenne, mi? Ha egyáltalán találnék egy férfit, aki annyira hülye, hogy elfogadjon téged! Elengedte Loretta haját, hogy véraláfutásos kezét a nő dereka köré fonja, és elcsöndesedett. Enyhe ügetésre ösztönözte a lovát. Loretta csípőjére helyezett keze nehéz volt, ujjainak szorítása kényelmetlen, de nem kegyetlen. Loretta hozzádőlt, és becsukta a szemét. – Miért nem tudod megérteni, hogy közöttünk mindennek vége? Hogy nem tudok ott maradni veled abban a faluban! – mondta. – Ha neked semmi közöd nincs is a szüleim halálához, a faludban lakó embereknek akkor is van! Ezt nem tudom elfelejteni! És nem tudom megbocsátani! – Ez a komancs nem törődik a szívedben felhangzó dallal – vágott vissza a férfi, még mindig epés hangon. – Hozzám tartozol. Örökkön-örökké! Benned van a magom. Egy komancs férfi nem mond le a feleségéről. Ezek voltak az utolsó szavak, amelyek elhangzottak kettőjük között. A kilométerek fogytak, egyre mélyebbre jutottak az éjszakában, míg Loretta belesüppedt a kimerültségbe, és görcsös álomba merült. Fejét férje vállára hajtotta. Loretta órák múlva riadt fel Farkasölő kezének maró szorítására, ahogy lerángatta őt a lóról. Kábultan és zavartan ügyetlen halomba zuhant a férfi lába elé, majd négykézláb mászott előre, hogy az indián ne tudja magával rángatni, miközben egy bölénybőr takaró és néhány karó volt a másik karja alá dugva. Farkasölő a földre taszította Lorettát, szétnyitotta a takarót, majd felvett egy követ. Loretta meglepett csöndben meresztette a szemét a holdvilágos sötétségben, ahogy a férfi elkezdte a földbe verni a cölöpöket. Tudta, hogy Farkasölő arra készül, hogy kezét-lábát kikötözze, de egy része nem akarta elhinni, hogy ezt tényleg meg is tenné. Csak meg akarta ijeszteni, és engedelmességre akarta bírni. – Miért ilyen távol a többiektől ütünk tábort? – kérdezte, és igyekezett nyugodtnak hallatni a hangját. Bizonyos távolságra tőlük tűz gyulladt fel, és Loretta hallotta mások beszélgetésének távoli hangját. – A te Éj-mid nem láthatja – mondta Farkasölő kedvesen. Felpillantott a cölöp mellől, amelyet épp ütögetett. Ahogy Loretta meglátta szemének gyilkos pillantását, futásnak eredt. Mielőtt pár lépést megtett volna, a férfi máris utolérte. Megragadta a csuklóját, és lerántotta a szőrmére. Majd olyan gyorsan, hogy Loretta el sem tudta képzelni, hogyan csinálta, a hátára fordította őt, és mellé ereszkedett. Loretta hadonászó lábait testének súlyával lecövekelte, miközben a karjait rögzítette. Éppilyen gyorsan kötözte meg a lábait is. Loretta csak bámult rá, és próbálta meggyőzni magát, hogy Farkasölő csak blöfföl. Próbált megszökni előle, ezért ő most móresre akarja tanítani. Amint úgy érzi majd, hogy Loretta megkapta a büntetését, megint ugyanaz az édes, gyengéd Farkasölő lesz, aki mindig is volt. Folyamatosan ezt mondogatta magának, miközben Farkasölő leguggolt mellé, és feltépte a blúzát, hogy kegyetlenül felfedje a melleit. Loretta lélegzete elállt, ahogy a férfi ujjai lüktető erővel meghúzták egyik mellbimbójának hegyét. A hold fénye játszott az arcán, és felfedte feszült dühét. – Ó, igen, ez így működik, mi? Egy barbár és az asszonya? – Arca gúnyos mosolyra húzódott, ahogy Loretta érzékeny húsát az ujjai és a nagyujja között csavargatta, a gyomráig hatoló fájdalmat okozva neki. – Farkasölő, aki megbecstelenít, és megkínoz? Ez vagyok én. – Elengedte Loretta mellét, a sarkára ült, és felrántotta a nő szoknyáját. – Ez nagyon jó, Kék Szem. A bennem rejtőző állatnak tetszik, hogy meg vagy kötve.

CATHERINE ANDERSON

235 INDIÁN HOLD

Azzal elnyújtózott mellette. Loretta még kínzása közben is visszhangot hallott a férfi minden egyes szavában. Ahogy belenézett a szemébe, tudta, mennyire mélyen megbántotta azzal, hogy elhagyta. Felkönyökölve Loretta hasára tette az egyik kezét, és lehajtotta a fejét, hogy ajkát végighúzza a halántékán. Loretta gyomra felfordult, ahogy a férfi ujjaival könyörtelenül a melle felé haladva körmönfont manipulálásba kezdett, próbálta feltüzelni az érzékeit, megbizsergetni a bőrét. – Kegyetlen leszek, jó? És megríkatlak, hogy tengernyi könnyet hullass, amíg én a játékomat játszom. Jó lesz, nagyon jó. Szája lágyan ingerelve megérintette Loretta száját. A mellét a kezébe fogta. A holdfénytől ezüstös égbolt előtt fekete árnyképként körvonalazódott, széles válla fenyegető falként magasodott fölé, hosszú haja selymes függönyként lebegett körülötte. Rémálom, vagy álom? A férfi tovább suttogott: szörnyű dolgokat, kegyetlen dolgokat mondott neki, és már előre gúnyolta azzal, ami még csak később következik majd, Loretta legrosszabb várakozásait is felülmúlva. De az érintése egy szerető érintése volt, olyan édes és mágikus, olyan türelmes és gyengéd, mint az utolsó alkalommal, amikor együtt voltak. Tudta, hogy csak azért kötötte őt ki, hogy a saját igazát bizonyítsa, de nem számít, milyenek a körülmények, nem számít, mennyire mérges, soha nem bántaná őt. – Ó, Farkasölő, sajnálom – mondta zokogás közben. – Nem akartalak ennyire megbántani. Nem akartalak megbántani. – Kitéped a szívemet, de nem akarod, hogy fájjon? – Fogai összezárultak Loretta fülcimpáján, és borzongást küldve szét a bőrén, könnyedén harapdálták. – Köpsz mindarra, ami vagyok, de ne fájjon? Elhagysz, megszégyenítesz, és ne fájjon? A hangjából érezhető nyers érzelmek könnyeket csaltak Loretta szemébe. – Soha nem akartalak megszégyeníteni… Vágyott rá, hogy karját a férfi köré fonhassa, de amikor megpróbálta, gyorsan eszébe jutott, hogy meg van kötve. A férfi szája forrón, követelőn tapadt a szájára, mégis különösen gyengéden. Ami ezután következett, az csodálatos volt. Loretta képtelen volt tétlen maradni, egyre erősödő szenvedéllyel reagált a férfira, bár ez egyszerre riasztotta és zavarta. Egy ponton Farkasölő levágta a bőröket a csuklójáról és a bokájáról, de Loretta túlságosan elvarázsolt volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Farkasölő olyan volt benne, mint a tűz: az izzó parázs az alacsony lángokat nyaldosta, majd gyorsan a pokol tüzévé csapott fel. Nem volt félelem. És nem volt fájdalom. Csak egy édes-keserű egyesülés; úgy váltak eggyé, ahogy Loretta még az álmaiban sem gondolta lehetségesnek. Azután Farkasölő gyengéden a karjába húzta Lorettát, és emlékeztette a számára tett ígéreteire: hogy Loretta sosem fog brutalitást vagy szégyent tapasztalni a karjában, csak szerelmet. – Hogy lehet az, hogy nem hallod a dalt, amelyet a szívem énekel, Kék Szem? Loretta tudta, hogy az indián sokkal többre utal, mint a szerelmeskedésük. A zokogás szinte szétnyomta a mellkasát, majd felmászott a torkába, és erőt gyűjtött addig, amíg fel nem tört belőle szárazon és szakadozottan. – Ó, Farkasölő, meg kell értened! Csak magadra gondolsz, és a jogaidra. De mi van az enyémekkel? Farkasölő hátrahajtotta Loretta fejét a vállára, és karját köré fonta. Loretta meleg könnyei a bőrére potyogtak és lecsurogtak róla, hideggé és nedvessé válva a karja alatt. Becsukta a szemét, elméje visszajátszotta Loretta szavait. A suttogás kínzóvá vált, a kérdések megválaszolatlanok maradtak Tényleg csak magára gondolt? Igen. Egyébként elveszítette volna Lorettát. Jóval azután, hogy a felesége kimerült álomba

CATHERINE ANDERSON

236 INDIÁN HOLD

zuhant, Farkasölő még mindig ébren feküdt, a sötétségbe bámult, és magában a megoldást kereste. De nem volt megoldás…

CATHERINE ANDERSON

237 INDIÁN HOLD

Huszonnegyedik fejezet

A következő napi utazás kínos csöndben telt el. Úgy tűnt, hogy csak Amy és Fürge

Antilop elégedett a helyzettel. Azon az éjjelen Farkasölő megint a többiektől távol ütött tábort. Ezúttal, amikor elkezdte leverni a cölöpöket, Loretta nem érzett félelmet, csak mohó vágyat a szeretkezésre a férfival. Utálta magát ezért, amíg Farkasölő el nem kezdte támadni az érzékeit. Abban a pillanatban azon kívül, hogy a karjaiban van, minden mást elfelejtett. Amikor a szenvedély lecsillapodott, Loretta semmit nem érzett, csak tompa beletörődést. Hihetetlen volt, hogy ennyire esztelenül válaszol a férfi érintésére. Farkasölő szerette őt, de ő ezt csak felszínes, önző szerelemnek gondolta. Az indián próbálta őt boldoggá tenni, de csak akkor, amikor Loretta vágyai nem ellenkeztek a sajátjaival. Ha megint elmenekülne előle, megint utána menne. Elfordította a fejét, és a férfi profilját fürkészte, visszaemlékezve arra az éjszakára, amikor odaadta neki a fésűjét; milyen örömmel nyújtott át neki egy olyan gyönyörű tárgyat. Szerelmi ajándék? Minden alkalommal, amikor rágondolt, hányinger kerülgette. Nem volt számukra közös jövő. Legalábbis nem ebben a faluban. Farkasölő pedig sosem hagyná el az Embereket. Soha. Az indián Loretta felé fordult, és karját a dereka köré hurkolta. Szeme sötét foltnak látszott a holdfényben. – Kék Szem, minden rendben lesz. Bízz ebben a komancsban! – Hogyan, Farkasölő? – Majd én mindent megteszek érte. – Ujjával végigsimította Loretta alsó ajkát. Bizalom. A hangja, a gyengéd érintése mélyre hatolt Lorettában, meleggé és folyékonnyá formálva őt, elolvasztva minden ellenállását. Becsukta a szemét Négy vagy talán kevesebb nap múlva ismét Farkasölő falujában lesznek. – Farkasölő, miért kötöztél ki megint ma éjjel? Mennyi ideig tervezed, hogy ezt csinálod? – Csak addig, amíg az érintésem nincs a szívedbe vésve. – Ó, Farkasölő, már a szívembe van vésve. Amikor elmenekültem előled, nem a félelem hajtott. – Fegyverrel a kezedben mondtad, hogy hi, hites. Még egyszer nem lesz benned félelem. Harag, talán sok gyűlölet, de félelem nem. – Ujjpercét végighúzta Loretta orcáján. – Lefestetted nekem az emlékeidet. Most én új emlékeket építek neked, hogy azok sokkal jobbak legyenek. Loretta meglepetten fürkészte a férfi sötét arcát. Majd rájött, hogy az anyja halálával kapcsolatos emlékeire utal: a komancsokra, a cölöpökre, anyja utolsó gyötrelmes perceire. Szándékosan hívta elő benne ezeket az emlékeket, hogy azáltal, hogy gyengéden szerelmeskedik vele, kitörölje őket. Amikor a cölöpjeire gondolt, az jutott eszébe, ahogy borzongás fut végig a gerincén, az édes csókok a holdfényben, a csodálatosan erős karok, amelyek melegséggel fonják körbe. Könnyek szöktek a szemébe. – Köszönöm az új emlékeket, Farkasölő. Valóban nagyon jók. Farkasölő arca közelebb húzódott. – Ez a komancs még több új emléket akar adni neked. Loretta szakadozva vette a levegőt. – Nem lehet. Nem érted? Ha igent mondok, feladok mindent, ami vagyok. Farkasölő kemény szorításával bilincsbe verte Loretta csuklóját. CATHERINE ANDERSON

238 INDIÁN HOLD

– Ezért is kötözlek meg. – Ajka Lorettáét érintette, tűzbe borítva a nő érzékeit. – Holnap harcolni fogsz? Loretta szájába suttogta a kérdést, lélegzete meleg és édes volt. Nyelve megérintette a nyelvét. Loretta szíve elállt az óvatosságtól, amellyel Farkasölő magához húzta. Holnap. Elég közelinek tűnt ahhoz, hogy harcoljon ellene. Ma éjjel nem tudott ellenállni, hogy ne szeretkezzen vele, de ez most történt meg utoljára.

Új emlékek, amelyek nagyon jók. Farkasölő egy tucat új emléket adott Lorettának a

következő néhány napban. Mire a faluba értek, Loretta sok mindent elfogadott. Nem lehetett boldog attól, hogy ott fognak lakni, és nem is volt hajlandó úgy tenni, de felismerte, hogy nem tudja megváltoztatni Farkasölő döntését. Az indián maga mellett fogja tartani őt, háborút folytat az érzékeivel és az emlékeivel, amíg a múltja éles élű ködös homállyá nem válik, ami csak alkalmanként szúrja majd meg. Az egyik ilyen alkalom néhány nappal a visszatérésük után történt meg. Azon az estén Vörös Bölény és a barátai egy csapat más faluból való harcossal együtt visszatértek a táborba. Farkasölő bajt gyanítva a nagy tűzhöz ballagott. Vörös Bölény torz arca megfeszült, amikor meglátta Farkasölőt. Kurtán csak annyit mondott: – Azért jöttünk, hogy baj közeledtére figyelmeztessünk. Egy csapat tosi tivo összegyűjtötte erőit, és követeli, hogy a közelmúlt támadásaiban elfogott foglyokat visszaszolgáltassuk nekik. Farkasölő úgy érezte, eltűnik lába alól a talaj. – Akkor adjátok vissza a foglyokat! Vörös Bölény lehajtotta a fejét. – Nem tudjuk. – Halottak? – Farkasölő egy lépéssel közelebb lépett. – Vörös Bölény, mondd azt, hogy neked semmi közöd nem volt ehhez! Vörös Bölény megragadta Farkasölő karját. Amikor Farkasölő rámeredt, az unokatestvére arcára vésett bűntudat mindent elárult. Vörös Bölény próbált megszólalni, de nem sikerült. Leengedte a karját. Farkasölő ekkor már tudta, hogy Vörös Bölény rájött arra, milyen szörnyű következményei lehetnek a tetteinek. Bár semmi többet nem mondott, Farkasölő a tűz mellett maradt, remélve, hogy információt tud szerezni. De csak a félelem beszélt. Ha a helyzet annyira rossz volt, amennyire azt az újonnan érkezettek gondolták, akkor az Emberek komoly bajban vannak. A tosi tivo farmerek martalócokat szerződtettek keletről, egy Arkansasnak nevezett helyről, hogy addig harcoljanak, amíg a fehér foglyok haza nem térnek a családjaikhoz. Amikor a látogatóba érkezett harcosok elmentek, vörös Bölény és a barátai a faluban maradtak. – Farkasölő? – szólította meg Vörös Bölény. Farkasölő megfordult, és megvárta, hogy az unokatestvére utolérje. – Most miről van szó? Nálad van az anyja skalpja? Az szép ajándék lenne! Vörös Bölény elfehéredett, és a fákat fürkészte. – Nagyon rossz dolgot tettem. Oltsd ki a véremet, ha meg kell tenned, de ne zárj ki a szívedből, unokatestvér! Farkasölő torka összeszorult. Amikor Vörös Bölényre nézett, nem egy gyilkost látott, hanem egy férfit, aki oly sokszor kockára tette az életét őérte, hogy már egyikük sem tudta számon tartani. – Már kizártalak a szívemből azon az éjszakán, amikor az asszonyom sírt az esküvői ajándék miatt, amelyet neki adtam. Könnyek csillogtak Vörös Bölény szemében. CATHERINE ANDERSON

239 INDIÁN HOLD

– Békét kötök vele, ha elmondod, hogyan tegyem. Bár Farkasölő rettegett a választól, meg kellett kérdeznie: – Te ölted meg az anyját és az apját, ugye? Nem kell több hazugság, Vörös Bölény, csak az igazság! A sebhelyes hús megfeszült Vörös Bölény magas arccsontján. – Igen. De akkor ők senkik nem voltak nekem, Farkasölő! Csak egy tosi tivo és a sárgahajúja. Nem láthattam a holnapot! Honnan tudhattam volna? Farkasölő ökölbe szorította a kezét, ahogy eszébe jutott Rebecca Simpson portréja. Az arc, amely oly nagyon hasonlított Lorettára. – Te követted el azokat a dolgokat az anyjával? Te? Apáink nem ezen az úton jártak. – Sok férfi jár ezen az úton. Még soha nem fordítottad el tőlük az arcodat, Farkasölő. Miért teszed ezt velem? – Te a feleségem anyját kínoztad meg. Ők nem. – Szerinted egyedül voltam? Farkasölő felkészült a legrosszabbra. – Ki volt még ott? – Ez az én titkom. Már így is elég rosszat tettem neked. Nem fogom ellopni tőled a barátaidat is. Egyébként is, számít? Ha visszamehetnénk a lábnyomainkban, szerinted megint elkövetnénk azt a támadást? Tudod, hogy nem. – Lehet, hogy így van, de ez semmit nem változtat a helyzeten. Te ölted meg a feleségem anyját. – Én egy mézhajú fehér asszonyt öltem meg! Aki senki nem volt számomra. Hozzányúltam ahhoz, akit Éj-minek hívnak? Megtehettem volna. Sokszor megtehettem volna. – Megmérgezted a feleségem szívét ellenem! Még most is szeretne elmenni! Miért adtad nekem azt a fésűt? Vörös Bölény remegni kezdett. – El akartam fogadni őt. Egyértelmű volt, hogy nagyon szereted. Tudtam, hogy elfordulnál tőlem, ha több bajt okoznék. Amikor elmentél, hogy megkeresd neki a gyermeket, csak kedvességgel akartam elhalmozni őt, a barátja szerettem volna lenni, és reméltem, hogy nem ismer fel engem. – És mégis visszafelé mentél a lábnyomaidban. Miért? – A fésű… – Vörös Bölény könyörgőn emelte fel a kezét. – Harcosnál voltam, játszottunk. Ránéztem, és a legkedvesebb mosolyommal mosolyogtam rá. Azután megláttam! Ott feküdt a fekete táskájában, tökéletes mása a fésűnek, amelyet elvettem. Tudtam, hogy egy nap majd viselni fogja, vagy megmutatja valakinek. És ha majd megteszi, valaki emlékezni fog arra a fésűre, amelyet én vettem el azon a portyán. Megtudtad volna az igazságot. – Hogy megölted az anyját? – Igen. Tudtam, hogy ha ez megtörténik, elfordulsz tőlem. Hogy akkor elveszítenélek. Rosszul tettem, hogy hazudtam neked, de tudtam, hogy Loretta elmegy, ha rájön, hogy ebből a faluból ölték meg a szüleit. – Vörös Bölény megint megragadta Farkasölő karját. – Azért adtam neked a fésűt, hogy ő elmenjen, még mielőtt késő. Mielőtt a gyermekedet hordaná. Idővel elfelejtetted volna őt, és megbocsátottál volna nekem. Farkasölő, nekem nincsenek testvéreim. Te vagy a testvérem. A feleségem halott. A gyermekem halott. A szüleim halottak. Téged is el kell, hogy veszítselek egy tosi tivo miatt? Farkasölő mélyen szaggatottan belélegzett, majd kifújta a levegőt. – Vörös Bölény, ha az asszonyom barátságban elfogadja a kezedet, szívesen látlak a kunyhómban. Addig pedig járj a szomorúság ösvényén! Te választottad ezt az utat. – Én soha nem választottam azt, hogy tőled eltávolodva járjak. Soha!

CATHERINE ANDERSON

240 INDIÁN HOLD

Bár minden akaraterejét össze kellett szednie hozzá, Farkasölő levette Vörös Bölény kezét a karjáról. – Járj új úton! Házasodj meg! Nem kell egyedül lenned, csak ha te akarod. – Fejének enyhe biccentésével Farkasölő Vörös Bölény pillantását a hajadon felé irányította, aki éppen fát rakott a tűzre a távolabbi oldalánál. Amikor a lány felpillantott, és meglátta, hogy Vörös Bölény őt nézi, leejtette a farönköt, amelyet épp a kezében tartott. – Fényes Csillag? – suttogta Vörös Bölény. Farkasölő elsétált, hogy innentől vörös Bölény vegye kezébe a dolgokat.

Amikor Farkasölő visszatért a kunyhójába, elküldte Amyt, hogy keresse meg Fürge

Antilopot, és leültette Lorettát a tűzhöz, hogy beszéljen vele. Először elmondta neki a sötét híreket, amelyeket Vörös Bölény és a többi harcos hozott. Azután, nagyon óvatosan, felhozta Vörös Bölény béke iránti kérelmének témáját. Loretta elfordította az arcát. – Hogy merészeled egyáltalán megkérdezni? Hogy mered? Farkasölő megragadta Loretta állát, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Vörös Bölény sok szomorúságot élt meg, kicsikém. Elgörbült, mint egy fa a szélben. Az asszonyát, a fiát, a szüleit mind a tosi tivók ölték meg. Te sírtál, ő is sírt. A könnyeknek meg kell állnia. Nincs megbocsátás a szívedben? – A lehetetlent kéred tőlem. – Loretta eltolta Farkasölő kezét. – Itt vagyok, mert kényszerítesz rá. Békés vagyok az embereiddel, mert kényszerítesz rá. Vörös Bölény azonban más tészta. Ha ennek a kunyhónak a közelébe jön, megölöm! Farkasölő belenézett Loretta szemébe, és nem szólt semmit. A szemében látszó fájdalom elárulta Loretta számára, milyen mélyen megbántotta: Farkasölő szerette Vörös Bölényt, és mindig is szeretni fogja, bármit is tesz. De megbocsátás? A gondolat felfoghatatlan volt Loretta számára. Remegő kezeit összekulcsolva a derekához nyomta. – Szeretsz engem, Farkasölő? Igazán szeretsz? – Óriási szerelmet érzek irántad. – Akkor vigyél el innen! – suttogta szakadozva. – Ez az egyetlen módja annak hogy jövőnk legyen együtt. Az egyetlen módja. Kérlek, gondold meg! Ha szeretsz engem, ha igazán szeretsz, nem kínzol így. A prófécia szavai visszatértek, hogy kísértsék Farkasölőt. Kezét felemelve megérintette Loretta haját, és elmerült pillantásának elbűvölő azúr mélységében. Ahogy a dal megjósolta, Loretta megosztotta az ő komancs szívét. Pár perccel ezelőtt hátat fordított egy régi barátnak. Most pedig Loretta azt kéri tőle, fordítson hátat az embereinek. – Kék Szem, nem mehetek el. Könnyek gyűltek Loretta szemébe. – Szeretlek, Farkasölő, de az anyám sikolya kiált felém. Soha nem tudok megszabadulni tőle, amíg itt vagyok. Egy reggel felébredsz, és én nem leszek itt. És akkor mindent megteszek, hogy soha ne találj meg. – Farkasölő beszélni kezdett, de Loretta, ujjbegyét az ajkához érintve, elcsöndesítette. – Ne! Üres fenyegetések nem fognak itt tartani. Nem fogsz megverni. – Tenyerét a férfi orcájához vitte. – Szerinted nem tudom ezt mostanra? Farkasölő egyik kezét Loretta feje mögé helyezte, és Lorettát mellkasához húzta. Arcát a nő vállának völgyébe temette. – Egy komancs nem így veri meg az asszonyát – mondta reszelős hangon. – Mint ahogy nem is engedi meg így, hogy az elmenjen tőle. Loretta megfordította az arcát, hogy száját a férfi nyakához érintse. CATHERINE ANDERSON

241 INDIÁN HOLD

– Tegyük emlékezetessé ezt a napot, Farkasölő! – suttogta rekedten. – Legyen még egy csodálatos emlékünk! Kezét Loretta dereka köré fonva Farkasölő elnyújtózott vele a szőrmén. Eddig még sosem kezdeményezte Loretta a szerelmeskedést. Az indián tenyere remegett, ahogy végigsimította Loretta gerincét. Tegyük emlékezetessé ezt a napot, Farkasölő! Ahogy lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja Lorettát, elmerengett azon, miért hangzottak ezek a szavak úgy, mintha a búcsú szavai lettek volna. Legyen még egy csodálatos emlékünk!

Loretta röviddel hajnal után ébredt fel, egyedül begubózva a szőrmébe. Csak ködös

emlékei voltak arról, hogy Farkasölő az ágyba vitte azután, hogy szerelmeskedtek az elmúlt éjjel. Felült, és csupasz melléhez szorította a bölénybőr takarót. A ruhája szépen összehajtva az ágy lábánál feküdt, copfjának nyersbőr szalagja pihent legfölül. Szőke haja elbűvölte Farkasölőt, és még sosem szeretkeztek úgy, hogy először ne bontotta volna szét a hajfonatait. Szomorú mosoly érintette meg a száját. Farkasölő, a tipikus slampos indián, összepakol a tosi felesége után. Olyan sok dologban gondolkodott tévesen korábban! Átölelte a térdét, és megpihentette rajta az állát. Vakon meredt az árnyakba, és hallgatta a falu hangjait. Egy nő a kutyáját hívta. Valahol egy gyermek sírt. Sült hús illata szállt a levegőben, ismerős hangok, ismerős szagok, barátok hangja. Mikor vált a falu otthonná számára? Becsukta a szemét, és kétségbeesetten kutatott magában a személyazonossága és az emlékei után. A fehér társadalom azonban már nem volt valóság számára. Farkasölő lett a világának tengelye, Farkasölő, és az emberei. Amy nem messze tőle feküdt a saját ágyán. Loretta hallgatta egyenletes légzését. Amy, Rachel néni, otthon. Vissza tudna vajon menni, és fel tudná venni régi életének fonalát? A válasz nem késlekedett. Farkasölő nélkül az élet egyáltalán nem lenne élet. De az, hogy Vörös Bölényt lássa minden egyes nap, elfogadhatatlan volt. Ledobta a bölénybőr takarót, kibújt az ágyból, és gyorsan felhúzta a ruháját. Az egyetlen módja annak, hogy túlélje a napot, az volt, hogy nem vesz tudomást Vörös Bölény létezéséről, hanem csak Farkasölőre összpontosít. Tüzet kellett gyújtani, és reggelit kellett készíteni. Miután egy kis vizet öntött az erszényből a mosdóba, megmosta az arcát, majd megfésülködött, és hátul egy vastag fonatba fonta a haját. Kint a reggeli levegő hűvös és párától nyirkos volt. Madarak csiviteltek a közeli nyárfákon, hangok kakofóniáját létrehozva. Loretta megállt közvetlenül a kunyhó előtt, és lehajtotta a fejét. Csak két tűzifa volt a tűzrakó közelében. Amint meggyújtja a tüzet, el kell mennie fát gyűjteni. A tűzrakó mellé térdelve kiásta az előző éjszaka parazsát, aprófát rakott rá, majd száraz füvet gyújtósnak. Mélyen lehajolt, és addig fújta, amíg a parázs lángra lobbant, és belekapott a fűbe. Majd felegyenesedett, és a hasábfát a nyaldosó lángok közé helyezte. Hangos dübörgés hangzott fel a háta mögül. Hátrapillantott a válla fölött, arra számítva, hogy a férje közeledik. Helyette azonban egyenesen Vörös Bölény fekete szemébe nézett. Egy pillanatra a szívverése is elállt. Csak meredten bámult rá. A férfi visszabámult. Karja tele volt tűzifával. Egy darab a lábánál hevert. Nagyon lassan leguggolt, és elkezdte letenni a többit. Loretta végre megtalálta a hangját. – Menj innen! – Fát hoztam neked – válaszolt a férfi kedvesen angolul. CATHERINE ANDERSON

242 INDIÁN HOLD

Még Loretta is tudta, hogy a harcosok nem alacsonyítják le magukat azzal, hogy tűzifát gyűjtenek, ez az asszonyok feladata volt. Vörös Bölény megalázta magát azzal, hogy ezt a felajánlást tette a békéért cserébe. De nem törődött ezzel. – Nem kell a mocskos fád! Fogd, és menj el! Vörös Bölény folytatta, amit elkezdett, mintha Loretta meg sem szólalt volna. Düh bugyogott felfelé Loretta torkán. Felugrott, és a férfi felé indult. – Azt mondtam, hogy menj innen! Vidd az átkozott fádat is magaddal! Ahogy odaért hozzá, Vörös Bölény befejezte a karjának kiürítését, és felállt. Egy jó fejjel alacsonyabb volt Farkasölőnél, de így is Loretta fölé magasodott. Loretta riadtan visszahőkölt, és elgondolkodott azon, vajon az indián megérzi-e a félelmét. Felemelte az állát, és szemével keresztülszúrta Vörös Bölényt. Az indián udvariasan biccentett a fejével, és megfordult, hogy elmenjen. – Azt mondtam, hogy vidd magaddal a fádat! – kiáltott utána. – Nekem nem kell! – Felkapott egy hasábot, és a férfi felé hajította. A hasáb a rövidebb felére esett, megpattant, és Vörös Bölény vádlijához csapódott. A férfi megállt és megfordult. Arca kifejezéstelen volt, ahogy figyelte Lorettát, aki a maradék tűzifát is elkezdte utána dobálni. Nem mondott semmit, csak elkezdte felszedni a fát. Loretta rémületére visszament a tűzrakóhoz, és lepakolta a hasábokat egy rendezett halomba. Loretta a szemei sarkából látta, hogy a szomszédok gyülekezni kezdtek, hogy megnézzék, mi ez a nyugtalanság. Forróság öntötte el az orcáját. Nem tudta elhinni, hogy Vörös Bölény így megalázta magát. – Ne! – mondta zaklatottan. – Menj el, Vörös Bölény! Menj el! A férfi hátrahajtotta a fejét. Könnyek csillogtak sebhelyes arcán. – Farkasölő kitaszított engem a szívéből. – Jól tette! Egy állat vagy! Vörös Bölény úgy pislogott, mintha Loretta megütötte volna. – Megtiltotta, hogy belépjek a kunyhójába, amíg el nem fogadod a kezemet a barátság jeleként. – Soha! – Loretta felháborodva hátralépett. – Soha! Hallasz? Vörös Bölény lassan felállt, és megtörölte a kezét a nadrágjában. – Ő a testvérem. Az egyeden testvérem. – Azt várod tőlem, hogy sajnáljalak? Hogy merészelsz a közelembe jönni? Hogy mersz…? A hangja megszakadt, sarkon fordult, és beszaladt a kunyhóba. Nem törődve Amyvel, aki az ágyában ült, az ágyra vetette magát. Ökölbe szorított kézzel a szőrmébe fojtotta zokogását. Gyűlölet áradt szét benne, forró, csúnya, epés gyűlölet, amelytől egész teste rázkódott. Elfogadni a kezét a barátság jeleként? Soha, amíg él.

Farkasölő épp visszafelé jött a folyótól a reggeli fürdéséből, és tanúja volt a Loretta

és Vörös Bölény közötti konfliktusnak. Visszaemlékezve az ultimátumra, amelyet Loretta adott neki az előző éjjel, sarkon fordult, és visszament a folyóhoz. Túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy szembenézzen a feleségével, addig, amíg nincs ideje gondolkodni. Lépéseit elnyújtva sebes iramot diktált. Egészen addig követte a folyót, amíg a falu messze a háta mögött volt, és amíg feszültségének egy részét el nem űzte. Elnyújtózott egy nyárfa alatt, és vállát a fa ezüstös törzsének támasztotta, miközben pillantása a folyó vizén időzött. Hagyta, hogy gondolatai a folyóval együtt menjenek egy távoli helyre. A szél felélénkült, a rózsaszínnel csíkozott ég bronzos szürkévé vált közvetlenül a feje fölött. Belélegezte a fű és a föld illatát: ismerős szagok, amelyek megnyugtatták Madarak csiviteltek fölötte, az új napot ünnepelve. CATHERINE ANDERSON

243 INDIÁN HOLD

Farkasölő azt kívánta, bárcsak ő is elment volna reggel a többi vadásszal. A veszély, a bölényvadászat állandó feszültsége talán kitisztította volna az elméjét. Döntést kellett hoznia Lorettával kapcsolatban, méghozzá gyorsan. Kegyetlen ujjak szorongatták a szívét. Az ő emberei, vagy Loretta? Az anyja és az apja arca villant át előtte. Majd Feketerigóé, Pónilányé, Teknősé, Harcosé, Magas Fű Leányáé, és Vörös Bölényé. Bármennyire is szerette őket, Lorettát még jobban megszerette. Mikor történt ez meg? Egyszer azt mondta Lorettának, hogy semmi nem lenne az emberei nélkül. Ez igaz is volt. Mindenét fel kellene adnia ahhoz, hogy Lorettával lehessen. Mégis, hogyan élhetne nélküle? A prófécia valóra vált. Loretta nélkül nem volt jövője. Hogyan élhetne egy férfi jövő nélkül? Felsóhajtott és becsukta a szemét Attól a pillanattól fogva, hogy Loretta kilépett a fából épült falak közül, a Farkasölő előtt álló ösvény tisztán ki lett jelölve, csak ő túlságosan vak volt ahhoz, hogy ezt észrevegye. Egy tosi nőnek és egy komancs férfinak, akiknek múltját könnyek és vérfürdők mérgezik, kevés reménye volt arra, hogy boldogan együtt éljenek bármelyik fajta emberrel. Ahhoz, hogy egyek lehessenek, egyedül kellett az útjukat járniuk, mindkettejük embereitől távol. A kérdés csak az volt, hol. És Farkasölőnek nem volt rá válasza. Nyugaton, ahogy a prófécia megjósolta? A nagy hegyláncok között? A gondolat megijesztette. Nyílt területen nőtt fel, ahol lehet látni a holnapot, ahol az északi szél suttog, a fű lengedezik, és bőséges a bölények száma. Mire vadászna? És hogyan? Nem tudná, milyen gyökereket és dióféléket gyűjtsön. Nem tudná, mely növényekből lesz jó orvosság, melyekből rossz. Merne elvinni egy nőt egy ismeretlen földre, ahol nem lehet biztos abban, hogy etetni tudja, gondoskodni tud róla, védelmezni tudja? Mi lesz, ha gyermeket vár? Tél, amikor a kisbabák sírnak. Hogyan állhatna egyenes háttal, ha a családja éhezne? Farkasölő kinyitotta a szemét, és felült. Ujjaival végiggereblyézte a nedves haját. Az ég felé pillantva Loretta Nagy Istenét kereste, a Mindenható Atyát, akinek Loretta hálát adott az ételért. Farkasölőt először zavarták az imái. Loretta istene nem hozott neki enni; a férje viszont igen. Loretta ezt úgy magyarázta meg neki, hogy az ő istene vezette Farkasölő lépteit, hogy a vadászata sikeres legyen. Tényleg ott volt fent az istene az égben, ahogy abban Loretta hitt? Tényleg meghallotta az ember suttogását, gondolatait? Farkasölő látta a saját isteneit: Föld Anyát, Hold Anyát, Nap Atyát, és a szelet, amely négy irányból jött. Könnyű volt hinni abban, amit látott. Loretta istene miért rejtette el magát? Szörnyen csúnya volt? Csak a komancsok elől rejtőzött el? Loretta azt mondta, hogy az ő istene atyja mindenkinek, még az indiánoknak is. Békesség töltötte el Farkasölőt. Ilyen sok istennel, az övéivel és Lorettáéval, bizonyára áldottak lesznek. Testét ellazítva átadta magát a sorsnak. A Nagy Istenek irányítani fogják őket. Loretta istene pedig majd irányítja a lépteit a vadászatban, amikor az övéi kudarcot szenvednek. Ő és Loretta együtt találnak majd egy új helyet, ahol a komancsok és a tosi tivók egyként élhetnek, ahol ő elénekelheti az Emberek dalait, és életben tarthatja szokásaikat. Felállt, és visszafordult a falu felé. Széttépett szívvel meghozta a döntését, pontosan tudva, hogy a prófécia réges-régen megjósolta ezt a pillanatot.

Fegyver durranása és egy metsző sikoly keltette fel Lorettát az ágyból. Megpördült, és rémült szemmel nézett a kunyhó ajtajára. Zajok, kiáltások, szaladó lépések, még több puskalövés, és fehér emberek kiáltásai záporoztak. Támadás. Egy pillanatra annyira megijedt, hogy nem érezte a lábait, moccanni sem tudott. Majd meglátta Amy üres ágyát. Ó, istenem. CATHERINE ANDERSON

244 INDIÁN HOLD

Az ajtó felé mozdult: elméje siettetve kiáltozott, mozgása kínzón lassú volt. Futás, futás, centiméterről centiméterre a sikolyok és a halál bűze felé, hogy megtalálja Farkasölőt és Amyt. Nyakát összehúzva kibújt az ajtólemezen, pillantása egyik kunyhóról a másikra szökellt, és fel nem foghatta, amit látott. Fehér férfiak, füst, oldalukon fekvő összeesett lovak és vér. – Farkasölő! Amy! Tovább támolygott. Egy nő futott el mellette, gyermeke nevét kiáltozva, és majdnem feldöntötte Lorettát. – Amy! Farkasölő! Hah-ich-ka ain, hol vagytok? Loretta hangja elveszett a zajok összevisszaságában. Valamiben megbotlott, és lepillantott. Egy kisfiú feküdt a lába előtt elterpeszkedve, mellkasa karmazsinvörösben fürdött, barna szeme az égre meredt, a haláltól elködösítve. – Ó, istenem! Hátrahőkölt, megfogta a torkát, és képtelen volt levenni a szemét a gyermekről. Négyéves volt, talán még fiatalabb, és egy fehér férfi puskagolyója ölte meg. Loretta megpördült, és minden irányból a halál látványa rohamozta meg. Képtelen volt elhinni, amit látott. A fehér ember ilyet nem tesz. Nem tehet! – Amy, hol vagy? Hah-ich-ka ein? Loretta végigfutott a kunyhók közötti ösvényen. Egy ló jelent meg mellette, és fém csillanását látta. Felemelte egyik karját, és félrehúzódott, arra számítva, hogy a meglendített kard lecsap rá. Amikor a penge csípése nem érkezett el, lassan leengedte a karját. A férfinak inkább koszos, mint sötét, vállig érő, zsíros haja volt. Hosszú szárú csizmát viselt, amelyet por lepett be, és amelyet élénk bíborszínű nadrágjára húzott rá. Egy nagy vadászkés markolata állt ki az egyik csizmája szárából. Két nagy revolver volt az övéhez erősítve. Határvidéki útonálló? Loretta már hallott róluk különféle történeteket, de ha ez a férfi tényleg az, akkor igencsak messze van az otthonától. Inkább fehér csőcselék, aki bárhol gyökeret tud verni. Vékony, kegyetlen vonásai magukra vonták Loretta figyelmét, a körülötte lévő világ színek forgó kavalkádjává változott. – Egy fehér nő! Loretta belenézett csillogó, kék szemű pillantásába, és a rettegéstől gondolkodni sem tudott. Megfordult, és belefutott a tülekedő emberek sokaságába: férfiak, nők, gyerekek, mindannyian az életükért menekülve. Tosi tivók mindenhol, fegyvereik dördülése fülsiketítő. Loretta előtt egy fiatal indián asszony futott rémülten cikcakkban, és próbált elmenekülni a kardot lóbáló lovas elől, aki rátámadt. A hátán egy újszülöttet vitt favázra erősített babahordozóban. A haramia kardja halálosan suhintott le rá, és a nő arccal előre elterült. A férfi megzabolázta a lovát, körbelovagolta a testet, és a véres kardot egy újabb suhintásra emelte. Loretta felsikoltott, és a férfi felé igyekezett. – Ne! A babát ne! Ó, istenem, ne! A hangjától megriadva a férfi megfordította a fejét, és pillantását Loretta hajára szegezte. Az arckifejezéséből ítélve meglepődött, hogy fehér nőt látott. Épp elég ideig habozott. Loretta a gyermekre vetette magát, imákat zokogva. A férfi visszahúzta a kardját, és meredten bámult rá, ahogy lehúzta a babahordozót a halott nő válláról. A baba apró kis öklével hadonászott a levegőben. Loretta a mellkasához szorította, és eltámolygott vele. Rejtsd el! A gondolat litániává vált Loretta fejében. A kunyhók között viharzott az erdő felé. Ágak csaptak az arcába. Ő csak futott tovább, karját keresztbe téve a gyermek előtt, hogy megvédje. Amikor egy kidőlt fához ért, beugrott a mögötte lévő aljnövényzetbe. A fatörzs mögül kikukucskálva megbizonyosodott róla, hogy senki nem követte. Majd a kisbabát mélyen a lombok közé dugta, imádkozva azért, hogy a sírása ne vezesse oda a fehér férfiakat.

CATHERINE ANDERSON

245 INDIÁN HOLD

Ennél tovább nem volt idő gondolkodni. Kétségbeeséstől vezérelve visszarohant a falu felé. Az ijedtség érzéketlenné tette a borzalom iránt, ahogy Amyt és Farkasölőt kereste. Testek, testek mindenhol. Megkerült egy sátrat, és Farkasölő anyjának kunyhója felé igyekezett, remélve, hogy Amy ott lehetett, amikor a támadás kezdődött. Ahogy átszaladt a központi tisztáson, meglátta Sok Lovat, Farkasölő apját, ahogy berohan a csatatérre, hogy megmentsen egy kislányt, aki a rettegéstől megfagyva állt ott, a szülei után kiáltozva. Abban a pillanatban, hogy Sok Ló odaért a gyermekhez, egy puskalövés dördült el. Karmazsinvörös folt jelent meg az öreg férfi mellkasán. Megtántorodott, kezét a sebre tapasztotta, és értetlenkedve meredt az ujjai között szétfolyó vérre. Majd a földre rogyott, miközben egyik karját a gyermek felé lendítette, aki őrjöngve a lábát kezdte püfölni. A férfi, aki megmenthette volna, halott volt, a gyilkosa pedig ismét célzott, ezúttal őrá. Loretta a halállal vetélkedve nekilendült, hogy ő érjen előbb a tehetetlen kislányhoz. Az elméje már nem fogta fel, mi történik körülötte. Ez nem lehet igaz. Semmi nem lehet igaz ebből. Farkasölő, hol volt Farkasölő? Loretta odaért a lányhoz, és a karjába kapta. Mészárlás. Kábultan, gondolkodásra képtelenül a mellkasához szorította a sikoltozó gyermeket, lassan megfordult, és ködös szeme Farkasölőt kereste a testek között, és Amyt, Magas Fű Leányát és a gyermekeit. Halk nyögést hallott, és rájött, hogy a hang a saját torkából tört fel. Ő, Aki Trillázik. A kunyhója előtt feküdt, fakanalat tartva az egyik elernyedt karjában, szemével vakon a semmibe meredve. Öreg Ember. Hátba lőtték. Sertés. Loretta felé rohant vad arckifejezéssel, lebegő, hosszú hajjal. – Toniets! – morgott, ahogy odaért hozzá. Hangja alig volt hallható a sok puskadurranástól. – Toniets! Namiso! Fuss gyorsan! Most! A szavak beléptek Loretta agyába, és ott megfagytak. – Sok Ló! Sertés, nem hagyhatjuk itt! – Ein habbe we-ich-ket! – üvöltötte. – A halált keresed! Toniets, fuss! Nah-ich-ka, hallod? Lorettának meg kellett találnia Amyt és Farkasölőt. – Sertés, hol van Farkasölő? Amy vele van? Nem találom őket! Nem találom őket! – Az erdő! Amy az erdő felé szaladt! – Sertés karjával abba az irányba mutatott, amerre Amy ment. – Menj! Namiso, asszony! Farkasölő nincs itt! Loretta, még mindig magához szorítva a gyermeket, futásnak eredt. Toniets, fuss gyorsan! A két nyelv táncolt az elméjében, zümmögve, összekeveredve. Már nem tudta, ki ő. Csak azt tudta, hogy el kell menekülnie az irtózatos tosi tivók elől, akik megölnék őt és a gyermeket, akit a karjában tartott. Félúton az erdőhöz beleszaladt a remegő, meredt szemű Amybe. – Loretta, hol van Farkasölő? Hol van Farkasölő? Hálaimát mormolva Loretta megragadta Amy karját, és fedezék irányába húzta. – Nem tudom! Nincs itt, nincs itt. Ahogy az erdőhöz értek, Loretta átvizsgálta a csalitost a fatörzs után kutatva, amely mögé a kisbabát rejtette. Ahogy észrevette, maga előtt tolta Amyt, figyelmen kívül hagyva a faágakat, amelyek belehasítottak az arcukba és a hajukba. Amy lebukott a fatörzs mögé. Loretta megkönnyebbülten, hogy még hallja a baba sírását a lombok közül, ő maga is elbújt, és figyelte a kevésbé szerencséseket, akik futottak és meghaltak. Sikolyuk felszállt az égbe, kísértetiesen és metszőn, hogy utána elhomályosítsa a csönd. Sok Ló. Loretta szíve összeszorult. – Loretta! Az a kisfiú! Rossz irányba fut! Loretta előrehajolt, hogy lásson. A fák mögött egy gyermek rohant vak pánikban, először az egyik, majd a másik irányba. Egy lovas jött elő a közeli kunyhók közül. CATHERINE ANDERSON

246 INDIÁN HOLD

Bármelyik pillanatban észreveheti és megölheti a gyermeket. Loretta megmerevedett. Amy karjába lökte a kislányt, előugrott a fatörzs mögül, és összekuporodva futott előre az aljnövényzetben. Amikor elért a tisztásra, karjába kapta a kisfiút, és beugrott vele a csalitosba. A fiú Loretta nyaka köré fonta a karját, zokogva és remegve. – Toquet, mah-tao-yo – dongta. – Minden rendben, kicsikém. Ka taikay, ne sírj! Shh, toquet. A szavak mágikusan hatottak. Loretta becsukta a szemét, átölelte a gyermeket, és Farkasölő emlékképe zárta körbe, mint meleg, szerető kar. Hirtelen lovak patájának hangos dübörgése rántotta vissza a valóságba. Meredten nézett a lóháton ülő férfira, aki néhány perccel korábban a kunyhók közül jött elő. A férfi megállította a lovát, és a vállához hajította a puskáját. Loretta kinyújtotta a nyakát, hogy kilásson a csalitosból. Egy indián férfi sietett a fák felé. Vörös Bölény. Loretta egy pillanatra örült. Vörös Bölény megérdemelte a halált, és ki lenne jobb gyilkosa, mint egy gyilkos tosi tivo? Majd Farkasölő arca villant át előtte, és a szomorúsággal telt szemei, mert ő nem volt hajlandó megbocsátani az unokatestvérének. Letette a gyermeket, és talpra ugrott. Nem volt idő gondolkodni, csak cselekedni. Nekilódult a fák közül, és dübörgő szívveréssel a lovon ülő férfi felé rohant. Farkasölő. Elveszítette a feleségét, a gyermeket, az apját, és még isten tudja, kit. Nem szenvedett eleget? Az iránta érzett szerelem vezette Lorettát, ahogy rohanó lábai fogyasztották a távolságot. Látta, ahogy a fehér férfi lenyugszik, céloz és megfeszül, hogy meghúzza a ravaszt. Sikoltva ugrott egy nagyot az utolsó pár lépés helyett, és egész súlyát a lóra vetette. Az állat megtántorodott és félrelépett, lovasa pedig elveszítette a célját. A puska ártalmatlanul a levegőbe dördült el. Vörös Bölény, aki hirtelen megállt a lövés hallatán, megfordult, és látta, ahogy a fehér ember küszködik, hogy a nyeregben maradjon, miközben egy aranyhajú nő ütögeti a combját. A fehér férfi kezében lengő puskája elárulta számára a történet többi részét. Egy pillanatra a földbe gyökerezett a lába, és hitetlenkedő pillantását Lorettára szegezte. Amikor Loretta meglátta, hogy tétovázik, rárikoltott: – Fuss, te átkozott bolond! Fuss! Vörös Bölény fedezékbe bújt. Loretta eltámolygott a lótól. A fehér férfi, aki egy szövetnadrágot és vörös flanelinget viselő, hatalmas, vörös hajú ember volt, megfordította a lovát, és elindult vele Loretta felé. Loretta sarkon fordult, és megpróbált elrohanni előle. A férfi megragadta a haját, és visszarántotta. Eltette a puskáját, oldalra hajolt, és derékon fogta Lorettát, majd felhúzta, és az ölébe fektette. A nyeregkápagomb belenyomódott Loretta gyomrába. A férfi koszos nadrágjának bűzétől a gégéje felemelkedett. – Nos, mi van itt nekünk? Egy csinos kis aranyhajú indián? – Engedjen el! – Az embered az, akit majdnem lelőttem? Ezért mentetted meg a bőrét? Loretta hátralendítette a karját, és combon ütötte a férfit. – Engedjen el! A férfi nevetett, és belemarkolt Loretta blúzába, miközben tenyerével lefelé nyomta a gerincét. Egy másik férfi lovagolt oda hozzá. – Hé, Chet, ide nézz, mit találtam! Loretta látta, ahogy egy vörösessárga ló patája felkavarja a földet. Fejjel lefelé lógva nem láthatta a másik útonálló arcát, csak a csizmáját és véráztatta nadrágját. Majd hallotta, hogy Amy a nevét kiáltja. – Engedje el! – kiabált Amy. – Azonnal engedje el! – Amy, ne! Menj vissza! Menj vissza! Loretta érezte, hogy fogva tartója futásra sarkantyúzza a lovát.

CATHERINE ANDERSON

247 INDIÁN HOLD

Nyakát nyújtogatva megpróbálta megkeresni Amyt, de csak egy pillanatra látta meg, ahogy az erdő felé futott, miközben hátulról egy ló közeledett feléje. Azután Loretta csak a testekkel teleszórt földet látta maga körül forogni. Vér és állatbőr. A napfényben kékesfeketén csillogó ébenfekete haj. Babák, gyerekek nők. Senki nem maradt életben. Loretta hallotta valakinek a sikoltását, majd rájött, hogy a hang őbelőle jött. Megragadta fogva tartójának nadrágját, és fokozatosan felkapaszkodott rajta, és rátámadt az egyetlen fegyverével, ami nála volt: az öklével. – Te hálátlan szajha! A férfi visszahőkölt a nyeregben, és a következő pillanatban állon ütötte Lorettát. Fények robbantak szét Loretta fejében, majd minden könyörületesen elsötétült.

Farkasölő, még mindig belefeledkezve a döntésébe, miszerint elhagyja az embereit,

lassan sétált, és elmerült a körülötte lévő világ ismerős hangjaiban és illataiban. Majd a víz csobogásán túl távoli, pukkanó hangokat hallott. Egy pillanatig bizonytalan volt abban, hogy merről jönnek a hangok, ezért megállt, hogy hallgatózzon. Fegyverlövések a falu felől. Vakrémület hasított belé. Egy támadás! Dühösen amiatt, hogy olyan messzire elsétált otthonról, futásnak eredt a fák között. A sarka keményen csapódott a földbe, minden egyes becsapódás végighasított egész testén, a tüdeje levegőért jajongott. A legtöbb harcos távol volt, vadászni. Emlékek suhantak át az elméjén. Loretta. Még gyorsabban futott. Amy. Nem történhet meg másodszor is. Nem lehet. Most időben oda fog érni. Muszáj. Lerövidítve az utat belendült a csalitosba, és tuskókat ugrott át, miközben pillantását nem vette le a kunyhók rúdjairól, amelyek cikcakkban csoportosultak az ég előtt. A fegyverropogás elcsöndesedett Hallotta, ahogy lovak patái dübörögnek a távolban. Ahogy közeledett a faluhoz, a lépései lelassultak. Vége. Megállt, és meredten nézett előre. Elméje nem volt hajlandó felfogni, amit látott. Testek feküdtek a földön mindenütt, mint szétszórt fadarabok. Kunyhók égtek, állatbőr és hús bűze égette az orrát. Valahol egy baba sírt. Egy kutya eszeveszett ugatását vitte magával a szél. Ezt leszámítva csönd honolt, nehéz, halálos csönd. – Lo-ret-ta! – Farkasölő átlépte egy gyermek testét, szinte fel sem fogva, mi volt az. Elborzadt szeme a nyugalmat pásztázta. – Lo-ret-ta! Hah-ich-ko ain? Szólj hozzám! Egy nő feküdt pár lépésre tőle elterülve. Fiatal, karcsú nő, fekete hajfonata hermelinbőrbe csavarva. Düh kiáltása tört föl Farkasölő mellkasából. Odarohant hozzá, és térdre zuhant. Ahogy a karjába vette, vér kenődött a rekeszizmára és a karjára. – Leány! Leány! Megfogta a nő állát, és maga felé fordította az arcát. Magas Fű Leányának gyönyörű szeme világtalanul meredt Farkasölő szemébe.

CATHERINE ANDERSON

248 INDIÁN HOLD

Huszonötödik fejezet

Egy olyan pont sem volt Loretta testén, amely ne fájt volna. Még mindig fogva

tartójának nyergén lógott, és úgy érezte, mintha a hasába, amelyet a nyeregkápagomb felsértett, egy férfi beleöklözött volna. A lába és a karja megdagadt a lógástól. A feje lüktetett a benne összegyűlő vértől. Órák teltek el, és ő még mindig fejjel lefelé lógott, miközben az idegen keze a fenekén pihent. Amy a közelben volt. Hébe-hóba hallotta a zokogását Azt kívánta, bárcsak odamehetne hozzá, megvigasztalhatná, és megbizonyosodhatna arról, hogy jól van. Farkasölő. Loretta tudta, hogy ha életben van, utána fog jönni. És életben kellett lennie. Loretta nem tudta volna elviselni az ellenkezőjét. Elképzelhetetlen volt az élet nélküle. Úgy imádkozott, ahogy eddigi életében még sosem, megállás nélkül, teljes szívével; egy férfiért, akit valaha gyűlölt. Esedezett istenhez, hogy csak még egy utolsó esélyt adjon neki: egy lehetőséget, hogy elmondhassa Farkasölőnek, hogy mellette marad és szereti őt, mindörökkönörökké. Ha meghalt volna egy támadásban úgy, hogy ő nem is tudott róla, Loretta egy része is vele halna. Amikor a lovasok csoportja végre megállt éjszakára, Lorettát úgy hajították le a lóról, mint valami csomagot. Élettelen halomként csapódott a földre, lába és karja elgémberedett, és használhatatlan volt. Homok csikorgott a fogai között. Hunyorogva meredt a félhomályba. Farkasölő. Ó, istenem, miért nem jött? Loretta tudta, hogy utol tudná érni ezeket a férfiakat. Mostanra már itt kellene lennie, hacsak nem halt meg. – Kelj fel, édes! Loretta a hang irányába fordította a fejét. Pillantása a magas szárú poros csizmáról a vérfoltos nadrágon át a puha pocakra és széles mellkasra vándorolt, majd megállapodott a vörös hajú férfi szakállas arcán. A szürkületben a férfi zöld szemei szúrósan, keményen és ijesztően néztek Lorettára. Amikor nem mozdult, a férfi leguggolt mellé, és Loretta állát a kezébe fogta. Ujjainak markolása csípős és kegyetlen volt. Visszapörögtek a hetek, és Lorettának eszébe jutott, amikor Farkasölő fogta őt így, szorítása határozott volt, de fájdalommentes. Akkor is félt, de nem így. Ez a férfi az erejét arra használta, hogy megfélemlítse, és durvaság szikrázott a szemében. Egy lélegzetvételnyire volt attól, hogy megerőszakolja. – Bizony, csinos kis darab vagy – mormogta rekedt hangon. – Fogadni mernék, hogy az indiánod már úton van, hogy visszaszerezzen. Mármint, ha nem halott. A férfi testének bűze beborította Loretta orrlyukát. Gyűlölte a szemlélődő arckifejezését. Ha bevallaná, hogy egy komancs férfi felesége, vadnak gondolná, és ő maga is használná. A többiek pedig Amyvel folytatnák. Ettől a gondolattól felfordult Loretta gyomra. Felnőtt nő volt, egy csodálatos férfi felesége, aki több tucat csodálatos emléket adott neki. Mindegy, mit tesznek vele ezek az állatok, túl fogja élni. De Amy nem biztos. – Nincs indiánom, aki utánam jönne, úgyhogy nincs miért aggódnia – válaszolt egyenletes hangon. – Szerencsére maga és az emberei épp időben érkeztek. A férfi végigfuttatta pillantását Loretta indián ruháján. – Hazudsz, kis édes. Mi a baj? Attól félsz, hogy túlságosan barátságos leszek veled, ha megtudom, hogy komancsoknak szerzel örömet? Loretta küzdött, hogy nyugodt maradjon. – Maga okos ember. Hallottam, ahogy az embereivel beszélget. Azért fogadták fel magát, hogy foglyokat szabadítsanak meg, nem azért, hogy megrontsák őket. Ha CATHERINE ANDERSON

249 INDIÁN HOLD

hozzáér akár csak az egyikünkhöz, az élete legnagyobb hibája lesz. Nem szereztünk örömet senkinek. És ha úgy alakul, hogy maguknak kell örömet szereznünk, lógni fognak miatta. A férfi nem blöffölt könnyen. Ujjait végigfuttatva a Loretta nyakát körbefogó nyersbőr zsinór alatt, felemelte Farkasölő medálját blúza alól, és a vésett követ tanulmányozta. – Úgy tűnik nekem, hogy valami főnökkel jöttél össze, édes – mosolygott, és ujjait végighúzva Loretta blúza alatt, visszatette a medált az eredeti helyére, miközben egyenesen a szemébe nézett. Loretta bőre csúszóssá vált, ahol koszos ujjai hozzáértek. – Egy komancs csak akkor viseli a farkas jelét, ha fontos ember. A farkas szent állat számukra, a bátyjuk. Egy nő sem viselne ilyen medált, hacsak nem ezt viseli az embere is. – Egy mocskos indián sem tette rám a kezét – vágott vissza Loretta. A szavak fájdalmat okoztak neki a torkában, és hűtlennek érezte magát Farkasölővel szemben. Mi van, ha ott van valahol a közelben, elbújva, hallgatózva? – Az egyik harcos tette rám a medált, mielőtt elment vadászni. Mivel úgy tűnt, hogy megvéd engem vagy a kis unokahúgomat attól, hogy mások hozzánk érjenek, nem vettem le magamról. A férfi elvigyorodott, és a sarkára ült. – Honnan jöttél? – Egy farmról a Brazos partjáról. – Fort Belknap közel van hozzá? – Pár órányi lovaglásra. – Loretta felült, és imádkozva, hogy Amy jól legyen, hátrapillantott a válla fölött. – Oda visznek minket? – Azt hiszem. Hacsak nem történik magukkal valami, útközben. Az kár lenne, nem? De a halott nő nem beszél mindenféle történeteket. – De jutalompénzt sem hoz – mondta Loretta olyan bátorságot színlelve, amelyet valójában távolról sem érzett. – Nem hiszem, hogy az emberei értékelnék, ha fizetség nélkül kellene ezt végigcsinálniuk. Maga igen? Az a helyzet, hogy kétségtelenül harapósakká válhatnak miatta. A férfi megnyalta az alsó ajkát, és nyelvének hegye hozzáért a szakállához, ahogy végigmérte Lorettát. Loretta bízott benne, hogy Farkasölő gyorsan megérkezik. Az ilyen férfiaknak nem szoktak aggályai lenni. Egyáltalán nem.

Farkasölő

szomorúságba burkolózva surrant át az erdőn, és követte a fákról visszhangzó heves hangokat. Fagyosság áradt végig rajta. Azután, hogy anyját és Harcost hallgatta az elmúlt órákban, Vörös Bölény gyászdala már nem kellett volna, hogy felzaklassa. De mégis így történt. Ez nemcsak bánat, hanem kimondottan agónia. Egy holdfény világította tisztásra ért, és felfordult a gyomra, ahogy a jajveszékelés magas hangú sikoltássá tetőzött. Vörös Bölény a folyóparton térdelt, a fejét hátrahajtotta, öklét a mellkasához szorította. Farkasölő lassan közeledett hozzá, szívverése rendszertelen és fülsiketítő dobverésként visszhangzott a halántékában. Még sosem látta így Vörös Bölényt, és nem volt biztos abban, hogy elég ereje van ahhoz, hogy vigaszt nyújtson számára. Ő is gyászolt. Amikor a valóság végigsöpört rajta, amikor megengedte magának, hogy azokra gondoljon, akiket elveszített, a fájdalomtól szinte kétrét görnyedt. Egyik térdére ereszkedve unokatestvére remegő hátára tette a kezét. – Vörös Bölény, útra kelsz velem? Vörös Bölény megpróbálta elfojtani zokogását. – Ha bosszút keresel, Farkasölő, kezdd velem! Az én hibám az egész! Az apád, Magas Fű Leánya, Öreg Ember. – Egyik kezét a szemére szorította, és újabb megtört zokogás szakadt fel belőle. – A gyerekek! Miattam haltak meg. Próbáltál figyelmeztetni, CATHERINE ANDERSON

250 INDIÁN HOLD

és én nem hallgattam rád. Még az asszonyodat is elvitték miattam! Nem vagyok méltó arra, hogy férfiakkal lovagoljak. – Ezt hogy érted? Az én Lo-ret-támat nem miattad vitték el, hanem azért, mert tosi nő. – Nem! Előszaladt az erdőből, hogy megakadályozzon egy tosi tivót abban, hogy lelőjön engem. Az a férfi meg sem látta volna őt, ha én nem vagyok. A hír enyhítette Farkasölő szívének fájdalmát. Egész nap, miközben bánat sújtotta családját vigasztalta és a számtalan halottat temette, kétségek gyötörték. Nem tehetett róla, de az járt a fejében, hogy Loretta vajon készségesen ment-e el az apja gyilkosaival. Farkasölő Vörös Bölény köré fonta a karját, és magához húzta. – Vörös Bölény, félre kell tenned ezeket az érzéseket! Szükségem van rád, unokatestvér, mint még soha. Cserbenhagynál? – Nem. Nincs szükséged rám. Méreg vagyok, Farkasölő. Mindenki, akit szeretek, meghal. – Válla görcsösen rázkódott. – Mindenki. – És most hagynád, hogy a haláluk büntetlen maradjon? Harcos és én nem mehetünk nélküled. Ki fog fedezni bennünket? A sírás ideje lejárt. Most harcolnunk kell. Magas Fű Leányáért. Az apámért. Mindenkiért, aki elment. – Farkasölő zaklatottan vette a levegőt. – A bölcsek összehívták a tanácsot. Nem maradhatunk passzívak. A fehéreket el kell űzni. Most van itt az ideje, amíg még egymás között háborúznak. A katonáik távol vannak. Védtelenek. Az Embereknek támadnia kell. Vörös Bölény zokogása elcsöndesedett – De, Farkasölő, épp ez az, amitől féltél. Mi lesz a békés túléléssel? – Ahhoz már túl késő. – Nehéz fájdalom fészkelte be magát Farkasölő mellkasába. – Álmodozó vagyok, Vörös Bölény. A föld olyan, mint egyetlenegy darab csont két éhező kutya között. Csak egy számára elég. A béke soha nem jön el, soha. Végig igazad volt, de én túlságosan vak voltam ahhoz, hogy ezt meglássam. – De az asszonyod! Ő tosi! Arról beszélsz, hogy elkergetjük őket. Mi lesz vele? Farkasölő beszélni próbált, de nem tudott. Mély levegőt vett, majd egy újabbat. A hangja feszült volt. – Védelmezni fogom, amennyire csak tudom. A többiek beleegyeztek, hogy nem fogják megtámadni a faházát. Egy hírnök már elment, hogy beszámoljon a csapatoknak a mai támadásról és a döntésünkről, hogy harcba megyünk. A tosi asszonyomról is elterjeszti a hírt. – Nem mész el érte? Ő a feleséged! Melletted van a helye. – Egy férfi nem birtokolhat egy nőt, unokatestvér. Csak… – Farkasölő szavai elhalkultak. Loretta arcának képe villant fel előtte. – Csak szeretheti. A tosi tivók vére patakokban fog folyni. Arra kényszeríteni, hogy velünk maradjon, miközben az embereit mészároljuk, kínzás lenne. Mielőtt ennek az egésznek vége lesz, a nevem átok lesz az ajkán. Vörös Bölény elhúzódott, és az ég felé emelte feldúlt arcát. – Tehát elveszítetted őt. Sajnálom, Farkasölő. Az én hibám. – Nem csak a tiéd. Bármi lett volna, ez így alakul. Vörös Bölény, meg kell bizonyosodnom róla, hogy az asszonyom biztonságban eljut a faházába. Csak néhány férfi van, aki el tud jönni velem. Harcosnak itt kell maradnia a következő néhány napban a gyerekeivel. Nekem a tosi tivók után kell mennem, hogy biztos legyek abban, hogy nem bántják őt és az ő Éj-mijét. Ha a dolgok rosszul alakulnak, lehet, hogy támadnunk kell. Szükségem van az erős karodra. Félre tudod tenni a Loretta iránt érzett gyűlöletedet, és eljössz velem? Vörös Bölény szárazra törölte a homlokát a tenyerével. – Azt akarod, hogy melletted legyek? Azok után, amiket tettem? Farkasölő unokatestvére karjába fonta a karját. CATHERINE ANDERSON

251 INDIÁN HOLD

– Félek elmenni nélküled. Az ő élete múlik rajtunk. Vörös Bölény kihúzta a vállát. – Akkor veled vagyok. Farkasölő bólintott. – Megint a testvérem vagy, ugye? Vörös Bölény felállt – Igen. A testvéred. – Megfogta Farkasölő kezét, és a szemébe nézett. Könnyek folytak végig az arcán. – Ami a gyűlöletemet illeti… – remegett a szája –, nem teszem félre, hanem elégetem. Ha kell, meghalok Lorettáért. Farkasölő elnyomta a saját könnyeit. – Túl sok mindenkit elveszítettem, unokatestvér. Ne tégy semmi boisot, hogy az irántam való hűségedet bizonyítsd! Védelmezd őt, igen! De saját magadat is, amíg lehet!

Hol volt Farkasölő? A kérdés mindennap százszor megismétlődött Loretta fejében.

Ahogy a zsoldosok egyre közelebb kísérték őt és Amyt Fort Belknaphoz, Loretta nyugtalansága egyre nőtt. Farkasölő nem halt meg. Tudta, hogy nem. Néha megesküdött volna, hogy ott lovagolt mögöttük, de amikor hátranézett, semmit nem látott. Máskor érezte Farkasölő pillantását magán, és ahogy felpillantott, biztos volt benne, hogy őt fogja látni a lován ülve, csak pár méterre tőle. De sosem volt ott. Hogy elkerülje a támadás szörnyű rémálmait, amelyek elkezdték álmában kísérteni, éjszaka ébren feküdt Amy mellett, és a csillagfényes eget bámulta. Amytől megtudta Magas Fű Leánya halálának körülményeit, és őt gyászolta. Sok Ló elvesztése mélyen belehasított a szívébe, de ő legalább teljes életet élt. Magas Fű Leánya a gyengéd szemével és édes mosolyával nem. Loretta imádkozott, hogy Magas Fű Leánya utat nyerjen a halottak világába, és békében nyugodhasson. Harcosért és a gyermekeiért is imádkozott, hogy isten adjon nekik elég erőt ahhoz, hogy nélküle folytassák az életüket. Miközben imádkozott, hallgatózott: Farkasölő hangját akarta hallani, vagy valamilyen árulkodó hangot, hogy tényleg ott van a közelben, ahogy azt érezte. Tudta, olyan biztosan, mintha Farkasölő mondta volna neki, hogy az indián vigyáz rá. Tudta, hogy amíg a fehér férfiak nem bántják őt és Amyt, addig Farkasölő nem ad le lövést, hanem a távolból figyeli őket. Az utolsó éjszakán Loretta Farkasölőbe vetett hite megkapta a jutalmát. Amikor mindenki nyugovóra tért, egy prérifarkas vonított a közelben, gyászosan emelkedő hanggal. Loretta gerince végigborzongott. Az oldalára fordult, háttal a tűznek, hogy végigpásztázhassa a sötétséget. Egy árny mozdult a tűz fénye mögött. A prérifarkas megint vonított. Melegség áradt szét Lorettában. Olyan diszkréten, ahogy csak tudta, a barátság jeleként összekulcsolta a mutatóujjait. Ha Farkasölő ott volt valahol, látta őt, és felismerte a dalt, amelyet a szíve énekelt.

Egy kő beledöfött Farkasölő hasába, de alig érezte. A földhöz lapulva le sem vette

szemét a tűz izzó fényéről, és az alacsony nőről, aki a lángok mellett feküdt, arcával felé fordulva. Gondolatban ő is ott volt mellette, kezében fogta az orcáját, és a fülébe suttogta a szerelmét. Azt kívánta, bárcsak megtanította volna neki, hogyan ismerje fel az ő állathangjait, hogy tudja, ott van vele, ahogy ott volt már hat napja. Farkasölő hátrahajtotta a fejét, és megint vonított egyet az ég felé. Amikor lenézett, Loretta mosolygott. Összekulcsolta az ujjait, és a szemét oda szegezte, ahol ő feküdt. CATHERINE ANDERSON

252 INDIÁN HOLD

Felismerte Farkasölő jelét. Talán többet tanított neki, mint amennyiről tudott. Fájdalom hasított belé, olyan éles és olyan mély fájdalom, hogy lélegezni sem tudott. A barátság jele. Néhány rövid nap múlva Loretta szíve már nem fogja az iránta érzett barátság énekét énekelni.

Két nap múlva a zsoldosok átadták Lorettát és Amyt Fort Belknapban. Miután kaptak

egy levelet Mr. Steinbachtól, amelyben igazolta a lányok biztonságos átadását, elutaztak délre, hogy megkapják a jutalompénzüket. Loretta és Amy Mr. Steinbach kíséretében végre megtehette hazafelé tartó útjának utolsó szakaszát is. Amikor megérkeztek a Masters-farmra, Loretta és Amy utazása véget ért. Leszálltak a lovakról, amelyeket Mr. Steinbachtól kölcsönöztek, és Rachel néni karjába borultak üdvözlő ölelésre és könnyáztatta csókokra. Rachel, soványan és a folyamatos aggódástól beesett szemekkel, alig tudta elengedni Amyt, és úgy tűnt, kelletlenül engedi csak, hogy a gyermek kikerüljön a látóköréből. Amy nem volt hajlandó színt vallani, amikor a Santos táborában átélt megpróbáltatásairól kérdezték, és Rachel elejtette a témát. Bármennyire is örült Loretta, hogy a nagynénjét láthatja, felemás érzelmekkel ment fel a megereszkedett lépcsőkön. Közben újra meg újra hátrapillantott, és a látóhatárt fürkészte Farkasölőt keresve. Most már jönnie kellene. Megmagyarázhatatlan mohóság lett úrrá rajta. Szeretett volna hazamenni-, haza a faluba, vissza a kunyhójukba, vissza Farkasölő karjaiba. Az otthon már nem itt volt, ezen a kis farmon. Az otthon ott volt, ahol Farkasölő volt, legyen az bárhol, akár a szülei gyilkosai között is. Lehet, hogy soha nem tud felejteni. Lehet, hogy soha nem tud megbocsátani. De nem élheti az életét örökké a múlt körül. Rachel néni és Henry bácsi behívta Steinbach urat, aki elkísérte a lányokat Fort Belknapból, hogy velük vacsorázzon. A férfi, miután ellátta a lovait, boldogan elfogadta a meghívást. Bár fáradt volt a kimerítő utazástól, Loretta megmosakodott, és segített Rachelnek az ételt felszolgálni. Furcsán idegennek érezte magát a valaha oly ismerős házban. Úgy tűnt, hogy a falak és az alacsony plafon bezárul körülötte. Vágyódott a friss levegő és Farkasölő kunyhójának nyitottsága után. Az ilyen forró éjszakákon ki lehetett nyitni az oldalsó lemezeket, és élvezhették a lágy szellőt. – Akkor hát, fiatal hölgyek, milyen érzés megint itthon lenni? – kérdezte Mr. Steinbach. – Azt hiszem, jó – válaszolt Amy komolyan. – Legalábbis örülök, hogy láthatom a mamát. Rachel megfordult a tűzhelynél. – Amelia Rose, szinte mélabúsnak hangzol. Mutasd ki a megfelelő hálát! Azok a bátor emberek az életüket tették kockára azért, hogy megmentsenek benneteket, Mr. Steinbach pedig hosszú utat tett meg, hogy hazakísérjen titeket Belknapból. Loretta összeszorította a fogát, és nagyobb erővel tette le az asztalra a tálcát, mint ahogy azt szándékozta. – Hálásak vagyunk Mr. Steinbach segítségéért, Rachel néni, őszintén hálásak. De ha azt várod, hogy bármelyikünk hálás legyen azoknak a zsoldosoknak, akkor hosszú várakozásra készülj! Azok a bátor emberek nem azért jöttek, hogy megmentsenek bennünket. Azért jöttek, hogy indiánokat gyilkoljanak. Nőket, gyerekeket, babákat és öreg embereket. A legtöbb harcos távol volt vadászaton. Biztos vagyok abban, hogy a zsoldosok ezt tudták. Belovagoltak, hogy embereket mészároljanak le, és ezt meg is tették Az ezt követő csönd mennydörgésként csapott le. Henry felháborodva nézett Lorettára. Rachel az ujjbegyeit a szájára tapasztotta. Mr. Steinbach kényelmetlenül érezte magát. CATHERINE ANDERSON

253 INDIÁN HOLD

Amy, aki a férfiakkal együtt az asztalnál ült, elfojtotta könnyeit. – Megölték Sok Lovat, Farkasölő apját, mama. És Harcos feleségét, Magas Fű Leányát. Ő készítette Loretta ruháját. A barátaink voltak. Henry elvörösödött. – Remélem, megbocsát a lányaimnak, Mr. Steinbach! Sok megpróbáltatáson mentek keresztül. Itt pár nap alatt helyre fognak jönni. Steinbach megköszörülte a torkát. – Nincs szükség a bocsánatkérésre. Sok indiángyűlölő lehet Texasban, de én nem vagyok közülük való. Még sosem láttam azoknál az arkansasi férfiaknál rosszabb kinézetű embereket. Sokkal inkább úgy tűntek nekem, mint valami kansasi határvidéki haramiák. Bárki is bérelte fel őket, az teljesen őrült volt. – A komancsok megkapták a saját fajtájukat – vágott vissza Henry. – Látta valaha, mit tesznek egy fehér nő fogollyal? Ha engem kérdez, azok az indiánok pontosan azt kapták meg, amit megérdemeltek. Mr. Steinbach kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Látta valaha, hogyan bánik néhány fehér férfi az indián asszonyokkal? – Nem a mi dolgunk, hogy az indiánok eladják a nőiket senkiházinak! – Kiházasítják – helyesbített Mr. Steinbach. – Az indiánok nem adják el a nőket, Mr. Masters. Menyasszonyi díjat kérnek értük, és ez teljesen más. Az ajándékot jóhiszeműen adja az ember, és a nőt az ő hitük szerint megbecsült feleségként fogadja a másik fél. Elvárják, hogy így is bánjanak vele. I – Menyasszonyi díj! – horkant fel Henry. – Ugyanaz, mint ha eladnák. Barbár állatok egytől egyig mindannyian! Steinbach elmosolyodott. – Talán. De akkor ők is ugyanezt mondhatják rólunk és a hozományról, amelyet a nő a házasságba visz. Ők úgy látják, hogy mi fizetünk azért, hogy megszabaduljunk a lányainktól, ami éppoly barbár, és nem sok jót mond el az asszonyainkról. – Lassan kortyolt egyet a kávéból, majd vállat vont. – Nyilvánvaló, hogy a lányai kedves bánásmódban részesültek Farkasölő táborában. Szégyen, hogy a jó indiánok fizetnek meg azért, amit a rosszak tesznek. Amy lázadó pillantást vetett a mostohaapjára, majd ránézett az anyjára, aki épp egy tál pörköltet tett az asztalra. – És még nincs vége! Farkasölő majd elrendezi ezt a zsoldosokkal! Csak figyeljetek! Meg fognak halni. Egytől egyig. És remélem, Farkasölő kihasználja az idejét, amikor megöli őket Rachel gyorsan keresztet vetett. – Nem mondhatsz ilyet, Amy. Biztosan nem kívánsz senkinek ilyen sorsot. Amy felpattant a padról. – A hispánoknak is ezt kívántam! Akkor rosszat tettem? – Az más volt. – Nem. Nem volt más. Bántottak engem, és Farkasölő megölte őket. Azt mondod, nem kellett volna ezt tennie? – Nem. – Rachel remegő kézzel vette le az üst tetejét, szeme Amy szemeit kutatta, arcából kiszökött a vér. – Ha Santos és az emberei… – Félbeszakította a mondatát, és megérintette a lánya vállát. – Amy, kedves! Mit tettek… – Az, hogy mit tettek velem, nem számít! Az számít, hogy Farkasölő eljött értem, és elvitt tőlük, mama! És harcolt értem! És te azt mondod, nem volt igaza? Rachel leengedte a kezét. – Nem. Ha Santos és az emberei… ha ők… – A szeme elsötétedett. – Felakasztották volna őket. Azt hiszem, semmivel sem rosszabb az, hogy a barátod, Farkasölő megbüntette őket helyettünk. – De az rossz lenne, ha megbüntetné azokat a zsoldosokat? CATHERINE ANDERSON

254 INDIÁN HOLD

Loretta előrelépett. – Amy, kedvesem, jobb lenne ezt a témát későbbre halasztani! – Nem! Most akarok beszélni róla! Rachel arca falfehérré vált. – Kit bántottak a zsoldosok, Amy? Ők a mi oldalunkon állnak! – A mi oldalunkon? Babákat öltek meg, mama! És kisgyerekeket! Azt mondod, hogy az indián babák nem ugyanolyanok, mint a mi babáink? – Nem, természetesen nem. – Akkor mit mondasz? – Könnyek gyűltek Amy szemébe. – Nem voltál ott! Nem tudod! De én igen! Láttam, mit tettek azok az emberek! Láttam az arcukat, miközben megtették. Remélem, meghalnak! Remélem, hogy lassan és rettenetesen halnak meg! – Elfordult. – Bárcsak megint Fürge Antiloppal lehetnék! Bárcsak! Azzal felviharzott a galéria lépcsőjén. Zokogása visszhangzott az apró házban. Loretta három vádló pillantás kereszttüzében találta magát. Az ajkát megnyalva megszólalt: – Amy sok megpróbáltatáson ment keresztül. Hosszú időbe telik majd, amíg felejteni tudunk, ha egyáltalán sikerül. Rachel a lépcső felé fordult. – Ne, Rachel néni, ne! Hagyd őt most egy kicsit! Adj neki időt, hogy megszokhasson itt! – De szüksége van rám! Beszélgetnie kell erről! – Majd beszél veled, amikor készen áll rá – mondta Loretta kedvesen. – Időre van szüksége. Tudja, hogy szereted. – Amy úgy beszél arról a gazember Farkasölőről, mintha rendes ember lenne – sziszegte Henry. Loretta az ablakhoz lépett, és kioldotta a szarvasbőrt, hogy kinézzen a félhomályba. Ujjait az ablakpárkány köré fonta, és körmét belefúrta a fába. Felnézett a domboldalra, és visszaemlékezett Farkasölő Amy iránti gyengédségére, amikor visszahozta őt a faluba a Santosszal való megpróbáltatásai után. – Henry bácsi, akár el is mondhatom. Az a gazember, akit annyira utálsz, a férjem. – A fa szétforgácsolódott Loretta körme alatt. – Egy pap előtt mentem hozzá feleségül, és… szeretem őt. Hálás lennék, ha nem beszélnél előttem így róla. A háta mögött a ház úgy elcsöndesedett, hogy Loretta hallotta a többiek légzését. Megmerevedve várta a robbanást. Nem kellett sokáig várnia. – Mit mondtál? – kiáltott Henry. – Farkasölő a férjem. – A szavak megismétlése bátorságot kölcsönzött neki. Elfordult az ablaktól, hogy a nagybátyja szemébe nézzen, aki meginogva felállt. – Házasok vagyunk, és a szövetségünket megáldotta az egyház. – Kényszerített? – Ellentétben valaki mással, akit ismerek, Farkasölő soha nem kényszerített engem semmire. – Belenézett Henry szemébe, pontosan tudva, hogy a célzása talált. – Soha nem bánt velem rosszul, soha nem félemlített meg. Büszke vagyok rá, hogy a felesége vagyok. Ha értem jön, elmegyek vele. – Jézus Krisztus, elveszítette a józan eszét! – suttogta Henry. Ahogy lesüllyedt a padra, úgy nézett ki, mint egy nagy hab, amelyből elszállt a levegő. – Vele mész? Vissza a komancsokhoz? Rachel, beszélj a fejével! Még sosem hallottam ilyet! Látható erőfeszítést téve, hogy ne menjen fel Amy után a lépcsőn, Rachel az unokahúga szemeit fürkészte, majd felsóhajtott – Azt hiszem, ha szereti őt, Henry, a világ összes beszélgetése sem változtatja azt meg. Loretta? Biztos vagy ebben? – Igen. Szeretem őt, teljes szívemmel. – Csak a holttestemen keresztül mész el – dübörgött Henry. CATHERINE ANDERSON

255 INDIÁN HOLD

– Azt megoldhatjuk – válaszolt Loretta halkan. Henry arca lángvörös lett. Ökölbe szorított kézzel megint felemelkedett a padról, majd eszébe jutott, hogy társasága van. De Loretta akkor sem félt volna, ha Mr. Steinbach nincs ott. – Ez azt jelenti, hogy lehetséges, hogy soha többé nem látlak? – kérdezte Rachel vékony hangon. Loretta elfojtotta azt a félelmét, hogy esetleg túlságosan messze él majd ahhoz, hogy hazatérjen. – Meg foglak látogatni. Farkasölő megígérte, hogy gyakran hazahoz majd. És ő sosem szegi meg az ígéretét. – A holttestemen… – Henry elharapta a szavakat, a nyaka megduzzadt. – Ha átléped azt a küszöböt, hogy elmenj, Loretta Jane, soha nem vetülhet rá az árnyékod újra! Egy olyan nő, amelyik összeáll azokkal az állatokkal, nem alkalmas arra, hogy tisztességes emberek között legyen. Loretta kihúzta a vállát. – Ha így érzel, akkor majd kint megvárom a férjemet – megfordult, és az ajtóhoz indult. – Igen biztos vagy magadban, ugye? – ugatta Henry. – Komolyan mondom, kishölgy. Ha kimész azon az ajtón, többé nem látunk szívesen. Mi lesz, ha nem jön? – Jönni fog. Loretta felemelte a reteszt, kilépett a tornácra, és becsukta maga mögött az ajtót. Hátát a kútnak támasztva leült, és várt. Egy óra múlva Rachel néni egy tálcán pörköltet hozott neki. Loretta elfogadta, és próbálta nem kimutatni idegességét. Farkasölőnek már itt kellene lennie. – Loretta Jane, ha szeretnél visszajönni, Henry azt mondta, hogy megteheted. Csak bocsánatot kell kérned. Loretta megint a domb felé pillantott. Farkasölő jönni fog. – Köszönöm, Rachel néni. Már meghoztam a döntésemet. Ráadásul Henry mindenféléket mondana Farkasölőről, úgyhogy még mielőtt észbe kapnék, újra itt lennék kint. – Őszintén szereted, ugye? – Rachel felnyalábolta a szoknyáját, és leült. Hátát a kútnak támasztotta. – Mesélj nekem! Segíts, hogy megértsem! Loretta elmosolyodott. – Úgy érted, miért szeretem? – Mosolya elhalványult, és felsóhajtott. – Ó, Rachel néni, hogy magyarázod meg a szerelmet? Farkasölő azt mondja, egy eldugott helyről tör fel. Azt hiszem, igaza van. Azt biztos, hogy én nem terveztem, hogy szerelembe esek vele, vagy hogy egyáltalán megkedvelem. – A szeme sarkából Rachelre pillantott. – Jobban utáltam a komancsokat, mint Henry bácsi. Emlékszel? De Farkasölő jó ember, csodálatos ember. Mit mondhatnék még? Bárcsak láttad volna, ahogy Amyvel viselkedett azután, hogy… Beszélt már veled Amy? Arról, ami a hispánoknál történt? – Nem kellenek a szavak Az anyja vagyok. Láttam a szemeiben. Annyi… gyűlölet és félelem. Nem tudtam, mit mondjak neki, annyira hirtelen ért. Megbecstelenítették, ugye? Az egész csapat? – Igen. Rachel nagy levegőt vett, hogy lenyugodjon. – És Farkasölő az összeset megölte? – Egytől egyig. Rachel olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy az ujjpercei elfehéredtek, és elfordította a fejét. – Percről percre jobban kedvelem őt.

CATHERINE ANDERSON

256 INDIÁN HOLD

– Farkasölő nagyon jó volt Amyvel. – Loretta hangja elmélyült, ahogy elmesélte a történetet. – Amy soha nem lesz túl rajta teljesen. Azt hiszem, ami történt, az mindörökre vele marad. De Farkasölő visszaadta neki a becsületét, Rachel néni. – Értem. – Rachel kísértetlátta szemekkel nézett Lorettára. – Ki az a Fürge Antilop? Ahogy meghallotta a nevet, Loretta elmosolyodott, és melegség érzése áradt szét benne. – Amy különleges barátja. – Különleges? – Az udvarlója. – Megköszörülte a torkát. Nem szívesen árult el többet. – Amy nagyon szereti őt. És ő csodálatos volt Amyvel. Azt hiszem, csak ennyit kellene mondanom. A többit majd Amy megteszi. Úgy tűnt, Rachel elfogadja ezt. – Ő… – A mondat félbeszakadt, és Rachel szakadozva nagyot sóhajtott. – Istenem, nem hiszem el, hogy ezt kérdezem, de ő egy rendes ember? – Nála rendesebbet nem találsz sehol. De ami a leginkább számít, Rachel néni, hogy Fürge Antilop nem törődik azzal, amit a hispánok Amyvel tettek, ellentétben azzal, ahogy egy fehér fiú tenné. Szomorú amiatt, hogy szenvedett, természetesen, de az ő fejében Amy még mindig szűz, és édes, és csodálatos. Ez rettenetesen sokat számít Amynek, főleg most, amíg még gyógyul. Nem kellene Fürge Antilop ellen beszélned. Érted? Hagyd, hogy a dolgok menjenek a maguk útján! A komancsok úgy gondolják, hogy a tegnap elszállt a széllel. Amy megpróbáltatásai is elszálltak vele. Neki is el kell hinnie ezt. – Igen. – Rachel szája legörbült, és megremegett. – Semmit nem mondok neki Fürge Antilop ellen. Isten tudja, hogy most szüksége van egy különleges barátra. – Hátrahajtotta a fejét, és becsukta a szemét. Hosszú idő után úgy tűnt, hogy egyenesbe jött a gondolataival, és felsóhajtott. Loretta kezét megfogva kérdezte: – Szerinted ez a te Farkasölőd szeretni fog engem? Loretta félretette a tálcát, és szorosan átölelte a nagynénjét. – Ó, Rachel néni, szeretlek! Annyira boldoggá tesz, hogy áldásodat adod ránk! Rachel hirtelen megmerevedett. – Beszélj az ördögről, és megjelenik! Ott jön! Öröm áradt szét Lorettában. Felugrott, és a kapuhoz futott. Fent a dombon lovakat és lovasokat látott a sötétedő égbolt előtt körvonalazódni. A komancsok lépésre fogták lovaikat, ritkás sorba álltak, miközben néhányan a hátuk mögé húzódtak. Loretta lépései hirtelen megálltak. Még ilyen távolságból is, és ilyen gyenge fénynél is látta, hogy a férfiak harci festést viseltek. A szíve elnehezült. Farkasölő nem hihette azt, hogy önszántából ment el az embereinek gyilkosaival! – Menj be a házba, Rachel néni! – kiáltott Loretta. – Miért? Mi az? – Nem tudom biztosan. Haraggal jön. – Akkor gyere velem! Loretta elnyomta a benne feltörő félelmet. Az egyik indián magasabb volt a lova hátán, mint az összes többi, szélesebb volt a válla és a mellkasa. Farkasölő. Loretta rá szegezte a pillantását. Egy hónapja még rettegve elmenekült volna. Most már soha nem futna el előle. – Menj be a házba, Rachel néni! Húzd be a spalettákat! Tégy, ahogy mondtam! Loretta megint elindult. Félt, de mégsem félt. Egy komancs harci csapat félelmetes látvány volt, még az ő számára is, de a férfi, akit szeretett, ott lovagolt közöttük. Mielőtt a kapuhoz ért volna, a harcosok megint futásra ösztönözték lovaikat. Támadás helyett azonban körbelovagolták a farmot, és minden egyes lépésnél lándzsákat szúrtak a földbe. Farkasölő ismét eljött, hogy megjelölje az ő otthonát.

CATHERINE ANDERSON

257 INDIÁN HOLD

Loretta ekkor még nem jött rá, hogy Farkasölő nem jelölné meg a birtokot, ha magával akarná vinni őt. Otthagyta. Loretta futásnak eredt. – Farkasölő! Farkasölő, kérlek… – Odaért a kapuhoz, és tehetetlen kétségbeeséssel nézte, ahogy a harcosok elhaladtak mellette a lovaikon, akkora port kavarva, hogy meg sem tudta mondani, melyikük Farkasölő. – Farkasölő! Legalább beszélj velem! Ha Farkasölő hallotta őt, akkor nem törődött vele. Néhány perc múlva a csapat visszavonult, és fellovagolt a dombra. Loretta meredten bámulva ott állt tovább. Farkasölő elvált tőle a tosi tivo támadás miatt? Bármennyire is fájt neki, nem tudta kimutatni a haragját. A saját hibájának köszönhette, hogy az indián elhagyta. A támadás előtti éjszaka megesküdött, hogy elhagyja Farkasölőt, ha nem megy el vele. Ragaszkodott hozzá, hogy válasszon közte és az Emberek között. Ő ezt tette most meg. Az apját, és még számtalan mást megöltek. A becsülete megkövetelte, hogy megbosszulja őket. A mellkasához szorította a kezét, a medálra, amely az indián felét hordozta. Hátradobta a fejét, és a férfi nevét kiáltotta. Imádkozott, hogy Farkasölő meghallja, és visszatérjen. Várt és imádkozott De az indián nem jött. – Loretta! Gyere vissza az udvarra! – kiáltott Rachel. Loretta megfordult, átkarolta a derekát és a teste enyhén meghajolt, hogy elviselje a zokogást, amely megpróbált kitörni belőle. – Rachel néni, Farkasölő elhagy engem! Elhagy! Rachel futva szaladt hozzá. Mindkét karját Loretta köré fonva sírt – Ó, édesem… – Elhagy engem! – Loretta megint hátrahajtotta a fejét. – Far-kasölő-őőő! A metsző, gyászos kiáltást magával vitte a szél. Farkasölő hirtelen megjelent a dombon, magányos alak lóháton, feketén az égbolt előtt. Loretta egy pillanatra azt hitte, csak képzeli őt, mert annyira szeretné, hogy visszatérjen. Majd a férfi csöndesen felemelte a karját, és úgy tisztelgett Loretta előtt, ahogy egy harcos tenné egy másikkal. Tiszteleg előtte. Loretta kirántotta magát Rachel öleléséből, Farkasölő felé támolygott, és itta a látványát. Mellette akart lenni. Meg kellett értetnie ezt vele. Nem kell választania közte és az emberei között. Loretta tévedett ebben, rettenetesen nagyot tévedett. – Farkasölő! Vigyél magaddal! Szeretlek! – kiáltotta. – Nem akartam ezt! Nem akartam! A férfi még néhány szívtépő pillanatig ott maradt, karját továbbra is felemelve. Majd megfordította a csődörét, és eltűnt a látóhatárról. Loretta beesett szemekkel meredt utána. Arra kérte, hogy válasszon, és veszített. A lába összeroskadt a súly alatt, és térdre esett. A fájdalma olyan kínzó volt, hogy nem kapott levegőt. – Farkasölő-őő-ő! A szél megsimogatta az orcáját, felkapta a férfi nevét, és magával vitte. Loretta összefonta két karját a mellkasa előtt, és zokogott. Pillantását a dombra szegezte. Soha többé nem tud úgy nézni a látóhatárra, hogy ne lássa ott Farkasölő alakját.

Farkasölő nevét elvitte hozzá a szél. A kiáltás alig felismerhető, mégis átható volt,

mint egy vigasztalást kereső elveszett lélek suttogása. Farkasölő megállította a lovát, és megerősítve magát a hang ellen összeszorította a fogát és becsukta a szemét. Csapdába zárt lélegzete kiszárította a torkát. Farkasölő. Az asszonya még mindig érte kiáltott. Amikor elkezdi gyilkolni az embereit, akkor is kiált majd érte? Minden erejét össze kellett szednie, hogy ne menjen vissza Lorettáért. A legkevésbé sem akarta így megbántani. Mégis, mit tehetne ellene? Meg kell harcolnia a nagy harcot az embereiért. Nem volt más választása. Azt akarta, hogy amíg harcol, Loretta CATHERINE ANDERSON

258 INDIÁN HOLD

biztonságos helyen legyen. A falut ért támadás óta nem volt kérdéses, hogy a saját fajtájával nagyobb biztonságban van. Farkasölőnek nem volt irányítása a tosi tivók és a támadásaik felett, de azt biztosítani tudta, hogy a sajátjai közül senki ne támadja meg Loretta fából épült falait. Újabb kiáltás törte meg az alkonyatot Farkasölő. Kinyitotta a szemét, és mereven nézett az előtte lévő porfelhőbe. A becsülete előtte volt, a szíve mögötte. Futásnak indította a lovát, és mélyen előrehajolt az állat nyakához, felhasználva a szelet, hogy kiszűrje Loretta hangját, miközben ő siet, hogy csatlakozzon a többi harcoshoz.

CATHERINE ANDERSON

259 INDIÁN HOLD

Huszonhatodik fejezet

A következő néhány hétben a komancsok bosszúból támadtak. Olyan hírek jöttek,

hogy a zsoldosokat, akik épp útban voltak egy másik falu támadására, mind megölték. Farkasölőről szóló történetek szűrődtek be a Masters-farmra: néhány szörnyű, néhány szívszaggatóan ismerős. Bármilyen hevesen is harcoltak az indiánok, Farkasölő még mindig megkímélte a nőket és a gyermekeket. Loretta szeme megtelt könnyel, amikor egy határőr Fort Belknapból elmondta neki, hogy valahol a Vörös Folyó partján Farkasölő odalovagolt egy sárgahajú nőhöz, és tisztelgett neki. Loretta tudta, hogy Farkasölő bízik benne, hogy valahogyan eljut őhozzá a történet, és ő tudni fogja, hogy neki küldi az üzenetet. És ő tényleg tudta. És gyászolta azt, ami megtörténhetett. Minden egyes indián támadással egyre nőtt a közte és Farkasölő között lévő távolság. Amikor a rémület túlságosan elviselhetetlen lett, Loretta azon kapta magát, hogy az indiánok tetteit azzal igazolja, hogy feleleveníti a falut ért támadást. Visszaemlékezett Sok Lóra, egy törékeny öregemberre, aki próbált megmenteni egy gyermeket, és közben meghalt. A rémült fiatal indián nőre gondolt, aki az életéért és a gyermeke életéért futott, majd hátulról lecsaptak rá. Most jött rá, hogy nincs jó vagy rossz, igaz vagy helytelen, egyszerűen csak emberek, akik az életükért harcolnak. Csodálatos emberek, akik éltek, szerettek és nevettek. Gyakran gondolt Vörös Bölényre, és végül elfogadta, amit Farkasölő oly elszántan próbált elmagyarázni neki: hogy a jó emberek is sodródhatnak úgy, hogy végül szörnyű dolgokat tesznek. Vörös Bölény tett néhány megbocsáthatatlan dolgot, de Loretta végül mélyebben bele tudott látni a férfiba, és közelebb jutott ahhoz, hogy megértse a miértjét. Hálát adott istennek, hogy megmentette Vörös Bölény életét a tosi tivo támadás közben, hiszen tudta, hogy Vörös Bölény most ugyanazzal a hévvel fedezi Farkasölőt a tosi tivókkal szemben, amivel a jövőjét próbálta védeni egy tosi nővel szemben. Majdnem két hónappal Farkasölő búcsútisztelgése után Lorettán egy reggel erős hányinger vett erőt. Sikerült elvonulnia, és miután többször is hányt, túl gyenge volt ahhoz, hogy visszatérjen a házba, ezért hátát a külső falnak támasztva lerogyott a földre. Ragacsos izzadság borította be az arcát. Becsukta a szemét, és azt hitte, elájul. – Istenem, Loretta Jane, mi a baj? Loretta kinyitotta a szemét, és meglátta a nagynénjét, ahogy átvág a foltos füvön, csupasz lábával próbálja elkerülni a szúrós növényeket, nagyméretű hálóinge lebeg a reggeli szélben. – Betegeskedem. Van egy kis görvélyfüved? Kellene innom a teádból. Nincs jól a gyomrom. Rachel leguggolt, és Loretta homlokához nyomta a tenyerét. – Nincs lázad. Mikor kezdődött? Loretta összeráncolta a homlokát. – Ma reggel. De most, hogy gondolkodom rajta, émelyegtem néhány nappal ezelőtt is. Rachel összeráncolta a szemöldökét, és szigorúan nézett Lorettára. – Szédülés? – Tegnap. Azt hittem, ettől az elviselhetetlen melegtől. – Mióta van rajtad ez az átok? Loretta hátrahajtotta a fejét, és próbált visszaemlékezni. CATHERINE ANDERSON

260 INDIÁN HOLD

– Azt hiszem… – A szemei elkerekedtek, és egyik kezét a hasára szorította. Rachel felsóhajtott. – Azt hiszem, a görvélyfűtea nem fog segíteni. – Egy pillanatra elhallgatott. – Loretta Jane, általában nem kérdezek ilyet egy nőtől. Akarod, hogy elmenjek, és szedjek neked varádicsot? – Minek? Rachel pillantását a pajtára szegezte. – Az első hónapokban néhány adag varádics megszabadíthat a problémától. Probléma? Loretta a nagynénjére meredt, és még mindig próbálta felfogni a tényt, hogy várandós lehet. Nem érezte magát várandósnak. De ha az, sosem gondolna arra, hogy megszakítsa a terhességét. – Rachel néni, hogy kérdezhetsz tőlem ilyet? – Isten valószínűleg megver majd érte. De meg kellett kérdeznem. Ez nem jó hír, kedvesem. Akkor is rossz lenne, ha fehér gyermek lenne, férj és minden nélkül. De egy komancs babát várni házasságon kívül? Ez tragédia. – Nem házasságon kívül! Házas vagyok, megfelelően és helyesen. – Édesem, nincs gyűrűd, nincs papírod, nincs tanúd, még csak asszonyneved sem. És nincs melletted férfi. Ki fogja elhinni? – Nem érdekel, ki hiszi el. Én tudom. Ez elég. – Neked talán elég. De hogy érzi majd magát az a gyermek, aki törvénytelen származású lesz? Loretta úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Törvénytelen származású. Szörnyen hangzottak ezek a szavak. Egy hirtelen, heves érzéssel, hogy védelmeznie kell a benne megfogant gyermeket, a dereka köré fonta a karját. Farkasölő gyermeke. Teljes szívével szeretni fogja. – Ó, Rachel néni! Egy baba. Farkasölő végül mégsem hagyott magamra. Rachel felemelte a kezét. – Ezt majd akkor mondd, amikor megpróbálsz élelmet adni neki a tél közepén. Henry olyan bunkó, hogy valószínűleg elhagy engem, ha megengedem, hogy itt maradj. Nekünk hármunknak egyedül nem lesz könnyű a túlélés. – Akkor elmegyek. – Ilyet nem teszel. Azt mondtam, nem lesz könnyű, nem azt, hogy lehetetlen lesz. – Rachel a vállát kiegyenesítve egy pillanatra a távolba meredt. Amikor a pillantása visszatért Lorettára, elszántság csillogott a kék mélységben. – Ahogy nézlek téged és a lányomat, látva azt, hogy olyan dolgokat túléltetek, amelyeket más nők nem tudtak volna… – Megnyalta a száját. – Ez az acélosság a gerincetekben a neveltetésetekből jön, tőlem. Én tanítottalak arra benneteket, hogy álljatok fel, és küzdjetek. Büszkeségre neveltelek. Mostanában, amikor belenézek a tükörbe, azon merengek, hova tűnt a régi Rachel. – Ó, Rachel, te csak azt tetted, amit úgy éreztél, meg kell tenned értem és Amyért. Rachel bólintott. – Igen. De most olyan idő jön, amikor választanom kell. – Felsóhajtott, és a szemét forgatta. Vonakodó mosoly jelent meg a szája sarkában. – Ha ez a választás a gyermek és Henry között lesz, akkor egészen a csinos kis jacksborói házig rugdosom azt a csökönyös seggét, és megmondom neki, hogy ezúttal maradjon is ott. Loretta megrémülve, és nem tudva, hogyan reagáljon, azt kérdezte: – Csinos kis ház? – Ugye nem gondolod, hogy dohányért és kávéért jár oda, meg azért, hogy nekünk elhozza a Godey's Lady's Bookot? – Rachel megérintette Loretta vállát. – Ne nézz ilyen bánatosan! Úgy havonta békén hagy engem. Ezt áldásnak veszem. Loretta hátrahajtotta a fejét, és gyengén felnevetett.

CATHERINE ANDERSON

261 INDIÁN HOLD

– Henry bécsi egy csinos kis házat látogat? Ó, Rachel néni, fogadni mernék, hogy azok a kisasszonyok megduplázzák az árat, amikor meglátják a fajtáját közeledni. – Semmi kétség – mondta Rachel mogorván. – Henry nem egy szerelmes típus. Sok évet elpazaroltam azzal, hogy megalázkodtam előtte. Többé nem tervezem ezt tenni. Férfi nélkül is boldogulok. Csak figyelj! – Felállt, és Loretta felé nyújtotta segítő kezét. – Gyerünk, kismama! Készítek valami gyógyírt arra a kavargó pocakra. – Ó, Rachel néni, biztos vagy benne? – Elég biztos ahhoz, hogy elkezdjünk neki ruhákat készíteni. Van flanelem a hordómban. Abból szépek lesznek. Loretta elmosolyodott, mély levegőt vett, és megtörölte a homlokát. – Nagyon hálás vagyok, Rachel néni! – Csak maradj is így, amíg elmondom Henrynek! – Most azonnal el kell mondanunk? – Édesem, ha egyszer elhányod magad, még mielőtt egyedül lennél, úgyis megtudja! Jobb, ha akkor gyújtjuk meg a kanócot, amikor számítunk a robbanásra.

Nem lehetett felkészülni Henry dühére. Bár Loretta igyekezett, mégis megriadt a férfi

első üvöltésétől. – Mi vagy? – Várandós. Egyik nadrágtartója fent, a másik lent, inge félig betűrve, mindkét lába csupasz: Henry nem készült fel arra, hogy dühöngjön. Az arca elszíneződött, a bőrén lévő foltok riasztó bíborvörössé váltak. Kék márványként kidülledt szemekkel károgott: – Attól a törvénytelen komancstól? – Nem törvénytelen. Találkoztam az apjával. Henry szája úgy mozgott, mint egy partra vetett halé. Loretta orra felé emelve az egyik ujját, azt sziszegte: – Megmondtam neked, mit teszek, ha indián porontyod lesz. Fellógatom a sarkánál fogva, és szétütöm az agyát, azt. Loretta gyomra egy csomóvá szűkült. A még meg nem született babája iránt érzett félelmében hátralépett egyet. – Fogd be, Henry! Rachel hangja annyira halk volt, a szavak annyira nyugodtnak hangzottak, hogy egy pillanatra se Loretta, se Henry nem nézett rá. Majd Loretta felfogta, amit hallott. Nagynénje a fegyvertartó fogas mellett állt. A kezében tartotta a Spencert. A csövet a padló felé tartotta, de a testtartása alapján készen állt arra, hogy a vállához emelje a tust. – Mit mondtál? – kérdezte Henry reszelős hangon. – Azt mondtam, fogd be, Henry! – Rachel hangja még mindig halkan szólt, de a szeme csillogása harcosan elszánt volt. – Majdnem kilenc évig elviseltem rosszindulatodat. Tovább nem. Most azonnal bocsánatot kérsz Loretta Jane-től. – Vagy mit teszel? Rachel kihívón felhúzta a szemöldökét. – Nos, azt hiszem, túl nagy vagy ahhoz, hogy megragadjalak a sarkadnál fogva, és szétüssem az agyadat. Azt hiszem, inkább szét kell lőnöm. Most pedig kérj bocsánatot. Nem viselem el az ilyen stílust a házamban. – A te házad? – Így van. Henry csodálatra méltóan próbált úgy tenni, mintha meglepődne. Kezét csípőre téve behajlította az egyik térdét, és a puskát méregette. CATHERINE ANDERSON

262 INDIÁN HOLD

– Rachel, kedvesem, most fegyver van nálad. Hamarosan azonban le kell tenned, és főznöd kell. És amikor ezt megteszed, szét fogom ütni a pofádat. Most azt javasolom, hogy te kérj bocsánatot. Ha elég meggyőzően teszed, talán elfelejtem, hogy ez egyáltalán megtörtént. Loretta azt gondolta, ez valószínűleg hatni fog. Rachel néni sosem volt igazán bátor, és nem úgy tűnt, hogy tíz perc leforgása alatt megfelelő adagot gyűjtött volna a merészségből. Rachel azonban meglepte. Bocsánatkérés helyett összeszorította a fogát, és felemelte az állát. – Henry, ha hozzám érsz, amikor főzök, tetőtől talpig felhasítalak a mészároskésemmel. Torkig vagyok veled! – Add ide azt a fegyvert! – Henry nagyot dobbantva Rachel felé lépett. Rachel azonnal lőtt. A robajtól Loretta majdnem kiugrott a bőréből. Henry szökkent egy nagyot. – Szentanyám, majdnem szétlőtted a lábamat, te átkozott bolond asszony! – Legközelebb nem vétem el. Henry szikrát hányt. Olyan dühös volt, hogy szinte szétrobbant. – Rachel, esküszöm, ezért életed legnagyobb verését fogod kapni! – Ha hozzáérsz, Henry bácsi, eszméletlenre verlek egy darab tűzifával – vágott közbe Loretta. – És ha nem csinálja elég jól, majd én befejezem helyette! – kiáltott le Amy a galériáról. – Helyesen teszed, mama! Add meg az öreg varangynak, amit megérdemel! Rachel visszatette a Spencert a fogasra. – Nos, Henry? Úgy tűnik, ez három egy ellen. Bocsánatot kérsz Loretta Jane-től, vagy nem? – Vállat vont. – Azt hiszem, elmehetsz, ha úgy tetszik. De ha maradsz, bocsánatot kérsz még a reggelid előtt. Henry remegve ökölbe szorította a kezét. Loretta a tűzhely felé indult, és felkapott egy darab tűzifát, arra az esetre, ha szüksége lenne rá. Amy lejött a létrán, készen állva ugyanerre. – Esküszöm, nem tudom, hova jut a világ – mondta reszelős hangon. – Nők visszabeszélnek, és megfenyegetnek egy férfit, mintha nem lenne józan eszük! Hármótokkal is elbírnék, és közben sodorhatnék egy cigarettát. – Akkor kezdd! – provokálta Amy. – Különben bocsánatot kell kérned Lorettától, ahogy mama mondta. Henry habozott, mintha számba venné a lehetőségeit. – Mintha tényleg bántanék egy babát! – horkant fel. – Ha Loretta Jane-nek nem jön meg a józan esze, akkor bizony bocsánatot kérek. – Elfogadom – mormogta Loretta. Henry megragadta a bal nadrágtartóját, és végighúzta kezét a hajában. Közben a lyukat nézte, amelyet Rachel a gyámfába lőtt. – Mi a fenét mondasz majd az embereknek arról, hogy mi történt a padlóddal, asszonyka? Rachel elmosolyodott. – Majd elmondom nekik, milyen gyorsan nekiálltál, és megjavítottad, Henry. Nem lehetnek lyukak a padlón, nem igaz?

Loretta aznap késő este kiment, és leült a főkapu mellett a kerítés legfelső fokára. A

lábát lóbálva a dombra meredt. Rachel megnyerte az első kört Henryvel szemben, de még mindig féltette a babáját, ha majd egyszer megszületik. Fontolóra vette, hogy megpróbálja megkeresni Farkasölőt, de hogyan? Bárhol lehet, ha túlélte a harcokat azóta, hogy Loretta utoljára hallott róla. Kérlek, istenem, engedd, hogy Farkasölő CATHERINE ANDERSON

263 INDIÁN HOLD

életben maradjon! Hozd őt vissza hozzám! Sóvárgás fájdalma fészkelte be magát a mellkasába. Részeg katonaként dülöngélő lándzsák álltak őrt, és jelezték a birtok kerületét. Madártollak lebegtek, és a karcsú törzsek fekete vonalak voltak a holdfényben. Henry megtanulta a leckét a komancsok látogatása után. Ezúttal hagyta, hogy a lándzsák maradjanak. Loretta azon merengett, vajon melyik Farkasölőé. Ha tudná, bevihetné magával, és a galérián tarthatná. Emléktárgy a babájának. Lehet, hogy soha semmi mása nem lesz. Hátrahajtotta a fejét, és a holdat fürkészte. Hold Anya, ahogy Farkasölő hívta. A szél cirógatta az orcáját. Loretta becsukta a szemét, és a négy irányra gondolt. Alatta volt Föld Anya. Amikor eljön a reggel, Nap Atya megmutatja az arcát keleten. Egy primitív ember istenei? Loretta elmosolyodott. Farkasölő isten teremtményeit imádta, az ő nagyságának látható jeleit. Ugyanaz az egy isten sok arccal, akit ők ketten más módon szólítottak meg. Vajon Farkasölő is felfelé nézett valahol a távolban? Loretta elmerengett. Az indián is imádkozott éppen? Kérlek, Hold Anya, engedd, hogy jól legyen! Vezesd őt vissza hozzám! Majd hangosan suttogta: – Szeretlek, Farkasölő. Szükségem van rád. A gyermekednek is szüksége van rád. Remélte, hogy a szavak elszállnak a széllel, és beszélnek Farkasölőhöz. Imádkozott azért, hogy másnap, amikor a nap felkel, az arany fény őrá emlékeztesse majd, az ő aranyhajújára. Gyere vissza hozzám, Farkasölő! Lemászott a kerítésről, térdre rogyott, és keresztet vetett. Majd elkezdett imádkozni az istenéhez, és Farkasölőjéhez. Békesség töltötte el. Farkasölő vissza fog találni hozzá.

Loretta feszesre húzta a cérnát, ellenőrizte a varrásszegélyt, majd újra beleszúrt a

tűvel az anyagba. A flanel puha volt az ujjbegyei alatt. Elképzelte, ahogy egy apró kis testet melegít fel, és elmosolyodott. Lábával megint meglökte a karosszéket, és felpillantott a nagynénjére. – Tudod, el kellene kezdenem neveken gondolkodni. Már legalább két hónapos terhes vagyok. A név fontos. Főleg ennek a babának. – Miért főleg neki? – kérdezte Rachel, felpillantva a kenyérről, amelyet dagasztott. – A név mindenkinek fontos. Loretta felsóhajtott. – Nos, mivel Farkasölő az apja, olyan neveket kell kitalálnom, amelyek neki is tetszenének. – Ha Csörgedező Víznek fogod hívni, kitagadlak. Loretta kuncogott – Nem tudom. Azok után, hogy szegélyt varrtam azokra a pelenkákra, a Csörgedező Víz nem is lenne annyira rossz. Rachel a szemét forgatta, majd szomorúan a fejét rázta. – Hacsak nem jön vissza ennek a babának az apukája, hogy összeszedje a csomagját, a baba a fehér társadalomban marad. Épp elég rossz számára az, hogy más fajból származik. Muszáj, hogy szép, rendes neve legyen. Amy lapozott egyet az olvasókönyvében. – Egy szép fehér névre van szükséged olyan indián jelentéssel, amelyre Farkasölő büszke lenne. Gyermeke jövője miatt aggódva Loretta mosolyt erőltetett magára. – Nahát, Amy, ez egy bajnok ötlet! Rachel félbeszakította a dagasztást, és összeráncolta a homlokát. – Elég jó vagyok nevekben. Hadd gondolkodjak rajta! CATHERINE ANDERSON

264 INDIÁN HOLD

– Valami hatásosat egy fiúnak, mama. – Amy összehúzta a száját. – Tudod, mint mondjuk Tekintélyes Harcos. Vagy Bölcs Király. Emlékezned kell arra, hogyan gondolkodik Farkasölő. A fiúknak nemes neveket adnak. – Például Fürge Antilop? – vigyorgott Loretta. – Úgy hangzik, mintha lenne egy farka, amit csóválhatna, nem? – Amy orcáján gödröcske jelent meg. – Természetesen utálja az Amy nevet, úgyhogy egyenlők vagyunk. Azt mondja, olyan, mintha egy bárány bégetne. – Ahogy ő mondja, az tényleg olyan, mint egy bárány bégetése. – Mi lenne, ha a fiút a papája és a nagybátyja, Harcos után neveznénk el? – kérdezte Rachel. – Chase Kelly. A Chase vadászt jelent, a Kelly pedig harcost Loretta az ölébe tette a varrását, és álmodozón merengett. – Chase Kelly… Chase Kelly. Szép hangzása van, nem? – Légy ügyes egy megfelelő vezetéknévvel! – tette hozzá Rachel. – Wolf! Farkas! – kiáltott fel Amy. – Ennél közelebbi nevet nem találhatnánk Farkasölőhöz! – Chase Kelly Wolf. – Loretta néhányszor megízlelte a nevet a nyelvével, hogy megszokja. – Tetszik. Mit gondolsz, Rachel néni? A Farkas mint vezetéknév nem túl furcsa, nem? – Szerintem csodálatosan hangzik. És ha Farkasölő egy nap visszajön, nem panaszkodhat miatta. Vadász Harcos egy kicsit jobban hangzik, mint a Lyukas Fiók. – Csörgedező Víz – helyesbített Loretta. – Akármi – mosolygott Rachel. – Lánynak milyen lenne a Nicole? Azt jelenti, hogy lány, aki győzedelmes az emberei számára. – Ó, ez tetszik – suttogta Loretta. – Farkasölő imádná. Rachel mosolygott. – Nicole Wolf. Ha az apja szemét örökli, az Indigó tökéletesen menne hozzá. Nicole Indigó Wolf. – Nem hangzik valami jól! – ellenkezett Amy. – Indigó Nicole Wolf! Úgy már tetszik. – Indigó Nicole. – Könnyek égették Loretta szemét. Lány, aki győzedelmes az emberei számára. Igen, ez csodálatos, mindkét világnak. – A te neved sem rossz. Fogadni mernék, hogy nem tudod, mit jelent a Loretta. – Rachel megfordította a tésztát, majd könnyes mosollyal felnézett. – A mamád és én választottuk, elsősorban a jelentése miatt – A Laura egyik változata, nem? Babérkoszorú, vagy valami ilyesmi? – Ez a hétköznapi jelentése. De a mamád névkönyvében volt egy másik is. – Nos? Ki vele! – Loretta nagynénjét fürkészve várt. – Mit jelent? Lapos mellű és vézna? Rachel hátravetette a fejét, és felnevetett. – Lapos mellű és vézna? Loretta Jane, esküszöm, senki nem mondhatja, hogy túl sokat gondolsz magadról. Azt jelenti, kis bölcs. Loretta arcából kiszállt a vér, és lábát a padlóhoz nyomta, hogy megállítsa a hintaszéket. – Hogy mit? – Kis bölcs. – Rachel mosolya elhalványult. – Nem érzed jól magad? Mi a baj? Loretta félretette a varrását, és felállt. – Semmi, Rachel néni. S-semmi. – Kábultan körbepillantott a szobán, és csuklójának hátsó részét a halántékához nyomta. Valótlanság érzése vette körül. – Ö, izé, azt hiszem, szívok egy kis friss levegőt. Miután kirohant a házból, Loretta átviharzott az udvaron, és a kerítésnek dőlt. Ez volt a kedvenc helye, mert innen volt a legjobb kilátás a dombra. Kis bölcs. Még mindig tompán a sokktól a távolba meredt, és visszaemlékezett arra az éjszakára, amikor Farkasölő elszavalta neki a dalát. Az Emberek Kis Bölcsnek nevezik majd… CATHERINE ANDERSON

265 INDIÁN HOLD

A dombot figyelte, és most először őszintén hitt abban, hogy őt és Farkasölőt egymásnak szánta a sors. Megpróbált visszaemlékezni a dal szavaira. Szép lassan az eszébe jutottak. Közöttük egy óriás szurdok lesz, magasan tele vérrel. Bolond legenda, ahogy egyszer nevezte. Egy szurdok tele vérrel. Loretta ökölbe szorította a kezét. Farkasölő vissza fog térni hozzá. Nem tudta, mikor, vagy hogyan, de hirtelen biztosnak érezte a dalt. Ami valamikor csapás volt számára, most a legnagyobb reménye lett.

Égő széna szaga csapta meg Farkasölő orrát. Lassan, óvatosan mozdult előre a sűrű

csalitosban. A hátán bizsergett a bőr, az érzékei éberek voltak, mint mindig, amikor a halál ott járt körülötte. Egy tosi tivo szaladt ide a gazdasági udvarról, hogy elrejtőzzön. Farkasölő látta. Bármelyik pillanatban előugorhat, és vághat egyet a késével. Farkasölő megállt, ellenőrizte a lélegzetvételét, és hallgatózott. A baltáját szorosan fogta a kezében. Egy faág pattant. Farkasölő a hang irányába nézett, és megpillantott egy kék farmernadrágot a sárga fűben. Lehasalt, és előrecsúszott. A fehér férfi hirtelen felugrott, és fegyvert kapott a vállához. Farkasölő ösztönösen arrébb gördült. A lövedék ártalmatlanul a földbe csapódott. Farkasölő felpattant, és kilőtte magát a levegőbe, mielőtt a fehér férfi újra tudott volna tölteni, vagy előhúzta volna a kését. A férfi felkiáltott, ahogy hátraesett Farkasölő súlya alatt. Egy perc küzdés után Farkasölő fölénybe került, ráült a férfira, és felemelte a baltáját. Mielőtt lecsapott volna a pengével, hogy széthasítsa a fehér férfi koponyáját, hirtelen élesebben látta ellenségének arcát. Sápadt volt a félelemtől. A szemei hatalmas kék gömbök voltak. Fel tudnád emelni a fegyveredet egy kék szemű ember ellen úgy, hogy ne jussak az eszedbe, Farkasölő? Farkasölő teste megfeszült. Meredten nézett a férfi kék szemébe, és próbálta kizárni Loretta szavainak visszhangját. A fehér férfi viszonozta a pillantását, a torka sípolt, a bőre csillogott az izzadságtól. – Farkasölő, siess! Találkoznunk kell a többiekkel! Harcos hangja visszarántotta Farkasölőt kábultságából. Feszülten próbált lecsapni. De olyan volt, mintha egy láthatatlan kéz megfogta volna a csuklóját. Harcos lépései visszhangzottak a csalitosban. Farkasölő lélegzetvétele gyors és egyenlőtlen lett. Nem tudott belenézni a férfi szemébe, és megölni őt. Olyan volt, mintha saját maga ellen fordította volna a pengéjét. Amikor Harcos hirtelen áttört a magas füvön, és meglátta Farkasölőt a fehér férfin ülni, azonnal megállt. – Öld meg! Gyorsan! Látom, hogy füst száll fel a másik farmról. Ott már végeztek. Találkoznunk kell velük, és el kell tűnnünk innen! – Nem tudom! – mondta Farkasölő reszelős hangon. – Micsoda? Harcos kérdése váddal telve ott lebegett a levegőben. Farkasölő felállt, és közben le sem vette szemét a tosi tivóéról. Hitetlenkedés áradt szét a fehér férfi arcán. – Mea-dro, menjünk! – morgott Farkasölő. Harcos nem mozdult, arcára megvetés ült. Farkasölő nagyot nyelt. Nem voltak szavak a magyarázatra. Ha lennének is, nem volt biztos abban, hogy Harcos megértené őt. – Életben hagyod? – Igen. – Miért? Farkasölő elment az öccse mellett, és futásnak eredt. – A szeme. CATHERINE ANDERSON

266 INDIÁN HOLD

Előbb ért a lovához, mint Harcos. Felszállt, megfordította a lovát, és ránézett a kis házra, ahol tudta, hogy egy nő és két gyermek bújt meg. Harcos lovagolt mellé. A két testvér összenézett, életükben először úgy, mint két idegen. – Talán azért, mert olyan közel vagyunk a te Lo-ret-tád házához, ugye? – Talán – válaszolt Farkasölő halkan. Ő és Harcos elindultak a lovaikkal, hogy egyesüljenek a többi harcossal, akik segítettek nekik a hadviselésben, vörös Bölény csatlakozott hozzájuk. A fák fölött fekete füstöt láttak feltornyosulni. Farkasölő emberei néhány napig egy másik törzzsel együtt haladtak, de ma a két csapat szétvált: Farkasölő csapata itt támadott, a másik csoport a közelben. A füstből ítélve a többi harcos nem csak a melléképületeket gyújtotta fel. Amikor Farkasölő előtört a fák közül a folyó mentén fekvő második farm megtisztított területére, megálltak. A házat minden mással együtt teljesen felégették, ami azt jelentette, hogy senki nem maradt életben. Farkasölő pillantása a fák teteje fölött kavargó fekete füstfelhőre vándorolt. Loretta faháza csak néhány kilométerre volt innen a folyó mentén. Nehéz szívvel lovagolt az embereivel együtt a lerombolt épületek felé, hogy csatlakozzanak a többi indiánhoz. Ahogy a lángoló ház előtti udvar közelébe értek, Farkasölő sétára lassította a lovát, és a szétszóródott testekre szegezte pillantását. Amikor meglátott egy lebegő kartonanyagot, düh siklott felfelé a torkán, és bizsergette nyelvének hátsó részét. Elkezdett remegni. Egy nő és két kislány. Tudta, anélkül, hogy közelebb ment volna, hogy a haláluk nem volt gyors.

Loretta a kerítés felső fokán ülve még mindig próbálta feleleveníteni a prófécia

szavait, és közben a lábát lóbálva cipőjének elhasznált orrát nézegette. Régi pár cipő volt ez, amelyet tartalékként őrzött meg. A jó magas szárúja Farkasölő falujában volt. Hiányzott a mokaszinja, és a szarvasbőr szoknya és blúz által adott szabadság érzése, de most, hogy itthon volt, az ilyen ruházatra sokan felvonták volna a szemöldöküket. Az augusztusi nap forrón és engesztelhetetlenül sütötte tarkóját. Kétszer is muszlinba csavarva, fölötte kartonruhával ebben a forróságban egy nő megfulladhat, ha nem marad az árnyékban. Ráadásul Rachel néni mostantól bármikor beteheti a kenyeret sülni, és szüksége lehet segítségre a vacsorakészítésnél. Loretta sóhajtva hátrabillentette a fejét. Néhány percig annyira el volt foglalva a gondolataival, hogy fel sem fogta, ami a szeme előtt volt. Majd pillantása kitisztult, és egyre élesebben látta a feltornyosuló fekete ködöt. Füst. Valami történt Bartlettéknél. Leugrott a kerítésről, és az istállóhoz rohant. – Henry bácsi! Henry bácsi! Valami baj van a Bartlett-farmon! Füstöt látok! Henry kiszaladt az apró épületből, és árnyékot tartott a szeme elé. – A francba! Úgy tűnik, az egész hely ég! Félelem csomósodott össze Loretta mellkasában, jegesen és fojtogatón. – Ó, istenem! – A mellényére szorította a kezét. – Ó, istenem, csak Bartlették ne! Henry megkerülte az istállót, hogy felnyergelje Idát. Loretta követte, hogy fogja a csikót, amíg Henry felerősíti a nyereghevedert, és megigazítja a kengyelt. – Menj, hozd ide nekem a Sharpsot, és egy erszény lőszert, Loretta Jane! Kint találkozunk. – Szerinted nem kellene elmenni Tomért? Ha indiánokról van szó, bajba kerülhetsz. Henry a birtok külső része felé intett. – Elviszem az egyik átkozott lándzsát. Az jobban megvédi az irhámat, mint amennyire Tom tudná.

CATHERINE ANDERSON

267 INDIÁN HOLD

Loretta sarkon fordult, és beszaladt a házba. Mire beszámolt Rachelnek a füstről, és összeszedte Henrynek a lőszereket, a nagybátyja már kint várt rá. A három nő a tornácon tolongott. – Légy óvatos, Henry! – figyelmeztette Rachel. – A füst mennyiségéből arra következtetek, hogy a harcnak már vége. Rachel ijedten nézett az elfeketedett égboltra. Mogorva belenyugvás ült ki az arcára. – Ha rossz a helyzet, gyere vissza értünk! Szükséged lehet segítségre a lapátolásnál.

Henry két óra múlva tért vissza, portól maszatos arccal, kísértetlátta szemekkel. A

nők kiszaladtak eléje. Kikötötte Idát az oszlophoz, és fellépett a tornácra. A válla előregörnyedt, a lábai remegtek. Nem volt szükség arra, hogy beszéljen. Loretta lehajtotta a fejét. Bartlették. Mindegyikük. Ha lettek volna túlélők, Henry Rachelhez sietett volna, hogy menjen át ellátni őket. – Azt hiszem, jobban teszem, ha befogom az öszvéreket a szekér elé – mondta Loretta tompán. – Jövök, és segítek. – Amy leugrott a tornác végéről, majd megfordult, és várt. Amikor Loretta odaért hozzá, továbbment vele. – Fogadok, hogy megint komancsok. – De nem Farkasölő – vágott vissza Loretta. – Mrs. Bartlett és a lányai. Henry bácsi nem mondta, de biztosan halottak. Amy sóhajtott. – Nem, nem Farkasölő.

A halódó tűzből áradó hő felmelegítette Loretta arcát, és úgy kiszárította a szemeit,

hogy úgy érezte, nem tudja becsukni a szemhéját. Füst égette a torkát jött egy szellő, és felkapta Mrs. Bartlett kartonszoknyáját, a kék mintát meglebegtette kövérkés combjai körül. Megbecstelenítve és meggyilkolva. Az évek elmaradtak, és egy pillanatra megint az anyja mellett állt. Hunyorgott, és megingott. A Bartlett-farm hullámozni kezdett, mint a zajongó víz, emelkedett, süllyedt, fodrozódott. Loretta elfordult. Annyira undorodott, hogy levegőért kellett kapkodnia, és néhány lépést kellett tennie, hogy ne öklendezzen. Miután néhány lándzsával megjelölte a Bartlett-farmot, hogy ne kelljen egy újabb támadástól tartaniuk Henry bácsi kiválasztott egy helyet egy közeli nyárfa alatt a sírok számára. Amy segített neki ásni. Rachel és Loretta feladata volt felkészíteni a testeket a tisztességes temetésre. Loretta ökölbe szorította a kezét, és visszatért a munkához. Szerencsére az elméje kiüresedett, amíg Rachelnek segített a szükséges feladatokban. A ház egy halom törmelék volt, ezért senkit nem tudtak a legszebb ünnepi ruhájába öltöztetni, ahogy az illendő lett volna. Loretta megfogta a lábakat, Rachel a karokat, és félig vitték, félig rángatták a családtagokat a fához. Órákba telt kiásni a hat lyukat. Hosszú, végtelen órákba. Egy ásócsapás után Loretta egy percig sem tudta tovább visszatartani a hányingert. Eltámolygott, és magányt keresett az udvar távoli részében. Térdre zuhant, a földre tette a kezét, és hányt. Szédülés hullámai mostak végig rajta. Amikor a hányingere elmúlt, hátraült a sarkára, és üresen meredt maga elé. Egyik kérdés a másik után körözött megállás nélkül a fejében. Hogyan tud bárki ilyet tenni egy emberi lénnyel? Még mindig túlságosan émelygett ahhoz, hogy visszatérjen az ásáshoz, de felállt, elindult, és nagy levegőt vett, bízva abban, hogy le tudja nyugtatni a gyomrát. Hirtelen észrevett egy patanyomot a porban, amelytől majdnem összecsuklottak a lábai. Egy bemetszett félhold. CATHERINE ANDERSON

268 INDIÁN HOLD

Hangos dobogás kezdődött a fülében. Csak egy férfi ülhetett azon a csődörön, amely ezt a nyomot hagyta. Farkasölő itt járt. Loretta megtántorodott, és támasztékért nyúlt, de tapogatózó karja csak üres levegőt talált. – Mama aggódik érted és a babáért. Jól vagy? Amy kérdése megijesztette Lorettát. Megfordult, és egy lépést hátratámolygott Elborzadt szemeket meresztett kis unokahúga sápadt arcára. – Amy, ó, istenem, Amy, Farkasölő itt volt. Loretta az eltorzult patanyomra mutatott. Amy mélyen lehajolt, hogy megvizsgálja. Korábban is sápadt volt, de most a bőre teljesen fehér lett. Loretta elfordította a fejét, és a ház szénné égett maradványát nézte. Farkasölő nem, gondolta csapongva. A férfi, akit ismert, gyermekének apja nem lehetett itt. Nem tehette ezt. Legalábbis nem Bartlett asszonnyal és a lányaival. – Talán… – Amy félbeszakította a mondatát, és megnyalta az ajkát. – Valaki ellophatta a lovát. Ez az, Loretta Jane! Valaki ellopta a lovát! Loretta a derekához szorította a kezét. – Senki nem lophatja el Farkasölő lovát… legalábbis egy komancs biztosan nem. Kell, hogy legyen valami más magyarázat. Mindketten túlságosan jól ismerjük Farkasölőt ahhoz, hogy elhiggyük, hogy ilyet tenne. – Vagy legalábbis azt hittük, ismerjük. Loretta megsebzett pillantással meredt Amy arcára. – Nem ítélhetjük meg ez alapján. Ennél jobbat érdemel. Amy sokatmondón nézett a patanyomra. – Lehet, hogy itt volt, és a dolgok kikerültek az irányítása alól. Talán nem tudta megállítani őket. Mielőtt bármit tehetett volna, a fehérnép halott volt. Loretta bólintott, és elfordult. A teste remegett. Ahogy a helyzet kinézett, Mrs. Bartlett és a lányai nem olyan gyorsan haltak meg. A képtelenség érzésével indult a nyárfa felé. A sírok nem ássák ki magukat. Ahogy elment a mellett a hely mellett, ahol Mrs. Bartlett feküdt, megállt, és mokaszinnyomok után fürkészte a földet. Itt állt Farkasölő? A kérdéstől valami összetöpörödött és meghalt benne.

Szerencsére Tom Weaver látta a füstöt, és megjelent egy újabb ásóval, hogy segítsen

befejezni a sírásást. Amikor eltemették a Bartlett családot, Tom közvetlenül Mastersék szekere mögött haladt vissza a farmjukra. Amíg a férfiak ellátták az állatokat, Rachel és Loretta friss kenyeret és dzsemet tettek az asztalra, de senkinek nem volt étvágya, amikor végre leültek, hogy egyenek. Tom, akin látszott, hogy minden porcikája fáradt, maszatos kezét végighúzta a haján, és felsóhajtott. – Pete Shaney és még néhány szomszéd átlovagolt hozzám ma délután, amikor meglátták a füstöt. Úgy tűnik, ott lent szinte mindenki csomagol, és Belknaphoz közelebb költözik. Reggel indulnak. Úgy látják, itt nincs biztonság. Henry szemöldöke felemelkedett. – Abbahagyják az aratást? – Azt hiszem, az aratás nem sok jót ígér a halott embereknek – vont vállat Tom. – Az elmúlt hetekben az indiánok megőrültek. Úgy tűnik nekem, hogy teljes hadjáratot indítottak, hogy kifüstöljék a fehér lakosokat erről a területről. Ki kell mondanom, hogy így, hogy minden fegyveres csapatunk északon harcol, az indiánok vannak fölényben. Egyre keletebbre támadják a farmokat. Annyira messze vagyunk a szomszédoktól itt kint. Emiatt minden család elég sérülékeny. A határőrség jó munkát végez, de nagyon kevesen vannak. – Maga is elmegy? – kérdezte Henry. CATHERINE ANDERSON

269 INDIÁN HOLD

– Azt mondtam Shaneynek, hogy maradok. De most, hogy láttam, mi történt Bartlettékkel, azon gondolkodom, hogy a költözés talán nem is olyan rossz ötlet. Legalább addig, amíg ez az átkozott háború véget nem ér, és nincs gyalogságunk, ami sarokba szoríthatná őket. – Tom a nőkre pillantott. – Gondolja át, Henry! Tudom, hogy itt vannak ezek a lándzsák, hogy megvédjék magukat de, hogy őszinte legyek, túlságosan sok hitet fektetnek ebbe. Azok az indiánok ugyanúgy maguk ellen fordulhatnak, mint bárki más ellen. Henry Rachelre nézett. Rachel szinte észrevehetetlenül bólintott. – Együtt utaznak? – kérdezte Henry. – Igen. Pirkadatkor csatlakozhatunk hozzájuk a Belknapba vezető úton. Henry egy pillanatra elgondolkodott, és Rachelre pillantva azt mondta: – Azt hiszem, jobb, ha elkezdtek pakolni, lányok. Megfontoltan válogassatok! A szekér nem bír sokat. Aznap késő éjjel, amikor már mindenki aludt, Loretta az ágyán térdelt, és kifelé nézett az ablakon. Farkasölővel kapcsolatos emlékei kavarogtak a fejében: a nevetése, a gyengédsége, a bátorsága. Eleinte elhitte a róla szóló legszörnyűbb történeteket is, majd szerette volna fenékbe rúgni magát emiatt. De most nem. A férfi, akit ő ismert, soha nem vett volna részt három nő meggyilkolásában. Könnyek gyűltek a szemébe. Lefeküdt Amy mellé, és a holdra meredt. Zokogás tört fel a torkából. A tenyerével elfojtva zokogását sírni kezdett Farkasölőért, magáért, és a gyermekükért.

CATHERINE ANDERSON

270 INDIÁN HOLD

Huszonhetedik fejezet

A hátán fekve, fejét összefont karján megtámasztva Farkasölő a teliholdat nézte.

Indián hold. Megfelelő fény a gyilkoláshoz. A gondolatai Lorettához kalandoztak. Egy gondolat egyre világosabbá vált az elméjében: nem tud többé harcba menni a tosi tivók ellen. A férfiak, akik mellett harcolt, már nem tudtak bízni benne. Ő sem tudott többé bízni magában. Bármikor, amikor Farkasölő becsukta a szemét, azt a nőt és a lányait látta holtan feküdni a porban. Olyan emlék volt ez, amely élete végéig kísérteni fogja. Érvelt az ellen, hogy ezen a területen indítsanak támadásokat, de így, hogy több mint száz férfi harcolt együtt két különböző törzsből, egy férfi ellenkezése nem talált meghallgatásra. Ilyen közel Loretta otthonához. Biztosan látta a füstöt. Lehet, hogy a megölt emberek a barátai voltak. Mély levegőt véve kényszerítette magát, hogy becsukja a szemét, és büntette magát a bevillanó képekkel. Túlélés, vagy őrület? Szerette az Embereket, és imádkozott azért, hogy győzedelmeskedjenek, de számára a háború véget ért. Ahogy a prófécia megjósolta, harcos volt, emberek nélkül. Volt egy hely benne, amely többé már nem volt komancs. Hogyan tudna pengét emelni Loretta fajtája ellen? Loretta a részévé vált. Ma, annak a fehér embernek a kék szemébe nézve megpróbálta kivitelezni a halálos csapást. Kék szem, Loretta szeme. Ha megölte volna azt az embert, sokkal többet ölt volna meg egy ellenségnél; saját magának egy részét rombolta volna le. – Alszol? – kérdezte Harcos. Farkasölő megrezzent, és ezüstös homályon át nézett az öccsére. – Nem, tah-mah, nem alszom. Harcos leterítette a bölénybőr takaróját, és leült. Karját megpihentette a behajlított térdén. A sötétséget szemlélve megszólalt: – Már nem vagy velünk. Valami kemény és hideg fordult meg Farkasölő gyomrában. Ennyire nyilvánvaló volt a küzdelme? – Szeretem az Embereket, Harcos. – Tudom. De már nem vagy velünk. – A férfi mokaszinjának rojtjával játszott. – Ez talán nem baj. Az Emberek hamarosan a szél útján járnak majd. – Felsóhajtott, és eltöprengett. – Többen vannak nálunk, Farkasölő. Bár minden erőnkkel harcolunk, sosem fogunk győzni. Amikor véget ér a tosi tivók közti háború, a katonáik visszatérnek, és visszasöpörnek bennünket a semmibe. Százakat és százakat ölnek majd meg, csak néhányan maradunk életben. Farkasölő tudta, hogy igaz, amit Harcos mond, de ezt nehéz volt bevallani. – Egyelőre, Harcos, az Emberek győzedelmeskednek. – Egyelőre. – Harcos nyelt egyet, és lesütötte a szemét. – Nagy szeretetet érzek irántad, tah-mah. Ha elhagysz, összetörik a szívem. De itt az idő, hogy valóra váltsd a prófécia utolsó részét. Farkasölő szája kiszáradt. A csillagokra szegezte tekintetét. – Valakinek meg kell tartania az Emberek szokásait – mondta Harcos rekedt hangon. – Valakinek, aki a mi dalainkat énekli majd, és a mi szokásainkat adja tovább. Ha ezt nem teszed meg, mindannyian elveszünk. El kell menned az asszonyodért, és el kell vinned őt messze a nyugati földekre, ahová ez a háború már nem ér el. – Harcos hangja remegett az érzelmektől. – Egy új helyre, Farkasölő. Te is ismered a dal szavait. CATHERINE ANDERSON

271 INDIÁN HOLD

– Harcos, úgy beszélsz, mintha ez annyira egyszerű lenne. Láttad, mi történt ma az otthona közelében. Köpni fog rám, ha meglát. – Farkasölő egyik karját a szeme elé tette. – Elhagytam őt, és harcba indultam az emberei ellen. Hányat öltünk meg közülük a falunkat ért támadás óta? – Loretta nem fog elfordulni tőled. – Honnan tudod? Azt mondod, be kell teljesítenem a dal utolsó részét? Hogyan? Hol van a vérrel telt szurdok? És hogyan fogok valaha is olyan messzire elérni, hogy megfogjam Loretta kezét? – Hinned kell. Ott lesz majd a magas hely, ahogy a hatalmas szurdok is. – Harcos előrehajolva megfogta bátyja vállát. – Bátorság, tah-mah. Legyen bátorságod! Farkasölő összeszorította a fogát. – Annyira egyedül érzem magamat! Nem látok magamba, és nem találom az arcomat, Harcos. Ma felemeltem a baltámat, hogy megöljek egy férfit, és nem tudtam megtenni. Az apánk halott. Az asszonyod halott. Hol van a gyűlöletem? Amikor keresem, nem találom. Csak ürességre és bánatra lelek, amely oly mélyre hatol, hogy még a csontjaimban is fáj. Harcos szorítása Farkasölő vállán addig erősödött, amíg ujjainak markolása szinte már fájt. – A gyűlöleted olyan távoli helyre ment el, amelyet te sem találsz meg, ahogy a prófécia megmondta. Ezért is jött el az idő, hogy a saját utadat járd. Meg kell harcolnod az utolsó nagy harcot az Embereidért, ugye? És ezt egyedül kell megharcolnod. Nekem itt kell maradnom. Anyánk miatt, és a gyermekeim miatt. Te vagy a reménységünk, az egyetlen reménységünk – Reménynek hívod? Én elmenekülésnek. – Nem! Amikor menekülünk, akkor ismerős és biztonságos helyre megyünk. Hamarosan jön a tél. Te bizonytalansággal és nagy veszéllyel nézel szembe, amikor nyugatra mész. – Enyhén megrázta Farkasölőt, és felkiáltott. – Te vagy a reményünk, Farkasölő! Miért nem érted? Amikor az utolsó komancs leteszi a fegyvert, amikor az utolsó főnök azt mondja, vége, tudni fogjuk, hogy nincs vége. Tudni fogjuk, hogy az Emberek tovább élnek majd, messze innen. Tudni fogjuk, hogy az énekünket énekelni fogják, hogy a szokásainkat tisztelik majd. Tudom, hogy hatalmas félelmet érzel, de a félelem még sosem állított meg téged. Most sem szabad hagynod, hogy megállítson. – Oda megyek, ahova a Nagy Istenek vezetnek – suttogta Farkasölő. – Tudod, hogy megteszem. Csak nem látom az ösvényt, amelyet követnem kell. Senki nincs, aki vezetne. – Az ösvény ott lesz előtted. Amikor nyugat felé fordítod az arcodat, tudni fogod, mélyen belül, hogy hova lépj. – Harcos hangja teljes bizonyossággal zengett. – Egy dolgot kérek tőled, tah-mah. Még egyszer utoljára gyere mellettem a harcba! Ez lesz az utolsó emlékünk egymásról. Farkasölőnek ismét eszébe jutott, ahogy belenézett annak a fehér férfinak a szemébe. A harcok a végtelenségbe nyúlnak majd előtte. Mikor lesz vége? De a testvére ezt kérte tőle. – Veled megyek – suttogta Farkasölő. – Még egyszer utoljára. Ágyát megigazítva Harcos elnyújtózott a hátán, olyan közel testvéréhez, hogy karja hozzáért Farkasölő karjához. Hosszú idő után szólalt meg. – Mesélsz majd rólam a fiaidnak és a lányaidnak, ugye? Farkasölő azt kívánta, bárcsak sírhatna, de a könnyek el voltak átkozva a szemhéja mögött, fájtak és égettek. – Igen. És te is mesélsz a tieidnek rólam? – Mesélni fogok. – Harcos hangja megtört. – Rólad és az aranyhajúdról, és a dalról, amely nyugatra vezetett téged. Szeresd őt jól, tah-mah! Rövidek az együtt töltött napok. CATHERINE ANDERSON

272 INDIÁN HOLD

– Igen. – Farkasölő tudta, hogy Harcos Magas Fű Leányára gondol. Rekedt hangon tette hozzá: – Túlságosan rövidek.

Másnap reggel a Masters család csatlakozott a Fort Belknapba menekülő telepesek

szekérsorához. Mivel a járművek már csordultig tele voltak tárgyakkal, minden egészséges embernek gyalogolnia kellett, amely lehetővé tette a nők számára, hogy rémisztő történeteket meséljenek egymásnak. Úgy tűnt, mindenki az életét félti. Két óra elteltével a Shaney család szekerének egyik kereke eltörött, és a csoportnak várnia kellett, amíg a férfiak megjavították. A telepesek körbe állították a szekereiket, és felállítottak egy ideiglenes tábort. A nők azonnal elkezdték az előkészületeket az ebédhez. Loretta és Amy azzal járult hozzá, hogy olajat gyűjtött a tűzhöz. – Bölénytrágya! – morgott Amy. – Szép kis módja a reggel eltöltésének, hogy kakit gyűjtünk a tűzhöz. Miért éppen mi? – Mert nem vagyunk olyan öregek, hogy ráncos legyen a hátunk, vagy olyan fiatalok, hogy eltévedjünk. – Loretta lehajolt, felvett egy száraz bölényürüléket, és a zsákjába tette. Az előző esti megpróbáltatásaik után a Bartlett-farmon Amy egyszer sem mosolygott. Loretta nem tudott nem aggódni miatta. – Farkasölő falujában sosem panaszkodtál. – Az más volt. Amikor indiánokkal élsz, akkor számítasz arra, hogy olyan dolgokat csinálsz, mint a bölénytrágya gyűjtése. – Felsóhajtott. – Olyan sík ez a terület. Hogyan tudnánk elveszni? Már majdnem két kilométert megtettünk, és még mindig látom a szekerünket. – Van egy magas hely arrafelé. – Egyetlenegy. Kilométereket lehet sétálni úgy, hogy azt használod iránypontnak. Loretta még egy bölénytrágyát talált. Abban a reményben, hogy meg tudja nevettetni Amyt, elvigyorodott, és egy darabot a gyermek orra alá dugott. – Akarsz egy kicsit a hajunkba dörzsölni? – Jó ég, nem! Semmi mosoly. Szegény Amynek nem volt miért vidámnak lennie ezekben a napokban. Loretta, folytatva az incselkedést, azt mondta: – Ezt mondtad nekem egyszer, emlékszel? Hogy a komancs nők ürüléket dörzsölnek a hajukba. – Lehet, hogy így van. – Amy, láthatóan elszántan, hogy nem változtat a rossz hangulatán, összeráncolta a homlokát, felvett egy darab ürüléket, és a zsák tartalmához dobta. – Valószínűleg télen. Akkor nem voltunk közöttük. Lökött indiánok! – Beleharapott az alsó ajkába, és szomorúan nézett. – Hogy lehetsz vidám? Bartlették még nem hűltek ki a sírjukban. És a komancsok tették velük! Hallottad, amit mindenki mondott? Gyilkos állatoknak nevezték őket! És azt hiszem, igazuk van! – Azért, mert Farkasölő lova ott volt Bartlették farmján? – Igen! – Ahogy Amy felpillantott, szeme haragos könnytől csillogott. – Becsapott, és elhitette velem, hogy az, ami valójában nem is. Gyűlölöm őt! Loretta felsóhajtott. – Becsapott, Amy? Farkasölő harcban van. A háborúban szörnyű dolgok történnek. Olyan dolgok, amelyek irányíthatatlanok. Ha elítéled Farkasölőt, akkor azt mondom, megérdemel egy tárgyalást. Soroljuk fel az ellene szóló bizonyítékokat, jó? – Loretta felemelte az öklét. – Mit csinált Farkasölő, amikor Santos elvitt téged? – Eljött, és megszabadított. Loretta kinyitotta a nagyujját. – Ez egy bizonyíték. Mit csinált, miután elhozott Santostól? – Gondoskodott rólam – válaszolt Amy elhaló hangon, remegő szájjal. – Ó, Loretta, ismerem Farkasölő jó dolgait! Nem kell megszámolnod őket miattam! CATHERINE ANDERSON

273 INDIÁN HOLD

– Ez megkönnyebbülés számomra, mert nem vagyok biztos abban, hogy lenne hozzá elég ujjam. – Loretta halványan elmosolyodott, és megérintette Amy karját. – Ne hagyd figyelmen kívül azokat a csodálatos dolgokat, amiket Farkasölő tett, Amy, egy patanyom miatt! Farkasölő a barátod. És nagyon jő barát volt. Tartozol neki a bizalmaddal! – Hogyan tudod megmagyarázni azt a patanyomot? Loretta, hirtelen öregnek és kimerültnek érezve magát, megrázta a fejét. – Nincs szükségem arra, hogy megmagyarázzam. Sokat gondolkodtam tegnap éjjel. Farkasölőről, és mindazokról a dolgokról, amiket tudok róla. Van egy régi mondás, miszerint semmit nem szabad elhinni, amit hallasz, és csak a felét annak, amit látsz. Azt hiszem, az a patanyom abba a félbe esik, amit nem kellene elhinnem. Ismerem Farkasölőt. Te is. Nem tett volna ilyet Bartlett asszonnyal. Nem tett volna ilyet! – Bűntudatot ébresztesz bennem amiatt, hogy kételkedem benne! – Farkasölő nem akarná, hogy bűntudatot érezz. Én sem. Csak bízz benne! Ahogy kinyújtotta a karját, hogy megölelje Amyt Loretta egy kiáltást hallott. Hátranézett a szekerek kis csoportjára, és egy nőt látott feléjük integetni és őket hívogatni. – Valami van ott fenn! Amy hunyorgott a napfényben. – Kell nekik a trágyájuk, vagy nem? Tökfejű nő! Ha azt hiszi, hogy innen visszafutok egészen odáig, nagyon téved. Mit mond? Loretta hegyezte a fülét, de nem tudta kivenni. – Jobb, ha visszamegyünk. Lehet, hogy megjavították a szekeret, és készen állnak arra, hogy… Loretta megfagyott a szavak a torkában akadtak. Szeme sarkából komancsokat látott, száznál jóval többet. Kényszerítette magát, hogy megfordítsa a fejét. Lovon ülve szoros sorokat formáltak a harcosok, összeért a térdük, és három sor mélyen álltak. Első pillantásra egyikük arca sem volt ismerős. – Ó, istenem, Amy, fuss! Elhajította a zsákot, megragadta Amy karját, és ollózó lábakkal szaladt az alacsony, göndör fűben a szekerek felé. Eddig a pillanatig nem is vette észre, milyen messzire mentek. Lehetetlen volt, hogy odaérjenek. Lehetetlen. A Bartlették farmjának képe forgott a fejében. Sarka hozzávágódott a földhöz, a becsapódás belenyilallt a lábába. Amy szoknyája belegabalyodott a lábába, és hassal előre a fűbe esett. Loretta levegőért kapkodva felemelte. – Siess, Amy! Ó, istenem, siess! Puskadurranás hasított bele a levegőbe, olyan hangosan, hogy Loretta a fülében érezte a visszhangját. Amy megállt, a szemei hatalmasra kerekedtek, a szája remegett. – Amy! Gyere! Újabb lövés hallatszott ezúttal a szekerek felől. A komancsok magas hangú harci kiáltást eresztettek ki magukból. Az első sor nekilendült, nagy ívben haladva, hogy mindkét oldalon megtartsák a harcrendet. Loretta megragadta Amy karját, hogy előrehúzza. A szekerek. Muszáj odaérniük a szekerekhez. Különben teljesen védtelenek. Az ezután felhangzó lövések gyorsaságra ösztönözték Lorettát. Nem tudta biztosan, merről jönnek. Csak azt tudta, hogy egy teljes indián támadás volt kibontakozóban, és ő és Amy az indián harcosok és a szekerek között voltak. Kérlek, istenem! Kérlek, istenem! Sikoltások töltötték meg a levegőt. A föld rezegni kezdett Loretta lába alatt. Rémülten pillantott hátra a válla fölött, és látta, hogy lovak közelednek feléjük. A

CATHERINE ANDERSON

274 INDIÁN HOLD

következő pillanatban a nagylábujja elakadt egy fűcsomóban, megtántorodott, és elveszítette Amy karját. Ahogy próbálta visszanyerni az egyensúlyát, felsikoltott: – Fuss tovább! És Amy így tett. Vak pánikban. Nem a szekerek, hanem a komancsok felé. Loretta utána fordult. – Amy! Gyere vissza! Nem ismernek téged! Gyere vissza! Amy csak futott tovább a rossz irányba, szaporán, mint egy őz. Loretta utána ugrott, és próbálta elkapni a karját. Az ujjbegyei éppen hogy megérintették Amy ruhájának ujját, és üresen maradtak. Rémült pillantást szegezve a közeledő indiánokra, Loretta megingott, és elbotlott. Fürge Antilop! Nem csoda, hogy Amy az indiánok felé futott. Fürge Antilop az első sorban lovagolt, és Amy bizonyára meglátta. Félelmében olyan ember felé tartott, akiről tudta, hogy védelmezni fogja. Loretta tántorogva megállt, és mindkét kezét a szájára tapasztotta. Nézte, ahogy Amy a vágtázó komancs lovak felé fut. Mi lesz, ha Fürge Antilop nem látta meg? Mi lesz, ha valamelyik indián előrerohan, és megöli, még mielőtt Fürge Antilop megállíthatná?

Farkasölő, aki bal oldalon lovagolt, hirtelen mozgást pillantott meg, és felemelte a

puskáját, célba véve az alakot, amely feléjük rohant. Aranyszőke haj. Elméjében azonnal félelem robbant. Amy. Alig fogta fel, máris meglátta mögötte futni Lorettát. Megfordította a lovát, és hirtelen belerohant az első sorba. A többi támadó harcos kénytelen volt megállni anélkül, hogy figyelmeztetést kaptak volna. A lovak első patáikkal a levegőbe rúgtak. A komancsok, akik mögöttük jöttek, belefutottak a tömegbe, és kétségbeesetten küzdöttek, hogy irányítani tudják a lovaikat. A zűrzavarban Amy elveszítette Fürge Antilopot. Megfordult, és a szekerek felé kezdett futni. Elképesztő távot tett meg, mire Farkasölő visszanyerte az irányítást a lova fölött. Fojtogató félelem dagadt Farkasölő torkában. Amy, libegő szoknyával egyenesen a szekerek felé rohant, Loretta közvetlenül mögötte. Két ellentétes erő között. A fehérek, akik kiszúrták a nőket, abbahagyták a lövéseket, de Farkasölő a szeme sarkából látta, hogy egy indián harcos célba veszi őket. – Ka, ne! – Farkasölő cikcakkvonalban a férfi tűzvonalához lovagolt – Ne! Kegyetlen rúgással hirtelen kitörésre ösztönözte a lovát, és több méterrel megelőzte a támadó harcosokat, akik közül sokan másik törzsből származtak. Ők nem fogják felismerni Amyt vagy Lorettát. Ha nem állítja meg a lövéseket, az asszonyát és annak kishúgát megölhetik. Amikor biztos volt benne, hogy az alakulatból mindenki látja, megfordította a lovát, hogy szembekerüljön velük, és a feje fölé emelte a puskáját a tűzszünet jeleként. Loretta, még mindig Amy után sietve, abban a pillanatban észrevette Farkasölőt, hogy a lova kihúzódott a többiek elé. Levegőért zihálva megállt, és hátrapillantott. Farkasölő, széles hátát a szekerek felé fordítva, magasan ült a csődörén, és puskáját a feje fölött lengette. Mintha csak álmodott volna, azonnal megfordult. Farkasölő képe, ahogy célponttá teszi magát, teljes színben elméje festővásznára lesz festve élete hátralévő részében. A körülötte lévő hangokat elnyomta a rettegése. Csak a vér zúgott a fülében, lélegzetvételének velőtrázó kaparása, és Farkasölő nevének litániaként ismétlődő visszhangzása a gondolataiban. Futásnak eredt az indián felé. Az idő lelassult. Úgy érezte magát, mintha hideg melaszfolyón kellene átvánszorognia: a lába meghúzódott, a talpa a földhöz ragadt. Farkasölő. Mint egy üveg alatt csapdába esett kép, ott magasodott a szeme előtt, minden egyes részletét teljes világosságával megvilágította a napfény, de mégsem érte őt el. Farkasölő. A szekereknél lévő fehérek meg fogják CATHERINE ANDERSON

275 INDIÁN HOLD

ölni. Számukra ő nem egy ember volt, hanem egy állat. Bár még mindig úgy másfél méterre volt tőle, kinyújtotta a kezét. A neve néma sikoly volt az ajkán. Amikor a lövés felhangzott, Loretta megrándult, mintha a golyó az ő testébe csapódott volna. A durranás visszhangzott majd újra visszhangzott, hangosan és visszaverődve, hirtelen visszavonhatatlanul teljesítve be legszörnyűbb félelmét. Futás, futás. Csak Farkasölőt látta, ahogy egyik pillanatban csodálatosan, büszkén ül a lován, majd a másikban előredől, mintha egy erős kéz háton csapta volna. Oldalra bukott a lováról. Zuhant, zuhant, megállás nélkül zuhant. Farkasölő. Lelőtték. Loretta ennél tovább nem tudott gondolkodni. A többi komancs képe elhomályosodott előtte. Farkasölő volt számára az egyetlen valóság, és a halál hideg ujjai épp rácsavarodtak. Az elmúlt három hónap eseményei pörögtek végig Loretta fejében, mint egy színdarab felvonásai. Vad fogva tartója, bizalmas barátja, gyengéd szeretője. Nem veszíthette el így. – Farkasölő! Ó, kérlek, drága istenem, Farkasölőt ne! Odaért hozzá, és térdre rogyott. Próbálta a karjába venni. Halott súly. Nem tudta felemelni. Vér, mindenhol vér. Megkínzott nyögés jött ki a torkából. Farkasölőt ne! Remegő kézzel megfogta a férfi állát, és a nevét zokogta. Ez a komancs nem tudja megváltoztatni az arcát. Megérintette a sebhelyet, amely felhasította az orcáját, az élettelen ajkat, amely oly sokszor suttogott számára vigasztalást Ha Loretta arca Farkasölő szívébe van vésve, az övé Loretta lelkébe. – Ne halj meg! Farkasölő, kérlek, ne halj meg! Szeretlek! Farkasölő… – Szakadozva feltörő zokogás szakította szét a szavakat. – Szeretlek… Nah-ich-ka, hallasz? Szeretlek! Nem halhatsz meg és hagyhatsz itt engem! Kérlek, ne hagyj el! Mintha a hangja valamiképpen elért volna hozzá, Farkasölő nagyon enyhén megmozdult, és felnyögött. Remény áradt szét Lorettában. Most először a sebre összpontosított, és látta, hogy a vállát érte. Nem végzetes, ha megállítják a vérzést, ha megkapja a megfelelő ellátást. Amint átvillant az agyán ez a gondolat, egy újabb félelem támadta meg. Rémülten pillantott a szekerek felé, és Farkasölő testére vetette magát. – Ne lőjenek! – Kiáltása belehasított a levegőbe. – Ne lőjenek, maguk átkozottak! Csönd borult a síkságra. A fehérek már beszüntették a tüzet, mert féltek lelőni a saját emberüket. A komancsok, még azok is, akik sosem látták Farkasölő aranyhajú feleségét, csak hallottak róla, leengedték a fegyverüket. Fürge Antilop leugrott a lováról, és futásnak eredt. Harcos az első sor távoli jobb oldaláról ugyanígy tett. A két férfi egy pillanatot sem vesztegetett. Gyengéd karokkal elhúzták Lorettát a férjétől. Felemelték Farkasölő elernyedt testét, és feltették a lovára. Loretta felpattant, és tehetetlen kétségbeeséssel nézte, ahogy Fürge Antilop átvezeti Farkasölő csődörét a többiek között, Harcos pedig visszarohan a tarka lovához. – Harcos! Ne hagyj itt! Kérlek, ne hagyj itt! Mielőtt elindult volna, Harcos hátranézett Lorettára, sötét szemei szikráztak, az arca megsebzett volt. Majd eltűnt a sorok között. Amilyen gyorsan közeledtek, ugyanúgy visszavonultak. Loretta addig állt ott egyedül a síkságon a szélben, amíg el nem tűntek a látóhatárról. Amikor már többé nem hallotta a lovaik patájának dübörgését, felemelte a karját, és a bőrét elszínező karmazsinvörös foltokra meredt. Farkasölő vére. A végső áldozat. És egy pillanatnyi tétovázás nélkül tette, az iránta érzett szerelemből. A fájdalom, amit ez a tudat okozott, túl mélyre hatolt ahhoz, hogy könnyezni tudjon.

Aznap éjjel vacsora után Loretta a tűz mellett ült. Egy felfordított vödröt használt

sámliként, egy bögre zaccos kávé volt a kezében, és pillantása kifejezéstelenül a mozgó lángokba meredt. A többi nő a tűz körül csak ritkán szólalt meg. Loretta úgy CATHERINE ANDERSON

276 INDIÁN HOLD

gondolta, egyesek azért, mert féltek egy újabb indián támadástól, mások pedig kétségtelenül azért, mert zokon vették az ő jelenlétét, és biztosak akartak lenni abban, hogy ezt a tudomására is hozzák. Egy komancs asszonya. A reggeli látványosság után mindenki tudta róla. Loretta azonban nem törődött ezzel. Szikla méretű fájdalom volt a mellkasában. Nem tudta, Farkasölő életben van-e. Lehet, hogy soha nem is fogja megtudni. A férje volt. Szerette őt. Miért nem tudják fezek a nők megérteni? Inkább úgy viselkedtek, mint férgek a liszteszsákban. Talán igazuk volt. Most már nem tartozott közéjük. Nem volt biztos benne, hogy valaha is tartozni fog valahova. Harcos szeme. Soha nem fogja elfelejteni, hogyan nézett rá, mielőtt ellovagolt. Nem ő sütötte el a fegyvert, de ő volt az oka annak, hogy Farkasölőt lelőtték. A vád rá volt írva Harcos arcára. Loretta sóhajtva hátrabillentette a fejét, és a csillagokat fürkészte. A telepesek, egy újabb támadástól tartva, szoros körbe rendezték a szekereiket. Érthetően mindenki ideges volt a Shaney család szekerének megjavítása miatti késlekedés miatt, és féltek a nyílt területen tölteni az éjszakát. Figyelmen kívül hagyták Loretta ígéretét, miszerint a komancsok nem fognak visszajönni. Mintha Harcos egy újabb támadást intézne egy csapat szekér ellen, amikor tudja, hogy Farkasölő asszonya is ott van! Egy prérifarkas vonított, a hangjától Loretta gerincén borzongás futott végig. Hegyezte a fülét hallgatózott – Remélem, ez az, aminek hangzik, és nem valami indián – suttogta Mrs. Cortwell. – Valószínűleg egy prérifarkas – válaszolt Mrs. Spangler. – Nézze meg azt a holdat! Tökéletes az öldökléshez. A férjem csak indián holdnak hívja. A tűz pattogott egyet, és Mrs. Shaney megriadt – Nyugalom! Az idegeim tönkrementek. A prérifarkas megint csaholt, kiáltása gyászosan és magányosan szállt az ég felé. Loretta felállt, a szívverése felgyorsult. – Mi az? – kiáltott Mrs. Spangler. Mrs. Cortwell a torkához szorította a kezét. – Ó, istenem! Az indiánok azok! – Talpra ugrott – Matthew! Matthew Cortwell, hova tűntél? Indiánok jönnek! – Nem fogják bántani magukat – mondta Loretta halkan. – Maradjon nyugodt, Mrs. Cortwell! – Maga könnyen beszél, maga komancs szajha! Loretta sarkon fordult, és otthagyta a tüzet. Mrs. Cortwell kiáltozásaitól felriadva Henry bácsi jött elő a szekérből, és állt az útjába. – Gondolni se merj rá, Loretta Jane! – Farkasölő az, Henry bácsi! – Nem tudhatod. Meg akarsz válni a hajadtól, te lány? – Megragadta a karját. – És nemcsak erről van szó, de ránk is gondolnod kell! Hogy néz ez ki? Még néhány férfi gyűlt köréjük. Loretta a feszült arcokra pillantott, és csapdában érezte magát. Megint hallotta a prérifarkast. Farkasölő. – Megyek. Engem hív, és én megyek. Mr. Cortwell közelebb húzódott. A kalapját mélyen a szemébe húzta, a karima fekete árnyékot vetett az arcára. – Ha elmegy, asszonyom, akkor nem jön vissza. Ezt értse meg! – Így van! – értett egyet egy másik férfi. – Nem akarunk magunk között átkozott indiántámogatókat. Menjen hozzá, isten hírével, de azután ne változtassa meg a bolond döntését! Loretta először az egyik, majd a másik férfira meredt. Gyűlölettel telt szemekkel néztek rá. Abban a pillanatban tudta, hogy ha kilép a szekerek köréből, a döntése visszavonhatatlan lesz. Hirtelen félni kezdett. A tűz fénye mögött komancsok vártak, CATHERINE ANDERSON

277 INDIÁN HOLD

valószínűleg ugyanazok a komancsok, akik megölték Mrs. Bartlettet. Egy harci csapat. Ezek a férfiak itt körülötte a saját fajtája voltak, az ő világának képviselői. Ha hátat fordít nekik, hátat fordít mindennek, ami ismerős és kedves számára, beleértve a családját is. Farkasölő egyszer már elhagyta. Mi lesz, ha most nem azért jött, hogy elvigye őt, csak azért, hogy tudassa vele, jól van? Loretta, a döntésképtelenségtől megbénulva, nyelt egyet, és riadtan pillantott a szekerek mögötti sötétségbe. Ha most nem megy Farkasölőhöz, lehet, hogy az indián soha többé nem közeledik hozzá. Szíve alatt hordta a gyermekét. Farkasölőnek joga volt ezt megtudni. Ha odamenne hozzá, a férfi többé nem hagyná el. Főként akkor, ha megtudná, hogy ő nem jöhet vissza a szekerekhez. Ugyanakkor a harc az övéiért fontos volt számára. Loretta emberei oly sok vért ontottak a falujában! Bizalom. Könnyebb volt kimondani, mint megtenni. Loretta egy pillanatig küzdött, képtelen volt meghozni a döntést. Chase Kelly Wolf. Indigó Nicole Wolf. A gyermekének joga van megismernie az apját. És ha ő nem szedi össze a bátorságát, ez a lehetőség elvész. Úgy akarja eltölteni élete hátralévő részét, ahogy Rachel néni tette: a tükörben keresve és szidva önmagát? Loretta kihúzta a karját Henry szorításából. Ha indul, sietnie kell, még mielőtt Farkasölő feladja, és elmegy. Átküzdötte magát a férfiak között, figyelmen kívül hagyva a sértegetéseket, amelyeket utána dobtak. Amy jelent meg a sötétségből. Loretta tudta az arckifejezéséből, hogy hallotta a beszélgetést. Megállt, és szélesre tárta a karját, hogy heves öleléssel magához szorítsa a kis unokahúgát. – Szeretlek, Amelia Rose. Ezt soha ne felejtsd el! Amy válla rázkódott a zokogástól. – Nem fogom! Hiányozni fogsz, Loretta! Nagyon. Loretta még szorosabban ölelte. – Egy nap talán újra együtt lehetünk. A kezedben kell tartanod a gyermekemet! – Talán, miután Fürge Antilop értem jön. – Amy nyelt egy nagyot, és elhúzódott. – Megmondod neki, ugye? Hogy nem felejtettem el a neki tett ígéretemet! Hogy várni fogok rá! – Megmondom. – Jobb, ha mész. – Amy megdörzsölte az öklével az arcát. – Indulj! Mielőtt Farkasölő elmegy! Loretta szánakozón pillantott a szekérre. – Mondd meg Rachel néninek, hogy… – Tudja. De megmondom neki. Loretta Amy orcájához érintette a kezét. Próbált mosolyogni, de túlságosan félt ahhoz, hogy sikerüljön. – Viszlát. – Viszlát, Loretta Jane. Viszlát! Ez a sző követte Lorettát a sötétségbe. Viszlát! Ahogy messze maga mögött hagyta a szekereket, magányosabbnak érezte magát, mint eddig bármikor az élete során. A síkság holdfényben fürdött. Loretta lassan körbefordult, de senkit nem látott. Ha Farkasölő ott volt valahol, miért nem mutatta meg magát? A prérifarkas hívása megint az ég felé szállt. Loretta a hang irányába fordult, és a domb felé futott. Ahogy felért a lejtőn, Farkasölő derengett fel az árnyékból, magasan és sötéten, a szélben lebegő hajjal. A felső mellkasa és a válla cikcakkban tépett ruhadarabokkal volt bekötözve. Karton és muszlin. Lépéseit lelassítva Loretta tovább haladt felé, majd megállt. Vajon még mindig asszonyának akarja őt Farkasölő? Annyi minden történt azóta, hogy utoljára látták egymást. Annyi fájdalom és szomorúság. Az arcára árnyék ült, így Loretta semmit nem tudott kiolvasni az arckifejezéséből. CATHERINE ANDERSON

278 INDIÁN HOLD

Amikor Loretta néhány lépésnyire tőle megállt, Farkasölő szíve kihagyott egy ütemet, majd hevesen kezdett verni. Ahogy az ezüstös sötétségben nézte őt, egy tosi nőt látott tosi öltözetben. Sápadt bőrét és aranyhaját megvilágította az indián hold fénye. Ahogy a prófécia megjósolta, egy magas helyen álltak Loretta a tosi tivo földjén, míg ő, a velejéig komancs, az Emberek földjén. Hatalmas távolság választotta el őket, olyan távolság, amelyet nehezebb áthidalni, mint a közöttük lévő néhány lépést. Farkasölő fájón vágyódott arra, hogy kimondjon dolgokat, de semmi nem tűnt elégnek. Rájött, hogy a vérrel telt hatalmas szurdok nem a földön volt, hanem a szívükben. Olyan fájdalom volt Loretta szívében, amely mélyen belehasított az övébe is. Tudta, hogy ugyanez a fájdalom a sajátja is. Az apja, Magas Fű Leánya, a szülei. Annyi mindenkit veszítettek el! – Jól vagy? – kérdezte Loretta. Farkasölő gyönge volt a vérveszteségtől. A válla olyan volt, mintha vörösen izzó szenet ástak volna el benne. – Jól. Eljöttél, ugye? Sok dolgot kell megbeszélnünk. – Láttam a barátod patanyomát a Bartlett-farmon – mondta Loretta remegő hangon. – Egy nőt és két kislányt öltek meg. Tudom, hogy ott voltál. Farkasölő becsukta a szemét. Bárcsak be tudná zárni a közöttük lévő távolságot, és a karjában tarthatná Lorettát! Az elutasítástól való félelem azonban visszatartotta. – Kicsim, én… – Ne! – felemelte a karját – Ne mondj semmit Farkasölő! – A karja remegett, ahogy maga mellé engedte. – Nem akarom, hogy megmagyarázd. Tényleg nem! Nincs rá szükség. Hatalmas szükség volt rá. Farkasölő a földet fürkészte, és a megfelelő szavakat kereste a szívében. Semmi nem jutott eszébe. – Utána mentem a farmra. Az igazat mondom. Pillantását Lorettára emelve próbált a gondolataiban olvasni. Mi lesz, ha nem hisz neki? Amikor megpróbálta elképzelni, milyen lenne az élete Loretta nélkül, csak ürességet látott. Hinnie kell neki. Félelemmel telve, ahogy még sosem, kinyújtotta a karját Loretta felé, tenyerét szétnyitva és felfelé fordítva. Loretta egy végtelen pillanatig csak meredten nézte a kinyújtott ujjakat, majd egy elfojtott kiáltással a férfihoz rohant. Ahogy keze találkozott Farkasölő kezével, Farkasölő magához húzta karcsú testét sértetlen karjával, és addig ölelte, amíg attól nem félt, hogy a csontjai összetörnek. Tavaszi virágok. Lágy, mint a nyúlszőr. Meleg, mint a napsugár. Zokogás mardosta a mellkasát. – A vállad! Megsérted magadat! – Ez semmi. – Nem hazudott. A fájdalom távolinak tűnt most, mint a sólyom körözése. Később majd leszáll, hogy a húsát tépje, de most még figyelmen kívül tudja hagyni. Farkasölő Loretta nyakának ívébe, kedvenc helyére temette az arcát. Annyi éjszakán át álmodott erről! Annyi éjszakán át sóvárgott utána! Könnyek szöktek a szemébe, és remegés áradt végig a testén. – Annyira szeretlek, kicsim! Annyira szeretlek! – Én ugyanúgy szeretlek téged, Farkasölő. Amikor elhagytál, azt hittem, meghalok. – Eljössz velem innen, és jársz a lábnyomomban? Feszült csönd telepedett közéjük. – Ó, igen, Farkasölő, igen. – Ne hozz elhamarkodott döntést! Nyugatra kell mennünk. Egyedül, Kék Szem, mindent magunk mögött hagyva. Mindenkit, akit szeretünk, a te embereidet, az én embereimet. Loretta, az érzelmeinek erejétől remegve kezébe vette Farkasölő arcát. – Farkasölő, te vagy az én emberem. Bárhová követlek.

CATHERINE ANDERSON

279 INDIÁN HOLD

– Nem ismerem az utat. – Hangja ünnepélyes volt, a szavak, amelyeket kimondott, vontatottak. Nem volt könnyű bevallania a sebezhetőségét. De ez most nem a büszkeség ideje volt. Ha Loretta úgy döntött, követi őt, lehet, hogy az életét kockáztatja. Farkasölő azt akarta, hogy ezt ő is tudja. – A dal azt mondja, új nemzetet hozunk létre, de ez a komancs attól fél, kettőt is alig tud majd etetni. Ha mögöttem jársz, eltévedt embert követsz. Loretta átkarolta Farkasölő derekát, és arcát a mellkasához nyomta. Magába szívta a bőrének illatát Pillantása az óriási holdon állapodott meg, amely lesütött rájuk. Hold Anya vigyázza lépteiket. – Nem vagy eltévedve, Farkasölő. A dalod szavai vezetnek. És ha elbizonytalanodsz, a Nagy Istenek majd irányítanak téged… arra a helyre, amelyet meg kell találnunk. Az Emberek dalát énekeljük majd a gyermekeinknek. A komancsok és a tosi tivók egyként fognak élni örökké. Nem látod? Te és én vagyunk az új kezdet. – Megdöntötte a hátát, hogy a férfi szemébe lásson. – Farkasölő és az ő sárgahajúja, együtt, egyként. – Hiszel benne? – Farkasölő Lorettát fürkészte, nem kicsit meglepve. – A dalom szavai a szívedben vannak? Loretta könnyek között mosolyogva elmondta neki a nevének jelentését. – Igen, hiszek benne. Hiszek a Nagy Isteneidben, hiszek a dalodban, de, ami még fontosabb: hiszek benned. – Ujjbegyeit a Farkasölő arcán végighúzódó forradáshoz érintette. – Nem félek semmitől, kivéve, ha nélküled kell lennem. Ma reggel azt hittem, meghaltál… Még sosem féltem ennyire. Soha. Vörös Bölény bukkant fel a sötétben, kedvenc harci póniját vezetve. Loretta és Farkasölő egymást ölelve szembefordultak vele. Amikor Vörös Bölény Lorettához ért, megfogta a karját, és ujját a ló kantárjára csavarta. – Vörös Bölény, nem fogadhatom el a harci pónidat! Loretta tudta, hogy ez a ló volt Vörös Bölény legkedvesebb tulajdona, tökéletességre edzett, legnagyszerűbb társa, amikor csatába ment. Hatalmas megtiszteltetés volt, hogy őrá akarta átruházni, talán a legnagyobb megtiszteltetés, amelyet egy harcos bárkivel megtehet, de Loretta nem tudta tiszta lelkiismerettel elfogadni a felajánlást – Kérlek, tartsd meg a lovat! – Az unokatestvérem nagyszerű komancs feleségét nagyszerű ló kell hogy vigye. Soha nem jutsz el a nyugati tájakra egy vézna, rosszul edzett tosi tivo lovon. Vörös Bölény kinyújtotta a kezét Loretta felé. Barátságban. Loretta egyszer megesküdött, hogy soha nem fogja barátságban elfogadni Vörös Bölény kezét, soha. Egy pillanatig habozott. Majd a gyűlölet utolsó kemény kis csomója is szétporladt benne, és tenyerét a férfi tenyerébe tette. Tudta, hogy az anyja helyeselné ezt Loretta és Farkasölő számára az embereik közötti háborúnak véget kell érnie. A múltnak nem volt helye az életükben, nem volt helye a keserűségnek. Vörös Bölény elmosolyodott Farkasölő felé biccentett, és megfordult, hogy elmenjen. – Vörös Bölény, átadnál egy üzenetet Fürge Antilopnak? Mondd meg neki, hogy Amy nem felejtette el az ígéretét, és várni fog rá! Vörös Bölény búcsút intve felemelte a karját. – Megmondom neki. Ahogy Vörös Bölény eltűnt a sötétben, Farkasölő keze, amely Loretta megvastagodott derekát fogta, szorosabban ölelt. Farkasölő lepillantott, és kérdőn felemelte a szemöldökét. Csodálkozással az arcán a másik tenyerét Loretta enyhén megduzzadt hasára tette. – Kék Szem, ez micsoda? Loretta könnyeken keresztül nézett fel rá. – A gyermekünk, Farkasölő. Farkasölő meleg ujjai megfeszültek, és védelmezőn megpihentek Loretta hasán. A szája lassú mosolyra húzódott CATHERINE ANDERSON

280 INDIÁN HOLD

– Egy gyermek… – A szavak áhítatosan suttogtak – A mi gyermekünk. Loretta Farkasölő kezére tette a kezét. Annyira tele volt az iránta érzett szerelemmel, hogy úgy érezte, bele tudna halni. A jövő tele volt bizonytalansággal. Az előttük álló út tele lehet veszéllyel. És ők teljesen egyedül lesznek. Két ember, a világ ellen. Ez azonban nem ijesztette meg. Az ő szerelmük nem átlagos szerelem volt, és Loretta tudta, hogy az életüknek sokkal nagyobb célja van annál, mint hogy egyszerűen együtt legyenek. Meg fogják találni az útjukat nyugatra, ahogy a prófécia megjósolta. Loretta tudta, hogy így lesz. A komancs nemzet halálra volt ítélve. Semmi nem állíthatta meg a fehér telepesek áradatát, amely végigsöpört a földjükön. Egy egész fajt fognak végül legyőzni, és majdnem teljesen eltiporni. Ő és Farkasölő olyanok voltak, mint a szél hátán úszó magok. Valahogyan, valahol meggyökereznek, és megerősödnek. Általuk az Emberek tovább fognak élni. Az istenek jelet küldtek neki és Farkasölőnek, hogy segítsenek nekik hinni, hogy hitet adjanak nekik. Loretta többé nem kételkedett Farkasölő dalának szavaiban, amely valóra fog válni. Egy gyermek nőtt benne, aki tosi tivo és komancs egyszerre. A nagy indigókék szemű harcos, és az ő mézhajú asszonyának gyermeke. Egy gyermek, aki új reményt hoz az Embereknek és a jövőnek.

CATHERINE ANDERSON

281 INDIÁN HOLD