Catherine Anderson - Nyari Szello

ROMANTIKUS

REGÉNYEK

Catherine Anderson NYÁRI SZELLŐ Rachel Hollister öt éve él már elevenen eltemetve az otthonában: azóta, hogy családját egy orvlövész lemészárolta. A borzalmas vérengzést csodával határos módon túlélő lány mindennemű kapcsolatot megszakít a külvilággal, és bezárkózva a házba, bedeszkázott ablakok és ajtók mögött, magányosan és rettegésben tölti a napjait. Egyetlen embert enged csak a közelébe, egyedüli támaszát, a családi farm hűséges öreg munkafelügyelőjét, Darby McClintocht. Ám amikor Darby egy napon életveszélyesen megsebesül, mert valaki hátba lövi, Rachelnek rá kell döbbennie, hogy a rémálom nem ért véget, és az élete továbbra is veszélyben forog. A magára maradt és kiszolgáltatott lánynak nem marad más lehetősége, mint elfogadni a szomszéd farm ismeretlen tulajdonosának, Joseph Paxtonnak a segítségét - és az addig biztonságot jelentő világába beengedni a rettegett külvilágot. Rachel és Joseph találkozása nem csupán két világ, két gondolkodásmód újratalálkozása hosszú idő után, hanem a bizalom és a türelem, az elfogadás és a megértés próbája is. Joseph, akit első pillantásra megbabonáz Rachel szépsége és intelligenciája, hamarosan megérti és elfogadja az általa teremtett különös világot is, és mindent megtesz azért, hogy teljesebb életet biztosíthasson számára. Rachelnek azonban ahhoz, hogy le tudja rombolni az önmaga köré vont falakat, hatalmas elszánásra van szüksége; ahhoz pedig, hogy újra teljes élete élhessen, meg kell szabadulnia az őt kísértő rémálmoktól, a fojtogató rettegéstől, és szembe kell néznie a feldolgozatlan múlttal és - legyen bármennyire fájdalmas is - családja gyilkosával.

GENERAL PRESS KIADÓ ALAPÍTVA 1988-BAN

CATHERINE ANDERSON 1 NYÁRI SZELLŐ

ROMANTIKUS REGÉNYEK

A mű eredeti címe Summer Breeze Copyright © 2006 by Adeline Catherine Anderson Hungarian translation © SZABÓ ÁGNES © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította SZABÓ ÁGNES Szerkesztette HÁMORI VALI A borítótervet GREGOR LÁSZLÓ készítette

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 171 6 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető BESZE BARBARA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő SZALA BOGLÁRKA Készült 22 nyomdai ív terjedelemben, 53 g-os, 2,4 volumenizált Norbulky papíron. Kiadói munkaszám 1890-09


Unokámnak, Liam Ross Andersonnak, a legkisebb családtagnak, aki szívünket szeretettel, életünket vidámsággal tölti meg. Nemsokára látjuk egymást, kicsi tündérkém.

Prológus

2005. március 15.

V

astag porfelhő szállt föl a bőröndből. Tucker Coulter elhessegette az arca elől, és köhögni kezdett. Amikor a porszemcsék végre nem szúrták már a szemét, kirázta sötét hajából a piszkot, és hunyorogva nézett körül a homályos padláson. Vagy az anyja emlékezett rosszul, vagy ő nyitott ki rossz tevebőr borítású bőröndöt. A hat babakönyv – egy rózsaszín és öt kék színű – helyett mindössze egy, az évek során megsárgult, itt-ott már kilyukadt menyasszonyi ruhát talált. Meglepetten emelte ki a bőröndből a ruhát, remélve, hogy a babakönyvek alatta rejtőznek. De nem volt szerencséje. A gyermekkori emlékeket őrző albumok helyett egy vaskos, zöld könyvet rejtett a bőrönd mélye, amelynek borítóján aranyozott betűkkel a Naplóm felirat állt. Talán az anyjáé? Tucker érdeklődve vette kézbe a könyvet, és lapozta fel az első oldalt, melyre folyékony, nőies, dőlt betűkkel valaki a következőket írta: Naplóm, 1882. április 27., csütörtök. Alatta pedig a név: Rachel Marie Hollister. Tucker még sosem hallotta ezt a nevet. Kíváncsiságából azonban mit sem veszített. Az ember nem mindennap akad rá egy több mint száz éve írott naplóra… Szeretett volna többet is megtudni, így türelmetlenül a következő oldalra lapozott. A tinta az évek folyamán elhalványult, ráadásul a padláson alig volt fény, ezért csak nehezen tudta kisilabizálni a betűket. Ezt a naplót ma, a tizenötödik születésnapomon kaptam ajándékba mamától és papától. Minden áldott nap írni fogok bele, és biztonságos helyre rejtem majd el, hogy Daniel és Tansy soha ne találhassa meg. Tucker, bár nagyon ritkán tette, most mégis elmosolyodott. Daniel és Tansy csakis Rachel öccse és húga lehetett – gondolta. Ő maga is nagycsaládban nőtt fel, így át tudta érezni a fiatal lány magánéleti problémáit. Továbblapozott, átfutott néhány bekezdést, s nem győzött ámulni Rachel tökéletes stílusán és helyesírásán. A lány írt az iskoláról, és többször is megemlítette az öreg és hitvány jelzőkkel jellemzett Pitt tanár úr nevét, aki gyakran alkalmazta a testi fenyítés módszerét. Tucker úgy vette ki a sorokból, hogy Rachel öccse, Daniel szinte naponta kapott tőle körmöst. Annál a bekezdésnél, melyben Rachel arról számolt be, hogy Denver névre hallgató kutyája hogyan rágta szét a vadonatúj csizmáját, Tucker újra elmosolyodott. Úgy érezte, visszauta-


zott az időben, átlépett egy másik korba. Az egész annyira valóságosnak, annyira közvetlennek tűnt, mintha Rachel Hollister előző nap vetette volna papírra a sorait. Türelmetlenül lapozott tovább, még többet akart tudni erről az ismeretlen lányról. A következő bekezdés azonban letörölte arcáról a mosolyt. Rachel helyesírása megváltozott, szavaiból szomorúság, levertség áradt: 1888. december 17.’étfő Az évnek ebben a szakaszában vala’ogy mindig olyan magányosnak érzem magam. Nem tudok nem gondolni a régi karácsonyokra – mama ’ázi sülijeinek csábító illatára, s Daniel izgatottságára, amikor elindultak a papával, ’ogy kiválasszák a tökéletes fát. Tucker zavartan vonta össze a szemöldökét. A szöveg hibái nem helyesírási hibák voltak, Rachel – láthatóan szándékosan – csak a h betűket hagyta el a szavakból, s gondosan egy aposztróffal helyettesítette azokat. Különös. Amikor leírta a szavakat, nyilvánvalóan tudatosan hagyta ki mindig ugyanazt a betűt. Annyira ’iányoznak! Bárcsak újra fűz’etnék láncot bogyókból Tansyvel, és ó, bárcsak 'all'atnám a papa 'angját még egyszer! 'uszonegy éves vagyok, nemsokára 'uszonkettő. Lassan öt éve, 'ogy itt 'agytak engem, és majdnem ennyi ideje annak is, 'ogy ki bírtam lépni a 'ázból Vannak napok, amikor annyira magányos vagyok, 'ogy attól félek, megőrülök, de próbálok kitartani. Tucker nem tudta elképzelni magáról, hogy öt éven keresztül ne tegye ki a lábát a házból. Talán Rachel Hollister agorafóbiás volt? Nagyon úgy tűnik. Elolvasott még pár sort, aztán becsukta a könyvet, és felállt. – Anya! – kiáltotta, ahogy elindult lefelé a padlásról a garázsba vezető keskeny lépcsőn. – Hahó, anya! Mary Coulter kinyitotta a tűzbiztos konyhaajtót. Bő szárú pamutnadrágot és cseresznyepiros blúzt viselt, melyet fehér köténye félig eltakart a mellénél – pontosan úgy nézett ki, ahogy egy tipikus, mai nagymamát elképzelünk: kedvesen molett, de még mindig csinos, rövidre vágott, göndör, barna haját csak pár ősz szál tarkította. – Megtaláltad a születési anyakönyvi kivonatodat? A téli időszak üzleti pangása és a gazdasági válság miatt Tucker szabadságot volt kénytelen kivenni, s az útlevél kiállításához szüksége volt a születési bizonyítványára. – Nem. Rossz bőröndöt nyitottam ki. A babakönyvek helyett ezt a naplót találtam – emelte magasba a könyvet. – Ki az a Rachel Hollister? Mary kék szeme zavartan csillant meg. – Rachel kicsoda? – Hollister. Ez az ő naplója. Az első bejegyzés 1882-ből való. Mary szélesre tárta az ajtót a fia előtt. Tucker egyenesen az asztalhoz ment, és kinyitotta a poros, régi naplót. – Gyere, anya, nézd meg! Nagyon érdekes. – Ó, istenem! – Mary kerek arcán ráncok keletkeztek, ahogy elmosolyodott. – Teljesen elfeledkeztem róla, hogy ez nálunk van. Ez Rachel Paxton naplója. – Ide az van írva, hogy a vezetékneve Hollister – javította ki az anyját Tucker. Mary megtörölte a kezét a kötényébe, és a könyv felé fordult. – A Hollister a lánykori neve volt. Aztán férjhez ment Joseph Paxtonhoz, dédnagyanyád, Eden bátyjához. CATHERINE ANDERSON 4 NYÁRI SZELLŐ

– Apa lángvörös hajú, hirtelen természetű nagyanyja? – jutottak eszébe Tuckernek a történetek Eden Coulterről. – Pontosan – nevetett fel Mary. – Bárcsak ismerhettem volna! Ha igazak a történetek, amelyeket apád mesélt róla, akkor Eden egy igazi hölgy volt. Sajnos meghalt 1954-ben, amikor apád még csak tizenkét éves volt, így aztán sosem találkoztam vele. – Nem tudtam, hogy a dédnagyanyám vezetékneve Paxton volt. – Eden akkor vette fel a Coulter nevet, amikor hozzáment apád nagyapjához, Matthew James Coulterhez – mosolyodott el Mary szomorkásán, miközben ujjait könnyedén végighúzta az elhalványult kézíráson. – istenem! Olyan fura érzés, nem? Végiggondolni, hogy milyen régen írták le ezeket a sorokat… Tucker beleakasztotta a csizmáját egy szék lábába, kihúzta az asztal alól, hogy az anyja le tudjon ülni, majd ő is leült mellé. – Hogy a fenébe került hozzánk Rachel naplója? – Az egész családját megölték – nézett fel a könyvből Mary –, ő volt az egyetlen Hollister, aki életben maradt. A naplóban több részt is Eden bátyja írt, ezért amikor Rachel meghalt, valamelyik gyereke elküldte a naplót dédnagyanyádnak. Mintegy emlékként. – Joseph? De hát ez Rachel naplója volt, nem? – Igen, de miután Joseph és Rachel összeházasodott, a naplóírást közösen folytatták. Tudod, hányszor kérdeztétek meg apádtól és tőlem, hogy hogyan találkoztunk, és hogyan lettünk szerelmesek egymásba? Tucker – aki évek óta nem kérdezősködött már erről, mert számtalanszor hallotta már a történetet – bólintott. – Nos, Joseph és Rachel ebben a naplóban mesélik el a saját történetüket. Természetesen mindketten a saját szemszögükből. – Mary tekintete a távolba révedt. – Egyszer nekifogtam, hogy elolvasom, de minthogy az öt gyerek közül legalább egy állandóan félbeszakított, végül felhagytam a próbálkozással. Amennyire emlékszem, elbűvölő olvasmány, egy amolyan hol férfi, hol női szemszögből elmondott történet. Bájos és romantikus, ugyanakkor rendkívül érdekfeszítő is, mert szó esik benne egy gyilkosról. Tuckert nem hatotta meg a romantika, a jó krimiket viszont kedvelte. – Egy gyilkosról? – Igen. Említettem, hogy Rachel családját megölte egy orvlövész. Ha jól emlékszem, egy kis öbölben piknikeztek, amikor valaki váratlanul rájuk tört és tüzet nyitott. Borzasztó – Maryt kirázta a hideg. – Egyedül Rachel maradt életben. – Elkapták aztán a fickót? – hajolt közelebb a könyvhöz Tucker, hogy elolvashassa a szöveget. – Még azt sem tudom, férfi volt-e, aki a mészárlást véghezvitte – vonta meg Mary a vállát. – Három, pelenkás kisfiú totyogott körülöttem, amikor megpróbáltam elolvasni a naplót, szinte semmire sem emlékszem. Kivéve azt az éjszakát, amikor Rachel és Joseph először találkozott. Belevésődött az agyamba, mert Joseph betört Rachel házába, aki aztán majdnem lelőtte őt. – Csak viccelsz, ugye? – Tucker végigfutott a bekezdéseken, miközben az anyja beszélt. – Ez annyira hihetetlen! Nem tudom elhinni, hogy ez a napló évek óta a padlásunkon hever! Bethany imádná, nem? – Bethany, Tucker egyetlen lánytestvére rajongott a családtörténetekért. – Ha egyszer a kezébe kerül, utána biztos harcolnunk kell, ha mi is bele akarunk olvasni. Elhallgattak. Amikor az oldal aljához értek, Tucker lapozott. Hamarosan már mindketten az asztalon könyököltek, a konyha pedig síri csöndbe burkolózott körülöttük. Semmit sem lehetett hallani a lélegzetvételükön és az óra ketyegésén kívül. – Ó, nézd csak – suttogta Mary – Joseph Paxton első bejegyzése. Látod a különbséget a két kézírás között?


Tucker bólintott. Egyértelmű volt, hogy a férfias macskakaparás nem lehet Rachelé. A szöveg fölött az 1889. március 22. péntek dátum állt. Tuckert már az első bekezdés lebilincselte. A tények ismeretében írom ezt, és tapasztalatból beszélek, amikor azt mondom, nincs magyarázat arra, hogy egy férfi miként lesz szerelmes. Talán ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor lódarázs csíp az ember szeme közé. Soha de soha nem gondoltam volna, hogy valaha le tudok mondani arról, hogy péntek esténként bemenjek a városba kártyázni vagy leöblíteni a torkom egy jó kis whiskyvel. Úgy véltem, az összes költői túlzás arról, hogyan lehet elveszni egy nő szemében, csak a bátyámnak, Ace-nek szólt, nem pedig nekem. Úgy hittem, én okosabb vagyok annál, hogy bedőljek egy ilyen szamárságnak. Tucker teljes mértékben azonosulni tudott ezekkel a sorokkal. Bátyjai már boldog családos emberek voltak, ő azonban nem érzett késztetést arra, hogy a nyomdokukba lépjen. Talán, jutott eszébe a képtelen ötlet, talán Joseph Paxtontól örökölte a házasság gondolatától való idegenkedését. – Egészen pontosan milyen kapcsolat is van Joseph Paxton és köztem? – kérdezte az anyjától. Mary rátette egyik ujját a naplónak arra a pontjára, ahol az olvasásban éppen tartott, és rosszalló tekintettel válaszolt, amiért megzavarták: – A dédnagybácsikád volt. Joseph így folytatta az írást: Mindezek ellenére úgy képzeltem, hogy ha egyszer mégis szerelmes leszek, akkor álmaim asszonya igazán különleges valaki lesz, valaki, aki olyan gyönyörű, mint a napkelte és a napnyugta és minden, ami a kettő között elérhető; jellemét tekintve pedig olyan édes lesz, mint a frissen pergetett méz Ehelyett a nő, aki elrabolta a szívem, első találkozásunkkor puskát fogott rám, s nem sokon múlt, hogy a kis rakoncátlan átküldjön a túlvilágra. Tuckert 2005-ből 1889 egy szeles márciusi napjára repítették a gondolatai.


Első fejezet

1889. március 22. borjú vonszolásában elfáradt, s az üsző elvesztése miatt elkedvetlenedett Joseph Paxton ledörzsölte Justin márkájú westerncsizmája sarkát egy fűcsomóban, hogy megszabaduljon a ráragadt trágyától, majd benyúlt az ingzsebébe az ott lapuló Crosscuts cigarettáért. Rettenetesen fáradt volt. A marhák leölése és megnyúzása sohasem tartozott a kedvenc tevékenységei közé, azon a napon pedig egyenesen lehangolta a feladat. A kés pengéjének minden egyes suhintása arra emlékeztette, hogy a kaszás újabb csatát nyert. A jövő héten mindenképp fel kell dolgoznia és tartósítania kell a húst. Csakhogy nincs annyi óra egy napban, hogy erre elég ideje legyen. Mindenki ilyen helyzetbe került, aki önállóan vágott bele a marhatartásba. A nappalok hosszúak voltak, az éjszakák rövidek, s akár esett, akár fújt, akár ünnepnap volt, a jó húst nem lehetett veszni hagyni. Joseph abban reménykedett, hogy jövő tavasszal már minden könnyebb lesz. A mostani üszők akkorra már beérnek, s valószínűleg kevesebb gond lesz a borjaikkal is. Arra is számított, hogy tavaszra már a számláján lesz az őszi marhavásár bevétele is, és így meglesz a rávalója, hogy segítséget fogadjon fel. Egyelőre még csak két bérest tudott alkalmazni, ők azonban már felvették a heti bérüket, és bementek a városba – vasárnap estig színüket sem fogja látni. Nekitámaszkodott a csűr melletti kerítésoszlopnak, és végighúzott egy szál gyufát Levi's farmerja oldalvarrásán. A fellobbanó lángot a kezével védte a széltől, majd elégedett sóhajjal rágyújtott egy cigarettára. Kétéves juhászkutyája, Buddy – akit még az anyja juttatott el hozzá San Franciscóból egy postakocsin –, leheveredett mellé. A hosszú szőrű, zömök, fürge mozgású, jó eszű kutya ahhoz a fajtához tartozott, melyet Dory Paxton szerint először egy baszk származású juhász hozott Kaliforniába, s aztán nagyon gyorsan kedvelt marhapásztorkutyává vált. Joseph tudta, hogy a kutyának is nehéz napja volt. Előhalászott a farzsebéből egy darab szárított marhahúst. Az okos, borostyánszín szempár, várakozással telve nézett rá. Buddy a levegőben kapta el a jutalomfalatot, rágás nélkül nyelte le, majd hátsó lábára ülve pitizett egy újabb falatért. Joseph újra és újra rácsodálkozott kutyája szépségére: aranylóan vörös bundáját az orrán, a mellkasán és a hasán fehér foltok tarkították. A többi, általa ismert kutyához mérve, a férfi leginkább egy skót juhászkutyához tudta volna hasonlítani Buddyt – eltekintve a bundája színétől, az orrától, mely rövidebb és kevésbé hegyes volt, s a testalkatától, mely kicsit kisebb volt, mint a collieké. Mindez azonban nem számított. Josephet csak az eredmény érdekelte, s ez a kutya kiválóan terelt szinte bármilyen állatot – általában teheneket, de a csirkékkel is elboldogult. – Nincs nálam több, te telhetetlen haspók. Nem kapsz többet, míg be nem fejeztük mára a munkát. Joseph fején átfutott, milyen jó volna bemenni a városba vacsorázni, ahogy péntek esténként általában, de most, az ellesi időszakban nem merte otthagyni a farmot – tartott tőle, hogy egy másik üsző is megellik.

A


– Ma este nem Roxie-nál tömjük tele magunkat finomságokkal, ha ebben reménykedtél – mondta a kutyának. – A mai menü felmelegített bab és kukoricakenyér lesz, s még szerencsésnek is mondhatjuk magunkat, hogy ennyit is ehetünk. A csinos kocsmárosnő nevének említésére Buddy hegyezni kezdte a fülét, s Joseph meg mert volna esküdni rá, hogy a kutya elvigyorodott. – Jobb lesz, ha vigyázol azzal a nővel – figyelmeztette Joseph. – Az a sok különleges kaja, meg, ahogy felvillanyozódik, amikor belépünk hozzá! – csóválta meg a férfi a fejét. – Nem hinném, hogy sok olyan kocsmáros akad, aki félretenné a maradékot egy kutyának, és ráadásul engedné tányérról enni a fizetővendégek előtt. Talán abban bízik, hogy a szívünkhöz a gyomrunkon keresztül vezet az út. Buddy megmozgatta az állkapcsát, és morogni kezdett – az egész olyan volt, mintha beszélne. Bár Joseph sosem tudott kihallani ezekből a morgásokból egyetlen értelmes hangot sem, mégis örült a kutya reakcióinak. Máskülönben azzal vádolhatnák, hogy magában beszél, márpedig ilyesmire csak az őrültek vetemednek. – Jegyezd meg, amit mondok: az a nő férjet akar magának. Sok megrögzött agglegény szenvedett már vereséget a vacsoraasztal mellett. – Joseph összeszűkült szemmel nézett Buddyra. –Fogadni mernék, hogy még csak nem is szereti a kutyákat. A nőkben nem lehet megbízni; kedvesnek mutatják magukat, miközben nem is azok. Hidd el, amint elérné a célját, máris egy huzatos kutyaházban találnád magad, ahol a társaságod legfeljebb egy lerágott csont lenne. Buddy szűkölni kezdett, lehasalt, és a szeme elé tette fehér tappancsait. Az elmúlt néhány hónapban igazi kis ripaccsá vált, a végszót mindig Joseph hanghordozása adta neki. Repertoárjában szerepelt a mellső lábakkal imádkozás imitálása, a halottnak tettetés, a gurulás és az eltakart szemmel fekvés, amivel sanyarú sorsát vagy félelmét akarta kifejezésre juttatni. Joseph felnevetett, majd elfordult, hogy vessen egy pillantást az alig száz méterre álló, újonnan épített házára. Roxie kétségkívül ragaszkodna hozzá, hogy lefessék a külső deszkaburkolatot, és belülről is biztos csinosítani akarna: csipkefüggönyökkel, fonott szőnyegekkel, csecsebecsékkel és egyéb hasznavehetetlen kacatokkal. No, nem! Roxie helyes nő, de Joseph nem akarta egyetlen asszonyhoz kötni magát egész földi életére. Már a gondolattól is borsódzni kezdett a háta. Úgy szerette a dolgokat, ahogy vannak; elegen voltak ők ketten Buddyval a főnök szerepére. – Talán nem is baj, hogy az elles ideje ilyen hirtelen jött el az idén. Így Roxie kaphat egy esélyt, hogy valaki mást nézzen ki magának. Joseph, végigpásztázva a farmot, elgondolkozott azon, vajon hozzá tud-e majd valaha szokni ahhoz, hogy ez a hely az övé. A farm körül – melyet nem olyan rég, tavaly augusztusban vásárolt – hatalmas, dimbes-dombos legelők terültek el, ameddig csak a szem ellátott, azzal az érzéssel töltve el a férfit, mintha az egész világ az övé volna. Északon a H-farm, vagy ismertebb nevén a Hollister-farm terült el, a ház déli oldalánál pedig Patrick O'Shannessy farmjának, a Csillag Udvarnak a határa húzódott. Josephnek még így is hatalmas mozgástere maradt nyugati irányban, a Sziklás-hegység előtt emelkedő, ritkás erdőkkel tarkított, alacsony dombok között, melyek végeláthatatlan, nyitott teret kínáltak számára. Az ember csak felnyergeli a lovát, és akár napokig is lovagolhat úgy, hogy egy árva lélekkel sem találkozik. Joseph, a húga után, Edennek nevezte el a farmot, de a név egyéb szempontból is találó volt. Végül is számára a farm magát a mennyországot jelentette. Kezdetben úgy érezte, nem tud majd hozzászokni ahhoz, hogy egyedül éljen. Szinte egész addigi életében a családjával lakott: egy szerető anya, egy elkényeztetett kishúg – aki sokszor az idegeire ment –, egy báty és két, nála pár évvel fiatalabb öcs nyüzsgött állandóan körülötte. Mielőtt megvette a farmot, soha nem fordult elő vele, hogy éjjel üres házba érkezzen haza, és soha nem kellett az estéit társaság nélkül töltenie.


Eleinte nehéz volt, de Buddy mellett egy idő után felnőtt a magányhoz. Ha beszélgetni akart, meglátogatta a béreseit, Bartot és Johnnyt a szállásukon, vagy átlovagolt bátyja, Ace közelben fekvő farmjára. Az öccsei, David és Esa még mindig Ace-szel és feleségével, Caitlinnel éltek, aki mindig örült, ha a sógora beugrott hozzájuk egy kávéra, Joseph pedig amikor csak tudta, meglátogatta őket. Unokaöccse, a tizennégy hónapos kicsi Ace úgy nőtt, mint a gomba. Minthogy Joseph nem tervezte, hogy megnősül és családot alapít, szeretett volna annyi időt eltölteni a bátyja gyerekeivel, amennyit csak lehet. Hirtelen mintha valami mozgást látott volna a távolban. Kisöpörte a szeméből szőke tincseit, melyeket a szél borzolt az arca elé. Így már tisztán látta, hogy lassan haladva egy férfi közeledik felé lóháton. Eldobta, majd csizmája sarkával eltaposta a cigarettát, ellökte magát a kerítésoszloptól, s meglazította a 45-ös coltot rejtő pisztolytáskája szíját. Nem mintha veszélyt sejtett volna, de már nagyon fiatalon megtanította arra az élet, hogy egy szemfüles embernek mindig ébernek kell lennie, hogy meg tudja védeni magát, ha idegen közeledik. Buddy, érzékelve gazdája hirtelen óvatosságát, talpra ugrott, beleszimatolt a levegőbe, és halkan morogni kezdett. – Micsoda egy éber házőrző vagy te! – élcelődött a férfi a kutyájával. Látva, hogy a lovas előredől a nyeregben, Joseph nekiindult, hogy félúton találkozzon vele. Alig száz métert haladt előre, amikor rájött, hogy a férfi nem más, mint Darby McClintoch a H-farm-ról. Akkor ismerkedett meg vele, amikor együtt dolgoztak a két farm között húzódó, közös kerítés javításán. Aznap délben megosztoztak a darabka árnyékon, míg elfogyasztották az ebédet. Azóta viszont igencsak ritkán találkoztak – egypárszor az Aranycipőben péntek éjszakánként, más napokon pedig a kerítés mentén lovagolva, vagy elkóborolt teheneket keresve. Joseph már majdnem odaért a közeledő lóhoz, amikor Darby hirtelen oldalra dőlt, és leesett a nyeregből – a csizmája beakadt a kengyelbe, miközben ő maga már a földet súrolta. Joseph félt, hogy a ló megbokrosodik, ezért jelzett Buddynak, hogy hagyja abba a morgást, és maradjon a helyén. Ö maga óvatosan továbbhaladt a ló irányába, miközben megnyugtató hangon kántálta: – Hó, jó fiú, hó! A ló prüszkölt és felvetette a fejét, de nem ágaskodott föl. – Jó fiú – ismételgette Joseph, miközben megtette az utolsó pár métert is, hogy megragadja a ló kantárját. – Jól van, derék, öreg pajti vagy te, ugye? Nyugtatóan megpaskolta a herélt állatot, közben gyorsan áttekerte a nyeregszarvon a kantárt, melyet éppen csak annyira feszített meg, hogy megállítsa a lovat. Ezután megkerülte az állatot, hogy kiszabadítsa Darby csizmáját a kengyelből. – Darby? – Joseph először az öregember szívére gondolt. Darby legalább hetvenéves volt. – Mi baj, öreg? Rosszul érzed magad? – Micsoda ostoba kérdés! Darby hivatásos cowboyként élete java részét lóháton töltötte. Számára leesni a nyeregből csakis valami nagy bajt jelenthetett. – Tudsz beszélni? – Hátba lőtt – zihálta Darby, amikor Joseph megérintette a vállát. A por megült az idős férfi arcán futó számtalan ránc között; vastag szálú, ősz hajának pedig fémes színt kölcsönzött. – A jobb vesémhez… közel. – Hátba lőtt? – Joseph szúrást érzett a tarkóján. Gyorsan hátrafordult, s a horizontra meredt, majd amikor meggyőződött arról, hogy az öreg cowboyt senki sem követte, oldalra fordította Darbyt. – Ó, édes istenem! – suttogta, amikor meglátta a férfi vérben úszó ingét. – Ki tette ezt veled, cimbora? – Nemtom – felelte Darby elhaló hangon. – Fent voltam… a H-farm északi részén, egy üszőt kerestem, amelyik bármelyik pillanatban megellhet. – A mellkasa összerándult, az arcbőre megfeszült. – Mintha a hangját hallottam volna…, ahogy a sziklákon kiabál. Irányt vál-


toztattam…, hogy megnézzem. Nem voltak lábnyomok. Amikor visszafordultam… a patak felé… az a hitvány alak golyót eresztett belém. Az idős férfi zöld szemében fájdalom villant, amikor pillantása találkozott Josephével, majd erőtlenül ráütött társa mellkasára. – El kell menned a H-farmra – szakadtak ki belőle a szavak. – Rachel kisasszony… teljesen egyedül van ott. Joseph azonban úgy vélte, előbb egy sokkal sürgetőbb ügyet kell elintéznie. Darby rengeteg vért veszített. Biztos volt benne, hogy minél hamarabb segítséget kell kapnia, különben belehal a vérveszteségbe. – Mindent csak szépen sorjában – válaszolt az öregnek. – Előbb rendbe kell hozzalak. – Ne… nem érted – rázta meg a fejét Darby. – Azt hiszem, ez a fickó ugyanaz, aki megölte… Rachel kisasszony családját. Most visszajött…, hogy befejezze a munkát. A völgyben mindenki hallott a Hollisterék lemészárlásáról. Az eset úgy öt éve történt, alig pár hónappal azelőtt, hogy Joseph és a testvérei letelepedtek a környéken. Hollisteréket szó szerint kivégezték egy napsütötte júniusi reggelen, amikor a birtok északi részén piknikeztek. A mészárlást csak Rachel, a legidősebb gyerek élte túl. – Jól van, jól van – nyugtatgatta Joseph az öregembert. – Talán csak egy eltévedt golyót kaptál, Darby. Lehet, hogy valaki a környéken vadászott. – Nem, figyelj… rám – kardoskodott Darby erőtlenül. – Minden… átkozottul ugyanott történt. Túl sok az… egybeesés. Rachel kisasszony lesz a… következő. Joseph megborzongott. Aztán logikusan átgondolta a dolgokat. A Hollisterék lemészárlása még nyolcvannégyben történt. Tudomása szerint azóta a környéken nem történt hasonló eset. Nem talált logikát abban, hogy a gyilkos ilyen sokáig meghúzza magát, aztán hirtelen újra embereket kezdjen öldösni. – Ne aggódj Rachel kisasszony miatt – mondta végül, miközben levette az ingét. – Átmegyek, és megnézem, minden rendben van-e. Darby megrázta őszülő fejét. – Valakinek vigyáznia kell rá… mármint… éjjel-nappal. Veszélyben… van. Érzem… a csontjaimban. Joseph viszont azt érezte, hogy Darby állapota sokkal sürgetőbb. – utánanézek, cimbora. Ne aggódj! Darby arca szürkésfehér lett, zöld szeme üresen meredt a távolba. – Szavadat adod? – Persze. Szavamat adom – Joseph összehajtotta az ingét, Darby háta alá gyömöszölte, majd az ing ujjait ideiglenes kötszerként használva átkötötte a férfi mellkasát. – Ezért vannak a szomszédok. Hogy segítsenek a bajban. Darby bólintott és lehunyta a szemét – látszólag elégedett volt a válasszal. Ügyelve, hogy csak alig mozgassa, Joseph visszasegítette a férfit a nyeregbe. Egy saroglya segítségével egyszerűbben fel tudta volna juttatni az öreget a házhoz, de Josephnek nem volt saroglyája, öszszeütni egyet pedig túl sok időt vett volna igénybe. – Stabilan ülsz? – kérdezte Darbyt. – Kapaszkodj a nyeregszarvba, ha tudsz. Az öreg átfogta erőtlen kezével a nyeregfát. Amikor Joseph meggyőződött róla, hogy a barátja meg tudja tartani magát, meglazította a szárat, és a kantárnál vezetve elindult a lóval a százötven méterre fekvő házhoz. Darby minden egyes lépésnél nyöszörgött, végül alig hallhatóan elkáromkodta magát, majd elvesztette az eszméletét, feje előrebukott a ló nyakára, Joseph megragadta az öreg cowboy nadrágszíját, hogy le ne essen a nyeregből, és továbbgyalogolt. A házhoz érve gyorsan bevitte, és a sötét színű bőrkanapéra fektette öreg barátját, majd a fehérneműs szekrényhez sietett, hogy ruhákat hozzon a kötéshez. El kell állítania a vérzést,


mielőtt elmegy az orvosért. Erre pedig egyetlen módot ismert: olyan szorosan átkötni a sebet, amennyire csak lehet. A továbbra is hamuszürke arcú, eszméletlen Darby meg sem mozdult, miközben Joseph ellátta. Amikor a vérzés végre elállt, Joseph magára kapott egy tiszta inget, felnyergelte Obie névre hallgató fekete csődörét, és elvágtatott Hallovway doktorért. úsz perccel később Joseph bevágtatott a No Name városban található Wolverine utca utolsó kanyarulatába. A Fő utcán, a város egyetlen főútvonalán, csak úgy nyüzsögtek az emberek. Joseph. lova leizzadt, pettyes nyakára hajolva, elvágtatott a borbély üzlete mellett, majdnem elsodort egy, a porcelán boltból kilépő nőt, majd a doki háza előtti póznához vezette Obie-t. Buddy, aki egész úton fej fej mellett rohant a lóval, most hangosan ugatva rohangált Joseph körül, miközben a férfi leszállt a nyeregből. – Nem hallgatsz! – intette csöndre a gazdája. Buddy lógó nyelvvel, az izgatottságtól tágra nyílt szemmel hátsó lábára állt, mellső lábával pedig belebokszolt a levegőbe. Joseph elment a kutya mellett, kikötötte a lovat, és egy ugrással átlépte a deszkával borított járdarészt. – Doki! – Az ajtó nekicsapódott a falnak, ahogy Joseph berontott a házba. – Doki? Itt van? Joseph még csak egyszer járt a várószobában, amikor Patrick O'Shannessyt hozta el. A jobb oldali falra egy polcot szereltek, melyen vastag, poros orvosi könyvek álltak rendezetlenül. A polc alatt, a töredezett szegélyléc mentén négy fémszék sorakozott, melyek bőrrel bevont ülőfelülete megkopott az évek alatt. Joseph a vizsgáló ütött-kopott tölgyfa ajtaja felé vette az irányt. – Doki! – kiabálta, miközben az öklével ütötte az ajtót. – Bent van? Már azon volt, hogy feltépi az ajtót, amikor az végül kinyílt előtte. A kortalan Halloway doktor aranykeretes, vastag lencséjű szemüvege mögül végigmérte Josephet. Fertőtlenítő szaga lengte körül. – Mi a rossebbért üvöltözik itt ilyen hangosan? Nem vagyok süket! – Ne haragudjon, doki! Vészhelyzet van. – Na, persze! – Az orvos egy fehér zsebkendőt húzott elő a nadrágja zsebéből, kirázta, és megtörölte a száját. Kevés, őszülő haja égnek állt, szemüvege pedig ferdén ült az orrán, amiből Joseph arra következtetett, hogy az orvos valószínűleg szunyókált. – Miféle vészhelyzet? – Az orvos rosszalló pillantást vetett Buddyra, aki a hátsó felén üldögélt Joseph lába mellett. – Nem vagyok állatorvos. Joseph elhadarta Darby sebesülésének részleteit. – Amilyen szorosan csak tudtam, bekötöttem a sebet, hogy csökkentsem a vérzést, de nagyon rossz bőrben van. A doki jóindulatú kék szeme aggodalommal telt meg. – Azt mondja, Darby McClintoch? – Az orvos megcsóválta a fejét, és megvakarta gumós orra tövét. – Darby jó ember, soha nem üti más dolgába az orrát, és mindenkivel megértő. Ki a fenének állhatott érdekében lelőni őt? – Ezt majd a seriff kinyomozza. – Azt hiszem, igaza van. – A doki megkerülte a vizsgálóasztalt, s közben felkapott egy piros érszorítót. A távolabbi fal mellett álló fiókos szekrényhez lépett, amelynek a teteje, bár tele volt pakolva mindenfélével, mégis feltűnően tisztának tűnt a várószoba bútoraival összehasonlítva. – A golyó egyenesen fúródott be a testbe? – Nem, uram. Rézsútosan, a jobb oldalon. Remélem, nem érte sem a veséjét, sem a tüdejét. – Rózsaszín hab a száján? – Nem, nem láttam. – Köhögés?

H


– Nem, uram. De nagy fájdalmai voltak, mielőtt elvesztette az eszméletét. – Elképzelhető, hogy a golyó bordát ért. A fene egye meg! Az orvos kinyitott egy fekete táskát, és különböző dolgokat dobált bele a komód fölötti polcról: üvegcséket, kötszereket, fémből készült borzalmas tárgyakat. – Ez azt jelenti, hogy fel kell tárnom a sebet, hogy megtaláljam a golyót. Sokkal egyszerűbb dolgom van, amikor a golyó egyenesen fúródik be. – Előrántott egy másik érszorítót. – Eh, pont ma reggel gondoltam arra, hogy lassan egy hete semmi izgalmas nem történt errefelé. Az embernek vigyáznia kell, hogy miket gondol. Ez egy olyanféle izgalom, amilyenre senki sem vágyik. – Tudok segíteni valamiben, doki? – kérdezte Joseph, miközben egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. Egyre türelmetlenebbül várta, hogy induljanak. – Befoghatná a lovamat a kocsi elé. Ott van hátul. – Gyorsabb lenne, ha mindketten az én lovamon mennénk. – Soha nem lovagolok. Idővel kihozza a lumbágómat. – Darby viszont most van rosszul. Minden perc számit. – Ha elállította a vérzést, a golyó pedig nem ért létfontosságú szervet, akkor az öreg kitart addig, amíg odaérünk. Ha mégsem… – sóhajtott föl az orvos, miközben áttúrt egy másik halom üvegcsét, míg meg nem találta azt, amelyik feketésvörös színű folyadékkal volt teletöltve. – Nos, elég, ha annyit mondok, hogy nem tudok csodát tenni. Legutóbb akkor jártam vízen, amikor Dodge Cityben leittam magam, és levizeltem a nadrágomat. Joseph nem volt humoros kedvében. – Azt reméltem… – de nem fejezte be a mondatot. Nem tudta egészen pontosan, hogy mit is remélt. Csak azt tudta, hogy ha vitatkozni kezd az orvossal azon, hogyan jussanak vissza Darby-hoz, azzal értékes időt veszíthet. – Megyek, befogom a lovat a kocsi elé, és előrehozom. – Rendben – dünnyögte a táskájában kotorászó orvos. – Nagyon jó. A bejáratnál találkozunk. oseph elégedett volt magával –, pillanatok alatt befogta a lovat az orvos kocsija elé, s most öles léptekkel haladt a seriff irodája felé, hogy beszéljen vele, mielőtt elhagyja a várost. Az épületben csak az öccsét, Davidét találta, aki széles karimájú, barna kalapját a szemébe húzva, székében hátradőlve, poros borjúbőr csizmáját a bokájánál keresztbe téve támaszkodott az asztal szélén. Joseph jelentőségteljesen bevágta maga mögött az ajtót, úgy, hogy még a fal is beleremegett. David lusta nemtörődömséggel feltolta kalapja karimáját, s égszínkék, eleven pillantásával szinte felnyársalta a látogatót. – Mit keresel itt? – kérdezte. – Azt hittem, az elletés idejére felhagytál a kártyázással. – Hány kártyalapot látsz a kezemben? – vágott át az egyszerű deszkával borított szobán Joseph. Az íróasztalon egy körözött személyt hirdető plakát feküdt arccal felfelé, így Joseph láthatta a szakállas, csontos arcú postakocsi rablóról készült skiccet. – Van egy kis gond a farmomon. Valaki hátba lőtte Darby McClintocht. – Na, akkor ennyit a szunyókálásról – sóhajtott David, majd átmozgatta a vállát, megdörzsölte a nyakát, levette a lábát az asztalról, és előredőlt a székben. Kikeményített, kék inge ráfeszült izmos vállára, az ujjakba vasalt él tökéletes vonalban szaladt lefelé, egészen a kézelőig. Frissen borotvált arcának fénye versenyre kelhetett volna a bal oldali mellényzsebére tűzött szolgálati jelvényének a fényével. – Mennyire súlyos az öreg sérülése? – Elég súlyos – válaszolta Joseph. – A doki már úton van hozzá. Úgy gondoltam, esetleg te is ott akarsz lenni, hátha magához tér. Talán rá tud világítani az eseményekre. Elképzelhe-

J


tő, hogy egy eltévedt golyó találta el. Néhányan már fogytán vannak az élelemnek az évnek ebben a szakaszában, így többen is vadásznak felénk. David felvette bélelt, báránybőr kabátját, majd a fegyverállványhoz lépett, hogy magához vegye Henry márkájú puskáját. – Mondott valamit Darby? Joseph gyorsan elsorolta, amit az öreg cowboytól megtudott. – Annak ellenére, hogy Darby teljesen meg van róla győződve, én nem tartom valószínűnek, hogy a Hollisterék gyilkosa öt évet várt volna, hogy befejezze, amit elkezdett. – Adj öt percet, hogy felnyergeljem a lovam. Menjünk együtt! – Legyen három perc – vitatkozott Joseph. – Előbb akarok odaérni a dokinál. Szüksége lehet forralt vízre és egy segítő kézre a beavatkozás során. Joseph csak remélni tudta, hogy Darbyt még életben találják.

Második fejezet

kétszintes épületet jeges, viharos szél csapkodta. Rachel Hollister idegei az időjárás viszontagságainak kitett ház minden egyes roppanásával és sóhajával rándultak egyet. Ha engedte volna, hogy a képzelete játsszon vele, nem lett volna nehéz lopakodó léptek zaját vagy egy ember súlya alatt meghajló padló nyikorgását kihallania a szél zúgásából. Hogy elterelje a figyelmét és legyőzze a félelmeit, az Oh, Susannah-t dúdolta, s a refrének között emlékeztette magát, hogy senki sem tud bejutni a házba anélkül, hogy át ne kellene törnie az egykori ebédlőbe nyíló átjárónál emelt torlaszt. Hosszú, aranyszőke haja nedvesen csillogott a fürdés után, s kusza hullámokban keretezte arcát. Anyja nádból készült hintaszékében ült, nem messze a téglából épült kandallótól. Vállára gyapjúpokrócot terített, lába a hímzett szőnyegen pihent, papucsát a tűz mellé támasztotta. Bő szabású, muszlin hálóinge szabadon hagyta lábszárát, így meztelen lábát a kandalló tüzének lángjai melengették. A hintaszék melletti márványtetejű asztalon, gazdagon díszített fémlámpa sistergert csendesen – kézzel festett üvegburája elég fényt engedett át a horgoláshoz, mely az olvasás mellett Rachel kedvenc időtöltéseinek egyike volt. A lány egy ír csipkegalléron dolgozott éppen; a pompás kis darabot ajándékba készítette. Bár ő maga már nem járt a vasárnapi misére, a farm öreg munkafelügyelője, Darby, időnként benézett a templomba. Hannibál St. John, No Name egyetlen templomának új lelkésze, szívesen fogadott adományokat a szegények javára. Minthogy Rachelnek nem volt túl sok tennivalója, úgy érezte, hasznossá teheti magát, ha megpróbál eleget tenni valamilyen módon ennek a felkérésnek – úgy vélte, ameddig a keze dolgozik, addig az agya is jár. Az elmúlt télen számtalan munka került ki a keze közül: csinos kis csecsebecsék asztalok vagy ruhák díszítésére, és rengeteg női és gyermek gyapjúharisnya. Olyan gyorsan dolgozott, hogy Darby folyton azzal nyaggatta, nyisson egy üzletet, ahol pénzért árulhatja a kézimunkáit. Rachel elfintorodott. Bárcsak kivitelezhető lenne ez az ötlet. A mindennap frissen készített vajat és sajtot Darby gond nélkül el tudta adni Gilpatrick boltjában, és a csirkék is tojtak anynyit, hogy egy kis bevételhez jusson, de ez a kevéske készpénz nem volt elég arra, hogy fedezze a H-farm elveszett bevételét. Az apja és a lovászok öt éve mentek el, azóta Darby

A


kénytelen volt egyedül intézni a farm minden dolgát. A férfi nem tudott mást tenni, mint hogy túladott a marhák nagy részén, így azonban természetszerűleg a marhahús eladásából származó jövedelem is csökkent. Rachel egy ideig megpróbált varrónőként dolgozni, így azonban akaratlanul is versenyhelyzet alakult ki közte és Clarissa Denny, a helyi ruhabolt tulajdonosa között. Később horgolni, hímezni kezdett, és csipkéket készített, remélve, hogy a Fő utca néhány üzlete majd bizományba átveszi tőle az elkészült munkákat. Végül azonban Darbyn keresztül minden darab visszakerült hozzá – mégpedig megsárgulva, porosan, amiből Rachel arra következtetett, hogy senki még csak hozzájuk sem ért a polcon. Manapság azok, akik megengedhették maguknak, hogy cicomára költsenek, jobban kedvelték az áruházi termékeket. Rachel legalábbis ezzel nyugtatta magát. A lány munkakereséssel kapcsolatos végzetes balszerencséjét tekintve ugyanis minden egyéb magyarázat teljességgel lehangoló volt – a városiak nem akartak megvenni semmit, ami egy őrült nő keze alól került ki. Jobb volt bele sem gondolni. Végtére is az emberek hozzáállását nem tudja megváltoztatni, akkor meg minek eméssze magát a dolgon – csak annyit ér el vele, hogy felidegesíti magát. Hiszen ő nem választotta ezt az életet! Annyira vágyott arra, hogy a napfény és a lágy szellő újra simogassa az arcát, hogy egyszerűen nem kapott levegőt, de végül mindig elvesztette az eszméletét, ha kiment a házból. Biztonságérzetét a bejárati ajtóra erősített két lakat és egy keresztpánt adta meg. A helyzet egyetlen előnye az volt, hogy legalább a hitelezők nem kopogtattak még az ajtaján. A farm hozott annyit, hogy fedezni tudja a költségeket és a saját szükségleteit, sőt még egy kis félretett pénze is volt. A fonal, a cérna, az alkalmanként vásárolt szövet és a heti egy vagy két ponyvaregény kivételével Rachel nagyon ügyelt arra, hogy mire ad ki pénzt. Luxusként csak illatos szappant, havonta egy extra adag lisztet és cukrot a sütéshez, és a kelleténél egy kicsit több lámpaolajat engedett meg magának – ez utóbbit azért, mert irtózott attól, hogy vakondként kelljen élnie. A fény, a sok fény volt az egyetlen, amivel meg tudta törni a sötétséget. A lámpa fénye helyettesítette a napfényt, melyre olyan fájdalmasan vágyott. Sóhajtva tette le a horgolást a lába mellett lévő kosárba, és felállt, hogy megkavarja a tűzhelyen rotyogó marhapörköltet. Darby nemsokára hazaér, és elvárja, hogy az étel a fából készült átadóban ki legyen téve számára. Itt az ideje, hogy rakjon a tűzre, és betegye a kukoricakenyeret a sütőbe. Az öreg munkafelügyelő, ha máskor nem is, de vacsoraidőben mindig pontos volt. Rachelnek néha nehéz volt átlátnia Darby napirendjét. Ablakait kívül-belül bedeszkáztatta, így nem tudta, mikor van nappal és mikor éjszaka – könnyen elvesztette az időérzékét. Néha, ha hegyezte a fülét, hallotta a hajnali kakasszót, máskor pedig, ha koncentrált, különbséget tudott tenni a házat csapkodó reggeli és esti szélfújás között. Mindent egybevetve azonban teljesen elszigetelten élt, mindennapjaiba egyedül Darby korgó hasa hozott egy kis rendszerességet. Rachel elmosolyodott e gondolatra, miközben rakott a tűzre, és feljebb vette a sütőt. Az egyezsége Darbyval több volt, mint korrekt: neki nem volt egyéb dolga, mint a férfi ennivalójának elkészítése. Darby ezzel szemben az ízletes ételekért és az átlagos fizetésért cserébe amellett, hogy dolgozott a farmon, mindenben segített neki, amire csak szüksége volt. Neki köszönhetően Rachel soha nem nélkülözött semmiben – kivéve talán a társalgást. Darby ugyanis mintha elvesztette volna a szavakat, mint szegény ember a nehéz munkával szerzett pennyket. Rachel úgy vélte, Darby csendessége a foglalkozásával járó magánynak köszönhető: egész életében a hegyeket járta, ahol kizárólag állatokkal beszélgethetett. Időnként mormolt ugyan néhány rövid mondatot az ajtó vagy az átadónyílás túlsó végéről, de ennyivel be is fejezte a társalgást. Rachel beszélgetés iránti vágyát következésképpen csak azzal tudta csillapítani, hogy a családjáról álmodozott, és gondolatban újraélte a régi életét: azt, ahogyan a szüleivel CATHERINE ANDERSON 14 NYÁRI SZELLŐ

és a testvéreivel beszélgetnek és nevetgélnek a vacsoraasztalnál, vagy azt, ahogy kiabálnak egymásnak a ház egyik végéből a másikba. Rachel, miközben gondolatai ide-oda cikáztak, nekifogott a kukoricakenyér elkészítésének. A sütés mindig jókedvre derítette. Gyanította, hogy ennek részben a konyhapultot borító színes zacskók és dobozok lehetnek az okai. A liszteszsákot egy hordót gurító, sötét öltönyös, cilinderes férfi díszítette. A sütőpor dobozát gyönyörű karmazsinvörösre festették. A pötytyökkel tarkított, zománcozott sószóróról a kéknek pont az az árnyalata nézett vissza rá, amely az egyik kedvence volt. A kukoricaliszt zsákján egy kukoricaszár volt látható a kukoricacsövekkel és – csuhéval teleszórt kukoricaföld közepén, a zöld-sárga háttérben pedig élénkpiros malmok álltak. Nem csak a színek miatt élvezte azonban ennyire a sütést. Szerette azokat a finom illatokat is, amelyek ilyenkor belengték a konyhát. Azokra a napokra emlékeztették, amikor még élt a családja. Ó, mennyire hiányoztak neki – tizennégy éves öccse, Daniel, aki mindig készen állt egy kis csínytevésre; ötéves húga, Tansy, aki szobáról szobára rohangált a házban, nem törődve vele, hogy az anyjuk folyton összeszidja miatta. Kutyája, Denver is hozzájárult az állandó felforduláshoz, barna szemében a ragaszkodás fénye csillogott, farka ide-oda járt. Az apja állandóan veszekedett, amiért beengedték a kutyát a házba, valójában azonban Henry Hollister ugyanannyira hozzájárult Denver elkényeztetéséhez, mint mindenki más a családban. Rachel cukrot tett a keverőtálba, s miközben finom porrá törte, belefeledkezett az emlékekbe, melyek úgy melengették a szívét, mint egy kabát a testet. Ő lett volna az utolsó, aki vitatkozik a kijelentéssel, miszerint az élet néha tragikus. Azzal is tisztában volt azonban, hogy az élet csodálatos is tud lenni. Csak meg kell ragadni a szépségét, s meg kell próbálni a jó dolgokra koncentrálni. Összekeverte a száraz hozzávalókat, tejet és tojást vett elő a jégszekrényből, majd megolvasztott egy kis zsírt, s aztán már egykettőre bent is volt a sütőben egy adag kenyér. Amikor elkészült ezzel, úgy döntött, hogy egy ilyen szeles márciusi napon a forró baracktorta lesz a legkiválóbb desszert. Darby édesszájú volt, sőt sajnálatos módon ő maga is, aminek egyértelmű bizonyítéka folyamatosan növekvő derékbősége volt. Sokszor nézegette magát a mellékhelyiség tükrében, s megállapította, hogy ugyan most még nem mondható kövérnek, de alig pár év, és magáénak tudhatja ezt a jelzőt. A hosszú séták és lovaglások, melyek régen formában tartották, ma elképzelhetetlenek voltak, ráadásul az állandó magány is csak növelte az étvágyát. Mostanában a kézi gyártású csokoládépasztilla lett a kedvence. Felemelte az asztalról a lámpát, kireteszelte a pinceajtót, majd lement a pincébe vezető, fából készült négy lépcsőfokon, hogy felhozzon egy üveg, előző évben eltett barackot. Pár perccel később már újra a konyhában volt, s házilag elrakott gyümölcs levéből leszűrt baracklevet kortyolgatott, miközben a torta tésztáját keverte. Darbynak hamarosan fel kell bukkannia. Mire a férfi befejezi a vacsorát, és visszahozza a tányérokat a cselédházból, a desszert pont kihűl annyira, hogy enni lehessen. A kukoricakenyér épp akkorra készült el, amikorra a tészta is készen állt arra, hogy a sütőbe helyezze. Mialatt a torta sült, Rachel leült az ebédlőasztalhoz, és folytatta a Huckleberry Finn kalandjait Lenyűgöző könyvnek tartotta, csakúgy, mint egykori kedvencét, a Tom Sawyer kalandjait – no meg a Jane Eyre-t és a Kisasszonyokat. Míg azt kereste, hogy melyik oldal melyik soránál tartott, mutatóujjával az arcát ütögette, majd pillanatokon belül a Mississippi párás partján találta magát, körülzárta az éjszaka sötétje, melyben az egyetlen fénypont Jim lámpája volt. Néhány perccel később a tészta illata rántotta vissza Rachelt a valóságba. – Jézus Mária! Talpra ugrott, odaszaladt a tűzhelyhez, s minden lélegzetvételével azért imádkozott, hogy a torta ne legyen szénné égve. Felkapott egy ruhát, hogy ne égesse meg a kezét, gyorsan kiCATHERINE ANDERSON 15 NYÁRI SZELLŐ

vette a süteményt a sütőből, majd megnyugodva felsóhajtott, amikor látta, hogy még csak meg sem pirult. – Hála istennek! – mondta. – Mikor tanulom már meg, hogy nem szabad sütés közben olvasni? Lezárta a tűzhelyet, majd leporolta a kezét. Az asztal felé menet rápillantott a faliórára. Hat múlt öt perccel. Darby sosem szokott késni. Arra gondolt, talán Poncho, a munkafelügyelő vén lova sántult le megint. Csak remélni tudta, hogy nem így történt. Darby úgy sürgöttforgott a körül a ló körül, mint más a gyereke körül. Rachel visszaült az asztalhoz, és újra belemélyedt a könyvbe. Azt kívánta, bárcsak tényleg ott lehetne a szigeten Jimmel és Huckkal. Alighogy a gondolat megfogalmazódott a fejében, máris kigúnyolta saját magát. Ha a saját tornácára nem tud kilépni anélkül, hogy leküzdje az értelmetlen félelmet, vajon hogyan tudna részt venni a feneketlen, háborgó Mississippin zajló nagy kalandokban? oseph hátrahúzta Obie kantárját. A csődör megállt Rachel Hollister házának hátsó udvarán. David is megállt a bátyja mellett, vörösessárga lova prüszkölt egyet, és mellső lábaival dobogott a földön. Pillanatnyi csönd állt be, miközben a két férfi a nagy, kétemeletes ház elnyúló árnyékait nézte hunyorogva az alkonyatban. Az összes ablakot bedeszkázták – egyetlen fénysugár sem tudott utat törni magának az ablakokon keresztül. – Ez minden képzeletet felülmúl! – dünnyögte Joseph. – Hallottam róla, hogy deszkákkal borított minden ablakot, de látnom kell, hogy el is tudjam hinni. David megborzongott. – Biztos vagy benne, hogy nem elölről kellene bemennünk? – kérdezte, miközben felhajtotta a kabátja gallérját. – Rossz modorra vall, ha egy hölgy hátsó ajtaján kopogtatsz. – Hallottad, mit mondott Darby. A kisasszony a konyhában lakik, a ház többi részét teljesen elbarikádozta. – Gondolod, válaszol, ha bekopogunk? Joseph leugrott a lováról, s – remélve, hogy Obie egy lépést sem fog tenni az engedélye nélkül – a földre dobta a kantárt. – Ezt egy módon tudhatjuk csak meg – mondta, miközben átvágott a fagyott fűvel borított talajon a fedett hátsó tornáchoz, mely a ház teljes szélességének a kétharmadán húzódott végig. Közben azon gondolkozott, vajon hogy juthat eszébe valakinek ezt az életet választani. Mióta négy éve ideköltözött, rengeteg történetet hallott Rachel Hollisterről, de valamennyi ugyanarról szólt: arról, hogy Rachel megőrült saját elefántcsonttornyában. Joseph azonban úgy vélte, az, ha a nő titokzatos körülmények között él a külvilágtól elzártan, már átlépi az őrültség határát. A ház átalakított hátsó részét szemlélő Joseph inkább csak hallotta, mint látta, hogy David is mellette lépked. A tölgyfából készült hátsó ajtó úgy tíz centi vastag lehetett, Joseph úgy vélte, legfeljebb egy faltörő kossal lehetne szétzúzni. Az ajtó bal oldalán, közvetlenül a bedeszkázott ablak mellett, egy egyméteres, vasból és fából készült dobozt süllyesztettek a falba, Joseph házában is volt egy hasonló faliszekrény, melyet kintről tele lehetett pakolni, bentről, a konyhából pedig ki lehetett üríteni. A férfi úgy gondolta, Darby rendszeresen megpakolja tűzifával a dobozt, hogy Hollister kisasszonynak ne kelljen kimennie érte a házból. Joseph – remélve, hogy Rachel majd behívja őket a házba, hogy ne kelljen a hideg, csípős időben álldogálniuk – megtörölte a csizmáját a tornácon, miközben David még a lépcsőn lépdelt fölfelé. Amikor már egymás mellett álltak a hátsó ajtóban, Joseph bekopogott az ajtón, de előtte még vetett egy pillantást az öccsére.

J


achel a tornác felől érkező lépések zaját hallva becsukta a könyvet. Azt gondolta, Darby érkezett meg. Felállt a szőr a karján, amikor valaki bekopogott az ajtón. Ez nem Darby. Ö mindig csak a faliszekrény fémrészét kocogtatja meg, hogy tudassa vele, hazaért. – Hollister kisasszony? – kiáltotta egy férfi. Rachel felugrott a székről, és hátrált egy lépést. Soha senki sem szólította így. Legutolsó látogatója Halloway doktor volt, de annak már több mint négy éve. – Ki az? – kérdezte félelemtől elvékonyodott hangon. – Joseph Paxton, a szomszédja – válaszolt a mély hang. – Enyém az innen délre eső terület. Mintha Darby említett volna valamit arról, hogy egy férfi megvette a Hollister-farmtól délre elterülő földet, de a Paxton név nem csengett ismerősen Rachelnek. Megpördült, és a fegyverszekrényhez szaladt, amely az éjjeliszekrény és a ruhásszekrény között állt. Egyenesen a hátultöltős colthoz ment, egy tíz tölténnyel megtölthető, rövid csövű vadászpuskához, melyről Darby azt állította, hogy akár egy feldühödött medvét is le tud teríteni. Ha az ember közelre akar lőni, elég csak célozni, és meghúzni mindkét ravaszt. Rachel viszolygott attól, hogy bárkit is lelőjön, de ebben az esetben jó ötletnek vélte a keze ügyében tartani a puskát – puszta elővigyázatosságból. Remegett a keze a félelemtől, így aztán kiejtett néhány töltényt a lőszerfiókból, amikor megrántotta, hogy kinyíljon. Gyorsan, gyorsan! Lehajtotta a puska dupla csövét, mindkettőt megtöltötte egy-egy tölténnyel, majd visszahajtotta a csövet. Az egyébként csöndes szobában a damaszkuszi acél hangja fülsiketítőén hangos volt. Remegő lábbal fordult a bereteszelt ajtó felé, csípőjének támasztotta a puskát, és kikiabált: – Mondja, mit akar! A tornác padlóján csizmák kopogtak. Többen vannak? Rachel ereiben meghűlt a vér. Jaj, istenem! Jaj, istenem! Hol lehet Darby? Csak nem sebesítették meg ezek az emberek? Az öreg munkafelügyelő sosem késett, hacsak valaki fel nem tartóztatta. – Olyan hírt hoztam, amelyet nem szeretnék az ajtón keresztül megosztani önnel – válaszolt a férfi. – Ha ez megnyugtatja, a seriff is velem van. A seriff? Rachel szíve nagyot dobbant. – Kinyitná az ajtót egy pillanatra, asszonyom? – kérdezte egy másik férfihang. – David Paxton vagyok. No Name seriffje. Szavamat adom, hogy nem bántjuk. Rachel a ravaszra helyezte a mutatóujját. Ha azok ketten bejönnek, nem fog habozni, hogy használja-e a fegyvert – határozta el. – Nagyon jól hallom minden szavukat. Mondják el az ajtón keresztül, amit akarnak! A munkafelügyelőm bármelyik pillanatban megérkezhet. Ha szemtől szemben akarnak beszélni, várniuk kell, amíg ő ideér. Újabb csönd állt be. Aztán az első férfi szólalt meg: – Pont ez az, amiért itt vagyunk, Hollister kisasszony, hogy elmondjuk, mi történt a munkafelügyelőjével. Ma délután, úgy háromkor Darby McClintoch átlovagolt a földemre, hogy segítséget kérjen tőlem. Megsérült. – Megsérült? – Rachel nagyon kedvelte Darbyt, ezért ez a hír arra ösztönözte, hogy egy bizonytalan lépést tegyen az ajtó felé. Aztán összeszedte magát: az esze megálljt parancsolt. Hiszen ő csak egy egyedülálló nő, aki több kilométerre lakik a legközelebbi szomszédtól. Tiszta őrültség lenne hinni két vadidegen embernek. – Hogyan sérült meg? Rachel farmon nőtt fel, így aztán tisztában volt a farm összes lehetséges veszélyforrásával. Elképzelhető, hogy Darby fennakadt egy szögesdróton, vagy leesett a lóról a szikláknál, vagy

R


megrúgta egy marha – hogy csak néhány lehetőséget vegyen számba. Sőt az is előfordulhatott, hogy két ügyefogyott rabló belökte a bozótba. Hallotta, hogy a két alak mély hangon beszél egymással az ajtó előtt. Végül az a férfi szólalt meg, aki Joseph Paxtonnak mondta magát: – Darby az ön farmjának az északi részén üldözött egy üszőt, Hollister kisasszony. A patak felé tartott, amikor a sziklás rész után valaki hátba lőtte. Lövés? – visszhangzott a szó Rachel agyában. Aztán fekete pöttyök kezdtek táncolni a szeme előtt. Ismerte a helyet, amelyet a férfi leírt. Minden éjjel ezzel a hellyel álmodott. Csak nehogy megismétlődjön! Istenem, kérlek, ne hagyd, hogy újra megismétlődjön! A füle zúgni kezdett, már nem érezte a lábát. Szeme előtt újabb és újabb képek villantak fel családtagjairól: kishúgáé, Tansyé, amint pillangókat kerget, az apjáé, amint a patakparton ülve hegedül, miközben az anyja a fűben táncol és végül az öccséé, Danielé, amint aranyszínű haja ragyog a napfényben, szája szegletében pedig csintalan mosoly ül, miközben Rachellel birkózik a piknikkosárban lévő utolsó csirkecombért. Visszament az asztalhoz, és lerogyott a székre. Tompán, távolról hallani vélte, hogy Joseph Paxton beszél hozzá, de nem tudott válaszolni. A szemében mintha víz gyűlt volna öszsze. Darby, lövés. Nem tudta kizárni ezeket a szavakat az agyából. És ha arra gondolt, hogy az egész pontosan ugyanott történt, ahol a családját megölték… Ne, ne, ne! Áthatolhatatlan sötétség borult a szeme elé. Rachel máskor is tapasztalt már ilyet. Ökölbe szorította a kezét, és elhatározta, hogy ez alkalommal nem engedi megismétlődni azt, ami ilyenkor szokott következni. Nem, most nem, amikor két idegen áll a tornácán. A sötétség azonban feltartóztathatatlanul közeledett felé, s vastag, átlátszatlan takaróként borította be.

Harmadik fejezet

z Ördög vigye el! – Joseph belerúgott a fadarabba, amely Rachel Hollister farakása mellett hevert a földön. – így nem jutunk előbbre. A fagyos levegőben látni lehetett a leheletét. David összébb húzta magát a kabátjában. – Elég nyugtalanító, hogy ilyen hirtelen elhallgatott, nem gondolod? – nézett szemrehányón Josephre. – Tudtam, hogy nem az ajtón keresztül kellene beszélnünk vele. Gondolhattad volna, hogy az ilyen híreket finoman kell adagolni. – Úgysem nyitotta volna ki az ajtót – emlékeztette Joseph az öccsét. – Egyébként meg hogy lehetett volna finomabban közölni vele, hogy mi történt? Először csak annyit mondtam, hogy Darby megsérült, s csak később hozakodtam elő azzal, hogy egy golyó sebesítette meg. – Néha annyira nyers vagy, Joseph! A kisasszonyt bizonyára erős érzelmek fűzik az öreghez. Különösen a hölgyek esetében kell ügyelni arra, hogy megfelelő körítéssel add elő a mondandódat. – Aha, és egy ilyen hírhez milyen körítés dukál? – érdeklődött Joseph. – Ha te olyan átkozottul jól bánsz a szavakkal, legközelebb talán neked kellene beszélned. – Kösz, talán megfogadom a tanácsodat. Joseph újra rugdosni kezdte a fadarabot. – Te talán egy charmeur vagy? Péntek esténként hány lánnyal szoktad körbevenni magad? – Táncos lányok – hárított egy gúnyos fújtatással David. – A te vonzerődet meg mi sem mutatja jobban, mint az Aranycipőbeli népszerűséged. Mikor is volt, hogy utoljára egy tisztességes nővel láttalak?

A


– Pont akkor, amikor én téged! Patthelyzet. Egyikük sem volt az a típus, aki tisztességes fiatal nők társaságát kereste volna. Az ismeretségi körükben az egyetlen, aki leginkább közel állt ehhez a típushoz, a féltestvérük, Ace Keegan volt, s ő is folyton lebeszélte őket arról, hogy szóba álljanak az ilyen nőkkel. Szerinte, ha egy férfi egy igazi hölggyel kezd, akkor jobb, ha rögtön felkészül arra is, hogy előbb-utóbb feleségül kell vennie. Az ilyen ismeretségeknek mindig ez a vége. A Keeganeknél és a Paxtonoknál ez volt a szokás. David felsóhajtott, majd Joseph felé rúgta a fadarabot. – Őszintén remélem, hogy nincs semmi baja. – Ha valaki így elzárja magát a világtól, az nem lehet jól. Mindössze annyit remélhetünk, hogy életben van, és még képes valamennyire ésszerűen gondolkozni. – Megölték a családját meg minden… el tudom képzelni, hogy már a saját gondolataitól is retteg. – Azt hiszem, igazad lehet – töprengett el Joseph David szavain. Végigfutott a hideg a hátán, miközben átgondolta, hogy mi történt Darbyval. – És valószínűleg jó oka van rá. Joseph és David, mielőtt a házhoz jöttek volna, hogy beszéljenek Rachellel, előbb ellovagoltak a Hollister-farm északi végéhez, hogy egy kicsit körülnézzenek. Megkeresték a helyet, ahol Darbyt meglőtték, és megállapították, hogy szó sem lehet balesetről. A munkafelügyelő lovának patanyomai egyértelműen bizonyították, hogy Darby a patak felé lovagolt, amikor a lövés érte. A háta mögött emelkedő szikla megállított volna egy eltévedt golyót. Valaki megbújt a sziklák között, valaki, aki szándékosan lőtte hátba az öreget. – Akkor most mi legyen? – kérdezte David. Joseph tudta, hogy az öccse a lövésre céloz, de az ő gondolatai most nem csak e körül forogtak. – A kisasszonynak tűzifára lesz szüksége, hogy átvészelje az éjszakát. Azt hiszem, ezzel kezdek. – Hol akarod tölteni az éjszakát? A cselédházban? – érdeklődött David, miközben felnyaláboltak egy jókora adag felaprított fát. – Az túl messze van – morgolódott Joseph. – Ha abból indulunk ki, hogy Darbynak igaza volt, amikor azt mondta, hogy a kisasszony veszélyben van, akkor valami közelebbi helyet kell találnom, hogy időben észrevegyem, ha valaki itt ólálkodik. Amikor már nem fért több fa a karjukba, Joseph fellépett a tornácra. Az öccse egy lépéssel mögötte haladt. – Akkor hol akarsz aludni? Kutya hideg van idekint, és ahogy látom, még szélfogó sincs a ház körül. Berakták a fát a dobozba. – Darby szerint Rachel kisasszony a konyhában lakik, a ház többi részét pedig elbarikádozta – gondolkozott Joseph hangosan, miközben visszamentek a farakáshoz. – EZ azt jelenti, hogy a többi szoba üresen áll. Bemegyek a földszinti ablakon keresztül, és keresek egy helyet, ahol leteríthetem a szalmazsákom. Lehetőleg minél közelebb a konyhához, hogy meghalljam, ha valami baj volna. A kél férfi újra felnyalábolt a vékonyra hasogatott fákból, melyeken az erek egymásba futottak. Miközben a ház felé tartottak, egy tehén bőgött panaszosan – a fájdalom hangja volt ez az esti szellőben. – Gondolod, hogy jó ötlet a házban aludni? – kérdezte David, miközben megszabadultak a terhüktől. – A hölgy elég ijedősnek tűnik. Joseph leporolta a kezét, és megigazította széles karimájú kalapját. – Mi más választásom lehetne? Hidd el, David, pont annyira vagyok boldog, hogy el kell játszanom az irgalmas szamaritánust, mint egy gyűrűsfarkú oposszum lenne ebben a helyzetben, de azt nem kockáztatom meg, hogy a szerep közben még meg is fagyjak. CATHERINE ANDERSON 19 NYÁRI SZELLŐ

– Nem akartalak megbántani. Sem embernek, sem állatnak nem való most idekint lenni – mentegetőzött David, miközben megdörzsölte meleg kabátujjba bújtatott karját. – Majd újra bekopogok az ajtón, és elmagyarázom, hogy Darby küldött át, hogy vigyázzak rá. Ha tisztában lesz vele, hogy a házban akarok aludni, nem fogja megijeszteni, amikor hallja, hogy odabent járkálok. – Joseph gúnyos vigyorral nézett az öccse arcába. – Esetleg akarsz írni nekem egy beszédet, hogy a megfelelő körítés is meglegyen a szövegemhez? – Ha lenne nálam papír, írnék. Szókimondó vagy. Ez tény. – Hát igen, a cifra beszéd soha nem tartozott az erősségeim közé. – Joseph összeszűkült szemmel nézett Davidre. – Gondoljuk csak végig, lehet, hogy neked kéne itt maradnod. Hisz te születésedtől fogva nagy dumás vagy. – Ó, nem, nem – emelte David magasba a kezét tiltakozásul. – Darby téged kért meg, hogy vigyázz a kisasszonyra, nem engem. És te voltál, aki szavadat adtad neki, nem pedig én. Joseph soha életében nem szegte még meg a szavát, és nem tervezte, hogy ez lesz az első alkalom, amikor megteszi. Ez persze nem azt jelentette, hogy nem játszott el a gondolattal. Sokkal kellemesebben is eltölthette volna a péntek estét, mint hogy egy bolond nőt pesztrál. David magához hívta a lovát, és felült a hátára. Josephnek eszébe jutott, hogy megkéri, álljon meg az Eden-farmnál, és hozzon neki egy üveg whiskyt, mielőtt hazamegy, de előre tudta, mi lenne az öccse válasza. Most, hogy David viselte a seriff jelvényt, az alkoholfogyasztással kapcsolatban olyan szigorú erkölcsöket vallott, akárcsak egy prédikátor – tehát Joseph bármit is gondolt, az a nevetségesség határát súrolta volna. – Nos – mondta az indulófélben levő David –, sok szerencsét. Semmi kétségem afelől, hogy érdekes éjszakának nézel elébe. A hideg padlón aludni, ráadásul úgy, hogy a gyomrában egy kis kétszersültön és szárított marhahúson kívül semmi sem volt – Josephnek más volt az elképzelése az érdekes éjszaka fogalmáról, de nem volt választása. – Nem tetszik ez nekem, bátyó – vakarta meg az állát David. Ez a mondat mindkettejüket visszavitte ahhoz a pillanathoz, amikor rájöttek, hogy Darby nem a véletlen folytán kapott hátlövést. – Nekem sem – vallotta be Joseph. – Az eltévedt golyóról szóló elméletem sokkal jobban tetszett. – De nem eltévedt golyó volt – rázta meg a fejét David. – Semmiképp sem lehetett baleset. A szavak úgy csüngtek közöttük, mint jégcsapok a hideg levegőben. David komor arccal nézte a házat. – Utálom ezt mondani, és utálom, hogy ezt gondolom, de ez a nő valószínűleg tényleg veszélyben van. Joseph pedig még az öccsénél is jobban utálta, hogy ezt gondolja. Ő volt az, aki megígérte, hogy megvédi ezt a nőt. – Sajnálom, ha a nyíltságom megijesztette – mentegetőzött. – Tudom, hogy fel akartál tenni neki egypár kérdést. David a kapu felé fordította a lovát, elhelyezkedett a nyeregben, de nem indult el. – Talán holnap beszédesebb kedvében lesz. Josephnek efelől voltak kétségei. Az őrületből egy éjszaka alatt nem lehet kigyógyulni. – Talán – válaszolta, majd, mivel azt, hogy az öccsének nem akaródzott elindulnia, úgy értelmezte, hogy David beszélgetni akar, megkérdezte: – És most mit érzel a zsigereidben? – Össze vagyok zavarodva. Darby annyira az ópium hatása alatt állt, hogy alig mondott valamit, a nő pedig nem akar beszélni. Hogyan tudnék értelmet találni ebben a zűrzavarban, ha nincs egy nyom, amelyen elindulhatnék? – vakarta meg David a tarkóját. – Mi van, ha a mai lövés tényleg kapcsolatba hozható az öt évvel ezelőtti gyilkossággal? Öt éve mi még nem ezen a vidéken éltünk. Estyn Beiler, az akkori seriff pedig nem találta meg a tettest.


– Estyn Beiler csapnivaló seriff volt. – Joseph szája már a férfi nevének említésekor megvető mosolyra húzódott. – Annyira lefoglalták a saját kis gyanús ügyletei, hogy a munkájára már nem maradt ideje. Te viszont elhivatott vagy, David, és – a pokolba is – jóval eszesebb, mint ő volt. Biztos vagyok benne, hogy a végére tudsz járni ennek a dolognak. – Anélkül, hogy lenne bármi nyom, amelyen elindulhatnék? Joseph benyúlt a zsebébe, és elővette Crosscuts cigarettáját. – Nézzük csak! Mi lenne, ha félretennéd az öt évvel ezelőtti eseményeket, és megkeresnéd a választ a legnyilvánvalóbb kérdésre: kinek állhat érdekében Darby McClintoch halála? – El sem tudom képzelni. Csak nagy ritkán jön be a városba, hogy megigyon egy-két italt, de sosem keveredik összetűzésbe senkivel. Nem kártyázik, ami eleve kizárja annak a lehetőségét, hogy elnyerje valakinek a pénzét, és ezáltal ellenségeket szerezzen. Amennyire tudom, soha nem szokott lányokat felvinni az emeletre, így a féltékeny szerető esetét is kizárhatjuk. Egyszerű, zárkózott ember, nem politizál, nem beszél vallásról, tehát még ilyen módon sem sérti senkinek az érzéseit. Csak üldögél egy asztalnál a sarokban, iszogat, aztán hazamegy. – Akkor tehát – kínálta oda a cigarettát Joseph az öccsének – a lövés indítéka nem személyes volt. – És újra ott vagyunk az öt évvel ezelőtt történteknél, vagyis visszatértünk a jó nagy semmihez. – David elvette a cigarettát, és lehajolt, hogy Joseph tüzet tudjon adni neki. Akkor szólalt meg újra, amikor megint egyenesen ült a nyeregben: – Fáj a fejem ettől az egész ügytől. A gondolataim körbe-körbe forognak. Nincs ötletem, hogy hol kellene elkezdenem a nyomozást. Joseph addig pöfékelt, míg a Crosscuts lángra nem lobbant, majd eloltotta a gyufát. – Kezdjük a pletykákkal és a szóbeszéddel, amelyek behálózzák az egész környéket. A legtöbb helybéli úgy véli, hogy Rachel kisasszony nagynénje, Amanda Hollister követte el a gyilkosságokat. Állítólag ö és az unokabátyja, Rachel apja. Henry gyűlölték egymást. Amennyire emlékszem, a vita a farm örökösödési joga körül alakult ki, mert Amanda a végrendelet szerint egy lyukas garast sem örökölt. – Ezt a történetet én is hallottam – bólintott David. – Tehát kinek származott volna előnye abból, ha Rachel is meghal azon a napon a család többi tagjával együtt? – kérdezte Joseph. – Amanda Hollisternek. Aki egyetlen élő rokonként mindenestül, természetesen Henry pénzével együtt, megkapta volna a farmot – hangzott David válasza a füstfelhő mögül. – Tessék! Íme, az első számú gyanúsított. – Joseph kiköpött egy kis darab dohányt. – Kétségtelen, hogy volt indítéka. Elképzelhető, hogy mivel minden bizonyíték ellene szólt, az elmúlt öt évben inkább meghúzta magát. David elgondolkozott ezen egy darabig, aztán azt mondta: – Túl nyilvánvaló. Az alatt a kis idő alatt, amióta seriff vagyok, megtanultam, hogy a nyilvánvaló válasz csak a legritkább esetben igaz. – Jó, rendben! A nő csakis őrült lehet, ha azt hitte, hogy megússza szárazon. De talán az őrültség családi vonás – jegyezte meg Joseph, miközben a ház felé bökött az ujjával. – Az emberek szerint Rachel különcségének az öt éve kapott fejlövés a magyarázata. De mi van, ha már azelőtt is egy kicsit gyengeelméjű volt? – Megeshet. – David kifújta a füstöt, és leverte a hamut a cigarettáról. – Arra gondolsz, hogy olyan ez, mint az O'Shannessyk-nél a vörös haj? – Aha. Csak a Hollistereknél az elmebaj öröklődik. – Joseph szemügyre vette a cigarettája végén izzó parazsat. – Ellenben az is lehet, hogy megint tévúton járunk. Hiszen az sem titok, hogy Jebediah Pritchard mennyire gyűlölte Henry Hollistert. – Jeb földje innen északra van, ugye?


– És a szóbeszéd szerint Jebnek már tíz éve szálka volt a szemében Hennry Hollister – bólintott Joseph. – Még a hetvenkilences árvíz idején történt, hogy a Wolverine-pataknak megváltozott a folyási iránya, és Jeb így forrásvíz nélkül maradt. – Emlékszem már. Az eredeti határvonal a H-farm és Jeb földje között, a patak és néhány sziklaképződmény mellett húzódott. Az árvíz idején azonban a patak máshol talált medret magának, a sziklák viszont maradtak, ahol voltak. Jeb azt akarta, hogy Henry Hollister változtassa meg a földek között húzódó határvonalat, úgy, hogy az kövesse a patakot, de Henry nem állt kötélnek, mert akkor le kellett volna mondania több tízezer négyzetméternyi elsőrangú legelőről is. – Ha jól tudom – húzta el a száját Joseph –, akkor Pritchard néhány hónappal később dinamitot robbantott a pataknál, így próbálva meg visszaterelni a vizet a saját földjére. Nyilvánvalóan fogalma sem volt arról, hogy mit és hogyan kellene csinálnia, mert a robbantással csak annyit ért el, hogy utána a mederben egy széles gödör tátongott. – Beiler sosem tudta bebizonyítani, hogy a robbantás Pritchard műve volt – jegyezte meg David. – Vajon ki mást érdekelt még, hogy azon a részen merre folyik a patak? Csakis Jeb lehetett. Akár pénzt is tennék rá. Jebediah Pritchard kicsinyes, barátságtalan ember volt, kiszámíthatatlanságával csak gyávasága és testszaga vetekedett. Három felnőtt fia, Hayden, Cyrus és Alan esetében igaz volt a mondás, hogy az alma nem esik messze a fájától. Ha Joseph összefutott valamelyik Pritcharddal a városban, biztos, hogy azok mindig széllel szemben álltak, és bizalmatlanul méregették az embereket. – Úgy tudom, Henry Hollister átvezette a patak vizét a Pritchardok földjén található nagy tóba – mondta David. – Ez igencsak korrekt cselekedet volt a részéről. – Sőt, több, mint korrekt. De mi van, ha Hollister meghal, az örökös pedig már nem ennyire nagylelkű? Akkor Pritchardnak csak egy kútja marad, amelyből locsolhatja a termést és itathatja az állatokat. Talán úgy döntött, hogy elteszi láb alól az összes Hollistert, aztán rábeszéli Henry nagynénjét, hogy adja el neki a farmot. Amanda minden bizonnyal örült volna, ha zsebre vághat egy rakás pénzt, és megszabadulhat a farmmal kapcsolatos kötelezettségektől. Az esélyeket latolgatva David egyre izgatottabb lett. – A Rachel Hollisternek szánt golyó azonban lepattant a koponyájáról, így ő, Jeb számításaival ellentétben, életben maradt. – Pontosan. És ami még rosszabb, a kómából felébredve hibbantabb lett, mint egy zabolátlan ló, és onnantól kezdve ki sem tette a lábát a farmról, megfosztva Pritchardot még az esélyétől is annak, hogy újabb golyót küldhessen belé. Úgy hallottam, hogy a mészárlás óta Jeb többször is megpróbálta megvenni ezt a területet, de Darby mindig visszautasította az ajánlatát, tudván, hogy Rachel kisasszony nem egyezne bele. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben? Pritchard visszajutott oda, ahonnan indult: meg kellett szabadulnia Racheltől. De addig nem férkőzhet a közelébe, amíg el nem teszi láb alól Darbyt. – Nem gondolkoztál még el azon, hogy seriffnek kellett volna menned? – vigyorodott el David. – Olyan srófra jár az eszed, mint egy bűnözőé. – Nem, kösz – nevetett fel Joseph, miközben lehajolt, hogy eltapossa a cigarettát. – Szeretek farmer lenni. – Egyéb gyanúsított, akinek a neve kipattant a fejedből? Joseph jól átgondolta a választ: – Az összes szomszédos földtulajdonos neve szóba jöhet, azt hiszem. Sőt azok bérlőit sem szabad kihagynunk a sorból. Ez egy első osztályú föld. Ha Darby kikerül a képből, Rachel kisasszony rövid időn belül megtörik, rá lehet venni, hogy adja el a farmot, mégpedig igencsak áron alul. – Épp most keverted magad gyanúba, bátyó!


– Igen, azt hiszem, igazad van – nevetett fel Joseph újra. – Ez a baj, ha túl sok lehetőséget vizsgálsz egyszerre. Túl sok ember keveredik gyanúba. Vegyük például Garrett Buckmastert. Bár a földje az út túloldalán van, egy kicsit északra, biztos vagyok benne, hogy az elmúlt pár évben tett egypár ajánlatot arra, hogy megvegye ezt a birtokot. Jóravaló embernek nézem, de az ő földjén sincs forrásvíz. Kézenfekvő, hogy őt is alaposan ki kell kérdezni. David kiütötte a parazsat a cigarettájából, és zsebre tette a csikket. – Azt hiszem, holnap lesz egy kis munkám. – Nem bánod, ha veled tartok? Ott akarok lenni, amikor kikérdezed a környékbelieket. – És addig ki vigyáz Rachel kisasszonyra? – Megkérhetnéd Ace-t, hogy jöjjön át, és helyettesítsen egy darabig. – Hát, nem bánnám, ha nem egyedül kéne beszélnem Jebbel és a fiaival – vonta meg David a vállát. – Minden hájjal megkent egy banda az. – Akkor ezt megbeszéltük. Veled megyek. David a szemébe húzta a kalapját, majd megsarkantyúzta a lovát, hogy az elinduljon. – Akkor holnap – kiáltott vissza a válla fölött. Joseph nézte, ahogy az öccse kilovagol a farmról. Aztán fütyörészve a cselédház felé indult – azt remélte, talál ott valami lámpafélét. Helyet kellett keresnie a lovának éjszakára, és el kellett végeznie Darby munkáit is. Először is meg kellett fejnie azt a tehenet, amelyik olyan keservesen bőgött. Egy lámpa segítségével könnyebben eligazodik majd az ismeretlen istállóban és udvaron. oseph épphogy lefeszítette a külső deszkaborítást a Hollister-ház első homlokzatának arról az ablakáról, amelyikről úgy gondolta, hogy egy hálószobáé lehet, amikor valami mozgást érzett a lábánál. Lepillantott, és a kutyájával nézett farkasszemet. – Mi a fenét keresel te itt? Nem megmondtam, hogy maradj otthon? Buddy szinte remegett a boldogságtól, hogy újra a gazdája mellett lehet. Joseph nem tudott haragudni a kutyájára, minthogy ő maga is örült a társaságnak. – Jól van – zsörtölődött –, most az egyszer maradhatsz. De ezután, ha azt mondom, hogy maradj, el is várom, hogy maradj! Buddy megmozgatta az állkapcsát, és morogni kezdett. – Ne beszélj vissza – szidta le Joseph. – Ki a főnök? Te vagy én? A francba! Az ablak kilincsre volt zárva belülről. Joseph teljes erővel nekifeszült az alsó tolóablaknak, de az meg se moccant. Rákönyökölt a felpattogzott festéktől durva felületű ablakpárkányra, és fontolóra vette a lehetőségeit. Ahhoz, hogy bejusson, be kell törnie az ablakot. Minthogy dermesztő hideg volt, úgy döntött, megéri a költségeket, ha nem fagy meg odakint. Majd ő kicseréli az ablaküveget, ha Darby meggyógyul, így minden rendben lesz. Döntött, behajlította a könyökét, és beütötte az üveget. A vékony bőrkabát megvédte a karját a lehulló üvegszilánkoktól. Még egypár gyors ütés, és kész is van. – Vissza! – utasította a kutyáját. Amikor Buddy már biztonságos távolságban volt, Joseph lesöpörte az üvegszilánkokat az ablak külső szegélyéről, majd a csizmája szélével egy kupacba tolta azokat a földön, az ablak alatt. – Nem akarom, hogy megvágd a mancsodat. Josephnek rá kellett jönnie, hogy az ablakot belülről is bedeszkázták. Kész őrület. Egy réteg fa nem volt elég, hogy a lány biztonságban érezze magát? A földön állva a férfi nem tudta a vállával betörni a deszkákat. Még szerencse, hogy mindig volt nála egypár szerszám a nyeregtáskában. Joseph pillanatokon belül munkához látott.– egy feszítővassal a kezében egyesével meglazította a belső keretre rögzített négy deszkát, hogy utána már csak be kelljen löknie őket. Minden egyes alkalommal összerezzent, amikor egy deszka nagy robajjal bezuhant a szobá-

J


ba, de nem tudott halkabban dolgozni. Előre figyelmeztette Rachel Hollistert, hogy be akar menni a házba, így azt remélte, hogy a lány nem ijedt meg a zaj hallatán. Amikor az ablak végre nyitva állt előtte, Joseph visszament a lámpáért, a szalmazsákjáért és a nyeregtáskájáért. Miután minden holmiját bedobta az ablakon, a kutyához fordult: – Gyere ide, te önfejű jószág! Húzzuk meg magunkat odabent ez elől a dermesztő szél elől. Buddy azzal a morgással válaszolt, amelyet gazdája annyira kedvelt. Joseph a karjába vette a bolondos állatot, és belökte az ablakon. A fürge, biztos lábakon álló Buddy hamarosan már ide-oda ugrált a szobában, körmei csak úgy kopogtak a padlón. Joseph megmarkolta az ablakpárkányt, felhúzta magát, feltérdelt az ablakszegélyre, majd átlépett a nyíláson. Orrába azonnal dohos, áporodott levegő áramlott. Miután összeszedte a holmiját, lángra lobbantott egy gyufát, és meggyújtotta a lámpát, melynek aranyfénye bevilágította a hálószobát. Olyan érzése támadt, mintha az ott lakók még aznap reggel is ott jártak volna a helyiségben. Fehér színű hálóing feküdt a bevetett ágy végében, melyet kék zseníliatakaróval takartak le, a hanyagul elhelyezett párnák huzata jól illett a tapéta apró virágaihoz. A szekrény ajtaja félig nyitva állt, a vállfák az egy öltönyön és a néhány fehér férfiingen kívül női ruhákkal voltak teleaggatva. Joseph, miután alaposabban körülnézett, észrevette, hogy az egész szobát vastag por lepi. Úgy gondolta, a helyiség Henry és Marie Hollister hálószobája lehetett, ezért úgy érezte magát, mint egy betolakodó. Az éjjeliszekrényen egy nyitott biblia hevert, a kinyitott lapon vörös szalag haladt keresztbe. A család tragikus halálát felidézve Joseph el tudta képzelni, ahogy a házaspár reggel felébred, örömmel néz a nap elébe, nem is sejtve, hogy az lesz az utolsó nap az életükben. – Na, gyere, pajti! – hívta magához a kutyát. – Kezdek ideges lenni. A férfi nyugtalansága csak nőtt, amikor kilépett a hosszú folyosóra, melynek túlsó végében egy kis asztalka állt, a ráhelyezett vázában megsárgult, szétmállott virágszárak kókadoztak. Az elrongyolódott asztalterítőt borító levelek és kifakult virágszirmok alapján a vázát valaha íriszek díszíthették. A férfit kirázta a hideg, amikor arra gondolt, hogy Marie Hollister talán pont azelőtt szedte a virágokat, és tette őket vízbe, mielőtt lelőtték. Joseph magasra tartotta a lámpát, és továbbment a folyosón. Fontolgatta, hogy fennhangon azonosítja magát arra az esetre, ha a betört üveg és a lezuhant deszkák zaja felzaklatta volna Rachel Hollistert. De mi újat mondhatna neki? Mielőtt bement a házba, háromszor is kopogott az ajtón: először bemutatkozott, és elmondott mindent Darby sérüléseiről, másodszor jelentette, hogy elvégezte az aznapi munkát a ház körül, megtöltötte a fali fülkét fával, és hagyott két üveg tejet a tornácon, végül pedig elmondta a lánynak, hogy bemegy a házba az első ablakon keresztül. Annak ellenére, hogy Rachel nem válaszolt, ő elmagyarázta, hogy miért van ott, hogy Darby kérte meg, hogy menjen át és vigyázzon rá. Ha ez nem nyugtatta meg az idegeit, akkor semmi. Az egyik szoba előtt megállt egy pillanatra. Annak ellenére, hogy varrógép nem volt a helyiségben, Joseph úgy vélte, az lehetett a varrószoba – egy félig kész ruha feküdt az asztalon, a nyitott szekrényben pedig egyszerű ruhák sorakoztak, körülöttük csipkedarabok és díszes szalagok lógtak a fából készült szegeken. A folyosó egy távolabbi pontján Joseph a könyvtárszobába nyitott be. A fenyőfával borított falakon téglalap alakú foltok világítottak, amiből a férfi arra következtetett, hogy több könyvespolcot is kivittek a szobából. A megmaradt állványokon állattenyésztéssel és mezőgazdasággal kapcsolatos könyvek sorakoztak. Rendes körülmények között Joseph biztosan belelapozott volna egy-két kötetbe, de aznap este csak gyorsan átfutotta a címeket – nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy az egykori lakók szelleme még mindig jelen van az épületben.


Joseph valahol a lelke mélyén hitt a szellemekben. Nem olyasmi volt ez, amit megosztott volna másokkal, de az érzés ott tombolt a bensőjében. Úgy gondolta, ahhoz, hogy el tudja fogadni isten létezését és az öröklétet, ahhoz hinnie kell a szellemekben is. Istennek hála eddig még soha nem találkozott egyetlen szellemmel sem, de voltak pillanatok az életében, mint ez a mostani is, amikor felállt a szőr a karján. Szinte futva tette meg az utat a folyosó végéig, idegszálai megfeszültek, amikor Buddy hirtelen morogni kezdett. Emlékeztette magát, hogy a kutya szinte állandóan morog, de tudta, hogy ez a morgás más, mint a megszokott – nem a beszélgetős hang volt ez, hanem inkább figyelmeztető vicsorgás. Joseph jobbra fordulva egy nappaliszerű helyiséget pillantott meg. Magasra emelve a lámpát, látta, hogy ebből a szobából is hiányzik néhány bútor. Mintha valaki ellopta volna a díványt, legalább egy széket és néhány asztalt is. Ahogy továbbindult, vállával meglökött a falon egy képet. A súrlódó hang annyira megijesztette, hogy majd kiugrott a bőréből. Amikor odanyúlt, hogy visszaigazítsa a helyére, a lámpa fénye megvilágította a képet. Egy gyönyörű fiatal lány nézett le rá a festményről. A tízéves körüli, tetőtől talpig fekete muszlinruhába öltöztetett lány világos színű haja csigákban omlott keskeny vállára. Összekulcsolt kezét a térdén tartva, illedelmesen ült egy zsámolyon. Finom vonású arcát hatalmas, kifejező szeme uralta – a világos hajról Joseph arra következtetett, hogy a lány szeme kék színű lehet. Talán Rachel Hollister van a képen? Minden bizonnyal, hiszen a húga már a hatodik születésnapját sem érte meg. Joseph balra fordult, a lámpát továbbra is magasra tartva áthaladt egy boltíves ajtón, és belépett az étkezőbe. Darbytól tudta, hogy az ebédlő a Rachel Hollister lakóhelyéül szolgáló konyha közvetlen szomszédságában van. A helyiség egykor oldalkertre néző nagy ablakát belülről bedeszkázták, de az évek alatt megsárgult csipkefüggöny még mindig ott lógott a deszkák fölött. Az egyik fal mellett egy XV. Lajos korabeli kredenc állt, a szekrényajtókat aprólékosan kidolgozott szőlő formájú motívumok díszítették, melyek San Franciscó-i gyermekkora bútoraira emlékeztették Josephet. A szoba közepén álló tíz, magas háttámlájú székkel körbevett, márványtetejű, hosszú asztalt vastagon borította a por. Az asztal közepét díszítő barokkos, ezüst gyertyatartót pókháló lepte be, benne az egykor bizonyára fehér viaszgyertyák meghajlottak. Buddy Joseph előtt szaladt, jól kivehető lábnyomokat hagyva a csaknem faltól falig érő, páfránymintás, burgundi vörös szőnyeget belepő finom porban. Teljesen nyilvánvaló, hogy a Hollister családnak volt mit a tejbe aprítania – az omladozó, viharvert ház egykor minden bizonnyal nagyszerű lakhely lehetett. Joseph magasabbra emelte a lámpát. Az északi falon egy eltorlaszolt boltíves ajtót fedezett fel. Úgy gondolta, Rachel Hollister menedékhelye az ajtó túloldalán lehet. Letette a lámpát az asztalra, és ledobta a holmiját a földre. Nem tudta elképzelni, hogy az éjszakát valamelyik hálószobában töltse, ahol esetleg szellemekkel kellene megosztania a fekhelyét. Alighogy ez a gondolat átfutott a fején, a levegőt repülő törmelékek zaja töltötte be. Buddy elvakkantotta magát félelmében, Joseph a földre vetette magát. Mire a por elült, ő már az asztal alatt volt, két felborított szék szinte mit sem érő takarásában, 45-ös coltja a kezében, tüzelésre készen. Szentséges isten! Utálta magát, amiért fegyvert rántott, miközben tisztában volt vele, hogy egy nő lőtt rá. Visszatette hát a revolvert a pisztolytáskába, és megkereste a kalapját, amely leesett a fejéről. Fölvette a fejfedőt, és óvatosan kikémlelt a székek mögül. Úgy gondolta, inkább a kalapját teszi ki célpontnak, mint a fejét, de azonnal megváltoztatta a véleményét, amikor meglátta az elbarikádozott ajtó kellős közepén díszelgő csipkézett lyukat. A díjnyertes texasi tök méretével vetekedő lyuk átmérője nagyobb volt hatvan centinél is, az alsó széle pedig úgy kilencven centire lehetett a padlótól, amiből Joseph arra következtetett, hogy a lány nem a válláról, hanem a csípőjéről tüzelt. Csakis egy sörétes puskának lehet ekkora ereje.


Akkor pedig Rachel Hollisternek elég annyit tennie, hogy az ő irányába céloz, és a lövedék máris összeroncsolja az asztalt, a felborított székeket, a kalapját és magát Josephet is. Az ajtón ütött lyukon lámpafény szűrődött be az ebédlőbe, még jobban megvilágítva a már egyébként is fényárban úszó helyiséget. A férfi nem számított rá, hogy egy vadászpuskát cipelő, őrült nővel hozza össze aznap este a sors. Ebben a helyzetben a teljes sötétség jobban tetszett volna neki. A lyuk körvonalát nézve Joseph szinte teljesen biztos volt abban, hogy Rachel Hollister a puska mindkét csövét kiürítette. Eddig még nem hallotta az árulkodó csikorgást és a fém kattanását, amiből arra következtethetett volna, hogy a lány újabb töltényeket tett a csőbe. Ez mindenesetre biztató volt. Újra eszébe jutott, hogy talán fennhangon azonosítania kellene magát, de aztán belátta, teljesen fölösleges erőlködnie. Ha korábbi magyarázatai nem nyugtatták meg a lányt, nem változtat a helyzeten, ha újra bemutatkozik. Ez a lány nem tréfál. Feltett szándéka, hogy megölje őt.

Negyedik fejezet

achel szétvetett karral és lábbal feküdt a hátán, a füle még mindig csengett a légnyomástól. A puska keresztben feküdt az alsótestén, a csípőjében lüktetett a fájdalom. Egy pillanatig azt sem tudta, mi történt, de aztán az agyában ide-oda cikázó gondolatok lassan értelmes egésszé álltak össze. A szoba közepén állt, s rémülten hallgatta a zajokat, melyekből arra a következtetésre jutott, hogy valaki betört a házába, és a konyha felé közeledik. Kalapáló szívvel az elbarikádozott konyhaajtó felé lendítette a puskát. Aztán valami súlyos dolog nekivágódott a falnak, ő pedig ijedten hátraugrott. A következő, amire emlékezett, az volt, hogy a plafont bámulja. Lerúgta a fegyvert a lábáról, és minden erejét összeszedve felült. Amikor meglátta a hatalmas lyukat, melyet a puskája ütött az átjáró előtti barikádon, a szíve másodszor is kihagyott egy pillanatra. Ó, édes istenem! Négykézlábra állt, és kézbe vette a puskát. – Ki van ott? – kiáltotta félelemtől remegő hangon. – Tűnjön el a házamból, vagy lövök! Ne higgye, hogy nem merem megtenni! Nem érkezett válasz. A rémülettől összeszorult a mellkasa. Mi lesz, ha megölt valakit? Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni annak a férfinak a nevére, aki bekopogott az ajtaján. Paxton? Amikor közölte vele, hogy Darbyt lelőtték, a feje eltompult, és aztán minden elsötétült körülötte. Az ezt megelőző másodpercben, mintha a másik férfi a seriffként mutatkozott volna be. Ó, istenem! Ó, istenem! Mi van, ha igazat mondott, és ő épp most lőtte le a törvény egyik emberét? Bár tartott a látványtól, amely a szeme elé tárulhat, közelebb araszolt a nyíláshoz, amelynek az alsó része több centivel magasabban volt a derekánál, így le sem kellett hajolnia, ha át akart nézni rajta. Eddigi élete során soha nem ártott még senkinek. A légynek sem. A gyomra összeszorult a gondolatra, hogy esetleg megölt két embert. – Paxton úr? – Rachel óvatosan kidugta a fejét a lyukon, és átnézett a szomszéd szobába. A csönd nyugtalansággal töltötte el. – jól van?

R


A

pokolba is, nem, nem vagyok jól, gondolta Joseph mérgesen. Ez a lány majdnem átküldte öt a másvilágra. Szerette volna elérni a lámpát, amelyet az asztalra tett, hogy lejjebb húzza a kanócot és elfojtsa a lángot. Az ebédlő ugyanis úgy világított, mint egy gyertyákkal megrakott karácsonyfa, neki pedig egy darab széken kívül semmi mása nem volt, amely mögé elrejtőzhetett volna. Hogy a fenébe kerülhetett ilyen helyzetbe? Ha a lány újra tüzet nyit, ő még csak vissza sem lőhet. Mert lehet, hogy Rachel Hollister pont olyan bolond, mint bármelyik csirkefogó, de mégis csak egy nő. Az igazi férfi pedig sosem ártana egy nőnek. Nem is beszélve arról a szituációról, amikor el kellene magyaráznia a bíróságon, hogy mi történt. Önvédelem volt, bíró úr. Amikor betörtem a házába, lőni kezdett rám. Na, persze! Egy ilyen magyarázattal csak egyféleképpen végezheti.– egy alacsony növésű tölgyfa legmagasabb ágára lógatva. De legalább a lány még mindig nem töltötte újra a fegyvert. Ez megnyugtató volt. Újra kidugta a fejét a szék mögül. Elakadt a lélegzete a látványtól, amely a szeme elé tárult. Pislogott egypárat, mert azt hitte, talán csak a képzelete játszik vele. Rachel Hollister gyönyörű volt – az a fajta szépség, akit látva a férfiak ledermednek, s egy hosszú másodpercen keresztül csak őt nézik, majd pedig orra esnek a saját lábukban. Minthogy még sosem találkozott egyetlen őrülttel sem, Joseph azt várta, hogy egy eszelős tekintetű, csimbókos, koszos hajú nőt fog látni, akinek csontvázszerű ábrázata és piszkos ruhája van. Rachel Hollister azonban leginkább egy angyalra hasonlított. Aranyszínű, hullámos haja szinte lángolt a mögüle beszűrődő fényben, arca a legédesebb, legbájosabb arc volt, amelyet addig látott. Apró, egyenes orra, finom arccsontja, telt szája, hegyes álla és kék szeme volt – ez utóbbi jelenleg tágra nyílt a rémülettől. – Nem akarom bántani, Hollister kisasszony. Kérem, ne lőjön újra! Rachel akkorát ugrott, mintha megszúrták volna. Aztán hirtelen eltűnt. Joseph káromkodott egyet az orra alatt, mert arra számított, hogy a lány lőszerért megy. Az egyik percben azt kérdezi, hogy jól van-e, a másikban meg újra meg akarja ölni! Buddy, aki eddig a konyhaajtó előtt feküdt a hátára fordulva, éppen ezt a pillanatot választotta, hogy magához térjen a rettegésből, és lábra álljon. Joseph döbbenten figyelte, ahogy a kutya hátsó lábára áll, hogy be tudjon kapaszkodni az elsővel a barikádon keletkezett lyuk aljába, majd a barátságos üdvözlés jeleként csóválni kezdi rövid farkát. Rachel Hollister felsikított. – Ne bántsa! – kiáltott Joseph. – Ártalmatlan, esküszöm! Csak egy kölyökkutya. – Tűnjön innen – sikította Rachel. – Takarodjon a kutyájával együtt! Nem akarom itt látni magukat! Joseph rögtön megértette, de Buddy sajnos nem. A kutya imádta a nőket – a dundikat és a vékonyakat egyaránt, és azokat is, akik a két testalkat között voltak. Joseph rendes körülmények között semmi kivetnivalót nem talált ebben. A kutya szereti a nőket, éppúgy, ahogy ő is. Csakhogy ez a lány sültbolond, és ráadásul puskája is van, amellyel összevissza lövöldözik. Buddy megfeszítette a testét. Ugráshoz készült. – Buddy, ne! – kiáltotta Joseph, de a parancs túl későn érkezett. A juhászkutya a megszokott fürgeségével beugrott a konyhába a nyíláson keresztül. Joseph összeszorított foggal, lelapulva várta a rémült sikítást, a damaszkuszi acél csattanását, és a puskalövés újabb hangját. Ehelyett egy női sikolyt hallott, és azt, hogy: – Menj innen! Ne! Rossz kutya! Szállj le rólam! Közvetlenül ezután köpködés és néhány erőtlen tiltakozás hangja hallatszotta másik szobából. Joseph zavartan dugta ki újra a fejét a szék mögül. Hallotta Buddy morgását, és csak remélni tudta, hogy Rachel Hollister nem képzeli azt, hogy a kutya támadni akar. Joseph jobban kedvelte azt az ostoba kutyát, mint ahogy az elvárható lett volna egy kutya-gazda viszonyban. CATHERINE ANDERSON 27 NYÁRI SZELLŐ

Még több köpködő hang. Mi a fene? Joseph – készen arra, hogy ha kell, újra fedezékbe ugorhasson – kimászott az asztal alól, lassan felegyenesedett, és lábujjhegyen odalopakodott a lyukhoz. Rachel Hollister a szétszóródott töltények között, a konyha közepén térdelt, a puska pedig közvetlenül mellette hevert. Buddy mellső lábával Rachel keskeny vállán támaszkodva nyalogatta új ismerőse arcát, miközben az lehajtott fejjel próbálta összeszedni a lőszereket. A kutya azonban fürge volt – és nem tűrt ellenvetést. A jelenet általában mulattatta volna Josephet, de most csak arra tudott gondolni, hogy bármelyik pillanatban meghalhat. – Buddy! – szólt rá a kutyára. Rachel Hollister összerándult, és ijedt tekintettel nézett a férfira. A kutya elfordult új barátnőjétől, és a nyílás felé iramodott. Joseph csettintett egyet, Buddy pedig engedelmesen átugrott a lyukon, majd puhán földet ért az étkező padlóján. Amikor Joseph visszanézett a konyhába, a fegyver már Rachel Hollister kezében volt, épp akkor emelte a vállához a sárgaréz lemezzel borított puska végét. Joseph nem rémült meg túlzottan, mert tisztában volt vele, hogy a lány még mindig nem töltötte meg a fegyvert. Úgy vélte, Rachel túl kicsi egy tíztöltényes vadászpuska elsütéséhez, főleg egy olyanéhoz, amelynek rövidre van vágva a csöve. Egy ilyen fegyver még egy megtermett férfit is hanyatt lökne. Ráadásul nem úgy tűnt, hogy Rachel sokat tudna a fegyverhasználatról. Lévén egy puska sokkal működőképesebb, ha az ember előbb megtölti. Persze a figyelmetlenséget okozhatta a félelem is, mely eltompította Rachel gondolatait. Joseph hirtelen úgy érezte, mosolyognia kell. Ezen eltűnődött egy pillanatra: akkor most ki az őrültebb kettejük közül? A mosolyoghatnékot végül annak az ötcentis fodornak tudta be, amely Rachel fehér hálóingének vállrészét díszítette, s amely leginkább egy felcsíptetett szárnyra hasonlított. Ezzel a vállmegoldással a nő egy pihés szárnyú, éppen felszállni készülő kismadárra emlékeztetett. És még talán a Rachel mögötti asztalon álló lámpának is köszönhető volt a mosoly, mely a muszlinanyag redőin átvilágítva egyértelműen láthatóvá tette a lány testének körvonalait. Eltékozolt fiatalsága idején látott utoljára ehhez fogható szépséget, amikor befizetett egy ötcentest a peepshow-ba. Rachel reszketett. Annyira remegett, hogy képtelen volt normálisan megtartani a fegyvert. Visszaemlékezve a hangjában bujkáló rettenetre, amikor kiszólt a konyhából, hogy megtudakolja, jól van-e a férfi, Josephnek az jutott eszébe, hogy a lány nem véletlenül sütötte-e el a fegyvert. Közvetlenül a dörrenés előtt történt, hogy ő lehajította a szalmazsákját és a nyeregtáskáját. Lehet, hogy a puffanás annyira megijesztette, hogy félelmében megrándult az ujja a ravaszon? Rachel nem tűnt gyilkosnak. Joseph mélységesen egyetértett a régi közmondással, amely szerint a szem a lélek tükre. Rachel Hollister pedig nem elvetemültnek, sokkal inkább rémültnek tűnt. Ahogy ezt végiggondolta, rögtön alábbhagyott az ébersége. Most, hogy volt ideje felmérni a helyzetet, rájött, hogy a lány nem szándékosan célzott rá. Egyszerűen csak annyira rettegett, hogy elvesztette az eszét, s anélkül cselekedett, hogy átgondolta volna, mitől is ijedt meg. A nők megfélemlítése nem illett Josephez – visszagondolva azonban, sajnos fogalma sem volt róla, hogy mit kellett volna másképp csinálnia. Háromszor is kopogtatott a lány ajtaján. Ennek ellenére nem volt biztos benne, hogy Rachel felfogott-e egyáltalán valamit is abból, amit mondott neki. Egy végtelennek tűnő pillanatig farkasszemet nézett a lánnyal, várta, hogy ő kapja el előbb a pillantását. Vibrált közöttük a levegő, s ez a vihar előtti csendre emlékeztette Josephet. Végül Rachel pislogott először, a férfi pedig elfordította a fejét. – Ha az a szándéka, Rachel kisasszony, hogy átküld a túlvilágra, akkor először meg kellene töltenie a puskát. Elnézve ennek a lyuknak a méretét, biztos vagyok benne, hogy mindkét csövet kiürítette – a szeme sarkából látta, hogy a lány rémült pillantást vet a fegyverre. Nem CATHERINE ANDERSON 28 NYÁRI SZELLŐ

tehetett róla, de megint mosolyognia kellett. Odalépett az asztalhoz, hogy eloltsa a lámpát, majd kirázta a szalmazsákját, és kiválasztott egy helyet az étkezőt és a konyhát elválasztó fal tövében – így mindent hallhat majd, ami a szomszédos szobában történik. Miközben elrendezte a szalmazsákot és a pokrócokat, a zajokból ítélve arra következtetett, hogy Rachel Hollister megpróbálja összeszedni a töltényeket a földről. Egy másodperccel később már hallotta is az acél kattanásának árulkodó hangját. Különös, de nem zavarta a tudat, hogy a puska csőre van töltve. Hacsak újra az nem történik, hogy véletlenül megrántja a ravaszt, Joseph nem hitte, hogy Rachel képes volna lelőni. Kibújt a kabátjából, és párnának összehajtva a szalmazsák fejrészéhez tette. Levette a kalapját, és a nyeregtáska mellé helyezte a földre, inkább csak érezte, semmint látta, hogy Rachel Hollister újra a lyuknál áll. Aztán hamarosan égetni kezdte a hátát a lány pillantása. Úgy tett, mint aki észre sem veszi, leült a szalmazsákra és lerúgta az egyik csizmáját. Rachel átdugta aranyhaj koronás fejét a nyíláson. – Maga meg mit csinál? – kiáltotta. – Ahogy már említettem, hölgyem, megígértem Darbynak, hogy vigyázok önre. És én nem olyan családból származom, aki megszegi a szavát. Odakint pedig egy kissé hideg van ahhoz, hogy ott töltsem az éjszakát. – Márpedig az biztos, hogy ott nem alhat! – Nem-e? – De nem ám! Joseph lerúgta a másik csizmáját is, majd a szalmazsák végébe tolta a pokrócokat, áthelyezte a testsúlyát a fenekére, nyújtózott egyet, majd a feje alá csúsztatta a kabátját, és keresztbe fonta a karját. Buddy odafeküdt mellé. Rachel döbbent arccal nézett a férfira a nyíláson át, Joseph pedig félig lehunyt szemmel figyelte, hogy mit csinál. – Tegyen meg egy szívességet mindkettőnknek: vegye le az ujját a ravaszról. Gondolja el, mennyi kellemetlensége származna abból, ha egy hatvancentis lyukat vágna a testembe. Rachel arcából kifutott a vér. – Kellemetlenség vagy sem – támasztotta meg a könyökét a lyukon, hogy stabilabban tudja tartani a puskát –, lelövöm, ha nem tűnik el a házamból. Joseph tüntetően ásított egyet, de közben az jutott eszébe, biztos, hogy teljesen elment az esze. – Akkor jobban teszi, ha meghúzza azt a ravaszt, mert nem megyek el – mondta, miközben az álláig felhúzta a pokrócot. –Azt ígértem Darbynak, hogy maradok, és így is fogok tenni. Ha ez nem felel meg önnek, akkor beszéljen az öreggel. Rachel lehajtotta a fejét, lehunyta az egyik szemét, és Joseph felé fordította a puska csövét. Mintha lenne értelme annak, hogy célozzon! Joseph kíváncsi tárgyilagossággal figyelte a lányt. – Még egy tanács: az állát vegye el a puska végétől – figyelmeztette Rachelt. – Ez a fegyver egy pillanat alatt hatalmasat tud ütni magán, és elcsúfítja azt a helyes kis orrát. – Joseph itt hatásszünetet tartott. – És minthogy önnek úgyis mindegy, megkérhetném, hogy inkább a bal felemre célozzon? Így Buddynak maradna egy kis esélye, hogy épségben megússza az ügyet. Igaz, hogy folyton összenyal mindenkit, de ettől eltekintve rendes kutya, soha nem ártott még egy léleknek sem. Utálnám, ha megsérülne. – Azt mondtam, hogy nem alhat ott! – kiabálta Rachel. – De miért? Talán horkol? – Nem! Nem horkolok! – Rachel hangja olyan regiszterbe csúszott, ami egyértelműen kifejezte növekvő reményvesztettségét. – Akkor, azt hiszem, semmi akadálya annak, hogy itt aludjak. A konyhából átszűrődő fény megvilágította Rachel arcának egy részét. Joseph látta, hogy a lány szája mozog ugyan, de CATHERINE ANDERSON 29 NYÁRI SZELLŐ

hangot nem ad ki – végül feladta a próbálkozást, hogy megszólaljon, és eltűnt a konyhában. Joseph nem sokkal később különös zajokat hallott – mintha valamit széttörtek volna a konyhában. Felsőtestével úgy fordult, hogy láthassa az ebédlő és a konyha közötti átjárót, s tekintetével kíváncsian kutatott a lány után. Nem kellett sokáig várnia, hogy kiderüljön, mit csinált Rachel olyan hosszú ideig. A lány ugyanis hamarosan újra megjelent a nyílásnál, fogai között fél tucat szöget szorított, kezében kalapácsot tartott. Joseph nézte, ahogy nekifog a munkának: egy almásrekesz léceit kezdte felszögelni a nyílásra. A fadarabok éppenhogy átérték keresztben a tátongó nyílást, vékonyságúkat látva pedig egyértelmű volt, hogy nem jelentenek majd túl nagy védelmet. Rachel azonban elszánt dühvel dolgozott. Minthogy azonban nem volt elég deszka a teljes lyuk befedéséhez, az eredmény nem volt más, mint hanyagul felerősített, egymáson keresztben fekvő lécek sokasága, melyek között akkora háromszög alakú rések tátongtak, hogy egy férfikéz kényelmesen befért volna rajtuk. Rachel a szentélyt két törülközővel függönyözte le, melyet alul és felül a lécekhez szögelt. Joseph komoran nézte az egyre növekvő sötétséget. Egy férfi még így is át tudna mászni azon a hatvancentis lyukon, igaz, csak hatalmas zajt csapva. Rachel egy megtöltött vadászpuskával a keze ügyében körülbelül annyira volt biztonságban, mint egy csecsemő a bölcsőjében. A felaggatott törülközőkön keresztül csak egy halvány fénysugár szűrődött át. A fény gyémánt alakú mintákat rajzolt a falra. Joseph visszahanyatlott a szalmazsákra, és a falon mozgó árnyakat kezdte tanulmányozni, de közben erősen figyelte a fal túloldaláról áthallatszó hangokat. Alig hallható suttogások, izgatott mondatok. Úgy tűnt, a lány kedvenc mondása a „megdöbbentő” volt, melyet alig lemaradva a „kutyafáját” követett. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem szereti, ha vendégek vannak a házban. Joseph megragadta a nyeregtáskáját, úgy gondolta, itt az ideje, hogy Buddyval harapjanak valamit. Keze azonban csak az ürességet tapogatta, amikor belenyúlt a zsebbe. A szentségit! Az egész napos lovaglás után mindig ügyelt arra, hogy újra feltöltse a készletet, de legutóbb valahogy elfeledkezett róla. Visszagondolva, rögtön eszébe jutott, hogy miért: egy farfekvéses ellesnél segédkezett egész nap. Sokáig kint volt a földeken az üszővel, s amikor végre hazaért, olyan fáradt volt, hogy már csak ahhoz volt ereje, hogy beessen az ágyba. Ó, a pokolba! A mentegetőzéssel nem fog jóllakni. S ami még fontosabb: Buddy sem. Joseph már hozzászokott, hogy ha a helyzet úgy hozta, éhesen kell lefeküdnie, de a kutya nem. Felsóhajtott, átgördült Buddyhoz és megvakarta az állat hasát. – Ne haragudj, pajti! Kárpótlásul reggel kétszer kapsz majd enni. Tudom, hogy keményen dolgoztál ma. Otthon kellett volna maradnod Esával. Mellette legalább teletömhetted volna a bendődet. Buddy meleg nyelvével végignyalta a gazdája állán serkenő szakállat. Bolond kutya! Ha Joseph mást nem is utált, a kutyanyálat egészen biztosan igen. Eltolta magától az állat orrát. – Hagyd abba! – suttogta. – Talán azt hiszed, nem tudom, hol járt a nyelved nem is olyan régen? Buddy nyüszített, majd nyelvével pont a száján találta el Josephet. A férfi majdnem ugyanúgy köpködött ahogy Rachel Hollister pár perccel korábban. Ahelyett, hogy az ingujjával törölte volna le magáról a nyálat, helyet változtatott, és felemelt karjával takarta el az arcát. Egy pillanattal később a kutya belefúrta az orrát gazdája hónaljába, szuszogni kezdett, majd elaludt. Joseph gondolatai egymást kergették, mígnem végül elnehezült a szemhéja. Buddy közelebb húzódott hozzá, így egymást melegítve, kellemes melegben aludtak egész éjjel.


achel szembefordította az anyja hintaszékét a konyha és az ebédlő közötti átjáróval, és beleült – olyan egyenesen, mint aki karót nyelt. A vadászpuskát a térdén egyensúlyozta. Egy pokrócot csavart a válla köré, és a rekesz léceiből eszkábált torlasz fölé erősített törülközőket nézte mozdulatlanul. Egy kérdés kavargott egyfolytában a fejében: mi az atyaúristent csináljon most? Nem tudta a választ. Azt viszont tudta, hogy az élete a feje tetejére állt. A dolgok hirtelen megváltoztak – ő pedig kétségbeesetten vágyott rá, hogy minden újra a régi legyen. A barikádon tátongó lyuk miatt borzasztóan sebezhetőnek érezte magát. Amikor arra gondolt, hogy az az ember átmászhat a lyukon, egész testét elöntötte a hideg verejték, és alig kapott levegőt. A férfi ott volt, a fal túloldalán, és veszélyt jelentett a biztonságára és a józan eszére nézve is. Azt akarta, hogy elmenjen. El, el, el innét! Most mi lesz? Nem volt több deszkája, hogy megjavítsa az ajtótorlaszt, és a városba sem tud bemenni, hogy pótolja a hiányzó darabokat. Darby volt az, aki a vásárlást intézte helyette. Nélküle tehetetlen volt, teljességgel tehetetlen, jaj, mit fog csinálni, ha az öreg meghalt, és soha többé nem jön vissza? Erre a kérdésre sem tudott válaszolni, és ez bűntudattal töltötte el a szívét. Mi van, ha Joseph Paxton igazat mondott, és Darbyt valóban lelőtték? Úgy szerette az öreg munkafelügyelőt, mintha az apja lett volna. Hát milyen ember ő, hogy a deszkák miatt aggódik, miközben lehet, hogy Darby haldoklik? A szemét szúrni kezdték az összegyűlt könnyek. Hintázni kezdett a székben, hogy ne veszítse el az önuralmát. Nyöszörögni kezdett. A szék egyre gyorsabban és gyorsabban nyikorgott a padlón, míg Rachel végül arra eszmélt, hogy szinte őrjöngve löki a lábával. Kényszerítette magát, hogy megálljon. Darby. A férfi sokkal idősebb volt nála. Valahol a szíve mélyén tudta, hogy túl fogja élni az öreget, de sosem engedte magának, hogy belegondoljon, mi lesz, ha a férfi meghal. Bármikor. Hamarosan. Darby volt a legközelebbi barátja, aki még megmaradt. Ó, mennyire hiányozna, ha nem láthatná többet csontos arcát a kémlelőnyíláson át, amelyet ő maga épített be az ajtóba. És milyen üresek lennének a napjai, ha nem kopogtatna többet az átadóablakon a vacsorájáért. A könnyek végigfolytak az arcán, le, egészen az álláig, hideg, csiklandós csíkokat hagyva maguk után. Rachel szerette volna megvakarni az arcát, de nem volt ereje elmozdítani a kezét a puskáról. Miért is nem lőtte le Joseph Paxtont, amikor lehetősége volt rá? Mostanra a férfi már tisztában van vele, hogy nem fogja tudni megtenni, nem fogja tudni lelőni őt. Rachel a félhomály ellenére is jól látta a férfi szemében megcsillanó hamiskás fényt. Ez volt minden, amit ellene tett. Rachel soha nem lőtt volna rá, ha nem ijeszti meg azzal a fura hanggal. Különben meg, mit gondol magáról, hogy csak úgy egyszerűen leszedi a deszkákat az ablakairól, és betöri az üveget? Így most nem érezheti magát biztonságban addig, amíg az ablakot újra be nem deszkázzák és az üveget ki nem cserélik. A düh egyre jobban elhatalmasodott rajta. Mielőtt azonban még teljesen magával ragadta volna, újra erőt vett rajta a Darby iránt érzett aggodalom. Ha az öreg tényleg megsérült, az a legkevesebb, hogy Joseph Paxton értesítette őt. Vajon hívtak hozzá orvost? Mennyire lehet súlyos a sérülése? És ki gondoskodik most szegényről? Rachel szerette volna letépni a törülközőket a barikádról, és követelni, hogy Joseph Paxton válaszoljon a kérdéseire. De vajon tényleg így hívják-e? Egy másik ember is volt itt vele. Azon túl, hogy a törvény embereinek mondták magukat, Rachel nem tudott róluk semmit. Az egyetlen, amivel tisztában volt, hogy ez a férfi a másik szobában egy semmirekellő alak. No Name-ben teljesen szokványos volt, hogy az emberek pisztollyal az oldalukon mászkálnak a városban. Ennek a férfinak azonban egy gyöngyházszínű, 45-ös colt volt a combjára szíjazva, ez pedig nem tartozott a megszokott kategóriába. Rachel elég sok regényt olvasott ahhoz, hogy tudja, egy gengszter úgy hordja a fegyverét, hogy a lehető leggyorsabban elő tudja rántani.

R


Rachel mozdulatlanul nézte a törülközőket, melyek ugyan csak kevés védelmet, de egy kis egyedüllétet mindenképp biztosítottak számára. Darby. Meg kell tudnia, mi van vele. De hogyan? Miközben azt fontolgatta, hogy leszedi a törülközőket, hogy szembenézzen Joseph Paxtonnal, reszketni kezdett. Nem túl nagydarab ember – bizonygatta magának. De határozott egyéniség, szikár testének minden porcikája izomtól dagad, széles válla, zömök mellkasa vékony derékban és keskeny csípőben folytatódik. A szeme fölöttébb érdekes – a lámpafénynél a higany színében vibráló, ámde szokványos kék szem, melynek borotvaéles villanásából egyértelműen látszott, hogy Joseph Paxton soha nem szokott hibázni. Rachel összevont szemöldökkel koncentrált, próbálta fölidézni a férfi arcának többi részletét. Hiába erőlködött azonban, a vonásait nem tudta felidézni, csak annyi villant be az emlékezetébe, hogy az arcát barnára cserzette az időjárás. Talán azért nem emlékezett többre, mert homokszínű, széles kanmájú kalapját a szemébe húzva viselte. Emlékezett viszont a hajára, mely pont olyan szőke volt, mint az övé, viszont olyan egyenes szálú, mint egy puskagolyó útja egy szélcsendes napon. Ha jól emlékezett, a hossza vállig ért, s a füle mögé rakva viselte. A hintaszék gyors ütemíj nyikorgása figyelmeztette Rachelt, hogy újra túl gyorsan hajtja magát. Megállította a széket, és majd kiugrott a bőréből, amikor meghallotta a halk morgást. A lyuk fölött a törülközők elmozdultak a helyükről, s a következő pillanatban egy májszínű orr jelent meg a vászon szélénél. A kutya. Nézte, ahogy beleszagol a levegőbe, az ő illatát keresve. Nem sokkal később a fehér csillag alakú orr egy újabb része is láthatóvá vált. – Ne! – kiáltotta visszafojtott hangon Rachel. – Hagyd abba! A vörösessárga színű kutya azonban továbbfurakodott, addig, amíg az egyik törülköző sarka félre nem csúszott, és az egyik léc reccsenve ketté nem tört. Átdugta a fejét. Rachel talpra ugrott. A puskát könnyen elérhető helyen, a díványon hagyta, és odalépett az átjáróhoz. – Rossz, buta kutya! – suttogta. – Nem akarom, hogy ide gyere. Tűnj innen! Menj már! Rachel esküdni, mert volna, hogy az a bolond kutya elmosolyodott. Aztán újra morogni kezdett, s közben a száját pont úgy mozgatta, mintha beszélt volna. Amikor Rachel odaért hozzá, és hátralökte, nyüszíteni kezdett, majd megnyalta a lány kezét. Rachel szíve nagyot dobbant. Az állat annyira kedves és barátságos volt – biztos, hogy nem bántani akarja, csak üdvözölni. Mindig is rajongott a kutyákért. Élete egyik nagy szerelme Denver volt, egy hatalmas, sárga színű, értelmes, barna szemű keverék kutya. Sokszor kívánta, hogy bárcsak a gyilkos legalább a kutyának megkegyelmezett volna. Denver, a legjobb barát. A kis butus csak ritkán hagyta őt magára. Végül aztán töretlen hűsége okozta a halálát. Ez a gondolat mindig elszomorította Rachelt. A család többi tagjával ellentétben Denver elfuthatott volna, menthette volna az irháját. Ehelyett azonban mellette maradt, hogy megvédje őt. Fizetségül egy golyót kapott a két szeme közé. Mintha csak a keze önálló életet élt volna, Rachel hirtelen azon kapta magát, hogy Buddy selymes fülét simogatja. A kutyák bámulatosan egyszerű teremtmények. Se álnokság, se színlelés – az ember azt kapja, amit lát. Rachelnek tetszett Buddy hegyes füle, amelynek csak kerek kis vége hajlott vissza, melyet csak akkor egyenesített ki teljesen, amikor a lány beszélt hozzá vagy valami más hangot adott ki. Helyes kis kutya ez – döntötte el magában Rachel. Vörösessárga bundáját egy hófehér csík törte meg a pofáján, borostyánszínű szeme fölött a világos, sárgásbarna foltok tűnődő arckifejezést kölcsönöztek neki. Ez egy juhászkutya, vonta le a következtetést Rachel, az a fajta, amelyik nagy segítséget jelent a marhacsorda terelésénél, ezért kedvelt a helyi farmerek körében. Rachel úgy tudta, hogy a juhászkutyák többnyire rendkívül intelligensek – Buddy figyelmes, érdeklődő tekintetét nézve pedig nem volt kétsége a kijelentés igazságtartalmát illetően.


– Rámenős egy alak vagy, ugye? – duruzsolta neki Rachel, de közben azt kívánta, bárcsak beengedhetné a konyhába. Buddy éppen azon volt, hogy tönkretegye a konyhaajtón ütött lyuk rögtönzött javítását. Vállát a barikádnak nyomta, és egy újabb lécet tört ketté. – Állj! – suttogta Rachel. – Nem jöhetsz be. Te nem ismered azt, hogy valaki nem kedvel téged? – Nagyon éhes. Joseph Paxton mély hangja annyira megijesztette Rachelt, hogy hátrahőkölt a nyílástól. – Nem tudom, mit készített vacsorára, de nagyon jó illata van – folytatta a férfi. – Úgy emlékeztem, hogy van egy kis szárított marhahús a nyeregtáskámban, de tévedtem. Buddy pedig nincs hozzászokva, hogy kihagyjon egy étkezést. Azt hiszem, elkényeztettem. Rachel még egy lépést hátrált. Úgy tűnt, a kutya ezt meghívásnak tekintette, mert mielőtt Rachel bármit is tehetett volna – széttörve a még egészben álló léceket, és teljesen letépve az egyik törülközőt –, átugrott a lyukon. A következő pillanatban a barátságos állat már a lányon feküdt. Szerencsére mozgékony, könnyű kutya volt, így amikor a lány mellkasára tette a mancsát, Rachel alig érezte a súlyát. Buddy újra rámordult új ismerősére, a hangja nevetségesen társalkodónak tűnt. Rachel a kutya kifejező szemét nézve nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Szóval éhes vagy? Csak pörköltem és kukoricakenyerem van. Nem hinném, hogy az jó lenne egy kutyának. Buddy hasra vágta magát, összetette a két mancsát, mintha imádkozna, majd megemelte a fejét és ugatni kezdett. Az üzenet egyértelmű volt: a pörkölt nagyon is jó étel a kutyáknak, és minél több van belőle, annál jobb. Talán az imádkozó kutya látványa miatt, vagy talán az imádni való, könyörgő arckifejezés láttán, Rachel feladta a harcot. Sosem lett volna képes nemet mondani egy éhező léleknek. Kislányként örömét lelte abban, ha a farmra betévedt vadállatokat vagy madarakat etethette. Az egyik évben az apja vagy fél tucat madáretetőt készített neki karácsonyra, hogy láthassa, hogyan építik a verebek a fészküket és hogyan költik ki a tojásaikat a következő tavasszal, ó, mennyire hiányzott neki a madárcsicsergés! A kívül-belül bedeszkázott ablakok azonban nem engedték be hozzá a madárhangot. Rachel, mielőtt bekapcsolta a tűzhelyet, magához vette a vadászpuskát – fel akart készülni arra az esetre, ha netán Joseph Paxton is a kutyája után akarna mászni a lyukon keresztül. A fal mellé támasztott puskával a keze ügyében nekifogott, hogy elkészítse Buddy vacsoráját. Miközben pörköltet szedett a tálba, és szétmorzsolt hozzá egy kis kukoricakenyeret, gondolatai újra Darby felé kalandoztak. Vajon fog-e még az öreg valaha kopogni az átadóablakon, és vajon készíthet-e még neki valamikor vacsorát? Letette a földre a tálat, s közben felmérte a szétrombolt barikádot. Buddy egy percig sem habozott. Boldogan morogva, mohón látott neki az ételnek, mintha már egy hete nem evett volna. Rachel felegyenesedett, összehúzta magán a pokrócot, vett egy mély lélegzetet, hogy öszszeszedje a bátorságát, majd így szólt: – Kössünk egyezséget, Paxton úr. A munkafelügyelőmmel kapcsolatos információkért cserébe felajánlok önnek egy kis vacsorát. váratlan ajánlattól meglepődött Joseph úgy ült a szalmazsákon, mint aki nyársat nyelt. Egészen biztos volt benne, hogy nem jól hallotta, amit hallott. – Elnézést, hogy mondta? – Azt mondtam, hogy egyezséget akarok kötni önnel. Vacsorát adok, ha elmondja, mi történt Darbyval. Joseph végighúzta a kezét a gyomortájékán. – Olyan éhes vagyok, hogy akár egy fél disznót is meg tudnék enni, de már elmondtam mindent, amit tudtam, Rachel kisasszony.

A


– Úgy érti, azt, hogy Darbyt lelőtték? – Rachel hangja elcsuklott. – Biztos vagyok benne, hogy ennél többet is tud mondani nekem. Elment doktor Hallowayért? Ki tudta venni a golyót a doktor? Mi a diagnózis? Mit mondott, Darby meg fog… halni? Joseph mindezt korábban már elmondta. – Elég vastag fából készülhetett a ház hátsó ajtaja. Ezek szerint egy árva szót sem hallott abból, amit már elmondtam önnek. – Joseph átölelte felhúzott térdét, és újra elsorolta a délután eseményeit: azt, hogy Darby átlovagolt az ő farmjára, hogy alig volt ereje megkapaszkodni a nyeregben, hogy hogyan állította el a vérzést, és ment el a doktorért. – A doki azt mondja, túl fogja élni. A golyó eltört ugyan néhány bordát, de nem érte sem a tüdőt, sem a májat. – És a fertőzések? – A doki mézzel mosta ki a sebet. – Mézzel? – visszhangozta a lány. – Arra esküszik. Azt mondja, a méz megszünteti a fertőzést és gyógyító hatása van. Rengeteget kent a sebre, mielőtt bekötözte volna, és hagyott még egy adagot Esánál, az öcsémnél, hogy kenje át még egyszer, amikor lecseréli a kötést. – Tehát most az öccse vigyáz Darbyra? – kérdezte Rachel remegő hangon némi hallgatás után. – Minthogy át kellett jönnöm ide, Esa önként vállalkozott a feladatra. – A helyzet valójában az volt, hogy Joseph kényszerítette az öccsét, de úgy gondolta, jobb, ha erről hallgat. Esa jószívű, biztos, hogy mindent megtesz az öregért. – Darby a fejébe vette, hogy az ön élete veszélyben forog – magyarázta Joseph. – Amikor megérkezett a farmomra, csak azt hajtogatta, hogy ne vele foglalkozzak, hanem egyenesen jöjjek át ide, és győződjek meg róla, hogy ön biztonságban van. Újabb csönd következett, ez alkalommal hosszabb. Joseph egy idő után nyugtalankodni kezdett. – Hollister kisasszony! Ott van? Mintha hallotta volna, hogy Rachel egy mélyet sóhajt. – Igen, igen, itt vagyok, Paxton úr. Újabb csönd után folytatta csak: – Ma este ez volt az első olyan mondata, amely elgondolkoztatott, hogy talán mégis igazat mond. Micsoda haladás, gondolta Joseph. De vajon melyik mondata volt rá ilyen hatással? Rachel újra sóhajtott, ez alkalommal egy éles hangú, kis sóhaj hagyta el a száját, ami Josephet az anyja sóhajaira emlékeztette. Dory Paxton nagyon tudott sóhajtozni. – Nos, akkor jöjjön a vacsora – jelentette be Rachel. – Végül is egyezséget kötöttünk. – Mintha porcelánok csörömpöltek volna. – Átadom önnek az ételt. Kérem, álljon hátra, mert különben le kell hogy lőjem. Biztos vagyok benne, hogy ebben ön sem lelné kedvét…, mint ahogy én sem. Joseph elvigyorodott. – Hány embert ölt már meg? – Eddig még egyet sem – vallotta be a lány. – De ez nem jelenti azt, hogy akár egy másodpercig is haboznék az ön esetében. Joseph mosolya még szélesebb lett. Kezdte megkedvelni ezt a lányt. Volt benne kurázsi. Azon is elgondolkozott, hogy valóban őrült-e. Valaki tegnap golyót eresztett Darbyba, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megöli – ebben Joseph és David egyetértett. Lehetséges, hogy Rachel Hollister már évek óta tudja, hogy az élete veszélyben forog? David talán fején találta a szöget, hogy a lány nem az elmebaj, hanem a félelem miatt választotta a remete életmódot? A férfi meggyújtotta a lámpát, majd, tiszteletben tartva Rachel kérését, hátrább lépett a nyílástól, s várta a vacsorát. Amikor Rachel megjelent a lyuknál, Josephnek feltűnt, hogy a lánynak nem kellett lehajtania a fejét, hogy átnézzen hozzá, mivel több centivel alacsonyabb CATHERINE ANDERSON 34 NYÁRI SZELLŐ

volt nála. Azt is megfigyelte, hogy apró, finom csontú kezének vékony ujjai kivörösödtek, ahogy fogta a tálat. Rachel gyanakvó tekintettel méregette Josephet, miközben átnyújtotta az ételt a nyíláson. – Tessék. Nem akarta megijeszteni, ezért Joseph lassan lépett előre, ügyelve arra, hogy amint a tál elérhető közelségbe kerül, megálljon. Rachel még így is majdnem eldobta az edényt, mielőtt még Joseph biztosan fogta volna azt. – Köszönöm. A lány hátrált egypár lépést, majd mozdulatlanul, bizalmatlanul méregette a férfit. – Szívesen. – Tudom, hogy most kényelmetlenül érzi magát – mondta Joseph, miközben az asztalhoz vitte az ételt. – Hiszen egyáltalán nem ismer engem. De gondolja végig: ideküldött volna Darby, ha nem bízna meg bennem? Rachel úgy egy méterre állt a nyílástól, a keze a derekán, a takaró csücskét betűrte a karja alá, mint egy kendővel szokás. – Nem tudhatom biztosan, hogy valóban Darby küldte-e. Joseph az asztal túlsó végébe söpörte a port a kezével, majd leült a lánnyal szemben. – Miért hazudnék önnek? – Hogy elnyerje a bizalmamat. Joseph egy röpke pillanatra azt kívánta, bárcsak ott lenne az öccse, hogy segítsen neki. Egy kis körítés határozottan jól jött volna. – Ha bántani akartam volna, már megtehettem volna, Rachel kisasszony. Az ördög soha nem alszik. – Lehajtotta a fejét, hogy láthassa a lány arcát. – Tényleg azt hiszi, hogy egypár deszka vissza tudott volna tartani, ha be akartam volna menni? – Ezzel azt kockáztatta volna, hogy lelövöm. – Egy töltetlen puskával? – Már meg van töltve. – De töltetlen volt, és én tisztában voltam vele. Nos, mit gondol, akkor mi állított meg? Rachel némán bámult a férfira. – És mi tartott vissza attól, hogy megragadjam a csuklóját az előbb, amikor kiadta a vacsorát? – Meg akar rémíteni, Paxton úr? – húzta összébb magán a pokrócot Rachel. – Nem, csak meg akarom világítani a helyzetet. Azt mondta, hogy nem tudja elhinni, hogy valóban Darby küldött engem. Én viszont úgy gondolom, hogy elhiszi. – Darby soha, egyetlenegyszer sem említette a nevét. – Igen, nos, Darby nem a szavak embere. Az ön farmjának déli részén találkoztam vele, amikor a birtokaink közötti kerítést kellett megjavítani. Együtt dolgoztunk. Amikor eljött az ebédidő, együtt ettük meg az ételt az árnyékban. Nem történt semmi említésre méltó dolog. Talán úgy vélte, az egész nem volt annyira fontos, hogy beszéljen róla. – Csak akkor egyszer találkoztak? – Azóta is összefutottunk már párszor. – Hogy bízhat meg önben, ha csak felületesen ismén magát? Olyan kérdés volt ez, amelyre Joseph nem tudta, hogyan válaszoljon. – Lehetek őszinte? Rachel, komoran nézett a férfira. Joseph rettentő éhes volt, szeretett volna már nekifogni az evésnek. A pörkölt és a kukoricakenyér illata annyira jó volt, hogy összefutott a nyál a szájában. – Sok mindent meg lehet tudni a másikról kerítésjavítás közben – próbálkozott. – Aki sokat siránkozik a szögesdrót túloldalán, az nem elég kitartó. Aki sokszor pihenteti a lapátját, lusta. Aki folyton a munka könnyebb végét fogja meg, önző alak. Aki nem foglalkozik a loCATHERINE ANDERSON 35 NYÁRI SZELLŐ

vával… – Joseph elhallgatott, és sóhajtott egyet. –Nem tudom, miért engem választott Darby, Hollister kisasszony. Talán mert tetszett neki, amilyennek megismert engem aznap. Vagy, talán mert tudta, hogy jó családból származom. Csak ő tudná megmondani. – Jó családból? A rokonai errefelé élnek? – A bátyámé, Ace Keegané az innen északra elterülő föld. – Az, amelyik korábban Patrick O'Shannessyé volt? – Pontosan. – Joseph úgy látta, a lány elgondolkodik egy pillanatra. – Ace Patrick húgát, Caitlint vette feleségül. És ő építette a Denverbe vezető vasútpályát is. – Caitlint? – Talán ismeri? – bólintott Joseph. – Idősebb nálam, de évekig együtt jártunk iskolába. – Valóban? – Joseph felvett egy darab kukoricakenyeret, és beleharapott. Rachel tele volt kérdésekkel. – Hogy lehet Ace Keegan a bátyja? Hiszen magát nem is Keegannek hívják. – Valójában féltestvérek vagyunk. Amikor Ace apja meghalt, anyánk hozzáment az apámhoz, idősebb Joseph Paxtonhoz. Apám hatvanötben vette azt a földet, amelyik most Ace tulajdonában van, a családunk pedig ideköltözött Virginiából, hogy mindent újrakezdhessünk. Sajnos a dolgok nem úgy alakultak, ahogy képzeltük, és anyám San Franciscóba vitt minket, fiúkat. Egyikünk sem tette be a lábát, No Name-be egészen négy és fél évvel ezelőttig. Rachel szemében fény gyúlt. – Joseph Paxton – ismételte halkan. – Emlékszem már. –Összevonta a szemöldökét, kék szeme élesen villant. – Joseph Paxtont felakasztották. A férfi arca megrándult, úgy vélte, a lány pont a legrosszabbkor rakta össze a kirakós hiányzó darabkáit. Ha nem ismeri a teljes történetet – márpedig ez igen valószínűnek tűnik –, akkor most biztos pánikba esik. – Igazságtalanul akasztották fel – hangsúlyozta a kanállal hadonászva. – Apámat azzal vádolták, hogy jogtalanul foglalta el azt a földet, amelyért pedig oly sok pénzt fizetett, aztán őt tették felelőssé egy becsületes, No Name-i lakos, Camlin Beckett haláláért is. – Joseph szája kiszáradt. Az addigi napig nem volt könnyű felidéznie az apja halálát, beszélni róla pedig egyenesen gyötrelmes volt. – Az igazság az, hogy Beckett, Conor O'Shannessy és még egy maroknyi ember – köztük a város akkori seriffje, Estyn Beiler is – gazemberek voltak, az apám pedig áldozatul esett nekik. A többiekkel összehasonlítva apám túl nagy árat fizetett az akkori események miatt. Rachel szeme tágra nyílt, de nem mondta ki, hogy mit gondol. – Négy és fél évvel ezelőtt – folytatta Joseph –, mi, fiúk, valamennyien visszajöttünk No Name-be, hogy tisztázzuk apánk nevét. Erről azonban valószínűleg sosem hallott. Rachel lehunyta egy pillanatra a szemét. Mintha csökkent volna valamelyest a vállát mereven tartó feszültség. – De igen, hallottam róla. Darby valóban nem beszél sokat, de ezt elmondta nekem. Felháborító, amit Estyn Beiler és a többiek az apjával és a családjával tettek. Joseph úgy gondolta, hogy a felháborító nem elég kifejező szó, de annyira megkönnyebbült, hogy Rachel az egész történetet ismeri, hogy nem tiltakozott. – A bátyja, Ace Keegan állítólag egy gengszter, igaz ez? – Évek óta nem foglalkozik ilyesmivel. Rachel kételkedve nézett a férfira. – Ace-nek és Caitlinnek fia született – próbálta meg elterelni a lány gondolatait Joseph. – A kicsi Ace most tizennégy hónapos, egy igazi kis cukorfalat. – És maga? – Mi van velem? – kérdezte a férfi teli szájjal. – Magának is gengszterkinézete van. – Úgy látja? CATHERINE ANDERSON 36 NYÁRI SZELLŐ

– Jól látom? Joseph bekapott egy kanál pörköltet. – Ez rendkívül ízletes, Hollister kisasszony. Darby szerencsésnek mondhatja magát, amiért mindennap ehet a főztjéből. – Nem válaszolt a kérdésemre. A férfi bekapott még egy kis pörköltet, megrágta, lenyelte, és csak azután szólalt meg: – Mi is volt a kérdés? – Jártas a fegyverhasználatban? – Meglehetősen. De Ace sokkal jobb nálam. A férfi nem látta a lány lábát, de az volt az érzése, hogy toppantott egyet. – Ölt már embert, Paxton úr? Joseph akkor és ott úgy döntött, hogy az őszinteség nem mindig a legjobb választás. Az igazság az volt, hogy már ölt embert – önvédelemből. De ez nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyekről beszélni akart, főleg nem egy olyan nővel, aki nem bízik benne, és téves következtetéseket vonna le. – Talán gyilkosnak nézek ki? – Igen. A pokolba! Végre valaki, aki éppolyan szókimondó, mint ő maga. Itt volt az ideje, hogy átvegye az irányítást. – Úgy gondolom, most én jövök a kérdezgetésben. Rachel őszintén meglepettnek látszott. – Nem én vagyok a betolakodó, Paxton úr. Ön az, aki betört a házamba, és nem hajlandó elmenni innen. A kérdéseket én fogom feltenni, egészen addig, amíg meg nem győződöm róla, hogy valóban az, akinek mondja magát. – Értem. Csakhogy én nem lennék itt, ha Darby nem ragaszkodott volna hozzá. – Joseph bekapott egy újabb falatot, s miközben rágta, a lányt fürkészte. – Lehet, hogy morfium vagy ópium hatása alatt állt, de annyira aggódott az ön biztonságáért, hogy szinte indulatos volt. Elmagyarázná, hogy miért? Rachel szeme elsötétült. – Egy kissé furának tartom a dolgot – hangsúlyozta Joseph. –Miért jutott Darby azonnal arra a következtetésre, hogy az őt ért támadás valahogyan összefüggésben áll az ön és a családja ellen öt évvel ezelőtt elkövetett szörnyűséggel? Rachel lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. – Nem tudom – nézett fel. – Fogalmam sincs. – Elsápadt, olyan fehér lett, mint a fal, s Joseph figyelmét nem kerülte el az sem, hogy újra átfutott az arcán a félelem. – Valami oka csak van – erősködött a férfi. – Halálra rémült maga miatt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy az ön élete veszélyben lehet – mondta, miközben tovább tanulmányozta a lány arcát. – Emlékszik valamire abból a napból? – Semmire. – Rachel alig észrevehetően megingott, kezével a derekához kapott. – Darby csak azért volt izgatott, mert a patak közelében lőtték le. – Rachel annyira halkan beszélt, hogy Joseph alig értette a következő mondatot: – Biztos vagyok benne, hogy csak azért hozta összefüggésbe a két esetet, mert ugyanazon a helyen történt. Joseph feszülten figyelte a lányt. – El ne ájuljon itt nekem! Ha összeesik, nem tudom elkapni innen, ebből a szobából. – Jól vagyok – emelte reszkető kezét a szeméhez Rachel. Josephet azonban nem tudta becsapni – jól látta, hogy halálra van rémülve, s az ösztönei azt súgták, hogy a lány elhallgat valamit. Mégis, amikor mélyen a lány szemébe nézett, nem látott mást, csak ijedt zavartságot. – Szerintem önnek van egy elgondolása arról, hogy ki ölte meg a családját – erősködött. – Ha tudnám, már évekkel ezelőtt világgá kürtöltem volna, Paxton úr. – Rachel szemében a félelem szúrós dühvé változott. CATHERINE ANDERSON 37 NYÁRI SZELLŐ

– Ezt nem hiszem el. Biztos, hogy legalább gyanakszik valakire. – Joseph őszintén hitte, hogy ez lehet az egyetlen magyarázat a lány életmódjára. Fél valakitől. Biztos, hogy fél. – Fogalmam sincs, miért teszi, de elhallgat valamit. – Nem emlékszem semmire. Semmire, hallja?! A családom minden tagja meghalt – ütött a lány ököllel a szívére – : az anyám, az apám, az öcsém és a húgom. Szerettem őket. – A szeme megtelt könnyel. – Komolyan úgy gondolja, hogy elhallgatnám, ha bármit is sejtenék? Ha akárcsak megalapozatlan gyanúm lenne, hogy ki ölte meg őket? A kérdés Joseph elevenébe talált. Ö maga is elvesztett már valakit, aki igen közel állt a szívéhez, és még ma is fájdalmat érez, ha arra a szörnyű éjszakára gondol. Hány éves is volt akkor? Nyolc? Nem tudta teljesen felidézni az apja vonásait. Vajon mit érezhet akkor Rachel Hollister, aki a mészárlás idején tizenhat-tizenhét éves lehetett. Valószínűleg az emlékeiben élesen él szerettei arca, és az együtt töltött különleges percek is, különösen az utolsó, drága percek – a haláluk előtti pillanatok. Természetes, hogy mindent megtenne, hogy a bíróság előtt lássa a gyilkost. Nem lett volna szabad mást állítania. – Nem akartam felzaklatni – mondta a hirtelen rá törő érzelmektől elfúló hangon. Rachel az arcához kapott, és elviharzott a nyílástól. Egy pillanattal később újra megjelent, s kezében a puskával a konyha bal sarka felé tartott. Joseph várta a zokogás összetéveszthetetlen hangját, de helyette szörnyű csönd telepedett a házra. Befejezte a vacsoráját, de közben hegyezte a fülét, a szemét pedig a nyíláson tartotta. Néma csönd. Mozdulatlanság. Tisztára törölte az edényt, otthagyta az asztalon, és átmászott a barikádon. Ezt megelőzően Joseph még nem vette szemügyre alaposan a lány szentélyét. A látványban, amely a szeme elé tárult, nem volt semmi különleges. Rachel egyszobás otthonná alakította a hatalmas konyhát. A különböző részeket a bútorok megfelelő csoportosításával alakította ki. Az elülső rész még mindig konyhaként funkcionált, a jobb sarok volt az előszoba, Joseph mellett közvetlenül balra pedig a hálórész – egy franciaágy, egy éjjeliasztal, egy komód és egy ruhásszekrény – következett. Bár az egyes lakrészek zsúfoltak voltak, egy apró ház minden előnyével rendelkeztek. Rachel hátát az ágy végének támasztva üldögélt, a puska mellette hevert a matracon. Szemét szorosan lehunyva tartotta, törékeny állát leszegte. A férfi csak egy pillantást vetett rá, s szíve máris fájdalommal telt meg. Nem sírt, és a vállát sem rázta a zokogás. Merev testtel, mozdulatlanul ült ott. A térdét ölelte, mintha ezen múlna, hogy egy darabban tudjon maradni. Emlékek. Joseph látta őket belevésve a lány arcába. A rajzeszközként használt bánat az arccsontjára feszítette a bőrt. Ő pedig szándékosan kényszerítette, hogy arra a napra gondoljon, anélkül, hogy figyelembe vette volna, mekkora fájdalmat okozhat neki ezzel – nemcsak a beszélgetés alatt, hanem valószínűleg sokkal hosszabb ideig. Későn ugyan, de rájött, hogy az öccsének, Davidnek, teljesen igaza volt. Az igazság olykor könnyebben elmerül, ha az ember megszórja cukorral. Nem volt ehhez érzéke, soha nem volt, és soha nem is lesz. És egészen mostanáig nem is gondolt erre úgy, mint komoly zuhanásra.


Ötödik fejezet

achel szeme égett, mintha lúg marta volna. Nem tudta, mennyi ideje ült az ágyon, de úgy vélte, több órája hallgathatja már mozdulatlanul Joseph Paxton horkolását. A háta sajgott, mintha egy szörnyen éles kardot szúrtak volna a lapockái közé. Felült, kinyújtózott, de a fájdalom nem akart szűnni. Teste egész egyszerűen pihenésért kiáltott. Arra azonban nem tudta rávenni magát, hogy lefeküdjön aludni. Csak bámulta a nyílást. A nyílást, mely biztonságának jelképes fogyatékossága volt. A nyílást, mely az épelméjűségét már öt éve biztosító erőd gyenge pontja volt. Most védtelennek és sebezhetőnek érezte magát – a bőre verejtékessé, az idegei feszültté váltak. A félelem, amelyet a másik szobában alvó férfi miatt érzett, fura módon elmúlt. Amit Darbyról mesélt, igaznak hangzott, sőt minden szava igaznak hangzott. Olyasmiket tudott az öregemberről, amit csak egy barát tudhat – például azt, hogy Darby nem a szavak embere, és hogy annyira szereti Rachelt, hogy akár meghalni is kész lett volna érte. Rachelre az is nyugtatólag hatott, hogy bár a férfinak számtalan alkalma lett volna bántani őt, mégsem tette. Erősnek és fürgének tűnt – megragadhatta volna, amikor átnyújtotta neki az ételt a nyíláson. Az is tagadhatatlan, hogy ha akarta volna, szétrombolhatta volna a barikádot: egypár derékmagasságban irányzott rúgással kiszélesíti a nyílást, átmászik rajta, és már ott is van. Ebben az esetben csak az menthette volna meg, ha használja a vadászpuskát, de Rachel úgy érezte, a férfi tisztában van azzal, hogy öt már a gyilkosság puszta gondolatától is kirázza a hideg. Vajon mi tartotta vissza, hogy átmenjen az ő lakrészébe? Amennyire Rachel átlátta a helyzetet, semmi – s ebből azt a következtetést vonta le, hogy a férfi tényleg az, akinek mondja magát, és valóban Darby, a hűséges barát küldte. Az öreg munkafelügyelő soha nem kért volna meg egy semmirekellő alakot, hogy vigyázzon rá – Rachel ebben száz százalékig biztos volt. Darbynak mindig fontos volt az ő biztonsága. Emellett nagyon jól meg tudta ítélni az embereket. Röviden: Joseph Paxton a lehető legjobb ajánlással érkezett, Rachel pedig bolond lenne, ha nem bízna benne. A férfi váratlanul horkantott egyet – a váratlan, rekedt levegővétel olyan hangos volt, hogy a lány esküdni mert volna, hogy beleremegtek a falak. Olyan régóta nem hallotta már senkinek a horkolását, hogy majdnem el is felejtette, mennyire megnyugtató tud lenni. Kisgyerekként, rémálmaiból ébredve, mindig megnyugtatta apja hortyogásának mély, ritmusos moraja, amely az egész házat bezengte, s mintha csak azt üzente volna: „Minden rendben”, s így Rachel mindig visszazuhant az álomba. Joseph Paxton horkolása is megnyugtató volt. Talán, mert úgy gondolta, hogy az éber és elővigyázatos férfi félig nyitott szemmel alszik. Vagy talán egyszerűen magának a horkolásnak a hangja tette, ami gyerekkorára emlékeztette, és ami kellemes melegséggel és biztonságérzettel töltötte el. A férfi horkolása elálmosította. Ó, mennyire vágyott rá, hogy elnyújtózhasson a puha ágyon, és lehunyhassa a szemét. De a ház minden egyes reccsenése és sóhaja után a torkában érezte dobogni a szívét. Veszély – a szűnni nem akaró fenyegetettség ott rejtőzött a falakon túl. Joseph Paxton jelenléte nem oszlatta el a félelmeit. Az apja. Henry Hollister kemény ember volt – nehéz munkával teli életének köszönhetően teste izmoktól dagadt. Mégsem tudta

R


megvédeni a családját. A váratlan és a semmiből érkező veszedelem készületlenül érte. Nem számít, mennyire erős és áldozatkész valaki – egy jól célzott golyóval szemben senki sem veheti fel a harcot. Rachel megborzongott, és összefonta a mellkasa előtt a karját. Fehér lett, mint a fal. Ó, igen. A veszély valahol kint leselkedik. Nem tudta, hol rejtőzik, csak azt, hogy bármikor lecsaphat, ha csak egy kicsit is veszít az éberségéből. Ez volt az egészben a legszörnyűbb: hogy nem lehetett tudni. Emiatt ugrott nagyot egyegy árnyék láttán – márpedig ez a viselkedés nem illett a természetéhez. A mészárlást megelőzően olyan lány volt, aki nem ismerte a félelmet. Ifjú hölgyhöz cseppet sem illően, minden lében kanál volt, akinek fiús természetét döbbenten figyelte az anyja. Megesett, hogy egy délután két csörgőkígyó mindenkit elijesztett az istállóból, s végül Rachel volt az, aki odament, és elvitte onnan a kígyókat. A férfiak ugratták a könyörületessége miatt, amiért képtelen volt a szegény párákat megölni, de nem engedte magát felbosszantani. Már akkor is hitt abban, amiben a mai napig is, hogy Isten minden teremtményének rendeltetése van és joga az élethez. Talán ezért volt, hogy családja és kutyája lemészárlásának emlékei még mindig üldözték – mert az értelmetlen erőszak annyira felfoghatatlan volt számára. Amióta magához tért a kómából, zűrzavarban és összevisszaságban élt, egy rendetlen, zavaros, kaotikus és rossz irányba tartó valóságban, melyben minden rettentően kiszámítható volt. Zavarodottságának gyökerét az táplálta, hogy mindennapjait át- és átjárta a visszataszító félelem – félelem a napfénytől, félelem attól, hogy szellő simogatja az arcát, félelem magától a levegőtől. Mindez azért, mert legbelül tudta, hogy a gonosz beivódott mindenbe, ami a biztonságát jelentő falakon kívül esik. Rachel még csak nem is sejtette, honnan tudja ezt. A meggyőződés egyszerűen ott volt az elméjét beárnyékoló fekete függöny mögött. A végzetes délután tragikus eseményeiről nem voltak határozott emlékképei. Viszont minden tényszerű adattal tisztában volt. Ezeket Darby elmondásaiból rakta össze: azt, hogy amikor ő és a családja nem tért haza, Darby kilovagolt a patak mentén oda, ahol piknikeztek, és hogy amikor felfedezte a vérfürdőt, elment Halloway doktorért, aztán odahívták az összes embert a farmról, és azt is, hogyan látták el Rachel fejsérülését, és hogyan épült föl a következő néhány hétben. Joseph Paxton azzal vádolta, hogy valamit eltitkol, valamit, amiről tudomása van a családja lemészárlásával kapcsolatban, valamit, amiről úgy döntött, nem ossza meg másokkal. Rachel valahogy azt kívánta, bárcsak igaza lenne a férfinak. Ha az embernek tudomása van valamiről, az sokkal jobb, mintha csak az üresség tölti ki az elméje egy részét. Halloway doktor azt állította, hogy azon a júniusi délutánon minden bizonnyal Rachel volt az első, akit meglőttek. A semmiből érkező golyó és aztán a sötétség – állítólag emiatt nem emlékszik semmire a baleset napjából. Mindez elég logikusan hangzott, ezért Rachel úgy tett, mintha elfogadná ezt a magyarázatot. Végül is ez volt mind közül a legjobb. De mélyen, legbelül, teljesen mást érzett. Rémálmaiból nyilvánvalóvá vált számára, hogy igenis sok mindent látott, érzett és hallott, mielőtt sötétség borult volna rá. Az emlékek kusza összevisszaságban rohanták le, homályos képek villództak fényesen, majd borultak feketébe, mindegyik önállóan és elkülönülten, de főleg rémisztően – annyira rémisztően, hogy éjjelente ijedten, sikoltozva ébredt, és a hideg verejték patakokban folyt a testén. oseph rendszerint akkor ébredt, amikor a hajnal első napsugara megjelent az égbolton. A Hollister-házba azonban egyetlen fénysugár sem tudott utat törni magának. Amikor a kö-

J


vetkező reggelen először kinyitotta a szemét, egy pillanatig azt gondolta, hogy még mindig éjszaka van. Mivel azonban kipihentnek érezte magát, arra a következtetésre jutott, hogy mégis reggel van. Felült, megvakarta a tarkóját, és rápillantott a barikádra. A lámpa fénye még mindig átszűrődött a lyukon. Egy kis ideig teljesen mozdulatlanul ült, és a hangokra koncentrált, de Rachel lámpájának zúgásán kívül semmi mást nem hallott. Buddy, aki mindig türelmetlenül nézett egy-egy új nap elébe, izgatottan ugrálni kezdett, amikor Joseph fészkelődése felébresztette. Célba vette Joseph arcát, nyalogatni kezdte, majd odatáncolt az étkező előszobába nyíló ajtajához. Joseph felállt, s közben abban reménykedett, hogy a kutya egyszer az életben képes lesz csendben maradni. Tévedett: az állat három fülsiketítő ugatás után még vidám morgásainak is utat engedett. – Csöndesebben! – suttogta Joseph, bár nem tudta volna megmondani, hogy miért boszszantja a hangoskodás. A kutya ismerte az ül, marad, ugrik utasításokat, de a „csöndesebben” jelentése hiányzott a szótárából. Az élet vég nélküli ünneplés volt számára, melyben minden eseménynek kijárt legalább egy vakkantás vagy egy morgás, hogy megjelölje a pillanatot. Joseph elkísérte a juhászkutyát a folyosó végéig, és kitárta előtte Henry és Mary Hollister hálószobájának ajtaját. – Menj, és kergess meg néhány gazembert! Buddynak nem kellett kétszer mondani. Három fürge ugrással átszelte a szobát, és kiugrott az ablakon. Joseph lassú léptekkel követte a kutyát, s menet közben kigombolta Levi's farmerét. Miután könnyített magán a betört ablakon keresztül, visszagombolta a nadrágját, és viszszament az étkezőbe. Nem lepődött meg, hogy Rachellel találta magát szemben a konyhaajtónál. – Sajnálom, ha Buddy felébresztette. Reggelenként mindig izgatott egy kicsit. – Nem aludtam. Rachel arcát vizsgálva Joseph észrevette kipirosodott szemét és az alatta sötétedő karikákat. Azon tűnődött, vajon aludt-e egyáltalán valamit az éjjel a lány. Ijesztően törékenynek tűnt – mint egy pohár, melyet annyira vékonyra fújtak, hogy a legóvatosabb érintés is darabokra törheti. – Kér egy kis kávét? – kérdezte a lány. Josephnek már a kávé gondolatától is összefutott a nyál a szájában. – Nem szeretném terhelni. – Nem teher. Én is iszom egy bögrével. – Rachel elfordult a nyílástól. – Ha éhes, össze tudok ütni egy kis reggelit is. Joseph örömmel vette észre, hogy a lány nem viszi magával a puskát a tűzhelyhez, vállával a deszkáknak támaszkodva nézte, ahogy Rachel tüzet rak, majd odalép a mosogatóhoz, hogy kiöblítse a fémből készült kávéskannát. – Folyóvíz? – Joseph is magáénak tudhatta ezt a luxust a saját farmján, de ez a ház évekkel azelőtt épült, hogy a házakba vezethető vízvezetéket feltalálták volna, ami egyébként ezen a környéken még mindig ritkaságnak számított. – Meg vagyok lepve. – Darby intézte nekem. Kialakított egy fürdőszobát is – mutatott a lány a bal oldalán lévő csukott ajtóra. – Van fürdőkádam, vízöblítéses vécém és egy Mosley márkájú vízforralóm is a Montgomery Wardból. A férfi észrevett egy kézzel hajtható hengerdobos mosógépet a tűzhely mellett. A feltöltő cső a tűzhely víztárolójából szívta a vizet, a vízelvezető cső pedig a fapadlóba vájt lyukban tűnt el. Ez a luxus viszont hiányzott Joseph házából. A vécéje vízöblítéses volt, de a mosást még mindig a régi, hagyományos módon végezte a hátsó tornácon. Múlt ősszel, amikor befejezte a ház felújítását, gondolt rá, hogy rendel egy mosógépet, és bár még mindig nem vetette


el a gondolatot, ez a háztartási eszköz azonban nem tartozott azok közé a dolgok közé, amelyek nélkül ne tudta volna elképzelni az életét. Rachel észrevette, hogy a férfi a tűzhely melletti ajtót bámulja, amely egy vastag fenyődeszkával volt elreteszelve. – A pince – magyarázta. – Régen ez volt a mama éléskamrája. Darby felbontotta a padló egy részét, leásott, és épített egy lépcsőt. Szükségem volt egy helyre, ahol füstre tehetem a húsokat, sajtot és kovászos uborkát készíthetek, és a házi befőtteket tárolhatom. Joseph nem tehetett róla, de szinte tátott szájjal merült el a részletekben, amelyeket előző nap észre sem vett. Darby mindent megtett azért, hogy Rachel börtönszerű lakhelyét kellemessé varázsolja, s láthatóan biztos akart lenni abban, hogy a lánynak mindene megvan, amit szeretne, vagy amire szüksége lehet. Ennél is csodálatra méltóbb volt azonban az, ahogy Rachel mindent kicsinosított: színes rongyszőnyegeket tett a fapadlóra, függönyt varrt a bedeszkázott ablakok elé. A hátsó ajtó bal oldalát csipke, a jobb oldalát, a mosogató fölött, kék szövet díszítette. A konyhaasztalon még egy selyemből és bársonyból készült muskátlikkal telerakott porcelánváza is állt. Joseph úgy gondolta, a művirágok is a Montgomery Wardból valók. Caitlin is rendelt párat nemrég, hogy a téli napokon egy kis napsütést csempésszen a házukba. – Ez aztán csodaszép! – mondta. Rachel elfordult a tűzhelytől, és üveges szemmel végignézett a szobán. – Egy idő után veszít a varázsából. – Beletúrt a hajába, amely, ha lehet, még göndörebb volt, mint előző éjjel, a vékony aranytincsek csak úgy ugrándoztak minden mozdulatára. Joseph tudni szerette volna, vajon tényleg annyira selymes-e a lány haja, mint amilyennek látszik, s azon kapta magát, hogy szeretné megérinteni. – Ha megbocsát, fel kell öltöznöm – közölte Rachel. – Aztán reggelizhetünk. Josephnek nem tetszett a gondolat, hogy a lány ételét eszi, hiszen nem meghívott vendég. De amíg Ace nem érkezik meg, hogy leváltsa, addig nem juthat hozzá a saját ennivalójához. – Az nagyszerű lesz. Ígérem, vissza fog kapni mindent, amit megeszem, sőt annál többet is hozok, hogy kárpótoljam. – Azért van itt, hogy Darby kérésének eleget téve vigyázzon rám. A legkevesebb, amit megtehetek, hogy nem hagyom éhezni – nézett a férfira Rachel különös tekintettel. Joseph örömmel konstatálta, hogy a lány bizonyos szempontból elfogadta a helyzetet az éjszaka folyamán. Bár még nincs teljesen kibékülve a jelenlétével, de legalább már nem rémül halálra, ha ránéz. – Ennek ellenére kárpótolni fogom azért:, amit ma megeszem önnél – erősködött Joseph. – A „jó étvágyú” a középső nevem. Rachel finom vonalú szája szegletében édes mosoly jelent meg. – Nos, akkor jobban teszem, ha nem ellenkezem tovább. – Amíg felöltözik, és elkészíti a reggelit, utánanézek a ház körüli teendőknek. Behozta már a tejet az átadónyílásból? – Milyen tejet? Joseph ráébredt, hogy a lány tényleg semmit sem fogott föl abból, amit előző éjjel mondott neki. – Múlt éjjel megfejtem mindkét tehenet. A vödröket kint hagytam az átadóban. – Ó. – Rachel újra beletúrt a hajába. – Nem, még nem. Kétlem, hogy be tudnám hozni őket. Mert, bár a vödrök jó helyen vannak, nem hiszem, hogy meg tudom emelni őket. – Ha kiveszi a fát, szívesen beteszem önnek a tejet. – Öntse csak ki a malacoknak – rázta meg a fejét Rachel. – Biztos benne? – kérdezte Joseph, aki szörnyű pazarlásnak érezte a tej elpocsékolását. – Több hétre elegendő régi sajtom és vajam van még. Míg Darby vissza nem jön, hogy eladja a fölösleget Gilpatrick úrnak, a boltosnak, – nincs értelme többet csinálnom. CATHERINE ANDERSON 42 NYÁRI SZELLŐ

Joseph nem tervezte, hogy bemegy a városba. Viszont most már értette, hogy Darby miért tart két tehenet és annyi csirkét: csekély haszon fejében túlad a fölösleges tejen és tojáson. Ha Rachel számított erre a pénzre, akkor elképzelhető, hogy anyagi nehézségei adódnak, ha semmit sem adhat el, amíg Darby fel nem épül. – Majd én elviszem Gilpatncknak az árut, amíg Darby újra lábra áll. – Igazán nagylelkű ajánlat. – Rachel édes száján újra megjelent egy alig észrevehető mosoly. – Majd még beszélünk róla. Ma azonban kedvezzünk a malacoknak. achel egy órával később még mindig a fürdőszobában volt. Képtelen volt kinyitni az ajtót, és visszamenni a konyhába. Tisztában volt vele, hogy őrültség, amit csinál, de míg a konyhában többé már nem érezte biztonságban magát, addig a fürdőszobában igen. Ott mindenütt falak vették körül, így akár pihenhetett is egy kicsit. Megfogadta, hogy aznap este összeszedi az ágyneműjét, és átmenetileg a fürdőkádban ágyaz meg magának. Előbb azonban össze kell szednie a bátorságát, ki kell nyitnia az ajtót, és vissza kell mennie a konyhába. Újra és újra megfogta az ajtógombot, hogy elfordítsa, de minden alkalommal inába szállt a bátorsága, és visszarántotta a kezét. És ha van valaki odakinti? Tudta, hogy teljesen alaptalan a félelme. Joseph Paxton bebizonyította, hogy nem kell tőle tartania, és azért van ott, hogy segítsen neki, nem pedig azért, hogy bántsa, és minden bizonnyal már visszajött az étkezőbe, ahol valószínűleg most is őrködik.

R

oseph megkeverte a kártyát, s nekikészült, hogy egy újabb pasziánszt játsszon – mivel anynyira rosszul játszott, hogy sosem jutott el a játszmák végéig, az egyszemélyes játék valójában az idegeire ment. Miközben leosztotta a lapokat, a konyha felé fülelt. Azon gondolkozott, vajon mi a fenét csinálhat Rachel. A kávé már akkor lefőtt, amikor visszaért a házba, de azóta is a tűzhelyen rotyogott. Ha a kannából még nem párolgott el az összes kávé – és az a ha igencsak nagy „ha” ott a mondat elején –, akkor a reggeli ital olyan erős lesz, hogy akár a festéket is le tudják majd marni vele a falról. Úgy hitte, nincs még egy nő, aki annyi időt képes eltölteni a fürdőszobában, mint a húga, Eden, de ez alkalommal Rachelé lett a pálma. Talán csak nem lett rosszul? Eszébe jutott a sápadtsága és a szeme alatti sötét karikák. Úgy vélte, mindezt a kimerültség okozza, de ekkor arra gondolt, hogy a lány talán rosszul van. – Paxton úr? Rachel hangja annyira halk volt, hogy Joseph egy futó pillanatig azt gondolta, csak képzelte, hogy őt szólítja. Aztán Rachel újra megszólította, ezúttal kicsit hangosabban. Az asztalra dobta a kártyalapokat, és hirtelen felpattant a székről. – Igen? – Visszajött már az étkezőbe? – kérdezte a lány a csukott fürdőszoba ajtó mögül. Vajon mit gondolt, hogy kintről válaszol neki? – Igen hölgyem, itt vagyok. Hosszú csönd, aztán: – Van valaki a konyhában? Joseph majdnem felnevetett, de Rachel hangjából ítélve a kérdést komolyan kellett vennie. – Nincs, hölgyem. – Megnézné, kérem? Joseph átdugta a fejét a nyíláson, és alaposan szemügyre vette a helyiséget. – Ööö, nem mondtam igazat önnek: van valaki a konyhában. – Valóban? – Rachel hangja a félelemtől magasabbra ugrott egy oktávval. Joseph ránézett a Rachel ágyán összegömbölyödve fekvő, makacs kutyára. – Igen – válaszolta. – Egy vörösessárga gazfickó fehér csíkkal az orrán. Ebben a pillanatban épp az ön lepedőjén fekszik összekuporodva, s akarva, nem akarva, de hagyja, hogy a bolhák kedvükre ugrándozzanak az ágyon.

J


A fürdőszoba ajtaja kinyílt, s Rachel csinos arca megjelent a nyílásban. A lány ránézett a kutyára, majd kijjebb dugta a fejét, hogy a helyiség többi részét is láthassa. Joseph döbbent tekintettel mérte végig a lányt, amikor az végre teljes magasságában előbújt a fürdőszobából. A „szép” nem volt elég kifejező a látványt illetően. Rachel aranyszínű haja koronaként ült a feje tetején, így a férfi szemügyre vehette feje formáját és karcsú nyakának kecses ívét. A sietősen elkészített hajkölteményből egypár csillámló tincs kiszabadult, így a tarkóját göndör hajszálak vették körül, tökéletesen ovális arcát pedig szép formájú füle keretezte. A lány, kimerültsége ellenére, nagyon bájos volt. Noha Rachel megjelenése is mindennapinak volt mondható, Joseph hirtelen ápolatlannak érezte magát. Megtapogatta a borostáját, miközben nemesen egyszerű, férfias tekintettel végigmérte a lány alakját. Bár a hálóing redőin keresztül már előző éjjel is látta Rachel gyönyörű idomait, mostani öltözéke – egy deréking és egy hátul orgonasípszerű berakásokkal megtűzdelt szoknya – ha lehet, még sokatmondóbb volt. Hatalmas kebleivel és széles övvel átfogott keskeny derekával leginkább egy homokórára hasonlított. Ahogy átsietett a konyhán, hogy megmentse a kávét, Joseph a lány csípőjének minden mozdulatát követte a tekintetével. – Szörnyű! Ez a kávé olyan sűrű lett, mint a leves – mondta Rachel, miközben felkapott egy konyharuhát, hogy levegye a kávét a tűzről. Odalépett a mosogatóhoz, engedett egy pohár hideg vizet, és belétöltötte a kávéskannába, hogy leülepedjen a zacc. –Csodálkoznék, ha iható volna. Joseph kész lett volna meginni akár egy bögre kerozint is, majd megesküdni rá, hogy ízlett neki, ha ezzel boldoggá tehet egy ilyen gyönyörű nőt. – Nem vagyok válogatós. A férfi legszívesebben bokán rúgta volna magát, amikor meghallotta a saját hangját, mely rekedt volt a vágytól. Köhögött, majd miután visszanyerte a rendes hangszínét, megjegyezte: – Általában a szabadban, a tűz melegénél reggelizem, az álmos, naplopó tehenek mellett. És mindig túlforralom a kávét. – Hm. – A lány megtöltött két bögrét, majd szégyenlős mosollyal odavitte az egyiket a férfinak. – Nincs is jobb, mint a kávé illata egy csípős reggelen. Joseph vállával a deszkáknak támaszkodva állt a nyílásnál. Már várta, hogy a lány megkéri, lépjen hátrább, ezért nagyon meglepődött, amikor Rachel odasétált hozzá. – Tessék. – A lánynak rózsaillata volt. Gyönge, de csodálatos illat, mely csábítóan lengte körül Josephet. Az ujjaik összeértek, amikor elvette a lánytól a csészét, Joseph már hallott férfiakról, akik megszédültek egy gyönyörű nő látványától, de olyat még soha nem hallott, hogy valakinek elzsibbadt volna a lábujja egy nőt látva. Aggasztotta az a reakció, amelyet a lány váltott ki belőle. Szeresd, majd engedd útjukra őket – ez volt a hitvallása. Szerette a nőket, különösképp azokat, akik odaadok voltak. Ez a szeretet azonban soha nem volt több, mint egy nem sokkal éjfél után kezdődő, s az első kakasszó előtt befejeződő viharos, kölcsönös gyönyörszerzés. – Köszönöm – válaszolta. – Addig nem tudok teljesen magamhoz térni, amíg nem iszom egy jó kávét. Rachel beletörölte a kezét a szoknyájába. Joseph nem tudta, azért-e, hogy megszabaduljon az ő érintésétől, vagy azért, hogy szárazra törölje a csészéről átragadt párától. A férfi azt kívánta, bárcsak hozott volna magával tiszta inget és borotvát. Egy ilyen csinos nő mellett minden férfi a legjobb formájában szeretne mutatkozni. Gondolkodás nélkül belekortyolt a kávéba. Tűz. A forró ital égette a száját. Úgy érezte, megfullad, ha nem köpheti ki, de végül sikerült lenyelnie. Nagy hiba volt. Úgy érezte, leégette a torkát. – Jól van? A kávé megperzselte Joseph nyelvét, és hólyagosra égette a nyelőcsövét. Arról nem is beszélve, hogy a gyomra is égett. CATHERINE ANDERSON 44 NYÁRI SZELLŐ

– Jól vagyok – hazudta. – Igazán finom ez a kávé. – Ez volt a legkeserűbb dolog, amit valaha is ivott. Leginkább a koporsólakkhoz tudta volna hasonlítani. Rachel zavartan nézett rá. Aztán – mintha csak elhessegetné a kérdéseit – visszaszaladt a tűzhelyhez, miközben szoknyájának hátsó szegélye elegánsan végigsöpörte a földet. Láthatóan gyakorlott mozdulatokkal felvett egy fehér, hímzett virágokkal díszített kötényt, melynek elejére teljes szélességében egy zsebet varrtak. Ezután eltűnt a kamrában, hogy aztán egy pillanattal később egy oldal szalonnával térjen vissza, majd nekilátott a felszeletelésének. – Meg ne vágja magát! – Ne aggódjon, Paxton úr. Az elmúlt öt év nagy része azzal telt, hogy tökéletesítettem a főzőtudásomat. A hímzéstől és az olvasástól eltekintve nem sok dolgom van, Darby pedig az a típusú férfi, aki szeret enni. Miért, van olyan férfi, amelyik nem? Josephnek eszébe jutott, mit mondott előző nap a kutyájának a vacsoraasztal fölött vereséget szenvedő agglegényekről. Mintha a megállapítás elveszítette volna a lényegét aznap reggel. Ha egyszer úgy gondolja majd, hogy követi a bátyja életvitelét, és megállapodik egy nő mellett élete hátralévő napjaira, akkor remélhetőleg egy Rachel Hollisterhez hasonló, szemrevaló nőt talál majd. Jézus, mi jutott az eszébe! Joseph átnézett a lyukon, és vádló tekintettel meredt Buddyra. Köpönyegforgató. – Jössz le arról az ágyról, te elkényeztetett tökfilkó?! És ne viselkedj úgy, mint otthon. Ez most átmeneti állapot. Amint Darby felépül, ő már itt sem lesz, köd előtte, köd utána. – Gyere ide, te hitvány kis korcs! – csettintett egyet az ujjával. – Biztos vagyok benne, hogy Hollister kisasszony nem kíváncsi a bolháidra. – Nem vettem észre, hogy vakarózna – jegyezte meg Rachel a konyhaasztalnál munkálkodva. – Egyáltalán nem zavar, hogy az ágyamban fekszik. Annak idején mindennap együtt aludtam a kutyámmal, Denverrel. Egy nő, akit a szíve vezérel. Ez a gondolat sem tetszett Josephnek. Fogott egy széket, és leült az asztalhoz meginni a kávéját. Az egyértelműen kellemetlen íz egy kicsit jobb kedvre derítette. Csak egy őrült kötné le magát egy olyan nőhöz, aki még egy jó kávét sem tud főzni. Joseph étkezésében a kávé kiemelt szereppel bírt. És akkor mintha hányás vagy köpködés hangját hallotta volna. A nyakát nyújtogatta, s úgy már jól látta, hogy a lány a mosogató fölé hajolva köpköd, miközben egyik kezével a száját öblögeti, a másikkal pedig eltartja magától a kávésbögrét, mintha valami méreg volna benne. – Ez borzalmas! – kiáltotta Rachel. Kiöntötte a bögre tartalmát a csapba, majd ugyanígy tett a kávéskannáéval is. – Hogy tudta meginni ezt a szörnyűséget? Joseph úgy gondolta, a kávé kiváló orvosság volt az ellen, ami megfertőzte: egy egyértelműen irracionális, érthetetlen és bárgyú vonzalom ellen, amelyet egy őrült lány iránt érez. achel nem volt túlzottan boldog, amikor Joseph Paxton bejelentette neki, hogy délután el kell mennie egy kis időre. A férfi a nyílásnál állva, kalapjával a kezében nézett át a konyhába, szőke haja széles vállára ért. – De hát az egyik ablak tárva-nyitva van – emlékeztette Rachel a férfit. – A falon pedig egy hatalmas lyuk tátong! Nem gondolhatja komolyan, hogy magamra hagy! – Természetesen nem hagyom egyedül. Megígértem Darbynak, hogy vigyázok magára, így gondoskodni is fogok arról, hogy mindig vigyázzon önre valaki. – Huncut vigyorral nézett a lányra. – Bízzon már bennem egy kicsit! A reggel történtek után Rachel alaposan szemügyre vette a férfit: finom, de szabálytalan vonásait; hegyes orrát, amelyet kissé nagynak talált; az orrnyergét, melyen egy abnormálisnak tűnő dudor éktelenkedett; szögletes állát, mely túl erősnek hatott; és az arccsontját, me-

R


lyet egy árnyalatnyival hangsúlyosabbnak ítélt a kelleténél. Az összhatás valahogy mégis vonzó volt, főleg, amikor beszélt vagy mosolygott – pont, ahogy most is. A szája telt volt és folyton változott a formája, emellett szemtelenül puha és kifejező a férfi máskülönben kemény arckifejezéséhez képest. Összességében véve a szája kisfiús vonzerőt kölcsönzött neki. Rachelnek tetszett a férfi kék szeme is, mely általában olyan melegen csillogott, hogy a lány úgy érezte, mintha épp akkor nyelt volna le egy hatalmas gombócot. – Amíg távol leszek, a bátyám, Ace fog vigyázni önre – magyarázta Joseph. A bátyja! Rachel azt már elfogadta, hogy Joseph az étkezőjében vert tanyát, és lassan kezdett egy kissé megbízni benne. De ez már túl sok volt neki. Ha ez így folytatódik. No Name város minden polgára keresztül fog masírozni a házán. – Nem. – Nézze, Hollister kisasszony, Ace jó ember. Kedvelni fogja őt. – Nem érdekel, hogy milyen ember. Nem engedem be a házamba, és ezzel lezártnak tekintem a vitát. – Elfordult a barikádtól, és a mosogatóhoz ment, hogy befejezze a reggeli edények mosogatását. – Lefeszítette az ablakról a deszkákat, betörte az ablaküveget, annyira megijesztett, hogy lyukat lőttem a barikádba – erre most fogja magát, és elmegy. – Fontos ügyben kell eljárnom. – Miféle fontos ügyben? Joseph olyan sokáig várt a válasszal, hogy Rachel hátranézett a válla fölött. A férfi szeméből minden huncutság eltűnt, a szokásos égszínkék árnyalat pedig viharos sötétté vált. – Az öcsém, David… – Hány fivére van magának? – Rachel hangja olyan szúrós volt, mint egy darázscsípés. – Három: Ace, David és Esa. David a seriff, aki múlt éjjel itt járt. Ma ki akar kérdezni pár embert, hátha ki tudja deríteni, hogy ki lőtte le Darbyt. Minthogy én is pont annyira türelmetlenül várom, hogy kiderüljön az igazság, mint ő, szeretnék vele menni. Rachel pillantása visszatért a kezében tartott tányérokra. Egy szivárványszínben játszó szappanbuborék csúszott le ragyogva a fehér porcelánon, elérte a tányér fodros szélét, remegő fénnyel lebegett fölötte egy pillanatig, majd eltűnt, mintha soha nem is lett volna. A lány lehunyta a szemét, és kishúgára, Tansyre gondolt, aki a buborékhoz hasonlóan ragyogva siklott át az életen, és aztán, akárcsak a buborék, eltűnt megmásíthatatlanul. Rachelnél jobban senki sem akarhatta, hogy elkapják Tansy gyilkosát. Hogyan kérhetné meg nyugodt lelkiismerettel Joseph Paxtont, hogy ne menjen el délután, ha van valami összefüggés a családja lemészárlása és a Darbyt ért előző napi támadás között?

Hatodik fejezet

Hollister-farm északi részével határos terület Jebediah Pritchard tulajdonában volt. A Pritchard-ház nem tűnt sokkal jobbnak egy apró vityillónál: a rozoga tetőszerkezet a közepén végigrepedt, a két első ablakot cafatokban lógó halenyv takarta, a tornácon a legkülönfélébb dolgok sorakoztak hatalmas rendetlenségben, melyek közül a legtöbbnek leginkább a szemétdombon lett volna a helye. Az ütött-kopott bejárati ajtótól jobbra egy mosdóteknő állt, benne egy kövér, sárga tyúk fészkelt – vitathatatlan bizonyítéka volt ez annak, hogy a Pritchardok nem túl gyakran használják a szappant.

A


Amikor David és Joseph a ház közelébe ért, Jeb megjelent az omladozó tornácon. Az alacsony, tagbaszakadt férfinak őszbe hajló, barna haja, barna gombszeme, a naptól és a piszoktól megfeketedett bőre volt. A látogatókat tömzsi lábait szétvetve, kezében vadászpuskát tartva várta. Borostás arcán a ráncok, melyekben megült a piszok és a testolaj, még a bőre színéhez képest is barnábbak voltak. Aznap, mint az év valamennyi napján, ugyanazt a ruhát viselte: több helyen megfoltozott, kifakult kertésznadrágot és fehér, hosszú ujjú inget, mely az évek alatt megszürkült a kosztól.' Minthogy David viselte a jelvényt, Joseph elégedetten engedte át neki a szószóló szerepét, ő pedig a nyeregben ülve rágyújtott egy cigarettára. Vagy legalábbis úgy tett, mintha cigarettázna. Régen megtanulta már, hogy hitvány, aljas emberek társaságában egy pillanatra sem lankadhat az ébersége. – Minek gyűttetek ide? – szögezte nekik a kérdést Jeb. Joseph kifújta a füstöt, s közben arra gondolt, hogy lehet ilyen gorombán üdvözölni egy szomszédot. Nyilvánvalóan Davidnek is ez juthatott az eszébe, mert a következőt válaszolta: – Mindig ilyen barátságtalanul fogadod a vendégeket, Jeb? Jeb ezüst hajszálakkal tarkított barna haja csak úgy repdesett a délutáni metsző szélben, miközben egy kicsit előredőlt, és kiköpött egy adag barna nyálat az elszuvasodott első fogai között éktelenkedő lyukon keresztül. A dohánylé David lovának mellső lába előtt ért földet. – Sosem vagyok barátságos azokkal, akik jelvényt akasztanak magukra. – Á, értem. – Ne „áértemezz” itt nekem! Tudom, mé' gyüttetek. Körbe akartok szaglászni, mer' Darby McClintocht tegnap hátba lőtték. Má' most megmondhatom, hogy én semmit se tudok az egészrő. Josephnek nagyon tetszett az öccse reakciója: – Érdekes. Ha semmit sem tudsz, akkor azt honnan tudod, hogy Darbyt meglőtték? – A városba' hallottam Cingár Jim Davidsontú'. – Cingár Jim, a csizmapucoló? – nézett Joseph Jeb trágyával borított cipőjére. David is vetett egy pillantást Jeb lábára. – Megpucoltattad a csizmádat, ugye? – A pokolba is, nem. Tán úgy nézek ki, mint egy buzeráns? Akkor tanákoztam Cingár Jimmel, amikor beadtam a cipészhez a másik csizmámat. Ekkor Jeb idősebbik fia, Hayden jelent meg a tornácon. Fegyver tekintetében az ő választása általában egy Smith & Wesson revolverre esett. A pisztolyt most a derekára erősített nadrágszíjba dugta, a pisztolytáska üresen lógott az oldalán. Az apjához hasonlóan zömök testalkatú férfi Jeb bal oldalára állt, kidüllesztette a mellkasát, szétvetette a lábát és csípőre tette a kezét. Felsőtestén nem viselt mást, mint egy piros színű, kopott inget, melynek ujját könyékig feltűrte vastag, szőrös karján. A tornác felől áradó bűz Hayden megjelenésével mintha még erőteljesebbé vált volna. A szappan és a víz annyira olcsó volt, hogy Joseph egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy egyesek miért nem mosakodnak. Bár saját tapasztalata nem volt, mégis úgy gondolta, van igazságalapja a mondásnak, miszerint az ember három nap után már nem érzi a saját testszagát. – Mi ez az egész dolog a lövöldözéssel? – kérdezte Hayden dörmögő hangon, mely ékes bizonyítéka volt a benne és a család összes tagjában rejlő kellemnek. David áthelyezte a súlypontját a nyeregben: – Csak fel akartam tenni néhány kérdést apádnak. – Mé' háborgatjátok az apámat? – Ez a kérdés már a házból érkezett. Egy csizmás láb rúgott bele nagy robajjal az ajtóba, majd Cyrus, a középső fiú is kilépett a szabadba. Cyrus – Hayden és Jeb kiköpött mása – az apja jobb oldalán helyezkedett el.


– Apának soha nem vót vitája Darby McClintochsal – magyarázkodott Cyrus. – Ahogy Haydennek és nekem se”. – Senki sem állította ennek az ellenkezőjét – válaszolta David. – Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy nem került-e légy a levesbe. – Mifelénk nincsenek legyek – biztosította Davidét Cyrus. – Hát persze hogy nincsenek – mosolyodott el a seriff. –Csak azért ugrottam be, hogy megkérdezzem, nem hallottatok-e vagy láttatok-e valamit tegnap. A támadás helyszíne légvonalban nincs túl messze ide. – Ott történt, ahol a Hollister-eset is – szólt közbe Jeb. – Legalábbis Cingár Jim aszonta. – Úgy tűnik, Cingár Jim elég jól értesült – jegyezte meg David szárazon. – Milyen különös. Én senkinek sem meséltem az ügyről. Jeb apró, kerek szeme élesen villant: – Azt állítod, hogy hazudok? David hátradőlt a nyeregben, ami – azok számára, akik csak egy kicsit is ismerték – egyértelmű jelzés volt arra nézve, hogy felkészült, hogy gyorsan elő tudja rántani a fegyverét. Joseph agyában még élesen élt a vadászpuska dörrenésének robaja, így vette a jelet, és eldobta a cigarettáját. – Csak annyit mondtam, hogy meg vagyok lepve, hogy Cingár Jim mennyi mindent tud a lövöldözésről – válaszolt nyugodt hangon David. – Te meg értsd, ahogy akarod. – Tán a dokival kéne beszélned – javasolta Jeb. A sárga tyúk ezt a pillanatot választotta, hogy felröppenjen a mosdóteknőbe rakott fészkéről, és vidáman kotkodácsolva felugorjon a tornácra. – A doki ott vöt az Aranycipőbe' múlt éccaka. Végig Darbyrú' járatta a száját. Csak az nem hallotta, mit mond, aki nem akarta. David állkapcsában rángani kezdett egy izom. – Te sosem kedvelted Henry Hollistert, ugye, Jeb? – Utáltam minden porcikáját. Jobban, mint bármi mást – lépett hátra Jeb. – Egy önző, haszonleső pacák volt. – Ezt meg miből gondolod? – Az volt, és kész. De az ördög megkaparintotta azt a fekete lelkét. – Azt pletykálják, hogy volt vele valami vitád a farmjaitok határának meghúzásával kapcsolatban. – Vita, mi? Én inkább egy elcseszett háborúnak mondanám. És csak azé' ő kerekedett felül, mer' felfogadott egy denveri nagyokos ügyvédet, aki aztán jól megkeverte a tényeket. – A valós tényeket? – kérdezte David. – Vagy az általad értelmezetteket? Pritchard előrelépett, ápolatlan szakálla és bajsza fölött az arca pipacsvörössé vált a méregtől. – A tények azok tények. És csak egyféleképp lehet őket érteni. Az én fődem déli határa a Wolverine-pataknál van, de az az átkozott hetvenkilences árvíz arrébb mosta a patakot. A fődem határának pedig együtt kellett vóna mozdúnia vele. – Az okirat szerint, amelyet tegnap éjjel volt szerencsém végigolvasni, ez nem így van – állította David. – Annak alapján teljesen egyértelmű, hogy a földed déli oldalán az egykor a Wolverine-patak közepén álló szikla az állandó határjelző. A határok számítását a sziklához mérten kell számolni előre, jobbra és balra, minden irányban a megjelölt méterre. A patak segített ugyan kirajzolni a két föld közötti határvonalat, de jogilag nem az határozta meg a határokat, hanem a szikla. – Baromság! Hollister ellopta azt, ami törvény szerint az enyém vót! – kiáltotta Pritchard, miközben koszos ujjával a mellkasát ütötte. – Az az én fődem, amit fáradságos munkával szereztem, és amié' a saját verejtékemmel fizettem. – Az emberek azt mondják, hogy pont fordítva történt.– te voltál az, aki megpróbáltad meglopni Hollistert, azt állítva, hogy a patak az irányadó a határvonal meghúzásában, még CATHERINE ANDERSON 48 NYÁRI SZELLŐ

akkor is, ha az új utat tört magának, és Hollister elsőrangú földrészéből több hektárnyit körülzárt. – Ez csak duma! Az ember nem lophatja el azt, ami az övé! Ezt a helyet a rajta keresztülfolyó patakkal együtt vettem. Az nem járja, hogy a víz eltűnt a fődemrül, és semmit se' hagyott nekem, csak egy kiszáradt medret meg szomjas teheneket. De Henry Hollister visszautasította, hogy rendezzük ezt a dogot. – Átvezette a vizet a te földedhez tartozó tóba. – Hogy oda ne rohanjak! Micsoda nagylelkűség! – Te ölted meg Henry Hollistert? – szögezte Jebnek a kérdést David. – A francba, nem, nem én öltem meg. De azt nem állítom, hogy sajnálom, hogy meghótt az a pacák. Na, ezt tedd zsebre: ujjongtam, amikor meghallottam, hogy mi történt. Megérdemelte, amit kapott, ha engem kérdezel. – És a felesége meg a gyerekei? – nézett David összeszűkült szemmel a férfira. – Őket se sajnálod, Jeb? – Az ördög elvitte az egész családot. – Jebből csak úgy ömlött a szó. – Kár, hogy a legöregebb lyány nem hótt meg a többivel együtt. Akkor megvehettem vóna azt a fődet. Ahogy a dogok állnak, azt a némbert még egy szekér dinamittal se lehet onnan kirobbantani. – Apa! – szólalt meg Cyrus mély hangon. – Vigyázz a szádra! – Vigyázok, az isten verje meg. Senkit sem sittelhetnek le azé', mer' megmondja a véleményit. Joseph a szeme sarkából látta, hogy a legfiatalabb fiú is előjön a pajtából. Bátyjaihoz hasonlóan Alan Pritchard is fegyvert viselt. Nem hasonlított sem a fivéreire, sem az apjára. A fakó szőke hajú férfi jó tizenöt évvel fiatalabb volt a negyvenes éveit taposó Haydennél és Cyrusnál. Ő volt a család égimeszelője, s olyan sovány volt, hogy oldalról nézve az árnyéka sem látszott. A szóbeszéd szerint Alan az anyjára hasonlított, aki belehalt harmadik fia világra hozatalába. Azt is pletykálták, hogy nem sokkal azelőtt, hogy Charlene Pritchard teherbe esett volna Alannel, többször is együtt látták a No Name-ben található két bár közül a régebbi, az Ezüstsarkantyú szőke bárzongoristájával. Jeb állítólag tudomást szerzett az ügyről, s egy nap, amikor hullarészegen hazatántorgott, úgy megverte a feleségét, hogy az asszonynál idő előtt megindult a szülés, ő maga pedig elvérzett. Joseph több okból is – melyek között Jeb elbűvölő személyisége nyomott a legkevesebbet a latban – hitt a pletykáknak. Nagyon is el tudta képzelni, hogy egy nő megszökik Jebediah Pritchardtól, hogy egy másik férfival lehessen együtt. Azt is el tudta képzelni, Jeb hogyan rugdosta a csizmájával és hogyan ütötte ököllel állapotos feleségét. És hát Alan egyáltalán nem hasonlított a Pritchardokra. Normális esetben, még ha egy gyerek nagyrészt az anyja vonásait is örökli, azért egy kicsit az apjára is hasonlít. Joseph gyanította, hogy Alan zongorista apjától örökölte szőke haját és hosszú, elegáns ujjait, melyek most mohó türelmetlenséggel érintették a pisztolyát. Joseph finoman hátrahúzta Obie kantárját, és pár lépést hátrált a lóval, hogy jobban tudja fedezni az öccsét. Alan vér szerint talán nem Pritchard volt, de úgy nevelték, hogy Pritchardként gondolkozzon, és ebben a pillanatban pont úgy nézett ki, mint aki alig várja, hogy megküzdhessen valakivel. – Mi ez a balhé itt, apa? – kérdezte Alan. – A seriff azt hiszi, hogy én öltem meg Henry Hollistert. – Jeb újra előretolta az állát, mint aki köpni akar. – És asszem, azt is, hogy én lőttem meg Darby McClintocht. – A múltkor meglőttem egy fickót, aki pont így sértegetett – villant meg Alan kék szeme. – Jelvényt viselt ugyan, de mit bántam én. – Apádnak kettőnkkel kellene elbánnia – hangsúlyozta Joseph sótlan mosollyal az arcán. – Ő pedig tisztában van vele, hogy ez szinte teljességgel reménytelen volna.


– Hogyhogy? – Alan hetykén és kihívóan előrelépett néhányat. – Mi négyen vagyunk, ti meg csak ketten. Lehet, hogy olyan gyors vagy, Paxton, ahogy beszélik, de annyira azért nem lehetsz gyors. Fölényben vagyunk. – Vedd csak elő azt a fegyvert, fiam, és majd meglátod, milyen gyors vagyok. – Joseph még mindig mosolygott. – Csigavér, Alan – figyelmeztette Jeb a fiát. – Még azelőtt átlyukasztja a bőröd, hogy a pisztolyodhoz érnél. – Nem látszik olyan gyorsnak, mint mondják – húzta el a száját Alan. Joseph őszintén remélte, hogy Jeb képes kordában tartani az események alakulását. Alan úgy a húszas évei elején járt – nem volt már kisfiú, de ahhoz még túl fiatal volt, hogy meghaljon. Josephnek pedig anélkül is volt elég álmaiban is kísértő megbánnivalója, hogy még egygyel növelni akarta volna a számukat. – Ne légy bolond, öcskös – szólalt meg Cyrus is. – Errefelé mindenki ismeri a hírnevét. Tán meg akarsz halni? Joseph nyugodtan ült a nyeregben, de le nem vette a szemét Alanről. Egy tűzpárbaj legfontosabb része az, amikor a felek mereven nézik egymást. Az esetek nagy százalékában az adja föl és hátrál meg, aki először pislog. Alan pislogott egyet. Felemelte a tenyerét, és visszament a tornácra az apja és a bátyjai mellé. Joseph úgy vélte, jobb, ha aznapra befejezik. Tudta, hogy az öccse figyel a nyeregben és fedezi őt, így megfordította Obie-t, és kiügetett a szeméttel teli udvarról. Amikor lőtávolságon kívül ért, megfordította a lovat, elővette a fegyverét, és leszállt a nyeregből. Mialatt David is kilovagolt az udvarról, Joseph szemmel tartotta a Pritchardokat, készen arra, hogy ha kell – bár nem szívesen, de –, használja a fegyverét. Régi trükk volt ez, melyet a bátyjuk, Ace tanított nekik: addig soha ne vedd le a szemed az ellenségről, míg valaki, akiben megbízol, nem fedez hátulról. – Ez egész jól ment – jegyezte meg Joseph nem sokkal később, mikor a városba vezető Wolverine úthoz értek Daviddel. – Nem sok mindent derítettem ki. – Kiderítetted, hogy Jeb Pritchard valóban zsigerből gyűlölte Henry Hollistert – mutatott rá Joseph, miután egy pillanatra elgondolkozott az öccse szavain –, és azt is, hogy mennyire örült, amikor tudomást szerzett Henry és családja haláláról. Ezek elég kemény szavak, ha engem kérdezel. Azt is bevallotta, hogy azt kívánja, bárcsak Rachel is meghalt volna a többiekkel együtt. – Te el tudod ezt hinni? – csóválta meg a fejét David. – Mit ártott neki az a lány? – Életben maradt, ahelyett, hogy meghalt volna a többiekkel együtt, és ezzel megakadályozta, hogy Jeb megvehesse a Hollister-farmot. – De hát az csak egy föld! Hogy kívánhatja, hogy valaki meghaljon miatta? Ha száz évig élek, se fogom tudni megérteni egyes emberek gondolkodásmódját. – Én sem – helyeselt Joseph. – De azt el kell fogadnod, David, hogy vannak olyanok ebben a világban, akik az emberi életet semmibe veszik, ők azok, akik lelkifurdalás nélkül képesek gyilkolni. David bólintott, majd komor képpel azt kérdezte: – Hallottad Jeb megjegyzését a dinamittal kapcsolatban? – Aha. Szerintem kétség sem fér hozzá, hogy ő is ott volt a Wolverine-pataknál történt robbantáskor. David levette a kalapját, és megtörölte a szemöldökét. – Nincs bizonyítékunk azzal az átkozott üggyel kapcsolatban. Ez itt a probléma. Nem tartóztathatok le valakit, csak mert gyanúsan viselkedik.


– Nem bizony – felelte Joseph széles vigyorral –, de abban piszkosul biztos lehetsz, hogy kihoztuk a sodrából. – Joseph egy pillanatnyi hatásszünet után folytatta csak a mondandóját: – Mi lenne, ha most néhány napig nem mennél vissza. Addig csak hadd találgasson és főjön a saját levében. Ha ő ölte meg a Hollisteréket, akkor az elmúlt öt évben valószínűleg önelégültté tette annak a gondolata, hogy megúszta az ügyet. Most viszont, hogy szembetalálta magát a seriffel, aki azt akarja tudni, hogy ő volt-e a tettes, bizonyára elbizonytalanodott. – Mi a jó abban, hogy felidegesítettük? – kérdezte David. Joseph hozzányomta a csizmája sarkát Obie ágyékához, hogy gyorsabb ügetésre késztesse a lovat. – Induljunk ki abból, hogy az ideges emberek meggondolatlan lépésekre szánják el magukat, főleg, ha még annyi eszük sincs, mint egy tyúknak. achel azt remélte, hogy a hátsó ajtó kémlelőnyílásán keresztül láthatja majd, ahogy a kutyák játszanak egymással, de Ace Keegan a hátsó tornácon ült le, széles háta és barna Stetson kalapja eltakarta a kilátást az udvarra, Joseph állítása szerint Buddy Cleveland névre hallgató testvére Ace és Caitlin kutyája, és a két állat folyton egymással játszik, amikor csak együtt lehet. Ace megérkezése után Rachel azzal töltötte az első fél órát, hogy a konyhaasztal körül járkált, s folyamatosan szemmel tartotta a barikádon tátongó lyukat. Mit tudott volna Ace Keegan csinálni, ha valaki be akar mászni az ablakon keresztül, amelyet Joseph betört? Miért nem a ház oldalához ült le, ahonnan láthatná, ha valaki be akar hatolni az épületbe? Körbe-körbe. Rachel képtelen volt megnyugodni annyira, hogy leüljön, és olvasással üsse agyon az időt. Arra gondolt, hogy főz valami különlegeset vacsorára, hogy gyorsabban teljen az idő. de akkor hátat kellett volna fordítania a barikádon lévő nyílásnak. Ez pedig nem tűnt túl jó ötletnek. Lesben kellett állnia, vadászpuskával a keze ügyében, arra az esetre, ha történne valami. Rachel teljesen kimerült a járkálástól, s már azon volt, hogy leül a hintaszékbe, hogy onnan figyelje tovább a barikádot, amikor egy, a” ház előtt felcsendülő, különös hangra lett figyelmes. Valaki mintha nevetett volna. Felállt a szőr a hátán. Újra meghallotta a könnyed, női kacajt, amit aztán lépések zaja követett. Nem képzeletbeli lépések hangja volt ez, ami olyan sokszor megdobogtatta Rachel szívét, hanem igazi, valós lépéseké. – Rachel! Caitlin vagyok – kiáltotta a női hang. – Caitlin O'Shannessy. Amikor Joseph megkérte Ace-t, hogy jöjjön át, és őrködjön a házadnál, nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy én is beugorjak egy rövid időre. Caitlin? Rachel alig hitt a fülének. – Nem jövök beljebb, ígérem, hacsak te engedélyt nem adsz rá. Velem van a kisfiam is. Ez példa nélküli volt. Ez rémisztő volt. És ez – ó, istenem – csodálatos is volt. Caitlin. Rachel hosszú évek óta nem találkozott vele. Valójában Darbyn és a múlt éjjel Joseph Paxtonon kívül régóta nem látott egy teremtett lelket sem. – Hahó! – kiáltott újra Caitlin. – Hallasz engem, Rachel? Csak egy rövid időre jöttem át. Nem megyek be a házba, ne aggódj. De van egy kis problémám. Nem jöhetek vissza a kisfiammal, míg te azt nem mondod, hogy lehet. Rachel nem tudott megszólalni. Szinte megsemmisült attól, hogy egy nő hangját hallja, alig tudta felfogni, hogy egy gyerekkori barátja alig pár lépésre áll tőle. Épphogy csak látott valamit a könnyeitől. Caitlin. Kislányként a vörös hajú Caitlin testét gyakran tarkították kék foltok, ő pedig mindent elkövetett, hogy eltakarja azokat. Ennek ellenére az iskolában mindenki látta egyikmásik zúzódását. Amikor a sérülésekről kérdezték, a lány mindig megesküdött, hogy baleset érte, de nem tudott túl jól hazudni. Az apja, a kemény öklű Conor O'Shannessy, beteges em-

R


ber volt, aki olthatatlan szomjúsággal vedelte a whiskyt, a gyermekeit viszont semmibe sem nézte. – Hahó! – hallatszott újra Caitlin hangja. – Majd meghalok, hogy láthassalak, Rachel, és ha csak rólam volna szó, hamar vissza is jönnék hozzád. De gondolnom kell a fiamra. Joseph azt mondja, hogy csőre töltött vadászpuskád van. A kicsi Ace olyan édes gyerek Nem hozhatom vissza magammal ide, amíg biztos nem vagyok benne, hogy nem esik bántódása. Érted, amit mondok? Rachel újra megpróbált válaszolni, de ezúttal sem járt sikerrel. Caitlin. Egy szellem a múltból, a világ egy olyan részéből, amelynek ő már nem a tagja, de soha nem szűnt meg vágyakozni utána. – Oké, jól van! – kiáltotta Caitlin. – Akkor csak beszélgetünk, rendben? Nem kell látnunk egymást ahhoz, hogy beszélgessünk. De figyelmeztetlek. hogy a kicsi Ace elég rakoncátlan kiskölyök. Már most fészkelődik, szeretne lemenni az ölemből. Ha leteszem, és elmegy a közelemből, nem fogod lelőni, ugye? Rachelnek potyogtak a könnyei, a torka kiszáradt, alig kapott levegőt, de sikerült kipréselnie magából egyetlen szót: – Nem. A válasz olyan erőtlenül hangzott, hogy Rachel azt hitte, Caitlin meg sem hallotta. – Nos, hát akkor! – mondta Caitlin vidáman. – Letettem kicsi Ace-t a földre. És, ó, istenem, már megy is, végigszaladt a folyosón. Ne ijedj meg, kérlek! Olyan gyorsan szedi azokat a kis tömzsi lábait, hogy alig lehet követni. Ó… kicsi Ace, gyere ki onnan! Van bármi a folyosóról nyíló szobákban, amihez nem kellene hozzányúlnia? A Caitlin hangjából kihallatszó aggodalom arra késztette a barikádnál álló Rachelt, hogy végiggondolja a szobák berendezését. Vajon van valamelyikben olyasmi, amivel megsértheti magát egy kisgyerek? A varrószoba! Ott rengeteg veszélyes dolog lehet. Rachel nem emlékezett pontosan, hogy mit hozott ki onnan és mit hagyott ott, de azt tudta, hogy a gyerek találhat valami éles tárgyat, ha egyedül bolyong odabent. – Menj, hozd ki onnan, Caitlin! – kiáltotta. – Vagy a papa könyvtárszobájában, vagy a mama varrószobájában van. Rengeteg éles dolog lehet a mama varrószobájában. Lehet, hogy ollók is. És tűk! Igen, biztos vagyok benne, hogy egy csomó tű is van ott. Rohanó léptek zaja hallatszott a folyosóról. Aztán Rachel meghallotta Caitlin nevetését: – Te kis bolond! Mit fog mondani apád, ha meglát ebben? Az egy szoknya, szívecském. Néniknek való, nem pedig kisfiúknak. Rachelnek eszébe jutott a félig kész ruha, amelyen az anyja dolgozott a halála előtt. Rachelnek varrta, az iskolai évzáróra. Ekkor már patakokban folyt a könnye. Fájdalom. Az elmúlt öt évben számtalan emléket fojtott el magában, nem tudta elviselni, ha eszébe jutottak. A ház barikád mögötti része tömve volt velük: emlékekkel, amelyek majdnem összetörték a szívét. Rachel megmarkolta a nyílás egyenetlen szélét. Szálkadarabok mélyedtek bele az ujjaiba és a tenyerébe. Lehunyt szemmel, könnyes arccal, izmait megfeszítve állt ott, teste sajgott az izomfájdalomtól. – Papa? Rachel hirtelen kinyitotta a szemét: a barikád túloldalán egy kisgyerek állt – a fényes, fekete hajú, mandulaszemű, dundi kisfiú rózsaszín arcocskájáról csak úgy sugárzott az ártatlanság. Kék színű, gallér nélküli inget és bokáig érő nadrágot viselt. Mosolyával azonnal belopta magát Rachel szívébe. – Papa, papa, papa, papa, papa! – kiabálta. Aztán elmosolyodott, elővillantva nemrég előbújt hófehér, cakkos szélű fogait. –Papa, papa, papa, papa, papa! – Azonnal gyere vissza, kicsi Ace! – szólt rá Caitlin, és már ott is termett a konyhaajtónál. Egy anya, aki elszántan védi a gyermekét. Vörös haját a feje tetejére tűzve viselte – Rachel CATHERINE ANDERSON 52 NYÁRI SZELLŐ

emlékeiben pont ez a kép élt a divatos hajról –, csakhogy a füle előtt hosszú tincsek, körbe a fején pedig göndör csigák lógtak mindenütt. Ez lenne a legújabb divat? Vagy ez a csapzott haj az anyasággal és azzal jár együtt, hogy alig pár perce van csak magára? – Tudja, hogy az apja a hátsó tornácon van – mondta Caitlin lihegve. – Ha kényelmetlenül érzed magad miatta, máris felveszem és kiviszem innen. A kisfiú ezt a pillanatot választotta, hogy Rachel felé nyújtsa a kezét, dundi arcán gödröcskék jelentek meg, ahogy mosolygott. – Papa, papa, papa, papa! – kiabálta. És egyszer csak Rachel karja is kinyúlt a kisfiú felé. Kicsi Ace madárdal volt és napsütés és nevetés és minden, ami gyönyörű – minden, amit Rachel olyan nagyon régen látott már: egy totyogó, csillogó frissességű kisgyerek. Ó! Ez a szó visszhangzott és ismétlődött újra és újra a fejében, a boldogság hangja, amelyet nem tudott hangosan kiejteni. S ez a leírhatatlan boldogság még százszor erősebbé vált, amikor a puha, fodros karok reménykedve átölelték a nyakát. – Papa? Rachel alig látta a könnyein keresztül a gyereket. Végül bólintott, és odavitte a kisfiút a hátsó ajtóhoz, majd ismeretlen, meghatározhatatlan érzelmektől elfúlt hangon azt mondta: – Ott van kint. Kicsi Ace talpraesett fiú volt. Meglátta a kémlelőlyukat, kinézett rajta, majd rögtön kacagni kezdett: – Papa, papa, papa, papa! – Igen – erősítette meg Rachel –, az ott a papád. A kisfiú bedugta az ujját a lyukba, és aztán – mintha a puszta mutogatás nem lenne elég – megcsavarta a csuklóját, hogy mélyebbre tudja dugni az ujját a lyukban. – Papa! – mondta büszkén. És Rachel ekkor elveszett a vidám barna szemekben. Kicsi Ace annyira puha, meleg és kedves volt – egy apró csoda –, hogy Rachel nem akarta többé elengedni magától. A kémlelőnyílás hamar unalmassá vált. A kisfiú Rachelre nézett, elmosolyodott, újra megmutatva új első fogait, és azt mondta: – Szia! – Ezt a kedves szót Rachel már nagyon régóta nem hallotta, és nagyon rég nem is mondta ki. – Szia! – ismételte most gyengéden. – Annyira sajnálom. Gyorsabban szedi a lábát, mint én. Rachel elfordult az ajtótól. A barikádon tátongó lyukban, mintegy képkeretben, ott volt egy régi barát arca. – Caitlin – suttogta. – Igen, én vagyok. Remélem, nem bánod, hogy rád törtem. Amikor megtudtam, hogy Ace idejön, könyörögtem, hogy vele jöhessek, Joseph úgy gondolta, talán örülnél a társaságomnak, mert említetted neki, hogy ismersz engem, de a férjem teljesen dühbe gurult. – Caitlin elpirult, és ráütött a csuklójára. – A puska miatt aggódott. Ace mindennél jobban félt minket, így aztán nem hozott magával. – De akkor, hogy…? – Befogtam a lovat a szekér elé, és eljöttem egyedül – magyarázta Caitlin huncut mosolylyal az arcán. – Nem repesett a boldogságtól, amikor meglátott, de végül beadta a derekát, miután megígértem, hogy óvatos leszek – forgatta a szemét Caitlin. –Mintha le tudnál lőni engem. Nem győztem magyarázni neki, hogy több éve ismerjük már egymást. Sosem hittem azoknak az ostoba pletykáknak, hogy te… – Caitlin hirtelen elkapta kék szemét Rachel arcáról, és újra ráütött a csuklójára. – Tudod, na. – Őrült vagyok? – fejezte be a mondatot Rachel.


– Jaj, tudod, milyenek az emberek, mindenfélét összehordanak. De én meg se hallgattam őket. Hetente egyszer csak azért is eljöttem, és bekopogtam az ajtódon – vont vállat Caitlin. – Sosem reagáltál, úgyhogy a tornácon hagytam, amit hoztam. Rachel szeme megint könnybe lábadt. Tehát Caitlin volt az, aki a tragédiát követő hónapokban olyan sokszor kereste öt. – A könyvek – suttogta Rachel érdes hangon. – Te hoztad a Tom Sawyert! – Tetszett? Rachel bólintott, majd nevetni kezdett, amikor kicsi Ace megérintette az arcát áztató nedvességet. – Az egyik kedvencem. Fogalmam sem volt, hogy ki tette az ajtóm elé. Hallottam, hogy kopogtatsz, de féltem ajtót nyitni. Végül már annyira bosszantott a titokzatos látogató kiléte, hogy megkértem Darbyt, vágjon kémlelőnyílást az ajtóba, de aztán nem jöttél többet. – Ó, kedvesem! Férjhez mentem. – Caitlin újra forgatni kezdte gyönyörű, kék szemét. – És a házassággal nemcsak férjet kaptam, hanem a család többi férfi tagját is. Főzés, mosás, ápolás. Egy egész évembe telt, mire megszabadítottam őket a rossz szokásaiktól. Rachel letette a földre a fészkelődő kisfiút. A gyerek úgy rohant el, mint akit puskából lőttek ki, s egyenesen a felé a kosár felé tartott, melyben Rachel a kézimunkáit tartotta. – Kicsi Ace! – kiáltott rá Caitlin. – Azt nem! Nem! Alighogy Rachel biztonságos helyre helyezte a csipkéit, a fiúcska már az alacsony asztalon álló lámpát akarta megkaparintani pufók kezével. Ha megkérdezik, Rachel nem tudta volna megmondani, hogy mit érzett akkor. Csak annyit tudott, hogy a benne kavargó érzések között nyoma sem volt a haragnak – furcsa módon nem bánta, hogy rátörtek. – Ó, Caitlin, annyira aranyos! – Olyan, mint a forgószél. Ide nyúl, oda nyúl, és akár egy kilométert is képes megtenni percenként. Gondolhatod: egy perc nyugtom sincs tőle. Rachel szíve csordultig megtelt, még az a része is feltöltődött, amelynek a létezéséről addig nem is tudott. Egy kisbaba. Olyan régóta élt már a négy fal közé zárva, ahol magán kívül más társasága nem volt – egy mosolygós arcú kisfiúnál többet nem is kívánhatott volna. Ez a gyerek még a napfénynél is jobb volt. Rachel átvitte kicsi Ace-t a konyharészbe, kinyitotta a szekrényt, ahol az edényeket tartotta, és leültette elé a gyereket. – Mindent ki fog pakolni – figyelmeztette Caitlin. – Tudom – nevetett Rachel, és nagyon élvezte a helyzetet. Csodás dolog a nevetés. Kivett néhány hatalmas fémkanalat a fiókból, és megmutatta a kisfiúnak, hogyan üsse hozzá a fazék aljához. Kicsi Ace-nek nagyon tetszett a dolog. A konyha hamarosan visszhangzott a lármától. – Ó, istenem! Talán nem kellett volna idejönnöm – nyugtalankodott Caitlin. – Az idegeidre fog menni. – Zöld színű blúza ujján keresztül megdörzsölte a karját. – Levettem a kabátom, amikor Ace felemelt, hogy át tudjak mászni az ablakon. Bár ne tettem volna. Kissé hűvös van itt. Rachel a kályhában és a kandallóban is megrakta a tüzet, hogy befűtse a konyhát, de abból a melegből alig valami juthatott át az étkezőbe. – Szeretnél bejönni? Caitlin szemügyre vette a lyukat, amelyet a puskagolyó ütött a bankádon. – Gondolod, hogy átférek rajta? Rachel már a gondolatba is beleremegett. Amióta Darby befejezte az átalakításokat a lakórészében, rajta kívül senki se lépett be abba a szobába. De most Caitlinről volt szó, akivel – bár négy évvel idősebb volt Rachelnél – ugyanabban az egy tantermes iskolaépületben tanultak, s akivel együtt játszottak a szünetekben is. CATHERINE ANDERSON 54 NYÁRI SZELLŐ

– Könnyebben át tudsz mászni, ha odahúzol egy széket – javasolta Rachel, s odaszaladt az asztalhoz. – Erre az oldalra is teszek egy széket, és segítek. Rachel és Caitlin perceken belül már iskolás lányok módjára kacarászott. A lyuk nem volt olyan nagy, mint amilyennek Rachel képzelte az elmúlt órákban. Egyenetlen széle ráadásul beleakadt Caitlin ruhájába és hajába, aki összevissza tekergőzött ebben a furcsa helyzetben, miközben megpróbált átnyomakodni a nyíláson. – Beragadtam – jelentette be Caitlin. Rachel megpróbálta kiszabadítani-, kuncogva rángatta barátnője könyökét. – Minden rendben van odabent? – hallatszott egy mély férfihang a hátsó tornác felől. Rachel ijedtében majd kiugrott a bőréből, de Caitlin csak nevetett: – Igen, drágám, minden rendben. A lehető legnagyobb rendben. Kicsi Ace, meghallva az apja hangját – és ütemesen kalapálva a fazék alján –, az ajtó felé szaladt. – Mi ez az éktelen lárma? – kérdezte Ace Keegan. – Ne aggódj, édes! – Caitlin kiszabadított néhányat a nyílásba akadt hajtincsei közül. – Csak – au! – kicsi Ace játszik Rachel edényeivel. Caitlin hirtelen – és teljesen váratlanul – átesett a lyukon, és rázuhant Rachelre. Amikor már újra két lábon állt, kibuggyant belőle a nevetés: – Nem akarom elhinni, hogy ezt csináltam – mondta, amikor már meg tudott szólalni. – Már csak arra vagyok kíváncsi, vajon hogy jutok majd vissza? – kérdezte, s hátrapillantott a válla fölött a lyukra. De ezen még ráértek aggódni. Rachel rakott a tűzre még egy kis fát, feltett egy újabb kanna kávét, és az asztalra tette a baracktortát. Nem sokkal később már a sütemény fölött ült Caitlinnel, aki úgy csicsergett, mint egy kismadár – minden újságot és pletykát meg akad: osztani Rachellel az elmúlt öt év eseményeivel kapcsolatban. – Emlékszel Beatrice Mastersonra és Clarissa Dennyre? – kérdezte. – A kalaposra és a varrónőre? Persze hogy emlékszem. – Nos – kezdte Caitlin mély, titokzatos hangon, miközben felszúrt a villájára egy kis tortát –, ők ketten Halloway doktor kegyeiért versenyeznek. – Tényleg? – Rachel meglátása szerint mindkét nő túl idős volt ahhoz, hogy romantikus érzelmeket tápláljon, főleg egy olyan görnyedt hátú, öregedő úr iránt, mint a doki. – De nem tőlem hallottad! Nem szoktam pletykálni, csak hát olyan sok minden van, amiről nem tudsz. – Caitlin megkóstolta a tortát. – Ó, istenem, Rachel, ez isteni! Elkérhetem a receptjét? – Ó, csak egy kevéske ebből, meg egy csipetnyi abból… Caitlin egy újabb falatot vett a szájába. – Jobb, mint az enyém. – Egy korty kávéval öblítette le a desszertet. – Hadd gondolkozzam egy kicsit! Mi is történt még? –Gonosz mosoly ült ki az arcára, miközben Rachelre mutatott a villával. – Hannibál St. John, az új pap. – Mi van vele? – Pauline Perkins reménytelenül szerelmes belé. – Pauline? – A magas, szikár testalkatú, szőke göndör hajú, pattanásos arcú Pauline magának való, otthonülő lány volt Az apja. Zachariah Perkins adta ki No Name hetilapját, a The Gazette-et. – És a tisztelendő viszonozza az érzéseit? Caitlin felnevetett. – Nem – válaszolta vékony hangon. – De Paulint ez nem érdekli. Biztos forrásból tudom, hogy a múlt héten sarokba szorította, és megcsókolta Hannibált a templom raktárában. – Úgy; hogy ő nem is akarta?


– És ami még rosszabb, Pauline anyja, Charlene rajtakapta őket, és teljes mellszélességgel kiállt a lánya mellett. Azzal vádolta Hannibált, hogy kompromittálta a lányát, ezért azt követeli, hogy vegye feleségül. Charlene Rayette Perkins pont olyan volt, mint Pauline – csak idősebb és súlyosabb változatban. Rachel mindig is tartott tőle egy kicsit, mert folyton mogorván nézett, és mogorván beszélt azokkal, akik megszólították. – És mit csinált Hannibál? – Természetesen nemet mondott. Miért, te szívesen összeköltöznél Pauline-nal? – Jaj, dehogy! – nevetett Rachel a fejét rázva. – Emlékszem, az egyik szünetben fellökött. Sosem kedveltem. – Nos, mondhatom, semmit sem változott. Hannibál viszont nagyon rendes ember. És jóképű: magas, szőke hajú és gyönyörű kék szeme van – kacsintott Caitlin. – Nem mintha megnéztem volna, érted, ugye? Az én szemem csak Ace-t látja. Rachel nem is emlékezett, hogy látta-e már ennyire boldognak a barátnőjét. – Ace rendes veled? – Hogy rendes-e? – Caitlin álmodozó tekintettel nézett az ajtó felé. – úgy bánik velem, mint egy királynővel. Hidd el, jobban szeretem azt az embert, mint a saját életemet. oseph és David úgy döntött, hogy kikerüli a várost, és nyílt terepen, a rügyező páfrány fenyők, az akkor virágzó lucerna és a számtalan szikla között lovagol Amanda Hollister farmjáig. A tavasz illata már érződött a levegőben, de a március még elég fagyos volt, így a két férfit többször is kirázta a hideg, amikor feltámadt a szél. Joseph gondolt rá, hogy felveszi a kabátját, de amikor hátranyúlt, hogy kiszabadítsa a nyeregre szíjazott ruhadarabot, a szél mindig enyhült egy kicsit. Amanda farmján a nagykapu fölötti felirat nem vallott élénk fantáziára: a tulajdonos neve után egyszerűen odafestették a farm szót. Amikor rátértek a házhoz vezető földútra, Joseph végignézett az elkerített legelőkön, s megpróbálta megsaccolni, mekkora terület tartozik a farmhoz. – Úgy látom, Amandának nem sok földje van – jegyezte meg végül. – Hatvanhat hektár a legelőkkel együtt – válaszolta David. –Amikor tegnap este elmentem a bíróságra, az ő szerződését is megnéztem, a többi érdekesnek tűnő okirattal együtt. Úgy gondolom, igazak a közte és Henry között kialakult vitáról szóló pletykák. Nem lehetett valami boldog, hogy kihagyták a testvére végrendeletéből. Nyolcszáz hektár az alig hatvanhattal szemben? Még ha van is szabad legelő, ahol legelhetnek a tehenek, akkor is nagy visszalépés volt ez egy nőnek, aki végigdolgozta az életét egy jókora földterületen, és azt remélte, hogy egyszer az övé lesz majd egy része. – Fogadok, hogy az apja nem támogatta az eredeti birtok területének növelését annak a rengeteg földnek a körbekerítésével, ha nem számíthatott volna a gyerekei segítségére. – Amandának csak egy öccse van, Peter James. Az anyjuk, Martha, huszonhét évesen halt meg, amikor Amanda nyolc-, Peter pedig hatéves volt. Az apjuk, Luther nem nősült újra. – Tehát Luther csak Amanda és Peter segítségére számíthatott. – És annak alapján, amit a doki mondott nekem – bólintott David –, Peter az anyja gyönge alkatát örökölte, a munka nagy részét tehát Amanda végezte. – És az öreg a birtokot mindenestül az öccsére hagyta? – Igen. Ennek ellenére, a doki szerint, Amanda kiállt a család mellett, és férfi módra dolgozott tovább. Hatalmas teher volt rajta, mivel az öccse nem volt túl erős ember. Joseph megcsóválta a fejét. – Peter… ő volt Henry Hollister apja, ugye?

J


– Igen – bólintott David. – És csak tizenkilenc évvel élte túl az apját, úgy hatvanéves lehetett, amikor meghalt. – És a végrendeletében nem gondoskodott a nővéréről, aki keményen dolgozott a birtok fennmaradásáért? – De nem ám! Mindent Henryre hagyott, s ezzel a nővérét kitette annak, hogy az unokaöccse adományaiból kelljen megélnie. Amanda akkoriban hatvankét éves volt, megöregedett, és már nem bírta úgy a munkát, ahogy korábban. Érthető, hogy megkérte Henryt, biztosítson neki havonta egy bizonyos összeget a farm bevételéből. – Csakhogy ő visszautasította. – Pontosan – vont vállat David. – Ekkor történt, hogy Amanda elköltözött, és soha többé nem állt szóba a testvére fiával. A doki szerint volt némi vagyona, amit még a nagyanyjától örökölt. Abból a pénzből vette meg ezt a helyet. – Miért van az, hogy egyes családokban a fiúkat többre tartják, mint a lányokat? – Joseph számára ez teljesen érthetetlen volt. – Én soha nem tudnám Edent megrövidíteni egyetlen pennyvel sem. – Én is megosztanám vele, ha örökölnénk valamit – vigyorodott el David. – Azt hiszem, szerencsésnek mondhatjuk magunkat. A mi családunkban nem lesz civakodás, amikor anya elmegy. Mindenét Ace-től kapta, így – teljesen jogosan – mindent ő fog megkapni. Joseph összezavarodott egy pillanatra. – Ez az egész úgy hangzik, mintha Henry Hollister önző ember lett volna. – Ahogy ezt mondta, eszébe jutott a fájdalom, amelyet Rachel szemében látott, s amiből ösztönösen arra a következtetésre jutott, hogy Henry jóindulatú, igazságos ember és csodálatos apa volt. Vajon mi állt annak a hátterében, hogy egy lelkiismeretes, keményen dolgozó női családtagtól kétszer is megtagadták jogos örökségét? – Elképzelhető. – David feljebb tolta a kalapját, hogy a bátyja szemébe tudjon nézni. – De akármi is volt a kiváltó ok, a kérdés akkor is az, vajon milyen ember képes kioltani egy vér szerinti rokona életét? Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy nemcsak Henryt ölték meg, hanem a feleségét és a gyerekeit is, akik közül az egyik, a kislány, még hatéves sem volt. Gondolj a szavak jelentése mögé, amikor Amandával beszélünk. Figyeld, hogy jelentkezik-e nála az elmebaj bármilyen jele. Talán igazad van, és a betegség családi vonás. Bár elmúlt éjjel Joseph maga is erre a következtetésre jutott Rachellel kapcsolatban, most mégis rosszulesett neki a feltételezés. Rachel – élt, ahogy élt, de – nem volt átlagos ember. Nem ment volna odáig, hogy elmebajosnak nevezze. Még bolondnak sem tűnt. Azzal, hogy elrejtőzött, megtalálta a biztonságot, és most belekapaszkodik a visszavonultságba, mint egy fuldokló állat a farönkbe az örvénylő habok között. Joseph már fiatalkorában megtanulta, hogy mindent túl lehet élni. Ahogy megtanulta ezt a családja többi tagja is. Az apja korán meghalt, így kenyérkereső nélkül maradtak, a csaló, svindler földkereskedők pedig elvették mindenüket. A családfenntartó szerep az akkor mindössze tizenegy éves Ace-nek jutott, így a körülményeik előbb lényegesen rosszabbak lettek, csak aztán javultak valamicskét. Bármit megtettek volna, hogy túléljék a helyzetet – pont úgy, ahogy Rachel is csinálta. Amikor elérték a földút végét, Joseph megállapította, hogy Amanda Hollister háza olyan tiszta, akárcsak egy pohár whisky szóda nélkül. Az ablakokat zöld redőnyök árnyékolták, a ház teljes hosszában elnyúló tornácon kényelmesnek tűnő fonott hintaszékek sorakoztak és különböző virágcserepek, melyeket úgy helyeztek el, hogy mindig érje őket napfény. Ennek ellenére egyik növény sem virágzott – Colorado ilyen volt. A tavasz egészen a nyári hónapokig nem mutatkozott, a nyár pedig nagyon hamar véget ért. Amikor Joseph és David kikötötték a lovakat a póznához, mely az első virágágyás mellett futott végig a ház előtt, egy ember jelent meg a ház sarkánál. Felfogadott embernek látszott, kifakult Levi's farmerja koszos volt, valószínűleg, mert az állatokkal dolgozott; szürke, gallér CATHERINE ANDERSON 57 NYÁRI SZELLŐ

nélküli inge foltos volt az izzadságtól. Mézbarna haja úgy csillogott, mint egy bronztárgy a napsütésben; finom vonású arca ráncba szaladt, amikor a férfi elmosolyodott. – Jó napot! – kiáltotta a férfi. – Segíthetek? Joseph és David egymásra nevetett. A Pritchardok fogadtatása után ez az üdvözlés kedvesnek, barátságosnak tűnt. A férfi tekintete megállapodott David Jelvényén. Felvonta a szemöldökét. – Ó, a fenébe! – Előrenyújtotta a csuklóját. – Bilincseljenek meg, essünk túl rajta. Elkaptak. David felnevetett, majd bemutatkoztak egymásnak. A férfi Amanda Hollister munkafelügyelőjeként mutatkozott be. – Találkoztunk már? – kérdezte Joseph, miközben kezet rázott a Ray Meeks nevű férfival. – Nem emlékszem – válaszolta Ray, s elgondolkozva bandzsított. – Biztos, hogy emlékeznék magára. – Valahogy olyan ismerősnek tűnik. Meeks megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Talán a városban láttuk egymást egypárszor. Maga is ismerősnek tűnik nekem. – Hüvelykujjával a háta mögé mutatott. –Hollister kisasszony ott van hátul. – Maga után intette Josephet és Davidet. – Beszélhetnek vele, ha nem zavara magukat a por. Épp azon dolgozunk, hogy betörjünk néhány vadlovat, és a kisasszony mindenáron felügyelni akarja a munkát – közölte, majd jóindulatú mosollyal hozzátette: – Az istenek kedvelik a kisasszonyt. Ránk, férfiakra kéne hagynia a lovak betörését, de ő hallani sem akar róla. Joseph nem tudta, mire számítson. Tudván, hogy Amanda Hollisternek lehetett rá indítéka, hogy megölje Henryt és a családját – és Rachelt is szívesen látta volna kiterítve a fejében egy gonosz, számító, bibircsókos orrú vénasszony képe élt. Ehelyett, ahogy a karám felé közeledtek, Joseph Rachel idősebb másával találta magát szemben: az alacsony, törékeny, hetven év körüli asszonynak finom vonású arca és hatalmas, kifejező, kék szeme volt; ősz haját, mely egykor bizonyára szőkén csillogott, feltűzve viselte; egy kellemetlen szélütés következtében az egész teste remegett. Amanda a karámmal szemben ült egy hintaszékben, fejét oldalra hajtotta, hogy átlásson a korláton; lovaglószoknyás lábát úrinőhöz nem illően szétvetette. – Ne lengesse már azt a lasszót, maga átkozott bolond? – csapott rá mindkét öklével a hintaszék karfájára. – Csak megijeszti azt az állatot, és nem lesz belőle más, csak egy tehénterelő póniló. Joseph osztotta a nő véleményét: a férfi szerinte is egy átkozott bolond volt. A rémült állatot körbe-körbe üldözte a karámban, a kötelet pedig úgy lengette, mint egy ostort, folyamatos ütéseket mérve a ló puha orrára és farára. A szerencsétlen, összezavarodott musztáng folyamatosan hátrált és rugdosott, miközben kétségbeesetten próbált elmenekülni. Joseph dühödten figyelte az eseményeket, legszívesebben fenékbe rúgta volna a férfit. Sajnos több olyan lótrénert ismert, aki nem értett a szakmához, mint ahány hozzáértőt – a trénerek tudatlanságának pedig a lovak itták meg a levét. Túl sok zöldfülű merészkedett be a karámba, hogy utánozza a kiváló trénerek mozdulatait, de egy musztáng megszelídítése nem volt egyszerű feladat. A lovak hatalmas, erős állatok, és ha sarokba szorítják őket, veszélyesek is lehetnek. A megfelelő bánásmódot rengeteg gyakorlással lehet csak elsajátítani, de ismerni kell számos trükköt is, és alázattal kell a lovak felé fordulni. Amanda Hollister felállt a hintaszékből. Teste annyira remegett, hogy alig bírta megtartani az egyensúlyát. Odalépett a korláthoz. – Kifelé! Ha még egyszer megüti azt az állatot, esküszöm, én meg magát ütöm meg! – kiáltotta a férfinak, majd Ray Meekshez, a munkafelügyelőjéhez fordult: – Fizesse ki ezt a félkegyelműt! Soha többé nem akarom látni a farmomon.


Ray bocsánatkérően nézett a trénerre, és intett neki, hogy jöjjön ki a karambol, Joseph elkapta Meeks pillantását, és azon gondolkozott, a munkafelügyelő vajon miért érzi kellemetlenül magát. Ha valaki nem képes elvégezni a munkát, amelyre felfogadták, átkozottul szerencsésnek mondhatja magát, ha mégis megkapja a fizetségét, és inkább neki kéne bocsánatkérőn néznie. Amanda Hollister még mindig nem törődött azzal, hogy látogatói érkeztek. Megragadott egy oszlopot, hogy magabiztosan tudjon állni, és szemügyre vette a karám körül lézengő férfiakat: egyesek, a korláton ücsörögtek, mások nekitámaszkodtak a kerítésnek. Joseph szerint egyikben sem tengett túl a munkakedv. Ha ő felfogadott valakit, elvárta, hogy napestig égjen a keze alatt a munka, igaz, aznap szombat volt. Ezek az emberek talán szabadnaposak voltak, csak nem mentek be a városba. – Van maguk között valaki, aki tudja, hogyan kell betörni egy lovat, vagy csináljam meg én? – kérdezte Amanda. Senki sem jelentkezett. Amanda ekkor pillantotta meg Josephet. Az üdvözlést mellőzve szólította meg: – Maga ott igazi lovasnak tűnik. Ért valamit a musztángok betöréséhez? Joseph csodálkozó tekintettel nézett Davidre, aztán levette a kalapját, és megvakarta a fejét. – Egy keveset – válaszolta. – Ne szerénykedjen, fiatalember. Mennyire kicsi az a kicsi? Joseph majdnem elnevette magát. Nagyon tetszett neki a vénasszony. A törékeny, öreg csontok mögött végtelen szókimondás rejtőzött – mindig is felnézett az ilyen emberekre. – Szinte egész életemben lovakkal foglalkoztam. – Akkor meg mit meresztgeti ott a seggét? Munkára! Joseph a következő pillanatban már a musztáng mellett állt a karámban. Bár viszonylag kevés tapasztalata volt még farmokon munkára fogott lovakkal, ismerte és szerette ezeket az állatokat, hiszen az élete nagy részét velük töltötte. Félárvaként San Franciscó-i istállókban dolgozott lovászfiúként, míg Ace ki nem tanulta a szerencsejáték minden csínját-bínját, és el nem kezdte beseperni a nyereményeket. Miután a családjáról gondoskodott, Ace a nyeremény egy részéből – mostohaapja egyik legnagyobb szenvedélyét szem előtt tartva – lovakat vásárolt. Joseph gyermekkora végül úgy telt, mint egy igazi, virginiai fiúé: amikor nem a tankönyveket bújta, az állatokkal dolgozott. Először is meg kellett állítania a musztángot, ami nem volt egyszerű feladat. A trénerhez hasonlóan Joseph is lengette a lasszót, de ügyelt arra, hogy soha ne üsse meg a lovat – pontosan és módszeresen dolgozott. Elhatározta, hogy folyamatosan csökkenti az állat mozgásterét, addig, hogy végül már ne tudjon mozogni egyik irányba sem. Egy órán át dolgoztak keményen. – Ennyi elég lesz mára – mondta Amanda Hollisternek, miközben átlendült a karám kerítésén. – Kifáradt. Amanda visszaült a székbe, és a musztáng felé biccentett. – Fáradt, igen, de nem rémült. Kezdi érteni, hogy mit akar tőle. – Meglepően tiszta és gyönyörű kék szemét Josephre emelte. – Maga nagyon érti a dolgát, fiatalember. Mennyiért szegődik el hozzám? Joseph a lábszárához ütögetve leporolta a kalapját, majd visszatette a fejére. – Én nem szegődöm el senkihez, asszonyom. – De hát itt senki sem veheti fel a versenyt magával. – Bárcsak segíthetnék! Szeretem a kihívásokat. De nekem is van egy földem és saját lovaim, amelyeket be kell tanítanom. – Merre van a földje? – Az asszony szemében érdeklődés csillant. – A Csillag Udvartól északra. CATHERINE ANDERSON 59 NYÁRI SZELLŐ

– Szép birtok. Sokat ki lehet belőle hozni; igaz, keményen meg kell dolgoznia majd érte. Joseph bólintott. Biztos, hogy Amanda ismeri a farmját, hiszen északon a Hollisterfarmmal határos. – A verejték nem kerül pénzbe. Amanda fényes szeme most David jelvényén állapodott meg. – Seriff – nyújtotta előre bütykös kezét üdvözlésképpen –, remélem, csak baráti látogatásra jött. David előrelépett, és megrázta a felé nyújtott kezet. – Csak szeretnék egy kicsit beszélgetni önnel, ha van rám egy kis ideje. – Errefelé folyton időhiánnyal küzdünk, de pár percet tudok magukra szánni. – Rámosolygott Josephre. – Jótett helyébe jót várj. Abban biztos vagyok, hogy a musztáng rengeteget tanult magától, de remélem, hogy ezek a jehuk is ellestek néhány fogást. Jöjjenek be a házba, kérem. Teszek föl kávét, és kerítek egy kis süteményt is. Amanda megpróbálta megállítani az előre-hátra mozgó széket az egyenetlen talajon, de remegő, beteg kezével nem járt sikerrel. Joseph megfogta a szék karfáját, majd megállította a lábával a széket, így Amanda hamarosan már a ház felé lépkedett. – Meg sem kérdeztem a nevüket – mondta remegő hangon, s Joseph eltűnődött, vajon a betegségnek vagy a hintaszékkel vívott harcnak köszönhetően-e. – Nézzék el nekem. Épp rossz hangulatomban találtak. – David Paxton vagyok. Amanda biccentett, majd Josephre nézett. – És az ön neve, uram? – Joseph Paxton. Testvérek vagyunk. – Felteszem, önök tudják a nevem, máskülönben nem lennének itt. – Igen, asszonyom – válaszolta David. – Nos, örvendek a találkozásnak. – Amanda leült a székre. – És, Joseph Paxton, hány hektár föld van a tulajdonában? – Ötszázhuszonnyolc. – Ó, hisz az két teljes darab. Kitűnő kezdés. Nekem csak hatvanhat hektárom van, a nyílt területtel együtt. Épphogy csak nem éhezem – sóhajtott fel az asszony, de aztán elmosolyodott. – Idővel valószínűleg egyre több földje lesz majd, Joseph. Ezen a vidéken nem kell sok ahhoz, hogy fenn tudjon maradni. Ha jól akar élni, akkor viszont nagyobb birtokra lesz szüksége. De nincs miért aggódnia – legyintett eres kezével. – Minden vállalkozó szellemű emberre jut egy semmittevő, ők pedig nem lehetnek sikeresek ebben az országban. Zord vidék ez, itt mindenkinek keményen kell dolgoznia. Joseph első – kellemes – benyomása az asszonyról mit sem változott. Nem tehetett róla, Amanda egyszerűen szimpatikus volt neki. Azt vette észre, hogy az jár az eszében, milyen jó lenne más körülmények között is találkozni vele – nem így, amikor azért jött, hogy kikérdezze a Hollister-gyilkosságról és a Darbyt előző nap ért támadásról, hanem úgy, hogy kikérhesse a véleményét a szarvasmarha-tenyésztésről. Úgy érezte, az asszonynak több van a kisujjában, mint neki az egész testében. Mire Amanda kitöltötte a kávét, már egyikük sem érezte feszélyezve magát. – Nos, fiatalemberek, ideje, hogy elmondják, miért: jöttek? –nézett Amanda kérdő tekintettel Davidre, miközben visszaült a székébe. – Miben segíthetek? David előredőlt a vörös bőrrel bevont kanapén, rákönyökölt a térdére, és összekulcsolta az ujjait. – Hallott valamit a tegnapi lövöldözésről? – Lövöldözés? – pillantott Amanda Josephre. – Nem, semmit. Talán valamelyik itteni fiú keveredett bele valamibe az éjjel a városban?


– Nem, asszonyom – válaszolta David. – Darby McClintochról van szó. Egy eltévedt üszőt keresett tegnap délután, és amikor a Hollister-farm északi végébe, a magas szikla és a patak közé ért, valaki, aki a sziklák között rejtőzött, hátba lőtte. Amanda arcából kifutott a vér – Joseph egy pillanatig attól tartott, elájul, de az asszony végül csak kihúzta magát, felemelte az állát és egy percre lehunyta a szemét. – Darby – mondta alig hallhatóan. Kinyitotta a szemét. –Meghalt…? – Nem, nem halt meg – igyekezett David tisztázni a helyzetet. – Legalábbis még nem. A doki összefoltozta, és azt mondja, jó esélye van a túlélésre. – Hála az égnek! – emelte remegő kezét a szeméhez Amanda. – Darbyval jó ideje ismerjük már egymást. Kislány koromban az apámnál dolgozott, lent délen. Remélem, túljut ezen a szörnyűségen. Szegényebb lenne nélküle a világ. – Darby jó ember – bólintott David. – A gond csak az, hogy az öregnek fogalma sincs róla, ki lőhette meg. – És maguk azt gondolják, hogy én tettem – villant Amanda szeme. Nem kérdés volt ez, inkább kijelentés, s az asszony tekintete azonnal óvatossá vált. – Csak azt reméltem, esetleg tud segíteni – próbálta eloszlatni a félreértést David. – A lövöldözés majdnem pontosan ott történt, ahol Henryt és a családját is megtámadták. Darbynak meggyőződése, hogy a két eset összefüggésben áll egymással. – És minthogy öt éve én voltam az első számú gyanúsított, most visszajöttek, hogy újabb kérdésekkel zaklassanak. – Nem azért jöttem, hogy bármivel is vádoljam, Hollister kisasszony – emelte fel a kezét David tiltakozásul. – Mindössze azt szeretném' tudni, nincs-e valami információja, amelynek segítségével előbbre juthatnánk az ügyben. Gondolja, hogy Darbynak igaza van? Lehet öszszefüggés a két eset között? És ha igen, nem tudja, ki gyűlölhette Henryt annyira, hogy megölje? Amanda előredőlt a székben, és elvette az egyik félig töltött kávéscsészét. A keze annyira remegett, hogy majdnem kilöttyintette az italt, mielőtt belekortyolt volna. – Ha lenne bármilyen sejtésem, gondolja, hogy megtartottam volna magamnak az elmúlt öt évben? – Kék szeme megbántottan villant, miközben hatalmas csattanással visszatette a csészealjra a csészét. – Nem voltam túl jóban az unokaöcsémmel. Ebben a völgyben ezzel mindenki tisztában van. Később aztán javult a kapcsolatunk. A felesége, Marie tündéri aszszony volt, lányomként szerettem, és a gyerekek… ők is, mintha csak az enyémek lettek volna, különösen Rachel. Ha tudnám, ki nyitott tüzet rájuk, saját magam keresném meg a gazembert. Joseph a képmutatás jeleit kereste Amanda Hollister arcán, de semmit sem talált. Semmi kétsége sem volt afelől, hogy az asszony valóban szerette Marie Hollistert és a gyerekeket. – Teljesen egyetértek önnel abban, hogy szörnyű bűntettel volt dolgunk – biztosította az asszonyt David. – És kérem, ne bántódjon meg. Csak a munkámat végzem. Valaki hátba lőtte Darbyt. Meg kell találnom a tettest. – És persze ahhoz megy először, aki a legtöbbet nyerhette Henry halálával. – Amanda hátralökte a széket, és elfordította a kávéval és süteményekkel megrakott asztaltól. – Viszontlátásra, uraim. Isménk a járást. – Hollister kisasszony, kérem, várjon! – ugrott talpra David. – Hogy újra sértegethessen? – küzdött tovább Amanda a székkel. – Nincs a világon akkora darab föld, amely megérné a vérontást, seriff. És most, kérem, távozzanak. Többé nem szívesen látott vendégek nálam.


Hetedik fejezet

No Name-be vezető úton Joseph és David szinte végig Amanda Hollisterről beszélgetett. David azon az állásponton volt, hogy az asszony hirtelen távozása a nappaliból ok nélküli túlzás volt. Joseph véleménye viszont épp az ellenkezője volt, ő nagyszerű asszonynak tartotta Amanda Hollistert, akit mélyen megsértett a feltételezés, hogy ő ölte volna meg egy darab földért a saját családtagjait. – Gondold csak végig! – érvelt Joseph. – Egy korty kávét sem tud lenyelni anélkül, hogy le ne forrázná magát. Akkor hogy vette volna célba és lőtte volna hátba Darbyt tegnap? – Talán felbérelt valakit. – Ha valaki gyilkolni akar, és van egy kis esze, akkor nem bízza másra a munkát – vitatkozott Joseph. – Máskülönben túl nagy rizikót vállalna, nagyobb lenne a lebukás veszélye. – Nem gondolod, hogy csak tetteti a remegést? Bár Joseph ebben nem hitt, azt azért nem tagadhatta, hogy van rá esély. – Talán. – Aztán eszébe jutott a zsíros hajú, kellemetlen szagú Pritchard, a legkétszínűbb alak, akivel életében találkozott. –Én azonban még mindig Jebre voksolok. Most Daviden volt a sor, hogy fejet hajtson a bátyja véleménye előtt: – Egyértelmű, hogy Jeb képes lenne gyilkolni, ez nem vitás – roskadt magába a nyeregben ülve egy fáradt, zavart sóhajjal. –Azt hiszem, ez az egész egyfajta türelemjáték. Felkavartuk az állóvizet. Most már csak várnunk kell, hogy mi fog történni. Joseph elővette a zsebóráját. Lassan négy óra volt. – Szereznem kell valami ennivalót. Ace már több mint négy órája strázsál Rachelnél. – Egyenesen odamész? Joseph csattintott a nyelvével, hogy gyorsabb vágtára fogja Obie-t. – Előbb el kell még intéznem egy-két dolgot a városban, aztán hazaugrom, hogy megnézzem, Johnny és Bart hogy boldogul a farm ügyeivel. – Esa nem felügyeli a dolgokat? Esa, a munkásokhoz hasonlóan, általában egész nap Ace farmján dolgozott, és legalább annyit értett a farmgazdálkodáshoz, mint Joseph. – Minden reggel elirányítja Bartot és Johnnyt, napközben pedig ellenőrzi, hogy mit csinálnak. De most, hogy Darbyt is el kell látnia, szinte egész nap a házban van. Nem árt, ha Bart és Johnny látja, hogy kézben tartom a dolgokat. Johnny elég lusta – ha csak teheti, mindig a könnyebbik végét fogja meg a munkának. Bart pedig túl félénk ahhoz, hogy szóvá tegye, ha Johnny nem úgy dolgozik, ahogy kellene. – Az emberek nemrég még büszkék voltak arra, ha jól végeztek el egy munkát – csóválta a fejét David. – Csak akkor megy ez így, ha a gazda is ott van a közelükben – nevetett Joseph. – Miután ez a helyzet, annyiszor akarok a körmükre nézni, ahányszor csak tudok, hogy ne csak lopják a napot. És még Darbyhoz is be kellene ugrani, aztán össze akarok szedni néhány dolgot is. Joseph másfél órával később leszállt a lováról Rachel Hollister istállójánál, és bevezette Obie-t a bokszba. Mielőtt nekifogott volna az esti munkáknak, lecsutakolta az állatot, villára szúrt egy kis szénát, és behajította a ló elé, megtöltötte friss vízzel a vályút, és kimért egy adag búzát. Meglepett elégedettséggel tapasztalta, hogy a lovakat valaki már behajtotta a

A


legelőről, és meg is etette őket, a két tehén megfejve a helyén állt, a malac még mindig a vályúban turkálta a vacsoráját, és valaki nemrégen kiszórta a kölest és a morzsolt kukoricát a csirkék elé. Ace. Joseph meghatottan elmosolyodott. Shakespeare, Ace fekete csődöre és az Eden-farm két igáslova kikötve legelészett Rachel hátsó kertjében, a tölgyfa közelében. Joseph nem értette, hogy kerül oda még két ló Shakespeare-en kívül, mígnem aztán meglátta a ház oldalánál letett, deszkából tákolt szekeret. Caitlin. A lány nagyon ritkán ellenkezett a férjével, de aznap reggel összevitatkozott vele azon, hogy eljöhet-e Rachelhez. Amikor Joseph magukra hagyta őket, Ace a feleségére erőltette az akaratát, és megtiltotta neki, hogy kockára tegye a biztonságát azzal, hogy elmegy egy olyan házhoz, amelyben egy őrült nő dupla csövű vadászpuskával lövöldözhet rá. Nyilvánvaló, hogy Caitlin teljesen fellelkesült, hogy talán mégis láthatja Rachelt, ezért: maga jött át a szekérrel a Hollister-farmra, és valahogy rávette a férjét, hogy hadd menjen be a házba. Ahogy ezt végiggondolta, Josephnek újra mosolyognia kellett. Nem volt egyetlen férfi sem, aki meg tudta volna győzni Ace-t, de egy apró, vörös hajú, könyörgő, kék szemű aszszony mindig rá tudta beszélni. Ace elégedettnek és boldognak tűnt. Egyedül ez számít csak – gondolta Joseph. Szerette a bátyját és kedvelte Caitlint is, akinek egy olyan apával, mint Conor O'Shannessy borzalmas gyerekkora és valószínűleg még rosszabb kamaszévei lehettek. Épp ideje volt, hogy az élete hátralévő részével ő gazdálkodjon, és egy olyan férfi mellett éljen, aki imádja őt, és gondoskodik róla minden helyzetben. Joseph hangokat hallott a ház hátsó részéből, miközben bemászott a hálószobaablakon. Kíváncsian ment végig a folyosón. Az ebédlőnél olyan finom illat terjengett, hogy összefutott a nyál a szájában. Sült csirke! Az egyik kedvence. Ace egy tál étel fölött ült az ebédlőasztalnál. Elvigyorodott, amikor megpillantotta Josephet, és egy félig lerágott csirkecombbal integetett neki. Joseph már azon volt, hogy odaköszön a bátyjának, de a konyha felől érkező, kirobbanó női kacaj megakadályozta benne. Elképedve ment oda a barikádhoz, bedugta a fejét Rachel lakrészébe, és körbenézett. Rachel rendezett világában minden a feje tetején állt. Kicsi Ace egy csomó, boltban vásárolt konzervvel játszott, volt köztük Van Camp-féle sertéshús babbal, Campbell-féle leves, és még jó néhány dolog, amit Joseph nem tudott beazonosítani, mivel a konzervek ide-oda gurultak a kisfiú körül. Számtalan edény hevert szerteszét a földön, a rumli közepén pedig Buddy és Cleveland aludt. Caitlin és Rachel az asztal mellett vacsorázott, de úgy tűnt, sokkal nagyobb gondot fordítanak a beszélgetésre és a nevetgélésre, mint az evésre. – Megjöttem. Meghívó nélkül is részt lehet venni ezen a partin? – Joseph! – A kipirult arcú, vörös hajú, csinosan kócos Caitlin felugrott az asztal mellől. – Nem tudtunk megvárni a vacsorával. Nem gondoltuk, hogy ilyen sokáig távol maradsz. Rachel már sokkal lassabban állt fel az asztaltól, és rögtön elpirult, amikor pillantása találkozott Josephéval. – Caitlin beugrott hozzám egy kicsit – magyarázkodott, miközben a körülötte lévő rendetlenségre mutatott. – Nagyon jól érezzük magunkat. – Efelől semmi kétségem – válaszolta a férfi, és így is gondolta. A kimerültség miatt a szeme alatt sötétlő karikáktól eltekintve Rachel csak úgy sugárzott a boldogságtól. Jó érzés volt tudni, hogy neki is szerepe volt ebben a hangulatváltozásban, hiszen ő bátorította Caitlint, hogy jöjjön át a Hollister lányhoz. – Örülök, hogy jól érzi magát. – Hogy van Darby? – kérdezte Rachel gondterhelten, izgalomtól csillogó szemmel. Joseph úgy döntött, nem árulja el a lánynak, hogy az öregnek van egy kis láza. A doki beugrott, hogy megnézze a beteget, és bár úgy gondolta, Darbynak még emelkedhet a láza, azt is hangsúlyozta, hogy ez teljesen normális dolog. Amikor golyó fúródik valakinek a testébe,


elkerülhetetlen, hogy bacilus is kerüljön a szervezetbe, a láz pedig azt jelzi, hogy a test azon van, hogy leküzdje a fertőzést. – A körülményekhez képest jól. – Joseph úgy gondolta, elég, ha ennyit közöl Rachellel. – Esa készített neki egy kis marhahúslevest, Darby le is gyűrt belőle egy adagot. A doki benézett hozzá, és azt mondta, hogy a seb szépen gyógyul. Az öreg táncolni ugyan még nem tud, de azt hiszem, hamarosan az is menni fog neki. Kicsi Ace csak ekkor hallotta meg Joseph hangját. Négykézlábra állt, majd dundi lábait kapkodva a bankádhoz szaladt, de közben átesett egy disznóhúsos babkonzerven, és elterült a földön. Ijedt sikoly hallatszott. Rachel ért először a kisfiúhoz, Caitlin a nyomában. – Jaj, ne! Ace, gyere, kicsi Ace megsérült! – kiáltotta Caitlin. –Vérzik. Azt hiszem, a foga felsértette a száját. Ace félbehagyta a vacsoráját, és az átjáróhoz szaladt, mégpedig olyan gyorsan, hogy Joseph attól tartott, átszakítja a deszkákat. Ace szerencsére visszafogta magát, megfogta a deszka cakkos szélét, és átdugta a fejét a nyíláson, Joseph, a bátyja válla fölött kukucskálva, látta, hogy Rachel átadja a bömbölő gyereket Caitlinnek, és a konyhaszekrényhez szalad. Egy másodperc múlva már jégvágóval a kezében állt a jégszekrénynél. A következő öt percben a figyelem középpontjában kicsi Ace állt, a tányérokon pedig lassan kihűlt a vacsora. Végül kiderült, hogy a fog okozta seb nem is olyan komoly. Amikor a kisfiú duzzadt szája lelohadt, és az anyukája elég gyógyító puszit adott már a rettenetes sebre, kicsi Ace hirtelen felélénkült, kinyújtotta dundi karocskáit, és felkiáltott: – Zeff! – Igen, az ott a bácsikád, Joseph – helyeselt Caitlin, és letette a földre a kisfiút. Ez alkalommal kicsi Ace minden baj nélkül elért a barikádig. Joseph átnyúlt a nyíláson, és az ölébe kapta a gyereket. – Szia, kisember! Mekkora tüdőd van neked? Még most is cseng a fülem. – Joseph odahajolt, és megharapdálta a fiúcska nyakát, amitől kicsi Ace gurgulázva nevetni kezdett. – Úgy tűnik, ma nagyon jól szórakoztál nélkülem. Féltékeny vagyok ám! – Vajat vagy szaftot kérsz a krumplira, Joseph? – kérdezte Caitlin a tűzhely mellől. – Mindkettőt – nyelt egy nagyot a férfi, majd az unokaöccse hasa után kapott. A gyerek egy bámulatra méltó csatában legyőzte a nagybátyját, de közben egész idő alatt az ingét húzogatta, hogy Joseph jól meg tudja csiklandozni. – Téged meg hol talált a mamád? A káposztalevél alatt? Én sosem voltam ilyen rosszcsont. – Hogy a pokolba ne lettél volna! – szólalt meg Ace az asztalnál. – Hallom ám! – kiáltott Caitlin. – Ha nem akarod szappannal kimosni a szádat, Ace Keegan, akkor jobban teszed, ha nem használsz ilyen szavakat a fiad előtt. – Csak annyit mondtam, hogy pokol. Az nem káromkodás – közölte Ace, miután beleharapott a csirkébe. – Nem akarom, hogy a fiunk ilyen szavakat használjon – válaszolta a felesége. – Gondold el, hová vezet ez majd, mire iskolába kerül. – Hisz addig öt év van még hátra! – tiltakozott Ace. – Igen, és már most remegek a gondolattól, hogy milyen lesz akkorra a szókincse, ha te nem ügyelsz a saját szavaidra. Joseph Ace-re nézett, kíváncsi volt, mivel vág majd vissza. Ace azonban csak megvonta a vállát, és folytatta az evést, újabb pont Caitlinnek – gondolta Joseph. Ő maga egyébként töltelékszóként használta ezt a kifejezést, és azt gondolta, régen rossz, ha egy férfi nem mondhatja ki, ha úgy tartja kedve.

M

iután Ace és Caitlin hazament – ami nem is volt olyan könnyű feladat, minthogy Caitlinnek vissza kellett másznia a puskagolyó által ütött résen –, Rachel nekilátott, CATHERINE ANDERSON 64 NYÁRI SZELLŐ

hogy rendet rakjon a lakrészében. Joseph az ebédlőasztalnál ülve nézte a lányt a nyíláson keresztül, és látva a szeme alatti karikákat, azt kívánta, bárcsak segíthetne neki. Igaz, nem volt nagy munka, csak a tárgyakat kellett a helyükre pakolni: egy csecsebecse ide, egy pokróc oda. Mielőtt elment, Caitlin mindent fölszedett a földről, amit a fia lepakolt, és segített elrakni az edényeket is, így a rendetlenség már csak Rachel képzeletében élt, mégpedig azért, mert olyan régóta élt egyedül, olyan régóta nem zavarta meg senki az életére jellemző egyhangúságot – ebben Joseph teljesen biztos volt. – Szeretném megköszönni. Joseph abbahagyta Buddy simogatását, és felnézett az átjárónál álló lányra. A blúza csupa folt volt: vagy főzéskor kenhette össze, vagy leette, vagy kicsi Ace maszatos keze hagyta rajta a nyomát. Mindegy, így is gyönyörű volt. – Megköszönni? Mit? Rachel beletörölte a kezét a szoknyájába, elmosolyodott, és vállat vont. – A mai napot. Maga bátorította Caitlint, hogy jöjjön el hozzám, és ezzel annyira boldoggá tett engem! Nagyon jó volt újra találkozni vele. Joseph megpróbálta elképzelni, milyen lehetett egyedül élnie a konyhában öt hosszú éven keresztül, de nem igazán sikerült neki. Már a puszta gondolat is lebénította az agyát. Percről percre, óráról órára, napról napra egyedül lenni, ráadásul elsötétített ablakok mellett. Egyedül, a külvilágtól elzárva – ebbe biztos, hogy előbb-utóbb beleőrült volna. – Örülök, hogy jól érezte magát. Rachel újra elmosolyodott, majd felszegte a fejét, mintha mérlegelné a férfi szavait. – Hogy jól éreztem magam? Nem, ez nem eléggé kifejező. Nem tudom elmondani, menynyit jelentett nekem. Kicsi Ace annyira aranyos! – Akkor tehát szereti a gyerekeket? – dőlt hátra a széken Joseph. – Igen, minden bizonnyal – bólintott Rachel elgondolkozva. Joseph először furcsállta ezt a választ, de aztán rájött, hogy Rachel maga is gyerek volt még, amikor a családját megölték, így felnőttként még nem találkozott egy gyerekkel sem, tehát nem is tudhatta, kedveli-e őket. – Minthogy Caitlin egyszer már meglátogatta önt, biztos vagyok benne, hogy újra el fog jönni. Mindig Ace-t fogom megkérni, hogy vigyázzon önre, amikor beviszem a tojásokat és a sajtot a városba. Azt hiszem, Caitlint nem lehet majd visszatartani, hogy elkísérje a férjét. – Remélem – mondta Rachel, miközben megfogta az átjárón ütött nyílás egyenetlen szélét, és hozzátette: – Jó lenne, ha könnyebben ki-be járhatna hozzám… Joseph azóta, hogy aznap reggel megkérte Caitlint, látogassa meg Rachelt, maga is elgondolkozott ezen a problémán, és már meg is tette az első lépéseket a megoldásra. Talán ábrándokat kergetett, de úgy vélte, további módosításokra lesz szükség Rachel bunkerén, hogy legalább néha élhessen egy kis társasági életet. Az még csak hagyján, hogyan élt. Még ha az óvintézkedések, amelyeket tett, túlzásnak is tűntek, Joseph megértette, hogy biztonságra van szüksége. De soha nem találkozni senkivel? Biztos, hogy voltak olyan emberek, akikben megbízott – például Caitlin –, akik néha benézhettek volna egy kávéra. Hetente egy vendég felvidítaná a napjait. A másik dolog, ami zavarta Josephet, az az állandó sötétség volt, amelyben a lány élt. A férfi ezt nemcsak természetellenesnek tartotta, de egészségtelennek is. Rachel talán kikérné magának, ha beleavatkozna a dolgaiba, de neki elég volt egyetlen éjszakát és egyetlen nappalt eltöltenie ebben a föld feletti sírboltban, hogy elképzelje, milyen lenne, ha megajándékozhatná a lányt egy kis napfénnyel. – Talán tehetek ez ügyben valamit – ajánlkozott Joseph. – Mégpedig? – kérdezte a lány kíváncsian. A férfi, még mindig Buddy fülét vakargatva, hátradőlt a széken. – Feltűnt önnek, hogy a barikádja nem jelentett túl nagy akadályt a puskának? Rachel elsápadt egy kicsit, amiből Joseph azt a következtetést vonta le, hogy a lánynak nemcsak feltűnt a bankád tökéletlensége, de nyugtalanítja is. CATHERINE ANDERSON 65 NYÁRI SZELLŐ

– Belátom, hogy egy, a másik oldalról érkező lövés épp ekkora kárt tud benne tenni, igen. – Két lövéssel pedig már akkorára lehet szélesíteni a nyílást, hogy egy ember is átfér rajta – magyarázta Joseph. – Ha távol szeretné tartani az embereket, akkor valami sokkal erősebbre van szüksége, mint deszkákra. – Például mire? – Először is vaslemezzel kellene befedni az ajtók mindkét oldalát, úgy középmagasságban, ahová a legtöbb ember céloz, ha fegyvert fog. Egyetlen puska tölténye sem képes áthatolni a vason. Ha valaki mégis megpróbálná betörni, a fém akkor is lényegesen megnehezítené a dolgát. – Igen, azt hiszem, igaza van – ismerte el Rachel. – Arra gondoltam, hogy szüksége lenne még fémből készült rácsokra is, a börtöncellákéhoz hasonlóra, valamire, amit felszerelnénk az ajtók két oldalára, mintegy pluszvédelemként. Van egy darab papírja és egy ceruzája? – Igen. – Rachel eltűnt egy pillanatra, majd újra megjelent, és odaadta Josephnek, amit kért. Aztán közelebb húzódott a nyíláshoz, hogy lássa, amint a férfi papírra veti a fejéből kipattant gondolatot. Joseph átadta a lánynak a rajzot: – Ha találnék pár darab hosszú csavart, besüllyeszteném őket a falakba, ezzel erősítve meg az elreteszelt ajtókat a házon belül. Ha valaki be akarna törni, fémfűrészre lenne szüksége, hogy eltávolítsa a külső rácsot, de még azzal is az örökkévalóságig tartana neki átvágni a fémet. – Így valóban sokkal nagyobb biztonságban lennék – bólogatott a lány. – És ami még jobb: az ajtókat kulccsal lehetne nyitni és zárni. Elképzelhető, hogy Caitlin sokszor át akar majd jönni. Szívesen csavarog, amikor el tud szabadulni egy kis időre. És csak egy jó barátnője van, egy Bess nevű lány. – Bess Halloway, a doktor unokahúga? – csillant föl Rachel szeme. – Igen, ő az, csak most már nem Hallowaynek hívják. – Caitlin említette, hogy Bess férjhez ment. – Mégpedig Bradley Thompsonhoz – bólintott Joseph. – Még mindig az ő szüleié a méterárubolt? – kérdezte Rachel. – Igen. Brad az üzletben segít, Bess pedig tanárnő. A két gyerek és az egész napos állás még úgyis leköti minden idejét, hogy Brad anyja besegít neki, így aztán Bess annyira elfoglalt, hogy mostanában nem sok ideje marad a szórakozásra. Caitlinnek szüksége van egy másik barátra is. – Boldog lennék, ha én lehetnék az a másik barát. – Rachel arcán ábrándos mosoly jelent meg. Joseph visszavette tőle a papírt. – Egy zárható rácsos ajtó megkönnyítené Caitlin bejutását a házba. Nézze csak, így gondoltam. – Joseph lerajzolta, és gyorsan elmagyarázta, hogyan lehetne Rachel barikádját lecserélni egy deszkákból készült, vastag ajtóra, mely leginkább ahhoz hasonlítana, amelyik a hátsó tornácra nyílik. Úgy vélte, az ajtókat, beleértve a bejárad ajtót is, egy-egy ráccsal lehetne megerősíteni. – A legjobb barátainak, így például Caitlinnek, kulcsot adhatna az első ajtóhoz – fejezte be a gondolatmenetet a férfi. – Amikor Caitlin az ebédlőhöz ér, bekopog az átjáróra szerelt ajtón, maga a rácson keresztül ellenőrzi, hogy valóban ő jött-e, s miután beengedte, visszazárja és elreteszeli mögötte az ajtót. – Ó, én soha nem nyitok ajtót senkinek. Joseph úgy gondolta, épp itt az ideje, hogy a lány változtasson ezen a szokásán, legalább annyiban, hogy az olyan jó barátok előtt, mint Caitlin, szélesre tárja az ajtót.


– Értem, de egy ráccsal felszerelt, biztonságos ajtóból, mielőtt kinyitná azt, körbe tudna nézni az ebédlőben, hogy megbizonyosodjon róla, valóban senki sincs ott. Aztán Caitlin gyorsan becsusszanna, ön pedig mindkét ajtót bezárná mögötte, és már biztonságban be is fészkelhetik magukat a konyhába. – Érdemes lenne foglalkozni az üggyel – ismerte el Rachel. –Csodás lenne, ha néha találkozhatnék egy barátommal, ahogy mások is. – És amellett, hogy hébe-hóba vendégeket fogadhatna, nagyobb biztonságban is lenne a jelenlegi helyzethez képest – hangsúlyozta a férfi. Rachel elgondolkozva bólintott. – Sőt – folytatta Joseph –, a rácstól talán annyira biztonságban érezné magát, hogy néha kinyitná a hátsó ajtót is, hogy beengedjen egy kis reggeli napsugarat. – És akkor hallhatnám a madárcsicsergést is? – kérdezte Rachel vágyakozva. – Pontosan. – A lány szemében bujkáló sóvárgás és hitetlenkedés összeszorította Joseph mellkasát. Madárdal. Eddig nem volt még ideje rá, hogy számba vegye azt a több ezer dolgot, ami hiányzott Rachel életéből – csupa olyasmik voltak ezek, amik másoknak teljesen természetesek voltak. – A rácsos ajtókat érdemes lenne megpróbálni, nem gondolja? – Nagyszerű lenne, de sajnos nem engedhetem meg magamnak – sóhajtott fel a lány a fejét rázva. – Nem kell hozzá sok pénz – biztosította Joseph. – Emlékszik Bubba White-ra? – A kovácsra? – Igen. Beugrottam hozzá ma délután. Egy nagy rakás ócskavas van feltornyozva az udvarán. Vasúti síneket csinált belőle Ace-nek, amikor a Denvertől idáig vezető vágányt megépítette. Azóta csak ott rozsdásodik és bántja az ember szemét a műhely előtt, a felesége, Sue Ellen pedig állandóan veszekszik vele, hogy tüntesse már el. Ezért aztán Bubba felajánlotta, hogy bárki ingyen elviheti a vasakat. Csak az érdekli, hogy végre megszabaduljon tőlük. – Valóban? – ráncolta össze Rachel a homlokát elgondolkozva. – Ez, azt hiszem, csökkentené a költségeket, de még mindig ott van Bubba bére. Nekem pedig egy penny megtakarított pénzem sincs. – Egy dologról megfeledkezett – szakította félbe a férfi. – No Name-ben rengeteg ember van, aki kedveli önt. – Igazán? – Természetesen. Csak épp sosem tudták, hogyan segíthetnének magán. Bubba is ezek közé az emberek közé tartozik. Amikor elmondtam neki, hogy a vasrácsból készült ajtó önnek lenne, felajánlotta, hogy nem számol fel munkadíjat, ha segítek neki elszállítani és beállítani. – Csakugyan? – döbbent meg Rachel. – Milyen kedves tőle. – Ez nem a kedvességről szól, Rachel, hanem a jó szomszédságról. Bubba szerint az ön családja elleni támadás a legszörnyűbb dolog, ami errefelé történt, amióta itt él. Márpedig ő még a hatvanas években költözött ide, amikor Coloradót tartománnyá nyilvánították. Akkoriban csejen és más felkelők lepték el a környéket, hatalmas volt a pusztítás, de az háborús időszak volt. Ami viszont az ön családjával történt, az megmagyarázhatatlan, indokolatlan erőszak volt, ami sokkolta a No Name-belieket. Őket pont annyira bántja, hogy a gyilkost a mai napig nem kapták el, ahogy magát. Rachel szeme elsötétült. – Én azt hittem, mostanra már mindenki elfelejtette a dolgot. – Az emberek sosem felejtenek el egy ilyen esetet. Bubba odavan a boldogságtól, hogy lehetősége nyílik segíteni önnek. „Egy kis napfényhez juttatjuk Rachel kisasszonyt”, ezt mondta. – Joseph elmosolyodott. – Úgy gondolja, hogy jó ügyért cselekszünk, ezért aztán maximálisan a segítségemre akar lenni, ingyen kapok tőle mindent. Csak az ön beleegyezésére van szükségem. – Valóban ezt mondta? – ragyogott fel a lány arca. – Hogy egy jó ügyért cselekszik? CATHERINE ANDERSON 67 NYÁRI SZELLŐ

Joseph belenézett a lány szemébe, és a kételkedés fényét látta megcsillanni benne. – Az emberek nem feledkeztek meg önről, Rachel. – Én azt hittem, mindannyian bolondnak tartanak. Ez is igaz volt, de Joseph ezt a témát kerülni akarta. – Nem feledkeztek meg önről – ismételte. – Emlékszik még Sue Ellenre, Bubba feleségére? – Egy kicsit. – Na, ő pont ez a típusú nő: kicsi – kuncogott a férfi. – Barna haja van, körülbelül ilyen magas – mutatta a kezével –, folyton jön-megy, egy sajtkukac, aki nem sokkal vastagabb egy fogpiszkálónál. Rachel összeszűkült szemmel kutatott az emlékeiben. – Ő az, akinek tikkel a szeme? – Igen, ő Sue Ellen. Bubbával ők a legfurcsább pár, akivel életemben találkoztam. Bubba nagydarab, izmos, Sue Ellen pedig nagyon aprócska. Mielőtt eljöttem tőlük ma délután, Sue Ellen és a fiuk, Eugene átnézték az összes vasdarabot, hogy kiválasszák a megfelelő hosszúságúakat a vasrácshoz. Azt hiszem, Sue Ellen addig nyúzza majd Bubbát, amíg be nem fejezi, amit ők ketten a fiával elkezdtek. Rachel a blúza gallérját babrálta, aztán hirtelen valami miatt összeráncolta a szemöldökét. – Mi lesz, ha képtelen leszek kinyitni a hátsó ajtót, hogy beengedjem a napfényt? Mit gondol, megbántom majd ezzel Bubba érzéseit? Azzal, hogy figyelembe vette a kovács érzéseit, a lány többet árult el magáról, mint gondolta. – Nem hinném. Bubbát kemény fából faragták. Rachel elpirult, aztán elnevette magát. Joseph szerette hallgatni, ahogy a lány nevet, főleg, mert úgy gondolta, a könnyedség az elmúlt öt évben teljesen hiányzott Rachel életéből. – Maga nagyon jól forgatja a szavakat, Paxton úr. Joseph ezt nem tekintette dicséretnek, de rendben volt ez így. Addig is tudta, hogy a beszéd nem az erőssége. – Akkor tehát igen? Rachel gondolkozott egy darabig, aztán bólintott. – Ha mást nem is érek el vele, de a vasajtóktól nagyobb biztonságban fogom érezni magam. Köszönetképpen sütök majd valamit Bubbáéknak. Talán egy tortát és egy kis süteményt. – Jó ötlet – helyeselt Joseph. – De ne ma. Ma este pihennie kell egy kicsit. Joseph pár perccel később jövés-menés hangjaira lett figyelmes. Kíváncsian ment vissza a nyíláshoz, ahol azt látta, hogy Rachel az ágyneműjét cipeli a fürdőszobába. Utálta magát, amiért megkérdezte: – Mit csinál? Rachel feje előbukkant a fürdőszobából. – Megágyazok magamnak a fürdőkádban. – Látva a férfi csodálkozó pillantását, rámutatott a barikádra. – Egy szemhunyásnyit sem tudtam aludni a múlt éjjel. Nem érzem magam biztonságban e mellett a lyuk mellett. Joseph arra gondolt, emlékezteti a lányt, hogy milyen nehéz volt Caitlinnek átmásznia a nyíláson. – Nem áll szándékomban beosonni önhöz. – Nem is magától tartok – biztosította Rachel. – Na jó, egy kicsit magától is. Nem vagyok hozzászokva, hogy más is van a házban. De főleg a nyílással van bajom. – Felemelte a kezét. –Nem tudom mással magyarázni, csak a betegségemmel. A nyílt tér rémületet kelt bennem. Ezért van, hogy nem vagyok képes kimenni a házból. – Mi történik, amikor megpróbálja? CATHERINE ANDERSON 68 NYÁRI SZELLŐ

– Kalapálni kezd a szívem, és nem kapok levegőt – rázta ki a hideg Rachelt. A homlokához szorította a csuklóját, mintha már csak a puszta gondolattól is elfogyna a levegője. – És ha nem jöhetek vissza azonnal, elájulok. Joseph nem tudta elképzelni, milyen érzések kerítik hatalmukba ilyenkor a lányt. j| – Pontosan mitől fél odakint, Rachel? A lány hosszan, zavartan bámult rá, majd egy végtelennek tűnő pillanat után bevallotta: – Nem tudom. oseph azon törte a fejét, vajon miért pasziánsznak nevezték el a „kártyajátékot, amelyet épp játszott. A „frusztráló” elnevezés sokkal jobban illett volna rá. Már három menetet lejátszott, de mindig csak veszített. Nem tudta kirakni a sort. Talán mert rosszul keverte meg a lapokat. Talán nagyon megkeverte őket. Esetleg nem eléggé? A fenébe is, nem tudta. Mindenesetre halálra unta magát játék közben, ez tagadhatatlan volt. Már legalább tízszer nyújtózkodott, dörzsölte meg a tarkóját, és gondolt arra, hogy elteszi magát másnapra. Rachel már legalább két órája aludt. Ő viszont nem volt álmos. Hozzá volt szokva az egész napos, fárasztó, kemény munkához, s aznap nem dolgoztatta meg eléggé a testét. Azon túl, hogy Daviddel lovagolt ide-oda, meg a száját jártatta, nem is csinált egyebet. Márpedig csak úgy tudott jól aludni éjszakánként, ha napközben rengeteg fizikai munkát végzett. Épp befejezte egy újabb sor kártya kirakását, amikor velőtrázó sikítás hasított bele a csöndbe. Fölpattant, és két lépéssel a barikádnál termett. Semmi szokatlant nem látott a még mindig fényárban úszó konyhában. – Rachel! – kiáltotta. Buddy éles hangon ugatni kezdett, majd átugrott a barikádon ütött lyukon. – Ó, istenem! – hallatszott Rachel zokogása. – Ó, istenem? –Aztán újra sikított egyet. Josephnek fogalma sem volt, hogy juthatott be bárki is a fürdőszobába. Hiszen el sem mozdult azóta az ebédlőből, hogy Ace és Caitlin hazament. De mégis történhetett valami rettenetes dolog odabent. Ösztönösen cselekedett: hátralépett, és belerúgott egypárat a már egyébként is meggyengült barikádba, aztán a kezével is szaggatni kezdte a deszkákat, így végül pár percen belül bejutott a konyhába. Buddy a körmével kaparta a fürdőszoba ajtaját. Joseph odarohant, és megpróbálta elfordítani az ajtógombot. A francba! Zárva volt. – Rachel! A kutya eszeveszett ugatása szinte elnyomta a lány zokogásának hangját. – válaszoljon, kedves. Jól van? Semmi válasz. Joseph teljesen elbizonytalanodva állt egy darabig, de aztán újra meghallotta a lány nyöszörgését. Nekifeszítette a vállát az ajtónak. Ó, hogy az a… újra megpróbálta. – Ne, kérem, ne – hallatszott bentről. Valaki van odabent, gondolta Joseph. Hátralépett egyet, és minden erejét összeszedve nekifeszült az ajtónak.

J


Nyolcadik fejezet

gy újabb lökés a vállával, és Joseph már hallotta is, ahogy az ajtókeret kettéhasad. Még egyszer nekifeszült a fából készült burkolatnak, mire az ajtó végre megadta magát. Rachel fehér köntösben, összekuporodva ült a fürdőkádban, a csapnak háttal. Egyik mellét szinte teljesen eltakarta az éjszakára összefont, vastag hajfonat. Tágra nyílt szemmel, mozdulatlanul bámulta a férfit. A sarokban álló kisasztalon csak egy gyertya égett, de az éppen elég volt ahhoz, hogy az apró helyiség fényárban ússzon, Joseph körülnézett, de senkit sem látott, így ökölbe szorított keze elernyedt. Buddy beugrott a kádba, és szagolgatni kezdte Rachelt, mintha csak sérülések után szaglászna. – Mi történt? – kérdezte a férfi. – Hangosan sikoltozott. Mi a baj? Újabb nyöszörgés volt a válasz. – Rém… álom – dadogta végül a lány. Ekkora hűhó egy álom miatt! Joseph alig akart hinni a fülének. – Azt hittem, van valaki idebent. Rachel vadul megrázta a fejét, és eltolta az arcától a kutya orrát. – Csak egy rémálom. Joseph megfordult, hogy felmérje a károkat. Teljesen tönkretette a fürdőszoba ajtaját. Az egész keret elmozdult a helyéről, a felső keresztléc egyik oldala pedig teljesen leszakadt. Gondolni sem mert rá, hogy a barikád milyen állapotban lehet. – A francba! – dörmögte az orra alatt, amikor az átjáró felé fordulva szemügyre vette a romokat. – Sajnálom. Gyakran vannak rémálmaim. A férfi beletúrt a hajába. – Átkozottul félelmetes lehetett – nézett a lányra. – Mi a fenét álmodott? Rachel átölelte Buddyt, és a bundájába temette az arcát. – Nem tudom pontosan – vallotta be elgyötörten. Ez a lány még a klimaxos asszonyokon is túltesz! Hogy tudott ilyen hangosan sikítozni, ha még azt sem tudja, hogy miért sikít? Joseph egyre ingerültebb lett, de próbálta visszafogni magát. Rettentően aggódott, hogy mi lehet a lánnyal, és az ilyen nagy ijedelmek után egy kicsit mindig megvadult. Ez azonban nem jogosította fel arra, hogy a lányon töltse ki a dühét. Kiment a fürdőszobából, hogy szemügyre vegye a barikád állapotát. – Hát, ez csúnyán összetört. Mozgást hallott a háta mögül, majd egy erőtlen hangot: – Az isten szerelmére, mit… mit művelt? A lány hangjából sütő félelem miatt Josephet rossz érzés kerítette hatalmába, amikor pedig felé fordult, rögtön elfelejtett mindent, ami miatt egy perce még dühöngött. Rachel szeme úgy izzott sápadt arcában, mint egy hatalmas, nedves festékpaca a hófehér papírlapon. Hajfonatából kiszabadult göndör fürtjei önálló életre keltek, a lámpa fényében szinte izzottak, s ezek az aranyszínű tincsek glóriát alkottak a feje körül. Buddy idegesen rohangált körbe-körbe a lány körül, mintha csak érezné, hogy valami nagyon nincs rendben. Josephnek is ez jutott eszébe, miközben a lányt figyelte: Rachel visszatartotta a lélegzetét, pillantása még mindig a barikád körüli felfordulás fogságában vergődött, kezét a torkára szorította.

E


– Egy kis munkával ugyanolyan lesz, mint azelőtt, ígérem. Rachel szája elkékült. – Még mindig bent van a házban – bizonygatta a férfi, miközben a lány felé lépett. – Rachel? Nézzen rám, kedves – húzta el a kezét a lány arca előtt, de a lány továbbra is a férfi mögött szétszóródott deszkadarabokat nézte mozdulatlanul. – Ez még mindig csak egy lyuk, csak egy kicsit nagyobb, mint pár perccel ezelőtt. Emiatt nem érdemes aggódnia. Amíg én itt vagyok, addig senki sem bánthatja önt. Rachelből borzalmas nyöszörgés tört; fel valahonnan mélyről, és olyan furán nézett, mintha fuldokolna. Vékony karját előrenyújtotta, ujjait karomszerűen behajlította, Joseph látta, hogy most aztán már tényleg nem kap levegőt. Szörnyű látvány volt. Nagyon-nagyon szörnyű. És Josephnek fogalma sem volt, hogy mit kellene tennie. Minthogy más nem jutott eszébe, rákiáltott a kutyára, hogy hallgasson. Micsoda jó ötlet! Buddy továbbra is kitartóan ugatott, mintha csak azért könyörögne, hogy a gazdája hozza már rendbe a dolgokat. A férfi azt kívánta, bárcsak tudná, hogyan fogjon hozzá. Amikor Joseph a lány közelébe ért, Rachel megragadta az ingét, körmei még az anyagon keresztül is belemartak a férfi bőrébe, aztán megroggyant a térde. – Jézus! – Inkább imának, mint káromkodásnak hangzott a szájából. – Édes Jézus! – egészítette ki a férfi, miközben könnyedén megfogta a lányt, hogy össze ne essen, ő maga is rémült volt, de ölbe vette Rachelt, és bevitte a fürdőszobába. – Biztonságban van, Rachel. Látja? Falak veszik körül mindenütt. Ráült a komódra és nekivetette a hátát az ajtónak, hogy a lány ne láthassa a tönkretett nyílászárót. Legnagyobb meglepetésére Rachel ekkor mindkét karjával átölelte a nyakát, az arcát a vállára hajtotta, és szorosan hozzábújt, miközben még mindig levegőért kapkodott, Joseph nem akarta, hogy hatalmába kerítse a női test kellemes melege, ezért egy darabig habozott, hogy ő is átölelje-e a lányt. De amikor Rachel reszketni kezdett, ösztönösen átfonta a karjával, s közben elhatározta, hogy nem vesz tudomást teste reakciójáról, és csak arra koncentrál, hogy Rachelnek most arra van szüksége, hogy valaki megvigasztalja és enyhítse a fájdalmát. Buddy nyüszített, majd állát a mancsára helyezve lehasalt a földre. – Ne aggódjon – suttogta Joseph szenvedélyesen. – Itt vagyok magának, és én sokkal biztonságosabb vagyok, mint egy fal. Ha azt mondom, senki sem fog átjutni rajtam, még egy puskagolyó vagy más nyavalyás dolog sem, az úgy is lesz, higgyen nekem. Joseph úgy érezte, kitágul a tüdeje, és nyomja a szívét. Nem volt az a típus, aki dicshimnuszokat zeng magáról, de vannak olyan helyzetek, amikor az embernek fel kell adnia az elveit. És Rachel kétségbeesetten vágyott rá, hogy biztonságban érezze magát. A hátát simogatva, szorosan tartotta a lányt, s közben folyamatosan beszélt: – Emlékszik, a múlt éjjel megkérdezte, jól bánok-e a pisztollyal. – A válasz egy erőlködő, sípoló hang volt. – Akkor nem mertem elmondani önnek az igazat, mert attól tartottam, hogy hisztériás rohamot kap. és elájul a félelemtől, de az igazság az, hogy nagyon gyors vagyok. – Rachel újra vett egy levegőt, Joseph pedig törte a fejét, mivel is folytassa. – Úgy tizenkét éves lehettem, amikor Ace kitalálta, hogy nem árt, ha megtanulok jól bánni a fegyverrel, ezért naponta gyakorolt velem. Gyakorlat teszi a mestert, ahogy a mondás is tartja. Tizenkilenc év után. ma már olyan gyors vagyok, hogy nem látszik a kezem, amikor előrántom a pisztolyt. Ráadásul halálosan pontosan célzok. Joseph figyelte, ahogy a lány levegőt vesz, és képzeletben hátba veregette magát. A sípoló hang egyre ritkult, és már azt is érezte, hogy Rachel mellkasa időnként meg-megemelkedik, amiből arra következtetett, hogy a lány tüdeje újra normálisan működik. Joseph egyre jobban belejött a szerepébe. – Akár öt átkozottul gyors emberrel is kiállók, s biztosíthatom, hogy csak egy marad állva, amikor a füst eloszlik – folytatta, és nem túlzott. Ez az eset egyszer valóban megtörtént, s azok közé az emlékek közé tartozott, amelyek még mindig kísértették álmában: egy pillanat, amelyet nem tud kitörölni az emlékezetéből, egy sajnálattal teli érzés, amellyel együtt kell CATHERINE ANDERSON 71 NYÁRI SZELLŐ

élnie élete hátralévő részében. Lehunyta a szemét, és a lány hajába temette az arcát. Rachel haja pont olyan puha volt, mint amilyennek képzelte. A rózsaillat szinte elvette az eszét. – Nem engedem, hogy bárki is bántsa – suttogta fátyolos hangon. – Megölöm, aki csak megpróbálkozik vele, Rachel. –Ahogy kiejtette a szavakat, rájött, mennyire komolyan gondolja, amit mond. Ez a lány nagyon rövid idő alatt mély hatást gyakorolt rá. Nem túl biztató helyzet, de ezen ráér később is rágódni. –Szavamat adom önnek. Megbánja az a gazember, aki beteszi a lábát ebbe a házba. Rachel nyávogásra emlékeztető hangot adott ki, és közelebb bújt a férfihoz, mintha bele akarna olvadni. – A falak – mondta feszülten. – Szükségem van a falakra, Joseph. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de nem tudok nélkülük élni. Joseph bár kételkedett abban, hogy ezt valaha is képes lesz megérteni, lassan rájött, hogy a lánynak tényleg szüksége van a falakra. Úgy vélte, vannak dolgok, amelyeket – mindegy, hogy az ember érti-e a lényegüket vagy sem – egyszerűen el kell fogadni. Nyilvánvaló, hogy Rachel fejével van valami baj. Nem elmebaj, ahogy eleinte gondolta, csak egy különös rögeszme, hogy barikádok vegyék körül. Az egészet leginkább a saját rögeszméjéhez tudta hasonlítani: ő ugyanis a lovas túrák alkalmával nem tudott lefeküdni anélkül, hogy ne ellenőrizte volna, nincs-e kígyó a szalmazsákjában. Akkor is szüksége volt erre a rituáléra, amikor kirázta a takaróját. Az eszével tudta, hogy nem lehet ott kígyó, de ez a magyarázat nem volt elég megnyugtató. Ugyanígy Rachel is tudta, hogy a nyílt terektől való rettegése indokolatlan, de az, hogy ezzel tisztában volt, még nem csökkentette a félelemérzetét. Amikor Rachel újra egyenletesen lélegzett, Joseph lazított a szorításán, de a lány továbbra is erősen kapaszkodott belé. – Arra gondoltam, legjobb lesz, ha utánanézek, hogyan tudnám megjavítani a barikádját – suttogta Joseph. – Hol tartja a kalapácsot és a szöget? – Ne, kérem, ne hagyjon magamra! Joseph hallotta, hogy Rachelnek újra elakad a lélegzete. – Nem megyek el, kedves – nyugtatgatta. – Egy csapat vádló sem tudna innen elvontatni. Csak meg akarom javítani a barikádot, ennyi az egész. – Nincs deszka – nyöszörögte a lány. – Elfogytak a deszkák. Ha egy nőnek légszomja volt a félelemtől, Joseph nagyon kreatív tudott lenni. Biztos, hogy találni fog valamit, amivel befedheti azt az átkozott lyukat. Ha kell, fölszedi a padlót egy másik szobában. Csakhogy Rachel nem engedte el a nyakát. Már a puszta gondolat, hogy magára hagyja őt, újabb légszomjat okozott nála. Joseph még soha nem tapasztalt hasonlót. És az egész amiatt van, hogy van egy lyuk a falon? Mi lenne, ha kimenne a házból? Joseph úgy gondolta, nem akarja tudni. – Nem hagyom itt – biztosította a lányt meleg hangon. – Itt vagyok. Itt maradok. Csak nyugodjon meg, Rachel. Joseph rájött, talán jobb lenne, ha beszéltetné a lányt. Buddy ebben a pillanatban nyüszíteni kezdett, és megbökdöste a lábát. – Buddy is aggódik maga miatt – mutatott rá. – Nem érti, mi lehet a baj. Mitől fél, amikor egy olyan éber kutya őrködik itt, mint ő? – Buddy jó… házőrző? – kérdezte a lány. Joseph ránézett a kutya gondterhelt pofájára. Úgy gondolta, Buddy mindent megtesz azért, hogy igazán jó házőrző kutya váljon belőle. Vagy egy évre van még szükség ahhoz, hogy teljesen kiképezze. Néha előfordult még, hogy az étel vagy a játék jobban érdekelte, mint hogy a környéket pásztázza árgus szemmel; amikor pedig elaludt, ágyút is sütögethettek volna mellette. – Ő a legjobb – válaszolta.


A pokolba is, ha magával kapcsolatban henceghetett, miért: ne henceghetne a kutyával is? Joseph úgy gondolta, Buddy nagyjából mindenből a legjobb, beleértve a házőrzést is. Igaz, kölyökkutya volt még, de az adottságai egypár hónapon belül kiforrnak majd. – El sem hinné, milyen éles a hallása. – Ez tényleg igaz volt. Ha Joseph megfogta a kukoricakenyeres kosarat, hogy bekapjon gyorsan egy falatot, a kutya futva érkezett a ház legtávolabbi részéből is akár. – És, na mizujs, kisöreg, rögtön talpon van, ha idegenek közelednek. – Josephnek néha ugyan figyelmeztetnie kellett még a buta kis tökmagot, ha idegenek jöttek, de ez most mellékes volt. – És nagyon hűséges is. – Kivéve, ha aranyhajú, nagy, ijedt, kék szemű hölgyek jelennek meg a színen, akik olyan fenséges illatú pörköltet főznek, aminek nem lehet ellenállni. Ilyenkor a kutya rögtön megfeledkezett a gazdájáról. Joseph háta sajogni kezdett. Azon gondolkozott, vajon mióta csimpaszkodik a nyakába Rachel. Még biztos nincs reggel. Vagy talán mégis. Ez van, ha egy férfi sokat henceg, gondolta: rögtön ott terem mellette egy nő, aki azt akarja, hogy megvédelmezze. Nyilvánvalóan a lány is elgémberedett, mert egyre többet fészkelődött a férfi ölében, hogy kényelmesebben tudjon elhelyezkedni. Ajaj. Joseph az orrát csiklandozó göndör tincset nézegette. Most, hogy Rachel már újra nyugodtan lélegzett, a férfi egy bizonyos testrésze, amelyet kamaszkorában Tizedesnek becézett, mintha felfigyelt volna a lányból áradó kellemes melegségre. Ez így nem lesz jó, gondolta Joseph. De nem tudta, hogyan változtathatna a helyzeten. Rachel fenekét érezni kimondottan kellemes volt, a Tizedest pedig sosem érdekelte, hogy Joseph mit gondol az eszével. Nem, a Tizedes mindig a saját feje után ment, és ez néha – mint most is – piszkosul zavaró tudott lenni. Érezte, hogy Rachel mozdulatlanná dermed, és tudta, hogy a lány is érzi a keménységet. Azt is tudta azonban, hogyan élt Rachel az elmúlt öt évben, így Josephnek átvillant az agyán, hogy a lány talán nem is tudja, mit jelent ez a keménység. Mekkora szerencse volna. Van azonban jó néhány dolog, amit egy nő ösztönösen is ért, s egyértelműen ezek közé tartozik az is, ha egy zászlórúd bökdösi a fenekét. Rachel felemelte a fejét. Joseph szemébe egy rémült, kék szempár meredt. Nem tudta, mit mondjon, de aztán – ahogy az várható volt – a szája szinte magától nyílt szóra. – Ne is törődjön vele. A Tizedes néha vigyázzba áll. – Mint most is, amikor körbelengi a kellemes női melegség. – Fiatalabb koromban hagytam, hogy a befolyása alá vonjon, de azok az idők már elmúltak. Ma már tudom, hogy jó érzéke van a bajkeveréshez, és tudomást sem veszek róla. Rachel elpirult. Joseph örült, hogy eltűnt a sápadtság a lány arcáról – mindegy volt, hogy minek a következtében. – Azt hiszem, jobb, ha felkelek. A lány lecsúszott a férfi öléből, és visszamászott a fürdőkádba. Joseph egyrészt örült, hogy kinyújtózhat és kiegyenesítheti a hátát, másrészt viszont gondterhelten nézte, ahogy a lány újra a konyhaajtót figyeli. Rachel átölelte a térdét, az ujjait olyan szorosan fonta össze, hogy elfehéredtek. Aztán hirtelen felugrott. – Hallotta? – Mit? – kapta föl Joseph a fejét. – A hangokat. Joseph fülelni kezdett, de csak a szél hangját hallotta, ahogy a házat ostromolta – érthető, hogy a recsegések és roppanások megijesztették a lányt. – Ezek csak a ház hangjai. – Nem, nem. – Rachel pupillája kitágult, alig látszott kék írisze. – Lépések – suttogta. – Lépéseket hallottam. Buddy nyüszíteni kezdett. – Látja? – nézett a lány a kutyára. – Ő is hallja. Buddy egész egyszerűen csak a lány rémületére reagált. Az állatok megérzik, ha valaki fél.


– Ez semmi, kedves, csak ez az öreg ház nyikorog a szélben. Rachel elhallgatott, de Joseph tudta, hogy feszülten figyel. Hirtelen arra gondolt, milyen jó volna, ha lenne nála egy kevéske a doki ópiumából. Az ki tudná kapcsolni Rachelt. Ahogy a dolgok álltak, nagyon hosszú éjszaka elébe néztek, márpedig a lánynak pihenésre volt szüksége. Egy váratlan gondolat ötlött fel benne. – Buddy – hívta a kutyát –, menj, hozd ide a nyeregtáskámat! A nyeregtáskáért elmenni és odahozni olyan trükk volt, melyet Buddy a lovas túrák alatt tanult meg. Josephnek nem volt nehéz dolga, hogy betanítsa neki azt a fortélyt, mivel a kutya tudta, hogy az élelem mindig az egyik zsebben van elrejtve. Joseph nem is tudta, elég kifejező-e a készséges szó arra, ahogy a kutya viselkedett, amikor eljött az ideje, hogy megszerezze az eleségét. Ez alkalommal is rögtön elloholt az ebédlőbe. Buddynak szokatlanul hosszú ideig tartott bevonszolnia a táskát a fürdőszobába. Joseph úgy vélte, a bőr beakadhatott a barikádnál, ahol egypár deszka még mindig kiállt. – Jó fiú! – dicsérte meg a férfi kedvesen a kutyát, amikor az felbukkant, maga mögött húzva a nyeregtáskát. – Kezdjük a leg-fontosabbal! – Joseph kinyitotta az egyik étellel teletömött oldalzsebet, és kivett két darab szárított marhahúst. – Nesze, pajti. Aztán ránézett Rachelre, kinyitotta a másik táskát, megtalálta, amit keresett, és kivette a zsebből. A dugót a fogával húzta ki, kortyolt egyet, megtörölte a száját az ingujjába, és odanyújtotta a lánynak az italt, hogy ő is húzza meg. – Mi ez? – kérdezte Rachel, amikor remegő kézzel elvette az üveget. – Ne foglalkozzon vele – vigyorodort el a férfi. – Orvosság a bajára. Na, kortyoljon csak bele! – Whiskyszaga van – mondta fintorogva Rachel, miután beleszagolt az italba. – Nekem jobban tetszik a ne-is-foglalkozzon-vele, de sokan valóban whiskyként emlegetik. Fenékig! – mondta Joseph, de a lány visszaadta az üveget. A férfi állta Rachel pillantását, majd lassan megrázta a fejét. – Nincs választási lehetősége, kedves. Olyan ideges, mint egy hosszú farkú macska egy hintaszékekkel telezsúfolt szobában. Ahogy én látom, két lehetőségünk van. Vagy megyek, és megjavítom a barikádot – itt tartott egy kis hatásszünetet, és felvonta a szemöldökét –, vagy hagyja magát fejbe kólintani ezzel az itallal, mint egy darab téglával, és ellazul. Rachel ránézett az üvegre. – Azt akarja, hogy lerészegedjem? – kérdezte felháborodva. – Fogja fel úgy, hogy egy kicsit jobb kedvre derül majd. – A nők nem szokták leinni magukat, Paxton úr. – A nevem Joseph, és biztos vagyok benne, hogy ha a helyzet úgy kívánja, akkor a nők igenis leisszák magukat. Ma éjjel gondoljon erre úgy, mint egy orvosságra. Ha leküld egypár kortyot, az se fogja érdekelni, ha a ház összes fala kidől. – Pontosan ezért: nem fogom ivással eltompítani a józan ítélőképességemet. – Akkor, azt hiszem, megyek és megnézem, mit tehetek azzal a bankáddal a konyha és az ebédlő között – pattant föl Joseph. Rachel döbbenten nézett rá, majd a szájához emelte az üveget, és kétszer belekortyolt az italba. Aztán levegő után kapkodott, a szeme könnybe lábadt, és ütögetni kezdte a mellkasát. – Mindjárt elmúlik – biztosította Joseph. – A következő korty meleg mézként folyik majd le a torkán. – Nem hinném, hogy még egyszer beleiszom – mondta Rachel alig hallhatóan, miközben a szeme sarkából rápillantott az üvegre. Joseph lehajolt, hogy közelről tudjon a lány szemébe nézni. – Vagy megissza azt a whiskyt, vagy engedi, hogy kimenjek innen, és megjavítsam azt a lyukat. Ön dönt. Véres a szeme. Muszáj aludnia. – Mennyit kell innom? – kérdezte a lány egy újabb korty után. CATHERINE ANDERSON 74 NYÁRI SZELLŐ

– Ennyi pillanatnyilag elég lesz – válaszolta Joseph, és visszaült a vécé tetejére. – Semmi: sem whisky, sem más nem tudja elfeledtetni velem azt a lyukat – grimaszolt Rachel a szemét forgatva. Joseph egy húszasban mert volna fogadni, hogy ez nem így lesz, de csak megvonta a vállát, ránézett az órájára, és a lányra kacsintott, aki egyik kezével az üveg nyakát szorongatva, másikkal a térdét átölelve feszülten ült, s a ház minden egyes reccsenésére akkorát ugrott, mint egy mexikói ugróbab. A férfinak tetszett a lány hálóinge. Hasonlót viselt, mint az előző éjjel, csak ennek az elejét és a kézelőjét is csipke díszítette. Mivel felhúzott térddel ült, a lábszára csupaszon maradt, felfedve formás vádliját, csinos bokáját, kecses lábfejét, és halvány rózsaszín lábujjait. Joseph még életében nem látott ilyen apró lábujjakat. – Hogy érzi magát? – kérdezte a férfi öt perccel később. – Idegesen – rándult össze Rachel a férfi hangját hallva. –Megmondtam, hogy nem fog hatni. – Igyon még két kortyot. Rachel az ajkához emelte az üveget. – Nem kortyocskát, kedvesem, hanem kortyot. Ha úgy jobban érti: húzza meg jól azt a flaskát. Joseph figyelte, ahogy a lány lenyeli az italt, számolta, hányszor mozdul az ádámcsutkája, s aztán úgy látta, mintha enyhült volna a remegése. Amikor Rachel letette maga mellé az italt, Joseph azt is észrevette, hogy az ujjai már nem markolják olyan szorosan az üveg nyakát. Ebből pedig arra következtetett, hogy a lány kezd feloldódni. – Na, még hármat – sürgette. Rachel összehúzott szemmel nézett rá, de engedelmesen kézbe vette az üveget, és megivott újabb három korty whiskyt. Amikor elvette a szájától az italt, az ajka már olyan vörös volt, mint egy érett alma. – Jaj, nekem! – törölte meg a száját a hálóinge ujjába. – Jobban van, ugye? – vigyorodott el Joseph. – Nincs itt meleg? Majd megfulladok. – Rachel legyezni kezdte az arcát. Joseph nem tudott rendesen kinyitni egy ablakot sem, hogy friss levegőt engedjen be. – Túléljük – mondta Joseph, s közben arra gondolt, hogy a lány legalább már nem a ház hangjaira figyel. – Már nem sok kell, és olyan jól fogja érezni magát, mint a tejbe esett légy. – Mint egy micsoda? – Tejbe esett légy. Ez annyit tesz, hogy fenemód jól fogja érezni magát. Joseph meglepődött, amikor a lány váratlanul felállt. Mindkét kezével megfogta a köntöse alját és azzal legyezte magát. – Mondtam, hogy mindjárt megfulladok. – Most mit csinál? – kérdezte Joseph csodálkozva, amikor Rachel kimászott a kádból. A lány odament a mosdókagylóhoz, megnyitotta a csapot, és hideg vizet fröcskölt az arcába. Amikor a törülköző után tapogatott, Joseph lekapott egyet a törülközőtartóról, és odaadta neki. – Köszönöm – mormolta Rachel a vászonba, majd amikor felemelte a fejét, hozzátette: – Így már sokkal jobb. – Örülök. Rachel szeme csillogott, a haja kócos volt: Joseph nem ezt a hatást várta a whiskytől, az biztos. – Tud pókerezni? – kérdezte a férfi. – Még soha nem próbáltam. – Ugye, nem azt akarja mondani, hogy a nők nem kártyáznak? Caitlin például szokott, és folyton megveri Ace-t. CATHERINE ANDERSON 75 NYÁRI SZELLŐ

– Komolyan? – Nem lesz baja, amíg elmegyek a kártyáért, ugye? – állt fel a vécéről Joseph. – Hol van az a kártya? – komorodott el Rachel. Abból, hogy a lány nem ellenkezett egyből, hogy egyedül hagyja a fürdőszobában, Joseph arra következtetett, hogy a whisky legalább az idegeire nyugtató hatással volt. – Az ebédlőasztalon. – De siessen. – Igenis, kisasszony – szalutált csúfolódva Joseph. Amikor nem sokkal később visszatért a kártyával, Rachelt a fürdőkádban találta, amint épp a száját törölgette, és visszadugta a dugót az üvegbe. – Egy idő után már nincs is olyan borzasztó íze – magyarázkodott a lány. Ajaj. Joseph elvette az üveget, és meglötyögtette, hogy tudja, mennyi van még benne. Azt akarta, hogy Rachel ellazuljon, nem pedig azt, hogy lerészegedjen. Leült a komódra, és rákönyökölt a térdére. Akadt egy kis probléma. A fürdőkád lekerekített szélén nem álltak meg a kártyalapok. Joseph körbenézett. – Mit gondol, elférnénk ketten abban a kádban, ha egymással szemben törökülésben ülnénk? Rachel hátrább csúszott, és nekidőlt a csapnak, Joseph pedig lerúgta a csizmáját, és kártyával a kezében bemászott a lány mellé. – Abba a végébe ülök, ha nem bánja. – Rendben. – Tegye ezt a háta mögé – nyújtott oda a lánynak egy párnát. – Rendben – helyezkedett el törökülésben a lánnyal szemben –, akkor kezdjük egy ötlapos leosztással. Ez egy nagyon egyszerű játék. – Buddy felállt, és fehér mancsait a kád szélére téve figyelte őket, de alig telt el egy perc, amikor kedvetlenül sóhajtott egyet, és visszafeküdt a földre. Tudta, ha a gazdája kezében kártyalapokat lát, jobb, ha aludni megy. Joseph magyarázni kezdte Rachelnek a szabályokat, de alig mondott egypár mondatot, amikor a tanítványa ásított egyet. – Elálmosodott? – Nem, nem, jól vagyok – pislogott Rachel, és kihúzta magát. – Amíg az az óriási lyuk ott tátong a barikádon, egy szemhunyásnyit sem fogok tudni aludni, efelől biztos lehet. Joseph osztott. – Most párosítanom kell a lapokat, ugye? – nézett Rachel a férfira kérdő tekintettel. Joseph bólintott. – Mit kell csinálni, ha hármam van? – Három mi? – ráncolta a homlokát a férfi. – Három egyforma lap. Ilyen lapokkal könnyedén kiüti az ő két párját. Már csak annyi esélye maradt, hogy szerez magának egy harmadik királyt. Előfordult már ilyen, nem is egyszer. – Megtartja a három lapot, a másik kettőt meg eldobja – magyarázta. – Akkor is, ha a másik kettő meg pár? – Maga most viccel, ugye? – nézett a lányra Joseph komoran. Rachel úgy fordította a lapokat, hogy a férfi is láthassa őket. Három ász és két tízes. – Ez egy fél pennyt érő leosztás. Fullja van. – Az jó? – mosolyodott el Rachel vidáman. Joseph felnyögött, és összesöpörte a lapokat. – Kezdők szerencséje – bátorította a lányt. – Elsőre egy full? Még egyszer nem lesz ilyen mázlija. Két körrel később, Joseph a térdére könyökölve olyan jól érezte magát, mint hetek óta egyszer sem.


– Tétre kellene játszanunk – mondta a lapjait tanulmányozva, és próbált nem mosolyogni. Biztos volt benne, hogy a kezében tartott sorral ütötte a lány lapjait. – Nem jó érzés úgy nyerni, hogy nincs tétje. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy pénzben játsszam. – És ha valami jelképes dolgot választanánk? – Joseph elgondolkozott egy pillanatra. – Mit szólna, mondjuk, hajtűkhöz? Rachel lefordította a lapokat, és letette kettejük közé, majd felállt, de közben felcsúszott a hálóinge, s így megajándékozta Josephet csupasz combjának látványával. Kilépett a kádból, kinyitotta a csap fölötti szekrényt, és elővett egy doboz hajtűt. Joseph húsz pennyre értékelte fel őket darabonként, és elmagyarázta a lánynak, hogyan kell tétet tenni. Rachel gyorsan tanult. – Tartom a hajtűjét, és emelek – Rachel összecsücsörítette a száját, és megnézte a lapjait – kettőt, nem, hármat. Joseph kifejezéstelen arccal nézte a kezében tartott sort, majd kidobott még három hajtűt. – Tartom. Rachel kifordította a csuklóját, és megmutatta a férfinak a kezében tartott lapokat. Joseph elképedt, majd amikor ismét szóhoz tudott jutni, megkérdezte: – Egy royal flush? – Az jó? – kérdezte Rachel ártatlan képpel. Joseph a kérdésből rájött, hogy a lány nagyon ügyesen rászedte. – Ha nem tudta, hogy jó lapjai vannak, akkor miért emelt hármat? Rachel lehunyta sötét szempilláit, melyek vége aranyszínben ragyogott a gyertyafényben. – Játszott már korábban is, igaz? – A mama nem engedte, hogy a papa a szalonban kártyapartikat adjon, így aztán engem tanított megjátszani. – Rachel arcán gödröcskék jelentek meg a huncut mosolytól. – Na, szépen vagyunk – ingatta a fejét Joseph, miközben nézte, ahogy a lány besöpri a nyereményét. – Talán ma van a szerencsenapja? Rachel kuncogni kezdett, de olyan csilingelő hangon, amit Joseph akár egész este elhallgatott volna. – Szerencse vagy tudás: ez mindig azon múlik, hogy éppen ki áll nyerésre vagy vesztésre. A lány hihetetlenül édes volt a csipkés hálóingében és a válla fölött csillogó hajfürtjeivel, melyek már kibomlottak a gyönyörű hajfonatból, Joseph – annak ellenére, hogy korábban már megtette – ezúttal nem merte lejjebb vinni tekintetét a lány arcáról. Rachel minden porcikája gyönyörű volt, efelől már megbizonyosodott. És még pókerezni is tudott. A férfi alig mert hinni a szemének, amikor a lány gyors kézmozdulatokkal megkeverte a kártyát, és úgy osztott, mint egy profi játékos. Hihetetlen volt. Felvette a lapjait, és elrendezte őket a kezében. – Bent vagyok eggyel – mondta, majd kirakott egy hajtűt, és félretett egy lapot. Rachel tartotta, majd emelte a tétet, és önelégülten mosolygott, miközben kiosztotta a cserelapot a férfinak. Joseph megnézte a lapjait. Király fullja volt kettessel. Ha a lánynak ennél jobbja van, a déliek kedvencét, a Dixit fütyülve fog sós vízzel gargarizálni. Kettővel emelte a tétet. Rachel felvonta csinos szemöldökét, és tartotta a tétet, hogy láthassa, mi van ellenfele kezében. – Ez igen – már megint azok a gödröcskék az arcán –, de nem üti az ász fullt hetessel. – Lehetetlen. – Joseph a lány felfordított lapjait bámulta döbbenten. – Lehetetlen. Rachel kuncogott, és összesöpörte a nyereményét. – Maga oszt. Talán valami mást kellene játszanunk. – Játsszunk hét lappal – javasolta a férfi. Az igazat megvallva, Josephet nem érdekelte, hogy nyer-e. Élvezte a játékot. Különösen így, hogy ennyire jóleső érzés volt ránéznie a kártyapartnerére. A tökéletes nő, gondolta. CATHERINE ANDERSON 77 NYÁRI SZELLŐ

Gyönyörű, szereti a kutyát, tud pókerezni, ráadásul istenien főz. Ennél jobbat keresve sem találna. Figyelmeztető bizsergés szaladt végig a gerincén. Kezdi a kelleténél jobban kedvelni ezt a lányt. Hiába kutatott az emlékeiben, nem talált egyetlen esetet sem, amikor ennyire vonzódott volna egy nőhöz. Rachel kinyúlt a kádból, hogy magához vegye a whiskysüveget. A dugó tompa pukkanással szakadt ki a flaskából. – Talán ha iszik egyet, megfordul a szerencséje – nyújtotta a férfi felé az italt. Joseph úgy gondolta, egy kortyot még nyugodtan ihat. Nem akart azonban sokat inni, nehogy túl mély álomba zuhanjon. Mert bármennyire is alaptalannak tűntek Rachel félelmei, a Darby hátába fúródott puskagolyót nem a lány képzelete szülte. Őrt kell állnia, hiszen nem tudhatja, hogy az öregnek igaza volt-e, amikor azt állította, Rachel élete veszélyben forog. Miután ivott egy kortyot, visszaadta az üveget a lánynak, és elkezdett osztani. Amikor Rachel megnézte az első két lapját, kirobbant belőle a nevetés, és feltett három hajtűt tétnek. Josephnek egy négyese és egy ötöse volt. Ennek ellenére nem akart passzolni. Megadta a tétet, és felfedte a lapjait a lány előtt. – Egy ász? – nevetett Rachel a szemét forgatva. – Kétségtelenül megér három újabb hajtűt. Joseph hajtűi vészesen megfogyatkoztak. Ez a lány jól ellátta a baját. Mindig ilyen nőről álmodott. Valamilyen okból ez a gondolat már nem zavarta. Amikor egy férfi találkozik egy nővel, aki minden tekintetben megfelel neki, minek fusson el? Néhány perccel később, amikor Rachel szinte az összes hajtűt begyűjtötte, egyre laposabbakat pislogott. – Kimerült – mondta a férfi. – Hagyjuk abba, és szundítsunk egy kicsit. – Mondja ezt most, amikor én vagyok a legkövérebb béka a pocsolyában. – Kétségtelenül közel jár a győzelemhez – vigyorodott el a férfi. – Mit szólna, ha egy buta játékkal zárnánk az estét? Játszott már indián pókért? – Egy kártya mindenkinek, a homlokra tapasztva, úgy, hogy a saját lapját senki sem láthatja, csak a többiekét – bólintott a lány. Joseph is bólintott, összekeverte a kártyát, és mindkettejüknek osztott egy-egy lapot. Rachel a homlokához nyomta a saját lapját, anélkül, hogy megnézte volna, Josephnek komoly önuralmat kellett gyakorolnia, hogy ne nevesse el magát: Rachelnek egy ötöse volt. A lány viszont – a férfi legnagyobb döbbenetére – hangosan nevetni kezdett, mégpedig annyira, hogy a könnye is kicsordult. Joseph úgy gondolta, nagyon szánalmas lapja lehet. De mekkora az esélye, hogy kisebb lapja legyen egy ötösnél? Kitette a maradék hajtűit a kettejük közé terített takaróra. Rachel – még mindig nevetve – tartotta a tétet. Aztán mindketten levették a lapot a homlokukról. – Nem hiszem el! – kiáltotta Joseph. – Lehetetlen, hogy minden kört maga nyerjen! Egy hármast osztottam magamnak. Joseph elindult, hogy összeszedje az ágyneműjét. Amikor visszaért a fürdőszobába, pókerpartnere feje már hátrahanyatlott a kádban. Amint a lány meghallotta a lépteit, összerándult. – Talán jobb lenne, ha kinyújtózna, kedves. A pocsolya legnagyobb békája aludni megy. – Ne hagyjon magamra – mormolta Rachel, miközben megfordult a kádban, feje alá gyűrte a párnát, és betakarta a lábát. –Biztos, hogy nem élem túl, ha nem lesz itt, amikor felébredek. Joseph kiterítette a szalmazsákot. – Itt leszek, mégpedig olyan közel, hogy ha kinyújtja a kezét, akár meg is érinthet. Ne aggódjon! – Megígéri? – igazította meg Rachel a párnát a feje alatt. – De meg ám! – biztosította a férfi. – Buddyval itt maradunk ön mellett. A konyhából beszűrődő lámpafény halványan bevilágította a fürdőszobát is. Joseph elfújta a gyertyát, és lefeküdt a szalmazsákra, Buddy pedig összegömbölyödött a gazdája mellett CATHERINE ANDERSON 78 NYÁRI SZELLŐ

leterített pokrócon. A férfi nem sokkal később már hallotta is a halk, női szuszogást, és elmosolyodott magában. A pocsolya legnagyobb békája elaludt, akárcsak a gyertya fénye.

Kilencedik fejezet

mikor Rachel másnap reggel kinyitotta a szemét, úgy érezte, mintha valaki jégcsákánynyal bökdösne a pupilláját, és ütemesen verné a fejét. Megragadta a kád szélét, felhúzta magát, majd azonnal térdre esett. – Ó, istenem! – Jó reggelt, kedves! Joseph vidám baritonja fájdalmasan hasított az agyába. Felemelte a kezét, ezzel jelezve a férfinak, hogy hallgasson. – Suttogjon, kérem. Fáj. – Még a saját hangja is fájdalmat okozott neki. – ó, istenem, segíts! Haldoklom. – Á, dehogy – folytatta a férfi halkabban. – Ez csak macskajaj. Igya meg ezt, ez majd rendbe hozza. Rachel óvatosan a férfi felé fordította a fejét, és az egyik szemével a felé nyújtott bögrére sandított. – Mi ez? – Saját készítésű ellenszer. Főleg kávé meg egypár egyéb dolog, amelyek garantálják, hogy egy fél órán belül jobban lesz. A lány, remegő kézzel nyúlt a bögréért, és nagyot kortyolt az italból. – Ebben whisky is van – nézett kérdőn a férfira. – Ahogy mondja. Kutyaharapást szőrével. Ettől jobban lesz, majd meglátja. Rachel fél óra elteltével kezdte jobban érezni magát. Nekitámasztotta az összetört fürdőszobaajtót a darabjaira hullott ajtókeretnek, hogy egy kicsit egyedül lehessen, és felöltözött. Aztán félretolta az ajtót, és kidugta a fejét a nyíláson, hogy szemügyre vegye a konyhát. Hatalmas meglepetésére a konyha és az ebédlő közötti átjárót valami befedte. A tátongó lyuk, amely miatt alig tudott aludni az elmúlt éjjel, eltűnt. – Mi az ott az átjárónál? – kérdezte a férfit. – Az ebédlőasztal. Élére állítottam és odagörgettem. Nem éppen bankádnak való, de egyelőre megteszi. A lány idegesen lépett ki a fürdőszobából, Joseph azt javasolta neki, üljön a konyhaasztalhoz, majd elé rakott egy tányért. Rachel leverten nézte a két szelet ropogósra sütött, vajas pirítóst. – Nem hinném, hogy tudnék enni. – Pedig kellene. Ez is a gyógyulás feltétele. – Joseph leült Rachellel szemben, és úgy vigyorgott, hogy a lány legszívesebben lelőtte volna. – Csak harapjon belőle egy falatot, és öblítse le kávéval. Jobban fogja érezni magát, ha lesz valami a gyomrában. Rachel hirtelen összerándult a másik szobából átszűrődő zaj hallatán. – Ne féljen – követte a lány pillantását Joseph. – Csak a ház recseg már megint. Majd én figyelem a nyílást. Maga csak egyen. – Miből gondolja, hogy jobban leszek, ha ettem?

A


– Tapasztalatból, kedves – kacsintott a férfi széles vigyorral az arcán. – Volt idő, amikor rendszeresen felöntöttem a garatra. Rachel letört egy kis darabot a kenyérből, és lenyelte egy korty kávéval. – De hát ebben a bögrében is whisky van! – vonta föl a szemöldökét. – Mint már mondtam: kutyaharapást szőrével. Ez segíteni fog Bízzon bennem! Rachel ebben a pillanatban ébredt rá, hogy mennyire megbízik ebben a csillogóan kék szemű emberben. Ha két nappal korábban valaki azt mondja neki, hogy hamarosan úgy fog reggelizni az asztalnál, hogy közben a barikádján egy óriási lyuk tátong, és egy idegenben látja majd a védelmezőjét, bizonyára kinevette volna. Most azonban ez az egész egyáltalán nem tűnt nevetségesnek. Az eszével tudta, hogy még nem ismeri elég régóta Josephet ahhoz, hogy biztonságban érezhesse magát vele, érezni azonban mégis mást érzett. A férfi jelenléte megmagyarázhatatlan nyugalommal töltötte el, jó érzés és – a már oly régóta hiányolt – biztonságérzet költözött a lelkébe. Már a férfi hangja is balzsamként hatott megtépázott idegeire. Joseph hosszasan nézte a szétrombolt barikádot, majd elővette az óráját, és megnézte az időt. – A lovai már a legelőre vágynak, a tehenei azért bőgnek, hogy valaki fejje már meg őket, a tyúkok a reggelit követelik, a malac pedig a vályúban turkál, remélve, hogy talál egy kis moslékot. Ha Ace át is jön ma, az csak később lesz. Talán valamikor késő délután. Nekem kell elvégeznem a ház körüli teendőket, hacsak maguktól el nem végződnek. Rachel szívverése már az egyedüllét gondolatára is elállt. Joseph persze rögtön észrevette a rémületet a lány szemében. – Arra gondoltam, mielőtt kimegyek a házból, felszerelek egy ajtót az átjáróra. Ettől jobban érezné magát egy kicsit? Rachel a szeme sarkából jól látta, ahogy az átjáró hatalmas szájként tátong, mintha csak arra várna, hogy elnyelhesse őt. Az asztal odaforgatása kedves gesztus volt Josephtől, de ahogy ő oda tudta tenni, más ugyanúgy el is tudja venni onnan. – Igen. Igen, úgy nyugodtabb lennék. – Arra gondoltam, egy másik szobából akasztok majd le egy ajtót – tolta hátra a férfi a székét. – van azonban egy kis probléma. Ahhoz, hogy le tudjak venni egy ajtót, és fel tudjam ide szerelni, az ajtókeretre is szükségem lesz. Ez pedig egy kis rombolással fog járni, amikor elkezdem majd feszegetni a fát. Rachel már évek óta nem merészkedett be a konyhán kívül másik szobába. Egy cseppet sem zavarta, ha a ház többi része kisebb károkat szenved. – Nem baj. Nem igazán érdekel, hogy mi történik a ház többi részében. – Biztos benne? Érzelmileg nem fogja megviselni? Ha egyszer jobban lesz, minden zug, minden hasadék emlékek ezreit fogja jelenteni magának. Rachel úgy gondolta, hogy a nosztalgiázás csak ront az állapotán, és már rég feladta a reményt, hogy valaha jobban legyen. – Nem hinném, hogy túlélem, ha kimegy a házból, hacsak nem fedi el valamivel ezt a lyukat. – Nos, rendben – vonta meg a vállát a férfi mosolyogva. – Szükségem lesz a kalapácsára és az összes kéznél levő szögre. És jó lenne egy csavarhúzó is, ha van. Rachel felállt, és pár perc múlva szerszámokkal és egy doboz szöggel tért vissza az asztalhoz. Ekkor Joseph tűnt el egy pillanatra, majd pisztollyal a kezében jött vissza az asztalhoz. – Azt akarom, hogy itt üljön, amíg vissza nem érek – mutatott rá a székre, amelyen az előbb még a lány ült. – Csak a folyosón leszek, ne aggódjon, de addig se mozduljon innen. Amikor Rachel leült, a férfi a kezébe nyomta a fegyvert. – Mindkét cső meg van töltve, rendben? A lány bólintott.


– Nos tehát: ha valaki megjelenik a konyhaajtóban, célozzon, és lőjön. – Joseph lehajolt, és huncut szemmel nézett a lányra. –Csak nehogy annyira inába szálljon a bátorsága, hogy engem is lelőjön. Buddy épp ekkor préselte át magát az asztal és a fal közötti kis nyíláson. Vidáman átszaladt a konyhán, friss levegő, fű és tölgyfalevél szagát hozva magával – olyan illatokat, amelyeket Rachel szinte már teljesen el is felejtett. Joseph lehajolt, és megvakargatta a kutya fejét. – Megvolt a reggeli séta, pajti? Ül – mutatott a földre, mire a kutya szófogadóan letelepedett Rachel mellé. – Itt maradsz! – utasította Joseph. – Nincs más dolgod. Most nem jössz utánam, megértetted? Azt akarom, hogy Rachellel maradj. Buddy lehasalt, a mancsát a szeme elé tette, és panaszos nyöszörgésbe kezdett. A kutya komédiázását látva Rachel kényszeredetten elmosolyodott, de aztán azonnal idegesen az átjárót kezdte nézni. –Figyeljen rám! – Joseph a térdére támaszkodva újra odahajolt a lányhoz. – A szülei hálószobájának ablakán keresztül jöttem be a házba. Ha nekiállok leszerelni a hálószobaajtót, akkor pontosan ön és a ház egyetlen olyan ablaka között fogok dolgozni, amelyik nincs bedeszkázva. senki sem fog tudni elosonni mellettem, és önre támadni. A folyosón leszek, alig pár lépésnyire innen. Rachel a torkában érezte a félelem ízét. Minden erejét összeszedve próbált a férfi szavaira koncentrálni, és ésszerűen gondolkozni. A félelmének azonban semmi köze sem volt az észszerűséghez. Szerette volna tudni, hogyan magyarázza el ezt Josephnek. Hogyan értesse meg vele, hogy mit érez, amikor még ö maga sem érti? A bankád tönkrement. Röviden ez volt a lényeg. Tönkrement. – Sajnálom – szólalt meg. – Tudom, hogy őrült vagyok. Nyugodtan megmondhatja, ha így gondolja. Nem fog vele megbántani. Joseph megfogta a pisztolyt, és letette a földre, aztán fáradt sóhajjal letérdelt Rachel elé. Megfogta a lány kezét, és azt mondta: – Ki dönti el, hogy ki őrült, és ki nem? Ki dönti el, hogy ki normális, és ki nem? Mindenkinek van valami fóbiája. – Magának biztos nincs. – Természetesen nekem is van. – És mi az? – Kezdjük azzal, hogy félek a szellemektől – húzta el a száját Joseph. Rachel szinte várta, hogy a férfi hirtelen csettint egyet az ujjaival, rámutat, és azt mondja: „Elhitte!” De aztán ránézett Joseph arcára, és rájött, hogy a férfi nem viccelt. – A szellemektől? – visszhangozta. A feltételezés annyira megdöbbentette, hogy egy pillanatra meg is feledkezett a lyukról. – A szellemektől? Joseph bólintott. – Butaság, tudom. Az emberek általában nem hisznek a szellemekben. – Összeszűkült szemmel nézett a lányra. – Esküszöm, letagadom, ha ezt elárulja valakinek. Senkinek sem beszéltem erről, még a testvéreimnek sem. Rachel mellkasába furcsa fájdalom hasított. – És nekem miért mondja el? – Jó kérdés – húzta el a férfi megint a száját. – Talán, mert tudom, hogy ön megért, és nem fog kinevetni. És talán, mert úgy gondolom, jót tesz önnek, ha tud róla. Nem maga az egyetlen ember a földön, Rachel, akinek megmagyarázhatatlan félelmei vannak. Ha a szorongásai miatt önt őrültnek nevezzük, akkor mindenki mást is annak kell hívnunk. Könnyek szöktek Rachel szemébe. – Ne sírjon. Nem elszomorítani akartam, hanem jobb kedvre deríteni. CATHERINE ANDERSON 81 NYÁRI SZELLŐ

Rachel elmosolyodott a könnyein át. De hiszen jobb kedve lett! Joseph Paxton fél a szellemektől. Hihetetlen. – Nem sírok. A férfi kihúzta az egyik kezét Rachel kezéből, és a hüvelykujjával letörölt egy könnycseppet a lány arcáról. – Hát akkor ez mi? – Talán kilyukadt a tető – sóhajtott Rachel remegve. – Szellemek? Sosem gondoltam volna. – Hiszek Istenben és hiszek a túlvilágban – vonta meg Joseph a vállát. – Hogyan hihetnék ezekben a dolgokban, ha kétségbe vonnám a szellemek létezését? Szerintem sehogy. Minthogy az életben vannak jó és rossz emberek, így teljesen egyértelmű, hogy a túlvilági létben vannak jó és rossz szellemek is, és annak is van alapja, hogy az igazán elvetemült alakok szellemként sem változnak meg, és nem tartják be a szabályokat. És mi van akkor, ha ezek az alakok egyszerűen úgy döntenek, hogy nem hajlandók a pokolba menni? A helyükben én sem mennék, ha ki tudnám játszani, az biztos. – Ön tehát azt gondolja, hogy az igazán gonosz szellemek, akiknek a pokolban lenne a helyük, néha itt maradnak? – Igen, és már a gondolattól is kiráz a hideg – vörösödött el Joseph napbarnított arca. Rachel el nem tudta volna képzelni, hogy a férfi félhet valamitől. – Valóban? – Ami a szemmel látható, azzal elboldogulok – bólintott Joseph. – Van két öklöm és van fegyverem. Bízom magamban, hogy ha kell, meg tudom védeni magam. De hogyan védhetném meg magam valamivel szemben, amit nem látok vagy nem tudok megütni, meglőni? Rachel teljes mértékben át tudta érezni a férfi problémáját. – Én is ijesztőnek tartom azokat a dolgokat, amelyek láthatatlanok – suttogta, miközben a férfi mögötti nyílásra szegezte a tekintetét, és teljes erővel ökölbe szorította a kezét. – Olyasmiket, amiket nem tudok megnevezni. – Tudom – válaszolta a férfi gyengéden. Rachel újra a szomorúan mosolygó férfi felé fordította a tekintetét. Amikor pillantása Joseph arcára tévedt, hirtelen ráébredt, hogy ez a férfi megérti a benne lakó rettegést – mégpedig úgy, ahogy addig soha senki. Darby elfogadta a rögeszméit, mert szerette őt, és ugyanezen ok miatt mindvégig mellette állt a nehéz napokon. De az öreg sosem értette meg igazán. Újabb könnyek gyűltek a szemébe, a rajtuk táncoló fények szinte megvakították. – Tisztában vagyok vele, hogy az ott csak egy lyuk – préselte ki magából a szavakat. – Annak idején naponta többször is átsétáltam azon az átjárón. Nem tudom, miért hat rám enynyire fenyegetően most, hogy tárva-nyitva áll. De ezt érzem. – Ez nekem megfelelő magyarázat – törölte le Joseph a lány arcáról a könnyeket. De Rachel számára nem volt az. Újra normálisan akart élni. – Kislány koromban a legkedvesebb időtöltésem az volt, hogy azokon a délutánokon, amikor sütött a nap, befeküdtem a tölgyfa alá, és addig néztem a hulló faleveleket, amíg el nem aludtam. Néztem, ahogy úsznak a felhők, és próbáltam kigondolni, vajon miről suttog a szél. Szerettem hallgatni a madarak csicsergését is. Denver általában mellettem feküdt, s az orrát a vállamhoz nyomva horkolt. Joseph nézte, ahogy a lány csinos arcán egymást kergetik az érzelmek, s a szíve megtelt fájdalommal, mert szinte érezte a Rachelben tomboló vágyakozást. – Denver a kutyája volt, ugye? Rachel bólintott, a könnycseppek, mint gyémántok ragyogtak sápadt arcán. – Ő volt a legjobb barátom a világon. – Lehunyta a szemét. – Végül miattam halt meg. – A hangja elvékonyodott és feszültté vált. – A gyilkos lóháton ült, Denver felugrott hozzá, és


belemélyesztette a fogát a lábába. A férfi nem tudott szabadulni, ezért előhúzta a revolverét, és lelőtte, pontosan a két szeme közé eresztve a golyót. Joseph valahol mélyen hirtelen elnémult – annyira elnémult, hogy úgy érezte, még a szíve is megállt egy pillanatra. – Emlékszik rá? – A rémálmaimból – nyitotta ki a lány a szemét. – Ha pontos akarok lenni, ez nem emlékkép. Csak egy kép, amely megjelenik az agyamban, és éjjelente sikoltozva ébredek miatta. – Remegni kezdett az álla. – Sok hasonló szörnyű kép van, Joseph. Felvillannak, majd újra elsötétülnek. – A gazember arcát is látta már maga előtt? – kérdezte Joseph a kezét tördelve. Rachel eddig is sápadt volt, de most a maradék szín is kifutott az arcából. – Nem, sosem láttam; amit pedig láttam, az nem áll össze – válaszolta a lány réveteg tekintettel. –- Mintha csak törölte volna az agyam azt az arcot. Joseph kíváncsi volt, hogy a lány vajon ismeri-e a gyilkost. Nem tudott elképzelni szörnyűbb dolgot annál, mint hogy egy barát arcába nézzen, aki aztán váratlanul kimutatja a foga fehérjét. Felfordult a gyomra. Ha így állt a helyzet – hogy Rachel ismerte a gyilkost, és barátként tartotta számon, vagy megbízható szomszédként –, akkor semmi csodálkoznivaló sincs azon, hogy minden, ami egykor kedves és megszokott volt számára, most elborzasztja. Joseph lábujjhegyre állt, s egyik kezében a lány két kezét fogva, a másikkal Rachel állát tartva, hozzáérintette ajkát a lány könnyáztatta arcához. Úgy tervezte, hogy itt megáll – csak a gondoskodását akarta kifejezni, meg akarta nyugtatni Rachelt –, de a szája valahogy megtalálta a lányét, és az ártatlan puszi kíváncsi csókká alakult. Josephbe újra beleköltözött a lány csöndessége – mintha a testében minden hallgataggá vált volna. Rachel szája – sós könnyei ellenére – a legédesebb száj volt, amelyet a-férfi valaha ízlelt. És a leggyakorlatlanabb száj, amelyet életében megcsókolt, óvatosan, Joseph. Most, hogy megérezte a lány ízét, fékezhetetlen vágy kerítette hatalmába, hogy feltérképezze testének többi csábító részét is. Csak az élettapasztalata tartotta vissza. Annak ellenére, hogy a lány teljesen átadta magát a csóknak – puha ajkai kissé szétnyíltak, és semmilyen ellenállást nem tanúsított –, Joseph tudta, hogy Rachelnek ez volt az első csókja. Az esze és az ösztönei is ezt súgták. Amikor a férfi hátrahúzódott, Rachel pislogott egyet, majd hintázni kezdett a széken. – Ó, istenem. A férfi majdnem elmosolyodott, de tudta, hogy ez nem volna túl bölcs lépés. Nem akarta, hogy a lány azt higgye, kineveti őt. – Sajnálom. Nem szabadott volna ezt tennem. Rachel tekintete lassan kitisztult, álmodozón és egy kissé szégyenlősen nézett. – Miért? Nagyon jó volt. Több mint jó, gondolta Joseph, és épp ez volt a probléma gyökere. Rachel nem hasonlított az Aranycipőben vadászó nőkre, akik egyik férfi után a másikhoz szálltak, ő nagyon is komolyan vette, hogy megcsókolta, talán azt képzelte, a férfi elkötelezte magát mellette ezzel a csókkal. Joseph nem akarta, hogy a lány többet gondoljon az előző pár percről, mint amenynyit valóban jelentett, és fájdalmat sem akart okozni neki. Elég sok fájdalom érte már fiatalkorában. – Igen, jó volt – bólintott Joseph. – Elég jó ahhoz, hogy mindkettőnknek baja legyen belőle. – Előrehajolt, és megcsókolta a lány orrát. – Rachel Hollister, maga igazi hölgy, tetőtől talpig az, márpedig egy hölgy nem olyan férfit érdemel, mint amilyen én vagyok. – Miért? – Rachel oldalra billentett fejjel, kérdőn nézett Josephre. – Mert én nem vagyok az a házasodós típus – állt fel Joseph. – Ezt jó, ha az eszébe vési. – Átment a szobán, egészen a konyha-ajtóig. – Kihasználom a kínálkozó alkalmakat, de aztán odébbállok. Nem tudok egyetlen nőt szeretni. Szeretek kóstolgatni. CATHERINE ANDERSON 83 NYÁRI SZELLŐ

– Kóstolgatni? Joseph nekikészült, hogy eltolja a bankádtól az odatámasztott asztalt. – Igen. Szeretek kipróbálni mindenféle ételt, de valójában nem ízlik egyik sem. – Itt figyelmeztető pillantást vetett a lányra. – Ha elsőre finomnak is találom, másodszorra már csak ritkán kóstolom meg. Ugyanígy vagyok a nőkkel is. Érti, mit akarok mondani? – Azt, hogy maga egy szélhámos? – Ez az, egy szélhámos – vigyorodott el a férfi. – Ha meg is csókolok valakit, vagy ilyesmi, az még nem jelenti azt, hogy jobban lehet bízni bennem, mint előtte. Érti? – Tökéletesen. Most mit csinál? Josephnek végre sikerült eltolnia az asztalt, hogy át tudja préselni magát a nyíláson. – Ne aggódjon! – lépett vissza, hogy összeszedje a szerszámokat. – Máris visszatolom az asztalt, hogy eltakarja a lyukat, amíg nem leszek itt. A konyhába beszűrődő zajokból Rachel arra következtetett, hogy Joseph jól halad a szülei hálószobaajtajának munkálataival. Azon a széken ült, ahová a férfi ültette, és úgy bámulta az átjárónál álló, felállított asztalt, hogy közben még pislogni sem mert. Buddy hortyogva feküdt mellette, és Rachel valahogy vigaszt talált abban, hogy a kutyát láthatólag egyáltalán nem zavarja ez az egész felfordulás. Végül meghallotta az ebédlő felé közeledő – csattogásokkal, puffanásokkal és visszafojtott hangon hadart szitkokkal tarkított lépések zaját. – Rachel? – kiáltotta Joseph. – Most eltolom az asztalt. Ne ijedjen meg, és ne lőjön. Csak én vagyok. – Ki az az én? – Rachel nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze. Hosszú csönd következett. –Én, Joseph. – Újabb csönd. – Ugye most csak a bolondját járatta velem? – Igen, azt hiszem – mosolyodott el Rachel. – Mindig történnek csodák. Már a nők is viccelődnek. Az asztal csikorogva végigszántotta a földet, majd egy pillanattal később Joseph szőke feje jelent meg a nyílásban. Úgy mosolygott Rachelre, hogy a lánynak összeszorult a gyomra. – Hello. Rég láttam. – Hello. Joseph nekilátott, hogy a helyére illessze az ajtókeretet, de közben folyamatosan káromkodott az orra alatt, mert a konyhaajtó méretei nem egyeztek meg pontosan a Hollister házaspár hálószobaajtajának méreteivel. – Meg tudja csinálni? – aggódott Rachel. – Nem lesz túl jó – vallotta be a férfi. – Olyan tág lesz, mint egy örömlány alsófertálya. – Joseph megdermedt, és Rachelre nézett a válla fölött. – Bocsásson meg. Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy kivel beszélek. Rachel végiggondolta, hogy mit is mondott a férfi, de nem talált benne túl sok értelmet. Amikor Joseph meglátta a lány zavart tekintetét, felnevetett, megrázta a fejét, majd újra dolgozni kezdett, de közben továbbra is folyamatosan morgott az orra alatt. Az ajtó végül a helyére került, a zsanéros oldala és az ajtókeret között azonban úgy két centiméter távolság maradt, és a felső keresztléc sem volt elég hosszú. Csapóajtóként viszont nagyon jól funkcionált. Joseph úgy akasztotta föl, hogy a konyha felé nyíljon, majd levette a fenyődeszkát a pince ajtajáról, és azzal reteszelte el a konyhaajtót. – Köszönöm, Joseph – sóhajtott fel Rachel megkönnyebbülten, amikor a deszka a helyére került. – Jobban van? – kérdezte a férfi, miközben letette az asztalra a szerszámokat. – Sokkal jobban. – Máris nagyobb biztonságban érezte magát. – Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok önnek. Tudom, mennyi gonddal járt ezt megcsinálnia. CATHERINE ANDERSON 84 NYÁRI SZELLŐ

– Semmiség. – Joseph ránézett az órájára, majd visszatette a zsebébe. – Haladjunk tovább. Most elvégzem a ház körüli teendőket. Ugye be fog majd engedni, amikor visszajövök? Rachel egy végtelennek tűnő pillanatig gondolkozott a válaszon. Általában már annak a gondolatától is kirázta a hideg, hogy ki kell nyitnia az ajtót. De most Joseph fog állni a másik oldalán, így nem lehet baj. – Azt hiszem, igen. – Na, az lesz aztán a nagy esemény, ha mégsem! Itt hagyom magával Buddyt – vakarta meg a férfi a kutya füle tövét. – Időnként ki kell engedni. Hála Joseph másnaposság elleni keverékének, Rachel fejfájása és hányingere egy órán belül elmúlt, s most, hogy a konyha és az ebédlő közötti átjáró újra zárható volt, elég kiegyensúlyozottnak érezte magát ahhoz, hogy amíg a férfi a ház körüli teendőket végzi, ő is sorra vegye a szokásos reggeli elfoglaltságait. Kiürítette az átadónyílást, rakott a tűzre és reggelit készített – ez alkalommal elég férfiasat: sonkát, rósejbnit, kétszersültet, tojást és szaftot. Kóstolgatós? Rachelnek nevetnie kellett, amikor eszébe jutott ez a szó. Joseph túl kedves volt ahhoz, hogy ilyen kemény szíve legyen. Nemsokára, amikor majd a legkevésbé számít rá, elérkezik az a nap, amikor találkozik egy nővel, aki elfeledteti vele az összes ostobaságot a kóstolgatásokról. Látta, milyen jól bánt kicsi Ace-szel, ami biztos jele annak, hogy csodálatos apa lesz belőle. Abban is biztos volt, hogy legalább ugyanilyen csodálatos férj is válhat még belőle. Csak egyelőre még nem találta meg a megfelelő nőt. Rachel elhessegette magától a gondolatot, hogy ő is lehetne az a nő. Nem volt olyan helyzetben, hogy házasságra vagy családra gondolhasson. Sajnos. Annyira élvezte azt a csókot. Joseph ujjai perzselték a bőrét az állán, s emiatt akaratlanul is arra gondolt, milyen lenne, ha a férfi máshol is megérintené. Illetlen helyeken. Fogalma sem volt, hogy ezek a gondolatok honnan villantak az eszébe, de ott voltak, és nem tudta háttérbe szorítani őket. Tényleg csinálnak az emberek ilyesmiket? Rachel egyrészt el sem tudta ezt képzelni, másrészt viszont nagyon is bele tudta magát élni. Kislányként néha látta, ahogy a szülei átölelik egy-mást, amikor azt hitték, hogy senki sem látja őket, és bár sosem látta őket intim helyzetben, érett fejjel visszagondolva emlékezett rá, hogy mennyire közel álltak hozzá. Amennyire emlékezett, az apja szerette megérinteni az anyját, szerette simogatni a derekától fölfélé, majdnem egészen a melléig, és néha megragadta a fenekét is, hogy közelebb tudja húzni magához a csípőjét. Az anyja ilyenkor mindig nevetett, játékosan meglegyintette a kezével a férjét, mintha ellenkezne, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy valójában élvezi ezt a játékot. Rachel arra eszmélt, hogy mozdulatlanul áll a konyhapultnál. Ostobán bámulta a kétszersült száraz hozzávalóit a tálban, s nem tudott visszaemlékezni, hogy mi az, amit már hozzáadott, és mi az, amit még nem. A fénébe! Nincs rosszabb a keserű kétszersültnél. Vajon tett már bele sütőport? Benedvesítette az egyik ujját, és megkóstolta a masszát, hogy kiderítse, mi a helyzet. Nem tudta eldönteni. A biztonság kedvéért kimért még egy adag sütőport, alaposan beledolgozta a masszába, majd újra megkóstolta a tésztát. Nem érzett keserű ízt. Ez jó jel volt. Csak abban tudott reménykedni, hogy nem tett bele dupla adag sütőport. Elég az ábrándozásból! Még a végén elrontja az ételt. Tudatosan összpontosítva nekilátott, hogy kimérje a zsírt, s minden erejével azon volt, hogy kizárólag a kétszersültre koncentráljon. Csakhogy Joseph arca folyton ott lebegett a szeme előtt. Most, hogy eltelt két nap, már kimondottan jóvágásúnak látta a zord képű, napbarnított arcú férfit. Most már úgy vélte, hogy nagy, hegyes orra tökéletesen illik az arcához, az orrnyergén ülő dudort pedig már egyáltalán nem tartotta feltűnőnek. Égszínkék szemét most meglepően kifejezőnek és ellenállhatatlannak találta. És a szája, ó, a szája gyönyörű volt. Férfi létére telt, csodás vonalú szája volt, mely elragadóan mozgott, miközben beszélt, amikor pedig elmosolyodott, felhúzta a szája szegletét, s az arcán apró gödröcskék jelentek meg. Beszéd közben az ajka fényes selyemként csillogott a fényben – ez is elbűvölte a lányt.


Rachel megint azon kapta magát, hogy mozdulatlanul áll. Reményvesztetten sóhajtott egyet. Elég! Hiszen csak egy szájról van szó, semmi többről. Még rengeteg dolga lesz a reggeli elkészítése után is. Ha Joseph beviszi a városba eladni a házilag készített élelmiszereket, akkor még kenyeret kell sütnie, vajat kell köpülnie, és egy új adag sajtot is ki kell akasztania érlelni. Máskülönben kiürül a pincéje, s nem lesz mit akasztania a már eladható cheddar sajt helyére. A cheddar sajtok nagyon kelendőek voltak Gilpatrick boltjában, neki pedig szüksége volt a pénzre. Nos tehát, elég volt az álmodozásból aznap reggelre. oseph belerúgott egy üres olajoskannába, úgy, hogy az átrepült a csűrön, s közben folyamatosan káromkodott, mint egy kocsis. Mi a fenét gondolt, hogy így megcsókolta ezt a lányt? A kedves, ártatlan, jóravaló hölgyek tiltott gyümölcsnek számítottak. Ezzel teljesen tisztában volt. Valahogy mégsem tudott elszakadni ettől a lánytól. Lelkiismeret nélküli, szemét alak – igen, ez volt ő, Joseph Paxton. Miután megcsókolta, Rachel úgy nézett rá, mintha épp akkor hozta volna le neki a csillagokat. Ha nem vigyáz, a végén azt veszi majd észre, hogy karikát fűz az orrába, mint az állatoknak szokás. Rachel elragadó teremtés, és legalább önmagának be kellett vallania, hogy milyen nagy hatással van rá a lány. Előző éjjel, egy röpke pillanatig, még az is eszébe jutott, hogy talán Rachel a nő. Veszélyes gondolat volt ez – gondolat, amely olyan döntés meghozatalára késztetheti, melyet később megbánna. Szó sem lehet róla! Úgy szerette az életét, ahogy volt, és nem akart rajta változtatni. Csak semmi felhajtás és bonyodalom. Nincs szüksége női komódra a fürdőkádja végében. Sem arra, hogy egy másik szappannal fürödjön le, és úgy bűzölögjön, mint egy szajha. Sem pedig arra, hogy egy hárpia lehordja, ha egész éjjel nem megy haza. Nem! Ez Ace-nek való. Joseph élvezte a szabadságát. Mostantól ez a lány teljesen tiltott területnek számít – figyelmeztette magát, miközben a teheneket fejte. Nem néz át többet a hálóingén, amikor a lámpa előtt áll. Nem vágyódik többet a mellei után, melyekre ráfeszül a hálóing. És nem néz többet a szemébe sem. Hányszor nevetett azokon a férfiakon, akik azt állították, hogy elvesztek egy nő szemében. Erre tessék, most ő is elmerült a kék mélységben, mint egy eszement bolond. A nő „csapda” – nagybetűvel írva. Most, hogy nem volt Rachellel, egyszerűen nem értette, hogy mi üthetett bele. Sajnálta ezt a lányt. Talán emiatt volt az egész. Rachel nem tehetett róla, hogy az élet ezt a sorsot rótta rá, és bizonyára nem is akart úgy élni, ahogy élt. Joseph pedig nem tudott úgy lenni mellette, hogy ne azt érezze, segíteni akar rajta. Mindössze erről van szó, bizonygatta magának, miközben kilépett a csűrből, kezében egy vödör csirketáppal. Sajnálta Rachelt, és kavarogtak benne az érzelmek. Eltelt már kis idő azóta, hogy utoljára bent járt péntek este a városban. Újra meg kell látogatnia Lucille-t. Vagy Corának hívják? A fenébe is, bárcsak emlékezne rá! Mindegy, az egész nem a nevekről szól, sem a barátságról. Vannak bizonyos szükségletek, amelyeket nem tud figyelmen kívül hagyni, az a lány pedig – egy bizonyos összegért cserébe – törődik vele. Olyan egyszerű ez, mint amennyire rettenetes is. Joseph hirtelen megtorpant. Rettenetes? Ez meg hogy jutott az eszébe? Mi lehet szörnyű abban, hogy két ember kielégíti egymás vágyait? Amennyire tudta, semmi. Akkor meg miért érzi magát hirtelen bűnösnek? Belenyúlt a vödörbe, és olyan erővel kezdte szórni a tápot, hogy a tyúkok kárálni kezdtek, és szétröppentek. A fene vigye el! Rachel teljesen összezavarta – hibásnak érezte magát amiatt, ahogy az életét éli, és amiatt is, ahogy a dolgait intézi. Vegyük csak példaként a házát. Teljesen elégedett volt vele, mielőtt összetalálkozott ezzel a lánnyal. Ám most, elnézve a

J


szőnyegeket, a térítőket, a csecsebecséket, az jut az eszébe, hogy talán nem ártana egy női kéz az ő házába is. Mégis mi ütött belé?

Tizedik fejezet

él órával később, amikor Joseph befalta a könnyű, vajas kétszersültek felét, és megállapította, hogy ilyen finomat még soha életében nem evett, már pontosan tudta, hogy mi a baja. Megtalálta a tökéletes nőt. A felismerés egyáltalán nem tette boldoggá. Nem akart maga mellé nőt. Vagyis akart ő, mert melyik életerős férfi ne akart volna maga mellé egy nőt? Csakhogy ő nem egy nőt akart. Szerette a változatosságot – a telteket és a vékonyakat, a nagy mellűeket és a kis mellűeket, a magasakat és az alacsonyakat, a szeleburdikat és a morcosakat. A hangsúly a többes számon volt. Csakhogy amikor Rachelre nézett, nem tudott a változatosságra gondolni. Rachel rendkívül szép és kedves volt. Ráadásul elképesztően jól főzött, tudott pókerezni és szerette a kutyákat. A szellem kiszabadult a palackból. Joseph az ételt rágva mereven bámulta Rachel fenekét. A lány mintha csak szándékosan hajlongana így előtte. Vajon melyik épeszű nő nyitná ki a sütő ajtaját, hogy lemosson egypár csepp pecsenyelét, és tartaná oda a hátsóját így egy férfinak? Közvetlenül az orra előtt, pluszmínusz egypár centi. Ez egyértelmű felhívás keringőre. Gyere, kapj el! Hát, ő figyelmen kívül hagyja ezt a hívást. Ez az út a házassághoz, a felelősségvállaláshoz vezet, és persze a lemondáshoz – a péntek éjszakákról. Igazán nagyon nagy szüksége lenne most egy városi éjszakára. Az elletés miatt lassan már egy hónapja ki sem mozdult otthonról, így mostanra olyan kanos volt már, mint egy háromszarvú kecske. Ez volt az oka, hogy a lány hátsója ennyire megragadta a fantáziáját, mert most bármelyik nő kísértésbe tudta volna hozni. A szájába tömött még egy fél szelet kétszersültet, ropogtatni kezdte, ám közben beleharapott az arcába. A fájdalom váratlanul érte. – A fenébe! – Jaj, istenem, mi a baj? – sietett oda Rachel és a hátsója az asztalhoz. – Talán túl sok sütőport tértem bele? – Nem, csak belenyilallt a fájdalom a fogamba. – Fogalma sem volt, miért ezt találta ki. De ahogy kimondta a hazugságot, már nem volt visszaút. – A kétszersülttel semmi baj. Rachel kék szeme aggodalommal telt meg, Joseph pedig azon törté a fejét, vajon a lány gyakorolta-e ezt a tündéri tekintetet a tükör előtt vagy sem. – Van rá valamim – mondta a lány, és bement a fürdőszobába. – Cajeput-olajba mártott vattapamacs. Mindig beszerzek egypárat a patikustól. Darbynak időnként szokott fájni a foga. Joseph konokul hallgatott, míg be nem fejezte az evést. Amikor két szalonna kivételével mindent eltüntetett a tányérjáról, felállt az asztaltól, odalökte a kutyának a maradékot, és elindult a mosogató felé. – Hagyja csak a tányérokat – szólt rá Rachel. – Üljön vissza, hadd nézzem meg azt a beteg fogat!

F


Joseph úgy gondolta, ennél kínosabb helyzetbe még sosem került. A fogainak semmi bajuk sem volt, de – hacsak nem akarta bevallani, hogy füllentett az előbb – ezt nem mondhatta el a lánynak. Nem tudta, mit csináljon, így visszaült a székre. Rachel sürgött-forgott, majd utasította, hogy nyissa ki a száját. – Melyik fáj? – kérdezte, majd közelebb húzódott hozzá, és finom kezével hátrabillentette a férfi fejét. Josephet azonnal elkábította a rózsaillat. – 'em tu'om – válaszolta aztán. Nem volt könnyű tátott szájjal beszélni. – Hogy mondta? – Rachel egyik melle egész közel került a férfi arcához. – Nem tudom pontosan – csukta be Joseph a száját. – Ó, nos hát, előfordul néha az ilyesmi. Nyissa nagyra, majd én megnézem. Josephnek már tényleg fájdalmai voltak, de ez a fájdalom elég messze esett a szájától. A Tizedes kőkemény lett, és lüktetni kezdett. Kinyitotta a száját, és hátrabillentette a fejét. Rachel lehajolt, hogy belenézzen Joseph szájába, s közben a blúzának berakásai a férfi állkapcsát csiklandozták, puha, meleg keblei pedig hozzásimultak a vállához. Isten a tudója, hogy Joseph soha egyetlen nőt sem kívánt még ennyire egész életében. – Meg is van – közölte a lány. – Ó, igen, látom a lyukat. Fontolóra kéne vennie, hogy elmegy a fogorvoshoz, Joseph. Azt hiszem, be kellene tömni egy fogát. A férfi meglepetten vonta fel a szemöldökét, de a lány kezével a szájában nem tudott megszólalni. Hirtelen kellemetlen szag csapta meg az orrát, amely teljesen elnyomta a rózsaillatot. A bűz szinte égette a torkát. – Kész is vagyunk – csicseregte Rachel. – Harapjon rá. Joseph ráharapott a vattapamacsra, mire a fájdalom azonnal végighullámzott az egész állkapcsán. Olyan hirtelen ugrott fel a székről, hogy majdnem feldöntötte Rachelt. – Au! Ó, a szentségit! – benyúlt a szájába, kivette a vattadarabot, aztán odarohant a mosogatóhoz, és köpködni kezdett. – Mi a szar ez? Au! Ó, a szentségit! – Csak egy pillanatig fáj. Könnyű azt mondani. Nem az ő foga volt, amelybe úgy belehasított a fájdalom, hogy elérte a szürkeállományát és a koponyája tetejét is. Ha korábban nem is fájt a foga, most aztán piszkosul hasogatott. – Tudta, hogy fájni fog? Mi a fészkes fenéért nem szólt előre? – tapogatta meg Joseph a fogát óvatosan. Egy lyuk? Sosem volt a fogainak semmi bajuk. – Ha csak ennyiről van szó, mit sem számít. Mindig is volt ott hátul egy lyuk a fogamban. – Egypár percig bent kellene hagynia a vattadarabot, Joseph kiöblítette a száját egy kis vízzel. A fájdalom mintha csillapodott volna. – Nem, köszönöm. A gyógymód fájdalmasabb, mint maga a fogfájás. – De ez tényleg használ – erősködött Rachel. Most, hogy megszűnt a fájdalom – az egész testében –, Joseph megtörölte a száját az inge ujjába, és megfordult, hogy egy óvatos pillantást vessen a lányra. A Tizedes lankadtan viszszahúzódott. – Már sokkal jobb – biztosította a lányt. – Na, látja. Darbynak is mindig használ – mondta Rachel üdvözült mosollyal az arcán. rendszeres fizikai munkához szokott Joseph nem tudott tétlenül üldögélni, ezért ügy döntött, hogy segít Rachelnek. Számtalanszor csinált már kenyeret és vajat, de sajtot még soha. – Ez az egész csupa szórakozás – jegyezte meg, és féltért egy hatalmas kanna tejet a tűzre, miközben Rachel körülötte tevékenykedett. A lány már hozzáadott a tejhez egy negyed teáskanálnyi szódabikarbónát, s most hagyták egy kicsit dolgozni, míg a vajat köpülték. Még mielőtt a tej felforrt volna, a lány hozzáadta a tejoltó enzimet is, amely megalvasztotta a tejet.

A


– Milyen íze lesz, ha elkészül? – Nos, nagyon remélem, hogy pont olyan, mint a cheddar sajtnak – kuncogott Rachel. – Úgy értettem, hogy még azelőtt, hogy beérne – nevette el magát Joseph is. – Az érés előtt nincs túl jó íze: kemény és száraz, és egy kicsit sós. Nem sokkal később Rachel úgy ítélte meg, hogy a tej már megfelelő hőmérsékletű, és hozzáadott még egy kis vízzel elkevert tejoltót. Amikor az anyag elkeveredett a tejben, föltették a kannát a konyhapultra, a mosogató mellé. – Most állnia kell úgy háromnegyed órát, míg a tej egészen le nem tisztul. Joseph ismét azon kapta magát, hogy semmi dolga sincs azonkívül, hogy az ujjaival malmozik. William Shakespeare fején találta a szöget, gondolta: az álmokat a tétlen agy szüli. Nem tudta levenni a szemét Rachelről, s a képzelete olyan helyekre repítette, ahová nem akart eljutni. Vajon Rachel megint teljesen beleélné magát, ha újra megcsókolná? És milyen lenne, ha kigombolná a csinos kis blúzát, és felfedné puha, telt kebleit? Joseph végső kétségbeesésében felvette az asztalon fekvő nyitott könyvet. Huckleberry Finn kalandjai? Rachel felnézett a mosogatótól, amely fölött épp egy szűrőt bélelt ki fátyolszövettel. – Olvasta már? Amióta befejezte az iskolát, Joseph nagyon ritkán olvasott, kivéve a lovakkal, tehenekkel, növénytermesztéssel kapcsolatos írásokat. – Nem, nem mondhatnám. – És a Tom Sawyer kalandjait? – Azt sem. Rachel odalépett a fürdőszobafal melletti egyik könyvespolchoz, majd egy pillanattal később egy bőrkötésű könyvvel a kezében tért: vissza. – Huckleberryvel először ebben a regényben találkozhatunk. – Leült a férfival szemben, feltekerte a lámpát, és gyöngéd mozdulattal kinyitotta a könyvet. Kecses ujjai úgy simogatták a lapokat, mintha régi barátok volnának. – Nem bánja, ha felolvasok magának egy kicsit? Joseph bárminek örült, ami elvonta a figyelmét Rachelről és csábító idomairól. Fél óra sem telt bele, és már el is veszett a történetben: lelki szemei előtt látta a Mississippi mellett fekvő kis falucskát, St. Petersburgot, és hatalmasakat nevetett Tom Sawyer svindlijein, amelyek miatt a nagynénje, Polly néni gyakran elpáholta. – Ez az aljas Sid egy igazi spicli – jegyezte meg. Rachel elmosolyodott, és Joseph elé tolta az asztalon a könyvet. – Ideje, hogy leszűrjem a tejet és megköpüljem a vajat. Nincs kedve hangosan tovább olvasni, amíg dolgozom? Joseph fogta a könyvet, és hintázni kezdett a széken, míg kényelmesen el nem helyezkedett. Hamarosan újra teljesen elmerült a mesében. Miközben olvasott, homályosan érzékelte, ahogy Rachel sürög-forog a konyhában, és azt is, hogy néha leül mellé az asztalhoz. A történet szerint Tom iskola helyett úszni ment, ami miatt az lett a büntetése, hogy le kellett festenie a Polly néni háza körüli kerítést. Minthogy azonban nagyon jó volt a beszélőkéje, Tom rávett néhány fiút, hogy fejezzék be helyette a munkát. Az idő gyorsan repült, ahogy a cselekmény kibontakozott. Tom őrülten szerelmes lett egy Becky Thatcher nevű lányba, a bíró lányába, aki összetörte a szívét. Aztán egy éjjel, ő és Huck, éjfélkor kiszöktek a temetőbe, hogy egy különleges szertartás segítségével kiirtsák a szemölcseiket. Meg voltak győződve róla, hogy a temető tele van szellemekkel, így a két fiú rettentően félt, hogy összeakadnak eggyel. – Úgy látom, nem én vagyok az egyetlen, aki fél a szellemektől – nevetett Joseph Rachelre pillantva. – Olvasson tovább – vigyorgott a lány.


Joseph hirtelen libabőrös lett. Ahogy Tom és Huck közeledő hangokat hallva ijedten búvóhelyet keresett, akaratlanul is szemtanúja lett, ahogy egy háromtagú társaság kirabol egy sírt. A három férfi azonban nem sokkal később összeverekedett, így a fiúk végül egy a sírrablásnál szörnyűbb dolognak is szemtanúi lettek: egy gyilkosságnak. Az életüket féltő fiúk futásnak eredtek, s megfogadták, hogy soha senkinek sem beszélnek arról, amit láttak, mert tartottak tőle, hogy a gyilkos indián Joe őket is megöli. – Nagyon izgalmas könyv – jelentette ki Joseph, amikor abbahagyta az olvasást, hogy egy kicsit pihentesse a hangját. –Nem is gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog. Rachel a konyhapultnál dolgozott – Végtelenül szeretem ezt a könyvet, de azt hiszem, a Huckleberry Finn kalandjai még ennél is jobb könyv. Twain mesterművet alkotott vele. Joseph tovább olvasott. Egy kis idő múlva Rachel újra átvette az olvasást – észre sem vették és máris dél volt. Joseph, szendvicskészítés közben, hangot adott annak, mennyire elvarázsolta a történet. – Utoljára akkor jártam délen, amikor még csak egy nagyobb méretű szöcske térdéig értem, de ezt a könyvet olvasva mintha megint ott járnék! – Az olvasás a kedvenc időtöltésem – vallotta be Rachel elpirulva. – A könyvek behozzák a világot a konyhámba: érzem a napfényt a bőrömön, a nyári szellőt a hajamon, és hallom a madarak énekét. A könyveim nélkül, teljesen biztos vagyok benne, csak hervadoznék, aztán pedig meghalnék. Joseph boldog volt, hogy a könyvek életben tartották a lányt, de az mélyen elszomorította, hogy a körülötte létező világról csak az írott szavakon keresztül alakulhat ki benne egy kép. Rachel hangszínéből kiderült számára, hogy a lány mennyire vágyik arra, hogy a nap újra melengesse a bőrét, és mennyire hiányzik neki még számtalan dolog, amelyet csak akkor érhetne el, ha kimenne a házból. Joseph abban a pillanatban mindent megadott volna azért, hogy Rachel újra megtapasztalhassa mindezt. Sajnos azonban elképzelni sem tudta, hogyan érhetné ezt el. ce nem sokkal kettő után bukkant föl aznap délután, hogy átvegye az őrséget Josephtől, amíg ő bemegy a városba. Rachel arcán csalódottság jelent meg, amikor Ace bekiáltotta a hátsó ajtón, hogy Caitlin ez alkalommal nem tartott vele. – Templomban voltunk ma reggel, és Caitlinnak még dolga van délután – magyarázta Ace. – Azt üzeni, hogy legközelebb megpróbál eljönni. Joseph kicsusszant a konyha és az ebédlő közötti átjárón, megvárta, míg Rachel elreteszeli mögötte az ajtót, aztán kimászott a házból a betört ablakon keresztül, és hátrament a bátyjához. Buddy és Cleveland boldogan üdvözölték egymást, amikor az oldalsó kertben összetalálkoztak, s összekapaszkodva hemperegtek a földön, mint egy vörösessárga és fehér bundából összeállt pamacs. Amikor a kutyák újra talpra álltak, rögtön továbbfutottak, felváltva szaladtak egymás után, bele-belekapva egymás sarkába, fel-fellökve egymást, Joseph látta, ahogy átugorják a legelőt elválasztó kerítést, és eltűnnek a magas fűben. Mivel tudta, hogy úgyis visszajönnek majd, ha kijátszották magukat, nem hívta őket vissza. – Szia! – kiáltotta Ace a lépcsőn ülve. – Szép időnk van ma. – Gyönyörű a délután – bólintott Joseph. – Érezni a tavaszt a levegőben. – Végignézett a legelőn, melyet, ameddig csak a szem ellátott, fák szegélyeztek, s azt kívánta, bárcsak Rachel is kijöhetne, hogy élvezze a napsütést. – Szinte vetkőztet a meleg. Jókor jött, ha engem kérdezel. – Vasárnap lévén, Caitlin nem végezhet tényleges házimunkát, úgyhogy most a kertben kapálja az ágyásokat a palánták ültetéséhez.

A


Joseph elég sokáig élt egy házban a sógornőjével, hogy tudja, Caitlin nem munkaként gondol a kertészkedésre. A lány egyszerűen imádta a növényeit. Minden év február elsején telepakolta az ablakpárkányokat palántákkal, és alig várta, hogy átültethesse őket. – Folyton mondom neki, hogy ilyenkor még túl korai bármit is kiültetni – folytatta Ace –, de be kell látnom, megvan a saját elgondolása a kertészkedéssel kapcsolatban. Aztán jön a fagy, elpusztítja a bimbókat, én meg mehetek csokoládét venni neki, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem. – Elrontod azt a lányt – nevetett Joseph. – Nem is amiatt aggódsz, hogy elpazarolja a magokat, hanem hogy milyen szomorú lesz, ha megfagynak a palántái. – A pénz nem számít – vonta meg a vállát Ace –, akár egy szekérnyi magot is tudok neki venni. Semmi nem számít, csak hogy boldognak lássam. – Caitlin boldog, Ace. Azt hiszi, hogy a nap a te hátsódon kel fel és nyugszik le. Ace hangos nevetésben tört ki, a fejét annyira hátravetette, hogy leesett a kalapja, fekete haja csak úgy csillogott a napfényben. – Te aztán a szavak mestere vagy, öcskös! – Mondtad már egypárszor az utóbbi időben – ült le a bátyja mellé a lépcsőre Joseph, hogy rágyújtson, mielőtt befog Rachel szekere elé, és felpakolja a lány holmijait. Harrison Gilpatrick vasárnaponként a mise után nyitotta ki a boltját, hogy azok a templomba járók is fel tudják tölteni a készleteiket, akik hetente egyszer mennek csak be a városba. – Hogy van kicsi Ace szája? – Jól, egész jól – Ace szemében melegség csillant. – A porban játszik az anyjával, és nagyon jól érzi magát. Joseph egészen pontosan maga elé tudta képzelni a jelenetet. – A kisfiúk szeretnek a porban ülni. Hirtelen feltámadt a szél, s Joseph arcába fújta a haját, mint egy sárga színű ventilátor. A férfi mozdulatlanul nézte a tájat, a tölgyfák hajladozó ágait, melyek roskadoztak a frissen kipattant rügyektől. A tavaszi falevelek hamarosan megnőnek, a mezőn a fű zöldje sötétebbé válik, s a farm a ragyogó zöld szín egy újabb árnyalatát ölti majd magára. És Rachel ebből semmit sem láthat. – Mit nézel olyan szomorúan? – kérdezte Ace váratlanul. – Semmit, csak elgondolkoztam – sóhajtott Joseph, és megrázta a fejét. – Szomorú látni, hogy így él – mutatott hátra a válla fölött a házra. – Nap nap után… Soha nem lép ki abból a konyhából. Még csak az ablakon sem néz ki, hogy lásson egy kis napfényt, vagy egy fán ülő madarat. Én már attól majdnem megőrültem, hogy egypár napot itt töltöttem vele. Könyvet olvastam. El tudod képzelni? Ace is elővette a cigarettáját, és rágyújtott. – Egyre jobban kedveled, ugye? – Elég nehéz lenne nem kedvelni – válaszolta Joseph élesen. – Rendes lány. Ace elgondolkozott egy pillanatra. – Ne legyél már ennyire érzékeny! – Nem vagyok érzékeny. Csak ez nem vezet sehová. Egy csomó nőt kedvelek. De ez semmit sem jelent. – Nem is úgy értettem. Joseph észrevette, hogy a bátyja mosolyog az orra alatt. – Mi van? – kérdezte ingerülten. – Semmi – emelte fel Ace a kezét. – Csak mintha hirtelen védekező állásba vonultál volna. Ez nem vall rád. Joseph elhajította a cigarettáját, és a fejébe nyomta a kalapját. – Jobb dolgom is van, mint hogy ezt hallgassam. CATHERINE ANDERSON 91 NYÁRI SZELLŐ

– A pokolba is, Joseph – nézett Ace döbbenten az öccsére. – De hisz semmit sem mondtam. – Akár egy teljes értekezést is megírhatsz úgy, hogy a semmit taglalod. Azt hiszed, nem tudok olvasni a sorok közt? Joseph leszaladt a lépcsőn, kifújta a füstöt, és átható tekintettel nézett Ace-re. – Pontosan tudod, hogy mire célozgattál. – Nem, nem tudom. Joseph, válaszra sem méltatva a bátyját, elindult az istálló felé. Hallotta, hogy Ace mögötte lépked. – Jobban tennéd, ha a házat tartanád szemmel – mordult hátra a válla fölött. – Innen is nagyon jól látom azt az istenverte házat. Joseph bement az istállóba. Amikor egypár perc múlva újra felbukkant, két lovat vezetett. Ace kint várta, hogy segítsen neki befogni őket. – Beleszerettél abba a lányba, Joseph? – kérdezte Ace, miközben felszerszámozták a lovakat. Ezt nem kellett volna. – Nem, nem szerettem bele! – Joseph arra eszmélt, hogy majdnem ordít, amitől csak még dühösebb lett. – Ez jellemző rád! Szeretsz mindenfélét belemagyarázni a dolgokba! – Rácsapott a ló farára a bátyja komor arca előtt. – Még csak ne is gondolj rá! Hallod? Ebben a családban te vagy a romantikus, nem én. Én ott elégítem ki a vágyaimat, ahol kedvem tartja, aztán továbbmegyek. Mindig is így éltem, és nem kívánok ezen változtatni. – Hé, most mi van? Mitől lettél ennyire zabos? Joseph összeszorította a fogát, amitől a zápfoga újra megfájdult. – Nem vagyok zabos – ugrott fel a szekérre, majd megragadta a gyeplőt, és belerúgott a fékbe, hogy kiengedje. – Találkozunk, ha visszajöttem. Remélem, addig megjön az eszed. Joseph már több mint egy kilométerre járt a farmtól, amikor észrevette, hogy elfelejtette felpakolni az árut a szekérre. – Ó, a kurva életbe! Megállította egy percre a szekeret, és kifújta a gőzt. Zabos? Ace mindig tudta, hogyan törjön borsot az orra alá. Nos, az nevet, aki a végén nevet. Még hogy Joseph Paxton beleszeret egy nőbe? Na, persze! De nem ebben az életben. fekete hajú, csillogóan barna szemű Simone Gilpatrick bögyös nő volt, akinek fel volt vágva a nyelve. Az emberek többsége nem kedvelte az asszonyt parancsolgató és kíváncsi természete miatt, és az sem kedvezett a megítélésének, hogy nagy pletykafészek hírében állt. Joseph általában hétköznap vásárolt a boltban – amikor Gus, a kövér, fekete hajú alkalmazott segített Harrisonnak kiszolgálni a pultnál –, így csak ritkán találkozott Simone-nal, és olyankor is próbált tudomást sem venni róla. – Jó napot, Gilpatrick asszony! – kiáltotta Joseph, amikor belépett az épületbe. – Lassan már beesteledik – közölte Simone a pult mögül. – Vasárnap lévén, szerencséje, hogy még nyitva talált minket. Joseph az övébe akasztotta a hüvelykujját, megkerülte a deszkapadlón összevissza lerakott, gabonával és élelmiszerrel megpakolt kosarakat és hordókat, csizmája sarka hangosan kopogott a padlón. – Nekem úgy tűnik, hogy az emberek többsége még ébren van. És gyanítom, hogy addig nem fog bezárni, amíg mozgás van a városban, különben elesne attól a kis bevételtől. Simone beleszagolt a levegőbe, és elhúzta a száját, mintha valami büdösét érezne, Joseph ezen csak mosolygott. A városban mindenki tisztában volt az asszony kapzsiságával. Tudták, ha nem a jóindulatú, emberséges Harrison volna a férje, Simone már rég felsrófolta volna az

A


árakat, és egy pillanatig sem érzett volna lelkifurdalást, miközben a pennyket rakosgatta volna a kasszába. Simone kérdőn nézett Josephre. – Tehát, mit tehetek önért, Paxton úr? Ha azén: jött, hogy újra telebeszélje Harrison fejét az üszőkről és az ellésről, akkor hiába jött. A férjem elfoglalt: épp hátul takarítja a polcokat. Az asszony fényes anyagból készült, halványlila ruhát viselt, amelyben óriási mellei a szokottnál is hatalmasabbnak tűntek, Joseph csodálkozott, hogy Harrison engedi a feleségének, hogy ennyire előnytelen ruhákban járjon. Aztán saját magán csodálkozott, hogy miért lepődik meg ezen. Harrison Gilpatrick csöndes, békeszerető ember volt, aki kerülte a vitákat, és csak akkor szállt szembe a feleségével, ha muszáj volt. – Ma nem látogatóba jöttem – nyomatékosította Joseph. – Egy kis vajat, tojást és sajtot hoztam eladni. – Hallottam, hogy mostanában a Hollister-farmon tölti a napjait, Rachel kisasszony társaságában – bólintott Simone. – A nappalokat és az éjszakákat is, ha jól értettem. Volt valami burkolt célzás a nő hanghordozásában, ami Josephnek egyáltalán nem volt ínyére. – Nincs ebben semmi helytelen – villant Joseph szeme az asszonyra. – Rossz nyomon jár, aki ezt állítja. – Nem tudom befolyásolni, amit az emberek beszélnek, Paxton úr – vont vállat Simone. – Azt, hogy mi folyik a Hollister-házban, kizárólag ön tudhatja, mi, többiek csak találgathatunk. Az asszony fürge léptekkel, de hivatalos arckifejezéssel lépett elő a pult mögül. A fényes ruha az alsó szegélytől a nyakgallérig láthatóvá vált, s olyannyira felnagyította a nő telt alakját, hogy Josephnek az a képzete támadt, hogy egy istállóajtó kacsázik felé. – Hol az áru, amit eladni hozott? Joseph azonban még nem tudott szabadulni attól, hogy az emberek mit gondolhatnak róla és Rachelről. – Hallgasson ide! – Igen, Paxton úr? – vonta föl a szemöldökét Simone dölyfösen. – Darby McClintoch, a Hollister-farm munkafelügyelője sebesülten fekszik a farmomon. Valaki golyót eresztett a hátába. – Hallottam róla. Hogy van az öreg? – A doki szerint talpra fog állni. De most nem ez a lényeg. – Joseph követte a tulajdonosnőt a kosarak és hordók útvesztőjében. – Darby úgy gondolja, hogy az őt ért támadás összefüggésben van az öt évvel ezelőtti Hollister-gyilkossággal, és aggódik Rachel kisasszony biztonságáért. Ezért vagyok én a Hollister-farmon: hogy megvédjem a kisasszonyt. – Értem – válaszolta Simone kételkedve. – Rachel kisasszony egy elbarikádozott konyhában él – jelentette ki Joseph. – Éveken keresztül senkinek sem nyitott ajtót. Hogy gondolhatják az emberek, hogy bármi helyteleníthető történik közöttünk? Simone átsuhogott hosszú ruhájában a bejárad ajtón, széles feneke mindkét oldalon súrolta az ajtófélfát. – Rachel Hollister fiatal, hajadon nő, Paxton úr. Ön pedig – ha meg nem haragszik érte – egy nőcsábász hírében álló, nődén férfi. Nőcsábász? Joseph feje minden irányból hasogatni kezdett. A nőcsábászok mindenkit elcsábítanak, aki csak szoknyát visel. A nőcsábászoknak nincs lelkiismeretük. A nőcsábászok szemrebbenés nélkül kompromittálják a tisztességes, fiatal nőket. Ő még sosem került közelebbi viszonyba egyetlen tisztességes, fiatal nővel sem. – Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy én azt gondolom, bármi olyasmi történik azon a farmon, ami nem helyénvaló. – Simone Josephre villantotta szirupos mosolyát, CATHERINE ANDERSON 93 NYÁRI SZELLŐ

amelyből csak úgy csöpögött a rosszindulat. – De maga is tudja, hogy az emberek mindenfélét összebeszélnek. Joseph fogadni mert volna, hogy nincs még egy olyan viperanyelvű nő a földön, mint Simone. – Nem számít, milyen óvatosan szeleteli fel a süteményt, Paxton úr, mindig akadnak olyanok, akik megvizsgálják a szeleteket. Mire utolérte az asszonyt a szekérnél, Joseph halántéka már lüktetett. Képmutató, bíráskodó, vén szipirtyó. Éktelen haragra gerjedt, amikor arra gondolt, hogy ebben a poros kisvárosban bárki is ujjal mer mutogatni Rachel Hollisterre. Hiszen ő a legkifinomultabb, legtiszteletreméltóbb nő, akivel valaha találkozott. – Vannak, akik megfeledkeznek a nyolcadik parancsolatról – jegyezte meg a férfi. – Az is bűn, ha valaki hamisan tanúskodik a felebarátja ellen. – El akarja adni ezt az árut vagy sem? – vonta föl megint a szemöldökét Simone. Mivel Ace már korábban felborzolta Joseph idegeit, a férfi mostanra már igencsak harapós kedvében volt. Nem tudta sarokba szorítani a vén szipirtyót, úgyhogy stílust váltott. Úgy állt bosszút, hogy alkudozni kezdett vele az árakon. – Négy cent egy tucat tojásért? Ezek a csirkék búzán nevelkedtek, és, a pokolba is, a tojásaik megérnek hat centet is tucatonként. Láttam a kiírást, maga kilenc centért árulja majd őket. Akkor az annyi, mint harminchárom százalék tiszta haszon. – Tűnjön innen! – Talán valóban azt kéne tennem – bólintott Joseph. – De azt hiszem, inkább kiállók a járdára, a maga ára alá megyek egy pennyvel, és villámgyorsan eladom az árut, úgy, hogy Rachel kisasszony nemcsak a szokásos hasznot zsebeli majd be, de a magáénak a nagy részét is. Akar fogadni? Joseph végül hat centet kapott egy tucat tojásért, nyolc centet egy fél kiló sajtért, ami a lehető legmagasabb ár volt, és hat centet egy fél kiló vajért. Úgy vigyorgott, mint egy félkegyelmű, miközben visszafelé hajtott a Fő utcán. Csak mondja valaki, hogy a bosszú nem édes. A bolttól a fűrésztelepre hajtott. A középmagas Ronald Christiannek koromfekete haja és barátságos, kék szeme volt. Foltozott, de mindig tiszta kezeslábast viselt télen-nyáron, kivéve, amikor templomba ment, mert akkor mindig öltönyt vett. Amikor Joseph leugrott a szekérről, az aprócska Christian fiúk már szaladtak is elé, hogy üdvözöljék. A hatéves Richie Joseph egyik lábába csimpaszkodott bele, az egy évvel fiatalabb Donnie pedig a másikba. Joseph megborzolta ébenfekete hajukat, és belemosolygott hatalmas, kék szemükbe. – Sziasztok, fiúk! Hogy vagytok? Ronald előjött a műhely mögül, amely nem volt más, mint egy cölöpökön álló tetőszerkezet – oldala egyáltalán nem volt. – Ejnye, Richie, ejnye, Donnie! – szidta össze a fiait. – Engedjétek el Paxton úr lábát! Hasra fog esni, ha így belekapaszkodtok! Joseph összeborzolta a fiúk haját, majd az apjukhoz fordult: – Szia, Ron! Szükségem lenne egypár deszkára. – Milyen fajtára? – Az nem számít. Csak az a lényeg, hogy minél vastagabbak legyenek. – A kezével mutatta, hogy milyenre gondolt. – Rachel Hollister kisasszonynak új ajtóra lenne szüksége. – Hallottam, hogy mostanában kinn vagy a Hollister-farmon – bólintott Ronald. Joseph csak. arra tudott gondolni, hogy vajon mi mást hallott még Ronald. – Nagyon sajnálom, ami Darbyval történt. Hogy van?


– A doki rendszeresen benéz hozzá, hogy megvizsgálja. Eddig minden rendben alakult. Múlt éjjel volt ugyan egy kis láza, ami aggodalomra adhat okot, de a doki azt mondja, ez várható volt. – A lőtt sebek elég kellemetlenek tudnak lenni – helyeselt Ronald. – Mindig is kedveltem Darbyt. Remélem, talpra fog állni. – Intett Josephnek, hogy kövesse a műhelybe, ahol a faanyagot tartotta. – Szóval, milyen fára van szükséged? – Nem tudom pontosan. A lényeg, hogy nagyon vastag deszkák legyenek, hogy egy tömör ajtót tudjak belőlük csinálni. Valami hatalmas fadarab, amellyel be tudok fedni egy átjárót. Ronald az épület hátsó felébe vezette Josephet. A fiai mint kis hangyák szaladgáltak a farakás körül, kacagva, kiabálva, s úgy tűnt, mintha egyszerre ott volnának mindenütt. Christian fadeszkái között nem volt öt centinél vastagabb. Josephnek azonban sokkal vastagabb faanyagra volt szüksége. Aztán ráakadt egy rakás durván gyalult fenyőfára, amelyeket függőlegesen még nem vágtak föl. – Ezek tökéletesek lesznek – mondta Joseph. – Simábbra tudod gyalulni őket úgy, hogy a vastagságuk megmaradjon? – Megpróbálhatom – vakarta meg az állát Ronald –, de nem lesznek annyira simák, mint a többi. – Majd lecsiszolom őket. – Neked nem is deszkára van szükséged, ember – vigyorodort el Ronald –, hanem vastag fára. – Elő tudnál készíteni nekem ebből négy darabot? – kérdezte Joseph kedélyesen. Diana, Ronald felesége lépett melléjük. Csinos kis asszony volt, barna hajú, barátságos, zöld szemű, filigrán. Szürke színű, készen vásárolt ruhát viselt, valószínűleg a Montgomery Wardból, és az olcsóbb fajtából – mégis tökéletesen festett a vasárnapi napfényben. – Örülök, hogy látom, Paxton úr – nyújtotta az asszony vékony kezét Joseph felé. – Nem túl gyakran jönnek vevők hozzánk vasárnap. – Csak benéztem, hátha itt találom Ront. – Általában összeszidom, ha vasárnap is dolgozik – mosolyodott el Diana –, de Garrett Buckmaster új csűrt épít, és Ronnak keddig le kell szállítania a megrendelést. – A hangja komorrá vált: szomorúan hallottuk, Paxton úr, hogy mi történt Darbyval. Nagyon nehéz lehet most Rachel kisasszonynak. Darby a legközebbi barátja, amióta a családja… Ronald a Diana mögött bohóckodó fiúkra nézett. – Richie, gyere le onnan, mielőtt leesel, és kitöröd a nyakad! Diana már futott is, hogy öszszeterelje a gyerekeket, így Joseph és Ronald magukra maradtak, és megbeszélték az árakat. A városból kivezető úton Joseph meghallotta, hogy Bubba üllője; cseng-bong a kalapács alatt. Úgy tűnt. No Name minden kereskedője keményen dolgozik vasárnap. Joseph a bolt előtti kis udvarba irányította a lovakat, behúzta a féket, leugrott a szekérről és besétált az épületbe. – Bubba? A magas, izmos kovács kijött a vendég elé. Őszbe hajló vörös haja nedvesen tapadt a homlokára; csupasz, izmos válla csillogott izzadságtól. Joseph alig kapott levegőt az épületben tomboló forróságtól. – Szia, Joseph! – Látom, az ördög nem alszik. – A kovács legalábbis sosem alszik – nevetett Bubba –, még árnap sem. Templomba menet az emberek megállnak, hogy rendeljenek ezt-azt, én pedig igyekszem, hogy még azelőtt meglegyek a rendelésekkel, hogy délután elhagyják a várost. – Nem akarlak feltartani. Csak azt akarom megkérdezni, hogy nekifogtál-e már valamelyik ajtónak, amiről beszéltünk, és hogy mi a véleményed, menni fog-e a dolog.


– Nem volt nagy munka – mutatott Bubba a háta mögé. – Csak ki kellett egyenesíteni a vasdarabokat, utána meg egybe kellett olvasztani őket. Viszont nem lettek valami szépek. Azt hiszem, nem ártana lekenni őket egy kis festékkel. – Úgy érted, hogy már kész is vannak? – Joseph követte a kovácsot az égetőműhelybe. A rácsos ajtók a tűzhely mellett feküdtek a földön. Bubbának igaza volt a festéssel kapcsolatban: a rozsdás vasajtók nem mutattak valami jól. – De hát ez remek, Bubba! Biztos legalább fél éjszaka ezen dolgoztál. – Egy jó vacsora után az ember csodákra képes – vigyorgott a kovács Josephre kacsintva. – Az én Sue Ellenem nem hagyott nekem békét, folyton sürgetett, hogy haladjak az ajtókkal. Ha ő boldog, én is boldog vagyok, már ha érted, mire gondolok. – Nos, mondd meg White asszonynak, hogy nagyra értékelem a kedves gondoskodását – nevetett Joseph. – Rachel nagyobb biztonságban fogja érezni magát ezek mögött a vasajtók mögött. – A feleségemmel mindketten reméljük, hogy mostantól a kisasszony is kiveheti a részét a napsütésből. – Bubba lehajolt, és erős kezével megragadta az egyik vasrácsot. – Segítek felrakni a szekérre. – Most, hogy Sue Ellen tudomást szerzett róla, hogy Rachel kisasszony életéből hiányzik a napfény – szólt hátra Bubba a válla fölött kifelé menet –, az lett a rögeszméje, hogy építsünk neki egy udvart. – Egy mit? – Egy udvart – ismételte Bubba. – Egy fallal körülvett udvart, rácsos kapuval és tetővel. Mit gondolsz, Rachel kisasszonynak tetszene az ötlet? Joseph el volt ragadtatva az ötlettől. Egy udvar. A torka elszorult az izgalomtól. – Nem tudom. Bubba. Kirázza a hideg mindenféle nyitott tértől. – Ez valójában nem lenne nyitott. Sue Ellen magas kőfalakat emlegetett, amelyeknek a tetejére vasrácsból készítenénk tetőt, amelyet a legfelső téglasorhoz rögzítenénk. Egy belülről záródó, súlyos vaskapuval kizárhatnánk a külvilágot. Az egész olyan lenne, mint egy falakkal körülvett külső erőd. – Nem is tudom – mondta Joseph bizalmatlanul. – Először látnom kell, mit szól ezekhez a vasajtókhoz. Semmi értelme, hogy kivonuljunk, és építsünk valamit, amit sosem használna. Bubba nem tudta leplezni a csalódottságát. – Ez tényleg nagyszerű ötlet – tette hozzá Joseph gyorsan. –Amióta tudom, hogy él ez a nő, azóta azon töröm a fejem, hogyan juthatna egy kis friss levegőhöz. De soha eszembe nem jutott volna egy udvar. Ha Rachel biztonságban érzi magát a vasrács mögött, és ki meri nyitni a hagyományos ajtót, hogy friss levegőt engedjen be a házba, akkor megvan rá az esély, hogy biztonságban fogja érezni magát egy udvarban is. Bubba letörölte az izzadságot a szemöldökéről. – Egy négy méter széles, öt méter hosszú udvarra gondoltam. – Izmos kezével körbemutatott a műhelye körül szanaszét heverő rozsdás vasdarabokon. – isten tudja, mennyi ócskavas hever itt. Egy kis hely lenne csak, ahová Rachel kisasszony kiülhet egy kicsit, és talán virágokat is ültethet majd, hogy odavonzza a pillangókat és a madarakat. Joseph lelki szemei előtt végre megjelent a kép: egy kedves kis kert egy paddal és virágokkal, talán egy kisebb fával. Legszívesebben megölelte volna Sue Ellent ezért az ötletért. Ha Rachel össze tudja szedni a bátorságát, elüldögélhetne odakint. A napfénynek szabad útja lenne a vasrácson keresztül. Érezhetné, ahogy a nyári szellő a hajával játszik. És ami még jobb: újra hallhatná a madarak énekét. Joseph tudta, érezte, hogy Rachelnek minden bizonynyal tetszene ez az ötlet. – Bubba, a feleséged egy lángelme! A kovács úgy elvörösödött, hogy még a szeplők is eltűntek az arcáról.


– Khm, na, ne mondj ilyet. Anélkül is elég öntelt. – Beletörölte a kezét koromtól fekete kötényébe. – Bár az igazat megvallva, én magam is jó ötletnek tartom. Ma reggel Sue Ellen a templomban is elmondta az embereknek a dolgot, és többen is önként ajánlkoztak, hogy hoznak egy szekérnyi követ. Úgy tűnik, mindenkinek van egy rakás köve, amitől épp meg akar szabadulni. Már csak a malter hiányzik, de Jake Lenkins, a kőfejtő felajánlotta a szükséges mennyiséget. Josephnek összeszorult a torka, egy szót sem tudott kinyögni. – Remélem, nem gondolod, hogy magunkat akarjuk fényezni – jegyezte meg Bubba. – Próbáltam lebeszélni Sue Ellent, de ha egyszer valamit a fejébe vesz, senki sem tudja eltántorítani. Joseph levette a kalapját, hozzáütötte a lábához, majd újra a fejébe nyomta. Nem tudta, hogy Rachelnek lesz-e valaha annyi bátorsága, hogy kimerészkedjen a konyhából az udvarra. De számít ez egyáltalán bármit? Josephnek ennél sokkal többet jelentett az, hogy Bubba és a felesége előállt ezzel az ötlettel. Talán tényleg vannak olyan emberek, akik a süteményszeleteket vizsgálgatják. Más, nagyszerű emberek viszont a pletykáknál sokkal fontosabbnak tartják, hogy segíthessenek a rászorultakon. Rachel Hollister öt hosszú éven keresztül elzártan élt a világtól, de No Name lakói most elhatározták, hogy kiszabadítják a saját maga által emelt börtönből.

Tizenegyedik fejezet

oseph hangulata már lényegesen jobb volt, amikor kihajtott a kovácsműhelyből, és hazafelé vette az irányt. Egy udvar Rachelnek. Alig tudta elhinni, hogy Sue Ellen White már embereket is talált, akik felajánlották, hogy kiszállítják a követ a Hollister-farmra. Ha a kövek kikerülnek a farmra, már csak Josephen fog múlni, hogy mikor kezd bele a fal megépítésébe. Biztos volt benne, hogy a fivérei is segítenének neki a munkában. Az eddig megvalósíthatatlannak tűnő álom – hogy Rachel is érezheti, ahogy a nyári szellő simogatja az arcát – hamarosan valósággá válhat. Tucatnyi különböző terv öltött formát Joseph fejében: tervek egy virágoskertről, arról, hogy milyen növényeket rendeljen, és hogy milyen padot készítsen a lánynak. És milyen madáretetőket. Nagyon helyes kis madáretetőket képzelt el, amelyek a vasrácsos tetőről lógnának le, és egypár madár akár még fészket is rakhatna bennük. Rachel biztosan élvezné, ha láthatná, ahogy a fiókák kikelnek a tojásból, és növekedésnek indulnak. Joseph, amikor hazaért, meglepve látta, hogy egy fura formájú bricska parkol a háza előtt. Ez nem a dokié – az övé régebbi típusú volt, ráadásul ezt itt inkább egy nő hajthatta. A férfi a csűr elé állította a szekerét, mert fel akart még dobni rá egypár szerszámot, mielőtt visszaindul a H-farmra. Megkerülte a csűrt, hogy ellenőrizze, mit csinál Johnny és Bart. Johnny kalapját a szemébe húzva üldögélt a babérjain az árnyékban. Joseph köhögni kezdett, hogy felébressze a fiatalembert a szunyókálásból. – Paxton úr! – hebegte a béres, miközben feltápászkodott. – Ezért kapja azt a szép fizetést, Johnny, hogy naphosszat szunyókáljon? – Nem, uram – nyomta a fejébe a kalapját Johnny. – Épp pihenőt tartottam csak. Nem tudom, hogyan sikerült így elaludnom, talán túl keményen dolgoztam. Josephnek efelől erős kételyei voltak.

J


– Elő ne forduljon még egyszer, vagy nem kapja meg a fizetését – mondta szigorúan, majd hüvelykujjával a legelőn álldogáló üsző felé mutatott. – A kerítés mentén kellene lovagolnia, és azt figyelnie, hogy melyik tehén készül épp megelleni. Hol van Bart? – Épp ezt teszi, azt hiszem. – Akkor menjen, és segítsen neki! – vetette oda Joseph. –A korrekt fizetésért cserébe korrekt munkát várok el. Johnny beletörölte a kezét a nadrágjába, és elment, hogy megkeresse a lovát. Joseph hoszszan nézett utána. Jó ötlet volt, hogy benézett a farmra, mert így rajtakaphatta a béresét, amint épp a napot lopja. Eltelik majd pár nap, mire Johnny elfeledi a dorgálást, és munka helyett újra szunyókálni fog. Joseph addig figyelte a béreslegényt, míg az ki nem lovagolt az udvarról. Aztán úgy döntött, bemegy a házba, és kideríti, ki érkezett azzal a fura kocsival. mikor belépett a bejárati ajtón, hangokat hallott a ház hátsó részébe nyíló előszobából. Az épületben három hálószoba volt, arra az esetre, ha az öccsei meggondolnák magukat, és elköltöznének Ace-től. Joseph kedvelte Davidet és Esát, igazán kedvelte őket, és nem bánta volna, ha hozzá költöznek, bár úgy gondolta, elég volt közös szobában lakni velük kissrác korukban. Átment a konyhába nyíló nappalin, majd elindult a hangok irányába, egészen Darby betegszobájáig, amely az első ajtó volt jobbra. Legnagyobb meglepetésére Amanda Hollister ült az ágy mellé állított egyenes hátú széken, és remegő kezével Darby kipirult arcát mosta éppen egy szivaccsal, Az ágy túlsó végében Esa üldögélt, arcán aggodalom tükröződött. – Hogy van? – kérdezte Joseph halkan. Amanda felnézett. Josephet most is szíven ütötte az asszony és a Rachel közötti hasonlóság. – Joseph! – üdvözölte Amanda mosolyogva. – Örülök, hogy újra látom. Előző napi nem túl kellemes hangulatú búcsúzásuk után Joseph meglepődött a meleg fogadtatáson. – Én is örülök, hogy láthatom – ismételte az asszony szavait, és komolyan is gondolta. Volt valami ebben az idős hölgyben, ami miatt ösztönösen szimpatikusnak találta. – Mi szél hozta? Amanda elpirult. – Úgy terveztem, hogy csak annyit mondok önnek, Darbyt ugrottam be meglátogatni, de az igazat megvallva, bocsánatot is szeretnék kérni öntől. Megbocsáthatatlanul goromba voltam tegnap. Nem szabadott volna úgy viselkednem. Joseph belenézett az asszony kék szemébe, mely korához képest döbbenetesen tiszta volt. – Daviddel megértjük a viselkedését – válaszolta. – Még mindig lázas? – kérdezte aztán Darbyra pillantva. Úgy látta, az öreg munkafelügyelő alszik. – Attól tartok, igen. – Amanda belemártotta a szivacsot az éjjeliszekrényen álló tál vízbe. – Ami azt illeti, szinte éget a homloka. – A doki nemrég járt itt – szólalt meg Esa. – Adott neki még egy kis ópiumot, hogy tudjon pihenni. Sajnos a seb elfertőződött, így nagy fájdalmai vannak. – Szörnyű ezt hallani. – Joseph könnyedén megfogta a kovácsoltvas ágykeret végét. – Mit mond a doki? – Általában ugyanazt: hogy a fertőzés és a láz is várható szövődmény. Joseph bólintott. – Még mindig úgy gondolja, hogy Darbynak jó esélye van a felépülésre? – Erről nem beszélt – vonta meg a vállát Esa. – Ebből pedig arra következtetek, hogy aggódik az öregért. Darby már nem mai gyerek, ez a láz pedig elég makacsnak tűnik.

A


Amanda abbahagyta a munkafelügyelő arcának hűtését. – Azt mondja, nem mai gyerek? Darby McClintochnak több vér van a pucájában, mint hat embernek együttvéve. – Az asszony tekintete szinte felnyársalta Esát. – Jegyezze meg, amit mondok: Darby fel fog gyógyulni ebből, és legalább húsz évvel tovább bírja majd a munkát, mint maguk ketten. Joseph csak remélni merte, hogy az asszonynak igaza lesz. Fogalma sem volt róla, Rachel hogyan viselné, ha Darbyt elveszítené, de abban az egyben biztos volt, hogy nem ő akar lenni az a személy, aki közli vele a hírt. Amanda a tálba dobta a szivacsot, és felállt. Szabott, barna kabátot és hozzáillő, bokáig érő lovaglószoknyát viselt. Kinyújtotta reszketeg kezét Joseph felé. – Adja a kezét, fiatalember. Szeretnék járni egyet önnel az udvaron. Joseph odalépett hozzá az ágy végébe, de ahelyett, hogy egyszerűen a kezét nyújtotta volna az asszonynak, inkább átkarolta a vállát, hogy még inkább a segítségére lehessen. Amanda nem állt valami biztosan a lábán. Amikor kiléptek a házból, az asszony lelassította a lépteit, majd megállt, nem messze a bricskájától. – Alig aludtam valamit a múlt éjjel. Egyfolytában a maguk látogatása körül járt az eszem. – Ne is törődjön vele. Nem ez volt az első alkalom, hogy Davidet és engem arra kértek, hogy távozzunk valakinek a házából. A seriff jelvénynek van egy olyan tulajdonsága, hogy a viselőjét elég hamar nem szívesen látott vendéggé varázsolja. Amanda megrázta a fejét. – Rosszul éreztem magam, amiért távozásra szólítottam fel önöket, de valójában nem ez volt, amiért nem jött álom a szememre. Az öccse segítséget kért tőlem, én pedig, ahelyett, hogy megpróbáltam volna segíteni, megsértettem, és kiutasítottam a házamból. – AZ asszony hosszan meredt az épületre. – Tudnia kell, hogy szeretem őt. Mármint Darbyt. – Csakúgy, ahogy az unokahúga is. Darby mindenki szerint nagyszerű ember. – Nem így értettem – javította ki Amanda a férfit. – Szerelemmel szeretem őt. Már évek óta. – Ó. – Látom a tekintetében a kérdéseket – mosolyodott el az asszony szégyenlősen. – Hogyan és mikor találkoztunk? És ha szeretem őt, akkor miért nem vagyok mellette még most, hetvenévesen sem? – Amanda ellépett Joseph mellől, és nekitámaszkodott a bricska kerekének. A szeme megtelt fájdalommal. – Darby még kislány koromban, Kentuckyban szegődött el apámhoz dolgozni. Amikor apám szedte a sátorfáját, és átköltözött nyugatra, Darby vele tartott. – Akkor tehát már kislány kora óta ismén őt? – Ó, igen. Amikor az apám meghalt, Darby a fivéremnél dolgozott tovább. Az évek során szinte családtaggá vált. Többet jelentett nekünk, mint egy béres. Joseph bólintott, hogy az asszony lássa, érti, mire gondol. Amanda megvonta a vállát. – Kentuckyi kislányként, felteszem, ön szerint sem voltam több egy önfejű kölyöknél. Joseph nagyon is el tudta képzelni ezt. Annyi idősen, mint Amanda, nem túl sok nő fenyeget meg egy férfit ostorral, amiért az rosszul bánt egy lóval. – Sosem találkoztam még olyan kentuckyival, aki ne volna egy kissé önfejű. A fiatalokat pedig, azt hiszem, mindenhol elég nehéz kordában tartani. – Én sokkal önfejűbb voltam másoknál, és aztán tizenhat éves koromban elkövettem egy végzetes hibát – sóhajtott Amanda remegve. – Egy nagyszájú, jóképű, fiatal lovász jött apámhoz dolgozni, akibe beleszerettem. Amikor teherbe estem, a lovászfiú kimutatta a foga fehérjét: tagadta, hogy bármi köze lett volna hozzám. Az apám szigorú, büszke ember volt. Ahelyett, hogy felvállalta volna a család becsületén esett szégyenfoltot, elzavart otthonról, hogy titokban szüljem meg a gyermekemet. A gyermeket örökbe adtuk, így otthon senki sem szerzett tudomást az egészről. Darby sem. CATHERINE ANDERSON 99 NYÁRI SZELLŐ

– Amikor hazaköltöztem, Darby megérezte, hogy szükségem van egy barátra. Nehéz idők voltak. Az apám képtelen volt megbocsátani. De Darby mindig mellettem állt. Nem beszélt túl sokat – mosolyodott el az asszony – de hát ö már csak ilyen. Minthogy akkoriban már érettebb voltam, kezdtem értékelni a csöndesség mögött rejtőző férfit. Darby a legnagyobb jóindulattal sem volt bőbeszédű charmeurnek nevezhető, de következetes volt és becsületes. És én beleszerettem. – És mit szólt ehhez az apja? – kérdezte Joseph. – Sosem tudta meg. De biztos vagyok benne, hogy ellenezte volna. Darbynak nem volt egyebe a lován és a nyergén kívül, az apám viszont egy földbirtokoshoz akart férjhez adni. De ez nem is számított. Ez a kapcsolat kezdettől fogva halálra volt ítélve. Amikor Darby végül megkérte a kezem, a válaszom csakis nem lehetett. – De miért? – vonta össze Joseph a szemöldökét. – Ha szerette, miért nem ment hozzá feleségül? – Pontosan azért, mert szerettem – válaszolta Amanda elfúló hangon, majd legyintett egyet. – Akkoriban így láttam jónak, Joseph. Romlott nő voltam-, feslett, ahogy akkoriban mondták. Teljes szívemből hittem, hogy Darby jobbat érdemel nálam. Egy olyan lányt, aki tiszta és érintetlen. – Ez marhaság. Amanda nevetett, és megvakarta az arcát szélütéstől remegő kezével. – Nos, igen, a mai eszemmel már úgy gondolom, hogy egy nő sokkal fontosabb dolgokat is vihet egy házasságba, mint a szüzességét, és nagyon sajnálom, hogy olyan szerencsétlen bolond voltam. De már nem tudok, rajta változtatni. Azt tettem, amiről akkoriban azt gondoltam, hogy helyes: feláldoztam magam a szerelemért. Akkoriban nem voltam több mint… mennyi is… tizennyolc? A lányok nagyon érzékenyek tudnak lenni abban a korban, nekem pedig nem volt anyám, aki helyreigazított volna. Ha élt volna az anyám, talán már először sem keveredem bajba. De nem élt. Az apám pedig gyűlölt, amiért bemocskoltam a jó hírét, és szégyent hoztam a családra. – Ez elég durván hangzik. – Az apám durva ember volt. Anyám halála majdnem felőrölte. Utána már nem tudott a régi lenni. De ez most nem is fontos. Amikor a szülés után hazatértem, az apám behívott a csűrbe, és ultimátumot adott. Azzal a feltétellel maradhattam a házában, ha ünnepélyesen megfogadom, hogy soha senkinek sem beszélek arról, hogy mi történt. Így aztán nem mondhattam meg Darbynak, miért nem lehetek a felesége. Csak annyit mondtam, hogy nem, és hagytam, hogy levonja a maga következtetéseit. Amanda szeme újra könnybe lábadt. – Darby persze levonta a maga következtetéseit, mármint hogy én nem viszonzom az érzelmeit. Ekkor meg is szakadt a barátságunk, és minden egyéb is, ami kialakult kettőnk között. Továbbra is az apámnál dolgozott, és velünk jött Coloradóba is, de kerülte a találkozást velem. Gondolom, fájdalmasan érintette, ha látnia kellett engem. – Miért mondja el mindezt most nekem? – tette föl a kérdést Joseph. – Azért, hogy teljesen, minden kétséget kizáróan biztos lehessen benne, nem én lőttem hátba Darby McClintocht – nézett mélyen a férfi szemébe Amanda. – Az öccsének, Davidnek a valódi gyilkost kellene üldöznie, és nem azzal vesztegetnie az idejét, hogy engem igyekszik a falhoz szorítani. Ez ésszerű magyarázatnak tűnt. – Van valami ötlete, hogy ki tehette? – Nem tudok segíteni önöknek – sóhajtott az asszony. – Darby ma is pont olyan őszinte és megbízható, mint ötvenkét évvel ezelőtt volt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy volnának ellenségei. – És mit gondol Henryről, Rachel apjáról? Neki voltak ellenségei? CATHERINE ANDERSON 100 NYÁRI SZELLŐ

– Amennyire én tudom, kettő is: én és Jeb Pritchard. Joseph csodálta a nőt az őszinteségéért. Amanda tudta, hogy azzal gyanúsítják, rálőtt Darbyra, és ennek ellenére sem szépítette a dolgokat. – Azt tudom, hogy Jebnek miért fordult fel a gyomra Henry láttán. De azzal nem vagyok igazán tisztában, hogy ön miért gyűlölte. – Én nem gyűlöltem őt, Joseph – mosolyodott el Amanda. – Haragudtam rá. Ez pedig elég nagy különbség. – Rendben, akkor mién: haragudott rá? Amanda egy pillanatra lehunyta a szemét. – Az igazat megvallva nem a Henry iránt érzett düh miatt, hanem az apám és a fivérem iránti ellenszenv miatt hagytam el a farmot. Kentuckyban is és itt is úgy dolgoztam, mint egy férfi – csak az lebegett a szemem előtt, hogy hátha visszaszerezhetem az apám tiszteletét irántam. De apám szemében fekete bárány maradtam a halála napjáig, örökre kiestem a kegyeiből. Nem tudja, milyen az: így élni, nap nap után. Nem tudja, milyen az, hazajönni a munkából a nap végén, és úgy ülni a vacsoraasztalnál, hogy az apja és a fivére egyetlen szóra sem méltatja. Nem tudja, milyen az, amikor minden ötletét elutasítják, de nem azért, mert használhatatlan, hanem azért, mert a magáé. Henryt úgy nevelték, hogy lenézzen engem. Én voltam az önfejű nagynéni, aki nem volt elég ügyes, és aki szégyent hozott a családra. – Henry tehát tudott a gyerekről? – Nem tudom biztosan. Valójában sosem mondta. De rideg és barátságtalan volt velem. Úgy tekintettem a feleségére, mint a lányomra, a gyermekeit pedig úgy szerettem, mintha a sajátjaim lettek volna. De ő sosem tudott felengedni velem szemben. Azt hiszem, azért nem, mert ezt nevelték bele egész életében. Száműzött voltam. Az apám semmit sem hagyott rám, amikor meghalt. Aztán meghalt az öcsém is, és ő is ugyanígy végrendelkezett. Az évek elszálltak fölöttem, az egészségem megromlott. – Lenézett a kezére. – A remegés akkor kezdődött. Megkértem Henryt, hogy adjon nekem havi apanázst az örökségéből. Nem földet vagy épületet kértem, csak egy kis pénzt, hogy ne jussak koldusbotra, amikor már nem leszek képes annyit dogozni, hogy megkeressem a napi betevőt. – De ő visszautasította a kérést. – Határozottan visszautasította – bólintott Amanda. – Ez az egész nem a pénzről szólt. Henry nagylelkű ember volt. De kötelességének érezte, hogy tiszteletben tartsa a nagyapja és az apja kívánságát, akik egy garast sem hagytak rám. Nem Henry dolga volt, hogy változtasson ezen. Az apám és a fivérem úgy ment el, hogy egy fillért sem hagyott rám. Henry nem szállhatott szembe a végakaratukkal. Joseph ebben a pillanatban tökéletesen megértette, hogy Amanda miért hagyta ott a farmot, és kezdett új életet. Ő maga is ezt tette volna a helyében. – Henry nem volt rossz ember – folytatta az asszony. – Csak ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, amelyet gyerekkorától belé neveltek. Ő mindenkivel szemben túlságosan lojális volt. Vegyük például Jeb Pritchardot. Henry fejet hajtott az előtt a gazember előtt. Egyszerűen nem tudta, hogyan viselkedjen vele, ahogy velem sem. – Sajnálom – mondta Joseph. Úgy gondolta, egyszer mindenki követhet el hibát az életében. Amanda pedig egy életen át fizetett azért a hibáért, amelyet elkövetett. – Nem volt szép az apjától, hogy nem tudott megbocsátani önnek. Amanda megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Az élet nem fenékig tejfel. Peter halála után aztán megérett a helyzet arra, hogy elköltözzem a családi farmról, és magam mögött hagyjam a múltat. Valójában évekkel azelőtt meg kellett volna már tennem, volt egy kis örökségem a nagyanyám révén, amelyből vettem egy kis földet. Nem túl nagy területet, de épp eleget hoz ahhoz, hogy életem végéig meg tudjak élni belőle, és ez a föld az enyém. Többé senki előtt sem kell meghunyászkodnom. Joseph nem tudta elképzelni, hogy Amanda bárki előtt is megalázkodna, de ezt a véleményét megtartotta magának. CATHERINE ANDERSON 101 NYÁRI SZELLŐ

– Ön tehát úgy gondolja, hogy Jeb Pritchard áll az unokaöccsét és a családját ért támadás hátterében? – Nem tudom bizonyítani, de igen, mindig is azt gondoltam, hogy Jeb volt a tettes. Joseph elővett egy doboz cigarettát. Amikor kiütött a dobozból egy szálat, Amanda odanyújtotta a kezét. – Ne legyen önző, én is kérek egy szálat. Joseph még soha életében nem találkozott olyan nővel, aki cigarettázott volna. – Kocsányon lóg a szeme, fiatalember. Akkor is így bámulna, ha egy férfi kért volna magától egy cigarettát? Joseph kivett egy szál Crosscutsot az asszonynak. – Egész életemben férfiak mellett dolgoztam – mondta Amanda, miután rágyújtott, és kifújta a füstöt. – Együtt izzadtam és káromkodtam velük, és nekem is olyan sérüléseim voltak, mint nekik. Azt hiszem, kijár nekem egy istenverte bagó, ha úgy tartja kedvem. Hát ez volt ő, Amanda. – Teljesen igaza van – nevetett Joseph. – És elnézését kérem. Csak nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy nő cigarettázzon. – Én nem csak egy nő vagyok, Joseph Paxton – vágott vissza az asszony. – Én egy igazi nő vagyok, erről ne feledkezzen meg. – Nem fogok – ígérte a férfi, és őszintén hitte is, amit mondott. Amanda Hollister egy ritka drágakő volt. – De volna még valami, amit szeretnék megkérdezni öntől. Talán nem annyira tartozik a tárgyhoz, de engem mégis nyugtalanít. – És mi lenne az? – Miért nem látogatta meg sosem az unokahúgát? Maga az egyetlen élő rokona. Amanda szeme elsötétült a fájdalomtól. – Meglátogattam. Közvetlenül azután, hogy magához tért a kómából, amikor még a doki kezelése alatt állt. Úgy szerettem azt a lányt, mintha a saját gyerekem lett volna. Persze hogy meglátogattam. – És mi történt? – kérdezte a férfi. Amanda remegő kézzel a szájához emelte a cigarettát. – Rám nézett, és sikítani kezdett. mikor Joseph nem sokkal később behajtotta Hollister-farmra, Rachel első kérdése az volt, hogy: – Hogy van Darby? A hatalmas, kék szemben tükröződő aggodalom arra késztette a férfit, hogy hazudjon: – Egyre jobban. Még gyenge, de már egészen biztos, hogy rendbe fog jönni. Szívós egy öregember. Rachel arcán mosoly terült szét, válla lejjebb ereszkedett a megkönnyebbüléstől. – Ó, annyira örülök! Átadta neki az üzenetemet? – Természetesen. De már nem kell sok idő, hogy visszatérjen ide, és akkor személyesen is elmondhatja neki, amit szeretne. Joseph úgy gondolta, semmi értelme, hogy Rachel halálra aggódja magát Darby miatt, mivel úgysem tudna semmit sem tenni az öregért. A munkafelügyelőnek végül is még mindig jó esélye van a felépülésre. Joseph úgy vélte, akkor is elég lesz őszintén elmondania az igazságot a lánynak, ha Darby állapota hirtelen rosszabbodna, és felmerülhetne, hogy meghal. A helyzet azonban szerencsére nem volt ennyire rossz. Rachel nagyon elégedett volt, amikor megtudta, hogy Joseph két centet kapott egy tucat tojásért, hármat egy fél kiló sajtért, és több mint egy pennyt ugyanannyi vajért. – Istenem, ezt meg hogy csinálta? Hisz az a nő a fogához ver minden garast.

A


Josephnek csak úgy hízott a mája a büszkeségtől. – Megfenyegettem, hogy kiülök a boltja elé a járdára, és egy pennyvel alámegyek az árának. Nagyon jól tudta, hogy elvenném a vevőit, és elesne a bevételtől, így aztán hamar belátta, hogy nincs más választása, mint megadni a kért összeget. – Hát így történt! – fintorgott Rachel, és újra a kezében tartott pénzt nézte. – Édes istenem, mennyi pénz! Így most vásárolgathatok egy kicsit. – Vásárolni? – Joseph az asztalnál ült, és Buddy fejét vakargatta. – És mi volna az, amire ilyen nagyon szüksége van? A férfi arra számított, hogy Rachel különféle női dolgokat sorol majd. Caitlin órákig tudott álmodozva, sóvárogva ülni a Montgomery Ward katalógusa fölött, mígnem aztán Ace a háta mögé lopakodott, és megrendelt minden átkozott holmit, amit a felesége kinézett magának. – Nem látta, mennyiért adja Simone a lisztet? – Öt centbe kerül kilója. – De hisz ez rablás! – forgatta a szemét Rachel. – Mit képzel az a nő? Nem egy bányavárosban élünk, ahol adagon felüli árat kérhet az alapélelmiszerekért. És mennyibe kerül az aszalt őszibarack? Josephnek gondolkoznia kellett. – Negyven cent kilója, ha jól emlékszem. – Negyven? – Rachel leült az asztalhoz egy füzettel és egy ceruzával a kezében. – Hát, akkor ez el is dőlt. Nem pazarolok rá ennyi pénzt. A só? – Múlt héten hat centet fizettem egy kilóért. – Maga most viccel? Mit csinál Gilpatrick azzal a töméntelen pénzzel? – Hát, nem tudom pontosan, de azt tudom, hogy Simone ma egy halványlila, fényes anyagból készült ruhát viselt, amelyben leginkább egy megrakott szekérhez hasonlított. Rachel – nem túl nőiesen – hahotázni kezdett, és a szája elé kapta a kezét. – Jaj, ne haragudjon – nevetett továbbra is. – Egy szekérhez? Ó, istenem! – Képzelje csak el, mennyibe kerülhetett a ruhaanyag. Egy ekkora csípő befedéséhez nem elég egy kis mintadarab a szövetből. Az az asszony alig tudott kipréselődni a bejárati ajtón. Egy pillanatig azt hittem, hogy. beszorul, szét is néztem az üzletben, hogy hol találok egy kis zsírt, amellyel be tudnám kenni, hogy ki tudjon csusszanni az ajtón. Rachel újra kacagni kezdett. – Elég! – kiáltotta, majd hátradőlt a székben, eldobta a ceruzáját, és úgy nevetett, hogy már a könnyei is folytak. – Még mindig beleszimatol a levegőbe? – És kitágítja az orrcimpáit – bólintott Joseph. – És úgy csücsöríti az ajkát, mintha valaki kutyaürüléket dugott volna a szájába. Rachelből újra kibuggyant a nevetés, karcsú kezét a hasához szorította, és hirtelen lejjebb csúszott a széken, Joseph abban a pillanatban minden kétséget kizáróan tudta, hogy soha életében nem látott még szebb nőt. A felfedezés halálra rémítette. Az anyja mindig figyelmeztette, hogy az életben a legjobb dolgok akkor történnek, amikor az ember a legkevésbé számít rá. Na jó, de mi van akkor, ha az ember még nem készült fel rá? Kedvelte Rachelt, és nem volt kérdéses, hogy reménytelenül vonzódik hozzá. De az nem lehet, hogy egy férfi ilyen gyorsan – végzetesen és véglegesen – beleszeressen valakibe. – Mi történt? – kérdezte a lány a könnyeket törölgetve az arcáról. – Hirtelen úgy elkomorult. Joseph egykettőre kigondolta a választ: – Csak azon gondolkoztam, hogy milyen kegyetlen az élet. Itt van ön, aki minden pénzt beoszt, hogy Gilpatricknál vásárolhasson. S miért? Azért, hogy Simone olyan ruhákra pazarolhassa, amelyekben leginkább egy istállóajtóhoz hasonlít. Ez nem igazság CATHERINE ANDERSON 103 NYÁRI SZELLŐ

– Nem kellett volna így nevetnem – mondta Rachel, de látszott rajta, mennyire koncentrál, hogy ki ne buggyanjon belőle újra a nevetés. – Egy nap én is öreg és kövér leszek, és én is egy megrakott szekérhez hasonlítok majd, ha fényes puplinanyagból varrt ruhát veszek fel. Különösen, ha levendulaszínűt választok – rázta meg a fejét. – A moletteknek jobban áll a sötét szín. – Levendula? Ez az a halványlila szín? – Joseph nem tudta elképzelni, hogy Rachel valaha is elhízzon, de ha ez mégis bekövetkezne, akkor is szép nő maradna – ebben teljesen biztos volt. – Maguk, nők mindenre kitalálnak egy új szót. Mi a baj a halványlilával? – A lila sötét szín. A levendula sokkal világosabb árnyalatú. Joseph szerint a lila az lila volt. Rachel” nekifogott a bevásárlólista elkészítésének. – Egyik sem égetően fontos. Elég lesz akkor megvennie őket, amikor legközelebb úgyis bemenne a városba. Csak van egypár dolog, amiből már igen kevés van itthon. Ha elkészülök a listával, már adom is hozzá a pénzt – nézett fel. – Megtenné, hogy a mai bevételt beviszi a bankba? – Természetesen. Rachel nem teketóriázott sokat a lista elkészítésével. Amikor kész volt, a papírt az aznapi bevétellel együtt áttolta az asztalon a férfinak. – Ezekkel elleszek egy ideig. Joseph átfutotta a listát. A lány kézírása könnyed és elegáns volt, pont olyan szép, mint ő maga, ráadásul a helyesírása is tökéletes volt. Aztán megakadt a szeme az egyik soron: 'agyma. – Ez mi akar lenni? – Hagyma. – Kifelejtette a h betűt. Rachel elsápadt, majd felpattant az asztal mellől. – Megírom azt a váltót, még mielőtt elfeledkeznék róla. Visszaült az asztalhoz, kinyitott egy nagy, piros könyvet, majd mélyen fölé hajolva írni kezdett. – Úgy hiszem, ez fedezni fogja a kiadásokat – mondta, amikor pár pillanat múlva átnyújtotta a férfinak a váltót. – Félretehet belőle valamennyit a következő hétre is. A váltót két dollárról állította ki, amiből bőven kiteltek a listán szereplő cikkek, sőt egypár szükségtelen apróságra is tellett még belőle. Ami Josephet zavarta, az a lány aláírása volt: Rac’el 'Ollister. Mindkét h betűt kihagyta a nevéből. – Hogy írja a nevét, Rachel? – nézett a lányra átható pillantással. Rachel felállt az asztaltól, és hátat fordított a férfinak. – Jaj, istenem, hogy szalad az idő! Neki kell kezdenem a vacsorakészítésnek – hadarta még mindig háttal állva. Joseph zavart tekintettel nézett utána. A lány testtartása azt sugallta, hogy valami nagyon felzaklatta, de a férfinak fogalma sem volt róla, mi lehetett az. Aztán újra a bevásárlólistára pillantott, amelynek a legtetejére Rachel a következő szavakat írta, és húzta alá: 'eti bevásárlólista. Onnan is hiányzott a h betű. Miért kerüli ennek a betűnek a használatát? Joseph egy percig sem gondolta, hogy a lány ne tudná helyesen leírni a nevét, vagy bármelyik szót. A helyesírása tökéletes volt. És minden egyes hiányzó h-t egy aposztróffal helyettesített. Tehát tudatosan hagyta ki őket. Valamilyen – Joseph által ismeretlen – okból Rachel egyszerűen nem használta ezt a betűt.


em sokkal vacsora után Joseph mintha David hangját hallotta volna beszűrődni a házba. Rachel úgy ugrott fel, mintha tűvel szúrták volna meg. – Hallotta? – Igen – állt fel a férfi az asztaltól. – Ez az öcsém, David. De hol a pokolban lehet? – Közelebb ment a konyha és az ebédlő közötti átjáróhoz. – Á, a ház oldalánál van, annál az ablaknál, amelyet betörtem. – Joseph sóhajtva tette le a könyvet, amelyet olvasott. Tom Sawyer, Joe Harper és Huck épp ekkor ébredt rá, hogy nem való nekik a „normális” társadalom, ezért megszöktek a Jackson-szigetre, hogy kalózként éljenek a Mississippin. – Jobb, ha megyek, és megnézem, mit akar – mondta, és elindult a fürdőszobába, hogy kihozza a szalmazsákra dobott kabátját. – Nem bánja, ha behívom az öcsémet? – nézett kérdőn a lányra, amikor visszaért a konyhába. – Úgy érti, ide? – nézett Rachel az ajtóra. Joseph rájött, mekkora ostobaságot kérdezett: egyértelmű, hogy a lány viszolyogva fogadná, ha egy idegen férfi lépne a házba. Csak hát – Rachel annyira normálisan viselkedett idebent, a konyhában, hogy Joseph meg is feledkezett róla, mennyire retteg mindentől, ami a ház falain kívül esik. – Felejtse el – vette föl a kabátját. – Pár perc, és újra itt vagyok. – Hívja be nyugodtan – tette csípőre Rachel a kezét. – Végül is az öccséről van szó, aki ráadásul a város seriffje. Minden rendben lesz. David teljesen biztonságos. Biztonságos. Joseph megállt az átjárónál, és visszafordult. Nem akarta ilyen tempóban, ennyi mindennel terhelni a lányt. – Semmi baj. Legalább el tudok szívni egy cigarettát, amíg kint vagyok. – Ne, kérem! Örülnék, ha az öccse bejönne egy kicsit. Csak segítse be az ablakon keresztül, ha az úgy megfelel. Jobb szeretném, ha csak ezt az egy ajtót nyitnánk ki, mert ez a házba nyílik. Vagyis nem kívülre, a szabadba, gondolta Joseph. Ennyit a terveiről. Arról ábrándozik, hogy udvart épít ennek a lánynak, aki már attól is feszült lesz, ha egy külső ajtót kell kinyitnia. – David valószínűleg csak valami hivatalos ügyet akar velem megbeszélni. Bizonyára unalmasnak találná. – Ne, Joseph, tényleg. Szeretném, ha behívná. Kérem. Joseph látta, hogy a lány szíve a torkában dobog, és tudta, hogy a hideg is kirázza ettől a helyzettől. De talán pont erre volt szüksége. – Biztos benne? – Igen. Hívja csak be. Felteszek egy kis kávét – bólintott Rachel. Joseph fogott egy lámpát, és kilépett az ebédlőbe. Hallotta, ahogy kattan mögötte a zár. Ez már magában is igazolta a lány betegségének tényét. Hiszen csak pár percre hagyja magára, de Rachel még ezt a rövidke időt sem tudja elképzelni a barikád által nyújtott biztonság nélkül. David a tornác egyik oszlopához kötötte a lovát, és éppen rágyújtott egy cigarettára, amikor Joseph megjelent a ház sarkánál. – Szia! – üdvözölte Josephet. – Mi szél hozott ide ilyen későn? – Joseph próbálta kivenni a sötétben az öccse vonásait. – Ideje, hogy újra benézzek a gyanúsítottaimhoz. Csak meg akartam kérdezni, nem tartanál-e velem holnap is. Remélem, több szomszédos farmot is sikerül meglátogatnom, hogy kikérdezzem a tulajdonosokat és a béreseiket, na és persze benéznék újra Pritchardhoz és

N


Amanda Hollisterhez is. Ace azt mondja, neki már törzshelye van a tornác lépcsőjén, és szívesen elücsörög itt egy darabig. – Ha neki nincs ellenére – nevetett Joseph –, akkor, azt hiszem, semmi akadálya, hogy veled tartsak. Attól nem tartanék, ha egyedül járnád be a környező farmokat, hogy beszélj a gazdákkal és a béresekkel, de a Pritchardokhoz, azt hiszem, jobb, ha veled megyek. Joseph részletesen beszámolt az Amanda Hollisterrel folytatott beszélgetéséről. – Amanda szerint Jeb ölte meg Henryt és a családját, és azt sem tartja elképzelhetetlennek, hogy ő lőtte hátba Darbyt is. – Gondolod, hogy igazat beszél? – kérdezte David. – Az a nő szereti Darby McClintocht – vonta meg Joseph a vállát a kigombolt kabátban. – Mérget vennék rá, hogy az igazat mondta a Henry és a közte kialakult vitáról is. David elgondolkozott ezen egy darabig. – Hát, akkor csak Jebre és a fiaira koncentrálok. Ha ő lőtte hátba Darbyt, előbb-utóbb sorra kerül Rachel kisasszony is. Még jó, hogy sátrat vertél ezen a helyen. – Valójában egy kicsit már többről van itt szó, mint táborozásról. Vacsoráztál már? – Még nem. Vasárnap sokáig dolgozom; megvárom, míg az összes farmer hazamegy a városból. De Caitlin mindig hagy nekem valamit a tűzhelyen. Joseph vállon veregette az öccsét. – Mi épp most szedtük le az asztalt. Rachel megfőzött egypár vastagra vágott szalonnát, megforgatta lisztben, és kisütötte őket. Van még krumplipüré, házilag elrakott kukorica, deszszertnek ropogósra sütött almás süti és friss kávé is. – Ne kábíts! – Annyira azért nem vagyok aljas – vigyorodott el Joseph. – Én meg még sajnáltalak, hogy egy őrült nővel vagy összezárva. Egy szavad se lehet, ha még főz is rád. Joseph nem is akart panaszkodni. – Gyere be. Igaz, még mindig elég körülményesen lehet csak bejutni a házba: tolvaj módjára, az ablakon keresztül. Amikor bemásztak Henry és Marie Hollister hálószobájába, David szemmel láthatóan megborzongott. Joseph felemelte a lámpát, hogy lássák, hova lépnek. – Hátborzongató. Mintha az itt lakók épp csak kiszaladtak volna valahová, és bármelyik pillanatban újra betoppanhatnának – jegyezte meg David. – Tudom. A ház legnagyobb részében megállt az idő. De hátul, a konyha teljesen hétköznapi, majd meglátod. – Biztos vagy benne, hogy az a nő látni akar engem? Az a nő? Joseph előtt megjelent Rachel csinos arca, és már előre élvezte, hogy az öccse mennyire meg fog lepődni, ha meglátja. – Ha nem akarna látni, nem hívott volna be – bizonygatta Davidnek, miközben végigmentek a folyosón. achel majd kiugrott a bőréből ijedtében, amikor Joseph bekopogott az ajtón. Buddy ugrálni kezdett, és vidám csaholásba fogott. Ez csakis Joseph lehet, nyugtatta magát a lány. És mégis: annak ellenére, hogy a kutya azonosította a fal túloldalán álló személyt, Rachelnek bizonyosságot kellett szereznie. – Maga az, Joseph? – Igen, kedves, én vagyok. Ki más lehetne? Rachel megfogta a reteszként használt deszkát, hogy kinyissa az ajtót, de nem tudta befejezni a mozdulatot. Joseph nincs egyedül. Az öccse, egy teljesen idegen ember is vele van. Pár perce, amikor még amellett erősködött, hogy hívják be ezt az embert, sokkal bátrabbnak

R


érezte magát. Persze. Mert akkor még Joseph is vele volt. A dolgok valahogy nem voltak olyan félelmetesek az ő közelében. – Biztos vagy benne, hogy nem lesz ebből baj? – kérdezte egy ismeretlen hang az ajtó mögött. – Persze hogy nem. Gondolod, hogy különben behívtalak volna? – hallatszott Joseph válasza. Rachel leemelte a reteszként használt deszkát, de arra már nem volt képes, hogy ki is nyissa az ajtót. Hátrált pár lépést, a dereka köré fonta a karját, és kikiáltott: – Nyitva van, Joseph. Bejöhetnek. Az ajtó nyikorogva kinyílt, majd Joseph szőke haja jelent meg a nyílásban. Ragyogó kék szemével kérdőn a lányra nézett, mielőtt teljesen kinyitotta volna az ajtót. A következő pillanatban Rachel azt vette észre, hogy egy idegen áll a konyhájában. A vendég körülbelül olyan magas volt, mint Joseph, báránybőrből készült kabátját felhajtott gallérral viselte, Stetson kalapja a feje búbjától a füle tetejéig eltakarta. Josephével ellentétben az ő haja majdnem kopaszra volt nyírva. A szeme színét nem lehetett megállapítani, de aztán a férfi feljebb lökte a kalapja karimáját, így Rachel belenézhetett a szemébe. Joseph kék szeme nézett vissza rá. És az arca is nagyon hasonlított az övéhez. Nem volt ugyan annyira jóképű, mint ő, de neki is hosszú orra, hangsúlyos arccsontja és erős álla volt. – Hello! – üdvözölte a férfi, és levette a kalapját. Rachel ránézett, s azon gondolkozott, vajon mi a csudától félt. Ez a férfi igazán helyes. Az arca kisfiúsán puhának tűnt Joseph határozott, de mégis finom vonásaival szemben. – Hello. Maga bizonyára David. A férfi csodálkozva nézett Josephre, aztán széles mosoly terült el az arcán. – Igen, kisasszony. Én volnék. Joseph visszatolta a reteszt, vállon veregette az öccsét, és azt mondta: – Vedd le a kabátodat. Rachel, ígértem Davidnek egy kis vacsorát. Ugye rengeteg maradt még? – Persze. – Rachel elvette David kabátját, melyen még érződött a fagyos éjszakai levegő. Végighúzta a kezét a bőrön. Az illata is kinti illat volt. – David, kérem, foglaljon helyet az asztalnál. A vacsora még meleg, és nagyon szívesen látom. A két férfi asztalhoz ült, Rachel pedig a konyhában sürgölődött. Letett egy tányért David elé. A torkában a boldogság ízét érezte, és ez a csodálatos, melengető érzés hamar átjárta az egész testét. Egy vendég van nála – és egyáltalán nem érzi, hogy nehéz lenne levegőt vennie. David idegen volt, igen, de nem teljesen. Joseph öccse volt, és Caitlin sógora. Rachel szinte úgy érezte, mintha ismerné. Amint David nekilátott a vacsorának, Rachel is leült az asztalhoz. Joseph már épp kifogyott a szóból, és némán üldögélt. Amikor a lány leült vele szemben, a férfi odatolta elé a Tom Sawyer kalandjait – Nincs kedve olvasni nekünk, kedves? David nem ismén ezt a történetet. – De már elolvastuk az első részt – ellenkezett Rachel. – De pont egy jó résznél járunk – válaszolta Joseph. – Higgye el, tetszeni fog neki. Rachel végigsimította a lapokat, és olvasni kezdett. A viszonylagos csöndben hallotta, ahogy David állkapcsa kattog rágás közben, mint ahogy Josephé is szokott – s ettől határtalan nyugalom töltötte el. Tom hazament a Jackson-szigetről az éjszaka leple alatt, hogy üzenetet hagyjon Polly néninek, amelyben megnyugtatja, hogy még életben van. Csakhogy amikor belépett a házba, meghallotta, ahogy a nagynénje és Harper asszony az ő temetését beszéli meg éppen. Tom visszatért a szigetre, ahol a barátaival elhatározták, hogy visszalopakodnak a városba, és részt vesznek a saját temetésükön, anélkül, hogy kiderülne, nem is haltak meg.


Rachel lapozás közben észrevette, hogy David abbahagyta az evést. Felnézve azt látta, hogy a férfi őt bámulja. – Talán nem ízlik az étel? – kérdezte. David összerándult, és enni kezdett. – De igen, hölgyem – felelte teli szájjal. – Az étel finom. Csak még sosem hallottam olyat, hogy valaki ott legyen a saját temetésén. Rachel elmosolyodott, és tovább olvasott. Az iskolában minden tanuló irigyelte Tomot és a barátait, de Tomnak még mindig nem sikerült elnyernie Becky szívét. – Ki az a Becky? – szólt közbe David. Joseph röviden elmesélte a történet addigi eseményeit, aztán jelzett Rachelnek, hogy folytassa az olvasást. Tom Sawyer rajtakapta Beckyt, aki az iskolaigazgató könyvét olvasta éppen, és úgy megijesztette, hogy az meglepetésében ugrott egy nagyot, és leejtette a könyvet. Aznap délután az iskolaigazgató felelősségre vonta Beckyt a történtek miatt, de akkor Tom előállt, és magára vállalta a bűntettet. Így végül ő kapta meg a Beckynek kijáró büntetést, és ezzel kivívta magának a lány figyelmét. – Hogy mi mindenre képes egy szerelmes férfi! – jegyezte meg David. – Hallgass! – szólt rá Joseph. – így nem lehet olvasni. David Rachel ropogós almadesszertjénél tartott éppen, amikor a történetben megkezdődött Muff Potter pere. A városban mindenki meg volt győződve az ártatlan öregember bűnösségéről. Tom és Huck vétkesnek érezték magukat, mert ők a saját szemükkel látták, hogy Indián Joe ölte meg a doktort, és tudták, hogy Muff ártatlan. A lelkifurdalásuk csak nőtt, amikor Muff megköszönte nekik, amiért mindig olyan kedvesek voltak vele. David elővette az óráját, és megnézte az időt. – Nagyon jól érzem magam – mondta –, de ha most nem indulok haza, akkor holnap reggel a saját lábamban fogok felbukni. Már kilenc is elmúlt. Rachel becsukta a könyvet. Az elmúlt években soha nem kellett aggódnia az idő múlása miatt. – Örülök, hogy itt volt – fordult Davidhez. – Remélem, máskor is meglátogat. David kinyújtotta a kezét, és megütögette a könyvet: – Úgy lesz. De addig is: nélkülem egy sort se olvasson ebből! – Szó sem lehet róla – ellenkezett Joseph. – Hacsak át nem jössz holnap este is, hogy meghallgasd a folytatást. Nem fogok miattad várni egy hetet vagy ki tudja, mennyit. Megegyeztek, hogy David másnap este is átmegy vacsorára, de egy kicsit korábban, hogy együtt ehessen Rachellel és Joseph-fel. Azt is elhatározták, hogy vacsora után folytatják a felolvasást a könyvből. Joseph kikíséri:e az öccsét, és magával vitte Buddyt is, hogy futkározhasson még egy kicsit lefekvés előtt. Rachel ezalatt összepakolt a konyhában, elmosta az edényeket, és betette az ételt a jégszekrénybe. Épp az asztalt rendezgette, amikor Joseph kopogtatott az átjárónál. Tudta, hogy fölöslegesen aggódik, mégsem tudta megállni, hogy át ne szaladjon a szobán, rá ne tapassza a fülét az ajtóra, és meg ne kérdezze: – Maga az, Joseph? – Nem, Indián Joe vagyok – szólt vissza Joseph. Ezt Buddy sem hagyhatta szó nélkül: hangos vakkantásokkal válaszolt. Rachel kuncogva emelte le a reteszt, hogy beengedje Josephet és a nyomában szaglászó kutyát a szobába. – Hát – kezdte Joseph –, ez jó kis este volt. Azt hiszem, David is Tom Sawyer-rajongó lett. – Megfordult, és bereteszelte az ajtót. – Most, hogy már ilyen jól el van itt barikádozva, öszszeszedem a szalmazsákom, és ma éjjel újra az ebédlőben alszom. – De ott nincs fűtés.


– Amióta beszereztem egy szélfogót, akár a legnagyobb téli hidegben is kint alszom. Buddyval elleszünk. Nem lenne helyénvaló, ha mi ketten egy helyiségben töltenénk az éjszakát – nézett a lányra jelentőségteljesen. Rachel nem tartotta zavarónak az ötletet. – De senki sem fogja megtudni, Joseph. – Én tudni fogok róla. – Akkor aludjon a fürdőszobában. Az egy másik helyiség, és ott sokkal melegebb is van. – Még mindig fél? – vonta fel a szemöldökét a férfi. Most, hogy a konyha és az ebédlő között az elreteszelt ajtó megfelelő védelmet biztosított, Rachel már sokkal nagyobb biztonságban érezte magát. – Egy kicsit igen – válaszolta mégis, és ezzel nem hazudott túl nagyot. Egy kicsit ugyanis mindig nyugtalannak érezte magát. – Sokkal nyugodtabban tudnék aludni, ha itt maradna velem. – Biztos benne? Rachel még soha semmiben sem volt ennyire biztos.

Tizenkettedik fejezet

ásnap délután David rettentő dühös lett, amikor Joseph bevallotta neki, hogy előző nap elhallgatta előle az Amanda Hollisterrel folytatott beszélgetés egy részét. – Rachel megpillantotta, és sikítozni kezdett? – David Joseph mellé irányította a lovát, és szemrehányóan nézett a bátyjára. –És ezt csak azután közlöd velem, hogy tíz percig kínlódtam Jeb Pritcharddal? – Ne haragudj, nem gondoltam, hogy ez fontos lehet, amikor tegnap éjjel beszéltünk. – Nem gondoltad, hogy fontos lehet? Nagyon is jól tudtad, hogy mit jelent ez, Joseph. Rachel látott valamit aznap, valamit, amire talán nem is emlékszik, aztán pedig halálra rémült, amikor meglátta a nagynénjét. – Nehéz ezt elhinnem – vitatkozott Joseph. – Tisztában vagyok vele, hogy ez lenne a kézenfekvő következtetés, David. De emlékszel, mit mondtál? A kézenfekvő és logikus válasz nem mindig a jó válasz. Van valami abban az idős asszonyban. Nem tehetek róla, de kedvelem azt a nőt. És egyszerűen nem tudom elhinni, hogy gyilkos lenne. – Hát, én meg el tudom hinni. Amanda Hollister magának akarja azt a farmot. – És miért? Amanda idős, szélütött asszony. Nincs törvényes örököse. Tudom, hogy vannak emberek, akik érzelmi alapon ragaszkodnak bizonyos földekhez, amelyek már generációk óta az ő családjuké, de hogy valaki ilyen alapon gyilkosságra vetemedjen… Sajnálom. Az elején még hihető volt ez az elmélet, de most, hogy már ismerem Amandát, nem tudom ezt hinni. – Még jó, hogy nem vagy a törvény embere. Sosem találkoztam még ilyen puhány alakkal, mint amilyen te vagy. – Muszáj összevesznünk csak azért, mert valamiben különbözik a véleményünk? – nézett Joseph összeszűkült szemmel az öccsére. – Nincs azzal semmi baj, ha valaki érzelgős, Joseph – nevetett fel David a fejét rázva. – Én nem vagyok érzelgős. Tiszta fejjel gondolkozom, csak néha jobban meg tudom ítélni az embereket, mint te. – Épp ellenkezőleg!

M


– A fenébe is, David! – hajolt rá a lova nyakára Joseph. –A nyakamat teszem rá, hogy az az öregasszony szerelmes Darby McClintochba. Figyeltem az arcát, miközben beszélt. Ilyen mély érzelmeket és őszinte sajnálatot senki sem tud tettetni. Ha el is tekintünk a paralízistől: hogy lőhette volna le a férfit, akit szeret? – Rendben, rendben – emelte fel David a kezét. – Akkor meg miért mondtad el, hogy Rachel sikoltozott, és miért zavartad össze ezzel a gondolataimat? Joseph káromkodott egyet, és elővette a Crosscuts cigarettáját. – Mert van még valami. – Még valami? – dörrent a bátyjára David ingerülten. – Akkor ki vele! Minden információra szükségem van ahhoz, hogy meg tudjam oldani ezt az ügyet, Joseph. Nem csak azokra, amelyekkel kapcsolatban úgy döntesz, hogy megosztod velem. – Rachelnek kitűnő a helyesírása – kezdte Joseph. – Hallottad olvasni tegnap este. Kiváló érzéke van a nyelvtanhoz. – És mi köze van ennek ahhoz, hogy sikoltozni kezdett, amikor meglátta Amandát? – Ha nem szakítanál félbe, és figyelnél, talán el tudnám mondani. – Josephnek kiszáradt a szája, mert tudta, hogy az öccse milyen következtetéseket fog levonni, ha egyszer elmondja neki, amit akar. – Rachel nem tudja leírni rendesen a nevét. David meglökte Stetson kalapja kanmáját, és értetlenül nézett Josephre. – Kihagyja az összes h betűt. Amikor aláírt egy váltót, a Rachelt Racelnek írta. És a Hollisterből is kihagyta a h-t. Ami pedig még ennél is furább, hogy mindezt tudatosan csinálja. Minden betűhiányt egy aposztróffal jelöl. – Megkérdezted tőle, hogy miért? – Nem válaszolt. – Joseph szája újra kiszáradt. – Miért száműzi a h betűket? – Talán mert azzal kezdődik a vezetékneve, és mert Amanda Hollister hidegvérrel megölte a családját? Joseph megdörzsölte a szemét. – Tudtam, hogy ezt fogod gondolni, mert nekem is ez volt az első gondolatom. De olyan érzésem van, mintha valami még hiányozna. Valami, ami itt van az orrom előtt, csak nem veszem észre. – Sajnálom, Joseph – sóhajtott David. – Tudom, hogy kedveled azt az öregasszonyt, de azt hiszem, újra ki kell kérdeznem. – Tudom. – Joseph tényleg tisztában volt vele. A bizonyítékok Amanda ellen szóltak. David csapnivaló seriff lett volna, ha ezt figyelmen kívül hagyná. – Ha nem bánod, ez alkalommal egymagam mennék el hozzá – mondta David. – Miért? Attól tartasz, hogy nem tudnék nyugton maradni? – Nem azért – válaszolta David. – Csak úgy gondolom, így könnyebb lesz neked. Megvan rá az esély, hogy elfajulnak a dolgok, te pedig – számomra teljesen érthetetlen okból – kedveled azt a nőt. iután elbúcsúzott Davidtől, Joseph belovagolt a városba, hogy benézzen a kovácsműhelybe. Bubba épp a Rachel udvarába készülő vasrács tetőn dolgozott, amikor Joseph megérkezett hozzá. – Tehát ügy döntöttél, hogy nekilátsz a tető elkészítésének? – kérdezte Joseph. – Az emberek hamarosan megjelennek majd a kövekkel – vigyorodott el Bubba –, úgyhogy jobb, ha te is ráveszed magad a munkára. – Én még a vasrácsos ajtókat sem állítottam be. – Akkor jobb, ha nekikezdesz, fiam. A dolgok egyetlen percet sem várhatnak, ha Sue Ellen áll a kormánynál. Hamarosan itt a tavasz. Szagolj csak bele a levegőbe! Sue Ellen mindennap

M


figyelmeztet, hogy Rachel kisasszony annyival kevesebbet élvezhet a napsütésből, amennyit mi késlekedünk a munkával. – Nagyra értékelem, amit tesztek – vallotta be Joseph. Bubba visszament, hogy újabb ütéseket mérjen a tűzhely melletti üllőn fekvő, vörösen izzó vasrácsra. – Nem érted tesszük. És majd meglátjuk, mennyire leszel hálás, amikor hajnaltól napnyugtáig a falakat kell építened. – Remélem, a fivéreim besegítenek majd. – Josephnek eszébe jutott az első kandalló, amelyet a testvéreivel építettek Ace udvarán. Közben jött egy zivatar, és az egész istenverte építmény romba dőlt. Remélhetőleg a fiúk azóta többet tudnak már arról, hogyan kell a habarcscsal dolgozni. – Felhúzzuk azt a falat egykettőre. – Remélem, mert különben Sue Ellen ott terem, és ő maga építi fel. Fogalmam sincs, hogy van abban a vékony, kis asszonyban ennyi erő. A nők leginkább nyughatatlan energiabombákhoz hasonlítanak, amelyek sosem állnak le. Joseph és Bubba részletesen átbeszélték az udvarral kapcsolatos terveket. Joseph úgy gondolta, télvíz idején a lánynak jól jönne egy fedett tornác, ezért nem akarta lebontani a jelenlegit. – Miért nem építjük körbe? – tette fel a kérdést Bubba. – Az lenne a legegyszerűbb, ha körbezárnánk a hátsó kertet, s az udvarnak csak három fala lenne, a negyedik maga a ház fala volna. A tornác így az udvar része lehetne. Ha az eresznél alacsonyabbra építitek a kőfalat, akkor egy olyan rácsot készítenék, amely faltól falig érne, de csak addig, amíg el nem érjük az ereszt és a tartóoszlopokat. Onnantól már különálló fémrudakkal hidalnánk át a távolságot a házfalig, így kikerülhetnénk a tartóoszlopokat. – A kőfalakat tehát a ház sarkához építenénk? – A tető pedig bejönne a tornác eresze alatt, egészen a ház faláig – bólintott Bubba. – Amikor Rachel kisasszony felnéz, faltól falig érő vasrácsot fog látni, csak a tornác tetőszerkezete alatt. – Jó ötlet – egyezett bele Joseph. – Akkor ezt meg is beszéltük. mikor Joseph fél órával később megérkezett az Eden-farmra, Darby épp egy csésze húslevest kortyolgatott az ágyban ülve. Az öreg munkafelügyelő arca erőtlen mosolyban ráncolódott össze, amikor meglátta a látogatóját. – Joseph! – üdvözölte. – Amikor legutóbb találkoztunk, az arcod ópiumfelhőben úszkált. – Na, igen. De ahogy látom, már eloszlottak a felhők. Most úgy csillog a szemed, mint egy foltos kölyökkutyáé. – Joseph levette a kalapját, és rávigyorgott az ágy mellé húzott széken kuporgó Esára. – A beteged ma már egész jól fest, öcskös. Irtó jó ápolószemélyzet vagy. – És akkor azt még nem is említetted, hogy milyen jó marhapásztor vagyok – élcelődött Esa. – Két ellésnél is segédkeztem ma reggel. – Volt valami probléma Johnnyval? – érdeklődött Joseph. – Bart szerint sokkal jobban dolgozik, amióta a múltkor megfenyegetted, hogy megvonod a bérét – nyugtatta meg a bátyját Esa. – Szóval minden téren csak jó hírrel tudok szolgálni. – Jobb lett volna, ha két Bart szegődik el hozzám – sóhajtott Joseph. – Sajnos nem egyforma a béresek munkamorálja. És mi történt még errefelé? – A doki úgy két órája ment el – vigyorodott el Esa. – Azt mondta, Darbynak nagyon jó esélye van az életben maradásra. Tíz dollárt tettem föl arra, hogy a jóslata nem fog bejönni. A doki imád fogadni, úgyhogy most bement a városba újabb fogadásokat kötni. Ha a városiak nagy része a doki prognózisára voksol, hatalmasat fogok kaszálni, ha Darby hirtelen rosszabbul lesz. Joseph felnevetett. Kimondhatatlanul örült, hogy Darbyt ülni látja. – Nem gondolod, hogy saját magad ellen fogadtál, Esa? Hisz te ápolod a beteget.

A


– Mintha egyszerre fogadnék és kötnék ellenfogadást? Vigyázni fogok erre a vén szivarra – ígérte, aztán kezet nyújtott Josephnek. – Te kire fogadsz, Darbyra vagy a kaszásra? Joseph benyúlt a zsebébe, és elővett egy arany tízdollárost. – Én Darbyra fogadok. Az öreg nagyon makacs ember; szerintem már csak azért is életben fog maradni, hogy borsot törjön az orrod alá. Darby remegő kézzel tette le a húsleveses csészét az éjjeliszekrényre. – Nekem is van egy tízesem. Fogadhatok magamra? – A francba is, nem! – ellenkezett Esa. – Akkor már csak azért: is életben maradna, hogy bezsebelje a pénzt! Darby fölnevetett, majd a hasára szorította a kezét, mert a rázkódástól fájdalom hasított belé. – Isten a megmondhatója, hogy mekkora csoda lesz, ha ezt túlélem. Ez a fiú még arra is képes, hogy megmérgezze a levesem – viccelődött, de aztán elkomolyodva nézett Josephre. – Hogy van az én kicsi lánykám? – Jól – felelte Joseph. – Egész jól kijövünk egymással, már ha eltekintünk attól, hogy ellopta a kutyámat. – A kutyádat? – nézett rá Darby értetlenül. Joseph elsorolta, mi minden történt Darby sebesülése óta. – Azt hiszem, Buddy szerelmes. Rachel kisasszony nemcsak csinosabb és kedvesebb nálam, de ráadásul jobban is főz, mint én. Nem kelhetek vele versenyre. Darby felsóhajtott, letette a fejét a párnára, és lehunyta a szemét. – Nagyon vigyázz rá, Joseph. Bárki is lőtt rám, a következő célpontja a lány lesz. – Még egyszer sem hagytam magára – biztosította Joseph az öreget. – Ha dolgom akad, a bátyám, Ace áll őrt a tornácon. Ekkor Esa elnézést kért, és felállt, hogy a vacsora után nézzen. Joseph leült az öccse helyére, és megfogta Darby karját. – Mennyire vagy fáradt? Tudsz beszélni a lövöldözésről, öreg? – Nem láttam, hogy ki volt, ha erre akarsz kilyukadni – pislogott Darby. – Bárcsak láttam volna! Akkor felcsatolnám a pisztolyomat, és én magam keresném meg a gazembert. – Davidnek nincs semmi bizonyítéka – bólintott Joseph –, de már kétszer is voltunk a Pritchard-farmon, főleg, hogy felbosszantsuk azt a vén tagot. Abban bízunk, hogy csinál valami hülyeséget, amivel lebuktatja magát. Joseph itt elhallgatott egy pillanatra, aztán vonakodva hozzátette: – A másik gyanúsítottunk Amanda Hollister. Darby szeme élesen villant, amikor Josephre nézett. – Ne érts félre – folytatta gyorsan Joseph –, igazán megkedveltem azt az asszonyt, és nehéz elhinnem, hogy bárkit is meg tudna ölni. Csak hát éppen, minden bizonyíték ellene szól. – Miféle bizonyíték? Joseph, amilyen röviden csak lehetett, elmondta, hogy Rachel mennyire megijedt, amikor Amanda meglátogatta nem sokkal a mészárlás után, és elmesélte azt is, hogy a lány nem képes leírni a h betűt. – Rachel azóta nem használja a h betűt, amióta a családját megölték – jelentette ki Darby. – Ez számomra is elég fura volt, de olyan sok minden szakadt a nyakamba akkoriban, hogy a helyesírása érdekelt a legkevésbé. Joseph teljes mértékben megértette az öreget. – Nehéz idők jöttek Henry halála után – folytatta Darby gondterhelten. – Minden béres felmondott, mert azt gondolta, nem fog fizetést kapni, így az összes munka az én nyakamba szakadt. És tudnod kell, hogy annyi munka volt, mint a szemét. Mindennek tetejébe még a lányról is gondoskodnom kellett. Nem volt hajlandó kijönni az ágya mögül. Éjjel-nappal ott kuporgott. Nem volt más választásom: hagytam a teheneket és a farmot, és vele kezdtem fogCATHERINE ANDERSON 112 NYÁRI SZELLŐ

lalkozni. Azt akartam, hogy biztonságban érezze magát. Olyan nagyon sovány volt, szinte zörögtek a csontjai. – Ördög és pokol! – mondta fojtott hangon Joseph. – És ez még semmi! Soha életemben nem láttam még senkit, aki annyira sápadt és sovány lett volna, mint ő. Csak ült abban a sarokban, és eszelős tekintettel, remegve nézett maga elé. Amikor megpróbáltam magára hagyni, hogy végezzem a munkám, sírni kezdett, és könyörgött, hogy ne menjek. Teljesen összetörte a szívem. Hát még Joseph szívét hogy összetörte… – Láttam, hogy mi mindent csináltál ott, Darby. Egy igazi kis világot alakítottál ki neki abban a konyhában. Elképesztő dolgot vittél véghez. A legtöbben – a fenébe is, szinte mindenki – más munka után nézett volna, ahol biztosan nem maradt volna üresen a zsebe fizetésnapon. – Te nagyon jő ember vagy, Darby McClintoch. – Ugyan! Rachel olyan nekem, mint egy családtag. A családja mellett pedig mindenki kiáll, fiam, függetlenül attól, hogy milyen időket élünk. Mi ketten átsegítettük egymást a nehéz napokon. – Visszatérhetnénk ahhoz a témához – sóhajtott fel Joseph –, hogy Rachel sikoltozni kezdett, amikor meglátta Amandát, és ahhoz, hogy miért nem hajlandó leírni a h betűt? Daviddel úgy gondoljuk, ez utóbbinak az az oka, hogy Amandát is Hollisternek hívják. – Nem kell elmagyaráznod az okfejtéseteket – vágott közbe Darby. – Azt akarod mondani, hogy ha Amanda nyitott tüzet a családra, és Rachel felismerte öt, akkor mindenre megvan a magyarázat, ugye? – Tehát úgy gondolod, hogy jó nyomon járunk? – dőlt hátra a széken Joseph. – Nem ezt mondtam. Csak jeleztem, hogy felfogtam a gondolatmeneteteket, és értem, miért gondoljátok ezt. – De nem értesz vele egyet? – Egyáltalán nem – válaszolta Darby habozás nélkül. – Már most megmondhatom neked, fiam, hogy te és az öcséd rossz nyomon jártok. – Rachel sikított, amikor meglátta Amandát, Darby. Biztos, hogy látott valamit, amikor megölték a családját – valamit, ami miatt halálra rémítette annak az asszonynak a látványa. – Talán. De Rachel feltétel nélkül szerette a nagynénjét. Kell lennie valamilyen más oknak, amiért sikoltozni kezdett. Nem tudom megmondani, miért, de érzem, hogy Amandának nincs köze a gyilkosságokhoz. – Darby réveteg tekintettel bámulta a plafont. – Csak Rachel kisasszony adhat választ a kérdésedre. Én csak az általam ismert tényeket oszthatom meg veled. – Mégpedig? – Azt el tudom képzelni, hogy Amanda annyira dühös volt Henryre, hogy puskát fogott rá, de Marie-t szerette, és a gyerekeknek sem tudott volna ártani soha. Különösen Rachel állt közel a szívéhez, úgy szerette azt a lány, mintha a sajátja lett volna. Te is tudod, hogy Rachel mennyire hasonlít Amandára. Joseph bólintott egyetértése jeléül. – Mielőtt Rachel bezárkózott a falak mögé, Amandával olyanok voltak, mint a borsó meg a héja: nemcsak ugyanolyan szépek, de ugyanolyan vakmerők is. Rachel az őrületbe kergette az anyját. Marie csipkével díszített, csinos ruhákba akarta öltöztetni a lányát, Rachelnek azonban első dolga volt, hogy tönkretegye ezeket a maskarákat, jobban szerette az idejét a gazdaságban tölteni, mint a szalonban. Szerintem Amanda úgy képzelte, hogy Rachel az ő lánya. Nagyon fiatalon, Kentuckyban elvesztett egy gyermeket. Azt hiszem, sosem tudta kiheverni. – Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Joseph önkéntelenül. Darby hosszan, kérdőn nézett Josephre. CATHERINE ANDERSON 113 NYÁRI SZELLŐ

– Én ott voltam, fiam. A kérdés inkább az, hogy te honnan tudod? – Amandától. – Miért pont most? Azokban az években soha nem beszélt róla – vonta össze a szemöldökét Darby egy pillanatra. – Megesküdött az apjának, hogy nem fog róla beszélni senkinek – magyarázta Joseph. – A hallgatásért cserébe a családdal maradhatott. – Hát akkor a miatt a szívtelen vénember miatt nem beszélt a gyerekről soha? – hunyta le a szemét Darby. Jó kis zűrzavar, gondolta Joseph. Ráadásul egyre több titokra derül fény, lassan már követni sem lehet. Tehát az öreg tudott Amanda gyerekéről? Joseph fejében szöget ütött a gondolat, hogy ez a két ember – akik szerették egymást és szerettek együtt lenni – már évek óta boldog házasságban élhetne, ha annak idején őszinték lettek volna egymáshoz. – Gyűlöltem azt a vén gazembert – szólalt meg Darby, s ezzel visszazökkentette Josephet a valóságba. – Kit, Luther Hollistert? – Igen. Amanda jobb apát érdemelt volna. Az öccse, Peter, beteges gyerek volt. Amanda anyja helyett anyja volt, egyik betegség után a másikkal ápolta, emellett rendben tartotta a házat, és amikor csak tehette, együtt dolgozott a férfiakkal a gazdaságban. Mégsem kapott Luthertől soha egyetlen dicsérő szót sem. Nagyszerű lány volt. Kitartó és makulátlanul tiszta lelkű. Ez azonban mit sem számított, amikor bajba került. Luther csak mosta kezeit, mintha Amanda mocskos lett volna. Biztos vagyok benne, hogy csak azért engedte őt vissza, mert tartott attól, hogy ellenkező esetben mit szólnának az emberek. Nem törődött Amandával – vagy legalábbis nem úgy, ahogy kellett volna. – Ez szörnyű. Joseph elnézte az öreg munkafelügyelő sokat megélt arcát. Darby jóravaló, becsületes ember volt, és őszintén hitt Amanda Hollister ártatlanságában. Ez Davidét valószínűleg nem ingatta volna meg, de Josephnek nagyon sokat jelentett. – Szeret téged, ugye tudod? – kérdezte Joseph halkan. – Kicsoda? – nyitotta ki a szemét Darby. Aki á-t mond, mondjon b-t is. – Amanda. Mindig is szeretett téged. – Ugyan, menj már! Ez teljes képtelenség. Az a lány sosem szeretett engem. Csak azt hittem, hogy szeret. Joseph elkapta az öreg munkafelügyelő pillantását; látta, ahogy zöld szemében megcsillan a remény, és azonnal úgy döntött, hogy megkönnyíti ennek a szegény embernek az életét. – Azért nem ment hozzád feleségül akkoriban, mert méltatlannak érezte magát hozzád. Feslett – ezt a szót használta. Úgy gondolta, olyan nőt érdemelsz, aki tiszta és érintetlen. Ezért utasított vissza, amikor megkérted a kezét. Nem árulhatta el neked az igazi okot, mert megesküdött az apjának, hogy senkinek sem beszél a titokról. De azóta is szeret téged, Darby, akkor is szeretett, és most is szeret. Darby kínlódva felkönyökölt, erőlködésében még a fogait is összeszorította. Joseph megragadta a munkafelügyelő – kora ellenére bámulatra méltóan izmos – vállát. – Mi a fenét csinálsz? – Vagy egy kis… elszámolnivalóm – zilálta Darby. – Istenverte bolond lány! Tudtam… a gyerekről. Talán azt hitte…, hogy bevettem az apja meséjét, hogy azért ment el, hogy befejezze az iskolát? Hisz miután visszajött, továbbra is iskolába járt. És csontsovány volt, eltűnt az a kicsi hasa. Nemcsak hülyének, de vaknak is nézett? Esa felfigyelt a lármára, és megjelent az ajtóban. – Mi folyik itt? – Kérem a nadrágomat és a csizmámat – vetette oda Darby.


– Nem kelhet fel – szólt rá Esa –, a doki megmondta. Két hét ágynyugalom. Egy perccel sem kevesebb. Darby a matrac széléhez csúsztatta a lábát. Egyik karját a derekára nyomta, s közben indulatosan Esára nézett. – Nem érdekel, mit mondott a doki. Hozd ide a nadrágomat, fiú. – Darby – próbálkozott Joseph –, nem teheted ezt. Csak azt éred el, hogy újra vérezni kezd a sebed. Lesz még elég időd később, hogy… – Ne beszélj nekem az időről! Majd belehaltam ebbe a lázba. Mi van, ha újra belázasodom? Most kell beszélnem vele. Azt akarom, hogy tudja: én is szeretem őt! Ezt a titkot nem vihetem magammal a sírba, fiam. Tudnia kell, hogy mit érzek. Joseph, bármennyire is őrültségnek tartotta, hogy Darby felkeljen, felöltözzön, és lóra üljön, meg tudta érteni, hogy az öregember miért ragaszkodik ahhoz, amit kitalált. Sőt megfontolt lépésnek tartotta. Egy héttel korábban még azt gondolta volna, hogy az öreg megőrült. De akkor még nem ismerte Rachelt. – Inkább idehívom, ha mindenképpen beszélni akarsz vele, Darby. Az öreg válla ellazult a megkönnyebbüléstől. – Rendben. Teljes valómmal szeretem azt a nőt. – Oké. Megyek, és megkérem, hogy jöjjön el hozzád. Te csak maradj az ágyban. Még azelőtt elvéreznél, hogy odaérnél. – Szerinted eljön? – emelte fel a fejét Darby. – Biztos vagyok benne – nyugtatta meg Joseph. – Nos, a fenébe is – hanyatlott vissza a párnájára az öreg akkor menj és hívd ide. Beszédem van vele. mikor Joseph Amanda Hollister háza elé ért, az első, amit meglátott, David lova volt. Leugrott a nyeregből, kikötötte Obie-t, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat felszaladt a bejárati ajtóhoz, és bekopogott. Amanda rögtön kiszólt az ajtón, tolókocsijával a bejárad ajtó egyik oldalához állt. – Joseph – mondta gúnyosan –, csak nem a kihallgatásra jött maga is? – Nem, asszonyom. – Joseph benézett a szobába, David a kanapén ült. – Bocs a zavarásért, öcskös, de közbejött valami nagyon fontos dolog. Hollister kisasszonynak minél hamarabb át kellene jönnie a farmomra. – Darbyról van szó, ugye? – sápadt el Amanda. – Igen, asszonyom, de nem azért, amire gondol. A láz elmúlt, az öreg magához tért. – Hála istennek! – tette reszkető kezét a szíve fölé Amanda. – Azt hittem, rosszabbodott az állapota. – Nem, asszonyom. De Darby most azonnal látni szeretné önt. Ha nem látogatja meg, ő fog átjönni ide. Az pedig végzetes következményekkel járna. Amanda szeme megtelt könnyel. – Elmondta neki. A mondat inkább kijelentésnek, mint kérdésnek hangzott. – Az isten verje meg, igen, elmondtam neki – bólintott Joseph. – Valakinek el kellett mondania. – Nem volt joga hozzá. – Tudom, és elnézését kérem. De nem lennék őszinte, ha azt mondanám, hogy tényleg sajnálom. Darbynak meg kellett tudnia. – Nagyon dühös? Joseph elgondolkozott egy pillanatra.

A


– Nos, fogalmazzunk úgy, hogy ha nem lenne olyan gyenge, mint egy kismacska, akkor leginkább egy őrjöngő vadmacskához hasonlítana. Amanda hátrább gurult a tolókocsival, hogy Joseph be tudjon menni a házba. – Megbíztam magában. – Igen, asszonyom, tudom. – Joseph arra gondolt, el kellene magyaráznia, hogy miért rombolta le Amanda bizalmát, de a szavak egyszerűen nem jöttek a szájára. – De vannak dolgok, amelyekről egy férfinak joga van tudni, és ez pont egy ilyen dolog. Darby egész idő alatt tudott a gyerekről. – Hogy mondta? – Tudott a gyerekről – ismételte Joseph. – Nem vette be azt a mesét, amelyet az apja talált ki, hogy azért küldte el önt otthonról, hogy befejezze az iskolát. Tisztában volt vele, hogy ön azért volt távol, hogy titokban megszülje a gyereket… Jóval azelőtt tudta, hogy megkérte az ön kezét. Amanda úgy festett, mint akit arcul ütöttek. – Miért nem mondta soha? Joseph levette a kalapját, beletúrt a hajába, s közben arra gondolt, hogy Amanda sem volt épp az őszinteség mintaképe. De nem volt idő a vádaskodásra. – Nem beszélhetek Darby helyett. Őt kell megkérdeznie arról, hogy miért hallgatott. Átjön velem hozzá? Ha nem, és ő próbál meg eljönni önhöz, akkor önnek kell vállalnia az esetleges következményeket. oseph a bricska mellért lovagolva visszakísérte Amanda Hollistert az Eden-farmra, majd leült a konyhában, amíg az öregasszony végigbotorkált a folyosón Darby szobájáig. – Gyere be, és csukd be azt az ajtót, te lány – mondta Darby abban a pillanatban, ahogy megpillantotta Amandát az ajtóban. – Nem akarom, hogy a fél világ hallja, amit mondani akarok neked. Esa épp egy bögre kávét töltött Josephnek. – Mi ez az egész? – suttogta a bátyjára nézve. – Szerelem – válaszolta Joseph széles vigyorral az arcán. – Szerelem? – Esa leült az asztalhoz a bátyjával szemben. – De hát idős emberek. – Azt hiszem, ez is csak azt bizonyítja, hogy nem csak mi, fiatalok lehetünk szerelmesek. – Darby „lánynak” nevezte Amandát. Kész őrület, nem? Joseph eltűnődött ezen egy darabig. Igaz, hogy Amanda Hollister már több mint egy fél évszázada kinőtt a lánykorból, de Darby talán még mindig ugyanolyan fiatalnak és szépnek látta, mint annak idején. Ekkor Darby mennydörgő hangja hallatszott a falakon túlról: – Soha életemben nem hallottam még ekkora marhaságot! Méltatlan? El kellene fenekeljelek, amiért ilyesmit gondolsz. Te vagy a legjobb bőr, akin valaha megakadt a szemem, és erről nem nyitok vitát! – Ne nevezz engem jó bőrnek, Darby McClintoch, mert ez nem tetszik nekem! – Akkor a legszebb nő, akit életemben láttam. – Sokkal több van bennem ennél. – Mintha nem tudnám! Teljes szívemből szerettelek, és, a fene egye meg, még mindig szeretlek! A falak nem engedték át Amanda halk válaszát – Esa és Joseph csak fojtott mormogást hallott. – Mindvégig azt hittem, hogy nem szeretsz viszont. Újabb mormogás.

J


– Ez volt az egyetlen ok? Az isten verje meg, Amanda Grace, mit gondoltál? Cseppet sem számít, hogy van-e gyereked vagy nincs. Akkor is szerettelek, és most is szeretlek, de csak az elvesztegetett évekre tudok gondolni. Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó, és David lépett be. – Jut még egy kis kávé nekem is? – kérdezte. – Persze – ugrott fel Esa. – Gyere, ülj le. Kitűnő a műsor. – Túl öreg! – hallatszott újra Darby hangja. – Mi a fenéről beszélsz? De ez alkalommal nem várok választ. Amint talpra tudok állni, elveszlek, és ezzel a vitát lezártnak tekintem. – Hamarosan esküvőre harangoznak a No Name-beli templomban – szólalt meg Joseph. – Nincs is a templomnak harangja – jegyezte meg Esa. – Akkor majd mi kolompolunk – fűzte tovább a gondolatot Joseph. – Amikor két ember ilyen régóta várja, hogy összeköthesse az életét, akkor az a minimum, hogy harangszóval jelzik az eseményt. David a fejébe nyomta a kalapját, és dühösen a bátyjára nézett. – Elment az eszed? Lehet, hogy az a nő egy hidegvérű gyilkos. Ha sikerül bizonyítékot szereznem, Amanda lógni fog. – Te még mindig itt tartasz? – rázta meg Joseph a fejét. – Nem fogod tudni rábizonyítani. Darby azt mondja, rossz nyomon jársz, szerinte Amandának nincs köze a gyilkosságokhoz. Ez pedig nekem elég bizonyíték. – És miért sikítozott Rachel, amikor meglátta Amandát? – Nem tudom – válaszolta Joseph. – És van egy olyan érzésem, hogy Rachel sem tudja. De bármibe fogadnék, hogy nem azért rémült halálra, mert Amanda Hollister követte el a gyilkosságokat, vagy mert bármi köze lett volna hozzájuk. – Ebben nem lehetsz biztos – vágott vissza David. – Márpedig olyan biztos vagyok benne, mint életemben eddig még semmiben.

Tizenharmadik fejezet

achel az asztalnál ülve, állát az öklén pihentetve, kifejezéstelen arccal bámult a semmibe. Joseph már órák óta távol volt, és ő annyira egyedül érezte magát. Az elmúlt öt évben hozzászokott a magányhoz, de ez most más volt. A csönd, amely addigi életének biztos pontja volt, hirtelen majdhogynem fülsiketítővé vált. Hiányzott neki Joseph hangja. Alig várta, hogy újra hallhassa mély, bársonyos nevetését. Még Buddy is magára hagyta – inkább a testvérével játszadozott odakint. Megpróbált olvasni, de – amennyire vissza tudott emlékezni – most először a könyvek sem jelentettek számára vigaszt. A horgolás és a hímzés sem segített. Nem sok idő kellett hozzá, hogy megszeresse – nem, inkább igényelje – mások társaságát, hogy kereknek érezze a világot. A felismerés megrémítette. Darby szépen gyógyul, hamarosan hazajöhet majd. És amikor az öreg visszajön, Joseph elmegy. Nem lesz több nevetés a konyhában, nem lesz több vacsoravendég, nem lesz több felolvasás esténként. Már a gondolattól is rátört a klausztrofóbia, ami akár nevetséges is lehetett volna, de Rachel inkább szomorúnak érezte. Egy klausztrofóbiás agorafóbiás?

R


Rachel szeme megtelt könnyel, aztán egyszer csak azon kapta magát, hogy zokog – anélkül, hogy tudná az okát. Csak azt tudta, hogy magányosnak és teljesen elszigeteltnek érzi magát. És csapdába esettnek. Igen, azt érezte, hogy kelepcébe csalták. Mert ahhoz, hogy lélegezni tudjon, falakra volt szüksége, de Joseph betolakodott az életébe, és olyan igényeket ébresztett benne, amelyek között voltak ismerősek és voltak olyanok is, amelyek teljesen újak, titokzatosak és meghatározhatatlanok voltak, de mindazonáltal rettentően vonzóak is. Szerette Darbyt. Nagyon szerette. És alig várta, hogy újra hallhassa, amikor bekopog az átadónyíláson. De hogy az élete megint csak ezek köré a kopogtatások köré szerveződjön? Azok után, hogy megismerte Josephet és Buddyt, nem volt benne biztos, hogy újra tudna így élni. ők ketten ráébresztették arra, mennyire sivár volt az élete, ezért most már többre vágyott – sokkal többre. Tisztában volt vele, hogy kész őrültség a sötét konyhában keseregni az életéből hiányzó dolgok fölött, de ettől még nem vágyott rájuk kevésbé. Még ennél is borzasztóbb érzés volt, hogy pontosan tudta, milyen sok olyan dolog van, amelynek sosem lehet a részese, vagy sosem tapasztalhat meg. Hiszen anélkül fog megöregedni, hogy tudná, milyen az, ha egy férfi szereti. Sosem tarthatja a karjában a saját gyermekét. Sosem láthatja felnőni őt, és nem lehet büszke rá, amikor sikeres felnőtt válik belőle. És amikor megöregszik, senkije sem lesz, akivel megoszthatná az emlékeit, igaz, nem is fog olyan életet élni, amelyre érdemes lenne emlékezni. A nappalai és az éjszakái egy lámpafényben egybeolvadó néma, üres masszává válnak majd. Így aztán csak hullottak a könnyei, zokogásának hangja visszaverődött a falakról, és ettől csak még kétségbeesettebbé vált – olyannyira, hogy elundorodott magától. Amikor nem sokkal később meghallotta, hogy Joseph Ace-szel beszélget a tornácon, megtörölte a szemét, megpaskolta az arcát, felállt a székről, megigazította a ruháját és a haját. Joseph nemsokára bejön a házba, és ő nem akar ijesztő látványt nyújtani. És azt sem akarta, hogy a férfi észrevegye, hogy sírt. Megkérdezné, hogy miért itatta az egereket, ő pedig egyáltalán nem volt benne biztos, hogy el tudná magyarázni anélkül, hogy újra könnyekben ne törne ki. Joseph szíve nagyot dobbant, amikor meglátta Rachel arcát. Rögtön tudta, hogy a lány sírt. Sőt, inkább teljes szívéből zokogott. A szemhéja vörös volt és duzzadt. Máskor sápadt arcán vörös foltok világítottak. A szája felduzzadt. – Mi baj, kedves? – kérdezte, amikor belépett a konyhába. Becsukta az átjáróra szerelt ajtót, és visszahelyezte rá a reteszt. – Történt valami? – Nem, nem, semmi – legyintett a lány karcsú kezével, és erőltetetten elmosolyodott. – Csak kiborítottam a borsot. – Borsot? Rachel beszaladt a konyhának kialakított részbe, Joseph pedig mereven nézett utána. Nem is emlékezett, hányszor tartotta a karjában a húgát, Edent, hogy csillapítsa a zokogását. Így ösztönösen tudta, hogy egy kis kiszóródott bors nem elég ahhoz, hogy Rachel arca így nézzen ki, ahogy kinézett. – Ó, igen. Allergiás vagyok rá. Véletlenül beleszagoltam, aztán pedig órákon át tüsszögtem, és folyt a könnyem. Joseph ezt nem vette be. Ahogy beljebb ment a konyhába, eszébe jutottak Darby szavai, amelyek a tragédia utáni Rachelt írták le: sovány, rémült lány, a sarokba bújva. Az évek alatt Rachel fölszedett pár kilót, és gyönyörű, fiatal nő vált belőle, de még mindig rejtőzködött. Csupán annyi volt a különbség, hogy Darby nagyobb teret biztosított számára a bujkáláshoz. – Jó hírem van. – Igazán? És mi az? – fordult vissza a lány a tűzhelytől. Joseph a tűzhelyre nézett: sehol egy rotyogó fazék, amely miatt ott kellene állnia. A szoba hőmérsékletéből arra lehetett kö-


vetkeztetni, hogy a tűz már kialudt. Úgy tesz, mintha égne a keze alatt a munka, gondolta Joseph – ügyes fogás, így elkerülheti, hogy arról kelljen beszélnie, ami fölzaklatta. Í – Darbynak már kutya baja sincs – válaszolta. – Ül az ágyban, nevetgél, és nem fogja elhinni, de szinte folyamatosan beszél. Rachel újra elmosolyodott, de ezúttal már igazi boldogság és lelkesedés jelent meg piros foltoktól izzó arcán. – Ez nagyszerű! Átadta neki az üdvözletem? – Igen. De látva a rohamos gyógyulást, kétlem, hogy sokat kellene még várnia, hogy személyesen is beszélhessen vele. A doki még két hétre ágyba parancsolta, de nem lennék meglepve, ha az öreg már sokkal korábban felkelne. – Ez az én Darbym – jegyezte meg a lány tettetett jókedvvel. Aztán a szeme megtelt csillogó könnyel. Joseph – mintha láthatatlan kötelek rángatták volna – elindult a lány felé. Nem ezt a reakciót várta. Azt remélte, Rachel örülni fog a jó hírnek. – Mi baj, kedves? Rachel a szeme elé kapta a kezét, és megrázta a fejét. – Semmi. Nevetséges vagyok. Joseph viszont nem tartotta nevetségesnek, hogy valami ennyire felzaklatta a lányt. Megragadta Rachel csuklóját, és elhúzta a kezét az arca elől. A kék szemekben tükröződő fájdalom láttán olyan érzése támadt, mintha valaki egy éles tőrt döfött volna a szívébe. – Tud beszélni róla? Bármi zaklatta is így fel, talán tudok segíteni. – Nem, nem tud. – A lány szája megvonaglott, majd remegni kezdett. – Annyira magányosnak éreztem magam ma, mialatt ön és Buddy távol voltak. Rá kellett jönnöm, hogy hamarosan végleg kilépnek majd ebből a házból, és akkor egész életemben ugyanolyan magányos leszek, mint ma voltam. Joseph szívében a tőrt; mintha valaki rosszindulatúan megforgatta volna. – Látja? Mondtam, hogy nevetséges ez az egész. Már évek óta egyedül élek. Nem lesz újdonság számomra, ha ez újra bekövetkezik. Csak egyszerűen nem értem, hogy miért rettentem meg a gondolattól. Joseph átlátta a helyzetet. Betört ennek a lánynak az életébe, a feje tetejére állított mindent a beszélő kutyájával, a vacsoravendégekkel, egy totyogó kisgyerekkel, a pókerezéssel és a közös olvasással. Rachel természeténél fogva nem volt magányos alkat. A betegsége kényszerítette rá ezt az életformát. Most, hogy belekóstolt a társas életbe, természetes, hogy nehéz volt rávennie magát arra, hogy újra teljes magányba burkolózzon. A férfi megfogta a lány keskeny állát, és felemelte az arcát. – És miért gondolja, hogy Buddyval nem jövünk vissza többet, ha már nem lesz szüksége ránk? – Miért tennék? Ha én elmehetnék innen, soha többé nem akarnék visszajönni. A tény, hogy Rachel ki akart szabadulni a házból, csak nem volt hozzá elég bátorsága, még inkább összeszorította Joseph szívét. – Kezdjük azzal, hogy ha nem jönnék vissza, nem ehetnék többet az isteni főztjéből. Folytassuk azzal, hogy le kellene mondanom a társaságáról, amelyet pedig igazán kedvelek. Tudja, milyen messze van az én házam az önétől? – Nem – vallotta be Rachel erőtlenül. – Úgy egy karnyújtásnyira. Vagyis találtam egy közeli helyet, ahol pókerezhetek. Nem kell többé a városba lovagolnom. Nem is beszélve Tomról és Huckról. Sosem fogom megtudni, hogy mi lett azzal a két bolondos kölyökkel, ha nem jövök át esténként tovább olvasni a könyvet. – A könyvek nem tartanak örökké. Mire Darby visszajön, valószínűleg ki is olvassuk mindkettőt. CATHERINE ANDERSON 119 NYÁRI SZELLŐ

Az igaz, hogy a könyvek nem tartanak örökké, de Joseph egyre inkább úgy érezte, hogy a lány iránti érzelmei viszont igen. – Rengeteg könyv van még, amit elolvashatunk, Rachel. Amíg be nem vezetett a regények világába, el sem tudtam képzelni, hogy ennyire szórakoztató lehet egy-egy történet. Horogra akadtam, hölgyem. Többé nem tudom elképzelni az életem olvasás nélkül. – Komolyan mondja? Joseph még sohasem akart annyira megcsókolni egyetlen nőt sem, mint amennyire ekkor vágyott arra, hogy felszárítsa Rachel könnyeit és újra mosolyogni lássa. Soha – még szeretkezés előtt sem, amikor pedig majd meghalt egy csókért. – De hiszen maga megkedveltette velem is és Daviddel is az olvasást. És itt van Caitlin is, aki biztos, hogy meg fogja még látogatni. Most, hogy már egyszer betette ide a lábát, nem fogja tudni őt távol tartani magától. Jegyezze meg, amit mondok, és ne lepődjön meg, ha innentől kezdve időről időre megkeri majd, hogy vigyázzon a kicsi Ace-re. Ace-szel szeretnek elmenni szórakozni néha kicsi Ace nélkül is – bemennek a városba vacsorázni vagy táncolni. Ilyenkor David, Esa vagy én szoktunk vigyázni a kölyök-re, de mi sem érünk rá mindig. Joseph elengedte Rachel állát, és hátralépett, még mielőtt engedett volna a kísértésnek, és megcsókolta volna a lányt. – Erről jut eszembe! Bubba elkészült a vasrácsokkal, amelyeket az ajtókra akarunk szerelni. Jobb lesz, ha nekilátok a felszerelésüknek, amíg elég világos van. – Ó, de én azt reméltem… – Mit remélt? – kérdezte Joseph. – Semmit. Csak azt hittem, kártyázni fogunk, vagy ilyesmi. – Este is kártyázhatunk. De most neki kell látnom az ajtóknak. Nem tud vendégeket fogadni úgy, hogy nincs egy rendes ajtója – vonta fel a szemöldökét Joseph. – Nincs igazam? endégeket fogadni. Joseph szavai még akkor is Rachel fülében csengtek, amikor a férfi már rég kiment a konyhából. Vak kétségbeesés kerítette hatalmába, mialatt Joseph távol volt, de most, hogy beszélt vele egypár szót, máris derűsebben látta a világot. Caitlin meglátogatja? Vigyázhat kicsi Ace-re? Ó, bárcsak tényleg így lehetne! De ami igazán megmozgatta a fantáziáját, az az volt, hogy Joseph is gyakran átugrana hozzá. Alig pár napja ismerte csak a férfit, és máris megmagyarázhatatlanul vonzódott hozzá. Joseph úgy tört be gyászos kis életébe, mint egy fénysugár, és pillanatok alatt elkergette az öszszes árnyat. Ahhoz, hogy Joseph be tudja állítani a vasrácsokat, rengeteget kellett ki-be járkálnia a konyhába. Minthogy ennek megfelelően igen gyakran használta az átjárót, Rachelnek állandóan oda-vissza kellett szaladgálnia, hogy kireteszelje az ajtót, majd be is zárja a férfi után. Aznap este Rachel vaníliakrémes pitét akart készíteni, de így, hogy ennyiszer félbe kellett hagynia a munkát, a süteménykészítés szinte lehetetlen vállalkozásnak tűnt. – Sajnálom – mondta Joseph, amikor a lány újra kinyitotta neki az ajtót. – Nem akarok a terhére lenni. Elég bonyolult így a fal két oldalán dolgozni. Joseph a tornácra nyíló ajtóval kezdte a munkát, és Rachel tudta, hogy minden egyes alkalommal, amikor kiment, majd visszajött, ki-be kellett másznia az ablakon. – Még hogy a terhemre van? Inkább én nehezítem a munkáját. Sokkal egyszerűbb dolga lenne, ha egyszerűen csak kinyitná az ajtót, és már kint is lenne a tornácon. Joseph megsimogatta a lány állát, amikor elsétált mellette. – Ha nyitva hagyhatnánk az ajtót, nem lenne szükség a vasrácsokra. A férfi leguggolt a hátsó ajtó mellé, és kifúrta a falat egy hatalmas kézifúróval, amelybe előzőleg egy ötcentis fúrófejet tett be. Joseph izmai – a vállánál és a gerince mentén – a fúró minden egyes tekerésével megfeszültek és elernyedtek a kék vászoning alatt.

V


Rachel visszament az asztalhoz, hogy kinyújtsa a pite tésztáját, de azon kapta magát, hogy nem tudja levenni a szemét a férfiról, Joseph most letérdelt, és ráült a sarkára, így súlyának nagy részét a combja tartotta. Rachel a férfi testének minden egyes mozdulatára láthatta, ahogy megfeszülnek az izmai a fakókék színű farmer alatt. Joseph, markáns testfelépítése ellenére, hihetetlenül kecsesen mozgott, könnyedén guggolt le, tökéletesen tartotta az egyensúlyát, és aztán minden erőfeszítés nélkül állt fel. Rachel, miközben Josephet nézte, úgy érezte, mintha pillangók repkednének a gyomrából fel, egészen a torkáig. Legszívesebben rátette volna a férfi hátára a kezét, hogy a tenyerével érezze az izmok gyönyörű játékát. Vágyakozva nézte a karjait is, amelyeket szívesen végigsimított volna. Saját teste leginkább puhának volt mondható, kivéve ott, ahol kiálltak a csontjai, így aztán a férfi teste teljesen megigézte. Amikor Joseph nem figyelt, Rachel alaposan megnézte erős, tömzsi ujjait, vastag csuklóját, a napbarnított karján feszülő ereit, széles vállát és keskeny csípője felé ékszerűen vékonyodó hátát. Miközben a süteményformába öntötte a pite tésztáját, eszébe jutott, milyen csodálatos érzés volt, amikor a férfi megcsókolta, s aztán arra lett figyelmes, hogy az arca megmagyarázhatatlanul égni kezd. Próbálta elhitetni magával, hogy a sütőből áradó forróság miatt hevült föl, de valójában nem tudta becsapni magát. Tisztában volt vele, hogy Joseph testének tanulmányozásában melegedett ki ennyire. Emellett sosem érzett izgalom kerítette hatalmába, mintha valami hihetetlen dolog lenne készülőben. – Ki kell mennem, hogy beljebb csavarozzam a facsavarokat – mondta Joseph, miközben nagy léptekkel az átjáróhoz ment. – Bereteszeli utánam az ajtót? Rachel követte a férfit – most laza csípőmozgása ragadta meg a tekintetét. – Csak egy percre megyek ki – mosolyodott el Joseph, majd kicsusszant az ebédlőbe. – Ha megszorítottam ezeket a csavarokat a fal belső oldalán is, nekikezdek a bejárati ajtónak és ennek itt. És aztán újra normálisan lélegezhet. Rachel bereteszelte az ajtót, de közben kívánta, bárcsak hagyná a férfi azt az ostoba vasszerkezetet, és inkább őt csókolná meg újra. oseph, miután beállította a vasrácsos ajtókat, ragaszkodott hozzá, hogy Rachel nézze meg Bubba ajándékát. A lány alig tudott megszólalni, amikor a férfi kinyitotta előtte az átjáróra szerelt ajtót. Az ebédlő és a konyha közötti nyílást hatalmas, egymást keresztező vasrácsok takarták. – Ezen senki sem jut át, hacsak nincs hozzá kulcsa vagy nincs egy fémfűrésze – bizonygatta a férfi. – Bubba megkérte Pierce Jacksont, a helyi lakatost, hogy készítsen az ajtókra zárat, Jackson pont ugyanolyat csinált, mint amilyet a börtönben is használnak. – Ó, Joseph, ez gyönyörű! – Na, azt azért nem mondanám – nevetett Joseph. – Lecsiszoltam, és lekentem egy kis kályhafestékkel tegnap. Ahogy mondtam, az ajtó ócskavasból készült, ami több mint két éven keresztül feküdt az udvaron, kitéve az időjárás viszontagságainak. Tiszta rozsda volt az egész. Rachel kinyújtotta a kezét, és megérintette a fémet. – Nagyon köszönöm. – Ne nekem köszönje, kedves. A munka nagyját Bubba végezte. – Én méltányolom a fáradozását. És az egész a maga ötlete volt. Nem tudom elhinni, hogy itt állok, Joseph – nevetett Rachel hitetlenkedve. – Be tudok nézni az ebédlőbe, anélkül, hogy hatalmába kerítene a rettegés. – Ha ez segít valamit, az nekem már elég is – mondta Joseph furcsán elmélyült hangon.

J


– Ó, persze hogy segít – biztosította Rachel, és így is gondolta, teljes szívéből. – Olyan, mintha kiszabadultam volna a börtönből. – Amint kimondta, máris belátta a mondat abszurditását. – Börtön nélkül, rácsok mögött. Van ennek valami értelme? – Csak az számít, hogy maga értse a mögöttes tartalmat, Rachel. Rachel elfordult, hogy a férfi ne lássa a szemébe gyűlő könnyeket. Abban a pillanatban biztos volt benne, hogy soha nem fogja elfelejteni Joseph egyetlen arcvonását sem. – Nagyon köszönöm, Joseph. Fantasztikus érzés, hogy anélkül nézhetek ki az ajtón, hogy rettegnem kellene. Hihetetlenül fantasztikus. Joseph átnyújtott Rachelnek két hatalmas álkulcsot, és megmutatta a különbségeket a bemetszésekben, hogy a lány meg tudja különböztetni őket egymástól. – Ez nyitja a konyha és az ebédlő közötti átjárót, ez pedig a hátsó ajtót. Mindkettőhöz csak egy-egy kulcsom van, így teljesen biztos lehet benne, hogy csak az tud bejönni, akit ön beenged. Amikor Rachel megnézte a kulcsokat, és bólintott, jelezve, hogy megjegyezte az alakjukat, Joseph újabb hat kulcsot adott át neki, amelyek teljesen egyformák voltak. – Ezek a bejárati ajtó vasrácsát nyitják. Egyet megtarthat ön, a többit pedig, ha akarja, odaadhatja az olyan bizalmas barátainak, mint például Caitlin. Így Caitlin mindenféle nehézség nélkül be tud jutni a házba, és be tudja zárni maga mögött az ajtót, ön pedig beengedheti a konyhába az átjárón keresztül. Rachel eltette a konyhába nyíló ajtók kulcsát a szoknyája zsebébe, aztán kivett egyet a hat egyforma kulcs közül, és Joseph felé nyújtotta. – Maga a legbizalmasabb barátom, Joseph. Joseph arcáról lassan lehervadt a mosoly, és egy végtelennek tűnő pillanatig mélyen a lány szemébe nézett. – Köszönöm. Nagy megtiszteltetés ez számomra. – Akkor vegye el, kérem – nyújtotta a férfi felé a kulcsot Rachel. Joseph benyúlt a zsebébe, és elővett még egy másolatot. – Már eltettem magamnak egyet. Szükségem lesz rá, hogy be tudjak jönni, ha egyszer újra bedeszkázom az ablakát. – Visszatette a zsebébe a kulcsot. – Úgy tervezem, hogy sokat fogom használni azt a bejárati ajtót, főleg, miután Darby hazajött. Amikor legközelebb eszébe jut, mennyire magányos lesz, ha mi Buddyval elmegyünk, gondoljon erre. Nap mint nap itt fogunk alkalmatlankodni, ezt megígérhetem. – Remélem, betartja az ígéretét. Joseph szeme elsötétült, kék írisze indigókék lett. – Én mindig megtartom az ígéreteimet, kedves. Ha a szavamat adom valamire, akkor számíthat rá, hogy az úgy is lesz. Rachel gyorsan elfordult, mielőtt a férfi megláthatta volna, hogy már megint könnyes a szeme. ásnap reggel Joseph korán kelt, s amíg Rachel elkészítette a reggelit, ő elvégezte a ház körüli munkákat. Evés után nekifogott, hogy elkészítse az új, a jelenleginél sokkal vastagabb ajtót az átjáróra. Sebtében összeütött két fűrészbakot a csűrben talált deszkákból, és Rachel hátsó udvarában, alig pár méterre a tornáctól kezdett neki a munkának, hogy szemmel tudja tartani a házat. Igaz ugyan, hogy eddig semmilyen veszély sem fenyegette a lány életét, de Josephet nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy a gyilkos bizonyára csak a megfelelő pillanatra vár. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól, ezért fél szemmel állandóan a környéket pásztázta. Tizenegy óra körül járt, amikor Joseph az ajtó nyikorgására lett figyelmes. Felnézve azt látta, ahogy a vastag hátsó ajtó résnyire kinyílik. A szíve dörömbölni kezdett, mert tudta,

M


hogy Rachelnek minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy felemelje a reteszt, és kilakatolja a zárat. Joseph úgy vélte, az ajtót évek óta nem nyitotta ki senki. – Joseph! – kiáltott a lány. – Itt van? A férfi nagyon jól tudta, hogy Rachel valószínűleg látta őt a kémlelőnyíláson keresztül, mégis válaszolt a kérdésre: – Éppen itt, kedves. A vasrács elég védelmet biztosít magának, úgyhogy tárja ki azt az ajtót, és élvezze a napsütést! Gyönyörű a reggel. – Ó, nem – válaszolta Rachel erőtlen, bizonytalan hangon. – Elég ez a kis nyílás. Arra gondoltam, beszélgethetnénk, amíg dolgozik. Joseph mosolyogva vette kézbe a mérőszalagot. – Enyhül a szomjam, ha látlk. – Ismeri Ben Jonson verseit? – kérdezte Rachel döbbenten. Ajaj. Egy verskedvelő nő. Joseph most a szögmérőt vette föl, hogy bejelölje, hol kell levágnia a fát. – Tulajdonképpen nem. Csak bebifláztam egy-két verssort, hogy bevágódjak a nőknél. Ace tanította őket. Mindig is ő volt a legolvasottabb a családban. A lovát Shakespeare-nek nevezte el, miután apánktól ajándékba kapott egy bőrkötésű könyvet. Az az átkozott bolond nemcsak hogy végigolvasta azt a könyvet, de azt hiszem, legalább a felét kívülről meg is tanulta. Aztán már nem volt megállás: mindent elolvasott, ami a keze ügyébe akadt, a legjobbakat pedig be is magolta. Sokszor idézi őket, hogy műveltnek tüntesse fel magát. Én alig pár olyat találtam, amit érdemes volt megtanulni. – Úgy érti, egypárat, amelyekkel elkábíthatja a nőket? Szégyen-gyalázat, Joseph Paxton! A versek a lélek balladái. – Az én lelkem teljesen rendben van. Egyébként pedig rengeteg verset ismerek, kedves. – Valóban? Szavaljon el egyet! – Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, pedig a rétes nagyon jó, katonának az való. Tessék, egy vers, csakis magának. – De Joseph, ez nem vers, hanem mondóka. – Jó, akkor most maga jön. Lássuk a maga tudományát! Fogadok, hogy egyet sem tud mondani. – Cirmos cica dorombol, hallgatja egy komondor. Azt gondolja magába', hogy szebb az ő nótája. Rá is kezdi, vau-vau, fut a cica, nyau-nyau. – Szereti a macskákat? – kérdezte Joseph. – Igen, főleg a kiscicákat. Olyan aranyosan tudnak játszani. Joseph elraktározta ezt az információt későbbre. A farmon az egyik macskának nemrég született rengeteg kiscicája. – Az én komám iszik most, nem tudja, hogy drága most. Telik annak mindenkor, mit megiszik ilyenkor. Mondjuk tehát nékije: váljon egészségére! Re-re-re-re, re-re-re! Most ivott ö kedvére! Váljon egészségére! – Célozni próbál nekem valamire? – robbant ki a nevetés Rachelből. – Dehogyis! Az életben nem bocsátanám meg magamnak, ha az új ajtó ferde lenne az átjárón, mert: rosszul mérem ki az arányokat. – Akkor, azt hiszem, jobb, ha a dolgom után nézek – sóhajtott fel Rachel alig hallhatóan. – Ma már muszáj sütnöm egy kis kenyeret. Alig maradt valami. – Ne szaladjon el! Nem fogom elmérni az ajtót. Csak ugrattam egy kicsit. – De mi lesz a kenyérrel? – Csináljon kukoricakenyeret. Azzal elleszünk holnapig. – Biztos benne? – Lassan jár a szürke ló, fárasztó, fárasztó – kántálta Joseph –, a barna ló trapp és trapp, kicsit gyorsabb, kicsit gyorsabb. A fekete paripa szaladgál, szaladgál, a fekete paripa most megáll, hopp! – Visszavonom, amit mondtam. Tényleg ismeri a rímeket – ismerte el Rachel. CATHERINE ANDERSON 123 NYÁRI SZELLŐ

– Ha! Legyőztem, ugye? – nevetett föl Joseph kárörvendően. – Több mondókát tudok, mint maga. – Erre azért nem vennék mérget a maga helyében. Rachel elmondott egypár mondókát, amelyekre még gyerekkorából emlékezett, aztán elszavalt még néhány, híres költők tollából származó, komolyabb verset is. Most Josephen volt a sor, hogy fejet hajtson. – Visszavonom, amit mondtam. Klasszisokkal jobb nálam. De azt ugye tudja, hogy nem csak a könyvekből szerzett tudás lehet hasznos? Egy csomó olyan dolgot tudok, amit a könyvekben keresve sem találna meg! – Mint például? – provokálta a lány. – Sarkantyús csizmában nem érdemes letérdelni. Rachelből újra kirobbant a nevetés. Joseph elképzelte, hogy festhet most a lány: a fejét hátraveti, a szemét kacagva összeszorítja, az ajkán boldog mosoly bujkál. A szentségit, de jó érzés is megnevettetni ezt a lányt! – Rejtőzik még egyéb életbölcsesség is a tarsolyában, Joseph Paxton? – Aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók. Rachel felnyögött: – Én nem tenyésztek malacokat. Csak egy kevés konyhába való sonkám és némi oldalszalonnám hízik a disznóólban. Biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal szórakoztatóbb mondások is rejtőznek a tarsolyában. – Sose üss meg bagózó embert. – De ha mégis, akkor ugorj félre – fújt egyet a lány. – Egyéb? – Hosszú haj, rövid ész. – Á, most már értem, miért nem tud versenyre kelni rímpárbajban. – Jól értem, hogy lekicsinylő megjegyzéseket tesz a hajamra, kisasszony? – Nem, uram. Tetszik a haja. Épp csak egy megállapítást tettem. – Sose igyál whiskyre vizet, hacsak ki nem fogyott az üveged. – Még mindig nem sikerült elkápráztatnia a tudásával. Joseph elgondolkozott egy pillanatra. – Ha azt hiszed, hogy tekintéllyel bírsz, próbálj meg parancsolni más kutyájának. – Jaj, ugyan már! Biztos, hogy tud ennél jobbat is. – Ha meg akarsz ismerni egy embert, végy róla pontos mértéket – vágott vissza Joseph. – Próbálom én, de eddig még nem láttam eleget a méretvételhez. Joseph elvigyorodott. Szerette, hogy Rachel ennyire szókimondó. Legalább ő is megmondhatja a véleményét kertelés nélkül, anélkül, hogy azon kellene aggódnia, hogy a lány félreérti. – Van itt egy mondás, amelyet különösen a figyelmébe ajánlok, kedves: ha szókimondó ember vagy, mindenképp szerezz be egy gyors lovat. Rachel újra felkacagott. És ez így ment tovább. Joseph árgus szemmel figyelte az ajtót. Reggel óta egy kicsit mintha nőtt volna a rés. A lány konyhájának padlóját öt év óta most először világította meg a napfény egy vékony csíkban. Joseph elhatározta, hogy köszönetet mond Bubba White-nak. Amikor legközelebb elpusztul egy üsző az Eden-farmon, hálája jeléül a kovácsnak és családjának ajándékozza majd a marhahúst. Nem túl gyakran esik meg, hogy egy kovácstűzhely és egy üllő ilyen csodát képes alkotni. ivel Joseph megígérte Davidnek, hogy vele tart a Pritchard-farmra aznap délután, úgy döntött, majd csak akkor ebédel, ha elkészült az átjáró új ajtajával. Épp akkor fejezte be a különösen vastag deszkák csiszolását, amikor Ace megjelent, hogy leváltsa az őrködésben.

M


– Szia, bátyó! – kiáltott Joseph. – Igénybe vehetem egy időre az izmos vállaidat? Elkelne egy kis segítség, hogy be tudjam ezt vinni a házba. Ace leugrott Shakespeare hátáról, és odaballagott az ajtóhoz, hogy alaposan megvizsgálja. – Te jó szagú atyaúristen! Ezt nem fogod tudni beemelni az ablakon keresztül, Joseph. – Nem is kell. Bevihetjük az első ajtón át is. – Jó kis tömör ajtó – tűrte fel Ace az ingujját. – Még egy erődben is helytállna. – Akkor jó, mert ez itt pont az – mutatott Joseph a házra. – Rachelnek barikád kell, nem ajtó. Azt hiszem, e mögött teljes biztonságban érezheti majd magát. – Mennyi védelemre van ennek a lánynak szüksége? Nem is olyan rég még Joseph is feltette magának ezt a kérdést, mostanra azonban egyszerűen elfogadta a helyzetet, és nem próbált értelmet keresni benne. Miután a két férfi a vállára emelte az ajtót, lihegve, fújtatva, morogva cipelte a terhet a ház elé, ahol a masszív alkotást le kellett tenniük a földre, míg Joseph kinyitotta a kulcsával az első ajtót védő vasrácsot. – Azt hiszem, sérvet kaptam – jelentette ki Ace. – Kicsit nehezebb, mint a kártyaasztalnál ülni, ugye? Nemigen volt eddig részed a kemény munkában. – Ha nem próbálok szerencsét a kártyaasztalnál, akkor te már igen fiatalon éhen haltál volna. – Ez igaz. Nem akartam becsmérelni az erőfeszítéseidet, amit azért tettél, hogy etess engem, csak kötekedtem egy kicsit. Miután kinyitották a zárat, becipelték az ajtót az előszobába. Ace berúgta maga mögött a belső ajtót, Joseph pedig úgy gondolta, jó lesz az úgy, amíg beviszik a vasrácsot az ebédlőbe. Amiről Rachel nem tud, az nem is bánthatja, és különben is mindjárt visszamegy, és ráfordítja a kulcsot. achel majdnem kiugrott a bőréből, amikor meghallotta a fülsiketítő robajt az ebédlőből, amelybe még a konyha padlója is beleremegett. Megpördült, hogy láthassa az átjárót. – Rachel! – hallatszott Joseph hangja. – Ne lőjön le, kedves! Csak mi vagyunk azok: Ace és én meg az új barikádja. Nyissa ki az ajtót! Szeretném beállítani, amin egész délelőtt dolgoztam. Rachel elbizonytalanodott egy pillanatra. Mi fogja addig eltorlaszolni az ajtót, amíg a férfiak az átjárónál dolgoznak? Semmi, gondolta, és már a gondolattól is gyorsabban kezdett verni a szíve. Ennek ellenére összeszedte minden bátorságát, leemelte a reteszt, kinyitotta a belső ajtót, és gyorsan elfordította a zárat a vasrácson. Aztán beviharzott a fürdőszobába. Alighogy behúzta maga után a széttört ajtót, már hallotta is Joseph hangját: – Teljes biztonságban van, édes. Ace még nálam is gyorsabban használja a fegyverét. Csak nem gondolja, hogy bárkit is beengednénk a konyhába? Rachel résnyire nyitotta az ajtót, hogy ki tudjon kukucskálni. A két férfi épp a helyére illesztette a barikádot, s a lány már csak a látványától is megnyugodott. Az ajtó legalább tíz centi vastag volt. és olyan nehéz, hogy Josephnek és Ace-nek erőlködnie kellett, hogy meg tudják mozdítani. – Istenem, Joseph, ez gyönyörűi E jelzőt hallva Ace nevetni kezdett. – Gyönyörű? Ez az ajtó elég masszív, de ez minden, ami eszembe jut róla. – Talán nem tetszik a két kezem munkája? – kérdezte Joseph. A két testvér innentől folyamatosan ugratta egymást, a konyha csak úgy visszhangzott mély hangú nevetésüktől. A tréfálkozás annyira megnyugtatta Rachel idegeit, hogy végre kimerészkedett a fürdőszobából.

R


– Hát itt van – szólt hátra Joseph a válla fölött. – Csak előjött, hogy megnézze, mit hoztam össze. Mindjárt kész vagyunk, kedves. Csak abban reménykedem, hogy nem fog sérvet kapni, amikor kinyitja vagy bezárja ezt az átkozott ajtót. Az a helyzet, hogy nagyon nehéz lett. Rachel közelebb lépett, hogy megcsodálhassa az ajtót. Három és fél deszka széles volt, és legalább olyan stabil, mint a tornácra nyíló ajtó. amelyet még Darby csinált évekkel korábban, – Ó. Joseph. mennyi munkája lehetett vele! Igazán nem kellett volna. – Nem volt annyira megerőltető – bizonygatta Joseph – és egyébként is hozzá vagyok szokva a munkához, valójában jólesik, ha megizzadhatok munka közben. Általában reggeltől esetleg dolgozom. Mialatt Ace és Joseph felcsavarozta a zsanérokat és legyalulta az ajtót, hogy tökéletesen illeszkedjen, Rachel elkészítette az ebédet. Amikor a férfiak elkészültek a munkával, Rachel egy héten belül a harmadik embert láthatta vendégül az asztalánál, s közben azon gondolkozott, hogy mennyire megváltozott az élete, amióta Joseph betette a lábát a házba. Nem is olyan régen el sem tudta volna képzelni, hogy látogatókat fogadjon. Mostanra viszont teljesen megszokottá vált, hogy vendégek vannak a konyhájában. – Caitlin is átjön majd később – mondta Ace két harapás füstölt húsos szendvics között. – Csak meg kell várnia, amíg kicsi Ace felébred a délelőtti alvásból. Talán már el is indult. Rachel szíve nagyot dobbant. – Örülnék, ha újra láthatnám. – Divatújságokat is hoz magával. A legfrissebb lapokat, amelyekben a legutóbbi ostobaságokról adnak hírt. Rachel szíve újra megdobbant. Minthogy úgy élt, ahogy, semmi szüksége sem volt rá, hogy kövesse a divatot, és fogalma sem volt róla, hogy milyen ruhákra mondják mostanában, hogy sikkes. Ennek ellenére valahol legbelül azonban még mindig vágyott rá, hogy csinos legyen. Főleg most, hogy Joseph is megjelent a színen. Azt szerette volna, ha… Nem fejezte be a gondolatot, mert teljesen megrémült tőle. Szeretett volna tetszeni a férfinak. Joseph elkapta a lány pillantását, és rákacsintott. – Mesés ez az ebéd, Rachel. Csodákra képes a keze. Rachelnek eszébe jutott, milyen érzés, amikor a férfi megérinti őt, és azt gondolta, hogy inkább Josephnek van varázslatos érintése. – Tényleg finom – kontrázott Ace is. – Köszönöm, hogy engem is megkínált. – Ez a legkevesebb, amit tehetek – mondta Rachel. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, és sokkal földhözragadtabb dolgokra koncentrálni. Miközben beszélt, rájött, teljesen komolyan is gondolja, amit mond. Ace lassan több időt tölt az ő házában, mint a saját otthonában, pedig neki is van egy farmja, ahol szükség volna rá. Ráadásul most még Esára sem számíthat, aki nagy segítséget jelent számára a mindennapi munkában. – Nagyra értékelek minden percet, amelyet a munkájától von meg miattam. Nagyon köszönöm, amit értem tesz. – Hallod ezt? – nézett az öccsére Ace jelentőségteljesen. –Vannak, akik méltányolnak engem, és van bennük annyi jó modor, hogy megköszönjék a munkámat. Joseph nyelt egyet, aztán széles vigyor ült ki az arcára. – És mi az, amiért köszönetet kéne mondanom? – Segítettem cipelni és beállítani az ajtót. – Ja, azt – vont vállat Joseph, és beleharapott a szendvicsbe. – Ha minden apróságot megköszönnék, elszaladna veled a ló, és utána már elvárnád, hogy folyton megköszönjek mindent. Na, az már nem működne. – Érti már, mire céloztam? – nézett Ace nevető barna szemmel Rachelre. – Azt hiszem, rosszul neveltem a fiúkat. Talán többször kellett volna fenékbe billentenem őket. Joseph is elvigyorodott, és újra Rachelre kacsintott. – Hát erről lemaradtál, bátyó. Manapság már visszaadnám, ha fenékbe rúgnál. Ace váratlanul elkomolyodott. CATHERINE ANDERSON 126 NYÁRI SZELLŐ

– Átmentek ma Daviddel a Pritchard-farmra? Joseph hátradőlt a széken. Rachel – mint már annyiszor, most is – megállapította, hogy a két testvér mennyire nem hasonlít egymásra: az egyiknek koromfekete haja és barna szeme van, a másiknak szőke haja és kék szeme. – Igen, a Pritchard-farm lesz az egyik hely, ahová be akarunk nézni – válaszolta Joseph. Ace megtörölte a száját, és a tányérjára tette a szalvétáját. – Legyetek óvatosak. Jeb Pritchard nemcsak pénzéhes, de őrült is. – Minden rendben lesz, bátyó – mosolyodott el Joseph. – Nagyon jó tanítómesterünk volt. Jesszus! Joseph fedezékbe ugrott, s közben azért imádkozott, hogy David is ugyanolyan gyorsan le tudjon ugrani a lováról, mint ő. Jeb Pritchard tüzet nyitott rájuk. Alig tudta végiggondolni mindezt, amikor egy újabb golyó csapódott be mellette a porba, közvetlenül az orra előtt. Ez nem pisztolygolyó volt. A gazember puskára váltott. – Jól vagy? – kiáltott ki David egy szikla mögül, Joseph lehúzta a fejét, s bebújt egy bokor mögé. – Megvagyok – kiabált vissza. – De kéne egy jobb fedezék. –Bemászott egy farönk mögé. Amikor már félig takarásban volt, elővette a coltját, és azt remélte, nála van a puskája is. Nem volt ilyen szerencséje. A fegyver még mindig a nyeregtáskájában volt, Obie pedig – minthogy igen intelligens állat volt – már rég elügetett, hogy a fák között keressen magának menedéket. – Mi baja ennek az embernek? Alig ejtette ki a száján a kérdést, Jeb hangja máris belehasított a levegőbe: – Nem emlékszem, hogy meghíttalak vóna benneteket a portámra, tí mocskos csirkefogók! Addig fogok lövődözni, míg el nem kotródtok innét! David zavartan nézett Josephre. – Mi ütött belé? Az isten szerelmére, a törvény embere vagyok. Nem nyithat rám tüzet. – Márpedig nekem nagyon úgy tűnik, hogy pont ezt teszi. –Joseph kidörgölte a port a szeméből. – Sőt, mintha hivatásszerűen csinálná. Úgy látom, nem csak az a célja, hogy pár centire az orrom elé célozzon, és halálra rémisszen. Legutóbb is biztos csak elvétette ez a konok vén csirkefogó. David ellenőrizte, hogy a pisztolya meg van-e töltve. – Fölöslegesen nézed, öcskös – kiáltott Joseph. – Úgyse tudsz ellőni odáig. – A fenébe is! – nyögött föl David. – Kéne a winchesterem. – Arról ne is álmodj! A lovak már rég a fák mögött vannak. Egy golyó csapódott annak a sziklának, amelyik mögött David bújt meg, az ólom hatalmasat csattant, a levegőben gránitdarabok repkedtek mindenfelé. – A pokolba is, a lovak okosabbak nálunk. – Jól mondod – helyeselt Joseph. – Tűnjünk el innen! Nem tudom, te hogy vagy vele, de én nem akarok ma meghalni. – Gondolod, hogy eljutunk a fákig? – Hason kúszva, és a fejünket lehajtva, igen. – Josephnek nem volt ínyére kúszva távozni, de be kellett látnia, hogy jobb hason csúszni és életben maradni, mint golyót kapni a szeme közé. – Kész vagy? Amint Joseph kidugta a fejét a tuskó mögül, Pritchard újra lőni kezdett. Mindent belepett a por, a magasból tűlevelek hullottak alá. Joseph gyorsított, kezével a földet markolva, keményen tolta magát előre a lábával. Ahogy haladt előre, minden centiméternél azért imádkozott, hogy az öccse ép bőrrel megússza. Amikor elérték a fákat, és viszonylag biztonságban voltak, feltérdeltek, de abban a pillanatban egy újabb golyó süvített el a fülük mellett, és David kalapja megpördült a levegőben. – Szent szar! – ordítottak föl, és nyomban hasra vágták magukat. CATHERINE ANDERSON 127 NYÁRI SZELLŐ

Pár perc múlva, mikor végre olyan helyre értek, ahová Jeb puskagolyói már nem érhettek el, David visszanézett a kalapjára. Kék szeme élesen villant. – Az a szemét szarrágó majdnem kiloccsantotta az agyvelőmet. Most vehetek egy új Stetsont. Tudod te, mennyibe kerül egy ilyen kalap? Joseph már nem is emlékezett, mikor vette a saját kalapját. – Nem, mennyibe? – Egy kisebb vagyonba, úgy bizony! – David kirázta a hajából a port és a tűleveleket. – De ezért még megfizet! Most már van miért letartóztatnom a gazembert. Megpróbálta megölni a törvény egy emberét. Ez elég súlyos bűn! Joseph kinézett a fák közül Pritchard roskatag házára. – Szükséged lesz némi segítségre, ha be akarod vinni ezt a konok görényt. Csönd. Joseph visszafordult az öccséhez. David várakozásteljesen nézett rá. – Nem őrültem meg! – emelte föl Joseph a kezét. – Szó se lehet róla, öcskös! Fegyveresekre van szükséged. – És kit kérjek meg? Egy csapat farmert, akik még arra sem képesek, hogy egy liszteszsákot eltaláljanak? – Terveim voltak ma délutánra – sóhajtott fel Joseph. – Akkor tervezd át a délutánt.

Tizennegyedik fejezet

z egész börtön Jeb Pritchardtól bűzlött, ráadásul olyan hűhót csapott, amikor rázárták a rácsot, hogy David megfenyegette, ha nem marad végre csöndben, lelövi. Billy Joe Roberts, David hórihorgas, fiatal helyettese, szinte karácsonyi izgalomban égett, hogy egy igazi bűnöző ül az egyik cellában. – Nem gondolod, hogy a Pritchard fiúk majd ki akarják szabadítani? – kérdezte Billy Joe Davidét. David végiggondolta a helyzetet. – Remélem, nem, mert akkor őket is le kell tartóztatnom. Márpedig az épület már most is úgy bűzlik, mint egy disznóól. – Kezet nyújtott Josephnek. – Köszönöm, bátyó. Azt hiszem, ez elég jól ment. Senki sem sebesült meg. – Örülök, hogy minden simán alakult – nevetett Joseph, miközben megrázta az öccse kezét. – Az ember sosem tudhatja, mire számíthat az olyan görényekkel, mint a Pritchardok. Rosszul is végződhetett volna a dolog. Joseph és David felkúszott a Pritchard-farmig, bokortól bokorig haladva, egészen addig, míg el nem érték a házat. Ott mindketten elfoglalták az állásukat, majd húszig számoltak, és egyszerre rontottak be az ajtón. Mind a négy Pritchard odabent szunyókált, Joseph még azelőtt Jeb halántékához szorította 45-ös coltjának csövét, hogy a bent lévők felkaphatták volna a fegyvereiket. – Én azért számítok rá, hogy a Pritchard fiúk megpróbálkoznak majd valamivel – tartott ki a véleménye mellett Billy Joe. –Talán lesz még részünk itt egy kis izgalomban. – Ilyen izgalomra nincs szükségünk, Billy Joe. – David elkapta Joseph nevető tekintetét. – De minden eshetőségre felkészülve, azt hiszem, jobb, ha itt maradok ma éjszakára. Aztán nehogy tovább olvassátok azt a könyvet nélkülem, hallod?

A


Joseph gúnyosan szalutált egyet, majd megfordult, hogy végre visszainduljon a H-farmra. – Be kell ülnöm egy kád vízbe. Most, hogy birkóztam egyet ezzel a senkiházival, én is pont ugyanúgy bűzlöm, mint ő. Joseph fél órával később megérkezett a Hollister-farmra. Amint belépett az istállóba, hogy Obie-t a bokszba vezesse éjszakára, rögtön észrevette, hogy Ace már megint elvégezte helyette az esti teendőket. Ez alkalommal nem szabad elfelejtenie köszönetet mondani, véste az eszébe, amikor elindult a ház felé. Belépett a bejárad ajtón. A konyhából kiszűrődő hangok és nevetés hallatán eszébe jutott, hogy aznap Caitlin is átjött látogatóba. – Pfuj! – legyezett Rachel az orra előtt, amikor beengedte Josephet a konyhába. – Mi ez a szag? – Összetalálkoztam egy észak felé tartó bűzös borz déli fertályával – rángatta az ingét Joseph. – Vennék egy fürdőt, ha nem bánja. – Dehogy bánom! – legyezett tovább a lány a kezével. – Szolgálja csak ki magát! Biztos lehet benne, hogy nem fogunk kukucskálni a repedéseken keresztül, miután nekitámasztotta az ajtót a nyílásnak. Joseph vére felforrósodott a gondolattól, hogy Rachelnek eszébe jutott, hogy beleshetne a repedéseken keresztül, amíg ő fürdik. Kérdő tekintettel nézett a lányra. Rachel olyan ártatlan szemmel nézett vissza rá, amennyire csak tudott. Aztán enyhén elpirult. Hm. Josephnek is eszébe jutott már párszor, hogy beles a réseken, miközben a lány fürdik, így tudta, hogy mire gondolhat most Rachel. A felismerés elgondolkoztatta egy pillanatra. A vonzalom, amelyet a lány iránt érzett, tehát mégsem volt egyoldalú, ahogy addig hitte. Caitlin és Ace az asztalnál ült. Amikor Joseph odaballagott, hogy köszöntse őket, észrevette, hogy egy pókerpartit szakított félbe. Ezen az estén babok voltak a jelképes tétek, a legnagyobb rakás annál a széknél halmozódott, amelyről Rachel épp az előbb állt föl. – Hohó! Látom, a hölgy szerencséje még mindig tart. – Szerencse? – csóválta meg Ace a fejét. – Ez a nő egy hamiskártyás. – Rágalom! – tiltakozott Rachel. – Nem tudom elhinni, hogy ennyire rossz legyen a lapjárásom – vonta össze a szemöldökét Caitlin a kártyáit nézve. – Gyere, Joseph, szállj be te is! Hátha megfordítod a szerencsénket. Joseph az unokaöccsét kereste a tekintetével. A kisfiú mélyen aludt a kanapén, Rachel társalgónak berendezett lakrészében. ' – Úgy látom, egyesek már kieresztették a gőzt. – Ace megengedte neki, hogy odakint játsszon a kutyákkal – magyarázta Caitlin. – Csak úgy szedte a kis lábacskáit. Joseph közelebb lépett az asztalhoz, és erőt vett magán, hogy Rachel formás idomai helyett a kártyalapokat nézze. Amikor meglátta a bátyja kezében a lapokat, megrándult az arca. – Ajaj! – adott hangot a gondolatainak. – Most mi van? – Ace tekintete szinte perzselt, ahogy az öccsére nézett. – Egyszer-egyszer én is blöffölhetek. – Jobb, ha elmormolsz egy imát, ha ilyen lapokkal akarsz blöffölni. – Rossz osztás – dobta le Ace a lapjait. – Nem mondhatsz be rossz osztást, csak azért, mert Joseph felfedte a lapjaidat – kiáltott rá Caitlin. – Dehogynem. – Ace újra az öccsére nézett. – Rachelnek igaza van. Bűzlesz. Mi ez a szag? – Valóban bűzhödt vagy egy kissé, Joseph – bólogatott Caitlin is. – Bűzhödt? Honnan a fenéből szedsz te ilyen szavakat? – kérdezte Joseph. – Talán a könyvekből – szólt közbe Rachel.


Joseph szeme élesen villant Rachelre. A lány gonoszkodva elmosolyodott, arcán gödröcskék jelentek meg. Joseph abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak ne lennének ott a vendégek. A fürdőkád elég nagy volna kettejüknek is. Egy kép jelent meg lelki szemei előtt, ahogy Rachel mellén szappanbuborékok csúsznak lefelé. A teste megfeszült. Isten segítsen meg! Elindult a fürdőszoba felé, és elhatározta, hogy száműzi ezeket a gondolatokat az agyából. Rachel egy igazi hölgy. Tiltott terület. Férjet kereső hajadon. ce és Caitlin vacsora után is maradt még. Két vadul kergetőző kutya és egy, a konyhában szaladgáló, eleven kisfiú mellett lehetetlen volt kártyázni, így a felnőttek végül egy bögre kávé mellett beszélgettek az élet apró dolgairól. Joseph megfigyelte, hogy Rachel hogyan viselkedik Ace-szel és Caitlinnel, és látta, hogy mennyire kedves kicsi Ace-szel – s a szíve újra és újra megtelt melegséggel. Egy fiatal lány, aki évekig teljesen visszavonultan élt… és mégis milyen könnyen beletanult abba, hogyan kell vendégül látni valakit, és hogy kell bánni a gyerekekkel, Joseph lelki szemei előtt hirtelen megjelent egy kép, ahogy Rachel az ő gyerekét szoptatja puha melléből, egy szőke hajú angyalkát, s közben gyengéden cirógatja a gyönyörű kisgyerek göndör hajfürtjeit. Hogy jutott ez az eszébe? Nem is akar gyereket. És nem akar feleséget sem. Összefoglalva: egyáltalán nem akarja azt érezni, amit érez. – Látott már szófogadó tízcentest? – kérdezte Ace váratlanul. – Na, helyben vagyunk – mondta Caitlin. – Készülj, Rachel! Ha egyszer belekezdenek ebbe, soha nem hagyják abba. Rachel zavartan pislogott, mikor találkozott Ace tekintetével. Aztán kérdőn Josephre nézett. Egyszerű tekintet volt ez, de a mögöttes kérdés – Te ismered ezt a játékot. Belemenjek? – csak még keményebbé és fájdalmasabban lüktetőbbé tette a Tizedest. Rachel azért nézett Josephre, hogy tanácsot kérjen. Attól fogva, hogy a férfi ezt megértette, fájdalmasan vágyott arra, hogy a karjában tartsa a lányt. Mi ez az egész? Nem a piacon vannak, és nem árul tanácsokat nőknek. Azaz, nem akar feleséget venni magának, márpedig e körül a lány körül mindenütt ott táncolt a „feleség” szó. Rachel elpirult, majd újra Ace-re nézett. – Szófogadó tízcentes? Azt hiszem, még nem láttam olyat. Az enyémek mindig kiugrálnak a zsebemből. Ace addig keresgélt a konyhaszekrényben, míg rá nem akadt egy széles fenekű pohárra. Amikor visszament az asztalhoz, letett egy tízcentest az asztalterítőre, a két oldalára pedig egy-egy féldollárost helyezett, úgy, hogy az érmék között két-két centi helyet hagyott. Ezután rátette a poharat a két ötvencentesre. – A tízcentes ki fog jönni a hívásomra a pohár alól, anélkül, hogy megérinteném ezeket a pénzérméket – közölte Rachellel. – Na, lássuk – mondta Rachel. – Fogadok, hogy nem tudja megcsinálni. A lány újra Josephre nézett. Hatalmas kék szeme csak úgy ragyogott az érzelmektől – érzelmektől, amelyeket Joseph nem akart azonosítani. Épp elég baja volt a saját érzéseivel, nem volt szüksége még a lányéira is. Attól csak még nagyobb köd homályosította volna el az elméjét. Miért néz rá ilyen kérdő tekintettel? Mintha azt üzenné, hogy minden olyan döntéshelyzetben számít a véleményére, ami nem az ő kis világával kapcsolatos. Azért néz így, mert bízik bennem, találta meg végül Joseph a választ a kérdésre, s ettől teljesen kétségbeesett. Nem akart kötelezettségeket. Rachel egyre többször számított rá. Ő viszont egyre többször akarta, hogy a lány számítson rá. Ez pedig nem illett bele az ő egyszerű életvitelébe. Hajnalban akart hazajárni. Tökrészegen. Nem akart elszámolni az idejével senkinek sem, főleg nem egy nagy kék szemű nőnek, aki megbízik benne, és aki szívfájdalmat okoz neki. Nem számít, hogy mennyire csinos ez a nő. Nem számít, hogy mennyire kívánja

A


ezt a nőt. Ez a nő nem neki való – annak ellenére sem, hogy a teste mást jelez ezzel kapcsolatban. Azok úgyis csak a Tizedes jelzései. Joseph már évekkel korábban megtanulta, hogy nem szabad a Tizedesre hallgatnia. – Hány babot ér meg önnek, hogy láthassa, hogyan csinálom? – kérdezte Ace. Mindenki felnevetett. Rachel gondolkodva csücsörítette a száját. – Ötvenet – tette meg végül a tétet. Ace leült az asztalhoz. – Gyere ide, tízcentes – mondta, majd óvatosan kapargatni kezdte az asztalterítőt az egyik körmével. A tízcentes kisétált a pohár alól, pont, ahogy Ace megjósolta. Rachel lerogyott a székére. Folyamatosan rázta a nevetés, miközben odatolta a kupac babot a férfinak. Joseph – aki még mindig nem volt túl jó állapotban – odament a jégszekrényhez, és kivett egy tojást. Kit érdekel, hogy milyen állapotban van? Miközben előkészült a trükkre, szidta magát, hogy milyen egy idióta, de nem tudott leállni: túl akarta szárnyalni Ace-t Rachel előtt. – Van talpas pohara? – kérdezte Racheltől. – Mi a csudának kell most magának talpas pohár? – Hogy megmutathassam önnek a rendetlen tojást. Rachel letörölte nevetéstől kibuggyant könnyeit. – Kint az ebédlőben. – Odaadta Josephnek az átjáróra szerelt vasrács kulcsát. – Elvileg lennie kell egypárnak a mama kredencében. Amikor Joseph nem sokkal később visszaért a konyhába, letette az asztalra a talpas poharakat, úgy, hogy a széleik egymáshoz értek, és beletette az egyikbe a tojást. – A tojás, anélkül, hogy akár egyetlen ujjal is hozzáérnék, át fog ugrani az egyik pohárból a másikba. – Nem hiszek önnek, uram – legyintette meg Rachel a kezével Josephet. – Ez kizárt dolog – mondta, de a tekintete arról árulkodott, teljesen biztos benne, hogy a férfi bármire képes. – Miben fogadunk? – kérdezte Joseph. És, isten bocsássa meg, egyáltalán nem a babokra gondolt. – Nem hinném, hogy ennyi bab elég lenne a fogadásra – nézett le Rachel az egyre fogyatkozó babkupacra. Joseph rengeteg olyan dolgot fel tudott volna sorolni, amelyben szívesen fogadott volna a lánnyal. – Bármit elfogadok. Kezdjük talán azokkal a gyönyörű mellekkel. De szívesen megízlelte volna a száját is, mégpedig előre meghatározott szabályok nélkül. És az sem lett volna ellenére, hogy végigsimítsa a bőrét, addig kínozva a lányt ujjai táncával, amíg bele nem borzong az érzésbe. És szerette volna látni azt is, ahogy azok a kék szemek elhomályosulnak, majd elvakulnak a szenvedélytől. Rachel bólintott beleegyezése jeléül. Joseph előrehajolt, és erősen belefújt abba a pohárba, amelyikbe a tojást tette, és a tojás, pont, ahogy ígérte, átugrott a másik pohárba. A lány szeme tágra nyílt a csodálkozástól, aztán újra kirobbant belőle a nevetés. És ez így ment egész este. Amikor a Keegan család végül hazaindult, már nagyon későre járt. Joseph rettenetesen fáradtnak érezte magát. Nem azért, mert túl sokat dolgozott, hanem mert már órák óta a tilosban jártak a gondolatai. Rachel annyira gyönyörű. Az ujjai sajogtak a vágytól, hogy felfedezhessék a lány testét. Elég volt ránéznie, és a szíve máris hevesebben dobogott. Mi a fene ütött belé? Hisz Rachel csak egy nő. Eddig bármelyik nő megtette volna. De most – teljesen váratlanul – őt, és csakis őt akarta, mégpedig olyan hevesen, hogy a Tizedes szinte már lángolt. Csak rontott a helyzeten, hogy amikor a lányra nézett, az mindig elpirult, mintha ő is ugyanúgy érezne. Nem, mondta magának Joseph, ez a lány tiltott terület. Nem számít, hogy mennyire vonzódik hozzá. Nem térhet rá a kötelességek – és a házasság – és a felelősség útjára. CATHERINE ANDERSON 131 NYÁRI SZELLŐ

Sajnos, az ösztönei azt súgták, hogy más dolgok is várnának rá, ha követné a vágyait: olyan gyönyör, amilyenben addig még soha nem volt része. Joseph látta Rachel szemében a vágyat, amikor találkozott a pillantásuk, és érezte a kölcsönös vonzalmat, amikor egymás közelében álltak. Megmagyarázhatatlanul vonzódott hozzá, és ez teljesen megrémítette. Hová tűnt az akaratereje? Miért nem tudja figyelmen kívül hagyni a teste jelzéseit? És ami a legfontosabb: miért nem tud úgy tenni, mintha nem látná a lány szemében azt a csábító villanást? Ártatlan villanás volt ez – egy tapasztalatlan szűz reakciója azokra a biológiai szükségletekre, amelyek teljesen ismeretlenek voltak előtte. Ebben a helyzetben a férfinak kellett erősnek maradnia, hogy a lány ne kerüljön kompromittáló helyzetbe. Rachel bezárta a vasrács ajtót a vendégek után, a szoknyája zsebébe csúsztatta a kulcsot, majd tündöklő mosollyal a férfi felé fordult. Josephnek ellenkezni sem volt ideje, a lány máris a nyakában lógott. – Ó, Joseph, köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm. Ez volt életem eddigi legjobb napja. Rachel szorosan átölelte Joseph nyakát, és csókolgatni kezdte az arcát. Egy perc sem telt bele, és Joseph már nem tudott parancsolni a kezének, amely mintha önálló életre kelt volna, átfogta a lány derekát. Elmondhatatlan érzés volt – puha, nőies, rózsaillatú melegség, egy egész estén át tartó ígéret beteljesülése. A vágy, amelyet addig tudatosan féken tartott, most hatalmas hullámokban öntötte el, s ezzel párhuzamosan olyan érzések is kavarogtak benne, amelyeket legutoljára gyermekkorában élt át, amikor a kaliforniai tengerparton játszott – az érzés, hogy alig tud megállni a lábán, s tántorogva próbálja meg visszanyerni az egyensúlyát a süppedő homokban. Uramisten, mennyire kívánta ezt a nőt! Joseph az összes aprólékos gonddal kidolgozott alapszabályt – miszerint sohasem fecséreli az idejét egy igazi hölgyre – elfelejtette, amikor száját Rachel szájára tapasztotta. Nem szándékosan vagy előre eltervelten csókolta meg a lányt. Ösztönös reakció volt ez a pár napja benne növekvő vágyra, amelynek most egyszeriben már nem tudott gátat szabni. Rachel anynyira meglepődött, hogy egy alig hallható sípoló hang hagyta el a száját, de aztán sóhajtott egyet, elernyedt a férfi karjaiban, és átadta magát az érzésnek. Joseph elveszett. Rachelé volt a legédesebb száj, amelyet addigi életében megízlelt – puha ajkai félénken nyíltak szét, a nyelve egy pillanatra elhúzódott az övétől, de aztán tétován viszszatért. Selymes tapintású, íze, mint a meleg mézé. Joseph a lány minden porcikáját meg akarta kóstolni. A halántéka lüktetett. Végigsimította Rachel gerincét, aztán lejjebb csúsztatta az ujjait a lány telt, puha csípőjére, hogy egy határozott mozdulattal magához húzhassa. Hátul, a fejében megkondultak a vészharangok. Nem szabadna ezt tennie. Most nem az Aranycipőben dolgozó lányok egyikével van, aki számtalanszor vett már részt ilyen játékban, és az évek alatt kialakította a saját szabályait. Ő itt most Rachel, az édes, csodálatos, ártatlan Rachel, akit még csókolni sem csókolt más rajta kívül. Megpróbált eltávolodni a lánytól, de kudarcot vallott. Helyette inkább csak még jobban belefeledkezett a csókba, egyre mélyebbre tolakodott a nyelvével, s megízlelte, kipróbálta a lány szájának legtitkosabb részeit is. Rachel felnyögött, és ráállt Joseph csizmájára, hogy vissza tudja csókolni, hevesen, kissé félszeg éhséggel, a férfitól ellesett fogásokat használva. Milyen gyorsan tanul, gondolta Joseph kábán. Egy kedves, tapasztalatlan, szeretetre méltó diák, akinek sejtelme sincs róla, hogy milyen veszélyes területre csábították. Rachel. Csodálatos érzés volt a karjában tartania, mintha az Isten is oda teremtette volna – ez a csendes felismerés teljesen maga alá temette a férfit, éppúgy, ahogy az az érzés, amelyet az keltett benne, hogy felfelé végigsimította a lány oldalát, ujjaival kitapintva törékeny bordáinak lágy ívű lépcsősorát. A tökéletes nő. Mindig is őt kereste. Szédelegve bizonygatta magának, hogy nem


bántaná a lányt a világ minden kincséért sem, és hogy ez csak egy csók, egy ártatlan csók. Hamarosan le fog állni. Le fog állni. Ez volt az utolsó józan gondolat, amely átfutott a fején. Két kezébe fogta Rachel melleit. A lánynak elakadt a lélegzete, amikor a férfi az ujjai közé csípte a mellbimbóit a ruhán keresztül. Nyöszörögni kezdett, hátrahajtotta a fejét, s gyermeki bizalommal adta át magát a férfinak. Ahogy hátradőlt a felsőteste, a medencéje akaratlanul is előrebillent. Joseph érezte a saját keménységének feszülő puhaságot. És ez az ajándék olyannyira részegítően hatott rá, hogy nem tudta visszautasítani. Gyengéden az ujjai közé fogta Rachel bársonyos bőrét, végighúzta a kezét nyaka kecses vonalán, le a blúza gallérjáig, és aztán megérintette az ing gombjait. Kigombolta a blúzt, majd csókokkal borította a szétnyíló anyagot, míg szája rá nem akadt a lány egyik mellének feszes domborulatára az egyszerű blúz anyagán keresztül. Rachel felkiáltott, s megremegett a gyönyörtől, amikor Joseph a szájába vette a mellbimbóját. Aztán megragadta a férfi haját, hogy közelebb húzza magához, ó, igen. Joseph úgy érezte, csodálatosabb volt ez bárminél, mint amit pénzért megvásárolhatott. Szebb, mint bármi, amiről eddig csak álmodni mert. Rachel. A lány finomsága beteljesítette a vágyait – vágyait, amelyekről addig még csak nem is tudott, hogy léteznek. – Ó, Joseph! Rachel még mindig a férfi csizmáján állt, ő azonban megfordult vele együtt, majd végigfektette a lányt az ágyon. Aztán ő is odaereszkedett mellé, majd a lány egyik oldalára gördült, hogy ne nyomja őt össze. Meghúzta Rachel fűzőjét, hogy kiszabadítsa a melleit. Mellbimbói sötét rózsaszínűek, mellei elefántcsontszínűek voltak, és olyan teltek, mint egy kisebb görögdinnye. Rachel újra felkiáltott, háta megfeszült, mint egy íj, amikor Joseph a szájába vette az egyik mellbimbóját. A férfi a fogai közé vette az érzékeny bimbókat, óvatosan harapdálta, majd újra szívogatni kezdte. Rachel teste úgy remegett, mint egy megfeszített gitárhúr. Joseph végighúzta a kezét a lány szoknyáján, belemarkolt az anyagba, felhúzta, s keze máris a lány alsóneműjét érintette, melyben végre megérinthette Rachel vénuszdombját. Ujjai azonnal nyirkosak lettek a forró, női nedvességtől, amikor becsúsztatta a kezét a lány combjai közé, hogy széttárja azokat. A szája újra Rachelét kereste, majd szenvedélyesen, határozottan csókolni kezdte, miközben megérintette a lány szeméremajkának érzékeny peremét. Rachelt az érintés sokként érte, megfeszítette a csípőjét, de a férfi visszanyomta a tenyerével, gyengéden masszírozta és dörzsölte, s csak az járt a fejében, hogy hamarabb a csúcsra juttassa, minthogy ő átélné a gyönyör pillanatát. Mrr-mrr-mrr. Buddy. Joseph füléig éppenhogy csak eljutott a kutya zsörtölődő morgása. De aztán újra meghallotta – egypár mély hangú morgás, majd rögtön utána három fülsiketítő csaholás. Joseph összerándult, mintha tüzes parázshoz ért volna. Félbehagyta a csókot, és idétlenül bámult a lány bódult szemébe. Keze alatt érezte Rachel melegét és nedvességét. Látta csupasz melleit. Mi az atyaúristent művel itt? Talpra ugrott. Rachel csinos arcán zavar tükröződött. Buddy boldogan vinnyogva szaladgált ide-oda Joseph és az ágy között. Joseph levegő után kapkodott, úgy érezte, mintha épp most futott volna le egy nagyobb távot. Beletúrt a hajába. – Annyira sajnálom, Rachel. Nem tudom, mi ütött belém. Nagyon sajnálom. A lány lehúzta a blúzát, és ügyetlenül tapogatózva összehúzta magán. Vörös foltok jelentek meg az arcán, miközben felült. – Kérlek, ne – mondta erőtlenül. – Én is pont annyira akartam, mint te. Végül is én kezdtem az egészet.


Joseph nem tudta magát ilyen könnyen felmenteni. Valóban a lány kezdeményezte az ölelést, de az az ölelés teljesen ártatlan volt. Ő volt az, aki miatt más irányt vett a dolog. És isten bocsássa meg, egyszerűen remegett a vágytól, hogy befejezhesse, amit elkezdett. Távol kellett kerülnie a lánytól, mielőtt még engedett volna a kísértésnek. Ez nem történhet meg. Elindult, hogy összeszedje a szalmazsákját és a kabátját a fürdőszobából. Amikor újra előbukkant, Rachel sértett, megbántott tekintettel nézett rá. – Mit csinálsz? – Kint alszom az ebédlőben. Nem bízom magamban eléggé ahhoz, hogy itt maradjak veled. – De Joseph – állt fel Rachel –, ez butaság. Nem, nem az. Rachel el sem tudta képzelni, hogy milyen őrülten gyönyörű félig kibomlott hajfonatával és csóktól megduzzadt szájával. Joseph remegett a vágytól. – Azért én mégis a másik szobában alszom, ha nem bánod. Kiengednél? oseph a feje alá gyűrte a kabátját, majd kivette onnan, aztán kirázta. Próbált az oldalán fekve elaludni. Próbált a hátán fekve elaludni. Megpróbálta lehunyni a szemét. Megpróbálta a plafont bámulni a sötétben. De sehogy sem jött álom a szemére. Az ajtó alatti résen keresztül a konyhában világító lámpa fénye utat tört magának az ebédlőbe, vastag sávban színezve sárgára a padlót. Joseph csak arra tudott gondolni, hogy a fénycsíknak pont olyan aranyszíne van, mint Rachel hajának. Miféle ember ő? Hiba volt ennyire akarnia ezt a lányt, s még nagyobb hiba volt ennyire vágynia arra, hogy együtt tölthessen vele egy éjszakát. Mi történt volna, ha Buddy nem kezd ugatni? Joseph nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Dühös volt magára. Kételkedett abban, hogy magához tudott volna térni, és le tudott volna állni. Túl messzire ment. Az olyan fiatal nők, mint Rachel, feleségnek valók. Egyetlen férfi sem érdemli meg őt, amelyik úgy csábítja el, hogy nem akarja nőül venni. És ezek a férfiak mind megérdemelnék, hogy a pokolra jussanak. És ő? Ő el akarja-e venni ezt a lányt? Joseph agyában úgy motoszkált ez a kérdés, mint egy tekergőző csörgőkígyó. Tagadhatatlan, hogy gondoskodik Rachelről. És többet érez iránta, mint bármelyik más – nem a családjához tartozó – nő iránt. De szerelmes-e belé? Talán igen. Hiszen már egyetlen könnycsepp, amely végiggördül azon a csinos arcán, arra készteti, hogy megoldja a problémáit, és egyetlen mosoly, amely megjelenik csókra termett ajkán, megdobogtatja a szívét. De vajon több-e ez egy egyszerű vonzalomnál? És honnan a pokolból tudhatná, hogy ez az érzés örökre szól-e? Talán csak megint engedte, hogy a Tizedes átvegye az irányítást helyette, és abban a pillanatban, ahogy csillapította a vágyát a lány testével, az összes zavarba ejtő érzés semmivé foszlik, mint a cigarettafüst. Maga előtt látta Rachel arcát. Nem akarta bántani ezt a lányt. Hiszen annyira kedves volt és gyönyörű, kék szemében annyiszor látta már felvillanni a fájdalmat. Eleget szenvedett anélkül is, hogy még ő is összetörné a szívét. Joseph hallotta, hogy az ajtó nyikorogva kinyílik. A következő pillanatban fény árasztotta el az ebédlőt. A férfi oldalra fordult, és megtámasztotta az állát. Rachel a vasrács mögött állt az átjárónál. Halvány rózsaszín, fűzőkkel és szalagokkal díszített hálóing volt rajta. A konyhából átszűrődő lámpafény átvilágított a muszlinanyagon, láthatóvá téve a lány testének minden egyes érzéki vonalát. Josephnek átfutott a fején, hogy azok között a dolgok között, amelyek megkísértették Jézust a pusztában, vajon nem volt-e egy gyönyörű nő, szinte teljesen áttetsző ruhában? – Joseph? – suttogta Rachel. – Ébren vagy még? A férfi kételkedett abban, hogy valaha is el tudna még aludni. – Igen, kedves, nagyon is.

J


– Beszélgetünk egy kicsit? Joseph majdnem felnyögött. – Csak akkor, ha a válladra terítesz egy takarót. – Mert akkor nem láthatom a tested. – Nem szeretném, hogy megfázz. Rachel visszament a konyhába, majd egy perccel később takaróba burkolózva tért vissza. Joseph még így is látta formás lábát, de legalább a többi testrésze el volt fedve. Eszébe jutott a lány mellbimbójának rózsaszínje, és a teste megfeszült. Rachel leült a küszöbre, hátát az ajtókeretnek támasztotta, térdét felhúzta a mellkasához. – Szóval, miről akarsz beszélgetni? – kérdezte Joseph. Mintha nem tudta volna! Minden nő, akivel intim helyzetbe került, bármilyenbe is, beszélgetni akart róla utána, különösen, ha az intim együttlét nem sikerült valami jól. Persze ez utóbbi csak nagyon ritkán esett meg Josephfel. – Bármiről – suttogta Rachel, s ezzel sikerült újra meglepnie a férfit. – Nem tudok elaludni. Joseph át tudta érezni a lány problémáját. – Bármiről, hm? – A férfinak eszébe jutott egy téma, ami mostanában nagyon kedves volt a szívének. – Láttál már udvart? – Olyanra gondolsz, mint amilyen a gazdagoknak van? Ez valamiféle kert, nem? – Több, mint egy kert. – Joseph újra párnává gyűrte a kabátját, és az oldalára fordult, hogy jobban lássa a lányt. – Olyan, mint egy kinti szoba. A nagyvárosokban élő hölgyek reggelente hálóingben üldögélnek az udvarukban, és élvezik a napsütést meg a virágok illatát. Senki sem láthatja meg őket az utcáról. Rachel csak hallgatott. – Csak képzeld el, egy kinti szoba, amelynek, az új ajtóidhoz hasonlóan, vasrácsból készült teteje van, és egy hatalmas kőfal veszi körül. Sokkal nagyobb biztonságban lennél egy ilyen udvarban, mint most a konyhádban. Egy vadászpuska sem tudna lyukat ütni a tömör kőfalon, ebben egészen biztos lehetsz. – Te hol láttál ilyen udvart? Joseph még kisfiúként, Kalifomiában látott ilyen udvarokat. Nem voltak ugyan olyan erődszerűek, mint amilyet Rachelnek akart építeni, de ez most mellékes volt. – Kaliforniában rengeteg házhoz építettek udvart. Tényleg nagyon jól néznek ki. – Bámulatos. Kár, hogy nem vagyok gazdag. Joseph elvigyorodott. – Képzeld csak el: egy kinti szoba, amelyik éppolyan biztonságos, mint a konyhád, de a napfény besüt a vasrácsból készült tetőn, és a madarak és a pillangók is berepülhetnek a rácsok között. Rachel vágyakozva felsóhajtott. – És virágok vannak mindenütt – tette hozzá aztán. – Ahogy mondod. A lány újra sóhajtott egyet. – Csodaszép lennel De nincs értelme olyan dolgok után sóvárogni, amelyeket úgysem engedhetek meg magamnak. – Szerintem meg jó dolog néha álmodozni egy kicsit – noszogatta Joseph. – Ha nekem lenne egy udvarom, szeretnék egy madárfürdetőt és sok-sok virágot. – Rózsákat – bólintott Rachel. – Szeretem a rózsák illatát. Mostanában Joseph is odavolt a rózsaillatért. Felírta a rózsákat is a képzeletbeli bevásárló listájára. Fogalma sem volt, hogy hol lehet rózsát venni, de biztos volt benne, hogy Caitlin majd segít neki. – És lenne egy kövekből kirakott kis járda is – álmodozott tovább Rachel. Joseph felvonta a szemöldökét. Kövekből kirakott járda? Hé, te lány! Azért ennyire ne szaladjunk el!


– És egy szökőkút. Ha megengedhetném magamnak, hogy legyen egy udvarom, egy szökőkutat is szeretnék bele. Egy szökőkút? Joseph nem volt benne biztos, hogy ezt is kivitelezni tudja majd. De legalább rávette a lányt, hogy gondolkozzon el, és vágyakozzon egy udvar után. – Milyen virágokat szeretsz még? – Az orgonát – vágta rá Rachel azonnal. – És az ibolyát. Rajongok az ibolyáért. És a tulipánért is. Te szereted a tulipánokat? Joseph az összes virágot szerette. – Igen, nagyon. És mi mást szeretnél még a virágok mellé az udvarodba? – Napfényt – lelkesedett a lány. – És hogy a szellő simogathassa az arcomat. Semminek sincs a nyári szellőhöz fogható illata. A férfi úgy gondolta, Rachelnek van a legjobb illata a világon – édes és tiszta, egy kis rózsaillattal fűszerezve. Nézte a sárga fényben a lány vonásait, és elképzelte, ahogy egy kerti padon üldögél, a napfény simogatja aranyló hajfürtjeit, és körülötte rózsák vannak mindenütt. – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy hamarosan lesz egy udvarod? Rachel a férfi szemébe meredt. – Hogy érted ezt? – Egypár helyi lakos többszekérnyi követ hordott össze, hogy nekikezdhessünk valamelyik nap egy udvar építésének itt, a hátsó kertedben. Az az ember pedig, akinek kőfejtője van, felajánlotta a szükséges mennyiségű maltert is. És Bubba White már nekifogott a tető és a kapu vasrácsainak az elkészítéséhez. Rachel szeme tágra nyílt a kétkedéstől. – Te most komolyan beszélsz? – Halál komolyan. Bárcsak bezsebelhetném a dicséretet az ötlet miatt, de az igazság az, hogy Sue Ellen White találta ki az egészet. Aztán beszélt róla a templomban, és talált pár embert, aki felajánlotta a segítségét. „Napsütés Rachel kisasszonynak” – így emlegetik a tervet. Rachel szeme csillogni kezdett a könnyektől. Aztán eltakarta az arcát a kezével. – Ne sírj, kedves! – Nem tehetek róla – mondta elfúló hangon. – Egy udvar? Ó, istenem, nem is tudom elhinni.

Tizenötödik fejezet

z első szekér kő másnap reggel érkezett meg, tökéletes indokot nyújtva Josephnek, hogy a nap nagy részében távol maradhasson a háztól, távol a kísértéstől. Minthogy a szexuális kielégítetlenség miatt az idegei feszültebbek voltak egy felhúzott íjnál is, örömmel vetette bele magát a kemény fizikai munkába. Tíz óra körül Rachel résnyire nyitotta a hátsó ajtót. Abban reménykedett, hogy beszélgethet egy kicsit a férfival, de Joseph aznap távolabb dolgozott a tornáctól. – Nem hallak, édes. Szeretnék beszélgetni veled, de ahhoz jobban ki kell nyitnod az ajtót. Az ajtó kicsit szélesebbre tárult. – Így jobb? Joseph most már jól hallotta a lányt, de ezt a világén: sem árulta volna el neki.

A


– Hogy mondtad? A rés még nagyobb lett. – Hallasz? – Tessék? Rachel arca végre megjelent a résben. – Ó, Joseph! – mondta ragyogó mosollyal az arcán. – Látlak. – Na, mit szólsz? – A férfi egy újabb adag maltert kevert ki a talicskában, és elkezdte felrakni a második sor téglát. – Egy vasrács mögött vagy, kedves, teljes biztonságban. Nyisd ki azt az ajtót, és élvezd a reggelt! – Így is jó – erősködött a lány, de hamarosan már a földön ült, az ajtót pedig olyan szélesre nyitotta, hogy behajlított térde kényelmesen elférjen. – Hallom a madarakat, Joseph. Ó, istenem, ez csodálatos! – Ha teljesen kinyitnád az ajtót, még láthatnád is a kis szarháziakat. Rachel azért ennyire gyorsan nem tudta összeszedni a bátorságát, de egypár órával később végül szélesre tárta az ajtót. Joseph úgy érezte, soha életében nem fogja elfelejteni a lány arcán tündöklő tökéletes boldogságot. Rachel egy darabig megszólalni sem tudott. Csak ült ott, szívta magába a látványt és a hangokat, amelyekre olyan nagyon régen szomjazott. – Ó, Joseph, ez meseszép! Hallgasd csak! Joseph félbehagyta a munkát, és hegyezte a fülét. Először semmit sem hallott, de aztán rájött, hogy ez nem felel meg teljesen az igazságnak. Aztán meghallotta a hangokat, melyek olyan hétköznapiak voltak, hogy a legtöbbször nem is figyelt rájuk: a légy zümmögése, a szajkó érdes hangja, a fű között suhanó szél suttogása, a szélben hajladozó tölgyfa recsegése. – Szinte hihetetlen, nem igaz? – kérdezte a lányt. – Ó, ez több mint hihetetlen! – Rachel széttárta a karját. –Nyitva van az ajtó, és én tudok lélegezni, Joseph. Ez egy csoda! Rachel csodája váratlanul véget ért, amikor egy új hang tört be az addigiak közé: egy közeledő szekér hangja. Buddy felugrott, és ugatni kezdett. Rachel egy szempillantás alatt eltűnt, és becsapta maga mögött az ajtót. Joseph hunyorogva nézett bele a napsütésbe, hogy lássa, ki közeledik. A bakon Charley Banks ült. A kocsi nagyon meghajlott a rakomány alatt, ami arra engedett következtetni, hogy a férfi színültig pakolta kővel a szekeret. A távolban Joseph egy másik szekeret is látott közeledni. Úgy tűnt, Rachel udvara tényleg valósággá válhat. következő két hétben Joseph napjai egyformán teltek. Reggelenként, amint befejezte a ház körüli munkákat és megreggelizett, máris nekilátott a fal építésének, s a munkát csak akkor hagyta félbe, amikor ebédelni indult, vagy amikor Ace megérkezett, hogy felváltsa az őrködésben. Ez utóbbi esetben Joseph elintézte az ügyeit a városban, kilovagolt a Hollister-farmra, hogy ellenőrizze Rachel alig néhány marhát számláló csordáját, majd délnek vette az irányt, és benézett a saját farmjára is. Darby szépen gyógyult, sőt már morgolódott is, hogy még mindig ágyban kell maradnia, amiből Joseph arra következtetett, hogy az öreg munkafelügyelő hamarosan felépül annyira, hogy hazamehessen. Minthogy így állt a helyzet, Joseph szomorúan nézte, ahogy a kőfal egyre magasabbra emelkedik. Anélkül, hogy észrevenné, a munka elkészül, Darby visszatér, és neki nem lesz többé indoka, hogy Rachel mellett maradjon. Próbálta meggyőzni magát, milyen jó lesz, ha az élete újra a régi kerékvágásba kerül. Az ellési időszak a vége felé közeledett, így megint lesz alkalma péntek esténként bemenni a városba, hogy a pókernek és az egyéb örömöknek hódoljon. Hohó, és végre újra normális ágyban alhat. Valahogy azonban egyik gondolat sem hozta igazán lázba. Remek pókerellenfelet ismert meg Rachel személyében, és most már nem vonzotta a kétdolláros szeretkezés sem az

A


Aranycipő emeletén. Már csak egy nő volt, akire vágyott. De azt a nőt – hacsak nem szánja el magát, hogy feleségül vegye – nem kaphatja meg tiszta lelkiismerettel. Egyik délután, amikor Ace átment, hogy segítsen neki a fal építésében, Josephből előtörtek a gondjai. Úgy kezdte, hogy: – Honnan tudja az ember, hogy melyik az igazi, Ace? Ace egy adag maltert tett a kősorra, majd az öccsére sandított. – Miféle igazi? Ha az aranyra gondolsz, akkor onnan, hogy ráharapsz. Joseph káromkodott egyet az orra alatt. – Nagyon jól tudod, hogy miről beszélek. Miért kell mindig ilyen átkozottul bonyolultan megközelíteni a dolgokat? – Legutóbb, amikor csak célozgattam erre, majdnem leharaptad a fejem – nevetett Ace. – Ó, nem, öcskös! Ha beszélni akarsz róla, akkor beszélj nyíltan. Joseph a helyére dobott egy követ, mégpedig olyan erővel, hogy még a foga is belefájdult. – Ja, és ha nem tudod megfogalmazni az érzéseidet, akkor valami problémád van. Joseph egy újabb követ tett a helyére, ez alkalommal kisebb erővel. – Rendben, a fene egye meg! Azt hiszem, szerelmes vagyok belé. – Ha csak azt hiszed, hogy szerelmes vagy, akkor nem vagy az. Nem gondolkozol, amikor megtörténik. Annyira akarod őt, hogy fuldokolsz, és már csak a puszta gondolattól, hogy elveszítheted őt, görcsbe áll a gyomrod. Amikor Joseph arra gondolt, hogy haza kell költöznie Racheltől, a gyomorgörcs volt a legkisebb gondja. Valójában még a szíve is fájt. – Jó, akkor úgy érzem, hogy szeretem – hajított egy újabb követ a helyére Joseph. – De mi van, ha tévedek? Mi van, ha idővel elmúlnak az érzéseim? Sosem tudtam magam lekötni egyetlen nő mellett. Hisz ismersz. – Hogy mit csinál egy férfi, mielőtt szerelmes lesz? – Ace letörölt egy darabka maltert az arcáról. – A szerelem olyan érzéseket hív elő a szívedből, amelyekről korábban nem is tudtad, hogy léteznek. – Miféle érzéseket? Ace elmerengett egy pillanatig a kérdésen. – Nos, az első jellemző: ha valóban szerelmes vagy, akkor a többi nő megszűnik létezni számodra. Joseph megint morogni kezdett az orra alatt. Na, ettől aztán nem lett jobb kedve. – És amikor igazán szerelmes vagy, akkor azok a dolgok, amelyeket egykor még hatalmas tehernek és felelősségnek éreztél – a nősülésre és a gyerekvállalásra gondolok most –, nos, azok hirtelen felértékelődnek. Nem riaszt többé a felelősség érzése, és amikor az első gyereked a világra jön, nem azon gondolkozol, hogy milyen rettenetes felelősség egy gyerek felnevelése, hanem olyan büszkeséget érzel, amely szinte szétfeszít. – Kicsi Ace nagyszerű kölyök. Megértelek, ha büszke vagy rá. – Képtelen vagyok ezt elmagyarázni neked. Nem tudod, mi a szeretet, amíg a karodban nem tartod a saját gyereked. Ha tüsszent egyet, a szíved majd kiugrik a félelemtől, mert rettegsz, nehogy beteg legyen, vagy felébredsz az éjszaka kellős közepén, csak azért, hogy odatartsd az orra alá az ujjad, hogy megbizonyosodj róla, lélegzik-e. És ha semmit sem érzel, mert véletlenül épp pont két levegővétel között érkeztél, akkor teljesen maga alá gyűr a pánik. – Kicsit Olyan ez nekem, mintha elkapnál egy súlyosabb influenzát. – Azt hiszem, pont ezért nem elhatározás kérdése, hogy az ember szerelembe esik-e – vigyorodott el Ace. – Egyszer csak megtörténik. És később, amikor már házasságban élsz a nővel, elkövetkezik az az idő is, amikor a szerelem már elhatározás. Egy idő után a feleséged


havonta megdorgál valamiért, és a kedves, angyali kislány, akit elvettél, minden átmenet nélkül összeszid. – Caitlin szidott már össze téged valamikor is? – Eddig még sosem. De az fordult már elő, hogy zsörtölődött. Tehát egy nő iránti érzéseid mindenképp megváltoznak idővel, Joseph. Egy szerelem sem maradhat örökre pezsgő és izgalmas. – Tudom. – Egy nap, amikor felébredsz – tette hozzá Ace bölcsen –, rájössz, hogy mindent tudsz a feleségedről, amit csak tudni lehet. Ismered a teljes történetét. Tudod, mit fog mondani, mielőtt még kinyitná a száját. Az érzéseid megváltoznak: egyszerűek, szürkék lesznek. Az új szerelem izgalma tovaillan. – Látod? – Joseph olyan erővel rakott a helyére egy újabb követ, hogy szétfröccsent a malter. – Pont emiatt aggódom, hogy elkötelezem magam, aztán egy reggel arra ébredek, hogy az érzéseim már nem a régiek. – Megeshet – mondta Ace teljes komolysággal. – De az a legjobb az egészben, hogy ezek a változások egyszer bekövetkeznek. Joseph értetlenül nézett a bátyjára. – Amikor a kezdeti izgalom megszűnik, akkor kerít hatalmába az igazi szerelem – folytatta Ace. – Azt hiszem, ez a fajta szerelem már ott van a kezdetektől. Ez az, ami összeköt két embert. De az elején az igazi szerelmet elhomályosítja az izgalom és az újdonság varázsa. Amikor az izgalom elmúlik, akkor ismered meg a valós szerelmet, és ez a legjobb rész az egészben. – Hogy lehet az jó, ha elmúlik az izgalom? – Ne keverd össze az izgalmat a szenvedéllyel! Caitlin még mindig izgat engem. Jobban, mint bármelyik általam eddig ismert – vagy ezután megismerendő – nő. Azokról a pillanatokról próbálok beszélni, amikor valami gondod van, és ő anélkül is megért, hogy akár egy szót is szólnál. Vagy amikor esténként kint ülsz vele a tornácon, nézitek a naplementét, és te úgy érzed, nincs annál jobb dolog az életedben, mint a kezét fogni és vele lenni. A szerelem pont olyan kényelmes lesz, mint a kedvenc csizmád. Joseph nekitámaszkodott a falnak, és lenézett Justin csizmájára. Nem cserélte volna el egy tucat új csizmáért sem, és rettegett a pillanattól, amikor elkopik majd. – Tehát így fogok érezni Rachel iránt öt év múlva? Mintha a kedvenc csizmám volna? – Nem egészen – vihogott Ace. – De valami ilyesmi. Sosem voltam a szavak embere, Joseph, tudod jól. Csak azt próbálom elmondani, hogy ahogy az új dolgok megkopnak, úgy az érzések is megváltoznak. Például láttál már olyan nagyon nagy hasú állapotos nőt, aki úgy jár, hogy hátrafeszíti a hátát, és szétveti a lábát, hogy meg tudja tartani az egyensúlyát, és te azt gondoltad róla, hogy ő a legszebb nő, akit valaha láttál? – Nem, nem mondhatnám – rázta meg Joseph a fejét. –A terhes nők leginkább esetlennek és felfúvódottnak tűnnek, ha engem kérdezel. – Egyetértek. Nem láttam egyetlen állapotos nőt sem, akiről azt mondtam volna, hogy szép, egészen addig, amíg Caitlin teherbe nem esett kicsi Ace-szel. De akkor, hidd el nekem, kinyílt a szemem. Úgy gondolom, Caitlin soha többé nem lesz olyan gyönyörű, mint a terhessége utolsó heteiben volt. Ne érts félre, most is káprázatosan néz ki. De akkoriban egyszerűen gyönyörű volt. Előfordult, hogy amikor ránéztem, könnyek gyűltek a szemembe. Joseph most is úgy látta, hogy a bátyja szeme gyanúsan csillog. Régi csizmák és terhes nők? Joseph egy része nem értette ezt, de egy másik része – a szívének az a része, amelyik sajogni kezdett, ha arra gondolt, hogy el kell hagynia Rachelt – valahogy értette. – Nem akarom bántani őt – mondta Ace-nek. – Tudod, mit gondolok? Mielőtt bármit mondanék neki, teljes bizonyosságot kell szereznem arról, hogy az érzéseim valódiak és örökre szólnak. CATHERINE ANDERSON 139 NYÁRI SZELLŐ

– Te jó ember vagy, Joseph. És ahogy ismerlek, biztos vagyok benne, hogy nem rágódnál ezeken a kérdéseken, ha nem szeretnéd azt a lányt. Tudod, ez is hozzátartozik. – hogy soha nem akarnál fájdalmat okozni neki. Ha ez az egyik legnagyobb problémád, akkor már nyakig benne vagy. oseph aznap délután, később, épp Rachel birtokát lovagolta körbe, amikor a ház felé vezető úton összetalálkozott Daviddel. – Hello, bátyó! – kiáltott David. – Mit csinálsz itt? Nem Rachel mellett lenne a helyed? – Általában igen. – Joseph ügetésre fogta Obie-t, hogy lépést tudjon tartani David lovával. – De most Ace helyettesít egy darabig. Hazamentem, hogy ellenőrizzek néhány dolgot. Aztán végiglovagoltam a kerítés mellett, és megnéztem a marhákat is. Darbynak ugyan alig húsz tehenet kell csak ellátnia, de azért nem árt rájuk nézni hébe-hóba. – Hogy van Darby? – kérdezte David. – Egész jól. Alig bírja kivárni, hogy felkelhessen. És téged mi szél hozott ide fényes délután? – Itt járt a körzeti bíró. Magas bírságot rótt ki Jeb Pritchardra, amiért ránk lőtt akkor délután, amikor átmentünk hozzá, aztán megfenyegette, hogy hat hónap börtönt fog kiszabni rá, ha még egyszer hasonlóval próbálkozik, majd szabadon engedte azt a vén gazembert. Joseph elkedvetlenedett. – A francba! Hát ezért dugtuk rács mögé azt a csirkefogót? – Megértelek – sajnálkozott David –, de ha egy ügyben a bíró dönt, az már kívül esik az én hatáskörömön. Gondoltam, jobb, ha tudod – nézett végig a legelőn. – És jobb, ha nyitva tartjuk a szemünket, és felkészülünk minden eshetőségre. Ha ő a mi emberünk, akkor most nagyon dühös, és alig várja, hogy visszavághasson. – Ez a baj a körzeti bírókkal – rázta meg Joseph a fejét. – Fogalmuk sincs a helyi dolgokról, és ostoba végzéseket hoznak. – Azért jó oldala is van az ügynek – válaszolta David. A börtönnek lényegesen jobb szaga van most, hogy az a vén csirkefogó kikerült onnan. David hangosat füttyentett, amikor a ház közelébe értek. – Rengeteget dolgoztál, bátyó. Hisz már majdnem kész az udvar! Kettőt pislantasz, és Darby már itt is lesz, hogy teljes gőzzel vesse magát a munkába, te meg leléphetsz végre. – Talán a jövő héten. A tudat, hogy már alig maradt egy kis idő, amit Rachellel tölthet, vasabroncsként szorította Joseph mellkasát.

J

z udvart körülvevő kőfal építésének utolsó napján a fél város felvonult, hogy a végső simítások elvégzésénél segédkezzen. Joseph elsorolta Bubbának, hogy Rachel mi mindent szeretne az udvarba. Bubba pedig továbbadta az információt Sue Ellennek, aki láthatóan pont olyan gyorsan tudta jártatni a száját, mint amilyen gyorsan dolgozott. Így aztán a városban még a legapróbb gyerek is pontosan tudta, hogy Rachel mit szeretne, és mindenkinek eltökélt szándéka volt, hogy a lány minél több mindent megkaphasson a képzeletbeli listán szereplő dolgokból. Bubba vitte a vasrács tetőt. Sue Ellen egy szekérnyi hajtást hozott a kertjéből. Ron és Diana Christian egy gyönyörű kerti paddal jelent meg, amelyet az asztalos munkaidő után készített el. Harrison Gilpatrick – aki épp az egyik olyan pillanatát élvezte az életének, amikor szembeszegült zsugori feleségével – rózsatöveket vitt, melyeket még Sacramentóból rendelt a tavaszi veteményezés idejére. A helyi farmerek közül többen is megjelentek feleségük társaságában és a saját kertjükből válogatott virágpalántákkal. Jesse Chandler, a kéményseprő és a helyi gyertyaboltot üzemeltető felesége, Dorothy három madáretetővel érkezett, melyet a férfi

A


saját kezűleg készített, neje pedig saját kezűleg festett le. Halloway doki pedig egy madárfürdetővel járult hozzá az udvar tökéletesítéséhez, amelyet állítása szerint soha nem használt. Joseph elképedve bámulta szomszédai nagylelkűségét. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. A válaszok mind hasonlóan csengtek, s az emberek nagylelkűsége majdnem könnyeket csalt Joseph szemébe. – Ugyan, semmiség. – Nincs mit. – Csak azért imádkozunk, hogy a kisasszony kijöhessen, és élvezhesse a napsütést. Joseph remélte, hogy Rachelnek lesz bátorsága kinyitni az ajtót, és személyesen köszönetet mondani az embereknek. Ez azonban túl merész gondolat volt. Rachel már így is nagy utat tett meg igen rövid idő alatt. A hátsó udvar tömve volt emberekkel, és ez valószínűleg megrémítette a lányt. Szerencsére senki sem érkezett elvárásokkal. Az emberek dolgozni jöttek, és dolgoztak is. Miután a vasrács tetőt a helyére tették, minden férfi segített az utolsó sor tégla felrakásában és a vasrács rögzítésében. A nők a kőfalon belül dolgoztak, és esztétikailag varázsolták szebbé az udvart. Egyikük kitalálta, hogy építsenek kis fészkeket a kőfal tetejére, hogy a vörösbegyek oda fészkelhessenek. A virágok között már ott kanyargott a kövekből kirakott kis járda. Bubba nagydarab fia, Eugene ásott egy kis tavat is – az ötlet Sue Ellentől származott, a szökőkutat akarta ezzel helyettesíteni –, Charley Banks kiöntötte malterral, és kirakta kövekkel, hogy ne folyjon el belőle a víz. Garrett Buckmaster hozott néhány aranyhalat a saját halastavából. Clarissa Denny, a varrónő, haleledelt hozott, amelyet a helyi boltban vásárolt. Beatrice Masterson, a kalapos, gyeptéglákat szedett ki a saját pázsitjából, hogy egy kis zöld terület is legyen az udvaron. Shelby Templeton, a cipész és a felesége. Penny egy fiatal tölgyfával érkezett. Amikor mindennel elkészültek, Joseph könnyekben tört ki – kínos pillanat volt ez egy olyan embernek, aki sosem engedte szabadjára az érzelmeit. Caitlin átölelte Joseph karját, és megveregette a mellkasát. – Gyönyörű, ugye? A férfinak úgy el volt szorulva a torka, hogy csak bólintani tudott. Kora tavasz lévén, még csak az ibolyák és a sáfrányok virítottak, de az asszonyok úgy rendezték el a virágokat, mintha egy előre megtervezett kertet ültettek volna be. Joseph úgy vélte, Rachel udvara bármelyik San Franciscóban látott udvarral felvehetne a versenyt. A Caitlin által használt „gyönyörű” jelző nem fejezte ki eléggé az ember szeme elé táruló látványt. Látszott, hogy az udvar minden egyes szegletét szeretettel és gondoskodással formálták *meg. Ace átvette Josephtől a szószóló szerepét: – Mint azt láthatják, az öcsém nemigen fog tudni most beszélni, és, nos, ezen nincs is mit csodálkozni. Kétség sem fér hozzá, hogy ez itt a legcsinosabb kis kert, amelyet valaha láttam. Rachel kisasszony minden bizonnyal örömét leli majd benne. – Ace a csukott ajtóra mutatott. – Tudják, az ajtón van egy kémlelőnyílás. És én biztos vagyok benne, hogy a kisasszony most is kukucskál, miközben én beszélek. Ez itt egy csodálatos ajándék. Nincsenek szavak, amelyekkel kifejezhetnénk önöknek a hálánkat. Az udvar annyira tele volt emberekkel, hogy Joseph attól tartott, letapossák az újonnan ültetett virágokat. Igaz, mindenki nagyon óvatosan lépkedett. Sue Ellen White elmosolyodott, és az ajtó felé integetett. – Jó napot, Rachel! A munka nagy részét Joseph csinálta, de reméljük, tetszeni fognak azok a kis apróságok is, amelyekkel mi is hozzájárultunk az udvarhoz. Sue Ellenhez hasonlóan mások is elmondták, hogy ők is hozzátettek egy kicsit az udvar szépségéhez, és hogy remélik, Rachelnek tetszeni fog.


achel lerogyott egy székre, és zokogásban tört ki. Ez a sok ember! Az évek során teljesen eltávolodott valamennyiüktől, és meg volt róla győződve, hogy őrültnek tartják. Erre most összeszövetkeznek, és egy kertet építenek neki – mindez annyira mélyen érintette, hogy egyszerűen nem talált szavakat. Tehát mégsem felejtették el őt, csak egyszerűen nem tudták, hogyan segítsenek rajta. Még akkor is sírt, amikor a szekerek elindultak kifelé az udvarból. Nem sokkal később lépések zaját hallotta a házban. Próbálta abbahagyni a sírást, de a könnyei nem akartak elapadni. Kopogás hallatszott az ebédlő és a konyha közötti átjáró ajtaja felől. – Rachel! Nyisd ki, kedves. A lány nem akarta, hogy Joseph ilyen állapotban lássa. Ó, istenem! Mintha megszakadt volna a szíve a boldogságtól. Joseph újra kopogtatott. – Drágám, ne tedd ezt velem! Nem tudok bemenni. – Jövök… – dörzsölte meg Rachel az arcát. – Miért sírsz? – kérdezte a férfi. – Láttad azt a gyönyörű udvart? Rachel torkát fojtogatta a zokogás, de odament az átjáróhoz, kinyitotta az ajtót, majd remegő kezével megpróbálta betenni a zárba a kulcsot. Amikor a vasrács ajtó kinyílt, végre Joseph is bejutott a konyhába. Elvette a lánytól a kulcsot, és bezárta maga mögött az ajtót. Aztán visszazárta és elreteszelte a faajtót is. – Ez meg mi? – tette vissza Rachel szoknyájának a zsebébe a kulcsot, és ölelte magához a lányt. – Ne sírj, drágám! Örülnöd kellene. Rachel elveszett az érzésben, hogy Joseph ismét a karjában tartja. A férfi az elmúlt két hétben alig érintette meg – legfeljebb véletlenül ért hozzá ujjbeggyével, és nem volt hajlandó többé a fürdőszobában aludni sem. – Ó, Joseph, ez olyan gyönyörű! – Akkor miért itatod az egereket? – kérdezte Joseph, és nagy, erős kezével megfogta a lány tarkóját. Rachel a férfi vállára hajtotta az arcát, és átadta magát az érzésnek. Azt kívánta, bárcsak örökké tartana ez a pillanat, és Joseph soha többé ne engedné el, soha többé ne hagyná őt magára az érzéseivel. A férfi a kanapéhoz húzta, és leültette úgy, hogy végig a karjában tartotta. – Hagyd abba, kedves, nem szeretem, amikor sírsz. Rachel megremegett, majd vett egy mély levegőt. Aztán lehunyta a szemét, és belesimult a férfi ölelésébe. Szerette, ha a férfi izmos teste körülöleli, és szerette az arcán érezni a férfi testének melegét. Hallotta Joseph szívverését, hangos, szabályos, megnyugtató ritmusát, mely az ő szívveréséhez képest hangosabb és ütemesebb volt. Egy ideig csendben üldögéltek, aztán Joseph gyengéden eltolta magától a lányt. – Sajnálom – mondta rekedt hangon –, de ha továbbra is ilyen közel ülünk egymáshoz, a végén olyasmit teszek, amit később mindketten megbánnánk. Rachel nem hitte, hogy bármit is megbánna, ami kettejük között történik. Joseph szabályok szerint élt, amelyek az ő világában fontosak voltak, a lányéban viszont egyáltalán nem. Végigsimította a férfi bordáit – már a puszta érintésben is gyönyörét lelte. Joseph megragadta a kezét, és megrázta a fejét. – Kérlek, ne – mondta határozottan. – így is csak egy hajszálon múlik, hogy vissza tudom magam tartani. Rachel el akarta tépni azt a hajszálat. – Darby hamarosan visszajön, te pedig elmész – suttogta. – Mi rossz van abban, hogy veled akarok lenni, és olyan emlékeket szeretnék magamnak, amelyeket csak tőled kaphatok meg? Joseph megszorította Rachel csuklóját.

R


– Többet akarok adni neked, mint emlékeket – mondta. Vett egy levegőt, mélyen a lány szemébe nézett, majd remegve kifújta a levegőt, és végül megkérdezte: – Feleségül jössz hozzám, Rachel? A kérdés teljesen váratlanul érte a lányt. Megpróbálta kiszabadítani a csuklóját. – Tessék? Joseph ujjai továbbra is szorosan tartották a lány kezét. – Nem tudok másként fogalmazni: hozzám jössz feleségül? Rachel szótlanul megrázta a fejét. – Azt mondod, menjek el? Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Szeretlek, Rachel Hollister. Azt akarom, hogy a feleségem legyél. Azt akarom, hogy gyerekeket szülj nekem. Veled akarok megöregedni. Rachel szemébe újra könnyek gyűltek. – Elment az eszed? Nem mehetek hozzád, Joseph. Mit tudnék én nyújtani neked? – Mindent – válaszolta Joseph magabiztosan. – Az égvilágon mindent. – Úgy nem lehet gyereket nevelni, ahogy én élek. Mit csinálok majd, ha iskolába fognak járni? Áttolom őket az átadónyíláson? – Szabad kezével körbemutatott a konyhán. – Egy család nem élhet egyetlen szobában. – Majd átalakítom a saját házamat úgy, hogy az egész csak egyetlen átkozott hatalmas szoba legyen – javasolta a férfi szelíden. – És építek neked egy másik udvart és egy tornácot is, egy biztonságosat, ahonnan kinézhetsz egy vasrácson keresztül, mielőtt bárkit is beengednél a házba. A gyerekek pedig a kertkapun közlekednek majd. – Nem, Joseph – rázta meg Rachel a fejét. – A gyerekeknek saját szobára van szükségük. Egy család nem élhet úgy, ahogy én élek. – Dehogynem – erősködött a férfi. – A fürdőszoba nem zavar téged, ugye? Akkor az már a második szoba lesz. Aztán ott van a pince, azzal sincs semmi bajod, az a harmadik. Teljesen átlagos otthonunk lenne, Rachelt te meg én együtt, a gyerekeink a saját szobájukban. Ahogy beszélt, nem is tűnt annyira képtelenségnek. A fürdőszoba tényleg nem jelentett problémát a lánynak, és a pince sem. – Működni fog – suttogta Joseph. – Esküszöm neked, kedves, működni fog. Nem lesznek előszobák, amelyek félelmet keltenek benned, de lesz egy nagyszoba, és körülötte fürdőszobák, csak épp hálószobáknak használjuk majd őket. Tiéd lesz a nagyszoba, ahol pont úgy élhetsz, mint most, nem kell kimenned soha, legfeljebb az udvarra, hogy üldögélj egy kicsit vagy a virágaidat gondozd. A gondolat, hogy a saját házából Josephébe költözzön, megrémisztette Rachelt. – Nem tudok elmenni innen, Joseph – rázta meg a fejét újra –, sajnálom. Nincs semmi, amit jobban szeretnék, mint veled maradni, de egyszerűen képtelen vagyok elhagyni ezt a házat. Joseph felsóhajtott, és felemelte a lány kezét, hogy megcsókolja az ujjait. – Rendben. Akkor majd itt élünk. Ezt a házat is át tudom alakítani. És amikor gyerekünk születik, majd mindig csinálok egy új fürdőszobát. Rachelnek tátva maradt a szája az álmélkodástól. – De neked ott a saját farmod! – És a birtok is, amely határos a déddel. Talán Darbynak lenne kedve az én házamban élni. Az csak egy ház, Rachel. Ha kell, eladom. Amit viszont nem tudok megtenni – amit egyáltalán nem tudok megtenni, az az, hogy hazamenjek, és nélküled éljek. Már két hete rágódom ezen. Egyszerűen nem tudom elképzelni nélküled az életem, kedves. Rachel szeme újra könnyektől csillogott. – Akkor ne menj! Maradj! Nem kell összeházasodnunk ahhoz, hogy velem maradhass. – De igen, kell – válaszolta Joseph. – Az életben szabályok is vannak, Rachel Hollister. Vagy rendesen csináljuk, vagy sehogy. CATHERINE ANDERSON 143 NYÁRI SZELLŐ

Rachel nagyon szerette volna kimondani az igent. Ó, annyira elkeseredetten vágyott rá, hogy kimondja. De ez a terv romba döntötte volna a világát. – Nem tudok elmenni innen, Joseph. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, Rachel. Nem is azt kérem, hogy hagyd el ezt a házat. Csak azt kérem, hogy ami kettőnk között van, azt tegyük törvényessé isten színe előtt is. – De hogyan? Hogyan házasodhatnánk össze? – Idehozom a papot. – A konyhámba? – Vasrácsból készült ajtóid vannak, drágám – mosolyodott el Joseph. – A pap állhat az ebédlőben, és elmondhatja a szövegét ott. Vagy egybekelhetünk az udvarodban, úgy, hogy a pap kint áll a kertkapun kívül. Nem kell bejönnie a konyhádba, sem az udvarodba ahhoz, hogy összeadjon minket. – Mi lesz, ha megbetegszik a kisbabánk? – Elmegyek a dokiért. A dokit ismered. Megbízol benne annyira, hogy beengedd a házba, nem? Rachel valóban bízott a dokiban. – Nem tudom – felelte, miközben Joseph ingének egyik gombját vizsgálgatta. – Annyi probléma adódhat, Joseph. Nekem soha még csak eszembe sem jutott, hogy valamikor is férjhez menjek. Joseph újra megcsókolta a lány ujjait. Aztán kihajtotta őket, hogy nyelve hegyét végig tudja húzni a lány tenyerén. – Kívánlak – suttogta. – A karomban akarlak tartani, és szeretni akarlak egész éjszaka. Tombol bennem a vágy, Rachel. Annyira erősen, hogy alig tudok uralkodni magamon, ha túl sokat vagyok a közeledben. Rachel karja libabőrös lett. A férfi nyelvének minden egyes mozdulatával csökkent benne az ellenállás. – Mit mondtál? – Azt, hogy hozzám kell jönnöd. Mert ha nem, akkor nem találkozhatunk többet. – Joseph ekkor harapdálni kezdte Rachel tenyerét. – Meg akarom kóstolni a tested minden porcikáját, éppúgy, ahogy most a tenyered. Be kell vallanom neked, hogy haldoklom. Szabadíts meg a szenvedéstől, és mondj igent! Joseph közelebb húzta magához a lányt, és a füle alatt kezdte harapdálni. Rachel szédülni kezdett, az ellenállása egyre apadt. Lehunyta a szemét. Eszébe jutott, milyen volt, amikor a férfi a mellét csókolta – milyen felséges érzés volt, amikor a legtitkosabb helyén érintette meg. Szaggatottan vette a levegőt, olyan kis adagokban, hogy alig érte el a tüdejét. Újra át akarta élni azt az érzést. Jobban vágyott rá, mint bármi másra addig. – Ó, Joseph – nyöszörögte. – Mondj igent – unszolta a férfi suttogva. – Bízz bennem, bízz abban, hogy működni fog, kedves. Tökéletes lesz, esküszöm. Csak mondj igent, kérlek! – Igen – lehelte Rachel. – Ó, igen, Joseph. – Azt akarta, hogy a férfi újra kigombolja a blúzát, és szabaddá tegye a mellét. – Igen, igen, igen. Joseph magához húzta Rachelt, s olyan erősen ölelte át, hogy a lánynak majdnem összeroppantak a csontjai. – Biztos vagy benne? – Igen, ó, igen. – Akkor megkezdem az előkészületeket. – Joseph határozott kézzel megragadta a lány vállát, és eltolta magától. – Azt akarom, hogy amint lehet, egybekeljünk. Semmi cécó, semmi felhajtás. Annyira egyszerűen csináljuk, amennyire csak lehet. Rachel pislogott, és majdnem hátraesett a kanapé párnájára. Zavartan nézte, ahogy Joseph feláll és járkálni kezd. CATHERINE ANDERSON 144 NYÁRI SZELLŐ

– Caitlint és Ace-t természetesen meghívjuk, és Davidet is. Tudom, hogy még nem találkoztál a kisebbik öcsémmel, Esával, de ugye nem zavarna, ha ő is eljönne? Rachelt az zavarta, hogy a férfi felállt mellőle. Már megint. Összerendezte a haját, megigazgatta a blúzát, és felpattant. – Azt hittem, ha beleegyezem az esküvőbe, akkor… tudod… Minthogy úgyis nemsokára összeházasodunk, azt gondoltam, hogy ez alkalommal befejezhetjük, amit elkezdtünk. Joseph hajthatatlan tekintettel nézett rá. – De hiszen még nem is kezdtük el igazán. Ebben bízd rám magad! És addig nem fogjuk elkezdeni, amíg rá nem húzom a gyűrűt arra a csinos kis ujjacskádra, amelyet épp az imént csókoltam meg. – De ott bent fáj a… – Rachel nem fejezte be a mondatot. – Ha úgyis összeházasodunk, Joseph, miért nem lehetünk együtt úgy egy kicsit korábban? – Mert az olyan volna, mintha fordítva ülnénk meg a lovat. Akkor szeretkezem veled, ha már törvényesen a feleségem leszel. Másképp szóba sem jöhet a dolog. Rachel ránézett a férfi arcára, és tudta, hogy komolyan beszél. – De miért? – Mert mi, Paxtonok, így csináljuk. Mi tisztességesen állunk ehhez a dologhoz. Rachel látta, hogy a vitatkozás nem vezet sehová. – És mennyi időt kell várni, hogy tisztességesen csinálhassuk? ásnap reggel Joseph szélesre tárta a hátsó ajtót, és odavezette Rachelt a vasrácshoz, hogy ki tudjon nézni az udvarra. – Teljesen biztonságos – bizonygatta. – Madarakon, pillangókon és bogarakon kívül semmi sem tud bejönni az udvarodba. Megpróbálod, hogy ki tudsz-e menni? Rachel nem bízott magában. – Nem is tudom, Joseph. Itt a rács mögött semmi bajom, de… – Odakint még több ilyen rács van, édes. – Joseph a lány mögé lépett, és átölelte a derekát. – Mit szólnál, ha szorosan átölelnélek? Így, ha problémád adódna a levegővétellel, azonnal vissza tudnálak hozni a házba. Rachel szoknyájának zsebében mindig ott lapultak az ajtókulcsok. Joseph egyik karjával elengedte a lány derekát, és megpróbálta kihalászni a kulcsot. Amikor előhúzta, a lány nekitámaszkodott, és lehunyta a szemét. – Várj! – kiáltotta. – Itt vagyok – nyugtatgatta Joseph. – Nem engedem, hogy bántódásod essen, Rachel. Esküszöm. Együtt megyünk ki. És csak akkor engedlek el, ha te magad kérsz rá. Joseph kinyújtotta a kezét, és bedugta a kulcsot a kulcslyukba. A zár hangos nyikorgással engedett. A férfi visszaejtette a kulcsot a lány zsebébe, és kinyitotta a rácsot. Rachel úgy érezte, mintha egy nagy víz felszínén hánykódna, s a hullámok egyre csak lökdösnék előre. Joseph mellkasa mint egy fal támasztotta a hátát; a karja mint egy abroncs szorította a derekát; a lába pedig a lábát lökdöste, ezzel segítve az előrehaladást. – Joseph! – kiáltotta Rachel éles hangon. – Itt vagyok. Egyszerre csak egy lépést. Nincs semmi baj. Kijutottak a tornácra. A pánik jeges hullámokban tört a lányra, várta, hogy lefagyjon a tüdeje. De nem ez történt. Joseph egyszer csak megállt, de továbbra is szorosan tartotta. Rachel érezte a vállánál Joseph szívverését, és érezte, ahogy a lehelete áthatol a haján, és a fejbőrét melengeti. Gyöngéden nekitámaszkodott a férfinak, lehunyta a szemét, és alig tudta elhinni, hogy annak ellenére, hogy odakint van, rendesen kap levegőt. – Szeretlek – suttogta Joseph a fülébe. – Szeretlek, mint eddig még soha senkit vagy semmit. Nyisd ki a szemed, Rachel, kérlek. Bízz bennem!

M


A lány bízott benne, ahogy addig még soha senkiben. Kinyitotta a szemét. Egy kis barázdabillegető épp akkor szállt le a vasrács tetőn át, hogy megpihenjen a pad háttámláján. Aztán kitárta a szárnyait, és átrepült a madárfürdetőhöz. Vízcseppek csillogtak a levegőben, amikor bedugta a fejét a vízbe és megrázta a szárnyait. Rachel mindezt egy könnyfátyolon át nézte. – Ó, Joseph! – Ugye, gyönyörű? – kérdezte a férfi, aztán a teste váratlanul megfeszült. – Ó, a francba! – Mi baj? – Rachel felpillantott, majd körbenézett, de semmi vészjóslót sem látott, csak vastag kőfalakat és erős vasrácsokat, melyek távol tartottak mindent, kivéve a világ legapróbb teremtményeit. – Mi a baj? – A halak, úgy terveztem, hogy amikor megköt a malter, megtöltöm a tavat vízzel, és beleteszem a halakat. Remélem, nem fagytak meg a kis szarháziak a múlt éjjel. Rachel szíve nagyot dobbant. – Hol vannak? – Abban a kannában, ott a pad mellett. – Ó, szegénykék! – Rachel kiszabadította magát Joseph öleléséből, és a pad felé szaladt. Már félúton járt, amikor az eszébe bevillant, hogy ő most kint van. ó, istenem, kint. Tétován megállt, mint aki megdermedt lépés közben. A szíve hevesen vert. De semmi más nem történt. Még mindig lélegzett, igaz, zavart volt, és egy kicsit szédült is. – Joseph? – Minden rendben, édes. Mindenütt falak vesznek körül. Nézz körbe, és mondj legalább egyvalamit, ami keresztül tud hatolni ezeken a falakon. A feszültség lassan feloldódott Rachel testében. Megfordult és körbenézett: tényleg falak voltak mindenütt. Hátrahajtotta a fejét, s az arcát a nap felé fordította. Ahogy a kellemes meleg simogatta a bőrét, az több volt, mint csodálatos. Széttárta a karját, és újra megfordult. Teleszívta a tüdejét a friss, hideg reggeli levegővel. Ó, istenem, milyen finom illat! Meghallotta Joseph nevetését. Abbahagyta a forgást, és a férfira nézett. Ő is mosolyogni kezdett. Legszívesebben kiabált volna. Olyan remekül érezte magát. – Mondtam már, hogy te vagy a legbájosabb teremtés, akit valaha láttam? – kérdezte Joseph. Rachel megrázta a fejét. – Márpedig te vagy. Azt hiszem, már akkor beléd szerettem, amikor először megláttalak. És akkor Rachelnek eszébe jutott, hogy ő még egyszer sem mondta a férfinak, hogy szereti. Nyelt egyet, hogy ne remegjen a hangja, amikor azt mondja, hogy: – Én is szeretlek, Joseph. Én is szeretlek. A férfi nem válaszolt, de az így is volt rendjén, mert a szeme mindent elárult, amit Rachelnek tudnia kellett. – Egész nap ott akarsz állni, vagy megnézed azokat a szegény halakat? – Ó! – A barázdabillegető szárnyát csattogtatva felröppent a magasba, amikor Rachel átszaladt az udvaron. Felkapta a kannát, és belenézett. Valami narancssárgát látott cikázni benne. – Jól vannak! – kiáltotta a férfinak. – Hárman vannak, Joseph. Édes istenem, annyira kicsik! – Majd megnőnek. Talán csak nemrég születtek. – Mivel fogom etetni őket? – Clarissa Denny hozott egy doboz haleledelt – nyugtatta meg Joseph a lányt. – De először is meg kell töltenünk a tavat vízzel, hogy legyen helyük úszkálni. Joseph egy tejesvödörrel hordta a vizet a konyhából, mialatt Rachel letérdelt az ibolyák elé, hogy megcsodálja őket. Boldogság áradt szét az arcán, miközben a törékeny, lila szirmokat simogatta. Nem hitte, hogy valaha is élő virágszirmokat érinthet még a kezével. – Jól vagy? CATHERINE ANDERSON 146 NYÁRI SZELLŐ

– Remekül. Sosem voltam jobban. Joseph, miután feltöltötte a tavat, szabadjára engedte a halakat, és egy kis haleledelt is szórt a vízbe a tornácon álló bádogdobozból. Rachel leült a tó mellé, és nézte, ahogy a halak esznek. A víz tetején – gyémántként csillogva – napfény játszadozott. Olyan régen, olyan nagyon régen nem járt már kint a házból. A reggeli szellő átsurrant a kertkapun, összeborzolta a lány haját, s olyan illatokat hozott magával, amelyeket Rachel szinte már el is felejtett – a tölgyfa és a fenyő illatát, a fűét és a manzanita-fácskáét, s friss levegőt a hegyek felől. – Ó, Joseph! A férfi keresztbe tett lábbal, karját a pad háttámláján nyugtatva ült a kerti padon. Amikor Rachel ránézett, az jutott eszébe, hogy Joseph a legjóképűbb férfi, akivel életében találkozott. Ezt el is mondta Josephnek, akiből azonnal kibuggyant a nevetés. – Igen, nos, elég régóta nem találkoztál már senkivel sem. Az is lehet, hogy teljesen átlagos vagyok, csak épp nincs összehasonlítási alapod. Rachel azonban jobban ismerte az emlékképeit. Tisztában volt vele, hogy Joseph Paxton jóképű fickó. Felállt, és lassan elindult a pad felé. Joseph figyelmeztető pillantást vetett rá. – Még csak ne is gondolj rá – szólt rá a lányra. Rachel megállt, és csípőre tette a kezét. – Honnan tudod, hogy mire gondolok? – Mert én is ugyanarra gondolok – gonoszkodott Joseph. Rachel a földet rugdosta a cipője orrával. – Valóban? – Valóban, de ennél többre nem is vagyok hajlandó. A lány megsemmisülten sóhajtott egyet, majd visszament az ibolyákhoz, hogy tovább gyönyörködjön bennük. z esküvőt három nappal később tartották meg. Joseph nem akart felhajtást; azt szerette volna, ha a papon és Darbyn kívül csak az ő családtagjai vannak jelen, de valahogy kitudódott, hogy Rachel kisasszony – a város jelenleg legnépszerűbb hölgye – férjhez megy, ezért a fél város eljött, hogy részt vegyen a menyegzőn. Joseph kinézett a kertkapun, s látta, hogy mindenki ott van, aki segédkezett az udvar elkészítésében, sőt még mások is. Az is nyilvánvaló volt, hogy az emberek a szertartás után is maradni akarnak, hogy megünnepeljék a párt, mert hatalmas mennyiségű ételt hoztak magukkal, és fűrészbakokat meg deszkákat is, hogy rögtönzött asztalokat készítsenek. Miért nem képesek megérteni, hogy Rachel halálra rémül az idegenektől? Joseph attól tartott, hogy a rengeteg ember miatt odabent kell megtartaniuk a szertartást, márpedig azt nem szerette volna. Azt akarta, hogy a menyasszonya a szabad ég alatt, a napsütésben esküdjön neki örök hűséget. Már azon gondolkozott, hogy kimegy, és megkéri az embereket, hogy menjenek el, de meggondolta magát, amikor megpillantotta Caitlin vörös hajú fivérét, Patrick O'Shannessyt, néhány hónapos terhes feleségét, Faitht és a lányukat, Chastityt. Ezek szerint nem mindannyian idegenek. Vannak ott családtagok is, akiknek joguk van részt venni ezen az esküvőn. Ahogy ez a gondolat átfutott Joseph fején, észrevette, hogy egy asszony álldogál a tölgyfa alatt, kezében sétabottal. A nő kék ruhát viselt, melyet szinte teljesen eltakart egy színben hozzá illő vastag köpeny. A fején türkizkék kalap volt, az arcát fátyol takarta. Josephnek nagyon kellett koncentrálnia, de végül felismerte a fátylon keresztül az asszony finom vonásait. Üdvözlésképpen odabiccentett és elmosolyodott. Válaszul a nő is odabiccentett neki. Amanda Hollister is eljött hát, hogy tanúja legyen az unokahúga esküvőjének. A felismerés örömmel töltötte el Josephet, és ez az érzés csak még erősebb lett, amikor a menyasszony kilépett a konyhából a tornácra. Rachel szaténból és csipkéből készült elegáns,

A


éteri szépségű fehér ruhát viselt, amely Caitlin keze munkáját dicsérte – éjt nappallá téve dolgozott, hogy elkészüljön vele. A napfény glóriát vont a lány köré. Josephnek elég volt egyetlen pillantást vetnie a menyasszonyára, hogy tudja, ez a lány a legszebb teremtmény Isten zöld bolygóján. Rachel a csipkefátyolon keresztül mosolygott rá – a ragyogó, angyali mosolyt az arcán legördülő csillogó könnyek még sugárzóbbá tették. Kolompok öblös hangja törte meg az áhítatot. Joseph összerándult a zaj hallatán, és körbenézett, hogy megkeresse a lárma forrását. Esa három tehénkolompot rázott a kezében, széles vigyorral az arcán. – Nem gondoltam volna, hogy megérem azt a napot, amikor te állsz az oltár előtt, kedves bátyám, Joseph. Emlékezetessé kell tennünk ezt a pillanatot! Joseph arca megvonaglott. Hiszen ő maga volt az, aki azzal tréfálkozott, hogy kolompolni fog Darby esküvőjén. Mit csinál ez az Esa? De valahogy mégis tökéletesnek érezte a hangulatot: életének legcsodálatosabb napját egy kis családi bolondozás fűszerezte, tette igazán emlékezetessé. Évek múlva, amikor majd visszaemlékszik erre a pillanatra, mindig nevetni fog Esa őrültségén. A fivérei azonban nem érték be ennyivel. Ó, ne! David hegedűvel a kezében bukkant föl a pad mögül, Ace pedig elővette a szájharmonikáját az ingzsebéből, és a három testvér rákezdett a közös zenélésre, fals hangokkal telítve a levegőt. A zene leginkább a nászindulóhoz hasonlított a háttérben kolompoló harangokkal, de Josephnek minden képzelőerejét össze kellett szednie, hogy felismerje a hangokat. achel erősen kapaszkodott Darby karjába, amikor az öreg levezette a tornác lépcsőjén. Ha megkérdezték volna, mi járt az eszében, miközben a lépcsőn lépkedett lefelé, nem tudta volna megmondani. Csak Josephet látta, aki a kertkapuban állva várt rá. Bubba vasrácsai a szabadságot és egy új élet kezdetét szimbolizálták számára, épp ezért teljesen helyénvalónak érezte, hogy Joseph a rácsok előtt várja őt. Elvégre ő az, aki megteremtette számára ezt az egészet. A napfényt, a friss levegőt, az ibolyák illatát, a madárdalt. Oly sok csodás dologgal töltötte meg az életét, és most arra készül, hogy még több gyönyörűséget csempésszen bele – közös jövőt, kölcsönös szerelmet és talán még gyermekeket is. Rachel soha életében nem érezte még magát ennyire boldognak. Gyönyörűnek találta a felcsendülő zenét is. Zene. Az elmúlt öt évben egyetlen akkordot sem hallott. Lassan lépkedett előre, teljesen Darbyra, legrégibb, legdrágább barátjára hagyatkozott, de folyamatosan Josephet nézte. Annyira jóképű volt! Fekete, western stílusú öltönyt viselt, mely nagyon jól állt izmos testén, fehér ingének kikeményített gallérja alatt fekete zsinórnyakkendő szaladt körbe. Rachel még nem látta a férfit kopott farmeren és vászoningen kívül másban, de most megállapította, hogy Joseph az ünneplőt is hatalmas önbizalommal tudja viselni. Amikor Rachel közelebb ért Josephhez, lenézett a lábára, és majdnem kirobbant belőle a nevetés. Tehát igaz a mondás, hogy egy nő egy cowboyt megkaphat a farmernadrágja, a munkásinge, vagy a Stetson kalapja nélkül, de a csizmája nélkül soha? Joseph a kopott, kiszolgált Justin csizmáját viselte a lábán, igaz, kipucolta erre az alkalomra. Hála istennek, legalább a sarkantyúkat levette. Hiszen elképzelhető, hogy le kell majd guggolnia, ha véletlenül elejti a gyűrűt. Rachel Joseph szemébe nézett a fátyolon keresztül. A férfi kék szemében lángoló szerelem azt az érzést keltette benne, hogy ő a legszerencsésebb nő a földön. Darby Joseph kezébe helyezte Rachel kezét, majd tapintatosan oldalra állt, a menyasszony tanúja, Caitlin mellé. A vőlegény tanúja, Ace, szemben a feleségével, a kapu másik oldalán állt. David és Esa is a közelben volt, kicsi Ace-t Esa tartotta a karjában.

R


Joseph finoman megszorította Rachel kezét, majd belekarolt a lányba, ujjait gyengéden az ujjaira helyezte. Azután úgy fordította a lányt, hogy az udvart és a hátsó kertet összekötő kapu felé nézzenek. Rachel közelebb húzódott hozzá, szüksége volt rá, hogy érezze a férfi erejét, mialatt elmondják az eskü szövegét. Hannibál St.John, No Name új lelkésze az udvari kapu mögött állt, s ünnepélyesen nézett a párra a rácsokon keresztül. Magas, jóvágású ember volt, a haja csaknem olyan szőkén világított, mint Josephé. Komoly, kék szeme kedvesen, megértően csillogott, ami átsegítette Rachelt az udvaron tömörülő rengeteg ember láttán rátörő hirtelen feszültségen. Istenem! Joseph újra megszorította a kezét, mintha megérezte volna a lányt hatalmába kerítő pánikot. Itt vagyok, mondta kezének szorítása. Ne félj! Nem hagyom, hogy bántsanak. Rachel le akarta győzni a szorongását, megpróbált a lelkész szavaira koncentrálni. – Kedves híveim – kezdte Hannibál zengő hangon –, azért gyűltünk ma itt össze, hogy… St. John rövid szónoklatot tartott a házasság szentségéről, de Rachel alig hallotta a szavait. Semmi baj. Tudta, hogy mit jelent a házasság. Szerető családban nőtt fel, olyan szülők mellett, akik mindennapi cselekedeteikkel megtanították erre. És Joseph is mindig ott lesz, ha esetleg valamit rosszul csinálna. Nem lesznek előszobák, amelyek félelmet keltenek benned, de lesz egy nagyszoba, és körülötte fürdőszobák. Egy ilyen férj mellett hogy eshetne ki a szerető, gondoskodó feleség szerepéből? – Joseph Simon Paxton, akarod-e az itt megjelent Rachel Marie Hollistert törvényes házastársul venni? Joseph megint megszorította Rachel kezét, majd odafordult hozzá, és belenézett a szemébe a fátyolon keresztül. – Akarom – mondta hangosan, határozottan. Rachel a szertartás további részéből egy szót sem hallott már. Valahogy elismételte a fogadalomtételt, és Joseph felhúzta az ujjára a jegygyűrűt is. Amikor Hannibál St. John férjnek és feleségnek nyilvánította őket, és felszólította Josephet, hogy csókolja meg a feleséget, Joseph remegő kézzel felhajtotta Rachel fátylát, magához vonta a lányt, és úgy csókolta meg, mintha soha többé nem lenne másnap. Buddy ugatni kezdett beleegyezése jeléül, Cleveland pedig kánonban csatlakozott Buddy csaholásához. Joseph fivérei huhogtak, fütyültek és hurráztak. Caitlin – aki úgy zokogott, mintha temetésen volna – odaszaladt a párhoz, és egyszerre ölelte át mindkettőjüket. – Gratulálok! – kiabálta. – Ó, olyan szép pár vagytok! – Zokogás, szipogás. – A mi Josephünk megnősült. Alig tudom elhinni. Anyátok rohamot fog kapni, ha megtudja, hogy úgy nősültél meg, hogy ő nem volt itt. – Tudom – válaszolta Joseph –, de nem várhattam meg, amíg ideutazik San Franciscóból. Rachel vállát egy hatalmas kéz fogta meg, és a következő pillanatban már arcon is csókolta legidősebb sógora, a félelmetes gengszter, Ace Keegan, akivel kapcsolatban már megtapasztalta, hogy egyáltalán nem is félelmetes. Aztán David következett, aki incselkedve a karjába kapta, majd hátradöntötte a lányt, és úgy tett, mintha szájon csókolná. – Féltékeny lettél, bátyó? – kérdezte, amikor újra talpra állította Rachelt. – A pokolba is, dehogy! – válaszolta Joseph. Esa. aki külsőleg jobban hasonlított Davidre, mint Josephre, bátortalanul Rachelhez lépett, és kezet nyújtott neki. – Minthogy eddig még nem találkoztunk, nem hiszem, hogy illendő lenne már a mai napon megcsókolnom az ifjú arát. – Ha ilyen terveid vannak, akkor jobb, ha átgondolod a döntést, öcskös – szólt közbe Joseph. – Ma még elnézem az ilyen csókokat. Holnap viszont már lecsavarom a füled, ha próbálkozni mersz. Mindenki nevetett. Rachel lábujjhegyre állt, és arcon csókolta Esát. Aztán Darby következett a sorban. Rachel szerette a férfi öreg, csontos arcának minden egyes szarkalábát. Darby CATHERINE ANDERSON 149 NYÁRI SZELLŐ

gyöngéden átölelte a lányt, Rachel pedig – mivel érezte a férfi inge alatt a kötést úgy középtájt – óvatosan viszonozta az ölelést. Az öreg a lány hajába nyomta az orrát, és közel hajolt a füléhez: – Légy boldog, kicsi lány! – suttogta elérzékenyülve. – Az volt az egyetlen kívánságom veled kapcsolatban, hogy egy nap boldog lehess. – Ó, Darby! – Rachel átölelte az öreg nyakát, mert így anélkül ölelhette meg, hogy attól kellett volna tartania, hogy fájdalmat okoz neki. – Annyira szeretlek! Köszönöm, köszönöm-, köszönök mindent, amit értem tettél. Te vagy a legjobb barátom ezen a világon, és az is maradsz örökre. – Nem, már nem, kicsikém. Ettől a pillanattól kezdve az az úriember ott, aki most már a férjednek mondhatja magát, ő lesz innentől a legjobb barátod. Joseph jó ember. Tudom, hogy vigyázni fog rád. – Ugye? – bólintott Rachel még mindig Darby nyakát ölelve. – El sem hiszem, hogy enynyire szerencsés vagyok. – Épp itt volt az ideje, hogy a szerencse melléd szegődjön, kedves. Bárcsak a mamád és a papád is itt lehetne ma! – Darby hátrább lépett, hogy Rachel szemébe mosolyoghasson. – Annyira büszkék és boldogok lennének. – Biztos vagyok benne, hogy a mama és a papa most is itt van, Darby – válaszolta Rachel. Eszébe jutott Joseph elgondolása e témában, ezért még hozzátette: – Ha hiszünk Istenben és a halál utáni életben, akkor hinnünk kell abban is, hogy ők most itt vannak. Soha nem hagyták volna ki az esküvőmet. – Nos hát, azt hiszem, igazad van – mosolyodott el az öreg. Joseph ebben a pillanatban lépett melléjük..Birtokolva ölelte át Rachel derekát. – A fivéreim épp most biztosítottak róla, hogy szépen sorban mindannyian fenékbe fognak billenteni, ha nem bánok jól ezzel az asszonnyal – tájékoztatta Darbyt. – Akarsz te a következő lenni, aki megfenyeget? – Nem – kuncogott Darby –, meghagyom nekik a fenékbe rúgást. Túl öreg vagyok már az ilyen butaságokhoz. Joseph elmosolyodott, és megrázta az öreg kezét. – Köszönöm, hogy átengedted nekem ezt a lányt, Darby. Olyan vagy neki, mintha az apja lennél, úgyhogy illendő köszönetet mondanom neked. Ace odaoldalgott hozzájuk, és hatalmas kezével átölelte Darby vállát. – Jó a betegszobán kívül látni téged, öreg barátom. Darby elhúzta a száját, és megrázta a fejét. – Válságos és baljós napok voltak. De már biztos vagyok benne, hogy felépülök. – A kertkapura sandított, aztán Rachelre nézve felvonta a szemöldökét. – Hogy juthatok ki innen, kedves? Van egy hölgy odakint, akit üdvözölni szeretnék. Joseph tudta jól, hogy az öreg melyik hölgyre gondol. – Kiengedlek a házon keresztül. Elképzelhető, hogy Rachel nem érezné jól magát, ha kinyitnánk azt a kaput. – Nálam jobban senki sem értheti ezt meg – bólintott Darby, majd arcon csókolta Rachelt. – Mindjárt: visszajövök, kicsi lány. Joseph gyorsan kiengedte Darbyt a kulccsal, amelyet Rachel a konyhaasztalon hagyott. Amikor visszaért, a menyasszonyát csípőre tett kézzel találta az udvaron, amint éppen felemelt hangon beszélt a testvéreihez: – Vége a mulatságnak, emberek! Most már hazamehettek. A bejelentést morgolódás és zúgolódás fogadta. Kicsi Ace megragadta Joseph öltönyös lábát, és nevetgélt, mintha csak azt akarná jelezni, hogy a mulatság még csak most kezdődik el.


– Teljesen egyetértek! – kiáltott át a kerten a kisfiú apja. –Az ünneplés még csak most kezdődik. Addig maradunk, amíg jól érezzük magunkat, ti pedig nem tehettek mást, mint hogy elviseltek minket. – Te jó ég! – morgott Joseph, úgy, hogy csak Rachel hallhatta. – Csak azt akarom, hogy mindenki eltűnjön innen, hogy végre… – Hé, bátyó! – szakította félbe a mondatot David, miközben úgy hátba vágta a bátyját, hogy az majdnem orra bukott. – Igyunk egy kortyot! – dugott egy üveget Joseph orra alá. – A boldogságodra akarok inni veled. – Nem, kösz. Nem akarok berúgni – hárította el az ajánlatot Joseph. – Hogy micsoda? Hisz ma van az esküvőd. – David könyörögve nézett Rachelre. – Beszéld rá, hugi! Ünnepelnie kellene. – Ünnepelned kell – közölte Rachel a férjével, teljesen elolvadva attól, hogy David az imént húginak szólította. – Egy pohárka nem fog megártani. Joseph sóhajtva vette el az üveget, majd miután ivott egy kortyot, visszaadta az italt Davidnek. – Kész. Ünnepeltem. Csakhogy Josephfel még nem végeztek a fivérei. Hamarosan Ace is megjelent, aki szintén azt követelte, hogy az öccse koccintson vele egyet a nagy alkalomra. Aztán jött Esa, majd az egész kezdődött elölről. Joseph pár korty után már nem vitatkozott, amikor a kezébe nyomták az üveget, Rachel pedig úgy találta, a férje egy kissé mintha túl jókedvűnek tűnne. Joseph levette a zakóját, eltűnt a nyakkendője, fehér ingét a mellkasa közepéig kigombolta, szabad rálátást engedve aranyló szőrszálaira, napbarnított bőrére és domborodó izmaira. Rachel ezt látva úgy vélte, talán mégis véget kellene vetni a partinak. Az ifjú ara a következő pillanatban azt vette észre, hogy egy fűrészbakból eszkábált asztal került be az udvarába, és hogy Caitlin épp azon serénykedik, hogy ételekkel rakja tele. Rachel gyanította, hogy valaki kinyitotta a kaput, amíg o nem figyelt, mert az esküvői szertartás alatt egyetlen fűrészbakot sem látott az udvaron, és a tányérok sem voltak ismerősek neki. Csak arra tudott gondolni, hogy az edényeket az egyik városi asszony hozhatta, aki viszont biztos, hogy nem tudta a rácson keresztül áttuszkolni őket Caitlinnek. Rachelnek azonban nem maradt túl sok ideje amiatt nyugtalankodni, hogy kinyitották a kaput, mert David játszani kezdett a hegedűjén, kintről pedig valaki gitáron csatlakozott hozzá. Joseph elkapta Rachel derekát, és forogni kezdett vele a kertben. – Joseph, ne! – kiáltotta a lány. – Nem tudom, hogyan kell. – Csak mozogj velem – kérte a férfi. – Engedd el magad, és mozogj velem. Rachel Joseph barna arcára nézett, aztán belenézett égszínkék szemébe, és rájött, hogy annyira szereti ezt a férfit, hogy föl sem merülhet, hogy visszautasítsa. Így aztán elengedte magát, ahogy Joseph kérte, és táncolt vele. Az alkonyati hűvösség ellenére a mulatság sötétedés után is folytatódott. Lámpák világítottak mindenütt, nemcsak az udvaron, de azon kívül is, ahol az emberek a fák ágaira és a szekerek saroglyáira akasztották a lámpákat, hogy lássanak. Rachelnek már olyan régóta nem volt szüksége a köpenyére, hogy azt sem tudta, hol keresse, így Joseph végül egy takarót terített a vállára, hogy meg ne fázzon. – Szeretlek – suttogta a férfi. Rachel elképzelni sem tudta, hogy valamikor is unalmasnak tudná találni ezt a szót Joseph szájából. – Én is szeretlek. Joseph lehajolt, hogy megcsókolja a feleségét, majd azt suttogta a szájába: – Hamarosan elmennek, ígérem. Rachel nem tudta megállni, hogy ne nevessen. – Nem bánom, ha maradnak. Nagyon jól érzem magam. CATHERINE ANDERSON 151 NYÁRI SZELLŐ

– Engem viszont az őrületbe kergetnek – tette hozzá a férfi. – Testvérek. Az ember nem élhet nélkülük, de velük sem. – Láttam! – kiabált David. – Többet nem csinálhattok ilyet addig, amíg itt vagyunk. Joseph elnevette magát, és felegyenesedett, hogy Davidre tudjon nézni. – Csak beszélgettünk. – Na, persze. Amikor Joseph otthagyta Rachelt, hogy szót váltson valakivel, Caitlin lépett oda a lányhoz. Idegesen megköszörülte a torkát, majd azt mondta: – Hirtelen az jutott az eszembe, hogy milyen fiatalon vesztetted el a mamádat. – Igen. – Rachel felnézett a rácsokon keresztül az égre, s arra gondolt, hogy a szülei ott vannak valahol odafönt, s a csillagok között lebegve néznek le rá. – Még alig voltam tizenhét. – Ó, kedvesem! – Caitlin a ruhája gombjait kezdte babrálni. –Mit szólnál hozzá, ha bemennénk egy kicsit a házba? Azt hiszem, beszélnünk kellene egypár dologról. Joseph Darbyval beszélgetett, amikor észrevette, hogy a felesége eltűnt az udvarról. Kimentette magát az öregnél, és elindult befelé, hogy megkeresse Rachelt. Amikor fellépett a tornácra, meglátta, hogy a faajtó be van zárva. Megpróbálta kinyitni, de az meg se moccant. – A szentségit! – Bekopogott a tölgyfa ajtón. – Rachel! Minden rendben? – Jól vagyok – hangzott az alig hallható válasz. – Csak beszélgetünk egy kicsit Caitlinnel. – Miről? – Erről-arról. Erről-arról A válasz kíváncsivá tette Josephet. – Mi a baj, öcskös? Joseph elgondolkozva nézett Ace-re, aki mögötte állt a tornác legfelső lépcsőfokán. – Rachel és a feleséged bezárkózott a konyhába. Rachel azt mondja, csak beszélgetnek egy kicsit. – Miről? – Rachel azt mondta, hogy erről-arról – válaszolta Joseph. – Ajaj – lépett fel Ace a tornácra. – Caitlin! – kiáltott be az ajtón. – Beszélhetnék veled egy percre, drágám? – Most nem – kiáltott vissza Caitlin. – Rachellel beszélgetünk egy kicsit. – A francba! – mondta Ace. – Mi van? – kérdezte Joseph. – Beszélgetnek egy kicsit – visszhangozta a felesége szavait Ace teljesen fölöslegesen. – Ezt már hallottam. Mi lehet olyan átkozottul fontos, amit csak a konyhába zárkózva lehet megbeszélni, ráadásul pont most? Ace felsóhajtott, és megvakarta az orra hegyét. – Azt hiszem, a nászéjszaka kérdése. És hidd el nekem, ha azt mondom, hogy Caitlin nem alkalmas arra, hogy felkészítse a feleséged az első együttlétre. Joseph aggódva nézett az ajtóra. – Nem? Ace olyan közel állt az öccséhez, hogy az orruk szinte összeért. – Emlékszel, milyen hosszú időbe telt, míg ágyba tudtam vinni ezt a lányt? Joseph emlékezett rá, hogy Ace hosszú heteken keresztül olyan mogorva volt, mint egy fájós lábú medve. De, ahogy Ace felvázolta a problémát, az is eszébe jutott, hogy hányszor ült a pajtában a leglehetetlenebb időpontokban, mert Ace ágya szörnyen nyikorgott, a fejtámla pedig dupla sasszét járva kopogtatta a falat. – Emlékszem, hogy kemény időszak volt, de arra is, hogy utána minden rendbe jött közöttetek.


– Igen, Caitlin és köztem minden rendbe jött, Joseph, de Caitlin első tapasztalatszerzése rémálom volt. Megerőszakolták, hiszen tudod. Higgy nekem, a feleségem nem alkalmas arra, hogy elmondja Rachelnek, milyen lesz az első alkalom. Joseph végre megértette, mire is céloz a bátyja. – Nos, akkor hozd ki őket onnan – mutatott az ajtóra. – Rachellel ezen a téren nincs semmi baj. Őszintén szólva ebben a tekintetben türelmetlennek mondanám. Nincs szükségem arra, hogy Caitlin rémtörténetekkel tömje tele a fejét. – Nem fogja. Caitlin jóindulatú. Csak épp kötelességének érzi, hogy igen zord képet fessen a szüzesség elvesztésével járó fájdalomról. Joseph újra az ajtóra csapott. – Az isten verje meg, Ace! Caitlin a te feleséged. Távolítsd el az enyém mellől, mielőtt még bajt okozna. – Hogy? – Mit hogy? – kérdezte Joseph türelmetlenül. – Mit vársz tőlem, hogy kihozzam onnan? – fejtette ki a kérdést Ace. – Mondd meg neki, hogy jöjjön ki. Legalább egyszer állj a sarkadra. Te vagy az úr a háznál, nem? Ace a szemöldökét ráncolta. – Az úgy nem fog menni, igaz, hogy én viselem a kalapot, de Caitlin hordja a bugyit. És ha le akarom húzni azt a bugyit, akkor nem hordhatom fönn az orrom, mintha én lennék a főnök, és nem parancsolgathatok neki. – Legalább ma tegyél kivételt a kedvemért! Ma van a nászéjszakám. Ace verni kezdte az ajtót. – Caitlin, drágám, kicsi Ace sír, és nem tudom megvigasztalni. – Ez annyira gyenge – forgatta a szemét Joseph. – Nem tudom elhinni! Az én nagy, erős bátyámon kifog egy nő, aki csak feleakkora, mint ő. Ekkor azonban meghallották, hogy felemelkedik a retesz. – Működik, nem? – mosolyodott el Ace. Az ajtó kinyílt, és megjelent Caitlin. – Mintha azt mondtad volna, hogy sír – nézett a férjére kérdőn, amikor meglátta, hogy kicsi Ace boldogan hancúrozik Buddyval és Clevelanddel az udvaron. – Hirtelen abbahagyta – vonta meg Ace a vállát. – Tudod, milyenek a gyerekek: egyik percben sírnak, a másikban meg már boldogan szaladgálnak, mint a kis bogarak. Rachel is kilépett a tornácra a sógornője után. Joseph azt várta, hogy majd szemrehányón néz rá, de helyette a lány csak titokzatosan mosolygott, és közelebb lépett hozzá, hogy bele tudjon karolni. Joseph megpaskolgatta Rachel kezét. Érezte, ahogy a lány csípője az ő csípőjéhez simul, és érezte mellének meleg puhaságát a karján. A finom rózsaillat selyemzuhatagként ölelte körül. Te jó isten, mennyire kívánja ezt a nőt. A vágy annyira erősen lüktetett benne, hogy szinte fájdalmat okozott neki. Azt akarta, hogy véget érjen már végre a közös ünneplés, és elkezdődhessen a napnak az a része, amely csak a kettejüké.


Tizenhatodik fejezet

iután minden vendég hazament, Rachel és Joseph is visszavonult a konyhába – ezen az éjszakán Buddy nélkül, őt most kint hagyták az udvaron. Rachel sokkal idegesebb volt, mint ahogy azt gondolta. A jómódú férjjel megáldott Caitlin egy káprázatos, leheletvékony pongyolával ajándékozta meg, amelyet magának rendelt, de még soha nem vett fel. Az anyag több rétegben hullott alá, incselkedve vonzotta a férfitekintetet. – Miről beszélt veled Caitlin? – kérdezte Joseph lassan közeledve Rachel felé. – Arról, hogy milyen csodás lesz a ma este – sóhajtott remegve Rachel. – Semmi másról? – nézett Joseph kétkedve a lányra. – Figyelmeztetett, hogy szörnyen fájhat majd, de csak egy pillanatig – vonta meg a vállát Rachel. – Félsz? – Joseph szeme nyugtalanul elsötétült. Rachel elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – Nem nagyon. Caitlin azt is elmondta, hogy ha a megfelelő férfival vagyok, akkor az első fájdalom után olyan lesz, mintha meghalnék, és a mennybe mennék. – Rachel kinyújtotta a kezét, hogy megérinthesse a férfi állát. – Te pedig kétségtelenül a megfelelő férfi vagy. Anynyira szeretlek, hogy szinte már fáj. Joseph odahajolt, és megcsókolta a lány tenyerét. – Én pedig annyira szeretlek, hogy szinte belehalok. – Tudom. – És Rachel tényleg tudta. Joseph semmi mással nem törődött jobban, mint az ő érzéseivel. Valójában úgy érezte, hogy még senki sem értette meg annyira, mint a férfi. – Nem hiszem, hogy annyira nagyon fájdalmas lenne. Mert ha úgy volna, akkor az első alkalom után senki sem akarná újból megpróbálni. Joseph szeme csillogni kezdett. – Talán csak nem visszhangot hallok? Rachelnek eszébe jutott, amikor a férfi az első csókjuk után figyelmeztette, hogy ő nem az a házasodós típus, s jobban szeret egyik nő után a másikhoz költözködni. – Ó, igen, te kis kóstolgatós. Közlöm veled, hogy szomorúságodra épp most kötötted le magad egy nőhöz. – És boldog vagyok, hogy lekötöttem magam hozzád. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, de megtörtént. Már előre várom a második – megharapta a lány csuklójának belső oldalát –, a harmadik – csókokkal borította a blúza kézelőjét – és a negyedik és az ötödik alkalmat. Sosem foglak megunni.

M

pongyola leheletvékony redői tulajdonképpen semmit sem takartak. A halálra rémült Rachel képtelen volt felemelni a fejét, csak nézte és nézte magát. A pongyola olyan átlátszó volt, mint egy ablak. Rachel látta a melleit, a köldökét, a szeméremdombját, még a térde szeplőit is. Mi a fenét gondolt Caitlin? Így nem mehet ki a fürdőszobából. – Minden rendben van odabent? Rachel majd kiugrott a bőréből ijedtében. Az ajtót még mindig nem lehetett bezárni, s hiába támasztotta neki a nyílásnak, még mindig maradtak rések – ezeket vászontörülközőkkel tömte be. A hangokból ítélve Joseph az ajtóban állt.

A


– Caitlin egy különleges pongyolát vett nekem ma éjjelre – vallotta be –, s addig, amíg föl nem vettem, azt hittem, jó is lesz. – Mi a baj vele? – Hát csak… – Rachel nem tudta, hogyan is magyarázza el. – Nem jó. – Miért nem jó? – Mert nem. Képzeld azt, hogy meztelenül állok egy ablak előtt, és megérted. – Hm. – Nem mehetek ki ebben, Joseph. Túlságosan zavarban lennék. – Akkor vedd le. – De nem hoztam be magammal másik hálóinget. Rachel hallotta Joseph csizmájának kopogását a konyha padlóján. Aztán hallotta, ahogy a férfi kihúzza a komód egyik fiókját. Egy pillanattal később pedig egy fehér hálóinget nyújtott be a fürdőszobába. Rachel hálásan szorította magához a ruhadarabot. – Köszönöm. – Szívesen, kedves. És ne aggódj a hálóing miatt! Nem érdekel, hogy mi van rajtad. Rachel álmodozva felsóhajtott. Hogy Joseph kedvében járjon, talán mégis magán kellene hagynia a pongyolát. Joseph visszaült az asztalhoz, és szokásához híven hátradöntötte a széket, megtámasztotta a lábát, és keresztbe fonta a karját. Éppen kinyújtózott, összefonta a kezét a feje mögött, és körözni kezdett a vállával, amikor Rachel végre előjött a fürdőszobából. Semmi más nem volt rajta, csak egy teljesen átlátszó, puhán csillogó pongyola, amely teljesen látni engedte meztelen testét, melyet mintha hajnali harmat csókolt volna végig. Joseph meglepetten bámulta szépséges, rózsaszín mellbimbójú melleit, aztán kábult csodálkozás vett rajta erőt, amikor meglátta a lány formás combjainál a sötétarany háromszög göndör fürtjeit. Úgy robbant ki a levegő a mellkasából, mint a kovács fújtatójából szokott, a teste megfeszült, s a billegő szék valahogy kiesett alóla. Ő pedig átesett a széken, s úgy zuhant a földre, hogy kis híján agyrázkódást kapott. – Joseph? A leheletvékony ruhájú látomás átsietett a szobán, és megállt fölötte. – Ó, istenem, jól vagy? Joseph szájtátva bámulta a csinos kis mellek himbálózását és ugrándozását az orra előtt, amikor a lány fölé hajolt, hogy megnézze, mi történt vele. – Édes Krisztus! – szakadt ki Josephből ostobán. Rachel remegő kézzel térdelt le a férfi mellé. – Beütötted a fejed? Megsebesültél? Joseph nem tudta volna megmondani, hogy megsérült-e. Csak azt tudta, hogy az egyik testrésze nagyon is munkára kész volt. Rachel felé gurult, hogy megszabaduljon a széktől, átölelte a lány nyakát, odahúzta magához a földre, és széttárta a combjait, miközben ő maga feltérdelt. – Istenem, olyan gyönyörű vagy! Olyan átkozottul gyönyörű! Rachel elpirult, amikor Joseph lejjebb csúsztatta a tekintetét, hogy megbámulja a melleit. – Ez nem ér. Te teljesen fel vagy öltözve. Én is látni akarlak. Josephnek nem esett nehezére a lány kérését teljesíteni. Mindenfelé gombok repültek, ahogy letépte magáról az inget, a kis gyöngyházfényű korongok pattogva értek földet. A férfi arrébb lökte az inget, s rátámaszkodott a karjára, hogy Rachel fölé hajolhasson. Teljes testében megremegett, amikor a lány végighúzta vékony ujjait a mellkasán. – Ó, Joseph, te is szép vagy. A szép nem az a szó volt, amelyet Joseph saját maga jellemzésére választott volna, de a lány szájából teljesen természetesnek hatott ez a jelző is.


achel az első csók után megfeledkezett minden félénkségéről. Két száj és két nyelv gyengéd cirógató játéka. Joseph karjaiban megszűnt minden félelme, így képes volt csak azokra az érzésekre koncentrálni, amelyeket a férfi szája, keze és kemény teste ébresztett benne. Joseph testének egyes részeit megvilágította a lámpafény, más részei viszont árnyékban maradtak, tökéletes felsőteste úgy csillogott a borostyánfényben, mint egy fényesre csiszolt tölgyfa. A férfi egyszer csak a karjába kapta, és az ágyhoz vitte, hogy ott szeretkezzen vele – mégpedig úgy, ahogy minden mást is csinált: lényegre törően, aprólékos gonddal és tökéletes szakértelemmel. Rachel nem emlékezett, hogy mikor került le róla a pongyola, csak azt vette észre, hogy Joseph a kezével és a szájával helyettesíti az izgató ruhadarabot. A férfi olyan helyeken érintette és csókolta, amelyekről a lány nem is álmodott, hogy érintheti és csókolhatja férfi, s mindezt addig ismételgette, míg Rachel teste meg nem remegett a gyönyörtől, és lüktetni nem kezdett a vágytól. Amikor Joseph végighúzta az ajkát a lány testén, és forró szájával megérintette Rachel legtitkosabb testrészét, a lány már régen leküzdötte minden feszengését, és a férfi segítségével hamarosan minden józan gondolatot kitörölt az agyából. Teste Joseph nyelvének minden egyes érintésére összerándult és megremegett, és forró, szikrázó, sürgető vágy ébredt benne, míg végül teste megfeszült, és vadul kereste a megváltást. Joseph szenvedélyesen felnyögött, és megadta a lánynak, amire annyira vágyott: addig mozgatta a nyelvét kemény, gyors mozdulatokkal, míg a lány, lüktető sajgása apró szilánkokra nem tört, mint az üveg, s a mámor végig nem futott a testén. Ekkor Joseph hátrahúzódott, hogy lerúgja a lábáról a csizmáját, és levegye a nadrágját. – Joseph? – Rachel zavartan és bizonytalanul nyúlt a férfi után. – Nem menj el! – A világ minden kincséért sem tennék ilyet, kedves. – Azzal visszatérdelt a lány széttárt combjai közé. Amikor pillantásuk találkozott, Rachel látta Joseph szemében a szenvedélyt, de azt is, hogy mennyire aggódik érte. – Mindent megtettem, hogy kész legyél, édes. Ha nagyon fájna, csak szólj, és én esküszöm, hogy azonnal abbahagyom. Rachel nem félt. Nem számít, mennyire lesz fájdalmas az első alkalom, kívánta, hogy megtörténjen, hogy soha többé ne kelljen a férfi szemében látnia az aggodalmat. – Csak csináld – suttogta. Joseph lassan hatolt be, és Rachel valóban érzett egy kis fájdalmat. Összeszorította a fogát, belekapaszkodott a férfi izmos vállába, s dermedten várta a teljes behatolást. De az csak nem érkezett. – Fájdalmat okozok neked – suttogta a férfi elgyötörten, és hátrálni kezdett. – Nem tehetem ezt veled. Rachel lenézett a lábára, mely a férfi testét ölelte, majd előretolta a csípőjét, hogy ő maga fejezze be, amit a férfi elkezdett. Testét elöntötte a fájdalom. Olyan fájdalmat érzett, hogy még levegőt is alig kapott. – Ó, a francba! – Joseph átölelte a lányt. A teste remegett, rettenetesen remegett. – Ó, édes, miért csináltad ezt? Azért, mert ő nem volt képes rá. Rachel szemét szúrták a könnyek. Joseph inkább abbahagyta volna, mint hogy fájdalmat okozzon neki. Ezzel bebizonyította, hogy milyen mély szerelemmel szereti őt – olyannal, amelyet nem lehet szavakkal kifejezni. És a fájdalom már enyhült is, sokkal inkább tompa sajgás volt, mint valódi fájdalom. – Most már jobb, Joseph – mondta, s csókokkal borította a férfi állát. – Szeress tovább! Engedd, hogy érezzem, hogy meghalok, és a mennybe jutok. Joseph felkönyökölt, és óvatosan mozogni kezdett. – Most milyen? Rachelben tomboltak az érzések, a levegő bent szorult a mellkasában. – Jó, nagyon jó.

R


A férfi gyorsabban kezdett mozogni, ezzel fokozva a gyönyört. – Ó, igen, Joseph, igen! oseph sosem volt még ennyire kielégült. A felesége telhetetlen volt az ágyban. Nem mintha panaszkodni akart volna emiatt. A saját térfelén feküdt, arccal a konyha felé fordulva, szorosan ölelve Rachelt. A lány puha, meztelen feneke befészkelte magát a Tizedes elé, aki már kilehelte a lelkét, és már akkor sem tudott volna megmoccanni, ha a lány segít neki. Joseph megpróbált visszaemlékezni, hányszor szeretkeztek az éjszaka. De az egyik alkalom egybeolvadt a másikkal, s egy csodaszép masszává alakult a fejében. Csak azt tudta – de azt teljes bizonyossággal –, hogy sokszor és kimerítően szeretkeztek. A konyha úgy nézett ki, mintha vihar söpört volna végig rajta, a padlót mindenütt ruhák borították. Joseph elmosolyodott, és beletemette az arcát Rachel göndör fürtjeibe. Ó, mennyire szereti ezt a lányt! Soha életében nem képzelte volna, hogy képes lesz ennyire szeretni valakit. Rachel annyira csodálatos volt, és bátor, és olyan nyíltan tudott beszélni az érzéseiről. Én is látni akarlak. Vajon hány érintetlen feleség lelkes ennyire a nászéjszakáján? Ó, Joseph, te is szép vagy. Nincs mit csodálkozni azon, hogy beleszeretett ebbe a lányba. A kimerültség fekete lepelként hullott a férfira. Ő pedig megadta magát, s édes, rózsaillatú álomba zuhant.

J

mikor Joseph később felébredt, Rachel már nem volt az ágyban. Felült, s rá kellett döbbennie, hogy a hajnal már régen délelőttbe fordult. A tornácajtó nyitva volt, a vasrács szintén. Kiugrott az ágyból, felhúzta a nadrágját, és mezítláb az ajtóhoz ment. Az álmos szeme elé táruló látványtól – Rachel, amint mezítláb sétálgat az udvaron, s ruhaként semmi mást nem visel, csak az áttetsző pongyolát – majdnem elakadt a lélegzete. Hetekkel korábban megpróbálta maga elé képzelni a lányt, ahogy az udvaron sétálgat, de a képzelőereje kétszer is cserbenhagyta. A kert sokkal szebb lett, mint azt elképzelte, és az udvaron sétálgató nő is sokkal gyönyörűbb volt. A haja – aranyló fürtök csodálatos zuhatagaként – egészen karcsú derekáig ért. Testét érdemes lett volna elefántcsontból kifaragni. Joseph megbabonázva nézte a feleségét, s közben kilépett a tornácra. Rachel csilingelve felnevetett, amikor meglátta: – Gyere, Joseph, nézd meg! Kinyílt egy rózsabimbó. Josephet egyetlen rózsabimbó érdekelte csak: a lány mellének bimbója, ennek ellenére engedelmesen végigment a kőből kirakott járdán, míg Rachel mellé nem ért. Miután kellő figyelemmel megszemlélte a rózsabimbót, átölelte a felesége derekát, és megcsókolta a száját. Rachel türelmetlen megadással olvadt bele férje karjába, aztán egy pillanatra megdermedt, és szorongva körülnézett a kertben. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez a hely alkalmas erre. Zavarban vagyok. Joseph harapdálni kezdte a lány bársonyos nyakát. – Semmi szükség rá. Buddytól eltekintve teljesen magunk vagyunk. – végigsimította a lány oldalát, majd ujjai közé fogta a melleit, és vágyakozó ajkához emelte őket. – Ó, Rachel, annyira szép vagy! Rachel felnyögött, és hátrafeszítette a testét. – Joseph? – Minden rendben. Bízz bennem – suttogta a férfi. A lány újra nyöszörögni kezdett, s hangjából a férfi már tudta, hogy győzött. Szeretkeztek a napfényben úszó új füvön, aztán a tornácon, és aztán a konyhaasztalon is. Elvégre minden férfinak szüksége van egy kis reggelire.

A


arby az esküvő után még egy hétig az Eden-farmon maradt, hogy az újdonsült házasok élvezhessék az egyedüllétet, és Joseph tett is róla, hogy napjaik során az élvezeteknek élhessenek. Minthogy nem tudta elvinni Rachelt nászútra, a lehetőségeik igen korlátozottak voltak. Beszélgettek, ettek, elvégezték a halaszthatatlan napi teendőket, a maradék időt pedig azzal töltötték, amit leginkább élveztek: szeretkeztek. Joseph továbbra sem győzött csodálkozni azon, hogy Rachel mennyire szégyentelenül élvezi a testi együttlétet. Az ismeretségi körébe tartozó nők többsége ragaszkodott a társas kapcsolat szigorú szabályaihoz, s a férfi gyanította, hogy ugyanezeket a szabályokat követik a hálószobában is. Rachellel teljesen más volt a helyzet, Joseph nem tudta, hogy azért-e. mert olyan sokáig élt magányosan, vagy csak egyszerűen azért, mert a szabad szellemiség része a lényének. A férfi csak azt tudta, hogy Rachel soha nem mond nemet semmire. Egy este, Joseph kérésére, boldogan állt neki a vacsorakészítésnek – egy szál kötényben. A hús persze odaégett. Nem mintha bármelyikük is törődött volna az evéssel, amikor az étel végül elkészült. Egy másik este úgy pókereztek, hogy tétnek a ruhadarabjaikat tették meg. Amikor Rachel elveszítette az alsóneműjét, a férfi bedobta a lapjait. Joseph nem emlékezett az életének olyan szakaszára, amikor annyit nevetett volna, mint akkortájt. Ha voltak is aggályai a nősüléssel kapcsolatban, azon a héten biztos, hogy semmivé foszlottak. Rachel a társalkodónője volt, a felesége, a szeretője és a bizalmasa. Szerette hallgatni a nevetését. Szerette hallgatni, ahogy olvasás közben hangsúlyoz. Szerette nézni azt a számtalan kifejezést, amely beszélgetés közben villant föl, majd tűnt el gyönyörű kék szeméből. Vagyis egyszerűen szerette ezt a lányt. Mindent megkapott tőle, amit csak egy nőtől kívánhat egy férfi, az élete teljessé vált, mintha csak megtalálta volna a másik felét. Még ennél is jobb volt, hogy tudta, Rachel ugyanúgy érez, mint ő. Egész egyszerűen egymásnak teremtette őket az Isten. Hétfő reggel – egy héttel és egy nappal az esküvőjük után – Darby jelent meg a kertkapuban. Rachel és Joseph mézeshetei ezzel véget értek, de a férfi tudta, hogy a boldogságuknak cseppet sincs vége. Rachel a konyhában maradt, a rácsok mögött, Joseph pedig beengedte az öreg munkafelügyelőt az udvarra-, vállon veregette, majd hívta, hogy reggelizzen velük. – Jó ötlet – mondta Darby, miközben végigmentek a kőből kirakott járdán. – Közben elmesélhetném a legújabb híreket. – Miféle híreket? – Rachel csak úgy sugárzott a boldogságtól, miközben bedugta a zárba a kulcsot. Kilökte a rácsot, és beengedte Darbyt. – Remélem, valami nagyszerű hírt hoztál. Az öreg levette a kalapját, és bólintott. – Azt hiszem, igen. Persze nem tudom biztosan, hogyan fogadod majd. Rachel arcáról lehervadt a mosoly. Aznap rózsaszín blúzt viselt és szürke szoknyát, orgonasípszerű berakással a hátulján. Joseph gyanította, hogy Darby mit akar mondani, s balsejtelme szürke felhőként úszott egyre közelebb hozzá. – Itt hagysz minket – mondta Rachel alig hallhatóan. A szemében ülő szomorúság elárulta, hogy nem kérdés volt ez, hanem állítás. – Ó, Darby, ugye nem azért, mert férjhez mentem? Hiszen téged mindig szívesen látunk itt. Darby hozzáütötte a lábához a kalapját. – Tudom, kedves. Eszembe sem jutott, hogy ne látnátok szívesen. De én most kaptam meg az esélyt arra, hogy a saját életemet éljem. Van már melletted egy férfi, a férjed, hogy vigyázzon rád. Többé nincs már szükséged rám úgy, ahogy régen volt. Mostantól azt csinálhatok, amit akarok, oda mehetek, ahová a szél fúj. Rachel bólintott. Aztán elmosolyodott, de mintha egy kicsit túl szélesre sikerült volna ez a mosoly.

D


– Ez csak természetes. – Belemarkolt a feje tetejére csavart hajfonatába. – Ó, ez csak természetes, Darby. Hogy is lehetek ennyire önző! Erre nem is gondoltam. Nem jutott az eszembe. Tehát új munkát találtál? Joseph szerette volna a karjába zárni Rachelt, hogy megvédje attól, amit Darby mondani készül, de a józan eszével tudta, mindentől nem védheti meg őt. – Nem, nem egészen új munka, bár valahol sok munkával fog járni, amire készülök. – Darby nyelt egyet. – Van egy nő, akit már hosszú évek óta szeretek, és most megkértem, legyen a feleségem. Tudom, egy kicsit késő már, hogy lekössem magam, de akárhogy is van, horogra akadtam. Rachel szája tátva maradt a meglepetéstől. Aztán a szomorúság utolsó szikrája is eltűnt a szeméből. Összecsapta két vékony kezét, arcán határtalan boldogság áradt szét, majd nevetni kezdett, és átölelte Darby nyakát. – Megnősülsz? Ó, Darby, hiszen ez nagyszerű! És nincs igazad, sosem késő. Annyira boldog vagyok, olyan nagyon boldog. Joseph, hallod? Darby szerelmes. – Hallom – válaszolt Joseph ünnepélyesen. Kezet nyújtott az öregnek. – Gratulálok, Darby. Örülök a boldogságodnak, nagyon örülök. Rachel elengedte Darby nyakát, és majdnem táncra perdült az öreg előtt. – És ki a szerencsés nő? Mesélj róla! Csinos? Elég jó hozzád? Mikor ismerted meg? Darby megnedvesítette a száját, aztán Josephre pillantott. – Hosszú évekkel ezelőtt ismerkedtem meg vele, kedves, még jóval azelőtt, hogy te megszülettél volna. Hogy csinos-e? Én gyönyörűnek látom, és csak ez számít. Rachel mosolya bizonytalanná vált. – Nem tűnsz valami boldognak, Darby. – Mert attól tartok, hogy fájdalmat okozok neked – sóhajtott fel az öreg munkafelügyelő, miközben ráncos kezével végigsimította a haját –, márpedig tudod, hogy soha nem akarnálak bántani. – Ez butaság. Örülök a boldogságodnak. Egy ilyen hír vajon miért okozna fájdalmat nekem? – Mert a nő, akit feleségül akarok venni, a nagynénéd, Amanda. Rachel teljesen elsápadt. – Sajnálom, kedves. Tisztában vagyok vele, hogy neheztelsz rá. Nem tudom pontosan, hogy miért, de látom, hogy ez az igazság. Jogod van úgy érezni, ahogy érzel, mint ahogy nekem is jogom van a saját érzéseimhez. Rachellel megfordult a világ. Joseph közelebb lépett hozzá, és elkapta a karját. – Amanda – suttogta a lány. – Amanda Hollistert fogod feleségül venni? – Egy fél életet vártam, hogy vele lehessek – magyarázta Darby. – Megöregedtem, az időm egyre fogy. Bocsáss meg nekem, kicsi lány. Tudom, hogy most nagyon gyűlölsz emiatt. Rachel összeszorította a szemét. – Sosem tudnálak gyűlölni, Darby. Sosem. – Az elmúlt öt évben a tiédnek rendeltem alá az életemet – folytatta a munkafelügyelő. – Nem bántam meg egyetlen másodpercet sem, nyugodj meg. Eszedbe se jusson ezt gondolni, kérlek! De most már itt van neked Joseph. Nekem pedig lehetőségem van csak magammal foglalkozni. Remélem, megértesz. Rachel remegő kezével Joseph karjába kapaszkodott, mintha a férfi erejére lenne szüksége ahhoz, hogy meg tudja tartani a saját súlyát. – Persze hogy megértelek, Darby. Nekem adtál öt évet az életedből. Nem számít, kivel találtad meg a boldogságot, nem irigyelhetem tőled. Darby zöld szeme megtelt könnyel. Bólintott, majd kinézett a kertbe a rácsokon keresztül. – Még úgy egy hétig itt maradnék, ha nem bánod. De ha jobban szeretnéd, hogy elmenjek, álhatók Amanda istállójában is a menyegzőnkig. CATHERINE ANDERSON 159 NYÁRI SZELLŐ

Rachel belevájta a körmét Joseph karjába. – Ez itt a te otthonod is, Darby McClintoch. Addig maradhatsz itt, ameddig csak akarsz. arby végül reggeli nélkül ment el. A feszültséget szinte tapintani lehetett a levegőben. Rachel lerogyott egy székre, rákönyökölt az asztalra, és a kezébe temette az arcát. Joseph leült vele szemben. – Sajnálom, édes. – Ez volt minden, amit mondani tudott. – Azt akarom, hogy boldog legyen! – mondta Rachel erőltetetten, de nem nézett fel. – Teljesen őszintén mondom ezt, Joseph. De miért pont vele? Joseph minden szavát alaposan megfontolta, mielőtt megszólalt volna: – El tudod mondani, hogy miért gyűlölöd annyira Amandát? A lány megrázta a fejét. – Biztos, hogy van valami oka, kedves. – Joseph komolyan hitt ebben. Rachel annyira kedves és segítőkész. Nem tudta elképzelni, hogy ok nélkül gyűlöljön valakit. – Biztos, hogy van valami oka. – Az álmaim – suttogta a lány elgyötörten. – Látok valamit az álmaimban. Amanda állt az egész dolog hátterében. Tudom. Csak épp azt nem tudom, hogy honnan tudom. – Beszélj az álmaidról! Talán ha beszélünk róluk, talán ha elmondod, hogy mit látsz bennük, akkor megtaláljuk a választ a kérdésre. Rachel sokáig hallgatott. Aztán azt mondta: – Vér. Sok vér. Mindenütt, Joseph, mindenütt. A füvön. Denver sárga bundáján. – Megremegett a válla. – Tansy rózsaszín ruhája vérben úszott. És a mama. Ó, istenem! Ó, istenem! Eltűnt az arca. Papa a hegedűjén játszott, és a mama a füvön táncolt, nevetett, mosolygott rá. De aztán egyszer csak eltűnt az arca. Josephnek felkavarodott a gyomra. – Egyszer említetted, hogy láttad, amint Denver felugrik, és beleharap a férfi lábába, és hogy a férfi elővette a fegyverét, és a kutya szeme közé lőtt. Mi mást láttál még, édes? Milyen volt a csizmája? Milyen volt a lába? Volt valami különleges a pisztolyán? Vagy a nyergén? Ha láttad a lábát, és ha láttad a kezét, ahogy a fegyvert tartja, mást is látnod kellett. Rachel nem válaszolt. Joseph egy ideig nézte a lány lehajtott fejét, aztán felsóhajtott: – Ha fájdalmas visszaemlékezned, akkor inkább hagyjuk. Még mindig semmi válasz. Joseph gerincén hideg, bizsergető érzés szaladt végig. – Rachel! A lány nem mozdult. Joseph aggódva nyúlt át az asztalon, és húzta el a lány kezét az arca elől. Rachel szeme nyitva volt, de annak ellenére, hogy úgy tűnt, a férfit nézi, biztos, hogy látni nem látta. – Rachel? – suttogta Joseph. Semmi válasz. Joseph mélyen a lány szemébe nézett. Csak egy jelet akart. Egyetlen jelet, amelyből tudhatja, hogy a lány hallja öt. Rachel azonban nem volt magánál. – Ó, Jézus!

D

oseph átvitte a feleségét a kanapéhoz, és a karjában tartva leült vele. A hajnalt felváltotta a reggel, majd a reggel is tovaszaladt, de Rachel még mindig nem mozdult, és nem is beszélt. Csak feküdt a férfi karjában, ernyedten, semmibe meredő, nyitott szemmel, süket füllel. Ahogy telt az idő, Joseph egyre jobban félt, hogy a lány többé nem tér magához. Az ő hibája. Ő kérte, hogy emlékezzen arra a napra. Ő erőltette, hogy mondja el, mit lát az álmaiban. Az anyja, arc nélkül. Joseph lehunyta a szemét. Annyira sajnálta, hogy erre kényszerítette a lányt, hogy az már szinte fájt. Már majdnem három óra volt, amikor Rachel végre megmozdult. Nekitámaszkodott a férfi mellkasának, felült, és nyújtózkodni kezdett, mintha csak egy kiadós szunyókálásból ébredne.

J


– Istenem, mennyit aludtam? – mosolygott Josephre. A férfi az órára nézett. – Egy keveset. Több mint kilenc órát, ha egészen pontos akarok lenni. – Jesszus, nézd, mennyi az idő! Ma kenyeret kellett volna sütnöm. – Rácsapott a térdére. – Már túl késő elkezdeni, Joseph. Jó lesz kukoricakenyér vacsorára? Joseph olyan sokáig ült egy helyben, hogy teljesen elgémberedett. Mozgatni kezdte a karjait, hogy kilazítsa fájó izmait, de közben végig a feleségét nézte. Úgy tűnt, egy szóra sem emlékszik a beszélgetésükből, úgyhogy a férfi elgondolkozott, hogy vajon arra emlékszik-e, hogy Darby ott járt. Ha igen, akkor sem mutatta semmi jelét. A nászindulót dúdolva felkötötte a kötényét, és kisietett a konyhába. – Annyira éhes vagyok. Biztos kihagytam az ebédet. És a reggelit is. Csontig hatoló rettegés kúszott végig Joseph testén. Rachel nemcsak falakkal védte magát, hanem az emlékezetkieséssel is. A férfi senkit sem ismert, aki képes lett volna egyszerűen kitörölni az agyából a kellemetlen emlékeket, márpedig úgy tűnt, Rachel pontosan ezt tette. Szembesíteni szerette volna a lányt az eseményekkel, meg akarta kérdezni, hogy mire emlékszik a reggelből. De a félelem megbénította a nyelvét. Mi lesz, ha annyira felzaklatja, hogy újra bezárul előtte? Vagy ami még rosszabb: mi lesz, ha többé vissza sem tér majd? Joseph hallott már olyan emberekről, akik transzba estek. Sőt olyanokról is, akik többé nem is tudtak kijönni belőle. Túlságosan szerette ahhoz Rachelt, hogy ezt kockáztassa. Így aztán úgy tett, mintha a reggeli események meg sem történtek volna. znap este,'amikor Joseph kiment, hogy elvégezze a ház körüli teendőket, megkereste Darbyt is. Az öreg munkafelügyelőre a cselédházban akadt rá. – Még mindig igen hamar elfáradok – magyarázkodott Darby, miközben letette a lábát az ágy mellé, és megigazította a haját. –Alig dolgozom valamicskét, és máris azt érzem, hogy le kell dőlnöm egy kicsit – Rengeteg vért veszítettél, és még nem jöttél rendbe teljesen. – Joseph az eszébe véste, hogy nem hagyhatja, hogy Darby túlzásba vigye a munkát az idő alatt, amíg a farmon marad. – Történt valami ma reggel a házban, öreg. Beszélnünk kell. Darby kérdőn nézett rá, Joseph pedig röviden elmesélte a Rachel és közte lezajlott beszélgetést, s azt, hogy a lány hogyan reagált, amikor a kérdései felzaklatták. – Nem hiszem, hogy bármire is emlékszik abból, ami történt – vonta le a következtetést Joseph. – Sem a beszélgetésünkre, sem pedig a bejelentésedre, miszerint elveszed Amandát. – Hm – csóválta meg Darby a fejét. – Ez több mint különös. Ez volt a legkülönösebb dolog, amit Joseph valaha átélt, ráadásul halálra rémült, hogy emiatt elveszítheti a feleségét. – Azt hiszem, talán jobb lenne, ha többet nem említenéd Rachel előtt a közelgő esküvőt. – Az életem adnám azért, hogy megtudjam, mi játszódik le annak a lánynak a fejében – állt fel sóhajtva Darby. – Amanda még mindig teljes szívéből szereti őt. Ott volt az esküvőtökön is, egy fátyol mögé rejtőzve. – Tudom, Darby, én is láttam őt. – Olyan szomorú ez az egész. Bármit megadna érte, hogy megölelhesse és magához szoríthassa azt a lányt. Hogyan találhatta ki Rachel, hogy Amandának bármi köze volna a gyilkosságokhoz? Erre a kérdésre Joseph sem tudta a választ, de lassan kezdte elfogadni, hogy nem is fogja megtudni. Arra is rájött, hogy elsősorban a feleségével kell megértőnek lennie. – Tudom, hogy fájni fog Amandának, hogy ezt kérem, de kérlek, mondd meg neki, hogy ne jöjjön ide, se fátyolban, se a nélkül. Ha Rachel felismerné…, nos, nem tudom, hogyan reagálna. Halálra rémített az az állapot, amelybe ma került. Nem akarom, hogy újra megtörténjen.

A


Másnap reggel, amikor Joseph kiment, hogy megfejje a teheneket és megetesse az állatokat, Darby épp az istállóban nyergelte föl a lovát. Ponchót. – Hová mész ilyen korán? – kérdezte Joseph. – Arra gondoltam, hogy végiglovagolok a kerítés mellett – válaszolt az öreg munkafelügyelő. – Talán megszámolom a teheneket, ha nem lesz túl fárasztó körbelovagolni. Joseph az esküvő óta nem nézett rá a csordára. A tehenek egész nap legelhettek, és vizük is volt bőven, így a mézeshetek alatt Joseph hagyta, hogy gondoskodjanak magukról. – Mi lenne, ha ezt rám bíznád? Elég hosszú ideig tart, míg az ember körbeér. – Valóban, de nem vagyok nyomorék, fiam. – Sosem állítottam ilyet – válaszolta Joseph. – De azokkal a tehenekkel már nekem kell vesződnöm. Te pedig itt maradhatnál a háznál, hogy vigyázz Rachelre. Az igazat megvallva, jólesne már egy kicsit kiszabadulni. – Ha így áll a helyzet, akkor rendben. Darby meglazította a nyereghevedert. Joseph odafurakodott a lóhoz, és az öreg kezébe nyomta a tejesvödröt. – Le tudom emelni a saját nyergemet – ellenkezett Darby. – Egy pillanatig sem gondoltam, hogy ne volnál rá képes. –Joseph gyorsan levette a nyerget Poncho hátáról, és feltette a boksz oldalára. – A tehenek már panaszkodnak, hogy valaki fejje meg őket. Én majd elintézem Ponchót, és felnyergelem a saját lovamat. Darby morgott valamit az orra alatt a parancsolgató fiatal taknyosokról, majd elballagott a tehenek felé. arby, miután elvégezte a ház körüli teendőket és megette a reggelit, amelyet Joseph adott át neki a kerítéskapun, leheveredett a tölgyfa alá, s letette a fegyverét kinyújtóztatott lábára, melyet a bokájánál kényelmesen keresztbe tett. Amikor Joseph elindult, hogy körbelovagolja a farmot, az öreg munkafelügyelő utána kiáltott: – Ne aggódj, míg oda leszel! Nem hagyom, hogy még egyszer hátba találjon egy golyó. Joseph bólintott. Teljesen biztos volt benne, hogy Darby árgus szemmel fogja figyelni a környéket. Közelebb lovagolt az öreghez. – Van egy hete is már, hogy utoljára a marhák után néztem. Elviszem a kutyát is, hogy segítsen összeterelni őket. – Jó munkát! – emelte meg a kalapját búcsúzásképpen Darby. Csodálatos áprilisi reggel volt, így Joseph elhatározta, hogy minden pillanatát élvezni fogja a napsütésnek. Akkor volt a legboldogabb, ha lóháton ülhetett, főleg Obie hátán. A hátasló apja Ace fekete Shakespeare-je volt, s Obie örökölte Shakespeare gyönyörű testfelépítését, sőt járását is. Josephnek még sosem volt olyan lova, mint Obie: harmonikus mozgású, kiegyensúlyozott és megbízható. Obie ráadásul egyáltalán nem volt ijedős, könnyen lehetett irányítani, és olyan biztos lábakon állt, amilyet Joseph még soha nem tapasztalt más állatoknál. Mialatt belovagolták a birtokot, Buddy azt csinálta, amihez a legjobban értett: a földet szimatolva szaladgált, s kiszagolta, merre vannak a tehenek. Könnyedén ugrándozva szaglászott a fák között, a sziklák között és a vízmosásoknál, úgy tűnt, cseppet sem fárad bele a marhák keresésébe. Délre, amikor Joseph úgy döntött, ideje ebédszünetet tartani, a kutya Rachel tizennyolc marhájából már tízet összeterelt. – Jó kutya! – Joseph pár percig dögönyözte Buddyt. – Már nagyon rég nem dolgoztunk így együtt, igaz? De te még mindig ugyanolyan ügyes kutya vagy. Buddy elégedett morgással válaszolt. A kutya éberen figyelt, miközben Joseph felhajtotta a nyeregtáskája fülét.

D


– Igen, Rachel neked is pakolt ebédet. Mégpedig ugyanazt, amit nekem. Elkényeztet téged, ugye? – A férfi leült egy fa árnyékába. Miután letette Buddy ebédjét a fűre, éhesen, minden egyes falatot élvezettel rágva elfogyasztotta a saját adagját. – A pokolba is, ennek a lánynak varázslatos keze van! Nem volt kenyér, amiből szendvicset készíthetett volna, így csak kétszersültet kaptunk, de az enyém még így is olyan finom, hogy szívesen repetáznék belőle. Joseph kinyitotta a nyeregtáska másik zsebét, és elégedetten sóhajtott fel, amikor meglátta a pitéket. Beleharapott a pite ragadós, barackos közepébe, majd lehunyt szemmel élvezte az ízeket. Buddy ugatni kezdett, és két lábra állva pitizett a férfi lába előtt, miközben lógó nyelvvel, csöpögő nyállal nézte a desszertet. – Ez emberkaja – tiltakozott Joseph. – Különben is, Rachel csak kettőt rakott be. A kutya újra pitizni kezdett, és megnyalta a férfi állát. Mrr. Joseph felnyögött, s végül odaadta Buddynak a második süteményt. – Ezek után nincs más választásod, mint végigdolgozni a délutánt. Messzire ki kell még lovagolnunk, hogy megtaláljuk azt a nyolc tehenet. Joseph kettő körül ért a patakhoz. Mióta Darbyt meglőtték, többször is lovagolt már erre, s minden alkalommal felállt a szőr a hátán. Jeb Pritchard farmja olyan közel volt, hogy egy varjúnak is csak néhány szárcsapásba került volna odaérni – hát még egy ló milyen hamar le tudta volna győzni ezt a távolságot. Joseph nem tudott hátat fordítani a szikláknak anélkül, hogy ne tartott volna attól, hogy egy golyó fúródik a hátába. Az aznap sem volt kivétel, így amikor Buddy váratlanul ugatni kezdett, Joseph leugrott a lováról, és pisztolyával a kezében hasra vágta magát a porban. Hunyorogva nézett a hatalmas nyílként az ég felé törő sziklának köszönhető óriási árnyékok közé. – Buddy! – kiáltott a kutyának. A vörösessárga bundájú kutya azonban már fölfelé nyargalt a hegyen. Joseph hallotta a sziklákról visszhangzó izgatott ugatását. Aztán egy vonyítás, majd csönd. A férfi azonnal talpra ugrott, mielőtt még a józan esze arra késztethette volna, hogy végiggondolja, mit is tesz. – Te rohadt, vén csirkefogó! – ordította, miközben felfelé kapaszkodott a sziklákon. – Ha bántani merészeled azt a kutyát, a puszta kezemmel téplek szét! – Joseph egy sziklatömb mögött keresett menedéket. – Buddy! – kiáltotta. De csak a szél hangját hallotta. A szíve összeszorult, annyira féltette a kutyát. Fel akart rohanni a hegyre, anélkül, hogy a saját biztonságára gondolt volna, de ahogy az első dührohama csillapodott, rájött, hogy mekkora őrültség lenne ilyet tennie. Így lassan ment, egyik sziklától a másikig, próbált folyamatosan takarásban maradni, miközben egyre csak haladt fölfelé. Miután Darbyt hátba lőtték, Daviddel átfésülték a terepet, és megtalálták a helyet, ahol – véleményük szerint – az orvlövész megbújhatott. Egy körülbelül egy méter széles nyílt területet találtak, melyet minden oldalról sziklák vettek körül, s amely jó rálátást engedett a síkságra és a patak környékére. Amikor Joseph felért ehhez a részhez, végigpásztázta a talajt, hogy talál-e bármilyen olyan jelet, amelyből arra következtethet, hogy valaki nemrégen bújt meg ott, de semmit sem talált, még egy letaposott fűszálat sem. Minthogy David és Joseph azt hitte, megtalálta, amit keresett, nem mászott tovább akkor délután, így Joseph meglepődött, amikor feljebb érve észrevette, hogy a hegy nem csak kősziklákból áll, ahogy azt lentről nézve gondolta. A sziklák között több helyen is füves területek húzódtak meg. A csúcshoz képest úgy félúton járhatott, amikor egy ló vágtatásának mennydörgő robaja ütötte meg a fülét. A zaj hallatán legszívesebben visszarohant volna, le a hegy aljába, hogy felugorhasson Obie hátára, és a ló után vágtathasson. De Buddy valahol ott volt fent, és Joseph erősen gyanította, hogy a kutya csúnyán megsérült. Meg kell találnia. Majd később, a nyomok alapján, üldözőbe veszi azt a lovat. CATHERINE ANDERSON 163 NYÁRI SZELLŐ

Joseph egy barlangnak tűnő valami előtt találta meg Buddyt. Ahogy közeledett felé, csak a kutyát nézte, tekintetével vér után kutatott, és rettegett, hogy milyen állapotban találja majd az állatot. Aztán megkönnyebbülten vette észre, hogy Buddy lélegzik. Eltette a pisztolytáskába a fegyverét, letérdelt, és sérülések után kutatva, óvatosan végigsimította a vörösessárga bundát. Nem látott vért. Összezavarodva újból átnézte a kutya testét, és ezúttal beletúrt az állat szőrébe is, mert arra gondolt, hátha a seb nem vérzik annyira, hogy átáztassa a vastag bundát. Semmi. Ekkor Buddy fejét is megnézte, és hamarosan megtalálta, amit keresett: a kutya halántékán végighúzódó kis vágást. – Szemétláda – dünnyögte Joseph. – Nem tudom, mivel vágott fejbe, pajtás, de rendesen eltalált. Buddy nyüszítését hallva és remegését látva Josephnek fejébe szállt a vér. A kutyának nem volt egy ép csontja sem. Hogy tehették ezt vele? És miért? Amikor Buddy kinyitotta a szemét, Joseph megnyugodott valamelyest, hogy az állat még rendbe jöhet, így volt ereje körbenézni. Rájött, hogy nem egy egyszerű barlangnál vannak. A földön egy hosszúkás, még nedves fadoboz feküdt mellettük. Talán egy hordozható bányászvályú? Buddy felült a hátsó lábára. – Ne haragudj, pajtás – simogatta meg az állat bundáját Joseph. – Nem tudtam, hogy van fent valaki. Legközelebb, ha hívlak, talán okosabb leszel, és hallgatsz rám. – Óvatosan megvakarta a kutya füle tövét. – Habár, jól csináltad. Átkozottul jól. Azt hiszem, jóval többet kiszagoltál ma, mint a tehenek patanyomát. Joseph felállt, és odament a barlang bejáratához. Nem látott be túl messzire, de amit látott, az megerősítette a gyanúját. Lábnyomok és egy bányásztaliga. Joseph egy bánya, illetve, ha jól sejtette, egy aranybánya előtt állt. Akárki is ásott itt, hatalmas erőfeszítéseket tett, hogy a munkáját titokban tartsa, Joseph úgy vélte, ez a valaki a nap végén még a hordozható vályút is eltüntette a barlang mélyén. Ha valaki véletlenül arra is járt – bár Joseph kételkedett abban, hogy bárki valamikor is felmászott oda –, nem láthatott mást, mint egy hasadékot a sziklában. A férfi beljebb lépett a barlangba. Miután a szeme megszokta a félhomályt, észrevett egy lámpát, egy bányamécsest, és számos más felszerelést is a földön. Felvette a bányamécsest meggyújtotta egy gyufával, és ledobta a kalapját, hogy helyette a fejvédőt nyomja a fejébe. – Lássuk, mi van itt? – tűnődött hangosan. Hangja visszaverődött a háta mögé, visszhangzott, zengett, kongott, amiből a férfi arra következtetett, hogy a barlang igen mély lehet. – Nocsak, nocsak, nocsak. Hirtelen minden értelmet nyert. Joseph izgalma minden egyes lépéssel nőtt. Arany. Ki gondolta volna? Hiszen ez szinte lehetetlen. No Name bányaváros volt ugyan, de olyan hamar tönkrement, hogy az emberek, akik tömegesen rajzottak a városba a meggazdagodás reményében, még azelőtt továbbköltöztek egy jobb bányavárosba, mielőtt nevet adhattak volna a helynek. Ott volt Black Jack és Colorado, ahol a Sziklás-hegység lábánál bárki megcsinálhatta a szerencséjét. A legelső szerencsés egy Luke Taggart nevű alak volt. Joseph úgy hallotta, hogy ennek a férfinak több aranya volt a bankban, mint amennyit Midas király valaha el tudott képzelni. Olyan álmok voltak ezek, amelyekkel teletömték az emberek fejét. Évekkel korábban, a No Name körül élők egy sokkal földhözragadtabb valósághoz ragaszkodva telepedtek le: az életüket a termőföld köré rendezték, de sajnos csak nagyon kevesen végezték közülük jól ezt a munkát. Az áttörést Ace vasútja hozta meg, melynek elkészülte után jóval egyszerűbbé és kifizetődőbbé vált a tehenek denveri aukcióra szállítása. Ennek ellenére a helyiek gondolkodásmódja mit sem változott. A mindennapi betevő falatért nem keresgéltek a porban, abban reménykedve, hogy aranyat találnak. Ha volt víz, azért imádkoztak, hogy kihajtson a fű vagy a lucerna, ha nem volt, akkor azért, hogy kisarjadjon a búza és a zab. CATHERINE ANDERSON 164 NYÁRI SZELLŐ

A Joseph fejlámpájából világító fény az alagút kőfalain játszott, így,a férfi jól látta, hogy valaki kivéste a sziklát. Továbbhaladt a barlang mélye felé. Helyenként látta az arany nyomát is, de nem olyan mennyiségben, amiért érdemes lett volna örömében fél lábon ugrálnia. Aztán befordult az egyik saroknál, ahol dinamittal történő robbantás nyomait fedezte fel. Most már nyomon volt. Az alagutat aládúcolták, és ahogy Joseph egyre beljebb haladt, a levegő egyre hidegebb és egyre ritkább lett. Joseph úgy vélte, a sziklát már jó ideje véshette, faraghatta valaki. Egy, esetleg két ember, teljes titoktartás mellett. A férfi csizmája megcsúszott egy kivájt kődarabon, amelyet egy fáradt bányász hagyhatott ott, aki kimerítő munkával talán több tonna követ mozgatott egyik helyről a másikra, hogy senki se fedezhesse fel, mit művel odabent, Joseph úgy gondolta, ehhez évekre volt szükség. Az évek során aztán valamennyi arany biztos előkerült itt. Egy átlagos bányában rengeteg ember fejtette csákánnyal a sziklákat az arany reményében, dinamitot pedig csak akkor használtak, ha mélyebbre akartak ásni, esetleg ha azt a részt keresték, ahol az arany a legnagyobb mennyiségben fordul elő. De ez a személy vagy személyek nem kereshettek nemesfémet ilyen erőszakosan, mivel tartottak a lebukás veszélyétől. Egy kicsi itt, egy kicsi ott, napról napra, hétről hétre, évről évre. Joseph befordult egy újabb saroknál. – Édes istenem! A bányamécses egy hatalmas kőfalat világított meg, amelyen csíkokban futott végig az arany, egyes erek Joseph csuklójánál is vastagabbak voltak. A látvány teljesen megbénította a férfi agyát. Fogalma sem volt róla, mennyit fizettek akkoriban egy uncia tiszta aranyért. Sokat. Eleget ahhoz, hogy egy pénzsóvár ember vagy emberek akár ölni is képesek legyenek azért, hogy titokban tarthassanak és magukénak tudhassanak egy olyan jövedelmező bányát, mint ez itt. Joseph émelyegni kezdett. Nem volt arca. Öt évvel ezelőtt egy család jött ide, a saját földjén csörgedező patak mellé piknikezni. Egy apa, egy anya, két lány és egy fiú, akiknek még csak sejtelmük sem volt arról, hogy milyen közel vannak a rettentő gazdagsághoz. Lehet, hogy Denver, Rachel kedves kutyája, Buddyhoz hasonlóan, felszaladt ide Tansyvel, a kicsi lánnyal a nyomában? Sem a gyerek, sem a kutya nem fogta föl a jelentőségét annak, amit talált – már ha egyáltalán rájöttek, hogy mi ez itt. A kapzsi emberekbe azonban általában nem szorul értelem. Csak azt tudják, hogy veszélybe került a meggazdagodásuk esélye. Mit tegyenek, hogy megvédjék a kincsüket a felfedezéstől? Még ha Tansy talán nem is fogta föl a jelentőségét a dolognak, azért elképzelhető, hogy eleget látott ahhoz, hogy visszamenjen a patakhoz, ahol a családja piknikezett, és megemlítse az apjának, hogy mit talált. Ezt végiggondolva aztán lemészárolták Hollisteréket. Mindegyiküket, kivéve Rachelt, aki valami csoda folytán életben maradt. Joseph mélyen hitt Istenben, és a bánya felfedezésének pillanatában teljes meggyőződéssel hitte azt is, hogy Isten segítette egy kicsit arrébb a Rachelnek szánt lövedéket – talán az isteni akarat segítségével érte el, hogy lepattanjon a golyó a lány koponyájáról, isten az ő bölcsességével már akkor tudta, hogy Rachel Hollister lesz majd Joseph Paxton megváltója. A fiatalemberé, aki nem akart feleséget, nem keresett feleséget, azt hitte, nincs szüksége feleségre. Csakhogy igenis szüksége volt rá, és Isten valahogy megmentette Rachelt – egyedül öt a családból –, valahogy megmentette őt, Josephnek. Joseph szemét könnyek égették. Egy ellentmondást nem tűrő, értelmetlen düh könnyei. Nem volt arca. Rachel látta, ahogy az anyja arca szertefoszlik, miközben a füvön táncolt egy napos délutánon. Szűz Mária. Marie Hollister, aki épp a bibliát olvasta a halála előtti éjszakán, és még azt is bejelölte egy szalaggal, hogy hol tart, hogy tisztelettudó, becsületes, a szent könyvnek megfelelő életet élhessen – ez a Marie Hollister erőszakos, értelmetlen halált halt a lánya szeme láttára. És miért? Az aranyért. Azért, hogy egy önző csirkefogó teletömhesse a zsebét. CATHERINE ANDERSON 165 NYÁRI SZELLŐ

Joseph nekitámaszkodott a hideg kőfalnak. Sohasem találkozott Rachel családtagjaival, de látta a lány üveges tekintetét, és a karjában tartotta, amíg eszméletlen volt, miután felidézte családja szörnyű halálát. Jeb Pritchard. Az a büdös, erkölcstelen, vesztébe rohanó, akasztófára való gazember! Megölte a saját feleségét. Mi tartotta volna vissza egy újabb vérontástól? Joseph most már értette, hogy az ostoba Pritchardok hogyan engedhetik meg maguknak, hogy whiskyt vedeljenek, és részeg kábulatban szunyókáljanak egy-egy tavaszi délutánon. Elvégezték a munkát, de annak a munkának nem volt köze a tehenekhez. A whiskyrevalót a tehenektől távol, mélyen, egy barlang belsejében keresték meg. Joseph eleget látott. Kijött a barlangból, karjába vette a sebesült kutyát, és lerohant a hegyről. A körzeti bíró szögre akaszthatja a kalapját. Jeb Pritchard megfizet azért:, amit elkövetett.

Tizenhetedik fejezet

arby még mindig a tölgyfa alatt heverészett, amikor Joseph visszaért: a H-farmra. Joseph a fa mellett állt meg, majd leugrott a lóról, és levette a kutyát is. Buddyból hiányzott a szokásos elevenség. Csak állt ott és nézelődött. – Mi lelte? – kérdezte Darby. – Valaki jól fejbe vágta. – Fejbe vágta? Joseph gyorsan elsorolta az öregnek a délután történéseit. – A szentségit! Azt mondod, arany? – rázta meg Darby a fejét. – Tudtam, hogy van egy barlang a hegyen, de sosem foglalkoztam vele. Ha az ember ilyen helyeken szaglászik, könynyen megmarhatja egy kígyó, vagy szembetalálhatja magát egy borzzal. Joseph maga is hasonló okokból kerülte a barlangokat. – Valaki kiszagolta azt a helyet. Ha jól sejtem, már évekkel ezelőtt. Ha titokban kell fejtened a hegyet, nem tudsz egyszerre sok követ megmozgatni, márpedig ott igen jelentős menynyiséget ásott ki valaki. – És úgy gondolod, hogy Pritchard áll a dolgok hátterében? – Ki más? Jeb számunkra érthetetlen módon ragaszkodik ahhoz a patakhoz hetvenkilenc óta. Megvolt rá az oka, hogy lemenjen oda, bejárta a birtokot, próbálta kitalálni, hogyan változtassa meg a folyásirányt, vissza a saját földjére. Aztán egyszer csak megtalálta a barlangot, rájött, hogy arany van benne, amelyet megkaparintva minden problémája megoldódik. Nagy valószínűséggel a fiai Segítenek neki a munkában. – És egy nap a Hollister család a kincshez túl közeli helyet választott a piknikezéshez – ráncolta a homlokát Darby. – És az egyik gyerek fölmászott a sziklákon – tette hozzá Joseph. – Valószínűleg az ötéves Tansy. Pritchard tudta, hogy vége mindennek, ha a kislány felfogja, hogy mit látott, és kikotyogja az apjának. – Így aztán, hogy ennek még csak az esélye se merülhessen föl – rázta meg a fejét újra az öreg –, Pritchard tüzet nyitott az egész családra. – Dühtől izzó tekintettel nézett Josephre. – Az a gazember többet érdemelne, mint egy egyszerű akasztást! – Teljesen egyetértek veled – helyeselt Joseph. – De ha nem akarunk az ö szintjére sülylyedni, be kell tartanunk a törvényt. – Tehát, mi a terved?

D


– Bemegyek a városba, és beszélek az öcsémmel. Ő a seriff. Azt hiszem, neki kell eldöntenie, hogy mi az ügy elintézésének a legjobb módja. – Mit gondolsz, mikor jössz vissza? – húzta elő Darby az óráját a zsebéből. – Pár óra múlva. Úgy gondolom, David nem esik neki az ügynek még ma este. Már szürkül, nincs elég idő, hogy megszervezze a dolgokat, és kilovagoljon a Pritchard-farmra még sötétedés előtt. Ez alkalommal több emberre lesz szükségünk, ha másért nem, hát azért, hogy átkutassuk a birtokot. Ha az elmúlt években a Pritchardok folyamatosan lopták az aranyat a H-farmról, akkor annak nyoma kell hogy legyen az ő birtokukon is. Darby lecsukta az óráját. – Megígértem Amandának, hogy átmegyek hozzá ma este. De biztos meg fogja érteni, ha kések egy kicsit. Joseph megfogta Obie kantárját, és felült a lóra. – Köszönöm, hogy vigyázol a feleségemre, Darby. Ha megkérdezné, hol vagyok, jobb, ha azt mondod neki, üzleti ügyben mentem a városba. – Nincsenek részletek – bólintott Darby. – Értettem. A köszönetre pedig nincs szükség, fiam. Én is szeretem Rachelt. Számomra nem jelent terhet, hogy vigyázzak rá. avid hátradőlt hivatali székében, és kitámasztotta magát a csizmája sarkával az asztal szélén. – Szóval végig igazad volt, és Pritchard áll a dolgok hátterében. – Nagyon úgy fest. – Joseph föl-le járkált az ablak előtt. – Nekem nem jut eszembe senki más, akinek oka lett volna bejárni azt a területet, és rábukkanhatott volna a barlangra. Te mit gondolsz? – Nem tartom kizártnak, hogy Amanda Hollisternek tudomása van róla – sóhajtott David. – Éveken keresztül dolgozott a H-farmon. – Már megint ezen jár az eszed? – Nem, nem igazán – emelte fel David a kezét. – Hajlandó vagyok elhinni, hogy igazad van, és Pritchard a tettes. Csak próbálom az ügyet minden szempontból megvizsgálni. – Ha semmi terhelőt nem találunk a Pritchard-farmon, majd megvizsgáljuk a többi lehetőséget is. – Jeb nem fog nyugodtan cigarettázgatni a tornácán, mialatt mi átkutatjuk a farmját – mutatott rá a tényekre David. – Hatalmas botrányt csinál majd, és talán újra lövöldözni kezd ránk. – Számba vettem ezt a lehetőséget is – bólintott Joseph. –Szükségünk lesz egy kis erősítésre. Egy kisebb hadseregre, ha össze tudsz toborozni egyet. – A legtöbb helyi lakos készen áll, hogy a segítségemre legyen, ha szükségem van rájuk. Elküldöm Billy Joe-t, hogy lovagoljon ki minden házhoz a környéken, én meg bekopogtatok mindenkihez itt, a városban. Hány órakor akarsz csatlakozni hozzánk reggel?

D

mikor Joseph visszaért a Hollister-farmra, Darby felállt, és elé ment. – David csapatot toboroz – mondta Joseph. – Holnap reggel tízkor csatlakozom hozzájuk a Wolverine útnál. Tömegesen rohanjuk le a Pritchard-farmot. Ha Jeb meglátja a nagy csapat lovast, talán elmegy a kedve a lövöldözéstől. – Remélem. De nehogy özvegyet csinálj abból a lányból, fiam! – mutatott az öreg a házra. – Tönkretennéd a terveimet. – Nekem is vannak terveim, amelyeket még meg akarok valósítani – nevetett Joseph –, úgyhogy ne aggódj, vigyázni fogok magamra. – Én csak ki akarom élvezni a hátralévő éveimet egy különleges emberrel – csillant föl Darby zöld szeme. – Ha már itthon maradsz, akkor beugranék hozzá egy kicsit. – Az öreg

A


munkafelügyelő visszament a tölgyfához, hogy összeszedje a fegyverét és egy csokor vadvirágot. – Égy kis semmiség, amit azalatt gyűjtöttem, míg te csavarogtál. – Egy kis semmiség? – vigyorodott el Joseph. – Nekem úgy tűnik, nagyon is előrelátó vagy. A legtöbb nő szered a virágot. Darby bólintott, majd Josephre kacsintott. – És te mikor adtál utoljára virágot Rachelnek? – Én egy egész udvart adtam neki, tele virágokkal. – Az nem ugyanaz. Csak úgy ér valamit, ha te szedted, fiam. Attól minden lány elolvad. Egy órával később, amikor Joseph befejezte az esti teendőket, tett egy nagy kört a ház körül, és összeszedte az összes vadvirágot, amelyet Darby otthagyott, mielőtt bement volna a házba, hogy üdvözölje a feleségét. ásnap reggel, amikor Joseph elment, hogy elintézzen néhány olyan ügyet, amelyeknek a részleteibe nem avatta be a lányt, Rachel kiment az udvarra egy kicsit kertészkedni. Minden egyes kis feladat örömöt okozott neki: meglocsolta a rózsákat, megszámolta az apró bimbókat, óvatosan kitépte a dudvát az ibolyák közül, megcsodálta a sáfrány mosolygós, rikító színű virágait, megetette a három halat, melyekkel kapcsolatban meg mert volna esküdni, hogy már nőttek egy kicsit. Bár a levegő még csípős volt, és ezért egy pokrócot kellett a vállára terítenie, már érezte a tavaszt a szellőben, és ó, milyen csodálatos illat is volt ez! – A rózsáimnak már hat bimbója van, Darby. Hat. Az öreg munkafelügyelő, aki a kapu mögött állt őrt, odament a vaskapuhoz, és átnézett a rácsokon. – Hát már az is valami? – Igen, nagyon is – mosolygott rá Rachel. – És nézd, hogy virágoznak az ibolyák! – Tényleg gyönyörűek – bólintott Darby. – És nézd csak! Amott egy füstifecske nézegeti a madáretetőt. Lehet, hogy fészket akar rakni. Rachel nézte, ahogy a kis madár ki-be ugrál a lyukon. – Ó, hát nem nagyszerű? – Széttárta a karjait, és körbeforgott. – Joseph a mennyországot hozta le nekem ide, a földre, Darby. Nem is tudod, mennyire szeretem azt a férfit. – Azt hiszem, azért némileg sejtem. És örülök a boldogságodnak, édes. Nagyon örülök. Rachel összehúzta a vállán a takarót. – És te hogy vagy, Darby? – kérdezte elkomolyodva. – Önző módon csak magamra gondolok. Szépen gyógyul a sebed? – Napról napra erősebb vagyok. Neked pedig minden jogod megvan hozzá, hogy egy kicsit önző legyél, kedves. Ez elvárható azoktól, akik nemrég házasodtak, tőled pedig mindenki másnál jobban elvárható. Beszélgettek még egy darabig, aztán Rachel bement a házba, hogy utánanézzen, megfelelően kel-e a kenyér. A lány épp visszament a kertbe, hogy egy kicsit sütkérezzen a napsütésben a padon ülve, amikor meghallotta, hogy egy ló közeledik. Buddy mérgesen ugatni kezdett, de Rachel úgy gondolta, ez teljesen természetes. Ha valaki jön, a kutyának az a dolga, hogy figyelmeztesse a háziakat. Rachel kíváncsi volt, ki jött. Talán valaki a városból hozott neki valamit az udvarba? Harrison Gilpatrick azt ígérte, hoz neki még egypár tulipánhagymát, és Garrett Buckmaster is ígért néhány vízililiomot. Rachel már nagyon várta, hogy megkapja őket. Pár héttel korábban a lány még visszarohant volna a házba, hogy elreteszelje az ajtót, és elbújjon a közeledő ló dobogásának hallatán. De most már nagyon is biztonságban érezte magát az udvarban. Joseph, amikor csak lehetett, emlékeztette rá, hogy a falak kőből készültek, és majdnem harminc centi vastagok. Senki sem juthat át rajtuk. A kapuhoz csak neki és

M


Josephnek volt kulcsa. Ha valami ijesztő történik odakint, még mindig van elég ideje bemenekülni a házba. Alig gondolta ezt végig, amikor Buddy morgására lett figyelmes. A kutya sosem szokott ilyen barátságtalanul viselkedni. Megfordult a padon, és a kapura meredt. A kutya újra morgott, mire Darby rászólt: – Te bolond kölyök! Nem tudod megkülönböztetni a barátot az ellenségtől? Tanulj meg viselkedni! Aztán: – Buddy! Gyere vissza! Darby füttyentett egyet. Aztán elkáromkodta magát. – Joseph a fejemet veszi, te hóbortos blöki! Ma itt kell őrködnöd! Rachel lassan felállt. Nem tudta, hogy miért, de hirtelen rátört a félelem. Nem, ez nem volt teljesen igaz. Buddy. A kutya mindig barátságos volt, nem bánta, ki simogatja meg a fejét, barát vagy idegen. Nem szokott senkire sem morogni – és nem szokta figyelmen kívül hagyni Darby parancsait sem. Hallotta, ahogy a ló a vágtából ügetésre lassít odakint. – Hello, Ray – köszöntötte Darby. – Mi szél hozott ide ilyen korán reggel? – A főnök küldött, Darby. Nagyon beteg. Hirtelen vett rajta erőt a baj. Elküldtem egy embert Halloway dokiért, de a főnök téged akar látni. Rachel rohanva távolodott a padtól. Az a hang. A szíve hevesen kalapált, kiverte a jéghideg verejték. Az a hang. Fekete foltok táncoltak a szeme előtt, ó, édes istenem! A rémálmaiból ismert hang. Hirtelen elfogyott a levegő körülötte. Botladozva haladt a ház felé. Ez ő – ez ő. Elbotlott a lépcsőn. Négykézlábra állt. Forogni kezdett vele a világ. Föl. Le. Aztán újra kitisztult minden. Oxigén. Oxigénre volt szüksége. Megragadta a tornácon a korlátot, hogy fel tudjon állni, s közben őrjöngve küzdött, hogy levegőhöz jusson. Tántorogva haladt előre, próbálta elérni az ajtót. Bezuhant a házba. Kifutott a lábából az erő, nem volt képes megtartani a súlyát. Ez ő, ez ő, ez ő. Hasra esett. Megragadta a vasrácsot. Lendített rajta egyet, hogy bezáródjon. Föltérdelt, kétségbeesetten próbálta beleilleszteni a zárba a kulcsot, de a pánik annyira elhatalmasodott rajta, hogy nem találta a kulcslyukat. Az ujjai ledermedtek. Nem tudta behajlítani őket. Nem tudta megfogni a fémkulcs fejét. A kulcs a földre esett. Zokogva oldalra fordult, hogy elérje a vastag faajtót, eltolta az útból, majd meglökte. Az ajtó hatalmas dörrenéssel bezárult. Felállt, megragadta a reteszárat, aztán eszelősen remegő kézzel a helyére lökte. Ez ő. Ha száz évig élne, se tudná elfeledni ezt a hangot. Elhatalmasodott rajta a pánik. Eltántorgott a sarokig, lekuporodott, nekiszorította a hátát a falnak. Ez ő. Azért jött, hogy öt megölje. Tudta. Ó, istenem. Josephet akarta. Joseph. A férfira gondolva valamelyest megnyugodott. A konyhában biztonságban van, mint mindig. Ott van a puska, hogy megvédje magát. Most nem a patak melletti pázsiton ül gyanútlanul. ó, nem. Ha kell, most harcolni is tud. Amint végiggondolta ezt, már mászott is keresztül a szobán a fegyverállványhoz. Minden erejét összeszedve felállt. Még mindig szédült az oxigénhiánytól. Töltények. Töltényekre van szüksége. Olyan erővel rántotta ki a lőszerfiókot, hogy az kicsúszott a helyéről, és a földre zuhant. Felkapott egy maroknyi lőszert, s a szoknyája zsebébe tömte. Aztán lekapta a puskát az állványról. Bár a, keze még mindig észveszejtőén remegett, letörte a puska csövét, megtöltötte mindkét csövet, és a helyére pattintotta őket. Odavonszolta magát az átadónyíláshoz, lehajtotta az ajtaját, és letérdelt, hogy ki tudjon lesni rajta. Joseph. Milyen gyönyörű élet elébe nézett ez idáig – szerető férj és talán gyerekek, boldogság, nevetés. Nem akart pont most meghalni, és elszalasztani ezt a lehetőséget. Ó, nem. Készen állt. A férfinak ezúttal nem lesz olyan könnyű dolga.


Próbált hallgatózni, de mivel hörögve vette a levegőt, alig hallott valamit. Nyelt egyet, és megpróbálta visszatartani a lélegzetét. Talán már el is „ügetett az a ló. Újra nyelt egyet, és lehunyta a szemét egy néma ima erejéig. Aztán újra kinézett az átadónyíláson. – Darby? – szólalt meg alig hallhatóan. – Ott vagy? Nem érkezett válasz. Elment volna? Nem, nem, nem. – Darby? – szólalt meg újra egy kicsit hangosabban. Mi van, ha ő is ott van kint? Amint ez eszébe jutott, azonnal bevágta az átadónyílás ajtaját. A kallantyú a helyére ugrott, ő pedig nekiszorította a hátát a falnak. Jól van. Nincs semmi baj. Darby ugyan nem válaszolt, de ő biztonságban van. A konyhában minden olyan, mint máskor minden zár bezárva, minden retesz bereteszelve. Senki sem juthat be. Csak próbáljon meg bejönni valamelyik ajtón. Csak próbálja meg! Telt az idő. Rachel szívverése lassult. Újra rendesen tudta venni a levegőt. És ami még ennél is fontosabb, egyre józanabbul tudott gondolkozni. Ray. Darby Raynek nevezte a férfit. Meg fogja mondani Josephnek, ha hazaér. Joseph felkutatja majd. Ray pedig eltűnik a föld színéről. Eltűnik. És akkor nem kell soha többé rettegnie. Joseph majd felkutatja, ő pedig mostantól biztonságban lesz, mert végre megtudta a férfi nevét. Szürke köd homályosította el a látását. Pislogott, próbált koncentrálni. Nem, mondta magának. Többé nem menekülhet. Ezúttal meg kell jegyeznie a nevét. Ray. A férfi, aki Amanda Hollisternek dolgozik. A szürke köd egyre vastagodott. Rachel pislogott, rányomta a kezét a szemére. Nem. A szürkeség később feketeséggé vált. Túl jól ismerte ezt. Akkor is ez történt, amikor Joseph először kopogott be hozzá, hogy elmondja, Darbyt meglőtték. Ez alkalommal erősnek kell lennie. Nem veszítheti el az eszméletét. Valószínűleg az élete múlik rajta. Az életére pedig szüksége van, hogy gyermekük születhessen Josephnek. Élnie kell, mert olyan sok mindent kapott Josephtől, amiért érdemes élni. Nem engedheti, hogy a sötétség legyőzze, amikor az a szörnyű alak talán odakint van. Ray. Ismerte a hangját, és most már tudta a nevét is. Iszonyú fájdalom hasított a fejébe. Keresztbe fektette a puskát az ölében, hogy fel tudja húzni a térdét, és neki tudja szorítani lüktető homlokát. Elárasztották az emlékképek. irtózatos képek. Nem volt arca. Mama, öszszeesett – összeesett – összeesett. A feje visszapattant a fűről, amikor hátrazuhant. Nem volt arca. Vér. Vér mindenütt. Rachel fejében most színek villództak. Egyre terjedő bíborvörös a rózsaszínen. Tansy csinos kis ruhája. És aztán vörös a sárgán. Denver, az ő hűséges kutyája, amint ernyedten fekszik a földön. És Daniel. Újabb kép. Daniel, a szájában még mindig ott a csirkecsont, amikor váratlanul egy vöröses fekete lyuk jelent meg két kék szeme között A feketeség próbálta maga alá gyűrni, de Rachel tovább harcolt ellene. Ray. El fogja felejteni ezt a nevet, ha engedi, hogy a feketeség bekebelezze. Amikor magához tér, nem fog emlékezni semmire. Nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. Most nem. Ó, mennyire fáj! Az emlékezés annyira fájdalmas, értelmet keresve benne pedig egyenesen borzalmas. De ki kell tartania. Tansyért. A mamáért. Danielért. És a papáért, aki az egyetlen fegyvert használta, amelyet a keze ügyében talált: a kedvenc hegedűjét. Azzal próbálta megvédeni őket. Felugrott a fűről, és megtámadta a fegyveres férfit. Széttörte a vállán a vonós hangszert. Rachel megrázta a fejét, üveges tekintettel meredt a semmibe, az agya visszajátszotta azokat a történéseket, amelyeket évekkel azelőtt törölt belőle. Ő és Daniel a kosárban lapuló utolsó csirkecomb fölött civakodott. Daniel, aki erősebb volt nála, kitépte a kezéből a csirkecombot, majd kaján vigyorral beleharapott a húsba. Bumm. Rachel összerándult, és lehunyta a szemét. Ó, istenem! Daniel feje. Vér, a takaró csupa vér, még azelőtt, hogy Daniel összeesett volna. Őt, Rachelt is beborította a ráfröccsenő vér. Eszébe jutott, milyen ostobán bámulta a vért, nem értette, hogy került oda, és aztán meglátta, ahogy Daniel összeesik, mintha egy hatalmas erő rántotta volna le. Térdre rogyott és úgy kiabálta: CATHERINE ANDERSON 170 NYÁRI SZELLŐ

– Daniel! Daniel! Rachel gyomra fölfordult, öklendezni kezdett, de csak epével hányta le a szoknyáját. Daniel. A feketeség újra közelített. Eltaszította magától. Nagyon halkan Joseph hangját hallotta a fejében. Egyszer említetted, hogy láttad, amint Denver felugrik, és beleharap a férfi lábába, és hogy a férfi elővette a fegyverét, és a kutya szeme közé lőtt: Mi mást láttál még, édes? Milyen volt a csizmája? Milyen volt a lába? Volt valami különleges a pisztolyán? Vagy a nyergén? Ha láttad a lábát, és ha láttad a kezét, ahogy a fegyvert tartja, mást is látnod kellett. Rachel újra öklendezett, ezúttal még több epét hányt. De észre sem vette, mert csak Denvert látta, az ő csodálatos, hűséges Denverét, amint nekiugrik a férfi lábának, aztán látta, ahogy a férfi a fegyveréért nyúl, és a kutyája fejének nyomja a csövét. Hessegesd ezt el! Ne gondolj szegény Denverre! Nézd a férfi lábát, a csizmáját, a nyerget! És akkor ott volt. Az iszonyat, amely olyan sokáig a feketeség peremén állt. Egy billog a vörösessárga ló farán. A kör közepén egy H. Rachel annyira remegett, hogy alig tudta átölelni a lábát. A családja megváltoztatott billogja. A H-farmhoz tartozó állatokra csak egy H betűt, alá pedig egy keresztrudat bélyegeztek. Amikor Amanda elhagyta a családot, megváltoztatta a billogot: megtartotta a H betűt, de egy körrel zárta körül. Eléggé különbözött az ereded Hollister-billogtól ahhoz, hogy hivatalosan is bejegyezzék, s feljogosítsák Amandát arra, hogy vezetéknevének kezdőbetűjével jelölje meg a lovait és a haszonállatait, ahogy mindig is tette. A kör közepén egy H. Rachel ezt látta a gyilkos lovának farán. Annyi évre kitörölte ezt az agyából, de most ott volt a fejében, mint egy falra akasztott fénykép. A férfi lován egy billog volt, amely egy körbe foglalt H-t ábrázolt. Rachel kislány korában rajongott Amanda néniért. Senki sem értette meg annyira az érzéseit, mint a nagynénje. Mannie – így hívta, amikor még olyan kicsi volt, hogy nem tudta kimondani a nevét. Lelki szemei előtt most is látta, ahogy rohan a nagynénje felé, pont úgy, ahogy kicsi Ace Joseph felé – kitárt karral, a szíve csordultig tele szeretettel. Akkoriban semmire sem vágyott jobban, mint Mannie ölelését érezni. Rachel szerette az anyját, ehhez kétség sem fért. De Amandáért – aki az anyjával ellentétben sosem szidta össze, ha koszos volt a ruhája, és mindig vidáman figyelte csínytevéseit – egyenesen rajongott. Rachel teste rázkódott a zokogástól. Mannie. Gyakran meglátogatta öt azután is, hogy elköltözött a H-farmról. A nagynénje ilyenkor félredobott mindent, és csak vele foglalkozott. Egyszer megmutatta neki az új csikókat, máskor meg behívta a házba, ahol tejjel és süteménnyel kínálta. Amikor Rachelnek gondja volt, mindig számíthatott Mannie-ra. Ő volt a legjobb barátja. Marie, Rachel anyja, megértéssel szemlélte lánya nagynénje iránti ragaszkodását. Rachel visszatekintve azt kívánta, bárcsak eggyel többször ölelte volna át az anyját, hogy éreztesse vele, milyen nagyszerű anyának tartja. Ő és az anyja nagyon különböztek egymástól. Marie minden apróságból nagy ügyet csinált, Rachel viszont mindig szívesen dolgozott a disznóólban, anélkül, hogy eszébe jutott volna, hogy inkább hölgyként kellene viselkednie. Előfordult, hogy Rachelnek olyan problémája adódott, amelyet az anyja nem tudott megoldani. Marie ilyenkor valami mondvacsinált ürüggyel beküldte a lányát a városba – vegyen egy különleges fűzőt egy ruhához, vagy hozzon el egy könyvet, amelyet Marie már olyan régen el akart: olvasni, vagy vásároljon egy kis mentát, mert hirtelen úgy megkívánta. És amíg a városban volt, Rachel beugorhatott Mannie-hoz – az apja tudta nélkül. Szeretet. Különös, milyen sokféle szeretet létezik, és különös, hogy a szeretet képes viszszafordulni önmagába. Rachel nagyon szerette az anyját, de csak Mannie tudta felszárítani a könnyeit, és csak ő tudta megnevettetni. Nem volt értelme a magyarázkodásnak. Az anyja csak megvonta a vállát, és elfogadta, hogy a lánya és Amanda rokon lelkek, hogy az egyik


szakasztott mása a másiknak. Előfordult, hogy Rachelnek bűntudata volt emiatt, hiszen nagyon jól tudta, hogy az anyjánál jobban senki sem szereti őt. Amikor Rachelnek nőni kezdett a melle, olyan ideges volt, hogy az anyja elküldte, töltse az éjszakát gyerekkori barátnőjénél, Katynél. Csakhogy Rachel nem Katyhez ment, és erről az anyja is tudott. Az egész terv nem volt más, mint Rachel apjának félrevezetése, hogy soha ne derüljön ki számára, a lánya Mannie-hoz készül, hogy nehogy azt gondolja, a nagynénje mindenféle butasággal tömi tele a fejét. Rachel és Mannie aznap éjjel úgy beszélgetett egymással, mint felnőtt a felnőttel – női dolgokról, arról az idétlen kinövésről, amely megjelent a lány mellkasán, és reggelre Rachel eljutott odáig, hogy bele tudott nézni a tükörbe, és képes volt egy vállrándítással elintézni az ügyet. Dudák. A teheneknek is van. A kancáknak is van. És most már Rachelnek is volt egy kicsi. Szüksége volt rájuk, mert ha egy nap gyerekei születnek, abból fogja táplálni őket. Addig meg csak egyszerűen ott vannak, ezt el kell viselnie, és kész. Rachel anyja megértette, hogy senki sem tud olyan jól elbeszélgetni a lányával, mint Mannie. És ez így ment egészen addig a végzetes napig, ott a pataknál, amikor Rachel szinte mindenkit elveszített, akit szeretett. Elárasztották az emlékek, ő pedig összeszorította a fogát, hogy ne érezze a fájdalmat. Bárhogy veszítette volna el a családját, az mindenképp elviselhetetlen lett volna. De az öccse után kapni a kezével, majd felnézve meglátni a körbe foglalt H-t a gyilkos lován? Rachel ismerte azt a billogot. Minden egyes alkalommal látta, amikor meglátogatta Mannie-t – a teheneken, a lovakon, sőt még Mannie nyergén is. ismerte azt a jelet, a családja generációk óta használt billogjának egy változatát, a Hollister család védjegyét. Rachel éveken át képtelen volt leírni a h betűt. Most egyszeriben megértette, miért, és gyilkos düh futott végig a testén. Mannie. Hogyan árulhatta el így? A nagynénje ugyan nem volt ott azon a napon, hogy meghúzza a ravaszt, de felbérelt valakit, hogy végezze el a munkát. Ez volt az, ami elől Rachel az elmúlt öt évben menekült. Mannie, a kedves nagynéni felbérelt valakit, hogy mészárolja le Rachel családját – és magát Rachelt is. Olyan iszonyat volt ez, amelyet a lány nem volt képes felfogni. Megrázta a fejét. A teste remegett, erőtlennek érezte magát, ugyanakkor egy különös erő szállta meg. Mannie elárulta őt, de Joseph sosem tenne ilyet. Nem kuporoghat rettegve egy sarokban élete végéig, mert egy gonosz öregasszony összetörte a szívét, és kiölte belőle a mások iránti bizalmat. Fura szag csapta meg Rachel orrát. Hunyorogva összpontosított egy darabig, miközben az asztal lábát bámulta. Mi ez az illat? Beleszagolt a levegőbe. Aztán letette a puskát maga mellé, és felállt. A szag bántotta az orrát, miközben egyre erősebben érezte, ahogy körbejárt a konyhában, majd a fürdőszobához ért, amelyet Darby épített a házhoz a lány szüleinek halála után. Petróleum? Rachel belépett a fürdőszobába. Petróleum, egészen biztos, hogy petróleum. Nagyon jól ismerte ezt a szagot. Öt éve kizárólag petróleumlámpák fényénél élt, olykor gyertyákénál. Aztán mintha suhogó hangot hallott volna. Megfordult. Mi volt ez? Visszament a konyhába. Sss, sss, sss. Újra megfordult, a szemét meresztgette, hegyezte a fülét. Petróleum. Lángra lobbant petróleum. Legalább ezerszer hallotta a hangot, azóta, hogy először meggyújtott egy lámpakanócot, így pontosan tudta, hogy miután odanyomják a gyufát a petróleummal átitatott kanóchoz, utána mindig egy ilyen hang, egy sss következik. Csakhogy most nem volt kanóc, amelyet meggyújtottak volna. Rachel a konyha közepére állt, s még azelőtt tudta, hogy valaki felgyújtotta a házat, mielőtt megérezte volna a padló résein beáramló füst szagát. Mindenünnen roppanás, pattogás hangja hallatszott. Ó, édes istenem! Az a férfi nem akart bejutni a házba. Az a férfi fel akarta gyújtani a házat. Mégpedig úgy, hogy Rachel is odabent van. CATHERINE ANDERSON 172 NYÁRI SZELLŐ

Tizennyolcadik fejezet

agyszerű! – mondta David. – úgy látom, nincsenek itthon. Joseph körbenézett, szemügyre vette a Pritchardok viskóját és a melléképületeket is. Nem látott egyetlen lelket sem. A disznóólban malacok röfögtek. Az udvaron egy tyúk sétálgatott. Az istállóban tehén bőgött. De a Pritchardok nem voltak sehol. – Nekem is úgy tűnik, hogy nincsenek itt. – Joseph leugrott a lováról. – Ez megkönnyíti a munkánkat. Essünk neki, mielőtt hazaérnek. David is leszállt a nyeregből. Hátrafordult az emberekhez, és utasításokat kezdett osztogatni: egy csapat önkéntest az istállóba küldött, egy másik csapatot a többi melléképületbe, egy harmadiknak pedig azt a feladatot adta, hogy járják körbe a birtokot. Muszáj volt valami bizonyítékot találniuk. – Bányászfelszereléseket keresünk – kiáltotta oda az embereknek –, vagy bármit, ami a bányászattal kapcsolatos. És, ha jól gondolom, aranynak is kell lennie valahol. Azoknak, akik a birtokot járták körbe, még hozzátette: – Olyan földterületet keressenek, amelyet láthatóan nemrég ástak ki, és temettek be. Azoknak, akik az istállót indultak átkutatni, odakiáltotta: – Nézzenek be a bokszokba, a palló alá és a csűrbe is! Semmit se hagyjanak ki. Amikor a csapatok szétszéledtek, Joseph és David elindult a ház felé. A tornácra érve Joseph rögtön egy olyan pallóra lépett, amely megmozdult a csizmája alatt. Felszedte a deszkát, hogy megnézze, mi van alatta. Semmi. De hiszen még csak most kezdték a kutatást. Meg fogják találni a bizonyítékot, hogy igazságot tudjanak szolgáltatni, és akkor minden Pritchard kötélen fog lógni. Tansy. Ahogy Joseph belépett a Pritchard-viskóba, valahogy eszébe jutott Rachel arca, miközben a kislány vértől csöpögő ruhájáról beszélt. És az anyjáról, akinek nem volt arca. Majd szétvetette a düh. Hogyan voltak képesek ilyet tenni ezek a mocskok, ezek az emberiség szégyenfoltjai? Ez több volt, mint gonoszság. Célba venni egy kicsi lányt, és meghúzni a ravaszt? Joseph megremegett, miközben felemelte az ágyakat, kinyitotta a szekrényeket és átkutatta a fiókokat. Alávaló gazemberek. Elég bizonyítékot akart találni, hogy fellógassák őket. Ennél kevesebbel nem érte be. David rálépett egy kilazult pallóra, és letérdelt, hogy – mint egy őrült – feltépje a deszkát. Amikor Joseph az öccse mellé térdelt, hogy segítsen neki, az orrát a házban lakók bűze csapta meg. A fél szobában felszedték a padlót. David épp leugrott, hogy átkutassa a még föl nem szedett deszkák alatti részt, amikor kiáltást hallottak odakintről. Charley Banks kiabált: – Megtaláltuk! Arany! Rengeteg arany! A két fivér kirohant a házból. Charley az istálló előtt állt, kezében két, félig teli vászonzsákkal, Joseph látta a férfi arcán, hogy mennyire erőlködik, s ebből arra következtetett, hogy a zsákok igencsak nehezek lehetnek. Daviddel átfutottak az elhanyagolt udvaron az istállóig. – Biztos vagy benne, hogy arany? – kérdezte David. Charley ledobta a lábához a zsákokat, benyúlt az ingzsebébe, és előhúzott egy jókora darab sárga valamit. – Úgy van, ez arany! – A nap felé fordította az aranyrögöt. – Mindenható Jézus, milyen vastag ér lehet ott, ahonnan ez származik. Joseph látta az eret, tudta, hogy Charleynak igaza van: vastagon fut a kőben. Csillapodott a testében kavargó feszültség. A Pritchardoknak befellegzett. Az igazság győzedelmeskedik. A

N


kis Tansy rózsaszín ruháját beszennyező vért megbosszulják. És ezzel együtt talán Rachel is megtalálja a békéjét, ha megtudja, hogy a családja gyilkosa megkapja méltó büntetését. David kinyitotta a zsákokat, megnézte, mi van bennük, s csúnyán elkáromkodta magát. – Egész végig igazad volt, Joseph – fordult a bátyjához. –Azok a mocskos gazemberek mészárolták le a Hollisteréket. David szavait egy pisztolydörrenés követte, Joseph hátrafordulva azt látta, hogy Jeb Pritchard és a fiai közelednek vágtától tajtékos lovakon. Jeb még azelőtt lepattant a nyeregből, hogy a fiai megállították volna a lovaikat. – Szóval ti vótatok! – kiáltotta Jeb. – Ti vágtátok széjjel a kerítést, és engedtétek szabadon a marháinkat! – Izzó tekintettel fordult a ház felé, meglátta a felbontott tornácot, és megrázta az öklét. – Mi az istent csinátok? Ide gyüttök, és szétszeditek a házamat? Mi bajotok van? – Szemrehányón nézett Josephre. – Elég vót ebből a baromságbú'! Nem csinátam semmi roszszat. És a fiaim se. Hetek óta gyötörtök. Asszem, semmit se tanútatok abbó', ami az apátokkal történt. Fellógatták. Má' pedig semmit se csinát. Erre most eltökéltétek, hogy velem és a fiaimmal is ugyanazt csináljátok! Joseph egy pillanatra elgondolkozott, vajon nem tévedett-e mégis. Ki nem állhatta Jeb Pritchardot. Olyan mocskos alak volt, hogy Joseph úgy gondolta, egy tompa élű késsel rengeteg koszt tudna levakarni a bőréről. De vajon Jebnek az a hibája, hogy nem fürdik rendszeresen, már gonosszá teszi? Aztán Joseph pillantása a Charley lábánál fekvő vászonzsákra esett. A cáfolhatatlan bizonyítékok nem hazudnak. Pritchardot tetten érték. Arannyal tömött zsákokat találtak az istállójában. A mosdóteknőjében fészkelő tyúk csak nem tojhatott két zsák aranytojást. – Tedd a kezed a hátad mögé – parancsolta David. – Figyelmeztetlek, Pritchard, ha csak egyetlen szót is szólsz, lepuffantalak, és még a sírodon is táncolni fogok. Jeb fiait körbevették az emberek. Alan a pisztolya felé nyúlt. – A helyedben nem tenném – figyelmeztette Joseph. Charley Banks lerángatta a legfiatalabb, vékonydongájú Pritchard fiút a lováról, és csöppet sem óvatosan hátracsavarta a karját, míg Garrett Buckmaster összekötötte a csuklóját. – Ezt még megkeserülitek! – ordította Jeb. – És Isten a tanúm, helyrehozatok veletek mindent, amit ma itt tönkretettetek. Nem vót jogotok idegyünni, és feldúni a farmomat. – Megtaláltuk az aranyat az istállóban, Jeb – jegyezte meg David fagyosan. – Miféle aranyat? – Azt az aranyat – mutatott David a zsákokra. – És nem lennék meglepve, ha még egyszer ennyit találnánk. – Neked elment az eszed! Arany? Az én istállómban? Asszed, ilyen szétrongyolódott csizmába' járnék, ha annyi aranyam lenne, hogy dugdosnom kéne? És honnan szereztem azt az aranyat? He? Tán a fárú' szüreteltem? – Megtaláltam a bányát – szólt közbe Joseph. – Apropó, nagy szerencséd, hogy nem ölted meg a kutyámat. Miközben beszélt, távolról mintha ugatást hallott volna. Megfordult, s a fák között egy vörösessárga bundát látott száguldani. Buddy úgy rohant, mint az őrült, és folyamatosan csaholt. – Mikor tanulod már meg, hogy a maradj, azt jelend, maradj'? – kiáltott a kutyára Joseph, amikor az állat megállt előtte. Buddy nekitámadt Joseph csizmájának, harapta, nyalogatta. Aztán megpördült, elfutott egy darabon, majd megállt, és visszanézett. – Mi ütött beléd? – kérdezte Joseph. A kutya visszarohant, körbefutotta Josephet, harapdálta a lábát, és vadul ugatott. – A pokolba is, Joseph – nevetett Buckmaster. – Nem ártana megtanítod a kutyádnak, hogyan kell megkülönböztetni az embert a marhától. Esküszöm, terelni próbál téged. Joseph elgondolkozva nézett Buddy után, amikor az megint elfutott mellőle. CATHERINE ANDERSON 174 NYÁRI SZELLŐ

– Alaposan helybenhagyták tegnap. Talán még mindig nem jött helyre a feje – mondta, de amint belenézett a kutya okos, aranysárga szemébe, rájött, hogy ostobaságot beszél. – Mi baj, pajti? Buddy újra megkerülte Josephet, majd a fák irányába iramodott. A fák és az otthon irányába. Joseph – bár ő maga is őrültségnek tartotta – érezte a zsigereiben, hogy a kutya mondani akar neki valamit. – Mennem kell – közölte Daviddel. – Hogy micsoda? – kiáltotta David hitetlenkedve. – Még nem végeztünk itt. Joseph már a lova felé tartott. – Valami baj van otthon. Mennem kell! Joseph nyeregbe pattant, megfordította Obie-t, és vágtára fogta. Buddy ugatott, és bevetette magát a fák közé, fehér mancsait olyan gyorsan szedve, hogy a lábai egyetlen pacává olvadtak. Joseph – bár egy kissé őrültnek érezte magát – mélyen Obie nyakára hajolva vágtatott a kutya után. Amikor elérték a kerítést, amely a H-farmot elválasztotta a Pritchard-birtoktól, a kutya úgy ugrott át a négy egymás fölé kihúzott szögesdróton, mintha ott sem lett volna. Joseph megsarkantyúzta Obie-t. Az állat izmai összerándultak, ahogy fölkészült az ugrásra, majd átrepült a drótok fölött. Joseph akkor látta meg a füstöt, amikor a patakhoz ért – a szürkésfekete, hatalmas gomolyag a kék ég felé nyújtózkodva kavargott a levegőben, ó, Jézus! Joseph eggyé vált a lovával, behajlított lábbal tartotta a saját súlyát, testét párhuzamosan Obie hátával, arcát az állat csatakos nyakához szorította. Rachel, A férfi szíve majdnem megállt, amikor meglátta a házat. Nem is ház volt az, hanem egy lángoló pokol, a lángok magasabbra csaptak a tölgyfánál is. Obie még meg sem állt, amikor ő már lent volt a nyeregből. Futásnak eredt. Megpillantotta Ray Meekst, Amanda Hollister munkafelügyelőjét, amint a pataktól visszafelé rohanva egy vödröt cipelt – minden lépésnél kilöttyintve egy kis vizet. – Segítsen! – ordította Ray. – Muszáj segítenie! De Joseph tudta, hogy már elkéstek. Az egész ház lángolt, a forróság elviselhetetlen volt, égette az arcát. Rachel. Térdre rogyott – Nem! Nem, istenem! Neeem! – ordította. És akkor meghallotta Buddy eszelős ugatását. A kutya a kertkapunál volt, őrjöngve próbálta kiásni alóla a földet. Joseph felemelkedett. Amikor összeházasodtak Rachellel, lemásoltatta a konyhai átjáró és a kertkapu kulcsát, hogy a lány segítsége nélkül is tudjon ki-be járni. A zsebében kotorászva futni kezdett, majd előrántotta a három kulcsot. De melyik nyitja a kaput? Annyira meg volt rémülve, hogy nem tudta megkülönböztetni őket egymástól. Odaért a vasrácshoz, bedugta a zárba az egyik kulcsot, majd zokogni kezdett a megkönynyebbüléstől: a kulcs elfordult. A fém olyan forró volt, hogy hólyagokat égetett a kezére, amikor megrántotta, hogy kinyíljon. – Rachel! Rachel! Berohant az udvarba, mindenütt a lányt kereste a tekintetével. A növények megperzselődtek. A vasrács tetőről lelógó egyik madárház kigyulladt, és úgy lángolt, mint egy függetlenség napi tűzijáték. Joseph felemelt karral védte az arcát, tudta, hogy Rachel ezt nem élhette túl, még akkor sem, ha kijött az udvarra. Továbbment, egészen az egykori tornácig, a lány nevét ordította, a lángokba akarta vetni magát, hogy vele együtt haljon meg. De épp akkor valami felrobbant a lángoló házban – a robbanás ereje kilökte a férfi alól a lábát, és hátrataszította. Joseph szétvetett lábbal, kábultan, zavartan feküdt a földön egy pillanatig. Aztán átgördült a hasára, és feltérdelt. Miközben feltápászkodott, meglátta Buddyt, amint az udvar sarkában kaparja a földet a mancsával. Négykézláb mászva elindult a kutya felé. Nem, az ott nem föld. CATHERINE ANDERSON 175 NYÁRI SZELLŐ

Hanem egy halom nedves takaró. Joseph megtapogatta a forró gyapjúanyagot. Valami keményet és egyben puhát tapintott ki. Rachel. A karjába kapta a lányt a takarókkal együtt, felegyenesedett, és nyakát behúzva kirohant a kertből. Amikor az öreg tölgyhöz ért, újra letérdelt, széthúzta a takarókat, és megpillantotta Rachel sápadt, kormos arcát. – Rachel? – újra a karjába zárta. – Ne halj meg! Nem halhatsz meg, Rachel! A lány teste megvonaglott. Aztán köhögni kezdett. Joseph belemarkolt a lány nedves hajába, és úgy sírt, mint egy kisgyerek. – Ó, édes! Soha többet nem hagylak magadra. Esküszöm az élő Istenre, nem teszek többé ilyet. – Joseph! – szólalt meg a lány rekedt hangon. – Megpróbált… megölni… engem. Bevizeztem a takarókat a tóban. – Rachel megköszörülte a torkát. – Megvédtem magam. A lány átnézett Joseph válla fölött, és a férfi érezte, hogy a teste megfeszül. Joseph tudta, hogy Rachel csak ekkor ébredt rá, hogy nem a házban vagy az udvarban van. Gyorsan visszatette az arcára a takarót. – Minden rendben, kedves. Minden rendben. Elviszlek valahová, ahol biztonságban leszel. Elviszlek valahová, ahol biztonságban leszel. Rachel beletemette az arcát Joseph ingébe, és belekapaszkodott a férfi karjába. Joseph épp nyugtatgatni készült őt, amikor Buddy mély hangon, dühösen morogni kezdett. A férfi meglepetten nézett a kutyára. Buddynak felállt a szőr a nyakán. A férfi megfordulva azt látta, hogy Ray Meeks közeledik feléjük bizonytalan lábakon. Minél közelebb ért, Buddy annál dühösebben morgott. Ez a viselkedés nem volt jellemző a kutyára. Joseph érezte, hogy a felesége egyre jobban remeg a karjában. Tényleg a nyílt tér ijesztette meg”ennyire, ahogy először gondolta, vagy inkább a férfi? Egészen halkan beszélni kezdett a kutyához, és utasította, hogy üljön le. Buddy engedelmesen abbahagyta a morgást, de Joseph látta, hogy továbbra is résen van, és abban a pillanatban megtámadná Meekst, amikor az egy rossz mozdulatot tesz. – Ó. Jézus, Joseph, annyira sajnálom! – Ray arcán könnyek csorogtak, világos csíkokat hagyva maguk után. – Annyira sajnálom. A főnök súlyosan megbetegedett. Megígértem Darbynak, hogy vigyázok addig Rachelre, amíg ő átmegy Amandához. Megpróbáltam, esküszöm. Csak az istállóig mentem el, hogy leszerszámozzam a lovam, és adjak neki egy kis vizet, de egész idő alatt le sem vettem a szemem a házról. Joseph izmai megfeszültek, mintegy óvatosságra intve őt. – Nem tudom, hogy játszottak ki. Akkor vettem észre, hogy itt vannak, amikor már kifelé lovagoltak, és aztán lángok csaptak föl a házból. Mindent megpróbáltam, hogy eloltsam a tüzet, de ezek az átkozottak az egész helyet lelocsolták petróleummal. – Ray előrenyújtotta megégett kezét. – Megpróbáltam, haver. Mindent megtettem, hogy megvédjem a feleséged. Annyira sajnálom. Meeks elszegődhetett volna színésznek is. Ha Rachel és Buddy testbeszéde nem cáfolta volna a férfi szavait, Joseph minden szavát elhitte volna. – Kik ültek a lovon? – kérdezte, hogy időt nyerjen. Soha életében nem rettent még vissza attól, hogy leterítsen egy másik embert, de most Rachelt tartotta a karjában. Elég gyors ahhoz, hogy leszedje Meekst – ebben teljesen biztos volt. De nem húzhatja meg a ravaszt Rachellel a tűzvonalban. – Ki gyújtotta fel a házat? Ray megtörölte könnyes szemét az inge ujjával. – Nem tudom pontosan. Elég messze voltak, és gyorsan vágtáztak. De úgy láttam, mintha Jeb Pritchard és a fiai lettek volna. Meeks a Joseph karjában tartott nagy kupac nedves gyapjúra nézett. – Odaadnám a fél karomat, ha visszacsinálhatnám az egészet. Nem lett volna szabad elmennem az istállóhoz. CATHERINE ANDERSON 176 NYÁRI SZELLŐ

Joseph azért imádkozott, hogy Rachel meg ne moccanjon. Meeks megpróbálta megölni a lányt, és egyértelmű volt, hogy azt hiszi, a próbálkozása sikerrel járt. Joseph lehajtotta a fejét. Valahogy távolabb kellett kerülnie Racheltől, mielőtt Meeks rájön, hogy a lány nem halt meg, és a fegyvere után nyúl. De mi lesz, ha Rachel kiabálni kezd, amikor megpróbál elhúzódni tőle? Mielőtt Joseph végiggondolhatta volna, hogy mit is tegyen, vágtató lovak egyre közeledő dübörgése ütötte meg a fülét. Meeks megfordult, és hunyorogva kémlelte a messzeséget. Koromtól fekete arca elsápadt, amikor felismerte a lovasokat. Amanda Hollister és Darby McClintoch közeledett. Amanda olyan gyakorlottan és kecsesen ugrott le a nyeregből, mintha az egész életét lóháton töltötte volna. Gyorsan előhúzta a puskáját a csizmájából, és fájdalommal teli kék szemét Rayre szegezte. – Egy cserepes virágra öntöttem a teát – mondta a férfinak. Ray megnyalta a száját, és idegesen felnevetett. – Nem értelek. – Mi volt benne? – Amanda egész testében remegett. – Arzén? Annyira aggódtál, hogy megiszom-e azt a teát, hogy gyanakodni kezdtem. Aztán megéreztem azt a furcsa ízt. Amikor hátat fordítottál, kiöntöttem az egészet. Te meg azt hitted, hogy megittam, és idejöttél, hogy átküldd hozzám Darbyt. Úgy számoltad, hogy mire Darby átér a farmomra, én már halott leszek, és soha nem tudom majd elmondani neki, hogy nem is küldtem érte. Joseph hol Rayt, hol Amandát nézte, egy szót sem értett az egészből. Mérgezett tea? – Megölted az unokaöcsémet! – Amanda a vállához emelte a fegyvert. – Megölted a feleségét és Danielt és Tansyt is! Hidegvérrel meggyilkoltad őket. Nem akartam elhinni, hogy te voltál. Már csak a gondolattól is összeszorult a szívem. Isten bocsássa meg, de sokkal könynyebb volt az egészet Jebre fogni. Ezért elfordítottam a fejem, és elhitettem magammal, hogy a fiam, a régen elvesztett fiam lelkén nem száradhat ennyi vér. – Tedd le azt a fegyvert, mama – nevetett Meeks újra. – Nem akarhatsz lelőni engem. Joseph úgy érezte magát, mintha arcul csapták volna. Ray szeme. Amikor először találkozott ezzel az emberrel, már akkor olyan ismerősnek tűnt neki, meg is kérdezte Rayt, hogy nem találkoztak-e már korábban. Most már tudta, hogy mi volt olyan ismerős a férfiban: a szeme – Rachel elragadó kék szeme. És az arca – Rachel finom vonásai. – És most megölted az én Rachelem is! – folytatta Amanda, ; a hangja ugyanúgy remegett, mint a teste. – Úgy szerettem azt a lányt, mintha a sajátom lett volna. Hogy tehetted ezt? Ray az oldalához szorította a kezét, és hátrálni kezdett. – Miket hordasz itt össze? Arzénnal mérgezett tea? Az anyám vagy. Szeretlek. Miért tettem volna ilyet? – Jó kérdés. – Amanda a ravaszra tette az ujját. – Ne moccanj, Raymond! Ha még egy lépést hátrálsz, átküldelek a másvilágra. – De hát ez őrültség! – kiáltotta Ray. – Valóban? Észrevettem, hogy valaki turkált az asztalomon a múlt héten. Aztán felfedeztem, hogy eltűnt a végrendeletem. Azt hittem, én tettem el valahová, de aztán váratlanul újra ott volt a fiókban, pont, ahol tartani szoktam. De még akkor sem akartam elhinni, amit a józan eszem súgott. Micsoda egy érzelgős, bolond öregasszony voltam! Mindezek ellenére is hittem abban, hogy a fiam az, akinek mutatja magát. Az igazság azonban az volt, hogy elvitted a végrendeletet egy ügyvédhez, hogy megtudd, milyenek lesznek a kilátásaid, ha hozzámegyek Darbyhoz. Biztos vagyok benne, hogy kiderült számodra: mindenem az övé lesz, neked pedig semmi sem jut. Amanda szomorúan csóválta meg a fejét. – Mindent magadnak akartál, ugye, Ray? Az a kis arany nem elégítette ki a kapzsiságodat. És nem érted be azzal sem, hogy a halálom után megkapod a földem. Te mindent akartál: az aranyat is ezt a farmot is. De szorított az idő. Már csak napok választottak el attól, hogy feleCATHERINE ANDERSON 177 NYÁRI SZELLŐ

ségül menjek Darbyhoz. Meg kellett akadályoznod az esküvőt, és meg kellett ölnöd Rachelt is, hogy megkaparinthasd a farmját, Joseph megtalálta a bányát, így tudtad, nem áshatsz tovább anélkül, hogy ne kockáztatnád a lebukást. – Eldobtál magadtól! – ordította Ray. Körbemutatott a farmon. – Ez itt mind az enyém kellene hogy legyen! Több jogom van hozzá, mint Henrynek volt, igen, több. Te sokkal keményebben dolgoztál ezért a birtokért, mint Rachel apja. Erre mit kapok? Egy aprócska földet, ahol életem hátralévő részében meghúzhatom magam. Ja, igen, az arany. Egy kicsit kárpótolt, de igazából az sem volt az enyém, és hatalmas kockázatot vállaltam minden egyes alkalommal, amikor átjöttem követ fejteni. Ray még egy lépést hátrált. – A családodról beszélsz. És velem mi van? Hogy még jobban megalázz, elhatároztad, hogy hozzámész egy hetvenéves vénemberhez, aki fél lábbal már a sírban van. Több mint nyolc éve dolgozom azért: a vacak, kietlen földért, vártam. hogy meghalj végre, és az enyém lehessen, erre most még ezt is el akart:ad venni tőlem. – Ne hánytorgassuk fel a múltat! Végül is megtaláltalak, nem? És nem jószántamból hagytalak el. Az apám kényszerített rá, hogy megtegyem. – Ez engem nem vigasztal! Kisemmiztél, még a Hollister nevet is elvetted tőlem. – Hiába mentegeted magad, Raymond. Emberéleteket oltottál ki. És ezért: meg kell fizetned. – Úgy érted, akasztást érdemlek? – Ray megrázta a fejét. – Kizárt: dolog. Egyszer az életben legyél kötelességtudó anya, és engedj elmenni! – Nem tehetem – felelte Amanda szomorúan. Ray a fegyveréért nyúlt. – Ne tedd, Raymond! – kiáltotta Amanda. – Az isten szerelmére, kérlek, ne tedd! Joseph oldalra fordult, hogy a saját testével védje Rachelt, de Amanda Hollister még azelőtt meghúzta a ravaszt, hogy előránthatta volna a pisztolyát. Ray kék szemében értetlenség tükröződött. Tátott szájjal, ostobán bámulta, ahogy a vér egyre terjed a mellkasára tapadt szürke ingén. Kezéből kiesett a revolvere. – Lelőttél – suttogta. Aztán arccal a földre zuhant, a teste vonaglott. Meghalt. Amanda remegő kezéből kiesett a puska. Bizonytalan lábakon odament a fiához, térdre rogyott, átölelte Ray élettelen testét, és zokogni kezdett. – Isten bocsássa meg, amit tettem! Ó, kicsi fiam! Isten bocsássa meg, amit tettem! Isten bocsássa meg, amit tettem! Darby Amanda mellé térdelt. Megfogta a nő rázkódó vállát, és elgyötörten Josephre nézett. Erre nem voltak szavai. Amanda Hollister épp most ölte meg a saját fiát. Joseph bosszúsan gondolt arra, bárcsak ne lett volna szükség erre a lépésre. De sajnos nem volt más megoldás. Ray a pisztolyáért nyúlt. És nem habozott volna használni. Az asszony azt tette, amit tennie kellett: máshogy nem tarthatta volna vissza a fiát attól, hogy újabb ártatlan életeket oltson ki Mindezek ellenére ennek a napnak az emléke egész hátralévő életében kísérteni fogja Amandát.


Tizenkilencedik fejezet

achel lassan tért magához. Tűz ropogását hallotta a közelből, s ez egy pillanatra megrémisztette, de aztán megérezte Joseph nagy, erős kezét, amint szorosan fogja az övét, és tudta, teljes biztonságban van. Lassan nyitotta ki a szemét: Joseph napbarnított arcát látta maga előtt. A férfi gyönyörű kék szemében gondoskodás tüze égett. – Hát magadhoz tértél végre – mondta halkan. – Már azt hittem, egészen jövő hétig aludni fogsz. Kértem a dokit, hogy ne adjon neked akkora adag ópiumot, de nem hallgatott rám. Rachel csak homályosan emlékezett rá, hogy a doki járt nála. Idegesen nézett körül. Egy sötét színű bőrkanapén feküdt egy ismeretlen szobában, melynek kőből rakott, hatalmas kandallójában vidáman pattogott a tűz. – Hol vagyok? – Nálam. Ne félj. A háznak ebben a részében kívül-belül be van deszkázva minden ablak. Esa és David munkája. Ace pedig eltorlaszolta az előszobát a fürdőszoba mögött. Nem pont olyan jó, mint a konyhád volt, de majdnem. Mielőtt Ace megcsinálta volna a barikádot, behoztunk egy ágyat. – Joseph elmosolyodott, felemelte Rachel kezét, és gyengéden megcsókolta az ujjait. – Azt hiszem, ezt a házat annak idején neked építettem, csak akkor nem tudtam még róla. Egy légtérbe helyeztem el a nappalit és a konyhát. Rachel oldalra fordult, hogy jobban lássa a férfi arcát. A mozdulattól belehasított a fájdalom a kezébe. – Az ujjaiddal tartottad magadon a nedves takarókat – mondta Joseph, amikor a lány a kezére nézed: –, így azok kint voltak a pokrócok alól. A tűz miatt olyan forróság volt, hogy felhólyagosodott a külső oldaluk. Rachel nekidőlt a párnáknak. Már mindenre emlékezett: a tűzre, arra, hogy takarókat dob a tóba, s aztán maga köré tekeri őket, hogy megvédje magát a lángoktól, a füsttől és a forróságtól. – Ó, Joseph – nézett kérdő tekintettel a férfira. – Ugye Ray meghalt? Joseph elkomorodva bólintott. – Amanda lelőtte. Rachel összeszorította a szemét. – Szegény Mannie. – Ki? – Mannie. Így hívtam Amanda nénit. Ray a fia volt? Joseph újra megcsókolta a lány ujjait. – Ez egy hosszú történet – mondta aztán. – Meséld el – kérte Rachel suttogva, mire a férfi belekezdett. Nem sokkal később, amikor elhallgatott, a lány megkérdezte: – Tehát ezért mondta mindig a papa, hogy Mannie szégyent hozott a családra. Mert volt egy házasságon kívüli gyereke. – Azt hiszem, Amanda mindig is vágyott rá, hogy láthassa a kisfiát, akit egykor elhagyott. Amikor összeveszett apáddal, és otthagyta a farmot, felfogadott egy nyomozót, és felkutatta a fiát. – Emlékszem arra a napra, amikor Ray beállt dolgozni Mannie-hoz – sóhajtott Rachel. – Mannie állandóan a karját cirógatta és a haját simogatta. Nem voltam még nagyon idős akko-

R


riban, azt hiszem, úgy tizennégy lehettem, de akkor is furcsának találtam. Úgy véltem, talán csak nagyon kedveli Rayt. – De még mennyire kedvelte! A fia volt, és Amanda szerette őt. – És sosem mondta el senkinek, hogy Ray a fia? Joseph beletúrt a hajába. Tincsei visszahullottak a vállára, és úgy ragyogtak, mint az egymásba tekeredett aranyszálak. – Darby nemrég ment el. Amanda beavatta őt a teljes történetbe, ő pedig azt akarta, hogy én legyek az első, akinek elmondja, szóval, azt hiszem, el tudom magyarázni neked az eseményeket. – Mennyire lesz borzasztó? – nézett Rachel a férfi szemébe. – Fogalmazzunk úgy, hogy Amanda nagynénéd nem teljesen ártatlan az ügyben. De kezdjük az elején, rendben? Rachel bólintott. – Jóval ezelőtt, amikor Amanda még igencsak fiatalnak volt mondható, talált magának egy rejtekhelyet a H-farmon, ahová gyakran visszavonult, ha egyedül akart lenni. A dédapád, Luther Hollister és a nagyapád, Peter, egyáltalán nem törődött vele. Sohasem tudták neki egészen megbocsátani, hogy teherbe esett. Amikor rideg viselkedésüket Amanda már nem tudta elviselni, elmenekült a rejtekhelyre, egy barlangba, amelyre a sziklák között bukkant a pataknál. Egy délután magával vitt egy lámpást is, hogy lássa, milyen mély a barlang, és akkor fedezte fel a kövek között rejtőző aranyat. – Az apja előtt, aki közölte vele, hogy kihagyta őt a végrendeletéből, és nem kíván rá hagyni egy lyukas garast sem, titokban tartotta a barlang létezését, sosem beszélt róla senkinek. Ez volt az ő bosszúja. Amanda mentségére legyen mondva, hogy nem is sejtette, mennyi arany van ott. Fogalma sem volt róla, milyen mélyen fut az ér a kövekben, az pedig köztudomású volt, hogy ez a környék sosem bővelkedett aranyban, s erre, No Name volt a legjobb példa. Amanda tehát megtartotta a felfedezését magának, s ez nemcsak egyszerű lázadás volt – ez volt az egyetlen módja annak, hogy visszavágjon a két férfinak, akik pokollá tették az életét. Nemcsak arra kényszerítették, hogy váljon meg a fiától, de miattuk veszítette el még a férfit is, akit szívből szeretett. – Darbyt. Joseph megsimogatta Rachel haját. A lány annyira szerette a férfi érintését, hogy Joseph tenyerébe hajtotta az arcát. – Igen, Darbyt. Amanda rengeteget szenvedett. Végül is Ray megtalálása volt az egyetlen dolog, ami boldogsággal tölthette el – legalábbis akkor úgy gondolta. Rayt egy kentuckyi farmer és a felesége fogadta örökbe, főleg azért, hogy legyen, aki segít nekik a farm körüli teendőkben. Raynek szörnyű gyerekkora volt. Amandának úgy mesélte, hogy a legapróbb hibáért is ostorral verték meg, de előfordult az is, hogy még az ételt is megvonták tőle. – Joseph felsóhajtott, és megvonta a vállát. – Ki tudja, mi az igazság? Elképzelhető, hogy borzalmasan bántak vele, de az is lehet, hogy egy szó sem igaz az egészből. Ray talán csak azért találta ki, hogy Amanda még nagyobb bűntudatot érezzen, amiért kisfiúként örökbe adta. – És azért, hogy irányítani tudja az anyját – suttogta Rachel. – Sosem fogjuk megtudni – sóhajtott Joseph. – De Amanda szörnyen érezte magát, amiért alig volt valamije, amit Rayre hagyhat. Mindössze egy kis föld, amelyből éppen hogy meg lehet élni. Ray a fia volt, születésénél fogva Hollister, és – Amanda szerint – többet érdemelt volna. Arra nem látott lehetőséget, hogy a törvény előtt a fiának ismerje el. És nem volt másik gyermeke, aki vitathatta volna a végrendeletét. Apádnak akkoriban mindene megvolt, és a családi farm is virágzott. Amanda tudta, hogy apádat nem fogja érdekelni, hogy kire hagyja silány minőségű, kicsi földjét. Ha fiának ismeri el Rayt, azzal csak botrányt kavart volna, amit a szerettei is megsínylették volna. – Joseph elmosolyodott, és megérintette Rachel száCATHERINE ANDERSON 180 NYÁRI SZELLŐ

ját. – Vagyis te. Amanda nem látta értelmét, hogy teret adjon a rengeteg pletykának, amivel megbánthat téged. Ezért aztán Ray Meekst tette meg egyedüli örökösévé, így a halála után ő örökölte volna a vagyont, amelyet hátrahagy. – Ami nem volt túl sok – jegyezte meg Rachel. – Hát, nem igazán. Amanda, hogy kárpótolja a fiát, beszélt neki a családi birtokon található barlangról. Elmondta Raynek, hogy ha elég óvatos, olykor-olykor belopózhat a barlangba, és kitermelhet magának egy kis aranyat. Egy kis kompenzáció, vélte Amanda. Soha nem gondolta volna, hogy Ray megtalálja a szerencséjét a barlangban, vagyis annyi aranyat, amelynek a titokban tartásáért már ölni is érdemes. Joseph elgondolkozva meredt a tűzbe. – Úgy gondolom, hogy azon a napon, amikor a családodat megölték, valamelyik gyerek felment a sziklák közé, és rátalált a barlangra. Rachel fejében szédítő sebességgel villantak fel az emlékek. – Tansy – suttogta elgyötörten. – Már emlékszem. Épp ebéd előtt kószált el, és a mama engem és Danielt küldött el, hogy kerítsük elő. Már a hegyről jött lefelé, amikor szembetalálkoztunk vele. Emlékszem, azt mondta, talált egy rémisztő, sötét helyet, ahonnan egy szellem nézett ki rá. Tansynek nagyon jó volt a fantáziája, szerette felnagyítani a dolgokat. Daniellel úgy tettünk, mintha érdekelne minket, amit Tansy mond, de valójában nem vettük komolyan. – Rachel mellkasába éles fájdalom hasított. –Visszamentünk a patakhoz, és megebédeltünk. Daniel és én még nem fejeztük be az evést, amikor az első lövés eldörrent. – Egyértelmű, hogy Tansy szelleme Raymond Meeks volt – mondta Joseph fojtott hangon. – Tansy meglátta a barlangot és talán a bányászfelszerelést is. Ray tudta, hogy Tansy valószínűleg kikotyogja majd, amit látott. Nem kockáztathatott, lóra pattant, lement a patakhoz, és tüzet nyitott rátok. Abban reménykedett, hogy Estyn Beiler, az akkori seriff, majd azt hiszi, hogy néhány részeg bandita tévedt a földetekre, akik úgy döntöttek, egy kicsit gyakorolják a célba lövést. – Rachel kezdte rosszul érezni magát, elhagyta az ereje. – Csakhogy nem ez történt. Amanda Hollister lett az első számú gyanúsított. Ha ugyanis mindannyian meghaltok, ő lett volna a soron következő, aki mindent örököl. Ő volt az egyetlen ember, akinek előnye származhatott volna a halálotokból – legalábbis egy darabig mindenki ezt hitte. Fogadni mernék, hogy Ray Meeksről szakadt a víz félelmében, amikor Beiler nyomozni kezdett, és talált egy másik személyt is, akinek érdeke fűződhetett a halálotokhoz, mégpedig Rayt, minthogy Amanda Hollister végrendeletében ő volt megjelölve kizárólagos örökösként. Rachel a szeme elé kapta a kezét. – Jól vagy? – kérdezte Joseph gyöngéden. – Hagyjuk itt abba, édes! Tudom, milyen szörnyű lehet ezt hallanod. – Nem, nem – nézett föl Rachel. – Tudnom kell, Joseph. Akkor talán végre lezárhatom magamban ezt az egészet. Joseph felsóhajtott, és tovább beszélt: – Ray abban a hiszemben volt, hogy te is meghaltál aznap délután. Nem látta, hogy a golyó lepattant a koponyádról. Valószínűleg félholtra vált, amikor megtudta, hogy életben maradtál. Nem tartotta valószínűnek, hogy be tudja fejezni, amit elkezdett. Legalábbis úgy semmi esetre sem, hogy gyanúba ne keveredjen újra. Elzárkóztál a külvilágtól, amivel szinte lehetetlenné tetted, hogy balesetnek álcázva tudjon megölni. De Ray azért nem mindent látott sötéten. Apád halála után a béresek szétszéledtek, egyedül Darby maradt a farmon. Ray egy kis szervezéssel meg tudta oldani, hogy bejárjon a barlangba. Minthogy a birtok hatalmas, Darby pedig nem tudott egyszerre mindenütt ott lenni, nagyon kicsi volt a lebukás veszélye. – Így aztán beérte ennyivel, és éveken keresztül bányászta az aranyat a barlangban. – Pontosan. Persze nem volt túl egyszerű kiviteleznie a dolgokat, mivel a csákányozást, az ásást és a szállítást is titokban kellett végeznie. De abból ítélve, amit láttam, a munka nagyon jövedelmező volt. Ray talán abban reménykedett, hogy kiaknázza a bányát, aztán szedi a sáCATHERINE ANDERSON 181 NYÁRI SZELLŐ

torfáját, és királyként él majd valahol. Az viszont biztos, hogy jó hosszú ideig békén hagyott téged és Darbyt. – Addig, míg Darby fel nem ment a sziklákhoz, egy eltévedt marhát üldözve. – Ray nyilvánvalóan azt hitte, hogy Darby meglátta a bányát. Nem akarta elveszíteni a kincset, ezért hátba lőtte az öreget. Amikor Darby megjelent a farmomon, az első gondolatom az volt, hogy egy eltévedt golyó találta el. De Darby erősködött, hogy túl sok az egybeesés, és hitt benne, hogy őt is ugyanaz az ember lőtte hátba, aki meggyilkolta a családodat. – És te átjöttél hozzám, hogy vigyázz rám – mosolygott szomorúan Rachel. – Az egész szörnyűségben ez az egyetlen jó. Hogy találkoztam veled. Joseph megfogta Rachel kezét, és harapdálni kezdte a hüvelykujját. – Igen, de a teljesség kedvéért tegyük hozzá azt is, Paxtonné asszony, hogy én pont ugyanolyan hálás vagyok ezért a fordulatért, mint te. De most fejezzük be ezt a történetet. – Joseph elmosolyodott, és Rachelre kacsintott. – Mindegy, mit gondolt Ray, Darby nem látta meg a bányát. És az új seriff, David – csakúgy, mint öt évvel korábban Estyn Beiler – teljesen össze volt zavarodva: nem voltak tárgyi bizonyítékok egyik lövöldözésben sem. Nem tartom valószínűnek, hogy Ray elkövetett volna még egyszer valami gyanúsat, ha Buddy nem látja vagy hallja meg tegnap a szikláknál, nem csap lármát, hogy figyelmeztessen engem, és nem megy fel oda. Sosem fogom megtudni, hogy a kutya honnan tudta, hogy Ray Meeks egy hitvány alak, de valahonnan tudta. Nem barátságos ugatással üdvözölte, ahogy általában az embereket szokta. Tudta, hogy az az ember veszélyes. Oda se hederített, amikor visszahívtam. Csak rohant felfelé a hegyre, Ray pedig fejbe vágta valamivel, hogy elhallgattassa. Amikor a kutya keresésére indultam, akkor találtam meg azt az átkozott bányát. – És a titok nem volt titok többé. – Így igaz. Ray rájött, hogy elveszítheti az aranyban testet öltött igazi vagyont. S ami még ennél is rosszabb: úgy tűnt, minden más is kihullik a kezei közül. Az anyja váratlanul úgy döntött, férjhez megy. Ray rádöbbent, hogy Darby mint Amanda férje jogot formálhat Amanda vagyonára, megtámadhatja a végrendeletet, és kizárhatja belőle Rayt. A két öreg úgy tervezte, hogy egy héten belül megtartja az esküvőt. Ray pánikba esett, kiagyalt egy tervet, hogy megöli az anyját és téged is. Ügy tervezte, Amanda halálát természetes halálnak állítja be, végül is elég idős már, és hátha a doki azt hiszi majd, hogy megállt a szíve. Az nem volt probléma számára, ha a te halálod annak látszik, aminek tervezte: gyilkosságnak, mert Ray úgy intézte, hogy minden bizonyíték a Pritchardok ellen szóljon. – A terv egyébként tökéletes volt. Ray bizonyára kihallgatta Darby és Amanda előző esti beszélgetését, és így megtudta, hogy Daviddel úgy döntöttünk, magunk köré gyűjtünk pár embert, és délelőtt tízkor átkutatjuk a Pritchard-farmot. Ray még aznap éjszaka belopózott Jeb istállójába, és elrejtett egypár zsák aranyat. Aztán korán reggel szétvágta Jeb drótkerítését, kiterelte a marhákat a Pritchard-farmról, majd bement a házba, és figyelmeztette Jebet, hogy a tehenei elkószáltak. Amikor megérkeztünk Jeb farmjára, már senkit sem találtunk ott. Aztán jött Buddy, összevissza ugrált, és megpróbált rávenni, hogy kövessem. – Joseph szemébe könnyek gyűltek. – Annyira örülök, hogy hallgattam az eszemre, és főleg arra a bolond kutyára. Buddy tudta, hogy veszélyben vagy. Rachel megborzongott. – Közvetlenül azután, hogy Ray felbukkant, Buddy morogni kezdett. Amikor pedig Darby összeszidta, elfutott, és nem is jött vissza. Nem tudtam, hogy érted megy, de boldog vagyok, hogy így történt. Ha te nem jössz… – Ne mondj ilyet, Rachel – tette Joseph a lány ajkára az ujját. – Az, hogy megmenekültél, egy csoda. Olyan forróság volt ott, hogy amikor beléptem az udvarba, egy madáretető magától kigyulladt. Soha nem láttam még ehhez hasonlót. – Buddy megmentette az életemet azzal, hogy elment érted, Joseph. Ezt nem lehet szó nélkül hagyni. Tudta, hogy Ray azén: jött, hogy ártson nekem. Valahonnan megérezte. CATHERINE ANDERSON 182 NYÁRI SZELLŐ

– Talán a kutyák megérzik az emberekben rejlő gonoszt, mint ahogy a félelmet is. Amikor megérkeztem hozzád, és kihoztalak az udvarból, Ray történetének minden szavát elhittem volna, ha Buddy nem kezd morogni rá megint. Ha Buddy nem jelez, Ray meséje beleillett volna abba, amit én gondoltam az eseményekről: hogy a Pritchardok állnak az ügy hátterében. Tudtam, hogy Jeb és a fiai nem voltak otthon, amikor mi megérkeztünk. És Ray azt állította, hogy épp azelőtt látta őket ellovagolni a házadtól, mielőtt a lángok felcsaptak. Minden egybevágott, és azt hiszem, hittem volna neki – sóhajtott fel Joseph. – Belegondolni is szörnyű. Jeb ápolatlan és egyszerűen nem nagyon lehet miért kedvelni. De majdnem elkövettem egy végzetes hibát, olyasmit, amit soha nem tudtam volna megbocsátani magamnak, s mindezt azért, mert nem kedvelem azt az embert. – Tényleg, hol van Buddy? – nézett körbe Rachel. – Tartozom neki egy hatalmas öleléssel. – Úgy gondoltam, megérdemel egy kis kényeztetést, ezért elküldtem Ace-hez ma estére, hogy addig játszhasson Cleveland-del, amíg csak bírja szusszal. – Helyes – nevetett Rachel kedvesen. – Megérdemel egy kis jutalmat. Ha hazajön, le kell vágnod egy ökröt, hogy addig etethessem sült hússal, amíg már a fülén jön ki. – És velem mi lesz? Én nem érdemlek jutalmat? Rachel felkönyökölt, majd átölelte a férfi nyakát. – Ó, dehogynem, csakhogy neked valami jobbat szántam. Rachel végigsimította Joseph haját, és megcsókolta a füle alatti érzékeny részt. – Vége van, Joseph. Megmásíthatatlanul, valóban vége. Mostantól soha többé nem akarok Ray Meeksre gondolni. Csak a közös életünkre akarok koncentrálni, és boldoggá akarlak tenni. – Egyetértek – dörmögte Joseph. – Biztos, hogy akarod? Rettenetes élmények értek ma. Lidérces élmények, melyeket Rachel teljesen és örökre le akart zárni magában. – Jól vagyok, köszönöm. Csak rád van szükségem, hogy eltereld a gondolataimat. Az aggódó Joseph perceken belül szenvedélyes Josephé vált, csókokkal halmozva el Rachel testét, és a lány elfelejtett mindent – a tüzet, Ray Meekst és Mannie-t is. Életben maradt, és ezt meg kellett ünnepelni. Később, amikor elégedetten feküdtek egymás mellett, és testüket csak egy vékony réteg verejték választotta el egymástól, Joseph váratlanul megszólalt: – A francba! – Mi a baj? – Szétszakítottam a blúzod, amikor levettem rólad. Rachel beleharapott Joseph fülébe, s azonnal újra meg Is kívánta a férfit. – Nem baj, úgysem szerettem túlságosan azt a blúzt, Joseph válaszul a lány állába harapott. – Az volt az egyetlen blúzod. Az összes többi ruhád bent égett a házban. Rachel belátta, hogy a férfinak igaza van, és kitört belőle a nevetés: – Ó, istenem, úgy látszik, anyaszült meztelenül kell majd a házban járkálnom. – Hm, micsoda gondolat! Hogy én milyen ostoba vagyok! Nekem meg csak az jutott eszembe, hogy el kell mennem új ruhákat venni neked. Rachel az ujjai közé fogta a férfi állát. – Szégyelld magad! Joseph elvigyorodott, majd megcsókolta a lányt. – Ne aggódj – suttogta Rachel szájába. – Ma éjszaka alhatsz az egyik ingemben, holnap pedig elmegyek, és veszek neked egypár ruhát. – Lejjebb kalandozott a szájával, Rachel melle felé. Aztán mozdulatlanná dermedt, és megint elkáromkodta magát. Rachel elmosolyodott, és belemarkolt a férfi hajába. Megpróbálta arrafelé irányítani a fejét, amerre ő szerette volna. – Most mi történt? CATHERINE ANDERSON 183 NYÁRI SZELLŐ

Joseph megfogta Rachel gyönyörű mellét. – Ace elbarikádozta a folyosót, én meg elfelejtettem kihozni a ruháimat a hálószobámból. Rachel kacagásban tört ki. Még akkor is nevetett, amikor Joseph már mélyen benne járt. Hirtelen azonban a nevetésnek még a gondolata is kiröppent belőle. Menny és pokol! Caitlinnek teljesen igaza volt. Nem sokkal később Rachel a tűz mellett állt, testét nem takarta semmi egyéb, mint a kanapéról felkapott takaró, valahonnan a ház végéből hangos üvegcsörömpölés törte meg a csöndet. Rachel elmosolyodott, és a tűz felé fordította a hátát. Joseph már megint betört egy ablakot Eltekintve attól, hogy ez nem az ő, hanem a férfi házának az ablaka volt, úgy tűnt, újra ott vannak, ahonnan indultak – egy kis különbséggel. Rachel ez alkalommal nem akarta lelőni Josephet, amikor az odaért a konyhához. Joseph már szerzett magának egypár jó pontot, és az is nyilvánvaló volt, hogy védelmezni akarja a lányt.

Huszadik fejezet Három hónappal később achel az új udvarában üldögélt egy padon, melyet No Name egyetlen asztalosa, Ron Christian tervezett neki. Gyönyörű júliusi délután volt, és a lánynak semmi más dolga nem volt, mint élvezni a napsütést, mely a vasrácsokból készült tetőn keresztül áradt be az udvarra, hogy melengesse a bőrét, és virágba borítsa a rózsatöveit és az ibolyáit. Istenem! Jesse Chandler, a kéményseprő készített neki újabb három madáretetőt, a felesége, Dorothy – egy barátságos, halk szavú, szőke asszony, aki gyönyörű gyertyákat tud készíteni – pedig lefestette őket. Harrison Gilpatrick újra szembeszállt a feleségével, és újabb rózsabokrokkal ajándékozta meg Rachelt. Az első tavaszi bimbók már kinyíltak, és gyönyörűen virágoztak. A gyeptéglák nyári zöldben ragyogtak. Az aranyhalak szerették az új tavukat is. Rachelnek tökéletes élete volt – Joseph mindent megtett azért, hogy a lány így érezhessen. Ahogy ígérte, biztonságos világot teremtett számára a saját farmján. Rachelnek mindene megvolt, amire szüksége lehetett: fürdőszoba, vadonatúj mosógép, kihúzható szárítókötél a mosott ruháknak, és kényelmes, különböző funkciójú lakrészek: konyha, ebédlő, hálószoba, nappali. Az egyetlen jelentős különbség az előző lakrészéhez képest az volt, hogy a mostani nagyobb volt, mert Joseph – anélkül, hogy tudta volna – a házát már eredetileg is a lánynak építette: a konyhát, az ebédlőt és a nappalit egyetlen hatalmas légtérben helyezte el. Joseph azóta a végzetes nap óta, ígéretéhez híven, épített még egy tornácot is, Bubba White pedig vasrácsokat tervezett az ajtókra, az udvar fölé és a kapura, hogy Rachel teljes biztonságban érezhesse magát. Mindenki keményen dolgozott, hogy elkészüljön Rachel kis világa. A lány szerette az új helyet. Nagyon szerette. Az új udvar nagyobb volt az előzőnél. Joseph hajnaltól napestig robotolt, hogy megépítse a falakat, s ezúttal sokkal nagyobbra építette az udvart, hogy a lánynak ne eshessen bántódása egy esetleges újabb tűzben. A gondolat könnyeket csalt Rachel szemébe. Mennyi szeretet és mennyi munka. Végiggondolta, hogy hány órát dolgozott végig a férfi az ő kedvéért:, és nem tudta, hogyan is mondhatná el neki, hogy már nincs szüksége falakra.

R


Ray Meeks halálát követően Rachel még nem tudott volna barikádok nélkül élni. Bedeszkázott ablakok. Könnyen hozzáférhető puskák. Kizárólag belső terekbe nyíló ajtók. De ahogy teltek a hetek, Rachel valahogy – megmagyarázhatatlan módon – kigyógyult a betegségéből, és egy reggel arra ébredt, szeretné levenni a deszkákat az ablakokról, hogy kiláthasson az udvarra. Egy napon pedig, amikor kint volt az udvaron, ahol korábban csodálatosan szabadnak érezte magát, váratlanul úgy érezte, mintha börtönben ülne. Semmi másra nem vágyott, csak hogy láthassa, mi van a falakon túl. Nem tudta, mitévő legyen. Joseph egy kisebb vagyont költött arra, hogy tornácot építsen neki a ház elé. És elhanyagolta a farmot is, csak hogy megépítse ezeket a remek, áthatolhatatlan kőfalakat. Hogyan mondhatná meg neki, hogy többé már nincs szüksége a falakra, és nem akarja őket? Hallotta, hogy megáll egy szekér a ház előtt. Nem érzett késztetést, hogy berohanjon a házba, és arra sem érzett késztetést, hogy elrejtőzzön. A gonosz szellem, amely olyan sokáig üldözte álmaiban, már nem létezett. Talán a doki jött, hogy újra megnézze, hogy van. Vagy valaki a városból, hogy egy újabb ajándékkal kedveskedjen neki, amellyel szebbé varázsolhatja az ő kis világát. Csakhogy ő már a valóságos világra vágyott. A mezőn akart sétálni elragadó férje társaságában. Lovagolni akart, és hanyatt fekve az árnyékból szemlélni, ahogy a felhők úsznak az égen, hallgatni a madarak csicsergését. Milyen sokáig imádkozott azért, hogy végre meggyógyuljon. Évekig. Már le is mondott róla, meggyőződése volt, hogy soha nem lesz újra egészséges. De az még a Joseph előtti időkben volt. És a Buddy előtti időkben. A Joseph csodálatra méltó családja előtti időkben. Talán egy ideig betegnek tettethetné még magát. Olyan régóta élt már sötét barlangban, pár hónapig még biztos kibírná. Akkor azok, akik olyan keményen dolgoztak ezért a gyönyörű udvarért, talán nem éreznének csalódottságot, amikor közölné, többé már nincs szüksége az udvarra. – Rachel? Az a hang. A hang, melyért egész életében rajongott. Rachel egy pillanatig dermedten ült a padon, majd megfordult, és hátrapillantott a válla fölött. A rácsok mögül Amanda néni nézett rá. – Elmegyek, ha akarod – mondta Amanda remegő hangon. – Megértem, ha gyűlölsz. Nagyon is megértem. De legalább még egyszer látnom kellett téged. Rachel szemébe könnyek gyűltek. Alig látott tőlük. – Mannie. – Igen, én vagyok. Csak egy kicsit megöregedtem, attól tartok. – Amanda remegő keze a rácsra kulcsolódott. – Egy percre jöttem csak, kedves. Csak egy percre. El akartam mondani, hogy mennyire sajnálom. Szerettem őt, tudod. Az én Raymondomat. – Az asszony kapkodva vette és remegve fújta ki a levegőt. – Előfordul, hogy az ember annyira nagyon, végtelenül szereti a gyerekét, hogy nem veszi észre annak hibáit. Nem fogok hazudni neked. Mélyen, legbelül, azt hiszem, mindig is tudtam. Csak elhinni nem tudtam. Érted, mire gondolok? Rachel megpróbált bólintani, de úgy érezte, mintha a nyakizmai kővé merevedtek volna. – Anyaként – folytatta Amanda – nem tudtam elhinni Rayről azt, ami nyilvánvaló volt. Így másokat hibáztattam, és úgy tettem, mintha a fiam olyan volna, amilyennek akartam, hogy legyen, és amilyennek szükségem volt rá: ő volt az én csodálatos fiam, akit elvesztettem, de újra megtaláltam. Rachel lassan felemelkedett a padról. A torka kiszáradt, nem tudott megszólalni. – Szeretném, ha tudnád, hogy mindig szerettelek. Mindig. Bolond öregasszony voltam, s ezért te és a családod nagyon nagy árat fizettetek. De ezt már nem tudom meg nem történtté tenni. Sosem fogok megbocsátani magamnak a neked okozott fájdalomért. Csak abban bízom, hogy egy nap, amikor a karodban tartod a kisfiádat, megértesz majd, és végül meg tudsz CATHERINE ANDERSON 185 NYÁRI SZELLŐ

bocsátani nekem. Nincs ahhoz hasonló szeretet, mint amelyet egy anya érez a saját gyermeke iránt. Semmi sem fogható hozzá. És amikor az a gyerek tévútra tér, nagyon nehéz a háttérbe vonulni, és olyannak látni őt, amilyen valójában, anélkül, hogy a szeretet elhomályosítaná az ember látását. Rachel lassan elindult a kapu felé. Próbálta visszanyerni a hangját, s végül sikerült megszólalnia: – Nem gyűlöllek, Mannie. Teljes szívemből szeretlek. Amanda a tőle megszokott, gőgös módon szegte fel az állát. – Hogy mondtad? És Rachel hirtelen megértette, miért múlt el a betegsége. Az árulás – és az emiatt érzett kegyetlen fájdalom – csak a képzeletében létezett. Mannie-nak semmi köze nem volt ahhoz, ami azon a rettenetes napon történt. Az volt az egyetlen bűne, hogy túlságosan szerette a fiát, és hogy a végletekig kiállt mellette. – Azt mondtam, hogy szeretlek – ismételte meg Rachel határozottan. – Mindig is téged szerettelek a legjobban-, jobban, mint bárki mást. – Belenyúlt új szoknyája zsebébe, és elővette a kapukulcsot. – Gyere be, Mannie, beszélgessünk. – Ó, nem. Tudom, hogy érzel a szabadba nyíló ajtók iránt, édes. Rachel fáradtan felsóhajtott, aztán bedugta a kulcsot a kulcslyukba, és kinyitotta az ajtót: – Hogy éreztem. Amanda belépett az udvarba, Rachel pedig odavezette a kerti padhoz. Miután már begyógyítottak minden régi sebet, és tisztázták a félreértéseket, Rachel azt mondta: – A múlt héten Joseph Denverbe ment, hogy beszéljen egy ügyvéddel. Átbeszéltük a dolgokat, és úgy döntöttem, nem akarom megtartani a H-farmot. A dédnagyapám egy ostoba öregember volt, a nagyapám, Peter pedig egy fikarcnyival sem volt különb nála. Az a farm jogilag téged illet, téged, aki egész életedben érte gürcöltél. Elindítottuk az eljárást, amellyel az egész birtokot átruházzuk rád. Amanda szemét elfutotta a könny. – Értékelem az elgondolást, kedves, igazán értékelem. De megöregedtem, és nem érdekel már az egész. Csak arra vágyom, hogy a még hátralevő napjaimat Darbyval tölthessem. – Szegényen, mint a templom egere? Azt már nem! – Rachel hangja határozottan csengett. – Azon a birtokon arany van. Én is azt akarom, hogy Darbyval éld le az életed, de azt is, hogy mindenetek meglegyen. Ennek egyszerűen így kell lennie. – Josephnek több földre van szüksége, mint amennyi jelenleg van neki – ellenkezett Amanda. – Micsoda ostobaság! Ti még fiatalok vagytok. Nektek sokkal nagyobb szükségetek van a farmra és az aranyra, mint Darbynak és nekem. – Mi volna, ha a gyerekeinkre hagynál mindent? – Nem rossz gondolat, de nekem jobb ötletem támadt. Fele-fele, drága szívem. Mi ketten, a Hollister lányok, osztozunk a bányából származó hasznon. – Amanda kuncogni kezdett, és felnézett az égre a rácsokon keresztül. – Az apám most biztos forog a sírjában. Mindig is azt gondoltam, hogy az is szerepet játszott abban, hogy nem bocsátotta meg nekem a terhességemet, hogy nő vagyok. Mert az értékes vagyonából így egy fillért sem kellett olyan valakire hagynia, aki szoknyát hord. Rachel felnevetett. És hirtelen belátta Amanda ötletének tökéletességét: Mannie most végre bosszút állhat, a Hollister család utolsó tagjai, két bolond, szoknyás nő fog irányítani mindent. – Gazdagok leszünk, Mannie. – Gazdagabbak, mint amilyennek az apám valaha álmodta magát – sóhajtott fel elégedetten Amanda. – Akkor hát megegyeztünk? Darby, amíg bírja, dolgozhat a birtokon, de a farm valójában a d tulajdonotok lesz Josephfel, és ti fogjátok irányítani. Az aranyat pedig egyenlően osztjuk el kettőnk között. Darbyval építünk egy remek kis házat, és úgy élünk majd, mint CATHERINE ANDERSON 186 NYÁRI SZELLŐ

egy király és egy királynő, s csak akkor fogunk dolgozni, ha kedvünk tartja. Amit pedig nem tudunk elkölteni a halálunk napjáig, azt a gyerekeitekre hagyjuk. De figyelmeztetlek, hogy mindig is vágytam rá, hogy távoli helyeket barangolhassak be. Elképzelhető, hogy az egész pénzt elutazgatjuk majd. Rachel csak remélni tudta, hogy ez így is lesz. Senki mást nem ismert, akit annyira érdekeltek volna a távoli helyek, mint Amanda nénit. – Áll az alku – válaszolta Mannie-nak. Kezet ráztak. Ahogy tovább beszélgettek, Rachel megint úgy érezte magát, mint gyerekkorában: elsorolta a lelkét nyomó gondokat a mindig megértő Mannie-nak. Amikor elmondta a teljes igazságot arról, hogy már nem akar több falat látni maga körül, Amanda úgy hahotázott, hogy a fejét is hátravetette. – Kínos egy helyzet! – nézett bocsánatkérőn Rachelre, miközben letörölte a nevetéstől kicsordult könnyeit. – Tudom, hogy kínos helyzetben vagyok, Joseph ki fogja tekerni a nyakam, ha megtudja. Amanda megint nevetni kezdett. – Ez nem vicces, Mannie! Jól vagyok, de nem mondhatom el senkinek. Joseph olyan csodálatosan viselkedett! Nem is hinnéd. Biztonságot teremtett számomra, minden tőle telhetőt megtett, hogy boldog legyek. Hogyan mondhatnám meg neki, hogy az egész hiábavaló volt. – Rachel torka égni kezdett. – Mindig azt gondoltam, Joseph milyen boldog lesz majd, ha meggyógyulok. Erre tessék: szörnyen érzem magam, és azt kívánom, bárcsak újra beteg lennék. – Újra beteg? – rázta meg a fejét Amanda. – Meg ne halljam ezt még egyszer, Rachel Marie! Hol az az ember? Rachel talpra ugrott. – Miért? Meg akarod neki mondani? – Én nem, de te igen – nevetett Amanda. – Mégpedig most azonnal. Hol van? – Kint a földeken. Azt hiszem, szántani ment. – Lássuk csak! Ha szántani ment, akkor nem lehet túl koszos, és biztosan találsz egy kis füvet is odakint. Siess, és használd azt a füvet legjobb belátásod szerint. – Használjam a füvet legjobb belátásom szerint? – kérdezte Rachel teljesen értetlenül. – Igen. Hová tetted az eszed, fiatalasszony? Mire végzel vele, már nem fogja érdekelni az az átkozott udvar. Csak annak fog örülni, hogy kigyógyultál a bajból. Hogy is gondolhattad másként? – Amanda körbenézett az udvarban. – Egyébként csinos kis kerted van. Legyél hálás érte, és ne gondolj a rossz dolgokra. – De mi lesz a többiekkel? – Napfényt akartak ajándékozni neked, nem? – forgatta a szemét Amanda. – Gondolod, hogy az ilyen gondoskodó emberek akadékoskodni fognak? Határtalanul boldogok lesznek, ha meghallják, hogy jól vagy. – Ó, Mannie – nézett Rachel a kapura bizonytalanul –, még soha életemben nem féltem ennyire. – Ugyan már! – Amanda a kapura mutatott. – Eredj! Az én vérem vagy, vagy nem? Néha mélyre kell ásni. hogy összeszedjük bátorságunkat, te lány. Kezdj el ásni! Rachel odaszaladt a nagynénjéhez, és megölelte. – Ô, Mannie, annyira hiányoztál! Amanda hosszasan, szorosan ölelte Rachelt, aztán a kapu elé tolta. – Menj! Csalj egy kis mosolyt annak a férfinak az arcára. Aztán később majd mindent elmesélsz nekem. Rachel kilépett a kapun. Mély levegő. És – ó, hiszen ez csodálatos érzés! – szabad volt. Öt hosszú, bebörtönzött év után végre teljesen szabad. Félúton járt, amikor meglátta Josephet, amint a szamár mögött haladva, erős vállai segítségével irányította az új földet szántó ekét. – Joseph! – kiáltotta. CATHERINE ANDERSON 187 NYÁRI SZELLŐ

A férfi nem nézett fel. – Joseph! – Kiáltotta újra. A nyári szellő végül elvitte a hangját a férfihoz. Joseph abbahagyta a szántást, és felnézett. Rachel gyorsabban kezdett szaladni, két karját szélesre tárta. Aztán látta, hogy Joseph leemeli a válláról a szerszámot, majd megindul felé, először még bizonytalanul, mintha nem akarna hinni a szemének, majd egyre gyorsabban, mintha minden másodperc az utolsó másodpercük volna. Végül a ház és a szántóföld közötti legelőn találkoztak össze. – Jól vagyok, Joseph! – ölelte át Rachel a férfi erős nyakát. – Jól vagyok! Nem tudtam, hogyan mondjam el neked. A lány bevallott mindent az udvarról, a tornácról, a bedeszkázott ablakokról és arról, hogy mennyire szörnyen érzi magát amiatt, hogy már nincs rájuk szüksége. És akkor Joseph átölelte a derekát, letérdelt, és magával húzta a lányt is. – Jól vagy? Jól vagy, és nem tudtad, hogyan mondd ezt el nekem? Édes Jézus, te asszony! Mintha bizony érdekelne engem az az udvar! – Két kezébe fogta Rachel arcát, így a lány arca is poros lett a megélhetésüket jelentő termőföldtől. – Nem érzed magad rosszul idekint? Tudsz lélegezni? Rachel vett egy mély levegőt, hogy bebizonyítsa a férfinak, a levegővétel nem jelent számára többé problémát. – Annyira sajnálom, Joseph! Nem jöttem rá, csak amikor az udvar már majdnem teljesen elkészült. És aztán annyira szörnyen éreztem magam. Az a sok munka… a semmiért. Nem tudtam, hogyan mondhatnám el neked, és… Joseph követelődző szája elnyelte a mondat folytatását. A következő dolog, amire Rachel emlékezett, az volt, hogy a hátán fekszik a rózsaszín virágú lóherék között, és a világ legcsodálatosabb, legcsinosabb, legvonzóbb férfija hajol fölé. – Szeretlek – suttogta Joseph fátyolos hangon, miközben csókokkal halmozta el a lány nyakát. – Ez egy csoda, Rachel. Egy csoda! Nem kell a gyerekeinket az átadónyíláson át kituszkolnunk, amikor iskolába kell menniük. Rachel felkacagott. Joseph forró szája aztán megtalálta az egyik mellét, és ő már el is felejtette, hogy min is nevetett. Joseph. Úgy szerette a férfit, ahogy addig még soha senkit. Amikor a férfi felhajtotta a szoknyáját és egyesült vele, Rachel magába szívta a fölöttük elterülő kék eget, és élvezte azt az elragadó érzést, ahogy a nyári szellő finoman cirógatja meztelen bőrét. Joseph ajándéka. – Még jó, hogy ilyen magas a fű – suttogta Rachel, amikor szenvedélyük csillapodott, és a férfi mellé feküdt. – Fogadni mernék, hogy Mannie a háznál maradt, és leskelődik. – Micsoda! Rachel kuncogott, majd beszámolt Josephnek a nagynénje látogatásáról. – Még nem ment el, amikor kiszaladtam hozzád, hogy bevalljam az igazságot a falakról. Joseph felrántotta a nadrágját. – Azt akarod mondani, hogy kivillant a csupasz fenekem a nagynénéd előtt? – Ó, kétlem. Azt hiszem, semmit sem látott a fűtől. – Azt hiszed. De nem tudod biztosan. Csak hiszed? Én meg azt hiszem, hogy a térdemre kéne fektesselek, és el kéne fenekeljelek. – Hm, nem is hangzik rosszul. Joseph megragadta a lányt, és nagy birkózások árán keresztbe fektette a térdén. Rachel sikított, majd kirobbant belőle a nevetés, amikor a férfi felhajtotta a szoknyáját, és játékosan belecsípett a fenekébe. Nevetés. Birkózás a férjével a fűben, körülöttük lóherevirágok rózsaszín takarója. Ha száz évig élne, Rachel akkor sem tudott volna ennél szebb életet elképzelni. Minden, minden, de minden úgy volt tökéletes, ahogy volt. CATHERINE ANDERSON 188 NYÁRI SZELLŐ

Epilógus

ucker hosszan, kitartóan nézte Rachel Hollister naplójának utolsó oldalát. Furcsán üresnek érezte magát, mintha Rachel lejegyzett emlékeinek utolsó néhány oldala elfolyt víz volna, mégpedig belőle kifolyó víz, amely nem hagy maga után mást, csak ürességet. Milyen hihetetlen történet, és micsoda boldogsággal végződött – olyan boldogsággal, amelyet ő még sosem élt át, és talán soha nem is fog. Tucker megfordult, és az anyjára nézett. A közös naplóolvasás ötödik délutánja volt ez a nap, s az anyja álmodozva mosolygott, a konyhaablak függönyeit bámulva merengett valamin. – Mire gondolsz? – kérdezte Tucker. Mary Coulter megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Az apádra. És arra, amikor először megpillantottam – sóhajtott. – Az igaz szerelem csodás dolog. És idővel csak még szebb lesz. Hogy Ace szavaival éljek: kényelmessé válik, a kezdeti izgalom megszűntével pedig csak még becsesebbé. Hányszor szekálom apádat, hogy cserélje le végre az ingét, vagy szidom össze, ha elront valamit. Nem kímélem. De jobban szeretem, mint fiatalon – amikor nekikezdtünk a közös életünknek – álmodni mertem, hogy szeretni lehet valakit. Mary gyengéden megütögette Rachel naplóját. – Hihetetlenül jó érzés egy ilyet végigolvasni. Olyan régen éltek, annyira régen szerették egymást, és mégis megtalálták a boldogságukat. Hát nem csodálatos? – Honnan tudod, hogy így volt? – kérdezte Tucker. – Lehet, hogy Joseph egy reggel arra ébredt, hogy megváltoztak az érzései. Talán minden izgalom elmúlt a kapcsolatukból. – Tuckerrel ez többször fordult már elő, mint azt meg tudta volna számolni. Hányszor érezte már azt az izgatottságot, hogy megtalálta az igazit, de aztán mindig kijózanította az elkerülhetetlen kudarc. – Túl hamar összeházasodtak. Mennyi idővel is azután, hogy először találkoztak? Egy hónappal talán? Alig ismerték egymást. Mary úgy nézett a fiára, mint egy idegenre, majd határozottan a homlokára csapott. – Az alatt az idő alatt szinte folyamatosan együtt voltak. Higgy nekem, minden olyan dolgot tudtak egymásról, amit tudniuk kellett, a szerelmük pedig igazi volt. – Fogadni mernék – rázta meg a fejét Tucker –, hogy tíz évvel később, mikor Joseph Paxton a földet szántotta, azt kívánta, bárcsak sose vállalta volna föl a házassággal járó felelősséget. Feleség, gyerekek, kifizetetlen számlák. Egyetlen szerelem sem tart örökké. Ha az ellenkezőjére fogadsz, nagyot bukhatsz. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani – mosolygott Mary, majd megfordult a konyhai széken ülve, és kivett valamit a mögötte álló szekrényből. – Olvasd el ezt, te hitetlen Tamás! Ez Joseph Rachelnek írott utolsó levele. Nem sokkal a halála előtt írta. – Egy levél? – Tucker öt napja szinte együtt élt a történettel, így most megilletődötten vette el az anyja kezéből a megsárgult papírlapokat. A napló lapjaival ellentétben ezek a – füzetből kitépett kék vonalas – lapok ismerősnek tűntek, leginkább azokhoz a papírokhoz hasonlítottak, amilyeneket ő is használt az általános iskolában. Mary szeme csillogni kezdett. – Joseph kilencvennégy éves volt, amikor ezt írta. 1952-es dátum áll a levél alján. Joseph és Rachel egyik gyereke adta oda a nagyanyádnak, Edennek, ő pedig megőrizte a családi bib-

T


liában, egyszer sem sikerült még végigolvasnom anélkül, hogy el ne sirám magam. Annyira szép! Drága Rachel! – a tinta pókhálószerűen kifakult, a betűk egy gyenge öregember makulátlan betűi. – Attól tartok, hamarosan elhagyjalak. – Egy évre rá meghalt – suttogta Mary elfogódottan. – Érezte, hogy már nem sok időt tölthet Rachellel, és tudatni akarta vele szíve legmélyebb titkait. Hát nem gyönyörű? Rachel egy év múlva követte a férjét a sírba, addig ez a levél tartotta életben. Annak ellenére, hogy Tucker nem volt érzelgős típus, amikor tovább olvasta a sorokat, elszorult a torka. Olyan sok mindent kaptam tőled. Amikor először láttalak, azt gondoltam, hogy kitártam előtted a világot, de tévedtem. Te voltál az, aki kinyitottad az ablakaimat, hogy végre megláthassam az üveg mögött rejtőző szépséget: a karomban tartva kicsi Joe-t, és nézve, ahogy felnőtt ember válik belőle. És aztán ugyanezt átéltem Raullal, Peterrel, Maryvel, Sarah-vol és Johnnal. Mikor is találtuk ki, hogy bibliai neveket adunk a gyerekeinknek? A tervünket – hogy újra megajándékozzuk a világot a tizenkét apostollal – nem tudtuk valóra váltani, kedvesem, de mindegyik gyerekünk olyan különleges ember. Most, hogy közeleg a vég, elfogott a félelem. Nem a haláltól, hanem attól, hogy anynyira legyengülök, hogy el kell hagynom téged. Érzem, hogy közeleg az idő. De még ha testi valóm el is hagy téged, a szellemem örökre veled marad, és örökre kísérteni fog téged, édes Rachelem. Én leszek a rózsák illata a nyári szellőben. Én leszek, akiben vigaszt találsz, ha rossz napod van. Én leszek a reccsenés, amelyet éjjel hallasz a házban. Addig maradok itt veled, ameddig te is maradsz, jó szellem leszek, aki nem tudja addig elhagyni a földet, ameddig te nem csatlakozol hozzá. A mennyország nem lehet mennyország számomra, ha te nem vagy ott. Azt hiszem, egyike leszek azoknak az engedetlen szellemeknek, akikről egyszer meséltem neked – akik nem hajlandók betartani a szabályokat. A különbség csupán annyi lesz, hogy én jó szellem leszek. Egy férfi szelleme, aki nem lehet teljes értékű, ameddig az ő Rachelé nincs mellette. Szerencsére nem kell sokáig szellemként élnem. Hamarosan csatlakozni fogsz hozzám, és akkor együtt mehetünk majd fel a mennyekbe. Egyszer megesküdtem neked, hogy soha többé nem hagylak magadra. Komolyan gondoltam. Soha-soha nem hagylak magadra, kedves. Erre akár mérget is vehetsz És tudom, hogy Isten lehetővé teszi majd számomra, hogy betartsam az ígéretem. Én leszek a hajadat simogató szél Én leszek Buddy dédunokájának ugatása. Én leszek az arcodhoz szorított rózsabimbó bársonyossága. Én leszek a takaró melege, mellyel éjjel betakarózol Tudom, hogy sírni fogsz utánam, amikor már nem leszek, de töröld le a könnyeidet, és érezd, hogy veled vagyok. Ott leszek melletted – nem foglak tudni ugyan megérinteni, ahogy ebben az életben teszem, de mégis ott leszek. Szeretlek, édes Rachel, és mindig szeretni foglak. A testem meghalhat, de az érzés, amely összeköt minket, örökké élni fog. Örökre szerető férjed: Joseph Tucker szeme előtt összefolytak az aláírás betűi, arra gondolt, hogy ő soha nem lesz képes ilyen szavakat írni egy nőnek. Talán az igaz – a hamisítatlanul igaz – szerelem kihalt a modern időkre. Vagy talán csak eddig nem volt szerencséje. Még sosem találkozott senkivel, aki a részévé vált volna – úgy, ahogy Rachel Joseph részévé vált. CATHERINE ANDERSON 190 NYÁRI SZELLŐ

– Hihetetlen, ugye? – suttogta Mary. Az volt. Valóban hihetetlen volt. Tucker a kezében tartotta az igaz szerelem létezésének bizonyítékát. Legalábbis az ezernyolcszázas évekbeli létezésének bizonyítékát. Elképzelhető, hogy azóta a nők megváltoztak: egoistábbak, önzőbbek lettek. Vagy talán a férfiak változtak meg: sokkal inkább a testi örömökre koncentrálnak, mint a mély érzelmekre. Tucker ezt nem tudta, de azt igen, hogy ő még soha nem élt át olyan érzelmet, amely ennyire értékes és állandó lett volna. – Amikor fiatalabb voltam, abban reménykedtem, hogy egyszer én is kapok majd egy ilyen levelet az apádtól – suttogta Mary. Tucker az anyjához fordult, és az arcára nézett. Mary lehunyt szemmel, boldogan mosolygott. – De most, hogy idősebb vagyok, és megéltem pár dolgot – tette hozzá –, már nincs szükségem rá, hogy ilyen levelet kapjak tőle. Az apád pontosan ugyanígy szeret engem, és én pontosan ilyen mélyen szeretem őt. Éljük az életünket, és egy nap elérkezünk majd az utolsó napunkhoz, ahogy Joseph is, amikor megírta ezt a levelet Rachelnek, és bár a testünk porrá lesz, az egymás iránt érzett érzéseink soha nem fognak meghalni. Tuckernek gombóc nőtt a torkában. És sóvárgást érzett. A fivérei már valamennyien boldog házasságban élnek. Megtalálták a csodát. Mi a baj vele, hogy ő nem képes erre? Hamarosan betölti a harmincötöt. Lassan maga mögött tudhatja a legszebb éveit. Istenem, hiszen mindjárt negyvenéves lesz. És mit tud felmutatni? Egy fél állatorvosi praxist. De ahelyett, hogy erről kezdett volna beszélni az anyjával, inkább azt kérdezte: – Gondolod, hogy még mindig ott élnek Coloradóban, No Name közelében? – Rachel és Joseph? – Nem, a leszármazottaik. A Paxtonok és a Keeganek. Még ott kell élniük, nem? Mary elgondolkozott egy pillanatra, aztán bólintott. – Ezekkel a rokonainkkal sosem tartottuk a kapcsolatot. De igen, azt hiszem, még ott élnek. Pont olyanok lehetnek, mint mi: a múlt apró-cseprő dolgai az ő padlásaikon is megbújnak. Tucker váratlanul azt érezte, hogy oda kell utaznia: Coloradóba, No Name-be. Talán ott megtalálhatja azt a csodát, amelyet Oregonban hiába kerget.


Catherine Anderson - Nyari Szello

Recommend Documents