MOLDOVA GYÖRGY GYÖR GY ÉRIK A VIHAR RIPORT MISKOLCRÓL Elsı kötet URBIS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2009 © Moldova György, 2009 A táblaborító NAGY PÉTER munkája A kötetben megjelent képeket GYURIS GÁBOR fotóiból válogattuk Néhány töredékes idézet a közelmúltból és napjainkból: „-Borsod-Abaúj-Zemplén megye földrajzilag sokszínő, ám gazdaságilag elmaradott térség. Az ország területének GDP-mutatóit vizsgálva megállapítható, hogy egy fı tekintetében tekintetében 936 ezer forintot, a magyar átlag 64,2 százalékát teszi ki, mellyel a megyék sorrendjében az utolsó elıtti helyet foglalja el." „-Miskolc kiemelt helyet tölt be a megye gazdaságában. Ma is nagy jelentıségő város, hiszen az ország harmadik legnagyobb lélekszámú települése, állandó lakosainak száma 179 ezer fı [most, 2009 közepére már a 170 ezret sem éri el. M. Gy.]." „-Évek óta tart már a létbizonytalanság. Miskolc szegény város, a budapesti Váci úton több beruházás valósult meg, mint Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelyén." „-A rendszerváltás minden magyar nagyváros közül Miskolcnak ártott a legtöbbet." „-A statisztikai adatok szerint egy miskolci ember 1,5-2 évvel rövidebb ideig él, és betegebb, mint az ország más területén élı lakosok." „-Aki úgy nı föl, hogy üldözik, annak a számára nincs különbség a törvényen belüli és kívüli között..." Kriminológiai közhely, hogy a rosszul szocializálódó egyén nagyobb eséllyel válik bőnözıvé. „-Iszonyú nagy az őr aközött, ami van, és amit szeretnénk. Indulattal nem lehet betömködni." betömködni."
BEVEZETÉS 2008 júliusában Miskolc város önkormányzatának néhány vezetıje - köztük Káli Sándor polgármester és dr. Mokrai Mihály alpolgármester arra kért fel, hogy írjak egy könyvet a városukról. Kevés ajánlat lephetett volna meg ennél jobban. Csak néhány korábbi riportvállalkozásom egy-egy fejezete főzött a borsodi megyeszékhelyhez, foglalkoztam többek között a környékbeli környezetvédelem gondjaival, rendıri állományának tevékenységével, a helyi büntetés-végrehajtás állapotával, tartottam néhány tucat író-olvasó találkozót, de az utóbbi években csak alkalomszerően látogattam le, kapcsolataim meglazultak. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ezt a tervezett könyvet esetleg politikai célok szolgálatában kívánják felhasználni - vészesen közeledtek a 2010-es országgyőlési választások. Beláttam azonban, hogy túlbecsülném magam, ha komolyabb jelentıséget tulajdonítanék tulajdonítanék a saját szerepemnek ebben a kampányban; ha valaki leemeli a polcáról az egyik könyvemet, még nem jelenti azt, hogy növekszik rokonszenve a baloldal iránt. Úgy gondoltam helyesnek, ha a helyszínen tisztázzuk a valódi okot. Mind Káli, mind Mokrai az MSZP-hez tartozik, ezért szükségesnek találtam közölni velük, hogy politikai meggyızıdés tekintetében távol állok tılük - igaz, a jobboldaltól még mélyebb szakadék választ el -, választási gyızelmüket sem segíteni, sem akadályozni nem kívánom.
MOLDOVA GYÖRGY GYÖR GY ÉRIK A VIHAR RIPORT MISKOLCRÓL Elsı kötet URBIS KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2009 © Moldova György, 2009 A táblaborító NAGY PÉTER munkája A kötetben megjelent képeket GYURIS GÁBOR fotóiból válogattuk Néhány töredékes idézet a közelmúltból és napjainkból: „-Borsod-Abaúj-Zemplén megye földrajzilag sokszínő, ám gazdaságilag elmaradott térség. Az ország területének GDP-mutatóit vizsgálva megállapítható, hogy egy fı tekintetében tekintetében 936 ezer forintot, a magyar átlag 64,2 százalékát teszi ki, mellyel a megyék sorrendjében az utolsó elıtti helyet foglalja el." „-Miskolc kiemelt helyet tölt be a megye gazdaságában. Ma is nagy jelentıségő város, hiszen az ország harmadik legnagyobb lélekszámú települése, állandó lakosainak száma 179 ezer fı [most, 2009 közepére már a 170 ezret sem éri el. M. Gy.]." „-Évek óta tart már a létbizonytalanság. Miskolc szegény város, a budapesti Váci úton több beruházás valósult meg, mint Borsod-Abaúj-Zemplén megye székhelyén." „-A rendszerváltás minden magyar nagyváros közül Miskolcnak ártott a legtöbbet." „-A statisztikai adatok szerint egy miskolci ember 1,5-2 évvel rövidebb ideig él, és betegebb, mint az ország más területén élı lakosok." „-Aki úgy nı föl, hogy üldözik, annak a számára nincs különbség a törvényen belüli és kívüli között..." Kriminológiai közhely, hogy a rosszul szocializálódó egyén nagyobb eséllyel válik bőnözıvé. „-Iszonyú nagy az őr aközött, ami van, és amit szeretnénk. Indulattal nem lehet betömködni." betömködni."
BEVEZETÉS 2008 júliusában Miskolc város önkormányzatának néhány vezetıje - köztük Káli Sándor polgármester és dr. Mokrai Mihály alpolgármester arra kért fel, hogy írjak egy könyvet a városukról. Kevés ajánlat lephetett volna meg ennél jobban. Csak néhány korábbi riportvállalkozásom egy-egy fejezete főzött a borsodi megyeszékhelyhez, foglalkoztam többek között a környékbeli környezetvédelem gondjaival, rendıri állományának tevékenységével, a helyi büntetés-végrehajtás állapotával, tartottam néhány tucat író-olvasó találkozót, de az utóbbi években csak alkalomszerően látogattam le, kapcsolataim meglazultak. Önkéntelenül is arra gondoltam, hogy ezt a tervezett könyvet esetleg politikai célok szolgálatában kívánják felhasználni - vészesen közeledtek a 2010-es országgyőlési választások. Beláttam azonban, hogy túlbecsülném magam, ha komolyabb jelentıséget tulajdonítanék tulajdonítanék a saját szerepemnek ebben a kampányban; ha valaki leemeli a polcáról az egyik könyvemet, még nem jelenti azt, hogy növekszik rokonszenve a baloldal iránt. Úgy gondoltam helyesnek, ha a helyszínen tisztázzuk a valódi okot. Mind Káli, mind Mokrai az MSZP-hez tartozik, ezért szükségesnek találtam közölni velük, hogy politikai meggyızıdés tekintetében távol állok tılük - igaz, a jobboldaltól még mélyebb szakadék választ el -, választási gyızelmüket sem segíteni, sem akadályozni nem kívánom.
Káli ingatta a fejét: - Mi nem is kérjük ezt magától, azt ír, amit akar. İszintén szólva mindmáig nem sikerült megfejtenem az ajánlat indítékait, legföljebb olyan feltételezések fordultak meg a fejemben, hogy Miskolc épp akkoriban vesztette el azt a csatát, melyet Péccsel vívott az „EurópaKulturális Fıvárosa" címért, és egy bemutatkozást szolgáló könyvvel is megpróbálja helyreállítani megtépázott tekintélyét. - Tehát, tegyük fel, elvállalom, van valamilyen elképzelésük, hogy kellene csinálnom? Lejövök Budapestrıl, kiszállok a vonatból a Tiszai pályaudvaron, és akkor szólítsam meg a 160-170 ezer miskolci lakost, meséltessem el velük az életüket, kérjem meg ıket, hogy fejtsék ki a véleményüket a város jelenérıljövıjérıl, vonjanak le átfogó következtetéseket ezzel kapcsolatban, vagy járjak végig találomra néhány lakótelepet, középületet, és ott vizsgálódjak? Vagy vázoljak fel lírai képet Miskolcról és a lakosairól - inkább a líra, mint a riportírás jegyében? Mire gondolnak? A polgármester megismételte, hogy semmiben sem kívánnak befolyásolni vagy korlátozni, tetszésem szerint választhatom meg a könyv témáját, stílusát, terjedelmét, ık csak annyit kívánnak, hogy az írás a következı évben, vagyis 2009-ben szülessen meg és kerüljön a könyvesboltok polcaira. Hátam mögött ötvenéves írói rutinnal felmértem, hogy ennyi idı alatt gyakorlatilag lehetetlen megoldani ezt a feladatot, még talán a duplája is kevés volna, továbbra is megpróbáltam kitérni elıle. - De hát miért rám, egy kívülállóra gondolnak?! A logika azt diktálja, hogy sokkal alkalmasabb volna egy helyi író, újságíró, netán a kitőnı kultúrtörténész, Dobrossy István, aki szinte minden miskolci utcát, házat, a várossal kapcsolatos eseményt ismer, és hiteles könyvek tucatjai kerültek ki a tolla alól. Okvetlenül magamra vonnám a helyi sajtó haragját-dühét, hiszen méltán éreznék úgy, hogy ez a feladat - és nem mellesleg a vele járó honorárium - ıt illeti és nem egy magamfajta idegent. És én csak azt írom le, amit valóban láttam, terveket nem fogadok el valóságnak. Káli mosolyogva ingatta a fejét, és továbbra sem részletezte döntésük okait: - Csak annyit mondhatok: szeretnénk, ha megírná ezt a könyvet. Elgondolkodtam. Hetvenötödik évemben járván hiúság, mővészi becsvágy nem főtött; ha az eddig megjelent nyolcvan-egynéhány könyvem kevés volt ahhoz, hogy a nevem, ha mégoly szerény formában is, de fennmaradjon, ezt egy miskolci riportkönyv már nem pótolhatja ki. Egyetlen ok tartott vissza attól, hogy azonnal nemet mondjak: idılegesen kifogytam írói anyagomból, elvégeztem minden feladatot, melyet korábban elterveztem, csak egy terjedelmesebb munka várt még rám, önéletrajzi könyvsorozatom, „Az utolsó töltény" befejezı, tizedik kötete. Többször is nekiláttam már, de nem voltam elégedett a kísérleteimmel. Rosszkedvemben olvasgattam, hosszú telefonbeszélgetéseket folytattam, napközben próbáltam behozni évek során felgyülemlett alvásadósságomat. Beláttam, hogy ennél a passzív veszteglésnél még egy tisztességes félsiker - esetleg teljes bukás - is többet ér, végül is hagytam rábeszélni magam a Miskolcról írandó könyvre. (Inkább csak érzelmileg játszott közre, hogy sok-sok évvel korábban milyen illúziók főzıdtek Miskolc nevéhez és egész Borsod megyéhez. Az ország azt képzelte, hogy itt épül fel majd a „magyar Ruhr-vidék", amely kiemel majd minket a háború elıtti félfeudális-félkapitalista elmaradottságból. Úgy gondoltuk: mindennel rendelkezünk egy hatalmas ipari bázis létesítéséhez: bányákkal, kohókkal, nagyüzemekkel, nyersanyagokkal, a szükséges vízzel, és mindenben számíthatunk a „testvéri szocialista országok" segítségére is. Aztán illúzióink szétfoszlottak az évek folyamán, Borsod az ország egyik legszegényebb vidékévé vált, de mint mondani szokás: minden elvesztett hit gyökerei benne maradnak a szívben - így élt bennem - mélyen lefojtva Miskolc emléke.) A megállapodásnál a szokásos feltételeket támasztottam, egy meleg vízzel ellátott szállást igényeltem, egy színes televíziót, egy tájékozott kísérıt és az idegenben való drágább megélhetést, családom fenntartását biztosító ösztöndíjat. A város vezetése mindegyik kérésemet teljesítette; kaptam egy 33
négyzetméteres lakást a fıutcán - a munka egyéves idıtartamára. Sietve hozták rendbe, mikor elsı ízben nyitottam be az ajtón, a levegıben még érzıdött a frissen felkent festék és parkettaragasztó szaga, a televízió azonban valóban mőködött és a zuhanyrózsából is folyt a meleg víz. Virágvázával, dísztárgyakkal meg sem kíséreltem otthonosabbá tenni a környezetet, továbbra sem felejtettem el, hogy nem üdülni jöttem ide. Kísérımül egy koros - bár nálam jóval fiatalabb -, már nyugdíjas egykori szakszervezeti vezetıt adtak mellém, név szerint Básti Jánost. Utólag is be kell látnom, hogy nélküle aligha tudtam volna megoldani vállalt feladatomat. Básti mindent és mindenkit ismert a városban, a köz- és szakmai élet minden területén megbízható kapcsolatokkal és ismeretekkel rendelkezett, gyorsan és sikeresen hozta össze az általam szükségesnek vélt interjúkat, üzemés intézménylátogatásokat, ellátott megfelelı írásbeli anyagokkal. Tízéves, lehasznált Ford autójával sok ezer kilométert fuvarozott a célba vett helyszínekre. Több mint nyolc hónapot töltöttem Miskolcon. Átlagban öt napig tartózkodtam ott, csak a hétvégeken utaztam haza Budapestre. Legalább vasárnaponként együtt akartam ebédelni a családommal, és el kellett intéznem a felgyülemlett hivatalos ügyeimet is. Vasárnap esténként nyomott hangulatban kapaszkodtam fel az intercity vonatra, amely visszavitt Miskolcra. Lassan beleszoktam ebbe a rendbe, új ismeretségeket szereztem, sok ember jóindulatú közremőködése segített az elırejutásban. Fizikailag leromlottam - nem jutott idım a megszokott reggeli egyórás tornára, kóros álmatlanság hatalmasodott el rajtam, éjjel fél kettı tájban felébredtem, és nem tudtam újra elaludni. Jobb híján leültem az asztalomhoz, és írtam vagy a jegyzeteimet rendezgettem. Mégis élt bennem a remény, hogy mégiscsak sikerül megbirkóznom a kezdetben megoldhatatlannak látszó feladattal; elrajtoltam, és most már végigfutom a távot, atlétáknak nem illik összeesni a célba érés elıtt. Mint az olvasó tapasztalhatja, végül is megszületett a könyv. Nem képzelem, hogy a rendelkezésemre álló rövid egy év alatt sikerült átfogó képet kapnom és adnom Miskolcról - az alapító Miskóc nemzetség históriájától az egyetemig, a szénbányászattól a nano-technológiáig. A szőken szabott keretbe bele kellett férni az anyaggyőjtés mellett a megfogalmazásnak, a gépírónı küszködésének sokszor olvashatatlan szövegemmel, a nyomdai munkálatoknak, a kereskedelmi terjesztés szervezésének és így tovább. Ilyen szoros korlátok közé kényszerülve eleve tudomásul kellett vennem, hogy számos tárgyi tévedés: hibás adat, név vagy szám is belecsúszik az anyagba. Nem futotta az idıbıl, hogy hetekre beüljek a könyvtárba, vagy több szakértıvel is átnézessem és korrigáltassam a szöveget. Annyit azonban nyugodt lelkiismerettel elmondhatok, hogy mindig az általam elérhetı hitelességre törekedtem, egyetlen sort sem írtam le politikai érdekek szolgálatában, sem az önmutogatás szándéka, sem a külön pénzkereset reménye nem vezérelt. „Feci omnia quod potui faciant meliora potentes" - mondja a latin -, megtettem mindent, ami tılem telhetı volt, tegyenek többet, akik arra képesek. İszintén remélem, hogy hamarosan jön majd egy jobb képességekkel rendelkezı krónikás, aki összefoglaló, az én szerény észleleteimnél hitelesebb, átfogóbb képet nyújt majd Miskolcról. (Lehet, hogy inkább már az utószó fogalomkörébe tartozna, de kell tennem egy megjegyzést. 2008 nyarától, mikor is Miskolcra érkeztem, a felhık már gyülekeztek a város fölött; a gazdasági helyzet rosszabbodott, a munkanélküliség fokozódott, a gyárak sorra álltak le vagy legalábbis csökkent a teljesítményük. Elképzelhetetlennek tőnt azonban, hogy a város fıterén fasiszta gárdisták vonulnak majd végig, sokezres tömeg ırjöngı ünneplésétıl kísérve - végül ez is bekövetkezett.. Munkám jelentıs részén akkor már túl jártam és a számomra kijelölt idıtartamon belül már nem állt módomban újrakezdeni és kiigazítani az adatokat. A pontatlanságoknak ez a része engem terhel, bár ez nem mentség, legföljebb magyarázat.)
ÉPÍTÉSZEK Kezdjük az „alapító atyákkal", az építészekkel. Plesz Antal, a híres miskolci építésziskola megalapítója és mestere már elmúlt nyolcvanéves, Borsodból rég felköltözött Óbudára. Nehézkesen csoszog a szobájában, de az emlékezetét, hivatástudatát nem kezdte ki az idı. Most valahonnan a Hegyaljáról bort küldtek neki, kibontja az üveget, és tölt a poharakba: - Egészségedre! - Egészségedre! Frissnek látszol. Mi tartja egyben a gondolkodásodat? kérdezem. - Tudom én?! Talán az, hogy a kérdezés jogát soha nem engedtem ki a kezembıl. Pedig sokszor megpróbálták kicsavarni. - Hol kezdted a pályát? - Tizenkilenc éves koromban még építész technikusként lementem Komlóra, 390 forintos havi fizetésért. Kifogtam egy nagyképő fınököt, akinek hiába javasoltam bármit is, mindig elutasította: a kolléga nem ismeri az ábrázoló geometriát! Neki pedig a bányáról nem volt fogalma, a tervei nyomán egymást érték a halálos balesetek. Jobbnak láttam elmenekülni, mielıtt még Vas Zoltán, a kormánybiztos engem is börtönbe küldött volna. Feljöttem Budapestre, beálltam egy épület felújításokat végzı céghez. Egybıl egy önálló részleget kaptam 1050 forintos fizetéssel, az általam aláírt sekkeket 25 ezer forintig elfogadták, 100 ember és 80 teherautó tartozott a kezem alá. Nem szerettem volna az életem végéig hivatalnok maradni, elhatároztam, hogy igazi építész leszek. Emlékszem, akkor adták ki két kötetben „A magyar építészet történetét", az ÁVH-nak valami nem tetszett benne, másnap jöttek, összeszedték és vitték a zúzdába. Tizennégy példányt ki tudtam menteni belıle - egyet megtartottam magamnak, azt forgattam egész nap. Ahogy olvastam a régiekrıl, úgy erısödött bennem a szándék. Sikerült átkerülnöm az Ipartervbe, ez volt az egyetlen olyan tervezıvállalat, melyet az államvédelem hagyott dolgozni. A könyvtárak kizárólag szovjet könyveket, folyóiratokat kaptak, csak a Központi Bizottság tagjai juthattak hozzá nyugati anyagokhoz, én elintéztem, hogy mi is elolvashassuk ıket. - Miért tőrték el nektek? - Azért, mert a mi munkánkra szükség volt. A KÖZTI vagy a LAKÓTERV munkájába beleszólhattak: ha a lakásokat selejtesen, félig készen adták át, ez legföljebb a benne lakókat érdekelte, ık pedig oldják meg a bajaikat úgy, ahogy tudják. De akkoriban, a harmadik világháború kitörésének árnyékában az ipar építésével nem lehetett viccelni, üzembe kellett állítani a gyárakat. Az Iparterv valóságos eldorádónak számított, itt győltek össze a korszak legnagyobb nevei: egy Lauber László, egy Nyíri és a többiek. İk nemcsak a szakmát ismerték, de a neveléshez is értettek. Tudták, hogy dogmákat, ideológiát nem szabad tanítani, ki kell csalogatni a fiatalokból az érdeklıdést. Azt egyetlen tehetséges ember sem fogadja el, hogy hamarabb kapja meg a feleletet, mint ahogy a kérdés elhangzott volna. Bigott vallásos vagy bigott kommunista nem ismeri el az egyetlen lehetséges munkakapcsolatot: a mellérendeltséget, csak az alárendeltségben hisz. Iriggyé kell tenni a tanítványokat, lépjenek túl rajtunk. Onnan az Ipartervtıl jelentkeztem a Mőegyetemre, a diploma megszerzése után elvégeztem a mesteriskolát is. Késıbb tanítottam is itt: 120 jelentkezıbıl 20-at vettek fel, ebbıl 6 az én „cuvakszom" maradt. Pedig nem tutujgattam ıket. Kitartottam az elveim mellett: más a felfedezés és más a kitalálás; megteremteke valami újat, vagy alkalmazok valamit, ami már régrıl ismerıs. A munka, az beszél egyedül; ha valaki letesz valamilyen alkotást az asztalra, többet tudok meg róla, mintha a mellszobrát rakná oda. Plesz felhajtja a borát, újra tölt a pohárba, aztán várakozóan rám néz: - De hát te biztos nem azért másztál fel ide a negyedik emeletre, hogy egy öregember fantazmagóriáit hallgasd. Kérdezz, amit akarsz. - Mérnökként hol kezdted a gyakorlati munkát? Miért nem maradtál inkább az egyetemen? - Túl népszerőnek találtak az egyetemisták között, meguntam a folytonos egzecíroztatást, áthelyeztettem magam Zalaegerszegre, majd néhány hónap után ide menekültem Miskolcra, az Északtervhez.
Miskolc akkoriban sötét városnak számított, de megvoltak a maga elınyei is, például kitőnı szakmunkásgárdát neveltek. Tudták, hogy a csata megnyeréséhez nem elég a tábornok, aki lebombáztatja az ellenséges területet, gyalogságra is szükség van, amely elfoglalja. Hirtelen eszembe jut a kérdés, melyet már sokszor feltettem, de sohasem kaptam rá meggyızı választ: - Tudom, hogy szükség volt a panelházak építésére, mert az országban sok százezer embert kellett lakáshoz juttatni. Egy panel építése mennyivel került többe, mintha téglából készült volna? - A könyvek általában 1,8-as szorzót említenek, de itt, Miskolcon, néhol háromszoros faktorral is számolhatunk - és állandó veszélynek tették ki a panelben lakókat. Semmi sem sikerült; a mérnökök szaktudása addig terjedt, hogy a sablonokat álló helyzetben használták és nem fekvıben. Az avasi lakótelepet egy Kálvária helyére telepítették, nem törıdtek a tízemeletes házak helyének megfelelı kijelölésével. Minden funkcionárius megváltónak érezte magát. A lakótelepet a hegy lábához kellett volna rakni, de Bodnár feltétette a gerincre. Megtehette: ı volt a megyei párttitkár. Azt mondta, hogy „ha jövök haza Budapestrıl, én már Nyékládházáról látni akarom az én lakótelepemet!" - De egyáltalán kinek jutott eszébe, hogy ilyen típusú lakótelepet építsen? Lehetetlen, hogy más módon nem lehetett volna megoldani. - Egy nagy cvikli rejtızött a háttérben. Az történt, hogy a Szovjetunió vásárolt a franciáktól két Camus rendszerő házgyárat, mellyel 80 ezer lakást akartak felhúzni. Elıször Moszkvában próbálták ki, itt nem vált be, akkor átszállították Leningrádba, ott is csıdöt mondott. Közben persze a malmok tovább, lekoppintották a Camus szerkezetét, nekiálltak sorozatban ıröltek gyártani, csak akkor álltak le vele, mikor már 14 példány elkészült belıle. Mit csináltak? Ami a legegyszerőbb: eladták nekünk. Nálunk aztán nyomták orrvérzésig, ahelyett hogy azt a törekvést támogatták volna, hogy a lakásra szorulók a napi munka után, helyi anyagokból, a saját ízlésük szerint építsék fel ezt az új Miskolcot. (Plesz akkori tevékenységére így emlékszik vissza tanítványa, Bodonyi Csaba: „- Gyakran éttermi szalvétákra skiccelte fel koncepcionális ötleteit, majd utána csodálhattuk, ahogyan ezt tőhegyes fekete és színes grafitceruzákkal hajszálpontosan felszerkesztette, és gyönyörő, fegyelmezett, szabadkézi építészírással feliratozta. Rajzai kiállításképek voltak, nem láttunk ilyet sem az egyetemen, sem a tervezıirodában. Újszerően hatott ránk a pályázatot nyerı OTP (késıbb Juno Szálló) terve, melynek hotelszárnya nagyvonalú hídszerkezetre épülve emelkedett ki a tapolcai völgyet megülı ködszint fölé. Az épület az akkori modern építészet kiváló példája volt, alaprajzi szerkesztésében és tömegének eloszlásában a Le Corbusier-féle aranymetszés arányrendszerét követte. Plesz szuverén egyéniség, aki nem tudott beilleszkedni a tervgyárként mőködı 600 fıs nagyvállalat formális rendjébe. Számára nem volt „munkaidı", csak munka és idı, sem „munkafegyelem", csak munka és fegyelem. Számos átfogó városépítészeti javaslattal állt elı, de közben más terveket is alkotott, fıleg pályázatokra jelentkezve: az amszterdami városházára, a német motelhálózatra, Bécs déli városrészére, a miskolci Tiszai pályaudvarra és így tovább." Másik, már országos hírő tanítványa, Bán Ferenc így jellemzi: „Összetartozás, kapcsolat, a gyengék szükségleteinek védelme - ezek voltak a nevelési célkitőzései. Számolatlanul szétosztani azt is, ami nincs, a hálálkodót pedig elzavarni. Megalkuvásra, gyengeségre nem ismert mentséget. Elbukni vagy nyerni egyre megy, de mindezt csak elegánsan lehet. Ez volt nála a kapcsolati etalon, amihez tartotta magát, és amit az átmenetileg hozzá tartozóktól is elvárt.") Az öregember egy új üveg bort hoz, most tőnik fel, hogy húzza a lábát - egy régi motorbaleset maradványaként. - Szóval én nem vállaltam el a miskolci házgyár építését. Tudnod kell, hogy a tízemeletes házak alá egy „hidat" kell tenni, ez védi meg a szél és a víz agressziójától, olyan egyszerő, mint a faék, építész ilyet nem vállal fel. A lakótelep kivitelezésébıl persze kivettem a részemet.
- Milyen nyomást bírtak ki ezek az elsı tízemeletesek? - kérdezem, bár érzem, hogy a megfogalmazás nem túl szakszerő. - Egy centiméteres ingadozást, ha ezt a határt túllépték, eltorzulhatott az egész épület. Csak úgy összehasonlításul megemlítem: a téglaépületek négy centit is elviselnek. Az épületen belül egy négyzetméternek 300 kilós terhelést kellett tartania. Ugyanakkor a beton önmagában nem biztosította a beköltözı családok megfelelı életfeltételeit, komfortérzését, kívülrıl-belülrıl szilikátanyagokkal kellett lefedni. - Te nem tettél változtatási javaslatokat? - Dehogynem. Az Avas gerincére épített lakótelep helyett a városon kívül, a Miskolc-Mályi közötti részt ajánlottam, ötvenezer embert lehetett volna elhelyezni ott - élhetı körülmények között. A toronyházak helyett kétszintes lakásokból összeálló, függıkertes magánházakat terveztem, iparszerően elıállítható vályogházak tervét vetettem fel. Persze kapásból elutasították minden ötletemet. - A munkával párhuzamosan tovább tanítottál? - Igen, bár a tanítás külön mesterség, minden fiatal egy-egy esélyt jelent, melyet neked, a tanárnak kell megvalósítanod. Egy kis fa vékony gyökere megerısödik és áttöri az ıt eltakaró betont. Ha valami mozog benned, a tanárban, akkor tovább kell mozdulnia a hallgatóidban is. Nincs helye azonban semmi sablonnak, a gondolataidat fazonírozni kell; ha a diák ásít vagy kimegy a terembıl, amíg beszélsz, akkor vesztettél, mert nem tudtad átadni neki a gondolataidat. Nemcsak tudást, de szemléletet is kell nyújtanod neki. Nincs fogalma a világról, abban él, amibe bele kényszerítették. És nem oldhatsz meg mindent egy képpel, mert a kép elhanyagolja a részleteket, a felfogásához nincs szükség az agyunkra. Munka, játék, teremtés, alkotás - ebbıl kell összeállni egy folyamat elsajátításának. A buta ember is szereti a szépet, de a jót kell szeretnie. Mert a jóból hamarabb lehet szép, mint a szépbıl jó. Szép a hülyeség is lehet, sıt a törekvés a túlzott szépségre akár kártékonnyá is válhat. Ezért nagy felelısség a tanítás és a tanulás is minden fiatalember egy-egy kitöltetlen váltó, melyre hatalmas összegeket lehet felírni, de el is lehet tépni. Már beszéltem neked az alkalmazó típusú emberrıl, aki azonnal átvesz egy gondolatot, konzerválja a rítust. Az illetı jó lehet papnak, párttitkárnak, mert belepasszol abba a keretbe, amit a világ kiszab neki, eszébe sem jut, hogy senkit sem lehet felmenteni a szakmai fejlıdésbe való kontinuális részvétel alól. A gondolkodó embereket viszont unják fent, mert nincs kiállhatatlanabb dolog, mint ha valaki okosabb nálunk. Mindig készen kell állnunk a változásra, azért nem szerettem írni sem, mert ha öt perc múlva elolvastam a saját feljegyzéseimet, már rájöttem, hogy nem igazak. - Egyszóval nem tudtál kitérni a tanítás kényszere alól? - Nem, én is úgy nıttem fel, hogy mesterek ölében ültem, Dávid Károly például magának Le Corbuisier-nek volt a tanítványa. Magyarországon mindig is rengeteg tehetség dolgozott az építészirodákban, a kiemelkedéshez nekik elég volt, ha hallották, hogy mirıl beszélnek az öregek, milyen megoldásokon gondolkodnak. Aztán harmincéves korukra minden eldıl: többet tudnak-e, mint amennyit tanultak, a terveikbıl ki lehet következtetni, hogy él-e bennük az áldozatkészség, vagy csak a pénz és a csillogás vágya hajtja ıket. Meg tudják-e különböztetni a szart attól a kerítéstıl, amelynek a tövében fekszik. Megértike, hogy az építészet nem maga a ház, az csak olyan, mint a pont a mondat végén. Nekünk azzal kell számolnunk, ami meghatározott: a talajjal, a vízzel, az anyaggal, az utakkal, a napsugarak szögével. Mindent meg kell figyelnünk és az értékén kell kezelnünk. Mert például, ha utakat létesítünk, elıfordulhat, hogy valaki egy helytelen irányt jelöl ki, néha maga sem tudja, miért, a butaságnak is megvan a maga ösztönössége. Ilyenkor ki kell állnunk vele szemben. A bor a vége felé jár - mintegy jelezve az idı múlását -, illik elköszönni az öreg építésztıl. Búcsúzóban még megkérdezem: - Miért nem foglaltad össze egy könyvben a tapasztalataidat? - A németek kértek, hogy írjam meg, kaptam volna rá ösztöndíjat is, de az illetékesek nem adtak útlevelet; itthon meg mindig elvitte az idımet egy más munka.
Plesz átnyújt egy sokszorosított lapot, amelyre egyik tanítványa jegyezte fel azokat a mondásokat, melyeket még a mesteriskolában hallott tıle. Íme néhány közülük: „1. Az építés emberépítéssel kezdıdik, az autonóm emberével. 2. A mestertıl viselkedés és szakma egyaránt tanulható kell hogy legyen. 3. A mestert a tanítványai választják és becsülik. Az önjelölés és a közönségsiker nem emel mesterré. 4. Az a tanítvány válik mesterré, aki többet és jobbat ad tovább. 5. A mőhelyben a meggyızés eszköze a belátó értelemre való apellálás..." A már említett tanítvány, Bodonyi Csaba Plesz baráti beszélgetéseken elhangzott mondataiból is kiragad néhányat. „ ...A mőalkotás az ember sajátos logikájából fakadó élmény, nem eszközfüggı, ugyanakkor szellemi szabadságot sugároz. Az epigon mindig szolga marad. - A remekmő leválik az alkotójáról, a fércmő a nyakán marad. - Ihletett szakmagyakorlás során a mesterember, a mővész a kézmővesség eredetét, a rítust és a tragikus mozzanatokat firtatja-kutatja. - Az önjelölt mővészben dúl a bosszús-gıgös dölyfösség, mert a szellemébıl hiányzik az attikai só, a humor. - Nem vagyunk egyformák. A mővelt ember többet tanult, mint amennyit tud, az okos annyit tud, amennyit tanult, a kreatív, akivel a legtöbb baja van a világnak, többet tud, mint amennyit tanult. - Csak a fegyelmezett fantázia hordozója jogosult a közösség képviseletére. - A közösségi ember „tartását" cselekvı ritmusa, arányai és a lelkébıl fakadó dallamának varázsa emeli éthosszá. - Éthosz nélkül nincs kultúra, kultúra nélkül nincs boldogság. - Három szemléleti örökség birtokában reményteljes az ember élete. Diogenész szerint, ha megtanuljuk azt, hogy mennyi az elég; dosztojevszkiji tanulság számomra: a csoda, a titok és a tisztelet, a dolgok tisztelete; apámtól, aki építımester volt Sásdon, azt tanultam meg, hogy a valamirevaló ember mindig magányos. - Az önfeledt ifjú kíváncsi, örül, ha kap valamit. Aktív korában az ember a létért való küzdelemben fel akarja falni a világot, hajlott korában boldog, ha adhat, és kevéssel beéri. - A jó pedagógus szeretve tanít; kavicsért hajol le, és csillagot emel föl. Plesz hunyorogva mosolyog. - Én is így éltem és dolgoztam lent. Miskolc nem volt, hanem Plesz! Plesz nem tekinti tanítványának Puskás Pétert, Miskolc Ybl Miklós-díjjal kitüntetett építészmérnökét, és amennyire kiveszem, Puskást sem főzik erısebb kötelékek a mesterhez. A két nemzedék stílusában is eltér egymástól, Plesz egyszerő negyedik emeleti szobája nem mérkızhet Puskás nehéz bútorokkal, dísztárgyakkal, diplomákkal telezsúfolt stúdiójával. Láthatólag igyekszik rövidre fogni az interjút, én sem vesztegetem az idıt mellékes témákkal, egybıl a miskolci városképre terelem a szót. - Ma már látszik - mondja a mérnök -, hogy mekkora kár volt a szocializmus idején a négyszeresére növelni a város lakosságát. Minden reggel 60 ezer ember csorgott le az agglomerációból a gyárakba, és hazafelé tartva este ugyanígy. Aztán tízezer számra be is költöztek a városba, egymás után jöttek létre a lakótelepek. - Ha annak idején magára bízzák, talált volna jobb megoldást? - Valószínőleg nem, tudom, hogy a világon sokfelé megvalósítottak ilyen panelprogramot. Miskolcon azonban különösen rosszul sikerült: öt-hat emeletnél magasabb házakat máshol ritkán húztak fel hegyek között. Ezekben a mesterségesen létrehozott feltételek között kellett aztán elhelyezni nemcsak a városi körülményekhez szokott szakmunkásokat, de a többnyire falvakból beszorult paraszti sorsú segédmunkásokat is - lehetıleg tekintetbe véve a különbözı igényeket. Sikertelenül. Az 52 négyzetméteren a parasztember levegıt sem kapott, fogta a sámliját, és leült a ház elé, rossz idıben pedig a konyhában. A tervezésnél igyekeztek célszerően megoldani az egyes helyiségek kialakítását. Kiszámolták, hogy hány embernek kell építeni egy általános
iskolát, még azt is lemérték, hogy egy háziasszonynak hány kilométert kell ideoda megtenni a konyhában, ha ebédet fız. Csak azt nem kérdezték meg, milyen tetıt húzzanak a házakra, alagútzsalus rendszerrel dolgozzanak, vagy más technológiával; melyik adna jobb minıségő életteret. Mintha egy elképzelt leltárt használtak volna, és abból pipálták volna ki, hogy mi szükséges egy-egy városrészben. Óvoda, iskola, ilyen-olyan bolt lett, csak éppen piacokat, mozikat, templomokat és más hasonlókat nem építettek. Közösségi terek hiányában nem alakultak ki közösségek. (Akár jelképnek is felfoghatjuk, hogy magának Miskolc városának sincs egy megyeszékhelyhez méltó fıtere, ahol ünnepségeket, rendezvényeket lehetne tartani. Újabb tervek szerint az egyszer már kılapokkal lefedett Szinva-patakról próbálják eltávolítani a takarást, így akarnak megfelelı központot kialakítani.) - Persze annak idején nem is az volt a cél, hogy minél élénkebb közösségi életet alakítsanak ki. A munkás reggel elment és este hazajött, délelıtt tízkor vagy délután háromkor egy lélek sem sétált az utcákon. Az éttermeket - ha építettek ilyet egyáltalán - bezárták, ételszolgáltató kombinátokká alakították át ıket, hogy „megkönnyítsék a dolgozó nık második mőszakját". - A késıbbiekben megpróbálták lakhatóbbá tenni ezeket a épületeket? - Történtek kisebb-nagyobb kísérletek. Így például a nyílászárókat eredetileg fából készítették, késıbb fémkeretbe foglalták az ajtókat és ablakokat. Bizonyára jót akartak, de ez a változás csak azt eredményezte, hogy a pontosabb illeszkedés következtében megszőnt a lakás levegıjének mozgása: a szobák sarkaiban megtapadt a por, és a falak elpenészesedtek. Még a szekrények mögött is látszottak a foltok. Most sorra szigetelik be a panelházakat, valósággal bepakolják ıket, mint ahogy az áruházban a csomagokat szokták. A h ıszigetelés kétélő fegyver, különösen akkor, ha a főtés egész rendszeréhez nem tudnak hozzányúlni, alig alkalmaznak egyéni fogyasztásmérıket. Biztos, hogy elıbb-utóbb megoldják valahogy. Egy dolgot azonban nem szabad elfelejteni: minden változás célja és eszköze az ember kell hogy legyen, ıt viszont nehezen lehet meggyızni. Nekem úgy tőnik, a hivatal nem is törekszik a célszerő befolyásolásra, nem gondolja végig a döntéseit. Az önkormányzat néhány éve hárommillió forintot fizetett ki szılıtelepítésre, most négymilliót ad, hogy kivágják a tıkéket. Ha szabad egy példát mondanom: Miskolc egyik testvérvárosa Valenciennes, ott egyértelmően zajlottak a dolgok. Ott is a kohászat számított a struktúrát meghatározó iparágnak, mikor felszámolták a kohókat, még a helyüket is felszántották, nehogy az embereknek nosztalgiájuk támadjon a múlt iránt. Itt, Miskolcon nehezebben megy az átállás, ezt néha magam is tapasztalom. - Sok épületet tervezett Miskolcon? - Sokat, de többet szerettem volna. Ebben a városban az igazi nagy munkákat nem a helybeliek kapják, például a Mővészetek Palotáját pécsiek építették. A Motoros Nagydíj létesítményeit is ide tervezték eredetileg, végül Sárrétre került. Puskás hirtelen elmosolyodik: - Mondok egy példát, ez tetszeni fog magának. Egy szer egy hivatalba mentem és a szegélyköveken túl parkoltam le a kocsival, de olyan helyen, ahol még egy szál fő sem nıtt. Megbüntettek érte. És tudja, mi az érdekes? Azt az egész utcát én terveztem. Egy rövid belvárosi sétára indulunk. Puskásnak meghatározó szerepe volt a környezet rekonstrukciójában. A fıutcán éppen úgy ottmaradt a keze nyoma, mint a zsidó templomon és a családi házakon is. Füstölög magában: - Jelen állapotában túlságosan nagynak tartom Miskolcot, 172 ezren laknak itt, elég volna 50 ezer lakos, mint amennyi a háború elıtt volt. Miskolcnak nincs haszna abból, hogy ekkorára duzzadt, ha kisebb volna, olyan ékszerdobozt lehetne kialakítani a belvárosból, mint a német és francia kisvárosok. Ugrásszerően megnıne a idegenforgalom. És valóban, a vedlı házfalak, foghíjak ellenére fantázia és elegancia sugárzik a házakból. Puskás mutatja az általa tervezett házakat, létesítményeket, például a Hısök terét, nem egyhangú, hanem három különbözı, de harmonikusan összeillı színő kövezet borítja. Leérünk a Szinva-patakhoz. A
miskolci-diósgyıri ipar csúcsra járatása idején fekete, bőzlı vízfolyásként szelte át a várost. Ha egy érkezı utas kilépett a pályaudvarról, az elsı pillantása erre a sötét felületre esett. Nemcsak az esıcsatornák csorgó vizét fogadta magába, hanem például feljebb, a Papírgyár szennyes kibocsátását is. A gyár akkor még rongyot használt alapanyagnak, a koszos göncöket itt mosták tisztára - ma már svájci alapanyag lépett a helyébe. A kohászat is leállt, a Szinva vize állítólag olyan tisztává vált, hogy pisztrángok úszkálnak benne. Békés a táj, de attól félek, hogy ez a temetık békéjéhez hasonlít. A város - beszorulva egy hosszú, de keskeny völgybe a hegyek között - mindig is szőkölködött közterületben, kihasználták a patak megtisztulását, egy szakaszon lefedték új, kihasználható felületeket teremtve. A Belvárosban, élve a lehetıségekkel Puskás egy pihenı-szórakozó parkot tervezett - nem tudom, egyedül-e, vagy társakkal osztozva a munkán. Itt, a „Szinva park"-ban nyári estéken emlékezı öregek és fiatal párok üldögélnek a padokon, a sörözık teraszán vendégek emelgetik a poharakat, a patak túlsó partfalánál egy megvilágított vízesés hullik alá. Szabadtéri hangversenyeket, elıadásokat rendeznek itt, szokássá vált, hogy a frissen esküdött párok egy lakatot hoznak magukkal, rákattintják egy kicirkalmazott vasrács valamelyik résére, és a kulcsot eldobják, kapcsolatuk felbonthatatlanságát jelezve. Alig néhány éve alakították ki ezt a térséget, de már számos nyoma látszik a vandál pusztításoknak. A díszrácsokról lelopták a díszítıgömböket, a márványtáblákat is sok helyen összetörték vagy kikezdték. Puskás felemel a földrıl egy szilánkot, és egy kiszögellés sarkára mutat vele: - Nézze meg, mennyi munkát fektettünk bele. Minden sarkot asztalosfalccal alakítottunk ki, sehol a világon nem kínlódnak ilyen bonyolult megoldásokkal. A virágokat is sok helyütt kitépték, a házak város felıli oldalán a házakról lepergett a vakolat, senki sem lakik bennük. Puskás leverten mondja: - Hısök kellenének ide, akik megvédik az értékeket. - Mindenki lehet hıs, akár maga is! - gondolom, de nem mondom ki, mert tudom, hogy megsérteném vele az építészt. Késıbb többször is jártam errefelé, láttam, hogy a víz korántsem kristálytiszta, a felületén üres pillepalackok, szétázott újságok sodródnak. Engem mégis a szabadtérre kirakott óriási piros kıalmák zavarnak leginkább. A világ legnagyobb, kínai technikával készült pirogránit kerámiáit a Svédországba szakadt Kraitz Gusztáv ajándékozta városának, 2006 decemberétıl állnak itt a Szinva teraszon, idegen testként kiríva a természetes környezetbıl. Voltak más rendezési tervek is, Plesz annak idején számos javaslatot terjesztett a város elé. „A Szinva lefedése ellen tiltakozva - írja tanítványa, Bodonyi Csaba dolgozta ki kétfenekő, szétválasztott viző javaslatát: alul folyna a szennyvíz, felül pedig a nyílt tiszta, pisztrángokkal, aranyhalakkal; meg sem hallgatták, a Szinvát lefedték. „Röhöghetnek a patkányok!" - mondta Plesz keserően. Ugyanerre a sorsa jutott a kötélpálya, illetve magasvasút terve is. A város jelenlegi fıépítésze, Viszlai József jól menı magántervezıi praxist adott fel a jelenlegi posztjáért. Ismeri Miskolc történelmét, adottságait, helyzetének ellentmondásos voltát. Alapállását egy folyóiratban megjelent nyilatkozatában is megfogalmazta: „Miskolc városszerkezetében a XIX. század köszön vissza: árvizek, tőzvészek nyomai, melyek újjáépítésekor, bár adott volt a lehetıség egy új városkép megálmodására, a városszerkezet átalakítására, a megvalósítás idırıl idıre elmaradt. Elmaradt annak ellenére, hogy egy évszázaddal ezelıtt is megfogalmazták már, milyen inspiráló természetes környezettel bír ez a város amelynek építészetében a táj adta lehetıségek mégsem tükrözıdnek igazán. Megdöbbenünk, ha a témáról száz évvel ezelıtti írásokat veszünk elı, és összevetjük azokkal, amelyek a közelmúltban születtek. Úgy tőnik: sem az adottságokból, sem a katasztrófákból nem tanultunk... Az elhibázott, félrecsúszott fejlesztéseken, az elkészült produktumokon lényegében már nem
változtathatunk, de befolyásolhatjuk elképzeléseit, ha a jövıbeli városképre gondol..." Elég egy pillantást vetnünk a város történetére, hogy elfogadjuk a fıépítész szavainak helytálló voltát. - Miskolc a múlt század elején kereskedı városnak számított, a Hegyalján megtermelt mustot nagyrészt itt érlelték borrá és indították el számtalan ország felé. A lakossága 25-40 ezer fı között ingadozott, egymást követték a görög, a zsidó és más származású kereskedık. Ez a tevékenység meghatározta az építkezések jellegét és használati célját; az 1910-es években tíz nagy szálloda épült - ezzel egy idıben alakultak ki az ipari kolóniák is. A két világháború között a Belváros még mindig mezıváros képét mutatta, a Szinván többtucatnyi vízimalom mőködött. A patak környékén sok gondot okozott a folyamatos tiszta ivóvízzel való ellátás. A bırfeldolgozó-mesterek messze a víz szintje fölé emelték gazdasági épületeiket, a mosás és egyéb ipari mőveletek után a kutak vize gyakran vált ihatatlanná. Komoly jótéteménynek számított, ha valaki mély, élvezhetı vizet adó kutat fúratott. Az 1878-as nagy árvíz után kezdıdött meg a valódi fejlıdés, a kereskedık, iparosok ez idı tájt építették meg a polgári udvarházaikat. Ízlésükben többnyire a szecessziós stílus érvényesült. Az elsı világháború után a trianoni döntések megváltoztatták Miskolc szerepét. A felvidék korábbi központját, az újonnan meghúzott határtól alig tíz kilométerre fekvı Kassát elcsatolták, az általa betöltött szerepet Miskolc volt kénytelen magára vállalni. A közigazgatási központon kívül ipari centrummá is elılépett, hihetetlen tempóban fejlıdött ki a kohászat, a fegyvergyártás és más indusztriális tevékenységek is. Az egykori emlékezésekbıl, képi ábrázolatokból egy békés, nyugodt, de nagy jövı elıtt álló város képe bontakozik ki. A polgárság kulturális igényeinek köszönhetıen Miskolcon épült fel az elsı magyar nyelven játszó kıszínház, Európa villamosközlekedésének idısorrendjében is az elsık között indult meg a miskolci, igaz, kezdetben csak egy vágányon bonyolódott le a forgalom. - Hogy érzi magát városi fıépítészként? - kérdezem a magas, vékonycsontú, ısz férfit. - Ha ıszintén akarok válaszolni, egy súlytalan hivatalt vettem át. Egy megyei jogú város fıépítészeként nem vállalhatok külön tervezési munkákat, még az elém kerülı tervrajzokba sem húzhatok bele egy vonalat vastag ceruzával. A fıépítész és a kabinetje sohasem egy, a város jövıbeni arculatát, karakterét meghatározó koncepcióval foglalkozott, hanem elsısorban adminisztratív teendıket látott el. Visszatérve Miskolc városképének változásaira: a második világháború véget vetett a polgári fejlıdésnek. A hagyományos téglaházak helyett a panel vált egyeduralkodóvá. - Minden épület egy gyufásdobozhoz hasonlított: élére állítva lakóház, lefektetve iskola vagy más középület hangulatát keltette. A panel nem alakított ki városépítészeti koncepciót, nem születtek új terek és utcák. A városszerkezet a Tiszai pályaudvarnál kiszélesedik, az új házakat mégis a hegyre telepítették. Az alattuk fekvı agyaglencsék a mélyben húzódó vízerek hatására hol kiduzzadtak, hol összehúzódtak - állandó statikai kockázatot teremtve. Jellemzı példa ebben a tekintetben az avasi épületcsoport. A Budapest felıl érkezı utas a vonat ablakában állva ezt látja meg elsıként Miskolcból: hosszan elnyúló, barnuló falaival egy félig lekopott óriási fogsorra emlékeztet. A helyszín kijelölıje, Bodnár, a megyei párttitkár azonban nem egy panelházban, hanem Miskolc akkoriban legelıkelıbb negyedében, Tapolcán lakott egy külsejében is fényőzı villában. Utódai és minden magasabb rangú személyiség is itt telepedett le. Építészeti hibákat is elkövettek. A Szinva-völgy kelet-nyugati irányba húzódik, ezért az oda épített házak nem kapnak elegendı napot, a másik fele viszont túlságosan sokat. A panelházak jelentıs részében 10-11 óra felé eltőnik a nap. A talajviszonyokat sem vették figyelembe, egy helyen 9 méteres mélységben
egy vízér futott, afölött megcsúszott a ház. Attól kell tartani, hogy a mélyben eltömıdik a szivárgó rendszer, a csövek illeszkedésénél növények furakodnak be. „A panellakótelepeken mindezt aprólékosan meghatározták, csak épp a nagy dolgokkal nem törıdtek. A panelházak közötti réseket lefedték betonnal, és ezt az egészet elnevezték városnak" - mondta valaki. Az 1980-as évek közepén megindult egy rekonstrukciós folyamat, például a Szinva mellett lebontották az állattartást szolgáló épületeket. Egy-egy ház rendbehozatalára ötmilliótól ötvenmillióig terjedı összeget fordítottunk; tetıfedésre, csatornázásra, ablakok cseréjére. Mikor igent mondtam a fıépítésznek való felkérésre, akkor úgy gondoltam, hogy meg kell valósítanom egyféle szemléletet Miskolc fejlesztésében. Úgy képzelem: a város jövıképét elıször le kell fordítani az építészet nyelvére, aztán az építészetet át kell ültetni a gyakorlatba. Miskolcnak azonban túl kell lépnie az eddig tapasztalt, múltba nézı városképi elgondoláson. Az összehasonlítás kedvéért mindenképp meg akartam nézni Kassát, amely egykor Miskolchoz hasonló feladatot látott el Észak-Magyarországon - és lélekszámban sem sokkal múlta felül. Vajon ık hogyan birkóznak meg a nehézségekkel. Alig vesszük észre, hogy áthajtunk a magyarszlovák határon, üresen: személyzet és berendezés nélkül tátong a korábbi ellenırzı-pecsételı épület. A sebességhatárokra sebességhatárokra figyelmeztetı feliratok és minden más jel is eltőnt, amely az Unióba való belépés elıtti idıszakra emlékeztetne. Öt-tíz kilométerrel lejjebb már változik a kép, a táj benépesül, az úttól jobbra-balra könnyőszerkezető üzemépületek emelkednek - komoly ipari fejlesztés jeléül. Kassán bemegyünk a konzulátusra, ahol egy magyar diplomata vázolja elıttünk a helyzetet. Elıre kell bocsátanom, hogy ez a beszélgetés még a Dunaszerda-helySlovan labdarúgó-mérk labdarúgó-mérkızés és az azt követı villongások elıtt zajlott le. - Szlovákia nyolc megyére oszlik, a nyugati részeknek Pozsony, a keletieknek Kassa a központja. Ez a két város 413 kilométerre fekszik egymástól, de fejlettség tekintetében még sokkal nagyobb a távolság. A nyugati tıke Beszterce vonaláig ruház be komolyabban, csak a legutóbbi években jelent meg Kassa környékén is, így például a Ford épített fel Kechnec falu térségében egy alkatrészgyártó üzemet. A kormányzat támogatja ezt a folyamatot, az új beruházókat egyre inkább kelet felé próbálják csábítani, ahol most is negyvenötven százalékos a munkanélküliség. Az ottani helyzet leginkább a magyar Tiszántúl legelmaradottabb térségeire emlékeztet. Kiélezett verseny folyik a Nyugat kegyéért és pénzéért Szlovákia és Magyarország között, és hogy bevalljuk az igazat: vesztésre állunk - ez Magyarországra és Miskolcra egyaránt vonatkozik. (Valóban elképesztı példák keringenek a magyar vezetés ügyetlenségérıl és gıgjérıl. A Ford gyár vezérigazgatóját Budapesten jártában egy óra hosszat elıszobáztatta egy magyar hivatalos személyiség. Az amerikai üzletember elunta a várakozást, eltávozott. Átment Kassára, és onnan üzent Dzurindának, az akkori szlovák miniszterelnöknek, hogy tárgyalni kíván vele. Mikulás Dzurinda akkor éppen Pozsonyban tartózkodott, de azonnal repülıgépre szállt, és egy óra múlva már egy asztalnál ült a Ford elsı emberével.) Ugyanilyen hajlékonyságot és kezdeményezıkészséget tanúsítanak az egyes szlovák helységek polgármesterei is. Minden lehetıséget megragadnak az ipari beruházások elnyerésére, nemcsak a központi helységet, de az agglomerációjukat is igyekeznek elıbbre juttatni. Igyekeznek leegyszerősíteni az ipari parkok kialakításával kapcsolatos formaságokat, kedvezı területeket bocsátanak az igénylık rendelkezésre - megfelelı közmővekkel. Sajnos nálunk ebben a tekintetben számos ránk nézve kedvezıtlen példát tudunk megemlíteni. A rendszerváltás után Miskolc valósággal elherdálta az ipartelepítésre alkalmas, saját tulajdonban levı területeit. Értesüléseim szerint a város jelenleg alig százhektárnyi szabad földdel rendelkezik; ezek sem egy tagban fekszenek, hanem egy harminc- és egy hetvenhektáros darabban. (Az elkövetett hibákat már aligha lehet helyrehozni. A város egyik alpolgármestere megerısíti ezt a tényt: - ,,A város akkor, amikor megtehette volna, hogy ipari parkot létesít, nem tette, sıt, eladta a földterületeit. Akkoriban abban hittek itt bizonyos emberek, hogy a kohászatnak nem lesz vége, és így barnamezıs beruházásoknak van
helyük. Ma már látjuk, hogy ezek a nagy cégek, amelyek Magyarországra települnek, éppen a saját jó hírük védelmében nem vállalkoznak arra, hogy egy lepusztult, elhanyagolt helyre menjenek. Miskolc lekéste ezt az elsı fordulót, cirka tizenöt éves késésben vagyunk... Ma olyanokat vizsgálnak a nagy befektetık, hogy a kiszemelt város mennyire felel meg a tudáscentrum jellegnek, vagy milyen az adott hely értéke. Volt egy amerikai csapat, amelyik kérdıíveket töltetett ki az érintett városok vezetıivel. A kérdések nem a munkaerıre irányultak, hanem a kulturális helyzet fejlettségére: az iskolarendszerre, színházra, önálló televízióra és így tovább." A telephelyek kiválasztásánál érvényesülı szempontokra még visszatérünk.) Egy nagy amerikai cég jelentkezett Miskolcon üzemtelepítési szándékával, de ilyen területméret és megoszlás még tárgyalási alapul sem szolgálhatott. Erre a Jabil Circuit nevezető vállalat átment a közeli Tiszaújvárosba, ahol minden igényét megértéssel fogadták, és a lehetı legsürgısebben ki is elégítették. Meg kell említenünk, hogy nem egy néhány fıt foglalkoztató kócerájról volt szó, a Jabil hivatalos kimutatás szerint a harmadik helyen áll a megyei százas toplistán 326 milliárdos nettó árbevétellel, 4445 fıs alkalmazotti létszámmal. (Azt már egyenesen kínos megjegyeznünk, hogy Alsózsolca és Felsızsolca hamarabb alakított ki saját ipari parkot, mint Miskolc. A megyeszékhely most kétségbeesett erıfeszítéseket tesz, hogy fejlesztésre alkalmas területeket vásároljon a szomszéd falvaktól, vagy legalábbis együttmőködést alakítson ki velük.) Csak a közúti hálózat fejlettségében tudunk némi elınyt felmutatni. Kassáról mindössze 30 kilométernyi autópálya indul ki - ez Eperjes felé vezet -, egyébként szők, hepehupás szakaszokon kell átvergıdni a sofıröknek. A többség inkább azt a megoldást választja, hogy Miskolcnál átlép a magyar határon, és az M3-ason és az Ml-esen hajtanak el Pozsonyig. Kétséges azonban, hogy meddig tudjuk megırizni ezt a fórunkat, a szlovákok nagyarányú beruházásokat eszközölnek, például kétmilliárd koronát fordítottak a branyiszkói alagút kialakítására. A keleti piac megszerzéséért is éles konkurenciaharc bontakozik ki. A szlovákok egészen Kassáig behozták a széles nyomtávú orosz vasútvonalat, megkönnyítendı a mindkét irányba történı forgalmat. Most fontolgatják, hogy ezt egész Pozsonyig meghosszabbítják majd. Nem kell külön fejtegetnünk, hogy a közlekedés fejlesztése fejlesztése már önmagában is mekkora kereskedelmi elınyt jelent. Néhány más, általunk végrehajtott meggondolatlan lépést is kikerültek. Szlovákiában nem rombolták le a nehézipart. Egy komolyabb hibát azonban ık is elkövettek, mikor a fémlemezgyárukat a Rezes család tulajdonába engedték át. Az új gazda kezdetben látványos gesztusokat alkalmazott, például propagandacélokból megvásárolta a prágai Slavia világhírő futballcsapatát. A cég fénykora azonban hamarosan véget ért, elmaradtak a tervezett fejlesztések, fejlesztések, és a termelési mutatók mind határozottabb visszaesést jeleztek. A magánosítás szlovák változata, az úgynevezett „kuponos privatizáció" sem vált be. A dolgozókat csak formailag tette résztulajdonosokká, valódi hasznot nem hozott a számukra. Több más kísérlet is kudarcot vallott. A helyzetet az U. S. Steel mentette meg. Jelentıs tıkét ruházott be, komolyabb technikai fejlesztéseket hajtott végre - ennek eredményeként a munkáslétszámot a felére, 16 ezer fıre csökkentette. Tájékoztatónk a pontos termelési szerkezetet nem ismerte, úgy értesült, hogy karosszériaelemeket készítenek a Nyugat-Szlovákiában gyártott autók számára. A nehézipar más ágazatait sem számolták fel olyan esztelen hirtelenséggel, mint ahogy Magyarországon tették; tovább folyt a fegyvergyártás, a tankok összeszerelése, fıleg Turócszentmárton térségében. A mi háborús világunkban az öldöklésre szolgáló eszközök elıbb-utóbb vevıre találnak - felismerés jegyében alakították ki a stratégiájukat. Szó esett a csehszlovák államszövetség szétesése utáni helyzetrıl. Szlovákia sokat köszönhet a cseh mérnököknek, akik a mőszaki kultúra kialakítását és fejlesztését irányították. Százakra rúgott ezeknek a szakértıknek a száma, az 1960-as években külön lakótelepeken éltek, személyüket és szervezeteiket mély
tisztelet övezte. Ez az azonosságtudat azonban mára már megingott. Épp az egykori Csehszlovák Köztársaság megalakulásának emléknapján jártunk Kassán, láttuk, hogy ez már nem számít ünnepnek, csak néhány kisiskolás vonult végig az utcákon. (Személyes véleményem szerint ez a helyi nacionalisták alacsonyabbrendőségtudatából származik, nem tudják elfelejteni, hogy az önálló szlovák államiság csak igen rövid idıszakokra korlátozódik, például a második világháború idejére és a modtani évekre. Bár állami szinten barátinak tőnı kapcsolatokat tartanak fel a csehekkel, bántja ıket, hogy egykori uniós társuk az iparfejlesztésben is elınyt szerzett. Nyílt titok, hogy néhány nagy nyugati autógyár harminc százalékkal csökkentette csökkentette szlovákiai termelését, és könnyen elıfordulhat, hogy a jelenlegi adó- és egyéb kedvezmények lejártával összepakolnak és tovább vonulnak Kelet felé. A szlovák vezetés igyekszik rendíthetetlennek mutatkozni, felelıtlen kijelentéseket tesz például: ha a gázgyárakat felvásárló nyugati cégek elégedetlenek a helyzetükkel, az állam veszi saját tulajdonába ezeket az üzemeket - kerül, amibe kerül - mondják. Nehéz volna kiszámítani, milyen következményekkel járna, ha ezek a kötések csakugyan felbomlanának, a számok, tények már most is kevés jót ígérnek. Szinte folyamatosan csökken a szociális segélyekre fordított keret, ezen belül megszőnt a gázártámogatás, a termelés növekedése lelassult, a tervezett 6,5 százalékos GDP-emelkedést jelentıs mértékben visszavették. Egyetlen csodafegyverben bíznak: Szlovákia már belépett az eurozónába, és ki tudja védeni a korona elleni esetleges pénzügyi támadásokat. Egy magamfajta kívülállónak egy rövid nap kevés ahhoz, hogy megalapozott összehasonlításokat összehasonlításokat tegyen, de az a benyomásom, hogy Szlovákia hozzánk hasonlóan elindult lefelé a gazdasági lejtın, és a rövid pórázon tartott szlovák sajtó minden „hurrá optimizmusa" ellenére ez a tény hamarosan a mindennapi életben is megmutatkozik majd. Egy dologban azonban kétségtelenül elıttünk járnak, sikeresebben állítják helyre Kassa történelmi belvárosát, mint mi tesszük miskolci megfelelıjével. Nem lehetne teljes a miskolci városkép, ha nem szólnánk a diósgyıri vasgyári lakóteleprıl, mely a maga idején a hasonló európai intézmények élvonalába tartozott. Szinte egy idıben épült a budapesti Wekerle-teleppel - maradtak nyomok, melyek szerint a Diósgyırre szánt állami pénz egy részét átirányították a fıvárosba, de a kapott eredmény így is mintául szolgálhatott. Dobák Judit doktorandusz történész dolgozatának témájául ezt a környéket választotta, kutatásai során beszélgetett az egykori, mára már megöregedett lakókkal, ebbıl idézek néhány mondást és leírást a régi telepi állapotokról. - Itt a kaput soha nem zártuk, itt nem loptak az emberek. Volt egy kis rugó a kapun, azt berúgta, majd ha belépett, visszahúzta. - Aki a vasgyári csapatban született, az mind az apja mesterségét folytatta, az esztergályos esztergályosnak ment, ha mozdonyvezetı fiaként született, az is a vasúthoz jelentkezett. Igyekeztek, mert láttak jövıt abban, hogy jó helyen dolgoznak. Minek elmenni máshová, ha itt is van munkalehetıség?! - A munkások ismerték egymást, fıleg a gyengéiket: ez hülye, az most sem fog munkakezdésre munkakezdésre ideérni. Aki gyenge volt, azt kifúrták maguk közül, mert balesetet okozhatott. Egy-egy mőszak, ha kialakult, össze is szokott, az véd- és dacszövetség dacszövetség volt, ha az egyiket megharapták, a másiknak is fájt. A téglákból épített, általában pirosra festett épületekben kiskertes ikerlakásokban többnyire munkások és alkalmazottak laktak. A lakbért a bérükbıl vonták le, kivéve a véglegesített gyári tiszteket, nekik rangjukhoz méltóan természetbeni juttatásként adattak ki a lakhelyek. Más színvonalú elhelyezés járt a mérnököknek, az igazgatónak - ezekhez a különálló villaszerő épületekhez nagy, bekerített kert tartozott gyümölcsfákkal és dísznövényekkel. A szabályzat nemegyszer „gyarmatnak" nevezte a lakótelepet. A gyár tudniillik ugyanúgy birtokolta az élıerıt: a munkásokat, mérnököket is, mint a termelıeszközöket; a technikát, a technológiát. technológiát. Ugyanúgy gondoskodott azonban az igények messzemenı kielégítésérıl is. Mintegy ezer személyt befogadó munkáséttermet épített, hogy a déli ebédszünetben a magukkal hozott vagy a család valamelyik tagjával utánuk küldetett ebédet asztalok mellett
fogyaszthassák el. Dobák Judit feljegyezte, hajtott, majd késıbb elektromos árammal
hogy
az
ebédidı
alatt
vízzel
mőködtetett zeneszekrény szólt. Az étterem méreteinél fogva alkalmassá vált arra, hogy benne ne csak az étkezéseket bonyolítsák le, hanem nagyobb tömegek számára különféle rendezvényeket is tartsanak. A vasgyári munkásétterem hetven évig szolgálta a diósgyıri munkások és családtagjaik mővelıdését is. A hol „hodálynak", hol „lovardának" nevezett épület a maga szerénységében is árasztotta magából a munkások nehéz életét megszépítı mővészet szellemét, adott alkalmat irodalmi, zenei, filmekkel kapcsolatos rendezvényekre. A telepen három templomot is emeltek: külön a katolikus, a református és az evangélikus híveknek. Kórházat építettek - ma is mőködik -, jól felszerelt rendelıket, közfürdıt, mozit, strandot, a telep lakói térítésmentesen kapták a villanyáramot, az ivóvizet, sıt a tüzelıt is - mindezen juttatásokért azonban évtizedeket kellett dolgozni a telepet fenntartó gyárak szolgálatában - viszont, ha a munkás megbetegedett vagy nyugdíjba kényszerült, kétségessé vált, hogy megmaradhat-e a lakásában. „Általános megdöbbenést és elkeseredést keltett Diósgyırött a Királyi Járásbíróságnak a napokban meghozott egyik tömegítélete, melynek értelmében a vasgyár szolgálatában megrokkant, elaggott háromszáz munkásnak november 2-ig ki kell ürítenie a gyár tulajdonát képezı lakásokat. November hóban, tehát éppen tél elején kerül egy csomó munkában megöregedett ember az utcára, éppen a legnehezebb idıben veszti el szegényes lakását, és jut a legnagyobb bizonytalanságba, mert hiszen még csak reménysége sincs arra, hogy lakást tudjon venni magának. Elızménye a szomorú ítéletnek az, hogy a gyár nyugdíjas munkásainak már rég felmondotta a lakásukat arra való hivatkozással, hogy azokra a tényleges alkalmazottai számára van szüksége. Ezzel az indoklással vélt eleget tenni a gyár vezetısége a lakásrendelet paragrafusainak, melyeket elıbbre valónak tartott a legelemibb emberi és szociális érzésnél, de elıbbre valónak tartott azon feltétlen kötelességénél is, melyet mint hatalmas állami üzemnek magánvállalatoknak szolgáló példaként egészen másképp kellett volna felfognia." (Idézet a „Magyar Jövı"-bıl, 1926. október 31. Porkoláb László kiemelése.) Egy gyártörténeti dokumentum is jelzi, hogy nem egyszer elıforduló momentumról, hanem ügyviteli alapállásról volt szó. „Ezelıtt öt esztendıvel új igazgatót kapott a diósgyıri gyár Zsoldos István személyében. Mikor megérkezett, nem szólott egy szót sem, zordan, komoran beült az irodájába, és megkezdte a racionalizálást. Zsoldosnak az volt az elsı lépése, hogy minden nyugdíjast kitett a gyártelepi lakásából. Akik egy életen át pörkölıdtek a kohó tüzénél, végezték a legsúlyosabb munkát az állami üzemben, távozniuk kellett a gyártelepi lakásokból, azt mondták nekik, hogy itt csak dolgozó munkások lakhatnak. És az öreg, megtört emberek, az özvegyek, családjukkal egyetemben kikerültek a barakktelepre, vagy elszéledtek a falu vályogkunyhóiba. Nem volt ez ellen föllebbezés, a munkásoknak nem volt szavuk, hiszen a keresztény kurzus teljes pompájában virágzott..." A válságok idején feltőntek a szervezett baloldali ellenállás jelei. Röplapokat terjesztettek a miskolci és diósgyıri gyárakban. „Munkások! Elvtársak! Szegény proletárok! Szeptemberi vörös nap harcosai! Készüljetek novemberre, éhség-marschra, harcra fel! Éljen a Kommunisták Magyarországi Pártja!" Egy másik dokumentum Zádor Tibornak a szóban forgó idıket tárgyaló könyvében található: „A kommunisták igen ügyes módszerekkel dolgoznak Diósgyırben. A mozgalomban az emberek egymást nem ismerik, minden tagnak álneve van. Az aktív tagok röpcéduláznak, az intelligensebbek megfigyelik az arcokon a röpcédulák hatását, és igyekeznek meggyızni az arra alkalmas embereket. Egymás közt a legnagyobb szolidaritás áll fenn. Akik »lebuknak«, azokat a Vörös Segély segíti, amelynek összege havi 15 pengı, élelmiszert és ügyvédigénybevételt is magába foglal. Ha valaki lebukik, beárulnia senkit sem szabad,
mindent tagadnia kell. Jobb, ha hat pofonnal többet kap a vallatásnál, mint ha esetleg hat hónapra elítélik. Tisztában vannak azzal is, hogy ha a bíróság egy ember fölött ítélkezik, enyhébben dönt, mint ha többen állnak elıtte." Az sem tekinthetı véletlennek, hogy talán a legjelentısebb német- és fasisztaellenes csoport, a MÓKÁN KOMITÉ tevékenysége épp a Vasgyárban, a lakótelepén és a környékén bontakozott ki késıbb a második világháború idején. Bejárjuk a lakótelepet, próbálunk némi fogalmat nyerni a jelenlegi, 2008-as állapotokról is. Feltőnik egy gyárépület, melyet külön téglakerítés választ le. Valaha a szerencsi cukor- és csokoládégyár egyik részlege mőködött benne, a telepi asszonyok dolgoztak itt; Mikulás-figurákat, táblás csokoládét készítettek. Az üzem most is mőködik, a szerencsi gyár felszámolása után a Nestlé gyár tulajdonába került. Úgy tudom, itt csak csomagolják a készárut, saját terméket nem állítanak elı. Azt is hallani, hogy ugyanazt a márkanevet viselı anyag az egyes megrendelı országok által meghatározott különbözı minıségben érkezik, a Nyugatra szállítandók lényegesen több kakaót és más nemesebb anyagú összetevıket tartalmaznak, mint a keletiek, értsd: a posztkommunista államok piacára kerülnek. Egy különálló kétemeletes épület bejáratánál egy emléktábla van a falba illesztve: „Épült: vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzósága Kundéra Antal, dr. Varga József iparügyi minisztersége vitéz Markotay Jenı és vitéz nagybányai Horthy István vezérigazgatósága Ábel Kálmán, Hüke Kálmán, Bezler Károly és dr. Vietorisz József gyárigazgatósága idejében 1938-1939. évben Tervezte: Veszély Géza okleveles építészmérnök Építette: Dávid Károly építımester" Néhány lakást a bérlık megvásároltak, kettıt-kettıt egybenyitottak, berendezését modernizálták. A kert is rendezett elıttük, néhányan még szılıt is telepítettek. Az egykori munkáskolónián lakni valósággal a divat rangjára emelkedett. - A többi lakóval mi lett? - Az öregek meghaltak, vagy afféle aggok hazába kerültek. A fiatalabbak, akik még a privatizálás idején tanulták ki a szakmát, kitőnı munkásokká váltak. İk most vannak a legjobb korban, az egyik idetelepült cég összeszedi ıket és kiviszi Németországba, most ott élnek és dolgoznak. Az épület észak-déli tájolású, szimmetrikus, enyhe hajlásszögő, magas tetıs kialakítású, melynek két szárnya egy díszudvart fog körül. Valaha vendégházul szolgált. A kapuit most zárva tartják, a kulcsokat nem tudják elıkeríteni, így csak a környékbeliek elbeszéléseire támaszkodhatok, ezek szerint a belseje leromlott, elválasztófalairól lehullott a vakolat, a szerelékek elrozsdásodtak. - Mi lesz a sorsa ennek a háznak? - Senki sem tudja pontosan. Állítólag a gyár felszámolását végzı cég ezt kérte fizetségképpen. Felszámolónak lenni mindig is megérte, azt hallani, hogy az összegyőlı bevétel három százalékát szokták kapni - és az ı járandóságukat az elsık között kell kifizetni.
LAKÓTELEPEK Majláthtelep
Miskolcot a panellakótelepek győrője veszi körül, keletkezésük, mint már említettem, jórészt a nehézipar felfutásának idejére nyúlik vissza, mikor a város lélekszáma alig néhány év alatt a sokszorosára nıtt, és az új beköltözıket otthonhoz kellett juttatni. Magasépületeik ma is meghatározzák a város képét és életformáját, a mintegy 170 ezres lakosságból több mint százezernyi ezekben él, a panellakások számát 40 ezerre becsülik. Néhányukról már esett szó: ezeket több-kevesebb alapossággal magam is bejártam, és úgy tapasztaltam, hogy a miskolciak valamennyi közül a Majláthtelepet tartják a legkülönbnek. Ez az értékelés az árakban is
megmutatkozik, egy itteni lakás egy-két millióval drágábban szokott gazdát cserélni, mint a város más pontján elhelyezkedık, különösen azután, hogy korszerősítették a főtési rendszerét. Fekvése valósággal festıinek mondható, magasépületei közvetlenül a Bükk hegység lábánál emelkednek, a környék valaha nyaralóövezetnek számított, falusias jellegét még ma is felidézi egy-két megmaradt emlék, például a már lezárt, de érintetlenül meghagyott sírkertje. Ezúttal nem a házak érdekeltek elsısorban, hanem a bennük lakó emberek; milyen élet folyik az egyenfalak között. Hogy könnyebben elnyerjem a bizalmukat, néhány helybeli ismerısöm is elkísért. Maguk az épületek nem sokban különböztek a miskolci átlagtól; az elsıket harminc éve húzhatták fel, azóta csak ritkán érhetett hozzá javító kéz. Jellegzetes módon a lépcsıház falai mellett itt is sok helyütt felkunkorodott a kék linóleum, egy-egy darab ki is tört belıle. Elsınek egy tizedik emeleti lakásba kopogtatunk be. Az öreg háziasszony pogácsával, üdítıvel készült a fogadásunkra. - Elégedett az épület állapotával? - kérdezem. - A villany- és a vízvezeték gyakran elromlik. A múltkor is, mikor szerelték nálunk a vécékagylót, elmozdult és el is törött a lefolyónál. Lent a csatornahálózatról csöpög a víz, a régi PVC-csövek kirepednek a hajlatoknál. A tetı is beázott a múltkor. Az öregasszony a szája elé kapja a kezét, attól tart, hogy nem lett volna szabad panaszkodnia, de a kísérıim egyetértenek vele: - Még egy éve sincs, hogy itt dolgozott egy szigetelı munkát végzı brigád, de rosszul végezték el a felújítást. Nézzen csak ki az ablakon: a lábazat is foltos, vizes falra festettek rá és rossz anyaggal. Ami változás szembetőnı, azt többnyire a lakók hajtották végre. Sok közlekedıfolyosót ráccsal zártak le, mögötte a szobákból, konyhákból kiszorult holmikat tárolják. - Tudják, hogy ez tilos, mert életveszélyes? Egy tőzesetben nem tudnának menekülni. - Tudjuk, de kénytelenek vagyunk vele, mert sok a besurranó tolvaj és a „csöves". Vagy a villanyóra-kamrában, vagy a lépcsıházban alszanak, kifigyelik, hogy a lakók milyen kódot használnak, mikor bejönnek. - Védjük a tárgyainkat, inkább a tőz veszélyét is elvállaljuk. Tavaly a hatodikon egy fiatal házaspár összeveszett, aztán felgyújtotta a lakást. A fölöttük levık felmenekültek a tetıre, ık maguk kiugrottak, de olyan szerencséjük volt, hogy épp egy homokot szállító teherautóra estek rá. Mekkora tőz volt, még a beton is lángolt! Utána statikai vizsgálatot kellett tartatnunk, hogy maradhatunk-e a helyünkön vagy el kell költözünk. Az egyik XI. szintes házban 66 lakás található, ık most készülnek felújításra a panelprogram keretében, az elvégzendı munkák ára igen borsos, például egy-egy tetıjavítás 1,5-2 millió forintba is belekerül. Tovább haladunk, a következı lakásban 3 nemzedék él együtt a 64 négyzetméternyi alapterületen: a nagymama, az elvált lánya és a 14 éves unoka. Bár a család lélekszáma a férj távozásával megfogyatkozott, a felhalmozódott göncök mennyisége csak tovább nıtt. Mintha a régi háziasszonyi filozófia valósult volna meg: „semmit sem szabad kidobni, ami egy bolhánál nagyobb érték!" Az alkalmilag ácsolt rakodókban, az össze nem illeszkedı szekrénysorok sarkában, mőanyag zsákokban, batyukban egyre több holmi győlik fel. Megkóstoljuk a pogácsát, okvetlenül el kell fogadnunk, ha fenn akarjuk tartani a beszélgetés hangulatát: - Mostanában gyakran használják azt a kifejezést, hogy: „panellakó", „panelproli". Magukra is szokták mondani? - Nem tudom, mit beszélnek. Nemigen tartunk kapcsolatot senkivel, még ismerıs is alig maradt. - Annak idején hogy kerültek ide? - A tanács adott Lyukóbányának 13 lakást, azzal a feltétellel, hogy csak föld alatti munkát végzıknek lehet kiutalni. A bánya meg úgy adta tovább az embereknek, hogy ha aláírnak egy tíz évre szóló hőségnyilatkozatot. Az elején senki sem vásárolhatta meg készpénzért, hanem rendes havi lakbért kellett fizetnünk, csak késıbb járultak hozzá, hogy öröklakásokká változtassuk -
részlettörlesztéssel. Mi összesen 250 ezer forintot tettünk le, az OTP ugyanennyit elengedett. Mikor lejártak a részletek, akkor a nevünkre írták. - Most mennyit ér ez a lakás? - A múltkor járt kint a szomszédban egy becsüs, attól megkérdeztük, hétmilliót mondott, de ha csakugyan meg akarnánk kapni ezt a pénzt, bıven kellene költenünk rá. A kisebbik szobánk bepenészesedett, a lépcsıház kifestéséhez is be kell szállnunk a közös költségbe. Az elavult egycsöves főtés egész alumíniumhálózata is elöregedett. Mégse mennék el egy másik miskolci lakótelepre sem, mert még így is ez a legjobb. Ha az újságban megjelenik egy hirdetés, hogy egy majláthi lakás eladó, csak úgy tolonganak a jelentkezık. (Jóhírben legföljebb a Kilián-dél lakótelep közelíti meg - Bartha György önkormányzati képviselı fáradhatatlan tevékenységének köszönhetıen ott is jobbak a körülmények az átlagosnál.) Kilépünk a teraszra, kinézek: innen fentrıl is látni, hogy a magasépületek gondosan rendben tartott, szinte családi ház jellegő környezetbe illeszkednek bele: a homokozót gereblyézik, a parkolók peremkövének réseit kiigazítják, a padokat mostanában festhették le újra. - Sokat tetszik ismerni a szomszédok közül? - Alig valakit is. Az elsınek beköltözött lakókból talán öten maradtunk. Már sokan meghaltak, vagy nem tudták fizetni a költségeket, és kiköltöztek Perecesre, a víkendházaikba, vagy cserélnek ki a „Gyarmat"-ra [a gyári kolóniát hívják így - M. Gy.], aki pedig összeszedte magát anyagilag, az építkezik valamelyik szomszédos faluban, Varbón vagy Alsózsolcán. Én megoldottam az öröklést: csak lakom benne, amíg élek, de nem az enyém, mikor a fiatalok elváltak, a vım elvitte a fele pénzt, a lakás pedig a lányom nevére került. - Kivel szokott beszélgetni? - Csak a szomszédommal, a Salamon bácsival, ı már 93 éves, mozogni alig bír, de azért észnél van. A fia hoz neki ételt, állandó éjszakás, reggel leteszi az ajtó elé, én átmegyek hozzá, és megmelegítem. - Mirıl szoktak társalogni? - Csak úgy a világról általában, sohasem az emberekrıl név szerint. A név az mindig veszélyes. Nem értem én ezeket az újakat, leülnek itt a padra, és ha valakirıl hallják, hogy megbetegedett vagy nincs pénze, egész nap csepülik. - Magához nem jön senki? - Csak az Ilonka néni szokott. A múltkor azt mondja: én Jehova tanúja vagyok. Nem bánom én, jó lány, legyél, ami akarsz, csak engem ne próbálj megtéríteni. Élek, amíg élek, aztán meg úgyis mindegy. - Ha valaki meghalna a házban, mennyi idı alatt veszik észre? - Hát két-három nap alatt csak feltőnik, hogy nem viszi le a szemetét, vagy nem megy le a boltba. - És ha nincs pénze a temetésre az illetınek? - Arra azért mindig félretesznek az emberek. - És ha nem temetik el a pénzéért, majd eltemetik a szagáért! - teszi hozzá filozofikusan az egyik kísérınk. A sarokban egy bogarat látok átfutni: - Sok a csótány? - A csótányt sehol sem tudják kiirtani. Azt olvastam valahol, hogy százötvenezerszer erısebb, többet bír, mint egy ember. A csırendszeren át jön be, méregcsapdával szokták irtani ıket; kis kemény gombócokat gyúrnak nekik, attól megsértıdnek, és beleesnek az edénybe. Össze kellene fognunk a házban és gázmestert hívatni, négy óra alatt kipusztulnának, de sok ember sajnálja a pénzt. Másféle bogarak is jönnek innen a bükki erdıkbıl, fıleg a nyugati fekvéső lakásokat úgy ellepik, hogy még egy könyvet sem lehet tılük letenni az asztalra. Az öregasszonynak el kell menni az unokájáért, elköszönünk, és a házak közötti járdán folytatjuk az utunkat. Az épületek falán meglepıen kevés tábla hirdet vállalkozókat; egy lassan bomló lambériájú ABC-t látunk, egy szervizet, egy autójavítót. - Miért nem próbálkoznak többen is kezdeni valamit? - Mindenki bent vásárol a városban, ide csak aludni jönnek ki az emberek. A helyiség sem megfelelı. Egy garázs kevés üzletnek vagy mőhelynek, kettıt pedig csak úgy lehet egybenyitni, ha átvágják a fıfalat. Az önkormányzat ezt nem
szokta engedélyezni, meg sokba is kerül: egy húsz négyzetméteres garázsért ma már 2,7 millió forintot is elkérnek. Kocsmát is alig látni a környéken, az „Ezüstfenyı" a mostani meleg idıben is zárva tart. - Valamilyen kultúrparkot nem próbáltak építeni? - Gondoltunk rá, hogy a meddıhányó helyén kialakítunk egyet, de aztán nem lett belıle semmi. A házak között alig látni embereket, így is feltőnik, hogy az ismerısök sem mindig a legjobb viszonyban állnak egymással. Egy tizennyolc év körüli, fekete egyenruhát, nadrágján hátul egybe fonott láncokat viselı fiú meglátva egyik, közismerten szocialista meggyızıdéső kísérınket, célzatos mozdulattal elfordítja a fejét. - Valaha a térdemen ringattam ıt, most meg mindenütt kommunistázik a hátam mögött. De nem jár jól, az ilyen kötekedések nem tetszenek az embereknek. Nem vesztegetünk rá több szót. Megnézzük a régi temetıt, a kerítı vasrács a helyén maradt, csövesek alhatnak bent, valamelyikük egy szakadt huzatú, sárga mőanyag fotelt dobott be, lehet, hogy állandó fekhelynek számít. A panelprogram itt is lassabban halad a tervezettnél - akárcsak a többi miskolci lakótelepen. Az egyik ok itt is a természetvédık küzdelme a denevérek védelméért. Mint ahogy az ÁNTSZ vezetıjétıl hallottuk, az átalakítással járó munkálatok megzavarják a denevérek mindennapi életét. „Fontos tudni - írja a kibocsátott tájékoztató -, hogy bármely védett fajt (így a denevéreket is) vagy annak élıhelyét érintı tevékenység esetén be kell szerezni az illetékes természetvédelmi hatóság engedélyét. Különösen érvényes ez a panelépületek szigetelésére, az azt természetvédelmi szempontból szakszerőtlenül végzı munkások védett denevérek tömkelegét pusztíthatják el illegálisan..." Ez a szöveg rendkívül meggyızıen hangzik Miskolcon, ahol csak 2009 januárjának elsı négy napjában hét ember vesztette életét fagyhalálban - igaz, nem tartoztak a védett fajok közé. Kísérınk ajánlatára még egy elsı emeleti lakásba is bekopogtatunk, egy magányos, de mosolygós öregasszony fogad minket, itt is az asztalra kerül az obligát pogácsa. - Tessék fogyasztani, könnyebb úgy beszélgetni. - Sokat tetszik egyedül lenni, vagy gyakran felkeresik? - Nagyon ritkán. Két gyermekem volt, mind a kettı meghalt, unoka sem maradt. Csak úgy a televízióval társalgók. - A szomszédok sem jönnek át? - Láthatja; az elsı emeleten lakom már 17 éve, ezalatt egyszer sem mentem feljebb a lépcsın. Még szerencse, hogy nincs szükségem a segítségükre. - Anyagilag sem szorul senkire? - Nem panaszkodhatok, 95 ezer forint a nyugdíjam. Ennél kevesebbıl is élnek emberek. Persze ebbe bele van számítva a boldogult férjem nyugdíjának a fele is, ami jár az özvegynek. - Hol tetszett dolgozni? - Falun nıttem fel, mikor munkásokat toboroztak, akkor kerültem a Lenin Kohászati Mővekbe a hengersorra, 31 évet töltöttem ott. A termelés ütemét jegyeztem, acéltáblákba ütöttem be a jeleket. Négy táblát töltöttem meg, ez volt a napi normám. - Hogy emlékszik vissza a régi idıkre? Könnyebb volt az élet akkoriban? - A menyem édesapja az elsı kulák volt a faluban, sokat vitatkoztam vele. Annak idején, mikor elkezdtük itt, mindenki szegény volt, Kádár adott ingyen lakást, a gyerekeim ingyen tanulhattak, tıle kaptunk mindent. Mióta ı meghalt, rosszabb a világ, nem lesz többé olyan rendszer. Körülnézek: a lakás régimódian, de gondosan van berendezve. - Ez még az elsı garnitúránk, 130 ezer forintért vettem egy másikat a nagyobbik fiamnak, de nem sokáig élvezte: meghalt daganatos betegségben. Aztán, ami jár az egyiknek, az jár a másiknak is, a kisebb fiamnak is akartam vermi egyet. - Lehet, hogy majd törleszt, és ı is vesz egyet magának.
- İ már nem, ı is elment szegény, de ez a bútor engem már kiszolgál. Csak egy kívánságom van: repülın már ültem, de szeretném látni egyszer a tengert. A fiam annak idején megígérte, hogy majd elvisz Horvátországba, de az elmúlt, vele együtt. Egyenek még egy kis pogácsát. - így utólag visszanézve, hogy látja az életét? Ha újrakezdhetné, mit változtatna rajta? - Talán jobb lett volna, ha otthon maradok falun, de választanom kellett, vagy a gyárba megyek, vagy a téeszbe - oda pedig nem kívánkoztam. Van, akinek az való, van, akinek más. A nıvérem otthon maradt, már 87 éves, de olyan jól bírja magát, hogy még mindig kapálgat a kertben. - Említette, hogy volt még egy fia. İ hogy halt meg? - Cukros volt, és egyszer bekómált. Sokszor érzek lelkiismeret-furdalást a gyerekeim miatt - többet kellett volna törıdnöm velük - de hát nem lehetett. Folyamatos üzemben dolgoztam három-négy mőszakban, sokszor magukra kellett hagynom ıket. Csak a karácsonyt és a húsvétot töltöttük együtt - azt is csak akkor, ha épp olyankorra esett a pihenınapom. - Elismerték a munkáját? - Háromszor kaptam „kiváló kohász" címet, egyszer a nık napjára adtak egy kitüntetést. Azt hiszem, megérdemeltem; sok nı állt be dolgozni hozzánk, de kevesen bírták, nyáron ötven fokra is felment a hıség, ahogy tudtak, odébbálltak. Én is, mikor nyugdíjba mentem és kiléptem a kapun, megfogadtam, hogy többé nem teszem be a lábam. Még mielıtt elköszönnék, körülnézek: a szoba sarkában egy számítógép áll. - Tetszik tudni bánni vele? - Nem, csak a képeket nézegetem rajta - belefér az idımbe. Mindennap fızök, lemegyek a Búza téri csarnokba vásárolni, van két régi barátnım, ott szoktam találkozni velük. Beszélgetünk, aztán mindegyikünk megy a dolgára. Arra az egyre vigyázok, hogy mindig más úton jöjjek haza, nem szeretek arra menni, amerre a cigányok járnak. Mennünk kell, felállunk a fotelekbıl: - Van még valami vágya? - Egyszer még szeretnék az idısebb fiammal álmodni, de sohasem sikerül. Mindegy, én hiszek a túlvilágban, ott majd összejön. Gy ı ri kapu-lakótelep
A Gyıri kapu-lakótelep is a szovjet házgyári modellek szerint épült, valaki azt mesélte, hogy ı fordította le orosz nyelvbıl a dokumentációs anyagot. A kezdet nehezen alakult, az elsı három épület megrepedt, és különleges vasalással kellett összefogni. A munkákat az azóta már megszőnt Borsodi Állami Építıipari Vállalat végezte. Mára már beálltak a viszonyok, a hibákat a lehetıség szerint kijavították bár az alapvetı adottságokon nem lehetett változtatni. - A panel a kompromisszumok mővészete - mondja egy telepi lakó -, rá kell szoktatnom magam, hogy a szomszédaim minden mozdulását hallom, és abba is bele kell törıdnöm, hogy nem tudom legalább húsz centivel arrébb tolni a falakat. Meghatározott a berendezés kialakítása is; ha a szoba egyik oldalára egy öblösebb szekrénysort állítok, a vele átellenes oldalra nem tehetek terjedelmesebb tárgyakat, például egy ülıgarnitúrát, legföljebb egy szınyeget vagy valamilyen kikészített állatbırt a falra, különben nem tudok rendesen közlekedni, annyira leszőkül a szoba belsı tere. A Gyıri kapu-lakótelep a legnagyobbak egyike, az itt élık száma tízezrekre rúg. A panelépületek elméleti „kihordási" határideje már lejárt, bár senki sem tudja, hogy ez a gyakorlatban hány évet jelent. A becslések hatvan és százhúsz között ingadoznak, mindenesetre elérkezett a felújítás ideje. Mint Miskolc számos körzetében, itt is folyik az úgynevezett panelprogram. Az eredeti elképzelés szerint a költségek három egyenlı részre oszlottak volna meg: az állam, az önkormányzat és a lakás bérlıje (tulajdonosa) között, de a vártnál többen jelentkeztek igényükkel, így a megszabott állami, illetve önkormányzati rész a felére-harmadára esett vissza. Az átalakítást azonban mégis fel kell vállalni, elképzelhetetlen, hogy a százezernyi miskolci panellakó tapolcai luxusvillákba költözzön át. A téglából
épült házak egy négyzetméteréért mintegy 180-200 ezer forintot kérnek, sıt a panellakások árai is megugrottak, minél késıbb épültek, annál magasabbra. Egy 37-40 négyzetméteres 6 millió forint körül kel el, a 63 négyzetméteres akár a 89 milliót is elérheti. Az árakat néhány idıközben bekövetkezett kedvezıtlen külsı körülmény is alig csökkenti - bár ezek többnyire nyilvánvalóak és szembetőnıek. Például korábban a lakásfőtést a kohászat hulladékhıjével felmelegített vízzel oldották meg, szerfölött jutányosán, ez a lehetıség a kohászat megszőntével együtt elesett. A főtést vezetı, szabad téren húzódó csöveket is kikezdte az idı, és a hóban pontosan kirajzolódnak a körvonalai, jelezve a folyamatos hıveszteséget. Az egykori feszített ütemő építésbıl eredı hibák végigkísérik a telepek életét, például elhányódtak a közmővek térképei, néhány jobb emlékezető öregember memóriájára kell támaszkodni - segítségükért állítólag szerény honoráriumban is részesülnek. Kisebb-nagyobb hibák mindmáig elıfordulnak. A Gyıri kapui ABC mellett öt fát tövig leaszfaltoztak, és csak hosszú huzavona után bontották vissza ezt a borítást. Az avasi telepen hét egészséges juhar ugyanilyen tortúrán ment keresztül. A rehabilitációs program elfogadásához a lakók 85 százalékának jóváhagyása szükséges. A felújítás a lakótelepek kapcsolódó elemeire is kiterjed. Miskolcon mintegy 400 játszótér található, ebbıl alig harminc minısül konformnak az európai uniós szabványok szerint. A többségük elavult, vascsövekbıl hajlított játékszerekkel van felszerelve, talajukat betonlapok, kılapok, kátrányréteg fedi; egy hintából kicsúszó vagy mászókáról leesı gyerek könnyen megsérülhet. Néhánynál, például a Szentpéteri kapunál fekvı játszótéren alig fordítanak gondot a karbantartásra, csak egykét felnyársalással fenyegetı rúd meredezik ki a talajból, egy hinta vagy egy mászóka maradványa. Az átalakításuk komoly összegeket igényelne, egyetlen, a korszerő elvárásoknak megfelelı hinta 800 ezer forintba kerül, egy komplett új játszótér költségei a 20 milliót is meghaladják. Annál tiszteletre méltóbb, hogy egyre több helyen próbálkoznak ezek létrehozásával. Okulva a korábbi vandál pusztításokból, éjszakára leszedik az új játékszereket, és egy garázsban tárolják. Ugyancsak a sőrőn betelepített panelházak egyhangúságát próbálják feloldani a szalonnasütı helyek, ahol a lakók elbeszélgethetnek a hétvégeken, a terjedelmesebb fák árnyékába padokat telepítettek. Más gondokkal viszont hiába küszködnek. Néhol bezárták vagy be is falazták a szemétledobók nyílását, a kukákat kint tartják a kapu elıtt, de mindez nem szünteti meg az élısdiek elszaporodását. Egy padon öreg lakókból álló kompánia üldögél, néhány szót váltok velük. A többség annak idején eladta a városszéli családi házát, annak árából vásárolt itt szövetkezeti lakást. Az öregek már beleszoktak a ,panellét"-be, az elsı hullám 81 tagjából 14-en máig is itt élnek. A kezdeti tréfálkozás után kibuknak a panaszok, sokallják a havi öt-hatezres közös költséget. A házak eredendı primitív tervezése miatt több lakás fürdıszobáján nincs ablak, a szellızés is megoldatlan, a pára lecsapódik. A vízhálózatban gyenge a nyomás, hosszabb-rövidebb kimaradások is elıfordulnak. Meglep, hogy az árak ennek ellenére magasak: egy 35 négyzetméteres lakás 5,5 millió forintba kerül, ennek nyomán kevesen törekszenek ide: - A mi lépcsıházunkba négy éve nem jött új lakó. Közelebbrıl is megnézem egy magasépület falát. A lépcsıházablakok fémbıl készültek, évtizedek alatt némelyik már szétesett vagy elhajlott - talán a panelprogram ezen is változtat majd. A lakótelep egyik különálló sarkát gondosan karbantartják, az épületeket sőrőn telepített fák, virággruppok veszik körül. Valaha a rendırség és a katonaság juttatta itt lakáshoz az embereit. Most, már régen nyugdíjba vonulva is megırizték fegyelmezettségüket, rendet tartanak maguk körül. Már-már elégedetten hagynánk el a környéket, mikor egy üzlet mögött meglátjuk a fedetlen kukatárolót. Négy-öt edény is áll itt, a lakók nem veszik maguknak azt a fáradságot, hogy összetakarítsanak körülöttük, derékmagasságig halmozódik a hulladék. A kísérım nyomott hangulatban nézi: - Egyáltalán nem szükséges, hogy a járókelık ezt lássák. Annak idején az NDKban keményen megbüntették azokat, akik szemeteltek, és a tárolókat körbeültették sövénnyel.
Komlóstetı
A Majláthtelep mellett Komlóstetı is Miskolc legszebb részei közé tartozik. Valamikor erdıterületnek számított, de a lakótelep építésének helyet biztosítandó, kivonták ebbıl a mővelési ágazatból. Tizenhat éve adták át, mostanában újították fel. A panelfalakat öt centiméterrıl 11-re vastagították egy hungarocellhez hasonló színes anyaggal mintegy bepakolták. A lakók 270 ezer forint önrészt vállaltak, azonkívül maguk állták az ajtók és ablakok cseréjét is. Az idık folyamán a látványos környék magára vonta a különbözı lakásépítı cégek figyelmét; az erdıszéleket kiirtva modern lakóparkokat akartak felhúzni mintegy a telep folytatásaként, de a megnehezült gazdasági helyzetben kevés vevıt tudnak ide csábítani. Egyik helyen 11 lakótömböt terveztek, de csak egyet tudtak eladni, másutt egy tarra vágott sávon egyetlen vásárolni szándékozó sem jelentkezett. Megjegyzendı: éppúgy téglatörmelék és más omladék borítja a reménybeni házak helyét - a belváros központi fekvéső területein is. Nincs pénz ingatlanokra. Komlóstetı lakótelep építésénél az ide költözık hangulatára is gondoltak. Viszonylag kevés a toronyépület, több négyemeletes ház is akad - bár ebben annak idején takarékossági szempontok is közrejátszottak, mert ezekhez nem kellett külön liftet beállítani. Az eltelt másfél évtized alatt a kopár grundok eltőntek, a fák, bokrok megnıttek, a kapuk elıtt a közeli erdıbıl átültetett virággruppok alakultak ki, a kánikulában is hős levegıt árasztva. Az önkormányzati körzetet képviselı asszonnyal beszélgetünk, mikor az erdı felıl egy hatvan év körüli pár közeledik felénk; a férfi néhány frissen szedett sárga tinóru gombát hoz a kezében. Átölelik a képviselınıt, és meghívnak minket egy kávéra. - Mivel foglalkoztak aktív korukban? - Én szerszámkészítı voltam a Diósgyıri Gépgyárban, amikor megszőnt, akkor átmentem a Medicorba, gyerekkocsikat gyártottunk. Az asszony egy boltban dolgozott kiszolgálóként. - Nem unalmas a nyugdíjasélet? - Nem, elfoglaljuk magunkat. Találkozunk a régi kollégákkal, hetente kétszer lejárunk az öregek tánccsoportjába, már külföldön is felléptünk. - Az a fontos, hogy az ember ne kezdje el sajnálni magát: „én milyen szerencsétlen vagyok" - teszi hozzá az asszony. Körülnézek a lakás nagyobbik szobájában, melyet nappalinak rendeztek be, tekintetem megakad egy villaszerő épület szabatosan megformált makettjén. - Ez mirıl készült? - Mielıtt ide költöztünk volna, kint laktunk Perecesen - ez az ottani házunk makettja. Magunk építettük kezdettıl fogva, emlékszem, épp a születésnapomon, február 13-án hozták ki a telekre a szilikáttéglákat. Építkezés közben megbetegedtem, végbélsipollyal operáltak. Amikor kijöttem a kórházból, leestem a tetırıl, és eltörött a bordám, a két nagyobb fiam fejezte be az építkezést. - Segítettek a szomszédok is - szól közbe az asszony -, mikor felavatták a házat, egy 25 literes fazékban fıztem nekik töltött káposztát. - Hat szobából állt, ott lakott együtt az egész nagy család. Aztán meghalt az anyósom, a három fiunk megnısült és elköltözött, akkor határoztuk el, hogy beköltözünk a városba. Perecesen kifőteni sem tudtuk a házat, egy szezonban 180 mázsa szén is elfogyott, reggelre néha úgy összeállt a salak, hogy kalapáccsal kellett szétverni. Egyre nehezebben tudtam rendben tartani a házat. Újra megbetegedtem, le kellett rakni valamit a terhekbıl, akkor cseréltük el erre az 56 négyzetméteres lakótelepi lakásra. - Mennyit fizetett pluszban a cserepartner? - Egy fillért sem, a városi lakások akkoriban sokat értek. A szilikáttégla árán számoltunk el. - Hány lakás van a lépcsıházban? - Tizenegy. - Kivel járnak össze?
- Senkivel, szőkül össze a világ. A táncegyüttesünknél is az a helyzet, hogy ha mi lelépünk majd, senki sem jön utánunk. - Az embereknek nincs pénzük, munka nélkül maradtak, csak ülnek otthon. Régen minden mőszakváltás után az ablakból néztük, hogy megy a sok bicikli a Szinva partján. Elköszönünk, egy másik, földszintes ikerházakból álló lakótelepen folytatjuk. - Ezek miért különböznek ennyire a többiektıl? - Ezek az úgynevezett 2000 órás lakóházak, a kohászati üzem építette fel a munkásainak. Aki jelentkezett a mozgalomba, annak 2000 munkaórát kellett ledolgozni, minden mást: az anyagot, a terveket, a telket az üzem adta. Látom, nem egyformák a házak, kisebbek-nagyobbak, csinosabbakormótlanabbak, nem próbáltak veszekedni a kijelölésnél? - Nem lehetett. Utólag, az elkészültük után sorsolták ki, hogy melyik lakás kié lesz. Kemény munka volt; este tízkor kezdıdött az építkezés és tartott hajnalig, sokan egyenest innen mentek be a gyárba. A legtöbben még akkor beköltöztek, mikor a lakás még félig sem volt készen, nem alakítottak ki luxus körülményeket: a fürdıvíz egy csövön kifolyt az udvarra. Itt is bekéredzkedünk egy házba, egy nyugdíjas házaspár él benne; az asszony épp pogácsát süt, a férfi az asztalhoz invitál minket kóstolóra. - A házat az apósom szerezte, mintakészítı asztalos volt a Lenin Kohászati Mővekben, úgy utalták ki neki, de átengedte nekünk. Én esztergályosként dolgoztam, aztán kiemeltek, és bár csak gépésztechnikusi végzettséget szereztem, rám bíztak egy 150 fıs üzemet. Bár nem az a szakmám, én mindig kohásznak éreztem magam, itt nıttem fel közöttük. - Lesz itt újra kohászkodás? - Nem lesz. Nemcsak azért, mert rosszul alakult a világgazdasági helyzet, hanem inkább azért, mert az emberek elveszítették a szakmai büszkeségüket. Maradt néhány kóceráj, de ott csak barkácsolás folyik múlt századbeli gépeken. Gondolják meg: az orvos is csak akkor lehet jó orvos, ha jó szikét tart a kezébe, de ki tervezi meg és ki készíti el neki ezt a szikét?! Még egy tarra vágott erdıszakaszt látunk, ide is családi házakat terveztek munkásoknak, de közben feloszlott a Lenin Kohászati Mővek, amely finanszírozta volna. Beülünk a képviselını autójába és járjuk tovább a körzetét. A környék változatlanul gondozott, csak a Kabar utcai rész pusztult le a végletekig. Délidıben is mozgalmas élet folyik: cigánygyerekek rohangálnak kibe egy nagy pocsolyába, a szüleik a kerítések tövében kártyáznak és vitatkoznak széles kézmozdulatokkal. - Ez az egyetlen utcám, ahol cigányok laknak, de több bajom van velük, mint az egész körzetemmel együttvéve. A múltkor is megpróbáltam kipucolni a környéket, 14 konténer szemetet vitettem el - feljebb mutat egy csatornára -, az az Ördög-árok, az hozza le a hegyekbıl a csapadékot, telehányják mindenféle hulladékkal, úgy, hogy nem tud továbbfolyni, kiont és szétterül a házak között. - Nem lehetne valamilyen rendfenntartó csapatot szervezni? - A cigányok kialakítottak maguk között egy 14 tagú polgárırséget. Én a magam részérıl megadtam minden segítséget, egyenruhát vettem nekik: zubbonyt, nadrágot. Egy darabig járıröztek a környéken, aztán egyre ritkábban lehetett látni ıket, majd végképp eltőntek. A ruhákról pedig azóta sem tudok. Miskolcon számtalan egykor polgári szintő, késıbb nyomorteleppé züllött városrész található a „Hotel Béké"-tıl a „Szonditelepig", állítólag összesen tizenhét, ezek közé tartozik a még mindig sokak lakóhelyéül szolgáló „MÁV telep" is. Ami a történetét illeti, léte egybekötıdik a vasúttal. Az amatır kutatók úgy jegyezték fel, hogy Miskolcra 1854-ben futott be az elsı vasúti szerelvény Szolnok irányából. A forgalom gyors tempóban növekedett, hamarosan szükségessé vált egy jármőjavító mőhely felépítése is, a sérült vagy elhasználódott motorok, vagonok helyrehozatalára. A szükséges feladatokat ellátó vasutasok és munkások java része idegenbıl, többnyire faluról érkezett, elhelyezésükrıl gondoskodni kellett. Egy lakótelep építésébe fogtak: az elsı szakasznak 1870 vége felé láttok neki. A lakások száma
gyors tempóban növekedett, 1891-ben már 156 bérleményt tartottak nyilván, önálló Iskolát is berendeztek. A lakások alapterületét 55 négyzetméterben határozták meg: egy nagy- és egy kisszobából álltak, valamint konyhából, és az épület végén egy zárt kamra is csatlakozott hozzá. A vasutasok nagy része elsı nemzedékes ipari dolgozóként megırizte faluról magával hozott életformáját - a kamrában állatokat nevelt, ezzel csak a legutóbbi idıben fagyott fel. A házak állaga a gondosan kiválasztott építıanyag ellenére az egy évszázadnyi idı alatt fokozatosan leromlott. A második világháborúban számos pusztító erejő légi csapás sújtotta a Tiszai pályaudvar környékét. Egy bomba a telep területére is becsapódott, a megsemmisült épületet máig sem pótolták, a puszta telket elegyengették, és gyerekfoglalkoztatóként használták, a felszabadulás után a „Gerı Ernı-játszótér" nevet kapta. Emberéletben, szerencsére, kevés kárt tettek a támadások. Tíz-tíz lakásonként egy légoltalmi pincét ástak, a gödröt sínszálakkal fedték le, ezek megbízhatóan kitartottak egészen jelen napjainkig, mikor folyamatosan szedik ki a földbıl a vasat a tolvajok, és viszik eladni a fémgyőjtı helyekre. Központi fekvése miatt az idık folyamán számos kísérlet történt a telep felszámolására, a területét fontosabb célokra kívánták felhasználni. Egy alkalommal például a városközpontban lévı Búza térrıl akarták áthelyezni ide az autóbuszok végállomását, de anyagi viták miatt nem jött létre megállapodás. Egy másik emlékezetes próbálkozásra 1961-ben került sor. A MÁV egy Y alakú utat akart építeni a városi teherforgalom gyorsabb lebonyolítását megkönnyítendı, de az évtizedek óta itt lakó bérlık nem kívántak távozni. A vasút csak annyit tehetett, hogy területnyerés céljából a felére, 27 négyzetméterre csökkentette a lakások alapterületét - kettıt-kettıt összevonva , és az így nyert szabad sávon valósította meg elképzeléseinek legalább egy részét. A MÁV késıbb mind jelentısebb összegeket áldozott volna, hogy a telepet eltávolítsa az útjából. Felajánlotta, hogy aki önként eltávozik a szolgálati bérleménybıl, az 1,1-1,3 millió forintos, akkoriban igen jelentıs összegőnek számító, lelépést kap. Ez a próbálkozása is kudarcot vallott, az ajánlattal csak egy fiatalember élt; az így kapott összeghez hozzácsapva a két gyereke után járó szociális támogatást, tudott venni egy kis családi házat valamelyik Miskolchoz közeli faluban. A mintegy tízhektárnyi földterület sorsa jelenleg is megoldatlan. - Arra várnak, hogy kihaljunk innen! - emlegetik a lakók. A telep négy, egy-egy falával érintkezı földszintes lakásból alkotott tömbökbıl állott. Ha egy-egy tömbnek mind a négy bérlıjét sikerült valamilyen módon vagy eszközzel eltávolítani, az exkavátorok azonnal eltüntették még a nyomait is. Ha csak kettıt tudtak kitenni, akkor az üressé váltak ajtajaitablakait nyersfehér téglával befalazták - ily módon meggátolva az engedély nélküli beköltözéseket. A lezárást általában hanyag módon végezték el, egy átlagos erejő ember is el tudta távolítani ezeket a provizórikus falakat - akár egy jól irányzott csákányütéssel, és a belsı tér megnyílott a behatolni szándékozók elıtt. Napjainkban is Csavargók, kurvák, bujkáló bőnözık szállják meg esténként ezeket az épületroncsokat. - Este tíz órakor indul útjára a gyönyör! - jegyzi meg Laci bácsi, a telep hetvenedik életéve körül járó ıslakója. Csak úgy hozzávetılegesen megvonva a mérleget: a telep virágzása idején 152 négylakásos épületbıl állott, 950 ember élt benne, mára a lakók száma 150 alá csökkent. Az emlékezık szavaiból egy idilli munkáskolónia képe bontakozik ki. Az itt lakó fonónık, vasúti alkalmazottak, háziasszonyok szılıt, rózsát ültettek a kertjükben. Használt vasúti faanyagból összeácsolt kerítésüket rendszeresen festették, mázolták. Parkokat, nyári zenés szórakozóhelyeket alakítottak ki. Üzemi konyhát építettek, mikor a hozzá vivı vízvezetéket lefektették, a csırıl a lakásokba is becsatlakoztatták. Nem tőrték a rendetlenséget. Az egyik legfıbb hatalmasságnak számító vasúti pályamester néha végigsétált a fıutcán, körülkörülnézett, de csak egy fejmozdulatot tett: - Abban a kertben három bokor gaz is nı, ha legközelebb jövök már nem szeretném látni.
A telepen közel s távolban csak egy épület maradt megfelelı, sıt jónak nevezhetı állapotban. - Az volt az iskolánk. Az egyik végében két osztályterem egybe volt nyitva, vasárnap és ünnepnapokon azt használták templomnak. - Most mi mőködik benne? Kísérıim, bár mindannyian helyben lakók, nem tudják, vállat vonnak: - Iskola vagy templom biztos nem, talán valamilyen aggok háza. Ez a magyarázat nem elégít ki, megnyomom a kerítésre felszerelt csengıt. Egy vékony, magas, fiatal nı jön ki elénk, készséggel kinyitja elıttünk a kaput. Bemutatkozik: Máténé Sántha Mária terápiás munkatárs, a névjegy szerint az Önálló Másság Életminıség Fejlesztı Alapítvány Rehabilitációs Szolgáltató Központ Fogyatékos Emberek Nappali Intézményének a vezetıje. Ez az intézmény mőködik az egykori iskolaépületben. Készséggel vezet minket át a házon. Egy szociális foglalkoztatót nézünk végig, testi vagy szellemi fogyatékosokat gondoznak itt, a lehetıségek 50 fı munkáltatását engedélyezik, de mivel alig néhány hete kezdte meg a mőködését, még csak 34-re van feltöltve a létszám. Sok a csonkolt lábú, kerekesszékkel közlekedı dolgozó, ezeket egy támogató szolgálat szállítja naponta a munkahelyre, illetve haza, másokat rokonok tolnak végig az úttalan utakon. - Milyen munkát tudnak adni nekik? - Rongyból babákat készítenek, papírdíszeket vágnak ki ollóval, de igazat szólva: nincs igazi piac az áruikra. Egy alapítvány mőködteti az intézetet. - Van út visszafelé az életbe? - Egy-egy ember egyéves munkaszerzıdést köthet valamilyen külsı munkahellyel, mely az alkalmazásukért jelentıs anyagi támogatásban részesül, de ha ez az egy év lejár, akkor általában felmondanak neki. Itt bent öt évet tölthetnek majd el. A személyzet példamutató gondossággal bánik a sérült emberekkel. A folyosóra különféle játékok körvonalait festik fel, az illemhelyre a „férfiak" jelzés Braille-betőkkel van kiírva, hogy a vakok is el tudják olvasni, a kert, a sétány mintaszerően rendben van tartva. Távozásunknál ıszintén gratulálunk a munkájukhoz. Az épületbıl kilépve folytatódik a vigasztalan lepusztultság látványa. Most is kiderül, milyen felemás, meggondolatlan lépés volt csak fél hosszban lefedni a Szinva-patakot, a patkányok ide menekültek, és háborítatlan búvóhelyet találtak. Lehőlt a levegı, az egyik kísérım behív a lakásába, meginvitál egy pohár borra. Beszélgetésünkre elıjön a fia: harmincas, magas, jókötéső férfi. Apjához hasonlóan valaha ı is vasutasként kezdte, de aztán valamilyen átszervezés miatt elbocsátástól tartott, és hivatásos katonának jelentkezett. Fegyveres rendfenntartó egységekben szolgálva tíz évig viselte az egyenruhát, több országot is bejárt: Kuvaitot, Koszovót, Szlovéniát, Irakot, részt vett a spanyol szervezéső NATO-hadgyakorlaton. Mutatja a szolgálatért kapott kitüntetéseit, diplomáit, a leszerelésnél kapott dísztırt. - Utólag hogy gondolja: megérte anyagilag? - Feltétlenül. Itthon a vasútnál 75-80 ezer forint körül kerestem. Koszovóban 1,3 millió forintnak megfelelı márkát kaptam - akkor még nem euróban számoltak, és még azért is külön pénzt fizettek, hogy én magam mostam és vasaltam az egyenruhámat. Elköszön, és munkába indul, ismerem annyira a vasutas-gondolkodást, hogy külön kérdés nélkül is tudjam: visszatért a MÁV-hoz. Mi is útra kelünk. A „Gerı Ernı játszótér" most is homokos pusztaság. [ A MÁV most alkudozik a várossal az eladásáról - Miskolc az újjáépítendı Selyemréti strand területéhez szeretné csatolni. A vita még folyik, a vasút sokat kér: nyolcvanmillió forint készpénzt és külön nyolcvan lakást a távozók elhelyezésére. - Higgye el: nekünk már mindegy, hogy megegyeznek-e. Itt a szomszédunkban lakik egy néni, 93 éves, az egész életét itt a telepen töltötte el, ha beutalják egy blokkházba, már ott a kapuban meg fog halni.
HAJLÉKTALANOK
Egy ismerısömmel a miskolci hajléktalanok néhány megszokott találkozóhelyét járjuk végig: a színház mögötti tér egyik lépcsısorát, a régi „Béke Szálló" romjait, diósgyıri stadion környékét. Most, a szemerkélı ıszi esıben valamilyen fedett helyet kerestek maguknak, hamar rábukkanunk az egyikre: a Bükk áruház elıtt egy terebélyes fa áll, törzse köré egyméteres magasságán néhány padot helyettesítı deszkát szegeztek, a gyérülı lombozat alá behúzódva kevésbé áznak. Öten-hatan győltek össze. Egy tizenöt év körüli fiú rövidnadrágban és szibériai hangulatot keltı füles prémsapkában körbe-körbe jár, üdvözült arccal nitró-hígítót szív egy nejlonzacskóból. Idınként elhúzza a szájától, és egy kivehetetlen dallamot dünnyög. Hiába emeli fel azonban a hangját, senki sem törıdik vele, a figyelem egy deszkapadon üldögélı férfira összpontosul. Többrétegnyi, kukából kimentett rongyot húzott a lábára, a göncök közül csak egy piszkos fehér kötés vehetı ki határozottabb körvonallal; tüzetesebben is megnézem: a bal lába bokából hiányzik, valószínőleg fekély miatt kellett amputálni. Valaki ételt hozott neki: paradicsomos mártás maradványai látszanak egy mőanyag doboz falán, elıtte üres borosüveg hever. Lehajtott fejjel magába roskadt, láthatólag nem áll szándékában elmozdulni ültıhelyébıl, hiába hívogatja két cigány fiú: - Gyere ki hozzánk Perecesre! Háromszobás házam van, bevezettem a vizet, főtés is van, átmelegedhetsz. - Honnan volna neked ilyen házad? - Kétmillió forinttal jöttem ki a nevelıintézetbıl. A nyomorék csak a fejét rázza az ajánlatra, egy monoton szöveget ismételget, lassan fejtem meg a szavait: - Károlyi, Homovics, Buna, Péter, Zoller, Kovács, Kallus, Csorba, Gyetvai, Nyíri, Palatics. Egy magamfajta öreg futballırültnek kell lenni ahhoz, aki a fél életét a pályák lelátóin töltötte, hogy felfogja: egy régi csapatösszeállítást hall; az 1958-59-es szezonbeli Miskolci Vasutas Sport Clubét. Ebben a szezonban az MVSC a labdarúgó NB I-ben játszott, a magyar foci történetében elıször fordult elı, hogy a várost két csapat is képviselje a legmagasabb osztályban, a másik a DVTK volt. A nézıtér szintje alá süllyesztett pályájukon, az úgynevezett „Gödör"-ben megfordult minden sztáregyesület: a Ferencváros, a Honvéd, az Újpest. Egy meccset én is láttam itt, az MTK látogatott le, és minden idık egyik legnagyobb fedezetjátékosának, Kovács I. Imrének a góljával gyızni tudott. A csapat a következı évben kiesett, és többé nem is került vissza. - Ez az MVSC, amit mond, ugye? - kérdezem. - Maga is játszott benne? - Nem, csak az úttörıben - mondja, és elfordul. Régóta nem hiszek a józanságra intı prédikációkban, alkoholistának ital kell, nem lelki vigasz. Ismerısömmel elmegyünk egy boltot keresni, ahol egy üveg bort vehetnénk neki. Nincs nehéz dolgunk; egy százméternyi szakaszon hat-nyolc kocsma is áll egymás mellett. - Sok a hasonló nyomorék ember? - Sok. Beisznak, aztán leülnek egy padra, verekednek, eltörik egymás csontját, beverik a fejét. Nincs közöttük szolidaritás? Miért pont közöttük lenne?! Visszatérıben ismerısöm még megmutat néhány búvóhelyet, ahová a hajléktalanok éjszakára behúzódhatnak: boltok hátsó árurakodóinak csomagtároló helyeit, löszdombok oldalába vájt barlangot, a Tetemvár folyosóinak elıterét. Egy öregasszony egy kunyhófélét ütött össze magának, kerítésére paradicsomindákat futtatott fel - talán egykori falusi életének lékeként. Újra megállunk a fánál, a cigány fiú csak úgy hüvelykujjal benyomja a dugót, és kézrıl kézre adják az üveget. Sorsáról kérdezgetem: a nevelıintézetbıl frissen szabadult fiú közhasznú munkásként dolgozik, havi bruttó 63 ezer forintért. Mellette a két testvére áll: egyikük süketnéma, a másikuk valamilyen idegbajban szenved, szája sarkából csurog a nyál. Az amputált lábú férfi megfontoltan kortyolgatja a bort, csak idınként szólal meg. Állítása szerint:
nemrégiben halt meg a felesége, egy darabig egyedül élt, aztán egy banda kizavarta ıt a lakásból, azóta „csövezik". - Azt mondja a rádió, hideg éjszaka lesz, nem akarja, hogy bevigyék a „Baross"-ba? [A Vöröskereszt hajlék otthonát hívják így - M. Gy] Nem válaszol, fiatal cigány patrónusa újra meghívja magához, de most sem felel neki. - Szóljanak csak be a „Baross"-ba, jöjjenek ki érte. Egy óra múlva már fázni fog, akkor hajlandó lesz bemenni. Folytatjuk az utunkat, ismerısöm néha kifelé int a kocsi ablakán: pincéket mutat, melyek bejáratát befalazták a csövesek elıl. Egy iskolát, melyet fıleg cigány gyerekek látogattak, már kezdik elbontani, de még sokan megbújnak benne. A Baross utcai menhely elıtt lefékezünk. A vezetıje most épp Lengyelországban tartózkodik, a portással tárgyaljuk meg a teendıket. Az otthon csak november elsejétıl rendelkezik folyamatosan kihelyezett inspekciós autóval, addig a Vöröskereszt központjától kell kérniük segítséget. Most kiküldenek egy kocsit a nagy fához, de az amputált lábú embert már nem találják ott. Néhány héttel késıbb újra ellátogattam a menhelyre, hivatalos nevén a „Magyar Vöröskereszt Borsod Megyei Szervezetének Hajléktalanokat Gondozó Központjába"; az intézmény fiatal igazgatóját ezúttal otthon találom: - Hány embert tudnak befogadni? - 239 férfit és 35 nıt, nagyon hideg éjszakákon télen még két-három fıt. Egy ágy fenntartása átlagban évi 520 ezer forintba kerül. - A helyek között van valamilyen minıségi besorolás? - A legalsó fokozat az „éjjeli menedékhely", ezt 20 nı és 60 férfi veheti igénybe - térítés nélkül. Ezután következik az átmeneti szálló 100 férıhellyel. A legmagasabb osztályt az úgynevezett „rehabilitációs otthon" jelenti, ennek az a feladata, hogy a rendszeres havi jövedelemmel rendelkezıket fogadja, visszavezesse az aktív életbe, segítsen nekik albérlethez jutni, megtartani a munkahelyüket - az ide kerülık havi 11-12 ezer forintot fizetnek. Külön csoportot alkotnak az idısek, a létszámuk 30 fı körül jár, ık teljes ellátást is kapnak - 30 ezer forintért, ezt az összeget most csökkentettük le 40 ezerrıl. 14 daganatos beteg is él a gondozóközpontban. Olyan az állapotuk, hogy a kórházi Hospice-szolgálat már nem hajlandó befogadni ıket. İk jelentik a legnehezebb feladatot, elıfordulnak olyan esetek, hogy a végbélnyílásuk az oldaltestükön van kivezetve, többnyire csak pépes ételt tudnak fogyasztani. - A többi hajléktalan kap valamilyen ellátást? - Egy 200 személyre szabott népkonyhát tartunk fenn, reggelit is osztunk. November elsejétıl jár a krízisautó, zsíros kenyeret és teát visz ki azoknak, akik az utcán vagy a szabadban töltik az éjszakát. - Hallom: sokan nem akarnak bejönni, mert attól félnek, hogy megverik vagy kirabolják ıket. - Nem szoktak elıfordulni ilyen esetek - legalábbis az én tudomásom szerint. - Mennyi idıt tölthetnek bent egy-egy nap? - A többség 17 órától reggel hétig - az igazgató az órájára néz -, fél öt elmúlt, nemsokára beengedjük ıket. Ha érdekli, nézze meg, hogy zajlik le. Megállunk a portán, kint az udvaron már gyülekeznek a bebocsátásra várók. - Részegek is bejöhetnek? - Nulla egész hatezred százalék fölött járók már nem - int a z ügyeletesnek: Nyithatunk. A szállásért jelentkezık csak egyesével lépnek be; bele kell fújniuk az alkoholszintet jelzı mércébe, az elsı simán túlesik a vizsgálaton. Törülközıt, szappant kap, egy magával hozott mőanyag csészébe sampont is kér - fürdéshez, fejmosáshoz. Megszólítom: - Mivel foglalkozott valaha? - A Lenin Kohászati Mővekben dolgoztam 23 évet, de 29-et kellett volna, hogy teljes nyugdíjat kaphassak. Darujavító voltam, kemencelakatos és még tízféle szakmához értettem, de most ötvenen túl már sehol sem tudok elhelyezkedni. A menhelyen négy hálóterembe kerülnek a lakók; háromba a férfiak, egybe a nık. Foglalt helyek nincsenek, ha tehetik, többnyire az emeleti helyiségeket választják, ott állítólag kulturáltabb társaság jön össze.
A jelentkezık áradata folyamatos, sok a cigány, feltőnik egy-egy festett hajú homoszexuális. homoszexuális. Nık is érkeznek, az egyiket megkérdezem a sorsáról. Tizenöt évig élt együtt egy férfival, nem házasodtak össze, mikor a társa meghalt, a férfi egyik rokona kirúgta a lakásból. İ is szótlanul veszi át a szappant és a vékony törülközıt, aztán elvonul az épület belseje felé. Egy férfinél nulla egész nyolcat mutat az elfogyasztott alkoholt jelzı szonda. - Azért csak ennyit, mert ennél többet nem tud mérni! - mondja az ügyeletes, és a delikvenshez fordul -, menj ki az udvarra, egy óra alatt kiszellızöl, akkor beengedlek. Hat óra felé csillapodik az elsı roham, majd 60 embert helyeztek el addig. - Egy óra múlva jön majd az újabb eresztés. Az emberek feltőnıen kopottak, a portás azt mondja, hogy 1989-ig nem volt ekkora szegénység. - A különféle külföldi segélyszervezetek segélyszervezetek nem küldenek be ruhacsomagokat? ruhacsomagokat? - Az már rég megszőnt. A halottak hozzátartozói hoznak be néha cuccokat, de cipıt és fehérnemőt soha, ezt megtartják maguknak. Egy ideig senki sem nyomja le a kilincset, feltételezem, hogy valahol most hajtják fel az utolsó fröccsüket vagy féldecijüket. Kocsma bıven akad, a Tiszai pályaudvarhoz vezetı alig 200 méteres útszakaszon legalább öt helyen mérnek italt. - Éjszaka nem kéredzkednek ki inni valamilyen ürüggyel? ürüggyel? - Aki egyszer kilép, azt aznap már nem engedjük vissza. Újabb csoport érkezik, összeszokott társaság, valaha együtt dolgoztak az ÉMÁSZ-nál, együtt bocsátották el ıket: - Mi csak az elsı hullám voltunk. Úgy halljuk, 3900 munkásból 890 maradt. Évrıl évre több az öreg, de korán meghalnak, így csökken az átlagéletkor is. Az emberek nem váltják ki a gyógyszereket, az egykor 20 forintos orvosság némelyike most 2300-ba kerül. A szocializálódás legföljebb olyan eredményeket tud felmutatni, hogy az emberek gyakrabban mosnak kezet. Leülünk egy kávéra az otthon vezetıjével. -2007-ben több volt az öregember, mint néhány évvel korábban, de nem készülnek fel az öregségre, ezért egyre több hajléktalant kell befogadnunk. Öt telephelyen 635 emberrel tudunk foglalkozni, legalább még 120 hely kellene. Gyakoribb a betegség, nı a rászorultak száma, felszámolódtak a közös gazdaságok, ahol ellátták a falu lakosait. A gondoskodó állam megszőnt, az új világ hozta feszültséget viszont nem tudják felfogni, hányódnak ide-oda. Hozzánk küldik a koldust, a börtönbıl szabadultakat, a kórházak a bejelentés nélküli betegeket. A Vöröskereszt anyagi forrásai egyre apadnak. Szinte minden korábbi mecénás visszalép az adományozásoktól, újabb és újabb megszorítások terhelik a jótékonykodásra hajlandókat. A költségvetési támogatásaink is tíz százalékkal csökkennek. Ilyen kritikus helyzetbe fennállása óta nem került a Magyar Vöröskereszt. Ha nem találnak új támogatókat, nem lehet fenntartani a szervezetet. Az otthon vezetıje nem szívesen beszélt magáról, sorsát egy újságnyilatkozatban mondta el. Az egri tanárképzı fıiskolán szerzett diplomát, majd könyvelınek állt, de egy év után felhagyott a számok világával. Akkor akadt a kezébe egy apróhirdetés, apróhirdetés, amelyben szociális munkást kerestek. „...Látott napokon át egy helyben üldögélı férfit, akit nem lehetett rávenni, hogy szilárd táplálékot vegyen magához, napokig csak kannás boron élt. Látott lefagyott lábakat, férgekkel fertızött emberi roncsokat. Látta a vasutast, akit negyven év után egyszerre tettek ki az állásából és a szolgálati lakásból... Egy idı után arra jött rá: az a legfontosabb, hogy mindenkit számon tartson a rábízott emberek közül... A hajléktalannak nem a hideg a legnagyobb ellensége, hanem a magány. Addig él, amíg a kapcsolati tıkéje kitart. Amíg van valaki, akinek legalább annyira fontos, hogy megkérdezze, megkérdezze, mi van veled?..." Leteszem az újságlapot, rövid hallgatás után megkérdezem: - És maga meddig csinálja? Innen megy nyugdíjba? A fiatal férfi arcára félmosoly ül ki: - Nem biztos. Majd kiderül, hogy meddig bírom.
Közben zajlik körülöttünk a szálló esti élete, újabb csoportok érkeznek, talán már száz ember is összegyőlt. Láttam már néhány hajléktalan éjszakai menhelyet, mindenütt úgy tapasztaltam, hogy a befogadottak miután elfoglalták a kijelölt ágyukat, fürödni mennek, itt most senki sem indul el a zuhanyozó felé. Magukkal hozott ételt melegítenek, televíziót néznek, beszélgetnek. Aztán - talán hat óra körül járhat az idı - hirtelen meglódul a tömeg, a hátsó raktárhoz sietnek, ahol még a reggeli távozáskor leadták megırzésre azt az egy-két
rafiából készült zsákot, amelyben minden földi vagyonukat tartják. Most kikérik, elıszedik belıle hálóruhájukat, néhányan papuccsal is rendelkeznek. Megmosdanak és felkészülnek az éjszakára. Percenként kérnek valamit a vezetıtıl, nem tartom illendınek zavarni a munkáját, elköszönök azzal, hogy majd újra ellátogatok ide. Kimegyek az udvarra, az ajtó elıtt most is négyen-öten ácsorognak, várják, hogy a véralkoholszintjük leszálljon, 0,06-ra, és beljebb léphessenek. Egy elhízott öregasszony teli torokból kiabál, és akár egy pap, áldást oszt a körülötte állókra. Legközelebb két-három nappal azután mentem ki a „Baross"-ba, hogy a hajléktalanok kézhez kapták a szociális segélyt, és még tartott ebbıl a pénzbıl. Délben félig sem telt meg az étkezı, este is jóval kevesebben gyülekeztek a menedékhely elıtt. A véralkoholszint gyakran a 0,06-os szint fölé ugrott a delikvenseknél, vita nélkül fordultak ki az ajtón, és a sötét kertben dideregve várták ki, amíg elfogadhatóra szállt le. Egyébként minden a már látott módon alakul. A jelentkezı bemondja a nevét, a portás ellenırzi a kitiltottak listáján. Kizáró oknak számít, ha lejárt a tüdıátvilágítás érvényességének idıpontja, néha egy-egy tévedés így is becsúszik, elıfordult, hogy valaki súlyos tébécével fél évig bent alhatott - a portás már úgy megszokhatta az illetı jelenlétét, hogy nem nézett utána az adatainak. - Veszélyes dolog. Volt már rá példa, hogy a betegség egy kolléganınkre is átragadt. A hajléktalan szokott módon megkapja az ágyszámát, a törülközıt és a mosóport, aztán eltőnik az épület belsejében. Egy férfi az elıtérben megvárja a partnernıjét: - Új asszony van, Jóska? - kérdezi a portás. - Ó, ez a régi, már egy hete együtt vagyunk. Néhányuknak egy-egy lábos ételt nyújt át a portás, a családjuk hozta be valamikor napközben. Egy férfi kerékpárt tol be, a bicikli két szarvára négy-öt csomag van kötözve. - Engedélyezve van! - mondja önérzetesen. Egy nı lehajtott fejjel siet el mellettünk: - İ Leila - mutat utána a fiatal igazgató -, évekig élt kint Svájcban. - Mit csinált ott? - Mit gondol, mit?! Jól ment neki, az anyját is kivitette maga után. Tud németül, néha egy félóráig is beszél telefonon külfölddel. Most Thaiföldre készül. - Ott nagy a konkurencia, bátor asszony. Néhány percre megszakad a várakozók felvétele, kint éles szél támad, becsukják az ajtót, hogy az elıtér átmelegedjen egy kissé. A portás teával kínál, beszélgetni kezdünk: - Hány igazgatót élt már túl eddig? - Várjunk csak: hatot, ha a Tóth Lacit is ideszámítjuk, ideszámítjuk, akkor hetet, de ı már egy hét után lelépett. - Maga lesz a nyolcadik? - kérdezem a fiatal vezetıt a múltkori beszélgetésünkre beszélgetésünkre emlékeztetve. emlékeztetve. - Nem, gondolkoztam rajta, és azt hiszem, maradok. - Találhatna jobb helyet is? - Lehet, de csak olyan munka érdekel, ahol emberekkel foglalkozhatok.
Két hátizsákos nı érkezik: anya és leánya. Mindketten csökkentlátók, kinyújtott kézzel tájékozódnak, közben meg-megérintik a falakat. Esti iskolába járnak, most végzik az elsı gimnáziumot. Bent a szállón egy munkanélküli tanár foglalkozik velük, az ı sorsa is említést érdemel: alkohol, válás, elbocsátás a munkahelyrıl, hajléktalanszálló. Még próbál küzdeni, legutóbb egy pályázatíró tanfolyamra jelentkezett, de nem tudta összeszedni a tandíjat. Másnap reggel megy le Tiszaújvárosba, egy mőanyag alkatrészeket gyártó Üzembe áll be fröccsöntınek. - Mennyit keres lent? - Bruttó 72 ezer forintot. Nem akarom elhinni, de az igazgató rábólint: - Bizony, ennyit. A tanár elnézést kér, és siet a fürdıbe. Igyekeznie kell, mert egy-egy bojlernyi vízzel hárman tudnak megmosdani, a negyediknek már várnia kell. - Senki nem akarja megúszni a tisztálkodást? - Sokan megpróbálják, de a szobatársai nem hagyják. Ha másképp nem megy, berángatják a zuhany alá. Megnézem a hálótermeket. A piros mőbırrel borított priccsekhez nem jár ágynemő, egy ilyen „luxus" bevezetése magasabb kategóriába sorolná a menhelyet, és számos anyagi következménnyel járna. Néhányan lepedıt és kispárnát tartanak a zsákjukban, ilyenkor esténként elıveszik. A hálótermek általában zsúfoltak. Ha jól emlékszem a számra: a börtönben egy rabnak 6-8 négyzetméteres mozgásteret biztosítottak valaha az elıírások - itt négy sem jut. A közepes lakószoba mérető nıi hálóban húszan alszanak, már most, kora este elfogyott a levegı. Átmegyek az egyetlen nagyobb közös terembe, melyet ebédlınek, televíziós nézıtérnek és ünnepi rendezvények céljaira is használnak. Egy sarokba húzódva körülnézek; sokan tányért sem tettek ki az asztalra, vacsora nélkül fekszenek le. Néhány percig nézik a tévémősort, aztán kikéredzkednek a fedetlen udvarra, és elszívnak még egy cigarettát. Majd reggel kapnak teát és zsíros kenyeret. Búcsúzóul még kapok egy „Tájékoztató"-t, hátha segít majd a munkában emlékeztetıként-összefoglalóként: „...A Szolgálat segítséget nyújt az intézményi ellátásban nem részesülı, ettıl idegenkedı, utcán életvitel-szerőén tartózkodó hajléktalan kliensek számára. Miskolc utcáit egész évben négy szociális munkás járja folyamatosan, és kapcsolatot alakítanak ki minden hajléktalannal. Segítséget nyújtanak egészségügyi intézménybe való bekerüléshez, elveszett okiratok pótlásához, takaró, világítóeszköz beszerzéséhez. November 1. és április 15. között minden munkanapon teajárat mőködik, három helyen áll meg: 16,30 órakor a Nagy Lajos király utca 34. elıtt, 17 órakor az újgyıri fıutcán a posta mögött, és 17,30-kor a Búza téri autóparkolóban a görög katolikus templom mellett..." Elindultam vissza a szállásomra. Mint már említettem, a menhelytıl talán százméternyire fekszik a villamos-végállomás - ezen a rövid távon legalább hatnyolc kocsma mőködik. Be-benézek az ablakokon: már elfogyhatott a havi szociális segély, az asztalok mellett csak néhol ül egy-egy vendég. Máskor, úgy lehet, élénkebb a forgalom, egy ajtóra papírlapot ragasztottak ki: „Értesítjük kedves vendégeinket, hogy a szórakoztatóüzemünk délután 17 órától klubszerő formában mőködik, ezért csak tagsági könyvvel látogatható..." Amennyire én Magyarországot ismerem, úgy vélem, ez a szabályozás csak két indokot takarhat: vagy homoszexuálisok rendezkednek be ilyenkor itt egymás között, vagy a cigányokat akarják távol tartani. A Hısök tere mögött, a minorita templom oldalában delente két csoport sorakozik fel. Az egyiket az úgynevezett „fizetıs" ebédre várakozók alkotják: környékbeli tanárok, hivatalnokok, diákok, katonák és más hasonló foglalkozásbeliek. A háromfogásos ebédért 600 forintot fizetnek, az étel minıségével meg vannak elégedve, engem is biztatnak, hogy próbáljam ki. Lejjebb, a másik csoportban a népkonyhára igyekvık rostokolnak. Itt napi száz adagot osztanak ki ingyenesen, néhányan már 11 óra elıtt megjelennek, biztosak akarnak lenni abban, hogy nem maradnak ki, sıt esetleges repetában is reménykednek. A népkonyha napi egyszeri étkezést nyújt, mely 1000 kalóriát
tartalmaz. Ennyi kell - állítólag - az életfenntartáshoz. Meglepı módon szinte minden alkalommal szerepel : az ételsorban valamilyen hús, elkértem a 2008. X. 13-18-ig kiszolgált menüt. „Hétfı: Burgonyafızelék Sült oldalas Kenyér Croissant Kedd: Pirított sertésmáj Párolt rizs Savanyúság Kenyér Szerda: Nyírségi gombócleves Csokis-mézes Kenyér Csütörtök: Fokhagymás aprópecsenye 1/2 adag burgonya 1/2 adag párolt káposzta Kenyér Péntek: Lecsós tarhonya Savanyúság Banán Szombat: Rakott kelkáposzta Kenyér Befıtt" Vasárnap nem osztanak ebédet, akinek telik rá, vesz valamit magának. (A többség számára ez az ebéd szolgáltatja az egész napi táplálékot, gondolkodóba estem, hogy az ezer kalória elégséges-e erre a célra. Egy orvos úgy tájékoztatott, hogy semmiképp sem. A fogyókúrázó nık 1200, a férfiak 1500 kalóriát vesznek magukhoz, ezzel a módszerrel havi 2-3 kilót fogynak - a hajléktalanoknak viszont ritkán van hasonló súlyfeleslegük.) Az önkormányzat három és fél millió forinttal támogatja az akciót, néhány más egyesület is beszáll a maga szerény részével. A kialakult szabályokat nem törik meg, gondot fordítanak a tébécémentességet tanúsító bizonyítvány beszerzésére, sorban állás közben visszafogják a hangjukat, néhányan többször is keresztet vetnek magukra. A szők étkezıhelyiségben mindig elıírt létszámban tartózkodva fogyasztják el az ételt, új „vendég" akkor megy be, ha a régi már végzett. Nem visznek be magukkal kanalat - régebben megkísérelték, hogy a becsempészett mőanyag evıeszközt tartósabb fém „eszcájg"-ra cseréljék ki. Messzemenı buzgalommal vigyáznak az elıírások betartására. Egyikük odalép a konyha vezetınıhöz, és suttogva közli vele, hogy egyik társuk ma délben a Vöröskereszt ingyen konyháján is ebédelt már. Jutalmat vagy legalábbis dicséretet vár, láthatólag csalódott, hogy a bejelentést közömbösen veszik tudomásul. A tömeg szociális összetétele vegyes: egy elitgimnázium egykori tanára éppúgy akad a sorokban, mint egy épülı ingatlant ırzı fiatal férfi, vagy botra támaszkodó, magát alig vonszoló öregasszony. Párok ritkán alakulnak ki, csak egy padra letelepedı férfi mellett áll egy nı. Megszólítom az üldögélıt. Valaha acélszerkezet-szerelıként dolgozott, egy üzemi balesetnél összetörte magát. Az egyik kórházból másikba került, az induló 72 kilós testsúlyából 12 kilót adott le, és továbbra is fogy. Dolgozni nem tud, 39 ezer forintos szociális segélyb ıl él alkalmi párjával. - Mennyi pénz kellene ahhoz, hogy kezdeni tudjon valamihez? — Talán tízmillió forint, de mikor lesz nekem annyi?! Feltápászkodik, és az asszonyra támaszkodva elbotorkál. Csak egy rongyos öreg marad a helyszínen, arccal a nap felé fordulva élvezi a kellemes ısz végi idıt. Lehet, hogy már a holnapi ebédosztásra vár, be akarja biztosítani a helyét. Miskolcon nehéz száz métert megtenni úgy, hogy „zálogüzletet" hirdetı táblába ne akadnánk: megtalálni a Tiszai pályaudvartól egészen a város határáig: aluljárókban, hátsó udvarokban, áruházak mellett, néhol bankokhoz, takarékpénztárakhoz társul.
Zálogházat nyitnak nemcsak a pénzintézetek, hanem magánszemélyek is - akár többet is fenntarthatnak. A város nevezetes énekese is valóságos hálózatot üzemeltetett, vezetését csak most engedte át elváló feleségének. Én a „Sajóvölgye" Szövetkezet egyik zálogházába látogattam el néhány szót váltani az intézmény vehetıjével. A központja Kazincbarcikán mőködik, de tevékenysége kiterjedt; nemcsak Miskolcon, de háromnégy megyében is fenntart fiókokat. - Miskolcon hány zálogház lehet? - Jelenleg negyven körül. (A város némely vezetıjének tájékozatlanságát jól mutatja, hogy megkérdeztük az egyik alpolgármestert, és szerinte összesen két ilyen vállalkozás található Miskolcon, illetve most már csak egy, mert a másik éppen megszőnı félben van. Szemem-szám elállt: mit tudhat ez az ember arról a városról, melynek irányítói közé tartozik?! Egy másik vezetı azt állította, hogy Miskolcon egyáltalán nincsenek is zálogházak - legföljebb olyan pénzintézetek és vállalkozók, akik zálogtevékenységgel foglalkoznak!) - És milyen eredményesen mőködnek? - kérdezem -, megtalálják a számításukat? - El tud képzelni olyan zálogost, aki hajlandó volna ráfizetni?! Minél rosszabb a lakosság helyzete, annál nagyobb a forgalom, mind többen keresnek fel minket. A válság is közrejátszik, a nagy üzemek: bányák, kohók, gyárak megszőnése idején az emberek egymásnak adták a kilincset. Úgy becsülöm, hogy Miskolc lakosságának negyedrésze fordult meg már zálogházban. Gyermekkori emlékek jutnak az eszembe. Valahányszor a családfenntartó nagyapámat kirúgták a munkahelyérıl - többnyire kommunista kijelentései miatt -, és pénz nélkül maradtunk, nagyanyám fogta az egyetlen tartalékunkat, három vég bontatlan vásznat, és elvitte a kıbányai Állomás utcai zálogfiókba. - Milyen tárgyakat vesznek be? - Mi és a legtöbb bolt csak aranytárgyakkal foglalkozunk. Elmúltak azok az idık, mikor mőszaki cikkeket is befogadtunk; a magnetofonok, háztartási gépek olyan gyors tempóban avulnak el, hogy ha nem váltják ki ıket, lehetetlen vevıt találni rájuk. A túltermelés miatt a mőszaki áruk nem piacképesek. Megszőnt az a gyakorlat is, hogy a szırmebundákat nyárra beadták hozzánk, mert tudták, hogy a zálogházban vigyáznak rá, nem esik bele a moly, ezt a kockázatot sem vállaljuk. - Milyen kamatlábakkal dolgoznak? - Az alapkamat évi 20 százalék, de a teljes hitelmutató a 30 százalékot is túllépheti. Lehet, hogy soknak tőnik, de még az aranynál is nagyon nagy a „beragadás" veszélye, elıfordul, hogy két és fél kilót is eléri valamelyik boltunkban - az arany ára pedig nem csak emelkedhet, de zuhanhat is. Más korlátozásokkal is élnünk, például egy aranytárgyra legfeljebb egymillió forintot adhatunk - efölött az igazgató véleményét kell kikérni. A pénz általában nem kenyérre kell az ügyfeleinknek, hanem valamilyen hirtelen adódó üzleti lehetıséget akarnak kihasználni vele, ahol haszon a 30 százalékot is bıven meghaladja. Ilyenkor beteszik az otthon tartott aranyat, de még határidın belül kiváltják. Az emberek általában apróbb tárgyakat hoznak be, a komolyabb tartalékaik már kifogytak, általános az elszegényedés. A téeszidık már rég elmúltak, akkor például a „Bánvölgye" termelıszövetkezetben 1500 ember dolgozott a földeken, a rendszerváltás után 50-100, ezek is csak vegetálnak, milyen vagyonuk maradhatott nekik?! Megszőntek a melléküzemágak: a takarítórészlegek, húsboltok és a többi, ami a pénzt hozta. [Bevallom: nem mindennapi elégedettséggel tölt el, hogy még egy zálogfiók vezetıje is az egykori termelıszövetkezeteket dicséri. - M. Gy] Kivették az emberek a földet, elhozták a gépeket, azt hitték, úri módon megélnek majd belıle, aztán kiderült, hogy a mindennapit sem tudják megkeresni. Egyre többen adják el a birtokukat, a második tulajdonos általában jobban jár, mert az elsı már kialakította a megfelelı kapcsolatokat. Ami a szocializmusban korrupciónak számított, azt most üzletnek nevezik. A törvényeket még meg sem hozták, mikor a vállalkozók már kidolgozták a kijátszására szolgáló módszereket. Egyre inkább belépnek a piacra a külföldi bankok is, minden pénzintézet idegen kézben van, az OTP-nél is csak nyolc százalékot tesz ki a magyar tulajdonrész. (Mindez nehezebben menne a sajtó támogatása nélkül, a multik gátlástalanul élnek vele. Az újságíró tart a tıketulajdonosok messzire kinyúló kezétıl, azt
sem kockáztatja meg, hogy egy botrány kapcsán az ı pártállami múltját is felhánytorgassák. Túl azon, hogy az újságok külföldi kézben vannak - az egyik lap tulajdonosa állítólag nem is beszél magyarul -, az itthoni érdekek is veszélybe kerülnének, bedugulna a legfontosabb bevételi forrás: a hirdetés. A nézık, olvasók tömege könnyen befolyásolható. Megosztom gondolataimat az igazgatóval, rábólint: - Az én apám bányász volt, mindent elhitt, amit az újságokban olvasott. Életem legnagyobb pofonját akkor kaptam tıle, mikor azt mertem mondani: nem igaz az, amit egy cikkben leírtak. Most is mit gondoljak arról a lapról, mely ugyanabban a számában 6 százalékos kölcsönkamatot és 13 százalékos betéti kamatot hirdet. Mibıl fedezi a különbséget az illetı bank? Száz emberbıl százat becsapnak, és akár hiszi, akár nem, az ügyfeleik náluk maradnak.) - A „Sajóvölgye" gyakorlata mennyiben tér el a többi pénzintézetétıl? - Mi nem a külföldi tıke, hanem négyszáz magyar magánszemély tulajdonát képezzük, ennek megfelelıen részvények helyett részjegyeket bocsátunk ki. - Ez milyen különbséget jelent? - Nálunk a részjegy tulajdonosa csak egy szavazattal Rendelkezik, a részvénytársaságoknál pedig a részvények száma szerinti arányban szólhat bele a döntésbe. - Melyik formára vár ígéretesebb jövı? -A részvénytársaságok egyre hatékonyabbak, jellemzı, hogy a külföldi bankok itteni fiókjait fiatal, tehetséges, 25-35 éves magyar szakemberek irányítják, hatvani Raiffeisent például az én fiam. A mi sorsunkat mégsem tartom reménytelennek, elınyt jelent számunkra, hogy az ügyfeleinkkel szinte családias kapcsolatot tartunk fenn. Nekünk 28 önkormányzattal van évekre visszanyúló együttmőködésünk, ismerem nemcsak a helyzetüket, de még a gondolataikat is. A tárgyalásoknál mindig azt keresem, hogy lehet megoldani a problémáikat, nem pedig kitérni elılük. Egy-egy külföldi bank magyar fiókjában egy környékünkben polgármester nem jelent többet egy négyjegyő számnál - ha az megjelenik a táblán, odamehet a megjelölt ablakhoz. Én behívom egy kávéra. A kapcsolatnak persze megvannak a maga hátrányai is: például megkeres egy ügyfél, akit húszharminc éve ismerek, és fizetési haladékot kér egy hétre vagy egy hónapra, olyankor nagyon rosszul érzem magam, de el kell utasítanom. A Takarékszövetkezet nem szociális intézmény, nekünk teljesítenünk kell, a kötelességeinket a részjegy-tulajdonosaink iránt, nem politizálhatunk. - És a jövıben változik majd valami? - Nem akarok jósolgatni, de annyit biztosan mondatok, hogy a régi biztonságérzet soha többé nem tér vissza már. A Szövetkezet általában nem maga kezeli a zálogfiókjait, hanem ügynököknek adja ki szerzıdéses alapon, megfelelı bérleti díjakat igényelve. Mi kockázattal kereskedünk, egyáltalán nem biztos, hogy mindig megtérül a pénzünk, a rizikónak legalább egy részét tovább kell hárítanunk - adott esetben az ügynökökre. - Beszélhetnék egy ilyen ügynökkel? - Semmi akadálya. Én a magam részérıl egy diósgyıri emberünket ajánlanám. Az elnök telefonon kiszól, a fiókba rendeli az ügynököt, mikor leteszi a kagylót, int: - Itt nagyszabású üzleteket nem fog látni. Diósgyır Miskolc egyik legszegényebb része, itt számolták fel a régi nagyüzemeket: a Lenin Kohászati Mőveket, a Di-gépet és így tovább. A zálogfiók egy lakótelep sarkában bújik meg, mellette néhány tízemeletes épületben többen laknak, mint egy-egy közepes mérető faluban. Most, tíz óra felé senki sem tér be az üzletbe, míg az ügynök megérkezik a becsüsnıvel beszélgetek: - Milyen képzést kapott? - Három évig tanultam az Óra-Ékszer Vállalatnál, aztán elvégeztem egy szakmai tanfolyamot. - Teljes biztonsággal el tudja dönteni, hogy a felajánlott zálogtárgy valóban arany-e? - Igen, bár gyakran próbálkoznak arannyal befuttatott vagy réz ékszerekkel, de a fedések ezeken csak néhány mikron vastagok. - Mennyi az alsó súlyhatár?
- Fél gramm. A felsı súlyhatárt a fınökeim határozzák meg. Ha ık úgy gondolják, akár másfél kiló is lehet. Egy középkorú férfi nyit be a fiókba - nem köszön, az ügyfelek legföljebb távozáskor szoktak -, egy győrőt tesz le a pultra. A becsüsnı megnézi, aztán a mérlegre teszi. - 13500 forintot tudok adni. Megfelel? - Igen - mondja az ügyfél, zsebre teszi a pénzt és eltávozik. Csodálkozom a becsüsnı biztonságán: - Ránézésre meg tudja állapítani, hogy hány karátos az aranytárgy? - Majdnem mindig. 24 százalékos tiszta aranyat ritkán hoznak be, az puha, még a papíron is nyomot hagy. Az aranyat általában ötvözik valamilyen fémmel. - Kik jönnek ide gyakrabban: férfiak vagy nık? - Nincs nagy különbség. - Maga is tett be már valamilyen zálogtárgyat? - Igen, amikor építkeztünk és hirtelen kellett a pénz. - Elıfordulnak olyan esetek, amelyeket nem tud elfelejteni? - Egyszer bejött egy asszony, egy pólyás kislányt hozott a karján. Engedélyt kért, hogy letehesse, és ott elıttem vette ki a fülbevalót a gyerek fülcimpájából és adta be. İ néha eszembe jut. Közben befutott az ügynök; ötven év körüli, sportos, divatosan kopaszra nyírt férfi, 16 áruházban és 8 ékszerboltban érdekelt tulajdonosként vagy társas viszonyban. - Mi volt az eredeti foglalkozása? Mert, gondolom, az emberek nem zálogosként szokták kezdeni. - Érettségi után a Diósgyıri Gépgyárban dolgoztam mint mőszerész. Nyomorban éltem a családommal, a feleségemmel mindig azon vitatkoztunk, hogy öt deka parizert vegyünk, vagy csak hármat. - Nagy a különbség? - Hogyne. A három dekához nem kellett kölcsönkérnünk, az öthöz igen. Aztán otthagytam a gyárat, beálltam a miskolci színházba: színészként, segédrendezıként is próbálkoztam, de nem sok sikerrel. Viszont ott találkoztam egy könyvkereskedıvel, aki bizományi alapon ellátott az elfekvı raktárkészletébıl. Nekivágtam, reggeltıl-estig talpaltam, habosra izzadtam az ingemet, de négyszer annyit összehoztam, mint a színházban. Amikor összejött tízezer forint, megkerestem egy miskolci festıcsoportot és letettem a pénzt kauciónak. A képekkel aztán kocsiba szálltam, és jártam a környéket. - Értett a képzımővészethez? - Valamennyit, korábban én is próbáltam festegetni. Bizományba kaptam az árut, eladás után törlesztettem. 1998-ra összejött 600 ezer forintom, abból nyitottam az elsı zálogfiókomat, egy avasaljai utcában. Eleinte közösen dolgoztunk egy barátommal, de ı túl sok trükköt dobott be vételnél-eladásnál, én pedig szeretek nyugodtan aludni, mindig ragaszkodtam a szabályokhoz. Csak tiszta aranyat fogadtam, ha valaki egy aranyórát akart beadni, megkértem, hogy vegye ki belıle a szerkezetet, úgy mértem le a tiszta súlyt. Utána, ha akarta, összeszerelhette. Az üzlet akkor indult be igazán, mikor a városban kibontakozott az úgynevezett „Plaza projekt", az üzleti élet fellendülése a mi szakmánkat is segítette. - Megmondaná: körülbelül mekkora vagyonnal rendelkezik? - Semmi titok nincs benne, a mérlegem fıösszege 200 millió forint körül jár, ebben persze benne van minden: nemcsak és árukészletem értéke, hanem az üzlethelyiségeim és a bérleti jogaim is. Itt Miskolcon nem talál igazán „ajser" embert, a leggazdagabb is csak tőzoltólétrával ér fel egy dunántúli „menı" bokájáig. Meddig akar eljutni? - Nincsenek túlzott ambícióim, most például bejárok három bérelt üzletet. Megpróbálok az optikai cikkek, elsısorban a szemüveg felé nyitni, divatcikké vált, van benne fantázia. Nem akarok nagyobbat ugrani, mint amekkorát tudok. Bár szokatlanul sokáig kitartott, november közepén véget ért a „vénasszonyok nyara", leesett az elsı hó. A hideg kiőzte búvóhelyükrıl a hajléktalanokat, csak a legelszántabbak maradtak az utcán, hegyi papírsátraikban. A falusi nyomorgók is bejöttek Miskolcra - a nagyváros több túlélési esélyt kínál; lehet koldulni,
ingyen teáért-zsíros kenyérért sorban állni, a kukaedényekben étel-ital után kutatni. Senki sem tudja pontosan, hány „csöves" húzódik meg ilyenkor Miskolcon, a becslések 800-1000 fıre teszik a számukat. Országos méretekben öt segélyszolgálat próbál segíteni rajtuk, ezeket - szinte kivétel nélkül - az egyházak és a szekták tartják fenn, csak a Vöröskereszt számít világi szervezetnek. A Vöröskereszt támogatása a hivatalos költségvetésben is szerepel - bár egyre kisebb összeggel rendelkeznek, az idık folyamán támogatásuk alig a felére csökkent. Az utolsó csapások egyikét a szervezet tavaly kinevezett fıigazgatója, Czimbalmos Ágnes mérte rá, aki alig három hónapos ténykedés után lemondott. Egy újságnyilatkozata szerint: „fıigazgatóvá választásom óta több olyan ügyrıl szereztem tudomást, mely kárt okozott a Vöröskeresztnek. Ezek között van adócsalás, színlelt szerzıdés vagy hőtlen kezelés, illetve nem jogszerő kezelés" - a „rendeznivalók" összege meghaladta a 100 millió forintot. Utódja szerint a belsı ellenırzések mindent rendben találtak, de a kirobbant botrány mégis több száz milliós veszteséghez vezetett. A parlament egészségügyi bizottsága és más támogatók azzal utasították vissza a Vöröskereszt kiegészítı kérelmét, hogy a szervezetet rossz hírnév övezi, sokan a maguk gesztenyéjét kaparják ki a vöröskeresztes jelvény viselését használva eszközül. Amennyire tapasztaltam, ilyen esetek Miskolcon is elıfordulnak. Az egyházak által fenntartott jótékonysági intézmények közül kétségkívül a Magyar Máltai Szeretetszolgálat miskolci területi szervezete a legjelentısebb. Tevékenysége túlterjed a megszokott kereteken: népkonyháján 150 adag ételt osztanak ki minden munkanapon, 37 fıs hajléktalanszállót tart fenn, ruhasegélyben részesíti a rászorulókat. Különleges szolgáltatásokat is nyújt, melyek közül egyet okvetlenül meg kívánok említeni. „Miskolcon a József utcai óvodában beindult a mozgássérült gyerekek speciális tagozata - írja a tájékoztató füzetük. - A szülık kéréssel fordultak hozzánk, nem tudnánk-e gyermekeiket elszállítani az óvodába, mert a tömegközlekedési eszközökön ezeket a gyerekeket ölben vinni nehéz és körülményes. A németektıl kaptunk egy régi mikrobuszt. Fizetett dolgozónk nem volt és pénzünk sem, ezért vállaltuk munkanélküliek alkalmazását közhasznú munkásként. Így kapunk a munkaügyi központtól 70-80 százalékos támogatást, ma már tíz munkanélküli alkalmazására. 42 gyereket szállítunk három mikrobusszal." Akcióik nem járnak mindig sikerrel, elnökük, Kozma Imre atya egy nagyon mély sebüket szokta emlegetni. Egy cigánycsaládnak végre össze tudták szedni azt a pénzt, amin lakást tudtak vásárolni nekik, és odamentek a máltai autókkal, hogy segítsenek a költözködésben, de a lakók nem engedték be ıket. „Most már napirendi kérdéssé vált a kilakoltatás. Megjelenik a teherautó a kipakoltakkal, és egyszerően azt mondják nekünk, hogy ık itt lerakják ezeket embereket a Máltai Szeretetszolgálat irodája elıtt, mert másutt nincs helyük mondta Kozma Imre másik alkalommal. - Együtt éltünk velük, és jó barátságba kerültünk. Eltelik két év, és ezek az emberek szettek volna új életet kezdeni. Kiderült, hogy mivel korábban önkényes lakásfoglalók voltak, nem nyújtatnak be pályázatot." A hanyatló közbiztonság tovább nehezíti a Szeretetszolgálat mőködését, nemcsak Miskolcon, hanem például Ózdon is. Januárban egy német kamion adományokat hozott, a szervezet minden tagja jelen volt a fogadásukon, mégis pillanatok alatt betörték mindkét ablakot a vezetıfülkén, és ellopták belıle a mobiltele-nokat. Úgy kellett ablak nélkül visszamenniük a téli hidegben. Egy más alkalommal mennyezetbontással hatoltak be az egyik raktárépületbe; még a villanyórákat is leszerelték, az összes villanykapcsolót, a vezetékeket kitépték a falból, összetaposták. Kijött a rendırség, jegyzıkönyvet vettek fel, de semmit sem tudtak csinálni. A következı héten a vaskerítést verték szét, 15 perc alatt elvitték az egészet, még a nagy, nyolcvankilós alaszkai malamut fajtájú is. A szolgálat munkásainak kitartása lassan felırlıdik mind ırzıkutyát reménytelenebb harcban, belátják, hogy egy civil szervezet állami feladatot nem vállalhat. „Olvasunk tanulmányokat, statisztikai elemzéseket társadalmi rétegek tartósnak, félve mondom ki, véglegesnek, generációkon keresztül meghatározottnak ígérkezı kirekesztettségérıl - jegyzi meg Kozma Imre a munkaerıpiacról, az oktatásból, a domináns kulturális és fogyasztói szokásokból, lehetıségekbıl...
Nem kis együgyőség kell ahhoz, hogy valaki a megoldást, a gyógyulást a technika fejlıdésétıl, ár befagyasztó intézkedésektıl, politikai rendszerváltoztatásoktól - az állam és a tıke önkéntes segítségétıl várja... Egy konferencia azt a célt tőzte ki, hogy megtanít bennünket koldulni. Megtanít bennünket az adományozók nyelvére, hogyan tudjuk ıket behálózni, hogy minél többet adjanak nekünk. Nagyon indulatos lettem emiatt, mert az adományozóknak kell megtanulni a mi nyelvünket, ık értsenek meg minket, a mi gondolkodásunkat." [Bármilyen szép is ez az elképzelés, nem mernék fogadni rá, hogy valaha is megvalósul az ordas tıke által kézben tartott Magyarországon. Mind távolabb kerül a megvalósulástól az a jézusi gondolat, hogy „szegények mindig lesznek köztetek, és ha valakinek van valamije, adja oda a másik embernek." Egyre nehezebb adományokat győjteni, a merkantilista szemlélet, a „csak nekem" vált meghatározóvá. A segélyezés egyszer végképp megszőnik, máris sokkal kevesebb ruhaadomány érkezik be, a segélyezetteknek az sem tetszik, de elviszik csak azért, nehogy a másik kapja meg a faluban, útközben elszórják, el is terjedt, hogy szemetelnek a cigányok. Követelıdznek, nyugati színvonalon akarnak élni, de a munkájukkal még a reggelijüket sem keresik meg. - M. Gy.] A miskolci cigányság harminc-negyven százaléka jár ide ételért és ruhanemőért. A Szeretetszolgálat egyre kevesebbet tud szétosztani köztük, hiába kísérleteznek újabb és újabb ötletekkel. Megpróbálták elterjeszteni az úgynevezett „kupakpénz" mozgalmat, minden eladott üdítı után egy forintot kértek a kereskedıktıl. Karácsony elıtt egy kocsit toltak egy nagyáruház elé öt felfújt zacskóval, felírták rájuk: „ha tudsz venni öt kiló cukrot, egyet adjál nekünk belıle." A próbálkozás kevés pénzt hozott. Láttam egy ruhaosztást is a központi épületben, feljegyeztem, mit kapott egy-egy kérelmezı. Egy nı listáján egy bunda és egy cipı szerepelt, mindkettı a végletekig lehordott állapotban, egy öregember vas-tag mikádó kabátot kért, de hiába. Könyveket is kínáltak, de senki sem tartott igényt rájuk - önérzetem védelmében nem néztem meg, hogy az én könyveim közül is ott állt-e valamelyik a polcon. A többi miskolci segélyszervezet, például a „Napfényt az éveknek" elnevezéső, nem fejt ki komolyabb tevékenységet, a jótékonyság hirdetésével inkább csak a presztízsüket kívánják növelni. - Mi nem tudjuk megoldani a gondokat az állam helyett, legfeljebb valamennyit átvállalunk belıle - mondta a Szeretetszolgálat egyik munkatársa. Benézek egy nappali szállásul szolgáló szobába; egy férfi fahulladékból kis szekereket ragaszt össze, a játékokat a hétvégi vásáron próbálja majd eladni, halomban álló árujából ítélve, nem sok sikerrel. Mások keresztrejtvényt fejtenek, vagy pingpongoznak az orvosi rendelı elıtti folyosórészen. Egy évig lakhatnak itt bent, jó magaviseletük alapján még egy évvel kitolatják a terminust - de akkor kötelezıen el kell hagyniuk a szállást. Még folytathatnám a látottak leírását, de csak többet mondhatnék, mást nem. Ha el is fogadnánk azt a képtelenül alacsony becslést, hogy Miskolcon mindössze 1000 hajléktalan él, azt még ezek a mindenáron szépíttetı statisztikák sem tagadják, hogy ezek közül is csak minden másodiknak, 400 embernek tudnak szállást biztosítani a fagyos téli napokon. A beígért elbocsátások a gyárakból és üzemekbıl csak még kilátástalanabbá teszik a helyzetet. Ha lehetne ilyen téren sorrendet felállítani, azt kellene mondanunk, hogy még a hajléktalanokénál is nagyobb gondot jelent az idısek sorsa. Miskolc elöregedett város, lakosságának több mint 25 százaléka már betöltötte a hatvanadik évét, ennek megfelelıen növekszik az ellátásra szorulók száma. A mintegy 170 ezer fınyi lakosság 32 százaléka nyugdíjból, illetve nyugdíjszerő ellátásból él. Kevés a valószínősége annak, hogy ez az arány javulni fog. A fiatalabb nemzedékek tagjai közül mind többen távoznak el a könnyebb érvényesülést és megélhetést ígérı Budapestre, Dunántúlra, sıt a határokon túlra is. Az egyetem egyik kiemelkedı egyéniségétıl hallottam, hogy külföldi útjai során szinte mindenütt összeakadt egykori miskolciakkal. Aki elment, az már ritkán tér vissza, a lakosság száma nyomasztó mértékben csökken. A szocializmus korai romantikus éveiben 310 ezer lakosra számítottak, a szolidabb körülmények kialakulásával ez a szám 210 ezerre csökkent, de továbbra
is meredeken zuhan. A bányászat, a kohászat és más, már említett iparágak leépülésével Miskolc népessége 172 ezerre esett vissza, a város csak az itttartózkodásom elsı három hónapjában majd kétezer embert veszített, fel kellett adnia a magyar települések sorrendjében addig elfoglalt második helyét. A város nem készült fel ilyen mérvő és jellegő visszaesésre, az öreg és beteg emberek ellátása és gondozása jórészt az önkormányzati intézményekre marad. Mind többen jelentkeznek felvételre a különbözı öregek otthonába, de csak igen sőrő „szitán" átjutva sikerül bejutniuk. Az illetékesek szigorú feltételrendszert alakítottak ki, például „betegnek" az minısül, aki legalább napi négy és fél órányi gondozásra szorul, és környezete nem tudja biztosítani folyamatos apósát. Személyes körülményeit is aprólékosan megvizsgálják, és különféle rangsorokat állítanak össze. Italában két évig kell várakozni, hogy valaki bejusson z öregek otthonába, és ez a türelmi idı az átlagéletkor rosszabbodásával csak nıni fog. Öt „telephelyen" jelenleg 635 hely áll rendelkezésre, a legsürgetıbb gondok megoldásához legalább 120-150-re volna még szükség. (A sorrendiségnél minden bizonnyal érvényéül a protekció és az összeköttetések hálózata.) A lakók nyugdíjuk 80 százalékát fizetik be a tartásukért - a városi átlag 2008 októberében 73 ezer forint alatt mozgott - de ez az összeg messze nem elegendı költségekre, ezek megközelítik, sıt túl is haladják az egymillió forintot. Az egykor húszforintos gyógyszer a két-háromezerbe kerül, és a többi ráfordítás is szinte hasonló mértékben növekszik. Sok új beköltözı súlyos krónikus betegségeket hoz be magával, ezt semmiféle külön támogatás nem ellensúlyozza, mindinkább fokozódik a betegek körében tapasztalható ementia. Magas az ápolási igény, amit akár szükségnek is nevezhetünk, mert ha valami csoda folytán valaki tökéletesen rendbe jönne, akkor sem lehet hazabocsátani, mert nincs hová. A nagycsaládok már égen felbomlottak, a fiatalok, ha nem is költöznek el, akkor is már reggel elmennek dolgozni, és csak este, dolgaik végeztével térnek haza, az ı részükrıl különösebb gondoskodásra nem lehet számítani. Az öregek egykori támaszai: a termelıszövetkezetek, melyek nem feledkeztek meg kivénült tagjaikról, ellátták egy-egy fuvarnyi tüzelıvel vagy más segéllyel, a közel- múltban megszőntek. Minden más külsı társadalmi segítség is felszámolódott. - Ha a kerítésünk berozsdásodott - mondja az egyik otthon gondnoka -, mindig akadt egy szocialista brigád, mely 20-30 fıvel kijött hozzánk, és társadalmi munkában átfestette. Most kire számíthatunk? A „szeretet"-re vagy a „szolidaritásra" többé nem alapozhatunk. A személyzet fizetése is mind több pénzt igényel. A munkaidı nem nyolcórás, hanem a külön mőszakokkal, közbeváltásokkal az egész napot átfogja, például egy nıvéri poszt ellátásához négy-öt fı volna szükséges. Az ı kemény és gondos munkájuknak köszönhetı a további romlások ideiglenes kivédése. Elismerésre méltó, hogy az egyik intézetben 17 év alatt mindössze 4 „felfekvés" fordult elı az ápoltaknál, a legtöbb magyar kórházban ennek a sokszorosát regisztrálják. - Ha valamelyik ápoltunk kimegy egy kórházba, sokszor rosszabb állapotban tér vissza, mint amikor kiadtuk. Átmegyünk a Szentpéteri kapunál mőködı szociális otthonba. Néhány évtizeddel ezelıtt még Miskolc nagy ipari felfutása idején építették négyszáz fı számára. Az akkor elérhetı legjobb feltételeket biztosították. Úgy hallottam, az épületet katonai célokra szánták eredetileg. Szervezése-beosztása jelenleg is kielégítınek mondható, a beutaltakat kétágyas szobákban helyezték el. Négyágyas szoba csak kettı található, ezeket a betegségük végsı stádiumában tartók számára rendezték be, egyféle hospice ellátás folyik itt. - Elıfordulnak öngyilkosságok? -17 év alatt öt „sikeres" esetet jegyeztünk fel, az eredménytelen kísérleteket nem tudjuk számon tartani - az sem biztos, hogy tudomást szerzünk róluk. - Évente hány, mondjuk így, természetes elhalálozás történik? - Ötven körül vesztünk el embereket. - Évente minden nyolcadik beutalt meghal? - Igen.
Benyitok néhány szobába. A legtöbbet hazulról hozott tárgyakkal rendezték be, a falon negyven-ötven évvel ezelıtt készült esküvıi fényképek lógnak, kézzel hímzett terítık. Egy polcra az egykori otthoni fenyırıl szedett, már-már szürkülı tobozokat raktak ki. Beszélgetni próbálok, de aki hetven-nyolcvan évet az elmúlt Magyarországon élt le, az már leszokott arról, hogy nyíltan elmondja a véleményét. A dialógus mindig általánosságokba torkollik. - Minden nagyon jó itt. - Nem hiányzik semmi? - Nem, mindent megkapunk. Csak egy öregasszony mesél részleteket is az életébıl: - A férjem kommunista volt, járta a vidéket, agitálta a parasztokat. Velem nem törıdött, elváltunk, én bejöttem ide az intézetbe. A férjem késıbb megbetegedett, leszokott a kommunistaságról, és ı is utánam jött, most együtt lakunk. A helyiségeket tisztán tartják, de sok helyen látszanak már az elhasználódás nyomai, a klasszikus károsodás: a falak mentén megfeketedett és megrepedezett a padlót borító linóleum. A minket kísérı igazgató egy fınıvérre hívja fel a figyelmünket: 45 éves, harmonikus, szép arcú asszony. Hatalmas munkát végez, egy egész emelet, 127 lakó van a gondjaira bízva. - Sajnos sokan itt hagynak minket, a tavalyi évben harminchetén. - Hogy búcsúznak el tılük? - Mindegyiket meggyászoljuk, letakarjuk ıket, a lábukhoz leteszünk egy gyertyát, egy szál virágot. - Nem nyomasztja ez a munka? - Nem, én megkapom a magam jutalmát, még mindig meghatódok, ha az öregek azt mondják, hogy az Isten áldja meg. - Könnyen össze tudja egyeztetni a magánéletével? - Korán megszoktam, hogy törıdni kell az emberekkel, az apám a mentıknél dolgozott, én is a betegekkel akartam foglalkozni. - Fizikailag hogy bírja? - Az ember elhasználódik a sok emeléstıl, fıleg a kéz és a térd kopik, de bírni kell. - Volt olyan betege, akire sokáig emlékezett? - Még az elejérıl: egy 21 éves izomsorvadásos lány, két évvel volt fiatalabb nálam. Meg is vakult, mostam a szemét, ültem mellette és zenét hallgattunk. - A maga családi élete hogy alakult? - Három férjem volt, most már mind a három halott, az utolsó öngyilkos lett. Akkor egy ideig nehezen bírtam, nem tudtam aludni, és különféle nıi bajokkal kínlódtam. Kiköltöztem a városból Kistokajba, itt van néhány kilométerre, mővelem a kertemet, de ha lehet, túlórázok az otthonban. Próbálok új dolgokat kitalálni: egy alapítványtól hozok ki kiskutyákat, az öregek szeretik simogatni ıket. Megtanítom ıket kézimunkázni; rongybabákat varrnak, ha jön látogatójuk, odaadhatják ajándékba nekik. - Ne haragudjon meg a kérdésért: ha az élete úgy alakulna, maga öregkorában befeküdne egy ilyen otthonba? - Igen. Szerencsés természetem van, mindenütt jól tudom érezni magam. Egy ápolónı hívja, hogy segítsen neki, a fınıvér egy mosollyal bocsánatot kér a távozásért, és elsiet. Utánanézek: amerre elhalad, mintha kivilágosodna a folyosó. Az öregedı Magyarországon valóságos iparággá változott az idıs emberek befogadása-ellátása, prospektusok tömege igyekszik meghódítani a piacot. Az egyik elegáns zöld papírra nyomott hirdetmény a „Szépkorúak Házára" hívja fel a figyelmet, mely Miskolc Megyei Jogú Város Közgyőlése megbízásából a Miskolci Ingatlangazdálkodó ZRt. közremőködésével épült, több mint 800 millió forintos beruházással; 28 lakást magába foglaló nyugdíjasházból és egy 75 férıhelyes idısek otthonából áll. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg: nekem a hátam viszket a fennköltnek szánt „szépkorú" jelzıtıl - a magam részérıl kevés szépet találok az öregségben, többé-kevésbé egészségesen el kell viselni, sem-„Az intézmény elhelyezési körülményei, valamint a nyújtott szolgáltatások színvonala az átlagot meghaladják, ezért a bekerülés kapcsán az ellátást igénylıt egyszeri hozzájárulás megfizetésének kötelezettsége terheli... Egyágyas lakrész esetén: 2200000 forint/fı. Kétágyas, nagymérető lakrész esetén ugyancsak 2200000
forint/fı fizetendı." Ehhez jön még a havi személyi térítési díj: 65900 forint/fı, nagymérető kétágyas lakrész esetén 76860 forint fejenként - csak a pontosabb tájékozódás kedvéért jegyzem meg, hogy az adott 2009-es évben a hivatalos minimálbér a 75 ezer forintot sem érte el Magyarországon. Ami a „beugró" összegét illeti, ismereteim szerint átlagosnak mondható, adatgyőjtés közben akadt a kezembe egy másik intézet 2950000 forintos ajánlata, és biztosra veszem, hogy az árak azóta tovább emelkedtek. (Az egyház által fenntartott otthonok külön kedvezményekben, majd támogatásban is részesülhetnek - ez a havi kvóta ötven százalékáig is terjedhet.) A használati jog nem örökölhetı, az igénybevevı halálával visszaszáll az intézet tulajdonosára. A befizetett pénzt csak a beköltözést követı néhány héten, esetleg egy hónapon belül térítik vissza - levonva belıle az addig felmerült költségeket, esetleges illetékeket. Ha valaki egy-két nap után meghal, a családja általában egy fillérhez sem jut. A vállalkozók többsége - már csak jó hírének megóvása érdekében is igyekszik betartani a törvényes elıírásokat, biztosítani az ellátás megfelelı színvonalát, bár néhányan igyekeznek kijátszani a követelményeket. Jellemzınek találtam, hogy egyik kétes hírő ismerısöm is ezt a tevékenységet választotta az illetıvel utoljára hét évvel ezelıtt a miskolci börtönben készített riportom során találkoztam, akkor egy fantomszövetkezetben tapasztalható visszaélések miatt került be. Az újságok néha elképesztı esetekrıl adnak hírt. Egy miskolci peremkerületi nyugdíjasotthonban nyolc év alatt tizennyolc lakó halt meg, az elhalálozottak hozzátartozói egy esetben sem kapták vissza az intézményben szokásos, akkor már hárommillió forintos „beugrót". A riporter beszélt néhány gondozottal, akik a körülményekkel elégedetlenül minden hátrányt felvállalva kiköltöztek, elborzasztó körülményekrıl tájékoztatták - nyíltan vállalva a nevüket és az ezzel járó esetleges jogi következményeket. „-Az adventi kalácskoszorú hetekig csüngött a mennyezeten. Az ünnep után az otthon tulajdonosának anyja leszedte, beáztatta, belekevert valamit, és megetette a gondozottakkal. Ami maradt az ebédbıl, feldolgozták és feltálalták vacsorára, ahelyett, hogy a moslékba dobták volna. - Éreztük, hogy a második-harmadik széken ülı idıs hölgy rettenetesen büdös. Nem fürdették. Történt egyszer ezzel az idıs hölggyel, hogy elesett, és eltört a keze. De csak másnap reggel mentek be hozzá, mert csengık nem voltak a szobában, hogy jelezni lehessen. És a hölgy egész éjjel ott feküdt a földön. ; - Ügyfelem megfázott, tüdıgyulladást kapott - mondta az egyik gondozott ügyvédje. - Orvost hívtak hozzá, aki kezelte, de napközben a szerzıdésben foglalt ápolás és gondoskodás helyett kívülrıl rázárták az ajtót. Az ételt ugyan behozták neki, de csak letették a tálcát, nem etették meg. İ viszont a magas láza miatt nem tudott enni, így egyre rosszabb állapotba került. Végül is egy ismerıse kaparta ki onnan. Jött látogatni, de azt mondták neki, kórházban van a néni, mert nem akarták olyan állapotban megmutatni. A látogató addig erıszakoskodott, amíg valamilyen úton-módon a bentlakóktól megtudta, hogy mégiscsak bent van a szobájában, bejutott hozzá, amikor meglátta, hívott egy taxit, és szó nélkül bevitte a kórházba. Jogi visszaélésekrıl is keringenek pletykák. Egy öregasszony hozzátartozói szerint egészségesen költözött be az otthonba. Két év alatt háromszor került kórházba, majd hamarosan elhunyt. Halála egy háromnapos ünnep elsı napjára esett, így rokonai csak a negyedik napon keresték fel. Azt azonban nem tudták meg, miben halt meg a hozzátartozójuk, mivel a holttest akkorra már el lett hamvasztva. Ez a tény azért is meglepı, mert abban az idıben két-három hetet kellett várni egy hamvasztásra, Miskolcon akkor még nem volt krematórium. Az elhunyt a halálát megelızı napon kiegészítı végrendeletet írt alá, melyben bútorait és könyveit az otthonra hagyta. Az egyik rokon. szerint, aki rendszeresen látogatta, a halála elıtti napokban az öregasszony már nem volt eszméleténél, így a kiegészítı végrendelet sem származhat tıle. Az ügybıl hosszan tartó pör kerekedett, de az újságnak sikerült megvédenie az állításait.
MISKOLC EGÉSZSÉGE
„Észak-Magyarország három megyéjében (Borsod-Abaúj-Zemplén, Heves, Nógrád) a 14 éven aluliak száma közel kétszázezer, a 18 éven aluliak létszáma több mint negyedmillió. Gyermek-egészségügyi szempontból kiemelkedı jelentısége van annak, hogy itt a legalacsonyabb a felsıfokú végzettséggel rendelkezı anyák száma, a legalacsonyabb a házasságkötési arány, miközben a régiók közül itt a legmagasabb a termékenységi ráta, a házasságon kívül született gyerekek száma, a legnagyobb a fiatal anyák aránya, és a legmagasabb a válási arány. A fenti három megye közül kiemelkedı a kedvezıtlen tendencia Borsodban: a regisztrált munkanélküliek aránya és a komfort nélküli lakásokban élık száma a megye északi határ menti vidékein a legmagasabb. Míg 1980-ban Észak-Magyarország csecsemıhalálozása az országos átlagnak megfelelı volt, addig 2007-re ez a mutató a viszonyítási alapnak több mint a másfélszeresére növekedett. A rossz csecsemıhalálozási arány fontos összetevıje, hogy a régióban lényegesen magasabb a koraszülési arány (25 százalékkal magasabb az országos átlagnál). Az elmúlt években a kis súlyú újszülöttek halálozása is aránytalanul megnövekedett (1980-ban még országosan a legjobb volt!). Különösen szembetőnı, hogy Észak-Magyarországon az érett újszülöttek halálozása 2007-ben már több mint kétszerese az országos átlagnak (1980-ban ez még az országos átlagtól gyakorlatilag nem különbözött. A halálozási mutatók az egyes megyéken belül is igen nagy különbséget mutatnak: az egyes kistérségek között 2-4szeresek az eltérések.) A megbetegedési statisztikák alapján szembetőnı az elhízás és következményei (cukorbetegség stb.), a krónikus légúti betegségek (asztma és allergiás betegségek), illetve a mentális és pszichés betegségek növekedése... Feltőnı, hogy miközben a csecsemıkori pszichiátriai betegségek gyakorisága növekszik, az egész régióban nincs egyetlen gyermekpszichiátriai osztály sem. A régióban betöltetlen kórházi és házi gyerekorvosi, háziorvosi és területi védınıi állások vannak, ezáltal a terhesgondozás, csecsemıgondozás zavart szenved... Dr. Barkai László MTA-doktor, gyermekgyógyász, intézetvezetı egyetemi tanár, Miskolc, olvasói levelébıl (Népszabadság, 2009. február 17.)" Ezzel az újságközléssel szembe lehetne állítani egy másik híradást, mely az „Év Kórháza" kitüntetı cím odaítélésével foglalkozott. A „Házipatika" honlapjára beküldött szavazatok alapján a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Kórház lett az elsı. Minden elismerésünk mellett két, talán nem mellékes körülményt is meg kell említenünk: az összesített osztályzati átlaga a tavaszi 3,64-rıl 3,4-re esett vissza, az 1-tıl 5-ig terjedı osztályzati rendszerben „a betegek senkinek sem adtak jelest, és a jóval is fukarkodtak". Másik nem elhanyagolható szempont: a kórház megyei intézmény, nem városi felügyelet alá tartozik." Vasárnapi Hírek, 2009. 01. 25. Miskolc egészét tekintve megfelelınek látszik az egészségügyi helyzet, négy kórház is mőködik a városban, ez, ahogy mondani szokás, lefedi a teljes spektrumot. 92 felnıtt háziorvosi körzetet alakítottak ki, az adott kártyák száma körzetenként igen nagy különbségeket mutat: 600-tól 3000-ig terjed, ezt nyilván az "ott terület lakósőrősége és az illetı orvos elfogadottba határozza meg. Már említettem, hogy Miskolc öregedıfélben lévı város, ezt mutatja az is, hogy kellı számú páciens hiányában fel kellett oszlatni egy körzetet, és valószínőleg több is követi majd. A tehetısebb polgárok egy része kivált a közellátás körébıl, feljárnak Budapestre, sıt Bécsbe, és ott kezeltetik magukat. Az öregedési index, vagyis a hatvan éven felüliek számának fokozatos növekedése megváltoztatja a kórházak profilját is, a Diósgyırben mőködı Vasgyári Kórház a folyamatos átszervezések során rehabilitációs Hatásra kell hogy átálljon. Ezt a folyamatot az emberek pszichikai alapállása csak felerısíti: igénytelenség, a becsvágy hiánya, az adott helyzetbe való beletörıdés jellemzi legtöbbjüket. (Leverı passzivitásról szóló történetek terjengenek a környéken. Az árvíz után összedılt egy ember háza, a tulajdonosa szó nélkül vette tudomásul, egy téglát sem tett arrébb, csak ült a küszöbön, és várt valakit, aki majd
megcsinálja. Sajnos az egészségügyi dolgozókban sem mindig teng túl a lelkesedés; láttam olyan orvosi rendelıt, ahol a bejárat két betoncsíkja között derékmagasságúra nıtt a parlagfő, de senkinek sem jutott eszébe kitépni.) - Régen élénkebb volt a hangulat? - kérdezem. - Miskolc mindig is passzív város volt, de néha lehetett tapasztalni benne bizonyos pezsgést – próbálták utánozni Budapestet. Ez mostanában megszőnni látszik - hacsak azt nem tekintjük hasonlóságnak, hogy augusztusban két droghalál nálunk is elıfordult a pesti esetekkel szinte egy idıben. Beszélgetıtársam, dr. Madarász Gyula Szabolcsból került az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálat élére, a továbbiakban is kevés optimizmusra okot adó jelenségeket említ. Az egészségügyre fordítható pénz felülrıl zárt kasszában helyezkedik el, az illetékesek egyes ellátási tevékenységekre csak meghatározott óraszámok díját hajlandók finanszírozni, így például fogszabályozásra hetente kétszer harminc órát, az orvos kénytelen ehhez szabni a munkáját, egy óra alatt minimálisan négy rászorulót kell ellátnia. Esetleges átcsoportosítás csak a meghatározott keretek között alkalmazható, például a Regionális Egészségügyi Tanács saját miskolci keretébıl átirányíthat szükség esetén, mondjuk, a sátoraljaújhelyi nıgyógyászati ellátásra. Nem tudom megállni, hogy elı ne hozzak egy témát. Még csak alig néhány hetet töltöttem Miskolcon, de már több helyen is láttam patkányokat felbukkanni: a Szinva-parton, az Avas Szálló romba dılt nagytermében, a MÁV-lakótelepen, valószínőnek tőnt, hogy más részeken is találhattam volna. Az ilyen ügyekrıl senki sem beszél szívesen, de én mégsem tudtam visszafogni az érdeklıdésemet: - Úgy tudom, Budapest egy idıben patkánymentesnek számított, Miskolcon most hogy áll a helyzet? - Miskolcon bizonyos területeken volt és most is van patkány, egészségügyi gázmesterek végzik az irtásukat. Madarász doktor mostanában állított össze egy terjedelmes jelentést a miskolci állapotokról, ott fekszik elıtte az íróasztalon, tőnıdve lapoz bele: melyik oldalakat adhatja oda belıle anélkül, hogy rossz fényt Vessen a városra, közben folytatja a tájékoztatást: - A telepszerő körülmények között élı lakosság "környezete elhanyagolt, szemetes. A lakóingatlanok többnyire őrgödrös árnyékszékkel rendelkeznek, ivóvizellátás többnyire közkifolyóról vagy kerti csapról történik, kevés esetben van bevezetve a lakásokba az ivóvíz. A patkányokat a hulladék szaporítja el. A guberálók fát, vasat kiveszik a dombokból, az építési törmeléket viszont otthagyják, oda fészkelik be magukat a rágcsálók. Nem a rothadékony anyagokat, hanem a tégladarabokat, sittet és más hasonlókat kellene eltávolítani. A patkány az egyik legszívósabb állatfajta, már hosszú-hosszú évezredek óta tartja magát. - Nem ilyen végzetszerő a dolog, úgy emlékszem, Bábolna valaha eredményesen küzdött ellene. - Annyit most is elmondhatok, hogy a trend javul, régi nyomortelepeket lebontják, mert a telkek egyre értékesebbekké válnak, így eltőnnek a búvóhelyeik. - Igaz, hogy kialakult egy olyan patkányfajta, amely rezisztens a méreggel szemben? - Ilyen fajta egyelıre nem létezik, és reméljük, hogy nem is lesz, de vigyáznunk kell. A patkány értelmes állat, nem szabad észrevennie, hogyan és mikor mérgezıdik meg, ahol „megégeti a száját", oda nem megy többé, mert felfedezi az összefüggéseket, a tapasztalatait aztán továbbadja a túlélıknek. A veszteségeket hamar kárpótolják, sıt növekszik az állomány, a patkányfészekben egyszerre csak 8-10 példány húzódik meg, de a nıstények évente hatszor-nyolcszor is szülnek. Ha túlszaporodnak, elindulnak új területet keresni, kirajzanak, a lakásokba is bemennek. - A másik élısdi a csótány, szinte minden panellakóházban megtalálható. Én is laktam ilyen épületben, kezdetben ott sem mutatkozott csótány, csak késıbb, mi ennek az oka? - A csótány az elzsírosodott felületen terjed; a szemétledobón, a csırendszeren jelenik meg elıször. Hiába rakják ki a ledobó alatt álló kukaedényeket, az sem segít. Úgynevezett szintetikus piretrosidokat használunk
ellenük, amelyek a melegvérő élılényekre nem veszélyesek. Hiába irtják azonban, ki is kell takarítani az élıhelyüket, mert ha szerves anyagok maradnak a felületen, újra elszaporodik, bemegy a lakótérbe is. (A csótány biológiai alkata, testfelépítése közel jár a tökéleteshez. Azt hallottam, hogy az eljövendı Mars kutató szondákat az ı mintájuk alapján akarják majd megszerkeszteni.) - Még egy állatfajtáról kell beszélnünk. Miskolcot valósággal ellepik a galambok. Ezek hogy kerültek ide? - Vegyes származásúak: elszabadult házigalambok, balkáni gerlék keverékei. Öreg házak párkányain, elhagyott régi helyiségekben szeretnek tanyázni, ahol nem zavarják ıket. (Egyszer kitekintve a miskolci levéltár klasszikusan elegáns folyosójának udvarára, azt láttam, hogy oldalt, az okmányiroda falában a galambpárok százai valóságos barlangot vájtak ki maguknak, ahol háborítatlanul totyognak fel s alá.) - Az ürülékük sőrő csomókba áll össze, ha hosszan esik az esı, ezek meglazulnak és leesnek, az esıvel túl buknak az eldugult csatornákon. Külön veszélyt jelent, hogy a kullancsok is a galambok testébe fúródva kerülnek be, és terjednek el a városban. Rászoktak a kukásra is. Hogy lehet védekezni ellenük? Ezért kell eltávolítani a szeméttartályokból a hulladékot, mert ha kevés a táplálék, kevesebb tojást raknak le. Mérget nem lehet kitenni nekik, legfeljebb kint a mezın csávázott vetımagokat. Mindenféle módon meg kell nehezíteni az életkörülményeiket; a lakók tüskéket raknak ki a párkányokra, hogy ne tudjanak Ott letelepedni. Még egy madárfajtát kell megemlítenünk: a denevéreket. Szürkületkor csapatostul kirajzanak, akad közöttük veszett is, ha megmarnak egy embert, továbbadják a betegséget. - Beszéljünk inkább az emberekrıl. Milyenek az egészségügyi állapotok Miskolcon? - Ahhoz képest, hogy megyei jogú városnak számít, nem áll túl jól. 1994 volt a halálozási mélypont; a helyzet azóta sem javult számottevı mértékben, ez a jelenlegi korfán is tetten érhetı. Korábban a 40-60 éves férfiakat tekintettük a legveszélyeztetettebb korosztálynak; az emésztıszervi és szívbetegségek vezettek náluk, a daganatos jelenségek nem mutatkoztak kirívóan magas számúnak. A betegségek arányára azonban ráerısített az ital és a folyamatos stressz. Napjainkban a csecsemıhalálozás tekinthetı igen magasnak; Zala megyében 5 ezrelék körül jár, Miskolcon meghaladja a 12 ezreléket. Borsod megyében másutt is rossz az arány, Kazincbarcikán, Ózdon némely idıszakban a 16 ezreléket is felülmúlja. Nem látszik igazán annak az eredménye, hogy Miskolcon koraszülött centrum mőködik. Miskolc városban és térségében, a régióra, a megyére és az országra is jellemzıen a természetes fogyás és vándorlási veszteség a meghatározó. A 2006. évi adatok szerint Miskolcon ezer lakosra 9,6 élve születés és közel 14 halálozás jut. A 65 év alatti halálozás úgymond az összegzését adja az elkerülhetı halálokoknak. Az összes halálozás kb. 0,5 százaléka fordul elı 15 év alatt, és több mint 30 százaléka 65 év alatt, következésképpen a 15-65 év közötti korcsoport a legjelentısebb az idı elıtti halálozások szempontjából. Az elsıdleges megelızési lehetıségek között meg kell említeni a túlzott szeszesital-fogyasztás visszaszorítását és a veszélyeztetett csoportok (hajléktalanok, munkanélküliek, kisebbségi rétegek, menekültek, nehéz körülmények között élık, alkoholisták környezete) preventív segítését. A késıi beavatkozástól érdemi eredmények nem várhatók. Az egyik miskolci kórházat felkeresve épp az igazgatóval beszélgettem, mikor egy nyomasztó jelenet tanúja lettem. Egy öreg orvos kopogott be az irodába, a hetvenedik életévét is messze túlszolgálva épp aznap vonult nyugdíjba, és szeretett volna elköszönni a fınökétıl. Látva azonban, hogy épp vendéget fogad, elnézést kért, és arcára mosolyt erıltetve visszahúzódott, hiába próbáltuk rábírni, hogy maradjon velünk beszélgetni. Az igazgató levert pillantást vetett utána:
- Sok az ilyen keserő, öreg orvos, aktív idejükben gyakran 24, sıt 36 órás szolgálatot teljesítettek, nem volt idejük felkészülni rá, hogy mivel töltik majd az utolsó, passzivitásra kényszerült éveiket - nem alakítottak ki kártyakompániákat, nem szoktak rá a kertészkedésre vagy a turisztikára. - És milyenek azok a fiatal orvosok, akik a helyükbe lépnek? - Nem tudok erre egyértelmő választ adni. Mindig akadnak olyanok, akik elégedetlenek a módszerekkel, eszközökkel, épületekkel. Soknak az sem áll érdekében, hogy a helyzet áttekinthetı legyen, mert a zavarosban könnyebben eltőnhetnek, és a maguk ügyeit intézhetik, de mindent egybevetve, nincs baj az új nemzedékkel. Már régi igazgatónak tarthatom magam, 3 osztályvezetı fıorvos kinevezését kezdeményezni, de egyik miatt sem kell szégyenkeznem utólag. - A legjobbak sem hagyják itt a várost? - Egy orvos számára ma is rangot jelent, ha Miskolcon dolgozhat. A mi professzoraink általában nem törekszenek fel Budapestre, mind szakmailag, mind a magánéletükben meg tudják valósítani az elképzeléseiket. Nem foglalkoztatja ıket, hogy a Duna melyik partján dolgoznak. A négy, orvosi egyetemmel rendelkez ı város: Budapest, Debrecen, Szeged és Pécs egyenrangú partnernek tekint minket. Ha mégis van valami különbség, az csak abban áll, hogy a mi feladatunk talán nehezebb az átlagosnál. Elsısorban a beteganyag jelent gondot, pontosabban az ı sorsukban megnyilvánuló bajok; például a munkanélküliséget orvosi eszközökkel nem tudjuk leküzdeni. 120 ezer cigányemberrel kell foglalkozunk, jó néhányuk életében nem látott még belülrıl fürdıszobát, olyan nıket kezelünk, akik 15 éve nem jártak nıgyógyászati vizsgálaton - nem tehetünk mást, ha ık nem jönnek, nekünk kell felkeresnünk ıket, három szőrıbuszunk járja a megyét. Sok az alkoholista. Ezen a környéken az emberek mindig is sokat ittak, a mőszakok végén a kocsmákban legalább száz féldecit készítettek ki elıre a munkából lelépı kohászoknak, bányászoknak, mellé természetesen a korsó söröket. (Dobák Judit doktori dolgozatában egy verekedésrıl beszámoló újságcikket idéz, miszerint „8 és 12 óra között hat ember másfél liter pálinkát ivott meg, részegnek tehát egyáltalán nem voltak mondhatók, mikor egyikük egy baltát vágott társa oldalába..." A bányászoknál általános és folyamatos ivásról beszélhettünk, mégis az ilyen mérvő alkoholizmus leginkább a rendszerváltáshoz, a munkahelyek nagyarányú elvesztéséhez kötıdik - állapítja meg a szerzı.) - Régebben azonban jobban táplálkoztak - folytatja a kórház igazgatója -, kint a szabadban éltek, és a szervezetük fel tudta dolgozni a szeszt, ez egy városi panelházban nehezebben megy. Nı a szívizombajok száma, és az agyi leépüléseké is. Pusztít a cigaretta, évente ötezer ember hal meg tüdırákban. - Mindent egybevetve a régi bajok még rosszabb körülmények között jelentkeztek. Külön veszélyforrást jelent, hogy a határok viszonylag könnyen átjárhatók. A szomszédos Ukrajnában sok az AIDS-es, számuk állítólag a teljes lakosság egy százalékát is eléri, mind többen szenvednek rezisztens tuberkulózisban, attól lehet tartani, hogy ez nálunk is tömegméretekben megjelenik majd. - Gondolom, a jobb egzisztenciával rendelkezık védettebbek? - Téved, ha azt hiszi, hogy akik anyagilag jobban állnak, azok többet törıdnek az egészségükkel, ık éppúgy pusztítják magukat, azt mondják: - ha majd beteg leszek, megveszek magamnak egy professzort, ı majd meggyógyít! Sajnos sokan olyan állapotba kerülnek, hogy már nem lehet segíteni rajtuk. A magyar népesség két nagy csoportra oszlik: az elsıt azok alkotják, akik tudják magukról, hogy betegek, a másodikat azok, akik nem tudják, ık hamarosan átkerülnek az elsı csoportba. Az igazgató ideiglenes fölöttese, egy, a kórház ellenırzésével megbízott állami hivatalnok lép be, meg akar tárgyalni valamilyen halaszthatatlan ügyet. Kezemet felemelve jelzem, hogy nem kívánok zavarni, szívesen magukra hagyom ıket néhány percre. Kint a folyosón a kávéfızı-automata mellett ott találom azt az öreg orvost, aki az elıbb hiába próbált elbúcsúzni. Engedélyt kérek, hogy leülhessek mellé. Kiderül, hogy számos szakvizsgával rendelkezı, magas képzettségő szakember. - Nem vágyom vissza a XX. századba, de él bennem bizonyos nosztalgia iránta. Apám pedagógus volt, emlékszem rá, hogy a legutolsó faluban is fenntartottak iskolát, nem léteztek analfabéták, most pedig az érettségizık a vizsgára is
bevihetik magukkal a helyesírási szótárat, úgysem tudják, hogy kell használni. Mi, orvosok is megfelelı mőveltségi szintet igyekeztünk tartani; egy professzor több nyelvet beszélt, tudott zongorázni, most szakbarbárok állnak a helyükön. Már az egyetemen sem alakul ki bennük az empátia, a morális alap, régen nem egy olyan esetre emlékszem, hogy egy orvos tíz pengıt kért, és azt is visszaadta, hogy a család ki tudja fizetni majd a temetést. Most a legtöbb osztályvezetı a pénzes betegeket igyekszik kiválasztani magának. - Magyarországon szőkülni fog az akut ellátás, az emberek nem szeretnek kórházban meghalni, inkább otthon a másfél szobás lakásban. Az orvosokat tulajdonképpen hospice szolgálatra küldik ki hozzájuk, egy hordozható ultrahangkészülék kellene nekik, de még egy olyan EKG-val sem rendelkeznek, amelynek az érzékelıit rendesen tudnák rögzíteni a beteg mellkasán, meg kell kérniük valakit, hogy tartsa ıket a helyükön. Az anyagi megbecsülés is a múlté. 1951-52-ben négyezer autó futott az országban, ebbıl 3600 orvosoké volt, most pedig koldusfilléreket kapnak. A frissen végzett orvosok nem is akarnak itt maradni. Még megereszt egy aforizmát: „a jó pap a holtáig tanul, a jó orvos mások halálából!" Ám közben az ellenır eltávozott, és az igazgató visszahív az irodába, tovább kérdezısködök: - Milyen fajta betegségekkel foglalkozik a kórház? Vályi Péter néhai miniszter tragikus haláláig nem rendelkeztünk traumatológiai osztállyal, akkor építettek egyet, de ez már tönkrement, talán egymilliárd forint is kellene ahhoz, hogy rendbe hozzák. A kohászat és a bányászat megszüntetésével egyébként az ellátandó betegek száma is csökkent. - Mit tudnak tenni? Mi a „fıcsapás iránya"? - Amennyire a lehetıségeink megengedik, igyekszünk javítani a körülményeken. Az úgynevezett pavilonrendszert igyekszünk tömbösíteni, a különálló részlegeket folyosókkal összekötni, így, ha szükséges, a betegeket gyorsabban és könnyebben átszállíthatjuk az egyik osztályról a másikra. Nyolcmilliárd forint kellene rá, hogy ezt megfelelıen végrehajthassuk. Ismerkedı sétára indulunk, az igazgató megmutatja a kórház büszkeségét, az új laboratóriumot. - Ez olyan színvonalat képvisel, mint az őrkutatásban a NASA-létesítmények. Keveset fogok fel az igazgató magyarázatából, a blokkomba csak olyan általánosságokat jegyzek fel, hogy a gép sokkal szélesebb skálán és gyorsabban dolgozik, mint kevésbé modern megfelelıi, pillanatok alatt elvégez olyan mőveleteket, melyek különben órákat igényelnének. Mikroszkópok helyett ezek látják el például a vizeletminták elemzését. - Nem tart attól, hogy például a budapesti kórházak laboratóriumához hasonlóan ezt is privatizálja majd egy élelmes tıkés vállalkozó? - Szerencsére ez nem fordulhat elı. A labor EU-pénzbıl épült, és a szerzıdés tartalmaz egy olyan kitételt, hogy hosszabb távon sem privatizálható. - Más részlegeket nem tudnak hasonló szintre felfejleszteni? - A magyar egészségügy fejlıdését meghatározza az az 1500 milliárd forintos határ, melyet a mőködésére fordíthat. Csak azt tehetjük, ami orvosilag szükséges és gazdaságilag megengedhetı. Azért évrıl évre fel tudunk mutatni bizonyos fejlıdést, nı a komfortfokozat, korábban néhol egy osztályon csak két zuhanyozó is két WC-fülke volt, most minden kórteremben fel tudtunk szerelni. -A javítgatások helyett nem volna egyszerőbb új korházakat építeni? - Gyakorlatilag nincs rá lehetıség, új térségek nem kapnak kórházat, például a gazdag Tiszaújváros sem, a csontszegény Ózd viszont a hagyományos felosztásra való tekintettel fenntarthatja a magáét. Még azt a logikai elvet sem alkalmazzák, hogy egy kórháznak mintegy nyolcvan kilométer sugarú kört kellene lefedni, sok helyütt nincs ekkora ellátandó terület, például a kazincbarcikai kórház közelében négy olyan kórház is elhelyezkedik: Eger, Ózd, Edelény, Miskolc, ahol a betegek megfelelı kezelést kaphatnának. De magán Miskolcon belül is elıfordul, hogy különbözı kórházakban mőködı osztályok párhuzamos tevékenységet folytatnak - néha teljes passzivitásra kényszerítve egymást. A kórházban, melyet meglátogattam, a vérképzı szervek gyógyításával is foglalkoznak. Csontvelı-átültetést is el tudnának végezni. A körülményeket messzemenı precizitással alakították ki; a bekerülı vizet többszörös
vizsgálatnak vetik alá, és a szennyvízkibocsátást is szelepek szabályozzák, megakadályozva, hogy valamilyen mőszaki hiba miatt káros összetevık is visszakerülhessenek. - Milyen gyakran végeznek itt operációkat? - Öt éve nem került rá sor, mi egyelıre csak gyógyszeres kezeléssel foglalkozunk. Az Országos Egészségügyi Pénztár ezen a téren is meghatározza az esetek számát, évente 200-220 csontvelı-átültetést hajlandó finanszírozni - a nálunk jóval kisebb lakosságú Ausztriában háromszor ennyit. Az Egyesült Államokban megmondják a betegnek, hogy tízezer dollárt kell fizetnie, egyúttal azt is közlik vele, hogy harmincszázalékos esélye van a gyógyulásra. A legtöbben Izraelbe mennek el, ott klinikák tucatjain foglalkoznak ezzel, és ha a beteg „lepengeti" a meghatározott tarifát, minden további akadékoskodás nélkül ellátják. Saját zsebükbıl Nyugaton is kevesen tudnák állni a költségeket, általában a helyi jótékonysági szervezetek győjtik össze nekik a szükséges összeget. Visszatérve a mi osztályunk feladatára: a betegeket elviszik Debrecenbe, ott kerül sor a mőtétre, és utána jön hozzánk. Nem értem, hogy miért szervezik így, miért nem egy helyen bonyolítják le a mőveletet, de nem akarok tovább kérdezısködni. A fıorvos megmutatja a betegek elhelyezésére kialakított steril boxokat, egyet-egyet 200 millió forintból lehetett berendezni. A helyiségben pozitív nyomás mőködik, nem kerülhet be semmiféle kórokozó, mert a légsugár kifújja, a beteg szükségleteit egy steril zacskóba végzi. A beteg 20 napot tölt itt az operáció után, erre az idıre „lebutítják" szervezetének védırendszerét, mert akkor a mesterséges hatások érvényesülése garantálja a teljes biztonságot, ki kell zárni minden önálló, téves akciót. Egyszerre két beteget lehetne elhelyezni, de a két ágy most is üres. Budapesten most, állítólag, kétmilliárdos költséggel alakítanak ki egy hasonló célokat szolgáló új gyógyintézményt, így ez valószínőleg továbbra is kihasználatlan marad. Soha egyetlen beteget sem fogadott - írja egy újság. Olyan, a békeidıken gyártott ágyúk jutnak az eszembe, melyeket már újonnan is elavultnak minısítenek, és úgy visznek el az olvasztóba, hogy egyetlenegyszer sem sütötték el ıket. Évekkel ezelıtt egy magazinban olvastam egy idézetet, egy orvosnak a betegéhez intézett levelébıl: „Ön élete utolsó percéig fontos nekünk, s mi nem csak azért fogunk mindent elkövetni, hogy békében alhasson meg, hanem azért is, hogy mindvégig emberhez méltóan tudjon élni." Ezek a sorok jutottak eszembe, mikor a kórház egyik ajtaja fölött megláttam a „Hospice"-feliratot. Ez a fogalom azokat az intézeteket jelöli, melyekben már gyógyíthatatlan daganatos betegek fekszenek, néhány héttel az elkerülhetetlen haláluk elıtt. Az itt dolgozó orvosokat, nıvéreket, idelátogató papokat az a cél vezeti, hogy az ember életének utolsó szakaszát az elérhetı leghumánusabb körülmények között töltse el; a kórházi elfekvık légköre helyett otthoni hangulatban. Az országban több helyen is létezik „hospice" szolgálat, egyikük sem áll többıl, mint hat-nyolc kétágyas szobából, ahová a fekhelyeken kívül csak egy asztalka meg két szék fér be. Összesített befogadóképességük hetven fıt tesz ki - ezt hosszú várakozólisták alapján töltik be. A miskolci hospice szolgálat valószínőleg a legkülönbek közé tartozik. Egy romos, volt orvosszállóból alakították ki, elıbb tíz, késıbb húsz férıhellyel. Minden szobában televíziót és kis rádiókészüléket helyeztek el. A betegek néhány személyes holmit is behoznak, például megszokott otthoni teáskannájukat, mert úgy érzik, abban jobb teát lehet fızni. Elhagyhatják a szobájukat? - Aki fel tud kelni, bármikor kimehet sétálni a kórház kertjébe. Be kell vallanom: a betegek sorsánál jobban érdekelt az itt dolgozóké. Az ápolónık nem örök idıkre szegıdtek ide, idınként helyet cserélnek más osztályokon szolgáló társaikkal, de van, aki nem él ezzel a lehetıséggel, és már a huszonötödik évét kezdte meg itt. A pénz aligha vonzza ide ıket: a paraszolvencia tilos. A munkájukat önkéntesek segítik, újabb idıkben gimnáziumi tanulók is bejárnak.
Mindig nehezen szántam rá magam, hogy kórházban járván bármit is elfogyasszak, de itt nem tudok kitérni a kínálás elıl, az orvossal és a fınıvérrel megiszunk egy teát. - A betegek hogy élik meg az utolsó napjaikat? - Mi ıszintén beszélünk velük, és ık sem táplálnak illúziókat a helyzetükrıl. A mód, ahogy elviselik a sorsukat, persze eltérı: a hívı emberek félnek a rájuk váró túlvilági ítélettıl, az ateisták pedig elveszítenek mindent. (Eszembe jut egy prelátus régi mondása: „egy lefelé zuhanó repülıgépen senki sem marad ateista!") - Néhányan itt teljesítik be az egész életük során halogatott döntéseiket, például egy katonatiszt, aki csak polgári esküvıt tartott, egyházit nem, mert félt, hogy az elöljárói zokon veszik, itt a kórházi szobában pótolta be. - Erıs vágy él bennük, hogy valamit hagyjanak maguk után. İk maguk már nem nagyon tudnak írni, ezért a nıvérnek diktálnak le egy-egy mondást, vagy sorokat a kedvenc verseikbıl. Karácsonykor mindenki összegyőlik a fánál; betegek, ápolók, sıt még a régen elhaltak hozzátartozói is visszalátogatnak, akkor olvassuk fel ezeket az üzeneteket. - Hogy van az - kérdezem -, hogy a szülés fogalma ismert és állandóan elıkerül, a halált viszont hisztéria s hallgatás övezi? - Mi igyekszünk eloszlatni minden homályt. A hospice szellemisége szerint a haldoklás az élet része, melyet sem megrövidíteni, sem meghosszabbítani nem szabad. Sohasem próbálkozunk újraélesztéssel. Alapvetıen ki van zárva az eutanázia lehetısége is. Ha valaki érzi, hogy legföljebb már csak órái vannak hátra, behívjuk a hozzátartozókat, hogy méltó módon lehessen elbúcsúzni. - Milyen emléket szoktak adni? - Többnyire a saját fényképeiket vagy családi fotókat. A holttesteket általában fel szokták boncolni, a tudatánál levı beteg benyújthat kérelmet, hogy elmaradjon a boncolás. - Papok gyakran járnak be? - Vannak meghatározott idıpontok, mikor megjelennek, de hívásra mindig kijönnek. Egy hetven éven túli misszionárius látogat ki a leggyakrabban. - A hozzátartozók hogy szoktak viselkedni? - Ritka az, akit teljesen magára hagynak, sokkal jellemzıbb a végletekig elmenı közösségvállalás. Egy asszonynak már régen, egy korábbi betegségében kihullott a haja, nem akarta, hogy a családja kopaszon lássa, ezért parókát viselt. Itt bent sem vette le. A család persze így is tudott róla, és a szolidaritása jeléül mindenki kopaszra nyíratta a haját. Sajnos egyre kevesebb idınk jut a nem orvosi feladatok ellátásra, olyan mértékben nı a daganatos betegek száma. Az orvos nemcsak gyógyít, hanem segít is, feladatunk nemcsak racionális teendıkbıl áll, hanem érzelmiekbıl is. - Magát a halált milyen kísérı körülmények teszik ünnepélyessé? - Ha valaki haldoklik, a társai kikapcsolják a televíziót, mert érzik, hogy illetlenség volna hallgatni a mősort. Az is szokás, hogy a szobatársa faragja bele a gyertyát a tartójába, melyet az emlékezetére meggyújtanak majd. Amikor elköszönök, az ápolónı megjegyzi: - Van egy mese, melyet mindig szívesen meghallgatnak, Andersen írása: „A teáskanna". Nem szeretem különösebben Andersent, de otthon kíváncsiságból elıvettem a kötetet: „A teáskanna ott díszelgett a terített asztalon, s a legszebb kéz emelgette; de a legszebb kéz ügyetlen volt, s elejtette a rátarti kannát. Ott hevert a teáskanna ájultan a padlón, a forró víz szétfolyt belıle, letörött a csıre, letörött a füle, a fedelérıl ne is beszéljünk. Rettenetes csapás volt ez neki, s ami a legszörnyőbb: mindenki rajta nevetett. Rajta, s nem az ügyetlen kézen, amely elejtette. - Sohasem felejtem el azt a pillanatot - sóhajtotta a teáskanna, amikor késıbb elmesélte az élete történetét. Azt mondták rólam, hogy rokkant vagyok, félreállítottak egy sarokba, másnap aztán odaajándékoztak egy Szegény asszonynak, aki zsírt kunyerált a konyhán. Koldusbotra jutottam, nem volt tartalma az életemnek, nagyon elkeseredtem. És mégis, ekkor kezdıdött az én igazi életem. Mert a világon mindenki máshová ér el, mint ahová elindult. Belém
földet tömtek, s ez egy teáskannának annyi, mintha eltemetnék. De a földbe aztán virághagymát dugtak, hogy kicsoda, azt nem tudom. Ajándékba kaptam a tealevelekért meg a forró vízért kárpótlásul, meg hogy elfelejtsem letört csırömet és fülemet. A földem befogadta a hagymát, s az az enyém lett, a szívemmé vált, eleven szívemmé, addig, tudjátok, nem volt szívem. De akkor élet támadt bennem, élet és erı. Nedvek keringtek a belsımben: a hagyma csírába szökkent, aztán virágot bontott, és én hordoztam, én voltam a bölcsıje. Néztem, nem tudtam betelni a szépségével - boldog voltam, mert boldog, ki másnak tudja áldozni az életét. A virág nem mondott köszönetet nekem, nem is gondolt velem, mindenki megdicsérte. Én meg örültem... Bizony, megérdemli a dicséretet ez a szépséges virág. Egy nap aztán azt mondta valaki: - Jobb cserepet érdemelne! Akkor kettétörtek, ami nagyon fájt, de a virág sokkal szebb cserépbe került, s ez megvigasztalt. Most itt heverek a szemétdombon, törött cserép vagyok. De az emlékeimet nem veheti el tılem senki." Andersen érzelgıs alakjainál közelebb állnak hozzám a mindennapos élet valódi hısei, például négy nıtestvér, akik valamennyien az egészségügyben dolgoznak egy bodrogközi bábaasszony lányai. Ott ülnek sorban egy padon, és beszélnek az életükrıl. A legidısebbet az irodalom és a történelem vonzotta, de a gimnáziumba nem vették fel, akkor jelentkezett az egészségügyi szakiskolába. Itt általános ápolóként végzett, majd érettségi után tovább képezte magát, laborasszisztensi, pszichiátriai, gyerekgyógyászati területen. - Eredeti humán érdeklıdése dacára hogy tudott egy ilyen távoli hivatásra átállni? - A vér látványát megtanultam elviselni, a szenvedését nehezebben, a haldoklást pedig egyáltalán nem lehet megszokni: az orr kihegyesedik, a szemhéj elırecsúszik. A távozás elıtt mintha még egyszer magukhoz térnének; egy fıiskolás fiú összeesett a fürdıszobában, behozták hozzánk, beállt az agyhalál, és még két hónapig élt - gépek nélkül. Egy másik fiú leszerelt, megivott másfél liter töményét, belehalt. - Sok az alkoholista, kemény elvonási tünetek jelentkeznek náluk - szól közbe a mellette ülı nıvére, de a legidısebb visszaveszi a szót. - Az ember az Isten legcsodálatosabb teremtménye, ezt anyánktól tanultuk, neki kegyelmi hite volt, úgy élte végig az életét, mintha minden nap egyházi ünnep volna. De a hit cselekedet nélkül halott; ı mővelte a négy hold földünket, nevelt minket, olyan tisztán, hogy a szalagot sem azért kellett cserélni a hajunkban, mert piszkos lett, hanem azért, mert meguntuk. - Én is ápolónıként dolgozom - mondja a másik testvér -, sajnos a munkafeltételek igen rosszak. Az ágyak gödrösek, nincs pelenka, a sebészeti osztályon gumikesztyő. Az állományból legalább ötven-hatvan fı hiányzik. Aki megszerzi a felsıfokú képzettséget, utána 2-3 hónappal elmegy - csak azért nem külföldre, mert nem tud nyelveket. - Ne hozd össze Magyarországot Nyugat-Európával; itt minden lelakott, lerabolt, hemzsegnek az alkoholisták. Elırelépés nincs: az egészségügyi szakiskolában csak 16-an járnak egy osztályba, és semmire se mennek a diplomájukkal. Nincsenek segédápolók, mindenkinek el kell végezni mindenféle munkát, a fınıvérnek is éppúgy kell emelnie, mint a kezdıknek, senki sem ússza meg hatvan éven túl betegség nélkül. - Akadnak olyanok, akik már 30 éve itt dolgoznak, és még egy „pro sanitate" díjat sem kaptak, a közalkalmazottakat semmi sem motiválja anyagilag. Másodállást nem vállalhat, mert akkor nincs ideje a családiéra. - Sok az igazságtalanság. Egy mőtıs orvos, ha vállalkozóként dolgozik, 5 ezer forint készenléti pénzt kap óránként, ha szabályos szolgálati beosztásban, akkor csak 1800-at. Ki érti ezt? Mi nık még ilyen különjuttatást sem kapunk. - Régen mindenki azt akarta, hogy a hozzátartozójuk otthon fejezze be az életét, a mama ott ült a fejénél, és olvasta neki a bibliát. Ma már behozzák meghalni, és rá sem néznek többé, egy öregasszony három napig várta a fiát, végül a liftben szenvedett ki. Egyikük hirtelen felugrik, és eltapos egy résbıl elımerészkedı csótányt: - Ezeket nem lehet kiirtani.
- Érdekes: az egyik szobában kiömlött a szesz, egy foltot hagyott, oda nem mentek többé. - Szabadalmaztatnod kellene! - mondja a négy nıvér, és összenevetnek. Miskolc egyik kórházát a Vasgyár egészségügyi ellátásának céljára hozták létre. „A gyár által létrehozott épület átadására 1901. december 31-én került sor" - írja Olajos Csaba tudományos kutató. A nehéz és veszélyes munka már a kezdetek óta sok sérülést, sıt halálesetet okozott. A gyártörténet feljegyzéseiben minden harmadik munkás neve mellett a „munka közben váratlanul elhunyt" bejegyzés szerepelt. Még be sem fejezıdött a kórház építése, mikor 1900-ban egy halottaskamra létesítését rendelték el. Az üzemben folyó munka jellege a kórház szerkezetét is meghatározta. Lényegében sebészeti traumatológiai ellátást nyújtott, a balesetet elszenvedettek száma mindig meghaladta a rendelkezésre álló ágyakét. Az épület két traktusra oszlott, az egyikben a munkásokat, a másikban a mérnököket és más magasabb beosztású alkalmazottakat kezelték. Szomorú jellegzetességnek számított, hogy a halottak temetését a gyár intézte, állítólag a munkásnak állásában való véglegesítésekor a majdani sírhelyét is kijelölték. „A leggyakoribb balesetek figyelmetlenségbıl vagy a munkafegyelem be nem tartásából adódtak - írja Dobák Judit doktori dolgozatában. - Mindennek azért is volt jelentısége, mert a munkások egymásnak is ki voltak szolgáltatva, egy figyelmetlenség az egész csapatot veszélyeztette. A katolikusoknál halál esetén a lélekharangot szólaltatták meg, egy kis 50 kilós vasharangot. A vasnak annyiban volt jelentısége, hogy magas frekvenciája miatt nagyon éles hangot adott, messzire lehetett hallani. Ha férfi halt meg, egy hosszút húztak, ha nı halt meg, kettıt, ha gyerek, akkor hármat." A gyár fejlıdésével a kórházi ellátások sora is folyamatosan bıvült. 1937-ben elrendelték a belgyógyászati osztály megépítését, ugyanakkor született öntés a szülészet-nıgyógyászat létrehozásáról - ez utóbbi 1942-ben kezdte el a mőködését -, majd harmadik elemként megvalósult a felvételi iroda és a nıvérotthon. A létesítmények sorát a személyjogos gyógyszertár zárta be, mely a „Gyógyszertár az angyalhoz" nevet viselte. Ritka és egyedi jelenségnek számítottak az úgynevezett „tüdıbetegházak". Itt a betegnek külön bejáratú szobája volt a lakásban, így kevésbé fertızött, együtt élhetett a családjával. Az intézmény a gyári Társláda vagyonából épült s fejlıdött tovább. A tagok betegségük idejére az Hatáson túl, de legföljebb hat hónapig élelmezési segélyt is kaptak, mely az utolsó keresetük hatvan százalékát tette ki. Jelentısége különösen háborús idıkben nıtt meg, az elsı világháború éveiben hadikórházként szolgált. Az eredeti 36 fıs befogadóképességét messze túlszárnyalva, 397 ágyon fekvı sebesült katonát kezeltek, és kiegészítésképpen egy járványkórházat is nyitottak. A második világháború harcai sem kerülték el a kórházat, többször is szınyegbombázás verte végig a környéket. A támadásokat angol repülıegységek hajtották végre - különös játéka a sorsnak, hogy a háború után éppen az angolok nyújtottak jelentıs segítséget az újjáépítéshez. 1946-ban az épület ismét alkalmassá vált betegek fogadására, sıt egy újabb szintet is húztak rá. A folyamatos fejlıdést évtizedek múlva az anyagi nehézségek jelentkezése szakította meg. Mind magasabbra szökött a kórház adósságállománya, a testvérintézménynek számító Semmelweis Kórházéval együttvéve másfél milliárd forintot tett ki. - Maguknak is volt valami részük ennek a helyzetnek a kialakulásában? kérdezem dr. Hártó Györgyöt, a megbízott orvos-igazgatót. - Néhány esetben túlléptük az engedélyezett keretet, sok pénz ment el a magas ráfordítást igénylı mőtétes szakmákra, például 1984-ben a traumatológiánk tevékenységének méreteiben felülmúlta a Megyei Kórház hasonló osztályát. Mindenképpen túlméretezettnek tekintették a személyzet létszámát is. Az elıírások értelmében önkormányzati biztost jelöltek ki az ügyek rendbehozatalára egy budapesti közgazdász személyében. Komolyan és odaadóan látta el a feladatát, hetente három napot töltött nálunk, sokat segített nekünk.
A 2002-2006-os kórházszanálási programban jóváírták az adósságállományunkat. Ezzel egy idıben megváltoztatták az intézményi státusunkat; összevonások történtek, és mi a „Miskolci Egészségügyi Központ Diósgyıri Telephelye"-ként mőködtünk tovább. Szervezetileg egyesítettek minket az innen 9 kilométerre fekvı Semmelweis Kórházzal, közös igazgatót neveztek ki. - Valóban elkerülhetetlen volt két hosszú ideje önállóan mőködı kórház összevonása? Hártó kitérı mozdulatot tesz: - Mindent a politika dönt el. (Késıbb a kísérımtıl tudtam meg, hogy Hártó a Magyar Demokrata Fórumot képviseli a miskolci városi közgyőlésben, de nyilvánvalóan nem kívánja fejtegetni a véleményét.) - Úgy gondolja, hogy vannak jobboldali és baloldali kórházak is? próbálkozom még egyszer. - Sokan úgy vélik. Ami különös: a mi kórházunkat, melyet munkások építettek és gyári övezetben fekszik, jobboldalinak tartják. Felhagyok a témával. -A pácienseik általában milyen betegségekkel jentkeznek? - Úgynevezett polimorbid, sokféle bajban szenvedı réteget alkotnak. A betegségek közös kiindulópontja az a helyzet, amelyben élni kényszerülnek. A munkanélküliség széles körő alkoholizmust vált ki, a legrosszabb minıségő italokat fogyasztják, a „tablettás" borokat és más hasonlókat. - Mennyiben sikerül kikezelni ıket? - Elıfordul, de a gyógyult alkoholisták ugyanolyan problémákkal néznek szembe, mint amilyenek miatt eredetileg rászoktak az italra. - Hogy áll a helyzet orvosi szemszögbıl tekintve? - A miskolci egyetemen nincs orvosi kar, ezért az orvosok idegenbıl kerülnek ide. Kevesen vándorolnak tovább, ık is inkább egy másik helyi kórházba mennek át. 35-40 éves korig többen próbálnak váltani; elmennek Pestre vagy hétvégére kisegíteni valamelyik skandináv országba. - A Vasgyári Kórházat mennyiben érintették az átszervezések? - A traumatológiai osztályunkat átvitték a megyei kórházba, ahol, véleményem szerint, nehezen lehet elhelyezni, tömegnyomor alakult ki. Megszőntek a párhuzamos osztályok, korábban itt is, ott is mőködött sebészet, fül-orr-gége ellátás, szülészet is, de a Semmelweis Kórházban most átépítik ezt az utóbbit, a várandós asszonyokat áttették hozzánk, majd ha véget ér a renoválás, visszaköltöztetik. - Meddig tart, amíg kialakul a végleges rend? - Megítélésem szerint legalább három év kell hozzá. A mi kórházunk valószínőleg csak krónikus betegeket fogad majd be, emellett a stroke részlegünk játszik majd fontos szerepet. A stroke [„agyvérzés" -M. Gy] egyre inkább népbetegséggé válik, a megyében legalább 100-110 ilyen eset adódik. - El tudják megfelelıen helyezni ıket? - Elıfordul, hogy a folyosóra is be kell raknunk ágyakat, fıleg a hétvégéken kerülnek be sokan, ilyenkor „bedugul" az osztály. Sokat nem tudunk sakkozni a hellyel, a kórház egész feltöltöttsége 97 százalék körül jár - vagyis gyakorlatilag telítettnek mondható. - Hogy bírják ezt a terhelést, milyen színvonalú az ellátás? Rendelkeznek például elegendı ágynemővel? - Nem. Az étkeztetés is hagy maga után kívánnivalót. Például a betegek gyakran kapnak „páncélos"^, vagyis kinyitható fémdobozos májkrémet. Van egy úgynevezett „ápolási osztályunk", ahol fizetni kell a betegek után, akik nem is mindig betegek, csak a hozzátartozók legalább 2-3 hétre meg akarnak szabadulni tılük, mert mennek nyaralni a Bahama-szigetekre, és ıket nem viszik magukkal. Egy napért 2500 forintot kell téríteni, és maximum három hónapig maradhat benn egy-egy ápolt. - És ezeket a 2500 forintokat a kórház kapja meg? - Nem, megy a közös kalapba. Érdekli még valami? - Az orvosok hogy élnek? Például Ön. - A múltkor kiszámoltam, hogy az utolsó harminc napomból hat olyan akadt, amikor csak az elıírásos nyolc órát dolgoztam le - máskor mindig többet.
- Bírja majd? - Az orvos sincs bebiztosítva semmiféle betegség ellen. Azt hiszem, én sem fogok matuzsálemi kort megérni. Vallásos ember vagyok, gyakran meditálok magamban, egy belsı hang mintha azt mondaná: 60 éves korom körül befejezem „földi pályafutásomat". (Meglepıdtem az igazgató pesszimista szavain, csak késıbb értesültem róla, hogy nemrégiben egy súlyos mőtéten esett át - nyilvánvalóan ez is befolyásolja a hangulatát.) Úgy tudom, Budapesten kívül Miskolc az egyetlen olyan város Magyarországon, ahol több jelentıs kórház ) mőködik. A már sorra vett kettı mellett a Szent Ferenc is, mely egyre inkább rehabilitációs feladatokat lát el. Ez a fajta intézmény amennyire meg tudom állapítani, alig különbözik a régi „elfekvıktıl", akut fekvı betegekkel nem foglalkozik. A gyógyintézmények városi rangsorának élén a Szentpéteri kapunál elhelyezkedı megyei kórház áll. Feltétlen tiszteletet élvez nemcsak a civilek, hanem a szakmabeliek körében is. Hivatalosan a „megyei" jel-zıt viseli, mint egy orvos megjegyezte: - Talán logikusabb volna a „Szent Péter Kórház" elnevezés - a hely után, ahol áll, de ennek volna egy kellemetlen mellékíze is. Mint tudjuk, Szent Péter a mennyország kapusa is, a betegek nem szívesen gondolnak rá. Az intézményt az ország harmadik legnagyobb kórházaként szokták emlegetni; 1614 aktív és 200 rehabilitációs ágy áll itt. 2300 embert foglalkoztat, ezzel a létszámmal egész Miskolc legnagyobb munkáltatójának számít. Az eltelt évek alatt 1 millió bejáró és 60 ezer fekvı beteget láttak el. Az intézménynek - legalábbis jelenleg - nincs adóssága, ezzel kiemelkedik az átlagos megyei kórházak közül. Az éves költségvetése 15 milliárd forint. - Ez sok vagy kevés? - kérdezem a fıigazgatót. Ételre-italra elegendı, de fejlesztésekre, esetleg új osztályok létesítésére nem futja belıle. - Milyenek a fizetések? - Akadnak olyan dolgozóink, akiket minimálbérben foglalkoztatunk, de általánosságban véve a közalkalmazotti kategóriák érvényesek. Ezek, mint tudja, nem túlságosan magasak. Egy fiatal orvos 110-120 ezer forinttal kezd, aztán öt év múlva, mikor megszerzi a szakirányú képesítést, harmincezerrel többet vihet haza. Egy most belépı nıvér 80 ezer forint bruttót kap nyolc órára, ehhez még hozzájöhetnek a különféle pótlékok, túlórák. Nem túlságosan elégedettek a helyzetükkel. A fıigazgató-fıorvos kiszól a titkárnıjének, bekéret egy levelet, melyet a traumatológiai mőtıben dolgozók intéztek hozzá: - Tessék, olvassa el. „ Tisztelt Fıigazgató Fıorvos Úr! Intézetünk 50 éves jubileumi évfordulóján visszatekintve a múltba, melegség önti el szívünket. Büszkén gondolunk vissza azokra a pillanatokra, napokra, hónapokra, évekre, amikor még fiatalok voltunk és töretlen lendülettel haladtunk elıre, mert nekünk soha nem adták ingyen a fizetést, azért mindig keményen meg kellett dolgoznunk, de volt eredménye és láttuk a célját, értelmét. Megváltozott a világ körülöttünk és megváltoztunk benne mi is. Napjainkra soha nem látott mélységekig jutottunk el. Az elkeseredettség, fásultság lassan érzéketlen robottá változtat minket, amely a mi hivatásunkban megengedhetetlen, és lassan a pályánk feladására kényszerít minket. Mi még mindig bízunk, várjuk a csodát, amely évek óta nem érkezik el. Várjuk, hogy meglássák, átéljék, segítsék és értékeljék Intézetünk Vezetıi mindazt a munkát, amellyel mőködtetjük - és nem is alacsony színvonalon - osztályunk mőtıi ellátását. Felismerjék mindazokat a nehézségeket, amelyekkel nap mint lap megküzdve biztosítjuk az ellátást a nap 24 óráiban. Évek óta létszámgondokkal küszködünk. Emberek jönnek-mennek, sem a terhelést, sem pedig a mindezért járó megalázó bérezést nem viselik el, így Kiárad az a szakembergárda, az a mag, amelyre mindig folyamatosan lehetett számítani. Bíztunk abban, hogy a két traumatológia egyesítésével megoldódnak létszámgondjaink, azonban ez a remény is szertefoszlott. Vizsgálhatnánk, mi az oka annak, hogy az ott dolgozó szakemberek miért nem vállalták a továbbiakban a traumatológiai szakfeladatok ellátását.
Talán ık tudták, érezték, hogy mit fog jelenteni mindez a szakmai feladatok ellátásában. İk nem vállalták mindazt, amivel mi most már nyugodtan mondhatjuk, hogy hónapok óta megküzdöttünk. Mi megmutattuk, hogy mire vagyunk képesek: alacsonyabb bérekért, minimalizált munkaerıvel bizonyíthatóan nagyobb teljesítményt értünk el. Fáradtságot, elkeseredettséget félretéve, mindent beleadva, egymást segítve, a családot és a biológiai szükségleteinket is félretéve tettük a dolgunkat. Igen, beszélünk a családról, hiszen az ügyeleti számok drasztikus megemelkedésével, az elnyőttségünkkel és meggyötörtségünkkel a családjainknak is meg kell küzdeni. Beszélünk a biológiai szükségleteinkrıl, igen, hiszen eddig sem tudtuk igénybe venni az intézet által biztosított étkezési hozzájárulást, most pedig már eljutottunk addig, hogy az otthonról hozott szendvicseinket sem tudjuk megenni. Elfáradtunk, és úgy érezzük, hogy intézeti szinten a mi szakmai munkánknak nincs képviselete, nincs utánpótlás-politikája és nincs koncepciója a bérfeszültségek és a fennálló problémák megoldására. Nem jelent megoldást az utcáról minimálbérért felvett emberek alkalmazása, hiszen fogalmuk sincs, hogy mit vállalnak, és rövid idın belül feladják. Nem tud kialakulni sem szakmai tudás, sem pedig hivatástudat ezeknél az embereknél. Pluszterhet jelent a tanításuk, a nagy odafigyelés, arról már ne is beszéljünk, hogy ezeknél az embereknél rendszeresen elıfordul, hogy nem jelennek meg a hét végi ügyeletekre és ez azt jelenti, hogy valaki helyettük készületlenül, az ágyából kirángatva, a sokadik hétvégéjét feláldozva oldja meg a helyzetet. Más szakmák bevonása valamilyen szintő segítséget jelent, azonban a szakmai feladatok ellátása ebben az esetben is a meglévı szakembergárdára marad. A bérezés, az ügyeleti díj pedig nem tesz különbséget a teljesítmény, a szakmai tudás, az elhivatottság arányában. A teljesítményfinanszírozás világában nem értjük, hogy milyen elgondolások, milyen ösztönzı rendszer mőködteti intézetünk emberi erıforrás-politikáját. Nem a posztunk más osztályok, szakmák teljesítményét értékelni, ezt megteszi minden évben az intézet vezetése, azonban az tény, hogy a napi munkánk bérezésének, az ügyeletben végzett tevékenységnek köze sincs a teljesítményhez. Évek óta megszőntek a jutalmak, a kötelezın túli béremelések, mindezzel együtt az a fajta ösztönzı rendszer, mely esetlegesen a nehézségeken is átsegít. Az utóbbi évek bérpolitikája alapján úgy tőnik, hogy itt már minden mindegy. Elfogadhatatlannak tartjuk az ügyeleti rendszer mőködtetésére vonatkozó együttmőködési megállapodás tartalmát és szövegét. Azt gondoljuk, hogy a traumatológia ügyeletét ellátó szakdolgozók is az orvosokéhoz hasonló nehézségekkel és problémákkal küszködve látják el maradéktalanul feladataikat, azért, akárcsak az ı esetükben, tisztelettel kérnénk intézetünk vezetését a fennálló tarthatatlan helyzet minél hamarabbi megoldására. A konkrét problémák megbeszélése, valamint a lehetséges megoldások közös kialakítása érdekében záros határidın belül kérjük Intézetünk vezetését egy tárgyalási idıpont egyeztetésére. A tárgyalás megtervezése, a kölcsönösen elfogadható megoldása annál is sürgetıbb és halasztást nem tőrı, mivel a mőtı szakdolgozóinak törvényes munkaidıkerete már jelenleg is meghaladta a törvényes munkaidıkeretet, így észérvben érezzük a további folyamatos tevékenység biztosítását. Miskolc, 2008. augusztus 29. Tisztelettel: a traumatológiai mőtı munkaközössége - huszonkét aláírás" - Milyen mérvő az elvándorlás? - kérdezem. - Nem nagyarányú, fıleg a fiatalok mennek el, leginkább Budapestre, külföldre csak hat orvos és négy-öt nıvér távozott. Olyan megoszlás is elıfordult, hogy valaki egy fél évet nálunk dolgozott, egy fél évet Cipruson. Külön érdekesség, hogy egy-egy orvosi készüléket gyártó cég kezelıszemélyzetet is ad a gépeihez, és néha épp a mi állományunkból választják ki az embereiket. Elszörnyülködöm: - Szóval egy orvos vagy egy ápoló eltölt itt az osztályon egy huszonnégy órás ügyeletet, aztán itt marad még egy fél napot a cég alkalmazásában. - Igen, de valahogy megoldjuk - legfeljebb abból származott néha vita, hogy az illetınek mikor milyen beosztásban kinek a köpenyét kell viselnie.
A tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a helyzet hasonló vagy talán még rosszabb a többi magyar kórházban is. Egy szakszervezeti közlöny így elemzi a jelenséget: „.. .Számos olyan jelzés érkezett az egészségügy területén dolgozóktól, hogy a megnıtt terhelés ellenére csökkent a havi jövedelmük. Kiderült, hogy a legtöbb intézmény számos jogszabálysértést követett el. 1. Nem születnek meg azok az elıírt egyéni szerzıdések, amelyek megkötését az Egészségügyi Törvény elıírja arra az esetre, ha a foglalkoztató ügyeletet akar elrendelni a rendes munkaidı terhére. 2. Több foglalkoztató nem jelezte elıre, hogy az adott munkaidıkeretben hány órát kíván elrendelni foglalkoztatottai számára, illetve hány óra önként vállalandó további munkavégzést vár el tılük. 3. Hibásan vagy egyáltalán nem minısítették az ügyeletben teljesített órákat, díjazásuk, kötelezı nyilvántartásuk, valamint a szolgálati idıben történı beszámításuk érdekében történı bejelentésük szempontjából. Ezáltal jogellenesen csökken a foglalkoztatottak ügyeletbıl származó jövedelme, valamint majdani nyugdíjuk összege. 4. A pihenınapi ügyeletek díjazásánál több foglalkoztató figyelmen kívül hagyta, hogy a szabadnappal nem kompenzált ügyeletek díjazása ötven százalékkal magasabb. 5. Több foglalkoztató szabálytalanul járt el továbbá is, hogy a teljesítés idejéhez képest több hónapos csúszással kifizetett ügyeleti díjak után nem fizette meg az ilyenkor járó késedelmi kamatot..." Még egy ideig figyeltem a kapcsolatos, országszerte jelentkezı eseményeket: a rádió bemondta, hogy október 9-én számos egészségügyi intézmény nem rendelkezik annyi pénzzel, hogy a 13. havi béreket kifizesse, ezt követte az egri kórház privatizálásával kapcsolatos botrány és más konfliktusok is kibontakoztak. Kevésnek éreztem erımet, idımet, ismereteimet ahhoz, hogy a kibontakozó általános válságban bármi érdemlegeset is mondhassak, így a továbbiakban igyekeztem megmaradni adott témám szőkebb kereteiben. - Valójában mikor alakult ki az az állami meggyızıdés, hogy az egészségügyben dolgozókat nem kell „túlságosan" megfizetni? - kérdeztem tovább. - Ez még az 1950-es évek ideológiájából ered: a nép úgyis eltartja majd az orvosait paraszolvenciával, a hivatásbeli öntudatra hivatkoztak, és így tovább. Azóta a helyzet lényegében nem változott, az anyagi lemaradás folyamatos. - És az a bizonyos Medgyessy-féle százszázalékos emelés? - Ez a rendelkezés már a megjelenésekor sem érte el a száz százalékot, a következı évben pedig már beépítették az alapfizetésekbe, a mőködési pénzbıl kellett elvenni. De ne gondolja, hogy a hálapénz hiánya a döntı, a szülészet például „pénzes szakma", és onnan is hiányzik három orvosunk már hosszú évek óta. A helyzet egyre bonyolultabbá vált a gyógyítóeszközöket és gépeket elıállító tıkés vállalatok jelentkezésével. Én nem engedtem, hogy az ügynökeik gátlástalanul tárgyaljanak az orvosainkkal. Teljes mértékben nem zárhatom ki ezt a kapcsolatot, hisz háromszáz céggel legalább 1800 beszállítási szerzıdésünk áll fenn, de elrendeltem, hogy az ágenseik csak igazolvánnyal mozoghatnak a kórház területén, és minden esetben enyém a döntés joga. Rengeteg a visszaélési lehetıség: az orvos kap valamilyen készítményt egy gyógyszergyártó cégtıl, és a betegnek már úgy prezentálhatja: egy csodálatos orvosságot adok magának! Ezután elkezdi bevezetni a használatát, és ez sokszor komoly pluszköltséget jelenthet. Az érvényes rendeletek szerint a célnak megfelelı legolcsóbb gyógyszert kell alkalmaznunk. - De egy betegségnél több gyógyszer is elıírható azonos gyógyhatással, mégis jelentıs különbségek mutatkozhatnak. Olyan, mintha valaki azt állítaná, hogy a világon az összes tizenkét alkoholfokú fehérbor ugyanolyan. - Nem, ez csakugyan nem állja meg a helyét. Hogy egy divatos példát említsek: a Viagra mellett létezik egy hasonló hatású gyógyszer is. Mind a kettı megfelel a célnak, de elıfordul, hogy a másik használata három napos erıs fejfájást okoz. - Az államtól megfelelı támogatást kapnak? - Javul a helyzet, részesei vagyunk az úgynevezett „pólus program"-nak. Kilenc intézményt kiemeltek: az egyetemi városokban mőködıket és néhányat a
régiókból - mi is belekerültünk közéjük. Ez a státus 12 milliárd forint fejlesztést tesz lehetıvé. A megyei kórház még egy nevezetességgel dicsekedhet: házi kápolnával rendelkezik - a berendezés java szét Németországból küldték. A kórház négy különféle vallást képviselı papot foglalkoztat: egy katolikust, egy reformátust, egy görögkeletit és egy evangélikust. Mindannyian szabályos munkaviszonyban állnak, napi nyolc órát dolgoznak. A katolikus tisztelendıvel ültünk le beszélgetni. - Nem zavarja, hogy más vallású papokkal kell osztoznia a templom használatán? - Nem. Egy Isten van. - Különleges beosztást lát el, egy kórházban dolgozik folyamatosan. Hogy viseli el azt, hogy betegek között kell élnie? - Én magam is nemrégiben súlyos betegségen estem át, addig is igyekeztem megırizni magamban az együttérzést, ez a törekvés ekkor még erısebbé vált bennem. - Úgy tapasztalja, hogy a hit segít a gyógyulásban? - Az orvosi gyakorlat is azt bizonyítja, hogy a hit sokszor csodákat mővel. Ismertem egy hetvenéves asszonyt, rákbetegségben szenvedett, a mellét is levették, de megırizte az Istenbe vetett hitét, és még hosszú éveket élt. - Gyakran hívják magukhoz a betegek? - A KAITO-ból, ahol a legsúlyosabb eseteket látják el, gyakran kéretnek magukhoz. Soha nem féltem szembenézni a betegség bármely formájával, ha attól tartok, hogy meginognék, a Zsoltárt mondom magamban: „mert ha szinte a Halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól; mert te énvelem vagy, a te vesszıd és botod véd engem." A pap eltöpreng: - Persze sokszor hibázok. Elıfordult, hogy megetettem egy beteget, ezt nem kellett volna tennem, nagy kárt okozhattam volna. Meghallgattam panaszokat és továbbítottam az igazgatónak, ez sem az én dolgom. Éjszaka végigmentem a kórtermen, holott ezt csak a fınıvér kíséretében tehettem volna, mert esetleg rémületet keltek a megjelenésemmel. A kápolna bejáratánál néhány beteg várakozik meghallgatásra, illik elköszönnöm: - Hosszú ideig kíván még itt dolgozni? - Esetleg a végig. Egy pap itt meghalhat békében nyugalomban. (Ha valóban eltávozik a földi létbıl, nehéz lesz újat találni a helyére. „A paphiány miatt mindenhol elıtérbe került a hívek bevonása a lelkipásztori munkába - írja egy egyházi tájékoztató. - Ez nagy nehézségekbe ütközött, nagy volt az ellenállás a hívek részérıl. Még azt is nehezen fogadták el, hogy egy világi áldoztasson, nem egyszer elıfordult, hogy hosszú sor állt a pap elıtt, és tétlenül álldogált a lelkipásztori kisegítı... .. .A betegek kenetét csak papok szolgáltathatják ki... A régebben használt »utolsó kenet« elnevezést a betegek szentsége« vagy a »betegek kenete« elnevezés váltotta fel, mert a korábbi elnevezés helytelen felfogásra adott okot...) Az avasi lakótelep egyik háziorvosa, Bangladesben született, diplomáját Magyarországon szerezte, ide is nısült, 16 éve praktizál Miskolcon - magyarbangladesi állampolgár. A rendelési idı vége felé ül le beszélgetni velünk, asszisztense néha még áthívja a szomszédos vizsgálószobába, vagy behoz aláírásra egy köteg receptet. Keleti főszerezéső aprósüteményt tesz az asztalra, mosolyogva kínál. - Hogy érzi magát nálunk? - kérdezem. -A mi szakmánkban nem könnyő az élet. Sok a tal, nagy a fluktuáció: itt elveszti a munkahelyét, egy falura, ha ott történik vele valami rossz, felmegy Pestre. - És a betegek? - Az egészségnek nincs értéke, ezen csak egy új nemzedék változtat majd. - Ugyanolyan módszerekkel foglalkozik a betegekkel, mint a bangladesi orvosok szoktak? - Alkalmazok néhány ottani szokást. Ha valaki benyit, vérszegénységre panaszkodik, nem azzal kezdem, hogy vaspótló gyógyszert írok fel neki, hanem leülök elbeszélgetek vele. Az elsı fokozat, amit meg kell állapítanom: az
életmód. Elıfordul, hogy szedret vagy almahéjat rendelek neki, otthon a gyógyszert szükséges rossznak tekintjük. Itt rögtön CT-vizsgálatot követelnek, diagnosztikai módszerekben reménykednek. Az orvos mosolyogva tárja szét a karját: - Hiába, hozott anyagból dolgozunk. - Nem lehet változtatni rajta? - Amíg szeretjük a Gyızike-showt, addig minden marad. Nézze meg, hogy jöttek divatba a rövid pulóverek, kardigánok, melyek szabadon hagyják a lányok hasát. Látott már olyan televíziós adást, amelyen tiltakoztak volna ellene?! Senki sem figyelmezteti ıket, hogy örökös altesti bántalmakat szerezhetnek. Kiderül, hogy az orvos a hajlékotthonban is rendszeresen fogad betegeket. - Nem volna egyszerőbb, ha ide hívatná ıket? - A hajléktalanok nem mennek el tömegrendelésekre, úgy érzik magukról, hogy büdösek, szégyellik, hogy nem tudnak borravalót adni. Persze a legfıbb baj: a munkanélküliség, ha megtörik a lelkük, az egészségük is tönkremegy. Az illetékesek ezt tudják róluk, négy városban is. Mindenkitıl meg kell kérdeznem, hogy honnan jött, mit tudok tenni érte.
BŐ NÖZÉS ÉS BŐ NÜLDÖZÉS Ezt a fejezetet barátom, Erdélyi János rendır ırnagy, sokszoros magyar ökölvívó bajnok emlékének ajánlom. Az egykori „hekus" feltétlen ıre volt Miskolc nappali és éjszakai rendjének, a bőnösök nem menekülhettek fürkészı tekintete elıl. Nyugdíjazása és felesége halála után viszont kicsúszott a talaj a lába alól, alkoholista lett, kocsmák sarkában álldogált, és azt leste: ki hagy egy kortynyi italt a pohár alján. Még csak néhány éve, hogy meghalt, de lassan már a neve is feledésbe merül; legyen ez a néhány oldal fıhajtás Erdélyi János emléke elıtt. Pásztor Albert, a kapitány, fegyelmezett, udvarias, de rosszkedvő ember. Távol áll tıle minden hivatali optimizmus, már kávézás közben elejt egy-egy olyan mondatot, melyre felkapom a fejem: - Nem tudjuk garantálni Miskolc biztonságát, minket csak kulisszának tartanak. A világ minden rendırparancsnoka tisztában van azzal, hogy erıi nem elégségesek feladatainak teljes ellátáshoz, de csak kevesen jutnak el odáig, hogy ezt belássák, sıt, egy idegennek is bevallják - adott esetben nekem. Kivételesen rossz hangulatú nap kell hozzá vagy alapvetı reménytelenség. - Akkor mi a megoldás? - Ha tovább romlik a helyzet, a lakosságnak zárt negyedekbe kell költöznie, ott meg tudjuk védeni ıket. - Feltételezi, hogy egy vasúti pénztárosnak vagy egy segédmunkásnak telik arra, hogy külön ırizzék? Hogy juthatott idáig a helyzet? - Itt, az ország északkeleti részén három megyében: Hevesben, Nógrádban és Borsodban él a magyarországi cigányság 16 százaléka, Szabolcs megyébıl is járnak ide, ahol 7 százalékos arányt képviselnek, amellett sokkal magasabb a szaporodási ritmusuk, mint a „fehéreké". (A kialakult állapotokért többen is Káli Sándort, Miskolc szocialista polgármesterét teszik felelıssé. Az „Észak-Magyarország" címő újság erélytelenséggel vádolja, az ı számlájára írja, hogy újabb és újabb cigányokat enged be a városba - napjainkban állítólag 25 ezret. A pletyka, bármilyen burkoltan is vetették fel, egyre dagad és színesedik, most éppen ott tart, hogy Debrecen városa mindenáron szabadulni akart tılük, ezért a lezüllött miskolci Lyukóvölgyben lakásokat vásárolt nekik, ahol a roskadozó faházakat háromnégyszázezer forintért meg lehet kapni. Tudom, ha a helyzet így állna, Kálinak akkor sem volna jogos eszköze a „népvándorlás" meggátlására, de hivatalosan is utánanéztem az ügynek: a vád alaptalan, a jelzett idıszakban öten jelentkeztek be Miskolcra - köztük az egyik a kórház négy új orvosa. - Azért jönnek ide, mert itt könnyebb lopni – tartja az utca népe. Leginkább a fémre szállnak rá, ha betörnek egy házba, nem a főnyírógépet viszik el, hanem a különbözı vezetékeket, még a tőzoltásra való csöveket is.
A büntetésnek nincs visszatartó ereje, gyakran felfüggesztett börtönnel a fejük fölött is sokan elkövetek bőncselekményeket, holott tudják, ha lebuknak, az elızı ítélet is végrehajthatónak minısül. Kint a város szélén áll a fiatalkorúak börtöne, a rabok többsége cigány, ott a legtöbb a „balhé", a büntetésvégre-hajtás emberei ki se mernek menni. - Egyszer szálljon fel a 16-os buszra, amelyik a lyukóvölgybıl jön be, alig lát rajta fehérbırő utast, csak sok koldusszegény cigányt, de olyanokat is, akik nyakukban és a csuklójukon is aranyláncot hordanak. Nemcsak a kívülálló lakosságot kell megvédenünk, hanem a cigánycsoportokat is egymástól, győlölik egymást. A buszon énekelnek, kiabálnak, ha a többi utas rájuk szól, azt felelik: joguk van a saját kulturájukhoz). - A rendırség létszáma mennyire van feltöltve? A határırséggel való egyesülés segített? Jöttek új emberek? - Ide nem, itt nem húzódnak belsı határok, ahonnan át lehetne csoportosítani az erıket. Az utcáról vagy Budapestrıl jönnének ugyan, de ık nem ismerik ki magukat Miskolcon, olyan járırök kellenének, akik jól tudnak tájékozódni. A fizetés sem csábítja ıket, nettó 100 ezer forintnál többet nem tudunk adni nekik. 523 fı a létszámunk, legalább 40 fı hiányzik, és egyre többen mennek el. Ugyanakkor a tevékenységi körünk túlterjed a város határán, 37 települést fedünk le. - Véleménye szerint javul majd a helyzet? - Szakmailag talán igen, azt mondják, egy rendırnek 100 hullát kell látnia ahhoz, hogy a százegyedik halálesetnél helyesen tudjon intézkedni, ezen a téren sajnos itt szerezhetnek gyakorlatot. Tudom: hivatalból optimisták kell hogy legyünk, de a legtöbb rendır úgy gondolja, hogy nem lehet elkerülni az etnikai összecsapásokat. Sajnos kívülrıl kevés támogatást kapunk, ha egy sajtótájékoztatón elmondom, mi a helyzet, az újságírók úgy tesznek, mintha nem is hallanák, egy sort sem írnak le. (A helyzet nem egészen így áll. Az újságírók azért feljegyezték, hogy 2009 januárjában „egy kapitányi sajtóértekezleten elhangzott például az az általánosítás, hogy „kisebbségi nemzettársainkkal nem megy az együttmőködés". Amikor egy bőnüldözı elkezdi - legalábbis fejben strigulázni az elkövetık származását, amit egyébként jogszerően nem tarthat nyilván, annak legfeljebb annyi eredménye lehet, hogy hivatkozást kínál azoknak, akik s statisztikát elıszeretettel használják fel egy népcsoport kollektív megbélyegzésére" Heti Világgazdaság, 2009 február. De erre még visszatérünk.) Egyre több és nagyobb arányú beavatkozásra kényszerültünk. A múltkoriban két család összeveszett valamin, akkora verekedés támadt, hogy elıször négy rendır próbált rendet teremteni, aztán újabb és újabb erıket kellett bevetni, a végén 24 emberünket kellett mozgósítanunk a sötét éjszakában. Minden rendıri beavatkozás taktikai alapja az, hogy erıfölényt kell biztosítani magunknak. Amíg módunkban áll, megpróbáljuk biztosítani ezt, de sajnos attól tartok, hogy ez már nem sokáig sikerül. A dolgok odáig fajulnak, hogy a rendır eloldalog majd a bőncselekmény színhelyérıl. A csoportok harca egyre véresebb, Vizsolyon egy csoportos verekedésben hárman haltak meg. - Milyen a rendırei felszerelése? - Nem éri el a bőnözık technikájának a színvonalát. A gépjármőveink nagy részét lízingelnünk kell. Skodák állnak szemben Mercedesekkel. (A rendbontók újabb és újabb eszközöket vetnek be az összecsapásoknál; magnéziummal kevert porral szórják be a rendıröket, amelyet nem olt el a víz, homok pedig ritkán van kéznél.) A kapitány elnézést kér, de eligazítást kell tartania a különbözı részlegvezetıknek, most cserélik ki az információkat is. A hallottak kiegészítésére elkérem tıle a 2008. 07. 19-én 18 órát követı 24 óra eseménynaplóját, találomra kimásolok belıle néhány esetet. Kiemelt bőncselekmény ...eljárás indult rablás bőntett elkövetésének meg alapozott gyanúja miatt D. Sándor és D. András miskolci lakosok ellen, mert a rendelkezésre álló adatok alapján 21,30 óra körüli idıben Miskolc Újgyıri fıtéren levı Bükk Áruház elıtti területen pénzt követelve tettleg bántalmazták J. Pál miskolci lakost, akitıl
900 Ft készpénzt tulajdonítottak el. Ezt követıen szintén fenti helyen és idıben tettleg bántalmazták G. László miskolci lakost, miközben 900 forintot tulajdonítottak el tıle, továbbá Sz. Tibor miskolci lakost, akit egy járóbottal fejen ütöttek, majd az eltört bot hegyes végével megfenyegették, hogy adja át a pénzét, minek hatására Sz. Tibor kb. 300 forintot adott át az elkövetıknek. A bántalmazások következtében mindhárom sértett nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket szenvedett..." „Eljárás indult ismeretlen tettesek ellen csoportosan elkövetett rablás bőntette miatt, mert a rendelkezésre álló adatok szerint 17,30 és 17,45 óra közötti idıben [tehát fényes nappal - M. Gy.] a Miskolc, Szigethy utca 6. szám elıtti területen - az Egészségügyi Szakközépiskola elıtt - a fiatalkorú F. Béla miskolci lakost tettleg bántalmazták, és így erıszak alkalmazásával jogtalanul eltulajdonították mobiltelefonját 80000 Ft értékben. Az elkövetık 15-16 éves roma személyek. Az egyik kissé molett, rövid hajú, piros hossz ujjú pólót viselt, a másik szintén kissé molett volt é karcsúsított, csíkos pólóban, vajszínő baseball sapkán ban volt. A harmadik személy vékony testalkatú, rövid hajú, fekete felgyőrt pólóban volt..." A további események felsorolásában szerepel sír rongálás, a márványból készült fejrészt ledöntötték, sírról egy bronzból készült szobrot és mécsestartó tulajdonítottak el 100000 Ft értékben. Egy öregasszonyt hátulról lefogtak, a nyakában levı aranyláncot kitépték, és azt jogtalanul eltulajdonították, kb. 186 ezer forint értékben. A feljegyzés zárójelben hozzáteszi: „cigány elkövetı". Ez a megjelölés gyakran elıfordul: „fehér cigányok", „cigány elkövetık". Honnan tudják? Ki tartja számon a cigány származást? - merül fel bennem újra a kérdés. Az elkövetés kísérı körülményei általában igen durvák, „nagyon összeverték, összerugdosták" - mondja az egyik áldozat, „felesleges elszaladnotok, mert még meg is szurkálunk titeket". Egy másikat lefejeltek, földre tiporták, ott tovább bántalmazták, zsebeit feltépték. A rablásban eltulajdonított értékek igen széles skálán mozognak. A Selyemréten bántalmaztak egy egyelıre ismeretlen, idıs, ısz hajú férfit, és elvették tıle Viceroy márkájú cigarettáját, valamint 15 forint készpénzét, de akadt ellenpélda is: egy lakásba behatolva a 76 éves tulajdonosnıt bántalmazták, és eltulajdonították egymillió forint készpénzét és egy férfi arany pecsétgyőrőt. Az egyik jelentés lakonikus összefoglalással zárul: „...Az ügyek közül ez idáig 12 eseményben összességében 20 fı (cigány) elkövetı került beazonosításra, melybıl 18 fıt sikerült eljárás alá vonni, és 13 fıt elızetes letartóztatásba helyezni..." A kapitányság több alegységre oszlik, én a vasgyári örsöt választom közülük. Itt harminc ember végzi az összes munkát, három nyomozó tiszti állományban dolgozik, ık folytatják le a vizsgálatokat is, az utcára alig jut ember, 40 ezer lakosra két járırpár ügyel. Kocsiba szállunk, az egyik legnehezebben kezelhetı kerületre, a sokat emlegetett Lyukóvölgybe megyünk . Kilenc négyzetkilométeren terül el, ebbıl négyet erdı borít, a megmaradt részen mintegy 2500-3000 ember lakik. A környék teljességgel áttekinthetetlen és közigazgatásilag rendezetlen, csak az autóbuszok melletti néhány terület kapott nevet: Gubás tanya, Magyar tanya, egyébként csak helyrajzi számok nyújtanak némi útbaigazítást. A környék önkormányzati képviselıje most próbál utcai besorolást kialakítani és táblákkal megjelölni. Lyukó külterületként van számon tartva, ha belterületté minısítenék át, sokféle szolgáltatást kellene biztosítani, például a vízvezeték teljes kiépítését mely most részlegesnek is alig mondható, rendszeres szemétszállítást és így tovább. (Amikor Kondorosi Ferenc, az „Új Rend és Szabadság" program kormánybiztosa Miskolcon járt, elhozták ide, bár csak egy-két órát töltött el Lyukon, kijelentette: - Eddig azt hittem, hogy ilyen telepek csak Dél-Amerikában vannak!) A környéken csak terepjáró kocsival lehet közlekedni, egy átlagos autót állandó tengelytörés veszélye fenyeget. Néhol régmúlt idık emlékeként az útfelü-
leten feltőnik néhány bazaltkocka, és egy-két négyzet méternyi, valaha zúzalékkal felszórt szakasz. Rendır kísérım valósággal beleizzad a széles kormánymozdulatokba, melyekkel a kátyúkat próbálja kikerülni, némely gödör olyan mély, hogy egy kutya megszülhetné benne a kölykeit. Az utak mellékét vastag szárú, alig áttekinthetı gaztenger fedi - Leskó alezredesnek, Miskolc katasztrófaelhárítási felelısének álmaiban is elıjön a fenyegetés, hogy egyszer kiszárad és felgyullad, a belvárost is elpusztítaná a keletkezı lángtenger. - Lyukó mindig ilyen elhanyagolt volt? - Nem, valaha a bányák, nagyüzemek két-három holdas hobbikerteket osztottak ki itt a munkásoknak, hogy kiszellıztessék tüdejükbıl a port, a kohókból áradó gázokat. Az emberek kis víkendházakat építettek, gyümölcsfákat telepítettek, zöldségeket termesztettek; a brigádok ide jártak ki megünnepelni egy-egy társuk névnapját. - Hogy züllött le így? A rendır nem tud válaszolni, továbbra is elképesztı manıverekkel kerül ki egy kátyúsorozatot. Amerre elhaladunk, cigány családok állnak házuk kerítésére támaszkodva, és jövetelünk célját találgatják. A lenti város hulladékai itt halmozódnak fel. A felújítások során feleslegessé vált, ütött-kopott redınyökbıl házakat barkácsoltak össze. A kiselejtezett, szuvas ablakkereteket is felhozták. - Mihez kezdenek vele? - Kiütik belıle az üveget, a szilánkokat beszórják a bokrok mögé, a keretet pedig eltüzelik. Néhány „lakásba" úgy költöztek be, hogy be se fejezték az építését, csak a négy sarkán raktak le gerendákat megfelelı magasságig, hogy rá lehessen tenni valamilyen tetıfélét, az oldalak félmagasságig érnek, akkor védik meg a köztük meghúzódó embereket esıtıl, ha függıleges párhuzamossággal hullana, így viszont oldalról szabadon bever. A kályhák, tőzhelyek csöveit kémény nélkül a falba ütött réseken vezetik ki. Piszkos esıvizet egy, a ház elé kirakott kád győjti, szárítkozó helyül a szétszedett autóbuszokból származó ülés szolgál. Számtalan gyerek ücsörög a tisztások szélén vagy kóborol a gazban, jóllehet az óvodában vagy az iskolában volna a helyük. Némelyik teljesen meztelen, még egy ócska gatyát sem adtak rá. Édességet, igazi játékot nem kapnak, pedig a segélyek valójában nekik járnának. Sokan a nevüket sem tudják, a szüleik vadházasságban élnek, sőrőn cserélgetik élettársukat, a gyerekek hol az apjuk, hol az anyjuk családi nevét viselik, de más famíliába kerülve újra és újra megváltoztatják. Hamar be kell szállniuk a ház körüli munkákba, tizenöt-húsz literes kaniszterekben cipelik a vizet az utcai csıkutakról. A házakat körülvevı bozót bevett vadászterületnek számít. Csapdákat, hurkokat helyeznek el, de az is elıfordul, hogy a cigány emberek csapatokban indulnak zsákmányt keresni. Öten-hatan körbefognak egy fiatal ızet, és botokkal-kövekkel agyonverik. Ha lebuknak, csak annyit mondanak a rendırségen: - Mást nem tudunk enni adni a családunknak. A házak építéséhez nem kérnek engedélyt, nekilátnak, aztán ha sikerül, jó, ha nem, akkor sincs baj. Csak egy komolyabb vállalkozás nyomai látszanak, valaki tíz-tizenöt évvel ezelıtt megpróbált egy házat felhúzni, állítólag kocsmát akart berendezni benne, de aztán feladta a tervét, a szél már összedöntötte a tetıt, csak a homlokzati fal maradt lábon. Hirtelen egy kézzel festett utcanévtábla tőnik fel valamilyen ösvényfélét neveztek el Wass Albertrıl. Egy viszonylag ép téglaház emelkedik benne, falai pirosra vannak festve, elıtte nagymérető feszület áll. - Kanadából jött haza egy disszidens, ı építtette ide a templomot, egy ideig papot is hozatott ki prédikálni, de folyton botrányok törtek ki, megunta, és eladta a kápolnát. Tizenhét cigány vette be magát ide, ı maga pedig beköltözött a városba. Két öreg férfi jön elı a sőrőbıl, mindketten „fehérek", arról panaszkodnak, hogy feltörték a pincéjüket és elvitték az ott tárolt deszkákat, valaki látta is, amint felfőrészelték az egyik udvaron. (Jellemzınek találtam egy olvasói levelet, mely az „Észak-Magyarország" címő lapban jelent meg. „Nem volt elég, hogy el kellett viselnünk a sorozatos betöréseket telkünkön, a Lyukó közelében fekvı Felsıbedeg-völgyben, ahonnan mindent elloptak, s a
környezetünket is tönkretették. Kivágták a fákat, felgyújtották a kamránkat... Fényes nappal, ott-tartózkodásunk idején a kapun átnyúlva még a férjem táskáját is ellopták, benne az összes iratával és pénzével. A rendırség szerint mindez megélhetési bőnözés. De a minap a vasgyárban élı 85 éves apámra és feleségére rátörték az ajtót. Összeverték ıket, sokkolót is használtak a két idıs, tehetetlen emberrel szemben, úgy kényszerítették ıket, hogy adják át a nyugdíjból megspórolt pénzüket. Hová jut így Miskolc? Egy elkeseredett és felháborodott tısgyökeres miskolci asszony, aki félti gyermekei és unokái jövıjét - Miért nem jelentették be az ırsön? - kérdezi a rendır. - Megtudnák, hogy mi voltunk, aztán ránk gyújtották volna a házunkat. Agyon kellene verni ıket. Egyikük se dolgozik, csak egy férfi járt be Miskolcra kéményseprınek, aztán ı is abbahagyta. - B ıcsön azt mondták a cigányok, hogy azért lopnak, mert nincs földjük. Aztán mindenki kapott két-három holdat, hozzá való vetımaggal, és mi lett a vége? A magot eladták a piacon, a földet pedig felverte gaz. A rendır vállat von, mintha azt mondaná, hogy nem tud segíteni, tovább haladunk. - Nem tud hatni rájuk? - Nem, pedig letettem a nyelvvizsgát is a lovári nyelvbıl, hogy jobban megértsük egymást. Hiába. - Legalább elismerik a munkáját? - Lyukóból már kaptam köszönılevelet, a városházától még nem. Nyírı Pál valószínőleg az egyetlen olyan városi önkormányzati képviselı, aki nem autóval, hanem villamossal, autóbusszal közlekedik. Cigány is, magyar is megszólíthatja, innen származhat osztatlan népszerősége - 1994 óta tölti be posztját. Nyírı robusztus testalkatú férfi, de már a hatvanadik éve körül jár, egykor vörös haja ıszbe hajlik. Arra készül, hogy feladja a tisztségét, utódját maga mellé vette, és igyekszik felvértezni a feladatra, de egyelıre még nem lazít. Képviselıi megbízatása mellett ı vezeti a helyi önkéntes rendırgárdát is - a szelj vezet irodájában ülünk le beszélgetni. - 1949-ben katonai üzemi megbízottként kezdtem, a fizetésemet a Honvédelmi Minisztériumtól kaptam de nem tartoztam a hadsereg állományába. A Diósgyıri Gépgyárban dolgoztam, ahol, mint bizonyári tudja, ágyúkat készítettek. A feladatom, a gyár biztonsága, elsırendő fontosságúnak számított, nemcsak azért, mert a fejünk fölött lógott a harmadik világi háború kirobbanásának veszélye, de a hadiipar volt a termelés húzóága. A legjobban képzett munkások dolgoztak a kezem alatt, ebben a munkában nem kérések voltak, hanem „igenek" és „nemek". Százas nagysága rendben gyártottuk a tarackokat, nehézaknavetıket (A Technika Külkereskedelmi Vállalat a világ számod országába exportálta ezeket a termékeket. Olyan történetek keringtek, hogy az iraki-iráni háborúban mindkét hadviselı félnek szállított fegyvereket - csereszabatos kivitelben. A Diósgyıri Gépgyár honvédelmi egységnek számított, a nyilvántartásokban a HM3 jelzést viselte. A munkásgárdát a dolgozók krémje alkotta, amikor a gyári átlagkereset a 2000 forintot sem érte el, itt az emberek 8000 forintot vittek haza.) - A termelés a Diósgyıri Gépgyár utódjában 1994-ben megszőnt, a Szovjetunió megvette a teljes magyar hadiipart, gondolom, így akarták elkerülni, hogy a fegyvereladásainkkal esetleg beleavatkozzunk a közel-keleti katonai konfliktusba. Állítólag a moszkvai temetkezési vállalat igazgatója vásárolta meg, természetesen nem az állam hivatalos képviselıjeként. Ekkor elbocsátottak engem is, akkoriban töltöttem be a 47. évemet, maradhattam volna valamilyen formában a hadseregben, de én már nem kívántam egyenruhába bújni. Tanítani kezdtem, filozófiát oktattam a kihelyezett esti tagozaton, 50-53 éves embereknek magyaráztam a Hegeli dialektika három alaptételét. Büszke voltam, ha sikerült megértetni velük olyan fogalmakat, mint például a „tagadás tagadása".
Aztán minden megváltozott, bekövetkezett Kelet-Európa tıkés újragyarmatosítása, és ez az életünk minden területén megérzıdött. Miskolc különösen nagy bajba került, nem tud védekezni olyan népcsoportok ellen, melyek mértani haladvány szerint szaporodnak a magyarok pedig sehogy. Korábban nem akadtak ilyen gondok. Nem fordulatott elı, hogy a cigány gyerekek nem járnak iskolába együtt ültek velünk a padokban, számtalan kiváló szakmunkás került ki közülük. A KMK [közveszélyes munkakerülés - M. Gy.] kézben tartott mindenkit, és börtönbe küldte a csavargókat. Ez azokra vonatkozik, akik a mostani hatvanévesek korosztályába tartoznak. Mára azonban a törvényhozás intézkedéseiben elmaradt a helyzet alakulásától, "egy gyermekbıl álló banda összetörte a nyílt téren kialakított padokat, telefonokat, virágokat. 340 ezer forintos kár keletkezett, de a négy gyerek megúszta egyenként 1500 forintos büntetéssel. Hol vannak itt az arányok?! Akit mégis lecsuknak, az csak jól jár. Tiszalökön elsı osztályú börtönbe kerül, nem dolgozik, csak pingpongozik és „gyúr" az edzıteremben. Egyébként a szirmabesenyıi fiatalkorú börtönt sokan a pokol tornácának nevezik, elborzasztó hírek keringenek róla. A fiatalkorúak úgy szoktak cigarettára gyújtani, hogy leszerelik a konnektort, a vezetékeket összeérintik, és a keletkezı rövidzárlatot használják. Persze az is igaz, hogy a zsúfoltság 110-120 százalék körül jár, az étel szinte ehetetlen - a személyzetnek külön fıznek. A büntetés elveszítette visszatartó erejét, következetlenül alakulnak az események, családok, értékek mennek tönkre. A kísérım közbeszól: - Számtalan közlekedési balesetet is okoznak. A múltkor át akartam menni egy útkeresztezıdésen, de hosszú percekig nem váltott zöldre, csak sárgát és pirosat jelzett. Késıbb derült ki, hogy a zöld lámpái valaki lefújta festékszóróval. - Tulajdonképpen a sorsuk úgy alakult, hogy az alapvetı emberi érzelmek sem fejlıdtek ki bennük - mondja Nyírı jövendıbeli utódja. - Szirmabesenyın a fiatalok börtönébe ki vittünk egy kiskutyát, és az egyik gyereknek azt a feladatot adtuk, hogy dicsérje meg az állatot. Nem értette ez mit jelent, és hogy kell csinálni. Nyírı visszaveszi a szót: - A közterületi és piacfelügyelıségnél is dolgoztam, ami összeférhetetlen volt a képviselıi tisztséggel. Még éreztem erıt magamban, azt kérdeztem Káli Sándortól, a polgármestertıl, hogy hol van rám szükség. Arra kért, próbáljak rendet teremteni a gyászszertartásoknál. Képzelje el, Miskolcon 36 különbözı temetı van, 240 ezer gondozott sírral. - És magát nem bántotta, hogy egykori katonatiszt létére ilyenekkel kell foglalkoznia? - Én úgy gondolom, hogy a temetı az alvó város, és az élı városnak kell gondoznia. Egész iparág alakult ki a halottak körül. A temetkezési vállalatok fejpénzt fizetnek a kórházban egy-egy korrupt ápolónınek, hogy elıször ıket értesítse és megkaphassák az „üzletet". Én igyekeztem kiiktatni a pénzt a szertartás megszervezésébıl: - „Bátyus" halott nincs, és akkora sír sem, hogy a Mercedes kocsi is beleférjen! A temetı körül lett kerítve, és lehetıséget biztosítunk az urnák elhelyezésére is. A föld a városé, a hely ára változatlan maradt, de a szolgáltatásokért egyre többet kérnek - fıleg az egyházak. Közben négy ciklust végigcsináltam képviselıként. Pillanatnyi csend állt be. - Elégedett azzal a munkával, amit elvégzett? - Nem. Az ember életében legalább kétszer elégedetlen kell hogy legyen, elıször akkor, amikor elkezdi pályáját, másodszor: amikor befejezi. A magamét, azt hiszem, mindig és mindenütt megtettem. - Milyen szakmát tanult?
- Apám rám parancsolt, hogy gépipari technikum menjek. Hiába mondtam, hogy engem a humán tárgyak érdekelnek, nem engedett: - Nem mész oda. gyár a biztos kenyér. A mai idık, belátom, neki adnak igazat. Az egyetemek minden évben nyolcvan filozófust bocsátanak ki. Mihez kezdjünk velük vagy a politológusokkal, szociológusokkal? Egy Miskolcnál tízszer nagyobb város sem tud munkát adni nekik. Újságot hordanak ki. Egy iparos viszont ma már nagy szám, akármilyen alacsony színvonalon áll is szakmailag. Olvastam egy hirdetést: „önállóan dolgozó lakatost felvennék. Feltétel: a tolómérce ismerete." Idáig jutottunk, és még ebbıl a fajtából is kevés akad. Kımőveseket akartunk képezni, meghirdettük: járt volna ösztöndíj, étkezés, mégis csak egyetlen ember jelentkezett, nem tudtuk indítani a tanfolyamot. A temetıbe most is kijár? - Leszek még ott eleget, a múltkor amúgy is felbosszantottam magam: a Centrum Áruház egy reklámtáblát rakott ki a temetınél: „Minden út hozzánk vezet!" A bőnözıkkel való leszámolás idızített bombának számít Miskolcon. Egy bírósági tárgyaláson egy vádlott megfogott egy széket - a bíróhoz vágta, és büntetlenül megúszhatta ezt a merényletet. Egyetlen politikai párt sem mer keményebb törvénykezéssel beavatkozni, mert szavazatvesztéstıl félnek. Miskolcon is úgy tartják: 2/3-os egyetértési arány kellene a változtatásokhoz, de ez csak olyankor jön létre, ha a képviselık a saját javadalmazásuk felemelésérıl szavaznak. Ez kihat a törvénykezés egész folyamatára. A miskolci bíróság ügyfélforgalmát tekintve sorrendben Budapest után következik. Ez a terhelés nem valamely egyszeri hirtelen ugrás következménye, hanem egy állandó, már évtizedek óta tapasztalható folyamat része, a szint aligalig változik. A csúcsot 1986-ban érték el 5478 esettel, 1990-ben 4426 esetet tárgyaltak, 2000-ben 4902-et, 2007-ben 4709-et. Az ügyek megoszlása sem jelez különösebb változásokat, a polgári perek nagy része parkolási szabálytalanságokkal foglalkozik, tavaly például 52 ezerbıl 12 ezer, mégis a miskolci lakosság egyre elkeseredettebben követeli az igazságszolgáltatás egész folyamatának átalakítását, pontosabban szólva: szigorítását. Más megyékben meggyızıbbnek találják az intézkedések rendjét, mint náluk, Borsodban. Somogyban külön „tanúszobákat" rendeztek be, hogy védjék a tanúságtevıket, ne hozzák nyilvánosságra a személyi adataikat, Debrecenben térképet is küldenek az idézéshez mellékelve, hogy az értesített könnyebben odataláljon a törvényszékre, Miskolcon viszont a folyosói padon egymás mellé kell ülnie a sértettnek és az elkövetınek. Csak néhány, inkább „önszorgalmi" kísérlettel próbálkoznak, például bevezették a „zaklatást" mint szabálysértési ténykedést, így kívánják elriasztani az éjszakai telefonálgatásokkal háborgatókat, sértegetı levelek szerzıit. Az eredmények eddig nem túlságosan biztatóak - a bajok viszont annál élesebben ütköznek. Szaporodnak a fiatalkorú bőnelkövetık. Köztudott tény, hogy egy gyerek enyhébb ítélettel úszhat meg egy bőncselekményt, mint egy javakorabeli személy, ezért magára vállalja mások „sarát" is. Miskolcon közmertnek számít az az eset, amikor a valódi felnıtt elkövetı helyett a bíróság egy tizenöt év körüli fiút meszelt" el, a hallgatók között ülı nagyapja elismerıen kiáltott fel: - Most lettél férfi, fiam! Az állampolgári magatartás normái egyre inkább meginognak. A bírói önigazgatást korlátozzák - ami már önmagában is tőrhetetlen jelenség, de még azzal megtoldják, hogy a felelısség minden terhe viszont itt marad a nyakukban. Érhetı, hogy számos esetben fordul elı ügyektıl való visszalépés. Minden korábbi eljárási tevékenység meginog, az itéleteken megszaporodtak a „felfüggesztve" minısítések, ami, véleményem szerint, nem áll messze a felmentéstıl, a végrehajtási módozatokat igyekeznek rövidre zárni. A lakosság közömbösen figyeli a bőnüldözés és igazságszolgáltatás menetét, nem kíván részt enni az illetékes szervek munkájában. Az egyik miskolci lakótelepen a rend fokozott biztosítására polgárıri egységet próbáltak szervezni: az elsı megbeszélésre 40-en jöttek el, a másodikra tízen, a harmadiknál már kongott a terem az ürességtıl. Cigány rendıröket próbálnak toborozni, mert ık állítólag jobban meg tudják értetni magukat a fajtájuk beli szabálytalankodókkal, bőnelkövetıkkel,
biztosabban feltárják tetteik indítóokait; ez szinte sehol sem válik be, hamis legendának bizonyul. Valaha hosszú hónapokat töltöttem rendırök között, azt tapasztaltam, hogy - bár egyikük se mondta ki nyíltan, de érzıdött a magatartásukon - nem hisznek a cigány kollégájuk korrektségben, és óvakodnak attól, hogy kiélezett helyzetekben rájuk bízzák a biztonságukat. Egy bírónıvel beszélgetve elıkerül néhány tipikus gond. - Miért nem alkalmaznak szigorúbb büntetéseket? - Nem sok teteje volna. A bőncselekmények jelentıs részét gyerekek és munkanélküliek szokták elkövetni, a legtöbb nem rendelkezik jövedelemmel, és akinek nincs pénze, attól nem lehet elvenni. A börtönbüntetésnek sincs visszatartó ereje. - Ne haragudjon meg a kérdésért, de ilyen körülmények között mire való az egész mőködésük? Ismertem egy ügyvédet, aki azt mondta, hogy maguk nem igazságot szolgáltatnak, hanem jogot. - Nagyon szellemes megjegyzés, de nem hiszem, hogy az illetı minden esetben meg tudná fogalmazni, hogy pontosan mi is az igazság és hogy kell szolgáltatni. Az is érdekelne, hogy ı mihez kezdene a mi helyünkben. Jelenleg az a helyzet, hogy ha a gyanúsított el akarja húzni az eljárást, az meg is tudja tenni. A védıi jog lehetıvé teszi, hogy nem az ı, hanem az ügyvédjének az egészségi állapota is befolyásolhassa az eljárás menetét - a bírónak az ügyvéd felgyógyulásáig sem áll módjában új tárgyalási idıpontot kitőzni. Nem tudom, milyen gyakran lát törvényszéki tárgyalásokat, tapasztalhatja, hogy egy gyanúsított egyszerre akár tíz ügyvédet is fogadhat, és mind a tíz élhet a teljes apparátusának támogatásával. Velük szemben pedig ott áll egy magányos bíró, ha minden rosszul megy, még egy gépírónı sem segíti a munkáját. Az állam nem ad segítséget, nem becsüli meg kellıen a tevékenységünket. - De hát úgy tudom, a keresetük jelentıs mértékben növekedett! - Ez rég elkopott, sıt, a fizetésünk jelentısen csökkent a szolidaritási adóval és a többi elvonással, a munkánk viszont szaporodott. Felfoghatatlan, hogy a rendırség két évig nyomoz valamilyen ügyben, utána nekünk a bíróságon újra át kell vizsgálnunk az egyszer már feltárt tényeket. - Más országokban ettıl eltérı a gyakorlat? - Igen, sok helyen. Például az Egyesült Államokban belül egymással szemben a bíró és a perbe fogott személy képviselıje, tisztázza a tényállást, az enyhítı és súlyosbító körülményeket, aztán megállapodnak a kiszabható ítéletben. Nagyon ritkán fordul elı, hogy nem tudnak egyezségre jutni. - Mint mondtam már: a magyar közvélemény nagy része nincs megelégedve a kirótt büntetések mértékével, túlságosan enyhének találja azokat. Sokszor hallani, hogy a bőnelkövetı negyedórával korábban távozik el a bíróságról, mint a sértett, és az utcán, ha összetalálkoznak, a szemébe nevet. Hogy fordulhat elı ilyesmi, hogy úszhatja meg valaki? - Úgy, hogy Magyarországon a becslések szerint a büntetıügyek tárgyalásának 60 százalékán nem jelenik meg az ügyész. Márpedig a vádat ı képviseli, ı fellebbezhet az ítélet súlyosbítását kérve. Ilyen körülmények között nekem mint bírónak kell feltennem azokat a kérdéseket, melyek elsısorban ıt illetnék. Én nem fellebbezhetek, mert ez azt jelentené, hogy nem értek egyet a saját magam által hozott ítélettel. - Ön, mint a helyi bíróság egyik vezetıje, mit tehet? Ha jól tudom, nem befolyásolhatja az ítélet meghozatalában illetékes kollégáit. - Kifejthetem a véleményemet, felhívhatom a figyelmüket egy-egy idevágó határozatra. Gyakran veszek részt konferenciákon, elmondhatom az ott szerzett tapasztalataimat. Sajnos kevés idı jut rá, hogy összehangoljuk a gondolatainkat: évente 70-80 ügy kerül egy bíró elé. A lelkiismeretességünkre jellemzı, hogy csak 4-5 százalékuk húzódik túl a hároméves határ idın. Bámulom a jegyzeteimet, töprengek, mit kell még megkérdeznem: - A szigorúan magán értelemben vett véleménye szerint a magyar bíróságok összességükben megfelelı szinten látják el a feladatukat? - Nemet, ugye, hivatalból nem mondhatok, de igennel is nehéz volna felelnem. Gondolja meg, egy viszonylag rövid idıszakon belül többször is megváltozott egyes bőncselekmények, például a kábítószerekkel való visszaélés jogi
megítélése, minden kormány hozzátett vagy elvett belıle valamit. Sajnos, azt kell tapasztalnom, hogy nem az élet valósága, hanem a politikai érdekek szerint hozzák a törvényeket. A városi fıügyész fiatalabbnak látszik, mint ahogy a betöltött magas pozíciójából gondolná az ember. Hatásköre túlterjed a megszokott arányú területen: ı foglalkozik Miskolc mellett 4 másik borsodi város és 36 falu nem kiemelt fontosságú ügyeivel - gazdasági, ifjúsági és egyéb vonalon. Az általa felügyelt területen az átlagosnál jobbak a mutatószámok. Így például Edelényben a bőnügyek 70 százalékát sikerül felderíteni. A dicsekvést elkerülendı azonnal igyekszik csökkenteni saját szerepének a fontosságát. - Ez abból is ered, hogy a kisebb falvakban áttekinthetıbb a rend. Kevesebb az autófeltörés, mert a kocsik nem az utcán, hanem bent az udvaron parkolnak. A droggal való visszaélés csak Miskolcra jellemzı, itt fordul elı a legtöbb adócsalás is - hogy a dolgokat a maguk helyére tegyük: ennél a bőncselekménynél csak 45 százalékos a siker aránya. - Mindent összevetve, milyennek ítéli a megye bőnügyi helyzetét? - Hivatalosan is csak annyit mondhatok, hogy elkeserítı. - Ez egy ügyész szájából igen nyomasztóan hangzik. - Csak a tényekbıl indulok ki, a bőnözés táptalajául szolgál, hogy magas a munkanélküliség, különösen a cigány lakosságnál. Legújabban az úgynevezett „Fészekrakó program" köti le minden erınket. Mit takar ez az elnevezés? - Arra törekszünk, hogy a cigányokat magasabb komfortfokozatú lakásba költöztessük, például a lebontott szondy-telepi nyomortanyáról fel az avasi lakótelepre, ez természetesen pénzbe kerül. Tételezzük fel, hogy a lakás ára hatmillió forint, ebbıl a gyerekek után járó szociális juttatásként elengednek tíz százalékot, a többi kilencven százalékot a bankok fedezik hitel formájában. Fedezetül a pályázó munkahelyi bére szolgál - az illetı azonban számtalan esetben semmiféle tényleges állással nem rendelkezik. Mit csinál? Elmegy egy ügyvédhez, és kiállíttat vele egy hamis munkahelyi igazolást. Miskolcon már külön szakággá fejlıdött az ilyen papírok gyártása. (2009 júliusában már az újságok is közölték Káli Sándor polgármester bejelentését, miszerint: „milliárdos, bőnszövetkezetben elkövetett csalás történt Miskolcon a Fészekrakó programhoz kötıdıen".) - És a bank nem néz utána, hogy valódi-e az igazolás? - Neki nem fáj a feje, mert a hitelért az állam kezeskedik, tehát ı mindenképpen visszakapja a pénzét. Ezután az igénylı befizet 600 ezer forintot, és beköltözik a lakásba - általában ez az utolsó pénz, amit lerak, a továbbiakban nincs mibıl törlesztenie a kölcsön részleteit. Az adósság egyre csak halmozódik, a bank továbbhárítja az államra. A megoldás egyszerőnek látszik: a jogosulatlan lakót ki kell tenni az utcára, de ez messze meghaladja az illetékesek bátorságát. Ki merne kirakni egy öt-hat gyerekes cigány családot a húszcentis hóba? így a helyén marad az idık végeztéig, az állam pedig keresztet vethet a pénzére. Az új lakók beköltözésével a környéken elszaporodnak az apróbb-nagyobb bőncselekmények. Eltőnik minden, ami fémbıl készült: a rácsok, a játszóterekrıl a hinták, de loptak el már komplett lépcsıházi nyílászárót is. Amit összeszednek, felviszik a háztetıre, feldarabolják, és viszik leadni a győjtıhelyekre. Az eddig többé-kevésbé békés életforma felborul, a parkban éjjel kettıkor üvöltve szól a zene, boldog, akinek sikerül eljutnia a lakásáig. A házbeliek attól félnek, hogy az új beköltözık nem fizetik majd a közös költségeket, ennek következményeként megszőnhet a központi főtés, a tízemeletes panelházak ablakában füstölgı kályhacsövek tőnnek fel - akár a városszéli putrikban, a vízszolgáltatást is a minimumra mérséklik majd. A környék máris olyan hírbe keveredett, hogy senki nem hajlandó itt lakást venni. A rendırség a belvárosban sem tudja fenntartani a biztonságos körülményeket, itt, a negyvenezer lakosú avasi városrészben is hiába küszködik a gondokkal. A vezetés különféle kétségbeesett eszközökhöz nyúl, így például létre kívánják hozni a „városırséget". Ennek tagjai - hasonlóan a polgárırséghez - nem rendelkeznek fegyverrel vagy más kényszerítı eszközzel, így semmivel sincs több jogosítványuk, mint egy éppen arra haladó járókelınek. Folyamatos cirkálással
próbálják megelızni a bőncselekményeket. Még nem született végleges döntés, de a hírek szerint a Safety Sector Kft.-re bízzák ezt a feladatot. A cég két hónapra vállalná húszmillió forintért - gyalogosan járıröznének, vagy a város által rendelkezésükre bocsátott gépkocsikkal. [A problémák már az ötlet megvalósítása elıtt is elırevetik az árnyékukat. A harminc fıre tervezett gárda aligha tud szembeszállni a népes huligán hordákkal, és a rendıröknek is nehezen lehet majd megmagyarázni, hogy ık miért kapnak alacsonyabb fizetést veszélyesebb és összetettebb munkájukért. A lakosság csak abban bizakodhat, hogy ez a kezdeményezés rövid idı alatt hamvába hal majd. - M. Gy] Az ügyész láthatóan úgy érzi, hogy már eddig is túl sokat beszélt, egy pillanatra sem felejtheti el, hogy a hivatalos elıírások szerint nem politizálhatna, a Parlamentbe sem kerülhetne be. (Az ügyvédeket viszont semmiféle jogszabály nem korlátozza. Emlékezetes, hogy 1990-ben az „elsı szabad magyar országgyőlés" tagságának nagy részét ügyvédek alkották. Kónya Imrétıl Torgyán Józsefig tucatszámra foglaltak helyet a padokban, és ez a helyzet napjainkban is alig-alig változott. Véleményem szerint ez az ügyvédi lobbi felhígítja az ítélkezés szabadságát és szükséges keménységét. Nehéz magyarázatot találni azokra a javaslataikra, hogy az uzsora korábban ötéves büntetési tételét három évre szállítsák le, és a büntethetıséghez legalább kétszer kell elkövetni.) - Növekszik az erıszakos garázdaságok száma is. Az a tapasztalatom, hogy Németországban általában tíz év fórja van velünk szemben. Mikor ellátogattam hozzájuk, megdöbbenve értesültem, hogy az utcán néha tőzharcig fokozódó lövöldözésekre kerül sor. A német kollégám legyintett: - Várj csak egy kicsit, egy évtized múlva ez már nálatok is elıfordulhat majd. Leverten kell rögzítenem, hogy nem tévedett a jóslatában. Miskolcon már nem számít rendkívüli eseménynek egy-egy pisztolylövés vagy más hasonló terrorcselekmény. Alig-alig múlik el egy nap Miskolcon úgy, hogy ne robbant volna ki egy-egy, a cigányokkal kapcsolatos botrány - reális vagy hisztérikus kiindulásból. Mintegy tisztázni az ellentéteket, egy helyi újság vitafórumot hirdetett, amelyre meghívták a rendırség, a polgárırség vezetıit, az értelmiség képviselıit és az érdeklıdı polgárokat. A közönség szenvedélyes szavakkal sorolta fel a megtörtént eseteket. Egy öregasszony kiment a temetıbe, férje sírját ápolta, közben a retiküljét a sírkeresztre akasztotta. Pillanatok alatt megjelent két cigány fiú, lekapta a táskát és elszaladt vele. A temetı környékén sőrőn fordulnak elı erıszakos bőncselekmények, egy asszonyt háromszor is le akartak ütni. A rendırkapitány szót kért, és közbevetette, hogy a temetı biztonságáért nem ık felelnek, ez a terület a református egyház tulajdonába tartozik. Egy másik idısebb nı a cigányság arányszámának növekedését panaszolta. İk teszik ki Miskolc lakosságának húsz százalékát, és ez a szám napról napra tovább emelkedik: Jönnek a városba olyan családok 8-10 gyerekkel, akik semmiféle megélhetéssel nem rendelkeznek, ki fogja eltartani ıket? Már a fıutcát is ellepik, a múltkor egy 14 év körüli fiú oldalba vágott a villamoson. Nem hagyják, hogy kibeszélje magát, rögtön közbevágnak. - Egyik kormányzat sem foglalkozott érdemben a cigánykérdéssel. Nem fogadhatjuk el a „megélhetési bőnözés" fogalmát. Meg kell érteniük, hogy egy állampolgárnak nemcsak jogai, hanem kötelességei is vannak. A győlésen megjelent a „Jobbik Magyarország" helyi elnöke is, és a cigánybőnözés fogalmát fejtegette: - A számarányuknál sokkal több bőnesetet követnek el - és egyre nyíltabban. Miskolcon felbomlik a rend, a fiatalok nem maradnak meg a városban - az elnök rögtön megoldást is javasol a helyzet rendezésére -150-300 fıs védelmi csoportot kell alakítani. (A „védelmi csoport" kifejezés németül jobban hangzana, Schutzstaffel, rövidítve SS - így hívták Hitler paramilitáris szervezetét.) Nem mondja ki nyíltan, de mindenki elıtt világos, hogy ezt az egységet a jobboldal szervezné meg a saját köreibıl, és a történelmi tapasztalatok afelıl sem hagynak kétséget, hogy hamarosan fegyvert is igényelnének mőködésük hatékonyságának fokozásához.
A cigány közösség vezetıi is ott ülnek az elnöki asztal mellett, az elsı, aki szót kér, a városi önkormányzatnál dolgozik. Ismerem ezt a harminc év körüli, de már ıszülı, sportos fizikumú férfit. Hamar ráérzett a politikai szereplés ízére, a vele járó lehetıségekre, és afféle vezéralakká nıtte ki magát. Engem a szocialista idıszak „díszcigányaira" emlékeztet, hangjában visszafojtott keserőség rezeg, mintha egyedül szenvedte volna végig fajtájának minden hányattatását. Érveinek tára néhány hatásosnak vélt mondatból áll, ezeket minden szereplésén hallottam tıle. - Húsz évvel ezelıtt, ha öt ember ellopott egy fát az erdıbıl és hazatolta egy kerékpáron, akkor az öt tolvajból mind az öt cigány volt. Ma már három cigány és két magyar tolná a biciklit, mert a magyarok is elszegényedtek. Igaz, mi cigányok jobban le is züllöttünk. Akit a rendszerváltás elıtt megtanítottak írni-olvasni, az mára elfelejtette a betőket, jó, ha a nevét le tudja írni. „Felteszi" másik, már többször hallott „lemezét" is: - Nem akarjuk megérteni egymást, ezért jobb a négereknek Amerikában, mert ott nem lehet letagadni, hogy ki kicsoda. Nem keressük egymást, nem jövünk össze névnapokra, mert vendégeket kell hívni, az három négyezer forintba kerül, honnan vegyék ezt a pénzt? Egy hasonló alapállású, de jobboldali cigány szervezet vezetıje következik. Nyakában bırszíjon egy absztrakt formában elhajlított kereszt lóg, most is a keresztényi megértés megoldó erejérıl beszél. - Érdekes dolog, hogy a kínaiak nyugodtan bejöhetnek Magyarországra, de minket, Kárpát-medencei cigányokat idegeneknek tekintenek. Azért kérdezik tılem: hol van a te országod? Mert ami itt van, abból semmi sem a tiéd. Te az én pénzemen élısködsz! - mondják. Csak annyit mondok nekik, hogy te nekem semmit sem fizetsz. Az uzsorát sem mi találtuk ki, a rendszerváltás elıtt nem volt uzsora, mert mindenki dolgozott és meg tudott élni. Most sokan munka nélkül maradtak, de egy cigány gyereknek az esik a legrosszabbul, hogy nem akarják felvenni az apját, akárhogy is siet, nem kapja meg az állást, amit meghirdettek. Régen még élt a cigány szolidaritás, ha környezı falvakból feljöttek, egy egyszoba-konyhás lakásban 18-20 ember is elfért, most meg hagyják a hajléktalant kinn az utcán aludni. - Vállalkozzanak! - kiabál fel valaki a terem végébıl. - Ha a cigány vállalkozik, elvégez valamilyen munkát, a multik megengedik maguknak, hogy ne fizessenek idıben. Kölcsön kellett kérni, hogy kifizethesse az embereit, a másik cigánytól kért, az meg érezte, hogy a másik bajban van, és magasabb kamatot számított fel. Ugyanez a fenntartás támadt bennem, mikor a városi rendırkapitány vette a kezébe a mikrofont. A testület védelmében elmondta, hogy a legnagyobb számú és legdörzsöltebb cigány bőnözıréteggel kell megküzdeniük, de ennek ellenére megállják a helyüket. „Azt azonban ki kell mondanunk, hogy az igazságszolgáltatás mai keretein belül a rendteremtés nem valósítható meg." Kifejtette, hogy a helyzet folyamatosan romlik, míg régen csak „hangoskodó kisebbségnek", „vasgyőjtı fajtának" nevezték, most nyíltan és megvetıen a „cigány" megjelölést használják. Véleménye szerint a két kultúra nem tud békén élni egymás mellett, ha nem tesznek kölcsönös engedményeket, a helyzet bármikor robbanáshoz vezethet. Nem lehet viszolygás nélkül olvasni egy szociológus nyilatkozatát, aki bevallja, hogy a konkrét elemzendı helyzetet nem ismeri. Ez önmagában nem is volna baj, ha nem vonna le messzemenı következtetéseket az említett avasi lakótelepre költözı cigányokkal kapcsolatban: „Már régen jeleztem, hogy egy ekkora városnyi lakótelep eleve magában rejti a jövıt, egyszerre öregedik el, egyszerre rothad le. Nem nagyon tehetıs népesség lakik benne, akik számára nehézséget jelentenek az igen magas rezsiköltségek. Lehet egy darabig dotálgatni a távfőtést, de ez hosszabb távon nem jelent megoldást. Aki teheti, elmenekül, aki pedig viszonylag alacsony áron akar lakáshoz jutni, az költözik a helyére. İszintén szólva csodálkozom azon, hogy ez az állapot csak most következett be. Miként azon is, hogy a nagyvárosokból kiköltözködött romák csak mostanában települtek vissza. Valószínőleg azért a késés, mert az aprófalvak jobbára vályogból épült házaiban elég jól lehet lakni, egészen addig, amíg össze nem dılnek. A helyzetet legfeljebb kezelni lehet,
nincs rövid távú megoldás... A városból elüldözött romák a korábbinál sokkal rosszabb helyzető tömegei jelennek meg. Esélyteremtı területi programokra, jobb iskolákra, jobb közlekedésre, szociális agrárprogramra van szükség, és még sok másra..." A szociológus elfelejteni látszik, hogy Miskolcon ugyanaz a helyzet alakult ki, mint Magyarország nagy részén, a gondok egyszerő számbavételezésével nem oldhatók meg. Nem egy ilyen szerény riportkötetnek, mint az enyém kell megmutatni a kivezetı utat, de annyi bizonyosan megállapítható, hogy a jelenlegi társadalmi berendezkedés alapvetı átalakítására van szükség, többre annál, mint amennyit a pártok ırségváltása jelent a hatalom birtoklásában. Csak a kapitalizmus mostani embertelen formájának megváltoztatása hozhat eredményt a szociális, sıt, szocialista vívmányok irányába. Mikor a „szocialista" megjelölést használom, természetesen nem az MSZP-re gondolok, a fokozódó nyomor hatására a nép meg fogja találni a megoldást. Nem szabad elfogadnunk azt a közhelyet, hogy a bőnelkövetésre, fıleg az erıszakos cselekményekre való hajlam kizárólag a cigány lakosságra jellemzı, mintegy fajtabeli sajátosságként. Az egész megyére, sıt talán az országra is meghatározó, hogy mindinkább terjed az ököljog érvényesítésére való hajlam, hogy véres elégtételt vegyenek az esetek nagy részében vélt sérelmekért. Példaként dr. Csiba Gábornak, a megyei kórház köztiszteletben álló fıigazgató-fıorvosának ügyét idézem fel. Csiba dr. májusban Bogács fürdıhelyen nyaralt, mikor egy kétségbeesetten kiáltozó férfira lett figyelmes. Az illetı egy eszméletlen kislányt hozott a karján - mint késıbb kiderült: a keresztlányát: - Jaj, meghal a gyerek! Csiba dr. konstatálta, hogy a négy év körüli gyerek súlyos asztmarohammal küszködik, ott az árokparti főben lefektetve elsısegélyben részesítette, közben kihívatta a mentıket. A beavatkozást azonban nem lehetett abbahagyni, mert a beteg légzése négyszer is leállt. A mentıautó kiérkezett, beemelték a kislányt, és a kocsiban folytatták a kezelést. Közben egyre több környékbeli győlt össze a helyszínen - cigányok és nem cigányok egyaránt akadtak köztük -, részegségükben egymást hergelve döngetni kezdték az autó oldalát. A gyerek keresztapja ennyivel sem érte be, feltépte a kocsi ajtaját és öklével ütlegelni kezdte a beteg fölé hajló orvost. Tusakodás alakult ki, a mentıautónak sikerült elhajtani a környékrıl, az orvos ott maradt. Csiba dr. próbálta lecsillapítani a továbbra is ırjöngı tömeget, de végül is csak a helyszínre érkezı rendırök tudták kimenteni a közvetlen életveszélybıl. Alig telt el néhány hónap, és az eset megismétlıdött - ha lehet, még kiélezettebb formában. Csiba dr. akkor egy barátját kísérte fel a lillafüredi Palota Szállóba, egy fontos értekezleten kellett részt venniük. A kocsit a társa vezette. - A vasgyár piac közelében jártunk - nyilatkozott Csiba dr. egy helyi lapnak -, a belsı sávban haladtunk, láttuk, hogy egy kislány tétovázik a villamossíneken, majd hirtelen elırelép és egy minket jobbról megelızı autó elüti. A gyerek a csapódástól felrepült a levegıbe, onnan visszazuhant az autóra, majd az út szélére. Mindez húsz méterrel elıttünk történt. Azonnal kiugrottam és megvizsgáltam a kislányt: nem lélegzett és a szíve is leállt. Segíteni próbáltam: sikerült elindítanom a szívmőködést és fenntartanom, amíg a mentık a helyszínre érkeztek. Közben a balesetet okozó sofır az út túlsó oldalán támasztotta a falat, a társam kérte, hogy szálljon be a mentésbe, de ı foghegyrıl elutasította: - Hagyjatok békén, törıdjetek a magatok dolgával! Közben a riasztás eredménnyel járt, egy speciális gyermekmentı kocsi érkezett a helyszínre. A sérültet kórházba szállították, de sajnos, bármivel is próbálkoztak, a kislány olyan súlyos koponya- és agyzúzódásokat szenvedett, hogy gépekre kellett rakni. Az eset a közeli „Daráló" kocsma elıtt játszódott le, a részeg tömeg - halkan jegyezzük meg, hogy cigányok és nem cigányok egyaránt akadtak benne - kitódult a szenzáció hírére, és teli torokból fenyegette az orvost:
- Ha a gyerek meghal, téged is „kinyuvasztunk"! Addig élsz, amíg a gyerek! Folytatni kellett az utat a lillafüredi értekezletre, az orvos és a társa véresen, szakadt ruhában visszaszállt a kocsiba, egész este szinte percenként érdeklıdtek a fejleményekrıl. A kislány sérüléseit benn a kórházban sem sikerült helyrehozni, rövid idın belül meghalt. A kórházi fıigazgató, bár orvosi kötelességének teljesítése közben majdnem a támadások áldozatává vált, ezúttal sem tett feljelentést. A nyilatkozatot közreadó újság egy statisztikát is lehozott: „2008 márciusáig egy év alatt 37 mentıst ért inzultus munkája végzése során. Némelyiknek a ruháját tépték szét, másikuknak a szemüvegét törték össze, az is elıfordult, hogy késsel szúrták át a kezüket. A mentıautókat rendszeresen feltörik, pótolhatatlan mőszereket és felszereléseket lopnak el belıle." Újra hangsúlyoznunk kell, hogy ezek az atrocitások nem jellemzık a borsodi cigányság egészére, többen is felkeresték az orvost és megköszönték a szolgálatait. Mint említettük, Lakatos Attila, a frissen megválasztott megyei vajda is elítélt minden hasonló merényletet. Elképzelése szerint minden településen létrehozzák a Vének Tanácsát, ezek minden esetben felmérik majd a történteket, és az elkövetıket a cigány törvények szerint is elítélik majd. 2009. január 30-án este fél nyolc tájban értem haza Miskolcról, bekapcsoltam a tévét, hogy meghallgassam az esti híradót. A bemondónı a napi történéseket ismertetve váratlanul egy olyan szöveget olvasott fel, hogy nem akartam hinni a fülemnek. Sajnos sem magnetofonnal, sem más hangrögzítı eszközzel nem rendelkezem, így az elhangzottakat csak a másnapi írott sajtóforrásokból tudom idézni. Elıször vegyük a Népszabadságnak Bódisz Attila tollából származó tudósítását. „Az utóbbi hetekben több betörı-, tolvaj- és rablóbandát fogtak el Miskolcon. Pásztor Albert, a megyeszékhely rendırkapitánya sajtótájékoztatóján fontosnak tartotta megjegyezni: az elkövetık minden esetben romák voltak. Megkérdeztük a kapitányt, mi alapján határozzák meg az elkövetık származását? Azt válaszolta: a sértettek eleve azzal igazítják útba a rendıröket, hogy cigányok támadták meg ıket. Pásztor közölte: az elkövetık vállalták roma származásukat. [Kéretik nem elfelejteni, hogy magyar állampolgárokról van szó, ami véleményünk szerint meghatározóbb fontosságú körülmény! - M. Gy] Hozzátette, két hónap alatt kéttucatnyi fiatal ellen indítottak eljárást. Megjegyezte: nem több a bőncselekmény, de kegyetlenebbek az elkövetık. A 3-7 fıs bandák a könnyő prédának számító gyerekeket vagy idıs embereket támadnak meg. Gyakori, hogy az utcán az idıs asszony válláról kapják le a táskát, ha az áldozat nem engedi el a holmiját, földre rántják, ütik, rugdossák. Kérdésünkre kijelentette: tartozik annyival a nyilvánosságnak, hogy közzétegye a tettesek származását..." Pásztor állítólag úgy fogalmazott, hogy nem dughatjuk a homokba a fejünket. Újra mondom, a származást nem ismerem el alapvetı meghatározó tényezınek, ismerek Miskolcon olyan cigány embert, aki a kapitány úrral legalább azonos erkölcsi, értelmi színvonalon áll. Még azon az éjszakán az MTI ORIGÓ is hírt adott. „...Miniszteri kezdeményezésre szinte azonnal leváltották a miskolci rendırkapitányt, miután egy sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy az elmúlt két hónapban Miskolcon elkövetett utcai rablások mindegyike cigány származású elkövetı számlájára írható. A rendırkapitány azt mondta, Miskolcon magyar ember legfeljebb pénzintézeteket vagy benzinkutat rabol ki. [Történelmi nagyjaink milyen büszkék volnának, ha állhatnak nemzeti kiválóságunknak ezt az említését! - M Gy.] Azonnali vizsgálatot rendeltek el, és más beosztásba elyezték Pásztort. Bencze József országos rendırfıkapitány... újságírói kérdésre közölte: miskolci kapitányként nem tiszte „cigánybőnözésrıl beszélni, mindösszesen a tényeket sorolhatja fel..." Pásztortól már harmadszor hallottam hasonló tartalmú nyilatkozatot, semmi sem zárja ki, hogy negyedszer, esetleg ötödször is megtegye, olyan környezetben, ahol állandó a véres konfliktusok veszélye. Bár az idı már késıre járt, felhívtam a Népszabadság szerkesztıségének ügyeletét, és a hír hallatán beérkezı üzenetek, vélemények tartalma iránt érdeklıdtem. Többen is jelentkeztek elítélı értékelésükkel, például egy országgyőlési képviselı megdöbbent, hogy a rendırség számon tartja a
bőnelkövetésekre gyanúsak körének származását. Megnyugodtam, azt hittem, ez a tiltakozás elsöpri majd ennek a rasszista epizódnak a nyomait is - nehéz leírni csalódásomat, hogy az események épp ellentétesen alakultak. A város vezetése élén a polgármesterrel - egyetértıen kiállt Pásztor mellett, ugyanígy retirált Draskovits miniszter úr és Bencze József országos rendırfıkapitány úr is mindent megtettek a megnyilvánulás elfeledtetésére, Pásztort alig 24 óra alatt visszahelyezték kapitányi méltóságába. Már említettem, hogy aki csak kicsit is ismeri az ország közéletének mozgatórugóit, az természetesnek tartja a dolgok ilyetén alakulását, a pártok vezetıi néhány plusz szavazat reményében akár a saját nagy-nénjükkel is hajlandók házaséletet élni - ez alól nincs kivétel. Miskolcon is - a város történetében elıször - létrejött az MSZP-tıl a szélsıjobbig tartó egységfront, egymást megelızve próbálták kifejezni szolidaritásukat Pásztor iránt. Ezzel én is tisztában voltam. Ami igazán meglepett és a szívem mélyéig elszomorított, hogy következı vasárnap a városháza elıtt egy tüntetés zajlott le három-négyezer ember részvételével, a megjelentek megtapsolták az Árpád-sávos zászlók alatt felvonuló, Pásztor rendırkapitányt éltetı Magyar Gárda és a többi fél- vagy egész fasiszta alakulat felvonulását. Semmi hasonló tiltakozásra nem emlékszünk, amely a város ingatlanvagyonát fillérekért kisajátító tıkések ellen irányult volna, pedig ott milliárdok mentek el és nem néhány aranylánc vagy retikül. Néhány tisztességes ember késıbb mentegetıdzni próbált, tömeghisztériára hivatkozott, azt állították, hogy a tüntetés közönségét a környezı városok jobboldali szervezetének tagjai alkották, teherautókkal, buszokkal hozták be ıket a helyszínre, de mindez a magyarázkodás sem teheti meg nem történtté, hogy Miskolcon egy tömegek által támogatott rasszista megmozdulás zajlott le, egy lépéssel közelebb jutottunk a polgári egyetértés ideáljának összeomlásához. Nincs mit csodálkoznunk azon, hogy az országban sorra alakulnak meg a cigány önvédelmi gárdák, beláthatatlan kimenetelő összecsapásokat elırevetítve. A törvény, a jogalkotás fogalma mindinkább kimerül, alkalmazása pedig fokozatosan semmivé foszlik. „Puskaporos hordón ülünk, és senkinek sem lesz jó, ha felrobban alattunk." „Nem ismerek olyan országot Európában, ahol Pásztor Albert rendırkapitány maradhatna" - írta egy országgyőlési képviselı, és én - bár tudom, hogy az adott ügyben nem sokat számít a véleményem - teljes mértékben egyetértek vele. A botrányhoz vezetı helyzet hátterét kutatgatva ellátogattam a miskolci egyetemre is - elbeszélgettem a jogi kar dékánjával. - Magyarországon jelenleg nyolc helyen mőködik jogászképzés, mely államilag elismert diplomát nyújt, kilencediknek ide sorolhatjuk a szegedi egyetem Kecskemétre kihelyezett levelezı tagozatát, itt fıleg a református egyház képezi ki a maga szakembereit. - Erre az utóbbira miért van szükség? Magyarországon létezik külön református, katolikus vagy bármely más valláshoz kötıdı speciális jogrendszer? Egy olyan országban, melyben gyakorlatilag büntetlenül lehet tagadni a holokauszt megtörténtét, alig burkoltan cigányellenes diszkriminációt lehet folytatni. Nem inkább a minden állampolgárra vonatkozó jogokra kellene fordítani a figyelmet? - Szekularizált, vagyis világi alapokon álló országban nem létezhet, pontosabban nem létezhetne vallási törvényhozás, jogalkotás és joggyakorlás, bármiféle diszkrimináció. Többek között Sólyom köztársasági elnök úrnak a teljes szólásszabadságról, véleménynyilvánításról alkotott sajátos véleménye vezetett a hasonló jelenségekhez. Tudni kell, hogy a törvényeket nem a jogászok, hanem a politikusok hozzák. A bírónıvel folytatott beszélgetésem idézıdik fel bennem: - Sokszor nagyon nehéz különbséget tennünk a két csoport között. Például a rendszerváltást követı elsı idıben a magyar parlamentben az ügyvédek a lélekszámuk rájuk jutó hányadának sokszorosával képviseltették magukat, és komoly szerepet játszottak a mai áldatlan helyzet kialakulásában. - Abban a pillanatban, amikor elfogadták a képviselıi mandátumot, ık megszőntek jogásznak lenni - természetesen a megbízatásuk idejét tekintve -, hanem politikussá váltak, és felelısségük ilyen természető.
A dékán néhány példát hoz fel a jognak a közéletben játszott szerepérıl, sietve próbálom jegyzetelni a szavait, ha pontatlanul vagy hiányosan tettem, a felelısség engem terhel. Az autokrata, diktatórikus rendszerek általában jog és jogászellenesek. Általában a „leges barbarorum"-mal, a barbár joggal élnek, melyet a Rómát megdöntı barbárok alkottak, az eredeti római jog „lebutításával", szándékos leegyszerősítésével és kiforgatásával. Visinszkij, a szovjet jogelmélet alapvetıje 1936-ban megalkotta a „szocialista jog" fogalmát, úgy vélte, hogy a szocializmus ideológiája és gyakorlata eleve biztosítékot teremt a helyes döntésekhez, mert az egész dolgozó nép felfogását és akaratát fejezi ki. Természetesen nem véletlenül elfeledkezni látszik néhány apróságról, olyanokról, mint amilyent Bakunyin említ egy Marx Károlyhoz intézett levelében, hogy ha valakit esetleg ártatlanul ütlegelnek, annak teljesen mindegy, hogy „népi bottal" verik a hátát. A jogot egyébként is sokféle célra lehet használni, akár a kést, vajat is kenhetünk a kenyérre, embert is ölhetünk vele. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a demokrácia ostoba és negatív irányzatokat valló csoportok számára a hatalom megragadását is lehetıvé teszi, mint ahogy Hitler is a weimari demokrácia asszisztálásával jutott hatalomra. Nálunk sem lehetetlen, hogy a magát demokratikusnak nevezı rendszer, a jóléti állam 1990 óta semmi jelentıs elırehaladást nem tud felmutatni a cigányok társadalmi felemelkedésében, leszámítva néhány szépségflastrom szerepét betöltı intézkedést, ezért attól kell tartani, hogy néhány inzultus fogja kikényszeríteni ezeket a lépéseket. - Olaszliszka nem volt elég? - kérdezem. - Olaszliszka egy kis falu, bármilyen szörnyőség történt is ott, sporadikus jelentıségő, egy nagyvárosban történtek összehasonlíthatatlanul komolyabb következményekkel járnának. A tompítatlan erıszakos szándék mindig hatékony. Végül a miskolci egyetem jogi karának helyzetérıl igyekszem tájékozódni: I Milyen az érdeklıdés a jogász hivatás iránt? - Körülbelül háromszoros a túljelentkezés, az állami támogatással tanulók száma mindent összevetve 900 fı örül jár, ez a szám minden évben általában 100100 fıvel csökken - ezt a gazdasági helyzet és a társadalmi változások indokolják. (Késıbb megtudtam, hogy a joghallgatók száma 952-ben, még a Rákosi rendszer idején volt a legalacsonyabb: alig 200 fı körül mozgott.) - Úgy tudom, elég nehéz elhelyezkedniük tanulmányaik befejezése után, fıleg azoknak, akik az igazságszolgáltatás területén kívánnak mőködni. - A bírói, ügyészi, ügyvédi, közjegyzıi, vagyis a négy alapvetı szakma országszerte körülbelül 20 ezer embert foglalkoztat. Évente mintegy 500 fı vonul nyugdíjba vagy távozik más okokból kifolyólag - ugyanannyi új ember lép a helyükre. Bár a mozgás folyamatos, a szakma létszáma telítettnek tekinthetı. Legrosszabb a helyzet az ügyvédi pályán, ha egy kisebb helységben egyetlen ügyvéd látta el a felmerülı ügyeket, annak számára tragédiának tekinthetı, ha még egy ügyvéd irodát nyit a szomszédságában. Végül hadd dicsekedjek azzal, hogy a mi jogi karunk komoly tekintélyt vívott ki magának a szakmában; számos egyetemek közötti versenyt nyert meg, illetve szerzett rajtuk magas helyezést. A továbbiakban is igyekszünk megırizni a rangunkat. Megtartjuk az elıadásokat, kiscsoportos foglalkozásokat - fokozott szakmai képzésre törekszünk. Sajnos nem lehet elmondani ugyanezt néhány más, önmagát egyetemnek nevezı intézményrıl, ahol szabályszerő szemfényvesztés folyik képzés címén. Ismerünk olyan „magánegyetemet", ahol „japán-karmester" szakpárban is indítanak évfolyamokat. A dékán egy tárgyalásra sietett, udvariasan elköszönt. Újabb beszélgetésre nem adódott mód, így nem kérdezhettem meg tıle, mi a véleménye a Pásztor Albert nyilatkozatát követı hangulatról.
EGY RENDİR LEVELEI A korrupcióról, mely a korábbi állami, illetve tanácsi tulajdonban levı ingatlanok eladásánál, idegen kézre való juttatásánál érvényesült, nemcsak
hivatalos helyeken beszéltek nekem, más miskolci polgárok is megkerestek ezekben az ügyekben. Egy nyugdíjas rendırtiszt, aki 38 évet szolgált végig Miskolcon, két hosszú levelet küldött errıl - a sorai nehézkesek, helyesírási hibák is akadnak bennük, de ıszinte haragot és felháborodást sugároznak. Azt hiszem, hogy még sokan gondolkodnak hozzá hasonló módon - vagy legalábbis reménykedem benne -, az ı véleményük érzékeltetésére idézek ezekbıl a levelekbıl, íme az elsı írás egyik részlete: „...Aranycsillag szálloda. Annak idején fel voltunk háborodva, hogy 3 millió forintért adták el Bigatton úrnak [ezzel az olasz üzletemberrel személyesen is találkoztam, a vele folytatott beszélgetést késıbb írom le - M. Gy.]. Amire azt mondták nekünk, hogy már teljesen leamortizálódott, azért adták olcsón. A Szinva-patak felıli részen több család is lakott, kiköltöztek, a lakásablakok a mai napig be vannak deszkázva. Bigatton úr az éttermi részért, amiben a DM illatszer van, több milliót kap bérleti díjért. Itt nem fizet adót, mert a cége Olaszországban van bejegyezve. Kazinczy út 12. sz. alatt meg lehet nézni, a megyei rendırségnek volt az óvodája, napközije, azt is bezárták, 18 éve ott áll piszkosan, koszosan. Ki tudja, hogy nem eladták-e már valakinek. A H ısök Temetıje felett a Csorbatelepi TSZ-nek volt a birtoka több száz hold, a „gengszterváltás" óta ott áll parlagon. Csak a gaz, a szemét van ott, ahol több tonna búza, kukorica, napraforgó termett valaha. A Szent István-szobortól nem messze a zeneiskolával szemben van a fodrászszövetkezet volt irodahelyisége, meg lehet nézni: 18 év alatt semmit sem tettek vele, hogy néz ki. A Régiposta utca végén, a Belváros közepén van egy lakóház, amit szintén eladtak valakinek, és 18 éve ott áll romosán. A László Jenı utcán volt a tüdıszőrı állomás; vérvétel, EKG és sok más vizsgálat évekig. Kb. 3-4 éve eladták valakinek, a csavargók széthordták, amit lehetett eladtak belıle, tiszta rom lett az egész. Ez egy gyönyörő épület közvetlen az óvoda mellett, meg lehet nézni, hogy néz most ki. Sütıipar. Valamikor több üzeme volt a Hunyadi úton, ahol a kenyér és péksütemények készültek, ma fitneszcentrum, építıanyag-értékesítı. A vasgyári pékség, ami a legfontosabb volt, ugyanis ez volt az egyetlen, ami esetleg háború esetén üzemeltethetı lett volna, mert fával, olajjal, szénnel is üzemeltethetı lett volna, ez is már csak szemétdomb... Tovább menve, a gyárakat már nem is említem, ami kárt csináltak ott, meg lehet nézni, hogy néz ki, ahol valamikor 35 ezer ember dolgozott. Csak úgy szaladgáltak le a minisztériumból átadni a szociális bérlakásokat, amit úgymond ık építettek. Igen, ık zavarták el a többi munkásszállón lakókat ezekbıl az épületekbıl. A vasgyári SZTK melléképülete úgy néz ki, mint az egész ország, szégyen, hogy ezt még egészségügyi intézetnek nevezik.
Miskolctapolca A Juno Szálló, amit megint a szocializmusban építettek, ott áll 19 éve üresen, várják, hátha összedől. A strandot szintén bérbe adták valakinek, akinek pénze sem volt, csak neve: Veréb - de nem a futballista. Ide már szegény ember ne jöjjön fürdeni, mert a barlangfürdıt meg se tudja fizetni. A vezetı urak most azt mondják: azért kellett a strandot bezárni, mert oda welness szálló kell, mert Tapolcának nincs szállodája. Akik eladták a szállodákat, akik mindezt tönkretették és vezetık voltak, most Tapolcán gyönyörő villákban élnek, amit az eladásokból kapott csúszópénzbıl építettek. Sok-sok mondanivalóm volna, lehet hogy még jelentkezem. Maradok tisztelettel." aláírás A levelet megmutattam a kísérımnek, aki hosszú évekig fontos tisztségeket töltött be Miskolcon és környékén, és kevés olyan dolgot kérdezhettem tıle, amire ne tudott volna válaszolni. - Ezek az esetek valóban megtörténtek? A kísérım rosszkedvően bólintott: - Nagyrészt igen.
Nemsokára megérkezett az öreg rendırtiszt következı levele. „1956 hısei, hogy is jöttek ezek a világra. Az egyik alkalommal megállít az ismerısöm: - Ne haragudj már rám, de ha esetleg érdeklıdnek utánam, akkor mondjad már azt, hogy 1956-ban te vetted el tılem a géppisztolyt, amikor harcoltam. Kérdezem tıle: - Miért mondtad ezt? - Azt mondtam az MDF-nél, mert így fel lehetett emeltetni a nyugdíjamat. - Mennyivel emelték? - Tízezer forinttal. Nem hagyott nyugodni a lelkiismeretem, egy alkalommal bementem az MDF irodájába, hogy érdeklıdjek: hogyan is megy ez. Mit látok az irodában: a nagy asztal mögött régi ismerısöm T. Endre, aki a Tízeshonvéd Karhatalomnál szolgált, aki részt vett az ellenforradalom leverésében, és ezért megkapta a „Munkásparaszt hatalomért" kitüntetést. Köszöntem és eljöttem, mivé lett ez az ország, mi lesz még itt?! Garázsszövetkezetben van a garázsom, gengszterváltás idején egy ügyvéd volt az elnök. Voltak a román események, akkor még a 10 éves Ladával rohangált, piros-fehér-zöld zászló volt a kocsiján. Mikor az MDF hatalomra jutott, akkor az ügyvéd úr országgyőlési képviselı lett. Nemsokára elhagyta a családját, és nem Ladával, hanem fekete Mercedesszel jött haza. Ekkor már összeomlóban voltak a gyárak, a tsz-ek, és mindent kezdtek széthordani. Ekkor kérdeztem mit csináltatok ott, hogy mindent ıt: megszüntettetek, mi lesz itt ezután, és mi lesz az emberekkel? Ki találta azt ki, hogy így kell csinálni ezt a rendszerváltást? - Te - mondta nekem -, van egy amerikai szakértı csoport, akik ellátnak bennünket tanáccsal. Elsı volt, amit tanácsoltak, hogy a nagyobb gyárakban, ahol szervezett a munkásság, azokat minél elıbb szét kell verni, mert ha a munkásság egyben marad, akkor vége a rendszerváltásnak, ugyanez vonatkozott a téeszekre is. Mondom neki: széthordják a gyárból az értékes gépeket, esztergákat meg mindent, ami nagyon nagy értéket képvisel. - Azokat vihetik ingyen, ugyanis azt tanácsolták az amerikai szakértık, hogy fı feladat az is, hogy egy felsı, több ezres elitet kell képezni, akiket ingyen nagyobb vagyonhoz kell juttatni, hogy azok szervezzék a munkákat. Mondom neki: ez nagyon szép! Amit a magyar nép 45 év alatt összegyőjtött, megtermelt, azt most ti rövid idın belül szétosztjátok. Megalakult az elit, a diósgyıri 30000 munkásból alig maradt valaki a három nagy gyárban. A lillafüredi útról amit írtam, azt szeretném kiegészíteni még. A város kelet kapuja elnevezést kapta a csanyiki bejáratnál levı park. Ezt a munkások, kisiparosok építették társadalmi munkában. Itt volt egy kilátó is, hogy a kilátóból rá lehessen látni a parkra. A gengszterváltás után valakiknek az volt a célja, hogy ezt is minél elıbb meg kell semmisíteni, felgyújtották, ma már csak a kıbıl készült alapja látható. Csanyik-völgy - Királyasztal, ahol május elsején 100000 ember ünnepelt ugyanúgy, mint augusztus 20-án a munkás-paraszt találkozókon - ez már mind a múlté. 2008-ban elérte a végzet a csanyiki régi KISZ-iskolát, ami mostanáig a Szent Ferenc Kórház légzésszervi rehabilitációs szanatóriuma volt. Ezt is a kommunisták építették, ezt is kiürítették, ez is majd mind ott fog tönkremenni. Sok minden eszembe jut közben, ezeket majd igyekszem leírni. Sajószentpéter, itt volt a nagyöblös üveggyár, ahol az összes boros-, pálinkás-, pezsgıs-, befıttesüveget gyártották, jóformán a volt KGST-országokat ellátta. Bezárták, a munkásokat szétzavarták, a gyárban lehet gombát termeszteni, tyúkot ültetni, keltetni, csirkét nevelni, de üveget nem gyárthatnak. Tovább haladva elérhetjük a berentei hıerımővet. Valamikor ebben szénnel tüzeltek, jelenleg jó minıségő, a Bükki Nemzeti Parkból kitermelt fával főtik. Meg lehet nézni, toronymagasan vannak a farönkök felrakva az erımő udvarán.
Innen továbbhaladva Ózdig már csak a siralom völgye van. Bezárva a putnoki szénbánya, a serényfalvai téglagyár, a putnoki tangazdaság és végül az ózdi vasés acélmővek. Sajószentpétertıl jobbra haladva, a borsodsziráki farm azelıtt tsz volt, saját hizlaldája, vágóhídja, tehenészete volt. Jelenleg már nem tudom, mi van, csak azt, hogy repcét meg kukoricát termeltek, több száz tehén volt, ugyancsak tovább haladva Edelényben is, Szendrın és Szalonnán még állnak az istállók, itt is több száz növendékmarha volt, saját tejcsarnokkal rendelkeztek. Hidvégardóig menve, ahol több száz szarvasmarha volt, saját tejüzeme, ma végig lehet menni a szlovák határig, egyetlen szarvasmarhát sem lehet látni. A tejet a boltba valahonnan az Alföldrıl hordják. Ezen az útvonalon van Büdöskút puszta, ezen a területen volt több millió liter befogadására alkalmas föld alatti tároló, ahol gázolajat és benzint tartottak a rendszerváltásig. Megkerestem az ott levı lengyel származású gondnokot, hogy van-e még üzemanyag. Azt mondta, hogy annyi sincs, hogy az öngyújtóját megtöltse. Hová lett a rengeteg üzemanyag? Azt mondta: ı sem tudja, jöttek a tankkocsik, teleszívták és vitték. Kérdeztem: hová? Engem nem érdekel, csak vitték és kész. Hogyan semmizték ki a kis szövetkezet dolgozóit, hogy csapták be ıket?! A szövetkezetben voltak olyan emberek, akik adtak jogi tanácsokat, hogy kárpótolják a dolgozókat. Minden dolgozó, attól függıen, hogy mennyit volt alkalmazásban, kárpótlási jegyet kapott. Csak egy példa, de ezret lehetne sorolni. Kapott a rokonom 800 ezer forint kárpótlási jegyet - abban az idıben öt Lada személygépkocsit lehetett volna venni belıle. Mondtam, nagyon gazdag lettél, nem is tudom, hogy tegezhetlek-e. Azt hitték a szerencsétlen emberek, hogy most már valóban az övék minden. Akkor estek pofára, mikor eljött az év vége, és nem kaptak semmit sem. A vezetı akkorra már kinevezte magát igazgatónak, és közölte, hogy nem megy jól a kft., így nem kaphatnak semmit, de hajlandó megvenni a kárpótlási jegyet tíz százalékért. Lassan aztán mindenkitıl megvette, így a rokon a fent jelzett 800 ezer forintért kapott nyolcvanezret. Így a százmilliós szövetkezet tízmillióért egy ember kezébe került, és most már vezérigazgatónak nevezi magát. Ha szükséges, meg is tudom nevezni ıt, ugyanis a régi rendszerben akkor lakott jól, mikor nálam megkínáltam élelemmel a vezérigazgató urat... Sok ember inkább hústömegnek nevezhetı, akik semmire sem emlékeznek, mindent elfelejtettek. A városi MSZMP-pártbizottság titkárának a fia a rendszerváltás után így nyilatkozott az egyik beszélgetésnél: - Nekem a Kádár rendszer nem adott semmit! Odaszóltam neki: neked nem adott, te mocskos, elvégezted az egyetemet, utána a DIGÉP fımérnöke lettél, majd a szivattyúgyár igazgatója. Ezek után csak le tudtam köpni. A városi rendırkapitány az egyik alkalommal szalad kifelé az ajtón, kérdeztem: hová szaladsz, valami baj van? Nem, nem látod, hogy itt van a Fuhrman úr az MDF-tıl, nem tudom, meg tud-e állni a kocsival, segítek neki. Annyit mondtam neki: menj és nyald ki, hátha így tovább tudsz haladni. És igaza volt, tovább is haladt, tábornok lett és fıkapitány. Javasolnék a könyvhöz beszerezni néhány fényképet, megmutatnák az emlékezetnek, hogy valójában mi történt és hova jutottunk... Állok továbbra is a rendelkezésére..." Aláírás A vékony fekete titkárnı leteszi a kávét az asztalra: - Egészségére. Bigatton úr épp telefonál, de azt üzeni, rögtön jön. Egy biccentéssel megköszönöm, és még egyszer átnézem azt a feljegyzést, melyet a város egyik hivatalába küldtek egy magas beosztású vezetınek. „Tisztelt Elnök-igazgató Úr! A Bigatton KFT. ügyeivel kapcsolatos feljegyzést megküldöm. Üdvözlettel:" Az aláírást már nem tudom elolvasni, mert belép Bigatton úr, az az olasz üzletember, akit a nyugdíjas rendırtiszt többször is említett leveleiben. Bigatton alacsony, nyolcvan év körüli férfi, aki láthatólag mindent megtesz,
hogy fiatalabbnak tőnjön: haját feketére festette, és tőzvörös, sportos pulóvert visel, barátságosan kezet nyújt nekem és a kísérımnek. A kávémat letéve társalgással próbálok nyitni: - Azt mondják, Ön Velencében született. Szívembıl irigyelem érte, a világ egyik legszebb városa. Az asztal velem átellenes oldalán ülı titkárnı lefordítja a szavaimat - a társalgás késıbb is ilyen módszerrel folyik. Bigatton mosolyogva bólint: - Pontosabban Portó Gruaróban. Fogalmam sincs, merre fekszik Portó Gruaro, de kissé lelazulok, a második kérdést már könnyebb feltenni. - És ott mivel foglalkozik? - Gyáriparos vagyok, cukrászati és fagylaltipari anyagokat állítok elı, a szakmában otthon az elsı három közé tartozom. - Mikor jött elıször Magyarországra. - Ha jól emlékszem, 1989-ben, teljesen tájékozatlan voltam, még a határnál is nehézségeim támadtak. Egyébként magyar ismerıseim hívtak, akikkel még Olaszországban találkoztam. - Járt addig más volt szocialista országokban is? - Nem, általában oda látogatok el, ahol érdekeltségekkel rendelkezem. - Nálunk miért kezdett vállalkozásokba? - Nem volt elıre beprogramozva. Jóval késıbb láttam egy hirdetést, az állam vendéglátó létesítményeket kínált fel eladásra, három napon át közölték az újságok. Nem tudom, hogy voltak-e jelentkezık. Én tettem egy ajánlatot többek között két szállodára és egy cukrászdára. Nem személyesen tárgyaltam a város vezetıivel, ügyvédek bonyolították le az üzletet. - Ha megengedi, mutatnék valamit. - Kérem, parancsoljon. Olvasni kezdem azt a feljegyzést, melyet az ügyben illetékes városi hivatal ügyvédje adott be 2008. szeptember elsején. „ ...Nyilvántartásaink szerint három adásvételi szerzıdést kötött az önkormányzattal a Bigatton Kft.: 1.1996. december 19. napján kelt a Miskolc, Széchenyi u. 22-24. szám alatti ingatlanra vonatkozó ügylet. A szerzıdést a hivatal kötötte. Az adásvétel tárgya a földszinten található 314 m2-es üzlet a hozzá tartozó pincével + I. + II. emelet 1745 m2 alapterülető szállodával, valamint két erkéllyel, 480 m2-es pincével. A kikötött vételár 70 M forint + 13 M forint áfa volt, amelyet vevınek legkésıbb 1996. december 20-ig kellett megfizetni..." A vételár oly hihetetlenül alacsonynak tőnik, hogy egy pillanatra elakad a lélegzetem, össze kell szedni magam, hogy folytatni tudjam a felolvasást: „...A szerzıdés 4. pontja egy rendkívül általános, nem szankcionált és ezért nem számonkérhetı vevıi kötelmet fogalmaz meg a következık szerint: .. .a vevı már most kötelezettséget vállal a tulajdonába kerülı ingatlanrészek felújítására vonatkozóan, melynek munkálatai már az elıszerzıdés megkötését követıen megkezdıdtek. A felújítás során a vevı minden tekintetben be fogja tartani a Miskolc Megyei Jogú Város részletes rendezési tervében foglaltakat." A felújítási munkákat a vevı a mai napig [vagyis 12 év alatt - M. Gy.] nem teljesítette. Felnézek az iratból: - Megfelel ez a valóságnak? Ilyenkor azt szokás írni, hogy a megszólított „ujjaival idegesen dobol az asztal lapján", de Bigatton derős mosollyal néz vissza rám. Az elhangzottak megerısítésére egyébként sincs szükségem, magam is láttam Miskolc belvárosában a feketére lepusztult, lassan összeomlással fenyegetı épületet. - Elképzelhetı, hogy Velencében vagy Portó Gruaró-ban valaki így hagy tönkremenni egy házat a város közepén? - Portó Gruaróban is akadnak romos házak. - És ott nem vetnek ki ezért büntetést?
- Nem - mondja változatlanul mosolyogva, hiszen biztos lehet benne, hogy itt és most nem tudom meg cáfolni az állítását. A feljegyzés késıbb kiegészíti ezt a pontot: „...Tény, hogy a Miskolc, Széchenyi u. 22-24. szám alatti ingatlan vonatkozásában elvégzett egy kisebb körő felújítást a vevı, fıként olyan jellegőt, amely az ı üzleti érdekei miatt fontos volt, azonban a szerzıdés 4. pontjával ellentétben az az épület jellegéhez nem illeszkedik, nem felel meg a városrendezési elképzeléseknek sem. A hátsó rész és az udvar szemetes, rendezetlen, nyílászárói bedeszkázottak, rendkívül elhanyagolt az épület is, lehangoló látványt nyújt a Belvárosban. Az eladó nem biztosított a maga számára semmilyen lehetıséget, amellyel a Bigatton Kft.-t ma felújításra kényszeríthetné e szerzıdésre hivatkozással." Még az én jogban járatlan szememben is világos, hogy ez az ügylet nem mehetett volna végbe a városi önkormányzat, elsısorban az akkori polgármester tudta és beleegyezése nélkül. - Kivel tárgyalta meg ezt az adásvételt? Bigatton derősen mosolyog: - Már nem emlékszem rá. - És mikor? - Ki tarthat mindent az eszében?! Nagyot nyelek és újra belelapozok a hivatalos feljegyzésbe: „...1999. december 15-én kelt a Miskolc, Széchenyi u. 43. szám alatti 482 m2 alapterülető üzlet adásvételi szerzıdése 30 M forint + 6250000 M forint + áfa vételár mellett. A vételár fizetésére 1999. december 21-ig kapott határidıt a vevı. Ezen határidı-betartása a szerzıdés érvényességének feltétele volt... A szerzıdés 3., 4., 5., 6. pontja a vevı felújítási kötelezettségérıl rendelkezik az alábbiak szerint: 3. A vevı felújítási kötelezettséget vállal az önálló albetétjeinek a Miskolc, Széchenyi u. 43. szám alatti, az egész lakóépületet érintı egy éven belül elkezdendı és maximum három éven belül befejezıdı, legalább nettó 50 M forint ráfordítással történı felújítására. 4. Vevı vállalja, hogy a felújítás terveit, illetve a költségvetést elızetes jóváhagyásra a Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzatának illetékes osztályára benyújtja, és a jóváhagyott költségvetés, illetve felújítási terv elfogadásával egy idıben a tulajdonosi hozzájárulás is biztosításra kerül a munkálatok elvégzéséhez. 5. Eladó a tulajdonjogát a 4. pont szerinti felújítási kötelezettség teljesítéséig fenntartja, és ekkor kiadandó külön nyilatkozatával járul hozzá a tulajdonjognak a vevı javára történı átvezetéséhez. Eladó ugyanakkor már a jelen szerzıdés aláírásával hozzájárul ahhoz, hogy a Vevı az adásvételi szerzıdést a tulajdonszerzésének széljegyeztetése végett a Földhivatalhoz benyújtsa. Tény, hogy a szerzıdés ezen rendelkezései ellenére a Ptk. 368 § (1) bekezdése miatt a tulajdonjogot a teljes vételár kifizetésére tekintettel a felújítás befejezéséig nem lehetett volna fenntartani, azonban a 2006. 05. 04. napján kért tulajdonosi lap szerint az Önkormányzat a tulajdonos és a Bigatton Kft. javára tulajdonjog fenntartás van bejegyezve. 6. Az eladó a felújítás nem teljesítése esetén kiköti az elállás jogát, melyet a felújítási határidı lejártát követıen a vevıhöz intézett írásbeli nyilatkozatával gyakorolhat. Az elállás bejelentésekor az eladó köteles az adott vételár 50 százalékát a vevı részére visszafizetni - míg a fennmaradó összeg az eladót illeti meg. A felújítási kötelezettség végsı határideje 2002. december 31. volt, azóta gyakorolható lenne az elállás joga. Az elállás a szerzıdést a Ptk. 320 § (1) bekezdése szerint felbontja. A Ptk. 319 §. (3) bekezdése értelmében a szerzıdés felbontása esetén a szerzıdés megkötésének idıpontjára visszamenı hatállyal szőnik meg... A Miskolc, Széchenyi u. 43. szám alatti épület felújításának kötelezettségét a vevı szintén kis részben teljesítette, mely miatt a szerzıdés 6. pontja feljogosítja az eladót - a vételár 50 százalékának a visszafizetése mellett - az elállás jogának gyakorlására. Mivel a vételár kialakítása a vevı által bevállalt 50 M forint felújítási kötelezettség teljesítésére tekintettel történt, a felújítás elmaradása jelentıs érdeksérelem.
Az elállás nyilvánvalóan indokolt lenne, azonban a Házkezelıség nem vett fel az értékesítéskor átadás átvételi jegyzıkönyvet, mellyel dokumentálhatnák az eredeti elszámoláskori mőszaki állapotot, hiszen a Városüzemeltetési Osztály feladata volt az ellenırzés, ı gyakorolhatná az elállás jogát is. Nehézséget jelent továbbá a felújítási kötelezettség köreinek rendkívül pontatlan megjelölése, hiszen a vevı »... az önálló albetétjének... az egész lakóépületet érintı felújításra vállal kötelezettséget 50 M forint ráfordításával«. Vevı az épület felújítására e szerzıdés keretében nem válhatott jogosítottá és kötelezetté, hiszen a Miskolc, Széchenyi u. 43. szám alatti ingatlan társasház és a társasház közös tulajdonában áll az épület homlokzata, tetıszerkezete. Tudomásom szerint az épület felújítására a mai napig nincs érvényes közgyőlési határozat... A pontatlan, továbbá nyelvtani és jogi szempontból egyaránt értelmezhetetlen felújítási kötelem megfogalmazása azért is gondot okoz, mert a leírtak alapján az épület külsı homlokzatának teljes felújítása nem követelhetı, jóllehet 50 M Forint elég lenne erre a célra..." Persze mindezt rövidebben, csak a lényegre szorítkozva igyekeztem elmondani, de Bigatton úr így is soknak találta, indulatosan közbevágott: - Én csak annyit mondhatok, hogy velem méltatlanul bánt ez a város. Nem engedték, hogy a Park Szálló udvarán egy uszodát építsek, le kellett állnom a munkával. A piac mögött a Szendrei utcában a cigányok szétszedték a házamat, ahol a Gastrofol üzletem mőködött. Körbefalazom az épületet, hogy a szomszéd telekrıl ne támadhassák meg. A fagylaltgyáramba bekészítettem két hónapra való anyagot, és véletlenül épp akkor zárták be felújítás címén - és vannak még olyan dolgok is, amelyekrıl nem beszélek. Négy éve írtam egy levelet Káli polgármester úrnak, kértem: üljünk le és tisztázzuk, hogy mi van a háttérben - azóta nem válaszolt rá. (Rákérdeztem az ügyre Kálinál, de ı csak mosolyogva ingatta a fejét: - Ha lett volna ilyen levél, már csak hivatalból is válaszolnom kellett volna rá.) Egy pillanatra túllépem az illetékességem körét: - Ha úgy kívánja, megpróbálhatom rábeszélni a polgármester urat, hogy találkozzon Önnel - persze nem biztos, hogy hallgat rám. Ha úgy kívánja, én is részt vennék ezen a beszélgetésen, de ha kifogása van ellenem, én nem erıltetem. Bigottan legyint: - Nincs szükségem közvetítıkre! Felkel a székébıl, és kimegy; mivel egy szóval sem köszönt el, azt hisszük, valamilyen sürgıs telefonbeszélgetést kell lebonyolítania. Öt-hat percig várunk, közben a titkárnı is magunkra hagyott, Bigattonnak se híre, se hamva. Megköszörülöm a torkomat és szólok a kísérımnek: - Azt hiszem, ki vagyunk rúgva! Mi is elhagyjuk az irodát, és gyalog vágunk neki a Széchenyi útnak. A lezajlott beszélgetés felkeltette a figyelmemet, most elıször veszem szemügyre a fıutca üzletsorát. Hirtelen eszembe jut egy beszélgetés, melyet néhány nappal ezelıtt folytattam az MSZP egyik helyi vezetıjével. Többek között azt kérdeztem tıle, hogy hány üzlet tart folyamatosan zárva Miskolc belvárosában. Az illetı azt felelte: hat vagy hét. - Összesen? - Igen, összesen. Most számolni kezdtem: csak egy villamosmegállónyi hosszban, vagyis hatnyolcszáz méteren, tizenegyet találtam, feltételezem, hasonló eredményre jutottam volna a városközpont más frekventált részein is. Néhány boltot szabályszerő rendet hagyva zártak be, mintha a gazdája csak rövid szabadságra távozott volna el. Mások homlokzatáról viszont a csupasz tégláig lerothadt a vakolat, kirakatüvegeit csak hiányosan pótolták furnérlemezekkel. Szemben miskolci szállásommal egy patikán „50%-60%-70%" felirat jelzett egy sok évvel ezelıtti árleszállítást, mely aligha gyógyszerekre vonatkozott, azt jelezte, hogy az üzlet közben gazdát cserélt, talán többször is. Fölötte az oldalfal csúcsának közelében balkáni gerlék vágtak fészket maguknak.
Hónapokig laktam ezen a helyen, éjjel fél kettıkor mindig felébredtem, mert akkor zárt be a házban mőködı pincekocsma: részeg és bedrogozott lányok és fiúk kiabáltak, veszekedtek, vagy épp végigvetették magukat a járda aszfaltján. Nem tudtam újra elaludni, így kikönyököltem a terasz korlátjára, és átbámultam a szemközti házra. Hosszú hónapok alatt csak egy változást tapasztaltam az említett patika portálján; fent a firma helyére beillesztettek egy rézlapot „Adonisz" felirattal. Azt hittem, hogy ez a csinosítás egy felújítás kezdetét jelzi, de az akció ezzel a lépéssel véget is ért, nem tudni: a vállalkozónak a kedve vagy a pénze fogyott el, csak annyi biztos, hogy a bolt továbbra is romokban áll. A fıutca mőködı boltjai közül csak néhányban mutatkozik élénkebb forgalom: a bankfiókokban, az olcsóbb vendéglıkben - fıleg nyáron a sörkertekben -, és különös módon, a mobil telefonhálózatok kirendeltségein. A néhány divatszalon, mővészeti alkotásokat árusító galériák konganak az ürességtıl, nemkülönben a könyvesboltok, melyek szokatlan sőrőséggel sorakoznak egymás közelében. Valaha nem számított igazi miskolci polgárnak, aki naponta legalább egyszer nem sétált végig a fıutcán - anyagi lehetıségeitıl függıen a „filléres" vagy a „forintos", vagyis az olcsóbb vagy drágább üzletek oldalán. Ma a munkába való indulás és az onnan való hazatérés idıszakát leszámítva csak gyér forgalom mutatkozik. Az emberben felmerül a kérdés: miképp történhetett, hogy a korábban „kereskedıvárosként" számon tartott Miskolc ilyen mértékben visszaesett. A rendszerváltás következményeként létrejött önkormányzatokat az állam igyekezett megfelelı vagyonnal ellátni; tulajdonukba adta a szállodákat, üzleteket és egyéb kereskedelmi vállalkozásokat, melyeket eddig a helyi tanácsi vállalatok kezeltek, a tulajdonosváltozásokat hivatalosan be is jegyezték. Már az úgynevezett elıprivatizáció idıszakában megkötötték a bérleti szerzıdéseket a jelentkezı magánszemélyekkel, a bérleti jog tíz évre szólt, ezen idı alatt csak a két fél kölcsönös beleegyezésével lehetett megszüntetni. A díjakat rendkívül kedvezıen szabták meg, egy-egy üzletember 8-10 helyiséget is megszerzett. Akadt olyan vállalkozó, aki a Miskolc fıütıerének számító Széchenyi úton 10 (!) nem lakás céljára szolgáló ingatlant is kibérelt. Egyeseket nemcsak a mőködési lehetıségeik kibıvítése vezérelte, hanem a lehetséges konkurencia kizárása. Egy patikus nyolc gyógyszertárat bérelt ki, sıt a közelben épülı parkolóház beállóinak java részét is megvette, hogy az esetleges vetélytársak vevıi ne tudjanak hova beállni a kocsijukkal, még arra is gondot fordított, hogy a forgalomból kivont üzletekre kiakasszon egy táblát „itt patika nyílik" felirattal. Mivel a megállapodott bérleti díjat elıírásszerően befizette, semmiféle szankciót nem lehetett alkalmazni ellene. Miskolc belvárosa a végletekig lepusztult, rendbehozatalára elegendı pénz nem állt rendelkezésre, ezért 2003-ban a bérleti viszonyok gyökeres átrendezését határozták el. „- Minden nem lakáscélú, az I—II. övezetben (a város legszőkebb értelemben vett központjában) található bérlemény szerzıdését fel kell mondani." Ennek során nem kívánták átlépni a kapcsolódó jogi elıírásokat; mivel a korábbi kötések legkésıbb 1995-ben történtek, tízéves idıtartamra szólóan, 2005. január l-jével mindenképpen lejártak. Ettıl az idıponttól számítva mód nyílott a változtatásra, ahogy a városi közgyőlés kifejezte: „a bérleti díjak piaci szintre való felemelésére". Az új díjak meghatározásánál igen sok tényezıt vettek figyelembe: „1. A bérbe vett alapterület (AT) kiszámítása Fırendeltetéső helyiség (F) szorzó: 1 Galéria (G) szorzó: 0,7 Bérleménybıl nyíló pince (BP) szorzó: 0,3 Bérleménybıl nyíló raktár (BR) szorzó: 0,5 Földterület (FT) szorzó: 0,1 Önálló vitrin, kirakat (K) szorzó: 0,4 Ennek alapján minden önmagára valamit is adó kultúrember felállíthatja a bérbe vett terület kiszámítására szolgáló egyenletet: AT = F + Gx0,7 + BPxO,3 + BRxO,5xFtxO,l + Kx0,4 Innen már gyerekjáték a bérleti díj megállapításának kulcsa:
BD = ATxAxÖ (a helyiség övezeti elhelyezkedése szerinti módosító tényezı) xHx (a helyiség horizontális elhelyezkedése szerinti módosító tényezı: utcai homlokzatról vagy kapualjból, lépcsıházból nyíló) Vx (a helyiség vertikális elhelyezkedése szerinti módosító tényezı: földszinti, illetve emeleti, esetleg pinceszinti). Számításba veendı módosító tényezı továbbá a minıségi kategória: A (európai nívójú), B (elfogadott), G (kevéssé elfogadható). Nem maradhat ki a meghatározó tényezık közül az üzlet homlokzati és portál megjelenése, a belsı kialakítás minısége, az üzletben forgalmazott termékek minısége és még néhány más szempont sem. Gondolni kellett természetesen az inflációval járó veszteségre is, ezért a díjak értékállóságának elérése érdekében valamennyi bérbeadó felé fennálló díj és költség évenkénti (tehát minden évben megismétlıdı) tíz százalékos egyszeri emelésére kerül sor." (A szerzı köszönetét fejezi ki minden olvasójának, aki követte az intézkedés részleteinek megértésében.) Az új szerzıdések komoly emeléseket tartalmaztak. Különös módon a multi cégek, például az Auchan áruházi lánc szó nélkül tudomásul vette a megváltozott feltételeket, bár ezek jóval érzékenyebben érintették, mint a magyar vállalkozókat. Honi üzletembereink viszont annál vehemensebben tiltakoztak, nem ismerték el a határozat jogos és alapos voltát, néhányan nem voltak hajlandók aláírni az új szerzıdéseket, perek sora indult meg a különbözı bíróságokon. Csak a példa kedvéért iktatom ide az egyik jogi eljárás néhány részletét. Az érintett ezúttal is Bigatton úr kft.-je. A felperes Miskolci Ingatlangazdálkodzó Zrt. felmondta az üzletember bérleti jogait és kötelmeit rögzítı szerzıdést a Széchenyi u. 16. szám alatti önkormányzati tulajdonban lévı helyiségre vonatkozólag. Türelmi idıt határoztak meg, lehetıséget biztosítva egy új, mindkét felet kielégítı szerzıdés megkötésére, de az ügyben alperesnek minısülı Bigatton Kft. a megszabott terminusig nem adott megfelelı választ. Beadványában azt állította, hogy új szerzıdés jött létre, melynek egy példányát megküldte a partnerének. Az elsıfokú bíróság Bigatton álláspontját elfogadta, és a javára szóló ítéletet hozott. (Elnézést kérek, hogy nem egzakt jogi kifejezéseket használok, de azt hiszem, laikus mondataim is megfelelıen tükrözik a lényeget.) Az Ingatlangazdálkodó Zrt. fellebbezett. Azt állította, hogy nincs mindkét fél által aláírt szerzıdés, az ajánlati kötöttség ideje alatt ilyen nem érkezett, Bigatton úr szerzıdési nyilatkozata csak ajánlatnak tekinthetı, csak kölcsönös aláírás után minısül szerzıdésnek - ez a megállapított határidın belül nem történt meg. Hosszadalmas volna a másodfokú bíróság megállapításait részletekbe menıen elemezni, csak a végeredményt, magát az ítéletet iktatom ide. A Megyei Bíróság az Ingatlangazdálkodót teljes mértékben pernyertesnek nyilvánította, és kötelezte a vesztes alperest a megemelt használati díj, továbbá a tetemes perköltség megfizetésére. Keveset tud a magyar törvénykezés jelenlegi gyakorlatáról, aki azt hiszi, hogy a fenti jogerıs ítélettel az ügy lezárult. A Bigatton Kft. a Legfelsıbb Bírósághoz fordult felülvizsgálati kérelemmel, és a jogerıs ítélet végrehajtásának felfüggesztését kívánva. Ez a szakasz 2008 végén még nem zárult le. Az esélyeket illetıleg megkérdeztem néhány jogász ismerısömet, ık úgy vélekedtek, hogy a Legfelsıbb Bíróság aligha változtatja meg a másodfokú, jogerıs ítéletet, ez csak a törvény alapos sérelme esetén és igen ritkán szokott elıfordulni. Ugyanilyen egyelıre befejezetlen per folyik számos más cég ellen, akik nem kívánnak lemondani a korábbi feltételekben biztosított elınyeikrıl. Miskolc városa annyit mindenesetre tanult a történtekbıl, hogy gondosabban bonyolítja le hasonló ügyeit; lakóingatlanait is igyekszik saját rendelkezési körében megtartani. Korábban számos lakás privatizálásához hozzájárult, ezek is nevetségesnek mondható alacsony áron jutottak magánszemélyek birtokába. A vevık igyekeztek minél kevesebbet költeni új tulajdonuk rendbe hozására, hosszú évekig elmaradtak a tatarozások. Az az elgondolás vezérelte ıket, hogy az önkormányzat rendbe hozatja a maga tulajdonában levı házak külsejét, és elıbb-utóbb rákényszerül,
hogy megtegye ezt a fıutcára nyíló magánlakásokkal is. A város vezetése erre nem mindig volt hajlandó, ami tragikus következménnyel járt, 2008 novemberében egy házfalról leszakadt egy stukkó, és agyonütötte az alatta várakozó középkorú férfit. (Úgy tudom, hogy a ház emeleti része jómódú értelmiségiek tulajdonába tartozik, akiknek nem okozott volna különösebb anyagi nehézséget az utcára nézı falfelület rendbehozatala, de mint említettem, abban reménykedtek, hogy az önkormányzat magára vállalja az ezzel kapcsolatos költségeket is. Újabb hírek szerint az ellenırzés már évekkel korábban figyelmeztetett a veszélyre.) A halálos baleset természetesen viharos botrányt váltott ki, a következı nap tőzoltók vizsgálták végig kosaras emelıjükben állva a fıutca több házának homlokzatát is, harminckilenc olyan helyet találtak, ahol bármikor bekövetkezhet egy hasonló katasztrófa.
KERESKEDELEM Pasolinirıl, a világhírő olasz filmesrıl jegyezték fel, hogy ha ellátogatott egy idegen városba, az elsı útja mindig a piacra vezetett - azt tartotta, hogy itt lehet legjobban megismerni a helység valódi arculatát. Kezdetnek általában a legolcsóbb helyeket választotta ki, ahol nem érvényesülnek a vevıt csábító díszletek, trükkök, az emberek azért jönnek ki ide, mert nincs pénzük, luxusra nem telik, a lehetı legjutányosabb áron szereznék be szükségleteiket. Ha a Mester napjainkban Miskolcra vetıdne el, valószínőleg az úgynevezett „Zsarnay-piac"-ot keresné fel - bár ezzel a kocsija épségét kockáztatná. Miskolc a kátyúk városa, még el sem kezdıdött a tél, és már sok ezer tonna kátránnyal próbálták meg betömni legalább a belvárosi utak réseit. Lehet, hogy inkább a zsúfolt autóbuszokkal utazna ki, negyedórákat várva az átszállásra, beszorulva kopott öregasszonyok, háztartásukat most kialakító fiatal párok és más váratlan szerencsében reménykedık közé. A „Zsarnay" az utolsó magyarországi úgynevezett KGST-piacok közé tartozik. Valaha ezeken a helyeken lengyel, román, ukrán árusok rakták ki a portékájukat: farmereket, dzsekiket, melegítıket, bársonyt, ólomkristály vázákat. „Jobb társaságokban" ma már csak lenézıen emlékeznek rájuk, pedig ha nem léteztek volna, fél Magyarország rongyokban járt volna - itt negyedannyiért lehetett megkapni egy-egy ruhadarabot, mint a város közepén. A KGST-piacok mára az ország legtöbb városában elsorvadtak - háttérbe szorultak. Áruválasztékuk nemzetközi „bóvlikból" áll össze, a pultokon vagy a földre terített vásznakon többnyire kínai kereskedık vagy azok alkalmazottai rakják ki holmijukat. A forgalmuk után adót nem fizetnek, szervezeteik szilárd és megbízható kapcsolatokat építenek ki az adott városok rendıreivel, hamarabb értesülnek egy-egy készülı razziáról, mint a hatósági közegek. A jelenlegi vevıközönség a lakosság legszegényebb rétegeibıl kerül ki, sokan valójában nem is vásárolni szeretnének, inkább alamizsnában, alkalmi szerencsében reménykednek. Egy öregasszony egy perec lehullott darabkáját szedi fel a sárból, zsákmányával gyorsan elvonul, mások a lacikonyhák elıtti standokon a tálcákon maradt hurka-kolbász végekre vadásznak. A külföldi érdeklıdık árusok és vevık - már ritkán tőnnek fel, bizony elmúltak már azok az idık, mikor Ukrajnából százszámra hozták át a traktorokat a „zöld határon eladásra szánva. Félig beásva a földbe rejtették el a gépeket, és úgy várták a reménybeli vásárlókat. Néhány petárdaárus is feltőnik, nagy forgalmat ık sem bonyolítanak le. A hangulat sem ünnepváró. Egy különös jelenségre hívják fel a figyelmemet: Szlovákiából, a határ túloldaláról átlátogató iparosok rendeléseket győjtenek. Kovácsok kerítést készítenek, az asztalosoknál bútorokat lehet rendelni - meghatározott anyagból, stílusban és méretben. Otthon leszabják, elıkészítik az árut, majd részletekre bontva utánfutóra rakják és - határok többé nem lévén - kényelmesen áthozzák, aztán összerakják a „kuncsaft"-nál. A Zsarnay-piac csak a hétvégeken tart nyitva. A rendszerváltás után most már szinte csak kínai tulajdonosok által birtokolt boltok térben és idıben is terjeszkedni próbáltak. Behatoltak Miskolc
központjába is, már alig lehetett járni az utcákra kirakott papundekli dobozoktól, az önkormányzat csak nehezen és nem is teljes sikerrel próbálta kiszorítani ıket. Az átlagos hétköznapi bevásárlások jelentıs része valaha a város közepén fekvı régi Búza téri piacon bonyolódott le. A zöldséges kofák, hentesek, italmérık között zugárusok is feltőntek: csempészett cigarettát, silány édességet, Erdélybıl hozott takarókat-terítıket kínálva. A piacot körülvevı házakban tucatszámra mőködtek a különféle kocsmák, lebujok, talponállók, a vásárlók reggel-este imbolygó alakokat kerülgettek. A helyzet mindinkább tarthatlanná vált. 2008-ban hosszú halogatás után felépült az új Búza téri vásárcsarnok. Belátom: ízlésekrıl nincs mit vitatkozni, de nekem nem tetszik ez az új létesítmény. Úgy találom, nem vált be az az elképzelés, mely szerint a régi csarnok téglából épült szárnyait üvegezett szárnyakkal egészítették ki, és a belsı részleteket, az árusítóhelyeket is átalakították. Az üveg és a klinkertégla nem illik össze. Az „ıstermelık" a mellékutcákba szorultak ki termékeikkel: krumplival, káposztával, zöldséggel kipakoló parasztok. Már meghatódtam volna méltatlan sorsukon, mikor értesültem, hogy az áruk nagy része nem a házuk elıtti kiskertekben nıtt, hanem a nagykereskedıktıl szerzik be és rendezik el „népiesmagyaros" kirakatba. Talán csak a mőanyag dobozokban kirakott palánták a hiteles termékeik. Magát a csarnokot magánkereskedık üzletei foglalják, illetve foglalnák le mert a kihasználtság korántsem mondható teljesnek. Az épületen belül egy-egy stand húsz évre szóló bérleti jogát mérettıl függıen 3-5 millió forintért lehetett megszerezni ehhez hozzájött még havi 9600 forintos négyzetméterenkénti díj. Számos kereskedı nem fogadja el ezeket a feltételeket, és feladja az üzletét. A tetemes összegért egyébként is kevés szolgáltatást nyújtanak, például ott-jártunkkor a felsı szinten elviselhetetlen volt a hideg lehet, hogy majd nyáron kipótolják a hiányzó meleget. A jövı (és a jelen is) a plazáké, bár a környezetvédık harcolnak ellene, igyekeznek tájékoztatni az embereket a lassan életformává váló vásárlási rendszer hátrányairól. A plazák telepítése szigorúan végiggondolt paraméterek alapján történik, meghatározzák a potenciális vásárlók körét, lakóhelyük feltételezett távolságát. Sellye baranyai városban például nem is kívántak berendezkedni, mert kevesellték a lehetséges vevık számát. „A szupermarketek 60 kilométeres körzetbıl vonzzák magukhoz a vevıket - fedi fel a »titkot« a zöld mozgalmárok egyik brosúrája. - A kuncsaftok átlagosan tíz kilométert autóznak majd, az áruház elérése legalább 30 percet igényel. Újabb öt perc szükséges a parkolóból az üzletbe való bejutásra és a bevásárlókocsi-kosár megszerzésére. Az árukat úgy helyezik el, hogy a sőrőbben vásárolt cikkek egymástól a lehetı legtávolabbra kerüljenek, így számos más részleg mellett kell elhaladniuk - idırıl id ıre át is rendezik a bevásárlóteret - további választási lehetıségeket kínálva fel." A zöldek a bevásárlóközpontok újabb és újabb trükkjeire igyekeznek felhívni a figyelmet. Bevallom, néhány „leleplezésüket" egy árnyalatnyi kétellyel fogadom: „Jó tudnunk - írják egy sokszorosított kiadványukban, melyet természetesen »újrahasznosított papírra« nyomtattak -, hogy az áruházak légkondicionáló készülékeibe a tudatalattink befolyásolására illóanyagokat is adagolnak, melyek nemcsak kellemes hangulatot váltanak ki, hanem a vásárlási kedvet is fokozzák. [Ha ez igaz, akkor a sajtosztályok behozhatatlan hátrányba kerülhetnek. - M. Gy.] Ugyanezt a célt szolgálja a hangszóróból áradó zene is - hosszabb otttartózkodásra csábítva a látogatókat. ...Hasonló trükknek számít az úgynevezett »pont-győjtı rendszer« is. A törzsvásárlók számára kibocsátott mőanyag lapocska sem a vevık érdekeit, hanem a forgalom növekedését szolgálja. Egy hőséges kuncsaft, elérve a megjelölt ponthatárt, legfeljebb egy szappant vagy egy kulcstartót kap, holott esetleg 50100 ezer forint értékben is vásárolt." Nem hiszem, hogy a miskolci kirakatokban találhatnánk olyan szót, mely gyakrabban tőnik fel, mint az „akció". Valódi kedvezményeket szinte sohasem
nyújtanak: egy-egy márkás árunál tett engedménnyel egy idıben, más fontosabb cikkeknél az olcsóbb típusokat leszedik a polcokról, ezzel megszüntetik, illetve egy irányba terelik a választás lehetıségét - kárpótolva magukat a látszólagos veszteségért. A plazáknak ez a piacokért folytatott viaskodása Miskolcra is kiterjed. A már mőködı számos üzletlánc mellett legalább három új, épp a napokban üzembe lépı próbálja megvetni lábát a környéken. Ez a konkurenciaharc, úgy gondolom, hamarosan megtermi majd a maga veszteseit, néhány díszes bejáratra lakat vagy legalábbis új firma kerül majd. Annyit azonban el kell ismernünk, hogy ezeknek a nagyáruházaknak megvannak a maguk elınyei is. Hogy csak a legérzékelhetıbbeket említsük: telenként megfelelıen főtik a közlekedıtereket, pihenıket és így tovább. Nagy szó ez Miskolcon, ahol ezreknek a főtés vagy az evés között kell választaniuk. Ismerek nyugdíjasokat, akik járandóságuk nyolcvan százalékát a közüzemi számlák kiegyenlítésére kell hogy fordítsák, különben leszerelik villany-, illetve gázóráikat, a hıszolgáltatást a minimumra viszik le. Ezek számára esélyt nyújt a túlélésre, ha legalább néhány órát elüldögélhetnek egy jól temperált üzletház padjain. De hát hasonló kedvezményeknél többet nem remélhetünk az országot birtokló tıkétıl. A klasszikus kereskedelem - mint már más helyen említettem - tovább veszít a pozíciójából. Néhány, látszólag eredményeket felmutató bolt nem az eredeti rendeltetését szolgálja, hanem a kétes származású pénzek „tisztára mosását". Csak egyetlen olyan bolthálózatot láttam, mely a közvélemény szerint képes megállni helyét a konkurenciaharcban: a miskolci Unió ÁFÉSZ-t. Az ÁFÉSZ, az állam által támogatott szövetkezeti forma országszerte megérezte a gazdasági válságot. Üzletei, vállalkozásai nagy részét eladta - a legjövedelmezıbbeket többnyire a saját vezetıi szerezték meg. A megmaradt ÁFÉSZ-boltok a biztosra vehetı csıd felé tartanak, jellemzı példa, hogy a kohászat visszaesésével nemcsak a kéziszerszám-, hanem még a dörzspapírforgalmuk is csökkent. Különbözı korlátozásokat kellett bevezetni, embereket bocsátottak el, csak itt, a miskolci ÁFÉSZ-központban 140-en dolgoztak, volt kibıl válogatniuk. Háromra-négyre csökkentették a heti nyitvatartási napok számát. Kiadták bérbe az italboltokat is, ez is balsikerrel járt, az alkalmazott kocsmáros meggazdagodott, a szövetkezet ráfizetett. Az Unió ÁFÉSZ, ha életben akart maradni, új üzleti stratégiát kellett hogy válasszon. Szívós szervezımunkába kezdett, célközönségének az átlagosan napi 1-2 ezer forintért vásárló embereket jelölte meg, és ennek az igényeit igyekezett kielégíteni. A multik sok és sokféle külföldi árut hoznak be, de ennek a módszernek is megvannak a maga hátrányai. Például elindul Brazíliából egy hajórakomány csirke, mire ideér, már fel is dolgozzák, okvetlenül veszít a frissességébıl az Unió ÁFÉSZ aznap szállított csirkéjével szemben. Este hat óra felé a fıutcán az elegáns boltok többnyire már bezárnak, ha nyitva is tartanak, például a kenyerespolcok már üresen tátonganak, az ÁFÉSZ megpróbál alkalmazkodni az átlagemberek idıbeosztásához. Valamennyit megıriztek a szocialista idıszak szervezeti hagyományaiból is. 1992-ben megakadályozták a kisajátítási kísérleteket. Egyes tagok tulajdonrésze nem lehet több tíz százaléknál, Jelenleg 17 Unió ÁFÉSZ-bolt mőködik, és 1400 dolgozójukkal a miskolci munkaerı-foglalkoztatók sorrendjében a negyedik helyet foglalják el. (Mindenképpen el akarom kerülni azt a látszatot, mintha propagálni szeretném az Unió ÁFÉSZ tevékenységét. Az adatok a szövetkezet egyik vezetıjével folytatott beszélgetésbıl származnak - nem kételkedem bennük, de nem is vállalok felelısséget a hitelességükért.)
CIGÁNYÚT A „Nyitnikék" óvoda az úgynevezett „számozott utcák" egyikében helyezkedik el - valaha a diósgyıri gyárak munkásai laktak ezen a környéken, egy-másfél szobás bérleményekben. Mára a régi nagyüzemek megszőntek vagy töredékükre épültek le. Aki tudott, elmenekült innen, csak néhány öregebb magyar család várja itt az
elmúlást, a megüresedett lakásokba cigány családok települtek be a Miskolc környéki falvakból. A régi idıkbıl csak egy-két intézmény maradt meg - ellátva azokat a feladatokat, melyeket a közigazgatás rárótt. Az óvoda is kitartott; a „számozott utcákon" kívül Lyukóvölgybıl, Bulgárföldrıl, Újgyırbıl is járnak ide gyerekek aki a meghatározott körzetbe van bejelentkezve, azt nem lehet elutasítani. Kétszáz fıt tud befogadni, de mostanában megszőnt egy csoport, így a létszám leapadt 175-re. Ilyenkor, augusztusban, üres a ház, az óvoda két hétre bezárt, a szokásos évi karbantartást végzik: meszelnek, mázolnak, javítgatják a lyukas csöveket. Az óvoda vezetıjéhez, Ribáné Évához vagyunk bejelentve. Számított jövetelünkre, elnézést kér, hogy nem tud rögtön leülni velünk beszélgetni, de az éjszaka betörtek az óvodába, a tolvajok játékokat, különféle kerti szerszámokateszközöket vittek el. A rendırök épp most tartanak helyszíni szemlét, ıket kell kísérgetnie. - Sok bőneset fordul elı a környéken? - kérdezem az egyik kerti munkást. - Sajnos igen. Ami a legszomorúbb, már a gyerekekben is fel-feltőnik a hajlam a bőnözésre. Törnek-zúznak, kegyetlenkednek az állatokkal; a múltkor a kert végében felakasztottak egy kutyát, és a holttestét szétvagdosták, de macskákat is halálra kínoznak, és a tetemüket elássák a homokozóba. Társa leinti: - Én járom a várost, tudom, hogy csak azt a példát követik, amit az idısebbektıl látnak, az emberek mindent megengednek maguknak. Gimnazisták tanulás helyett ide ülnek ki a padokra: isznak és cigarettáznak, boros-, energiaitalos üvegeket hagynak, a pingpong asztalokon szerelmeskednek. Egy idıs úr mindennap megjelenik, és itt végzi el a szükségleteit, a mászóka alá hajléktalanok fészkelik be magukat éjszakára. Közben visszatér Ribáné Éva, az óvoda vezetınıje, kiderül, hogy „civilben" önkormányzati képviselı is itt, a város egyik legnehezebben élı körzetében. - Húsz éve jöttem ide, a körülmények már akkor is hátrányosak voltak. A lakásokba nem volt bevezetve a víz, az emberek a vaskutakból, ahogy most mondják, közkifolyókból hordták ivásra-fızésre, csak egyedi főtés létezett. Egyegy lakás 47 négyzetmétert tett ki: egy szobából, konyhából, spájzból állt, ehhez jött még egy sufni és egy árnyékszék a kertben. Most 1200 forint lakbért fizetnek és 6-800 forintot a szemét elszállításáért. - Mennyien élnek itt a telepen? - Nem tudni, mert nincs bejelentkezési kötelezettség, a bérlık bárkire bármikor mondhatják, hogy ık csak vendégeket fogadnak. Papíron a 11 utcában 126 embert tartunk számon, de lehet, hogy háromszor-négyszer ennyien vannak. Ez afféle „utolsó állomás", Pécsrıl, sıt Budapestrıl is jöttek már ide. - Itt az óvodában milyen a gyerekanyag? - A legtöbb „két hás", hátrányos helyzető, de sok a „három hás", vagyis halmozottan hátrányos helyzető... (Ide iktatok egy 2008-as hivatalos statisztikát. Lány HHH 57 177 126 277 212 849 Fiú HHH 62 142 135 317 113 769 Lány HH 175 386 322 613 572 2068 Fiú HH 176 357 358 512 312 1713 Összesen 470 1062 941 1719 1207 5399 Miskolc város 3-6 éves 7-10 éves 11-13 éves 14-16 éves 17 éven felüli Összesen: Mindez egy olyan városban, melynek lakossága a 170 ezret is alig éri el.) - Sok gyerek már magzati állapotban sérülést szenved el. [Többször hallottam, hogy ütögetik a terhes asszonyok hasát, abban a reményben, hogy idióta születik, aki után magasabb támogatás jár. - M. Gy] Sok a családon belüli, mondjuk,
unokatestvérek közötti együttélés. Hamar megjelenik az asztma a cigarettázás és alkoholfogyasztás hatására. A belkörő házasság nem mindig vezet Dawn-kórhoz vagy más betegséghez, viszont a következmények, ha enyhébb formában is, de többnyire felismerhetık. Nem lehet megtanítani ıket rajzolni, írni-olvasni. Nem kerülhetnek szabályszerő iskolába, hanem gyógypedagógiára. Mi megteszünk mindent, de sokszor átérzem Kımőves Kelemen fájdalmát, amikor azt tapasztalja, hogy ledılt az általa épített fal. Külsı segítséget kapnak? Mint önkormányzati tisztségviselı, többször is megkerestem az illetékeseket, hogy dolgozzanak a telepen, járjanak ki ide. Az egyik református lelkész egybıl visszautasított: „mi a középosztály egyháza vagyunk, ilyen »lepattant« réteggel nem foglalkozunk." ıszintén remélem, hogy nem mindegyikük ilyen. Csak a „Jehova tanúi" szekta jelenik meg idınként. - Hogy tudják betartani az óvodai renddel kapcsolatos elıírásokat? - A szülık nem hordják ıket rendszeresen, pedig így sok kedvezménytıl esnek el. Például az idén már 20 ezer forint „beóvodázási segélyt" is kapnak, ebbıl kell, illetve kellene felkészíteni a gyereket. Mi történik? Elıbb-utóbb csak felveszik a pénzt, ezt párnapos dáridó követi, aztán jön az éhezés. A gyerekek nálunk háromszor kapnak enni, utoljára távozás elıtt uzsonnát, otthon legföljebb valami csip-szet adnak nekik - ezzel vannak másnap reggelig. - Tisztaság? - 15-20 gyerek tetves, a törvény megtiltaná, hogy távol tartsam ıket, de én nem engedem be, amíg rendbe nem hozzák, rühösen sem jöhetnek be. Ezekért aztán meg is kapom a magamét; a szülık bejárnak veszekedni, és még a gyerekek is, itt az óvoda falai között azt mondják nekem: geci óvónı! Ünnepeikre sem hívnak meg, ahogy az ismerısöket szokás. A politika nem érdekli ıket, pártok nincsenek a telepen, csak akkor mennek el szavazni, ha valamelyik jelölt ételt vagy italt ad nekik. A beszélgetésünket figyelı kerti munkás közbeszól: - A madáretetıkbıl kilopják a füstölt szalonnát. - És a cigány értelmiség nem segít? - De igen, van öt-hat ember, aki leül korrepetálni, foglalkozik a gyerekekkel. Ezeknek rendszeres juttatást adok a saját képviselıi keretembıl nem azért, mert boldoggá teszi ıket néhány forint, de az az elvem, hogy ha valaki pénzt kap, akkor követelhetek is tıle. Van a városban egy öreg cigány színész, aki „Teatro Romano"-t alapított, havonta-kéthavonta elıállnak egy produkcióval. - Mit kellene csinálni? - Követelni tılük igyekvést és munkát, nem segélyt adni nekik, hanem munkát. Nem halat, hanem hálót. Ez a fenti mondás a mai Magyarország leghangzatosabb és legalaptalanabb jelszavai közé tartozik. Azokat, akik folytonosan megoldási lehetıségként idézgetik, szívesen lehívnám például utolsó riportkönyvem színhelyére, az Ormánságba. Sem közelben, sem távolban nem találhatók gyárak, nem indulnak építkezések, a falvak mővelhetı határát az utolsó négyszögölig kisajátították az élelmes vállalkozók, megkérdezem, hol találhat munkát száz és száz munkanélküli. (Csak a szocialista rendszer törekedett arra, hogy a cigányság gondjait valóban megoldja. „Az iskolába nem járó cigánygyerekek aránya a második világháború elıtt 50 százalék volt, ez 1945 után gyorsan csökkent, tíz százalék körül mozgott. 1965ben indították el a cigánytelepek felszámolására irányuló programot: az állandó keresettel rendelkezı cigányok kedvezményes kamatú kölcsönt vehettek fel, úgynevezett „CS" [csökkentett értékő] új házak építtetésére vagy megüresedett régi parasztházak megvásárlására... A 80-as évek végére sok ember számára megnyílt a felemelkedés lehetısége, és akinek ez sikerült, azt a környezete nem is tekintette „igazi" cigánynak... A látványosan meginduló felemelkedés a rendszerváltás után pillanatok alatt összeomlott. A leginkább segédmunkásként foglalkoztatott cigány munkavállalók (az aktív keresıknek több mint a fele) váltak elıször fölöslegessé a privatizált vállalatoknál. Amíg 1971-ben a munkaképes korú roma népesség körében a foglalkoztatottság 85 százalékos volt, 1993 végére ez az arány 29 százalékra
csökkent - szemben a nem romák 64%-ával. Az alacsony iskolai végzettséggel rendelkezı cigányoknak reményük sem lehetett arra, hogy érvényesüljenek a most már üzleti alapon szervezıdı munkaerıpiacon. Ezzel pedig megingott a cigány családok megélhetése, és képtelenné válva a hitelek visszafizetésére, sorra veszítették el a lakásukat. A cigányemberek körében ismét kialakult a „megélhetési bőnözés", sokak számára ez jelentette az életben maradás egyetlen esélyét. A többségi társadalom pedig - mivel a rendszerváltás majd' mindenkinek megingatta az anyagi helyzetét - megújult győlölettel fordult a cigányság felé.) A vezetını elnézést kér, de továbbra is segítenie kell a rendıröknek a károk felmérésében. Helyettesére bízza, hogy megmutassa nekünk a „számozott utcákat". A tervek szerint 2013-ban tüntetik el végleg a telepet - nem tudom, marad-e addigra belıle valami is. A tucatnyi utca közül csak egyet fed aszfaltszınyeg, a többit a régi makadámborítás kisebb-nagyobb foltjai takarják. Az úttestbe beékelt csatornafedeleket már rég ellopták és eladták valamelyik fémfelvásárló telepen, magát az aknát feltöltötte a beledobált szemét. A telep határát jelentı Szinva-patak mellett a 6-os utca magasságában elképesztı szeméthegy húzódik, a város hiába takaríttatja el idınként, újra és újra összehordják -, mint említettem, a kupacokba patkányok veszik be magukat. A helyiek szerint másfél-kétmillió rágcsáló tenyészik Miskolc területén, fıleg a város elhanyagolt, félig-meddig lebontott részein találnak maguknak biztos menedéket. - Moszkvában állítólag 450 millió nyüzsög belılük - mondja a kísérım, és arcán undorral elıresiet, de én nem menekülök el, gyerekkorom Auguszta-telepén már megszoktam a réten, kerítések alatt surranó rágcsálókat. Bár a szemétdomb orrfacsaró bőzt áraszt, próbálom megállapítani, hogy mibıl áll össze. A tetején papír halmozódik, a Szinva felıl kerekedı szél felfelkapja, és szétteríti a telepen, az óvoda udvarára is besodorja. Alatta nıi és férfi ruhanemők látszanak, fél pár cipık, konzervdobozok, egy üvegezett táblakeret, a maradék szilánkok mögött még kivehetı a felirat: „Isten tízparancsolata", törött cserepek, használt pelenkák. Mintegy kárpótlásként a dombtól nem messze kibontja szirmait egy magas lila vadvirág. - Nincs a házaknál kukaedény? - Van, de sokan mégis ide hordják. Idegenbıl is érkeznek lovas kocsik, ledúrják a rakományukat, aztán elhajtanak. Néha egy-egy számlából vagy borítékból felderítik, hogy ki csinálta, de a helybeliek nem nagyon merik forszírozni a megbüntetésüket, attól tartanak, hogy rájuk gyújtják a házukat. A Szinva-patak fölött több vashíd is átível a telep mellett, de az egyik után hirtelen véget ér a szeméthegy, egy eldobott papírfecnit sem látni. A környéket egy itt lakó rokkantnyugdíjas cigány ember tartja rendben, egy percre megállunk beszélgetni az ajtaja elıtt. - Dolgozik még? - kérdezem a negyven év körüli férfit. - Nem, húsz évet nyomtam le a Digép gyárban, ennyi idı alatt mindenki elhasználódik. Cukros lettem, megugrott a vérnyomásom, nem is hallok rendesen. Mind így jártunk a családban: a feleségem is munkanélküli, a két fiam sem tud elhelyezkedni. - Nincs szakmájuk? - Dehogy nincs; az egyikük hőtıgépszerelı, a másik a savanyító iparban dolgozik, de cigánynak sehol sem adnak munkát. A múltkor is kerestek embereket, vagonokból kellett téglát kirakni, telefonáltam, azt mondták, bıven van hely, ki is mentem, de mikor látták, hogy cigány vagyok, csak annyit mondtak: „sajnáljuk, betelt a keret!" - Mennyi a nyugdíja? - Harmincezer forint, nem jött össze elég idı, csak résznyugdíjat kapok. Ebbıl a pénzbıl a lakásban is nekem kell minden javítást állnom; az ajtóm tönkrement, az ingatlankezelı nem fizetett, én vettem újat, a téglaalapzatot is én hoztam rendbe. De hát mit csináljunk, ha egyszer így áll a helyzet?! Mindenkinek azt magyarázom, hogy össze kell fognunk, mert senki sem fog segíteni rajtunk. Tovább megyünk, a vas közkifolyóból hordják a vizet, a kertekben bádoglemezekbıl összetákolt nyári konyhákból füst száll fel. Mindenütt a már
régen tartó nyomorúság jelei tőnnek fel: a villanyórák dobozaiban több helyen is csupasz drótok jelzik, hogy kikapcsolták az áramot. Gyümölcsfákat sehol sem látunk, gondozott virággruppot is csak egy helyen kiderül, hogy egy öreg öntımunkás lakik ott. A luxus egyetlen formában jelentkezik: music centerek, zenetornyok szólnak szinte minden házban. Egy társaság az autójában bekapcsolt rádiót hallgatja, az üvöltı zenén túl is megüti a fülemet a beszéd néhány foszlánya. A kigyúrt, sportosan öltözött férfiak frissen szabadultak a börtönbıl, a benti élményeiket cserélik ki. Elhagyott házak is feltőnnek, az ablakaikat Andráskereszt formájában deszkákkal szegezték le, nem nagyon törıdnek az ırzésével, egy-két napon belül elfoglalja majd egy önkéntes beköltözı. Lassan kiérünk az utca végére, ott egy mintaszerően rendben tartott lakásba nyitunk be. A gazdái Kovácsék, két lakást egybenyitottak, 90 négyzetméteren élnek. Ózdról költöztek ide, de ezt a helyet is csak átmenetnek szánták, feljebb törekszenek. A férj asztalosként dolgozik, de mindenféle iparos munkát is vállal, a nı eljár a nyíregyházi lengyel piacra, ott szerzi be a család ruhaszükségletét, és kereskedik is a holmikkal. Négy gyereket nevelnek, az asszony 16 éves korában ment férjhez, és kimaradt az iskolából. Reggeltıl estig dolgoznak, még néhány kecskét is tartanak. Kísérımmel meghatottan tárgyaljuk meg, hogy: lám-lám, egy cigánycsalád is élhet ilyen törekvı és becsületes módon. Kissé elkomorodunk, mikor kiderül, hogy a házaspár a környék leghírhedtebb uzsorásai közé tartozik. Az utca túlsó oldalán egy tömbház földszintjén négy kocsma is mőködik, aki egyiket sem kedveli, az átmehet a közeli piactérre, ott is lehet fogyasztani valamit. Viszonylag kevesen lézengenek a betonozott placcon, a vevık többsége bejár a különféle miskolci plazákba. - Valaha én is ide jártam vásárolni - mondta késıbb valaki -, aztán egyszer azt láttam, hogy kijött egy cigány férfi, sorra járta a standokat, mindenkinek súgott valamit, utána valamennyien ugyanazon az áron kezdték árulni a gyümölcsöt és a zöldséget. - Nekem egyszer kilopták a zsebembıl a személyi igazolványomat. Egy pár perc múlva kérdezi az eladó: nem hiányzik valamije? Akkor vettem észre, hogy mi történt. Ha látta, hogy meglopnak, miért nem szólt? Ne haragudjon, uram, de nincs szükségem rá, hogy csak úgy véletlenül felborítsák a standomat. A kijáratnál egy szájharmonikán játszó fiú üldögél, a háta mögött egy felirat látszik a falon: „Miskolc szélén tó van, Adjál pénzt, oszt' jól van..." Még 1990 végén egy hivatalos döntés született, melynek értelmében minden kétezer lakosnál nagyobb helységben családsegítı központot kell létrehozni. Az eredeti tervek szerint ötszáz emberre egy-egy gondozó jutna, de ezt az arányt többek között - Miskolcon sem sikerült elérni, az elıírt létszámból most is 33 fı hiányzik. A bajokat tetézi, hogy a meglevı állomány is egyenlıtlenül oszlik meg, például Lyukó-telepen, a legnehezebb terepek egyikén egy-egy munkatársnak a szándékolt 45 fı helyett kétszáznál is több veszélyeztetett emberrel kell foglalkoznia. Kevés a remény a hiány pótlására: képzett szociális munkást, szociál pedagógust aligha vonzanak ide a szőkre szabott közalkalmazotti bérkeretek. Ha valaki a mai napon lépne be, kilencvenezer forint nettót kapna, közlekedési bérlettámogatást, étkezési utalványt kétezer forint értékben, üdülési csekket, mindez alig haladja meg a megélhetés legalsó szintjét. Az az összeg is alig-alig növekszik, mely a feladatok elvégzéséhez szükséges. A hiányt úgy próbálják bepótolni, hogy különbözı pályázatokon indulnak, többnyire eredményesen. Az így szerzett pénzt, úgy tudom, továbbképzések finanszírozására, élelmiszersegélyekre fordítják. - A feladatunk még az ország más vidékeihez mérten is rendkívül megterhelı. Az elszegényedés fokozódik a környéken, a 33 hátrányosnak minısített kistérségbıl 17 abban a régióban helyezkedik el, amelyben a mi három megyénk: Borsod, Nógrád és Heves fekszik - a nyomor folyamatos anyagi és szellemi leépülést von maga után.
A hagyományos szoros cigány rokoni kapcsolatok is lassanként felszámolódnak. Nem ritka, hogy a városban kóboroló szülık a csecsemıiket a legnagyobb (5-6 éves!) gyerekeikre bízzák, és csak késı este visszatérıben veszik le a vállukról ezt a terhet. Ugyanúgy esnek ki a családi élet biztonságából az öregek is megszőnt a kor hagyományos tisztelete. A gondozók tanulságos példát említenek: az egyik központjukat átalakítás végett egy hónapra be kellett zárniuk, megkérték a hozzátartozókat, hogy erre az idıre fogadják be magukhoz a rokonaikat - egyetlenegyért sem jöttek el. Az anyagi tartalékok végképp elfogytak, csak néhány öregasszony ırzi a temetésére félrerakott kétszázezer forintot. Mostanában már ez is a duplájába kerül. A kulturális színvonaluk is süllyed: sem magyar, sem cigány nyelven nem tudják megfelelıen kifejezni magukat, a vallásosság is eltőnt mindennapi életükbıl. Saját fajtájuk segítségében sem reménykedhetnek, az értelmiségi rétegük magára hagyja sorstársait, nem segítenek a felemelkedésükben. - A mőködési területükön melyik a legtöbb gonddal járó rész? Minden munkatárs azonosan vélekedik: - A Lyukóvölgy. Egyetlen magyar nagyváros mellett sem alakult ki ilyen kiterjedt és népes nyomortelep. Négyhektáros területen 1500, de lehet, hogy 3000 ember él - a pontos számukat lehetetlen felmérni, a többségük cigány. Személyes ügyemnek számít, de gyakran érzem úgy, hogy nem fordítottam elégséges idıt és figyelmet egy-egy környezet megismerésére, többet kellene tudnom róla és az ott élıkrıl. Most is ez a hiányérzet nyomasztott Lyukóvölgy kapcsán, bár már bejártam a rendırökhöz csatlakozva, kevésnek találtam azt az egyszeri alkalmat, megragadtam a lehetıséget, hogy ismét körülnézhessek. Engedélyt kértem, hogy soros útjukon a miskolci családsegítı szolgálat munkatársaihoz szegıdjek. Az idı december elejére hajlott, az elızı napokban többször is esett-olvadt, az úton végeláthatatlan tócsák terjeszkedtek: a kocsi nehezen kapaszkodott fölfelé. A temetın túl sőrő szemét ázott a vízben, a sofır folyamatos apró kormánymozdulatokkal igyekezett elkerülni a megcsúszást. Egy piros Opel jön velünk szemben, négy férfi ül benne, harsogva nevetnek valamin. A vezetınk egy fejmozdulattal feléjük mutat: - Uzsorások. Mostanában hozza a postás a segélyeket; jönnek beszedni a részleteket a klienseiktıl. - És a rendırök ilyenkor nem járnak errefelé? - Más dolguk van. Például most vezették be, hogy a villamosokon rendırök kísérik az ellenıröket, segítik ıket a kötözködı bliccelık ellen. Persze maszekban, úgy tudom, külön díjazásért. A családsegítı szolgálat munkatársai általában az 1-18 év közötti gyerekek és az egyedül élı öregek gondjaival foglalkoznak, de néhány deviáns családot különös gyakorisággal ellenıriznek. Ma az elsı „ügyfelet" azért keresik fel, mert értesítést kaptak, hogy a család gyerekei sokat hiányoznak az iskolából. A felügyelık megpróbálnak bejutni, kiabálnak; tíz óra felé jár, de bent a házban még mindenki alszik. Végre elıkerül egy jéger inget-gatyát viselı, negyven év körüli férfi, kócos hajában fehér tollpihék akadtak el. Négy éve laknak itt a Lyukóvölgyben - egy környékbeli faluból kerültek ide. Az ottani polgármester ajánlott fel nekik 500 ezer forintot, ha elköltöznek. A házban és melléképületében, az udvaron álló furnir lemezekbıl összeszegezett kunyhóban 14-en élnek. Kísérıim lebeszélnek arról, hogy akár csak be is nézzek a házba, inkább a kunyhót ajánlják. Itt egy fiatal cigány pár fogad minket; húsz év körül járnak, de már öt gyereket hoztak világra. A kunyhó alapterülete nem lehet több 7-8 négyzetméternél, szinte elképzelhetetlen, hogy fér el benne ez a népes család. - Dolgozik? - kérdezem a férjtıl. - Állandóra nem, csak egy-két napot a közterület fenntartásnál. Állást nem kapok. A környezetbıl kiindulva a következı kérdés szinte rutinból adódik: - Mennyi idıt töltött börtönben? - Csak egy évet, közlekedési kihágásért.
- Autót tört fel? - Igen. Bejön utánunk a fiatalasszony édesapja, ı már öt éve nem dolgozik, kiesett mindenféle munkanélküli nyilvántartásból. - Mennyi pénzbıl élnek? - Ugye 14-en vagyunk, mindenestıl 120 ezer forint jön össze havonta. Ebbıl néha még büntetést is levonnak, a múltkor hétezer forintot, mert a gyerekek nem jártak rendesen iskolába. De éh nem hajtom ıket, úgyis összejön nekik a 250 igazolatlan óra és újra járják az osztályt. - Mennyi tartozásuk van? - Hála Istennek, azt már letudtuk. 115 ezer forint hátralékunk volt az Elektromos Mőveknél, két évig kikötötték az áramot. Egész biztos csaltak, mert csak a tévé ment, és két körte égett nálunk. - Próbál munkát keresni? - Alkalmilag eljárok a mályi tavakhoz, ahol a kavicsot emelik ki. Ötezer forint a napszám, és ki is szokták fizetni. - Ma miért nem ment munkába? A sár miatt leálltak. Gondoltam: kialszom magam. Közben figyelem a közmővek állapotát. Folyó víz sehová sincs bevezetve, nyomós kutakra járnának, de mostanában ezek sem mőködnek, mindegyikrıl lelopták a rudat és eladták. - Hogy jutnak vízhez? - A nyomós kút mögött áll egy tőzoltó csap, azon meg lehet lazítani a kereket, és akkor csöpög egy kevés. Kipróbálom, most csontszáraz, valahol a központban lezárhatták. Az áramot vagy a telep fölött átmenı fıvezetékre feldobott dróttal szerzik azok, akiknek leszerelték az árammérıjét, vagy valamilyen föld alatti berendezést ásnak meg. Ha lebuknak vele, újra megpróbálják, a mővelettel járó életveszély sem tartja vissza ıket. - Bolt van a közelben? - Szabályos üzlet nem mőködik, egyvalaki próbálkozott, de az is belebukott. Az uzsorások tartanak a lakásukon olajat, cukrot, rúdban parizert, ha az adós viszi a részletet, vehet tılük, persze jóval magasabb áron, mint bent a városban. Ötven-száz méterenként látni egy feléig-harmadáig lebontott épületet különös szokás nyomai ezek. Ha valakinek megrongálódik a háza, nem egy Tüzépteleprıl szerzi be a javításhoz szükséges anyagot, hanem megbont egy-egy éppen üresen álló vagy elhagyatott házat, onnan pótolja a hiányt, néha négy-öt négyzetméteres réseket hagyva maga után. Egy telek az önkormányzat tulajdonába tartozott, bérbe adta egy cigány családnak azzal a kikötéssel, hogy mezıgazdasági tevékenységet folytatnak majd rajta: zöldséget-gyümölcsöt termelnek, disznót hizlalnak. A bérbe vevı azonban egy lakóházat eszkábált össze rajta: hulladék fából, törött téglából. Egyszer elterjedt a híre, hogy az önkormányzat illetékesei ellenırzésre készülnek a környéken, és akit szabálytalan használaton kapnak, súlyosan megbüntetik majd. A család megrémült, összetoborozták a rokonságot, három éjszaka alatt lebontották a házat, minden anyagot behordták az embermagasságú sőrő gazba, és ott újra felépítették. Félek, hogy már unalmasan hangzik, de csak ismételni tudom: mindenütt szemétdombok emelkednek. A telepiek bejárnak Miskolcra, ott végigkutatják a kukákat, a használhatónak tőnı tárgyakat összeszedik, kihozzák Lyukóba, itt tovább szortírozzák, aztán a végképp semmire sem való hulladékot otthagyják Isten hírére. Meg kell jegyeznünk, hogy utunk során egyetlen atrocitásba sem keveredtünk. - A cigány ember békés természető, csak akkor tör ki magából, ha valaki megsérti - jellemzi a közeget a családsegítı központ egyik munkatársa, de a helyzet közelebbrıl nézve korántsem tőnik ilyen egyértelmőnek. A lyukóvölgyiek többsége romungro, vagyis magyarul beszélı cigány, de akad néhány lovári törzsbe tartozó család is, jelenlétüket az udvaron felállított lóistállók is mutatják. Jó néhány tolvaj, rabló kerül ki közülük - bár kisebbségben vannak, feltétlen urai a helyzetnek. Fel-alá száguldoznak az
utcákon, a gyalogosok alig tudnak kitérni elılük. Este még a kezelésre szoruló betegek sem szívesen lépnek ki a házukból; öten-hatan bevárják egymást, és csak úgy merészkednek be a miskolci orvoshoz. A lováriknak ez a csoportja családi szokásaiban is zabolátlan, láttam olyan esetet, hogy egyikük jövendı élettársát erıszakkal elragadta a szüleitıl, és hosszú hetekig nem engedte vissza. Korán kezdik a bőnözést. A gyerekek engedik hosszúra megnıni a körmüket, hegyesre reszelik, és a villamoson felhasítják vele a gyanútlan utasok mőanyag reklámszatyrát, majd eltőnnek a zsákmányukkal. A következı házban hárman laknak: egy szívbajos öregember, aki egész nap szinte mozdulatlanul fekszik húzatlan dunyhajába takaródzva, egy ıszülı asszony és egy kisgyerek. - Én csak a nagyanyja vagyok. A lányom már két éve elment egy férfival, nem is szólt, csak itt hagyta rám a kislányt. Viszonylagos rendet tartanak, ezért nem tartom illetlennek megkérdezni: - Van valamilyen könyv a házban? - Csak a Biblia. Jehova tanúitól kaptuk, két nı jár ki tılük, ık tanítanak minket. Kinézek az ablakon: - Itt fekszik maguk elıtt ez a nagy kert, miért nem kezdenek vele valamit? - Régen tetszett volna látni, hogy nézett ki. Paradicsomot, rózsát neveltem, sıt tessék nekem elhinni, görögdinnyét is, de már nem bírom, és nem kapok segítséget. (Késıbb hivatalos helyen is felvetettem, hogy a helyszőkében fuldokló Miskolc mért mond le a kilenchektáros Lyukóvölgyrıl - ez akár egy kisebb üzem telephelyének is elegendı volna, de válaszul csak legyintettek: - Ha ki is irtanánk a gazt, akkor is csak egy gödrös, hullámzó terepvonalú földsávot kapnánk, egyetlen vállalkozót sem tudnánk idecsábítani. Arról nem is beszélve, hogy hiányzik a megfelelı infrastruktúra.) A beálló csendben az öregasszony elábrándozik: - Csak egy szép nap van az életemben: a Szenteste, akkor összeszedem mind az öt unokámat, azokat is, akik nevelıszülıkhöz vannak kiadva, és játszom, énekelek velük. Panaszkodó nı állítja meg a családsegítı felügyelıt: - Most kaptam egy felszólítást az Elektromos Mővektıl, hogy fizessek be 650 ezer forint áramtartozást. Ez már az ötödik levelük, mindre válaszoltam, elmondtam, hogy én nem fogyasztottam ennyit, évekkel ezelıtt dolgozott nálam egy villanyszerelı, az manipulálhatott valamit, de senki sem jött ki, hogy megvizsgálja, mi történt. - Menjen be és kérjen törlesztést! - tanácsolja az egyik felügyelı. - Mibıl törlesszek?! Két középiskolás lányt nevelek, az egyik már próbál segíteni: iskola után bejár dolgozni egy áruház pénztárába, éjfélre ér haza. - Nézzen be hozzánk is, ha pénzt nem is, de valamilyen élelmiszersegélyt adhatunk. Lassan elfásulok a monoton nyomor látványától: egy kisfiú mezítláb szaladgál a tél eleji sárban. Egyre több a végsı pusztulásnak induló ház, elhagyott telek: sokan megunják a reménytelen kínlódást, egyikük felajánlotta a kertjét a városi önkormányzatnak, kezdjenek vele, amit akarnak. Utunk végén belátogatunk a Vöröskereszt lyukótelepi kirendeltségére. A házat nemrégiben hozhatták helyre, de arra, úgy látszik, még nem jutott idı, hogy elkezdjék az érdemi munkát. Egy fiatal férfi és két nıi beosztottja próbálja valamilyen tevékenység látszatát kelteni: teát, kávét fıznek maguknak. - Két nap alatt hetven gyerek is járt nálunk – cáfolja a vezetı a látszatot , most vettünk egy varrógépet is, de ez még csak a kezdet - egy falra kiragasztott plakátra mutat - „A biztos kezdet!" Nehezen akarnak elengedni minket, az egyik alkalmazott egy halom kopott nıi ruhát mutat: - Az anyámé volt, a múlt héten halt meg, behoztam a holmiját, majd ezt is szétosztjuk. Lejjebb most nyitnak meg egy újabb jótékonysági intézményt. Hollandiából érkezett fiatal apácák, szociális nıvérek dolgoznak benne, a „számozott utcákból" települtek át. Fentrıl, az utca magasságából alkalmi tömeg figyeli a
ceremóniát - valamilyen ajándékban reménykedve. Áhítatot erıltetnek az arcukra, mintha ki akarnák fejezni a feltámadásba és az örök életbe vetett hitüket. Nehezen állom meg, hogy oda ne szóljak nekik: - Nyugodtan hazamehetnek, a feltámadás ezúttal elmarad, sıt az örök élet sem biztos. Azonban az is biztos, hogy itt a földön nem számíthatnak túl sokra, késıbb hallottam egy városi hivatalnoktól, hogy a cigánytelepek felszámolására 0 forint van beállítva a pénzügyi elıirányzatba. Változatlanul úgy találtam, hogy nem ismerem eléggé Lyukóvölgy életét, legalább még egyszer ki kell látogatnom oda. Ezúttal Ribáné Évához csatlakoztam, ı nemcsak a környékbeli óvodát vezeti, hanem, mint említettem, Lyukóvölgy képviselıje is az önkormányzati testületben. Két cigány szervezet vezetıje is engedélyt kért, hogy velünk tarthasson. Ezúttal másik útvonalon kapaszkodunk fel, ez a rész sőrőbben beépült, és a közszolgáltatás is fejlettebb. A régi kertszövetkezetek, melyek tagsága jórészt kohászokból, bányászokból és más fizikai munkásokból állott, elintézték, hogy a vízvezeték gerinccsatornáját felhozzák a házak elé, de az itt lakók között kevés partnert találtak. Talán 3-4 család kötött rá, és vitte be a vizet a lakásba is. Sokallták a költséget, megmaradtak a közkifolyók használatánál. Megnézek egy ilyen vaskutat: szőkítıcsöveket helyeztek el bennük - ily módon is meg akarják akadályozni, hogy a „lejmisták" a vízsugár alatt strandoljanak, lovakat csutakoljanak, kis pancsoló medencéket töltsenek fel. A szolgáltatás gyakran akadozik, a 60-70 éve lefektetett csöveket már ki kellene cserélni, nyomásfokozó berendezés is szükséges volna. Ugyanígy javításra szorulna a közvilágítás is. A párhuzamos utcán egy szakaszon a gázvezetéket is kiépítették, de ezzel, sajnos, nincs gond, egy család sem igényelte, hogy bekössenek hozzá. Az itt lakó cigány népesség napjainkban is kevés gondot fordít a környezetre. Legföljebb olyankor hallatja a hangját, ha olyan rémhírek szállonganak, hogy egy ukrán vállalkozó a felhagyott bányánál megvette a munkáskolóniát, és oda akarja kitelepíteni a cigányokat, hogy aztán akadálytalanul építkezhessen a völgyben. Az aggodalom másik forrását a szervezkedı rasszista csoportok jelentik, melyek Miskolcon is egyre gyakrabban hallatnak magukról; augusztus 20-án már egyenruhásán koszorúztak a Deák Ferenc-szobornál. Összecsapásoktól tartva a városban lakó férfirokonok éjszakánként gyakran feljönnek a hegyre. - Mikor romlott meg a kapcsolatuk a „fehérekkel"? -kérdezem. - Olaszliszka után ez folyton elıjön. Tudjuk, hogy Magyarországon az emberek nyolcvan százaléka „gárdista", vagyis van elıítélete, csak egyelıre pár ezren mondják ki nyíltan - jelenti ki a cigány önkormányzat egyik vezetıje. Az ıszödi beszéd után ebben az országban nem lehet szabadon politizálni. Én ki is akarok lépni a CÖK-bıl [cigány önkormányzat - M. Gy.], és más helyen folytatni, mert szerintem a CÖK-nek a felelıssége, hogy szembeszálljon a gárdistákkal. A cigánynak mindig olyannak kell lennie, amilyen csomagot küldenek neki a világból. Dél felé is sokan álldogálnak kint a girbegörbe utcákon, egy középkorú, felpuffadt testő férfit megszólítok: - Nincs munkahelye? - Én 67 százalékos rokkant vagyok, de ha egészséges volnék, akkor sem tudnék elhelyezkedni. A cigányok csak közhasznú munkát kapnak, más nem jut nekik. Miskolcon legalább húszezer roma él, de jó, ha kétezernek van állása. - Nem próbálnak kitanulni valamilyen szakmát, hátha úgy könnyebben el tudnának helyezkedni? - Indítanak itt átképzı tanfolyamokat, az a szakállas pap, az Iványi 14 szakmát is oktat Abaújban. Az emberek jelentkeznek, mert a tanfolyam hat hónapig tart, erre az idıre megkapják a minimálbért, meg adnak nekik valamiféle papírt is, de azzal semmire se mennek. Azt hallottam, hogy ezer cigánylányt vettek fel mőkörömépítı tanfolyamra. Minek? Az egész világon nem kell ennyi.
Marad a bőnözés: a börtönben állítólag hetven százalék a romák aránya, elıbbutóbb mindegyikünk megjárja - ahol csak kitanítják a rosszra. Régen azt mondogatták, hogy a katonaság nevel a fiúból férfit, most már a börtön. A cigány vezetık közül sokan csak afféle „plakátcigányok", nagy szájjal szónokolnak, közben megtömik a zsebüket. Ki tudja például, mi van Farkas Flóriánnak az eltőnt kocsijával? Miért írhatta bele Teleki László az önéletrajzába, hogy diplomával rendelkezik, mikor még érettségije sem volt? És még száz ilyet lehetne felsorolni. - De legalább a fiatalokat ki akarják emelni ebbıl a nyomorúságos helyzetbıl? - Igen, van ez a „fészekrakó program" olcsó banki hitellel, és az állam is garanciát vállal. Többen is belevágtak, elköltöztek innen az Avas Déli lakótelepre, de mit oldott ez meg? Semmit, az egyik botrány követi a másikat. Tudja, ha a cigányok aránya egy környezetben eléri az ötven százalékot, abból mindig viszálykodás lesz. Nehezen bírják ki egymást a magyarokkal. Lyukóvölgybıl is szeretnék elüldözni a régi lakókat, akik annak idején még a bányában is dolgoztak, háromnak a házát gyújtották föl egy fél év alatt, egy-egy helyen ötmilliós kár keletkezett. Itt, tíz percre a város közepétıl! Ribáné közbeszól: - Nem bújhatunk ki a felelısség alól, mindent megkell próbálnunk: segélyeket, támogatást kell szereznünk. Egy-egy család négy-öt gyereket nevel, de az is elıfordul, hogy tízet. Fogadóórákat tartunk, rendırségi pihenıt rendezünk be, hogy minél gyakrabban jöjjenek erre, mosodát építünk a hegyen lakóknak, zuhanyozót. Kis csoport verıdött össze a jöttünkre, a megélhetésükrıl kérdezgetem ıket, az egyes tételeket már ismerem: negyvenezer a munkanélküli segély, negyvennyolcezer a családi pótlék. Egy rendırautó kapaszkodik fel a meredek ösvényen, egy körözött személyt keresnek: elkötött egy autót, felborult vele, nekiment egy másik kocsinak, öt ember sérült meg. Az elkövetı valószínőleg itt bujkál fenn a hegyen, de kevés a remény, hogy a nyomára bukkanjanak. A házak lakói gyakran cserélıdnek, alig-alig ismerik egymást. A végtelenségbe elhúzódó magas gazban nyomtalanul el lehet tőnni. Három lovas rendır is portyázik ezen a környéken, de ık se mennek sokra. Ha a rendırök autóval üldözik az elkövetıket, szöges deszkákat fektetnek elébük keresztben az útra, hogy kidurranjon a gumiabroncs. Ezen a környéken is megnézek egy-egy házat. Egy nyugdíjas felemás anyagból építkezett, legalább hatféle téglát használt, attól függıen, hol talált bontott anyagot. Menet közben többször is változtatott eredeti elképzelésén - ha egyáltalán volt ilyen -, az egyik oldalfalból három kémény áll ki, de ı egy tetıre kivezetett nyílást használ. Mióta helyére rakta az utolsó téglát, nem nyúlt semmihez, hiába fenyegetnek összeomlással az egyre inkább megingó falak. Tulajdonosi önérzete azonban nem csorbul, elhárítja a sértéseket: - Az a baj, hogy akármi is történik a Lyukóvölgyben, az emberek azt mondják, hogy csak a cigány tehette. Lenéznek és gúnyolnak minket, valaki elém is kirakott egy táblát, az volt ráírva: „cigány rezervátum". Pedig az emberek jól tudják, hogy legfeljebb 5-10 családban akadnak bőnözık, de mindenkire ráfogják. A kertekben négy-öt kutya ugrál, patkányokra vadásznak, a kóborló állatoknak nincs gazdájuk. Az egyik oldalsó utcában vékony, vörös hajú férfit látunk rakodni a kertben, idegennek tőnik ebben a környezetben, odahívjuk a kerítéshez, de csak vonakodva jön oda hozzánk. - Ide való? - kérdezem. - Nem, Gödrıl jöttem. Itt Lyukon lakott a nagynéném, azért költöztem le, hogy vigyázzak rá. Egy pár napja meghalt. - Hol dolgozik? - Itt a Bosch cégnél dolgoztam havi 57 ezer forintért, ennyiért nem érdemes. - Miért vállalta el mégis? - Maga nem vállalná, ha kenyeret kell adni a gyerekeinek?! Jobban jártam volna, ha elmegyek fémet győjteni, mostanában jól fizették, Kína sok acélt rendelt tılünk is, kellett az olimpiai építkezésekhez. Ha nem lesz szükség rá, majd újra leszállnak az árak. Mehetek napszámba, tíz órát kell dolgozni 2000
forintért. De ezt már nem várom meg, visszaköltözünk Gödre, beállok egy ismerıshöz, három nap megkeresek annyit, mint itt egy hónap alatt. - És a házzal mi lesz? - Vannak ezek a katolikus nıvérek, nekik adom. De ne haragudjon, dolgom van. A sarkon túl egy különösen lepusztult házba megyünk be. Az udvaron egy húsz év körüli sovány nı a karján hurcol egy gyereket. - Ez már a hányadik? - Az ötödik. - Mibıl élnek? - Az élettársam dolgozik, de nehezen jövünk ki belıle. Csak a villanyért 6200 forintot fizetünk. Beljebb lépek, nézem az ablakkereteket, nincs bennük üveg, a fáról is lekopott a barna festék. A kerítés aljában egy legalább 15 éves kutya haldoklik, állítólag idegenbıl került ide. Már nem fogadja el az ételt, bedagadt a szeme környéke. Ribáné Éva, az óvónı felháborodik. - Mért nem szól a sintéreknek? El kell altatni. - Hát majd az élettársam. Az udvart sőrő hulladék borítja: téglatörmelék, kilyukadt gumilabda, szétázott áruházi prospektusok. Fent a padlásnak hiányzik az oldalfala, látni, hogy rongyokkal zsúfolták tele. - Mért nem szedi össze a szemetet? - Én még konténert is hozattam, de a szomszédok mindig telehordják. Aztán ha szólok, még ki is nevetnek. A mosógép nincs bekötve a hálózatba, az utcai csapról kell hordani bele a vizet. Benézek a lakásba: az egész berendezés néhány földre vetett pokrócból áll, de egy plazmatévét azért beszereztek. Az asszony kikísér minket, a kislányát változatlanul a karján cipelve. Éva, az óvónı szigorúan néz rá. - De ugye nem lesz több gyerek?! - Megmondom ıszintén, én nem védekezek. Három hónapra szóló tabletta 3600 forintba kerül. Fentrıl az útról még visszanézek az udvarba; négy gyerek fürdik egy pocsolyában, bele-belenyomják egymás fejét a vízbe. - Ezekért a lakásokért is kell fizetni? - kérdezem a kísérımet. - Ha önkormányzati tulajdonba tartoznak, akkor igen. Ha nem fizetnek, akkor kilakoltatják ıket, elıbb itt a Lyukon, még jobban lepusztult házakba, aztán ki az erdıbe. - Ahonnan a szocializmus kihozta ıket! Újrakezdıdik a történelem. - Higgye el: ık maguk is tehetnek a sorsukról! Az állami gondozottak, mikor elbocsátják ıket, kapnak egy bizonyos összeget az induláshoz, nem is keveset. Az ügyvédeknek meg kellene hagyni, hogy ezen a pénzen ne ilyen kültelki lakásokat vásároljanak, mert innen csak a nyomorba jutnak vagy a börtönbe. - És miért nem szervezi meg ezt valaki? Nincs válasz. Egy fiatal pár jön velünk szemben, ott is az asszony cipeli a gyereket, a férfi legényesen könnyő léptekkel halad elöl. Megállítom ıket: - Magának, uram, van állandó munkája? - Nincs, pedig minısített hegesztı vagyok, röntgen alá is tudok dolgozni. - Ilyen szakmával nem tud elhelyezkedni? Úgy hallom, nem csak itthon keresik ıket, de még Németországba is hívják. - Az a baj, hogy én a börtönben tanultam ki a szakmát. Megnézik a papíromat, aztán el is küldenek. - Miért került be? - Jogsi nélkül vezettem. Másfél évet kaptam. - Ezért nem szoktak másfél év végrehajthatót adni. Elvette a kocsit? - Nem, az enyém volt. Csak azért mértek meg ennyire, mert háromszor is elkaptak. Egy út menti házban három nemzedék lakik együtt, a család minden tagja idegsérült. A nagymama valaha kalauzként dolgozott, a lánya gyesen van, a gyerek pedig járni sem tud. Egyikük sem dolgozik, a segély semmire sem elegendı, közüzemi tartozásuk hegymagasságba növekedett, a villanyórát ki is kapcsolták.
Csak néha jutnak egy kevés alkalmi keresethez; Miskolcon is dívik a csempészett ukrán cigaretta árusítása. - Fáj a lábam, a gerincemet is meg fogják mőteni - panaszkodik az öregasszony. - Bejárnak a városba? - Az is drága, az autóbusz oda-vissza 300 forintba kerül, de azért egyszer majd megpróbálok visszakerülni Miskolcra. Itt az emberek nagyon lopnak. A gyerekek este nyolcig ott téblábolnak a ház körül, akkor bandába verıdnek és visznek mindent, amit csak tudnak. Régen egy hónapig is kint lehetett hagyni a mosott holmikat, most már az elsı nap eltőnik. Egy nyomvonalban magasra nı az aranyvesszı, valaha ott folyt a lefedett Lyukó-patak, és az emberek azt mondják, lent a mélyben vezetik el a bezárt bánya vizét is. Babonásan tartanak tıle, hogy egyszer majd feltör és elönti ıket. Félelmüket csak tovább táplálja, hogy a mélyben lefejtett üregek húzódnak. Hazafelé tartva beülünk egy kávéra az egyik kísérınk irodájába, átnyújtja a névjegyét: „Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzati Esélyegyenlıségi Csoport, Tóth Józsefné, Pruma Eva csoportvezetı", majd mosolyogva hozzáteszi: - Azt nem írattam rá, hogy „roma", mert úgyis látja rajtam mindenki. Egy tálat tol elém almával, és várja a kérdéseket. - Hányféle kisebbségi önkormányzat mőködik Miskolcon? - Kilenc - ebbıl egy etnikai alapon áll, a többi nemzetiségnek vallja magát: lengyel, német, görög. - Hogy kerülnek ide görögök? - Még a régi partizánháború után jöttek ide, letelepedtek, dolgoztak a kohászatban, de akadt köztük tanító is. Egy emlékszobruk is áll benn a városban. - A cigány nemzetiség mekkora Miskolcon? Csak egy hivatalos adatot mondhatok, a népszámlálásnál 1700-an regisztráltatták magukat cigánynak. Ezt nem tekinthetjük mérvadónak, mert nem volt kötelezı kitölteni a rovatot. Más borsodi városokban sem hiteles a kapott szám. Kazincbarcikán például 700-an nyilatkoztak így. - Bocsásson meg a kérdésért: mi a különbség a „cigány" és a „roma" között? A „roma" szóról csak annyit tudok, hogy „ember"-t jelent, fontos ez a különbségtevés? - Azt hiszem, igen. A megjelölések és a következményeik napjainkban átértékelıdnek. Régen, ugye, deviánsnak nevezték a társadalmi normáktól való eltérést: a homoszexualitást elítélték és büntették a törvények, most már elfogadott magatartásnak tekintik, klubok, szervezetek képviselik ıket, és „melegeknek" hívják magukat. Sajnos a gondok ezektıl a formai lépésektıl nem oldódnak meg, a következmények sokszor megmaradnak. Sorolhatnák példákat a túlnyomórészt romák által lakott falvakból, Gadnán minden állampolgári egyenlıség dacára sok roma éhezik, egy másik helyen nincs tábla az iskolai osztályokban, vagy egy teremben két tanulócsoportot is összezsúfolnak. - Maga érezte a saját bırén a megkülönböztetést? - Nem, az én apám Kazincbarcikán dolgozott, rendes iskolába járatott. Mindenki törıdött azzal, hogy haladok, volt egy zsidó igazgatónı, ı ha valami rosszat hallott rólam, átfogta a vállam és leszidott: teneked mindig többet kell teljesítened, mint másoknak, mert rólad ítélik meg az egész fajtádat. - Egyre inkább kibontakozik valamiféle kulturális autonómia? - Emögé nem szabad elbújtatni a bajokat! - Éva belelapoz egy könyvbe. „A kisebbségi önkormányzatok és a munkaügyi kirendeltségek - becsléseken alapuló adatai alapján a cigány népesség keresıképes korú csoportjainak mintegy 90 százaléka munkanélküli. Ennek legfıbb oka minden bizonnyal az egész cigányságra jellemzı nagyfokú alulképzettség. Az 1993-as KSH felmérés szerint 23 százalékuknak nincs meg a 6 általános végzettsége, mindössze 13 százalék fejezte be a szakmunkásképzıt, és alig egy százalékuk rendelkezik gimnáziumi végzettséggel. A fentebb leírtak alapján nagy javulást hozhatna a képzettségi szintjük növelése, de ez számos akadályba ütközik. Pedig Borsod-Abaúj-Zemplén megyében az óvodás és általános iskolás korú cigány népesség aránya magasabb az országosnál,
és ez a 15 évnél idısebb, 8 általánosnál kisebb végzettségő cigány lakosság arányára is érvényes. Megfigyelhetı, hogy az iskolákban az átlagosnál erısebb a szegregáció, és egyáltalán nem jellemzı az egymáshoz való alkalmazkodás. Jellemzıek a »jól bevált« iskolai felzárkóztató foglalkozások, melyek a jelek szerint egyáltalán nem oldanak meg semmit. Hasonlóan tartós gondok jelentkeznek a felnıtt népesség esetében is, mivel a felnıttoktatás válsága leginkább ıket sújtja... A jelenleg érvényes ösztöndíjat biztosító pályázati rendszer pedig nem alkalmas rá, hogy a kérdésben érdemi elırelépés születhessen. Gyakran elhangzik velük kapcsolatban, hogy »nem akarnak dolgozni«. Az elemzések viszont kimutatták, hogy a cigányok munkavállalási hajlandósága nem rosszabb, mint a hasonló helyzető nem cigány lakosoké. A cigány munkanélküliek jelentıs része már kikerült a munkanélküli ellátásból és a jövedelempótló támogatásból is. Rendkívül magas azoknak az aránya, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, nem értik, mi történik körülöttük, komolyabb egészségi, elsısorban idegrendszeri károsodást szenvednek el a munkanélküliség évei alatt... A munkaképes korú roma népesség 45-48 ezer fı körül van, közülük megközelítıleg 6000 fı a munkaviszonyban állók száma. A regisztrált roma munkanélküliek többsége reménytelennek látja, hogy belátható idın belül elhelyezkedhessék. Jelentıs hányaduknál az álláskereséshez sem utazási költség, sem megfelelı ruházat nem áll rendelkezésre..." Fennállt az az eshetıség, hogy Lyukóvölgyben csak egyedi, a cigányság helyzetét nem általánosan jellemzı állapotokat találtam, ezért mintegy ellenırzésül tettem egy kirándulást a nem túl távol fekvı Csenyétére. Ez a falu elsısorban azzal vonta magára a figyelmet, hogy egy 2008-as statisztikai felmérés Magyarország legszegényebb településének minısítette. Útközben a kocsi meg-megdöccent az évtizedek óta helyrehozatlan kátyúban, az út mellékén pedig megmutatkozott a jelenkori állapotok ellentmondásos jelenségeibıl összeállt Északkelet-Magyarország képe. Összedılıben levı egykori téeszépületek váltakoznak az aszfalt mellé telepedett „minimarketekkel", a parlagból néhol gondosan megmővelt táblák bontakoznak ki. Sok helyütt a kukoricát sem törték le, a piacon nincs ára, jobban járnak, ha szárastól a kályhában égetik el. Egy kiló almáért két forintot fizetne a felvásárló - a gyümölcs is a fán marad. Keletnek tartva egyre ritkulnak a kibontakozást ígérı jelek. Baktakék határától már aszfalt sem borítja a célunkhoz vezetı jobb oldali lecsatlakozó utat, az illetékesek úgy vélhetik, hogy a napi négy autóbusz majd csak eljut valahogy a céljához. Két-három kilométer után feltőnik Csenyéte, már az épületek falainak élénk színvilága arra vall, hogy cigányok lakják. A házak falait zöldre-pirosra mázolták -a beszakadt tetejő templomot is eredetileg zöldre festették. A falu szélén látszanak egy valamikori nagyot akarás jelei. Egy kövekbıl kirakott, fél méter magasságú épületet talán ólnak terveztek, de elfogyott a pénz vagy a kedv. Lejjebb egy lapályos-mocsaras részen 12-16 félbehagyott lakóház áll. Valaha - lehet annak már 25 éve is - szociális otthonoknak szánták, aztán kiderült, hogy rosszul választották meg a helyét - épp egy vizenyıs rét közepén. Sokak szerint növelte a bajt, hogy silány építıanyagot használtak. Belátták, hogy kár volna akár egy fillért is beleölni a folytatásba, jobban járnak, ha megvárják, amíg a házkezdemények maguktól összedılnek. A támogató svéd szervezet nem kérte számon a kudarc okait. Baj csak akkor van, ha egy-egy gyerek felkapaszkodik a falra, és estében magával ránt néhány téglát, kezétlábát törheti. Az egykori tanácsháza most önkormányzati irodának számít, egy telefonfülke áll elıtte, de magát a készüléket kitépték belıle, csak egy-egy árva drót tekereg elı a falából. A polgármesternı valamelyik szomszéd faluba ment át értekezni - erre mindig kell hogy jusson idı -, két tizennyolc év körüli cigány lány tartja helyette a frontot; ıket kérdezgetem: - Hányan élnek Csenyétén? - 230-240-en, ebbıl négyen magyarok, ık már öregek, nem költöznek el sehová. A 47 óvodás, 70-80 iskolás mindegyike cigány, de mind romungrók vagyunk, csak magyarul beszélünk. - Mibıl élnek az emberek?
- A nyolcvan százalékuk segélybıl, páran meg közmunkából. - Más munkaalkalom soha nem volt a faluban? - De, volt itt a közelben egy téesz, a „Virágzó", aztán az is szépen elvirágzott. - Segítséget kapnak valahonnan? - Pestrıl hoznak le ruhát meg élelmiszercsomagokat, de csak azóta, mióta mi lettünk a legszegényebb falu Magyarországon. - Mi lesz, ha ezek a jótékonykodók is elmaradnak? Mit esznek? - Azt, amit régen: vakarót. Lisztet összekeverünk vízzel, és megsütjük a tőzhely platniján. (Be kell osztani a pénzt, úgy hallom, egy új rendelet megvonja a jogot a polgármestertıl, hogy elıleget adhasson hónap közben, ezt csak nagyobb településeken, a jegyzı teheti; ı viszont kétszer is meggondolja, lévén komoly felelısséget viselı állami tisztviselı.) - Sokan elmennek a faluból? - Nem nagyon, ragaszkodnak a helyhez. Igazságukat bizonyítja, hogy sehol sem láttam kitéve „eladó ház" feliratú táblát. - Az emberek tudnak írni-olvasni? - Az öregebbek csak a nevüket, azt is nyomtatott betőkkel. Jöttünkre egy csapatnyi gyerek jön elı a félig ledılt házak sarkából, mind abban reménykedik, hogy lefényképezzük: - Kamera, kamera! Megszokhatták, hogy a televíziós csatornák és a nyomtatott sajtó naponta látogatta ıket. - Én már az interneten is rajta voltam! İk beérik rágógumival, cukorral, más „divatba jött" cigány falvakban az emberek már csak pénzért adnak nyilatkozatot vagy hagyják lefényképezni magukat. A riportokhoz szörnyőséges históriákat találnak ki, például hogy a patkányok leharapták egy csecsemı lábujját. A falu házaiba nincs bevezetve a víz vagy a gáz. Fával főtenek, két férfi most is épp kivág egy kırist. Soha nem láttam még ennyire leirtott erdıt; a törzset cigány szokás szerint derékmagasságban vágják el, csak az oldalt sarjadó ágak alkotnak egyenest. Az erdıfelügyelet gyakran kiró büntetéseket, de nincs foganatja; főteni kell, pénz viszont nincs. Az önkormányzat épületéhez csatlakozik egy oldalszárny, a nagytermét győlésekre, ünnepségekre használják, most épp a Mikulás-napi mősorra készülıdök gyakorolnak benne. Nem akarjuk zavarni a próbát, kivárjuk a szünetet. A gyerekek három gondozónı irányításával dolgoznak. A vezetı pedagógusnı korábban adminisztrátorként mőködött a „Virágzó" téeszben, csak a közös gazdaság megszőnésével jött át ide - a szomszéd faluban lakik, onnan jár át naponta. Engedélyt kérek tıle: - Beszélhetek a gyerekekkel? - Tessék csak nyugodtan. Felteszem az elsı kérdést: - Honnan jöttek ide a cigányok? - Budapestrıl. A pedagógusnı arca elsápad. - Hogy mondhattok ilyet?! Hiszen most tanultuk. Egy kézmozdulatára a gyerekek énekelni kezdenek az „ıshazáról", Indiáról. Nem akarok tovább provokálni, fordítok a témán: - Mi leszel? - Én táncosnı, én tévébemondó. - Szeretitek-e a bort vagy a sört? - Nem, nem. Késıbb derült ki, hogy a legutóbbi halottvirrasztáson - ez most is kultikus alkalomnak számít Csenyétén - négy-öt gyerek is berúgott. Életmódjuk egyébként is igen szabados. Hamar összemelegednek a párok, két olyan lány is akad, akinek 15 éves korára már két gyereke is született. A „negatív csúcsot" egy szomszédos faluban élı 11 éves lány tartja - a papát csak a keresztnevérıl ismerik, mert eltőnt a környékrıl.
- Mi lesz ezekbıl a gyerekekbıl? Hiszen még tanulniuk kellene. - Egy fiúról hallottam, aki elment Pécsre, a Gandhi gimnáziumba, de az is nagyon régen volt. Nem lépik át a falu határát, nem adják a gyerekeket állami gondozásba vagy gyámszülıkhöz, amúgy is hazaszöknének, nem maradnak meg idegenben. Legfeljebb az fordul elı, hogy ha a nagymamánál éri ıket az este, ott alszanak. - Megfelelıen étkeznek? - Naponta háromszor kapnak enni itt az iskolában. Otthon nemigen fıznek a családok, szombaton-vasárnap, mikor nincs tanítás, a gyerekek alig esznek, az éhségtıl majd kiesnek a padból. - Tisztaság, higiénia dolgában hogy állnak? - Sokuknak tetves a feje, a mi hajunkba is gyakran átmászik a bogár, nagyon kell vigyáznunk. Lassan indulnunk kell vissza Miskolcra, még annyi idınk maradt, hogy végigsétáljunk a falu egyetlen utcáján. Sok üres, gazzal felvert telket látunk, valaha ház állott itt. A meglevı épületekrıl is nehéz elhinni, hogy élnének bennük. Az ablakokból sok helyütt hiányzik az üveg, papundeklik, deszkalapok helyettesítik. Csak az országút felé kanyarodva nézek vissza, most veszem észre, hogy a lyukas tetejő zöld templom tornyában nem látszik a harang. Elvitte valaki, vagy nem is volt soha? Már minden elfelejtıdött, Matisz Miklós, a környéken élı cigány költı, aki mind a két lábát elvesztette, így ír: „.. .Hogy hívták azt a házat, amelybe tanulni jártam? Hogy hívták a dolgokat, amelyekrıl annyit hallottam? Hogy hívják azt a szép szerencsétlen és nevetséges évekbıl összerakott ördöngös valamit amit eddig leéltem?..." Behúzódok a kocsi sarkába és fogalmazgatom a választ arra a kérdésre, mely útra késztetett: cigánynak lenni mindenütt rossz, csak néhol még rosszabb, mint máshol. A régi vasgyári lakótelep tisztes piros téglával borított házsorai és újabb épületei között a Kabar utca végén egy leromlott állagú cigánysor tőnik fel. Udvaraikon magasra halmozódik a törött bútor, mőanyaghulladék, rongy hegyek. Az út fordulójában egy mélyedés alakult ki, esıs idıben mocsárrá változik, máskor repedezett iszapréteg fedi. Tíz óra felé jár az idı, fiatal, de már elhízott loncsos cigányasszonyok pletykálnak az utca sarkán megállva, egy-egy kihúzott derekú férfi sétál el mellettük, dolgozó embert sehol sem látunk. Autónk zúgására felnéznek, egy idegenkedı pillantást vetnek ránk, aztán tovább beszélgetnek. A lepusztult környezetbıl csak egy gondosan rendben tartott ház válik ki: a „Vasgyári Óvoda" - mely 130-140 éve épült, még a gyár alapítói létesítették a diósgyıri kohászkodás felfutása idején. A megélhetés esélye vonzotta ide a távolabbi faluszéleken nyomorgó, erdei viskókban meghúzódott cigányokat, a folyamat Miskolcon kívül Ózdon bontakozott ki a legszélesebb arányokban. Az új lakótelepeken gyökeret eresztı munkásgárdát a gyár vezetıi igyekeztek emberséges körülmények között elhelyezni, ezt szolgálta a vasgyári óvoda is. Fıleg cigány gyerekek jártak ide, a rendszerváltás után nyíltan is felvállalták a „cigány óvoda" elnevezést. Az épületen alig látszanak az eltelt majd másfél évszázad nyomai: tetızete, vakolata ép, az emeletre remekbe készült, fehérre festett falépcsı vezet fel. A bejáratot tolózár ırzi, hogy a gyerekek engedély nélkül ne szökhessenek ki a kertbe, a szülık csak az elıszobába léphetnek be leadni a gyerekeiket, néhány évvel ezelıtt kisebb-nagyobb lopások történtek. Az óvoda befogadóképessége 100 körül jár, most éppen 90 gyereket gondoznak csak néhány nem cigány akad közöttük. Bent a városban gyakori a torzsalkodás a
két népréteg között, mélyebb rétegekben gyökeredzik a hallgatag ellenszenv. Felelıs embertıl hallottam. - Még nem beszéltem olyan magyarral Miskolcon, akiben nem élnének fenntartások a cigányok ellen. Pedig hát győlölködés helyett jobb volna tudomásul venni a helyzetet, és a lehetséges megoldásokon gondolkodni. Közvélekedés szerint évi 2-3 százalékkal emelkedik Miskolcon a cigány lakosság részaránya. Úgy látom, a külvilág konfliktusai kívül maradnak az óvoda falain, a nevelık minden bizonnyal jó és türelmes munkát végeznek. Magasan képzett óvónık dolgoznak itt, fıiskolai képzettséggel rendelkeznek, sıt az intézetvezetı pedagógusnı egyetemen szociológiai diplomát is szerzett. Ezen az óvodán kívül még három intézet munkáját is irányítja, 32 szolgálati évvel rendelkezik, és havi 158 ezer forint fizetést kap. (A város ellentmondásos helyzetére jellemzı, hogy az asszony már felnıtt sorba lépett gyerekei mind elhagyták Miskolcot, és távolabbi településeken élnek.) - A maguk intézménye különleges státusú, hiszen például a gyerekanyaguk egy elhanyagolható töredékét leszámítva cigány, míg a Kilián-lakótelepi óvodában ez az arány a 10 százalékot sem éri el. Kapnak-e ezért a munkájukat mégiscsak nehezítı körülményért valamiféle külön, egyedi támogatást, elsısorban a gyerekekre gondolok? - Ismeri a cigányok anyagi helyzetét, minden forint jól jön nekik, de van még egy körülmény, amely miatt a „beiskoláztatás" mintájára bevezetjük a „beóvodáztatási" segélyt. A fiatal cigány anyáknak mindig a legkisebb a legkedvesebb, állandóan magával hurcolja, a nagyobbakkal már nem törıdik annyira. Ezért nem is akarja elengedni maga mellıl, pénzzel kívánunk hatni rá. Ezt a segélyt az oktatási év végén osztjuk, ha valaki rendszeresen bejárt az óvodába. Itt-tartózkodásom elején a „Nyitnikék" óvodában épp nyári felújítási szünetet tartottak - ezért akkor ott nem láthattam a foglalkozások menetét, a gyerekanyag fizikai állapotát, megkérem a vezetınıt, hogy járja velem végig az épületet - az akkori mulasztást itt és most kipótolandó. Egy-egy központi folyosó fut végig minden emeleten, ebbıl nyílnak a foglalkoztató és ellátó termek. Az elsı benyomásom, hogy ezek az óvodások fizikai fejlettség tekintetében messze lemaradtak „magyar" társaiktól, ha azok egy képzelt 10-es skála élén állnak, az itteniek legfeljebb öt-hat pontot érhetnének el. - Mégsem mondanám, hogy minden tekintetben lemaradtak. A polgári körülmények között élı gyerekek egész nap bent ülnek a lakásban, komputeren játszanak, televíziót néznek, sokszor elıfordul, hogy már az egész család alszik, és a kéthárom éves óvodás kapcsolja ki a készüléket. A mi gyerekeink viszont, ahogy tudnak, kiszöknek a kunyhókból, kint a szabadban futkároznak, játszanak, sokkal jobban bírják a megpróbáltatásokat. (Úgy tőnik, a vezetını szavai nem minden gyerekre érvényesek, egy kis cigány fiúnak - talán még hónapokkal ezelıtt - eltörött a szemüvege, azóta sem csináltatták meg neki, tétován összehúzott szemmel ténfereg a terem egyik sarkából a másikba.) Milyenek a higiénés körülmények? - Ótvaros, rühes fertızés évente kétszer-háromszor fordul elı, fejtető viszont annál gyakrabban. Régen évente többször is kijött a tisztiorvos, és ha valakinek a fejében tetőt talált, nemcsak ıt fertıtlenítette, hanem kiment a családhoz, és ott is lekezelt mindenkit. Most nincs joga belépni a kapujukon, ha valamit akar, rendırt kell vinnie magával. - Ne haragudjon meg a kérdésért: maguk óvónık is elkapják tılük? - Igen, nemcsak itt a cigány óvodában, de lent a városban is sok a fertızött. A buszon valósággal átugranak az egyik utas hajából a másikéba. Én magam is gyakran vakarom a fejbırömet, akkor is, ha mentes vagyok ezektıl az élısködıktıl. Az anyám gyakran rám is szól miatta. De ne higgye azt, hogy csak a cigányok terjesztik, Mezıkövesden például szinte nincs is cigány, mégis sokszor találni tetves gyerekeket.
Beülök a gyerekek közé, látszik rajtuk a családi környezet hatása, például a „könyv"-et mint fogalmat nem ismerik, csak egyes mesegyőjteményeket, melyekbıl az óvónık fel szoktak olvasni nekik. - Mik lesztek, ha nagyok lesztek? - kérdezem. - Táncosnı, énekesnı, tévébemondó. Kis mősorral készültek a látogatásunkra; eljátszanak néhány apró jelenetet a pórul járt ravasz rókáról, a tyúkanyó körül sereglı csibékrıl, szavalatok következnek, majd tánc. A magnóról hirtelen pattogós zene hallatszik, majd a csoport leáll, csak két fiú lép elı és ugrik középre. Az egyikük vaskos testalkatú, szıke hajú „magyar", vagy keverék, a másikuk vékony cigány gyerek, és valóságos táncpárbajba kezdenek. A szıke fiú akár egy sportversenyen, mindent belead, széles és erıteljes mozdulatokat tesz, hamarosan kiveri homlokát a verejték. A kis cigány gyerek csak annyit mozdul, ameny-nyit a ritmus megkíván, kihúzott felsıtesttel fordul, hibátlan tempóban „csapásol", produkciója egy felnıtt táncosnak is becsületére válna. Mintha csak úgy érezné, hogy ez az egyetlen terület, ahol ı kerül fölénybe, gesztusai továbbra is illeszkednek a zenéhez. Elragadtatva kérdezem a vezetınıt: - Mi lesz ebbıl a gyerekbıl? Táncos? - Bíró akar lenni, mert ott volt a tárgyaláson, mikor a bátyját elítélték. „Az egykori vasgyári kolónia a rendszerváltást követıen a teljes hanyatlás irányába fordult, lakosságának nagy része elszegényedett és elvándorolt - az elköltözöttek helyét halmozottan hátrányos helyzető cigány családok foglalták el." Különösen jellemzı ez a kolónia két szélére, a már ismertetett számozott utcákra és a mostani látogatásunk színhelyére, a Kabar utca végére. 1940-ben akkorra alakult ki a kolónia szerkezete - 1280 lakásban éltek itt, mintegy 4200 fı, halmozottan hátrányos helyzető három- vagy többgyerekes családok. „A vasgyári kolóniára jellemzı társadalmi problémák napjainkban: - tartósan magas munkanélküliség - nagyfokú szegénység - nagymértékben lepusztult környezet - magas bőnözési ráta - népesség alacsony iskolázottsága" - írja Petróné Képes Gizella, a cigány óvoda vezetıje tanulmányában. - A családok „feketemunkából" tartják fenn magukat, itt alakult ki az engedély nélküli cigarettaárusítás központja; egy másik nagy csoport hulladék fémgyőjtéssel foglalkozik. Jövıképük nincs, egyik napról a másikra élnek, „kamatos pénz" felvételére kényszerülnek. A segélyek kézbesítésénél a kiérkezı postást kettıs kör fogja közre, a belsıt a támogatottak alkotják, a külsıt a kölcsönt behajtó uzsorások. Nem vesznek részt semmiféle szervezıdésben, valósággal kivonulnak a társadalomból, kialakul bennük az általános bizalmatlanság, úgy érzik, hogy gyerekeik elıtt is zárva van a feljebbjutás, kiemelkedés lehetısége. Ami a magánéletüket illeti, jellemzı a gyorsan felbomló párkapcsolat, a válás után a gyerekeket valamelyik szülı egyedül neveli tovább - meglepı módon, többnyire az apa. A lakások komfortosak - bár ez alig jelent többet, mint hogy bevezették a vizet és a villanyt - és igen zsúfoltak. Egy-két szobában több generáció él, ilyen körülmények között nincsenek úgynevezett tabu témák, mindenki tud mindenrıl. A fogyatékos, sérült emberek sem szorulnak ki a közösségbıl. Korán elkezdik a szexuális életet - a lányok korai terhességének egyik következménye, hogy egyre növekszik az iskolák magántanulói létszáma. Ugyancsak hamar megjelennek a különbözı drogok - már az óvodás gyerekek is megmegkóstolják az alkoholt -, ezt a reggeli beszélgetés közben elmondják, szerepjátékaikban megjelenítik - folytatja Petróné Képes Gizella. - Egyre több a „szipós", „füves" gyerek, a vasgyári lakótelepnek szinte minden sarkában lehet találkozni velük. A tanulmányíró óvónı számos interjút készített munkatársakkal, ebbıl idézek néhány részletet. „-... Kérem, mondd el, milyen az óvodába járó gyermekek családi helyzete. - Jellemzıen hátrányos helyzető családokból jönnek. A beírt létszám 90 százaléka hátrányos helyzető, ezen belül 60 százalék halmozottan hátrányos. A családok nagyságára jellemzı a 3 gyereknél többet
nevelık, jelentıs a hat gyermeket nevelı családok száma. A lakáskörülmények változatosak... A Kabar utca végén, illetve a számozott utcákból és Lyukóból érkezık rendkívül leromlott, komfort nélküli egyszobás lakásokban húzódnak meg. Van, aki a fáskamrában él hatod- vagy hetedmagával... - Hogyan biztosítjátok a hátrányos helyzető gyerekek esélyegyenlıségét? - .. .Olyan nevelésben, fejlesztésben részesítjük ıket, hogy az általános iskolai életbe majd kudarcmentesen tudjanak beilleszkedni. Terveink között szerepel pl. a csoportszobák ellátása számítógéppel. A mi gyerekeink nem találkoznak ezzel otthon, így hátrányban lesznek azokkal az iskolás társaikkal szemben, akiknek ez természetes dolog... Legfontosabbnak azt tartjuk, hogy már háromévesen óvodába kerüljenek, és rendszeresen járjanak. - Nagy problémának tartjuk, hogy a halmozottan hátrányos helyzető gyerekek szocializációjában a szülıknek nincs jövıképük a gyerekekkel kapcsolatban. Nagyon kevesen vannak, akiknek az érettségi megszerzése volna a cél, miért kell ennek így lenni? Ebbıl a sok okos, értelmes gyerekbıl mi lesz a családi háttér segítsége nélkül? Azt a szülıi odafigyelést, amit más gyermek a családtól kap meg, azt a társadalomnak kell pótolnia, de ezeket a feladatokat nem lehet arra az egy pedagógusra, illetve egy tantestületre hárítani, mert nekik az értelmi fejlesztés a legfıbb feladatuk... Mentorokat, pedagógiai asszisztenseket kell alkalmazni, akik pótolják a szülıi ház hiányosságait. Ki kell mozdítani ezeket az embereket jelenlegi helyzetükbıl, mert ık már nem akarnak változtatni... Vagy nem tudnak? - Milyen jövıt jósolsz az óvodából kikerülı gyerekeknek? - A10-15 évvel ezelıtti óvodások most szülıként járnak hozzánk. Sajnos egyikük sem dolgozik, még akkor sem, ha a szakmunkásképzıt elvégezte. Valamennyien munkanélküliek, nincs képük a munka világáról. Szocializálódtak a munkanélküliségre." Végül álljon itt egy beszélgetés a cigány óvodában és iskolában a gyerekek szüleivel: „- Önök és házastársuk rendelkeznek-e munkahellyel? Ha nem, mi lehet ennek az oka? Sz. J.-né: Nagyon rossz a helyzetünk, mert munkánk nincs. Hiába kapunk segítséget, nagyon kilátástalan a helyzetünk. A segély az csak arra való, hogy ne haljunk éhen. Maszekolunk, cigit árulunk... - Hogyan vannak Önök megelégedve azzal az intézménnyel, ahová gyereke, gyerekei járnak. - N. Z.-né: Én már a negyedik gyermeket hordom ide az óvodába, és nagyon meg vagyok elégedve. Jó a bánásmód, igen engedékenyek, megértıek, ha van valami hiányosság a felszerelésben, megengedik, hogy majd késıbb hozzuk be, de van olyan eset is, hogy az óvoda ad felszerelést. Például a törülközıt is az óvoda adja, és itt is mossák ki... Mondtam is a férjemnek, amikor az a nagy lottónyeremény volt, ha megnyerném az ötöst, ideadnám az óvodának! - Az itt lévı iskola is jó. Nem butítják egymást, jól tanulnak. Szerintem ez jó iskola, nem kell lebecsülni a romákat, ık is emberek, attól, hogy hátrányos hely zetőek... G. G.-né: Jó iskola ez... habár a gyerekek összetétele rettenetes, akár börtönbıl kijövı gyerekek is vannak az osztályban. Beleviszik egymást a rosszba a gyerekek, mert akad, aki többször volt börtönben, cigiznek, isznak. Ha a problémás gyerekeket kizárnák, nem lenne ennyi probléma. Akik nem tartják be a szabályokat, zárják ki... Régen jártak a tanárok családot látogatni, és akkor megismerték a családot, nem vették egy kalap alá a gyerekeket. Most nem járnak... Hová vigyék a problémás gyerekeket? G. G.-né: Legyen egy olyan iskola, mint régen, ahová ezeket a gyerekeket elviszik. Ezek szipóznak, füveznek, isznak, rabolnak. A gyerekek nem tudják a szabályokat, nem úgy viselkednek, ahogy kellene. Azért rabolnak, mert a szülı nem tudja megvenni, a gyerek meg annyira megkívánja... kimegy és hoz egy cipıt vagy telefont, és akkor rablóvá válik.
A családvédelmiseknek sem a gép elıtt kellene ülni, hanem kimenni a családokhoz. Felügyelni kellene azokat, akik segélyesek, ne csak elgépezzék a pénzt, hanem költsék a családra. Ha meg jól tanul a gyerekem, azt vegyék jó pontnak. Nem ingyenélı az én gyerekem. Mindent megteszek érte, de egy-egy betegségkor nem tudjuk a gyógyszert kiváltani, nincs rá pénz. - Hogyan képzelik el a gyerekeik jövıjét? V. A.: Szerintem az én fiam úgysem fog továbbtanulni. Minek? Úgyse megy vele semmire. Munka nincs. Feketemunkát anélkül is kap. Sz. J.-né: Munkalehetıség nincs, akaratból nem tud iskolába járni, abból a gyerek jövıjét nem tudjuk megteremteni. Lakás stb. ha tovább tanulna is, mibıl?! Nem tudjuk fizetni, az eddigi támogatások jók, ami jó, az jó, de... Minimálbér alatt élünk, hogyan fizessük, ha tovább akar tanulni? Persze az kellene, hogy tanuljanak, fejlıdjenek, minél jobb iskolába járjanak, jó szakmát tanuljanak, hogy el tudjanak helyezkedni. Habár van olyan a családban, akinek érettségije van, mégsem tud elhelyezkedni. Feketén dolgozik mint festı. Mindenképpen azt szeretném, hogy az én gyerekemnek ne csak nyolc általánosa legyen, hanem tanuljon tovább, legyen szakma a kezében. Munkalehetıség kell, ne három vagy hat hónapra. Aki akar dolgozni, az most nem tud. G. G.-né: Hát mivel nincs munkalehetıség, 14 évesen nem tud továbbmenni, mert nem tudjuk támogatni. Inkább azt mondom, ne menjen tovább. A gyerekek látják, milyen nyomorban élünk. Megkérdezik: tudsz venni cipıt?, tudsz adni reggelire pénzt?, mert látják, hogy nincs pénz. - De ha mégis lehetne: milyen végzettséget szeretnének a gyereküknek? - G. G.-né: Ha lehetne, érettségit érjen el, de legyen szakmája is, mert egy jó szakmát, ha elér, akkor már felveszik dolgozni. Nyolc általánossal én se tudok mit csinálni. Sokat tanulok vele, bizony, a hetedikes matematikát nem értem, akkor odahívjuk az apját, és hárman foglalkozunk a feladattal, de nehéz. A lányom hetedikes, van olyan hete, amikor egyik szakma érdekli, azután a másik. Járjon mindenhová, ahová el akar jutni. Nekünk is jó volna, ha jobban élnénk. Jó lenne, ha az iskolában több segítséget kapna a gyerek. Próbált szakmát tanulni, de ott is elutasították, mert csak az jut be, akinek már elıre munkát adnak. N. Z.né: Az sem jó, hogy a közmunka rövid, három hónapos, hanem folyamatos munka kellene. Abból látszana, ki az, aki dolgozós. Szeretnék dolgozni, de hol? Aki dolgozni akar, utána kell futkározni, de a sok gyerek mellett ez nagyon nehéz. Be kéne indítani a gyárakat, mint régen. Sz. J.-né: A fiatalok meg vannak lıve. Sajnos különbséget tesznek, és ha barna bırő, akkor nem is veszik fel. Meg vagyunk különböztetve és nehéz elhelyezkedni. Sokszor persze nem így van, de lehet, nem is fajgyőlölı, de hát csak a saját rokonságát veszi fel. - Szeretnének-e még valamit elmondani? - Köszönjük, hogy meg tetszett kérdezni. Munkahely lenne jó, de tartós munka, ahol meg tudnánk felelni." - Az amerikai társadalomban azt mondják a diáknak: „meg tudod csinálni!", nálunk: „úgysem tudod megcsinálni" - szemlélet uralkodik. Petróné Képes Gizella dolgozatának utolsó mellékleteként egy 2008-ban készült felmérést közöl. Az iskolába készülı, nagycsoportos óvodások elképzelését mutatja be; milyen pályáról ábrándoznak a vasgyári, illetve Miskolc egy másik, zöldövezetben fekvı, tekintélyes lakótelepének a növendékei. A két csoport összetétele szándékosan sarkított, ezt már az elsı pont, a szülık iskolai végzettsége is jelzi. A cigány óvodát igénybe vevı szülık közül 80 százalék legfeljebb nyolc osztállyal rendelkezik, hárman érettségiztek, felsıfokú képzést szereztek. A megkérdezett vasgyári cigány gyerekek rendırnek, kımővesnek, mentısnek készülnek - vágyakozásaik netovábbjaként. Néhány extrém elképzelés is feltőnik: „húsüzemben tyúkot fogok vágni", „csokigyárban a csokit csomagolom", „börtönös leszek" (az óvónı megjegyzése: az apuka és a testvérei folyamatosan börtönben vannak), „bankrabló" (az óvónı megjegyzése: a kisfiút és két testvérét már négy éve az apa neveli, az anyjuk meghalt). A másik, magasabban értékelt, zöldövezetben elhelyezkedı lakótelepen élı gyerekek látványosabb karrierrıl álmodoznak. „Állatorvos leszek, hogy sok pénzt keressek", „őrutazó", „aranyeladó", de lehet, hogy „fodrász és táncosnı",
„világbajnok úszó", „építészmérnök". A szabványból csak egy válik ki - számomra örömet okozva -, „kertben bányászó leszek, arany főszálakat fogok keresni". Ezek persze csak 6-7 éves kisgyerekek képzelgései - irányuk azonban távolról sem tekinthetı véletlennek. Meghatározó hatásokat hordoznak - még az ilyen alacsony, illetve átlagosnak is alig mondható környezetben is kimutatható a családok véleménye az elérhetı társadalmi rangról -, az elsı korai tapasztalatok. Bár csak a távoli jövı dönt valós voltukról, az egyik csoportból könnyen át lehet sodródni a másikba, de a fı irányt okvetlenül jelzik. Tudomásul kell vennünk, hogy már megtették elsı lépéseiket a jövı szegényei és tehetıs egzisztenciái, nem látunk olyan társadalmi törekvést, mely ezen változtatni akarna, vagy legalábbis a módosításukra törekedne. A posztok, állások már kijelöltettek, és ha néhány vasgyári fiú vagy kislány szerencsével vagy nehéz küzdelem árán feljebb is jut - a többség számára a jövı már lezárult. Az ipari területen húzódó Sajószigeti út egyik emeletes épületében valaha a „Magyar Szabadságharcos Szövetség" nevezető félkatonai szervezet rendezkedett be. A rendszerváltás után a szövetség feloszlott, és a gazdátlanná vált székház sorsáról a Kincstári Vagyonügynökség döntött. Az ingyen birtokba vehetı épületekért több pályázó is jelentkezett, így a tulajdonjoga is megoszlott három alapítvány között, a legnagyobb hányad a budapesti székhelyő Kályi Jag cigányszervezet miskolci csoportjának birtokába jutott. A Kályi Jag egy roma nemzetiségi szakiskolát alakított ki a maga részében - a szabványostól eltérı célkitőzéssel: módot kívánt nyújtani, hogy az iskolákból elmaradó, tanulmányaikat már hosszabb ideje félbeszakító növendékek megfelelı alapot szerezzenek a továbblépéshez. A többség az általános iskolát kívánta befejezni, az alapfokú végzettség megszerzése után itt három szakmát is választhatott, jelentkezhettek bolti eladóknak, kımővesek mellé „culágernek", megkísérelhették a számítógép-szerelı, karbantartó ismeretek elsajátítását. A kör késıbb tovább szélesedett: idısebbeket is befogadtak, itt megszerezhették akár az érettségi bizonyítványt is, sikeres vizsga után valamilyen kereskedelmi vagy marketinges tevékenységgel próbálkozhattak. - Én a marketing helyett inkább az újságírást iktattam volna be - mondja az igazgató asztala mellett üldögélve. Az egyik oktató bizonytalanul ingatja a fejét: - Nehéz a választás, a cigány mindenütt hátránnyal indul. Például, ha valaki kereskedınek tanul, és sikerül elhelyezkednie egy boltban, sok vevı elmarad, mert meg van gyızıdve, hogy egy cigány eladó okvetlenül becsapja ıket. A tulajdonos elıbb-utóbb kénytelen lesz elbocsátani - ha különben elégedett volna is vele. Az igazgató visszaveszi a szót: - Sajnos mi sem vagyunk makulátlanok. Ha egy cigány elér valamit, szerez valahol egy beosztást, rögtön elkezdi verni a mellét: lám, én cigány vagyok, mégis milyen sokra vittem. Igyekszem más irányba terelni a kialakuló vitát. - Hány cigány lakik Miskolcon? Akit eddig megkérdeztem, mind más számot mondott. - Én sem tudom pontosan: 18-20 ezer. - Ezt valamilyen módon számon tartják? - Régen az iskolai osztálykönyvekbe a név után beírták a „c" betőt, ez egy pár éve megszőnt, de néhány jelbıl ítélve mégis látszik, hogy figyelnek rá. Ennek mi isszuk meg a levét, ha nehezebben boldogulnak egy cigány tanulóval, azonnal hozzánk próbálják irányítani. Mi nem szoktunk nemet mondani. - Csak cigány tanulók járnak ide? - „Fehér" tanulókat is befogadunk, de a többség természetesen cigány, minden rétegbıl jönnek: az uzsorások gyerekei éppúgy, mint a tılük kölcsönkérıké. - Ki tartja fenn az iskolát? - Az elıírt normatívát a budapesti központunk kapja, maga Miskolc városa nem nyújt támogatást. A költségeink pedig igen magasak; csak a főtés havi 6-700 ezer forintot visz el. Harminc ember dolgozik nálunk (cigány és nem cigány), az ı bérük a
legnagyobb tétel, a pénzünk háromnegyed része rámegy. Kívülrıl nézve valóságos csoda, hogy talpon tudunk maradni. - Mivel tudják kiegészíteni a bevételeiket? - Különféle pályázatokon indulunk, az itt nyert pénzekbıl veszünk padokat, székeket, eszközöket. Már az indulásunkat is hátrányok nehezítették. A Kalyi Jag 210 millió forintot kapott a tartósan munkanélküliek gondjainak megoldására, elsınek ıket kellett újra visszahoznunk az élet mindennapos folyamatába. Már mőködött egy ilyen célú kezdeményezés a miskolci Szemere utcában, 60 ember dolgozott itt - közöttük magasan képzett szakemberek -, ezt telepítették át a jelenlegi helyünkre. Sajnos - sokan vélekednek így -, a végrehajtáshoz nem a legmegfelelıbb irányítót választották ki. Az illetı rendszeresen eljárt a „Jobbik", a „Gój Motorosok" győléseire. Nem akarok hinni a fülemnek: - Egy roma pedagógus? - Az illetı nem volt roma, és nem volt pedagógus sem. Állítása szerint két diplomával is rendelkezett - a valóságban egyik sem számított érvényesnek. Miskolcon is gomba módra szaporodnak a különféle pártok által alapított „egyetemek", de ezek nem kaptak akkreditációt, nem adhatnak ki hivatalosnak minısülı oklevelet. A szóban forgó vezetı is csak ilyen „okleveleket" tudott felmutatni, le kellett váltani. - A jelenlegi igazgatónak szinte a nulláról kellett kezdenie. Nehéz volt megszervezni a belsı egységet. Borsodban két cigány törzs lakik: a romungrók, a magyar cigányok, akik ıslakosoknak számítanak ebben az országban, és az oláh cigányok, akik a XIX. században, a XX. század közepén vándoroltak be. Győlölik egymást, és mindegyik magát tartja különbnek - holott már a történelmükben is alig lehet felfedezni valami különbséget. Azonos életkörülmények jellemezték ıket. A cigányság valaha egyedi, kézzel készített munkából élt. A hegedülés is csak kiegészítı foglalkozásnak számított a cigány kovácsoknál. Czinka Pannáról feljegyezték, hogy miután muzsikált Rákóczi Ferenc, a Nagyságos Fejedelem elıtt, lóhalálában sietett haza, mert otthon ı kezelte az apja kovácsfújtatóját. A cigánynak a cigány a legnagyobb ellensége, azt is javasolták, hogy Miskolc ne kapjon semmiféle támogatást, mert itt szegregáció folyik, a másik viszont hasznosnak tartja a szegregációt, mert növeli a közösségi tudatot. - De beszéljünk inkább magáról az iskoláról. A jelentkezık létszáma évrıl évre növekszik, 2007-ben 227 fıt tett ki, az idei tanévben már 350-re emelkedett, holott sokszor tapasztaljuk az ellenségeskedés, a környezet lenézésének jeleit. Például a Volán nem létesít megállót az iskolánk elıtt, nem kapunk ingyen tankönyveket, és még lehetne sorolni. Sok az igazolatlan hiányzás, bár az igazgató 80 órás elmaradás után már értesíti a szülıket. Egyre drágább a közlekedés is. - Nem javítana a helyzeten, ha beköltöznének egy belvárosi iskolába, és a gyerekeknek nem kellene a buszokon lógni vagy kilométereket gyalogolni? - Több helyen is próbálkoztunk, eddig nem sok sikerrel. Most kínálkozik egy esély: bent a belvárosban üres a régi zsidó iskola épülete, a hitközség oda is adná, egy feltételt szab: csak oktatási célokra szabad használni. Igyekszünk megoldani, hátha megenyhülnek a gondjaink. Megtekintjük a tantermeket. Elıször egy éppen üres osztályba nyitunk be: használt, de masszív íróasztalokkal rendezték be - darabját hatezer forintért vették, messze szilárdabbak, mint a meg-megbicsakló lábú elıírásos iskolai padok. Benézünk az úgynevezett felzárkóztató osztályba, ide azok járnak, akik annak idején kimaradtak az általános iskolából, és most próbálják bepótolni - hosszú szünet után. A csoport nyolc-tíz fıbıl áll; 14 éves fiút éppúgy látni köztük, mint húszévesnek tőnı testes asszonyt. Itt nem számít akadálynak, ha valaki már szült, többen is hazaszaladnak órák közben, és ellátják a gyereket. Bár a viszonylag lazára fogott iskolai rend megengedné, hogy munkát vállaljanak, egyikük sem tud elhelyezkedni szabályos státusba. Csak egy lány jár át „ruházni" szomszédos városokba, különféle olcsó cikkeket vásárol, és azzal járja végig miskolci ismerıseit.
