Jack Higgins VIHAR-FOK Lányomnak, Hannának ,, Az, hogy Martin Bormann birodalmi vezetı, a náci párt kancelláriájának kancelláriájának feje feje és Adolf Hitler titkára 1945. május 2-án hajnalban csakugyan kimenekült-e a Führer bunkerjából, vagy pedig pedig meghalt, meghalt, még még mielıtt átjutott volna a Weidendammi hídon, mindmáig vitatott kérdés. Sztálin úgy hitte, él,Jacob Glas, Bormann sofırje pedig megesküdött rá, hogy a háború után látta Münchenben, Eichmann pedig azt mondta az izraelieknek, hogy 1960-ban még életben volt. Simon Wiesenthal, a legsikeresebb nácivadász mindig is azt állította: él, aztán ott volt az a spanyol, aki a német SS-ben szolgált, s egyre azt bizonygatta, hogy Bormann egy tengeralattjáró fedélzetén hagyta el Norvégiát a háború legvégén... PROLÓGUS BERLIN-A FÜHRER BUNKERJÁBAN 1945. április 30. Lángokban állt az egész város - mint valami földi pokol. A lövedékek becsapódásától rengett a föld, és hajnalra fekete füstfelhı borította az eget. Berlin keleti felében már egészen az oroszok kezében volt volt az irányítás, és a Wilhelmstrassén szerény cókmókjukkal menekültek vonultak a birodalmi kancellária mellett, abban a kétségbeesett kétségbeesett reményben, hogy valahogy majdcsak eljutnak Nyugatra, az amerikaiakhoz. Berlin sorsa megpecsételıdött. Ezt mindenki tudta, és ijesztı volt látni, ahogy eluralkodik a pánik. pánik. A kancellária
mellett egy csapatnyi SS minden egyenruhást megállított. Aki nem tudta kellıképpen igazolni magát, azt mint katonaszökevényt felakasztották a legközelebbi lámpaoszlopra. Sivítva becsapódott egy találomra kilıtt orosz lövedék. Fedezékbe! - kiáltotta valaki, és az emberek szétrebbentek. A kancelláriát is alaposan megrongálták a bombázások, különösen a hátsó épületszárnyat. De De lent a mélyben, mélyben, a föld alatt, harmincméternyi beton oltalmában, a Führer munkatársaival továbbra is dolgozott: egy teljesen önellátó világban, amely változatlanul rádió- és rádiótelefon-összeköttetésben állt a külvilággal. A kancellária hátsó részén a belövésektıl himlıhelyessé váltak a falak, a valaha gyönyörő kertben gyökerestül kidılt fák és bombatölcsérek éktelenkedtek. Még szerencse, hogy éppen szünetelt a bombázás: bombázás: a sőrő felhızet és a felhıszakadás átmenetileg lehetetlenné tett minden légi tevékenységet. A férfi, aki egymagában sétált a szétrombolt kertben, furcsa módon nem látszott törıdni mindazzal, ami körülötte zajlik. A szeme se rebbent, amikor amikor újabb lövedék csapódott be a kancellária mellett. Ahogy még erısebben kezdett esni az esı, egyszerően egyszerően csak felhajtotta a gallérját, rágyújtott, és kezével védve cigarettáját, ment tovább. Nem volt különösebben magas, erıs vállával, durva vonásaival minden további nélkül elvegyülhetett volna földmővesek vagy dokkmunkások tömegében. Nem volt benne semmi különös, semmi kicsit is figyelemre méltó. Jellegtelen volt rajta minden, elnyőtt, bokáig érı köpenyétıl viharvert ellenzıs sapkájáig. Valami fontos senki lehet, gondolhatta róla az ember, pedig a férfi nem volt más, mint mint Martin Bormann, a náci párt kancelláriájának vezetıje, a Führer titkára,
Németország Hitler után leghatalmasabb embere. A német nép nagy többsége még csak nem is hallott hallott róla sosem, és még kevesebben voltak azok, akik megismerték volna, ha látják. De ezt ı akarta így: úgy szervezte az életét, hogy ismeretlen figuraként, mint mint az árnyékok ura gyakorolja hatalmát. Most azonban mindez már a múlté. Vége mindennek, méghozzá egyszer és mindenkorra. Az oroszok bármelyik pillanatban itt lehetnek. Bormann megpróbálta meggyızni Hitlert, hogy hagyja el Berlint, és menjen Bajorországba, de a Führer erre nem volt hajlandó. Kitartott néhány napja nyilvánosan közölt döntése mellett: öngyilkos lesz. A bunker bejáratában megjelent egy SS ırmester, és sietve elindult Bormann felé. Náci köszöntésre lendítette a karját. Herr Reichsleiter, a Führer hívatja. - Hol van? - A dolgozószobájában. - Jó, megyek. - Amint a bejárat felé haladtak, ismét több lövedék robbant a kancellária túloldalán, körülöttük záporozott a törmelék. - Tankok? - kérdezte Bormann. - Attól tartok, Herr Reichsleiter. Már egy kilométernyire sincsenek. Az SS ırmester fiatal kora ellenére sokat tapasztalt, harcedzett, kemény katonának látszott. Bormann megveregette a vállát. - Tudja, mit szoktak ilyenkor mondani? Ha megéljük, meglátjuk. Felnevetett, és a fiatal ırmester vele nevetett, amint lefelé indultak a betonlépcsın. Amikor Bormann kopogtatott a dolgozószoba ajtaján, és belépett, a Führer az asztal mögött ült, és nagyítóval térképeket tanulmányozott. Az ajtónyitásra felnézett. - Á, Bormann, hát itt van. Jöjjön be. Kevés az idınk. , - Gondolom, tnein Führer¦ - válaszolt Bormann bizonytalanul, nem tudván, mirıl is van szó. - Nemsokára itt lesznek azok az átkozott oroszok, Bormann, de én nem fogom megvárni ıket.
Sztálin semminek sem örülne annyira, mintha ketrecben mutogathatna. - Ez nem fordulhat elı, mein Führer. - Hát persze hogy nem. Öngyilkosságot fogok elkövetni, elkövetni, s a feleségem velem tart e végzetes úton. Eva Braunra, a szeretıjére utalt, akit 28-án éjfélkor végül is elvett feleségül. - Abban reménykedtem, hogy mégis meggondolja, vajon nem lenne-e érdemes elmenni Bajorországba -felelte Bormann, de leginkább csak azért, hogy mondjon valamit. - Nem, én már döntöttem, de magának, barátom, még van mit tennie. Hitler felállt, és csoszogva megkerülte az asztalt. Ennek az embernek, aki alig három éve még uralma alatt tartotta Európát az Uraitól a Csatornáig, most beesett volt az arca, a zubbonya lötyögött, és a keze, amikor megfogta Bormannét, betegségtıl remegett. Bormannt mégis mégis megindította megindította a lényébıl még mindig sugárzó erı. - Állok szolgálatára, mein Führer. Tudom, hogy számíthatok magára. A Kameradenwerk, a Bajtársi Akció, ez lesz a maga dolga. - Hitler visszacsoszogott a székéhez. Magának kell gondoskodnia arról, hogy a nemzetiszocializmus nemzetiszocializmus fennmaradjon. Százmillióink Százmillióink vannak aranyban, titkos számlákon számlákon Svájcban és a világ más tájain. De hát maga ezt egészen pontosan tudja. - Igen, mein Führer. Hitler benyúlt az íróasztala alá, és különös, tompa ezüstszínő aktatáskát húzott húzott elı. Jobb alsó alsó sarkábanjói látszott a haditengerészet jelvénye. Felpattintotta a tetejét. Benne vannak a kulcsok meg egy-két olyan dolog, amely az évek során még hasznos lehet-felemelt lehet-felemelt egy egy barnás borítékot-, a dél-amerikai országokban és az Egyesült Államokban elhelyezett titkos számlákkal kapcsolatos részletek. Mindezeken a helyeken vannak barátaink, akik csak arra várnak, hogy maga
jelentkezzék. - Van még valami, mein mein Führer? Hitler felmutatott egy nagy dossziét. - Ennek azt a nevet adtam: Kék Könyv. Sok brit elıkelıség nevét rejti, arisztokratákét, parlamenti tagokét, akik hívei a mi ügyünknek ... Néhány amerikai barátunk neve is szerepel benne. És végül, de nem utolsósorban nyújtott át egy borítékot Bormann-nak -, ezt nézze meg. Az irat papírja szinte pergamenfinomságú volt. Angolul íródott, 1940 júliusában, a portugáliai Estorilban, és a Führernek volt címezve. Aláírója a windsori herceg, a tartalma pedig mindössze annyi, hogy egy sikeres megszállás megszállás esetén ı királyi felsége felsége kész elfoglalni Nagy- Britannia trónját. - A Windsordokumentum - mondta Hitler. - És lehetséges, hogy eredeti? - Maga Himmler kezeskedett érte. Ügynökeit ı küldte a herceghez Portugáliába. Vagy legalábbis ezt mondta, gondolta magában Bormann. Az a körmönfont kis patkány mindenre képes. Visszatette az okmányt okmányt a borítékba, és odaadta a Führernek, aki a többi papírral együtt visszahelyezte az aktatáskába. - A tengeralattjárók parancsnokai számára van rendszeresítve. Teljesen önmőködıen záródik, tökéletesen víz- és tőzbiztos - ezzel Bormann felé tolta az aktatáskát -, és most már a magáé. - A Führer egy pillanatig a semmibe révedt. - Micsoda disznó ez a Himmler, Himmler, hogy most megpróbál különbékét kötni a Szövetségesekkel, miközben hallom, hogy Mussolinit meg a barátnıjét a lábánál fogva akasztották fel a partizánok Észak- Olaszországban. - Megırült a világ - Bormann várt egy pillanatig, majd folytatta. Még egy kérdés, mein Führer: hogyan jutok ki innen? Körül vagyunk zárva. Hitler felélénkült. - Nagyon egyszerően. Kirepül az Ost- West Allee-ról. Mint tudja, von Greim tábornagy és Hannah Reitsch tegnap éjfél után egy Arado fedélzetén fedélzetén kijutottak. Személyesen
beszéltem a rechlini légi támaszpont parancsnokával. - Égy pillantást vetett az íróasztalán fekvı papírra. Egy fiatalember, bizonyos Neumann százados önként jelentkezett, hogy egy Feiseler Storchhal kijuttassa éjszaka. Már Már meg is érkezett, és várja a parancsait. De hova menjek, mein Führer? - Abba a hatalmas garázsba, Goebbelsék házában, a Brandenburgi kapu mellett. Onnan ı már elviszi elviszi a gépén Rechlinbe, üzemanyagot vesz fel, és továbbrepül magával Norvégiába, Bergenbe. - Bergenbe? - kérdezett vissza Bormann. - Ahonnan majd tengeralattjáróval megy Dél-Amerikába, pontosabban Venezuelába. Ott már várják. Útközben egyszer megáll. Ott is várni fogják. Ebben megtalál mindent, amire szüksége szüksége lehet nyújtott át egy újabb borítékot. - Többek között van benne egy személyes aláírásomat viselı meghatalmazás, amely feljogosítja, hogy teljhatalmú képviselımként lépjen fel, valamint több hamis útlevél. - Szóval ma éjjel indulok? - érdeklıdött Bormann. - Nem, egy órán belül -felelte Hitler nyugodtan. - A zuhogó esı és az alacsony felhızet miatt jelenleg a légelhárítás nem mőködik. Neumann százados úgy véli, bízhat a meglepetés erejében, és én egyetértek vele. Hiszek benne, hogy sikerrel jár. Ezzel nem lehetett vitatkozni, így hát Bormann bólintott. - Természetesen, mein Führer. - Most már csak egyetlen dolog van hátra, ¦ mondta Hitler. - A hálószobában talál valakit. Hozza ide. férfi, aki a hálószobában várt, az SS altábornagyi egyenruháját viselte. Valahogyan ismerısnek tőnt, és Bormann ettıl kifejezetten kényelmetlenül érezte magát. Heil - a férfi náci köszöntésre emelte a karját. - Mit szól a hasonlósághoz, Bormann? - kérdezte Hitler. Bormann csak ekkor jött rá, mitıl volt olyanfurcsa érzése. A tábornok valóban hasonlított rá. Nem a
megtévesztésig, de éppen eléggé. - Strasser tábornok itt marad maga helyett - mondta Hitler. Amikor bekövetkezik a végsı összeomlás, a többiekkel együtt távozik. Addig félrevonul. A nagy zőrzavarban és sötétben senki sem fogja észrevenni a cserét. El lesznek foglalva azzal, hogy mentsék a bırüket. - Strasserhez fordult. - Megteszi ezt a Führeréért? -Szíves örömest -felelte Strasser. - Jó, akkor cseréljenek egyenruhát. Használhatják a hálószobámat. - Megkerülte az asztalt, és Bormann mindkét kezét megfogta. - Most búcsúzzunk el, barátom. Többé nem találkozunk. Bármilyen cinikus volt is az alaptermészete, Bormann mélységesen megrendült. - Teljesítem, amit rám bízott, mein Führer, erre a szavamat adom. - Tudom, hogy így leszHitler kicsoszogott, az ajtó becsukódott mögötte, és Bormann Strasserhez fordult. - Rendben, akkor hát lássunk hozzá. Pontosan fél órával késıbb Bormann a Hermann Göring Strasse-i kijáraton elhagyta a bunkert. Nehéz katonai bırkabátot viselt SSegyenruhája fölött, kezében katonazsák, benne az aktatáska és egy váltás civil ruha. Egyik zsebében hangtompítós mauser, mellén keresztben Schmeisser géppisztoly. Elhaladt a Tiergarten mellett. Az utcán mindenütt emberek, fıleg menekültek. Átment a Brandenburgi kapu alatt, és már Goebbelsék házánál is volt. A környék többi házához hasonlóan ez is megrongálódott, de a nagy garázsépület érintetlennek látszott. Tolóajtaja zárva. Bormann óvatosan kinyitotta a rajta lévıkisajtót. Bent sötétség fogadta, és egy hang így kiáltott: - Állj, kezeket fel! Villanyok gyúltak. Bormann egy fiatalemberrel találta szemben jj< magát, rajta a légierı századosi egyenruhája és pilótadzseki, a kezében h pisztoly. A kis Feiseler Storch légvédelmi
repülıgép az üres garázs közepén állt. - Neumann százados? - Strasser tábornok? - A fiatalember megkönnyebbülten nézett, és eltette a pisztolyát. Hála Istennek. Mióta ideértem, egyfolytában a ruszkikat várom. - Kapott utasítást? - Persze. Elıször Rechlin, üzemanyagért, aztán Bergen. Valódi kéjutazás. Van valami esélyünk, hogy kijussunk innét? - Pillanatnyilag nincs fönt semmi, ami lelıhetne, olyan rohadt az idı. Csak a tüzérségi támadástól kell tartanunk - vigyorgott a százados. Hogy áll a szerencsével, tábornok? - Remekül. - Az nagyszerő. Én elindítom a motort, maga beszáll, és szépen elgurulunk a Brandenburgi kapuig. Ott felszállok, és a Siegessáule felé indulok. Erre nem számítanak majd, mert rossz a szélirány. - Nem lesz ez veszélyes? - Dehogyisnem. - Neumann bemászott a kabinba, és elindította a A Storch zötykölıdve haladt elıre az üvegcserepeken és a törmeléken. A döbbent járókelıket elhagyva a Brandenburgi kapunál a Siegessáule felé fordult. Szakadt az esı. Most - szólt Neumann, és felpörgette a motort. A gép végigdübörgött az úton, mellette jobbra-balra menekültek a gyalogosok, és már fent is volt a levegıben, majd jobbra fordult, hogy kikerülje a Siegessáulét. Még csak utánuk sem lıttek. - Istennek tetszı életet élhet, Herr Reichsleiter -mondta a fiatal pilóta. - Minek nevezett engem? - szólt rá élesen Bormann. - Elnézést, ha rosszat szóltam - válaszolt Neumann -, de láttam önt egyszer Berlinben, egy kitüntetés-átadási ünnepségen. - - 14 15 Bormann úgy döntött, hogy egyelıre ennyiben hagyja a dolgot. - Ne is törıdjék vele. - Lenézett. Alattuk tőz és füst: Berlin égett. Az orosz tüzérség egyetlen percre sem hagyta abba az ágyúzást. - Tényleg pokolbeli kép. - Az istenek alkonya, Reichsleiter. Csak Wagner hiányzik,
hogy megírja hozzá a zenét - mondta Neumann, s felvitte a Storchot a sötét felhık biztonságos menedékébe. Az utazás második fele különösen nehéznek bizonyult. Át kellett kelniük Dánia keleti partjai, majd a Skagerrak fölött, hogy aztán egy kis német légi támaszponton, Kristiansandban üzemanyagot vegyenek fel az utolsó nekifutáshozSzuroksötét volt, amikor Bergen fölé értek, és hideg, könyörtelenül hideg. Leszálláskor az esıbe még némi dara is vegyült. Neumann félórával korábban értesítette a támaszpontot az érkezésükrıl. Az irányítótoronyban és az épületekben több helyen is égett a lámpa: az elsötétítés távolról sem volt tökéletes. A német megszálló csapatok Norvégiában tudták, hogy a háborúnak hamarosan vége, és hogy a Szövetségesek partraszállásától nem kell tartaniuk. Egyszerően nincsen már rá szükség. Egy katona, mindkét kezében fáklyával, elvezette ıket oda, ahol megállhattak, majd elment. Bormann egy tartálykocsit látott közeledni. A jármő megállt a gép túloldalán, a többi veszteglı repülı mellett. Neumann kikapcsolt minden berendezést. - Hát itt vagyunk, Herr Reichsleiter. Kicsit más, mint Berlin. Szépen csinálta - dicsérte Bormann. - Maga igazán remek pilóta. - Hadd adjam oda a táskáját. Bormann lekászálódott, és Neumann leadta a táskáját. Milyen kár, hogy felismert - sajnálkozott Bormann. Köpenye zsebébıl elıvette hangtompítós mauserét, és keresztüllıtte a százados fejét. A tartálykocsi mellett cigarettázó férfi tengerésztiszt volt, és a tengeralattjáró-parancsnokok fehér tetejő sapkáját viselte. Amikor Bormann odaért hozzá, eldobta a cigarettát, és rátaposott. - Strasser tábornok? Ahogy mondja -felelte Bormann. - Paul Friemel korvettkapitány. Az U-180-asparancsnoka. Bormann
feldobta a csomagját a tartálykocsira, és felmászott az ülésre. Amikor a másik férfi beült a kormány mögé, megkérdezte tıle: - Kész az indulásra? Bármelyik pillanatban, tábornok. - Jó, akkor induljunk azonnal. - Parancsára, tábornok - mondta Friemel, és gázt adott. Bormann mély lélegzetet vett, orrát megcsapta a tengerszagú szél. Furcsa módon ahelyett, hogy fáradt lett volna, tele volt energiával. Rágyújtott és hátradılt. Felnézett a csillagokra, és Berlin már csupán mint valami rossz álom jelent meg emlékezetében. I. EGY Éjfél elıtt éppen eleredt az esı, amikor Dillon leállította a Mercedest az út szélén, felkattintotta a belsı világítást, és megnézte a térképet. Klagenfurtot már jó 30 kilométerrel elhagyta, egészen közel lehetett a jugoszláv határ. Néhány méterre meglátott egy útjelzı táblát. Elıvett a kesztyőtartóból egy zseblámpát, kiszállt a kocsiból, és halkan fütyörészve elindult a tábla felé. Alacsony volt, nem több, mint 165 centi, és annyira szıke, hogy a haja majdnem fehérnek tőnt. Kopott fekete bır repülısdzseki volt rajta, sötét farmer, a nyakában fehér sál. Az útjelzı tábla szerint Fehring még öt kilométer jobbra. Dillon szenvtelenül elıvett egy cigarettát ezüst cigarettatárcájából, ódon Zippo öngyújtójával rágyújtott, és visszament a kocsihoz. Most már nagyon esett. Az út rossz volt jobb oldalán magas hegyek szegélyezték. Dillon bekapcsolta a rádiót, és hallgatott egy kis éjjeli zenét. Idınként fütyörészett. Baloldalt kapuk tőntek fel. Lassított, hogy kiböngéssze a feliratot. Arra ugyan már nagyon ráfért volna a friss festés, de még olvasható volt: Fehring Repülıklub. Bekanyarodott, áthajtott a kapuk alatt, és a keréknyomokat követve addig
zötykölıdött a kátyúkon, míg meg nem látta a repülıteret. Kikapcsolta a lámpákat, és várt. Ócska egy helynek látszott. Néhány hangár, három barakk és valami rozoga irá- 2 nyítótoronyféle. Az egyik hangárból és az utolsó barakk ablakaiból fény szőrıdött ki. Üresbe tette a sebességváltót, felengedte a féket, és hagyta a Mercedest csendben legurulni a dombról, majd messze a hangároktól, a kifutópálya túloldalán megállt. Egy ideig csak ült és gondolkozott, aztán az utasülésen fekvı diplomatatáskából elıvett egy Walther PPK-t és egy pár fekete kesztyőt. Megvizsgálta a Walthert, bedugta hátul az övébe, és ahogy az esıben átvágott a kifutópályán, felvette a kesztyőt. A régi hangárban olyan dohszag volt, mintha évek óta nem járt volna arra senki, de a repülı, amely a gyenge világításban ott állt elıtte - egy dupla légcsavaros, gázturbinás Cessna-441 Conquest - nem is nézett ki rosszul. Egy overallos szerelı a nyitott futószerkezet-burkolat mellett egy létrán állva javítgatott valamit. A kabin ajtaja nyitva volt, a lépcsı leeresztve, és két férfi ládákat vitt fel a gépre. Amikor lejöttek, az egyik németül kiabálva jelentette: - Végeztünk, Wegner doktor! A hangár egyik sarkában lévı kis irodából szakállas férfi jött elı. Vadászkabátot viselt, feltőrt szırmegallérjával védekezett a hideg ellen. - Rendben van, elmehetnek. - Majd megkérdezte a szerelıt: Valami gond van, Tomic? - Nem nagy ügy, doktor úr, csak beállítok mindent. - Ez persze nem jelent semmit, amíg az az átkozott Dillon elı nem kerül. Amint Wegner visszafordult, egy fiatalember jött be, gyapjúsapkáján és kétsoros tengerészkabátján gyöngyökben állt a víz. - Itt lesz - mondta neki Wegner. - Azt hallottam, ez a fickó sosem képes ellenállni az ilyen kihívásnak. - Egy zsoldos - szólalt
meg a fiatalember. - Már csak ez hiányzott. Az a fajta, aki pénzért gyilkol. - Odaát gyerekek halnak meg magyarázta Wegner. - És szükségük van arra, amit ez a gép vinni fog. Ezért még az ör- ,|' döggel is hajlandó lennék lepaktálni. (- Valószínőleg éppen ezt kell majd tennie. - Nem valami kedves - kiáltott oda nekik Dillon kifogástalan németséggel. - Sıt, egy csöppet sem az - ezzel a hangár másik végén elıjött a sötétbıl. A fiatalember benyúlt a zsebébe, mire azonnal elıkerült Dillon Waltherje. - Elı a kezekkel, fiam, elı a kezekkel. Dillon elırejött, maga felé fordította a fiatalembert, és a jobb zsebébıl elıhúzott egy mausert. Nézzenek csak ide! Manapság már senkiben sem lehet megbízni. - Mr. Dillon? Mr. Sean Dillon? kérdezte tıle Wegner angolul. - így hívnak. - Dillon a farzsebébe tette a mausert, fél kézzel elıvette ezüst cigarettatárcáját, miközben a másik kezében még mindig ott volt a Walther, és elıhalászott egy cigarettát. - És maga kicsoda, öregfiú? - Kemény kiejtése félreismerhetetlenül jelezte: Ulsterbıl származik, nem az ír Köztársaságból. - Doktor Hans Wegner vagyok, a Nemzetközi Gyógyszersegélytıl, ez pedig Klaus Schmidt, a bécsi irodánkból, ö szerezte a repülıgépet. - Valóban? Ez mellette szól. - Dillon elıvette a zsebébıl a mausert, és visszaadta. - Az persze nagyon derék, ha valaki jól végzi a dolgát, de csak a hülye játszadozik a pisztolyával, ha nem tud vele bánni. A fiatalember arca céklavörös lett, elvette a mausert, és zsebre vágta. Wegner békítıleg megszólalt: - Schmidt úr már kétszer megtette ezt az utat gyógyszerszállítmányokkal. - Akkor most miért nem ı megy? - kérdezte Dillon, miközben visszadugta az övébe a Walthert. - - - Mert Horvátországnak az a része most hadszíntér - válaszolt Wegner. - Súlyos
harcok folynak a szerbek, a muzulmánok és a horvátok között. - Értem - mondta Dillon. - Szóval most nekem kell eljuttatnom légi úton azt, amit maguk a földön nem tudnak. - Dillon úr, Sabac ide jó 180 kilométer, és a leszállópálya még nyitva van. Akár hiszi, akár nem, a telefonhálózat még mindig jól mőködik odaát. Nekem azt mondták, hogy ez a gép óránként több mint 450 kilométert képes megtenni. Ez azt jelenti, hogy 20 perc alatt ott lehet vagy valahogy így. Dillon hangosan felnevetett. - Hallják ezt? Egészen nyilvánvaló, hogy magának halvány fogalma sincs a repülésrıl. - Látta, hogy a szerelı fent a létrán mosolyog. - Á, szóval maga tud angolul, öregfiú. - Egy kicsit. - Tomic horvát - magyarázta Wegner doktor. Dillon felnézett. - Magának mi a véleménye? - Hét évig voltam a légierınél. Ismerem Sabacot. A leszállópályát csak vészhelyzetben használják, de az aszfaltburkolata jó. - És a repülıút? - Hát, ha maga valami jótékonykodó amatır, ebben a gonosz világban még húsz kilométert sem tud majd megtenni. Dillon halkan azt mondta: - Mondjuk úgy, hogy elég ritkán tettem valami jót az életemben, és nem vagyok vasárnapi pilóta. Milyen a terep? Részben hegyes, túlnyomórészt erdı, és az idıjáráselırejelzés nem ér semmit. Az elıbb néztem utána, de nemcsak errıl van szó. A légierı is rendszeresen ırjáratozik arra. - MIG-ek? - kérdezte Dillon. - így van. - Tomic megveregette a repülı szárnyát. - Nem rossz gép, de egy MIG- gel szemben nem sokra megy vele. Megrázta a fejét. - Ha viszont meg akar halni, arra kifejezetten jó. - Ebbıl elég, Tomic - reccsent rá dühösen Wegner. - Ó, mondták ezt nekem már mások is - nevetett Dillon. - De folytassuk. Szeretném megnézni a térképeiket. Az iroda felé haladva Wegner megszólalt. - A mieink Bécsben ugye egyértelmően
megmondták magának, hogy amit csinál, önként teszi, minden ellenszolgáltatás nélkül. Szükségünk van minden pénzre, amit csak fel tudunk hajtani, hogy gyógyszert és orvosi mőszereket vegyünk belıle. - Értettem - felelt Dillon. Bementek az irodába, ahol egy csomó térkép hevert szétteregetve az asztalon. Dillon elmerült tanulmányozásukban. - Mikor akar indulni? kérdezte Wegner. - Mielıtt hajnalodik - mondta Dillon. - A legjobb idıpont, és a legeseménytelenebb. Remélem, nem áll el az esı. Schmidt ıszinte kíváncsisággal megkérdezte: - Miért teszi ezt? Egyszerően nem értem. Egy olyan ember, mint maga. - Hirtelen zavarba jött. - Úgy értem, tudunk magáról egyet-mást. - Tényleg? - kérdezett vissza Dillon. Nos, hát ahogyan a derék doktor is mondta, nehezen tudok ellenállni a kihívásoknak. - És ezért hajlandó az életét kockáztatni? - Hát persze. És majdnem elfelejtettem - Dillon felnézett, az arca döbbenetesen megváltozott, egyszerre csupa melegség és báj lett -, közölnöm kell magukkal, hogy én vagyok a világon az utolsó igazi kalandor. Most pedig hagyják, hogy ahogyan egy jó fiúhoz illik, megnézzem, hova is kell mennem - ezzel gondosan tanulmányozni kezdte a térképeket. Öt óra elıtt néhány perccel, amikor Dillon a hangár bejáratából kikandikált, az esı ugyanúgy szakadt, a sötétség pedig ugyanolyan áthatolhatatlan volt, mint az éjszaka közepén. Wegner és Schmidt odajöttek hozzá. Az idısebb férfi megszólalt: 24 25 Tényleg fel tud szállni ilyen idıben? j, - A gond a leszállás, nem a fölszállás. - Dillon odakiabált Tomiénak: - Hogy állunk? Tomic kikászálódott a kabinból, leugrott a földre, és kezét egy rongyba törölgetve elindult feléjük. - Minden mőködıképes. Dillon cigarettával kínálta és kinézett: ezr -És Tomic
kikémlelt a sötétbe. - Lesz ez még rosszabb is, odaát meg talaj menti ködöt fog találni, fıleg az erdı fölött, majd meglátja. - Hát akkor, ahogyan az elítélt mondta a hóhérnak: essünk túl rajta! - szólt Dillon, és odasétált a géphez. Felment a lépcsın, és megvizsgálta a belsejét. Minden ülést kiemeltek, a helyükön hosszúkás, olajzöld dobozok sorakoztak. Mindegyiken angol nyelvő felirat hirdette: Brit Királyi Haderı - Egészségügyi Alakulat. Schmidt, aki közben utánajött, megszólalt: - Mint láthatja, elég szokatlan forrásokból szerezzük be a rakományunkat. - Ez tagadhatatlan. Mi van ezekben? - Nézze meg maga Schmidt felvágta a legközelebbi csomagot, levett a tetejérıl egy olajos papírt, hogy megmutassa a morfiumosdobozokat. - Ezeknek odaát, Dillon úr, néha le kell fogniuk a gyerekeket az operáció alatt, mert nincs semmilyen érzéstelenítıszerük. Ez nagyon jó pótléknak bizonyult. - Vettem az adást mondta Dillon. - Zárja le, én meg indulok. Schmidt megtette, amit mondtak neki, és leugrott a földre. Amint Dillon felfelé indult a lépcsın, Wegner utánaszólt: - Isten óvja, Dillon úr! - Még az is lehet, hogy megteszi - felelte Dillon. -Valószínőleg ez az elsı eset, hogy valami olyat csinálok, amivel ı is egyetértene. - Behúzta az ajtót, és a helyére pattintotta. 26 Elhelyezkedett a bal oldali pilótaülésen, begyújtotta a bal oldali, majd a jobb oldali motort. A térkép ott volt mellette a másik ülésen, de már elég jól tudta fejbıl is az utat. A hangár elıtti betonon egy kicsit megállt. Az esı patakokban folyt a szélvédıjén. Végzett egy alapos fedélzeti ellenırzést, bekapcsolta a biztonsági övet, aztán elgurult a kifutópálya végéig, és széllel szembe fordult. Lenézett a hangár bejáratában álló három férfira, felemelte a hüvelykujját, majd gépe
felemelkedett, feltúráztatott motorja hangosan dübörgött. Egy-két másodperc múlva már el is tőnt, s a gépzaj is csaknem teljesen elült. Wegner végigsimította arcát. - Istenem, de fáradt vagyok. Tomiéhoz fordult: - Van valami esélye? Tomic megvonta a vállát. - Ez a pasas nem akárki. Hátha. Schmidt megszólalt: - Igyunk egy kávét. Jó hosszú várakozás van még elıttünk. - Mindj árt megyek én is - mondta Tomic. - Csak elteszem a szerszámaimat. A másik kettı elindult az utolsó barakk felé. Tomic megvárta, míg beérnek, aztán sarkon fordult, és besietett az irodába. A telefonhoz ment, és hosszan tárcsázott. Mint a derék doktor is említette, a telefonhálózat még mindig megdöbbentıen jól mőködött odaát. Amikor a hívását fogadták, szerbül szólalt meg. - Itt Tomic, Branko ırnaggyal akarok beszélni. Azonnal kapcsolták. - Itt Branko. - Tomic vagyok a fehringi repülıtérrıl, és híreim vannak a maga számára. Egy Cessna Conquest épp most szállt fel, az úti célja Sabac. Mondom a hullámsávját. Ismerjük a pilótáját? - A neve Dillon - Sean Dillon. ír, azt hiszem. Alacsony, nagyon hirtelenszıke, közel a negyvenhez. Semmi különös. A mosolya kedves, de a nézése egészen másról árulkodik. - Utánanézetek a központi hírszerzéssel, de maga jól végezte a dolgát, Tomic. A fickónak meleg fogadtatásban lesz része. A telefon kattant egyet, és Tomic letette a kagylót. Elıvett egy csomag ócska macedón cigarettát - a kedvencét -, és rágyújtott. Kár ezért a Dillonért. Egészen megtetszett neki az ír, de hát ilyen az élet. Aprólékos gonddal kezdte elrakosgatni a szerszámait. Dillonnak pedig már amúgy is volt baja elég. Nemcsak a sőrő felhızet és a szakadatlanul zuhogó esı, hanem a még háromszáz méteres magasságban is gomolygó köd csak néha-néha tette
lehetıvé, hogy lásson valamit az alatta elterülı fenyıerdıbıl. - Mi az ördögöt csinálsz te itt, öregfiú? - kérdezte magában. - Mit akarsz bizonyítani? Éppen elıvett egy cigarettát a tárcájából, és rágyújtott, amikor a fülhallgatójában megszólalt egy hang angolul, de erıs akcentussal: Jó reggelt, Mr. Dillon, isten hozta Jugoszláviában. A repülı tıle nem túl messze, jobbról kísérte, jól látszottak a vörös csillagok a törzsén. Egy régebbi típusú MIG-21-es, a szovjetek valószínőleg ebbıl adták el a legtöbbet a szövetségeseiknek. Mára már elavult, de ez Dillon számára semmiképpen nem jelentett vigaszt. A MIG pilótája ismét megszólalt: Az irány 1-2-4, Mr. Dillon. Az erdı szélén majd egy meglehetısen festıi kastélyhoz érünk, a neve Kivo, ez a helyi felderítés fıhadiszállása. Van egy leszállópályája, és már várják magát. Még az is lehet, hogy készítenek magának egy igazi angol reggelit. írt - javította ki derősen Dillon -, egy igazi ír reggelit. 28 Hogyan is utasíthatnék vissza egy ilyen ajánlatot? Akkor hát legyen 1-2-4. ; Áttért az új irányra. Kicsit kitisztult az idı, felvitte hát a gépet hatszáz méterre, közben magában csendben fütyörészett. Egy szerb börtön nem a legvonzóbb kilátás. A legkevésbé sem az, ha csak egy része is igaz azoknak a történeteki nek, amelyek eljutottak Nyugat-Európába, de az adott kö- 4 rülmények között úgy látszott, nemigen van más választása. Néhány kilométerrel odébb, az erdı szélén, egy patak partján meglátta Kivót: valódi mesekastély, tornyokkal és lırésekkel, körülötte várárok, mellette jól kivehetı leszállópálya. - Na, mit szól? - kérdezte a MIG pilótája. - Szép, mi? Mintha most került volna elı egy Grimm-mesébıl felelte Dillon. - Már csak az emberevı óriás hiányzik. - Ne aggódjék, van itt az is, Mr. Dillon. Most pedig
szépen, nyugodtan tegye le azt a gépet, én meg elbúcsúzom. Dillon lenézett a kastélyra. Katonák igyekeztek a leszállópálya felé, elıttük egy terepjáró haladt. Felsóhajtott, és belemorgott a mikrofonjába. Szerintem szép életem volt, de akadtak nehéz napjaim is, mint például ez a mai. Csak tudnám, miért is keltem fel egyáltalán? Az irányítótoronynál felemelte a gépét, gázt adott, és gyorsan emelkedett egyre feljebb. A MIG pilótája dühöngött. - Dillon, tegye, amit mondtam, vagy letörlöm az égrıl! Dillon ügyet sem vetett rá, az eget kémlelve lement ezerötszáz méter magasra, amikor a MIG, amely már eddig is a sarkában volt, megjelent mögötte, és lıtt. A Conquest megrázkódott, amint egy ágyúlövedék mindkét szárnyát átütötte. - Dillon, térjen észhez! kiáltotta a pilóta. - Minek? Eddig még sosem tettem. Gyorsan zuhant lefelé, már csak hatszáz méternyire volt az erdı fölött. A kastélyból jármővek indultak, a MIG megint támadott, géppuskáinak tüze szétvitte a Conquest szélvédıjét, becsapott a szél meg az esı. Dillon biztos kézzel fogta a kormányt, üvegszilánk sebezte arca vérzett. - Nahát, akkor lássuk, milyen ügyes vagy! - szólt bele a mikrofonjába. Leszegett orral bukott lefelé, alatta a fenyıerdı, mögötte az ismét tüzet nyitó MIG. A Conquest akadozott, és rángott néhányat. Amikor Dillon leereszkedett százhúsz méterre, a jobb oldali motor végleg elhallgatott. Mögötte a MIG-nek túl nagy volt a sebessége ahhoz, hogy ismét felemelkedjék, becsapódott az erdıbe, és egy pillanat alatt tőzgömbbé változott. Dillon mindent megpróbált, hogy a megmaradt motorral továbbrepüljön, de az egyre veszített erejébıl, így a gép mind lejjebb ereszkedett. Elöl balra meglátott egy tisztást. Igyekezett arrafelé dönteni a gépét, de amint
végigborotválta a fenyıfák csúcsát, zuhanni kezdett. Azonnal kikapcsolta a motort, s felkészült az ütközésre. Végül a fenyıfáknak köszönhette a megmenekülést: annyira lelassították a röptét, hogy mire a tisztáson hasleszállást hajtott végre, már nem is volt veszélyes a sebessége. A Conquest még kettıt ugrott, aztán remegve megállt. Dillon egy pillanat alatt kicsatolta a biztonsági övet, kimászott az ülésbıl, és már ki is nyitotta az ajtót. Fejjel elırebukfencezett az esıben, majd talpra ugrott és rohanni kezdett, de a jobb bokája megbicsaklott, és arcra esett. Felkászálódott, és amilyen gyorsan csak tudott, sántikált tovább, de a gép nem borult lángba, egyszerően csak ott gubbasztott az esıben, mintha elfáradt volna. A fák fölött az égı MIG sőrő, sötét füstje gomolygott. A tisztás másik oldalán katonák tőntek fel. A fák közül nyitott terepjáró vágott elébük, menet közben egy orosz típusú, szırmegalléros téli tábori köpenyt viselı tiszt állt fel benne. Újabb katonák érkeztek, néhányan hangosan ugató, pórázukat rángató dobermanokat vezetve. Úgy gondolta, eleget látott. Dillon sarkon fordult, s bicegve elindult a fák közé, de a lába nem engedelmeskedett. Hangerısítın angol felszólítás csattant: - Ugyan, Mr. Dillon, legyen esze, ne várja meg, míg magára uszítom a kutyákat! Dillon fél lábon állva várt, majd megfordult, elsántikált a legközelebbi fáig, és nekitámaszkodott. Elıvett egy cigarettát ezüsttárcájából, az utolsót, és rágyújtott. A füst jólesıen marta a torkát, amíg bevárta üldözıit. A bı zubbonyos katonák rászegezett puskával, félkörben állták körül, a kutyák türelmetlenül vonyítva követelték, hogy engedjék ıket szabadon. A terepjáró lassan megállt, és a jóképő, harmincas, komor tiszt, a váll-lapjáról ítélve ırnagy, felállt és lenézett rá. -
Szóval, Mr. Dillon, épségben megúszta. Gratulálok mondta kifogástalan oxfordi angolsággal. - A nevem egyébiránt Branko, John Branko. Az édesanyám angol volt, akarom mondani, most is az. Hampsteadben él. Nahát - mosolygott Dillon. - És ez a sok rémes gazember a kísérete, ırnagy? Akárhogyan is: Ceadmilefailte. t - Azaz? - O, írül annyit tesz, százezerszer legyen üdvözölve. - Igazán nagyon kedves. - Branko megfordult, és mondott valamit szerbül a mögötte ülı, drabális, kegyetlen arcú ırmesternek, aki egy AK rohampuskát szorongatott. Az ırmester elmosolyodott, leugrott a földre, és elindult Dillon felé. - Hadd mutassam be önnek Zekan ırmestert. Éppen azt indítványoztam neki, üdvözölje önt százezerszer Jugoszlávia, vagy ahogyan mi mostanában inkább mondani szoktuk, Szerbia nevében - mondta Branko ırnagy. Dillon tisztában volt vele, mi következik, de nem tehetett semmit. A rohampuska tusa balról érte, s amint elesett, az ırmester felemelt térde az arcát találta el. Kutyaugatást és nevetést hallott, aztán mindent elnyelt a sötétség. 30 3 Amikor Zekan ırmester végigkísérte Diliont a folyosón, valaki a távolban sikoltozott, és súlyos ütések pufFanása hallatszott. Dillon tétovázott egy pillanatig, de az ırmester határozottan a hátára tette a kezét, és egy kı lépcsısor felé taszította, majd felnoszogatta rajta. A lépcsı tetején kinyitotta a vaspántos tölgyfa ajtót, és belökte rajta Diliont. A sziklafalú, tölgyfa gerendás helyiségben itt-ott falikárpitok lógtak. Nyitott kandallóban tőz pattogott, s a dobermanok közül kettı ott nyújtózkodott elıtte. Branko egy nagy asztal mögött ült, egy dossziét tanulmányozott, idınként kortyolt egyet az elıtte álló
kristálypohárból. Mellette jegesvödörben palack. Felnézett és elmosolyodott, aztán kivette a vödörbıl az üveget, és egy másik pohárba is töltött. - Krug, hajói tudom, a kedvenc pezsgıje, Mr. Dillon. - Akad valami, amit nem tud rólam? - Hát, nemigen. - Branko felemelte a dossziét, aztán viszszaejtette az asztalra. - A legtöbb ország hírszerzı szerveinek megvan az a hasznos szokása, hogy gyakran akkor is hajlandók az együttmőködésre, amikor maguk az országok nem. Üljön le, és igyon. Mindjárt jobban fogja érezni magát. Dillon leült a vele szemközti székre, elfogadta a poharat, amelyet Zekan nyújtott át neki, majd egy hajtásra kiitta a tartalmát. Branko elmosolyodott, kivett egy cigarettát a dobozból, majd odatolta neki a csomag Rothmanst. - Szolgálja ki magát - mondta, majd elvette Dillon poharát és újra töltött. - Én sokkal jobban szeretem a nem jegyzett évjáratokat, maga nem? - Az mindig a szılıtıl függ - jelentette ki Dillon, és rágyújtott. - Elnézést az elıbbi kis incidensért - folytatta a beszélgetést Branko -, de hát a fiúk miatt muszáj volt. Azok után, amit maga mővelt... Végtére is egy ilyen MIG egy vagyonba kerül, és két év, amíg kiképeznek egy pilótát. Én aztán igazán tudom, végigcsináltam. - Valóban? Bizony, hála a maguk Brit Királyi Légierejének. - Az enyémnek ugyan nem. - De hát maga ÉszakÍrországban született, ha nem csalódom, márpedig az Nagy- Britannia része, és nem az ír Köztársaságé. - Ez nem ilyen egyértelmő - jegyezte meg Dillon -, maradjunk abban, hogy ír vagyok és kész. - Kortyolt egyet a pezsgıbıl. - Ki köpött be? Wegner vagy Schmidt? - Összeráncolta a homlokát. - Nem, hát persze hogy nem. Tomic. ö kellett, hogy legyen, nem igaz? - Ahogyan az egy igaz szerb hazafihoz méltó Branko töltött még egy kis pezsgıt. - Hogy az
ördögbe keveredett bele ebbe éppen maga? - Ezt most komolyan kérdezi? - ıszinte leszek magához, Mr. Dillon. Azt tudtam, hogy jön, de ennél többet egy szót se. - Néhány napot Bécsben töltöttem, hogy hallgassak egy kis operamuzsikát. Mozart a gyengém, tudja. Az elsı szünetben belefutottam egy fickóba, akivel jó pár üzletet kötöttem az elmúlt néhány évben. İ mondta, hogy megkereste ez a szervezet, amelynek szüksége lenne némi segítségre, de nemigen van pénze. - Aha, most már értem. - Branko bólintott. - , Jótett ragyog így a silány világban", ahogyan Shakespeare mondja? A sok szegény gyerek miatt, aki mind a gonosz szerbek karmai között áhítja a segítséget? ırnagy, maga igazán mestere a szavaknak. - Azt hinné az ember, hogy a magafajta nem változik ekkorát. - Branko kinyitotta a dossziét. - Sean Dillon, született Belfastban, kisgyerekkorában Londonba került, apja özvegyen maradt. Tizennyolc évesen a Királyi Színiakadémia hallgatója, még a Nemzeti Színházban is fellépett. Apja 1971-ben visszatért Belfastba. Brit ejtıernyısök megölték. - Valóban nagyon jók az információi. - Csatlakozik az ír Köztársasági Hadsereghez, Kadhafi - - 32 33 ezredes jóvoltából Líbiában kap kiképzést, és attól kezdve szüntelen fej lıdést mutat. - Branko lapozott. - Késıbb aztán az IRA-val is szakított. Valami stratégiai kérdésben támadt nézeteltérésük. - Csupa vénasszony. - Dillon átnyúlt az asztalon, és töltött magának a pezsgıbıl. - Bejrút, a Palesztin Felszabadítási Front, sıt a KGB következik. Maga igazán híve a sokfrontos harcnak. - Branko hirtelen meglepetten felnevetett. - Nocsak, az 1990-es bejrúti víz alatti támadás két palesztin ágyúnaszád ellen. Ez is maga volt? De hiszen ez az izraeliek érdekeit
szolgálta! - Igazán nagyon jól fizetnek - felelte Dillon. Folyékonyán beszél németül, spanyolul és franciául. Ó, no meg természetesen írül. - Ezt ne felejtsük el, kérem. - Elég jól arabul, olaszul és oroszul. - Branko becsukta a dossziét. - Igaz, hogy maga követte el az aknavetıs támadást a Downing Street 10. ellen az Öböl- háború alatt, amikor John Major miniszterelnök éppen haditanácsot tartott? - Hát úgy nézek én ki? Branko hátradılt, és komolyan nézett rá. - Maga minek tartja magát, barátom, valami vadnyugati hısnek, aki egy szál magában belovagol a városba, s jó pénzért rendet csinál? - Hogy ıszinte legyek, ırnagy, ezen még sohasem gondolkodtam. - És mégis belemegy egy ilyen ügybe, ingyen, csak azért, mert néhány jó szándékú amatır megkéri rá? - Mindenki követhet el hibát. - Hát maga minden kétséget kizáróan ezt tette, barátom. A ládákban a repülıjén felül morfiumampullák, alul Stinger rakéták vannak. Úristen - nevetett kétségbeesetten Dillon. - Ki hitte volna, most mondja meg? - Állítólag maga zseniális színész, egy pillantás, egy kézmozdulat elég, és már magára sem lehet ismerni. - Nem Laurence Olivier-rıl beszél? - mosolygott Dillon. - És húsz év alatt egyszer sem látott még börtönt belülrıl. - így igaz. - Nos, hát ennek vége, barátom - Branko kinyitott egy fiókot, kivett belıle két karton Rothmans cigarettát, és áttolta Dillonnak. - Erre még szüksége lesz. - Zekanra nézett, és szerbül ráparancsolt: - Vidd a cellájába. Dillon érezte, amint az ırmester vállon ragadja, felemeli, és a kijárat felé löki. Amikor Zekan megelızte, hogy kinyissa az ajtót, Branko utánaszólt: - Még valamit, Mr. Dillon. A kivégzıosztagnak errefelé majdnem minden reggel akad dolga. Ne zavartassa magát ettıl, ha tudja. - Ja, tényleg - mondta Dillon -, az etnikai tisztogatások. Maguk így hívják az ilyesmit,
ugye? - Ennél jóval egyszerőbb a dolog. Fogyóban a helyünk. Aludjon jól. Kılépcsıkön haladtak felfelé, Zekan maga elıtt lökdöste Diliont. A lépcsı tetején egy átjáró elıtt megrántotta, elıvett egy kulcsot, és kinyitotta a tölgyfa ajtót. A fejével intett, majd félreállt. Dillon belépett a meglehetısen nagy helyiségbe. Az egyik sarokban tábori ágy, támlás szék, egy polcon könyvek, a másik sarokban bármilyen hihetetlen - fülke, benne viharvert vécécsésze. Dillon az ablakhoz ment, és a rácsok között kinézett a huszonöt méterre alant elterülı udvarra meg a közeli fenyıerdıre. Aztán megfordult. Ez nyilván az egyik jobbfajta szobájuk. Vajon mi lehet a hézag? - Rájött, hogy hiába vesztegeti az idejét. A tizedes nem tud angolul. Ám mintha tökéletesen értené, Zekan rossz fogait kivillantva elmosolyodott, kivette zsebébıl Dillon ezüsttárcáját és Zippo öngyújtóját, és mindkettıt óvatosan az asztalra helyezte. Kiment, becsukta az ajtót, a zárban megzörrent a kulcs. Dillon az ablakhoz lépett, megrázta a rácsot, de az elég erısnek bizonyult. Egyébként is, túl mélyen van az udvar. Kinyitotta az egyik doboz Rothmanst, és rágyújtott. Egy biztos. Branko túlságosan is kedves volt, és ennek kell hogy legyen valami oka. Leheveredett az ágyra, és miközben cigarettáját szívta, ezen töprengett. 1972ben, felismerve a növekvı terrorizmus okozta számtalan problémát s ezek politikai következményeit, az akkori brit miniszterelnök elrendelte, hogy hozzanak létre egy kis titkosszolgálati elit alakulatot, amely a késıbbiekben IV. csoportként vált ismertté. Ez volt hivatott megakadályozni és leverni minden terrorista- és felforgatótevékenységet a szigetország területén. A hagyományosabb titkosszolgálati körökben
meglehetıs keserőséggel csak a miniszterelnök magánhadseregeként emlegették ezt a csapatot, mely kizárólag az utóbbi hivatalának tartozott engedelmességgel. AIV. csoportot kezdettıl fogva Charles Ferguson dandártábornok irányította. Több miniszterelnököt is kiszolgált, konzervatívokat és munkáspártiakat egyaránt, és egyáltalán nem rendelkezett semmiféle saját politikai elkötelezettséggel. Azon az estén kilenckor még a Honvédelmi Minisztérium épületének Horseguards Avenue- ra nézı, harmadik emeleti irodájában ült és dolgozott, amikor kopogtak az ajtaján. - Tessék mondta Ferguson, felállt az íróasztalától, és az ablakhoz ment. A nagydarab, meglehetısen rendetlen külsejő, tokás, ısz hajú tábornok kényelmes öltönyt viselt, hozzá a gárdaezred nyakkendıjét. Alig kémlelt ki az esıbe a Victoria rakpart és a Temze felé, kinyílt mögötte az ajtó. Harmincas éveinek végén járó, tweed- öltönyös, szemüveges férfi lépett be. Lehetett volna akár hivatalnok vagy iskolamester, de Jack Lane a titkosszolgálat felügyelıje volt, nem más. Zsaru. Nem olyan, mint a többiek, de mégiscsak zsaru; Ferguson tábornoknak csak némi alkudozás árán sikerült kikölcsönöznie ıt a Scotland Yard Különleges Ügyosztályától, hogy legközvetlenebb munkatársának tehesse meg. - Van valami híre a számomra, Jack? - Ferguson hangja mindig kicsit behízelgıen csengett. - Csak a szokásos, tábornok. Azt beszélik, hogy a Biztonsági Szolgálat fıigazgatója változatlanul nagyon elégedetlen, amiért a miniszterelnök nem hajlandó megszüntetni a IV. csoport különleges státusát. - Te jóságos ég, hát ezek már sohasem fogják feladni? Beleegyeztem, hogy
ellátjuk ıket a nélkülözhetetlen információkkal, és tartjuk a kapcsolatot Simon Carterrel, az igazgatóhelyettessel meg azzal az átkozott képviselıvel, akinek az a lehetetlen címe van. A Belügyminisztérium rendkívüli minisztere! - Sir Francis Pamernek hívják, uram. - Jó. De ez minden, amire részemrıl számíthatnak. Van még valami? Lane elmosolyodott. - A legjobbat a végére tartogattam. Dillon. Sean Dillon. - Mi van vele? - Kaptam egy jelzést a jugoszláviai kapcsolatainktól. Dillon ma reggel lezuhant egy könnyő repülıgéppel, a fedélzeten gyógyszerszállítmány, amelyrıl kiderült aztán, hogy Stinger rakétákból áll. A kivói kastélyban tartják fogva. Itt a jelentés. Lane néhány papírlapot nyújtott át Fergusonnak. A tábornok felvette az olvasószemüvegét, és tanulmányozni kezdte ıket, majd elégedetten bólintott. - Ez a gazfickó húsz év alatt még egyszer sem került rács mögé. - Most mindenesetre ott van, uram. Itt az anyaga, ha bele óhajt nézni. Miért tenném? Nincsen semmi értelme. Tudja, milyenek a szerbek, Jack. Akár a lezárt dossziék közé is teheti. És most menjen haza. - Jó éjszakát, uram. Lane kiment, Ferguson pedig a bárszekrényhez lépett, és jókora adag whiskyt töltött magának. - Egészségedre, Dillon - mondta halkan. Ezen aztán most elrágódhatsz, gazember. Felhajtotta az italt, visszament az íróasztalához, és újra munkához látott. A Karib-térség Puerto Ricótól keletre esı szigetei részben brit fennhatóság alatt állnak, például Tortola és Virgin Gorda, mások nem kevésbé büszkén vallják amerikainak magukat - így St. Groix, St. Thomas és St. John -, amióta 1917ben az Amerikai Egyesült Államok 25 millió dollárért megvásárolta ıket a dán kormánytól. St. Johnról úgy tartják, maga Kolumbusz fedezte fel második
újvilágbeli útja során 1493-ban, és minden valószínőség szerint ez az egész Karib-világ legidillibb szigete. Általában. De nem ezen a trópusi vihar dúlta éjszakán, amikor az elvonulóban lévı Able hurrikán még búcsúzóul végigsöpört Cruz Bayen, a régi városon, felkapva a kikötıben horgonyzó hajókat, esıvel dobolva a háztetıkön, robbanásszerő mennydörgésekkel rezegtetve meg a levegıt. Az öböl másik oldalán fekvı Chocolate Hole-beli házában a mély álomba merült Bob Carney azt hitte, távoli fegyverropogást hall. Megfordult, és hirtelen megint a régi lidércnyomás kellıs közepén találta magát: aknavetı-lövedékek csapódnak be körös-körül, robbanásuk nyomán mindenütt remeg a föld, hangjuk elvegyül a sebesültek és a haldoklók sikolyával. Neki már rég elveszett a sisakja, a fejét karjával védve veti a földre magát. Észre sem veszi, hogy megsebesült, csak jóval késıbb, amikor a támadás már a vége felé jár, ı meg felül. Mindkét karját és lábát srapnel sebesítette meg, a keze véres. Aztán amint oszladozni kezd a füst, meglát egy másik tengerészgyalogost, aki egy fának támaszkodva ül, térdbıl hiányzik mind a két lába. Egész testében remeg, egyik kezét kinyújtja, mintha segítségért esdekelne. Carney felkiáltott kétségbeesett iszonyatában, s most már egészen ébren, szálfaegyenesen ült az ágyában. Már megint ugyanaz a rohadt régi álom. Vietnam. Pedig milyen régen volt! Felkattintotta az éjjeli lámpát, és megnézte az óráját. Még csak fél három. Sóhajtott, aztán felkelt, nyújtózott egyet, majd a sötét házban nesztelen léptekkel kiment a konyhába, felgyújtotta a lámpát, és kivett egy sört a hőtıbıl. Naptól és tengervíztıl cserzett bıre nagyon barna volt, szıke haja kifakult. Százhetvenöt centi körüli magassága mellett egy
atléta testalkatát mondhatta magáénak, ami csöppet sem meglepı egy olyan férfi esetében, aki hajóskapitány volt, most pedig sportbúvároktatóként keresi a kenyerét. 44 éve ellenére a legtöbben 7-8 évvel fiatalabbnak nézték. Átment a nappalin, és kinyitotta a verandára nézı ablakot. A tetırıl csöpögött az esı, kint a tengeren villámok recsegtek. Ivott még egy kis sört, aztán letette a dobozt, és becsukta az ajtót. Jobb lesz, ha visszafekszik, és megpróbál tovább aludni. Reggel fél tízkor egy vakációzó társaságot visz mélytengeri halászatra Caneel Baybıl; nagy tapasztalata ellenére sem árt majd, ha észnél van. Áthaladt a szobán, majd megállt, és felemelte Karye, a felesége, Walker, a kisfia és Wallis, a kislánya bekeretezett fényképét. A család elızı nap indult nyaralni a nagyszülıkkel Floridába. így az elkövetkezı hónapot agglegényként töltheti. Fintorgott egyet, tudván, mennyire hiányoznak majd neki, aztán visszament lefeküdni. Ugyanebben a pillanatban Cruz Bay másik csúcskében, Gallows Point-i házában Henry Baker a dolgozószobájában ült, és egyetlen íróasztali lámpa fényénél olvasott. Nyitva hagyta a veranda ajtaját, hadd jöjjön be az esı és a tenger illata. Szerette ezt a szagot, a fiatalságára emlékeztette ıt, arra a két évre, amelyet a haditengerészetnél töltött a koreai háborúban. Egészen a fıhadnagyságig vitte, még ki is tüntették, akár élethivatásának is választhatta volna a katonáskodást. Szívesen bent is tartották volna a hadseregben, de hát ott volt a családi kiadóvállalat, az összes felelısséggel, és a lány, akinek megígérte, hogy feleségül veszi. Hajói meggondolja, nem volt rossz élete. Gyerekük nem született, de elégedetten éltek, míg a feleségét ötvenéves korában el nem vitte a rák. Ettıl kezdve
Henry Baker végképp elvesztette érdeklıdését az üzleti élet iránt, és amikor kapott egy megfelelı ajánlatot, örömmel adta át a céget. Ott állt ötvennyolc évesen, nagyon gazdagon és egészen gyökértelenül. Egy St. John-i nyaralás lett a megmentıje. A híres Rock Resortban szállt meg, a Cruz Baytıl északra fekvı Caneel Bay félszigeten, ahova nem léphetett be akárki: a félsziget magántulajdon volt. Itt vezette be ıt Bob Carney a mélytengeri búvárkodás rejtelmeibe, ami aztán szenvedélyévé vált. Eladta hamptonsi házát, St. Johnba költözött, és megvette jelenlegi otthonát. Hatvanhárom éves korában teljes elégedettséggel úgy érezhette: érdemes élnie. Igaz, hogy ebben Jennynek is volt némi szerepe. Maga elé húzta a fényképét. Jenny Grant huszonöt éves volt, az arca nagyon nyugodt, magasan fekvı arccsontjai fölött hatalmas szemek. Sötét haja rövid, és a szemében valami óvatosság: mintha mindig a legrosszabbra számítana. Ez nem is csoda, tekintettel arra, hogy Baker elıször Miamiban találkozott vele, ahol Jenny egy parkolóban ajánlkozott fel neki, egész testében reszketve a kábítószer hiányától. Aztán össze is esett. Baker nem hívott mentıt, maga vitte kórházba a lányt, és személyesen vállalta a kábítószer-elvo- 40 4 nókúra költségeit. Fogta a kezét, amikor nagyon rosszul érezte magát, mert nem volt senkije, aki ezt megtette volna. Jenny története a szokásos: árva lány volt, az egyik nagynénje nevelte, aztán amikor tizenhat éves lett, elküldte ıt a háztól. Volt valami hangocskája, így hát kocsmákban és hasonló helyeken énekelgetett egy darabig, aztán egy lelkiismeretlen férfi és a rossz társaság elindította a lejtın. Baker magával vitte St. Johnba, hátha a tenger és a
nap majd segít rajta. A megoldás tökéletesen mőködıképesnek is bizonyult, méghozzá szigorúan platói alapon. Jenny megtalálta benne azt az apát, akirıl mindig álmodott, Baker számára pedig Jenny lett a lány, akit megtagadott tıle a sors. Vett neki egy kis nappali bárt a Cruz Bay-i parton, amelyet Jenny kávézójának neveztek el. A hely hamar nagyon népszerő lett. Az élet nem is lehetett volna szebb. Baker minden este megvárta, míg Jenny hazaér. Ebben a pillanatban meghallotta, ahogyan a terepjáró fékez a ház elıtt, csapódik a bejárati ajtó, és Jenny jön be nevetve, a vállán esıkabát. Miután ledobta egy székre, Bakerhez hajolt, és csókot lehelt az arcára. - Uramatyám, valóságos monszun van odakint. - Reggelre kiderül, meglátod. - Baker megfogta a lány kezét. - Jól ment a bolt? - Nagyon bólintott Jenny. - Turisták Caneelrıl és a Hyattbıl. De egészen kivagyok. - Én a te helyedben elmennék aludni. Mindjárt három óra. - Biztos, hogy nem baj? Hát persze hogy nem. Lehet, hogy én lemegyek reggel búvárkodni egy kicsit, de kilencre visszajövök. Ha nagyon hiányzol, bemegyek ebédelni hozzád az üzletbe. - Annyira szeretném, ha nem egyedül járnál merülni. - Jenny, én csak egy vasárnapi búvár vagyok, nekem nincs szükségem légnyomáscsökkentésre, mert pontosan tudom, hogy hol a határ, és tartom magam ahhoz, amit Bob Carney- tıi tanultam. Ráadásul sosem merülök le a búvárprogramos számítógépem nélkül, tudod jól. Azt is nagyon jól tudom, hogy csak olyan helyekre jársz, ahol mindig van rá esély, hogy összeszedj valami keszonbetegséget. - Ebben igazad van, de ez az esély nagyon kicsi. - Megszorította a lány kezét. Most pedig elég az aggodalmaskodásból, mars az ágyba. Jenny megpuszilta a férfi feje búbját, és
kiment. Baker visszatért a könyvéhez. Átköltözött az ablak elé, a heverıre, és kényelmesen elnyújtózott. Az utóbbi idıben mintha mind kevesebb alvásra lenne szüksége, nyilván ez is az öregséggel jár, gondolta, de kis idı múlva le-leragadt a szeme, és már aludt is. A könyv lecsúszott a földre. Hirtelen felriadt. A franciaablakok zsalugáterein keresztül beszüremlett a fény. Heverészett még egy kicsit, aztán megnézte az óráját. Nem sokkal múlt öt. Felkelt és kiment a verandára. Hajnalodott, a látóhatáron már világosság derengett, de különösen nagy volt a csend, és a tenger egészen valószínőtlenül nyugodtnak tőnt, alighanem az elvonult hurrikánnak köszönhetıen. Tökéletes idı a búvárkodásra, egyszerően tökéletes. Vidám izgalommal kisietett a konyhába, feltette a kannát a gázra, és amíg felforrt a víz, nagy halom sajtos szendvicset készített magának. Megtöltött egy termoszt kávéval, a szendvicsekkel együtt egy kézitáskába süllyesztette, és elıvette viharvert kétsoros tengerészkabátját az ajtó mögül. A terepjárót otthagyta Jennynek, és gyalog ment le a kikötıbe. Még mindig nagy volt a csend, az utcán alig járt valaki, a távolban egy kutya ugatott. A parthoz érve belehuppant fölfújható gumicsónakjába, eleresztette a kikötıkötelet, és beindította a segédmotort. A sok hajó között kígyózva elérte végül a sajátját. A tízméteres, pontonos Sport Fisherman vitorlást a feleségérıl nevezte el Rhodának. Felmászott a fedélzetre, a gumicsónakot hosszú kötélre kötötte, és megnézte, rendben van-e minden. Négy teli légtartály sorakozott a tartójában, ı maga tette oda ıket elızı nap. Kinyitotta a szekrényt, és átnézte a felszerelését. Hiánytalanul megvolt minden: a gumiból és nejlonból készült búvárruha - ezt csak
ritkán használta, mert jobban szerette a könnyebb, háromnegyedes hosszúságú, kék és narancsszínő szerelését -, az úszók, az úszószemüveg meg egy tartalék - mert csiszolt üvege egyben szemüvegként is szolgál -, két mentımellény, kesztyők, légszabályozók és egy kis Marathon búvárszámítógép. - Ahogy Carney mondja: soha semmit se bízzunk a véletlenre - jegyezte meg félhangosan. Megkerülte a hajóorrt, és eloldozta a kötelet a bójától, majd fölment a lépcsın a hídra, és bekapcsolta a motort, mely életre keltve felbúgott, és Baker nem csekély örömmel vitte ki a Rhodát a kikötıbıl a nyílt tengerre. Sok kedvenc helye volt a merülésre, a Carval Rock, a Congo vagy az Eagle Shoal, ha hosszabb kirándulást tervezett. Itt alig egy hete megütközött egy kisebb cápával, de ma anynyira nyugodt volt a tenger, hogy egyszerően elhaladt mellette. Végtére is ott a Francia-fok, dél-, délnyugat felé úgy nyolc-kilenc mérföldnyire, az igazán jó hely, de csak ment tovább délnek, 15 csomóval hajszolva a Rhodát. Töltött magának egy kis kávét, és elıvette a sajtos kenyereket. Már följött a nap, a tenger a legpazarabb kék színben pompázott, köröskörül mindenütt szigetek: lélegzetelállítóan gyönyörő látvány. Hát van ennél jobb a világon? - Istenem - szólalt meg Baker csendesen -, micsoda ajándék, hogy itt lehetek. Mi az ördögnek vesztegettem az idımet oly sok éven át? Valami álmodozásfélébe merült, rég múlt és újabb dolgokon töprengve, és jó harminc perc is beletelt, mire feleszmélt, és megnézte, hol van. - Hőha csodálkozott el -, legalább tizenkét mérföldnyire kijöttem. Ezzel majdnem elérte a szélsı határt, ameddig a búvárok egyáltalán elmerészkedtek, azt a félelmetes helyet, ahonnan már nem látszik semmi,
és több mint hatszáz méter mélyen van a tengerfenék. Itt már nincsen más, csak a Vihar- fok. Erezte, nem lehet tıle messze. De itt soha senki nem mert lemerülni, nem volt ennél veszélyesebb sziklapad az egész környéken. Itt még Carney sem szállt le soha. Erısek a tengeráramok, az egész egy rémálom: csupa hasadék és üreges járat. Carney mesélte, hogy évekkel ezelıtt egy öreg búvár leírta neki, milyen. Egyik oldalán ötvenöt méter, aztán jön egy körülbelül 25 méteres gerinc, és a másik oldal hatszáz méter mély. Az öreg kis híján otthagyta a fogát, éppen csak sikerült feljönnie, és soha többé nem próbálkozott errefelé. Amúgy is nagyon kevesen tudják, merre van, és itt általában annyira szilaj a tenger, hogy az már önmagában is elég ahhoz, hogy bárkit visszarettentsen. De ma nem. A víz tükörsima. Baker még sosem látott ilyet. Hirtelen izgalom fogta el, bekapcsolta a mélységmérıt, megnézte, mennyire van a tengerfenék, levette a gázt, és egyszer csak meglátta a sárga csíkokat a fekete képernyın. Leállította a motort, és hagyta, hadd sodródjék a hajó. Folyamatosan ellenırizte a mélységmérıt, míg biztos nem volt benne, hogy a zátony huszonegy méteres gerince fölé ért, aztán mászva megkerülte a hajóorrt, és horgonyt vetett. Nemsokára úgy érezte, hogy a vasmacska eléggé beakadt, és viszszamászott a fedélzetre. Hihetetlenül jó kedve kerekedett, miközben vetkızött, majd fölvette a kék és narancsszínő búváröltönyt, gyorsan összeszedte a holmiját, és ráerısített egy légtartályt a gumicsónakra. A számítógépet a légnyomásmérı vezetékére akasztotta, belebújt a búvárruha felsı részébe, kivette a nehezéket a tartójából, jó erısen rögzítette a derekán. Az övébe búvárhálót akasztott, kis reflektorral, ahogyan mindig szokta, arra az
esetre, ha valami érdekeset talál- 44 45 na. Felvette a búvárkesztyőjét, aztán a hajó tatján leült a padozatra, és felvette az úszóit. Ráköpött a búvárszemüvegére, majd leöblítette, az arcára igazította, aztán felállt, és beereszkedett a vízbe. Hihetetlenül áttetszı és kék volt a tenger. Úszva megkerülte a horgonykötelet, megállt, aztán elindult a kötél mentén lefelé. A lebegés érzése, mint mindig, most is lenyőgözte; a csöndes, magányos világ csodálattal töltötte el. Eleinte kísérte ıt a nap, de amint mind mélyebbre és mélyebbre ért, lassan elhalványult a fény. Ahol Baker lehorgonyzott, ott sőrő korall és tengeri növényerdı borította a zátonyt. A legkülönbözıbb halfajták rajzottak körülötte, aztán egyszer csak egy legalább másfél méteres barrakuda úszott be a látóterébe, megállt, és fenyegetıen feléje fordult. Ám ez a legkevésbé sem zavarta ıt, hiszen a barrakudák nem igazán voltak veszélyesek. Ránézett a számítógépére. Nemcsak azt látta rajta, milyen mélyen van éppen, hanem azt is, hogy meddig tartózkodhat biztonságosan ebben a mélységben. A gép az egész merülés során híven jelzett minden változást. Ebben a pillanatban Baker huszonegy méter mélyen volt, és jobb kéz felé vette az irányt, arra ahol a zátony mélysége elérte a hatvan métert. Megkerülte a csúcsát, aztán meggondolta magát, és feljebb emelkedett. Döbbenetes, mennyivel több idıbe kerül akár csak három-négy méterrel mélyebbre merülni, mint ahogy azt elıírják! Meglehetısen erıs volt az áramlás, érezte, amint oldalra sodorja ıt. Elképzelte, mi lehet itt, ha kevésbé kedvezı az idıjárás. Úgy döntött, mivel nincs az égadta világon senkije, semmi sem akadályozhatja meg abban, hogy megnézze a nagy lejtıt. A zátony túlsó oldala rendkívül élesen
rajzolódott ki elıtte. Egy korallbokorban megkapaszkodva megállt, és lenézett a sziklafalra, amellyel szemben hatalmas kék bar- lang nyílt a végtelenbe. Átment oda, leszállt huszonöt méterre, és haladt tovább. Érdekes dolgokat tapasztalt. Megállapította, hogy a korall több helyen megsérült, nemrégiben terjedelmes darabok szakadtak ki belıle, alighanem a hurrikán következtében, de az is lehet, hogy a gyakori földrengés miatt, mivel éppen itt egy törésvonal húzódott a mélyben. Valamivel távolabb nagyon jól kivehetıen egy egész sziklanyúlvány szakadt le, mögötte széles sziklapad tárult fel, és ott volt valami: részben magán a sziklapadon, részben fölötte elırenyúlva. Baker egy pillanatra megállt, aztán óvatosan közelebb araszolt. Ekkor érte nemcsak búvárpályafutásának legizgalmasabb meglepetése, hanem a legnagyobb megrázkódtatás is hosszú élete során. A tárgy, amely a sziklapadon, illetve azon túlnyúlva elıtte állt, nem volt más, mint egy tengeralattjáró. Amikor a haditengerészetnél szolgált, a Fülöp-szigeteken állomásozva Baker tengeralattjárós kiképzést is kapott. A dolog nem volt valami komoly, csak az általános kiképzés része, de emlékezett az elıadásokra és az oktatófilmekre, amelyeket végig kellett nézniük - fıleg második világháborús dokumentumokat -, úgyhogy azonnal felismerte, amit látott. Egy VII. típusú német tengeralattjáró volt elıtte, a Kriegsmarine, a német haditengerészet messze legelterjedtebb ilyesfajta vízi jármőve, az alakja összetéveszthetetlen. A parancsnoki tornyot benıtte a tengeri növényzet, de amikor közelebb ment, el tudta olvasni az oldalára írt számot: 180. Két periszkópja még mindig teljesen ép, és légzıcsıvel is ellátták. Bakernek eszébe jutott, hogy annak idején hallotta: a németek a háború
elırehaladtával fokozatosan bevezették a tengeralattjáróikon ezt a megoldást, amely lehetıvé tette, hogy a jármő sokkal gyorsabban haladjon a víz alatt, kihasználva dízelmotorjának erejét. A tengeralattjárónak mintegy kétharmada nyugodott tattal elıre a sziklapadon, míg az orra szabadon meredt a mélység fölé. Baker felnézett. Látta, hogy dülledt szemő kis csukák és ezüst csíkos halak raja húz el fölötte, aztán leereszkedett a parancsnoki toronyhoz, és megkapaszkodott a híd korlátjában. A tengeralattjáró hátsó részén helyezkedett el a géppuskaállás egy 20 mm-es ágyúval, elıtte és alatta a fedélzeti gépfegyver, amelyet csakúgy, mint minden mást, benıtt a szivacs és a sok színes korall. Ez a tengeralattjáró sem kerülhette el a hajóroncsok sorsát: halak lakóhelyéül szolgált. Mindenütt angyalcápák, érdesfarkú és papagájhalak meg mindenféle hasonlók. Ránézett a számítógépére. A hídon állt, huszonkét méter mélyen, és legfeljebb húsz perce .volt még, utána mindenképpen fel kellett mennie a felszínre. Kicsit odébb úszott, hogy jobban szemügyre vehesse a tengeralattjárót. A sziklanyúlvány, amely most levált, nyilván éveken át mint valami támaszték tartotta a roncsot, és eltakarta szem elıl. Egy olyan helyen, ahol szinte senki sem jár soha, ez elég volt ahhoz, hogy ne fedezzék föl. Azt mindenki tudta errefelé, hogy a második világháború alatt tengeralattjárók szelték itt a vizeket. Baker még egy öreg halászt is ismert, aki ragaszkodott ahhoz a meséhez, hogy annak idején St. Johnban éjnek évadján egész legénységek szálltak partra, hogy friss gyümölcsöt és vizet vételezzenek, csak elhinni nem tudta soha a történetet. Átlendült a hajó jobb oldalára, és azonnal látta, mi történt. A parancsnoki
torony alatt mintegy négy és fél méter hosszú, széles rés tátongott a hajó törzsén. Szegény ördögök úgy süllyedhettek el, mint a vízbe hajított kı. Baker egy korallal benıtt, csipkés perembe kapaszkodva lejjebb ereszkedett, és benézett a vezérlıterembe. Odabent sötét volt és homály, halrajok úsztak ide- oda. Elıvette a kis reflektort a búvárhálójából, és bevilágított. A periszkópok rúdja tisztán látszott, ezek is benıve, ugyanúgy, mint minden más, de ezenkívül semmit sem lehetett felismerni: elgörbült fém, csövek és huzalok mindenütt. Ránézett a számítógépére, látta, hogy még van tizenöt perce, tétovázott kicsit, aztán bemászott a roncs belsejébe. A két vízhatlan ajtó elöl és hátul egyaránt zárva volt, de ebben nem talált semmi különöset: baj esetén ez a szabály. Az elülsı lejáró kerekes zárjával próbálkozott, de az mozdíthatatlan volt, és reménytelenül rozsdás. Talált néhány oxigénpalackot, még valami töltényhevedereket is, de a legmegrendítıbb az a néhány emberi csontmaradvány volt, amely a padlómaradványok között virított. Meglepı, hogy ilyen sok év után még maradt bármi ilyesfajta nyom. Hirtelen megborzongott. Betolakodónak érezte magát, akinek nincsen itt semmi keresnivalója. Megfordult, hogy kifelé induljon, amikor a reflektor fénye megvillant a sarokban valamin. Olyan volt, mint egy bırönd fogantyúja. Utánanyúlt, az üledék felkavarodott, s egyszer csak egy fémbıl készült kis aktatáskát tartott a kezében, amelyet ugyancsak benıtt mindenféle tengeri moszat. Ennyi elég, gondolta, és a törzsön tátongó nyíláson kimászott, a sziklazátony fölé úszott, és a horgony felé tartott. Amikor elérte, még öt perce volt. Micsoda marha vagyok, mondta magában, hogy vállalhattam ekkora kockázatot? Úgy
haladt fölfelé, ahogyan tanították: három másodpercenként egy métert, egyik keze a kötélen, a másikban az aktatáska. A felszín alatt hat méterre elengedte a kötelet, és átúszott a hajó alatt, hogy a tatnál bukkanjon fel. A fedélzetre lökte az aktatáskát, aztán kibújt a búvárruhából. Ezt utálta a legjobban. Öregszel, Henry, mondta magában, miközben felmászott a létrán, és visszafordult, hogy felhúzza a búváröltöny felsıjét és a légszekrényt a hajóra. Kényszerítette magát, hogy úgy csináljon mindent, mintha mi sem történt volna. A szokásos módon a helyére tette a légszekrényt és a felszerelését. Szárazra törülte a testét, farmernadrágba és tiszta farmeringbe bújt, és egész idı alatt ügyet sem vetett az aktatáskára. Kinyitotta a termoszt, töltött magának egy kis kávét, aztán hátrament, és leült a hajó tatján egy forgószékbe. Amíg a kávéját itta, elgondolkodva szemlélte a tengeri növényekkel és állatokkal benıtt aktatáskát. Az élıvilág nem tett nagy kárt benne. Baker elıvett egy drótkefét a szerszámosládájából, erısen dörzsölni kezdte, és azonnal látta, hogy az aktatáska alumíniumból készült. Amint letisztította a felszínét, a jobb felsı sarokba vésve megjelent a sas és a horogkereszt, a német haditengerészet jelvénye. A fedelét két szorítókapocs rögzítette, és volt rajta egy zár. A kapcsok elég könnyen engedtek, de a fedél makacsul nem akart kinyílni, így hát nemigen maradt választása. A szerszámok között talált egy nagyobb csavarhúzót, a zár fölött beerıltette, és az aktatáska néhány másodperc múlva már nyitva is volt. A belseje tökéletesen száraz, a tartalmát, néhány fényképet és számos levelet, gumiszalag fogta össze. Alattuk nagymérető, piros bırbe kötött napló, rajta a Kriegsmarine aranyozott jelvénye.
A fényképek egy fiatal nıt és két kislányt ábrázoltak. Az egyik hátán kézírásos, német nyelvő felirat, az elején dátum: 1944. augusztus 8. Baker a többit nem értette, mivel nem tudott németül. Talált egy pillanatfelvételt egy német haditengerészeti egyenruhás férfiról is. Harminc körül járhatott a férfi, és sok volt a kitüntetése, a nyakában Lovagkereszt. Nem lehetett akárki, a külseje alapján biztos valami nagymenı. A napló ugyancsak németül íródott. Az elsı bejegyzés idıpontja 1945. április 30. Baker a szövegbıl még egy nevet ismert fel, Bergenrıl tudta, hogy kikötı Norvégiában. A napló elızéklapján talált egy feliratot, amelyet megértett: Korvettenkapitan Paul Fnemel, U-180. Nyilván a korvettkapitány volt a tengeralattjáró parancsnoka és a napló tulajdonosa. Baker ide-oda lapozgatott, végtelenül bosszantotta, hogy nem képes megfejteni, mirıl van szó. A napló vagy huszon- hét bejegyzést tartalmazott, néha minden napról egy oldal volt benne, néha több. Idınként jelezte a tengeralattjáró helyzetét, és Baker ezeknek a feljegyzéseknek az alapján könnyőszerrel megállapíthatta, hogy milyen útvonalon jutott az Atlanti-óceánon keresztül a Karib-tengerre. Csak az volt a különös, hogy az utolsó bejegyzés 1945. május huszonnyolcadikai dátumot viselt, aminek elsı látásra nem volt semmi értelme. Henry Baker tizenhat éves volt, amikor Európában véget ért a háború, és meglepıen tisztán emlékezett azoknak a napoknak a történéseire. Az oroszok elérték és földi pokollá változtatták Berlint, Adolf Hitler pedig a Reichskanzlei föld alatti bunkerjában május elsején este 10.30-kor, alig néhány órával házasságkötése után öngyilkosságot követett el feleségével, Eva Braunnal együtt. Ez volt a tényleges vége a Harmadik Birodalomnak, amelyet nemsokára követett
a kapituláció. Ha pedig így volt, mi az ördögöt keresett egy U-180 a Virgin-szigeteken, május huszonnyolcadikán, az utolsó naplóbejegyzés napján? Bárcsak tudna németül! De ami még rosszabb, St. Johnban nem ismer egyetlen lelket sem, aki tud. Másfelıl persze, ha ismerne ilyet, vajon meg akarná-e osztani vele a titkát? Egy biztos: ha kiderül, hogy talált egy tengeralattjárót, meg az is, hogy hol, napokon belül rengetegen fognak itt nyüzsögni. Megint forgatni kezdte a naplót, majd hirtelen megtorpant és visszalapozott. Egy név ötlött a szemébe. Martin Bormann Reichsleiter. A dolog egyre izgalmasabb lesz! Martin Bormann. A náci kancellária vezetıje, a Führer titkára. Vajon valóban kimenekült a berlini bunkerból az összeomláskor, vagy meghalt, amikor menekülni próbált? A kérdésrıl már egy könyvtárnyit írtak össze. Elgondolkodva továbblapozott, és újabb név tőnt fel neki. A windsori hercegé. Baker csak ült, a bejegyzésre meredve, kiszáradt torokkal, aztán nagyon óvatosan becsukta a naplót, és a levelekkel meg a fényképekkel együtt visszatette az akta- 50 5 táskába. Miután lecsukta a fedelét, betette a táskát a kormányosfíilkébe, és elindította a motort. Aztán hátrament, és felhúzta a horgonyt. Bármi legyen is, amit talált, biztosan komoly dolog, annak kell lennie. Egy német tengeralattjáró, amely három héttel azután, hogy az európai hadszíntéren véget ért a háború, elsüllyedt a Virgin-szigeteknél, benne egy napló, amelyben a kapitány a náci Németország Hitler után leghatalmasabb emberérıl és a windsori hercegrıl tesz említést... - Te jóságos isten, mibe keveredtem? - morogta magában Baker. Természetesen elmehetne a hatóságokhoz, például a parti ırséghez, de hát ez az ı fogása, és nem
szívesen eresztené ki a karmai közül. Akkor hát mi az ördögöt csináljon vele? Amint megfogalmazta a kérdést, eszébe jutott a válasz, és hangosan felnevetett. - Hát persze, Garth Travers - tört ki belıle a megkönynyebbülés. A legnagyobb sebességre kapcsolva sietett vissza St. Johnba. Mint az amerikai haditengerészet hadnagyát, Bakert 1951ben a Brit Királyi Haditengerészet torpedórombolójára, a Persephonéra. vezényelték összekötı tisztnek. Itt találkozott elıször Garth Traversszel, aki tüzérségi tiszt volt. Travers pályája meredeken ívelt fölfelé, miután az oxfordi egyetemen történelembıl doktorátust szerzett. A két fiatal tiszt mély barátságát igazán az az öt óra alapozta meg, amelyet egy sötét éjszakán a koreai partok mentén egymásba kapaszkodva a vízben töltöttek, amikor az a partra szálló vízi jármő, amelylyel a Brit Királyi Tengerészgyalogság rohamosztagát repülıgéprıl ledobták, aknára futott. Travers a késıbbiekben még sokra vitte, és ellentengernagyként ment nyugdíjba. Azóta számos könyvet írt a második világháború tengeri csatáiról, és lefordította németbıl a Kriegsmarinéról szóló alapmővet, amelyet aztán mőködésének utolsó évében Baker kiadója jelentetett meg angolul, ö a megfelelı ember, ehhez nem fér kétség. Baker már majdnem elérte St. John partjait, amikor egy másik Sport Fishermant látott közeledni. Bob Carney hajója volt az, és amint felé fordította az orrát, lassított. Baker is lejjebb vette a sebességét. A hajó tatján négyen jöttek- mentek búvárruhában, három nı meg egy férfi. Bob Carney a hajóhídon állt. - Jó reggelt, Henry - kiabált át. - Korán keltél ma. Merre jártál? - A Francia-foknál. - Baker nem szívesen hazudott egy régi barátnak, de nem volt
más választása. - Milyen a víz? - Nagyszerő! Sima, mint a tükör. - Remek - mosolygott Carney, majd búcsút intett. - Vigyázz magadra, Henry! A hajója ezzel elhúzott. Baker pedig gázt adott, és teljes gızzel Cruz Bay felé tartott. Amikor hazaért, mindjárt tudta, hogy Jenny nincs otthon, mert nem látta a terepjárót a ház elıtt. Az órája tízet mutatott. Valami nyilván történt, különben Jenny nem ment volna el. Baker a konyhában elıvett egy sört a jégszekrénybıl, és bement a dolgozószobájába, egyik kezében az aktatáskával. Letette az íróasztalára, a tetejére a telefonnoteszét, és míg a sörét itta, fél kézzel lapozgatott benne. Kisvártatva megtalálta, amit keresett, és ismét az órájára nézett. Tíz óra tíz perc, ami azt jelenti, hogy Londonban délután három múlt. Felemelte a kagylót, és tárcsázott. Londonban esett az esı. Csendesen dobolt a Lord North Street-i ház ablakán, ahol Garth Travers ellentengernagy könyvekkel zsúfolt dolgozószobájában a tőz mellett üldögélve élvezettel itta délutáni teáját, és a The Timest olvasta. 52 53 Amikor megszólalt a telefon, elfintorodott, de aztán felállt, és odament az íróasztalához. - Kivel beszélek? - Garth? Henry vagyok, Henry Baker. Travers leült az íróasztalhoz. Te jóisten, Henry, öreg harcos, itt vagy Londonban? Nem. St. Johnból beszélek. - Olyan a hangod, mintha itt lennél a szomszéd szobában. - Garth, van egy problémám. Arra gondoltam, te talán tudnál segíteni. Találtam egy német tengeralattjárót. - Mit csináltál? - Találtam egy teljesen igazi német tengeralattjárót, itt a Virgin-szigeteken, egy zátonyon, úgy huszonöt méter mélységben. A parancsnoki tornyán az áll, 180-as. Hetes típus. Erre már Travers is rendkívül izgatott lett. - Nem kérdezem meg, hogy ittál-e. De hogy a csudába nem vette észre eddig senki,
hogy ott van? - Garth, errefelé százával találni roncsokat a vízben, a felét sem fedezték fel eddig. Ez meg ráadásul rendkívül veszélyes helyen van. Nem megy oda soha senki. A tengeralattjáró félig egy sziklapadon fekszik, és ha nem tévedek, eddig egy kiugró perem takarta el. A sziklafal a napokban súlyosan megrongálódott. Éppen most vonult el nálunk egy hurrikán. - És milyen az állapota? ¦ - A törzsén van egy nagy hasadék. Sikerült bejutnom a Vezérlıterembe. Találtam ott egy aktatáskát. Vízhatlan, és alumíniumból készült. - Jobb felsı sarkában a Kriegsmarinejelvénye? - Ahogy mondod! Ez volt rendszeresítve. Tőz-, vízbiztos meg minden. Mit mondtál, hányas? U- 180? Várj egy kicsit, mindjárt utánanézek. Van egy könyvem, abban benne van minden egyes tengeralattjáró, amelyet a német haditengerészet a háború alatt felszerelt, és az is, hogy mi történt velük. - Rendben. - Baker türelmesen várt, míg Travers visszaért. - Öregem, itt valami nem stimmel. Biztos vagy benne, hogy hetes típusú? - Egészen biztos. - Nos, hát a gond az, hogy a 180-as kilences típus, 44 nyarán Franciaországból Japánba vezényelték, mőszaki felszereléseket szállított. A Biscayne-öbölben süllyedt el. - Tényleg? És ahhoz mit szólsz, ha azt mondom, hogy az aktatáskában megtaláltam Paul Friemel korvettkapitány naplóját, és az utolsó bejegyzés dátuma 1945. május 28-a? - De hát a gyızelem napja május nyolcadika! - Pontosan, úgyhogy szeretném tudni, mirıl van szó. Adva van egy hamis felirattal ellátott német tengeralattjáró, amelyik elsüllyed a Virgin-szigeteknél, három héttel azután, hogy ennek a rohadt háborúnak vége. - Hát ez kétségkívül különös - vélte Travers. - És a javát még nem is hallottad, öregfiú. Emlékszel, mi mindent
meséltek arról, hogy Martin Bormann elmenekült Berlinbıl? - Hát persze. - Nos, én ugyan nem tudok németül, de a ı nevét megismerem. Szerepel a naplóban. És van még itt neked egy kis bomba. Nemcsak ı. A windsori herceg szintén. Travers meglazította a nyakkendıjét, és mélyet lélegzett. Henry, öregem, látnom kell ezt a naplót. - Igen, én is erre gondoltam - válaszolta Baker. - A British Airways éjszakai járata helyi idı szerint este nyolc körül indul. Azt hiszem, el tudom érni. Amikor utoljára ezzel mentem, reggel kilencre értünk Londonba. Esetleg kaphatok nálad egy késıi reggelit. - Már alig várom - mondta Travers, és letette a kagylót. A Könnyőbúvár-oktatók Szervezete, amelynek Henry is okleveles tagja volt, igen szigorú elıírásokkal szabta meg, merülés után mennyi idıvel szabad repülni. Megnézte a szabályzatot, és kiderítette, hogy egy huszonöt méteres, légnyomáscsökkentés nélküli merülés után legalább négy órát kell várnia. Bıven van hát ideje, különösen ha csak délután akar Antiguába repülni, márpedig éppen így szándékozott tenni. Mindenekelıtt felhívta a British Airways St. Juan-i képviseletét. Igen, van helyük az elsı osztályon a BA-252 járatára, amely húsz tízkor indul Antiguából. Megrendelte a jegyét, és megadta az egyik hitelkártyájának számát. Ezután fölhívta a Carib Aviation irodáját Antiguában. Ezzel a légitaxivállalattal már korábban is többször repült. Igen, örömmel állnak rendelkezésére. Az egyik Partenavia gépüket kora délután felküldik St. Thomasba. Ha tizenhat harminckor indul, legkésıbb hatra már Antiguában lehet. Hátradılt, és még egyszer végiggondolta az egészet. Egy vízitaxival átmegy Charlotte Amalie-ba, ez a legnagyobb város St. Thomas szigetén. A menetidı negyven perc, onnan
taxival a repülıtérig legfeljebb tizenöt. Bıven van ideje csomagolni és elkészülni, de mindenekelıtt beszélnie kell Jennyvel. A tengerparton nagy volt a nyüzsgés, amikor aznap másodszor lement Cruz Baybe. A kisváros, annak ellenére, hogy a legtöbb Karib-tengeri kikötıhöz hasonlóan kissé kopottas volt, rendkívül festıién hatott. Baker azonnal beleszeretett, amint meglátta. Éppen olyan hely volt, ahová mindig is vágyott. Tréfásan azt szokta mondani, hogy már csak a tengerészsapkás, cajgnadrágos Humphrey Bogart hiányzik, amint a kikötıbıl rejtélyes küldetésre indul a hajóján. Jenny kávézójához néhány lépcsı vezetett felfelé, a Mongoose Junction elıtt, az úttól kicsit beljebb. Az ajtó fölött neon felirat, bent árnyékos hővös. Az alacsony mennyezet alatt két nagy ventilátor kavarta a levegıt. A fal mellett körben bokszok, a feketefehér csempéjő padlón márványlapos asztalok. A hosszú mahagóni bárpult mellett magas székek, a tükörfal elıtt, a polcon italok sorakoztak. Billy Jones, a nagydarab, jóképő néger mixer a poharakat törölgette. A szeme körüli néhány forradás és enyhén benyomott orra arról árulkodott, valaha profi bokszoló lehetett. Mary, a felesége vezette az üzletet. - Hello, Mr. Henry, Jennyt keresi? - vigyorgott Bakerre. - Ahogy mondja. - Lement a partra Maryvel megvenni a halat estére. Szerintem mindjárt itt lesznek. Szolgálhatok valamivel? - Csak egy kávét kérek, Billy. Majd kint megiszom. Baker leült egy nádszékre a verandán, iszogatta a kávéját, és gondolkodott. Annyira elmerült gondolataiban, hogy csak akkor rezzent fel, amikor a két nı már szinte elıtte állt. - Hát megjöttél, Henry. Felnézett. Jenny és Mary Jones már a lépcsın jött fölfelé. Mary üdvözölte és bement, Jenny pedig felült a korlátra.
Pólós, farmernadrágos alakja még a szokásosnál is karcsúbbnak tőnt. - Valami baj van? - húzta össze a szemöldökét. - Londonba kell mennem - válaszolt Baker. - Londonba? Mikor? - Ma este. Jenny homlokán elmélyültek a ráncok. Felállt, és odaült mellé. - Henry, mi ez az egész? - Történt ma valami, amikor lemerültem reggel. Valami egészen rendkívüli. Találtam egy roncsot, úgy huszonöt-harminc méter mélyen. - Te teljesen megırültél! - Jenny most már komolyan haragudott. - Hogy szabad ilyen mélyre leszállni egyedül, ráadásul a te korodban? Hol voltál? - Csak annyit mondhatok neked, hogy találtam egy német tengeralattjárót 1945- bıl. - Úristen kerekedett el a lány szeme. - - Sikerült bejutnom a belsejébe. Volt ott egy aktatáska, egy ilyen alumíniumdoboz. Vízhatlan. Megtaláltam benne a kapitány naplóját. Németül van, úgyhogy nem értem, de volt néhány név, amelyet felismertem. -Kié? Martin Bormanné és a windsori hercegé. >" Jennyvel forogni kezdett a világ. - Henry, mi történt itt? - Ez az, amit én is szeretnék tudni. - Megfogta a lány kezét. - Emlékszel az angol barátomra, Travers ellentengernagyra? - Arra, akivel együtt szolgáltál a koreai háborúban? Hát persze. Tavalyelıtt bemutattad, amikor Miamiban voltunk, és ı ott járt átutazóban. - Felhívtam az elıbb telefonon. Neki van mindenféle anyaga a német haditengerészetrıl. Utánanézett ennek a tengeralattjárónak. A parancsnoki hídra az van festve 180, de a 180-as más típusú volt, és 44ben elsüllyedt a Biscayne- öbölben. A lány döbbenten rázta a fejét. - De hát mit jelent mindez? - Évek óta történetek keringenek Bormannról, tucatjával jelentek meg róla könyvek, mind azt állítja, nem halt meg a háború végén, hanem elmenekült. Többen
látták Dél-Amerikában, vagy legalábbis ezt mondják. És a windsori herceg? - Fogalmam sincs. - Baker megrázta a fejét. - Én csak annyit tudok, hogy ez akár nagyon fontos is lehet, és hogy én találtam meg ezt az átkozott hajót, én, Henry Baker, és nem más. Nem tudom, mi van a naplóban, de lehet, hogy át kell miatta majd írni a történelmet. Felállt, és mindkét kezével megragadta a korlátot. Jenny sosem látta még ilyen izgatottnak. Ö is felemelkedett a székébıl, és rátette a kezét a vállára. - Akarod, hogy veled menjek? - Ó, nem, erre semmi szükség. - Billy és Mary gondját viselné itt addig mindennek. Baker megrázta a fejét. - Csak néhány napot leszek távol. Legfeljebb négyet. - Rendben van - Jenny nagy nehezen elmosolyodott. - Akkor most jobb lesz, ha hazamegyünk, és segítek neked csomagolni. A Carib Aviation Partenavia légitaxiján eseménytelen volt az út, ha nem számítjuk az erıs hátszelet, amely kicsit feltartotta a gépet, így Baker késıbb ért földet, mint ahogyan számította, olyan fél hét tájban. Mire átjutott a vámon, megkapta a csomagját, és odaért a British Airways pultjához, már hét óra volt. Az indulási oldalon átment a biztonsági ellenırzésen, és tíz perccel késıbb már szólították is az utasokat. A British Airways járatának elsı osztályán a kiszolgálás ugyanolyan fejedelmi volt, mint mindig. Baker kézipogygyászként magával vitte Friemel korvettkapitány aktatáskáját. Elfogadta a pohár pezsgıt, amelyet a légikisasszony kihozott, aztán kinyitotta az aktatáskát. Szemügyre vette a tartalmát, nemcsak a naplót, hanem a fényképeket és a leveleket is, jóllehet nem értett belılük egyetlen szót sem. Valójában a német haditengerészet tisztjének fényképe foglalkoztatta igazán. A kép nyilván magát Friemelt ábrázolta, tehát az ellenséget,
de Baker nem annak látta: a legkülönbözıbb nemzetiségő tengerészek még háború idején is nagy tisztelettel viseltetnek egymás iránt. Végtére is az igazi ellenség mindannyiunk számára ugyanaz: a tenger. Becsukta az aktatáskát, és föltette a feje fölötti csomagtartóba, s már be is mondták, hogy felszáll a gép. Elolvasott néhány londoni újságot a rengetegbıl, amelyet körbekínáltak. Nem sokkal felszállás után tálalták a vacsorát, és miután el- 58 59 vitték a tálcákat, a légikisasszony megmutatta neki a minden ülésbe beépített videoképernyıt, majd a átnyújtotta a választható filmek listáját. Baker tanulmányozni kezdte a választékot. Ezzel is gyorsabban múlik az idı. Hirtelen megborzongott. A listán szerepelt egy film, amelyrıl már hallott. Német film, mindenki azt meséli, nagyon érdekes történet, a háború legkeményebb idıszakában játszódik. Egy tengeralattjáróról szól. Bár a jobbik esze az ellenkezıjét diktálta, ezt a filmet választotta, és rendelt egy dupla whiskyt. A légiszemélyzet körbejárt, és leeresztette a redınyöket, hogy aki akar, aludhasson. Baker betette a videokazettát a lejátszóba, feltette a fülhallgatót, és a félhomályban elkezdte nézni a filmet. Húsz perc elteltével rendelt még egy whiskyt. Nem látott még hasonló mőfajú filmet, amely ennyire felkavarta volna. Egy óra elteltével elege lett a dologból. Kikapcsolta a készüléket, hátradöntötte az ülést, és csak feküdt a sötétbe bámulva Egyre Paul Friemel korvettkapitány és az U-I80-as járt az eszében, és a Vihar-foknál bekövetkezett végük. Vajon mi történhetett? Aztán elaludt. ,4' HÁROM Tíz óra volt, amikor a Lord North Street-i házban megszólalt a csengı. Garth Travers maga nyitott ajtót. Henry Baker állt az esıben, egyik
kezében az aktatáska, a másikban a csomagja. Esıkabátot nem viselt, csak a zakója gallérja volt felhajtva. - Édes öregem, gyere be, az ég szerelmére, mielıtt rongygyá áznál - mondta Travers, majd amint becsukta az ajtót, megfordult. - Itt fogsz lakni, ugye? - Ha nem zavarok, öreg cimbora. De jólesik ezt újra hallani. Majd késıbb megmutatom a szobádat. Gyere, nézzünk neked valami reggelit. A házvezetınımnek kimenıje van, úgyhogy csak tengerész módra tudlak megvendégelni. - Egyelıre elég lesz egy kávé is - felelte Baker. Kimentek a tágas konyhába, és Travers feltette forrni a vizet. Baker az asztalra helyezte az aktatáskát. - Ez az. Lenyőgözı. - Travers megszemlélte a Kriegsmarine jelvényét, aztán felnézett. - Kinyithatom? - Ezért vagyok itt. Travers felnyitotta az aktatáska tetejét. Gyorsan átfutotta a leveleket. - Ez mind bizonyára emlék 43-ból és 44-bıl. Úgy látom, a 60 6 feleségétıl. - Megnézte a fényképek hátlapját. Megkapta a Lovagkeresztet? Akkor nem lehetett akárki. - Egy darabig nézegette az asszony és a két kislány fényképeit, aztán elolvasta a néhány kézzel írott sort az egyiken. - Ó, a szegény. - Miért? - Az van ideírva: Drága feleségem, Lottie, Ilse és Marié, a kislányaim, meghaltak 1944. augusztus 18-án, egy hamburgi bombatámadás során. - Te jóságos isten! mondta Baker. - Könnyen utánanézhetek, ki volt Friemel. Van egy könyvem, abban benne van mindenki, aki megkapta a Lovagkeresztet. Ez volt a legmagasabb német katonai érdemrend. Csináld meg a kávét, én addig megkeresem. Travers kiment, Baker pedig elıvette a csészéket, egy kis doboz tejkonzervet a jégszekrénybıl, és éppen elkészült, mire Travers visszaért a könyvvel. Leült Bakerrel szemben, és maga elé húzta a kávéját. - Tessék, itt
van, Paul Friemel, korvettkapitány, két évig orvostanhallgató Heidelbergben, majd tisztjelölt a német haditengerészetnél. - Travers bólintott. Kiemelkedı érdemeket szerzett tengeralattjárókon. A Lovagkeresztet 1944 júliusában kapta egy olasz cirkáló elsüllyesztéséért. Az olaszok akkor már persze a mi oldalunkon álltak. Ezután szárazföldi szolgálatra rendelték Kiéibe. - Elfintorodott. - Ó, hát itt egyik rejtély követi a másikat. Azt írják, hogy 1945 áprilisában Kiéiben halt meg, egy bombázás alatt. - Egy fenét halt meg - szólalt meg dühösen Baker. - Ahogy mondod. - Travers felütötte a naplót, és rápillantott az elsı oldalra. - Gyönyörő kézírás, és tökéletesen olvasható. - Végigpörgette a lapokat. Néhány bejegyzés meglehetısen rövid. Az egész nem lehet több harminc oldalnál. - Te elég jól tudsz németül, ha jól emlékszem - jegyezte meg Baker. Mint egy született német, öregem, az anyai nagyanyám Münchenbıl származott. Tudod, mit fogok csinálni? Leülök a számítógéphez, és most rögtön lefordítom az egészet. Nem tarthat tovább másfél óránál. Addig te csinálj magadnak valami reggelit. A sonka meg a tojás a hőtıben, a kenyértartó a polcon. Ha kész vagy, gyere utánam a dolgozószobámba. Miután kiment, Baker - megkönnyebbülve, hogy jó kezekbe került, amit talált egyszerre rájött, hogy éhes, és nekilátott a reggelikészítésnek. Leült az asztalhoz enni, és közben a londoni The Times reggeli kiadását olvasgatta. Egy jó órával késıbb leszedte az asztalt, elrakott maga után mindent, és bement a dolgozószobába. Travers a képernyıt figyelve a számítógép elıtt ült, ujjai sebesen röpködtek a billentyők fölött. Az arca megfeszült a figyelemtıl. A napló tıle jobbra nyitva állt, egy kis állványnak
támasztva. Baker vidáman megszólalt: - Hogy megy? Most ne zavarj, öregem, kérlek. Baker megvonta a vállát, leült a tőz mellé, és egy képeslapot kezdett lapozgatni. Csend volt, csak a számítógép zúgását lehetett hallani, amikor Travers hirtelen felkiáltott: Úristen! - majd néhány másodperc múlva hozzátette: Nem, ezt nem tudom elhinni. - Az ég szerelmére, Garth, mi történt? - kérdezte Baker. - Várj egy percet, öregfiú, azonnal készen vagyok. Baker tőkön ült, míg nem sokkal késıbb Travers nagyot sóhajtva hátradılt. - Kész. Mindjárt kinyomtatom. - Van benne valami érdekes? - Hogy érdekes? - Travers durván felnevetett. - Ez enyhe kifejezés. Elıször is le kell szögeznem, hogy ez nem a hivatalos hajónapló, hanem az utolsó utazással kapcsolatos különleges körülményekrıl készült magánfeljegyzés. Talán fedezni akarta magát valahogy, ki tudja, de mindenképpen szenzációs, amit ír. A kérdés csak az, mit csináljunk vele. - Mi az ördögrıl beszélsz? Olvasd el magad, majd meglátod. Én megyek, és csinálok még egy kávét - mondta Travers, amint a nyomtató leállt. Összerendezte a papírlapokat, aztán átadta az egész paksamétát Bakernek, aki leült a tőz mellé a székre, és elkezdett olvasni. 1944. április 30. Bergen, Norvégia Én, Paul Friemel azért írom ezeket a/eljegyzéseket, mert a feladat, amelyet teljesítenem kell, rendkívül különös. Két napja hagytuk el Kiélt, ennek a U-180-asjelzést viselı tengeralattjárónak a fedélzetén. Ám a parancsnokságom alatt álló hajó valójában 1943-ban, Kiéiben, az építése során bombatalálatot kapott, s a jelzés, amely rá van festve, egy elsüllyedt hajóé, ebben biztos vagyok. Dönitz tengernagy utasítása egyértelmő: az utasom ma este érkezik Berlinbıl, bár ezt elég nehezen tudom elhinni. A Führer saját kező parancsát hozza.
ı mondja meg, mi lesz az úti célunk. Itt a naplóban néhány sor üresen maradt, majd még aznap estérıl újabb bejegyzés következett. Parancsot kaptam, hogy menjek a leszállóhelyre, ahol a Feiseler Storchfóldet ért. Néhány perc múltán egy SS tábornoki egyenruhás tiszt jelent meg, és megkérdezte, én vagyok-e Friemel korvettkapitány. 0 maga ugyanakkor nem fedte fel kilétét, nekem azonban az volt az érzésem, hogy már láttam valahol. Amikor odaértünk a rakpartra, hajóra szállás elıtt félrevont, és átadott nekem egy lepecsételt borítékot. Amikor kinyitottam, magának a Führernek a parancsát találtam benne, azt, amelyrıl személyes utasításában Dönitz tengernagy már említést tett. A szövege a következı: 'IV "A birodalmi vezér és kancellár nevében Martin Bormann birodalmi vezetı a Harmadik Birodalom fennmaradása szempontjából meghatározó jelentıségő és létfontosságú ügyben jár el a nevemben. Ön közvetlenül neki tartozik engedelmességgel, és minden idıben szem elıtt tartva a Führernek a haditengerészet tisztjeként tett hőségesküjét, a parancsait és utasításait követve azt teszi, amit ıjónak lát." Eszembe jutott, hogy egyszer láttam Bormannt 1942ben Berlinben, valamilyen hivatalos ceremónia alkalmával. Nem sokan ismernék fél, mert szerintem az összes vezetıink közül ı szerepelt a legkevesebbet. Kisebb, mint gondoltam, a vonásai durvák, a karja túlságosan is hosszú. Hogy ıszinte legyek, ha munkaruhában látnám, azt hinném, rakodómunkás, vagy valami más kétkezi munkát végez. A birodalmi vezetı megkérdezte, hajlandó vagyok-e engedelmeskedni neki, és mivel nemigen volt más választásom, azt feleltem, igen. Úgy rendelkezett, hogy a tisztjeimnek és a legénységnek
Strasser tábornokként mutassam be. Május 1. Jóllehet a tiszti hálóhely a legtágasabb a hajón, itt is csak hárman férnek el, ha az egyik priccset felhajtjuk. Ide költöztem én, és a birodalmi vezetınek átengedtem a parancsnoki fülkét a hajón tiszti étkezdének használt helyiségtıl balra, hátul. Ez az egyetlen elkülönített hely nálunk, jóllehet ezt is csak egy filcfüggöny választja el az étkezıtıl. Amikor az esti dagállyal elhagytuk Bergent, a birodalmi vezetı utánam jött a hídra, és közölte velem, hogy az úti célunk Venezuela. Május 2. Tekintettel arra, hogy a hajót légzıcsıvel is ellátták, elképzelhetınek tartom, hogy kizárólag a víz alatt tegyük meg az egész utat, bár félek, hogy ez az észak-atlanti viharos vizeken nem lesz lehetséges. Víz alatt indultunk az izland-feröeri szoros felé. Ha majd kijutunk az Atlanti-óceánra, ismét mérlegelni fogom a helyzetet. 64 65 1945. május 3. Bergenbıl rádión kaptam a megdöbbentı hírt, hogy a Führer május elsején csapataink élén hısiesen küzdve elesett Berlinben, amikor megpróbálta meghiúsítani az oroszok gyızelmét. A szomorú újságot közöltem a birodalmi vezetıvel, aki számomra meglepı nyugalommal vette azt tudomásul. Aztán elrendelte, hogy mondjam el a történteket a legénységnek is, hangsúlyozva azonban, hogy a háború folytatódik. Egy órával késıbb rádión közölték velünk, hogy Dönitz tengernagy ideiglenes kormányt alakított SchleswigHolsteinban. Kétlem, hogy ez soká tarthat, hiszen az oroszok már Berlinben vannak, az amerikaiak és az angolok pedig átkeltek a Rajnán. Bakert most már minden képzeletet felülmúlóan izgatta a napló, és egyszerően átlapozott néhány oldalt, ahol fıként a hajóút részleteirıl volt szó. Május 5. A tengeralattjáró-parancsnokságról utasítást kaptunk,
hogy minden nyílt tengeren tartózkodó tengeralattjárónak ma reggel 8.00-tól be kell tartania a tőzszünetet. Parancsunk van továbbá arra, hogy térjünk vissza a kikötınkbe. Felvetettem a kérdést a birodalmi vezetınek, aki rámutatott, hogy ı a Führer személyes parancsa alapján rendeli el, hogy folytassuk utunkat, és megkérdezte, vajon én meg akarom-e ezt tagadni. Erre nemigen tudtam mit válaszolni, ı pedig azt javasolta, gondolkodjam néhány napig a dolgon. 1945. május 8. Ma este megkaptuk rádión azt az üzenetet, amelyre vártam. Németország feltétel nélkül kapitulált. Teljes a vereség. Ismét megbeszélést tartottunk a birodalmi vezetıvel a hálóhelyén, és miközben megvitattuk a helyzetet, kódolt üzenetet kaptam Bergenbıl, amelyben utasítanak, hogy vagy térjek vissza, vagy folytassam a parancsnak megfelelıen utamat. A birodalmi vezetı erre hivatkozva engedelmességet követelt tılem, és ragaszkodott ahhoz a jogához, hogy a belsı hangosítóberendezésen szólhasson a legénységhez. Feltárta elıttük kilétét, és hogy a Führer nevében jár el. Rámutatott, hogy Németországban nem sok jóra számíthatunk, míg Venezuelá- ban barátok várnak és egy új élet lehetısége azok számára, akik ezt akarják. Akik pedig nem, azok még mindig hazatérhetnek. Ezzel az érveléssel nem nagyon volt mit szembeszegeznünk, így a legénységgel és a tisztekkel együtt végül is beadtuk a derekunkat. 1945. május 12. Továbbhaladunk dél felé, és ma megkaptuk a kanadai haditengerészet üzenetét ÚjSkóciából, amelyben felszólítottak minden, még a tengereken hajózó tengeralattjárót, adja meg pontos tartózkodási helyét,felszíni sebességét, és ezután fekete zászló alatt menjen tovább. Amennyiben ezt
nem tesszük meg, úgy kalózhajónak fogunk számítani, és bármikor, bárki megtámadhat bennünket. A birodalmi vezetıt egyáltalán nem látszott érdekelni a hír. 1945. május 15. A légszívó berendezés valójában egy, a felszín fölé nyúló légzıcsı, amelyet akkor használunk, haperiszkópnyi mélységben hajózunk. így a dízelmotorral is haladhatunk a víz alatt anélkül, hogy lemerítenénk az akkumulátorunkat. Rájöttem azonban, hogy számottevı problémákat okoz, ha háborog a tenger márpedig nincs nyugtalanabb az Atlanti-óceánnál -, és bezáródik a golyós szelep. Amikor ez megtörténik, a motor változatlanul szívja be a levegıt, amitıl a hajóban azonnal leesik a nyomás, ez pedig a legénységnek rengeteg bajt okoz- Három emberemnek beszakadt a dobhártyája, de ha a légszívóval megyünk, nehezebb minket a levegıbıl észrevenni. 1945. május 17. Annyira bent járunk az Atlanti-óceánon, hogy úgy érzem, elenyészıen csekély az esélye, hogy a levegıbıl fölfedezzenek, ezért úgy döntöttem, hogy mától kezdve a felszínen haladunk tovább. A viharosabb szakaszon kelünk most át, a vízbıl alig kiemelkedve, és ezen a földrajzi szélességen aligha valószínő, hogy bárkivel is találkozzunk. 1945. május 20. A birodalmi vezetı az utazás nagy része alatt nem érintkezett senkivel, csak az étkezések idejét töltötte együtt a többi tiszttel, egyébként inkább a hálóhelyén olvasott. Ma megkérdezte, 67 - elkísérhet-e ırszolgálatra. Amikor feljött a hídra, éppen a legroszszabb idıjárási viszonyok közepette, több mint hatméteres hullámokat szelve haladtunk, ıpedig szemlátomást nagyon is élvezte a dolgot. 1945. május 21. Ma rendkívül különös éjszakám volt. A birodalmi vezetı a vacsoránál már eleve ittasan jelent meg. Késıbb
meghívott a szállására, ahol az egyik csomagjából elıvett egy üveg skót whis- ¦ kyt, és ragaszkodott hozzá, hogy vele igyam. Sőrőn töltögetett magának, és közben sokat mesélt a Führerrıl meg a berlini bunkerban töltött utolsó napokról. Amikor megkérdeztem tıle, hogyan sikerült elmenekülnie, elmondta, hogy a Berlin központjában lévı Ost-West ., Allee-t használták felszállópályának. Amikor itt tartott, elfogyott H a whisky. A priccs alól elıhúzta az egyik katonai zsákját, és kinyi- • totta. Elıvett belıle egy ugyanolyan alumínium haditengerészeti tiszti aktatáskát, mint az enyém, és letette a priccsre, aztán talált egy újabb üveg whiskyt. T Addigra már nagyon részeg volt, és elmesélte utolsó találkozását i a Führerrel, aki azt a szent küldetést bízta rá, hogy gondoskodjék a Harmadik Birodalom jövıjérıl. Mint elmondta, az SS már évekkel ezelıtt létrehozott egy Odessa nevő szervezetet, hogy egy átmeneti vereség esetén biztosítsa a menekülési útvonalakat a harc folytatása , szempontjából nélkülözhetetlen tisztek és más parancsnokok számára. Aztán rátért a Kameradenwerk, a Bajtársi Akció tevékenységé- \ nek ismertetésére, amelyet azért hívtak életre, hogy a háború után tovább terjessze a nemzetiszocialista eszméket. Állítólag Svájcba, Dél-Amerikába és más helyekre százmilliókat vittek ki, és minden országban vannak barátaik, méghozzá a legmagasabb helyeken. ¦ Felemelte a fém aktatáskát, kinyitotta, és elıvett belıle egy dossziét. Azt mondta, ez a Kék Könyv. Azoknak az angol arisztokratáknak - köztük jó néhány parlamenti képviselınek - és amerikaiaknak a névsora, akik a harmincas években titokban a Führert támogatták. Aztán egy barna borítékból kivett egy papírt, és a szemem elıtt széthajtogatta. Azt
mondta, ez a Führerrel kötött titkos megállapodás, az úgynevezett Windsor-dokumentum, amelyet a windsori herceg Franciaország eleste után írt alá 1940-ben, amikor a portugáliai Estorilban tartózkodott. Ebben kinyilvánította hajlandóságát, hogy egy sikeres német megszállás esetén ismét trónra lépjen Angliában. Megkérdeztem a birodalmi vezetıt, mit tart e dokumentum felıl, vajon mennyire lehetünk biztosak az eredetiségében. Erre rendkívül dühös lett, és azt mondta, akárhogyan legyen is, azok, akik szerepelnek a Kék Könyvben, mindent megfognak tenni azért, hogy ne leple- Zİdjenek le, és hogy az ıjövıjének is ez a záloga. Kérdésemre, hogy - biztos-e ebben, csak nevetett, és azt felelte, hogy egy angol úriemberben mindig meg lehet bízni. Ekkor már annyira részeg volt, hogy nekem kellett felsegítenem a priccsre. Azonnal elaludt, én pedig átvizsgáltam az aktatáskája tartalmát. A Kék Könyvben szereplı nevek nekem nem mondanak semmit, de a Windsor-dokumentum eredetinek látszik. Ezenkívül az aktatáskában nem volt más, csak a titkos számlaszámok listája és a Führerparancsa, így becsuktam, és viszszatettem a priccs alá, a többi csomag közé. Baker itt szünetet tartott az olvasásban, letette a papírokat, felállt, és odament az ablakhoz. Ekkor lépett be Garth Travers. Kész a kávé. Gondoltam, hagylak olvasni. Már túl vagy rajta? - Ott tartok, hogy Bormann miket mondott neki május 21-én. - A java még ezután jön, öregem, olvass csak tovább, majd jövök - biztatta Travers, ezzel megint kiment. 1945. május 26. A birodalmi vezetı magához hivatott, és közölte velem, hogy mielıtt elérjük rendeltetési helyünket, még egyszer meg kell állnunk, és kérte, mutassam meg neki a Virgin-szigetek térképét. A hely, amelyet megjelölt,
Sámson Cay, az amerikai Virginszigetek egyike, St. Johntól délkeletre, de brit felségvizeken található, alig néhány mérföldre délre a brit Norman-szigettıl. Arra nézve nem szolgált felvilágosítással, miért óhajtja, hogy ott megálljunk. 68 69 1945. május 27. Sámson Cay partjainál 21. OO-korjöttünk fel a felszínre. Sötét éjszaka, negyedhold. A parton kevés fény. A birodalmi vezetı azt kérte, hogy az egyik felfújható gumicsónakkal tegyük partra. Megbeszéltem Schröder altiszttel, vigye ki. Mielıtt elindult, magához rendelt, és azt mondta, a parton várhatóan barátokkal fog találkozni, de a biztonság kedvéért, arra az esetre, ha mégsem alakulna minden úgy, ahogyan gondolja, nem visz magával semmi fontosat. Ezzel fıleg az aktatáskára célzott, amelyet otthagyott apriccs alatt, és átadott nekem egy lepecsételt borítékot, amely - mint mondta - a venezuelai utunkkal kapcsolatos részleteket tartalmazza, és annak a férfinak a nevét, akinek az aktatáskát át kell ott adnom, ha ıvele valami történne. Azt mondta, Schrödert hajnali kettıre küldjem vissza érte, és ha ı nem lenne ott a parton, az a legrosszabbat jelenti, úgyhogy azonnal induljak tovább. Civilben volt, és az egyenruháját nem vitte magával. Travers ebben a pillanatban ért vissza. < - Még mindig olvasol? - Már csak az utolsó bejegyzés van hátra. Az admirális odament az italosszekrényhez, és két pohárba whiskyt töltött. Idd meg ezt - odanyújtotta az egyik poharat Bakernek -, szükséged lesz rá. 1945. május 28. Éjfél. Az elıbb kint voltam a hídon, és feltőnt, milyen természetellenesen csendes minden, ilyet még soha életemben nem tapasztaltam. A láthatár szélén villámlik, messze a távolban mennydörög. A víz itt a lagúnában nagyon sekély, és ez aggaszt. A
térképasztalnál írom ezeket a sorokat, miközben arra várok, hogy a rádiós tiszt nézzen utána, milyen az idıjárás-elırejelzés. Itt valamivel lejjebb már csak néhány sietısen odavetett sor következett. A St. Thomas-i idıjárás-jelentés hurrikán gyors közeledtét jelzi. Le kell merülnünk minél mélyebbre, hogy kivárjuk, míg elvonul. A birodalmi vezetıt kénytelenek leszünk a sorsára hagyni. - Csakhogy a szerencsétlen ördögök nem tudták kivárni, míg elvonul - mondta Travers. - A hurrikán elkapta ıket, amikor még nem voltak elég mélyen. A tengeralattjárójukat valószínőleg felhasította a zátony, amelyiken megtaláltad. - Nekem is ez a gyanúm - felelte Baker. - Aztán feltételezésem szerint az áramlás kivitte a kinyúló sziklafal alá, arra a kiszögellésre. - Ahol aztán ott maradt annyi éven át. Furcsa, hogy nem fedezte fel soha senki. Tulajdonképpen nem is az. Nem jó a hely. Nem megy oda senki, soha. Azoknak, akik csak szórakozásból búvárkodnak, túl messze van, és nagyon veszélyes. Meg még valami: ha a legutóbbi hurrikán nem törte volna le a kinyúló sziklafalat, talán én magam sem találtam volna meg. - Még nem is mondtad, hol van pontosan - szólalt meg szemrehányóan Travers. Nos, hát az csak rám tartozik - felelte Baker. Travers elmosolyodott. - Én megértelek, öregem, de azt meg kell mondanom, hogy a tőzzel játszol. - Hova az ördögbe akarsz kilyukadni? - Elıször is, úgy tőnik, közel ötven év megannyi mendemondája és feltevése után határozott bizonyítékkal rendelkezünk arról, hogy Martin Bormann-nak sikerült kimenekülnie Berlinbıl. - Csakugyan? - Mi az hogy! Ráadásul kezünkben van az angliai Hitlerszimpatizánsok névsora, méghozzá nemcsak a nemeseké, hanem a
parlamenti tagoké és még néhány honfitársadé is. Ami pedig mindennél súlyosabb, az ez a Windsordokumentum. - - 70 7 - Mire gondolsz? - érdeklıdött Baker. - A napló szerint Bormann ezeket a papírokat egy ehhez hasonló aktatáskában tartotta - felelte Travers, az alumínium aktatáskára mutatva. - És otthagyta a priccse alatt, a parancsnoki hálófülkében. Most gondold végig, hogy Friemel legutolsó bejegyzése szerint ı a vezérlıteremben állt a térképasztalnál, és a naplójába írt, amikor megkapta az utolsó rádiós idıjárás-jelentést a hurrikánról. A naplót az aktatáskájába teszi, aztán becsukja a táskát. Az egész nem tart tovább egy másodpercnél, és már intézkedhet is, hiszen vészhelyzet van. Ez megmagyarázná, miért találtad az aktatáskát a vezérlıteremben. - Nem rossz következtetés - helyeselt Baker. - Csak azt nem veszed észre, ami a legfontosabb: hogy az aktatáska megmaradt. - És? Már kérdeztem, hogy hova akarsz kilyukadni! - Ezeket a táskákat azért csinálták ilyenre, hogy mindent kibírjanak, ami azt jelenti, hogy Bormanné is szinte biztosan még mindig ott van a parancsnoki hálófülkében a Kék Könyvvel, a Windsor-dokumentummal és Hitler személyes, Bormannra vonatkozó parancsával együtt. Ezek még ennyi év után is hatalmas botrányt okoznának, fıleg a Windsorféle papír. - De hát nekem eszem ágában sincs ilyen bajt keverni felelte Baker. - Ezt én el is hiszem neked, mivel éppen eléggé ismerlek, de mi van akkor, ha valaki más találja meg a tengeralattjárót? - Mondtam már, hogy nem jár arra senki. - Azt is mondtad, hogy feltételezésed szerint leszakadt a sziklafal, amelyik eddig eltakarta. Azaz elıbb vagy utóbb valaki esetleg mégis lemerülhet arrafelé, ugyanúgy, ahogyan te tetted, Henry. - A
feltételek szokatlanul kedvezıek voltak - mondta Baker. - Ez egy rossz hely, Garth, nem jár arra senki, én tudom, hidd el nekem. A másik dolog meg, hogy a parancsnoki fülke elöl van, az étkezı hátsó részénél balra, legalábbis Friemel ezt írja a naplójában. - így is van. Engem egyszer végigvittek egy hetes típusú német tengeralattjárón. A haditengerészetünknek van egykettı, amelyet átvettek a háború után. Az úgynevezett kapitányfülke a rádiós helyiséggel szemben van, mindjárt a vezérlıterem mellett, hogy ne kelljen az idıt vesztegetni. Ez volt a dolog lényege. - Annak meg, amit én mondok, az a lényege, hogy oda nem lehet bejutni. Az elülsı vízbiztos nyílászáró mozdíthatatlanul zárva van. - Ez igazán logikus. Ha bajban voltak, akkor a legkevesebb, hogy elrendeljék minden nyílászáró rögzítését. Ilyenkor ez a szokás. - Megpróbáltam elfordítani a kereket. Teljesen be van rozsdásodva. Egyszerően nem lehet bejutni oda. Valahogyan mindig be lehet jutni mindenhova, és ezt te is nagyon jól tudod, Henry. - Travers egy darabig összeráncolt homlokkal ült, aztán megszólalt: - Nézd, én szeretném megmutatni ezt a naplót egy barátomnak. - Ki az? - Charles Ferguson dandártábornok. Nagyon régen ismerem. Hátha neki van valami ötlete. - Mitıl lenne? - A felderítéssel kapcsolatos a munkája. Egy nagyon különleges terroristaellenes egység vezetıje, és csak a miniszterelnöknek tartozik elszámolással. Az információ mellesleg bizalmas. - Nem gondoltam volna, hogy ez kifejezetten az ı hatáskörébe tartozik jegyezte meg Baker. - Csak azt engedd meg, hogy megmutassam neki a naplót, öregfiú - mondta Travers, hogy lecsillapítsa. - Rendben van. De a pontos helye az én titkom marad. - Természetesen.
Velem jöhetsz, ha akarsz. - - 72 73 II - Nem, inkább megfürdöm, és talán elmegyek sétálni. Mindig pocsékul érzem magam egy ilyen hosszú repülıút után. Majd találkozom ezzel a Ferguson dandártábornokkal késıbb, ha úgy gondolod, hogy erre szükség van. - Ahogy akarod - válaszolt Travers. - Én rád bízom. Tudod, hogy mit hol találsz. Baker kiment, Travers pedig megkereste Ferguson közvetlen számát a hadügyminisztériumban, és azonnal felhívta. - Charles, itt Garth Travers. Nahát, édes öregem, ezer éve nem találkoztunk. Travers azonnal a tárgyra tért. - Azt hiszem, találkoznunk kellene, amilyen gyorsan csak lehet, Charles. Egy meglehetısen megdöbbentı dokumentum került a kezembe. Fergusont nem hagyta el kifogástalan modora. - Csakugyan? Nos, hát ez esetben valóban mihamarabb tennünk kell valamit. Jártál már a lakásomon, a Cavendish Square-en? Hát persze. - Harminc perc múlva ott várlak. < Ferguson elegáns fogadószobájának kerevetén ült a kandalló mellett, Travers vele szemközt foglalt helyet. Kinyílt az ajtó, és makulátlanul fehér zakóban belépett Kim, Ferguson inasa, ıfelsége hadseregének gurka - azaz nepáli - volt tizedese, és behozta a teát. Miután csendben kiment, Ferguson elvette az asztalról a teáját, és tovább olvasott. Végül letette a csészéjét, és hátradılt. - Eléggé különös, nemde? - Szóval te hihetınek tartod? ''"' - A naplót? Te jóságos ég, hát hogyne! Úgy értem, a barátodról, Bakerrıl nyilván te kezeskedsz. Márpedig ı nem az az ember, aki a bolondját járatná velünk vagy ilyesmi? - Ez egészen biztos. Mind a ketten hadnagyok voltunk Koreában. Megmentette az életem. Néhány évvel ezelıttig egy nagyon jó nevő kiadóvállalat elnöke volt New Yorkban. Továbbá
multimilliomos. - És nem akarja megmondani neked, hol találta a tengeralattjárót? - Ó, ez aztán igazán eléggé érthetı. Olyan, mint egy kisfiú. Az övé ez a megdöbbentı felfedezés. - Travers elmosolyodott. - A végén majd megmondja. De mi a véleményed a dologról? Tudom, hogy nem vág egybe pontosan azzal, amivel te foglalkozol. - Látod, Garth, ebben tévedsz. Úgy gondolom, nagyon is egybevág, mivel én a miniszterelnöknek dolgozom, és azt hiszem, neki ezt látnia kell. - Csak az a kérdés - vetette közbe Travers -, ha Bormann ezen a Sámson Cay nevő szigeten szállt partra, annak nyilván volt valami oka, úgy értem, ki a fenével találkozott? - Talán odament érte valaki egy gyors hajóval, az éj leple alatt, tudod, hogy megy az ilyesmi. Valószínőleg óvatosságból hagyta az aktatáskát a tengeralattjárón, míg meg nem bizonyosodik róla, hogy minden rendben van, de hát errıl könnyen meggyızıdhetünk. Ráállítom a jobbkezemet, Lane felügyelıt, ı vérbeli nyomozó. - A papírokat és a naplót visszahelyezte a borítékba. - Ha megengeded, átküldım ezeket a sofırömmel a Downing Streetre. Csak a miniszterelnöknek, személyes betekintésre, aztán meglátjuk, milyen hamar tud fogadni bennünket. Mindjárt jövök. Ferguson átment a dolgozószobájába, Travers pedig töltött magának még egy csésze teát. A szobában hideg volt. Nyugtalanul járkált fel-alá, és kinézett az ablakon. Odakint még mindig esett az esı. Micsoda komisz idı, gyászos egy nap, gondolta. Amint megfordult, Ferguson már jött is vissza. - Kettıig nem tud fogadni, de személyesen sikerült beszélnem vele, és azt mondta, belenéz, amint a csomag megérkezik. Mi ketten pedig, öreg cimbora, elfogyasztunk egy korai ebédet a Garrickban.
Megmondtam Lane-nek, hogy ott le- 74 75 szünk, amennyiben gyorsan találna valamit Sámson Cayjel kapcsolatban. - Esernyıt kell vinni - mondta Travers. Mennyire utálom az ilyen idıt. - Ilyenkor egy dupla gin tonikkal csodát tud tenni, öregem - vigasztalta Ferguson, míg távozás közben kinyitotta elıtte az ajtót. A Garrickben marhaszeletet és vesepudingot rendeltek. Egymással szemben ültek az ebédlı hosszú asztalánál, az ebéd utáni kávét pedig a bárban fogyasztották el. Jack Lane ott találta meg ıket. - Ó, hát itt van, Jack? Mi újság? - kérdezte Ferguson. Semmi igazán izgalmas, uram. Sámson Cay tulajdonosa egy amerikai holding, a neve Sámson Holdings. Szállodáik vannak Las Vegasban, Los Angelesben, Floridában három, de úgy tőnik, Sámson Cay a vezérhajójuk. Szereztem róla egy prospektust. Csak milliomosoknak való rejtekhely. Átnyújtotta a képes ismertetıt; a szokásos fotókon homokos tengerpart, pálmafák, idilli környezetben bungalók. Igazi édenkert, ha hihetünk a képeknek - állapította meg Ferguson, miután Traversszel együtt alaposan megszemlélték. - Még leszállóhelyük is van, kisebb magánrepülık részére, hajói látom. - Meg egy kaszinó, uram. - Nem lehet nagyon nagy forgalma jegyezte meg Travers -, vagy száz vendégnél többet nem tudnak fogadni egyszerre. - Nem a létszám számít, öregem - magyarázta Ferguson -, hanem a készpénz, amely az asztalon hever. A háború alatt mi volt itt, Jack? - Szálloda, akkor is. Abban az idıben Herbertéké volt, egy amerikai családé, más szállodákkal együtt. Mint tudjuk, Sámson Cay a brit Virgin-szigetek egyike, ami azt jelenti, hogy törvénykezési, vám- és egyéb szempontokból Tortola fennhatósága alá tartozik. Felhívtam a nyilvántartási hivatalukat. Az ı adataik szerint a szálloda üresen
állt a háború alatt. Néha megszállt ott néhány tortolai halász, de ezenkívül csak az a házaspár lakott benne, amely az egész birtoknak gondját viselte. - Ezzel ugyan nem sokra megyünk, de azért köszönöm, Jack, maga jó munkát végzett. - Ha tudnám, mirıl van szó, az esetleg segítene, uram. Késıbb, Jack, késıbb. Most menjen, és járuljon hozzá a nagy-britanniai közbiztonság szintjének emeléséhez. - Lane vigyorogva távozott, Ferguson pedig Travershez fordult. - Hát akkor, öregem, vár reánk a Downing Street. A miniszterelnök a dolgozószobájában, az íróasztala mögött ült, amikor egy szárnysegéd bevezette ıket. Érkeztükre felállt, és az asztalát megkerülve elırejött, hogy kezet fogjon velük. - Üdvözlöm, dandártábornok. - Miniszterelnök úr - mondta Ferguson -, hadd mutassam be Travers ellentengernagyot. - Örvendek. Üljenek le, uraim. Visszament az íróasztal mögé, és ismét elfoglalta helyét. - Micsoda hihetetlen ügy. - Ez a legenyhébb kifejezés, miniszterelnök úr-válaszolta Ferguson. -Jól tette, hogy a tudomásomra hozta. Engem különösen a királyi családdal kapcsolatos vonatkozása aggaszt. Megszólalt a telefon. A miniszterelnök odament, fölvette, és rövid hallgatás után azt mondta: - Küldje fel ıket. - Amikor letette a kagylót, így szólt: Tisztában vagyok vele, hogy a biztonsági szolgálat nem kevés gondot okoz önnek, dandártábornok, de úgy érzem, ez az az eset, amikor eleget kellene tennünk annak a megállapodásunknak, hogy kölcsönös érdeklı- 76 77 désre számot tartható eseményekrıl tájékoztatjuk egymást. Ha emlékszik rá, ön beleegyezett, hogy tartja a kapcsolatot Simon Carter igazgatóhelyettessel és Sir Francis Pamerrel? így van, miniszterelnök úr. - Mindkettejüket felhívtam,
amint elolvastam a naplót. Odalent ık maguk is belenéztek. Mindjárt itt lesznek. Nemsokára nyílt az ajtó, és a szárnysegéd bevezette a két férfit. Simon Carter ötvenes, apró termető ember volt, a haja már egészen hófehér. Terepen sohasem dolgozott, az egyetemi karriert cserélte fel mostani foglalkozásával. Egyike volt azoknak az arctalan figuráknak, akik Nagy-Britannia hírszerzését irányították. A negyvenhét éves, magas és elegáns Sir Francis Pamer kék flanelöltönyében kifogástalanul mutatott. A testırség nyakkendıjét viselte, mivel három évig szolgált beosztott tisztként a gránátosoknál. A szája sarkában szüntelenül ott bujkáló mosolyt Ferguson rendkívül idegesítınek találta. Kezet fogtak és leültek. - Nos, uraim? nyitotta meg a megbeszélést a miniszterelnök. Feltéve, hogy nem hamisítvány az egész - mondta Pamer -, lenyőgözı a történet. - Sok vonatkozása magyarázatot adna a Bormann-legendára - vetette közbe Simon Carter. - Arthur Axmann, a Hitlerjugend vezetıje azt állította, hogy látta Bormann holttestét Berlinben az utcán, nem messze a Lehrter megállótól, amikor a bunkerból kijöttek. - Ennek alapján inkább úgy tőnik, hogy látott valakit, aki hasonlított Bormannra - szólt Travers. - Úgy látszik, hogy Bormann ennek a tengeralattjárónak a fedélzetén túlélte a háborút - nyilvánította ki egyetértését Carter. - Ez megmagyarázná, miért számoltak be annyi éven át többen is arról, hogy látták DélAmerikában. - Simon Wiesenthal, a nácivadász mindig is azt tartotta, hogy Bormann nem halt meg - mondta Pamer. - Mielıtt ki- 78 végezték, Eichmann azt mondta az izraelieknek, hogy Bormann él. Mi oka lenne valakinek hogy hazudjék, amikor éppen a halállal néz szembe? - Ez mind rendben van, uraim -
jelentette ki a miniszterelnök -, de ıszintén szólva az a kérdés, hogy Martin Bormann túlélte-e a háborút avagy sem, szerintem csak elméleti szempontból érdekes. Éppen csak megváltoztatná kicsit a történelmet, és egy idıre ellátná témával az újságokat. - Ez a Kék Könyv, amelyrıl szó van, annál izgalmasabb. A parlamenti tagok és a nemesség... Carter megborzongott. - Még rágondolni is rossz. - Kedves Simon - fordult felé Pamer -, a háború elıtt ebben az országban is rendkívül sokan voltak, akik Hitler eszméi közül nem egyet vonzónak találtak. Ezen a listán egyébként amerikai nevek is szerepelnek. Nos, az ı gyermekeik és unokáik aligha lennének hálásak önnek, hogy ha ilyen összefüggésben emlegetnék a nevüket. Egyébként mi az ördögöt keresett Bormann Sámson Cay szigetén? - Most üdülıhely az egész, dúsgazdagoknak való eldugott, elegáns nyaraló - mondta Ferguson. Abban az idıben is volt ott egy szálloda, de a háború alatt zárva tartották. Utánanéztünk a tortolai nyilvántartási hivatalban. Egy Herbert nevő amerikai család volt a tulajdonos. - Mit gondol, mit keresett ott Bormann? - kérdezte Pamer. " - Csak találgatni lehet, de az én elméletem szerint a követ- ¦' , kezı történhetett - kezdte fejtegetni Ferguson. - Nyilván azt akarta, hogy az U-I80 csak menjen el nélküle Venezuelába. Megkockáztatnám a feltételezést, hogy valaki érte ment, és Sámson Cay csak a találkozó helye volt. Az aktatáskát elıvigyázatosságból nem vitte magával, hátha valami nem megy simán. Végsı soron Friemelt ellátta utasításokkal arra az esetre, ha bármi történne vele. - Szép kis botrány ez az egész história, uraim, ezt elismerem, de azt képzeljék el, micsoda felzúdulást okozna, ha nyil," 79 vanossagra kerui, hogy a windson herceg aláírt egy
megállapodást Hitlerrel - mondta a miniszterelnök. Én a magam részérıl valószínőbbnek tartom, hogy ez az úgynevezett Windsor- dokumentum közönséges hamisítványnak bizonyul majd - válaszolt neki Pamer. - Ez könnyen lehet, de addigra az újságok már tele lesznek vele, márpedig az elmúlt néhány évben a királyi családnak igazán kijutott a botrányból vetette ellen a miniszterelnök. Csönd támadt, aztán Ferguson halkan megszólalt. - Úgy véli, miniszterelnök úr, hogy meg kellene próbálnunk megszerezni Bormann aktatáskáját, mielıtt ebben valaki megelızne bennünket? - Igen, ez volna a legértelmesebb megoldás. Gondolja, hogy képes megbirkózni a feladattal, dandártábornok? Simon Garter közbevágott. - Uram, emlékeztetnem kell arra, hogy ez a német tengeralattjáró amerikai felségvízben található. - Nos, én nem hiszem, hogy nélkülözhetetlen lenne amerikai barátainkat bevonni ebbe az ügybe - szólalt meg Ferguson. - Ettıl kezdve ık rendelkeznének mindennel, ami a roncson és a roncsban van. El tudják képzelni, milyen árat érhetnének el a Windsor-dokumentummal egy árverésen? - Tiltakoznom kell, miniszterelnök úr próbálkozott újra Carter. - A négyes csoport feladata tudtommal az, hogy a terrorizmus és a felforgatótevékenység ellen harcoljon. A miniszterelnök felemelte a kezét. - így van, én pedig a nemzet nyugalma szempontjából kevés felforgatóbb hatású dolgot tudok elképzelni, mint azt, ha ez a Windsor-dokumentum nyilvánosságra kerül. Dandártábornok, a lehetı legsürgısebben készítsen akciótervet, és tegyen meg minden szükséges lépést. Folyamatos tájékoztatást kérek a magam, továbbá az igazgatóhelyettes úr és Sir Francis számára. - Ez azt jelenti, hogy az ügy teljes
egészében az én kezemben van? - kérdezte Ferguson. - Felhatalmazása van mindenre. Tegye, amit tennie kell. - A miniszterelnök ezzel felállt. És most valóban elnézésüket kérem, uraim. Minden percem be van osztva. A négy férfi elsétált a biztonsági sorompókhoz, ahol a Downing Street a Whitehallba torkollik, és megállt a járdán. - Az ördög vinné el magát, Ferguson, már megint elérte, amit akar, de aztán ne felejtsen el tájékoztatni bennünket is - morgott Carter. - Menjünk, Francis. Ne vegye a szívére, amit mond, dandártábornok, az a helyzet, hogy ki nem állhatja magát- mosolygott Francis Pamer. - Jó vadászatot - tette még hozzá, és Carter után sietett. Travers és Ferguson a Whitehallon mentek tovább taxit keresve. - Miért utál téged Carter annyira? - kérdezte Travers. Mert túl gyakran értem el sikereket ott, ahol ı kudarcot vallott, mert kívül állok a rendszeren, és mert csak a miniszterelnöknek tartozom felelısséggel, ami mérhetetlenül boszszantja. Pamer viszont rendes fickónak tőnik. - Azt mondják, az. - Gondolom, nıs. - Érdekes módon, nem. Állítólag nagyon népszerő a hölgyek körében. Anglia egyik legrégebbi baroneti családja az övé. Hajói tudom, ı a tizenkettedik vagy tizenharmadik baronet. Van egy gyönyörő háza Hampshire-ben. Az anyja ott él. - Mi köze van a hírszerzéshez? - A miniszterelnök megtette államtitkárnak a Belügyminisztériumban. Rendkívüli miniszter, azt hiszem, ez a hivatalos címe. Addig van jó dolgom, amíg ı meg Carter békén hagy. - És Henry Baker? Gondolod, hogy megmondja neked, hol van az U-I80-as? 80 8 - Hát persze hogy meg fogja mondani. Nem lesz más választása. Ferguson megpillantott egy taxit, és leintette. Gyere, menjünk és beszéljünk vele. Miután
megfürdött, Baker derekára csavart törülközıvel még visszafeküdt egy kicsit, és az utazástól elcsigázva mély álomba merült. Amikor felébredt és megnézte az óráját, már elmúlt két óra. Gyorsan felöltözött, és lement a nappaliba. Travers még nem jött vissza, viszont amikor kinyitotta a bejárati ajtót, Baker megállapította, hogy az esı még mindig esik. Ennek ellenére úgy döntött, hogy sétál egyet, legalább kiszellızteti a fejét. Talált egy régi ballonkabátot meg egy esernyıt, és kiment az utcára. Remekül érezte magát, de hát az esıtıl mindig jó lett a kedve, az események alakulása pedigjólesı izgalommal töltötte el. Befordult Millbank felé, aztán a Victoria Tower Gardens és a Temze irányába nézve megállt. St. Johnban valamely ismeretlen oknál fogva ugyanúgy bal oldali a közlekedés, mint Angliában, ám ezen az esıs délutánon Henry Baker pontosan úgy tett, mint az amerikaiak többsége, amikor átmegy az útkeresztezıdésnél. Balra nézett, aztán egyenesen alásétált a jobbról jövı busznak, amelynek arra vezetett az útvonala. Miután a Westminster Kórház ott volt a közelben, a mentı percek alatt megérkezett, de ennek már nem volt semmi jelentısége. Mire a baleseti osztályra érkeztek, Baker meghalt. \ í NÉGY St. Johnban délelıtt tíz óra múlt néhány perccel, amikor Jenny Grant végigsétált a vízparton a kávézójáig, felment a lépcsın, és belépett a bárba. Billy a padlót mosta fel éppen, felnézett és elvigyorodott. - Szép, enyhe idınk van. Lehet már tudni valamit Mr. Henryrıl? - Öt óra az idıeltolódás nézett az órájára Jenny. - Ott most múlt délután három, Billy. Van még idı. A terem túlsó végében Mary Jones jelent meg. - Telefonon keresik az irodában, Angliából. <} - Henry az? - mosoly odott el azonnal Jenny. - Nem, valami nı. Menjen a
telefonhoz, kedves, én meg addig hozok magának egy kávét. Jenny elsietett mellette, bement az irodába, Mary Jones pedig egy kis vizet töltött a kávéfızıbe. Az irodából éles sikoly hallatszott. Billy és Mary ijedten nézett egymásra, és már siettek is befelé. Jenny az íróasztal mögött ült, teljesen kábán, egyik kezében a telefonkagylót szorongatva. - Mi a baj, kedves? Mondja meg Marynek! - A Scotland Yardtól egy rendırnı hívott, Londonból suttogta Jenny. - Henry meghalt. Közlekedési baleset érte. - - 82 83 Kétségbeesetten sírni kezdett. Mary kivette a kezébıl a kagylót. Halló, itt van még? - Igen - felelte egy semleges hang. - Sajnálom, hogy anynyira felizgattam a másik hölgyet. Az ilyesmit nem lehet tapintatosan közölni. Hát persze, kedvesem, maga csak a munkáját végzi. Meg tudná mondani, hogy Mr. Baker hol szállt meg Londonban? - Várjon egy pillanatot. - Mary Jennyhez fordult. - Azt akarja tudni, hol van odaát a szállása. Jenny megmondta. Öt óra elıtt néhány perccel Travers a Gromwell Road-i halottasház elıcsarnokában várta Fergusont, aki felhívta, és azt kérte, hogy találkozzanak. A dandártábornok valamivel késıbb érkezett nagy sietve. - Ne haragudj, hogy idefárasztottalak, Garth, de szeretném meggyorsítani a dolgokat. A halottkémi vizsgálat miatt el kell végezni a boncolást, de erre csak akkor kerülhet sor, ha megtörtént a hivatalos azonosítás. Beszéltem azzal a fiatal nıvel, aki vele él, Jenny Grant a neve. Nagyon megrázta a hír, de amilyen hamar csak lehet, ide akar repülni. Holnap valószínőleg már itt is lesz. - Helyes, nem akarom vesztegetni az idıt. - Ferguson öszszehajtogatott papírlapot vett elı a belsı zsebébıl. - Itt van nálam a bírósági engedély, amely felhatalmazza Garth
Travers ellentengernagyot, hogy elvégezze a hivatalos azonosítást, úgyhogy mindjárt túl is eshetünk rajta. Ebben a pillanatban feltőnt egy egyenruhás alkalmazott. - Az urak közül melyik Ferguson dandártábornok? - Én vagyok az. - Manning professzor várja. Erre parancsoljon, uram. A boncterem fénycsıvilágítása visszaverıdött a fehér falakról. A négy rozsdamentes boncasztal közül Baker a legkö- zelebbin feküdt, a feje alátámasztva. Egy magas, sebészköpenyes férfi és két boncsegéd várta a belépıket. Travers undorral állapította meg, hogy mindhárman zöld gumicsizmát viselnek. Hello, Sam, köszönöm, hogy bejöttél - mondta Ferguson. - Hadd mutassam be Garth Traverset. Manning kezet fogott velük. - Kezdhetjük, Charles? Estére jegyem van az Operába. - Hát persze, öregfiú. Ferguson elıvett egy tollat, és letette a nyomtatványt a boncasztal egyik sarkára. - Travers ellentengernagy, hivatalosan azonosítja-e ön ezt a férfit mint Henry Baker amerikai állampolgárt, az amerikai Virgin-szigetek St. John-i lakosát? - Igen. Itt írd alá. Travers így is tett, Ferguson pedig odaadta a nyomtatványt Manningnak. • - Parancsolj, Sam, a többi a te dolgod - intett Traversnek, és elindult kifelé. Ferguson fölhúzta a sofırülés mögötti üveg elválasztót, hogy elöl ne lehessen hallani, mirıl beszélnek. - Rémes megrázkódtatás - mondta Travers. - Még mindig nem fogtam fel egészen. Meglehetısen érdekes helyzetbe hozott bennünket jegyezte meg Ferguson. - Milyen szempontból? - Vajon magával vitte az U-I80-as helyének a titkát is? - Hát persze - kapcsolt Travers. - Ezt el is felejtettem. - De az is lehet, hogy ez a Grant lány tudja. Ha együtt éltek meg minden. - Nem úgy éltek együtt - kezdte magyarázni Travers. - Kizárólag platói alapon.
Egyszer találkoztam vele. Miamiban jártam, és ık is éppen ott voltak. Nagyon bájos fiatal nı. - - 84 85 Bízzunk benne, hogy az erénynek ez a mintaképe tudja, mi a problémánk megoldása. - És ha mégsem? - Akkor majd ki kell találnom valamit. - Kíváncsi vagyok, mihez kezd Carter ezzel az egésszel. Ferguson felsóhajtott. - Azt hiszem, jobb lesz, ha tájékoztatom a helyzet alakulásáról. Hadd örüljön ezzel fogta a rádiótelefont, és tárcsázta Lane felügyelı számát. Ugyanebben a pillanatban, miután igazán nagyon gyorsan leautózott Porsche Cabrioletjével Hampshire-be, Hatherley Court-i vidéki házába., Francis Pamer éppen felfelé indult a nagy lépcsın, amely anyja elsı emeleti lakosztályához vezetett. A ház már ötszáz éve a család tulajdonában volt, és Pamer mindig kifejezetten élvezte az itttartózkodást, most azonban errıl szó sem volt. Ez alkalommal más, fontosabb dolgok foglalkoztatták. Amikor kopogtatott, majd belépett a hálószobába, anyját a gyönyörő baldachinos ágyban találta, párnáinak támaszkodva, mellette egyenruhás ápolónı ült. A nyolcvanöt éves, törékeny idıs hölgy lecsukott szemmel feküdt. - Sir Francis, nem vártuk ma - állt fel az ápolónı. - Tudom. Hogy van? - Nem jól, uram. Az imént járt itt az orvos. Azt mondta, még egy hét, de az is lehet, hogy még három hónap. Pamer bólintott. Pihenjen egy kicsit. Szeretnék váltani vele néhány szót. - Az ápolónı kiment, Pamer pedig leült az ágy szélére, és megfogta anyja kezét. Az asszony kinyitotta a szemét. - Hogy vagy, édesem? - kérdezte Pamer. - Nahát, Francis, micsoda kellemes meglepetés! - Alig lehetett hallani a hangját. - Volt a közelben egy kis dolgom, anyám, gondoltam, meglátogatlak. - Igazán kedves tıled, drágám. Pamer felállt, rágyújtott, és odament a kandallóhoz. -
Sámson Cayrıl beszélgettünk ma. - Ó, nyaralni készülsz, drágám? Ha odamész, és találkozol azzal az elbővölı Mr. Santiagóval, add át neki az üdvözletemet, kérlek. - Hogyne, okvetlenül. Ugye jól emlékszem, anyám, hogy Sámson Cay eredetileg édesanyád családjáé volt? - Igen, drágám, a mama az apjától, George Herberttıl kapta esküvıi ajándékba. Anyám, mesélj még a háborúról - mondta Pamer. Meg Sámson Cayrıl. - Nos, hát a szálloda a háború nagy része alatt üresen állt. Akkoriban természetesen még sokkal kisebb volt, tudod, olyan szerény, gyarmati stílusú ház. - És mi mikor költöztünk oda? Errıl sosem beszéltél valami sokat, én meg túl kicsi voltam ahhoz, hogy emlékezzem ra. Ezerkilencszáznegyvenöt márciusában. Te az elızı év júliusában születtél, és azok a rémes német rakéták állandóan Londont lıtték. A V-l-ek meg a V-2k. Apád akkor már nem a hadseregben szolgált, hanem Mr. Churchill kormányában, államtitkári rangban, drágám, ugyanúgy, mint te. Nagyon aggasztották az állandó légitámadások, úgyhogy megszervezte, hogy mi ketten feljussunk egy Puerto Ricóba tartó hajóra. Onnan utaztunk aztán tovább Sámson Caybe. Most már emlékszem. Április elején érkeztünk meg. Tortolából hajón mentünk át. Egy férfi meg a felesége vigyázott a házra. Feketék. Nagyon kedvesek voltak. Jackson, igen, így hívták ıket. May és Joseph. A hangja elhalt, mire Pamer visszaült az ágyra, és újra kezébe fogta a kezét. - Járt ott valaki látogatóban, anyám? Vissza tudsz még erre emlékezni? - Látogatóban? - Az idıs hölgy kinyitotta a szemét. - - - 86 87- Csak Mr. Strasser. Rendkívül kedves ember volt. Apád említette, hogy esetleg eljön majd. Egy éjszaka egyszer csak megjelent. Azt
mondta, hogy egy tortolai halászhajó hozta el, aztánjött a hurrikán. Még ugyanazon az éjszakán. Rémes. Két napig a pincében ültünk. Állandóan a karomban tartottalak, de Mr. Strasser nagyon sokat segített. Igazán nagyon kedves ember. - Aztán mi történt? - Még egy darabig ott maradt velünk. Talán júniusig, azt hiszem. Akkor megjött apád. - És Strasser? - ı meg elment. Dolga volt Dél-Amerikában, és a háború Európában befejezıdött, így visszajöttünk Angliába. Mr. Churchill vesztett a választásokon, és apád már nem volt parlamenti tag, így aztán itt éltünk, drágám. A gazdálkodás sok csalódást okozott nekünk. Kezdett elkalandozni. Pamer megszólalt. - Egyszer említetted, anyám, hogy apám Sir Oswald Mosleyvel együtt szolgált a lövészárkokban az elsı világháború alatt. - így van, drágám, nagyon jó barátok voltak. - Anyám, emlékszel Mosley feketeingeseire, a Brit Fasiszta Pártra? Volt apámnak valami köze ezekhez? - Isten ments, dehogy. Szegény Oswald. Gyakran töltötte itt a hétvégét. Amikor kitört a háború, letartóztatták. Azt mondták, németbarát. Nevetséges. Egy igazi úriember, mint ı! - A hangja elhalkult, majd megerısödött megint. - Olyan nehezen éltünk. Csak az Isten a megmondhatója, hogy sikerült téged Etonban tartanunk. Milyen boldogok voltunk mindannyian, amikor apád találkozott Mr. Santiagóval. Olyan nagyszerő dolgokat csináltak együtt Sámson Cayn. Sokan azt mondják, nincs szebb üdülıhely az egész karib világban. Úgy szeretném még egyszer látni, igazán. A szeme becsukódott. Pamer odament, és ráhúzta a takarót a kezére. Most aludj, anyám, az jót fog tenni. Csendesen becsukta az ajtót, lement a könyvtárszobába, töltött magának egy pohár skót whiskyt, és leült a
kandallóhoz, hogy végiggondolja a történteket. A napló tartalma egészen rendkívüli módon megrázta, még csoda, hogy sikerült megıriznie a hidegvérét Carter elıtt. Most azonban kénytelen volt szembenézni az igazsággal. Apja, az angol parlamenti képviselı, a tényleges tiszt, a kormány tagja kapcsolatban állt a náci párttal, és egyike volt azoknak, akik 1940-ben alig várták a német megszállást. Ráadásul ez a kapcsolat elég erıs lehetett, ha a Martin Bormann-ügyet és Sámson Cay abban vitt szerepét nézzük. Pamerban meghőlt a vér, felállt és hozott magának még egy whiskyt, aztán körbesétált a szobában, és az ısei képét vette szemügyre. Ötszáz év történelem, Anglia egyik legrégebbi családja, ı államtitkár, minden esélye megvan rá, hogy még feljebb jusson, de ha Fergusonnak sikerül elıkeríttetnie Bormann aktatáskáját a tengeralattjáróból, neki vége. Semmi oka kételkedni benne, hogy apja neve ott szerepel a Kék Könyvben, a többi náciszimpatizánsé között. A botrány tönkre fogja tenni. Nemcsak minden magasabb kormányzati poszt betöltésének reményétıl vehet mindörökre búcsút, hanem parlamenti tagságáról is le kell majd mondania, és még ez lesz a legkevesebb. Aztán a klubok! Megborzongott. Nem sok értelme van ezen gondolkodni, de mihez kezdjen? A válasz megdöbbentıen egyszerő. Max. Max Santiago. Max majd megmondja. Lesietett a dolgozószobába, megnézte a Sámson Cay-i üdülıhely telefonszámát, tárcsázott, és Carlos Prietót, a vezérigazgatót kérte. - Carlos? Itt Francis Pamer. - Sir Francis, igazán örülök. Mivel szolgálhatok? Láthatjuk a közeljövıben? - Remélem, Carlos, figyeljen ide, sürgısen beszélnem kell Senor Santiagóval. Nem
tudja, hol van? - De, természetesen. Párizsban, a Ritz Szállóban. Üzleti - - 88 89 ügyben, hajói tudom. Három nap múlva jön vissza Puerto Ricóba. - Áldja meg az Isten, Carlos. - Pamer még sohasem érzett ilyen megkönnyebbülést. Megkérte a telefonkezelınó't, kapcsolja neki a párizsi Ritz Szállót, és ránézett az órájára. Öt óra harminc. Türelmetlenül várt, míg meghallotta a Ritz portásának hangját, és kérte, hogy azonnal adják Mr. Santiagót. 1 - Legyél ott, Max, legyél ott - mondogatta magában. Egy hang megszólalt franciául: - Itt Santiago. Kivel beszélek? Hála Istennek. Max, itt Francis. Azonnal találkoznunk kell. Történt valami, valami baj. Szükségem van a segítségedre. - Nyugodj meg, Francis, nyugodj meg. Hol vagy? - Hatherley Courtban. ¦ - Odaérsz Gatwickra a ti idıszámításotok szerint hat harmincra? - Azt hiszem, igen. -Jó. Bérelek neked egy gépet addigra. Együtt vacsorázunk, és közben elmondhatsz mindent. Kattanás hallatszott, Santiago már le is tette a telefont. Pamer elıvette az útlevelét az íróasztalából meg egy köteg úticsekket, aztán felment, kinyitotta anyja szobájának ajtaját, és benézett. Anyja aludt. Csendben becsukta az ajtót, és lement a földszintre. A dolgozószobájában megszólalt a telefon. Odasietett, hogy felvegye. Simon Carter kereste. - Ó, hát ott van. Mindenütt kerestem. Baker meghalt. Éppen most tudtam meg Fergusontól. - Jóságos Isten -mondta Pamer, aztán eszébe jutott valami. - Ez azt jelenti, hogy sohasem fogjuk megtudni, hol az az U-I 80-as? - Hát, Traversnek nem mondta meg, az biztos, de állítólag iderepül holnap a barátnıje, egy bizonyos Jenny Grant. 90 Ferguson azt reméli, hogy ı tudja. Mindenesetre folyamatosan tájékoztatni fogom. Amikor Pamer gondterhelten kiment a
dolgozószobából, a konyha felıl éppen bejött az ápolónı. - Már el is megy, Sir Francis? - Sürgıs államügy, Nellie, mondja meg az édesanyámnak, hogy nagyon sajnálom. Anélkül hogy megvárta volna, míg valaki a személyzet tagjai közül kikíséri, már ment is, beült a Porschéba, és elhajtott. Garth Travers Lord North Street-i lakásán, az ellentengernagy és Ferguson éppen végzett Baker bıröndjének átkutatásával. - Ugye te sem gondoltad komolyan, hogy annak az átkozott zátonynak Baker ruhái között fogod megtalálni a helymeghatározását? - kérdezte Travers. - Ennél cifrább dolgok is elıfordultak már, hidd el nekem - válaszolta Ferguson, és átment a dolgozószobába. Az alumínium aktatáska az íróasztalon hevert. - Ez az, ugye? - Igen. - Hát akkor nézzünk bele. Az ellentengernagy kinyitotta a táskát, Ferguson megszemlélte a levelet, a fényképeket, és belelapozott a naplóba. - Ezt bemásoltad a számítógépedbe? - Közvetlenül a gépbe fordítottam. Es a floppy még ott van benne? -\ - Igen. ,;, - Légy jó fiú, vedd ki szépen, és tedd bele az aktatáskába, az összes többi másolattal együtt, amit még csináltál róla. - Charles, ez azért egy kicsit erıs, azok után, amit ebben az ügyben tettem, egyébként jogi szempontból amúgy is Baker tulajdona az egész. Nem, most már nem. Travers morogva megtette, amit mondtak neki. 9 - És most mi lesz? - Semmi. Holnap majd találkozom ezzel az ifjú hölggyel, és meglátom, mi mondanivalója van. - És utána? - Fogalmam sincs, de hogy ıszinte legyek, szerintem mostantól ez már nem a te dolgod. - Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Ferguson megveregette a vállát. - Ne búsulj. Este nyolckor találkozunk a Dorchester bárjában, és iszunk egyet - ezzel már ment is, ki a
kapun, le a néhány lépcsın, és beszállt a rá váró Daimler hátsó ülésére. Amikor a sugárhajtású Citation fölemelkedett a gatwicki kifutópályáról, Pamer töltött magának egy pohárral a hőtött bárszekrénybıl elıvett skót whiskybıl, miközben egyre Max Santiagón járt az esze. Kubai nagybirtokoscsaládban született, Castro üldözte el ıket, a többi hozzájuk hasonlóval együtt, 1959-ben. Max meg attól lett, hogy az édesanyja német. Pénze van bıven, az biztos. Amikor 1970-ben megállapodott az agg Joseph Pamerral, hogy felkapott üdülıhellyé fejleszti Sámson Cayt, már egy sor szállodát irányított. Milyen idıs lehet most? Hetvenhét vagy nyolcvan? Francis Pamer csak azt tudta biztosan, hogy egy kicsit mindig félt tıle, de ez nem érdekes. Santiago tudni fogja, mi a teendı, és most ez a legfontosabb. Kiitta a whiskyjét, és míg a Citation a párizsi Le Bourget repülıtéren félóra múlva le nem szállt, kényelmesen elhelyezkedve elmerült a Financial Times olvasásában. Santiago kint állt Ritz szállóbeli káprázatos lakosztályának teraszán. Sötét öltönye kiemelte korát meghazudtolóan fekete haját, lenyőgözı, magas alakját. Rezzenéstelen, parancsoláshoz szokott arca, sötét, figyelı szeme olyan emberre vallott, aki mindig azt teszi, amit akar. Amikor a szobapincér bekísérte Pamert, megfordult. Kedves Francis, mennyire örülök, hogy látlakmondta, miközben kezet nyújtott. Majd hibátlan angolsággal hozzátette: - Iszol egy pohár pezsgıt? Úgy látom, rád fér. - De mennyire - helyeselt Pamer, és hálásan elfogadta a kristálypoharat. - Most pedig gyere, ülj le, és mondd el, mi a baj. A kandalló elıtt ültek egymással szemben. - Nem is tudom, hol kezdjem - rugaszkodott neki Pamer. - Hát az elején, természetesen. így hát Pamer belekezdett a
történetbe. Amikor a végére ért, Santiago egy darabig csak ült, és nem szólt egy szót sem. v - Mi a véleményed? - szólalt meg Pamer. - Szerencsétlen ügy, hogy finoman fogalmazzak. - Tudom. Ha valaha is kiderül, hogy Bormann járt a szigeten, az apám, az anyám szerepe... - Ó, anyádnak a leghalványabb fogalma sem volt róla, kicsoda Bormann - mondta Santiago. - Az apád természetesen tudta. - Tessék? kérdezte Pamer döbbenten. - Apád, a jó öreg Joseph egész életében fasiszta volt, és Franco tábornok ıszinte híve, Francis, ugyanúgy, mint az én apám. Az ilyen emberek - hogyan is fogalmazzam a dolgot? - összeköttetésben álltak egymással. Apádnak nagyon szoros kapcsolatai voltak a náci Németországgal a háború elıtt, de ugyanebben a cipıben járt a brit arisztokrácia számottevı része, és miért is ne lett volna így? Akarhatta-e bárki, akinek egy csöpp "esze volt, hogy egy maroknyi kommunista vegye át a hatalmat? Nézd meg, mit mőveltek Kubával, az én hazámmal. Ezzel azt akarod mondani, hogy te tudtál apám kapcsolatáról Bormann-nal? - Hát persze. Az én apám, aki akkoriban Kubában élt, szintén benne volt a dologban. Engedd, hogy megmagyaráz- - - 92 93 zam, Francis. A Kameradenwerk, a Bajtársi Akció, az a szervezet, amelyet azért hoztak létre, hogy gondoskodjék a mozgalom továbbélésérıl egy európai vereség esetén, világmérető hálózat volt, és most is az. A te apád meg az enyém csak két csavart jelentett a fogaskerékben. - Nem tudom elhinni. Francis, mit gondolsz, mibıl tudta apád fenntartani Hatherley Courtot? Honnan vette a pénzt arra, hogy Etonban tanulj és három évet töltsél a gránátosok között a testırségnél? Miután elvesztette a mandátumát, még a képviselıi fizetését sem kapta
többé. - Az átkozott Munkáspárt miatt -jegyezte meg Pamer keserően. - így van. De aztán lehetısége nyílt, hogy is mondjam csak, közremőködni bizonyos üzletekben. Amikor az én családomnak el kellett mennie Kubából e miatt az állat Castro miatt, az Egyesült Államokban rendelkezésünkre bocsátottak bizonyos pénzeket. Ezek segítségével én kialakítottam egy szállodaláncot, és megengedhettem magamnak a kereskedelem bizonyos törvénytelen, ám annál jövedelmezıbb válfajait. Pamer mindig is gyanította, hogy Santiagónak van valami köze a kábítószerüzlethez, de most megfagyott az ereiben a vér. - Nézd, én nem akarok errıl tudni. - De a pénzt, azt szívesen elköltıd, ugye, Francis? - Santiago, a beszélgetés kezdete óta elıször, elmosolyodott. - Sámson Cay felfuttatása kapóra jött nekünk. A gazdagoknak ez a játszótere tökéletes álca bizonyos üzletek lebonyolításához. - És mi van, ha valakinek eszébe jut utánanézni? - Miért tenné? A Sámson Holdings, mint a neve is mutatja, holdingtársaság. Olyan, mint egy Matrjoska-baba, Francis, egyik cég a másikban, és a Pamer név egyik igazgatóta- nács névsorában sem szerepel, de ahhoz is eléggé sokáig kellene keresgélni, hogy az enyémet megtalálják. - De eredetileg az én nagybátyám családja volt a tulajdonos. - A Herbertek? Az már régen volt, Francis. Nézd, az anyádat Vailnek hívták, az ı anyjának a leánykori neve Herbert, ezt elismerem, de kétlem, hogy bárki is rájöjjön valaha az összefüggésre. Te magad mondtad, hogy Ferguson utánanézetett a tortolai nyilvántartási hivatalban, és azt mondták neki, hogy a szálloda üresen állt a háború alatt. - így van. Nem is értem, hogy tévedhettek ekkorát. - Nagyon egyszerően. Egy irodista közel negyven év múltán belenéz a
dossziéba, és azt látja, hogy a szálloda üresen állt, míg tartott a háború, ami egyébként megfelel a valóságnak, Francis. Anyád csak 45 áprilisában jelent meg ott veled, alig négy-öt héttel a háború vége elıtt. Akárhogyan is, ennek nincsen semmi jelentısége. Az embereim majd utánajárnak a dolognak a tortolai nyilvántartási hivatalban. Ha van ott bármi nyom, eltüntetjük. - Te erre képes vagy? kérdezte Pamer elhőlve. - Én mindenre képes vagyok, Francis. Most pedig mondd, hol lakik ez a Travers ellentengernagy? - A Lord North Streeten. -Jól van. Valakit majd elküldök, hogy látogassa meg, bár ahogyan én Fergusont a te elbeszélésedbıl megismertem, nem hinném, hogy még mindig nála van a napló vagy a fordítása. - Ugye óvatosak lesznek az embereid? - aggodalmaskodott Pamer. Úgy értem, semmi szükségünk a botrányra. Márpedig ha nem elızzük meg az összes többit, éppen ez vár rád. Az egyik emberemmel utánanézetek ennek a fiatal nınek, mi is a neve? Jenny Grant. - Megkérdeztetem a légitársaságokat, hogy tudjuk, me- - - 94 95 lyik járattal érkezik. Nem nagy a választék. Vagy Puerto Ricóból, vagy Antiguából jöhet csak. - És akkor mi van? Santiago elmosolyodott. - Hát, akkor csak reménykedhetünk benne, hogy lesz valami mondanivalója a számunkra, nem? - Max, ugye nem fogják bántani vagy ilyesmi? kérdezte Pamer felkavarodott gyomorral. - Szegény öreg Francis, micsoda gerinctelen egy teremtmény vagy te - mondta Santiago, ezzel kifelé kezdte tuszkolni Pamert, és kinyitotta elıtte az ajtót. - A bárban várjál rám. Elintézek néhány telefont, aztán vacsorázhatunk. Kilökte a folyosóra, és becsukta mögötte az ajtót. A Dorchester bárja tele volt, amikor Garth Travers megérkezett, de Ferguson váratott
magára. Az egyik pincér melegen üdvözölte, szívesen járt ugyanis ide, ha inni támadt kedve. Találtak neki egy sarokasztalt, rendelt egy gin-tonikot, és mindjárt jobban érezte magát. Ferguson negyedóra múlva jött meg, és leült mellé. - Ennél én tudok jobbat - közölte a dandártábornok, és rendelt két pohár pezsgıt. Szeretem ezt a helyet. - Felnézett a tükrös plafonra. Hol látsz másutt ilyet? És az a fickó a zongoránál a magunkfajtának való zenét játszik, nem gondolod? Ez nyilván annak az egyik lehetséges megfogalmazása, hogy öregszünk -jegyezte meg kicsit keserően Travers. - De neked nagyon jó a kedved. Történt valami? - Igen, Lane beszélt valakivel a British Airways gatwicki irodájából, és megtudta, hogy a lány a 252-es járattal érkezik. Ottani idı szerint 20.20-kor indul, és reggel 9.05-kor száll le Londonban. - Szegény kislány. - Felajánlod neki, hogy lakjon nálad? , >í s - Természetesen. - Gondoltam - bólintott Ferguson. - A körülményekre való tekintettel azt hiszem, jobb lenne, ha kimennél érte a repülıtérre. A sofıröm a Daimlerrel ott lesz nálad 7.30-ra. Tisztában vagyok vele, hogy az nagyon korai, de te is tudod, mekkora a forgalom. - Részemrıl rendben. Azt akarod, hogy azonnal hozzád vigyem? Nem, elıbb hadd szedje össze magát egy kicsit. Biztos kifárasztja a hosszú repülıút. Én ráérek késıbb is találkozni vele. - Ferguson elhallgatott, majd tétovázva folytatta: - Nagyon valószínő, hogy látni akarja majd a holttestet. - Még mindig a halottasházban van? - Nem, egy olyan temetkezési vállalatnál, amelyikkel együtt szoktunk mőködni, a Cromwell Roadon, a neve Cox and Son. Légy jó fiú, kísérd el, ha oda akar menni. Odaintette a pincért, és rendelt még két pohár pezsgıt. - És mi van az U-180sal, a naplóval meg az egész történettel? Szóljak róla
neki valamit? - kérdezte Travers. - Nem, ezt bízd inkább rám - mosolygott Ferguson -, most pedig idd ki a pezsgıdet, aztán menjünk vacsorázni. A vendégem vagy. Eközben Antiguában, míg a repülı elsı osztályú fülkéjéhez vezetı lépcsın haladt fölfelé, Jenny Grant úgy érezte, álomszerőén lassú minden mozdulata. Az utasokat jókedvően üdvözlı légikisasszony képzettségébıl és tapasztalatából fakadó ösztönnel azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Helyére kísérte a lányt, és segített neki elhelyezkedni. - Inna valamit? Pezsgıt, kávét? - Egy konyakot inkább. Duplát-felelte Jenny. A légikisasszony azonnal hozta az italt, de most már kiült az arcára az aggodalom. - Valami baj van, mondja? Nem tudnék segíteni? 96 97 - Nem igazán - rázta a fejét Jenny. - Csak egy közlekedési balesetben meghalt Londonban az az ember, akinél jobb barátom nem volt egész életemben. Ezért megyek oda. A másik fiatal nı együttérzıen bólintott. - Maga mellett nem ül senki, az egész fülkében összesen csak hatan lesznek, úgyhogy senki sem fogja zavarni. Ha bármire szüksége van, csak szóljon. - Azt hiszem, megpróbálom átaludni az utat. Alighanem az lesz a legjobb. Amikor a légikisasszony otthagyta, Jenny hátradılt, és konyakját kortyolgatva felidézte a Henryvel töltött éveket, a sok kedvességet és segítséget, amit tıle kapott. Az az igazság, hogy megmentette az életét. De furcsa módon, valami ismeretlen oknál fogva akármennyire próbált visszaemlékezni az arcára, nem látta tisztán maga elıtt. Csak könnyek törtek elı a szemébıl, lassan, keserően. A Daimler hét harminckor már ott volt. Travers hagyott egy cédulát a házvezetınıjének, Mrs. Mishrának, a sarki indiai főszeres feleségének, amelyben elmagyarázta a
helyzetet, lesietett a lépcsın, beszállt Ferguson limuzinjába, és az autó már vitte is ki a repülıtérre. A sarkon elhaladt egy ott parkoló British Telecomkisteherautó mellett. Amint elment, a kisteherautó elindult, végiggurult az utcán, és megállt Travers háza elıtt. A cég kezeslábasát viselı telefonszerelı szállt ki belıle, egyik kezében szerszámosláda. Smith, hirdette a nevét bal felsı zsebén a felirat. Végigment a ház hátsó udvarához vezetı kikövezett ösvényen. A hátsó lépcsın felment a konyhaajtóig, kesztyős kezével benyomta annak üvegét, benyúlt és kinyitotta. Néhány pillanattal késıbb kinyitotta a bejárati ajtót is. A kisteherautóból még egy szerelı szállt ki, és bement ı is. Neki Johnson volt a kezeslábasa zsebére írva. Bent aztán módszeresen végigkutatták az ellentengernagy dolgozószobáját, belenéztek minden fiókba, levették a köny- veket a polcokról, próbálták megtalálni a páncélfiókot, de semmi sem vallott arra, hogy valóban van a lakásban ilyen. Végül Smith megszólalt: - Csak vesztegetjük az idınket. Nincs itt. Menj és nyisd ki a kocsit. Kihúzta az ellentengernagy számítógépének zsinórját a konnektorból, és Johnson nyomába szegıdve kivitte az egészet a kisteherautóba. Aztán mindketten visszamentek a lakásba, és Johnson megkérdezte: - Még valami? - Nézd meg, hogy van-e a nappaliban tévéje vagy videója, utána meg vidd ki ezt az írógépet. Johnson így is tett. Mire megint a nappaliba ért, Smith éppen a telefonkagylót szerelte össze. - Poloskát teszel a telefonjába? - Miért ne? Hátha hallunk valami hasznosat. - Okos dolog ez? Ezek a palik nem nyeretlen kétévesek, csupa titkosszolgálatos! - Nézd, ez tulajdonképpen csak egy betöréses lopás - magyarázta Smith. - Különben is, Mr. Santiago eredményeket akar, vele meg jobb nem
kikezdeni, nekem elhiheted. Most pedig tőnés. Mrs. Mishra, az ellentengernagy házvezetınıje rendes körülmények között nem jött volna kilenc elıtt, de mivel elızı nap szabadnapos volt, tudta, hogy várja a szennyes, ezért úgy döntött, korábban kezd. Amikor könnyő szárijára kapott kabátjával a reggel hővöse ellen védekezve befordult a Lord North Street sarkán, és a ház felé tartott, két férfit látott kijönni onnan. Eléjük sietett: - Valami probléma van? - Amennyire én tudom, nem - felelte udvariasa feléje fordulva Smith. - Maga kicsoda, aranyos? í ' - A házvezetını, Mrs. Mishra. Az egyik telefonnal volt baj. De már megcsináltuk. Rendben lesz, meglátja. Beszálltak a kocsiba, Johnson beindította a motort, és elhajtott. Rövid hallgatás után megszólalt: - Ezt elengedtem volna. - Nem olyan nagy ügy. A hölgy indiai, ugyebár? Látott két fehér pasit, és? Neki mind egyforma. Smith rágyújtott, hátradılt, és elgyönyörködött a folyó látványában, miközben befordultak Millbankbe. Mivel a dolgozószoba ajtaja félig be volt hajtva, Mrs. Mishra nem vette észre, hogy eltőnt valami. Egyenesen a konyhába ment, letette a táskáját az asztalra. Megtalálta az ellentengernagy céduláját, de olvasás közben hirtelen feltőnt neki, hogy huzat van. Megfordult és látta, hogy a konyhaajtó üvegét betörték. - Jaj, istenem! kiáltott fel ijedtében. Gyorsan visszament a folyosón át a nappaliba, ahol a televíziónak és a videokészüléknek csak a hőlt helyét találta. A dolgozószoba állapota megfelelt a legsúlyosabb aggodalmainak. Azonnal felkapta a kagylót, és tárcsázta a 999-et, a rendırség hívószámát. Travers azonnal felismerte Jenny Grantet, amint a lány bıröndjét tolva fölbukkant a gatwicki repülıgép érkezési csarnokában. Fehér blúza és farmerja fölött
háromnegyedes tweedkabátot viselt, az arca fáradt volt és feszült, a szeme alatt sötét karikák. - Jenny? szólította meg, odalépve hozzá. - Emlékszik még rám? Garth Travers vagyok. - Hogyne, természetesen, ellentengernagy úr. - Jenny mosolyogni próbált, de hiába. - Teljesen kimerültnek látszik, kedvesem mondta Travers, és oltalmazón a vállára tette a kezét. -Jöjjön, menjünk innen. Kocsival vagyok. Adja ide a csomagját. A sofır elhelyezte a bıröndöt a Daimler csomagtartójában. Travers pedig beült hátra, Jenny mellé. Amikor elindultak, megszólalt: Természetesen remélem, hogy elfogadja a meghívásomat, és nálam száll meg? - Igazán nagyon kedves. Megtenne valamit a kedvemért? - A lány szinte könyörgött. - Elmondaná, mi történt tulajdonképpen? - A tanúk egybehangzóan azt állították, hogy egyszerően rossz irányba nézett, amikor lelépett a járdáról, és elütötte a busz. Micsoda ostoba halál - fakadt ki Jenny dühösen. - Ha arra gondolok, hogy Henry hatvanhárom évesen mindennap leszállt egyedül, veszélyes körülmények között, akár ötven méter mélyre is a tengerbe, és ilyen lehetetlenül közönségesen és ostobán kellett meghalnia! - Tudom, mit érez. Az élet néha olyan, mint egy rossz vicc. - Travers cigarettadobozt vett elı. - Dohányzik? - Tulajdonképpen igen. Hat hónappal ezelıtt abbahagytam ugyan a dohányzást, de most éjjel, a repülın rágyújtottam megint. - Kivett egy szálat a dobozból, Travers tüzet adott neki. - Még valamit szeretnék, mielıtt bármihez is kezdenénk. - Mi legyen az? /"'"' - Szeretném látni mondta Jenny egyszerően. - " - Sejtettem - válaszolt Garth. - Odamegyünk. Ahhoz képest ami, a temetkezési vállalat egészen kellemes helynek bizonyult. A faburkolatos váróteremben mindenütt
virágok. Fekete öltönyben és nyakkendıben idıs férfi jött eléjük. - Parancsoljanak. - Mr. Cox? Travers ellentengernagy vagyok, a hölgy pedig Miss Grant. Hajói tudom, értesült a jövetelünkrıl. Természetesen - suttogta a tulajdonos. - Erre szíveskedjenek. A folyosóról termek nyíltak, elhúzható ajtajuk mögött feltárult az emelvényen álló koporsók látványa. Itt is virágok mindenfelé, az illatuk szinte fullasztó. Mr. Cox a legutolsó terembe vezette ıket. Igen egyszerő mahagónikoporsóra mutatott. - Mivel nem kaptam semmiféle utasítást, gondoltam, ez megfelel. A díszítés aranyozott mőanyag, úgyis hamvasztás lesz, ugye? Félrecsúsztatta kicsit a koporsófedelet, és felemelte az arcot borító fátyolszövetet. Henry Baker csukott szemő, sápadt arca halálában nagyon nyugodtnak látszott. Jenny megsimogatta a viasszerő arcot, és elmozdította kicsit a szemfedıt. Mr. Cox óvatosan megigazította, és csak annyit mondott: - Inkább ne, kérem. Jenny döbbenten felnézett, mire Travers magyarázkodni kezdett: - Felboncolták, nem tehettünk másként, kedvesem, ez az elıírás. A halottszemle miatt. Holnaputánra van kitőzve. Jenny bólintott. - Végül is mindegy, ı már nincsen. Menjünk, kérem. A kocsiban Travers megint megkínálta cigarettával a lányt. - Jól van? Tökéletesen. - Jenny egyszer csak elmosolyodott. Pompás fickó volt, ugye ezt így szokták mondani? Csupa szív, csupa kedvesség, a legszeretetreméltóbb ember, akivel valaha is találkoztam. - Nagyot sóhajtott. - És most hová? Hozzám, a Lord North Streetre. Gondolom, szeretne megfürödni, pihenni egy kicsit meg ilyesmi. - Ó, igen, az nagyon jó lesz. - Ezzel hátradılt, és becsukta a szemét. r A Lord North Streeten meglepetés várta
ıket: egy rendırautó. A bejárati ajtó tárva-nyitva állt. Travers felsietett a lépcsın, Jenny a sarkában. Az elıszobába érve azonnal észrevette, mekkora a felfordulás a dolgozószobájában. Elindult a hangok irányába: Mrs. Mishrát egy fiatal rendırnıvel a konyhában találta. - Ó, ellentengernagy úr - tört ki a házvezetınıje, amikor belépett -, olyan rettenetes dolog történt! Annyi mindent elloptak! A tévét, a számítógépét meg az írógépet. A dolgozószoba teljesen fel van dúlva. De el tudtam olvasni a nevüket a kezeslábasukon. - Travers ellentengernagy? kérdezte a rendırnı. - Attól tartok, tipikus betöréses lopás történt, uram. A hátsó ajtón hatoltak be. A betört üvegre mutatott. - A szemét disznó - szólalt meg Travers. - Egy British Telecom-kisteherautóval voltak - mondta Mrs. Mishra. - Két telefonszerelı. Találkoztam velük, amikor elmentek. Most képzelje el! - Napközben ezt rendszerint így csinálják, urammagyarázta a rendırnı. - Valamiféle szerelınek adják ki magukat. - Gondolom, nemigen van esély arra, hogy elkapják ıket - érdeklıdött Travers. - Hát nem nagyon, uram. Sajnos. És most lenne olyan szíves pontosan bediktálni nekem, mi hiányzik? Hogyne, azonnal, csak egy perc türelmet kérek. Jennyhez fordult. - Elnézést, erre nem számítottam. Mrs. Mishra, ez Miss Grant. Egy ideig itt marad nálunk. Kérem, mondja meg a sofırnek, hogy hozza be a bıröndjét, aztán vezesse fel a szobájába. Igenis, admirális úr. Mrs. Mishra ki terelgette Jenny t. - Elıfordulhat, hogy több is van emögött, mint amit a látszat mutat. Telefonálok egyet, aztán a rendelkezésére állok. 102 103 - Smith és Johnson, ez jó - derült Ferguson. ' - Úgy néz ki, mint egy klasszikus nappal elkövetett betöréses lopás, uram kezdte ismertetni a történteket Lane. - Minden jel
erre utal. Csak olyan mozdítható tárgyakat vittek el, amelyeket könnyő pénzzé tenni. A tévét, a videokészüléket meg ilyesmit. - Szerintem elég rafinált gondolkodásra vall, hogy saját Telecomkocsival jöttek. - Biztosan lopták, uram. Mindjárt utánanézünk. - Még szerencse, hogy megszabadítottam Traverst a naplótól és a fordításától, feltéve, hogy érdekesebb dolgokat kerestek, mint egy tévékészülék. - Valóban úgy gondolja, hogy errıl van szó, uram? - Én csak azt tudom, Jack, hogy jó ideje megtanultam gyanakodni a véletlenre. Mégis, milyen gyakran fordulhat elı, hogy Garth Travers reggel hét harminckor távozik otthonából? Látniuk kellett, amikor elment. - És úgy véli, hogy ez az egész betöréseslopás-játék csak álca. - Talán. - De honnan tudhatnak a napló létezésérıl, uram? - Igen, hát ez az igazi kérdés ráncolta össze a homlokát Ferguson. - Van egy ötletem, Jack. Menjen el a Lord North Streetre. Vigyen magával valakit a régi barátai közül a Különleges Ügyosztályról, aki ért a lehallgatókészülékekhez, és vizsgálják át a házat. Igazán azt hiszi, hogy... - Én semmit nem hiszek, Jack, csak számba veszek minden lehetıséget. Most pedig induljon. Lane kiment, Ferguson pedig felemelte a telefonkagylót, és Travers számát tárcsázta. - Hogy van a vendéged? -Jól. Figyelemre méltó lélekjelenléttel viseli az egészet. Ferguson ránézett az órájára. - Hozd el hozzám a Cavendish Square-re úgy fél egy táj- ban. Akkor mindjárt neki is láthatunk, de addig ne szólj neki egy szót sem. Bízd rám. - Úgy lesz. Travers letette a kagylót. Átment a nappaliba, ahol Jenny a kandalló mellett ült, és a kávéját itta. - Elnézést kell kérnem a történtekértszabadkozott Travers. -Jól bemutatkozott magának
London. - Nem maga tehet róla. Travers leült. Nemsokára elmegyünk ebédelni, de elıbb szeretném megismertetni régi barátommal, Charles Ferguson dandártábornokkal. Jenny okos fiatal nı volt, azonnal sejtette, mi az összefüggés. - Ö is ismerte Henryt? Személyesen nem. - De a dolognak valami köze van Henryhez? n < , ¦ t Travers megsimogatta a kezét. - Idejében meg fog tudni mindent, kedvesem, csak bízza rám magát. Santiago még mindig Ritz szállóbeli lakosztályában tartózkodott, amikor a magát Smithnek nevezı férfi felhívta Londonból. - Semmi a világon, fınök, legalábbis semmi olyasmi, amit említett. - Ez várható volt, de azért megérte utánanézni - mondta Santiago. - Remélem, szép munkát végeztetek. - Hát persze, fınök, úgy csináltuk meg, mintha sima betöréses lopás lett volna. Betettem egy poloskát a telefonba, gondoltam, hátha kedve lesz belehallgatni. - Hogy mit csináltál? - kérdezte Santiago fagyosan. Megmondtam, hogy benne van a dologban a titkosszolgálat, az ilyenek ellenıriznek mindent. Elnézést, fınök, azt hittem, meg lesz elégedve. - 104 105 - Mindegy, ami történt, megtörtént. Te csak ne foglalkozz most semmi mással, hanem várj, amíg jelentkezem - ezzel Santiago letette a telefont. A Cavendish Square-i nappaliban Jenny a kandalló mellett ült Fergusonnal szemben. Travers pedig az ablaknál állt. - Mint tudja, Miss Grant, a halottkémi szemlét holnaputánra tőzték ki - mondta Ferguson. És utána megkaphatom a holttestet? - Hát, tulajdonképpen a legközelebbi rokonnak szokták kiadni. A lány kinyitotta a táskáját, és kivett belıle egy papírlapot, széthajtogatta, és odaadta Fergusonnak. - Henry úgy egy évvel ezelıtt egészen komoly leszállásokat kezdett végezni. - Ebben a
korban meglehetısen szokatlan az ilyesmi jegyezte meg Ferguson. - Nos, egyszer majdnem lent maradt. Úgy tizenöt méter mélységben elfogyott a levegıje. Sikerült ugyan feljönnie a felszínre, de utána azonnal elment az ügyvédjéhez, és íratott vele egy meghatalmazást a nevemre. Ferguson átfutotta az okiratot. - Ez bizony teljesen egyértelmő. Gondoskodni fogok róla, hogy a halottkém megkapja. - A kanapé mellıl felvette Friemel alumínium aktatáskáját. - Látta már ezt valaha? - Nem. - A lány döbbenten nézett rá. - És ezt? - Ferguson kinyitotta az aktatáskát, és kivette belıle a naplót. - Nem, soha. Jenny elkomorodott. - Mi ez? - Megmondta magának Mr. Baker, miért jön Londonba? Jenny ránézett, majd Traversre pillantott, aztán vissza Fergusonra. - Maga szerint miért, dandártábornok úr? "i - Mert felfedezett egy német tengeralattjáróroncsot v&la hol St. John közelében, Miss Grant. Mondott magának valamit errıl? Jenny Grant mélyet sóhajtott. - Igen, dandártábornok úr. Azt mondta, hogy aznapi leszállása során talált egy tengeralattjárót és egy aktatáskát. - Ezt az aktatáskát - mutatta Ferguson -, benne a naplóval. Mit mondott még? - Hát, hogy németül van írva, és nem érti, de azt látta, hogy Martin Bormannt is megemlíti, és ... -Jenny itt elhallgatott. - És... ? szólalt meg biztatóan Ferguson. - A windsori herceget - fejezte be a mondatot akadozva Jenny. - Nézze, én tudom, hogy ez ırülten hangzik, de... - Egyáltalán nem ırültség, kedvesem. És hol találta meg Mr. Baker ezt a tengeralattjárót? - Fogalmam sincsen. Nekem nem mondta meg. Csönd lett. Ferguson Traversre nézett és sóhajtott. - Ez egészen biztos, Miss Grant? - Hát persze. Azt mondta, hogy egyelıre nem akarja nekem megmondani. Teljesen
lázba hozta a felfedezése. - Jenny elkomorodva hallgatott. - Mondja, mit próbál a tudomásomra hozni, dandártábornok úr? Mi folyik itt? Van ennek valami köze Henry halálához? - Nem, egyáltalán nincs nyugtatgatta Ferguson, és intett Traversnek. -Jenny, szegény jó Henry halála valóban véletlen baleset volt. Rengeteg tanú látta. Egyszerően a városi busz alá sétált. A busz sofırje tısgyökeres londoni, hatvanéves, 1952ben a koreai háborúban gyalogsági közlegényként vitézségi érmet szerzett. Tényleg baleset volt, Jenny. - Szóval fogalma sincs róla, hol találta a tengeralattjárót? - kérdezte meg újból Ferguson. - Ez fontos? fn &. t - Igen, az lehet. ni . . <" "• - - 106 107 A lány megvonta a vállát. Igazán nem tudom. De ha kíváncsiak a véleményemre, valahol messze kint lehet a tengeren. - Messze kint? Ezt hogy érti? - A legtöbb hely, ahova a turisták St. Thomasból és St. Johnból búvárkodni járnak, eléggé közel van. A környéken rengeteg a hajóroncs, de hogy egy német tengeralattjárót a háború vége óta ne fedezett volna föl senki, egyszerően lehetetlen. Ez csak abban az esetben fordulhatott elı, ha valahol messze, minden parttól távol süllyedt el. - Kint a nyílt tengeren. ! - így van. <¦' - És van valami elképzelése róla, hogy hol? - Nem. Én nem vagyok valami jó búvár, attól tartok, velem nem mennek sokra. Igazi szakértıre lesz szükségük. - És van arrafelé olyan? - Ó, hát persze, Bob Carney. Ferguson fogta a tollat, és felírta a nevet. •¦ - Bob Carney? ı kicsoda? - Minden vízi sporttal kapcsolatos dolog az ı üzlete Caneel Bayben. Az ideje nagy részében turistákat tanít búvárkodni, de ı maga remek búvár és híres ember. A Mexikói- öbölben dolgozott az olajkutaknál mint mentı meg csupa ilyesmi. Az újságok is írtak róla. - Igazán? - kérdezte
Ferguson. - Szóval ı a legjobb búvár a Virginszigeteken? - Az egész Karib-tengeren, dandártábornok úr - felelte a lány. - Csakugyan? Ferguson Traversre pillantott, majd felállt. - Jó. Nagyon köszönöm a segítségét, Miss Grant. Tudom, hogy ezek nehéz napok az ön számára, de ennie azért kell. Meghívhatom Travers ellentengernaggyal együtt ma este vacsorára? Jenny tétovázott kicsit, majd megszólalt. - Köszönöm, igazán nagyon kedves. - Nagyon szívesen. Hét harmincra ott lesz magukért a kocsim. - Kikísérte ıket a bejáratig. Vigyázzon magára. - Odaintett az ellentengernagynak. - Majd hívlak, Garth. Félórával késıbb, amikor Lane megérkezett, Ferguson a teáját itta és gondolkodott. A felügyelı fekete fémpoloskát ejtett a dohányzóasztalra. - Igaza volt, uram, ezt a kis dögöt találtuk a dolgozószoba telefonjában. - Igen? - szólalt meg Ferguson, amint felemelte a lehallgatókészüléket. -A cselekmény bonyolódik. Nézze, uram, a naplóról tudott Baker, mert ı találta, tudott a lány, mert elmondta neki, tudott az ellentengernagy, tudott ön, a miniszterelnök kapott egy másolatot, tudott róla a titkosszolgálat igazgatóhelyettese és Sir Francis Pamer. - Lane itt elhallgatott. - Magát kihagyta, Jack. - Igen, uram, de azok közül, akik tudtak a dologról, ki az ördög vette magának a fáradságot, hogy betörjön Travers ellentengernagy kéglijébe? -Jaj, Jack, már megint úgy beszél, mint valami rendır. - Ferguson sóhajtott. - Olyan az egész, mint egy pókháló. Rengeteg szál köti össze mindazokat a személyeket, akiket említett. Csak az Isten tudja, mennyi. - Akkor mit csináljunk, uram? Hiszen még azt sem tudjuk, hol az az átkozott tengeralattjáró. Ráadásul közben mindenféle
mocskos dolgok történnek, betörés, illegális lehallgatás. - Igaza van, Jack, ettıl teljesen más megvilágításba kerül az egész. - Lehet, hogy jobb lenne bevonni a titkosszolgálatot, uram. - Nem hiszem, de azért ha visszamegy az irodába, felhívhatja Simon Cartert és Sir Francist, és elmondhatja nekik, hogy a lány nem tudja, hol a hajó. - - 108 109 - És azután, uram? < > > - Még nem tudom. Oda kell majd küldenünk valakit, hogy tudja meg nekünk. - Valakit, aki kiismeri magát a víz alatt, uram? - Nem rossz ötlet, de ha ez egy ilyen piszkos ügy, valaki olyanra lesz szükség, aki legalább akkora gazember, mint az ellenfél. - Ferguson elgondolkozott. - Helyesbítek, nagyobb. - Tessék, uram? - Lane döbbenten nézett rá. Fergusonból egyszer csak kitört a visszafojthatatlan nevetés. - Jack, drága barátom, hát nem csodálatos néha az élet? Éveket töltök el azzal, hogy rács mögé juttassak valakit, akit egyszerően ki nem állhatok, és amikor becsapódik mögötte a cella ajtaja, egyszerre rájövök, hogy pontosan ı az, akire éppen szükségem van. - Nem értem, mirıl beszél, uram. - Majd megérti, Jack. Járt már Jugoszláviában? - Nem, uram. - Remek, legalább új tapasztalatokra tesz szert. Hajnalban indulunk. Készíttesse elı a sugárhajtású Leart. Mondja meg Travers ellentengernagynak, hogy kénytelen vagyok elhalasztani a vacsorát, amelyre ıt és az ifjú hölgyet meghívtam. - És mi az úti célunk, uram? - A kivói kastély leszállóhelye. Intézkedjék, hogy egyeztessék a dolgot a szerb fıparancsnoksággal. Nem hiszem, hogy ez gondot okozna. ,". Dillon az ágyán bóbiskolt a kivói kastélyban, amikor egy fölöttük körözı repülıgép zaja felébresztette. Egy ideig még fekve maradt, és úgy figyelte a motor hangját, amelynek változásából rájött, hogy a gép leszállni készül.
Alighanem sugárhajtású. Odament a rácsos ablakhoz, és kinézett. Zuhogott az esı, és a falakon túl látta, hogy a Lear egy alacsony felhıbıl kibukkanva a leszállóhely felé közelít. A pilóta elıírásosan letette a gépet, majd elıregurult, így jól látszott, hogy a repülı nem visel semmilyen jelzést. Amikor a gép eltőnt a szeme elıl, Dillon keresett egy cigarettát, és eltőnıdött, vajon kijöhetett. Vezényszó harsant, majd sortőz ropogása hallatszott. Dillon visszament az ablakhoz, de onnan az udvarnak csak egy része látszott. Néhány katona jelent meg ott, nevetés szállt fel. Vélhetıleg csak helyet csináltak a cellákban, ahogyan szokták. Dillon kíváncsi lett volna rá, vajon ez alkalommal hány szegény ördögöt állítottak falhoz. Ismét felhangzott a nevetés, aztán egy katonai teherautó haladt át az udvar számára belátható részén, majd eltőnt. - Öregem, most aztán tényleg benne vagy a slamasztikában - morogta magában. - Nyakig. - Ezzel visszament az ágyhoz, lefeküdt, végigszívta a cigarettáját, és ezen elmélkedett. 0 Párizsban Santiago éppen távozni készült lakosztályából, hogy egy üzleti ebédre induljon, amikor megszólalt a telefon. Francis Pamer hívta. - Már korábban is próbáltalak elérni, de nem voltál a szállodában. Dolgozom, Francis, ezért vagyok itt. Mi híred van a számomra? - Carterral beszéltem, ı meg Fergusonnal, aki szerint a lány nem tudja, hol a tengeralattjáró. Azt állítja, hogy tudott a dologról, Baker elmondta neki, mit talált, mielıtt elindult, de nem árulta el, hol az az átkozott hajó. - És Ferguson hisz neki? Állítólag igen. Legalábbis Carternak ez volt az érzése. - És most mire készül Ferguson? - Nem tudom. Carternak csak annyit mondott, majd tájékoztatja. És mi van a lánnyal? Hol lakik? - Travers
ellentengernagynál, a Lord North Streeten. Holnap lesz a halottkémi szemle. Ferguson hozzájárult, hogy a lánynak utána kiadják a holttestet. - Világos mondta Santiago. - Mi a véleményed, Max? ' - Úgy érted, a lányról? Nem tudom. Könnyen lehet, hogy igazat mond. De az is lehet, hogy hazudik, ezt pedig csak egyetlen módon deríthetjük ki. - Mire gondolsz? Hát ha megkérdezzük tıle, Francis, a megfelelı módon, természetesen. A rábeszélés, akár gyengéd, akár kevésbé az, csodákra képes. - Az isten szerelmére - kezdte Pamer, de Santiago félbeszakította. - Te csak tedd a dolgodat, tájékoztass engem Ferguson terveirıl, én pedig majd gondoskodom a lányról. Holnap vissza akartam menni Puerto Ricóba, de inkább itt maradok még egy-két napig. Addig is beszélek a San Juan-i embereim- mel, megmondom nekik, hogy a Mária Blanco legyen indulásra kész. Abban a pillanatban, ahogy biztosan tudjuk, milyen akciót tervez Ferguson a Virginszigeteken, levitorlázom Sámson Caybe, és ott lesz a fıhadiszállásom. - Jaj, istenem, Max, én már azt sem tudom, mit csinálok e miatt a dolog miatt. Ha ez kiderül, nekem végem. - De nem fog kiderülni, Francis, mert én gondoskodom róla, hogy ne derüljön ki. Mindig arra vártam, hogy miniszter legyen belıled. Nagyon hasznos dolog, ha az embernek van egy barátja a brit kormányban. És mivel nem áll szándékom ban hagyni, hogy ez a reményem meghiúsuljon, nincs mitıl tartanod. Santiago letette a kagylót, egy ideig gondolkodott, aztán megint fölemelte, és hazatelefonált a Puerto-Ricó-i San Jüanba. Dillon a párnának támaszkodva éppen egy könyvet olvasott, amikor megzörrent a zárban a kulcs, kinyílt az ajtó, és Branko ırnagy lépett be a szobába. - A, hát itt van! - mondta köszönés helyett. -
Miért, hol lennék? - kérdezte Dillon, anélkül hogy fektébıl felkelt volna. - Ez meglehetısen keserően hangzott - válaszolta az ırnagy -, végtére még mindig itt van velünk. Ezért akár hálás is lehetne egy kicsit szerintem. - Mit akar? - Hoztam valakit, aki találkozni akar magával. Nem nevezném éppenséggel régi barátjának, de a maga helyében azért odafigyelnék a mondanivalójára. Branko odébb lépett, Dillon letette a lábát a földre, és éppen folállni készült, amikor belépett Ferguson, a nyomában pedig Jack Lane. Szentséges Szőzanyám! - kiáltott fel Dillon, Branko pedig kiment, és bezárta maga mögött az ajtót. 2 13 - Szavamra, Dillon, maga aztán jól benne van a pácban, hajói látom! - Ferguson a kalapjával leporolta az egyetlen széket, és leült. - Végül is szemtıl szembe sohasem találkoztunk, de gondolom, tudja, ki vagyok? - Az az átkozott Charles Ferguson dandártábornok - felelte Dillon. - A négyes csoport vezetıje. - Ez pedig Jack Lane felügyelı, a jobbkezem, akit a Scotland Yard különleges osztagától kaptam kölcsön, így hát ne számítson arra, hogy szereti magát. Lane arcát mintha kıbıl faragták volna. Karba font kézzel nekitámaszkodott a falnak, Dillon pedig megszólalt: - Ez igaz? - Nézzen rá, Jack - mondta Ferguson. - A nagy Sean Dillon, az ír Köztársasági Hadsereg katonája, a hétpróbás gyilkos, egyesek szerint jobb, mint maga Carlos. Ránéztem, uram, és nem láttam mást, csak egy ugyanolyan gyilkost, mint a többi. - Ó, de ı egészen különleges példány, Jack, az ezerarcú ember. Akár egy Laurence Olivier is lehetett volna belıle, ha nem vonzódik annyira a puskákhoz. Itt, a maga szeme elıtt is képes átváltozni. Képzelje el, ı fızte ki a merényletet a miniszterelnök és az egész kormány ellen az Öböl-háború alatt a Downing Street 10-ben,
mint ezt maga mindenkinél jobban tudja. Úristen, hogy hogy megdolgoztatott vele minket, Dillon! Nagyon örvendek. - De most rács mögé került állapította meg Lane. Ferguson bólintott. - Húsz év, Jack, húsz év telt el anélkül, hogy akár egyszer is elcsípték volna, és akkor hol végzi? - Ferguson körülhordozta a tekintetét a szobán. - Magának, úgy látszik, teljesen elment az esze, Dillon. Gyógyszereket és orvosi mőszereket szállít a betegeknek és a haldoklóknak? Maga? - Néha megfeledkezik magáról az ember. - Meg Stinger rakétákat, mert maga még csak át sem vizsgálta rendesen a szállítmányát. Úgy látszik, már nem a régi. - Oké, a mősorból elég - szólalt meg Dillon. Mit akar? Ferguson felállt, és odament az ablakhoz. Horvátokat lıttek agyon itt az udvaron. Hallottuk, amikor ráfordultunk a leszállópályára. Amikor behajtottunk, egy teherautó éppen elvitte a hullákat. Megfordult. - Egy szép reggelen elıbb-utóbb magára kerül a sor, Dillon. Hacsak nem viselkedik okosan, természetesen. Dillon kivett egy szál cigarettát az egyik Rothmans-dobozból, és Zippo öngyújtójával rágyújtott. - Úgy érti, van más választásom? kérdezte nyugodt hangon. - Fogalmazhat így is. Ferguson visszaült a székre. - Maga elég jól bánik a lıfegyverekkel, tud repülıt vezetni, beszél egy sereg nyelvet, de engem pillanatnyilag az a víz alatti munkája érdekel, amelyet az izraeliek számlájára végzett, ugye maga robbantotta fel azokat a palesztin hajókat Bejrútnál? - Azt mondja? - szólalt meg Dillon, nagyon íres hangsúlylyal. - Ó, az ég szerelmére, uram, miért nem hagyjuk a fickót itt megrohadni? kérdezte Lane. - Ugyan ne legyen ostoba, ember. Maga volt vagy nem maga volt? - kérdezte Ferguson. - Volt, ahogy volt - felelte Dillon. - Rendben. Mármost
a helyzet a következı. Van egy feladat, amelyhez a maga különleges képességeivel bíró személyre van szükségem. - Azaz egy bőnözıre - szólt közbe Lane. Ferguson nem vett róla tudomást. - Nem tudom egészen biztosan, hogy most mi történik, de elképzelhetı, hogy olyan emberre lesz szükség, aki képes megállni a lábán, ha éppen arra kerül a sor. Abban azonban biztos vagyok, hogy adott pillanatban az illetınek rendkívül jó búvárnak kell bizonyulnia. 4 5 - És hol zajlana ez a dolog? ¦" ¦"' '' "" - Az amerikai Virgin-szigeteken. - Ferguson felállt. Maga dönt, Dillon. Ha akar, itt marad, és agyonlöveti magát, vagy ha akar, visszarepül a felügyelıvel meg velem Londonba azzal a géppel, amelyik ott áll a leszállópályán. - És mit fog ehhez szólni Branko ırnagy? - Az nem probléma. Rendes fiú. Az anyja Hampsteadben él. Elege van ebbıl a jugoszláv vircsaftból, ami igazán érthetı. Elintézem, hogy politikai menedékjogot kapjon Angliában. - Van valami, amit nem tud elintézni? - kérdezte Dillon. Most éppen semmi ilyesmi nem jut eszembe. Dillon habozott. - Odaát, az Egyesült Királyságban engem köröznek, tudja nagyon jól. - Erre fátylat borítunk, a szavamat adom rá, amitıl persze a jelen lévı Lane felügyelınek felfordul a gyomra, de hát ez már csak így megy. Természetesen ez azzal jár, hogy magának pontosan azt kell tennie, amit mi mondunk. Természetesen. - Dillon fogta a pilótadzsekijét, és belebújt. - Parancsoljon velem. - Tudtam, hogy lehet magával értelmesen beszélni. Most pedig távozzunk errıl az undorító helyrıl - mondta Ferguson, és nád sétabotjával kopogtatott az ajtón. Dillon végzett az olvasással, és összecsukta a naplót. Lane a párnán nyugtatva fejét bóbiskolt, az iménti fogoly pedig átadta a naplót Fergusonnak, aki a másik sorban ült,
de vele szemben. - Nagyon érdekes -jegyezte meg Dillon. - Ez minden mondanivalója a dologról? Az ír benyúlt a bárszekrénybe, kivett egy miniüveg skót whiskyt, kitöltötte az egyik ott talált mőanyag pohárba, és vizet öntött hozzá. - Mégis mit várt, mit fogok mondani? Jó, rendben van, Henry Baker halála sajnálatos esemény, de végtére is bol- dogan halt meg, az istenért. Az, hogy megtalálta ezt az U-180ast, a legnagyobb esemény lehetett az életében. Úgy gondolja? - Dandártábornok úr, minden búvárnak az az álma, hogy találjon egy hajóroncsot, lehetıleg teli spanyol aranyakkal, de aranyak híján maga a roncs is megteszi. - Igazán? - Maga sohasem járt a víz alatt? - Dillon elnevette magát. - De hát miket is kérdezek? Az egy más világ odalent, egészen különleges, semmihez sem hasonlítható érzés. Belekortyolt a whiskyjébe. - Szóval ez a nı, akirıl beszélt, ez a Jenny Grant azt mondja, hogy Baker nem mondta meg neki, hol a tengeralattjáró? - így van. - És maga hisz neki? Ferguson sóhajtott. Sajnos, azt hiszem, igen. Rendes körülmények között nem szoktam hinni senkinek, de ebben a nıben van valami, valahogy más, mint a többi. - Egy szép arc így le tudja venni a lábáról, a maga korában? - mondta Dillon. - Hiba. - Ne beszéljen ostobaságokat, Dillon förmedt rá Ferguson. - A lány helyes, és tényleg van benne valami különleges. Majd meglátja. Ma este vele és Garth Traversszel vacsorázunk. - Rendben bólintott Dillon. - De ha a lány nem tudja, hol ez az átkozott roncs, mit akar, én mit csináljak? - Menjen el a Virgin-szigetekre, és találja meg, ezt akarom magától, Dillon. Nem olyan nagy megpróbáltatás, biztosíthatom. Néhány évejártam St. Johnon. Igazán szép hely. - Nyaralni. De maga nem nyaralni fog, csak úgy tesz. Lesz módja
rá, hogy megkeresse, amibe nekünk kerül. Dandártábornok úr, a tenger meglehetısen nagy magyarázta Dillon türelmesen. - Van fogalma arról, milyen ne- - - 6 7 héz megtalálni egy hajót, amely valahol a fenekén hever? Még a Karib-tengeren sem biztos, hogy száz méterrıl észreveszi az ember, pedig ott jók a látási viszonyok. - Majd kitalál valamit, Dillon, mint mindig, hát nem errıl híres? - Te jó ég, egészen megható, hogy maga mennyire bízik bennem. Jó, rendben, akkor térjünk a tárgyra. Biztos benne, hogy Baker halála baleset volt? - Ehhez nem fér semmi kétség. Rengeteg a tanú. Egyszerően rossz irányba nézett, és aláment a busznak. A vezetı teljesen vétlen. - És mi a helyzet a betöréssel ennek a Travers ellentengernagynak a házában meg a poloskával, amit a telefonjába tettek? - Itt már valami bőzlik - bólintott Ferguson. - Bár úgy fest, mint egy sima betörés, de a lehallgatókészülék másra vall. - Ki csinálhatta? - A jó ég tudja, de az ösztöneim azt súgják, hogy valaki, aki tudja, hogy mit csinál, és az illetı alighanem rosszban sántikál. - De miben? kérdezte Dillon. - Mert ez az igazi kérdés. - Biztos vagyok benne, hogy maga meg fogja találni rá a választ. - És mit akar, mikor induljak? - Még nem tudom. Két-három nap múlva, majd meglátjuk. Ferguson megigazította a feje mögött a párnát. - És hol fogok lakni, míg Londonban lebzselek? érdeklıdött Dillon. - Majd elintézem, hogy Travers ellentengernagynál szálljon meg, a Lord North Streeten. Egyelıre azzal teheti hasznossá magát, ha vigyáz a lányra. Most pedig legyen jó fiú, és maradjon csendben, szükségem van egy kis alvásra. Összekulcsolta a karját, és lehunyta a szemét. Dillon megitta a maradék whiskyjét, és hátradılt gondolkodni: 8 Ferguson félhangosan morogva
megszólalt: . i • / - Ja, Dillon, van még valami. , Micsoda? - Emlékszik dr. Wegnerre és arra az ostoba fiatalemberre, Klaus Schmidtre, akikkel Fehringben dolga volt ugye? Ártalmatlan, jó szándékú amatırök, de Farben, akibe Bécsben belefutott, és összehozta velük, nos, ı az én emberem. Megbíztam, hogy állítsa rá magát az ügyre, aztán valaki más, aki szintén nekem dolgozik, feladta magát a szerbeknek. - Akár hiszi, akár nem, dandártábornok úr, valami ilyesmi nekem is megfordult a fejemben. Feltételezem, hogy a Stinger rakéták a maga fantáziáját dicsérik. - Tudja, rács mögött akartam látni végre - mondta Ferguson. - És másképp nem sikerült odajuttatnom. - Megvonta a vállát. - De ne higgye, hogy ez bármiképpen összefügg ezzel a mostani üggyel. Csak a maga szerencséjére így alakultak a dolgok. - Különben ott hagyott volna megrohadni. - Nem valószínő. Elıbb vagy utóbb agyonlıtték volna. - Ó, ez most már úgysem számít. A végén csattan az ostor, nem igaz? - Dillon becsukta a szemét, és ı is elbóbiskolt. Nem sokkal hat elıtt a Lord North Streeten még mindig esett az esı. Dillon a konyhaasztalnál ült, és nézte, amint Jenny elkészíti a teát. Éppen csak bemutatták ıket egymásnak, aztán Ferguson bezárkózott Traversszel a dolgozószobába. Jenny megfordult és elmosolyodott. - Adhatok hozzá pirítóst vagy valami mást? - Inkább nem. Zavarja, ha rágyújtok? - Egy csöppet sem. -Jenny továbbra is a teával foglalatoskodott. - Maga ír, de valahogy más a kiejtése. - Észak-Írország - mondta Dillon. - Amit maguk Ulsternek hívnak, mások meg a hat megyének. - Az ír Köztársasági Hadsereg birodalma? 9 - Ahogy mondja. - Dillonnak a szeme sem rebbent. Jenny kitöltötte a teát. - Tulajdonképpen pontosan mi
dolga itt, Mr. Dillon? Joggal feltételezem, hogy a dandártábornok kívánságának megfelelıen rám vigyáz? - Ezt mibıl gondolja? A lány leült vele szembe, és kortyolt egyet a teájából. - Mert olyan embernek látszik. - És honnan ismer maga olyan embereket, Miss Grant? - Hívjon Jennynek, egyébként pedig régebben ismertem mindenféle embert, Mr. Dillon, fıleg olyan férfiakat, akiket nem kellett volna. - Elmerengett egy pillanatig, aztán folytatta. - De Henry megszabadított ettıl az egésztıl. -Amikor felnézett, könnytıl csillogott a szeme. - És most halott. Dillon a kanna után nyúlt. - Iszik még egy csészével? És mit csinál St. Johnban? Jenny mély levegıt vett, és hısiesen küszködött a könnyeivel. Van egy kávézóm, ami bár is, és Jenny kávézója a neve. Látogasson meg egyszer. - Tudja mit? Könnyen lehet, hogy a szaván fogom - ezzel elmosolyodott, és ivott még egy kis teát. A dolgozószobában ezalatt Travers még nem tért magához a megdöbbenéstıl. Te jóságos ég, Charles, az ír Köztársasági Hadseregbıl? Igazán megrémítesz. - Annyit rémüldözhetsz, amennyit csak akarsz, Garth, de nekem szükségem van erre a kis gazemberre. Rendkívül nehezemre esik bevallani, de igazán nagyon jó abban, amit csinál. El akarom küldeni St. Johnba, ha már tudjuk, hányadán állunk. Addig is itt marad, és vigyáz rátok, ha esetleg valami kellemetlenség történne. - Rendben van - mondta Travers kelletlenül. - Ha a lány rákérdez, mondd meg neki, hogy Dillon búvár, aki segíteni fog nekünk. - És azt gondolod, hogy ezt el fogja hinni? Én úgy látom, eléggé okos fiatal nı. - Nem tudom, miért ne hinné. Dillon valóban búvár - is. - Ferguson felállt. Egyébiránt az egyik emberem ma itt járt, és viszatette a lehallgatókészüléket a telefonodba,
neked pedig itt hagyott egy rádiótelefont, ugye? - így van. Ferguson elindult kifelé, és átmentek a konyhába, ahol Jenny és Dillon az asztal mellett üldögélt. - Viszontlátásra, én megyek. Este nyolckor a vacsoránál mind találkozunk. A Savoyban, ha neked is megfelel - fordult Ferguson Travershez. - Oda öltöny kell és nyakkendı, nekem meg nincs más holmim, csak ami rajtam van - szólalt meg Dillon. Rendben, Dillon, holnap majd elmegy vásárolni - vette tudomásul a bejelentést fáradtan Ferguson. - Még szerencse, hogy te is olyan alacsony vagy, mint ı. Biztos vagyok benne, hogy tudsz adni neki egy zakót. A mai esti viszontlátásra. Becsapódott mögötte a bejárati ajtó, és Dillon elmosolyodott. - Mindig annyira siet. - Na jó, azt hiszem, tényleg jobb lesz, ha megmutatom magának, hol fog aludni, és keresek valamit, amit fölvehet morogta kelletlenül Travers. Elindult kifelé, Dillon odaintett Jennynek, aztán követte. Nem túl messze tılük az ál-telefonszerelı, aki Smithnek adta ki magát, befordult egy utcácskába, ahol egy öreg kisteherautó parkolt, és kopogott a hátsó ajtaján. Johnson beengedte. Alig fértek el a különbözı hangfelvevı berendezésektıl és a rádió-vevıkészüléktıl. 120 12 ! I 'ifi - Van valami? kérdezte Smith. - Semmi a világon. Egész nap be volt kapcsolva. A házvezetını zöldséget rendelt, és kihívta a mosógépszerelıt. Az ellentengernagy felhívta a városi könyvtárat, és elıjegyeztetett egy könyvet, meg odaszólt a hadsereg és a haditengerészet klubjába, valami jövı hónapban rendezendı összejövetellel kapcsolatban. Dögunalom. És nálad? - Én a házat figyeltem egész mostanáig. Ferguson járt ott az elıbb. - Ebben te biztos vagy? - Egészen biztos. A fényképek, amelyeket Mr. Santiagótól kaptunk, nagyon élethőek.
Egy pasi volt vele. - Tudod, kicsoda? - Nem. Alacsony, nagyon világosszıke, fekete bır pilótadzsekiben, ı maradt, Ferguson elment. - Akkor most mit csináljunk? - Hagyd bekapcsolva a magnót. Reggel majd meghallgatom, van-e rajta valami érdekes. Én figyelem a házat, te meg pihenj egy kicsit. Ha elmennének otthonról, követem ıket, és az autótelefonon hívlak. - Rendben - felelte Johnson. Majd beszélünk. Kiszálltak a kocsiból, Johnson bezárta az ajtót, aztán ketten kétfelé indultak. Ferguson még nem volt ott, amikor az ellentengernagy, Jenny és Dillon a Savoyba érkezett. Az asztaluk azonban már meg volt rendelve, és a fıpincér a helyükre vezette ıket. - Gondolom, akár rendelhetnénk is valami italt - mondta Travers. Dillon a borfiúhoz fordult ' i< ,' - Egy üveg Krug pezsgıt kérünk, nem jegyzett évjáratból. - Barátságosan rámosolygott Traversre. - Azt szeretem jobban. • - Csakugyan? - kérdezte az ellentengernagy kényszeredetten. - Igen. - Dillon cigarettával kínálta Jennyt. A lány egyszerő fehér blúzt és fekete szoknyát viselt. - Igazán csinos ma este. - Még a hangja is megváltozott: amikor megszólalt, a tökéletes angol úriember beszélt belıle, oxfordi kiejtéssel. - Elıfordul, hogy maga öt teljes percen keresztül ugyanolyan marad? - Te jó ég, de hát azt az unalmat nem lehetne kibírni! Jöjjön táncolni. Megfogta a lány kezét, és a táncparkettre vezette. Tudja, hogy maga sem néz ki éppenséggel rosszul?kérdezte Jenny. - Hát, a zakó éppen jó, de a haditengerészet nyakkendıjét nem érzem igazán a sajátomnak. - Ó, már értem, maga nem lelkesedik az intézményekért. - Ez nem teljesen igaz. Amikor elıször jártam itt a Savoyban, egy nagyon is híres intézmény, a Királyi Színiakadémia tagjaként tettem
ezt. - Most ugrat? - Egy csöppet sem. Egy évig voltam akadémiai növendék, és a Nemzeti Színházban kínáltak utána állást. Ibsen A tenger asszonyában Lyngstrandot játszottam, azt a pasit, aki folyton kiköhögi a lelkét. - És aztán? - Ó, elszólítottak a családi kötelezettségek. Haza kellett mennem Írországba. - Milyen kár. Legutóbb mivel foglalkozott? - Orvosi mőszereket és gyógyszert vittem Jugoszláviábamondott egyszer igazat Dillon. - Ó, szóval maga pilóta. - Néha. De voltam már hentes, pék, gyertyaöntı. Meg búvár. - Búvár? - kérdezte leplezetlen meglepetéssel Jenny. - Nem a bolondját járatja velem? - Nem, miért tenném? , Amint a parketten köröztek, Jenny hátravetette a fejét. 122 123 / - Tudja, olyan furcsa érzésem van magával kapcsolatban. > k - Mire gondol? • - Hát, lehet, hogy ırültségnek hat, de ha azt mondanák nekem, találjam ki, maga micsoda, valami teljesen érthetetlen oknál fogva azt mondanám, katona. - Ki vele, min buktam le? - mondta Dillon kicsit ferdére sikeredett mosollyal. - Szóval igazam van - állapította meg elragadtatottan Jenny. - Maga tényleg katona volt. Végtére akár nevezhetjük így is. A zene elhallgatott, Dillon visszakísérte a lányt az asztalukhoz, aztán elnézést kért. - Csak megnézem, milyen cigarettát tartanak a bárban. Amikor elment, az ellentengernagy megszólalt: - Nézze, kedvesem jobb, ha nem barátkozik nagyon össze vele, nem magához való. - Ó, ne legyen már ennyire sznob, ellentengernagy úr. Jenny rágyújtott egy cigarettára. - Én úgy látom, nagyon is rendes fickó. Orvosi mőszereket és gyógyszert szállított Jugoszláviába, és régebben katona volt. Travers felhorkant, és nem köntörfalazott tovább. - így igaz. Annak az istenverte ír Köztársasági Hadseregnek a katonája. - Ezt nem
mondhatja komolyan! - komorodott el a lány. Gyalázatos egy figura - folytatta Travers -, rosszabb, mint Carlos. Évekig körözték az egész világon. Most csak azért van itt, mert Charles kötött vele egy üzletet. Elmegy St. Johnba, segít megtalálni a tengeralattjárót. Állítólag ez az átkozott fickó búvárnak is nagyon jó. - Nem tudom elhinni. Visszafelé jövet Dillon találkozott Fergusonnal, és együtt érkeztek az asztalhoz. - Remekül néz ki, kedvesem - mondta Ferguson Jennynek. - Errıl jut eszembe, holnap fél tizenegyre tőzték ki a halottkémi szemlét. Magának felesleges elmennie, miután Garth elvégezte a hivatalos azonosítást. - De én szeretnék ott lenni - felelt a lány. - Rendben van, ahogy óhajtja. - Hány nappal ezután kerülhet sor a hamvasztásra? - Tényleg ezt akarja? - A hamvait, igen - válaszolta higgadtan Jenny. - Nem lesz egyházi szertartás. Henry nem hitt istenben. - Valóban? Ferguson megvonta a vállát. - Hát, ha magának ez megfelel, a mi megbízottaink gyakorlatilag azonnal meg tudják csinálni. - Akár holnap délután? Gondolom, igen. - Rendben van. Nagyon hálás lennék magának, ha elintézné. Hogyha pedig rendel, elıételnek kaviárt kérek, utána közepesen átsütött marhaszeletet és mellé salátát. - Mi történt magával? - kérdezte Ferguson. - Én így tisztelgek a halál elıtt. Jenny Dillon keze után nyúlt. - És táncolni is szeretnék még. Elég ritkán nyílik alkalmam az ír Köztársasági Hadsereg egyik fegyveresével foxtrottozni. A tölgyfa borítású kis törvényszéki teremben másnap délelıtt nem volt öt-hat embernél több. Jenny az elsı padban ült Travers és Ferguson társaságában, míg Dillon, aki ismét saját pilótadzsekijét hordta, hátul állt, nem messze a törvényszéki altiszttıl. A halottkémi szemlét még
nem kezdték el. Az elsı sorban ülık egyikéhez odament a jegyzı, és átadott valamilyen hivatalos papírt. Amikor kiment, Smith és Johnson jött be, és mindketten leültek a Dillontól távolabb esı padsorba. Ugyan öltöny és nyakkendı volt rajtuk, Dillon mégis egyetlen pillantással felmérte, kicsodák. Nemhiába élt húsz évig mint kevéssé törvénytisztelı állampolgár, az ösztönei nagyon kifinomultan jelezték az ilyesmit. ttii.i • A törvényszéki jegyzı jelt adott a kezdésre. - Álljanak fel. ıfelsége törvényszéke megkezdi ülését. A halottkém idıs, szürke öltönyös, galambısz férfiú volt. Ez nagyon meglepte Jennyt, aki arra számított, hogy talárban fog megjelenni. - Szokatlan esettel van dolgunkállapította meg a halottkém, belepillantva az elıtte heverı dossziéba. - Miután megismerkedtem a rendelkezésre álló tényekkel, úgy döntöttem, hogy az esküdtbíróság jelenléte nem szükséges. Charles Ferguson dandártábornok megjelent a törvényszék elıtt? Ferguson felállt. - Igen, uram. - Úgy látom, a Honvédelmi Minisztérium nevében titkos jelzéssel látta el az ügyet, és a törvényszék tudomásul veszi, hogy az nemzetbiztonsági érdekeket érint. Közlöm továbbá a sajtó jelen levı képviselıivel, hogy minden ilyen ügy részleteinek nyilvánosságra hozása börtönbüntetést von maga után. - Köszönöm, uram mondta Ferguson, és leült. - Miután valamennyi tanú rendırségnek tett vallomása teljesen egybehangzó, csupán az elhunyt hivatalos azonosítása van még hátra, és az eljárást ezzel lezárhatjuk. A törvényszéki jegyzı intett Traversnek, aki felállt, és kiment tanúskodni. A halottkém belenézett a papírjaiba. - Ön Garth Travers ellentengernagy? ( - Az vagyok, uram. Milyen viszonyban volt az elhunyttal? - Sok éve közeli barátom volt. Vakációra érkezett St. Johnból, az
amerikai Virgin-szigetekrıl, és Lord North Street-i házamban szállt meg. - És ön végezte el a hivatalos azonosítást? - A halottkém bólintott. - Megjelent-e a törvényszék elıtt Miss Jenny Grant? A lány félszegen felállt, és a halottkém megkérdezte tıle: - Az ön nevére kiállított ügyvédi meghatalmazásnak megfelelıen óhajtja-e, hogy önnek adják ki a holttestet? - Igen, uram. - Akkor elrendelem, hogy így legyen. A jegyzı majd kiállítja a szükséges igazolást. Fogadja a törvényszék részvétét, Miss Grant. Köszönöm. Amikor Jenny leült, a jegyzı megszólalt: '-a - Álljanak fel. ıfelsége törvényszéke befejezte ülését. Valamennyien felálltak, és a halottkém kivonult. Travers Jennyhez fordult: - Jól van, kedvesem? - Hogyne - felelte a lány, de az arca egészen sápadt volt. - Menjünk - mondta Travers. Charles elment az igazolásért. Majd utolér minket. Elhaladtak Dillon mellett, és kimentek az épületbıl. Smith és Johnson ugyancsak felállt, és a többi jelenlévıvel együtt elindult kifelé, míg Ferguson a törvényszéki jegyzıvel intézte a dolgát. Kint sütött a nap, Jenny mégis megborzongott kicsit, és összébb húzta a kabátját a nyaka körül. - Hideg van. - Egy meleg ital biztosan jót tenne - szólt gondoskodóan Travers. Dillon a legfelsı lépcsın várt, míg Ferguson csatlakozott hozzá. Smith és Johnson kicsit odébb megállt a buszmegállóban. Smith elıvett egy cigarettát, Johnson pedig tüzet adott neki. - Ismeri ezeket? - kérdezte Dillon Fergusontól. - Miért, kellene? - kérdezett vissza a dandártábornok. Ebben a pillanatban megállt a busz, Smith meg Johnson és még néhányan felszálltak, aztán továbbment. Dandártábornok úr, nekem úgy sikerült ennyi éven át életben maradnom, hogy megbíztam az ösztöneimben, már- 126 127 pedig azok azt súgják,
hogy itt két gonosztevıvel állunk szemben. Egyáltalán, mit kerestek ezek a szemlén? - Meglehet, hogy igaza van, Dillon. De ne felejtse el, hogy sokan valamiféle ingyencirkusznak tekintik a törvényszéki üléseket. - Komolyan? A Daimler felállt a járdára a lépcsı aljánál, és Jack Lane szállt ki belıle. - Minden rendben ment, uram? -kérdezte, amikor odaért hozzájuk. - Igen, Jack. - Ferguson átnyújtotta neki a törvényszéki igazolást. - Adja ezt oda az öreg Coxnak, és mondja meg neki, hogy szeretnénk, ha még ma délután elvégeznék a hamvasztást. Kérdıen Jennyre nézett. - Három óra megfelel? A lány a szokásosnál is sápadtabban bólintott: - Nekem igen. - Hallotta? - fordult Ferguson a helyetteséhez. Egyébként volt a törvényszéken két férfi, aki nem nyerte el maradéktalanul Dillon tetszését. - Miért, mi baj volt velük? - kérdezte Lane, anélkül hogy az írre nézett volna. - Fekete kalapot viseltek? - Nahát, hallották ezt? Igazán nagyon vicces - jegyezte meg Dillon. Lane mogorván összeráncolta szemöldökét, aztán kivett egy borítékot a zsebébıl, és átnyújtotta Fergusonnak. - Ahogyan parancsolta, uram. - Adja oda neki. , Lane odanyomta Dillon kezébe. #) -Jóval több, mint amennyit megérdemel. - Nini, mi ez? - kezdte bontogatni a borítékot Dillon. - Fel kell öltöznie, nem? - mondta Ferguson. - Egy hitelkártya van benne meg ezer font. Dillon kivette a csinos kis mőanyag lapocskát. Az American Express platinakártyája volt, a nevére kiállítva. - Jézus, Mária, bzent Jozset, nem lıtt egy kicsit túl a célon, dandártábornok úr? - Csak ne bízza el magát. Ez mind annak az új személyiségnek a része, amelyet fel akarok építeni. Majd idejében megtud mindent. - Rendben - mondta Dillon. - Akkor én megyek költekezni. - És ne felejtsen el venni néhány bıröndöt, Dillon - kötötte a lelkére
Ferguson. - Szüksége lesz rá. Könnyő nyári holmikat vegyen, ott ilyenkor nagyon nagy a meleg, és próbáljon meg úgy kinézni, mint egy úriember, ha nem esik nagyon nehezére. - Várjon meg - kiáltott utána Jenny, majd a két férfihoz fordult. - Elkísérem Diliont. Úgysincs semmi más dolgom, legalább addig is múlik az idı. Otthon találkozunk, ellentengernagy úr. Jenny leszaladt a lépcsın, és Dillon után sietett. - Mi a véleményed? - kérdezte Travers. - Ó, ennek a lánynak komoly tartalékai vannak, hamar rendbe fog jönni. Amint a Daimler a Whitehallon végiggördülve a Honvédelmi Minisztérium felé haladt, megszólalt a rádiótelefon. Lane, aki a sofırnek háttal ült a lecsukható széken, felvette, majd Fergusonra pillantott, kezével eltakarva a kagylót. - Az igazgatóhelyettes, dandártábornok úr. Szeretné tudni, mik az új fejlemények. Kérdezted, hogy tudna-e vele és Sir Francisszel a Parlamentben találkozni. Együtt teázhatnának a teraszon. - Háromkor van a hamvasztás. - Neked nem kell ott lenned - mondta Travers. - Majd én elintézem. - De én szeretnék ott lenni - ellenkezett Ferguson -, szerintem így illik. Annak a lánynak szüksége van ránk. - - 128 129 J_,ane-nek pedig azt válaszolta: - Fél öttıl ötig. Elıbb nem megy. Lane közvetítette a találkozó idıpontját, Travers pedig megszólalt: - Ez igazán nagyon rendes dolog tıled Charles. - Hogy rendes? Tılem? - Ferguson kifejezetten gonoszkodó arcot vágott. - Magammal viszem Diliont, és bemutatom nekik. Képzeld csak el, Sean Dillon, napjaink Carlosa a Parlament mindkét házának teraszán! Alig várom, hogy lássam Simon Carter képét, ha ezt meghallja - s ezzel visszafojthatatlanul kibukkant belıle a nevetés. fi Dillon és Jenny a Harrods áruház felé vette útját. Próbáljak úriembernek látszani, ezt mondta,
ugye? Maga mit javasol? - Mindenekelıtt egy rendes öltönyt kell vennie, talán szürke flanelt, és egy blézert. Aztán kellene egy csinos bı vászonzakó meg nadrág, mert tényleg nagyon meleg tud lenni ilyenkor St. Johnban, igazi hıség. - Azt teszem, amit parancsol - biztosította Dillon a lányt. Kétbıröndnyi új szerzeménnyel végül az áruház legfelsı emeletén levı bárban kötöttek ki. - Olyan furcsa, hogy valakinek egy egész ruhatárat kelljen vásárolnia. Zoknit, ingeket, alsónemőt. Mi a csoda történt magával? - álmélkodott Jenny. - Mondjuk úgy, hogy sietısen kellett távoznom. - Dillon odaintette a pincért, akitıl két újabb pohár pezsgıt és füstölt lazacos szendvicseket rendelt. - Maga nagyon szereti a pezsgıt - állapította meg a lány. - Ahogyan egy nagy ember mondta egyszer, az életben csak két dologban nem lehet csalódni. A pezsgıben és a rántottában. Ez nevetséges, hiszen a rántotta nagyon hamar megrom- lik! Na, mindegy. De hogy áll az emberekkel? Bennük megbízik? - Sohasem volt igazán esélyem, hogy kipróbáljam. Az anyám meghalt, amikor engem a világra hozott, és én voltam az elsı gyereke, úgyhogy se bátyám, se nıvérem. Aztán színész lettem. Azon a pályán nemigen akadnak az embernek barátai. Az átlagszínész eladná a saját nagyanyját is egy szerepért. - Az apját nem említette. Ö még megvan? -Nem, még 1971-ben meghalt Belfastban. Egy tőzharcban a harcoló felek közé került. Egy brit katonai járır lelıtte. - Erre maga beállt az ír Köztársasági Hadseregbe? - Valahogy így. - Gondolta, hogy a puskagolyó és a bombák jelentik a megfelelı választ? - Volt egy kiemelkedı ír férfiú, aki még a korai húszas évek elején állt az ír szabadságharc élére, Michael Collinsnak hívták. Ö szokta mindig idézni Lenin egyik mondását. A
terrorizmus célja, hogy félelmet szüljön, egy kis országnak csak így lehet legalább valami esélye arra, hogy a gyızelem reményében felvehesse a harcot egy nagy nemzettel. - Kell lennie valami jobb módszernek - erısködött Jenny. - Az emberek alapvetıen rendesek. Vegyük például Henryt. Én Miami utcáin stricheltem, Dillon, úgy bekábítószerezve, hogy a szememen nem láttam ki. Bárki megkaphatott, ha megfizette az árát, és akkor jött Henry Baker, egy kedves, rendes ember, aki elvitt a kórházba, végigcsinálta velem az elvonókúrát, elvitt magával St. Johnba, beköltöztetett a házába, nyitott nekem egy kávézót. És sohasem akart tılem semmit, Dillon, egyetlen ujjal sem nyúlt hozzám. Hát hallott már ilyet? Állandó utazgatással és veszélyekkel teli életében Dillonnak nemigen maradt ideje a nıkre. Ha nagyon szükségét érezte, mindig talált egyet, de ennél többet az egész nem je130 13 lentett a szamara, es sosem akarta elhitetni senkivel az ellenkezıjét. Most azonban, amint ott ült Jenny Granttel szemben, olyan melegség és együttérzés öntötte el, amilyet még nem tapasztalt. Te jóságos ég, Sean, légy jó fiú, és próbálj meg nem beleesni, gondolta magában, de ennek ellenére kinyújtotta a kezét, és rátette a Jennyére. - El fog múlni, meglátja, kislány, minden elmúlik egyszer, ez az egyetlen biztos ebben a csúnya világban. Most pedig egye meg szépen a szendvicsét, az jót fog tenni. A piros téglás, józanul funkcionális krematóriumhoz Hampsteadbe kellett kimenni. Az épület körül tetszetıs kis park díszlett, nyárfák, rózsaágyak és mindenféle más virág. A Daimlerban Dillon ült elöl a sofır mellett, Ferguson, Travers és Jenny a hátsó ülésen. Az idıs Mr. Cox tapintatosan feketébe öltözve a lépcsı tetején állva fogadta ıket.
- Miután önök nem kértek semmiféle szertartást, a koporsót már áthoztuk a ravatalozóból - sietett közölni Fergusonnal. - Feltételezem, hogy az ifjú hölgy szeretné még egyszer látni. - Igen, köszönöm mondta Jenny, és elindult a nyomában, mögötte Dillon, egyik kezével a karján. A menetet Ferguson és Travers zárta. A koporsó bársonnyal bevont emelvényen állt, szemben egy függönnyel eltakart fallal. Eldugott magnóból halk zene hallatszott, az ilyenkor szokásos bánatos emelkedettséggel. Az egész rendkívül nyomasztóan hatott. - Óhajt még egy pillantást vetni az elhunytra? - érdeklıdött Mr. Cox. Nem, köszönöm. Csak el akartam búcsúzni tıle. Most már hagyjuk elmenni. Jenny egyetlen könnyet sem ejtett, amikor Mr. Cox megnyomott egy gombot a falon, a koporsó elıregördült, és a függöny két szárnyát szétválasztva továbbhaladt, majd eltőnt. Ott hátul mi van? - kérdezte a lány. - A kemence felelte Mr. Cox kissé zavartan. - Mikor vihetem el a hamvakat? - Kicsit késıbb a délután folyamán. Mi az elképzelése ezzel kapcsolatban? Vannak, akik szétszórják a hamvakat a mi gyönyörő kertünkben, de van egy kolumbáriumunk is, ahol elhelyezhetjük az urnát. - Nem, elviszem magammal. - Attól tartok, ez nem lehetséges azonnal. Az ilyesmi idıbe telik. Esetleg kiszállíttathatná Lord North Street-i otthonomba -javasolta Travers nem csekély zavarban. - Ennek semmi akadálya - válaszolta Mr. Cox. - Feltételezem, hogy hazarepül, Miss Grant. Gondoskodni fogunk a megfelelı csomagolásról. Nagyon köszönöm - mondta Jenny, majd Fergusonhoz fordult. - Mehetünk? Amíg Travers és Jenny beszállt a kocsiba, Dillon megállt a lépcsı tetején. Az épülethez vezetı út torkolatától nem meszsze egy autó várakozott, mellette Smith ácsorgott, és ıket
nézte. Dillon azonnal felismerte, de abban a pillanatban Smith beszállt az autóba, és nagy sebesen elhajtott. Amikor Ferguson kijött a kápolnából, Dillon megszólalt: - Az egyik pasas a kettı közül, akiket a halottkémi szemlén láttunk, egy perce még ott állt. Most porzott el a kocsijával. - Igazán? És megjegyezte a rendszámát? - Nem tudtam megnézni, olyan szögben állt. Egy kék Renault, azt hiszem. Magát mintha nem nagyon aggasztaná a dolog. - Miért aggasztana? Most pedig legyen jó fiú, és szálljon be. Amikor elindultak, Ferguson megveregette Jenny kezét. -Jól van, kedvesem? - Igen, ne aggódjék, minden rendben van. Azon gondolkodtam, hogy ha magának nem mondta meg Henry, merre találta a tengeralattjárót, akadhat-e esetleg másvalaki, akinek beszélt róla. - Nem - jelentette ki határozottan Jenny. - Ha nekem nem árulta el, akkor nem mondta meg senkinek. - Talán egy másik búvárnak? Biztos vannak barátai, akiknek ugyanez a szenvedélye, vagy valaki, aki segíthetne? - Hát ott van Bob Carney, akirıl már beszéltem. İ úgy ismeri a Virgin- szigeteket, mint a tenyerét. - Szóval ha segíthet egyáltalán valaki, akkor az biztosan ı? - kérdezte Ferguson. - Gondolom, igen, de ez még nem jelent semmit. Nagy a tenger. A Daimler befordult a Lord North Streetre, és megállt. Travers szállt ki elsıként, és kisegítette Jenny t. Nekünk Dillonnal még dolgunk van-mondta Ferguson. - Késıbb találkozunk. - Mirıl van szó? - érdeklıdött csodálkozva Dillon. - Találkozóm van a biztonsági szolgálat igazgatóhelyettesével, Simon Carterral és egy Sir Francis Pamer nevő államtitkárral a Parlament teraszán. Azt szeretnék, ha tájékoztatnám ıket a terveimrıl, és úgy gondoltam, szórakoztató lenne, ha magammal vinném. Végtére is Simon Carter
hosszú évek óta próbálja elkapni magát, magát, Dillon. Dillon. Szentséges Szőzanyám - kiáltott fel Dillon -, micsoda sötét lelkő lelkő alak maga, dandártábornok úr! Ferguson felemelte a rádiótelefon kagylóját, és Lane-t tárcsázta a Honvédelmi Minisztériumban. - Jack, szükségem van mindenre, amit egy Bob Carney nevő, St. John-i lakos amerikairól tudni lehet. Kérdezze Kérdezze meg aCIA-tis. Letette a kagylót, mire Dillon megszólalt: - Most meg miben sántikál, maga vén róka? j De Ferguson nem válaszolt, csak összekulcsolta a kezét a hasán, és lehunyta a szemét. HAT Az Alsóházat néha London legzártabb körő klubjaként klubjaként is szokták emlegetni, fıleg azért, mert a Lordok Házával együtt összesen huszonhat étterem és bár várja benne mérsékelt árú étellelitallal a vendégeket. A bejáratnál mindig rendırök vigyázta emberkígyó áll, amelybe nemcsak a turistáknak kell besorolniuk, hanem a képviselıjükhöz igyekvı választóknak és mindenki másnak is, ez magyarázza, miért kényszerült Ferguson és Dillon a lassan fogyó sorban várni, hogy végre bejusson. - Végre rendesen van felöltözve jegyezte meg elégedetten Ferguson, végigjártatva tekintetét Dillon kétsoros blézerén és szürke flanelnadrágján. - Hála a maga American Express kártyájának. Úgy bántak velem a Harrodsnál, mint valami multimilliomossal. multimilliomossal. - Valóban? - tettetett érdeklıdést Ferguson. - Tisztában van vele, hogy a gárdisták nyakkendıjét hordja? - Természetesen, de csak mert nem akartam magára szégyent hozni, dandártábornok úr. Maga a gránátosoknál szolgált, ha jól tudom? - Arcátlan gazember! - morgott Ferguson, amikor a biztonsági ellenırzéshez értek. Itt nemcsak az ilyen helyeken megszokott ırök látták el el feladatukat, hanem
rendkívül nagydarab rendırök is, akiknek hatékonyságához a látvá- - - 134 135 nyuk alapján nem férhetett semmi kétség. Ferguson elmondta, mi járatban vannak, és felmutatta belépıjét. Csodálatos - örvendezett Dillon. - Mind legalább két méter, mint mint régen a rendırök. Beértek a központi központi elıcsarnokba, ahol azok várakoztak, akik a képviselıjükhöz akartak bejutni. Itt rengetegen nyüzsögtek, de Ferguson már ment is tovább, végig egy újabb folyosón, majd lefele néhány lépcsın, míg végül kilépett kilépett egy teraszra, amelyrıl amelyrıl a Temzére nyílt nyílt kilátás. Itt is nagyon sokan voltak, egyesek a kezükben pohárral italukat szürcsölgették. Balra a Westminster híd húzódott, messze a folyónál az Embankment. A teraszt teraszt övezı mellvéden magasba nyúló, Viktória korabeli lámpák futottak végig. A padlón egy darabon szınyegszerő zöld mőanyag borítás, amelyet éles határvonal határvonal választott el piros piros folytatásától. - Miért kétszínő a padló? kíváncsiskodott Dillon. - Az Alsóházban minden zöld kezdte magyarázni Ferguson. - A szınyegektıl a székek bırbevonatáig. A Felsıházban meg minden piros. A terasznak az a része a lordoké. - Nahát, maguk, angolok aztán igazán ragaszkodnak az osztálykülönbségekhez, dandártábornok úr. Amint Dillon Zippo öngyújtójával éppen rágyújtott, Ferguson megszólalt. - Itt jönnek. Próbáljon meg rendesen viselkedni. - Igyekezni fogok - válaszolta Dillon. Közben Carter és Pamer már oda is ért hozzájuk. Hát itt van, Charles - szólalt meg Carter. - Már kerestük. - Zsúfolásig tele van ez a hely - jegyezte meg Pamer. - Mostanában mindig olyan, mint valami bazár. Nos, mi a helyzet, dandártábornok úr? Hogy áll az ügyünk? - Menjünk és üljünk le valahol, aztán elmondom. Dillon veszi majd kézbe kézbe a dolgot, ha
terveink gyakorlati megvalósításánál tartunk maj d. 'f - Rendben - mondta Pamer - Mit isznak, teát? Egy ital inkább a kedvemre való volna - felelt Ferguson. - És nincs sok idım. Pamer elırement a bárhoz, és a sarokban talált helyet. Carterral ketten gint és tonikot rendeltek, Ferguson pedig skót whiskyt. Dillon elbővölıen rámosolygott rámosolygott a pincérre: Nekem egy ír whisky lesz, vízzel. Bushmils, ha van. Szándékosan rájátszott északír kiejtésére, mire Carter elkomorodott. - Diliont mondott? Nem emlékszem, hogy már találkoztunk volna. - Nem felelte Dillon barátságosan -, nem mintha maga nem kereste volna volna a lehetıséget a találkozásra, Mr. Carter. Sean Dillon vagyok. Carter arca hófehérre vált. • "i - Ez valami rossz tréfa? - fordult Fergusonhoz. ' - Nem mondanám. Carter hallgatott, míg a pincér letette eléjük az italt, majd amint elment, újra megszólalt. - Sean Dillon? Az, akire én gondolok? - Az bizony - helyeselt Dillon. ' Carter ügyet sem vetve rá tovább beszélt. - És maga idehoz egy ilyen cégéres gazembert, Ferguson, éppen ide? Valakit, akit a titkosszolgálat éveken keresztül próbált elfogni? - Az lehet - válaszolt higgadtan Ferguson -, de most a négyes csoportnak dolgozik, az én fennhatóságom alatt, úgyhogy térjünk inkább a tárgyra, jó? - Ferguson, maga túl t úl messzire megy - forrt Carterban a méreg. - Igen, ezt már többen mondták nekem. Ami a megbeszélésünk tárgyát illeti, összefoglalnám a történteket. A Lord North Streeten betörést követtek el, amely talán nem is volt igazi betörés. Mindenesetre a telefonkészülékben poloskát találtunk, ami valamiféle valamiféle ellenakcióra utal. Dolgozik maguktól valaki az ügyön? - kérdezte Ferguson Cartert. - - 136 137 - A leghatározottabban nem, már mondtam. - Nagyon érdekes. Ma délelıtt a
halottkémi szemlén Dillonnak feltőnt két férfi. Késıbb, amikor a krematóriumban voltunk, újra látta ıket. Carter elkomorodott. - Kik lehettek? - A jó ég tudja, de ez az egyik oka annak, hogy ráállítottam Diliont a dologra. A lány továbbra is kitart amellett, hogy nem tudja, hol a tengeralattjáró. - És maga hisz neki? - kérdezte Pamer. - Én igen-felelt Ferguson helyett Dillon. -Nem az a fajta, aki hazudik. - Márpedig maga ért az ilyesmihez -jegyezte meg Carter gúnyosan. Dillon megvonta a vállát. - Miért hazudna? Mi értelme volna? - De valamit biztosan tud erısködött Pamer. - Legalább valamiféle elképzelése biztosan van. - Ki tudja - mondta Ferguson. - De a játszma jelenlegi szakaszában abból a feltevésbıl kell kiindulnunk, hogy nem tud semmit. - Akkor mi a következı lépés? - türelifletlenkedett Carter. - Dillon elmegy St. Johnra, és ott kezd dolgozni. A lány beszélt egy búvárról, egy bizonyos bizonyos Bob Carneyrıl, aki közeli barátja volt Bakernek. Állítólag Állítólag úgy ismeri a tengert arrafelé, mint a tenyerét. A lány bemutathatja ıket egymásnak, és talán rá tudja beszélni Carneyt, hogy segítsen. - De nincs semmi garanciánk arra, hogy ı képes lesz megtalálni ezt az átkozott tengeralattjárót -vélte Pamer. - Akkor is meg kell próbálnunk, nem? - Ferguson az órájára nézett. Indulnunk kell. Felállt Felállt és elindult kifelé. kifelé. A terasz sarkához érve Carter megszólalt: - Szóval egyelıre ennyi? < ,,< > > , ¦¦ > - Igen - felelte Ferguson. - Dillon és a lány valószínőleg holnap vagy holnapután elmegy St. Johnba. - Nem állíthatnám, hogy tetszik nekem a dolog. - Senki sem várja el magától - Ferguson intett Dillonnak. - Menjünk. Kifelé tartott, Dillon pedig minden báját latba vetve odamosolygott a két férfira. - Igazi élmény volt önnel találkozni, Mr. Carter, de engedjen meg egy
megjegyzést - ezzel kihajolt a mellvéden, és lenézett a Temze barnás vizére. - Alig öt méter, dagálykor talán még annyi sem. A bejáratnál az a sok biztonsági intézkedés, itt meg semmi! A maga helyében én elgondolkodnék ezen. - Két csomó a víz sodrása, az több mint három és fél kilométer - magyarázkodott Pamer. - Nem mintha én tudnék úszni. Sohasem tudtam megtanulni. megtanulni. De ez talán elég ahhoz, hogy távol tartsa azokat, akiknek itt semmi dolga. Dillon elment, Carter pedig megjegyezte: - Borsódzik a hátam, ha arra gondolok, hogy ez a kis disznó szabadon sétál itt ki-be. Fergusonnak úgy látszik, elment az esze. - Értem, hogy mire gondol, de mi a véleménye a lányról? Hisz neki? - Nem tudom eldönteni - mondta Carter. - És Dillonnak egyben igaza igaza van: mi értelme volna hazudnia? Szóval egy helyben toporgunk? - Azt nem mondanám. A lány ismeri a környéket, nagyon jól ismerte Bakert, tudja, hova szokott járni. Ha nem is tudja, hol a tengeralattjáró, ezzel ezzel a Carney nevő búvárral együtt még rájöhet. - Meg természetesen Dillonnal. - Igen, bár ıt a legszívesebben elfelejteném, és ehhez pillanatnyilag leginkább egy ital segíthetne hozzá hozzá morgott Carter, és elindult a bár felé. - - 138 139 Párizsi lakosztályában Max Santiago figyelmesen hallgatott, míg Pamer beavatta beavatta a teraszon folytatott folytatott beszélgetés minden részletébe. - Elképesztı álmélkodott, amikor Pamer mondandója végére ért -, de ha ez a Dillon tényleg tényleg olyan, amilyennek leírtad, leírtad, félelmetes ellenfelet kapunk vele. - Mi van a lánnyal? - Nem tudom, Francis, utána kell néznem, majd hívlak ezzel már már le is is tette a kagylót, de azonnal felvette felvette megint, és Smithet tárcsázta Londonban. Amikor az jelentkezett, pontosan megmondta neki, neki, mit vár tıle. Alig múlt hat óra. Dillon a dolgozószobában a
kandalló mellett olvasta az esti esti lapot, amikor csöngettek. Kiment ajtót nyitni. Mr. Cox állt ott, kartondobozzal a kezében, kezében, a halottaskocsi halottaskocsi kicsit odébb, a járdaszegély mellett parkolt. - Miss Grant itthon van? - Igen, mindjárt szólok neki - ajánlkozott Dillon. - Felesleges. - Mr. Cox átadta neki a dobozt. - A hamvak vannak benne, szállítható urnában. Kérem, adja át neki üdvözletemet. Mr. Cox ezzel visszament a halottaskocsihoz, Dillon pedig becsukta az ajtót. Az ellentengernagy valami kora esti rendezvényen vett részt a klubjában, klubjában, Jenny a konyhában tüsténkedett. Dillon kiszólt neki, mire ı bejött. - Mi történt? Dillon felmutatta a dobozt. - Mr. Cox ezt hozta magának mondta, majd sarkon fordult, bevitte a dolgozószobába, és letette az asztalra. Jenny megállt Dillon mellett, egy ideig nézte a dobozt, aztán aztán óvatosan felnyitotta a fedelét, és kivette, ami benne volt. Nem igazi urna, inkább valami sötét, díszített fémbıl készült kazettaféle, amelynek kapcsos zár tartotta a helyén a fedelét. Rajta réztáblácska hirdette: Henry Baker Baker 1929-1992. Jenny letette letette a kazettát az asztalra, és leroskadt egy székre. Végül ennyi marad belılünk: két és fél kiló szürke hamu egy fémdobozban. De nem sokáig bírta, kétségbeesésében zokogni kezdett. Dillon egy pillanatra a vállára tette a kezét. - Sírja csak ki magát, meglátja, jót fog tenni. Én meg addig megyek, és csinálok magának egy kávét - ezzel kivonult a konyhába. Jenny egy ideig csak ült, és az volt az érzése, megfullad. megfullad. Ki kell mennie az utcára, szabad levegıre van szüksége. Felállt, kiment az elıszobába, levette az ellentengernagy öreg ballonját ballonját a fogasról, és belebújt. belebújt. Amikor Amikor kinyitotta kinyitotta az ajtót, éppen elkezdett esni. Szorosabbra húzta a kabáton az övet, és sietve elindult a járdán. Smith, Smith, aki Johnsonnal a
kisteherautóból figyelte, látta, amint eltőnik a szomszédos keresztutcában. - Remek - mondta. Akkor mi se késlekedjünk - ezzel kiszállt és utána eredt, Johnson meg a nyomában. Dillon kezében a kávéscsészével az elıszobán áthaladva a dolgozószobába tartott, amikor feltőnt neki, milyen nagy a csend. Bement a dolgozószobába, letette a csészét az asztalra, és visszament az elıszobába. Jenny - kiáltott, majd hirtelen meglátta, hogy résnyire nyitva az ajtó. - Az ég szerelmére - mondta, miközben fogta a pilótadzsekijét, felvette, és már kint is volt az utcán. Egy lelket sem látott sehol. Próba szerencse, gondolta, és balra fordulva végigrohant az utcán a Great Péter Streetig. Most már nagyon sőrőn esett az esı. A sarkon megállt egy pillanatra, vetett egy pillantást balra is meg jobbra is, aztán az utca végében hirtelen meglátta a lányt. Jenny arra várt, hogy át tudjon menni a keresztezıdésnél. Amint erre lehetısége nyílt, át is szaladt, majd a Victoria Tower Gardensen keresztülvágva végigsietett a folyóparton. De Dillon látott mást is: Smitht és Johnsont, amint átmennek mögötte az úttesten. Ilyen távolságból nem ismerhette fel egyértelmően 140 14 ıket, de amit látott, az elég volt neki. Vadul káromkodott, és utánuk iramodott. Már majdnem besötétedett, amikor Jenny elérte a Temzére nézı mellvédet. Úgy hatméterenként a parton lámpák világítottak, az esı rézsútosan permetezve hullott sárgás fényükben, a folyón egy tengerjáró hajó haladt lefelé, jól látszottak vörös és zöld jelzıfényei. Jenny néhányszor mélyet lélegzett, hogy lecsillapodjék, és ettıl mindjárt jobban lett. Ebben a pillanatban léptek zaja ütötte meg a fülét, mire megfordult. Smith és Johnson állt elıtte. Azonnal tudta, hogy bajban van. Mit akarnak? - tette fel a kérdést, miközben elkezdett
hátrálni. - Nem kell annyira megijedni, aranyos mondta Smith. - Csak egy kicsit el szeretnénk beszélgetni magával, néhány kérdésünk lenne, ez minden. Jenny sarkon fordult, és rohanni kezdett volna, de Johnson, mint a villám, már rá is ugrott, lefogta a karját és nekilökte a mellvédnek. -Jennynek hívják, ugye? - kérdezte a lányt, és mosolyogva nézte, amint az kétségbeesetten szabadulni próbál. - Ez tetszik, ne hagyja abba. - Hagyd békén - szólt rá Smith. - Mindig csak a két lábad közén jár az eszed? Johnson elengedte a lányt, de a háta mögé került, hogy ott ragadja meg. - Akkor most beszélgessünk arról a tengeralattjáróról a Virgin-szigeteken. Maga tényleg azt gondolja, elhisszük magának, hogy nem tudja, merre van? Jenny változatlanul szabadulni próbált, mire Johnson rászólt: - Felelj szépen, ha kérdeznek, vagy nagyon megverlek. Mögöttük megszólalt egy hang. - Hagyd békén. Ö sem bántott téged. Még valami baja esik. Dillon Zippo öngyújtója villant, amint rágyújtott a szája sarkában lógó cigarettára. Elindult, Smith meg elébe ment. Balhét akarsz, te kis pimasz? Hát azt megkaphatod mondta, és hatalmasat készült ütni. Dillon oldalra lendült, elkapta a csuklóját, és úgy megcsavarta, hgy Smith fél térdre esve kínjában felordított. Dillon ökle kalapácsként sújtott le kinyújtott karjára. Smith újra felkiáltott, és az oldalára zuhant. - Te rohadt kis patkány - mondta Johnson. Jennyt félrelökte, és esıkabátjának bal zsebébıl önmőködı ismétlıfegyvert vett elı. Dillon gyors mozdulattal elkapta a karját, úgyhogy Johnson egyetlen lövése a földbe fúródott. Ugyanakkor félfordulatot tett, átdobta a másikat kinyújtott lábán, és a sarkával akkorát rúgott rajta, hogy két bordáját eltörte. Johnson a földön vonaglott kínjában, Dillon pedig
fölemelte a pisztolyt. Régi olasz, kis kaliberő Beretta volt. - Nıknek való - fitymálta Dillon -, de azért megteszi. - Letérdelt Johnson mellé. - Ki a megbízód, kisfiam? - Meg ne szólalj! - kiáltott oda Johnsonnak Smith. - Ki mondta, hogy fogok? -Johnson Dillon arcába köpött. - Rohadj meg. - Ahogy gondolod. Dillon átfordította a másik oldalára, a bal térdhajlatához szorította a fegyver csövét, és lıtt. Johnson retteneteset ordított, Dillon pedig a hajába markolt, és hátrahúzta a fejét. - Akarod, hogy a másik térdedet is elintézzem? Ha úgy gondolod, hozzásegíthetlek, hogy két mankóval járj. - Ne! nyögött fel Johnson. - Santiago a megbízónk, Max Santiago. - Igazán? - kérdezte Dillon. - És ıt hol találhatom meg? - Puerto Ricóban él, de mostanában Párizsban tartózkodik. - És ti követtétek el a betörést a Lord North Streeten? - Igen. - 142 - Jó kisfiú. Látod, milyen könnyen ment. - Te hülye állat - szólt oda Smith Johnsonnak. - Most ástad meg a saját sírodat. Dillon átdobta a Berettát a mellvéden, be a Temzébe. - Én inkább úgy gondolom, hogy nagyon okosan cselekedett. A Westminster Kórház nincs messze, elsırangú a baleseti sebészete, ráadásul, hála az Országos Egészségügyi Szolgálatnak, ingyenes, még az ilyen barmok számára is, mint ti. Sarkon fordult, és ott találta Jennyt, aki mereven bámult rá, mintha álmában látná. Karon fogta és megszólalt: • - Jöjjön, kedves, menjünk haza. Amint elindultak, Smith utánakiabált. - Ezért még megfizetsz nekem, Dillon! - Nem hinném - felelte Dillon. Inkább szépen felírod magadnak a tanulságot, nehogy megfeledkezz róla, és abban reménykedsz, hogy Mr. Santiago is így látja a dolgot. Kijöttek a parkból, és megálltak a járda szélén, arra várva, hogy ritkuljon a forgalom. Dillon megkérdezte: - Jól van?
- Édes istenem - szólalt meg a lány csodálkozva -, milyen ember maga, Sean Dillon, hogy ilyesmikre képes? - Az sokkal csúnyább dolog volt, amit ık csináltak magával, kedvesem - mondta Dillon, ezzel megfogta a kezét, és átszaladt vele az úttesten. Amikor hazaértek, Jenny azonnal felment a szobájába. Dillon a konyhába sietett, vizet tett fel, és amíg az felforrt, elgondolkodott a történteken. Max Santiago? Ez tényleg valami új, olyasmi, amin Ferguson elrágódhat. Hallotta, hogy Jenny lejön a lépcsın, és bemegy a dolgozószobába, elkészítette a kávét, a csészéket rátette egy tálcára. Amikor bemenni készült, hallotta, hogy a lány telefonál. British Airways? Hánykor indul az utolsó járat ma este Párizsba? - Megvárta a választ, majd újabb kérdéseket tett fel. - Kilenc harminckor? Foglalna nekem egy helyet? Grant névre. Jennifer Grant. Igen. Az irodájukban fogom átvenni. Igen. Heathrow négyes. Letette a kagylót, és amikor Dillon belépett, megfordult. A férfi letette a tálcát az íróasztalra. Meg akar lépni? - Nem bírom tovább. Nem értem, mi folyik itt. Elıször Ferguson, maga, aztán ez a két férfi, az a pisztoly... Nem megy ki a fejembıl. Amúgy is el akartam menni, de most sietek eltőnni, amíg megtehetem. - Párizsba? - kérdezte Dillon. Hallottam, mikor telefonált. - Az csak a kiindulópont. Találkoznom kell valakivel, el akarom ezt vinni neki. Felemelte a Baker hamvait rejtı fekete fémkazettát. Henry nıvérének. - A nıvérének? - ráncolta Dillon a homlokát. - Valószínőleg ma már én vagyok az egyetlen, aki tud róla, hogy van egy testvére. Ennek megvan az oka, úgyhogy ne kérdezze meg tılem, miért, és azt se, hogy Párizsból hova megyek. Világos. Jenny ránézett az órájára. - Hét óra, és a gép kilenc harminckor indul. Még
elérem, csak ne mondja meg Fergusonnak, amíg a levegıben nem vagyok. Segítsen nekem, Dillon, kérem. - Akkor ne húzzuk az idıt - mondta Dillon. Menjen és szedje össze a holmiját, én meg hívok egy taxit. i - Megtenné, Dillon, igazán? - Még ki is viszem a repülıtérre. <4 A lány sarkon fordult és kisietett. Dillon felsóhajtott, és csendesen azt morogta maga elé: - Te érzelgıs hülye, mi ütött beléd? - és a telefonkagylóért nyúlt. 144 145 A Farsley Street-i kis magánklinika várótermében nagyon nagy volt a csend. Smith egy támlás széken ült a fal mellett, begipszelt jobb alsókarja kendıvel felkötve. A Dillonnal való találkozást követı félóra olyan volt, mint egy rémálom. Nem engedhette meg magának, hogy bemenjen egy közkórházba, mert ott kénytelenek lettek volna jelenteni az esetet a rendırségnek, úgyhogy el kellett hoznia a kisteherautót a Lord North Street melletti mellékutcából és fél kézzel elvezetni a Victoria Tower Gardensbe, ahol Johnsont hagyta. Aztán a Farsley Streetre még nehezebb volt eljutnia. Dr. Shah, egy apró termető, ısz hajú pakisztáni kijött a mőtıbıl, rajta zöld köpeny és sapka, a nyakába leeresztve a maszkja. - Hogy van a beteg? érdeklıdött Smith. - Úgy, ahogyan egy szétlıtt térdkaláccsal lehet. Élete végéig sántítani fog. - Az a rohadt kis ír patkány - dühöngött Smith. - Maguk, fiúk, mindig keresik a bajt. Mr. Santiago már tud róla? Miért tudna? - kérdezte idegesen Smith. - Ehhez neki most kivételesen semmi köze. - Csak úgy gondoltam, hogy esetleg lehet, azért kérdeztem. A napokban hívott üzleti ügyben Párizsból, innen tudom, hogy nincs messze. - Nem, ez most nem az ı balhéja. - Smith szedelızködött. - Na, elmegyek haza. Holnap ideugrom megnézni Johnsont. Kiment
az üvegajtón. Shah megvárta, míg eltőnik a szeme elıl, aztán elhaladt a késı éjszakai órán már üres fogadópult mögött, be az irodájába. Egész életében azt tapasztalta, hogy a legjobb, ha az ember fedezi magát. Fogta hát a telefont, és felhívta Santiagói a párizsi Ritzben. Este nem volt nagy forgalom, úgyhogy nyolcra már ki is értek Heathrow-ra. Jenny elhozta a repülıjegyét, és feladta a bıröndjét. Az urnát kézipoggyászként magánál tartotta. - Igyunk valamit -javasolta Dillon. - Miért ne? Jenny jobb kedvőnek látszott, és a bárpult sarkánál várt, míg Dillon egy ír whiskyvel és egy pohár fehérborral megérkezik. - Már jobban van, látszik magán -jegyezte meg Dillon. - Olyan jó úton lenni, otthagyni ezt az egészet. Mit fog mondani Fergusonnak? - Magáról reggelig semmit. - Megmondja neki, hogy Párizsba repültem? - Semmi értelme nem megmondani, öt perc alatt úgyis rájön, ha utánanézet a British Airwaysnél. - Mindegy, addigra már úgyis továbbmegyek. És maga? - Nekem St. John a következı állomás. Holnap vagy holnapután. - Keresse meg Bob Carneyt - kötötte a lelkére Jenny. - Mondja meg neki, hogy én küldtem, és mutatkozzék be Billy és Mary Jonesnak. İk vezetik a kávézót és a bárt a távollétemben. Magával mi lesz? Mikor jön vissza? - Az igazat megvallva, nem tudom. Pár nap, esetleg egy hét múlva. Majd meglátom, hogy érzem magam. Meg fogom keresni, amikor visszamentem, hátha ott van még. - Azt sem tudom, hol fogok megszállni. - St. Johnban nem nehéz valakit megtalálni. A hangosbeszélı elkezdte hívni a párizsi járat utasait. Megitták, ami még az italukból maradt, lementek a csarnokba, és Dillon elkísérte a lányt a biztonsági ellenırzésig. Sajnálom, hogy tartania kell miattam a hátát a
dandártábornoknál. - A legnagyobb örömmel fogom tenni - biztosította Jennyt Dillon. - Maga nem akármilyen fickó, Dillon. - Puszit lehelt az arcára, majd hozzátette: - Igaz ugyan, hogy félelmetes, de hála istennek, az én oldalamon harcol. Viszontlátásra. Dillon megvárta, míg bemegy, aztán megfordult, és a leg- 146 147 közelebbi nyilvános telefon felé indult, elıvett egy kártyát, amelyet Ferguson adott neki a számaival, és felhívta a Cavendish Square-i lakást. Kim vette fel a telefont, és közölte vele, hogy a dandártábornok a Garrick Klubban vacsorázik. Dillon megköszönte a felvilágosítást, kiment a taxiállomáshoz, és beszállt az elsı kocsiba. - Londonba. A Garrick Klubba. Tudja, hol van? - Hogyne, fınök. - A sofır megszemlélte Dillon nyitott ingnyakát a visszapillantó tükörben. De csak az idejét vesztegeti ebben a szerelésben, fınök. Úgysem fogják beengedni. Oda öltöny kell, meg nyakkendı. Belépés csak klubtagoknak és az ı vendégeiknek. - Hát, majd meglátjuk - mondta Dillon. Azért csak vigyen oda. Amikor megérkeztek a Garrick elé, a taxis megállt a járdánál, és hátrafordult. Megvárjam, fınök? - Miért ne? Úgyis mindjárt itt leszek, ha igaz, amit mondott. Dillon felment a lépcsın, és megállt a recepciónál. Az egyenruhás portás udvariasan megkérdezte tıle: - Mit parancsol, uram? - Charles Ferguson dandártábornokot keresem -vette elı legválasztékosabb oxfordi kiejtését Dillon. - Azt hallottam, itt vacsorázik ma este. Rendkívül sürgıs ügyben kell beszélnem vele. - Attól tartok, nem engedhetem fel, uram. Nálunk kötelezı az öltöny meg a nyakkendı, de ha várna egy kicsit, továbbítanám az üzenetet a dandártábornok úrnak. Mit mondhatok, ki keresi, uram? - Dillon. A portás felemelte a kagylót, s beszélt valakivel néhány
szót. Aztán letette a telefont. - Mindjárt lejön ı maga, uram. Dillon elırement az elıcsarnokba, megcsodálta a tekinté- lyes lépcsıt és a falakat díszítı olajfestményeket. Nemsokára megjelent fönt Ferguson, a korláton áthajolva lenézett, aztán lejött. Mi az ördögöt akar, Dillon, még félig sem végeztem a vacsorával! - Ó, istenem, bíró úr - kezdte Dillon a népszínmőbeli írt alakítani -, igazán annyira nagy tisztesség nekem, hogy ilyen nagy ember létére fogadja csekélységemet egy ilyen fényes helyen. A portás kezdte aggódva szemlélni a jelenetet, Ferguson pedig karon ragadta Diliont, és kirángatta a bejárat elé. - Azonnal hagyja abba a bohóckodást, már úgyis kihőlt a marhasültem. - A maga korában a vörös hús árt az egészségnek. - Dillon elıvett egy cigarettát, megvillant Zippo öngyújtója. Kiderítettem, ki az ellenség. - Úristen, ki az? - Csak egy nevem van, semmi más. Santiago, Max Santiago. Puerto Ricóban él, de mostanában Párizsban tartózkodik. Egyébként az ı megbízásából követték el a betörést is. - Hogy jött erre rá? - Összefutottam a törvényszéken látott ismerıseinkkel. Ferguson bólintott. - Már értem. Remélem nem volt kénytelen megölni valamelyiket? - Hát már hogy is tehettem volna én ilyet? Ezt inkább magára bízom, dandártábornok úr, én úgy érzem, ma rám fér a korai lefekvés. Lement a lépcsın, és beszállt a taxiba. - Látja, fınök, én megmondtam diadalmaskodott a sofır. - Hát, istenem - vonta meg a vállát Dillon -, minden mécseset nem nyerhet meg az ember. Vigyen a Lord North Streetre - ezzel hátradılt, és érdeklıdéssel figyelte London éjszakai életét. - közelebbi nyilvános telefon felé indult, elıvett egy kártyát, amelyet Ferguson adott neki a számaival, és felhívta a Cavendish Square-i lakást. Kim vette fel a
telefont, és közölte vele, hogy a dandártábornok a Garrick Klubban vacsorázik. Dillon megköszönte a felvilágosítást, kiment a taxiállomáshoz, és beszállt az elsı kocsiba. - Londonba. A Garrick Klubba. Tudja, hol van? - Hogyne, fınök. - A sofır megszemlélte Dillon nyitott ingnyakát a visszapillantó tükörben. De csak az idejét vesztegeti ebben a szerelésben, fınök. Úgysem fogják beengedni. Oda öltöny kell, meg nyakkendı. Belépés csak klubtagoknak és az ı vendégeiknek. - Hát, majd meglátjuk - mondta Dillon. Azért csak vigyen oda. Amikor megérkeztek a Garrick elé, a taxis megállt ajárdánál, és hátrafordult. Megvárjam, fınök? - Miért ne? Úgyis mindjárt itt leszek, ha igaz, amit mondott. Dillon felment a lépcsın, és megállt a recepciónál. Az egyenruhás portás udvariasan megkérdezte tıle: - Mit parancsol, uram? - Charles Ferguson dandártábornokot keresem - vette elı legválasztékosabb oxfordi kiejtését Dillon. - Azt hallottam, itt vacsorázik ma este. Rendkívül sürgıs ügyben kell beszélnem vele. - Attól tartok, nem engedhetem fel, uram. Nálunk kötelezı az öltöny meg a nyakkendı, de ha várna egy kicsit, továbbítanám az üzenetet a dandártábornok úrnak. Mit mondhatok, ki keresi, uram? - Dillon. A portás felemelte a kagylót, s beszélt valakivel néhány szót. Aztán letette a telefont. - Mindjárt lejön ı maga, uram. Dillon elırement az elıcsarnokba, megcsodálta a tekinté- lyes lépcsıt és a falakat díszítı olajfestményeket. Nemsokára megjelent fönt Ferguson, a korláton áthajolva lenézett, aztán lejött. Mi az ördögöt akar, Dillon, még félig sem végeztem a vacsorával! - Ó, istenem, bíró úr - kezdte Dillon a népszínmőbeli írt alakítani -, igazán annyira nagy tisztesség nekem, hogy ilyen nagy ember létére fogadja csekélységemet egy ilyen fényes helyen. A
portás kezdte aggódva szemlélni a jelenetet, Ferguson pedig karon ragadta Diliont, és kirángatta a bejárat elé. - Azonnal hagyja abba a bohóckodást, már úgyis kihőlt a marhasültem. - A maga korában a vörös hús árt az egészségnek. - Dillon elıvett egy cigarettát, megvillant Zippo öngyújtója. Kiderítettem, ki az ellenség. - Úristen, ki az? - Csak egy nevem van, semmi más. Santiago, Max Santiago. Puerto Ricóban él, de mostanában Párizsban tartózkodik. Egyébként az ı megbízásából követték el a betörést is. - Hogy jött erre rá? - Összefutottam a törvényszéken látott ismerıseinkkel. Ferguson bólintott. - Már értem. Remélem nem volt kénytelen megölni valamelyiket? - Hát már hogy is tehettem volna én ilyet? Ezt inkább magára bízom, dandártábornok úr, én úgy érzem, ma rám fér a korai lefekvés. Lement a lépcsın, és beszállt a taxiba. Látja, fınök, én megmondtam - diadalmaskodott a sofır. - Hát, istenem - vonta meg a vállát Dillon -, minden mécseset nem nyerhet meg az ember. Vigyen a Lord North Streetre - ezzel hátradılt, és érdeklıdéssel figyelte London éjszakai életét. - - 148 149 közelebbi nyilvános telefon felé indult, elıvett egy kártyát, amelyet Ferguson adott neki a számaival, és felhívta a Cavendish Square-i lakást. Kim vette fel a telefont, és közölte vele, hogy a dandártábornok a Garrick Klubban vacsorázik. Dillon megköszönte a felvilágosítást, kiment a taxiállomáshoz, és beszállt az elsı kocsiba. - Londonba. A Garrick Klubba. Tudja, hol van? - Hogyne, fınök. - A sofır megszemlélte Dillon nyitott ingnyakát a visszapillantó tükörben. De csak az idejét vesztegeti ebben a szerelésben, fınök. Úgysem fogják beengedni. Oda öltöny kell, meg nyakkendı. Belépés csak klubtagoknak és az ı
vendégeiknek. - Hát, majd meglátjuk - mondta Dillon. Azért csak vigyen oda. Amikor megérkeztek a Garrick elé, a taxis megállt ajárdánál, és hátrafordult. Megvárjam, fınök? - Miért ne? Úgyis mindjárt itt leszek, ha igaz, amit mondott. Dillon felment a lépcsın, és megállt a recepciónál. Az egyenruhás portás udvariasan megkérdezte tıle: - Mit parancsol, uram? - Charles Ferguson dandártábornokot keresem -vette elı legválasztékosabb oxfordi kiejtését Dillon. - Azt hallottam, itt vacsorázik ma este. Rendkívül sürgıs ügyben kell beszélnem vele. - Attól tartok, nem engedhetem fel, uram. Nálunk kötelezı az öltöny meg a nyakkendı, de ha várna egy kicsit, továbbítanám az üzenetet a dandártábornok úrnak. Mit mondhatok, ki keresi, uram? - Dillon. A portás felemelte a kagylót, s beszélt valakivel néhány szót. Aztán letette a telefont. - Mindjárt lejön ı maga, uram. Dillon elırement az elıcsarnokba, megcsodálta a tekinté- lyes lépcsıt és a falakat díszítı olajfestményeket. Nemsokára megjelent fönt Ferguson, a korláton áthajolva lenézett, aztán lejött. Mi az ördögöt akar, Dillon, még félig sem végeztem a vacsorával! - Ó, istenem, bíró úr - kezdte Dillon a népszínmőbeli írt alakítani -, igazán annyira nagy tisztesség nekem, hogy ilyen nagy ember létére fogadja csekélységemet egy ilyen fényes helyen. A portás kezdte aggódva szemlélni a jelenetet, Ferguson pedig karon ragadta Diliont, és kirángatta a bejárat elé. - Azonnal hagyja abba a bohóckodást, már úgyis kihőlt a marhasültem. - A maga korában a vörös hús árt az egészségnek. - Dillon elıvett egy cigarettát, megvillant Zippo öngyújtója. Kiderítettem, ki az ellenség. - Úristen, ki az? - Csak egy nevem van, semmi más. Santiago, Max Santiago. Puerto Ricóban él, de mostanában Párizsban
tartózkodik. Egyébként az ı megbízásából követték el a betörést is. - Hogy jött erre rá? - Összefutottam a törvényszéken látott ismerıseinkkel. Ferguson bólintott. - Már értem. Remélem nem volt kénytelen megölni vala melyiket? - Hát már hogy is tehettem volna én ilyet? Ezt inkább magára bízom, dandártábornok úr, én úgy érzem, ma rám fér a korai lefekvés. Lement a lépcsın, és beszállt a taxiba. Látja, fınök, én megmondtam - diadalmaskodott a sofır. - Hát, istenem - vonta meg a vállát Dillon -, minden mécseset nem nyerhet meg az ember. Vigyen a Lord North Streetre - ezzel hátradılt, és érdeklıdéssel figyelte London éjszakai életét. Jack Lane, aki nemrég vált el, egyedül élt egy West End Lane-i lakásban, Hampstead határán. Éppen betett egy mélyhőtött pizzát a mikrohullámú sütıbe, amikor csöngeni kezdett a telefon, ami nagyon rossz hatással volt a kedélyállapotára. -Jack? Itt Ferguson. Dillon összefutott azzal a két gyanús fickóval, akik már a törvényszéken meg a krematóriumban is ott ólálkodtak. Egy bizonyos Max Santiago megbízásából dolgoztak, aki Puerto Ricó-i lakos, és jelenleg Párizsban van. - Ez minden, uram? - Ez éppen elég. Menjen be az irodába. Nézzen utána, hogy a francia titkosszolgálatnak van-e róla valami anyaga, kérdeze meg a Cl A-t, az FBI-t, mindenkit, aki csak eszébe jut. Valakinek a számítógépében biztosan ott vannak az adatai. Megtudott valamit errıl a Bob Carneyrıl, a búvárról? - Igen, uram, az illetı több szempontból is érdekes ember. - Rendben, majd reggel elmondja, de most csipkedje magát a Santiago-ügyben. Az Egyesült Államokban öt órával kevesebb van, mint nálunk, ne feledje. - Igyekezni fogok, uram. Lane hangos sóhajjal letette a kagylót, kinyitotta a
mikrohullámú sütı ajtaját, és undorral megszemlélte a pizzát. De hát végtére is nincsen jobb dolga, és a minisztériumba menet még mindig vehet egy adag halat sült krumplival. Smith a lakásán már a második dupla whiskynél tartott. Rettenetesen érezte magát, és a karja is kezdett szörnyen fájni. Éppen újabb whiskyt töltött, amikor megszólalt a telefon. - Semmi mondanivalód nincs a számomra? - kérdezte Santiago. - Még nincs, Mr. Santiago - Smith lázasan gondolkodott rajta, mit is mondhatna. - Talán majd holnap. - Shahhal beszéltem az elıbb. Johnsont meglıtték, neked eltört a karod. Az a rohadt kis ír patkány, azt hiszem, ezt a ki- fejezést használtad, vagy nem? Gondolom, Diliont említetted. - Hát, igen, Mr. Santiago, tényleg összefutottunk vele. Elkaptuk a lányt, tudja, ı meg nekünk támadt. Pisztolya is volt. Igazán? És mit mondtál neki, amikor megkérdezte, ki a megbízód? Smith ösztönösen védekezni kezdett: Én egyetlen szót sem, Johnson volt, aki... - Hirtelen elhallgatott, Santiago pedig unszolni kezdte: Folytasd csak, hadd halljam a legrosszabbat. Rendben, Mr. Santiago. A hülye barom megmondta Dillonnak a maga nevét. Egy pillanatra csönd lett, aztán Santiago megszólalt. - Csalódtam benned, barátom, nagyot csalódtam. -A telefon kattant egyet. Letette. Smith tisztában volt vele, hogy ez mit jelent. Életében még nem ijedt meg ennyire. Fél kézzel összecsomagolt egy bıröndnyi holmit, elıvett ezer fontot, amit egy konyhai cukortartóban ırizgetett, és már otthon sem volt. Két perccel késıbb a kisteherautó volánja mögött ült, és fél kézzel vezetve próbált boldogulni. Aberdeenben volt egy régi barátnıje, aki még mindig szívesen befogadná. Skócia, ez az, oda kell menni. Olyan messze Johnson tói, amilyen messze csak lehet. Shah a
magánklinikán ült az íróasztalánál, fülén telefonkagyló. Egy idı után letette, nagyot sóhajtott és kiment. A mőtı mellett, a kis gyógyszerraktárban tőt tett egy fecskendıbe, és felszívott vele valamit egy ampullából, amelyet az orvosságosszekrénybıl vett elı. Amikor kinyitotta a folyosó végén az ajtót, Johnson még aludt, infúzióra kötve. Shah egy ideig csak állt és nézte, aztán szabaddá tette az alsókarját, és beledöfte a tőt. Johnson néhányszor mélyen beszívta a levegıt, majd teljesen felhagyott a lélegzéssel. Shah megnézte, mutat-e bármiféle életjelet, és mikor meggyızıdött róla, hogy nem, kiment. A recepciós pultnál megállt, felemelte a kagylót, és tárcsázott. - Deepdene Temetkezési Szolgálat. Állunk rendelkezésére - szólalt meg egy hang. - Itt Shah. Van valami elszállítanivalóm. - Most mindjárt? - Igen. - Félórán belül ott leszünk. Köszönöm. Shah letette a kagylót, és magában dúdolgatva visszament az irodájába. Majdnem tizenegy óra volt már, amikor Travers hazaért a Lord North Streetre. Diliont egy könyvet olvasva a dolgozószobában találta. - Jennifer elment aludni? kérdezte Travers. - Több mint egy órája. Nagyon fáradt volt. - Nem csoda, rettentı sok mindenen ment keresztül szegény kislány. Van kedve lefekvés elıtt inni még egyet, Dillon? ír whiskym nincsen, de egy közönségeset azért fel tudok ajánlani. - Tökéletes. Travers két pohárba töltötte az italt, odaadta Dillonnak az egyiket, és leült vele szemben. Egészségére. Mit olvas? - Epiktétoszt. - Dillon felemelte a könyvet. - Görög filozófus volt, a sztoikus iskolából. - Tudom, hogy ki volt, Dillon - mondta Travers türelmesen. - Csak az lepett meg, hogy maga is tudja. - Azt írja itt, hogy kockára nem tett életet nem érdemes élni. Egyetért ezzel, ellentengernagy
úr? - Gondolom, igen, hacsak nem azt értjük rajta, hogy valami szent ügy nevében bombát dobunk ártatlanokra, vagy hátba lıjük az embereket. - A Jóisten áldja meg, ellentengernagy úr, én soha életemben nem robbantottam bombát vagy lıttem hátba valakit úgy, ahogyan maga azt elképzeli! Tényleg áldjon meg engem az Isten, mert valami ismeretlen oknál fogva hajlamos vagyok elhinni magának, amit mond. - Travers megitta a whiskyjét, majd felállt. -Jó éjszakát, aludjon jól - mondta és kiment. A dolgok jobban alakultak, mint ahogyan Smith remélte, és nemsokára már jobb keze ujjainak puszta érintésével kezelni tudta a kormánykereket. Az esı persze zavarta kicsit, és Watford után elvétette az autópályára vezetı elágazást, úgyhogy egy hosszú, sötét úton találta magát, ahol nem látott egyetlen más jármővet sem, míg egyszer csak a háta mögött kigyulladtak a reflektorok, és szédítı sebességgel egy autó közeledett. Amikor utolérte, a nagy fekete kamion elkezdte megelızni. A halálra rémült Smith vadul káromkodott. Már tudta, mi történik, és kétségbeesetten küszködött a volánnal. A kamion bekanyarodott, leszorította az útról, a kisteherautó áttörte a korlátot, felborult, és kettıt bukfencezve lezuhant a több mint húszméteres töltésen. Amikor alaposan összetörve megállt, Smith, aki a vezetıfülkében az oldalán feküdt, és nem veszítette el az eszméletét, hirtelen megérezte a megrepedt tankból szivárgó benzin szagát. Valaki lefelé mászott a töltésen, közelgı léptek zaja hallatszott. - Segítség - nyöszörgött Smith -, erre! Gyufa sercent. Ez volt az utolsó, amit Smith még érzékelt, meg az iszonyat, amikor a sötétben feléje pöccentették az égı kis fadarabot. Aztán minden lángba borult. 15 153
tt " / HÉT Párizsban, a Charles de Gaulle repülıtéren már majdnem éjfél volt, amikor Jenny Grant megtalálta a bıröndjét. Kisietett a központi csarnokba, és egy Avis autókölcsönzı pultjánál megállt. - Maguk még nyitva vannak? Hála az égnek örvendezett, miközben elıvette az útlevelét és a jogosítványát. - Hát hogyne - felelte angolul a szolgálatban lévı fiatal nı. - Mindig megvárjuk az utolsó járat érkezését, még akkor is, ha késik. Mennyi ideig lesz az autóra szüksége, Mademoiselle? - Talán egy hétig. Még nem tudom egészen biztosan, de idejövök majd vissza. - Remek - a lány kiállította a papírokat, és ellenırizte a hitelkártyáját. -Jöjjön, elkísérem a kocsihoz. Tíz perccel késıbb Jenny egy Citroen volánja mögött már el is hagyta a repülıteret, és nyugatnak tartott, Normandia felé. A szállítható urna ott volt mellette az utasülésen. Néha megsimogatta, aztán megint a vezetésre irányította a figyelmét. Hosszú út állt elıtte, valószínőleg egész éjszaka vezetnie kell majd, de nem bánta, mert London és az elmúlt néhány nap borzasztó eseményei mind messzebb maradtak el mögötte, és végre szabad volt. Dillon korán kelt. Hét harminckor, amikor Travers köntösben megjelent, már szalonnás tojást sütött a konyhában. - Finom szaga van - állapította meg az ellentengernagy, majd megkérdezte: -Jenny még nem volt itt? - Hát, ıszintén szólva, ellentengernagy úr, már elég jó ideje nincsen itt. Dillon forró vizet öntött egy porcelán teáskannába. Parancsoljon, mindjárt kész a tea. - Ez most nem érdekes. Mit mondott az elıbb? - Ha szépen megissza a teáját és jól viselkedik, elmesélem az egészet. Az úgy volt, hogy Jennyt nagyon felizgatták az események, és elment sétálni. Dillon módszeresen pusztította a szalonnás tojást, miközben beszámolt
az elızı este történéseirıl. Amikor befejezte, az ellentengernagy egy ideig komoran ült. - Nem lett volna szabad egyedül vállalnia a felelısséget, Dillon. Ellentengernagy úr, a lánynak elege volt, ennyi az egész, és nem láttam okot arra, hogy ne hagyjam elmenni. - És nem mondta magának, hova megy? Elıször Párizsba, ez minden, amit tudok. Utána meg valami ismeretlen helyre, ahol Baker nıvérével akar találkozni. Magával vitte a hamvakat is. - Világos Travers fáradtan felsóhajtott. - Meg kell mondanom Fergusonnak. Nem fog tetszeni neki a dolog, egy kicsit sem fog tetszeni neki. - Ideje, hogy ı is felfedezze, mennyire nem méltányos a világ - mondta Dillon, és elmélyedt a reggeli lapban. Travers ismét mélyet sóhajtott, majd látva, hogy nincs mit tenni, felállt, és átment a dolgozószobájába. Leült az íróasztalához, üldögélt egy ideig, és csak akkor nyúlt a telefonkagylóért. Kilenc óra múlt éppen, amikor Jenny Grant jó hét és fél kilométerre Bayeux-tıl, egy Briac nevő kis faluban az irgalmas nıvérek kolostora elıtt fékezett. Egész éjszaka vezetett, a ki- 154 155 merültségtıl már majdnem összeesett. Behajtott a nyitott kovácsoltvas kapun, és a gyönyörő régi épület ajtajához vezetı lépcsı aljában megállt a kör alakú, kavicsos kocsifelhajtón. Egy fiatal novícia, egyenruháján fehér munkaköpenynyel, éppen ott gereblyézett. Jenny kiszállt, kezében az urnával. Kérem, a fıtisztelendı anyával szeretnék beszélni, rendkívül sürgıs ügyben. Nagyon messzirıl jövök. A fiatal nı jó angolsággal válaszolt. - Azt hiszem, a kápolnában van, nézzük meg, jó? Elırement a tetszetıs parkon keresztül a kis kápolnához, amely a fıépülettıl kicsit távolabb, egymagában állt. Az ajtaja nyikorgott, amikor kinyitotta. Bent árnyékok fogadták a belépıt, a Szent
Szőz gyertyalángok mögött lebegı képe és mindent elborító tömjénillat. A fiatal novícia valamit suttogott az oltár elıtt imádságba merülten térdeplı apáca fülébe, aztán visszajött. - Mindjárt fogadja -jelentette és kiment. Jenny várt tovább. Egy idı múlva a fıtisztelendı anya keresztet vetett, felállt, megfordult, és odajött hozzá. Magas, ötvenes éveiben járó nı kedves, derős arca nézett Jennyre. Mária Baker nıvér? - Az vagyok - nézett rá csodálkozva. - Ismerem én magát, kedvesem? - Jenny vagyok, Jenny Grant. Henry azt mondta, hogy beszélt önnek rólam. Mária Baker nıvér elmosolyodott. - Hát persze, szóval maga az. - Aztán aggodalmassá vált az arca. - Valami baj van, ugye? Mi történt? - Henry autóbalesetben meghalt Londonban a múlt héten. Jenny feléje nyújtotta az urnát. - Elhoztam önnek a hamvait. - Ó, szegény drágám. - Mária Baker arcán most leplezetlen fájdalom tükrözıdött. Keresztet vetett, és átvette Jenny- tol az urnát. - Nyugodjék békében. Igazán nagyon kedves magától, hogy elhozta. - Igen, de nemcsak ezért jöttem. Teljesen tanácstalan vagyok. Annyi szörnyő dolog történt. Jenny könnyekre fakadt, és leroskadt a legközelebbi padra. Mária Baker nıvér a fejére tette a kezét. Mi a baj, kedvesem, mondja el. Amikor Jenny története végére ért, a kápolnában nagyon mélynek érezte a csendet. Aztán Mária Baker nıvér megszólalt: - Mennyi rejtély, egyik a másik után. Csak egyben lehetünk biztosak: az, hogy Henry sajnos megtalálta ezt a tengeralattjárót, életbevágóan fontos nem kevés ember számára. De most elég legyen ebbıl. - Ezt én is tudom - mondta Jenny -, és vissza kell mennem St. Johnba, már csak azért is, hogy segítsek Sean Dillonnak. O rossz ember, nıvér, én tudom, mégis olyan jó hozzám. Hát nem furcsa? -
Tulajdonképpen nem, kedvesem - Mária Baker nıvér nehézkesen felállt. - Feltételezem, hogy Mr. Dillon már nem annyira biztos benne, hogy helyes volt, amiért harcolt. De ez mind ráér. Magának néhány nap teljes nyugalomra és gondolkodási idıre van szüksége, méghozzá orvosi rendeletre. Én ugyanis orvos vagyok, a miénk ápoló rend, tudja. Most pedig menjünk, és keressünk magának egy szobát - ezzel kimentek, nem háborítva tovább a kápolna csöndjét. Amikor dél elıtt néhány perccel Kim bevezette Diliont és Traverst a Cavendish Square-i lakásba, Ferguson a kandalló elıtt ült, kezében egy nyitott dosszié. Jack Lane az ablaknál állt, és kifelé bámult. Dicsértessék a Jézus Krisztus - szólalt meg Dillon. Ferguson elutasítóan nézett rá. - Nagyon vicces. ,, , > - - 156 157 • - A helyes válasz: mindörökké, ámen válaszolt Dillon -, de mindegy. - Mi a fenét szórakozik itt velünk, Dillon? - A lány el akart menni, dandártábornok úr, túl sok volt ez neki egyszerre. Amikor az a két majom megtámadta a Victoria Tower Gardensben, betelt a pohár. - Maga meg úgy döntött, hogy falaz neki. - Nem neki, a feladatának. - Dillon rágyújtott. - Azt mondta, el akar menni Baker húgához, és könyörgött, hogy ne kérdezzem meg, hol fogja megtalálni. Állítólag különleges oka van rá, hogy ne akarja elárulni. - Mit szólna hozzá, ha azt mondanám, hogy Lane utánanézett, és sehol semmi nyomát sem találta annak, hogy Bakernek lett volna egy lánytestvére? - Semmit. Jenny mondta, hogy valószínőleg rajta kívül senki sem tud az egészrıl. Talán valami súlyos családi titok. - Szóval elrepült Párizsba, és onnan ki tudja, hová? Lane közbevágott. - Utánanéztünk a Charles de Gaulle-on. Bérelt egy kocsit az Avisnál. És aztán? Csak az ördög tudja - Fergusonból csak úgy
áradt a fagyos düh. . - Mondtam már, kiborult. I - De nekünk szükségünk van rá, a fene egye meg! ' - Majd visszamegy St. Johnba, ha eljön az ideje. Addig is fel fogjuk találni magunkat valahogy. - Dillon megvonta a vállát. - Nem mindig az történik, amit mi akarunk. Vagy akár maga. Ferguson csak ült, és szinte füstölögve a méregtıl, ellenségesen meredt Dillonra. Aztán megszólalt: - De legalább van valami nyom, amelyen elindulhatunk. Mondja meg neki, Jack. - Max Santiago. Egy szállodaholding háttérembere az Egyesült Államokban, Puerto Ricó-i lakos. Szállodái vannak Floridában, Las Vegasban és még több más helyen, nem is beszélve a kaszinókról. - Ez biztos? Igen, az FBI volt az elsı, ahonnan sikerült valamit megtudnom róla. Piros dossziés, a legszigorúbban titkos és súlyosan illegális információ. Azért az, mert olyanokra vonatkozik, akikre nem tudják rábizonyítani, hogy bármilyen formában megszegték volna a törvényt. - És milyen jogcímen szerepel ezek között Santiago? - A kolumbiai kábítószerkartellel való kapcsolat gyanúja miatt. - Igazán? - mosolyodott el Dillon. - A disznó. - És ez még nem minden. Ha visszafelé követjük az Egyesült Államokban és Svájcban bejegyzett Sámson Cay holdingtársaság alapítóit, három másik közbeékelt társaság után Santiago nevével találkozunk. - Sámson Cay visszhangozta elırehajolva Dillon. - Ez aztán érdekes. Itt a közvetlen kapcsolat. De vajon miért? - Santiago hetvenhárom éves, régi arisztokrata családból származik, Kubában született, apja tábornok volt, és nagyon közel állt Batistához. Amikor Castro 1959ben átvette a hatalmat, a család csak a puszta életét tudta megmenteni. Amerikában menedékjogot, majd állampolgárságot kaptak, de az FBI-dosszié szerint a dologban az az érdekes, hogy a rajtuk levın kívül nem
v.olt az égvilágon semmijük sem. - Világos - mondta Dillon -, akkor hogy épített ki a jó öreg Max egy olyan szállodaláncot, amely alkalmasint milliókat ér? A kábítószeres kapcsolat nem magyaráz meg mindent, a drogüzlet csak az utóbbi években futott fel annyira. - A helyzet az, hogy az igazi választ nem tudja senki. Travers eddig megrökönyödött arccal, csendben hallgatta a beszélgetést. - De mi az összefüggés Sámson Cay, az U-180-as, Martin Bormann meg az elmúlt napok eseményei között? 158 159 - Nos, hát az FBI-dosszié elvezetett a CIA-hoz folytatta Lane. - Santiago az ı számítógépükön is rajta van, de más okból. Állítólag Santiago apja bensıséges barátságban állt Franco tábornokkal, és a legbuzgóbb fasiszták közé tartozott. - Lehet, hogy itt kell keresnünk a hiányzó láncszemet 1945-höz, az európai háború végéhez s Martin Bormannhoz - főzte tovább a gondolatot Ferguson. j Dillon bólintott. - Már értem. A Kameradenwerk, azaz a Bajtársi Akció. Lehet. Sıt, több mint valószínő - helyeselt a dandártábornok. - Már akkor is, ha csak azt nézzük, hogy Santiago és az apja megérkeznek egy fillér nélkül az Egyesült Államokba, aztán rejtélyes módon hatalmas összegekre tesznek szert, és bevetik magukat az üzleti életbe. Azt biztosan tudjuk, hogy a náci párt milliókat rejtett el szerte a világon, hogy biztosítsa a tevékenysége továbbélését. Megvonta a vállát. - Ez persze mind csak feltételezés, de összeáll. - Kivéve egyvalamit -jegyezte meg Dillon. - Éspedig? - Honnan tudta meg Santiago, hogy Baker megtalálta az U- 180-ast? Honnan tudta, hogy itt van Londonban, a Lord North Streeten, az ellentengernagynál lakik, honnan tudott Jennyrıl, rólam? Egészen feltőnıen jók az információi, nem gondolja, dandártábornok úr? - Az a helyzet, hogy
Dillonnak igaza van - szólt közbe Travers. Tudomásul vettük, és elıbb-utóbb meg is találjuk a kérdésre a választ, de egyelıre be kell érnünk ennyivel - szabadkozott Ferguson. - Maga holnap indul a karibi szigetekre. - Ahogyan terveztük? érdeklıdött Dillon. - Pontosan. A British Airways járatával Antiguáig, onnan pedig át St. Johnra. Elképzelhetı, hogy Santiago is felbukkan arrafelé? Eddig még mindenben benne volt a keze. 160 - Majd meglátjuk. - Mint említettem - szólt közbe Lane -, Puerto Ricóban lakik, ami igazán nincs messze a Virgin-szigetektıl. Állítólag van egy sok millió dolláros jachtja - belenézett a dossziéba -, a Mária Blanco, kapitánnyal és hatfıs legénységgel. - Ha felbukkan, akkor majd kénytelen lesz feltalálni magát - mondta Dillonnak Ferguson -, végtére is ezért lesz ott. Magánál lesz a platinakártyája és huszonötezer dollárnyi úticsekk. Az álcázása a lehetı legegyszerőbb. Gazdag ír utazóként fog fellépni. - Te jó ég, nem is tudtam, hogy van ilyen. - Ne beszéljen ostobaságokat. Maga sikeres ír vállalkozó Corkban, számítógépekkel meg ilyesmikkel üzletel. Kitaláltunk magának valami eredetit. Antiguában egy hidroplán várja majd. Gondolom, tud vele bánni? - Egy óriás utasszállító gépet is el tudnék vezetni, ha kell, de ezt maga is nagyon jól tudja, dandártábornok úr. - így van. Mit is mondott, Jack, milyen géprıl van szó? Egy Cessna-206-ról, uram. Állítólag van rajta úszómő is meg futómő is, úgyhogy vízen és szárazföldön egyaránt le tud majd szállni vele. - Ismerem a típust. Repültem már vele. - A hely, ahol a szálak öszefutnak Cruz Bay, St. John szigetén - folytatta az eligazítást a felügyelı -, régebben mőködött ott egy vízi repülıs járat, úgyhogy a kikötıben van leszállópálya meg minden, ami kell. - Az okmányellátónk kitett magáért
- nyújtott át Ferguson Dillonnak egy irattartót. - Két útlevél, egy ír meg egy brit, a saját nevére kiállítva. Miután Belfastban született, joga van hozzá. Egy hivatásos pilótaigazolvány, vízi repülıs kategóriával. - Ezek mindenre gondolnak-jegyezte meg Dillon. Benne vannak a repülıjegyei meg az úticsekkjei is. Caneel Bayben fog lakni, a világ egyik legelegánsabb üdülıhelyén. Egyszer én is megszálltam ott, néhány évvel ezelıtt. 16 Maga a Paradicsom, Dillon, nem is tudja, mekkora szerencséje van. Idegen oda nem teheti be a lábát, nincs messze Cruz Baytıl, mondom, a Paradicsom. Dillon kinyitotta az irattartót, és átlapozott néhány prospektust. - "A kizárólag vendégeink számára nyitva álló üdülıfélszigeten hét, a pihenéshez és sportoláshoz szükséges minden eszközzel felszerelt partszakasz és három étterem szolgálja a kényelmet" - olvasta hangosan az egyiket. - Tetszeni fog nekem ez a hely, úgy látom. Mindenkinek tetszik. A két legjobb bungaló a 7/E és a 7/D, nagykövetek, filmcsillagok szoktak itt lakni. Azt hiszem, Kissingeré volt egyszer a 7/E, de megszállt ott Harry Truman is. - Le vagyok nyőgözve. - Errıl is tudnia kell, hogy jobban játszhassa a szerepét. - Még valami - tette hozzá Lane -, hagyomány náluk, hogy a bungalókban nincsen telefon. Mindenütt vannak ugyan nyilvános készülékek, de mi megszerveztük, hogy maga kapjon egy hordozható rádiótelefont. Amikor bejelentkezik, oda fogják adni. Dillon bólintott. - Jó, szóval megérkeztem oda. És utána mit csinálok? - Amit jónak lát - felelte Ferguson. - Tulajdonképpen abban bíztam, hogy a lány majd segít, de hála a maga rosszul értelmezett lovagiasságának, ebbıl egyelıre nem lesz semmi. Azért azt javasolnám, vegye fel a kapcsolatot ezzel a Bob Carneyval, akirıl Jenny
beszélt. Az övé a Paradicsom vízisport-vállalat Caneel Bayben, ott a prospektusa a többi között. - Turistákat tanít búvárkodni - magyarázta Lane. Dillon megtalálta és alaposan megszemlélte a prospektust. Szép volt a kiállítása, a víz alatti fényképek pedig kiválók, de a legjobban mégis az a kép keltette fel az érdeklıdését, amely magát Bob Carney kapitányt ábrázolta egy hajó kor- 162 I mánykerekénél ülve, napbarnítottan és kirobbanó formában. Uramatyám, ha színésszel akarnák eljátszatni ezt a figurát, lejárhatnák a lábukat, míg találnának valakit, aki csak feleilyen meggyızı. Ferguson bólintott. Érdekes ember. Mondja csak el, mit tudunk róla, Jack. Lane újabb dossziét vett elı. - Mississippi államban született 1948-ban, de ifjúságát nagyrészt Atlantában töltötte. Nıs, a felesége neve Karye, van egy nyolcéves fia, Walker, és egy ötéves lánya, Wallis. Egy évet végzett a Mississippi Egyetemen, aztán tengerészgyalogosnak állt, és megjárta Vietnamot. Kétszer is, 68-ban és 69-ben. - Nem azok voltak a legrohadtabb idık arrafelé? - kérdezte Dillon. - Szolgálati idejének vége felé a 2. vegyes akciócsoporthoz osztották be. Megsebesült" a kitüntetései két Bíbor szív, egy Vietnami Érdemkereszt, és felterjesztették a Bronzcsillagra, de az aztán valahogy elveszett a bürokrácia útvesztıiben. - És utána lett búvár? - Nem azonnal. Elıször elment a Georgiái Állami Egyetemre a tengerészgyalogság ösztöndíjával, és szerzett egy diplomát filozófiából, majd egy évig tengerkutatástant tanult. - Még valami? Lane belenézett a dossziéba. - Kapitányi papírja van 1600 tonnáig, a mexikói-öbölbeli olajszállító hajókra vitt a hajójával utánpótlást, dolgozott mint hegesztı és búvár az olajmezıkön. 1979-ben telepedett le St.
Johnban. - Szóval ı a mi emberünk - mondta Ferguson. - Mindenképpen meg kell nyernie, Dillon. Ajánljon fel neki bármit, pénz nem számít, már úgy értem, ésszerő korlátok között. Dillon elmosolyodott. 163 / - Meglep, amit mond, dandártábornok úr. A pénz sosem elsıdleges szempont az olyan emberek számára, mint Carney. - Hátha mégis? - Ferguson felállt. - Akkor végeztünk is, még találkozunk holnap reggel, mielıtt indul. Mikor is megy a gépe,Jack? Kilenckor, uram, és ottani idı szerint kettı után érkezik Antiguába. - Akkor mégsem találkozunk sóhajtott Ferguson. - Gondolom, úgy illik, hogy gondoskodjam a méltó búcsúztatásáról. Vidd el a Garrickba vacsorázni hét harmincra, Garth. Elnézést, de most már igazán mennem kell. - Aranyszíve van, nem gondolja? - fordult Dillon az ellentengernagyhoz, amint kiértek az utcára. - Soha nem jutott volna eszembe, hogy éppen így jellemezzem - mondta Travers, és az esernyıjével leintett egy taxit. Alig egy óra múlva Ferguson Simon Carterral találkozott a Honvédelmi Minisztériumtól nem messze, egy Szent Györgyrıl elnevezett meghitt kis kocsmában. Rendelt egy gintonikot, majd azonnal a tárgyra tért. - Gondoltam, jobb, ha tájékoztatom a legújabb fejleményekrıl. Nagyon sok minden történt. - Meséljen - mondta Carter. És Ferguson ezt is tette. Beszámolt a Jennyt ért támadásról, a Smith és Johnson párosról, Santiagóról, Jenny szökésérıl, mindenrıl. Amikor befejezte, Carter elgondolkodva ült egy ideig. - Ez a Santiago-ügy igazán nagyon érdekes. A maga Lane jének igaza lehet, hogy itt az összefüggés, a fasiszta kapcsolatok, Franco tábornok meg a többi. - Biztos van összefüggés, de mégis az a lényeg, amire Dillon mutatott rá, hogy ez mind nem magyarázza meg,
honnan szerzi Santiago a nagyon is pontos információit. - És mit szándékozik vele tenni? . Hivatalosan nem tehetek semmit - felelte Ferguson. Santiago amerikai állampolgár, többszörös milliomos, közmegbecsülésnek örvendı üzletember. Az ugyanis, ami a CIA és az FBI dossziéiban róla szerepel, szigorúan bizalmas. - Továbbá pedig semmiképpen sem szeretnénk bevonni az amerikaiakat ebbe a dologba -jegyezte meg Carter. - Isten ırizz, még csak az hiányzik. - Szóval mindannyian Dillon kezében vagyunk? - kérdezte az igazgatóhelyettes. - Ezzel én is tisztában vagyok, és egy csöppet sem örülök neki mondta Ferguson, miközben felállt. - Tudassa Pamerral, hol tart az ügy. - Természetesen biztosította Fergusont Carter. - Talán ez a Carney, akit említett, nyomra tudja vezetni Diliont. Tájékoztatni fogom - szólt vissza elmenıben Ferguson, és már ott sem volt. Párizsban Santiago, aki az amerikai követségre indult éppen egy estélyre, a szmokingnyakkendıjét igazgatta a tükör elıtt, amikor megszólalt a telefon. Pamer volt az. Santiago figyelmesen hallgatta, míg Sir Francis ismertette a legújabb fejleményeket. - Szóval tudják a neved, Max - magyarázta Pamer rendkívül izgatottan. - És ez mind a te két átkozott embered miatt történhetett meg. - Ne törıdj velük - felelte Santiago -, ık már nem árthatnak többet. - Hogy érted ezt? - Ne légy ostoba, Francis, te már nagy kisfiú vagy. Próbálj meg ennek megfelelıen viselkedni. - Rendben van, Max, de most mit fogunk csinálni? - kérdezte megbotránkozva Pamer. - Egy ujjal sem nyúlhatnak hozzám, Francis, amerikai állampolgár vagyok, és egészen biztos, hogy nem akarják bele- - - 164 165 keverni az amerikai kormányt ebbe a dologba. Ami azt illeti, Ferguson eléggé törvénytelen módon jár el, amikor
ezt a Diliont egy másik ország felségterületére küldi ilyen megbízatással. A tengeralattjáró amerikai felségvízben van, ne feledd. - És te mit fogsz csinálni? - Hazarepülök reggel Puerto Ricóba, aztán elvitorlázom Sámson Cayre, és onnan szervezem az akciót. Dillon biztosan a Hyattban vagy Caneel Bayben lakik majd, ha szállodába megy, ezt egyetlen telefonnal ki lehet deríteni. Én inkább Caneel Bayt tartom valószínőnek, ha ezzel a Carney nevő búvárral akar barátkozni. - Én is így gondolom. - Kár, hogy a lány eltőnt. De még elıkerülhet. Én változatlanul úgy érzem, hogy ınála lehet a megoldás. Szerintem többet tud, mint amirıl neki magának fogalma van. - Reméljük, hogy így van. - Én is ebben reménykedem, Francis. Különösen miattad. Dillon szépen felöltözve, blézerben és a gárdaezred nyakkendıjében lépdelt Travers mögött felfelé a Garrick Klub impozáns lépcsıjén. - Te jó ég, itt több az arckép, mint a National Galleryben - álmélkodott, majd az ellentengernagyot követve bement a bárba, ahol Ferguson már várta ıket. - Á, hát megjöttek állapította meg -, én már ittam egy pohárral. Gondolom, egy kis pezsgı nem lesz ellenére, Dillon, csak hogy jó utat tudjunk kívánni magának. A Krug a kedvence, úgy emlékszem. A sarokban ültek. A pincér már hozta is pezsgısvödörben az üveget, kinyitotta, töltött a poharukba, majd magukra hagyta ıket. Fergusbn elıvett egy borítékot a zsebébıl, és átnyújtotta Dillonnak. - Ha elfajulnának a dolgok, keresse meg ezt az ismerısö- met Charlotte Amalien, az St. Thomas fıvárosa. Mondjuk úgy, hogy vaskereskedéssel foglalkodik. - Vaskereskedéssel? - nézett rá döbbenten Travers. - Mi az ördögnek lenne szüksége Dillonnak egy vaskereskedıre? Dillon eltette a borítékot. - Aranyos fiú maga,
ellentengernagy, remélem, még sokáig az is marad. Ferguson Dillonra emelte poharát. - Sok szerencsét, barátom, szüksége lesz rá. -Fenékig ürítette a poharát. - Most pedig együnk. Volt valami a tekintetében, ami azt sugallta, hogy itt többrıl van szó, sokkal többrıl, erre akár mérget is lehetne venni, morfondírozott magában Dillon, de azért engedelmesen felállt, és Travers meg a dandártábornok nyomában az étterem felé indult. Briacban, az irgalmas nıvérek kolostorában Jenny egyedül ült a kápolna utolsó padsorában, és karját az elıtte lévı padsor támláján nyugtatva az oltár elıtt reszketı gyertyafénybe bámult. Töprengését az ajtó nyikorgása szakította meg. Mária Baker nıvér lépett be. - Ó, hát itt van! Ágyban lenne a helye. - Tudom, nıvér, de nem volt maradásom, és gondolkodni akartam. Mária Baker nıvér leült mellé. -Min? Dillonon, például. Annyi szörnyő dolgot követett el. Tagja volt az ír Köztársasági Hadseregnek, és mikor a múltkor az a két férfi megtámadott - Jenny megborzongott -, olyan hideg kegyetlenség volt benne, velem meg maga volt a kedvesség és a megértés. - Igazán? - Én nem vagyok jó keresztény. Amikor Henry rám akadt, nagyon nagy bőnös voltam, de szeretném megérteni Isten útjait, igazán nagyon szeretném. - - 166 167 ! k - De hát mit nem ért? Miért engedi meg Isten, hogy ez a sok erıszak és gyilkolás egyáltalán elıforduljon? Miért engedi meg Dillonban az erıszakot? - Erre nagyon egyszerő a válasz, gyermekem. Amit Isten megenged, nem más, mint a szabad akarat. Ránk bízza a választást. Magára, énrám és a világ minden Dillonjára. - Igen, gondolom, ez valóban így van. De nekem akkor is vissza kell mennem St. Johnra, méghozzá nemcsak azért, hogy Dillonnak
segítsek, de valahogy úgy érzem, Henry kedvéért is. Mibıl gondolja? - Mert Henry tényleg nem mondta meg nekem, hol találta meg a tengeralattjárót, ami azt jelenti, hogy a sírba vitte a titkot. Nekem mégis az a furcsa érzésem van, hogy az információ ott van St. Johnon, csak nem tudok rájönni, hol - mondta Jenny kétségbeesetten. Mária Baker nıvér megfogta a kezét. - Ebbıl elég, magának aludnia kell. Meglátja, néhány nap pihenés csodát tesz. Megígérem. Most pedig indulás lefeküdni - ezzel kézen fogta Jennyt, és kivezette a kápolnából. Ferguson Daimlerje reggel hét harminckor felvette Diliont, hogy kivigye Gatwickre. Travers ragaszkodott hozzá, hogy kikísérje. Viszonylag hamar kiértek, a korai idıpont miatt még az ellenirányú forgalom volt az erısebb, így Dillon nyolc harminckor már a repülıtér elıcsarnokában állt. - Úgy látom, már szólították az utasokat - mondta Travers. - Nekem is úgy tőnik. - Figyeljen ide, Dillon - kezdett beszélni nagy zavarban Travers -, mi sosem fogunk egyetérteni olyan dolgokban, mint az IRA meg ilyesmik, de azt meg akartam köszönni, amit a lányért tett. Kedvelem azt a lányt, igazán nagyon megkedveltem. - Én is. , - Travers kezet fogott vele. - Vigyázzon magára, ez a Santiago veszélyes alaknak tőnik. - Igyekezni fogok, ellentengernagy úr. Még valamit akartam mondani - mondta Travers még nagyobb zavarban -, Charles Ferguson jó barátom, de a legkörmönfontabb vén gazember, akivel valaha is találkoztam. Legyen résen, ha vele van dolga. - Azt fogom tenni, ellentengernagy úr, megígérem - felelte Dillon, majd miután Travers eltőnt a szeme elıl, sarkon fordult, és az útlevél- ellenırzéshez indult. Rendes fickó, gondolta, miközben a nagy utasszállító gép felemelkedett vele a levegıbe, igazán derék
ember, de nem ostoba. És úgy látszik, jól gondolta, bizony volt itt még jócskán más is, mint amirıl beszéltek. Ferguson tudta, mirıl hallgat. A körmönfont vén gazember. Milyen pontos jellemzés róla. - De hát vagyok olyan körmönfont én is, ha kell - morogta félhangosan Dillon, és köszönettel elfogadta a pohár pezsgıt, amellyel a légikisasszony megkínálta. i. ! V tt Hála a hátszélnek, a repülıút Antiguába alig valamivel több mint nyolc órát tartott, így helyi idı szerint kettı után szálltak le. Meleg volt, igazi hıség, különösen Londonhoz képest. Dillonnak igazi jókedve kerekedett, és fekete kordnadrágban, farmeringben, a pilótadzsekit a vállára vetve, mindenkit megelızve, nagy léptekkel sietett a repülıtér épülete felé. A bejáratnál kék egyenruhás, fiatal néger nı várta, kezébei^ kis táblán a neve. Dillon megállt elıtte. - Dillon vagyok. - Én pedig Judy mosolyodott el a nı -, elkísérem az útlevélvizsgálathoz meg a csomagjáért, aztán megmutatom, hol áll a gépe. - Az ügynökségtıl jött? - kérdezte Dillon, míg kifelé haladtak. - Igen. Meg kell néznem a pilótaigazolványát, és ki kell töltenünk néhány nyomtatványt a repülési hatóságoknak, de erre ráérünk azalatt, míg a csomagjára várunk Húsz perccel késıbb Judy egy kisbusszal kivitte a felszállópálya legtávolabbi végébe. Egy Tony nevő, fehér overallos szerelı ült be hozzájuk az elsı ülésre. A Cessna néhány kis sportrepülıgép mellett állt, és kissé furcsán hatott az úszói alól kilátszó kerekeivel. - Elvben nem lehet vele gondja - biztosította Tony, amint felrakta a gépre Dillon két bıröndjét. - Úgy repül, mint a szél. Persze sokan nem szeretnek a szigetek fölött egyetlen motorral repülni, de hát ennek az aranyosnak megvan az az elınye, hogy
bármikor leszállhat vele a vízre is. - Vagy a víz alá mondta Dillon. Tony elnevette magát, és kezdte mutogatni, mi micsoda a kabinban. - Van itt egy repülési napló, amelyikben benne van az összes sziget repülıtere és tengerészeti térképe. A fıpilótánk kijelölte magának az útvonalat innen Cruz Bayig. Csak mindig egyenesen, úgy négyszáz kilométer. Jó másfél óra. - Az órájára nézett. - Fél ötre ott lehet. - Az már amerikai felségterület, de a vámnál és az útlevélvizsgálatnál tudják, hogy megy. A Cruz Bay-i leszállópályán fogják várni. Ha már elég közel jár, hívja St. Thomast, és mondja meg nekik, hogy hamarosan megérkezik. Ja, és vár ott magára egy terepjáró is, sofır nélkül -Judy elmosolyodott. Azt hiszem, ez minden. - Köszönök mindent villantotta rá Dillon legbájosabb mosolyát, és egy puszit nyomott az arcára. -Judy, nem is tudom, mi lett volna velem maga nélkül. - Tonyval kezet rázott. - Igazán köszönöm. Egy pillanattal késıbb már a pilótaülésen ült, és behúzta az ajtót. Beszíjazta magát, megigazította a fejhallgatót, aztán elindította a motort, és hívta a tornyot. Éppen egy kis gép készült leszállni, és a toronyban azt mondták, várjon. Amikor szabaddá vált a pálya, elıregurult a szélére. Várt egy kicsit, majd amikor megkapta a jelet, hogy indulhat, gázt adott, végigdübörgött a felszállópályán, behúzta a botkormányt, és pontosan a megfelelı pillanatban a Cessna könynyedén az azúrkék tenger felé emelkedett. 170 17 Egy órával késıbb Max Santiago megérkezett San Jüanba, ahol egy repülıtéri alkalmazott gyorsan átvitte az útlevélés vámvizsgálaton, és kikísérte addig, ahol Algaro, a sofırje a fekete Mercedesszel várta. - Isten hozta, senor - üdvözölte az spanyolul. - Örülök, hogy látlak, Algaro - mondta Santiago -, minden megvan, amit
kértem? - Természetesen, uram. Összecsomagoltam a szokásos holmikat, és magam vittem le ma reggel a Mária Bláncára.. Serra kapitány már várja. Algaro a maga 170- 175 centijével nem volt különösebben magas, de rendkívül erıteljes testalkatú, a haja annyira rövidre vágva, hogy szinte kopasznak tőnt. Az elegáns szürke sofıregyenruha ellenére bal szemétıl szájáig futó forradas tette baljóslatúan fenyegetıvé a küllemét. Feltétel nélküli odaadással viseltetett Santiago iránt, aki nemcsak az ügyvédeket, hanem a korrupt igazságszolgáltatási tisztviselıket is lepénzelve kihozta a börtönbıl, amikor két évvel korábban Algarót egy fiatal prostituált agyonszúrása miatt életfogytiglanra ítélték. Megérkeztek a csomagok, és míg a hordárok rakodtakj Santiago megszólalt: - Rendben, engem nem kell hazavinned, rögtön a hajóra megyek. - Ahogy óhajtja, uram. - Elindultak, és amikor ráfordultak a fıutcára, Algaro jelentette: - Serra kapitány említette, hogy ön úgy rendelkezett, vegyen fel néhány búvárt a legénységbe. Ez megtörtént, uram. Nagyszerő. - Santiago felemelte az ülésrıl a számára odakészített helyi újságot, és olvasni kezdte. Algaro a visszapillantó tükörben figyelte. - Valami gond van, uram? , > Santiago elnevette magát. - Olyan vagy, mint az állatok, Algaro. Mindig megérzed a bajt. - Hiszen ezért tart engem, uram. ••> <<¦ i >'' így igaz. - Santiago összehajtogatta az újságot, kivett egy cigarettát elegáns aranytárcájából, és rágyújtott. - Igen, barátocskám, gond van. Dillon a neve. - Én tudhatok róla, uram? - Miért ne? Valószínőleg neked kell majd, hogy is fejezzem ki magam, szóval megoldanod ezt a problémát helyettem. - Santiago elmosolyodott. - Úgyhogy figyelj jól, és jegyezz meg mindent vele kapcsolatban,
mert ez a fickó igazán tudja a dolgát. Tökéletes volt az idı. A határtalan kék égen csak néha vonult el egy felhı, amint Dillon mintegy százötven méter magasban a Karib-tenger fölött szelte a levegıt. Valóságos élvezet volt a repülés, alatta a tenger szüntelenül változtatta a színét, hol zöldre, hol kékre váltott, néha egy-egy hajó, sziklaszirt vagy homokpad látszott odalent. Elhaladt Nevis és St. Kitts szigete fölött, beszólt a helyi repülıtérre, majd átrepült a kis dán sziget, Sába fölött is. Élénk hátszelet kapott, és a vártnál gyorsabban, alig egy órával indulás után a láthatáron feltőnt elıtte St. Croix. Nem sokkal ezután a Virgin-szigetek fı vonulata derengett fel, balra St. Thomas, jobbra St. John kisebb foltja, mögötte pedig Tortola. Ránézett a térképre, és megállapította, hogy Tortola alatt a Peter-szigetet, St. Johntól keletre pedig a Normanszigetet látja. Attól délre volt Sámson Cay. Dillon beszólt a St. Thomas-i repülıtérre, hogy jelezze érkezését. A légiirányító visszaszólt: - Cruz Bay fogad. Várja meg az útlevél- és vámvizsgálatot a gépnél. Dillon lassan ereszkedett lefelé, jobbra fordult, könnyedén megtalálta Sámson Cayt, és háromszáz méter magasan átrepült fölötte. Lent a kikötıben jachtokat látott, a rakpartot, nyaralókat és pálmafák között a strandon egy szállodaépületet. A leszállópálya a kikötıtıl északra húzódott, irányi tótor- 172 173 nya nem volt, csak egy póznán egy légzsák. A tengerparton napozók, strandolok. Volt, aki felállva integetett neki. Megbillegtette a gép szárnyait, majd továbbrepült. Negyedóra múlva Cruz Bay fölé érkezett. A kikötıbe érve minden nehézség nélkül megtalálta a leszállópályát. Több egyenruhás hivatalos személy állt ott meg még néhányan, mindannyian feketék. Föléjük repült, kiengedte a
kerekeket, és felgurult a rámpán, aztán leállította a motort. Az egyik egyenruhás vámos néhány ék alakú fadarabot hozott, és kiékelte velük a kerekeket. Dillon kiszállt a gépbıl. - Lafayette, itt vagyunk. Barátságos nevetés fogadta, aztán a határırök megvizsgálták az úti okmányait, az ír útlevél kiváltképp megnyerte a tetszésüket, a vámosok pedig megnézték a csomagját. Mindenki derősen és kedvesen tette a dolgát, majd kölcsönös jókívánságok közepette búcsút vettek egymástól. Amikor elmentek, egy fiatal, ezúttal rózsaszín egyenruhás nı jött oda hozzá, aki eddig oldalra húzódva türelmesen várt. - Elhoztam a terepjáróját, ahogyan kérte, Mr. Dillon. Ha kapok öntıl egy aláírást, és megnézhetem a jogosítványát, már indulhat is. - Igazán nagyon kedves - mondta Dillon, majd felkapta a csomagjait, és behajigálta a hátsó ülésre. Amikor aláírta a papírokat, a fiatal nı szabadkozni kezdett: - Sajnos, jelen pillanatban nem szolgálhatunk automata sebességváltós kocsival. De holnap már kicserélhetem, ha akarja. Visszahoznak egyet. - Nem, köszönöm, jobban szeretem, ha én döntök. - Dillon elmosolyodott és megkérdezte: - Elvihetem egy darabon? - Nagyon kedves. - A rózsaszín egyenruhás beült mellé, és elindultak. Vagy háromszáz méterrel odébb, amikor az útra értek, a fiatal nı megszólalt: - Ez egy jó hely. Velük szemben rendkívül kellemes épület emelkedett. - Mi ez? - kérdezte Dillon. "! Í Mongoose Junction, kisebbfajta bevásárlóközpont, csak sokkal barátságosabb. Van benne egy fantasztikus bár és néhány remek étterem. - Majd megszemlélem ıket. - Itt forduljon balra, aztán menjen végig a fıúton. Caneel Bay onnan alig néhány kilométer. A parkolóból átsétálhat a recepcióhoz -
mondta a fiatal nı, és kiszállt. - Köszönöm a segítséget - felelte Dillon, és elhajtott. A Mária Blanco Santiagónak kétmillió dollárjába került, és a kedvenc játékszere volt. Szívesebben tartózkodott a fedélzetén, mint káprázatos otthonában, San Jüan fölött, kiváltképp mióta Mária, a felesége tíz évvel ezelıtt meghalt. Szegény Mária, Mária Blanco, ahogyan Santiago becézte, az egyetlen, akihez életében ragaszkodott. Természetesen a jacht nem volt valami közönséges hajó, minden elképzelhetı luxussal fölszerelték, és egy kapitány, valamint öt-hat fıs legénység kellett a mőködtetéséhez. Santiago a felsı fedélzeten ült, és élvezte a napsütést meg a kitőnı kávét, amelyet felszolgáltak neki. Algaro mögötte állt, Julián Serra, a tagbaszakadt, fekete szakállas, egyenruhát viselı kapitány szemben ült vele. Mint Santiago alkalmazottainak többsége, ı is hosszú évek óta állt fınöke szolgálatában, és gyakran vett részt annak enyhén szólva kétesnek nevezhetı tevékenységeiben. - Mint láthatod, drága barátom, Serra, van itt egy kis problémánk. Dillon minden bizonnyal meg fogja környékezni ezt a Carney nevő búvárt, amint St. Johnra érkezik. - Egy roncsot csöppet sem könnyő megtalálni, ezt mindenki tudja, uram - felelte Serra. - Szakértık szerint mi is alig néhány kilométerre mentünk el egy mellett egyszer. Nem egyszerő ügy. Nagyon nagy a tenger. Egyetértünk - bólintott Santiago. - Változatlanul az az érzésem, hogy valamiképpen a lánynál van a megoldás, de - - 174 175 eltarthat egy ideig, amíg visszajön. Addig is igyekezni fogunk minél több meglepetést okozni Mr. Dillonnak. - Algaróra mosolygott. - Gondoskodnál errıl, Algaro? - A legnagyobb örömmel, uram. - Rendben. És mi van a legénységgel? - fordult Santiago ismét Serrához. -
Guerra, a matróz, Solona és Mugica, mint mindig, és felvettem két embert, akiknek van búvártapasztalata, a nevük Javier Novai és Vincente Pinto. - Megbízhatóak? -Tökéletesen. ".M / - És várnak minket Sámson Cayn? i >'L• -' - Igen, uram, személyesen beszéltem Prietóval. Huzamosabb ideig óhajt ott tartózkodni? - Azt hiszem, igen. Ettıl még bármikor lehorgonyozhatunk Caneelben, a Paradicsom-parton. Majd még meggondolom. Santiago kiitta a kávéját, és felállt. - Na jó, akkor induljunk. Dillonnak elsı pillanatban megtetszett Caneel. Letette a terepjárót a parkolóban, és saját kezőleg megragadva a csomagjait, elindult a kényelmes ösvényen. A feje fölött egy sziklaszirten káprázatos, oldalt nyitott teraszos, kör alakú étterem uralta a tájat. Alatta a gyarmati idıkbıl ott maradt cukordaráló romjai, végtelenül buja növényzet, mindenütt pálmafák. Dillon bal kéz felıl észrevett egy ajándékboltot, és megtorpant. A mellette levı, jóval kisebb üzlet homlokzatán tábla hirdette: Vízisport Paradicsom. Carney cége, a nevét látta a prospektusban. Közelebb ment és megnézte. Mint az ilyen helyeken általában, a kirakatban különbözı búváröltözetek voltak kiállítva, de az ajtót zárva találta, így hát ment tovább, és pár lépés után megérkezett a központi haliba. A recepciós pultnál hárman vagy négyen álltak elıtte, úgyhogy letette a csomagját, és kiment megint. Odakint ha- talmas, oldalt nyitott, ám az ezen az éghajlaton gyakori hirtelen záporok miatt pajtaszerő tetıvel fedett bárba jutott. Azon túl terült el Caneel Bay, Dillon ezt is olvasta a prospektusokban, az öbölben a legkülönbözıbb hajók horgonyoztak, a kellemes, pálmafák övezte strandon további étterem. Sétálók, napozók, strandolok élvezték a késı délutáni napot,
a tengeren még kint járt néhány hullámlovas. Dillon ránézett az órájára. Majdnem fél hat volt, és éppen visszafelé indult volna, amikor észrevett egy közeledı hajót, egy hajóhidas, csillogóan fehér 1 l- es Sport Fishermant. Dillon érdeklıdését valójában a legalább tucatnyi légszekrény keltette fel, amely a taton sorakozott. A fedélzeten négy ember tüsténkedett, zsákokba csomagolták a felszerelésüket. Carney a hajóhídon állt, a kormánykerék mögött, farmerban, meztelen felsıtesttel, napbarnítottan, napszítta haja szinte fehéren világított. Dillon azonnal felismerte. A hajó nevét is hamarosan el tudta olvasni. Hullámlovas hirdette a felirat, amikor Carney a dokk felé irányította. Az egyik búvártanonc kidobott egy kötelet, Dillon elkapta, és szakszerően kikötötte a pillérhez, aztán elırement a hajó orrához, ahol a hajó neki-nekiütıdött az ütközıpárnáinak, és a másik kötelet is kikötötte. Elıvett egy cigarettát, megvillant Zippo öngyújtója, rágyújtott. Carney leállította a motort, és lejött a létrán. - Kösz - kiáltott oda Dillonnak. - Nincs mit, Carney kapitány - válaszolt Dillon, majd sarkon fordult, és visszasétált a szállodába. A recepcióról valaki kivitte egy kisbusszal a bungalójába. A hely minden várakozásán felül gyönyörő volt: mindenütt hullámzó zöld fő, valószínőtlen bıségben nıttek a pálmafák és az összes elképzelhetı trópusi növény. t - A félsziget csak a vendégeink számára van fenntartva magyarázta a recepciós ifjú hölgy, amint egy keskeny úton 176 171 ¦ autóztak. - Hét strandunk van, és mint tapasztalni fogja, a bungalók többsége ezek mellé épült. - Eddig csak két éttermet láttam jegyezte meg Dillon. - Igen, a Cukordarálót és a Napozóteraszt. A félsziget csücskében van egy
harmadik, a Teknıc-öböl, az elegánsabb. Öltöny, nyakkendı' meg ilyenek. Vacsorázni tökéletes. Tucatnyi apró szigetre látni a teraszáról, sıt a távolban még Jóst Van Dyke és Tortola is kivehetı, de azok már a brit Virgin-szigetek. - Mesésen hangzik. A recepciós lány nagy ívben bekanyarodott, majd lefékezett egy kétszintes, lapos tetıs épület elıtt, amely szinte eltőnt a rengeteg fa és bokor között. Megjöttünk. Ez a hetes bungaló. A felsı szintre néhány lépcsı vezetett. - Mindegyik lakás önálló? kérdezte Dillon. A lány kinyitotta a kis elıtérre nyíló ajtót. - Elıfordul, hogy az egész házat egyben veszik ki, de elvileg két lakás van itt, a hetes D és a hetes E. A két szemközti ajtó közül a 7/D kulcsát vette elı, és beengedte Diliont. Káprázatos zuhanyozóhelyiség nyílt az egyik oldalon, a másikon kis bár, saját hőtıszekrénnyel. A lenyőgözı mérető háló-nappali padlója csupa csempe, a berendezése kényelmes székekbıl és egy kanapéból állt, ablakain zsalugáter, a mennyezeten pedig két hatalmas ventilátor körözött lustán. - Megfelel? érdeklıdött a lány. - Azt hiszem, igen. - Dillon az óriási ágy felé intett fejével. -Jóságos ég, hogy találja meg ebben valaki a feleségét? A lány elnevette magát, aztán kinyitotta a terasz szárnyas ajtaját, és elırement. A terasz egyfajta szabadtéri nappaliként szolgált, elıtte füves lejtı, fák és egy aprócska öböl, a parttól nem messze három-négy tengerjáró jacht horgonyzott. - A Paradicsom-part - mutatott körbe a lány. 178 Jobbra egy másik öböl tárult fel, mögötte bungalók sora látszott. - Az ott mi? - kérdezte Dillon. A Skót-part, kicsit odébb a Teknıc-öböl. Negyedóra gyalog, de van egy kisbusz is, amelyik körjáratban közlekedik a parkban. A bejárati ajtón kopogtak, a lány bement, és szemmel tartotta a boyt, míg az
elhelyezte a csomagokat. Dillon ugyancsak bejött. Azt hiszem, ez minden. - Arról volt szó, hogy kapok egy telefont. Hajói értettem, a bungalókban rendes körülmények között nincsen. - Ó, ezt majdnem elfelejtettem - kapott észbe a lány. Kivett a táskájából egy hordozható telefont meg egy tartalék elemet, és egy kártyával együtt letette a dohányzóasztalra. - Itt van a telefonszáma meg a használati utasítás - majd nevetve hozzátette: remélem, tényleg ez volt minden. Dillon kinyitotta elıtte az ajtót. - Igazán nagyon köszönöm a kedvességét. - Jaj, még valami, a vezérigazgatónk, Mr. Nicholson elnézését kéri, amiért nem tudta személyesen üdvözölni, de üzleti ügyben St. Thomasra kellett mennie. - Semmi baj, biztos vagyok benne, hogy ezt még lesz alkalmunk bepótolni. - Azt hiszem ı is ír, mint maga - mondta a lány búcsúzóul, majd távozott. Dillon kinyitotta a bár jégszekrényét, és megállapította, hogy minden elképzelhetı ital van benne, többek között két kis üveg pezsgı. Kinyitotta az egyiket, töltött magának, aztán kiment a teraszra, és ott állt egy ideig, a vizet szemlélve. - Hát, öregem, ebben legalább nem csalódhatunk - szólt csendesen, és nagy élvezettel megitta a pezsgıt. Végül természetesen annyira csábítónak bizonyult a csillogó víztükör, hogy bement a szobába, kicsomagolta a holmiját, berakodott a tágas gardróbba, aztán levetkızött, és 179 elıkerített egy úszónadrágot. Egy perc múlva már sietett is lefelé a füves lejtın a kis öbölbe, ahol rajta kívül éppen nem tartózkodott senki. A tenger egészen valószínőtlenül meleg volt, és nagyon tiszta. Néhány lépést tett befelé, majd úszni kezdett, amikor tıle jobbra hirtelen örvényleni kezdett a víz, és felbukkant egy hatalmas teknıs, kíváncsian megbámulta, majd
megfontoltan eltávolodott. Dillon felnevetett jókedvében, majd lassú tempókkal a horgonyzó jachtok felé vette útját, de úgy ötven méter után visszafordult. Mögötte a Marta Blanco akkor bukkant elı Caneel Bay felıl, és tıle vagy háromszáz méterre vetett horgonyt. Santiago csak akkor döntött úgy, hogy otthagyja Sámson Cayt, amikor Serra kapitány hozott neki a rádióshelyiségbıl egy üzenetet. Rádiótelefonon azonnal ellenırizték a hírt: Dillon megérkezett Caneel Baybe. - A hetes bungalóban van -jelentette Serra. - Érdekes -jegyezte meg Santiago. Az a legjobb szállás az egész félszigeten. - Ujjaival az asztalon dobolva gondolkodott egy kicsit, majd határozott. - Tudom, melyik az, a teraszáról látszik az egész Paradicsom-part. Ott fogunk lehorgonyozni, Serra, ma éjszakára legalábbis mindenképp. - Ahogy óhajtja, senor. Serra visszament a hídra, és Algaro, aki addig a hátsó korlátnál állt, újabb csésze kávét töltött Santiagónak. - Azt akarom, hogy éjszaka menj ki a partra - szólalt meg Santiago. - Vigyél magaddal valakit. Serra mindig a Mongoose Junctionnál hagyja a Land Roverjét. Majd kérd el tıle a kulcsát. - Mi lesz a dolgom, senor? Menj be Caneelbe, nézd meg, mit mővel Dillon. Ha elmegy valahová, szegıdj a nyomába. - És szorongassam meg kicsit? - kérdezte reménykedve Algaro. - Csak egészen kicsit, Algaro - mosolyodott el Santiago -, semmi túlzott buzgalom. - A legnagyobb örömmel, senor- mondta Algaro, és megtöltötte Santiago idıközben kiürült csészéjét. Dillonnak nem volt kedve valami elegáns helyre menni, ezért csak puha fehér Armani-pamutinget és krémszínő Armanipantallót vett fel, mielıtt elindult az esti sötétben a parti éttermek felé. Az egyik zsebében kis zseblámpát vitt magával, melyet az igazgatóság a
gyengébb világítású útszakaszokra való tekintettel bocsátott a vendégek rendelkezésére. Ám a tiszta éjszakában ez az elıvigyázatosság feleslegesnek bizonyult. A Terasz étteremben már csaknem telt ház volt, de hát ezen nincs mit csodálkozni, gondolta Dillon, az amerikaiak korán vacsoráznak. Egyenesen a recepció felé tartott, beváltott egy ötszáz dolláros úticsekket, aztán megállt a bárnál. Sosem osztotta a karibiak lelkesedését a rumpuncs és a gyümölcsös koktélok iránt, így a hagyományosabb vodka- Martini mellett döntött, amelyet a barátságos fekete pincérnı gyorsan ki is hozott neki. A kis zenepavilonban zenészek szedegették elı a hangszereiket, a tenger felıl odalátszottak St. Thomas fényei. A maradéktalanul kellemes környezetben nem volt nehéz megfeledkeznie arról, hogy dolga van. Megitta a koktélját, aláírta a számlát, és átment az étterembe, ahol bemutatkozott a fıpincérnek, aki erre keresett neki egy asztalt. Az étlap nagyon ígéretesnek mutatkozott. Roston sült tengeri halat rendelt, Caesar-salátát és karibi rákfarkat. Krug nem volt, de egy kis üveg kifejezetten elfogadható Veuve Cliquot tette teljessé az étkezés gyönyörét. Kilencre volt túl a vacsorán, és lesétált a recepcióhoz. Algaro az egyik bır karosszékben ült, és a The New York Timest nézegette. Ugyanaz a lány volt szolgálatban, aki Diliont a bungalójához kísérte. 180 18 - Minden rendben van, Mr. Dillon? - kérdezte mosolyogva. - Tökéletesen. Mondja, ismer itt valahol egy Jenny kávézója nevő helyet? - Hogyne, természetesen. Ott van közvetlenül a parton, amint elhagyja Mongoose Junctiont, ha a város felé megy. Gondolom, soká nyitva tart? - Általában úgy hajnali kettıig. - Nagyon köszönöm. Elindult a part felé, végigment a rakparton, közben rágyújtott. Mögötte
Algaro is kiment, és a Cukordaráló parkolójához sietett, ahova lehallatszott a vacsorázok nevetése. Elment a várakozó taxisok mellett, majd odaért a Land Roverhez. Felipe Guerra, a Mária Blanco egyik matróza ült a volánnál. Algaro beszállt mellé, mire Guerra megkérdezte: - Megtaláltad? - Ott álltam mellette. Egy bárról kérdezısködött,yLtt/y kávézójáról, tudod, melyikre gondolok? Amelyik ott van Cruz Bayben, a parton. - Persze. , - Nézzünk oda. Úgy láttam, ı is ezt akarja tenni. - Gondoskodhatnánk róla, hogy ne unatkozzék mondta Guerra, és elhajtott. Dillon elhaladt a Mongoose Junction mellett, megtalálta Jenny kávézóját, aztán megfordult, és visszament a bevásárlóközpont parkolójához. A meleg éjszakában elsétált a kikötı elıtt, felment a néhány lépcsın, felnézett a piros neonfeliratra, és belépett. A kávézó zsúfolásig telve volt, Mary Jones vette fel a rendeléseket, míg két pincérnı, az egyik fekete, a másik fehér, lázas igyekezettel próbálta kiszolgálni a vendégeket. A bárban is nagy volt a nyüzsgés, de úgy látszott, Billy Jones minden nehézség nélkül boldogul egymagában is. Dil- Ion a bárpult túlsó végében talált egy üres széket, és türelemmel várt, míg Billy odafordult hozzá. - Egy ír whiskyt kérek, ha van, vízzel. Bejövet látta, hogy Bob Carney a hosszú bárpult másik oldalán ül, elıtte egy korsó sör, és néhány matrózkülsejő férfival beszélget. Carney mosolyogva a söre után nyúlt, de észrevette, hogy Dillon figyeli, mire elkomorodott. Billy letette a whiskyt Dillon elé, aki megkérdezte: - Maga Billy Jones? A férfi bizalmatlanul nézett rá: - Hát maga meg kicsoda? - Dillon a nevem, Sean Dillon. Caneelben szálltam meg. Jenny azt mondta, nézzek be magukhoz. - Jenny mondta? - kérdezte Billy
összeráncolt szemöldökkel. - Hol találkozott maga Miss Jennyvel? - Londonban. Ott voltam én is Henry Baker hamvasztásán. - Tényleg? - Billy megfordult, és odaszólt a feleségének. - Asszony, gyere ide. - Mary felvett még egy rendelést, aztán odament hozzájuk. Ez Mary, a feleségem. Mesélje el neki is, amit az elıbb mondott. - Együtt voltam Jennyvel Londonban. Dillon a kezét nyújtotta. - Sean Dillon vagyok. Ott voltam Baker temetésén. Nem mintha azt igazán temetésnek lehetne nevezni. Jenny azt mondta, hogy Henry nem hitt Istenben, úgyhogy egyszerően csak odamentünk, és megvártuk a hamvasztást. Mary keresztet vetett. - Isten nyugosztalja szegényt, tényleg hitetlen ember volt. És Jenny hogy van? Hol van most? - Nagyon zaklatott volt - felelte Dillon. Elmesélte, hogy Bakernek volt egy húga. Mary komoran nézett rá, majd a férjére. - Errıl mi sosem hallottunk. Biztos ön abban, amit mond, uram? 183 \ Igen, volt egy húga Franciaországban, Jenny nem akarta megmondani, hol, egyszerően csak elrepült Londonból Párizsba. El akarta neki vinni Henry hamvait. - És mikor jön vissza? - Csak annyit mondott, hogy néhány napra van szüksége, amíg megbékél azzal, ami történt, Henry halálával meg minden. És mivel én éppen ide készültem, megkért, hogy adjam át az üdvözletét. - Igazán nagyon köszönjük - mondta Mary -, már anynyira aggódtunk. Az egyik asztaltól odaszólt egy vendég. - Mennem kell. Még találkozunk. Elsietett, Billy pedig vigyorogva megszólalt: - Nekem is dolgom van, de maga csak maradjon nyugodtan. Gyorsan kiszolgált három elégedetlenkedı vendéget, Dillon pedig, miközben élvezettel itta a whiskyjét, körülnézett. A sarokban egy bokszban Algaro és Guerra sörözött. Nem néztek
rá, teljesen elmélyedni látszottak a beszélgetésben. Dillon nem sokáig nézegette ıket, csak súrolta a bokszot a tekintetével, mégis azonnal megismerte Algarót, akit Caneel recepcióján látott. Kefefrizurája, durva arcvonásai és a szemétıl a szája sarkáig húzódó forradás elég könnyen felismerhetıvé tették. - Iskarióti Júdás megtestesülése - motyogta magában Dillon. - Vajon mi rosszban sántikálsz, kisfiam? - A sokéves tapasztalat ugyanis megtanította rá, hogy ne higgyen a véletlenekben. A két férfi, akivel Carney beszélgetett, elment, úgyhogy a kapitány egyedül maradt, a mellette lévı szék is megürült. Dillon megitta a whiskyjét, és a tömegen áttörve átment a bárpult másik oldalára. - Nem bánja, ha ideülök? Carney szeme kéken világított napbarnította arcában. - Gondolja, hogy bánnom kellene? - Dillon a nevem, Sean Dillon - mondta az ír, és elhelyez- kedett a széken. - Caneelben lakom, a hetes bungalóban. Jenny Grant azt mondta, keressem meg magát. - Maga Jenny ismerıse? - Együtt voltunk Londonban - válaszolt Dillon. - A barátját, Henry Bakert elütötte odaát egy autóbusz. - Hallottam. Jenny is odarepült a halottkémi szemle meg a temetés miatt. - Dillon intett Billy Jonesnak, aki erre odament hozzájuk. - Még egy ír whiskyt kérek, Carney kapitány pedig majd megmondja, mit inna. - Még egy sört - felelt Carney. - A temetés is Londonban volt? Nem, csak a hamvasztás. Bakernek Franciaországban él a húga. - Ezt nem tudtam. -Jenny szerint nemigen tudta senki. Henry valamiért titkolta. Jenny el akarta vinni neki a hamvakat. Kikísértem a repülıtérre, amikor Párizsba repült. Azt mondta, néhány nap múlva itt lesz megint. Billy kihozta a whiskyt meg a sört. - Szóval itt nyaral - szólalt meg Carney. - így van. Ma este érkeztem. < • - Maga az a pasas, aki a
Cessna kétéltővel szállt le délután? - Antiguából azzal repültem ide. - Nyaralni? - Mondjuk. - Dillon rágyújtott. - Szeretnék búvárkodni kicsit, és Jenny azt mondta, ebben az ügyben a legjobb, ha magához fordulok. Mert hogy maga a legjobb. - Igazán kedves tıle. - Azt mondta, Henryt is maga tanította. - Ez igaz is. Henry jó búvár volt, könnyelmő, de kifejezetten jó. - Miért mondja, hogy könnyelmő? - Az sosem vezet jóra, ha valaki egyedül száll le, mindig - - 184 185 vinni kell magunkkal valakit. De Henrynek hiába beszéltem. Amikor csak eszébe jutott, kiment a vízre, és ezt nem szabad, ha valaki rendszeresen leszáll. Akármilyen jól megtervezzük a dolgot, mégis történhet baleset. Carney beleivott a sörébe, aztán Dillon szemébe nézett: - De én azt hiszem, maga az a fajta ember, aki ezt nagyon jól tudja, Mr. Dillon. - Hát, a végén valóban egy baleset vitte el Londonban. Rosszfelé nézett, és lelépett a járdáról, amikor éppen arra jött egy városi busz. Egy pillanat alatt vége volt. - Tudja, mit mondtak erre a régiek? - szólalt meg Carney nyugodtan. - Mindenkit elér a sorsa. Ha valahol elkerüljük a halált, másutt úgyis megtalál. De legalább Henry nem szenvedett. - Figyelemre méltó filozofikus álláspont - jegyezte meg Dillon. Carney elmosolyodott. - Figyelemre méltóan filozofikus alkat vagyok magam is, Mr. Dillon. Kétszer is voltam bevetésen Vietnamban. Azóta mindent ráadásnak tekintek az életben. Szóval azt mondja, búvárkodni szeretne kicsit? % igaz- - És tud is? - Feltalálom magam - felelte Dillon -, de azért mindig örülök, ha tanulhatok valamit. - Oké. Reggel kilenckor találkozunk Caneelban a rakparton. Szükségem lesz felszerelésre. - Az nem gond, majd kinyitom magának az üzletet. - Nagyszerő. - Dillon lenyelte a maradék whiskyjét. - Akkor a holnapi
viszontlátásra. - Egy másodpercig habozott, aztán megszólalt. - Látja azt a két fickót abban a bokszban, a sarokban? Különösen a sebhelyes rondábbik érdekelne. Nem tudja véletlenül, kicsodák? Dehogynem. Azon a nagy Puerto Ricó-i motoros jachton dolgoznak, amelyik néha lejön ide. Egy Santiago nevő pofa a 186 tulajdonosa. Az év nagy részében Sámson Caynél horgonyoz, odaát, a brit részen. A fiatalabb fickó matróz, a neve Guerra, a másik meg egy Algaro nevő igazi szemétláda. - Ezt mire föl mondja? - Vagy háromnegyed éve majdnem megölt egy halászt az egyik kocsmában. Nagy szerencséje volt, hogy megúszta, és nem került rács mögé. Jókora pénzbüntetést akasztottak a nyakába, de a fınöke kifizette, azt beszélik. Az ilyetjobb széles ívben elkerülni. - Köszönöm a felvilágosítást - Dillon felállt. - Akkor holnap - szólt vissza, és ezzel kiment. Billy odament Carneyhoz. - Iszol még egy sört, Bob? Inkább ennék valamit, tudod, nincs otthon a feleségem - felelte Carney. - Mi a véleményed róla? Dillonról? Azt mondja, együtt volt Jennyvel Londonban. Éppen ide készült, és Jenny a lelkére kötötte, hogy keressen fel bennünket. - Micsoda érdekes véletlen. - Carney a poharáért nyúlt, amikor észrevette, hogy Algaro és Guerra feláll és távozik. Majdnem utánuk indult, de hát végtére akármirıl legyen is szó, neki semmi köze hozzá, és Dillon egyébként is tökéletesen képesnek látszott arra, hogy vigyázzon magára. Ha valamiben, Carney ebben igazán biztos volt. Miközben Dillon Cruz Baybıl kifelé vezette autóját, gondosan levéve a sebességet, hogy felkaptasson a város határában lévı dombon, egyre Carney járt a fejében. Elsı pillanatban megkedvelte ezt a csendes, nyugodt embert, akibıl csak úgy sugárzott a belsı erı, de végül is, ha figyelembe
vesszük, mi mindenen ment keresztül, ezen nem volt mit csodálkozni. Az emelkedın fölfelé hirtelen tudatosodott benne, hogy itt ugyanúgy az út bal oldalán kell tartania a kocsit, mint Angliában, amikor hátulról egy nagy sebességgel közeledı autó lámpáit látta feltőnni. Félrehúzódott, hogy elengedje, de hiá187 ba: elızés helyett a másik autó szorosan a nyomába szegıdött. Azonnal tudta, hogy baj van. Egy másodperccel azelıtt, hogy nekijött volna, a visszapillantó tükörben látta, hogy egy Land Rover követi. Keményen beletaposott a gázba, és elhajtott, olyan gyorsan, hogy túlment a Caneel Bay-i elágazáson. A Land Rover elébe került, hirtelen átkanyarodott az út jobb oldalára, és elindult visszafelé. Dillon elıtt egy pillanatra megvillant a volánt markoló Algaro arca a mőszerfal fényében, aztán a Land Rover bekanyarodott, és Dillon kocsija kisodródott az útról a bokrok közé, ugrott néhányat lefelé a kis árokba, aztán megállt. Dillon kikászálódott a terepjáróból, és beállt egy fa mögé. A Land Rover idıközben megállt, egy pillanatig teljes volt a csönd. Hirtelen eldördült egy vadászpuska, golyók süvítettek el az ágak között a feje felett. Aztán ismét csend lett, majd nevetés harsant. Isten hozta St. Johnon, Mr. Dillon - kiáltotta egy hang, és a Land Rover elhajtott. Dillon megvárta, míg a zaja teljesen elhalt az éjszakában, aztán visszament a terepjáróhoz, és beszállt, négykerékmeghajtással kihozta a kocsit az árokból, és elindult visszafelé, a Caneel Bay-i elágazás irányába. Londonban hajnali fél négyet mutatott az óra, amikor a telefon megcsörrent Charles Ferguson ágya mellett a Cavendish Square-i lakásban. A dandártábornok azonnal felébredt és felvette. - Ferguson, tessék. Dillon a teraszon állt,
az egyik kezében egy ital, a másikban drót nélküli telefon. - Én vagyok az, innen a békés Virginszigetekrıl, amelyek távolról sem olyan békések. Az isten szerelmére, Dillon, tudja maga, hány óra? - A legmegfelelıbb idıpont arra, hogy feltegyünk néhány kérdést, és remélhetıleg választ is találjunk rájuk. Két gorilla az elıbb éppen megpróbált leszorítani az útról, öregfiú, találja ki, kik voltak azok? Ketten Santiago jachtjának, a Mária Blancónak a legénységébıl. Ugyanık leadtak rám néhány lövést is egy vadászpuskából. Ferguson ettıl végképp felébredt, felült, és félrelökte az ágynemőjét. - Ebben maga biztos? - Hát persze hogy az vagyok. - Dillon nem volt különösebben dühös, de úgy tett, mintha az lenne. - Ide hallgasson, maga körmönfont vén gazember, tudni akarom, mi folyik itt. Alig töltöttem el néhány órát ezen az átkozott helyen, és már név szerint ismernek. Az az érzésem, hogy kifejezetten vártak. Maga szerint hogyan lehetséges ez, dandártábornok úr? - Fogalmam sincs - válaszolta Ferguson -, ez minden, amit pillanatnyilag magának mondhatok. Rendben van a szállása? Dandártábornok úr, ırült kacaghatnékom van a kérdésétıl, de megnyugtathatom, a szállásom rendben van, a bungaló remek, a kilátás isteni, és reggel Bob Carneyval megyek búvárkodni. - Rendben, csak így tovább, és vigyázzon magára. - Vigyázzak magamra? - kérdezett vissza Dillon. - Szép kis segítség, mondhatom. - Hagyja abba a siránkozást, Dillon. Pontosan azért választottam ki magát erre a munkára, mert sejtettem, hogy ilyesmik történhetnek. Még egy darabban van, vagy nem? - Éppen csak hogy. - Na látja. Csak meg akarták ijeszteni, ez minden. - Ez minden? Jó vicc. - Bízza csak rám. Majd jelentkezem. Ferguson letette a kagylót, eloltotta a
villanyt, és egy darabig a sötétben fekve gondolkozott, míg újra el nem nyomta az álom. 188 189 Dillon odament a kis bárhoz. Talált kávét is meg teát. Feltette forrni a vizet, és a tea mellett döntött. A csészét kivitte a teraszra, és lenézett az öbölre, ahol néhány hajón még világos volt. Többrıl van itt szó, mint az ember gondolná, errıl még az eddigieknél is inkább meg volt gyızıdve, és a vadászpuska egy csöppet sem nyerte meg a tetszését. Meztelennek érezte magát tıle. Természetesen erre is tudta a választ: el kell látogatni arra a címre St. Thomason, amelyet Fergusontól kapott, a vaskereskedıhöz. De ez délután is ráér, miután Carneyval kint jártak a tengeren. Amint Guerrával visszaért a jachtra, Algaro jelentette Santiagónak, hogy zajlott az este. - Jól csináltátok - szólt Santiago, amikor Algaro végzett beszámolójával. - Ugye, ez a Dillon nyugton marad majd, senor, akarom mondani, nem szól a rendırségnek? - Hát persze hogy nem, a legkevésbé sem áll érdekében, hogy megtudják, miért van itt, ez a legszebb az egészben. A tengeralattjáró amerikai felségvízben van valahol, úgyhogy az lenne a törvénytisztelı eljárás, ha jelentenék a parti ırségnek, de ez az, amit Dillon meg az a Ferguson dandártábornok, akinek dolgozik, mindennél inkább el szeretne kerülni. - Világos. Mára elég volt, menj aludni. Algaro így is tett, Santiago pedig megállt a korlátnál. A hetes bungalóban még világos volt, majd néhány pillanat múlva kialudt a fény. - Szép álmokat, Mr. Dillon mondta halkan Santiago, aztán megfordult, és lement a kabinjába. ,í<\ 1 í KILENC Másnap reggel kilenckor Ferguson már ott volt a Downing Streeten. Alig néhány percet kellett várakoznia, majd
felvezették az emeletre, és bebocsátották abba az irodába, ahol a miniszterelnök az íróasztalánál ült, és szinte futószalagon írta alá az iratokat. Csak akkor nézett fel, amikor Ferguson belépett. - Ó, hát megjött, dandártábornok. - Hivatott, miniszterelnök úr. - Igen, a biztonsági szolgálat igazgatóhelyettese és Sir Francis panaszkodtak e miatt a virgin-szigeteki ügy miatt. Igaz, amit állítanak, hogy maga ezt a Diliont bízta meg a dolog intézésével? - Igen - felelte Ferguson nyugodtan. - Az ı elıéletével? Meg tudná mondani, hogy miért? - Mert ı a legmegfelelıbb ember erre a munkára, miniszterelnök úr. Higgye el nekem, én sem tartozom Dillon múltjának csodálói közé. Mindannyian tudjuk, hogy néhány éve az IRAnak dolgozott, bár ezt sohasem sikerült bizonyítanunk. Ugyanez vonatkozik a nemzetközi tevékenységére is. Dillon zsoldos. Még az izraeliek is felfogadták, amikor szükségük volt rá. - Nem mondhatnám, hogy tetszik nekem ez a dolog. Azt hiszem, Carternak igaza van. - - 190 19 Visszarendelhetem Diliont, ha ezt óhajtja. - De inkább nem tenné? - Én úgy gondolom, hogy a feladat neki való. Hogy ıszinte legyek, nem valami tiszta ügyrıl van szó, és a legutóbbi beszélgetésünk óta az is bebizonyosodott, hogy akikkel dolgunk lesz, nem riadnak vissza a kifejezetten mocskos eszközöktıl sem. - Értem - sóhajtott a miniszterelnök. - Hát rendben van, dandártábornok, tegye, amit jónak lát, de kérem, próbálja megbékíteni Cartert. - Úgy lesz, miniszterelnök úr - felelte Ferguson, és távozott. Jack Lane a Daimlerban várt rá. Amint elindult az autó, megszólalt: - Mit akart? Ferguson beszámolt neki a beszélgetésrıl. - Természetesen igaza van. - Ön tudja, uram, nekem mi errıl a véleményem. Én kezdettıl fogva elleneztem. Egy csöppet sem bízom ebben a
Dil- : Ionban. ' - Éppen az az érdekes Dillonban, és mindig arról is volt híres, hogy valami sajátos módon becsületes. Ha a szavát adja, akkor ahhoz tartja is magát, és a többiektıl is ugyanezt várja el. - Ezt nehezemre esik elhinni, uram. - Igen, gondolom, ezzel még többen lehetnek így. Ferguson fogta a rádiótelefont, és Simon Carter irodáját hívta. Carter nem volt bent, Pamerral találkozott éppen az Alsóházban. - Továbbítson neki egy üzenetet utasította Ferguson Carter titkárát. - Mondja meg neki, hogy mindkettıjükkel sürgısen beszélnem kell. Negyedóra múlva várom ıket a Parlament teraszán. Letette a kagylót, és Lane-hez fordult. - Velem jöhet, ha akar, Jack. Maga még nem járt a Parlament teraszán, ugye? - Mirıl van szó, uram? > t - Csak várjon, Jack, majd meglátja, j ?4. A Temze felıl permetezı esıt hozott a szél. A terasz kiürült, csak azon a felén álltak néhányan pohárral a kezükben, ahová ponyva volt kifeszítve, mindenki más behúzódott a benti éttermekbe és kávézókba. Ferguson a falnál állt, és egy, a sofırjétıl kapott nagy golfernyıt tartott a kezében, azzal védelmezve Lane-t és saját magát az esıtıl. - Hát nem nagyszerő és felemelı érzés itt állni a legrégebbi Parlament teraszán, Jack? - kérdezte Lane-tıl. - Érzi a történelem levegıjét? - Ebben meglehetısen erısen gátol a nyakamba csorgó esı. Megfordultak és meglátták a terasz fıbejáratában álló Cartert meg Pamert. Carter kinyitotta a nála levı fekete esernyıt, és Pamerral átment oda, ahol Ferguson és Lane várakozott. - Ugye, milyen barátságos itt? mosolygott Ferguson. - Nem vagyok a maga sajátságos humorának a megnyilvánulásaira hangolva, Ferguson. Mit akar? - kérdezett viszsza
Carter. - Most jövök a miniszterelnöktıl. Már megint bepanaszolt, öregfiú, mi? Kár volt a fáradságért. A miniszterelnök azt mondta, csak folytassam, és cselekedjem belátásom szerint. Carter alig látott a méregtıl, de sikerült uralkodnia magán. - Ez kicsoda? - kérdezte Lane-re pillantva. - A jelenlegi helyettesem, Jack Lane detektívfelügyelı. A Különleges Ügyosztálytól kértem kölcsön. - Ilyet nem enged meg a szabályzat, ehhez nincsen joga. - Az könnyen meglehet, de én nem a maga hajóján vagyok - - 192 193 hajósinas, hanem a magamét kormányzóm, és nincs sok vesztegetni való idım, úgyhogy térjünk a tárgyra. Dillon tegnap ottani idı szerint délután öt körül megérkezett St. Johnra. Még az este folyamán megtámadta Santiago jachtjának, a Mária Blanco legénységének két tagja. Leszorították a terepjáróját az útról, és vadászpuskával lövöldöztek rá. <Úristen! - kiáltott fel rémülten Pamer.< - És jól van? kérdezte elkomorodva Carter. l ' - Hogyne, ez a mi Dillonunk egy valóságos keljfeljancsi, mindig azonnal felpattan. Én a magam részérıl azt hiszem, nem is megölni akarták, csak megijeszteni. A dologban persze az az igazán érdekes, honnan tudhatták meg, hogy kicsoda és mi járatban van. Ide figyeljen - csattant fel Pamer -, remélem, nem azt akarja mondani, hogy tılünk szivárgott ki valahogyan az információ? - Egy szót se többet, Francis - szólt rá Carter. - Fergusonnak igaza van. Ennek a Santiago nevő egyénnek valóban túlságosan jók az információi. Mik a szándékai ez ügyben? -kérdezte Fergusonhoz fordulva. - Az igazat megvallva, arra gondoltam, hogy elmegyek egy kicsit szabadságra - felelte Ferguson. Tudja, annyira hiányzik a napfény, a tenger, a pálmafák. És azt hallottam, hogy a Virgin-szigeteken igazán kellemes ez az évszak. Carter bólintott. -
Jelentkezik majd? - Hát hogyne, drága barátom mosolygott Ferguson, majd Lane-hez fordult. Gyerünk, Jack, rengeteg dolgunk van. Visszafelé a minisztériumba Ferguson megállította a sofırt egy mozgó szendvicsárus elıtt a Victoria rakparton. Ez az ember csinálja a legjobb teát Londonban, Jack magyarázta Ferguson.
A tulajdonos régi barátként üdvözölte. - Micsoda ronda egy nap, dandártábornok úr. - Láttunk mi a Kampónál ennél rosszabbat is, Fred - felelte Ferguson, majd a csészéjével a kezében odasétált a Temzére nézı mellvédhez. Amikor Lane is megkapta a teáját, megkérdezte Fredtıl: - Mire mondta azt Ferguson, hogy láttak már ennél roszszabbat is? Koreára. Tényleg rohadt egy helyen voltunk, nem volt annál rosszabb az egész országban. Annyi volt a holttest, hogy ha lövészárkot ásott az ember, csak úgy fordultak ki a földbıl a kezek meg a lábak. - Már ott is ismerte a dandártábornokot? - Mi az, hogy ismertem? Az elsı hadikeresztjét azért kapta, mert kihozott engem a hátán a golyózáporból - vigyorgott Fred. - Ezért nem fogadok el tıle soha pénzt a teáért. Lane, még mindig a történet hatása alatt, csatlakozott Fergusonhoz az esernyı alatt a mellvédnél. - Beszélgettem egy feltétlen hívével, uram. - Freddel? Az öreg harcos szeret tódítani. Ne is törıdjék vele. Szükségem lesz a Learre. Gondolja, hogy leszállás nélkül el lehet vele repülni St. Thomasra? - Azt hiszem, hogy a Királyi Légierınek kifejlesztett új üzemanyagtartályokkal legalább hatezer kilométerrel hoszszabb utat tudnak megtenni, mint eddig. - Na, hát akkor - nézett az órájára Ferguson -, most tíz óra múlt. A Lear legyen
legkésıbb egykor indulásra készen a gatwicki repülıtéren. Semmi más nem lehet fontosabb. Az idıeltolódást figyelembe véve ottani idı szerint öt és hat között ott is lehetek St. Thomason. - Kívánja, hogy elkísérjem, uram? - Nem, maga csak ırizze a házat. > t ^ w - Szüksége lesz szállásra, uram. Errıl is gpndoskodom mindjárt. - - 194 195 Ferguson megrázta a fejét. - Én már foglaltam magamnak Caneelben, ugyanott, ahol Dillonnak. - Ezt úgy értsem, hogy ön elıre tudta, mi fog történni? - Valahogy úgy. Megmondaná, uram - nézett Lane Fergusonra kétségbeesett ingerültséggel -, hogy mi folyik itt tulajdonképpen? - Ha rájön, avasson be engem is,Jack-mondta Ferguson, kiitta a teáját, és visszatette a csészéjét a pultra. - Kösz, Fred. - Aztán Lane-hez fordult: -Jöjjön, Jack, igyekeznünk kell, rengeteg elintéznivalónk van, mielıtt elmegyek ezzel már be is szállt a Daimler hátsó ülésére. Santiago korán kelt, már úszott is egyet a tengerben, és éppen a fedélzeten reggelizve élvezte a még enyhe napsütést, amikor Algaro odahozta neki a telefont. - Sir Francis keresi, uram. - Itt csodálatos a reggel - szólt bele Santiago a készülékbe. Londonban milyen az idı? - Hideg és esıs. Mindjárt bekapok ebéd helyett egy szendvicset, aztán egész délután végeérhetetlen bizottsági üléseken kell ülnöm. Max, figyelj ide, Carter beszélt a miniszterelnökkel, és megpróbálta ráhúzni a vizes lepedıt Fergusonra, amiért Diliont állította rá erre a dologra. - Nem hittem volna Carterról, hogy ennyire ostoba. Természetesen már megint Ferguson került ki gyıztesen ebbıl a meccsbıl? - Hát persze, a miniszterelnök a végsıkig támogatja. Ami a nagyobb baj, hogy Ferguson erre találkozni akart velünk, és közölte, hogy Diliont már elsı éjszaka megtámadták
St. Johnon. Mi igaz ebbıl, mondd? - Az embereim egy kicsit megtáncoltatták, Francis. Végtére is, ahogyan te is említetted, már eddig is tudta, hogy létezem. - Igen, de Fergusont most az izgatja, te hogy tudhattad meg, hogy Dillon St. Johnra érkezett. Azt mondta, te feltőnıen sokat tudsz, és Carter ebben egyetértett vele. - Tett valami célzást arra, hogy szerinte honnan szerzem én az információimat? - Nem, de azt mondta, hogy néhány napra ı is átmegy St. Johnra. - Tényleg? Hát ez érdekes lesz. Alig várom, hogy találkozzam vele. Pamer hangjában ıszinte kétségbeesés remegett, amikor végre szóhoz jutott. - Max, az isten szerelmére, ezek tudják, hogy te benne vagy a dologban. Szerinted mennyi ideig fog tartani, amíg rájönnek, hogy én is? - Te nem vagy benne egyik cég igazgatótanácsában sem, Francis, és az apád nevét is hiába keresnék. A Pamereknek egyetlen nyilvántartásban sincs nyoma. Az egészben az a legszebb, hogy ez csak egy magánháború. Már mondtam neked, Ferguson mindent el fog követni annak érdekében, hogy az amerikaiak ne avatkozhassanak bele. Olyanok vagyunk, mint két kutya, amelyik ugyanazon a koncon marakodik. Akkor is aggaszt a dolog - felelte Pamer -, tehetek még valamit? - Tájékoztass továbbra is folyamatosan, és ne veszítsd el a fejedet, Francis. Mást most nem tehetsz. Santiago letette a kagylót. Algaro megkérdezte tıle: - Parancsol még kávét, senor? > Santiago bólintott. - Ferguson dandártábornok is idejön. - Ide, Caneelbe? - Algaro elmosolyodott. - És mit óhajt, senor, vele mit csináljak? - Ó, majd kitalálok valamit - mondta Santiago, majd kiitta a kávéját. - Addig is derítsük ki, mivel foglalkozik Dillon barátunk ma délelıtt. - -Guerra egy felfújható
gumicsónakkal elment Caneel Beachre, és magával vitte az egyik búvárt, egy Javier Novai nevő fiatalembert. Mind a ketten úszónadrágot, pólót és napszemüveget viseltek, mint két közönséges turista. Beálltak a többi kis hajó közé a rakparton, Guerra leállította a motort, Naval pedig kikötött. Dillon ebben a pillanatban jelent meg a rakpart másik végében. Fekete melegítı volt rajta, a kezében törülközık. - ı az - mutatta Guerra Novainak. - Menj utána. Jobb, ha engem nem lát, hátha emlékszik rám még tegnapról. Bob Carney éppen légtartályokat rakodott egy kis, hét és fél méteres sporthajó fedélzetére, amikor észrevette Diliont. Integetett neki, majd feléje indult a rakparton. Közben elhaladt Novai mellett, aki nem messze tılük megállt rágyújtani, hogy hallhassa, mirıl beszélnek. Szüksége lesz néhány dologra - mondta Carney -, menjünk fel az üzletbe. Elindultak, Novai várt egy kicsit, aztán követte ıket. A többféle remek felszerelés közül Dillon egy háromnegyedes feketezöld könnyőbúváröltönyt választott, meg egy maszkot, úszókat és egy pár kesztyőt. - Ilyennel már volt dolga? - Carney kinyitott egy dobozt. - A Marathon búvárszámítógép korunk csodája. Automatikusan jelzi a merülési mélységet, a víz alatt eltöltött idıt, és hogy még hány percig lehet lent biztonságosan. Még azt is megmondja, mennyi ideig kell várnia, míg megint repülıre ülhet. - Ezt nekem találták ki - örvendezett Dillon. - Mindig rossz voltam fejszámolásban. Carney összeírta, mit vett. Ráíratom a szállodaszámlájára. Dillon aláírt és megkérdezte: - És mit tervezett mára? -t> > - Ó, semmi fárasztót, majd meglátja níosolygott Carney. - Mehetünk - mondta, és elindult kifelé. f Novai behuppant a gumicsónakba. - A másik
pasi neve Carney. Az övé a vízisport-üzlet, a Vízisport Paradicsom. - Szóval leszállnak? - kérdezte Guerra. Nyilván. Dillon ott járt vele az üzletben, és vett magának felszerelést. - Novai felnézett. - Ott jönnek. A két férfi elment mellettük, és hajóra szállt. Carney beindította a motort, Dillon pedig ellökte a hajót. Egy pillanattal késıbb már ott kígyóztak kifelé az öbölben horgonyzó különbözıjármővek között. - Erre a hajóra nincs ráírva a neve - szólalt meg Guerra. Kalóznak hívják - világosította fel Novai. Megkérdeztem a parti ırség egyik tagjától. Tudod, én fıleg Puerto Rico környékén búvárkodtam, de errıl a Carneyról már hallottam. A szakmában mindenki ismeri. - Oké, akkor most jobban tesszük, ha visszamegyünk, és elmeséljük Mr. Santiagónak, mi az ábra. Novai ellökte a hajót, Guerra beindította a motort, és már indultak is. A Kalóz egyenletesen húsz csomóval haladt, pedig a tenger nem volt olyan nyugodt, mint amilyenre számítani lehetett. Dillon egyik kezével kapaszkodott, a másikkal sikerült rágyújtania. - Hajlamos a tengeribetegségre? kérdezte tıle Carney. - Eddig még nem voltam kiabálta túl Dillon a motorbıgést. - Akkor jó, mert lesz ez még rosszabb is, mielıtt jobb lenne. De már nem vagyunk messze. Nagy hullámok csaptak be a hajóba, és végigsöpörtek rajta. A Kalóz a hátukra kapott, aztán alámerült, de Dillon kitartott, gyönyörködve nézte a valószínőtlen tájat, a szigetcsúcsokat körös-körül. Aztán egészen közel értek egy kisebb szigethez, fél fordulatot téve elindultak felé, és egyszer csak egy öböl nyugodtabb vizein hajóztak. Ez a Kongó-sziget - szólalt meg Carney. - Kellemes hely a leszállásra. - Megkerülte a hajó orrát, kidobta a horgonyt, és visszajött. - Nem sok mondanivaló van róla. Merülési mélység
háromnegyed és két és fél méter között. Sodrás alig. Egyetlen, kilenc kilométer hosszú zátony. Ha nem akar nagyon mélyre menni, maradjon azon. - Ez úgy hangzik, mintha a kezdıket szokta volna idehozni - vélte Dillon, miközben belebújt fekete-zöld búváröltönyébe. - így van - felelte Carney rezzenéstelenül. Dillon gyorsan felvette a felszerelését, a derekára kötötte a nehezéket. Carney idıközben már felerısítette a felfújható mellényekre a légtartályokat, és a hajó szélén ülve segített Dillonnak belebújni a sajátjába. Dillon felhúzta a kesztyőjét. - A horgonynál találkozunk - mondta Carney. Dillon bólintott, a helyére illesztette a maszkját, ellenırizte, hogy szabadon áramlik-e a levegı a légzıkészülékében, és háttal belépett a vízbe. Átúszott a hajófenék alatt, míg észre nem vette a horgonykötelet, és annak mentén ereszkedni kezdett lefelé. Csak azért állt meg néha, hogy nyeljen egyet, kiegyenlíteni a nyomáskülönbséget a fülében. Elért a zátonyhoz, egyik kezével a horgonyba kapaszkodva megállt és felnézett. Carneyt látta leereszkedni egy jókora halraj közepén. Ebben a pillanatban valami rendkívüli dolog történt. Egy több mint két és fél méteres, nagy fekete cápa bukkant elı a halfelhık között derengı félhomályból, megkerülte Carneyt, és amilyen gyorsan elıkerült, ugyanolyan gyorsan el is tőnt a zátony mögött. Carney felfelé tartott hüvelykujjával jelezte, hogy minden rendben, Dillon ugyanúgy válaszolt, és követte, amint elindult a zátonnyal párhuzamosan. Amikor áthaladtak a gerinc fölött, a sziklára tapadva rengeteg ragyogó narancsszínő szivacsot láttak, meg sokszínő, gyönyörő korallokat. Egyszer Carney megállt, hogy mutasson Dillonnak egy hatalmas sas- raját elhaladni
a távolban. A farka lassan mozgott, amint elúszott. Nagyon nyugodt, békés és élvezetes leszállásuk volt, nem történt semmi különös, és úgy harminc perc elteltével Dillon rájött, hogy körbejártak, mert az orra elıtt meglátta a horgonykötelet. Könnyedén, lassan ment fel Carney után a kötél mentén, végül a hajógerinc alá úszott, és a farnál feljött a felszínre. Carney rutinos könnyedséggel már fent állt a hajó tatján, maga mögött húzva a felszerelését. Dillon lehúzta a búvárfelsıjének cipzárját, kibújt belıle, Carney pedig lehajolt, és a fedélzetre emelte a felsıt a tartállyal. Dillon egy pillanattal késıbb már ott állt mellette. Carney teli tartályokat szerelt a búvárfelsıkre, majd felhúzta a horgonyt. Dillon egy törülközıt dobott a vállára, és rágyújtott. - Ilyen szirti cápával gyakran lehet itt találkozni? - kérdezte. - Nem igazán - felelte Carney. - Egyszer is elég egy gyengébb idegzető embernek a szívrohamhoz. Hosszú évek óta búvárkodom - mondta Carney -, és a cápák még sosem okoztak nekem semmiféle gondot. - A fehér cápa sem? - Az annyira ritka! Errefelé elıfordul néhány szirti cápa és citrom-shark. Ezek persze csinálhatnak bajt, de az ilyesmi nem jellemzı. Mi is nagyok vagyunk, ık is nagyok, és inkább elkerülnek bennünket. Amúgy hogy tetszett a leszállás? - Nagyon kellemes volt - vonta meg a vállát Dillon. - Ami annyit jelent, hogy jobban örülne valamivel több izgalomnak. - Carney beindította a motort. - Oké, akkor most nézzünk meg egy nagyfiúknak való helyet - ezzel nagyobb sebességre kapcsolt, és kivitte a Kalózt a nyílt tengerre. - - 200 20 Elhúztak a Mária Blanco mellett, amely még mindig a Paradicsom-parton horgonyzott. Guerra a fedélzeti toronyban állt, és távcsıvel fürkészte a környéket. Azonnal felismerte a hajójukat, és szólt
Serra kapitánynak, aki levett a polcról egy térképet és egy, a Virgin-szigetek búvárhelyeirıl szóló könyvet. - Figyeld csak ıket tovább - utasította Guerrát, majd tanulmányozni kezdte a térképet. Horgonyt vetettek -jelentette Guerra -, és felhúzták a leszállást jelzı zászlót. - Carval Rock - állapította meg Serra -, ott fognak leszállni. Ebben a pillanatban Algaro jött be, és nyitva tartotta az ajtót a kék blézert és arany szegélyő kapitányi sapkát viselı Santiagónak. - Mi a helyzet? - Carney és Dillon ott vannak kint a tengeren, senor- mutatott Serra a helyre, és odaadta Santiagónak a távcsövet. Santiago még látta, amint a két férfi hátramegy a Kalóz farába. - Ez nem lehet az a hely, ugye? - Kizárt dolog, senor - felelte Serra. - Nem könnyő itt leszállni, de évente búvárok százai kísérleteznek vele sikerrel. - Nem számít. Bocsássátok vízre a motorcsónakot. Odamegyünk és megnézzük. Meglátjuk, mire képesek a te búvárjaid, Novai és Pinto. - Rendben, senor. Mindjárt intézkedem - ezzel Serra kiment, Guerra pedig a nyomában. - Óhajtja, hogy én is önökkel menjek, senor? - szólalt meg Algaro. - Miért ne? - felelte Santiago. - Az sem érdekes, ha Dillon észrevesz. Hiszen már tud rólad. A rendkívül nyugtalan tengerbıl kiemelkedı szirt egyszerően gyönyörő volt. A csúcsán a legkülönfélébb madarak gubbasztottak, az erıs szélben sirályok ereszkedtek lassan lefelé. - Ez a Carval Rock - szólalt meg Carney -, ide általában csak gyakorlottabb búvárok jönnek. A merülési mélység olyan huszonöt méter. A szirt túloldalán van egy Cessnaroncs, néhány éve zuhant le a gép. Talál lent egypár csinos hasadékot, repedést, egy vagy két rövid alagutat és gyönyörő szikla- meg korallszirteket. A gondot a sodrás okozza. - Mennyire
erıs? - kérdezte Dillon, miközben övére csatolta a nehezéket. - Általában egy-két csomó. De ha két csomónál erısebb, nem lehet úszni tıle. - Carney lenézett, és megrázta a fejét. - Márpedig úgy látom, ma megvan három csomó is. Dillon elıször a padra emelte, aztán felvette a búvárfelsıjét és a légtartályt. - Ez érdekesnek ígérkezik. < - Csak ott ne hagyja a fogát. Carney is elıvette a felszerelését. Dillon megfordult, hogy a víz fölé hajolva kiöblítse a maszkját, és látta, hogy egy fehér motorcsónak közeledik feléjük. - Mindjárt mások is csatlakoznak hozzánk. Carney is megfordult, hogy megnézze, mi történik. - Kétlem. Nem ismerek olyan búvárt, aki leküldené az embereit ilyen sodrásban, mint ez a mai. Valami könnyebb helyet választana inkább. Most már hatalmasak voltak a hullámok, fel-le dobálták a horgonyzó hajót. Dillon belépett a vízbe, megállt, hogy megnézze, mennyi a levegıje, aztán elindult lefelé, valami sőrő erdınek látszó rengetegben. Lent várt egy kicsit, míg Carney is leér, int neki, és elindul a szikla felé. Dillon követte, meglepve a szembıl érkezı sodrás erejétıl, aztán felfigyelt arra, hogy tıle balra fehér buborékok szállnak lefelé, és egy horgonyt hajítanak be a vízbe. 202 203 A motorcsónakban Santiago a kormányosfülkében ült. Serra elırement a hajó orrába, és ledobta a horgonyt. Algaro Novainak és Pintónak segített felvenni a búvárfelszerelését. - A fiúk készen állnak, senor- szólalt meg végül Serra -, mi a parancs? Mondd meg nekik, hogy egyszerően csak nézzenek körül - felelte Santiago -, ne csináljanak semmit, hagyják békén Carneyt meg Diliont. - Ahogy óhajtja, senor. A két búvár együtt ült a hajó bal oldalán. Serra intett a fejével, és mindketten hanyatt lebuktak a vízbe. A sodrás miatt Dillon egyre nehezebben tudta
követni Carneyt a sziklák és korallok között, miközben egy mély csatornán keresztül a szirt másik oldalára próbáltak átkerülni. Carney is hasmánt húzta elıre magát mindkét kesztyős kezével, Dillon meg utána, alig egy-másfél méterre az úszói mögött. Egy küszöbféléhez értek. Carney egy ideig mozdulatlanul várt, aztán átjutott. Dillonnak is meg kellett birkóznia a falként elébe magasodó nyomással, de amikor lassan araszolva sikerült túlkeverednie rajta, egyszer csak egy másik világ tárult elé. Tizenöt méterrel a felszín alatt, amint elırelendült, majdnem másfél méter hosszú tarponhalraj közepén találta magát. De voltak ott sárga farkú csattogóhalak, makrélák, bonitók és barrakudák, egyikük-másikuk másfél méter hosszú. Carney alábukott, hogy átkerüljön a másik oldalra, ahol a sziklafelszín lejjebb húzódik, Dillon pedig követte. Szorosan egymás mellett haladtak. Dillon megint érezte a víz sodrását. Amikor megfordultak, látták, hogy Novai és Pinto éppen a nyiladékon próbál átjutni. Novainak már majdnem sikerült is, de megcsúszott a keze, visszaesett és beleütközött Pintóba, majd eltőnt a másik oldalon. I Carney tovább ereszkedett lefelé, Dillon a nyomában, több mint húsz méter mélyre. A sodrás már kemény háromcsomós sebességgel vitte ıket a sziklafal mentén, olyan erıvel, hogy kénytelenek voltak felegyenesedni. Tengeribér-rajok közepette lebegtek a térben, mint a legcsodálatosabb álomban. Dillon még sosem érzett ilyen kellemes izgalmat. Mintha még az idı is megállt volna, aztán gyöngült a sodrás, és Carney immár úszóinak segítségével elkezdett felfelé haladni. Dillon követte, az egyik mély hasadékból a másikba. A víz fekete üvegként csillogott. Amikor búvárszámítógépére pillantott,
meglepve látta, hogy már huszonöt perce vannak lent. Kezdtek távolodni a sziklától, alig egy méterrel a tengerfeneket borító rengeteg fölött. Egyszer csak egy kötél és egy horgony elıtt találták magukat. Carney megállt, megvizsgálta mindkettıt, majd fejét rázva megfordult, és balra indult tovább, míg a saját horgonyukhoz nem értek. Lassan emelkedtek fölfelé, négy és fél méteres mélységben aztán elengedték a kötelet, átúsztak a hajó másik oldalára, és a tıkesúlynáljöttek fel a felszínre. Carney kiemelte a vízbıl Dillon légtartályát, az ír pedig megtámasztotta a lábát a kis létra alsó fokán, és felhúzta magát a hajó tatjára. Nem emlékezett rá, mikor volt ennyire jó a kedve. Miközben Carney a helyére tette a légtartályokat, ı kibújt búváröltönyébıl. - Hát ez cefetül gyönyörő volt. - Nem rossz, mi?- mosolygott Carney, aztán megfordult, és egy pillantást vetett a Kalóztól balra horgonyzó motorcsónakra, amelyet horgonykötelén táncoltattak a magas hullámok. Kíváncsi vagyok, mi lett a két búvárral, akik megpróbáltak átjutni a hasadékon. - Gondolom, nem sikerült nekik. Nem volt könnyő odalent. 204 205 A másik hajó megfordult a hullámverésben, és most a farát mutatta feléjük. - Ez a Mária Blanco motorcsónakja - állapította meg Carney. - Tényleg? Dillon a hajókorlátnál állva lassan törölközött, és ı is megszemlélte a csónakot. Azonnal ráismert Algaróra, aki a hajó farában állt Serrával, aztán Santiago is elıjött a kormányosfülkébıl. - Ki az a blézeres, sapkás pasi? <> ¦ - u Carney felnézett. ^' - Az Max, a tulajdonos, Max Santiago. Találkoztam vele néhányszor St. Johnon. Santiago szintén ıket nézte. Hirtelen ötlettıl indíttatva Dillon egyszer csak odaintegetett neki. Santiago visszaintegetett, és ebben a pillanatban Novai és
Pinto is megjelent a felszínen. - Ideje hazaindulni mondta Carney, majd megkerülte a hajó orrát, és felszedte a horgonyt. A visszaúton Dillon megkérdezte: - Hol szokott horgonyozni a Mária Blanco, amikor itt van (c)aneelben? - Minden valószínőség szerint a Paradicsom-partnál. ' Vethetnénk rá egy pillantást? ! Carney ránézett, aztán elfordította a tekintetét. / - Miért ne? Maga fizeti a fuvart. Dillon elıvette a vizesüveget a hőtıbıl, jól meghúzta, aztán átnyújtotta Carneynak, aki ivott egy kortyot, és visszaadta. - Maga nem elıször volt ma odalent, Mr. Dillon. Az ír bólintott. , - Ez így igaz. Nem jártak már messze a Paradicsom-parttól. Carney alacsonyabb sebességre kapcsolt, és a Kalóz két kikötött óceánjárójacht között elhaladva a Mária Blanco mellé ért. 206 - Ez az - mutatott rá Carney. iL"- ' ' " A fedélzeten a legénység néhány tagja serénykedett. Minden különösebb érdeklıdés nélkül megnézték az elhaladó hajót, majd folytatták a munkát. - Jesszusom - álmélkodott Dillon -, ez a kisjátékszer elég rendesen megterhelhette Santiago számláját. Az ilyesmi legalább kétmillió. - Meg amennyivel több. Carney gázt adott, és Caneel Beach felé vette az irányt. Dillon a fedélzeti toronynak támaszkodva rágyújtott. - Sok az érdekes roncs errefelé? - Akad. Ott van például az Idısebb Cartanser a Buck-szigetnél, St. Thomas fölött, egy régi teherhajó, azt nagyon szeretik a búvárok, aztán a Rodgers tábornok. Azt meg a parti ırség süllyesztette el, hogy megszabaduljon tıle. - Nem ilyesmire gondoltam. Ennél érdekesebbre. Maga úgy ismeri az itteni vizeket, mint a tenyerét. Elképzelhetı, hogy valamelyik szirten legyen itt a víz alatt egy olyan roncs, amelyet maga még nem látott? Amint beértek az öbölbe, Carney lassított. - Minden
lehetséges. Nagy az óceán. - Szóval lehet, hogy van még a vízben valami olyan roncs, amelyik csak arra vár, hogy felfedezzék? A Kalóz a rakpart mellett megállt. Dillon elkapta a hátsó kötelet, kilépett vele a partra, kikötötte, majd ugyanezt megismételte a másik kötéllel is, aztán amikor Carney leállította a motort, visszament a fedélzetre, és felvette a melegítıjét. Carney a kormánykeréknél állva nézte. Mr. Dillon, én nem tudom, mi folyik itt, csak azt tudom, hogy maga ritka jó búvár, és én ıszintén csodálom. Hogy mit akar a roncsokkal, azt nem tudom, és nem is akarom tudni, mert jobban szeretem a békességet, de adnék magának egy tanácsot. Hajói látom, Max Santiago érdekli. - És ha igen? - Dillon beszéd közben is tovább rakosgatta a felszerelését egy búvártarisznyába. 207 . - Ártalmas lehet az egészségére. Sok rosszat hallottam róla, és rengetegen elmondhatják magának ugyanezt. Például arról, mivel keresi a pénzét. - Azt hallottam, szállodatulajdonos - mosolyodott el Dillon. - Más jövedelemforrásai is vannak, amelyek inkább kis repülıgépek és gyorsjáratú hajók éjszakai floridai útjaival kapcsolatosak, de hát végtére is maga felnıtt ember, nyilván tudja, mit csinál. - Carney kilépett a fedélzetre. - Máskor is ki akar velem jönni? - Ebben biztos lehet. Ma délután St. Thomason van dolgom. Hogy jutok a legegyszerőbben oda? Carney a rakpart másik vége felé mutatott, ahonnan éppen akkor indult el egy nagyon nagy motoros hajó. - Az ott a szálloda kompja. Napközben folyamatosan jönmegy, de ezt most már nem fogja elérni. - A fenébe! - fakadt ki Dillon. - Mr. Dillon, maga saját vezetéső kétéltőn érkezett Cruz Baybe, és a recepciósoktól, akik az ilyesmit el szokták nekem mesélni, azt hallottam, hogy az American Express platinakártyájával fizet. -
Mi tagadás - mosolygott Dillon. - A vízi taxi ugyan nem olcsó, de maga aj elek szerint megengedheti magának. A recepción megrendelik. - Köszönöm. Dillon kilépett a partra, aztán pillanatnyi hallgatás után megszólalt. - Meghívhatnám ma este egy italra? Nem lesz ott Jenny kávézójában? - Hogy a fenébe ne lennék - morgott Carney -, különben elpusztulnék éhen. A feleségem és a gyerekek elutaztak nyaralni. - Akkor ott találkozunk. - Ezzel Dillon sarkon fordult, és elindult a rakparton a szállodai recepció felé. A vízi taxiban tizenkét utas számára volt hely, de Dillon egészen egyedül ült benne. A legénységet egyetlen ellenzıs sapkát és farmernadrágot viselı nı jelképezte, aki figyelemre méltó sebességgel kormányozta St. Thomas felé a motoros hajót. A zajtól nemigen lehetett volna beszélgetni, ami Dillonnak kifejezetten kapóra jött. Csöndesen üldögélve szívta a cigarettáját, és a dolgok eddigi alakulása, Algaro, Max Santiago és a Mária Blanco járt a fejében. Nemcsak ı tudta, kicsoda Santiago, hanem Santiago is tudta, ki ı, és ez a tény változatlanul magyarázatra szorult. Majdhogynem bajtársiasan integetett vissza neki Carval Rocknál. Carney viszont kifejezetten nyereség. Minden tetszett neki benne. Az amerikai érti a dolgát, tudja, mit csinál, és csak úgy sugárzik belıle az erı meg a megbízhatóság. Az a fajía nyugodt ember, akit nem szabad sem sürgetni, sem megpróbálni olyasmire rávenni, amit ı nem akar. - Megjöttünk - kiabált hátra a taxi vezetıje, és amint Dillon felnézett, látta, hogy Charlotte Amalie partjaihoz közelednek. A város meglepıen nagynak és elevennek bizonyult. A kikötı túlsó csücskében két hatalmas óceánjáró horgonyzott. A vízparton fehér és pasztellszínő házak sorakoztak, földszintjükön színpompás üzletek
kínálták hatalmas választékukat. Charlotte Amalie szabad kikötıjében kapható volt minden elképzelhetı áru. Dillon megnézte a címet, amelyet Fergusontól kapott, és odament a várakozó taxikhoz. - Elvinne a Cane Streetre? - kérdezte az elsı kocsi sofırjét. - Én igen, de kár lenne a pénzéért - felelte az barátságosan. - A következı sarkon forduljon be a Back Streetre, a Cane Street balról a harmadik utca. Dillon megköszönte a felvilágosítást, és útnak eredt. A délutáni rekkenı hıségben is nyüzsgött a járdákon a tömeg, a szők utcákon csak lassan haladtak a kocsik, de a Cane Street csöndes volt és árnyas. A házat, amelyet keresett, az utca 208 209 túlsó végében találta meg. A fehér deszkaburkolatos, piros hullámlemez tetejő épület elıtt kis kert díszlett. Néhány lépcsı vezetett fel a verandára, ahol ısz hajú néger férfi ült a hintaszékében, és újságot olvasott. Dillon lépteinek zajára a férfi felnézett. " > A . < ' - Miben lehetek a segítségére? ;?, • ¦ dl - Earl Staceyt keresem - mondta Dillon. Az ısz néger olvasószemüvege fölött fürkész pillantást vetett a látogatóra. - Ugye nem akarja valami számlákkal elrontani a napomat? - Ferguson mondta, hogy keressem meg - igyekezett megnyugtatni Dillon. - Charles Ferguson dandártábornok. A nevem Dillon. A másik férfi elmosolyodott, és levette a szemüvegét. - Már vártam. Jöjjön be - ezzel belökte az ajtót, és elırement. - Mióta tavaly meghalt a feleségem, egyedül élek. - Stacey kinyitotta az ajtót, felcsavarta a villanyt, és a falépcsın levezette Diliont a pincébe. Ott mennyezetig érı fapolcokon festékesdobozok sorakoztak, alattuk szekrények. Stacey benyúlt az egyik szekrénybe, kinyitott valami zárat, ezzel feltárult elıttük egy másik helyiségbe vezetı ajtó. Az ısz néger felgyújtotta a villanyt, és
intett Dillonnak. - Fáradjon be a fogadószobámba. Bent mindenütt fegyverek, vadászpuskák, géppisztolyok, töltényesdobozok. - Nahát, itt egész évben karácsony van! - lelkesedett Dillon. - Maga csak mondja meg, mire van szüksége, Ferguson meg majd fizet. így szólt a megállapodásunk. - Elıször is egy puskára. Talán egy Armalite típusúra. Szeretem a lehajtható puskatust. - Annál én tudok jobbat. Itt ez az AK rohamfegyver, le- hajtható tussal, automataként is használhatja, ha akarja, harmincas tölténytárral. - Stacey levette a fegyvert az állványról, és átnyújtotta Dillonnak. - Igen, ez jó lesz - mondta az ír. - Vinnék még hozzá két tartalék tölténytárat. Aztán kellene még nekem egy kézifegyver, lehetıleg egy Walther PPK meg egy Carswell hangtompító. Ezek is két tartalék tárral. Megoldjuk. Stacey kihúzott egy óriási fiókot, amely a fal teljes hosszát elfoglaló pad alatt rejlett. A fiók tele volt kézifegyverekkel. Kiválasztott egy Walthert, és odaadta Dillonnak. - Másvalamit? Dillon kíváncsian szemlélt egy olcsó külsejő mőanyag tokot, amelybıl kikandikált egy pisztoly. - Ez micsoda? Egy Jolly Joker. - Stacey kivette a fegyvert a tokjából. - Ez a fémszalag, itt a hátulján, egy mágnes. Bármilyen fémtárgy alá odateheti, ez biztosan ott marad. A pisztoly semmi különös, egy 0.22 belga félautomata hétlövető, de én üreges végő töltényeket tettem bele. Igazi csonttörıket. Megveszem - vágta rá Dillon. - Még valami. Van C-4-es robbanószere? - Az a fajta, amelyiket a mentıosztagosok víz alatt használnak? - Pontosan. Az nincs, de van valamim, ami legalább olyan jó: Semtex. Ismeri? - Hát hogyne. Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy van némi tapasztalatom vele. Ez Csehszlovákia egyik legsikeresebb terméke. - A
terroristák kedvenc fegyvere. - Stacey levett egy dobozt a polcról. - A palesztinok, az IRA, mind ezt használják. Saját maga akar vele a víz alatt dolgozni? " - Csak egy roncson nyitnék vele egy lyukat. - Akkor szüksége lesz gyújtózsinórra, távirányítóra, vagy - 210 2 van itt par robbanoceruzám, az nagyon megbízható. Csak a kupakját kell letörni. Van nyolc percre és tizenhárom percre idızített belıle. Tegye ide egymás mellé az összes tárgyat. -Ez lesz minden? - Kellene még egy éjszakai irányzék és egy kétcsöves látcsı. - Van az is. - Stacey kihúzott egy újabb fiókot. - Tessék, parancsoljon. Az éjszakai irányzék kicsi volt, de nagy hatótávolságú és szükség esetén teleszkópszerően kihúzható, a távcsı meg egy zsebre vágható Zeiss. - Remek - szólt elégedetten Dillon. Stacey elment, és hozott egy olajzöld katonai zsákot, kinyitotta, elıször beletette az AK rohampuskát, aztán az összes többit. Behúzta a cipzárat, megfordult, és elindult kifelé. Útközben leoltotta a villanyt, és mindent visszatolt a helyére. Dillon követte felfelé a pince lépcsıin és ki a verandára. Stacey átnyújtotta neki a zsákot. - Mr. Dillon, nekem az a benyomásom, hogy maga a harmadik világháborút készül kirobbantani. - Talán sikerül fegyverszünetet kötnünk. De jobb félni, mint megijedni. - Magának sok szerencsét kívánok, barátom, a számlát meg elküldöm majd Fergusonnak. Stacey visszaült a hintaszékébe, feltette a szemüvegét, és újra belemélyedt az újságjába. Dillon a kikötınek abba a részébe tartott, ahonnan a vízi taxik indulni szoktak, amikor meglátta, hogy a caneeli komp bent áll, a kiszállóhídja leeresztve a rakpartra. A kapitány a hajóról figyelte Diliont, amint feljön a hídon. - Ön a szállodában lakik, uram? >i>f % - Igen. - Mindjárt indulunk. Csak most hallottam,
hogy várunk még valakit, akinek az imént szállt le a repülıgépe. Dillon bement az utastérbe, letette a zsákját az egyik ülésre, és elfogadta a rumpuncsot, amellyel a legénység egyik tagja kínálta. Az ablakon kinézve látta, hogy egy nagy iránytaxi érkezik, benne egyetlen utas. Leült és ivott egy kis puncsot. Az egyik matróz két bıröndöt hozott, letette egy sarokba, aztán hallatszott, amint behúzzák a leszállóhidat, a kapitány bemegy a kormányosfülkébe, és beindítja a motorokat. Dillon megnézte az óráját. Fél hat volt. Mőanyag poharát letette az asztalra, rágyújtott, és közben érezte, hogy valaki lezökken melléje. Nahát, micsoda váratlan találkozás, drága barátom szólalt meg Charles Ferguson. - Rohadt meleg van itt, nem? r t , 212 213 > t TÍZ d (4 ' V íl f Dillon gyorsan úszott egyet a Paradicsom-parton. Megállapította, hogy a Mana Blanco még mindig ugyanott horgonyoz, aztán visszament a bungalójába, lezuhanyozott, tengerészkék vászonnadrágot és fehér pamutinget vett föl, kiment a lakásból, áthaladt az elıtéren, és bekopogott a 7/E feliratot viselı ajtón. Szabad - kiáltott ki Ferguson. Az ír belépett. A lakosztály beosztása megegyezett az övével, a fürdıszoba itt is egy árnyalattal nagyobb volt, mint a másik szoba. Ferguson szürke flanelpantallóban és fehér Turnbull and Asser-ingben állt a tükör elıtt a kis öltózıszobában, és éppen a gárdaezred nyakkendıjének csomóját kötözte - Ó, hát itt van örvendezett, majd elıvett egy kétsoros gombolású tengerészkék blézert, és belebújt. - Hogy nézek ki? Mintha most vágták volna ki egy divatlap mellékletébıl. "Angol úriember külföldön" - fanyalgott Dillon. - Csak azért, mert maga ír, nem kell állandóan kisebbrendőségi érzésektıl szenvednie. Nagyon
rendes embereknek is folyt ír vér az ereiben, Dillon, példának okáért az anyámnak, nem is beszélve a wellingtoni hercegrıl. - Aki azt mondta, hogy ha valaki istállóban született, még nem biztos, hogy ló vágott vissza Dillon. - Ezt mondta volna, csakugyan? Nahát, micsoda melléfogás - nyugtázta a választ Ferguson, panamakalapjáért és ezüst sétabotjáért nyúlva. - Nem is tudtam, hogy maga bottal jár. - A koreai háború alatt vettem. Erıs, mint az acél, mert van benne egy acélbetét meg egy ólomnehezék a végén. Ó, és van még egy ügyes kis eszköz is benne ezzel elfordította az ezüstfogantyút, és elıhúzott egy közel húszcentis tırt. - Nagyon érdekes. - Az. De hát idegen terepen járunk. Én azt szoktam mondani, ez az én disznóölı késem. - Egy kattanás jelezte, hogy Ferguson visszalökte a tırt a helyére. - És most ugyebár a vendége vagyok egy italra, mielıtt még elindulnánk? Dillonnak a szobapincérekkel való tárgyalások eredményeképpen sikerült nagyobb tartalékokra szert tennie kedvenc pezsgıfajtájából. Az egyik jégszekrényben csak úgy sorakozott a sok kis üveg Krug. Két poharat megtöltött, és kivitte ıket a teraszra, ahol Ferguson állt. Menet közben még a Zeiss távcsövet is magához vette. - Az a nagy fehér motoros jacht ott kint a vízen a Mana Blanco. Valóban? Dillon odaadta Fergusonnak a Zeiss távcsövet, aki alaposabban megszemlélte a hajót. - Nem mondom, ez inkább egyfajta kisebb úszó palota. - Ügy néz ki. Ferguson még mindig nem vette el a szeme elıl a távcsövet. - Fiatalkoromban a koreai háborúban voltam beosztott tiszt. Egy év színtiszta pokol. Ott szolgáltam egy Kampó nevő harcállásponton. Tisztára olyan volt, mint az elsı vi- 214 215 lágháború lehetett. Kilométeres lövészárkok,
szögesdrót, aknamezık és sokezernyi kínai, akik el akarták foglalni. Hasonlított egy játékra, egy egészen különösen undorító játékra, amely az esetek többségében csúnyán eldurvul. - Felsóhajtott, majd leeresztette a távcsövet. - Mit fecsegek én itt összevissza tulajdonképpen, Dillon? - Ó, gondolom, azt akarja kicsit körülményesen a tudomásomra hozni, hogy feltevése szerint Santiago ugyanígy figyel bennünket. - Valami ilyesmit, igen. Mondja el szépen, mi történt, mióta nem találkoztunk, és ne hagyjon ki semmit, egyetlen apró részletet sem, világos? Mikor Dillon elbeszélésének végére ért, újra töltötte a dandártábornok poharát, míg Ferguson elgondolkodva ült egy ideig. - Maga szerint mi legyen a következı lépés? - riasztotta fel töprengésébıl Dillon. - Hát, most, hogy felszerelkedett Staceynél, gondolom, alig várja az összecsapást, egy jó kis lövöldözést? - Én csak megtettem a szükséges óvintézkedéseket, ez minden. A Semtexre meg szükségem lesz, ha be akarokjutni a tengeralattjáróba. - Ha megtaláljuk - szólalt meg Ferguson. - A lányról még mindig semmi hír? - Elı fog kerülni. - És addig? - Szeretném beavatni Carneyt. Ha nem sikerül megnyernünk, semmire sem fogunk menni. - Ezt belátom, de az a kérdés, hogyan környékezzük meg. Egy nagyobb készpénzajánlat segíthet? - Nem hinném. Hajói látom, Carney az a fajta ember, aki csak saját jószántából hajlandó valamit csinálni, vagy ha úgy véli, jó ügyrıl van szó. Jaj nekem - sóhajtott Ferguson -, az ég igazán megóvhatna engem a világ minden romantikus leikétıl. - Felállt, és az órájára nézett. - Elıször is együnk, Dillon, mielıtt bármi történne. Hol fogunk vacsorázni? - Felsétálhatunk a Teknıc-öböl étterembe. Állítólag nagyon elegáns, de kiváló.
Foglaltam asztalt. - Rendben, akkor induljunk, de az istenért, vegyen fel egy zakót. Nem szeretném, ha azt hinnék rólam, hogy egy guberálóval vacsorázom. Kint, a caneeli öböl sötétjében a Mária Blanco egyik gumicsónakja éppen a lehetı legkisebb zajjal beállt Carney Hullámlovasa. mellé. Serra a kormányánál állt, míg Algaro a hajó farában foglalt helyet. Amikor nekiütköztek a Hullámlovas testének, Algaro átmászott a korláton, bement a másik hajó kormányosfülkéjébe, a zsebébıl elıvett egy kis elektronikus dobozt, benyúlt a mőszerfal alá, és addig tapogatózott, amíg fémet nem érzékelt a keze, aztán a mágnessel odaerısítette. A következı pillanatban már megint a gumicsónakban ült. - Most menjünk a kis búvárhajójához, a Kalózhoz mondta, Serra pedig kanyarodott egyet a motorcsónakkal, és a következı úti cél felé kormányozta. Santiago fehér lenvászon öltönyben ült egy Mint Julepet szopogatva a Caneel Bay bárban, amikor Algaro beállított. Fekete pólóingében és kitérdesedett, bı, fekete lenöltönyében meglehetısen baljósán hatott. Minden simán ment? - érdeklıdött Santiago. - A lehetı legsimábban. Carney mindkét hajójára tettem poloskát, úgyhogy bárhova megy, észrevétlenül követhetjük. Ferguson valamivel hat után megérkezett, utánanéztem a recepción. Dillon foglalt egy kétszemélyes asztalt a Teknıc- öböl étteremben. - Nagyszerő. Nagyon szórakoztató lesz csatlakozni hozzájuk. Ebben a pillanatban lépett be Serra kapitány. 216 217 - Van még valami parancsa, senor? '• > < - Ha Dillon a mai estét is úgy akarja tölteni, mint a tegnapit, akkor elmegy még abba a bárba, Jenny kávézójába. Valószínőleg benézek majd én is. - Akkor vigyem a motorcsónakot Cruz Baybe, hogy ott vegyem fel önt, senor? - Van egy jobb
ötletem - mosolygott Santiago. - Menj vissza a Mária Blancóra., vegyél fel néhány embert a legénységbıl, és vidd be ıket Cruzba. Hadd igyanak egyet az egészségemre, eresszék ki a fölös gızt, ha érted, hogy mire gondolok. - Tökéletesen értem, senorfelelte ugyancsak mosolyogva Serra, és már indult is. Már elmúlt éjfél az irgalmas nıvérek kolostorában, de Jenny Grant hiába feküdt le korán, nem tudott elaludni. Fogta hát magát, és felkelt, megkereste a cigarettáját, rágyújtott, és az ablak elıtt egy kárpitozott székben ülve kifelé meredt a zuhogó esıbe. Mária Baker nıvér irodájának ablakából még mindig világosság szüremlett ki, de hát ı mintha sohasem hagyná abba a munkát. Milyen furcsa, hogy Henry még a létezésérıl sem beszélt senkinek. Talán szégyellte a vallásosságát? Úgy látszik, képtelen volt megbirkózni ezzel a problémával. Jenny sokkal jobban volt már, mint érkezésekor. Kipihente magát, mégis tovább dolgozott benne a nyugtalanság. Kíváncsi volt, mi történik St. Johnon, és hogyan boldogul Dillon. Az igazság az, hogy megkedvelte Diliont, mindannak ellenére, amit róla tudott, és amit mélységesen helytelenített. De hát az ember elsısorban a saját tapasztalata alapján ítél, márpedig hozzá Dillon jó volt, kedves, figyelmes és megértı. Jenny visszafeküdt az ágyba, leoltotta a villanyt, elszenderedett, és félálomban látni vélte a tengeralattjárót a sötét vízben, mellette a búvárruhás Henryt. Micsoda ostobaság volt már eleve odamennie, ráadásul valami veszélyes, szokatlan helyre, oda, ahova rendes körülmények között nem járt senki. Csak így történhetett. Ebben a pillanatban felébredt, és a sötétben hangosan megszólalt. - Ó, istenem, hát persze. Felkelt, és odament az ablakhoz. A fıtisztelendı anya irodájában még mindig égett a
villany. Jenny gyorsan felkapott magára egy farmert és egy pulóvert, átsietett az esıben az udvaron, és bekopogott az iroda ajtaján. Amikor belépett, Mária Baker nıvér munkájába mélyedve az íróasztala mögött ült. Meglepetten nézett fel. - Mi történt, Jenny, valami baj van? Nem tud aludni? - Holnap indulok, nıvér, csak szólni akartam. Visszamegyek St. Johnra. - Ilyen hamar, Jenny? De hát miért? Tudja, meséltem, hogy senki sem tudja, hol találta Henry azt a tengeralattjárót, és Dillon most próbálja megkeresni. Azt hiszem, tudok neki segíteni. Éppen készültem elaludni, amikor eszembe jutott valami. Ferguson a Teknıc-öböl teraszán ült, és a Sir Francis Drakecsatorna szigeteiben gyönyörködött: megannyi fekete árnykép a lemenı nap fényétıl narancsszín csíkos, sötét látóhatáron. - Hát ez tényleg fantasztikus - szólalt meg a dandártábornok gyümölcspuncsát ízlelgetve. - Ahogyan a költı mondja, oly fenséges, amikor meghal a nap - morogta Dillon a foga között. Szünet nélkül ciripeltek a kabócák, az éjszakai madarak egymást hívogatták. Dillon felállt, és elsétált a terasz végébe, Ferguson pedig megszólalt: - Te jóságos ég, nem is tudtam, hogy magának ilyen irodalmi hajlamai vannak, fiam! Dillon elıvett egy cigarettát, és megvillant a Zippója lángja. 218 219 - İszintén megvallva, dandártábornok úr, bennem egy valóságos irodalmi géniusz veszett el. A Királyi Színiakadémián Hamletet játszottam. Még mindig emlékszem majdnem az egész szövegre. - A hangja hirtelen tökéletes Marion Brando-utánzatra váltott. - Sokra vihettem volna, ha sorompóba állhatok. - Ne érzelegjen itt nekem, Dillon, annak semmi érteleme, hogy a múlton sajnálkozzék, úgysem tud változtatni rajta. Maga meg már egyébként is éppen elég idıt
fecsérelt el az átkozott ügyére. Gondolom, ezt ma már maga is pontosan tudja. Foglalkozzék inkább a jelennel. Ami engem pillanatnyilag a legjobban érdekelne, az az, hogy mitıl ennyire jól értesült ez a nyomorult Santiago. - Ezt én is nagyon szeretném tudni-jegyezte meg Dillon. Santiago besétált az ívelt kapun, Algaro szorosan a nyomában. Végigjártatta a szemét a teraszon, és amikor észrevette Diliont meg Fergusont, odament hozzájuk. - Mr. Dillon? Max Santiago vagyok. - Én tudom, hogy ön kicsoda, senor válaszolt Dillon kifogástalan spanyol kiejtéssel. Santiago meglepettnek látszott. - Gratulálnom kell önnek, senor - fordította ı is spanyolra a szót -, ritkaság, hogy valaki ilyen tökéletesen beszéljen egy idegen nyelven. - Majd Fergusonhoz fordulva angolul hozzátette: - Örömömre szolgál, hogy Caneel Bayben üdvözölhetem, dandártábornok úr. Kellemes vacsorázást, uraim tette még hozzá, majd Algaróval együtt távozott. - Tudta, hogy maga kicsoda, és tudta, hogy itt fogja találni - állapította meg Dillon. - Vettem észre. - Ferguson felállt. - Menjünk enni. Meghalok éhen. A kiszolgálás jó volt, a konyha kiváló, és Ferguson maradéktalanul jól érezte magát. Felbontattak egy üveg Louis Roederer Crystal pezsgıt, és elsı fogásnak roston sült halszeleteket 220 rendeltek vörösboros és sáfrányos mártásban, aztán Caesarsalátát és sült fácánt. Ferguson, gallérjába tőrt szalvétával, megevett mindent, amit csak elé raktak. - Hogy ıszinte legyek, édes fiam, jobban szeretem az otthoni ízeket, de hát az embernek néha erıszakot kell tennie magán. - Ez már megint az angol úriember külföldön címő magánszám? - Talán nem kellene külön hangsúlyoznom, hogy a Ferguson a legskótabb név minden skót nevek közül, Dillon, az anyám pedig,
mint már említettem, ír volt. - Igen, de Eton, Sandhurst és a gárdaezred is belekeveredett azért valahogy az életébe. Ferguson töltött egy kis pezsgıt. - Milyen szép üveg. Át lehet látni rajta. Az ilyesmi ritkaság. - Maga Miklós cár tervezte - kezdte magyarázni Dillon -, azt mondta, szereti látni benne a pezsgıt. - Nahát! Ezt még sosem hallottam. - De nem ment vele semmire, amikor a bolsevikok meggyilkolták. - Örömmel hallom, hogy a meggyilkolták kifejezést használta, Dillon, úgy látszik, van még valami remény, nem kell magáról teljesen lemondani. Mit csinál Santiago barátunk? - A kert végében, maga mögött vacsorázik. Egyébként a hullarabló, aki vele van, az Algaro névre hallgat. Nyilván ı vigyáz rá. ö szorított le az útról, és ı lıtt rám. - Ó, hát ezt igazán nem hagyhatjuk. - Ferguson szólt a pincérnek, hogy nem kávét kér, hanem teát. Mit javasol, mi legyen a következı lépésünk? Santiagónak nyilvánvalóan sürgıs a dolog, és azt akarja, hogy ezt mi is tudjuk. - Azt hiszem, beszélnem kell Carneyval. Ha valaki sejtheti egyáltalán, hol a tengeralattjáró, az nem lehet más, csak ı. - Ez nemcsak igen bonyolultan megfogalmazott feltételezés volt, de minden bizonnyal igaz is. Tudja, hol találjuk? 22 - Hogyne. - Nagyszerő. - Ferguson felállt, vette a panamakalapját és a sétabotját. Akkor induljunk. Dillon Mongoose Junctionnál ajennj kávézója felıli oldalon beállt a parkolóba, és leállította a motort. Aztán elıvette a belga automata pisztolyt a zsebébıl. - Ez mi az ördög? - képedt el Ferguson. ">, - Egy Jolly Joker. Itt hagyom a mőszerfal alatt. - Nekem inkább nıi játékszernek tőnik. - És mint minden nıi játékszer, ez is mindig eléri a célját, dandártábornok úr, úgyhogy hagyjuk a nemi elıítéleteket. - Dillon a mágneses felével
felerısítette a pisztolyt a mőszerfal alá. - Rendben, most pedig menjünk és lássuk, hol találjuk meg Carneyt. A parton lesétáltak Mongoose Junctiontól Jenny kávézójáig. Bent fél ház volt, amikor beléptek, Billy Jones a bárpult mögött állt, Mary és az egyik pincérnı a vacsorarendeléseket vette fel és vitte ki. Csak négy asztalnál ültek, az egyiknél Carney. Serra kapitány és a Mária Blanco legénységének három tagja, köztük Guerra, a matróz az egyik sarokasztalnál ült egy bokszban. Dillon még elızı estérıl emlékezett rá, de ha lettek volna kételyei, azonnal eloszlatta volna ıket az a tény, hogy beléptükkor Guerra spanyolul közölte a többiekkel: ö az! - mire azok mind elnémultak. /?- - Hello - köszönt rájuk Mary Jones, és Dillon elmosolyodott. Odaülnénk Bob Carney asztalához. Kérünk egy üveg pezsgıt. Amilyen van. - Két pohárral - emelte meg udvariasan a kalapját Ferguson. Mary megszorította a karját. - Tetszik nekem ez az ember. Hol találta? Imádom az úriembereket. Billy kihajolt a bárpult mögül. - Hagyod békén, asszony! - Nem tehet róla, hogy ilyen. Dandártábornok. A kiképzés teszi. Dandártábornok? - kérdezte Mary elkerekedett szemmel. - Igen - válaszolta Ferguson némileg zavarban. - Jól van, aranyoskáim, menjenek csak, üljenek le Bob Carney asztalához, Mary mindjárt hozza maguknak, amit kértek. Carney éppen a végére ért sült marhaszeletbıl és pommes frites-bıl álló vacsorájának, még ott volt elıtte a söre. Amikor közelebb értek, felnézett. - Ez a barátom, Charles Ferguson dandártábornok mondta Dillon -, leülhetünk az asztalához? Carney elmosolyodott: - Mélységesen meg vagyok tisztelve, de figyelmeztetnem kell, dandártábornok úr, hogy én sosem vittem többre tizedesnél, azt is a tengerészgyalogosoknál. - Én meg
ıfelsége gárdaezredében, de remélem, ez nem zavarja. - Ó, egy csöppet sem. Gondolom, a magunkfajta elit alakulatosok tartsanak össze. Üljenek le. - Amint mindketten odahúztak maguknak egy széket, Carney ismét a sültjével kezdett foglalkozni, de közben megkérdezte Dillontól: - Maga volt katona? - Nem ez a pontos kifejezés. - Hogy az ördögbe lehetne pontos, túl sokat nem hallani az ír hadseregrıl azonkívül, hogy ideje túlnyomó részét az ENSZ rendfenntartó erıjeként Bejrútban vagy Angolában vagy valami hasonló helyen tölti. Persze ott van a másik hadsereg is, az IRA. - Egy pillanatra megállt a kezében a kés, aztán tovább evett. - De nem, az lehetetlen, ugye, Dillon? - Garney elmosolyodott, Ferguson pedig gyorsan megszólalt. - De drága barátom, gondolkozzék egy kicsit, mi érdekes lehet errefelé az IRA számára? Vagy helyesebben, mi oka volna itt bármibe beleavatkozni? - Azt nem tudom, dandártábornok úr, de azt tudom, hogy Dillon rejtély a számomra, és a rejtélyekkel úgy vagyok, mint a keresztrejtvényekkel: ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy megfejtsem ıket. Santiago jött be, mögötte Algaro. Serra kapitány meg a másik három felállt. - Vendégeink jöttek -jelezte Dillon Fergusonnak. A dandártábornok körülnézett. - Hőha. Bob Carney eltolta maga elıl a tányérját. - Csak hogy megspóroljam maguknak a kérdést: Santiagót meg azt a mocsok Algarót már ismeri, Dillon, a szakállas Serra, a Mária Blanco kapitánya. A többi meg nyilván a legénység. Billy Jones kihozott nekik egy üveg Pol Roget-t egy pezsgısvödörben, kinyitotta, aztán átment a bokszhoz, hogy felvegye Santiago rendelését. Dillon kitöltötte a pezsgıt, felemelte a poharát, és mondott valamit Carneynak
írül. - Uramatyám - fohászkodott Carney -, hogy az ördögbe beszél maga, Dillon? - írül, a királyok nyelvén. Egy ısi pohárköszöntıt mondtam. Fújjon mindig a háta mögül a szél. Kívánhat-e Kívánhat-e jobbat az ember egy hajóskapitánynak? Gondolom, számos másik mellett ez a papírja is megvan? ' Carney elkomorodva nézett Fergusonra. - Na lássuk, össze tudom-e rakni ezt a kirakós játékot Magának dolgozik? - így is lehet mondani. Ebben a pillanatban egy nıi hangot hallottak: ti - Kérem, ne csinálja ezt. > 224 A pincérnı, aki Santiago asztalához kivitte az italokat, kicsi, vékonyka teremtés volt, elég csinos, hátul összefont szıke hajával nagyon fiatalnak és törékenynek látszott. Algaro végigjáratta a kezét a fenekén, és kezdte lejjebb csúsztatni az egyik lábán. - Nem bírom nézni az ilyesmit - szólalt meg Carney, és megkeményedett az arca. - A legtökéletesebben egyetértek - helyeselt Dillon -, ha azt mondanánk, az ilyennek az istállóban a helye, az sértés volna a lovakra nézve. A lány a legénység hangos nevetésétıl kísérve elhúzódott, és Santiago átnézett az asztalukhoz, a szeme szeme találkozott Dillonéval. Elmosolyodott, elfordult, és súgott valamit Algarónak, aki bólintott és felállt. Most aztán ırizzük meg a hidegvérünket - mondta Ferguson. Algaro odament a bárpulthoz, és felült egy üres székre. Amint a pincérnı elment mellette, átfogta a derekát, és súgott valamit a fülébe. A lány vérvörös lett, és kis híján elsírta magát. - Hagyjon békén! - fakadt ki, és próbált kiszabadulni. Dillon átnézett a másik asztal körül ülıkre. Santiago félmosollyal az arcán ráemelte a poharát, miközben Algaro a lány szoknyája szoknyája alá nyúlt. Billy Billy Jones éppen a bárpult másik végében szolgált ki valakit, de megfordult, hogy megnézze, mi történt. Carney Carney
felállt, és poharával a kezében odament a pulthoz. Egyik karjával átfogta a lány vállát, hátrább húzta, aztán a maradék sörét rálöttyintette Algaro Algaro sliccére. sliccére. - Elnézést, nem vettem észre, hogy maga is itt van szabadkozott, majd sarkon fordult, és visszament visszament az asztalához. Mindenki elhallgatott. Dillon kivette a pezsgısüveget a vödörbıl, és újratöltötte a dandártábornok poharát. Algaro felállt, és hitetlenkedve szemlélte a nadrágját. - Te mocsok, ezért el fogom törni a bal karodat-hörögte. Ütésre emelt kézzel odapenderült az asztalhoz, Carney el225 tordulva lehajolt, lehajolt, hogy tedezékbe kerüljön, de Dillon ütött elıször, elıször, fogást váltott, és a pezsgısüveget kétszer is odacsapta Algaro fejéhez. Az eltörött palackból mindent elárasztva bugyogott elı a pezsgı. Algaro az asztal szélébe kapaszkodva felhúzódzkodott, mire Dillon, még mindig ültében, oldalvást belerúgott a térdkalácsába. Algaro felordított, és az oldalára zuhant. Egy pillanatig fekve maradt, aztán nagy nehezen fél térdre emelkedett. Dillon felugrott, és egyik térdét Algaro arcához nyomta. - Még sosem akadtál emberedre, mi? Közben a Mária Blanco legénységének többi tagja is felpattant, egyikük egyikük egy széket maga elé elé tartva támadásra készült. Billy Jones baseballütıvel a kezében elırontott a pult mögül. - Ha nem hagyjátok abba, hívom a rendırséget, ı kereste magának a bajt, csak azt kapta, amit megérdemelt. megérdemelt. Vigyétek innen. A többiek azonnal engedelmeskedtek, nem annyira Billy Jones fenyegetésének, inkább Santiagónak, aki spanyolul csak ennyit mondott: - Semmi baj. Szedjétek föl, és menjetek. Serra kapitány bólintott, Guerra és Pinto pedig felsegítette a még mindig mindig kábultnak látszó, látszó,
véres arcú Algarót a földrıl. Kitámogatták az ajtón, a társaik követték ıket. Santiago felállt, kiitta, ami még a poharában volt, majd távozott. A teremben ter emben folytatódtak a beszélgetések, Mary hozott egy söprőt meg egy felmosórongyot, és eltakarította az üvegcserepeket. - Nem voltam elég gyors. Köszönöm, fiúk. Mit Mit szólnának még egy üveg pezsgıhöz? pezsgıhöz? A cég ajándéka - fordult Billy Dillonhoz. - Engem hagyj ki belıle, Billy - mondta Carney. - Írd a vacsorát a számlámra. Kezdek öreg lenni az efféle izgalmakhoz. izgalmakhoz. Elmegyek aludni. - Felállt, Felállt, majd majd Fergusonnak biccentve hozzátette: - Dandártábornok úr, örültem az érdekes beszélgetésnek. Az ajtó ajtó felé indult, de Dillon utánaszólt. - Szeretnék reggel kimenni a tengerre. Ráér? - Kilenc harminckor legyen a rakparton - nézett vissza Carney, majd kiment. A terepjárója kinnt állt a Mongoose Junction-i parkolóban. Odafelé menet a történteken gondolkodott. Éppen a kocsiajtót készült kinyitni, amikor egy kéz megragadta a vállát, és amikor megfordult, Guerra ököllel szájon vágta. Te szemét, most majd megmutatjuk neked, hol lakik a jóisten! Serra pár méterrel odébb állt Algarót támogatva, mellettük Santiago. Guerra és a két másik hamar körülvették. Carney az elsı ütés elıl elhajolt, és gyomorszájon gyomorszájon vágta a matrózt, fél fordulat közben könyökével visszakézbıl arcon csapta Pintót, de de aztán mind nekiestek. nekiestek. Együtt Együtt lefogták, és Algaro odavonszolta magát elé. - Most figyelj! - sziszegte. Dillon és Ferguson ugyanebben a pillanatban fordult be a sarkon, miután Billy Jonesszal megbeszélték, hogy inkább majd legközelebb élnek az ajánlatával. ajánlatával. Az ír rohanni kezdett, amikor meglátta, hogy Algaro felemelt lábbal éppen Carney arcába készül készül rúgni, félrelökte, a legközelebb álló cimborájának pedig oldalról az
arcába öklözött. Carney idıközben felállt. Algaro ugyan már kiesett a játékból, de amikor Serra Serra megmozdult, hogy a másik három segítségére siessen, hirtelen megváltoztak megváltoztak az esélyek. Dillon és Carney a terepjárónak vetett háttal, ütésre emelt kézzel várt, készen arra, hogy a túlerıvel szemben megvédje magát. Hirtelen lövés dördült, a hangja tompán puffant az éjszakában. Mindenki dermedten megállt, s amikor megfordultak, ott látták Fergusont Dillon terepjárója mellett mellett állva, állva, kezében a belga automata pisztolylyal. - Most már legyen elég ebbıl az ostoba játékból, jó? Egy ideig senki sem szólt egy szót sem, aztán Santiago spanyolul csak annyit mondott: - Menjetek a motorcsónakra. A legénység vonakodva elvonult, a még mindig kába Algarót Serra és Guerra támogatta. - Még találkozunk, dandártábornok úr búcsúzott Fergusontól Santiago, Santiago, és a többiek után indult. Carney zsebkendıjével letörülte a vért a szájáról. - Volna szíves valaki közölni velem, mi a fene zajlik itt? - Valóban beszélnünk kell egymással, Carney kapitány -vágta rá azonnal Ferguson-, méghozzá minél elıbb, annál jobb. - Rendben, megadom magam. Jöjjenek utánam az autóval, elmegyünk hozzám. hozzám. Nincs Nincs messze. - Ez a legırültebb történet, amit valaha is hallottam - álmélkodott Carney. - De elhiszi, hogy igaz? - kérdezte Ferguson. Van az aktatáskámban egy másolat a napló fordításáról, szívesen odaadom elolvasni. - Ami a tengeralattjárót illeti, a dolognak ez a része minden további nélkül elképzelhetı. Mindenki tudja, hogy a második világháború alatt jártak ezeken a vizeken németek, sıt az itteniek között még élnek olyanok, akik azt mesélik, hogy éjjelente ki is jöttek a partra. Carney megrázta a fejét. - Hitler a bunkerjában meg
Martin Bormann... errıl én is sokat olvastam, és ha Bormann valóban kiszállt Sámson Cayn, és nem süllyedt el a tengeralattjáróval, tengeralattjáróval, akkor lenne lenne magyarázat arra, hogy láthatták annyiszor DélAmerikában a háború vége óta. - Rendben - szólalt szólalt meg Dillon -, de ha maga elfogadja, hogy a tengeralattjáró létezik, akkor hol lehet? - Várjanak, hozok egy térképet. - Carney kiment, majd a Virginszigetek nagymérető térképével tért vissza, amelyet kigöngyölve letett eléjük. í - Ez itt Sámson Cay, a brit Virgin-szigetek között, Norman-szigettıl délre. Ha az a hurrikán megfordult, ami megeshetik, akkor eredetileg kelet felıl érkezhetett, és a tengeralattjárót valahova St. Johntól délnyugatra kellett sodornia. - Hova? - érdeklıdött Ferguson. Semmiképpen sem valami sokat látogatott helyre. Úgy értem, olyan helyen helyen lehet, ahova azért járnak búvárok, ha nem is gyakran, sıt mondanék én még valamit. Valahol kevesebb mint harminc méter mélyen kell lennie. - Ezt mibıl gondolja? - kérdezte Dillon. - Henry nem volt amatır, ami annyit jelent, hogy nem volt szüksége szüksége rá, hogy bármit tegyen a légnyomás csökkentésére, ha betartotta az elıírásokat. Az ilyen sportbúvárok semmiképpen sem mehetnek negyvenöt méternél mélyebbre, és ebben a mélységben nem maradhatnak lent tovább tíz percnél, mielıtt mielıtt ismét feljönnek a felszínre. Ahhoz, hogy alaposan megnézze a tengeralattjárót és megtalálja a naplót, ez egyszerően nem lett volna elég. Henry Henry hatvanhárom éves volt, és ismerte a lehetıségeit. - Mégis, mi a véleménye? - Ahhoz, hogy felfedezze a roncsot, behatoljon, körülnézzen és megtalálja a naplót, szerintem harminc percre volt szüksége odalent, úgyhogy úgyhogy a mélység huszonöt méter körüli lehetett. A búvároktatók rendszeresen r endszeresen
visznek le turistákat ebbe a mélységbe, mélységbe, ezért gondolom, hogy a tengeralattjárónak a szokásos helyektıl távolabb kell lennie. , Carney elkomorodott. Ferguson észrevette. - Eszébe jutott valami? Henry egészen biztosan aznap reggel találta meg a roncsot, miután miután elvonult elvonult a hurrikán. Olyan korán ment ki a tengerre, hogy fél tíz tájban, amikor én egy társaságot vittem ki, már jött is visszafelé. Találkoztunk is, és váltottunk néhány szót. - Mit mondott? - akarta tudni Dillon. , 228 229 - Megkérdeztem, merre járt. Azt mondta, a Franciafoknál. Meg hogy sima volt volt a víz, mint a tükör. - Hát Hát akkor egészen biztosan ez az - örvendezett Ferguson. Carney megrázta a fejét. - Én rengeteget járok a Francia-fokhoz. Ott nagyon tiszta a víz. Nagyszerő hely. A turistáimat turistáimat is odavittem, miután Henryvel találkoztam aznap reggel, és igaza volt, tényleg tükörsima volt volt a víz. Egészen elképesztıen jól látni ott mindent. - Még egyszer megrázta megrázta a fejét. - Nem, ha ott lett volna a roncs, már régen megtalálták volna. - El tud képzelni valami másik helyet? Carney összeráncolta a szemöldökét. ' '" - Hát, ott a Déli lejtı, az még messzebb van. > - Maga szokott odajárni? - kérdezte Ferguson. - Néha. Ha viharos a tenger, hosszú és kényelmetlen oda az út, de valami ilyesmi hely lehetett. Egy hosszú zátony, az egyik oldala olyan olyan hatvan méter körüli, a másik jó hatszázötven. - Körülnézhetnénk ezeken a helyeken javasolta Ferguson. Carney megint megint ránézett a térképre, i - Hát, nem tudom. - Jól megfizetném, Carney kapitány. - Nem ez a probléma - felelte Carney -, ha szigorúan veszszük, veszszük, ezek mind mind amerikai felségvizeken vannak. - Kérem, figyeljen rám egy kicsit. Nem csinálnánk ott semmi rosszat. Azon a tengeralattjárón olyan dokumentumok vannak,
legalábbis feltételezésünk szerint, amelyek aggodalmat okozhatnak a kormányomnak. Nem akarunk mást, csak ezeket megszerezni, méghozzá amilyen gyorsan csak lehet. - És Santiago? ı hogy kerül a képbe? - Minden jel szerint neki is ez a szándéka. Hogy miért, azt jelenleg még nem tudom, de meg fogom tudni, ezt megígérhetem. - Tudja, mint a moziban, Carney - szólalt meg Dillon. - Santiago és a bandája a gonoszok. Ók a negatív hısök. - És én vagyok a jó? - nevetett hangosan Carney. - Na, menjenek, és hagyjanak aludni kicsit. Kilenckor találkozunk a rakparton. Santiago a Mana Blanco tatján állt, és a hetes bungalót figyelte. A fény éppen akkor gyulladt ki mindkét lakosztályban. - Szóval megjöttek - mondta a mellette ırködı Serrának. Most, hogy beszéltek Carneyval, talán valamikor holnap akár léphetnek is -jegyezte meg Serra. - Hála a poloskáknak, tudod majd követni ıket a motorcsónakkal, bármelyik hajóval mennek is ki, természetesen csak messzirıl. - Vigyem magammal a búvárokat? - Ha akarod, de nem hiszem, hogy szükség lenne rájuk. Carney nem tudja, hol a tengeralattjáró, errıl meg vagyok gyızıdve. Megkérdezték tıle, mit gondol, merre lehet, ez minden. Vidd magaddal a környék búvártérképét. Ha valami olyan helyen szállnak le, amelyik benne van a könyvben, biztos lehetsz benne, hogy csak az idejüket vesztegetik. - Santiago megrázta a fejét. Hogy ıszinte legyek, inkább hajlok arra, hogy azt higgyem, a lány tudja a választ. Meg kell várnunk, míg visszajön. Errıl jut eszembe, ha véletlenül megtalálnánk a tengeralattjárót, és valahogy be kellene jutnunk, Novai és Pinto meg tudná oldani a dolgot? - Természetesen, senor, van elegendı C-4-es robbanószerünk a hajón és minden, ami csak kell
hozzá. - Nagyszerő. Akkor jó szerencsét a holnapi naphoz. Jó éjszakát, kapitány. Serra elment, és a sötétbıl Algaro lopakodott elı. - Elmehetek én is a motorcsónakkal reggel? - Aha, szóval bosszút akarsz állni? - nevetett Santiago. - Miért is ne? Csak élvezd ki jól, Algaro, ameddig teheted - és még mindig nevetve lement a szalonba. - TIZENEGY . UJ Gyönyörő reggel volt, amikor Dillon és Ferguson lement a rakpartra. A Hullámlovas bent állt a kikötıben, körülötte sehol senki, a Kalóz viszont, a tatján négy utassal, kint járt a tengeren. Talán félreértettünk valamit - találgatott Dillon. Kétlem - mondta Ferguson. - Nem olyan pasas ez. Ebben a pillanatban a rakpart túlsó végén egy légtartályokkal megrakott kis targoncát tolva Carney fordult be a sarkon. - Jó reggelt - kiabálta messzirıl. Már azt hittük, itt hagyott minket - felelte üdvözlés helyett Dillon, a Kalózra, mutatva. - Dehogyis, csak az egyik emberem vitt ki néhány turistát búvárkodni. Gondoltam, hogy jobb lesz, ha ma a Hullámlopoísal megyünk, mert sokkal távolabb lesz dolgunk. Maga milyen tengerész, dandártábornok úr? - Ne is mondja, drága barátom, éppen most néztem be a boltjába, hogy vegyek ilyen tengeribetegség elleni pirulákat, és nem is egyet vettem be, hanem mindjárt kettıt - ezzel Ferguson felment a hajóra, felmászott a hídra vezetı létrán, és nagyszerő magányát élvezve helyet foglalt az egyik forgószékben, míg Dillon és Carney felhordta a légtartályokat. Amikor elkészültek, Carney fölment Ferguson után, és bekapcsolta a motort. Amint kifelé tartottak a kikötıbıl, Dillon bement a kabinba. Nem az a háló volt nála, amelyben eddig a búvárholmiját tartotta, hanem az az olajzöld katonazsák, amelyet Staceytıl St. Thomason kapott, az alján összecsukva az AK
rohamfegyver, benne bevetésre készen egy harminctöltényes tár meg még egy tartalék heveder. Ott volt a Jolly Jokeré is, a kis belga automata pisztoly, amelyet elhozott a terepjáróról. Mint minden Sport Fisherman hajón, ezen is két kormány volt, egy fönt, a hídon, a másik pedig a felépítmény alatt, hogy viharban fedett helyrıl lehessen irányítani. Dillon benyúlt a mőszerfal alá, és amikor fémet ért a keze, hozzányomta a pisztolyt a tokjával, majd a létrán felmászva csatlakozott a többiekhez. - Mi az irány? Elıször le délnek, át Pilsbury Soundon, aztán délnyugatra Francia-foknak. - Carney Fergusonra vigyorgott, aki ide-oda forgott, amint a hajót felkapták a tenger hullámai. - Hogy van, dandártábornok úr? - Majd értesítem. Feltételezem, hogy arra számít, barátaink a Marta Blancóról követnek bennünket. - Eddig még nem láttam semmi jelét, pedig figyeltem. A Mária Blancónak egyáltalán nincs nyoma, de gondolom, úgyis azt a fehér motorcsónakot használnák erre a célra, amelyikkel Carval Rocknál láttuk ıket. Nem rossz hajó. Huszonöt-huszonhat csomó meg sem kottyan neki. Én ebbıl nemigen tudok kihozni többet húsznál - mondta Carney, majd Dillonhoz fordult. - Ha most is résen akar lenni, talál a fiókban egy távcsövet. Dillon elıvette a messzelátót, beállította és hátrafordult. Látott néhány jachtot, egy kisebb jármőszállító kompot, amely teherautókat hozott St. Thomasról, de motorcsónakot egyet sem. - Sehol semmi. - Szerintem ez furcsa -jegyezte meg Ferguson. - Túl sokat aggódik, dandártábornok úr - próbálta ıt - - 232 233 megnyugtatni Carney. - Na, most már aztán menjünk a dolgunkra - ezzel a legnagyobb sebességre kapcsolt, és a Hullámlovas egykettıre kint is volt a nyílt tengeren. A motorcsónak természetesen ott
volt a nyomukban, csak majdnem két kilométerrel lemaradva. Serra a kormánykeréknél állt, idınként a sötét képernyıre pillantott, amelyen egy apró fénypont jelezte, merre jár a Hullámlovas. Algaro ott volt mellette, míg Novai és Pinto a búvárholmikkal foglalatoskodott a hajó orrában. Algaro nem nézett ki jól. A szeme körül fekete monokli díszelgett, feldagadt száján ütés nyoma. - Nem fogjuk elveszteni ıket? - aggódott. - Kizárt dolog - felelte Serra. Mindjárt meglátod. - A képernyırıl monoton fütyülı hang hallatszott. Amikor Serra elfordította a kormányt, a hangerı és a hangmagasság is megváltozott. - Látod, a sivítás jelzi, ha már nem vagyunk a nyomukban. - Serra visszafordította a kormánykereket, igazított egyet rajta, amikor a hang olyan lett, amilyen volt, aztán megnézte a mőszereket. - Rendben - nyugtázta a történteket Algaro. - Hogy vagy? - kérdezte tıle Serra. - Hát, mondjuk úgy, hogy sokkal jobban leszek majd, ha már elintéztem ezeket a szemeteket - felelte Algaro -, fıleg Diliont - ezzel sarkon fordult, és csatlakozott a többiekhez. A tenger hosszú és magas hullámokat vetett, amikor Francia-foknál lelassítottak. Dillon elırement a hajó orrába, hogy leeressze a horgonyt, míg Carney manıverezett, és a hajóhíd kék ponyvája alól kihajolva mondta neki, mit csináljon. - Ezt mi úgy hívjuk, az Orom. A csúcsa úgy tizenhárom méter mélyen van, abban próbáljuk megakasztani a horgonyt. - Kis idı múlva bólintott. - Ez az - és kikapcsolta a motort. - Most mit fogunk csinálni? kérdezte Dillon, miközben felhúzta búváröltönyén a cipzárt. - Nem sokat - felelte Carney, és felkapcsolta derekára a nehezéket. - A zátony mélysége 28,5 és 15 méter között van. Annyit tehetünk, hogy megkerüljük a szikla tövét, és megszemléljük a
környékét. A látási viszonyok egészen hihetetlenül jók. Ezért nem hiszem, hogy errıl a helyrıl van szó. Itt már rég megtalálták volna a tengeralattjárót. Egyébként az az érzésem, véletlenül az én kesztyőmet vette fel tegnap, én meg a magáét. Belekotort Dillon zsákjába, és a kezébe akadt a karabély. -Jóságos ég - fohászkodott, miközben kivette -, ez meg micsoda? - Biztosítás - felelte Dillon, és felvette az úszóit. - Egy AK-47-es ennél azért lényegesen több. - Carney széthajtotta a fegyvert, és alaposan megvizsgálta. - Emlékeztetni szeretném arra, Mr. Carney, hogy a barátaink lıttek elıször szólalt meg Ferguson. - Ismeri ezt a fegyvert? - Én voltam Vietnamban, dandártábornok úr. Használtam ilyet igaziból. Nagyon ronda, jellegzetes hangja van. Remélem, soha többet nem fogom hallani. Carney ráhajtotta a karabélyra a tusát, visszatette a zsákba, és magára öltötte felszerelése még hiányzó darabjait. - Lent találkozunk - szólt oda Dillonnak, majd ráharapott a légzıkészülék szájrészére, és háttal befordult a vízbe. Serra jó négyszáz méterrel odébb figyelte ıket egy öreg távcsövön keresztül. Novai és Pinto leszállásra készen álltak mellette. Mit csinálnak? - kérdezte Algaro. - Horgonyt vetettek, és Dillon meg Carney lemerült. Csak a dandártábornok van most a fedélzeten. - Mi mit csináljunk? - akarta tudni Novai. - Nagyon gyorsan elhaladunk mellettük, de nem akarok lehorgonyozni. Menet közben kell majd lebuknotok, hogy meglepjük ıket, úgyhogy készüljetek. Serra huszonöt csomós sebességre kapcsolt, a motorcsónak kilıtt, Novai és Pinto ugrásra készen figyelt. 234 235 I Carney nem túlzott. Mindenféle színő korallok, szivacsok, ezerféle hal volt odalent, de a legvalószínőtlenebbnek a látási viszonyok
bizonyultak: a mélykék víz átlátszónak tőnt, és szinte a végtelenbe nyúlt. A fejük fölött egy raj makréla húzott el, amikor Dillon elindult Carney után, és néhány raja csapkodta uszonyával a homokos lejtı oldalát. De Carneynak a tengeralattjáróval kapcsolatban is igaza volt. Kizárt dolog, hogy a roncs ilyen helyen lett volna. Dillon követte Carneyt a szikla töve körül a zátony mentén, Carney egyszer csak megfordult, és széttárta a karját. Dillon megértette a jelzést, és elindult vissza a hajóhoz, amikor vagy hat méterrel fölöttük meglátta Novait és Pintót. ö is meg Carney is megállt egy pillanatra. Figyelték a két másikat, aztán az amerikai intett, és elindult elıre, a horgonykötél felé. Odaértek, felnéztek, és látták, hogy a fehér motorcsónak széles köröket ró fölöttük. Carney kapaszkodni kezdett fölfelé a horgonykötélen, Dillon pedig követte, aztán a hajó faránál felbukkantak a víz színére. - Ezek mióta vannak itt? kérdezte Dillon Fergusontól, miközben levette a légtartályt és a búvárfelsıjét. - Vagy tíz perccel azután érkeztek, hogy maguk lementek. İrült sebességgel idedübörögtek, nem vetettek horgonyt, egyszerően csak kipottyantották a két búvárt a tatról. - Láttuk ıket - Dillon kibújt felszerelése többi részébıl is, és átnézett a motorcsónakra. - Nicsak, Serra kapitány és a mi jó öreg Algarónk is ott kémleli fenyegetın a vidéket. - Mindenesetre jól végezték a dolgukat, ha sikerült követniük minket - morgott Carney. - Na mindegy, indulás. - Még mindig úgy gondolja, hogy nézzük meg azt a South Drop nevő helyet? - érdeklıdött Dillon. - Én benne vagyok, ha maguk is akarják. Húzza föl a horgonyt. Novai és Pinto ebben a pillanatban bukkant fel a motorcsónak mellett, és felhúzódzkodtak rá. Dillon elırement a hajó orrába, és kezdte volna fölvonni a horgonyt, de
az nem akart engedelmeskedni. - Beindítom a motort, és megpróbálok elıremenni egy kicsit - szólt oda neki Carney. Miután erre sem történt semmi, Dillon megállapította: < - Ez bizony beakadt. - Oké bólintott Carney. - Egyikünknek le kell mennie, hogy kiszabadítsa. - Hát ez nyilván én leszek - és Dillon már vette is vissza a búvárfelsıjét meg a légtartályt. - Magára szükség van itt fönt a hajón. - Maradt elég levegıje ebben az izében? -kérdezte Ferguson. Dillon ellenırizte a levegıszintet. - Ötszáz. Az bıven elég. Magán a sor, dandártábornok úr - mondta Carney. Menjen elıre az orrba, és amint lehet, kezdje fölhúzni a horgonyt, de vigyázzon, sérvet ne kapjon nekünk. Mindent meg fogok tenni, ami csak tılem telik, édes fiam. - Dillon, amikor felfelé jön, nem lesz ott a horgonykötél, és itt van sodrás is, egy-két csomó erısségő, úgyhogy valószínőleg jó messze a hajótól ér majd a felszínre. Csak fújja fel a búvárfelsıjét, és várjon türelemmel, odamegyünk magáért. Látva, hogy Dillon megint lebukott a vízbe, Algaro megkérdezte. - Mi történt? - Nyilván beakadt a horgony - felelte Novai. Dillon éppen ebben a percben ért le. A horgony valóban be volt akadva, egy mély hasadékba szorult be jó alaposan. A feje fölött Carney alapjáraton tartotta a motort, és amikor a kötél ellazult, Dillon kiszabadította a horgonyt. Az végigszántott egy korallt, aztán elindult fölfelé. Dillon megpróbálta követni, de érezte, hogy az áramlás eltéríti, így hát nem is küzdött ellene, hanem hagyta magát fölvinni a felszínre. Ügy ötven méterre a Hullámlovastól bukkant fel, fölfújta a búvárfelsıjét, és már ott is lebegett a hatalmas hullámok hátán. A dandártábornoknak éppen akkor sikerült beemelnie a horgonyt, így Novai volt az elsı, aki észrevette
Diliont. - Ott van. - Nagyszerő. - Algaro félrelökte Serrát, és ı foglalta el a helyét a kormánykeréknél. Majd én megmutatom neki, hol lakik a jóisten. Fölpörgette a motort, és a csónak kilıtt, egyenesen Dillon irányába, aki vadul igyekezett elúszni az útjából. Carney odakiáltott neki valami figyelmeztetést, Ferguson pedig a hajóorrban buzgón hadonászva kis híján beleesett a tengerbe. Dillon gyorsan leeresztette felfújható búvárfölsıjét. A motorcsónak kanyarodott egyet, megint elhúzott mellette, és félresöpörte. Algaro, akinek ırjöngı nevetését messzire hordta a víz, most széles ívben megfordult, hogy visszajöjjön. A dandártábornok elıvette az AK-t a zsákból, és éppen összerakni igyekezett, amikor Carney a korlátba kapaszkodva lejött a létrán. - Hagyja. Én tudom, hogy mőködik az ilyesmi, maga meg nem, dandártábornok úr. Automatára állította, és kilıtt vele egy sorozatot a motorcsónak irányába. Serra addigra már ott birkózott Algaróval, Novai és Pinto levágódott a fedélzetre. Carney leadott egy újabb gondosan célzott sorozatot, amely feltépte a hajóorr padlóját. Dillon idıközben eltőnt, Serra pedig visszaszerezte a kormánykereket. Széles ívben megfordult, és teljes gızzel elviharzott. Ferguson aggódva kémlelt körül. Elmentek? " Nem messze tılük felbukkant Dillon. Carney letette az AK-t, bement az alsó kormánykerékhez, és feléje irányította a hajót. Dillon megkapaszkodott a hajó farában, Carney pedig odasietett, hogy segítsen neki megszabadulni a búvárfelsıjétıl és a légtartálytól. - Hő, hát ez meredek volt - mondta Dillon, amikor felért a fedélzetre. - Mi történt? - Algaro úgy döntött, hogy elgázolja magát - felelte a dandártábornok. Ahogy a törülközıjéért nyúlt, Dillon meglátta az AK-t. -
Mintha valami puskaropogást hallottam volna. Felpillantott Carneyra. - Maga volt az? - Mit csináljak, teljesen kihozott a sodromból - dünnyögött Carney. Na, még mindig akarnak próbálkozni egyet South Dropnál? - Miért ne? - nézett Ferguson a távolodó motorcsónak után. - Nem hinném, hogy újra megzavarnának. - Nem valószínő - mutatott dél felé Carney. - Zivatar közeleg, és az azért jó, mert én tudom, hova akarok menni, ık meg nem - ezzel felment a létrán a hajóhídra. A motorcsónak majdnem egy kilométerrel odébb lelassított, és Serra szeméhez emelt messzelátóval figyelte, míg a Hullámlovas eltőnik az esı és a köd sőrő függönye mögött. Aztán a képernyıre pillantott. - Délnek tartanak. - Hova mennek? Van valami elképzelésed? akarta tudni Algaro. Serra levette a polcról a környék búvárhelyeinek kézikönyvét, felütötte, aztán ránézett a térklépre. - Most hagytuk el Francia-fokot. Az egyetlen hely még ebben az irányban South Drop. Végigpörgette a könyv lapjait. - Ez az. Olyan húsz méter körül van egy zátony, amelyik egyik oldalt vagy ötven méter, a másikon meg meredeken lejt lefelé, egészen a fenékig. Megvan akár hatszáz méter is. - Lehet, hogy itt van? - Nem hinném. A kézikönyv szerint kifejezetten gyakran látogatják. - A dolog úgy mőködik, hogy a búvároktatók csak jó idı esetén hoznak ki turistákat ilyen messzire. Máskülönben túl - hosszú az út, és túl kényelmetlen, könnyen rosszul lehet, aki nem szokta meg - magyarázta Novai, aztán megvonta a vállát. - Az olyan helyre, mint South Drop, nem mennek ki olyan nagyon sokat, de Serra kapitánynak igaza van. A puszta tény, hogy benne van a kézikönyvben, rendkívül valószínőtlenné teszi, hogy ott legyen a tengeralattjáró. Biztos már hosszú
évekkel ezelıtt megtalálta volna valaki. - És ezt egy profi mondja - tette hozzá Serra. - Szerintem senor Santiagónak igaza van. Carney nem tud semmit. Egyszerően csak kiviszi ıket néhány távolabbi helyre, mert semmi okosabb nem jutott az eszükbe. Senor Santiago azt gondolja, a lány az egyetlen esélyünk, úgyhogy várnunk kell, amíg visszajön. - Én akkor is meg akarom leckéztetni ezt a disznót fakadt ki Algaro. - Hogy megint rád lıjenek? - Carney egy AK-val tüzelt, megismertem a hangját. Mindannyiunkat kinyírhatott volna vele - vonta meg Algaro a vállát. - Ha eddig nem tette, ezután sem fogja tenni. Pinto a South Dropra vonatkozó részt tanulmányozta a búvárkézikönyvben. -Jó helynek látszik - mondta Novainak-, egyetlen dolgot kivéve. Itt azt írják, hogy láttak arrafelé fekete orrú szirti cápákat. - Azok veszélyesek? - érdeklıdött Algaro. Az a helyzettıl függ. Ha úgy zavarják meg ıket, ahogyan nem szeretik, valódi veszélyt jelenthetnek. Algaro mosolya nem sok jót ígért. - Maradt még a vödörben abból az undorító dologból, amelyikkel tegnap halásztál? - kérdezte Novaitól. - A csalira gondolsz? - Novai Pintóhoz fordult. - Van még? Pinto hátrament a hajó farába, megtalálta a mőanyag vödröt, és levette a tetejét. Gyomorforgató bőz csapott fel. Mindenféle apróra vágott hal, belsıség, húscafatok és olaj rohadt benne. - Lefogadom, hogy a cápák ezt imádni fogják - kárörvendett Algaro. - Kilométerekrıl odacsalja mindet. Novai szörnyülködve bólintott: - Meg fognak ırülni tıle. Helyes. Akkor a következıket fogjuk csinálni - fordult Algaro Serrához. - Amint megálltak, mi az esı fedezékében szép lassan megközelítjük ıket. Ez az elektronikus kütyü mindenképpen odavezet hozzájuk, nem? Serrának kezdett nem tetszeni a dolog. - Igen,
de... - Nincs de. Várunk egy kicsit, amíg leérnek, aztán nagyon gyorsan elhúzunk mellettük, kidobjuk ezt a szart, aztán eltőzünk onnan. - Algaro arcán a legtisztább gyönyörőség ragyogott. - Ha van egy kis szerencsénk, Dillon akár otthagyhatja a lábát. A Hullámlovas lehorgonyozva dobálódzott a nyugtalan vízen. Ferguson a fedett kormányállásban ült, és a másik két férfi készülıdését kísérte figyelemmel. Carney kihúzott egy fiókot, és kiemelt belıle egy hosszú csövet, a végén egy fogantyúval. - Ezt hívják víz alatti szigonypuskának? - kérdezte Ferguson. Nem, ez lıfegyver. - Carney kinyitott egy töltényesdobozt. -Van, aki puskatölténnyel használja. Én jobban szeretem a 45-ös ACP-t. Olyan gázrobbanással jár, ha elsüti az ember, hogy kézfej nagyságú lyukat üt a célon. - Mi van, halászni készül?érdeklıdött Dillon, miközben magára vette búvárfelsıjét és a légtartályt. - Nem egészen. Amikor utoljára erre jártam, szirti cápákkal találkoztam, és az egyik kis híján bajt okozott. Nem árt egy kis óvatosság. Elıször Dillon bukott hátra a vízbe, elúszott a horgonykötélig, aztán nagyon gyorsan leereszkedett. Amikor lent elérte a horgonyt, visszafordult és látta, hogy Carney követi, bal kezében a fegyverrel. Ellebegett úgy öt méterre Dillon fölött, intett neki, majd elindult a zátony mellett, és a lejtı elıtt megállt. A kristálytiszta vízben minden remekül látszott. Még meszsze alattuk is jól kivehetı volt a meredek szirtfal. Carney ismét intett Dillonnak, aztán visszafordult, hogy átkeljen a szirt laposabb oldalára. Egy sasrája haladt el elıttük a távolban, de egyszer csak egy szirti cápa keresztezte az útját, és húzott el tılük nem messze. Carney megfordult és jelezte, hogy indulhat, Dillon pedig utána ment a másik oldalra.
Ferguson, akit zavarni kezdett, hogy a.szél behordja az esıt, behúzódott a felsı kormányállásba, megtalálta a meleg kávéval teli termoszt, és töltött magának. Úgy tőnt neki, mintha tompa motorberregést hallana, hátrament a hajó farába, és ott is maradt figyelni egy ideig. Hirtelen felerısödött a zaj: Serra a legnagyobb sebességre kapcsolt. A motorcsónak kibukkant az esıfüggöny mögül, és elszáguldott a Hullámlovas orra elıtt. Ferguson káromkodott egyet, eldobta a termoszt, és az AK-t kezdte keresni Dillon zsákjában, de még így is látta, hogy a motorcsónakról ketten kiürítenek egy vödröt a vízbe. Mire elıkotorta az AK-t, már el is tőntek, csak a gyorsan távolodó hajó motorjának hangja hallatszott az esıben. Dillon érezte, hogy valami történik a feje fölött. Felnézett és látta, hogy fönt sebesen elhúz a motorcsónak feneke, majd a vízbe szórt csali elindul lefelé. Amikor közelebb lebegett, végignézhette, amint egy barrakuda villámként lecsap az egyik húscafatra. Ekkor Carney a bokáját megfogva jelezte, jöjjön lejjebb. Az amerikai a tengerfenéken feküdt, mire Dillon utolérte, fö- lıttük pedig hirtelen megpezsdült a víz, és a semmibıl torpedóként elıbukkant egy cápa. Dillon ugyancsak a hátára feküdt, s onnan figyelte, ahogyan tágra nyitott állkapoccsal újabb cápa érkezett. Majd legnagyobb rémületére egy harmadik. Ugy látszott, egymással harcolnak, és az egyikük a barrakuda után kapva majdnem az egészet bekapta. Csak a feje lebegett le a fenékre. Carney Dillon felé fordult, és a zátonyon túl a horgonykötél irányába mutatva jelezte: anélkül hogy felegyenesedne, jöjjön utána. Dillon követte, miközben a víz mozgásából érezte, hogy a harc folyik tovább. Visszanézve látta, hogy a cápák immár egymás körül körözve majdnem egészen
eltüntették a csalit. Hasával a tengerfenéket súrolva szorosan Carney nyomában maradt, és csak akkor kezdett felállni, amikor a horgonyhoz értek. Valami azonban egyszer csak rendkívüli erıvel oldalra lökte, majd fel is bukfencezett, ahogyan az egyik cápa elhaladtában súrolta. Az állat azonnal megfordult, és már jött is visszafelé. Carney, egyik kezével a kötélbe kapaszkodva, elsütötte fegyverét. A robbanás elsodorta a cápát, amely csak egy vércsíkot hagyott maga után. A két másik cápa odaúszott, aztán az egyik nyitott állkapoccsal támadásba lendült. Carney elkapta Dillon karját, és fölfelé indult vele a kötélen. Félúton Dillon lenézett. Egy harmadik cápa is csatlakozott az elızı kettıhöz, és immár együtt tépték-marták a sebesültet, a vér úgy terült szét a vízben, mint valami felhı. Ezután Dillon sem nézett vissza többé, Carney mellett felért a víz színére, és légtartállyal, mindennel együtt azonnal felhúzta magát a hajóra. A fedélzeten leült a padlóra, és nevetéstıl rázkódva megkérdezte: - Gyakran elıfordul ilyesmi? - Egyszer mindent el kell kezdeni - mondta Carney, miközben kiemelte légtartályát a vízbıl. - Ezt eddig még senki sem csinálta meg velem. Gondolom, a motorcsónakosok vol- 242 243 tak fordult Fergusonhoz. - Feltételezem, hogy a gazember lassan közelített, aztán az utolsó pillanatban teljes sebességre kapcsolt. - Pontosan így történt. Mire elıvettem az AK-t, már itt sem voltak - felelte a dandártábornok. Carney megtörülközött, és felvett egy pólót. - Azt azért nagyon szeretném tudni, hogy sikerült nekik idáig követni minket, különös tekintettel erre az esıre meg a ködre - mondta, majd elment fölhúzni a horgonyt. - Szólnom kellett volna, dandártábornok úr, hogy idetettem a Jolly Jokeremet. Lehet, hogy innen
hamarabb elı tudta volna kapni - ezzel Dillon a mőszerfal alá nyúlt, ám a keze megakadt a poloskán. Levette, és a tenyerén odatartotta Fergusonnak. Nicsak, mostanában elektronikus varázslásban utazunk? - Mi az ördögöt talált? - csodálkozott Carney, amint visszajött a hajó orrából. Dillon megmutatta neki. - Ez volt mágnessel a mőszerfal alá fogva. Bepoloskáztak minket, öregfiú, nem csoda, hogy ilyen könnyedén a nyomunkban tudtak maradni. Valószínőleg ugyanezt tették a Kalózzal is, hátha azzal indulunk el. - De hát a Kalóz ma ott maradt a kikötıben. - így van, különben még összezavarta volna ıket. Carney megrázta a fejét. - Úgy látszik, lassan tényleg csinálnom kell valamit ezekkel az alakokkal - morogta, majd felmászott a létrán a hajóhidra. A visszaút alatt megváltozott az idı, újabb zápor söpört végig a vízen. A motorcsónakot már nem érte el, addigra az már a Mana Blanco mellett horgonyzott. Serra Algaróval felment a létrán, és Santiagót a ponyva alatt találta. - Látom, meg vagy magaddal elégedve - állapította meg Santiago. - Már megint megöltél valakit? - Remélem - kezdett bele Algaro a délelıtti események elbeszélésébe. Amikor befejezte, Santiago megrázta a fejét. - Nem hinném, hogy Dillonban sikerült volna tartós kárt tenni, annál ez a Carney sokkal jobban érti a dolgát. Felsóhajtott. - Csak vesztegetjük az idınket. Semmit sem tehetünk, amíg a lány vissza nem jön. Visszamegyünk Sámson Cayre, elegem van ebbıl a helybıl. Mennyi idı alatt érünk oda, Serra? - Két óra, senor, talán kevesebb. Pilsbury Soundnál van egy kis zápor, de nem fog soká tartani. -Jó, akkor induljunk azonnal. Mondjátok meg Prietónak, hogyjövünk. Serra sarkon fordult, de Santiago utánaszólt. - Ó, errıl jut eszembe, hívd fel a halász barátaidat Cruz Bayben.
Azonnal értesítsenek, ha a lány elıkerül. Nehéz esıfuggönyt hajtva maga elıtt dühöngött a szélvihar, de furcsa módon az esı lecsillapította a tenger hullámzását. Carney kikapcsolta a motort, és lejött a létrán a lenti fedett kormányállásba, ahol Ferguson és Dillon tartózkodott. - A legjobb kivárni, amíg elmúlik. Nem fog soká tartani. Rendes körülmények között nem tartok a hajón italt, de hát ez most "különjárat" - vigyorgott a két másik férfira. Kinyitotta a mőanyag hőtıdobozt, és kivett belıle három sört. Ferguson kibontotta és meghúzta a magáét. - Köszönettel elfogadva. Istenem, de jólesiksóhajtott. - Elıfordul, hogy az emberen már csak egy jéghideg sör segíthet - szólalt meg Carney. Egyszer Vietnamban nagyon kegyetlenül ágyúzták az egységünket. Még ma is van mindkét karomban és lábamban néhány repeszdarab, amelyet már nem volt érdemes kiszedni. Az esıben ültem egy ládán, és egy szendvicset ettem, miközben az egészségügyis megpróbált összevarrni, de már elfogyott a morfiuma. Anynyira örültem, hogy egyáltalán élhetek, hogy nem éreztem semmit. Aztán valakitıl kaptam egy doboz sört, persze meleget, i - De soha semmi nem ízlett még annyira? - kérdezte Dillon. - Egészen addig, amíg fel nem szállt a füst, és meg nem láttam egy pasit, aki ott ült egy fa tövében, és mind a két lába el volt lıve. - Carney megrázta a fejét. - Istenem, mennyire meggyőlöltem azt a háborút. Miután leszereltem, a Georgiái Állami Egyetemre mentem a tengerészgyalogság ösztöndíjával. Amikor Nixon odajött, és a rendırök össze akarták verni a háborúellenes tüntetıket, mi, veteránok mind kivonultunk a fehér pólónkra tőzött háborús kitüntetéseinkkel, hogy megszégyenítsük ıket. Elnevette magát, mire Ferguson megszólalt. - A
Kampó Koreában pont ugyanilyen volt. Holttestek, ameddig csak a szem ellátott, maga a pokol, és a végén az ember már csak azon törte a fejét, vajon mit keres itt. - Heidegger valahol azt írja, hogy az autentikus lét elengedhetetlen feltétele az egyértelmő szembenézés a halállal mondta erre Dillon. - Én tudom, miket írt Heidegger. Filozófiát hallgattam a Georgiái Állami Egyetemen, úgyhogy biztosíthatom: amikor ezt írta, Heidegger a dolgozószobájában ült a fenekén. - Ezt jól megmondta - nevetett Ferguson. - Egyébként is, maga mit tud errıl Dillon? Melyik háborúban harcolt? - érdeklıdött Carney. - Egész életemben mást sem csináltam, csak háborúkban vettem részt - mondta Dillon csendesen. Aztán felállt, rágyújtott, és felment a létrán a hajóhídra. - Hé, várjunk csak, dandártábornok úr, amikor az este Jenny kávézójában az ír hadsereg került szóba, és én tettem valami megjegyzést az ír Köztársasági Hadseregre, Dillon azért pattant, mert ı is olyan fegyveres volt, amilyenekrıl az újságban szoktunk olvasni? - Igen, bár ık inkább az ír Köztársasági Hadsereg katonáinak nevezik magukat. Az apját Belfastban véletlenül lelıtték egy tőzharc során az angol katonák, ı meg még fiatal volt, és az igaz ügy harcosául szegıdött. - És most? - Az az érzésem, hogy rokonszenve az igaz ügy iránt némileg alábbhagyott. Az udvariasság kedvéért mondjuk talán úgy, hogy valami zsoldosféle, és ne firtassuk tovább a dolgot. - Szerintem kár érte. - ı csinálja magának. - Nyilván. - Carney felállt. - Tisztul az idı. Jobb lesz elindulnunk. Felment a létrán a hajóhídra. Dillon nem szólt semmit, csak ült ott a forgószékben és cigarettázott, Carney pedig beindította a motort, és St. Johnnak fordította a Hullámlovas orrát. Vagy tíz perccel késıbb észrevette, hogy a motoros jacht,
amely egyre közelebb ért hozzájuk, a Mária Blanco. Nahát, akármi legyek, ha ez nem a mi Santiago barátunk. Biztos Sámson Cayre mennek. Ferguson felmászott hozzájuk a hídra, Carney pedig anynyira közel vitte a Hullámlovast a másik hajóhoz, hogy a farában megpillanthatták Santiagót és Algarót. Carney a korláton kihajolva átkiabált: - Remélem, kellemes napjuk lesz! - Ferguson pedig meglengette a panamakalapját. Santiago rájuk emelte a poharát, és odaszólt Algarónak: - Látod, megmondtam neked, te ostoba, biztos a cápák húzták a rövidebbet. Ebben a pillanatban Serra jött ki a rádióshelyiségbıl, és odanyújtotta Santiagónak a drótnélküli telefont. Sir Francis keresi Londonból, senor. - Csak kíváncsi voltam, jutottatok-e valamire. - Nem, de aggodalomra semmi ok, minden rendben megy. - Eszembe jutott valami. El sem tudom képzelni, miért nem gondoltam rá elıbb. A Sámson Cay-i szállodában a háború alatt egy tortolai néger házaspár látta el a gondnoki teendıket, May és Joseph Jackson. Az asszony már évekkel ezelıtt meghalt, de a férfi még megvan valahol. Olyan hetvenkét éves lehet most. Amikor utoljára láttam, taxisofır volt Cayn. - Világos - mondta Santiago. - Szóval ı ott volt, amikor megérkezett anyám, aztán Bormann, ugye érted. Elnézést, hamarabb gondolnom kellett volna rá. - így igaz, Francis, de most már ne is törıdj vele, majd én elintézem. - Santiago letette a kagylót, és Algaróhoz fordult: - Újabb feladatot kapsz, de a dolog ráér. Én most elmegyek és lefekszem. Szóljatok, ha megérkeztünk. Valamivel késıbb délután Dillon egy nyugágyban feküdt a teraszon, amikor Ferguson megjelent. - Van egy ötletem. Ott ez a milliomospihenı Sámson Cayn, arra gondoltam, milyen érdekes lenne ott vacsorázni. A saját
barlangjában ingerelni az oroszlánt. - Nekem tetszik felelte Dillon. - Akár át is repülhetünk, ha akar. Leszállóhely van ott, elrepültem felette, amikor jöttem, és az én Cessnám szárazföldön ugyanolyan jól landol, mint vízen. - Talán még Carneyt is rá tudnánk bírni, hogy tartson velünk? Hívja fel a recepciót a rádiótelefonján, kérdezze meg az ottani számot és az igazgató nevét. Dillon így is tett, és gyorsan lejegyezte a kapott felvilágosítást. Parancsoljon, Carlos Prietónak hívják. Alig néhány perc múlva Fergusonnak már kapcsolták is az illetı urat. - Mr. Prieto? Itt Charles Ferguson dandártábornok. Caneelen szálltam meg, és az egyik barátomnak van itt egy kétéltője. Arra gondoltunk, hogy jó móka lenne átrepülni magukhoz ma este és ott vacsorázni. A gépünk le tud szállni a maguk kifutópályáján. Hárman jönnénk. - Sajnálom, dandártábornok úr, de kizárólag saját szállóvendégeinknek biztosítunk étkezést. - Hát ez igazán kár. Annyira nem szívesen okozok csalódást Mr. Santiagónak. A vonal másik végén rövid csönd támadt. - Mr. Santiago várja önöket? - Kérdezze csak meg tıle. - Egy pillanat türelmet, dandártábornok úr. Prieto felhívta a Mária Blancót, mert Santiago szívesebben maradt a hajón, amikor Sámson Cayn tartózkodott. - Elnézést a zavarásért, senor, de ismer ön egy bizonyos Fergusont? - Charles Ferguson dandártábornokot? - A másik vonalon vár. Caneelrıl beszél. Át akar repülni egy kétéltővel, és harmadmagával itt akar vacsorázni. Santiago hangosan felnevetett. - Remek, Prieto, csodálatos. A világ minden kincséért ki nem hagynám az eseményt. - Örömmel várjuk, dandártábornok úr szólt bele Prieto a készülékbe. - Hány óra tájt számíthatunk önökre? - Fél hét-hét. - Nagyszerő.
Ferguson visszaadta a rádiótelefont Dillonnak. Kerítse elı Carneyt, és mondja meg neki, hogy a legjobb ruhájában legyen hatkor Jenny kávézójában. Iszunk egy koktélt, aztán elrepülünk Samsom Cayre. Szerintem nagyon jó kis esténk lesz - mondta, majd kiment. i< 248 249 r ií,í • TIZENKETTİ Este hét óra volt Párizsban, mire Jenny kiért a Charles de Gaulle repülıtérre. Visszaadta a bérelt kocsit, és a British Airways pultjánál foglalt egy helyet a következı londoni járatra. Ahhoz túl késı volt, hogy aznap továbbrepüljön Antiguába, de a reggel kilencórás gépen még volt hely, azzal délután kettıkor már ott lehet, és még a Liat szigetközi repülıszolgálat Antigua-St. Thomas járatára is elıjegyeztették. Egy kis szerencsével késı délutánra haza is érhet. Megvárta, míg kiállítják a repülıjegyeit, aztán mindjárt fel is adta a holmiját a londoni gépre, hogy ne kelljen vele tovább bajlódnia. Az egyik repülıtéri bárban rendelt egy pohár bort. Az lesz a legjobb, ha éjszakára kint marad valamelyik gatwicki szállodában. Jól érezte magát, elıször, mióta értesült Henry haláláról, és alig várta, hogy visszaérjen St. Johnra, hogy kiderítse, vajon jól sejti-e, amit sejt. Vett egy telefonkártyát és felhívta Jenny kávézóját. Billy Jones vette fel a telefont. - Billy? Én vagyok az, Jenny. - Édes Jézusom, Miss Jenny, honnan beszél? Párizsból. A repülıtérrıl. Itt mindjárt este fél nyolc lesz. Holnap már otthon leszek, Billy, Antiguán átszállók, és a Liattal megyek St. Thomasra. Hat óra körül találkozunk. - Hát ez csodálatos. Mary egészen oda lesz az örömtıl. - Billy, járt maguknál egy Sean Dillon nevő férfi? Azt mondtam neki, okvetlenül nézzen be. - De mennyire! Bob Carneyval vitorlázgatnak, ı meg Ferguson dandártábornok. Éppen most mondta Bob, hogy itt találkoznak egy
italra mind a hárman ma este hatkor. - Nagyon jó. Akkor adjon át Dillonnak egy üzenetet. Mondja meg neki, hogy azért megyek haza, mert azt hiszem, tudom, hogy hol lehet. - Micsoda? - értetlenkedett Billy. - Azzal ne törıdjön, Billy. Csak adja át neki szó szerint az üzenetet. Nagyon fontos. - Ezzel letette a kagylót, fogta a kézipoggyászát, és örömteli izgalommal áthaladt a biztonsági ellenırzésen. A két férfi a Mongoose Junction parkolójában tette le a terepjárót, és gyalog sétált át Jenny kávézójába.. Blézerjében, a gárdisták nyakkendıjével, megfelelı szögben fejébe csapott panamakalapjával a dandártábornok rendkívül tekintélyparancsolóan nézett ki. Dillon tengerészkék selyemöltönyt viselt, nyakig gombolt fehér pamutinggel. Amikor beléptek Jenny kávézójába., ott már fél ház volt, a szokásos kora esti forgalom. Bob Carney a bárpultnak támaszkodva állt, fehér lenvászon nadrágban és kék ingben, a blézerje a legközelebbi széken. Megfordult, és füttyentett egyet. - Divatbemutatóra készülnek az urak? Még szerencse, hogy én is rendesen felöltöztem. - Végtére is az ördöggel fogunk találkozni, szemtıl szembe, hogy úgy mondjam. Ferguson letette a sétabotját a pultra. - Tekintettel a körülményekre, úgy vélem, illik megadnunk a módját a dolognak. Kocsmáros, pezsgıt - szólt oda Billynek. Sejtettem, hogy azt fog rendelni, úgyhogy behőtöttem egy üveg Pol Roget-t - ezzel Billy a pult alól elıvette az üveget, és kihúzta a dugót. - Most pedig az én meglepetésem következik. - - 250 25 - - És mi az? kíváncsiskodott Carney. - Miss Jenny telefonált Franciaországból, Párizsból. Út? ban van hazafelé. Holnap ilyenkorra már valószínőleg itt lesz. - Hát ez remek - mondta Carney. ,• Billy kitöltötte a pezsgıt. És megbízott, hogy önnek külön adjak át egy
üzenetet, Mr. Dillon. - Ó, és hogy szól az üzenet? - érdeklıdött Dillon. - Azt mondta, fontos. Azt mondta, hogy mondjam meg magának, azért jön haza, mert azt hiszi, tudja, hol lehet. Van ennek a maga számára valami értelme, mert én kutya legyek, ha egyetlen szót is értek belıle! - Mi az hogy, de még mennyire! Ferguson felemelte a poharát, és köszöntıt mondott. - Igyunk, uraim, a nıkre általában, Jenny Grantre pedig különösen. Éz egyszerően remek. - Felhajtotta az italát. - Most pedig fel, csatára - ezzel sarkon fordult, és elindult kifelé. Mögöttük a szakállas halász, aki a pult másik végén ült hallgatózva, felállt, és ugyancsak kiment. Lesétált a nyilvános telefonhoz a vízpartra, elıvette a papírt, amelyet Serrától kapott, és tárcsázta a Mária Blanco számát. Santiago a kabinjában készülıdött vacsorához, mikor Serra besietett a telefonnal. - Mi az ördög van már megint? - dohogott Santiago. - Az informátorom St. Johnról. Éppen most hallotta Diliont meg a barátait beszélgetni Jonesszal, a. Jenny kávézója mixerével. Állítólag a lány telefonált Párizsból, holnap este már St. Johnon lesz. - Érdekes - mondta Santiago. - De ez még nem minden, senor, a lány azt kérte, mondják meg Dillonnak, hogy azért jön haza, mert azt hiszi, tudja, hol lehet. Santiago halottsápadt lett, és a telefon után kapott. - Itt Santiago. Most szépen ismételje el nekem még egyszer a történetét. - Egy ideig hallgatott, majd megszólalt: -Jó munkát végzett, barátom, nem fog elmaradni a jutalma. Tartsa csak továbbra is nyitva a szemét. Visszaadta a készüléket Serrának. - Látja, a türelem rózsát terem - közölte elégedetten, majd a tükörhöz visszafordulva folytatta az öltözködést. Ferguson, Dillon és Carney Mongoosenál átment az útkeresztezıdésen, és Lind Point
irányába folytatva útját a kétéltő rámpájához igyekezett. - Milyen praktikus, hogy van itt egy felszállópálya meg minden -jegyezte meg Ferguson. A helyzet az, hogy bizonyos idıszakokban menetrendszerőjárat közlekedik a környékbeli városokba. Amikor mőködik, át lehet vele repülni St. Thomasra vagy St. Croix-ra, sıt akár San Jüanba vagy Puerto Ricóba. Közben odaértek a Cessnához. Dillon körbejárta és átvizsgálta a gépet, aztán kiszedte az ékeket a kerekek alól. Kinyitotta a hátsó ajtót, és megszólalt: - Oké, barátaim, beszállás. Ferguson mászott be elıször, utána Carney. Dillon kinyitotta a másik ajtót, beült a pilótaülésbe, becsapta és bezárta az ajtaját, aztán bekapcsolta a biztonsági övét. Kiengedte a fékeket, mire a gép legurult a rámpán a vízbe, és az áramlattól sodorva kifelé kezdett lebegni a kikötıbıl. Ferguson átnézett az öböl másik oldalára a kezdıdı sötétségben. Gyönyörő esténk van, csak az jutott eszembe, hogy viszszafelé teljes sötétben kell majd repülnünk. Nem, ma éjjel telihold lesz, dandártábornok úr nyugtatta meg Carney. - Megnéztem az idıjáráselırejelzést- tette hozzá Dillon. - Tiszta, száraz éjszaka, a legjobb repülési viszonyok. Elvben az egész út nem tart tovább negyedóránál. Biztonsági öveket becsatolni, mentımellények az ülés alatt. - 252 253 Beindította a motort, amely köhögve életre kelt, a légcsavar elkezdett pörögni. Dillon kivezette a kétéltőt a kikötıbıl, megnézte, nincs-e hajóforgalom, majd ráfordult a szélirányra. Felemelkedtek a levegıbe, egyre magasabbra, majd úgy háromszáz méternél megállapodva folytatták útjukat. Átrepültek St. John déli része, aztán Reef Bay, végül pedig Ram Head fölött, mielıtt a Norman-sziget felé vették az irányt, amelytıl Sámson Cay
már csak négy kilométer. Teljesen eseménytelen útjuk volt, és egészen pontosan tizenöt perccel azután, hogy elhagyták Cruz Bayt, már a sziget fölött jártak. A Mana Blanco ott horgonyzott alattuk a kikötıben, úgy háromszáz méterre a parttól, körülötte rengeteg más jacht és néhány ember a strandon. - Igazi búvóhely gazdagoknak - állapította meg Carney. - Tényleg? -vonta meg a vállát Ferguson. - Mindenesetre remélem, hogy jól fıznek, a többi nem érdekel. A bejáratból Carlos Prieto jött ki, hogy fogadja a vendégeket, és ahogyan meghallotta a feje fölött elrepülı Cessna hangját, felnézett. A lépcsısor aljában régi Ford furgon várakozott, mellette nekitámaszkodva öreg fekete férfi. - Megjöttek, Joseph, menj a leszállópályához, és hozd be ıket utasította Prieto. - Azonnal, uram-Joseph beült a kormány mögé, és elhajtott. Prieto éppen megfordult és bemenni készült, amikor felbukkant Algaro. - Ó, hát itt van, már kerestem. Van nekünk itt valami öreg négerünk, akinek Jackson a neve, Joseph Jackson? Hát hogyne, ı vezette azt a furgont, amelyik éppen most ment el. A leszállópályához küldtem, hogy hozza el Ferguson dandártábornokot meg a többieket. Valami fontos ügyben van rá szüksége? - Ráér felelte Algaro, és visszament a házba. Dillon tökéletesen tette le a Cessnát, elgurult a leszállópálya túlsó végébe, széllel szembe fordult, és kikapcsolta a motort. - Nem rossz, Dillon - dicsérte Ferguson. - Tud repülni, ezt bármikor tanúsíthatom. El sem tudja képzelni, mennyire örülök - felelte Dillon. Mindannyian kiszálltak. Joseph Jackson eléjük ment. - Ott vár a kocsi, emberek. Én fogom elvinni magukat az étterembe. A nevem Joseph, Joseph Jackson. Ha akarnak valamit, csak szóljanak. Régebben élek ezen a szigeten, mint bárki más. - Tényleg? - kapta fel a
fejét Ferguson. - De a háború alatt még maga sem volt itt, vagy igen? Azt hallottam, akkoriban lakatlanul állt az egész. - Ez nem igaz - felelte Jackson. - Volt itt egy régi szálloda, egy amerikai család tulajdona, a Herbertéké. A háború alatt nem lakott benne senki, csak én meg May, a feleségem. Tortoláról jöttünk át, hogy vigyázzunk a házra. Odaértek a furgonhoz, és Ferguson újabb kérdést tett fel: - Azt mondja, Herbertéknek hívták a tulajdonosokat? - Miss Herbert papája nászajándékba adta a lányának, amikor az hozzáment Mr. Vailhez. Jackson kinyitotta a hátsó ajtót, hogy Ferguson beszállhasson. -Aztán neki is lett egy lánya. Dillon beült Ferguson mellé, Carney meg az elsı ülésre, Jacksonhoz. Az öreg szemlátomást élvezte, hogy beszélhet. - Szóval Miss Herbertbıl Mrs. Vail lett, neki meg született egy lánya, akit Miss Vailnek hívtak? - kérdezısködött tovább Dillon. Jackson beindította a motort, és hangosan felvihogott: Csakhogy Miss Vailbıl aztán Lady Pamer lett, ehhez mit szólnak? Egy igazi angol lady, mint a moziban. Zárja el azt a motort! - parancsolta Ferguson. Jackson döbbenten nézett. t - Valami rosszat szóltam? ", , ,, rt/ - - 254 255 Bob Carney kinyúlt, és elfordította a slusszkulcsot. Ferguson megszólalt: - Miss Vail férjhez ment, és Lady Pamer lett belıle? Egészen biztos maga ebben? - Hát persze, hiszen ismertem! A háború végén idejött a kisbabájával, a kis Francisszel lakni. Valamikor áprilisban, 45 áprilisában. Szinte vágni lehetett a csendet. Aztán Dillon megkérdezte: -Járt itt más is akkoriban? - Egy német, úgy hívták, Strasser. Egyszer csak felbukkant egy éjszaka. Azt hiszem, valami tortolai halászhajóval érkezhetett, de Lady Pamer tudta, hogy
jönni fog... - És Sir Joseph? - ö csak júniusban érkezett meg Angliából. Mr. Strasser meg elment. Pamerék aztán visszamentek Angliába. Sir Joseph néha még visszajárt, de nagyon régen, akkor, amikor az üdülıtelepet építették. - És Sír Francis Pamer? érdeklıdött Ferguson. - A kis Francis? - Jackson felnevetett. - Hát ı szépen megnıtt azóta. Láttam itt sokszor. De most már indulhatunk? - Persze - felelte Ferguson. Jackson elindította a kocsit, Dillon elıvett egy cigarettát, és egyikük sem szólt egy szót sem, míg meg nem érkeztek a fıbejárat elé. Ott Ferguson kivett a pénztárcájából egy tízfontost, és odaadta Jacksonnak. - Igazán köszönöm. - Én köszönöm válaszolt Jackson. - Itt fogom várni magukat, ha majd vissza akarnak menni. A három férfi megállt a lépcsı alján. - Most legalább tudjuk, hogyan lehetséges, hogy Santiago olyan pontos értesülésekkel rendelkezik - mondta Dillon. - Te jóságos ég - szólalt meg Ferguson -, ıfelsége minisztere és Anglia egyik legrégebbi nemesi családja! - Nagyon sokan gondolták úgy közülük a harmincas évek- ben, hogy Hitler eszméi helyesek - jegyezte meg Dillon -, minden egybevág, dandártábornok úr, minden egybevág. És mi a helyzet Carterrel? - A brit titkosszolgálat balszerencséjére foglalkoztatott jó néhány olyan embert - a jó öreg Kim Philbyt, Burgesst, Macleant -, aki közben a KGB-nek is dolgozott, és pillanatnyi habozás nélkül eladott minket az egész vonalon. Azóta volt a Blunt-ügy meg pletykák egy ötödik meg egy hatodik emberrıl is. - Ferguson sóhajtott egyet. Annak ellenére, hogy igazán nem nagy véleménnyel vagyok Simon Carterrıl, azt kell mondanom, hogy meggyızıdésem: régi vágású hazafi, és a tisztességéhez nem fér kétség. Carlos Prieto jelent meg a lépcsı tetején. - Ferguson dandártábornok
úr, micsoda öröm! Senor Santiago a bárban várja önöket. Éppen most érkezett a Mana Blancóról. Általában inkább ott tartózkodik, amikor itt van a szigeten. A bárban csak úgy nyüzsögtek a gazdag és híres emberek, ahogyan az egy ilyen helyen elvárható. A többség inkább öreg, mint fiatal, fıleg a férfiak, zömmel amerikaiak, aktív pályafutásuknak erısen a vége felé. A legnépszerőbb viseletnek a domborodó pocakokon feszülı skót kockás nadrág látszott, fehér szmokingkabáttal. - Te jóisten, életemben nem láttam még ennyi férfit, aki mind úgy fest, mint valami szalonzenekar élete delén járó karmestere - álmélkodott Dillon. Ferguson hangosan felnevetett, és Santiago, aki a bár mellett ült egy bokszban, a föléje hajló Algaro takarásában, hátrafordult, hogy megnézze, mi történt. Aztán felállt, és udvariasan kezet nyújtott. - Kedves dandártábornokom, micsoda öröm. - Senor Santiago válaszolt Ferguson szertartásosan -, régóta várok erre a találkozásra. - Sétabotjával Algaróra - - 256 257 mutatott. - Valóban nélkülözhetetlen ennek a teremtménynek a jelenléte? Nem mehetne inkább halakat etetni vagy valami ilyesmit? Algaro olyan szemeket meresztett, mintha a legszívesebben azonnal meggyilkolta volna a dandártábornokot, de Santiago elnevette magát. - Attól tartok, nagyon hozzászoktam szegény Algaróhoz. - A kis pokolfajzat fenyegette meg Dillon az ujjával Algarót-, na, menjél szépen csontot rágni, légy jó fiú. Santiago megfordult, és spanyolul annyit mondott Algarónak: - Eljön még a te idıd, de most menj és tedd, amit mondtam. Algaro kiment, és Ferguson megszólalt: - Na, hát ez megvolt. Most mi következik? - Talán egy kis pezsgı, egy kellemes vacsora? Santiago intett Prietónak, aki ujjával pattintott az
egyik pincérnek, mire mindketten odamentek az asztalhoz egy pezsgısvödörben hőlı üveg Kruggal. Tudunk mi civilizáltan is viselkedni, vagy nem? -Jól látom, amit látok? - Dillon közelebbrıl is megnézte az üveg címkéjét. - 1983. Nem rossz, senor. - Meghajlok az ítélete elıtt. - A pincér kitöltötte a pezsgıt, és Santiago felemelte a poharát. - Az ön egészségére, dandártábornok úr, az etoni sportpályákra és a négyes csoport szőnni nem akaró sikereire. - Önnek valóban kiválóak az értesülései - mondta erre Ferguson. - És önre, Carney kapitány, hiszen ön is rendkívül figyelemre méltó férfiú. Háborús hıs, hajóskapitány, legendás búvár. Vajon egy filmben kivel tudnák eljátszatni a maga szerepét? Felteszem, hogy kénytelen lennék magam vállalkozni a dologra - felelte Carney. - És az önére, Mr. Dillon. Mit is mondhatnék egy olyan férfiúról, akinek a választott szakmájában nincs más vetélytársa, csak Carlos? - Szóval mindent tud rólunk - állapította meg Ferguson. - Igazán lenyőgözı. Nyilván igen nagy szüksége van arra, ami abban a tengeralattjáróban található. -Játsszunk nyílt kártyákkal, dandártábornok úr. Maga azt akarja megszerezni, ami minden bizonnyal ma is ott van a kapitány kabinjában: Bormann aktatáskáját, a Führer meghatalmazásával, a Kék Könyvvel és a Windsordokumentummal. Pillanatnyi szünet után Carney szólalt meg elıször: - Érdekes, maga nem Hitlernek nevezi, amikor beszél róla, hanem Führerként emlegeti. Santiagónak megkeményedett az arca. Nagy ember volt, nagyon nagy ember, aki olyannak látta a világot, amilyennek lennie kellene, nem pedig olyannak, amilyennek végül bizonyult. - Valóban? Én eddig azt hittem, hogy a zsidók, a cigányok, az oroszok és a különbözı országok lakói közül úgy
huszonötmillió halott bizonyította, hogy mégsem annyira helyesek az elképzelései -jegyezte meg Ferguson. - Maguk és én ugyanazt akarjuk - folytatta zavartalanul Santiago -, az aktatáska tartalmát. Maguk sem akarják, hogy rossz kezekbe kerüljön. Mire jó megbolygatni egy ilyen régi históriát, amely olyan sok mindenkit érint, és a windsori herceg miatt már megint kitenni a királyi családot a botránynak? Egészen elszabadulna a sajtó. Mint mondtam, mi pontosan ugyanazt akarjuk. Nekem sem lenne jó, ha mindez nyilvánosságra kerülne. - Tehát az akció most is folyik tovább? A bajtársak változatlanul ügyködnek? - kérdezte Ferguson. - Hány név van ezen a listán, nagy hírő, régi név, olyanoké, akik a háború óta sokra vitték az üzleti életben, hála a nácik pénzének? -Jézusom - szólalt meg Dillon -, még a maffia is elbújhat emögött. - Ugyan kérem - fordult hozzá Santiago -, hát számít ez még ennyi év után? Úgy tőnik, hogy vagy magának, vagy a legközelebbi barátainak nagyon is számít - vágott közbe Carney -, mi másért vállalnának ennyi kellemetlenséget? Igenis valóban számít, Mr. Carney - szögezte le Ferguson -, éppen errıl van szó. Számít, ha a hálózat ennyi év után is mőködik, ha a gyerekek, az unokák is belekeveredtek, és magas állású személyek, például politikusok lettek belılük. - Ferguson ivott egy újabb kortyot a pezsgıjébıl. - Képzelje el, csak a példa kedvéért, hogy van egy embere valahol a legmagasabb kormánykörökben. Milyen sok haszna lehetne ebbıl! Aztán annyi év után kitör egy botrány, és mindent tönkretesz. Santiago intett a pincérnek, hogy hozzon még pezsgıt. - Azt hittem, lehet magukkal értelmesen beszélni, de úgy látszik, tévedtem. Nincs magára szükségem, dandártábornok úr, sem magára, Mr.
Carney, megvannak a saját búvárjaim. - Nem elég megtalálni - mondta Carney -, be is kell jutni abba a konzervdobozba, és az nem fog menni szakértelem nélkül. - Vannak búvárjaim, Mr. Carney, meg egy jókora adag C^4-esem, ugye így hívják azt a robbanószert? Csak olyan embereket szoktam alkalmazni, akik értik a dolgukat. De hát ez nem vezet minket sehová. - Santiago elmosolyodott, majd felállt. - Ez viszont nem zárja ki, hogy úgy tárgyaljunk egymással, ahogyan az civilizált emberekhez illik. Kérem, uraim, jöjjenek velem. A Ford furgon lassított, aztán megállt a leszállópálya mellett. Algaro hátul ült, Joseph Jackson mögött. - Ide akart jönni, uram? - Azt hiszem - morogta Algaro. - Milyenek voltak azok az emberek, akiket behozott, miután leszálltak? - Nagyon rendes úriemberek - felelte Jackson. - Nem errıl van szó. Kíváncsiak voltak? Kérdezısködtek? Jackson kezdte kellemetlenül érezni magát. - Milyen kérdésekre gondol, uram? Mondjuk úgy - magyarázta Algaro -, hogy ık beszéltek, meg te is beszéltél. Mirıl? - Hát az angol úriembert az érdekelte, mi volt régen. Elmeséltem neki, hogy a nagy háború alatt én voltam a gondnok Herbertéknél, meg az asszony. - És még mit mondtál nekik? - Semmit, uram, esküszöm - bizonygatta Jackson most már félve. Algaro megragadta hátulról a nyakát, és megszorította. - Halljam, a fene vigyen el! - Semmi érdekeset, uram. -Jackson próbált kiszabadulni Algaro kezébıl. - Csak a Pamer családról beszéltünk. - A Pamer családról? - Igen, Lady Pamerrıl, meg hogy idejött a háború végén. - Na, akkor ezt most mondd el szépen nekem is. Az elejétıl a végéig. - Algaro megütögette Jackson arcát. -Nincs semmi baj, csak mondj szépen igazat. Ezt Jackson meg is tette, és amikor befejezte, Algaro megszólalt: -
Látod, nem is volt olyan szörnyő, ugye? Egyik karjával átfogta elölrıl Jackson nyakát, a másik kezét a feje tetejére helyezte, aztán az öreg fejét elfordítva egyetlen mozdulattal eltörte a gerincét. Algaro kiszállt, megkerülte a kocsit, kinyitotta az ajtót, és kihúzta a holttestet. Elhelyezte a kocsi alatt, fejével a hátsó kerék magasságában, aztán elıvett egy rugós bicskát, kipattintotta, és a hegyével kiszúrta a gumiköpenyt, amely azonnal ereszteni kezdett, majd kihúzta a kést, és fütyörészve felpumpálta az emelıvel a kocsit. Egykettıre kilazította a csavarokat, és levette a kereket. Hátrább lépett, kirúgta az emelıt, és a furgon hátsó része ol- 260 26 dalára billent, aztán ráesett Jacksonra. Algaro elıvette a pótkereket, letette a másik mellé a földre, majd odament a Cessnához, és egy ideig csak állt és nézte. A vacsora nagyszerő volt. Nyugat-indiai csirkeszárny rokfort típusú sajttal, kagylóból készült új-foundlandi halászlé, majd sárgafarkú csattogóhal roston. Egyikük sem kért deszszertet. Santiago megkérdezte: - Kávét? ¦ ' ¦ f> ¦ - Én inkább teát kérnék - mondta Dillon. ' '< ! > - Mint afféle igazi ír, ugye? - Gyerekkoromban mást sem engedhettem meg magamnak. - Magával tartok én is - közölte Ferguson. Ebben a pillanatban Algaro jelent meg az ajtóban. Megbocsássanak, uraim, csak egy perc. - Santiago felállt, és odament Algaróhoz. - Mi van? Kiderítettem, ki volt ez a Jackson, a vén bolond, aki a Ford taxival járt. - És mi történt? Algaro röviden beszámolt, Santiago pedig figyelmesen hallgatta, miközben a pincért nézte, aki teát és kávét vitt az asztalukhoz. - Ezek szerint a barátaink most már tudnak róla, hogy Sir Francis benne van a dologban. Az nem érdekes, senor. Tudjuk, ugye, hogy a lány
holnap visszajön, tudjuk, hogy azt hiszi, tudja, hol a tengeralattjáró. Mi szükségünk van még ezekre? Algaro - szólalt meg Santiago -, mondd, mit csináltál? Amikor Santiago visszatért az asztalukhoz, Ferguson éppen kiitta a teáját, és felállt. - Nagyszerő volt a vacsora, Santiago, de most már igazán mennünk kell. - Milyen kár. Nagy élmény volt ez számomra. - Igazán? Errıl jut eszembe, hoztunk magának valamit. Ferguson kivette a zsebébıl a két hajón talált poloskákat, és letette ıket az asztalra. - Ez a magáé, azt hiszem. Adja át üdvözletemet Sir Francisnek, ha beszél vele, különben még elıfordulhat, hogy én adom át neki a magáét. - Milyen remek megfogalmazás - mondta Santiago, ezzel leült. A fıbejárathoz érve ott találták Prietót, aki a lépcsı tetején állt, és idegesnek látszott. - Elnézést, uraim, de el sem tudom képzelni, mi történhetett a taxival. Semmi baj - nyugtatta meg Ferguson -, ezt a pár métert még meg tudjuk tenni. Jó éjszakát. Remek volt a vacsora tette még hozzá, majd elindult lefelé a lépcsın. A furgont Carney vette észre, amint odaértek a leszállópályához. - Mit keres ez ott? kérdezte és odakiabált: -Jackson! Nem jött válasz. Átmentek a másik oldalra, és azonnal meglátták a holttestet. Dillon lehasalt, és alaposan megszemlélte. Aztán felállt, leporolta a ruháját. Már egy ideje halott. - A szegény nyomorult - mondta Carney. - Biztos felborult az emelı. - Milyen érdekes véletlen -jegyezte meg Ferguson. - Ahogy mondja bólintott Dillon -, az öreg elmond nekünk mindent Sir Francis Pamerrıl, aztán bingó, fogja magát, és meghal. - Egy pillanat - szólt közbe Carney -, hogyha Santiago tudott az öreg létezésérıl, akkor miért várt egészen mostanáig? Már régen megszabadulhatott volna tıle! - De akkor nem, ha nem is tudta, hogy a
világon van gondolkodott hangosan Ferguson. Dillon ismét bólintott. 262 263 - Míg valaki meg nem mondta neki, valaki, aki az összes többi információval is ellátta. - Úgy érti, hogy ez a Pamer? - kérdezte Carney. - Igen. Hát nem borzasztó? - csóválta a fejét Ferguson. - Ebbıl is látszik, hogy manapság senkiben sem lehet megbízni. Na, menjünk innen. Carneyval együtt mindketten elfoglalták helyüket a hátsó ülésen, és bekapcsolták a biztonsági övet. Dillon kivett egy zseblámpát a kesztyőtartóból, és kívülrıl körüljárta a gépet, aztán visszajött, felmászott a pilótaülésre, és becsukta az ajtót. - Úgy néz ki, minden rendben. - Nem hinném, hogy már most meg akarna ölni minket vélte Ferguson. Minden eddigi csíny csak bosszantás volt, de változatlanul szüksége van ránk, hogy elvezessük a tengeralattjáróhoz, úgyhogy legyen jó fiú, Dillon, és induljunk. Dillon beindította a motort, az bıgve életre kelt, a légcsavar forogni kezdett. Az ír alaposan megnézett minden kivilágított számlapot a mőszerfalon. - Üzemanyag, olaj szint. - Felmondta az egész litániát. - Úgy látom, rendben. Indulás. A Cessnával végigment a leszállópályán, aztán a tenger felé fordulva felemelkedett az éjszakai égre. Gyönyörő éjszaka volt, ragyogtak a csillagok, a tenger és a szigetek alattuk a hold fehér fényében fürödtek. Feltőnt elıttük St. John. Elrepültek Ram Head fölött, a déli part mentén, amikor a motor egyszer csak kihagyott egy ütemet, köhögni és köpködni kezdett. - Mi ez? - kérdezte Ferguson. - Nem tudom - mondta Dillon, ránézett a mőszerekre, és akkor látta, mi történt az olajszinttel. - Baj van - szólt hátra. - Vegyék fel a mentımellényüket. Carney elıvette a dandártábornokét, és felsegítette rá. - De ennek a dolognak biztosan csak akkor van valami ér-
telme, ha nem zuhan le az ember, hanem le tud szállni a tengerre - akadékoskodott Ferguson. Elméletileg igen - válaszolt Dillon. A motor közben teljesen elhalt, a légcsavar megállt. Háromszáz méter magasan voltak. Dillon zuhanórepülésben elindult lefelé. - Reef Bay éppen itt van az orrunk elıtt - mutatta Carney. - így van. Akkor most elmondom, mi fog történni. Ha szerencsénk van, akkor egyszerően lesiklórepülésben leszállunk a vízre. Ha erıs a hullámverés, elıfordulhat, hogy felfordul a gép, úgyhogy igyekezzenek azonnal kijutni belıle. Milyen mély errefelé a víz, Carney? - Olyan hétölnyi lehet. Rendben, akkor a harmadik lehetıség, dandártábornok úr, hogy nyílegyenesen elmerülünk. Végre egy jó hír - felelte Ferguson. - Ha ez történne, bízza magát Carneyra, ı majd vigyáz magára, de semmiképpen se vesztegesse azzal az idıt, hogy megpróbálja kinyitni az ajtót, amíg süllyedünk. Annak zárva kell maradnia, míg le nem értünk, és elég víz be nem jött a kabinba ahhoz, hogy kiegyenlítıdjék a nyomáskülönbség. - Igazán nagyon köszönöm. - Rendben, akkor most figyeljen. Most már valóban nagyon megközelítették az öböl felszínét, de a víz nem látszott túlságosan hullámosnak. Dillon tökéletesen landolva letette a Cessnát, de azonnal kiderült, hogy valami nincs rendben. A gép lustán megbillent, teljesen kezelhetetlenné vált, aztán felborult, és orral elıre lebukott a felszín alá. A víz fekete üvegként vette körül ıket, amint süllyedtek lefelé. A kabinban még mindig bıven volt levegı, a mőszerfalon égtek a lámpák. Dillon érezte, hogy a víz a bokáját nyaldossa, aztán egyszer csak elérte a derekát, és a mőszerfalon kialudtak a fények. 264 265 - Mindenható Isten! - kiáltott Ferguson. < Kikapcsoltam a biztonsági övét. Legyen készen,
bármelyik pillanatban indulhatunk - mondta neki Carney. Ebben a pillanatban a Cessna, orral még mindig lefelé, leért az öböl fenekére. Kicsit felemelkedett, aztán egyik oldalára dılt, és bal szárnyával nekitámaszkodott egy korallzátonynak. A telihold vízen átszüremlı fényétıl meglepıen világos volt. Dillon a pilótafülke ablakán kinézve meglepve észlelte, milyen messzire ellát. Hallotta, amint Carney odaszól Fergusonnak: - Most pedig lélegezzen egy mélyet, dandártábornok, mindjárt kinyitom az ajtót. Maga csak csússzon ki, aztán együtt fölmegyünk. Dillon maga is vett egy mély levegıt, és amikor a víz a feje fölé ért, kinyitotta az ajtót, megkapaszkodott a szárny merevítıjében, és kihúzta magát a gépbıl. Még mindig a merevítıbe kapaszkodva megfordult, és látta, hogy Carney a dandártábornokot a kabátujjánál erısen tartva elrúgja magát a szárnyról, és mindketten elindulnak felfelé. Általában azt tartják, hogy ha az ember túl gyorsan megy fel, és nem hagy idıt magának a lassú kilégzésre, megszakadhat a tüdeje. De az ilyen helyzetekben nincs idı az efféle megfontolásokra. Dillon is csak azt nézte, hogy minél elıbb fölérjen. A kristálytiszta vízen átszőrıdı holdfényben jól látta, hogy Carney és a dandártábornok a feje felett balra lebeg ugyancsak fölfelé. Az egész furcsán álomszerő volt, mint valami lassított felvétel, aztán egyszer csak fönt volt a víz fölött, és mélyen belélegezte a sós levegıt. Carney és Ferguson néhány méterrel odébb lebegett. Dillon odaúszott hozzájuk. -Jól vannak? - Dillon - kapkodott levegı után Ferguson -, tartozom magának egy vacsorával. Mindkettejüknek tartozom egy vacsorával. - A szaván fogom fogni - felelte Dillon. Elvihet megint a Garrickbe. - Ahova csak akarja.
GondoHlja, hogy most viszont kimehetnénk végre ebbıl az átkozott Jt pocsolyából? Megfordultak, és úszva elirundultak a strand irányába. A két fiatalabb férfi két oldásairól közrefogta Fergusont. Együtt kitántorogtak a vízbıl, as aztán leültek pihenni egy kicsit a homokra. - Van itt nem messze egy házsiz, jól ismerem a lakókat, ök majd bevisznek bevisznek a városba montmdta Carney - És a repülı? - kérdezte kér dezte Fergj^guson. - Még ma éjjel felhívom St. TThomason a mentıszolgálat vezetıjét. Valószínőleg már holn.nap reggel eljönnek érte. Nekik van egy darus mentıhajójukik, az majd kiemeli a vízbıl nyugtatta meg Carney. Aztán EJDillonhoz fordult: - Mi romlott el? - Leesett az olaj szint, és leállt jt a motor. - Azt kell mondanom, hogy a a landolási technikája sok kívánnivalót hagyott maga után - - morogta Ferguson, és nehézkesen felállt. - Nem volt ezzel a landolással 1.1 semmi baj - felelte Dillon -, csak a legutolsó pillanatban volt jt gond, és az nem lehetett véletlen. Úgy értem, hogy egy dolo.og elromolhat magától, magától, de ha kettı romlik el, az igencsak gyanmús. -Kíváncsi vagyok, mit találLlnak majd a hajómentık jegyezte meg Carney. Amint elindultak a parton, Dillon megszólalt: - Emlékeznek rá, amikor átnéiéztem Sámsonon a gépet, és maga azt mondta, dandártáborrrnok úr, hogy Santiago még nem akarhat megölni minket? - Igen. És? - kérdezte Fergusco on. Az a gyanúm, hogy éppen en:rre tett kísérletet. Carney ismerıse kiállt a teheraimutójával a garázsból, és bevitte ıket Mongoose- ig, ahonns"an aztán külön mentek tovább. A kapitány megígérte, ho@"gy elintézi a mentést, és reggel majd majd beszámol róla. 266 267 Amikor visszaért a bungalójába, Dillon beállt a forró zuhany alá, és álldogált ott egy ideig, ideig, miközben a történteken gondolkodott. Aztán felvett
egy köntöst, köntöst, töltött magának egy pohár pezsgıt, kiment vele vele a teraszra, és ott megállt a meleg éjszakában. Kinyílt az ajtaja, Ferguson jött be. - Ó, hát itt van. ö is köntöst viselt, de neki egy törülközı is lógott a nyakában. - Kérnék én is egy pohárral, édes fiam, és adja ide a telefont is. Hány óra? - Mindjárt éjfél. - Londonban hajnali öt. Ideje felkelni mondta Ferguson, és feltárcsázta Lane detektívfelügyelı lakását. Lane nagyot nyögve ébredt, felkattintotta a kislámpát, és felvette a telefont. - Itt Lane, tessék. - Én vagyok az, Jack szólt bele a kagylóba Ferguson. - Lustálkodunk, lustálkodunk? - Az ég szerelmére, uram, még csak hajnali öt óra! - Na és? Feladatom van a maga számára, Jack. Rájöttem, hogyan sikerült Santiago barátunknak ilyen remek értesülésekhezjutnia. Igazán, uram? - Lane kezdett valóban felébredni. - Mit szól, ha azt mondom, Sir Francis Pamertıl? - Te jóságos Isten! - Lane lerúgta az ágynemőjét, és felült. - De hát miért? Ferguson röviden összefoglalta az eseményeket, különös tekintettel az öreg Joseph Jackson közléseire és a repülıbalesetre. - Szinte hihetetlen - mondta Lane. - Ugye? Akárhogyan is, maga csak nézzen utána a Pamer családnak, Jack. Honnan származik az öreg Sir Joseph pénze, mibıl futja Sir Francisnek a fejedelmi életvitelére? Vegye igénybe az összes szokásos forrásunkat. - Mi legyen az igazgatóhelyettes úrral, kell ıt bármi módon tájékoztatnom? - Simon Cartert? - Ferguson hangosan felnevetett. - Összedılne vele a világ. Egy hétig is eltartana, amíg sikerülne rábírnia magát, hogy elhiggye, amit hallott. < - - Rendben van, uram. Azonnal hozzákezdek. '• - Na, hát ez is megvan - mondta Ferguson. - Azon gondolkodtam - tőnıdött Dillon -, hogy magának igaza volt, amikor azt mondta,
Santiago még nem akarhat megölni minket, hiszen szüksége van ránk. Feltéve, hogy a baleset nem volt véletlen, vajon mitıl mitıl változtatta meg a szándékát? Fogalmam sincs róla, édes fiam, de biztos vagyok benne, hogy ki fogjuk deríteni. - Ferguson ismét tárcsázott. - Ó, Sámson Cay üdülıtelep? Mr. Prietóval szeretnék beszélni. Egy másodperccel késıbb megszólalt egy hang: - Prieto, tessék. - Itt Charles Ferguson, Caneelbıl. Gyönyörő volt az este és nagyszerő a vacsora. Kérem, adja át köszönetemet Mr. Santiagónak. - Természetesen, dandártábornok úr, igazán nagyon kedves, hogy hívott. Ferguson letette a kagylót. - Most legalább elgondolkodhat egy kicsit a gazember. Adjon még egy korty pezsgıt nekem, édes fiam, aztán elmegyek aludni. Dillon újratöltötte a poharát. - Addig nem, amíg el nem árul nekem valamit. Ferguson egyetlen kortyintásra lenyelte a pezsgıje felét. - És mi legyen az? 268 269 Maga az elsı pillanattól kezdve tudta, hogy ide fog jönni St. Johnra, ugyanakkor foglalt magának szobát, amikor nekem, márpedig ez még azelıtt történt, hogy ideértem, és nyilvánvaló lett, hogy Santiago tudja a nevem, tudja, ki vagyok, és azt is, miért jöttem ide. - És mi következik ebbıl? - Maga már akkor tudta, hogy Pamer valami rosszban sántikál, mielıtt én eljöttem volna Londonból. - így igaz mondta Ferguson -, csak nem volt rá semmi bizonyítékom. - De honnan tudta? - Kizárásos alapon, édes fiam. Végtére is, ki tudott egyáltalán a dologról? Henry Baker, a lány, Travers ellentengernagy, én magam, Jack Lane, maga, a miniszterelnök. Ezek közül közül mindenkit azonnal ki lehetett zárni. - Úgyhogy nem maradt, csak Carter és Pamer. - Olyan, mint valami régi kabarétréfa, nem? Carter, mint ezt a vele való
korábbi tapasztalataim alapján említettem, a legmesszebb menıkig tisztességes. - Azaz nem maradt más hátra, csak a jó Sir Francis? - Pontosan, ez meg annyira valószínőtlennek látszott. Mint már ezt is említettem, a kormány tagja és Anglia egyik legrégebbi nemesi családjából származik. - Ferguson kiitta a maradék pezsgıt, és letette a poharát. - De hát, ahogy a nagy Sherlock Holmes mondta, ha jól emlékszem, ha az ember már minden más lehetıséget elvetett, az egyetlen válasz válasz a lehetetlen lehetetlen - ezzel ezzel elmosolyodott. elmosolyodott. -Jó éjt, édes fiam, reggel találkozunk. , I ) ií Mi ¦•% TIZENHÁROM Másnap reggel Santiago úszott egyet a tengerben, aztán leült a hajó farában a napvédı ponyva alá, és miközben elfogyasztotta a kávéját, a pirítósát és némi szılıt, elgondolkodott a dolgok állásán. Algaro türelmesen várt a korlátnál korlátnál állva, és nem szólt egy szót sem. Kíváncsi vagyok, miért nem sikerült. Végtére is te nem szoktál hibázni, Algaro. - Én tudom a dolgom, és megtettem, amit kellett, senor, higgye el. Ebben a pillanatban Serra kapitány jött jelentést tenni - Most hívott az emberem Cruz Baybıl, senor. Azt mondja, hogy a Cessna tegnap este lezuhant Reef Baynél, St. John déli partjánál. Tizenkét Tizenkét méterrel a víz alatt kötött ki, Ferguson, Carney és Dillon mind túlélték a balesetet. - Az ördög vinné el ıket - fakadt ki Algaro. ! - De minél hamarabb! - vált komorrá Santiago. ;, i - Parancsol valamit, senor? - kérdezte Serra. - Igen mondta Santiago, és Algaróhoz fordult. - Ebéd után te meg Guerra menjetek el St. Johnra a motorcsónakkal. A lánynak ma hat körül kell megérkeznie. - Óhajtja, hogy idehozzuk, senor? - Erre nem lesz szükség. Csak derítsétek ki, mit tud. Meggyızıdésem, hogy ez nem haladja meg a képességeiteket. - - Algaro mosolya semmi semmi jót jót sem
ígért. - Ahogy parancsolja, senor- mondta, és már indult is. Serra türelemmel várt, míg Santiago újra megtöltötte a csészéjét. - Mennyi idı alatt teszi meg a motorcsónak az utat Cruz Baybe? - kérdezte végül Santiago. - Az idıjárástól függıen két-két és fél óra alatt, senor. - Ugyanannyi idı alatt, mint a Mária Blanco? - Igen, senor. Santiago bólintott. - Lehet, hogy valamikor az éjszaka folyamán visszamegyünk a Paradicsom-parti kikötıhelyünkre, még nem tudom biztosan. Attól függ, hogy alakulnak alakulnak a dolgok. Addig is hívd föl nekem Londonban Sir Francist. Serrának húsz percébe tellett, míg sikerült elıkerítenie Pamert, végül a Dorchesterben találta meg, ahol Francis valami győlésen vett részt. Meglehetısen ingerülten csengett a hangja a telefonban. - Kivel beszélek? Remélem, fontos ügyben keres, mert mindjárt beszédet kell tartanom. - Ó, biztos vagyok benne, hogy remek beszéd lesz, Francis. Pillanatnyi szünet után Pamer megszólalt: Ó, te vagy az, Max, mi újság? - Sikerült megtalálnunk az öreget, akit említettél, azt a Jacksont. Micsoda memória! Mindenre emlékezett, ami 1945-ben történt, még a legapróbb részletekre is. - Te jóságos Isten! Santiago, aki sosem látta értelmét annak, hogy ne nézzen szembe a tényekkel, folytatta: - Szerencsédre baleset érte, amikor kereket cserélt a kocsijában, és elköltözött elköltözött egy jobb világba. - Max, kérlek, én nem akarok errıl tudni. - Ne gyerekeskedj, Francis, most észnél kell lenni, annál is II inkább, mivel az öreg mindent mindent elmondott Fergusonnak, amit tudott, még mielıtt mielıtt az én emberem átsegítette volna a másvilágra. - Ferguson mindent tud? - Pamer úgy érezte, mindjárt megfullad, és a nyakkendıjét tépdeste idegességében. Anyámról, apámról, Sámson Cayrıl, Martin
Bormannról? - Attól tartok. - Akkor most mit fogunk csinálni? - Természetesen megszabadulunk Fergusontól, ugyanúgy, ahogyan Dillontól és Carneytól is. A lány ma este érkezik, és az értesüléseim szerint tudja, hol a tengeralattjáró. Aztán persze már rá sem lesz többé szükség. - Az ég szerelmére, ne! - könyörgött Pamer, akinek hirtelen megfagyott az ereiben a vér. - Most jut eszembe, hogy a titkárnım ma reggel megkérdezte, van-e valami gond a pénzügyeimmel. Amikor tudni akartam, miért, azt felelte, hogy a számítógép azt azt jelzi, valaki utánanézett a dolgaimnak. Akkor nem tulajdonítottam semmi jelentıséget az ügynek. Tudod, ha az ember kormánytag, a saját érdekében is rendszeresen ellenırzik. - így van - felelte Santiago. - Azonnal derítsd ki, ki volt, és jelentsd nekem. Odaadta Serrának a kagylót. - Tudod, Serra, újra és újra meglep, milyen gyakran kényszerülök ostoba emberekkel dolgozni. Amikor Ferguson, Dillon és Carney az utóbbi terepjárójával leautózott Reef Bayre, a Cessna már kint volt a vízbıl, ott találták a mentıhajó darujára felfüggesztve. A fedélzeten három búvárruhás férfi szorgoskodott meg egy negyedik, ellenzıs sapkában és farmeringbennadrágban. Carney füttyentett, mire ez a férfi megfordult, integetett, aztán beugrott a hajó mellett várakozó felfújható motorcsónakba, és elindult feléjük. 272 273 Amikor kijött a partra, a kezében hozta Ferguson sétabotját, és megkérdezte megkérdezte Carney t: - Ez a maguké? Ferguson érte nyúlt: - Igazán lekötelez. Számomra rendkívül nagy az értéke. Carney bemutatta ıket egymásnak: - No, mi az ábra? Vagy még nem lehet tudni? - Ó, hát ezen nincs mit ragozni. - A mentıhajó kapitánya Dillonhoz fordult. Bob azt mondta, az olajszintmérıje megırült. - így
van. - Nem csoda. A töltısapka lerepült róla. Ilyen nyomás általában csak akkor keletkezik, ha meglehetısen sok víz kerül az olajba. Ahogy felmelegszik a motor, a vízbıl gız lesz, és annyi. - Nem furcsa, hogy ennyi víz volt az olajban? - kérdezte Garney. - Ezt nem az én dolgom megállapítani. Az biztos, hogy valami vandál igencsak ártani akart maguknak. Az úszótalpak aljának mintha tőzoltószekercével mentek volna neki, ezért nem sikerült simán leszállniuk. Amint leszálltak, a víz nyomban belement a talpakba. - A kapitány megvonta a vállát. - A többit már maguk is tudják. Na mindegy, mi mindenesetre visszaszállítjuk a gépet St. Thomasra. Elintézem, hogy megjavítsák, aztán majd jelentkezem -mondta, majd beszállt a gumicsónakba, és visszament a mentıhajóra. Jenny kávézójában ültek a/ egyik bokszban, és Mary Jones halászlét hozott nekik francia kenyérrel. Billy gondoskodott a sörrıl, ügyelt rá, hogy jéghideg legyen, és egyre a fejét rázta. - Nagyon Istennek tetszı életet élhetnek maguk, hallják. Különben nem lennének itt. Amikor magukra hagyta ıket, Dillon megszólalt: - Szóval mégis tévedett, dandártábornok úr, igenis megpróbált megölni minket. Vajon miért? - Talán azzal összefüggésben, amit az öreg Jackson mondott - találgatott Carney. Igen, az nyilván hozzájárult, de így sem értem morgott Ferguson -, én azt hittem, még hasznunkat veheti. - Hát, ha megjön Jenny, egész biztosan mondta Carney. - Szeretném remélni. - Ferguson felemelte a karját. - Hozzon még ebbıl a sörbıl, kocsmáros, ez igazán remek. Amikor Pamer megint hívta Santiagót, Londonban este nyolc óra volt. - A helyzet rosszabb nem is lehetne -közölte. -A számítógépes ellenırzést Lane detektívfelügyelı
végezte, jelenleg ı Ferguson helyettese, a Különleges Ügyosztálytól idılegesen áthelyezve. A családom pénzügyi hátterét vizsgálják, méghozzá egészen messze visszamenve a múltba, Max. Nekem végem. Ne légy ostoba, ırizd meg a hidegvéred. Gondold meg, mikor tudta meg Ferguson, hogy benne vagy a dologban. Az idıeltolódással éppen csak szólhatott ennek a Lane-nek, hogy kezdjen nyomozni. - De mi van akkor, ha már beszélt Simon Carterral vagy a miniszterelnökkel? - Ha beszélt volna valamelyikükkel, azt mostanra már tudnád, de miért beszélt volna? Ferguson eddig az egész ügyet igyekezett maga bonyolítani, és ezután is ezt fogja tenni. - És mi lesz Lane-nel? - Róla én gondoskodom. Az ég szerelmére, ne - nyögött föl Pamer -, nem tudok több öldöklést elviselni. - Kivételesen próbálj meg férfiként viselkedni - förmedt rá Santiago. Egyébként vigasztalódj, ha a mi kezünkben lesznek a Bormann-iratok, a Windsor- dokumentum még nagyon hasznos lehet a számodra, ráadásul egészen biztosan sokan vannak olyanok, akiknek az apja vagy a nagyapja ben- - - 274 275 ne van a Kék Könyvben, és akik bármire képesek lennének azért, hogy ez ne kerüljön nyilvánosságra. - Santiago felnevetett. Úgyhogy ne aggódj, Francis, ezzel még remekül el fogunk szórakozni. Ezzel letette a telefont, gondolkodott egy kicsit, aztán újra felemelte, és egy másik londoni számot tárcsázott. Amikor fölvették, spanyolul szólalt meg: - Itt Santiago. Van egy rendkívül fontos munkám a maga számára. Még ma éjjel elintézendı. Jack Lane detektívfelügyelı, Különleges Ügyosztály. Biztos vagyok benne, hogy a címet maga is képes kideríteni. - Visszaadta Algarónak a telefont. - Most pedig, barátocskám, azt hiszem, ideje, hogy induljatok Guerrával St. Johnra.
Jenny fél ötkor érkezett meg a komppal Cruz Baybe. Az állomás csupán néhány száz méternyire volt Jenny kávézójától. Amikor belépett, néhány vendég már ott támasztotta a pultot, Billy Jones pedig mögötte állva kiszolgált, de elırejött, hogy üdvözölje. - Nahát, Miss Jenny, de örülök, hogy megjött! - Mary itt van? - A konyhában készíti elı a dolgokat estére. Menjen csak hátra. - Mindjárt megyek. Beszélt Dillonnal, Billy? Átadta neki az üzenetemet? - Igen. ı, a barátja meg Bob Carney az elmúlt néhány napban sülve-fıve együtt voltak. Nem tudom, mi történik, de hogy valami történik, az biztos. - Szóval Dillon és Ferguson dandártábornok még mindig itt van? - De mennyire! Beszélni akar vele? Amilyen hamar csak lehet. - Hát, tudja, hogy a bungalókban nincsen telefon Caneelen, de Dillonnak van egy rádiótelefonja. Megadta nekem a számát. Billy visszament a pult mögé, kinyitotta a pénzes fiókot, és kivett belıle egy darab papírt. - Ez az. Ebben a pillanatban Mary jött be a konyhából, de amint meglátta Jennyt, megtorpant. -Jenny, hát megjött! - Arcon csókolta a lányt, aztán két karjával eltartotta magától, és úgy vette szemügyre. Rettenetesen néz ki, kedves, mi a csodát csinált magával? - Semmi különöset - Jenny sápadtan rámosolygott. - Csak keresztülautókáztam fél Franciaországon, aztán Párizsban elkaptam egy londoni gépet, onnan egy másikat Antiguába, aztán egy harmadikat St. Thomasra. Soha életemben nem voltam még ennyire fáradt. - Mindenekelıtt egy rendes vacsorára van szüksége, aztán egy forró fürdıre és egy jó nagy alvásra. - Az ötlet kiváló, Mary, de elıbb még dolgom van. Egy csésze kávé azért nagyon jólesne. Hozza be nekem az irodába, kérem, telefonálni szeretnék. Algaro és Guerra
megkapta a Gallows Point-i ház címét Serra emberétıl, a halásztól, aki a többi információt is szolgáltatta. Már jártak is ott, de Algaro úgy döntött, ez alkalommal nem fognak erıszakkal behatolni. Visszamentek a partra, és végignézték, amint St. Thomasról megérkezik a komp, és kiszállnak az utasok. Vagy húszan voltak, de csupán öt fehér, azok közül is három férfi. Mivel a másik nı legalább hatvanévesnek látszott, csekély kétség fért a fiatalabb, bıröndöt cipelı lány személyazonosságához. Távolról követték, és látták, amint felmegy a kávézó lépcsıin. - Most mit csinálunk? - kérdezte Guerra. - Várunk - felelte Algaro -, elıbb-utóbb haza fog menni. Guerra megvonta a vállát, elıvett egy cigarettát, meggyújtotta, aztán elsétáltak egy padhoz, és leültek. 276 277 Dillon éppen a Paradicsom-part strandján úszott. A rádiótelefonját a törülközıjével egy nyugágyban hagyta. Amikor meghallotta a csöngést, amilyen gyorsan csak tudott, kiúszott. Dillon, tessék. - Itt Jenny. - Hol van? - A kávézóban. Most érkeztem. Itt mi újság? - Mondjuk úgy, hogy zajlik az élet. Egy csomóan vártak rám, amikor megérkeztem, Jenny, méghozzá nem a jobbik fajtából. Van itt egy Santiago nevő férfi, aki a Lord North Street-i betörést megszervezte, meg felbérelte azt a két balfácánt, aki a Temzénél megtámadta magát. Egy Mária Blanco nevő motoros jachttal közlekedik itt fel-alá, és rendkívül sok kellemetlenséget okoz nekünk. - Miért? - Meg akarja szerezni Bormann aktatáskáját. Ilyen egyszerő. - De honnan tud egyáltalán a tengeralattjáró létezésérıl? - Londonból szivárogtatta ki valaki, aki kapcsolatban áll a titkosszolgálattal. Egyébként Bob Carneyt illetıen igaza volt. Fantasztikus pasi, de neki
sem sikerült eddig megtalálnia a megoldást. Tényleg azt hiszi, hogy tud nekünk segíteni, Jenny? - Van egy ötletem, de olyan pofonegyszerő, hogy nem is merem megmondani, csak majd személyesen. -Jenny ránézett az órájára. - Hat óra. Rám férne egy forró fürdı, meg hogy rendbe hozzam kicsit magam. Találkozzunk itt, mondjuk fél nyolckor, és hozza magával Bobot is. - Nekem tökéletes. Dillon letette a kagylót, megtörülközött, aztán újra a telefonért nyúlt, és megpróbálta Carney otthoni számát hívni. Eltelt némi idı, míg Carney felvette. - Itt Dillon. - A zuhany alól jöttem ki. - Dolgunk van. Jenny éppen most telefonált a kávézóból. Pár perce érkezett. Megmondta, hol van? - Nem, még mindig nagyon titokzatos. Fél nyolckor akar velünk találkozni a kávézóban. - Ott leszek. Miután letette a kagylót, Dillon felsietett a lejtın a bungalóba, hogy beszámoljon Fergusonnak a történtekrıl. Amikor Jenny kijött az irodából, Mary a pult végében állt, és a férjével beszélgetett. - Még mindig úgy néz ki, kedves, mint a háromnapos esıs idı - csóválta a fejét. - Tudom. Elsétálok haza, lezuhanyozom, felveszek valami tiszta ruhát, aztán visszajövök. Megbeszéltem Dillonnal, hogy itt találkozom vele, Fergusonnal és Carneyval fél nyolckor. - Maga nem sétál sehová, kedves. Billy, elviszed Jennyt haza a terepjáróval, és körülnézel a házban. Ha minden rendben van, visszahozod, amikor elkészül. Addig kihívom a kis Annie-t a konyhából, hogy álljon be a pultba. - De erre igazán semmi szükség, Mary tiltakozott Jenny. - Ezt már eldöntöttük. Vita nincs. Most pedig indulás. Jenny nem egyedül jött ki a kávézóból. Oldalán Billy Jones haladt, kezében a lány bıröndjével. Algaro Guerrával meszszirıl követte ıket. Látták, amint beszállnak egy terepjáróba a
mongoose-i parkolóban, és elhajtanak. - Hazaviszi, lefogadom - szólalt meg Guerra. Algaro bólintott. Hát, akkor odasétálunk. Nincs messze. Mire odaérünk, talán már magára is hagyta a lányt. Akkor elkaphatjuk. - Dillonnak és a másik kettınek semmi nyoma. Ez azt jelenti, hogy eddig még nem tudott velük beszélni - mondta Guerra. - - - És lehet, hogy nem is fog tudni soha - vigyorgott Algaro. Guerra megállt, és idegesen rágta a szája szélét. - Ide figyelj, én nem akarok semmi ilyesmibe belekeveredni, nıkkel nem. Az nem hoz szerencsét. - Fogd be a szád, és tedd, amit mondtam - mordult rá Algaro. - És most már tényleg menjünk. A Honvédelmi Minisztériumban éjfél elıtt néhány perccel még mindig világosak voltak Ferguson irodájának Horseguards Avanue-ra nézı ablakai. Jack Lane olvasta a Pamer családdal kapcsolatos számítógépes adatsorokat, és ezek rendkívül érdekes olvasmánynak bizonyultak. De aztán úgy döntött, egy ülésre elég lesz ennyi. Betette a papírokat az aktatáskájába, az aktatáskát bezárta az íróasztala biztonsági fiókjába, fogta a ballonját, leoltotta a villanyt, és kiment. A Horseguards Avenue-ra nyíló kijáraton távozott az épületbıl, és gyalog indult hazafelé. A túloldalon, a lopottjaguar kormánykereke mögött ülı fiatalember zseblámpája fényénél a biztonság kedvéért egy pillantást vetett a mellette levı ülésre kitett fényképre, majd zsebre vágta a képet. Szemüvegével, vasalt kék öltönye fölött viselt ballonkabátjával teljesen átlagos benyomást keltett. Beindította a motort, megvárta, míg Lane áthalad az úttesten, és a Whitehall Courton megy tovább. Lane fáradt volt, és még mindig a Pamer-ügy járt a fejében. Gépiesen jobbra nézett, látta a kocsit, de az még messze volt.
Hirtelen felbıgött a motor, Lane megfordult, de már késın. A Jaguar olyan erıvel lökte fel, hogy rövid repülés után az oldalára esett. Megpróbált feltápászkodni, amikor meghallotta, hogy az autó most hátramenetben jön vissza. A hátsó lökhárító azonnali halált okozva betörte a koponyáját, aztán a Jaguar végigzötykölıdött a testén. A fiatalember kiszállt és elırement, hogy megnézze, valóban meghalt-e a felügyelı. Az utcán nem járt senki, nem hallatszott más zaj, zaj, csak az esı kopogása. Visszaszállt a kocsijába, megfordult Lane holtteste körül, és elhajtott. Öt perccel késıbb otthagyta a Jaguart a Strand egyik egyik mellékutcájában, mellékutcájában, és elsietett. elsietett. A Gallows Point-i házban Jenny lezuhanyozott, megmosta a haját, míg míg lent Billy kinyitotta az ablaktáblákat, hogy kiszellıztessen, aztán fogott egy seprőt, és lesöpörte a bejáratot. Algaro és Guerra a közeli bokrokból figyelte. - A fene enné meg, miért nem megy már el? - dühöngött Algaro. - Én nem tudom, de a magam részérıl nem tanácsolnám, hogy kikezdjünk vele vele - szólalt meg Guerra -, azt mondják, a térség nehézsúlyú bokszbajnoka volt. - Most halálra rémisztettél - gúnyolódott Algaro. Égy idı múlva Jenny is kijött Billy után. Fehér lenvászon nadrágot viselt és rövid ujjú blúzt, blúzt, friss volt volt és üde. - Na, így már azért jobb -jegyezte meg Billy. - Igen, végre embernek érzem magam megint - mosolyodott el Jenny. - Menjünk vissza, Billy. Beszálltak a terepjáróba, és elhajtottak. A két férfi kijött a földútra. - És most mi lesz? - kérdezte Guerra. Semmi gond - felelte Algaro. - Majd elkapjuk késıbb. Egyelıre visszamegyünk a kávézóba - mondta és elindult. Már majdnem teljesen besötétedett, mikor Bob Carney megérkezett Jenny kávézójába, és ott találta Jennyt, aki beállt a pult mögé Billyvel
felszolgálni. A lány kijött elé, adott neki egy egy puszit, és odaterelte az egyik bokszhoz. - De örülök, hogy látlak, Jenny. - Bob rátette a kezét a lányéra. - Igazán annyira sajnáltam, ami Henryvel történt. Tudom, hogy mit jelentett ı neked. 280 28 -Jó ember volt, Bob, rendes, kedves ember. - Én még találkoztam vele azon az utolsó reggelen kezdte mesélni Carney-, jött befelé, én meg vittem ki egy társaságot. Biztos nagyon korán mehetett ki aznap. Megkérdeztem tıle, hol volt, mire ı azt mondta, a Francia-foknál.-Carney megrázta a fejét. - De ez nem lehetett igaz, Dillonnal megnéztük, sıt még South Dropnál is voltunk. - De hát ezek eleve olyan helyek, Bob, ahova rendszeresen járnak az emberek. A tengeralattjáró nem csücsülhetett ott egy zátonyon éveken át, anélkül hogy valaki észrevette volna. Ebben a pillanatban lépett be Dillon és Ferguson. Azonnal észrevették Carneyt és Jennyt, és odamentek hozzájuk. hozzájuk. Ferguson megemelte panamakalapját. - Üdvözlöm, Miss Grant. A lány a kezét nyújtotta Dillonnak, az megfogta, majd egy pillanatig zavartan álltak. - Minden rendben volt? - Ó, igen. Találkoztam Henry húgával. Elnézést, hogy annyit rejtélyeskedtem. Az igazság az, az, hogy ı apáca. Az irgalmas nıvéreknél. Pontosabban ı a zárda fınökasszonya. - Errıl nekem fogalmam sem volt álmélkodott Carney. - Nem, Henry sosem beszélt róla. ı ateista volt, tudják. Úgy érezte, hogy a testvére teljesen feleslegesen eltemetkezett. Emiatt egy idıben szakítottak. Billy ebben a pillanatban jött oda hozzájuk. - Hozhatok maguknak valami italt? Késıbb, Billy - felelte Jenny -, most meg kell beszélnünk valamit. Amikor Billy visszament a pult mögé, Ferguson megszólalt: - így van, és mindegyikünk csupa fül. Reméljük, azt akarja
megmondani nekünk, hol a tengeralattjáró. - Tényleg, Jenny - kérdezte immár izgatottan Bob Carney is. Hol van? 282 - A tömör válasz: nem tudom. > Ferguson arcára kiült a csalódottság. - Nem tudja? De hát annak alapján, amit hallottam, azt hittem, tudja. Dillon csillapítóan rátette a kezét a dandártábornok karjára. - Hadd mondja végig. - Ha megengedik, úgy fogalmaznék - kezdte Jenny -, lehet, hogy tudom, hol találhatjuk meg a választ, választ, de ez olyan valószínőtlenül valószínőtlenül egyszerő. - Mélyet Mélyet sóhajtott. Na, mindegy. Bob, a Rhoda ugye még mindig itt áll a kikötıben? Kivinnél minket oda? - fordult Carneyhoz. - Hát persze, Jenny. Carney felállt, és Ferguson értetlenkedve visszakérdezett: - A Rhoda? - Henry hajója - felelte Carney -, azzal volt kint aznap. Gyerünk, induljunk. Lementek a lépcsın, ki az utcára, és végigsétáltak végigsétáltak a rakparton a kikötıig. Algaro és Guerra látta, amint beszállnak egy felfújható gumicsónakba. Carney leült a farába, beindította beindította a motort, és elindultak. - És most mi lesz? - kérdezte Guerra. ' - Majd meglátjuk - felelte Algaro. Carney felkattintotta a villanyt a fedett kormányállásban, és mindannyian betódultak. - Nos, Miss Grant, most itt vagyunk mind, mit akart nekünk mondani? - kérdezte Ferguson. - Ez csak egy ötlet - óvatoskodott Jenny, majd Carneyhoz fordult. - Bob, mit szoktak csinálni a búvárok általában, amikor feljönnek leszállás után? Átnézik a felszerelésüket meg ilyesmi... - Valami sokkal elemibb dologra gondoltam ¦¦ vágott közbe a lány -, a leszállással kapcsolatban... - Hát persze csillant fel Carney szeme. 283 - Mi az ördögrıl beszél? - türelmetlenkedett Ferguson. - Én azt hiszem, már tudom - felelte Dillon. - Ugyanúgy, mint a repülık, a búvárok többsége is naplót vezet. Minden Minden merülés részleteit feljegyzik. Ez az általános
gyakorlat. - Henry ebbıl a szempontból kifejezetten pedáns volt mesélte Jenny. - Rendszerint a napló volt a legelsı dolga, amint visszatért a fedélzetre, és megtörülközött. Itt szokta tartani - ezzel benyúlt egy kisebb fiókba a kormánykerék mellett, mellett, és azonnal meg is találta, amit amit keresett. A piros borítású naplón arany betőkkel Baker neve díszlett. Jenny odanyújtotta Dillonnak: -Annyira félek, hogy tévedtem, olvassa inkább maga. Dillon egy pillanatig csak a kezében tartotta a naplót, aztán fellapozta, fellapozta, és elolvasta az utolsó bejegyzést. Azt írja, hogy olyan huszonöt méternyire járt lenn egy Vihar-fok nevő helyen. - A Vihar-foknál? Ez sosem jutott volna eszembe. Senkinek Senkinek sem jutott volna eszébe. - Az utolsó bejegyzés így szól: Rengeteg makréla, sárgafarkú csattogóhal, angyal- és papagájhal meg egy VII. típusú német U-I80-as tengeralattjáró a zátony keleti oldalán. oldalán. - Hála Hála istennek-örvendezett Jenny-Jól sejtettem. Az ezt követı néhány másodperces csendben csak az hallatszott, hogy Dillon Dillon összecsukja a naplót, aztán Ferguson megszólalt: - Hol az az ital, amirıl szó volt? Algaro és Guerra akkor is figyelte ıket, amikor visszajöttek. - Valamit mondott nekik a lány, ebben biztos vagyok mondta Algaro. - Te maradj itt, és tartsd rajtuk a szemedet, én meg megyek jelenteni a nyilvános telefonról. A kávézóban kávézóban visszaültek visszaültek a bokszukba, és amikor Billy odajött hozzájuk, Ferguson közölte: - Most aztán tényleg jöhet az a pezsgı. - Megdörzsölte Megdörzsölte a kezét. - Végre egyenesben vagyunk. Dillon Carneyhoz fordult: - Mintha meglepte volna, hol járt Baker. Mi olyan különös ezen a Viharfokon? - Vagy tizenkét mérföldre kint van a tengeren. Olyan messzire nem szoktunk szoktunk járni. Én még sosem szálltam le ott. Senki sem száll le arrafelé. Az a
legveszélyesebb zátony az egész környéken. környéken. Ha csak kicsit is viharos a tenger, majdnem lehetetlen megközelíteni, de ha mégis mégis eljut oda az ember, az áramlás annyira erıs, hogy bármelyik irányba elviheti. - Honnan tudja, ha sosem járt arra? kérdezte Dillon. - Volt itt egy öreg búvár néhány évvel ezelıtt, az öreg Tom Poole. Már nem él. İ ment ott le régebben egyszer. Azt mesélte, hogy véletlenül került annyira ki a tengeren, és sokkal csendesebb volt a víz, mint szokott. Ahogyan Ahogyan elmondta, olyan lehet a hely, mint South Drop. A zátony vagy húsz méter körüli, az egyik oldalon úgy ötvenöt méter mély, a másikon hatszáz. Annak ellenére, hogy nem volt rossz az idı, az öreg majdnem otthagyta a fogát. Soha többé nem próbálkozott arrafelé. - Hogyhogy nem vette észre a tengeralattjárót? - csodálkozott Ferguson. - Lehet, hogy Tom nem jutott olyan messzire, lehet, hogy hogy azóta azóta a tengeralattjáró is helyet változtatott. Az egyetlen dolog, amit tudunk róla, hogy ott van, mivel Henry ott találta. találta. - Csak azt nem értem, hogyjutott egyáltalán eszébe éppen ott lemerülni -jegyezte -jegyezte meg Jenny. - Tudod, milyen volt volt Henry - magyarázta Carney -, mindig ott ment le, ahol nem lett volna szabad, és aznap reggel, miután elvonult a hurrikán, a tenger nyugodtabb volt, mint amilyennek valaha is láttam. Gondolom, egyszerően csak kihajózott, merı élvezetbıl, élvezetbıl, aztán amikor amikor rájött, hol van, az is feltőnt neki, hogy rendkívül kedvezıek a viszonyok. Ilyen kö- - - 284 285 rülmények között semeddig sem tarthatott, míg horgonyt vetett a zátonynál, és átment a másik másik oldalára. - Hát, Travers ellentengernagy szerint, aki hosszas beszélgetést folytatott Bakerrel - szólalt meg meg Dillon -, Bormann a kapitányi kabint foglalta el, ami nem is volt igazi kabin, mert nem volt ajtaja, csak függönye elöl, balra,
a rádióshelyiség mellett. Azért szokták szokták ide ide tenni, hogy a kapitány minél minél közelebb közelebb legyen a vezérlı teremhez. - Ez nekem elég logikusnak látszik vélekedett Carney. - Igen, de a vezérlı terem bıi csak az elülsı vízhatlan ajtón keresztül lehet odajutni, és Baker azt mondta Traversnek, hogy az teljesen berozsdásodott. Rendben - vonta meg a vállát Carney -, akkor majd felrobbantjuk. A CM^ az az anyag, amelyiket amelyiket Santiago is említett, amikor Sámson Cayn jártunk, erre nagyon jó. - Én már megelıztem - mondta Dillon. - C-4-et nem kaptam, de gondoltam, megteszi helyette a Semtex is. Szereztem robbanóceruzákat is. - Van esetleg valami, amirıl megfeledkezett? ékelıdött Carney. - Remélem, nincs. - És mikor indulunk? - kérdezte Ferguson. - Szerintem azt Carney mondja meg, ı a szakember - felelte Dillon. Carney kissé szórakozottan bólintott. - Épp ezen gondolkodom. Ha jól értem a dolgot, mi túl akarunk lenni az egész kiránduláson, mielıtt Santiago rájönne, mi is történik egyáltalán. - Van benne logika helyeselt Ferguson. - Most már nem tudnak bennünket csak úgy követni, mert mindkét hajóból kiszereltük a poloskákat. Ezt kihasználva elindulhatnánk éjféltájban, és még a sötétség leple leple alatt odaérhetünk. Öt-fél hat felé hajnalodik. Amint világosodik, le tudunk menni. menni. - Szerintem jól hangzik - közölte Dillon. - Oké, ma este Caneel Bayben hagytam a Hullámlovast, úgyhogy onnan indulunk. Addigra vegye magához azt a Semtexet, amirıl beszélt. Minden mást, amire szükségünk lehet, elhozhatunk tılem, a boltból. - De nem most, azonnal - szólt közbe Ferguson -, elıbb eszünk. Ettıl a nagy izgalomtól egészen megéheztem. Szemerkélni kezdett az esı. Algaro és Guerra egy fa alatt keresett
menedéket. - Úristen, ez el fog tartani egész éjszaka?- türelmetlenkedett Guerra. - Addig fog tartani, ameddig tart - oktatta ki Algaro. Odabent megfigyelésük tárgyai ezenközben már elfogyasztották Mary remekbe sikerült hallevesét, továbbá a roston sült csattogóhalat vacsorára, és már a kávénál tartottak, amikor Dillon rádiótelefonja megcsörrent. Felvette, majd átadta Fergusonnak. Magát keresik Londonból. Valaki a Különleges Ügyosztályról. A dandártábornok átvette a kagylót. Tessék, itt Ferguson. - Egy ideig hallgatott, majd viaszfehérre sápadt, a válla elıreesett. - Elnézést egy pillanatra mondta nagy nehezen, és felállt. Mindjárt visszajövök - ezzel kiment. - Mi az ördög történt már megint? - csattant fel Carney. - Hát, akármi legyen is, egy biztos, jó nem - szögezte le Dillon. Ferguson ebben a pillanatban már vissza is ért és leült. - Jack Lane, a helyettesem meghalt. -Jaj, nem - szakadt ki Jennybıl. - Cserbenhagyásos gázolás, valamikor éjféltájban. Sokáig dolgozott. A rendırség a Strand egyik mellékutcájában megtalálta a csupa vér kocsit. Természetesen lopták. - Újabb érdekes véletlen -jegyezte meg Dillon. - Éppen - - 286 287 csak megbízta, hogy nézzen utána Pamer dolgainak, és már ott hever holtan egy londoni mellékutcában. Elıször látott igazi haragot tükrözıdni Ferguson arcán. A dandártábornoknak megvillant a szeme. - Ez nekem sem kerülte el a figyelmemet, Dillon. Ezért még megfizetnek, elhiheti nekem. Mély levegıt vett, aztán felállt. - Rendben van, akkor induljunk. Velünk jön, kedvesem? - Nem hiszem - válaszolta Jenny. - Egy ilyen hajóútra van valószínőleg a legkevésbé szükségem az után, amin keresztülmentem. De elkísérem magukat a hajóig. A terepjárómmal maguk után megyek.
Induljanak csak nyugodtan, nekem még meg kell beszélnem valamit Maryvel. Kiment a konyhába, Dillon pedig odahívta Billyt a pult széléhez. - Lehetne arról szó, hogy Maryvel Jennynél töltsék az éjszakát? i - Gondolja, hogy valami probléma lesz? - Túlságosan zajlik körülöttünk az élet - magyarázta F"rguson. Dillon elıvette a belga automata pisztolyt a zsebébıl. - Ezt tegye el. , > - Ennyire komoly? - érdeklıdött Billy. . t " i - Ennyire. '"• - Akkor ez már jobb. Ezzel Billy elıvett a fiókból egy 45-ös Colt automata fegyvert. - Nagyszerő. - Dillon visszatette a belga pisztolyt a zsebébe. - Vigyázzon magukra. Reggel találkozunk. S A konyhában Mary a sütı körül serénykedett. - Most mihez fog kezdeni? - Fel kell mennem Caneelbe, Bob Carney kiviszi a dandártábornokot és Mr. Diliont ma éjjel a tengerre. Ki akarom kísérni ıket. - Inkább az ágyban lenne a helye. - Tudom. Mindjárt megyek. A kávézón keresztül kiment, és lesietett a lépcsın. Algaro vette elıször észre. - Ott jön. Menjünk utána. De Jenny futni kezdett, hogy Mongoose Junctionnél utolérje Fergusont, Diliont és Carneyt. Algaro és Guerra csak végignézni tudta, amint remélt zsákmányuk Carneyval az oldalán beszáll a terepjáróba, és Dillon meg Ferguson autóját követve kihajt a parkolóból. Oké - szólalt meg Algaro -, akkor nyomás utánuk! - s ezzel a saját jármővükhöz rohant. A bungalóban Dillon elıvette az olajzöld katonai zsákot, kivett belıle mindent, a Semtexet és a gyújtózsinórokat, az AK-t meg a hangtompítós Walthert. Ferguson akkor jött be, amikor éppen végzett. Kordnadrág volt rajta, hasítottbır-csizma és egy meleg kardigán. - Már megint háborúba megyünk? Dillon mindent visszapakolt a zsákba. - Remélem, nem. Carneyval lesz elég dolgunk akkor is, ha csak búvárkodnunk
kell, de legalább tudni fogja, mit hol talál, ha szüksége lenne rá. - Gondolja, hogy sikerülni fog? Majd meglátjuk. - Dillon végre megtalálta a melegítıfelsıjét. -Nagyon sajnálom, ami Lane-nel történt, dandártábornok úr. i - Én is. Ferguson komoran nézett maga elé. - De eljön még a mi idınk, Dillon, azt megígérhetem. Csak elıbb ezzel legyünk meg. Amint az ajtó felé indultak, Dillon megállt a bárszekrénynél. Kivett belıle egy fél üveg konyakot, és betette a zsákba. - Kizárólag egészségvédelmi célból -jegyezte meg, és kinyitotta az ajtót Ferguson elıtt. - Rohadt hideg lesz odalent ilyen kora hajnalban. 288 289 Carney a caneeli rakpart végébe hozta be a Hullámlovast. Jenny egy padon ülve nézte, amint Bob ellenırzi, rendben vannak-e a légtartályok. Az üdülıtelep bárjában háromfıs zenekar játszott, zene és nevetés hangja szállt a víz fölött az éjszakában. Ferguson és Dillon jelent meg a parton. Elhaladtak a Terasz étterem mellett, és végigjöttek a rakparton. Ferguson felment a hajóra, Dillon pedig odaadta neki a zsákot, aztán Jennyhez fordult. - Jól van? Remekül - felelte a lány. - Most már nem tart soká biztatta Dillon. - Ahogy a költı mondja, minden kétely eloszlik, minden szenvedély kihől. - És akkor mit fog csinálni? Dillon gyors puszit nyomott az arcára. Jézusom, hát maguk, nık, egy szusszanásnyi idıt sem tudnak hagyni a férfiembernek? Elıvette a belga automata pisztolyt a zsebébıl. - Ezt tegye a táskájába, és ne akarja azt mondani nekem, hogy nem tudja, mit kell vele csinálni. Egyszerően csak húzza fel a závárt, célozzon és lıjön. Jenny vonakodva vette el tıle a fegyvert. - Tényleg azt hiszi, szükség lesz rá? - Sosem lehet tudni. Santiago már túl sokszor volt gyorsabb nálunk. Ha visszamegy
a bárba, ne csodálkozzék, ha Billy és Mary magánál akarja tölteni az éjszakát. - Maga mindenre gondol, ugye? - Igyekszem. Billyvel nem mer akárki kikezdeni. Dillon rálépett a hajóra, Carney leszólt a hajóhídról: Eloldanád a kötelet, Jenny? Carney beindította a motort, a lány kikötötte a hátsó kötelet, és odaadta Dillonnak, aztán elırement, és ugyanezt tette a másik kötéllel is. A hajó szabadon lebegett, aztán kezdett megfordulni. Vigyázzon magára, kedvesem - kiáltott vissza Ferguson. Jenny felemelt karral intett nekik, amint a Hullámlovas elindult a tenger felé. Dillon visszanézett. A lány ott állt egy lámpa alatt a rakpart végében, aztán megfordult és elment. A kávézóban még mindig voltak néhányan, amikor visszaért. Mary az egyik pincérnınek segített leszedni az asztalokat, aztán odament a pult végébe, és Billy is csatlakozott hozzájuk. - Rendben elindultak? - érdeklıdött Billy. Igen" - Megmondaná nekünk, mire készülnek, Miss Jenny? Mindenki olyan titokzatos. - Meg fogom mondani, de inkább majd késıbb. Jenny nagyot ásított. Fáradt volt és álmos. Mary megszólalt: - Ne tartsd fel az ostoba kérdéseiddel, inkább aludnia kéne. - Aztán a lányhoz fordult. - Mr. Dillon megkért minket, hogy töltsük magánál az éjszakát, és ezt is fogjuk tenni. - Rendben - felelte Jenny. - Én most elindulok haza. - Jobb lenne, ha megvárna bennünket, Miss Jenny mondta Billy. - öt perc alatt bezárunk. A lány elıvette a belga automata pisztolyt. - Itt van nekem ez, Billy, és használni is tudom. Nem lesz semmi bajom. Csak pár percrıl van szó. Jenny közvetlenül a lépcsı aljában hagyta a terepjárót, úgyhogy most csak be kellett csúsznia a kormány mögé. Beindította a motort, és elindult, de a fáradtság annyira úrrá lett rajta, hogy elfelejtette felkapcsolni a lámpáit. A késıi idıpont miatt már
alig volt forgalom, amint Gallows Point felé hajtott, úgyhogy öt perc alatt hazaért. A kocsifelhajtóban állította le az autót, felment a lépcsın, elıvette a kulcsát, és kinyitotta a bejárati ajtót. Felkattintotta a villanyt, és bement. 29 Üristen, de fáradt vagyok, gondolta, fáradtabb, mint életemben bármikor. Nehézkesen felment a lépcsın, kinyitotta hálószobájának ajtaját, és bekapcsolta a világítást. A szobában rettenetes volt a hıség, annak ellenére, hogy a plafonon lassan forgott a hatalmas ventilátor. Jenny odament az erkélyre nyíló franciaablakhoz, és kinyitotta. Elıször csak csepergett kicsit az esı, aztán hirtelen zuhogni kezdett, ami ebben az évszakban éjszakánként gyakran elıfordult. Egy ideig csak állt az ablakban, és élvezte, hogy hől le a levegı, aztán megfordult, és szembe találta magát Algaróval és Guerrával, akik ott álltak a szoba közepén. Olyan volt, mintha álmodna, de a rettenetes arc nem volt álom, sem a rövidre vágott haj, sem a szemtıl szájig húzódó forradás. Algaro egyszer csak elnevette magát, és odaszólt spanyolul Guerrának: Lehet, hogy a végén még szórakozni is fogunk? Jenny a fáradtsága ellenére még a maga számára is meglepetésként elıreugrott, és a két férfit megkerülve az ajtóhoz rohant. Majdnem sikerült is kijutnia, de Guerra elkapta a jobb csuklóját, és visszarántotta. Algaro nagy erıvel arcon csapta, és lelökte az ágyra. Jenny megpróbálta elıkapni a pisztolyt a táskájából. Algaro kicsavarta a kezébıl, aztán a bal karját fölemelve arcra kényszerítette, és valami különösen alattomos fogással élt. A szörnyő fájdalomtól a lány felsikoltott. - Ez tetszik neked, mi? - Algaro kifejezetten élvezte a dolgot, és a szoba sarkába hajította a pisztolyt. - Akkor folytassuk! A
fájdalom ez alkalommal rosszabb volt, mint bármi, amit csak eddig életében tapasztalt, és Jenny torkaszakadtából sikított. Algaro megfordította, megint keményen arcul ütötte, és elıvett a zsebébıl egy rugós kést. Amikor kiugrasztotta a pengéjét, a lány látta, hogy az borotvaéles. Algaro belemarkolt a hajába. - Most pedig felteszek neked néhány kérdést. - Végig- 292 húzta a kés pengéjét a lány arcán, és a hegyével megszúrta, éppen csak annyira, hogy kibuggyanjon a vére. -Ha nem válaszolsz, levágom az orrod, csak úgy, bemelegítésnek. Jenny, nagyon is érthetıen, nem volt magánál a félelemtıl. Azt teszem, amit akarnak - motyogta rémülten. Helyes. Hol találjuk meg a tengeralattjáró roncsát? A Vihar-foknál - suttogta alig hallhatóan Jenny. - És az hol van? - Rajta van a térképen. Tíz-tizenkét mérföldre St. Johntól. Többet én sem tudok. - Diliont, a dandártábornokot és Carneyt láttuk elhúzni a caneeli rakpartról. A Vihar-fokhoz mentek, hogy lemenjenek a roncshoz, ugye? A lány tétovázott egy pillanatig, erre Algaro adott neki egy újabb pofont. így van? - Igen. Hajnalban akarnak lemenni. Algaro megpaskolta az arcát, összecsukta a kést, és Guerrához fordult: - Zárd be az ajtót. Guerra döbbenten kérdezte: - Minek? - Azt mondtam, zárd be az ajtót, te hülye. - Algaro Guerra mögé került, belökte az ajtót, és megfordította a zárban a kulcsot. Amikor visszafordult, a mosolya iszonyattal töltötte el Jenny t. - Azt mondtad, azt teszed, amit csak akarunk? - kérdezte még mindig baljósán mosolyogva Algaro, és kezdett kibújni a zakójából. Jenny erre ismét felsikított. Teljes pánikban talpra ugrott, kirontott a nyitott franciaablakon, nekiment a korlátnak, átvetette magát rajta, és a zuhogó esıben leugrott az alatta elterülı kertbe. Guerra letérdelt
mellé, és a pulzusát kereste. Aztán megrázta a fejét. Szerintem meghalt. - Oké, akkor hagyd ott, ahol van förmedt rá Algaro. így legalább úgy néz ki, mintha baleset lett volna. Most pedig tőnjünk el innen. Terepjárójuk motorjának zaja elült az éjszakában, Jenny pedig ott feküdt a földön, az arcára esett az esı. Alig öt perccel késıbb a Jones házaspár ráfordult autójával a kocsifelhajtóra. Azonnal észrevették, amint ott feküdt félig a főben, félig az úton. - Te jóságos Isten! - Mary letérdelt mellé, és megtapintotta az arcát. - Olyan hideg, mint a jég. Úgy látszik, leesett az erkélyrıl - mondta Billy. Ebben a pillanatban Jenny felnyögött, és kicsit megmozdította a fejét. - Hála Istennek, él örvendezett Mary. - Te vidd be, én meg addig hívom az orvost - ezzel felszaladt a házhoz vezetı néhány lépcsın. íj n TIZENNÉGY Algaro egy tengerparti nyilvános telefonról hívta fel Santiagót, aki figyelmesen hallgatta a beszámolóját. - Szóval a lány meghalt? Kínos. - Semmi gond - felelte Algaro. Egyszerő balesetnek fog látszani. Most mi legyen? Maradj ott, ahol vagy, és hívjál vissza ót perc múlva. Santiago letette a kagylót, és Serrához fordult. Vihar-fok, St. Johntól körülbelül tíz-tizenkét mérföldnyire. - Mindjárt megnézzük a térképen, senor. - Santiago követte a kapitányt a hídon. Serra felkattintotta a villanyt a térképasztal fölött. - Igen, megvan. Santiago is odanézett, aztán kissé elkomorodott. - Dillon meg a többiek már úton vannak arrafelé. Rögtön hajnalban le akarnak merülni. Van valami esélyünk rá, hogy megelızzük ıket, ha most rögtön elindulunk? - Nem hinném, senor, ráadásul kint a nyílt tengeren mérföldekrıl észrevesznek bennünket. - Ez igaz - helyeselt Santiago. - És mint
legutóbb kiderült, fegyverük is van. - Megint megnézte a térképet, és bólintott. - Nem, azt hiszem, hagyni fogjuk ıket, végezzék csak el helyettünk a munkát. Ha sikerül nekik, nagyon büszkék lesznek magukra. Boldogan visszavitorláznak St. Johnra, - 294 295 még az is lehet, hogy kevésbé lesznek éberek, mert azt hiszik, megnyerték a játszmát. - És akkor, senor? - Akkor majd megtámadjuk ıket, ha visszaértek Caneelre, talán a bungalójukban. Majd meglátjuk. - Addig is, mi a parancs? - Visszamegyünk St. Johnra, és Paradicsom-parton lehorgonyzunk megint. - A rádióshelyiségben csöngött a telefon. - Ez biztos Algaro - mondta Santiago, és ment felvenni a kagylót. Algaro letette a telefont, és odafordult Guerrához. - Hagyni akarják, hogy ezek a gazemberek maguk végezzék el a munkát. Majd akkor kapjuk el ıket, ha visszajöttek. - Micsoda, mi ketten? Dehogyis, te hülye, a Mária Blanco reggelre visszajön ide, a Paradicsom- partra. Itt találkozunk velük. Addig is visszamegyünk a motorcsónakra, és megpróbálunk hunyni egyet. Jenny oldalt fordított fejjel, viaszfehéren feküdt a párnán. Még akkor sem mozdult, amikor az orvos beleszúrta az injekciós tőt. Mi a véleménye, doktor úr? - kérdezte Mary. Az orvos megrázta a fejét. - Egyelıre még nem lehet pontos diagnózist felállítani. Az a tény, hogy még mindig nem tért magához, nem okvetlenül jelent rosszat. Nyílt csonttörése nincsen, de hajszálrepedések mindig elıfordulhatnak. Meglátjuk, hogy érzi magát holnap reggel, remélhetıleg addigra visszanyeri az eszméletét. Elég nagyot esett. Átvitetem majd a St. Thomas-i kórházba röntgenre. Itt tud maradni vele éjszakára? - Billyvel együtt egyetlen pillanatra sem fogjuk magára hagyni - felelte Mary. - Akkor jó - az orvos becsukta a táskáját. - Ha a legkisebb változást
is tapasztalják az állapotában, értesítsenek. Billy kikísérte az orvost, aztán visszament a hálószobába. - Tudok segíteni valamit, drágám? Nem, te csak eredj lefeküdni, én majd vigyázok ráválaszolta a felesége. - Ahogy akarod. Billy kiment, Mary pedig odahúzott egy széket az ágyhoz, leült, megfogta Jenny kezét, és csendesen megszólalt: Most már minden rendbejön majd, aranyoskám. Marynek gondja lesz rá. Háromkor elérte ıket egy zivatar, az esıcseppek puskagolyóként pattogtak a hajóhídon, a víz becsorgott a védıponyva alá. Carney kikapcsolta a motort. -Jobbanjárunk, ha megvárjuk, míg elvonul. Dillon lement utána a létrán, és belépett a fedett kormányállásba, ahol Ferguson, fejét a katonai zsákon nyugtatva, az egyik padon hevert. Amikor meglátta Diliont, ásított egyet, és felült. Valami baj van? A Hullámlovast balra döntötte a szél. - Csak a zivatar. Félóra alatt elmúlik. Egyébként is rám fért már egy kávészünet. - Remek ötlet. Dillon megtalálta a termoszt és a bögréket, Carney pedig elıvarázsolt egy mőanyag dobozt, sajtos-sonkás szendvicsekkel. Egy ideig csöndben ültek és falatoztak, miközben az esı egyhangúan dobolt a tetın. - Talán ideje lenne megbeszélnünk, hogy is akarjuk lebonyolítani ezt a dolgot - fordult Carney Dillonhoz. - Ha nyomáskiegyenlítés nélkül akarunk lemenni huszonöt méterre, nem lesz több, mint negyven percünk. - Ez azt jelenti, hogy még egyszer le kell majd mennünk? Ferguson közbeszólt: - Nem értem, mirıl beszélnek, beavatna valaki? - A levegı, amit belélegzünk, oxigénbıl és nitrogénbıl áll - - 296 297 - kezdte magyarázni Garney -, amikor a búvár lemerül, a nyomás hatására a testszövetek beszívják a nitrogént. Minél mélyebbre megy az ember, a megnövekedett nyomás hatására annál több
nitrogént vesz fel a szervezete. Ha elég sokáig tartózkodik lent, vagy túl gyorsan jön föl, a nitrogén buborékokat hozhat létre a véredényekben meg a szövetekben, ugyanúgy, mint mikor felrázunk egy üveg szódat. Ennek a következménye a keszonbetegség. - És hogy lehet ezt elkerülni? Mindenekelıtt azáltal, hogy csak meghatározott ideig tartózkodunk lent, kiváltképp az elsı merülésnél. A második alkalommal pedig be kell iktatni egy biztonsági megállót öt méternél. - Az mivel jár? kérdezısködött tovább Ferguson. - Felmegyünk ebbe a mélységbe, és egy ideig ott maradunk, míg lassan kiegyenlítıdik a nyomás. - Mennyi ideig? - Az attól függ. Dillon rágyújtott, Zippo öngyújtója megvillant a sötétben. - A lényeg az, hogy gyorsan meg kell találnunk a tengeralattjárót. - És már az elsı leszállásnál el kell helyeznünk a robbanószert jegyezte meg Carney. - Baker azt mondta, hogy a keleti lejtın ül egy kiszögellésen. Carney bólintott. Gondolom, az a nagyobb lejtı, úgyhogy mindjárt odamegyünk, nem vesztegetjük az idıt. - Megitta a kávéját, aztán fölállt. - Ha szerencsénk van, amint leértünk, bejutunk a vezérlıterembe, és el tudjuk helyezni a Semtexet. Akár húsz perc alatt megjárhatjuk az egészet, mint valami filmben tette hozzá vigyorogva. - Ez fıleg a második leszállás szempontjából jönne jól - ¦ magyarázta Dillon. ¦De mennyire. > '5; "' ' Elállt az esı, a tenger elcsitult megint. Carney ránézett az órájára. - Ideje indulnunk, emberek mondta, és visszamászott a létrán a hajóhídra. Londonban reggel kilenc óra volt, és Francis Pamer éppen elfogyasztotta baconból és rántottából álló ízletes reggelijét, melyet a házvezetınıje készített,
amikor megszólalt a telefon. - Itt Pamer- szólt bele, miután felvette. - Simon Carter. -Jó reggelt, Simon. Van valami hír Fergusonról? - Nem, viszont történt valami meglehetısen megrázó, ami vele kapcsolatos. - Micsoda? - Ismered, ugye, Jack Lane detektívfelügyelıt, a helyettesét, akit a Különleges Ügyosztálytól kapott kölcsön? Pamernek majdnem megakadt a torkán az utolsó falat pirítós. - Hogyne, természetesen - sikerült végül kinyögnie. - Megölték múlt éjjel, amikor éjféltájban kijött a Honvédelmi Minisztériumból. Cserbenhagyásos gázolás. A lopott kocsit a rendırség már megtalálta. - Ez borzasztó. Hát, a Különleges Ügyosztály nincs elragadtatva a dologtól. Az elsı orvosi szakvélemény szerint kétszer is átment" rajta a gázoló autó. Ez természetesen jelenthet csupán anynyit, hogy a vezetıt elfogta a pánik, és visszafordult vagy valami ilyesmi. Az is tény viszont, hogy Lane elég sok embert juttatott börtönbe. Lehet, hogy valamelyikük így állt boszszút. - Világos. És most a Különleges Ügyosztály vezeti a nyomozást? - Igen, persze, tudod, milyen a rendırség, ha a saját embereit éri baj. Délben szabad vagy, Francis? - - 298 299 K' - Igen - felelte Pamer -, de a Házban kell találkoznunk. A horvátországi válságról folyó vitán ülök egész nap. - Rendben van. Akkor a teraszon, fél egykor. Pamer letette a telefont. Reszketett a keze. Ránézett az órájára. Nincs értelme ilyenkor felhívni Santiagót, odaát még csak hajnali négy van. Majd késıbb. Hirtelen eltolta maga elıl a tálcát a reggeli maradékával, a torkára keserő epe íze tolult fel. Az igazság az, hogy életében nem volt még ennyire megijedve. Messze keleten már feljönni készült a nap, amikor a Hullámlovas elérte a Viharfokot. Carney ránézett a mélységmérıre. - Ez az mondta, ahogy a fekete képernyın megjelentek a
sárga hullámvonalak. - Menjen a horgonyhoz - szólt oda Dillonnak. - Manıvereznem kell egy kicsit, hogy húsz méternél tudjuk eltalálni a szirtet. Nagy volt a hullámverés, visszakapcsolt motorjával a hajó alig tudott megmaradni egy helyben. Dillon érezte, hogy beakad a horgony, felkiabált Carneynak a hajóhídra, mire az kikapcsolta a motort. Garney lejött a létrán, és kinézett. - Van itt egy erıs áramlás, ami legalább háromcsomós. - Azt meg kell hagyni, hogy a víz egészen rendkívülien tiszta. Lelátni végig a zátonyig - csodálkozott Ferguson. - Ez azért van, mert nagyon messze vagyunk a szárazföldtıl - magyarázta Carney. - Errefelé már egészen kevés a hordalék. Van is egy ötletem. - Micsoda? - kérdezte Dillon. t Carney kibújt a farmerjából és a pólójából. - Annyira tiszta itt a víz, hogy körül tudok nézni kevesebb mint három méter mélyen. Elmegyek a zátonyig, és ha szerencsém van, és a víz ott is olyan átlátszó, mint itt, lehet, hogy meglátom föntrıl a tengeralattjárót. Fölhúzta a búváröltönye cipzárját, Dillon pedig felsegítette a hátára a légtartályt. - Kér egy kötelet? Carney megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy kellene. Fejére illesztette a maszkját, kiült oldalra, megvárta, míg jön egy elég magas hullám, aztán hátrabukott. A víz annyira tiszta volt, hogy egy ideig követni tudták, merre jár. - Ez most mire jó, amit csinál? - kérdezte Ferguson. - Ha most ilyen magasan marad, tovább lehetünk majd lent. Idıt takarítunk meg így, márpedig most ez a legfontosabb. Ha túl sok idıt pazarlunk el, lehet, hogy órákig nem fogunk tudni megint leszállni. Carney vagy száz méterrel odébb felbukkant, és integetni kezdett. Ferguson elıvette a látcsövet, és beállította. - Minket hív. Most már Carney hangját is hallották. -Ide! Dillon a fedett kormányállásban
bekapcsolta a motort, és a legkisebb fokozatra állította. - Próbálja meg felhúzni a horgonyt, dandártábornok úr, én meg igyekszem úgy mozgatni a hajót, hogy segítsek vele. Ferguson elırement a hajó orrába, és munkához látott, míg Dillon igyekezett lazábbra ereszteni a hajót a horgonykötélen. Az akció végül sikerrel járt, a dandártábornok diadalordítást hallatva felhúzta a horgonyt, Dillon pedig Carney felé irányította a hajót. Amikor egy vonalba értek vele, Carney odakiabált nekik: - Dobják le a horgonyt ott, ahol vannak. Ferguson úgy is tett, míg Dillon kikapcsolta a motort. Carney átúszott a fedélzeti párkányhoz, kibújt a búvárfelsıjébıl, és felmászott a hajóra. - Életemben nem láttam még ilyen tiszta vizetlelkendezett. - Pontosan a zátony csücskénél vagyunk. Valamikor nemrégen súlyosan megsérült a korall, talán a hurrikán miatt, de esküdni mernék rá, hogy látok valami kiállót az egyik kiszögellésnél. - Ez biztos? - kérdezte Ferguson. - - Hát, ebben az életben semmi sem biztos, dandártábornok úr, de ha a tengeralattjáró az, akkor egyenesen odamehetünk, és percek alatt bejuthatunk, ami nem kis különbség. Most pedig lássuk, mi van a zsákjában, Dillon. Az ír elıvette a Semtexet. - Jobb a hatásfoka, ha kötelet tekerünk belıle, és a vízhatlan ajtó külsı forgókerekére tesszük. - Ezt maga biztos jobban tudja, mint én -jegyezte meg Carney. - Hát, dolgoztam már vele, az tény. - Rendben, akkor nézzük meg a gyújtózsinórokat. Dillon odaadta neki azokat is, és Carney elégedetten kijelentette: - Ezek jók. Használtam már ilyeneket. Van tíz- és harmincperces, mi a tízpercessel fogunk dolgozni. Dillon idıközben felvette a búváröltönyét, és most éppen a Semtexbıl hasított lejókora darabot. Elıször meggyúrta, aztán két kézzel hosszú kolbászokat formált belıle, majd a
gyújtózsinórral együtt betette a búvártarisznyájába. Tılem mehetünk. Carney felsegítette a felszerelését, aztán a kezébe nyomott egy víz alatti fényszórót. A horgonynál találkozunk, és ne feledje, a gyorsaság a legfontosabb, de legyen felkészülve a sodrásra is. Dillon bólintott, kiült a párkányra, megvárta, míg felér hozzá a hullám, aztán hátrabukott. A víz meglepıen tiszta volt, és nagyon kék, a zátonyt alattuk narancsszínő korall és szivacs borította. Amint a horgonynál várakozott, egy raj barrakudaszerő hal húzott el mellette. A sodrás valóban erısnek bizonyult, olyannyira, hogy miközben fél kézzel a horgonykötélbe kapaszkodott, a testét egészen kivitte oldalra. Dillon felnézett, és látta, hogy Carney is elindult lefelé, aztán megáll, ellebeg a kötéltıl, és int neki. Erre ı is elengedte a kötelet, és utána ment. Közben rá- nézett a számítógépére, megállapította, hogy húsz méter mélyen járnak, majd Carney nyomában megkerülte a zátony csücskét, lenézett a kék végtelenbe, és balra megpillantotta a letört korall helyén támadt sebhelyet meg az U-180as tömegét, a sziklapad fölött kinyúló orrát. Lementek a parancsnoki toronyhoz, megálltak egy pillanatra a hajóhíd korlátjánál, aztán leereszkedtek a fenti lövegtalpazatról a tengeralattjáró törzsén tátongó négy és fél méteres hasadékhoz. Dillon ott lebegett, míg Carney bemászott. A számítógépére pillantva megállapította, hogy hét perc telt el, mióta elhagyták a Hullámlovast. Bekapcsolta a fényszóróját, és Carney után indult. Odabent sötét volt, a lámpa fényében is csak homályosan látszott a tengeralattjáró belseje, a sok elgörbült fém teremtette összevisszaság. Carney az elülsı vízhatlan ajtó elıtt térdelt, és sikertelenül próbálta elfordítani a zárat mőködtetı kereket. Dillon
kinyitotta búvártarisznyáját, kivette belıle a Semtexet, és átadott belıle egy köteget Carneynak. Összehangoltan dolgoztak együtt, Dillon a vízhatlan ajtó felsı, Carney az alsó részére nyomkodta fel a robbanószert, míg körbe nem értek vele. Amikor ezzel elkészültek, Carney megfordult, és kinyújtotta kesztyős kezét. Dillon beletett két robbanóceruzát. Carney egy pillanatot várt, aztán letörte az egyik tetejét, és a kör alakú vízhatlan ajtó tetején belenyomta a Semtexbe. Mellette azonnal kis buborékspirál jelent meg. Aztán Carney a másik ceruzával megismételte a mőveletet az ajtó alján is. Dillon ránézett a számítógépére. Tizenhét perc. Carney bólintott, Dillon erre megfordult, kiment a résen, felkapaszkodott a szirt csücskére, majd egyenesen a horgony felé tartott, és egyik kezével kapaszkodva elindult felfelé, Carneyval a nyomában. Amikor négy és fél méternél elengedték a kötelet, és átúsztak a hajó alatt a másik oldalra, Dillon ismét 302 303 megnézte a számítógépét. Huszonegy perc. Feljött a víz színére, kibújt a búvárfelsó'jébıl, és felmászott a fedélzetre. - Megtalálták? - érdeklıdött Ferguson. - Úgy ment, ahogy Carney elıre megmondta: mint a moziban. Húsz perc alatt megvoltunk vele. Húsz perc volt az egész. Carney új légtartályokat vett elı. - Édes Jézusom, életemben nem találkoztam még ilyen jó látási viszonyokkal! Húsz éve vagy még régebben vagyok búvár, de még ehhez hasonlót sem láttam soha! Dillon rágyújtott egy cigarettára a Zippójával. - Mégis Santiago miatt eszi magát. - Legszívesebben levinném, ólmot kötnék rá, és otthagynám - csattant fel Carney -, csak nem akarom ezzel megsérteni azokat a derék tengerészeket, akik ott lelték halálukat. A tengerfelszín egyszer csak felemelkedett, permet
szóródott szét mindenfelé, habzani kezdett a víz, és koncentrikus körök terjedtek tovább a hullámok tetején. A hajókorlátnál állva várták, hogy alábbhagyjon a mozgás. Végül Carney megszólalt: Vége. Mehetünk. Ismét bebújtak a felszerelésükbe. Most mi lesz? - kérdezte Dillon. - Úgy értem, mennyi idıre megyünk? - Ha szerencsénk van, és azonnal megtaláljuk, amit kere )b- sünk, akkor nincs gond. A hajó elülsı része egész idı alatt el ,'. volt zárva. Carney szorosabbra húzta a derekán a nehezéket. - Ez azt jelenti, hogy ott nincs hordalék, nagyon kevés a . maradvány. Ami az emberekbıl maradt, az már régesrégen felbomlott, kivéve talán néhány csontot. Szóval viszonylag jól kellene látnunk odabent. - Leült a párkányra, és felvette az úszóit. - Azt hiszem, visszafelé meg kellene állnunk. Majd jelt adok, és akkor várunk egy kicsit. >" Dillon elindult Carney után lefelé, közben érzett valami mozgást a vízben, valamiféle lökéshullámokat, amelyek az imént még nem jelentkeztek. Carney a zátony csücske fölött lebegett, és amikor Dillon odaért mellé, mindjárt látta, mi a probléma. A robbanás ereje odébb vitte a tengeralattjárót, a fara felemelkedett, az orra pedig megbillent a hatszáz méteres lejtı tetején. A hajókorlátba kapaszkodtak, az ágyú mellett, és Dillon érezte, hogy inog a hajó. Carneyra nézett, az amerikai megrázta a fejét. Természetesen igaza volt, ha a fara még egy kicsit feljebb kerül, a tengeralattjárót mindörökre elnyeli a mélység, márpedig Dillon ebben nem tudott belenyugodni. Megfordult, hogy elinduljon lefelé, nem törıdve Carneyval, aki megpróbálta visszafogni. Kiszabadította magát, és egyet bicskázva a rés felé tartott, majd beúszott a vezérlıterembe. Ott a robbanás és a tengeralattjáró mozgása
következtében minden felkavarodott. Bekapcsolta a fényszóróját, elindult elıre, és meglátta a vízhatlan ajtó helyén tátongó lyukat. Odabent sötét volt, sokkal homályosabb, mint amilyenre számított, természetesen ez is a robbanás miatt. Bevilágított a fényszórójával, és ahogyan beljebb hatolt, furcsa, kísérteties hangot hallott, mintha valami élılény nyöszörögne fájdalmában. Érezte, amint megmozdul a hajó: kicsit megbillent. Már késı volt visszafordulni, de úgysem engedte volna a makacssága. A rádióshelyiség jobbra volt, a kapitány kabinja balra. A függönyt már hiába kereste volna rajta, régen az enyészeté lett. Talált viszont egy leszakadt ajtajú fémszekrényt meg egy priccsmaradványt. Mindenütt körüljáratta a lámpája fényét, és egyszer csak meglátta a sarokban, vastag piszokréteg alatt a fém aktatáskát: ugyanolyat, amilyet Baker vitt Londonba. Végigsimított a tompa ezüstszínben csillogó táskán, de hirtelen fenyegetı szögbe billent a padló, és mintha minden 304 305 mozgásba jött volna. Dillon nekiesett a válaszfalnak, elejtette a táskát, azután elkapta megint, megfordult, és elindult kifelé az ajtó helyén tátongó lyukon. A búvárfelsıje beakadt. Dillon megtorpant, majd vadul küszködni kezdett, hogy kiszabaduljon, miközben érezte, hogy a tengeralattjáró mindjobban megdıl. Aztán egyszer csak szembe találta magát Carneyval, aki kintrıl benyúlva a segítségére sietett, majd megfordult, és a törzsön lévı rés felé tartott. Dillon követte. A hajó most már majdnem teljesen feldılt, erısödtek a furcsa, nyöszörgı, fémes zajok, ahogyan a törzse súrlódott a zátonyon. Aztán Carney keresztüljutott, és Dillon is felfelé lebegett nyomában. Lenézve még látták, ahogy az U-180-as bálnaszerő alakja átbillen a szirt csücskén, és
lezuhan a mélybe. Carney felemelt mutatóujjal jelezte, hogy minden rendben. Dillon ugyanúgy válaszolt neki, aztán követte a horgony irányába. Ránézett a számítógépére. Ismét húsz perc telt el, bıven volt idejük, úgyhogy elindult lassan felfelé a kötélen, de Garney kicsit sem kockáztatott. Négy és fél méternél megállt és lenézett. Dillon bólintott, felment mellé, és felemeltejobbjában az aktatáskát. Biztos volt benne, hogy Carney mosolyog. Öt percet vártak, aztán a hajó faránál feljöttek a felszínre, ahol mélyen kihajolva az izgatott Ferguson várta ıket. Uramatyám, már azt hittem, itt a világ vége! Eltették a búvárholmijukat, és mindent rendbe raktak a hajón. Carney felvette a farmerját és a pólóját, Dillon pedig a melegítıjét. Ferguson hozta a termoszt, kitöltötte a kávét, és a megkezdett üvegbıl öntött hozzá konyakot is. - Olyan volt, mintha valami vulkán tört volna ki - mesélte -, még sosem láttam ilyesmit. Szabályosan forrni látszott a víz. Mi történt tulajdonképpen? - Mint tudja, dandártábornok úr, a tengeralattjáró egy kiszögellésen akadt fenn. Már amúgy is eléggé kilógott az or- ra, és a robbanás ereje elmozdította a helyérıl - magyarázta Carney. Jóságos isten! Carney ivott egy kortyot a kávéjából. Istenem, de jólesik! Szóval, ez az ırült úgy döntött, hogy ı azért bemászik. - Mindig is sejtettem, hogy maga nem normális - fordult Ferguson Dillonhoz. Viszont megszereztem az aktatáskát, vagy tán nem? Ott volt a kapitány kabinjában a padlón, aztán az átkozott hajó majdnem magával rántott, mert kifelé beakadtam az ajtóba. - És erre? - Egy Carney nevő zabolátlan bolond úgy döntött, hogy utánam jön és kihúzott. Carney, kezében a bögréjével, odament a hajókorláthoz, és lenézett. - Messze-messze lent van valahol. Többé nem látja senki. Mintha sosem létezett
volna. - Ó, pedig nagyon is létezett -jelentette ki Ferguson. - És itt van nekünk ez, ami bizonyítja ezzel felemelte az aktatáskát. A fémen nem látszott sok szerves üledék. Carney elıvett egy kis drótkefét a szerszámosládából, és hozott egy régi törülközıt. Az aktatáska felülete meglepıen gyorsan tisztán csillogott, jobb sarkában világosan kivehetı volt a Kriegsmarine jelvénye. Carney felpattintotta a két kapcsot, és megpróbálta felnyitni a tetejét, de az nem mozdult. - Törjem fel, dandártábornok úr? Csinálja csak-felelte Ferguson, az izgalomtól sápadtra vált arccal. Carney vékony pengéjő kést tolt a fedél alá a zárnál, aztán nyomott egyet rajta. Recsegés hallatszott, de a zár engedett. Ebben a pillanatban elkezdett esni az esı. Ferguson bevitte az aktatáskát a fedett kormányállásba, leült, az ölébe fektette és kinyitotta. 306 307 Az iratokat lepecsételt borítékokban találta. Kinyitotta az elsıt, kivett belıle egy levelet, és széthajtogatta. Aztán továbbadta Dillonnak: - Az én némettudásom kissé rozsdás, maga a nyelvtudós. Dillon hangosan olvasni kezdett: "A Führer és kancellár nevében. Martin Bormann birodalmi vezetı az én személyes parancsom alapján jár el a legnagyobb fontossággal bíró államügyben. Csak nekem tartozik elszámolással. Minden katonai és magánszemély rangjára való tekintet nélkül köteles biztosítani neki a kért segítséget." Visszaadta Fergusonnak a papírt. - Az aláírás Adolf Hitler. - Csakugyan? - Ferguson megint összehajtogatta a papírt, és visszatette a borítékjába. - Ez megérne néhány ezer fontot, ha a Christie's elárverezné. - Elıvett egy másik, nagyobb mérető borítékot. - Most lássuk ezt. Dillon kinyitotta, és kivett belıle egy vaskos dossziét. Belelapozott, majd megállapította: - Ez nyilván a Kék Könyv.
Ábécésorrendben nevek, címek és mindegyik alatt egy bekezdésben a legszükségesebb tudnivalók az illetırıl. - Nézze meg, benne van-e Pamer. - Igen. Sir Joseph Pamer, ırnagy, a Hadikereszt kitüntetettje, parlamenti képviselı, Hatherley Court, Hampshire. Meg még egy cím Mayfairben. A megjegyzés szerint Sir Oswald Mosley odaadó társa, egészséges politikai nézeteirıl ismert, és a nemzetiszocializmus feltétlen híve. - Csakugyan? - szólalt meg szárazon Ferguson. Dillon átnézett még néhány oldalt, és halkan füttyentett egyet. - Uramisten, dandártábornok úr, én tisztában vagyok vele, hogy én csak egy egyszerő ír paraszt vagyok, de itt olyan nevek vannak, hogy azt el sem tudja képzelni. Anglia legnagyobbjai közül néhány. Meg egypár amerikai. Ferguson kivette a kezébıl a dossziét, itt-ott komoly arccal belenézett. - Ki hitte volna? - Aztán visszatette a dossziét a borítékba, és elıvett egy másikat. - Hát ez? Abban több irat is volt, Dillon gyorsan átfutotta ıket. - Titkos bankszámlaszámok Svájcban, különbözı délamerikai országokban és az Egyesült Államokban. - Visszaadta a paksamétát. Még valami? - Már csak ez. - Ferguson odaadta neki az utolsó borítékot. - És tudjuk, hogy ennek a Windsor-dokumenrumnak kell lennie. Dillon kivette a papírt, és széthajtogatta. A papírja káprázatos minıségő volt, majdhogynem pergamen, a nyelve angol. Gyorsan elolvasta, aztán visszaadta. - 1940 júliusában, a portugáliai Estorilban írták, Hitlernek címezték, és az aláírás az alján windsori hercegé látszik lenni. - És mi van benne? - kérdezte Carney. Ó, mindössze csak annyi, hogy a herceg szerint már eddig is túl sokan haltak meg mindkét oldalon, a háború értelmetlen, és a lehetı leghamarabb be kellene fejezni. Egy sikeres német megszállás esetén
hajlandó ismét trónra lépni. - Tejóságos ég! Ha nem hamisítvány, ez tisztára dinamit! - Ahogy mondja. Ferguson összehajtogatta és eltette a levelet. - Ha nem hamisítvány. A nácik utolérhetetlenül értettek az ilyesmihez - tette hozzá, miközben becsukta az aktatáskát, de az arca szomorú volt. - És most? kérdezte Carney. - Visszamegyünk St. Johnra, ahol Dillon meg én becsomagolunk, és indulunk haza, Londonba. St. Thomason egy Lear vár ránk. Ferguson felemelte az aktatáskát, és fagyosan elmosolyodott. - A miniszterelnök az a fajta ember, aki szereti minél hamarabb megtudni a rossz híreket. - - 308 309 A Mária Blanco délelıtt vetett horgonyt Paradicsom-parton, és Algaro meg Guerra a motorcsónakkal azonnal jelentkezett. Santiago a hajó szalonjában, faragott íróasztalánál ülve hallgatta végig beszámolójukat az elızı éjszaka eseményeirıl, aztán a mellette álló Serrához fordult. - Te hogyan látod a helyzetet, kapitány? - Ez nem rövid út, senor, és legalább két és fél óra, amíg visszaérnek, mert egész úton széllel szemben kell haladniuk. Szerintem most már nemsokára itt lesznek, valószínőleg még dél elıtt. - És mi mit csinálunk? Éjszaka rajtuk ütünk? - heveskedett Algaro. - Nem - rázta meg a fejét Santiago -, szerintem Ferguson, amilyen gyorsan csak lehet, vissza akar majd menni Londonba. Értesüléseim szerint St. Thomason egy Lear áll a rendelkezésére. Nem - rázta meg még egyszer a fejét-, azonnal cselekednünk kell. - És mi a parancs? - kérdezte Algaro. - A legegyszerőbb módszer lesz a legjobb. Te meg Guerra az egyik felfújható gumicsónakkal turistának álcázva kimentek a partra. A csónakot otthagyjátok Paradicsom-parton a hetes bungaló alatt, ahol Ferguson és Dillon megszállt. Serra majd ad mind a kettıtöknek kis rádió adó-
vevıket, hogy kapcsolatban tudjatok maradni egymással meg a hajóval. Te maradj a bungaló közvetlen közelében, Algaro. Olvass valami könyvet, napozzál, igyekezz úgy kinézni, mint egy normális ember, amennyiben ez lehetséges. - És én senor? érdeklıdött Guerra. - Te menj le Caneel Beachre, és várjál. Amikor Carney hajója megérkezik, jelezd Algarónak. Ferguson és Dillon kénytelen lesz visszamenni a bungalóba, át kell öltözniük és össze kell csomagolniuk. Akkor csapsz le rájuk. Ha megszerezted Bormann aktatáskáját, menj vissza a gumicsónakra, mi meg majd értetek megyünk. Ne felejtsd el, hogy néz ki az ¦ aktatáska! Alumíniumból készült, és olyan, mintha ezüstbıl lenne. Visszamegyünk San Jüanba, senor? - akarta tudni az útirányt Serra. - Nem - ingatta a fejét Santiago -, Sámson Cayre. Idıre van szükségem, hogy kitaláljam, mi legyen a következı lépés. Ennek az aktatáskának a tartalma több, mint érdekes lehet, Serra, nincs kizárva, hogy az egész életemnek új értelmet ad majd. - Santiago kinyitott egy fiókot a jobb keze mellett. Az ott sorakozó kézifegyverek közül kiválasztott egy browningot, és odatolta Algarónak. - Aztán el ne hibázd nekem ezt a dolgot. - Nem fogom - fogadkozott Algaro. - Ha náluk van az az aktatáska, mi megszerezzük önnek, senor. - Ó, egészen biztosan náluk van - mosolygott Santiago. - Dillon barátunkban bátran meg lehet bízni. Szerencsés fickó. Amikor a Hullámlovas a lehorgonyzóit jachtok között besiklott Caneel Bayben a kikötıbe, a nap éppen delelıjén állt. Az öbölben széllovasok próbálkoztak szép számmal, a strandon pedig napimádók sokasága élvezte a semmittevést. Közöttük Guerra, aki napszemüvege oltalmában egy nyugágyban hevert
virágos ingben és bermudában. Diliont vette elıször észre, amikor az ír a partra lépett, hogy kikösse a hajót. Aztán visszament a fedélzetre, és legközelebb olajzöld katonai zsákjával a kezében jött elı. Mögötte Ferguson haladt az aktatáskával, az oldalán pedig Carney. Guerra fejébe csapta fehér, nagy karimájú kalapját, amely legalább részben elrejtette az arcát, megigazította a napszemüveget az orrán, és elindult a strandról a part mentén az étterem felé, ahova a kikötıbıl vezetı út is torkollott. Szinte pontosan ugyanakkor ért oda, amikor a másik három férfi. Ebben a pillanatban az egyik fekete recepciós lány eléjük sietett az elıcsarnokból. 310 3 - Ó, Carney kapitány, láttam, hogy megérkeztek. Sürgıs üzenete van. - Mégpedig? - Billy Jones telefonált. A lelkemre kötötte, hogy mondjam meg magának, Jenny Grantet baleset érte az éjszaka. Leesett az erkélyrıl otthon, a Gallows Point-i házban. Most ott fekszik, amíg át nem viszik a St. Thomas-i kórházba. - Úristen - kiáltott Carney, és odabiccentett a lánynak. - Köszönöm, kedves. - Még egy szerencsétlen baleset - fakadt ki Dillon keserően, és Ferguson kezébe nyomta a katonai zsákot. - Megyek, megnézem, mi van vele. - Persze, természetesen, édes fiam - helyeselt Ferguson -, én visszamegyek a bungalóba, lezuhanyozom, becsomagolok és így tovább. - Késıbb találkozunk - szólt neki vissza Dillon, majd megkérdezte Carneytól: -Jön maga is? De mennyire - felelte a kapitány, és együtt elsiettek a parkoló irányába. Jobbjában a katonai zsákkal, baljában az aktatáskával Ferguson elindult az öbölre nézı bungalók mellett vezetı ösvényen. Guerra néhány bokor fedezékében elrejtızve rádió adóvevıjén Algarót hívta, aki a Paradicsom- part egyik padján ülve csak erre várt, és azonnal válaszolt. - Itt
vagyok, hallgatlak. - Ferguson elindult, méghozzá egyedül. A többiek elmentek meglátogatni a lányt. Hogy mit csinálni? - hápogott Algaro a döbbenettıl, de hamar összeszedte magát. - Rendben, a bungaló alatt találkozunk. Guerra kikapcsolta az adó-vevıjét, és sarkon fordult. Néhány száz méterrel elırébb meglátta Fergusont, mire utána sietett. Ferguson letette az aktatáskát az ágyra, aztán vetkızni kezdett. Örülnie kellene, mondta magának, amint ránézett a táskára, de túl nagy volt az ára. Joseph Jackson Sámson Cayn, egy szegény öregember, aki a légynek sem ártott életében, és Jack. Ferguson sóhajtott, kinyitotta a bárszekrény ajtaját, és talált egy miniüveg whiskyt. Kitöltötte egy pohárba, vizet tett hozzá, és lassan megitta. Jack Lane, a legjobb kopó, akivel valaha is dolgozott. Most meg Jenny Grant. Az állítólagos balesete nem lehetett véletlen. Santiagónak épp elég van a rovásán. Ferguson elvette az aktatáskát az ágyról, és a kisasztal mellé állította a földre, megnézte, zárva van-e a bejárati ajtó, aztán bement a fürdıszobába, és megnyitotta a zuhany csapját. Guerra Algaróval felment a lépcsın, és az elıcsarnokban megállt. Nagyon óvatosan megpróbálta kinyitni az ajtót. Aztán megrázta a fejét: - Zárva. Algaro intett neki, és elindult kifelé, le a lépcsın. Odakint csönd volt és nyugalom, sehol egy lélek, de hajárt volna arra valaki, akkor sem látott volna sokat; a kert buja növényzete a bungaló körül szinte mindent eltakart. A kiugró nagy terasz alatt ösvény vezetett, mellette néhány lépcsı, egy alacsony fal és egy kis fa. - Nem ügy - szólalt meg Algaro. - Állj fel a falra, húzódzkodj fel a fára, én meg megtartalak, míg átérsz a terasz korlátjáig. Az ajtóban várlak. - Guerra kezébe nyomta a
browningot. - Ezt tedd el. Guerra másodpercek alatt már fönt is volt a teraszon. Az ablakok leeresztett rolettáin sikerült bekémlelnie a szobába. Ferguson sehol. Nagyon óvatosan megpróbálta kinyitni a terasz ajtaját, és az engedett. Elıvette a browningot. Hallotta, hogy Ferguson zuhanyozik, körülnézett a szobában, de az 312 313 aktatáskát nem vette észre, odament a bejárati ajtóhoz, és kinyitotta. Algaro bejött, és elvette tıle a browningot. - A zuhany alatt van, mi? - Igen, de nem látom sehol az aktatáskát - suttogta Guerra. Bezzeg Algaro látta, odaugrott az asztalhoz, lehajolt, és diadalmasan felemelte. - Ez az. Mehetünk. Amint az ajtó felé indultak, Ferguson jelent meg a fürdıszoba ajtajában, frottírköntöse övét kötözgetve. A döbbenet azonnal kiült az arcára, de nem sokat teketóriázott, hanem azonnal nekik ugrott. Algaro halántékon vágta a browning csövével, és amikor térdre esett, nekilökte a falnak. - Nyomás - kiáltotta oda Guerrának Algaro, kilökte az ajtót, és leszaladt a lépcsın. Ferguson nagy nehezen lábra állt, a feje pokolian fájt, és szédült az ütéstıl. Átbukdácsolt a szobán, kinyitotta a teraszajtót, és még látta, amint Algaro és Guerra lerohan a lejtı alján lévı kis öbölhöz. Belökték a vízbe a gumicsónakot, beindították a motort, és elhagyták a partot. Fergusonnak csak akkor tőnt fel, hogy a Mana Blanco ott horgonyoz a közelben. Soha életében nem érezte még ilyen tehetetlennek magát, sosem fojtogatta még ennyire a düh. Visszament a fürdıszobába, vizes borogatást tett a fejére, elıkereste a tábori látcsövét, és a jachtra irányította. Látta, amint Algaro és Guerra felkapaszkodik a létrán, és hátrasiet a hajó farába, ahol Santiago Serra társaságában a napvédı ponyva alatt ült. Algaro letette az aktatáskát az asztalra.
Santiago rátette mindkét kezét, aztán megfordult, és mondott valamit Serrának. A kapitány felment a hídra. Egy másodperccel késıbb felvonták a horgonyt, és a Mana Blanco indulni készült. Ekkor azonban furcsa dolog történt. Mintha megérezte volna, hogy figyelik, Santiago felemelte egyik kezével az aktatáskát, a másikkal integetett egyet, aztán bement a szalonba. 314 A Gallows Point-i házban Billy nyitott ajtót Dillonnak és Carneynak. Igazán örülök, hogy itt vannak. - Jenny hogy van? kérdezte Carney. - Nem túl jól. Úgy látszik, leesett a hálószobája erkélyérıl. Amikor Maryvel megtaláltuk, ott feküdt az esıben. Az orvos el akarja küldeni röntgenre a St. Thomas-i kórházba. Egy óra múlva itt lesznek érte - szólalt meg Mary is. - Tud beszélni? - érdeklıdött Dillon, amint elindult felfelé a lépcsın. - Egy jó órája tért magához. Magát akarta látni, Mr. Dillon. - Elmondta maguknak, hogy történt? - Nem. Valójában szinte nem mondott semmit. Én megyek, és fızök egy kávét, addig maguk beszéljenek vele. Gyere, Billy - szólt rá a férjére, majd kimentek a konyhába. - Az arca tényleg csúnyán megsérült - állapította meg Carney. Tudom - válaszolt rosszkedvően Dillon -, és ez nem a "balesettıl" van. Ha ilyen magasságból az arcára esik, teljesen összetöri. - Megfogta Jenny kezét, mire a lány kinyitotta a szemét. - Dillon? - Igen, Jenny. Annyira sajnálom, Dillon, hogy cserbenhagytam magukat. - De hát maga egyáltalán nem hagyott minket cserben, Jenny. Megtaláltuk a tengeralattjárót. Carneyval együtt lementünk és megtaláltuk. - Így van, Jenny - hajolt hozzá Carney is. - Robbantottunk bele egy lyukat, és megtaláltuk Bormann aktatáskáját. A lány nem volt teljesen magánál, de azért tovább beszélt. - Megmondtam
neki, Dillon. Megmondtam neki, hogy a Vihar-fokhoz mentek. - Kinek mondta meg, Jenny? A sebhelyesnek, akinek az a nagy forradás húzódik a szemétıl a szájáig. - Algaro - mondta Carney. Jenny megragadta Dillon kezét. - Megvert, Dillon, igaziból megütött. Ennyire még nem vert meg soha senki panaszolta a lány, és megint elszenderedett. Amikor Dillon megfordult, az arca teljesen eltorzult a dühtıl. Ez az Algaro élı holttest, erre a szavamat adom fogadkozott, majd Carneyt kis híján fellökve lerohant a földszintre. A bejárati ajtó nyitva állt, Billy a verandán ült, Mary kávét töltött a csészékbe. - Iszik maga is? - Csak így állva, gyorsan. - Hogy van? Megint elbóbiskolt - adta meg a választ Marynek Carney. Dillon biccentett neki, és elvonult a veranda másik sarkába. - Gondoljuk végig a dolgot. Valószínőleg éjfél lehetett, amikor Algaro vallatni kezdte Jennyt, és megtudta, hogy a Vihar-fokhoz indultunk. -És? - Az ellenfélnek nem láttuk semmi nyomát, sem odakint a tengeren, sem visszafelé. Olyan embernek látszik Max Santiago, aki feladná éppen a játszma végén? - Kizárt dolog. - Szerintem is. Azt hiszem, sokkal inkább rá vallana, ha az elsı adandó alkalommal megpróbálna megszabadítani bennünket Bormann aktatáskájától. - Pontosan így gondolom én is. - Rendben. - Dillon lenyelte a kávéját, és letette a csészét. - Menjünk vissza gyorsan Caneelbe. Maga Ganeel Jíeach környékén néz körül, a bárban, a kikötıben, én meg elmegyek Fergusonért. Aztán a bárban találkozunk. Visszamentek Maryhez és Billyhez. - Már mennek, fiúk? - kérdezte Mary. Mennünk kell - felelte Dillon. - És maguk? - Billy elintéz mindent odalent a kávézóban, én meg elkísérem Jennyt St. Thomasra. - Mondja meg neki, hogy benézek majd hozzá -
mondta Dillon. - De ne felejtse el! - ezzel leszaladt a lépcsın, Carney pedig követte. Amikor Dillon vadul dörömbölni kezdett a 7/D lakosztály ajtaján, Ferguson törülközıbe csavart jégkockákat a fejére szorítva jött ki. - Mi történt? - kérdezte Dillon. - Algaro. A zuhany alatt álltam, az ajtó zárva volt. Isten a megmondhatója, hogy jött be, de amikor kijöttem a fürdıszobából, itt volt az egyik cimborájával. Mindent megtettem, ami tılem telt, Dillon, de a gazembernél volt egy browning. Azzal ütött le. - Hadd nézzem Dillon megszemlélte az ütésnyomot. - Járhatott volna rosszabbul is. - A strandon állt a gumicsónakjuk, azzal jutottak el a Mária Blancóig. Mert az meg itt horgonyzott. Dillon felhúzta az egyik ablak rolettáit. Már nincs itt. - Kíváncsi vagyok, hova mehetett. Talán vissza San Jüanba - ráncolta Ferguson a szemöldökét. - Láttam a fedélzeten ezzel a látcsıvel, láttam, amint Algaro odaadta neki az aktatáskát. Mintha tudta volna, hogy figyelem. Felemelte egyik kezével az aktatáskát, a másikkal meg integetett. Ferguson még jobban elkomorodott. -A pimasz gazember. - Azt mondtam Carneynak, hogy a bárban találkozunk mondta Dillon. -Jöjjön, jobb lesz, ha odamegyünk, közöljük vele a rossz hírt, és eldöntjük, mit csinálunk. - - 316 317 Ferguson és Dillon a bár legsötétebb sarkában talált magának asztalt. A dandártábornok egy dupla whiskyt ivott, amelyben csilingeltek a jégkockák, míg Dillon beérte egy üveg Eviannal és egy cigarettával. Aztán sietve megérkezett Carney, és odaszólt a pincérnınek: - Ide egy hideg sör lesz. - Mi újság? - Beszéltem egy barátommal, aki kint volt halászni. Délkeleti irányba tartottak, amikor elhúztak mellette, ami azt jelenti, hogy biztosan Sámson Cayre mennek. Dillon felnevetett. - Remek, gazember, most elkaplak. - Mi
az ördögrıl beszél? - értetlenkedett Ferguson. - A Mária Blanco ma éjjel Sámsonnál fog horgony ózni, és ha emlékszik, Prieto, az igazgató azt mondta, ha ott van, Santiago mindig a fedélzeten tölti az éjszakát. A dolog egyszerő. Az éj leple alatt felmegyünk a hajóra, én visszaszerzem az aktatáskát, persze csak akkor, ha Carney hajlandó a Hullámlovassdí\ odavinni minket. - Próbáljon csak ebben megakadályozni felelte Carney. Ferguson megrázta a fejét. - Maga nem adja fel egykönnyen, ugye, Dillon? > - Sosem láttam értelmét. - Töltött még magának az Evianból, és rájuk emelte a poharát. TIZENÖT Estefelé járt már az idı, amikor Dillon és Ferguson kiült a Caneel Bay-i kikötıben egy padra, és Carneyra várt. Az ír rágyújtott egy cigarettára, az olajzöld katonai zsákot pedig letette kettıjük között a földre. - Azt hiszem, ı lesz az - szólalt meg Ferguson, és a távolba mutatott. Dillon felnézett, és ı is megpillantotta a Hullámlovast, amely a lehorgonyzott jachtok között akkor siklott be a kikötıbe. A strand még nem néptelenedett el, fürdızık úsztak a lemenı nap fényében, nevetés szállt a víz fölött. - Ahogy én Santiagót ismerem, biztos számít rá, hogy megtámadhatják a hajóját. Tényleg azt hiszi, hogy sikerülhet rajtaütnie? - töprengett Ferguson. - Minden lehetséges, dandártábornok úr - vonta meg a vállát Dillon. - Magának nem kell velünk tartania, ugye tudja. Én megérteném azt is. - Kivételesen hajlandó vagyok figyelmen kívül hagyni a sértést - válaszolta hidegen Ferguson -, de még egyszer meg ne próbáljon ilyesmit mondani nekem, Dillon. Az ír elmosolyodott. - Ne izgassa magát, dandártábornok úr, semmi kedvem meghalni ezen a Sámson Cay nevő helyen. Végtére is nekem van egy érvényes vacsorameghívásom magától a Garrick
Klubba. 318 319 Dillon felállt, és amint a Hullámlovas megérkezett, elindult a kikötı végébe. Integetett Garneynak, aztán felugrott a hajóra, kitette a puffereket, majd kidobta az egyik kötelet a dandártábornoknak. Carney kikapcsolta a motort, és miközben a másik kettı kikötötte a Hullámlovast, lejött a létrán. - Tankoltam, úgyhogy a hajó teljesen menetkész. Bármelyik pillanatban indulhatunk. Ferguson Dillon kezébe nyomta a katonai zsákot, és félreállt, míg a ír bevitte a fedett kormányállásba, és letette egy padra. Ebben a pillanatban az a recepciós lány, aki délben Jennyrıl hozott hírt nekik, megjelent a kikötıben. - Most telefonált Mary Jones a St. Thomas-i kórházból, Mr. Dillon. Azt kéri, hogy hívja vissza. - Megyek magával - szólalt meg Carney. A dandártábornok bólintott. - Én itt megvárom magukat, és addig is drukkolok. Dillon kilépett a partra, és az oldalán Garneyval elindult a sétányon. - Rendbe fog jönni - lelkendezett Mary a telefonban -, de az orvosok azt mondják, szerencse, hogy megröntgenezték. Valami hajszálrepedést találtak a koponyáján, de a profeszszor szerint a kezelés után nem marad semmi következménye. - Remek - felelte Dillon. - Ne felej tse el megmondani neki, hogy bemegyek hozzá a kórházba. Carney a telefonfülke ajtajának támaszkodva, aggódó arccal várt. - Hajszálrepedés a koponyán -jelentette Dillon, amint letette a kagylót. De meg fog gyógyulni. - Akkor jó - örvendezett Carney, amint visszamentek a kikötıbe. - így is lehet fogalmazni. Én inkább úgy fejezném ki ma- gam, hogy Santiagóval és Algaróval ezért még számolunk, nem is beszélve arról a szemét Pamerrıl. Amikor megérkeztek, Ferguson kijött eléjük a fedett kormányállásból. - Jó hír? - Lehetne rosszabb is felelte Dillon, és elmondta, amit megtudott. - Hála az
égnek - sóhajtott megkönnyebbülten Ferguson. Na, hát akkor, gondolom, mehetünk. - így van, de én azért szeretném tudni, mi a haditerv. Hiába van sötét, mégsem mehetünk észrevétlenül túl közel a hajójukhoz. - Szerintem okosabb lenne a víz alatt megközelíteni ıket - vélekedett Dillon. - Csak most az egyszer nem együtt, Carney. Már mondtam magának, hogy maga a jók közé tartozik. Santiago és az emberei meg gonoszok, és az vagyok én is. Kérdezze csak meg a dandártábornokot, majd ı megmondja. Elsısorban ezért bízott meg ezzel a munkával. Én így keresem meg a kenyeremet, és ez egy szigorúan egyszemélyes mutatvány. - Azért én sem most bújtam ki a tojásból - morgott Carney. Ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok, magának meg megvannak a kitüntetései, amelyek ezt bizonyítják. A dandártábornok megmutatta az életrajzát. De Vietnam más volt. Ott találta magát egy ocsmány háború kellıs közepén, amelyhez nem volt semmi köze, és megpróbált életben maradni. - És ezt sikerült is elérnem, hiszen itt vagyok vagy nem? Emlékszik arra, amikor a dandártábornokkal sztorikat meséltek egymásnak Koreáról meg Vietnamról, és maga megkérdezte, én mit tudok a háborúról, mire én azt feleltem, hogy én az egész életemet háborúban töltöttem? - Igen. Amikor más táncolni járt a lányokkal, én a tetıkre és a - - mellékutcákba jártam, és a belfasti csatornákban táncoltattam meg a brit ejtıernyısöket, miközben rám meg az SAS vadászott. - És ezzel mit akar mondani? - kérdezte Carney. - Azt, hogy ha én ráteszem a lábam a Mária Blanco fedélzetére, hogy visszaszerezzem az aktatáskát, én megölök bárkit, aki az utamba kerül. - Dillon megvonta a vállát. - Mint már említettem, én ezt
egyetlen másodpercnyi tétovázás nélkül képes vagyok megtenni, mivel én is a gonoszok közé tartozom. Nem hinném, hogy ezzel maga is így lenne, de szerintem adjon hálát érte az Istennek. A hirtelen támadt csöndben Carney Fergusonra nézett, aki bólintott. - Attól tartok, igaza van. - Oké - szólalt meg végül kelletlenül Carney. - Akkor a következıképpen csináljuk: én olyan közel megyek a Mária Blancóhoz, amennyire csak meg merjük kockáztatni, onnan pedig gumicsónakkal viszem magát tovább. Dillon közbe akart szólni, de Carney nem engedte. - Nincs de, így lesz, és kész. Van kint a tengeren egy felfújható gumicsónakom a Kalózon. Útközben majd felvesszük. - Rendben - válaszolt Dillon -, legyen, ahogyan maga akarja. - És felmegyek maga után, Dillon, ha bármi baj van, maga után megyek. Lóháton, harsonaszóval? - nevetett Dillon. - A Dél újra harcba indul? Maguk sosem tudtak belenyugodni, hogy alulmaradtak a polgárháborúban. - Amerikában nem volt polgárháború - indult Carney fölfelé a létrán a hídra -, maga minden bizonnyal a déli államok szövetségének függetlenségi háborújára gondolt. Most pedig induljunk. Beindította a motort, Dillon kilépett a partra, és kioldotta a köteleket. Egy másodperccel késıbb már kifelé tartottak az öbölbıl. A Mária Blanco Sámson Cay öblében horgonyzott. Santiago a szalonban ült, és éppen harmadszor olvasta végig a Bormann aktatáskájában talált iratokat. Életében nem tartott még izgalmasabb olvasmányt a kezében. Alaposan megszemlélte Hitler személyes parancsának aláírását, aztán újraolvasta a Windsor- dokumentumot. De a legérdekesebbnek a Kék Könyvet találta. Az a sok név, parlamenti képviselık, a birodalom arisztokráciájának színevirága, a társadalom legmagasabb köreinek tagjai,
akik ha titokban is, de mind a nemzetiszocializmus ügyét támogatták. De hát ezen nincs mit csodálkozni. A gazdasági válság sújtotta Angliában, ahol több mint négymillió volt a munkanélküli, sokan csodálták Németországot, és gondolták úgy, hogy Hitler lenne a megoldás. Santiago felállt, odament a bárhoz, töltött magának egy pohár száraz sherryt, felemelte a telefonkagylót, és átszólt a rádióshelyiségbe. Hívják föl nekem Sir Francis Pamert Londonban. Londonban délután két óra volt, és Pamer egyedül ült az íróasztalánál alsóházbeli irodájában, amikor megszólalt a telefon. - Francis? Itt Max. Pamer minden idegszála megfeszült. - Történt valami? Enyhén szólva. Megszereztük, Bormann aktatáskája itt van az íróasztalomon. Paul Friemel korvettkapitánynak igaza volt, a birodalmi vezetı nemcsak részegen járatta a száját. Itt van minden, Francis, Hitler parancsa, a titkos számlák adatai, a Windsor-dokumentum. Nagyon meggyızı egy irat, ha hamisítvány, csak azt tudom mondani, jó munkát végzett, aki csinálta. - Uramatyám! - fohászkodott Pamer. - És a Kék Könyv, Francis, hát az egyszerően lenyőgözı. A leghíresebb nevek, és mindegyik mellett egy bekezdés. Van köztük itt egy nagyon érdekes, mindjárt felolvasom. Sir Joseph Pamer, a Hadikereszt kitüntetettje, parlamenti képviselı, Hatherley Court, Hampshire, Sir Oswald Mosley odaadó társa, egészséges politikai nézeteirıl ismert, és a nemzetiszocializmus feltétlen híve. - Nem - nyögött föl Pamer, és hirtelen kiverte a verejték -, ezt nem tudom elhinni. - Kíváncsi vagyok, hogy mit szólna ehhez a konzervatívok helyi szövetsége... Mindenesetre, ahogy mondani szokás, minden jó, ha jó a vége. Jobb, hogy az én kezemben van ez az
aktatáska, és nem valaki máséban. - De természetesen megsemmisíted, ugye? - aggódott Pamer. - Úgy értem, ugye, elégeted az egész paksamétát? - Ezt bízd csak rám, Francis, majd én gondoskodom mindenrıl - felelte Santiago - , mint mindig. Majd hívlak. Letette a kagylót, és hangosan elnevette magát. Amikor Serra kapitány bejött, még mindig nevetett. < - Parancsol valamit, senor? Santiago ránézett az órájára. Hét óra múlt. - Igen. Kimegyek a partra néhány órára, és az étteremben fogok vacsorázni. - Igenis, senor. - És gondoskodj róla, hogy éjszaka legyen ırség a fedélzeten, Serra, hátha a barátaink úgy döntenek, hogy meglátogatnak minket. - Nem hiszem, hogy emiatt aggódnunk kellene, senor. Nemigen tudnak úgy megközelíteni bennünket, hogy meg ne halljuk, de azért megteszünk minden óvintézkedést. - Rendben. A motorcsónak legyen kész, mindjárt megyek én is ezzel Santiago átvitte a hálószobájába az aktatáskát. A Hullámlovas Sámson Cay nyugati partja felıl érkezett, megkerülte az üdülıtelepet és a révet. Carney kikapcsolta a motort, és lejött a létrán, míg Dillon elırement a hajó orrába, és ledobta a horgonyt. - Ez itt a Shunt Bay - magyarázta Carney. - Én már jártam itt egyszer, valamikor régen. Csak négy-öt ölnyi a víz mélysége, és tiszta, homokos a fenék. Fentrıl nem lehet lejönni a sziklák miatt, úgyhogy ha a vendégek itt akarnak úszni, akkor hajóval szokták idehozni ıket a üdülıteleprıl. Ilyenkor éjszaka biztos nem jár erre senki. Ferguson ránézett az órájára. - Tíz óra. Mikor akar indulni? - Talán egy jó óra múlva. Majd meglátom. - Dillon bement a fedett kormányállásba, kinyitotta a katonai zsákot, kivette az AK-47-est, és odaadta Fergusonnak. - Csak a biztonság kedvéért. Remélhetıleg nem lesz rá szükség - mondta a
dandártábornok, és letette a fegyvert a padra. Dillon elıvette a Walthert, átnézte, majd a Carswell hangtompítóval együtt elsüllyesztette a búvártarisznyában. Aztán mellé csomagolta, ami még a Semtexbıl megmaradt meg a harmincperces gyújtózsinórt. - Maga tényleg háborúba készül állapította meg Ferguson. - Most veszi észre? kérdezte Dillon, miközben az éjszakai irányzékot is betette a többi holmi mellé. - Én a gumicsónakkal olyan közel viszem a hajóhoz, amennyire csak lehet, és remélem, fel tudom majd venni visszafelé. Nagyszerő - mosolygott Dillon. - Vegye elı a termoszt, dandártábornok úr, igyunk egy kis kávét, aztán kezdıdhet a játék. Santiago remek vacsorát rendelt: elıételnek kaviárt, aztán roston sült bélszínfiiét articsókával, és 1966-os Cháteau Palmert ivott hozzá. Elıre megfontolt szándékkal kényeztette magát, mert úgy érezte, övé a világ. Szerette, amikor jól mennek a dolgok, márpedig a Bormann-ügy igazán jól alakult. Olyan volt az egész, mint valami csodálatos játék. Az iratokban talált információ pedig annyira döbbenetes, hogy szinte végtelen lehetıségeket nyitott meg elıtte. Kért egy szivart, természetesen kubait, mint a régi szép idıkben, mielıtt még az az ırült Castro mindent tönkretett. Prieto hozott neki egy Romeo y Julietát, levágta a végét, és tüzet adott neki. - Megfelelt a vacsora, senor Santiago? - A koszt egyszerően csodás volt, Prieto. - Santiago megveregette az igazgató vállát. - Holnap találkozunk. - Felállt, felemelte a széke mellıl a földrıl a Bormann-féle aktatáskát, és az ajtó felé indult, ahol Algaro várt rá. Visszamegyünk a hajóra, Algaro. - Ahogy óhajtja, senor. Santiago lement a lépcsın, majd végigsétált a rakparton a motorcsónakig. Élvezte az éjszakát, a
szivarja illatát. Néha igazán szép az élet. Carney a gumicsónakkal megkerülte a sziget csücskét, de a motort a legkisebb sebességre kapcsolta, úgyhogy a hangja enyhe mormolásnak hatott az éjszakában. Az öbölben itt-ott jachtok horgonyoztak, mellettük néhány kisebb hajó. A jó háromszáz méterre a parttól horgonyozó Mária Blanco meszsze a legnagyobb volt közöttük. A kapitány kikapcsolta a motort, elıvett a csónak fenekérıl két rövid faevezıt, és behelyezte az evezıvillákba. - Innen kézi meghajtással megyünk tovább - jegyezte meg halkan. - Úgy látom, hogy ezzel a sok hajóval a környéken olyan ötven méterre vihetem a jachttól anélkül, hogy észrevennének minket. - Nagyszerő. Dillon már beöltözött a búváröltönyébe, felvette a légtartályt a hátára, és fekete búvárcsuklyát öltött, amelyet Carney talált neki valahol. Elıvette a Walthert a búvártarisznyájából, helyére csavarozta a Carswell hangtompítót, és a búvárfelsıjébe süllyesztette a fegyvert. - Imádkozzék, hogy ne mondjon csütörtököt - mondta neki Carney evezés közben. - A víztıl néha furcsán viselkednek a lıfegyverek. Vietnamban volt alkalmam ezt megtapasztalni azokon az átkozott rizsföldeken. A sötétben nem láthatták egymást, csak elmosódott folt volt az arcuk. - Maga tulajdonképpen élvezi az ilyesmit? kérdezte Carney. - Nem vagyok biztos benne, hogy ez a legmegfelelıbb kifejezés. - Ismertem ilyen fickókat Vietnamban, fıleg a különleges egységeknél. Ezek a fiúk csak kapták és kapták a keményebbnél keményebb megbízatásokat, míg aztán furcsa dolog történt velük. A végén semmi sem volt nekik elég. Még többet akartak. Maga is így van ezzel, Dillon? Van Browningnak egy verse, amelyikben valami olyasmit ír, hogy az ember számára csak a veszélyes
dolgok igazán érdekesek. Amikor ifjú voltam és bohó, és még újonc az IRAban, az SAS életre-halálra vadászott ránk az egész országban, én meg rájöttem, hogy addig semmit sem élveztem ennyire. Egy nap alatt többet éltem meg, márpedig az tényleg életnek volt nevezhetı, mint Londonban elıtte egy teljes éven át. - Ezt értem - szólalt meg újra Carney -, olyasmi lehet, mint amikor az ember valamiféle kábítószeren él, de elıre tudni azt is, mi lesz a vége: egy nap ott találják egy belfasti utcán a csatornában. - Ó, emiatt ne aggódjék - nyugtatta meg Dillon. -Azok az idık már elmúltak. Ilyesmit nem csinálok többé. Carney egy pillanatig hallgatott, szimatolt egy kicsit, aztán megszólalt: - Azt hiszem, szivarszagot érzek. A sötétben lebegtek a vízen. Nem messze tılük, a többi hajó mögül elıbukkant a motorcsónak, és egyenesen a Mária Blanco vaslépcsıje felé tartott. Serra lenézett a fedélzetrıl. Guerra lesietett a létrán, hogy elkapja a kötelet, és Santiago, nyomában Algaróval, felment a hajóra. Őgy látszik, magával vitte az aktatáskát - állapította meg Carney. Dillon elıvette az éjszakai irányzékot a búvártarisznyájából, és beállította. - Igaza van. Nyilván nem meri elveszíteni szem elıl. - És most? kérdezte Carney. - Egy kicsit várunk, hogy legyen idejük nyugovóra térni. Santiago és Serra lement a hídról a középfedélzetre. Guerra és Solona a létra aljában ırködött, mindkettejük kezében M-l 6-os fegyver. Algaro a korlátnál állt. - Két óra szolgálat, négy óra pihenés. Egész éjjel váltani fogjuk egymást, és égve hagyunk valami biztonsági fényt. - Ez tökéletesen elegendınek látszik. Akkor akár el is mehetünk aludni. Jó éjt, kapitány - köszönt el Santiago. Bement a szalonba, Algaro követte. - Kellek
én még ma éjjel, senor? - Nem hiszem, Algaro, lefekhetsz. Algaro kiment, Santiago az íróasztalra tette az aktatáskáját, levette a zakóját, és hozott magának egy konyakot. Aztán visszament az íróasztalhoz, leült és hátradılt, a konyakját szopogatta, és egy ideig gyönyörködött az aktatáskában. Végül, ahogyan elıre sejtette, kinyitotta, és még egyszer áttanulmányozta a benne levı iratokat. Dillon beállította az éjszakai célzóberendezést. Solonára irányította, aki a hajó orrában állt, egy mentıcsónak árnyékában. Hátul Guerra semmiféle kísérletet nem tett arra, hogy fedezéket keressen: a napvédı ponyva alatt ült egy széken, a cigarettáját szívta, és a fegyvere az asztalon hevert elıtte. Dillon átadta Carneynak az éjszakai célzóberendezést. - Tessék, a magáé. Én megyek. A gumicsónakból beereszkedett a vízbe, leszállt három méter mélyre, és megközelítette a jachtot. A vaslépcsı aljában kikötött motorcsónak faránál bukkant fel. Egyszer csak Solona jelent meg felette. Dillon visszament a víz alá, de még ott is hallotta a lefelé tartó lépések zaját. Solona félúton megállt, és a gyufát tenyerével védve rágyújtott. Dillon a motorcsónak faránál csendben feljött a felszínre, elıvette a Walthert a búvárfelsıjébıl, és kinyújtotta a karját. - Gyere ide - suttogta spanyolul. Solona felnézett, a gyufa még mindig égett a kezében. Dillon a két szeme között találta el a röviden felugató Waltherrel. A lövés erejétıl Solona hátratántorodott. Oldalára estében átbillent a korláton, majd miután három métert zuhant, elsüllyedt a tengerben. Nem csobbant nagyot, Guerra mégis meghallotta és felállt. - Hé, Solona, te vagy az? - Igen - válaszolta spanyolul és halkan Dillon. - Minden rendben. Amikor meghallotta, hogy Guerra végigmegy
a felsı fedélzeten, alábukott, és odaúszott a horgonyhoz. Kinyitotta a búvárfelsıjét, lehúzta a búváröltönye cipzárját, beerıltette alá a Walthert. Aztán levetette a légtartályt és a búvárfelsıt, odaerısítette mindkettıt a horgonykötélhez, és felhúzódzkodott a láncon, majd a hajó bal oldalán felmászott a fedélzetre. Algaro a priccsén feküdt, a fullasztó hıség miatt egy szál rövidnadrágba öltözve. Nyitva hagyta a kajütablakot, hogy bejöjjön egy kis levegı, így nemcsak azt hallotta, mikor Guerra odaszólt Solonának, hanem Dillon válaszát is. Nem tetszett neki a dolog, odament a kajütablakhoz, és hallgatózni kezdett. , , Guerra halkan ismét megkérdezte: , >" ,:, - Merre vagy, Solona? ., ?í, Algaro magához vette az ágya melletti polcról a revolverét, és kiment. 328 Guerra újra megszólalt: - Merre vagy, Solona? - és az elsı fedélzet felé indult, készenlétbe helyezve M- 16osát. - Itt vagyok, amigo - felelte Dillon, és kétszer olyan erıvel lıtt a feléje forduló Guerra szívébe, hogy annak teste nekicsapódott a falnak. Dillon óvatosan elırehajolt, hogy megbizonyosodjon róla, valóban meghalt-e Guerra. Nem hallott maga mögött semmilyen hangot, mert Algaro mezítláb érkezett, de egyszer csak ott érezte a revolver csövét a tarkóján. Na, te szemét, most megvagy - diadalmaskodott Algaro, kinyúlt, és elvette Dillontól a Walthert. - Úgy, szóval igazi profi fegyver van nálad? Ezt már szeretem. Annyira szeretem, hogy nem is adom vissza. - Átdobta a pisztolyt a korláton, be a tengerbe. - Most pedig fordulj meg szépen A hasadba eresztem ezt a két golyót, az tovább tart. Bob Carney, aki a puska látcsövén keresztül figyelte az eseményeket, látta, hogy Algaro Dillon hátába kerül, és életében nem bosszantotta még ennyire, hogy nem
tehet ellene semmit. Aztán annyira gyorsan peregtek az események, hogy késıbb sem sikerült kiderítenie, mi történt. Dillon megfordult, a bal karjával oldalra ütötte Algaro jobbját, akinek erre elsült a pisztolya. A golyó belefúródott a fedélzetbe, és miközben dulakodtak, Dillon még heccelte is Algarót: - Ha ezt akarod, akkor csináld, ne csak beszélj róla. - Egy ideig némán verekedtek, próbálták felmérni egymás erejét. - Miért nem hívsz segítséget? - Mert a saját kezemmel akarlak megölni - sziszegte összeharapott fogai között Algaro. - Élvezetbıl. - Hát, lányokat verni, azt tudsz, ugye? De mi van, ha egy férfival találkozol? Algaro megpördült a sarkán, és teljes erıbıl nekilökte Diliont a korlátnak. Ez volt az utolsó hiba, amelyet életében el- követett. Dillon átrepült a korláton, és vitte magával Algarót is, márpedig a vízben Dillon mozgott otthonosabban. Amint lemerültek a víz alá, és birkózni kezdtek, Algaro elejtette a pisztolyát, Dillon pedig húzta ıt lefelé, tudván, hogy a horgonylánc ott van a háta mögött. Egyik kezével belekapaszkodott, míg a másik karjával átkapta Algaro torkát. Az elıször keményen ellenállt, vadul rúgkapált, de gyorsan elhagyta az ereje, végül nem mozdult többé. Dillon, akinek már ugyancsak pattanásig feszült a tüdeje, egy kézzel levette a nehezéket a derekáról, Algaro nyaka köré kerítette, aztán a horgonyláncra csatolta. Felrúgta magát a felszínre, és nagyokat lélegzett. Eszébe jutott, hogy Carney nyilván a távcsövön keresztül figyeli, felemelt karral intett neki, aztán a horgonyláncon felhúzódzkodott megint a fedélzetre. Mindig árnyékban maradva ment végig a fedélzeten, míg el nem ért a szalonhoz. Benézett az egyik kajütablakon, és látta, hogy Santiago ott ül az íróasztalnál, elıtte a nyitott aktatáska, és olvas. Dillon leguggolt,
gondolkodott egy kicsit, aztán döntött. Elıvette a búvártarisznyájából a maradék Semtexet, beletett két harmincperces gyújtózsinórt, és ledobta a gépház egyik szellızınyílásán, aztán visszament a szalon kajütablakához, és megint benézett. Santiago még mindig az íróasztalnál ült, de éppen tette vissza az iratokat, becsukta az aktatáskát, ásított, felállt, és átment a hálószobába. Dillon nem tétovázott, odasietett a szalonajtóhoz, kinyitotta, egy szempillantás alatt az íróasztalnál termett, és felkapta az aktatáskát. Ekkor jött vissza Santiago a szomszéd helyiségbıl. Iszonyú kiáltás tört elı a torkából. - Ne! - ordította, mire Dillon sarkon fordult, és az ajtó felé rohant. Santiago kihúzta az íróasztal fiókját, elıkapott egy Smith & Wessont, és vakon tüzelt. 330 Dillon már kint volt a kabinlépcsın, és a fedélzet felé tartott. Idıközben mindenki riadókészültségben volt a hajón, és Serra is elıjött a kabinjából, a kezében egy pisztollyal. - Mi történik itt? - kérdezte. Állítsátok meg! - kiabálta Santiago. - Dillon az! Dillon továbbra is az árnyékban maradva egyenesen a hajó farába futott, és átlendült a korláton. Olyan mélyre lebukott, amilyen mélyre csak tudott, de az aktatáska megnehezítette a dolgát. Ismét feljött a felszínre, igyekezve elkerülni a golyókat, és amilyen gyorsan csak tellett tıle, megpróbált eltőnni a sötétben. Végül Carney sietett a segítségére, aki odadübörgött az éjszakában, és kidobott neki egy kötelet. - Kapja el, és tőnjünk el innen - kiáltotta, majd teljes sebességre kapcsolt. - Guerra meghalt, a holtteste még itt van, de Solonának és Algarónak nincs nyoma -jelentette Serra. - Ne is törıdj vele felelte Santiago. - Dillon és Garney nem ezzel a gumicsónakkal jött St. Johnról idáig. Carney Sport
Fishermanjének itt kell lennie valahol a közelben. így van - helyeselt Serra -, akkor pedig fel fogják szedni a horgonyt, és azonnal elindulnak visszafelé. Márpedig amint elindulnak, maga meglátja ıket a radarján, ugye? Gondolom, más hajó nemigen futhatott ki mostanában Sámson Cayrıl? - így igaz, senor. - Akkor szedje fel a horgonyt. Serra megnyomott egy gombot, amely mőködésbe hozta az elektromos emelıt. A motor nyüszíteni kezdett. Ez meg mi? - kérdezte Santiago. A legénység három megmaradt tagja, Pinto, Novai és Mugica lent volt az elsı fedélzeten. Serra kihajolt a hajóhíd korlátján. Akad a horgonykötél. Nézzétek meg. Mugica lehajolt, aztán felszólt Serrának: - Algaro miatt. Rákötötték a láncra. Santiago Serrával lement a létrán, elıresiettek, és lenéztek ık is. Algaro ott lógott a horgonyláncon, nyaka körül a nehezékkel. -Jézus Mária! - fohászkodott Santiago. - Húzzátok fel azonnal, mire vártok! - Aztán Serrához fordult: - Most pedig menjünk. - Ne aggódjék, senor - nyugtatta meg Serra. - Mi vagyunk a gyorsabbak. Egészen biztosan nem jutnak vissza St. Johnra, míg utol nem érjük ıket - ezzel visszament a létrán a hídra, miközben Novai és Mugica felhúzta Algaro holttestét a csigával. Shunt Bayben Ferguson aggódva hajolt ki a Hullámlovas korlátján, amikor a gumicsónak elıbukkant a sötétbıl. - Mi történt? - érdeklıdött. Dillon feladta neki Bormann aktatáskáját. - Ez történt. Most pedig tőnés innen. Fellépett a párkányra, Garney odaadta neki a csónak kötelét, és Dillon gondosan megkötötte, aztán elırement, és elkezdte fölhúzni a horgonyt. A homokos tengerfenék azonnal engedett. A háta mögött Carney már fent is volt a hídon, és beindította a motort. Ferguson utána ment. - Hogy ment? - Hát, nem sok foglyot ejt, azt
meg kell hagyni - felelte Carney. - De tőnjünk el innen minél hamarabb. Nincs egyetlen perc vesztegetni való idınk sem. A Hullámlovas a megélénkülı, négyes-ötös erısségő szélben frissen szántotta a hullámokat. Ferguson a forgószékben ült, Dillon pedig Carney mellett a korlátot támasztotta. - Az ı hajójuk gyorsabb, mint a miénk, remélem, tudja szólalt meg Carney. - És biztosan utánunk fog jönni. Tudom - felelte Dillon. - Nem szeret veszíteni. - Hát, én semmiképpen sem tudok gyorsabban menni, már így is huszonkét csomó a sebességünk, és ez a maximum. Ferguson látta meg elıször a Mária Blancót. - Esküdni mernék rá, hogy jön valami fény mögöttünk. Carney körülnézett. - Tényleg ık azok, más nem is lehet. Dillon felemelte az éjszakai irányzékot. - Igen, a Mária Blanco az. - Egészen biztos, hogy jó radarja van, az ilyeneken mindig szokott lenni - közölte velük Carney. - Ki van zárva, hogy el tudjam veszíteni. - Nincs kizárva - felelte Dillon. - Csak menjünk tovább nyugodtan. Serra a Mária Blanco hídján állva egy éjszakai távcsövet tartott a szeme elıtt. - Megvan-mondta, és átadta a messzelátót Santiagónak. Santiago beállította, és meglátta a Hullámlovas körvonalait. - Most megvagytok, gazemberek. - Kihajolt a hajóhíd korlátján, és leszólt Mugicának, Novainak és Pintónak, akik mind az elsı fedélzeten vártak, M-16osaikkal felfegyverkezve. - Már látni ıket. Legyetek készenlétben. A kapitány nagyobb sebességre kapcsolt, és a Mária Blanco száguldani kezdett a hullámok hátán. Santiago megint a szeméhez emelte a látcsövet, meglátta a Hullámlovast, és elmosolyodott. - Most, Dillon, most - morogta félhangosan. A robbanás egy pillanat alatt zajlott le. Feltépte a hajó fenekét, és sem Santiagónak, sem
Serrának és a legénységnek nem volt ideje felfogni, hogy darabokra hullik körülöttük a világ, aztán a Mária Blanco felemelkedett, majd visszaesett, és eltőnt a hullámsírban. A Hullámlovas hídján állók elıször egy narancsszínő lángot láttak felcsapni a távolban, aztán egy vagy két másodperc múlva a robbanás hangja is elért hozzájuk a vízen át. Majd kihunyt a tőz, és nem maradt más, csak a sötétség. Bob Carney azonnal kikapcsolta a motort. Nagy lett a csend. - Hosszú lesz az útjuk lefelé - mondta Ferguson. Dillon visszanézett a távcsıvel. - Az U-180asé hosszabb volt. - Betette az éjszakai irányzékot a mőszerfal alatti fiókba. - Santiago említette, hogy van náluk robbanóanyag, emlékszik? - Vissza kellene mennünk, talán vannak túlélık - tépelıdött Carney. Tényleg azt hiszi, egy ilyen robbanás után? - szólt halkan Dillon. - St. John arrafelé van. Carney beindította a motort, és amint visszafelé haladtak az éjszakában, Dillon lement a létrán a fedett kormányállásba. Levette a búváröltönyét, belebújt a melegítıjébe, talált egy doboz cigarettát, és kiment vele a korláthoz. Ferguson is lejött a létrán, és megállt mellette. - Jóságos isten! - sóhajtotta. - Nem hiszem, hogy neki túl sok köze lett volna a dologhoz dandártábornok úr -jegyezte meg Dillon, majd megvillant kezében a Zippo, és rágyújtott egy cigarettára. Másnap reggel éppen csak elmúlt tíz óra, amikor egy ápolónı mindhármukat bevezette a St. Thomas-i kórház egyik különszobájába. Dillon ugyanazt a fekete kordnadrágot, farmeringet és pilótadzsekit viselte, amelyben megérkezett, míg Ferguson szokása szerint páratlanul elegáns volt panamakalapjában, blézerében és a gárdisták nyakkendıjében. Jenny fehér gézzel körülbugyolált fejjel, felpolcolt párnáknak dılve várta ıket. Mary az
ágya szélén ült és kötögetett. Amikor beléptek, felállt. - Hagyom magukat beszélgetni, de aztán ki ne fárasszák. - Nahát, egész mókásan nézel ki - fogta meg Jenny kezét Bob Carney. - Hogy vagy? - Többnyire nem is észlelem, hogy itt vagyok. - El fog múlni, kedvesem nyugtatta meg Ferguson. - Beszéltem a fıorvossal. Megkap majd mindent, amire szüksége van és amit csak akar. El van intézve. - Köszönöm, dandártábornok úr. A lány odafordult Dillonhoz, és szó nélkül felpillantott rá. - Majd még jövök, vigyázz magadra, drága - szólalt meg Bob Carney, majd Fergusonhoz fordult, és kimentek. Dillon leült az ágyra, és megfogta Jenny kezét. - Szörnyen néz ki. Tudom. Maga hogy van? > - Remekül. - Hogy ment? Megszereztük Bormann aktatáskáját. A dandártábornok Learje a repülıtéren vár ránk. Visszavisszük Londonba. - Úgy beszél róla, mintha gyerekjáték lett volna az egész. - Lehetett volna rosszabb is. Ne is gondoljon rá, Jenny, nincs értelme. Santiago meg a barátai, az az állat Algaro, egyik sem fogja többé háborgatni. - Ez biztos? - Mint a halál felelte az ír zordul. A lány arcán fájdalmas kifejezés jelent meg. Egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán kinyitotta megint. - Az emberek nem változnak meg igazán, ugye? - Én az vagyok, ami vagyok, Jenny mondta Dillon egyszerően. - De ezt maga is tudta. Találkozunk még? - Nem valószínő. - Megcsókolta álány kezét, felállt, az ajtóhoz ment és kinyitotta. Dillon -szólt utána Jenny. ' Í A férfi visszafordult: Tessék, Jenny? - Isten vele, és vigyázzon magára. Az ajtó halkan becsukódott, a lány lehunyta a szemét, és elszenderedett. Hagyták, hogy Carney kikísérje ıket a kifutópályára a repülıhöz, mellettük egy hordár tolta a kocsit a csomagjaikkal. A két pilóta egyike
eléjük jött, és segített a hordárnak elhelyezni a csomagokat, míg Dillon, Ferguson és Carney a lépcsı aljában beszélgetett. A dandártábornok felemelte az aktatáskát. - Köszönjük, Carney kapitány. Ha bármikor segítségre van szüksége, vagy tehetek valamit magáért, számíthat rám. - Kezet ráztak. Vigyázzon magára, barátom - tette hozzá, és felment a lépcsın. - Most mi lesz? Már úgy értem, Londonban - kérdezte Carney. - Az a miniszterelnöktıl függ felelte Dillon. - Meg attól, hogy mik a szándékai ezekkel az iratokkal. - Olyan régen volt - vélte a kapitány. -Jogos. Carney tétovázott egy pillanatig, aztán megszólalt: - És ez a Pamer? Vele mi lesz? Ezen még nem gondolkodtam - mondta nyugodt képpel Dillon. - Ó, dehogynem - rázta meg Carney a fejét. - Az Isten óvja meg magát, Dillon, mert maga úgysem fog megváltozni soha - búcsúzott az amerikai, majd sarkon fordult, és elindult visszafelé. Dillon beszállt Ferguson mellé, és bekapcsolta a biztonsági övét. - Kiváló ember - szólalt meg a dandártábornok. •' - A legkiválóbb - bólintott Dillon. . A másodpilóta behúzta a lépcsıt, és becsukta az ajtót, majd bement a pilótafülkébe. Néhány másodperc múlva felbıgtek a motorok, és a gép elıregurult, majd felemelkedtek a levegıbe, és hamarosan már a nyílt tenger fölött repültek. Ferguson kinézett. - Az ott lent St. John. - Igen. S A dandártábornok sóhajtott. - Feltételezem, hogy meg kellene beszélnünk, mi legyen, ha megérkezünk. - Ne most, dandártábornok úr - hunyta le a szemét Dillon. Fáradt vagyok. Hagyjuk ezt késıbbre. A Chocolate Hole-beli ház még sosem nézett ki olyan üresnek, mint amikor Bob Carney hazaért. Egy ideig céltalanul kóválygott, aztán kiment a konyhába, és kivett egy
sört a hőtıszekrénybıl. Amint visszament a nappaliba, megszólalt a telefon. Karye volt, a felesége. - Hello, drágám, hogy vagy? - Én jól, igazán. És a gyerekek? - Ó, nagyon elevenek, mint mindig. Hiányzol nekik. Csak úgy eszembe jutott, hogy felhívlak. Orlandótól nem messze vagyunk, egy benzinkútnál. Most tankoltam. - Alig várom, hogy megjöjjetek. - Most már nem tart soká. Gondolom, nagyon magányos lehettél. Történt valami érdekes? Carney arcán lassan szétterült egy széles mosoly. Mély lélegzetet vett. - Ugyan. Csak a szokásos. - Szia, édes, mennem kell. A kapitány letette a kagylót, belekortyolt a sörébe, és kiment a verandára. Szép, világos délután volt, jól látszottak a szigetek a Pilsbury Sound túloldalán, sıt mögötte. Messze, de nem olyan messze, mint ahová Max Santiago került. TIZENHAT Másnap délután hat óra elıtt néhány perccel Ferguson honvédelmi minisztériumbeli irodájában Simon Carter ült az íróasztal túloldalán, arca halottsápadtra vált, és reszketett, mire a dandártábornok befejezte beszámolóját. - Szóval mi történjék a jó Sir Francisszel? - kérdezte Ferguson. ıfelsége minisztere nemcsak becstelenül viselkedett, de amit tett, az nem nevezhetı másnak, csak bőncselekménynek. Dillon, aki kék börberi esıkabátban állt az ablaknál, rágyújtott, mire Carter megkérdezte: - Okvetlenül fontos, hogy ı is itt legyen? - Senki sem tud többet errıl az ügyrıl, mint Dillon, most már nem lehet kihagyni belıle. Carter felemelte a Kék Könyvet, tétovázott egy pillanatig, aztán letette, és a Windsor-dokumentumot kezdte újraolvasni. - Nem tudom elhinni, hogy ez nem hamisítvány. - Lehet, hogy ez az, de a többi biztos nem - Ferguson kinyúlt az iratokért, és visszatette ıket az aktatáskába. - A miniszterelnök nyolckor
fogad bennünket a Downing Streeten. Természetesen nem szóltam Sir Francisnek. Ott találkozunk. Carter felállt. 338 339 - Rendben. Elindult az ajtó felé, és már a kilincsen volt a keze, amikor Ferguson utánaszólt: - Carter, csak még egy szóra. - Tessék? - Eszébe ne jusson olyan ostobaság, hogy felhívja Pamert. Én a maga helyében igyekeznék minél inkább kimaradni az egészbıl. Carter megnyúlt arccal, fáradtan megfordult, majd kiment. Tíz perccel késıbb Sir Francis Pamer az Alsóházban éppen az íróasztalát tette rendbe munkanapja végén, amikor megszólalt a telefon. - Itt Pamer. - Charles Ferguson. Ó, hát visszajött - kezdte a beszélgetést óvatosan Pamer. - Találkoznunk kell. - Ma este egyszerően lehetetlen, rendkívül fontos vacsorán veszek részt London polgármesterével. Le sem tudnám mondani. Max Santiago meghalt - közölte vele Ferguson. - És itt fekszik elıttem az íróasztalon Bormann aktatáskája. A Kék Könyv kifejezetten érdekes olvasmány. Az édesapja igen elıkelı helyen szerepel benne, a tizennyolcadik oldalon. - Ó, te jóságos Isten - rogyott a székére Pamer. - Én a maga helyében nem beszélnék Simon Carterral a dologról - tette hozzá Ferguson. - Szerintem a legkevésbé sem válna a javára. - Természetesen azt teszem, amit ön mond. Pamer egy pillanatig tétovázott. - A miniszterelnök már tudja?- - Nem, gondoltam, elıbb magával beszélek. - Nagyon lekötelez, dandártábornok úr. Biztos vagyok benne, hogy együtt kitalálunk majd valamit. > - Tudja, hol a Charing Cross móló? ,í Hogyne. - Az egyik folyami hajó, a Dánia királynıje hat harminckor indul onnan. A fedélzeten találkozunk. Ne felejtsen el esernyıt hozni, eléggé esik. Ferguson letette a kagylót, és az ablaknál álló Dillonhoz fordult. - Ez is megvolt. - Hogyan fogadta? -
kérdezte Dillon. - Halálra rémült. - Ferguson felállt, odament a sarokban álló régimódi fogashoz, leemelte a gárdatiszti felöltıjét, és belebújt. - De hát nem is csoda, szerencsétlen nyomorult. - Csak azt ne várja, hogy együtt érezzék vele. - Dillon elvette az aktatáskát az íróasztalról. -Jöjjön, legyünk túl rajta mondta, majd kinyitotta az ajtót, és elindult kifelé. Amikor Pamer megérkezett a Charing Cross mólóra, anynyira sőrő volt a köd, hogy alig látott át a Temze túlsó partjára. A hajófeljárónál jegyet váltott. A Dánia királynıje a Westminster mólónál és az igényektıl függıen esetleg a Cadogan mólónál meg a Clesea rakpartnál állt meg. Szép nyári estéken nagyon népszerő sétaút, de ezen az esıs napon alig volt utas. Pamer benézett a lenti szalonba, ahol vagy féltucatnyian üldögéltek, a felsı szalonban pedig mindössze két idısebb hölgy beszélgetett suttogva egymással. Kinyitotta az üvegajtót, kiment és lenézett. A hajó farában, a feje felett esernyıt tartva állt valaki a korlátnál. Pamer visszament a szalonba, lement a lépcsın, kinyitotta az esernyıjét, és kilépett a szakadó esıbe. - Maga az, Ferguson? Tétovázva haladt elıre, egyetlen pillanatra sem engedte el esıkabátjának jobb zsebében a pisztolyát. A rendkívül ritka és igen értékes Volka apja második világháborús győjteményébıl maradt rá: kifejezetten a magyar titkosszolgálat számára fejlesztették ki, és annyira csendes volt, amennyire csak egy pisztoly csendes lehet. Évek óta alsóházbeli irodájának íróasztalában tartotta. A Dánia királynıje ekkor távolodni kezdett a mólótól, és elindult útjára a Temzén. Köd kavargott a víz felszíne fölött, a fenti szalonból sápadt sárga fény szüremlett ki. Az alsó társalgónak nem nyíltak hátra ablakai. Egyedül voltak. Ferguson visszafordult a korláttól. -
Ó, hát itt van. - Felemelte az aktatáskát. - Nos, hát ez az. A miniszterelnök nyolckor fogja megnézni. Kérem, Ferguson, ne tegye ezt velem - igyekezett meggyızni Pamer. - Nem az én hibám, hogy az apám náci volt. - Ez igaz. Az sem a maga hibája, hogy az apja a háború utáni idıkben a náci mozgalommal, a Kameradenwerkkel való együttmőködésének köszönhette hatalmas vagyonát. Még azt is képes vagyok egyszerő jellemgyengeségként megbocsátani magának, hogy hosszú éveken keresztül boldogan zsebre vágta a Sámson Cay Holdingsból származó jövedelmeket, amelyek Max Santiago több mint kétes üzelmeibıl származtak. Például kábítószerkereskedelembıl. - Nézze... - kezdett magyarázkodni Pamer. - Ne fáradjon, nem érdemes tagadnia. Megkértem Jack Lane-t, hogy nézzen utána a családja pénzügyi dolgainak, persze nem sejtettem, hogy ezzel a halálos ítéletét mondtam ki. Igazán szép eredményeket ért el, mielıtt meghalt, vagy helyesebb lenne, ha azt mondanám, meggyilkolták? Mindenesetre a nyomozati anyagát ma a nap folyamán megtaláltam Lane íróasztalában. - Ez mind nem az én hibám volt - védekezett vadul Pamer. - Az apám tehetett róla, a Hitler-mániájával. Nekem gondolnom kellett a családom nevére, a helyzetemre a kabinetben. - Ó, hogyne - helyeselt Ferguson. - Ez ugyan meglehetısen önzı dolog volt a maga részérıl, de érthetı. Azt viszont nem tudom megbocsátani magának, hogy az elsı pillanattól fogva úgy viselkedett, mintha Santiago ölébe lenne, ellátta ıt minden olyan információval, ami csak eljutott magához. Elárult engem, elárulta Diliont, életveszélybe sodort mindkettınket. A maga akcióinak köszönhetıen támadták meg kétszer is Jenny Grantet, egyszer Londonban, ahol isten tudja,
mi történt volna vele, ha Dillon nem avatkozik közbe, másodszor pedig St. Johnon, ahol súlyosan megsebesült, majdnem meghalt. Azóta is kórházban van. - Errıl én nem tudtam semmit, esküszöm. Ó, természetesen Santiago intézett mindent, ezt készséggel elhiszem magának. De a felelısség a magáé. Sámson Cayn egy szerencsétlen, Joseph Jackson nevő öregembert, akitıl az elsı olyan információmorzsát kaptam, amely aztán elvezetett az ügy megoldásához, a régi Herbert Szálló háború alatti gondnokát kegyetlenül meggyilkolták. Ez is nyilvánvalóan Santiago embereinek mőve volt, de honnan tudtak egyáltalán az öreg létezésérıl? Onnan, hogy maga megmondta nekik. - Nem tudja bebizonyítani, semmit sem tud bizonyítani az egészbıl. - Ez igaz, ahogyan azt sem tudom bizonyítani, mi történt Jack Lane-nel, de azért van egy elég erıs sejtésem róla. Az íróasztalában számítógépes adatsorokat találtam. Ez arra utal, hogy utánanézett a maga családi ügyeinek. Feltételezem, hogy a munkatársai közül észrevehette valaki. Rendes körülmények között ez nem zavarta volna, hiszen ıfelsége minisztereivel ilyesmi rendszeresen elıfordul, de az utóbbi idık eseményeinek fényében megijedt, a legrosszabbtól kezdett tartani, és felhívta Santiagót, hogy ı gondoskodjék maga helyett a dologról. - Ferguson nagyot sóhajtott. - Gyakran úgy gondolom, hogy a közvetlen kapcsolás igazi csapás. A régi szép idıkben a nemzetközi központon keresztül legalább négy órát tartott volna, amíg egy olyan helyet kapcsolnak Londonból, mint a Virgin-szigetek. Ma elég megnyomni néhány gombot. 342 343 Pamer mély lélegzetet vett, és kihúzta magát. - Ami a családom üzleti érdekeltségeit illeti, az az apám ügye
volt, nem az enyém. Arra fogok hivatkozni, hogy nem tudtam errıl semmit, ha maga tovább akarja vinni ezt a dolgot. Én ismerem a törvényt, Ferguson, úgy látszik, elfelejtette, hogy rövid ideig bírósági ügyvédként is dolgoztam. - Valóban elfelejtettem. Santiago halálával magának nincs más a kezében, csak az a tény, hogy apám neve szerepel a Kék Könyvben. Amirıl én igazán nem tehetek. - Úgy tőnt, Pamer visszanyerte a lélekjelenlétét. - Semmit nem tud bizonyítani. Én fogom tovább bírni, Ferguson. A dandártábornok megfordult, és a folyót kezdte szemlélni. - Mint már említettem, én képes vagyok megérteni, hogy magát elfogta a pánik, hiszen folt eshetett ısi nevére, veszélybe került a politikai pályafutása, de a lány elleni támadásokban, annak az öregembernek a halálában, Lane felügyelı hidegvérő meggyilkolásában maga éppen annyira bőnös, mint azok, akik elkövették. - Bizonyítsa be vágott vissza Pamer, két kézzel szorongatva esernyıjét. - Isten önnel, Sir Francis - szólt Charles Ferguson, majd sarkon fordult és elment. Pamer egész testében remegett, és egészen megfeledkezett a Volkáról a zsebében. Arról már úgyis lekésett, hogy a pisztolyával az aktatáska átadására kényszerítse Fergusont. Mély lélegzetet vett, majd a torkába maró ködtıl köhögni kezdett. Elıvette cigarettatárcáját, a szájába tett egy cigarettát, és keresgélni kezdte az öngyújtóját. Valaki egészen halkan odalépett hozzá, és megvillant Dillon Zippója. , -Parancsoljon. Pamer szeme elkerekedett jje - Dillon, maga meg mit akar? Csak egypár szót beszélgetni. - Dillon az esernyı alatt jobb karjával átfogta Pamer vállát, és a hátsó korlát felé irányította. - Amikor elıször találkoztam magával meg Simon Carterral az Alsóház teraszán, és eltréfálkoztam a folyóval meg a biztonsággal
kapcsolatban, maga azt mondta, nem tud úszni. Ez igaz? - Igen, miért? - Pamernek kitágult a szeme, amikor megértette. Elıhúzta a Volkát az esıkabátja zsebébıl, de Dillon félreütötte a kezét. A fegyver halkan vakkantott egyet, a golyó becsapódott a falba. - Kösz, öregfiú, ezzel megkönnyíted a dolgom. Megfordította Pamert, majd keményen meglökte a két lapockája között, úgyhogy az rázuhant a hátsó korlátra, aztán lehajolt, és a két bokájánál fogva felemelte. Az esernyı felfordulva lebegett a vízen, Pamer feljött a felszínre, és felemelte egyik karját. Fojtott kiáltás hallatszott, amint ismét alámerült, aztán a Temze fölött kavargó köd mindent eltakart. Öt perccel késıbb a Dánia királynıje megállt a Westminster hajóállomáson, a híd mellett. Ferguson elsınek szállt le a hajóról, és egy fa alatt várt, míg Dillon is utána jött. "< - Elintézve? • 'Mondhatjuk így is - felelte Dillon. -Jó. Ideje indulnom a Downing Streetre. Innen gyalog megyek oda, aztán a Cavendish Square-en, a lakásomon találkozunk, hogy elmondjam, mi volt. Dillon utánanézett, amint elindult, aztán ellenkezı irányba fordult, s egy pillanat alatt elnyelte a köd és az esı. Ferguson jó negyedórával a megbeszélt idıpont elıtt érkezett a Downing Streetre. Valaki elvette a kabátját és az esernyıjét. A miniszterelnök egyik szárnysegédje sietett le éppen a lépcsın. - Ó, hát megjött, dandártábornok úr? 344 Egy kicsit korán, attól tartok. - Semmi baj. A miniszterelnök úr kifejezetten örülni fog, hogy alkalma nyílik személyesen megszemlélni a szóban forgó anyagot. Ez az? - Igen - válaszolt Ferguson, és átadta az aktatáskát. - Kérem, helyezze magát kényelembe. Biztos vagyok benne, hogy nem fogja önt sokáig váratni. Ferguson leült az elıcsarnokban.
Fázósan megborzongott, mire az ajtóban álló portás megszólalt: - Nem mőködik a központi főtés, dandártábornok úr. Ma voltak itt a munkások, hogy felszereljék az új biztonsági rendszert. - Ó, szóval elkezdték végre? - Igen, de rettenetesen hideg az este. A miniszterelnök irodájában be kellett gyújtani. Ilyesmi évek óta nem fordult elı. - Tényleg? Néhány perccel késıbb kopogtak, a portás kinyitotta az ajtót, és beengedte Cartert. - Jó estét, dandártábornok úr - köszönt a titkosszolgálat fınöke rendkívül hivatalosan. A portás elvette a kabátját és az esernyıjét, és ebben a pillanatban megjelent a miniszterelnök szárnysegédje. - Erre parancsoljanak, uraim. A miniszterelnök az íróasztalánál ült, elıtte a nyitott aktatáska. A Kék Könyvet olvasta éppen. Amikor beléptek, felnézett. Üljenek le, uraim, mindjárt végzek. A Viktória korabeli kandallóban vidáman pattogott a tőz. A csöndet csak a zápor hirtelen támadt dobolása törte meg. Végül a miniszterelnök hátradılt székében, és rájuk nézett. Néhány név elıfordulása ebben a Kék Könyvben szinte hihetetlen. Sir Joseph Pameré például, a tizennyolcadik ol- dalon. Feltételezem, dandártábornok úr, hogy ezért nem hívta ide Sir Francist is ma este? - Úgy éreztem, a jelenléte nem lenne helyénvaló, tekintettel a körülményekre, miniszterelnök úr, és ı ebben egyetértett velem. Carter feléje fordult, és szemrehányóan nézett rá. Ezek szerint közölte vele, hogy az apja neve szerepel a Kék Könyvben? - Igen, uram. - Nagyra értékelem a tapintatot, amellyel Sir Francis ezt az ügyet kezeli. Másfelıl természetesen ı nem tehet arról, hogy az apja oly sok évvel ezelıtt náci volt. Nekünk nem szokásunk az apák bőneit a fiaikon megtorolni. -A miniszterelnök megint belenézett a Kék Könyvbe,
aztán felemelte a tekintetét. - Feltéve, persze, ha az ügyrıl nincsen még valami mondanivalója, dandártábornok úr. - Az arcára különös kifejezés ült ki, mintha provokálná Fergusont. - Nincs, miniszterelnök úr-jelentette ki Ferguson. Carter sápadtan, értetlenkedve meredt rá. - Rendben van. Akkor térjünk át a Windsor-dokumentumra. - A miniszterelnök széthajtogatta az okmányt. - Önök eredetinek tartják, uraim? - Nehéz róla bizonyosat mondani - vélte C arter. - A nácik kétségkívül egészen kiváló hamisítványokat készítettek a háború alatt. Közismert tény, hogy a herceg azt remélte, hamar vége lesz a háborúnak - tette hozzá Ferguson. - Ez távolról sem jelenti azt, hogy bármilyen formában illojális lett volna, de mélységesen sajnálatosnak tartotta a vérontást mindkét oldalon, és azt szerette volna, ha ez minél elıbb véget ér. - Akárhogyan legyen is, ha errıl a bulvársajtó tudomást szerez, másról sem fognak cikkezni. A királyi család számára ez egyenlı lenne a katasztrófával, azt pedig én mindenképpen el akarnám kerülni. Önök elhozták nekem Friemel korvettkapitány naplójának eredetijét, ahogyan kértem, és a fordítását. Itt van minden másolata? - Az összes - biztosította Ferguson. -Jó. A miniszterelnök összeszedte az iratokat, felállt, és odament a tőzhöz. Elıször a Windsor-dokumentumot helyezte az izzó szénrakás tetejére. - Régen volt, uraim, talán igaz sem volt. A papír tüzet fogott, fellángolt, majd elhamvadt. Aztán Hitler személyes parancsa következett, majd a banklisták, a Kék könyv, végül pedig Paul Friemel naplója. A miniszterelnök visszafordult. - Volt, nincs, uraim. Carter felállt, és nagy nehezen elmosolyodott. Nagyon bölcsen döntött, miniszterelnök úr. - És most, hogy ez megvolt, meséljen, hasznavehetınek
bizonyult ez a Dillon, dandártábornok úr? - Csak neki köszönhetı, hogy eredményesen sikerült lezárnunk az ügyet, uram. A miniszterelnök mosolyogva megkerülte az íróasztalát, hogy kezet rázzon a két férfival. - Biztos érdekes történet. Szívesen meghallgatnám, de most, sajnos, nem érek rá, ne haragudjon. Majd legközelebb. Rejtélyes módon ebben a pillanatban halkan kinyílt mögöttük az ajtó, és megjelent a szárnysegéd, hogy kikísérje ıket. Az elıcsarnokban a portás felsegítette a kabátjukat. - Nagyon kielégítı megoldás az egész vonalon, azt kell mondanom -jegyezte meg Carter. Úgy gondolja? A portás kinyitotta elıttük az ajtót, de az elısietı szárnysegéd megállította ıket. - Egy pillanatra, uraim, most kaptuk a rendkívül szomorú hírt a folyami rendıségtıl, hogy néhány perce megtalálták Sir Francis Pamer holttestét a Temzében. Még a miniszterelnök urat sem értesítettem róla. Carter a döbbenettıl némán állt. Igazán szomorú -jegyezte meg Ferguson. - Köszönjük, hogy szólt - tette még hozzá, majd elhaladt a lépcsınél posztoló rendır mellett, kinyitotta az esernyıjét, és elindult a Downing Streeten a Whitehall irányába. Nagyon gyorsan ment, és már majdnem a biztonsági sorompónáljárt, amikor Carter végre utolérte, és megragadta a karját. - Csak azt szeretném tudni, mit mondott neki, Ferguson. Közöltem vele a tényeket - felelte Ferguson. - Maga pontosan tudja, mi volt a szerepe ebben az ügyben kezdettıl fogva. Erre emlékeztettem ıt is. Csak feltételezni tudom, hogy tudta a kötelességét. Igazán kényelmes megoldás. - Ugye? - Már a Whitehallnál jártak. - Elvigyem taxival? kérdezte Ferguson. - Magát vigye el az ördög! - fakadt ki Carter, és elsietett. Ferguson egy ideig egy helyben
állt, az esı csörgött az esernyıjérıl, aztán mellé kanyarodott egy régi fekete taxi. A vezetıje kinézett szemébe húzott sapkája alól, és a legtökéletesebb kültelki kiejtéssel megszólalt: - Parancsol taxit, fınök? - Köszönöm - felelte Ferguson, miközben beszállt, és a kocsi elindult. Dillon levette a sapkáját, és a visszapillantó tükörben rámosolygott Fergusonra. - Na, mi volt? - Mondja, maga lopta ezt a kocsit? - kérdezte Ferguson. - Nem, az egyik barátomé. - Valami Londonban élı íré, mi? Természetesen. Az igazság az, hogy nincs mőködı taxiként nyilvántartva, de mivel ez nem látszik rajta, remekül lehet vele parkolni. Szóval, mi volt a miniszterelnöknél? - A tőzre vetett mindent azzal, hogy ez olyan régen volt, hogy tán igaz sem volt, és kifejezett együttérzést tanúsított Francis Pamer iránt. - Elmondott róla mindent? ' - Nem láttam értelmét. És Carter hogy fogadta a dolgot? - Elég rosszul. Éppen eljönni készültünk, amikor a miniszterelnök hivatalát értesítette a folyami rendırség, hogy megtalálták Pamer holttestét. - És Carter azt hiszi, Pamer a maga hatására cselekedett? - Nem tudom, mit hisz, de nem is érdekel. Az egyetlen, ami izgat, az Carter alkalmassága. Úgy látszik, annyira utál, hogy nem képes használni a józan ítélıképességét. Például afeletti izgalmában, hogy a Kék Könyvben a tizennyolcadik oldalon megtalálta Sir Joseph Pamer nevét, azt már nem vette észre, ki szerepel az ötvenegyediken. - Miért, ki az? - Egy elsı világháborús tizedes, aki súlyosan megsebesült a Somme-nál, munkanélküli volt a húszas években, és érthetı módon haragudott minden intézményre. Sir Oswald Mosley másik híve, aki ugyancsak politikai pályára lépett, és az egyik nagy szakszervezet fıtitkára lett. Vagy tíz éve halt meg. - Valójában kirıl
