Georges Simenon
VIHAR A CSATORNA FÖLÖTT I. Maigret nemrég ment csak nyugdíjba, de úgy látszott: a kaján véletlen éppen ezt az alkalmat használta fel, hogy gunyorosan az orra alá dugja a tanúvallomások ingatagságának leghatásosabb bizonyítékát. És a hírneves főfelügyelő, helyesebben, aki három hónapja még ezt a címet viselte, ezúttal a pult másik oldalán állt, úgy is mondhatnánk: az ügyféloldalon, hiszen most őt faggatják állhatatosan fürkésző tekintettel: - Biztos abban, hogy ez fél hétkor volt, illetve inkább valamicskével korábban, és maga a kályha közelében tartózkodott? És Maigret megértette, mégpedig ijesztő bizonyossággal, hogy egy kis csoportot, jelen esetben fél tucat embert egy csapásra meg lehet bénítani ezzel a jámbor kérdéssel: - Mondja el pontosan, mit csinált hat és hét óra közt?
Még hagyján, ha legalább holmi viharos, drámai vagy izgalmas eseményekről lett volna szó! De nem! Mindössze annyi történt, hogy a rossz idő miatt fél tucat ember egy családi penzió két-három közös helyiségében lézengett, és várta a vacsorát. És Maigret-ügyfél, Maigret-tanú úgy bizonytalankodott, akár egy rossz diák, vagy mint aki hamisan próbál vallani. Hogy rossz idő volt, az kissé enyhe kifejezés. A Saint-Lazare pályaudvaron hirdetmény közölte: „A Csatorna fölött vihar dühöng. Dieppe-Newhaven között az átkelés bizonytalan.” És seregestül lehetett látni angolokat, akik sarkon fordultak, hogy visszatérjenek szállodájukba. Dieppe-ben a főutcán már már úgy tűnt, hogy a szél tüstént leszaggatja a cégtáblákat. Ha az ember ki akart nyitni egy kaput, derekasan neki kellett veselkednie. Az eső patakokban ömlött, a parti köveken megtörő hullámok robajával, s csak néha bukkant fel egy-egy árny, valaki, akit a szükség az utcára kényszerített, s most szorosan a fal mellett rohan, kabátját a fejére borítva. November volt. A lámpákat már négykor meggyújtották. A komphajó, amelynek kettőkor kellett volna indulnia még mindig a kikötőben vesztegelt, az apró halászbárkák szomszédságában, melyeknek árbocai össze-összekocódtak. Madame Maigret sorsába törődve kihozta szobájukból a vonaton elkezdett kötést, és leült vele a kályha mellé, ahol a családi penzió vörös cicája, noha először látta, rögtön az ölébe fészkelte magát.
Időnként felemelte a fejét, és szánakozó pillantást vetett Maigret-re, aki sehogy sem tudott mit kezdeni magával - Mégiscsak jobb lett volna, ha szállodába megyünk sóhajtott fel Madame Maigret. - Ott biztosan találnál most valakit, akivel kártyázhatnál... Természetesen! Csakhogy a takarékos Madame Maigret tudj’ isten, melyik barátnőjétől megkapta ennek az eldugott családi penziónak a címét, itt a rakpart végén, a kihalt, sötét nyaralónegyedben, ahol ilyenkor télvíz idején csupa leeresztett redőny, zárt kapu fogadja az embert. Pedig hát a házaspár ezúttal szórakozásból utazott, ami voltaképpen először esett meg nászútjuk óta, vagyis huszonöt éve. Maigret szabad volt végre. Hátat fordított az Orfèvres rakpartnak, és esténként azzal a nyugodt biztonsággal feküdt le, hogy ágyban töltheti az éjszakát, többé már nem kell a telefon sürgető hívására még ki sem hűlt holttestek fölé hajolnia. Így hát, mivel felesége már réges-rég szerette volna látni Angliát, Maigret elszánta magát: - Két hetet Londonban töltünk. Legalább alkalmam lesz kezet rázni néhány kollégával a Scotland Yardnál, akikkel együtt dolgoztam a háború alatt... De lám, ilyen az ő szerencséjük! Vihar a Csatorna fölött! Veszteglő hajó! Ráadásul, hogy Madame Maigretnek hirtelen eszébe jutott ez a sivár családi penzió, ahol még a falak is silányságot, zsugoriságot és unalmat árasztanak. Az ötvenes éveibe belesavanyodott s ezt mézesmázos mosolyokkal palástoló tulajdonosnőnek,
Otard kisasszonynak önkéntelenül is megremegett az orrcimpája, valahányszor megütötte a gomolygó pipafüst, amely elmaradhatatlanul követte Maigret minden lépését. Már többször azon a ponton volt, hogy kinyitja a száját, és figyelmezteti vendégét, miszerint ezekben a túlfűtött kicsiny helyiségekben, ahol hölgyek is tartózkodnak, nem illik pipázni, kivált szünet nélkül. Ilyenkor azonban Maigret, aki megérezte a vihar közeledtét, olyan nyájasbékésen nézett a szemébe, hogy a kisasszony inkább elfordította a fejét. Még kevésbé bűvölte el a hajdani főfelügyelőnek az a leküzdhetetlen hóbortja, hogy folyton-folyvást a kályhák körül téblábolt, minduntalan a piszkavasat fogdosta, és olyan lendülettel kotorta fel a parazsat, hogy a kémények úgy zakatoltak, mint megannyi motor. Az épület nem volt nagy. Egy kétemeletes villát alakítottak át penziónak. A bejárat egy előszobára nyílt, de takarékosság okából sem ezt az előszobát, sem az első és második emeletre vezető lépcsőt nem világították ki, minek következtében nemegyszer hallani lehetett, hogy valaki megbotlik a lépcsőn, vagy hogy egy kéz tapogatózva keresgéli a kilincset. A ház utcai frontján az egyik helyiséget társalgónak rendezték be: itt zöld bársonyhuzatos, fura, apró fotelok álltak, s az asztalon ásatag, csaknem ronggyá olvasott képes újságok hevertek. Innen nyílt az ebédlő, amely az étkezések idején kívül is a vendégek rendelkezésére állt. Madame Maigret a társalgóban ült. Maigret ide-oda ténfergett egyik szobából a másikba, egyik kályhától a
másikig, egyik piszkavastól a másikhoz. A hátsó traktusban helyezkedett el a tálaló, ahol aznap délután Irma, a tizenöt éves kis szolgáló az evőeszközöket tisztogatta krétaporral. Leghátul volt a konyha, Otard kisasszony és Jeanne birodalma, az idősebb szolgálóé, aki 25-30 éves lehetett, mindig papucsban járt, mindig kócos volt, mindig maszatosnak látszott, ráadásul mindig keserű képet vágott, és bizalmatlan, sőt mogorva tekintettel méregetett mindenkit. Más személyzet nem is volt, csupán egy halálra félemlített négyéves kisfiú - mint Maigret a fiatalabb szolgálótól megtudta: Jeanne kisfia - élt még a házban, akit állandóan lökdöstek, szidtak és pofoztak. Meglehet ebben a pocsék időben egyebütt sem peregtek valami túl derűsen az órák. De itt, Otard kisasszonynál egyenesen gyászosan vánszorogtak, és a percek alighanem sokkal másodpercből álltak, mint bárhol másutt, mert a kandallón díszelgő fekete márvány ingaóra számlapján szinte meg sem moccantak a mutatók az üvegbura alatt. Ha egy kicsit enyhül az eső, próbálj meg átmenni a kávéházba... Biztosan találnál magadnak kártyapartnereket... Még beszélgetni sem beszélgethettek egymással, hiszen jóformán egy percre sem maradtak egyedül. Otard kisasszony folyton befutkározott a konyhából, hol egy fiókot, hol egy szekrényt nyitott ki, leült, kiment, s mindezt olyan ábrázattal, mint aki fejvesztés terhe mellett kénytelen szemmel tartani mindent és mindenkit. Az ember azt hihette volna, hogy ha csak negyedórára távol marad, valaki bizonyára él az alkalommal és elcsen egy
számot elaggott divatlapjai közül, vagy tábortüzet gyújt az ebédlőkredencen! Időnként Irma is bejött, de éppen csak hogy visszategye az evőeszközöket az említett kredenc valamelyik fiókjába, és újabbakat vegyen elő. Ami a mélabús hölgyet illeti - akit a Maigret-ék azért emlegettek így, mert nem tudták a nevét -, az ebédlőben üldögélt a kályha mellett, és nyársegyenes derékkal egy könyvet olvasott, amelynek címe megállapíthatatlan volt, mivel hiányzott a borítója. Ha jól értették, ez a hölgy már hetek óta itt időzött. Körülbelül harmincéves lehetett, és az egészsége szemlátomást gyenge lábon állt; talán egy műtét után jött ide kiheverni magát? Mindenesetre roppant óvatosan mozgott, mint aki attól fél, hogy eltöri valamijét. Alig evett, és azalatt is sóhajtozott, feltehetőleg bánatában, hogy ilyen közönséges műveletre kénytelen áldozni értékes perceit. Bezzeg a másik hölgy, a kismenyecske, ahogy Maigret nevezte ádáz vigyorral, éppen az ellentéte volt, és valóságos légörvényeket támasztott már akkor is, ha csak átült egyik székről a másikra. A kismenyecske jócskán túllépte már a negyvenet. Alacsony volt és kövér, ráadásul nyilván nem könnyen kezelhető; bizonyíték erre, hogy a férje csak úgy ugrott a legkisebb szavára is, már eleve engedelmes és szégyenkező ábrázattal. Ez a férj legfeljebb harmincéves volt, és tüzetesebb vizsgálódás nélkül is megállapíthatta bárki, hogy nem szerelemből nősült, hanem a mindennapi vajas kenyeret biztosította magának öregségére szabadságának feláldozásával.
Mosselet volt a nevük, Jules és Émilie Mosselet. Ha nem is valami sebesen, de haladni azért mégiscsak haladtak a mutatók. Maigret-nek utólag eszébe jutott, hogy meg is nézte az órát, amikor Jeanne mentateát szolgált fel a mélabús hölgynek. Éppen öt óra múlt néhány perccel; és Maigret szerint Jeanne alamuszibb képet vágott, mint valaha. Nem sokkal ezután érkezett meg valahonnan kintről John, az angol fiatalember, s vele együtt a vihar meg a hideg is behatolt a házba: átázott esőköpenyéről tócsákba gyűlt a víz a társalgó padlóján. A fiatalember arca egészen kipirult az éles levegőtől meg a hírtől, amelyet hozott. - Indul a hajó ... - jelentette be erősen idegenes kiejtéssel. - Elszállíthatják a poggyászomat, kisasszony … Reggel óta lótott-futott, mert sürgősen haza akart térni Angliába, s most a kikötőből jött meg, ahol közölték vele, hogy a hajó megkockáztatja az átkelést. - A számlám készen van? Maigret egy másodpercig habozott. Már-már elhatározta, hogy követi felesége tanácsát, és ha mégúgy elázik is, a házak tövében elszalad a Svájci Sörözőig, ahol legalább életet, elevenséget talál. Már a fogashoz is kiment az előszobába, ahol a félhomályban megpillantotta John úr három jókora bőröndjét, de aztán vállat vont, és visszakocogott a társalgóba. - Mért nem mész el? Igazán fölöslegesen mérgelődsz itt . . . Erre a megjegyzésre Maigret csak azért is levágta magát az egyik fotelba, felkapta az első keze ügyébe eső
folyóiratot, és lapozgatni kezdte. A legérdekesebb, hogy a szó szoros értelmében semmi dolga nem volt a világon, és a figyelmét sem kötötte le semmi. A logika szerint tehát maradéktalanul fogékony állapotban kellett volna lennie. Az épület meglehetősen kicsi volt. A legcsekélyebb zaj is behallatszott mindenhonnan mindenhová, olyannyira, hogy este, amikor a Mosselet házaspár bezárkózott a szobájába, ez már egyenesen feszélyezte is az embert. És lám, Maigret mégsem látott semmit, mégsem hallott semmit, sőt a leghalványabb előérzete sem támadt. Szórakozottan tudomásul vette, hogy John úr kifizeti a számláját, és bemegy a tálalóba, hogy borravalót adjon Irmának. Szórakozottan viszonozta az angol fiatalember szórakozott búcsúszavait, és azt is felfogta, hogy két bőröndöt Jeanne-nak kell kicipelnie a hajóhoz, aki erősebb a fiúnál.
Elmenni azonban már nem látta a lányt. Nem is érdekelte a dolog. Egy rendkívül apró betűs, hosszú cikket olvasott a mezeiegerek életmódjáról - minthogy véletlenül egy mezőgazdasági folyóirat került a kezébe s ez végül buta módon teljesen lekötötte a figyelmét. Ettől kezdve a mutató csendben haladhatott az óra homályos számlapján, anélkül hogy bárki ráhederített volna. Madame Maigret néma szájmozgással számolta a simákat és fordítottakat. Csak a brikett pattogott néha hol az egyik, hol a másik kályhában, és egy-egy szélroham morajlott a kéményekben. Tányércsörömpölés jelezte, hogy Irma terít. Olajszag terjengett, a hagyományos esti sült hal előhírnöke. És ekkor váratlanul hangok csattantak fel az est sötétjében, hevesen, elevenen, mintha egyenesen a viharból fakadtak volna, s ezek a hangok egyre közeledtek, elhaladtak az ablakok előtt, megtorpantak a küszöbön, majd belevesztek a csengő orgonapontjába, amely olyan erőszakosan süvöltött, mint ebben a házban talán emberemlékezet óta sem. Ám Maigret még erre sem rezzent fel. Hosszú órákig epedve várta, hogy törje meg végre az unalmas egyhangúságot valami változatosság, és most, amikor ez bekövetkezett, sőt minden elképzelhetőnél bőségesebben, fülig belemerült az egérhistóriába. - Igen, ez az ... - hallatszott Otard kisasszony hangja. Friss levegő hatolt be, nedves ruhák árasztottak esőszagot, s az élénk, felhevült arcokra Maigret is felkapta a fejét: egy egyenruhás rendőrt pillantott meg, és egy alacsony férfit, fekete felöltőben, kialudt szivarral. - Ugyebár az ön alkalmazottja volt bizonyos Jeanne
Fénard? Maigret észrevette, hogy ott lézeng a kisfiú is, aki Isten tudja honnan, alkalmasint a konyha valamelyik zugából került elő. - A nevezett személyt ugyanis agyonlőtték, miközben végigment a Gát utcán. Otard kisasszony első, ösztönös megnyilvánulása a hitetlenkedés volt, a gyanakvás. A vak is látta rajta, hogy nem olyan fehérnép, akinek bárki bármit bemesélhetne, és összeszorított száját csupán egy valóban nagyszerű megjegyzés hagyta el: - Nocsak! De a továbbiak eloszlatták minden kételyét, minthogy a kialudt szivart szorongató férfi így folytatta: - Rendőrfelügyelő vagyok. .. Szeretném, ha velem jönne, azonosítani a holttestet... És azt is kérem, hogy senki más ne hagyja el a házat... Maigret szeme kajánul megvillant. Felesége ránézett, mintha ezt mondta volna: - Mért nem mutatkozol be? De hát Maigret még csak nagyon rövid ideje volt nyugdíjban, és jóformán alig élvezhette ki a névtelenség örömeit. Valóságos kéjjel süppedt még mélyebbre a fotelban. Bíráló szemmel vizsgálgatta a rendőrfelügyelőt. - Kérem, szíveskedjék kabátot venni, és jöjjön velem ... - Hová? - berzenkedett még egyre Otard kisasszony. - A tetemnézőbe ... Fültépő sikoly hasított a csendbe: a mélabús hölgy,
akiről Maigret teljesen megfeledkezett, igazi vagy legalábbis elég jól megjátszott idegrohamban nyögdécselt. Irma egy tányérral a kezében berohant a tálalóból. - Jeanne meghalt? - Te csak ne ezen törd a fejed! - förmedt rá Otard asszony. - Szolgáld fel szépen a vacsorát, míg én távol leszek! Szeme a kisfiúra tévedt, aki mit sem értve lődörgött a felnőttek lába alatt. - Csukd be a gyereket a szobájába ... Fektesd le! Hol tartózkodott ebben a pillanatban Madame Mosselet? A kérdés könnyűnek látszott, Maigret mégsem tudott felelni rá. Mosselet azonban, aki a házon belül valami nevetséges, piros posztómamuszt viselt, az előszoba környékén álldogált. Nyilván meghallotta a lármát fenn a szobájában és lejött. - Mi történt? - tudakolta. De a rendőrfelügyelő nem ért rá. Halkan odavetett néhány szót az egyenruhás rendőrnek, mire az levette köpenyét, sapkáját, cigarettára gyújtott, és letáborozott a kályha mellett, mint aki hosszabb időre rendezkedik be. Végül nagy keservesen sikerült elvonszolni a sárga esőköpenyben, gumicsizmában parádézó Otard kisasszonyt, aki még az ajtóból is visszafordult, hogy ráparancsoljon Irmára: - Sürgősen tálald a vacsorát! - Még oda talál égni a hal! Irma csak sírdogált, gépiesen, és mintegy jólneveltségből, utóvégre meghalt valaki. Pityergett és tálalt, közben elfordította a fejét, nehogy az
ételbe potyogjanak a könnyei. Maigret ekkor vette észre, hogy Madame Mosselet is az asztalnál ül, nem éppen felindultan, de kíváncsian. - Nem értem, hogyan lehetséges ilyesmi... Az utcán történt? Csak nincsenek Dieppe-ben is huligánok?! Mosselet jó étvággyal falatozott. Madame Maigret-nek még mindig nem fért a fejébe, hogy a férje mért látszik ilyen közönyösnek, mikor egész életében mással sem foglalkozott csak bűntényekkel. A mélabús hölgy csaknem ugyanolyan tekintettel bámulta a sült halat, mint a sült hal őt, és néha-néha kitátotta a száját, bár korántsem evés céljából, hanem hogy sóhajnak álcázva kibocsásson némi levegőt. A rendőr a maga részéről fogott egy széket, lovaglóülésben ráterpeszkedett, nézte, hogy esznek a többiek, és alig várta, hogy ő is szerephez jusson. - Én találtam meg! - bökte oda végül kevélyen Madame Mosselet-nak, aki szemlátomást a legtöbb érdeklődést tanúsította. - Hogyan? - Hát leginkább csak véletlenül... A Gát utcában lakom ugyanis, abban a kis utcában, amelyik a rakparttól a kikötőig vezet, annak is a végén, a Dohánygyár mögött. Vagyis ahol már a kutya se jár. Gyorsan mentem, lehajtott fejjel, és egyszerre megláttam valami sötét micsodát... - Jaj de rémes! - jegyezte meg minden meggyőződés nélkül Madame Mosselet. - Először azt hittem, hogy egy részeg, mert hát részegeket minden áldott nap találunk az utcákon ... - Még télen is?
- Télen
kiváltképpen, elvégre pont azért kezd inni az ember, hogy felmelegedjen. - Nyáron meg azért, hogy lehűljön! - szellemeskedett Jules Mosselet, és huncut tekintetet vetett a feleségére. - Hát, ha úgy tetszik ... Na, szóval körültapogattam . .. rájöttem, hogy nő ... Segítséget hívtam, és amikor becipeltük egy patikába, abba, amelyik éppen a Párizs utca sarkán van, megállapították, hogy halott... Akkor ismertem csak rá, minthogy én minden arcot ismerek ám a környéken... Mondtam is mindjárt a felügyelő úrnak: „Ez az a lány, aki az Otard-penzióban szolgál..." Maigret ekkor megkérdezte, félénken, amúgy úriember módjára, aki csak habozva avatkozik a más dolgába: - Bőröndöket nem találtak mellette? - Miért találtak volna mellette bőröndöket? - Nem tudom... És az is érdekelne, hogy vajon a kikötő irányába fordult-e, vagy inkább errefelé... A rendőr megvakarta a fejét. - Várjon csak... Hát abból, ahogy feküdt, azt hiszem, inkább errefelé tartott, amikor megesett vele a dolog ... Egy kis ideig tétovázott, de aztán eltökélte magát, fogta a borosüveget, és töltött egy pohár vöröset. - Megengedik? - dünnyögte. A mozdulat közelebb hozta az asztalhoz. A tálon még két darab sült hal dermedezett. A rendőr némi habozás után kiemelte az egyiket, és kés-villa nélkül, csak amúgy kézből megeszegette, majd odalépett a kályhához, és a szenesvödörbe dobta a szálkákat. Aztán tekintetével sorra végigvallatott mindenkit, és miután ily módon meggyőződött, hogy nincs igénylő a maradék sült halra,
megette azt is, ivott rá egy kortyot, és felsóhajtott. - Alighanem féltékenységből gyilkolták meg ... Ritka züllött teremtésnek ismerték... Ö volt a legveszekedettebb törzsvendége annak a táncos lebujnak ott a kikötő végében … - Az már egészen más - mormolta Madame Mosselet, aki láthatólag tökéletesen természetesnek találta a dolgot, mihelyt kiderült, hogy szerelmi bűntényről van szó. - Egem csak az lep meg - folytatta a rendőr, akiről Maigret egy pillanatra sem vette le a szemét -, hogy pisztollyal követték el... Mert tudják, a matrózok általában szívesebben nyúlnak a késhez … - Ekkor azonban betoppant Otard kisasszony, és a szél, amely mások arcát pirosra színezte, az övét sápadtra fakította. Ráadásul az események erőteljesen megszilárdították önnön fontosságának tudatát, és magatartásából csak úgy sugárzott: „Tudom, amit tudok, de ne is reméljék, hogy elmondok bármit is!” Tekintete körülfutotta az asztalt, számba vette a vacsorázó vendégeket meg a tányérokat, és megállapította, hogy a sült halból csak a szálkák maradtak. Szigorúan rászólt Irmára, aki az ajtófélfát támogatva szipogott. - Mire vársz? Mért nem tálalod a borjút? - Végül a rendőrhöz fordult: - Remélem, megkínálták egy pohár itallal? A főnöke néhány perc múlva itt lesz ... Jelenleg éppen New- havenbe telefonál... Maigret megrezzent, s a kisasszony ezt rögtön észrevette. Valahogy gyanúsnak vélte ezt a rezzenést, és az arcán máris átsuhant a bizalmatlanság árnyéka. Bizonyíték erre, hogy kötelességének érezte
kijelenteni: - Legalábbis azt hiszem ... Dehogyis hitte: tudta. Vagyis a rendőrfelügyelő már értesült John úrról és sietős távozásáról. Következésképpen a hivatalos nyomozás pillanatnyilag az angol fiatalemberre irányul. - A végén még belebetegszem ebbe az ügybe! nyöszörögte fájdalmas hangon a mélabús hölgy, aki a sóhajtozástól eltekintve naponta legfeljebb ha háromszor nyitotta csak ki a száját. - És én? - méltatlankodott Otard kisasszony, aki nem tűrhette, hogy valakit nála érzékenyebben érintsenek a történtek. - Azt hiszi, hogy az én helyzetem most fenékig tejfel? Mikor hónapokat öltem abba a lányba, hogy egy kicsit beidomítsam ... Irma! Mikor határozod el végre, hogy behozod a mártást?! A sok jövés-menés legderűsebb eredménye az volt, hogy a házba betört a friss levegő, s ahelyett hogy eloszlott volna a környező melegben, apró áramlatokba tömörült, amelyek ide-oda libbentek, végigsimítottak a tarkókon, megborzongatták a hátakat. Annyira, hogy Maigret felállt, és tekintet nélkül az üres szenesvödörre, alaposan felkotorta a tüzet. Aztán a parázson lángra lobbantott egy kis papírtekercset, pipára gyújtott vele, és szinte gépiesen kedvenc testtartásába helyezkedett, melyet olyan jól ismertek az Orfèvres rakparton: háttal a tűznek fordult, foga közt a pipa, keze a csípőjén, arcán az a kielemezhetetlen, konok vagy tán szórakozott kifejezés, amely rendszerint akkor tűnt fel rajta, amikor agyában csoportosulni kezdtek a különálló tények, és lassan
kibontakozott közülük az igazság egyelőre még bizonytalan csírája. A rendőrfelügyelő megérkezése sem mozdította meg. - A hajó még nem futott be... - hallotta. - De rögtön értesítenek majd ... Nem esett nehezére elképzelnie a bukdácsoló gőzhajót a Csatorna sötétjében, ahol aligha látni mást, mint a roppant hullámok fehérlő taraját. Meg a tengeribeteg utasokat, a néptelen éttermet, a híd árnyékában imbolygó nyugtalan árnyakat, és a célt, a newhaveni világítótorony szabályos időközökben felvillanó fényét. - Azt hiszem, kénytelen leszek egyenként kihallgatni az urakat és a hölgyeket. Otard kisasszony rögtön felfogta a célzást, és döntött: - Az összekötő ajtót be lehet csukni. Ön majd a társalgóban foglal helyet és ... A rendőrfelügyelő szintén nem vacsorázott még, de hát sült hal nem volt már az asztalon, ő pedig nem mert kézzel nyúlni a tálba, a csábító borjúszeletek közé. II. Pusztán a véletlenen múlt. A rendőr körülnézett, hogy kit küldjön be elsőnek. Tekintete találkozott Madame Maigret szemével, és úgy ítélte, ez a hölgy elég szófogadó lesz, hogy példát mutasson. - Tessék - szólította fel, és kinyitotta neki az ajtót,
aztán gondosan betette utána, miközben a hajdani főfelügyelő arcán könnyű mosoly villant fel. Az ajtót becsukták ugyan, ennek ellenére csaknem minden szó áthallatszott, és Maigret mosolya szélesebb lett, amikor kollégája a szomszéd szobában megkérdezte: - „Ai”-vel vagy „é”-vel írják? - „Ai”-vel... - Mint a híres főfelügyelőét? Lám, micsoda derék asszony, beéri ennyivel: - Igen. - Rokona talán? - A felesége vagyok. - De hát akkor... vagyis . .. szóval a férje is itt tartózkodik? És egy szempillantással később Maigret már a társalgóban állt, szemtől szembe az örömtől sugárzó, bár kissé nyugtalan jóemberrel. - Vallja csak be, hogy ugratni akart!... Még elgondolni is rossz, hogy csaknem kihallgatásra rendeltem, akár a többieket! Ne felejtse el persze, hogy ezt az egészet itt csupán a lelkiismeretem megnyugtatására csinálom, no meg egy kicsit időverésül, míg a newhaveni hírekre várok... De önnek, aki itt volt a színhelyen, és úgyszólván saját szemével látta a készülődő drámát, bizonyára sokkal világosabb elképzelése van a dologról, és én roppantul hálás lennék ... - Esküszöm, hogy a leghalványabb elképzelésem sincs semmiről. - Lényegében ki tudott arról, hogy a lány elmegy hazulról?
Az egész háznép, természetesen. De tudja, csak most ébredek rá, milyen nehéz a tanú szerepe: egyszerűen képtelen vagyok pontosan megállapítani, hogy az adott percben ki tartózkodott a házban. - Valami elfoglaltsága volt? - Olvastam ... Azt már nem merte hozzáfűzni, hogy a pockok meg a mezeiegerek életmódjáról... - Hallottam fél füllel valami mozgolódást... De aztán ... „Aztán ott van például Madame Mosselet! Ő is a földszinten tartózkodott vajon, vagy nem? És ha igen, hol állt? Mit csinált?” A rendőrfelügyelő nem volt valami túlzottan elégedett. Már-már úgy vélte, nevezetes kollégája merő élvezetből hagyja, hogy másszon csak ki egymaga a pácból, és titokban szentül megfogadta, hogy csak azért is megmutatja neki, micsoda nyomozást tud ő kis vidéki rendőr létére lebonyolítani. Beszólították a mélabús hölgyet, akiről kiderült, hogy Germaine Moulineau-nak hívják, tanítónő és betegszabadságon van. -
Én mindvégig az ebédlőben voltam - rebegte. Emlékszem, épp azon járt az eszem, hogy micsoda igazságtalanság azzal a szegény lánnyal cipeltetni az angol fiatalember bőröndjeit, mikor az erős férfiemberek azt sem tudják, mivel csapják agyon az idejüket. - A célzást nyilván Maigret-nek szánta, amit tanúsított az is, hogy az erős férfiemberek emlegetésekor az ő széles vállára pillantott. - Ettől kezdve tehát nem is távozott az ebédlőből? -
Bocsánat! Egyszer felmentem a szobámba. - Sokáig időzött ott? - Körülbelül negyedóráig... Bevettem egy gyógyszert, vártam a hatását. - Bocsásson meg, még valamit szeretnék kérdezni, amit egyébként a ház minden vendégétől megkérdek majd, bár pusztán formaságból. Ha jól sejtem, ma nem járt kinn az az utcán, következésképpen a ruhái szárazak, ugyebár? - Nem... A délután közepe táján egy kis időre elmentem hazulról... Újabb bizonyíték, hogy milyen viszonylagosak a tanúvallomások! Maigret egyáltalán nem vette észre sem azt, hogy a hölgy távozott a házból, sem azt, hogy negyedórára elhagyta az ebédlőt! - Bizonyára a gyógyszertárba ment az említett orvosságért, nemde? - Nem... Meg akartam szemlélni a kikötőben a viharzó tengert.. . - Köszönöm, kisasszony .. . Kérem a következőt! A következő is a gyengébb nemhez tartozott: Irma somfordált be, aki még mindig szipogott, és zavartan gyűrögette a köténye csücskét. - Tudomása van arról, hogy társnőjének, Jeanne-nak voltak-e ellenségei? - Nem, nagyságos úr ... - Nem vett észre rajta valamilyen hangulatváltozást, ami arra vallott volna, hogy veszélyben érzi magát? - Nekem csak annyit mondott ma reggel, hogy nem fog már sokáig gürizni ezen az ócska helyen... Ő beszélt így... -
Nem bánnak itt jól magukkal? - Én egy szóval sem mondtam... - sietett kijelenteni a kislány, és közben az ajtó felé sandított. - És arról tud legalább, hogy voltak-e szeretői Jeannenak? - Világos, hogy voltak. - Miért mondja, hogy „világos”? - Mert folyton attól félt, hogy állapotos lesz. - Neveket nem tud véletlenül? - Volt köztük egy Gustave nevezetű halász, aki néha befütyült neki a kisutcáról... - Miféle kisutcáról beszél? - Arról a hátsóról... Ha az ember a konyha mögött átmegy az udvaron, egyenesen oda jut k i . . . - Járt kinn ma délután? A lány tétovázott, kis híján nemet mondott, de némi habozás után végül bevallotta: - Csak egy pillanatra... A pékhez szaladtam át, kifliért. - Hánykor? - Már nem is tudom ... Alighanem öt óra tájt. - Miért volt szüksége kiflire? - Nem kaptunk valami túl sokat enni ... - mormolta alig érthető hangon a lány. - Köszönöm. - Ugye nem tetszik visszamondani? - Ne féljen... Kérem a következőt! Ezúttal Jules Mosselet lépett be, a lehető legfesztelenebb ábrázattal. - Parancsára, felügyelő úr. - Járt kinn az utcán ma délután? -
Igenis, felügyelő úr ... Cigarettáért ugrottam el. Hánykor? - Öt óra előtt öt vagy tán tíz perccel. Csaknem rögtön haza is jöttem. Nagyon pocsék idő volt... - Ismerte az áldozatot? - Egyáltalán nem, felügyelő úr ... Neki is köszönetét mondtak, mint a többieknek, aztán a felesége ült a helyére, hogy válaszoljon az immár szertartásos kérdésre: - Járt kinn az utcán ma délután? - Természetesen köteles vagyok válaszolni, ugye? - Saját érdekében is helyesebb volna ... - Ebben az esetben csak egy kérésem van, hogy ne árulják el Jules-nek. Remélem, megértik. Jules olyan fiú, akinek nagy sikerei vannak a nőknél. És mivel gyenge jellem, nemigen bízom benne. Mikor hallottam elmenni, a nyomába szegődtem, hogy megtudjam, hová igyekszik ... - És hová igyekezett? - tudakolta a felügyelő, és suttyomban odakacsintott Maigret-nek. A válasz enyhén szólva váratlan volt. - Nem tudom... - Hogy hogy nem tudja? Hiszen az imént vallotta be, hogy követte! - Éppen ez a bökkenő! Azt hittem, hogy őt követem. Értsenek meg! Mire felkaptam a kabátomat és kinyitottam az esernyőmet, ő már a sarkon járt. Mikor végre én magam is odaértem, már csak messziről láttam egy barna esőköpenyes alakot, és utánasiettem. Öt perccel később, amikor az illető egy kivilágított kirakat előtt haladt el, észrevettem, hogy nem Jules. Így hát -
hazamentem, és úgy tettem, mintha mi sem történt volna. - És a férje mennyivel később érkezett meg? - Fogalmam sincs. Fenn voltam a szobámban. Lehet, hogy lenn is eltöltött egy kis i d ő t . . . Ebben a pillanatban felsivított a csengő, és egy egyenruhás rendőr összehajtott cédulát hozott be a felügyelőnek. Az szétnyitotta, elolvasta és nyomban átnyújtotta Maigret-nek. „Sem John Miller, sem a személyleírásnak megfelelő egyén nem lépett partra Newhavenben a dieppe-i hajóról.” A rendőrfelügyelő udvariasságból felajánlotta ugyan Maigret-nek, hogy amennyiben érdekli az ügy, tartson vele, és folytassák együtt a nyomozást, bár ez korántsem jelentett számára különösebb örömet, mivel a kolléga magatartása vajmi kevéssé vallott túlzott segítőkészségre. Mindazonáltal, míg kettesben bandukoltak a házak tövében, ahol bármely pillanatban a fejükre zuhanhatott egy cserép - már hevert néhány imitt-amott a járdán tüzetesen elmagyarázta neki: - Mint megállapíthatja, semmit nem akarok a véletlenre bízni. Szörnyen meglepne, ha ennek a John Millernek nem volna valami vaj a füle mögött. A penzió tulajdonosnője elmondta, hogy a fiatalember jó pár napig lakott nála, de mindig csak kitérően válaszolgatott a kérdéseire. Francia pénzzel fizetett, de ami különösen érdekes, szokatlanul nagy mennyiségű aprója volt. Nagyon ritkán járt el, és csak reggel. Otard kisasszony egymás után két napon is találkozott vele a piacon, ahol láthatólag főként a vaj, a tojás és a zöldségféle érdekelte
… - Vagy
tán még inkább az asszonyságok pénztárcája vágott közbe Maigret. - Úgy gondolja, hogy zsebtolvaj volt? - Mindenesetre ez indokolná, hogy mért lépett be Angliába más néven és más ruhában, mint amit a személyleírás jelzett. - Lehet, de azért még köröztetni fogom. Most pedig elnézünk Victor kávéházába, a halpiac mellé. Ha szerencsém van, ott találom Gustave-ot, akit a kis szolgáló említett, és megtudom, hogy azonos-e a Törtfogú néven ismert Gustave- val, akivel már többször is dolgom a k a d t . . . - Az a rendőr a penzióban azt állította, hogy az idevalósi legények szívesebben játszadoznak késsel, mint pisztollyal - jegyezte meg Maigret, miközben átugrott egy mély tócsát, amellyel mégis sikerült besároznia magát. Néhány perccel később beléptek a latyakos padlójú kávéházba, ahol vagy tíz asztal körül zubbonyos, facipős matrózok üldögéltek. A kávéház világítása szembántóan éles volt, s a tulajdonos meg a két loncsos pincérlány sürgés-forgását a gramofon fülhasogató bömbölése festette alá. A tekintetek nyilvánvalóan elárulták, hogy mindenki felismerte a rendőrfelügyelőt, aki Maigret-vel egy sarokasztalhoz telepedett és sört rendelt. Amikor kiszolgálták, elkapta a pincérlány kötényét, és halkan megkérdezte tőle: - Hány órakor járt itt ma délután Jeanne? - Miféle Jeanne? Gustave babája …
A lány habozott, és töprengve méregette az egyik férfitársaságot. - Azt hiszem, nem láttam! - bökte ki végül. - De gyakran jár ide, mi? - H á t . . . megesik ... De soha nem jön be. Éppen csak benyit az ajtón, hogy megnézze, itt van-e Gustave, aki rendszerint kimegy hozzá. - És Gustave megfordult itt ma este? - Meg kéne kérdezni a barátnőmet, Berthe-et is. Nem voltam mindig idebenn . .. Maigret képén üdvözült mosoly jelent meg. Szemlátomást odavolt a gyönyörűségtől, hogy nem ő az egyetlen, aki nem képes határozott tanúvallomást tenni. Berthe a másik pincérlány volt. Erősen bandzsított. Alighanem emiatt tűnt olyan kellemetlennek az ábrázata. - Kérdezze meg tőle, ha kíváncsi rá! - vetette oda a rendőrfelügyelőnek. - Nem azért fizetnek, hogy köpjek a zsaruknak! Közben az első pincérlány már szólt is egy vörös hajú, gumicsizmás legénynek, aki felállt, felhuzigálta vitorlavászon nadrágját, amelyet spárgával kötött a derekára, a padlóra köpött, és átballagott a felügyelő asztalához. Amikor szóra nyitotta a száját, rögtön szembetűnt, hogy a középső foga törött. - Velem van valami baja? - Azt szeretném tudni, találkoztál-e ma este Jeannenal? - És magának mi köze ahhoz? - Jeanne meghalt. - Nem igaz … - Márpedig nekem elhiheted, hogy meghalt,
agyonlőtték az utcán. A legény őszintén megdöbbent, csak bámulta őket, aztán felordított: - Mit beszélnek! Miféle história ez? Méghogy Jeanne meghalt? - Felelj a kérdésemre. Találkoztál vele? - Egye fene! Jobb, ha megmondom az igazat. Idejött... - Hánykor? - Már nem is tudom . . . Éppen a dagadt Polyte-tal szopogattunk egy kis étvágygerjesztőt... - Öt óra után? - Persze! - Bejött ide? - Megtiltottam neki, hogy betegye a lábát a kávéházakba, ahová én járok. Csak a fejét dugta be az ajtón. Kimentem hozzá, és megmondtam neki, hogy kopjon le rólam ... - Miért? - Csak! A tulaj leállította a gramofont, a teremben csend támadt, s a vendégek csak úgy hegyezték a fülüket, hogy elkapjanak néhány szót a beszélgetésből. - Összevesztetek? Törtfogú vállat vont, mint aki tudja, hogy beleszakad, mire sikerül majd megértetnie magát. - Nem arról van szó ... - Magyarázd meg, miről! - Mondjuk, hogy egy másik lányra vetettem szemet, ő meg féltékenykedett. . . - Ki az a másik lány? - Jeanne-nal jött el egyszer táncolni...
Hogy hívják? - Még azt sem tudom ... Különben bánom is én, ha egyszer annyira kíváncsi rá! Nem nyúltam hozzá még egy ujjal sem, úgyhogy hiába kiskorú, maga sem piszkálódhat velem miatta. Szóval az a kislány, aki Jeanne-nal dolgozik a penzióban. Ennyit tudok róla! És amikor Jeanne idejött máma, kimentem hozzá az utcára, és megmondtam neki, hogy ha nem kopik le rólam, irgalmatlanul eltángálom. - És aztán? Rögtön visszamentél a kávéházba? - Rögtön azért nem ... Elugrottam megnézni, hogyan fut ki a newhaveni hajó. Nem hittem, hogy sikerül kievickélnie a kikötőből, a dagály miatt... Most letartóztat? - Egyelőre nem ... - Merthogy egy pillanatig se feszélyezze magát, halljae?! Már kezdjük megszokni, hogy mindig mi fizetjük a cehhet mások helyett... Még ilyet, hogy Jeanne meghalt!... De, ugye, legalább nem szenvedett? Maigret meglehetősen furán érezte magát, hogy csak ült ott és semmi dolga. Még nem szokta meg, hogy ő is csak egy álampolgár a sok közül. Ismeretlen hang tette fel a kérdéseket, és neki erőt kellett vennie magán, hogy ne lépjen közbe, ne juttassa kifejezésre helyeslését, rosszallását. Néha szinte már égette a nyelvét egy-egy kérdés, és valóságos kínszenvedéssel járt hallgatnia. -
- Elkísér? - kérdezte a rendőrfelügyelő, miközben felállt és pénzt dobott az asztalra. - Hová megy? - A kapitányságra. El kell készítenem a
jelentésemet, utána meg talán lefeküdhetek aludni, utóvégre ma már nincs több tennivalóm ... Csak kinn az utcán dünnyögte oda felcsapott gallérja mögül: Persze ráállítom egy emberemet a Törtfogúra ... Ez a módszerem, gondolom, az öné sem volt más ... Szerintem nagy hiba, ha az ember mindenáron és azonnal eredményeket akar kicsikarni, mert legfeljebb csak holtra fárasztja magát, és elveszti a hidegvérét. Holnap amúgy is épp elég vesződségem lesz az ügyészségi urakkal. . . Maigret végül mégis elbúcsúzott tőle a kapitányság vörös lámpája alatt; semmi keresnivalója nem volt az irodában, amelynek csendjében most kollégája fogja megfogalmazni a részletes jelentést. A szél mintha enyhült volna, de az eső változatlanul zuhogott, sőt talán még az eddiginél is erősebben, mivel most függőlegesen hulltak a cseppek. A kirakatok még világítottak, de az utcán jóformán senki sem járt. Mint annak idején is megesett vele egy-egy rosszul induló nyomozásnál, Maigret ezúttal is húzni kezdte az időt, és betért a Svájci Sörözőbe, ahol több mint negyedóráig gépiesen figyelte két asztalszomszédjának ostáblapartiját. A lába csuromvíz volt az átázott cipőben, és úgy érezte, nátha kerülgeti. Ez volt az oka, hogy miután kiitta a sörét, grogot rendelt, amitől enyhén a fejébe szállt a vér. - Nahát akkor! - sóhajtotta, miközben
felkászálódott. Hiába, semmi köze az ügyhöz! Ez persze megsajdította egy kicsit a szívét, de hát épp eléggé várta a nyugdíjkorhatárt, hogy most, amikor megérte, ne sopánkodjon miatta. Odakinn, a rakpart legvégén, jóval túl a kihalt kikötőn, ahol csupán egyetlen ívlámpa világított, mályvaszínű fénykört pillantott meg a csatakos járdán, és hirtelen eszébe jutotta az bizonyos táncos lebuj, amelyről szó esett. Anélkül hogy oda szándékozott volna menni, sőt miközben váltig győzködte magát, hogy nem is foglalkozik az üggyel, egyszerre csak ott állt az ízléstelenül kimázolt, színes villanykörtékkel kivilágított, fura bejárat előtt. Amikor benyitott az ajtón, arcába csapott a jáva gőze, de csalódottan vette észre, hogy a helyiség csaknem üres. Két nő táncolt egymással, valószínűleg kis munkáslányok, akik kapni akartak valamit a pénzükért, és a három zenész voltaképpen csak nekik játszott. - Tényleg, milyen nap is van ma? - kérdezte Maigret a vendéglőstől, miközben leült a söntéspulthoz. - Hétfő ... Tudja, ilyenkor általában kevesen jönnek. Itt nálunk főként szombaton meg vasárnap van forgalom, esetleg csütörtökön is valamennyicske ... Mindjárt vége a mozinak, akkor talán beállít még néhány pár, ámbár ilyen időben ... Mit iszik? - Grogot ... De nyomban meg is bánta, amikor látta, hogy
milyen gyanús edényben keverik össze a forralt vizet meg a rumot. - Maga még nem járt mifelénk? Csak átutazóban van itt Dieppe-ben? - Átutazóban, igen . . . A tulajdonos félreértette a helyzetet. - Tudja, nálam hiába is keres hivatásost jelentette ki. - Táncolni táncolhat, egy pohár italra is meghívhatja a lányokat, de ami a többit illeti, az már sokkal bonyodalmasabb. Kivált ma! - Mert nincs itt senki? - Nemcsak azért... Ne gondolja! Azok a lányok például, akik táncolnak ... Tudja, mért táncolnak? - Nem ... - Hogy elűzzék a szomorúságukat. Az imént az egyik még sírt, a másik meg csak bámult mereven maga elé... Én kínáltam meg őket egy korttyal, hogy térjenek már magukhoz kicsit... Mi tagadás, nem nagy mulatság arról értesülni, hogy megölték egy társnőjüket... - Ó! Baleset történt? - Dehogyis, gyilkosság. Egy kis utcában, alig száz méterre innen . . . Egy cselédlányt lőttek fejbe . . . Ejnye, gondolta Maigret, és nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy a fejét vagy a mellét érte a golyó! - Vagyis közelről lőttek rá? - kérdezte aztán hangosan.
Még annál is közelebbről, hiszen ebben a sötétben, ilyen ítéletidőben három lépésről is nehéz lett volna célba találni. Ettől függetlenül le merném tenni a nagyesküt, hogy nem idevalósi csinálta ... Nem mondom, ha esetleg ököllel ütik le a lányt, még elhinném ... Utóvégre nem múlik el szombat, hogy ki ne kellene akolbólítanom egyeseket, mielőtt kitörne a haddelhadd. Tudja, mit? Mióta hallottam erről az ügyről, én sem érzem magam valami jól a bőrömben . . . Ez olyan igaz volt, hogy gyorsan ivott is rá egy kortyot, és csettintett a nyelvével. - Akarja, hogy bemutassam nekik? Maigret nem tiltakozott idejében, és a vendéglős családias mozdulattal már oda is intette a lányokat. - Ez az úr unatkozik, és szívesen meghívná magukat egy pohárkára... Üljenek csak ide. Ez a sarok lesz a legkényelmesebb... Egy hunyorítással értésére adta Maigret-nek, hogy ott nem látja senki, ha sort kerít némi bizalmaskodásra. - Mit hozhatok? Grogot? - Jó, legyen grog... Maigret feszengett egy kicsit. Nem volt szokása az ilyesmi. A lányok suttyomban fürkész pillantásokkal méregették, és megpróbáltak társalgást kezdeményezni. - Maga nem táncol? - Nem tudok táncolni... -
Akarja, hogy megtanítsuk? Nem! Még csak az hiányzik! Nem őrült meg ott botladozni a parketten a három zenész gunyoros tekintetének kereszttüzében! - Maga kereskedelmi utazó? - Igen... Átutazóban vagyok itt... A gazda épp az előbb mesélte, hogy a barátnőjüket... szóval hogy szerencsétlenség érte... - Nem volt a barátnőnk! - jelentette ki az egyik lány. - Ó! Azt hittem ... - Ha a barátnőnk lett volna, nem lennénk itt! Csak ismertük, mint a többi törzsvendéget. Most, hogy meghalt szegény, már nem is tudunk haragudni rá. Amúgy is elég szomorú ez az egész . . . - Bizony, bizony ... Legbölcsebbnek látszott helyeselni. A legfontosabbnak pedig, hogy tudjon várni, hogy ne riassza meg asztaltársnőit. - Nem volt komoly lány? - kockáztatta meg mégis a kérdést. - Az nem kifejezés … - Tartsd a szád, Marié! Elvégre halottakról... Néhány újabb vendég toppant be. Az egyik lány többször is táncolt az ismeretlenekkel. Aztán Maigret váratlanul megpillantotta Törtfogú Gustave-ot, aki holtrészegen könyökölt a söntéspultra. Az ittas legény Maigret-t bámulta, mintha felismerte volna, úgyhogy a nyugdíjas főfelügyelő -
már holmi kínos jelenettől tartott. De nem történt az égvilágon semmi. A legény túlságosan benyakalt, semhogy tisztán látott volna bármit is, és a vendéglős már csak az alkalmat leste, hogy kipenderíthesse. Egyébként átlag negyedóránként újabb és újabb rund grogokat hozott Maigret asztalára, a neki tett szolgálat, vagyis a két helyi termésű szépség bemutatása fejében. Ilyesformán a bűnügyi rendőrség egykori főfelügyelője hajnali egykor, mikor is távozott, némi összeütközésbe került az ajtófélfával, meglehetős üggyel-bajjal tudta csak begombolni felöltőjét, és beletoccsant minden pocsolyába, ahány az útjába akadt. Továbbá megfeledkezett arról, hogy a tizenegy után hazatérő szállóvendégek csak azon a különleges csengőn csengethetnek be a penzióba, amely Otard kisasszony szobájában szól. Ráadásul olyan vadul nyomogatta a gombot, hogy kivétel nélkül mindenkit felvert álmából, következésképpen nem is részesülhetett volna vérfagyasztóbb fogadtatásban. - Ráadásul egy ilyen napon! ... - morogta halkan a tulajdonosnő, aki éji toalettjére csupán egy kabátot borított. Madame Maigret már lefeküdt, de a lépcsőn dübörgő léptek hallatára villanyt gyújtott, és kissé hüledezve nézte férjeurát, akinek járása leginkább egy komor bikáéhoz hasonlított, és elég szokatlan mozdulattal tépte le magáról a nyakkendőt.
Elképzelni sem tudom, hol járhattál... dünnyögte Madame Maigret, és befordult a fal felé. - Hogy hol jártam? - ismételte meg Maigret. És aztán még egyszer, furcsa mosollyal: - Hogy hol jártam? ... Mondjuk, Villecomtois-ban ... Madame Maigret összehúzta a szemöldökét, keresgélni próbált az emlékei közt, de egészen biztos volt abban, hogy soha nem is hallott erről a helységről. - Itt van valahol a közelben? - Cher megyében van ... Villecomtois! . .. Okosabbnak látszott másnapra halasztani a kérdezősködést. -
III. Akár úton volt, akár otthon, akár korán feküdt le, akár későn - ámbár ez jószerint soha nem esett meg vele -, Madame Maigret mániákusan ragaszkodott a lehetetlenül korai felkeléshez. A nyugdíjas főfelügyelő már előző nap is amiatt rendezett jelenetet, mert kiderült, hogy a felesége hajnali hét óra óta felöltözve téblábol, és nem tudja, mivel töltse az idejét. - Egyszerűen képtelen vagyok megszokni, hogy ágyban maradjak - mentegetőzött Madame Maigret. - Folyton úgy érzem, hogy szalad körülöttem a háztartás . .. Aznap reggel is így történt. Maigret kinyitotta a szemét, de csak az egyiket, mert a villanykörte sárga fénye éppen arra vetődött. Még ki sem
világosodott, de a felesége félénk neszezéssel már a vízzel pancsolt. - Minek is hívták? - töprengett Maigret félálmában, és rosszkedvűen konstatálta, hogy fáj a feje. Végül is annyira megbabonázta annak a nevezetes kisvárosnak vagy falunak a neve, amelyet hazatérőben odatrombitált a feleségének, addig rágódott rajta, míg - mint gyakran megtörténik sikerült végképp elfelejtenie. Úgy vélte, félig-meddig szunyókál csak, mert észlelt bizonyos apróságokat maga körül, például hogy a lámpát eloltották, és a villanykörte fényét gyér nappali világosság váltja fel. Aztán egy ébresztőóra csörgését hallotta a ház valamelyik részéből, lépések zaját a lépcső felől, a kapucsengő hangját pedig kétszer is. Nagyon szerette volna tudni, esik-e még, vagy vége van már a viharnak, de nem volt mersze kinyitni a száját, hogy megkérdezze, aztán hirtelen arra riadt, hogy a felesége rázogatja a vállát. Teljesen világos volt már, órája az éjjeliszekrényen fél tízet mutatott. - Mi történt? - A rendőrfelügyelő lenn van a földszinten ... - Hát aztán! - Szeretne beszélni veled ... Mivel Maigret előző este egy groggal többet ivott talán a kelleténél - ráadásul nem is jószántából! -, a felesége persze rögtön kötelességének érezte, hogy anyaian
gondoskodó modort öltsön. - Idd meg a kávédat, amíg meleg! Az ilyen macskajajos reggeleken mindig is nehezére esett a reggeli tisztálkodás, s Maigret kis híján másnapra halasztotta a borotválkozást. - Milyen nevet említettem neked tegnap este? kérdezte. - Milyen nevet? - Valami faluról beszéltem ... - Ja, igen ... Csak homályosan emlékszem rá ... Valahol Cantal megyében ... - Dehogyis! Cher megyében! - Úgy gondolod?... Rémlik, mintha „on”-ra végződött volna ... Ejnye, de kellemetlen! Ő sem emlékszik! Maigret még nem ébredt fel teljesen, mikor lement a földszintre, a feje nehéz volt, és a pipa sem ízlett neki annyira, mint más reggeleken. Meglepte, hogy senkit sem lát sem a konyhában, sem a tálalóban, de amikor benyitott az ebédlőbe, az egész háznépet ott találta, teljes létszámban, fagyos-mereven, mintha valami szertartásra vagy fényképészre vártak volna. Otard kisasszony bősz, szemrehányással teli pillantást vetett rá, kétségtelenül zajos, késői hazatérése miatt. A fotelban elomló mélabús hölgy szemlátomást oly messzeségekben lebegett, akár egy haldokló, akit már mi sem köt e siralomvölgyéhez. Ami a Mosselet házaspárt illeti, alighanem aznap eshettek túl az első veszekedésükön, mivel kerülték egymás tekintetét, és az egész kerek világot hibáztatták
civakodásukért. Még a kicsi Irmát is mintha kicserélték volna: úgyszólván ecetbe mártották. - Jó reggelt! - köszönt Maigret, a tőle telhető legderűsebben. Senki nem válaszolt, még csak nem is biccentettek üdvözlésére. Ellenben kinyílt a társalgó ajtaja. A rendőrfelügyelő szemmel látható önbecsüléssel nyújtott kezet hírneves kollégájának. - Fáradjon be, kérem ... Sejtettem, hogy még ágyban találom ... Az ajtó becsukódott. Egyedül maradtak a társalgóban, ahol csak nemrég gyújthattak be, mert a kályha még füstölt. Maigret az ablakból kilátott a szürke rakpartra, amelyet szélfújta, porló vízcseppfelhők söpörgettek még mindig minden nagyobb hullámverésnél. - Igen, fáradt voltam ... - morogta Maigret. A rendőrfelügyelő mosolya láttán azonban tüstént iparkodott bebizonyítani, hogy korántsem balek. Igaz, előző este nem figyelt fel erre az apróságra, de most egyszeriben eszébe jutott. - Persze, hiszen a maguk Törtfogúja is ott volt! Őt pedig követték. És a nyomozó beszámolt magának ... Biztosíthatom, hogy igazán nem állt szándékomban akár csak a leghalványabb célzást is tenni. .. Ó, az ütődött! Eszerint azt hiszi, hogy Maigret azért töltötte az estét a tánchelyiségben a két lánnyal, mert...
Csupán azért bátorkodtam megzavarni pihenésében, mert a dieppe-i rendőrség, merem állítani, eléggé szenzációs felfedezést tett... Maigret felkotorta a tüzet, szokása szerint. Rettenetesen vágyott valami üdítő italra, például egy limonádéra. - Nem ötlött a szemébe semmi, amikor lejött? folytatta a rendőrfelügyelő, szinte a hetedik mennyországban, akár a tenorista, akit újra kitapsoltak, és most legszebb áriáját készül előadni. - A háziakra céloz, akik az ebédlőben rostokolnak? Igen, tudniillik utasítást adtam, hogy gyülekezzenek össze valamennyien egy helyiségben, és szüntessenek be minden jövésmenést. Szeretném bejelenteni önnek a legújabb hírt, amely talán meg fogja lepni: Jeanne Fénard gyilkosa közülük került ki! Ennél lényegesen több is kevés lett volna ahhoz, hogy egy ilyen reggelen meghökkentse Maigret-t, így hát csupán egy súlyos, szinte szórakozott pillantást vetett kollégájára. Aki alkalmasint szörnyen elképedt volna, ha tudomására jut, hogy ebben a szent pillanatban a bűnügyi rendőrség hajdani főfelügyelőjének egyetlen gondja felidézni egy „ois”-ra végződő helységnevet. - Nézze csak meg ezt... Nem, ne aggódjon... Ha volt is netán ujjlenyomat rajta, réges-rég leázott, hiszen órákig verte az eső. A látnivaló egy kartonlap volt, a már Maigret-
nek is ismerős, szürke, hosszúkás kartonlap, felső részén az arabeszkek közé nyomtatott „ÉTLAP” szóval. A tintával írt betűket csaknem teljesen szétmosta az eső, de még ki lehetett silabizálni belőlük: Sóskaleves... Makrahal mustáros mártással... í - Ez volt a vacsora tegnapelőtt este ... - jegyezte meg Maigret, továbbra is a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül. - Igen, erről értesültem. Annyi bizonyos már tehát, hogy ez az étlap az Otard-penzió étlapja, és ezt az étlapot tegnapelőtt este, vagyis a bűntény előestéjén használták. Közölhetem továbbá, hogy az étlapot ma reggel találták meg, teljesen véletlenül, mégpedig a Gát utcában, a járdán, legfeljebb három méterre onnan, ahol Jeanne-t meggyilkolták ... - Világos! ... - dörmögte Maigret. - Ön is osztja a véleményemet, ugyebár? Bizonyára észrevette, hogy tegnap este az előzmények ellenére sem siettem letartóztatni a Törtfogút, mint ahogy némelyek kötelességüknek vélték volna. Mint már említettem, az én módszerem, hogy ne akarjuk ha törik, ha szakad sürgetni a dolgokat. A tett színhelyén talált étlap nézetem szerint azt bizonyítja, hogy a gyilkosnak köze van ehhez a házhoz. Sőt messzebb megyek! Ma reggel, amikor még dühöngött a vihar, megkíséreltem rekonstruálni a gyilkos mozdulatát. Képzelje el, hogy a keze nedves az esőtől, de pontosan kell céloznia! Mit csinál?
Előveszi a zsebkendőjét, hogy megtörölgesse az ujjait... És a gyilkos, miközben elővette zsebkendőjét, kiejtette a... - Értem, értem - nyögött fel Maigret, miközben rágyújtott a második pipára. - És a papír hátlapjára írt számok jelentését szintén megfejtette már? - Bevallom, azt még nem. Az illető, aki tegnapelőtt este itt tartózkodott, feljegyzett valamit. Ceruzával odafirkálta: „79X140”. Alája pedig ezt: „160X80”. Eleinte kártyajátékkal kapcsolatos számokra gyanakodtam, de később elvetettem ezt a magyarázatot. Nem vonatkoznak semmiféle hajó vagy vonat indulási idejére sem, ami persze szintén eszembe jutott. E tekintetben tehát egyelőre teljes a rejtély, ám ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy a gyilkos a penzió egyik vendége. Ezért csődítettem össze mindnyájukat az ebédlőbe, ezért őriztetem őket az őrmesteremmel. De mielőtt bármihez fognék, szeretnék megkérdezni öntől valamit. Minthogy ön tegnapelőtt itt tartózkodott, nem vette-e észre, hogy az este folyamán valaki ceruzával firkál egy étlapra? - Nem! Maigret semmi effélét nem látott. Arra ugyan emlékezett, hogy Mosselet-ék dámát játszottak a társalgó kerek asztalkáján, de fogalma sem volt, hol tartózkodtak közben a többiek. Ami őt magát illeti, újságot olvasott, és korán lefeküdt aludni. - Akkor hát - jelentette ki a sikerével mélyen elégedett rendőrfelügyelő -, véleményem szerint,
most szép sorjában kihallgathatjuk a jónépet. Maigret, aki közben egyre azon a nevezetes helységen törte a fejét és mind szomjasabb lett, felsóhajtott: - De előbb innék egy kortyot, ha megengedi! Kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Madame Maigret-t, aki nagy illedelmesen szintén beült a többiek közé. A szürkés megvilágításban szakasztott olyan volt a légkör, mint egy kisvárosi fogorvos várószobájában: félig leeresztett függönyök, savanyú ábrázatok, kinyújtózni félő lábak, lopva megeresztett, óvatos vagy gyanakvó pillantások. Madame Maigret persze nyugodtan kivonhatta volna magát a kínos helyzetből. De hát a természetéhez tartozott, hogy ne akarjon különb lenni a többieknél, hogy ő is helyet foglaljon a sorban, persze elmaradhatatlan kötésével felfegyverkezve, némán mozgó szájjal számlálva a szemeket. A rendőrfelügyelő udvariasságból őt szólította be először, s miután elnézést kért az újabb zaklatásért, megmutatta neki az étlapot, anélkül hogy megpróbálta volna megtéveszteni. - Emlékezteti ez önt valamire? Madame Maigret a férjére nézett, megrázta a fejét, aztán ismét elolvasta a számokat, és összeráncolta a szemöldökét, mint aki habozik, hogy hangot merjen-e adni egy meglehetősen fura ötletnek. - Az égvilágon semmire - jelentette ki végül. - Tegnapelőtt este nem látott véletlenül valakit
firkálni egy étlapra? - Őszintén szólva megállás nélkül kötöttem, úgyhogy jóformán nem is láttam, mi történik körülöttem ... De miközben ezt kijelentette, észrevétlenül intett a férjének. Maigret nyomban megértette, hogy a feleségének volna még valami mondanivalója, de csak amúgy bizalmasan, ennek ellenére hangosan rászólt: - No, mi van a begyedben? Madame Maigret meg is neheztelt rá. Hiszen örökösen attól rettegett, hogy valami baklövést követ el. Riadalmában hirtelen elpirult, keresgélte a szavakat, és lépten-nyomon mentegetőzött. - Nem is tudom ... Bocsássanak meg, kérem ... Lehet, hogy tévedek ... De mikor ezeket a számokat megláttam, rögtön az jutott eszembe . . . Férje nagyot sóhajtott, és azon mélázott, hogy a felesége már soha nem fog megváltozni, világéletében ilyen sírnivalóan szerény marad! - Bizonyára kinevetnek majd ... A szövetek szélessége ... egy méter negyven szokott lenni... Vagy pedig nyolcvan centiméter... Az első szám, a hetvenkilenc, éppen egy szoknya hosszának felel meg... - Amikor észrevette, hogy Maigret szeme megvillan, elfogta a büszkeség, és szaporán folytatta: - A két első szám, a 79X140, pontosan azt a mennyiséget tünteti fel, ami például egy pliszírozott szoknyához szükséges ... Csakhogy
nem minden anyag száznegyven széles. A nyolcvancentisből viszont, mivel az nem adja ki a rakás bőségét, kétszer a hosszát kell venni... Nem tudom, elég érthetően magyarázom-e ... Váratlanul férjéhez fordult, és felkiáltott: - Lehet, hogy „ard” volt a vége, mit gondolsz? Mert olyan lelkifurdalása volt az elfelejtett helységnév miatt, hogy még mindig azon törte a fejét. - Az étlap az enyém, nem vitás. De a számokat nem én írtam rá - válaszolta Otard kisasszony a rendőrfelügyelő kérdésére. - Azonkívül közlöm, hogy amennyiben a házamat továbbra is ostromállapotban óhajtják tartani, kénytelen leszek ... - Bocsásson meg, asszonyom ... - Kisasszony! - Bocsásson meg, kisasszony, meg fogom kísérelni a lehetetlent is, hogy ez az ostromállapot, ahogy ön nevezi, minél rövidebb ideig tartson. Mindazonáltal engedelmével tudomására szeretném hozni, miszerint bizonyítékaink vannak, hogy a gyilkos a penzió vendége, és ilyen körülmények között talán mégsem tekinthet minket betolakodónak . .. - Érdekelne, ki lehet az? - morogta a kisasszony. - Az bizony engem is érdekel, de remélem, hogy nemsokára kiderül... Addig is szeretnék megkérdezni öntől egyet-mást, amit tegnap este a nagy kalamajkában elfelejtettem. Mióta állt
alkalmazásban önnél Jeanne Fénard? - Hat hónapja. Otard kisasszony szárazon, kelletlenül válaszolt. - Lenne szíves beszámolni, hogyan lépett be? - Mint bárki más: az ajtón! - vetette oda a kisasszony, talán mert Maigret gunyoros pillantása ránehezedett. - A jelen pillanatban nem tartom kívánatosnak az efféle szellemeskedést. Jeanne Fénard helyszerző közvetítésével került önhöz? - Nem! - Maga ajánlkozott? - Igen. - Régebben ismerte? - Igen. A játszma úgy alakult, hogy a kisasszony igyekezett válaszait csak az elengedhetetlenül szükséges, egytagú szavakra korlátozni. - Honnan ismerte? - Hazulról. - Vagyis? - Évekig szolgált az „Aranygyűrűdben, ahol én pénztárosnő voltam. - Ez valami étterem? - Egy szálloda étterme. - Hol? - Megmondtam már: nálunk, Villecomtois-ban. Maigret-nek erőfeszítésébe került, hogy ne pattanjon fel. Ez az, megvan végre a híres helységnév: Villecomtois, Cher megyében! Egy
csapásra megfeledkezett önmagának tett fogadalmáról, hogy árnyékban marad. - Jeanne is odavaló volt? - kérdezte. Nem! Csak szolgálni állt be, mindeneslánynak ... - Megvolt már a gyereke? - Annak már hét éve, és Ernest még csak a négyet töltötte be - vágott vissza megvetően a kisasszony. - Minek van hét éve? - Hogy én ideköltöztem ... - Hát ő? - Mit tudom én. - Ha jól értem, Jeanne az ön elutazása után is ott maradt? - Gondolom. - Fogadja köszönetemet! - recsegte Maigret az ügyvédek fenyegető modorában, akik egy vonakodó tanút faggattak ki a bíróságon. A forma kedvéért a dieppe-i rendőrfelügyelő is eldarálta a maga mondókáját. - Összefoglalva tehát, Jeanne Fénard az idén nyáron jelentkezett önnél, ön pedig alkalmazta, mivel földije volt, jobban mondva, mivel még hazulról ismerte. Eljárását mélyen megértem. Sőt igen nagylelkűnek tartom, annál is inkább, mert Jeanne már eleve egy gyermekkel állított be önhöz, a későbbiekben pedig kiderült, hogy sem életmódja, sem magatartása nem egyezik az ön penziójának makulátlan hírnevével... - Ami módomban állt, megtettem érte! -
szerénykedett Otard kisasszony. Egy másodperccel később Mosselet került sorra, aki cigarettával a szája sarkában, ravaszdi, leereszkedő képpel sétált be. - Hát ennek sose lesz vége? - telepedett le az asztal sarkára. - Beláthatnák, már, hogy nászúton igazán nem ... - Maga írta ezt? Mosselet ide-oda forgatta kezében az étlapot. - Mért írnám én az étlapokat? - kérdezte. - A hátán látható számjegyekről beszélek. - Nem is vettem észre ... Bocsánat. .. Nem! Ezt nem én írtam. Mit akar ez jelenteni? - Semmi különöset... És természetesen nem is látott senkit tegnapelőtt este, aki a penzió étlapjára firkált volna? - Bevallom, egy csöppet sem figyeltem ... - És Jeanne-t sem ismerte régebben? Jules Mosselet ekkor felkapta a fejét. Hogyhogy nem ismertem? - kérdezte együgyűen. - Úgy értem, nem ismerte, mielőtt idejött volna... - Találkoztam már vele ... - Dieppe-ben? - Nem! Odahaza! Lám, újra felbukkan a „név”! Maigret, a jelenet néma szereplője úgy ujjongott, mintha legalábbis a főhőse lett volna. - És hol van ez az odahaza? - Hát Villecomtois-ban! - Maga odavalósi? Jelenleg is ott lakik?
De még mennyire! - És már ott ismerte Jeanne Fénard-t? Mint odahaza mindenki, utóvégre az „Aranygyűrű”-ben szolgált. Otard kisasszonyt is ismertem, ő volt a pénztárosnő, és épp ezért állapodtunk meg a feleségemmel, hogy ha már idejövünk Dieppe-be, legokosabb lesz egy földinknél megszállni... - A felesége is villecomtois-beli? - Ő herbemont-i, a faluja két mérföldre van tőlünk. Így van ez, persze! Ha már utazik az ember, támogassa legalább egy kicsit az ismerősöket... Például Moulineaux kisasszony is, amikor beteg lett... Maigret kénytelen volt elfordulni, hogy ne lássák mosolyogni, bár észrevette, hogy a mozdulat felidegesítette a mit sem értő rendőrfelügyelőt. Eszerint ez a dieppe-i ügy kizárólag villecomtoisbeliek közt játszódik, vagyis egy olyan eldugott fészek lakosai közt, amelynek eddig még a nevét sem hallotta senki! És mérget vennék rá, hogy a feleségem barátnője, akitől ezt a címet kaptuk, szintén odavalósi, elmélkedett Maigret. A rendőrfőnök zavarában csak hebegett, és nagy igyekezettel próbálta megőrizni tekintélyét. - Köszönöm ... Valószínűleg szükségem lesz még önre ... Most szíveskedjék beküldeni a feleségét... Mihelyt Mosselet hátat fordított, Maigret felkapta az asztalról a fő tárgyi bizonyítékot, az étlapot, zsebébe csúsztatta, és a szájára tette az ujját, mintha figyelmeztetné kollégáját: -
Ne szóljon neki erről... Madame Mosselet olyan méltóságteljesen foglalt helyet, mint akinek nincs félnivalója az igazságszolgáltatástól. - Mit akarnak már megint? - kérdezte. Az étlapjától megfosztott dieppe-i rendőrfelügyelő azt sem tudta, mit mondjon. - Ön is Villecomtois-ban lakik? - nyögte ki végül. - Igen, Villecomtois-ban, Cher megyében. Az édesapám ugyanis három évvel ezelőtt megvásárolta az „Aranygyűrű” szállodát. Az ő halála után teljesen magamra maradtam, a szálló üzemeltetéséhez viszont férfiemberre van szükség, így hát férjhez mentem ... A nászút kedvéért nyolc napra bezártuk a házat, de ha ez így megy tovább ... Bocsánat! - vágott közbe Maigret. Villecomtois-ban tartották meg az esküvőt? - Hát persze ... - Hány kilométerre van onnan a legközelebbi nagyváros? - Bourges negyvenhárom kilométerre fekszik tőlünk... - Ott vásárolta be a kelengyéjét? A „kismenyecske” megütközve meredt rá. Nyilván azt gondolta: Hogy ez mibe nem üti az orrát! Aztán alig észrevehetően vállat vont, és eldöntötte, hogy mégis válaszol. - Nem. A kelengyémet Párizsban fogom beszerezni. - Á! Tehát Párizsban folytatják a nászútjukat? -
Eredetileg ott akartuk kezdeni. De nagyon vágytam már a tengerhez. Jules is. Még soha nem láttuk a tengert, sem ő, sem én. Ha ez az időváltozás nem áll be, talán Londonba is ellátogattunk volna … - Akkor hát a lehető legkevesebb poggyászt hozták… Megértem... Hiszen Párizsban bőven lesz majd alkalma kiegészíteni a ruhatárát... Madame Mosselet sehogy sem értette, hogy ez a behemót férfi, akinek széle-hossza egy tükrös szekrénnyel vetekedett, miért cseveg ilyen konokul efféle semmiségekről. Pedig még folytatta is, apró füstgomolyokat eregetve pipájából: - Ráadásul igencsak előnyösen vásárolhat majd, mert szinte manekenalakja van ... Fogadni mernék, hogy negyvenkettes méretet visel... - Bő negyvenkettest... Csak a ruhák alját kell felvarratnom, mert elég kis növésű vagyok … - Nem maga szokta felvarrni? - Van egy házivarrónőm, aki roppant sikkesen dolgozik, és a fazonért sem kér, csak ... Végül ráeszmélt, hogy ez a beszélgetés legalábbis rendellenes, a két férfira nézett, és látta, hogy Maigret mosolyog, a másik pedig kissé feszengve jelzi, hogy a maga részéről mossa a kezeit. -Voltaképpen mit jelentsen ez az egész história? - csapott le rájuk hirtelen. - Mennyi anyag kell önnek egy szoknyához száznegyven centiméter széles szövetből? Madame Mosselet válaszolni sem akart -
ilyesmire. Azt sem tudta, haragudjon-e vagy nevessen. - Egyszer a hossza, ugye? - találgatta Maigret. - Na és? - Más szóval hetvennyolc vagy hetvenkilenc centiméter, nem? - Na és? - Semmi, semmi... Ne nyugtalankodjon . . . Csak úgy eszembe jutott... Ruhákról beszélgettünk a feleségemmel, és azt állítottam, hogy önt sokkal könnyebb öltöztetni, mint őt. - Óhajtanak kérdezni még valami egyebet? Az ajtó felé sandított, szemlátomást attól félve, hogy férje kihasználja távollétét, és dévajkodni kezd. - Nem, asszonyom, ön teljesen szabad. A rendőrfelügyelő úr igen hálás önnek ... Madame Mosselet kivonult, bár meglehetősen nyugtalanul és feszélyezetten, azzal a gyanakvó arckifejezéssel, amely jellemző bizonyos nőkre, akik az emberi nem galádságába vetett mélységes hitükben elképzelni sem tudják, hogy valaki igazat mondana nekik, hacsak nem véletlenül. – A városba is kimehetek? – Ha úgy tetszik ... Amikor az ajtó becsukódott, a rendőrfelügyelő felpattant, hogy kirohanjon az ebédlőbe, és utasítsa nyomozóját: „Kövesd ezt a nőt!” - Mit akar? - kérdezte Maigret, és a kályha felé igyekezett, mert már elég régen nem kotorta fel a
tüzet. - De hát... Azt hiszem ... - Mit hisz? - Csak nem akarja azt mondani... Ne felejtse el, hogy tegnap éppen az ő vallomása sántított leginkább. Bevallása szerint azért ment el hazulról, hogy meglesse a férjét, de azt állítja, hogy megtévesztették a körvonalak, és miután rájött, hogy egy ismeretlen nyomába szegődött, dolgavégezetlenül hazatért. No és ez a história a szövetekkel... - Éppen ez a bökkenő! - Mi a bökkenő? Úgy értem, éppen az étlapra firkált, feljegyzés bizonyítja, hogy Madame Mosselet nem lehet bűnös, sőt hogy a házból egyetlen nő sem bűnös, s ezért teljesen fölösleges kihallgatni a mélabús hölgyet... A tanítónőt szoktuk így emlegetni a feleségemmel... Gondolja csak meg: egy nő mindig kívülről tudja a saját méreteit, és eléggé ismeri az anyagok szélességét, hogy ne kelljen feljegyzéseket készítenie ... Ellenben ha egy férfit bíz meg efféle bevásárlással, vagy ha az illető férfi meg akarja lepni ilyesvalamivel... Az asztalon heverő régi divatlapokra mutatott. Fogadni mernék, hogy valamelyikben megtalálnánk azt a modellt, amely elbűvölte Madame Mosselet-t... Szövetekről beszélgetett a férjével... A férj pedig sebtében feljegyezte a méreteket, azzal a szándékkal, hogy megajándékozza a feleségét. Már csak amiatt is fontos neki, hogy minél gyengédebbnek
mutatkozzon, mert, mint értesültünk, az asszony hozta a házasságba a pénzt, illetve az „Aranygyűrű” szállodát. Ő meg csak azért került a cukortartóba, mert férfiember kellett a házhoz... No persze, nyilván azért is, mert Madame Mosselet, ha későn is, de felfedezte magában azt a bánatos lelkét... Csakhogy a férjet nem árt ám pórázon tartani... Ellenőrizni k e l l . . . És a férj egy szép napon idevetődik a földijéhez, és nem is sejti, hogy Otard kisasszony időközben befogadott egy kallódó teremtést, aki valaha szintén Villecomtois-ban é l t . . . Az eső csak esett és esett... Áttetsző cseppek csurrantak sűrű egymásutánban az ablaküvegeken. Hébe-hóba egy-egy fekete esőköpeny siklott tova a házak tövében. - Ez ugye nem tartozik rám, igaz? - folytatta Maigret. - De azok a kislányok az éjjel nagyon hasznos felvilágosításokat adtak a szóban forgó Jeanne-ról. Hogy csúnyán viselkedett. Hogy mogorva volt, megkeserítette a bánat. Hogy gyűlölte a férfiakat, mert őket vádolta lezülléséért, és megtett mindent, hogy fizessenek is érte ... Tudniillik azok közé a ritka törzsvendégek közé tartozott a tánchelyiségben, akik hajlandók voltak másutt fejezni be az é j s z a k á t . . . A sok grog talán elzsibbasztja az embert, de nem annyira, mint látszik... A rendőrfelügyelő iszonyúan röstellte reggeli viselkedését, azt a kétértelmű, fölényes mosolyt, amellyel a belépő Maigret-t fogadta.
A többire rájön majd magától is ... Meglátja, hogy odalenn Villecomtois-ban Jeanne a szeretője volt a mi Mosselet barátunknak, aki bizony gyatra figura. Kiderül majd az is, hogy ő a gyerek apja, és hogy több nyaklevest adott Jeanne Fénard-nak, mint ahány százas vagy éppenséggel ezres bankót. Aztán váratlanul betoppan ebbe a penzióba, Jeanne szeme elé, egy hites feleséggel, aki úszik a pénzben, és féltékeny, mint a tigris ... Vajon mit csinál erre Jeanne? Megzsarolja - dünnyögte kelletlenül a rendőrfelügyelő. - Ugye, milyen egyszerű az egész ... A lány zsarolja, ő pedig, mivel szörnyen félti, ha nem is imádott hitvesét, de a húsosfazekat... Ennél a szónál szélesre tárta az ebédlő ajtaját, ahol még mindig ugyanúgy kornyadozott mindenki, akár a fogorvosnál. - Hé, te, gyere csak ide! - ripakodott rá megváltozott hangon Jules Mosselet-ra, aki éppen cigarettát sodort. - De ... - Gyere csak, gyere! Aztán az őrmesterhez fordult, aki legalább száznyolcvanöt centiméter magasra nőtt. - Te is ... Gyere be . .. Végül a rendőrfelügyelőre nézett. Tekintete mintha ezt közölte volna: - Tudja, az ilyesfajta népséggel... Mosselet ezúttal korántsem volt olyan hetyke, mint reggel, s már előre felemelte a karját, -
mintegy védekezésül a pofonok ellen. Maigret ebben már nem kívánt részt venni. Az ajtón túl az asszonyok remegve, riadtan hallgatták a felcsattanó hangokat, a heves tiltakozást s aztán a furcsa puffanásokat. Maigret kibámult az ablakon. Azon morfondírozott, hogy a newhaveni hajó talán mégis elindul kettőkor. Majd egy különös gondolattársulás folytán az az ötlete támadt, hogy egyszer igazán elutazhatna Villecomtois-ba, megnézni, milyen is lehet... Meg sem fordult, amikor megérintették a vállát. - Megvan? - kérdezte. - Bevallja ... Kényszerítenie kellett magát, hogy ne forduljon el rögtön az ablaktól, mert nem szerette volna, ha a rendőrfelügyelő meglátja mosolyát. Vannak esetek, amikor nem érdemes elárulni magunkat ... Sárközy Elga fordítása
