NEMERE
ISTVÁN
A Titán-terv
© Nemere István, 1989
1.
Az űrrepülőtér volt akkor a város legcsöndesebb pontja. Talán azért is, mert az óriási kupolarendszer alatti hatalmas térségen csak egyetlen hajó állt. Nem működtek a zajos rakodógépek, nem járká berek. A szürkésfekete hajótest nagyon ltak arra em- berek. idegennek tűnt itt, ahol minden világos volt, ahol minden csillogott a tisztaságtól; és látszott, az itteniek gondosan ápolják az átlátszó falakat, a merész ívű tartóoszlopokat és acél- pántokat, pántokat, amelyek összefogták az egész építményt. A riasztóberendezések is a helyükön bor meteor mégis átütné valahol a voltak - ha egy kó- bor burkolatot, azonnal megindulnak a mentési folyamatok, és sem a gépek, sem az emberek nem hagyják, hogy az építmény el-veszítse szerepét, jelentőségét - nem hagyják, hogy el- pusztuljon. pusztuljon. A védekezés módszereit már réges-régen kidolgozták. Több száz éve építenek az emberek ilyen kupolákat a gyarmatosított bolygókon. Itt, távol a Nap-tól ennek még nagyobb jelentősége volt. A Marsra te-lepített légkör már csaknem lélegezhető volt, ám a tá-volabbi bolygókon nem mentek a dolgok ilyen egyszerűen. A város a többi kupola alatt nem túl zajosan élte a maga életét. Közlekedési vonalakon emberek utaztak. Suhanó mozgójárdák, elektrokocsik, alagutakban szá guldó mágneses vonatok járták örök útjukat. Mindenki sietett - az új korban az időveszteség megbocsáthatatlan bűnnek számított. Bár annak ellenére, hogy szabad idővel bőven rendelkeztek, úgy vélték, nem szabad el vesztegetni azt, amiből csak véges mennyiség áll ren delkezésre. Hisz az örök élet problémáját természetesen még nem oldották meg. Ugyanígy takarékoskodtak az 5
1.
Az űrrepülőtér volt akkor a város legcsöndesebb pontja. Talán azért is, mert az óriási kupolarendszer alatti hatalmas térségen csak egyetlen hajó állt. Nem működtek a zajos rakodógépek, nem járká berek. A szürkésfekete hajótest nagyon ltak arra em- berek. idegennek tűnt itt, ahol minden világos volt, ahol minden csillogott a tisztaságtól; és látszott, az itteniek gondosan ápolják az átlátszó falakat, a merész ívű tartóoszlopokat és acél- pántokat, pántokat, amelyek összefogták az egész építményt. A riasztóberendezések is a helyükön bor meteor mégis átütné valahol a voltak - ha egy kó- bor burkolatot, azonnal megindulnak a mentési folyamatok, és sem a gépek, sem az emberek nem hagyják, hogy az építmény el-veszítse szerepét, jelentőségét - nem hagyják, hogy el- pusztuljon. pusztuljon. A védekezés módszereit már réges-régen kidolgozták. Több száz éve építenek az emberek ilyen kupolákat a gyarmatosított bolygókon. Itt, távol a Nap-tól ennek még nagyobb jelentősége volt. A Marsra te-lepített légkör már csaknem lélegezhető volt, ám a tá-volabbi bolygókon nem mentek a dolgok ilyen egyszerűen. A város a többi kupola alatt nem túl zajosan élte a maga életét. Közlekedési vonalakon emberek utaztak. Suhanó mozgójárdák, elektrokocsik, alagutakban szá guldó mágneses vonatok járták örök útjukat. Mindenki sietett - az új korban az időveszteség megbocsáthatatlan bűnnek számított. Bár annak ellenére, hogy szabad idővel bőven rendelkeztek, úgy vélték, nem szabad el vesztegetni azt, amiből csak véges mennyiség áll ren delkezésre. Hisz az örök élet problémáját természetesen még nem oldották meg. Ugyanígy takarékoskodtak az 5
energiával is. Mindez már a vérükben volt; azonfelül az automata energiaőrök is dolgoztak. Minden helyi ségben leoltották a fényeket, ha nem tartózkodott ott senki; fényérzékelőik éberen figyelték az energiaká beleket, nem folyt víz sem akkor, ha arra nem volt szükség. A bolygóra telepített nagyvárosban kevesen foglalkoztak az űrrepülőtér ügyeivel. Néhány technikus, radarke zelő és a szállításokra felügyelők számára jelentett napi át. Elég ritkán érkezett oda hajó, és akkor sem tar munk át. tózkodott sokáig a kikötőben. A repülőtér ritkán fogadott utasokat, csak egy-egy teherhajó hozta őket. Errefelé nem voltak turistajáratok. Azon a napon az elektronikus naptárak pontosan 2470. második hónap 16. napját jegyezték be örök emlékezetükbe, ez természetesen földi időszámítás volt, amelyet azonban már kezdettől fogva itt is alkalmaztak. A városi kábeltelevízió rengeteg földi műsort sugárzott, ezeket nagy energiájú, tömörített adásokban "lőtték k i" i" a bolygó felé huszonnégy óránként egyszer, amikor a város éppen a legközelebbi reléállomás felé fordult. Ilyen hír - és műsortovábbító mesterséges állomásokkal tele volt már az emberek által lakott űrvidék. Az űrrepülőtéren reggel kilenc óra után egy ki s piros elektrokocsi futott át. Két férfi ült benne. Alig szóltak egymáshoz. Az űrhajó alá érkezve szótlanul munkához láttak. Kitették kicsiny, kerekeken guruló diagnosztikus gépüket, mindegyikük magához vett egy-egy elektronikus érzékelővégződést, és hol ide, hol oda járva az űrha jó alatt és mellett, a csak általuk ismert helyeken érin tették az érzékelőket a titánpáncélhoz. A belső számítógépes csatlakozás a maga bonyolult mágneses is merethordozó mechanizmusával a falon át jelezte ki a hajtómű, a zsilipek, a pneumatikus szerkezetek működési rendellenességeit - ha ilyenek voltak. De a férfiak itt nyomát sem találták meghibásodásnak. A külső ellenőrzést űrhajózási szabályok írták elő, kü lönösen itt, az emberlakta övezet szélén, ahonnan a ha jók már teljesen "vad" űrvidékekre indultak. Arrafelé
nem számíthatnak műszaki segítségre, csak önmagukra. Ezenfelül természetesen minden távolsági űrhajóban működött a bonyolult számítógépes ellenőrző és irányító mechanizmus, amely nélkül a hajók aligha mozoghattak volna az űrben. Ám a szakértők azt is tudták: minden űrexpedíció legkritikusabb láncszeme: az ember. Az űr hajós, aki önmagát is a bonyolult gépezetek rendelkezé sére bocsátja, aki beszáll abba az elátkozott körbe, része lesz neki maga is. Ha hibázik, a gép javíthat, korrigálhat mindent, kivéve az űrhajós jellemét, emberi tulajdonságát. A két technikus éppen befejezte a munkát, amikor rá dión keresték őket az irányítóközpontból. - Gyertek vissza, ha végeztetek. Itt a hajó személy zete. - Rendben, máris indulunk. A piros elektrokocsi sebesen gördült vissza a nagy ku -
pola alatt. Az űrhajó magára maradt a térség közepén; egy, a padlóra festett hatalmas fehér körben. A matt fémfalak kívülről fenyegetően néztek ki; egy régi űrhajós csak a sugárterelő lapok vagy a jókora függőleges dőléskiegyenlítő lábak állapotából megmondhatta volna, hány éve járja a hajó az űrt. Nem volt ez új szerkezet. Száz ezer mikrometeorit barázdálta össze külsejét. Megjárta már a Belső és a Külső Övezetet, számtalanszor állt be kik ötőkbe, rakodott árukat, aztán megint elszakadt a bolygók nehézségi erejétől, és minden tömegvonzástól mentesen repült valahová. Az évek során már nem egy kapitánya volt, a legénysége is cserélődött. Most kutató hajónak jelölték ki, és raktáraiban nem áru, hanem másféle holmik halmozódtak fel. Egy ilyen hajó sohasem halott teljesen. Ha legénysége el is hagyja - ami itt, az űrkikötőkben gyakran előfordul -, azért sok minden továbbra is változatlan benne. A számítógépes központ folyamatosan figyeli az energiaszintet, a hajtóművek hőmérsékletét így, álló helyzetben is. A magfúziós energia nem veszélytelen. A szellőzés is elindul olykor -olykor, most kívülről szívják be a levegőt, hisz van abból a kupola alatt bőven. De 7
készen állnak a belső levegőtermelők, a folyadékrecirkulálók is. Sok műszer figyeli most a külvilágot. Mindazt, ami veszélyes lehet a hajó számára. Ha egy meteor átüt né a kupolát - ezt elvileg nem szabad kizárni -, és az ott felhalmozott levegő kiszáguldana a résen, az űrhajó szel lőzőnyílásaira felszerelt érzékelők azonnal jeleznék a központi vezérlésnek a nyomáscsökkenést, és az bezárná e nyílásokat. Ha a bolygót rengés rázná meg, az amorti zációs lábak helyzetén ez is változtatna. A hajónak álló helyzetben minden körülmények között tökéletesen függőlegesen kell maradnia. Az irányítóhelyiségben egy nagyon sötét bőrű, jó ötvenes, majdnem teljesen fekete férfi állt a repülőtér pa rancsnoka előtt. - Feltöltések megtörténtek? - Igen, kapitány. Itt vannak a nyugták - mondta a sá padt, nyurga parancsnok. Kicsit elfogódott volt, mert fél éve van ezen a helyen, és eddig mindössze két hajót in dított útnak. Még mindig nem volt egészen biztos a dolgában - jól csinált-e mindent. Ő is, az emberei is. Bízott abban, hogyha valami hibát követett el, Taddor észreve szi. Inkább egy korholás, mintsem útközben derüljön majd ki a hajón, milyen mulasztásokat követtek el. An nak könnyen tragikus vége lehet. Taddor kapitány valóban le is ült egy percre a kényelmes fotelba, és átnézte az elektronikus nyugtáka t. Mindegyiken szerepelt az energiatöltés mennyisége, időpont ja, a rakományok összege is. Nem talált kivetnivalót semmiben, elégedetten felszusszant. A széles vállú, nagy testű férfin feszült a zubbony. Kedvelte a fehér színt, ilyet hordott most is; ez n em volt egyenruha, és nagyon kiemelte bőre sötét színét. Egymás után vette kezébe a kicsiny mágneslapokat, betette egy -egy jelzőbe, és nagyon sebesen vetette össze az adatokat, amik felbukkan tak a képernyőn. Üzemanyag, szállítmányok, felszerelé sek, élelmiszer és különleges ipari, valamint ivóvíz... Minden rendben volt. Ezt nem is mondta, csak egy moz-
dulattal jelezte, és felállt újra.
- Ezen hát túl vagyunk. Mi a helyzet a legénység gel? - Azt hittem, ismeri őket - így a parancsnok. - Nem - rázta a fejét Taddor. - Ez egy különleges kutatóút. Én már több ilyet vezettem, de mindig más le génységgel - az arcán apró fintor futott át, de ez elkerül te a parancsnok figyelmét. Taddor töprengve folytatta: Most egy ismeretlen bolygó felfedezésére küldenek be n-
nünket, úgynevezett előőrsnek. Vagyis kevés emberrel, rövid időre; éppen csak a legfontosabb adatokat és körülményeket megállapítani. - Mit nem adnék egy ilyen útért! - szakadt ki őszintén a repülőtér parancsnokából. A fiatalember lelkesen nézett Taddorra. Neki csak űrrepülés technikusi végzett sége volt, az orvosi vizsgálatokon nem tudott átvergőd ni. Ilyen egészséggel elélhetett százhúsz évig a Földön vagy bárhol, ahol emberek éltek már a Naprendszerben; de hajóra nem engedték. Sohasem lehetett űrhajós. Már pedig azok közül is csak a legjobbak indulhatnak "előőrsként" a még felfedezetlen világokba... Úgy nézett most a fekete Taddor kapitányra, mint egy félistenre. Ez a pasas ötvennyolc éves - tudta az adataiból -, és ő mehet! Én meg soha, sehová! Hát nem elkeserítő? – lázadozott magában. - Kisszámú a legénység, de még ők sincsenek sehol! - mondta akkor Taddor, és könnyedén az asztalra csa pott. Ami indulatait akarta jelezni, nem is túlságosan diszkréten. A parancsnok felriadt merengéséből. Az áttetsző belső ablakon át nézte a hajó nagy, sötét testét, és figyelte a kapitányt is. "Van köztük valami hasonlóság - futott át a fején -, mindketten olyan nagyok és feketék." Nyílott mögöttük az ajtó, csaknem nesztelenül, de mindketten meghallották, és odafordultak. Egy huszonéves fiatalember és egy barna hajú, talán harmincéves nő jött be a szobába. A fiatalember udvariasan előreengedte a nőt, ami e században már egyáltalán nem volt olyannyira magától értetődő, mint a régebbi korokban. Valaha - tudták a jelenlevők a ré 9
ges-régi, kétdimenziós videófilmekből - az ilyesmi elen-
gedhetetlen része volt a jólneveltségnek. Erre gondoltak hát akaratlanul is. Közben a lány megtorpant Taddor előtt. - Kapitány, Utta Mertens első osztályú navigátor szolgálatra jelentkezik. - Kapitány, Brod Lavoll első osztályú űrhajós szolgálatra jelentkezik. Ezt már a szőke férfi közölte. A parancsnok ismét nagyokat nyelt; rettentően irigyelte a szobájában tartózko dó három űrhajóst. Egy óra múlva ezek elindulhatnak az űrbe. Méghozzá annak egy olyan tájékára, ahol még so hasem járt ember!... Mindent megadott volna azért, hogy velük mehessen. Taddor éppen szólni akart, amikor ismét suhogott az ajtó. A fémszárnyak között felbukkant egy negyedik ide gen is. Senki sem mondta, hog y ő a hiányzó utolsó űr hajós, mégis mindnyájan tudták azonnal. Az űrrepülőtér parancsnoka ilyen szeretett volna lenni öt vagy tíz év múlva. A jövevény negyven körüli, szőkésbarna, élénk tekintetű, izmos férfi volt, arcán értelmes kifejezéssel. Majdnem olyan magas volt, mint Taddor, és azonnal odament hozzá. - Kapitány, Trin Dorg első osztályú űrhajós szolgálat ra jelentkezik j elentkezik..
Taddor mély lélegzetet vett. Már nem ügyelt a fiatal parancsnokra, akárha nem is lett volna itt. A nagy fekete férfi kimutatott az ablakon. - Ott a hajónk, a Regina. És itt vagyok én, Taddor Guetara kapitány. Magamról csak annyit, hogy eddig ti zenhét fontosabb utam volt, ebből több felfedezőút. És önök? Még nem tegeződtek össze, de tudták, erre sor kerül majd rövidesen. Elsőnek Utta szólt, és két nagyobb utat említett, ami kor kijutott már a Naprendszerből is. Trin Dorg is be számolt néhány jelentősebb szolgálatáról; a fiatal Brod láthatóan zavarban volt, mert némi küszködés után kénytelen volt kijelenteni: ez lesz az első ilyen útja. Ő
még teljesen kezdő. Ez persze nem volt, nem lehetett igaz, hiszen a "első osztályú" minősítést nem kaphatta meg ok nélkül. De úgy látszik, a veszélyes gyakorlóre püléseken kívül még sohasem bíztak rá nagyobb feladatot. Önállóan nem is vezérelt hajó t, mindig csak beosztottként. De aligha lehetett rossz a maga szakmájában, mert akkor sohasem került volna a Regina leendő legénységébe. - Rendben - közölte aztán Taddor ellentmondást nem tűrően, hanyagul kezet nyújtott a parancsnoknak, rá sem nézve mondta: - Minden készen áil, azonnal beszállunk, és rádión majd jelentkezem önnél. - Igenis, kapitány. Azonnal intézkedem. A reptér parancsnoka parancsnoka automata vezérlésű elektrokocsit hívatott nekik. Lementek a földszintre, addigra a jármű odakanyarodott a bejárat elé. Mindnyájuknak csak egy zsákjuk volt, a legszükségesebb személyes holmikkal. Hiszen a hajón úgyis minden a rendelkezésükre fog állni. Az űrrepülőtéren közben nagy nyüzsgés kezdődött. A parancsnok riasztotta a személyzetet. személyzetet. Az addig hallgatag környék megelevenedett. Ellenőrizték a kupolanyitó berendezéseket. Mire az elektrokocsi a Reginához érkezett, kisebb porfelhők kavarogtak az űrrepülőtér betonpadló ján. Tudták, mit jelent ez: megindultak a légelszívók. Fél óra múlva a nagy, hangárszerű térségb en nem marad egyetlen levegőmolekula sem, utána elmozdulnak a fa lak, kerek nyílás tágul fenn a kupola csúcsán, és... De még itt voltak. Leszálltak a kocsiról, az elindult vissza ugyanazon az útvonalon. A padlóba épített elekt romos vezetékek irányították. Utta felnézett. Szédítően magas volt a hajó... - Százharmincnégy méter hosszú - mondta mosolyogva Trin. - Honnan tudod? - érdeklődött Brod. - A Regina a Molter-típusú hajók közül való. A rendszerben jelenleg harmincöt darab van belőlük, és leg utóbb is egy ilyenen szolgáltam - válaszolta a férfi nyu godtan. Taddor előttük ment. - Meglátjátok, otthon 11
fogom magamat érezni, merthogy még a vízcsapok vagy a szekrények helye is ugyanott van a sorozat minden da rabjában. Taddor lehívta a liftet. Valahol, vagy ötven méterrel fölöttük, kis fekete folt szakadt el a mozdulatlanul álló tömegből, és sebesen siklott alá. - Mikor jövünk vissza? - kérdezte hirtelen Brod, aztán zavartan hajtotta le a fejét. Utta mosolygott. - Nem túlzol egy kicsit? Még el sem indultunk, indu ltunk, és téged már az érdekel, hogy... Brod sóhajtott. - Jó, vegyük úgy, hogy nem kérdeztem semmit. Leért a lift. Egy vaskos, kerék fémlap volt, övmagas ságban korláttal, semmi egyéb. Ráálltak, és máris men tek felfelé. A repülőtér sivár padlatát is mind magasabbról látták. Akkor szólalt meg Taddor kapitány: - Az út előreláthatóan egy évig fog tartani, vagy va lamivel tovább. De csak akkor, ha végig nagy sebesség gel haladunk.
Aztán már nem is szólt többet. A zsilip külső ajtaja t enyitva volt, a vezérlés, ha a felfelé jövő liften súlyt – tehát embereket - tapasztalt, automatikusan úgy intézte, hogy a személyzsilip már belépésre készen várja őket. A kapitány feltehetően szándékosan hallgatott, nem adott semmilyen utasítást. Kíváncsi volt, hogyan tájékozódnak emberei egy hajón. Trin Dorg felől nem lehettek már kétségei. Ez a férfi jó űrhajós ű rhajós benyomását keltette. A másik férfi maga sem titkolta, hogy kezdő, tehát Utta, a lány volt még ismeretlen számára. - Tíz perc múlva mindenki legyen a vezérlőben – kö – közölte végül szárazon Taddor, és elment a belső lifthez. Utta és Brod szétnéztek. Végre a zsilipkijárati folyosó falán találtak egy tervrajzot; éppen azok számára helyez ték el itt a gyártók, akik nehezebben n ehezebben tájékozódtak. Közben Trin a másik liften felment a harmadik szintre, és megkereste kabinját. Nem kételkedett benne, hogy a személyzeti kis folyosóról nyílik, és abban is biztos lehetett, hogy ajtaján már ott olvasható a neve. Aminthogy úgy is volt. A szervezés erős oldala a ma emberének -
jutott eszébe a mondás. Csak azt nem tudta már, hol és
mikor hallotta. De ennek amúgy sem volt jelentősége. Ledobta zsákját a küszöb elé, gyorsan odapenderült a többi ajtóhoz. Fellelte Brod és Utta kabinját is, meg a többit, amelyek most üresek voltak. Aztán bement a sa játjába. Mire amazok is idetaláltak, ő már szokásos műszálás, könnyű kezeslábast felöltve igyekezett a lépcső höz. Trin, ha csak tehette, kerülte a lifteket, nem félt a gyaloglástól sem. Szeretett lépcsőn futni fel, futni le. - A vezérlő a felső sz inten van - közölte velük, és máris eltűnt. Utta és Brod összenéztek, jólesően moso lyogtak. Brod egy pillanattal tovább nézte a lányt, mint kellett volna. Utta aztán benyitott a kabinjába, és Brod is megkereste a sajátját. Negyedóra múlva a vezérlőben találkoztak. Már Taddor kapitány is kezeslábast öltött. A műszerek teljes ké szenlétben voltak. Utta mint navigátor elfoglalta a székét a vezérlőpult jobb oldalán. Taddor állt a számítógépek képernyőihez. Trin vállalta az energetikus szerepét, ép pen a reak torokból érkező információkkal ismerkedett. Brodnak jutottak a kevésbé fontos figyelnivalók. - Indulásra készen - jelentette Trin egyszerűen. Olyannyira minden szenvedélytől vagy izgalomtól mentes hangon, mintha csak azt mondta volna: reggelire tejet ittam. Utta kíváncsian ránézett. Valóban gyakorlott űrha -
jós lenne, mint mondta?! Brod ideges volt. Ez lesz a nagy kaland, élete első és talán legnagyobb kalandja. - Az irányítót hívom.- mondta Taddor a mikrofonba. - Itt az űrrepülő tér - jelentkezett a parancsnok az irányítótoronyból, és azonnal folytatta: - Az érintett űrszek torok üresek. A Regina felszállását engedélyezem. A ki jelölt koordináták érvényesek. Nem történt változás? - Változás nincs - szögezte le Taddor olyan eltökél ten, hogy a parancsn ok többet szólni sem mert. Utta közben a kapitányra nézett. Széles arcán nyoma sem volt fekete ősöknek, vonásai egészen európaiak voltak, de a bőre... Mint aki túl sokat napozott. Mélybarna, szinte feketébe hajló bőr, és bizony itt -ott már ráncok is. A ha ja 13
sűrű. Férfikora delén van ma egy jó ötvenes férfi, futott át a lány fején. De akkor a kapitány ránézett. - Ellenőrizze az utolsó adatokat! - Igen! - vágta rá Utta, ahogyan megszokta eddig. A navigátor feltétlen engedelmességgel tartozik a kapitánynak . Így volt ez az űrben mindig, amikor a huszadik század végén elindultak az első, majdhogynem "igazi" bolygóközi útra az emberek - és így van ez azóta is. Így kell lennie. Főleg a kritikus pillanatokban érvényes, hogy a kapitány felel mindenért, társainak hát sem mód juk, sem lehetőségük nem lehet az ellenkezésre. - Energia a start előtti szinten - jelentette Trin. Keze a vörös fogantyún volt. Itt nincs gépi irányítás, legalábbis nem ilyenkor. Ha veszélyhelyzet lenne, és ember nem lép közbe, a vezérlés 0,001 másodperc alatt átveszi a vezényletet. Brod is megszólalt. - Dőlésszög nulla egész nulla tized, minden irányban. Taddor megint a mikrofonba beszélt. - Mi van a kupolával, parancsnok? - A nyitás kilencvenhét százalékos..., Pár másodperc még, és teljes lesz. Azonnal jelzem. Taddor akkor mélyet lélegzett, sötét szeme előbb a műszerekre, aztán az emberekre villant. - Indulás! Trin lenyomta az energiafelszabadító kart. A hajtó művek működésbe léptek. A hajó még nem mozdult, de érezhetően nőtt a belső feszültség, remegtek a falak. Visszafojtott hatalmas erő dübörgött valahol odalent a mélyben. Mutatók kúsztak felfelé a számlapokon, gra fikonok villogtak a képernyőkön. A vezérlő számítógép másodpercenként sok tízezer műveletet végezve figyel te a folyamatokat. Aztán a parancsnok jelezte: kinyílt a kupola. Körös-körül a mesterséges repülőtéren már légüres tér volt, az űr rémisztő hidege mart bele a betonba. A páncélüveg ablakokon át a repülőtér személyzete csak egy nagy fényvillanást látott - a kicsa pódó gázfelhők között felemelkedett az űrhajó, és már -
is a kupola magasságában volt a tűzfény, majd az is eltűnt. A Regina elindult célja felé. - Értesítést kaptunk az űrrepülőtérről. - Halljam! - A Regina elindult. Ez azt jelenti, hogy... - Igen, azt jelenti. De fölösleges lenne részletezni...
Maradjon köztünk a terv is és minden kísérő körülmény. Így jobb nekünk is, és a... tervnek is. - Értem, uram. Akkor mi maradt számunkra? - Majdnem semmi. Olyan ez, mint régen a földmű ves. Tudja, még az ősidőkben, a Földön... Elvetette a ter mést, aztán várt néhány hónapon át, míg a magból nö vény, aztán termés lett. - A magot - hogy folytassam a hasonlatát, uram - mi már régen elvetettük. A növény is kinőtt már. Itt -ott terméssel is találkoztunk, de ez lesz az igazi termés, nem? - Kétségkívül elméletünk igazi bizonyítéka. Amikor visszatér a Regina, bizonyítékok lesznek a kezünkben, és felléphetünk velük ott, ahol kell. - Csak visszatérjen egyáltalán az a hajó, uram. - Minden előfordulhat. Az is, hogy soha többé nem látjuk sem a hajót, sem a legénységet... Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Utta megnedvesítette ajkát. Hát igen, itt szárazabb a levegő. Az űrhajósok nem izzadnak, a hőmérséklet mindig kellemes, de a levegő páratartalmával baj van. A lány felállt, odament a központi számítógép itteni termináljához. Minden fontosabb helyiségben volt a falon egy kis képernyős klaviatúra, meg egy mikrofon is, amely önműködően bekapcsolt, ha valaki közelébe ért. - Vezérlés! - mondta a lány. - Helyesbítést kérek a levegő nedvességével kapcsolatban. 15
- POZITÍV VAGY NEGATÍV IRÁNYBAN? - kérdezte vissza
a gép, csöppet sem kellemetlen hangon. Elmúltak már azok az idők, amikor a robotok vagy a számítógépek akusztikus berendezései fémes hangon, valóban robot módra beszéltek. Manapság a legjobb színészek hangján szólalnak meg, és kiejtésük mindig tiszta, félreérthetet len. Ennek főleg veszélyhelyzetben van jelentősége. A számítógépes vezérlés sohasem veszti el a fejét, és min dig tisztán, érthetően ejti szava it. - Pozitív irányban - felelte Utta. Megbeszélte még a géppel a változtatás méreteit is. Közben Brod jött az ét kezőbe. - Este van, este van... - kedélyeskedett. - Vacsorázni méltóztatik, hercegkisasszony? - Éppenséggel befejeztem, nagyuram - vette át Utta a stílust. Úgy látszik, gyermekkorukban hasonló videofilmeket néztek. - Azért maradj még egy percig - Brod az automatá ból kivett két tál ételt, kért egy hűs üdítőt is, majd letelepedett ugyanahhoz az asztalhoz, amelynél Utta üldö gélt türelmesen. - Ma már úgysem leszel szolgálatban. Van időnk. - "Az űrhajós ideje, akár a kozmosz: végtelen..." idézte valahonnan a lány, de nem túl komolyan. Brod udvariasan nevetett: - Szeretem a jókedvű társakat. Eddig csak gyakorló -
utakon voltam, és ott is főleg morcos alakokkal kerültem össze. Nem tudod, miféle ember a kapitány? - Fogalmam nincs. Nem hallottam róla semmit. - Úgy látszik, ő sem erről a vidékről való - Brod nagy lendülettel evett tovább. Nyílott az ajtó, és meg jelent harmadik társuk, Trin. A férfit mindketten jól megnézték - talán most először az indulás óta. Kilenc órája voltak úton. Vajon ő vidám ember?... - ez a kí váncsiság látszott tekintetükben. Trin alighanem érezte, miről van szó, hirtelen feje fölé tartotta egyik karját, a másikat hátraszegte, és pár másodperc alatt egy gyors fandangórészletet járt el sebes lábbal, a végén tapsolt: Ollé!... '
- Így jó vagyok nektek? - kérdezte.
Utta felnevetett. Brod elégedetten bólogatott. - Veled jó lesz vigyázni. Kitalálod az emberek gon dolatait. - Bár kitalálnám. Olykor nagyon szükséges lenne. -
Trin is választott vacsorát, türelmetlenül állt az átlátszó kis ablak előtt, míg a gép megmelegítette az adagot. Az tán kivette, és leült, Uttára nézett: - Ilyenkor találgatják a véletlenül összekerült űrhajó sok, kik a többiek, és főleg, hogy milyen a kapitány?! Igazam van? - Igazad van - ismerte el a lány.
Trin jól megnézte most magának. Utta egész lényé ben van valami rendkívül otthonos és vonzó, állapította meg. Sportos, de nem sovány, válla, csípője göm bölyded, arca pedig rokonszenves. A hangja sem kellemetlen. Trin tulajdonképpen elégedett volt, roszszabbul is járhatott volna: Sok legénység járja az űrt úgy, hogy nincs köztük nő. Az sem kellemes, persze. De olykor abból is csak bajok származnak, ha van nő a fedélzeten... Homályos előérzete támadt. Brodnak is ez járhatott az eszében, mert két falat között azt mondta: - A múltkor hallottam, hogy valahol a Mars -3-ason
egy pszichológus arra a következtetésre jutott: az űrben az a legjobb legénység, amelyik csak nőkből áll. - Ekkora marhaságot! - legyintett Utta. - Hiszen úgy jó, ha nagyon is különféle emberek utaznak együtt. Nem?
Trin elmélyülten kanalazott a leveséből, mint aki gondolkozik a válaszon. Ezért Brod megelőzte. - Az igazi az, amikor fele-fele arányban vegyes a legénység. Itt nálunk nem a legjobb az arány. - Miért, te valamiféle szexpartikra számítasz útköz ben? - adta Trin az értetlent. - Úgyis hibernálva fogunk utazni jó ideig, és akkor aztán igazán mindegy, milyen nemű űrhajós hever ott mínusz százkilencvennyolc fokon behűtve egy ízléses kis testhezálló tartályban, no nem? 17
Nevettek. Így évődtek még egy ideig, aztán hallották a hangszóróból Taddor hívó hangját. - A kapitány kéri a legénységet a vezérlőbe! - Nos, eljött ez a pillanat is - jegyezte meg Trin, és gyor san befejezte az evést. - A kapitány is szeretné megismerni a legénységet, nem csak a legénység a kapitányt - vélte Utta, aki rnár az ajtónál állt. - Hát akkor ne várassuk sokáig - jegyezte meg fölényesen Brod. Némely pillanatban kétségbeesetten igyek ezett magát bennfentesnek mutatni, ami persze ritkán sikerülhetett. Utta és Trin tekintete egy másodpercre összeakadt, mindketten látták a fiú igyekezetét, és könnyű mosollyal nyugtázták. Ez a kis cinkos közösség közelebb hozta őket egymáshoz. Taddor a vezérlőben üldögélt. Mivel sohasem szerette a semmittevést, örökké fűtötte a tettvágy, hát most az egyik kis kézi analizátorral elemezgetett valamit. Ami kor társai bejöttek, félretette a tenyérnyi készüléket, és intett, foglaljanak helyet. Nem volt túlságosan hivatalos kodó, és amazok ezt értékelték. - Itt az ideje, hogy megbes zéljük a teendőinket. A ha jónk most - egy pillantást vetett a nagy képernyőre, amelyen számsorok ragyogtak, a számítógép folyamatosan írta fel a száguldó hajó pályaadatait - már a megközelítőleges pályán van. Úti célunk a Boerre -naprendszer Demona nevű bolygója. Mint talán hallottátok, ezt egy űrszonda fedezte fel több mint két évvel ezelőtt, és meg lehetősen hiányos adatokat szolgáltatott róla, ám ennyi is elég volt ahhoz, hogy a földi kutatási bizottságok kí váncsiságát felkeltse. Hamarosan elintézték , hogy kutatóexpedíciót küldjenek a térségbe. Hogy miért éppen engem választottak ennek vezetőjévé, azt tőlük kellene megkérdezni - tette hozzá hamiskás mosollyal. Ez volt az a pillanat, amikor Brod is megnyugodott. Ha mind a négyen kedvelik a humort, n em lehet na-
gyobb baj. Trin merően figyelte a kapitányt, mintha eszébe akarná vésni minden gesztusát, hanghordozását, még a szavajárását is. Uttán kellemes borzongás futott
át. Most kezdte csak igazán felfogni, hogy végre elkez dődött a felfedezőút. Amiben nyilván nagyon sok kaland is lesz. - ...A Demona különös világ, az biztos - folytatta a kapitány. - De még messze van, tehát foglalkozzunk en -
nél időben közelebbi dolgokkal. Egy ügyeletesnek kell ébren lennie az utazás egész időtartama alatt, miközben a többiek "alhatnak". Úgy gondolom, magam leszek az első ügyeletes. Harminc földi napnak megfelelő idő el teltével felébresztem a másodikat, vagyis téged - nézett Trinre -, aztán következik Utta, és végül Brod. Van va lakinek észrevétele? Ebben a kérdésben volt egy apró, alig észrevehető és nyugtalanító mellékzönge, amire Trin figyelt fel. Bár kér dés volt, és nagyon demokratikusnak tetszett - "van valakinek észrevétele?" - azért Taddor mégsem azt kérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Ellenkezésről szó sem lehetett, mert ő a kapitány, és így látja jónak. Vagy Trin tévedett volna? Kis csönd után a kapitány folytatta. - A hajót vezérli az elektronika, de azért az ügyeletes nek itt kell lennie, ez érthető. Egy dehibernálási folya mat csaknem harminc percig tart, és akadnak helyzetek, amikor gyors döntésre van szükség. A számítógép igyekszik elkerülni a veszélyhelyzeteket, vagy ha azok nem túl gyorsan merülnek fel, előre ad róluk jelentést és jellemzést is. Ezt még Brod is tudta. Uttának az volt az érzése , Taddor csak kitölti most az időt. Közben arra vár, hogy va lamelyikük megszólaljon. Biztosan ő is szeretné tudni, kikkel került össze... A hosszú járatú űrhajókra a hajókat üzemeltető társa ságok gyakran vegyesen válogatják össze a legénységet. Mindig, minden út után megkeverik az összetételt, ne hogy unatkozzanak az emberek, és így kiszűrhető az is, kikkel nem kerülhetnek össze a jövőben. Az elektroni kus személyiségrajzokban és a szakmai leírásokban min den űrhajós neve és száma mellett ott szerepeln ek azon kollégái kódjai, akikkel egyszer valamelyik hajón már 19
összeütközésbe került. Többé nem fognak együtt utazni, az biztos. De jobb is így - gondolta Brod. Az ő neve mellett még biztosan nincs, egyetlen más kolléga szám kódja sem. Még mindenkivel "összeereszthető"... - Te leszel az utolsó előtti ügyeletes - nézett most Brodra a kapitány. - Tehát neked kell majd engem ébresztened. Ha semmi sem jön közbe, a szupergyorsaság gal haladó Regina az utazás százötvenhatodik napján ér a Boerre-naprendszerbe, a mely négy bolygóból áll.. A Demona a második, a központi csillagtól számítva. De ezt majd már együtt látjuk meg, remélem - Taddor fintorszerű mosolygást eresztett meg feléjük, aztán így szólt: - Akkor hát ma este alvás helyett mindjárt hiber nátorba fekhettek. Valaki állt egy sötét folyosón. Senki sem látta, nem lát hatta. Egy mikrofon volt előtte, közel hajolt hozzá. Mik -
roszkopikus sárga lámpácska gyulladt ki, ez jelezte, hogy az űrhajó központi számítógépe érzékelte az infor mációközlés szándékát, és figyel. - Orion! Orion! - mondta az az ember. Ez csak egy
jelszó volt. - ORION JELEN'TKEZIK - közölte a gép ugyanolyan hangon. - Köszönöm - felelte az ember, és megszakította a kapcsolatot.
Utta már hibernált "álomba" merült. Teste mozdulatlanul f eküdt a tartályban. Az áttetsző fedélen át csak az arcát láthatta volna egy külső megfi gyelő. De ilyen nem volt. - A hibernátortér pontosan az űrhajó testének középvonalában helyezkedett el, és most csak a fal mellé erősített tartályok álltak ott. Még égtek a lámpák, hisz a folyamat még nem fejeződött be. Utta testének hőmérséklete majdnem elérte az ót körülvevő gázok hőmérsékletét. A lány már nem lélegzett, szívve rése megállt, életfunkciói megszűntek. Sejtjeiben nem
zajlottak változások: azok nem szaporodnak és nem hal nak el. A hűtést végző gázok közé olyanok is kevered nek, amelyek bejutva a sejtekbe, megakadályozzák a jég képződését. Utta hát nem tudott, nem tudhatott semmit a világról, amelyből most mintegy "kijött", és nem tudta senki, mikor meg y vissza, vagy hogy egyáltalán visszakerül-e. ...Trin is távolodott. Éppen megkapta a hibernáló gépegyüttestől a szükséges injekciót, és életfunkciói lassan csökkentek. Behunyta a szemét. Nemegyszer átesett már ezen, azért mégis elfogta a halálfélelem - tudta a többi űrhajóstól, hogy azokra is ugyanígy hat ez a dolog. A hibernátortér kellemetlen helynek számított. Azért he lyezték el minden űrhajótest közepére, hogy védve le gyen katasztrófák esetén. Ütközés, nukleáris hajtóműrob banás vagy bármi más életben ez a négyszeres biztonsági rendszerrel körülvett, többszörösen légmentesen lezárható kicsiny rendszer fennmaradhatott, sőt in nen egy pulttól vezérelni is lehetett a hajót - ha annak vezérlőrendszere még megmaradt egy katasztrófa után... Mégis, nem volt ez jó. Majdnem olyan, mint a halál mondogatták az űrhajósok. Így volt ezzel Trin Dorg is. Negyvenkét évesen elmondhatta magáról: már számtalan űrutazásban vett részt, sőt maga is, egy akkor még alig ismert bolygón született, kívül a Naprendszeren hát sok mindent megszokott, mielőtt más emberek egyáltalán megismerték volna azokat. De a hibernálás kissé mindig az elmúlásra emlékeztette. Annál is inkább, mert másokhoz hasonlóan ő is jól tudta: az emberi tech nika nem tökéletes. Sebezhető is. Ha valakit ebbe a félig élet félig halál állapotba tesznek át, sohasem tudhatja, meglátja-e valaha ismét az igazi, nagyon is tapintható, reálisan létező világot. És Trin még nem akart meghalni. ...Brod most volt a folyamat kezdetén. Csak egy perce, hogy leült az "ágy" szélére, majd belefeküdt. Még látta maga fölött az alacsony mennyezet lámpáit. Ezek kö zömbösen néztek le rá, erőteljes fénnyel világítottak, bár hamarosan a férfinak úgy tűnt, csökken a fényük. Mi tör tént?! Csak akkor értette meg, hogy az automa ta beren21
dezések már javában működnek, rátolták a tetőt a fekhe lyére, és indul a gáz... Az utolsó gondolata még az volt, hogy most már mindegy, ez lesz életében a második hi bernálás, és ráadásul az első igazi is - hiszen az az első csak néhány napig tartott, inkább kísérlet volt, mint igazi. Az űrhajósképző iskolán az utolsó évben, még a nagy gyakorlat előtt hibernáltak mindenkit pár napra, hogy lássák, szervezetük képes -e alkalmazkodni ehhez a nem is veszélytelen folyamathoz. A fiatalember csak a hidegét érezte - vagy már azt sem?... Agyi folyamatai hamarosan leálltak, egy kép volt még előtte: valahol egy magas hegycsúcs fölött repül, nem tudta, madár -e vagy ember, de tisztán érezte önnön szárnyalását - aztán mindennek vége szakadt, csak a ha talmas sötétség uralta el testét, lelkét. A távoli Marson, egy nagy kráter árnyékában lapult a kisváros. Építői nagyobbnak szánták, és hely volt is erre bőven. A Marson még századokkal az első telepesek érkezése után is a bolygó területének alig egy százalékát építették be az emberek. Ott álltak a kupolavárosok, mélyedtek a bányák, a napenergia-telepek, itt-ott már hasznosították a marsi szelek energiáját is - de tevékenységük még nem dúlta fel a vörös bolygót. Az a város is csak jelzés volt szinte. Majd itt épül egy szer a nagy, a kiterjedt, a hatalmas Mars-5- ös - de most még mindössze alig száz épület állt két nagyobb kupola alatt, és semmi több. Néhány adótorony, egy mikrohul lámú energiatovábbító állomás és egy hamarjában lebe tonozott, primitív kis űrrepülőtér - ez minden. Az egyik épület éppen a meteorbiztos kupola szélén állt, és a hosszú, keskeny erkély szinte érintette az áttet sző falat. Két férfi sétált itt fel -alá. Nem voltak idegesek. Pedig szakmájuk nem tartozott a nyugalmasak közé. Volt idejük, és azt ki is használták - általában. - Mikor lesz eredmény? - Kérdezte az egyik. Malkar volt a neve, negyvenhét éves tevékeny férfiú, aki biztos
volt abban, hogy hamarosan előbbre jut. Nemcsak kora, hanem érdemei miatt is. A felettesei biztosan gondolnak erre is. Remélte nagyon. Malkar Ázsiából származott, de ősei kétszázhúsz éve éltek a Marson; 2250 körül vándo roltak be a Földről, a második nagy emigrációs hullám idején. A barna bőrű, karcsú férfi mindennap úszni járt a városi nagymedencébe, ezzel le is tudta sportolási kötelezettségeit. Szakmájában mindenkinek kellett valamit sportolnia.
Beszélgetőtársa egy nála jóval idősebb, nagyon sá padt, fekete hajú férfi. Vairano a neve, és hatvankilenc éves. Csak az volt a különös, hogy alig hat éve került a Marsra, annakelőtte soha nem hagyta el a Földet, és minden éjjel ma is a Földdel álmodott: A marsi tar tózkodást szükséges rossznak, afféle kicsit hosszúra nyúlt kiküldetésnek tartotta - már ha egyáltalán gon dolt rá. Igyekezett nem töprengeni azon, hogy büntetésből került ide. Volt egy zavaros nőügye, és az ő akkori beosztásában - vezető pozícióban volt - az ilyesmit nem nézték jó szemmel a főnökei. Bár mennyire is liberálisak az emberek úgy általában a Föl dön - sokkal inkább, mint ezek az "új" telepesek itt a Marson -, azért nem mindent képesek elviselni. Hát ő is megütötte kicsit a bokáját... Nyugdíjról még senki sem beszélt, és ezért ő is óvakodott megemlíteni a dol got. Majd talán, ha nyolcvanéves lesz, ráér erre gon dolni. A lényeg az, hogy most elég jól érezte magát itt a Marson, annál is inkább, mert egy addig megle hetősen elhanyagolt osztály élére helyezték. Lehet, megbízói is azt hitték, ez az osztály teljesen jelenték telen... De ő majd megmutatja, hogy mire képesek! Most itt volt rá az alkalom. Nem rajongott a Marsért, úgy vélte, igazi élet még mindig csak a Földön lehet séges, de tudott alkalmazkodni, és most akart is. - Eredmény? - ismételte a kérdés kulcsszavát Vaira no. - Attól függ, mit nevezünk annak. De tegyük félre a fölösleges filozofálgatást. Az a lényeg, hogy kezünkben tartjuk a játszmát. Akkor is, ha annak döntő része tőlünk sok milliárd kilométerre játszódik le... 23
- Csak már valami hírünk lenne - sóhajtott Malkar.
Végigsimított a haján, és elfordult a kupolától. Nagyon unta már a vörössárga sivatag látványát. Még a háttér ben felmagasodó hegyek és kráterek sem érdekelték most. - Ha legalább azt tudnánk, hogy elindult az ak ció... - Hát az biztosan elindult - mondta gyorsan Vairano. - Hiszen megkaptuk a jelentést. Az a hajó elment az űr be. Hosszú távú dolog ez, kedves barátom. Itt a türel metlenséggel semmire sem megyünk. - És mi van akkor, ha közben több hasonló ügy is... hogy is mondjam csak... folyamatban van vagy lesz? Ha megtörténik ismét, ahogyan eddig is megtörtént három-
szor legalább? - Figyeljük az űrhajó személyzetét. Ilyesmi nem ke rülheti el a figyelmünket. Ráadásul - és ezt most azért árulom el, hogy megnyugtassam barátom! - szakértőink kidolgoztak egy egészen különleges számítógépes programot. Tudja, hány igazolt, vizsgát tett és még aktív űr hajós van jelenleg az összes emberlakta övezetben? Száz hetvennyolcezer-ötszáztizenhat! Óriási szám, ugye?... És képzelje, mindegyikről mindent tudunk, és ezután is tudni fogunk. - Akkor hát... van remény? - Van. Ellenfeleinknek mindeddig csak egyetlen ütő-
kártyájuk van, és mi tudjuk, ki az. - Nekünk is csak egy van... - kezdte volna Malkar kissé pesszimistán, de Vairano félbeszakította. - Eddig csak egy, de ha kell, lesz több is. Amint em berünk átlát a szitán, vagyis pontos információkat szerez a veszélyről, mi is továbbléphetünk. Ne feledje el: elő ször is bizonyosság kell, hogy nem véletlennel állunk szemben. Mert az is előfordulhat. Igaz, egy a sok mil liárdhoz az esélye ennek, mégsem zárható ki. Ha viszont nem véletlen, elég pár jellemző adatot megtudni, és máris lecsaphatunk. - Bár így lenne - mondta Malkar. Üzenet szállt az űrben.
Nagy energiájú rádióadás volt. Akiknek antennájukra ért, nem tudhatták, honnan ered. Nem is értették – többszörösen kódolt adás volt. Csak egy, egyetlen számítógéppel és természetesen elektronikus dekódolóval összekapcsolt vevőállomás érthette, fejthette meg. De azt sem tudta senki, hol van az a vevő. A hullámok sokáig szálltak az űrben, fénysebességgel. És végül célba értek. Egy antennára csapódtak, majd számítógép dekódolta az üzenetet, kristályra vette és továb bította oda, ahová kellett: ORION ÉS EMBER KÖZÖTT KAPCSOLATFELVÉTEL MEGTÖRTÉNT. VÉGE.
25
2.
Utta halvány ködön át érzékelté a világot. A világot - vagyis azt a cseppfolyós, fényekkel és fénytelen foltokkal tele valamit, amely körülvette. De még abban sem lehetett biztos, hogy egyáltalán érzékel valamit. Minden bizonytalan volt, kínzóan üres megfoghatatlan. Ugyanakkor a tudata mélyén halványan fel bukkant egy érzés. Mintha már tapasztalta volna ezt... Már érzékelt és gyötörte az, hogy semmit sem tud... Arról a szakaszról csak erre emlékezett. Aztán az agyában egyre újabb részek kapcsoltak be, némelyik mű ködésének "elindulását" világosan sejtette már. Nem tudta persze, mennyi idő telt el... Mielőtt végleg kinyi totta a szemét, kezdte érteni a történteket. Az emlékek is bekapcsolódtak, összekötötték az érzetek sorait... Igen, ez a dehibernálási folyamat, gondolta. És örült, hogy már épkézláb gondolatok járnak a fejében. Hogy felfede zi az összefüggéseket, lassanként emlékei is lesz nek, hisz azok nélkül az összefüggéseknek sem juthat a nyomára. A gépekkel tehát semmi baj. Felbátorodott. Lassan próbált mozdulni, és alighanem már a folyamat vége felé járhattak, mert sikerült ezt megtennie. Tehát az iz mok is működnek. Hamarosan megmozdíthatja végtag jait. A feje fölött volt a dehibernálandó személynek szó ló kicsiny információs tábla; nem villogott a piros vészjelző. Szóval nem riadóébresztési folyamatról van
szó. A hajón minden rendben. Úgy látszik, eljött az ő ideje. Hamarosan felvillant a dátumjelző is: "Az utazás hatvanegyedik napja." Hát igen, ő következik. Az első harminc napban az ügyeletes Taddor kapitány volt, a másodikban Trin. Most ő jön. A fürdőből jövet már egészen magához tért és jóked vűen dúdolgatott. A lift felröpítette az egyes szintre. A vezérlő ajtaja nyitva volt. Amikor átlépte a küszöböt, hirtelen egy művirágcsokor repült át a levegőn. Utta ön kéntelenül is elkapta, hiszen egyenesen feléje szállt... - Jó reggelt! Szép napunk van! - tréfálkozott Trin. Kezeslábasa még nagyon tiszta volt. Vagy erre az alkalom ra újat vett fel?... Utta ránevetett: - Jó reggelt! Ha egyáltalán reggel van. Minden rend ben? - Igen. A Regina űrhajót a lehető legjobb állapotban
átadom neked. Az elmúlt hatvan nap alatt az égvilágon semmi baj sem volt vele. Utta jókedve nem múlott el. Tréfálkoztak, viccelődtek, miközben átvette az adatokat és lényegében a hajó ve zérlését, amelyet továbbra is a központi számítógép ve zetett. De most - néhány hivatalosnak tűnő formula elhangzása után - Utta Mertens lett az egyszemélyi parancsnok. - Tulajdonképpen nem is kellene hibernáltatnom magamat - enyelgett Trin. - Nagyon szívesen itt maradnék
veled a következő egy hónapra. - Ugyan már! Taddor nern örülne neki. - A kérdés az, hogy te örülnél-e neki. Utta figyelmes pillantást vetett a férfi arcára. Aztán úgy döntött, inkább nem veszi észre a szikrányi komolyságot, amely a szemekből feléje áramlott. Minek bonyo lítani a dolgokat?... - Mehetsz "aludni" - mondta nevetve a férfinak. Rád fér, úgy vélem. - Olyan kimerültnek tűnök? - Trin hirtelen tehetetlen öregemberré változott; vállai leestek, egyik lába begörbült, 27
és úgy is maradt, mintha béna lenne. A bal keze reszketett melle előtt, jobbal egy, képzeletbeli botot markolt, és arra támaszkodva próbált helyet változtatni. A feje is furcsán félrebillent - egyszóval igazi öreg lett belőle, olyan, ami lyenek tulajdonképpen ma már nincsenek is. Talán csak az erre specializálódott intézetek mélyén, de sohasem a köz területeken. Utta csak a régi filmekben látott hasonlót. A koldusokra emlékeztette a jelenet. Csak nem egészen ér tette - már amikor egy dokumentumfilmben látott ilyeneket -, mi volt a társadalmi szerepe a koldusnak. Régi, két dimenziós fekete-fehér filmeken látta őket - a rongyokba vagy fura, sosem látott ruhákba öltözött férfiakat és nőket -, a kezüket tartották az adományokért. "Alamizsna", hangzott el egy réges-régi, döbbenetes szó is. - Így tényleg öreg vagy és beteg - nevetett Utta, megkönnyebbülten. Hiszen mindez csak játék, jó színész lett volna ebből a Trinből. Ezt meg is mondta neki. - Igyekszik az ember - felelte a férfi és már komoly volt. - Most te vagy a parancsnok! Legalább azt engedd meg, hogy egy napig itt lehessek veled! Meglátod, neke d is jobb lesz. Legalább lesz kihez beszélned. Utána egy hónapig úgyis némaságra leszel kárhoztatva. Végre meggyőzte. Utta még egyszer ellenőrizte a mű szereket. Az automata pilóta kifogástalanul vezette a ha jót. Akkor Trinre nézett. - Éhes vagyok, mint a farkas. Gyere, együnk valamit! - Szívesen, hercegnő! - A férfi meghajolt és a karját nyújtotta. - Elkísérhetem az ebédlőbe? - Menjünk. - És azt tudod, mi volt a farkas? - Valami állat. Ragadozó, ilyen nagy - mutatta kezével a lány. Rámosolygott Trinre. - Azért ne hidd, hogy teljesen műveletlen vagyok. Nálam az a nyelvi fordulat, hogy "farkaséhes vagyok", való igaz. - Rendben van, farkashercegnő, akkor menjünk. A Regina száguldott. Körös-körül hallgatott az űr. Ez a csönd nem egyszerű
hallgatás volt. Itt még soha nem keletkezett semmilyen zaj - évszázmilliárdok múltak el a legkisebb nesz nélkül. Hiszen közvetítőanyag híján a keletkező zajok nem vál tak zajjá, nem terjedtek szét és nem akadt lény sem, amely meghallotta volna őket. Egész világok ro ppantak össze, ütköztek, pusztultak és születtek újjá - mindez teljes némaságban zajlott le. Az űr a végtelen térségben végtelen csendet is parancsol és maga biztosítja azt. Több száz fényévnyi hosszúságú forró gázsugarak száguldanak, némelyek csaknem a f ény sebességével. Fekete lyukak gigászira dagadt vonzerővel húznak ma gukba mindent. Csillagok haldokolnak hosszan, hosz-
szan. Olykor egész kis univerzumdarabok érnek egymáshoz közel, okoznak zavarokat egymás rendszereiben, aztán ütköznek is. Minden más odpercben összeomlanak valahol kisebb és nagyobb világok; bolygók, kisbolygók csapódnak egymáshoz. A mozdulatlannak tűnő csillagvilág korántsem oly statikus, amilyennek látszik. Nem is a szemlélőkért létezik. Létezésének oka célja titok - egyelőre. A megérteni szándékozóknak először még a tudás sok fokát kell bejárniuk, nagyon magas tudásszintre kell emelkedniök. Lehet, el kell búcsúzniuk a lét anyaghoz kötött formáitól ahhoz, hogy végre sejteni kezdhessék, mivégre létezik mindez. Ám nincs bizo nyosságuk és nem is lehet. Mert talán másféle élőlények ké válva, hatalmas tudatszintváltozásokat átélve sem fogják megtudni, miért van a kozmosz, miért léteznek benne ők is, az "értelmes" lények. Van-e egyáltalán olyan lénycsoport, amely ezt megértheti? És ha igen hol található? A Regina száguldott. A hajó műszerei automatikusan regisztráltak minden történést a közeli és távolabbi űrvidékeken, amelyek befolyással lehettek a hajó útjára. A "közelit" és a "távolit" persze nem szabad szó szerint érteni. A számítógép minden először tapasztalt jelenséget összevetett az emléke zetében őrzött hasonló, de betáplálói által megmagyará zott jelenséggel vagy folyamattal. A "történések" így értelmet nyertek és megszűntek nyugtalanító ismeretlen29
ségek lenni. Ha mégis akadt ilyesmi, a gép riasztotta az ügyeletes embert. A robotpilóta arra ügyelt, hogy a hajó útját semmi se zavarja meg és ne kelljen nagyon eltérnie a célhoz veze tő legrövidebb útvonaltól. Ha meteorok bukkantak fel előtte, azonnal bemérte őket. Azonosításra nem sok esély volt; erre csak a Naprendszer belsejében nyílott le hetőség, hiszen ott az elmúlt századokban feltérképeztek már minden narancs nagyságú repülőkövet is. Ezekből sok ezer akadt. Nem is beszélve a több mint hatezer kis bolygóról és egyéb törmelékről, amelyek évmilliók óta rótták változatlan pályájukat. Az űrhajókba épített vezér lő számítógépek ismerték e sok ezer objektum pályaada tait és minden hajó minden útján állandóan összevetet ték a pályaadatokat a hajó repülési vonalával. Így akadályozták meg az ütközéseket. Ám itt, oly messze a Földtől, sőt a Naprendszertől is - majdnem teljesen ismeretlen és feltérképezetlen világ ban haladtak. Ez a "világ" nagyobbrészt üres volt. Olykor felbukkant néhány meteor, egy-egy nagyobb, űrben repülő szikladarab vagy éppenséggel jéggé fagyott magvú üstökös... De a berendezések csak akkor térítették el pályájáról a hajót, ha komoly veszély fenyegette. Takaré koskodtak az üzemanyaggal. Minden eltérés, fékezés vagy újabb gyorsítás pazarlást jelentett. Nagy szükség esetén persze a beavatkozás a másodpercek ezredrésze alatt is megtörténhetett. A robotpilótához kapcsolt számos érzékelő folyamatosan figyelte a környező űrterületeken a kozmikus sugár zásokat és a mágneses mezőket is. Más részei a hajó bel sejét tartották őrizetük alatt. Tudniok kellett minden apró rezdülésről, folyamatról és változásról ahhoz, hogy a Regina biztonságát megőrizhessék. - Nem félsz? - kérdezte Utta.
Trin hátradőlt székében. A társalgónak is nevezett kö zös helyiségben ültek. Előttük több videokészülék. A fa lon egy nagy besüllyesztett képernyő. A férfi látta fölöt -
te a fémlemez kiálló szélét. Ha a robotpilóta riadót ver, a készülék kikapcsol és fentről lehull a fémlemez, hogy esetleg fékezés vagy ütközés miatt lehulló tárgyaktól óv ja a képernyőt. - Miért félnék? Jól érzem magamat - felelte. - Jó neked. Én még nem jártam ilyen messze a Földtől. - Az űr mindenütt űr -filozofált a férfi. Közben nézte a lányt. Utta nyakán apró barnás pelyhek nőttek, alakja tökéletesnek tetszett. Trin hát nem is titkolta, hogy el nyerte a tetszését. Utta nem lett volna igazi nő, ha mind ezt nem fedezi föl már az első napon. Az indulás után egy órával. De ugyanezt érezte Broddal kapcsolatban is. Tudta, tetszik ő a legfiatalabb űrhajósnak is. Persze, amíg a férfi nem hozza szóba, ő sem beszél róla, így döntött. Mostanában, a huszonötödik század vége felé egészen mindennapos dolog, hogy nők vallanak szerelmet a férfinak - ám Utta sok szempontból kissé "ósdi" felfogású volt. Ezen a téren is. - És milyen lesz a Demona? - Honnan tudjam? Átnéztük az adattárat, hát igazán nem sokat őriznek ott róla. Belélegezhető légköre nincs, hegyes a terep... És aligha élnek ott értelmes lények. Eny nyit tudunk - mondta Trin. Még mindig Uttát nézte. Végre a lány is megsokallta. - Mit bámulsz? - Nem bámullak, hercegkisasszony, csupán nem tudok betelni a szépségeddel... Egyszerűen fogalmazva, igencsak tetszel nekem - merészelte végre Trin kimondani, amit régen akart. Egy hónapig volt egyedül a ha jóban, és ezalatt bizony sokszor gondolt Uttára. Most ép pen ezzel, akarta folytatni, de Utta sem volt kezdő. Kiolvasta a szeméből és gyorsan közbevágott: - Hagyjuk ezt, jó? Hát minden űrhajóban ugyanannak kell lejátszódnia? Van egy vagy két nő, akik körül foly ton legyeskednek a férfiak, alig lehet őket elkergetni. - Jó sorod lehetett eddigi útjaidon - jegyezte meg Trin, kicsit gúnyos hangon. A lány nem vette észre, hogy provokálják, kitört. 31
- Hát persze! Minden úton ugyanaz. Legalább egy, de inkább több pasas nyüzsgött folyton, udvaroltak, mond-
ták az ostoba szövegeiket, amiket a férfiak biztosan már a pattintott kőkorszak óta mondogatnak a nőknek... Trin jót nevetett. Aztán hirtelen komoly lett. - Kisasszony, higgye el, mostantól fogva tartózkodni fogok mindentől, amit kegyességed udvarlásnak tekinthet. Utta azt hitte, viccel ismét. Ujjával pajkosan megfenyegette a férfit és intett, nézzék inkább a filmet. Trin meg pöccintette a fotel karfájába épített szenzort. A nagy kép-
ernyőn az imént kimerevített filmkockák ismét megelevenedtek; az ismeretlen vad bolygón tízcsápos szörnyek bukkantak elő a homokdűnék közül, lilásfekete testükön megcsillant a lemenő nap zöldes fénye... Vad világba kirándult, képzeletbeli űrhajósok emelték lézer fegyverüket... Valahol egy űrhajó emelkedett a magasba, homokvihart kavarva sugárterelő lemezeivel... Utta behunyta a szemét. Ilyen kalandok várnak rájuk a Demonán is? Kora reggel - amit természetesen az űrhajó saját ideje szerint kell érteni - Utta hibernálta Trint. Valójában csak
annyi történt, hogy elkísérte a terem ajtajáig. A férfi ott néhány szóval búcsút vett tőle és bement. A többi a készülékek dolga volt. Mire Utta visszaért a liften a vezér lőbe, a képernyőkön felbukkanó adatsorokból tudhatta: a hibernálási folyamat beindult. Trin már tartályában "ágyában" feküdt, testét a gépek bekenték olyan kenőcs csel, ami megakadályozza, hogy bőrén felfekvések, se bek képződjenek a hosszú, mozdulatlan fekvéstől. A hőmérséklet már süllyedt, a férfi testébe kerültek az utolsó injekciók és lassan tudatát vesztette... Utta egyedül maradt. Még sohasem vezetett egyedül űrhajót, különösen nem ilyen nagyot. Felelősségtudata óriási volt, főleg az első órákban. Mindent a robotpilótára bízott - egyebet úgysem tehetett -, és zavarában bejárta a Reginát.
Lement az alsó szintekre, amíg mehetett, hiszen az "alsóbb régiókban" már többméteres beton- és fémötvözet ajtók állták útját, a hajtómű nukleáris sugárveszélye miatt oda senki sem mehetett be. Ha nagy baj volt, az
erre a célra rendszeresített és magukkal vitt különleges javítórobotokat engedte csak át a zsilip... A raktárakban, közel ezekhez a zsilipekhez, álltak a robotok. Hallgatag és mozdulatlan, emberre csöppet sem emlékeztető kerekes szerkezetek voltak. Ha úgy hozta a szükség, né melyiket kiküldhették a küső burkolatra is, ahol az el képzelhetetlenül jeges, mínusz kétszázhetven fokos hidegben is munkaképesek voltak. Aztán járt Utta az élelmiszerraktárakban is, felkereste a chlorellatenyészetet, amelynek természetes termése minden ötödik napon zárt láncon át került fel az élelmi szer-automatába. Ügyes gépek vágták, szárították, aprí tották és dolgozták fel ezt a sokoldalúan hasznosítható növényt. Járt a járműraktárban is. Itt néhány úgynevezett szonda is volt, vagyis leszállóegység arra az esetre, ha valami okból a Regina nem érhetne talajt a Demonán. Aztán persze volt önjáró, napenergiával hajtott "autó" is, amit kedvező terepviszonyok között szintén használhatnak majd a Demonán. Így ment a lány emeletről emeletre, szintről szintre, benézett mindenhová. Kivéve a hibernátortermekbe. Amikor ismét visszajutott a vezérlőbe, tekintete ráté vedt az energiaszint jelzőjére. Nem a magfúziós ener giakészletet jelezte az, hanem a hajóban tárolt elektro mos energiát. Amikor utoljára megnézte - és az előző nap este volt - tisztán emlékezett, hogy a hosszú számsor végén két nulla volt. 387 600, így lehetett... D e most 387 599 volt ott, vagyis egy egész egységgel kevesebb. Márpedig az űrhajó áramkészlete megfelelt egy marsi kupolaváros készletének; egyetlen egységet sokszor na pok alatt sem fogyasztottak el a berendezések, hiszen mind nagyon energiatakarékos megoldáson alapultak. Valami történhetett itt tegnap este óta, ami rövid idő alatt levett ekkora energiát - gondolta a lány. Aztán hamarosan megfeledkezett róla, mert leült a vezérlő 33
elé, és a hangos hajónaplóba kezdte diktálni az ada tokat. - Nevezzük őt X-nek - mondta Malkar. Oldalról nézett főnökére. Vajon mire gondolhat?... Egyáltalán, hal lotta-e a javaslatát? Vairanónak nem kis erőfeszítésébe került, hogy kon -
centráljon. Az esze ugyan szintén ezen az ügyön járt, de egészen másképpen gondolt rá. "Ha sikerül megoldanom, visszakerülhetek a Földre... Ez a Mars egy för telmes hely. Az ember itt semmire sem juthat. Hiába az állandó videotelefon- és tévé-összeköttetés, mégis, a tá volság legyőzi az embert. Ha ilyen messze vagyok a mi ottani központunktól, mindenről késéssel értesülök. Még arról is, ha majd elfelejtik azt az ügyet és visszaen gednek. Ki mondja meg akkor? Honnan szerzek róla tu domást? Nem könnyű ám folyton a régi kollégáknak telefonálgatni, kerülgetve a témát kérdezősködni. Nemegyszer látom a szemükben az alig rejtett gúnyt... Na gyon is jól tudják, miért hívom őket, de hagyják, hogy kínlódjak, maguktól nem mondanának semmit. Olyan ez itt nekem, mint egy száműzetés..." - Hogy mondta? - riadt fel. - Nevezzük őt X-nek - mutatott Malkar a háromdi-
menziós fényképre. Vairano azonnal élénken bólogatni kezdett, mintegy így akarta kitörölni Malkar emtékezeté ból az iménti kis elbambulását. - Rendben van, legyen X. Végső soron mindegy... Mit tudunk a múltjáról? - Hát éppen ez az. Lyukas az él etrajza. - Ezt hogy értsem? - Marsi szólás. Afféle, nyelvi fordulat - magyarázta amaz, és nem nézett rá. Ösztönszerűen érezte, hogy Vai rano nem érzi jól magát ezen a bolygón, hát nem kell folyton az eszébe juttatni a Marsot. De eltagadható -e ittléte? Hiszen elég, ha kinéz az ablakon. És Malkar akkor maga is ezt tette.
Az ablak előtt egy térség volt. A kupola alatti félho mályban - a nap már a látóhatár szélén járt, közeledett
a marsi éjszaka - a térre ültetett földi virágok különösen hosszú árnyékokat vetettek. Mindenki nagy eredménynek könyvelte el Mars-5-ön, hogy megeredtek és szépen fejlődtek még az, anyabolygó egzotikus tájairól hozott bokrok is. Nem volt ez mindenütt így a Marson. Talán a talaj nem volt megfelelő? Pedig igyekeztek azt is föl dire cserélni. Ugyanakkor a marsi telepesek egy részének nem tetszett, hogy mindent a földiektől "majmolnak" el. "Még csak az hiányzik, hogy az öntözővizet is a Földről szállítsuk ide gigantikus ciszternaűrhajókban", mondogatták. - Fontos lyukak vannak benne? - kérdezte Vairano. - Még nem tudjuk. X -nek nem illeszkednek a napjai és hetei. Tudjuk róla például, hogy két évvel ezelőtt, pontosabban a negyedik hónap vége felé, több mint egy hétre nyoma veszett. A felettesei keresték is, de hiába. Később előkerült és nagyon csodálkozott. Azt mondta, egész idő alatt otthon volt, legfeljebb naponta pár órára hagyta et a lakását. - Ez nem igaz? - Utólag nehéz kinyomozni. Szóbeszédekre vagyunk
utalva, ami ugyan a mi szakmánkban nem ritkaság, mégis... hm. Ebben a konkrét esetben jobban őrülnék, ha több adatunk lenne. És a főnökség is jobb szívvel adna engedélyt valamilyen... hm... keményebb lépésre. - Erről egyelőre ne is ábrándozzon! Különösen most ne! X-nek van családja? - Nem, egyedülálló. Ez is megnehezíti a dolgunkat. - Jó, folytassa, mi volt azokkal a "lyukakkal"? - Másfél évvel ezelőtt nagy útra indult, és előtte gyakran szükség volt rá. Ismét eltűnt. Erről már sokkal többet tudunk, mert beszéltem egy szomszédjával is. Ő látta, hogy X elektrokocsiba szállt, ez afféle taxi, tudja, amit itt a Marson a földi repülő járművek helyett hasz nálunk... Vairanóban felforrt a vér. Ennyire hülyének nézi őt ez a Malkar? Hiszen éppen elég ideje él itt ahhoz, hogy ezt is tudja. De csak az ajkát harapdálta, nem szólt. Las san, 35
nagyon lassan csillapodott. le. Amaz megint az ablakon
át nézett kifelé, úgy folytatta. - Szóval elment. Kiderült, három vagy négy hamis információt hagyott hátra maga után, így végül senki sem tudta, hol van. Mintha tudta volna, hogy keresni fogják , és nem akarta volna, hogy tudomást szerezzenek igazi tartózkodási helyéről... Nem sikerült kinyomoznunk ak kor sem. Az biztos, hogy nem hagyta el a Marsot, ennek nyoma lenne, hisz minden, a bolygóról távozó személyés teherszállító űrhajó köteles pontos nyilvántartást ve-
zetni a fedélzetén lévő összes emberről. - Erre az esetleges balesetek miatt van szükség szúrta közbe gyorsan a másik. Ne higgye Malkar, hogy semmit sem tud! Ő is ismeri a gyakorlati élet elemeit. Hm, egyes elemeit... - Igen, uram. Az adatok a központi űrszektor irányítójába kerülnek, a Mars-1-re. Onnan tudjuk, hogy X nem
hagyta el a bolygót. Tehát valahol itt járhatott csak. - És ha, egy ártatlan hobbinak hódol? - vetette ellene Vairano. Ha azt hitte, most kicsiny győzelmet aratott, máris tévedett. Malkar nem titkolt örömmel jegyezte meg: - Én is gondoltam erre. Megszereztem az összes
marsi sportegyesület, hobbikertészek, természetjárók, kozmikus alpinisták, különböző kedvtelési körök és így tovább címet, és mindenhová elmentem vagy személyesen, vagy elküldtem valakit. Csak a nagyon távol eső helyek esetében használtam videotelefont vagy rá diót. A lényeg azonban az, hogy az eredmény így is nulla. - Sehol sem járt? Akkor mit csinált, hol volt? Kámfor rá változott? - kiáltotta Vairano. Malkar nem tudta, mit
jelent a "kámfor", és ez látszott is rajta. Főnöke nem is titkolta elégedettségét. - Ez meg egy földi nyelvi fordulat... Szóval eltűnt, azt mondja? - Igen, uram. Ezúttal legalább egy hétig senki sem tudta, hol van. A munkahel yén mondta valaki, hogy kezdték megszokni: X-re időnként nem lehet rátalálni. - Más terhelő dolog?
- Semmi, azon kívül, ami miatt az egész ügyet el -
kezdtük, uram. Vairano hallgatott. Most ő nézte némán, hogyan bukik
le a nap az egyik magas hegy mögött. Az egész folyamat igen gyorsan játszódott le. "Sebesen forog a Mars", gon dolta a férfi, és akár akarta, akár nem, ismét a Föld jutott az eszébe. "Csak vége lenne már ennek a kínlódás nak!...
- Semmi rendkívüli esemény? - kérdezte Brod. - Olyan hangon kérdezted, mint aki nagyon is számí tott rá - felelte Utta. Rámosolygott a férfira és az rögtön
jobban érezte magát. - Hááát... nem lenne ellenemre egy kis meteorbecsa pódás, vagy idegen lények látogatása a hajón – szellemeskedett. - Kíváncsi vagyok, meddig őriznéd meg a nyugalmadat - tüzelte Utta. - Én? Azt hiszed, félős vagyok? - Brod felfújta magát,
olyan volt, mint egy kobra támadás előtt. Utta ilyet is csak filmen látott. - Ne dicsekedj, majd csak az első hőstetted után! feddte meg a lány. A mondat nagyon szépen hangzott. Majdnem úgy, mint egy űrvideofilm címe. Brod értetle nül kérdezte: - Hőstett? - Igen. Valahogy úgy képzelem, mindenkinek leg alább egyszer el kell követnie egy hőstettet. Utána nyu godtabban nézhet a mások szemébe, de önmagá val is megbékül - magyarázta a lány kissé zavartan, mert ma ga sem volt biztos a dologban. - Szóval, utána már sohasem fog kételkedni önmagában. Tudja, mire számíthat bátorság terén. És később is bátrabb lesz, ha egyszer az volt. - Biztosan így van - Brod gyönyörködve nézte a lányt. Arcára volt írva az elragadtatás, akárcsak Trin nek. Egy hónap telt el, mióta Trin visszafeküdt a hi bernátorba, és Utta azóta csak a számítógéppel beszél37
getett. Olykor sakkozott is a géppel, zenét hallgatott, filmeket nézett. Valójában nem unatkozott, de az egye düllét mégsem tett jót neki. Most, a Regina útjának ki lencvenegyedik napján eljött a váltás ideje, és Utta tu lajdonképpen örült, hogy ismét "befagyaszthatja" magát. - Nehogy udvarolj! - emelte egyik ujját a ma gasba. Már csak azért sem, mert nincs időd befejezni. Húsz perc múlva indulok a fürdőbe, aztán a hibernátorba. - Muszáj úgy sietned? - Brod megnedvesítette ajkát. Aztán elkapta a lány karját. Látszott rajta, sohasem csi nált ilyet, de most kétségbeesetten szeretne valamit elér ni. Föleg azért, mert a gyorsan múló idő is sürgeti... - Ne viccelj! - Brod nem engedte el a karját, közelebb húzta magához. Megcsókolta volna, minden előzmény nélkül, de Utta ügyesen elhajolt. Először nem tudta el dönteni, hogyan reagáljon, végül inkább csak nevetett. Mintha az egész vicc lenne. - ... Inkább nézzük az adatokat. Figyelj a sorrendre, mert hamarosan így kell bediktálnod a hajónaplóba. - Minek diktálni? Hiszen a számítógép úgyis megőriz minden adatot az egész útról - ellenkezett Brod. Az iménti kis jelenet sikertelensége haragra gerjesztette. De önmagát okolta a kudarcért. "Sohasem tanulok meg a nőkkel bánni", kesergett. Eszébe jutott egyik jel lemzése is. Az űrhajósiskola utolsó évében az volt a szo kás, hogy az illetékes tanári bizottság elbeszélgetett a je löltekkel külön-külön - és olyankor felolvasták nekik mindazokat a személyi jellemzéseket, amiket az elmúlt években készítettek róluk. Érdekes és tanulságos volt vé gighallgatnia önmagáról, hogyan változott jelleme és vi selkedése az évek során. De ott is találkozott egy kifeje zéssel - és ez az utolsó évben sem törlődött ki onnan -, hogy "nem bírja elviselni a kudarcokat". Rosszabb eset ben ez megtorpedózhatta volna további, éppen csak elkezdődő karrierjét is. Mégis, talán a pszichológusok nyomására, az oktatók bizottsága úgy döntött, űrhajóst enged faragni Brodból. A fiatalember most hálás volt ezért.
- És ha baleset éri a hajót? Később vissza kell majd keresni a történteket. Fontos tényező lesz, volt -e akkor
nem hibernált ember a fedélzeten, mennyiben tudott a vészhelyzetről, tett-e ellene valamit. A hajónapló egyben azt is bizonyítja, hogy melyik időpillanatban ki volt az ügyeletes, és rendesen ellátta -e a dolgát. Brod ezt maga is jól tudta, és nem akart tovább ellen kezni. Hiszen az utazás még sokáig fog tartani, és remél te, lesz alkalma "udvarolni" a lánynak. Úgy, ahogyan azt Utta kívánja. Ha ezt szeretné... megkapja: - Maradhatnál még - kérte mégis. Utta egy pillanatig szemlélte a fiút. Rokonszenves valójában. Ezzel nem is lenne semmi baj. Csak jóval fiatalabb nála. Pontosan öt évvel. Űrhajóban ennek nincs nagy jelentősége, de ha szerelmes lesz Brodba? - Nem maradok. Találkozunk majd... a Demona közelében. Amikor Taddor úgyis felébreszti az egész legény séget. Hej! - intett neki és elment. Brod a legszívesebben utánarohant volna. De ekkor megszólalt a vezérlő számí -
tógép: - KÖZEPES NAGYSÁGÚ METEORFELHŐ A HAJÓ PÁLYAVO NALA KÖZELÉBEN. A férfi sóhajtott. Kezdődik a szolgálat. EI kell feled kezni Uttáról, egyelőre. Igaza van a lánynak. Találkoz nak még, biztosan találk oznak. Ugyanitt, hamarosan.
Most csak ezt a hónapot kell kibírnia, aztán a kapitány leváltja, és... - Távolság? - kérdezte a robotpilótától, miközben maga is kivetítette a nagy radarképernyőre a látványt. A halványzöld háttér - amely maga a fekete kozmosz volt - előtt fehéren izzó pontok jelentek meg. Brod úgy hitte, szinte látja, hogyan növekednek - a valóságban persze túl messze voltak még. - A LEGKÖZELEBBI TÁVOLSÁGA HARMINCKÉTEZER NYOLCSZÁZ KILOMÉTER - közölte a gép rokonszenves
hangján. - Veszély? - kérdezte röviden -Brod és sajnálta, hogy Utta most nincs itt. "Hőstettet végrehajtani?..." Hogyan, mikor, milyen helyzetben? Nem olyan egyszerű az. Pe39
dig egy jó kis hőstett igazán nem ártana. Nagyobb önbi zalmat adna neki a lehetséges kudarcok elviselése során. Mert azért Brod abban sem kételkedett, hogy azok is be következnek. Még talán éppen ezen az úton. - NINCS VESZÉLY. - A hajót nem kell eltéríteni a pályáról? - NEM. - Ha nem, hát nem. Nem leszek szuperkormányos! sóhajtotta Brod és leült, hogy összeírja a teendőit. Sejtet -
te, nem kevés munkája akad az első napokban. Bele kell rázódnia abba is, hogy egyedül lesz itt. Ezt még nem élte át, és... Egy kicsit, egy nagyon kicsit félt is ettől a magányos hónaptól. - Ugye, nem várunk tovább, uram? - Persze hogy nem. Hányan vannak most itt? - Ketten, de hamarosan csatlakozik egy harmadik is. Hadd jegyezzem meg: ez most legális ittlét. Nem kell rej tegetnünk őket, és nekik sem kell aggódniok vagy titko -
lózniok. - Mindig erről ábrándoztam! Emlékszik, tavaly mennyi kínlódásba került, hogy... - Emlékszem, uram. Az efféle konspiráció éppenhogy gyanút kelt, sohasem tehet az ember biztos a dolgában. Most viszont minden rendben folyik. ők is nyugodtak. - Rólunk nem is beszélve. - Így van. Az akcióterven nem óhajt változtatni? - Nem. Jól kitapasztaltuk már, hogy helyes. És egy régi bölcsesség értelmében nem szabad változtatni azon, ami már sokszor bevált. Szabad új utakat keresni, de a gyakorlat maradjon a régi, míg nem találunk nála jobbat. Apropó, van valami hír arról a... hogy is hívják azt az űrhajót? - Regina, uram. Nem, nincs újabb hírünk, és most egy ideig nem is lehet rá számítani. Majd... majd utána annál többet fogunk hallani róla, ebben biztos vagyok, uram.
Valahol van egy bolygó. Társas és mégis magányos, akár az űr égitestei. Anya ga milliárd évekkel korábban állt össze forró és izzóan pergő masszából; forgott akkor minden. Anyagból lett a fény, erőhatások születtek és hatottak, nőttek és csök kentek. Egyszerű törvények uralkodtak. A térben szabadon száguldó anyagcsoportok sohasem voltak igazán szabadok; mindig hatott rájuk valamilyen vonzás, valamilyen erő. Az tartotta őket pórázon. Aztán egy csillag közelébe kerültek, körpályára kényszerültek, és sorsuk meghatároztatott. Örökre. Örökre?... A kozmoszban semmi sem örök, csak maga a koz mosz.
Az a bolygó is egy csillag körül kering. Különben nem lenne bolygó. Végigjárta fejlődése összes eddigi fázisát. Megszilárdult kérge alkalmas az élet hordozá sára is. De vajon hordozza-e?... Fejlődése egyik szaka szában még mérhetetlen óceánok terjeszkedtek felszí nén, aztán kiszáradtak, eltűntek, jelentéktelen apró tavakká vagy kisebb tengerekké degradálódtak. Most levegő is van, amit szelek kavarnak fel olykor. Erózió hat a sziklákra. Eső zuhog, napfény szárít. Felhőket so dor a szél. Zajok születnek és halnak el. A sarkokon hosszúak az éjszakák, hideg a levegő, néha messzire terjed a hótakaró is. Más években kurtább lesz, meleg szelek nyargalnak át a jégbevont dombokon, olvadás ad vizet, és langyos meleg ad újnak tetsző életet. Mindez milliárd évek óta ismétlődik. Növények ringa nak a szélben. A bolygó légköre vékony, fölötte már a kozmosz gyil kos hidege uralkodik. És száguld ez is az űrben, mint minden, ami benne létezik. Semmi sem áll meg soha, végtelen mozgásban van. Energiák hatottak így egykor, és hatnak ma is. A bolygó, amit az emberek Demonának neveztek el, vakon suhan a semmiben. Nem tudja, hogy közelednek hozzá. A holt anyagban nem rejlik tudás, amíg valaki bele nem viszi. Kicsoda?... Hisz valahol lennie kell egy felsőbbrendű értelemnek. Sőt, talán nem is egynek. Sok 41
nak. Hát miféle lények azok, és hol találhatók? Ez is egyike a Kozmosz titkainak.
A Demona rohan az űrben. Az idő olyan gyorsan elrepült, hogy észre sem vették. Annál is inkább, mert hibernált állapotban ebből semmit sem érzékeltek. De annak, aki éppen ügyelt, szintén gyorsan szállt az idő. Pedig a kozmosz nagyon lassan változott körülöttük, bár a Regina elképzelhetetlen se bességgel száguldott. Ha nem is volt ez fénysebesség meg sem közelítette azt -, mégis erősen felülmúlta az elmúlt évtizedekben elért gyorsaságot. A hajó valósággal maga mögött hagyta a kozmosz tájait, bár a benne ülő szemlélő igen lassúnak látta a változásokat. Azok az ob jektumok nagyon messze messze voltak a R eginától. eginától. Váltakoztak az "üres" területek azokkal, ahol a műszerek valamiféle repülő törmelékeket "láttak". Egészében véve azonban meglehetősen üres volt ez a terület. Csak egyet len éles fénypontot érzékeltek állandóan, és ez akkor is a képernyőkön volt, ha másféle módszerekkel kémlelték maguk körül az űrt. A Demona Naprendszer csillaga napja - lobogott majdnem örök tüzével. Infravörös hullámtartományban, rádiócsillagászati módszerekkel, és ezer más módon is tapasztalhatták. Mindennap automa tikusan lemérték a központi vezérlés műszerei, mennyi vel vannak hozzá közelebb. A távolság rohamosan csök kent. Mégis hónapok teltek el a Regina majdnem kihalt fedélzetén, míg a hajó a cél közelébe érkezett. Az utolsó ügyeletes ismét Taddor kapitány volt. Hu szonhat napig - vagyis huszonhatszor huszonnégy földi órán át - élt ismét a hibernátoron kívül, és tevékenyke dett a hajóban. Az ötödik hónapja száguldott már a hajó, és nem történt semmilyen rendkívüli esemény. Óránként több százezer kilométerrel távolodott attól a helytől, ahonnan anyagának minden milliméternyi darabkája származott. Ahonnan urai származtak. f eladata. Az Taddornak gyakran eszébe jutott mindkét feladata. egyikről sokat beszéltek indulás előtt, a másikról jóval
kevesebbet. De tudatában egyenértékű volt mindkettő. Nem is választotta szét őket. Ismét helyt kell álllnia tisztában volt ezzel. És nem félt semmilyen feladattól. A huszonhatodik napon végzett egy utolsó mérést, és úgy látta, eljött az idő. Fel kellett ébresztenie a társait. Valamilyen nyugtalanságot érzett, de maga sem tudta, mi volt az. Az indulás utáni első hónapban is ő vezette vagy inkább passzívan felügyelte a hajót, és akkor nem érzett ilyesmit. Most azonban oly messze a Földtől, hal ványan érezte, ezúttal talán nem sikerül minden olyan egyszerűen, mint korábbi útjain... De azonnal bekapcsolt tudatának egy másik rétege, és azt mondogatta önmagá nak: "Sikerülnie kell. Nem állhat elém akadály. Én min dent legyőzök, hiszen... hiszen valóságos titán vagyok!" Nem emlékezett már, mikor és milyen körülmények között hallotta először a "titán" meghatározást, de két ségkívül őrá vonatkozott; bár akik mondták, nem sejtették, hogy Taddor is hallja a szót. Titánok, titáni... Volt ebben valami felemelő még mielőtt megértette volna. Az a szó olyannnyira beleívódott tudatába, hogy kénytelen volt valamiképpen utánajárni igazi jelentésének. Titánok?... Nem akart arra gondolni, hol hallotta elő ször ezt a szót. És nem a titániumötvözettel, az űrhajók kedvelt építőanyagával kapcsolatban hangzott el akkor, ez is biztos volt. Megkérdezte hát a Regina vezérlő szá mítógépét, amely a hajó fedélzetén a mindentudó encik lopédia szerepét is betöltötte. A gyártók által beléje zsúfolt tízmilliónál is több adat magában foglalta a földi művelődéstörténet bizonyos anyagait is. Szerepelt ott a mitológia, már csak azért is, hisz a Naprendszer sok ob jektuma onnan nyerte a nevét. Titánok: "Uranosz, a csillagkoronázta ég istenének és Gaia földistenasszonynak roppant erejű, rendkívüli tehetségű gyermekei. A görög mitológia szerint a titánok születése előtt Gaiai megszülte a hegyeket, a tengereket és a föld félelmetes mélyét, a Tartaroszt... E történetet azonban átugrotta Taddor, csak a titánok érdekelték. ... a hat fiú és hat leány - a titánok és titani szok - közül a legismertebbek: Hüperion, Íaszpetosz, 43
Thétüsz, Rheia, Theia, a mélyörvényű Okeanosz és a ra vasz Kronosz. Gaia a titánok után megszülte az egysze mű küklopszokat, s végül az ötvenfejű és százkarú há rom szörnyet. Uranosz elborzadt a szörnyszülöttektől, s a Tartarosz ba lökte őket. Gaia emiatt elfordult elfordu lt férjétől, s Kronosszal szövetkezett Uranosz gonoszsága ellen. Kronosz a titá nok és a százkarúak segítségével megdöntötte atyja ural mát, s ő lett az egek ura, aki azonban azonban félt a testvéreitől, s ismét a föld mélyébe zárta őket. A harc után hosszú béke következett, s a titánok és titaniszok egymás között kötöttek házasságot, s benépe sítették az istenek világát. A csavaros eszű Kronosz a jámbor Rheiát vette feleségül, aki a gyermekek sorát szülte neki. Kron osznak azonban apja azt jósolta, hogy gyermekei az ő hatalmát is meg fogják dönteni, s ezért félelmében felfalta az új szülötteket. Gaiának és Rheiának - csellel - sikerült megmentenie és felnevelnie Zeuszt, aki valóban meg is döntötte atyja uralmát. Zeusz a küklopszok és a százkezűek segítségé vel, mintegy tízévi küzdelem után legyőzte Kronoszt Kr onoszt és a mellé állt titánokat, s elfoglalta helyét az Olimposzon. A titánok a Tartaroszba kerültek..." Megint abbahagyta a történetet, nem érdekelte Tad dort a heroikus küzdelem egyetlen részlete sem. Tovább játszott a billentyűkön, s a gép adattárolója még azt is tudatta vele, hogy Zeusz és a titánok ádáz és kegyetlen harca kedvelt témája volt a festőknek is. Ter mészetesen az űrhajózást messze megelőző korokban . Taddorra ez nem gyakorolta a legkisebb hatást sem. De azért néha azon kapta magát, hogy önfeledten mormolja: "Titánok harca…" És gyakran hozzátette volna: "Én is titán vagyok." Szóval a huszonhatodik napon - amikor a Demonarendszertől már csak tíznapnyi szédületes rohanás választotta el a hajót - Taddor döntött: sorban felébreszti a legénységet. De nem egyszerre, egyazon napon, hanem húsz-huszonöt órás időkülönbséggel, hogy legyen ideje
mindegyikkel beszélgetni. Nem ez volt az első, sem a második útja, és szerette tudni, kiben, mi rejtőzik. Mennyiben számíthat majd rájuk, ha vészhelyzetek áll nak elő?... Úgy döntött, elsőnek Uttát ébreszti fel. Már csak azért is, mert a lány meghatározhatatlan és megne vezhetetlen érzelmeket ébresztett Taddorban. Azon a napon hát kijött a hibernátortartályból az ex pedíció egyetlen női tagja. A kapitány is örült; többé nem volt egyedül. Csak most értette meg, mennyire rosszul esett az egyedüllét, a hosszú hallgatás. A Regina élettel telt meg. Taddor kedvtelve beszélgetett a lánnyal. - Utta, volt már férje? - Hagyományos értelemben még nem - felelte a lány. Illatszerekkel dúsított fürdőt vett, megmosta a haját is. Maga volt a tisztaság, az ápoltság, és Taddor ezt is örömmel tapasztalta. A vezérlőben ültek. A képernyőkön láthatták a koz moszt, ha éppen az érdekelte őket; de csak a lány vetett néha egy-egy pillantást a radarképernyőre. A kapitány már az unalomig ismerte a következő ötvenezer kilomé ter radarképét is. A kis piros képernyőkön folyamatosan peregtek a kristályszámok; az általános űridőt, az utazás saját idejét, a megtett távolságot, a céltól való távolságot is mérték, hangtalanul. A helyiség pasztellszínű mű anyag falai között biztonságban érezhették magukat. - Vagyis együtt élt valakikkel - mondta Taddor megértően. - Nem voltak olyan sokan. Mindössze ketten - Utta beszédes kedvében volt. Taddor látta a lány arcát, és fur csa nyugalom szállt rá. Hát igen, ha minden űrutazás ilyen lenne... Kellemes, majdhogynem kikapcsolódás. Ülni egy hajóban egy csinos fiatal nővel, aki értelmes, rá adásul ért is az űrhajózáshoz, hisz maga is szakmabeli... Eddig miért nem akadt össze ilyen nőkkel? Taddor egyre jobban sejtette, hogy valami vonzza ehhez a lányhoz. Utta nem vette le a szemét a férfi arcáról. Ez igen izgatt a Taddort. Elszokott már attól, hogy így beszélgethet valakivel. Közben a lány folytatta: - Az elsővel még egyetemista koromban, de az ször 45
nyű korszak volt. Nern is tartott sokáig, mindössze egy évig vagy addig sem. Utána sokáig óvatos voltam, csak jártam a fiúkkal, de nem adtam fel a függetlenségemet. Magába mélyedt, emlékeiben kutatott. Taddor hallgatott, de annyi elragadtatás volt az arcán, hogy Utta, ami kor ismét felnézett, kissé zavarba jött. Már nem olyan nagy lendülettel fejezte be. - ...A másik egy űrbányász volt. Tudja, most nagyon elszaporodtak, legalábbis a Marson túli övezetekben. Mióta annyi nyersanyagra van szükség, és kiaknázzák már a kisbolygókat is. - És a Merkúron - vetette közbe Taddor. - Igen, ott is. Az enyém a Mars környéki kisbolygó kon dolgozott. Hatalmas fickó volt, kettő méter húsz, és olyanok a vállai, mint egy birkózónak. Ha elmentünk egy pszichobárba, minden lány engem irigyelt. Hát nem furcsa?... - Miért volt furcsa? - Hogy a lányok a külsejük alapján ítélik meg a fiú kat. - Ezt igazán elmondhatjuk a férfiakról is – jegyezte
meg Taddor finom mosollyal. Utta értékelte humorát: - Igaza van, kapitány. Szóval nekem nem tetszett, hogy csak ezért bámulnak, ezért irigyelnek. Főleg, ami kor egy újabb éves együttélés után kiderült, hogy való ban nincs okuk irigykedni. Az a férfi kívül nagy volt, de belül kicsi. Érti, mire célzok? Taddor egyik ujjával jelentőségteljesen megkocogtatta a homlokát. Utta felderült. - Pontosan. Néha azt hittem, az agya diónyira össze száradt, és ide-oda lötyög abban az óriási fejében. Aztán jöttek a hosszú űrutak, és már negyedik éve csak vándorlok. Azt mondják, jó navigátor vagyok. Kis túlzással mondhatnám, hogy már el is felejtettem, milyenek a fér fiak. - Ezt nem hiszem el - mosolygott Tad dor. A lány lát ta, ilyenkor sokkal rokonszenvesebb az arca. A kis fekete ráncok a szeme sarkában... Tulajdonképpen nem ellen -
szenves ember a kapitány. Talán megengedne egyfajta
bizalmaskodást is? Hiszen egy hosszú ideig tartó űrutazás során létfontosságú a bizalom a legénység tagjai között. És a lány sohasem félt kimondani, amit gondolt. Most sem, ezért hát rákérdezett. - És maga hogy áll a hölgyekkel, kapitány? Taddor zavarba jött. De nem annyira, hogy ne tudjon válaszolni. Megköszörülte a torkát. - Az már a múlté. Én is együtt éltem néhány asz szonnyal. De most már talán sajnálnám az időmet rájuk pazarolni, még ha lenne is. De szerencsére nincsen sza badidőm, mint látja. Tizenegy éve gyakorlatilag folyamatosan úton vagy. - Tizenegy év sok idő - mondta a lány, és tekintetét nem vette le a férfi arcáról. - De ugye, nem akarja azt mondani, hogy azóta... soha... senkivel? Egyetlen hétre sem? Egy napra?...
Taddor nevetett. De Utta most kiérezte: hamis a nevetés. Most nem szólt, nem szó1 majd igazat? Taddor só hajtott. - Ötvennyolc éves vagyok, kislány. Maga egészen
nyugodtan a lányom is lehetne. - Nincs gyereke? - Nem tudok róla - nevetett megint Taddor, hamiská-
san csippentett szemével. Utta a kezét nyújtotta az asztal fölött. - Tegeződjünk, Taddor. Hiszen sok időt fogunk együtt tölteni ezen a hajón. - És nemcsak a hajón... Rendben van. - Taddor kapitány sötétbarna keze a lány ujjaira fonódott. Az érintés pillanatában a férfi ismét érezte az a furcsa dolgot. Mennyi éve is már?... De elűzte emlékezetéből. Nem, nem szabad emlékezni rá. Jobb, ha nem. - Volt feleséged is? Olyan igazi, törvényes? Taddor először a fejét rázta, aztán bólintott egyet. Majd hirtelen elengedte Utta kezét, és felállt. - Megyek... Megnézem a... a... - nem is tudta, mit mondjon.
Utta sejtette, nem kell megnéznie semmit. Csak egy ürügy, hogy félbeszakítsa a beszélgetést. Taddor felállt, 47
