Melissa Moretti A szerelem virága

MELISSA MORETTI A SZERELEM VIRÁGA REGÉNY

PUEDLO KIADÓ

~1~

Melissa Moretti A SZERELEM VIRÁGA Regény

ISBN: 978 963 8605 91 7

Puedlo Kiadó Felelős kiadó a Puedlo Kft. vezetője Copyright: Nemere István © Készült a Kinizsi Nyomdában Felelős vezető: Bördős János

~2~

1. Tara a buszmegállótól futva ment a kórházig. Az a telefon nyugtalanította. Nincs még fél órája, hogy csörgött a boltban és egy szenvtelen, idegen női hang tudatta, hogy az anyja... A kapun bejutva már ismerős terepen haladt. Átvágott egy keskeny, szépen kövezett ösvényen, a díszcserjék zöldje most nem hatolt el a tudatába. A szeme közömbösen és mit sem látóan siklott el a legszebb bokrokon és virágokon. Ezekből rengeteg volt az épületek között. Tara nagyon jól tudta már, melyik épület melyik kapuja fogja őt elnyelni egy perccel később. És az árnyékot is érezte előre, amely majd testére simul. A gondolatai viszont csak az anyjánál időztek. Két hete járt ide mindennap. Az onkológia sajnos egészen hátul volt, lihegett, mire befutott a falak közé. A szeme sarkából még annyit látott, hogy egy fémtartályt amely éppen embernyi hosszú volt - kerekeken tolnak be a liftbe. Vagyis valaki meghalt. Csak nem az anyja...? De az információs pultnál felismerték, és megnyugtatták: - Nem, kisasszony, még nem... A doktor úr mellette van. Nem várta meg, míg azt mondják, siessen. A sejtjeiben dübörgött, hogy jó lesz rohannia. Nem volt türelme a lift előtt szobrozni, szaladt hát a lépcsőn felfelé. Lihegve érte el a második emeletet. Az a szoba ott volt mindjárt jobbra. Kopogás nélkül nyitotta az ajtót... A mama arca nagyon sápadt volt. Csak a pillája rebbent, és nem mozdította a karjait. A szeme a mennyezetre meredt. Az orvos ott állt mellette. Egy nővér is volt a szobában, valamit jegyzetelt. Az orvos szakszavakat mormolt, nem hagyta abba akkor sem, amikor a lány berobbant a szobába. Talán szándékosan tette, hogy Tara lássa: ő jól dolgozik? Most is itt van, íme. - Hogy van az anyám? - kérdezte a lány. Halkan szólt, mert a szája kiszáradt a rohanástól. A nyelve alig fordult a szájában. Az orvos ránézett: - Kérem, jöjjön velem egy percre. Utána visszajöhet. - De ő... - Tara az ágy felé intett. A nővér értette a kimondatlan aggodalmat. Nem volt már fiatal, sok ilyen esetet láthatott: - Menjen csak nyugodtan, addig itt maradok. Tara tekintete elsiklott a gépeken. Annyiféle szerkezetet vetnek be manapság, ha valaki súlyos beteg... Az infúzió megy a mama karjába, a vérkeringésébe. Egy másik szerkezet figyeli a szívét. Valahol minden percben feljegyeznek róla valamit. De van-e értelme mindennek...? Az orvos szobája kicsi volt, hangulatos. Tara ebből semmit sem látott. Nem nézte a virágokat, a szép képeket a falon, az antikot utánzó bútorokat. Már csak a férfi arcát látta. A doktor volt vagy ötven, őszült, sőt kopaszodott is. Valaha csinos férfi lehetett, ennek már csak nyomait őrizte. Most különben sem úgy nézett Tarára, mint egy fiatal nőre. Pedig valahol a tudata alján ott lebegett a felismerés, hogy milyen szép ez a nő. Amikor először látta, két héttel ezelőtt, jobban megfigyelte. Remek alakja van, az arca ugyan nem egy világszépségverseny győztesének vonásait viseli, de igen kellemes és kedves arcocska. A haja ugyan rövid, de ez mostani, pillanatnyi divat csupán. Szépen domborodik elől-hátul. És a haja milyen fekete! Szinte kékesbe játszik, ez aligha festett, ez a természetes színe. Ehhez jól megy az élénkzöld szeme... Talán húszhuszonegy éves

~3~

lehet. A doktor még tíz évvel ezelőtt is rástartolt volna egy ilyen csinos nőre. Most azonban - a kisebbik lánya is ennyi idős volt - visszafogta magát. Különben is, éppen most, éppen akkor, amikor... - Kétféle iskola van ezen a téren - mondta halkan. - Az egyik szerint mindent kíméletlenül meg kell mondanunk a leginkább érintett hozzátartozóknak. A másik attól teszi függővé, ki az a hozzátartozó és milyen kapcsolatban áll a beteggel... ott elkenik a dolgot, nem őszinték... Persze csak azért, hogy kíméljék a hozzátartozókat. Tara a doktor szemébe nézett. Nem ült le, hiába kínálták hellyel. Két ember állt a szoba közepén, és csak egymást látták: - Az anyámnak nincs senkije rajtam kívül. A férje meghall, egyedüli gyermek vagyok Se testvére, se szülei nem élnek már. Velem élt, mióta megszülettem. És... azok közé tartozom doktor úr, akik nem várnak kíméletet. Az élet sem kímélt. Az anyám betegségéről pedig már jó ideje tudtam, hogy... hogy így fog végződni. Azt hiszem, ő is tudta és tudja, csak nem akarta elfogadni. Tehát velem csak őszintén, doktor úr! Megjött az ereje, a hangja is. Keményen szólott. Mert ilyen keménynek hitte magát. A doktor persze sokat látott már életében, sokféle beteget és még többféle családtagot. Egy pillanatig habozott csak, aztán kimondta: - Az édesanyja meg fog halni. Még ma. Tara szeme megrebbent. A csönd elnyúlott, de nem túl sokáig. Aztán a lány azt suttogta: - Köszönöm, hogy megmondta. Most már mellette maradok... addig. A délután nagyon hosszúra nyúlott. Az árnyékok lassan vándoroltak a padlón. Igaz, ebbe a szobába nem sütött be a nap. De az ajtó most már végleg nyitva volt, a folyosó ablakai pedig a napos oldalra nyíltak. így hát Tara fel-alá járkálva pontosan lemérhette az idő múlását akár az árnyékokon is. Ha az órájára nézett, nem hatolt el tudatába a mutatók állása. A falon volt egy digitális óra is, számjegyek peregtek nagyon apró nesszel, de a lány arra nem figyelt. Az anyja csak hét óra felé tért magához. Ha ugyan magához tért...? Tara azonnal ott ült mellette és a kezét szorongatta. Egy nővér is bejött, de semmit sem segíthetett. Ezért - talán tapintatból - most magára hagyta a két nőt. - Mama... - Tara nem akarta, mégis elsírta magát. Szerette ezt az asszonyt. Az anyját. Közben azért küzdött, hogy a beteg ne lássa a könnyeit. Furcsa, de szégyellte őket. Mintha az asszony nem tudná, hogy eljött a vég...? Tara szeméből olvassa majd ki azt, ami már ott lapul benne oly régen, és ami... most... már fájdalomfogakkal harapdálja? - Mama... most már igazán megmondhatnád. Az anyja csak nézett. Látszott a szemén, hogy visszatért az értelme. Tara úgy, de úgy leste az ajkát. Ha csak egyetlen szót is szól, akkor abból már elindulhat. Egy nevet... egy dátumot... bármit! - Mama, ki volt az apám? Kiáltás volt ez. Hangosabb, mint kellett volna. Látta az anyja szemén, hogy hallotta. Hogy meg is értette. Az asszony csak szorította lánya kezét, de aztán az is alábbhagyott Tara még nem adta fel. - Mama, mondd meg...

~4~

Az asszony talán mondani akart valamit. Vagy szólt is, de az már nem érett hanggá, a gondolatból nem lett szó, mondat? - Mama... Az asszony nem szólt. Az ajka sem mozdult. A szeme még a lányára meredt. De a keze szorítása hirtelen alábbhagyott. Az erő kifutott az ujjakból. A testből. A szeme, amely az előbb még Tarát nézte, most valahogyan furcsa lett. Tara még mindig nem értette igazán. Még szólt, még kiáltott volna: - Mama, ki volt az apám...? Csak egyszer, nagyon régen, annyit mondott róla: „Már meghalt". De hát az sem volt elég, Tarának semmiképpen. Most pedig... Csak nagyon lassan fogta fel, hogy elkésett. Elengedte a kezét - az ujjait még könnyen lefejtette az anyja kezéről megragadta volna a vállát, hogy alaposan megrázza: „Mama, válaszolj!", kiáltotta volna olyan hangosan, hogy azt még hallja az is, aki már nincs itt... Már nem volt ott. Tara nézte az anyja szemét. Akkor már egyre homályosabb volt. A következő percben értette meg, hogy mit is jelent az üveges szem kifejezés. Az anyja tekintetéből nem sugárzott már élet. Az orvos nesztelenül bukkant fel mellette. Tara csak a szeme sarkában érzékelte az újabb fehér foltot. Lassan fordult feléje. Egy nagyon rövid pillanatig néztek egymás szemébe. De így is elmondhattak mindent. Azt a keveset, amit még délután nem beszéltek volna meg. Az orvos meghallgatta a beteg mellkasát. Keze közben nagyon puhán csúszott a nyakára, tapintotta az eret. Aztán a nővérre nézett: - Exitált. A halál beálltának időpontja - az órára nézett - tizenkilenc óra huszonnyolc perc. Kérem, írja meg a papírokat, utána majd aláírom őket. Az orvos tett egy olyan mozdulatot, amellyel mintha ki akarta volna kísérni Tarát a szobából. A lány kicsit elhúzódott tőle: - Én még maradnék... egy percet. Az orvos bólintott és kiment. A nővér is eltűnt Tara látómezejéből. A lány nem imádkozott - nem tudott. Csak nézte az asszonyt. Itt halt meg a szeme előtt, és nem mondott semmit. Olyan volt minden, mintha az anyja egy üvegfal mögött haldoklott volna. Mintha ez az utolsó fél óra egy némafilmen zajlott volna le. A vetítést is nézte, közben mint szereplő is részt vett benne. De ez a kettősség nem zavarta. A fájdalom is csak tompa nyomássá szelídült. Egy darabig úgy érezte, nem mehet el. Ha itt hagyja ezt a testet, mit csinálnak vele...? A boncterem csempés fala jelent meg lelki szemei előtt, de azt eddig csak filmekben látta. Aztán nagyon lassan kiment. A nővér mondott valamit, talán azt, hogy holnap délelőtt jöjjön be elintézni a formaságokat...? Mindenesetre bólintott. Odakünn várta a korán beállt éjszaka, és el is nyelte őt hamar. A következő két nap gyorsan elrohant. Tara elintézte a formaságokat. Csak az egyik napra kért szabadságot. A virágüzletben Fox, a főnök keveset szólt. Mintha nem is lett volna jelen. Tara sejtette, sok baja lehet, de hogy miről van szó, azt nem mondta. Mindig ilyen magának való alak

~5~

volt. Kicsi és girhes, az élet elhasználta őt. Vagy maga tehetett a rossz fogairól, a sárga dohányos-ujjairól? A köhögéséről, a sokszor piszkos ruhájáról? Tara már nemegyszer ott tartott, hogy szóvá teszi mindezt. De Fox nem az a típus volt, aki jóindulatot sejtene másokban. Éppen ellenkezőleg. A bolt is rosszul ment mostanában. Ezt ő is észrevette, hiszen egyre kevesebb vevő jött be. Nem volt jó helyen. Amíg volt itt egy földalatti-megálló, addig azért a randevúra siető férfiak, a kórházba beteglátogatásra menő asszonyok csak be-bejöttek. De a földalatti állomásai közül az egymáshoz túl közel lévőket megszüntették, a kórház tönkrement, és bezárták. Fox hétről hétre gyűröttebb képpel járt be. Hajnalban ő ment áruért is, hát nem csoda, hogy a szeme mindig véreres, kialvatlan volt. A jövő hát nem sok jót jósolt, és Tara ezt pontosan tudta. De azokban a napokban nem akart már erre gondolni. Elég volt egyszerre egy csapás. A temetés előtti napon az addig közös lakásban rendet csinált. Jött a hétvége, úgysem volt más dolga. Csak vasárnap reggel - mielőtt ismét nekiesett volna a régi papíroknak - megtorpant a tükör előtt. Kedvtelve nézegette magát, bár az arcán azért látszott az elmúlt hét minden megrázó eseménye. De azért nem nézek ki rosszul, mondta megrázva fekete fejét, és a szemével belevillantott a tükörbe. Kacéran... Erről eszébe jutott, hogy hónapok óta nincs senkije. Valahogy most nem igazán hiányzott egy férfi, bár... Néha esténként, elalvás előtt, vagy ha éjszaka felébredt, óhatatlanul arra gondolt: mennyire más lenne minden egy férfival! Ha itt szuszogna mellette az ágyban, ha nappal is számíthatna rá. Ha nem lenne már olyan átkozottul egyedül ebben az ellenséges világban. Mert hát csakugyan egyedül volt, most már nagyon is. Az anyját Rose Catrallnek hívták. Ötvennégy éves lett volna a jövő hónapban. Nem volt még haminchárom, amikor őt szülte. De kitől? - tette fel a kérdést az utóbbi hat-hét évben. Eleinte ritkán, mert kezdetben fékezte még a gyermeki tisztelet. De ahogyan Tara belenőtt az életbe és egyre több kapcsolata volt a világgal, a férfiakkal is - hát mindinkább izgatta a kérdés. Ki volt az a férfi, akinek a nevéről sincs fogalma? Annyiféleképpen hívhatták őt... De miért nem beszélt róla sohasem? És miért szült olyan későn? Azelőtt nem volt gyermeke? Vagy valahol a világban szaladgálnak még féltestvérei, netán mindegyik más apától? Vagy ugyanattól - aki egy megfoghatatlan, arctalan árnyék volt számára? Tara sokat kínlódott ezzel. De mindig remélte, hogy megtudja az igazságot. Most viszont elröppent az utolsó reménye is. A halottak nem beszélnek. Mit tegyen...? Adjon fel apróhirdetést? Lélekben már hajlamos lett volna legyinteni az egészre. Ezért keresett oly hévvel a régi papírok, iratok között is. Hátha talál valamilyen nyomot? Még a temetés délelőttjén is ezt csinálta. Az utolsó cipős doboz tartalmát öntötte ki az asztalra. A lakásban csönd volt. Csak ez maradt, és a bérleti díjat ezután egyedül kell fizetnie. De miből, ha a Fox-féle virágkereskedés összeomlik? Valami másik munkahely után kéne nézni, jutott eszébe. Remélt, remélt. De hiába. Abban az utolsó dobozban is csak régi számlákat és teljesen jelentéktelen leveleket talált. Ismeretlen asszonyok, egykori barátnők írtak az anyjának. Mégis végigolvasta mindegyiket,

~6~

feszült várakozással, majd ernyedő pesszimizmussal. Hátha...? De egyikben sem volt említés senkire. Éppen ellenkezőleg, két barátnő is azt vetette a fiatal Rose szemére, hogy nem barátkozik senkivel. Az egyik dátumából az is kiderült, hogy Rose már huszonkilenc éves volt, amikor ezt írták neki. Tara kissé fellélegzett - akkor hát az anyja annak előtte senkivel sem volt kapcsolatban? De miért nem? Ez olyan huszonöt évvel ezelőtt lehetett. Akkor azért a világ már nem volt annyira más, mint a mai. Akkor is különös lehetett, ha egy nő huszonkilenc-harminc évesen még nem járt senkivel. De nem jutott megoldásra. Amikor elkeseredetten kidobta az utolsó papírlapot is, az órára nézett. Nocsak, sietnie kell! Másfél óra múlva a temetőben, az urnafalnál kell lennie. Életében ez lesz az utolsó találkozása az anyjával. Akit már közben elégettek, és Rose Catrallt Tarának „Anyát" - már csak egy marék porcelántartályba zárt hamu képviseli. Nem volt autója - miből is lett volna? -, így hát előbb metróval, aztán egy busszal közelítette meg a temetőt. Az persze egy külvárosban volt, jó messzire. Mivel rokonaik nem voltak, nem is számított arra, hogy akár csak maroknyi ember is eljön. Néhány egykori kolléganőjére gondolt, akik ismerték Rose-t. Meg az anyja kolléganői, a hivatalból. Ahol ugyan már három éve nem járt, amikor gyengélkedni kezdett. Aztán az a daganat elég gyorsan végzett vele. Jobb neki, nem sokat szenvedett - mondják majd ezek a nők, közben a szemükben ott ül a félelem, hiszen Rose annyi idős volt nagyjából, mint ők... Tara előre sejtette ezeket a jeleneteket. A temetés majdnem pontosan úgy zajlott le, ahogyan elképzelte. Hat nő és két férfi - két egykori kolléganő félje - volt jelen Tarán kívül. Az ünnepség egyszerű volt és gyors. Alig negyedóráig tartott. Egy, a temetkezési vállalat egyenruháját viselő férfi szemlátomást alig várta már, hogy az urnát kis létráján felvihesse a rekeszébe, és egy maroknyi fehér cementtel befalazza a névtábla mögé. Amely egy csokor szerény virág kíséretében már ott állt a falnál. Tara akkor pillantotta meg azt az idegen nőt. Jóval távolabb állt. Nem tartozott a gyászolók közé... Mindenesetre azt a benyomást keltette, hogy csak véletlenül erre járt, és talán kíváncsiságból torpant meg az urnasor szélén. Viszont fekete ruhában jött. Ez valami kosztüm lehetett. Gyászruha...? Tara nem tudta, és az első pillanatban nem is érdekelte. Az idegen nő nem volt már fiatal. Az anyjánál mindenképpen idősebb. A szemébe húzta fekete kalapját, így az arcából Tara nagyon keveset látott. Talán csak a hegyes orrát és a keskeny, akaratos száját. Nem is figyelhetett rá, hiszen közben anyjára gondolt. Tisztában volt vele, hogy anyja kolléganői közben őt is figyelik. Szívesen pletykálnának róla majd, ha legközelebb összegyűlnek. Tara számára egy pillanatig sem volt kétséges, hogy ezek az asszonyok legalább minden második héten összegyűlnek valamelyik kávézóban, és kuglóf meg capuccino mellett ócsárolják a világot. Biztosan megemlékeznek majd Rose Catrallról és a lányáról is. Azt fogják mondani, hogy Tara meglelte a legolcsóbb temetési módot, és ezt nem írják a javára.„A pokolba ezekkel a banyákkal!", gondolta a lány.

~7~

Az a gyászruhás idegen nő legalább hatvanöt éves lehet, állapította meg. Közben véget ért a szertartás, és szükség lett rá. A munkás felment a létrán, és kérőén intett. Ez Tara tiszte volt ekkor tartotta kezében utoljára az anyja hamvait. Meglepődött, milyen könnyű ez az egész. „Ennyi maradt belőled, anyám", futott át a lején. Még mindig haragudott Rose-ra, amiért nem árulta el, ki volt az apja. Lehet, hogy még ma is él? villant bele. Miközben ott állt, kezében a kis virágcsokorral és várta, hogy a munkás befejezze a névtábla cementezését - oldalt sandított. Az a gyászruhás nő akkor indult el. A széles úton ment, amely a temető kijáratához vezetett. Nem tudott sietni, aprókat lépett. Tara hirtelen arra gondolt, utána kéne menni. Megkérdezni... hátha tud valamit? De mire végzett a munkás és elvette tőle a csokrot, a kolléganők jöttek részvétüket nyilvánítani. Sikerült elég röviden válaszolni, és ezzel megszabadult tőlük. Még egy pillantást vetett az urnára - már ott lapult a betűkkel és évszámokkal díszített tábla mögött - az idegen nő eltűnt. Amikor pedig Tara mégis kisietett arra az útra - csak annyit látott messziről, hogy beült egy hosszú, fekete kocsiba. Amit nyilván nem ő vezetett, mert alig csukta be az ajtót, a jármű azonnal meglódult és elrobogott a temető kijárata felé. Nem sokkal később Tara is elment onnan. Nem nézett vissza. A következő napok sem derítették fel a kedvét. Látnia kellett a virágbolt haldoklását. Az üzlet addig hétről hétre, most viszont már napról napra rosszabbul ment. Amikor egyedül maradtak ketten, és nem jöttek vevők - az volt a legrosszabb. Ilyenkor Tara nem is tudta, mit kezdjen magával. Utálta Fox jelenlétét, amikor a férfinak nem volt dolga. A legjobbak még a reggeli órák voltak. Fox csak arra várt, hogy Tara megérkezzen. Addigra elrendezte a virágokat, amiket a hajnali piacról hozott. Utána hazament aludni egyet. Ilyenkor Tara egyedül dolgozott, de legalább nem szólt bele senki abba, amit csinált. A jó korszak délig tartott. Akkor visszajött Fox, morcosan és kedvetlenül, amiért nem alhatott tovább. No és persze az üzletmenet sem dobta fel a lelkivilágát. Az első útja a kasszához vezetett, belenézett és a fejét csóválta. Napról napra kevesebb pénz volt ott. Megesett már, hogy ha az első reggeli betérő vevő nagyobb bankóval akart fizetni, Tara nem tudott visszaadni. Délben Tara elment ebédelni. Örült, hogy végre kiszabadult abból a félhomályból, a lámpák keltette mesterséges fények közül. Szerette a virágok illatát, de ilyen mennyiségben ez gyakorta elviselhetetlennek bizonyult. Nyolc órán át szagolni nem volt könnyű. Estére olykor a feje is megfájdult. Délben örült, hogy mást is lát, nem csak virágokat és nagy néha egyegy betérő vevőt. Ebédelt valamelyik pizzériában vagy más olcsó helyen. Büfékben például, görögök, törökök, kínaiak, olaszok voltak a környéken. De az is lepusztulóban volt már. így hát Tarának nem lett jobb kedve, amikor ebéd után visszajött. És csak ültek ott, Fox meg ő.

~8~

Tara egyetlenegyszer tett egy kísérletet, hogy szakmai kérdésről - mi több, a jövőjükről! - beszéljen a főnökkel. Aki csak ült a sarokban és nézett maga elé. - Fox úr, miért nem bérel egy másik boltot? Ami jobb helyen van? A férfi kelletlenül válaszolt. Hosszú körmondatainak annyi volt az értelme, hogy se kedve, se pénze elkezdeni valami újat. Tara erre is gondolt már előzőleg, így hát megtette ajánlatát: - Mindent megcsinálok én, ha ad pénzt az induláshoz. Keresek helyiséget, szerzek árut, elindítom az egészet. Fél év alatt bevezetem a boltot egy jó környéken. - Jó környéken sokba kerül a bolt bérleti díja, annyi pénzem pedig nincs - morogta Fox elutasítóan. Aztán körbeintett és megvetően jelentette ki. Ennek meg már vége. Pénteken délután végleg bezárom. - És én az utcára kerülök? - kérdezte Tara. Bár sejtette, azért most megdöbbent. Ha nem kezdi el ezt a kis párbeszédet, Fox vajon mikor közölte volna, hogy vége...? Pénteken délben? Tőle ez is kitelik. Dühítette, hogy Fox most is csak vállat vont és valami igenlőt mormogott. Úgy tűnt, mintha még ő lenne megsértve, mert Tara rákérdezett a dologra. A lány csak nézte egy ideig. A tulajdonos szerencséjére betévedt két vevő is egyszerre, ami nagy dolog volt mostanában. így hát azokkal foglalkoztak. Aztán Fox hirtelen sürgős dolgára hivatkozva sebesen kiment a boltból. Tara magára maradt haragjával és bizonytalanságával. Mindenesetre még aznap, zárás után nekieredt a városnak. Nem szeretett korán hazajárni, hiszen anyja halála után a lakás kétszer akkorának tűnt, mint azelőtt. Elveszve érezte magát a falak között. Csak akkor ment haza, ha már rögtön lefekhetett. Egy kis olvasás, aztán menekülés a szemlehunyással előhívható, jótékony sötétségbe. Az éjszakát érezte a barátjának. Most csak azt. Már régóta sejtette, hogy a Pamallo-negyedben alig van virágüzlet. Pedig akad ott három színház és egy - igaz, kisebb - vasútállomás is. Mindez egy ötszáz méter sugarú körben, megtetézve egy metróállomással és néhány szállodával. Aznap este Tara nem is tett mást, csak bejárta a kis negyed összes utcáját. Ez jobb környéknek számított, mert ahogy beállt a sötétség és kigyúltak a fények, nem lett veszélyes a helyzet. Fiatal lányként biztonságban érezte magát mindenfelé. Az utcákat megvilágították rendesen, temérdek kirakat vonzotta a járókelőket. Két utcában csak villák álltak szép kertek közepén. Templom is akadt, kicsiny piactér, amely csak délelőtt működött, délben minden szemetet eltakarítottak onnan. Tarának tetszett Pamallo, szívesen vezetett volna egy boltot éppen ott. De hát huszonegy évesen, csak egy középiskola és egy virágkereskedelmi tanfolyam után ki állt volna vele szóba? Még annak is örülhetett, ha felveszik eladólánynak. Pedig ő ennél sokkal többre vágyott. A negyed utcáin járva mindössze két virágüzletet talált. Az egyik a vasútállomással szemben, a másik a legkisebb színház mellett lapult. Egyik sem volt nagy, éppen ellenkezőleg, talán csak akkora, mint a Foxféle bolt. Ez bizakodással töltötte el. Azt is észrevette, hogy azt a két

~9~

boltot már hat óra után bezárták. Ez nagy hiba, vélte, különösen annál, amelyik a színházakhoz esik közel. Rengeteg jó ötlete és terve lett volna. Ehelyett késő este, fáradtan hazatérve, csak ábrándokra tellett. De nem adta fel. Egy ugyanolyan szomorú nap után, amit a depressziós Fox társaságában volt kénytelen tölteni, késő délután ismét nyakába vette a Pamallo-negyedet. Most üres bolthelyiségeket keresett. Nagyon gondosan kutatta át a terepet, így aztán nem is jutott el minden utcába vagy térre. Amelyeket üresen, bérelhető állapotban talált, azok általában túl nagyok voltak. Azoknak a bérleti díját csakugyan nem tudná megfizetni. Ugyanakkor elfogta valami makacsság. A fenébe is, hát Foxnak igaza lesz? Annak a nyomorult alaknak? Harmadnap délután már korábban otthagyta a boltot. Persze előbb engedélyt kért a főnökétől, de olyan hangon, hogy az nem mondhatott nemet. Fox különben is csak megsemmisülten ült és alig reagált. Tara sejtette, a letargia következő fokozata az lesz, amikor Fox már elkergeti a vevőket a boltból. Most mindenesetre örült, hogy már négy órakor otthagyhatta a pasast. Nagyon megkönnyebbült, és egészen jó kedve lett. Mert napsütésben járhatott az utcákon, és azt tehette, amit akart. Ami örömet okozott neki. Boltot keresett. Fanatikusan hitte, hogy szerencséje lesz és csakugyan elindulhat, mint önálló virágkereskedő. Nem félt a megmérettetéstől. Kicsit azért ingadozott a lelke, hiszen ha most valaki egy jó eladói állást ajánl neki egy jól menő boltban, bizony azt is elfogadná. Talán csak egy időre, de elfogadná... Ugyanakkor a lelkét nagyon cirógatta már a gondolat is, hogy önálló, saját boltja lehetne. Bizony minden erejét latba vetné, hogy abból végre legyen valami! Most, hogy ilyen korán járta a Pamallo-negyedet, még minden bolt nyitva volt. A két virágos is. Az egyikbe csak benézett - kelletlenséget sugalló fiatal lány és egy még rosszabb külsejű középkorú nő mozgott odabent. Bement egy vevő, először egyikük sem mozdult rá. Nem mentek elébe, nem kérdezték meg, mit kíván...?, „Ezek nekem nem lesznek konkurencia", jutott eszébe. Utána elment a másik bolthoz. Kívülről nem sokat látott, a kirakatot úgy telerakták cserepes növényekkel. Hát bement, mintha csak körülnézne a cserepesek között. De persze gyakorlott szemmel felmérte a vágott virágok kínálatát és árait. Valamivel drágább volt itt minden, mint Foxnál. Egy házaspár ült a boltban. A nő szívesen kiszolgálta volna őt, a férfi viszont álmosan pislogott egy széken a sarokban. Ebből Tara azonnal tudta, hogy itt is hasonló a felállás: hajnalonta a férfi megy áruért, az asszony napközben eladja, amit tud. „Ha egyedül leszek, hajnalban kell kelnem, és délután már alig állok majd a lábamon" lüktetett benne a figyelmeztetés. Nem lenne sok értelme belerokkanni a munkába. Mindent megszerezni, elindítani, egy csomó pénzt belefektetni - és akkor halálosan kimerülni? Hagyni, hogy valami betegség elvigyen mindent, csak az iszonyú tartozást hagyja meg...? Miközben az utcákat járta, fejben számolt. Mennyi kellene bérleti díjra? Itt nyilván valamivel többet kell fizetni, mint a mostani boltjukért. De

~ 10 ~

magasabbak az árak a piacon is. Viszont a nagybani virágpiacon, ha valaki ügyes, aránylag olcsón is kaphat szép árut. „És mivel hozom el? Kellene legalább egy használt kocsi...!" Ezen is elrágódott egy ideig. Még jó, hogy megtanult vezetni. De autója még sohasem volt. Nem talált jó helyiséget, pedig órákig járta a pamallói utcákat. Igaz, annyi gondolat volt a fejében, hogy néha nem is tudott kellőképpen figyelni. Mivel a környéken szinte minden ismert banknak volt egy fiókja, hát eszébe jutott: nem lehetne bankkölcsönt szerezni? Végtére is, nem olyan megalázó dolog ez. A bankok többek között éppen ezért is léteznek. Csak éppen arról nem volt fogalma, hogyan kezdjen hozzá. Menjen be mindegyikbe és mesélje el valakinek, mi a szándéka? És mit tegyen, ha üzleti tervet kérnek tőle? Mi más lehetne a terve, mint felszerelni és elindítani egy boltot? Azért ez is szöget ütött a fejében. Este otthon hosszan számolt. Mibe kerülhet egy-egy új pult, és a többi szükséges dolog? Nyilván lesznek átalakítási költségek. Kőpadló, öntözőcsap, mosdó, mellékhelyiség. Már ha ilyen még nincs ott. De melyik boltban van? Pénteken reggel nagyon rosszul érezte magát. Majdnem el is késett. Csodálkozott, hogy a bolt ajtaja zárva van. Volt kulcsa, hát szép lassan nyitott. Kilenc óra volt, a szomszéd boltosok ráköszöntek: - Helló, Tara! - Jó reggelt! - Szia, . Tara! - az egyik lány rámosolygott. Neki nem lehettek gondjai, mert az apja volt a pékség főnöke. A mester nem hagyta tönkremenni a boltot, mint Fox. Az ördögbe a fickóval, gondolta a lány, amikor belépett a boltba. Voltaképpen azon sem csodálkozott, hogy Fox ma hajnalban nem hozott árut. Azt kell eladni, ami van. Aztán a mai nappal vége is az egésznek - sóhajtotta. Levette a könnyű kis kabátját. Elhúzta a függönyt a sarokban, ami mögött a fogas állt... Fox arca lila volt, a nyelve kidülledt... A nyaka furcsán hosszú volt... A sikoly úgy szakadt ki Tarából, mintha teste része lett volna. Fájdalmas volt, a torkát fűrészelte, a kiáltás a végén hörgésbe ment át. Csak támolyogni tudott, az első székig. Arra lerogyott. A pékségből rohantak be többen is, majd a másik oldalról futottak a boltosok. Tarának csak arra volt ereje, hogy a függönyre mutasson. Hang akkor már nem jött át a torkán. Mintha megnémult volna Az ijedtség és az undor lerohanták, a padlóra teperték a lelkét. A pék elrántotta a függönyt, aztán vissza is húzta gyorsan. Mielőtt a lánya és a többi nő odaért volna. - Fox felakasztotta magát - mondta rekedten. A telefonért nyúlt. A rendőrség egyetlen pillanatig sem kételkedett abban, hogy Fox öngyilkos lett. A környékbeli kereskedők és Tara is tanúsították, hogy tönkrement, és ma akarta bezárni a boltot. Volt benne még annyi becsület, hogy hagyott a pulton egy búcsúlevelet is, amiben szintén utalt erre. így hát a nyomozás alig egy óra hosszat tartott. Közben lefotózták sok oldalról, majd elvitték a holttestet. Tara megsemmisülten ült a helyén.

~ 11 ~

Nem elég, hogy elvesztette az állását - hány éjszaka fog felriadni arra, hogy Fox iszonyúan kidülledt szemét, a lila arcból előtüremkedő nyelvét fogja látni...? Akik jobban ismerték Foxot, azok azt mondták: van neki egy unokaöccse, bizonyos Lenard - csak ennyit tudtak róla akii majd a rendőrség értesít. Délben aztán elmehetett végre. Most is sütött a nap, bár fehér felhők vonultak el az égen. Tara nem is tudta, mihez kezdjen. Még nála volt a kulcs. A kassza üres volt. Az ajtón kint hagyta a lakonikus ZÁRVA táblát. Ebédelni sem tudott volna. Hát elindult oda, ahová mostanában az ábrándjai mágnesként húzták. A Pamallo-negyedbe. Most ismét végigment néhány utcán, pedig nem volt már olyan, ahol azelőtt ne járt volna. De most szemügyre vette a kiöblösödő kereszteződéseket és kis tereket is. Rájött, hogy azelőtt csak az egyik oldalon ment, a másikra át-átnézett. De így biztosan elkerülte a figyelmét néhány bolt. Csak olyanokat keresett most is, amelyek szemlátomást zárva voltak. Akadt, amelyik kirakatüvegére az idők során plakátokat is ragasztottak vagy bedeszkázták. Ezek nyilván sok hónapja üresen álltak már. Valami probléma lehet velük, sejtette. Nem nagyon vonzották. Egy kis, háromszög alakú térre ért. Galambok szálltak le a közepén, ez megragadta a figyelmét. Ez azt jelenti, hogy nincs itt nagy forgalom? Persze, kisebb parkoló volt a tér közepén, meg egy régi Szentháromságszoborcsoport. Kopott az is, mint néhány ház. De azért nem volt ez rossz környék. Hol is van ez pontosan? - töprengett el a lány. Megállt, hogy tájékozódjon. Az egyik pamallói színház alig száz méterre, és majdnem egyforma távolságban a két szállótól. A vasútállomás sem volt messze. Ez nem is rossz hely, jutott eszébe. Kritikus szemmel megtorpant középen a szobor mellett, és körbejártatta tekintetét. Ajka önkéntelenül mozdult, amikor a szeme olvasta a feliratokat: Dohány... Ajándék... Textil... Illatszer... Kenyér... Mosoda... Virág... Számítógép... Könyv... Virág? A szeme megrebbent. Hol van itt virágbolt? Hiszen a felmérései szerint éppen ezen a környéken nincs egy sem. Akkor látta, hogy a VIRÁG felirat nagyon régi, már-már elmosódó. Az a tábla már rozsdás is... A parkoló kocsik között Tara meglódult. Nem gondolt most Foxra, igyekezett elfelejteni a mai délelőttöt. És azt, hogy mától kezdve munkanélküli. Ahogy közeledett ahhoz a bolthoz, úgy látta meg a részleteket. Régóta zárva volt. A kirakatán néhány rossz plakát tépett sarkát lengette a szél. A boltba nem lépcsőn kellett bemenni. Sem le, sem föl nem vezetett egy fok sem, és ez megnyugtatta. A lépcsős boltokba kevesebben térnek be. A rézkeretes ajtó egésznek látszott. A kirakat nem volt nagy, megfelelőnek látszott. Tara egy helyen félrehúzott egy plakátot és megpróbált benézni. De odabent sötét volt, semmit sem látott. Mindazonáltal - hisz évek óta ilyen boltokban dolgozott - el tudta képzelni, mi lehet bent. Valami feliratot keresett, de nem talált. Körülnézett. A téren zajlott a forgalom, emberek siettek, gyerekek futottak egy iskola felé. Tábla tudatta, hogy a közelben található egy kórház is. Erről eddig nem is

~ 12 ~

tudott. Szóval, ez nem is rossz környék virágügyben - gondolta még. Aztán bement a zárt bolt mellett lévő mosodába: - Jó napot. Nem tudja, kié ez a virágbolt? - Dehogynem. Karlenné itt lakik felettünk. A férje volt a virágos, az asszony csak besegített neki. Aztán az öreg meghalt, Karlenné meg egyedül maradt. - Ez mikor történt? - Hát úgy fél éve, vagy több - a fiatal mosodás fickó nagy szemeket meresztett a lányra. Látszott, tetszik neki Tara. De a tulajdonos a függöny mögött szöszmötölt, és hallotta az egész beszélgetést. Kijött és csak ránézett a fiatalemberre, aki azonnal elment Tara mellől. - Tudja, a virágosok is meg szoktak halni - elménckedett a férfi. Még mosolygott is. - Nagyon jól tudom, én is virágos vagyok - vágta rá, bár nem haragudott. Könnyedén elköszönt tőlük, és megkereste a bérház bejáratát. A táblán olvashatta a Karlen nevet. Innen tudta, hogy a második emelet a célja. Hamarosan egy ajtó előtt állt. Silvia Karlen, olvashatta a kissé régimódi réztáblán. Amely fölött még látszott a helye egy nemrégen leszerelt másik táblának. Nyilván a félje neve állt ott. Az ajtót azóta még nem festették újra. Az értő szem számára a megmaradt és az eltűnt tábla sejtette a családi tragédiát. Ami végső soron olyan ter mészetes. Különösen annak, aki még csak huszonegy éves, mint Tara. Csöngetett. Kétszer is, mert az első után senki sem mozdult. Talán sziesztáznak, villant az agyába, és órájára nézett. Kora délután volt, hát nem zárhatta ki ezt sem. Aztán végre léptek hallatszottak a túloldalon. Egy női hang kérdezte: - Ki az? - Én a virágbolt ügyében jöttem, asszonyom. Kis csönd után csikordult a kulcs. Az ajtó csak résnyire nyílott. Tara a maga szemmagasságában várta az ajtónyitót. Ehelyett azonban jóval alább, szinte a kilincs magasságában látott egy sötét fejet. Odabent homály uralta a folyosót vagy előszobát. - Egyedül van? - kérdezte a háziasszony. - Igen, asszonyom. Tara Catrall a nevem - mosolygott. Különös érzés volt, mert hiszen ma még egyáltalán nem nevetett. Máskor sokat. De ma, egy ilyen napon...? Azért örült, hogy képes volt megjátszani a mosolyt. Üres volt a lelke, eddig. De most a bolt reményével szerette volna megtölteni. Odabent homály fogadta. Az öregasszony előtte ment. Nagyon kis termetű volt. Egy nyitott ajtó várta őket, és végre fénnyel teli nappaliba jutottak. Ott besütött a nap, az ablakok a térre nyíltak. Régies berendezés, a hatvanas évek bútorai és szárított virágdíszek, régi fényképek. Bizony akadt köztük még fekete-fehér is. Az egész lakás ódon volt, nem a kétezres évek szellemét sugározta. De Tarának így is tetszett. Karlen asszony kicsi volt és sovány. A haja hófehér, teste akár egy madáré. Könnyűcsontú. Az egész ember oly légies volt, Tara egy pillanatig attól tartott: ha elesik, rögtön összetörik. Akár az áttetsző kínai porcelán.

~ 13 ~

Most ugyan mosolygott, de szemében ott ült a szomorúság. És még valamit észrevett a lány: Amikor Karlen asszony ránézett, békesség és jókedv költözött az arcára. Mintha örült volna a fiatal nő látványának. - Parancsoljon, kedves... - Tara. - Szép neve van. És maga is csinos - bókolt az öregasszony régiesen, kedvesen. Tara, mielőtt leült volna, kicsit meghajolt feléje: - Köszönöm, asszonyom. Nos, napok óta egy virágboltnak való helyet keresek a Pamallo-negyedben. Az imént itt alattunk észrevettem azt a régi feliratot. Karlenné arca most komoly volt: - Igen, a férjemmel negyven évig dolgoztunk abban a boltban. Ő vitte a boltot úgy igazán. Én csak akkor segítettem neki, ha nagyobb ünnepek jöttek, és a forgalom, ugyebár... olyankor megnőtt. Tara udvariasan kivárta, de mert sürgette az idő, rögtön a szövegbe csatlakozott, amikor az öregasszony levegőt vett: - Ez elég jó környék lehet ilyen szempontból. Átnéztem a közeli intézményeket, és azt hiszem, érdemes lenne ismét elindítani a boltot. - Oh, kedvesem, én már öreg vagyok ehhez - mosolygott az öregasszony zavartan. Ettől a mondattól - igaz, csak egy pillanatra - Tara is zavarba jött, de kivágta magát: - Nem úgy értettem, asszonyom! Önre nem lenne szükség a boltban. Szeretném kibérelni öntől a helyiséget egy... egy tisztességes havi díj fejében. Silvia Karlen meglepetten nézett rá: - Hát tulajdonképpen... nem akartam már ezzel foglalkozni. Tudom, vétek üresen állni hagyni egy ilyen bolthelyiséget... De tudja, a férjem halála után nem gondolkoztam ilyesmin. Meg szinte semmin. Nagyon megrázott a dolog... - A múlt héten halt meg az édesanyám - jegyezte meg. Egy pillanattal később megbánta. Mi köze ehhez Karlennének? És miért is venné ezt figyelembe? Azonfelül nem hordott gyászruhát - a boltban nem szolgálhatott ki feketében, és Foxnak eszébe sem jutott egyenruhát, köpenyt adni a dolgozójának. Kicsiny csönd támadt. Karlenné lehajtotta a fejét: - Fogadja részvétem, kedves Tara. Az élet sok megpróbáltatásnak teszi ki az embert. Nekünk csak egy fiunk volt, az is meghall ereje teljében, már felnőttként... Tudja, katonatiszt volt, és tíz évvel ezelőtt Boszniába vezényelték. Ismét csöndben maradtak egy percig. Aztán Tara vette át a szót: - A bolt jó helyen van, és azt hiszem, ha elég szorgalmas leszek, akkor fel tudom fejleszteni. Visszaszerzem a régi törzsvevőket, ha voltak ilyenek... Karlenné szaporán bólogatott. - ...és természetesen újakat is szerzek. Megvannak a szükséges vizsgáim, és már évek óta virágboltban dolgoztam. Majdnem mindent egyedül csináltam ott is. - Hát, nem is tudom - Karlenné szemlátomást tanácstalan volt. -Mit csináljak?

~ 14 ~

- Ha rám hallgat, bérbe adja nekem - Tara lendületbe jött. -Mindent újra kell kezdeni. Kitakarítani, befesteni a falakat, mert ahogy a kirakaton át láttam, bizony már régen nem volt festés. Utána beszerezni a szükséges felszerelést... - Voltak célirányos bútorok, de azokat eladtam. Kellett a pénz -vallotta be az asszony. Tara ebből sejtette, a pénzre most is szükség lehet. Közben lázasan törte a fejét, hogyan oldja meg a dolgot? Annyi pénze nincsen, amibe a takarítás és az új felszerelés kerül. Amit lehet, maga elvégzi, de hát nem gyárthat új pultokat, lámpákat, vödröket, asztalokat. Körülnézett a házban. Ez egy nagy lakás, biztosan elég nagy a bérleti díja. Vagy saját? Silvia asszony látta a tekintetét és értette az okát is: - Még szegény férjem vásárolta. Egy időben a fiunk is itt lakott. .. Nekem bizony túl nagy, alig tudom fenntartani. - A bolt bérleti díja sokat segítene - célozgatott a lány. Karlenné töprengett: - Nem olyan nagy a nyugdíjam, mint sokan hiszik. Nagyon szerényen élek, Tara. A lány agyában merész terv kezdett kibontakozni. Nem töprengett rajta sokat, rögtön előállt vele: - Mi lenne, ha bérbe adná nekem az egyik szobát? Hirtelen észrevette, túl messzire ment. Zavartan felemelte a kezét: - Jaj, asszonyom, bocsásson meg nekem. Ez túl sok volt, magam is látom. Nem elég, hogy a boltot szeretném megszerezni, most még a lakását is kinéztem magamnak...? Elnézést, csak egy kósza ötlet volt. Hallgattak egy sort. Aztán Silvia felállt, az ablakhoz ment. Kinézett. Valamire emlékezhetett, mert olyan volt az arca. Tara alig mert lélegezni. „Mindjárt kirúg, de úgy, hogy vissza se jöhetek!", hitte. Akkor Karlenné megfordult és csak annyit mondott: - Jöjjön velem, Tara. A lány azt hitte, a kijárathoz vezeti. Egy ilyen régimódi öregasszonyt ezzel biztosan meg lehetett sérteni, és sikerült is...? Hiszen az öreg hölgy még biztosan emlékszik a világháborúra is. Ami Tarának csak iskolai tananyag volt, majdnem olyan régi, mint a Neander-völgyi ősemberek kora... De az asszony nem a kijárathoz vezette. A sötét folyosón át mentek, aztán Silvia benyitott egy ajtón. Eléggé modern fürdőszoba volt mögötte, amit azonnal elöntött az éles fény, amikor Silvia felkapcsolta a villanyt. Aztán az asszony visszafordult és a mellette lévő ajtót nyitotta ki. Itt egy szobát látott Tara. Elég spártaian rendezték be, de azért a maga módján kényelmesnek, otthonosnak látszott. A falon egy fekete-fehér fotón jó harmincas, egyenruhás férfit látott. Ez lehetett Silvia fia. Az öregasszony egy másodpercig farkasszemet nézett a fényképpel, aztán elfordult tőle. Tarának szólott: - Ez lenne az a szoba, amit kibérelhetne, kedves Tara. Amikor egy kávé ízével a szájában egy órával később elhagyta a Karlenlakást, csodálkozva nézett körül. A kis háromszögletű téren már felgyújtottak minden fényt. Égtek a bolti neonok, cégtáblák, no és a

~ 15 ~

közvilágítás háromlámpás oszlopai enyhén lilás fényben játszottak. Eddig csak nappal járt itt, nem is sejtette, hogy cz ilyen hangulatos lehet. Jobb kedvre derült. A nap Fox halálával kezdődött, és szörnyűnek tűnt. Elvesztette a munkahelyét is. Most kihúzta magát, büszkén... No lám csak! Nem vagyok olyan elveszett alak. Fél nap kellett hozzá, hogy ne mástól szerezzek, hanem magam csináljak magamnak egy új munkahelyet. Ráadásul nem kell majd a város másik végéről idejárnom hajnalok hajnalán, és késő este érni haza... Nagy öröm lesz a bolt fölött lakni. Valaha régen ilyen szokások voltak az európai kereskedőknél. Ázsiában meg sokfelé ma is így van, tudta Tara, bár sohasem járt Ázsiában. ízig-vérig európainak érezte magát. Vidáman ment haza, és többé nem gondolt Foxra. Kár, hogy péntek este volt. A hétvégén már semmit sem intézhet el. A lakásuk helyzete eléggé bonyolult volt, ezt az anyja intézte. Hétfőn délelőtt első dolga lesz utánajárni, és akkor majd kiderül pontosan, mennyi pénz jár neki. Mert hogy valamit kapnia kell, abban biztos volt. Csak remélni merte, hogy elég lesz egy virágbolt felszerelésének megvásárlására. Közben eszébe jutott a régi boltja. Oda is be kell majd néznie, hiszen valaki azt is örökli. Valamiféle unokaöccse volt Foxnak, legalábbis azt emlegették. Talán a rendőrség tudja majd, hol találja az illetőt? Mert hát éppenséggel megvehetné a Fox-féle felszerelést is. Igaz, hogy használt és néhol egy kicsit kopottak a pultok, a virágrendező-asztal meg a többiek. De kezdetben igazán nem is gondolhat vadonatúj felszerelés vásárlására, jó lesz a használt is. Még örülhet, ha sikerül leszorítania az árát. A lelkesedés fűtötte, aznap éjjel alig tudott elaludni. Mindenesetre örült, hogy így alakultak a dolgok. Önmagának sem akarta bevallani, hogy mindez csak ürügy. Nem akart másra gondolni, ezért erőltette, hogy folyton az új virágbolton járjon az esze. Ehhez értett, ez volt most a fontos. És amíg virágboltokon járt az esze, nem kellett a halott anyjára és az ismeretlen apjára gondolnia. 2. A következő hét első napjai azzal teltek, hogy felszerelés- és lakásügyben futkosott. Olyan hivatalokba kellett elmennie, amelyeknek létezéséről sem tudott addig. Sok dolog derült ki visszamenőleg. Az anyja papírjait késő délutánonként rendezgette, és amire biztosan nem volt szüksége, azt eldobta. Nem sok maradt, és sajnos azokból sem derült ki, amire Tara olyan kíváncsi volt. Az apja -mintha nem is létezett volna. Pedig elolvasott minden levelet, hivatalos iratot, még számlákat is. De semmiből sem következtethetett az illető személyére. Hiszen nem történt róla említés, és még közvetett utalás sem volt a személyére. Minden este felhívta Karlen asszonyt, vagyis Silviát. Az öregasszony ilyenkor kinyílott, és bár tisztelte Tara telefonszámláját -sohasem beszélt túl hosszan -, azért az esti beszélgetésekben tudtak meg egymásról a legtöbbet. Tarában mindinkább eluralkodott az érzés, hogy jól választott azon a bizonyos pénteken, amikor olyannyira összesűrűsödtek az események.

~ 16 ~

Megtudta, hogy nem kis összeg üti a markát, ha másfél évvel a bérleti határidő lejárta előtt adja vissza azt a lakást. Hát aláírta a papírokat, és előkészítette a költözést. Szerdán délelőtt felugrott Silviához is. Az asszony - amennyire tőle tellett - átalakította azt a szobát. Kényelmesebbé akarta tenni, és ez az igyekezet - bár nem sok látható eredményt hozott - meghatotta Tarát. Amikor búcsúztak, a homályos előszobában Tara váratlanul megölelte a madárcsontú öregasszonyt. Vigyázva és óvatosan - hiszen tartott a reakciójától is. Egy puszit nyomott Silvia aszott arcára: - Köszönöm. És elsietett. Silvia szokásos óvatosságát és betörőktől, surranó tolvajoktól érzett régi félelmét feledve még hosszú percekig állt a nyitott ajtóban. Hallotta, hogyan dübörögnek az akusztikus lépcsőházban a lány távolodó léptei. Ujjaival megtapogatta a puszi helyét az arcán. - Istenem! Hogy ezt is megértem - mondta halkan. Csak jóval később csukta be az ajtót. Tara csütörtökre rendelte a takarítókat. Szomszédja, a mosodás és segédje, az a kíváncsi fiatalember, akinek Tara láthatóan tetszett, azonnal felbukkantak, amikor a lány megpróbálta kinyitni az ajtót. Kora reggel volt még, eléggé hűvös is. A nap már felkelt, de azt itt, a kis téren nem láthatták. Magas házak börtönében éltek. - Jó reggelt! - Jó reggelt. Tara Catrall vagyok... - Tudjuk! Karlen asszony már eldicsekedett magával. - Velem? - döbbent meg Tara. Eszébe sem jutott volna, hogy Karlen asszony még kapcsolatban van a szomszédaival. Olyan elzárkózottnak tűnt... Most a boltos és társa kicsit sebes, kaotikus beszédéből hamar világossá lett, miféle változásokat hozott Tara az asszony életébe: - Ha maga azt tudná, kedves kisasszony! Azelőtt hónapokig nem is láttuk. Gyászruha, szomorúság, csak néha osont le a boltba ezért-azért... Most meg már mosolyog is. - Tegnapelőtt eldicsekedett vele, hogy maga kibérli a boltot... - És hogy hozzá költözik. - Örülünk, hogy ilyen csinos szomszédunk lesz. - Ha kell valami, csak szóljon. Néhány erős férfikarra mindig számíthat, ha valamit ki, be, le, fel, vagy bármilyen más irányban kell rakodni... Tara nevetett és visszatért a jókedve. Észrevette, mostanában túl sokat szorongott. Nehéz volt ez a pár hét. Az anyja betegségének végső stádiuma, a halála, aztán Fox öngyilkossága... de azt is érezte, hogy most kezd kilábalni a dologból. Szépen megköszönte a férfiaknak a segítséget. Sajnos nem mondhatott nekik nemet, mert már a legelső akadályt sem győzhette le. A plakátokkal teleragasztott ajtó beragadt, és nem tudta kinyitni. Végre a mosodás visszament a boltjába és hozott egy vasrudat, azt alátették, és a kél férfi megemelte, akkor egyből kipattant a zár. Ebből következett, hogy lakatost kellett hívni, kijavítani a zárat. Újra a helyére kell csiszolni, bizonygatta a segéd, akiről kiderült, Norbertnek hívják, huszonnégy éves és igen lelkes. A mosodás néha igyekezett csökkenteni a piros arcú, izmos, barna szemű és szerfölött lelkes fiatalember lendületét. Egyszer, amikor már odabent voltak, de Norbert

~ 17 ~

elszaladt valamiért, a mosodás - kövér, talán jóindulatú, de magát szigorúnak mutató negyvenes férfiú - megjegyezte: - Norbert nagyon lelkes, de ilyennek még nem láttam. Nem részletezhette, mert Norbert lihegve esett be az ajtón. Áthozta a mosodából az ottani takarító-szerszámokat. Csak hát közeledett az ő nyitási idejük is. A főnök egy fél óráig vállalta egyedül a munkát. Ezt Norbert lelkiismeretesen ki is töltötte Tara boltjában. Aztán a délelőtt folyamán a lány alaposan kidolgozhatta magát, és nem végzett. Soha nem hitte volna, hogy egy utcai helyiségbe akkor is beszivárog a por és a kosz, ha az zárva van. Nyilván ezer résen türemkedett be a forgalomtól felvert por és más szemét. Délután jött a lakatos és rendbe tette az ajtót, addig tárva-nyitva volt a bolt. Ami még nem is volt bolt. Tara előbb vödrökbe gyűjtötte az összesöpört szemetet, kihordta a legközelebbi szeméttartályba. Aztán forró vizet kapott a másik oldali boltból. A „kollégák" ott könyvesboltot működtettek, de persze - ahogyan ez manapság szokás - számítógépes holmikat, CD-ket, miegymást is árultak ott. Persze ezek fiatal lányok voltak, akikkel Tara nagyon hamar megtalálta a közös hangot. De délután volt egy szabad félórája, amikor végre előbb lekaparta, aztán tisztára mosta a kirakatüveget. A lányok vidáman csicseregtek. - Láttuk ám, hogy Norbert nyüzsög körülötted... - Nem rossz srác. - Meddig bérelted ki a boltot? - Jársz valakivel? Tara voltaképpen jól érezte magát közöttük. Hiszen csak huszonegy éves volt. Mint ők. Elnevetgéltek egy ideig. Közben a lakatos végzett az ajtóval. Tara ezektől a lányoktól is kapott egy tisztítószert, amivel szerintük a kirakatüveget elég volt naponta egyszer lemosni, és még zárás előtt is tisztán ragyogott. Ígérte, majd ő is vesz belőle egyet nekik, cserébe. Délután hatkor sem végzett - maradt munka másnapra is. Ekkor váratlan látogatója akadt. Silvia Karlen. Az öregasszony úgy óvakodott be a nyitott ajtón, akár egy kerti bokor alatt cserkésző madár. Mint aki teljesen ismeretlen terepen jár, és minden pillanatban valami támadástól tart. Körülnézegetett. Amikor megpillantotta Tarát, arcán mosoly jelent meg: - Jó napot, Tara! Jöttem megnézni, mire jutott... Hát ez tényleg szép! - Igyekszem, Silvia - Tara tudta, hogy most nem szép. A fején egy kendő védte a haját, kezeslábast viselt, és bizony nem látszott „kisasszonynak". - Szóltam egy cégtáblafestőnek, aki lámpa-feliratokat is gyárt -mesélte az asszony. - Holnap délelőtt eljön és felméri. Ha megrendeli, a hét végén megcsinálja. - Hát akkor kedden nyithatunk is - örült a lány. Ugyanakkor félt is. Mennyi gond lesz a kezdet kezdetén...! Silvia látta az aggodalmát, és megvigasztalta: - Nyugalom, kislány. Itt leszek, és ha valami baj van, szóljon. A férjem mellett elég sokáig dolgoztam, és esténként elmondta az aznapi eseményeket is. Nehéz olyasmit elképzelnie, ami itt még nem történt

~ 18 ~

meg. Egyszer egy vevő összeesett és meghalt a boltban, ott ni, a pult előtt... Merthogy akkor ott állt a pult. No, mindegy. Különben is, mire jön a nyitás ideje, addigra már átköltözik, ugye? Annyi reménykedés volt a hangjában, hogy Tara nem tehetett mást, rábólintott. Másnap reggel a metrón zötykölődve eszébe jutott: két dolgot mindenképpen szereznie kell. Az egyik a mobiltelefon, a másik az autó. Arról, hogy egy új kocsit vegyen, nem is álmodhatott. Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem személykocsira van szüksége. Vagy inkább olyasmire, ami egyszerre teherszállító, de személykocsi is? Kijövet az utcára az autókat szemlélte. Még jó, hogy tud vezetni és van jogosítványa is. Leginkább a kis furgonok tetszettek neki. Elöl van két hely, ott még olyan, mintha személyautó lenne. Hátul viszont fémtetős bódé, minden oldalról zárt. Hiszen hetente legalább kétszer, de netán háromszor is el kell majd mennie a virágpiacra. Mehet hajnalban, de mehet késő délután is. Az idősebb virágkereskedőktől hallotta régebben, hogy valaha csak hajnalban lehetett menni. Fox is akkor járt. Fox... Tara összerázkódott. Most már nem köteles a virágos hajnalban kelni és egész nap a boltban kóvályogni álmosan. Majdnem ugyanolyan jó árut kaphat a délutáni-esti beszállítóktól is. Úgy döntött, mindkét dolgot megpróbálja. A boltban van ugyan telefon, de a mobilra szüksége lesz. A beszállítók némelyikével érdemes felvenni a kapcsolatot, kizárva ebből a nagybani piacot. így olcsóbb is lehet a dolog. De miből vegyen használt furgont? A lakás-ügy még legalább egy hétig húzódik majd... Nem jutott dűlőre. Mindenesetre éppen elég dolga volt még a boltban is. Elintézte, hogy visszakapcsolják az előző tulajdonos halálakor kikapcsolt telefont. Egy másik mestert hívott, aki hátul a mosdó és a virágmosó melletti törött, repedt csempéket kicserélte. Közben folyton a szükséges dolgokon járt az esze. Külön cédulára jegyezte, milyen felszerelési tárgyakra lesz szüksége. A másik cédulára az „egyebek" rovatába hamarosan bekerültek a fertőtlenítőszerek is. Hiszen a virágtartó edényeket kétnaponta kell fertőtleníteni. Erre általában a vízcserével együtt kerül sor - emlékezett, eddigi munkahelyein is így csinálták a tapasztalt virágosok. Nagyon kell vigyázni, a kisebb fertőzések is gyorsan elterjednek a boltban. Ha a gerbera vagy a krizantém szirma „elindul", mind elkapja és hullanak, mint az eső. Persze a hozzáértők gyertyával megcsepegtetik a szár végét, így megmaradnak a virágok. Szegény vevő olykor nem is tudja, a pénzéért milyen régi virágot kap, igaz, „felújítva". Szereznie kell egy tágas hűtőt is. Hiszen a virágok egy részét éppen a hűtőben lehet sokáig eltartani. A vevők nem mindent vásárolnak meg egyetlen nap alatt, a hozott szállítmány nagyobb részére így vagy úgy vigyázni kell. A rózsák milyen kényesek...! Tara emlékezett még a tanultakra. A kereskedelmi forgalomban legalább kétszáz féle rózsa van, igaz, ő soha nem látott ötven fajtánál többet. És mennyi apró tárgy kell! Vajon érdemes mindet megvennie? Még fájt a szíve a Fox-féle bolt berendezéséért. Délután a munkát befejezve - fájt a dereka a sok takarítástól - elbuszozott a régi környékére. A virágbolt zárva volt, a kirakatüveget máris beragasztották plakátokkal, hirdetésekkel.

~ 19 ~

A pékségben hallotta, hogy azóta semmi mozgást nem láttak itt. De másnap mégis történhetett valami, mert amikor péntek este hazaélt, két hír várta. Az egyik egy hivatalosnak tetsző, ajánlott levél volt. A lakással kapcsolatban értesítették, hogy amennyiben öt napon belül kiüríti, akkor gyakorlatilag azonnal felveheti a neki visszajáró bér kilencven százalékát. A fennmaradó tíz százalékot akkor adják át, ha egy bizottság megvizsgálja a lakást, és ott mindent rendben talál., Akkor már hétfőn vehetek egy használt furgont!", örült. A másik értesítést a telefon üzenetrögzítőjén találta. Kimért férfihang közölte: „Lenard Fox a nevem. Úgy értesültem, szándékában áll megvásárolni a nagybátyám virágbolti hagyatékát. Ha így van, kérem, hívjon fel ezen a számon..." Hát gyorsan felhívta. Még a könnyű kis kabátkáját sem vetette le, amit ilyenkor késő tavasszal-kora nyáron hordott. Estefelé még hűvös volt az utcán. Egy kisgyerek vette fel a kagylót. Alighanem kisfiú volt, éppen vacsorázhatott. - Halló, ki beszél...? - Lenard Fox urat keresem. Kis csönd után egy nő vette át a kagylót. - Fox-lakás. - Jó estét, Lenard Foxot keresem. - Egy pillanat, rögtön adom. Végre az üzenőszalagról már ismert hangot hallotta: - Lenard Fox. - Tara Catrall. A virágboltból. - Ja, igen...! Üzentem önnek. - Mint hallja, megkaptam az üzenetet és vevő vagyok a felszerelésre. Nincs túl sok pénzem, de remélem, hogy megegyezünk. - Én is remélem. Mikor és hol találkozzunk? - Nekem sürgős lenne a dolog. - Holnap szombat van. Olyankor Róberténál ebédelek a Marianne sugárúton. Szereti az olasz konyhát? Meghívom. Fél egykor jó lesz? Tara aznap éjjel fáradtan és mélyen aludt. Reggel a szokottnál később ébredt. Úgy érezte, újabb tíz órát képes lenne még aludni. De hát már majdnem délelőtt volt, amikor kitántorgott a zuhany alá. A forró sugarak alatt állva magához tért, és az agya is beindult. Szerencsére pozitív gondolatok árasztották el. Nagyon örült annak, hogy a saját lábára állhat. Tizenkettő előtt gyalog indult a metróállomás felé. Volt egy kényelmetlen érzése. Nem tudta, mire vélje... Először azt hitte, a szembejövők figyelik őt. De nem így volt. Utána azt hitte, ruhájával van valami baj. De az sem bizonyult igaznak. Még volt egy kis ideje. Szombat lévén a szokásosnál kevesebben jártak az utcán. Vagy húsz perc telt el, és már ment le a metróban, amikor végre felfogta, mi történik. Követték.

~ 20 ~

Legalábbis egy férfiben biztos volt. Már a kirakatok előtt állva is feltűnt, hogy míg a mögötte jövők ilyenkor elmennek mellette, egy férfi valahogy hátramaradt. Mielőtt lement a metróba, már egyszer tudatosan is csinált egy próbát. Mintha az érdekelné, de nagyon, mi is van a kirakatban, egyszer elindult visszafelé is, majd újra a nagy üvegtábla felé fordult. Egy férfi akkor gyorsan beállt egy újságosbódé mögé. Negyvenes volt, kalapot viselt, amit alacsonyan a homlokába húzott. „Szinte csak azért, ne lássam tisztán az arcát...?" Tara ajkába harapott és lesietett a metróba. A peronon ide-oda járkált, és mindenfelé nézett élénken, hogy megnehezítse a pasas dolgát. De akkor sehol sem látta az ismeretlent. Negyed egykor szállt ki a Mariarme sugárúton. Lassú léptekkel indult. Bár nem volt egészen biztos benne, mi is az a „Roberto". De tíz perccel később megkönnyebbült. A szeme előtt - igaz, az úttest túlsó oldalán feltűnt egy nagybetűs, zöld-fehér-piros felirat: RISTORANTE ROBERTO Megkönnyebbülten ment át a zebrán. Órájára nézett - két perce maradt. Ennyi éppen elég. Nem akart korábban érkezni, de a késés sem tetszett volna neki. Tara nem ilyen volt. Hallotta, más nők eleve és szándékosan késve érkeznek mindenhová. Azt hiszik, ezzel növelik önnön értéküket? Hogy többet ér az, akire várni kell? De ez nem randevú, hanem üzleti tárgyalás volt. Ilyesmi nem járt a lány fejében. Pontban fél egyet mutattak az órák, amikor Tara belépett az étterembe. Vidám, de ahogyan illik, halk zene fogadta. A bejáratnál tett még egy fél fordulatot, hogy becsukja az ajtót, és önkéntelenül is kipillantott az utcára. Az a kalapos férfi ismét ott volt! Olyan arccal ment el a bejárat előtt, mint akinek semmi köze Tarához. Sem az étteremhez. A testbeszéde elárulta, hogy kissé mesterkélten tartja a fejét egyenesen, és görcsösen nem néz az étterem ajtajára. Tara kicsit elhűlt. Micsoda pimaszság! Szóval a metrón sem tudta lerázni? És idáig követte? Még az is megfordult a fejében, hogy a pasas udvarolni akar, csak ilyen furcsán kezdi az ismerkedést. De aztán el is felejtette a dolgot, mert máris bent volt az asztalok között. Csak azt nem tudta, hogy néz ki Lenard Fox. Ha azt hitte, bármiben is hasonlít az egykori főnökére, tévedett. A pincérhez fordult, az segített. Természetesen ismerte a törzsvendéget. Aki az olasz konyha nagy rajongója lehetett, mert amikor végre odavezették hozzá Tarát, ez volt az első kérdése: - A minestrát sok sajttal vagy kevéssel kéri? Harminc éves lehetett, erős állú, magas férfi. Sötétszőke haja itt-ott rövidre volt nyírva, hátul kicsit hosszabbra hagyta vagy hagyatta fodrászával. Mert biztosan volt neki fodrásza is. Ezt sugallta eleganciája, mozgása. Úriembernek látszott, bár Tara annyi mindent hallott már a férfiakról, hogy nem hitt senkinek - első látásra. Voltak már kapcsolatai és sejtette, a férfi legalább majdnem olyan bonyolultjószág, mint a nők. - Kevés sajttal! - közölte és leült.

~ 21 ~

- Nem nyert - jegyezte meg a férfi, bár igyekezett mosolyogni, de ez talán csak ott és akkor - nem ment neki túl jól. Tara csak később döbbent rá, hogy a kalapos férfi-incidens miatt az ő arca sem volt túl vidám. Talán komorságot sugallt Lenard Foxnak? Aki azonban túltette magát a dolgon: - Úgy értem, azért nem nyert, mert én a sok sajtot szeretem az olasz zöldséglevesben. - Nem vagyunk egyformák. Nekem különben is vigyáznom kell az alakomra. - És gondolja, egy férfi nem küzdhet ugyanezzel a problémával? Ekkor végre kicsit enyhült a hangulat. Jött a pincér, igazi olasz betelepülő, talán maga a főnök? Netán maga „Roberto"? Ez ugyan nem derült ki, de a férfi már jött is az étlappal: - Que bella signorina...! Hát igen, Fox úr nem csak az olasz konyhában találja meg a szépet. Ez a nyílt „udvarlás" az első másodpercben felháborította volna Tarát nem volt ehhez szokva. Az anyja is másképpen nevelte. De látva az olasz arcán szétterülő őszinte mosolyt és kedvességet, megenyhült. Fox viszont azonnal reagált: - Roberto, nehogy elcsábítsa a signorinát! Hacsak nem akar elveszíteni egy régi vendéget. - Nemhogy nem veszítek, de ellenkezőleg: talán nyerek egy újat is! replikázott az olasz nagyon talpraesetten. - Mint hallottam, a minestra, vagyis az első fogás már eldőlt - jegyezte meg a lány. - Másodiknak valami extrát kérnék. Valamit, amit csak itt csinálnak... - Fekete kagylós spagetti, sok fokhagymával. Remélem, nem megy délután randevúra? - kérdezte Fox, majd kicsit zavartan hozzátette. - Nem minden férfi rajong a fokhagyma illatáért... - Hadd nyugtassam meg: a hétvégét a pihenésnek szentelem. Rengeteget dolgoztam az elmúlt napokban, rám fér hát. - Nem látszik - mondta lovagiasan a férfi, és talán most először szemlélte meg a lányt. A tekintete kissé különös volt, Tara csak valamivel később jött rá, miért. A zöld szeme miatt. Hiszen Tarának is az volt, de a fekete hajához ez jól ment. Lenard Fox szempárja azonban kicsit idegenes volt. Túl világos az a zöld, majdhogynem szürkébe átmenő. Ettől lett a férfi tekintete olyan átható, kicsit kellemetlen. Legalábbis annak, aki most első ízben láthatta őt közelről. Ráadásul hosszabb időn keresztül. Ahogyan illik, nem tértek mindjárt az üzletre. A minestra csodálatos volt, Lenard extra sajtadagot olvasztatott a forró, sűrű lébe. Tarának még jobban ízlett a spagetti, mert valóban nem sajnálták belőle a fokhagymát sem. A kagylók pedig hatalmasak, narancsszínűek voltak, és alighanem csak Roberto ismerte a lét, amelyben főzték őket. Tara komolyan elgondolkozott, hogy kér belőle még egy adagot, de persze nem merte megtenni. Hiszen vendég volt. Roberto viszont látta az arcán az örömet, és az széles mosolyt csalt az ő arcára is: - Én látom, nagyon ízlett a bella signorinának!

~ 22 ~

- Nekem is ízlett - kotnyeleskedett bele Lenard, majd féltékenységet mímelve hozzátette: - Mióta bejött, kedves kisasszony, Roberto csak magával foglalkozik. Engem kutyába sem vesz. Az olasz nem értette a nyelvi fordulatot. Miféle kutyáról van szó...? Aztán mindhárman jót nevettek. - Maga nagyon különbözik a nagybátyjától. Tényleg igazi Fox? - Az a helyzet, Catrall kisasszony... - Tara. - .. .szóval kedves Tara, a nagybátyám volt különösen rossz példánya a család férfiágának. A többi Fox - az apámnak három fiútestvére volt, igaz, nekem már csak egy lánytestvér jutott - egészen rendes ember volt, és a többi nagybátyáimra sem panaszkodhatom. Az a Fox, akit maga ismert, csak a család második vonalából származott és igazából nem is a nagybátyám, csak távolabbi rokonom. - Viszont ami utána maradt, azt ön örökölte. Lenard látta, hogy most térnek rá az üzletre. Kért a pincértől két jó kávét. Tara közben figyelte őt. Elfelejtette minden baját, gondját. Lenard rokonszenves volt, de valamiféle távolságtartásra ösztönözte Tarát. Lehet, másokat is, akikkel beszélgetett...? Pedig lám, ezzel az olasszal milyen jól megtalálta a közös hangot. Így hát Tara voltaképpen nem tudta, hányadán áll ezzel a férfival. Voltak olyan vonásai, amelyek vonzották. Az egyszerű, őszinte -vagy annak látszó - viselkedése és az, hogy aligha titkolt bármit is. Ugyanakkor valamiféle fal volt közöttük, amelynek Tara csak a létezését észlelte, az okáról fogalma sem lehetett. De a dolog mindenképpen a férfiban rejtőzhetett, nem a lányban. Tara nem érzett fékeket magában, most nem. Persze igazából és elsősorban Lenard Fox nem férfi volt a számára. Azok a gyerekek, meg az a nő a telefonban. .. nyilván van családja. Harmincéves, hát biztosan megnősült már. De gyűrűt nem hordott. - Zárjuk rövidre a dolgot - mondta a lány, és előrehajolt. - Megveszem az egész felszerelést úgy, abban az állapotban és mennyiségben, ahogyan ottmaradt a... hm... a szomorú esemény után. - Ne udvariaskodjon. Soha nem kedvelte azt a Foxot - vágta rá a férfi. Tara hallgatott, ő az ajánlatára várta a választ. - Mennyit ad érte? - kérdezte a férfi. Tara mondott egy összeget. Nem volt túl alacsony, de semmiképpen sem érte el a tárgyak igazi árát. Annyit nem tudott volna fizetni. Rögtön hozzá is tette: - Ugye, ön is látta, hogy ott semmi sem új. Minden használt, és... - Állj - emelte fel a kezét a férfi. - Más ajánlatom van. - Hallgatom. - Nem fizet semmit a felszerelésért. Mi több, még én adok magának egy... egy bizonyos összeget, hogy felfejlessze a boltot, jó árut szerezzen. Nem tudom, miféle családból jött, Tara, de gyanítom, hogy nem veti fel a pénz. - Árva vagyok, senkim sincsen - mondta halkan. De rögtön vissza akart térni az eredeti témához: - Mit mondott...? Még maga ad pénzt? Miért? - Mondhatnám, hogy azok a Fox-féle kacatok az én számomra semmit sem érnek, maga meg jól használhatja őket.. Hogy jótékonykodom

~ 23 ~

magával... Ám hogy őszinte legyek, nem erről van szó. Ez is üzlet, csak másféle. Tara nagyot nyelt. Érdekelte a dolog, de félt is. Gyanúsnak találta a dolgot. Lenard Fox a lány szemébe nézett, aztán hirtelen feltartotta mindkét kezét: - Ne nézzen így rám...! Megadom magamat. Csak ne lőjön azzal a szúrós tekintetével. Látom, gyanú ébredt magában becses személyemmel kapcsolatban. Tréfálni próbált, de Tarát nem téveszthette meg. A lány csak nézte és várta a magyarázatot. Amit a férfi rövid, kávékortyolgatásnak álcázott szünet és erőgyűjtés után meg is adott: - A húgom örökölt egy bizonyos összeget valami távoli nagynénjétől, aki a múlt hónapban halt meg. Ha beteszi a bankba, három és fél vagy négy százalékot kap, no az nem éppen sok. Tudja, mostanában a kormány mesterségesen lenyomva tartja a banki kamatokat, hogy a tőke egy részét a megtakarításokból, a bankszámlákból átirányítsa a tényleges gazdaságba. Nem szeretik a passzív tőkét, és valahol igazuk is van... Elnézést, hogy ilyesmire tértem ki. Rögtön látszik, hogy menedzserképzőt végeztem valaha... Nos, szeretném a húgom pénzét egy jó üzletbe fektetni. - Talán nem egy mit sem sejtő lány pénzét kéne kockáztatnia... - Ez jó! - Lenard váratlanul felnevetett: - A húgom, mint „mit sem sejtő lány"... ha-ha! Ha ezt elmondom neki, ő is kacagni fog - majd hirtelen komolyabbra váltott: - A húgomat két gyerekkel hagyta ott a férje, és sok mindenen átment már az életben. Huszonkilenc éves, és aligha nevezhető naiv nőnek. Sokat tanult már ő is - nem magyarázta meg ezt az „is-t". Tara most már hallgatott. Lenard előbbi vidámsága úgy elröppent, mintha nem is lett volna. A férfi az abroszt nézte maga előtt, úgy beszélt tovább: - Mellesleg a húgom felhatalmazott rá, hogy oda fektessem be a pénzét, ahová jónak látom, elvégre én vagyok a pénzügyi szakember. Ő legalábbis annak tart, és én sem panaszkodhatom. A befektetésekhez értek. Ebből élek, befektetési tanácsadó vagyok ugyanis. Abban különbözöm a többi kollégámtól, hogy én a kis üzletet sem vetem meg. A kis összeget jól megforgatni, az is szép dolog, nemes feladat lehet. Tara most is kivárt. Lenard most végre felemelte a tekintetét és őt nézte: - Társulást ajánlok önnek, Tara Catrall. A lány megremegett. Ez igaz lenne...? De még olyan keveset hallott a dologról. És miért, miért? Mert fiatal és csinos? Vagy Foxot valóban csak az üzlet érdekli? Hiszen nős, családos ember. Remélhetőleg nem arra számít, hogy a szeretője leszek - villant át az agyán ez a gondolat is. Még nem tudta, mi lesz a válasza, ezért csak annyit mondott: - Ezt meg kell gondolnom, Lenard Fox. A férfinak tetszett, hogy Tara mindig ugyanabban a hangnemben vagy stílusban válaszol, ahogyan ő. Ezzel is jelzi egyenjogúságát. A lány gyorsan támadott: - Akkor is elhangzott volna ez a javaslat, ha hetvenéves csúnya öregasszony lennék?

~ 24 ~

- Dehogy hangzott volna el! - válaszolta rögtön a férfi. És úgy tűnt, mintha várt volna erre a kérdésre. Minden zavar nélkül folytatta hát: - De nehogy átessen a ló másik oldalára, Tara Catrall! Nem a két szép zöld szeméért vagy a jó alakjáért kapta az ajánlatot. Az, hogy maga nő, én meg férfi vagyok, itt és most teljesen másodrendű dolog. Persze öröm magával együtt ebédelni és élvezni, hogy a férfiak az egész étteremben engem irigyelnek... Ravasz és ügyes bók volt, ismerte el a lány. De csak magában. Még kivárt. - ...De az ajánlat inkább a korának, a tettvágyának, a hozzáértésének szól. A húgom pénzét, sőt talán a magamét is, bizony nem bíznám egy nyámnyila nőre, tőlem aztán lehetne világszépe is! Éppen ez a kifakadás nyugtatta meg Tarát. Feszültsége kiengedett. Lenard a szemhéját félig elengedte, hátradőlt, úgy szemlélte a lányt. Várta a mondandója eredményét. Tara végre megenyhült: - Oké, elhiszem, hogy hetvenéves vénasszony nem igazán vinné sikerre a... közös üzletet. De mi is lenne az? Lenard ekkor közelebb hajolt, és a hangja bizalmasabb lett. - Amíg élt a nagybátyámnak is nevezett undorító Fox, a maga főnöke... Egyszer utánanéztem a virágüzletnek. Rájöttem arra, hogy valakik eszméletlenül nagy pénzeket keresnek itt. Csak egy idő után fogtam fel éppen Fox elmondásából -, hogy az jár rosszul, aki a nagybani virágpiacon vásárol. Pedig ott látszólag nyomottak az árak, elég nagy ám az európai piac, és sokfelé termelnek virágot. Tudta, hogy Izlandon például megterem minden virág és a déligyümölcsök is - a gejzírek forró vizével fűtött üvegházakban. ..? Nos, délen meg a nap fűti a kerteket, ültetvényeket. Télen nyáron van itt virág elég, de az árak mégsem mennek le. Valakik ott ülnek „középen", akik aránylag olcsón vásárolnak és drágán adnak. Az a szerencséjük, hogy egyrészt a virágboltosok békés emberek és nem keresik a bajt, másrészt pedig sem idejük, sem energiájuk utánajárni, hol is kapnának olcsóbban virágot. Ha ezeket ki tudnánk iktatni... - Lenard a fejét ingatta. - Ezen már én is gondolkoztam - kapott a szón a lány. - Kapcsolatokat kell kiépíteni vidéki virágtermelőkkel, kertészekkel. - Ez csak az első fokozat lenne - mondta a férfi töprengve. - Az igazi az lenne, ha mindkét fronton indulna támadás egyszerre. - Hogyan? - A nagyvárosban egész virágbolt-hálózatot kell létrehozni. De nem úgy, hogy új boltokat alapítunk, mert az nagyon sokba kerülne. A már meglévő virágosokkal kell összefogni minden külsőség nélkül. Dehogy kell egyforma boltokat kialakítani, ez nem fűrészpor ízű szendvicsekkel üzletelő simlis világvállalkozás, dehogy! Itt az a lényeg, hogy a hálózatba beléphet bármelyik bolt, és attól kezdve olcsóbban kapja a virágokat. Hogy honnan...? Hát a saját virágkertészetekből. - Vagyis arra gondol, hogy lenne egy vagy több nagy virágkertészetünk itt a város szélén, azok látnák el a boltjainkat: szinte zárt láncban? - így van! - a férfi elismerően nézett a lányra. Egy pillanatig mindketten magasan szárnyaltak. Ez válóban csodás dolognak tűnt. Egy terv, amiért

~ 25 ~

érdemes lenne akár tíz évig is dolgozni... de aztán keményen landoltak. Majdnem egyszerre ocsúdtak fel, összenéztek: - De ez egyelőre... -.. .csak álomnak tűnik. - Mindenesetre, a megvalósításhoz sok időre... -..és rengeteg pénzre lenne szükség. Lenard sóhajtott: - Én viszont nem adnám fel. A maga helyében. - Ezt hogyan értsem, Lenard Fox? - Úgy, hogy összefognánk és megcsinálnánk, Tara Catrall. - Kerül, amibe kerül? - Kerül, amibe kerül. - Hadd figyelmeztessem, kedves álmodozó úr, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. És főleg nem megy gyorsan. - Különösen akkor, ha el sem kezdjük. Minden nap késés oda vezethet, hogy valaki másnak jut az eszébe és ő csinálja meg. - De hogyan képzeli? Pénzt fektet bele? - Éppen erről beszélek, Tara. Nyilván nem csupán a saját pénzemről van szó. Készítünk egy ügyes kis tervet, és keresek hozzá befektetőket. - Mások pénzét kockáztatja egy ilyen... bizonytalan üzletben? - Minden befektetés bizonytalan. Ezt már megtanultam ebben a szakmában - Lenard most már nem vette le tekintetét a lány arcáról. Természetesen nem arról van szó, hogy most a maga kis virágboltja helyett egy nagy és születő vállalkozás ügyeit kell a vállára vennie, Tara. Jelenleg csak csinálja tovább a maga kis boltját, és figyelje a piacot. Gyűjtse a tapasztalatokat és az ötleteket. Két-három hónap múlva többet tudunk. Maga is, én is. Maga a szűkebben vett szakmában, én pedig a befektetői körben. Ha nincs a tervezet iránt elégséges kereslet, akkor ejtjük az ügyet és minden megy tovább, mintha mi sem történt volna. Ha viszont sikerül kitörni ebből a körből, akkor maximum egy év múlva létrehozhatjuk a saját hálózatunkat. Az majd a további évek célja lesz, hogy szép sorban kivásároljuk a többi befektetőt, vagyis társtulajdonost, mígnem a miénk lesz az egész hálózat. És akkor már nem éltünk hiába. Tara valósággal beleszédült mindebbe. Egy pillanatra nagyon kicsinyesnek érezte magát, amikor... De ezt ki is mondta: - Lehet, abszolút földhözragadtnak fog tartani, Lenard... De mára elég nekem, ha megtudom, mihez tartsam magamat az én boltommal kapcsolatban. - Természetesen megértem - a férfi mosolygott. - A jelen pillanatban magam sem tanácsolhatok önnek mást, mint hogy csinálja meg ezt a boltot. Nem árt, ha önállóságot tanul és megismeri a kis és nagy buktatókat. Ez hasznára lesz majd abban a nagy vállalkozásban is... ha létrejön. - A felszerelésről kezdtünk beszélni - emlékeztette a férfit. Lenard a zsebébe nyúlt és egy kulcsot tett az asztalra. Ismerős volt ez a lánynak. - íme, a Fox-féle bolt kulcsa. Felhatalmazom magát, hogy elvigye az egész felszerelést. Azt a boltot eladom, és az árát beteszem egy speciális alapba. Mától kezdve ott gyűjtöm a pénzt arra a nagy tervezetre... A

~ 26 ~

felszerelés értéke legyen, mondjuk... - kis gondolkodás után mondott egy összeget. Ez kisebb volt, mint amit Tara kínált a felszerelésért: - Ennyivel lépek be a boltba, plusz a húgom pénzével. Megint mondott egy számot. Ez az összeg már sokkal komolyabb volt. Az első pillanatban valósággal mellbe ütötte a lányt: - De hiszen ebből egy másik boltot is nyithatnánk! - És mi akadályozza meg benne? - kérdezett vissza a férfi. Most közelről néztek egymás szemébe. Ez volt az a kis pillanat, amikor Tarában megingott a korábbi feltételezés - hogy Lenard nem akar tőle semmit. Lehet, Lenard akarja őt? Függetlenül minden üzlettől, virágbolttól, bármi egyébtől? Olyan csillogást látott a férfi szemében, amitől elveszítette ezt a bizonyosságot. Ezért ő is bizonytalanabb lett, a hangja is megváltozott: - De Lenard... Ez nagy dolog. Ezzel nem lehet viccelni. - Ki viccel? - Lenard a szája sarkában kicsiny mosollyal körülnézett. - Lát itt valahol egy humoristát, vagy egy bohócot? Én komolyan beszélek. Ha nem vette volna észre, Tara, akkor úgy körülbelül tíz perccel ezelőtt már el is szántam magamat, hogy megvalósítom a tervemet. Ha törik, ha szakad... és ez már ennek a része. A húgom pénzét, és másokét is, be fogom fektetni. Úgy egy-két hónap múlva. Addig viszont dolgozzon csak tovább, jó munkát kívánok. A jövő héten ismét találkozunk, és akkor készpénzt is kap tőlem. Kezet nyújtott: - Társak vagyunk. A cégalapítással kapcsolatos dolgokat az ügyvédem elintézi, azért tartom a fickót - és megint mosolygott. Mint aki nem biztos, hogy komolyan beszél...? De volt valami Lenard szemében, ami azt sugallta Tarának: ezúttal nagyon is igazi játszmába kezdett. És elvárja, hogy ahhoz Tara Catrall is csatlakozzon. A következő napokban azt sem tudta, hol áll a feje. Egyszerre szakadt rá egy csomó gond. Az a hétfő örökre emlékezetes maradt számára. Reggel fuvart intézett, felrakatta a Fox-bolt felszerelését a kocsira, és elhozta a „saját" boltjába. A nagy eseményre még Silvia is leszaladt az emeletről és félve tipegett körbe, figyelte, miképpen válik az a koszos kis lyuk ismét... virágbolttá. Persze még nem jött el a nyitás ideje. Délfelé megjött a cégtáblás, akivel megbeszélték a feliratokat. Délután Tara még ebédelni is elfelejtett a nagy intézkedés közepette - elment egy használtautó-telepre, hogy furgont vásároljon magának. Vagyis - a boltnak. Tudta, hogy gyerekes a dolog, de nagy hangsúlyt fektetett a színre. Ezért már az odafelé vezető úton eldöntötte, hogy ugyanazt a két színt kéne alkalmazni a kocsin is, mint a bolt külsején: a fehéret és a pirosat. A felül fehér, alul piros színösszeállítás gyermekkorától tetszett neki. Ha a régi, Fox-féle boltban a vevő rábízta egy-egy csokor összeállítását, különösen szegfűkből általában ezt a kétfélét párosította össze. A telepen hosszas bolyongás után két fehér-piros kocsit talált. Az egyik túl nagy volt, a másik már jobban illett hozzá. Amikor az egyik alkalmazott végre hozta a kocsi kulcsait és Tara kipróbálhatta, hamar döntött. Ez kell

~ 27 ~

neki. Kicsit szívta a fogát, amikor fizetésre került a sor. Többe került, mint gondolta. De végül is nem volt még este, amikor leparkolt a bolt előtt. Elcsöndesedett a motor, de Tara még nem szállt ki. Furcsa pillanat volt ez, és még különösebb hangulat szállt rá. Csak ült, nézte a szélvédőn át látható világdarabot. A tér egyik oldalán a házakat, a többi parkoló autót, az itt-ott járkáló embereket. Tara pontosan tudta, milyen fontos dologba vágott bele. Most alapozza meg a jövendő életét. Talán az egészet. Mert bár mondogatják, hogy ebben az új évezredben az emberek kétszer, háromszor vagy többször is pályát változtatnak majd, új és egyre újabb szakmákat tanulnak, mással foglalkoznak majd - ő most, ebben a pillanatban, itt az évezred elején nem ezt érezte. Biztos volt benne, hogy neki most ez az útja, és ismerve magát, sejtette: ha elindul ezen az úton, nem fog letérni róla. Nem torpan meg, és nem is változtat pályát. Az a makacsság, amely oly erősen élt benne, örökölt tulajdonsága volt. De kitől...? Megint az apja jutott eszébe. Akit sohasem látott. Vagy igen...? Hiába kutatott emlékeiben, nem fedezett fel egyetlen arcot, egyetlen alakot sem, aki egy apát jelentett volna számára. Egy kicsiny gyerek számára... Megrázta a fejét, és elröppent ez az egész hangulat. Éppen kiszállt volna a kocsiból, megragadta az ajtó kilincsét és automatikusan belepillantott az oldaltükörbe, amikor... A kalapos férfit látta! A múlt héten ez követte Roberto étterméig. Most meg itt van! Sajnos a döbbenete erősebbnek bizonyult a kíváncsiságánál. De még a haragjánál is. Úgy meglepődött, hogy csak mozdulatlanná merevedve ült még egy pillanatig. A férfi viszont fürgébb volt, és mire a lány kipattant a járműből, már eltűnt a járókelők között. Nem volt sehol, mintha köddé vált volna. Pedig Tara elég sokáig nyújtogatta a nyakát a jármű mellett. - Tara! - hallott egy gyenge hangot. Felülről. A nyitott ablakból Silvia intett neki, diszkréten, kicsit szégyenlősen. Már az is nagy dolog lehetett az öregasszonytól, hogy kiáltani merészelt. Körül is nézett rögtön, ki hallotta...? Nem volt rá jellemző, hogy ilyen feltűnően viselkedett volna. Most kissé zavarba is jött, és visszahúzta a fejét. Tara egy pillantást vetett a boltra. Ott minden rendben volt. Még egyszer körülnézett - a kalapos férfinak nyoma veszett. Felment a házba és megnyomta a csengőt. Arra gondolt, talán többé nem kell már csöngetnie, mert... - Ez a maga kulcsa - közölte Silvia a küszöbön. És mosolygott. Milyen jó, hogy ilyen emberekkel találkozom, villant át a lány fején, amikor megfogta a kulcsot. Szó nélkül megölelte az asszonyt. Silvia behunyt szemmel állt egy pillanatig, és még akkor is nehezen mozdult, amikor a lány levette róla a karjait. - Nagyon jó érzés - súgta az öregasszony. - Olyan, mintha a fiam helyett... most lenne egy lányom. Tara szemét elfutották a könnyek. Még mindig nagyon hiányzott az anyja. Sokat vitatkoztak régebben, még veszekedtek is. De most, ahányszor hazament az üres lakásba, vagy reggel arra a vészterhes

~ 28 ~

csöndre ébredt, amit csak az igazán egyedül élők hallanak - rátört a magány. Megértette, ez bánthatja Silviát is. Ő ráadásul nemcsak a férjét, de a már felnőtt fiát, egyetlen reménységét is elvesztette. Így álltak ott egymással szemben, leesett karokkal. Még jó, hogy olyan sűrű homály uralta azt az előszobát, hiszen bár volt lámpa, Silvia ritkán kapcsolta fel. A kicsi öregasszony most talán örült is a homálynak. Szipogott egy sort, aztán bementek a nappaliba. - Vagyis... holnap beköltözhetek? - Igen, Tara Bármikor. - Szeretném kora reggel elintézni, hogy aztán már délelőtt a boltot csinosíthassam tovább. No és el kell mennem áruért is. Ami nem lesz könnyű mulatság. - Miért nem? A férjem sem mindig a nagybani piacról hozta a holmit. - Manapság már az is többféle van. Meg hát a déliek exportálnak sokat, és nemegyszer olcsón. Ennek is külön piaca van. De mi majd a hazaiakat, sőt, az ittenieket pártoljuk. - A férjemnek volt egy barátja. Talán él még. A keleti negyedben, a régi víztorony mellett vannak a fóliasátrai, a kertje. Hogy is...? Olyan érdekes, egzotikus neve volt, azt hiszem, Alawa... - Most még magam is a nagybani piacra megyek, Silvia. Nincs időm más címeket keresgélni. A boltot meg kell nyitnom. Minél előbb, hogy végre ne csak nyelje a pénzt, hanem hozzon egy kis hasznot is. Ismét olyan napok következtek, amikor alig aludt, keveset pihent. Felvette a pénzt a lakásért, kiköltözött. Maga is meglepődött, amikor beköltözött Silviához - olyan kevés holmija volt! Először nem is akart hinni a szemének, azt hitte, sok fontos dolgot felejtett a régi lakásban. De aztán számba véve őket rájött: mivel a bútorokat is bérelték az anyjával, hát nem sok minden maradt. Rose Catrallnak sokba került az élet, a lánya taníttatása. Meg néhány hobbija, mint az az átkozott dohányzás is... Ami végül is a sírba vitte. Ruhái voltak és apróbb tárgyai. Minden felfért egy kisebb teherautóra, amelynek platóján még maradt is hely. Amikor a két ember elkezdte felhordani mindezt a lépcsőn Silviához az első emeletre, előttük szaladt és megmutatta a szobát. Silvia úgy nyüzsgött ott, mint akinek ez nagyon fontos esemény. És valóban az volt. Ezt akkor értette meg Tara, amikor a munkások elköszöntek, behúzták maguk mögött az ajtót, és ők ketten ott maradtak a szoba közepén felhalmozott bőröndök és kartondobozok között. Tara csak annyit mondott: - Köszönöm, Silvia. - Tegeződjünk - javasolta az öregasszony. Lenyelt egy csepp könnyet, és kifordult a szobából. De azért a küszöbről még visszafordult. Ráncos arcán alig látszott a mosoly: - Csinálok egy teát. Aztán Tara rohant tovább. Még órákon át csinosítgatta a boltot, aztán délután lement a nagybani piacra. Nagy ritkán járt itt, ha néha Fox úr ágynak dőlt és ezt is neki kellett elintéznie. Tara nem kedvelte a hatalmas csarnokot. Igaz, egy kívülálló sok gyönyörű virágot látott itt, és alighanem

~ 29 ~

letaglózták a mennyiségek is. Akadtak virágok, amelyek önmagukban nem olyan szépek, de ha nagy tömegben jelennek meg, valósággal elállítják a lélegzetet. Tara kora tavasszal látott itt már ibolyát tonnaszámra, szétterítve sok száz négyzetméteren, ami valóban döbbenetes látvány volt. Most viszont nem laikusként jött. Nem is turista volt - ezekből az oldalsó galériákon látott néhányat, bőszen fényképeztek és lelkendeztek. Egy japán csoport tagjai - kivétel nélkül mind nyugdíjasok lehettek, kedvesen mosolyogtak és egymás között ciripeltek szüntelen - majdhogynem meg is tapogatták a szebb példányokat. Csak velük született szerénységük és az idegen környezetben kötelező óvatosság fogta vissza őket. Tara egy kisebb gumikerekű kocsit tolt maga előtt, és kritikus szemmel nézte a felhozatalt. Még nem döntötte el, mitől fog különbözni az ő boltja a többitől. Éppen azért jött ide, hogy ezt is eldöntse. No és persze árut akart vásárolni. Először csak körbement anélkül, hogy bármit is vett volna. Utána tette meg a második, az igazi körét. Itt már vásárolt is. Először a vágott virágok között vásárolta a szokásos standard szükségletet. Rózsa, szegfű, írisz, kardvirág és a többiek. Nárcisz, gerbera, dísznapraforgó, margaréta, orchidea. Valamennyi kell ezekből is, mert különösen az idősebbek el sem tudják képzelni másképpen a csokrokat. Túlságosan megszokták már a régi módit. A második körben - félig megrakta már a furgont - cserepesek következtek. Kisebb dobozokba csoportosította őket. Óvatosan kell majd haladnia a járművel, ki ne lötyögjön a víz a keskeny, magas tartókból. A fokföldi ibolya vagy a mikulásvirág mindig jól jön. Különféle futók, páfrányok, broméliák, begóniák nélkül el sem lehet képzelni egy boltot. A fejében számolt csak, nehogy túlfusson a kereten. Hiszen még mást is kell majd vennie. De azért kedvét lelte és a szíve örült, amint elballagott a ciklámenek vagy gömbkaktuszok között. Ezekre most nem szórhatta a pénzét, pedig tudta, akadnak gyűjtők, akik a kis kaktuszokat vásárolják. A szobapáfrányokat is sokan kedvelik. Verbéna, viaszvirág, tigrisaloé, törpepálma... mennyi mindennel foglalkozhatna, ha lenne egy igazi nagy boltja! Vagy - jutott eszébe Lenard Fox - egy egész bolthálózata...? Például egy külön bolt, ahol csak kaktuszokat árulnának, sőt afféle „növényantikváriumként" adnának-vennének is, tisztes haszonnal... De aztán elhessegette magától a vágyálmokat. Most itt volt, és itt kellett eladható árut találnia. Észrevette persze, hogy nem minden friss. Volt akkora gyakorlata, hogy lássa a szárvégeket, a hiányzó szirmokat. Mielőtt egy-egy újabb standhoz lépett, arra figyelt, láthatóan összesöpörték-e alatta, előtte a lehullott szirmokat? Miután itt is vásárolt - néhol erővel fogta vissza magát és kisebb mennyiséget kért a szükségesnél -, ezt is berakta a furgonba, és akkor ment a kellékekért. Fenyőágakat, vágott páfrányt, borostyánt és hasonlókat vásárolt kötegszámra. Vékony és vastagabb drótot a koszorúkhoz, különféle csomagolópapírokat, celofánt, mindenféle színű szalagokat. Zsinórokat, tobozokat, a legkülönfélébb kiegészítőket. Névjegykártyákat, üdvözlőlapokat, szép és kevésbé luxus kiállítású borítékokat, amiket a csokrokhoz mellékelhetnek. Már nem is emlékezett

~ 30 ~

mindenre, de szerencsére a hétvégén otthon készített jegyzeteket, listákat. Most ennek is nagy hasznát vette. A kocsi már úgy tele volt, hogy ezeket nagy kartondobozba gyűjtve a vezető melletti ülésre tette. Amikor végzett, végre elindult hazafelé. Eszébe jutott, milyen különösen alakul a sorsa. Ha anyja nem hal meg, eszébe sem jut onnan elköltözni. Ha Fox nem hal meg, ki tudja, meddig dolgozott volna abban a rossz boltban...? Ha Silvia férje nem hal meg, a mostani boltja nem ürül ki. Hát minden csak mások halálán múlott, vagy én is tettem valamit magamért? - lázadozott. De nem tudta, kinek tehetné fel ezt a kérdést. Tara nem volt vallásos, nem úgy nevelték. Neki a templomok csak érdekes helyek voltak, ahol festményeket, szobrokat láthatott. Akár a múzeumokban. Istenre ritkán gondolt. Már a Pamallo-negyedben járt - összesen két és fél óráját vette el a bevásárlás, ez töprengésre késztette és növelte ellenérzését a nagybani piaccal szemben-, amikor feltűnt, hogy bármerre is megy, mindig ugyanaz a kocsi jön mögötte. Egy fekete kisebb autó. Még a másik negyedben egy főúton állt be mögéje. Néha beengedett közéjük egy-egy másik járművet is, de ő nem szakadt le róla. Csak nem a kalapos? Tara dühös lett. Az első pillanatban persze a gázpedálra lépett, a kocsi megugrott. De hiába, hiszen előtte is mentek. Tehetetlen csikorgatta a fogát - közben azon csodálkozott, mitől ilyen dühös. Nem szerette a krimiket, még a tévében sem nézte meg őket. Különös volt belegondolni, hogy most körülötte sűrűsödnek az események, akár egy bűnügyben? Kinek van útjában, csak nem a rendőrségnek? Még az is megfordult a fejében, hogy talán Lenard nyomoztat utána. Egy pillanatig hajlamos volt elismerni, hogy a férfinak talán igaza van. Hiszen egy rakás pénzt bíz egy olyan fiatal nőre, akit egyszer látott életében. Vagy nem...? Most jutott eszébe, Lenard tudta, hogyan néz ki. Vagy a pincér vezette őt Fox asztalához? Már nem emlékezett. De egy ideig ezzel csillapította magát. Talán igaza van Lenardnak, ha tudni akar róla mindent. Amikor a Pamallo tér közelében járt, a fekete kocsi eltűnt mögüle. „Az a valaki csak azt akarta tudni, hazahozom-e a virágokat. Most hát biztos lehet benne: amíg kirakodok, addig is itt vagyok. Netán most jelenti valahová, mit csinálok éppen...?" Maga előtt látta a kalapos férfit, amint telefonál. Erről eszébe jutott a mobil. Délután azt is kell vennie. A kiadások sajnos nagyon megsűrűsödtek... De amikor a bolthoz érkezett, hirtelen megjavult a kedve. Egy cédula lógott a bezárt ajtó kilincsén: „Postája van nálunk - Norbert". Ki is az? Ja, eszébe jutott rögtön, az a piros arcú lelkes fiatalember a mosodában. - Jó reggelt, Tara! - Jó reggelt, Norbert... és önnek is, főnök úr! - tette hozzá, amikor a függöny mögül kibukkant a mosoda vezetője is. - A postás idehozta az értesítést. Alighanem pénzről szól... Fellélegzett. A bank értesítette, hogy Lenard Fox úr átutalt számára egy ekkora összeget... Nézte a nullákat, és az első pillanatban nem akart hinni a szemének. Ilyen sokat...? Hát igen, a húga pénze... Ez most egy időre

~ 31 ~

megoldja a problémáit. Persze, ez nem ajándék, nem is afféle kölcsön. Ezt nemhogy meghagyni, de még szaporítania is kell. Elvégre azok részéről, akik adták, jó befektetés kell legyen. Ami hoz nekik legalább tíz százalékot, és évről évre újra meg újra... A bank azt is felajánlotta, hogy üzleti folyószámlát nyit neki. Ezzel azonban várnia kellett egy napig. Akkor felbukkant egy komoly öltönyös férfi, és bemutatkozott. Lenard Fox ügyvédje volt. Diplomatatáskából vette elő a papírokat, mindegyik gondosan kis nejlontasakba volt helyezve. Tara elolvasta mindet, csak utána írta alá apró, szálkás betűivel. Az ügyvéd világosan elmagyarázta, miben áll a cég, amit összehoztak ketten Lenarddal. Attól a naptól kezdve már hivatalosan is társtulajdonosai voltak a Sziromtenger virágboltoknak... A többes szám csak azt jelzi - mondta az ügyvéd -, hogy Lenard úr optimista. Nemcsak az induló kicsiny vállalkozás sikerében bízik, hanem abban is, hogy a cég a jövőben terjeszkedni fog. Az arcán nem látszott, mennyit tud Lenard nagy terveiről, vagy hogy ez egyáltalán szóba került-e közöttük. De talán mindez nem is érdekelte az ügyvédet, aki az aláírt papírokat összeszedve szárazon, de nem barátságtalanul búcsúzott el a lánytól. Az első héten nem aludt jól az új lakásban. De aztán megszokta az ágyat, az illatokat, a hangulatokat. Silvia igyekezett nem zavarni öl. Persze akármikor mozdult meg Tara a lakásban, Silvia nem aludt. Ha Tara reggel hatkor kelt, Silvia már tett-vett. Ha tizenegykor oltotta le a lámpát a szinte kötelező esti olvasás után - az asszony még elelment az előszobában. Ahol egy padlódeszka megcsikordult a súlya alatt. Az öregek keveset alszanak, jutott eszébe. A következő két hét úgy múlott el, mint egy kellemes álom. Igaz, akadtak kellemetlen pillanatok is. Amikor például megjött az első villanyszámla. Kiderült, a bejárat fölötti cégtábla és a neonfeliratok jóval többet fogyasztanak, mint ahogyan azt a szerelő korábban állította. Akadtak kisebb kiadások, amelyek a kifizetés pillanatában nem néztek ki fenyegetően, de amikor a hónap végén összeadta őket, a fejéhez kapott. Mindez azt eredményezte, hogy vissza kellett fognia a kiadásokat. Lenard értesítette, ki a könyvelőjük. Hetente kellett odavinnie a számlákat, de szerencsére a könyvelő irodája nem volt messze. A kalapos férfi csak egyszer bukkant fel. Mintha csak azért jött volna, hogy megnézze: Tara még mindig a virágboltjában dolgozik? A kirakatüvegen át látta őt a lány, de mire kiszolgálta az éppen soros vevőt és kiment a bolt elé, a férfinak már nyoma veszett. Tara nagyon dühös volt. A tehetetlenséget sohasem szerette. Ráadásul ismét egy homályos nyugtalanság ébredt fel benne. Ki lehet az és mit akar? De múltak a napok, és mindig történt valami, ami elhessegette a fejéből a dolgot. Másnaponta zárás után ment el a nagybani piacra. De egyre inkább elege volt belőle. Szemmel láthatóan csaltak az ottaniak, az olcsón vett, termelt vagy ki tudja, hogyan szerzett árut mindig drágán adták. Akkor is, ha annak minősége messze nem érte el azt az osztályt, amelybe hivatalosan besorolták. Tara néhányszor megkereste azokat, akik csalódottan távoztak volna el nem adott árujukkal. Igaz, ezek tényleg nem

~ 32 ~

a legszebbek voltak, de mint virágos, Tara is jól ismerte a trükköket. Hogyan lehet „felújítani" a régi, hervadt virágot...? A rózsákat például amellett, hogy hűtőben kell tartani, nem árt olykor megfürdetni. Tíz percre kell betenni egy kád vízbe, akár a leghosszabb szárakkal is. A lényeg, hogy teljesen lemerüljenek. Megszívja magát, és ismét gyönyörű lesz. Ha elszárad egy virág, egy fej, le kell csipkedni. Nem maradhat ilyen a boltban. A lottyadt szegfű fejét elég ügyesen megborzolni, akkor megint újnak, friss árunak tűnik. Viszont amelyik már tényleg régi, azt koszorúba lehet fonni. Esküvőre, temetésre remekül megteszi. Vannak növények, amelyeket levélfénynek nevezett permettel szórnak be, ettől ismét frissnek látszik... De mint más kereskedők, ő is csak szép és teljesen friss árut akart venni, eladni. Hát ez nem mindig sikerült. Munkanapon annyira elfárasztotta Tarát az egész napos álldogálás a boltban, hogy amikor késő délután kiment a nagybanira, már elege volt. Hát még, amikor hazajött...! Csak beesett az ágyba. Lenardot egyszer látta, öt percre beesett a boltba. Elismerő pillantást vetett a bolt előtt álló furgonra, amelyen már ott díszelgett a SZÍROMTENGER név is a stilizált szirmokkal és alattuk a tengert jelképező kék hullámokkal. Megdicsérte a lányt, felírta mobilja számát, körbejárta a boltot. Tarának éppen vevői voltak. Egy hónap telt el azóta, hogy Lenard Fox és ő összefogtak. Most a férfi mégis biztatóan intett csupán, és máris elrohant. Ezer más dolga van, jutott Tara eszébe. Én csak egy vagyok számos befektetése közül. Maga sem tudta, mit gondoljon Lénárdról. Másnap korábban ébredt, volt hát ideje egy kicsit lustálkodni. Akkor ismét hiányérzete támadt. Mikor volt utoljára férfival...? Már nem is emlékezett igazán. Anyja a legszívesebben eltiltotta volna a fiúktól. Amíg iskolába járt, mindent meg is tett azért, nehogy Tara járhasson valakivel. Az utolsó három évben persze már hiába tiltotta, hiába célozgatott rá, hogy a férfiak csak kihasználják a nőket, mind egyformán disznó. Tara ezt ösztönösen nem hitte - akkor sem, ha ezernyi példát látott erre. Mert hiszen a virágkereskedelmi tanfolyamon és az életben is elégszer látta, hogy a nők is kihasználják a férfiakat. Tehát mindkét irányban működik a dolog, akkor meg anya mit akar...? De mindez nem segített rajta. Egy hónapja úgy hajtott, hogy alig látszott ki a feladatokból, a munkából. Minden napjára jutott valami. A hétvégén még szombaton is kinyitott, mert észrevette, hogy akad forgalom akkor is. Ha nem is annyi, mint hétköznap. Vasárnap meg csak aludt, aludt. Silvia már a második ilyen vasárnapon aggódni kezdett: - Nem lesz ez jól, Tara. Túl sokat dolgozol. - Tudom, Silvia. De ez csak most van így, amíg elindul a bolt. - Nem tudom, utána ki fog benne dolgozni? - tettette a csodálkozást az asszony. - Akkor talán alkalmazott fog szaladgálni a boltban, egy másik meg a beszerzést végzi? Te meg a lábadat lógatod, vagy elmész a Kanáriszigetekre nyaralni...? - Én már csak ilyen vagyok. Nem tudok meglenni munka nélkül.

~ 33 ~

- Azért huszonegy évesen... ugye, annyi vagy? Szóval ebben a korban nem illik halálra dolgoznia magát az embernek. Kell a szabadidő, a pihenés, a szerelem. A szó olyan egyszerűen csúszott ki a száján, mintha azt mondta volna: padló. Vagy madár. Vagy csapvíz. Egy pillanattal később a lány már nem is volt biztos, hogy csakugyan azt hallotta, hát rákérdezett: - A szerelem...? - Az hát. Miért csodálkozol most? Ha valaki ilyen fiatal - de ha kétszer ennyi idős, mint te, akkor is - hozzátartozik az életéhez. Szükség van rá. Tara mosolyogva, de óvatosan tapogatózott: - De ugye nem a szexre gondoltál? Silvia felvetette a fejét és a lány szemébe nézett: - Arra is. Bár a kettő nem azonos, különösen kezdetben. Igaz, ebben az új évezredben sokan hajlamosak összetéveszteni a kettőt. Mi több, eleve azt hiszik, a szerelem az a szeretkezés másik neve. Hát ilyen hülyékkel jöttünk át a harmadik évezredbe. Tara úgy érezte, tanulhat valamit. Mivel úgyis dél felé járt az idő és mint látta, vasárnap Silvia sem főzött magának, váratlanul azt javasolta: menjenek együtt ebédelni. Meghívta szállásadónőjét, akit felvillanyozott az ötlet. Kis időt kért, aztán amikor visszajött, Tara elámult Silvia egy sohasem viselt, régi ruháját vette fel az alkalomra. Mivel meleg volt, egy régi narancsvörös-sárga nyári ruhát választott. Tenyérnyi mályvákat mintázott az anyag. - Remekül nézel ki, Silvia! Valóságos bombázó vagy! - No, ezt kötve hiszem. Én, bombázó...? Tudod, az én... hogy úgy mondjam... lőszerem már régen elfogyott. Ettől még majdhogynem el is pirult. Olyan kedves és mulatságos volt, hogy Tara megölelte: - Menjünk. Eredetileg ide valahová a környékre akartak menni, de aztán Tara felvetette a fejét: most majd vendégül látja Silviát. Megmutatja neki, milyen helyek vannak a belvárosban! Hát gálánsán kitárta előtte a... furgon ajtaját. Már elindultak, amikor az öregasszony megjegyezte: - Szó ami szó, még sohasem vittek ebédelni furgonban. - Egyszer ezt is el kell kezdeni. Mondd, Silvia, miért nem mégy férjhez ismét? Az asszonynak még a gondolattól is elakadt a hangja. Majd tiltakozott. Aztán ezen elvitatkoztak. Így Silvia csak akkor vette észre, hol járnak, amikor a Marianne sugárúton fékeztek. Tara ügyesen bemanőverezte magát egy éppen kiálló kocsi helyére, így megoldotta a parkolást. Róberténál is szerencséje volt. Akadt még egy kisebb asztal. Az olasz egy pillanatig nézte Tarát, látszik, kutat az emlékezetében, aztán felderült: - Que bella signorina! Ugye, ezt mondtam akkor is, amikor először járt itt? - Pontosan, signor Roberto. Buon giorno! Silvia csak a fejét kapkodta: - Te ide szoktál járni?

~ 34 ~

- Mint hallottad, most vagyok itt másodszor. De jó érzés, hogy emlékeznek rám. - Hiszen olyan csinos vagy - Silvia kritikusan szemlélte a lányt. Tara is nyári ruhát vett fel erre az alkalomra. Hétközben éppen eleget jár farmernadrágban, vagy a boltban köpenyben. Most nagyon jól érezte magát. - Szóval, mi van azzal a szerelemmel? - incselkedett Tara. De Silvia komolyan vette a kérdést. Miután rendeltek az étlapról, összekulcsolta két kezét. Áttetsző, világos szemét a lányra függesztette, és nem vett tudomást a többi vendégről. Ezért aztán Tara is elfelejtette, hogy nincsenek egyedül. - Kell a szerelem. Erőt ad, energiát, kedvet. Akinek nem jut belőle, az elszárad. Lelkileg szárad el, hiszen csak az élet érdes felületeivel érintkezik. Soha nem kerül a közelébe semmi puha, semmi kedves. Semmi jó... És ez is olyan, mint annyi más dolog, amivel az embernek fiatal korában kell először találkoznia, mert ha már felnőtt, sőt nagyon felnőtt az illető, akkor bizony késő már. Ha a lelkét nem simogatják a jó indulatok, ha nem szeretik őt, milyen felnőtt lesz belőle? És ez fordítva is igaz. Aki nem szerethet fiatalon, és később is, az csak értelmetlenül él. Olyan, mint a mezőn az aszott kóró. Ami hamar elszáradt és ugyan sokáig ott van, zörgetheti a szél, mert száraz és érzéketlen, mint egy csontváz. Ezen aztán eltöprenghetett. Vajon ilyen volt az anyám is? - kérdezte magától. Meghozták az ételt, más témákról beszélgettek. Néha kinéztek a kirakaton át, hiszen éppen mellette ültek. A járdán emberek mentek. Turisták, helybeliek. - Mennyire látható, hogy vasárnap van - jegyezte meg Silvia, aki arccal a kirakat felé ült és többet látott. - Más az emberek mozgása. Senki sem siet annyira, mint hétköznap. Nézd, már a negyedik mozgássérültet látom. Most jut eszembe, itt a közelben van nekik egy intézetük. Szegények, amikor felnőnek, nagykorúak lesznek, simán kiteszik őket az utcára. Merthogy az intézetben csak a kiskorúakra jut pénz. Tara szórakozottan hallgatta. Valami ugyan eszébe jutott, de még nem igazán kezdett el motoszkálni az agyában. Csak éppen befészkelte oda magát egy gondolat-töredék. Egy ötlet-morzsa. Silvia tovább nézte a járdát és valami férfiről tett említést, aki már fél órája ül ott egy padon és csak néz. Tara odapillantott, és meghűlt benne a vér. A kalapos volt. Most ugyan fedetlen fővel üldögélt, a kalapja a padon hevert mellette. A férfi szemlátomást unatkozott, de kitartott. Nyilván feladatot teljesít. Arra vár, mikor jönnek ki a hölgyek az olasz étteremből? Tarában egyetlen pillanat alatt felment a pumpa: - Silvia, kérlek, várj meg itt. Mindjárt jövök. Silvia éppen evett, hát nem is tudott válaszolni. Alighanem azt mondta volna: hát el tudok én menni nélküled...? De ezt a lány már nem hallotta. - Signor Roberto, van itt egy másik kijárat is? Ne értse félre, nem szököm meg, mindjárt visszajövök. - Én nem értem félre, bella signorina. Una altra uscita...? - Si. Mostri, per favore - kérte a lány, bevetve itt-ott ráragadt olasztudását. Roberto pajkosan csippentett a szemével: - Biztos vagyok benne, hogy valami ragazzo, egy fiú van a dologban.

~ 35 ~

Tara csak mosolygott és nem magyarázta. Roberto átvezette a konyhán, és egy ajtót mutatott neki. Tara máris egy mellékutcán volt. Megkerülte az épületet, kilesett a sugárútra. A közeli zebrán éppen zöld volt a lámpa, egy turistacsoport vágott át az úttesten. Tara az ő takarásukban jutott át a szemközti oldalra. A járdán a falhoz húzódva ment, és sikerült a pad mögé érnie. Közelről látta a kalapos férfit, aki mit sem sejtve üldögélt egyedül a padon. Tara kis habozás után megkerülte a padot, nagyon gyorsan ült a férfi mellé. Megragadta a karját és erősen szorította, de csak halkan sziszegte: - Ha nem teszi, amit mondok, sikoltozni kezdek. Azt fogom mondani, hogy tapogatott és erőszakoskodott velem! Rendőrt hívatok, és kész botrány lesz! Amaz döbbenten bámulta. Úgy meglepődött, hogy nem is tudott mozdulni. Ijedsége csak egy másodpercig tartott: - De kisasszony... kérem... Tara nem engedte el a karját: - Beszéljen, vagy sikítok! Miért jár utánam hetek óta? A férfi körülnézett. Egy pillanatig sem voltak kétségei, hogy Tara megteszi, amivel fenyegeti, és a botrány nyilván nem hiányzott neki sem. Megadóan sóhajtott: - Magándetektív vagyok. Megbíztak azzal, hogy figyeljem önt, Catrall kisasszony. - Mit kell jelentenie? - Tulajdonképpen mindent. Mikor hol van, merre jár, kivel találkozik, mit csinál. - A nap huszonnégy órájában? - Elméletileg igen. De most már... - a férfi legyintett. - Alighanem a megbízó is rájött, hogy az ön életében nincsenek titkok. Már csak annyit kér, hogy hetente egyszer adjak egy általános összegzést. - Ki a megbízó? A férfi elkínzott arccal nézett rá. Negyvenöt lehetett, akit megviselt az élet. Nem sok örömben lehetett része eddig, ez rá volt írva. Kisember, aki helyett mások döntenek. - Nem tudom. - Ezt ne mesélje nekem! - Pedig így van, Catrall kisasszony. A mai technika már lehetővé teszi ezt is. A világhálón is rajta van a címem, ott is toborzok ügyfeleket. Tudja, nagy a konkurencia, ki kell használni minden lehetőséget. .. Egy nap elektronikus levelet kaptam, és ez a megbízás volt benne. A pénzt egy külföldi bankból utalták át. Olyan helyről, ahol még vannak anonim folyószámlák.:. - Hogyan küldi el a jelentését? - Minden pénteken este készen kell legyen, egy lemezen. Az illető, szóval a megbízó szintén elektronikus úton jelentkezik és megadja a címet, ahová le kell töltenem a lemez tartalmát. Ő ott felveszi és eltűnik. Utánajártam, de minden esetben egy nyilvános internetező kávéház volt az. Az illető mindig zárás előtt kérte el a jelentést, aznap már nem mehettem oda. Másnap ugyan elmentem vagy kétszer, de akkor már

~ 36 ~

senki sem emlékezett rá, melyik készüléknél éppen ki ült abban az időpontban... Nagyon ravasz fickó lehet. - Szóval még azt sem tudja, hogy férfi vagy nő? A detektív bólogatott. Tara elengedte a karját. Amaz arra használta fel a dolgot, hogy elővett egy névjegyet: - Tegye csak el, Catrall kisasszony. Soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szüksége... önnek is? Végtére is ön megtapasztalta már, hogy lelkiismeretes munkát végzek. Ennyi szemtelenség hallatán Tara mozdulni sem tudott. A férfi köszönés nélkül elment. Tulajdonképpen igaza van, mondogatta a lány, amikor lassan visszament az étterembe. Sokat dolgozott azért, hogy megtudja, mivel telnek a napjaim. De ki lehet a megbízó...? Abban most már biztos lehetett, hogy nem Lenard Fox küldte rá ezt az alakot. O nem áldozott volna ennyit az ügyért. És mi az, hogy egy külföldi bankból utalták át a magándetektív honoráriumát? Ez egyáltalán nem zárja ki, hogy a megbízó itt él. Ebben az országban. Ebben a városban. - És most talán itt áll és lát engem - gondolta kissé megszállottan. Mielőtt belépett az étterembe, megtorpant és körülnézett. Semmi gyanúsat nem látott. De attól őt még láthatták valakik... 3. Abban már hetek óta biztos volt - ha nehezen is vallotta be magának hogy nem bírja ezt sokáig egyedül. Börtönben érezte magát, a bolt szűk falai szinte rázuhanni látszottak. Pedig imádta a virágokat és szerette a vevőket is. Ahányszor nyílott az ajtó, rámosolygott a belépőre és éreztette vele, hogy csak miatta van itt. És igazából így is volt. De amikor délután áruért kellett mennie, amikor nem volt megállása, mert minden pillanatban volt valami dolga - például csokrokat, koszorúkat kellett készítenie megadott időpontra-, akkor kicsit kétségbeesett. Jó lett volna egy segéd, akire ráhagyhatja a boltot. Egyre több ötlete támadt, hogyan lehetne növelni a forgalmat. Amely kezdetben azért nem volt olyan nagy. Az első hónap nemhogy nyereséget nem hozott, hanem a Sziromtenger vállalkozás tovább úszott az adósságokban. Szerencsére hozzányúlhatott a bankban lévő Fox-féle pénzhez, és meg is tette. Kényszerhelyzetben volt. Kifizetett minden számlát, és volt miből fizetnie a vásárolt áruért is. Egyik este felhívta Lenardot. Ismét hallotta a háttérben a gyermekzsivajt, és most is egy nő jelentkezett. Talán van mobilja, azon kéne hívnom, jutott eszébe. Így aztán ezzel kezdte, amikor Lenard végre a készülékhez került. A férfi lediktálta a mobilszámot, majd... - Hogy megy az üzlet, kedves Tara? - Megy, de sok baj is van. Tudja, egyedül vagyok... - Már éppen kérdezni akartam, miért nem vesz fel valakit? - Hát felvehetek? - Persze, Tara. Legyen egy kicsit önállóbb és bátrabb. Mellesleg nem akar találkozni velem? - Hogy megbeszéljük az üzleti ügyeinket? Természetesen bármikor, szívesen.

~ 37 ~

Ez a korlátozás egy pillanatnyi töprengésre késztette a férfit, de a hanghordozása nem változott: - Akkor szombaton Róberténál, fél egykor, mint a múltkor. Rendben? - Rendben. És másnap nagyon korán reggel, még jóval a virágbolt szokásos nyitása előtt lekanyarodott a Marianne sugárútról. Előzőleg kinézte a címet a telefonkönyvből meg a térképről. Most hát meglehetős biztonsággal érkezett, sőt mivel a kapu nyitva volt, bekanyarodott az udvarra is. Felment a lépcsőn. Csak az egyik szárnyból hallott zajt, ott sokan lehettek. Az irodák az első emeleten voltak. Amint megpillantotta az „Igazgató" feliratot, habozás nélkül kopogott és benyitott. Egy kopaszodó férfi ugrott fel jöttére: - Kisasszony? - Jó reggelt, uram. Ön az igazgató...? Tara Catrall vagyok. Van egy virágboltom... - beszélt folyékonyan. Érthetően. Meggyőzően. A férfit is felvillanyozta. - Bárcsak más kereskedők is így gondolkoznának! Többre jutnának ezek a szegény gyerekek. Akik már nem is olyan gyerekek. Az élet korán megtanította őket minden keserves dologra. Nos - fellapozott egy naplót. Önnek tehát lány kell, aki lehetőleg nem is lakik messze a Pamallonegyedtől. Akik tavaly végeztek és akikről tudom, merre járnak... meg akik most végeznek... Igen, megvan. A legjobb ez lesz - kiírta a nevet és címet egy cédulára. - Ha több boltom lesz, mindegyikben ők fognak dolgozni – mondta ígérte, és búcsút vett a mozgássérültek intézetének igazgatójától. Egyenesen az új címre robogott. Valóban nem volt messze a Pamallonegyedtől, mégis, mintha egy másik bolygóra érkezett volna. Először alig hitt a szemének. Pedig ez is a város volt. Ugyanaz a város, ahol lakott. De ez egy nyomornegyedet formázott. Ami nem illett a huszonegyedik századhoz. Repedezett falú házak, bűzös udvarok és lépcsőházak. Az állami bérlakások legrosszabb fajtája volt ez, és szemlátomást évtizedek óta álltak itt ezek a házak minden tatarozás nélkül. A lepusztult környék a reménytelenséget sugallta. Itt aligha lesznek változások belátható időn belül... Nem is parkolt le azon a környéken. Amikor Tara meglátta, hová került, visszakanyarodott a telep szélére, és egy forgalmas bolt előtt hagyta a furgont. Aztán elsétált, megkereste azt a valaha fehér, most szürke házat. A harmadik emeleti ajtóról lepergett már a festék. Kopogtatására odabent először felvisított egy gyerek, aztán egy elhasznált külsejű, fáradt nő nyitott ajtót. A kora meghatározhatatlan volt, lehetett éppenséggel harminckettő, de ötvennégy is. - Jó napot. Leonida Costast keresem. Az asszony végigmérte Tarát. Közben egy hétéves forma szurtos kislány bukkant fel félénken a combja mellett, nagy szemekkel bámulta a jövevényt, majd elfutott. Egy rosszul megvilágított folyosón álltak. - Ida, hozzád jöttek! - süvöltötte hátra a fáradt nő, és elvonult. A helyiségben kicsit sántítva bukkant fel egy tizenéves lány. Tizenkilenc volt pontosan, ezt Tara már tudta az igazgatótól. Leonida nem látszott annyinak. Vékony volt, alig viselte a nőiesség bármely jelét. De az arca

~ 38 ~

nyílt, bizalomgerjesztő. Igaz, most kissé megijedt, mit akarhat tőle ez az idegen? Tara rámosolygott és elővett egy névjegyet. A Sziromtenger virágbolt címével. Pár szóval felvázolta a helyzetet: - Az igazgató úr szerint nincs munkád, pedig szívesen dolgoznál. Nos, itt az alkalom. - Munkája... nekem? - csodálkozott a lány. Kutatóan nézett Tara arcába, és határozatlanul mutatott a lábára: - Talán nem látja... vagy az igazgató úr nem mondta...? - Tudom, hogy mozgássérült vagy. Azért jöttem hozzád. - Nem értem. Pont egy ilyen dolgozóra van szüksége a virágboltban? - Igen. Nincs messze, és amit ott el kell végezni, azt te is elvégzed. Ha nincs vevő, majd leülhetsz. De a részleteket holnap reggel fél kilenckor, a boltban beszéljük meg. Várlak! - és máris sarkon fordult. Nem nézett vissza, de biztos volt benne, hogy Leonida - Ida, ahogy a családban rövidítik, hallotta - holnap reggel ott lesz a boltban. Nem tévedett. Fél kilenc után három perccel lihegve, ijedt arccal állított be a lány. Nyári ruhát és szandált viselt: - Elnézést kérek, de nem könnyen találtam meg a címet... a boltot. .. magyarázkodott, csak utána nézett körül. - De szép bolt! És a virágok is gyönyörűek! Tara nézte az arcát. Szeplős volt, és csakugyan lelkes. Valóban szépnek látta a boltot. Őszinte lány, akit nem rontott meg az élet, bár az állapota miatt nyilván sok csalódáson kellett átmennie. Vékony termete illett ide. Mintha maga is egy romlatlan virágszál lenne. - Tegeződjünk - javasolta Tara, aztán nekilátott, hogy beavassa Idát a kereskedelem rejtelmeibe. Majdnem az egész napja ráment, hogy a virágkötözés, csokorkészítés alapjait megtanítsa neki. No és persze azt is, hogyan beszéljen a vevőkkel, miképpen kell beütni az összegeket a pénztárgépbe, blokkot készíteni, számlát írni. De a munka végén rendet csinálni, kitakarítani is. Ida mindvégig úgy dolgozott, mint aki álmodik. Később felocsúdott: - Tara, ez igaz? Én tényleg dolgozom? Van egy igazi munkahelyem? - így van - mosolygott a lány. - Mostantól kezdve sokat kell tanulnod. És minden hétköznap bejössz, a végén pedig fizetést kapsz. Metróbérleted lesz, és senki sem mondhatja többé, hogy ingyenélő vagy. Ezzel a szóval Tara telibe találhatott, mert a lány előbb elpirult, aztán megint lelkesedni kezdett. És ezzel véget is ért a munkanap. Tara is elfáradt, hiszen mindent folyton magyaráznia kellett a lánynak. De már másnap látta az eredményt. Meglepve tapasztalta, hogy Ida Costas semmit sem felejtett el. Kézügyessége pedig legyőzte azokat az akadályokat is, amelyeket a nem-tudás állított eléje. Ösztönösen ráérzett a fogásokra, és szépérzéke révén már másnap délután ügyesen állította össze a csokrokat. A vevőkhöz kedves volt. De nem ébresztett bennük szánalmat vagy együttérzést, hiszen a legtöbben nem vették észre sántaságát. A pult mögött ült Ida, és ha vevő jött, felpattant a székről, ideoda lépett, dolgozott. Ha elő kellett jönnie a pult mögül és a vevővel együtt válogatni a polcokra helyezett cserepes vagy a vödrökben álló

~ 39 ~

vágott virágok között - akkor derült ki, hogy miért járt a pult mögött olyan „ringó" vagy „táncos" léptekkel. Ilyenkor sokan nem kérték vissza az aprót, és Tara gondoskodott róla, hogy ez a sajátos „borravaló" az esti elszámolásnál Idához kerüljön. Aki eleinte szabódott és nem akarta elfogadni. Közben, ha nem jött vevő, vagy éppen olyan megrendelés érkezett, tanította temetői vagy más koszorút készíteni. Elmagyarázta, a papírok fehértől feketéig milyen hátteret adhatnak, a színvilág miért fontos az eseménytől, a megajándékozott korától, nemétől függően. Mutatta, mire való a rafia vagy a zsákvászon, hogyan lehet egy csokorba bánnit belekötni, a lényeg, hogy ízléses legyen. A sásféléket hogyan kell megpödörni, megcsavarni. A koszorúkba, de olykor csokrokba is lehet művészetet lopni. Kiszárított trópusi virágokat, félbevágott vagy egész tobozokat felhasználni. De lehet terméseket szeletelni, szárítani, sőt lakkozni is. Ida hamarosan elsajátította a drótváz készítését, a fenyők lecsupaszítását. - A csokrokat mindig hátulról kezdjük kötni - magyarázta Tara. - Három „botot" kell betenni. Középen van az úgynevezett vezérbot. Ez tartja az egészet... - Ida csak leste, milyen fürgén és ügyesen mozognak az ujjai. Próbálta utánozni, de az ő csokra először szétesett. Másodszor is szétesett... de harmadszor már nem. Megértette, hogy akár a babérkoszorút, ennek készítését is hátulról kell elkezdeni és jönni előre, körbe. A koszorú-alaphoz tizenöt szál szegfű vagy más vágott virág kell, jegyezte meg. Csodálkozott, mert addig nem tudta, hogy mohát is használnak a koszorúkészítéshez. Amit előzőleg az erdőben szőnyegként fejtenek le, szalmára terítik. Ezt is erős fonalakkal kötik a koszorúra... Hát éppenséggel volt mit tanulnia. Az első napokban rengeteg idejük ment el erre, és Tara csak pénteken jutott el odáig, hogy egyedül merte hagyni a lányt a boltban. Csak pár órára volt szüksége. Beült a kocsiba és elment a keleti negyedbe. Halványan emlékezett rá, mit mondott egyszer Silvia. A férje régi barátja, aki virágot termeszt fóliasátrakban... Vagy üvegházakban? Mindegy. Alawának hívják és a régi víztorony mellett lakik. De ha ezt nem is találja meg, más termesztőkre biztosan rábukkan. Nem kellett sokáig keresgélnie. A negyedben javarészt alacsonyabb házak álltak. Tara a tetők fölött már hamar megpillantotta a régimódi víztornyot. Annyira másféle építmény volt, mint az összes többi itt körülötte, hogy valósággal felhívta magára a figyelmet. Tara egyenesen melléje kocsizott a kanyargós utcákon. Látta, hogy a tornyot már aligha használják. Körülötte az udvart felverte a gaz, a kivezető vascsövek elrozsdásodtak, és néhány kóbor kutya lakott a tövében. Tara körülnézett. Két ház között kicsivel messzebb mintha a szemébe tükrözött volna valami... Rájött, mi az. Egy üvegház ferde teteje veri vissza a napfényt. Egyenesen a szemébe csillogott ez a fény, és egy pillanatra olyannak tűnt, mint sötét éjszakában a világítótorony. Hát ez vezette célhoz.

~ 40 ~

Hamarosan lefékezett az üvegházak előtt. A telek imponálóan nagy volt. És amikor meglátta a kapu melletti táblán az „Alawa" nevet, már tudta, jó helyen jár. Silvia is ezt említette. Az udvaron egy hófehér, nagydarab, de szemmel láthatóan lusta kutya emelkedett fel. Igyekezett fenyegetően kinézni, de Tara rögtön átlátott a szitán és odaszólt neki: - Ugyan maradj csak, nem betörő vagyok. Feküdj vissza. Oda is ment hozzá. A kutya bizalmatlanul szemlélte. Nem morgott és nem mutatta fogait - pedig lett volna mit mutatnia. Imponáló fogsora volt. Ez akkor derült ki, amikor kettőt ugatott, majd lefeküdt. - Egész éjjel őrködött, azért álmos - mondta valaki a közelben. Tara megperdült. Egy férfi állt a háta mögött. Tara nem hallotta, mikor jött oda. Fehér inget és farmernadrágot viselt. Kerek fején rövidre nyírott haj, állán kis szakáll ült. Szőkésbarna volt a bajusza is. Átható kék szem, akaratos vonások. Magasabb volt a lánynál, de nem sokkal. Erőteljes volt és egészséges, láthatóan határozottságot sugallt. Tarát kellemes érzés fogta el a közelében, bár ezt a pillanat hevében még nem tudatosította magában. - Jó napot. Tara Catrall vagyok és... Alawa urat keresem. - De elbizonytalanodott egy kicsit - mosolygott a férfi. - Igen. Silvia Karlen említette régi ismerősét... Úgy vettem ki a szavait, hogy az az úr önnél jóval idősebb lehet. - Az apám volt - a férfi arca elkomolyodott. - De ő tavaly meghalt. Most én vezetem a kertészetet. Dominik Alawa vagyok, a barátoknak csak Dom. Kezet fogtak. Az érintés - az első érintés! - mintha jelentett volna valamit. Legalábbis Tara úgy érezte, elektromos szikrák száguldanak közöttük, rajtuk át. A férfi tekintete is megrebbent. Mióta megállt a kutyával „beszélgető" lány mögött, érzett valamit. Csak nem tudta, mi az. Most viszont szembefordultak és egymás szemébe néztek. Tara pillája is megrebbent. A férfi szemének kéksége éppen olyan volt, mint az égbolté a fejük fölött. Tara egy rövid pillanatra majdnem beleszédült, de erőteljesen visszarántotta a tudatát. - Örvendek, Alawa úr... - Dom. - ...Dom. Szólítson Tarának. Tulajdonképpen üzleti ügyben jöttem. Ugyanis én vettem át Karlen úr üzletét, és árura van szükségem, rendszeresen, hosszú távra. Ezzel mindent elmondott. Dom szeme még most is a lány arcán pihent: - Parancsoljon, nézze meg a választékot. Remélem, szánt rá egy kis időt? Tara magyarázta, hogy nem sokat, mert a tanulólányt egyedül hagyta a boltban. De aztán a látványok befonták, és már eszébe sem jutott Ida Costas a virágboltban. Hiszen annyi szépet látott! Hatalmas szegfűágyások hullámzottak. A kis fejeket vízszintes drótháló tartotta egymástól egyenlő távolságban, és persze függőlegesen. Nem hajolhattak el, nem fekhettek le a szárak, még a növekvő virágfejek súlya alatt sem.

~ 41 ~

Hófehér és piros szegfűk. Vidám cirmosak és komolyságot sugalló tekintélyesek. Rózsák illatfelhőiben Tara szédelgett szinte. Fehér, sárga, bíbor, piros virágok hihetetlen árnyalatai kábították az illattal együtt. Tulipánok tömege taglózta le, még sohasem látott ennyit együtt. Mivel már nyár volt, hát a legtöbb üvegház tárva-nyitva volt, a felső szellőző ablaksort is kitárták. Az áttetsző napfényt megszűrték az ablakok, az üvegtáblák ragyogtak. A meleg huzat körülölelte Tara testét, kellemesen csiklandozta a bőrét. Belopózott ruhája alá, játszott a hajával. Nem látta csak érezte hogy a férfi elragadtatva szemléli őt. Ám amikor feléje fordult, Dom Alawa arca ismét olyan volt, mint amikor az udvaron megpillantotta. Szigorú, kicsit akaratos, komoly vonások uralták. Mentek tovább, szó nélkül. Dom érezhette, hogy értővel van dolga, hát nem magyarázott fölöslegesen. Csak néha tett egy-egy megjegyzést arra vonatkozóan, melyik táblában melyik változatot termeli, és miért. Az egyik ágyásnál ellágyult a hangja - azokat a begóniákat még az apja akarta elültetni, de már nem jutott rá ideje. Az egyik üvegházban csak cserepes, vagy azokba még át nem ültetett növények éltek. Az utolsó, kisebb házban Tarát megcsapta a nedves illat. Itt olyan párásság volt, hogy alig kapott levegőt. Páfrányok minden mennyiségben és méretben... Megrázta a fejét: - Kedves Dom, ez egy igazi birodalom. Maga nagyon sok boltot el tudna látni. Kinek ad el? - Egy része külföldre megy, főleg a rózsák. Van néhány különlegesség, amit csak én termelek. Erre még a hollandok is vevők... Persze ezekre nagyon kell ügyelni, és a csomagolás, a szállítás is különleges. Kéthetente saját kocsimmal küldöm őket, mindössze pár száz szálat. - És hogy áll a nagybani piaccal? Dom elfintorodott: - Ne is emlegesse. Természetesen az árum nagyobb részét kénytelen vagyok ott eladni. De nem tölt el örömmel, amit ott látok. Szavaiból sok minden kiderült Tara számára. Főleg az, hogy ez egy művelt ember. Valahogy arrafelé irányította a beszélgetést, és akkor kiderült, hogy Dom Alawa kertészeti főiskolát végzett. Látszott, már gyermekként elhatározta, hogy apját követi, és ez be is jött neki. Huszonöt-huszonhat évesnek becsülte őt Tara, és még jobb lett köztük a hangulat, amikor kiderült, hogy Tara meg eleve a virágok szeretete miatt került erre a pályára. És ő is elvégzett néhány iskolát, ahol megtanulta a szakma alapjait. Például a kertészeti ismeretekből is rendelkezett annyival, hogy nem tudták őt „falhoz állítani" a szakmabeliek. Ez kiderült néhány odavetett félmondatból. Tara maga sem tudta, miért élvezi annyira a beszélgetést ezzel a férfival. Érződött, hogy mindketten nagyon szeretik azt, amiből éltek: a virágokat. És az a tudat is kiformálódott valahol bennük, hogy mindketten sokat adnának ezért. Ha azt tehetik, azzal foglalkozhatnak, amit értenek és szeretnek - ez mindennél fontosabb. Mindennél? Már dél volt, amikor még mindig beszélgettek. Dom hangja kellemes dörmögés volt. Mint a nem sovány, szakállas férfiak esetében gyakorta, belőle is otthonos melegség sugárzott, kellemes érzelmeket keltett a beszélgetőpartnerekben. Végül az ébresztette fel Tarát, hogy egy nagy

~ 42 ~

furgon kanyarodott az udvarra. Virágért jöttek az egyik cégtől, Domnak mennie kellett. Néhány embere bukkant fel, nyilván már időben megkapták az értesítést, és levágták a kellő mennyiséget. Indult a berakodás. Dom egy pillanatra elnézést kért, beszaladt az egyik üvegházba és egy cirmos szegfűvel tért vissza. Tarát meghatotta, hogy emlékezett: ezeket csodálta a leginkább: - Ezt magának hoztam, kedves... Tara. Ezzel talán lekenyerezem, hogy ezután nálam vásároljon? - Amit láttam odabent, az kenyerezett le - mosolygott a lány. - Hát persze, hogy idejárok majd áruért. De ennél sokkal nagyobb terveim is vannak, Dom. Egyszer, hamarosan, erről is beszélünk. - Ha kiderül, hogy ugyanarra gondolt, amire én... - vakarta a fejét Dom. Ő is adott egy névjegyet, és hamiskásan mosolygott a lányra. - Akkor... akkor beszállok én is. - Valami azt súgja, hasonlóak a gondolataink - és Tara kezet nyújtott. Az érintés, a finom, de határozott szorítás megint megrázta testét, lelkét. Dom is komoly arccal nézett utána, amikor Tara beszállt a furgonba és elhajtott. A lány egy rövid időre még látta a férfi alakját a visszapillantó tükörben - ott állt a kapuban és utána nézett. Sőt intett is. Vagyis tudta, hogy Tara a tükörben nézi őt...? Ezt jutalmaznia kellett. Dudált hát egyet, és a helyzetjelzőkkel villantott kétszer hátra, aztán elkanyarodott, és Dom Alawa eltűnt a szeme elől. A boltban nagy meglepetésére ott találta... Silviát is. - Hát te...? - Semmi baj - nevetett az öregasszony. - Mentem bevásárolni és üdvözölni akartalak. Reggel olyan korán eljöttél, hogy nem is találkoztunk. Elbeszélgettünk Idával. Ida is jókedvű volt. - Nem volt semmi baj? - tudakolta Tara, még mindig nyugtalanul. Jóval tovább maradt el Dom kertészetében, mint előre sejtette, és innen a lelkiismeret-furdalása, félelmei. - Hát... - Ida szeme az öregasszonyra villant, mintha kérdezné: „elmondjuk neki?" Ez idegesítette Tarát: - No, hadd halljam! - Az egyik vevőnek valami extra kívánsága volt, és nem tudtam olyan csokrot kötni, amilyent akart - vallotta be Ida kissé zavartan. - Folyton türelmetlenkedett, szidott. Nagyon háklis volt... - Ezt el kell viselni. Minden vevő egy kis világ, amelynek megvannak a maga rossz oldalai. Az emberek a bajaikat magukkal cipelik mindenhová, ide is behozzák - magyarázta Tara. Silvia meghúzódott a sarokban, és bólogatott egyetértően. - No, szóval akkor jött be Silvia. Látta a helyzetet, és amikor a pasas azt követelte, hogy a boltvezetővel akar beszélni, Silvia azt mondta, ő az. És képzeld, Tara, leszerelte a fickót, úgy elbeszélgetett vele, hogy a végén még az kért bocsánatot, mielőtt elment. Silvia lehajtotta a fejét: - Ne haragudj, Tara, de hát nem voltál itt, és meg kellett védeni a kislányt.

~ 43 ~

- Rendben van! - nevetett Tara is, felszabadultan. De az ujjával megfenyegette Silviát: - Vigyázz, már tudom, hogy a helyemre törsz! Ki akarsz fúrni a boltomból! Mindhárman felszabadultan nevettek. Silvia egyszer csak azon kapta magát, hogy még a könnyei is folynak a nagy jókedvtől. Kicsit zavartan kapott elő egy zsebkendőt: - Mióta szegény férjem meghalt, nem is nevettem. - Hát itt majd tetszik nevetni éppen eleget - biztosította Ida. Ezt olyan komoly, szinte hivatalos képpel jelentette ki, roppant magabiztosan, hogy Tara és Silvia összenéztek és ismét nagy nevetésben törtek ki. Tara kihasználta a helyzetet: - Silvia, itt tudsz még maradni egy órácskát? De az sem baj, ha nem. Látom, Ida már egyedül is ellátja a boltot. - Maradhatok még. De azt is megtehetjük, hogy felmegyek és ha baj van, Ida felszól telefonon és lerohanok Ezt a „rohanást" most meg Ida és Tara találták mulatságosnak. Megint nevettek. Silvia úgy tett, mint aki felhúzza az orrát: - Jó, jó, nem rohanok, csak levánszorgok. De azt igyekszem majd gyorsan csinálni... Tara felmarkolt egy csomó céges névjegyet: - Van egy ötletem, hamarosan jövök. Ha éhesek vagytok, rendeljetek pizzát, telefonon. Az én számlámra! Már el is viharzott, amikor Silvia megjegyezte: - Ez a szeleburdi kislány azt hiszi, az én műfogsorom meg tud birkózni a pizzatésztával... Az ötletben Tara azt találta furcsának, hogy addig nem jutott eszébe. Pedig olyan magától értetődő volt, ráadásul mások már régen csinálták. Olykor még a néhai Fox is megtette. De hát Tarának az első két hétben annyi gondja volt, szinte lélegezni sem maradt ideje. Most viszont nekivágott a sajátos „toborzókörútnak". A Pamallo-negyed összes iskoláját és más intézményét előzőleg kiírta magának a telefonkönyvből. A furgont a bolt előtt hagyta, a parkolóhelyek keresésével több időt vesztene, mint a gyaloglással. Frissen szaladt egyik helyről a másikra, és most még maga sem tudta, mi ad neki ennyi erőt. Négy iskola volt a negyedben, mindegyikben sikerült eljutnia valamelyik vezetőhöz. Elmagyarázta nekik: ha az ünnepségeken a virágokat tőle rendelik, komoly kedvezményt ad az árakból. Most ugyan nyár eleje volt, éppen véget ért az iskolaév, tehát erre legközelebb ősszel, az évnyitónál számíthatott. De tudta, mindenütt rendeznek valamiféle ünnepséget, ahol legalább három-négy csokrot, koszorút vagy egyéb díszítést szoktak alkalmazni. Otthagyta a névjegyet és ment tovább. Eltervezte, hogy reklámtáblákat kell kitennie a metró kijáratainál és a vasútállomáson is. Hiszen egyik sincs olyan rettentően messze. A vasútállomásira azt is rá kell írnia, hány percre van a boltja. így akinek még van ideje a vonat indulásáig és nem akar üres kézzel érkezni, vagy fordítva, vár valakit, akit virággal fogadna - elszaladhat a Sziromtenger boltjába. Gondolatban mindjárt meg is tervezte a táblákat. Felkereste mindhárom színházat, és ott is beajánlotta szolgáltatásait. A végén ment el a negyed két nagyobb szállodájába. Az egyik, a nagyobbik

~ 44 ~

és roppant előkelő a negyed egyetlen sugárútja mellett állott, föld alatti garázzsal, zászlórudakkal - amelyeken az Európai Unió összes lobogóját lengette a szél - és jókora hallal. Ez fényes volt, roppant tiszta és előkelő. Tara kicsinek, elveszettnek, szinte senkinek érezte itt magát, és alig merte megkérdezni a portást, hol találja a gazdasági igazgatót. - Az igazgató úrnak nincs ideje - mondta amaz eléggé magas lóról. Tara felbőszült: - Ön félreértette a kérdésemet, uram. Nem az érdekelt, mennyi ideje van az igazgató úrnak, hanem az, hol találom őt, világos? Keményen nézett a férfi szemébe. Aki egy pillanatig habozott, aztán megmondta, hogy az első emeleten melyik szobában találja a szálló gazdasági hivatalát. Persze, mire Tara felért a lépcsőn és megtalálta az igazgatót, az már tudott a „keménykedő ügyfélről": - Nos, engem keres? Hallottam, magát nem lehet lerázni. Tara az idősebb férfi arcába nézett: - Nem erről van szó, uram. Csak azt utálom, ha a szolgák közénk állnak. - Ez érdekesen hangzik. Miről van szó? Tara elmondta. A férfi a fejét ingatta: - Képzelheti, kisasszony, hogy mi nem tegnap vagy ma reggel indultunk. Így az állandó világszállítónk is megvan régóta. Negyvenkilenc szobánkban negyvenkilenc vázában minden reggel friss virágot találnak a vendégek, nem is szólva a folyosói csokrokról, az éttermi asztalok virágairól és így tovább... Ez nagyobb hátteret igényel, mint az ön kicsiny boltja. Mert csak azzal rendelkezik, ha jól értem. Tara villámgyorsan gondolkozott: - Ebben önnek tökéletesen igaza van, uram. Nem is erre vállalkoznék. Már csak azért sem, mert önöknek a vágott virágot nyilván kora hajnalban kell szállítani. - Jól látja. - ...Viszont ha a vendégek csokrot kérnek vagy küldetnek valakinek, gondolom, egy ekkora szállodában ez naponta megesik, akkor talán felhívhatnának engem. A boltom itt van két utcával odébb, és nyitvatartási időben ide is szállítjuk a megrendelt csokrot vagy koszorút. - És nyitvatartási időn túl...? Ne feledje, a szálloda folyamatos üzem. Megesik, hogy szeszélyes vendégeink este tízkor vagy éppenséggel éjfél után, nagy mulatozás közben küldetnek virágot valakinek. Ilyenkor is az állandó szállítónk intézkedik. Tara látta, itt végre logikus érvekkel találkozott. - Igazgató úr, megértettem. Talán egyszer én is felnövök, úgy értem, üzletileg, és ekkora fába is vághatom a fejszémet. A férfi kezet nyújtott: - Én is remélem. Jó lenne együtt dolgozni egy csinos és céltudatos fiatal hölggyel. Sok sikert. A hallon úgy poroszkált át, hogy ne kelljen látnia a portás most nyilván csupa-diadal arcát. Ma délután felfogta a korlátait. A kis üzlet nem mindenre jó, vannak feladatok, amelyeket a legnagyobb lelkesedéssel sem tudna ellátni. De jó lenne már olyan nagynak és erősnek lennie...! Lenne saját kertészete és olyan munkatársak is, akik reggel ötre

~ 45 ~

bejönnek, hogy hatra elvigyék a virágokat a szállodáknak. Sok-sok szállodának és más intézménynek is... Egy pillanatra nevetségesnek érezte a kicsiny boltját. Milyen hivalkodó már a neve is...! Sziromtenger? Semmiből sincs tengernyi, legfőképpen pénzből nem. Ugyanakkor makacs volt, hát érezte, nem adja fel. Huszonegy évesen az ember még egyetlen álmáról sem mond le, és ez így van jól. Így természetes. Hát Tarának sem fordult meg a fejében, hogy egész életét abban a kis boltban fogja leélni. Mint Fox, aki a végén úgy végezte, ahogyan végezte... Nem, az szörnyű lenne. Neki onnan ki kell törnie! Egy pillanatra ismét eszébe jutott az apja. Sokszor gondolt rá, de ilyenkor furcsa üresség volt a lelkében. Hiszen semmit sem tudott hozzá kapcsolni a képzelete. Egy arcot, sőt még egy nevet sem. Mennyivel jobban jártak azok, akiknek apja a gyermekkorukban halt meg! Vagy még előbb, de legalább tudják, mi volt a nevük, mivel foglalkoztak, hogyan néztek ki... Nekik - bármilyen furcsán is hangzik - volt apjuk, akkor is, ha igazából sohasem ismerték. De neki még annyi sem jutott belőle, gondolta most is. Nyelt egyet, makacsul megrázta magát és ment tovább. Igaz, habozott a másik, a kisebb szálloda előtt, hogy bemenjen-e. Hiszen már tudta, igazi nagy ajánlatot úgysem tehet. Végül legyőzte aggodalmait, és bement a portára. Most nem keresett gazdasági vagy semmilyen egyéb igazgatót. Megelégedett a portással. Az csak egy pillantást vetett a céges névjegyére: - Virágkereskedő? Máris értesült a dologról? - kérdezte amaz, de nem rosszallóan. Tara szíve a torkában dobogott, nem értette, de úgy sejtette, egy zárt ajtó résnyire nyílott előtte. Nem akart veszíteni. Nyerni akart. - Gyorsan járnak a hírek - felelte óvatosan. - De a részletekbe még nem avattak be. - Az eddigi szállítónk tönkrement, és holnaptól nincs, aki ellássa a szállót virággal. - Mennyiről lenne szó? A portás elővett egy papírt és mondta az adatokat. Jóval kevesebb volt, mint abban a másik, nagy szállóban. De így is annyi, amennyit ő nem tudott előteremteni, ráadásul minden hajnalban, ha esik, ha fuj, ha hétköznap, ha ünnepnap van. De gondolt egyet, és kért egy percet. Mobilján felhívta Dom Alawát. Nem hitte volna, hogy ilyen gyorsan hasznát veszi a névjegynek, amit délelőtt kapott tőle. És azt vette észre, örült, hogy hallja a férfi hangját: - Dom? Tara Catrall - gyorsan magyarázta, mi itt a helyzet. A férfi is izgalomba jött: - Ez nagyszerű lehetőség lenne nekünk, Tara. - Önnek, Dom. Én ebbe nem tudok beszállni, semmilyen feltétellel nem rendelkezem, ami ehhez kell. Azért hívtam fel, hogy gyorsan csapjon le az üzletre. Máris mondom a szálló számát, hívja, és tegyen ajánlatot. Beszéljék meg a részleteket az illetékessel... Én most csak az információt tudtam adni önnek. - Nagyon hálás vagyok, Tara...!

~ 46 ~

Este persze fáradtan ült a konyhában. Szerény kis vacsorát készített magának. Silvia akkor jött be, amikor már végzett. Egy pohár tejet melegített magának és éppen azt szorongatta a kezében, amikor az öregasszony bejött. Tara nem nézett rá: - Az idősebb Alawa tavaly meghalt. A fia viszi tovább a kertészetet. Nagyon ért hozzá. Silvia is leült: - Lassan mindenki meghal... Úgy értem, akiket ismertünk a férjemmel. Hamarosan úgy fogom érezni, hogy teljesen egyedül maradtam. Hiszen ő is elment. Tara erre nem tudott mit mondani. Eszébe jutott, hogy másnap délben Lenarddal megy ebédelni. Az esemény feldobta a lelkivilágát. Hiszen eltelt már vagy másfél hónap azóta, hogy megalapították közös üzletüket. Talán tovább léphetnek? Mi lesz a „Sziromtenger-óriáscéggel"? Bár most, ha belegondolt a kis boltba, valahogyan nevetségesnek tetszett az „óriáscég" emlegetése. - Silvia, ne töprengj ezen. Egyszer mindenki feldobja a talpát szándékosan fejezte ki magát ilyen modernül, és elérte célját, mert az öregasszony a szavak hallatán előbb összerándult, aztán mosolyra fakadt: - Hát te aztán meg tudod vigasztalni az embert...! - Kinek több, kinek kevesebb rendeltetett - bölcselkedett a lány a maga huszonegy évével. - Neked már annyi minden jutott! Átéltél sok jó évet a férjeddel. És a fiaddal is, ne tagadd. Emlékezz azokra. No és ki mondta, hogy már vége számodra mindennek? Hogy már csak az maradt: számolgasd a napokat? Jöhet még bármi. - Betegség, halál - bólogatott az öregasszony, de Tara nem hagyta magát eltéríteni: - Szerelem, élet, üzlet, amit akarsz! - Bolond vagy, te lány - nevetett Silvia, és kicsi, ráncos feje most egy öreg almához hasonlított. - Szerelem! Olyan a szívem, mint a vasdarab. Vagy egy kő. Tudod, hány éves vagyok? Hatvannyolc! - No és? - vont vállat Tara. - A szerelem nem válogat, eltrafálhat bárkit, kortól függetlenül. - El tudod képzelni azt a lovagot, aki ilyen hatással lenne rám? Egy hetvenvalahány éves rozoga öregember, aki csoszogva jár, folyton kiesik a műfogsora, és a gyógyszereit számolgatja? Ezen már kénytelen volt ő is nevetni. De nem adta fel: - No és az üzlet? Segítettél a férjednek a virágboltban. Az a tudás benned van, a tiéd, nem vehetik el tőled. - Nocsak! Még a végén rábeszélsz, hogy menjek vissza a boltba... ? - Semmire sem beszéllek rá. Csak jelezni akartam, hogy még jó néhány választási lehetőség áll előtted, Silvia. - Az anyámra emlékeztetsz, isten nyugosztalja szegényt. Ő is mindig azt mondogatta, hogy az ember folyton döntéseket hoz, és ha egyik-másik rosszul sül el, semmi baj, mert máris hozhatja a következő döntését. - Igazat mondott. No, nem fekszünk le? Silvia arcán hamiskás mosollyal csapott le: - Előbb te válaszolj, tanítók tanítója, bölcsek bölcse! Aki olyan szépen tudsz másokat okítani szerelemről, például... Te hogy állsz ezzel?

~ 47 ~

Tara kénytelen volt bevallani: - Két férfi bukkant fel az utóbbi hetekben, de most még semmit sem tudok róluk. - Hát csak igyekezz és tudj meg róluk minél többet... Látod, én is tudok bölcs tanácsokat osztogatni másoknak, Tara! - és Silvia manóarcán diadalmas, bár gunyoros mosoly fénylett. Lenard arcán a mosoly rövid volt, aztán a férfi visszanyerte tárgyilagos arckifejezését: - Üdvözlöm, Tara. Mi újság? Tara komolyan vette a kérdést. Kicsit kaotikusan, de azért érthetően kezdte mesélni az elmúlt hetek eredményeit. Lenard hallgatta, bár úgy tűnt, eléggé szórakozottan. Közben odaszólt a pincérnek és kért még valamit. Tara úgy tett, mintha nem vette volna észre ezt a figyelmetlenséget. Amikor befejezte, éppen meghozták az ételt. Lenard az ínyencek nyugodt élvezetével fogott hozzá. így egy időre abbamaradt a beszámoló és a beszélgetés is. Csak közömbös dolgokról ejtettek pár szót. Roberto, az olasz elment mellettük és megjegyezte: - A signorina ma szebb, mint valaha! Mintha ez vonta volna Lenard figyelmét a lányra. Ő is alaposan megszemlélte. Tara elég szemtelennek tartotta ezt, hát a maga módján fizetett érte. Ő is megszemlélte a férfit. Feltűnően, hogy Lenard is észrevegye. És észrevette: - Mit néz? - Önt. - Én meg magát - mondta erre a férfi. A szalvétával megtörölte a száját: - Az üzlet jól megy. Itt az ideje, hogy mi is megismerkedjünk egymással. Kicsit közelebbről. Aztán megint nézték egymást. Elsőnek Tara törte meg a „varázst", elkapta a szemét és szinte hivatalos hangon folytatta volna: - Ahogy kívánta, kezdtem felderíteni a virágkertészeket is. Van már köztük ismeretségem, mi több, egészen jól alakuló üzleti kapcsolatom is... - Az ördögöt érdekli ez most! - fakadt ki Lenard. - Menjünk el este táncolni. De előbb egy fogadáson kell megjelennem, igaz, fél órára csak. Kötelező. Utána aztán bárhová mehetünk. Van koktélruhája? - Akad - felelte a lány meglepetten. Így még senki sem beszélte rá randevúra vagy bármilyen egyéb célú találkozóra. Lenardnak a jelek szerint eleve meg sem fordult a fejében, hogy Tara nemet is mondhatna. Zöld szeme most egészen sötétnek tűnt. Mintha a haja sem lett volna sötétszőke, hanem nagyon is barna. Csak az az erős álla volt olyan, mint legutóbb. Legalábbis Tara így látta. Csak egy pillanatig habozott. Ha ilyen is a meghívás, miért ne fogadhatná el? Bár voltak még ellenérzései. Például az, hogy minek menjen a fogadásra Lenarddal, vadidegenek közé? A férfi látta a szemében a kimondatlan kérdést, és rögtön meg is válaszolta: - Nem a fogadás a fő műsor, hanem amit mi csinálunk magunknak. - Rendben van - Tara azért óvatos volt. - Akkor már csak egyetlen kérdésem van: ha maga szombat este mulatni megy, mit szól hozzá a felesége?

~ 48 ~

- A feleségem? - Lenard egy pillanatig Tarára meredt értetlenül. - Nekem nincs feleségem. Három éve váltam el. - Amikor felhívtam néhányszor, mindig egy nő vette fel a telefont, vagy éppen valamelyik gyerek... Lenard jót nevetett. Most végre őszintén: - Ja, hát azok a húgom gyermekei! Meg ő a női hang gazdája is. Amikor mindketten elváltunk - ez majdnem egy időben történt -, gyakorlati okokból úgy döntöttünk, összeköltözünk. Így néha én vigyázok a gyerekekre, míg ő elintéz valamit, ő meg főz rám. Közös háztartást vezetünk, így olcsóbb. Tarában ekkor felengedett a rossz érzés, majd el is múlott, nyomtalanul. - Szóval, leomlottak az akadályok az esti program előtt? - Leomlottak, Lenard. És valóban, Tara felszabadult, sőt vidám volt. Bár eszébe jutott, az anyja halálától még két hónap sem múlott el, talán nem illene táncolnia....? De aztán ez is elvesztette jelentőségét. Lenard este hétkor jelent meg a virágbolt előtt. Tara nem akart az utcán várni rá, ezért fentről, az emeleti ablakból figyelte, mikor érkezik. Silvia is ott volt vele, a két nő a széles, régimódi ablakpárkányra hasalt. - Ott van, ő az a fehér kocsiban. - Csinos fickó - jegyezte meg Silvia sajátos modorban, de Tarának nem volt ideje csodálkozni rajta. Az öregasszony egy pillanatra eltöprengett. Mit is mondtál, hogy hívják? - Lenard Fox - felelte Tara már csak futtában. Silvia egy kis időre visszahúzódott az ablakból. Amikor odalent Tara beült a kocsiba és a jármű elindult, Silvia a párkány fölött utánuk nézett. Homlokát ráncolva próbálta eszébe idézni, mit is hallott a név gazdájáról: - Lenard Fox... Lenard Fox? Nagyon jó este volt. A fogadás - ahogyan Tara sejtette - unalmasnak és terméketlennek bizonyult. Ráadásul mindkettőjük számára. Lenard nem is titkolta, hogy némiképpen csalódott. Lekezelt egy csomó emberrel, itt-ott bemutatta Tarát is, de a lány hamarosan önállósította magát. Körbejárt, hallgatta a beszélgetéseket, sőt itt-ott maga is részt vett bennük. De ő is megkönnyebbült, amikor abból a lakásból tovább indultak. A vacsora könnyű volt, a tánc hosszú. Éjfél is elmúlott már, amikor Lenard még egy utolsó pohár pezsgőt rendelt nekik, aztán szedelőzködni kezdtek. - Mutatok neked valamit - mert akkor már tegeződtek -, amit mint üzlettársnak látnod kell. Tara azon az éjszakán különös állapotba került. Hagyta magát sodortatni az eseményektől. Tudatosan választotta ezt az állapotot, és semmivel sem törődött. Ritkán történt vele ilyesmi eddigi rövid életében. De ez most kifejezetten jólesett neki. Sejtette, mire megy ki a játék, hiszen már-már a harmadik évezred gyermeke volt - akkor is, ha még az előzőben nőtt fel. Különben is, ahogyan Lenard a célja felé igyekezett, az

~ 49 ~

időkön kívül és felül állt. Minden korok férfiai hasonlóképpen igyekeztek meghódítani a nőt. Mert persze erről volt szó, de Tara nem bánta. Lenard igazi férfinak tűnt. A modora néha ugyan hagyott némi kívánnivalót, de hát vannak-e manapság még igazi lovagok? Akik nemcsak annak mutatják magukat, de valóban azok is lennének? Akik számára csak egyetlen dolog létezik, csak az a fontos: hogy partnernőjük jól érezze magát? Talán a nők emancipációs harcának egyik váratlan mellékterméke, hogy most már a férfiak is egyenjogúnak hiszik a nőket, hát nem tesznek értük szinte semmit. Mindenki maga szerezze meg, ami jár neki, vagy amiről azt hiszi. Lenardnak aligha lehettek ilyen gondolatai. Tarának volt egy olyan még halvány - érzése, hogy a férfi mindent olyan gépiesen csinál. A lendülete valahonnan megvolt már régen, és nem az doppingolta, hogy egy olyan szép és okos nővel lehet, mint Tara. Ez a lendület kicsit idegen volt. Mintha hozta volna valahonnan, és alig vetett ügyet arra, hogy most Tarával és nem valaki mással van. De mindez annyira halványan élt Tarában, hogy nem is tudta megfogalmazni. Azon a pezsgős éjszakán pedig egyáltalán nem gondolt arra, hogy szóvá tegye. Jól érezte magát Lenarddal. Bár neki is volt egy olyan sejtése, hogy Lenard behelyettesíthető lenne mással is. És azt is érezte - de inkább már csak reggeltájt hogy Lenardnak is majdnem mindegy, kivel van. Csak nő legyen, csinos és fiatal. Így aztán egy kicsit egymás mellett töltötték az éjszakát, nem igazán együtt. Lenard éjfél után beültette Tarát a kocsijába, és biztos kézzel vezette... az egyik belső negyed irányában. Tara nem tudhatta, hová mennek. Végül egy bérház előtt torpantak meg. - Mi van itt? - szállt ki a lány. Nem volt hűvös az éjszaka. - A lakásom. - De azt mondtad, a húgoddal élsz... - Egyik nem zárja ki a másikat. Ott túl nagy a létszám, mondjuk ahhoz, amit ma éjjel tervezünk. Hát béreltem egy kis garzont. Ez viszont egyenesen ideális - ránevetett a lányra. - Ha már üzlettársak vagyunk, ismerjük meg egymást... hm... egyéb oldalainkról is - magához ölelte a lányt félkarral, a másik kezével kulcsot vett elő. Odabent fényt gyújtott. Nagyon magabiztosan mozgott, és ez tetszett Tarának. Szerette az ilyen férfiakat - vagy azt hitte, szereti őket. A lakás csakugyan kicsi volt. Érződött, hogy aki berendezte - és az biztosan nem Lenard volt - igyekezett hangulatossá tenni, de ez nem igazán sikerült neki. De sokkal több ideje nem is maradt, hogy szétnézzen. Belépve ugyanis Lenard megváltozott. Most már nem udvariaskodott és egyáltalán nem beszélt. Mohón vetette magát a lányra. Tarának tudata mélyén egy kicsit tetszett ez az ösztön lényszerű viselkedés. Azzal mentegette maga előtt a férfi viselkedését, hogy nagyon kívánja őt, és többé már nem tud uralkodni magán. Maga Lenard is mondott valami olyasmit, „végre kettesben lehetünk. ..!" Tara arra gondolt, Lenard bizony rettenetesen akarhatja őt. Erről különben azonnal meg is győződött, mert Lenard nem engedte ki őt a fürdőszobába, azonnal csókolta és ölelte, vetkőztette... Tara szelíden szabadult ki, Lenardnak mintha nyolc karja lett volna.

~ 50 ~

De ez is feldobta a lányt. Mi doppingolhat jobban annál, mint ha látjukérezzük, hogy a partnerünk odavan értünk? Hogy neki ott és akkor csak mi vagyunk fontosak, minden egyéb megszűnt létezni...? Hát nem is töltött tűi sok időt a zuhany alatt. Valósággal futva jött vissza. Lenard beállt a helyére, de aztán ő is sietett a szobába. Az ágyba. Tara nem szégyellte, ami történik. Nem is kérette magát. Nem játszotta meg, hogy valami más okból jött volna fel ebbe a lakásba. És a férfi is így volt ezzel. Nagyon kényelmes ez a szemlélet, villant még Tara agyába, amikor kitárulkozott a férfinak. Mindenki tudja, mire számíthat. Mire számítson. Lenard is nagyon természetesen viselkedett - legalább ekkor. Nem udvarolt és sajnos nem sok időt pazarolt előjátékra. Vagy annyira ki volt éhezve egy nőre? Mert Tara nem is gondolt arra, hogy Lenardnak éppen ő kell, és senki más. Valahol egy kicsit - nagyon kicsit - megalázó volt a férfi mohósága. „Hát nem rám van szüksége, hanem bármilyen nőre?" - kérdezte magában Tara, de aztán ez is eltűnt belőle. Éppen azért, mert ő sem volt sokkal jobb Lénárdnál. Hiszen nem az érzelmei hozták fel ebbe a lakásba. Most valahogyan neki is hiányzott a férfi. Nem okvetlenül Lenard. De ma éppen ő volt itt, ő hívta meg Tarát, tehát... legyen ő! Lenard nem szerette Tarát. Tara nem szerette Lenardot. Mégis, volt egy pillanat, ami összehozta őket. Ha nem is hosszú időre... A kéj volt mély, az érzelem sekély. De hát a sekély víz hamarabb megmelegszik. Amikor a mély még hűvös, a partmellék már langyosan tárja szét ölét. Ahogyan Tara is széttárta ölét és befogadta a csak kéjre törekvő férfit. Tara hónapok óta nem volt senkivel. Amikor föléje borult a férfi itt-ott még zuhanyvizes, sietősen törölt teste és megérezte kipárolgását, ősi ösztönök ébredtek benne. Ágyéka férfit kívánt, és hogy milyen erősen, milyen régen már - azt maga is csak most tudta meg igazán. Rájött, hetek óta bántja ez a hiány, pedig nem is tudatosította magában. Most aztán bepótolhatta, amit addig elvesztett. Pedig hát jól tudta, az ilyesmit nem lehet pótolni, ami kéj kimaradt az életéből, azt legfeljebb csak mennyiségileg pótolhatja - vagy azt hiszi. De nem térhet már vissza az, amikor a köztes időszakban kénytelen volt efféle gyönyörök nélkül élni. Ahogyan szomjan halhat az ember víz nélkül - és utána már hiába tesznek eléje akár hordónyi édesvizet is, mit sem ér az későn. Túl későn... Élvezte hát Tara a férfi testét. Minden porcikája befogadta őt. Lenard is élvezte őt - ezt jelezték mozdulatai, nyögései, és olykor-olykor egy halk kiáltása. Amikor már nem bírta tovább fékezni magát - Tara is kiáltott. Apró sikolyai jelezték a férfinak, hogy közeledik a csúcshoz. És amikor túl voltak rajta, Lenard lefordult róla és hangosan lihegett. Tara is szaporán lélegzett. Ám ha azt hitte, hogy most legalább valami érzelem is következik, nagyot kellett csalódnia. Lenard csak feküdt mellette, és egy idő után Tara számára is világos lett, hogy a férfinak nincs mondanivalója. A férfi hallgatott. Kielégült, és ennyi elég neki? - lázadozott Tara. De nem sokáig. Mert abban a percben felfogta: neki sem kellett több. Neki is

~ 51 ~

csak a kielégülés hiányzott. És mivel ezt megkapta, hát hamarosan elaludt. Hajnaltájt még egyszer felébredtek. Talán egyszerre...? Mert kezek tapintottak forró bőrt, süllyedtek izgató pontokra, markollak selymes szőrt-bőrt, suhantak-simogattak ide-oda. Tara már elfeledte éjszakai gondolatait, de testét most is a vágy irányította. Amint észlelte, hogy ugyanez mozgatja a férfit is, hát átvette a kezdeményezést. Lenardnak nem volt ellene kifogása... Még élvezte is. Aminthogy később már Tara sem panaszkodhatott. A két test összeforrott, és mindketten megkapták, amit akartak. A szürkülő hajnalban két kiáltás röppent az égbe, röviden, boldogan. Aztán megint aludtak egy sort, igaz, már nem sokat. A legrosszabb az volt, amikor fel kellett kelniök. Vasárnap reggel lévén ugyan senki sem dobta ki őket az ágyból. Nem volt hová sietniök. Vagy Lenardnak igen...? Mert hét óra sem volt még, amikor gyanús gyorsasággal öltözni kezdett. Nem is zuhanyozott le. Tara viszont beállt a zuhany alá. Egyszer csak a férfi félrehúzta a függönyt. Egy pillantást vetett a víztől csillogó, fiatal és szép testre - Tara bőre halványbarna volt, akár a tejeskávé és csak annyit mondott: - Az ajtót húzd be magad után. Nekem mennem kell. Holnap felhívlak és már ott sem volt. Tara nem vette komolyan, azt hitte, csak viccel. Vagy legalábbis nem siet annyira... De amikor kijött a fürdőszobából, a lakás lélektelen csöndje értette meg vele: a férfi valóban elsietett. Hová kellett mennie vasárnap reggel hétkor...? Aztán azzal magyarázta a dolgot, hogy biztosan dolga volt. Talán egy üzleti villásreggeli? Említette az este, hogy ilyenekre is szokott járni. „Egy befektetési tanácsadónak igen sokféle formában kell részt vennie az üzleti életben", jegyezte meg Lenard még előző este. Tara most maga elé képzelte a férfit. Itt volt még az illata, jelenlétének nyomai a szétlökdösött bútorokon, és persze elsősorban a feldúlt ágyneműben. Látta azt az akaratos állat és a zöld szemét, amely a félhomályban inkább szürke volt. Beleborzongott a gondolatban átélt kéjbe. De kénytelen volt észrevenni, hogy Lenard nem hagyott benne mélyebb nyomokat. Tíz perccel azután, hogy elviharzott a lakásból, Tara már a képeket nézte a falon és gépies mozdulatokkal öltözött. A képek különben olcsó reprodukciók voltak, ezeket nyilván a lakás bútoraival együtt bérelte Lenard - a falakkal együtt. A zárat bekattintotta. Fogok én még idejárni, gondolta, mert testében szétömlött a beteljesült elégedettség. Jó pasas ez a Lenard. Csak hazafelé a taxiban jutott eszébe, hogy tulajdonképpen üzlettársak is. Lesz-e ebből előnye? Ebben egy csöppet sem volt biztos. Hiszen az ilyesminek csak akkor van értelme üzlettársak között, ha huzamos ideig tart. Ha szinte évekre szóló kapcsolat lehet belőle. Akkor viszont már kibogozhatatlanul összefonódik a két kapcsolat, eggyé válik, és milyen nehéz lehet kibogozni... Megrázkódott. Halvány aggodalmak ébredtek benne. De most fáradt volt és éhes. Nem tudott és nem is akart ezen töprengeni. Örült, amikor a taxiból kiléphetett a virágbolt előtt. Egyetlen pillantással ellenőrizte - ha már itt járt hogy nem törtek be, az ajtó érintetlen. A kirakatüveg kicsit

~ 52 ~

bepárásodott, a benti növények „lélegeztek", az automata szellőztető az éjszaka folyamán nem elégszer kapcsolt be. Tara nem vette észre, hogy az emeleti ablakból Silvia nyugtalan tekintete kíséri lépteit. Lenard csak kedden telefonált. Aznap estére beszéltek meg randevút a férfi lakása közelében. Tara napközben tanítgatta Idát, még felkeresett néhány intézményt a Pamallo-negyedben. ígéreteket mindenütt, rendelést sehol sem kapott - akkor. Gondolt egyet, sokszorosított pár száz példányban egy szórólapot, amit számítógépen maga tervezett és nyomtatott. Tudatta a környék lakóival, hogy megnyitotta „minden igényt kiszolgáló" virágboltját, és szeretettel várja mindazokat, akik „szeretetet, hálát, ragaszkodást, tiszteletet, szerelmet vagy bármi egyebet akarnak virággal kifejezni". Még tanácsot is adhatnak, kinek milyen virágot kell, szabad vagy érdemes küldeni... És bizony Tara nem szégyellte saját kezűleg széthordani a szórólapokat. Tehette - őt itt senki sem ismerte. Farmernadrág, blúz, és a borús idő miatt kis zubbony a karján, vagy csak úgy a vállán -- ment kaputól kapuig, tette a cédulákat a postaládákba, beköszönt velük a nagyobb boltokba is. Már másnap érezhetően nőtt a forgalom, persze még nem túlságosan. De bizony egyre többször fordult elő, hogy Tara már nem csatangolhatott el, segítenie kellett Idának. Kedden este Lenard keveset szólt. Tara ugyan próbált beszélgetni, de a férfiban szemmel láthatóan túl sok energia lapult. És ezt nem máson és nem másra akarta levezetni - Tara volt a célja, a tárgya. A lány sem sokat beszélt. Hiszen mióta tudta, hogy mire képes a férfi az ágyban, neki is ez hiányzott. Valahol a tudata legmélyén ott motoszkált az is: talán jobb is így. Nem lesz ebből szerelem, nem lesz gyönyörű románc. És persze házasság sem - bár ez most meg sem fordult a lány fejében. Lenard nem szólt az üzleti ügyekről. Alig beszéltek pár szót. Az este várta őket, és a lakás meghitt homálya is. Tarában mégis fellángolt az öröm, amikor Lenard meglepte őt a zuhany alatt. Végre történt valami előjátékféle is. Ez azt a hitet ébresztette a lányban, hogy Lenardnak ő is fontos. Bár az éjszaka ennek többször is tapasztalta az ellenkezőjét. Lenard most nagyon is csak önmagával törődött. Az első rövid fellángolás után Tara nemegyszer úgy érezte: ő itt csak egy tárgy. Reggel próbált erről beszélgetni, de Lenard ismét nagyon gyorsan távozott. - Majd felhívlak - közölte röviden, és már ott sem volt. Tara aznap és a hét további napjaiban egy csöppet sem örült. Silvia is észrevette rosszkedvét. Az asszonyon néha látszott, szeretne valamit mondani. Tara egyszer-kétszer már ott tartott, hogy rákérdez, mi bántja. Hiszen csak úgy sütött az asszony tekintetéből a szólniakarás. De vagy idő nem jutott rá, vagy - estefelé - a fáradtság döntötte le Tarát a lábáról. Silvia hát hallgatott. Amikor eljött a szombat és Lenard nem jelentkezett, délelőtt a lány hívta fel. - Fox - jelentkezett a már ismert női hang.

~ 53 ~

- Jó reggelt, Tara Catrall vagyok, és Lenardot keresem. - Elutazott - mondta a nő. Nem volt túl vidám a hangja. Sok gondja lehet, férj nélkül, néhány gyerekkel megáldva, futott át Tara fején az együtt érző gondolat. - És mikor jön meg? - Talán vasárnap éjjel, vagy hétfő hajnalban. - Köszönöm - Tara hangjából kicsendült a csalódottság. Egy pillanatra olyan benyomása támadt, hogy a vonal másik végén az az asszony kérdezni akar valamit. Hát kivárt még egy másodpercet, de mivel amaz mégis hallgatott, hát elköszönt és letette. Legalább kialudta magát. Visszafeküdt és pihent. Csak délután tápászkodott fel. Az első percekben mintha beteg lett volna - pedig nem volt az. Gyermekkorában történt utoljára, igaz, sokkal hosszabb fekvések után, hogy így tántorgott, alig találta az egyensúlyát. De amikor hűvös vízzel lezuhanyozott, már szebbnek látta a világot. Dühítette, hogy Lenard annyira sem méltatta, közölje vele az elutazása hírét. Manapság, a telefonok idejében nem lehet mentség az sem, ha hirtelen jött a meghívás vagy a kényszerhelyzet, ami elutazásra késztette. Hát nem volt éppen a legjobb kedvében. De ekkor meglepetésre Silvia jött a segítségére: - Menjünk el moziba! - Nahát, ez jó ötlet - Tara most tudatosította magában, hogy ő is valami ilyesmire vágyott. Nem arra, hogy magányosan és szinte bezárva maradjon a félhomályos lakásban. Silvia társasága most ideálisnak látszott. - De azzal a feltétellel, hogy előtte sétálunk egyet valami parkban! A szemem úgy kívánja már a zöldet...! Egy órával később gyönyörű napsütésben jártak a parkban. Most az öregasszony is nagyobb sebességre kapcsolt. Megnéztek egy szökőkutat, egy kis tavat - gyerekek tettek rá kicsiny vitorlásokat vagy távirányítású modelleket -, még fagylaltot is vettek egy árustól. Sokat nevettek, és Tara úgy érezte, megváltozik a lelke. Ami eddig ott be volt zárva, fülledt volt és elhanyagolt - az most kiszellőzött belőle. Mintha a gondolatait is átjárta volna ez a friss szél. Utána beültek egy moziba, és végignevették a másfél órát. Egészen felajzva mentek haza. Tara csak otthon - közösen csináltak vacsorát vette észre, hogy míg ők a moziban ültek, valaki kereste. A mobil kis képernyőjén ott csillogott az „üzenet' jele. Meg volt róla győződve, hogy Lenard jelentkezett végre. De annyira dühös volt a férfira, hogy eldöntötte: még egy ideig duzzogni fog... és ezt a jó hangulatot sem akarta elrontani egy esetleges - vagy szinte biztos - veszekedéssel, majd annak keserű utóízével. Most - egy hét óta először - megfordult a fejében az is, hogy abba kéne hagyni ezt a dolgot Lenarddal. Mielőtt még igazán elkezdődik. Ha ugyan elkezdődik... Silvia vacsora után csak annyit kérdezett: - Mi van ezzel a Lenarddal? - Van valami - jegyezte meg a lány. - De nem komoly. Legalábbis azt hiszem.

~ 54 ~

- Nem sok jót hallani róla - mondta Silvia. Tara kivárt. Sejtette, bár ezt az asszony nem mondta, hogy valami kis nyomozást folytatott Fox ügyében. Igazából Tara nem akart hallani most semmi külső forrásból származó rosszat - elég volt az is, amit ő maga gondolt Lénárdról. Minden segítség nélkül is tudta őt utálni, amiért így viselkedik. Ezzel megalázta őt is. Elhárította hát Silviát, persze nem sértette meg az asszonyt. Aztán hamar elvonult. Örült, hogy van egy estéje, amit végre olvasással, tervezgetéssel tölthet. És majd ha lekapcsolja a lámpát, akkor az ágyban ábrándozhat a jövőről. Amit nem igazán tudott Lenarddal elképzelni. Kezdte kissé terhesnek érezni ezt a kapcsolatot. Ugyanakkor ha belegondolt, mennyire hiányozhat majd a szex, hát nem akart még elszakadni Lénárdtól. így aztán voltaképpen maga sem tudta, mit akar. Utálta magát, amikor ilyen volt. A szobájából hallgatta le az üzenetet. Nagy meglepetésére nem Lenard, hanem... Dom Awala üzent! „Kedves Tara! Nagyon hálás vagyok a szállodai üzletért. De nem csak emiatt szereméin meghívni ebédre. Lehet róla szó...?" Tara kissé meghatódott. Maga sem tudta, miért? Talán elég volt ehhez emlékezetébe idézni a férfi külsejét. Azt a mackós alakját, az égszínkék tekintetét? Dom Awala nyugalmat sugallt, és ez valahol a lelke mélyén tetszett Tarának akkor is, ha ezt most még önmagának sem vallotta be. Felhívta hát, Dom nagyon örült, amikor meghallotta a hangját. Tarának volt egy olyan érzése, hogy talán nem csupán a hálát hallja ki Dom szavaiból. Vagy tévedett, képzelődött volna? Mindenesetre a férfi a maga mély medvehangján ügyesen dörmögte: - Nálunk minden hónap harmadik vasárnapján összejönnek az emberek, a családjukat is elhozzák. így hát erre a közös bulira hívnám el. - Nagyon örülök - a döntés gyors volt. „A fenébe is Lenarddal! Menjen a pokolba! Tudja a számomat, de már negyedik napja nem méltat arra sem, hogy jelentkezzen...?" - Vagyis ezt értsem úgy, hogy eljön? - Igen, Dom. Nagyon szívesen. Ám ha így áll a dolog, akkor... Vihetek magammal valakit? - Természetesen - vágta rá a férfi, de a lány finom hallásával kiszűrte, hogyan változott a szó vége az elejéhez képest. Tehát azt hiszi, egy férfival jövök? És akkor miért csalódott? Felvillant benne egy gondolat, de annak nem volt folytatása, az ő fejében nem. - Akkor két személy lesz - mondta a lány. Maga sem tudta, miért örült annyira. Amikor letette a telefont, nagyon jó kedve lett. „Úgy kell neked, utálatos Fox!" 4. Tarának sikerült mindent megszerveznie. Vasárnap délelőtt fél tizenkettő körül megtorpant a reménytelen külsejű külvárosi ház előtt. Leonida Costas már ott várta. Szurtos kiskölykök csapata rebbent szét, meglátva a furgont. Ida beszélt, fültől fülig mosolygott. - Tényleg meghívtak engem is?

~ 55 ~

- Természetesen, Ida. Te vagy az egyetlen munkatársam, és ezt az ebédet egy híres virágkertész adja. Csupa szakmabeli lesz ott. Maga sem tudta, miért örült annyira, amikor megpillantotta a régi víztornyot. Ida szemmel láthatóan a legjobb ruháját vette fel. Még csak mostanában kapott fizetést, és alig volt hordható ruhája. Tara arra gondolt, ad majd neki a sajátjaiból is. Hiszen van ott néhány, amit sohasem fog már hordani. Amikor az előbb eljött otthonról, Silvia megint olyan arccal sertepertélt körülötte, mint aki szívesen mondana valamit. Csak nem le akarja őt beszélni erről az ebédről? Vagy másról lehet szó? De aztán Silvia nem szólt semmit. A már ismerős kapu előtt több kocsit látott. Általában tágas, de használt járművek voltak. Az udvaron gyerekek futkostak. Otthagyta hát a furgont és határozottan ment az udvaron át a ház felé. Ida félénken követte. A házba érve vagy tíz-tizenöt felnőttet látott. Némelyik sovány volt és alacsony, másik tagbaszakadt. Látszott, igyekeztek egy kicsit kiöltözni az alkalomra, de nem vitték túlzásba. Mindenki arcán nyugodt derű ült. Maguk között voltak. A hétköznapok rohanása leolvadt róluk, nyoma sem volt itt feszültségnek. Ida ezt rögtön megérezte és fellélegzett. Tarában viszont volt saját, magával hozott feszültsége, amitől nem tudott olyan könnyen megszabadulni. Dom felbukkant, és széles mosollyal jött feléje. Pedig akkor még nem is látta, Tara kit hozott magával. - Tara...! Üdvözlöm, és nagyon köszönöm, hogy eljött - a férfi egy pillanattal tovább fogta a lány kezét, mint kellett, illett volna. Vagy csak Tarának tűnt úgy? A lány is mosolygott. Kellemes volt Dom Alawával találkozni. - Hoztam egy vendéget. Ida Costas nálam dolgozik, a boltban - úgy érezte, nem kell többet mondania. Dom arca felragyogott, hogy lám, ez a „kísérő személy"... Ida nem titkolta sántaságát, lábát húzva jött közelebb, és már messziről nyújtotta a kezét. - A mai házigazdánk, Dominik Alawa úr - mutatta be neki a kertészt. A férfi kitörő örömmel üdvözölte Idát is, aki azt hitte, az neki szól, és még nagyobb zavarba jött. De Tara biztatóan rámosolygott. És attól kezdve elváltak útjaik. Mert az ebéd még nem volt készen, hát a társaság több részletre szakadt és beszélgetett. Dom megmutatta a nagy teraszt, ahol jókora napernyők alatt volt egy hatalmas, több mint húsz férőhelyes asztal. A kertész háza mögött szépen parkosított kert zöldellt. Tara azt is kedvtelve nézte. A férfi ott állt mellette. Kicsit bátortalanul jegyezte meg: - Még egyszer hadd mondjam el... mennyire örülök, hogy eljött. - Csak egyet kérek: többé ne beszéljen arról a szállodai ügyről - kérte a lány. - Nem beszélek, pedig alaposan fellendítette az üzletemet. De elnézést, most a konyhába kell mennem - a lány értetlen tekintetét látva szerényen megjegyezte: - Az ebéd nagyobbrészt az én művem. .. Hobbiszakács vagyok csak, és ilyenkor sokan segítenek. De a második fogás hal lesz, és azt én csinálom. El akart menni, de Tara nem hagyta annyiban: - Konyha...? Jól hallottam? Akkor ott a helyem.

~ 56 ~

És elkísérte a férfit, tiltakozása ellenére behatolt a konyhába. Ott már tevékenykedett néhány asszony. - A munkatársaim, vagy a feleségeik... Ő pedig Tara Catrall, a Sziromtenger virágbolt tulajdonosa - mutatta be a lányt, aki mosolyogva tiltakozott: - Ne higgyenek neki, csak társtulajdonos vagyok... Az illatok megrohanták, elszédítették. No és a színek, a látványok! Azon kapta magát, hogy percekkel később már ott áll az asszonyok között és gyöngyhagymát aprít egy deszkán. Dom elismerő pillantást vetett a sebesen mozgó kezére, amit Tara észrevett: - Azt hitte talán, hogy elkényeztetett úrilány vagyok, aki azt sem tudja, a kastélyuk melyik szárnyában van a konyha...? Lentről jöttem, Dom, és még most is lent vagyok. De remélem, nem sokáig - a vágott hagymát ügyes mozdulattal tette át egy tányérra, és megkérdezte az asszonyokat: - Nos, milyen feladatot adnak még...? Kinek segíthetek? Minden munkát vállalok, kivéve a halbelezést! - Azon már túl vagyunk - felelte valaki. - Azt a házigazda már megcsinálta - így egy másik nő. - A fenébe, hogy nem ismertem ezt a Domot, mielőtt férjhez mentem! A nők nevettek. Annál is inkább, mert közben Dom Alawát elhívták valahová. Tara nem szólt egy szót sem, de ezzel nem úszta meg a dolgot. Most petrezselymet vágattak vele. Az egyik nő - mint később kiderült, a kertészetben dolgozott ő is, a cserepes virágoknál - bizalmasan oldalba bökte Tarát: - Neked nincs férjed...? Gondoltam, hiszen olyan fiatal vagy még. Istenem, de irigyellek! Tudod, hogy Dom még soha nem hívott meg senki idegent...? Ne haragudj a szóért, nem úgy értettem. Szóval ide kívülálló nem tette be a lábát, mióta elvált. - Hát elvált? - ez újdonság volt Tara számára. - Nem tudtad? A szakmában elég sokan ismerik. A felesége csak tavaly ment el végleg. Képzeld, az utolsó másfél évet együtt lakták, ebben a házban. De úgy, hogy ki volt jelölve, ki meddig mehet el. Krétavonalak a padlón, ilyesmi... Szörnyű egy némber volt, Dom éppen eleget szenvedett miatta. Az a nő még ránk is féltékeny volt. No, nézz ránk, Tara...! Hát úgy nézünk ki, mint akikre féltékeny lehet egy feleség? Dom a főnökünk és nagyon rendes ember, de ez minden. Domnak éppen elege lehet a nőkből, ezek után. - No de vajon miért hívta meg Tara Catrallt, hm? - kérdezte egy másik. O volt a cég könyvelője. Holdvilágképű, de rokonszenves mosolyú asszony. Ezzel a kérdéssel csintalan célozgatások sorozatát indította el. Tara az első pillanatban meg akart sértődni. De valahogy nem vitte rá a lélek. Megértette azonnal, hogy itt senki sem az ellensége. A nők a konyhai munka fáradalmait ellensúlyozzák egy kis évődéssel. Ha ő most nem bukkan fel, valaki más lesz a céltábla. De ezt sem kellett véresen komolyan vennie. Motyogott valamit, hogy ő úgy csöppent bele ebbe az egészbe, mit sem tud Domról és az egész házról. Mire valaki megjegyezte, hogy egy héttel azelőtt is látta Tarát, Dom vezette körbe a kis birodalmában... Elpirult és beismerte. De minél jobban mentegetőzött vagy magyarázkodott volna, annál mélyebbre süllyedt. Nevettek, ám

~ 57 ~

közben a kezük is járt. Egyszer csak valaki egy halom piszkos edényt nyomott a kezébe: - Ott a fal mögött van a mosogató, kedves. És Tara ment mosogatni. Eszébe sem jutott már a keze állapota, a sminkje vagy a ruhája. És így volt jó. Évek óta nem érezte magát ilyen jól, mint azon a délutánon. Mert az ebéd elég sokáig elhúzódott. Az ínyencek sohasem sietnek az evéssel. Ok jól tudják, mi a különbség az érzéketlen falás és a gyönyörrel teli evés között. Lassan falatoztak hát. Minden fogás mellé jutott egy-két anekdota. Alkoholnak nyoma sem volt, mégis - vagy éppen azért? nagyon jó hangulat alakult ki. Amikor süteményeket és kávét, capuccinót tettek az asztalra, az emberek kényelmesen hátradőltek. A gyerekeknek külön, egy alacsonyabb asztalnál terítettek, és mindig úgy ültek néhányan, hogy szemmel tartsák a kiskorú társaságot. A gyerekek különben hamarosan ismét szétfutottak a kertben, csak távoli kiáltozásaikat lehetett hallani. Tara Dom mellett ült, és hamarosan úgy érezte, bekerült egy burokba. Ez láthatatlan volt, akár az emberi aura - mégis szinte tapintani tudta volna. Dom felől terjedt feléje, de érezte, több ilyen is van ott az asztal körül. Másokból is áradt ez a kellemes, hangulatos jóság, olyan volt, mintha számos ember, nagyságú szappanbuborék csillanna szivárványosan. Nem látta, annál jobban érezte őket. Ida is sokat nevetett. Dom egyszer éppen a lányra nézett és Tarához hajolt: - Mióta ismeri a kislányt? - Idát? Alig egy hónapja - gyorsan elmesélte, hogyan talált rá, és hozzátette: - Az a tervem, ha lesz egy bolthálózatom, mindenütt két-két ilyen lány fog dolgozni. Egy idő után az emberek megjegyzik, hogy a Sziromtenger virágboltjaiban, ha vesznek valamit, akkor a mozgássérülteket is támogatják. - Szép gondolat - Dom maga elé nézett, aztán ismét a lányhoz fordult. Mintha valami „bolthálózatot" említett volna az előbb... A múltkor említettem, hogy nekem is van egy ötletem. És az... éppen ez. - Igen? - Tara örült. - Persze a szakmabeliek előbb-utóbb mind ugyanarra gondolnak. Csak az a baj, hogy ehhez nagyon sok pénzre lenne szükség. - Én úgy vélem, nem olyan sokra. Bizonyos dolgokat másképpen is meg lehet oldani. Nem beszélgethettek tovább erről, mert gyerekek csapata rohant oda: - Dom bácsi, engedd meg, hogy felmásszunk a nagy fára! A park közepén állt egy réges-régi fa. Amikor Dom bólintott, és hozzátette volna, hogy csak óvatosan, nehogy valamelyikük leessen, mert akkor annak alaposan ellátja a baját - a gyerekek indiánüvöltéssel elszáguldottak és megrohamozták a nagy fát. Dom is azt nézte, tekintete a lombok közé vándorolt: - A nagyapám is ebben a házban született. Még emlékszem rá, tízéves voltam, amikor meghalt. Mindig ott üldögélt az árnyékában és olyan arccal nézett fel néha, mintha az istent látná. Pedig az csak a fa volt.

~ 58 ~

- Talán mégsem csak a fa volt - jegyezte meg halkan Tara. Egymásra néztek. Talán kissé hosszabban is, mint kellett volna. A társaság néhány tagja erre figyelt fel, és ugratni kezdték őket... Jó hangulatban teltek az órák. Tara észre sem vette az idő múlását. Most valahogyan semminek sem volt jelentősége. A dolgok elvesztették nekik tulajdonított súlyukat. Egyszerűen nem fogta fel, miért izgul máskor, más napokon azért, mert valami nem valósul meg időben, órára, percre, ahogyan eltervezte? Persze nincs mindig vasárnap, tudta. Dom is jókedvű volt, sokat mosolygott. A jelek szerint már kifelé tartott az előző házasság okozta válságból. Tara még túl fiatal volt és sohasem vált el, hát nehezen képzelte el, milyen lelkiállapotokat tud teremteni ez a fájó helyzet. De azért igyekezett megérteni másokat, ez nála alapállás volt. Ida egyszer odarohant hozzá: - Jaj, Tara, köszönöm! Soha életemben nem éreztem magamat ilyen jól... Dom mosolygott: - Remélem, a hölgyek egy hónap múlva is a vendégeink lesznek! - Hát szabad? Eljöhetünk? - lelkendezett Ida. Tara viszont úgy tett, mint aki ebben egyáltalán nem olyan biztos: - Ki tudja, mi lesz egy hónap múlva? Addigra tönkre is mehetünk. - Akkor még inkább szükségük lesz egy ilyen napra - csapta le Dom a képzeletbeli labdát. - Meg egy ilyen ebédre - kontrázott Ida. Felszabadultan nevettek. - Maga szerintem sokkal optimistább, mintsem hogy komolyan számítson a tönkremenésre. De történjen bármi, itt mindig talál munkát mutatott körbe Dom. Amikor már valóban hazaszállingóztak a vendégek, és Tara is úgy látta, ideje indulni - Dom kikísérte a kapuig. Ida akkor búcsúzkodott a vendégektől. - Most már két okom is van rá, hogy találkozzak magával - mondta a férfi meleg hangon. Tara pontosan tudta, hogy érzelmeket ébresztett a férfiban. Önmagával nem volt tisztában, de ahányszor Dom kék szemébe nézett, annyiszor jutott eszébe Lenard Fox és az a tisztázatlan, zavaros ügye. Amit most - különösen, ha erről az udvarról, Dom Alawa mellől nézte - egyre zavarosabbnak látott. Azért nem állhatta meg, hogy ne legyen kissé kacér. Hát rámosolygott a férfira, aki gyönyörködve szemlélte őt, és sejtelmes, majdnem búgó hangon kérdezte: - És mi a másik ok? De a házigazda kivágta magát: - A bolthálózat ügye... mindenképpen. Tara is nevetett: - Az elsőt kellett volna kérdeznem. - De nem azt kérdezte - ütötte vissza Dom a labdát. - így hát ennek kiderítése a következő találkozásunkra marad. Ugye, nem kell egy teljes hónapig várnom? Olyan aggódva, sőt félve érdeklődött, hogy Tara hirtelen nem is tudott válaszolni. A fejét rázta hát és gyorsan beült a kocsiba. „Mi a fene történik velem? Ott van az a világfi, aki előkelő helyekre, jobb társaságba,

~ 59 ~

fogadásokra vinne, itt meg ez a mackó, akik, virágokat termeszt. Mégis, ezzel érzem magamat jól, míg a másikkal..." - csak legyintett magában. Nem sokat értett a dologból, egyelőre. Mindenesetre kiintett a szélvédőn, aztán gázt adott. Ida még a nyitott ablakon integetett kifelé, aztán visszafordult. A víztorony is eltűnt a szemük elől. Tara látta a lány arcán a hirtelen kedvetlenséget. Hát persze, ahová neki kell most visszatérnie... Az valóban rettenetes hely. De majd sikerül kijönnie, ha... Erről azonban még önmagának sem akart beszélni. Ida okos lány, sokra viheti. Csak egy kis segítség kell neki. A nap nagyon jól telt el, érezte este. Silvia semmit sem szólt, Tara maga mesélt pár dolgot. Aztán hamar visszavonult a szobájába. Egy pillanatra ismét eszébe jutott Lenard, de a makacs harag is elfogta. Ha nem szól ide, hát nem szól. Kit érdekel? Másnap több dolog is történt. Hétfő reggel volt. Lenard már biztosan hazajött, de nem telefonált. Tara felhúzta az orrát. Együtt kezdett dolgozni Idával, majd később felváltva mennek el ebédelni. Észrevette, hogy mostanában a mosodás fiatal segédje, az a Norbert legalább naponta kétszer bejön valami ürüggyel, és mindig Idával beszélget. A lány is látta ezt, de nem hozta szóba a dolgot Tara előtt. Nocsak, még valami románc is szövődik itt, futott át Tara fején. De annyira ideges volt, hogy nem tudott sokáig ilyen jelentéktelen témára koncentrálni. Fél tizenegy körül bejött a boltba egy nő. Harmincasnak látszott, ám ehhez képest elég rosszul nézett ki. Az arca megviselt, a szeme karikás, kialvatlan. Drága ruhát viselt, mégis, volt valami kiáltó ellentét az öltözete és a lelkiállapota között. Tara egy pillanatra megsajnálta - ő már csak ilyen volt. Leintette hát Idát és maga fordult a vendéghez: - Jó napot, miben segíthetek? Látta ujján a gyűrűt, szemében a tanácstalanságot. És talán haragot is. - Tara Catrallt keresem - mondta. Igyekezett kemény lenni, de az ajkát rágta. Határozatlan volt. Alig jöttek ki a szavak a torkán. - Én vagyok - Tarának sejtelme sem volt róla, ki lehet ez. Bár a hangja... mintha ismerősnek tűnt volna. Ám mielőtt az eszébe jutott, hol is hallotta, a nő váratlanul bemutatkozott: - Marianne Fox vagyok. Lenard Fox felesége. Az ő hangját hallotta a telefonban többször is... Döbbenten nézett. Csak arra maradt még figyelme és energiája, hogy Idának intsen: - Ida, menj át Norberthez tíz percre... Ida csak annyit látott, hogy itt komoly beszélgetés lesz. Amikor kiment, Tara kulcsra zárta az ajtót és megfordította a táblát. „Nyitva" helyett most „Zárva" volt a bolt. - De hiszen maga... a húga - nyögte ki. Mást nem is tudott mondani. Marianne Fox merően nézte Tara arcát. Mint aki a tekintete mögé, a tudatába akar hatolni. Arra kíváncsi, őszintén szól-e? Tara látta, mennyire elkínzott a tekintete és reszket a szája széle. A keze is. Az egész asszony olyan volt, mint akit valami - vagy valaki - üldöz régóta. És most sem lelt menedéket, ellenkezőleg.

~ 60 ~

- Minden nőnek azt mondja - felelte Marianne. - Pedig nincs is húga. Öt éve vagyok a felesége, de folyton megcsal. Már több nőnek beszélte be, hogy elvált és szabad ember. Elfogyott az erőm. Pedig kell erő, a gyerekekhez. Meg hogy őt elviseljem. Amíg még bírom. Tara maga sem tudta, mit cselekszik. De annyira elesett volt ez az asszony, hogy az első percben csak annyit érzett és látott: segítségre van szüksége. Hát segített rajta. Legalább ennyit. Adott egy pohár vizet is. Vevő akart bejönni, de fennakadt a bezárt ajtón. Talán az üvegen át látva a jelenetet azt hitte, egy vevő rosszul lett, most mentőkre várnak. Elment. Marianne megint Tarát nézte: - Maga csinos, fiatal... Ilyenekre vadászik egy ideje. Hallottam, az üzlettársa... Ezt sem most találta ki. Lenard néhány séma szerint csinálja a dolgát, nincs túl nagy fantáziája. Mindig talál olyan nőket, akiknek egy kis tőkét ad, ezzel köti őket magához, hogy aztán ne szabadulhassanak tőle. Akkor sem, ha már rájöttek az igazságra. Tarában az elhatározás szilárd volt. Olyannyira becsapottnak és most ráadásul megalázottnak érezte magát - az is volt hogy nem akart tovább várni. - Higgye el, mindezt nem tudtam. Hiszen nem dugtam volna fejemet önként a hurokba. - Ebben biztos vagyok - Marianne letette a poharat. Kevésbé reszketett már, de a szomorú lemondás nem múlott el a tekintetéből. Körülnézett: - Itt dolgozik...? Ez az a bolt, Lenard pénzéből? - Az övéből is... De visszaadom neki, és felbontjuk a szerződést. Mariannet ez mintha már nem érdekelte volna. Szomorúan állt fel: - Attól sajnos Lenard már nem változik meg. Mindenesetre örülök, hogy maga... szóval maga nem olyan, mint a többiek voltak eddig. - Higgye el... - kezdte volna a fogadkozást. De a másik nőnek elég volt hallani a hanghordozását, látnia a szemét, hogy tudja: őszintén beszél. Hogy el is van szánva. Voltaképpen nem kellett beszélniök. Egy pillanatig csak álltak egymással szemben. Két letört virág, szárnyaszegett madár. Ugyanazon férfi áldozatai. És Tara jól tudta, a szerencsétlen asszonyhoz képest ő alig szenvedett sérülést. Marianne sorsára volt rossz hatással ez a férfi. Akit Tara most látni sem akart. Rossz érzés lopózott a lelkébe. - Mit mondhatnék még? - kérdezte tanácstalanul. Marianne arcán ideges, kicsiny mosoly futott át, talán ezzel búcsúzott. Harca hosszúnak ígérkezett. Elfordította a kulcsot, és Tara látta, amint átvágott a téren és eltűnt a szemközti oldalon a járókelők között. Ida beóvakodott. Nyitva hagyta az ajtót. Odakünn már teljében volt a nyár, hőség ömlött az égből. Tara mégis didergett. A lány a pult mögé sántikált. Szerencsére vevők jöttek, szépen sorban, mintha valaki megrendezte volna ezt a jelenetet. Mintha ez is film lenne. .. De Tara tudta, ez az élet. Ezt a „filmet" magunk rendezzük. Mi tervezünk és valósítunk meg, mi esünk csapdákba, mi menekülünk vagy pusztulunk bennük. - Mindjárt jövök - vetette oda Idának, felmarkolta telefonját és kiment a térre. Itt egyedül lehetett. Megtorpant a parkoló autók között, és hívta Lenard mobilját.

~ 61 ~

Nem tudhatta, hol van a férfi. De amikor Lenard felvette, érződött a feszültsége. Talán egy fontos tanácskozást, befektetői üzletkötést szakított félbe a készülék csörgése? - Szia, Tara vagyok. - A, Tara...! Tudod, most nem alkalmas... - És már soha nem lesz alkalmas, te gazember. Itt járt a feleséged. A csönd elviselhetetlenül nehéz lett. A férfi döbbenten hallgatott. Tara megjegyezte: - Hát ennyi volt, Lenard Fox. Nem akarlak látni többet. Egészen megkönnyebbült, amikor visszafelé ballagott. A boltba lépve már mosolygott is, nagy önuralommal. Lenard tényleg nem hiányzott többé. De a bolt... Ezt meg kell őriznie. Talán menni fog így is. Az az ügyvéd intézheti a közös ügyeket, és a könyvelő is. Így neki nem kell majd találkoznia Lenarddal, és egy ideig így is mennek a dolgok. Aztán Lenard talál magának egy másik szeretőt és békén hagyja őt. Vagy máris talált? Mert hiszen kivel lehetett ezen a hétvégén...? De bárhogyan is nézett magába, aprócska féltékenységet sem talált. Mondhatni, Marianne Fox kigyógyította rögeszméjéből. Most visszanézve értette már, miért lapult benne folyton az az idegenség érzése, amikor Lenarddal volt. . „Nem illünk össze, és akkor még finoman fogalmaztam." Délidőben elküldte Idát a közeli pizzériába, hozzon valamit ebédre. És éppen akkor esett be az ajtón Lenard. A férfi zilált volt, látszott, valahonnan kis időt leszakítva magának, elrohant. Mivel parkolót is nehezen talált a Pamallo-negyedben, hát már kellően felturbózta magát, mire ideért. Rögtön magas hangerővel nyitott: - A fenébe is, Tara! Mit képzelsz magadról...? - Csak annyit, például, hogy nem leszek egy nős ember szeretője, aki összevissza hazudozik! - Hát nem mindegy neked, hogy a feleségemmel élek-e vagy a húgommal? - Aki nem is létezik! - Ahhoz sincs semmi közöd! Magamért szeress! Ez a slágerszöveg-mondat váratlanul igen humorosan hatott a lányra. Tara leült a székre és kirobbant belőle a nevetés. Lenard mindenre számított, csak erre nem. Tara rázkódva kacagott: - Téged... szeretni? Nem követelsz túl sokat? Hideg vagy és száraz. Olykor unalmas, de legfőképpen hazug. Soha nem tudni, mire gondolsz, és azt sem, mikor mondasz igazat, vagy sem... Köszönöm, ebből nem kérek. Különben is elég volt Marianne-ra nézni, hogy megtudjam: így járnak azok, akik szeretnek téged. Ebből nem kérek. Lenard félhangon káromkodott. Szerencsére nem jöttek vevők azokban a percekben. A férfi arcát eltorzította a harag: - Azt hiszed, ezzel vége...? Össze vagyunk kapcsolva, mert ez a bolt az enyém is! - Hát vidd el innen! Majd nyitok másikat! - Miből, kedvesem, miből? Nincs egy vasad sem! Csak adósságod. És tudod, kinek tartozol? - Tudom, neked...

~ 62 ~

- Hát ez az. Azt ajánlom, gondolkozz el ezen! Úgy fogsz táncolni, ahogyan én fütyülök, és nem érdekel, mit mesélt neked Marianne! A szeretőm vagy, mert ha nem, semmid sem lesz. Se boltod, se autód, és a szakmában is annyi lesz neked, ha most tönkremégy! Erről gondoskodom! Tara döbbenten állt. Szinte megmerevedtek az izmai, mozdulni sem tudott. Lenard kirohant. Majdnem összeütközött a befelé igyekvő Idával, aki az utolsó pillanatban rántotta el előle a pizzástálcát tartó kezét. Tara megtörölte a homlokát. - A Lenard család kezd túltengeni itt - jegyezte meg Ida. Lehet, humornak szánta, ám Tarának nem volt kedve nevetni. Enni sem. A pizzára intett: - Megeheted az én részemet is. Ha szükség van rám, Silviánál leszek és rohant fel a lépcsőn. Amikor Silvia meglátta Tara arcát, rögtön tudta, mi történt: - Kiderült, ugye...? - Micsoda? Te tudtad? - Hogy Lenard Fox nős...? Igen, szombat óta. - Szólhattál volna - Tara még dühöngött. És szorongott is. Ez agresszívvé tette, de időben felfigyelt önmagára. Mélyeket lélegzett. Így nem lehet, nem lehet - ismételte magában. - Nem sérthetem meg a legjobb barátaimat egy olyan gazember miatt. Silvia leült a nappaliban és ezzel arra kényszerítette Tarát is, hogy foglaljon helyet: - Vannak barátnőim a városban. Olyan öregek, mint én. Hetente egyszer, délután találkozunk egy kávézóban. Nekik szóltam a múltkor, hogy nézzenek utána, ki ez az alak. Akkor még csak annyit tudtam, hogy a tulajdonostársad. Nekem rémlett valami, régebben is hallottam már ezt a nevet valahol. De nem tudtam mihez kapcsolni... nos, a barátnőim szétfutottak és szaglásztak. Egyszer még szegény férjem is említette a fickót, nem sok jót mondott róla. Olyan alak, aki megszimatolja, ki van bajban, aztán megveszi a cégét, kicsit helyrepofoztatja az embereivel, kifizeti a nagyobb adósságait, és bennfentes információk révén feltornássza a részvények értékét, majd nagy haszonnal megszabadul tőle. Az már szinte mellékes, hogy nős, két gyereke van, együtt él a feleségével, mégis mindig szeretőket tart. Van, hogy egyszerre többet is. Nagy kanállal eszi az életet, mondta az egyik barátnőm. Tara összeszorította a fogát. De akkor hirtelen elhagyta az ereje, csak ült roskadtan és bámult maga elé. Silvia félve közelített. Nagyon sajnálta a lányt. Előbb bátortalanul nyújtotta felé a kezét. Tara megragadta, közelebb húzta az asszonyt. Nem sírt, amikor magához szorította a vékony kis testet, de nem sok hiányzott hozzá. Mintha az anyja lett volna, úgy érezte most. Akinek panaszkodhat, aki mellett kisírhatja magát. Silvia magához ölelte az ülő lányt. Mintha az anyja lett volna... A fia elment, és többé nem jön vissza. Még most sem tudta elhinni. De most itt volt helyette Tara. Soha nem léphet ugyan a fia helyébe, hisz annyira más. De őt is szeretheti... ha akarja. Hát Silvia akarta. Az öregasszony szemét ellepte a könny, de ezt egyelőre leplezte. Csak később szólt:

~ 63 ~

- Meg kell tőle szabadulnod. Az, hogy érzelmileg nem kötődsz hozzá, rendben van. Nem is lehetne egy ilyen alakhoz... De rosszabb, hogy anyagilag össze vagytok kapcsolva. Minél előbb el kell vágni a szálakat. - Megszerzem a pénzt! - tért vissza az erő Tarába. Csak egy percig roskadt magába, de máris eldobta ezt a hangulatot Az állapotot. Nem, ő aztán nem lesz senki rabszolgája! Még hallotta Lenard szavait: „Úgy fogsz táncolni, ahogyan én fütyülök...!" Hát nem, nem így lesz! - Van honnan pénzt szerezned? - Nem tudom, pontosan mennyivel tartozom neki. Nyilván felszámít majd mindent. Az összeget, amivel beszállt a közös üzletbe, a régi virágbolt felszerelését... megnézem a papírokban. Amikor már tudom a pontos összeget, akkor szólok az ügyvédjének, készítse elő Lenard kiválását a cégből. Érted, Szilvia? Nem én futamodok meg, hanem neki kell mennie. - Szép dolog a büszkeség, de mi lesz, ha nem tudod kifizetni...? aggódott az asszony. - Megvan még annak a fele, amit adott, nem fektettem be. Amint jöttek az első bevételek, azokból fizettem a költségeket, hadd kamatozzon a már bankba rakott pénz... Valamennyit máris kamatozott, persze nem túl sokat. - Kicsi Tara, bajban vagy, de kimászol belőle. Valahonnan pénzt kell szerezned - Silvia megnedvesítette ajkát. Tara keze ökölbe szorult: - Nem hagyom, hogy ez a disznó elrontsa az életemet! Most, amikor végre elindultam valahogyan...? - Nem is hagyjuk - suttogta Silvia. - Valamit ki kell találnunk. Akkor szólalt meg a telefon. Összenéztek, de abban a pillanatban tudták, hogy ez nem lehet Lenard. Nem ismeri ezt a számot. Silvia felvette, belehallgatott, letette: - Ida hív, menj gyorsan. Történt valami. Elég izgatott a hangja... Dühösen szaladt le a lépcsőn. Ha Lenard próbálkozott valami trükkel... Maffia-módszerek jutottak eszébe. Bejött két fickó és szétveri a berendezést...? De nem ilyen országban élünk. Ez Európa. És különben is, akkor Ida aligha telefonálhatott. Elég, ha sikolt egyet a lány, és Norbert a mosodából átrohan, szétcsap közöttük... vagy betörték a kirakatot? Botrányt okoztak? Lihegve esett be a boltba. Ám ott nyugalom fogadta, sőt Ida arcán lelkes örömöt látott. A vevő egy szállodai boy volt, egyenruhában, nevetséges kis kerek sapkával a fején. És ami meglepte: a sapkán olvashatta a nagy, fényes szálloda nevét. Ahonnan pár nappal korábban a gazdasági igazgató eltanácsolta. Mit akarhatnak? - Ez egy hatalmas rendelés - suttogta Ida, és mutatta a papírt. A boy csak állt, nem tudta, miről van szó. Ő csak egy küldönc volt. Tara a lapra pillantott és beleborzongott - ennyit kéne szállítania...? Egy heti forgalma, ha nem több! Csak szegfűből kell száz darab, kell százhúsz rózsa, no és öt nagy csokor. Azonkívül még mennyi minden... A szeme riadtan szalad a lap aljáig. Ez sok, nagyon sok.

~ 64 ~

Mélyet lélegzett. A rendelésen ott volt a gazdasági igazgató telefonszáma. Tara rögtön a telefonra vetette magát. - Tara Catrall vagyok, a kis „virágboltos", ha emlékszik rám, uram? - Természetesen, Catrall kisasszony. Megmondom őszintén, mielőtt hálálkodni kezdene, hogy nem a saját akaratunkból adtuk fel önnek ezt a rendelést. Amit akkor mondtam önnek, az továbbra is érvényes. - Akkor nem értem, minek köszönhetem... - Egy vendégünknek. Már nem először száll meg nálunk. Nagyon gazdag az illető. Amikor lefoglalta a lakosztályát, kikötötte, hogy csak a Sziromtenger boltjából hozott virágokat fogadja el, és mindjárt rendelt is ennyit. Nem akarom megijeszteni - vagy megörvendeztetni? - kisasszony, de a vendégünk várhatóan egy hétig marad itt. És megeshet, hogy ismét felad egy ekkora rendelést, bár ezt nem ígérhetem meg a nevében, hiszen még nem nyilatkozott ez ügyben. - Értem. És ez a vendég mikor érkezik? Mikorra legyenek ott a virágok, csokrok? - Ma délután háromra készen kell állnia a lakosztálynak. - Akkor nem maradt sok időm... - Bizony nem. Sok szerencsét! - és megszakadt a vonal. Tara elküldte a boyt, megint felvette a telefont. Nem tehetett mást, Domhoz kellett fordulnia. Közben látta, hogy Silvia is bejött. Nem bírta odafönt kivárni, mi lehet az a nagy esemény...? Ida félhangon, de lelkesen és ujjongva magyarázta neki a fejleményeket. O is örült, hogy most a boltnak így „megszaladt". De Tara még nem volt biztos a dolgában. Az órára nézett mindjárt déli egy óra van! Jó másfél óra maradt összesen! - Dom Alawa - jelentkezett a férfi a zsebtelefonján. Tara hangját hallva megörült, és ez még ebben az állapotában is kellemesen érintette a lányt. Igyekezett röviden és érthetően, mégis sebesen összefoglalni a helyzetet. Dom hallgatta, közben biztosan jegyzetelt is, mert amikor a lány végzett, azonnal válaszolt: - Amit most felsorolok, azt rögtön tudom szállítani. Amit nem, azt megszerezheti máshol. Egy barátomtól, szintén virágkertész, de a város másik végén lakik. Mire odaér, már figyelmeztetem és előkészíti az árut. - De én most nem tudok fizetni! - fakadt ki Tara. - A bolti pénztárban alig van valami, a bankba nem tudok elmenni, különben is késő van már... - Semmi gond. Én hitelezek magának, a barátomnak pedig elég lesz az én szavam, és ő is hitelez. Most az a legfontosabb, hogy ne vesztegesse az idejét. Maga menjen erre a címre... - lediktálta. - Mire onnan visszajön, az én kocsim a boltba viszi az árut. Mit segíthetek még...? - Maga a legjobb ember a világon - mondta Tara komolyan. Kapkodva megköszönte és ígérte, hogy délután, ha lezajlik ez az egész, még jelentkezik. - Silvia, kérlek, maradj itt és segíts Idának. Amikor az Alawa-cég meghozza az árut, kössétek meg ezeket a csokrokat - kezükbe nyomta a megrendelőlapot, majd rohant a kocsihoz. Nem volt ideje gondolkozni. A térképről nézte ki, hol is van az a másik kereskedés. Elég nehezen talált oda, közben ment az idő. Már fél kettő volt, amikor landolt egy nagy udvaron. Itt is üvegházak álltak glédában, majdnem annyi, mint Alawánál. A tulajdonos -középkorú férfi, Merkellnek

~ 65 ~

hívták - egy pultnál várta és intett, rögtön tolasson oda a kocsival. Kiderült, minden oda volt már készítve, amit kissé áttételesen rendelt. Tara ismét hálásan gondolt Domra, hiszen ezt is ő szervezte meg. - Ha bármikor újra megszorul és gyorsan kell valami, egyenesen nekem telefonáljon - mondta a férfi mosolyogva. - Aki Dom barátja, az nekem is a barátom, ne feledje, kisasszony. - Köszönöm, Merkell úr - Tara átvette a számlát és a tervezett bolthálózatra gondolva, megjegyezte: - Lehet, hamarosan találkozunk, és akkor egy hasznos ötletemet osztom meg önnel. - Ha tényleg jó, benne vagyok! - ígérte amaz, és kezet nyújtott. Amikor visszaért a boltba, Silviát és Idát lázas munkában találta. Csokrokat készítettek rohamos sebességgel. Idának nem mindig ment jól a dolog, ilyenkor Silvia besegített. Most sajnos Tara nem segíthetett nekik. Ami már készen volt, és a húszasával összekötött vágott virágokat máris vitte a szállodába. Ott egy férfi átvette tőle, megszámolta az utolsó szálig. Aztán Tara rohant vissza a másik szállítmányért. Addigra elkészültek a csokrok. Amikor végzett és mindent átadott - háromnegyed három volt. A hallban összefutott a gazdasági igazgatóval: - Üdvözlöm. Két dolog miatt állítom meg egy percre - mondta a lány. Az egyik: holnap beadom a portára a számlát. Ne tartson attól, hogy kihasználom a helyzetet és horribilis összeget írok rá... nagyon szerény leszek. - Ennek örülök, Catrall kisasszony. - Mert a jövőben is számítok esetleges rendelésekre... - És mi a másik dolog? - az igazgató szemlátomást sietett. - Megtudhatnám, ki ez a bőkezű vendég? Akkor talán megérthetném, miért éppen az én boltomból rendelte ezt a töméntelen mennyiségű virágot. - Sajnálom, Catrall kisasszony. Az ilyesmit a szállodánk bizalmasan kezeli. Nem adhatjuk ki az adatokat, és kérem, ne is próbálkozzon a személyzet tagjainál... Tara egy bólintással ígérte hát, hogy nem fog kérdezősködni. De támadt egy ötlete. Sikerült parkolóhelyet találnia a szállodával szemben, amihez kellett egy adag szerencse. Gyorsan elfoglalta hát egy távozó kocsi helyét, és ki sem szállt. Csak figyelte a bejáratot. Fél óráig, egy óra hosszat... Néha taxik kanyarodtak a bejárat kis öblébe, de inkább csak távozó vendégek hívták a kocsikat. Egyszer jött egy hosszú fekete limuzin, ám az is leparkolt és senki sem szállt ki belőle. Tara végül elunta a várakozást, és különben is, sok dolga volt. Elhajtott onnan. Nem láthatta, hogy a legfelső emeleten, az előkelő lakosztály függönye mögül valaki éppen őt nézte, míg ott parkolt. Hisz Tara nem tudhatta, hogy aki a virágot rendelte, már jóval korábban megérkezett a szállodába. És volt annyi türelme, hogy egy órán keresztül nyugodtan szemlélje a Sziromtenger feliratú fehér-piros furgont. És azt is, aki benne ült. Tara este felhívta Dom Alawát, és megköszönte neki a segítséget. Bár egyikük sem szólt róla, azért ő is érezte, hogy az a bizonyos szállodai üzlet sokkal nagyobb volt az Alawa-cégnek, mint amit most a férfi „vissza-

~ 66 ~

segített" neki. De hát ott volt a vasárnapi ebéd is... Erről Tarának eszébe jutott valami: - Most én hívom meg ebédre önt. Örülnék, ha elfogadná. - Mi az, hogy „elfogadnám"? - háborgott kedélyesen a férfi. - Utálom a feltételes módot. A meghívás máris el van fogadva! Már csak azért is, mert nő engem még nem hívott meg soha. Egyszer ezt is ki kell próbálni. - Csak egyszer? - incselkedett Tara. Aztán eszébe jutott még valami más is. Lenard... Az ördögbe vele! Megmutatja neki, hogy nem adja fel. Még csak hétfő van, a hét végére sok minden világosabb lesz. Akkor kéne találkoznia és tárgyalnia is Dommal. De nem mindegy, hogy hol és mikor... - Szombaton dél körül jöjjön értem. Tudja, hol lakom? - Az embereim az előbb oda vitték a virágokat... - Ja, persze. A számlát még holnap kiegyenlítem. És ne is tiltakozzon, Dom, mert nem szeretnék keverni bizonyos dolgokat. Az üzlet az üzlet, és annak semmi köze máshoz. Ismeri a közmondást: „A barátság alapja..." - „.. .a pontos elszámolás". Persze, hogy ismerem. - Holnap átutalom az összeget, és még egyszer köszönet a segítségért. Merkell úr is a helyzet magaslatán állt. Eszembe jutott, hogy vele is... De ezt majd szombaton megbeszéljük. - Mindjárt sejtettem, hogy az az ebéd tulajdonképpen egy üzleti tárgyalás lesz... - mormolta Dom, talán kicsit elégedetlenül. - Is- tette hozzá gyorsan Tara, mielőtt lenyomta a telefon gombját. Este Silvia fáradtan támolygott: - Voltaképpen nem is sejtettem, amikor kiadtam neked a szobát, hogy önmagamat meg rabszolgának adtam el a bérlőmnek... Mosolygott, persze. Tara komolyan nézett rá: - Köszönök mindent, Silvia. Nélküled ez nem sikerülhetett volna. - És mi lesz azzal a másik üggyel? - az öregasszony zavarba jött. Nem szerette, ha hálálkodtak neki, hát gyorsan másra terelte a szót. - Holnap megyek az ügyvédhez és mindenre fény derül - ígérte a lány. Aztán ő is beesett az ágyba. Mielőtt elaludt, még eszébe jutott: ki lehet az a rejtélyes lakosztályfoglaló vendég a szállodában? „Az apám", mondta az agyában egy hideg hang. Egy másik viszont rögtön tiltakozni kezdett. Nem, nem lehet ő. Az anyja csak egyetlen információt árult el róla, amíg élt. Hogy az apja már meghalt. De akkor ki lehet ez...? És vajon azonos-e azzal, aki azt a magándetektívet a nyomába küldte? Persze nem jutott semmire, mert az álom könnyen és gyorsan legyőzte őt. Megadta magát és reggelig mélyen aludt. Az ügyvédi irodában kicsit várnia kellett. Igaz, hogy előre bejelentkezett, de az előző ügyfél lassú ember lehetett. A párnázott ajtó mögül semmi sem hallatszott ki. A szemüveges, molett titkárnő néhányszor érdeklődve pillantott Tarára. Előkészített egy dossziét és bevitte az ügyvédhez. A nyitott ajtón át Tara látta, hogyan közelít a férfihoz. A mozgása elárulta, hogy főnök és beosztottja között van valami. Majd amikor az ügyvéd kikísérte az előző ügyfelet, Tara ismét látta, milyen pillantásokat vetnek egymásra. Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Tara előadta, miért jött.

~ 67 ~

- Fox úr még nem jelezte a problémát - mondta az ügyvéd flegmán. Tarában rögtön felment a pumpa: - Én viszont nem óhajtok erre várni. Gondoljon csak bele, az üzlettársam jogot formál rám is mint szeretőre, csupáncsak azért, mert zsarol a közösen befektetett tőkénkkel, az üzletünkkel... Mit szólhatok egy ilyen társhoz? Nyugodtan alhatok, az üzletünk vajon hogyan mehet ilyen partnerrel? Lenard Foxban nem lehet bízni, úgy hazudik, mint a vízfolyás. Letagadja a feleségét, a gyermekeit, titokban legénylakást tart fenn, egyszerre több szeretője is van. Ez sok pénzbe kerül, és én nem akarok egyik lenni a sok nő közül. Ráadásul így a pénzünk is bármikor odaveszhet. Az ügyvéd ismét akadékoskodott volna, de Tara letorkolta: - Nem állítom, hogy minden férfi egyforma, de az ön ujján is látom a gyűrűt. A titkárnőjével fenntartott kapcsolata viszont aligha okozna nagy örömet a feleségének, ha megtudná. Az ügyvéd elsápadt: - Honnan... honnan tudja? - Nem nyomoztattam maga után, eszembe sem jutott ilyesmi. De a testbeszéd is lehet árulkodó. A férfi értette, ajkát harapdálta. Tara meglepően szelíd hangon beszélt tovább: - Elnézést, hogy előhozakodtam ezzel. Felejtsük el, ügyvéd úr. Azt kívánom tehát, hogy „válasszon el" engem Lenard Foxtól. Szeretném megőrizni a Sziromtenger kisvállalkozást a magam nevén, az én kizárólagos tulajdonomban. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy vissza kell fizetnem Fox úrnak az összes tőle kapott pénzt. Arra kérem önt, beszéljen vele, és még ezen a héten szeretnék kapni egy listát a pontos összegekkel. Hogy tudjam, mennyit és mikor kell adnom a cég kivásárlásához. Az ön honoráriuma pedig egy külön számlán szerepeljen. Biztosíthatom, hogy azt is kifizetem. Utána pedig arra is megkérem, hogy készítse el a cég új papírjait, ahol már majd csak én szerepelek tulajdonosként. Mivel így majd remélhetően megszakad kapcsolatom az ön ügyfelével, Lenard Fox úrral, gondolom, nem lesz akadálya, hogy a Sziromtenger vállalkozásnak is ön legyen az ügyvédje...? A férfi arca erre felderült, és majdhogynem alázatos örömmel biztosította Tarát: mindent megtesz azért, hogy Fox urat lebeszélje a „túlzott követelésekről". Mindez megnyugtatta Tarát, de sejtette, azért ez nem lesz ilyen egyszerű játszma. Különösen akkor, ha szombaton... Felhívta Roberto éttermét. Szerencséje volt, mert maga a tulajdonos vette fel a telefont: -Pronto, Ristorante Roberto! - Buon giorno, signor Roberto. Io sono... - elakadt a nagy lendülete, az olasz tudása. De a férfi megismerte a hangjáról. - A, ön az a bella signorina, aki egyszer volt itt signor Fox társaságában, aztán meg égy helyes idősebb hölggyel... - Most sem Fox úrral mennék. Ha lehet azt mondani, éppen ellenkezőleg, al contrario, signor Roberto. Az éttermes értette. Jót kuncogott, amikor meghallotta az időpontot is.

~ 68 ~

- Én biztosítom önt, signorina, hogy éppen akkor és ott fog ülni ön is azzal a másik úrral, úgy, hogy Fox is láthassa magukat. Certo, certo bizonygatta. Tara egészen fellelkesült, tetszettek neki az efféle kicsi összeesküvések, ha nem ártottak vele senkinek. Most ugyan Lenard nem fog neki örülni, de sebaj. - Arrivederci, signor Roberto! - Viszontlátásra, kisasszony. Már alig várom a szombatot. Hát Tara is várta. De a szombat még messze volt. Mindenesetre kedden átutaltatta bankból a pénzt Domnak és Merkellnek. A szálloda is kifizette a virágokért járó összeget, a számláját nem kifogásolták meg. Ez komoly anyagi injekciót jelentett a cégnek. Tara lázasan számolgatta a pénzét. De hát messze nem volt annyi, hogy ki tudná fizetni Lenardot. Aki mellesleg csütörtökön felhívta őt telefonon: - Mit hallok az ügyvédemtől? Szabadulni akarsz tőlem? - Ez a helyes kifejezés - vágta rá Tara ugyanolyan hanghordozással. Már nem is köszöntek egymásnak. Röpke néhány hét alatt egymás ölelésétől eljutottak egymás gyűlöletéig, és ez most már nem lepte meg őket. Mi több, szinte természetesnek tűnt. Egyik sem rajongott a másikért. Lenardot alighanem fűtötte az is, hogy Tara szembe mert szállni vele. Nem ehhez volt szokva eddig: - Azt képzeled, csak ilyen egyszerűen megszabadulhatsz tőlem? - Ezt már egyszer kérdezted, és a válaszom most is ugyanaz, talán felfogod végre... Kiszállok a közös üzletből, de úgy, hogy megőrzöm a vállalkozást. Kifizetlek és mehetsz isten hírével, te szélhámos. - Ezt megkeserülöd! Tönkreteszlek, te ribanc! - Fölösleges most újabb bemutatót tartanod a jellemedből, már ismerem. Ha ezt ugyan jellemnek lehet nevezni... Megkapod, amivel beszálltál, plusz a bolti felszerelés árát - használt felszerelés volt, ne feledd! -, és a kölcsönadott összeg után járó kamatokat. Ennyit, és nem többet. - És a kártérítés? Hogy kimaradtam egy jó üzletből? - Hogy jó-e az üzlet, az eddig nem derülhetett ki. Két hónap erre kevés volt, nem is ítélné meg neked semmiféle bíróság. - Hát én ezt nem hagyom annyiban! - ordította a férfi. Tara undorral eltartotta fülétől a készüléket, majd kis idő múlva visszavette: - Befejezted? Akkor nyugodj bele. De amiért az előbb ribancnak neveztél, azért visszaütök rád. Onnan kapod a csapást, ahonnan a legkevésbé várod. Befejezte a beszélgetést. Előkeresett egy névjegyet, és azt a számot hívta. - Tara Catrall vagyok. - Üdvözlöm, kisasszony - a magándetektív zavarban volt. - Ha az érdekelné, hogy folytatódik-e a megfigyelése... Nos, nem kaptam újabb megbízást. Kár pedig, mert jól jövedelmezett. - Nem ezért hívom. Igaza volt, amikor a kezembe nyomta a névjegyét. Szükségem van önre. Megrendelést adok. Holnap bemegyek az irodába és kifizetem az előleget, aláírom, amit ilyenkor kell... De a megfigyelést máris megkezdheti. Mondom a nevet és a címet. Lenard Fox lesz a megfigyelés tárgya, két lakcíme van...

~ 69 ~

Csütörtökön délután Silviával és Idával moziba mentek. Sokat nevettek. Bár az örökké aggályoskodó öregasszony kétszer is megjegyezte: - Ne nevessetek annyit. A sors nem szereti, ha provokálják. - De hát nem is félhetünk folyton a sorstól - jegyezte meg a lány. Sántított most is, de két társa ezt már nem is vette észre. Olyan normális volt. Mozi után beültek egy kávézóba. Egy park széléről nézték a zöldet, amit a városlakók szeme oly ritkán lát. Ida elmesélte, hogy Norbert, a mosodás alkalmazottja komolyan udvarol neki. Tara ennek is örült. Aztán Silvia adta elő, miket meséltek az öregasszony barátnői a legutóbbi összejövetelükön. Mint megjegyezte, „olyan volt az egész, mint egy kórházi közgyűlés, szinte csak nyavalyákról és gyógymódokról esett szó, és azok a nyanyák doktorok és természetgyógyászok telefonszámait cserélgették egymás között". Amin megint mulattak egy sort. Silvia valósággal kivirult, megfiatalodott a két lány társaságában. Több férfi alaposan szemügyre vette a vidám társaságot. Látszott rajtuk, szívesen csatlakoznának - no persze nem annyira Silvia, mint a másik kettő miatt... Ezt ők is látták, az öregasszony pedig sokáig ugratta társait: „Dobjátok be a horgot, lányok, hamarosan lesz kapás...!" Másnap délelőtt a postás két levelet adott be a boltba. Mindkettő címzettje Tara Catrall volt. Az egyik az ügyvédtől érkezett, benne volt a pontos elszámolás. Tara sejtette, hogy a férfi igyekezett csillapítani Lenard Fox haragját és mértéktelen pénzéhségét, amit ugyanez a harag diktált neki. Ennek ellenére az összeg nem volt kevés. Sokkal több, mint amennyit Tara ebben a pillanatban előteremthetett. És egyelőre kilátása sem volt rá. Szinte hallotta a távolból Lenard diadalmas, ellenszenves nevetését: „No, te ribanc, erre mit szólsz...?" Majdcsak lesz valahogy, gondolta ekkor. Talán még bankkölcsönt is felvehet. Bár ezt nem szerette volna, hiszen akkor legalább két évig a banki részletek vinnék el a hasznot, neki meg talán annyi pénze sem maradna, amiből Idát kifizeti - a saját élete költségeiről nem is szólva. Utálta volna önmagát, ha Ida előtt felcsillantva egy sokkal jobb élet lehetőségét, most ismét visszaküldi őt abba a nyomornegyedbe. Ahonnan éppen akkor akart kiszabadulni a lány. Bérelt egy szobát a Pamallonegyed szélén, nem volt olcsó és elvitte keresete nagyobb részét, de metróval bejárhatott a boltba, és ha szerényen is, de végre a saját életét élhette. A másik levél hosszúkás borítékja eleve feltűnő, furcsa volt számára. Hát még, amikor nyomtatott, aranyszegélyes meghívó esett ki belőle! Csodálkozva nyitotta szét. Cirkalmasan, stilizált betűkkel nyomtatott szöveg értesítette arról, hogy másnap, szombaton 20.00 órakor lesz az Arany Delfin Társaság ünnepi estje, amelyre az elnökség tisztelettel meghívja Tara Catrall kisasszonyt. Megjelenés hölgyeknek estélyi ruhában, uraknak szmokingban. A pontos cím alá - ez egy, a belvárosban álló nagy hírű és szép történelmi palota volt, amit olykor kibéreltek bálok és egyéb rendezvények céljaira, tudta Tara az újságokból - apró betűkkel odanyomtatták: „Ez a meghívó csak egy személy belépésére jogosít".

~ 70 ~

Még magához sem tért az egészből - elsőre az jutott eszébe, hogy nincs mit felvennie, soha nem is volt estélyi ruhája! -, újabb küldemény érkezett. Egy futárszolgálat jellegzetes kocsija állt meg a bolt előtt. Fürge férfi ugrott ki és hosszú kartondobozt hozott: - Catrall kisasszony? Küldeménye van, kérem itt írja alá, hogy átvette. És már el is tűnt a futár. Mielőtt bármit kérdezhetett volna tőle... Ida úgy izgult és örült, mint egy gyerek. Tara csak félig nyitotta ki a dobozt, belepillantott és elsápadt: - Nem, ez lehetetlen. Ilyen drága ruhát...! Ida a dobozt kivette a kezéből, aztán a ruhát is a dobozból. Maga elé tartotta... gyönyörű volt. Aranyszálakkal átszőtt, narancsszínű és vörös költemény. Bokáig érő, remekül szabott... Rögtön látta, hogy... - Az én méretem. - Aki küldte, pontosan ismeri a számaidat - Ida a mellbőségre, magasságra, csípőméretre célzott. Tara töprengve nézte, de nem tudott ellenállni. Az a ruha valóban szép volt. Nem is bírta ki tovább, felszaladt a lakásba és azonnal felpróbálta. Csakugyan ráöntötték... - Gyönyörű vagy - suttogta Silvia, és a szeme is könnybe lábadt. Alig látta a meghívó szövegét. - De hogyan veheted fel, ha nem tudod, ki küldte? Ez valami csapda is lehet. - Jaj, Silvia, nagyon kérlek! Ne aggályoskodj folyton. És hogy lásd, nem csupa öröm és rejtély az életem... Olvasd el a másik levelet is. Silvia átolvasta az ügyvéd küldeményét. Szentül megfogadta magának, hogy nem fog többet sopánkodni. Hát hallgatott, de az agya megint dolgozni kezdett. És eljött a szombat. Fél tizenkettőkor Tara már tűkön ült. Egyszerre örült, de félt is ettől a találkozástól. Milyen lesz Dom Alawa? Hogyan fogadja a híreit és milyen ötlete van? Lehet-e majd üzletről beszélni, és Lenard - aki szintén ott lesz akkor - nem csinál-e botrányt? Valahol a lelke mélyén attól is félt Tara, hogy Dom másmilyennek bizonyul, mint eddig volt. Rájött, hogy mindig a saját házában fogadta őt a férfi, és ott nyilván magabiztos, szinte „királyi" volt, mint gazda. De most semleges terepen találkoznak, és ha kiderül, hogy Dom esetlen, ügyefogyott, milyen érzésekkel fogja tovább tartani ezt az ismeretséget? Ami már eddig is több annál, talán igazi barátság? De aggodalmai fölöslegesnek bizonyultak. Silvia ugyan kilesett néha a nyitott ablakon - árnyéktalan nyári hőség volt most is, az égen egyetlen felhő sem vándorolt -, és jobban izgult talán, mint maga Tara. Mégsem vette észre, mikor jött meg a férfi. Valahol a közelben parkolt le Dom, és egyszer csak becsöngetett az ajtón. - Üdvözlöm a hölgyeket - hajolt meg elegánsan. Silviának kezet csókolt, amitől az öregasszony szinte a mennyekbe ment. Attól kezdve - a pár perc alatt, amit Dom a nappalijukban töltött - elragadtatottan figyelte a férfit. Minden mozdulatán, a tekintetén látszott, elsuttogott pár szava is azt sugallta - „ez igen, ez egy férfi és lovag", sőt egy figyelmeztető pillantást is vetett a lányra: „Ez nem olyan ám, mint Lenard...!" Ezt Tara is tudta. Attól kezdve minden percben érezte. Akár akarta, akár nem, eleinte folyton összehasonlította a két férfit, és bizony az

~ 71 ~

összehasonlítás minden alkalommal Dom mellett szólt. És aminek Tara nagyon örült - a férfi egyáltalán nem keltett rossz benyomást sem benne, sem másban. Nem volt ügyetlen, faragatlan „kertész". Miért is hitte annak...? Most már maga sem értette. Dom Alawa főiskolát végzett, müvelt ember volt. Tarát alighanem az térítette szellemi tévútra előzőleg, hogy a férfit addig csak lompos munkásruhában látta, ott a maga környezetében. Hiszen még arra az emlékezetes vasárnapi „tömeges" ebédre sem öltözött ki. Ám most jól festett sötétzöld öltönyében. Még nyakkendőt is kötött, igaz, ezt kissé lezseren viselte, a nyaka körül lazította, kissé félrecsúszott. De ez éppenséggel oldotta az öltöny keltette merevség benyomását. No és Dom folyton mosolygott. Olyan tekinteteket vetett a lányra, hogy az kellemesen beleborzongott. Ugyanakkor semmi sem volt mesterséges, előre eltervezett, rutinszerű. Márpedig - és ekkor, utoljára, ismét Lenard Fox volt az összehasonlítási alap - míg Lenard minden mozdulatán érződött a kiszámítottság, addig Domnál erről szó sem volt. Lenard még az ágyban is pontos „ütemterv" szerint tevékenykedett - erre Tara csak most jött rá, amikor egyetlen másodperc alatt visszamenőleg is végiggondolta kapcsolatukat a befektetővel. Dom észrevette összerezzenését; - Mi a baj, Tara? Annyi gondoskodás volt a hangjában, hogy ettől a lány kis híján sírva fakadt. Ezt ugyan sikerült magába fojtania, de eldöntötte: mindent elmond a férfinak. Még az indulás pillanatában is habozott, hogyan beszéljen vele erről? Azt tudta, hogy nem egyszerű ebéd lesz ez. De talán nem csupán anyagi, üzleti kérdésekről lesz szó...? Valami most ezt súgta neki, és kellemes melegség terjengett a szíve körül, amikor Domra nézett. A férfi vezetett, és érezte, hogy a lány őt szemléli. Zavarba jött: - Ha így néz rám, kedves Tara, könnyen baleset lehet a vége... Tara felszabadultan nevetett: - Az előbb azt kérdezte, mi a baj. Hát baj van éppen elég, és ma az ebéd közben terhelni fogom velük. - Állok elébe. Mifelénk közismert bajmegoldó vagyok - viccelődött. Tara most hálás volt neki ezért. Pontban tizenkettőkor parkoltak le a Ristorante Roberto közelében. A férfi körülnézett a sugárúton: - Régen jártam erre. Tudja, minden hétköznapomat lefoglalja a munka, és a szombatok is általában azzal telnek. A vasárnap lenne az egyetlen szabad napom, de eddig valahogy inkább pihenéssel töltöttem. Egyszerűen... nem volt miért és hová mennem. Tarának eszébe jutott, amit az asszonyok meséltek Dom konyhájában. A volt felesége, az a némber, aki megkeserítette nem Dom, de az egész ház életét... Ilyen körülmények között nem csoda, ha a válás óta eltelt évben Dom inkább az akkori élményeit pihente lei. Most nagyon élvezte, hogy a járdán a férfiak őt, a nők Domot nézték. Ez csak fokozódott, amikor beléptek az étterem előterébe. Tara ismét hálás volt a sorsnak, hogy Dom nem bizonyult „bunkónak". A férfi lezser volt, mégis elegáns, tudott viselkedni, és mindezt csöppet sem erőltetetten csinálta. Egyszerűen ilyen volt.

~ 72 ~

Roberto alaposan meglepte Tarát. Ugyanis nem hitte volna, hogy a két férfi ismeri egymást. Márpedig az olasz kitüntető figyelemmel üdvözölte Domot, és az sem maradt adósa. Majdhogynem összeölelkeztek, mindenesetre igen szívélyesen és hosszan szorongatták egymás kezét. - Önök ismerik egymást? - döbbent meg a lány. - Si, si, signorina! Már évek óta Domenico szállítja nekünk a virágot. Nagyon rendes ember - biztosította efelől Tarát. Dom mosolygott: - Nos, kedves Tara, ha eddig nem bízott volna bennem, azt hiszem, Roberto kezessége alaposan megváltoztatja a helyzetet. - így van - sürgölődött még Roberto. - Ha nem bíznék magában, most nem lennék itt. Dom elégedetten villantotta szemét a lányra. Roberto, miközben a helyükre kísérte őket, kijelentette: - Örülök, hogy a nekem olyan kedves két ember együtt ül az én asztalomnál. Az aperitif a cég ajándéka, kérem, fogadják el! - és intett a pincérnek. Míg Dom szabódott, hogy ő vezet, ezért nem ihat alkoholt, Roberto kihúzta Tara székét és segített a lánynak helyet foglalni. Közben kihasználta az alkalmat és észrevétlenül Tara fülébe súgta: - Még nincs itt. Kis összeesküvésüknek ez volt a csúcspontja. Szóval Lenard Fox még nem érkezett meg...? Jól látta, hogy Roberto nem véletlenül foglalta le nekik azt az asztalt. Fox szokásos, mondhatni már szinte törzsasztala két sorral odébb, az ablak mellett volt. Innen egyenesen ráláthattak - ha arra fordultak. Mert Fox a maga helyéről profilban, egymással szemben láthatta mindkettőjüket. „Hát majd nem nézünk oda", határozta el Tara. Dom magára vállalta a rendelést, és csodák csodája, Tara maga dobta el önállóságát erre a kis időre. Jólesett neki, hogy a férfi gondoskodik róla, és gondolkodik helyette is. Mellesleg neki aztán most teljesen mindegy volt, mit esznek. Csodálkozva tapasztalta, hogy amióta leültek az asztalhoz - körülöttük már nagyon sok vendég volt -, valamilyen érdekes érzés tört rá, eleinte váratlanul. De percekkel később már nagyon természetes volt a dolog. Akárha meleg zuhany alá állt volna. Az a jó valami Domból sugárzott. De azt is észrevette, hogy belőle is árad, és nemcsak a környezetére, hanem önmaga felé is. Jó volt önmagának lennie, mert a lelke megbékélt. Ez akkor sem változott, amikor Roberto felbukkant a bejáratnál. Úgy állt meg, hogy Dom ne, csak Tara lássa őt. A vendéglős jelentőségteljesen bólintott Tara felé, és máris eltűnt. A lány jól értette, mit jelent ez: „Jön...!" És jött is. Lenard Fox belépett az étterembe, és tekintete körbeszaladt. Szürke öltönyt viselt, kissé gyűrött zakóval. Könnyed léptekkel jött, alighanem megint az élet császárának képzelte magát. Csak akkor döbbent meg, amikor észrevette Tarát. A lány persze tudta már, mikor következik be ez a pillanat, hiszen látta a körbeforduló fejet. Egy másodperccel előbb elrántotta onnan tekintetét, Domra nézett. A mosolya is a férfinak szólt: - Meséljen az életéről, kedves Dom. Ezt úgy mondta, hogy Dom arca felderült:

~ 73 ~

- Ugyan már, mi lehet érdekes mesélnivaló az én életemben? Három dolog tölti ki az időmet - ujjain sorolta hamiskás mosollyal: - Az első a munka... Tara feszülten várta, mi lesz a folytatás. Lenard közben elment mellettük, úgy tett, mint aki nem látja Tarát. A lány csak a szeme sarkából látta az elvonuló árnyat, és újra gratulált magának, hogy szakított a férfival. Aki ennyire nem képes viselkedni, nem tudja elviselni a vereséget, azzal jobb nem közösködni. - A második: a munka, és a harmadik: a munka... - így Dom. Tara csengő hangon kacagott. Kicsit hangosabban, mint kellett volna. Lenard akkor ért az asztalához, megtorpant, a nevetés hátába vágott tőr volt. Roberto jött a nyomában, hogy felvegye a rendelést. Tara megesküdött volna rá, hogy az olasz cinkosán rákacsintott. De Tara rögtön el is szégyellte magát. Hiszen voltaképpen Domot használta fel kicsinyes bosszújához, aki pedig nemcsak hogy nem tudott róla, de nem is érdemelt ilyesmit. Úgy döntött hát, hogy mostantól nem vesz tudomást Lénárdról. Úgy fog viselkedni, mintha a férfi nemcsak itt az étteremben nem tartózkodna, de az életébe sem lépett volna be. És ez sikerült is. Amikor eljutottak a kávéhoz, Tara kicsit közelebb hajolt az asztalhoz. A testbeszéd e jelét ösztönösen felfogta és értelmezte Dom is. Ő is közelebb jött. Aztán Tara beszélni kezdett. Név említése nélkül elmesélte, mi történt vele anyja halála óta. Persze, nem mindent mondott el. Kihagyta a rejtélyes idegent a temetésen, a magándetektívet, az ismeretlen apját. így is maradt éppen elég, amit most Dom szótlanul végighallgatott. Tarának már az is tetszett, hogy Dom tud hallgatni. Nem szólt közbe, nem tett fel ostoba kérdéseket, nem térítette el Tarát a történet fonalától, és nem idegesítette ostobaságokkal. Egyetlen szó nélkül végighallgatta őt, hagyta beszélni. Ezért Tara így is sokkal többet mondott el, mint amennyit eleve akart. De nem bánta. Amikor végzett, lopva körbepillantott. Vajon csak Dom hallotta a „gyónását"? Látta, hogy Lenard már nem ül egyedül. Egy fiatal nő volt vele, ő is evett, de közben csillogó szemmel nézte a férfit. „Ez hát az utódom. Vagy az egyik utódom? A legújabb szeretője", villant át Tara fején. És maga is csodálkozott, hogy egyetlen másodpercig gondolt csak arra: figyelmeztetni kéne azt a lányt. De rögtön elöntötte egy kéjes nemtörődömség és közömbösség. Csináljon Lenard, amit akar, és akivel akarja! Az a másik nő meg vigyázzon magára. Dom a lány szemébe nézett. Olyan volt a tekintete, akár az acéllánc. Tara nem szabadulhatott. Igaz, nem is akart. Kimondhatatlanul jó volt megfeledkezni mindenről, csak azt a melegséget érezni, ami a férfiból áradt - feléje. Már nem lehetett kétséges, mit érez iránta Dom Alawa. - Sok mindent szeretnék mondani magának, Tara. De azt hiszem, a legfontosabb téma még várhat. Arról majd... később. Ha megszüntetjük a nagyobb gondjait. Tara pontosan értette: Dom a szerelemről nem akar még beszélni. Valahol a lány tudatában felsikoltott valami: de igen, de igen! Erről beszélj, kedvesem! Ám rögtön elszégyellte magát. Hiszen éppen az imént mesélte el a férfinak, hogy tíz nappal ezelőtt egy másik férfi szeretője volt,

~ 74 ~

vele töltötte az éjszakákat... és azt is éreztette vele, hogy nem érezte magát rosszul. Kicsit aljas dolog volt, értette meg. Szégyellte hát. Dom nem vette le szemét a lány arcáról, és alighanem sejtette is, hogy erre gondol, mert így szólt: - Ne törődjön a múlttal, Tara. Most az a fontos, hogyan tovább? Előbb meg kell oldanunk ezt az anyagi gondot, aztán jöhet a többi. - Az összeg negyven százalékát össze tudom szedni. A meglévő pénzből és amit magam félretettem. De ha egy banktól kérek, akkor neki leszek adósa. Ha magánszemélytől, akkor meg annak. - Egy baráti kölcsön sokat lendítene az ügyön. Tara pontosan tudta, mire gondol a férfi. A fejét rázta. - Egyszer már kiderült, hogy az ilyesmi elronthatja a kapcsolatokat. - Ha az illető olyan, mint akiről ön beszélt, akkor igen. De csak akkor szegény Dom nem sejtette, hogy akit emleget, tizenöt méterre tőle ül. Viszont amit mondott, annak volt értelme. - Ha most maga adna kölcsön... Úgy nézne ki a dolog, hogy ezért hívtam meg ebédre, ezért mosolyogtam magára. Hogy megbolondítottam a fiatalságommal, az állítólagos szépségemmel. Dom szelíden mosolygott, és bátran visszavágott: - Amire céloz, az már a legelső alkalommal bekövetkezett. Amikor megállt a ház előtt egy fehér-piros furgon. Ez már csaknem vallomás volt. Tara hátradőlt, behunyta a szemét. Megint olyan jól érezte magát. Meleg jóságban fürdött, lubickolt. - Dom, akkor inkább mégis az anyagiakról beszéljünk. - Előbb elmondok magának valami mást. A tervemet. Elröppent az iménti hangulat, de Tara egy csöppet sem bánta meg. Valósággal csüggött a férfi ajkán. Akinek ugyan jólesett ez a látványos figyelem, de érződött, hogy amit mond, belülről jön. Régóta rágta, fontolgatta magában. Tömören, összeszedetten beszélt. - A virágboltok láncát nem úgy kell kialakítani, ahogyan azt a nagy „multik", a világcégek csinálják. Az is egy módszer, és működik is, de szerintem nekünk, itt és most, ebben a városban más módszert kell választanunk. Hogy letörjük a nagybani piacot, nem elég összefognia néhány boltnak. Ehhez virágkertészetek is kellenek, méghozzá nem egy, hanem több. Amelyek mind-mind valami mással foglalkoznak. Ennek az az előnye is lesz, hogy ezek a kertészetek akkor más városokba, sőt egész Európába is szállíthatnak virágokat. Csak sokat kell termelniök. Mindegyikük szakosodjon tizenöt-húsz virágfajtára, ne többre. Ha lenne három-négy ilyen nagy kertészetünk, és legalább húsz boltunk, akkor már nyerők leszünk. De kell még legalább egy, kisebb kertészet, amelyik meg csak cserepes virágokat termel, erre szakosodik. Dom sem örült volna, ha Tara belekotyog. A lány hát hallgatott. A férfi szándékosan nem nézett a lány arcába, sejtette, ez igencsak elterelné a gondolatait. Hát az asztalterítőt nézte, úgy folytatta: - Önkéntes alapon kell felállnia a hálózatnak, a láncolatnak. így olcsóbb és biztosabb is. Nem vásárolnunk vagy bérelnünk kell a bolthelyiségeket szerte a városban, minden negyedben és jobb környéken, hanem rábeszéljük a mostani boltosokat, tulajdonosokat, bérlőket, hogy csatlakozzanak hozzánk. Ha ez sikerül, és lesz legalább tizenöt ilyen

~ 75 ~

boltos a kezdet kezdetén, meg két vagy három kertészet, akkor már érdemes elindulni. A kertészetek termelik az árut, és ellopva a maga ötletét, ahol most még nincs elég személyzet a boltokban, oda mozgássérült lányokat és fiúkat veszünk fel. Ők nagyon hálásak a munkalehetőségért, és mindent meg fognak tenni azért, hogy jól menjenek a dolgok. Természetesen nem kapnak kevesebb fizetést, mint a teljesen egészségesek, ez is nagy mozgató erő lesz. Tara hallgatott. Ki nem mondott kérdéseit Dom már csak azért is megválaszolhatta könnyen, mert nyilván benne is felmerültek: - Egy komolyabb összegre azonban szükség lesz a kezdet kezdetén. Ugyanis a közös működéshez kell némi pluszpénz. Autókat kell venni, mindegyikre ráfesteni a közös jelet, kiépíteni egy informális hálózatot, és reklámozni magunkat. Közös könyvelést létrehozni. A boltosoknak látniuk kell, méghozzá az első naptól kezdve, hogy valakik intézik az ügyeiket, gondoskodnak róluk. Ha beléptek a hálózatba, csak egyetlen dolguk marad: eladni, eladni! Rendelni tőlünk telefonon, és a virág azonnal, vagy amikorra rendelik, elindul és megérkezik hozzájuk. Természetesen a hajtóerő az lesz, hogy tőlünk olcsóbban kapják a virágot, mint a nagybani piacon, vagy ha ugyanolyan is az ár, de nem kell hajnalban vagy este érte menni, és garantáljuk a minőséget. Ráadásul odavisszük a bolthoz a kívánt időpontban. - A boltok megmaradnak a boltosok tulajdonában? - Háromféle szerződést készítünk elő. Az első változat: amikor a boltot a mostani boltos is csak bérli, és meglehetősen lazán szerződik velünk. Neki jut a legkevesebb haszon. A második verzióban a bolt tulajdonosa szerződik a virágtermelő és -kereskedő társulással, egyenjogú félként, élvezve az előnyöket és részt vállalva a hátrányokból, a közös költségekből is. A harmadik verzió az lesz, amikor valaki feladja az önálló boltját, beolvad a társulásba, a boltja attól kezdve a társulásé, de ő akkor sem alkalmazott, hanem üzlettárs lesz. Mondhatni a nagy vállalkozás egyik társtulajdonosa. - Ez tetszik nekem. Már elnézést, hogy ilyen türelmetlennek és szűk látókörűnek mutatom magamat... De mi lesz velem? - Ebben a felállásban a maga helye a harmadik verzióban lehet, ha akarja, kedves Tara. Mielőtt létrejön ez az egész - ami csak hetek kérdése, ha alaposan meghajtjuk a dolgokat! -, nekünk kettőnknek el kell rendeznünk a maga ügyét. A boltja helyzetét tisztává kell tennünk. Meg kell szabadulnia attól az aljas társtulajdonostól. Pénzt kell szereznie, hogy kiváltsa magát. Nos, én a magaméból is tudok adni. Mondott egy összeget. Tara számolt. A nála lévővel és ezzel együtt már a tartozás négyötöde megvan, de még mindig hiányzik a húsz százaléka. Azt elő kell teremtenie. - És mit kér cserébe? - kérdezte egyszerűen. - Nem akarok az elődöm hibájába esni - mosolygott finoman Dom. - Azt szeretném, ha ez mindentől független, üzleti dolog maradna közöttünk. Írunk egy szerződést, miszerint ön tartozik nekem, és a tartozást három év alatt, kéthavonta fizetendő részletekben adja meg. Kamatot nem számítok fel, és nem akarok a boltja tulajdonosa sem lenni.

~ 76 ~

- Ez nagyon szép - Tara egészen ellágyult. - De hát így ön jár rosszul! Tudja, mennyit veszít, ha lemond a kamatokról? - Sose voltam jó üzletember, ha barátokról volt szó. - Márpedig ne feledje: „A barátság alapja..." - „...a pontos elszámolás" - nevettek mindketten. Észre sem vették, hogyan múlik az idő. Egyszer csak Tara azt látta: Lenard és partnernője kifelé vonulnak. A férfi - amikor már Tara látóterébe értek - tüntetően átfogta a lány derekát. Csak egy pillanatra, de ezzel is jelezte: birtokba vette őt. Ezzel akarta Tarát idegesíteni...? A lány csak mosolygott. Aztán még egy ismerős bukkant fel a kijáratnál. A magándetektív! A járdán ment el, Tara a helyéről látott egy keskeny csíkot, járókelők jöttek-mentek. A detektív kezében fényképezőgép volt. „No, most készül egy remek fotó..." A bosszúvágy már elcsitult benne. De azért még nem bánta meg. Kerüljön nem kevés pénzbe, ezt még ki tudja majd fizetni. Csak legyen sok terhelő bizonyíték Lenard Fox ellen. Nem kegyelmez neki. Előbb kihasználta, aztán eldobta őt. És a végén, ráadásul, anyagilag is milyen lehetetlen helyzetbe kényszerítette! - Elfogadja az ajánlatomat? - kérdezte Dom nyugodtan. Tara bólintott. Most már csak azt az egyötödöt kell valahonnan megszereznem, gondolta. De hogy azt a pénzt honnan veszi - még fogalma sem volt. Nagyon jó délután volt. Az étteremből kilépve - Tara hálás pillantást vetett akaratlan cinkosára, Roberto úrra - sétáltak egyet. Meleg volt, bár egy kicsit felhősödött. Dom mindvégig kifogástalanul viselkedett, néha már-már úgy tűnt Tarának, hogy a férfi nem is ebben a világban él. Udvarias volt, szerény, halk szavú. A lány mégis érezte a belőle áradó határozottságot, és a... vágyat. Bármerre mentek akkor délután, bármit tettek vagy mondtak, csak adalék lehetett ahhoz, ami köztük alakulni látszott. Amit éreztek mindketten. És bár mindketten tudták, hogy a másik is azt érzi erről természetesen nem beszéltek. Még nem. Olyan ez, mint a randevúk sora, mielőtt az ember ágyba bújik a partnerével - hitte Tara. A legizgalmasabb időszak, mert hiszen nem tudják még, milyen lesz vele, de érzik, hogy erre előbb-utóbb sor kerül. Hogy arrafelé sodorják őket a vágyaik. Nos, ez is ilyen állapot volt Mindketten ösztönösen ki akarták tolni az időben. Ne túl korán érjenek át a másik szakaszba, hadd örüljenek még ennek, ami itt és most tart! Ez is tele volt izgalommal, boldog várakozással. Tara nem is hitte volna, hogy Dominik Alawa ennyire érdekes és vonzó ember tud lenni. Huszonegy éve ellenére persze sejtette - sőt tudta már tapasztalatból is -, hogy az első randevún mindenki szebbnek, jobbnak, értékesebbnek mutatja magát, mint amilyen. Ezt nyilván ő is így csinálta. Ugyanakkor éreznie kellett, hogy Dom erre nem ügyel. Mosolyogva emlegette saját hibáit is. Ami pedig különösen rokonszenvessé tette őt Tara szemében - a férfi magától mesélt el olyan történeteket az életéből, amikor ügyefogyott, kétbalkezes, vesztes volt. Tara halványan érezte: ez nem a szokványos udvarlás. Dom nem arra törekszik, hogy jó és csak jó

~ 77 ~

fényben tűn jön fel Tara szemében. Nem csak imponálni akar neld. Valami más erő működött is, és ezért más volt a férfi célja is. Közelebb akart kerülni a lányhoz, de nem dicsekvés vagy hazugságok, csúsztatások segítségével. Már csak egyszer, egy villanásnyi időre tértek vissza az anyagiakra. Dom megmondta, hogy a pénzt a jövő hét közepére utalja át Tara bankszámlájára. És a leendő bolthálózattal kapcsolatban pedig azt mondta: - Nagyjából ismerem a virágkereskedőket, persze nem mindet. Összeszedem a címüket, és értesítést küldök. Mindenkit meghívok jövő vasárnap délelőttre, a házamba. Sokakkal telefonon is beszélek előbb. Ráveszem őket, jöjjenek el. A kertészekkel ugyanazt teszem majd. Természetesen magát is elvárom, hiszen az ötlet egyik kitalálója... - Mint kiderült, amit én kitaláltam, az a maga fejében már évekkel korábban megszületett. Ráadásul jobban kitalálta, mint én. - Most már csak meg kell valósítani. Ugyanis a tervek, az álmok, a vágyak kizárólag egy okból léteznek... - Hogy megvalósítsuk őket - vágta rá Tara. Egymásra mosolyogtak, és ez is nagyon jó érzés volt. Dom hazavitte a lányt. Amikor kiszállt a ház előtt és felpillantott - Silviát pillantotta meg. Mióta lóghat az ablakban? De az öregasszony mosolya eloszlatta aggályait. Silvia nagyon rendes, és jó, hogy van ezen a világon. Dom valami ilyesmit érezhetett Tarával kapcsolatban, mert a búcsúzás pillanatában azt mondta: - Jó lenne sokkal több időt együtt töltenünk. Most várjak jövő vasárnapig, amikor egy hivatalos alkalom ürügyén összefuthatunk? Olyan kétségbeesett volt, hogy Tara megsajnálta: - Valamikor a hét közepén hívjon fel. Szívesen elmennék egy moziba. Dom boldogan elhajtott. Amikor Tara beesett a lakásba, Silvia riadtan fogadta: - Te lány, hol csatangoltál mostanáig...? Mindjárt hat óra, készülnöd kell arra a bálra! Hazudott volna, ha azt mondja: „majdnem elfelejtettem". Már Dommal is eszébe jutott néhányszor, és ahogyan a sejtjei számlálták a múló időt, ahogyan közeledett az alkonyat, úgy nőtt benne az a másik izgalom. Mert jó volt Dom Alawával is, de a nap legizgalmasabb eseménye még csak ezután következett. Hátha kiderül végre valami a származásáról...? Silvia előtt nem volt titka, az öregasszony ezt is tudta. Nagy izgalomban szaladgált ide-oda, tipegett és futott kis madárlábain, sopánkodott, ha valamiről úgy hitte, nem lesz kész időben. Tara már be sem csukta szobája ajtaját, miután végre felvette azt a gyönyörű ruhát. Sejtette, azon az estélyen valaki erről fogja őt felismerni. De ki lesz az? Mégis az apja, aki él és tehetős ember? Most jött haza valahonnan külföldről...? Eszébe jutott, mit mesélt a magándetektív: a számláit nagyon távoli bankokból egyenlítették ki... Ez arra utal, valaki sok pénzt fektetett abba, hogy megtudjon róla mindent. Es még mindig nem tudott szabadulni a kellemetlen érzéstől. Ugyanez a valaki lehetett az, aki annyi virágot rendelt a szállodába, csak tőle.

~ 78 ~

- Istenien nézel ki - suttogta Silvia, amikor végre elkészült. Tara megtorpant a tükör előtt, és most az egyszer elszálltak gátlásai. Valóban szép volt. Ezt sugallta tiszta bőre, merész tekintete, kifogástalan termete. Az arca. No és persze sokat lendített rajta a ruha a megfelelő cipővel. Ékszert szándékosan nem tett fel. Nemcsak azért, mert alig volt valamije. De miután megnézte magát a talpig falitükörben, belátta: ide már nem kell semmi. Ne vonja el mások figyelmét róla. Az igazi, hamisítatlan és tulajdonképpen romlatlan Tara Catrallról. Tara pontosan este nyolckor szállt ki a taxiból a belvárosi palota előtt. Az épületet gyönyörűen kivilágították. Minden pontja ragyogott, a történelmi freskók a külső falon - Tara, ha erre járt, mindig csodálta, hogy hogy nem koptak le kétszáz év alatt? - színesen pompáztak. A járdán át egy piros szőnyeget terítettek le. A gyalogos forgalmat átterelték a túlsó oldalra. Tara szégyellte volna bevallani, de semmit sem tudott az Arany Delfin Társaságról. Csak annyit sejtett, hogy a tehetősek megint kitaláltak valamilyen klubfélét. Ahol zárt körben, önmaguk között lehetnek. Nem szerette az efféle embereket, és ezért már eleve ellenérzésekkel jött el. Kicsit meglepte, hogy ekkora felhajtás van itt. Néhány riporter fotózott, libériás inasok álltak a lépcső két oldalán. Amikor felment és a bejárat elé érkezett, egy fiatal szmokingos férfi fogadta. Sovány volt, jóképű, kissé kiélt arcú, de kedves: - Üdvözlöm, kisasszony. Beerar vagyok, az Arany Delfin Társaság titkára. Szabad a meghívóját? Tara mosolygott, kicsiny retiküljéből elővette a papírlapot. A férfi belenézett, majd kíváncsi pillantást vetett a lányra. Nem is titkolta, mennyire tetszik neki: - Catrall kisasszony, ma este kétségtelenül ön lesz a legszebb hölgy a bálunkon. Jó szórakozást kívánok. Nekem sajnos itt kell posztolnom az ajtóban, pedig de szívesen elkísérném önt... Volt ebben őszinte csodálat és férfivágy is, érezte a lány. Annál jobb, gondolta. Hadd lássa az a valaki, aki meghívott, hogy önmagamban is érek valamit. Igaz, egyelőre csak a szépségemmel, de hamarosan mást is fel tudok majd mutatni. Ebben nagyon bízott. Amikor befelé haladt, egyik oldalon ruhatárat látott - bár ilyenkor nyáridőn nyilván kevesen hoztak felöltőt, pláne bundát -, a másikon frissítőket és pezsgőt kínáltak halk szavú pincérnők. Tara inkább hűvös szörpöt választott, az alkoholért nem lelkesedett. Könnyen a fejébe szállt, és ezt ma este különösen nem akarta kockáztatni. Remélte, szüksége lesz a tisztánlátásra. De egyelőre semmi sem történt. Egy nagyobb terembe jutott, ahol vagy száz kényelmes széket helyeztek el. Már többen ültek ott, hát Tara is helyet foglalt. Szerényen hátul, és közel a kijárathoz. Észrevette, több férfi alaposan megnézte őt - még olyanok is, akik feleségükkel vagy partnernőjükkel jöttek ide. Talán azon csodálkoztak, hogy egyedül van? De ez már-már természetes állapot volt Tara számára, hát nem érezte magát rosszul.

~ 79 ~

Hamarosan műsor kezdődött. Előbb egy hölgy énekelt „láthatatlan zenekari kísérettel" - vagyis a zenét lemezről adták elő. Tara elég mulatságosnak találta ezt a szereplést, de a zene nem volt kellemetlen. Később rögtönzött divatbemutatóra került sor. Szemmel látható volt az igyekezet, hogy néhány cég e tehetős emberek között csináljon reklámot magának. Fiatal, csinos nők osztogatták a céges névjegyeket. „És nekem eszembe sem jutott, hogy hozzak a saját bolti névjegyeimből! Látszik, hogy nem szoktam ilyen előkelő rendezvényekre járni..." - mosolygott magában a lány. Lehet, csak eddig volt így? Halványan - bár magának sem akarta bevallani - abban reménykedett, hogy ezen az estén alapjaiban változik meg az élete. Előbukkan majd „Apa"? És új fordulatot, irányt ad mindennek? De eltelt másfél óra, és semmi sem történt. Közben a szomszédos két teremben megterítettek Fehérkabátos pincérek nyüzsögtek. Kellemes illatok törtek át a nyitott ajtókon, szemben a befelé tóduló áradattal. Beerar, a titkár is előkerült. Talán nem véletlenül ment az újonchoz, Tarához. Úgy érezte, őt kell gardíroznia. Vagy megbízták ezzel? - Catrall kisasszony, hogy érzi magát? - Jól, de még nem tudom, miért vagyok itt. - Hát mert meghívták - vágta rá a férfi, és látszott, nagyon talpraesettnek, mi több, szellemesnek hiszi magát. Egészében véve nem volt ellenszenves típus. De Tara agyában még ott volt a délután hangulata. Dom egészen más, Dom igazán vonzó. Ez az alak meg csak a külsőségekre utazik, tudta már. - No de ki hívott meg, és miért? - kérdezte sebesen. A férfi úgy tett, mintha nem hallaná, közben odaszólt egy vendég házaspárnak is, aztán intett Tarának: - Parancsoljon, az ön helye a B-teremben van. Tarát érdekelte volna, a férfi ezt honnan tudja. De aztán rájött, minden teríték előtt kicsiny nyomtatott cédulán szerepelt a meghívott neve. Akik az ültetést megszervezték, gondoskodtak arról, hogy a férfiak mellé nők, az idősek mellé fiatalabbak kerüljenek, és arra is ügyeltek, hogy az egymással szemben ülőknek is legyenek közös témáik. Nyilván sokat tudtak a meghívottakról. Tara látta, néhány férfi diszkrét, kicsiny arany delfint visel a kabátja hajtókáján. Ezek jobban összetartottak, egymással csoportosultak, beszélgettek. Akadtak köztük nők is. Viszont elég sok lehetett a Tarához hasonló kívülálló, aki első ízben járt itt. Mutatta ezt testbeszédük, tanácstalan mozdulataik, olykor nyugtalan szertetekintésük is. A zenét lehalkították, mindenki az egymásba nyíló két terembe tódult és helyét kereste. Egész kis karavánok vándoroltak az asztalok körül, majd foglaltak helyet. Tara mellett egy idősebb úr és egy valamivel fiatalabb férfi kapott helyet, szemben két házaspár ült. Az ünnepi beszédet valamilyen „fő-delfin" a másik teremben mondta, abból alig hallatszott be valami. Aztán megjelentek a pincérek Tara sorra vette a hosszú asztalnál ülőket. Nézte az arcokat. Lát-e ismerőst? Vagy bárkit, akiben „Apát" gyaníthatná? Pedig Rose Catrall megmondta, hogy az apja meghalt. De hátha ez sem igaz? Annyi mindenkinek költötték már

~ 80 ~

halálhírét. Lehet, Rose, az anyja is rosszul tudta és hitte, hogy az a férfi már nincs az élők között? Sokan beszéltek hozzá, a férfiak szívesen legeltették rajta a szemüket. Ám múltak az órák - a vacsora nagyon elhúzódott és Tara már türelmetlen volt. Órájára nézve el sem akarta hinni - fél tizenkettő múlott, vagyis már majdnem véget ért a nap, amikor az „előkelő közönség" felállt az asztaloktól. Élő zenekar jött közben, és a másik teremből eltüntették a székeket. A helyükön alakult ki a táncparkett. Tucatnyi pár simult össze máris, és szalonzenére táncoltak. - Szabad egy táncra? - kérdezte mellette egy férfi. Bajuszos volt, nagy és erős. Tara az első pillanatban elutasította volna. De aztán makacs érzés gyűlt bele, ez születésétől egyik tulajdonsága volt. „Rendben van, ha még vámom kell, ha nem leplezi le magát a meghívó személy, akkor... egy ideig... feltételesen... táncolhatok is!" Táncolt. Minden alkalommal, amikor a zenekar abbahagyta, egy-egy újabb férfi bukkant fel, lekérte. Nagyon népszerű lett. Több idősebb nő bőrük májfoltos, hasuk már behúzhatatlan, nyakuk ráncos - dühösen szemlélték a kis fruska sikerét. Szemükbe, arcukra volt írva az irigység, a harag. Ez ismét arra késztette a lányt, hogy csak azért is jól érezze magát ezekkel az ismeretlen férfiakkal. Közömbös dolgokról beszélgettek. Semmi sem ébresztett Tarában bármilyen vonzalmat - senkik voltak számára, ismeretlenek és felejthetők. Már akkor elfelejtette az előző táncosát, amikor felkérte őt a következő. Ámde elmúlott éjfél, sőt egy óra felé járt az idő, amikor elvesztette türelmét. Ha itt van az illető, miért nem szól már? Mire vár? Hajnalig táncoljon ismeretlen emberekkel csak azért, mert ő nem mer közeledni? Még az is megfordult a fejében, hogy az ügynek semmi köze az apjához. Egy tehetős férfi szemet vetett rá! Azért volt a detektív, hogy megtudja, van-e Tarának párja, valakije, és a szállodai virágrendeléssel segíteni akart rajta egy kicsit... Ez nem jött rosszul. Most meg itt van? Netán már táncolt is vele? A haragja nem csillapodott. Eldöntötte magában, hogy egy óráig marad. Ha az illető nem jelentkezik éjjel egy óra egy perckor sem, megkezdi a kivonulást. Amit persze nem fog elkapkodni. Lassan teszi, hogy ő is lássa és reagálhasson rá. De negyed kettőnél tovább nem marad az épületben, az biztos! Így füstölgött magában. Jelentőségteljesen nézhette kicsiny óráját, mert amikor ismét véget ért a tánc - a zenekar pihenni vonult el -, egy inaskülsejű férfi hajolt meg előtte: - Catrall kisasszony? Kérem, kövessen. - Hová megyünk? - kérdezte kicsit bután, de az inas már elfordult és előtte ment kimért léptekkel. Nagyon céltudatos volt. Tara hát követte. Előbb azt hitte, most mindenki őt nézi, amint megy az inas után - de rá kellett jönnie, hogy voltaképpen nem figyeltek fel távozására. Egy lépcsőn az emeletre mentek. Egy folyosón sok ajtó nyílott mindkét oldalra. Az inas szótlanul ment előtte. Újabb, de keskeny lépcső következett. Már a második emeleten jártak, amikor amaz bekopogott egy szobába. Aztán bedugta fejét a résen: - Megérkezett Catrall kisasszony.

~ 81 ~

Valaki odabent megengedően inthetett, mert az inas kitárta az ajtót Tara előtt, majd be is csukta mögötte, kívülről. A lány egyedül lépett egy szobába. Előbb faburkolatú falakat látott, régi festményekkel. Körös-körül még régebbi, intarziás bútorok álltak. Alfele reprezentációs helyisége lehetett ez a palotának. Itt minden kellően régi és előkelő lehet, érezte Tara, amikor vastag szőnyegen lépkedett befelé. Egy nő állt neki háttal. Sötétzöld ruhát viselt. Valami azt súgta Tarának, hogy aligha lehet a vendégek közül. A testbeszéde nem erre utalt. Nem táncolt, nem vacsorázott odalent a földszinten. Nem ezt sugallta a tartása. O másért jött ide. Amikor pedig az asszony megfordult... Nem volt már fiatal. Talán annyi idős, mint Silvia...? Most ráncos, de egykor szép arc. Nagy sötét szemek. Sápadt, komoly arc. És Tara hirtelen megértette: látta már ezt az asszonyt. Akkor a temetőben. Rose Catrall temetésére jött, majd gyorsan távozott egy nagy fekete kocsival. Nem volt kétsége, hogy ez a hölgy azonos azzal az asszonnyal. 5. A csönd hosszúra nyúlott. Az asszony kíváncsian szemlélte a lányt. Végül Tara szólalt meg elsőnek: - Láttam önt az anyám temetésén. Amaz bólintott, és megint hallgatott. Tara semmit sem értett, mégis úgy érezte, tud már valamit. És bántotta, hogy a másik semmit sem mond önmagáról. Mosolyogni próbált, csökkenteni a feszültséget. A saját és a másik feszültségét. Közben a tudata lassan befogta a teljes látványt. Az asszony sötét ruhát viselt, de nem keltette gyászoló, vagy ünnepélyes, avagy régimódi benyomását. Derekán széles öv. Az asszony sovány volt, nem magasabb Taránál. A cipője is fekete volt. Egyetlen ékszert: igazgyöngynek látszó nyakláncot hordott. Az arca kissé emlékeztette Tarát valakire, de nem tudta, kire. Azok a kiálló pofacsontok, a mélyen ülő sötét szem... A ritkuló, de görcsösen egybefésült haj, majdnem száz évvel ezelőtti divat szerint összefogva hátul, valami kontyfélébe. Ez az, ami tisztává teszi az arcot, de egyben szigorúvá és olykor ellenszenvessé is. - Engem Tara Catrallnak hívnak - mondta emlékeztető hangsúllyal. Egyszerű „trükk" volt, és amaz értette is. Kicsit kényszeredetten mutatkozott be: - Johanna Degen a nevem - a hangja viszont kellemes alt volt. Tara egyetlen másodperc alatt feldolgozta a külseje és a hangja közti kiáltó ellentétet. Próbált megfeledkezni mindenről, ez a hang megnyerte őt. És anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, ő is igyekezett megnyerni azt az asszonyt: - Ugye, ön figyeltetett engem? Ön rendelte a virágokat a szállodába? És persze küldte ezt a ruhát is.'.. Johanna Degen mintha most vette volna észre Tara ruháját, végigmérte a lányt. A tekintete csak kicsit enyhült meg: - Igen, én voltam.

~ 82 ~

Tara közelebb ment. A két szempár összetalálkozott és nem is engedte el egymást. Közelről szemlélték a másik lámpafényeket tükröző szembogarát. Egymás foglyai lettek. - Az anyám meghalt anélkül, hogy elárulta volna a titkot. Még mindig nem tudom, ki az apám. Vagy... ki volt? Johanna hallgatott. Keskenyre szorult az ajka, Tara ezt is látta. És várt. De mert csönd volt, hirtelen kirobbant belőle minden, ami eddig mérhetetlen jégrétegeket rakott rá: - Miért nem tudhatom meg végre, ki volt ő? Huszonegy éves vagyok, vagyis huszonegy éve nem tudom! Amikor a többiek az óvodában az apjukkal dicsekedtek, én hallgattam. Az iskolában már okosabb voltam, azt hazudtam, hogy elváltak, azért élek csak az anyámmal. De később már nem mondogattam ezt, mert rájöttek, hogy Catrall vagyok én is, mint az anyám! Az ő nevét viseltem. Hát azzal csúfoltak, zabigyerek vagyok. Hogy nem is volt apám, az anyám biztosan akárkivel lefeküdt... De nem csak ezért hiányzott az apám! Engem csak egy nő nevelt, és az kevés. Amíg kicsi voltam, néha átmentem a szomszéd családokhoz, és felmásztam az ottani apukák térdére. Hogy nekem is legyen apám. Az anyám ugyanúgy hallgatott, mint maga! Amikor erről kérdeztem, ugyanezt a keskeny szájat láttam. Ugyanebbe a hallgatásba ütköztem. Felnőttem végül, persze, és talán rendes ember lett belőlem. De amit elveszítettem, azt csak most kezdem érezni. Fele annyi szeretetet kaptam, mint mások, akiknek két szülőjük volt. És nehogy azt mondja, milliószámra vannak elvált házaspárok, az ő gyerekeik is így jártak, akkor meg minek panaszkodom...? Azok a gyerekek általában tudják, ki az apjuk, anyjuk, néha találkoznak is velük. Vajon miért hallgatott az anyám, ahányszor az apám felől kérdeztem? Miért nem ment férjhez később máshoz? Miért nem mesélte be nekem, hogy az új férje az igazi apám? Többé semmilyen férfi nem bukkant fel körülötte. Hirtelen elhallgatott. Nem tudta, hogyan folytassa. Órákon át tudott volna erről beszélni, de most elöntötte a reménytelenség. Hát nem fölösleges szószaporítás ez...? Közelről látta Johanna Degen szemét. És ott alig volt együttérzés. Sőt - egyáltalán nem volt. - Mindennek van valami oka - jegyezte meg az asszony szárazon. - Pontosan így van - helyeselt váratlanul a lány, de most már ismét kemény volt. - Ezért jöttem ide ma este. Azt hittem, azért hívtak meg, hogy végre megtudjam, amit akartam. Amit jogom lenne megtudni. Még várt egy pillanatig. Talán egy teljes percig. Johanna csak állt a szoba közepén. Hallgatott. Makacsul. Ez az akarat csak úgy sütött belőle, felőle. Tara végül rántott egyet a vállán, tizenévesen is így tett, ha megbántották. És kiviharzott a szobából. Az inas már nem várta, az első pillanatban csak vakon rohant maga elé. Végig a folyosón. Lefelé vezető lépcsőt keresett. Valahol a tudata mélyén még arra várt, hogy Johanna utána szalad, vagy legalább kiált egyet a folyosón. A hangja utolérte volna őt, akár egy lasszó. És tudta: akkor megtorpan, visszamegy. Nagyon, nagyon akarta már tudni, ki az apja. De a kiáltást nem hallotta. Nem kiáltott senki. Leért az első emeletre, a makacsság heggyé nőtt benne, mindent elfedő folyékony, de szilárduló

~ 83 ~

acélréteg volt. Megbonthatatlannak tűnt most. Olyannak, ami örökre lezár valamit. „Minek kell nekem ezen rágódni? - korholta önmagát. - Hát nincs elég bajom enélkül is? Ezer megoldandó probléma vár rám. Jók is, rosszak is... A fenébe ezzel a Johannával, vagy hogy is hívják!" Kiviharzott az előtéren át. Beerar, a titkár vágódott melléje, és mivel a lány nem lassított, hát ő is felvette ezt a sebességet, közben Tara fülébe lihegett negédesen: - Hová, hová oly sietve, kedves Catrall kisasszony...? Most akartam felkérni néhány táncra, és ki tudja, milyen sok közös témánk lett volna... Tara fujtatott, mint egy dühös macska: - Már csak egy közös témánk lehet, titkár úr. Egy taxi! ...Igen, jól értette. Hívjon nekem gyorsan egy taxit, hogy minél előbb elhagyhassam ezt az átkozott helyet. Nem is intett vissza a még tétován és reménykedve integető férfinak. A vörös szőnyeg széléről ugrott be a járműbe, csaknem elhagyta közben az egyik cipőjét. Bemondta a címet, a kocsi elszáguldott. Amire sohasem számított volna - Silvia ébren várta. Igaz, már hálóingben, a nappali egyik ósdi foteljában el-elszunnyadva, majd az ajtónyitásra felriadva. Aggódó kis arca meghatotta a lányt: - Igazán nem kellett volna izgulnod... Látod, megjöttem. Még nincs két óra. - De... megtudtál valamit? - Semmit. Majd holnap mesélek, most pihennem kell - könnyű puszit lehelt az asszony csupa ránc arcára és máris ment a fürdőszobába. Elalvás előtt szándékosan nem gondolt semmire. Valóban fáradt volt a többórás szakadatlan tánctól. Most ez segített rajta - egyetlen perc alatt bevitte az álom édes erdejébe. Reggel - helyesebben délelőtt volt már - jó ideig hevert az ágyában és gondolkodott. így kisütötte, mit tegyen. Johanna Degen - ha csakugyan ez a neve? - biztosan ismeri a titkot. Valamilyen formában kapcsolódhat ehhez az ügyhöz. De Tarának nincs ideje. Rá kéne bíznia valakire... de kire? Aztán megtalálta. Soha nem hitte volna, hogy ilyen eszközökhöz kell folyamodnia. De azért a dolog pikantériája is tetszett neki. Még fel is nevetett, és bár egyedül volt a szobában, mégis megjegyezte hangosan: - Úgy kell neki... Szeget szeggel! Vasárnap volt. Silvia a konyhában keringett körülötte, amíg összeállított magának egy sajtos-salátás tálat. Vagy ötször is kinyitotta a hűtő ajtaját, be-benézett, leült. Ásványvizet ivott, aztán eszébe jutott a dobozos tej. Az öregasszony még a látványba is belefáradt: - Ne kóvályogj annyit...! Fontos bejelentenivalóm van. - Csak nem kidobsz a lakásból? - nézett fel Tara. Ettől valóban megijedt. - Vagy a boltból is? - Hogy mondhatsz ilyesmit? Nekem ez eszembe sem jutott - az öregasszony csintalan tekintetet vetett rá. - Bár most, hogy mondtad. .. meggondolandó a dolog... Tara felpattant, odafutott hozzá, megölelte. A madárcsontok majdnem elvesztek karjai között.

~ 84 ~

- Jaj, te bolondos lány, még megfojtasz! - Silvia szeme kifényesedett. Tara visszaült a tál mellé, az asszony pedig halkan megjegyezte: - Tudom a megoldást az anyagi gondjaidra. - Csak nem? Lottózzak? - Annál azért biztosabb és gyakorlatiasabb ötletem támadt. Arra kérlek, gyere el ma délután ötkor a Cascade kávézóba, tudod, hol van...? - De titokzatos vagy - Tara az órára pillantott. - Úgyis van mit elintéznem a belvárosban. Rendben van, öt után ott leszek. A magándetektív nem csodálkozott a szokatlan időpont miatt, ígérte, négyre ott lesz az irodájában. Tara már ismerte a címet. Silvia még korábban eltűnt otthonról. Borongós, esős nap volt, hát a retiküljében vitt magával egy kicsiny, összehajtható esernyőt is. De nem lett rá szüksége. A viharos szél elcsitult, az eső lába csak lógott a város fölött. Néha villámok is cikáztak valahol messze, a külvárosok fölött... Amikor már közel volt a célhoz, kiszállt a kocsiból. A parkolóból gyalog ballagott. Gondolt egyet, közben felhívta Domot. Hallani akart egy normális, csöndes hangot ebben a megkavart világban. És ezt el is érte Dom Alawa olyan volt, mint egy sziklaszirt az óceán partján. Látszik a partról is, hatalmas fehér, tajtékos hullámok ostromolják - de az csak áll megingathatatlanul. És Tara még sohasem érezte ennyire, hogy szüksége van egy erős támaszra. Valósággal itta a férfi szavait. Annál is inkább, mert Dom alighanem megsejtette, milyen zaklatott lelkiállapotban van. Anélkül, hogy tudta volna, pontosan miről van szó nagy empátiával rendelkezett a férfi csupa olyan dologról beszélt neki, ami szép, ami jó, ami biztosan felderíti őt. Először hát „időjárás-jelentést adott" arról, hogy az öreg víztorony fölött már kiderült az ég, és a komor fekete-szürke, szinte ólmos felhők között kibukkant a nap. A sugarai gyengék és tétovák, de valahol szélirányban már biztosan kék az ég..: Aztán arról beszélt, hogy megkezdte a szervezést, és jövő hét végén összejönnek a város arra érdemes vagy hajlamos virágkereskedői és kertészei, hogy tárgyaljanak. Tara kedve kivirult. Már nem izgatta Johanna ügye. Vagy mégis. ..? Hiszen öt perccel azután, hogy eltette kistelefonját, megérkezett a detektív irodájába. Érzett ugyan némi lelkiismeret-furdalást, amikor a férfi markába számolta az előzetesen kialkudott pénzt. És még többel is jön majd neki... De hát erre szükség van. Életének ezt a korszakát le kell zárnia. - Itt van minden, amit egy hét alatt összegyűjthettem Lenard Foxról mondta a detektív. Ehhez képest a dosszié elég vaskos volt. - Van vagy negyven fénykép. Három nővel folytat szerelmi viszonyt egyszerre. Itt vannak az adataik is. Minden világos, azt hiszem, nem lesz nehéz az ügy... Úgy lesett a lányra, mint aki arra vár, hogy Tara elmondja, mit is akar kezdeni a dossziéval. Vajon azt hitte, Tara megzsarolja majd a férfit...? Nagyon tévedett, hiszen ez nem izgatta a lányt. Amikor ezzel végeztek, a férfi látta, hogy a lány még ott ül a széken és nem akar elmenni. Az irodában csak ketten voltak. Tara lassan kezdte: - Egy másik megbízást adok önnek. Johanna Degen, körülbelül 65 éves, tehetős - mondta a szálloda nevét is, ahol feltehetően az asszony

~ 85 ~

gyakorta megszáll. - Ez arra utal, hogy nem lakik a városban. Nemcsak a jelene, hanem a múltja is érdekel. Családi kapcsolatok, rokonok, üzleti ügyek. Természetesen lakcím, telefon és egyéb elérhetőség is - sorolta szárazon. „Olyan vagyok most magam is, mint az a Johanna. Túlságosan üzletasszonnyá kezdek válni...? Pedig még messze vagyok attól. Viszont úgy látszik, vigyáznom kell magamra. Nem válhatok olyan keménnyé, mint ő." A detektív örömmel fogadta az újabb munkát, és ígérte, mindent megtesz a siker érdekében. Tara aztán órájára nézett. Volt még ideje öt óráig, de volt elintéznivalója is. Kicsit reszkető lélekkel ment kocsija felé, és hívta Lenard Fox számát. Ha a férfi veszi fel, azonnal lenyomja a gombot. Vele nem akart beszélni. Nem vele akart beszélni. Fellélegzett - Marianne jelentkezett: - Fox-lakás. - Marianne...? Tara Catrall vagyok. Egyedül van? Ez a kérdés rögtön afféle cinkosságot sugallt. Sőt, az is volt. Marianne hangja megváltozott: - Üdvözlöm, Tara. Igen, egyedül vagyok, a férjem nincs itthon. - Két percre találkoznunk kéne. Hoztam magának valamit. Ami talán megváltoztatja az életét. Marianne most nem lehetett olyan rettenetes állapotban, mint amikor betért a virágboltba. Egy pillanatig gondolkozott: - A gyerekeket magukra hagyhatom... néhány percre - és mondta is, melyik sarokra szalad le. Amikor a fehér-piros furgonnal Tara odaért, az utcán átsöprő szélben lobogott Marianne haja. Olyan volt egy kicsit, akár egy összeesküvés. Tara csikorogva fékezett, Marianne bepattant, Tara indított. Tett egy kört a háztömb körül, közben átadta a dossziét. Nem kellett sokat magyaráznia. Csak egy dolgot: - Amikor közöltem vele, hogy vége, ribancnak nevezett. Cserébe megígértem neki: a csapást onnan fogja kapni, ahonnan egyáltalán nem várja. Tegyen valamit, Marianne. Nincs értelme tovább élni vele. Az asszony némán nézegette a fényképeket, mozgó ajkakkal, de hang nélkül olvasta némelyik jelentés elejét. Világos volt számára, hogyan jutott Tara mindehhez. A lány folytatta: - Tegye el jól. Rejtse el a lakásban, és holnap adja át az ügyvédjének. Nem kell tovább várnia, Lenard Fox életveszélyes is lehet. Pláne, ha megtudja, mire készül... Marianne csak bólogatott, de még nem döntött. Tara ismét lefékezett ugyanazon a sarkon. Marianne a lány keze után kapott, ügyetlenül megszorította. Aztán a lány már csak a visszapillantóban látta egyre törpedő alakját. A szél addigra lecsendesedett, és Marianne is eltűnt Tara életéből. Öt óra után pár perccel fékezett a Cascade kávézó közelében. Ismerte a környéket, szerette ezt a parkot is. Vízesés ugyan nem volt erre - pedig ezt sugallta a kávézó neve - ám jó volt a hangulat enélkül is. Tara gimnazista korában néhányszor randizott itt fiúkkal. Milyen furcsa - jutott eszébe alig négy-öt év telt el azóta, mégis, azoknak a fiúknak nemcsak a nevét, de az arcát sem képes már felidézni.

~ 86 ~

A kávézóba lépve megtorpant. És pár pillanatig nem is tudott moccanni. A látvány meglepte. Egy nagy kerek asztal körül hét-nyolc öregasszony üldögélt. Mindnek olyan ősz a feje, hogy a frizurák szinte lámpa helyett is világítottak a teremben. Élénken csevegtek. Süteményt villáztak finom mozdulatokkal, tejeskávéba kortyoltak. Némelyik bátrabb előtt apró likőröspohár állt, már üresen. Mindnyájan igen jól érezték magukat, ez szinte sugárzott felőlük. Silvia is ott volt közöttük, ugyanolyan ősz, ugyanolyan sütievő és vidám. Voltaképpen semmivel sem tünt ki. Csak azzal, hogy amikor megpillantotta a belépőt, felemelte a kezét: -Lányok, itt van Tara Catrall! Erre minden megváltozott. Az öregasszonyok a lány felé fordultak, kíváncsiságukat nem is titkolták. Letették a villát, a csészét, előkelően törölgették szájukat a szalvétákkal. Egy üres szék várta Tarát Silvia mellett. Először meglepődött - miért hívta ide őt az asszony? Miről tudna ő beszélgetni ezekkel a „lányokkal"? A szót is gúnynak érezte, persze sejtette, magukat nevezik így ironikusan. Helyet foglalt. Az asszonyok is bemutatkoztak: - Laura. - Beata. - Emma. - Kitti... Olyan gyorsan zajlott mindez, hogy a hét név közül Tara végül egyikről sem jegyezte meg, kihez tartozik. Silvia is látta ezt, hát másképpen mutatta be a hölgyeket: - Röviden szólva, most a MÁNEFÖ-klubba kerültél, Tara - a lány értetlen tekintetére pajkos mosollyal oldotta a fel a rövidítést: - Már Nem Fiatal Özvegyek Klubja... Nevettek. Az eddigi feszültségek lassan lefoszlottak a lányról. Végtére is, amíg Silvia és Dom Alawa mellette állnak, mi baj érheti? Addig nincs esélyük a Lenardoknak, Johannáknak, vagy bárkinek. De persze nem volt teljesen nyugodt. Gondjai beléégtek és most is parázslottak a tudatában. Égették a nyugalmát. Olyan volt ez, mint a bozóttűz. Eleinte nem látni belőle semmit, a lángok odabent a sűrűben terjednek, és eleinte füstöt sem vetnek. Csak növekszik a hőség, aztán egyszer csak kirobban a tűz. Ettől tartott. - Nem véletlenül hívtunk ide téged - mondta az egyik „már nem fiatal özvegy". Talán Kitty volt, vagy Emma? - De majd Silvia elmondja, mit sütöttünk ki azzal a tyúkeszünkkel. Már a többiek sem nevettek, és Silvia is elkomolyodott: - Tudjuk, hogy anyagi gondjaid vannak, Tara. Ne tiltakozz. És ne haragudj, hogy beszéltem erről a lányoknak. Ők az egyetlen társaságom, bennük megbízhatsz. Szóba került az is, hogy egy jól menő virágbolt létezése a tét. És mivel én is a szívembe zártalak... -egy pillanatra elakadt. Tara az asztal alatt megfogta kicsi, eres kezét. Silvia mintha ettől kapott volna erőre, folytatta: - Szóval úgy döntöttünk, összeadjuk neked a hiányzó pénzt. Kimondta az összeget is. Tara az első pillanatban úgy megdöbbent, hogy egyszerűen nem jött hang a szájára. Csak tátogott. Mire Beata - ha az volt - meg is jegyezte:

~ 87 ~

- Azt nem mondtad, Silvikém, hogy Tara egyben aranyhal is...! Mindenki nevetett. Tarának könny szökött a szemébe. Ha ez igaz lenne... akkor most azonnal visszaadhat mindent Lenard Fox ügyvédjének, és máris övé lesz a bolt? Istenem, milyen sok a jó ember! Dom Alawa, Silvia... és ezek a hölgyek itt! Valamit dadogott, hogy ezt nem fogadhatja el. Érdekes, a hölgyek szinte egyformán reagáltak. Többen a fülükhöz tették a kezüket is: - Mi az? - Mit mond? - Nem hallok semmit! - Otthon hagytam a nagyothalló készülékemet... És közben nevettek szakadatlanul. Silvia magyarázta: - Tudod, mi nem csak „már nem fiatal", hanem azért tehetős özvegyek is vagyunk. Ott, ahol lakunk,' ezt nem szoktuk hangoztatni. Nem kell falra festeni az ördögöt, hát szükségünk van arra, hogy betörjenek hozzánk? A férjeink azért éppen eleget hagytak ránk, és ez biztos helyen van, a bankban. Ezt senki el nem veheti tőlünk. Ne tarts attól, hogy nagyon hiányozni fog az a kis pénz... A többiek is segítettek neki rábeszélni Tarát: - Hát nem mindegy, hogy pár hónapig a bankban hever a pénzünk, vagy nálad? - No, legfeljebb nem kapunk kamatot. De annyi baj legyen! - Nekünk már úgysincs sok hátra. - Addig is segítünk valakinek. - Aki megérdemli. - Legalábbis Silvia szerint így van... - Tényleg megérdemled, Tara? Tara rég nem nevetett már annyit, mint azon az estén. Talán utoljára Dom „tömeges ebédjén" érezte magát ilyen jól. És amikor estefelé hazavitte Silviát a furgonnal, az öregasszony elégedetten ismételgette: - Holnap hétfő. A „lányok" kiveszik a rájuk eső részt a bankból, készpénzben. Kedden délelőtt találkozom velük, és begyűjtöm az összeget. Kedden délben vagy délután már találkozhatsz is az ügyvéddel. A motor halkan duruzsolt. Odakünn meleg nyári estéhez készülődve gyorsan szürkült az égbolt. Itt-ott már égtek az utcai lámpák. Andalító hangulat volt. Tara könnyedén vezetett, kicsi volt a forgalom. Sokáig hallgatott, és csak akkor merte megkérdezni, amikor már nagyon közel voltak a lakásukhoz: - Miért vagy ilyen jó hozzám, Silvia? A kérdés láthatóan nem lepte meg az asszonyt. Töprengve felelt, érződött, már ő is gondolkozott ezen. Volt hát válasza: - Sokat gondolkoztam az életemen. Rájöttem, hogy annak idején nem adtam meg mindent a fiamnak, amit érdemelt volna. Ma már kár sopánkodni, és annak sincs értelme, ha szemrehányásokat teszek magamnak. Amikor a fiamat lelőtték Boszniában, valami eltört bennem. És csak nemrégen, amikor az a törés összeforrni látszott, értettem meg, mi a bajom. Szeretnem kell valakit... Nem baj, ha az tulajdonképpen idegen is. Amíg élt a féljem, rá zúdítottam mindent. De a fiam emléke akkor is fájt. Most meg itt vagy te... kezd olyan lenni az érzés, mintha a

~ 88 ~

lányom lennél. Tudod, mennyi anyai érzés van még bennem? Amiket soha nem élhettem ki? És mi értelme lenne a mostani életemnek, ha itt és így, a végén elrontom? Elronthatom azzal, hogy szeretet nélkül élek. Csak magamban, csak magamnak. Elronthatom azzal, hogy nem törődöm senkivel. Hogy elmúlok szép lassan... Ahogyan a virágboltban elhervadnak azok a virágok, amelyeket senki sem vett meg. Egy ideig mindenféle trükkökkel még életben tarthatóak, nem is látszik rajtuk, milyen régiek már... de aztán összeroskadnak, lehullanak a szirmaik. Nem akarok lehullott, sziromtalan virág lenni, Tara. A lány odaadta egyik kezét, és Silvia azt szorongatta, míg meg nem álltak a ház előtt. Akkor egymásra néztek. Silvia szeme köny-nyes volt, de ezt is titkolni akarta. Egyáltalán úgy tett, mintha az iménti kis beszélgetés meg sem történt volna. Ügyesen kipattant a kocsiból és előrement, hogy kinyissa az ajtót. Kedden este Tara vidáman telefonált Domnak, és másnapra vacsorára hívta. A férfi tiltakozott. - A múltkor maga fizette a számlát, már ez is kellemetlen volt. Most a sarkamra állok és igenis, én hívom meg magát! Egy szót sem akarok hallani...! Egy thaiföldi-vietnami vendéglőbe mentek. Tara még sohasem járt ilyenben. Dom viszont többször is megfordulhatott itt, mert ügyesen segített a lánynak eligazodni előbb az étlap, aztán az ételek rejtelmei között. Salátával indult a vacsora, aztán tejhez hasonló citromos mártással leöntött csirkehús következett. Közben beszélgettek. Tara boldogan jelentette: - Kifizettem az ügyvédet. Igaz, fűnek-fának tartozom, többek között magának is... Mondja, Dom, nem kéne már tegeződnünk? Ezen is túlestek. Dom érdeklődve hallgatta a „Már Nem Fiatal Özvegyek Klubjáról" szóló történetet. Tara megint azt érezte, amit a múltkor. Dom közelében erőt kapott. Nem érezte úgy, hogy egyedül áll szemben a világgal. Nagyon nehezen legyőzte belső ellenállását és azon az estén elmondta Domnak az „apja történetét". Ami úgy igazán az apahiány története volt. Alig tudott pár szót mondani arról az emberről, aki talán az apja volt, de akiről semmit sem tudott. Amikor pedig Johanna került szóba, a férfi azt is végighallgatta. Csak annyit jegyzett meg: - Degen...? Mintha mostanában hallottam volna ezt a nevet. A kezét rátette a lány asztalon nyugvó kezére. Tarába mintha villám csapott volna. Rögtön megfeledkezett minden egyébről. És elég volt a férfira pillantania, a szemébe néznie, hogy az is ugyanezt érezze. A vágy magasra csapott bennük, gejzír volt, a mélység forró üzenete. - Tara... Dom hangja mély volt. Csábító-csalogató, talán kicsit figyelmeztető is. Kért és könyörgött, sőt követelt egyszerre. Minden benne volt abban, ahogyan a lány nevét mély torokból kiejtette. - Dom... - Tara hangja elcsuklott. Nem kellett volna többet mondaniok. Hiszen jól tudták, mire gondol a másik. Mindketten egy szakadék két szélén álltak, és oly szívesen belezuhantak volna... De Tara lelkében -

~ 89 ~

amellett, hogy örült: ennyire egyre gondolnak, egyet éreznek - apró figyelmeztetés lobogott. Jelzőfény volt csupán, de fontos jelzés. - Dom... Nekem még túl közel van az a másik ügy. Nem mintha mély nyomokat hagyott volna bennem. Ellenkezőleg. Mégis úgy érzem, veled sem tehetem ezt meg. És magammal sem... nem akarok később arra gondolni, hogy alig másztam ki valakinek az ágyából, máris befeküdtem a másik férfi ágyába. Kell egy kis idő, amíg megtisztulok. Amíg leülepedik bennem az, ami volt, és amit el akarok felejteni. Hadd jöjjön el számomra egy olyan korszak, amikor Lenard Fox nevének említése már haragot vagy utálatot sem vált ki belőlem. Egyáltalán, teljesen közömbös leszek, és az üzleti ügyeim is elszakadnak tőle. Amikor már nyugodtan gondolhatok másra... Hogy ki lesz ez a „más", nem kellett kimondania. Úgy néztek egymás szemébe, olyannyira elfelejtették a világot is, hogy a pincérnő - metszett szemű ázsiai szépség - megállt mellettük és gyönyörködve nézte őket. Aztán amikor a szerelmesek felocsúdtak és ránéztek, zavartan mosolyogva sietett tova. Dom hazavitte. Nagyon jól érezték magukat anélkül, hogy azon az egy kézérintésen kívül bármi is történt volna még azon az estén. - Vasárnap délelőtt, nálam - mondta Dom. És hogy ne legyen félreértés, hozzátette. - Ott lesz mindenki a városból, aki virágügyben számít. A magándetektív csütörtök este hívta Tarát: - Catrall kisasszony? Bár még nem fejeztem be a nyomozást, már eddig is sok érdekeset tudtam meg Johanna Degenről és ügyeiről. Hogy ma este...? Sajnos nem megy. Éppen azért, mert fontos eseményt kell kifürkésznem, ami éppen az említett hölgyre vonatkozik. Mondhatnám úgy is, hogy sorsdöntő fordulatra számítok... Igen, holnap délelőtt. Kora délelőtt, rendben van, az irodában várom majd... Jó éjszakát. És pénteken reggel kilenckor Tara egy kialvatlan, véreres szemű férfivel szemben foglalt helyet. Amaz elnyomott egy ásítást: - Bocsánat... Igazán nem azért csinálom mindezt, hogy önben sajnálatot keltsek. Vagy hogy ráébresszem, milyen nehéz megszerezni a kért információkat... Éjjel egy órakor ért véget egy érdekes tanácskozás. De menjünk sorjában. Tara kényelmesen elhelyezkedett. A detektív néha fotókat, kivágott vagy fénymásolt újságcikkeket tett eléje. Tara szíve a torkában dobogott. Most, most fog kiderülni minden az apjáról? - Catrall kisasszony, nem tudom, miért érdekli önt Johanna Degen múltja és jelene. Ezért nem tudtam bizonyos célokra összpontosítani, néhány dolgot „erősebben megkaparni"... No, de lássuk sorban. Johanna Degen tehetős családban 1939-ben, Litvániában született. Gyermekként került Németországba, aztán élt több európai országban is. Jelenleg a Holland Antillákon van bejelentett lakása, de itt a városban is gyakran megfordul. A férfi halkan beszélt tovább: - 1958-ban ment férjhez először egy Yanong nevű hollandhoz. Egy fia és egy lánya született, de már a hatvanas évek elején elváltak. - A fia érdekel - szólt közbe Tara. A férfi nem nézett fel jegyzeteiből.

~ 90 ~

- A fia... Peter Yanong, született 1959-ben. Normális gyermekkor, iskolák, semmi rendkívüli. Némi vonzódás az erőszakhoz... 1977-ben önként jelentkezett egy zsoldoscsapatba, valahol Afrikában harcoltak. Megsebesült, visszajött, már nem akart harcolni. 1979 végén vagy 1980 elején megismerkedett egy lánnyal, csak együtt éltek, de nem vette feleségül. - A neve? - Tara szája kiszáradt. A detektív rábámult. - Olyan sápadt, kisasszony... Kér egy pohár vizet? Tara a fejét rázta, és türelmetlen lett. A detektív már érezte, mit akar tudni, hát gyorsan tovább olvasott: - A fiatal lány neve... Rose Catrall. Csönd lett. Tara tisztán hallotta az utcán, az ablak alatt haladó autók meg-megszakadó robaját. Csak egy gondolat vágott bele, abszurd volt, egyáltalán nem ideillő... „Miért nem jutott eszembe már régebben? Három-négy éve tudhatnám már, ki volt az apám. Elég lett volna megbízni egy detektívet..." De azt is tudta, miért nem tette. Amíg Rose élt, tőle várta a választ. Nagyon várta. Neki kellett volna beszélnie a múltról. A detektív nagyot lélegzett. Kifújta a levegőt, egy pillantást vetett a lányra, hogy van? Aztán tovább beszélt: - .. .Szóval a neve Rose Catrall. A férfi nem akart vállalni semmilyen kötöttséget, ezért nem vette feleségül. 1981-ben született egy lányuk... a férfi felnézett. - Itt az ön neve áll. Tara csak bólintott. Keserűség keveredett benne a mérhetetlen kíváncsisággal. - .. .Ám Peter Yanong ismét csak nem tudott nyugton maradni. Beiratkozott az orvosegyetemre, de egy év után otthagyta. Barátaival vitorlázni ment, hónapokig haza sem jött. Rose Catrall ezt később a szemére hányta. Összevesztek, szétköltöztek. Később, 1983-ban egy rövid időre ismét összeköltöztek, együtt éltek. Johanna Degen közben a férjeitől örökölt összeggel nagy üzleti vállalkozásokba kezdett. Szüksége lett volna a fiára, hogy az vezesse egynémely vállalkozását. Peter hol hajlamos volt erre, hol nem. Különben itt van róla egy fotó. Tara remegő kézzel vette kezébe. Egyszerre félt attól is, hogy nagyon rokonszenves arcot lát, és akkor fájni fog, mennyire hiányzik az apja. De attól is félt, hogy a férfi rossz arcú lesz, akire nem tud igazán jó érzésekkel nézni... Az igazság most valahol a kettő között volt. Ami meglepte: Peter Yanongnak nagyon közönséges, szinte semmilyen arca sem volt. Ugyanakkor észrevette, hogy hasonlít Johannához. És most értette meg, miért érezte szombaton éjjel, belépve abba a szobába - hogy Johanna arca ismerős neki. Hát persze - az asszony éppen hozzá. Tarához hasonlított! Hiszen a nagyanyja volt. Az apja anyja... - Peter Yanong igent mondott az anyjának. Johanna Degen - ezt a nevet viselte második férje után, aki rákban halt meg - 1983. nyár végén az Antillákra költözött. Feltehetően azért, hogy olykor kissé zavaros pénzügyeit olyan bankokon keresztül intézhesse, amelyek eléggé szabadosan kezelik a nemzetközi pénzügyi szabályokat... Ez egyszerűbben fogalmazva azt jelenti, hogy Degen asszony bizony sokszor megkerülte a törvényes utat. Elég kíméletlenül szerzett vállalatokat és

~ 91 ~

adta el őket ismét. Egyszer megvett egy kisebb üzemet és bezáratta, mert mint kiderült, nem a gyárra volt szüksége, hanem annak helyére. Kirúgott mindenkit, a felszerelést eladta, buldózerekkel tisztára söpörte a területet. Egy ingatlanügynökségnek adta el szép haszonnal... Hát nem mondhatni, hogy csupa pozitív dolgot vitt volna végbe. Tara hallgatott. Sejtette, van itt még valami... Ami közeledett, feltartóztathatatlanul. - Úgy egyeztek meg a fiával, hogy az csak ősszel, november 15-én követi őt az Antillákra. Ezt néhány újságcikkből tudom, íme, itt vannak... Rose Catrall kétségtelenül nagyon szerette Petert, és küzdött azért, hogy ne menjen el tőle, ne kövesse az anyját. Érthető volt viszont, hogy Johanna annyira ragaszkodott a fiához. Ugyanis a másik gyermeke, a lánya még tizenévesen meghalt egy betegségben, így attól kezdve Peter volt az egyetlen gyermeke. Rose rábeszélte Petert, utoljára utazzanak el pár napra egy üdülőbe, a hegyekbe. Talán azt remélte, a más környezetben fel tudja ébreszteni a régi szerelmüket...? Tara becsukta a szemét. Nem, még nem akarta látni azokat az újságcikkeket. A detektív azonban nem tartott szünetet: - .. .Az osztrák Alpokba mentek. Egy magashegyi téli üdülőben töltöttek pár napot. Néhány órával a visszaindulás előtt lavina zuhant le a hegyről, és elsodorta az épület egy részét. Rose megúszta néhány karcolással, őt a lavina kidobta magából, a mentők hamar rátaláltak. Peter viszont odaveszett. Csak napokkal később találták meg. Tara nehezen lélegzett. Szóval az anyja igazat mondott. De miért nem mondott többet? - Johanna Degen azonnal repülőre ült és a helyszínre sietett. Még remélte, a fiát kiássák a hó alól, hogy talán valami csoda folytán életben marad... nem tudni, találkozott-e Rose-zal. Tény, hogy Peter Yanong halotti bizonyítványát november 13-ai dátummal állították ki az osztrák hatóságok. Ezt is letette a lány elé. Tara ekkor nyitotta ki a szemét. A lapok feketefehér fotóin lerombolt házat, mentőhelikoptereket látott. És kiáltó címeket egy olyan nyelven, amelyen szinte semmit sem értett. De hát a nevek... Sok név között Peter Yanong, és apró, alig bélyeg nagyságú fotók a nevek mellett. Meg kereszteket is nyomtattak melléjük, és a halálozási dátuma mindegyiknek ugyanaz az év, hónap és nap. 1983. november 13. Akkor halt meg az apja. O pedig mindössze kétéves volt csupán. Csak kettő. - Az persze sejthető, hogy Johanna nagyon haragudott Rose Catrallra, és látni sem akarta. Aminthogy az unokáját, azaz... önt sem. Meg volt róla győződve, hogy Peter fia halálát Rose okozta azzal az ostoba ötlettel, hogy menjenek el a hegyekbe, mielőtt végleg elválnak. Ha Rose nincs, Peter már hetek vagy hónapok óta együtt van az anyjával az Antillákon, és kifőzhetik terveiket... Amelyeket attól kezdve Johanna egyedül intézett. A haláleset letörte ugyan, de hamarosan talpra állt. És könyörtelenebb lett, mint valaha. Többé nem ment férjhez, de a pletykák szerint megesett, hogy fiatal szeretőket tartott. Most már jó ideje nem hallani róla ilyesmit, annál többet az üzleti életben. Minden rendben ment, pénzügyi birodalma növekedett. Ám vagy három évvel ezelőtt elkezdtek sántítani a dolgai. Többször rosszul tippelt a tőzsdén, vagy veszteségek érték. Idén,

~ 92 ~

az év elején már néhány gazdasági lap is foglalkozott vele, mint a rossz befektetések mintaképével. Az interneten is találtam anyagot... Például külföldi szaklapok cikkeit, rövid kommentárjait és tanulságos táblázatokat. Ezekből is látni, ahogyan három év alatt az egykor jelentős vállalkozása fokozatosan, de megállíthatatlanul csúszott le. Johanna Degen az elmúlt hetekben csaknem mindenét elveszítette. Az utolsó cége éppen itt van a városunkban. Illetve most már úgy is mondhatom, hogy csak volt... Vasárnap délután lesz az árverezése. Azért ilyen szokatlan időpontban, mert akik ilyesmivel foglalkoznak, ekkor érnek rá. A városi lóversenypályáról van szó ugyanis... Magam is meglepődtem, amikor kiderült, hogy évtizede Johanna Degennek az Antillákon bejegyzett cégéé volt a pálya összes ingatlana és területe is. Mostanában annyi adósság rakódott rá, hogy a hitelezők végre csődöt kértek a vállalkozás ellen. Vasárnap délután hatkor elárverezik az egészet, és a befolyó összegekből kielégítik a hitelezőket. Akik között van az állam, merthogy Johanna jó ideje nem fizette az adókat és a köztartozásokat sem. És néhány nagyobb bank is adott neki hiteleket, amelyeket azonban a jelek szerint elherdált. A kisebb hitelezők is fenik a fogukat, hogy legalább valamennyit visszakapnak, bár erre nincs sok esély. Nem ér annyit az ingatlan, amennyi rajta a tartozás. A detektív elhallgatott. Tara tétova mozdulatokkal szedte össze a papírokat, fényképeket. Peter Yanong arca. Ez volt az apám...? Johanna Degen arca. Ezt már ismerte. Hideg tekintet, bár... Mintha a szája két sarkában lenne egy vonás, ami talán közelebb hozhatja őt. - Tudja, kedves kisasszony... Csak egyet nem értek. Miért kerestette meg magát - velem? Mert hiszen most már nyilvánvaló, hogy ő volt az a rejtélyes megbízó. Erre a kérdésre Tara sem ismerte a választ. Bár eszébe jutott, hogy talán megkérdezhetné Johannától... Hiszen a nagyanyja. Gépies mozdulatokkal töltött ki egy csekket. A detektív átadta a számlát, innen nézte le a végösszeget. Még jó, hogy erre telik a saját kis pénzéből. Ez nem terheli az öregasszonyokat, sem Dom Alawát. Dom... jó lenne most odabújni a férfi széles mellére, és sírni, sírni. Sírni és nem gondolni semmi másra, míg csak kifakad a lelkéből ez a tályog. Míg elfelejtheti mindazt, ami a keserű múlt volt. Hogy aztán könnyes, de már tisztuló tekintettel fordulhasson a jövő felé. Tara álmodott. Mintha egy hegy árnyékából emelkedett volna ki. Csak valamivel később értette meg, hogy ő tulajdonképpen repül. Mintha madár vagy pillangó lett volna. De nem kellett végeznie semmilyen mozdulatot ahhoz, hogy a levegőben maradhasson. Nem csapkodott, nem szállt - egyszerűen csak repült. Odalent színeket pillantott meg. Mintha a repülés a gondolatainak engedelmeskedne, máris süllyedt és mind közelebb lett a színes szőnyegekhez. Hamar rájött, hogy azok valamilyen virágok. De csak szirmokat látott. Szirmok végtelennek tetsző szőnyege, mezeje terült el odalent, hullámzottak a szélben a vörös, mélykék, gyönyörsárga és vakítóan fehér szirmok milliói...

~ 93 ~

Nem is tudta, mikor ébredt fel. Vagy aztán tovább aludt? Vasárnap délelőtt gyönyörű idő volt. Az ég acélkéken ragyogott. Mintha apró gyöngyöket szőttek volna bele, itt-ott fehérnek tetsző pontokat látott Tara. No és semmi felhő, csak a Nap ontotta aranyát. Lecsorgott a házakon, és amikor a lány az öreg víztorony felé fordult, örült a szíve. Mégis szép a világ, jutott eszébe. A kocsit a virágkertészet előtt parkolta le. Egy pillantást vetett a kapu fölötti táblára. „Dominik Alawa virágkertészeté"... Jólesik ide belépni. Megörvendeztette a lelkét, hogy rengeteg autó állt az utcán, sőt bent az udvaron is. Ahol máskor furgonok vagy teherkocsik rakodtak, most személyautók sorakoztak. Némelyik oldalán cégjelzés is színesedett. Mégis meglepődött, amikor bement a házba. Nagyon sokan voltak, szemlátomást idegenek, tétován ácsorgók. Az első, akit észrevett, Dom volt. A férfi itt is, ott is beszélgetni akart, invitálni az embereket ki a teraszra, de vagy nem figyeltek rá, vagy még kérették magukat. Ráadásul amikor a férfi észrevette Tarát, hirtelen megfeledkezett mindenről. A rendezvényről, a vendégekről. Olyan ragyogó arccal törtetett át a tömegen, hogy ettől Tara szíve is felderült. - Tara...! -Dom...! A lány alig vette észre, mi történik vele. Hiszen lám, az ő arca is ragyog biztosan. O is türelmetlenül furakodik az emberek között, csak hogy minél előbb megérinthesse a férfit. Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a vállak között vergődve nagy lendülettel estek egymásnak. Mielőtt a lány felemelhette volna a karját, Dom máris körbezárta az övével. És akkor Tara ismét érezte, hogy ebből az emberből annyi jóság sugároz. Valósággal elkábította őt. A férfi mellére bújt, célba ért kicsiny madár, fészekmelegre vágyó fióka. Beborította őt mindaz, ami addig annyira hiányzott neki. Az apa, a szerető, a társ. Miért ne lehetne Dom mindez, egy személyben? A gondolat, amit eddig még saját tudatában sem engedett igazán kibontakozni, most valósággal leterítette őt. Igen, huszonegy évesen értette meg, hogy mennyire hiányzott az apja. Mennyire hiányzott egy férfi a házból, és mivel ő már nincs, hát kell egy másik férfi. Aki sokkal több is lehet és lesz is, mint egy apa. A perc hosszúra nyúlt. Talán néhányan felfigyeltek a heves üdvözlésre. Mások meg arra, hogy amikor Dom karjai bezárultak a lány körül, mindketten furcsa hallgatásba zuhantak. Persze lehet, az egész csak egy villanásnyi ideig tartott - mások számára. Nekik hosszú volt, jó volt. Aztán zavartan kibontakoztak. Dom halkan panaszolta, hogy a vendégek nem akarnak átmenni a teraszra, pedig már odakészítette a frissítőket, és különben is, ideje volna elkezdeni. Tara csak ekkor pillantott körül zavartan, mélyről merült fel. Alig kapott levegőt. Mintha egy hosszú csók után lenne... De hát ez is csók volt, méghozzá a jobbak közül. Mert csókolni nem csupán ajkakkal lehet. A lélek csókja szenvedélyesebb, mint bármilyen más érintés. - Segítek - súgta. - Ilyenkor a terelőkutya effektust kell érvényesíteni.

~ 94 ~

Maga sem tudta, hogyan jutott eszébe ez a kifejezés. Dom mosolygott, kicsit bizonytalanul. O sem értette. De Tara otthagyta a férfit, befurakodott a tömegbe, és átment a belső oldalra. Amerre a széles üvegezett ajtók nyíltak a terasz felé. A hangja szívélyes, mégis nagyon határozott volt, amikor felemelte: - Hölgyeim és uraim, parancsoljanak a teraszra kifáradni! Elkezdjük a tanácskozást... Kérem, kérem! Némely férfit nem habozott fél kézzel karon ragadni, úgy invitáltamozdította őket abba az irányba. Amikor az első sor meglódult, Tara máris ott volt a következő csoportnál, és azokat nógatta kedves mosollyal. A hölgyekre is mosolygott, a férfiakra is - egyformán. Nem volt benne semmi erőszakosság, de rábíró készsége mindenkit lehengerelt. Annak a mosolynak nem lehetett ellenállni. Dom észrevette, néhány férfi csak akkor mozdult, szándékosan, amikor a lány már nekik szólt külön. Megvárták, hogy láthassák feléjük szálló mosolyát, hallhassák nekik címzett szavát. Dom annyira el volt ragadtatva, hogy a végén - amikor már mindenki a teraszon volt -csak ő állt ott egyedül a hall közepén. - Ön nem kapott meghívót? - kérdezte Tara pajkos mosollyal. - Most már... most már kaptam - nyögte a férfi. Tara belekarolt, vezette az ajtó felé és a fülébe súgta: - Aztán légy meggyőző... mindnyájunk érdekében. Öt perccel később a tömeg elcsitult. Minden tekintet Dom felé fordult. Tara arról is gondoskodott, hogy mindenkinek jusson szék vagy hosszú ülőpad. Mert ilyeneket is behoztak. Hátul sokan úgy ültek, akár a moziban, egymás mögött, sorokban. Tara észrevette, hogy a legtöbb házaspár. Tehát a megjelent ötven-hatvan ember nem annyi boltot képviselt, a legtöbb nyilván közös tulajdonban volt, és mindkét „társtulajdonos" eljött. Dom volt az egyetlen, aki állt. Kijött az árnyékból. A nap még nem járt túl magasan, de megvilágította szőkésbarna szakállát. A szeme olyan kék volt, akár a fölötte feszülő égbolt. A nők nem vették le róla a szemüket - a már öregedő, terebélyes, májfoltos bőrű asszonyok is megnedvesítették ajkukat. Tara oldalt állt, az árnyékban. Látta ezt is, és örült a szíve. Dom szép volt. Amennyire egy férfi szép lehet. A lány egy oszlopnak támaszkodott és jól erezte magát. Bár lelkének szomorú sarkaiban ott ült a sötétség, még terjengett nyirkosán. De igyekezett most erre nem gondolni. Dom röviden, de erőteljes és indulatot sem nélkülöző szavakkal ecsetelte az eddigi és mostani helyzetet. Beszélt a nagybani piac kereskedő „cápáiról", akik kizsigerelik a boltosokat. Akik az egyik oldalon rákényszerítik megalázó feltételeiket és szerződéseiket a virágkertészekre, olcsón lefoglalva azok szinte teljes kapacitását -majd a másik oldalon ugyanígy bánnak el a boltosokkal is. A „cápák" kartellbe tömörülnek, amit tilt a törvény is. De mert titokban teszik és összetartanak, hát a törvény sem sújthat le rájuk. A kereskedők vagy kapnak tőlük virágot, vagy nem. Az árkartell a legkomolyabb fegyverük, hiszen ha minden nagykereskedő azonos árakon adja az árut, a kiskereskedők, boltosok kénytelenek azon vásárolni. A magasabb ár egy részét semmiképpen sem terhelhetik át a vevőkre, hisz akkor azok elmaradnának a boltokból, kevesebb virágot vásárolnának.

~ 95 ~

Fogcsikorgatva kénytelenek hát belenyugodni, hogy az ő várt és remélt, sőt megérdemelt hasznuk egy részét a nagykereskedők aratják le lényegében munka nélkül. - Mert azt ugye nem kell mondanom önöknek - folytatta a férfi nyugodt hangon, de belső tűztől fűtötten -, hogy könnyebb egyetlen nagy raktárat fenntartani és úgy uralni a piacot, mint apró virágboltokban küzdeni a helyhiánnyal, a vevők naponta változó igényeivel. Nekik könnyebb megzsarolni a virágkertészeket azzal, hogy nagy mennyiségben és biztosan, de olcsón vásárolnak, aztán rákényszerítik árujukat a kereskedőkre, akik alig válogathatnak. Nos, most teszünk önöknek egy ajánlatot, amelynek nyomán ez a helyzet gyökeresen megváltozhat a mi javunkra... - Dom körülnézett, vidám szikra csillant a szemében, amikor Tarára nézett, majd ismét a tömegre. - Amit kitaláltunk, azt nálam sokkal jobban elmondja önöknek az ötletgazda. Egy fiatal, de szakavatott és önálló virágboltos, Tara Catrall! Ezzel sikerült meglepnie Tarát. Erről nem volt szó! - ült a lány arcán a kifejezés, amikor Dom - kicsit harsány amerikai stílusban -nyújtott karral rámutatott, miközben a nevét magasabb hangfokozattal ejtette ki. De nem ijedt meg. Igaz, ritkán beszélt ennyi ember előtt, legfeljebb a középiskolában szerepelt nemegyszer. Persze az ujjával diszkréten megfenyegette Domot - „ezért még számolunk!" -, majd mosolyogva lépett a férfi helyére. Mire szembefordult az emberekkel, már komoly volt az arca. Fél szemmel látta, hogy néhány elkésett meghívott osont hátra, ülőhelyet keresve. Oldalt pedig ismerős arcokat fedezett fel - Dom barátai és munkatársai álltak ott. Akikkel egy héttel korábban itt ebédelt. - A helyzetkép, amit Dom Alawa festett, pontos. Ezt mindnyájan tudjuk. Ebből kell tehát kiindulnunk. Van ugyanis esélye annak, hogy ezen változtassunk. Nem érdemes azonban kicsiny, szinte jelentéktelen változtatásokat kezdeményezni és azokat végigharcol ni. Még ha azokban győzünk is - mi változik meg? Itt, ha már belefogunk, csak nagy és gyökeres változást érdemes eszközölnünk. Ha azt akarjuk, hogy belátható időn - néhány hónapon! - belül megváltozzon a mostani helyzet, hogy fellélegezhessünk és visszanyerjük régi bevételeinket, kizárjuk a jogtalan haszonból a „cápákat" - akkor csak egyet tehetünk. Összefogunk és saját vállalkozást alapítunk. Amelynek tagjai nem okvetlenül magánszemélyek, hanem szintén vállalkozások lesznek. Alawa úr tárgyalt erről egy jogásszal, sőt ez az úr hamarosan megérkezik és választ ad a kérdéseikre. Egy pillanatnyi szünetet tartott. Nemcsak azért, hogy rendezze gondolatait, hanem azért is, hogy egy kis időt adjon hallgatóinak. Tapasztalatból tudta: jól jön az a tíz-tizenöt másodperc a hallgatóknak is. Aztán tovább beszélt. - Mielőtt valamelyikük fejében felmerül a gondolat, hogy „mit akar itt ez a csitri lány, mi már akkor virágot árultunk, amikor ő még a világon sem volt..." - látta néhány arcon, hogy telibe talált. -.. .azokkal közlöm: való igaz, csak huszonegy éves vagyok. Három éve dolgozom a szakmában, elvégeztem az iskolákat is, amit kellett ahhoz, hogy most végre saját boltom legyen. Nem volt könnyű - de ezt önök jobban tudják nálam is. Tudom már, milyen az, amikor mások zsákmányolják ki az embert. Tudom, milyen érzés a tehetetlenség, amikor az ember beosztottként

~ 96 ~

senyved egy boltban, ami rosszul megy, és ráadásul a főnököt sem érdekli igazán, mi is lesz... És most tanulom, milyen az, amikor az ember lánya a saját lábára áll és szembekerül a „cápákkal". A hangja megerősödött. Titkolnia kellett bizonytalanságát. Amiről beszélni fog, az még nem létezik, de csak tőlük függ. 1 la rá tudja őket beszélni, ha elég meggyőző tud lenni, akkor van esély a sikerre. - De hagyjuk a múltat, nézzünk előre. Az, amit Dom Alawa és én kitaláltunk és most önök elé tárunk, olyasmi, ami eddig nem volt ebben a városban. Annyira új a dolog, hogy voltaképpen neve sincs. Azt találtuk ki, hogy létrehozzuk a város virágkertészeinek és virágboltosainak sajátos szövetkezését. Nem szövetség és nem a hagyományos értelemben vett mezőgazdasági vagy termelői szövetkezet lesz ez. Inkább egy önálló vállalkozás, amelynek ügyeit mi magunk intézzük és ígérem, nem veszünk fel fölösleges személyzetet. Majdhogynem minden marad a régiben, azzal a különbséggel, hogy a cápák kimaradnak belőle. És beszélt, beszélt. Igyekezett nagyon világosan fogalmazni, kerülte az idegen szavakat. Rövid mondatokban fogalmazta meg a dolgokat. Felvázolta, hogyan működhetne a dolog: - Kell legalább kettő vagy három nagy virágkertészet.. Legalább akkorák, mint ez itt, ahol most vagyunk. Lehetőleg különböző profilúak legyenek, vagyis kiegészítsék egymást. Az egyikben ilyen, a másikban olyan virágokat termeljenek. Valamelyik mellett, vagy külön pedig létre kell hozni egy olyan részleget, amelyben a kiegészítőket gyártják. Amit nem lehet legyártatni, azt mi is megvesszük, de mivel nagyobb mennyiségre lesz szükségünk, hát olcsóbban kapjuk majd meg. Papír, celofán, csomagolóanyagok, drótok, eszközök és kellékek - hiszen tudják, mire gondolok. Fenyőág, páfrány, tobozok, szárított virágok és gyümölcsök, edények, fertőtlenítőszerek, fényező és egyéb permetek. Mint említettem az előbb, ezek egy részét magunk állítjuk elő, olyan munkaerővel, amely lelkes és szorgalmas: mozgássérült fiatalokat szeretnénk ide felvenni. Csakúgy, mint a boltokba, ahol nincs elég személyzet. És azokba a boltokba is, amelyeket majd ezután nyitunk. Mert erre is sor kerül majd. A virágkertészek, kellékgyártók és boltosok szövetsége, ha elég erős lesz, később majd terjeszkedni is képes... Látta az arcukon, hogy nagyon érdekli őket, amit mond. Ez szárnyakat adott: - Dom és én úgy számoltuk, a dolog működőképes akkor, ha legalább három nagy kertészet és minimum húsz bolt társul össze. Akkor megéri összedobni egy összeget. A boltok arányosan kevesebbet adnak be, mint a kertészetek, az összegek nagyságát közösen állapíthatjuk meg. Van egy bizonyos minimum, ami alá nem mehetünk. Azért, mert először is létre kell hoznunk egy központi kis irodát. Ott éjjel-nappal ül majd egy telefonügyeletes, aki veszi a rendeléseket és irányítja a szállításokat. Nappal ketten is lesznek. Meg egy könyvelő. Ennyi lesz a közös személyzet, amíg nincs szükség nagyobbra. Amelyik boltnak kell valami, legyen az kellék vagy virág vagy bármi, csak ide szól, és egy órán belül indul a kocsi az áruval. Ezért kell vennünk legalább három autót. Zárt szállítókocsikat, természetesen. A nagyobb alkalmakra a szállításokat, a hotelek, vendéglők ellátását is ez a szolgálat végzi majd. Természetesen

~ 97 ~

sofőröket is felveszünk, vagy a kertészetekben már meglévő személyzetet csoportosítjuk át. A távlati tervek között szerepelnek a külsőségek, például a szállítók egyenruhájának megtervezése, stb. Saját boyszolgálat indítása, amely gyors motorokon dobozban - akár a pizzafutárok - viszi a virágokat a címekre. De az a lényeg, hogy a magunk urai leszünk. A magunk termelte virágot magunk visszük a boltokba, és soha többé be sem tesszük a lábunkat a nagybani virágpiacra...! Ez tetszett nekik. Tara érezte a tömegből áradó indulatot, várakozást. Amit most és itt csak ő elégíthetett ki. Hát nem csoda, ha egy pillanatra megingott - őt is vonzotta a lehetőség, ami általában elveszejti a politikusokat. Veszedelmes mágnes ez, könnyű engedni neki - sejtette. De abban a másodpercben - ahogy végignézte az arcokat - Dom tekintetével kapcsolódott össze. A férfi nem szólt, semmit sem jelzett neki. Nem is volt rá szükség - Tara maga is értette. „Maradj itt, velünk, értünk" - üzente a férfi lelke. És Tara értette. Kis szünet után folytatta: - Most kapunk egy olyan lehetőséget, hogy lemérhessük, mennyit érünk. Lehet, önök közül nem mindenki meri ezt vállalni. Akik például nagyon idősek, akik az utolsó egy vagy két évüket töltik a boltban, és utána szándékoznak nyugdíjba menni... Bár lehet, nekik éppen most érdemes felülvizsgálni ezt a döntést, és... maradni még néhány évet? De azokat is figyelmeztettem, akik eddig a kudarcaikat, a rossz üzletmenetet saját maguknak köszönhették. Akik nem voltak elég szorgalmasak, a boltjuk rossz helyen volt, ők sem hajtottak túlságosan... nekik kényelmes volt minden kudarcot a „cápákra", a nagykereskedők magas áraira kenni. Viszont ha mindez nem lesz többé, akkor csak saját magukat hibáztathatják. Megint kivárt egy pillanatig, és lelkesen beszélt tovább: - De akiknek rossz helyen van a boltjuk, azt az első év végén megváltoztathatjuk. Szándékunkban áll ugyanis bolthelyiségeket vásárolni szerte a városban. Helyettük eladjuk a régit, a rossz helyen lévőt, természetesen akkor, ha a tulajdonos is úgy akaija. Az új boltokba, ahová önök nem akarnak átköltözni, személyzetet veszünk fel. Ennek munkaadója a szervezetünk lesz. Terjeszkedni fogunk, de ez persze csak működésünk második szakaszában várható. Az első szakaszban kipróbáljuk, működik-e mindez így, ahogyan elterveztük, felfedezzük majd a rendszer apróbb hibáit, és kijavítjuk őket. Ez legalább fél évig fog tartani, addig is lesz azonban kézzelfogható anyagi hasznunk. A kertészetek a tag-boltoknak jóval olcsóbban szállítanak, mint kívülállóknak. Azok engedhetnek az eladási árból, és ezt hirdetni is fogjuk. Minden boltra kitesszük a közös emblémánkat, lassan bekerül majd a vevők tudatába, hogy ha az ilyen jellel ellátott boltba lép be, ott olcsóbban kapja a szebb virágot. Legyen az vágott vagy cserepes, legyen az bármi, ami a mi kertészeteinkben termett. Észrevette, hogy Dom egyetértő pillantásokat vált néhány férfival. Az egyiket ismerte, Merkell volt, Dom barátja, szintén virág-kertész. Amikor Tara befejezte, meglepetésére tapsot kapott. Nem nagyot, de érződött: értékelik a mondanivalóját. Több arcon látta a változást kellemesen meglepődtek, hogy fiatal kora ellenére összeszedetten és

~ 98 ~

világosan eléjük tárta, miről is van szó. Tara jelentőségteljesen Domra nézett és elment onnan. Megállt a szélén. Többen rámosolyogtak, egy férfi a siker V-jelét mutatta. Dom alkalmazottai pedig csendes örömmorajlással fogadták ott a szélén: - Jó voltál, Tara! - Ez az, így kell beszélni. - Most legalább tudjuk, miről sugdosott Dom egyes ügyfeleivel az elmúlt héten... Dom kiállt a tömeg elé. Válaszolt a kérdésekre. Közben megjött az ügyvéd is, odaállt Dom mellé, és a jogi jellegű kérdésekre válaszolt szabatosan. A teraszon ülők hangulata emelkedett, sokan mái-egymással tárgyalták a dolgot. Ekkor Dom félórás szünetet javasolt. Intésére a személyzet ismét széthordta a frissítőket. Ebédről nem volt szó. A nap magasra emelkedett, a hőség a napernyők nélkül elviselhetetlen lett volna. Többen bementek a hallba, ott árnyékban lehettek. Merkell állt meg a lány mellett: - Üdvözlöm. Ügyesen beszélt. Ha még akad, aki ebből sem értette meg, annak nincs itt helye. - Köszönöm. A szeméből azt olvasom ki, hogy ön és Dom... - Igen, Tara kisasszony. Mi ketten már biztosan beszállunk. Hoztam két másik kollégát, az egyik ugyan nem a városban dolgozik, hanem távolabb. De éppen ezért olyan növényeket is termel, amiket nálunk kevesen. És ő kielégítheti a cserepesvirág-igényünket is. Merkell beszélt még arról, hogy az egyik itteni kertészetben kéne egy kisebb raktárt csinálni, ahol a cserepeseket tárolnák addig, míg a boltok rendeléseit teljesítik. Hogy ne kelljen minden szállítmányért az autóknak negyvenvalahány kilométert megtenni oda és ugyanannyit visszafelé. - Jó ötlet. Megcsináljuk - ígérte Tara. Egy pillanatig tartott csak a bizonytalansága: van-e joga ilyesmiket ígérni? De aztán arra gondolt: ha Dom őt kérte meg, ismertesse a tervüket - hiszen az részben csakugyan Tara ötlete volt - akkor ezt mint jó sugallatot megjegyezheti. Ha összeáll a társaság és tevékenykedni kezdenek, akkor számos dolgot megvalósíthatnak. Ezt is. Majdnem egy álló órába tellett, míg mindenki kérdésére válaszoltak. A végén ebbe a magyarázat-szolgáltatásba Tara is beszállt. Jólesett látnia és éreznie, hogy komolyan veszik őt, adnak a véleményére. Sőt, azt egyenesen el is várják. És egyenrangú partnerként kezelik. A kora itt nem játszott szerepet. Néha a tömeg feje fölött látták egymást Dommal, nem mosolyogtak, hisz valakikkel beszéltek. De ezzel is üzentek egymásnak. A csak rövid időre összekapcsolódó pillantások nem voltak véletlenek. Üzeneteket hordoztak. Aztán Dom úgy látta, mindenki tud már mindent ahhoz, hogy döntsön. Bejelentette: tíz perc múlva szavazásra teszi fel a kérdést. Akik az új társaság megalakítása mellett döntenek, automatikusan tagjai lesznek annak. Az ügyvéd már előkészítette a formanyomtatványokat. Valaki elszaladt Dom irodájába lefénymásoltatni őket. Csak egy kérdés volt még bizonytalan - mi legyen a társulat neve? Dom valamit súgott az ügyvédnek, az közömbös arccal hajolt kis hordozható számítógépe fölé.

~ 99 ~

Aztán sebesebben peregtek az események. Közeledett a dél, és az emberek megéheztek. Dom el volt szánva: ha tovább tart a tanácskozás, akkor egy közeli vendéglőből hozat szendvicseket - de nem engedi el vendégeit döntés nélkül. Ezt azok is érezhették, mert hamarosan visszaültek a helyükre. Tara intett Domnak - most már csak csinálja egyedül. Ő a szélen talált magának egy széket, oda telepedett szerényen. Figyelte a férfit. Dom Alawa igazából nem érezte magát jól ebben a szerepben, látszott, nem kenyere a tömeg előtti szereplés, a beszéd. De mert az ügy a szívéből jött, legyőzte ezt a gátat is. Összefoglalta a kérdéseket, megmondta, melyikre milyen választ adott - hogy a többiek is tudják, és többé már senki se kérdezze ugyanazt. A kedélyek elcsitultak, az emberek alig súgtak össze, az arcok kisimultak. - Eddig négy kertészet jelentkezett - Dom ismertette a nevüket is. Rajta kívül három férfi állt fel, az egyik persze Merkell volt. Dom röviden bemutatta őket, a legtöbben azért legalább hallomásból ismerték őket. Elmondta azt is, melyik mit termel. Az ügynek ezt a részét Dom már a múlt héten elintézhette - ismerte fel Tara az összefüggéseket. Hiszen addig nem merte összehívni a boltosokat, amíg nem tudhatta biztosan, hogy lesz elég kertészet. Azok nélkül semmire sem mennének. Ezt követően Dom némi meglepetést okozott mindnyájuknak, beleértve Tarát is. Bemutatott egy középkorú asszonyt, akiről megtudták: kellékeket és kiegészítőket gyártogat otthoni kicsiny műhelyében, egy-két bedolgozóval. Doni jelezte: ha megalakul a társulás, akkor ő a kertészetének egyik üres helyiségében helyet biztosít neki és munkatársainak. Ok fogják gyártani a virágbolti kellékeket, és ha beindul az üzlet, akkor egy nagyobb épületbe költöznek, ahol egy valóságos kisebb gyárat hozhatnak létre. Dolgozhatnak nem csupán a társulásnak, nagyobb ünnepek, például Halottak Napja alkalmával mécseseket is gyárthatnak. Az ügyvéd figyelmeztetően köhintett. Dom bólintott és nem tudta titkolni feszültségét, amikor kimondta: - Eljött hát a pillanat. Remélem, mindenki meggondolta már... tehát aki úgy érzi, hogy boltjával együtt belép a társulásba, tegye fel a kezét! A házaspárok, társtulajdonosok közül csak egyikük jelentkezzen, kérem. Előzőleg a szünetben kiderült, hogy összesen harmincegy boltos jött el. Most, amikor többször is megszámolták a kezeket, Tara és Dom arca felderült... Huszonheten jelentkeztek! Ennyien be is léptek a társulásba. Amint kiosztották nekik az űrlapokat, máris töltötték ki a rubrikákat és írták alá az íveket. Az ügyvéd közömbös arccal gyűjtötte be a papírokat. Ígérte, mindenki névre szóló szerződéspéldányokat kap néhány napon belül. Dom és Tara egymásra néztek. Így valósul meg az álmuk? Amikor közelebb kerültek egymáshoz - sokan gratuláltak nekik, kedvesen kellett rájuk mosolyogni -, a férfi a lány fülébe súgta: - Az egyik vágyam teljesült. Tara nagyon jól tudta, mire céloz, mi az a másik vágya. Amelynek beteljesülésére még várniuk kell... De hát ezt megbeszélték. Most hát csak biztatóan mosolygott a férfira. Aki közelről látta a lány szétnyíló piros

~ 100 ~

ajkát, nyaka ívelt vonalát. Látta füle mögött a kicsiny hajpihéket, és szemébe, agyába vágott Tara zöld szemének mélyreható, erős pillantása. - Hölgyeim és uraim - állt fel még utoljára Dom ismertetem tehát azok névsorát, akik ma beléptek a Sziromtenger Társulásba... Tara megkövülten állt. Dom nézett, ő meg vissza. Sziromtenger...? Így nevezte el a vállalkozását. De lám, most a társulás kölcsönvette a nevet... Úgy örült, mint egy gyerek. És eszébe jutott az az álom is. Szirmok szőnyege, valóságos tengere fölött repült, lebegett... Dom mosolygott. Órák teltek el. Túl voltak a kétszemélyes, kései ebéden. Délutánba hajlott az idő. Dom megtorpant az üvegház közepén. Furcsa szűrt fény esett rá, az arcán mintha megfoghatatlan, vékony kis árnyékok ültek volna. De a jókedve az övé volt, és aznap már semmi sem vehette el. - Nagyon jó veled. Tara nem felelt. Mit is mondhatott volna...? Csak ugyanazt. De még nem akarta kimondani. A férfi lassan közelebb jött. Virágnézés ürügyén járták már egy órája a napfényben fülledő házakat. A hőség megült az átlátszó falak között, néhol nyirkos illattal párosult Tara szemében még ott ültek a szegfűk, dáliák, margaréták sziromszínei, kavargó indulatai, sugallt örömei. Hallgatott hát. Dom közelebb jött, átölelte. Nem szavakkal mondta ki vágyát. Nem is volt rá szükség. Ez is olyan erősen sugárzott ki belőle, hogy a lány pontosan érezte. Csak sejtette, hogy belőle is sugárzik valami a férfi felé. Mert Dom, mikor karjaiba zárta, a fülébe súgta: - Nagyon kívánlak és érzem, hogy te is engem. Máskor, mástól ez talán önhittség lett volna. Ám a lány érezte, hogy itt nem erről van szó. Dom kimondja, amit érez. És ha azt érzi, hogy Tara felől is árad feléje a vágy, azt is kimondja. Talán provokálni akarta őt? Hiszen a provokáció lehet édesen izgató, csábítóan csalfa, sőt igaz is. Ha azt hitte, ezzel megváltoztatja Tara elhatározását, elgyengíti akaratát, tévedett. A lány pontosan tudta, mire megy ki a játék. Nem tagadta, hogy benne is tüzel a vágy. Vajon milyen lehet Dom az ágyban? A kíváncsiság is ott mocorgott benne - hiszen csak huszonegy éves volt. Ugyanakkor egy ősi óvatosság, női bölcsesség bukkant fel benne. Eddig azt sem tudta, hogy ez is létezik benne. Nem akarta magát túl korán odaadni Domnak. Éppen azért, mert nagyra becsülte a férfit. Ha csak egy röpke kalandra számított volna, ha a vágya csupán eddig és erre terjedt volna ki - talán most, ezen a varázslatos délutánon hagyja magát rábeszélni. A virágok nehéz, sűrű illata is erre buzdította. Nem is szólva a látványról és az érzésekről. Csodaszép lett volna az a nyári vasárnap délután, ha méltó módon koronázzák meg. De Tara többre vágyott. Többet, sokkal többet Domtól és az élettől is. Valahol a lelke mélyén ezt a férfi is érezte. Nem is beszélt sokáig. Csak álltak ott az üvegház közepén. A nap már nyugatra vándorolt, a sárga sugarak oldalról estek be. Néhány üveglap szivárványszínű kis foltokat vetített az útra, az ágyásokra.

~ 101 ~

Behunyt szemmel álltak és élvezték a másik közelségét. Azt, hogy ha felöltözve is - de érintkezik a testük. Két aura lett eggyé, és így erősebbé. Aztán valahol Tara tudatában apró csengő szólalt meg. Képzeletbeli volt, mégis hangos. - Mennyi idő van, Dom? - Mindjárt öt óra lesz. - Oh, akkor mennem kell. - Várnak valahol? - kérdezte a férfi meglepetten. - Igen is, meg nem is. Ha akarsz, velem jöhetsz. De igyekeznünk kell. - Rendben van, máris. De mi lesz a kocsiddal? - Két autóval megyünk, hiszen nem hagyhatom itt. Dom ekkor tett még egy utolsó kísérletet: - Este visszajöhetünk érte... esetleg. Olyan volt, mint egy gyerek. Egy csínyekről álmodozó kiskamasz. Az a huncut szeme... Tara megfenyegette: - Ej, Dom, hogy neked mindig máson jár az eszed! - Dehogy máson. Csak rád gondolok - és esküre emelte jobb kezét. Tara megcirógatta szakállas arcát: - Most tényleg sietnem kell. Hajts mindig mögöttem, és ne csodálkozz, ha megtudod, mi a cél. Dom ugyan ígérhette, hogy nem fog csodálkozni - mégis megdöbbent, amikor hosszú autózás után - átmentek az egész városon, mert a „cél" éppen annak ellentétes szélén terült el - az előtte haladó fehér-piros kocsi a lóversenypálya nagy parkolójába kanyarodott. Ott alig volt hely - éppen akkor zajlottak a futamok. De alighanem kifogták az utolsót, mert a tribünök melletti kapukon akkor özönlött ki egy tömeg. A legtöbb ember arcán csalódott kifejezés ült. Eldobálták nyeretlen fogadószelvényeiket. Hadonászva mesélték egymásnak, mire fogadtak és miért nem nyertek. Amikor Tara és Dom kiszálltak kocsijaikból, az emberek éppen körülfolyták őket. Többen még jó ideig álltak autóik mellett és élénken beszélgettek, mások a közeli buszmegállók felé vették az irányt. Dom elhatározta, nem kérdez semmit. Nagyon érdekelte, mit keres itt Tara. De egyelőre fogalma sem lehetett róla, mert a lány határozott léptekkel ment előtte, és nem akart beszélni. Bejutottak a kapukon. Az épület mellett fekete ruhás biztonsági őrök álltak. Tara egyiküktől kérdezett valamit, és az a másik irányba intett, hát arra mentek. Dom ekkor látta, hogy nincsenek egyedül. Amint az utolsó futamot követően elcsendesedett a lóversenypálya, úgy élénkült meg az egyik épület és környéke a pálya szélén. Valaha talán ez is istálló vagy lovarda lehetett. De ma már nem annak használták. A bejáratnál senki sem kérdezett tőlük semmit. Hat óra volt, a nap nyugaton függött a láthatár szélén. Még nem bukott le a hegyek mögé. De abban a kisablakú, alacsony mennyezetű lovardában felkapcsolták a falikarokat, lámpákat. Székek álltak a kőpadlón. Hűvös volt. Elöl egy dobogóhoz hasonlatos emelvényen volt egy asztal, körülötte néhány komor férfi foglalt helyet. A székeken ülők - lehettek vagy hatvanan - egyikük beszámolóját hallgatták. Mivel az emberek kicsit összetorlódtak hámi, hát Tara és Dom sem jutott előbbre egy ideig. Csak amikor a beszélő befejezte, akkor mozdulhattak.

~ 102 ~

Még helyet is kaptak, igaz, eléggé hátul. A lovarda akusztikája igen rossz volt. Tara csak annyit hallott, hogy olykor elölről, olykor meg az oldalfalakról visszaverődve érkeznek a szavak, és ezek folyton ugyanazok voltak: csőd... elherdálták a vagyont... a biztosítékok hiánya... csődhelyzet... elfogyott a pénz... adósságcsapda... rossz menedzsment... rossz vezetés... nemtörődömség... üzleti automatizmus....csőd... csőd... csőd. Már fél órája ültek ott - Dom meglepetten hallgatott -, amikor Tara végre észrevette Johanna Degent. Az asszony olyan volt, akár egy fekete szobor. Mert tetőtől talpig fekete ruhát viselt. Olyan volt, mint amikor Tara első ízben látta őt az anyja temetésén. Johanna arcát alig látta - félig oldalt, de inkább háttal ült neki. Ritkán fordult el bármerre is. Olyan volt, mint egy vár. Egy megközelíthetetlen erődítmény. A lány csak később kapcsolt, hogy hiszen ezek a káromló-korholó szavak voltaképpen neki szólnak. Hiszen ő volt a lóversenypálya tulajdonosa - eddig. De hogy Johanna mit gondol az eseményekről, nem derülhetett ki. Azokban a ritka pillanatokban, amikor kissé elfordult és így Tara is láthatta az arcát, mozdulatlan szoborarcot látott. Johanna kemény volt, arcán egyetlen izom sem rándult. Fenségesen és megközelíthetetlenül őrizte nyugalmát. Mint akinek már semmi egyéb nem maradt. És talán így is volt. Az egybegyűlt kisebb hitelezők többségének alighanem fogalma sem volt róla, ki ő. Ügyvédek és más megbízottak segítségével szerezte Johanna a kölcsönöket - derült ki az egyik beszédből. A Tara fülét elérő szavakból a lány annyit tudhatott meg, hogy Johanna Degen alighanem egyéb üzleti lyukak betömésére használta fel azokat a pénzeket, amelyeket a lóversenypálya modernizálására, egy új szárny építésére és más célokra vett kölcsön. Az asztal körül ülők egyike a csődbiztos lehetett - bár Tara nem tudta meg, melyikük az. A többiek a szintén hitelező bankokat képviselték. Vitáztak, bár nem volt min vitázni. A helyzet tisztának látszott. Amikor elöl felszabadult egy hely - addigi tulajdonosa dühös arccal kirohant, talán rágyújtani -, Tara bocsánatkérő pillantást vetett Domra, majd előrement a székek között, és leült. így közelebb került, most már többet hallott. Rájött, a vitát az gerjesztette, hogy a kisebb hitelezők megtudták: előbb a bankokat elégítik ki az árverezésnél befolyó pénzekből. Később kiderült, hogy még őket is megelőzi az állam, amely a köztartozásokat fogja behajtani. A bankárok ezt előre tudták, hát nem lepődtek meg. Élénk hangzavar után az emelvényen lévők lejöttek és átadták helyüket az árverezőknek. Tara csak akkor jött rá: akik itt mellettük ülnek, azok bizony nem mind hitelezők. Sőt, talán csak a kisebbik részük az. Egy férfi kerek fehér tárcsákat osztott ki piros számokkal. Tarának is kínált egyet, de a lány elhárította. Maga az árverezés néha igen gyorsan, máskor meg rettentő lassan zajlott. Odakünn sötét lett, és idebent volt olyan tétel, amelynek árverezése vagy tíz percig is eltartott. Furcsa módon nem ezek voltak a nagy, értékes tételek. Azok hamar gazdára találtak - akadtak ott férfiak,

~ 103 ~

akik szemmel láthatóan azért jöttek, hogy megvegyék a 11-es vagy a 23as tételt. Más nem érdekelte őket - amint ezzel végeztek és elintézték az ilyenkor szükséges formaságokat is, távoztak. A lóversenypálya épületei hamar gazdára találtak egy nagy konzorcium képében. Aztán az ingóságokat árverezték - a legtöbbet a lóversenypálya dolgozói vették meg. Szó esett még egy földterületről és egy rétről is, ahol a versenylovak számára a takarmány egy részét termelték. Valaki egy gabonaraktárat emlegetett, ez is tétel volt. Nagy harc árán egy vörös arcú, kövér férfi vitte el. A hitelezők végig kitartottak, és amikor az árverezés véget ért, várták a végeredményt. Tekintélyes összegről számolt be a csődbiztos. Azt is megjegyezte: Johanna Degen asszony ide is egy nagy limuzinnal érkezett, „amely az ő tulajdonát képezte az érkezés pillanatában. De most azt is elkobozták tőle, hisz az eddigi bevétel nem elégítette ki a tartozásait". Johanna erre sem mozdult - Tara csak őt nézte mindig, ahányszor a nevét emlegették. Hátul néhány fiatalember élénk tapssal és füttyel fejezte ki egyetértését. - Jó, hogy elvették a kocsiját! - Repüljön a seprűjén a boszorka! - tódította a másik. Tara hallgatott. Nem az ő feladata megvédeni Johannát, ha már ilyen helyzetbe hozta magát. De az asszony most is vártorony volt, magányos szirten állt, magasról nézett le. Úgy tett, mintha semmit sem hallana, itt sem lenne. Pedig biztosan nem így volt. Vajon mire gondolt? Még eladtak néhány kisebb tételt. Az árverezők egy része hoppon maradt. Valaki a bejáratnál osztogatott listát kézben tartva reklamált, de megmagyarázták neki: csak ő nem figyelt kellőképpen, mert az általa reklamált tételt régen eladták. Végre az is távozott. A bankárok és a közjegyző is szedték a sátorfájukat. Mindenki menni készült. Tara oldalra pillantva a szeme sarkából látta Domot. A férfi ugyan felállt már, de nélküle természetesen nem akart távozni. A kijáratnál várakozott a lányra. Az utolsó hivatalos személy táskáját hóna alá vágva, mobiltelefonját bekapcsolva lépegetett el Johanna előtt. Még egy kíváncsi pillantást vetett az asszonyra, aztán mögötte is becsukódott az ajtó. Az asszony még mindig nem mozdult. Tara felállt, lassan odament hozzá. Megtorpant előtte, közel. Johanna tekintete lassan emelkedett felfelé. Először csak a lány lábát, aztán derekát látta. Végre a szeme felért az arcáig. Hallgatott. Tara halkan, határozottan szólt: - Gyere, nagymama. Hazamegyünk. Johanna Degen nem nagyon tudta, mi történik vele. A mai nap volt az utolsó a csapássorozatban. Eljött ide, mert azt hitte, sikerül megakadályozni a veszteséget. De hamar felfogta: ezek a keselyűk mindenre vágytak, és mindent el is visznek. Senki nem akart megkönyörülni rajta. Élvezték, ahogyan széthordhatják a vagyonát. Es nem tehetett ellene semmit, hiszen valóban voltak tartozásai. Sok tartozása. Most követte a lányt. Az unokáját.

~ 104 ~

Alig volt gondolat a fejében. Csak annyit értett meg tíz perccel korábban, hogy elvették a kocsiját is. A sofőrje már nem is jelentkezett. A jövő sötét volt, ismeretlen. Érthetetlen. Tara belekarolt és mentek, lassan. Dom is követte őket. Érezte a két nő között fennálló feszültséget, a pillanat különben is megdöbbentette őt annyira, hogy nem tudott szólni. Kicsit tanácstalanul ment mögöttük, át a parkolón. Ahol addigra megritkultak a járművek. Már sötétedett. Tara kinyitotta a furgon ajtaját. Johanna Degen most mintha magához tért volna. Megszemlélte az autót, oldalán a feliratot. Nyilván soha nem ült ilyen szerény járműben. Egy pillanatig habozott, beüljön-e? De Tara kivárt. Türelmesen. És amikor Johanna végre helyet foglalt, becsapta a kocsi ajtaját. Dommal együtt megkerülte a járművet, hátulról. - Mondok egy számot, légy szíves hívd fel... Silvia száma. Mondd el neki, mi történt. Hogy szükség lesz arra a kis szobára is, ami ott van a fürdőszoba mellett. Kérlek, figyelmeztesd, ne csodálkozzon, amikor hazaérünk. - És mi mikor találkozunk? - Majd kereslek, kedvesem. A szó kellemesen simult a férfi fülébe. A lelkébe. Tara csak megszorította a karját, és máris ment. Dom utánuk nézett. A parkoló szélén még látta felvillanni a piros féklámpákat, aztán sóhajtva elővette a telefonját. Amikor Tara kinyitotta az ajtót, Silvia állt az előszobában. Látszott az arcán, hogy Domtól tudja már a részleteket. Nyilván nem csak annyit mondott el a férfi, amennyit Tara kért tőle. Silvia csodálkozott, de elrendezte arcvonásait, amikor meghallotta a kulcs csikordulását a zárban. - Szia... Jó estét, asszonyom. - Jó estét - ez volt az első szó, amit Johanna kiejtett. Tarához sem szólt egész úton. Úgy viselkedett, mint aki sajátos szellemi kómában van. Hagyta, hogy bármit tegyenek vele, semmi sem érdekelte. De lehet, hogy közben azért - ösztönösen - figyelte maga körül a világot, a változásokat. Mert Tara észrevette: pontosan érti, amit mondanak neki. Talán fokról fokra kezdett visszatérni oda, ahonnan egyszer elment? - Ez az a szoba. Csak nem tudom, hogy meddig... - Silvia elharapta a szót. - Én sem tudom, meddig. De biztosan helyükre rázódnak a dolgok felelte Tara. Johannát bevezette abba a kicsiny szobába, amit csak egyszer pár másodpercre látott - amikor Silvia az első napon megmutatta neki a lakást. Most az ágy megvetve, az ablak résnyire nyitva. Voltaképpen barátságos volt, ha kicsi is. Johanna megtorpant a küszöbön. Még mindig nem szólt. Tara úgy tett, mintha minden a legnagyobb rendben lenne: - Itt van a fürdőszoba, arra meg a konyha. Nem vagy éhes...? Akkor magadra hagyunk. Jó éjszakát, nagymama. Johanna mögött becsukódott a szoba ajtaja. Tara és Silvia összenéztek, aztán lassan elmentek a nappaliba. Az ajtót résnyire nyitva hagyták, hogy hallják, ha valami történne. De nem történt semmi. Egyszer ugyan nyílott

~ 105 ~

az ajtó, Johanna kiment a fürdőszobába, aztán visszament, és már a csönd megnyugtatóan szétterjedt a lakásban. - Nagyon fáradt lehet. - Nem is csoda. Egy ilyen nap után? - A legrosszabb az a tudat lehet, hogy elvesztette mindenét. - Hát ennek én sem örülnék. - De most majd alszik talán. Silvia a lány arcát nézte: - Jó ember vagy, Tara Catrall. Ezt valahol valakik biztosan feljegyzik neked. Tudod, úgy hiszem, mindenkinek minden tette feljegyzésre kerül valahol. Ne értsd félre, nem vagyok vallásos, és egyáltalán nem biztos, hogy ennek, amit mondok, bánni köze is lehet egy istenhez. Mégis meg vagyok győződve, hogy nem hiába vagyunk jók és nem büntetlenül vagyunk rosszak. Valahol kialakul egy egyenleg. Aki nagyon rossz, elnyeri a büntetését - ha nem itt és most, hát egy következő életében. Aki pedig jót tesz, azt a javára írják. Tara szomorúan nézett maga elé: - Lehet, hogy így van, Silvia. De én nem ezért tettem. Talán akkor sem mentem volna el szótlanul Johanna mellett, ha egy idegen. - És most... mi lesz? - Egyelőre semmi. Mivel reggel megyek dolgozni, kénytelen vagyok őt rád bízni. És hosszan mesélte, Dom Alawa házában hogyan alakult meg aznap délben a Sziromtenger Társulás. A kis szobából semmi zaj nem hallatszott. Tara este tíz körül odalopózott és fülét az ajtóra tapasztotta. De semmit sem hallott. Visszasettenkedett hát a fürdőszobába, aztán a ház elcsöndesedett. Közös fedél alatt aludt három nő, három sors. Másnap reggel a kis szobában még mindig nem volt mozgás. Silvia úgy vélte, a fáradt Johanna talán délig fog aludni. Tara elment dolgozni. Tele volt erővel és energiával. Mire Ida bejött, már kitakarította a boltot. A lánnyal együtt cseréltek vizet a tartályokban, fertőtlenítettek. Tara megmutatta Idának, hogy a krizantémok szárát sohasem szabad vágni, törni kell. Közben jöttek a vevők. A vevők, akik még nem tudták, hogy hamarosan egy Sziromtenger emblémával ellátott bolthálózatban fognak vásárolni. Méghozzá olcsóbban, mint eddig. Erről is beszélgettek. Dom szinte óránként hívta Tarát valamilyen ügyben. Kiderült, hogy szereti vele megbeszélni a részletkérdéseket is. Dom nem volt tanácstalan - de komolyan vette azt, hogy Tara Catrall az egyik kitalálója a társulásnak. Így aztán bármilyen kisebb vagy nagyobb gond támadt, ha egy megoldandó kérdés jutott eszébe, rögtön őt kérdezte. Mindketten tudták, hogy itt többről van szó. Az a kis probléma csak az egyik oldalát jelentette a dolognak - a másik az volt, hogy ilyenkor megint hallhatták egymás hangját. Összekapcsolódott a lelkük az éteren keresztül, és nagyon jól érezték magukat. A vonzás nőtt, növekedett. Dél körül Tara felszaladt. Johanna még mindig nem jelentkezett. Silvia láthatóan aggódott. Hadd aludjon, hadd pihenjen - mondta Tara, és

~ 106 ~

visszament. A délutánt azzal töltötte, hogy szaladgált a városban. Feltehetően utoljára kocsizott ki a város szélére, a nagybani piacra. Azért is ment, hogy szimatoljon. Afféle botcsinálta ipari kémnek képzelte magát - az érdekelte, tudnak-e a nagykereskedők már a Sziromtenger Társulásról? De ennek semmi nyomát nem fedezte fel. A kereskedők hallgattak - egyelőre a saját érdekükben is. Hiszen csak egy bizonyos naptól, valószínűleg a jövő hétfőtől indul be a társulás, addig meg kell őrizni a látszatot. Milyen pánik lesz itt hétfőn hajnalban! A nagykereskedők egyszerre rádöbbennek, hogy huszonhét boltos - a város virágboltosainak majdnem a fele - egyszerűen a távolmaradásával tüntet. Kapkodni fognak, kétségbeesnek - de meg is érdemlik. Körbejárta az egész területet. Egy olyan boltot is felfedezett, amit eddig nem látott. Fiatal házaspár szorongott egy kuckóban. A férfi enyhén sérült volt, valami gyermekkori betegség maradványát cipelte, nehezen tudott beszélni. De szellemileg teljesen ép volt, és ezt a felesége is megerősítette. Tara eltöltött velük vagy fél órát. Panaszkodtak, hogy bár elég sokba került nekik a hely bérlete, de rossz helyen van, erre kevés boltos jön. Főleg kellékeket árultak, és látszott, a legtöbbet maguk készítették. Hogy ne teljen hiába az idő, ott és akkor, beszélgetés közben is dolgoztak. Tara vagy tíz percig figyelte, hogyan jár a kezük, aztán félrement és felhívta Domot: Azt hiszem, megtaláltam azokat, akiket kellékgyártásra felhasználhatunk - beszélt, beszélt. Dom hangjában érződött, mi jutott eszébe. Még mielőtt kimondta volna, Tara már tudta, hogy erre gondol. - Most rögtön odamegyek és megszemlélem őket. Esetleg rögtön ajánlatot is tehetünk nekik. - Közösen? - Természetesen, kedves Sziromtenger kisasszony. - Valljad be, Dominik Alawa, hogy nem is annyira ezek a fiatalok érdekelnek téged... - Minden megeshet, Tara Catrall. Ki tudja, lehet, hogy találkozom ott egy igen csinos és roppant kedves lánnyal is...? - Csak ne számíts túl sokra. Ez a figyelmeztetés is célba ért. Ha Dom mindenképpen látni akarja őt, sőt mostantól kezdve mindennap találkozni akar vele... miért ne? Legalább jobban megismerik egymást. De egyelőre a férfi valóban ne számítson „túl sokra". Tara jól érezte magát ebben az állapotban, és izgató volt tudni, hogy udvarolni fognak neki. Kellemes borzongás töltötte el, ha Dom csókjára gondolt. Tett néhány kört a piacon. Amikor Dom megérkezett, és együtt ballagtak a kellékesek felé, felhívta Silviát: - Történt valami változás? - Éppen hívni akartalak. Johanna végre megtört - Silvia szinte suttogott, ezzel is jelezve, hogy az asszony nem lehet messze tőle. - Kijött és váltottunk pár szót. Alig emlékezik arra, ami történt. Majdnem az egész napot átaludta, de most már jobban van. Ivott egy teát, és röviden beszélgettünk. Rád emlékezik és tudja, hogy te hoztad ide. - Vannak valamiféle tervei?

~ 107 ~

- Nem szólt róluk semmit. Most visszavonult a szobájába, ő mondta így, „most visszavonulok a szobámba"... Te Tara, lehet, a nagyanyád nem tudja, hogy az az én szobám? - Egyelőre teljesen normálisnak látszik, nem...? Hát akkor hagyjuk regenerálódni. - Rege... micsoda? - Majd elmesélem. A lényeg, hogy hadd pihenjen, ameddig akar. Ha szükségét érzi, akár három nap és éjszaka egyfolytában. Hétfő este Dom elhívta a kellékkészítő fiatalokat egy kávézóba, Tara is ott volt, megbeszéltek mindent. Másnap a fiatalok kimentek az Alawakertészetbe és megnézték, mit tud ajánlani a Társulás. Kaptak egy helyiséget, és minden munkakörülményt megteremtenek számukra, ha kizárólag a Társulás javára dolgoznak majd. A nagybani piacon működtetett bérletet visszamondják, és dolgozhatnak. A társulás átveszi termékeiket, garantált mennyiséget garantált áron, és ha kell, újabb munkatársakat is biztosít számukra. Hogy aztán a Társulás mit kezd az átvett cikkekkel, az az ő dolga. De mivel ők is tagjai lesznek a Társulásnak, a remélt éves haszon felosztásában részesülnek majd, természetesen. Ami Johanna Degent illeti, Tara prófétának bizonyult. Valóban három teljes napig tartott, míg Johanna visszaszerezte erejét. Ezalatt Tarával nem is találkozott. Vagy szándékosan, vagy véletlenül - de mindig akkor bújt elő „rejtekéből", a kis szobából, amikor Silvia egyedül volt otthon. Aki szegény alig mert kimozdulni. Homályos nyugtalanság élt benne. Valahogyan furcsának találta Johannát, nem bízott benne, Félt is tőle. Összerezzent, amikor hallotta, hogy nyílik a kis szoba ajtaja, jellegzetes hangja volt annak a zárnak, kilincsnek. Feszülten figyelte a neszeket az előszobából. Johanna mindig csak a fürdőszobába ment, és egyszer a konyhába, teáért. Akkor Silvia végre legyőzte félelmét és mintegy véletlenül ő is kiment a konyhába. Johanna összerezzent, amikor meglátta. - Ne féljen, kedves Johanna - mondta a madárcsontú, apró kis asszony. Tőlem aztán igazán nem kell tartania. Nem vagyok hitelező - mosolyogni próbált. Hátha ezzel a kis tréfával feloldja a feszültséget? Ami ott volt Johanna szemében. - Nem... nem félek - mondta az asszony. Ott álltak a konyha közepén és nézték egymást. Johanna szemében makacs sötétség gyűlt össze. A haja most festetlen volt, eluralták az ősz szálak. De egyenesen állt. Harcra készen. Már nem volt tétova, sem menekülő, bujkáló. Silvia mindezt érezte és értette: - Miért olyan harcias, Johanna...? Már nincs tétje a harcnak. Mindent elvesztett, viszont cserébe megszerezte a békességet. Már nem kell tartania hitelezőktől és különféle pénzügyi csapdáktól. Amikhez én nem értek, ezt előrebocsátom. Csak sejtem, hogy eddig sok álmatlan éjszakája lehetett. - Mióta meghalt a fiam, csak álmatlan éjszakáim vannak. Ha meg néha mégis alszom, akkor álmodom. Szörnyű dolgokat. - Valamennyit hallottam az életéről. Tudom hát, mennyi bajt okozott önnek Rose Catrall. Pedig csak szerette a fiát, ennyi volt az egész.

~ 108 ~

- Szerette...? Megölte! Silvia kis ideig hallgatott. Meglepte, most hirtelen mekkora energia talán gyűlölet? - volt az asszonyban. Lehajtotta a fejét: - Ne feledje el: Rose Catrall nem azonos Tara Catrallel. És otthagyta egyedül, a már sistergő teafőző mellett. Csütörtökön délelőtt Silvia sebesen hívta Tarát. A lány a boltban volt. - Johanna elindult, megy lefelé - jelentette az öregasszony sebesen, és máris letette a kagylót. Tara kiállt a bolt ajtajába. Johanna nem tudhatja, hogy ő itt dolgozik. Valahová megy... de hová? Követte hát az öregasszonyt. A nagyanyját. Bár ez a szó is olyan különös volt számára. Rose Catrall szüleit sohasem ismerte, így hát nem voltak nagyszülei sem. Az, hogy Johanna első, régholt férje az ő nagyapja volt, már meg sem fordult a fejében. Egyetlen vér szerinti rokona létezett ebben a hatalmas világban itt a harmadik évezred elején - és ez Johanna Degen volt. Aki most ott ment előtte, kissé tétován haladt a járdán. A kirakatokat, a boltok feliratait nézegette. „Eddig csak sofőr vezette limuzinban járt az utcákon, olykor esetleg bemerészkedett valamilyen luxus bevásárlóközpontba... Most vajon merre megy?" Nem titkolhatta önmaga előtt, hogy apró káröröm is munkálkodik benne. Ez nagyon idegen volt számára Johannában - az, hogy rendkívül sok pénzzel rendelkezett egész életében. Egészen mostanáig. De ez nem vakította el Tarát. Nem az fájt neki, hogy életének eddigi huszonegy éve alatt neki semmi sem jutott ebből a hatalmas vagyonból. Nem érdemelte meg, nem is tudott róla. Ami egyszer már lezajlott, múlttá lett, nem nagyon tudta érdekelni. Az biztos, hogy a jövőjét sohasem akarta a múltra építeni. Azért meg kell dolgozni, meg kell harcolni. Ment hát Johanna mögött, egy kicsit leselkedőnek, egy kicsit indián harcosnak érezte magát. Detektív volt, aki más cselekedeteit és ha lehet, a szándékait fürkészi. Johanna eleinte nagyon bizonytalanul mozgott, gyakorta megfordult, a sarkokon mindenfelé tekingetett. Tarának résen kellett lennie, az asszony nehogy észrevegye őt. Közben azt is észrevette, hogy a nyári délelőttön őt is alaposan megnézik a férfiak. Egyszer még elismerő, bár halk füttyentést is hallott a háta mögött. Úgy fürdött ebben, mintha egy kellemes és meleg szökőkút mindenfelől rápermetező vizében haladt volna. Tetszett a férfiaknak, akik ezt a maguk módján a tudomására is hozták. Pillantással, bámuló tekintettel és más apró jelekkel. Azt egyik sem tudta, hogy a szíve már foglalt. Dom... Igen, csak rá gondolt. Johanna megtorpant egy bankautomatánál, retiküljében keresgélt. Tara látta, bankkártyát vett elő, bedugta a nyíláson. Kis töprengés után bepötyögte a kódszámot is. Aztán eltette a bankjegyeket. „Szóval maradt még valamennyi pénze", gondolta a lány. Johanna ezután fehérneműboltba tért be, vásárolt. Hát ez érthető volt, hiszen semmije sem maradt. A következő állomás egy áruház volt, ahol Johanna a divatosztályt járta végig. Tarának elég sokat kellett bujkálnia, nehogy észrevegye őt. Itt két ruhát, néhány blúzt és egy pár cipőt, vett. Majd a táskaosztályon egy ügyes kis műbőrtáskát is. „Nincs olyan sok pénze, hogy igazi bőrre teljen. Vagy csak nem akar felvágni...?" Tara hiába töprengett.

~ 109 ~

Ezután azt kellett látnia, hogy egy kis görög étterem előtt Johanna megtorpan. A többnapos koplalás után aligha tudott parancsolni magának. A kiáramló illatok megcsapták. Bement és helyet foglalt, rendelt. Tara addig a közelben ütötte el az időt. Közben felhívta Silviát, és beszámolt a történtekről. Hívta Idát is - a boltban minden rendben? Johanna kijött és folytatta útját. Néha szemlátomást nem tudta, merre van. Nem ismerte ezt a városrészt. A Pamallo-negyedet rótta és anélkül, hogy észrevette volna, lényegében körbement. így déli egy óra tájban ismét a kiindulóponthoz közeledett. Egyszer megállt a járda szélén, a forgalmat nézte. Biztosan azon töprengett, hogy megállít egy taxit. De aztán ment tovább. Kérdezett valamit egy nőtől, aztán egy boltja ajtajában álldogáló ötvöstől. Azok mutatták neki az irányt. „Tehát induláskor megjegyezte a tér nevét", értette meg a lány. Két és fél órás „séta" után visszaértek a ház elé. Johanna alaposan megszemlélte a házat, és rájött, hogy innen indult el. Tara hívta Silviát: - Visszajött, most megy fel. Délután Tara a boltban dolgozott. Egyszer Silvia lejött hozzájuk: - Képzeld, most már egészen normális. Megjavult a kedve. Még beszélgettünk is. - Miről? - Hát olyan mindennapi dolgokról. Öltözködés, árak. Mellesleg fogalma sincs arról, mi mennyibe kerül. Telefon, fűtés, közlekedés, benzin...? De nem olyan rideg és elutasító, mint eddig volt. Már „olvad", azt hiszem. Erről este Tara is meggyőződhetett. Valami történt Johannával azon a napon, mert mintha kicserélték volna. Derűsen tekintett a világba. Igaz, amikor Tara belépett a nappaliba - ahol a két asszony teázgatott élénk beszélgetésbe merülve tett egy olyan mozdulatot, mintha el akarna menni onnan. De Tara erre is felkészült lélekben. Igyekezett olyan természetesen viselkedni, ahogyan... máskor is szokott. Más helyzetekben, másokkal. - Szia, nagyi - jegyezte meg, és kiment a konyhába. Letette, amit hozott a bevásárlásból. De rögtön visszajött: - No, hogy telt a napotok? Johanna még hallgatott. Silvia válaszolt a kérdésre. Tara leült harmadiknak a kis asztalka mellé. Silviának ez elégséges ürügy volt, hogy kirohanjon egy harmadik csészéért, és ne siessen vissza. Otthagyta őket kettesben. Johanna és Tara tekintete összekapcsolódott. - Jól vagy? - kérdezte a lány. - Igen... azt hiszem - Johannát talán a tegezés lepte meg. Még bizonytalan volt, de látszott, akar már valamilyen változást. - Semmivel se törődj egy darabig - mondta Tara. - Addig maradsz itt, ameddig akarsz. Ha Silvia is egyetért, ellakhatsz a kisszobában. Én is nála lakom, mert az anyám temetése után... - egy pillanatig tartott csak szünetet. De hát nem számított a múlt, neki nem. Erős hangon folytatta hát: - .. .Eladtam a lakást, hogy legyen miből elindítani a virágboltot, és albérlő lettem. - Tudom. Silvia mindent elmesélt... Rólad is. Johanna arcán nem volt mosoly, de valami szelídség uralta el a tekintetét, amikor tovább beszélt. A szemét már nem vette le a lányról: - Olyan fiatal vagy, mégis milyen sokat kellett már harcolnod az életben... Tara.

~ 110 ~

A lány szívében reménység ébredt. És valami melegség is életre kelt. - Ugyan, nagyi! Ennyit mindenkinek ki kell bírnia. Nem tudom, te milyen voltál huszonegy éves korodban. De biztosan te sem hagytad magadat legyűrni az élettől. A mondat kicsit irodalmi volt, mintha egy regényből olvasta volna fel. De Johanna tudta, ez belülről jön. Elég volt Tara arcát néznie. Es ő éppen azt figyelte. Kicsiny mosoly szaladt át az arcán, de rögtön el is tűnt onnan. Mintha csak véletlen, vagy félreértés szülte volna, nagyon rövid időre: - Akkoriban még nem voltam olyan kemény és harcias, amilyen. .. amilyen később lettem. A mi családunk sem volt gazdag. Nekem a pénzt az életembe az első férjem, Peter apja hozta. Attól kezdve olyan természetes volt, hogy nem lehettek anyagi gondok. Ami problémát okozott, az vagy az egészség, a család, vagy a befektetés volt. Mindhárommal akadtak gondok. A férjem beteges volt, aztán el is vitte a rák... A fiam is egy problémás emberré nőtt fel. A befektetések terén ment még a legjobban minden. Azt hamar kitanultam, megismertem a fogásokat és a saját kezembe vettem a dolgokat. Más nem szólhatott bele... A második férjemnek sem engedtem meg. Sokáig, nagyon sokáig... több mint harminc évig jól is mentek a dolgok. De aztán valami összezavarodott bennem. Már nem érdekelt annyira a pénz. A világ dülöngélni látszott. A tőzsdék is megbolondultak. Veszítettem, és az sem érdekelt. Ahol omlani látszottak a falak, ott hitellel támasztottam meg őket. Az, amit régebben kicsit nagyképűen „Johanna-birodalomnak" hívtam magamban, dülöngélt. Olyan volt, mint egy léket kapott hajó. Kezdetben csak egyetlen lék volt, az is aprónak, jelentéktelennek látszott. De mind több lett belőlük, a birodalom hajója már alig haladt előre, és mind mélyebbre süllyedt. Amikor ezt észrevették az üzleti vetélytársak, még gyorsan belefúrtak néhány jókora léket, csak hogy minél előbb menjek a fenékre. Közben a hitelezők is felébredtek, pánikba estek és követelték a visszafizetéseket. Elég volt azt mondani - először, csak egyszer, csak az egyiknek! - hogy „nem tudok fizetni" - és kész. Elszabadult a pokol... Nézett maga elé. Silvia eddig a küszöbről hallgatta, most bejött. Hármasban teáztak hát. Megszólalt Tara telefonja. - Minden rendben van? - kérdezte Dom. Aztán arról beszélt, hogy holnap déltájban összejönnek néhányan a társulástól, pénzügyi és egyéb ügyeket kell megbeszélni, dönteni. Kérte Tarát, jöjjön el ő is. Olyan szép volt a hangja. Annyi melegséget sugallt... Közben Tara maga előtt látta nagyanyja kicsit szomorú arcát. Az ötlet abban a pillanatban jött. A szomorú embert oda kellene vinni, ahol a vidámak, az optimisták, az éppen tervezgetés lázában élők vannak. Ez sokkal többet segítene Johannán, mint itt ülni egész nap Silviával, vagy akár vele, Tarával. És Tara sohasem habozott, ha új ötlete támadt. Azonnal a megvalósítás útjára lépett: - Kedves Dom, elmegyek. Különösen, ha készítesz valami harapnivalót is. - Neked ne készítenék, drágám? - Készíts nekünk, Dom. - Hozod azt a lányt, hogy is hívják... Idát is?

~ 111 ~

- Nem lehet, valakinek a boltban kell maradnia. Valaki mást viszek magammal, ha ő is egyetért. Dom akkor fogta fel. Tara örült, hogy a férfi hangjában semmi változás nem állt be. Nem jelezte akár önkéntelenül is, hogy ellenérzései vannak Johannával szemben: - A nagyanyádat is szívesen látom. Gondolom, szüksége van egy kis normális társaságra. - Pontosan erről van szó. A beszélgetés után Tara Johannához fordult és akarta mondani, miről is van szó. De a jelek szerint Silvia már sokat mesélhetett mindenről, mert Johanna könnyed kézmozdulattal megállította Tara lendületét: - Elmegyek. Egy kis kikapcsolódás nekem sem árt. Ne haragudj, Silvia nézett a háziasszonyra. - De ha csak veled vagyok itthon, az nekem nem elég. - Megértem - mosolygott Silvia. - Nem ilyen csöndes élethez szoktál. Johanna szeme a messzeségbe nyílott. Hát igen. Ahol ő eddig élt, ott minden fényes, nagyszabású és mozgékony volt. De az a világ már elmúlott... és milyen érdekes, hogy az unokája is ugyanígy gondolkodott. Mert ekkor Tara megjegyezte: - Ha egy hajótörött végre partra vergődik a lakatlan szigeten, jobb, ha nem gondol az előző életére. Itt most egészen új körülmények között kell megtalálnia a helyét. Johanna bólintott: - És önmagát - tette hozzá halkan. 6. Péntek délután nagy meglepetés érte Tarát. Elmentek Johannával Dom Alawa házába. Ahogyan azt a férfi előre jelezte, egyáltalán nem volt egyedül. Mire a két nő is megérkezett, már elég sokan jöttek össze. Például ott volt a nagybani piacon felfedezett két kellékgyáros, aztán az ügyvéd, és hat-hét leendő társtulajdonosa a Sziromtenger Társulásnak. Nagy vita zajlott éppen, amikor a hölgyek kis késéssel bejöttek. Odakünn most nem volt jó idő, vihar készülődött. Dom csak futólag tudta üdvözölni őket. Johanna kezet nyújtott neki és kíváncsian megszemlélte. Ebből a tekintetből Tara és Dom megsejtették: Silvia kicsit pletykás volt, alighanem mindazt elmondta róluk Johannának, amit tudott. - A konyhában vannak szendvicsek - mondta a férfi gyorsan. - Itt most nagy vitába keveredtünk. - Miről van szó? - érdeklődött Tara. Közben Johanna engedelmeskedve az utasításnak, megkereste a konyhát. Lecsapott egy tányérra halmozott szendvicshalomra, és valami innivalót is keresett. Gyümölcslevet talált. - A könyvelőnk lemondta a munkát. Biztosan kapott egy jobb ajánlatot. De nekünk most kell eldöntenünk, hogyan osszuk be a pénzt. A hétfői induláskor már nem lehet csak beszélni. A költségeket fizetni kell. A Társulásnak az első órától kezdve lesznek bevételei és kiadásai... Tara közben üdvözölte a többieket. Látásból ismerte őket. A hallban összetoltak három asztalt is. Csekkek és bankjegyek hevertek. Dom éppen

~ 112 ~

azt magyarázta, hogy előre nem tudható, mennyi készpénzt tartsanak a kasszában és mit csináljanak az időnként megnövekvő, máskor meg apadó pénzmennyiséggel. Hogyan lehetne előre kiszámítani, mikor mennyi lesz a szükséglet és a bevétel, meg a kiadás? Tanácstalanul meredtek egymásra az asztal fölött. Dom a fejét vakarta, ami nála nyilván a tanácstalanság jele lehetett. Éppen a könyvelés nehézségeit kezdte volna ecsetelni, amikor valaki a beálló csöndben azt mondta: - Én tudom. Felkapták a fejüket. Csak Tara nem - hiszen már ismerte ezt a hangot. Johanna. Ott állt a hall küszöbén, egyik kezében a szendvicsestál, a másikban az üvegkancsó a gyümölcslével. Lassan jött az asztalhoz, letette terheit. Közben a tekintete körbeszaladt. - De nagyi... - kezdte volna Tara az ellenkezést. És Johanna pontosan kiolvasta a szeméből, mit mondana. Alighanem ugyanezt látta Dom Alawa szemében is. Ők ketten ismerik itt a múltját. Tudják, hogy tönkrement. Mivé lett a „Johanna-birodalom"...? Ám az asszony most megint kemény volt, amikor az unokájára nézett: - Harminc éven át egészen jól elvezettem egy vállalkozást, sőt, sok vállalkozást egyszerre és együtt. Nem létezik, hogy ne tudnék ötleteket adni egy ilyen... kis vállalkozáshoz. Dom szeme Tarát kereste. Sugallta volna, hogy hallgassák meg Johannát. Ámde Tara sem ellenezte, és ezt érezte a nagyanyja. A megengedő csönd hallatán Johanna beszélni kezdett: - Azt ugyan senki sem tudhatja előre, hogy mekkora likviditásra van szüksége egy most induló és még ki nem próbált vállalkozásnak. De a szakemberek már régen kitalálták, mit lehet és mit kell ilyenkor csinálni. Vannak módszerek arra, hogy elkerüljük a meglepetéseket. - Mondja el őket - kérte az egyik asszony. Jól menő belvárosi virágboltot vezetett, az imént fizette be a részvételi díjat, és láthatóan nem volt neki mindegy, mi lesz a pénze sorsa. És persze a vállalkozásé is. Tara helyet foglalt, erre a többiek is leültek. Sok tekintet függött várakozóan Johanna arcán. Az asszony valószínűleg a régi nagy igazgatótanácsi ülésekre gondolt. Ott is ő volt a középpontban, és sokak életéről, pénzéről, jövőjéről, sikeréről vagy kudarcáról dönthetett. Az összegek, amelyekről ott határozni kellett, összehasonlíthatatlanul, nagyságrendekkel nőtték túl azt, amennyi itt egyáltalán lehetséges. De nem habozott megosztani a tapasztalatait: - Az összes pénzt, amit a tagok befizettek, háromfelé kell osztani. Harminc, negyven és harminc százalékos arányban. Az első összeg egy harmincszázaléknyi, ezt készpénzben itt kell hagyni a kasszában. Ebből kell majd fizetni mindent az első hetekben. - És mi lesz a többi sorsa? - érdeklődött egy másik kereskedő. - A negyvenszázaléknyi részt olyan bankszámlára kell befizetni, ahonnan az összeg egy része bármikor lehívható, a másik része viszont addig is kamatozik. Természetesen, mivel ehhez a számlatulajdonos bármikor hozzányúlhat, a kamata meglehetősen alacsony. De legalább

~ 113 ~

kamatozik valamit, ugyanakkor tetszés szerinti időpontokban elérhető, vészhelyzetben lehívható onnan nagyobb összeg is. - És az utolsó harminc százalék? - kérdezte a kellékgyártó, sérült fiatalember felesége. - Az az igazi vésztartalék. Ezt már érdemes lekötött, hosszabb távú betétekre betenni. Hadd kamatozzon, amíg nincs rá szükség. - De ha mégis ki kell venni, elveszítjük a kamatot - mondta óvatosan Dom. - Erre is van orvosság. Azt az összeget nem egyben kell betenni, hanem legalább három részben. Így ha egy bizonyos pillanatban, mondjuk pár napra, nagyon megszorul a társulás, elég az egyiket kivenni, megbontani a kamatkonstrukciót, attól a többi összeg még tovább kamatozhat. Johanna ezt annyira magától értetődően és ugyanakkor magabiztosan adta elő, hogy mindenki számára világos lett: igen, ezt valóban így kell csinálni! Dom zavarban volt. Most mit mondjon? Hogyan honorálja a dolgot? De mielőtt tanácstalan tekintete megtalálta volna Johannát, az tovább beszélt. Elmondta most, hogy milyen rendszerű könyvelést kellene alkalmazni, és milyen módokon lehet majd könyvelni a bevételeket és kiadásokat. Számos kisebb tanácsot adott arra is, hogyan lehet csökkenteni a kiadásokat adminisztratív téren. Arra is felhívta a figyelmet, hogy a Társulás tagjainak belső rendeléseit egyszerűsített formában vezessék, és elég havonta egyszer összesíteni őket, hogy kiderüljön: melyik bolt miből mennyit rendelt. Hogy a könyvelést ne terheljék túl, ezek összegzését nem egyszerre, mondjuk a hónap vége felé kellene összesíteni, hanem mindenkiét máskor. - Mondjuk van... hány bolt is lesz? - kérdezte szigorú hangon. - Huszonhét - sietett a válasszal Tara. - Nos, ez nagyon jó. Négy csoportba kell osztani a boltokat. Legyen a nevük mondjuk A-, B-, C-, D-csoport. Mindegyikben legyen hat-hét bolt. Az A-csoport boltjainak vezetőivel előre közölni kell, hogy minden hónap 5éig kell elszámolniuk. Ha 5-e szombatra vagy vasárnapra esik, akkor értelemszerűen a következő első munkanapra esik a határidő. Tehát az Acsoport boltjaitól legkésőbb 5-én a munkanap végéig ott kell lennie az összes kimutatásnak. A könyvelő 6-án és 7-én összegzi a rendeléseket és kiszámítja, mivel tartozik a bolt, vagy a Társulás mennyivel tartozik a boltnak. Megcsinálja ezt a „kis mérleget", havonta egyszer. Év végéhez közeledve elég, ha előveszi az időközben készült tizenkét havi mérleget és abból összesít. - A B-csoport meg pár nappal később, és így tovább... - bólogatott Dom. Johanna felnézett a mennyezetre. Mint aki lelki szemeivel látja a naptárat és a normális gyakorlati érveket is számba véve folytatta: - A B-csoport határideje minden hónap 12-e, addigra bejönnek a papírok, az elszámolások, a nyugták és egyebek. Ezek alapján velük a pénzügyi elszámolásra 15-én kerül sor. A harmadik, a C-csoport mondjuk 18-ára küldi be a papírjait, velük 22-én lehet elszámolni. A D-csoport határideje 24-e, és az elszámolásra 27-én kerül sor. így a könyvelésnek marad ideje, hogy a hónap végén megcsinálja a Társulás nagy havi

~ 114 ~

mérlegét is, és minden szükségeset elvégezzen a huszonhét bolt kis havi mérlegével is. - Ez egyszerűen zseniális! - tört ki Dom. Úgy nézett körül, mint aki ellenkezést vár. Kész megvédeni Johanna tervezetét bárkivel szemben is...! De senki sem ellenezte. Éppen fordítva, mindenkinek tetszett a dolog. Tara, aki valahol belül nagyon is kritikus volt nagyanyjával szemben, most kénytelen volt bólogatni: - Már két dologban is segítettél nekünk, nagyi! - Legalább ennyi hasznomat vegyétek - felelte az asszony. Egy pillanat alatt elszállt a lelkesedése, kissé szárnyaszegett madárrá lett. Ült az asztalnál, nézett maga elé. A szendvicsekről is megfeledkezett. Ősz feje világított a szobában. Annál is inkább, mert odakünt elsötétült az égbolt. Közeledett a vihar, fekete felhőket kergetett a gyorsuló szél. Tara is a nagyi haját nézte. „Még jó, hogy nem festeti a frizuráját. Egészen normális asszony lehetne belőle, ha..." De mikor? Nem tudta, milyen feltételt rendeljen állítása mellé. Hiszen nekem éppen az fáj vágott belé a kínos felismerés -, amit nem szoktam felemlegetni másoknak vagy magamnak. A múlt... Le kell vele számolni. És Johanna is hadd szabaduljon meg tőle. Domra nézett. A férfi meg őrá. A többiek hallgattak. Talán a pillanat varázsa rájuk is hatott? Annyit mindenesetre megéreztek, hogy most nem nekik kell szólniok. Jobb, ha hallgatnak. Hát néma csönd terjengett az asztalok körül. Tara és Dom egymást nézték és természetesen ugyanarra gondoltak. Egy villanás volt az egész, és mindketten tudták: a másik is egyetért. Akkor már csak abban kellett megegyezniök, melyikük mondja ki hangosan is...? Tara alig észrevehető kicsiny mozdulattal hozta a férfi tudomására, hogy ezt rábízza. Dom Alawa megköszörülte a torkát: - Khm... nem is tudom, hogyan kezdjem... de remélem, a Társulás távollevő tagjai majd igazat adnak nekem... Úgy vélem, kedves Johanna, kár lenne parlagon hevertetni az ön szaktudását. Johanna meglepődött: - Most komolyan beszél, Dom? - Nagyon is komolyan. Az ajánlatunk: három hónapos próbaidőre felvesszük önt a Sziromtenger Társulás könyvelésének vezetésére. Ha addig nem lesz semmi baj, és a Társulás virágozni fog, akkor természetesen kötünk egy állandó, tartós szerződést. Johanna Degen most csak egyetlen ember véleményére volt kíváncsi. Tara nézte őt, és Johanna nézte Tarát. A lány szólalt meg elsőnek: - Szerintem vállald el, nagyi. De mi majd alaposan a körmödre nézünk, azt ugye, tudod...? Akkora nevetés tört ki, hogy szinte remegtek a falak. Annál is inkább, mert akkor tört ki a vihar. Odakünn sötét lett, a fekete felhők rátelepedtek a városra. A szél zörgette a teraszra nyíló üvegfalat, valahol talált egy rést, betüremkedett rajta, kicsiny forgószelet kavart a folyosón. Johanna Degen hirtelen felállt és az asztal fölött kezet nyújtott Domnak: - Rendben van, Alawa úr, elvállalom. Azzal a feltétellel együtt, amit az unokám mondott ki. Nem ijesztett meg. Tudom, minden könyvelésnek

~ 115 ~

szüksége van ellenőrre. Ha nem megy ez nekem, majd időben szólok. És természetesen nem sértődöm meg, ha olykor alaposan ellenőriznek. Ez vele jár a szakmával - aztán Tarára nézett: - Nyugi, kislány. Annak idején elvégeztem egy könyvelői iskolát is... sok egyéb mellett. Tarában ekkor annyira összegyűlt a feszültség és a melegség, hogy most már nem bírta tovább. Odament Johannához. Megölelték egymást. Domnak könny szökött a szemébe. És nem győzött csodálkozni. A jelenlévők között csak ő sejtette, milyen nehéz volt idáig eljutnia mindkettőnek. Tarának is el kellett törölnie a múltat. Azt, hogy apa nélkül nőtt fel, és azt, hogy így alakult a sorsa. Johannának pedig mindent el kell felejtenie. Szinte az egész életét. És akkor jár jól, ha minél előbb túljut rajta. Annyira másképpen élt, mint ami most vár rá. De ami volt, semmiképpen sem térhet vissza. Egy pillanatig mind a hárman ezen töprengtek. Akkor hatalmas csattanást hallottak - villám csapott be valahol a közelben. Az egyik nő felsikoltott. Kialudtak a lámpák, elment az áram. Dom mint házigazda kénytelen volt intézkedni. Egy perccel később ismét lett világosság, de akkora eső szakadt a városra, amekkorát az itteniek már régóta nem tapasztaltak. És sokáig esett. Közben odakünn amúgy is besötétedett. Már nemcsak a viharfelhők hoztak afféle fél-éjszakát. A nap eltűnt, villámok cikáztak a homályban. A vendégek egy része - mivel már úgyis befejezték a tanácskozást - úgy döntött, hazamegy. Egy férfi zakóját fejére kapva futva indult el az udvaron. Eljutott az autójáig, beült. Egy házaspár követte a példájukat. Ahogy múlt az idő, előbb-utóbb azok is így döntöttek, akik kivárásra játszottak. Ugyanis az eső csak nem akart elállni. Már órák óta zuhogott erőteljesen. A végén csak hárman maradtak az Alawa-házban: Johanna, Tara és Dom. Elcsendesülve ültek és az üvegfalon át nézték, hogyan veri az eső a teraszt. A napernyők kókadtan lógtak - Johanna meg is jegyezte: - Látszik, ebben a házban nincs gazdaasszony. Annak biztos eszébe jutott volna még az eső előtt beszedni a napernyőket, ferdére állítani a székeket. - Minden műanyag, majd megszárad - mormolta a férfi, de azért neki sem volt jó kedve. A feleség hiányának említése tette, talán. Tara hallgatott. Johanna ismét megszólalt: - Hogyan jutok haza ekkora vízben? - Hazaviszlek - mondta Tara azonnal. Automatikusan. Ekkor meglepő dolog történt: - Elmegyek egyedül - jelentette ki Johanna. Valamilyen eddig nem hallott tónus is bujkált a hangjában. Tara azonnal felfigyelt rá. - Ugyan, nagyi! Gyalog, vagy taxival? Minek, ha itt vagyok én? - Te itt vagy és itt is maradsz - mondta az asszony határozottan. Az első másodpercben nem értették. Az asszony persze nem várta meg reakciójukat, hanem kezdte összeszedni a holmiját. A retiküljét letette valahová, amikor bejöttek, és most nem emlékezett rá, hol is hagyta... Végre a konyhában talált rá.

~ 116 ~

Odakünn ismét megdörrent az ég. A zengés félelmetes volt, még Dom is összerezzent. Egy pillanatra ők hárman abban a nagy házban védtelennek érezték magukat. Majdhogynem féltek. Ezért látszott abszurdnak, hogy közülük az egyik most itt akarja hagyni a védelmet, a fészket. A száraz meleget - azért, hogy kimenjen abba a rettenetes viharba? Önként? - Ugyan, nagyi, hagyd ezt. Itt maradhatunk akár reggelig is. Igaz, Dom? - Hát persze - sietett a férfi a válasszal. - Éppen elég szoba van itt. Tudja, Johanna, milyen nagy ez a ház? Dom belefogott volna az Alawa-ház részletes ismertetésébe. Már nyújtotta balkeze ujjait, hogy a jobbjával azokon számolja ki, mi minden található az emeleten. Hálószobák, fürdőszobák... Johanna Degen azonban hajthatatlan volt. De a hangjában nem fedeztek fel haragot vagy sértődöttséget. Csak mérhetetlen, makacs kitartást az elhatározása mellett. Ez ismerős volt Tara számára, így a beszélgetés egy percre más témára terelődött: - Nagyi, olyan makacs vagy, mint én. Johanna nevetett. Ez meglepte mindkettőjüket. Tara még sohasem látta őt nevetni. Ilyenkor mintha az arcberendezése is megváltozott volna. Nagyobb lett a szája, de a szeme is. A homloka eltűnt az ősz haja alatt. Valahogyan kedvesebb lett rögtön. - Nem, Tara, te vagy olyan, mint én. Mert én előbb voltam itt, és előbb voltam makacs is, mint te. Te csak harmadiknak érkeztél ezekkel a tulajdonságokkal. - Harmadiknak...? - Tara kis késéssel kapcsolt. - Ja, közben volt az apám! Johanna elkomolyodott: - Igen, közben itt volt ő is. Nagyon korán szültem őt, még én is majdnem gyerek voltam. De aztán huszonvalahány évig sok örömet adott. Már maga a tudat is, hogy van egy fiam. Ha már a lányomnak olyan korán el kellett mennie. Most közel álltak egymáshoz. A lelkük rezdült, egyszerre. Egyformán. De ez csak egy pillanat volt. Aztán Johanna elkomolyodott, a vidám szikrák eltűntek a szeméből. A házigazdára nézett: - Kedves Dom... vagy már szólítsam „főnök úrnak"? Arra kérem, hívjon nekem egy taxit. Úgy érezték mindketten, hogy most már nincs helye több vitának. Az asszony makacsul el akar menni. Tara és Dom összenéztek, aztán a férfi ment a telefonhoz. Tíz perccel később kikísérték Johannát a bejáratig. Az udvaron kövér cseppek bombázták a földet. Már sötét volt, az ég egyetlen fekete fenyegetésnek látszott. Valahol a távolban szakadatlanul villámlott. A taxis látva a helyzetet - és a nyitott kaput - behajtott az udvarra, majdnem a bejárat elé. Dom közben kerített egy esernyőt, de azt Tara vette kézbe. A kocsihoz kísérte Johannát. Amikor kitárta előtte az ajtót, még egyszer megkérdezte: - Miért akarod, hogy itt maradjak? Johanna a szemébe nézett. Tara most megint látta a vidám szikrákat:

~ 117 ~

- Mert ez lesz az első igazi, szerelmes, közös éjszakátok. És ennek így kell lennie. Ne törődjetek senkivel és semmivel. Velem sem. Mielőtt a lány szólhatott volna, megsimogatta az arcát: - Majd holnap találkozunk... kisunokám. A kocsi már elhajtott, de Tara még ott állt a zuhogó esőcseppek ezüstös tengerében. A torka elszorult, Hát csak nagy késéssel tudta kimondani: - Köszönöm, nagyi. Dom még kirohant bezárni a kaput. Látszott a mozdulatain, hogy ezt minden este maga csinálja. Aztán ahogyan körbepillantott - az a gazda tekintete volt. Bármi is legyen, neki azért figyelnie kell mindenre. Gondoskodni a biztonságról, az értékekről. A kertészetről, amely az élete értelmét jelenti. Ezt Tara nagyon is értette. Örült, látva Dom nyüzsgését. Elnézett, ki a konyhaablakon. Innen látta az üvegházakat. Ott sorjáztak egymás mellett, akár a fegyelmezett katonák. Szintúgy a hatalmas ciprusok - Tara még sohasem látott ilyen nagy ciprusokat. Szinte jegenyéknek látszottak. Dom bejött, látta a helyzetet. Váratlanul lekapcsolta a lámpát. Tara hallotta, hogy közeledik, és kellemes borzongás száguldott át a testén. Mindjárt... most ér ide... Már érzi a férfi melegét... vagy ez az aurája, amelybe olyan jó érzés belesimulni? Ám most előbb a karjaiba simult. Dom átölelte, egy pillanatig együtt nézték, mi zajlik odakünn. A villámok valahol a távolban csapkodtak, itt a homály uralkodni látszott. De ettől nem féltek. Tara megfordult, a férfi karjaiban maradt. A szakállas arc már olyan közel volt... Csak a csók vége felé érezte meg, milyen nedves Dom ruhája. Elszakadt tőle: - Te jó ég, szívem... csuromvizes vagy! - Az eső erősebb, mint az a kis ernyő - a férfi mosolyogni próbált, de akkor már vacogott. Tara megfordította és tolta maga előtt, fel az emeletre. A fürdőszobában magára hagyta, de lelkére kötötte: álljon be a forró zuhany alá, és maradjon ott jó hosszan. Mielőtt becsukta maga mögött az ajtót, a férfi utána kiáltott: - Nem kéne ezt személyesen ellenőrizned...? Én ugyanis nagyon engedetlen vagyok... Kint a folyosón vette észre: az ő blúza is vizes lett Dom ölelése közben. Tétova mozdulattal nyúlt a gombokhoz. Aztán a pajkos ötlet máris céllá lett benne. Akarat sem hiányzott hozzá. Sebesen ledobta ruháit egy székre. Még egy pillantást vetett a folyosói tükörbe. Meztelen teste barna volt, fehér foltok nélkül. Ha napozott, mindig meztelenül tette, bár mostanában kevés alkalma volt rá. Melle feszesen meredt előre. Dereka karcsú. Csípője viszont csábosán domborodik... Ez biztosan tetszik a férfiaknak. A combjai is simák, gyönyörűek. Próbálta magát tárgyilagosan szemlélni, de hát... ez mégiscsak a teste volt. Igazából nem neki kell, hogy tetsszen. Akinek kell, az ott volt az ajtó mögött. Tara jól hallotta a férfi kéjes prüszkölését, a zuhanyvíz csobogását. Minek is várna tovább...? Az éjszaka ugyan hosszú, de egyszer a leghosszabb is véget ér.

~ 118 ~

Csöndesen osont be. Dom zuhanyozott és semmit sem hallott. A lámpák elég fényt adtak, bár egy újabb villám nyomán egy pillanatig hunyorogtak az égők az egész házban. De megmaradt a fény. Tara mélyet lélegzett: erős volt a vonzás. Egyszer ennek is meg kell lenni. Nagy örömet adhat vele Domnak. „És ő is nekem", futott át a fején a kéjes gondolat. A vágy hevítette, most már őt is. Nem volt értelme tovább titkolni. Azért az a kis habozás még ott lapult az agyában, amikor megtorpant a zuhanyozó előtt. Az áttetsző függöny mögött látta a férfi körvonalait, amint mosta a testét. A testét... Tara megnedvesítette ajkát. Még visszaléphet a' dologtól. Ha most csöndesen kioson a folyosóra és felöltözik, még azt is mondhatja később, hogy csak az eső végét várja. Taxit sem kell hívnia, a ház előtt várja a fehér-piros furgon... De a szerelem erősebb volt. Tara felvetette a fejét, ismét mélyet lélegzett, aztán határozott mozdulattal félrerántotta a nedves függönyt és belépett a párás forróságba. Megzendült az ég. A villám valahol a közelben csaphatott be - még látták is a felvillanást. A fény behatolt csukott szemhéjuk alá, felborzolta idegeiket. De mindez semmi sem volt ahhoz, amit a hanghatás okozott. Akkorát reccsent az ég, hogy Dom - önmaga számára is váratlanul - úgy képzelte, a világ eltörött. Talán egy nagy fa volt a Mindenség, és annak egy ágán ült a Föld? Letörött az ág, és a bolygó most bucskázva hullik bele a fekete semmibe... de nem, ez túl sok lenne. Kényszerképzete új képet építgetett: ami ilyen gigantikus reccsenéssel letörött, az csak városukat tartotta fenn. Mint egy szigetet az óceánon. Most minden széttört, és a város-sziget lassan süllyedni kezd... Víz folyott az ablaküvegen. Szél dobolt esöcsepp-ujjaival, szüntelenül. De mindez semmit sem számított. Recseghet, töredezhet az égbolt, akár pusztulhat ez a világ is, essen szét apró darabokra - de Tara és ő az utolsó pillanatig maradjanak egy darabon, együtt! - Nem félek - mondta Tara a sötétben. Lehet, nem mondott igazat? A hangja egy ijedt kisgyereké volt. Torkában kapart a félelem, mit sem számított, hogy miféle szavakat formáz a szája. Valahol legbelül a zsigereiben lapult ez a remegő rettegés. Ugyanakkor mégsem félt - hiszen itt volt Dom! Tara egy pillanatra visszazuhant az időben. Vagy százezer évet. Füstös falú huzatos barlangban feküdt, meztelen háta alatt durva szőrű medvebőr. Árnyak és hangok osontak. A tűz még égett, de mert hajnal közeledett, hát lassan kialudni látszott. Bár nagy baj lenne, ha a lángok meghalnának. Ismét kereshetnének tüzet odakünn. Várhatnának egy ugyanilyen villámokban gazdag éjszakára, amikor valahol végre az istenek haragja belecsap egy fába. Futnának még esőben is, félve ugyan a sompolygó vadak karmaitól. De a tűzre szükség lenne... Az ég haragja hatalmas kiáltásokra készteti az eget, beleremeg a föld is. A barlang, és mind, ki benne lapul. Ám ott van a Férfi, mellette fekszik. Talán alszik, talán nem. De ha kell, ő majd megvédelmezi nőstényét minden bajtól. Azért férfi. Azért erős. A nőstény azért van vele...

~ 119 ~

...Tara kinyitotta a szemét. Lassan fordult a Férfi felé. Nem medvebőrön feküdtek. Nem barlangban. Pedig ez is annak látszott. Ha Tara elengedte fantáziáját, ez a hálószoba is barlanggá változhatott. Az ő barlangjuk lett. Dom lassan közeledett, ismét. A kéj egyszer már kitört belőlük. De az úgy tűnt - nagyon régen volt. Bár nem feledték - már újra vágytak. Dom lassan közeledett a lányhoz. Meleg volt a szobában, meztelenül feküdtek egymás mellett. Takaróra nem volt szükség. A hőség bennük is lapult. Minden eddigi nyaruk egész melege bennük lüktetett. A Nap szinte ott lógott a hálószoba mennyezetén, különleges fekete fényt és mérhetetlen meleget árasztott. Csak ők érezték, ezt is csak ők. Amikor Dom ujjai hozzáértek, Tara megremegett. Anyaföldnek hitte magát. Hatalmas volt, teste mindenhová kiterjedt és mindenfelől érzékelte a feléje áramló kéjes vágyakat. Benne is tüzelt ez az erő. Álcár a föld mélyében ezer és ezer vulkán, katlanokban lobog az erős tűz. Odalent számtalan sziklafalú tartályban forr a vak víz, örök sötétségben születik a gőz. Az erő. Ahogyan a föld mélyében uralkodik a feszültség, kiterjed és új helyeket hódít magának - úgy terült szét Tarában is az akarás. A gyönyör akarása. Amikor Dom hozzáért a testéhez, ez a földnyi magma beleremegett. Azonnal kitört. A világ mélyéből a felületre törnek a gejzírek, pontosan gyűlő gőzfelhők, és a vulkánok vörös lávája lefolyik a hegyek oldalain úgy reagált a teste. Itt már neki - érezte - nincs befolyása, tehetetlen a tudata, a vágy uralta el, méghozzá mérhetetlenül. Már csak azt akarta, hogy Domba omoljon, és a férfi őbelé. Hogy olyannyira közel kerüljenek egymáshoz, ahogyan még soha senki, mióta világ ez a világ... Éjfél után a vihar még egy utolsó rohamot indított. Zengett az ég. Ok ketten úgy érezték, kicsiny hangyák lettek, és a boly fölött ki tudja, miféle gigászi erők működnek. Még a félelem is beléjük szaladt, de nem győzhette le őket. Éppen szerették egymást. Éppen összeforrt a testük. Éppen egy szakadék szélén tántorgott testük-lelkük, hogy hamarosan belezuhanjanak. .. És akkor megdördült az ég. Akárha óriások kugliznának, az emberek odalent tisztán hallották, hogy fent hatalmas gömbök gördülnek tova, majd becsapódnak valahová. A villámok perceken át szinte egybefolytak, és szüntelenül dörgött-dübörgött-zajongott az ég. Dom olyan erővel ölelte magához kedvesét, hogy annak elakadt a lélegzete. Aztán lassan fordultak. Egyszerre akarták, és ugyanarra az oldalra dőltek mindketten. Ez is nagyon kellemes volt - tudva tudni, hogy a másik még ilyen kis dolgokban is ugyanakkor ugyanazt akarja. Lassan Tara kerekedett felül. Csípője ütemesen mozgott. Nem sietett, nem siettette azt. Hadd tartson ki még egy ideig, annál nagyobb lesz az öröme... Érezte, hogy Dom is közeledik a csúcshoz. Ami határ is egyben. A légzésük szaporodott, a férfi fel-felnyögött, Tara pedig kicsiny sikolyokat hallatott. Valahol a közelben - vagy irdatlan messzeségben? - újabb fények villantak. Egy-egy pillanatra még a zárt szoba is kivilágosodott. Nappali

~ 120 ~

fény terült szét, kékesfehér, kísérteties, de árnyékokat is vető igazi fényesség. Odakünn a város egy-egy pillanatra mintha előbukkanna a semmiből, hogy aztán ismét a vaksötétben, a kegyetlen homályba merüljön. Hol éjszaka volt, hol nappal, szempillantásonként változott a látvány. Sistergő fehérség ömlött szét oly gyorsan, hogy szem nem követhette, nem vehette észre kisebb részleteit - hogy a következő másodpercben minden az éjszakába fulladjon, vergődve, tehetetlenül. A legnagyobb dörgés akkor támadt a városra, amikor Dom és Tara vulkánja is kitört. Az ég és ők ketten egyek lettek, összefolytak. Tűzben és a mennyek dörgésében egyesültek. Az ég hangját túlkiáltotta Dom, és túlkiáltotta Tara is. Boldog üvöltésük utolérte a tovagördülő égzengést, beleolvadt, és mintha vele ment volna el a láthatár széléig. Ahonnan többé már nem hallatszott. A vihar otthagyta a várost. Lassan vonult el. Méltóságteljesen, nem megvert seregként. Milliárd kis korbácsütést mért a tetőkre, a terekre, a földre. Megszaggatta szelével a fákat, a kábeleket, az oszlopokat. Nedves nyomokat hagyott maga mögött. Pocsolyák tárták tükröző felületüket a még sötét égre. A vihar félelmet keltett, de távozva megkönnyebbülést hagyott maga után. A csöndesedő világ ölében hevert Tara és Dom. Ahogyan elment a vihar, úgy nőtt bennük a nyugalom. És amikor ez a kis belső, kétszemélyes nyugalom találkozott a várost ellepő kábult csönddel, egybefolyt vele. A két ember izmaiban jóleső fáradtsággal átadta magát az álomnak. Egymás karjaiban aludtak el, öntudatlanul is élvezve a boldogságot. Tara azt hitte, már közel a hajnal. De amikor kinyitotta a szemét, odakünn még csönd volt. A hálószoba meghitt sötétjét a reggel még nem osztotta bútorokra, falakra, padlóra és mennyezetre. Az asszony hát nem kelt fel. Az ablak nyitva volt. Hallotta a madarak pittyegését. Az elsőt, „aki" nagyon bátortalanul szólalt meg. Mintha azt kérdezné: Itt vagytok...? Vagytok-e egyáltalán? Vagy én egyedül éltem túl a kígyószagú éjszakát? A lombok közt lapuló veszélyek ellenére ugye ti is megmaradtatok, társaim? A tavaszi reggel lassan közeledett, de mind több madár szólalt meg. Előbb bizonytalanul eresztettek el a világba egy-egy kicsiny hangot. Aztán amikor a második, majd a harmadik is megszólalt, felbátorodtak. Amikor pedig rájöttek, hogy valóban közeleg a hajnal - pirkadat szürkítette az eget a város fölött -, úgy tűnt, egész kis hadsereg kelt lábra. Minden fa minden ágán csettegett valaki hetykén, pittyegett mind erőteljesebben, csivitelt felszabadultan. Tara mosolygott a sötétben. Mellette Dom lélegzett szabályosan. Még alszik. Milyen jó, hogy találkoztunk - jutott eszébe ismét. Ez volt reggeli imája, és nemegyszer este is ezzel a gondolattal aludt el. Hálás volt a sorsnak és önmagának. No és Domnak. A második gondolata az volt - csönd van-e a szomszéd szobában is? Aki ott lakott, néha hangosan jelzi létezését. De most onnan is csak a jóleső, boldog csöndet hallotta. Álmosan szuszogott még a ház is. A ház, amelyet

~ 121 ~

annyira megszeretett. Tara nyitott szemmel feküdt hát, és hallgatta a madarakat. Boldog volt. Silvia szokása szerint most is kritizált: - Nem úgy...! Hányszor mondjam még, hogy nem így kell tolatni? Jobban szedd alá, mert ferdén állunk majd be! Johanna viszont türelmesebb volt az átlagnál. Mostanában sok kellett ahhoz, hogy bárki is kihozza a sodrából. Nemegyszer már egyenesen élvezte, mennyire meg tudja őrizni a türelmét. Pedig hát nem volt könnyű ide eljutni. Mostanában úgy érezte párszor, hogy valóságos örökkévalóságig tartott, amíg ennyire uralni tudta önmagát. A tudatát. És élvezte azt is, hogy csak ritkán fakadt ki - igaz, akkor nagyon. Ez már-már legendássá magasztosult a családban. Ha Johanna valami ellen kinyitja a száját, jobb, ha behúzzák a nyakukat. Ritkán tör ki az „öreglány", de ha mégis, hát jobb a megtámadott kérdést azonnal levenni a napirendről. Johanna ezt tudta, de nem élt vissza vele. Most a vezetésre összpontosított. Helyesebben a tolatásra. A park szélén volt az a parkoló, ahová mostanában minden délelőtt eljönnek. És ahol minden alkalommal kivétel nélkül lejátszódik ugyanaz a jelenet. Silvia igazán nevetséges ezzel a folytonos aggályoskodásával. - Nem úgy...! Mondtam, hogy szedd alá! - sivított az öregasszony. - Nem hallgatnál el? A szád helyett inkább a szemedet nyisd ki. Ennél jobban ugyanis nem lehet alászedni. Ezt még egy laikus is beláthatná. Főleg, ha egy csöppet értene is ahhoz, amiről itt szó van. Fel nem foghatom, minek beszél bele a vezetésbe az, akinek soha nem volt jogosítványa? - Csak azt mondom, amit látok! Rosszul csinálod! - Én ugyan nem, te látod rosszul! Eközben - igaz, harmadik próbálkozásra - Johannának sikerült beállnia két autó közé. Silvia kinézett a maga oldalán, és keserűen jegyezte meg: - Naná, hogy túl közel álltál. - Szeretem ezt az „autista kisfiú vagyok én"-stílust. Mi az, hogy „naná"? Azt állítod, másképpen nem is lennék képes beállni, ugye? Ráadásul örülsz annak, hogy esetleg... netán... egy apró hibát vétettem a beállásnál? - Apró hibát? - pörölt Silvia. - Nahát, ez mindennek a teteje! Hiszen csak hibákat követsz el. Mondd meg, no mondd meg, hogyan szálljak ki? Törjem össze a szomszéd autót, meg a te ajtódat? - Veled csak baj van, Silvia. No várj, megpróbálom negyedszer is. Talán fölfoghatnád végre, hogy itt csak ennyi a hely. Az én oldalamon sem maradt több. Silvia odahajolt, alaposan megszemlélte azt az oldalt is. Kissé enyhültebben jegyezte meg: - No, mindegy. Állítsd le a motort. Nem kell tovább szennyezned a környezetet. Johanna ajkába harapott. Hogy ez az öregasszony ma milyen szörnyen viselkedik! Amikor kiszálltak, nem állhatta meg, hogy oda ne csípjen neki: - Aztán rendesen csukd be az ajtót. Ne úgy, mint a múltkor. Még szerencse, hogy nem lopták el a kocsit.

~ 122 ~

- Vagyis azt állítod, még egy ajtót sem tudok becsukni...? -Silvia hangja veszélyesen felfelé ívelt. Szerencsére akkor a hátsó ülés felől bugyborékoló neszt hallottak. Mindketten egyszerre, hiszen az ajtók még két oldalon voltak nyitva. Johanna éppen kikászálódott - csakugyan kevés hely maradt, a kocsi ajtaját sem tudta teljesen kinyitni. A bugyborékolás vidám dallamba ment át. Silvia kitárta a hátsó ajtót a maga oldalán. Ám mire betornászta magát arra az ülésre, váratlanul Johanna fejével találkozott. Kis híján összeütötték a nemes szervüket a gyermekülés fölött. - Én veszem ki! -Nem, mert elkéstél. Ma én veszem ki, hiszen már markolom. - De én is erősen fogom! - Tudod, mit fogjál inkább...? Az ajtót és erősen csapd be. Hátha most végre sikerül neked. Vörös arccal egyenesedtek ki a kocsi mellett. Silvia becsapta az ajtót. Olyan dühösen és erősen, hogy az most biztosan beugrott a helyére. Johanna magához ölelte a kicsit és egészen közelről gügyögött az arcába: - Édes, pici gyönyörűm! Silvia megkerülte aztautót: - Nem gügyögni kell a gyerekhez, hanem értelmesen beszélni -és amikor odaért, az arcán ezer ránc szaladt szét a boldog mosolytól: - Kicsi madaram, édes egyetlenem! - Mintha valaki azt mondta volna az előbb, hogy nem gügyögni kell morogta Johanna diadalmasan. - Csukd be az én ajtómat is, te... te szakember. Silvia engedelmeskedett, de közben folyton szemmel tartotta Johannát. Hogy miért, egyikük előtt sem volt titok. A madárcsontú kis öregasszony ki is mondta: - Nehogy átverj, mint a múltkor. Amíg én a kocsiddal bíbelődtem, te egyszerűen elszöktél a gyerekkel. - Én, elszöktem? Nem győztük kivárni, annyit piszmogtál. - Nahát! Ez hallatlan...! - Most is piszmogsz. Olyan nagy dolog kiszedni azt a gyerekkocsit a poggyásztartóból? És két mozdulattal össze lehet állítani. - Nem megy, a fenébe is - Silvia megtörölte a homlokát. Még csak délelőtt volt, és a tavaszi nap kevés meleget adott. Ő most mégis úgy érezte, elöntötte a hőség. Johanna ezt is látta. Silvia karjaiba rakta a gyereket, dühösen: - Hogy lehet valaki ilyen ügyetlen...? Most akkor nézd, hogyan csinálom! Figyeld a mozdulataimat. így kell szétnyitni a kocsit... Hé, hová rohansz? Az üres gyermekkocsit maga előtt tolva vette üldözőbe a sebesen távolodó Silviát. Az öregasszony nevetve futott, közben a gyereknek magyarázta: - No mit szólsz, hogy becsaptuk a dédit...? Persze sokáig nem bírta tartani az iramot. A gyerek már elég nehéz volt. Johanna utolérte, kis híján el is gázolta őt a gyerekkocsival. Talán meg is teszi, ha Silvia nem tartja karjaiban a kicsit. Ez mentette meg az elgáncsolástól...

~ 123 ~

- No, tegyük be - Johanna haragja azonnal elpárolgott, amikor a gyerek nevető arcába nézett. A kis Albert tele szájjal nevetett és feléje nyújtotta karjait. Átvette, de csak azért, hogy Silvia szorgos segédletével elhelyezze a kocsiban. Albert ujjongott: - Hu-hu! Ho-óóó! Johanna egy óvatlan pillanatban meglógott. Az aszfaltozott erdei ösvényen most éppen senki sem sétált. Kerékpárosok sem jöttek arra, és a máskor megszokott kutyásokat sem látták. Hát a dédnagymama futásnak eredt a kocsival. Silvia kis késéssel vette észre a cselt, de ő sem volt rest. Azonnal rákapcsolt, lihegve törtetett a szökevények nyomában, kiabálása felverte az erdő ünnepélyes csendjét: - Hé, várj meg! Azt hiszed, mert a dédnagyanyja vagy, neked már mindent szabad...? Megbánod, ha utolérlek, te... te öreglány. ..! A kamera fekete volt és ellenséges. Ám Tara nem félt tőle. Az előbb látta, hogy a riporter és az operatőr elkísérték Domot az üvegházak között. A férfi a virágokról mesélt a nézőknek. A város legnagyobb tévétársasága már hetek óta készítgette elő ezt a kettős interjút. Amint Dommal végeztek, ő került sorra. Türelmesen viselte el az ezzel járó megpróbáltatásokat. Azt, hogy felforgatták a házát, belámpáztak mindent kicsi, ügyes reflektoraikkal, napernyőre emlékeztető árnyékolóikkal... Kábeleket húztak, kamerát helyeztek szélesre tárt alumíniumlábakra. És Tara háromszor is hiába kezdett el beszélni, mert valami mindig közbejött, megállították a felvételt. De aztán végre a riporter - akinek tagadhatatlanul tetszett ez a fiatal nő - valóban elkezdte az interjút: - A kamera előtt Tara Catrall-Alawa, aki fantasztikusan rövid idő alatt szinte hihetetlen karriert csinált városunk falai között. Tara, ön még olyan fiatal... - Huszonhárom éves múltam. - Köszönöm, hogy ön mondta ki! Bár ez még csöppet sem kellemetlen adat. - .. .De nem vagyok biztos benne, hogy ezt valóban karriernek nevezhetjük-e. Egy hosszú út elején vagyunk a férjemmel. - És tegyük hozzá, itt van már a kis trónörökös, Albert Alawa, aki maholnap egyéves lesz. - Igen, Albert a fiam. Ami viszont a sikert illeti... nagyon nehezen indultunk el. A Sziromtenger Társulás kettőnk ötlete volt, és kezdetben sok nehézség állta utunkat. Akkor huszonhét virágbolt és négy kertészet, valamint egy kis kellékgyártó műhely alkotta a társulást. Az anyagi nehézségek majdnem leterítettek bennünket, de aztán kezdtünk felkapaszkodni. Három furgonunk szaladgált a városban, az elsőt korábban még én vettem használtan... - A város tele lett a Sziromtenger-emblémával - segített a riporter. Vagy azt hitte, segít. Mosolya nem hervadt le arcáról, pedig őt a nézők nem is láthatták. A kamera csak Tarát „vette''.

~ 124 ~

- Nem annyira, amennyire mi szerettük volna. Nagy terveink voltak és vannak. Jelenleg a Társulásnak negyvenegy boltja van, ezek között hat már a miénk. Úgy értem, a Társulás szerezte a helyiségeket és nyitotta meg a boltot. - A nézők egy része talán nem is tudja, hogy ott mozgássérült fiatal eladók szolgálnak ki, ami egy gyönyörű gondolat. - Nálunk a gondolatból valóság lett - vette fel Tara is ezt a fonalat. - És ami szintén nem eléggé ismert, az... nem tudom, szabad-e erről beszélni, és nem számít-e reklámnak... - Mondja csak nyugodtan, legfeljebb később kivágjuk - szellemeskedett a riporter. - .. .Szóval az is tény, hogy a Sziromtenger Társulás boltjaiban olcsóbb a virág, mint bármelyik másik virágárusnál a városban. Köszönhető ez annak, hogy magunk termeljük az árunkat, nincsenek közbeiktatott és költségnövelő láncszemek, például nagykereskedők. Már nem csak a városban kereskedünk. Van két nagyobb ültetvényünk és az Unió országaiba is exportálunk. - Tara, ön egy mindinkább növekvő birodalom élén áll... - Túlzás. A férjemmel ketten vezetjük a társulást, amely nem a mi tulajdonunk, hanem mindazoké, akik eddig beléptek. És persze azoké is lehet, akik ezután csatlakoznak hozzánk. Itt keményen kell dolgozni, de annak meg is van az eredménye... - Tara Catrall-Alawa, köszönjük önnek. Tara álmodott. Egy hegy árnyékából repült elő. A fény befonta a testét. Madár volt, pillangó, vagy repülő ember...? Nem tudta, de ennek nem is volt jelentősége. Voltaképpen az árnyékadó hegyet sem látta, csak képzelte. Amint a fénybe ért, valami megváltozott. Nem csupán benne, ahol hirtelen elfogyott az árnyék és a hideg. Az a homályos, utálatos, nyirkos érzés, amely mindig elfogta őt az árnyékban. Már gyermekként is irtózott tőle. De amint kiért a fénybe, többé nem is gondolt az árnyékokra. Repült, és ez csodálatos érzés volt. Olyan könnyedén szállt a táj fölött, mintha egyáltalán nem lenne súlya. És nem is volt. Az ég kékje volt az egyik szín, ami a szemébe szökött. Csodakék volt ez, ékkőként ragyogott. Mélysége volt, háttere, életereje. Tara boldogan szállt feléje. Csak később nézett le, mert valami odavonzotta a tekintetét. De némi sajnálattal tette ezt, hiszen az égbolt még mindig nagyon vonzotta. Amit odalent látott, szavát vette. Pedig éppen egy ujjongó kiáltás készült kitörni belőle, örömét kiáltotta volna bele a kitágult, végtelen tájba. Mégis kiáltott, valamivel később. Amikor szemén át tudatába hatolt, hogy azok a színek, amelyeket odalent lát, voltaképpen virágok. Virágszőnyegek feszültek alatta, és nem látta egynek-egynek a végét. Kifutottak a láthatárig, és tovább. Vörös tulipánok sorjáztak. Röptében az asszony mind alacsonyabban volt, de nem érzett veszélyt. Illatfelhőben szállt, boldogan szívta be, nemcsak az orrával, egész teste nyelte az illatokat. Most sárga rózsák

~ 125 ~

kertje fölött ment, aztán kissé oldalt cikázva kék íriszeket látott. Violák villantak eléje, gerberák és napraforgók aranya tüzelt felfelé. Mintha feleselnének a Nappal, ugyanazt a színt küldik ők is a világba, ugyanúgy ragyog minden virág, mintha egy-egy kicsiny Nap lenne ő is. Aztán ismeretlen virágokat látott, talán trópusiak voltak, illatuk bódító. Most itt-ott foltokban más és más virágok, más színek csillantak ott alant, Tara magasabbra emelkedett, és megint szemébe szökött az ég kékje... Repült a szirmok tengere felett, és csak akkor vette észre, hogy már nincs egyedül. Dom szállt mellette, még álmában is érezte az újabb örömöt. A kis Albert kiterjesztette karjait, akárha szárnyak lettek volna, és boldog rikoltással vitorlázott az álomtengeren. Tara. szeme ismét az ég kékjébe nyílott, és csak később vette észre, hogy már nem is az ég, hanem Dom szemének kékjét látja. Abba szállt bele, abban fürdik álmában, és boldogan várta az ébredést. Vége

~ 126 ~