A fordítás alapjául szolgáló kiadás: LAURENT JOUANNAUD:
Manuelle Iskaré
LAURENT JOUANNAUD
Copyright © Presses Universitaires de France, 2003
Veszedelmes szerelem Fordította: Dunajcsik Mátyás Hungarian translation © Dunajcsik Mátyás, 2004
Manuelle Iskaré Manuelle Iskaré
A szöveget az eredetivel egybevetette: Lackfi János
Borítóterv: Baranyai András
Palatinus, 2004
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: LAURENT JOUANNAUD:
Manuelle Iskaré
LAURENT JOUANNAUD
Copyright © Presses Universitaires de France, 2003
Veszedelmes szerelem Fordította: Dunajcsik Mátyás Hungarian translation © Dunajcsik Mátyás, 2004
Manuelle Iskaré Manuelle Iskaré
A szöveget az eredetivel egybevetette: Lackfi János
Borítóterv: Baranyai András
Palatinus, 2004
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: LAURENT JOUANNAUD:
Manuelle Iskaré
LAURENT JOUANNAUD
Copyright © Presses Universitaires de France, 2003
Veszedelmes szerelem Fordította: Dunajcsik Mátyás Hungarian translation © Dunajcsik Mátyás, 2004
Manuelle Iskaré Manuelle Iskaré
A szöveget az eredetivel egybevetette: Lackfi János
Borítóterv: Baranyai András
Palatinus, 2004
Cet ouvrage, paru à l'occasion de la 4ème édition du Festival européen du premier roman en 2004, a été publié dans le cadre du Programme de participation à la publication Kosztolányi et bénéficie du soutien de l'Institut français de Budapest et du Ministère des Affaires étrangères français.
Ez a
mű a IV. Elsőkötetes Szerzők Európai Fesztiválja alkalmából,
a Francia Intézet és a Francia Külügyminisztérium támogatásával a Kosztolányi Könyvtámogatási Program keretében jelent meg, 2004-ben.
© Új Palatinus Könyvesház Kft., 2004 © Dunajcsik Mátyás
Elke
Niemeyernek
Cet ouvrage, paru à l'occasion de la 4ème édition du Festival européen du premier roman en 2004, a été publié dans le cadre du Programme de participation à la publication Kosztolányi et bénéficie du soutien de l'Institut français de Budapest et du Ministère des Affaires étrangères français.
Ez a
mű a IV. Elsőkötetes Szerzők Európai Fesztiválja alkalmából,
a Francia Intézet és a Francia Külügyminisztérium támogatásával a
Elke
Niemeyernek
Kosztolányi Könyvtámogatási Program keretében jelent meg, 2004-ben.
© Új Palatinus Könyvesház Kft., 2004 © Dunajcsik Mátyás
könyvben foglaltak tíz éve tör téntek. Michel Jonasz, az énekes éppen akkor adta ki Soul Music Airlines című albumát, Jean-Louis Debré miniszter a nevéhez fűződő törvénye ket, Marcello Mastroianni, a színész pedig utolsó filmjét forgatta.
könyvben foglaltak tíz éve tör téntek. Michel Jonasz, az énekes éppen akkor adta ki Soul Music Airlines című albumát, Jean-Louis Debré miniszter a nevéhez fűződő törvénye ket, Marcello Mastroianni, a színész pedig utolsó filmjét forgatta.
1.
lig múltam tizennyolc éves, és Párizsban készül tem az egyetemre, a Louis-le-Grand Gimnázium ba n. Ez volt az uto lsó elők észí tős évem, speci ális ma tematika tagozaton, specmaton, ahogyan mi mondt uk. Az előző éveme t még Borde aux- ban, szü lővá roso mban töltöttem. Apám, aki műszaki egyetemet végzett, el vár ta, hog y kiv áló ere dmé nye im leg yen ek. Any ám, aki régi bordeaux-i családból származott, szintén így akarta volna, legalábbis bácsikáim és nénikéim ezt ál lították, így aztán túl korán, és maradéktalanul a ta nulásnak szenteltem magam. Vidéken olyannyira nyu godtan és rendszeresen éltem, hogy a családokban, akikkel összejártunk, példaként állítottak a többi gye rek elé. Ennek ellenére nem kellett magam megeről tetni, hogy kiérdemeljem a sok dicséretet, hiszen sze rettem tanulni, a szórakozás viszont egyáltalán nem ment nekem. Remek képességeim voltak a tanuláshoz, különösen tehetségesnek bizonyultam az absztrakciók
9
1.
lig múltam tizennyolc éves, és Párizsban készül tem az egyetemre, a Louis-le-Grand Gimnázium ba n. Ez volt az uto lsó elők észí tős évem, speci ális ma tematika tagozaton, specmaton, ahogyan mi mondt uk. Az előző éveme t még Borde aux- ban, szü lővá roso mban töltöttem. Apám, aki műszaki egyetemet végzett, el vár ta, hog y kiv áló ere dmé nye im leg yen ek. Any ám, aki régi bordeaux-i családból származott, szintén így akarta volna, legalábbis bácsikáim és nénikéim ezt ál lították, így aztán túl korán, és maradéktalanul a ta nulásnak szenteltem magam. Vidéken olyannyira nyu godtan és rendszeresen éltem, hogy a családokban, akikkel összejártunk, példaként állítottak a többi gye rek elé. Ennek ellenére nem kellett magam megeről tetni, hogy kiérdemeljem a sok dicséretet, hiszen sze rettem tanulni, a szórakozás viszont egyáltalán nem ment nekem. Remek képességeim voltak a tanuláshoz, különösen tehetségesnek bizonyultam az absztrakciók
9
és az analízis területén. Imádtam a gondolkodtató és logikai játékokat: százszámra raktam ki a puzzle-okat, nagyon korán megtanultam sakkozni, és hatéves ko romtól saját számítógépre vágytam, amit nem sokkal később meg is kaptam. Véletlenül teniszezni is szeret tem, és elég jó is voltam benne: többé-kevésbé ez volt az egyetlen alkalom, amikor korombeli fiúkkal játsz hattam, igaz, háló választott el bennü nket egymástól. A spo rtk arr ier lehe tősé ge is felme rült ben nem, meg próbálkozhattam volna vele, de az iskolai célkitűzé sek ezt elsöpörték. Mindig is nyugodt, finom, sőt engedelmes jellem vol tam. Erőfeszítés nél kül tu dta m szó t fog adni, jó gye rekként viselkedtem; egyszerűen nem volt hajlamom a rosszalkodásra. A gonoszság sosem kísértett meg, nem emlékszem, hogy valaha is önszántamból ostoba ságot műveltem volna. Egyetlen bűnre sem mutatko zott bennem hajlandóság. Kamaszkorom tökéletesnek mond ható, legalábbis a felnőttek szempontjából: apám azt mondogatta, min tagyerek vagyok. Származásom, iskolai sikereim és kel lemes természetem sok fiatalembert vonzottak körém: se haverjaim, se igazi barátaim nem voltak még, de kapcsolataim már igen. Otthon, a jó bordeaux-i társa ságban sokat jártunk össze: a nők mindig egy kicsit jo bba n kén yez tet tek , his zen any ám ré vé n f élárva vol tam, az apák pedig, akik ismerték helyzetemet, elis meréssel adóztak nekem. Szóval fényes jövő állt előt tem.
10
Kitűnően végeztem el az előkészítő első évét Bor deaux-ban, így a felvételi évét már a Louis-le-Grand ban töl the tte m. Vidék i tan ára im meg aka rta k tar tan i maguknak: ha Bordeaux-ban máris sikeres voltam, ugyan miért mennék fel Párizsba? De apám úgy dön tött, hogy semmit nem bíz a véletlenre. Párizsban ta lálkozhattam a legjobbakkal, vagyis közvetlen vetély társaimmal, akiket majd fölül kell múlnom az egyete mi felvételin. Ahhoz, hogy felvegyenek a Műszaki Egyetemre, a Centrale-ba vagy a szigorú Normale Supre, még a vizsgák előtt ki kellett tüntetnem magam. Az, ho gy vid éke n az első vol tam, kor ánt se m ga rant ál ta a párizsi sikereket. Igazság szerint tökéletesen is meretlenül érkeztem a fővárosba, noha Bordeaux-ban már valóságos kis uraságnak számítottam. Ha az ember bekerül egy párizsi előkészítőbe, a küz delmet ugyanúgy folytatnia kell, mint amikor egy ne ves gimn ázi umba pró bál t bej utn i. Soha nem ér a vé gére: minden lépcsőfok közelebb visz a csúcshoz, de a soron következő lépcsők egyre keskenyebbek és me redekebbek lesznek. Az alattam járók azt hitték, már beé rke zte m, én ped ig kez dte m bel átni , hog y a csúc s egyre távolodik, és újabb és újabb emelkedő szaka szok tárulnak fel előttem. Gyorsan beilleszkedtem, el mémet pedig módszeres, rendszeres, szakadatlan mun kával tartottam karban. Kiváló voltam a tudományos tárgyakban, de hiányzott belőlem a tudós zsenialitá sa. Ha valamit jól magyaráztak el, gyorsan megértet tem, de ez önmagában véve kevés. Az előkészítő osz-
11
és az analízis területén. Imádtam a gondolkodtató és logikai játékokat: százszámra raktam ki a puzzle-okat, nagyon korán megtanultam sakkozni, és hatéves ko romtól saját számítógépre vágytam, amit nem sokkal később meg is kaptam. Véletlenül teniszezni is szeret tem, és elég jó is voltam benne: többé-kevésbé ez volt az egyetlen alkalom, amikor korombeli fiúkkal játsz hattam, igaz, háló választott el bennü nket egymástól. A spo rtk arr ier lehe tősé ge is felme rült ben nem, meg próbálkozhattam volna vele, de az iskolai célkitűzé sek ezt elsöpörték. Mindig is nyugodt, finom, sőt engedelmes jellem vol tam. Erőfeszítés nél kül tu dta m szó t fog adni, jó gye rekként viselkedtem; egyszerűen nem volt hajlamom a rosszalkodásra. A gonoszság sosem kísértett meg, nem emlékszem, hogy valaha is önszántamból ostoba ságot műveltem volna. Egyetlen bűnre sem mutatko zott bennem hajlandóság. Kamaszkorom tökéletesnek mond ható, legalábbis a felnőttek szempontjából: apám azt mondogatta, min tagyerek vagyok. Származásom, iskolai sikereim és kel lemes természetem sok fiatalembert vonzottak körém: se haverjaim, se igazi barátaim nem voltak még, de kapcsolataim már igen. Otthon, a jó bordeaux-i társa ságban sokat jártunk össze: a nők mindig egy kicsit jo bba n kén yez tet tek , his zen any ám ré vé n f élárva vol tam, az apák pedig, akik ismerték helyzetemet, elis meréssel adóztak nekem. Szóval fényes jövő állt előt tem.
10
tályok tananyaga nagyon sokrétű, a matematika pe dig nem elég ahhoz, hogy az embert felvegyék egy nagy egyetemre. A matek és a fizika mellett ott a fran cia, az idegen nyelvek, a történelem, a filozófia. Min det meg kell tanulni, és nem lehet leállni. Én pedig mindenben jó voltam. Mint a Louis-le-Grand Gimnázium bentlakásosa, ke ményen dolgoztam a szeptemberi iskolakezdéstől ad dig a végzetes tavaszig. Azt hiszem, egyetlen napot sem vesztegettem el, vagyis nem gondolkodtam, és nem is szerettem. Rendszeresen egészségügyi sétákat tettem a Luxembourg-kertben. Néhánys zor lementem a Latin negyedbe, talán kétszer-háromszor voltam mo ziban, és sokat jártam a gimnázium melletti kávézóba, bár sos e vál tam tö rzs ven dég gé. Ez mi nde n: még a Pan teonba se volt időm eljutni, pedig ott volt közvetlenül az iskola mellett. A képeslap-Párizs, a gyönyörök vá rosa számomra nem létezett. Mindenki azzal jött, hogy később lesz még időm bőven a szórakozásra, és én is ezt ismételgettem magamnak: az Eiffel-torony minden nap ott van, ott lesz még tíz év múlva is, a felvételi időszak viszont gyorsan elszáll. Aki elszalaszt egy elő készítős évet, többé már sose pótolja be, mondogatta apám, és igaza volt. Százával csináltam a matematika- és fizikapéldákat. Aztá n ott vol t a francia is, a hos szú olv asmán yli sták . A vé gel áth ata tl an ango l és sp any ol ny el vk aze ttá k. A tenis z sze rencs ére megma radt , het i két vag y h áro m alkalommal lejárogattam egy magánklubba. A lehető 12
Kitűnően végeztem el az előkészítő első évét Bor deaux-ban, így a felvételi évét már a Louis-le-Grand ban töl the tte m. Vidék i tan ára im meg aka rta k tar tan i maguknak: ha Bordeaux-ban máris sikeres voltam, ugyan miért mennék fel Párizsba? De apám úgy dön tött, hogy semmit nem bíz a véletlenre. Párizsban ta lálkozhattam a legjobbakkal, vagyis közvetlen vetély társaimmal, akiket majd fölül kell múlnom az egyete mi felvételin. Ahhoz, hogy felvegyenek a Műszaki Egyetemre, a Centrale-ba vagy a szigorú Normale Supre, még a vizsgák előtt ki kellett tüntetnem magam. Az, ho gy vid éke n az első vol tam, kor ánt se m ga rant ál ta a párizsi sikereket. Igazság szerint tökéletesen is meretlenül érkeztem a fővárosba, noha Bordeaux-ban már valóságos kis uraságnak számítottam. Ha az ember bekerül egy párizsi előkészítőbe, a küz delmet ugyanúgy folytatnia kell, mint amikor egy ne ves gimn ázi umba pró bál t bej utn i. Soha nem ér a vé gére: minden lépcsőfok közelebb visz a csúcshoz, de a soron következő lépcsők egyre keskenyebbek és me redekebbek lesznek. Az alattam járók azt hitték, már beé rke zte m, én ped ig kez dte m bel átni , hog y a csúc s egyre távolodik, és újabb és újabb emelkedő szaka szok tárulnak fel előttem. Gyorsan beilleszkedtem, el mémet pedig módszeres, rendszeres, szakadatlan mun kával tartottam karban. Kiváló voltam a tudományos tárgyakban, de hiányzott belőlem a tudós zsenialitá sa. Ha valamit jól magyaráztak el, gyorsan megértet tem, de ez önmagában véve kevés. Az előkészítő osz-
11
legtöbb időt töltöttem a kollégiumban, ahol semmi nem térített el a meghódítandó csúcs irányától; ettem, alud tam, és egyre sápadtabb lettem. Nem én éltem így egye dül: úgy ötvenen lehettünk. Tudtam, sokan irigyel nek azért, hogy ott lehettem, ahol, és elszenvedhet tem, amit elszenvedtem. De végül is önszántamból csi náltam. Lakhattam volna a saját belvárosi lakásomban, hétvégénként hazaugorhattam volna Bordeaux-ba re pülővel, egy kis szórakozást is megengedhettem vol na magamnak. Sőt, akár le is mondhattam volna a to váb bta nul ásr ól , mint aho gya n a bát yám tet te, és dol gozhattam volna otthon, Bordeaux-ban. De nem, jól éreztem így magamat, a sikereim pedig azt mutatták, hogy bizonyos értelemben tanulásra termettem. Mindebben ugyanakkor nem volt se becsvágy, se bel ső szükséglet. Sőt, még csak különösebb személyes ér deklődés vagy tehetség sem. A megfeszített munká val töl töt t ti zenk ilen c év s orán megsz oktam, ho gy még csak ne is érezzem szenvedésnek, hogy állandóan a könyvek fölé kell hajolnom. Sokáig élhettem volna így, fájdalmat nem ismerve, ha senki nem kényszerít arra, hogy felemeljem a fejem. Ebben az évben, 1991-ben a húsvéti szünet két he te áprilisra esett, március 30-ától április 13-áig: nagy jáb ól másfél hó na p le het ett hát ra a május végi felvét e likig. Megkértem apámat, hogy írasson be egy angol tanfolyamra, ahogyan azt múlt nyáron javasolta. Mint mondtam, a választható tárgyak döntő fontosságúak a felvételi vizsgákon és a felvételkor. Matekból és fizi-
13
tályok tananyaga nagyon sokrétű, a matematika pe dig nem elég ahhoz, hogy az embert felvegyék egy nagy egyetemre. A matek és a fizika mellett ott a fran cia, az idegen nyelvek, a történelem, a filozófia. Min det meg kell tanulni, és nem lehet leállni. Én pedig mindenben jó voltam. Mint a Louis-le-Grand Gimnázium bentlakásosa, ke ményen dolgoztam a szeptemberi iskolakezdéstől ad dig a végzetes tavaszig. Azt hiszem, egyetlen napot sem vesztegettem el, vagyis nem gondolkodtam, és nem is szerettem. Rendszeresen egészségügyi sétákat tettem a Luxembourg-kertben. Néhánys zor lementem a Latin negyedbe, talán kétszer-háromszor voltam mo ziban, és sokat jártam a gimnázium melletti kávézóba, bár sos e vál tam tö rzs ven dég gé. Ez mi nde n: még a Pan teonba se volt időm eljutni, pedig ott volt közvetlenül az iskola mellett. A képeslap-Párizs, a gyönyörök vá rosa számomra nem létezett. Mindenki azzal jött, hogy később lesz még időm bőven a szórakozásra, és én is ezt ismételgettem magamnak: az Eiffel-torony minden nap ott van, ott lesz még tíz év múlva is, a felvételi időszak viszont gyorsan elszáll. Aki elszalaszt egy elő készítős évet, többé már sose pótolja be, mondogatta apám, és igaza volt. Százával csináltam a matematika- és fizikapéldákat. Aztá n ott vol t a francia is, a hos szú olv asmán yli sták . A vé gel áth ata tl an ango l és sp any ol ny el vk aze ttá k. A tenis z sze rencs ére megma radt , het i két vag y h áro m alkalommal lejárogattam egy magánklubba. A lehető 12
kából jól álltam a sarat, de társaim közt néhányan megelőztek angolból. Ezt az előnyüket le kellett fa ragnom. Minden számít, mindennek súlya van, min den növelheti vagy csökkentheti esélyeimet egy ki csivel: ha egyetlen pont miatt vágják meg az embert, örök életében bánni fogja, ezt mindenki tudta. Ezért aztán apám keresett egy nyelviskolát, ahol sze mélyre szabott kurzusokat adtak. Az ilyen helyeken pontosan el kell mondani, mire van szükséged, és mennyi időd van rá. Ezután a cég tesz egy igényeid nek mindenben megfelelő ajánlatot. Az egész nagyon hatékony és nagyon drága. A nyelviskola egy tízna pos londoni tanfolyamot ajánlott: rögtön a mély víz be, ápri lis elsejé től, egy hétfő i nap tól tize diké ig, ami szerda. A passzív tudásom nem volt rossz, és még az írás is ment, de fel kellett szabadítani a beszédkészsé gemet, és javítani a kiejtésemen. Egy családnál laktam vol na. Regge lent e magá nta nár fogla lkozo tt vol na ve lem: újságolvasás, beszédgyakorlatok, írásbeli felada tok. Délután és esténként pedig egy nálam alig idő sebb mentorfélével a városban töltöttük volna hasz nosan az időt, kulturális programokon, teniszezéssel, emberek között. Örültem, hogy szusszanhatok egyet az utolsó erő bed obá s előt t. Ott hag yha tom a kol lég iumo t, félre tehetem a matek- és fizikapéldákat; jót fog tenni a leve gőváltozás és az egyedüllét. Egy londoni kiruccanás igazán nem árthatott meg nekem, aki még Párizst sem tudtam felfedezni. Az egyetlen bánatom az volt, hogy 14
legtöbb időt töltöttem a kollégiumban, ahol semmi nem térített el a meghódítandó csúcs irányától; ettem, alud tam, és egyre sápadtabb lettem. Nem én éltem így egye dül: úgy ötvenen lehettünk. Tudtam, sokan irigyel nek azért, hogy ott lehettem, ahol, és elszenvedhet tem, amit elszenvedtem. De végül is önszántamból csi náltam. Lakhattam volna a saját belvárosi lakásomban, hétvégénként hazaugorhattam volna Bordeaux-ba re pülővel, egy kis szórakozást is megengedhettem vol na magamnak. Sőt, akár le is mondhattam volna a to váb bta nul ásr ól , mint aho gya n a bát yám tet te, és dol gozhattam volna otthon, Bordeaux-ban. De nem, jól éreztem így magamat, a sikereim pedig azt mutatták, hogy bizonyos értelemben tanulásra termettem. Mindebben ugyanakkor nem volt se becsvágy, se bel ső szükséglet. Sőt, még csak különösebb személyes ér deklődés vagy tehetség sem. A megfeszített munká val töl töt t ti zenk ilen c év s orán megsz oktam, ho gy még csak ne is érezzem szenvedésnek, hogy állandóan a könyvek fölé kell hajolnom. Sokáig élhettem volna így, fájdalmat nem ismerve, ha senki nem kényszerít arra, hogy felemeljem a fejem. Ebben az évben, 1991-ben a húsvéti szünet két he te áprilisra esett, március 30-ától április 13-áig: nagy jáb ól másfél hó na p le het ett hát ra a május végi felvét e likig. Megkértem apámat, hogy írasson be egy angol tanfolyamra, ahogyan azt múlt nyáron javasolta. Mint mondtam, a választható tárgyak döntő fontosságúak a felvételi vizsgákon és a felvételkor. Matekból és fizi-
13
Bordeaux-ban kellett hagynom legjobb barátomat, aki vel fol yton egy üt t vol tam, és akiv el a szü nid őke t is együtt szoktuk tölteni. Két évvel idősebb volt nálam, de ugyanabba a specmat osztályba jártunk a Louis-leGrand-ban. Nem ő volt túlkoros, hanem engem vettek fel a szokásosnál előbb. Még az előkészítő előtt, kisgimnazistaként ismerkedtünk meg. Ő akkor tizen öt éves volt, én tizenhárom. Elválaszthatatlanok let tünk. Az érettségi után mindketten ugyanarra az elő készítőre jártunk a Montaigne Gimnáziumban, és messze mi voltunk a legjobbak. A felvételi évét már egy párizsi előkészítőben akartuk elvégezni. Kitöltöt tük a jelentkezési lapokat több fővárosi intézménybe is, és elhatároztuk, hogy csak akkor megyünk fel Pá rizsba, ha mindkettőnket ugyanoda vesznek fel. Sokat tanultunk együtt, egyik a másikkal, egyik a másikért, pedig ez ritka az ilyen osztályokban. Sok hasznát vettem tiszta és módszeres gondolkodásának. Tortajaduri - aki egyébként baszk származású volt mindenre emlékezett, amit akár csak egyszer is olva sott valahol, márpedig rengeteget olvasott. Szerényebb környezetből jött, mint én, így az iskolai érvényesü lés nem ugyanazt jelentette neki, mint nekem: ő egy új társadalmi réteg életébe akart bekapcsolódni, míg nekem inkább csak a hagyományokat kellett folytat nom. Szenvedélyesen érdekelte a tudomány, a dolgok ról való átfogó tudása pedig sokkal mélyebb volt, mint az enyém. Lassabban illeszkedett be, mint én, nem mintha kevésbé intelligens lett volna, mint ahogy né15
kából jól álltam a sarat, de társaim közt néhányan megelőztek angolból. Ezt az előnyüket le kellett fa ragnom. Minden számít, mindennek súlya van, min den növelheti vagy csökkentheti esélyeimet egy ki csivel: ha egyetlen pont miatt vágják meg az embert, örök életében bánni fogja, ezt mindenki tudta. Ezért aztán apám keresett egy nyelviskolát, ahol sze mélyre szabott kurzusokat adtak. Az ilyen helyeken pontosan el kell mondani, mire van szükséged, és mennyi időd van rá. Ezután a cég tesz egy igényeid nek mindenben megfelelő ajánlatot. Az egész nagyon hatékony és nagyon drága. A nyelviskola egy tízna pos londoni tanfolyamot ajánlott: rögtön a mély víz be, ápri lis elsejé től, egy hétfő i nap tól tize diké ig, ami szerda. A passzív tudásom nem volt rossz, és még az írás is ment, de fel kellett szabadítani a beszédkészsé gemet, és javítani a kiejtésemen. Egy családnál laktam vol na. Regge lent e magá nta nár fogla lkozo tt vol na ve lem: újságolvasás, beszédgyakorlatok, írásbeli felada tok. Délután és esténként pedig egy nálam alig idő sebb mentorfélével a városban töltöttük volna hasz nosan az időt, kulturális programokon, teniszezéssel, emberek között. Örültem, hogy szusszanhatok egyet az utolsó erő bed obá s előt t. Ott hag yha tom a kol lég iumo t, félre tehetem a matek- és fizikapéldákat; jót fog tenni a leve gőváltozás és az egyedüllét. Egy londoni kiruccanás igazán nem árthatott meg nekem, aki még Párizst sem tudtam felfedezni. Az egyetlen bánatom az volt, hogy 14
Bordeaux-ban kellett hagynom legjobb barátomat, aki vel fol yton egy üt t vol tam, és akiv el a szü nid őke t is együtt szoktuk tölteni. Két évvel idősebb volt nálam, de ugyanabba a specmat osztályba jártunk a Louis-leGrand-ban. Nem ő volt túlkoros, hanem engem vettek fel a szokásosnál előbb. Még az előkészítő előtt, kisgimnazistaként ismerkedtünk meg. Ő akkor tizen öt éves volt, én tizenhárom. Elválaszthatatlanok let tünk. Az érettségi után mindketten ugyanarra az elő készítőre jártunk a Montaigne Gimnáziumban, és messze mi voltunk a legjobbak. A felvételi évét már egy párizsi előkészítőben akartuk elvégezni. Kitöltöt tük a jelentkezési lapokat több fővárosi intézménybe is, és elhatároztuk, hogy csak akkor megyünk fel Pá rizsba, ha mindkettőnket ugyanoda vesznek fel. Sokat tanultunk együtt, egyik a másikkal, egyik a másikért, pedig ez ritka az ilyen osztályokban. Sok hasznát vettem tiszta és módszeres gondolkodásának. Tortajaduri - aki egyébként baszk származású volt mindenre emlékezett, amit akár csak egyszer is olva sott valahol, márpedig rengeteget olvasott. Szerényebb környezetből jött, mint én, így az iskolai érvényesü lés nem ugyanazt jelentette neki, mint nekem: ő egy új társadalmi réteg életébe akart bekapcsolódni, míg nekem inkább csak a hagyományokat kellett folytat nom. Szenvedélyesen érdekelte a tudomány, a dolgok ról való átfogó tudása pedig sokkal mélyebb volt, mint az enyém. Lassabban illeszkedett be, mint én, nem mintha kevésbé intelligens lett volna, mint ahogy né15
hányan gondolták, hanem mert nem tudott semmit megtanulni addig, amíg meg nem értette. Egyáltalán nem volt jobb nálam angolból, és némileg szégyelltem magam, hogy egy olyan tanfolyamra iratkoztam be, amit ő nem engedhet meg magának: valamiképpen áru lásnak éreztem. Tortu ezernyi jó tulajdonsággal rendelkezett, erről az elkövetkezőkben önök is meggyőződhetnek, és ér tékelni fogják majd nagylelkűségét, példátlan odaadá sát. Ha az ő útját követem, nyugodtan élhettem volna. Ha hallgattam volna figyelmeztetéseire, talán maradt voln a vala mi mélt óság omból és ambí ciói mból . Sokáig tűrte, hogy önző módon kifigurázzam, és gúnyt űz zek belőle, amikor tanácsokat ad. Indulásom március 31-ére volt kitűzve, hogy kora estére már a fogadó családnál lehessek. Miért is nem indultam egy nappal korábban vagy később? Azon a vas árn ap dél ut án on T ort u és én t ax iba ül tü nk , és elin dultunk Orly felé. Mielőtt másnap visszatért volna Bor deaux-ba, még kikísért a repülőtérre. Föladtam a cso magjaimat. Mögöttem egy negyvenéves házaspár szin tén Londonba készült. Egy lány volt velük, aki egé szen rendkívüli hatást tett rám. Azelőtt soha nem gon doltam komolyan a szerelemre és a szexre. Én, aki oly sokak számára a megfontoltság és a tartózkodás min taképe voltam, most tetőtől talpig tűzben égtem. Fel gyújtottak, megperzseltek, lángokban álltam: egy merő tűz volt a testem. Ezt nevezik úgy: szerelem első látás ra. Tudatlanságomat és szüzességemet több ezer vol16
tos feszültség zárta rövidre. Mozdulatlanná dermedve néztem, amíg szülei a formalitásokat intézték. Aztán mind a hárman elsodródtak mellőlem. Amint nem lát tam őket, a vágy egy csapásra elmúlt. Annyi időm sem maradt, hogy e teljességgel testi reakciót saját magam nak megmagyarázzam, kiváltó okát máris szem elől té ves zte tte m. Valóságo s csoda vol t ez, oly ann yir a, hog y kételkedni kezdtem érzékeim és érzelmeim működé sében. Miután a csomagokat feladtam, a beszállásra való felszólítást várva a hallban sétálgattunk Tortuvel. A han gos bes zél őn bej ele nte tté k, hog y a lon don i j ára t késik, majd harminc perccel később, hogy a járatot törölték, és minden járatot, ami Heathrow-ból vagy Heathrow-ba indult, felfüggesztettek. A reptéri dol gozók meglepetéssztrájk mellett döntöttek, hogy így tiltakozzanak a beszállásnál foganatosított biztonsági intézkedések elégtelensége ellen. Aznap reggel még egy repülőgép-eltérítés is történt a London-Nairobi von alo n, amirő l nem tu dt un k. Ez a kö rül mén y meg törte az utasok közötti csendet, és a Londonba utazók szóba elegyedtek egymással. Én, bár nem gondoltam a lányra, szememmel azért őt kerestem: máris hiány zott. Nem láttam, de arcmása beleégett emlékezetem be: már most féltem, hog y elve szí tem. Megf ord ult am, ő pedig ott állt a hátam mögött. Újabb villámcsapás, újabb föllángolás. Mindig is megvolt - máig megvan - az a hibám, hogy félénk vagyok a nőkkel, és könnyen zavarba hoz-
i7
hányan gondolták, hanem mert nem tudott semmit megtanulni addig, amíg meg nem értette. Egyáltalán nem volt jobb nálam angolból, és némileg szégyelltem magam, hogy egy olyan tanfolyamra iratkoztam be, amit ő nem engedhet meg magának: valamiképpen áru lásnak éreztem. Tortu ezernyi jó tulajdonsággal rendelkezett, erről az elkövetkezőkben önök is meggyőződhetnek, és ér tékelni fogják majd nagylelkűségét, példátlan odaadá sát. Ha az ő útját követem, nyugodtan élhettem volna. Ha hallgattam volna figyelmeztetéseire, talán maradt voln a vala mi mélt óság omból és ambí ciói mból . Sokáig tűrte, hogy önző módon kifigurázzam, és gúnyt űz zek belőle, amikor tanácsokat ad. Indulásom március 31-ére volt kitűzve, hogy kora estére már a fogadó családnál lehessek. Miért is nem indultam egy nappal korábban vagy később? Azon a vas árn ap dél ut án on T ort u és én t ax iba ül tü nk , és elin dultunk Orly felé. Mielőtt másnap visszatért volna Bor deaux-ba, még kikísért a repülőtérre. Föladtam a cso magjaimat. Mögöttem egy negyvenéves házaspár szin tén Londonba készült. Egy lány volt velük, aki egé szen rendkívüli hatást tett rám. Azelőtt soha nem gon doltam komolyan a szerelemre és a szexre. Én, aki oly sokak számára a megfontoltság és a tartózkodás min taképe voltam, most tetőtől talpig tűzben égtem. Fel gyújtottak, megperzseltek, lángokban álltam: egy merő tűz volt a testem. Ezt nevezik úgy: szerelem első látás ra. Tudatlanságomat és szüzességemet több ezer vol16
nak. Most viszont gátlásaim egyszeriben szertefosz lottak, mosolyogva beszélgetni kezdtem a lánnyal, aki később szívem királynője lett. Két évvel fiatalabb volt nálam, mégis minden félénkség nélkül válaszolt. Meg kérdeztem, mit fog csinálni Londonban. Megtudtam, hogy a szülei küldik oda, tökéletesíteni az angoltudá sát. Felajánlottam neki, hogy találkozzunk az egy hét alatt, amit ott töltök én is. Erre egyenesen a szemembe nézve, a legteljesebb őszinteséggel bevallotta: a szülei bébiszitternek akar ják elsóz ni egy vid éki csalá dhoz, hog y ne csiná lhas son butaságokat. Nem kockáztatják meg, hogy szaba don kószáljon, és még abban sem biztos, fogadhat-e egyáltalán vendégeket. Olyan hévvel beszéltem neki, hogy valószínűleg előbb felfogta iránta való érzelmei met, mint én magam. Valójában akarata ellenére küld ték el innen: így akarták visszafogni lustaságra, könnyelműségre és gyönyörökre való hajlandóságát, mindazon hajlamokat, melyek később kettőnk vesz tét okozták. Szülei tervét együttérzésem és születő sze relmem minden igyekezetével cáfolni kezdtem. Az em ber i jo gok ne vé be n til tak ozt am az ell en, hog y így vissz aélje nek szülő i hat al muk kal . Kedve sen hal lgat ta kifakadásomat. Egy pillanatnyi csend után hozzátette, hogy bár na gyon szerencsétlenül fogja érezni magát, mégis úgy látszik, ez a sorsa, és semmit sem tehet szülei parancsa ellen. Gyengéd tekintete, a szomorúság, amellyel mindezt tudtomra adta, és a mindent elsöprő végzet
tos feszültség zárta rövidre. Mozdulatlanná dermedve néztem, amíg szülei a formalitásokat intézték. Aztán mind a hárman elsodródtak mellőlem. Amint nem lát tam őket, a vágy egy csapásra elmúlt. Annyi időm sem maradt, hogy e teljességgel testi reakciót saját magam nak megmagyarázzam, kiváltó okát máris szem elől té ves zte tte m. Valóságo s csoda vol t ez, oly ann yir a, hog y kételkedni kezdtem érzékeim és érzelmeim működé sében. Miután a csomagokat feladtam, a beszállásra való felszólítást várva a hallban sétálgattunk Tortuvel. A han gos bes zél őn bej ele nte tté k, hog y a lon don i j ára t késik, majd harminc perccel később, hogy a járatot törölték, és minden járatot, ami Heathrow-ból vagy Heathrow-ba indult, felfüggesztettek. A reptéri dol gozók meglepetéssztrájk mellett döntöttek, hogy így tiltakozzanak a beszállásnál foganatosított biztonsági intézkedések elégtelensége ellen. Aznap reggel még egy repülőgép-eltérítés is történt a London-Nairobi von alo n, amirő l nem tu dt un k. Ez a kö rül mén y meg törte az utasok közötti csendet, és a Londonba utazók szóba elegyedtek egymással. Én, bár nem gondoltam a lányra, szememmel azért őt kerestem: máris hiány zott. Nem láttam, de arcmása beleégett emlékezetem be: már most féltem, hog y elve szí tem. Megf ord ult am, ő pedig ott állt a hátam mögött. Újabb villámcsapás, újabb föllángolás. Mindig is megvolt - máig megvan - az a hibám, hogy félénk vagyok a nőkkel, és könnyen zavarba hoz-
i7
rögtön eloszlatták kételyeimet. Megadtam neki lon doni, párizsi és bordeaux-i telefonszámomat. Biztosí tottam róla, hogy számíthat rám, elmondtam, milyen heves rokonszenvet ébresztett bennem, és megesküd tem, bármire képes lennék, csak hogy szülei zsarnok sága alól kiszabadítsam, mert azt akarom, hogy bol dog legyen. Utólag visszagondolva erre, megdöbbent merészsé gem, és az is, hogy milyen könnyen fejeztem ki ma gam. Diáktársaim között szó esett ugyan a lányokról, de kevés, és én csak hallgattam őket: semmi valós kö zölnivalóm nem volt ez ügyben, hazudni pedig nem vol tam hajl andó . Testil eg és lelki leg szűz lév én nem származott különösebb hátrányom a tapasztalatlanság ból, h isze n henc egés eik el lenére társaim sem já rta k sok kal előbbre nálam. Mindössze hat lány volt az osztá lyunkban, életünk nagy része pedig még nem ott, az ágyék tájékán zajlott: nem volt se testünk, se szívünk, se lelkünk. Esetemben tehát a szerelem csodákra volt képes, aligha van más magyarázat. Beszéltem ehhez a lányhoz, aki túlságosan is szép volt hozzám képest, ő pedig mosolygott rám; anyátlan gyermekkoromról me séltem neki, ő vigasztalni próbált; beavattam a tenisz iránti szenvedélyembe, ő pedig úgy találta, hogy soha senki nem versenyezhet a nagy Björn Borg eleganciá jáv al. Szün et nél kül folyt belő lem a sz ó, amit ezer sze mélyes részlettel toldottam meg, remegtem attól, hogy eltűnhet a szemem elől, és ezt meg is mondtam neki. A csodá s ide gen biz ony ára megé rezt e, hog y igazat 9
nak. Most viszont gátlásaim egyszeriben szertefosz lottak, mosolyogva beszélgetni kezdtem a lánnyal, aki később szívem királynője lett. Két évvel fiatalabb volt nálam, mégis minden félénkség nélkül válaszolt. Meg kérdeztem, mit fog csinálni Londonban. Megtudtam, hogy a szülei küldik oda, tökéletesíteni az angoltudá sát. Felajánlottam neki, hogy találkozzunk az egy hét alatt, amit ott töltök én is. Erre egyenesen a szemembe nézve, a legteljesebb őszinteséggel bevallotta: a szülei bébiszitternek akar ják elsóz ni egy vid éki csalá dhoz, hog y ne csiná lhas son butaságokat. Nem kockáztatják meg, hogy szaba don kószáljon, és még abban sem biztos, fogadhat-e egyáltalán vendégeket. Olyan hévvel beszéltem neki, hogy valószínűleg előbb felfogta iránta való érzelmei met, mint én magam. Valójában akarata ellenére küld ték el innen: így akarták visszafogni lustaságra, könnyelműségre és gyönyörökre való hajlandóságát, mindazon hajlamokat, melyek később kettőnk vesz tét okozták. Szülei tervét együttérzésem és születő sze relmem minden igyekezetével cáfolni kezdtem. Az em ber i jo gok ne vé be n til tak ozt am az ell en, hog y így vissz aélje nek szülő i hat al muk kal . Kedve sen hal lgat ta kifakadásomat. Egy pillanatnyi csend után hozzátette, hogy bár na gyon szerencsétlenül fogja érezni magát, mégis úgy látszik, ez a sorsa, és semmit sem tehet szülei parancsa ellen. Gyengéd tekintete, a szomorúság, amellyel mindezt tudtomra adta, és a mindent elsöprő végzet
mondok, és hogy mindazt, amit elmondtam neki, elő ször mondom egy nőnek. Kijelentette, hogy örök éle tére lekötelezném, ha tudnék neki segíteni. Én kész volt am bár mit megk ísé reln i, de semmi ko nk ré t ötle tem nem volt arra nézve, hogya n lehetnék a segítségé re. Szinte alig volt valami élettapasztalatom, így csak olyan általános kijelentésekre szorítkoztam, melyek nek semmi hasznát nem vehette. A szülei már meg is érkeztek, hogy csatlakozzanak hozzánk. Bemutatkoz tam nekik, és tudattam velük londoni utam részleteit. Kitűnő hatást tettem rájuk. Példának állítottak a lá nyuk elé, hangsúlyozván, hogy mennyire örülnének neki, ha inkább hozzám hasonló fiúk társaságát ke resné. Az Air Fr ance felajánlotta, hog y v iss za tér het ünk Pá rizsba, és esetleg vonattal indulhatunk London felé a Csatorna alatti alagúton keresztül. Vagy töltsünk egy éjszakát egy orlyi hotelban, és várjuk meg a holnapi já rat ot. Man u é s a szülei Amie ns-b en lak tak . Élén k v i ta után, melynek tanúja voltam, és amely megerősítet te bennem mindazt, amit eddig hallottam, anyja és an nak férje, aki nem Manu apja volt, úgy döntöttek, hogy Orlyban maradnak. Természetesen én is. Tortu nem volt tanúj a az isme ret lenn ek t ett ígé ret ekne k, mert i dő közben elment csomagjaimért, és megpróbált informá ciókat szerezni. Nem akart magamra hagyni, felaján lotta, hogy Orlyban marad, legalább egy közös vacso ra erejéig. Végül azzal az ürüggyel, hogy nem vagyok éhes, és fáradtnak érzem magam, rávettem, hogy utaz•2 0
rögtön eloszlatták kételyeimet. Megadtam neki lon doni, párizsi és bordeaux-i telefonszámomat. Biztosí tottam róla, hogy számíthat rám, elmondtam, milyen heves rokonszenvet ébresztett bennem, és megesküd tem, bármire képes lennék, csak hogy szülei zsarnok sága alól kiszabadítsam, mert azt akarom, hogy bol dog legyen. Utólag visszagondolva erre, megdöbbent merészsé gem, és az is, hogy milyen könnyen fejeztem ki ma gam. Diáktársaim között szó esett ugyan a lányokról, de kevés, és én csak hallgattam őket: semmi valós kö zölnivalóm nem volt ez ügyben, hazudni pedig nem vol tam hajl andó . Testil eg és lelki leg szűz lév én nem származott különösebb hátrányom a tapasztalatlanság ból, h isze n henc egés eik el lenére társaim sem já rta k sok kal előbbre nálam. Mindössze hat lány volt az osztá lyunkban, életünk nagy része pedig még nem ott, az ágyék tájékán zajlott: nem volt se testünk, se szívünk, se lelkünk. Esetemben tehát a szerelem csodákra volt képes, aligha van más magyarázat. Beszéltem ehhez a lányhoz, aki túlságosan is szép volt hozzám képest, ő pedig mosolygott rám; anyátlan gyermekkoromról me séltem neki, ő vigasztalni próbált; beavattam a tenisz iránti szenvedélyembe, ő pedig úgy találta, hogy soha senki nem versenyezhet a nagy Björn Borg eleganciá jáv al. Szün et nél kül folyt belő lem a sz ó, amit ezer sze mélyes részlettel toldottam meg, remegtem attól, hogy eltűnhet a szemem elől, és ezt meg is mondtam neki. A csodá s ide gen biz ony ára megé rezt e, hog y igazat 9
zon vissza Párizsba. Kételkedtem ugyanis jó szándé kában, és éreztem, hogy jelenléte csak hátráltatná bi zonyos tervek véghezvitelét, melyekről még fogalmam sem volt akkor. Ekkor jóval kevésbé lehettem már naiv, mint gondoltam volna. Százszor is el kellett ismétel nem, hogy majd feltalálom magam, és igazán semmi szükség, hogy törje magát miattam. Végül beadta a derekát. Érzelmes búcsút vettünk, és megígértem, hogy azonnal telefonálok neki, amint megérkezem Lon donba. A hot elb a men et nag y örö mömre szolg ált, ho gy vi hettem a lány csomagjait, akit szerettem, és akinek még a nevét se tudta m. Társalogtam a szüleivel, akik a ven déglátóiparban dolgoztak Amiens-ben. A vacsorát egy angol társaság körében költöttem el, akik el voltak bű völv e, ho gy még egy éjsz akát Fra nci aor szá gba n tölt hetnek. Alig mentem fel a szobámba, amikor csörgött a telefon. Ő volt az. Szívemben olyan érzések kezdtek nyiladozni, amelyekről korábban fogalmam sem volt. 0 is szabadjára engedte érzéseit, hangja bársonyos fi nomsággal csengett. Kellemes forróság bizsergett ereimben. Ez maga volt az önkívület. Derűs izgatott ság vett rajtam erőt, mely ugyan nem bénított a le gon dolkodásomat, viszont lehetetlenné tett minden józan megfontolást. Manuelle Iskarét, mert így hívták, nagyon megha tották érzelmeim. Éppúgy meghatódott, mint én, és bev all otta , hog y ő i s szer elmes let t b elém. Boldog volt , hogy segítek neki kiszabadulni. Megvitattuk, hogyan 2
mondok, és hogy mindazt, amit elmondtam neki, elő ször mondom egy nőnek. Kijelentette, hogy örök éle tére lekötelezném, ha tudnék neki segíteni. Én kész volt am bár mit megk ísé reln i, de semmi ko nk ré t ötle tem nem volt arra nézve, hogya n lehetnék a segítségé re. Szinte alig volt valami élettapasztalatom, így csak olyan általános kijelentésekre szorítkoztam, melyek nek semmi hasznát nem vehette. A szülei már meg is érkeztek, hogy csatlakozzanak hozzánk. Bemutatkoz tam nekik, és tudattam velük londoni utam részleteit. Kitűnő hatást tettem rájuk. Példának állítottak a lá nyuk elé, hangsúlyozván, hogy mennyire örülnének neki, ha inkább hozzám hasonló fiúk társaságát ke resné. Az Air Fr ance felajánlotta, hog y v iss za tér het ünk Pá rizsba, és esetleg vonattal indulhatunk London felé a Csatorna alatti alagúton keresztül. Vagy töltsünk egy éjszakát egy orlyi hotelban, és várjuk meg a holnapi já rat ot. Man u é s a szülei Amie ns-b en lak tak . Élén k v i ta után, melynek tanúja voltam, és amely megerősítet te bennem mindazt, amit eddig hallottam, anyja és an nak férje, aki nem Manu apja volt, úgy döntöttek, hogy Orlyban maradnak. Természetesen én is. Tortu nem volt tanúj a az isme ret lenn ek t ett ígé ret ekne k, mert i dő közben elment csomagjaimért, és megpróbált informá ciókat szerezni. Nem akart magamra hagyni, felaján lotta, hogy Orlyban marad, legalább egy közös vacso ra erejéig. Végül azzal az ürüggyel, hogy nem vagyok éhes, és fáradtnak érzem magam, rávettem, hogy utaz•2 0
láthatnánk egymást még aznap éjszaka. Szobájában volt ép pen , de szüle i bez ártá k az ajtót, és nem enge d ték ki onnan. Nem kevés gondolkodás és tervezés után nem láttunk más lehetőséget, mint hogy még másnap, Londonba indulásunk előtt megszökjünk. Ott már nem adódott volna lehetőségünk, hogy viszontlássuk egy mást, a telefon, a levelezés vagy a várakozás pedig túl távolinak tűntek egymás iránt táplált érzelmeinkhez képest. Úgy döntöttünk, Párizsban maradunk. Ehhez neki ki kellett játszania szülei éberségét, és kiskorú lévén, meg is kellett szöknie. Tervünk egyszerű volt. Megegyeztünk, hogy a reg gelinél találkozunk. Úgy volt, hogy a szüleivel fog le jön ni. Aztán valami ür ügy re hiv atko zva elhagyja a te r met, csatlakozik hozzám, majd taxiba ülünk, vissza megyünk Párizsba, és nem szólunk senkinek. Kész pénzem volt jócskán, apám látott el vele a londoni uta zásra. Ezenkívül ott volt hitelkártyám is, meg egyéb ként is úgy gondoltuk, amint együtt leszünk, minden rendbejön. Pénzem volt, más akadályt pedig nem lát tam.
Miután hívott, rögtön lemondtam repülőjegyemet, így már nem volt visszaút. Elhatároztam, hogy néhány napra eltűnök Manuval, és e szándékomtól senki nem tudot t volna eltántorítani; életemben először vágytam valam ire. Bármil yen r end kív ül ine k is t űnj ön e z a dön tés, korántsem éreztem úgy, hogy amint mondani szo kás, minden hidat felégetek magam mögött. Nem lát tam a tetteim távolabbi következményeit. Végül is csak 22
zon vissza Párizsba. Kételkedtem ugyanis jó szándé kában, és éreztem, hogy jelenléte csak hátráltatná bi zonyos tervek véghezvitelét, melyekről még fogalmam sem volt akkor. Ekkor jóval kevésbé lehettem már naiv, mint gondoltam volna. Százszor is el kellett ismétel nem, hogy majd feltalálom magam, és igazán semmi szükség, hogy törje magát miattam. Végül beadta a derekát. Érzelmes búcsút vettünk, és megígértem, hogy azonnal telefonálok neki, amint megérkezem Lon donba. A hot elb a men et nag y örö mömre szolg ált, ho gy vi hettem a lány csomagjait, akit szerettem, és akinek még a nevét se tudta m. Társalogtam a szüleivel, akik a ven déglátóiparban dolgoztak Amiens-ben. A vacsorát egy angol társaság körében költöttem el, akik el voltak bű völv e, ho gy még egy éjsz akát Fra nci aor szá gba n tölt hetnek. Alig mentem fel a szobámba, amikor csörgött a telefon. Ő volt az. Szívemben olyan érzések kezdtek nyiladozni, amelyekről korábban fogalmam sem volt. 0 is szabadjára engedte érzéseit, hangja bársonyos fi nomsággal csengett. Kellemes forróság bizsergett ereimben. Ez maga volt az önkívület. Derűs izgatott ság vett rajtam erőt, mely ugyan nem bénított a le gon dolkodásomat, viszont lehetetlenné tett minden józan megfontolást. Manuelle Iskarét, mert így hívták, nagyon megha tották érzelmeim. Éppúgy meghatódott, mint én, és bev all otta , hog y ő i s szer elmes let t b elém. Boldog volt , hogy segítek neki kiszabadulni. Megvitattuk, hogyan 2
egy kis szabadságot vettem ki! Fenébe a nyelvtanfo lyammal! Úgy gondoltam, e nélkül is felvehetnek még a Műegyetemre. Bekapcsoltam a televíziót, és korán akartam elalud ni, hogy másnapra formában legyek. Nem tudtam kö ve tni az elő ttem vo nul ó kép so rok at. Akár nyi tv a volt a szemem, akár csukva, szüntelenül csak Manuelle-t láttam, arcát szemből, alakját a maga teljes valóságá ban . Semmi ko nkr ét ra nem gond olt am, nem aggód tam a másnap miatt, nem képzelegtem a jövőről. Úgy gondoltam, neki már bizonyára van ötlete, majdcsak találunk valami megoldást valahol. Valójában, bár még nem tudtam róla, szép lassan magam mögött hagytam a Louis-le-Grand Gimnáziumot és a diákéletet. Telefoncsörgés szakította meg a gondolataimat. Aka dályba ütköztem, Komoly akadályba ütköztem, mely meghiúsíthatta összes tervemet: Tortu volt a vonal ban . Idő se bb vol t nálam , és megv olt a magáh oz való esze; mind ez idáig ugyanolyan rendezett életet élt, mint én. Tudtam, hogy nagyon erős érzelmekkel kö tődik hozzám. Az, hogy egy olyan szép lánnyal látott bes zél get ni, min t Ma nu , val ami nt tú lb uz gós ágo m, ahogy megpróbáltam őt eltávolítani, bizonyára félté kennyé és gyanakvóvá tették. Akaratom ellenére nem mert Orlyban maradni, de most felhívott, jóval este tizenegy után. Hívása bosszantott, és ezt nem is rej tettem véka alá. - Készülsz valamire, és nem akarod, hogy tudjak róla, ebben biztos vagyok, hallom a hangodon. 23
láthatnánk egymást még aznap éjszaka. Szobájában volt ép pen , de szüle i bez ártá k az ajtót, és nem enge d ték ki onnan. Nem kevés gondolkodás és tervezés után nem láttunk más lehetőséget, mint hogy még másnap, Londonba indulásunk előtt megszökjünk. Ott már nem adódott volna lehetőségünk, hogy viszontlássuk egy mást, a telefon, a levelezés vagy a várakozás pedig túl távolinak tűntek egymás iránt táplált érzelmeinkhez képest. Úgy döntöttünk, Párizsban maradunk. Ehhez neki ki kellett játszania szülei éberségét, és kiskorú lévén, meg is kellett szöknie. Tervünk egyszerű volt. Megegyeztünk, hogy a reg gelinél találkozunk. Úgy volt, hogy a szüleivel fog le jön ni. Aztán valami ür ügy re hiv atko zva elhagyja a te r met, csatlakozik hozzám, majd taxiba ülünk, vissza megyünk Párizsba, és nem szólunk senkinek. Kész pénzem volt jócskán, apám látott el vele a londoni uta zásra. Ezenkívül ott volt hitelkártyám is, meg egyéb ként is úgy gondoltuk, amint együtt leszünk, minden rendbejön. Pénzem volt, más akadályt pedig nem lát tam.
Miután hívott, rögtön lemondtam repülőjegyemet, így már nem volt visszaút. Elhatároztam, hogy néhány napra eltűnök Manuval, és e szándékomtól senki nem tudot t volna eltántorítani; életemben először vágytam valam ire. Bármil yen r end kív ül ine k is t űnj ön e z a dön tés, korántsem éreztem úgy, hogy amint mondani szo kás, minden hidat felégetek magam mögött. Nem lát tam a tetteim távolabbi következményeit. Végül is csak
egy kis szabadságot vettem ki! Fenébe a nyelvtanfo lyammal! Úgy gondoltam, e nélkül is felvehetnek még a Műegyetemre. Bekapcsoltam a televíziót, és korán akartam elalud ni, hogy másnapra formában legyek. Nem tudtam kö ve tni az elő ttem vo nul ó kép so rok at. Akár nyi tv a volt a szemem, akár csukva, szüntelenül csak Manuelle-t láttam, arcát szemből, alakját a maga teljes valóságá ban . Semmi ko nkr ét ra nem gond olt am, nem aggód tam a másnap miatt, nem képzelegtem a jövőről. Úgy gondoltam, neki már bizonyára van ötlete, majdcsak találunk valami megoldást valahol. Valójában, bár még nem tudtam róla, szép lassan magam mögött hagytam a Louis-le-Grand Gimnáziumot és a diákéletet. Telefoncsörgés szakította meg a gondolataimat. Aka dályba ütköztem, Komoly akadályba ütköztem, mely meghiúsíthatta összes tervemet: Tortu volt a vonal ban . Idő se bb vol t nálam , és megv olt a magáh oz való esze; mind ez idáig ugyanolyan rendezett életet élt, mint én. Tudtam, hogy nagyon erős érzelmekkel kö tődik hozzám. Az, hogy egy olyan szép lánnyal látott bes zél get ni, min t Ma nu , val ami nt tú lb uz gós ágo m, ahogy megpróbáltam őt eltávolítani, bizonyára félté kennyé és gyanakvóvá tették. Akaratom ellenére nem mert Orlyban maradni, de most felhívott, jóval este tizenegy után. Hívása bosszantott, és ezt nem is rej tettem véka alá. - Készülsz valamire, és nem akarod, hogy tudjak róla, ebben biztos vagyok, hallom a hangodon. 23
22
Kurtán azt válaszoltam neki, hogy nem vagyok kö teles neki számot adni arról, hogy mit csinálok. - Nem, de a barátod vagyok. Ez azt feltételezi, hogy megbízol bennem, és mindent elmondasz nekem. Én soha semmit nem rejtegetnék előled. Tovább akadékoskodott, én pedig bevallottam ne ki, miféle szenvedély emészt. Tíz éve jóban-rosszban együtt voltunk. A barátom volt, de inkább éreztem testvéremnek, mint a vér szerinti bátyámat. Soha sem mit nem titkoltam el előle, ő se előlem: miért is ne bíz nék benne most, egy ilyen hirtelen döntés pillanatá ban? Számí that tam teljes disz kréci ójára . Miközben végighallgatta titkaimat, időnként helytelenítőleg fel-felkiáltott, s ettől elbizonytalanodtam. Már sajnáltam, hogy elárultam neki holnapi szökésün ket. Biztosított róla, sokkal jobb barátom annál, hogy sem helyeseljen egy ekkora ostobaságot. Távlatokban gondolkodva bizonyos volt benne, hogy ez a viszony ves zede lmes for dul atot j el ent az éle temb en. A kar rie remről beszélt. Mindenképpen viszont akart látni más nap, hogy újra átbeszéljük döntésemet, és visszaadja a józan eszem. Nem sorolom fel itt óvó szavait és ér veit, önök már biz ony ára mind et hall ani vél ik. Közel egyórás erkölcsi oktatásban részesített, végül pedig, mivel továbbra sem engedtem, felvetette a lehetősé get, hogy beárul apámnál. Kétségbeestem, és tombol tam, amiért ilyen naivul hagytam magam elárulni. Ennek ellenére úgy tűnt, vagy Tortu nem értett meg, vagy én fejeztem ki ros szul magama t: azt hit te, akk or 24
akarunk megszökni, miután már megérkeztünk Lon donba. Nem cáfoltam meg ezt az elképzelését. - Tortu, a barátom vagy. Hálás vagyok, hogy ennyi re aggaszt a sorsom. Szerelmes vagyok, de talán ne ked van igazad. Gondolkoznom kell. Gyere át, és ta lálkozzunk holnap kilenckor a repülőtéren, mielőtt fel száll a gépem. Újra átbeszéljük a dolgot, bemutatlak a bar átn őmn ek, te p edi g m egi smer hete d, és jo bb an ít él hetsz majd felőle. Másnap reggel hétkor a terv szerint ott voltam az étteremben. Leadtam a kulcsomat, és vártam Manut, miközben egy újságot lapozgattam, amiből persze kép telen voltam akár egy sort is elolvasni. Magamban biz tos voltam, de benne nem lehettem az. És ha mindez csak tréfa volt? Amikor eszembe jutott, hogy április 1-je, hétfő van, megfagyott bennem a vér. Lehet, hogy kegyetlen színjáték ez az egész? Jobban belegondolva teljességgel valószínűtle nnek tűnt, ami történt, annak pedig semmi esélye nem volt, hogy a csodálatos Manut ényleg autómba ültethessem. Azonnal lemondtam mind a szabadságról, mind a szerelemről. Már nem is számítottam rá, visszaálltam a sorba. Ennek ellenére örültem, hogy legalább találkozhattam vele. Boldog volt am, ho gy bes zél he ttü nk, azt s e re mélt em, ho gy si került szórakoztatnom valamelyest. Mindjárt idejön, meglát, nevetésben tör ki, és bocsánatot kér, amiért így rászedett! Akkor elrejtem csalódásomat, és próbá lok mindennek ellenére jó képet vágni a dologhoz. Vanna k rás zed ett férfiak, én is egy vol tam köz ül ük. 25
Kurtán azt válaszoltam neki, hogy nem vagyok kö teles neki számot adni arról, hogy mit csinálok. - Nem, de a barátod vagyok. Ez azt feltételezi, hogy megbízol bennem, és mindent elmondasz nekem. Én soha semmit nem rejtegetnék előled. Tovább akadékoskodott, én pedig bevallottam ne ki, miféle szenvedély emészt. Tíz éve jóban-rosszban együtt voltunk. A barátom volt, de inkább éreztem testvéremnek, mint a vér szerinti bátyámat. Soha sem mit nem titkoltam el előle, ő se előlem: miért is ne bíz nék benne most, egy ilyen hirtelen döntés pillanatá ban? Számí that tam teljes disz kréci ójára . Miközben végighallgatta titkaimat, időnként helytelenítőleg fel-felkiáltott, s ettől elbizonytalanodtam. Már sajnáltam, hogy elárultam neki holnapi szökésün ket. Biztosított róla, sokkal jobb barátom annál, hogy sem helyeseljen egy ekkora ostobaságot. Távlatokban gondolkodva bizonyos volt benne, hogy ez a viszony ves zede lmes for dul atot j el ent az éle temb en. A kar rie remről beszélt. Mindenképpen viszont akart látni más nap, hogy újra átbeszéljük döntésemet, és visszaadja a józan eszem. Nem sorolom fel itt óvó szavait és ér veit, önök már biz ony ára mind et hall ani vél ik. Közel egyórás erkölcsi oktatásban részesített, végül pedig, mivel továbbra sem engedtem, felvetette a lehetősé get, hogy beárul apámnál. Kétségbeestem, és tombol tam, amiért ilyen naivul hagytam magam elárulni. Ennek ellenére úgy tűnt, vagy Tortu nem értett meg, vagy én fejeztem ki ros szul magama t: azt hit te, akk or 24
Hét óra harminc körü l jött le a szüleivel, [.'elálltam, hogy üdvözöljem őket, majd néhány pillanat múlva, mint egy automata, kimentem taxit lógni. Vártain rá, de nem is reménykedtem, úgy tűnt, meghódításának öröme másoknak van fenntartva. De végül csatlako zott hozzám, vállán nagy bőrtáskával, amelyben ru háit, walkmanjét és CD-it tartotta. Igazán ragyogó szép ség közelített felém! Könnyek szöktek a szemembe. Elég felidézni ezt a képet: Manu, amint mosolyogva jö n felém, máris sírv a fakado k, és tu dom , sose lesze k képes megbánni, ami történt. A tax i e lin dul t. Ész reve ttem Tor tut , akirő l teljes en megfeledkeztem: éppen a reptéri buszról szállt le. Ké sőbb majd elmesélem, hogyan viselkedett, miután lát ta, hogy elárultam. Irántam való érzelmei nem csök kentek, éppen ellenkezőleg. Később mennyit köszön hettem neki! De azon a reggelen nem volt rá szüksé gem. Pár percen belül én és a szerelmem elhagytuk a repülőteret, és javában robogtunk Párizs felé.
26
akarunk megszökni, miután már megérkeztünk Lon donba. Nem cáfoltam meg ezt az elképzelését. - Tortu, a barátom vagy. Hálás vagyok, hogy ennyi re aggaszt a sorsom. Szerelmes vagyok, de talán ne ked van igazad. Gondolkoznom kell. Gyere át, és ta lálkozzunk holnap kilenckor a repülőtéren, mielőtt fel száll a gépem. Újra átbeszéljük a dolgot, bemutatlak a bar átn őmn ek, te p edi g m egi smer hete d, és jo bb an ít él hetsz majd felőle. Másnap reggel hétkor a terv szerint ott voltam az étteremben. Leadtam a kulcsomat, és vártam Manut, miközben egy újságot lapozgattam, amiből persze kép telen voltam akár egy sort is elolvasni. Magamban biz tos voltam, de benne nem lehettem az. És ha mindez csak tréfa volt? Amikor eszembe jutott, hogy április 1-je, hétfő van, megfagyott bennem a vér. Lehet, hogy kegyetlen színjáték ez az egész? Jobban belegondolva teljességgel valószínűtle nnek tűnt, ami történt, annak pedig semmi esélye nem volt, hogy a csodálatos Manut ényleg autómba ültethessem. Azonnal lemondtam mind a szabadságról, mind a szerelemről. Már nem is számítottam rá, visszaálltam a sorba. Ennek ellenére örültem, hogy legalább találkozhattam vele. Boldog volt am, ho gy bes zél he ttü nk, azt s e re mélt em, ho gy si került szórakoztatnom valamelyest. Mindjárt idejön, meglát, nevetésben tör ki, és bocsánatot kér, amiért így rászedett! Akkor elrejtem csalódásomat, és próbá lok mindennek ellenére jó képet vágni a dologhoz. Vanna k rás zed ett férfiak, én is egy vol tam köz ül ük. 25
2.
Szóval április 1-je volt, én pedig csúnyá n letért em a helyes útról, első ízben addigi makulátlan iskolai pályafutásom alatt. A tavasz, melyet hosszú ideje el rejtett előlünk a hideg és a köd, most egyszeriben ki bom lo tt, én leg alá bbis akk or ve tte m észr e elős zör. A ta xi lassan, de z ökk enő men tes en hal adt , a fo rgalom még nem dugult be az autópályán. A nyitott ablakte tőn illatos és friss levegő süvített be hozzánk. A rádió is nekü nk játszott, először hallhattam énekelni Michel Jonaszt, akit Manu annyira szeretett. Szenvedélyem tetőfokára hágott, és mint mondtam, nagy meglepetésemre testi vonatkozásban is. Manu nem hagyott kétséget afelől, hogy ő is hasonlóan érez. Ő a maga részéről már ismert férfit előttem. Annyira nem tudtu nk uralkodni magunkon, ho gy nem volt tü relmünk kivárni, amíg egyedül maradunk. A sofőr tisz tában volt vele, hogy ebben az autóban valami rend kívüli történik, és semmi kifogást nem támasztott el27
Hét óra harminc körü l jött le a szüleivel, [.'elálltam, hogy üdvözöljem őket, majd néhány pillanat múlva, mint egy automata, kimentem taxit lógni. Vártain rá, de nem is reménykedtem, úgy tűnt, meghódításának öröme másoknak van fenntartva. De végül csatlako zott hozzám, vállán nagy bőrtáskával, amelyben ru háit, walkmanjét és CD-it tartotta. Igazán ragyogó szép ség közelített felém! Könnyek szöktek a szemembe. Elég felidézni ezt a képet: Manu, amint mosolyogva jö n felém, máris sírv a fakado k, és tu dom , sose lesze k képes megbánni, ami történt. A tax i e lin dul t. Ész reve ttem Tor tut , akirő l teljes en megfeledkeztem: éppen a reptéri buszról szállt le. Ké sőbb majd elmesélem, hogyan viselkedett, miután lát ta, hogy elárultam. Irántam való érzelmei nem csök kentek, éppen ellenkezőleg. Később mennyit köszön hettem neki! De azon a reggelen nem volt rá szüksé gem. Pár percen belül én és a szerelmem elhagytuk a repülőteret, és javában robogtunk Párizs felé.
26
lene. Nevetve mondta, hogy miatta ugyan ne zavar tassuk magunkat. Megértette, hogy itt most a tavasz és fiatalságunk számít, nem pedig hogy egy autóban ülünk. Felhangosította a rádiót, napszemüveget vett, és elfordította a visszapillantó tükröt. Ott lettem férfi, pedig addig még csak nem is gondoltam ilyesmire. Otthon ülő típus vagyok, szinte beteges mértékű szeretetigénnyel megáldva, így biztosra veszem, hogy egész életemben boldog lehettem volna, ha Manuelle is hozzám hasonló természet. Ő volt az első, az egyet len. Minél inkább megismertem, annál több imádni való von ást fedez tem fel be nn e. Inte llig enciá ja, gye n gédsége és szépsége olyan kellemes egészet alkottak, hogy ellenállás nélkül hagytam magam behálózni. Ez a kötődés végül a vesztemet okozta, de egy kicsivel több szerencsével boldoggá is tehetett volna. Mivel soha nem szűntem meg szeretni őt, a világ legszeren csétlenebb embere vált belőlem. Mondhatom, hűsé gemért igencsak drága árat fizettem. Még aznap beköltöztünk egy szállodába. Két szo bát ak art unk , mel yek et ajtó köt össze; ezt nag yon ro mantikusnak találtuk. Manu ötlete volt, hogy testvé rekkéntjelentkezzünk be: túl fiatalnak látszottunk ah hoz, hogy férj és feleség legyünk. Azt hitte, ennek kö szönhetően nem fognak ránk találni. A portán álnevet adtunk meg. Be kell vallanom, kissé megszédültem, mikor ezek az első hazugságok kiszaladtak a számon. Ereztem, hogy elhagyom az őszinteség szilárd talaját, márpedig nem erre vágytam. De hittek nekünk, nem 28
2.
Szóval április 1-je volt, én pedig csúnyá n letért em a helyes útról, első ízben addigi makulátlan iskolai pályafutásom alatt. A tavasz, melyet hosszú ideje el rejtett előlünk a hideg és a köd, most egyszeriben ki bom lo tt, én leg alá bbis akk or ve tte m észr e elős zör. A ta xi lassan, de z ökk enő men tes en hal adt , a fo rgalom még nem dugult be az autópályán. A nyitott ablakte tőn illatos és friss levegő süvített be hozzánk. A rádió is nekü nk játszott, először hallhattam énekelni Michel Jonaszt, akit Manu annyira szeretett. Szenvedélyem tetőfokára hágott, és mint mondtam, nagy meglepetésemre testi vonatkozásban is. Manu nem hagyott kétséget afelől, hogy ő is hasonlóan érez. Ő a maga részéről már ismert férfit előttem. Annyira nem tudtu nk uralkodni magunkon, ho gy nem volt tü relmünk kivárni, amíg egyedül maradunk. A sofőr tisz tában volt vele, hogy ebben az autóban valami rend kívüli történik, és semmi kifogást nem támasztott el27
kérték a papírjainkat, sőt még fizetnünk sem kellett előre. Manu tökéletes bizalmat keltett mindenkiben: olyan tisztának látszott! Tökéletes boldogságom első három hetét éltem meg ott: Manu és én az együttlétre születtünk. Ugyanaz vol t az él etr it mus unk . Ugy an ab ba n a p il la nat ban vol tunk éhesek, szomjasak, álmosak, ugyanakkor támadt kedvünk a szerelemhez, a friss levegőhöz, a beszélge téshez. Napjainkat mindennapos harmóniában töltöt tük. Igazi szünidő volt ez, mozival, rengeteg lemez zel. Felfedeztem Párizst: hosszú sétákat tettünk, gon dosan elkerülve múltbéli ambícióim színtereit. Másik testet kaptam, vadonatújat és teljeset: csontjaimat Manu húsával vonta körbe. Agyamat nyugodtan ta karékra állíthattam. Turistát játszottunk . Manu válasz totta ki az útvonalat, én követt em, amerre járt. Imáda tom állandó volt, és abszolút: az utcán, a kávézók te raszain, a buszban, mindenhol szükségét éreztem, hogy megérintsem, megtapogassam, magamhoz szorítsam, hogy megbizonyosodjam olykor már-már valószerűt lennek tűnő boldogságomról. Szerettem. Mi mást mondha tnék? Vajon szeretett-e ő is, szeretett-e annyira, amennyire én szerettem? Eze ket a kérdéseket nem tettem fel magamnak. Néha, a szenvedélyesebb pillanatokban azt mondtam neki: „Szeretlek", de nem ígértün k egymásnak semmit, nem esküdöztünk soha. Ösztönösen éreztem, hogy sosem szerethetjük egymást ugyanolyan módon. Mi sem ter mészetesebb! Az utcán folyton őrá figyeltek, megfor29
lene. Nevetve mondta, hogy miatta ugyan ne zavar tassuk magunkat. Megértette, hogy itt most a tavasz és fiatalságunk számít, nem pedig hogy egy autóban ülünk. Felhangosította a rádiót, napszemüveget vett, és elfordította a visszapillantó tükröt. Ott lettem férfi, pedig addig még csak nem is gondoltam ilyesmire. Otthon ülő típus vagyok, szinte beteges mértékű szeretetigénnyel megáldva, így biztosra veszem, hogy egész életemben boldog lehettem volna, ha Manuelle is hozzám hasonló természet. Ő volt az első, az egyet len. Minél inkább megismertem, annál több imádni való von ást fedez tem fel be nn e. Inte llig enciá ja, gye n gédsége és szépsége olyan kellemes egészet alkottak, hogy ellenállás nélkül hagytam magam behálózni. Ez a kötődés végül a vesztemet okozta, de egy kicsivel több szerencsével boldoggá is tehetett volna. Mivel soha nem szűntem meg szeretni őt, a világ legszeren csétlenebb embere vált belőlem. Mondhatom, hűsé gemért igencsak drága árat fizettem. Még aznap beköltöztünk egy szállodába. Két szo bát ak art unk , mel yek et ajtó köt össze; ezt nag yon ro mantikusnak találtuk. Manu ötlete volt, hogy testvé rekkéntjelentkezzünk be: túl fiatalnak látszottunk ah hoz, hogy férj és feleség legyünk. Azt hitte, ennek kö szönhetően nem fognak ránk találni. A portán álnevet adtunk meg. Be kell vallanom, kissé megszédültem, mikor ezek az első hazugságok kiszaladtak a számon. Ereztem, hogy elhagyom az őszinteség szilárd talaját, márpedig nem erre vágytam. De hittek nekünk, nem 28
dúltak utána, amerre ment, válogathatott a férfiak kö zött. Engem viszont egy nő sem kívánt meg első látás ra, csak Manu. Az első ké t hé tb en an nyi ra bet ölt ött ez a sze nve dély, hogy gondolni sem akartam családomra, sem apám aggodalmára. Egy képeslapot se küldtem, fel sem hívtam. Április 15-én, hétfőn véget ért a húsvéti szü net, nekem pedig vissza kellett volna térnem a Louisle-Grand-ba: két hét gyönyör után még mindig visszaállhattam volna a sorba. De ha már egyszer megismertem a boldogságot, miért taszítanám most el magamtól? Manu nem volt különösebben hóbortos: életünk egy szerű volt, normális és könnyű, én pedig nem láttam okát, hogy ez az állapot miért ne tarthatna örökké. Lassanként úgy gondoltam Manura, mint a meny asszonyomra, a kötelességtudat pedig lassan újra feléb redt benn em. Őrült és hirtelen szerelem áldozatául es tem, ezzel tisztában voltam, de nem kellett szégyen keznem vágyaim tárgya miatt: Manu valóságos kincs. Boldogan és nyugodtan éltünk, mint afféle múlt nél küli fiatal pár, akik a tökéletes szerelem útját járják Párizsban. Miért ne venném fel újra a kapcsolatot apámmal, ha lehetséges? Mi rosszat tettem? Mit árt ot tam neki? Talán nincs jogom a saját életemet élni? Ta lán nem vagyok nagykorú? Manuelle olyannyira csi nos és figyelemre méltó, hogy minden bizonnyal el bű völ né apá mat , efelől nem vol t két ség em, már csak meg kellene találnom a módját, hogy bemutathassam neki a lányt. Úgy gondoltam, kénytelen lenne elismerni 30
kérték a papírjainkat, sőt még fizetnünk sem kellett előre. Manu tökéletes bizalmat keltett mindenkiben: olyan tisztának látszott! Tökéletes boldogságom első három hetét éltem meg ott: Manu és én az együttlétre születtünk. Ugyanaz vol t az él etr it mus unk . Ugy an ab ba n a p il la nat ban vol tunk éhesek, szomjasak, álmosak, ugyanakkor támadt kedvünk a szerelemhez, a friss levegőhöz, a beszélge téshez. Napjainkat mindennapos harmóniában töltöt tük. Igazi szünidő volt ez, mozival, rengeteg lemez zel. Felfedeztem Párizst: hosszú sétákat tettünk, gon dosan elkerülve múltbéli ambícióim színtereit. Másik testet kaptam, vadonatújat és teljeset: csontjaimat Manu húsával vonta körbe. Agyamat nyugodtan ta karékra állíthattam. Turistát játszottunk . Manu válasz totta ki az útvonalat, én követt em, amerre járt. Imáda tom állandó volt, és abszolút: az utcán, a kávézók te raszain, a buszban, mindenhol szükségét éreztem, hogy megérintsem, megtapogassam, magamhoz szorítsam, hogy megbizonyosodjam olykor már-már valószerűt lennek tűnő boldogságomról. Szerettem. Mi mást mondha tnék? Vajon szeretett-e ő is, szeretett-e annyira, amennyire én szerettem? Eze ket a kérdéseket nem tettem fel magamnak. Néha, a szenvedélyesebb pillanatokban azt mondtam neki: „Szeretlek", de nem ígértün k egymásnak semmit, nem esküdöztünk soha. Ösztönösen éreztem, hogy sosem szerethetjük egymást ugyanolyan módon. Mi sem ter mészetesebb! Az utcán folyton őrá figyeltek, megfor29
értékeit és erényeit. Egyébként pedig minden továb bi nél kül hajl andó let tem vol na feleség ül v en ni Ma nu t, ha apám az illendőség kedvéért ragaszkodik ehhez. Úgy éreztem, örökre egymáshoz tartozunk , az én szán dékaim véglegesek voltak. El sem tudtam képzelni, hogy ne szeressem többé, hiszen ő volt életem nagy szerelme. Egy este beszéltem neki a terveimről. Megértettem vel e, ho gy a fiúi sze ret et mell ett a szü kség is közr eját szik valamelyest, tekintve hogy forrásaink igencsak megcsappantak. Párizs nem osztogat ajándékokat. Visa -ká rtyá m l ehe tőv é te tt e, hog y mozi ba és étt ere m be já rju nk, a ba nk au to mat ák ell átt ak még be nn ün ke t készpénzzel, de hitelem nem volt kimeríthetetlen. Bankszámlámat természetesen apám töltögette fel. Egé szen addig az én költségemen éltünk, de úgy gondol tam, apám nem folyósítja tovább zsebpénzemet, ha nem adok életjelet magamról. Manu hűvösen fogadta felvetésemet. Attól félt, vég leg elveszít, ha apám ránk talál, ellenzi a házasságot, és felveszi a kapcsolatot Manuelle anyjával. Mivel még kiskorú volt, egyelőre minden az anyja jóváhagyásá tól függött. Amikor nem kevés habozás után a pénz ről beszéltem neki, sokkal realistábbnak tűnt, mint gondoltam volna. Egy pillanat nyi csend után elmagya rázta, hogy amíg van miből élnünk, jobban tesszük, ha rejtve maradunk. Egyetértett azzal, hogy ezután éljünk szerényebben. Elhatározta, hogy telefonál egyik nénikéjének, aki keresztanyja is, és bizonyára küld
31
dúltak utána, amerre ment, válogathatott a férfiak kö zött. Engem viszont egy nő sem kívánt meg első látás ra, csak Manu. Az első ké t hé tb en an nyi ra bet ölt ött ez a sze nve dély, hogy gondolni sem akartam családomra, sem apám aggodalmára. Egy képeslapot se küldtem, fel sem hívtam. Április 15-én, hétfőn véget ért a húsvéti szü net, nekem pedig vissza kellett volna térnem a Louisle-Grand-ba: két hét gyönyör után még mindig visszaállhattam volna a sorba. De ha már egyszer megismertem a boldogságot, miért taszítanám most el magamtól? Manu nem volt különösebben hóbortos: életünk egy szerű volt, normális és könnyű, én pedig nem láttam okát, hogy ez az állapot miért ne tarthatna örökké. Lassanként úgy gondoltam Manura, mint a meny asszonyomra, a kötelességtudat pedig lassan újra feléb redt benn em. Őrült és hirtelen szerelem áldozatául es tem, ezzel tisztában voltam, de nem kellett szégyen keznem vágyaim tárgya miatt: Manu valóságos kincs. Boldogan és nyugodtan éltünk, mint afféle múlt nél küli fiatal pár, akik a tökéletes szerelem útját járják Párizsban. Miért ne venném fel újra a kapcsolatot apámmal, ha lehetséges? Mi rosszat tettem? Mit árt ot tam neki? Talán nincs jogom a saját életemet élni? Ta lán nem vagyok nagykorú? Manuelle olyannyira csi nos és figyelemre méltó, hogy minden bizonnyal el bű völ né apá mat , efelől nem vol t két ség em, már csak meg kellene találnom a módját, hogy bemutathassam neki a lányt. Úgy gondoltam, kénytelen lenne elismerni 30
értékeit és erényeit. Egyébként pedig minden továb bi nél kül hajl andó let tem vol na feleség ül v en ni Ma nu t, ha apám az illendőség kedvéért ragaszkodik ehhez. Úgy éreztem, örökre egymáshoz tartozunk , az én szán dékaim véglegesek voltak. El sem tudtam képzelni, hogy ne szeressem többé, hiszen ő volt életem nagy szerelme. Egy este beszéltem neki a terveimről. Megértettem vel e, ho gy a fiúi sze ret et mell ett a szü kség is közr eját szik valamelyest, tekintve hogy forrásaink igencsak megcsappantak. Párizs nem osztogat ajándékokat. Visa -ká rtyá m l ehe tőv é te tt e, hog y mozi ba és étt ere m be já rju nk, a ba nk au to mat ák ell átt ak még be nn ün ke t készpénzzel, de hitelem nem volt kimeríthetetlen. Bankszámlámat természetesen apám töltögette fel. Egé szen addig az én költségemen éltünk, de úgy gondol tam, apám nem folyósítja tovább zsebpénzemet, ha nem adok életjelet magamról. Manu hűvösen fogadta felvetésemet. Attól félt, vég leg elveszít, ha apám ránk talál, ellenzi a házasságot, és felveszi a kapcsolatot Manuelle anyjával. Mivel még kiskorú volt, egyelőre minden az anyja jóváhagyásá tól függött. Amikor nem kevés habozás után a pénz ről beszéltem neki, sokkal realistábbnak tűnt, mint gondoltam volna. Egy pillanat nyi csend után elmagya rázta, hogy amíg van miből élnünk, jobban tesszük, ha rejtve maradunk. Egyetértett azzal, hogy ezután éljünk szerényebben. Elhatározta, hogy telefonál egyik nénikéjének, aki keresztanyja is, és bizonyára küld
31
majd neki pénzt. Mindezt annyi érzelemmel, olyan szenvedélyesen fejtette ki, hogy én, aki csak neki él tem, a legkisebb gyanakvás nélkül fejet hajtottam dön tése előtt. Attól a n apt ól k ezd ve ő is szív én vise lte pén züg yei n ket. Felajánlotta, hogy fizeti a hotelt, ami eléggé drága volt , én pe dig fizessem a n api ki adá sok at. Szá ndék om ba n állt egy etl en szo bára felcs eréln i a ke tt őt , sőt szál lodát váltani is, de ő meg akarta tartani az egybenyíló hálókat, mivel oly nagy örömünket leltük, ahogy ő mondta, egyik és másik ágyban is. A környék nagyon bék és vol t, a Mon cea u pa rk köze l, fut ásho z is ideá lis. Nem igazán volt már kedvem változtatni szokásain kon. Mindig is hozzá voltam szokva egy bizonyos ké nyelemhez. Nem sokkal a fenti beszélgetés után észrevettem, h ogy új fülbevalója van, amelyet eddig még sose láttam, és hogy ha szórakozni megyünk, ugyanúgy költekezik, mint azelőtt. Mivel megegyeztünk, hogy visszaveszünk életstílusunkból, egy kicsit meglepett ez a pazarlás. Ne vet ve mond ta, hog y ne zava rtas sam magam : - Hát nem megmondtam, hogy fogok pénzt sze rezni? Túlságosan egyszerűen szerettem ahhoz, hogy bár mi gyanút vagy aggodalmat keltsen bennem. Akkor még nem sejtettem, honnan szerezte a pénzt. Hetente kétszer vagy háromszor kora délutánonké nt eljártunk teniszezni. A tizenhetedik kerületben talál tunk egy nagyon kellemes klubot. Szinte egyedül vol-
tunk a napnak ebben a szakában, és voltaképpen fe lesleges lett volna pályát foglalni. A csúcsidő később vol t, mi ut án a mu nk ai dő let elt . Ma nu sze ret te a te niszt, de szépészeti okokból nem játszott komolyan: nem akart a kelleténél jobban megizmosodni, sem túlerőltetni a testét. Azon a héten egyedül mentem ját szani, mert neki először akkor jött meg a havivérzése. Kávé után távoztam: ezt akkoriban takarékosságból már a szobánkban ittuk meg. Vettünk kávéfőzőt, fil tereket, többféle kávét, két hatalmas mokkáscsészét, angol süteményeket, így ami elvileg megszorítás lett vol na, most na pu nk egy ik na gy pil la nat ává lép ett elő. Már lementem, amikor észrevettem, hogy nincs ná lam pénz, így vissza kellett térnem a szállodába. Meglepve tapasztaltam, hogy a szobáink közötti aj tó zárva volt. Manu egészen biztosan ott volt bent, hiszen kulcsát nem láttam leadva a portán. Kopogtam az ajtón, megpróbáltam kinyitni, de semmi válasz. Nem hallottam semmit, a közbülső ajtó pedig zárva maradt. Néhány döbbent pillanat után kinyitottam a folyosó ra nyíló ajtót, amelyen ebben a pillanatban kilépett va la ki Ma nu szo báj áb ól, majd le si et et t a lé pcs őn. Lambertit ismertem fel benne, a szálloda főnökét. Nem sokkal ez után Manu kinyitotta az összekötő ajtót, és meglepetést színlelve azt mondta, hogy nem hallotta kopogásomat, mert éppen lefeküdt kipihenni magát. Zsebre tettem a tárcámat, majd azon nyomban elin dultam, de nem ment ki a fejemből a dolog: kétségkí vü l vol t vala mi kül ön ös az egé szb en.
32
33
majd neki pénzt. Mindezt annyi érzelemmel, olyan szenvedélyesen fejtette ki, hogy én, aki csak neki él tem, a legkisebb gyanakvás nélkül fejet hajtottam dön tése előtt. Attól a n apt ól k ezd ve ő is szív én vise lte pén züg yei n ket. Felajánlotta, hogy fizeti a hotelt, ami eléggé drága volt , én pe dig fizessem a n api ki adá sok at. Szá ndék om ba n állt egy etl en szo bára felcs eréln i a ke tt őt , sőt szál lodát váltani is, de ő meg akarta tartani az egybenyíló hálókat, mivel oly nagy örömünket leltük, ahogy ő mondta, egyik és másik ágyban is. A környék nagyon bék és vol t, a Mon cea u pa rk köze l, fut ásho z is ideá lis. Nem igazán volt már kedvem változtatni szokásain kon. Mindig is hozzá voltam szokva egy bizonyos ké nyelemhez. Nem sokkal a fenti beszélgetés után észrevettem, h ogy új fülbevalója van, amelyet eddig még sose láttam, és hogy ha szórakozni megyünk, ugyanúgy költekezik, mint azelőtt. Mivel megegyeztünk, hogy visszaveszünk életstílusunkból, egy kicsit meglepett ez a pazarlás. Ne vet ve mond ta, hog y ne zava rtas sam magam : - Hát nem megmondtam, hogy fogok pénzt sze rezni? Túlságosan egyszerűen szerettem ahhoz, hogy bár mi gyanút vagy aggodalmat keltsen bennem. Akkor még nem sejtettem, honnan szerezte a pénzt. Hetente kétszer vagy háromszor kora délutánonké nt eljártunk teniszezni. A tizenhetedik kerületben talál tunk egy nagyon kellemes klubot. Szinte egyedül vol-
tunk a napnak ebben a szakában, és voltaképpen fe lesleges lett volna pályát foglalni. A csúcsidő később vol t, mi ut án a mu nk ai dő let elt . Ma nu sze ret te a te niszt, de szépészeti okokból nem játszott komolyan: nem akart a kelleténél jobban megizmosodni, sem túlerőltetni a testét. Azon a héten egyedül mentem ját szani, mert neki először akkor jött meg a havivérzése. Kávé után távoztam: ezt akkoriban takarékosságból már a szobánkban ittuk meg. Vettünk kávéfőzőt, fil tereket, többféle kávét, két hatalmas mokkáscsészét, angol süteményeket, így ami elvileg megszorítás lett vol na, most na pu nk egy ik na gy pil la nat ává lép ett elő. Már lementem, amikor észrevettem, hogy nincs ná lam pénz, így vissza kellett térnem a szállodába. Meglepve tapasztaltam, hogy a szobáink közötti aj tó zárva volt. Manu egészen biztosan ott volt bent, hiszen kulcsát nem láttam leadva a portán. Kopogtam az ajtón, megpróbáltam kinyitni, de semmi válasz. Nem hallottam semmit, a közbülső ajtó pedig zárva maradt. Néhány döbbent pillanat után kinyitottam a folyosó ra nyíló ajtót, amelyen ebben a pillanatban kilépett va la ki Ma nu szo báj áb ól, majd le si et et t a lé pcs őn. Lambertit ismertem fel benne, a szálloda főnökét. Nem sokkal ez után Manu kinyitotta az összekötő ajtót, és meglepetést színlelve azt mondta, hogy nem hallotta kopogásomat, mert éppen lefeküdt kipihenni magát. Zsebre tettem a tárcámat, majd azon nyomban elin dultam, de nem ment ki a fejemből a dolog: kétségkí vü l vol t vala mi kül ön ös az egé szb en.
32
33
Ha nem hallott kopogni, miért nyitott mégis ajtót pár perc múlva? Miért hazudott nekem? Úgy megdöb be nte m, hog y kö nn ye k szök tek a sze membe , pedi g még csak tudatában sem voltam, milyen érzelem vált ja ki őke t. Beté rtem az első út ba eső káv ézó ba, és az asztalnál fejemet kezembe temetve elemezni kezdtem, ami történt. Alig mertem visszaemlékezni arra, amit láttam: hogy egy férfi jött ki Manu szobájából. Egyfe lől kész voltam egyszerűen visszamenni a szállóba, mintha mi sem történt volna. Lehetetlennek tűnt, hogy Manu megcsaljon! Úgy éreztem, igazságtalanság ezzel gyanúsítani. Imádtam, ez bizonyos, de mind ez idáig úgy tűnt, ugyanannyit kaptam tőle, mint amennyit adtam. Miért is élne velem, ha nem szeretne? Miért vád oln ám azzal, hog y kev ésb é szere t, min t én őt? Mi oka lett volna, hogy megcsaljon? Még egy órája sem volt , hog y sze ret kez tü nk, épp en ká vé ut án . Logiku san nézve a dolgot, muszáj volt szeretnie. Ennek ellenére Lamberti sietős távozása kérdéseket ve te tt fel. Eszemb e idé zte m Man u le gut óbb i vásár lá sait, amelyek jóval meghaladták a lehetőségeinket. Ráadásul soha többé nem esett szó a lyoni keresztma máról. Nehéz dolgom volt, ha minderre nekem is kel lemes magyarázatot akartam találni. Tisztában voltam vele , hog y Man uel le, önk ént el enü l - és pers ze az én akaratom ellenére - nagy csodálatot és irigységet éb reszt a környezetében. Másfelől viszont alig hagytam magára, mióta Párizsban voltunk. Együtt étkeztünk. Moziba, mulatókba, éttermekbe, vásárolni mindig
együtt mentünk: egy pillanatnyi egyedüllétet is ne hezen viseltem volna el! Folyton érezni akartuk, hogy szeretjük egymást. Nem tudtam nem megérinteni, egy pillanat sem telhetett el anélkül, hogy ölelt vagy si mogatott volna. Amikor a Monceau parkba n futottam, vag y a kö rn yé k elh agy ott utc áin , a szá llo dáb an vár t rám, és soha nem ment el egyedül. El nem tudta m kép zelni, mikor szakíthatott időt valaki másra. Végül ta láltam egy megoldást erre az apró rejtélyre. Korábban volt szó róla, hogy albérletbe költözünk. Lamberti sok mindenkit ismer, és Manu bizonyára hoz zá fordult, hiszen a tulaj kezdettől rokonszenvesnek talált minket. Vagy egyszerűen egy kis kölcsönért fo lyamodott. Korábban szó volt arról is, hogy Manu eset leg munkát vállaljon a szállóban vagy a Lamberti ve zette másik két hotelben, de erről hallani sem akart. Arra gon dol tam , hog y biz ony ára meg aka rt lepn i, hogy talán magától is elmondta volna, ha megkérde zem, ahelyett, hogy hülye gyanúsítgatáson és sötét gondolatokon rágódnék itt. - Mindent el fog mondani, amint beszélek neki er ről. Féltékenységre a világon semmi ok. Bizalom nél kül nincs szerelem. Szégyellhetnem magam. Végü l s ike rül t meg győ znö m ma gam, és bán at om to vasz állt . Megl ehe tős en kés őn érk ezt em viss za a szál lóba, egy kemény, teljes erőbedobással megnyert te niszparti után. Fáradtan, de nyugodtan hoztam a for mámat. A szokásos gyengédséggel öleltem magamhoz Manut. Ő a megszokott jókedvével fogadott. Bár-
34
35
Ha nem hallott kopogni, miért nyitott mégis ajtót pár perc múlva? Miért hazudott nekem? Úgy megdöb be nte m, hog y kö nn ye k szök tek a sze membe , pedi g még csak tudatában sem voltam, milyen érzelem vált ja ki őke t. Beté rtem az első út ba eső káv ézó ba, és az asztalnál fejemet kezembe temetve elemezni kezdtem, ami történt. Alig mertem visszaemlékezni arra, amit láttam: hogy egy férfi jött ki Manu szobájából. Egyfe lől kész voltam egyszerűen visszamenni a szállóba, mintha mi sem történt volna. Lehetetlennek tűnt, hogy Manu megcsaljon! Úgy éreztem, igazságtalanság ezzel gyanúsítani. Imádtam, ez bizonyos, de mind ez idáig úgy tűnt, ugyanannyit kaptam tőle, mint amennyit adtam. Miért is élne velem, ha nem szeretne? Miért vád oln ám azzal, hog y kev ésb é szere t, min t én őt? Mi oka lett volna, hogy megcsaljon? Még egy órája sem volt , hog y sze ret kez tü nk, épp en ká vé ut án . Logiku san nézve a dolgot, muszáj volt szeretnie. Ennek ellenére Lamberti sietős távozása kérdéseket ve te tt fel. Eszemb e idé zte m Man u le gut óbb i vásár lá sait, amelyek jóval meghaladták a lehetőségeinket. Ráadásul soha többé nem esett szó a lyoni keresztma máról. Nehéz dolgom volt, ha minderre nekem is kel lemes magyarázatot akartam találni. Tisztában voltam vele , hog y Man uel le, önk ént el enü l - és pers ze az én akaratom ellenére - nagy csodálatot és irigységet éb reszt a környezetében. Másfelől viszont alig hagytam magára, mióta Párizsban voltunk. Együtt étkeztünk. Moziba, mulatókba, éttermekbe, vásárolni mindig
együtt mentünk: egy pillanatnyi egyedüllétet is ne hezen viseltem volna el! Folyton érezni akartuk, hogy szeretjük egymást. Nem tudtam nem megérinteni, egy pillanat sem telhetett el anélkül, hogy ölelt vagy si mogatott volna. Amikor a Monceau parkba n futottam, vag y a kö rn yé k elh agy ott utc áin , a szá llo dáb an vár t rám, és soha nem ment el egyedül. El nem tudta m kép zelni, mikor szakíthatott időt valaki másra. Végül ta láltam egy megoldást erre az apró rejtélyre. Korábban volt szó róla, hogy albérletbe költözünk. Lamberti sok mindenkit ismer, és Manu bizonyára hoz zá fordult, hiszen a tulaj kezdettől rokonszenvesnek talált minket. Vagy egyszerűen egy kis kölcsönért fo lyamodott. Korábban szó volt arról is, hogy Manu eset leg munkát vállaljon a szállóban vagy a Lamberti ve zette másik két hotelben, de erről hallani sem akart. Arra gon dol tam , hog y biz ony ára meg aka rt lepn i, hogy talán magától is elmondta volna, ha megkérde zem, ahelyett, hogy hülye gyanúsítgatáson és sötét gondolatokon rágódnék itt. - Mindent el fog mondani, amint beszélek neki er ről. Féltékenységre a világon semmi ok. Bizalom nél kül nincs szerelem. Szégyellhetnem magam. Végü l s ike rül t meg győ znö m ma gam, és bán at om to vasz állt . Megl ehe tős en kés őn érk ezt em viss za a szál lóba, egy kemény, teljes erőbedobással megnyert te niszparti után. Fáradtan, de nyugodtan hoztam a for mámat. A szokásos gyengédséggel öleltem magamhoz Manut. Ő a megszokott jókedvével fogadott. Bár-
34
35
mennyire is elé akartam tárni gyanúmat, nem tettem semmit, nehogy megfosszam attól az örömtől, hogy ma ga lepjen meg a magyarázattal. Felhozattuk a vacso ránkat, mint ahogy gyakran tettük, ha este elmentünk val ahov á. A sz álló nak nem volt saját k onyh ája, de szer ződésben állt a sarki kisvendéglővel, ahol kiválóan főz tek. Mi ezt roppant kényelmesnek találtuk. Jó étvággyal kezdte m enni. Éppen a moziműsort la pozgattam és kommentált am, amikor a szomorúság je leit véltem felfedezni Manuelle arcán. Az óráját nézte, a légkör pedig hirtelen megváltozott. Furcsán nézett, le nem vette rólam a szemét. Nem tudtam rájönni, vágy va gy sajnál at van- e e mög ött . Fig yelm ese n sz emü gyr e ve tt em. Már se nem et tü nk , s e nem be sz élt ün k. F öláll tam, hogy a karomba zárjam, és végre kicsikarjak be lőle valami magyarázatot. - Miért sírsz ahelyett, hogy elmondanád, mi bánt? Mindössze néhány vállrándítással válaszolt, ami csak növelte aggodalmamat. Egész testemben remeg ni kezdtem. Éreztem, hogy valami rendkívüli törté nik, de el sem tudtam képzelni, mi lehet az. Azt hit tem, súlyos beteg, és éppen most tudta meg a dolgot. Könyörögtem neki, mondja el, miért sír. Majd én is zokogni kezdtem, küszködve könnyeimmel. Gyerekek vo lt un k mi nd a k et te n. Azt s e t ud ta m, élek-e vag y ha lok. Fájdalmam és félelmeim bárkit megindítottak vol na. Éreztem, hogy valami szörnyűség fog történni. Amíg Man uva l volt am elfoglalva, hal lott am, hog y oda kinn emberek jönnek fel a lépcsőn. Kopogtak az aj-
tón. Manu megcsókolt, majd azonnal kiszabadította magát karjaimból. Visszatért szobájába az összekötő ajtón keresztül, amelyet gondosan bezárt maga után. Azt hit te m, nem aka r ily en len gén , megfel elő öltö zet és smink nélkül mutatkozni idegenek előtt. Az ajtóh oz lép tem . Alig nyi to tt am ki, há rom férfi ragadott meg: egyikben apám sofőrjét ismertem fel. Nem bántottak: ketten a karomat fogták, a harmadik pedig átkutatta zsebeimet, kiürítette a szekrényt, be pakolta bőröndömet. Elnézést kértek viselkedésükért: apám megbízását teljesítették, bátyám lent várt rám egy kocsiban. Megbilincseltek. A bilincs alighanem inkább a bátyám ötlete lehetett, mintsem az apámé soha nem fogom megbocsátani neki. Bátyám öt évvel vol t id őse bb nála m, és soha nem tis zte lt: min dig is gúnyt űzött iskolai sikereimből, apró termetemből és bes zéd emb ől. Ez az uto lsó meg alá zta tás vé gk ép p le rombolta azt a kevés megbecsülésemet is, amit iránta éreztem. Először annyira zavarodott voltam, hogy ellenállás és kérdezősködés nélkül hagytam, hadd vezessenek. Pedig ez végtére is emberrablás volt, Párizs kellős kö zepén, minden szabad emberi jogom ellenében. A bá tyám valóban ott volt a családi Mercedesben. Engem hátra ültettek, a két őr közé, akiket nem ismertem. Ami kor meg pró bál ta m hát ra for dul ni , ho gy még lát hassam Manut az ablakban, kíméletlenül visszanyom tak az ülésre. A sofőr indított, rátért a körgyűrűre, majd pedig az autópályára. Amint kiértünk Párizsból,
36
3 7
mennyire is elé akartam tárni gyanúmat, nem tettem semmit, nehogy megfosszam attól az örömtől, hogy ma ga lepjen meg a magyarázattal. Felhozattuk a vacso ránkat, mint ahogy gyakran tettük, ha este elmentünk val ahov á. A sz álló nak nem volt saját k onyh ája, de szer ződésben állt a sarki kisvendéglővel, ahol kiválóan főz tek. Mi ezt roppant kényelmesnek találtuk. Jó étvággyal kezdte m enni. Éppen a moziműsort la pozgattam és kommentált am, amikor a szomorúság je leit véltem felfedezni Manuelle arcán. Az óráját nézte, a légkör pedig hirtelen megváltozott. Furcsán nézett, le nem vette rólam a szemét. Nem tudtam rájönni, vágy va gy sajnál at van- e e mög ött . Fig yelm ese n sz emü gyr e ve tt em. Már se nem et tü nk , s e nem be sz élt ün k. F öláll tam, hogy a karomba zárjam, és végre kicsikarjak be lőle valami magyarázatot. - Miért sírsz ahelyett, hogy elmondanád, mi bánt? Mindössze néhány vállrándítással válaszolt, ami csak növelte aggodalmamat. Egész testemben remeg ni kezdtem. Éreztem, hogy valami rendkívüli törté nik, de el sem tudtam képzelni, mi lehet az. Azt hit tem, súlyos beteg, és éppen most tudta meg a dolgot. Könyörögtem neki, mondja el, miért sír. Majd én is zokogni kezdtem, küszködve könnyeimmel. Gyerekek vo lt un k mi nd a k et te n. Azt s e t ud ta m, élek-e vag y ha lok. Fájdalmam és félelmeim bárkit megindítottak vol na. Éreztem, hogy valami szörnyűség fog történni. Amíg Man uva l volt am elfoglalva, hal lott am, hog y oda kinn emberek jönnek fel a lépcsőn. Kopogtak az aj-
tón. Manu megcsókolt, majd azonnal kiszabadította magát karjaimból. Visszatért szobájába az összekötő ajtón keresztül, amelyet gondosan bezárt maga után. Azt hit te m, nem aka r ily en len gén , megfel elő öltö zet és smink nélkül mutatkozni idegenek előtt. Az ajtóh oz lép tem . Alig nyi to tt am ki, há rom férfi ragadott meg: egyikben apám sofőrjét ismertem fel. Nem bántottak: ketten a karomat fogták, a harmadik pedig átkutatta zsebeimet, kiürítette a szekrényt, be pakolta bőröndömet. Elnézést kértek viselkedésükért: apám megbízását teljesítették, bátyám lent várt rám egy kocsiban. Megbilincseltek. A bilincs alighanem inkább a bátyám ötlete lehetett, mintsem az apámé soha nem fogom megbocsátani neki. Bátyám öt évvel vol t id őse bb nála m, és soha nem tis zte lt: min dig is gúnyt űzött iskolai sikereimből, apró termetemből és bes zéd emb ől. Ez az uto lsó meg alá zta tás vé gk ép p le rombolta azt a kevés megbecsülésemet is, amit iránta éreztem. Először annyira zavarodott voltam, hogy ellenállás és kérdezősködés nélkül hagytam, hadd vezessenek. Pedig ez végtére is emberrablás volt, Párizs kellős kö zepén, minden szabad emberi jogom ellenében. A bá tyám valóban ott volt a családi Mercedesben. Engem hátra ültettek, a két őr közé, akiket nem ismertem. Ami kor meg pró bál ta m hát ra for dul ni , ho gy még lát hassam Manut az ablakban, kíméletlenül visszanyom tak az ülésre. A sofőr indított, rátért a körgyűrűre, majd pedig az autópályára. Amint kiértünk Párizsból,
36
3 7
a bátyám levette a bilincseket, én mégsem voltam haj landó többé kinyitni a számat. Az utazás hosszú órái alatt bőven volt alkalmam gondolkozni, vajon mi tör ténik majd velem. Igazából Manu szabadult meg így tőlem, de erről még mit sem sejtettem akkor.
3
történtekre sehogy sem találtam magyarázatot. Sorra gyártottam a hipotéziseket. Egy biztos volt: val aki elá rul t. De ki ? Tort ajad uri ? Ez v olt az első név , amely eszembe ötlött, hiszen egyedül ő tudott Manu elle létezéséről. Viszont fogalma sem lehetett arról, hol lakunk, sőt arról sem, egyáltalán Párizsban tartózko dunk-e még. Képtelen voltam Manut vádolni. A bánat, amely az imént hatalmába kerítette, könnyei, az utolsó csók: mindezek titokzatosak voltak ugyan, de úgy magya ráztam őket, mint szerencsétlenségünk baljós előérzetét. Azon töprengtem, vajon hol lehet most ő, mi tör ténhetett vele. Az elválás feletti kétségbeesésben nai van azt hit tem , az ő hel yze te az eny émn él sokk al ne hezebb. Biztos voltam benne, bármi is légyen ez az egész, ő nem lehet bűnös benne, hiszen semmi olyan nem történt, amit meg tudott volna akadályozni. A töp re ngé st vé gül azzal zárt am le, ho gy Pár izs ban 38
a bátyám levette a bilincseket, én mégsem voltam haj landó többé kinyitni a számat. Az utazás hosszú órái alatt bőven volt alkalmam gondolkozni, vajon mi tör ténik majd velem. Igazából Manu szabadult meg így tőlem, de erről még mit sem sejtettem akkor.
3
történtekre sehogy sem találtam magyarázatot. Sorra gyártottam a hipotéziseket. Egy biztos volt: val aki elá rul t. De ki ? Tort ajad uri ? Ez v olt az első név , amely eszembe ötlött, hiszen egyedül ő tudott Manu elle létezéséről. Viszont fogalma sem lehetett arról, hol lakunk, sőt arról sem, egyáltalán Párizsban tartózko dunk-e még. Képtelen voltam Manut vádolni. A bánat, amely az imént hatalmába kerítette, könnyei, az utolsó csók: mindezek titokzatosak voltak ugyan, de úgy magya ráztam őket, mint szerencsétlenségünk baljós előérzetét. Azon töprengtem, vajon hol lehet most ő, mi tör ténhetett vele. Az elválás feletti kétségbeesésben nai van azt hit tem , az ő hel yze te az eny émn él sokk al ne hezebb. Biztos voltam benne, bármi is légyen ez az egész, ő nem lehet bűnös benne, hiszen semmi olyan nem történt, amit meg tudott volna akadályozni. A töp re ngé st vé gül azzal zárt am le, ho gy Pár izs ban 38
bizo nyár a meglá tott berniü nkéi v.il.iki, aki Ind La, ki vagy ok, felismert, köv ete tt, majd éiles i'lel le .ipámat. Mindez csak véletl en, balszei eiiej.e, vrgzcls zerűsé g. Ez megvigasztalt, bár nem gyízötl Kiég teljesen. Nyilvá nvaló volt, hogy most vi sszamegyü nk Bor deaux-ba. Minden bizonnyal szembesítenek majd apámmalis , de tőle nem féltem. Tudtam, mennyire sze ret, ez pedig kellően ellensúlyozhatta .1 szemrehányá sokat. Atyai intésekre számítottam, és hogy megvonja tőlem a támogatását. Be fog rakni valamelyik irodájá ba, és a saját munk ámb ól kell majd megélle k; ez a le hetőség egyáltalán nem ijesztett meg. Az a bátorság és önállóság, aminek tanúbizonyságát adtam az utóbbi időben, meg kellett győzze arról, hogy nem kezelhet többé úgy, mint egy gyereket. Végtére is elcsábítot tam egy nőt, és erre büszke is voltam: mi rosszat tet tem azonkívül, hogy férfi lett belőlem? Szándékom ban állt min de nt ny ug od ta n vi sel ni, megí gérn i mind azt, amit tőlem követelnek. Aztán az első adandó al kalommal visszatérni Párizsba, hogy megkeressem az én kedves Manumat, és mindkettőnk számára bizto sítsam a megélhetést és a boldogságot. Egész éjjel autóztunk. Amikor Poitiers előtt megáll tunk tankolni, kértem, hogy hadd telefonáljak: beszél ni akartam Manuval, hogy megmagyarázzam neki a helyzetet, megnyugtassam, és megmondjam neki, vár jon , amíg viss zajöv ök. Lehe tetl en, tilos vol t telefo nál nom. Visszasüllyedtem a némaságba. Bátyám, akit bos sza ntot t e z a csen d, és h ogy nem válas zolok kér dé -
seire, maga is elhallgatott. Később elővett némi elemó zsiát, és falatozni kezdtünk. Félbeszakított vacsoránkra vis sza gond olv a d ühö se n e ttem, bán ato mat any ám bo rába fojtottam: Blaye mellett kitűnő, anyai ágon örö költ szőlőföldjeink vannak, ezeket jelenleg bátyám igazgatja. Luc, a bátyám biztosított róla, hogy nincs mit fél nem apám szigorától, hiszen mindig is én voltam, ahogy ő mondta, a kedvenc fiacskája. Mindezt azon a keserű és irigy hangon tudatta velem, amit már meg szoktam tőle. Hozzátette, hogy diákéletem az ő szemé ben mindig is túl kem ény nek tű nt egy magamfajta egy szerű fiatalember számára, és hogy előre látta a tör ténteket. Ami apámat illeti, őt igazából a félelem vi selte meg: emberrablásra, drogra, gyilkosságra gya nakodott. Rögtön kapcsolatba lépett a rendőrséggel, ők pedig megnyugtatták: számlaegyenlegem csökke nése azt mutatja, hogy kiváló egészségnek örvendek Párizsban. Igazság szerint amikor kicsivel később meg tudta, hogy mindössze nőügyről van szó, meg könnyeb bült. Biztos lehettem benne, hogy megbocsát. Ahh oz, hog y m ind en elr ende ződj ön, Luc szer int nem kellett mást tennem, mint visszatérni a helyes útra, és egy kicsivel több megbecsüléssel viseltetni mindaz iránt, amit tettek értem; egyszóval változzam vissza azzá a jó fiúvá, aki régen voltam. A bor és a k ese rűs ég egy ütt es hat ásá nak kös zön he tően nemsokára elaludtam, hajnalban pedig megérkez tünk. Bordeaux-ban már nyár volt. A Garonne partjá
40
éi/
bizo nyár a meglá tott berniü nkéi v.il.iki, aki Ind La, ki vagy ok, felismert, köv ete tt, majd éiles i'lel le .ipámat. Mindez csak véletl en, balszei eiiej.e, vrgzcls zerűsé g. Ez megvigasztalt, bár nem gyízötl Kiég teljesen. Nyilvá nvaló volt, hogy most vi sszamegyü nk Bor deaux-ba. Minden bizonnyal szembesítenek majd apámmalis , de tőle nem féltem. Tudtam, mennyire sze ret, ez pedig kellően ellensúlyozhatta .1 szemrehányá sokat. Atyai intésekre számítottam, és hogy megvonja tőlem a támogatását. Be fog rakni valamelyik irodájá ba, és a saját munk ámb ól kell majd megélle k; ez a le hetőség egyáltalán nem ijesztett meg. Az a bátorság és önállóság, aminek tanúbizonyságát adtam az utóbbi időben, meg kellett győzze arról, hogy nem kezelhet többé úgy, mint egy gyereket. Végtére is elcsábítot tam egy nőt, és erre büszke is voltam: mi rosszat tet tem azonkívül, hogy férfi lett belőlem? Szándékom ban állt min de nt ny ug od ta n vi sel ni, megí gérn i mind azt, amit tőlem követelnek. Aztán az első adandó al kalommal visszatérni Párizsba, hogy megkeressem az én kedves Manumat, és mindkettőnk számára bizto sítsam a megélhetést és a boldogságot. Egész éjjel autóztunk. Amikor Poitiers előtt megáll tunk tankolni, kértem, hogy hadd telefonáljak: beszél ni akartam Manuval, hogy megmagyarázzam neki a helyzetet, megnyugtassam, és megmondjam neki, vár jon , amíg viss zajöv ök. Lehe tetl en, tilos vol t telefo nál nom. Visszasüllyedtem a némaságba. Bátyám, akit bos sza ntot t e z a csen d, és h ogy nem válas zolok kér dé -
seire, maga is elhallgatott. Később elővett némi elemó zsiát, és falatozni kezdtünk. Félbeszakított vacsoránkra vis sza gond olv a d ühö se n e ttem, bán ato mat any ám bo rába fojtottam: Blaye mellett kitűnő, anyai ágon örö költ szőlőföldjeink vannak, ezeket jelenleg bátyám igazgatja. Luc, a bátyám biztosított róla, hogy nincs mit fél nem apám szigorától, hiszen mindig is én voltam, ahogy ő mondta, a kedvenc fiacskája. Mindezt azon a keserű és irigy hangon tudatta velem, amit már meg szoktam tőle. Hozzátette, hogy diákéletem az ő szemé ben mindig is túl kem ény nek tű nt egy magamfajta egy szerű fiatalember számára, és hogy előre látta a tör ténteket. Ami apámat illeti, őt igazából a félelem vi selte meg: emberrablásra, drogra, gyilkosságra gya nakodott. Rögtön kapcsolatba lépett a rendőrséggel, ők pedig megnyugtatták: számlaegyenlegem csökke nése azt mutatja, hogy kiváló egészségnek örvendek Párizsban. Igazság szerint amikor kicsivel később meg tudta, hogy mindössze nőügyről van szó, meg könnyeb bült. Biztos lehettem benne, hogy megbocsát. Ahh oz, hog y m ind en elr ende ződj ön, Luc szer int nem kellett mást tennem, mint visszatérni a helyes útra, és egy kicsivel több megbecsüléssel viseltetni mindaz iránt, amit tettek értem; egyszóval változzam vissza azzá a jó fiúvá, aki régen voltam. A bor és a k ese rűs ég egy ütt es hat ásá nak kös zön he tően nemsokára elaludtam, hajnalban pedig megérkez tünk. Bordeaux-ban már nyár volt. A Garonne partjá
40
éi/
ról felszálló ködöt lassan eloszlatta a nap és a tengeri szél. Nem tudtam biztosan, hogy a birtokra me gyünk-e dél felé, vagy a Chartrons rakparton lévő la kásunkba. A villából könnyebbnek tűnt megszökni, és felpattanni az első Párizsba menő vonatra, ahol erről meg voltam győződve - Manu könnyek között várja vis szat érte met. Végül a vi llába men tü nk. A b áty ám b eszám olt alan tas és szégyenteljes küldetéséről. Szófogadásom meg felelően meglágyította apám szívét, és végül is barát ságosabban fogadtak, mint vártam. Jobban örültem vol na, ha dü hö ng és harag szik , mint enne k a hide g távolságtartásnak, amelyet apám magára erőltetett. Mindössze némi szemrehányással illetett hálátlan visel kedésemmel és ama félelmekkel kapcsolatban, melyek nek kitettem őt. Szememre vetette, hogy érzéketlenül semmi hírt nem adtam magamról, és semmi módon nem értesítettem. Talán nem tudtam, hogy anyám elhunyta után már csak mi maradtun k neki, én és a bátyám? Ha lálom a sírba vitte volna őt, ez az ostoba szökés azért szerencsére kevés volt ehhez. Ami pedig a szeretőmet illeti, ahogyan apám Manut nevezte, igazán megérde meltem mindazt, ami történt velem, soha nem kellett volna meg bíznom egy isme ret lenb en. Hozzá tette , h ogy több elővigyázatosságot és talpraesettséget nézett ki belő lem. Remén yét fejezte ki, hog y lev onta m a t anu l ságot ebből a kalandból, és visszatérek a józan ész, és főleg a tanulás útjára. Ezt viselte a szívén leginkább. Számára a jövőm fényes karriertörténet volt csupán.
Amit hal lot tam, nem lep ett meg. Megk ösz önt em, hogy megbocsát. ígéretet tettem, hogy visszatérek a tanulmányaimhoz, követem a tanácsait, és józanul fo gok cselekedni. Apám közölte, hogy teljes diszkréció mellett intézkedett. Szökésemről senki sem értesült. A Louis -le- Grand- ban úg y tu dt ák, súl yos bete g va gyok, áprilisi hiányzásomat pedig egészségügyi prob lémák okozták. Családi orvosunk mindent elintézett. A maga rész éről apám meg volt győ ződ ve róla, hog y túlhajszoltam magam, és ahogy azt többször is elmond ta nekem, vitaminokra, pihenésre és jól megérdemelt szórakozásra van szükségem. Ennek megörültem. A dolgok jelenlegi állása sze rint úgy gondoltam, bőven nyílik majd lehetőségem telefonálni, elhagyni a házat, beülni egy bordeaux-i taxiba, és visszamenni Manuhoz Párizsba. Ám bátyám egyetlen percre se hagyott magamra, én pedig nem avattam be terveimbe, mivel tudtam, hogy érveim ná la süket fülekre találnának. El kellett hitetnem, hogy megjött a józan eszem, várni, és kilesni a megfelelő alkalmat. Este vacsoraasztalhoz ültünk bácsikáimmal, nagy nénémmel és néhány barátunkkal, akikben apám meg bízo tt anny ira , hog y beava ssa őke t a ker esé sbe . A té kozló fiú visszatérését ünnepelték! Apám a repülőtéri hódításomon ironizált. Jóindulatúan fogadtam célzá sait. Manuelle-ről meséltem nekik. Boldog voltam, hogy felidézhettem azt, aki minden gondolatomat ki töltötte. Újra meg akartam győzni apámat Manuelle jó
42
43
ról felszálló ködöt lassan eloszlatta a nap és a tengeri szél. Nem tudtam biztosan, hogy a birtokra me gyünk-e dél felé, vagy a Chartrons rakparton lévő la kásunkba. A villából könnyebbnek tűnt megszökni, és felpattanni az első Párizsba menő vonatra, ahol erről meg voltam győződve - Manu könnyek között várja vis szat érte met. Végül a vi llába men tü nk. A b áty ám b eszám olt alan tas és szégyenteljes küldetéséről. Szófogadásom meg felelően meglágyította apám szívét, és végül is barát ságosabban fogadtak, mint vártam. Jobban örültem vol na, ha dü hö ng és harag szik , mint enne k a hide g távolságtartásnak, amelyet apám magára erőltetett. Mindössze némi szemrehányással illetett hálátlan visel kedésemmel és ama félelmekkel kapcsolatban, melyek nek kitettem őt. Szememre vetette, hogy érzéketlenül semmi hírt nem adtam magamról, és semmi módon nem értesítettem. Talán nem tudtam, hogy anyám elhunyta után már csak mi maradtun k neki, én és a bátyám? Ha lálom a sírba vitte volna őt, ez az ostoba szökés azért szerencsére kevés volt ehhez. Ami pedig a szeretőmet illeti, ahogyan apám Manut nevezte, igazán megérde meltem mindazt, ami történt velem, soha nem kellett volna meg bíznom egy isme ret lenb en. Hozzá tette , h ogy több elővigyázatosságot és talpraesettséget nézett ki belő lem. Remén yét fejezte ki, hog y lev onta m a t anu l ságot ebből a kalandból, és visszatérek a józan ész, és főleg a tanulás útjára. Ezt viselte a szívén leginkább. Számára a jövőm fényes karriertörténet volt csupán.
Amit hal lot tam, nem lep ett meg. Megk ösz önt em, hogy megbocsát. ígéretet tettem, hogy visszatérek a tanulmányaimhoz, követem a tanácsait, és józanul fo gok cselekedni. Apám közölte, hogy teljes diszkréció mellett intézkedett. Szökésemről senki sem értesült. A Louis -le- Grand- ban úg y tu dt ák, súl yos bete g va gyok, áprilisi hiányzásomat pedig egészségügyi prob lémák okozták. Családi orvosunk mindent elintézett. A maga rész éről apám meg volt győ ződ ve róla, hog y túlhajszoltam magam, és ahogy azt többször is elmond ta nekem, vitaminokra, pihenésre és jól megérdemelt szórakozásra van szükségem. Ennek megörültem. A dolgok jelenlegi állása sze rint úgy gondoltam, bőven nyílik majd lehetőségem telefonálni, elhagyni a házat, beülni egy bordeaux-i taxiba, és visszamenni Manuhoz Párizsba. Ám bátyám egyetlen percre se hagyott magamra, én pedig nem avattam be terveimbe, mivel tudtam, hogy érveim ná la süket fülekre találnának. El kellett hitetnem, hogy megjött a józan eszem, várni, és kilesni a megfelelő alkalmat. Este vacsoraasztalhoz ültünk bácsikáimmal, nagy nénémmel és néhány barátunkkal, akikben apám meg bízo tt anny ira , hog y beava ssa őke t a ker esé sbe . A té kozló fiú visszatérését ünnepelték! Apám a repülőtéri hódításomon ironizált. Jóindulatúan fogadtam célzá sait. Manuelle-ről meséltem nekik. Boldog voltam, hogy felidézhettem azt, aki minden gondolatomat ki töltötte. Újra meg akartam győzni apámat Manuelle jó
42
43
tulajdonságairól. De néhány elejtett szó annyira meg döbbentett, hogy fel kellett ugorjak az asztaltól: apám árulásról beszélt, és Lamberti szolgálatairól, melyeket nem minden érdek nélkül végzett neki. Mivel a név említése meglepett, kérlelni kezdtem, mondjon töb bet róla . Apám azt hit te, a bát yám már min den rész letről felvilágosított. Luc egyáltalán semmit nem ma gyarázott meg. Apám vonakodva fedte fel az igazsá got. Ragaszkodtam hozzá, hogy mindent elmondjon, ő pedig kielégítette a kíváncsiságomat, jobban mond va ink ább mega dta a kegy ele mdöf ést. Azt kér dez te, val óba n volt am-e oly an naiv , ho gy azt higgyem, Manu szeret engem. Azt mondtam, egé szen biztos vagyok benne, hogy szeret. Azt kérdezte, val óba n azt hitt em-e , hog y én vag yok Man u első sze retője. És valóban abban reménykedtem-e, hogy én leszek az utolsó? Tovább gúnyolódott együgyűségemen és ostobaságomon - egyszóval szerelmemen -, de megbocsátottam neki, mert csak azért tette, hogy job ban átér ezze m a leck e tanu lsá gait . Végül, mive l már nem védekeztem, nekiveselkedett, hogy beavasson a részletekbe. Számításai szerint Manu nagyjából két hé tig szerethetett. - Április elsején tűntél el. Lamberti tizenhatodikán, szerdán hívott fel. Mindebből azt a következtetést von tam le, hogy Manuelle tizenöt nap után úgy érezte, ideje palimadarat váltania. Ezen a ponton nevetés csattant fel itt-ott az asztal körül. Miközben hallgattam, szívem úgy összeszorult,
hogy már-már fuldokolni kezdtem. Nem akartam könnye kben kitörni, míg az utolsó szó is el nem hang zik ebben büntetésből, megszégyenítésemre rendezett je le net be n. - Tudd meg hát, mert láthatólag semmit sem sej tesz, hogy ez a Lamberti elnyerte hercegnőd bizalmát, sőt talán többet is, mivel meg lennék lepve, ha a neve zett úr minden érdek nélkül tette volna, amit tett. Ki szedte a lányból, hogy ki vagy. A szeretőd elmesélte neki szökésed történetét. Ő pedig rögt ön értesített en gem. Azt mondta, ez a szürke kis nőszemély teljesen megbabonázott téged. Együtt tervelték ki a kelepcét, amelynek köszönhetően hazahozhattunk. Most új, pénzesebb pasija van, így hát meg kellett tőled szaba dulnia. Gyorsan elcsábítottad, gratulálok, de nem so káig tudtad megtartani! Nem volt bátorságom tovább hallgatni, minden egyes szó a szívembe hasított. Felálltam, de alig lép tem egyet-kettőt, máris a padlóra zuhantam eszmélet lenül. Gyorsan magamhoz tértem. Sírtam, szűköltem, mint egy kutya, könnyeim teljesen átáztatták az inge met. En, a szegény árva most egyszerre özvegy is let tem, Manu özvegye. Úgy beszéltem hozzá, mintha ott állna előttem holtan, én pedig biztosítanám szerelmem ről. A legszomorúbb, legmeghatóbb, legmélyebb pa naszok törtek fel belőlem. Apám, aki mindig gyengé den szeretett, megpróbált vigasztalni: ő is a könnyei vel kü zdö tt . Végre megé rte tte , mi min de nt jel ent ett nekem ez a szerelem. Hallottam, amint a rossz lányról,
44
45
tulajdonságairól. De néhány elejtett szó annyira meg döbbentett, hogy fel kellett ugorjak az asztaltól: apám árulásról beszélt, és Lamberti szolgálatairól, melyeket nem minden érdek nélkül végzett neki. Mivel a név említése meglepett, kérlelni kezdtem, mondjon töb bet róla . Apám azt hit te, a bát yám már min den rész letről felvilágosított. Luc egyáltalán semmit nem ma gyarázott meg. Apám vonakodva fedte fel az igazsá got. Ragaszkodtam hozzá, hogy mindent elmondjon, ő pedig kielégítette a kíváncsiságomat, jobban mond va ink ább mega dta a kegy ele mdöf ést. Azt kér dez te, val óba n volt am-e oly an naiv , ho gy azt higgyem, Manu szeret engem. Azt mondtam, egé szen biztos vagyok benne, hogy szeret. Azt kérdezte, val óba n azt hitt em-e , hog y én vag yok Man u első sze retője. És valóban abban reménykedtem-e, hogy én leszek az utolsó? Tovább gúnyolódott együgyűségemen és ostobaságomon - egyszóval szerelmemen -, de megbocsátottam neki, mert csak azért tette, hogy job ban átér ezze m a leck e tanu lsá gait . Végül, mive l már nem védekeztem, nekiveselkedett, hogy beavasson a részletekbe. Számításai szerint Manu nagyjából két hé tig szerethetett. - Április elsején tűntél el. Lamberti tizenhatodikán, szerdán hívott fel. Mindebből azt a következtetést von tam le, hogy Manuelle tizenöt nap után úgy érezte, ideje palimadarat váltania. Ezen a ponton nevetés csattant fel itt-ott az asztal körül. Miközben hallgattam, szívem úgy összeszorult,
hogy már-már fuldokolni kezdtem. Nem akartam könnye kben kitörni, míg az utolsó szó is el nem hang zik ebben büntetésből, megszégyenítésemre rendezett je le net be n. - Tudd meg hát, mert láthatólag semmit sem sej tesz, hogy ez a Lamberti elnyerte hercegnőd bizalmát, sőt talán többet is, mivel meg lennék lepve, ha a neve zett úr minden érdek nélkül tette volna, amit tett. Ki szedte a lányból, hogy ki vagy. A szeretőd elmesélte neki szökésed történetét. Ő pedig rögt ön értesített en gem. Azt mondta, ez a szürke kis nőszemély teljesen megbabonázott téged. Együtt tervelték ki a kelepcét, amelynek köszönhetően hazahozhattunk. Most új, pénzesebb pasija van, így hát meg kellett tőled szaba dulnia. Gyorsan elcsábítottad, gratulálok, de nem so káig tudtad megtartani! Nem volt bátorságom tovább hallgatni, minden egyes szó a szívembe hasított. Felálltam, de alig lép tem egyet-kettőt, máris a padlóra zuhantam eszmélet lenül. Gyorsan magamhoz tértem. Sírtam, szűköltem, mint egy kutya, könnyeim teljesen átáztatták az inge met. En, a szegény árva most egyszerre özvegy is let tem, Manu özvegye. Úgy beszéltem hozzá, mintha ott állna előttem holtan, én pedig biztosítanám szerelmem ről. A legszomorúbb, legmeghatóbb, legmélyebb pa naszok törtek fel belőlem. Apám, aki mindig gyengé den szeretett, megpróbált vigasztalni: ő is a könnyei vel kü zdö tt . Végre megé rte tte , mi min de nt jel ent ett nekem ez a szerelem. Hallottam, amint a rossz lányról,
44
45
az időről és a felejtésről beszél. Kezét a kezembe fog
egy éjjelt, meg se moccantam, ételt sem voltam hajlan
tam, és könyörögtem neki, hadd térjek vissza Párizs
dó magamhoz venni. Elhatároztam, hogy éhségsztráj
ba, h ogy L amberti t kérd őre vonj am. Biztos vol tam ben
kot folytatok mindaddig, amíg apám meg nem hátrál.
ne, hogy nem szerezte meg Manut, hogy Manu szeret,
A másod ik nap on tet t látoga tása alkal mával nag yon
hogy Lamberti bizonyára megzsarolta és megfenyeget
kedvesnek mutatkozott. Osztozott bánatomban, és vi
te, hogy értesíti a szüleit. Rá kellett kényszeríteni
gasztalt, bár hozzátette, hogy a kötelesség előbbre va
Lambertit, hogy ne hazudjon.
ló az érzelmeknél. Apám nem volt egy könnyű eset.
Szünet nélkül Párizsról beszéltem, apám pedig
Elvárta, hogy véglegesen szakítsak Manuelle-lel. Meg
megértette, hogy nem vagyok magamnál. Többé nem
kért, hogy a kedvéért egyek valamit, én pedig szót
tudtam uralkodni magamon. Semmi nem változtatha
fogadtam, hogy örömet szerezzek neki. így telt el né
tott elképzelésemen, semmi nem állíthatott meg. Ezért
hány nap , melyek során csak a jele nlété ben voltam
aztán apám egész egyszerűen bezárt a családi pincébe:
hajlandó enni. Tovább ismételte az okokat, melyek
az atyai szeretet nem ismer kíméletet. A pince egy ré
viss zave zeth ette k voln a a j óza n észhez , és megve tés t
szét a korábbi években játszószobává alakítottuk, gyer
ébreszthettek volna bennem az iránt, akit még mindig
mekkorom sok boldog óráját töltöttem ott annak ide
szerettem. Százszor is megkértem, hogy mesélje el rész
jé n. A szoba fel volt szere lve vécéve l, zuh anyo zóva l
letesen Lambertivel folytatott telefonbeszélgetéseit,
és hűtővel, sőt volt egy heverő is. Egyszerre csak ott
hogy mit mondott Lamberti Manuról, milyen bizonyí
találtam magam, gyermekjátékaim közé börtönözve.
tékokkal hozakodott elő. Egészen egyértelmű kép raj
Nemsokára bejött öreg cselédünk, hogy megágyazzon,
zolódott ki előttem, s tudtam, hogy apám nem hazu
pizsamát, tisztálkodószereket és nyugtatókat hozzon
dik. Manu arca és teste azonban már a bőrömbe égett.
nekem. Egy vagyont ígértem neki, ha segít elszöknöm
Ráadásul egy csepp megbánás sem volt bennem.
innen. De még ő is, aki annyi éve ismert, csak prédi
Apá m meg le pő dö tt cs ökö ny ös sé gem en. Is mer te
kált nekem, és arról mesélt, mennyi fájdalmat okoz
egyenes jellememet és illemtudásomat. Végül arra ju
tam apámnak. Tehát elveszett minden reményem.
tott, hogy az eszem többé nem úr a testem felett, hogy
Halálraváltan a heverőre vetettem magam, eltökélve,
szerelmem immár megtámadta a belső szerveket is:
hogy nem mozdulok onnan többé. Három hét férfiélet
igen, hogy a szerelem beköltözött testembe. Ezért az
után egyedül aludtam plüssállataimmal, és egyre csak
tán megpróbált ezen a szinten gyógyírt szerezni. Az
Manu járt az eszemben.
egyik délután apám költségére egy kívánatos fiatal nő
így töltöttem az éjszakát, a következő napot és még
46
látogatott meg. Remek választás volt: egyszerű, köz-
47
az időről és a felejtésről beszél. Kezét a kezembe fog
egy éjjelt, meg se moccantam, ételt sem voltam hajlan
tam, és könyörögtem neki, hadd térjek vissza Párizs
dó magamhoz venni. Elhatároztam, hogy éhségsztráj
ba, h ogy L amberti t kérd őre vonj am. Biztos vol tam ben
kot folytatok mindaddig, amíg apám meg nem hátrál.
ne, hogy nem szerezte meg Manut, hogy Manu szeret,
A másod ik nap on tet t látoga tása alkal mával nag yon
hogy Lamberti bizonyára megzsarolta és megfenyeget
kedvesnek mutatkozott. Osztozott bánatomban, és vi
te, hogy értesíti a szüleit. Rá kellett kényszeríteni
gasztalt, bár hozzátette, hogy a kötelesség előbbre va
Lambertit, hogy ne hazudjon.
ló az érzelmeknél. Apám nem volt egy könnyű eset.
Szünet nélkül Párizsról beszéltem, apám pedig
Elvárta, hogy véglegesen szakítsak Manuelle-lel. Meg
megértette, hogy nem vagyok magamnál. Többé nem
kért, hogy a kedvéért egyek valamit, én pedig szót
tudtam uralkodni magamon. Semmi nem változtatha
fogadtam, hogy örömet szerezzek neki. így telt el né
tott elképzelésemen, semmi nem állíthatott meg. Ezért
hány nap , melyek során csak a jele nlété ben voltam
aztán apám egész egyszerűen bezárt a családi pincébe:
hajlandó enni. Tovább ismételte az okokat, melyek
az atyai szeretet nem ismer kíméletet. A pince egy ré
viss zave zeth ette k voln a a j óza n észhez , és megve tés t
szét a korábbi években játszószobává alakítottuk, gyer
ébreszthettek volna bennem az iránt, akit még mindig
mekkorom sok boldog óráját töltöttem ott annak ide
szerettem. Százszor is megkértem, hogy mesélje el rész
jé n. A szoba fel volt szere lve vécéve l, zuh anyo zóva l
letesen Lambertivel folytatott telefonbeszélgetéseit,
és hűtővel, sőt volt egy heverő is. Egyszerre csak ott
hogy mit mondott Lamberti Manuról, milyen bizonyí
találtam magam, gyermekjátékaim közé börtönözve.
tékokkal hozakodott elő. Egészen egyértelmű kép raj
Nemsokára bejött öreg cselédünk, hogy megágyazzon,
zolódott ki előttem, s tudtam, hogy apám nem hazu
pizsamát, tisztálkodószereket és nyugtatókat hozzon
dik. Manu arca és teste azonban már a bőrömbe égett.
nekem. Egy vagyont ígértem neki, ha segít elszöknöm
Ráadásul egy csepp megbánás sem volt bennem.
innen. De még ő is, aki annyi éve ismert, csak prédi
Apá m meg le pő dö tt cs ökö ny ös sé gem en. Is mer te
kált nekem, és arról mesélt, mennyi fájdalmat okoz
egyenes jellememet és illemtudásomat. Végül arra ju
tam apámnak. Tehát elveszett minden reményem.
tott, hogy az eszem többé nem úr a testem felett, hogy
Halálraváltan a heverőre vetettem magam, eltökélve,
szerelmem immár megtámadta a belső szerveket is:
hogy nem mozdulok onnan többé. Három hét férfiélet
igen, hogy a szerelem beköltözött testembe. Ezért az
után egyedül aludtam plüssállataimmal, és egyre csak
tán megpróbált ezen a szinten gyógyírt szerezni. Az
Manu járt az eszemben.
egyik délután apám költségére egy kívánatos fiatal nő
így töltöttem az éjszakát, a következő napot és még
46
vét len , épp ol y bar na, min t Ma nue ll e. De M an ut j ob ban sze ret tem a szer ele mnél. Beszélge téssel tö lt ött ük el a délutánt. Rengeteget beszéltem, meséltem a cso dálatos szerelemről, amelyben részem volt, anélkül hogy akár csak egyetlen pillanatra is engedtem volna a kísértésnek, melyet az ifjú hölgy még csak meg sem próbált feléleszteni. Aznap este apám megvallotta, már nem tudja, mit csináljon velem. Megmondtam neki, hogy én sem tudom. - Nekem ő kell, nem valaki más. Hozd ide. Lamberti tehet mindenről, mindenkit becsap, téged, őt és en gem is. Ha ismernéd Manuelle-t, te is ugyanúgy bele szeretnél! - Butaságokat beszélsz. Hogy lehetsz ennyire vak? Attól a pi lla nattó l k ezd ve, hog y e gy v asad se volt, csak a módját kereste, hogyan szabaduljon meg tőled! Most egy másik férfival van, aki kitartja. Felejtsd el, és kezdd újra az életed ott, ahol félbehagytad. Ne tedd tönkre a jö vőd et egy etl en szeszél y miatt ! Elhallgattam, mert bizonyos értelemben igaza volt. Jobbik énemmel szembeszegülve álltam Manu mellé. Felidéztem utolsó perceinket, amikor elhagyta a szo bát, és rám zárt a az öss zekö tő ajtót. Tud ta, ho gy ér temjönn ek. Nem volt ártatlan. Feladott engem, én pe dig gyűlöltem ezért. A leghitványabb szemfényvesz tés áldozata voltam. Szerettem, és ő elárult. A hiszékenységemet nem volt nehéz kihasználni, hiszen tel jes en megbí ztam be nne . - De akkor miért sírt? 48
látogatott meg. Remek választás volt: egyszerű, köz-
47
Nem kételkedhettem abban, ami történt: egyedül az okok tűntek homályosnak. Vajon a tettek vagy azok indokai alapján kell ítélkeznünk? Ha Manu szemtől szemben beismerte volna, hogy csupán kihasznált, és sosem szeretett, mindennek véget lehetett volna vet ni. Ám ebben kételkedtem. Vissza akartam térni Pá rizsba, hogy magyarázatot találjak minderre, majd pe dig felgyújtsam ennek az alávaló Lambertinek a szál lodáját. És tényleg képes lettem volna felgyújtani, ké sőbb még rosszabbat is tettem ennél. Látva viselkedé semet, apám úgy döntött, hogy nem adja vissza sza bads ágom at. Ha n em t ar t l akat alat t, egés zen bizt osa n valami jó vá te he tet le nt köv ete k el. Még egy hét ig be vol tam zárva . Hal ott nak tek int ett em magam, és nem gondoltam a feltámadásra. Megettem, amit elém rak tak, de nem voltam hajlandó beszélni. Érzelmi életem gyűlölet és szerelem között hullámzott, attól függően, hogy éppen milyen színben tűnt föl előttem Manu. Az egyi k pil lan atb an a világ le gke dve seb b ass zony át vél tem f elfedezni ben ne, és ú jból megk ívá ntam . A má sikban egy utolsó kis kurva volt, akit legfeljebb azért akartam viszontlátni, hogy bosszút álljak rajta. Néhány nap múlva apám bejelentette, hogy újra sza bad vagy ok, és elh agy hat om a p inc éme t. Valami tes t őrféle felügyelt volna rám, aki mindenhová követ, hogy ne csináljak hülyeségeket. Nem szabad elhagy nom Bordeaux-t, tilos Manuval kapcsolatba lépnem. Ezt az ellenőrzött szabadságot visszautasítottam, in kább maradtam bezárva. Bárhogyan is tiszteltem és 49
vét len , épp ol y bar na, min t Ma nue ll e. De M an ut j ob ban sze ret tem a szer ele mnél. Beszélge téssel tö lt ött ük el a délutánt. Rengeteget beszéltem, meséltem a cso dálatos szerelemről, amelyben részem volt, anélkül hogy akár csak egyetlen pillanatra is engedtem volna a kísértésnek, melyet az ifjú hölgy még csak meg sem próbált feléleszteni. Aznap este apám megvallotta, már nem tudja, mit csináljon velem. Megmondtam neki, hogy én sem tudom. - Nekem ő kell, nem valaki más. Hozd ide. Lamberti tehet mindenről, mindenkit becsap, téged, őt és en gem is. Ha ismernéd Manuelle-t, te is ugyanúgy bele szeretnél! - Butaságokat beszélsz. Hogy lehetsz ennyire vak? Attól a pi lla nattó l k ezd ve, hog y e gy v asad se volt, csak a módját kereste, hogyan szabaduljon meg tőled! Most egy másik férfival van, aki kitartja. Felejtsd el, és kezdd újra az életed ott, ahol félbehagytad. Ne tedd tönkre a jö vőd et egy etl en szeszél y miatt ! Elhallgattam, mert bizonyos értelemben igaza volt. Jobbik énemmel szembeszegülve álltam Manu mellé. Felidéztem utolsó perceinket, amikor elhagyta a szo bát, és rám zárt a az öss zekö tő ajtót. Tud ta, ho gy ér temjönn ek. Nem volt ártatlan. Feladott engem, én pe dig gyűlöltem ezért. A leghitványabb szemfényvesz tés áldozata voltam. Szerettem, és ő elárult. A hiszékenységemet nem volt nehéz kihasználni, hiszen tel jes en megbí ztam be nne . - De akkor miért sírt? 48
szerettein apámat, Manuról képtelen lettem volna le mondani. Egész lényem utána vágyakozott, úgy érez tem, bármit meg tudnék neki bocsátani. Ó, apu! Miért is nem hagytad, hogy kiéljem szenve délyemet? Mi rosszabb történhetett volna annál, ami következett? Azt gondoltad, egyszer majdcsak meg unom? Pedig tudod te is, milyen az igazi, nagy szere lem. Különben miért nem házasodtál meg újra anyu után? És ha szót is fogadtam volna, élhetünk egyáltalán boldo gan, miutá n kimet szet tük magu nkbó l a szerelmet? A felvét eli idős zak per sze nél kül em zajlott le: nem je len tem meg az írás bel ike n. Egy év poc sék ba men t. Sajnáltam. Lassanként unatkozni kezdtem kuckómban, és újra eszembe jutott a gimnázium. Apám hetente két szer teniszezett velem egy nagyot. Tisztában voltam vel e, hog y ez men nyi idejé t emészt i fel, és nag yon há lás voltam érte. A nap többi részét bezárva töltöttem, jó hű vös be n, míg Borde aux- t lassa n fejbe kól int ott a a kánikula. Egyik nap a matematikakönyveimet kértem, aminek apám nagyon megörült. Szükségem volt vala mire, ami egy kicsit megmozgatja az agyamat. Még mindig voltak ambícióim. A versenyvizsgák természet tudományos része nem változik évről évre, de iroda lomból és történelemből mindig más témákat jelölnek ki. Tájékozódtam az új tételekről: a „város" témáját ezúttal a „meghiúsult szenvedély" váltotta fel. Apám, aki egyetlen apróságot sem hagyott figyelmen kívül, ha az a gyógyulásomat szolgálhatta, rögtön be is sze rezte az új szövegeket. 50
Nem kételkedhettem abban, ami történt: egyedül az okok tűntek homályosnak. Vajon a tettek vagy azok indokai alapján kell ítélkeznünk? Ha Manu szemtől szemben beismerte volna, hogy csupán kihasznált, és sosem szeretett, mindennek véget lehetett volna vet ni. Ám ebben kételkedtem. Vissza akartam térni Pá rizsba, hogy magyarázatot találjak minderre, majd pe dig felgyújtsam ennek az alávaló Lambertinek a szál lodáját. És tényleg képes lettem volna felgyújtani, ké sőbb még rosszabbat is tettem ennél. Látva viselkedé semet, apám úgy döntött, hogy nem adja vissza sza bads ágom at. Ha n em t ar t l akat alat t, egés zen bizt osa n valami jó vá te he tet le nt köv ete k el. Még egy hét ig be vol tam zárva . Hal ott nak tek int ett em magam, és nem gondoltam a feltámadásra. Megettem, amit elém rak tak, de nem voltam hajlandó beszélni. Érzelmi életem gyűlölet és szerelem között hullámzott, attól függően, hogy éppen milyen színben tűnt föl előttem Manu. Az egyi k pil lan atb an a világ le gke dve seb b ass zony át vél tem f elfedezni ben ne, és ú jból megk ívá ntam . A má sikban egy utolsó kis kurva volt, akit legfeljebb azért akartam viszontlátni, hogy bosszút álljak rajta. Néhány nap múlva apám bejelentette, hogy újra sza bad vagy ok, és elh agy hat om a p inc éme t. Valami tes t őrféle felügyelt volna rám, aki mindenhová követ, hogy ne csináljak hülyeségeket. Nem szabad elhagy nom Bordeaux-t, tilos Manuval kapcsolatba lépnem. Ezt az ellenőrzött szabadságot visszautasítottam, in kább maradtam bezárva. Bárhogyan is tiszteltem és 49
íme az ajánlott olvasmányok listája, kívülről tudom: Ver gil ius Aeneasa (IV. ének), a Rómeó és Júlia Shakespeare-től, Corneille Cidje, a Manon Lescaut Prévost-
tól, Az álom Zolától és a Nádja André Bretontól. Aze lőtt sohasem olvastam kedvtelésből. Egyedül az isko lai elvárásokat teljesítettem. Ez alkalommal szenvedé lyesen vetettem magam a szerelmi történetekbe, me lyekben immár mindent értettem. Először életemben olyan könyveket olvastam, amelyek rólam beszéltek: hőseik ugyanúgy szerettek, ahogy én szerettem. Egye dül a fizikai vonatkozás hiányzott ezekből a nagyon is tiszta szövegekből, e nélkül pedig a szerelem megma gyarázhatatlan. Ezt a hiányt azonban már könnyed én tudtam pótolni. Végül Tor tu is megl áto gato tt a család i bör tön ben , melyet akkor már három hete nem hagytam el. Apám kérte meg, hogy a lelkemre beszéljen. Szégyelltem ma gam előtte, hiszen Orlyban orvul becsaptam, az elhi báz ott szere lem nev etsé gess é tet t, és a mate mati kát is elárultam: rettegtem ettől a találkozástól. Akkor még nem ismertem engedékenységét, és hogy mennyire sze ret engem. Az ölelés hevében, ahogyan magához szo rított, végül nálam is, nála is eltörött a mécses. Bőven hullattam a könnyeket túl hirtelen letűnt kamaszko rom felett. Ő, akinek pedig minden annyira jól ala kult, szintén sírt a viszontlátásomon. Csak jóval ké sőbb értettem meg, mi lehetett könnyei mélyebb oka. Tortu túl volt az írásbeli vizsgákon, és most az ered ményt várta: vadul készült a szóbelikre, bízva esélyei51
szerettein apámat, Manuról képtelen lettem volna le mondani. Egész lényem utána vágyakozott, úgy érez tem, bármit meg tudnék neki bocsátani. Ó, apu! Miért is nem hagytad, hogy kiéljem szenve délyemet? Mi rosszabb történhetett volna annál, ami következett? Azt gondoltad, egyszer majdcsak meg unom? Pedig tudod te is, milyen az igazi, nagy szere lem. Különben miért nem házasodtál meg újra anyu után? És ha szót is fogadtam volna, élhetünk egyáltalán boldo gan, miutá n kimet szet tük magu nkbó l a szerelmet? A felvét eli idős zak per sze nél kül em zajlott le: nem je len tem meg az írás bel ike n. Egy év poc sék ba men t. Sajnáltam. Lassanként unatkozni kezdtem kuckómban, és újra eszembe jutott a gimnázium. Apám hetente két szer teniszezett velem egy nagyot. Tisztában voltam vel e, hog y ez men nyi idejé t emészt i fel, és nag yon há lás voltam érte. A nap többi részét bezárva töltöttem, jó hű vös be n, míg Borde aux- t lassa n fejbe kól int ott a a kánikula. Egyik nap a matematikakönyveimet kértem, aminek apám nagyon megörült. Szükségem volt vala mire, ami egy kicsit megmozgatja az agyamat. Még mindig voltak ambícióim. A versenyvizsgák természet tudományos része nem változik évről évre, de iroda lomból és történelemből mindig más témákat jelölnek ki. Tájékozódtam az új tételekről: a „város" témáját ezúttal a „meghiúsult szenvedély" váltotta fel. Apám, aki egyetlen apróságot sem hagyott figyelmen kívül, ha az a gyógyulásomat szolgálhatta, rögtön be is sze rezte az új szövegeket. 50
ben . Hossz an vit at tu k az írás beli kér dés eit , és sajnál tam, hogy nem lehettem ott megméretni magam. Be szélt a gimnáziumi haverokról, a betegségem körüli pletykákról, a kollégiumi sakkbajnokságról. És aztán rólam beszéltünk. Mindent elmeséltem neki. Minden részletet, hogy értse, mi történt velem. Először a bol dogságomat. Aztán pedig Manu megmagyarázhatat lan elpártolását, ami azóta is kínoz. Szenvedélyes hall gatóságnak bizonyult. Lestem a reakcióit. Felnőttként vála szolt : azt m ond tá k, a ka lan dom őt is ére tte bbé tet te. Sajnálkozott az eltévelyedésemen, ahogyan ő hív ta, és örült a gyógyulásomnak, amit igen közelinek érzett. Szerinte háromnegyed részben már halottnak tekinthetem ezt a szerelmet. Bátorított, hogy a fiatal ság e félrelépéseiből tanulva ismerjem fel a valódi ér tékeket, melyek számára a barátság és a tudomány vol tak. Érdeklődve hallgattam. - Drága Laurent, semmi olyat nem mondok neked, amiről ne lennék meggyőződve. Ugyanakkora vágy élt bennem is a szórakozásra, mint benned, de ellenáll tam. A világra, amelyben élünk, közönyös megvetés sel tekintek: se a lányok, se a gyors pénz nem vezet messzire, ezt épp most tapasztaltad a saját bőrödön. Én előre és sajnálkozás nélkül lemondok mindezek ről. Nekem más elképzelésem van az életről, valami kor a tiéd is ez volt, nem igaz? Ezek a szavak nagyon megérintettek. A barátom egyáltalán nem változott meg. Ahogy beszélt, egyre nagyszerűbbnek láttam. És abban a pillanatban job52
íme az ajánlott olvasmányok listája, kívülről tudom: Ver gil ius Aeneasa (IV. ének), a Rómeó és Júlia Shakespeare-től, Corneille Cidje, a Manon Lescaut Prévost-
tól, Az álom Zolától és a Nádja André Bretontól. Aze lőtt sohasem olvastam kedvtelésből. Egyedül az isko lai elvárásokat teljesítettem. Ez alkalommal szenvedé lyesen vetettem magam a szerelmi történetekbe, me lyekben immár mindent értettem. Először életemben olyan könyveket olvastam, amelyek rólam beszéltek: hőseik ugyanúgy szerettek, ahogy én szerettem. Egye dül a fizikai vonatkozás hiányzott ezekből a nagyon is tiszta szövegekből, e nélkül pedig a szerelem megma gyarázhatatlan. Ezt a hiányt azonban már könnyed én tudtam pótolni. Végül Tor tu is megl áto gato tt a család i bör tön ben , melyet akkor már három hete nem hagytam el. Apám kérte meg, hogy a lelkemre beszéljen. Szégyelltem ma gam előtte, hiszen Orlyban orvul becsaptam, az elhi báz ott szere lem nev etsé gess é tet t, és a mate mati kát is elárultam: rettegtem ettől a találkozástól. Akkor még nem ismertem engedékenységét, és hogy mennyire sze ret engem. Az ölelés hevében, ahogyan magához szo rított, végül nálam is, nála is eltörött a mécses. Bőven hullattam a könnyeket túl hirtelen letűnt kamaszko rom felett. Ő, akinek pedig minden annyira jól ala kult, szintén sírt a viszontlátásomon. Csak jóval ké sőbb értettem meg, mi lehetett könnyei mélyebb oka. Tortu túl volt az írásbeli vizsgákon, és most az ered ményt várta: vadul készült a szóbelikre, bízva esélyei51
ban szere tte m, po nt os abb an sok kal mél tób bna k talá l tam őt a szeretetre, mint Manut. - Ismerlek, és tudom, hogy képes vagy a legjobbra is. A gyönyör lépre csalt, és kis időre eltérített a ma gad választotta útról. Bizony, szomorú ez, neked is, nekem is! Mióta Orlyban eltűntél, egy perc nyugtom sem volt. Végig arra vártam, hogy hírt adsz magadról, és sosem árultalak volna el, ha megbízol bennem. O is megpróbált megtalálni. Rokonaim semmiféle fel vilá gosít ássa l nem tu dt ak szolgá lni, ők is ker est ett ek. Irántam való hűségből nem fedte fel előttük, amit tu dott, nevezetesen hogy szökésem oka a szerelem. Ami Manu szüleit illeti, őket aznap reggel viszontlátta a repülőtéren , de amikor kikérdezte őket, a hallgatás át hatolhatatlan falába ütközött, sőt még meg is fenye gették, hogy beperelnek engem kiskorú megrontásáért, ha Tortu továbbra is olyan dolgokkal foglalkozik, amikhez semmi köze. Végül még a szü nid őre sem té rt vissza Borde aux ba, ink áb b Páriz s ut cái n ku ta to tt u tá na m. Tud ta , h ogy nem szálltunk fel a londoni gépre, és sejtette, hogy a fővárosban maradtunk. Ahogy elmondta, minden szembejövőt szemügyre vett, abban a reményben, hogy egyszer majdcsak találkozik velem. Aztán, tud ván , hog y szere tek ten isze zni, eszéb e ju to tt , hog y fel veszi a kap csol ato t a pári zsi kl ubo kk al : tagja vol tam a Francia Teniszklubnak, ezen a nyomon el lehetett in dulni. Igazság szerint valóban a saját nevem alatt ját szottam a szálló melletti teniszklubban. Amikor kide53
ben . Hossz an vit at tu k az írás beli kér dés eit , és sajnál tam, hogy nem lehettem ott megméretni magam. Be szélt a gimnáziumi haverokról, a betegségem körüli pletykákról, a kollégiumi sakkbajnokságról. És aztán rólam beszéltünk. Mindent elmeséltem neki. Minden részletet, hogy értse, mi történt velem. Először a bol dogságomat. Aztán pedig Manu megmagyarázhatat lan elpártolását, ami azóta is kínoz. Szenvedélyes hall gatóságnak bizonyult. Lestem a reakcióit. Felnőttként vála szolt : azt m ond tá k, a ka lan dom őt is ére tte bbé tet te. Sajnálkozott az eltévelyedésemen, ahogyan ő hív ta, és örült a gyógyulásomnak, amit igen közelinek érzett. Szerinte háromnegyed részben már halottnak tekinthetem ezt a szerelmet. Bátorított, hogy a fiatal ság e félrelépéseiből tanulva ismerjem fel a valódi ér tékeket, melyek számára a barátság és a tudomány vol tak. Érdeklődve hallgattam. - Drága Laurent, semmi olyat nem mondok neked, amiről ne lennék meggyőződve. Ugyanakkora vágy élt bennem is a szórakozásra, mint benned, de ellenáll tam. A világra, amelyben élünk, közönyös megvetés sel tekintek: se a lányok, se a gyors pénz nem vezet messzire, ezt épp most tapasztaltad a saját bőrödön. Én előre és sajnálkozás nélkül lemondok mindezek ről. Nekem más elképzelésem van az életről, valami kor a tiéd is ez volt, nem igaz? Ezek a szavak nagyon megérintettek. A barátom egyáltalán nem változott meg. Ahogy beszélt, egyre nagyszerűbbnek láttam. És abban a pillanatban job52
ban szere tte m, po nt os abb an sok kal mél tób bna k talá l tam őt a szeretetre, mint Manut. - Ismerlek, és tudom, hogy képes vagy a legjobbra is. A gyönyör lépre csalt, és kis időre eltérített a ma gad választotta útról. Bizony, szomorú ez, neked is, nekem is! Mióta Orlyban eltűntél, egy perc nyugtom sem volt. Végig arra vártam, hogy hírt adsz magadról, és sosem árultalak volna el, ha megbízol bennem. O is megpróbált megtalálni. Rokonaim semmiféle fel vilá gosít ássa l nem tu dt ak szolgá lni, ők is ker est ett ek. Irántam való hűségből nem fedte fel előttük, amit tu dott, nevezetesen hogy szökésem oka a szerelem. Ami Manu szüleit illeti, őket aznap reggel viszontlátta a repülőtéren , de amikor kikérdezte őket, a hallgatás át hatolhatatlan falába ütközött, sőt még meg is fenye gették, hogy beperelnek engem kiskorú megrontásáért, ha Tortu továbbra is olyan dolgokkal foglalkozik, amikhez semmi köze. Végül még a szü nid őre sem té rt vissza Borde aux ba, ink áb b Páriz s ut cái n ku ta to tt u tá na m. Tud ta , h ogy nem szálltunk fel a londoni gépre, és sejtette, hogy a fővárosban maradtunk. Ahogy elmondta, minden szembejövőt szemügyre vett, abban a reményben, hogy egyszer majdcsak találkozik velem. Aztán, tud ván , hog y szere tek ten isze zni, eszéb e ju to tt , hog y fel veszi a kap csol ato t a pári zsi kl ubo kk al : tagja vol tam a Francia Teniszklubnak, ezen a nyomon el lehetett in dulni. Igazság szerint valóban a saját nevem alatt ját szottam a szálló melletti teniszklubban. Amikor kide53
rí tette, hogy odajárok, azonnal odasietett, hogy talál kozzon velem. De már túl késő volt, már nem tartóz kodtam Párizsban, apám időközben hazahozatott. Vi szont minden kétséget kizáróan felismerte Manut, aki vel Orl yban csak futólag tal álk ozot t. Az mon dt ák ne ki, a kislány egy Paul L... nevű ötvenes úr legújabb hódítása - a fickó egyébként televíziós producer, köz ismert újságíró, és szintén a klubban szokott játszani. Mindeközben én tűkön ültem, és könyörögtem, hogy Tortu folytassa az elbeszélést. - Másnap visszamentem, hogy mondja el ő maga, hová lettél. Délután érkezett meg L... társaságában. Nem ismert fel. Amikor rólad beszéltem neki, azt mondta, nem tudja, hol vagy, és megkért, hogy hagy jam bék én . Mivel to vá bb aka dék osk odt am, vég ül ki tette a szűrömet. Nem hagytam volna futni, míg ma gyarázatot nem ad, de még aznap megtudtam, hogy apád megtalált. - Mindez alátámasztja, amit eddig is tudtam. Manu szabad, tudja, hol vagyok, mégsem próbált kapcsolat ba lépn i velem . Már nem számí tok nek i. Tortu megdorgált, amiért így sopánkodom, mert ez is azt mutatja, még mindig Manu hatása alatt állok. Tudta, hogyan hízelegjen nekem, felemlegetve hajda ni lelkierőmet. Régi énem neki köszönhetően újjászü letett. Némi undorral határoztam el, hogy visszavo nulok a világtól, és a kutatásnak szentelem magam, mondjuk a CNRS-ben, vele együtt. Ez az ötlet újra fel lelkesített. Régi felkészítős tanárunk, maga is az Ecole
Normale Supérieure egykori diákja, sokat magasztalta előttünk ezt az eszményi életet. A tudományos életről úgy beszélt, mint egy nagy családról: szenvedélye volt a kutatás és a tanítás. A tudomány berkein belül pá ratlanul nagylelkű emberekre és kikezdhetetlen bará tokra talált. - Igen, mostantól dolgos és nyugodt életet fogok élni. Igényeim szerények, úgyhogy ha igazi barátokra találok, semmi okom nincs az aggodalomra. A tudo mány majd feledteti velem baklövésemet. Úgy képzeltem, valami nyugodt környéken, egy park mellett bérelek lakást, nem messze az egyik dél keleti egyetem, mondjuk a toulouse-i, laboratóriumai tól, és folyamatos kapcsolatban állok a bolygó összes nagy kutatóival. Tortu és én majd egy közös projek ten dolgozunk, amelyért előbb-utóbb Nobel-díjat ka punk. A férfiak és nők őrült nyüzsgése pedig hidegen hagy minket. Szó mi szó, ezek a tervek részben meg feleltek ízlésemnek: de miután ilyen szépen elrendez tem az életem, még mindig vágytam valamire - hiszen ahhoz, hogy a lehető legsikeresebb karrier mellett már semmire ne vágyakozzam, Manura is szükségem lett vol na. Tortu visszament Párizsba, ahonnan továbbra is írt és telefonált. A szóbelikre készült, mégis szakított rám időt, amiért nagyon hálás voltam neki. Apám elé tár tam új terveimet. Azt mondta, utamat szabadon meg vál aszt hato m, felté ve hog y tis ztel etre mélt ó pál ya mel lett döntök. Vagyonúnknak köszönhetően szabadon
54
55
rí tette, hogy odajárok, azonnal odasietett, hogy talál kozzon velem. De már túl késő volt, már nem tartóz kodtam Párizsban, apám időközben hazahozatott. Vi szont minden kétséget kizáróan felismerte Manut, aki vel Orl yban csak futólag tal álk ozot t. Az mon dt ák ne ki, a kislány egy Paul L... nevű ötvenes úr legújabb hódítása - a fickó egyébként televíziós producer, köz ismert újságíró, és szintén a klubban szokott játszani. Mindeközben én tűkön ültem, és könyörögtem, hogy Tortu folytassa az elbeszélést. - Másnap visszamentem, hogy mondja el ő maga, hová lettél. Délután érkezett meg L... társaságában. Nem ismert fel. Amikor rólad beszéltem neki, azt mondta, nem tudja, hol vagy, és megkért, hogy hagy jam bék én . Mivel to vá bb aka dék osk odt am, vég ül ki tette a szűrömet. Nem hagytam volna futni, míg ma gyarázatot nem ad, de még aznap megtudtam, hogy apád megtalált. - Mindez alátámasztja, amit eddig is tudtam. Manu szabad, tudja, hol vagyok, mégsem próbált kapcsolat ba lépn i velem . Már nem számí tok nek i. Tortu megdorgált, amiért így sopánkodom, mert ez is azt mutatja, még mindig Manu hatása alatt állok. Tudta, hogyan hízelegjen nekem, felemlegetve hajda ni lelkierőmet. Régi énem neki köszönhetően újjászü letett. Némi undorral határoztam el, hogy visszavo nulok a világtól, és a kutatásnak szentelem magam, mondjuk a CNRS-ben, vele együtt. Ez az ötlet újra fel lelkesített. Régi felkészítős tanárunk, maga is az Ecole
Normale Supérieure egykori diákja, sokat magasztalta előttünk ezt az eszményi életet. A tudományos életről úgy beszélt, mint egy nagy családról: szenvedélye volt a kutatás és a tanítás. A tudomány berkein belül pá ratlanul nagylelkű emberekre és kikezdhetetlen bará tokra talált. - Igen, mostantól dolgos és nyugodt életet fogok élni. Igényeim szerények, úgyhogy ha igazi barátokra találok, semmi okom nincs az aggodalomra. A tudo mány majd feledteti velem baklövésemet. Úgy képzeltem, valami nyugodt környéken, egy park mellett bérelek lakást, nem messze az egyik dél keleti egyetem, mondjuk a toulouse-i, laboratóriumai tól, és folyamatos kapcsolatban állok a bolygó összes nagy kutatóival. Tortu és én majd egy közös projek ten dolgozunk, amelyért előbb-utóbb Nobel-díjat ka punk. A férfiak és nők őrült nyüzsgése pedig hidegen hagy minket. Szó mi szó, ezek a tervek részben meg feleltek ízlésemnek: de miután ilyen szépen elrendez tem az életem, még mindig vágytam valamire - hiszen ahhoz, hogy a lehető legsikeresebb karrier mellett már semmire ne vágyakozzam, Manura is szükségem lett vol na. Tortu visszament Párizsba, ahonnan továbbra is írt és telefonált. A szóbelikre készült, mégis szakított rám időt, amiért nagyon hálás voltam neki. Apám elé tár tam új terveimet. Azt mondta, utamat szabadon meg vál aszt hato m, felté ve hog y tis ztel etre mélt ó pál ya mel lett döntök. Vagyonúnknak köszönhetően szabadon
54
55
dönthetek, és bármire is essék választásom, ő igyek szik mindenben támogatni. Elmagyaráztam neki, hogy nem örököltem az ő technikai érzékét, és különösebb társadalmi ambícióim sincsenek. Inkább kutatóként tu dom magamat elképzelni. Ő támo gatta az ötletet, felem legetve, hogy a komoly kutatás mennyi munkát, tü relmet és alázatot követel. Mindeközben tudomást sze reztünk arról is, hogy Tortut három nagy egyetemre is felvették. Végül a Normale Sup-ot választotta, aho vá más odi kké nt, rag yog ó ere dmé nny el ker ül t be. Meghoztam a döntést: követem a példát. Megkér tem apámat, iskolakezdéskor hadd térjek vissza Pá rizsba. El akartam végezni még egy év specmatot, majd irány a felvételi. A Louis-le-Grand igazgatósága év végi távolmaradásom ellenére beleegyezett, hogy visszave gyenek, de kollégista már nem lehettem. Mindez nem volt egys zerű , mert min den kiha gyá st, még ha egész ségügyi okból történik is, bukásnak tekintenek, és mél tán. Végül aztán, tekintve, hogy egy volt műegyete mista fiáról van szó, és hogy nagyon fiatal voltam még, elnézőnek mutatkoztak. Sajnáltam a kollégiumot, mert sok energiát takarít meg vele az ember: egy helyen tanul, eszik és alszik, egyetlen percet sem veszteget az életre. Némi tanácskozás után úgy döntöttem, hogy közös albérletbe költözöm Tortuvel, aki akkor kezdte meg az első évét az Ecole Normale-ban. A nyár gyorsan el szállt, hiszen újra gőzerővel tanultam, hogy valami képpen behozzam az elvesztegetett időt. Bordeaux-ban 56
maradtam. Tortuvel mindennap találkoztunk. An goltanfolyamrajártam. Jogosítványt szereztem. Az is kolaév kezdetéig már nem sok volt hátra. Úgy érez tem, készen állok a tudományos karrierre és az aggle gényéletre is. Manut teljesen elfelejtettem. Egy év hát ránnyal, de visszatértem.
57
dönthetek, és bármire is essék választásom, ő igyek szik mindenben támogatni. Elmagyaráztam neki, hogy nem örököltem az ő technikai érzékét, és különösebb társadalmi ambícióim sincsenek. Inkább kutatóként tu dom magamat elképzelni. Ő támo gatta az ötletet, felem legetve, hogy a komoly kutatás mennyi munkát, tü relmet és alázatot követel. Mindeközben tudomást sze reztünk arról is, hogy Tortut három nagy egyetemre is felvették. Végül a Normale Sup-ot választotta, aho vá más odi kké nt, rag yog ó ere dmé nny el ker ül t be. Meghoztam a döntést: követem a példát. Megkér tem apámat, iskolakezdéskor hadd térjek vissza Pá rizsba. El akartam végezni még egy év specmatot, majd irány a felvételi. A Louis-le-Grand igazgatósága év végi távolmaradásom ellenére beleegyezett, hogy visszave gyenek, de kollégista már nem lehettem. Mindez nem volt egys zerű , mert min den kiha gyá st, még ha egész ségügyi okból történik is, bukásnak tekintenek, és mél tán. Végül aztán, tekintve, hogy egy volt műegyete mista fiáról van szó, és hogy nagyon fiatal voltam még, elnézőnek mutatkoztak. Sajnáltam a kollégiumot, mert sok energiát takarít meg vele az ember: egy helyen tanul, eszik és alszik, egyetlen percet sem veszteget az életre. Némi tanácskozás után úgy döntöttem, hogy közös albérletbe költözöm Tortuvel, aki akkor kezdte meg az első évét az Ecole Normale-ban. A nyár gyorsan el szállt, hiszen újra gőzerővel tanultam, hogy valami képpen behozzam az elvesztegetett időt. Bordeaux-ban 56
4pám, aki teljesnek tekintette gyógyulásomat, nem látta akadályát annak, hogy visszaengedjen Pá rizsba. Akárhogy is nézzük, tulajdonképpen nagyko rú voltam, és érezte, hogy amúgy se sokáig hagynám, hogy rövid pórázon tartsanak. Hagyni kell az ifjúságot, hadd menjen a maga útján, végül is nem akadályozhat ju k meg örö kké gye rme kei nke t, ha saját mag ukn ak akarnak ártani. Apám mindig is barátsággal viseltetett Tortu iránt, s ehhez a sikeres felvételi óta nagy megbe csülés is társult. Biztatott, hogy kövessem a példáját, folyton őt dicsérte előttem, támogatta a közös albérlet ötletét, és hogy úgy mondjam, gondjaira bízott engem. Van e gy nag y l aká sun k a Clovis utc ába n a Mű egy e tem mögött, két metrómegállóra a Cardinal-Lemoinetól: apám aludt itt, ha üzleti ügyei Párizsba szólítot ták. Első párizsi évem alatt velem is előfordult, hogy ott töltöttem a hétvégét. Most teljesen berendezked hettem, és ott éltünk kettesben Tortuvel. Apám dere
maradtam. Tortuvel mindennap találkoztunk. An goltanfolyamrajártam. Jogosítványt szereztem. Az is kolaév kezdetéig már nem sok volt hátra. Úgy érez tem, készen állok a tudományos karrierre és az aggle gényéletre is. Manut teljesen elfelejtettem. Egy év hát ránnyal, de visszatértem.
57
kas mennyiségű pénzzel látott el. Tortunak, aki ek korra már az egyetem fizetett munkatársa volt, min dig rendelkezésére állt egy szoba az École Normale ban , így nem ke lle tt magát lek öte lez ett nek érez nie, és megőrizhette függetlenségét. Szeptember elsején érkeztünk meg Párizsba: az elő készítő hatodikán kezdődött. Tortunek bőven volt még ideje az egyetem kezdetéig, de inkább velem akart ma radni, és egyébként is, neki az, hogy „vakáció", nem sokat jelentett: már akkor részt vett egy, az izometrikus szögegyenletek megoldásán dolgozó kutatási prog ramban. A Louis- le-Gr and-ba való vis szat érés em ut án eltö kélten és nagy lelkesedéssel láttam újra munkához. Sokkal érettebb lettem azóta, ami előnynek számított a felvételinél: szert tettem némi távolságtartásra, így jo bb an ve tte m az aka dá ly ok at. Jo bb an átl átt am az anyagot, és be tudtam osztani az erőmet. Ideális felvé teliző voltam. A felkészülésnek szenteltem az éjszaka egy részét, a nappalból pedig egyetlen percet sem vesz tegettem el. Évismétlő lévén az összes tudományos tárgy anyagát tanultam már egyszer. Az agyamban lé vő számí tógé p most, hog y ú jra ind íto ttá k é s megtis ztí tották, jobban működött, mint valaha. Szerettem ta nulni, és soha nem szenvedtem az intenzív munkától: egyfajta mámort jelentett nekem, és ért annyit, mint annak egyéb válfajai. Különös hírnevem lett, és ehhez hozzájárult múlt év végi eltűnésem rejtélye is: mindenki lépten-nyo59
4pám, aki teljesnek tekintette gyógyulásomat, nem látta akadályát annak, hogy visszaengedjen Pá rizsba. Akárhogy is nézzük, tulajdonképpen nagyko rú voltam, és érezte, hogy amúgy se sokáig hagynám, hogy rövid pórázon tartsanak. Hagyni kell az ifjúságot, hadd menjen a maga útján, végül is nem akadályozhat ju k meg örö kké gye rme kei nke t, ha saját mag ukn ak akarnak ártani. Apám mindig is barátsággal viseltetett Tortu iránt, s ehhez a sikeres felvételi óta nagy megbe csülés is társult. Biztatott, hogy kövessem a példáját, folyton őt dicsérte előttem, támogatta a közös albérlet ötletét, és hogy úgy mondjam, gondjaira bízott engem. Van e gy nag y l aká sun k a Clovis utc ába n a Mű egy e tem mögött, két metrómegállóra a Cardinal-Lemoinetól: apám aludt itt, ha üzleti ügyei Párizsba szólítot ták. Első párizsi évem alatt velem is előfordult, hogy ott töltöttem a hétvégét. Most teljesen berendezked hettem, és ott éltünk kettesben Tortuvel. Apám dere
mon eljövendő sikereimhez gratulált. Tortu figyelem mel kísérte sorsomat, és mindig segített ellenőrizni tesztjeimet. Ami a sportot illeti, ez nem érdekelte kü lönösebben, így beérte azzal, hogy elkísérhet teniszez ni, és nézheti, ahogyan játszom. A Manu val való háro mhet i egy ütté lés megis merte tte vele m a r end sze res gyö nyö rt. Lemo nda ni ró la már na gyon nehéz volt. Testem tiltakozott: képtelen voltam egyedül boldogulni. Azt hiszem, Tortu mindig is sze relmes volt belém. Mindennap láttuk egymást, együtt éltünk. Az, ami korábban sem Bordeaux-ban, sem a kollégiumban nem történt meg, egy este a tévé előtt vég ül be köv etk ez ett . A szív von zal mára a test é kö ve tke zet t. Nek em figye lemre, gye ngé dsé gre , fizikai kontaktusra volt szükségem: ő mindezt megadta, én pedig hasonló módon viszonoztam. Kapcsolatunk vé gig megmaradt a legdiszkrétebb keretek közt. Manu val tör té nt kal and om meg nyu gta tóa n tisz tázta nemi vonz almai m egész sége s vol tát csal ádom és bará taim előtt (már akik tudtak róla), így megúsztuk a kérde zősködést, senki nem gyanakodott ránk. Tortu nagyon meg volt elégedve velem, méltán te kinthetett saját művének: dolgoztam, sikereket értem el, és jól éreztem magam a bőrömben. Szeretett, és én is nagyon szerettem őt. Többször láttam rajta a megin dultságot, ha időnként újabb bizonyítékát adtam a ma gasabb értékekhez való megtérésemnek, ahogyan ő nevezte. Boldognak látszottam, és ez boldoggá tette őt is. 60
kas mennyiségű pénzzel látott el. Tortunak, aki ek korra már az egyetem fizetett munkatársa volt, min dig rendelkezésére állt egy szoba az École Normale ban , így nem ke lle tt magát lek öte lez ett nek érez nie, és megőrizhette függetlenségét. Szeptember elsején érkeztünk meg Párizsba: az elő készítő hatodikán kezdődött. Tortunek bőven volt még ideje az egyetem kezdetéig, de inkább velem akart ma radni, és egyébként is, neki az, hogy „vakáció", nem sokat jelentett: már akkor részt vett egy, az izometrikus szögegyenletek megoldásán dolgozó kutatási prog ramban. A Louis- le-Gr and-ba való vis szat érés em ut án eltö kélten és nagy lelkesedéssel láttam újra munkához. Sokkal érettebb lettem azóta, ami előnynek számított a felvételinél: szert tettem némi távolságtartásra, így jo bb an ve tte m az aka dá ly ok at. Jo bb an átl átt am az anyagot, és be tudtam osztani az erőmet. Ideális felvé teliző voltam. A felkészülésnek szenteltem az éjszaka egy részét, a nappalból pedig egyetlen percet sem vesz tegettem el. Évismétlő lévén az összes tudományos tárgy anyagát tanultam már egyszer. Az agyamban lé vő számí tógé p most, hog y ú jra ind íto ttá k é s megtis ztí tották, jobban működött, mint valaha. Szerettem ta nulni, és soha nem szenvedtem az intenzív munkától: egyfajta mámort jelentett nekem, és ért annyit, mint annak egyéb válfajai. Különös hírnevem lett, és ehhez hozzájárult múlt év végi eltűnésem rejtélye is: mindenki lépten-nyo59
Vajon tény leg bol dog volt am? Vagy csak bold og nak hittem magam? Úgy tettem, mintha boldog len nék? Ha az előkészítős évek szigorára gondolok, és a bels ő örö mre, amit az ehh ez való alk alma zkod áss al megízleltem, meglep, milyen könnyedén el tudtam sza kadni attól az életstílustól. Miért sodor bennünke t va lami egyik pillanatról a másikra ilyen távol kötelessé günktől, hajlamainktól, anélkül hogy a legkisebb el lenállást vagy a legkisebb megbánást tanúsítanánk? Az emberi elha tároz ások sorsa a vá lto zéko nys ág: egyik szenvedély megszüli, a másik elnémítja őket. Csodá lom a megingathatatlanokat, amilyen Tortu vagy az apám: az ember mindig tudja, hol keresse őket. Azon az úton járnak, amit egyszer kiválasztottak, és akit egy szer megszerettek, azt örökké szeretni fogják. Ez idő alatt, az ősz, a tél és a tavasz folyamán úgy éreztem, megszabadultam a szerelemtől, és teljesen be tölt Tortuhöz való ragaszkodásom. A fizikát minden asszonyi gyönyörűségnél előbbre valónak tekintettem, bel eért ve azokat is, amikke l Man u ajándé kozot t meg. Ha rá gondoltam, fejcsóválva azon töprengtem, ugyan mi üthetett belém egy évvel ezelőtt. Pedig később egyet len pillanat alatt visszazuhantam a szakadékba. A pa rázs izzott még a hamu alatt. A bukás, mely ezúttal vég legesnek bizonyult, épp annyival volt kíméletlenebb, amennyivel közelebb álltam a célhoz, és amennyivel most mélyebbre taszított saját esztelenségem. Nagyjából tíz hónapot töltöttem Párizsban, és meg sem fordult a fejemben, hogy tájékozódjam Manu fe61
mon eljövendő sikereimhez gratulált. Tortu figyelem mel kísérte sorsomat, és mindig segített ellenőrizni tesztjeimet. Ami a sportot illeti, ez nem érdekelte kü lönösebben, így beérte azzal, hogy elkísérhet teniszez ni, és nézheti, ahogyan játszom. A Manu val való háro mhet i egy ütté lés megis merte tte vele m a r end sze res gyö nyö rt. Lemo nda ni ró la már na gyon nehéz volt. Testem tiltakozott: képtelen voltam egyedül boldogulni. Azt hiszem, Tortu mindig is sze relmes volt belém. Mindennap láttuk egymást, együtt éltünk. Az, ami korábban sem Bordeaux-ban, sem a kollégiumban nem történt meg, egy este a tévé előtt vég ül be köv etk ez ett . A szív von zal mára a test é kö ve tke zet t. Nek em figye lemre, gye ngé dsé gre , fizikai kontaktusra volt szükségem: ő mindezt megadta, én pedig hasonló módon viszonoztam. Kapcsolatunk vé gig megmaradt a legdiszkrétebb keretek közt. Manu val tör té nt kal and om meg nyu gta tóa n tisz tázta nemi vonz almai m egész sége s vol tát csal ádom és bará taim előtt (már akik tudtak róla), így megúsztuk a kérde zősködést, senki nem gyanakodott ránk. Tortu nagyon meg volt elégedve velem, méltán te kinthetett saját művének: dolgoztam, sikereket értem el, és jól éreztem magam a bőrömben. Szeretett, és én is nagyon szerettem őt. Többször láttam rajta a megin dultságot, ha időnként újabb bizonyítékát adtam a ma gasabb értékekhez való megtérésemnek, ahogyan ő nevezte. Boldognak látszottam, és ez boldoggá tette őt is. 60
lől. Messziről elkerültem az Hôtel des Princes környé két, eszem ágában sem volt felvenni a kapcsolatot Lambertivel. Kerültem a teniszklubot, ahol összeakad hattam vele. Már az sem érdekelt, miért árult el. Nem annyira a feledés, inkább a büszkeség tett ilyen kö zömbössé. Másfelől viszont Tortu tanácsai és ambícióim is vakká tettek saját érzelmeimre. A rajtam esett sére lem gondolatát azonban inká bb csak elhessegettem ma gamtól, egyáltalán nem felejtettem el. Tortu rettentően féltékeny volt, közölte, hogy válasszak, vagy ő, vagy Manu, én pedig semmiképp sem akartam elveszíteni őt egy ilyen nehéz, feladatokkal teli időszakban. A het ek nyu gal mas an folyt ak össze, és azt hit tem , már el is felejtettem Manuelle Iskarét. Minden reme kül ment, azt a lehangoló részletet leszámítva, hogy úgy éreztem, az életemet már réges-rég leéltem. Mos tantól kezdve nem láttam más perspektívát, mint hogy leéljek jó néhány dolgos, rendszeres, kényelmes évet, végé n eny he lejt ővel a halá lba. Az őrü lt sze nve dél y, amely megszakította életem egyenes vonalát, egyszer s mindenkorra megízleltette velem ama fűszereket, amelyektől az embernek olyan érzése támad, hogy vég re igazán él. Senki értelmes ember nem kóstol bele két szer abba az ételbe, amelytől egyszer már egész teste tűzben égett. E tanulással töltött hónapokból semmi emléket nem őrzök, sem az ünnepekét, sem a szilvesz terét, sem a születésnapomét, semmit. Mintha csak egy jól kivi lág ítot t ala gút ban éltem vol na, ahov á nem ha tol be a napfény. 62
Vajon tény leg bol dog volt am? Vagy csak bold og nak hittem magam? Úgy tettem, mintha boldog len nék? Ha az előkészítős évek szigorára gondolok, és a bels ő örö mre, amit az ehh ez való alk alma zkod áss al megízleltem, meglep, milyen könnyedén el tudtam sza kadni attól az életstílustól. Miért sodor bennünke t va lami egyik pillanatról a másikra ilyen távol kötelessé günktől, hajlamainktól, anélkül hogy a legkisebb el lenállást vagy a legkisebb megbánást tanúsítanánk? Az emberi elha tároz ások sorsa a vá lto zéko nys ág: egyik szenvedély megszüli, a másik elnémítja őket. Csodá lom a megingathatatlanokat, amilyen Tortu vagy az apám: az ember mindig tudja, hol keresse őket. Azon az úton járnak, amit egyszer kiválasztottak, és akit egy szer megszerettek, azt örökké szeretni fogják. Ez idő alatt, az ősz, a tél és a tavasz folyamán úgy éreztem, megszabadultam a szerelemtől, és teljesen be tölt Tortuhöz való ragaszkodásom. A fizikát minden asszonyi gyönyörűségnél előbbre valónak tekintettem, bel eért ve azokat is, amikke l Man u ajándé kozot t meg. Ha rá gondoltam, fejcsóválva azon töprengtem, ugyan mi üthetett belém egy évvel ezelőtt. Pedig később egyet len pillanat alatt visszazuhantam a szakadékba. A pa rázs izzott még a hamu alatt. A bukás, mely ezúttal vég legesnek bizonyult, épp annyival volt kíméletlenebb, amennyivel közelebb álltam a célhoz, és amennyivel most mélyebbre taszított saját esztelenségem. Nagyjából tíz hónapot töltöttem Párizsban, és meg sem fordult a fejemben, hogy tájékozódjam Manu fe61
Elérkezett a felvételik ideje. Szeretek erre a korszak ra visszagondolni. Soha nem féltem a vizsgáktól: ma gabiztosabbá tettek, mint bármiféle beavatás. Miután átmentem, sokkal tisztábban láttam az élethez való vi szonyomat. Az írásbelik alatt Tortu végig mellettem állt, folyamatosan bátorított és tanácsokkal látott el. Van az írás beli k és a szób elik köz ött egy fura idő szak. Ilyenkor a kocka már el van vetve, az ember sor sa rég megpecsételődött: a jelentkezőknek csak egy harmadát hívják be szóbelizni, de nem tudni, éppen kiket, ezért mindenki úgy készül a szóbelikre, mintha lenne esélye. Nekem, ebben biztos lehettem, jó esé lyeim voltak. De ha behívják az embert, még semmit sem jelent, az csak az első szűrő. Szóbelire menni nyert csatát jelent, de a háború folytatódik: a következő kör ben a beh ívo tta k úja bb két har mad át kiszó rják. Tor tu éjjel-nappal a rendelkezésemre állt. Az utolsó írásbeli után el kezdett a szóbelikre felkészíteni: bizonyítások, elemzések, gondolkodtató kérdések voltak műsoron. És persze a bátorítás. Volt annyira intelligens, hogy három másik diákkal együtt készített fel. A többi csi kó, ahogy emlegette őket, csak azért kellett, hogy ma gukkal húzzanak: valójában egyedül én érdekeltem. Fizettek is neki, elég sokat. Mivel az előző évben fel vet ték , tek int él ye és tapa szta lata min de nre feljogosí totta, és abban sem talált kivetnivalót senki, hogy ki sebbfajta vagyont kért el a negyvennapnyi felkészíté sért. Szóbeli vizsgáim után úgy tervezte, beutazza Amer ikát . 63
lől. Messziről elkerültem az Hôtel des Princes környé két, eszem ágában sem volt felvenni a kapcsolatot Lambertivel. Kerültem a teniszklubot, ahol összeakad hattam vele. Már az sem érdekelt, miért árult el. Nem annyira a feledés, inkább a büszkeség tett ilyen kö zömbössé. Másfelől viszont Tortu tanácsai és ambícióim is vakká tettek saját érzelmeimre. A rajtam esett sére lem gondolatát azonban inká bb csak elhessegettem ma gamtól, egyáltalán nem felejtettem el. Tortu rettentően féltékeny volt, közölte, hogy válasszak, vagy ő, vagy Manu, én pedig semmiképp sem akartam elveszíteni őt egy ilyen nehéz, feladatokkal teli időszakban. A het ek nyu gal mas an folyt ak össze, és azt hit tem , már el is felejtettem Manuelle Iskarét. Minden reme kül ment, azt a lehangoló részletet leszámítva, hogy úgy éreztem, az életemet már réges-rég leéltem. Mos tantól kezdve nem láttam más perspektívát, mint hogy leéljek jó néhány dolgos, rendszeres, kényelmes évet, végé n eny he lejt ővel a halá lba. Az őrü lt sze nve dél y, amely megszakította életem egyenes vonalát, egyszer s mindenkorra megízleltette velem ama fűszereket, amelyektől az embernek olyan érzése támad, hogy vég re igazán él. Senki értelmes ember nem kóstol bele két szer abba az ételbe, amelytől egyszer már egész teste tűzben égett. E tanulással töltött hónapokból semmi emléket nem őrzök, sem az ünnepekét, sem a szilvesz terét, sem a születésnapomét, semmit. Mintha csak egy jól kivi lág ítot t ala gút ban éltem vol na, ahov á nem ha tol be a napfény. 62
Elérkezett a felvételik ideje. Szeretek erre a korszak ra visszagondolni. Soha nem féltem a vizsgáktól: ma gabiztosabbá tettek, mint bármiféle beavatás. Miután átmentem, sokkal tisztábban láttam az élethez való vi szonyomat. Az írásbelik alatt Tortu végig mellettem állt, folyamatosan bátorított és tanácsokkal látott el. Van az írás beli k és a szób elik köz ött egy fura idő szak. Ilyenkor a kocka már el van vetve, az ember sor sa rég megpecsételődött: a jelentkezőknek csak egy harmadát hívják be szóbelizni, de nem tudni, éppen kiket, ezért mindenki úgy készül a szóbelikre, mintha lenne esélye. Nekem, ebben biztos lehettem, jó esé lyeim voltak. De ha behívják az embert, még semmit sem jelent, az csak az első szűrő. Szóbelire menni nyert csatát jelent, de a háború folytatódik: a következő kör ben a beh ívo tta k úja bb két har mad át kiszó rják. Tor tu éjjel-nappal a rendelkezésemre állt. Az utolsó írásbeli után el kezdett a szóbelikre felkészíteni: bizonyítások, elemzések, gondolkodtató kérdések voltak műsoron. És persze a bátorítás. Volt annyira intelligens, hogy három másik diákkal együtt készített fel. A többi csi kó, ahogy emlegette őket, csak azért kellett, hogy ma gukkal húzzanak: valójában egyedül én érdekeltem. Fizettek is neki, elég sokat. Mivel az előző évben fel vet ték , tek int él ye és tapa szta lata min de nre feljogosí totta, és abban sem talált kivetnivalót senki, hogy ki sebbfajta vagyont kért el a negyvennapnyi felkészíté sért. Szóbeli vizsgáim után úgy tervezte, beutazza Amer ikát . 63
- Egyedül megyek - jelentette be kissé bánatosan. - Egy idő óta úgyis eleget láttad és hallottad már öreg Tortu barátodat! Az alap os felké szülés ell enér e féltem a szób eli ktő l. Előnyös megjelenésem és jó kifejezőkészségem javam ra szóltak, hiányzott azonban belőlem egyfajta, hogy is mondjam... lélekjelenlét. Ha írni kellett, jutott elég időm a gondolkodásra, mivel a fej gyorsabb, mint a kéz. A szóbelin viszont a nyelv gyorsabb a gondolat nál, és beszélnünk kell, még mielőtt pontosan tudnánk, mit akarunk monda ni. Ez nekem soha nem ment. Sose tudtam rendesen improvizálni, mert közben mindig elvesztettem a fonalat. Sose voltam képes brillírozni. Egyetlen esélyem, ha az összes kérdéstípusra sikerül előre kigondolnom a válaszokat. Végül a Műe gye te mre , a Centr ale-b e és még két jó nevű mérnöki főiskolára is behívtak, de ezt csak sok kal később tudtam meg. Az efféle versenyvizsgák tör ténetében minden bizonnyal elsőként nem mentem el a szóbelikre. A következők történtek ugyanis. A jú ni us a Rola nd-Ga rros hóna pja is. Tor tu hár om napra elutazott Dél-Németországba. Meg akarta láto gatni a freiburgi Max Planck Intézetet, ahol tervei sze rint hosszabb gyakorlaton kívánt részt venni. Felaján lotta, hogy nem él a lehetőséggel, és nem hagy ma gamra. Ragaszkodtam hozzá, hogy elmenjen, azt hit tem, elég nagy vagyok már, egyedül is elboldogulok. Apá mnak volt pár jeg ye a soros férf ite nisz dönt őkre , és még néhány, a központi pályán zajló játszmára. Egy-
két meccset a televízióban néztem végig, de a döntők és elődöntők mintegy negyedére kimentem a helyszín re. Éppen véget ért az első elődöntő, amikor a hangos beszé lőn bem ond tá k, hog y vala ki eng em vár a köz ponti büfénél. Rögtön odamentem, nem is sejtve, ki kereshet. A büfé ben Ma nu vár t rám . Bizony, ő vol t az, gyö nyörűbb és ragyogóbb, mint valaha. Szépsége szavak kal leírhatatlan. Arca olyan finom, olyan lágy, olyan megnyerő: maga a megtestesült szerelem. Igen, körü lötte minden varázslatnak tűnt a számomra, kezdve a vél etl enne l, amel y így egym ás köze lébe sod ort ben nünket. Mozdulni se tudtam a megdöbbenéstől. Arra vár ta m, hog y majd ő mon d vala mit. Tov ább ra is lesü tötte a szemét, remegni kezdett, éppolyan zavarban volt , mint én. Mive l nem tör tem meg a csen det , arcá t kezébe temetve próbálta elrejteni könnyeit. Azt mond ta, kegyetlenség, hogy egy teljes évig nem érdeklőd tem a sorsa felől, és mostani ridegségem is túlzás: va jon egy viga szta ló szava m sincs hozzá ? Szavai hallatán leírhatatlan káosz támadt szívemben. Bensőséges, gyengéd stílusa lefegyverzett. Magas bár széken ült. Én álltam, profilból fordulva felé, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Többféle válasz is megfo galmazódott bennem, de egy hang sem jött ki a torko mon, mígnem aztán fájdalmas kiáltás szakadt ki belő lem: -Hazugság! Hazudsz, Manu! Sosem szerettél! Elárul tál engem!
64
65
- Egyedül megyek - jelentette be kissé bánatosan. - Egy idő óta úgyis eleget láttad és hallottad már öreg Tortu barátodat! Az alap os felké szülés ell enér e féltem a szób eli ktő l. Előnyös megjelenésem és jó kifejezőkészségem javam ra szóltak, hiányzott azonban belőlem egyfajta, hogy is mondjam... lélekjelenlét. Ha írni kellett, jutott elég időm a gondolkodásra, mivel a fej gyorsabb, mint a kéz. A szóbelin viszont a nyelv gyorsabb a gondolat nál, és beszélnünk kell, még mielőtt pontosan tudnánk, mit akarunk monda ni. Ez nekem soha nem ment. Sose tudtam rendesen improvizálni, mert közben mindig elvesztettem a fonalat. Sose voltam képes brillírozni. Egyetlen esélyem, ha az összes kérdéstípusra sikerül előre kigondolnom a válaszokat. Végül a Műe gye te mre , a Centr ale-b e és még két jó nevű mérnöki főiskolára is behívtak, de ezt csak sok kal később tudtam meg. Az efféle versenyvizsgák tör ténetében minden bizonnyal elsőként nem mentem el a szóbelikre. A következők történtek ugyanis. A jú ni us a Rola nd-Ga rros hóna pja is. Tor tu hár om napra elutazott Dél-Németországba. Meg akarta láto gatni a freiburgi Max Planck Intézetet, ahol tervei sze rint hosszabb gyakorlaton kívánt részt venni. Felaján lotta, hogy nem él a lehetőséggel, és nem hagy ma gamra. Ragaszkodtam hozzá, hogy elmenjen, azt hit tem, elég nagy vagyok már, egyedül is elboldogulok. Apá mnak volt pár jeg ye a soros férf ite nisz dönt őkre , és még néhány, a központi pályán zajló játszmára. Egy-
két meccset a televízióban néztem végig, de a döntők és elődöntők mintegy negyedére kimentem a helyszín re. Éppen véget ért az első elődöntő, amikor a hangos beszé lőn bem ond tá k, hog y vala ki eng em vár a köz ponti büfénél. Rögtön odamentem, nem is sejtve, ki kereshet. A büfé ben Ma nu vár t rám . Bizony, ő vol t az, gyö nyörűbb és ragyogóbb, mint valaha. Szépsége szavak kal leírhatatlan. Arca olyan finom, olyan lágy, olyan megnyerő: maga a megtestesült szerelem. Igen, körü lötte minden varázslatnak tűnt a számomra, kezdve a vél etl enne l, amel y így egym ás köze lébe sod ort ben nünket. Mozdulni se tudtam a megdöbbenéstől. Arra vár ta m, hog y majd ő mon d vala mit. Tov ább ra is lesü tötte a szemét, remegni kezdett, éppolyan zavarban volt , mint én. Mive l nem tör tem meg a csen det , arcá t kezébe temetve próbálta elrejteni könnyeit. Azt mond ta, kegyetlenség, hogy egy teljes évig nem érdeklőd tem a sorsa felől, és mostani ridegségem is túlzás: va jon egy viga szta ló szava m sincs hozzá ? Szavai hallatán leírhatatlan káosz támadt szívemben. Bensőséges, gyengéd stílusa lefegyverzett. Magas bár széken ült. Én álltam, profilból fordulva felé, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Többféle válasz is megfo galmazódott bennem, de egy hang sem jött ki a torko mon, mígnem aztán fájdalmas kiáltás szakadt ki belő lem: -Hazugság! Hazudsz, Manu! Sosem szerettél! Elárul tál engem!
64
65
Egyre csak azt hajtogatta, hogy a látszat ellene szól, de ő soha nem felejtett el engem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy rögtön át ne öleljem. - Nem tudok nélküled élni. Ezek a szavak mindent eldöntötték. - Az életemet akarod? Hát a tiéd, mindig is a tiéd volt ! Felállt, és átölelt. Elborított csókjaival, minden mó don becézett, ezer beszédes jelét adta gyengédségé nek. Testem vonakodva felelt neki. Kényszerítettem magam, hogy fagyos maradjak, különben rögtön fel forrt volna a vérem. Viharos indulatok születtek ben nem újjá. Megrémültem a bennem kavargó érzések től, amelyek minden korábbi elhatározásomat elsöpör ték. De még nem akartam beadni a derekamat. Leültünk egymás mellé. Lefogtam a kezét, mert simogatása szinte csontomig hatolt. - Jaj, Manuelle, ezt nem vártam tőled! Olyan egy szerű neked megcsalni egy magamfajta fiút. Találtál talán magadnak egy éppolyan szerelmes és hiszékeny alakot, mint én? Sajnáltál engem egyáltalán? Mit gon doljak erről a véletlenről, ami idehozott ma téged? Felfogtam, hogy Manu valamilyen megmagyaráz hatatlan csoda folytán újra az enyém. Egy pillanatig arra gondoltam, kihasználom ezt az előnyt, és rögtön feltételeket szabok, bár tudtam, úgy is fenntartások nélkül követem majd mindenhová. Újra ő volt testem és szívem királynője. - Szebb vagy, mint valaha! Manu, kérlek, esküdj
mindarra a fájdalomra, amit nekem okoztál, ugye, most már hűséges leszel hozzám? Manu csupa önvád és megbánás volt, esküvel foga dott nekem hűséget, amivel teljesen megpuhított . Me gint szinte lubickoltunk a szerelemben: szívünk túl csordult, lelkünk nevetett, testünk máris ujjongott. Közelebb húztam a székemet, hogy átölelhessem. így ültünk szemtől szemben, összefont combokkal, ő vál lamra hajtotta fejét, én nyakába temettem arcomat. A na p szin te ége tte ta rkó mat , szíve met, tes tem et. - Manu, ez hihetetlen, ez nem igaz. Józannak lenni tiszta hülyeség. Képtelen vagyok értelmesen gondol kozni. Saját magamat sem értem. Előre érzem, búcsút mondhatok a jövőnek, a karrieremnek. De te majd min denért kárpótolsz. Nélküled hogyan is mondhatnám magam sikeresnek? Bár a múlt már nem számított, azért tudni akartam, mi történt az elmúlt egy évben. Valóban hagyta, hogy Paul L... elcsábítsa. Paul szerelme akkor lobbant fel iránta, amikor meglátta Manut velem a teniszklub ba n. A fick ó mi nd en ké pp en meg ak ar ta is me rn i. Aján lat okat te tt ne ki Lam ber tin ker es ztü l, aki t Man u be av at ot t va ló di he l yz e t ün kb e . A pa sa s rö gt ön felajánlotta segítségét, amint anyagi gondjainkról ér tesült. Kezességet vállalt Manuért Lambertinél, arra az esetre, ha nem tudnánk többé fizetni a szállodát. Valamit kell ett nek i a dni cseré be. Man uel le p edi g Paul L... határtalan nagylelkűsége láttán végül letette a fegyvert, de ezzel csak azt akarta elérni, hogy kiszed-
66
67
Egyre csak azt hajtogatta, hogy a látszat ellene szól, de ő soha nem felejtett el engem. Minden erőmet össze kellett szednem, hogy rögtön át ne öleljem. - Nem tudok nélküled élni. Ezek a szavak mindent eldöntötték. - Az életemet akarod? Hát a tiéd, mindig is a tiéd volt ! Felállt, és átölelt. Elborított csókjaival, minden mó don becézett, ezer beszédes jelét adta gyengédségé nek. Testem vonakodva felelt neki. Kényszerítettem magam, hogy fagyos maradjak, különben rögtön fel forrt volna a vérem. Viharos indulatok születtek ben nem újjá. Megrémültem a bennem kavargó érzések től, amelyek minden korábbi elhatározásomat elsöpör ték. De még nem akartam beadni a derekamat. Leültünk egymás mellé. Lefogtam a kezét, mert simogatása szinte csontomig hatolt. - Jaj, Manuelle, ezt nem vártam tőled! Olyan egy szerű neked megcsalni egy magamfajta fiút. Találtál talán magadnak egy éppolyan szerelmes és hiszékeny alakot, mint én? Sajnáltál engem egyáltalán? Mit gon doljak erről a véletlenről, ami idehozott ma téged? Felfogtam, hogy Manu valamilyen megmagyaráz hatatlan csoda folytán újra az enyém. Egy pillanatig arra gondoltam, kihasználom ezt az előnyt, és rögtön feltételeket szabok, bár tudtam, úgy is fenntartások nélkül követem majd mindenhová. Újra ő volt testem és szívem királynője. - Szebb vagy, mint valaha! Manu, kérlek, esküdj
mindarra a fájdalomra, amit nekem okoztál, ugye, most már hűséges leszel hozzám? Manu csupa önvád és megbánás volt, esküvel foga dott nekem hűséget, amivel teljesen megpuhított . Me gint szinte lubickoltunk a szerelemben: szívünk túl csordult, lelkünk nevetett, testünk máris ujjongott. Közelebb húztam a székemet, hogy átölelhessem. így ültünk szemtől szemben, összefont combokkal, ő vál lamra hajtotta fejét, én nyakába temettem arcomat. A na p szin te ége tte ta rkó mat , szíve met, tes tem et. - Manu, ez hihetetlen, ez nem igaz. Józannak lenni tiszta hülyeség. Képtelen vagyok értelmesen gondol kozni. Saját magamat sem értem. Előre érzem, búcsút mondhatok a jövőnek, a karrieremnek. De te majd min denért kárpótolsz. Nélküled hogyan is mondhatnám magam sikeresnek? Bár a múlt már nem számított, azért tudni akartam, mi történt az elmúlt egy évben. Valóban hagyta, hogy Paul L... elcsábítsa. Paul szerelme akkor lobbant fel iránta, amikor meglátta Manut velem a teniszklub ba n. A fick ó mi nd en ké pp en meg ak ar ta is me rn i. Aján lat okat te tt ne ki Lam ber tin ker es ztü l, aki t Man u be av at ot t va ló di he l yz e t ün kb e . A pa sa s rö gt ön felajánlotta segítségét, amint anyagi gondjainkról ér tesült. Kezességet vállalt Manuért Lambertinél, arra az esetre, ha nem tudnánk többé fizetni a szállodát. Valamit kell ett nek i a dni cseré be. Man uel le p edi g Paul L... határtalan nagylelkűsége láttán végül letette a fegyvert, de ezzel csak azt akarta elérni, hogy kiszed-
66
67
Később aztán valóban sikerült Manut meglágyíta nia. Új hódolója a legnagyobb ígéretekbe sem pirult bel e. Ez a Paul L... nag yon isme rt személ yiség vol t a médiában: akár sztárt is csinálhatott belőle. Manu amúgy is szemrehányást tett magának, amiért tönkre teszi az életemet. Nem akart tanulmányaim és terveim útjába állni, de amikor találkoztunk, ezekről még nem is tudott. Végül úrrá lett érzései felett. Elválásunk nap ján is azért k erí tet te ha talmá ba a szo morúsá g, m ert még akkor is ingadozott. Minden luxus és szórakozás elle nére Paul L... mellett soha nem ismerte meg sem a bol dogságot, sem a gyönyört. L...-ben nem volt meg az én finomságom és érzelmességem: a fickó felügyelet alatt tartotta, rettenetes féltékenységével gyötörte. Manu szíve mélyén mindvégig őrizte szerelmét, és megbánt mindent, amit tett. Manu mindig is szerette a teniszt, L... pedig be tudta ju tt at ni a v ers eny re a TF1 té véc sat orna tec hni kai stáb jáva l, akik a to rná t kö zve tít eit ék. Előző este megl átot t a tömegben. Végigsírta az éjszakát, egy szemhunyásnyit sem tudott aludni: újra betörtem az életébe. A mai nap on, pus ztá n v ágya it és szív ét k öve tve , azzal a szándékkal jött ki a Roland-Garros-ra, hogy beszél vele m, és bár ho gy dön tse k is, szak ít - ezt a szót hasz nálta - pártfogójával. Ugyan ki nem hatódott volna meg ennek hallatán? Elhittem, amit mondott, mindig is hittem Manunak.
Nyilvánvaló, hogy nem hazudott. Ő keresett meg en gem, ő kért bocsánatot, s ugyan mi másért tette volna, mint szerelemből. Megbocsátottam neki. Ha valakit szeretünk, meg kell bocsátanunk neki, ez a legkeve sebb. Amiko r vala ki szer et mink et, mi ped ig visz onts ze retjük őt, a boldogság rendkívül leegyszerűsíti a jö vőt : e gysz erűe n kiiktatj a, mint ha nem i s lé tezne . Ma nu azt akarta, hogy tűnjünk el, csomagoljunk össze, hagy ju k ott Páriz st. Ell enve tés nél kül min de nbe bele men tem: Manu a markában tartott. Nem akartam, hogy az én hibámból akár csak egy percnyi halasztást is szen vedje n a na gy ú jrake zdés , a rá nk v áró gyö nyö r. Ő min dent eldobott értem, így nekem is el kellett mindent dobnom érte, még akkor is, ha a „minden" nem ugyanazt jelentette neki, mint nekem. A női dö ntő Steffi Graf győz elm éve l zár ult . Már majdnem délután négy óra volt, gyorsan kellett csele kednünk. Taxival a Montmartre-ra mentünk. Manu ott lakott egy csinos kis lakásban, melyet a barátja fi zetett. Csak Manu ruháit, lemezeit és minihifijét vit tük el. írt egy levelet L.. .-nek, akit aznap estére várt. Az üze net röv id vol t: L... semmiféle jog ot nem for málhat személyére, Manu nem lopott el tőle semmit, úgyhogy most egyszerűen él a szabadságával, azt sze reti, akit akar, és azzal szakít, akivel akar. Egy pillanattal sem kívánt tovább Párizsban marad ni. El kellett utaznunk valahová, mégpedig messzire, gyorsan és együtt. Manu nem kérdezte, mit csinálok,
68
6g
je belő le a k et tő nk megél heté séhe z s züks éges mini mu mot.
Később aztán valóban sikerült Manut meglágyíta nia. Új hódolója a legnagyobb ígéretekbe sem pirult bel e. Ez a Paul L... nag yon isme rt személ yiség vol t a médiában: akár sztárt is csinálhatott belőle. Manu amúgy is szemrehányást tett magának, amiért tönkre teszi az életemet. Nem akart tanulmányaim és terveim útjába állni, de amikor találkoztunk, ezekről még nem is tudott. Végül úrrá lett érzései felett. Elválásunk nap ján is azért k erí tet te ha talmá ba a szo morúsá g, m ert még akkor is ingadozott. Minden luxus és szórakozás elle nére Paul L... mellett soha nem ismerte meg sem a bol dogságot, sem a gyönyört. L...-ben nem volt meg az én finomságom és érzelmességem: a fickó felügyelet alatt tartotta, rettenetes féltékenységével gyötörte. Manu szíve mélyén mindvégig őrizte szerelmét, és megbánt mindent, amit tett. Manu mindig is szerette a teniszt, L... pedig be tudta ju tt at ni a v ers eny re a TF1 té véc sat orna tec hni kai stáb jáva l, akik a to rná t kö zve tít eit ék. Előző este megl átot t a tömegben. Végigsírta az éjszakát, egy szemhunyásnyit sem tudott aludni: újra betörtem az életébe. A mai nap on, pus ztá n v ágya it és szív ét k öve tve , azzal a szándékkal jött ki a Roland-Garros-ra, hogy beszél vele m, és bár ho gy dön tse k is, szak ít - ezt a szót hasz nálta - pártfogójával. Ugyan ki nem hatódott volna meg ennek hallatán? Elhittem, amit mondott, mindig is hittem Manunak.
Nyilvánvaló, hogy nem hazudott. Ő keresett meg en gem, ő kért bocsánatot, s ugyan mi másért tette volna, mint szerelemből. Megbocsátottam neki. Ha valakit szeretünk, meg kell bocsátanunk neki, ez a legkeve sebb. Amiko r vala ki szer et mink et, mi ped ig visz onts ze retjük őt, a boldogság rendkívül leegyszerűsíti a jö vőt : e gysz erűe n kiiktatj a, mint ha nem i s lé tezne . Ma nu azt akarta, hogy tűnjünk el, csomagoljunk össze, hagy ju k ott Páriz st. Ell enve tés nél kül min de nbe bele men tem: Manu a markában tartott. Nem akartam, hogy az én hibámból akár csak egy percnyi halasztást is szen vedje n a na gy ú jrake zdés , a rá nk v áró gyö nyö r. Ő min dent eldobott értem, így nekem is el kellett mindent dobnom érte, még akkor is, ha a „minden" nem ugyanazt jelentette neki, mint nekem. A női dö ntő Steffi Graf győz elm éve l zár ult . Már majdnem délután négy óra volt, gyorsan kellett csele kednünk. Taxival a Montmartre-ra mentünk. Manu ott lakott egy csinos kis lakásban, melyet a barátja fi zetett. Csak Manu ruháit, lemezeit és minihifijét vit tük el. írt egy levelet L.. .-nek, akit aznap estére várt. Az üze net röv id vol t: L... semmiféle jog ot nem for málhat személyére, Manu nem lopott el tőle semmit, úgyhogy most egyszerűen él a szabadságával, azt sze reti, akit akar, és azzal szakít, akivel akar. Egy pillanattal sem kívánt tovább Párizsban marad ni. El kellett utaznunk valahová, mégpedig messzire, gyorsan és együtt. Manu nem kérdezte, mit csinálok,
68
6g
je belő le a k et tő nk megél heté séhe z s züks éges mini mu mot.
hol és kivel lakom, hogyan élek. Evidensnek találta, hogy ellenkezés nélkül követem majd. Önzése nem dü hített: az, hogy végeredményben nélküle is, előtte is tudtam élni, nem tűnt különösebben fontosnak. Csak az számított, hogy akart engem, engem akart, csak en gem, engem egyedül és azonnal. Már mondtam, hogy Manu lélegzetelállítóan szép és fiatal volt. Szépsége nem csak rám volt hatással. Az utolsó egy óra, amit a Roland-Garros-n töltöttünk, újfent meggyőzött arról, hogy Manu soha nem volt híjával a férfiak csodálatá nak. Úgyhogy ha mégis engem választott, az csakis a szerelemnek, a szerelem egy bizonyos válfajának kö szönhető.
Mindenesetre tudomására hoztam, hogy én nem va gyok olyan független, mint ő, és kötelezettségeim is van nak . Előv igyáz atos ságb ól hoz záte ttem , hog y sem milyen jövedelmem sincs. Mindez nemhogy nem ke serítette el, de valósággal felvidította, így aztán min den kétségem szertefoszlott. Az én kis tücsköm egyút tal hangya is volt: néhány hónapja egész jól takaré koskodott. Pénzét kettőnknek tartogatta. Mit kíván hattam volna még? Hamarosan a Clovis utcába értünk. Hagytam egy papírt Tortunek, aki másnap érkezett vissza: „Megta láltam Manut". Semmit nem fűztem hozzá, hisz ebben minden benne volt. Telepakoltam egy kis bőröndöt, de egyetlen könyvet sem vittem el. Nevetnem kellett azon, ahogy a bolondját járattam apámmal, a társada lommal, saját magammal. Éppen arra készülődtem, 70
hogy valami hatalmas ostobaságot kövessek el. Ám ez egyedül rám tartozott: úgy éreztem, életemmel én ren delkezem, tehát jogomban áll azt elrontani. Kár, hogy a józanság sosem jár annyi élvezettel, mint az ellenke zője. Én a szerelmet választottam. Manu megkért, én jelöljem ki az úti célu nkat. Eszem be ju to tt egy váro s, ahol pici gye rme k k or omb an egy szer a szünidőt töltöttük anyámmal: Vannes. Apám gyakran beszélt róla. Sose mentünk vissza oda, én is csak a nevére emlékeztem, meg hogy ezt a nevet an nak idején hatalmas, kihalt, kék, sárga és zöld stran dokkal kapcsoltam össze. Bretagne egyébként is von zott. Még aznap elindultunk Vannes-ba a kocsin, amit apámtól kaptam tizenkilencedik születésnapomra. Jú nius volt. Augusztus végéig nem is tértünk vissza Pá rizsba.
7
hol és kivel lakom, hogyan élek. Evidensnek találta, hogy ellenkezés nélkül követem majd. Önzése nem dü hített: az, hogy végeredményben nélküle is, előtte is tudtam élni, nem tűnt különösebben fontosnak. Csak az számított, hogy akart engem, engem akart, csak en gem, engem egyedül és azonnal. Már mondtam, hogy Manu lélegzetelállítóan szép és fiatal volt. Szépsége nem csak rám volt hatással. Az utolsó egy óra, amit a Roland-Garros-n töltöttünk, újfent meggyőzött arról, hogy Manu soha nem volt híjával a férfiak csodálatá nak. Úgyhogy ha mégis engem választott, az csakis a szerelemnek, a szerelem egy bizonyos válfajának kö szönhető.
Mindenesetre tudomására hoztam, hogy én nem va gyok olyan független, mint ő, és kötelezettségeim is van nak . Előv igyáz atos ságb ól hoz záte ttem , hog y sem milyen jövedelmem sincs. Mindez nemhogy nem ke serítette el, de valósággal felvidította, így aztán min den kétségem szertefoszlott. Az én kis tücsköm egyút tal hangya is volt: néhány hónapja egész jól takaré koskodott. Pénzét kettőnknek tartogatta. Mit kíván hattam volna még? Hamarosan a Clovis utcába értünk. Hagytam egy papírt Tortunek, aki másnap érkezett vissza: „Megta láltam Manut". Semmit nem fűztem hozzá, hisz ebben minden benne volt. Telepakoltam egy kis bőröndöt, de egyetlen könyvet sem vittem el. Nevetnem kellett azon, ahogy a bolondját járattam apámmal, a társada lommal, saját magammal. Éppen arra készülődtem,
hogy valami hatalmas ostobaságot kövessek el. Ám ez egyedül rám tartozott: úgy éreztem, életemmel én ren delkezem, tehát jogomban áll azt elrontani. Kár, hogy a józanság sosem jár annyi élvezettel, mint az ellenke zője. Én a szerelmet választottam. Manu megkért, én jelöljem ki az úti célu nkat. Eszem be ju to tt egy váro s, ahol pici gye rme k k or omb an egy szer a szünidőt töltöttük anyámmal: Vannes. Apám gyakran beszélt róla. Sose mentünk vissza oda, én is csak a nevére emlékeztem, meg hogy ezt a nevet an nak idején hatalmas, kihalt, kék, sárga és zöld stran dokkal kapcsoltam össze. Bretagne egyébként is von zott. Még aznap elindultunk Vannes-ba a kocsin, amit apámtól kaptam tizenkilencedik születésnapomra. Jú nius volt. Augusztus végéig nem is tértünk vissza Pá rizsba.
7
70
5 retagne csodálatos hely, mi pedig több mint két hónapig szüntelen boldogságban éltünk ott. Ezt pontosan tudom, újra meg újra megszámoltam a napo kat: hatvankét nap, hatvankét éjszaka voltunk boldo gok. Hosszú vakáció. Egy apámnak küldött képeslap pal rögtön megnyug tattam a lelkiismeretemet. Egyelő re úgy tűnt, boldogságunkat semmi nem zavarhatja meg. Manu csak az enyém volt, újra visszataláltunk a közös élet örömeihez. A második napon két hétre át költöztünk egy tengerre néző szobába. Sose szakad tunk el egymástól. Hosszú reggeli séták, mezítláb lép deltünk a vízben, végig a parton. Tenisz, szörf, mind kettőt imádom. Néhány kirándulás, a helyi turisztikai központ szervezésében, főleg öregekkel együtt, akik ajnároztak bennünket. És a legkülönfélébb zenék. Elég sok időbe tellett, amíg rájöttem, hogy Manuelle milyen kevéssé művelt. Imádnivalóan tudott azonban beszél ni, s ez f ele dtet te tájé kozat lan ságá t. A leg kis ebb 72
akcentusa sem volt, míg a mi családunkban mindenki erősen délnyugati ízű franciát beszélt. Főként pedig tökéletesen helyesen használt egy sor közmondást és szólást, többségükben kissé régies és ritka kifejezése ket. Szakasztott a nénikéim vagy nagymamám modo rában. Soha nem hallottam, hogy akár egyetlen durva vag y közön sége s szót is kiej tet t vol na a száján. Nyel v ismerete sanzonokból táplálkozott: ez volt minden mű velt sége . Kívül ről fújt né há ny tu cat san zon t. Mi nd en helyzetre volt egy refrén vagy dalocska, amit idézni tudott. Azt mondta, ők az igazi családja: Jonasz a báty ja, Enzo Enzo a nőv ére , a p ára tl an Piaf pe dig az öreg anyja. A gyüm ölcsö k, az őszi- és sárga barack , a d inn ye idé nye volt épp. Majd pedig a málnáé és a mazsoláé. Na gyon egyszerűen étkeztünk: szendvicset, salátát, fagyit ettünk. Újságokat és magazinokat olvastunk. Derékig vag y nyak ig meg- megm árt óztu nk az örök ké hűs víz ben . Romit és paszi ánsz ot j át szo tt unk . Megt aní tot tam sakkozni, és együtt mulattunk a részletesen kielemzett mesterpartikon. Vicinálissal ellátogattunk a tengerpar ti falvakba. Vásárokra és piacokra jártunk bámészkod ni. Órákon át ültünk egy teraszon, nézve a hajókat, hogy
ahogy Jonasz énekli. Ugy fogtuk egymás kezét, mintha a szívét tartanánk tenyerünkön. Azt hi szem, egy filozófus valahol eleve elrendelt harmóniáról beszél: mindez val óba n létezik, tapa szta lat ból tud om. És persze ott volt mindennapi kenyerünk, a mégis min den alkalommal felkavaró szexuális gyönyör.
suhannak el,
73
5 retagne csodálatos hely, mi pedig több mint két hónapig szüntelen boldogságban éltünk ott. Ezt pontosan tudom, újra meg újra megszámoltam a napo kat: hatvankét nap, hatvankét éjszaka voltunk boldo gok. Hosszú vakáció. Egy apámnak küldött képeslap pal rögtön megnyug tattam a lelkiismeretemet. Egyelő re úgy tűnt, boldogságunkat semmi nem zavarhatja meg. Manu csak az enyém volt, újra visszataláltunk a közös élet örömeihez. A második napon két hétre át költöztünk egy tengerre néző szobába. Sose szakad tunk el egymástól. Hosszú reggeli séták, mezítláb lép deltünk a vízben, végig a parton. Tenisz, szörf, mind kettőt imádom. Néhány kirándulás, a helyi turisztikai központ szervezésében, főleg öregekkel együtt, akik ajnároztak bennünket. És a legkülönfélébb zenék. Elég sok időbe tellett, amíg rájöttem, hogy Manuelle milyen kevéssé művelt. Imádnivalóan tudott azonban beszél ni, s ez f ele dtet te tájé kozat lan ságá t. A leg kis ebb 72
akcentusa sem volt, míg a mi családunkban mindenki erősen délnyugati ízű franciát beszélt. Főként pedig tökéletesen helyesen használt egy sor közmondást és szólást, többségükben kissé régies és ritka kifejezése ket. Szakasztott a nénikéim vagy nagymamám modo rában. Soha nem hallottam, hogy akár egyetlen durva vag y közön sége s szót is kiej tet t vol na a száján. Nyel v ismerete sanzonokból táplálkozott: ez volt minden mű velt sége . Kívül ről fújt né há ny tu cat san zon t. Mi nd en helyzetre volt egy refrén vagy dalocska, amit idézni tudott. Azt mondta, ők az igazi családja: Jonasz a báty ja, Enzo Enzo a nőv ére , a p ára tl an Piaf pe dig az öreg anyja. A gyüm ölcsö k, az őszi- és sárga barack , a d inn ye idé nye volt épp. Majd pedig a málnáé és a mazsoláé. Na gyon egyszerűen étkeztünk: szendvicset, salátát, fagyit ettünk. Újságokat és magazinokat olvastunk. Derékig vag y nyak ig meg- megm árt óztu nk az örök ké hűs víz ben . Romit és paszi ánsz ot j át szo tt unk . Megt aní tot tam sakkozni, és együtt mulattunk a részletesen kielemzett mesterpartikon. Vicinálissal ellátogattunk a tengerpar ti falvakba. Vásárokra és piacokra jártunk bámészkod ni. Órákon át ültünk egy teraszon, nézve a hajókat, hogy
ahogy Jonasz énekli. Ugy fogtuk egymás kezét, mintha a szívét tartanánk tenyerünkön. Azt hi szem, egy filozófus valahol eleve elrendelt harmóniáról beszél: mindez val óba n létezik, tapa szta lat ból tud om. És persze ott volt mindennapi kenyerünk, a mégis min den alkalommal felkavaró szexuális gyönyör.
suhannak el,
73
Manu maga volt a megtestesült finomság és ked vessé g: ily en vol t a ter mész ete . Micso da gye ngé dsé g volt han gjáb an, mozd ula tai ban ! Kifinomult figyelmes ségekkel lepett meg napról napra, s ezek kárpótoltak minden eddigi (és elkövetkező) fájdalmamért. Nagyon szerettem újságot olvasni, de későn keltünk fel, és men tünk le megvenni őket: véletlenül megtudtam, hogy Manu mindet félretetette nekem a boltban. Kifizetett egy húszór ás szörfbérle tet a helyi vízi sport -klu bba. 0 kelt fel először, reggelit készített, és megkente ne kem a kenyeret. Nem kételkedhettem szerelmében. Az első nap rám bízott egy bankjegyekkel tömött boríté kot. Soha életemben nem láttam annyi készpénzt: eb ből kel let t gaz dál kod nom, amíg kit art ot t. Sokféle módja van a boldogságnak. Manuval való bold ogsá gom első szöké semt ől fogva tér en és idő n kí vül re rep ít ett . Az a bszol út, int enz ív, örö kké ta rtó sze relem bolygóján találtam magamat. Ezúttal két lábbal álltam a földön, és tudtam, hogy boldogságom a rész leteken áll vagy bukik majd. Igazság szerint ez a bol dogság sokkal mélyebb volt, mint az elválásunk előt ti. Manu mind jobban és jobban szeretett, én pedig jo bba n ért éke lte m szere lmét, miu tá n egysz er már el ves zíte tte m. Job ba n ért et tü nk hozzá, mik ént szerez hetünk örömet a másiknak. Már nem féltem attól, hogy elveszítem, ellenben megértettem, hogy korántsem a szerelem az egyetlen szenvedély, mely az embereket mozgatja. Egyszer eljön a nap, amikor jóllehet szerel münk cseppet sem hagy alább, új vágyak és szükség-
letek jönnek, melyekkel meg kell alkudni valahogy. Egy pillanatra sem kételkedtem benne, hogy szerel münk mindezt túl fogja élni: nagy önbizalommal vár tam az elkerülhetetlen csatákat, melyek egyszer csak bek ösz önt éne k, és ame lye k eg yé bké nt meg men te nek be nn ün ke t a z un alo mtól , hisz belő lük alk otha tju k meg a magunk szerelmi történetét. Ám pillanatnyilag ket tőnk számára nyár volt, a gyönyörök betakarításának ideje. Végtére is a gyümölcsök egy éven keresztül ér tek: milyen édessé vált Manu időközben! Aug usz tus 15-e u tá n, egy káv ézó ter asz án épp en a naplementét néztük. A hatalmas aranypénz lassan hul lott alá a tenger perselyébe. Ám a nyílt tengeren, a horizont vonalán koporsószürke felhők jöttek maguk ba nye lni az uto lsó sug ara kat . A sötét ség újra bete rí tette az eget, és egészen a holdig felkúszott. Huszon két csontszáraz nap után aznap éjjel esni kezdett. Más nap indultunk vissza Párizsba. Amin t meg ér kez tü nk , oku lva a kor ább i tap aszt ala tokból, higgadtan végiggondoltam az anyagi helyze tünke t. Apám nem utalt több pénzt a számlámra. Manu megtakarított pénzének a végére jártunk, a húszezer frank, ami nálam maradt, már nem tartott sokáig. Pe dig se Maminak, se nekem nem voltak nagy igényeim, íme, amire szükségünk volt a boldogsághoz: tágas és nyugodt hotelszoba fürdőszobával, angol reggelivel, napi két étkezés, egyszerű ételekkel, mert Manu ke vese t evet t, és soha nem fogy aszt ott hús t. Aztá n zseb pénz újságokra, mozira, teniszre, kávéházi számlákra
74
75
Manu maga volt a megtestesült finomság és ked vessé g: ily en vol t a ter mész ete . Micso da gye ngé dsé g volt han gjáb an, mozd ula tai ban ! Kifinomult figyelmes ségekkel lepett meg napról napra, s ezek kárpótoltak minden eddigi (és elkövetkező) fájdalmamért. Nagyon szerettem újságot olvasni, de későn keltünk fel, és men tünk le megvenni őket: véletlenül megtudtam, hogy Manu mindet félretetette nekem a boltban. Kifizetett egy húszór ás szörfbérle tet a helyi vízi sport -klu bba. 0 kelt fel először, reggelit készített, és megkente ne kem a kenyeret. Nem kételkedhettem szerelmében. Az első nap rám bízott egy bankjegyekkel tömött boríté kot. Soha életemben nem láttam annyi készpénzt: eb ből kel let t gaz dál kod nom, amíg kit art ot t. Sokféle módja van a boldogságnak. Manuval való bold ogsá gom első szöké semt ől fogva tér en és idő n kí vül re rep ít ett . Az a bszol út, int enz ív, örö kké ta rtó sze relem bolygóján találtam magamat. Ezúttal két lábbal álltam a földön, és tudtam, hogy boldogságom a rész leteken áll vagy bukik majd. Igazság szerint ez a bol dogság sokkal mélyebb volt, mint az elválásunk előt ti. Manu mind jobban és jobban szeretett, én pedig jo bba n ért éke lte m szere lmét, miu tá n egysz er már el ves zíte tte m. Job ba n ért et tü nk hozzá, mik ént szerez hetünk örömet a másiknak. Már nem féltem attól, hogy elveszítem, ellenben megértettem, hogy korántsem a szerelem az egyetlen szenvedély, mely az embereket mozgatja. Egyszer eljön a nap, amikor jóllehet szerel münk cseppet sem hagy alább, új vágyak és szükség-
letek jönnek, melyekkel meg kell alkudni valahogy. Egy pillanatra sem kételkedtem benne, hogy szerel münk mindezt túl fogja élni: nagy önbizalommal vár tam az elkerülhetetlen csatákat, melyek egyszer csak bek ösz önt éne k, és ame lye k eg yé bké nt meg men te nek be nn ün ke t a z un alo mtól , hisz belő lük alk otha tju k meg a magunk szerelmi történetét. Ám pillanatnyilag ket tőnk számára nyár volt, a gyönyörök betakarításának ideje. Végtére is a gyümölcsök egy éven keresztül ér tek: milyen édessé vált Manu időközben! Aug usz tus 15-e u tá n, egy káv ézó ter asz án épp en a naplementét néztük. A hatalmas aranypénz lassan hul lott alá a tenger perselyébe. Ám a nyílt tengeren, a horizont vonalán koporsószürke felhők jöttek maguk ba nye lni az uto lsó sug ara kat . A sötét ség újra bete rí tette az eget, és egészen a holdig felkúszott. Huszon két csontszáraz nap után aznap éjjel esni kezdett. Más nap indultunk vissza Párizsba. Amin t meg ér kez tü nk , oku lva a kor ább i tap aszt ala tokból, higgadtan végiggondoltam az anyagi helyze tünke t. Apám nem utalt több pénzt a számlámra. Manu megtakarított pénzének a végére jártunk, a húszezer frank, ami nálam maradt, már nem tartott sokáig. Pe dig se Maminak, se nekem nem voltak nagy igényeim, íme, amire szükségünk volt a boldogsághoz: tágas és nyugodt hotelszoba fürdőszobával, angol reggelivel, napi két étkezés, egyszerű ételekkel, mert Manu ke vese t evet t, és soha nem fogy aszt ott hús t. Aztá n zseb pénz újságokra, mozira, teniszre, kávéházi számlákra
74
75
és néhány egyéb dologra. Ám a társadalom úgy van felépítve, hogy ez az egyszerű és rendszeres élet elér hetetlen fényűzésnek tűnik. Számot vetettünk igé nyeinkkel: ha egy kicsit visszafogjuk kiadásainkat, nagyjából napi ezerkétszáz frankra lesz szükségünk, ez harmincötezer frank havonta. így a maradék pénz ből nagy jábó l egy hón api g él he tt ün k ny ug od ta n és tisztességesen. Természetesen elhatároztuk, hogy munkát keresünk. Szerettem volna pincérként dol gozni egy bárban pár órát esténként. Ezalatt Manu gyerekekre vigyázott volna. Úgyhogy először az ap róhirdetéseket kellett végigbogarászni. Igen, szilár dan elhatároztuk, hogy a jövőben jobban oda fogunk figyelni. Például csak délután megyünk moziba, ami kor kedvezményes jeggyel lehet bejutni egy-egy film re. Csak egy vagy két CD-t veszünk hetente. És nem használjuk az autót. Végtére is elképzelhetetlennek lát szott, hogy egy hónapon belül ne találjunk magunk nak valami olyan munkát, amihez értünk, és ami jól is jöv ede lme z. Ezek a takarékossági intézkedések nem tűntek ele ve ostob aságnak , csak é ppe n elég köv etke zet esn ek k el lett volna lennünk, hogy szigorúan be is tartsuk őket. Ám pé nzü gyi reformjai nk csakh amar befucc soltak. Pá rizsban mindez kivitelezhetetlennek bizonyult: be kel lett volna zárkózni a szobánkba, csukott szemmel, be dugaszolt füllel. Vagy álló nap dolgozni, mint a többi halandó. Manu majd megveszett az apró, költséges él vez ete kér t, én ped ig majd megv esz tem ért e. Min de n
pillanatban újabb és újabb alkalom adódott a költeke zésre, ez pedig egyre közelebb hozta a csődöt. Ennek tudatában voltam, ám képtelen voltam sajnálni a pénzt, amit Manu számolatlanul szórt, amerre járt. Szerette a jó dolgokat. Szinte sosem ivott alkoholt, de frissen facsart narancslevei egy vagyonba kerül tek. Este hat felé szoktunk teázni, és mivel apja angol vol t, az ő tisz tel eté re rag asz kod ott hozzá, ho gy való ságos szertartást csináljunk belőle. Egy idő után már csak elegáns cukrászdákba jártunk, vagy luxushote lekbe, ahol volt muffin. Délben beérte egy szend viccs el, de ezt mind ig ele gáns ve ndé glő be n vag y sajt bol tba n ke lle tt m eg ve nnü nk . Ősz vol t, imá dt uk a sü lt gesztenyét: a körúton egy zacskó tizenöt frankba ke rült, Manu pedig naponta két-három csomaggal is el fogyasztott. Szerette a szép dolgokat. Butikokba járt unk, órákat töltöttünk el az Au Bon Marché-ban, ez volt a ked ve nc üzl ete . Min dig hoz ott onn an egy kar köt őt, vala mi balzsamot, fürdőolajat, zsebkendőt, különleges le vél papí rt, de legal ább egy jópofa képe slap ot. Bretagne ban min de nna p vala mi apró ságg al tér t viss za sétá ink ról: kavicsokat, fadarabokat, kagylókat, ágakat gyűj tött össze, és utána még sokáig emlékezett a napra és a helyre, ahol felszedte őket. Ugyanígy zajlott Párizs ban is: mind en egye s nap ot valami egy edi tár gy je lölt meg. Párizsban viszont fizetni kell azokért az apró em lékekért, amiket ingyen gyűjthetünk össze a tenger parton. És akkor még ott van a kazalnyi virág, amit 77
és néhány egyéb dologra. Ám a társadalom úgy van felépítve, hogy ez az egyszerű és rendszeres élet elér hetetlen fényűzésnek tűnik. Számot vetettünk igé nyeinkkel: ha egy kicsit visszafogjuk kiadásainkat, nagyjából napi ezerkétszáz frankra lesz szükségünk, ez harmincötezer frank havonta. így a maradék pénz ből nagy jábó l egy hón api g él he tt ün k ny ug od ta n és tisztességesen. Természetesen elhatároztuk, hogy munkát keresünk. Szerettem volna pincérként dol gozni egy bárban pár órát esténként. Ezalatt Manu gyerekekre vigyázott volna. Úgyhogy először az ap róhirdetéseket kellett végigbogarászni. Igen, szilár dan elhatároztuk, hogy a jövőben jobban oda fogunk figyelni. Például csak délután megyünk moziba, ami kor kedvezményes jeggyel lehet bejutni egy-egy film re. Csak egy vagy két CD-t veszünk hetente. És nem használjuk az autót. Végtére is elképzelhetetlennek lát szott, hogy egy hónapon belül ne találjunk magunk nak valami olyan munkát, amihez értünk, és ami jól is jöv ede lme z. Ezek a takarékossági intézkedések nem tűntek ele ve ostob aságnak , csak é ppe n elég köv etke zet esn ek k el lett volna lennünk, hogy szigorúan be is tartsuk őket. Ám pé nzü gyi reformjai nk csakh amar befucc soltak. Pá rizsban mindez kivitelezhetetlennek bizonyult: be kel lett volna zárkózni a szobánkba, csukott szemmel, be dugaszolt füllel. Vagy álló nap dolgozni, mint a többi halandó. Manu majd megveszett az apró, költséges él vez ete kér t, én ped ig majd megv esz tem ért e. Min de n
pillanatban újabb és újabb alkalom adódott a költeke zésre, ez pedig egyre közelebb hozta a csődöt. Ennek tudatában voltam, ám képtelen voltam sajnálni a pénzt, amit Manu számolatlanul szórt, amerre járt. Szerette a jó dolgokat. Szinte sosem ivott alkoholt, de frissen facsart narancslevei egy vagyonba kerül tek. Este hat felé szoktunk teázni, és mivel apja angol vol t, az ő tisz tel eté re rag asz kod ott hozzá, ho gy való ságos szertartást csináljunk belőle. Egy idő után már csak elegáns cukrászdákba jártunk, vagy luxushote lekbe, ahol volt muffin. Délben beérte egy szend viccs el, de ezt mind ig ele gáns ve ndé glő be n vag y sajt bol tba n ke lle tt m eg ve nnü nk . Ősz vol t, imá dt uk a sü lt gesztenyét: a körúton egy zacskó tizenöt frankba ke rült, Manu pedig naponta két-három csomaggal is el fogyasztott. Szerette a szép dolgokat. Butikokba járt unk, órákat töltöttünk el az Au Bon Marché-ban, ez volt a ked ve nc üzl ete . Min dig hoz ott onn an egy kar köt őt, vala mi balzsamot, fürdőolajat, zsebkendőt, különleges le vél papí rt, de legal ább egy jópofa képe slap ot. Bretagne ban min de nna p vala mi apró ságg al tér t viss za sétá ink ról: kavicsokat, fadarabokat, kagylókat, ágakat gyűj tött össze, és utána még sokáig emlékezett a napra és a helyre, ahol felszedte őket. Ugyanígy zajlott Párizs ban is: mind en egye s nap ot valami egy edi tár gy je lölt meg. Párizsban viszont fizetni kell azokért az apró em lékekért, amiket ingyen gyűjthetünk össze a tenger parton. És akkor még ott van a kazalnyi virág, amit 77
mindig telefonon, látatlanban rendelt, csak hogy újra és újra meglepetés legyen a csokor összetétele. Termé szetesen a divat is érdekelte, de semmit nem vásárolt. Csak a nagyon nagy márkák tetszettek neki, azokat pedig nem tudtuk megfizetni. így hát egyszerűen öl tözött: két vagy három nadrág és ugyanennyi ing volt minden ruhája. És persze az alsóneműk, igaz, nagy mennyiségben. Nem tudtam mit tenni ellene. Minek él az ember, ha efféle apró örömöket sem szerezhet magának? Ugyan minek a nevében tagadjuk meg magunktól a kényelmet? Még én, aki keveset költöttem, sem tud tam lemondani a magazinokról, amiket épphogy csak átlapoztam, és amelyek nagyon sokba kerültek nekünk hétről hétre. A pénz kifolyt a kezünk közül. Nekem kellett volna mindezt számon tartani, de nem számol tam semmit: hiszen akkor előrelátónak kellett volna lennünk, költségvetést készíteni, megvonni magunk tól ezt vagy azt az élvezetet. Erre pedig képtelen vol tam.
Miután tíz napig szállodában laktunk, elhatároztuk, hogy albérletbe megyünk, mert az sokkal gazdaságo sabb. Ez az alapjában véve logikus döntés nem sok bol dogs ágot tar tog ato tt. Kisv ártat va be is kö ltö zt ünk egy nagyon kellemes padlástérbe, nem messze a SaintMartin-csatornától. Manu azt mondta, egy újságban találta meghirdetve, és én hittem benne, hogy szeren csésen kifogtuk. Pedig Manunak volt egy bátyja, sza kácsként dolgozott, és Párizsban lakott, de Manu még 78
sohasem beszélt róla. És mintegy véletlenül épp abba az utcába költöztünk, ahol ő is lakott, pedig erről mit sem tudtunk ! Egy nap, kocogásból hazaérve, Manut szokatlanul zaklatott állapotban találtam: rögtön tudtam, hogy va lami rendkívüli történt. Elmondása szerint, közvetle nül miután futni indultam, hónapok óta nem látott bátyj a megsz ólít otta a bár ban, ahov a újság ot olv asni já rt un k. Az idő seb b tes tvé r jog án je le net et ren de zet t, megfenyegette, hogy azonnal értesíti Manuelle any ját , és köv ete lte , ho gy költ özzé k hozz á. Teljese n fel kavart ez a találkozás, hiszen veszélybe sodorhatta bé kés egzisztenciánkat. Miközben ezen a hihetetlen egy bees ésen ta nak od tu nk, kop ogt ak a szob a ajtaján, és Manu bátyja lépett be rajta. Iskaré nagyjából tíz évvel vol t i dős ebb nál unk , és Man u fél t tő le. Sose fogad tam vol na olya n bará tság osa n, ha tu dt am vol na, kés őbb miféle ügyletekbe rángat bele minket. Közölte Manuval, hogy bocsánatot kér délutáni vi selkedéséért. Amikor meglátta, k itört belőle a testvéri féltékenység, mert szereti Manut, és a javát akarja. De most már látja, tisztességes ember vagyok, és meg nyugtatja, hogy a húga egy ilyen pasival él, mint én. És szeretné, ha jó barátok lennénk ezután. Hízelgett nekem, hogy úgy bánik velem, mint férfi a férfival, és mint a húga barátjával. Ezenkívül szerettem volna Manunak is örömet okozni azzal, hogy jó képet vágok bátyja fel bukk anás áho z. Valójában Man u el vol t ra gadtatva, hogy a bátyja így megbékélt, és nagyon bol79
mindig telefonon, látatlanban rendelt, csak hogy újra és újra meglepetés legyen a csokor összetétele. Termé szetesen a divat is érdekelte, de semmit nem vásárolt. Csak a nagyon nagy márkák tetszettek neki, azokat pedig nem tudtuk megfizetni. így hát egyszerűen öl tözött: két vagy három nadrág és ugyanennyi ing volt minden ruhája. És persze az alsóneműk, igaz, nagy mennyiségben. Nem tudtam mit tenni ellene. Minek él az ember, ha efféle apró örömöket sem szerezhet magának? Ugyan minek a nevében tagadjuk meg magunktól a kényelmet? Még én, aki keveset költöttem, sem tud tam lemondani a magazinokról, amiket épphogy csak átlapoztam, és amelyek nagyon sokba kerültek nekünk hétről hétre. A pénz kifolyt a kezünk közül. Nekem kellett volna mindezt számon tartani, de nem számol tam semmit: hiszen akkor előrelátónak kellett volna lennünk, költségvetést készíteni, megvonni magunk tól ezt vagy azt az élvezetet. Erre pedig képtelen vol tam.
Miután tíz napig szállodában laktunk, elhatároztuk, hogy albérletbe megyünk, mert az sokkal gazdaságo sabb. Ez az alapjában véve logikus döntés nem sok bol dogs ágot tar tog ato tt. Kisv ártat va be is kö ltö zt ünk egy nagyon kellemes padlástérbe, nem messze a SaintMartin-csatornától. Manu azt mondta, egy újságban találta meghirdetve, és én hittem benne, hogy szeren csésen kifogtuk. Pedig Manunak volt egy bátyja, sza kácsként dolgozott, és Párizsban lakott, de Manu még 78
sohasem beszélt róla. És mintegy véletlenül épp abba az utcába költöztünk, ahol ő is lakott, pedig erről mit sem tudtunk ! Egy nap, kocogásból hazaérve, Manut szokatlanul zaklatott állapotban találtam: rögtön tudtam, hogy va lami rendkívüli történt. Elmondása szerint, közvetle nül miután futni indultam, hónapok óta nem látott bátyj a megsz ólít otta a bár ban, ahov a újság ot olv asni já rt un k. Az idő seb b tes tvé r jog án je le net et ren de zet t, megfenyegette, hogy azonnal értesíti Manuelle any ját , és köv ete lte , ho gy költ özzé k hozz á. Teljese n fel kavart ez a találkozás, hiszen veszélybe sodorhatta bé kés egzisztenciánkat. Miközben ezen a hihetetlen egy bees ésen ta nak od tu nk, kop ogt ak a szob a ajtaján, és Manu bátyja lépett be rajta. Iskaré nagyjából tíz évvel vol t i dős ebb nál unk , és Man u fél t tő le. Sose fogad tam vol na olya n bará tság osa n, ha tu dt am vol na, kés őbb miféle ügyletekbe rángat bele minket. Közölte Manuval, hogy bocsánatot kér délutáni vi selkedéséért. Amikor meglátta, k itört belőle a testvéri féltékenység, mert szereti Manut, és a javát akarja. De most már látja, tisztességes ember vagyok, és meg nyugtatja, hogy a húga egy ilyen pasival él, mint én. És szeretné, ha jó barátok lennénk ezután. Hízelgett nekem, hogy úgy bánik velem, mint férfi a férfival, és mint a húga barátjával. Ezenkívül szerettem volna Manunak is örömet okozni azzal, hogy jó képet vágok bátyja fel bukk anás áho z. Valójában Man u el vol t ra gadtatva, hogy a bátyja így megbékélt, és nagyon bol79
dog volt, hogy mi ketten így megértjük egymást. Együtt vacsoráztunk, és Iskaré pár órán belül mindent megtudott rólunk. Valós zínűl eg már tu do tt min den t, miel őtt elmesél tem volna neki történetünket. Manu nyilván felvette vele a k apcs ola tot , ő meg szer zett ne kü nk egy albé rle tet abban az utcában, ahol lakott. Vagyis Manu hazu dott nekem, és előre kitervelte ezt a találkozást. Tud ta, hogy a bátyja nem az én köreimből származik, ezért nem mert említést tenni róla. Mindennek ma már nincs jel ent őség e, de Man u titk olózá sa még abb an az idő ben is felesleges volt . Beszélh etett voln a nek em a bát y járó l, ke rek en elm ond hat ta voln a, mivel fogl alkoz ik, minden úgyis pontosan ugyanígy zajlott volna le. Mi helyt kapcsolatunkat nem fenyegette veszély, bármi hez alkalmazkodni tudtam. Manu bátyja lassan hatalmába kerített minket, ez az igazság. Gyengébben teniszezett nálam, de soha nem ismerte be vereségét, és minden labdán vitatkozni kez dett. Hatalmas partikat játszottunk, általában nagyon szoros eredménnyel. Sokat járt szórakozni, mi pedig vele ta rt ot tu nk , és olya n köl tsé gek be ve rt ük mag un kat, melyek nemigen fértek bele terveinkbe. Büszke ségem nem engedte, hogy fizetni hagyjam, így aztán rettegtem a vele töltött estéktől: mindegyik egy-egy teljes napot emésztett fel a mi kis boldogságunkból. Ugy tűnt, azt hiszi, annyi pé nzünk van, a mennyit csak akarunk. Már éppen azt terveztem, megpróbálok tőle távolságot tartani, amikor egy gyászos esemény rá-
kényszerített, hogy épp ellenkezőleg, még szorosabb ra fűzzük kapcsolatunkat. Lassan már semmink sem volt, de megmaradt utol só dzsókerünk, a Mercedes, amelyet Párizsban nem használtunk. Teljesen új autó volt, tökéletes állapot ban , paza r a udi ober end ezé sse l. Apámt ól ka pt am aján dékba tizenkilencedik születésnapomra, no meg an nak örömére, hogy visszatértem a helyes útra. Nagy jáb ól kéts zázezer fra nké rt rem élt ünk túl adn i rajta: árá ból j ó néh án y hón api g ny ug od ta n elé lhe tt ünk vol na. Volt egy pot enci ális vev őm is, maga Isk aré , aki gya korlatilag már bele is ment az üzletbe. Egy reggel lementem, hogy elhozzam az autót, amellyel egy ideje már nem jártunk. Nem találtam: egy szerűen eltűnt. Két nappal azelőtt néztü nk felé utoljá ra, így már nem emlékeztem pontosan, tényleg ott hagytam-e, ahol kerestem. Pár perc múlva azonban rá kellett jönnöm: a kocsimat ellopták. Úgy látszik, nem csak nekünk volt szükségünk a pénzre! A biztosítás apám nevére szólt, így vele együtt kellett volna intéz kedni, hogy hozzájuthassunk a kártérítéshez. Akkor értettem meg, mennyire szeretheti az ember a pénzt anélkül, hogy tudna vele bánni: ez a kegyetlen vesz teség minden reményemet szertefoszlatta. Könnyek szöktek a szemembe. Rögtön megéreztem, hogy egy sor újabb balszerencsés esemény vár ránk - és hogy ezek közül a szegénység még csak nem is a legrosszabb. Most már ismertem Manut. Tudtam, hogy bár mennyire is szeressen engem, ínség vagy akár egysze-
80
81
dog volt, hogy mi ketten így megértjük egymást. Együtt vacsoráztunk, és Iskaré pár órán belül mindent megtudott rólunk. Valós zínűl eg már tu do tt min den t, miel őtt elmesél tem volna neki történetünket. Manu nyilván felvette vele a k apcs ola tot , ő meg szer zett ne kü nk egy albé rle tet abban az utcában, ahol lakott. Vagyis Manu hazu dott nekem, és előre kitervelte ezt a találkozást. Tud ta, hogy a bátyja nem az én köreimből származik, ezért nem mert említést tenni róla. Mindennek ma már nincs jel ent őség e, de Man u titk olózá sa még abb an az idő ben is felesleges volt . Beszélh etett voln a nek em a bát y járó l, ke rek en elm ond hat ta voln a, mivel fogl alkoz ik, minden úgyis pontosan ugyanígy zajlott volna le. Mi helyt kapcsolatunkat nem fenyegette veszély, bármi hez alkalmazkodni tudtam. Manu bátyja lassan hatalmába kerített minket, ez az igazság. Gyengébben teniszezett nálam, de soha nem ismerte be vereségét, és minden labdán vitatkozni kez dett. Hatalmas partikat játszottunk, általában nagyon szoros eredménnyel. Sokat járt szórakozni, mi pedig vele ta rt ot tu nk , és olya n köl tsé gek be ve rt ük mag un kat, melyek nemigen fértek bele terveinkbe. Büszke ségem nem engedte, hogy fizetni hagyjam, így aztán rettegtem a vele töltött estéktől: mindegyik egy-egy teljes napot emésztett fel a mi kis boldogságunkból. Ugy tűnt, azt hiszi, annyi pé nzünk van, a mennyit csak akarunk. Már éppen azt terveztem, megpróbálok tőle távolságot tartani, amikor egy gyászos esemény rá-
kényszerített, hogy épp ellenkezőleg, még szorosabb ra fűzzük kapcsolatunkat. Lassan már semmink sem volt, de megmaradt utol só dzsókerünk, a Mercedes, amelyet Párizsban nem használtunk. Teljesen új autó volt, tökéletes állapot ban , paza r a udi ober end ezé sse l. Apámt ól ka pt am aján dékba tizenkilencedik születésnapomra, no meg an nak örömére, hogy visszatértem a helyes útra. Nagy jáb ól kéts zázezer fra nké rt rem élt ünk túl adn i rajta: árá ból j ó néh án y hón api g ny ug od ta n elé lhe tt ünk vol na. Volt egy pot enci ális vev őm is, maga Isk aré , aki gya korlatilag már bele is ment az üzletbe. Egy reggel lementem, hogy elhozzam az autót, amellyel egy ideje már nem jártunk. Nem találtam: egy szerűen eltűnt. Két nappal azelőtt néztü nk felé utoljá ra, így már nem emlékeztem pontosan, tényleg ott hagytam-e, ahol kerestem. Pár perc múlva azonban rá kellett jönnöm: a kocsimat ellopták. Úgy látszik, nem csak nekünk volt szükségünk a pénzre! A biztosítás apám nevére szólt, így vele együtt kellett volna intéz kedni, hogy hozzájuthassunk a kártérítéshez. Akkor értettem meg, mennyire szeretheti az ember a pénzt anélkül, hogy tudna vele bánni: ez a kegyetlen vesz teség minden reményemet szertefoszlatta. Könnyek szöktek a szemembe. Rögtön megéreztem, hogy egy sor újabb balszerencsés esemény vár ránk - és hogy ezek közül a szegénység még csak nem is a legrosszabb. Most már ismertem Manut. Tudtam, hogy bár mennyire is szeressen engem, ínség vagy akár egysze-
80
81
rű pénzzavar esetén nemigen lehet számítani rá. Szük sége volt a biztonságra, és túlságosan szerette a ké nyelmet ahhoz, hogy lemondjon róla. El se tudt a kép zelni, hogy ezek nélkül éljen, nem fért bele az életről kialakított elképzeléseibe: sokat beszélgettünk már er ről, pontosan tudtam, mit gondol. Egyébként én ma gam sem mertem volna szegényesebb szerelmet kínál ni neki. Nem éreztem magunkat elég erősnek ahhoz, hogy megbirkózzunk a valódi élettel. Nem bíztam sem magamban, sem benne, sem a szerelmünkben. - El fogom veszíteni. Mindent el fogok veszíteni, amit szeretek. És ha már ő nem lehet az enyém, nincs más hátra, mint a halál. Ez az eshetőség szörnyen kétségbe ejtett, de volt elég lélekjelenlétem, hogy kiutat keressek. A pénz hiány négy vagy öt hónapon belül mindenképpen beü t. Szememet bec suk hat ta m, de azér t még nem va kultam meg. Az elkerülhetetlen anyagi csőd gyorsab ban köze led ett , min t ter vez tük , így azon nal szemb e kellett néznem vele. Pénzt kellett szereznünk. Meg kell jegy ezne m, soha nem töl töt tem ki egye tlen fedezet nél küli csekket sem, sosem használtam a bankkártyámat, csak ha volt hitelem: a mi családunkban nem volt szo kásban a lopás. - Miért ne tehetném meg most, amit már fél éve megtehettem volna? Vajon Párizsban hányan élnek a munkájukból? Most már bátran Iskaré elé álltam. Neki rengeteg kapcsolata volt, nagy lábon élt, én pedig tapintatból
sosem kérdeztem tőle, honnan szerzi jövedelmét. Most vis zon t úg y gon dol tam , tal án seg íthe t rajt am. Beavat tam helyzetünkbe és félelmeimbe, megígértetve vele, hogy minderről egy szót sem szól Manunak. Hogy még nagyobb hatást tegyek rá, kétségbeesést és öngyilkos ságot emlegettem. Ám akkor még sejtelmem sem volt róla, milyen ember is ez az Iskaré. Nevetve azt vála szolta, hogy az öngyilkosság a legeslegutolsó megol dás. - Fiatalnak és szegénynek lenni a legtermészetesebb dolog a világon. Ti, fiatalok még elég frissek és találé konyak vagytok, így könnyűszerrel kihúzhatjátok a gazdagokból mindazt a pénzt, amit ők készek minden fantázia nélkül elkölteni. Szerinte akinek olyan adottságai vannak, mint ne künk, nem kellene a pénz miatt aggódnia. Most ne kem kellett megmondanom, meddig vagyok hajlandó elmenni. Biztosított róla, hogy bármilyen vállalkozás ba kezd jek is, mind ig mell ett em áll majd, és ellát tan á csokkal. Mindez túlságosan is általános volt, nekem vala mi ha té ko ny ab b és kéz zel fog hat óbb segít ség kel lett. - A Mercedes eltűnt. A készpénzből szinte teljesen kifogytunk. Mit fogok mondani Manunak? - Manuelle mellett nem kellene aggódnod. Egy ilyen lány akár mindhármunkat is eltarthatna. Várta m, hog y majd folytat ja, és elma gyar ázza , mi ként kereshetne ránk Manu egymaga. De ő csak mo solygott, nem mondott semmi bővebbet, várva, mi83
rű pénzzavar esetén nemigen lehet számítani rá. Szük sége volt a biztonságra, és túlságosan szerette a ké nyelmet ahhoz, hogy lemondjon róla. El se tudt a kép zelni, hogy ezek nélkül éljen, nem fért bele az életről kialakított elképzeléseibe: sokat beszélgettünk már er ről, pontosan tudtam, mit gondol. Egyébként én ma gam sem mertem volna szegényesebb szerelmet kínál ni neki. Nem éreztem magunkat elég erősnek ahhoz, hogy megbirkózzunk a valódi élettel. Nem bíztam sem magamban, sem benne, sem a szerelmünkben. - El fogom veszíteni. Mindent el fogok veszíteni, amit szeretek. És ha már ő nem lehet az enyém, nincs más hátra, mint a halál. Ez az eshetőség szörnyen kétségbe ejtett, de volt elég lélekjelenlétem, hogy kiutat keressek. A pénz hiány négy vagy öt hónapon belül mindenképpen beü t. Szememet bec suk hat ta m, de azér t még nem va kultam meg. Az elkerülhetetlen anyagi csőd gyorsab ban köze led ett , min t ter vez tük , így azon nal szemb e kellett néznem vele. Pénzt kellett szereznünk. Meg kell jegy ezne m, soha nem töl töt tem ki egye tlen fedezet nél küli csekket sem, sosem használtam a bankkártyámat, csak ha volt hitelem: a mi családunkban nem volt szo kásban a lopás. - Miért ne tehetném meg most, amit már fél éve megtehettem volna? Vajon Párizsban hányan élnek a munkájukból? Most már bátran Iskaré elé álltam. Neki rengeteg kapcsolata volt, nagy lábon élt, én pedig tapintatból
sosem kérdeztem tőle, honnan szerzi jövedelmét. Most vis zon t úg y gon dol tam , tal án seg íthe t rajt am. Beavat tam helyzetünkbe és félelmeimbe, megígértetve vele, hogy minderről egy szót sem szól Manunak. Hogy még nagyobb hatást tegyek rá, kétségbeesést és öngyilkos ságot emlegettem. Ám akkor még sejtelmem sem volt róla, milyen ember is ez az Iskaré. Nevetve azt vála szolta, hogy az öngyilkosság a legeslegutolsó megol dás. - Fiatalnak és szegénynek lenni a legtermészetesebb dolog a világon. Ti, fiatalok még elég frissek és találé konyak vagytok, így könnyűszerrel kihúzhatjátok a gazdagokból mindazt a pénzt, amit ők készek minden fantázia nélkül elkölteni. Szerinte akinek olyan adottságai vannak, mint ne künk, nem kellene a pénz miatt aggódnia. Most ne kem kellett megmondanom, meddig vagyok hajlandó elmenni. Biztosított róla, hogy bármilyen vállalkozás ba kezd jek is, mind ig mell ett em áll majd, és ellát tan á csokkal. Mindez túlságosan is általános volt, nekem vala mi ha té ko ny ab b és kéz zel fog hat óbb segít ség kel lett. - A Mercedes eltűnt. A készpénzből szinte teljesen kifogytunk. Mit fogok mondani Manunak? - Manuelle mellett nem kellene aggódnod. Egy ilyen lány akár mindhármunkat is eltarthatna. Várta m, hog y majd folytat ja, és elma gyar ázza , mi ként kereshetne ránk Manu egymaga. De ő csak mo solygott, nem mondott semmi bővebbet, várva, mi83
kor esik le nekem a tantusz. Pontosította ajánlatát. Még ma délután tíz lepedőt inkasszálhatok, így mondta, ha követem a tanácsait. Manu minden különösebb erőfe szítés nélkül bárkit levett a lábáról. Iskarénak pedig akadt egy barátja, aki igazán nem lett volna szűk markú. Szóhoz sem jutottam. - Ezt nem feltételeztem volna rólad. Azt hittem, a bar áto m vag y, Ma nu na k ped ig bátyj a! - Manu másokkal is megteheti, amit megtett veled. Nem ez lenne az első eset. Szükséghelyzetben fordultam hozzá, így minden dühöm és szégyenérzetem ellenére kénytelen voltam nevetve azt felelni: ajánlata remek, de csak a végső szükségben tartom elképzelhetőnek. - Minden megvásárol ható, Iskaré, de azért nem min den eladó. Ebben a maga részéről kételkedett. Szerinte engem olyan nagy szavak bénítanak le, mint a becsület, a sze relem, a hűség és így tovább, ám ezek ma már nem egyebek puszta előítéletnél. - Minden bérbe vagy kölcsönbe adható. Minden, ami létezik, csereérték. Aki nem hajlandó cserélgetni, bel epu szt ul. Eszem ágában sem volt Manut bármire elcserélni. Tudtam, hogy Iskaré sokat játszik, gyakran beszélt is róla, megkértem hát, hogy tanítson meg nyerni. Szó rakoztatta a naivitásom: nyerni olyan szerencse, ami szervezés kérdése. Csak a szerencsére alapozni biztos 84
út az anyagi romlás felé. Végül feladtam, és egysze rűen megkértem, adjon nekem kölcsön. - Pénzt akarsz anélkül, hogy bármit is adnál cseré be? Kedves Laur ent , ezt n em e nge dhe tem meg ma gam nak, nagyon rossz szolgálatot tennék vele neked. Gyor san rákapnál a kölcsönkérésre, és a szokás a rabjává vál nál . - Dolgozhatok is neked. - Miért is ne? Az ötlet jó. Ha dd gondolk ozzam még rajta. Minden részvét nélkül oktatott ki. Keservesen meg bán tam , hog y fe lfedtem előt te hel yze tü nke t, és f éltem, nehogy megpróbálja felhasználni Manut - tudom is én miféle ügyeihez. Azonnali anyagi segítségre volt szükségem. Eszembe jutott apám, de ő Manu miatt so ha nem fizetett volna. Végül egy ötlet visszaadta a nyu galmamat, meg is lepődtem, miért nem gondoltam rá korábban. Elhatároztam, hogy felhívom Tortut, és meglátom, vajon még mindig a barátom-e. Nincs cso dálatra méltóbb az olyan embereknél, akiknek jóságá ra bármikor bizton számíthatunk: még ha nem is tud nak segíteni, mindig készek megvigasztalni barátju kat. Azt mondtam neki a telefonba, hogy látnom kell őt. Megegyeztünk, hogy még aznap találkozunk. Tel jes tit okt art ást köv ete lt em tőle, mivel bizt osr a vet tem , hogy továbbra is kapcsolatban áll apámmal. Rögtön jobban éreztem magam: bizonyos értelem ben még mi ndig nag yon szeret tem, s a visz ontl átá s örö me és a bizonyosság, hogy segíteni fog rajtunk, egy 85
kor esik le nekem a tantusz. Pontosította ajánlatát. Még ma délután tíz lepedőt inkasszálhatok, így mondta, ha követem a tanácsait. Manu minden különösebb erőfe szítés nélkül bárkit levett a lábáról. Iskarénak pedig akadt egy barátja, aki igazán nem lett volna szűk markú. Szóhoz sem jutottam. - Ezt nem feltételeztem volna rólad. Azt hittem, a bar áto m vag y, Ma nu na k ped ig bátyj a! - Manu másokkal is megteheti, amit megtett veled. Nem ez lenne az első eset. Szükséghelyzetben fordultam hozzá, így minden dühöm és szégyenérzetem ellenére kénytelen voltam nevetve azt felelni: ajánlata remek, de csak a végső szükségben tartom elképzelhetőnek. - Minden megvásárol ható, Iskaré, de azért nem min den eladó. Ebben a maga részéről kételkedett. Szerinte engem olyan nagy szavak bénítanak le, mint a becsület, a sze relem, a hűség és így tovább, ám ezek ma már nem egyebek puszta előítéletnél. - Minden bérbe vagy kölcsönbe adható. Minden, ami létezik, csereérték. Aki nem hajlandó cserélgetni, bel epu szt ul. Eszem ágában sem volt Manut bármire elcserélni. Tudtam, hogy Iskaré sokat játszik, gyakran beszélt is róla, megkértem hát, hogy tanítson meg nyerni. Szó rakoztatta a naivitásom: nyerni olyan szerencse, ami szervezés kérdése. Csak a szerencsére alapozni biztos
út az anyagi romlás felé. Végül feladtam, és egysze rűen megkértem, adjon nekem kölcsön. - Pénzt akarsz anélkül, hogy bármit is adnál cseré be? Kedves Laur ent , ezt n em e nge dhe tem meg ma gam nak, nagyon rossz szolgálatot tennék vele neked. Gyor san rákapnál a kölcsönkérésre, és a szokás a rabjává vál nál . - Dolgozhatok is neked. - Miért is ne? Az ötlet jó. Ha dd gondolk ozzam még rajta. Minden részvét nélkül oktatott ki. Keservesen meg bán tam , hog y fe lfedtem előt te hel yze tü nke t, és f éltem, nehogy megpróbálja felhasználni Manut - tudom is én miféle ügyeihez. Azonnali anyagi segítségre volt szükségem. Eszembe jutott apám, de ő Manu miatt so ha nem fizetett volna. Végül egy ötlet visszaadta a nyu galmamat, meg is lepődtem, miért nem gondoltam rá korábban. Elhatároztam, hogy felhívom Tortut, és meglátom, vajon még mindig a barátom-e. Nincs cso dálatra méltóbb az olyan embereknél, akiknek jóságá ra bármikor bizton számíthatunk: még ha nem is tud nak segíteni, mindig készek megvigasztalni barátju kat. Azt mondtam neki a telefonba, hogy látnom kell őt. Megegyeztünk, hogy még aznap találkozunk. Tel jes tit okt art ást köv ete lt em tőle, mivel bizt osr a vet tem , hogy továbbra is kapcsolatban áll apámmal. Rögtön jobban éreztem magam: bizonyos értelem ben még mi ndig nag yon szeret tem, s a visz ontl átá s örö me és a bizonyosság, hogy segíteni fog rajtunk, egy
84
csapásra elsöpörték minden gondomat. Megnyugod va tér tem haza Manu hoz , vir ágo t v itt em nek i. A még langyos ősz, a magasan szálló felhők, szerelmi életünk, minden visszanyerte korábbi édességét! Ó, hogy sze rettem én a boldogságot! Tortuvel a Palais-Royalnál beszéltem meg találko zót, és mikor odaértem, és újra megláttam őt, egy ki csit azért elszégyelltem magam. Élő szemrehányásként állt előttem. Rögtön felém indult, amint meglátott, és sokáig úgy maradtunk, összeölelkezve. Tisztában vol tam hálátlanságommal, megkérdez tem, hajlandó-e még szóba állni velem. De úgy tűnik, ostobaságaim csak megkétszerezték irántam való érzelmeit: feltétel nél kül szeretett, úgy, ahogy voltam. - Nem csak te vagy képes szerelemből őrültségeket elkövetni - tette hozzá. Leültünk egy padra. - Jól tudom, hogy bizonyos mértékben te is szen veds z miat tam. Aligha me rem e lmon dani, milye n hel y zetbe kerültem. Nem állok valami fényesen. Azt kér te, ho gy bizo nyít sam be irá nta való bizal mamat azzal, hogy mindent elmeséltek neki, ami a jú niusi eltűnésem óta történt. Távolról sem akartam rej tegetni előle gyengeségemet, vagy megtagadni régi am bíciói mat - bű nös nek vall otta m magam. De sor sun k kal szemben tehetetlenek vagyunk: Manuval a RolandGarros-on való egymásra találásunk nagy horderejű vél etl enne k biz onyu lt, és egész en más irá nyb a ter elt e életemet. Az értelem képtelen az ilyesmit előre felmér
85
ni, a józanság pedig képtelen védekezni ellene. Beszél tem neki bretagne-i és párizsi boldogságunkról. Há rom hónapos, elillant, elenyészett boldogságunk em léke mindkettőnket megríkatott: engem, aki meséltem, őt, aki hallgatta. És leírtam neki, milyen mélységes két ségbeesésben töltöttem a találkozásunkat megelőző há rom órát. Úgy tűnt, idilli életemnek most alantas anyagi okokból szakad vége! Balsorsunk elragadta tőlünk bol dog életünk alapját: a pénzt. Márpedig muszáj volt bol dog nak le nnem : ez i gazol t m ind ent , csak ez adha tott értelmet annak is, hogy tanulmányaimat félbe hagytam. Akkora áldozatot hoztam, hogy is érdemel hetnék ekkora sorscsapást! Ha Manu emiatt kényte len elhagyni engem, életem nyomban romba dől. Azt nem élném túl. Most minden nehézség nélkül rögtö nöztem.
A der ék Tor tu nek meges ett rajtam a szív e. Ugya n olyan szomorú lett, mint én, aki pedig csak önmagá mon sajnálkoztam. Velem együtt szenvedett, bátorság ra buzdított, és igyekezett megvigasztalni Manu eset leges távozása miatt. Világosan meg kellett vele értet nem, hogy éppen a szakítást kell megakadályozni. Bár mit hajlandó voltam elszenvedni inkább, mint hogy Manu nélkül kelljen boldogulnom. - De most mondd meg, hogyan segíthetnék rajtad, ha minden értelmes megoldást elutasítasz? Végül aztán csak rájött , hogy tul ajd onk épp en pén zt kunyerál ni jöttem hozzá. Ez gondolkodóba ejtette, té továzott. Rám nézett. Talán eszébe idézte a közös éle87
csapásra elsöpörték minden gondomat. Megnyugod va tér tem haza Manu hoz , vir ágo t v itt em nek i. A még langyos ősz, a magasan szálló felhők, szerelmi életünk, minden visszanyerte korábbi édességét! Ó, hogy sze rettem én a boldogságot! Tortuvel a Palais-Royalnál beszéltem meg találko zót, és mikor odaértem, és újra megláttam őt, egy ki csit azért elszégyelltem magam. Élő szemrehányásként állt előttem. Rögtön felém indult, amint meglátott, és sokáig úgy maradtunk, összeölelkezve. Tisztában vol tam hálátlanságommal, megkérdez tem, hajlandó-e még szóba állni velem. De úgy tűnik, ostobaságaim csak megkétszerezték irántam való érzelmeit: feltétel nél kül szeretett, úgy, ahogy voltam. - Nem csak te vagy képes szerelemből őrültségeket elkövetni - tette hozzá. Leültünk egy padra. - Jól tudom, hogy bizonyos mértékben te is szen veds z miat tam. Aligha me rem e lmon dani, milye n hel y zetbe kerültem. Nem állok valami fényesen. Azt kér te, ho gy bizo nyít sam be irá nta való bizal mamat azzal, hogy mindent elmeséltek neki, ami a jú niusi eltűnésem óta történt. Távolról sem akartam rej tegetni előle gyengeségemet, vagy megtagadni régi am bíciói mat - bű nös nek vall otta m magam. De sor sun k kal szemben tehetetlenek vagyunk: Manuval a RolandGarros-on való egymásra találásunk nagy horderejű vél etl enne k biz onyu lt, és egész en más irá nyb a ter elt e életemet. Az értelem képtelen az ilyesmit előre felmér
ni, a józanság pedig képtelen védekezni ellene. Beszél tem neki bretagne-i és párizsi boldogságunkról. Há rom hónapos, elillant, elenyészett boldogságunk em léke mindkettőnket megríkatott: engem, aki meséltem, őt, aki hallgatta. És leírtam neki, milyen mélységes két ségbeesésben töltöttem a találkozásunkat megelőző há rom órát. Úgy tűnt, idilli életemnek most alantas anyagi okokból szakad vége! Balsorsunk elragadta tőlünk bol dog életünk alapját: a pénzt. Márpedig muszáj volt bol dog nak le nnem : ez i gazol t m ind ent , csak ez adha tott értelmet annak is, hogy tanulmányaimat félbe hagytam. Akkora áldozatot hoztam, hogy is érdemel hetnék ekkora sorscsapást! Ha Manu emiatt kényte len elhagyni engem, életem nyomban romba dől. Azt nem élném túl. Most minden nehézség nélkül rögtö nöztem.
A der ék Tor tu nek meges ett rajtam a szív e. Ugya n olyan szomorú lett, mint én, aki pedig csak önmagá mon sajnálkoztam. Velem együtt szenvedett, bátorság ra buzdított, és igyekezett megvigasztalni Manu eset leges távozása miatt. Világosan meg kellett vele értet nem, hogy éppen a szakítást kell megakadályozni. Bár mit hajlandó voltam elszenvedni inkább, mint hogy Manu nélkül kelljen boldogulnom. - De most mondd meg, hogyan segíthetnék rajtad, ha minden értelmes megoldást elutasítasz? Végül aztán csak rájött , hogy tul ajd onk épp en pén zt kunyerál ni jöttem hozzá. Ez gondolkodóba ejtette, té továzott. Rám nézett. Talán eszébe idézte a közös éle87
tünket, a jövőt, amelyet elterveztünk magunknak. Ereztem, hogy szeret, tudtam, hogy ezt használom ki. Panaszosan felsóhajtott. - Ne gondold, hogy alantas okokból tétovázom. Igencsak kényes választás elé állítasz. Ha pénzt adok neked, támogatom, hogy egy olyan életformát foly tass, amellyel nem értek egyet, mert a romlásba visz. Ha viszont nem segítek rajtad, milyen alapon tarthat nám magam a barátodnak? Felálltunk, időközben beesteledett. Megfogtam a ke zét. Még mindig gondolkozott, de már tudtam, hogy nem hiába hívtam fel. - Nem vagy beszámítható állapotban, ezt látom raj tad. Nem akarom, hogy valami helyrehozhata tlant kö vess el. Egye tle n felt ételt szabo k. Ne ves zít sük szem elől egymást. Szeretnélek néha látni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy vállrándítással letudtad a múltat. Még mindig az vagy, aki voltál, ezt biztosan tudom. Megígértem neki, amit akart. Miért is ne találkoz hatnánk megint? Tortu megjegyezte, hogy ami pedig az előbbieket illeti, számíthatok rá. Nála volt a csekk füzete, mintha előre tudta volna, mit fogok kérni tőle. Szó nélkül átengedte nekem minden megtakarított pén zét, több hétre szavatolva így szabadságomat. Nagy lelkűsége minden prédikációnál nagyobb hatást tett rám. Kezemben a csekkel szégyenkezni kezdtem a vég zetes szerelem miatt, amely így magával ragadott, és ami miatt el kellett hanyagoljam családom és barátaim iránti kötelességeimet. Tortu erénye versenyre kelt a 88
ben nem dúl ó szen vedé llye l. Meg teh et tem voln a, hog y összetépem a csekket, és vele tartok. De amikor újra Manura gondoltam, a büszkeség e hirtelen fellángolása leginkább nevetséges felfuvalkodottságnak tűnt a sze memben. A mennyországot is otthagytam volna érte. Egészen rendkívüli lány volt. Nincs a világon em ber, aki t k evé sbé érde kel t voln a a pén z, min t ő t, még sem volt hajlandó lemondani róla. Soha egyetlen bank je gyh ez sem ért hozzá, ha szó ra koz hat tu nk ing yen is. Amik or vás ár olt unk vag y et tü nk val ahol , a dolgo k nak soha nem nézte az árát, de mindig tévedhetetle nül ki tudta választani a legjobbat, a legjobb minősé gűt, a legfinomabbat: veleszületett jó ízléséért mindig drágán fizettünk. Ha kellemesen tölthettük a napot, eszébe nem jutott, hogy anyagi helyzetünk felől ér deklődjék. Egyszer azt mondta: - Úgyis matematikus vagy, te leszel a könyvelőnk. Ezzel a dolgot elintézettnek tekintette. Én pedig ját szha tta m a köny vel őt, de bank sza kemb er sajnos n em lehettem. Mint mondtam, sosem kedvelte a fényűzést, soha nem vakította el a pompa, kevéssel is beérte. Ám az a kevés igazán minőségi kellett, hogy legyen. Mi sem volt könnyebb, mint nap nap után örömet szerez ni neki, szórakoztatni őt. De ez sok apró szórakozás elengedhetetlen volt számára. Természetesnek vette, hogy gondtalanul él. Ez az élet viszont olyan bevéte leket követelt, amelyekkel nem rendelkeztünk. Egynapi, pár óra elfoglaltságot jelentő alkalmi ál lást talán elvállalt volna szívességből, mert így elfog89
tünket, a jövőt, amelyet elterveztünk magunknak. Ereztem, hogy szeret, tudtam, hogy ezt használom ki. Panaszosan felsóhajtott. - Ne gondold, hogy alantas okokból tétovázom. Igencsak kényes választás elé állítasz. Ha pénzt adok neked, támogatom, hogy egy olyan életformát foly tass, amellyel nem értek egyet, mert a romlásba visz. Ha viszont nem segítek rajtad, milyen alapon tarthat nám magam a barátodnak? Felálltunk, időközben beesteledett. Megfogtam a ke zét. Még mindig gondolkozott, de már tudtam, hogy nem hiába hívtam fel. - Nem vagy beszámítható állapotban, ezt látom raj tad. Nem akarom, hogy valami helyrehozhata tlant kö vess el. Egye tle n felt ételt szabo k. Ne ves zít sük szem elől egymást. Szeretnélek néha látni. Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy vállrándítással letudtad a múltat. Még mindig az vagy, aki voltál, ezt biztosan tudom. Megígértem neki, amit akart. Miért is ne találkoz hatnánk megint? Tortu megjegyezte, hogy ami pedig az előbbieket illeti, számíthatok rá. Nála volt a csekk füzete, mintha előre tudta volna, mit fogok kérni tőle. Szó nélkül átengedte nekem minden megtakarított pén zét, több hétre szavatolva így szabadságomat. Nagy lelkűsége minden prédikációnál nagyobb hatást tett rám. Kezemben a csekkel szégyenkezni kezdtem a vég zetes szerelem miatt, amely így magával ragadott, és ami miatt el kellett hanyagoljam családom és barátaim iránti kötelességeimet. Tortu erénye versenyre kelt a 88
lalja magát, segíthet és tapasztalat okat szerez, de mun káról soha nem lehetett beszélni vele. Szórakoztató, ám veszedelmes ötletei voltak: kész volt harcolni az MGS-ért, azaz a Minimális Gondtalansági Segélyért. MGS-t mindenkinek! Főleg persze a fiataloknak járna alanyi jogon, mesélte. A társa dalomból, amely a világ ra hozott bennünket, ki kellene kényszeríteni a mini mális boldogsághoz szükséges forrásokat, és követel ni, hogy munka nélkül élhessünk. Bár elmondása szerint én voltam az egyetlen, akit szerelemmel szeret, biztos voltam benne, hogy nem tud majd ellenállni a csábításnak, ha nehézségeink adódnak. Ha biztosítani tudtam volna a mi kis bol dogságunkat, én lettem volna az egyetlen férfi a vilá gon, akire ránéz, de még nem volt kész, egyelőre nem vol t kész arr a, ho gy csak sze rel men és friss víz en él jen . Későb b azt án a teljes lecs úszá st is megt apa szt al tuk, és Manu akkor sem szűnt meg engem szeretni. De az adott pillanatban mind a ketten úgy gondoltuk, hogy csak kényelemben és tétlenségben vagyunk ké pesek szeretni egymást. Tudtam, hogy Tortu pénze gyorsan el fog fogyni, és hogy mindenáron szert kell tennünk valami rend szeresjövedelemre, ezért elhatároztam, újfent Iskaréhoz fordulok. És ezúttal hajlandó voltam saját szemé lyemmel fizetni.
ben nem dúl ó szen vedé llye l. Meg teh et tem voln a, hog y összetépem a csekket, és vele tartok. De amikor újra Manura gondoltam, a büszkeség e hirtelen fellángolása leginkább nevetséges felfuvalkodottságnak tűnt a sze memben. A mennyországot is otthagytam volna érte. Egészen rendkívüli lány volt. Nincs a világon em ber, aki t k evé sbé érde kel t voln a a pén z, min t ő t, még sem volt hajlandó lemondani róla. Soha egyetlen bank je gyh ez sem ért hozzá, ha szó ra koz hat tu nk ing yen is. Amik or vás ár olt unk vag y et tü nk val ahol , a dolgo k nak soha nem nézte az árát, de mindig tévedhetetle nül ki tudta választani a legjobbat, a legjobb minősé gűt, a legfinomabbat: veleszületett jó ízléséért mindig drágán fizettünk. Ha kellemesen tölthettük a napot, eszébe nem jutott, hogy anyagi helyzetünk felől ér deklődjék. Egyszer azt mondta: - Úgyis matematikus vagy, te leszel a könyvelőnk. Ezzel a dolgot elintézettnek tekintette. Én pedig ját szha tta m a köny vel őt, de bank sza kemb er sajnos n em lehettem. Mint mondtam, sosem kedvelte a fényűzést, soha nem vakította el a pompa, kevéssel is beérte. Ám az a kevés igazán minőségi kellett, hogy legyen. Mi sem volt könnyebb, mint nap nap után örömet szerez ni neki, szórakoztatni őt. De ez sok apró szórakozás elengedhetetlen volt számára. Természetesnek vette, hogy gondtalanul él. Ez az élet viszont olyan bevéte leket követelt, amelyekkel nem rendelkeztünk. Egynapi, pár óra elfoglaltságot jelentő alkalmi ál lást talán elvállalt volna szívességből, mert így elfog89
6. Iskaré elegáns partik szervezésével foglalkozott, különböző magánszemélyeknél vagy épp saját laká sán, és nem szűkölködött az ügyfelekben. Eredetileg szakácsnak tanult, és állítása szerint éppenséggel nem csinálta rosszul. Kétszer is nyitott saját éttermet, egy szer Amiens-ben, egyszer Párizsban, de a konkuren cia mindkét esetben túl erősnek bizonyult. Mivel hiányzott a szükséges indulótőkéje, nem tudott olyan vo lu men ű é s m inő ség ű m un ká t vé gez ni, mi nt sze ret te vol na. Pár izsi pró bál koz ása , ha an yag i sik ert nem is, némi elismerést hozott számára, innen származtak el ső kapcsolatai is. Nemsokára elhatározta, áru ba bocsát ja képe ssé gei t, ho gy némi mel lék esh ez ju ss on . Mód o sabb emberek ünnepségein és fogadásain dolgozott mint szakács, és fényűző menüket készített nekik. Ké sőbb egy olyan cégnél vállalt munkát, amely banket tek teljes lebonyolítását vállalta magánszemélyek és vál lal ato k rés zér e eg ya rá nt . Ez a cég a teljes szer vé
lalja magát, segíthet és tapasztalat okat szerez, de mun káról soha nem lehetett beszélni vele. Szórakoztató, ám veszedelmes ötletei voltak: kész volt harcolni az MGS-ért, azaz a Minimális Gondtalansági Segélyért. MGS-t mindenkinek! Főleg persze a fiataloknak járna alanyi jogon, mesélte. A társa dalomból, amely a világ ra hozott bennünket, ki kellene kényszeríteni a mini mális boldogsághoz szükséges forrásokat, és követel ni, hogy munka nélkül élhessünk. Bár elmondása szerint én voltam az egyetlen, akit szerelemmel szeret, biztos voltam benne, hogy nem tud majd ellenállni a csábításnak, ha nehézségeink adódnak. Ha biztosítani tudtam volna a mi kis bol dogságunkat, én lettem volna az egyetlen férfi a vilá gon, akire ránéz, de még nem volt kész, egyelőre nem vol t kész arr a, ho gy csak sze rel men és friss víz en él jen . Későb b azt án a teljes lecs úszá st is megt apa szt al tuk, és Manu akkor sem szűnt meg engem szeretni. De az adott pillanatban mind a ketten úgy gondoltuk, hogy csak kényelemben és tétlenségben vagyunk ké pesek szeretni egymást. Tudtam, hogy Tortu pénze gyorsan el fog fogyni, és hogy mindenáron szert kell tennünk valami rend szeresjövedelemre, ezért elhatároztam, újfent Iskaréhoz fordulok. És ezúttal hajlandó voltam saját szemé lyemmel fizetni.
zést magára vállalta, kezdve a mosogatástól, a terítők, szalvéták, alapanyagok beszerzésén át az italokig, a felszolgálásig és a takarításig, és így tovább. Iskaré aján lotta a menüt, majd helyben el is készítette, mindig a legexkluzívabb igények szerint. Később a saját szakál lára kezdett el dolgozni, sikerrel. Csak úgy sorolta a po litikusok és művészek neveit, akiknek már volt alkal ma főzni, és nem hiszem, hogy lódított volna. Mivel szerette a sürgés-forgást és a társaságot, hamaros an ma ga is elkezdett fogadásokat szervezni magánházaknál. A gasz tron ómia ped ig las san ként másodl agoss á vál t. Az általa sze rve zett esté lyek jel lege megv ált ozo tt: a gasztronómia csak ürügy volt, afféle bevezetés, mely csupán az ünnepség első részét foglalta el. Iskaréban volt valami magával ragadó: fertőzött élet művészete, hiszen kedvenc időtöltéséből faragott kö telességet. Egyedül, a tűzhely mögött unatkozott. Vi szont imádott szórakozni, s ezt a tehetségét mások szó rakoztatására használta fel, busás fizetség fejében. Többször is felajánlotta Manunak, hogy dolgozzon nála hoszteszként, de Manu nem szeretett sem táncolni, sem parancsra mosolyogni. Úgyhogy ő mindig csak késve érkezett meg, mint vendég, mint díszítőelem, azokon estéken, amikor nekem dolgoznom kellett. Iskarénak a rendezvények lebonyolításához segít ségre volt szüksége. Én foglalkoztam a számlákkal, a vásárl ással és a szállí tással, de egy útt al megké rt, hog y valamiféle köny vel és t i s vezes sek. Remekül bel eta nul tam. Ezenkívül az esti munkákban is részt vettem, ami g 2
6. Iskaré elegáns partik szervezésével foglalkozott, különböző magánszemélyeknél vagy épp saját laká sán, és nem szűkölködött az ügyfelekben. Eredetileg szakácsnak tanult, és állítása szerint éppenséggel nem csinálta rosszul. Kétszer is nyitott saját éttermet, egy szer Amiens-ben, egyszer Párizsban, de a konkuren cia mindkét esetben túl erősnek bizonyult. Mivel hiányzott a szükséges indulótőkéje, nem tudott olyan vo lu men ű é s m inő ség ű m un ká t vé gez ni, mi nt sze ret te vol na. Pár izsi pró bál koz ása , ha an yag i sik ert nem is, némi elismerést hozott számára, innen származtak el ső kapcsolatai is. Nemsokára elhatározta, áru ba bocsát ja képe ssé gei t, ho gy némi mel lék esh ez ju ss on . Mód o sabb emberek ünnepségein és fogadásain dolgozott mint szakács, és fényűző menüket készített nekik. Ké sőbb egy olyan cégnél vállalt munkát, amely banket tek teljes lebonyolítását vállalta magánszemélyek és vál lal ato k rés zér e eg ya rá nt . Ez a cég a teljes szer vé
sokkal érdekesebbnek bizonyult. Iskaré nagylelkűen bán t vele m, ezt el kell ismer nem, és na gyl elkű sége erő sen emlékeztetett nővére nagyvonalúságára. Iskaré jól akarta érezni magát, és azt akarta, hogy ebben mások is osztozzanak vele. A pénz - ami pedig nagyon kel lett neki! - önmagában nem érdekelte, hisz az csak a lehetőséget biztosította, hogy mulatságokat szervez hessen. Ő maga nem rendelkezett sok pénzzel, de is mert embereket, akiknek rengeteg volt, és akik haj landók is voltak busásan megfizetni az általa kínált élvezeteket. Akkoriban ebből könnyen és gyorsan pénzhez lehetett jutn i. Hamarosan megértettem, hogy itt bizony semmifajta élvezet nem számít tabunak. En magam soha nem vettem ki a részem ezekből a „gyö nyörökből", de ez nem különösebben zavarta Iskarét. Erényességem, néhány más fiú és lány hasonló erényességével együtt, hozzájárultak estélyeinek elegan ciájához, amire szintén szüksége volt. Tanú voltam per sze, de sohasem cinkos, legfeljebb amennyiben láttam egyet s mást. Nekem csak az számított, hogy legyen elég pénzem Manu és a magam számára, és napjaimat ne kelljen pénzkereséssel elfecsérelnem. Szó sem lehetett róla, hogy konyhásként vagy fel szolgálóként dolgozzam, ez Iskaré szerint szakembert kívánt, ez az ő birodalma volt. Tud tam táncolni, mert apám annak idején beíratott a tánciskolába: Iskaré meg bízás ából ker ingő t, tan gót és rok it kel let t tánc oln om. Jól számoltam, a becsületes naivitás pedig szinte lerítt rólam: így aztán a játékasztal felügyeletét is rám bízta. 93
zést magára vállalta, kezdve a mosogatástól, a terítők, szalvéták, alapanyagok beszerzésén át az italokig, a felszolgálásig és a takarításig, és így tovább. Iskaré aján lotta a menüt, majd helyben el is készítette, mindig a legexkluzívabb igények szerint. Később a saját szakál lára kezdett el dolgozni, sikerrel. Csak úgy sorolta a po litikusok és művészek neveit, akiknek már volt alkal ma főzni, és nem hiszem, hogy lódított volna. Mivel szerette a sürgés-forgást és a társaságot, hamaros an ma ga is elkezdett fogadásokat szervezni magánházaknál. A gasz tron ómia ped ig las san ként másodl agoss á vál t. Az általa sze rve zett esté lyek jel lege megv ált ozo tt: a gasztronómia csak ürügy volt, afféle bevezetés, mely csupán az ünnepség első részét foglalta el. Iskaréban volt valami magával ragadó: fertőzött élet művészete, hiszen kedvenc időtöltéséből faragott kö telességet. Egyedül, a tűzhely mögött unatkozott. Vi szont imádott szórakozni, s ezt a tehetségét mások szó rakoztatására használta fel, busás fizetség fejében. Többször is felajánlotta Manunak, hogy dolgozzon nála hoszteszként, de Manu nem szeretett sem táncolni, sem parancsra mosolyogni. Úgyhogy ő mindig csak késve érkezett meg, mint vendég, mint díszítőelem, azokon estéken, amikor nekem dolgoznom kellett. Iskarénak a rendezvények lebonyolításához segít ségre volt szüksége. Én foglalkoztam a számlákkal, a vásárl ással és a szállí tással, de egy útt al megké rt, hog y valamiféle köny vel és t i s vezes sek. Remekül bel eta nul tam. Ezenkívül az esti munkákban is részt vettem, ami g 2
A t öbb iek , szmo kingo s fiúk és pers ze fiatal, feke te ru hás lányok, a felszolgálással voltak elfoglalva, és be szélgettek, mosolyogtak, táncoltak, néha le is feküd tek a vendégekkel, de csak munka után. Soha nem kér deztem magamtól, mindez törvényes-e, mert l átható lag mindenki meg volt elégedve. Senkit nem kénysze rítettek semmire, felnőtt emberek voltunk mind annyian, és mindenki tisztában volt vele, hogy mit csinál. Bármiféle félreértés kizárva: mi nden az általános cse rekereskedelem jegyében zajlott. Megértettem Iskaré tanítását: mi rendelkezésre bocsátjuk időnket, tehet ségünket, szellemi vagy fizikai képességeinket azért a pénzért cserébe, amely lehetővé teszi, hogy más képes ségekkel rendelkező egyének idejét, rátermettségét és tehetségét megvásároljuk. Hát nem így működik min den társadalom? Iskarénál a pénzt élvezetre le hetett vál tani, én pedig semmi elítélendőt nem találtam ezekben az estélyekben. Mindig is nehezemre esett bűnnek bé lyegezni azt, ami boldoggá tesz. Iskaré csupán össze hozta az üzletet barátainak, akik igény t tartotta k a szol gálataira-így kereskedett. Egyetlen homályos pont ma radt csak a dologban: nem igazán lehetett tudni, hogy Iskaré vendégei mely szellemi vagy fizikai képességük nek köszönhetően tettek szert a temérdek pénzre, amit elszórtak ezeken az estélyeken. Kétségtelenül válogatott társaság volt, közönségesség kizárva. Iskaré gondosan állította össze a meghívot tak listáját, hogy minden kor, foglalkozás, ízlés képvi94
sokkal érdekesebbnek bizonyult. Iskaré nagylelkűen bán t vele m, ezt el kell ismer nem, és na gyl elkű sége erő sen emlékeztetett nővére nagyvonalúságára. Iskaré jól akarta érezni magát, és azt akarta, hogy ebben mások is osztozzanak vele. A pénz - ami pedig nagyon kel lett neki! - önmagában nem érdekelte, hisz az csak a lehetőséget biztosította, hogy mulatságokat szervez hessen. Ő maga nem rendelkezett sok pénzzel, de is mert embereket, akiknek rengeteg volt, és akik haj landók is voltak busásan megfizetni az általa kínált élvezeteket. Akkoriban ebből könnyen és gyorsan pénzhez lehetett jutn i. Hamarosan megértettem, hogy itt bizony semmifajta élvezet nem számít tabunak. En magam soha nem vettem ki a részem ezekből a „gyö nyörökből", de ez nem különösebben zavarta Iskarét. Erényességem, néhány más fiú és lány hasonló erényességével együtt, hozzájárultak estélyeinek elegan ciájához, amire szintén szüksége volt. Tanú voltam per sze, de sohasem cinkos, legfeljebb amennyiben láttam egyet s mást. Nekem csak az számított, hogy legyen elég pénzem Manu és a magam számára, és napjaimat ne kelljen pénzkereséssel elfecsérelnem. Szó sem lehetett róla, hogy konyhásként vagy fel szolgálóként dolgozzam, ez Iskaré szerint szakembert kívánt, ez az ő birodalma volt. Tud tam táncolni, mert apám annak idején beíratott a tánciskolába: Iskaré meg bízás ából ker ingő t, tan gót és rok it kel let t tánc oln om. Jól számoltam, a becsületes naivitás pedig szinte lerítt rólam: így aztán a játékasztal felügyeletét is rám bízta. 93
selve legyen, és belopta magát mindenki szívébe. A dol gok remekül mentek, mert Iskaré ugyanolyan jól szó rakozott, mint vendégei. Hetente egy vagy két összejö vetel t rendez ett lakás ában, al kalmanké nt húsz- huszo nöt meghívottal és nyolc vagy kilenc alkalmazottal. Ez idő tájt már szinte egyáltalán nem főzött, minde nt egy nagy vend églő ből hoza tot t, ám ezt tit okb an t arto tta , és még mindig úgy tet t, mi ntha saját kezűleg állítaná elő az éte leket. Drága borokat ittak, de az ivást ritkán vitte túl zásba bárki is. Volt némi drog is, de csakis a vendégek személyes adagja, ők pedig mindig diszkréten kezelték a dolgot. Iskaré sürgött-forgott: táncolt, beszélgetett, összeismertette a meghívottakat, és játszott. Baccarát és pókért. Összehozott egy asztalra való játékost, és tíz szá zalékot söpört be a zsetonok után. Nem sok időbe tel lett, máris rám bízta a bankot: én váltottam a zsetono kat, vontam le a százalékot, ha nagy volt a tét; és úgy csináltam, mintha felügyelném a játék tiszta lefolyását. Ő maga is játszott, azt hiszem, ez leh etett valód i szenve délye. Mindent vagy semmit alapon fogadott és játszott. Ha teniszeztünk, arra is fogadtunk: a vesztett játszmát egyikünk ötszáz vagy ezer frankja bánta. Jól sakkoz tam, így játszmánként ötszáz frankért szerzett nekem ellenfeleket. Ha az ember biztos volt valamiben, ő rög tön az ellenkezőjét állította, és fogadást ajánlott. Ez vol t a röges zméje : bár mil yen es emé nyn ek leh ete tt ná la anyagi vonzata. Egyszer láttam egy hatalmas pó kerparti után, amint hajnalban még mindig fej vagy írást játszik, feldobásonként ötszáz frankos téttel. 95
A t öbb iek , szmo kingo s fiúk és pers ze fiatal, feke te ru hás lányok, a felszolgálással voltak elfoglalva, és be szélgettek, mosolyogtak, táncoltak, néha le is feküd tek a vendégekkel, de csak munka után. Soha nem kér deztem magamtól, mindez törvényes-e, mert l átható lag mindenki meg volt elégedve. Senkit nem kénysze rítettek semmire, felnőtt emberek voltunk mind annyian, és mindenki tisztában volt vele, hogy mit csinál. Bármiféle félreértés kizárva: mi nden az általános cse rekereskedelem jegyében zajlott. Megértettem Iskaré tanítását: mi rendelkezésre bocsátjuk időnket, tehet ségünket, szellemi vagy fizikai képességeinket azért a pénzért cserébe, amely lehetővé teszi, hogy más képes ségekkel rendelkező egyének idejét, rátermettségét és tehetségét megvásároljuk. Hát nem így működik min den társadalom? Iskarénál a pénzt élvezetre le hetett vál tani, én pedig semmi elítélendőt nem találtam ezekben az estélyekben. Mindig is nehezemre esett bűnnek bé lyegezni azt, ami boldoggá tesz. Iskaré csupán össze hozta az üzletet barátainak, akik igény t tartotta k a szol gálataira-így kereskedett. Egyetlen homályos pont ma radt csak a dologban: nem igazán lehetett tudni, hogy Iskaré vendégei mely szellemi vagy fizikai képességük nek köszönhetően tettek szert a temérdek pénzre, amit elszórtak ezeken az estélyeken. Kétségtelenül válogatott társaság volt, közönségesség kizárva. Iskaré gondosan állította össze a meghívot tak listáját, hogy minden kor, foglalkozás, ízlés képvi94
Iskaré megbízott bennem, és utálta a számlákat. Rám bízta a köny vel ésé t: ha ke dv e tartja, vil lámg yor san meggazdagodik. Kétezer frankot számított fel meghí vón kén t, és a já tékas ztal legal ább anny it hozo tt még, mint a belépők. Mindenki annyit evett és ivott, amennyit akart. Vendégeit egy külön erre a célra fenn tartott, szép lakásban fogadta: három nagy egybenyíló helyiség, magas plafon, első emelet. Ő maga ugyanan nak a háznak a cselédszobáiban lakott, fenn a tetőtér ben. A s zemély zetet alka lmank ént fizette, plus z a bor ravaló. Né hányuk nak ehhez hozzájött a különleges szol gáltatások ára is, amit Iskarétól függetlenül nyújtottak. Velem nagy lel kűe n bánt : elvég re családta g volta m, és ahogy már említettem, szerette megfontoltságomat, stí lusomat. Azt hiszem, hosszú távon számított rám, mint egyféle üzlettársra. De ha el is fogadtam ezt a munkát, mert kihúzott minket a bajból, nem akartam sokáig efféle örökifjú gazdagok örömét szolgálni. Ezt megúsztuk. Azt hiszem, Manu nagyra értékelte a tehetséget, amellyel pénzügyeinket rendezni tud tam. Úgy tűnt, sokáig eltarthat még az édes élet. Tudtam, hogy egy nap meg kell szilárdítanunk a helyzetünket, függetlenedni Iskarétól és ettől a kétes munkától. Úgy terveztem, hamarosan felveszem a kapcsolatot csalá dommal. Ami pedig a közeljövőt illeti, már a karácso nyi ünnepeken járt az eszem: szerettem volna havas vál toza tban , mond juk a Pir ene us okb an megis métel ni csodálatos, tengerparti vakációnkat. Manunak tetszett az ötlet. 96
selve legyen, és belopta magát mindenki szívébe. A dol gok remekül mentek, mert Iskaré ugyanolyan jól szó rakozott, mint vendégei. Hetente egy vagy két összejö vetel t rendez ett lakás ában, al kalmanké nt húsz- huszo nöt meghívottal és nyolc vagy kilenc alkalmazottal. Ez idő tájt már szinte egyáltalán nem főzött, minde nt egy nagy vend églő ből hoza tot t, ám ezt tit okb an t arto tta , és még mindig úgy tet t, mi ntha saját kezűleg állítaná elő az éte leket. Drága borokat ittak, de az ivást ritkán vitte túl zásba bárki is. Volt némi drog is, de csakis a vendégek személyes adagja, ők pedig mindig diszkréten kezelték a dolgot. Iskaré sürgött-forgott: táncolt, beszélgetett, összeismertette a meghívottakat, és játszott. Baccarát és pókért. Összehozott egy asztalra való játékost, és tíz szá zalékot söpört be a zsetonok után. Nem sok időbe tel lett, máris rám bízta a bankot: én váltottam a zsetono kat, vontam le a százalékot, ha nagy volt a tét; és úgy csináltam, mintha felügyelném a játék tiszta lefolyását. Ő maga is játszott, azt hiszem, ez leh etett valód i szenve délye. Mindent vagy semmit alapon fogadott és játszott. Ha teniszeztünk, arra is fogadtunk: a vesztett játszmát egyikünk ötszáz vagy ezer frankja bánta. Jól sakkoz tam, így játszmánként ötszáz frankért szerzett nekem ellenfeleket. Ha az ember biztos volt valamiben, ő rög tön az ellenkezőjét állította, és fogadást ajánlott. Ez vol t a röges zméje : bár mil yen es emé nyn ek leh ete tt ná la anyagi vonzata. Egyszer láttam egy hatalmas pó kerparti után, amint hajnalban még mindig fej vagy írást játszik, feldobásonként ötszáz frankos téttel. 95
Tortu rendszeresen ellátogatott hozzánk. Se vége, se hossza nem volt erkölcsi prédikációinak, én pedig kénytelen-kelletlen beláttam, valójában sohasem bo csátott meg Manunak. Azt reméltem, részben legalább vis sza nye rhe tem becs ülé sét, ha elm ond om n eki , hog y dolgozom, de Iskaré estélyeit a pokol bugyrainak lát ta. Folyton felemlegette, micsoda árulást követek el önmagam ellen, és nehezményezte, hogy elherdálom tehetségemet, tiszta lelkiismeretemet és családom jó hírnevét. Mondhatom, nem próbált meg hízelegni! Ba rátsággal fogadtam a tanácsait, ám nem állt szándé komban követni őket. Önzetlen kedvességének meg nyilvánulását láttam bennük, hiszen ő csak az én ja vama t ker est e. Véde kezé sül azt hoz tam fel, hog y az általa bírált korhelyek minden tekintetben tisztessé ges emberek, tiszteletre méltó személyiségek hírében állnak. Manura mutatva hozzátettem, hogy mindezt a munkát szerelemből csinálom, és nem túl sok örömem telik benne. Megvoltak a magam érvei, így ezekbe ka paszkodtam. - Lehet egyáltalán szerelemből helytelenül cseleked ni? A szerelem törvénye nem áll talán az összes többi fölött? Én mindent feláldozok Manuért, te pedig azzal jöss z itt neke m, ho gy gondo ljak magamr a, a saját jö vőmr e? Az önzé s, amel yre buzd ítas z, jóv al erkö lcs te lenebb, mint ez az őrült szerelem. Vagy épp en így érv elte m: - Én műalkotásnak, remekműnek tekintem Manut, olyan nekem, mint a megtestesült Mona Lisa. Egészen 97
Iskaré megbízott bennem, és utálta a számlákat. Rám bízta a köny vel ésé t: ha ke dv e tartja, vil lámg yor san meggazdagodik. Kétezer frankot számított fel meghí vón kén t, és a já tékas ztal legal ább anny it hozo tt még, mint a belépők. Mindenki annyit evett és ivott, amennyit akart. Vendégeit egy külön erre a célra fenn tartott, szép lakásban fogadta: három nagy egybenyíló helyiség, magas plafon, első emelet. Ő maga ugyanan nak a háznak a cselédszobáiban lakott, fenn a tetőtér ben. A s zemély zetet alka lmank ént fizette, plus z a bor ravaló. Né hányuk nak ehhez hozzájött a különleges szol gáltatások ára is, amit Iskarétól függetlenül nyújtottak. Velem nagy lel kűe n bánt : elvég re családta g volta m, és ahogy már említettem, szerette megfontoltságomat, stí lusomat. Azt hiszem, hosszú távon számított rám, mint egyféle üzlettársra. De ha el is fogadtam ezt a munkát, mert kihúzott minket a bajból, nem akartam sokáig efféle örökifjú gazdagok örömét szolgálni. Ezt megúsztuk. Azt hiszem, Manu nagyra értékelte a tehetséget, amellyel pénzügyeinket rendezni tud tam. Úgy tűnt, sokáig eltarthat még az édes élet. Tudtam, hogy egy nap meg kell szilárdítanunk a helyzetünket, függetlenedni Iskarétól és ettől a kétes munkától. Úgy terveztem, hamarosan felveszem a kapcsolatot csalá dommal. Ami pedig a közeljövőt illeti, már a karácso nyi ünnepeken járt az eszem: szerettem volna havas vál toza tban , mond juk a Pir ene us okb an megis métel ni csodálatos, tengerparti vakációnkat. Manunak tetszett az ötlet. 96
neki szentelem magam. Ápolom, táplálom, óvom, és restaurálni is én fogom, ha éppen arra lesz szükség. Tortut gyakran kinevettük, csúfot űztünk belőle. Erénye híján volt annak a kifinomultságnak, amiről a bű n az onna l meg isme rszi k. Man u ne m is mara dt adó sa semmivel: minden látogatásakor felajánlott neki egy meghívót a mi költségünkre Iskaréhoz, hogy egyszer vég re egy kics it érezz e j ól magá t. Ami ko r vi ss za fi ze tte m ne ki a pé nz t, ami t kö l csönadott, megértette, hogy nem áll szándékomban megváltozni, és elhagyni Manut. Hiába reméltem, hogy sikerül megnyernem és megpuhítanom. így először csak sajnálkozott egy sort csökönyősségemen, majd fejemre olvasta egy részét mindama sorscsapásoknak, amelyek aztán valóban nem sokáig várattak magukra. - Az élvezetek miatt hamarosan elveszted mindazt, amit eddig megszereztél. A te kis Manuelle-ed is el hagy a gyönyör kedvéért, és igazán nem vethetsz a szemére semmit. Tudom, a társaságom egyre kellemet lenebb . Isten veled, gyenge barátom, több é nem talál kozunk. Rengeteg csalódás ér még, ebben biztos va gyok, bár nem kívánom, hogy így legyen. Ha szüksé ged lesz rám, mindig megtalálsz. Nem veled szakítok, csak avval az életformával, amit élsz. Nem akarom, hogy úgy tűnjék, mintha elfogadnám vagy helyesel ném.
Ezt a búcsúbeszéde t Manu és a bátyja előtt mondta el szobánkban, hűvö s modorban: alaposan megfontolt döntés volt ez. Harag nélkül távozo tt, vel ük kezet fo98
Tortu rendszeresen ellátogatott hozzánk. Se vége, se hossza nem volt erkölcsi prédikációinak, én pedig kénytelen-kelletlen beláttam, valójában sohasem bo csátott meg Manunak. Azt reméltem, részben legalább vis sza nye rhe tem becs ülé sét, ha elm ond om n eki , hog y dolgozom, de Iskaré estélyeit a pokol bugyrainak lát ta. Folyton felemlegette, micsoda árulást követek el önmagam ellen, és nehezményezte, hogy elherdálom tehetségemet, tiszta lelkiismeretemet és családom jó hírnevét. Mondhatom, nem próbált meg hízelegni! Ba rátsággal fogadtam a tanácsait, ám nem állt szándé komban követni őket. Önzetlen kedvességének meg nyilvánulását láttam bennük, hiszen ő csak az én ja vama t ker est e. Véde kezé sül azt hoz tam fel, hog y az általa bírált korhelyek minden tekintetben tisztessé ges emberek, tiszteletre méltó személyiségek hírében állnak. Manura mutatva hozzátettem, hogy mindezt a munkát szerelemből csinálom, és nem túl sok örömem telik benne. Megvoltak a magam érvei, így ezekbe ka paszkodtam. - Lehet egyáltalán szerelemből helytelenül cseleked ni? A szerelem törvénye nem áll talán az összes többi fölött? Én mindent feláldozok Manuért, te pedig azzal jöss z itt neke m, ho gy gondo ljak magamr a, a saját jö vőmr e? Az önzé s, amel yre buzd ítas z, jóv al erkö lcs te lenebb, mint ez az őrült szerelem. Vagy épp en így érv elte m: - Én műalkotásnak, remekműnek tekintem Manut, olyan nekem, mint a megtestesült Mona Lisa. Egészen 97
gott, engem megölelt. Manu nem hagyta, hogy tartóz tassam. Besavanyodott és féltékeny embernek látta ba rátomat, én pedig igazat adtam neki. Tortu utolsó sza vai mégis nag y hatá ssal vol tak rám, mer t mind ig tisz teltem egyenességet. Felvillantotta előttem, hogy a sze relmen s a gyönyörön kívül más értelme is lehet az életnek, és ezt neki köszönhetően ismertem meg. De egyetlen pillantást vetette m Manura, s az iménti jele net okozta bánatom egy-kettőre elillant. Tortu távo zásával egyedül maradtam. Barátom végleg magával vi tte m ind azt , ami m egm ara dt b enn em a haj dani diák ból , aki szer elme s vol t a mat ema tik ába , és kín os an ügyelt az illendőségre. Tovább éltük szórakoztató és kényelmes életünket. Az a nyagi bizto nság megké tsze rezt e az egym ásho z val ó ragaszkodásunkat: a szerencse ránk mosolygott. Ha egyszer minden jól ment, nem ez bizonyította- e a leg fényesebben, hogy igazunk volt? Ismétlem, semmi ext ra nem volt életünkben, vagy csak olyan kevés! Ko rán keltün k, kilenc óra felé. Újságot olvastunk , regge liztünk. Hogy formában maradjunk, lassanként végig já rt uk Pári zs összes par kja it. Ma nu ba n, szár mazás a miatt, volt valami keleties. Kapcsolatunk elején kissé lassúnak találtam. Valójában ráérős volt. Csak hallga tott, mélyeket lélegzett, képes volt óráko n át egy hely be n mara dni , eln ézn i a Tui lle riák szo brai t, a Luxe m bou rg- ker t mede ncéj ét, vag y a Brass ens tér i kön yv árusokat. Közben nem szólt, nem csinált, nem fogyasz tott semmit. Élénk érdeklődéssel figyelte az eget, egy 99
neki szentelem magam. Ápolom, táplálom, óvom, és restaurálni is én fogom, ha éppen arra lesz szükség. Tortut gyakran kinevettük, csúfot űztünk belőle. Erénye híján volt annak a kifinomultságnak, amiről a bű n az onna l meg isme rszi k. Man u ne m is mara dt adó sa semmivel: minden látogatásakor felajánlott neki egy meghívót a mi költségünkre Iskaréhoz, hogy egyszer vég re egy kics it érezz e j ól magá t. Ami ko r vi ss za fi ze tte m ne ki a pé nz t, ami t kö l csönadott, megértette, hogy nem áll szándékomban megváltozni, és elhagyni Manut. Hiába reméltem, hogy sikerül megnyernem és megpuhítanom. így először csak sajnálkozott egy sort csökönyősségemen, majd fejemre olvasta egy részét mindama sorscsapásoknak, amelyek aztán valóban nem sokáig várattak magukra. - Az élvezetek miatt hamarosan elveszted mindazt, amit eddig megszereztél. A te kis Manuelle-ed is el hagy a gyönyör kedvéért, és igazán nem vethetsz a szemére semmit. Tudom, a társaságom egyre kellemet lenebb . Isten veled, gyenge barátom, több é nem talál kozunk. Rengeteg csalódás ér még, ebben biztos va gyok, bár nem kívánom, hogy így legyen. Ha szüksé ged lesz rám, mindig megtalálsz. Nem veled szakítok, csak avval az életformával, amit élsz. Nem akarom, hogy úgy tűnjék, mintha elfogadnám vagy helyesel ném.
Ezt a búcsúbeszéde t Manu és a bátyja előtt mondta el szobánkban, hűvö s modorban: alaposan megfontolt döntés volt ez. Harag nélkül távozo tt, vel ük kezet fo98
fát, a levegőt. Imádtam ezt a derűs nyugalmat benne, meg is próbáltam utánozni, de mindig én törtem meg elsőnek a csendet: elővettem egy újságot, vagy elkezd tem beszélni. Esténként néha mi magunk is rendeztünk kisebb összejöveteleket albérletünkben. Két szép helyiségünk volt , elősz obáva l, kon yhá va l. A fürd ő és a WC ki nt a lépcsőfordulóban, még két lakóval közösen. Senkit nem ismertünk Párizsban, csak az Iskarénál dolgozó fiatalokat és két házaspárt a házunkból. És az ismerő sök ismerőseit. Eljöttek meglátogatni minket, hoztak vala mit inn i, be te tt ün k vala mi zené t. Manu ell e egész ősszel gesztenyét sütött vagy főzött, majd' megőrült érte. Különleges estéink voltak. Nagyokat beszélget tünk. De ahelyett, hogy mint mondani szokták, meg vá lt ot tu k vol na a vilá got , vég ül in ká bb da ra bok ra szedtük. Vajon mi lett Jean-Lucből, a filozófusból, aki időközben szintén abbahagyta a tanulmányait, Vince szel, a gitárossal, aki hat hónapig ült börtönben, vagy Natasával, a virágáruslánnyal? Az éle tbe n ren get eg reme k dolog va n. Nem kev és örömbe belekóstoltam, de ezek mind gyorsan tovaszálltak. Kívánni se kívánhattam volna ilyen könnyű, gond talan, önző létet magamnak, már amennyiben örökké tart. Mint a gyerekek, hamarosan mi is folyton a kará csonyra gondoltunk. A lehető leghosszabb vakációt akartuk, távol Párizstól. Egy este Iskarénál káriyáztam, hogy meglegyen a létszám. Szerencsém volt, so kat nyertem, és elővigyázatosságomnak hála, nem is 100
gott, engem megölelt. Manu nem hagyta, hogy tartóz tassam. Besavanyodott és féltékeny embernek látta ba rátomat, én pedig igazat adtam neki. Tortu utolsó sza vai mégis nag y hatá ssal vol tak rám, mer t mind ig tisz teltem egyenességet. Felvillantotta előttem, hogy a sze relmen s a gyönyörön kívül más értelme is lehet az életnek, és ezt neki köszönhetően ismertem meg. De egyetlen pillantást vetette m Manura, s az iménti jele net okozta bánatom egy-kettőre elillant. Tortu távo zásával egyedül maradtam. Barátom végleg magával vi tte m ind azt , ami m egm ara dt b enn em a haj dani diák ból , aki szer elme s vol t a mat ema tik ába , és kín os an ügyelt az illendőségre. Tovább éltük szórakoztató és kényelmes életünket. Az a nyagi bizto nság megké tsze rezt e az egym ásho z val ó ragaszkodásunkat: a szerencse ránk mosolygott. Ha egyszer minden jól ment, nem ez bizonyította- e a leg fényesebben, hogy igazunk volt? Ismétlem, semmi ext ra nem volt életünkben, vagy csak olyan kevés! Ko rán keltün k, kilenc óra felé. Újságot olvastunk , regge liztünk. Hogy formában maradjunk, lassanként végig já rt uk Pári zs összes par kja it. Ma nu ba n, szár mazás a miatt, volt valami keleties. Kapcsolatunk elején kissé lassúnak találtam. Valójában ráérős volt. Csak hallga tott, mélyeket lélegzett, képes volt óráko n át egy hely be n mara dni , eln ézn i a Tui lle riák szo brai t, a Luxe m bou rg- ker t mede ncéj ét, vag y a Brass ens tér i kön yv árusokat. Közben nem szólt, nem csinált, nem fogyasz tott semmit. Élénk érdeklődéssel figyelte az eget, egy 99
vesz tet tem e l a p énz t. Az ün ne p kö zele dtév el mi nde nki szórakozni akart. Néha még Manu is dolgozott a báty já na k. Kés zpé nzün ket ba nk ba n kel let t vol na ta rta ni. Én azonban elmulasztottam betenni, részben hanyag ságból, részben mert a bankok nemigen voltak hoz zánk illő helyek, no meg szerettem is, ahogy a nagy köteg bankjegy közt turkáltunk a süteményesdoboz ban, ahol ta rt ot tu k ő ket . A tár sasá g p ersz e t udt a, hog y van pé nz ün k. Ren dsze res en beszé lte m róla , hog y ha marosan elutazunk a hegyekbe. Senkire sem gyana kodtunk. Pedig egyikük úgy elbánt velünk, hogy az tán soha többé nem sikerült talpra állnunk. Egy délután a Saint-Martin-csatorna közelében ká vé zt unk , s mikor ha zaé rt ünk , al bér let ünk ajtaját fel törve találtuk. A szobákat teljesen felforgatták. A pén zes doboz, melyet a konyhai beépített szekrényben rejtegettem, eltűnt. Két walkmanünknek, hordozható tévénknek, a minihifinek és több száz CD-nknek nyo ma veszett. Övön aluli ütés. Nem akartam, hogy Man u észrevegye kétségbeesésemet, ezért igyekeztem meg őrizni hidegvéremet, de kedvesem tisztában volt ve le, mekkora összeget loptak el tőlünk: mindössze anynyi pénzünk maradt, amennyit a zsebemben tartot tam, egy fillérrel se több. Havas karácsonyunknak be fellegzett. - Végünk van. Manu zokogni kezdett. Égbekiáltó igazságtalanság nak érezte, hogy barátaink loptak meg bennü nket . Dü hömben elhatároztam, hogy feljelentést teszek, és köz101
fát, a levegőt. Imádtam ezt a derűs nyugalmat benne, meg is próbáltam utánozni, de mindig én törtem meg elsőnek a csendet: elővettem egy újságot, vagy elkezd tem beszélni. Esténként néha mi magunk is rendeztünk kisebb összejöveteleket albérletünkben. Két szép helyiségünk volt , elősz obáva l, kon yhá va l. A fürd ő és a WC ki nt a lépcsőfordulóban, még két lakóval közösen. Senkit nem ismertünk Párizsban, csak az Iskarénál dolgozó fiatalokat és két házaspárt a házunkból. És az ismerő sök ismerőseit. Eljöttek meglátogatni minket, hoztak vala mit inn i, be te tt ün k vala mi zené t. Manu ell e egész ősszel gesztenyét sütött vagy főzött, majd' megőrült érte. Különleges estéink voltak. Nagyokat beszélget tünk. De ahelyett, hogy mint mondani szokták, meg vá lt ot tu k vol na a vilá got , vég ül in ká bb da ra bok ra szedtük. Vajon mi lett Jean-Lucből, a filozófusból, aki időközben szintén abbahagyta a tanulmányait, Vince szel, a gitárossal, aki hat hónapig ült börtönben, vagy Natasával, a virágáruslánnyal? Az éle tbe n ren get eg reme k dolog va n. Nem kev és örömbe belekóstoltam, de ezek mind gyorsan tovaszálltak. Kívánni se kívánhattam volna ilyen könnyű, gond talan, önző létet magamnak, már amennyiben örökké tart. Mint a gyerekek, hamarosan mi is folyton a kará csonyra gondoltunk. A lehető leghosszabb vakációt akartuk, távol Párizstól. Egy este Iskarénál káriyáztam, hogy meglegyen a létszám. Szerencsém volt, so kat nyertem, és elővigyázatosságomnak hála, nem is 100
vesz tet tem e l a p énz t. Az ün ne p kö zele dtév el mi nde nki szórakozni akart. Néha még Manu is dolgozott a báty já na k. Kés zpé nzün ket ba nk ba n kel let t vol na ta rta ni. Én azonban elmulasztottam betenni, részben hanyag ságból, részben mert a bankok nemigen voltak hoz zánk illő helyek, no meg szerettem is, ahogy a nagy köteg bankjegy közt turkáltunk a süteményesdoboz ban, ahol ta rt ot tu k ő ket . A tár sasá g p ersz e t udt a, hog y van pé nz ün k. Ren dsze res en beszé lte m róla , hog y ha marosan elutazunk a hegyekbe. Senkire sem gyana kodtunk. Pedig egyikük úgy elbánt velünk, hogy az tán soha többé nem sikerült talpra állnunk. Egy délután a Saint-Martin-csatorna közelében ká vé zt unk , s mikor ha zaé rt ünk , al bér let ünk ajtaját fel törve találtuk. A szobákat teljesen felforgatták. A pén zes doboz, melyet a konyhai beépített szekrényben rejtegettem, eltűnt. Két walkmanünknek, hordozható tévénknek, a minihifinek és több száz CD-nknek nyo ma veszett. Övön aluli ütés. Nem akartam, hogy Man u észrevegye kétségbeesésemet, ezért igyekeztem meg őrizni hidegvéremet, de kedvesem tisztában volt ve le, mekkora összeget loptak el tőlünk: mindössze anynyi pénzünk maradt, amennyit a zsebemben tartot tam, egy fillérrel se több. Havas karácsonyunknak be fellegzett. - Végünk van. Manu zokogni kezdett. Égbekiáltó igazságtalanság nak érezte, hogy barátaink loptak meg bennü nket . Dü hömben elhatároztam, hogy feljelentést teszek, és köz101
vet ve ez az elha táro zás lett min de n k éső bbi bals zere n csénk okozója. Jobb lett volna, ha nem hagyom akkor egyedül Manut. A tizedik kerületi rendőr-főkapitány ságon négy órán keresztül várakoztattak, mielőtt ki hallgattak volna. Akkorra már lecsillapodtam, gondol koztam egy kicsit. Örültem, hogy elővigyázatosság ból nem eml íte tte m a kés zpén z elt űné sét . Amik or a nyomozó megkérdezte, van-e ötletem, ki a tettes, nem tudtam rászánni magam, hogy megadjam ismerőseink neveit, féltem ugyanis, hogy kicsit túl sokat tudtak arról, miként és miből is éltünk akkoriban. Időközben Manu telefonált a bátyjának, elmesélte, mi történt, Iskaré pedig rögtön talált megoldást. Ami kor késő este hazaértem, Manu jókedve megnyugta tott: örültem, hogy ilyen derűs, és hogy nem vette tra gédiának a történ teket. Nem is sejtettem azonban, mi től nyerte vissza jó kedélyét ilyen hirtelen. A bátyja rög tön Georges de M.. .-r ől ke zde tt nek i beszél ni, errő l a vén kuj onró l, aki nag yvo nal ú embe r hírében állt, és akit a háta mögött Georges papának hívtunk. Korábban látta már Manut, azóta sem felej tette el, és többször említette, hogy szívesen megis merkedne vele közelebbről is. Iskaré felajánlotta, hogy összehozza őket, Manu pedig elfogadta az ajánlatot. Amiko r vissza jötte m a kap itá nys ág ról , az üzl et már megköttetett, kivitelezésére pedig a másnapot jelölték ki: én persze semmit nem tudtam az egészről. Manu azt mondta, a bátyja hajlandó kölcsönadni nekünk, ami meglepett. De így legalább játszhattam az aznap
esti fogadáson, és megpróbáltam visszanyerni vala mennyit. Délután ledőltem egy kicsit, mint ahogy mindig szoktam a hajnalig tartó estélyek előtt. Manu nem ért haza addigra, mikor el kellett mennem, ami azt hi szem, még soha nem történt meg. Az ünnepség alatt, a vendégseregben nem tudtam koncentrálni, valami különös előérzet nem hagyott nyugodni. Iskaré gon doskodása természetellenesnek tűnt a szememben. Manu nem vette fel a telefont. Nem tudtam tovább uralkodni magamon, így néhány pillanatra meglép tem. Az albérletünk, mint már mondtam, ugyanab ba n az ut cá ba n vol t, min t Isk aré lak ása . Sietv e szed tem a lépcsőfokokat. Manu nem volt ott, de koráb ban bené zet t n éhá ny dolo gért , és ha gy ot t n éh án y s zót egy cetlin nekem az ágyon. Jeges rémülettel olvastam a levelét. „Ma este a vakációnkat intézem. Újra fel kell tölte ni a házikasszát. A bátyám mindent elmagyaráz majd. Csak téged szeretlek, senki mást." Miután elolvastam ezt, nehezen leírható lelkiálla potba kerültem. Rögvest megértettem, miről van szó - Manu képességei nem voltak olyan sokrétűek -, de alig tudtam elhinni. Ez a helyzet semmi más tapaszta lathoz nem hasonlítható. Szomorúság, féltékenység és szégyen kavargott bennem. Meg persze a szerelem. A házik assza min den ek elő tt ! Mics oda aljas szemlé let ez! Micsoda érzéketlenség! Én pedig lemondtam érte mesés karrieremről és családom pénzéről is! Ha igazán
102
103
vet ve ez az elha táro zás lett min de n k éső bbi bals zere n csénk okozója. Jobb lett volna, ha nem hagyom akkor egyedül Manut. A tizedik kerületi rendőr-főkapitány ságon négy órán keresztül várakoztattak, mielőtt ki hallgattak volna. Akkorra már lecsillapodtam, gondol koztam egy kicsit. Örültem, hogy elővigyázatosság ból nem eml íte tte m a kés zpén z elt űné sét . Amik or a nyomozó megkérdezte, van-e ötletem, ki a tettes, nem tudtam rászánni magam, hogy megadjam ismerőseink neveit, féltem ugyanis, hogy kicsit túl sokat tudtak arról, miként és miből is éltünk akkoriban. Időközben Manu telefonált a bátyjának, elmesélte, mi történt, Iskaré pedig rögtön talált megoldást. Ami kor késő este hazaértem, Manu jókedve megnyugta tott: örültem, hogy ilyen derűs, és hogy nem vette tra gédiának a történ teket. Nem is sejtettem azonban, mi től nyerte vissza jó kedélyét ilyen hirtelen. A bátyja rög tön Georges de M.. .-r ől ke zde tt nek i beszél ni, errő l a vén kuj onró l, aki nag yvo nal ú embe r hírében állt, és akit a háta mögött Georges papának hívtunk. Korábban látta már Manut, azóta sem felej tette el, és többször említette, hogy szívesen megis merkedne vele közelebbről is. Iskaré felajánlotta, hogy összehozza őket, Manu pedig elfogadta az ajánlatot. Amiko r vissza jötte m a kap itá nys ág ról , az üzl et már megköttetett, kivitelezésére pedig a másnapot jelölték ki: én persze semmit nem tudtam az egészről. Manu azt mondta, a bátyja hajlandó kölcsönadni nekünk, ami meglepett. De így legalább játszhattam az aznap
esti fogadáson, és megpróbáltam visszanyerni vala mennyit. Délután ledőltem egy kicsit, mint ahogy mindig szoktam a hajnalig tartó estélyek előtt. Manu nem ért haza addigra, mikor el kellett mennem, ami azt hi szem, még soha nem történt meg. Az ünnepség alatt, a vendégseregben nem tudtam koncentrálni, valami különös előérzet nem hagyott nyugodni. Iskaré gon doskodása természetellenesnek tűnt a szememben. Manu nem vette fel a telefont. Nem tudtam tovább uralkodni magamon, így néhány pillanatra meglép tem. Az albérletünk, mint már mondtam, ugyanab ba n az ut cá ba n vol t, min t Isk aré lak ása . Sietv e szed tem a lépcsőfokokat. Manu nem volt ott, de koráb ban bené zet t n éhá ny dolo gért , és ha gy ot t n éh án y s zót egy cetlin nekem az ágyon. Jeges rémülettel olvastam a levelét. „Ma este a vakációnkat intézem. Újra fel kell tölte ni a házikasszát. A bátyám mindent elmagyaráz majd. Csak téged szeretlek, senki mást." Miután elolvastam ezt, nehezen leírható lelkiálla potba kerültem. Rögvest megértettem, miről van szó - Manu képességei nem voltak olyan sokrétűek -, de alig tudtam elhinni. Ez a helyzet semmi más tapaszta lathoz nem hasonlítható. Szomorúság, féltékenység és szégyen kavargott bennem. Meg persze a szerelem. A házik assza min den ek elő tt ! Mics oda aljas szemlé let ez! Micsoda érzéketlenség! Én pedig lemondtam érte mesés karrieremről és családom pénzéről is! Ha igazán
102
103
szeretett volna, megkérdezi a véleményemet; márpe dig én nemet mondtam volna. Kétségbeesésemet Iskaré telefonhívása szakította fél be, aki nek fel tűn t a hiá nyo m az est ély en. - Hol van Manu? Mit tettél vele? Rá akartam zúdítani a bátyjára minden fájdalma mat és dühömet, de lecsapta a kagylót. Visszahívtam, és bocsánatot kértem. Elmagyarázta mindazt, amit rész ben már én is kita lál tam. Ez a lkal ommal meg tu dta m a részleteket is. Manu arra kérte, hozza össze valami nagyvonalú férfival. És Iskaré szerint igaza volt. Lefegyverzően tudta előadni a dolgot. - Hidd el, nagyon jó embert találtam, Georges pa pát, hiszen ismered! Meghívta vidékre egy hétvége erejéig. Mondtam neki, hogy Manunak gondjai van nak, és segítségre van szüksége. Beszéltem az öccsé ről, vagyis rólad, aki a tanulmányait végzi, és akit szin tén neki kell eltartania. Georges nagyon szentimentá lis, és nagyon meghatódott a történeten. Erre még a hétvége után visszatérünk. Hamarosan viszontlátod Manuelle-t. Lelkemre kötötte, hogy mondjam meg ne ked: szeret, és számít rád. Végez etül Isk aré felszó lítot t, hog y minél ham ar abb menjek vissza, és foglalkozzam a játékosokkal. Mit mondhattam erre? A sorsom különös fordulatot vett. Érzelmeim megalázottság és belenyugvás között inga doztak. Amik or vis szat ért em Isk aré hoz, a fagyos dece mbe ri éjszakában újból belém hasított a megsebzett be-
csület fájdalma: láttam egykori önmagamat Bordeaux ban , a Louis- le-Gra nd-ban, árt atl ans ágo m szí nhel yein . Mi lett abból a fiúból, akit most újra magam előtt lát tam, amint árnyal akként, túlontúl messziről integet fe lém! Nem volt bátorságom visszafordulni. Akaratom ellenére züllöttem idáig. Biztos voltam a magam és Manu szándékában: nem akartunk mást, mint szere lemben élni. Miért nem lehetett ezt tragikus fordula tok nélkül végigcsinálni? Hol követtük el a hibát? Gyű löltem apámat, amiért semmit sem segített nekünk. Iskaréhoz érve dühöm alábbhagyott, hiszen ott min denki remekül szórakozott. Tökéletesen magamra öl töttem a nevettető és a táncos maszkját. Az ünnepség folytatódott, megélhetésünk pedig ettől függött. Egyébként is, egyedül semmiképp sem fordulhattam vissza . Man u szab ad embe r volt, ő dö nt öt t, ő cseleke dett. Ha nem fogadom el olyannak, amilyen, nyilván elvesztem őt. Megpróbáltam mentségeket találni vi selkedésére, de nem volt könnyű napirendre térni a dolog fölött. Tudta mit akar, és tudta, mit csinál. Mód szereivel persze nem értettem egyet, de megkönnyeb bül tem , hog y leg alá bb ő is tesz val amit közös éle tün kért. Nem dönthettem kettőnk helyett. Részemről el határoztam, hogy szemet hunyok: pontosan tudtam, mit válaszolt volna ellenvetéseimre, így magamba foj tottam ellenérzéseimet. Érzelmileg egyébként egyáltalán nem csalt meg. Fel sem merült bennem, hogy szerelmes lehet Georges pa pába. Ami köztük történt, az ő szemében egyáltalán
104
105
szeretett volna, megkérdezi a véleményemet; márpe dig én nemet mondtam volna. Kétségbeesésemet Iskaré telefonhívása szakította fél be, aki nek fel tűn t a hiá nyo m az est ély en. - Hol van Manu? Mit tettél vele? Rá akartam zúdítani a bátyjára minden fájdalma mat és dühömet, de lecsapta a kagylót. Visszahívtam, és bocsánatot kértem. Elmagyarázta mindazt, amit rész ben már én is kita lál tam. Ez a lkal ommal meg tu dta m a részleteket is. Manu arra kérte, hozza össze valami nagyvonalú férfival. És Iskaré szerint igaza volt. Lefegyverzően tudta előadni a dolgot. - Hidd el, nagyon jó embert találtam, Georges pa pát, hiszen ismered! Meghívta vidékre egy hétvége erejéig. Mondtam neki, hogy Manunak gondjai van nak, és segítségre van szüksége. Beszéltem az öccsé ről, vagyis rólad, aki a tanulmányait végzi, és akit szin tén neki kell eltartania. Georges nagyon szentimentá lis, és nagyon meghatódott a történeten. Erre még a hétvége után visszatérünk. Hamarosan viszontlátod Manuelle-t. Lelkemre kötötte, hogy mondjam meg ne ked: szeret, és számít rád. Végez etül Isk aré felszó lítot t, hog y minél ham ar abb menjek vissza, és foglalkozzam a játékosokkal. Mit mondhattam erre? A sorsom különös fordulatot vett. Érzelmeim megalázottság és belenyugvás között inga doztak. Amik or vis szat ért em Isk aré hoz, a fagyos dece mbe ri éjszakában újból belém hasított a megsebzett be-
csület fájdalma: láttam egykori önmagamat Bordeaux ban , a Louis- le-Gra nd-ban, árt atl ans ágo m szí nhel yein . Mi lett abból a fiúból, akit most újra magam előtt lát tam, amint árnyal akként, túlontúl messziről integet fe lém! Nem volt bátorságom visszafordulni. Akaratom ellenére züllöttem idáig. Biztos voltam a magam és Manu szándékában: nem akartunk mást, mint szere lemben élni. Miért nem lehetett ezt tragikus fordula tok nélkül végigcsinálni? Hol követtük el a hibát? Gyű löltem apámat, amiért semmit sem segített nekünk. Iskaréhoz érve dühöm alábbhagyott, hiszen ott min denki remekül szórakozott. Tökéletesen magamra öl töttem a nevettető és a táncos maszkját. Az ünnepség folytatódott, megélhetésünk pedig ettől függött. Egyébként is, egyedül semmiképp sem fordulhattam vissza . Man u szab ad embe r volt, ő dö nt öt t, ő cseleke dett. Ha nem fogadom el olyannak, amilyen, nyilván elvesztem őt. Megpróbáltam mentségeket találni vi selkedésére, de nem volt könnyű napirendre térni a dolog fölött. Tudta mit akar, és tudta, mit csinál. Mód szereivel persze nem értettem egyet, de megkönnyeb bül tem , hog y leg alá bb ő is tesz val amit közös éle tün kért. Nem dönthettem kettőnk helyett. Részemről el határoztam, hogy szemet hunyok: pontosan tudtam, mit válaszolt volna ellenvetéseimre, így magamba foj tottam ellenérzéseimet. Érzelmileg egyébként egyáltalán nem csalt meg. Fel sem merült bennem, hogy szerelmes lehet Georges pa pába. Ami köztük történt, az ő szemében egyáltalán
104
105
nem számít, ezzel tisztában voltam. A fájdalom minden nek ellenére megmaradt, valósággal összeszorult tőle a gyomrom. De ami megtörtént, megtörtént. Minél job ban kell ett ki jön nün k ebbő l a h elyz etb ől, és vig yázn i, nehogy még egyszer előforduljon a dolog. Iskaré roppantul örült, hogy újra értelmesen gon dolkozom - ezt a szót használta. Elégedetten nyugtáz ta a dolgok alakulását, és biztosított róla, hogy még nagyon sok előnyünk fog származni az egészből, és nem sok mindenről kell lemondani cserébe. Igen, ta lálkoztam már Georges de M...-mel, törzsvendégünk volt . Szer elm ünk et nem sod orha tta vesz ély be. Isk aré jól isme rte ven dég eit , és kör ült ek int őe n v ála szto tta ki az ügyfelet. Georges papa gazdag volt, azért járt hoz zánk, hogy szórakozzék, és fiatalokat lásson. Úgy tűnt, magas beosztásban dolgozik a tévének és a rádiónak. Mindig nagyon elegáns, sem a túlzásokat, sem a közönségességet nem szerette, és értékelte a diszkréciót. Amiko r Ma nu hétf őn hazaj ött, min den józ an meg fontolás ellenére sem tudtam megállni, hogy jelenetet ne rendezzek. Pedig ő, velem ellentétben, nagyon örült, hogy viszontláthatott. Beszéltem neki lelkifurdalásom ról és féltékenységemről. Először gúnyt űzött belőlem. Aztán , amik or rid ege n reag álta m, viss zav onu lt a szo bájába. Kön nyek köz t talá lta m. Kétsé gbe volt esve . - Többé nem akarsz megölelni, ugye? Érzem, hogy megvetsz. Talán már nem is szeretsz. - Figyelj, Manu, nagyon fájt, amit tettél. Most nem beszélek az aggoda lomról , hog y n em t udt am, hol vagy ,
és fel se tudtalak hívni. Sőt, a sebzett férfibecsületről sem ejtek itt szót. Viszontlátásod öröme mindezt elfe ledteti. Most szerelmünk nevében beszélek, melyet ve szélybe sodortál. Némi hallgatás után közölte, hogy csodálkozik raj tam. Hiszen itt van, szeret engem, a szíve az enyém, hol a probléma? Csalódott bennem. - Meg sem öleltem a pasast. Meg sem érintettem. Egyébként is óvszert használt. Teljesen fölöslegesen zaklatsz a szemrehányásaiddal. Hogy még csak nem is tagadott, ez végleg betette a kaput. Szóval minden igaz. Könnyekben törtem ki. Ar ra gondoltam, amit apám mondott, és amit most mon dana. De Manu nem érte be ennyivel: - Te sem vagy más, mint a többiek. A szívem nem elég neked. A testemet szereted, és egyedül akarod bir tok oln i. Már ped ig a tes tem az eny ém. Boldog tala n vag y? Ann yi baj leg yen . Amit te tt em, ke tt őn ké rt tet tem. Nem akartam hagyni, hogy karácsonyi terveink kútba essenek. És hogy kíméljem kifinomult erkölcsei det, kész tények elé állítottalak. így aztán még csak nem is vádolhatod magad. Ott forgattam ujjaim között M... csekkjét, amely nek ellenértékéből két hétig ellakhattunk egy szállo dában. Széttéphettem volna, de ez a pénz nem volt az enyém. Manu mellém telepedett. Lehetetlen volt újabb szemrehányásokkal illetni: milyen alapon? Szenved tem, de a szenvedés még nem jelenti azt, hogy iga zunk is volna. Elég hamar kibékültünk.
106
107
nem számít, ezzel tisztában voltam. A fájdalom minden nek ellenére megmaradt, valósággal összeszorult tőle a gyomrom. De ami megtörtént, megtörtént. Minél job ban kell ett ki jön nün k ebbő l a h elyz etb ől, és vig yázn i, nehogy még egyszer előforduljon a dolog. Iskaré roppantul örült, hogy újra értelmesen gon dolkozom - ezt a szót használta. Elégedetten nyugtáz ta a dolgok alakulását, és biztosított róla, hogy még nagyon sok előnyünk fog származni az egészből, és nem sok mindenről kell lemondani cserébe. Igen, ta lálkoztam már Georges de M...-mel, törzsvendégünk volt . Szer elm ünk et nem sod orha tta vesz ély be. Isk aré jól isme rte ven dég eit , és kör ült ek int őe n v ála szto tta ki az ügyfelet. Georges papa gazdag volt, azért járt hoz zánk, hogy szórakozzék, és fiatalokat lásson. Úgy tűnt, magas beosztásban dolgozik a tévének és a rádiónak. Mindig nagyon elegáns, sem a túlzásokat, sem a közönségességet nem szerette, és értékelte a diszkréciót. Amiko r Ma nu hétf őn hazaj ött, min den józ an meg fontolás ellenére sem tudtam megállni, hogy jelenetet ne rendezzek. Pedig ő, velem ellentétben, nagyon örült, hogy viszontláthatott. Beszéltem neki lelkifurdalásom ról és féltékenységemről. Először gúnyt űzött belőlem. Aztán , amik or rid ege n reag álta m, viss zav onu lt a szo bájába. Kön nyek köz t talá lta m. Kétsé gbe volt esve . - Többé nem akarsz megölelni, ugye? Érzem, hogy megvetsz. Talán már nem is szeretsz. - Figyelj, Manu, nagyon fájt, amit tettél. Most nem beszélek az aggoda lomról , hog y n em t udt am, hol vagy ,
és fel se tudtalak hívni. Sőt, a sebzett férfibecsületről sem ejtek itt szót. Viszontlátásod öröme mindezt elfe ledteti. Most szerelmünk nevében beszélek, melyet ve szélybe sodortál. Némi hallgatás után közölte, hogy csodálkozik raj tam. Hiszen itt van, szeret engem, a szíve az enyém, hol a probléma? Csalódott bennem. - Meg sem öleltem a pasast. Meg sem érintettem. Egyébként is óvszert használt. Teljesen fölöslegesen zaklatsz a szemrehányásaiddal. Hogy még csak nem is tagadott, ez végleg betette a kaput. Szóval minden igaz. Könnyekben törtem ki. Ar ra gondoltam, amit apám mondott, és amit most mon dana. De Manu nem érte be ennyivel: - Te sem vagy más, mint a többiek. A szívem nem elég neked. A testemet szereted, és egyedül akarod bir tok oln i. Már ped ig a tes tem az eny ém. Boldog tala n vag y? Ann yi baj leg yen . Amit te tt em, ke tt őn ké rt tet tem. Nem akartam hagyni, hogy karácsonyi terveink kútba essenek. És hogy kíméljem kifinomult erkölcsei det, kész tények elé állítottalak. így aztán még csak nem is vádolhatod magad. Ott forgattam ujjaim között M... csekkjét, amely nek ellenértékéből két hétig ellakhattunk egy szállo dában. Széttéphettem volna, de ez a pénz nem volt az enyém. Manu mellém telepedett. Lehetetlen volt újabb szemrehányásokkal illetni: milyen alapon? Szenved tem, de a szenvedés még nem jelenti azt, hogy iga zunk is volna. Elég hamar kibékültünk.
106
107
M... felajánlotta neki, hogy beköltözhet a Marais ban lévő kis leg ényl akásá ba, és bőség es havi ju tt atá st helyezett kilátásba. Nem támasztott semmilyen felté telt, Manu teljesen szabadon mozoghatott. Mindössze két délutánt és két estét kért hetente. Egyébként úgy tűnt, ő is bele van zúgva. Manu vissza akarta utasíta ni, de megígérte Georges-nak, hogy újra találkozik ve le. M... meg akarta lepni valamivel. - Csak addig várj, míg utoljára megajándékoz. Es küszöm, semmit nem adok neki cserébe. Ezek az utolsó szavak megnyugtattak. Iskarét érte sítettük döntésünkről. Azt mondta, bolondok va gyunk, ha futni hagyjuk az aranytojást tojó tyúkot, ahogyan ő nevezte. M... nemrég telefonált neki: fülig szerelmes Manuba. Értékelte tapintatosságát, egysze rűségét, közvetlenségét. Rengeteget fizetne érte. Iskaré úgy gondolta, a dolog sokáig eltarthat úgy, hogy csak nagyon keveset adunk cserébe. Ezt még át kell gon dolnia, mondta. Manu kedvéért, meg hogy én is szó rakozhassak egy kicsit, és főleg hogy Georges-ot pali ra vegyük, elvállaltam: két nappal később eljátszom az egyetemista öcsiké szerepét. Manunak megbocsá tottam, de ennek a vén kecskének soha. Georges nagy ünnepséget rend ezett otthon, s az es te, reményei szerint, Manuval kettesben ért volna vé get. A svédasztalért és az italokért Iskaré felelt. A vén kujon egy nagy, kétszintes, modern lakásban lakott a tizenkettedik kerületben. Nagyjából tizenöten vol tunk, jórészt M... baráti köréből, melynek néhány tag108
ját látá sból már isme rtem . Én Man u és Iska ré öccseként mutatkoztam be, Manu pártfogója tehát meg volt győződve róla, hogy a lány testvére vagyok. A kisöcs hivatalos szerepe jobban tetszett, mint a szeretőé: fér fi voltam, ez kétségtelen, Manu mellett azonban mégis inkább kamasznak néztem ki, mint felnőttnek. Az es tély során Manu bemutatott jövendőbeli jótevőmnek, Georges-nak. Ő már látott engem Iskarénál, de nem igazán emlékezett rám. Manu fiatal, ragyogó tehetsé gű diáknak festett le engem. Georges úrnak kedve telt abban, hogy hü lyének tet tette magát, és látszólag minden ellenvetés nélkül el hitte, amit mondtunk neki. Mivel az egész estét ő fi zette, s persze még annál többet is, titkon mulatott rajta, hogy meg akarjuk kopasztani. Azt viszont nem nézte jó szemmel, hogy üzelmeinkbe a tudományt is bel eke ver jük . Mih ely t megt udt a, ho gy mate matik át és fizikát tanulok, figyelmeztetett, hogy az ő felségte rületére tévedtem. Igyekezett sarokba szorítani, és több mint egy órán keresztül vitatkoztunk a fizikáról és annak gyakorlati alkalmazásairól, de hála apunak, aki ilyesmivel foglalkozott, álltam a sarat. Végül sike rült meggyőznöm, ő pedig boldog volt, hogy ilyen jó társaságban tudhatja magát. Egyszeriben úgy tűnt, tényleg elhiszi, hogy Manu öccse vagyok, még arcun kon is felfedezni vélte a hasonlóságot, ami nagyon jól esett. Kedvesen azt tanácsolta, ne vesztegessem az idő met, hanem folytassam tanulmányaimat, és hozzátet te: bármikor a rendelkezésemre áll, és biztos benne, 109
M... felajánlotta neki, hogy beköltözhet a Marais ban lévő kis leg ényl akásá ba, és bőség es havi ju tt atá st helyezett kilátásba. Nem támasztott semmilyen felté telt, Manu teljesen szabadon mozoghatott. Mindössze két délutánt és két estét kért hetente. Egyébként úgy tűnt, ő is bele van zúgva. Manu vissza akarta utasíta ni, de megígérte Georges-nak, hogy újra találkozik ve le. M... meg akarta lepni valamivel. - Csak addig várj, míg utoljára megajándékoz. Es küszöm, semmit nem adok neki cserébe. Ezek az utolsó szavak megnyugtattak. Iskarét érte sítettük döntésünkről. Azt mondta, bolondok va gyunk, ha futni hagyjuk az aranytojást tojó tyúkot, ahogyan ő nevezte. M... nemrég telefonált neki: fülig szerelmes Manuba. Értékelte tapintatosságát, egysze rűségét, közvetlenségét. Rengeteget fizetne érte. Iskaré úgy gondolta, a dolog sokáig eltarthat úgy, hogy csak nagyon keveset adunk cserébe. Ezt még át kell gon dolnia, mondta. Manu kedvéért, meg hogy én is szó rakozhassak egy kicsit, és főleg hogy Georges-ot pali ra vegyük, elvállaltam: két nappal később eljátszom az egyetemista öcsiké szerepét. Manunak megbocsá tottam, de ennek a vén kecskének soha. Georges nagy ünnepséget rend ezett otthon, s az es te, reményei szerint, Manuval kettesben ért volna vé get. A svédasztalért és az italokért Iskaré felelt. A vén kujon egy nagy, kétszintes, modern lakásban lakott a tizenkettedik kerületben. Nagyjából tizenöten vol tunk, jórészt M... baráti köréből, melynek néhány tag-
ját látá sból már isme rtem . Én Man u és Iska ré öccseként mutatkoztam be, Manu pártfogója tehát meg volt győződve róla, hogy a lány testvére vagyok. A kisöcs hivatalos szerepe jobban tetszett, mint a szeretőé: fér fi voltam, ez kétségtelen, Manu mellett azonban mégis inkább kamasznak néztem ki, mint felnőttnek. Az es tély során Manu bemutatott jövendőbeli jótevőmnek, Georges-nak. Ő már látott engem Iskarénál, de nem igazán emlékezett rám. Manu fiatal, ragyogó tehetsé gű diáknak festett le engem. Georges úrnak kedve telt abban, hogy hü lyének tet tette magát, és látszólag minden ellenvetés nélkül el hitte, amit mondtunk neki. Mivel az egész estét ő fi zette, s persze még annál többet is, titkon mulatott rajta, hogy meg akarjuk kopasztani. Azt viszont nem nézte jó szemmel, hogy üzelmeinkbe a tudományt is bel eke ver jük . Mih ely t megt udt a, ho gy mate matik át és fizikát tanulok, figyelmeztetett, hogy az ő felségte rületére tévedtem. Igyekezett sarokba szorítani, és több mint egy órán keresztül vitatkoztunk a fizikáról és annak gyakorlati alkalmazásairól, de hála apunak, aki ilyesmivel foglalkozott, álltam a sarat. Végül sike rült meggyőznöm, ő pedig boldog volt, hogy ilyen jó társaságban tudhatja magát. Egyszeriben úgy tűnt, tényleg elhiszi, hogy Manu öccse vagyok, még arcun kon is felfedezni vélte a hasonlóságot, ami nagyon jól esett. Kedvesen azt tanácsolta, ne vesztegessem az idő met, hanem folytassam tanulmányaimat, és hozzátet te: bármikor a rendelkezésemre áll, és biztos benne, 109
108
hogy egyszer még jó hasznát veszem összeköttetései nek. Nagyon megköszöntem. Egyébként Georges na gyon szépen, jobban mondva nagyon diszkréten bánt Manuval. Megajándékozta egy brazil topázköves gyű rűvel és egy csinos kis világossárga bőrtárcával is, melyben húsz vadonatúj ötszázfrankos bankjegy la pult. Lassan közelgett az este, de ő cseppet sem türelmet lenkedett, és egyáltalán nem élt vissza helyzetével. Ah hoz viszont ragaszkodott, hogy Manu nála töltse az éjszakát, és a lány ebbe kénytelen-kelletlen bele is egyezett. Végül én és Iskaré távoztunk utoljára. Amint kettesben maradtak, Manu megkérte az öreget, hogy bújjon ágyb a, és ott várjon rá. Átm ent a fürd őszo bá ba, kin yit ott a a für dők ád csapját , és olajra lép ett . Az épület földszintjén vártam rá. Iskarét nem tájékoztat tuk arról, hogy így tervezzük befejezni az estét, ezt nem találta volna helyesnek. Ezen a cseles fordulaton sokat nevettünk Manuval. Vajon mikor jöhetett rá a jó Georg es, ho gy a für dőká d min de n biz onn yal túl csordult? Könnyesre nevettük magunkat. Sikerült boss zút állni sére lmemé rt. M... elég hamar rájött, hogy átejtettük. Bár a csel, amit kieszeltünk, az én szememben sem tűnt valami becs üle tes nek, nem látt am kül önö se bbe n nagy bű n cselekménynek. Végül is Georges papának nagyon szép estéje volt! Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy rendőrségi ügyet csinál a dologból. Miután nyu godtan hazamentünk az albérletbe, az éjszakát egy110
más karjában töltöttük. Reggel hat óra körül kopog tak az ajtón. - Rendőrség! Három rendőr jött be a szobába. Igazoltattak min ket. A felügyelő elkobozta a topázt és a bankjegyek kel teli tárcát. Az éjjeliszekrényen hevertek, el se rej tettük őket. A bankjegyek száma pontosan megegye zett azokkal a címletekkel, amelyeket M... aznap este ve tt föl a ba nkb an . Ami p edi g a gy űr űt ille ti, a s zámla és a leírás a rendőrök kezében volt: megegyezett az zal, amit M... néhány napja vásárolt, úgyhogy a kő kétségkívül az ő tulajdonát képezte. Georges M... jó előre bebiztosította magát, messzire ért a keze, tréfán kat pedig cseppet sem találta viccesnek. A rendőrök kíméletlenül elszállítottak minket, Manuelle-t csalás, engem prostitúció vádjával. Csak egy bilincset hoztak magukkal: így aztán egymással összeláncolva botor káltunk le a lépcsőn. Az ilyen fordulatokat egyszer át kell élni ahhoz, hogy az ember megérthesse kétségbe esésünket. Az éjszaka közepén jártunk, de a házfelügyelőnő és a szomszédok semmi pénzért nem hagy ták volna ki távozásunkat. Majd meghaltam a szégyen től.
111
hogy egyszer még jó hasznát veszem összeköttetései nek. Nagyon megköszöntem. Egyébként Georges na gyon szépen, jobban mondva nagyon diszkréten bánt Manuval. Megajándékozta egy brazil topázköves gyű rűvel és egy csinos kis világossárga bőrtárcával is, melyben húsz vadonatúj ötszázfrankos bankjegy la pult. Lassan közelgett az este, de ő cseppet sem türelmet lenkedett, és egyáltalán nem élt vissza helyzetével. Ah hoz viszont ragaszkodott, hogy Manu nála töltse az éjszakát, és a lány ebbe kénytelen-kelletlen bele is egyezett. Végül én és Iskaré távoztunk utoljára. Amint kettesben maradtak, Manu megkérte az öreget, hogy bújjon ágyb a, és ott várjon rá. Átm ent a fürd őszo bá ba, kin yit ott a a für dők ád csapját , és olajra lép ett . Az épület földszintjén vártam rá. Iskarét nem tájékoztat tuk arról, hogy így tervezzük befejezni az estét, ezt nem találta volna helyesnek. Ezen a cseles fordulaton sokat nevettünk Manuval. Vajon mikor jöhetett rá a jó Georg es, ho gy a für dőká d min de n biz onn yal túl csordult? Könnyesre nevettük magunkat. Sikerült boss zút állni sére lmemé rt. M... elég hamar rájött, hogy átejtettük. Bár a csel, amit kieszeltünk, az én szememben sem tűnt valami becs üle tes nek, nem látt am kül önö se bbe n nagy bű n cselekménynek. Végül is Georges papának nagyon szép estéje volt! Álmunkban nem gondoltuk volna, hogy rendőrségi ügyet csinál a dologból. Miután nyu godtan hazamentünk az albérletbe, az éjszakát egy110
7. Azonnal elv álas ztot tak mink et egymá stól . Újra e gy rendőrkapitányságon találtam magam, immár má sodszor életemben, és megint Manu miatt. A cellafélé ben, ahol har madm aga mmal vol tam, sok kal in ká bb gondoltam rá, mint magamra. Úgy éreztem, az ő bu kása fájdalmasabb, mint az enyém: az én hercegnőm egy ilyen siralmas helyen! Egyetlen vigaszom volt csak: M... ezzel bebizonyította, hogy nem szereti Manut. Ha szerette volna, nem csinálja ezt, hanem lenyeli, és megbocsátja a tőlünk kapott pofont. Ő egyszerűen csak kívánta Manut, és nem is mindenáron. Manu teh át új ra megbizonyosodhatott szerelmem erejéről, s ez meg vigas ztalt , és erő t ado tt a tov ább iak ho z. Remélt em, hogy ebből előnyt tudok kovácsolni, ha majd újra egy másra találunk. Manu még mindig kiskorú volt, anyja pedig, akit azonnal értesítettek, rögtön nevelőintézetbe küldte. Er ről csak jóval később értesültem, így még mindig azt 112
más karjában töltöttük. Reggel hat óra körül kopog tak az ajtón. - Rendőrség! Három rendőr jött be a szobába. Igazoltattak min ket. A felügyelő elkobozta a topázt és a bankjegyek kel teli tárcát. Az éjjeliszekrényen hevertek, el se rej tettük őket. A bankjegyek száma pontosan megegye zett azokkal a címletekkel, amelyeket M... aznap este ve tt föl a ba nkb an . Ami p edi g a gy űr űt ille ti, a s zámla és a leírás a rendőrök kezében volt: megegyezett az zal, amit M... néhány napja vásárolt, úgyhogy a kő kétségkívül az ő tulajdonát képezte. Georges M... jó előre bebiztosította magát, messzire ért a keze, tréfán kat pedig cseppet sem találta viccesnek. A rendőrök kíméletlenül elszállítottak minket, Manuelle-t csalás, engem prostitúció vádjával. Csak egy bilincset hoztak magukkal: így aztán egymással összeláncolva botor káltunk le a lépcsőn. Az ilyen fordulatokat egyszer át kell élni ahhoz, hogy az ember megérthesse kétségbe esésünket. Az éjszaka közepén jártunk, de a házfelügyelőnő és a szomszédok semmi pénzért nem hagy ták volna ki távozásunkat. Majd meghaltam a szégyen től.
111
hittem, ott van a közelemben, valahol a kapitánysá gon, mikor már messze járt. Ami engem illet, levet kőztettek, megmotoztak, és megismertették velem a fogságot. Az összezártságot. Hogy többször kell enge délyt kérni, míg az ember kimehet vécére. A várako zást. Szorítsd csak össze a segged, ha kell, ők így mond ták. És a tehetetlenséget. Inkább választottam volna a halált, mint ezt a nyers megaláztatást. A vád nevetsé ges volt. Én mint strici? Manu pedig mint szajha? Pe dig erről volt szó. Mindamellett emberi módon bántak velem. Jóindu lattal viseltettek irántam. Bűnöm nem volt egetverő, elejtettek néhány nyájas megjegyzést is a vén taták ról, akik megfizetik a friss húst. De a törvény M... mellett állt. Egy teljes nap rendőri felügyelet után este vég ül kih all gatt ak. Végre kima gya ráz hat tam magam: M... kárára akartunk egy kicsit szórakozni, ennyi volt az egész. A felügyelő ismertette velem a hivatalos vál tozatot. Manu és én munkanélküliek vagyunk, ennek ellenére, ahogy szomszédaink vallották, semmiben nem szenvedü nk hiányt: h onnan jött tehát a pénz? Mit csi nált Manu a múlt hétvégén M... vidéki házában? Ugye nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, a hatalmas pénzekért és ékszerekért cserébe M... csak nézegetni akarta Manut? Megegyezés történt, az áru nem lett leszállítva, az ügyfél pedig panaszt tett: ez így termé szetes, nemdebár? Hangsúlyoztam, hogy pont ezt a kerítőszerepet utasítottam vissza, és Manu ezért nem volt hajlandó M...-mel maradni előző éjszaka.
113
7. Azonnal elv álas ztot tak mink et egymá stól . Újra e gy rendőrkapitányságon találtam magam, immár má sodszor életemben, és megint Manu miatt. A cellafélé ben, ahol har madm aga mmal vol tam, sok kal in ká bb gondoltam rá, mint magamra. Úgy éreztem, az ő bu kása fájdalmasabb, mint az enyém: az én hercegnőm egy ilyen siralmas helyen! Egyetlen vigaszom volt csak: M... ezzel bebizonyította, hogy nem szereti Manut. Ha szerette volna, nem csinálja ezt, hanem lenyeli, és megbocsátja a tőlünk kapott pofont. Ő egyszerűen csak kívánta Manut, és nem is mindenáron. Manu teh át új ra megbizonyosodhatott szerelmem erejéről, s ez meg vigas ztalt , és erő t ado tt a tov ább iak ho z. Remélt em, hogy ebből előnyt tudok kovácsolni, ha majd újra egy másra találunk. Manu még mindig kiskorú volt, anyja pedig, akit azonnal értesítettek, rögtön nevelőintézetbe küldte. Er ről csak jóval később értesültem, így még mindig azt 112
hittem, ott van a közelemben, valahol a kapitánysá gon, mikor már messze járt. Ami engem illet, levet kőztettek, megmotoztak, és megismertették velem a fogságot. Az összezártságot. Hogy többször kell enge délyt kérni, míg az ember kimehet vécére. A várako zást. Szorítsd csak össze a segged, ha kell, ők így mond ták. És a tehetetlenséget. Inkább választottam volna a halált, mint ezt a nyers megaláztatást. A vád nevetsé ges volt. Én mint strici? Manu pedig mint szajha? Pe dig erről volt szó. Mindamellett emberi módon bántak velem. Jóindu lattal viseltettek irántam. Bűnöm nem volt egetverő, elejtettek néhány nyájas megjegyzést is a vén taták ról, akik megfizetik a friss húst. De a törvény M... mellett állt. Egy teljes nap rendőri felügyelet után este vég ül kih all gatt ak. Végre kima gya ráz hat tam magam: M... kárára akartunk egy kicsit szórakozni, ennyi volt az egész. A felügyelő ismertette velem a hivatalos vál tozatot. Manu és én munkanélküliek vagyunk, ennek ellenére, ahogy szomszédaink vallották, semmiben nem szenvedü nk hiányt: h onnan jött tehát a pénz? Mit csi nált Manu a múlt hétvégén M... vidéki házában? Ugye nem voltam olyan naiv, hogy azt higgyem, a hatalmas pénzekért és ékszerekért cserébe M... csak nézegetni akarta Manut? Megegyezés történt, az áru nem lett leszállítva, az ügyfél pedig panaszt tett: ez így termé szetes, nemdebár? Hangsúlyoztam, hogy pont ezt a kerítőszerepet utasítottam vissza, és Manu ezért nem volt hajlandó M...-mel maradni előző éjszaka.
113
- Rendben van. De akkor miért vették el mégis a pénzt és a gyűrűt? Miért tartották meg? És a nyomozó elkezdett vájkálni az életemben. Viss zaté rt az egy hó na pp al ko rá bb an álta lam bejel en tett betörésre. Szerinte az az ügy sem volt valami tisz ta. Végül is miből éltünk mi ketten, Manu és én, ami óta otthagytam a Louis-le-Grand-t? És szerintem mi ből élt Ma nu, mie lőt t vis sza tér t vol na az élet embe ? Egész sokat tudott rólunk. Sokkoló volt, ahogy felidéz te előttem a múltat: szerelmem mint a homok, ú gy porlott el a kezem közt. Sírni kezdtem, hangtalan, kétség bee set ten és meg alá zot tan . A nyo mo zó rám ak art ijesz teni . Azt mo nd ta , nem hisz nekem. Szerinte csak játszom itt az agyamat: Manu az én tudtommal és beleegyezésemmel adta el magát, én pedig beszedtem a pénzt, ha összejött az üzlet. Ez pedig prostitúció, hiszen semmilyen állással nem ren delkeztem, és az ő bevételeiből éltem. Becsületből nem szóltam semmit az Iskarénál végzett tevékenységem ről: nem akartam őt is bajba keverni. A rendőrség sze rint ügyem állása rosszabbra is fordulhat, ha Manu vag y a szüle i bep ere lne k, és rám hár ítj ák az összes vá dat. Manu kiskorú volt, anyja pedig ragaszkodott hoz zá, hogy én kényszerítettem a lányát prostitúcióra. Öt év börtön lógott a fejem fölött. Összesen negyvennyolc órát töltöttem rendőri őri zetben. Senkit nem értesítettem, amikor lehetőségem lett volna rá: se rokont, se ügyvédet. Leginkább azt akartam elkerülni, hogy apámat tájékoztassák a tör-
téntekről. Az éjszakát a legmélyebb levertségben töl töttem, szüntelenül bukásomra gondoltam, más sem já rt a f ejemb en. Még Ma nu emlé ke is há tt ér be szo rul t. Elöntött a szégyen és a jövőtől való félelem. Börtön, igazságszolgáltatás, vád, bűnügyi nyilvántartás, elzá rás, letartóztatás: ezek a szavak még a valóságnál is jo bb an kí noz ta k. Enn él mél ye bb re ali gha csú szh att am már, és afféle jó családból való fiatalemberként (régi énem újra feléledt bennem) nem könnyen viseltem. Micsoda szégyen, micsoda kudarc! Még meghalni se lehet, próbálkozni is kár: se cipőfűző, se öv, se nad rágtartó, se nyakkendő, se kanál, se kés, se villa, csak műanyag kávéspoharak. Igen, meghaltam volna a szé gyentől, ha képes lettem volna rá. A ha la nd ók tö bb ség e csak né há ny sze nve dél yt él meg az élete során. Ismerik a vágyat, a vágy beteljesü lését vagy a fájdalmat, és semmi egyebet. Én a rendőri felügyelet alatt - ha csak rövid időre is - felülemel kedtem helyzetemen és szenvedésemen. Szégyelltem magam, hogy így elárultam a családomat, de szégyen keztem az életem miatt is. Ó, az én elpazarolt életem! Micsoda kudarc! És mégis, micsoda harcokat vívtam, hogy mindeközben meg ne tagadjam Manut! Vizsgá lati fogság om id őta rt ama meg mag yar ázh ata t lan módon elhúzódott. Cellatársaim szerint vagy vád alá kellett volna helyezzenek, és át kellett volna szál lítaniuk egy börtönbe, vagy pedig már rég szabadnak kellene lennem. Azt javasolták, hogy tegyek panaszt az ügyésznél, és követeljek ügyvédet. Egyelőre még
114
115
- Rendben van. De akkor miért vették el mégis a pénzt és a gyűrűt? Miért tartották meg? És a nyomozó elkezdett vájkálni az életemben. Viss zaté rt az egy hó na pp al ko rá bb an álta lam bejel en tett betörésre. Szerinte az az ügy sem volt valami tisz ta. Végül is miből éltünk mi ketten, Manu és én, ami óta otthagytam a Louis-le-Grand-t? És szerintem mi ből élt Ma nu, mie lőt t vis sza tér t vol na az élet embe ? Egész sokat tudott rólunk. Sokkoló volt, ahogy felidéz te előttem a múltat: szerelmem mint a homok, ú gy porlott el a kezem közt. Sírni kezdtem, hangtalan, kétség bee set ten és meg alá zot tan . A nyo mo zó rám ak art ijesz teni . Azt mo nd ta , nem hisz nekem. Szerinte csak játszom itt az agyamat: Manu az én tudtommal és beleegyezésemmel adta el magát, én pedig beszedtem a pénzt, ha összejött az üzlet. Ez pedig prostitúció, hiszen semmilyen állással nem ren delkeztem, és az ő bevételeiből éltem. Becsületből nem szóltam semmit az Iskarénál végzett tevékenységem ről: nem akartam őt is bajba keverni. A rendőrség sze rint ügyem állása rosszabbra is fordulhat, ha Manu vag y a szüle i bep ere lne k, és rám hár ítj ák az összes vá dat. Manu kiskorú volt, anyja pedig ragaszkodott hoz zá, hogy én kényszerítettem a lányát prostitúcióra. Öt év börtön lógott a fejem fölött. Összesen negyvennyolc órát töltöttem rendőri őri zetben. Senkit nem értesítettem, amikor lehetőségem lett volna rá: se rokont, se ügyvédet. Leginkább azt akartam elkerülni, hogy apámat tájékoztassák a tör-
téntekről. Az éjszakát a legmélyebb levertségben töl töttem, szüntelenül bukásomra gondoltam, más sem já rt a f ejemb en. Még Ma nu emlé ke is há tt ér be szo rul t. Elöntött a szégyen és a jövőtől való félelem. Börtön, igazságszolgáltatás, vád, bűnügyi nyilvántartás, elzá rás, letartóztatás: ezek a szavak még a valóságnál is jo bb an kí noz ta k. Enn él mél ye bb re ali gha csú szh att am már, és afféle jó családból való fiatalemberként (régi énem újra feléledt bennem) nem könnyen viseltem. Micsoda szégyen, micsoda kudarc! Még meghalni se lehet, próbálkozni is kár: se cipőfűző, se öv, se nad rágtartó, se nyakkendő, se kanál, se kés, se villa, csak műanyag kávéspoharak. Igen, meghaltam volna a szé gyentől, ha képes lettem volna rá. A ha la nd ók tö bb ség e csak né há ny sze nve dél yt él meg az élete során. Ismerik a vágyat, a vágy beteljesü lését vagy a fájdalmat, és semmi egyebet. Én a rendőri felügyelet alatt - ha csak rövid időre is - felülemel kedtem helyzetemen és szenvedésemen. Szégyelltem magam, hogy így elárultam a családomat, de szégyen keztem az életem miatt is. Ó, az én elpazarolt életem! Micsoda kudarc! És mégis, micsoda harcokat vívtam, hogy mindeközben meg ne tagadjam Manut! Vizsgá lati fogság om id őta rt ama meg mag yar ázh ata t lan módon elhúzódott. Cellatársaim szerint vagy vád alá kellett volna helyezzenek, és át kellett volna szál lítaniuk egy börtönbe, vagy pedig már rég szabadnak kellene lennem. Azt javasolták, hogy tegyek panaszt az ügyésznél, és követeljek ügyvédet. Egyelőre még
114
115
túlságosan is sokkhat ás alatt álltam, és túlságosan tisz tában voltam saját hibáimmal ahhoz, hogy az igazság szolgáltatás ellen támadjak! Nem igazán érdekelt, mi történik velem a továbbiakban. Halott voltam, társa dalmi szempontból mindenk éppen: minek törődjek ak kor a formaságokkal? A más odik na p dél utá njá n a fel ügye lő újból az iro dájába hívott. Egész más hangon beszélt hozzám. Va lami történhetett. Töprengve, alaposan szemügyre vet t. Ciga ret táva l, káv éva l kín ált . - Alapjában véve jó természeted van. Hogy süllyed hettél idáig? Két hasonló korú fiam van, szeretném megérteni. Intelligens és jól nevelt fiú vagy, hogyan szerethettél bele egy olyan lányba, mint Iskaré? Más részt meg hogy lehetsz még most is ennyire naiv? Hi szek neked, talán tényleg annyira szerelmes vagy, hogy egész idő alatt ki se láttál a lila ködből. Megkönnyebbültem, hogy így beszél velem, és örültem, ho gy már nem tekint aljas gazemberne k. Ha marosan rá kellett jönnöm, miért. Apám reggel meg látogatta. Ha már nem is voltam senki, még mindig va la kin ek a fia ma ra dt am . A re nd őr sé g fel gön gyöl í tette az ügyet, és kapcsolatba lépett a családommal. Apám az onn al tel efo nál t M. .. -n ek , ho gy megk érje , vonja viss za a felj elen tést , amit M. .. meg is te tt , nem Manu miatt, ő nem számított neki, hanem hogy így megússzam a jogi következményeket, tekiinettel apámra, aki igazán nem érdemelt ekkora szégyent. Pár hónappal később újra viszontláttam Georges 116
papát, és nem sokkal előnyösebb körülmények kö zött. A vád viss zav oná sa per sze nem jel ent et te , hog y a rendőrség megszünteti a büntetőeljárást, és ne adna át az ügyészségnek. Ennek ellenére kilátásba helyezték szabadon bocsátásomat, ha önként alávetem magam a klinikai kezelésnek. Apám arra a következtetésre ju tott, hogy többé nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Nem tudta máshogy megmagyarázni szökéseimet, azt, hogy odahagytam tanulmányaimat, karrieremet, egy szóval egész szexuális megmételyezettségemet, ahogy ő fogalmazott. Tekintve, hogy teljesen függővé vál tam Manutól, elvonókúrára kellett járnom. Természe tesen beleegyeztem a terápiába. A börtön és doktor Perlanct Chantou mellett, Yvelines-ben álló klinikája közül nyilvánvaló, melyiket kell választani. Ott, a kli nikán sokkal több esélyem lesz majd meglépni, és újra felkeresni Manuelle-t. Nem voltam bolond, és nem is bolondokházá ba rak tak. Régóta kínzott már viszont egyfajta betegség, depresszió, neurózis, skizofrénia, vagy ahogy tetszik. A re nd őr i fel ügy ele t ké t nap ja tel jese n len ull ázo tt. A sza kad ék szélé ről jöt te m vissz a, és biz ony ké nyt e len voltam beismerni, hogy mindebben Manunak is része volt. így aztán nem ellenkeztem, amikor az or voso k kez ére ad ta k. Any ám hét éve s ko ro mba n hal t meg . Nyi lvá n lelk i egyensúlyom hiánya is szerepet játszott abban, ami lyen frenetikusán tanultam a gimnáziumban és az elő117
túlságosan is sokkhat ás alatt álltam, és túlságosan tisz tában voltam saját hibáimmal ahhoz, hogy az igazság szolgáltatás ellen támadjak! Nem igazán érdekelt, mi történik velem a továbbiakban. Halott voltam, társa dalmi szempontból mindenk éppen: minek törődjek ak kor a formaságokkal? A más odik na p dél utá njá n a fel ügye lő újból az iro dájába hívott. Egész más hangon beszélt hozzám. Va lami történhetett. Töprengve, alaposan szemügyre vet t. Ciga ret táva l, káv éva l kín ált . - Alapjában véve jó természeted van. Hogy süllyed hettél idáig? Két hasonló korú fiam van, szeretném megérteni. Intelligens és jól nevelt fiú vagy, hogyan szerethettél bele egy olyan lányba, mint Iskaré? Más részt meg hogy lehetsz még most is ennyire naiv? Hi szek neked, talán tényleg annyira szerelmes vagy, hogy egész idő alatt ki se láttál a lila ködből. Megkönnyebbültem, hogy így beszél velem, és örültem, ho gy már nem tekint aljas gazemberne k. Ha marosan rá kellett jönnöm, miért. Apám reggel meg látogatta. Ha már nem is voltam senki, még mindig va la kin ek a fia ma ra dt am . A re nd őr sé g fel gön gyöl í tette az ügyet, és kapcsolatba lépett a családommal. Apám az onn al tel efo nál t M. .. -n ek , ho gy megk érje , vonja viss za a felj elen tést , amit M. .. meg is te tt , nem Manu miatt, ő nem számított neki, hanem hogy így megússzam a jogi következményeket, tekiinettel apámra, aki igazán nem érdemelt ekkora szégyent. Pár hónappal később újra viszontláttam Georges 116
készítőn. Manu iránti, nem kevésbé féktelen szerel mem szintén nem kiegyensúlyozottságról árulkodik. Egyértelműen segítségre volt szükségem, mint aho gyan Manunak is, evvel ma már tisztában vagyok, mégpedig épp azért, mert ugyanúgy szenvedett a sze retethiánytól, akárcsak én. Szükségem volt a segítség re, és mégis képtelen voltam bá rki tanácsát megfogad ni. Ki lett volna méltó arra, hogy tanácsot adjon? Ki tud élni? Ki meri boldognak mondani magát? Mutas sanak nekem egy negyvenévest, aki szabadon és bol dogan élhet. És persze jól tudtam, mit fognak monda ni legelőször: hogy felejtsem el Manut. Nagy szobám volt. Ráláttam a klinika kis uszodájá ra, amely afféle régi kerti medence le hetett eredetileg, de most befedték, és üvegfolyosó kötötte össze a fő épülettel. Az épület két szárnya között szép, pa tkó for májú pázsit, s mindez egy park közepén. Körös-körül falak és rácsok. Volt ugyan telefonom, de közvetlen külső vonal nélkül, csak a központon keresztül telefo nálhatta m. Börtönöm kényelmes volt, tágas, de mégis csak fogva tartott. Újra gyereket csináltak belőlem. Egy igazi férfi inkább a börtönt választotta volna. A keze lés ro pp an t egy sze rű vol t: pih en ni, semmi több. Doktor Perlanct szerint tanulmányaim során túl hajtottam magam. Csodálatos diák voltam, túl sokat készültem, míg végül a test is követelni kezdt e a maga jus sát . Híres pé ldá ka t idé zet t nek em: Aug ust e Comte szinte őrültre dolgozta magát, mire megalkotta filozó fiai rendszerét. A doktor már kezelt hasonló eseteket. 118
papát, és nem sokkal előnyösebb körülmények kö zött. A vád viss zav oná sa per sze nem jel ent et te , hog y a rendőrség megszünteti a büntetőeljárást, és ne adna át az ügyészségnek. Ennek ellenére kilátásba helyezték szabadon bocsátásomat, ha önként alávetem magam a klinikai kezelésnek. Apám arra a következtetésre ju tott, hogy többé nem vagyok ura a cselekedeteimnek. Nem tudta máshogy megmagyarázni szökéseimet, azt, hogy odahagytam tanulmányaimat, karrieremet, egy szóval egész szexuális megmételyezettségemet, ahogy ő fogalmazott. Tekintve, hogy teljesen függővé vál tam Manutól, elvonókúrára kellett járnom. Természe tesen beleegyeztem a terápiába. A börtön és doktor Perlanct Chantou mellett, Yvelines-ben álló klinikája közül nyilvánvaló, melyiket kell választani. Ott, a kli nikán sokkal több esélyem lesz majd meglépni, és újra felkeresni Manuelle-t. Nem voltam bolond, és nem is bolondokházá ba rak tak. Régóta kínzott már viszont egyfajta betegség, depresszió, neurózis, skizofrénia, vagy ahogy tetszik. A re nd őr i fel ügy ele t ké t nap ja tel jese n len ull ázo tt. A sza kad ék szélé ről jöt te m vissz a, és biz ony ké nyt e len voltam beismerni, hogy mindebben Manunak is része volt. így aztán nem ellenkeztem, amikor az or voso k kez ére ad ta k. Any ám hét éve s ko ro mba n hal t meg . Nyi lvá n lelk i egyensúlyom hiánya is szerepet játszott abban, ami lyen frenetikusán tanultam a gimnáziumban és az elő117
Teljes egészségügyi kivizsgálásnak vetett alá. Semmi szervi bajom nem volt. Minden rendesen működött. Szerinte először mentálisan, majd fizikailag készültem ki, így most vissza kell nyernem egyensúlyomat. Na ponta egy óra sportot engedélyeztek nekem, kocogást vag y úszá st. Se rád ió, se újsá gok. A kö ny vt ár kö ny vei ren del kez ése mre áll tak , de csak he ly be n olvas ás ra, a megadott órákban. Volt egy tévészoba: a készü léket a videorendszerre kötötték, és hetente egyetlen filmet játszottak le rajta. Az orvos azt ajánlotta, hagy ja k fel mi nd en ne mű önk ielé gít éss el. Étr end- kieg ész í tőket és erősítőket írt fel nekem. Minden előírást betartottam. Megcsináltam min dent, amire kértek. Végül is mindez olyan volt, mint a kollégiumban: visszatért belém a szokásos engedelmes ség. Az első négy nap rengeteget aludtam. Az ötödik napon, mivel nem vettem be az erősítőimet, egész éj szaka ébren voltam: rá kellett jönnöm, hogy gyógy szerekkel kényszerítenek a pihenésre. Volt egy pszi chológus, akinél rajzolni, festeni vagy modellezni kel lett, kis létszámú csoportterápián. Egy másik orvossal bes zél get het tem , sőt bes zél get nem kel let t: álma imról , és mindarról, ami a fejemben zajlott. Végül pedig min dennap voltak közös lazító és relaxációs gyakorlatok. És kitűnően főztek. Apám egy etl ene gys zer lát oga tot t csak meg: nem iga zán tudtuk, mit mondhatnánk egymásnak. Az igazi kérdések felvetése csak veszekedésbe torkollott vol na. Telefonon egy kicsivel jobban ment. Minden má-
készítőn. Manu iránti, nem kevésbé féktelen szerel mem szintén nem kiegyensúlyozottságról árulkodik. Egyértelműen segítségre volt szükségem, mint aho gyan Manunak is, evvel ma már tisztában vagyok, mégpedig épp azért, mert ugyanúgy szenvedett a sze retethiánytól, akárcsak én. Szükségem volt a segítség re, és mégis képtelen voltam bá rki tanácsát megfogad ni. Ki lett volna méltó arra, hogy tanácsot adjon? Ki tud élni? Ki meri boldognak mondani magát? Mutas sanak nekem egy negyvenévest, aki szabadon és bol dogan élhet. És persze jól tudtam, mit fognak monda ni legelőször: hogy felejtsem el Manut. Nagy szobám volt. Ráláttam a klinika kis uszodájá ra, amely afféle régi kerti medence le hetett eredetileg, de most befedték, és üvegfolyosó kötötte össze a fő épülettel. Az épület két szárnya között szép, pa tkó for májú pázsit, s mindez egy park közepén. Körös-körül falak és rácsok. Volt ugyan telefonom, de közvetlen külső vonal nélkül, csak a központon keresztül telefo nálhatta m. Börtönöm kényelmes volt, tágas, de mégis csak fogva tartott. Újra gyereket csináltak belőlem. Egy igazi férfi inkább a börtönt választotta volna. A keze lés ro pp an t egy sze rű vol t: pih en ni, semmi több. Doktor Perlanct szerint tanulmányaim során túl hajtottam magam. Csodálatos diák voltam, túl sokat készültem, míg végül a test is követelni kezdt e a maga jus sát . Híres pé ldá ka t idé zet t nek em: Aug ust e Comte szinte őrültre dolgozta magát, mire megalkotta filozó fiai rendszerét. A doktor már kezelt hasonló eseteket.
Teljes egészségügyi kivizsgálásnak vetett alá. Semmi szervi bajom nem volt. Minden rendesen működött. Szerinte először mentálisan, majd fizikailag készültem ki, így most vissza kell nyernem egyensúlyomat. Na ponta egy óra sportot engedélyeztek nekem, kocogást vag y úszá st. Se rád ió, se újsá gok. A kö ny vt ár kö ny vei ren del kez ése mre áll tak , de csak he ly be n olvas ás ra, a megadott órákban. Volt egy tévészoba: a készü léket a videorendszerre kötötték, és hetente egyetlen filmet játszottak le rajta. Az orvos azt ajánlotta, hagy ja k fel mi nd en ne mű önk ielé gít éss el. Étr end- kieg ész í tőket és erősítőket írt fel nekem. Minden előírást betartottam. Megcsináltam min dent, amire kértek. Végül is mindez olyan volt, mint a kollégiumban: visszatért belém a szokásos engedelmes ség. Az első négy nap rengeteget aludtam. Az ötödik napon, mivel nem vettem be az erősítőimet, egész éj szaka ébren voltam: rá kellett jönnöm, hogy gyógy szerekkel kényszerítenek a pihenésre. Volt egy pszi chológus, akinél rajzolni, festeni vagy modellezni kel lett, kis létszámú csoportterápián. Egy másik orvossal bes zél get het tem , sőt bes zél get nem kel let t: álma imról , és mindarról, ami a fejemben zajlott. Végül pedig min dennap voltak közös lazító és relaxációs gyakorlatok. És kitűnően főztek. Apám egy etl ene gys zer lát oga tot t csak meg: nem iga zán tudtuk, mit mondhatnánk egymásnak. Az igazi kérdések felvetése csak veszekedésbe torkollott vol na. Telefonon egy kicsivel jobban ment. Minden má-
118
sodik nap felhívott, jelentéktelen dolgokról fecseg tünk, de legalább fenntartottuk a jó viszonyt. Doktor Perlanct mindennap fogadott. - Egy kissé jobban érzi magát? Értse meg, fizikailag és morálisan is fel kell épülnie, ez pedig időbe telik. Az egés zségr e idő t kell áld ozn i. - De mit ért ön morális egészségen, doktor? - Azt, ha valaki meg van elégedve a saját életével. Ön nem volt harmóniában az életével. Kapálózott ellene, túl hajszolta magát. Természetével ellentétesen viselkedett. Ön azért van itt, hogy megtalálja valódi életritmusát. - Mit ért ön valódi ritmuson? - Azt, ha valaki jelleméhez, környezetéhez és ne vel tet ésé hez illő mód on él. Ön túl ság osa n is elh any a golta valódi szükségleteit. A fejemet csóv álta m, és go ndo lk odó arco t vág ta m hozzá. Semmiképpen sem akartam ellentmondani ne ki. Hagytam, ho gy tegyék a dolguk at, jól viseltem ma gam, de ez a változás csak külsődleges volt. Amikor egyedül maradtam, a lazító gyakorlatok helyett sorso mon keseregtem. Gyűlöltem ezt a klinikát. Újra szük ségem volt a szerelemre. Manu hiánya, és a félelem, hogy soha többé nem láthatom, már-már eszemet vet te. Tudtam, hogy a prostitúció nem bűncselekmény. Ha M... visszavonta a lopás vádját, Manu t minden bi zonnyal szabadon engedték. De hol lehet most? Ki vel? Elké pzel tem a vén George s k arj aiba n. Vagy, hog y Iskaré, akinek laza erkölcsi felfogását már ismertem, újra a hatalmába kerítette. 1
20
így töltöttem el ott három végtelennek tűnő hetet. Lehetetlen volt kijutni, vagy felvenni a kapcsolatot a külvilággal. Év végére valami enyhülésfélében re ménykedtem. De semmi ilyesmi nem történt, csak a telefonhívások jöttek rokonaimtól. Ha hívni akartam egy számot, a központtól kellett vonalat kérnem, az pedig megszűrte a hívásokat. Csak apámat és a bátyá mat volt jogom felhívni. Mi nden remé nyemet színészi teljesítményembe vetettem. Igyekeztem normális ar cot vágni, hogy mihamarabb kiengedjenek, de ez sok időbe telhetett. Figyelmesen vizsgáltam a doktor ar cát, követtem érvelését, mindent megtettem, hogy a kedvébe járjak, így szép lassan úgy látszott, szívén visel i a sors omat . Végü l meg ké rde zte m, kit ől és mitől függ szabadulásom. Emlékeztetett a gyámság elfoga dásáról szóló papírra, amit belépésemkor aláírtam, és azt ajánlotta, viseljem türelemmel a betegséget. - Aki beteg, sosem látja valójában, milyen súlyos is a betegsége. Egy regeneráló kúra minimum három hó napig tart. A fejlődés, még ha olyan gyors is, mint az ön esetében, megerősítést kell nyerjen, hogy a vissza esést elkerülhessük. Időre van szüksége. Igazság szerint az egészet ravaszul kitervelt ék. Nem vol tam bet eg, nem vol t semmi, amib ől ki gyó gy íth at tak volna, és teljesen normális voltam. Apám egysze rűen csak várakozásra kényszerített, arra számítva, hogy az idő és az egyedüllét majd kigyógyítanak a szenvedélyből. Ami Perlanct-ot illeti, aki néha elíté lően nyilatkozott apám kegyetlenségéről és szűk látó1
2 1
sodik nap felhívott, jelentéktelen dolgokról fecseg tünk, de legalább fenntartottuk a jó viszonyt. Doktor Perlanct mindennap fogadott. - Egy kissé jobban érzi magát? Értse meg, fizikailag és morálisan is fel kell épülnie, ez pedig időbe telik. Az egés zségr e idő t kell áld ozn i. - De mit ért ön morális egészségen, doktor? - Azt, ha valaki meg van elégedve a saját életével. Ön nem volt harmóniában az életével. Kapálózott ellene, túl hajszolta magát. Természetével ellentétesen viselkedett. Ön azért van itt, hogy megtalálja valódi életritmusát. - Mit ért ön valódi ritmuson? - Azt, ha valaki jelleméhez, környezetéhez és ne vel tet ésé hez illő mód on él. Ön túl ság osa n is elh any a golta valódi szükségleteit. A fejemet csóv álta m, és go ndo lk odó arco t vág ta m hozzá. Semmiképpen sem akartam ellentmondani ne ki. Hagytam, ho gy tegyék a dolguk at, jól viseltem ma gam, de ez a változás csak külsődleges volt. Amikor egyedül maradtam, a lazító gyakorlatok helyett sorso mon keseregtem. Gyűlöltem ezt a klinikát. Újra szük ségem volt a szerelemre. Manu hiánya, és a félelem, hogy soha többé nem láthatom, már-már eszemet vet te. Tudtam, hogy a prostitúció nem bűncselekmény. Ha M... visszavonta a lopás vádját, Manu t minden bi zonnyal szabadon engedték. De hol lehet most? Ki vel? Elké pzel tem a vén George s k arj aiba n. Vagy, hog y Iskaré, akinek laza erkölcsi felfogását már ismertem, újra a hatalmába kerítette. 1
20
köréről, ő nyilván arra játszott, hogy a bizalmamba férkőzzék. Minderre elég hamar rájöttem. Igen, teljesen normális ember voltam, kivéve, ha Manuról volt szó, akit szerettem. De a szerelem termé szetes dolog. Még ma is úgy gondolom, hogy a társa dalom tette szenvedélyünket holmi szörnyűséges és perverz dologgá. Kieszeltem egy tervet. Panaszkodtam az egyedül létre, és kértem, engedélyezzék a drága Tortajadurinak, hogy meglátogasson. Nem reméltem Tortutől sem mi közvetlen segítséget, úgy akartam őt felhasználni, hogy ő maga ne is vegye észre. Iskarénak akartam ír ni, őt és barátait szerettem volna megkérni, hogy sza bad íts ana k ki. Tortu látogatását engedélyezték. Még aznap este fel hívott, hogy másnap átjön a klinikára találkozni ve lem. A barátom nem vesztett el szem elől, tudott legutóbbi szerencsétlen kalandjaimról, és talán örült is neki valamelyest, hogy olyan helyen lát, ahol sem miféle kísértés nem érhet. Nagyon kellemesen társa logtunk. Tortu szerette volna, ha mindent elmesélek, és jelenlegi lelkiállapotomról is beszélek neki. Telje sen feltártam előtte szívemet, kivéve mindazt, ami kap csolatban állt szökési szándékaimmal. - Ha azt hiszed, megjavultam, s már nincs rám ha tással Manu szépsége, tévedsz. Pontosan ugyanúgy ülök itt most előtted, mint amikor három hónapja ott hagytál: örökké szerelmesen és örökké szerencsétle nül.
122
így töltöttem el ott három végtelennek tűnő hetet. Lehetetlen volt kijutni, vagy felvenni a kapcsolatot a külvilággal. Év végére valami enyhülésfélében re ménykedtem. De semmi ilyesmi nem történt, csak a telefonhívások jöttek rokonaimtól. Ha hívni akartam egy számot, a központtól kellett vonalat kérnem, az pedig megszűrte a hívásokat. Csak apámat és a bátyá mat volt jogom felhívni. Mi nden remé nyemet színészi teljesítményembe vetettem. Igyekeztem normális ar cot vágni, hogy mihamarabb kiengedjenek, de ez sok időbe telhetett. Figyelmesen vizsgáltam a doktor ar cát, követtem érvelését, mindent megtettem, hogy a kedvébe járjak, így szép lassan úgy látszott, szívén visel i a sors omat . Végü l meg ké rde zte m, kit ől és mitől függ szabadulásom. Emlékeztetett a gyámság elfoga dásáról szóló papírra, amit belépésemkor aláírtam, és azt ajánlotta, viseljem türelemmel a betegséget. - Aki beteg, sosem látja valójában, milyen súlyos is a betegsége. Egy regeneráló kúra minimum három hó napig tart. A fejlődés, még ha olyan gyors is, mint az ön esetében, megerősítést kell nyerjen, hogy a vissza esést elkerülhessük. Időre van szüksége. Igazság szerint az egészet ravaszul kitervelt ék. Nem vol tam bet eg, nem vol t semmi, amib ől ki gyó gy íth at tak volna, és teljesen normális voltam. Apám egysze rűen csak várakozásra kényszerített, arra számítva, hogy az idő és az egyedüllét majd kigyógyítanak a szenvedélyből. Ami Perlanct-ot illeti, aki néha elíté lően nyilatkozott apám kegyetlenségéről és szűk látó1
2 1
Az vála szolt a, ho gy j ogo san ta rt an ak bezá rva . Ha a bű n ré vé n sik ere s emb er vál ik bel őle m, ta lá n még megértené, hogy miért ragaszkodom ennyire hozzá. De így, hogy a bűn még csak boldoggá se tett, igazán nem érti, mi bújt belém. -E rr e könnyen felelhetek. A munkáva l elérhető bol dogságot, avagy a siker mámorát, ahogy mondani szo kás, szintén nem adják olcsón. Vagy tán elfelejtetted átvirrasztott éjszakáinkat, a tanulószobába zárkózva eltöltött tavaszi napokat, a magányos vasárnapokat, amikor fogalmunk sem volt, hogyan kell szórakozni? Vajon té nyl eg err e vá gy tu nk vol na? Azok , aki k bele kényszerítettek minket a könyvek és ambíciók eme ketrecébe, maguk se jöttek ki onnan soha. Tudtad, hogy M., aki meg akarta vásárolni Manut, egy olyan nagy egyetemen végzett, ahová mi mindenáron be akartunk kerülni? Manu boldogságot szerzett nekem, mégpedig valódit. Te még mindig vársz a sajátodra. Féltékenyen őrizgeted egyetemi pozíciódat, és el tu dom képzelni, milyen áron. Úgy tűnt nekem, Tortut megindította ez a kis szó noklat. Megpróbálta különválasztani a gyönyört a bol dogságtól, mint ahogy azt filozófiaórán megtanultuk, de az évszázados érvelést határozottan elutasítottam: - Az ember úgy van megalkotva, hogy a boldogsá got a gyönyörben találja meg. Más meghatározást nem va gyo k haj lan dó elf oga dni. Má rpe dig a szerel mi gyö nyör minden másnál előbbre való. Sem a karrier, sem a pénz nem fogható hozzá. 123
köréről, ő nyilván arra játszott, hogy a bizalmamba férkőzzék. Minderre elég hamar rájöttem. Igen, teljesen normális ember voltam, kivéve, ha Manuról volt szó, akit szerettem. De a szerelem termé szetes dolog. Még ma is úgy gondolom, hogy a társa dalom tette szenvedélyünket holmi szörnyűséges és perverz dologgá. Kieszeltem egy tervet. Panaszkodtam az egyedül létre, és kértem, engedélyezzék a drága Tortajadurinak, hogy meglátogasson. Nem reméltem Tortutől sem mi közvetlen segítséget, úgy akartam őt felhasználni, hogy ő maga ne is vegye észre. Iskarénak akartam ír ni, őt és barátait szerettem volna megkérni, hogy sza bad íts ana k ki. Tortu látogatását engedélyezték. Még aznap este fel hívott, hogy másnap átjön a klinikára találkozni ve lem. A barátom nem vesztett el szem elől, tudott legutóbbi szerencsétlen kalandjaimról, és talán örült is neki valamelyest, hogy olyan helyen lát, ahol sem miféle kísértés nem érhet. Nagyon kellemesen társa logtunk. Tortu szerette volna, ha mindent elmesélek, és jelenlegi lelkiállapotomról is beszélek neki. Telje sen feltártam előtte szívemet, kivéve mindazt, ami kap csolatban állt szökési szándékaimmal. - Ha azt hiszed, megjavultam, s már nincs rám ha tással Manu szépsége, tévedsz. Pontosan ugyanúgy ülök itt most előtted, mint amikor három hónapja ott hagytál: örökké szerelmesen és örökké szerencsétle nül.
122
Az vála szolt a, ho gy j ogo san ta rt an ak bezá rva . Ha a bű n ré vé n sik ere s emb er vál ik bel őle m, ta lá n még megértené, hogy miért ragaszkodom ennyire hozzá. De így, hogy a bűn még csak boldoggá se tett, igazán nem érti, mi bújt belém. -E rr e könnyen felelhetek. A munkáva l elérhető bol dogságot, avagy a siker mámorát, ahogy mondani szo kás, szintén nem adják olcsón. Vagy tán elfelejtetted átvirrasztott éjszakáinkat, a tanulószobába zárkózva eltöltött tavaszi napokat, a magányos vasárnapokat, amikor fogalmunk sem volt, hogyan kell szórakozni? Vajon té nyl eg err e vá gy tu nk vol na? Azok , aki k bele kényszerítettek minket a könyvek és ambíciók eme ketrecébe, maguk se jöttek ki onnan soha. Tudtad, hogy M., aki meg akarta vásárolni Manut, egy olyan nagy egyetemen végzett, ahová mi mindenáron be akartunk kerülni? Manu boldogságot szerzett nekem, mégpedig valódit. Te még mindig vársz a sajátodra. Féltékenyen őrizgeted egyetemi pozíciódat, és el tu dom képzelni, milyen áron. Úgy tűnt nekem, Tortut megindította ez a kis szó noklat. Megpróbálta különválasztani a gyönyört a bol dogságtól, mint ahogy azt filozófiaórán megtanultuk, de az évszázados érvelést határozottan elutasítottam: - Az ember úgy van megalkotva, hogy a boldogsá got a gyönyörben találja meg. Más meghatározást nem va gyo k haj lan dó elf oga dni. Má rpe dig a szerel mi gyö nyör minden másnál előbbre való. Sem a karrier, sem a pénz nem fogható hozzá. 123
- Élősködők ént akarod leélni az életed? Hát már gon dolkozni sem gondolkozol? Csak mész a farkad után? Lopásból akarsz élni, vagy megköveteled, hogy má sok tartsanak el? Végü l Tor tu add ig ak adé ko sko dot t, amíg be nem ismertem, hogy bár munka és szerelem kizárják egy mást, a szerelemhez mégis szükséges a pénz. Ebbe a korlátba ütköztünk bele mi, Manu és én. Nem ragasz kodtam az igazamhoz, nehogy felingereljem Tortut. Végül hag yta m, ho gy az uto lsó szót ő mond ja ki: — Manuelle-t a pénz révén szerezted, és úgy is vesz tetted el. Abb an igaz at kel let t adn om nek i, hog y Ma nu nem állt annyira fölötte az anyagi szükségleteknek, mint én. Úgy tűnt, Tortu elégedett az eredménnyel. Tudta, hogy botlásaimban nem gonosz szándék, hanem csu pán gyengeségem vezetett. Amikor elváltunk, barát ságunk erősebb volt, mint valaha. Mielőtt elment vol na, mintegy mellékesen megkértem, hogy adjon fel egy levelet. Tortu nem tudta, hogy ellenőrzik a postámat, és elszigetelnek a külvilágtól. Az Iskarénak szánt le vele t egy közö s ba rá tu nk na k címzet t, másik bor íté k ba rak tam ; az majd eljut tatj a Isk aré hoz az üze net et . Leírtam jelenlegi helyzetemet, és megkértem, hogy sür gősen telefonáljon ide a klinikára, mintha ő lenne Tortajaduri. Iskaré két nappal később hívott fel. Szerencsénk volt , a besz élg etés t nem hal lga tt ák le. Segí tség ét kér tem. Nem volt egy beszari alak. Hálás voltam neki,
amiért férfiként kezel, és nem mint egy gyereket, aki újabb ostobaságon töri a fejét. Igaz, segítsége nélkül talán elkerülhettem volna a legrosszabbat. Bizony ostobaságot csináltam. Tudtam, hogy nem fogják beengedni sem Iskarét, sem senki mást, hiszen látogatóimat is ellenőrizték. A klinikán belül kellett val amily en c selhez fol yamo dnom. Éjjel a k özp ont i é pü letben kellett ma radnom, sőt az emeletemet sem hagy hattam el. A lift ugyanis éjjel csak kulccsal működött, a betegeknek pedig nem volt kulcsuk. Napközben tel jes en sza bad on moz ogh att am, de a p ar ko t á thá gha ta t lan falak és rácsok szegélyezték. - Iskaré, tudsz nekem pisztolyt szerezni? Egy korábban elejtett megjegyzéséből tudtam, hogy va n feg yver e. Nem állt szá ndé kom ba n sen kit megöl ni, az se lett volna baj, ha a revolver nincs megtöltve. Iskarénak át kellett dobnia a fal fölött a pisztolyt, dél ben , eb édi dő ben , ami kor min de n f igyel em az étk ező re irányult. Volt egy könnyen beazonosítható hely, egy nagyfeszültségű villanypózna mellett, ami a kli nikát látta el árammal, az épületek mögött. A szobák ból meg lá tha tt ak ug ya n, de ezt a koc ká zat ot váll al nom kellett. Iskarénak pedig attól fogva nem volt más dolga, mint kocsival várni rám a klinika bejárata előtt: a revolvernek hála, nemsokára kisétálok rajta. Iskaré éppolyan eszelős volt, mint én, úgyhogy kapásból be lement. Néha még ma is azon tűnődöm, miért tehe tte. A maga módj án val ószí nűl eg ke dve lt eng em. A te rv első rész e gon d né lk ül lezajl ott. Dud ált egy
124
125
- Élősködők ént akarod leélni az életed? Hát már gon dolkozni sem gondolkozol? Csak mész a farkad után? Lopásból akarsz élni, vagy megköveteled, hogy má sok tartsanak el? Végü l Tor tu add ig ak adé ko sko dot t, amíg be nem ismertem, hogy bár munka és szerelem kizárják egy mást, a szerelemhez mégis szükséges a pénz. Ebbe a korlátba ütköztünk bele mi, Manu és én. Nem ragasz kodtam az igazamhoz, nehogy felingereljem Tortut. Végül hag yta m, ho gy az uto lsó szót ő mond ja ki: — Manuelle-t a pénz révén szerezted, és úgy is vesz tetted el. Abb an igaz at kel let t adn om nek i, hog y Ma nu nem állt annyira fölötte az anyagi szükségleteknek, mint én. Úgy tűnt, Tortu elégedett az eredménnyel. Tudta, hogy botlásaimban nem gonosz szándék, hanem csu pán gyengeségem vezetett. Amikor elváltunk, barát ságunk erősebb volt, mint valaha. Mielőtt elment vol na, mintegy mellékesen megkértem, hogy adjon fel egy levelet. Tortu nem tudta, hogy ellenőrzik a postámat, és elszigetelnek a külvilágtól. Az Iskarénak szánt le vele t egy közö s ba rá tu nk na k címzet t, másik bor íté k ba rak tam ; az majd eljut tatj a Isk aré hoz az üze net et . Leírtam jelenlegi helyzetemet, és megkértem, hogy sür gősen telefonáljon ide a klinikára, mintha ő lenne Tortajaduri. Iskaré két nappal később hívott fel. Szerencsénk volt , a besz élg etés t nem hal lga tt ák le. Segí tség ét kér tem. Nem volt egy beszari alak. Hálás voltam neki,
amiért férfiként kezel, és nem mint egy gyereket, aki újabb ostobaságon töri a fejét. Igaz, segítsége nélkül talán elkerülhettem volna a legrosszabbat. Bizony ostobaságot csináltam. Tudtam, hogy nem fogják beengedni sem Iskarét, sem senki mást, hiszen látogatóimat is ellenőrizték. A klinikán belül kellett val amily en c selhez fol yamo dnom. Éjjel a k özp ont i é pü letben kellett ma radnom, sőt az emeletemet sem hagy hattam el. A lift ugyanis éjjel csak kulccsal működött, a betegeknek pedig nem volt kulcsuk. Napközben tel jes en sza bad on moz ogh att am, de a p ar ko t á thá gha ta t lan falak és rácsok szegélyezték. - Iskaré, tudsz nekem pisztolyt szerezni? Egy korábban elejtett megjegyzéséből tudtam, hogy va n feg yver e. Nem állt szá ndé kom ba n sen kit megöl ni, az se lett volna baj, ha a revolver nincs megtöltve. Iskarénak át kellett dobnia a fal fölött a pisztolyt, dél ben , eb édi dő ben , ami kor min de n f igyel em az étk ező re irányult. Volt egy könnyen beazonosítható hely, egy nagyfeszültségű villanypózna mellett, ami a kli nikát látta el árammal, az épületek mögött. A szobák ból meg lá tha tt ak ug ya n, de ezt a koc ká zat ot váll al nom kellett. Iskarénak pedig attól fogva nem volt más dolga, mint kocsival várni rám a klinika bejárata előtt: a revolvernek hála, nemsokára kisétálok rajta. Iskaré éppolyan eszelős volt, mint én, úgyhogy kapásból be lement. Néha még ma is azon tűnődöm, miért tehe tte. A maga módj án val ószí nűl eg ke dve lt eng em. A te rv első rész e gon d né lk ül lezajl ott. Dud ált egy
124
125
hosszút, és az alufóliába csomagolt pisztoly átrepült a rácsok felett. Iskaré egy fadarabbal kitámasztotta a ra vaszt , el ne sülj ön. Amin t a k eze mbe n volt szab adul á som eszköze, biztosra vettem tervem sikerét. Elég me rész elképzelés volt, de ugyan mire ne lettem volna képes! A szerelem mellett döntöttem, és ennek érde kében vállaltam minden kockázatot, ahogyan mások minden mást kockára tesznek karrierjük érdekében. Senki jóváhagyására nem volt szükségem, egyszerűen meg akartam lépni, és meg akartam találni Manut . En nek ellenére a fegyver félelemmel töltött el: szökésem bizon yos sze mpon tbó l még mind ig ját ék na k t űn het et t, de a revolver, az már korántsem játékszer. A k ijár atn ál ált alá ban egy etl en embe r ő rk öd öt t: va lamelyik portás vagy az éjjeliőr, ők nyitották-zárták a széles bejárati tolórácsot. Ha gyalogosok jöttek, nekik kinyitották a fülke melletti kisajtót. Tervem egyszerű vol t: ezt a kisa jtót ny it ta to m ki a pisz tol lya l feny ege tőzve. Nem sokkal délután öt előtt, amint sötétedni kezdett, pontosan ezt tettem. Udvariasan elmagyaráz tam a portásnak, hogy ki kell engednie. Meglepődött, de semmilyen mozdulatot nem tett se az ajtó felé, sem a saját védelmére. Nem volt vesztegetni való időm, ezért megfenyegettem, hogy nagyon megbánja, ha azonnal nem nyitja ki az ajtót. Megnyomott egy gom bot, hal lot tam a z ár k at ta nás át . P ont osa n e bbe n a pil lanatban, jobbról érkezett egy ápoló. Azonnal megér tette, hogy szökni próbálok. Nem félt tőlem. Lefogta az egyik karomat. Elmagyarázta, hogy az iméntiek éke-
sen bizonyítják, nem vagyok beszámítható, épp ezért mint terapeutának kötelessége az én jól felfogott érde kemben meghiúsítani ezt az őrült szökési kísérletet. Már éppen azt hittem, szabad vagyok, s lám, mégis vár atl an aka dál lya l ta lál tam szembe maga m. Pisz tol yo mat a portásra szegezve tartottam, aki meg sem szó lalt, de egyetlen gombnyomással könnyedén vissza zárhatta volna az ajtót, vagy beindít hatta volna a riasz tót. Az ápoló túl vakmerő volt ahhoz, hogy gondol kodni tudjon. Ha most nem tudok meglépni, ezek után teljesen lehetetlen lesz. Egy meghiúsult szökési kísér let után komolyan lakat alatt fognak tartani, jó sokáig. Ha ki akartam szabadulni, egy percig sem habozhat tam. Célba vettem az ápoló lábát, és lenyomtam a ra vas zt. Az ápol ó f elü völ töt t, és ele nge det t, bár nem hi szem, hogy komolyabban megsérült volna. A portás feltette a kezét. Benyomtam az ajtót, kimentem, elkezd tem futni az ott álló autó felé. Iskaré várt, járó motor ral, ahogyan megbeszéltük. - Lövést hallottam. Te tüzeltél? Elmeséltem neki, hogyan történt az egész: reflex ből, ön ké nt el en ül hú zt am meg a rav asz t. Szemr ehá nyást tettem neki, amiért a pisztoly mégis töltve volt. Megjegyezte, hogy ha nem lett volna töltve, még min dig a klinikán csücsülnék, majd tipikus szakácshumor ral hozzátette, hogy feltöretlen tojásból nem lehet rán tottát sütni.
126
127
hosszút, és az alufóliába csomagolt pisztoly átrepült a rácsok felett. Iskaré egy fadarabbal kitámasztotta a ra vaszt , el ne sülj ön. Amin t a k eze mbe n volt szab adul á som eszköze, biztosra vettem tervem sikerét. Elég me rész elképzelés volt, de ugyan mire ne lettem volna képes! A szerelem mellett döntöttem, és ennek érde kében vállaltam minden kockázatot, ahogyan mások minden mást kockára tesznek karrierjük érdekében. Senki jóváhagyására nem volt szükségem, egyszerűen meg akartam lépni, és meg akartam találni Manut . En nek ellenére a fegyver félelemmel töltött el: szökésem bizon yos sze mpon tbó l még mind ig ját ék na k t űn het et t, de a revolver, az már korántsem játékszer. A k ijár atn ál ált alá ban egy etl en embe r ő rk öd öt t: va lamelyik portás vagy az éjjeliőr, ők nyitották-zárták a széles bejárati tolórácsot. Ha gyalogosok jöttek, nekik kinyitották a fülke melletti kisajtót. Tervem egyszerű vol t: ezt a kisa jtót ny it ta to m ki a pisz tol lya l feny ege tőzve. Nem sokkal délután öt előtt, amint sötétedni kezdett, pontosan ezt tettem. Udvariasan elmagyaráz tam a portásnak, hogy ki kell engednie. Meglepődött, de semmilyen mozdulatot nem tett se az ajtó felé, sem a saját védelmére. Nem volt vesztegetni való időm, ezért megfenyegettem, hogy nagyon megbánja, ha azonnal nem nyitja ki az ajtót. Megnyomott egy gom bot, hal lot tam a z ár k at ta nás át . P ont osa n e bbe n a pil lanatban, jobbról érkezett egy ápoló. Azonnal megér tette, hogy szökni próbálok. Nem félt tőlem. Lefogta az egyik karomat. Elmagyarázta, hogy az iméntiek éke-
sen bizonyítják, nem vagyok beszámítható, épp ezért mint terapeutának kötelessége az én jól felfogott érde kemben meghiúsítani ezt az őrült szökési kísérletet. Már éppen azt hittem, szabad vagyok, s lám, mégis vár atl an aka dál lya l ta lál tam szembe maga m. Pisz tol yo mat a portásra szegezve tartottam, aki meg sem szó lalt, de egyetlen gombnyomással könnyedén vissza zárhatta volna az ajtót, vagy beindít hatta volna a riasz tót. Az ápoló túl vakmerő volt ahhoz, hogy gondol kodni tudjon. Ha most nem tudok meglépni, ezek után teljesen lehetetlen lesz. Egy meghiúsult szökési kísér let után komolyan lakat alatt fognak tartani, jó sokáig. Ha ki akartam szabadulni, egy percig sem habozhat tam. Célba vettem az ápoló lábát, és lenyomtam a ra vas zt. Az ápol ó f elü völ töt t, és ele nge det t, bár nem hi szem, hogy komolyabban megsérült volna. A portás feltette a kezét. Benyomtam az ajtót, kimentem, elkezd tem futni az ott álló autó felé. Iskaré várt, járó motor ral, ahogyan megbeszéltük. - Lövést hallottam. Te tüzeltél? Elmeséltem neki, hogyan történt az egész: reflex ből, ön ké nt el en ül hú zt am meg a rav asz t. Szemr ehá nyást tettem neki, amiért a pisztoly mégis töltve volt. Megjegyezte, hogy ha nem lett volna töltve, még min dig a klinikán csücsülnék, majd tipikus szakácshumor ral hozzátette, hogy feltöretlen tojásból nem lehet rán tottát sütni.
126
127
8. iszabadulásom után nem rejtőztem el. Nem érez em magam bűnösnek. Tudtam, hogy az ápoló nem sérülhetett meg komolyabban, és magamban azt hajtogattam, hogy senkinek nem volt joga bezárva tar tani engem. Elzárásom okairól is gyorsan megfeledkez tem, pedig a klinikai fogságot annak idején szabad aka ratomból fogadtam el. Iskaré elővigyázatosságból ho telszobát foglalt nekem lakása közelében, de a harma dik nap után hozzá költöztem, a két cselédszoba egyi kébe. Ügyemet nem verték nagydobra, nem lehetett ol vasni róla az újság okba n. Mi nde n valós zínűs ég szer int eltussolták az egészet, ahogy azt korábban gondoltam. Újra dolgozni kezdtem Iskarénak: most már nem állt jo go mb an bá rm it is meg ta gad ni től e. Eg yé bk én t is egész Párizsban szinte csak őt ismertem, így teljes mér tékben az ő jóindulatától függtem. Nélküle befelleg zett volna nekem. Amint említettem, a könyvelője vol tam, de anyagbeszerzőként is dolgoztam neki. ElhatáK
W
128
rozta, hogy többet fog főzni, és kevesebb gáláns ün nepséget szervez. Iskarét majd' szétvetette az energia, vég ül is mi nde gy , ho gy ezt mu nk ár a va gy szór ako zásra fordítja. Az én feladatom volt összegyűjteni a nagykereskedőknél és a piacokon mindazt, amit szük ségesnek ítélt. Mondhatom, soha életemben nem dol goztam annyit, és nem keltem olyan korán, mint ak koriban. Soha annyi zöldséget nem pucoltam és annyi konzervet nem nyitogattam. Esténként be kellett ren dezni a termet, biztosítani a felszolgálást, végül pedig tánccal zártam a napot. Ráadásul mióta az alkalmazottja vol tam , Iska ré egy re ri tk áb ba n mu ta tk oz ot t nagy lel kűnek. Sose mertem fellázadni ellene: párizsi létem tőle függött. Akkor tanultam meg, milyen az, amikor ki használják az embert. Iskarétól megtudtam, hogy Manuelle nevelőotthon ba ker ült , mi utá n anyja nem vol t haj lan dó magá hoz ve nn i. A höl gy, saját szavai sze rin t, vég ül a tö rv ény hez fordult, hogy megóvhassa rossz útra tévedt lányát a végső elzülléstől. Túlságosan is jól ismertem a barát nőmet ahhoz, hogy külö nösebb illúzióim legyenek afe lől, milyen hatást gyakorol rá az efféle felügyelet. Sze gény Manu! Nagyon sajnáltam, amiért megfosztották szabadságától, bár ugyanakkor nem minden meg könnyebbülés nélkül nyugtáztam ezt a tényt. Akár csak nekem, neki sem volt hová mennie a családján kívül. Ki tudja, mit tett volna, milyen könnyelműsé gekre nem ragadtatja magát távollétemben, ha be nem zárják abba az intézetbe! 12g
8. iszabadulásom után nem rejtőztem el. Nem érez em magam bűnösnek. Tudtam, hogy az ápoló nem sérülhetett meg komolyabban, és magamban azt hajtogattam, hogy senkinek nem volt joga bezárva tar tani engem. Elzárásom okairól is gyorsan megfeledkez tem, pedig a klinikai fogságot annak idején szabad aka ratomból fogadtam el. Iskaré elővigyázatosságból ho telszobát foglalt nekem lakása közelében, de a harma dik nap után hozzá költöztem, a két cselédszoba egyi kébe. Ügyemet nem verték nagydobra, nem lehetett ol vasni róla az újság okba n. Mi nde n valós zínűs ég szer int eltussolták az egészet, ahogy azt korábban gondoltam. Újra dolgozni kezdtem Iskarénak: most már nem állt jo go mb an bá rm it is meg ta gad ni től e. Eg yé bk én t is egész Párizsban szinte csak őt ismertem, így teljes mér tékben az ő jóindulatától függtem. Nélküle befelleg zett volna nekem. Amint említettem, a könyvelője vol tam, de anyagbeszerzőként is dolgoztam neki. ElhatáK
W
128
rozta, hogy többet fog főzni, és kevesebb gáláns ün nepséget szervez. Iskarét majd' szétvetette az energia, vég ül is mi nde gy , ho gy ezt mu nk ár a va gy szór ako zásra fordítja. Az én feladatom volt összegyűjteni a nagykereskedőknél és a piacokon mindazt, amit szük ségesnek ítélt. Mondhatom, soha életemben nem dol goztam annyit, és nem keltem olyan korán, mint ak koriban. Soha annyi zöldséget nem pucoltam és annyi konzervet nem nyitogattam. Esténként be kellett ren dezni a termet, biztosítani a felszolgálást, végül pedig tánccal zártam a napot. Ráadásul mióta az alkalmazottja vol tam , Iska ré egy re ri tk áb ba n mu ta tk oz ot t nagy lel kűnek. Sose mertem fellázadni ellene: párizsi létem tőle függött. Akkor tanultam meg, milyen az, amikor ki használják az embert. Iskarétól megtudtam, hogy Manuelle nevelőotthon ba ker ült , mi utá n anyja nem vol t haj lan dó magá hoz ve nn i. A höl gy, saját szavai sze rin t, vég ül a tö rv ény hez fordult, hogy megóvhassa rossz útra tévedt lányát a végső elzülléstől. Túlságosan is jól ismertem a barát nőmet ahhoz, hogy külö nösebb illúzióim legyenek afe lől, milyen hatást gyakorol rá az efféle felügyelet. Sze gény Manu! Nagyon sajnáltam, amiért megfosztották szabadságától, bár ugyanakkor nem minden meg könnyebbülés nélkül nyugtáztam ezt a tényt. Akár csak nekem, neki sem volt hová mennie a családján kívül. Ki tudja, mit tett volna, milyen könnyelműsé gekre nem ragadtatja magát távollétemben, ha be nem zárják abba az intézetbe! 12g
Csakis azért szöktem meg, hogy viszontláthassam őt, nélküle mindenhol börtönben éreztem magam. Iskaré óvatos maradt. Biztos volt benne, hogy apám kerestet. Ha nem akartam, hogy egyszer s mindenkorra sittre vágjanak, szerinte érdekemben állt nyugton ma radni egy kicsit. Cinkosom volt a szökésben, mégsem vol t haj lan dó koc káz at ot váll alni fél tes tvé re érd eké ben . Meg ad ta nek em az int ézet címét, ahol Man uel le volt , de ne m állt szá ndé káb an , ho gy bár mi mást te gyen az ügyben. Egyébként meg, Manu semmilyen bű nt nem kö ve te tt el, úg yh og y ami nt na gy ko rú lesz, vag yis nag yjá ból ké t hón ap múl va, ham aro san szaba don engedik. Iskaré úgy találta, addig Manu jól van ott, ahol van, nekünk pedig nem kell mást tennünk, mint várni egy kicsit. Bölcs tanács, csak éppen meg is kellett volna fogadni. Én viszont szökésem után öt nap pal már az intézet körül ólálkodtam, ahol Manut fog va ta rt ot tá k, és ké pte le nn él ké pt el en ebb sza badí tás i tervek kiagyalásával töltöttem az időmet. Szünet nél kül csak rá gondoltam. Börtöne bevehetetlenebbnek tűnt, mint az enyém. Erőszak alkalmazásáról szó sem lehetett, mindenkép pen cselre volt szükség. Manut öreg, jellegtelen kül váro si falak zár ták kö rül Dra ncy ban . Nem bü nt et ő központ volt ez: az intézetnek otthont adó vén hodály egy kereskedőnegyedben állt, az ablakaira szerelt rá csoktól eltekintve nemigen különbözött a többi kör nyékbeli épülettől. Régi egyházi intézménynek vagy nyugdíjasotthonnak lehetett volna nézni. Ahogy azt
Manu később elmagyarázta, a lányok többsége reggel elhagyta az épületet; vagy a főnökükhöz mentek szak mai gyakorlatra, vagy a szakmunkásképzőbe. Őt, mint újoncot, egyelőre még nem helyezték el sehová, leg főképp mert minden együttműködést megtagadott. Egész nap az intézetben kellett maradnia, mivel min den képzést vagy munkát visszautasított. A nyilván tartás ezt az időszakot „újra beilleszkedés előtti periódus"-nak nevezte. Lehetetlen volt ellenőrzés nélkül bejutni vagy ép pen elhagyni az épületet. Többször körbekerültem, hátha meglátom Manut az egyik ablakban. Aztán, mi után belefáradtam a ház körüli meddő keringésbe, és átfáztam a szitáló, februári jeges esőben, betértem fel melegedni az intézettel szemben található két kávézó egyikébe. Kihallgattam, miről beszélgetnek a vendégek. Az ott hon több dolgozója is törzsvendégnek számított itt. Azt, aho gya n a be nt lak ó lá nyo kró l besz élt ek, in ká bb szeretném elfelejteni. Megtudtam, hogy a televízió ri portot készít az intézetről. Erre föl az igazgatóság min dent kitakaríttatott, kifestetett, új munkaruhákat osz tott szét, vett néhány televíziót, könyveket rendelt a könyvtár számára, szigorú utasításokkal látta el a ve zetést stb. A dolgozók azon keseregtek, hogy így nem mutathatják meg az újságíróknak valódi munkakörül ményeiket. Persze őket, akik a konyhában meg a kar ban ta rtá sná l dol goz nak , sen ki nem ké rde zi; min dig csak az oktatókkal foglalkoznak stb. Történeteik egyál-
130
13 1
Csakis azért szöktem meg, hogy viszontláthassam őt, nélküle mindenhol börtönben éreztem magam. Iskaré óvatos maradt. Biztos volt benne, hogy apám kerestet. Ha nem akartam, hogy egyszer s mindenkorra sittre vágjanak, szerinte érdekemben állt nyugton ma radni egy kicsit. Cinkosom volt a szökésben, mégsem vol t haj lan dó koc káz at ot váll alni fél tes tvé re érd eké ben . Meg ad ta nek em az int ézet címét, ahol Man uel le volt , de ne m állt szá ndé káb an , ho gy bár mi mást te gyen az ügyben. Egyébként meg, Manu semmilyen bű nt nem kö ve te tt el, úg yh og y ami nt na gy ko rú lesz, vag yis nag yjá ból ké t hón ap múl va, ham aro san szaba don engedik. Iskaré úgy találta, addig Manu jól van ott, ahol van, nekünk pedig nem kell mást tennünk, mint várni egy kicsit. Bölcs tanács, csak éppen meg is kellett volna fogadni. Én viszont szökésem után öt nap pal már az intézet körül ólálkodtam, ahol Manut fog va ta rt ot tá k, és ké pte le nn él ké pt el en ebb sza badí tás i tervek kiagyalásával töltöttem az időmet. Szünet nél kül csak rá gondoltam. Börtöne bevehetetlenebbnek tűnt, mint az enyém. Erőszak alkalmazásáról szó sem lehetett, mindenkép pen cselre volt szükség. Manut öreg, jellegtelen kül váro si falak zár ták kö rül Dra ncy ban . Nem bü nt et ő központ volt ez: az intézetnek otthont adó vén hodály egy kereskedőnegyedben állt, az ablakaira szerelt rá csoktól eltekintve nemigen különbözött a többi kör nyékbeli épülettől. Régi egyházi intézménynek vagy nyugdíjasotthonnak lehetett volna nézni. Ahogy azt
Manu később elmagyarázta, a lányok többsége reggel elhagyta az épületet; vagy a főnökükhöz mentek szak mai gyakorlatra, vagy a szakmunkásképzőbe. Őt, mint újoncot, egyelőre még nem helyezték el sehová, leg főképp mert minden együttműködést megtagadott. Egész nap az intézetben kellett maradnia, mivel min den képzést vagy munkát visszautasított. A nyilván tartás ezt az időszakot „újra beilleszkedés előtti periódus"-nak nevezte. Lehetetlen volt ellenőrzés nélkül bejutni vagy ép pen elhagyni az épületet. Többször körbekerültem, hátha meglátom Manut az egyik ablakban. Aztán, mi után belefáradtam a ház körüli meddő keringésbe, és átfáztam a szitáló, februári jeges esőben, betértem fel melegedni az intézettel szemben található két kávézó egyikébe. Kihallgattam, miről beszélgetnek a vendégek. Az ott hon több dolgozója is törzsvendégnek számított itt. Azt, aho gya n a be nt lak ó lá nyo kró l besz élt ek, in ká bb szeretném elfelejteni. Megtudtam, hogy a televízió ri portot készít az intézetről. Erre föl az igazgatóság min dent kitakaríttatott, kifestetett, új munkaruhákat osz tott szét, vett néhány televíziót, könyveket rendelt a könyvtár számára, szigorú utasításokkal látta el a ve zetést stb. A dolgozók azon keseregtek, hogy így nem mutathatják meg az újságíróknak valódi munkakörül ményeiket. Persze őket, akik a konyhában meg a kar ban ta rtá sná l dol goz nak , sen ki nem ké rde zi; min dig csak az oktatókkal foglalkoznak stb. Történeteik egyál-
130
13 1
talán nem érdekeltek, de így talán szerét ejthetem, hogy újra felvegyem a kapcsolatot Manuval. Megtud tam, hogy az újságírók csapata egy másik kávézóban tanyázik, egy utcával arrébb. Másnap o damentem. A forgatócsoport teljesen meg szállta a kocsmát, a kíváncsiak meg nézték őket. Ez vol t a kö rn yé k nag y ese mény e. A két aszt al kö rü l cso portosuló újságírók falatozva tervezték a forgatást. Leginkább technikai problémákról volt szó, a világí tásról, a felhasznált anyagokról, a kábelek hosszáról. Elkezdtem figyelni egyiküket, akinek a kezében pa píroktól dagadó irattartót láttam, és aki kevesebbet beszél t, min t a tö bbi ek: figye lmesen hal lgat ott , és dön téseket hozott. Arra jutottam, hogy bizonyára ő a fő nök, annak ellenére, hogy mind közül a legfiatalabbnak látszik. Hamar felfigyelt rám, mert egy pillanatra sem veszítettem szem elől. Nem tudtam, mit fogok mondani vagy tenni, de valamit meg kellett próbál
hogyan záratott intézetbe szerelmem miatt az apám. Figyelmesen hallgatott. - Micsoda történet! Folytassa, nagyon érdekel. Nem tudtam, egyáltalán hisz-e nekem. Pontosítottam a részleteket, a neveket. Úgy tűnt, sikerült felkel tenem érdeklődését, de még mindig nem éreztem a hangjában azt a szeretetet és együttérzést, amelyet ki akartam csikarni belőle. Végül kijelentette, hogy sok embert ismer, és meg tud győződni a történetem hite lességéről. De hát miért is hazudtam volna? A bizo nyíték, amely minden szavamat igazolta, ott volt be zárva az utca másik oldalán. Holnap láthatta is. - Látod, semmit nem hallgattam el előled. Kezed ben a sor sun k. Biztos vag yo k be nn e, ho gy megé rte sz. A szer elem mi nde nek föl öt t. Il yen érze lem csak egy szer adódik az ember életében. Manuelle nélkül, akár mások veszik el tőlem, akár ő hagy el, vége az életem nek. Életem egyetlen értelme ő. Tarik fiatalnak látszott, amikor megláttam, nem gon doltam volna, hogy tíz évvel idősebb nálam: szívében megmaradt fiatalnak. Úgy tűnt, meghatja őszintesé gem és nyíltságom. Ugyanazon a hullámhosszon vol tunk. Ő is csak a szerelemben hitt. Kész volt segíteni nekünk. Talán éppen a mi történetünkre várt. Más nap délben találkoztunk a Camayenne-ben, a tizen egyedik kerületi rue Oberkampfon, abban a negyed ben , amel y a z u tó bb i né há ny évb en oly an div ato s let t. Erről a kávézóról lesz még szó később. Ah og y me gér ke zt em, el kez de tt vé ge ér he te tl en ül
nom.
Ami kor men ni kés zül tek , od alé pte m h ozz á, és meg szólítottam. Bemutatkoztam. Na de hogyan keltsem fel az érdeklődését? Hogyan tehetném rokonszenvessé magam? Semmi más érdekessel nem szolgálhattam ne ki, mint szerelmi történetemmel. Leültünk inni egy po hárkával, és elmeséltem neki minuent, ahogyan most is teszem. Szenvedélyesen beszéltem neki rendkívüli szerelmemről egy rendkívüli lény iránt, h átha így meg nyerhetem magamnak. Elmagyaráztam, hogyan hagy tam összeomlani ígéretes karrieremet Manuelle-ért, és 132
<33
talán nem érdekeltek, de így talán szerét ejthetem, hogy újra felvegyem a kapcsolatot Manuval. Megtud tam, hogy az újságírók csapata egy másik kávézóban tanyázik, egy utcával arrébb. Másnap o damentem. A forgatócsoport teljesen meg szállta a kocsmát, a kíváncsiak meg nézték őket. Ez vol t a kö rn yé k nag y ese mény e. A két aszt al kö rü l cso portosuló újságírók falatozva tervezték a forgatást. Leginkább technikai problémákról volt szó, a világí tásról, a felhasznált anyagokról, a kábelek hosszáról. Elkezdtem figyelni egyiküket, akinek a kezében pa píroktól dagadó irattartót láttam, és aki kevesebbet beszél t, min t a tö bbi ek: figye lmesen hal lgat ott , és dön téseket hozott. Arra jutottam, hogy bizonyára ő a fő nök, annak ellenére, hogy mind közül a legfiatalabbnak látszik. Hamar felfigyelt rám, mert egy pillanatra sem veszítettem szem elől. Nem tudtam, mit fogok mondani vagy tenni, de valamit meg kellett próbál nom.
Ami kor men ni kés zül tek , od alé pte m h ozz á, és meg szólítottam. Bemutatkoztam. Na de hogyan keltsem fel az érdeklődését? Hogyan tehetném rokonszenvessé magam? Semmi más érdekessel nem szolgálhattam ne ki, mint szerelmi történetemmel. Leültünk inni egy po hárkával, és elmeséltem neki minuent, ahogyan most is teszem. Szenvedélyesen beszéltem neki rendkívüli szerelmemről egy rendkívüli lény iránt, h átha így meg nyerhetem magamnak. Elmagyaráztam, hogyan hagy tam összeomlani ígéretes karrieremet Manuelle-ért, és 132
hogyan záratott intézetbe szerelmem miatt az apám. Figyelmesen hallgatott. - Micsoda történet! Folytassa, nagyon érdekel. Nem tudtam, egyáltalán hisz-e nekem. Pontosítottam a részleteket, a neveket. Úgy tűnt, sikerült felkel tenem érdeklődését, de még mindig nem éreztem a hangjában azt a szeretetet és együttérzést, amelyet ki akartam csikarni belőle. Végül kijelentette, hogy sok embert ismer, és meg tud győződni a történetem hite lességéről. De hát miért is hazudtam volna? A bizo nyíték, amely minden szavamat igazolta, ott volt be zárva az utca másik oldalán. Holnap láthatta is. - Látod, semmit nem hallgattam el előled. Kezed ben a sor sun k. Biztos vag yo k be nn e, ho gy megé rte sz. A szer elem mi nde nek föl öt t. Il yen érze lem csak egy szer adódik az ember életében. Manuelle nélkül, akár mások veszik el tőlem, akár ő hagy el, vége az életem nek. Életem egyetlen értelme ő. Tarik fiatalnak látszott, amikor megláttam, nem gon doltam volna, hogy tíz évvel idősebb nálam: szívében megmaradt fiatalnak. Úgy tűnt, meghatja őszintesé gem és nyíltságom. Ugyanazon a hullámhosszon vol tunk. Ő is csak a szerelemben hitt. Kész volt segíteni nekünk. Talán éppen a mi történetünkre várt. Más nap délben találkoztunk a Camayenne-ben, a tizen egyedik kerületi rue Oberkampfon, abban a negyed ben , amel y a z u tó bb i né há ny évb en oly an div ato s let t. Erről a kávézóról lesz még szó később. Ah og y me gér ke zt em, el kez de tt vé ge ér he te tl en ül <33
magáról beszélni. Apja a marokkói televíziónál volt producer. Ő már a mozi és a tévé világában nőtt fel. Rengetegszer statisztált. Anyja, egy francia nő, szín házban dolgozott. Ő, Tarik, mindig is rendezőnek ké szült. Már nem emlékszem az összes filmre és filmes re, annyit felsorolt közülük. Óriási műveltsége volt ezen a téren, annyi filmről beszélt, amit nem láttam! A ma ga Ma rlen e-jé t, a ma ga M ari lyn jét ker est e, aki t ő fedezett volna fel. Még nem is látta Manut, máris őt tette volna meg első nagyfilmje hősnőjének. Nem is ellenkeztem, hiszen ez biztosította volna az anyagi füg getlenségünket, és Manuelle-ben tényleg megvolt az a valami, amiről egy sztár megismerszik. De Tarikot hallgatva próbáltam kicsit realistábban gondolkodni, és nem felejtettem el, hogy Manut először is ki kell szabadítani onnan, ahol most van. Tarik felajánlott egy rövid szerepet az első filmjében, beszélt nekem egy kirobbanóan tehetséges és szép színész barátjáról, felidézte a kisfilmeket, amiket forgatott, ismeretlen ne vek kel tra kt ált . Szeri nte reme k for gat ókö nyv vál t vol na történetemből - az volt a benyomásom, szenvedé seimet afféle kitalációnak tartja -, és már rögtön a ren dezésen gondolkozott: az iskolai részek fekete-fehér ben, Isk aré orgiá i hid eg ké k ár nya la tba n, han g nél kül stb. Nem mertem félbeszakítani. Aztá n egy sze rre csak azt mon dta , ne tápl álja k kü lönösebb illúziókat esélyeinkkel kapcsolatosan. Bár szabadon járhatott-kelhetett az intézetben, Manut mégsem vihette ki a zsebében. Ez az őszinteség és tisz-
tánlátás megnyugtatott. Nem vártam én, hogy egetföldet ígérgessen. Könnyek szöktek a szemembe, s ez végleg megg yőzt e: rom an tik us és őszin te alk at vag yok . Igazság szerint előző este késő éjszakába nyúlóan dol goztam Iskarénál, aztán korán keltem, úgyhogy na gyon hosszúra nyúlt már ez a délután. Meg aztán szö késem, sőt letartóztatásom óta folyamatos sokkhatás alatt álltam. Iskaré előtt igyekeztem minél kevesebbet gondolni erre az egészre, meg akartam mutatni, hogy kemény fából faragtak. De aznap, Tarikkal beszélget ve meg tör tem . Még min dig ott vis szh ang zot t fülem ben a pisz tol ylö vés , amel y mia tt egy -ke tt őre bűn öző ként kezelhetnének. Visszatekintve megrettentem sa já t te tt ei mt ől . Meg azt án meg rík at ot t a szé gye n is, amiért így kiadom magam egy idegennek, mintha se apám, se családom, se méltóságom nem lenne. Szerencsére Tarik remek fickónak látszott, volt szí ve, és ezt nem is ti tko lt a. A k ölc sön ös rok ons zen v, és a mások szenvedése iránti együttérzés révén jó bará tok lettünk. Hogy a legégetőbb problémáimon segít sen, felajánlotta, hogy lakhatok nála, és ad kölcsön pénzt. Ez nagyon jólesett, de visszautasítottam. Ezek re ott volt Iskaré. - Ilyesmire nincs szükségem, meg tudok élni. A leg sürgősebb, hogy újra láthassam Manut. Össze tudsz hozni valamit? Manu nem hagyhatta el a nevelőotthont, de engem talán be lehetett juttatni valahogy. Nem tűnt remény telennek a dolog. Megígérte, hogy segít találkoznom
134
135
magáról beszélni. Apja a marokkói televíziónál volt producer. Ő már a mozi és a tévé világában nőtt fel. Rengetegszer statisztált. Anyja, egy francia nő, szín házban dolgozott. Ő, Tarik, mindig is rendezőnek ké szült. Már nem emlékszem az összes filmre és filmes re, annyit felsorolt közülük. Óriási műveltsége volt ezen a téren, annyi filmről beszélt, amit nem láttam! A ma ga Ma rlen e-jé t, a ma ga M ari lyn jét ker est e, aki t ő fedezett volna fel. Még nem is látta Manut, máris őt tette volna meg első nagyfilmje hősnőjének. Nem is ellenkeztem, hiszen ez biztosította volna az anyagi füg getlenségünket, és Manuelle-ben tényleg megvolt az a valami, amiről egy sztár megismerszik. De Tarikot hallgatva próbáltam kicsit realistábban gondolkodni, és nem felejtettem el, hogy Manut először is ki kell szabadítani onnan, ahol most van. Tarik felajánlott egy rövid szerepet az első filmjében, beszélt nekem egy kirobbanóan tehetséges és szép színész barátjáról, felidézte a kisfilmeket, amiket forgatott, ismeretlen ne vek kel tra kt ált . Szeri nte reme k for gat ókö nyv vál t vol na történetemből - az volt a benyomásom, szenvedé seimet afféle kitalációnak tartja -, és már rögtön a ren dezésen gondolkozott: az iskolai részek fekete-fehér ben, Isk aré orgiá i hid eg ké k ár nya la tba n, han g nél kül stb. Nem mertem félbeszakítani. Aztá n egy sze rre csak azt mon dta , ne tápl álja k kü lönösebb illúziókat esélyeinkkel kapcsolatosan. Bár szabadon járhatott-kelhetett az intézetben, Manut mégsem vihette ki a zsebében. Ez az őszinteség és tisz-
tánlátás megnyugtatott. Nem vártam én, hogy egetföldet ígérgessen. Könnyek szöktek a szemembe, s ez végleg megg yőzt e: rom an tik us és őszin te alk at vag yok . Igazság szerint előző este késő éjszakába nyúlóan dol goztam Iskarénál, aztán korán keltem, úgyhogy na gyon hosszúra nyúlt már ez a délután. Meg aztán szö késem, sőt letartóztatásom óta folyamatos sokkhatás alatt álltam. Iskaré előtt igyekeztem minél kevesebbet gondolni erre az egészre, meg akartam mutatni, hogy kemény fából faragtak. De aznap, Tarikkal beszélget ve meg tör tem . Még min dig ott vis szh ang zot t fülem ben a pisz tol ylö vés , amel y mia tt egy -ke tt őre bűn öző ként kezelhetnének. Visszatekintve megrettentem sa já t te tt ei mt ől . Meg azt án meg rík at ot t a szé gye n is, amiért így kiadom magam egy idegennek, mintha se apám, se családom, se méltóságom nem lenne. Szerencsére Tarik remek fickónak látszott, volt szí ve, és ezt nem is ti tko lt a. A k ölc sön ös rok ons zen v, és a mások szenvedése iránti együttérzés révén jó bará tok lettünk. Hogy a legégetőbb problémáimon segít sen, felajánlotta, hogy lakhatok nála, és ad kölcsön pénzt. Ez nagyon jólesett, de visszautasítottam. Ezek re ott volt Iskaré. - Ilyesmire nincs szükségem, meg tudok élni. A leg sürgősebb, hogy újra láthassam Manut. Össze tudsz hozni valamit? Manu nem hagyhatta el a nevelőotthont, de engem talán be lehetett juttatni valahogy. Nem tűnt remény telennek a dolog. Megígérte, hogy segít találkoznom
134
135
Manuval, így aztán egészen fellelkesedtem: ezért bár mire képes lettem volna, Tarikot is örök hálámról biz tosítottam, ha sikerül. Este Tarik rátalált Manura az intézet ben. Első Első látás ra felismerte. felismerte. És az igazat megvallva el volt rag adtatv a tőle. Szűzi természet, ahogyan ő mondta. Folyamato san róla beszélt, és kijelentette, hogy szerelmes belé. Lelkesedése beleillett a terveimbe, de természetesen csak egy bizonyos pontig: féltem, nehogy vetélytár sammá nője ki magát. Közölte velem, hogy másnap, néhány apró formaság után láthatom Manut. Tarik és csapata szabad bejárással rendelkezett az intézetbe. A te chn ik us ok ne vé t már ko rá bb an lea dtá k egy lis tán, a belépők személyazonosságát ellenőrizték. Álta lában azonban beérték azzal, ha a be- és kilépők szá ma megegyezett. Mivel a csapat csak és kizárólag fér fiakból állott, könnyen azonosították őket a leányott honban. Tarik felírta nevemet az egyik hangmérnöké helyett, aki aznap nem ment be dolgozni. Jelenlétem senkit sem lepett meg: egyedül az operatőr, a techni kai felelős és ő maga voltak profik vagy félprofik. Könnyen el lehetett hitetni rólam, hogy újonnan ér kezett gyakornok vagyok. Manuval sokat jártunk moziba, és Tarik riportja ér dekelni kezdett. Sokat beszélt róla. Nem volt kedve holmi realista tudósítást készíteni, kikérdezni a dol gozókat életkörülményeikről, dokumentálni az inté zeti életet, esetleg végigkövetni a lányok egy napját, vag y múl tju kró l fag gat ózni. Ő az erős zak ból és una -
lomból szőtt atmoszférára volt volt kíváncsi ezen a he lyen. Sokat gondolkozott azon, egyáltalán egyenként filmez ze-e ze-e a bentlakókat . Job ban szerette volna csak a hang ju ka t b ead ni, min te gy ko mme nt ár ké nt az int éze tet , a dolgozókat, az étkezőket, a lányok csoportjait bemu tató képsorokhoz. Csak a feltett kérdéseket halljuk majd, és a válaszolók összekevert, megvágott hangját a hozzájuk tartozó arc és történet nélkül. Nem volt hajlandó a lányokból egyéniséget csinálni, hiszen bár mit is mondjanak a vezetők és az oktatók, mégiscsak személytelenül bántak velük. A szabadság hiányzott nekik. Távolról, hátulról, ferdén, alulról filmezte filmezte őket: soha egyetlen arc sem nézett a kamerába. Fel akarta ve nn i a cse nde t, a mi nd en na pi zajok mög ött a fájdal mat: a lélegzetvételeket, a lépéseket, a használati tár gyak hangjait, a rádióét és a walkmanekét, a vihogást. Ez a világ kísérteties élességgel felidézte bennem a kol légiumot és a klinikát. Ellenőrizték a személyazonosságomat. Valóban az volt am, ak ine k a ne ve a list án sze repe lt, így min den további nélkül beengedtek. Térdem remegett, ahogy átvágtam a folyosókon és a belső udva ron. Nem a féle féle lemtől, hanem a szerelemtől. Manu felől nem voltak kétségeim. Azoknak az orra előtt fogunk újra egymásra találni, akik szét akartak választani minket. Ez volt Manuval való viszonyom történetének egyik legöröm telibb pillanata. Magamban ilyesmiket hajtogattam egyre: - Újra láthatom kedvesemet. Ha ez sikerül, többé
136
137
Manuval, így aztán egészen fellelkesedtem: ezért bár mire képes lettem volna, Tarikot is örök hálámról biz tosítottam, ha sikerül. Este Tarik rátalált Manura az intézet ben. Első Első látás ra felismerte. felismerte. És az igazat megvallva el volt rag adtatv a tőle. Szűzi természet, ahogyan ő mondta. Folyamato san róla beszélt, és kijelentette, hogy szerelmes belé. Lelkesedése beleillett a terveimbe, de természetesen csak egy bizonyos pontig: féltem, nehogy vetélytár sammá nője ki magát. Közölte velem, hogy másnap, néhány apró formaság után láthatom Manut. Tarik és csapata szabad bejárással rendelkezett az intézetbe. A te chn ik us ok ne vé t már ko rá bb an lea dtá k egy lis tán, a belépők személyazonosságát ellenőrizték. Álta lában azonban beérték azzal, ha a be- és kilépők szá ma megegyezett. Mivel a csapat csak és kizárólag fér fiakból állott, könnyen azonosították őket a leányott honban. Tarik felírta nevemet az egyik hangmérnöké helyett, aki aznap nem ment be dolgozni. Jelenlétem senkit sem lepett meg: egyedül az operatőr, a techni kai felelős és ő maga voltak profik vagy félprofik. Könnyen el lehetett hitetni rólam, hogy újonnan ér kezett gyakornok vagyok. Manuval sokat jártunk moziba, és Tarik riportja ér dekelni kezdett. Sokat beszélt róla. Nem volt kedve holmi realista tudósítást készíteni, kikérdezni a dol gozókat életkörülményeikről, dokumentálni az inté zeti életet, esetleg végigkövetni a lányok egy napját, vag y múl tju kró l fag gat ózni. Ő az erős zak ból és una -
lomból szőtt atmoszférára volt volt kíváncsi ezen a he lyen. Sokat gondolkozott azon, egyáltalán egyenként filmez ze-e ze-e a bentlakókat . Job ban szerette volna csak a hang ju ka t b ead ni, min te gy ko mme nt ár ké nt az int éze tet , a dolgozókat, az étkezőket, a lányok csoportjait bemu tató képsorokhoz. Csak a feltett kérdéseket halljuk majd, és a válaszolók összekevert, megvágott hangját a hozzájuk tartozó arc és történet nélkül. Nem volt hajlandó a lányokból egyéniséget csinálni, hiszen bár mit is mondjanak a vezetők és az oktatók, mégiscsak személytelenül bántak velük. A szabadság hiányzott nekik. Távolról, hátulról, ferdén, alulról filmezte filmezte őket: soha egyetlen arc sem nézett a kamerába. Fel akarta ve nn i a cse nde t, a mi nd en na pi zajok mög ött a fájdal mat: a lélegzetvételeket, a lépéseket, a használati tár gyak hangjait, a rádióét és a walkmanekét, a vihogást. Ez a világ kísérteties élességgel felidézte bennem a kol légiumot és a klinikát. Ellenőrizték a személyazonosságomat. Valóban az volt am, ak ine k a ne ve a list án sze repe lt, így min den további nélkül beengedtek. Térdem remegett, ahogy átvágtam a folyosókon és a belső udva ron. Nem a féle féle lemtől, hanem a szerelemtől. Manu felől nem voltak kétségeim. Azoknak az orra előtt fogunk újra egymásra találni, akik szét akartak választani minket. Ez volt Manuval való viszonyom történetének egyik legöröm telibb pillanata. Magamban ilyesmiket hajtogattam egyre: - Újra láthatom kedvesemet. Ha ez sikerül, többé
136
137
már semmit nem kérek az élettől, meg lehetek eléged ve sor som mal! Nem, Man u, nem ha gyl ak el soh a! Én vag yo k a szép sége s her ceg , aki mi nte gy var ázs üté sre bel éph et bö rt ön öd be ! Tarik két csapattal dolgozott. Az egyik a csoporto kat filmezte, a másik, kamera nélkül, az interjúkkal foglalkozott. Ő maga felváltva felügyelt a két teamre. A nag y foga dót erem -fél ének, ahol do lgo ztu nk, két, egymással szemben lévő ajtaja volt, ezek egyike mel lett egy felügyelő őrködött. Hogy megnyerje a lányok biz almá t, aki kke l az előző este már tal álk ozo tt, Tar ik felvétel előtt még beszélgetett velük egy kicsit. Lát tam, amint Manu bejön, leül, iszik egy narancslevet, vissz autas ítja a cig are ttá t, nézi a falaka t, és nem szól egy szót sem. Mindig is úgy gondoltam rá, mint vala mi törékeny és légies növényre. A bezártság állattá vál toz tat ta, elv ad ult szép ségű , ny ugt al an álla ttá , és ez teljesen felkavart. Úgy léptem be a terembe, mint egy jel ené s: meg lát ott , nem hi tt a szem ének , én ped ig rá mosolyogtam. Karjaimba zártam, mire becsukta a sze mét, és azonnal ro sszul lett - rosszulléte egyszerre volt való di és szi mulá lt. Tov ább öle lhe tte m, szo rít hat tam magamhoz. Sóhajok, kérdések, egymás fülébe suso gott szerelmes szavak hangzottak el. Tarik visszarán tott minket a valóságba: találkozásunk nem tarthatott tovább pár percnél. Miután megölelhettem Manut, távolról sem éreztem éreztem magam boldognak, és többé már nem akartam nélküle elmenni. Valami álruhában ki akartam juttatni onnan! 138
Tarik végül figyelmeztetett, hogy gondolkozzam jó zanul, Manu pedig fogoly maradt. Egyedül aznap láthattam Manut. A következő két napban a technikus munkába állt, én pedig megértet tem, hogy Tarik ennél többet nem tehet. Ennek elle nére küldöncként a rendelkezésünkre állt: mindennap egy hosszú levelet vitt be Manu rövid és szenvedé lyes üzeneteiért cserébe. A harmadik napon újra talál koztunk Tarikkal a Camayenne-ben, ahogyan az már szokásunkká vált. Kapcsolatban állni valakivel, aki rendszeresen láthatta őt, olyan volt, mintha vele ma gával lennék egy kicsit. Tarik hosszú beszélgetést vett fel vele, és rengeteg olyan részletet mesélt Manuelle múltjáról és családjá ról, amiket ő soha nem említett nekem. Biztosított ró la, hogy Manu még mindig szeret, ő pedig nagyon ér dekesnek találja a lányt. Sürgetett az idő, mert csak egyetlen hét filmezésre kaptak engedélyt, nem több re. Mindenképpen segíteni akart nekünk, és végül si kerrel is járt. Mégpedig a következőképpen: Tarik jeleneteket vett fel az udvaron és az ebédlő be n. Ezek en a lán yo k há tul ró l vag y a mag asb ól látsz a nak, olyan látószögekből, ahonnan nem lehet felismer ni őket. Egy fix beállítással akarta nyitni és zárni a riportot: az elején egy bennlakó látszana, hátulról fel véve , ami nt bel ép az int éze t söt ét folyo sójára nyí ló be jár ati ajtón , a vég én ped ig ami nt ugy an ez a lán y a ki jár at felé meg y, ame ly val ami nag y fénye sség cs upá n. Ez a rendezői ötlet tette lehetővé, hogy Manu meg139
már semmit nem kérek az élettől, meg lehetek eléged ve sor som mal! Nem, Man u, nem ha gyl ak el soh a! Én vag yo k a szép sége s her ceg , aki mi nte gy var ázs üté sre bel éph et bö rt ön öd be ! Tarik két csapattal dolgozott. Az egyik a csoporto kat filmezte, a másik, kamera nélkül, az interjúkkal foglalkozott. Ő maga felváltva felügyelt a két teamre. A nag y foga dót erem -fél ének, ahol do lgo ztu nk, két, egymással szemben lévő ajtaja volt, ezek egyike mel lett egy felügyelő őrködött. Hogy megnyerje a lányok biz almá t, aki kke l az előző este már tal álk ozo tt, Tar ik felvétel előtt még beszélgetett velük egy kicsit. Lát tam, amint Manu bejön, leül, iszik egy narancslevet, vissz autas ítja a cig are ttá t, nézi a falaka t, és nem szól egy szót sem. Mindig is úgy gondoltam rá, mint vala mi törékeny és légies növényre. A bezártság állattá vál toz tat ta, elv ad ult szép ségű , ny ugt al an álla ttá , és ez teljesen felkavart. Úgy léptem be a terembe, mint egy jel ené s: meg lát ott , nem hi tt a szem ének , én ped ig rá mosolyogtam. Karjaimba zártam, mire becsukta a sze mét, és azonnal ro sszul lett - rosszulléte egyszerre volt való di és szi mulá lt. Tov ább öle lhe tte m, szo rít hat tam magamhoz. Sóhajok, kérdések, egymás fülébe suso gott szerelmes szavak hangzottak el. Tarik visszarán tott minket a valóságba: találkozásunk nem tarthatott tovább pár percnél. Miután megölelhettem Manut, távolról sem éreztem éreztem magam boldognak, és többé már nem akartam nélküle elmenni. Valami álruhában ki akartam juttatni onnan! 138
szökjön. Tarik úgy döntött, több lánnyal is leforgatja a jelenetet, és majd a vágásnál dönti el, hogy melyik felvételt rakja be a filmbe. Igen, egy délután mintegy harminc perc erejéig ki nyittathatta a börtönkaput. Manu pedig egyszerűen kisétált. Én nem láttam, mi történik, Manu és Tarik mesélték el később a szökés részleteit. Évek múltán egyszer újra felkerestem Tarikot, és kértem tőle egy másolatot a filmből, amit végül egyik csatorna se tű zött műsorra. Van a végén egy törékeny sziluett a fo lyosó fekete négyszögében, aki mint egy fény csalo gatta szitakötő, szinte repülni kezd: ez az egy kép ma radt nekem Manuról, egyetlen fotót sem készítettem róla. Az én sze rep em egy sze rű vol t: mind öss ze vár ako z nom kellett. Tarik megmondta, hogy üljek be egy ká vézób a ké t u tcá val ar réb b. A te rasz on m ár m ind en asz talnál ültek, így aztán bent várakoztam, leginkább áll va, és az ut cá t lest em a bejár ati ajtón ker esz tü l. Vajon taxival vagy RER-rel kellene visszamennünk Párizs ba? Ezen tör te m a fejem egés z id ő a lat t. A t axi let t vo l na a legpraktikusabb, de mi van, ha húsz méterre az épülettől pirosat kap, és megáll? Idegesen járkáltam fel-alá. Manu hamarosan felbukkant, nyugodtan, bár kissé kifulladva. A közelben állt egy taxi, mi pedig rögtön beszálltunk. A sofőr beg yúj to tta a mot ort . Ami kor a címet kér dezte, azt válaszoltam, menjen ahová csak akar, csak
Tarik végül figyelmeztetett, hogy gondolkozzam jó zanul, Manu pedig fogoly maradt. Egyedül aznap láthattam Manut. A következő két napban a technikus munkába állt, én pedig megértet tem, hogy Tarik ennél többet nem tehet. Ennek elle nére küldöncként a rendelkezésünkre állt: mindennap egy hosszú levelet vitt be Manu rövid és szenvedé lyes üzeneteiért cserébe. A harmadik napon újra talál koztunk Tarikkal a Camayenne-ben, ahogyan az már szokásunkká vált. Kapcsolatban állni valakivel, aki rendszeresen láthatta őt, olyan volt, mintha vele ma gával lennék egy kicsit. Tarik hosszú beszélgetést vett fel vele, és rengeteg olyan részletet mesélt Manuelle múltjáról és családjá ról, amiket ő soha nem említett nekem. Biztosított ró la, hogy Manu még mindig szeret, ő pedig nagyon ér dekesnek találja a lányt. Sürgetett az idő, mert csak egyetlen hét filmezésre kaptak engedélyt, nem több re. Mindenképpen segíteni akart nekünk, és végül si kerrel is járt. Mégpedig a következőképpen: Tarik jeleneteket vett fel az udvaron és az ebédlő be n. Ezek en a lán yo k há tul ró l vag y a mag asb ól látsz a nak, olyan látószögekből, ahonnan nem lehet felismer ni őket. Egy fix beállítással akarta nyitni és zárni a riportot: az elején egy bennlakó látszana, hátulról fel véve , ami nt bel ép az int éze t söt ét folyo sójára nyí ló be jár ati ajtón , a vég én ped ig ami nt ugy an ez a lán y a ki jár at felé meg y, ame ly val ami nag y fénye sség cs upá n. Ez a rendezői ötlet tette lehetővé, hogy Manu meg139
ból neh ézs ége ink ad ód ta k. A sofőr gy an út fogo tt, és nem volt hajlandó elindulni. A motor járt, de az autó nem mozdult. Tél volt, rajtam egy méretemnél na gyobb kabát volt, amit Iskarétól kaptam kölcsön, Manu pedig egy szál ingben és egy vékony pulóverben ült ott. A sofőr felénk fordult, leginkább Manu felé, és furcsa akcentusával kérdőre vonta, miért nincs job ba n felöl tözve, ho nn an jö tt , m iért fut ott . Ne m vo lt un k messze a nevelőotthontól, bárki jöhetett, riaszthatta a környéket, megállíthatott volna minket. Manu belém kapaszkodott, még mindig levegőért kapkodott, és nem szólt semmit. Bemondt am az első címet, ami eszem be ju to tt - Is ka ré laká sa vol t az, aho l én is lak tam - és bus ás bor rav aló t ígé rte m a sofő rnek , ha gyo rsa n el visz min ke t. Mos t már azo nna l eli ndu lt. Robogtunk Párizs felé az éjszakában. A fények mil liárdjai, a reflektorok, cégérek, villódzó neonok, de korációk mind nekünk udvaroltak. Milyen egyszerű volt akk or m ind en! Meg int sike rült meg men ek ül nün k. Manut egészen közel húztam magamhoz a taxiban. Ár tatlanul elkezdtük újra felfedezni egymás testét: ke zét csókolgattam. Testét tapogattam, ő pedig az enyé met, mint egy régiségkereskedő, aki ritka műtárgyat vizsgá l. Kön nye dé n m egé rin ti, leporol ja, megs imog at ja. A bizo nyos ság , ho gy ott va gy un k egy más nak , le csendesítette vágyaimat, így az ölelkezést későbbre ha lasztottuk. Amin t meg ér ke zt ün k, elk ezd et t bon yo ló dn i a do log. A sofőr hétszáz frankot követelt. Nekem csak egy
gyorsan és befelé a városba. Ebből a hirtelen válaSZ O
141
szökjön. Tarik úgy döntött, több lánnyal is leforgatja a jelenetet, és majd a vágásnál dönti el, hogy melyik felvételt rakja be a filmbe. Igen, egy délután mintegy harminc perc erejéig ki nyittathatta a börtönkaput. Manu pedig egyszerűen kisétált. Én nem láttam, mi történik, Manu és Tarik mesélték el később a szökés részleteit. Évek múltán egyszer újra felkerestem Tarikot, és kértem tőle egy másolatot a filmből, amit végül egyik csatorna se tű zött műsorra. Van a végén egy törékeny sziluett a fo lyosó fekete négyszögében, aki mint egy fény csalo gatta szitakötő, szinte repülni kezd: ez az egy kép ma radt nekem Manuról, egyetlen fotót sem készítettem róla. Az én sze rep em egy sze rű vol t: mind öss ze vár ako z nom kellett. Tarik megmondta, hogy üljek be egy ká vézób a ké t u tcá val ar réb b. A te rasz on m ár m ind en asz talnál ültek, így aztán bent várakoztam, leginkább áll va, és az ut cá t lest em a bejár ati ajtón ker esz tü l. Vajon taxival vagy RER-rel kellene visszamennünk Párizs ba? Ezen tör te m a fejem egés z id ő a lat t. A t axi let t vo l na a legpraktikusabb, de mi van, ha húsz méterre az épülettől pirosat kap, és megáll? Idegesen járkáltam fel-alá. Manu hamarosan felbukkant, nyugodtan, bár kissé kifulladva. A közelben állt egy taxi, mi pedig rögtön beszálltunk. A sofőr beg yúj to tta a mot ort . Ami kor a címet kér dezte, azt válaszoltam, menjen ahová csak akar, csak
ból neh ézs ége ink ad ód ta k. A sofőr gy an út fogo tt, és nem volt hajlandó elindulni. A motor járt, de az autó nem mozdult. Tél volt, rajtam egy méretemnél na gyobb kabát volt, amit Iskarétól kaptam kölcsön, Manu pedig egy szál ingben és egy vékony pulóverben ült ott. A sofőr felénk fordult, leginkább Manu felé, és furcsa akcentusával kérdőre vonta, miért nincs job ba n felöl tözve, ho nn an jö tt , m iért fut ott . Ne m vo lt un k messze a nevelőotthontól, bárki jöhetett, riaszthatta a környéket, megállíthatott volna minket. Manu belém kapaszkodott, még mindig levegőért kapkodott, és nem szólt semmit. Bemondt am az első címet, ami eszem be ju to tt - Is ka ré laká sa vol t az, aho l én is lak tam - és bus ás bor rav aló t ígé rte m a sofő rnek , ha gyo rsa n el visz min ke t. Mos t már azo nna l eli ndu lt. Robogtunk Párizs felé az éjszakában. A fények mil liárdjai, a reflektorok, cégérek, villódzó neonok, de korációk mind nekünk udvaroltak. Milyen egyszerű volt akk or m ind en! Meg int sike rült meg men ek ül nün k. Manut egészen közel húztam magamhoz a taxiban. Ár tatlanul elkezdtük újra felfedezni egymás testét: ke zét csókolgattam. Testét tapogattam, ő pedig az enyé met, mint egy régiségkereskedő, aki ritka műtárgyat vizsgá l. Kön nye dé n m egé rin ti, leporol ja, megs imog at ja. A bizo nyos ság , ho gy ott va gy un k egy más nak , le csendesítette vágyaimat, így az ölelkezést későbbre ha lasztottuk. Amin t meg ér ke zt ün k, elk ezd et t bon yo ló dn i a do log. A sofőr hétszáz frankot követelt. Nekem csak egy
gyorsan és befelé a városba. Ebből a hirtelen válaSZ O
ötszázas bankjegyem volt. Igencsak borsos árat álla pított meg a fickó, de kifizettem volna, ha van annyi pénzem. Felcsöngettem Iskaréhoz, hogy hozzon le pénzt. A sofőr, aki szintén kiszállt az autóból, figyelt minket: látta a kapucsengőt, már ismerte a címünket és Manu adatait, amelyeket meg kellett adnom neki, mielőtt elindultunk. Amint Iskaré lejött, elmagyaráz tam neki a helyzetet. Megjegyezte, hogy a sofőr nem indította be az órát, és nem volt hajlandó fizetni. A so főr rémes franciasággal elkezdett kötekedni vele. Az erőszakos, vitatkozáshoz szokott Iskaré elküldte a so főrt a fenébe, és rohadt citromfejűnek titulálta. Az ázsiai származású sofőr tökéletesen felfogta a sértést. Manu nem bírta tovább, zokogni kezdett. Túl nagy zajt csaptunk már így is, én pedig nem akartam bot rányt. Könyörögtem Iskarénak, hogy fizessen, és ne akadékoskodjon tovább. A sofőr visszaszállt a kocsi jáb a, és vala mi ázsiai nye lve n kö ve th et et le n gyo rsa sággal kezdett el beszélni a rádióba: erősítést hívott. Vagy a ren dő rs ége t. A két száz fra nk mia tti his zté ria kezdett veszélyessé válni. Az emberek már odagyűl tek körénk bámészkodni. Kezdtem félni. - Iskaré, nem állhatunk itt tovább. Mindjárt a nya kunkon a rendőrség. Ez nekünk túl kockázatos. El megyünk. Majd telefonálunk. Éppen indultunk volna a République felé, hogy felszálljunk a bonsergent-i metróra, amikor egy autó fé kezett le mellettünk: három férfi szállt ki belőle. Elő ször attól tartottam, a taxisofőr munkatársai, de nem 142
141
vol tak ázsi aiak. Rög tö n I ska rér a r on to tt ak , és mi nd en magyarázat nélkül, vadul püfölni kezdték. Hozzánk, Manuhoz és hozzám egy ujjal se nyúltak. Földbe gyö kerezett a lábam, nem tudtam, mit tehetnék, Manu a karomban keresett oltalmat, csak álltunk, és néztük a verekedést. Minden nagyon gyorsan történt. A ta xisofőr olajra lépett a pénze nélkül, Iskaré a földre rogyott, támadói elhajtottak. Az egész mindössze né hány percig tartott. Sötétedett, de még nem járt ké sőre: a járókelők, akik korábban óvatosan félrehú zódtak, most lassan Iskaré köré gyűltek. Ahogy fölé hajoltam, láttam, hogy tiszta vér az arca és a gyomra tájéka is. Elvesztette az eszméletét, üvöltöttem, hogy hívják a mentőket, valaki elment telefonálni. Manunak és nekem azonnal el kellett menekülnünk, ha sza bad ok ak ar tu nk ma ra dn i. Eg yé bk ént se tu d tu nk segí teni Iskarén, ráadásul épp szemben volt is egy gyógy szertár. Magammal húztam Manut, aki sokkos állapotban szinte elveszett a hatalmas kabát alatt, amelyet idő közben ráadtam. Alig tudtam tartani, hogy el ne es sék. Bonsergent-ban felszálltunk az első szerelvényre. Először is el kellett távolodnunk a verekedés helyszí nétől. Ahogy ott álltunk a késő délutáni tömegben, Manu megkérdezte, hová megyünk. Fogalmam sem vol t. Egy etl en öts záz fran kos t őri zge tte m a zse bem ben . Manu a vállamra dőlt; attól tartot tam, még rosszul lesz. A szem em elő tt Is ka ré leb ege tt , vér ese n, ki fo rd ul t szemmel. Féltem a rendőrségtől. Féltem, hogy elveszí-
'43
ötszázas bankjegyem volt. Igencsak borsos árat álla pított meg a fickó, de kifizettem volna, ha van annyi pénzem. Felcsöngettem Iskaréhoz, hogy hozzon le pénzt. A sofőr, aki szintén kiszállt az autóból, figyelt minket: látta a kapucsengőt, már ismerte a címünket és Manu adatait, amelyeket meg kellett adnom neki, mielőtt elindultunk. Amint Iskaré lejött, elmagyaráz tam neki a helyzetet. Megjegyezte, hogy a sofőr nem indította be az órát, és nem volt hajlandó fizetni. A so főr rémes franciasággal elkezdett kötekedni vele. Az erőszakos, vitatkozáshoz szokott Iskaré elküldte a so főrt a fenébe, és rohadt citromfejűnek titulálta. Az ázsiai származású sofőr tökéletesen felfogta a sértést. Manu nem bírta tovább, zokogni kezdett. Túl nagy zajt csaptunk már így is, én pedig nem akartam bot rányt. Könyörögtem Iskarénak, hogy fizessen, és ne akadékoskodjon tovább. A sofőr visszaszállt a kocsi jáb a, és vala mi ázsiai nye lve n kö ve th et et le n gyo rsa sággal kezdett el beszélni a rádióba: erősítést hívott. Vagy a ren dő rs ége t. A két száz fra nk mia tti his zté ria kezdett veszélyessé válni. Az emberek már odagyűl tek körénk bámészkodni. Kezdtem félni. - Iskaré, nem állhatunk itt tovább. Mindjárt a nya kunkon a rendőrség. Ez nekünk túl kockázatos. El megyünk. Majd telefonálunk. Éppen indultunk volna a République felé, hogy felszálljunk a bonsergent-i metróra, amikor egy autó fé kezett le mellettünk: három férfi szállt ki belőle. Elő ször attól tartottam, a taxisofőr munkatársai, de nem 142
tem Manut. Egyedül maradtunk Párizsban, az égvilá gon semmink és senkink nem volt többé. Mit csináljunk? Alighogy az intézetből kiszabadult Manu, máris egy újabb dráma kellős közepén találta magát, ráadásul semmit sem értett az egészből! Vigasz taltam, gyámolítottam őt, nem mintha én nem lettem vol na ép pú gy két ség be esve, min t ő. Alig han em teljes összeomlás és depresszió következett volna, ha nincs mellettem az egyetlen lény, aki az élethez köt. Bol dognak lenni annyi, mint élvezetet szerezni önma gunknak, mondtam Tortunek egyszer. Most mindket tőtől elég távol álltunk. - Szeretlek, Manu. Átöl elt em. Úgy é rezt em, a bo ldo gsá g csu pán an nyi , hogy foghatom a kezét. Felőlem a világ akár a veszté be ro ha nh at ot t, az sem érd eke lt. Piaf majd ' százé ves sanzonját dudorásztam: „Mikor karomba bújsz, s hal kan fülembe súgsz, a világ rózsaszín lesz". Manu so sem tudott ellenállni egy jó sanzon hangulatának, ráadásul a metróban kicsit fel is melegedtünk. Újra mo solygott. Újra együtt. A történet még jó véget is érhe tett, ha sikerül mindent lezárni és újrakezdeni. Cselekednünk kellett. Három megállóval később, Chemin-Vert-nél átszáll tunk az ellenkező i rányú met róra, hiszen ez az eszeveszett menekülés végül is nem veze t semm ire. Ily en áll apo tba n egy etl en j ob b szállo dában sem fogadtak volna minket. Úgy döntöttem, minden kockázat ellenére visszamegyek Iskaréhoz a dolgaimért. Manut egy kávézóba n hagytam. Egész Pá144
vol tak ázsi aiak. Rög tö n I ska rér a r on to tt ak , és mi nd en magyarázat nélkül, vadul püfölni kezdték. Hozzánk, Manuhoz és hozzám egy ujjal se nyúltak. Földbe gyö kerezett a lábam, nem tudtam, mit tehetnék, Manu a karomban keresett oltalmat, csak álltunk, és néztük a verekedést. Minden nagyon gyorsan történt. A ta xisofőr olajra lépett a pénze nélkül, Iskaré a földre rogyott, támadói elhajtottak. Az egész mindössze né hány percig tartott. Sötétedett, de még nem járt ké sőre: a járókelők, akik korábban óvatosan félrehú zódtak, most lassan Iskaré köré gyűltek. Ahogy fölé hajoltam, láttam, hogy tiszta vér az arca és a gyomra tájéka is. Elvesztette az eszméletét, üvöltöttem, hogy hívják a mentőket, valaki elment telefonálni. Manunak és nekem azonnal el kellett menekülnünk, ha sza bad ok ak ar tu nk ma ra dn i. Eg yé bk ént se tu d tu nk segí teni Iskarén, ráadásul épp szemben volt is egy gyógy szertár. Magammal húztam Manut, aki sokkos állapotban szinte elveszett a hatalmas kabát alatt, amelyet idő közben ráadtam. Alig tudtam tartani, hogy el ne es sék. Bonsergent-ban felszálltunk az első szerelvényre. Először is el kellett távolodnunk a verekedés helyszí nétől. Ahogy ott álltunk a késő délutáni tömegben, Manu megkérdezte, hová megyünk. Fogalmam sem vol t. Egy etl en öts záz fran kos t őri zge tte m a zse bem ben . Manu a vállamra dőlt; attól tartot tam, még rosszul lesz. A szem em elő tt Is ka ré leb ege tt , vér ese n, ki fo rd ul t szemmel. Féltem a rendőrségtől. Féltem, hogy elveszí-
'43
rizs hazafelé igyekezett, hogy otthon jól bevackolja magát. Arra számítottam, hogy a rendőrség még nem érkezett a helyszínre, és igazam volt. Összeszedtem né hány ruhát, egy walkmant, néhány lemezt, a revol ver t, de nem tal ált am tú l sok ké szp énz t. Az óva tos Iskaré egy kis széfben tartotta a vagyonát. Mindezt egy nagyon szép, barna bőrből készült bőröndbe rak tam, amelyet Manu nagyon szeretett, és amely remek ben yom ás t te tt a száll odai rec epc ión is. Szán dék om ban állt egy na p m in de nt vis sza adn i I ska rén ak, de ne ki már nem volt szüksége rá. Tizenegy óra volt, mire találtunk egy nyugodt szál lodát a Parmentier körúto n. Felhozattam némi ételt és italt, hogy erőt gyűjtsünk, és visszataláljunk a régi ke rékvágásba. Manut halványnak és soványnak láttam: szinte fájt, hogy az élet így meggyalázza rendkívüli szépségét! Az egyik leggyengédebb éjszakánk követ kezett. A kinti világtól, a rendőrségtől, a szülőktől va ló félelem lassanként szertefoszlott. Csak az számított, hogy ott vagyunk egymás mellett, hallgatjuk a másik lélegzetét, hallgatjuk, ahogy a másik él, együtt, me gint együtt, és mégis egyedül.
145
tem Manut. Egyedül maradtunk Párizsban, az égvilá gon semmink és senkink nem volt többé. Mit csináljunk? Alighogy az intézetből kiszabadult Manu, máris egy újabb dráma kellős közepén találta magát, ráadásul semmit sem értett az egészből! Vigasz taltam, gyámolítottam őt, nem mintha én nem lettem vol na ép pú gy két ség be esve, min t ő. Alig han em teljes összeomlás és depresszió következett volna, ha nincs mellettem az egyetlen lény, aki az élethez köt. Bol dognak lenni annyi, mint élvezetet szerezni önma gunknak, mondtam Tortunek egyszer. Most mindket tőtől elég távol álltunk. - Szeretlek, Manu. Átöl elt em. Úgy é rezt em, a bo ldo gsá g csu pán an nyi , hogy foghatom a kezét. Felőlem a világ akár a veszté be ro ha nh at ot t, az sem érd eke lt. Piaf majd ' százé ves sanzonját dudorásztam: „Mikor karomba bújsz, s hal kan fülembe súgsz, a világ rózsaszín lesz". Manu so sem tudott ellenállni egy jó sanzon hangulatának, ráadásul a metróban kicsit fel is melegedtünk. Újra mo solygott. Újra együtt. A történet még jó véget is érhe tett, ha sikerül mindent lezárni és újrakezdeni. Cselekednünk kellett. Három megállóval később, Chemin-Vert-nél átszáll tunk az ellenkező i rányú met róra, hiszen ez az eszeveszett menekülés végül is nem veze t semm ire. Ily en áll apo tba n egy etl en j ob b szállo dában sem fogadtak volna minket. Úgy döntöttem, minden kockázat ellenére visszamegyek Iskaréhoz a dolgaimért. Manut egy kávézóba n hagytam. Egész Pá144
9
( gy percig sem kételkedtem Manu őszinteségében: val óba n sze ret ett . Ugy ana kk or szer elem nél kül tu dott élni, pénz nélkül viszont nem. Tisztában voltam vele, men ny ir e i gény li a biz tons ágo t, és köte lessé gem nek éreztem, hogy én legyek a szalmaszál, amibe ka paszkodhat. Amint szűkölködni kezdtünk, azonnal fél relépett. Bárkinek a fészkébe átrepült, ha annak elég vast ag vol t a pén ztá rcá ja: Ma nu nem tul ajd oní to tt ak kora érzelmi értéket a testének, mint én. Erről még egyszer és utoljára olyan bizonyítékot kaptam, amely túltett az összes eddigin. Hihetetlen kalandba keve redtem: családomból, környezetemből soha senki nem élt át hasonlót. Leginkább a pénz okozott fejtörést nekünk: szük ségünk volt rá, mégpedig gyorsan, hogy ki tudjunk fizetni pár éjszakát a szállodában. Manu szökése nyil ván nem ve rh et et t nag y vis szh ang ot , Isk aré gond jai hoz pedig nem volt semmi közünk. Eléggé félvállról
146
rizs hazafelé igyekezett, hogy otthon jól bevackolja magát. Arra számítottam, hogy a rendőrség még nem érkezett a helyszínre, és igazam volt. Összeszedtem né hány ruhát, egy walkmant, néhány lemezt, a revol ver t, de nem tal ált am tú l sok ké szp énz t. Az óva tos Iskaré egy kis széfben tartotta a vagyonát. Mindezt egy nagyon szép, barna bőrből készült bőröndbe rak tam, amelyet Manu nagyon szeretett, és amely remek ben yom ás t te tt a száll odai rec epc ión is. Szán dék om ban állt egy na p m in de nt vis sza adn i I ska rén ak, de ne ki már nem volt szüksége rá. Tizenegy óra volt, mire találtunk egy nyugodt szál lodát a Parmentier körúto n. Felhozattam némi ételt és italt, hogy erőt gyűjtsünk, és visszataláljunk a régi ke rékvágásba. Manut halványnak és soványnak láttam: szinte fájt, hogy az élet így meggyalázza rendkívüli szépségét! Az egyik leggyengédebb éjszakánk követ kezett. A kinti világtól, a rendőrségtől, a szülőktől va ló félelem lassanként szertefoszlott. Csak az számított, hogy ott vagyunk egymás mellett, hallgatjuk a másik lélegzetét, hallgatjuk, ahogy a másik él, együtt, me gint együtt, és mégis egyedül.
145
vet tem az egés zet, ráa dás ul, mi nt kés őb b me gt ud tu k, az ügyet már korábban elrendezték. A szállodában, ahová álnéven jelentkeztünk be, biztonságban vol tunk, legalábbis amíg fizetünk. Szóval a legsürgősebb kérdés tényleg a pénz volt. Két megoldási lehetőség lebegett a szemünk előtt: Tortu vagy Tarik. Tarik most segített megszöktetni Manut, ez már magában is nagy segítségnek számított. Nem akartam túl sokat kérni tőle, mondván, hogy még hasznunkra lehet, így taka rékoskodnunk kell szolgálataival. Okosabb volt Tortut megpróbálni, aki, erre mérget vehettem, nem kér sem mit cserébe Manutól. És egyébként is, tőle már kér tem kölcsönt, és vissza is fizettem, tehát megbízhatott ben nem . Fel hív tam , és min t min dig , mos t is kész vol t meghallgatni és segíteni. Ha Tortuvel találkoztam, mindig kényelmetlenül éreztem magam: felébresztette a lelkiismeretemet. A Lux emb our g-k ert sét ány án já rv a át eng ed tem te há t magamat az emlékképeknek, és hagytam, hogy némi könnyű kis megbánás vegyen rajtam erőt. Ej, miért is nem maradtam inkább Bordeaux-ban, ahol soha sincs olyan hideg, mint Párizsban? Haragudtam magamra, amiért így kihasználom Tortut. Még mindig a bará tom volt, de én már nem tekinthettem magam a barát já na k. Az ig aza t meg val lva , mi nd ös sz e az szo lgá lt mentségemül, hogy nekem egyedül Manuelle számít, senki más, beleértve saját magamat is. Manu volt ne kem a legfőbb érték: vagyonom, diplomám, becsüle tem és önigazolásom, sőt talán alibim is. Minél inkább 147
9
( gy percig sem kételkedtem Manu őszinteségében: val óba n sze ret ett . Ugy ana kk or szer elem nél kül tu dott élni, pénz nélkül viszont nem. Tisztában voltam vele, men ny ir e i gény li a biz tons ágo t, és köte lessé gem nek éreztem, hogy én legyek a szalmaszál, amibe ka paszkodhat. Amint szűkölködni kezdtünk, azonnal fél relépett. Bárkinek a fészkébe átrepült, ha annak elég vast ag vol t a pén ztá rcá ja: Ma nu nem tul ajd oní to tt ak kora érzelmi értéket a testének, mint én. Erről még egyszer és utoljára olyan bizonyítékot kaptam, amely túltett az összes eddigin. Hihetetlen kalandba keve redtem: családomból, környezetemből soha senki nem élt át hasonlót. Leginkább a pénz okozott fejtörést nekünk: szük ségünk volt rá, mégpedig gyorsan, hogy ki tudjunk fizetni pár éjszakát a szállodában. Manu szökése nyil ván nem ve rh et et t nag y vis szh ang ot , Isk aré gond jai hoz pedig nem volt semmi közünk. Eléggé félvállról
146
elvesztettem minden mást, annál inkább meg kellett tartanom magam mellett. Aztán égető problémáinkon kezdtem el gondolkozni: Manuval el kellett rejtőznünk va la hol , és va la mi mó do n bi zt os ít an i a jö vő nk et . Legelőször azonban szert kellett tenn em némi pénzre. - Semmit nem fog megtagadni tőlem. Beéri annyi val, hog y meg int igaza let t. Újra elk ezd pré dik ál ni : szemrehányásokat tesz, intelmekkel és tanácsokkal traktál majd. Egész nap rossz lesz a lelkiismeretem. Másrészt egy kicsit úgy is éreztem, mintha próbára tenném őt is, magamat is. Tortu maga volt a megteste sült erény és jóakarat. Ha visszautasít, ha kihúzza ma gát baráti kötelességei alól, ha hagyja, hogy még mé lyebbre süllyedjek, az az én erkölcsi halálomat jelenti. Miután mindezt végiggondoltam, készen álltam a Tortuvel való találkozásra. Egy kávézóban ültünk össze a Luxembourg és a Saint-Michel sugá rút sarkán. Kertelés nélkül közöltem vele, hogy nagy nehézségeim támadtak, és pénzre van szükségem. Számított rá. Bankja ott állt a Saint-Michel sugárúton, kétszáz mé terre tőlünk. Oda mentün k a pénztárhoz, és Tortu min den további kérdezősködés nélkül átnyújtotta nekem a borítékot, egy hatalmas összeget készpénzben, és így néhány hétre kihúzott minket a kátyúból! Ó, Tortu, micsoda leckét adtál ott nekem barátságból! Tanul tam is belőle, későn ugyan, de tanultam. Megkért, hogy sétáljunk még egyet a parkban. Tud ta, hogyan hagytam el doktor Perlanct klinikáját. El lenezte szökésemet, jóllehet teljesei meg tudta érteni, 148
vet tem az egés zet, ráa dás ul, mi nt kés őb b me gt ud tu k, az ügyet már korábban elrendezték. A szállodában, ahová álnéven jelentkeztünk be, biztonságban vol tunk, legalábbis amíg fizetünk. Szóval a legsürgősebb kérdés tényleg a pénz volt. Két megoldási lehetőség lebegett a szemünk előtt: Tortu vagy Tarik. Tarik most segített megszöktetni Manut, ez már magában is nagy segítségnek számított. Nem akartam túl sokat kérni tőle, mondván, hogy még hasznunkra lehet, így taka rékoskodnunk kell szolgálataival. Okosabb volt Tortut megpróbálni, aki, erre mérget vehettem, nem kér sem mit cserébe Manutól. És egyébként is, tőle már kér tem kölcsönt, és vissza is fizettem, tehát megbízhatott ben nem . Fel hív tam , és min t min dig , mos t is kész vol t meghallgatni és segíteni. Ha Tortuvel találkoztam, mindig kényelmetlenül éreztem magam: felébresztette a lelkiismeretemet. A Lux emb our g-k ert sét ány án já rv a át eng ed tem te há t magamat az emlékképeknek, és hagytam, hogy némi könnyű kis megbánás vegyen rajtam erőt. Ej, miért is nem maradtam inkább Bordeaux-ban, ahol soha sincs olyan hideg, mint Párizsban? Haragudtam magamra, amiért így kihasználom Tortut. Még mindig a bará tom volt, de én már nem tekinthettem magam a barát já na k. Az ig aza t meg val lva , mi nd ös sz e az szo lgá lt mentségemül, hogy nekem egyedül Manuelle számít, senki más, beleértve saját magamat is. Manu volt ne kem a legfőbb érték: vagyonom, diplomám, becsüle tem és önigazolásom, sőt talán alibim is. Minél inkább 147
miért tettem: ezt az elzárást ő is botrányosnak találta. Rémülten vett róla tudomást, hogy rálőttem egy em ber re. Az üg ye t elt uss olt ák ug ya n, de félt, hog y még vala mi hel yre hoz hat at la nt tal álo k e lk öve tn i. Azt aján lotta, lépjek kapcsolatba apámmal, és azonnal térjek vissza Borde aux- ba. Bizt osíto tt r óla, hog y v árn ak rám, és hogy ezúttal tárt karokkal fogadnak. Tortu megnyugtatott, hogy a rendőrségtől nem kell félnem. Egy szót sem szóltam neki Manuról, akihez most már minél gyorsabban vissza akartam menni. Biz tos voltam benne, hogy Tortu összeköttetésben áll a családommal, mindenesetre igyekszik majd megnyug tatni apámat, miután találkoztunk. Azonnal új terv öt lött az eszembe: kijelentettem Tortune k, hogy gondol koztam, és lassanként arra jutottam: szeretnék vissza térni a helyes útra. Szándékomban állt írni apámnak, hogy pénzt kérjek tanulmányaim folytatására egy pá rizsi vagy vidéki egyetemen. Ez a terv voltaképpen nem is volt teljes egészében hazugság. Még akár valóra is válhat egyszer. Igazán semmi kifogásom nem volt a tanulás gondolata ellen. Még örültem is volna neki, ha valami tisztességes és józ an dolo ggal fog lal kozh ato k, felt éve ha ez nem aka dályoz meg abban, hogy Manut szeressem, és együtt éljek vele. Miért is ne kezdenék el újra tanulni? Min den lehetőségem adott volt, még mindig nagyon fiatal és intelligens voltam. Csak annyi kellett, hogy apám mindezt lehetővé tegye számomra! És miért ne tette vol na? Léte zik-e jo bb befe kte tés egy gazd ag apá nak , 149
elvesztettem minden mást, annál inkább meg kellett tartanom magam mellett. Aztán égető problémáinkon kezdtem el gondolkozni: Manuval el kellett rejtőznünk va la hol , és va la mi mó do n bi zt os ít an i a jö vő nk et . Legelőször azonban szert kellett tenn em némi pénzre. - Semmit nem fog megtagadni tőlem. Beéri annyi val, hog y meg int igaza let t. Újra elk ezd pré dik ál ni : szemrehányásokat tesz, intelmekkel és tanácsokkal traktál majd. Egész nap rossz lesz a lelkiismeretem. Másrészt egy kicsit úgy is éreztem, mintha próbára tenném őt is, magamat is. Tortu maga volt a megteste sült erény és jóakarat. Ha visszautasít, ha kihúzza ma gát baráti kötelességei alól, ha hagyja, hogy még mé lyebbre süllyedjek, az az én erkölcsi halálomat jelenti. Miután mindezt végiggondoltam, készen álltam a Tortuvel való találkozásra. Egy kávézóban ültünk össze a Luxembourg és a Saint-Michel sugá rút sarkán. Kertelés nélkül közöltem vele, hogy nagy nehézségeim támadtak, és pénzre van szükségem. Számított rá. Bankja ott állt a Saint-Michel sugárúton, kétszáz mé terre tőlünk. Oda mentün k a pénztárhoz, és Tortu min den további kérdezősködés nélkül átnyújtotta nekem a borítékot, egy hatalmas összeget készpénzben, és így néhány hétre kihúzott minket a kátyúból! Ó, Tortu, micsoda leckét adtál ott nekem barátságból! Tanul tam is belőle, későn ugyan, de tanultam. Megkért, hogy sétáljunk még egyet a parkban. Tud ta, hogyan hagytam el doktor Perlanct klinikáját. El lenezte szökésemet, jóllehet teljesei meg tudta érteni, 148
mint boldoggá tenni a fiát? Ám a felnőttek rövid pó rázon akarnak tartani minket, hogy megismerjük, mi lyen kemény is az élet, és minél hamarabb megfizes sünk a földi tartózkodásért, amire ők ítéltek minket. Aho gy Tor tut ől elvá lta m, azo nna l vis sza men tem a hotelbe, gyengéd, zavaros levelet kezdtem fogalmaz ni apámnak, felvázolva benne a Manu melletti diák életről szóló tervemet. Felhívtuk Tarikot, hogy megtudjuk, mi történt, mi után Manu kiszökött a központi ajtón. Nagyon meg köszöntem a fickó segítségét. Elmondta, hogy nem iga zán tették tűvé értünk a várost. Nyugodtak lehettünk, a vezetésnek nem volt módja, hogy kerestesse a szö kevényeket. Ráadásul, amikor Manu meglépett, látva ezt egy másik lány is elkezdett futni az ellenkező irány ba, ala pos an meg kav arv a a ny om uk ba ere dő por tá st és oktatókat. Azt a lányt sem találták meg többé. A dup la szök és arra en ged et t kö vet ke zte tn i, hog y ők ketten összebeszéltek. Senki nem gondolta volna, hogy vél etl en egy bee sés ről van szó. Sen kin ek nem ju to tt eszébe, hogy kapcsolatot keressen három nappal ko rábbi látogatásom és a két szökés között. Tarikra sem gyanakodtak. Dokumentumfilmjét váratlan fordulat tal fejezhette be: két lány rohan a szabadság felé. Eb ből a pon to sa n har min cny ol c más odp erc es j el ene tb ől kisebbfajta szenzáció lett, a bejátszást leadták az este nyolcas híradóban. Tariknak öt perc hírnév jutott, de ahogy már említettem, a riportfilm senkit nem érde kelt.
150
miért tettem: ezt az elzárást ő is botrányosnak találta. Rémülten vett róla tudomást, hogy rálőttem egy em ber re. Az üg ye t elt uss olt ák ug ya n, de félt, hog y még vala mi hel yre hoz hat at la nt tal álo k e lk öve tn i. Azt aján lotta, lépjek kapcsolatba apámmal, és azonnal térjek vissza Borde aux- ba. Bizt osíto tt r óla, hog y v árn ak rám, és hogy ezúttal tárt karokkal fogadnak. Tortu megnyugtatott, hogy a rendőrségtől nem kell félnem. Egy szót sem szóltam neki Manuról, akihez most már minél gyorsabban vissza akartam menni. Biz tos voltam benne, hogy Tortu összeköttetésben áll a családommal, mindenesetre igyekszik majd megnyug tatni apámat, miután találkoztunk. Azonnal új terv öt lött az eszembe: kijelentettem Tortune k, hogy gondol koztam, és lassanként arra jutottam: szeretnék vissza térni a helyes útra. Szándékomban állt írni apámnak, hogy pénzt kérjek tanulmányaim folytatására egy pá rizsi vagy vidéki egyetemen. Ez a terv voltaképpen nem is volt teljes egészében hazugság. Még akár valóra is válhat egyszer. Igazán semmi kifogásom nem volt a tanulás gondolata ellen. Még örültem is volna neki, ha valami tisztességes és józ an dolo ggal fog lal kozh ato k, felt éve ha ez nem aka dályoz meg abban, hogy Manut szeressem, és együtt éljek vele. Miért is ne kezdenék el újra tanulni? Min den lehetőségem adott volt, még mindig nagyon fiatal és intelligens voltam. Csak annyi kellett, hogy apám mindezt lehetővé tegye számomra! És miért ne tette vol na? Léte zik-e jo bb befe kte tés egy gazd ag apá nak , 149
Azt án ott volt még Isk aré ért he te tl en üg ye . Nem tudtam róla, hogy haragosai lennének. Két-három te lefonhívással aztán a végére jártam a dolognak. Az nap délután hatalmas kártyapartit rendezett a laká sán. Az egyik játékos, aki sokat vesztett, azzal vádolta a többieket, hogy összebeszéltek ellene. Iskaré szó nél kül kidobta, mert nem szenvedhette, ha valaki nem tudott veszteni. A másik megesküdött, hogy bosszút áll, ha lehet, még aznap este: íme a verekedés, amely nek tanúi voltunk. Ugyanakkor keringett egy másik vál toz at is: e sze rint Isk aré est élye i fel kel tet ték vol na a helyi alvilág érdeklődését is, ők százalékot kértek a bev éte lbő l, Isk aré vis zon t nem vol t haj lan dó véde lmi pénzt fizetni, ezért alaposan megleckéztették. Végül egy harmadik pletyka az albán maffiáról beszélt: Iskaré állítólag nekik nem akart sápot adni. Egy biztos: az eszméletét már nem nyerte vissza, a kórházban bele halt a koponyasérülésébe. Tíz sor jutott neki a Parisien libéré kis színesei között. A hír letaglózott: azt hittem, az ő segítségével újra egyenesbe tudunk jönni. Manut viszont inkább a halál ténye rendítette meg, mint Iskaré elvesztése, akit nem igazán ismert. Akkor avatott be családi múltjának bonyolult részleteibe. Elő ször beszélt nekem az egészről. Kötődéseinktől min denáron szabadulni akartunk annak idején, így nem esett szó róluk. Iskaré a féltestvére volt. Anyjuk al bán nő, a ha tv an as éve kbe n me ne kü lt ké nt vá ndo rol t be F ran ciao rszá gba . Jóm ódú csal ádbó l sz árma zot t, or vos nak aka rt ta nu ln i. Családja ka to li kus volt , a szülei 151
mint boldoggá tenni a fiát? Ám a felnőttek rövid pó rázon akarnak tartani minket, hogy megismerjük, mi lyen kemény is az élet, és minél hamarabb megfizes sünk a földi tartózkodásért, amire ők ítéltek minket. Aho gy Tor tut ől elvá lta m, azo nna l vis sza men tem a hotelbe, gyengéd, zavaros levelet kezdtem fogalmaz ni apámnak, felvázolva benne a Manu melletti diák életről szóló tervemet. Felhívtuk Tarikot, hogy megtudjuk, mi történt, mi után Manu kiszökött a központi ajtón. Nagyon meg köszöntem a fickó segítségét. Elmondta, hogy nem iga zán tették tűvé értünk a várost. Nyugodtak lehettünk, a vezetésnek nem volt módja, hogy kerestesse a szö kevényeket. Ráadásul, amikor Manu meglépett, látva ezt egy másik lány is elkezdett futni az ellenkező irány ba, ala pos an meg kav arv a a ny om uk ba ere dő por tá st és oktatókat. Azt a lányt sem találták meg többé. A dup la szök és arra en ged et t kö vet ke zte tn i, hog y ők ketten összebeszéltek. Senki nem gondolta volna, hogy vél etl en egy bee sés ről van szó. Sen kin ek nem ju to tt eszébe, hogy kapcsolatot keressen három nappal ko rábbi látogatásom és a két szökés között. Tarikra sem gyanakodtak. Dokumentumfilmjét váratlan fordulat tal fejezhette be: két lány rohan a szabadság felé. Eb ből a pon to sa n har min cny ol c más odp erc es j el ene tb ől kisebbfajta szenzáció lett, a bejátszást leadták az este nyolcas híradóban. Tariknak öt perc hírnév jutott, de ahogy már említettem, a riportfilm senkit nem érde kelt.
150
megkeresztelték. Albániában, a kommunista rezsim alatt csak akkor vehették fel az egyetemre, ha hivata losan megtagadja vallását, és hitet tesz a marxizmus, a maoizmus mellett. Erre nem volt hajlandó, így Gö rögországon és Itálián keresztül Franciaországba szö kött az elnyomás elől. Lyonban aztán az élete egyszerre volt túl kemény és túl szép ahhoz, hogy nekiállhasson a tanulásnak. Samalia Iskaré egy étteremben talált mun kát, és reme kül érezte magát. Akkor szülte meg első gyerekét, Timothée-t, mégpedig francia szeretőjétől, aki aztán nem vette el feleségül. Később szerelmes lett egy an gol úrba, Manu későbbi apjába. Ez az angol fickó nagy jáb ól tíz éve n ker esz tül élt Lyo nba n, egy fedél ala tt Manuval, Manu féltestvérével és anyjával. Bolondult a francia konyháért, így aztán nyitott egy éttermet, ahol az egész családnak jutott munka bőven. Aztán egyik pillanatról a másikra visszament Angliába, egyet len fillér nélkül otthagyva családját. Manu nem iga zán tudta, miért. Apja elég sokat foglalkozott vele ak koriban, így Manu egész jól beszélt angolul. Egyszer, úgy három éve meghívta magához Londonba, de a lá togatásnak nem volt folytatása. A fickó újraházaso dott, gyerekei lettek és új családja, ahol nem akadt Manu számára hely. Manu anyja szerint volt élettársa soha nem tudott igazán megbarátkozni a francia élet tel és a francia nyelvvel. Később az apa felajánlotta Manu anyjának, hogy menjenek ki vele Londonba, de a nő nem akarta elhagyni Franciaországot egy újabb
152
Azt án ott volt még Isk aré ért he te tl en üg ye . Nem tudtam róla, hogy haragosai lennének. Két-három te lefonhívással aztán a végére jártam a dolognak. Az nap délután hatalmas kártyapartit rendezett a laká sán. Az egyik játékos, aki sokat vesztett, azzal vádolta a többieket, hogy összebeszéltek ellene. Iskaré szó nél kül kidobta, mert nem szenvedhette, ha valaki nem tudott veszteni. A másik megesküdött, hogy bosszút áll, ha lehet, még aznap este: íme a verekedés, amely nek tanúi voltunk. Ugyanakkor keringett egy másik vál toz at is: e sze rint Isk aré est élye i fel kel tet ték vol na a helyi alvilág érdeklődését is, ők százalékot kértek a bev éte lbő l, Isk aré vis zon t nem vol t haj lan dó véde lmi pénzt fizetni, ezért alaposan megleckéztették. Végül egy harmadik pletyka az albán maffiáról beszélt: Iskaré állítólag nekik nem akart sápot adni. Egy biztos: az eszméletét már nem nyerte vissza, a kórházban bele halt a koponyasérülésébe. Tíz sor jutott neki a Parisien libéré kis színesei között. A hír letaglózott: azt hittem, az ő segítségével újra egyenesbe tudunk jönni. Manut viszont inkább a halál ténye rendítette meg, mint Iskaré elvesztése, akit nem igazán ismert. Akkor avatott be családi múltjának bonyolult részleteibe. Elő ször beszélt nekem az egészről. Kötődéseinktől min denáron szabadulni akartunk annak idején, így nem esett szó róluk. Iskaré a féltestvére volt. Anyjuk al bán nő, a ha tv an as éve kbe n me ne kü lt ké nt vá ndo rol t be F ran ciao rszá gba . Jóm ódú csal ádbó l sz árma zot t, or vos nak aka rt ta nu ln i. Családja ka to li kus volt , a szülei 151
száműzetés kedvéért. Manu fölidézte, milyen nagy gar ral veszekedett féltestvére a mostohaapjával. Timo Iskaré egészen másként látta a helyzetet: a brit neve lőapa egy szép napon egyszer csak olajra lép egy má sik nővel, anyjukat pedig otthagyja nyakig az adóssá gokban. Bizony, szüleink élete olyan rejtélyekkel ter hes, melyeket soha nem fogunk tudni megérteni. Manu semmiért nem okolta az anyját, aki megtett minden tőle telhetőt az érdekükben. Samalia Iskaré nem sokáig maradt egyedül, és úgy tű nt, mostanra már sikerül megállapodnia. Ezúttal meg is házasodott, még hozzá először életében - ez a részlet később még fon tossá válik -, majd egészen Amiens-ig követte új pár ját , aki egy foga dó igazg atój a vol t, mag a is elvá lt, csa ládos ember. Őt láttam Orlyban, amikor először talál koztam Manuval. A lány anyja örült volna, ha Timo és Manu jól kijönnek férjével és annak két gyereké vel . Ám a férfi túl ság osa n te ki nt él ye lv űn ek biz ony ult , olyan elképzelései voltak a rendről és a kötelességről, amelyeket kissé késő volt az Iskaré gyerekek fejébe ve rni . Az a nya , aki már bel efá radt az éle tbe, azt aka r ta, hogy - Manu kifejezésével élve - végre bekössék a fejét, és meg szerette volna tartani ezt a férfit, aki ta lán az utolsó esélye volt. Iskaré nag y dérrel-dúrral ott hagyta őket, Manu pedig néhány évvel később szin tén lelépett, teljesen egyedül. így szólt élete rövid története. Manut az átélt meg rázkódtatás beszédessé tette. Ez az újfajta bizalom bol dogsággal töltött el, de meg is döbbentett. Szerelme-
153
megkeresztelték. Albániában, a kommunista rezsim alatt csak akkor vehették fel az egyetemre, ha hivata losan megtagadja vallását, és hitet tesz a marxizmus, a maoizmus mellett. Erre nem volt hajlandó, így Gö rögországon és Itálián keresztül Franciaországba szö kött az elnyomás elől. Lyonban aztán az élete egyszerre volt túl kemény és túl szép ahhoz, hogy nekiállhasson a tanulásnak. Samalia Iskaré egy étteremben talált mun kát, és reme kül érezte magát. Akkor szülte meg első gyerekét, Timothée-t, mégpedig francia szeretőjétől, aki aztán nem vette el feleségül. Később szerelmes lett egy an gol úrba, Manu későbbi apjába. Ez az angol fickó nagy jáb ól tíz éve n ker esz tül élt Lyo nba n, egy fedél ala tt Manuval, Manu féltestvérével és anyjával. Bolondult a francia konyháért, így aztán nyitott egy éttermet, ahol az egész családnak jutott munka bőven. Aztán egyik pillanatról a másikra visszament Angliába, egyet len fillér nélkül otthagyva családját. Manu nem iga zán tudta, miért. Apja elég sokat foglalkozott vele ak koriban, így Manu egész jól beszélt angolul. Egyszer, úgy három éve meghívta magához Londonba, de a lá togatásnak nem volt folytatása. A fickó újraházaso dott, gyerekei lettek és új családja, ahol nem akadt Manu számára hely. Manu anyja szerint volt élettársa soha nem tudott igazán megbarátkozni a francia élet tel és a francia nyelvvel. Később az apa felajánlotta Manu anyjának, hogy menjenek ki vele Londonba, de a nő nem akarta elhagyni Franciaországot egy újabb
152
met csak fokozta, hogy megtudtam, milyen szegény ségben és szeretethiányban kellett élnie. Múltja ugyanakkor meg is ijesztett, éreztem, ezek az évek könnyen közénk állhatnak. Azt szerettem volna, ha élete velem kezdődik. Be kellett látnom, hogy a sza va k n em u gy an az t jele nt ik nek i, min t n ek em. Az é tt e rem szó az én emlékezetemben mindig a Maison de Guyenne-t idézte fel, ahová apám elvitt néha-néha. Ez az egyik legjobb gironde-i étterem: három helyiség, fehér kesztyűs pincérek, hatalmas park szabadon eresz tett állatokkal. Amikor Manu az amiens-i étteremről mesélt nekem, valami hasonlót k épzeltem el. A részle tek végül lerángattak a valóságba: a terítők papírból, a menü borral együtt sem kerül többe negyven frank nál. Ennyi pénzből apámnak még az aperitifre sem fu totta volna. Egyszerre még hihetetlenebbnek tűnt, hogy Manu mégis ennyire szép, ennyire elegáns, és ilyen jó ízlése va n. Meg fog adt am, egy na p elv isz em a Maison de Guyenne-be, ahol a fehér kesztyűs pincérek fogják ki szolgálni. Ami a családját illeti, csak keserű mosollyal tudott róluk beszélni: apja megfeledkezett róla, báty ja ép p m ost hal t m eg, őne ki ped ig nem na gyo n a kar ó dzott közösködni se az anyjával, se a mostohaapjával, és így állt ez fordítva is. Én viszont két olyan família frigyéből születtem, amelyek, bármi történjék is ve lem, mindig édesgyermeküknek tekintenek. Igazság szerint minden a mi közös életünk ellen szólt, de sze relmünk mégis hídként kötött bennünket össze. 154
száműzetés kedvéért. Manu fölidézte, milyen nagy gar ral veszekedett féltestvére a mostohaapjával. Timo Iskaré egészen másként látta a helyzetet: a brit neve lőapa egy szép napon egyszer csak olajra lép egy má sik nővel, anyjukat pedig otthagyja nyakig az adóssá gokban. Bizony, szüleink élete olyan rejtélyekkel ter hes, melyeket soha nem fogunk tudni megérteni. Manu semmiért nem okolta az anyját, aki megtett minden tőle telhetőt az érdekükben. Samalia Iskaré nem sokáig maradt egyedül, és úgy tű nt, mostanra már sikerül megállapodnia. Ezúttal meg is házasodott, még hozzá először életében - ez a részlet később még fon tossá válik -, majd egészen Amiens-ig követte új pár ját , aki egy foga dó igazg atój a vol t, mag a is elvá lt, csa ládos ember. Őt láttam Orlyban, amikor először talál koztam Manuval. A lány anyja örült volna, ha Timo és Manu jól kijönnek férjével és annak két gyereké vel . Ám a férfi túl ság osa n te ki nt él ye lv űn ek biz ony ult , olyan elképzelései voltak a rendről és a kötelességről, amelyeket kissé késő volt az Iskaré gyerekek fejébe ve rni . Az a nya , aki már bel efá radt az éle tbe, azt aka r ta, hogy - Manu kifejezésével élve - végre bekössék a fejét, és meg szerette volna tartani ezt a férfit, aki ta lán az utolsó esélye volt. Iskaré nag y dérrel-dúrral ott hagyta őket, Manu pedig néhány évvel később szin tén lelépett, teljesen egyedül. így szólt élete rövid története. Manut az átélt meg rázkódtatás beszédessé tette. Ez az újfajta bizalom bol dogsággal töltött el, de meg is döbbentett. Szerelme-
153
Még aznap este találkoztunk Tarikka l a Camayenne ben . Jel enl éte gyo rsa n elos zlat ta Man uel le bán at át és az én aggodalmamat. Nagyon jól nevelt volt, jópofa, és kész örömmel fizetett mindannyiunknak. Épp csak ki kellett várn unk, míg Tarik rendez te a számlát. Ezen az első estén örömet akart ne kün k szerezni, és el akart bű vö ln i: fogla lt há rom he lye t az Eiffel -toron y étt er mében. A lépcsőkön mentünk fel. Ez igazán Manunak való ötl etn ek biz ony ult . Tari k r op pa nt előz éke ny volt , tökéletes neveltetésű; Manuelle lélegzetelállítóan szép; én meg mentem utánuk. Bármerre jártunk , mindenütt felfigyeltek Manura. Vonzotta a tekinteteket, a sug dolózás meg-megindult: mindenki a mi asztalunkat nézte. Az igazi szépséget tartózkodás és hivalkodás egyensúlya hozza létre. Manu nem volt se fagyos, se közönséges, úgy nyűgözött le mindenkit, hogy köz be n e gyá lta lán nem vis elk ede tt ki hí vó an . Nem v olt am féltékeny, semmi értelme nem lett volna: túlságosan széles körben hódít ott. Nem nekem kellett nemet mon danom a többiekre, hanem neki. Ha igent mondott vol na, ugyan minek a nevében akadályoztam volna meg? A teg napi szere lemne k ninc s hat alma a mai felett. Ma nu soha nem mondta nekem, hogy örökké. Nem szerette a nagy szavakat. Sokszor eltöprengtem, vajon mit ehet rajtam. Ala csony vagyok, kissé köpcös, kefehajú. A magazinok vé ko ny, maga s, érzé ki, kiss é bu gy ut a te ki nt et ű mo delljeire távolról sem emlékeztetek. Az ágyban sem tet tem tanúbizonyságot rendkívüli tehetségről. Nem vol'5 5
met csak fokozta, hogy megtudtam, milyen szegény ségben és szeretethiányban kellett élnie. Múltja ugyanakkor meg is ijesztett, éreztem, ezek az évek könnyen közénk állhatnak. Azt szerettem volna, ha élete velem kezdődik. Be kellett látnom, hogy a sza va k n em u gy an az t jele nt ik nek i, min t n ek em. Az é tt e rem szó az én emlékezetemben mindig a Maison de Guyenne-t idézte fel, ahová apám elvitt néha-néha. Ez az egyik legjobb gironde-i étterem: három helyiség, fehér kesztyűs pincérek, hatalmas park szabadon eresz tett állatokkal. Amikor Manu az amiens-i étteremről mesélt nekem, valami hasonlót k épzeltem el. A részle tek végül lerángattak a valóságba: a terítők papírból, a menü borral együtt sem kerül többe negyven frank nál. Ennyi pénzből apámnak még az aperitifre sem fu totta volna. Egyszerre még hihetetlenebbnek tűnt, hogy Manu mégis ennyire szép, ennyire elegáns, és ilyen jó ízlése va n. Meg fog adt am, egy na p elv isz em a Maison de Guyenne-be, ahol a fehér kesztyűs pincérek fogják ki szolgálni. Ami a családját illeti, csak keserű mosollyal tudott róluk beszélni: apja megfeledkezett róla, báty ja ép p m ost hal t m eg, őne ki ped ig nem na gyo n a kar ó dzott közösködni se az anyjával, se a mostohaapjával, és így állt ez fordítva is. Én viszont két olyan família frigyéből születtem, amelyek, bármi történjék is ve lem, mindig édesgyermeküknek tekintenek. Igazság szerint minden a mi közös életünk ellen szólt, de sze relmünk mégis hídként kötött bennünket össze. 154
tam zseni, csak meglehetősen művelt. Sakkban és te niszben egy jobb amatőr játszva megvert. Nem vol tam művész, se költő. De hát akkor miért pont én? Mert, ahogy mondani szokás, szép remények váromá nyosa lehettem, vagy mert egyszer majd sokat örök lök? Mamiban sosem volt ennyi előrelátás. Miért szerettél engem, Manu, akkor, Orlyban, és aztán mindvégig? Azt hiszem, leginkább azért szere tett, mert én szerettem. Én szépsége ellenére szeret tem, annyira elvakított lénye. Képtelen vagyok meg mondani, vajon szép volt-e a melle vagy lába. Soha nem gondoltam így Manura. Őrülten vágytam rá, de leginkább meg akartam enni, inni, le akartam nyelni. Élvezkedésre soha nem használtam, ez bizonyos. Ha erre kellett volna, egyszer talán a magamévá teszem, de nem áldozom fel érte ifjúságomat. Ő volt első és utolsó, egyetlen szerelmem. Mindenáron és feltétel nél kül szerettem őt. Büszke vagyok rá, hogy így szeret tem. És minél inkább szerettem, annál inkább szere tett ő engem. Az Eif fel-to rony ut án vis sza men tü nk a C ama yen ne be, mert szá llo dán k azon a kö rn yé ke n volt . Este tíz után már alig lehetett beférni, ez volt Párizs legfelka pottabb kerületének legfelkapottabb kávézója - nem igazán az én stílusom. A tíz asztal mindegyikét lefog lalták különböző tévés, rádiós vagy filmes személyi ségek. Tarik testvéreként mutatott be, ami jólesett, Manut pedig a nővérének nevezte, ez azonban egy ki csit már nyugtalanított. De hát ha azt akarom, hogy
156
Még aznap este találkoztunk Tarikka l a Camayenne ben . Jel enl éte gyo rsa n elos zlat ta Man uel le bán at át és az én aggodalmamat. Nagyon jól nevelt volt, jópofa, és kész örömmel fizetett mindannyiunknak. Épp csak ki kellett várn unk, míg Tarik rendez te a számlát. Ezen az első estén örömet akart ne kün k szerezni, és el akart bű vö ln i: fogla lt há rom he lye t az Eiffel -toron y étt er mében. A lépcsőkön mentünk fel. Ez igazán Manunak való ötl etn ek biz ony ult . Tari k r op pa nt előz éke ny volt , tökéletes neveltetésű; Manuelle lélegzetelállítóan szép; én meg mentem utánuk. Bármerre jártunk , mindenütt felfigyeltek Manura. Vonzotta a tekinteteket, a sug dolózás meg-megindult: mindenki a mi asztalunkat nézte. Az igazi szépséget tartózkodás és hivalkodás egyensúlya hozza létre. Manu nem volt se fagyos, se közönséges, úgy nyűgözött le mindenkit, hogy köz be n e gyá lta lán nem vis elk ede tt ki hí vó an . Nem v olt am féltékeny, semmi értelme nem lett volna: túlságosan széles körben hódít ott. Nem nekem kellett nemet mon danom a többiekre, hanem neki. Ha igent mondott vol na, ugyan minek a nevében akadályoztam volna meg? A teg napi szere lemne k ninc s hat alma a mai felett. Ma nu soha nem mondta nekem, hogy örökké. Nem szerette a nagy szavakat. Sokszor eltöprengtem, vajon mit ehet rajtam. Ala csony vagyok, kissé köpcös, kefehajú. A magazinok vé ko ny, maga s, érzé ki, kiss é bu gy ut a te ki nt et ű mo delljeire távolról sem emlékeztetek. Az ágyban sem tet tem tanúbizonyságot rendkívüli tehetségről. Nem vol'5 5
senki ne kívánja meg Manut, bezárva kellett volna őt tartanom. Mindent egybevéve, Tarik sokkal kevésbé tűnt veszélyesnek, mint az összes többi férfi. Tervei vol ta k, pén ze, kap cso lat ai. Szín észn őt ak art fara gni Manuból. Miért ne használhattuk volna ki? Boldog voltam, annál is inkább, mivel a balsors egy re közelebbről fenyegetett. Tudtam, hogy a szerelem nem emelkedhet a mindennapi, apró részletek fölébe. Tortu pénze kitolta ugyan a fizetési határidőt, de nem tette semmissé. Nem voltunk gazdagok. Újra áttekin tettem pénzügyeinket. A nyugodt élethez nem kellett nek ünk túl sok minden, de mint már mondtam, ez Pá rizsban így is több mint ezer frank napi költséget je lentett. Boldogan és kényelmesen akartuk élni - és mindezt tél közepén. Nem voltam vak; láttam a nyo mort az utcákon, nem akartam én is arra a sorsra jutn i. An na k ö rül te m vo lna a le gjob ban, ha a Föld mi nd en ki számára paradicsommá változik. Addig is, kezdetnek, a kettőnk boldogságát tűztem ki célul. Ez az önzés ke vés bé tű nt ab szu rd na k számo mra, min t egy ese k bele nyugvása a helyzetbe. Ugyanakkor Iskaré leckéjét sem felejtettem el: valamit adnunk kell a paradicsomért cse rébe. Nekem semmim se volt, már lelkem sem, de Manunak ott volt a szépsége. Végzetes lett volna, ha újra használni kezdi. Kíméletesen Manu elé tártam helyzetünket, hang súlyozva, hogy forrásaink három vagy négy hónapra elegendőek. Apám válaszát minden pillanatban vár tam; szinte biztos voltam benne, hogy engedélyezi ne-
157
tam zseni, csak meglehetősen művelt. Sakkban és te niszben egy jobb amatőr játszva megvert. Nem vol tam művész, se költő. De hát akkor miért pont én? Mert, ahogy mondani szokás, szép remények váromá nyosa lehettem, vagy mert egyszer majd sokat örök lök? Mamiban sosem volt ennyi előrelátás. Miért szerettél engem, Manu, akkor, Orlyban, és aztán mindvégig? Azt hiszem, leginkább azért szere tett, mert én szerettem. Én szépsége ellenére szeret tem, annyira elvakított lénye. Képtelen vagyok meg mondani, vajon szép volt-e a melle vagy lába. Soha nem gondoltam így Manura. Őrülten vágytam rá, de leginkább meg akartam enni, inni, le akartam nyelni. Élvezkedésre soha nem használtam, ez bizonyos. Ha erre kellett volna, egyszer talán a magamévá teszem, de nem áldozom fel érte ifjúságomat. Ő volt első és utolsó, egyetlen szerelmem. Mindenáron és feltétel nél kül szerettem őt. Büszke vagyok rá, hogy így szeret tem. És minél inkább szerettem, annál inkább szere tett ő engem. Az Eif fel-to rony ut án vis sza men tü nk a C ama yen ne be, mert szá llo dán k azon a kö rn yé ke n volt . Este tíz után már alig lehetett beférni, ez volt Párizs legfelka pottabb kerületének legfelkapottabb kávézója - nem igazán az én stílusom. A tíz asztal mindegyikét lefog lalták különböző tévés, rádiós vagy filmes személyi ségek. Tarik testvéreként mutatott be, ami jólesett, Manut pedig a nővérének nevezte, ez azonban egy ki csit már nyugtalanított. De hát ha azt akarom, hogy
156
künk a Clovis utcai lakás használatát, ezt kértem ugyanis tőle. A szállodai élet, minden kényelmével együtt, mégiscsak a legjelentősebb állandó kiadásunk volt . Addi g is, hog y v ala mive l e lüss em az idő t, sak ko zással kerestem egy kis pénzt. Iskaré tanított meg rá, hogyan csináljam. Olyan sakkozókat kell találni, akik jo bb na k gon dolj ák mag uka t, min t amil yen ek valójá ba n: ezek mind ig újra és újra ri ng be száll nak, csak h°gy e g y s z é P napon megverhessék azt, aki amúgy mindig megveri őket. A Latin negyedben két kávézó ban is kö nn ye n hor ogr a ak ad na k efféle sa kk őrü lt ek. Ezenkívül lottóztam is, minden h éten ezt a hét számot tettem meg: 2, 3, 4, 7, 8, 15, 25. Mindig két szelvényt töltöttem ki, hogy mind a ketten ugyanakkora össze get költhessünk el, ha nyerünk. Két hétig csakis a pillanatnak éltem. Minden gon dot későbbre halasztottam. Az idő gyorsan elszaladt vel ünk , a na po k nyo mt al an ul mú lt ak el. Meg pró bál hattam megélni a lehető legteljesebb boldogságot, de bef őtt esü veg be sajnos nem te het te m. Boldo gok vol tunk persze, de ez egyfajta illékony boldogságnak bi zonyult, amelyben mindig maradt valami kétségbeej tő. Még nem jutottam el a bölcsességnek arra a szint jér e, hog y egy sze rűe n élve zni tud jam az éle tet . Szenvedélyünk úgy tombolt, m int soha még, ráadá sul egyfajta nagyvilági fordulatot is vett. Tarik kon certekre, magánvetítésekre, kiállításmegnyitókra hí vo tt mi nk et . Mi pe di g el me nt ün k, és ha ma ro sa n mindenki ismert és elismert bennünket. Aztán Manu 158
senki ne kívánja meg Manut, bezárva kellett volna őt tartanom. Mindent egybevéve, Tarik sokkal kevésbé tűnt veszélyesnek, mint az összes többi férfi. Tervei vol ta k, pén ze, kap cso lat ai. Szín észn őt ak art fara gni Manuból. Miért ne használhattuk volna ki? Boldog voltam, annál is inkább, mivel a balsors egy re közelebbről fenyegetett. Tudtam, hogy a szerelem nem emelkedhet a mindennapi, apró részletek fölébe. Tortu pénze kitolta ugyan a fizetési határidőt, de nem tette semmissé. Nem voltunk gazdagok. Újra áttekin tettem pénzügyeinket. A nyugodt élethez nem kellett nek ünk túl sok minden, de mint már mondtam, ez Pá rizsban így is több mint ezer frank napi költséget je lentett. Boldogan és kényelmesen akartuk élni - és mindezt tél közepén. Nem voltam vak; láttam a nyo mort az utcákon, nem akartam én is arra a sorsra jutn i. An na k ö rül te m vo lna a le gjob ban, ha a Föld mi nd en ki számára paradicsommá változik. Addig is, kezdetnek, a kettőnk boldogságát tűztem ki célul. Ez az önzés ke vés bé tű nt ab szu rd na k számo mra, min t egy ese k bele nyugvása a helyzetbe. Ugyanakkor Iskaré leckéjét sem felejtettem el: valamit adnunk kell a paradicsomért cse rébe. Nekem semmim se volt, már lelkem sem, de Manunak ott volt a szépsége. Végzetes lett volna, ha újra használni kezdi. Kíméletesen Manu elé tártam helyzetünket, hang súlyozva, hogy forrásaink három vagy négy hónapra elegendőek. Apám válaszát minden pillanatban vár tam; szinte biztos voltam benne, hogy engedélyezi ne-
157
egyszerre csak beállt az egyik pincérlány helyett a Camayenne-be, heti három délután erejéig. Többé nem nagyon léptünk ki a tizedik kerületből, vagyis Párizs arra a környékre zsugorodott, ahová szokásaink kö töttek minket. Nagyon száraz hangú levelet kaptam apámtól, amelyben arra kért, hogy azonnali hatállyal térjek vissza Bordeaux-ba, és ott folytassam tanulmá nyaimat. A távolságtartó stílus mögött megéreztem a megbocsátást és a kiegyezés lehetőségét. Ugy döntöt tem, még várok egy kicsit a válasszal, és kidolgozom feltételeimet. De a sors úgy határozott, hogy akkor méri rám a legnagyobb csapást, amikor éppen rám mosolyogna a szerencse. Boldognak hittem magam, miközben fejünk fölött olyan vihar készülődött, amely aztán mindket tőnket a végső pusztulásba sodort. Csak úgy kerül hettük volna el, ha egy elhagyott szigetre költözünk, ami nekem nem is esett volna nehezemre, már amennyi ben Ma nu is bel eeg yez ik. Egyik este, amint megérkeztem a Camayenne-be, egy jóképű pasit pillantottam meg Tarik mellett - azt hiszem legalábbis, a lányok így jellemezték volna: ép pen beszélt, mindenki más meg rá figyelt. Azelőtt so ha nem láttam ott, pedig időközben a kávézó törzs ven dég e let tem . Öszt önö sen gy űlö ln i kez dte m, ped ig nem is tudtam, ki az. Tarik egy reklámfilmen dolgo zott vele együtt. Hugónak hívták, és Georges M... fia volt , Georg es pap áé , aki an ny i bos szú ság ot szer zett nekünk, ránk szabadítva a rendőrséget még az Iskaré 159
künk a Clovis utcai lakás használatát, ezt kértem ugyanis tőle. A szállodai élet, minden kényelmével együtt, mégiscsak a legjelentősebb állandó kiadásunk volt . Addi g is, hog y v ala mive l e lüss em az idő t, sak ko zással kerestem egy kis pénzt. Iskaré tanított meg rá, hogyan csináljam. Olyan sakkozókat kell találni, akik jo bb na k gon dolj ák mag uka t, min t amil yen ek valójá ba n: ezek mind ig újra és újra ri ng be száll nak, csak h°gy e g y s z é P napon megverhessék azt, aki amúgy mindig megveri őket. A Latin negyedben két kávézó ban is kö nn ye n hor ogr a ak ad na k efféle sa kk őrü lt ek. Ezenkívül lottóztam is, minden h éten ezt a hét számot tettem meg: 2, 3, 4, 7, 8, 15, 25. Mindig két szelvényt töltöttem ki, hogy mind a ketten ugyanakkora össze get költhessünk el, ha nyerünk. Két hétig csakis a pillanatnak éltem. Minden gon dot későbbre halasztottam. Az idő gyorsan elszaladt vel ünk , a na po k nyo mt al an ul mú lt ak el. Meg pró bál hattam megélni a lehető legteljesebb boldogságot, de bef őtt esü veg be sajnos nem te het te m. Boldo gok vol tunk persze, de ez egyfajta illékony boldogságnak bi zonyult, amelyben mindig maradt valami kétségbeej tő. Még nem jutottam el a bölcsességnek arra a szint jér e, hog y egy sze rűe n élve zni tud jam az éle tet . Szenvedélyünk úgy tombolt, m int soha még, ráadá sul egyfajta nagyvilági fordulatot is vett. Tarik kon certekre, magánvetítésekre, kiállításmegnyitókra hí vo tt mi nk et . Mi pe di g el me nt ün k, és ha ma ro sa n mindenki ismert és elismert bennünket. Aztán Manu 158
szolgálatában töltött féktelen napokban. Párizs hatal mas, de mint a levegőben a légi folyosók, itt is vannak olyan útvonalak, amelyeken mindenki megfordul. Tariknak köszönhetően tévés-, filmeskörökben mozog tunk. Ő maga is ismerte Georges M.. .-et, aki mint már említettem, sok filmet forgatott, nem egyet pedig pro ducerként jegyzett. Hugo nagyon kedves fiúnak né zett ki, és nem lehetett felelőssé tenni apja tetteiért. Ennek ellenére veszélyt szimatoltam, legszívesebben kifordultam volna a kávézóból, hogy be se tegyem oda többé a lábam. Hugo olyan közvetlenül mutatkozott be, hogy szinte lefegyverzett, én pedig afféle erőfitogtatásképp elkezd tem játszani a tűzzel. Minden pontosabb magyarázat nélkül azzal kezdtem, hogy az apjával már találkoz tam. Mivel a nevem nem mondott neki semmit, bele mentem a részletekbe. Hogyan másképp tehet tem vol na magam érdekessé a szemében? Mindenki azzal hen ceg, amivel tud. De Hugo korántsem jött zavarba. Jól ismerte az apját, aki háromszor nősült, és megvolt a híre, jobb se kellett. Manu története bejárta a média szűkös világát: az ember ne rendezze a számlát, ha még nem ette meg a desszertet, mondogatták. Apját jól ki nevették az ügy miatt, és erre a fia szerint igencsak rászolgált. Amik or Ma nu kics it ké sőb b csa tla kozo tt hoz zán k, Hugo már mindent tudott róla. Manuelle nem feszé lyezte magát, sőt úgy tűnt, M... nevét is elfelejthette már, amikor a fiú - mintegy bocsánatkérés-képpen apja 160
egyszerre csak beállt az egyik pincérlány helyett a Camayenne-be, heti három délután erejéig. Többé nem nagyon léptünk ki a tizedik kerületből, vagyis Párizs arra a környékre zsugorodott, ahová szokásaink kö töttek minket. Nagyon száraz hangú levelet kaptam apámtól, amelyben arra kért, hogy azonnali hatállyal térjek vissza Bordeaux-ba, és ott folytassam tanulmá nyaimat. A távolságtartó stílus mögött megéreztem a megbocsátást és a kiegyezés lehetőségét. Ugy döntöt tem, még várok egy kicsit a válasszal, és kidolgozom feltételeimet. De a sors úgy határozott, hogy akkor méri rám a legnagyobb csapást, amikor éppen rám mosolyogna a szerencse. Boldognak hittem magam, miközben fejünk fölött olyan vihar készülődött, amely aztán mindket tőnket a végső pusztulásba sodort. Csak úgy kerül hettük volna el, ha egy elhagyott szigetre költözünk, ami nekem nem is esett volna nehezemre, már amennyi ben Ma nu is bel eeg yez ik. Egyik este, amint megérkeztem a Camayenne-be, egy jóképű pasit pillantottam meg Tarik mellett - azt hiszem legalábbis, a lányok így jellemezték volna: ép pen beszélt, mindenki más meg rá figyelt. Azelőtt so ha nem láttam ott, pedig időközben a kávézó törzs ven dég e let tem . Öszt önö sen gy űlö ln i kez dte m, ped ig nem is tudtam, ki az. Tarik egy reklámfilmen dolgo zott vele együtt. Hugónak hívták, és Georges M... fia volt , Georg es pap áé , aki an ny i bos szú ság ot szer zett nekünk, ránk szabadítva a rendőrséget még az Iskaré 159
kicsinyességéért - felajánlotta, hogy töltsük vele és bar áta iva l a z éjsza kát. Valahol épp en egy film prem iert ünnepeltek, erre hívott meg minket és Tarikot. Egész éjjel együtt mulattunk, és Manu nagyon nagy hatás sal volt rá. Még nem mutatott ki semmit, de már elég tapasztalt voltam szerelmi ügyekben ahhoz, hogy tud ja m, ho nn an fúj a szél . Val aho l bü sz ke is vo lt am Manura, azzal az ostoba férfibüszkeséggel, amelyet afe lett érez az ember, hogy egy ilyen kívánatos lány ba rátja lehet. Amikor elvál tunk, Hu go örömét fejezte ki, amiért megismerhetett bennünket, és egy hosszú ba rátság kezdetéről beszélt. Szóval újra találkozni akart Manuval. Másnap Tarik, aki szívesen játszotta a közvetítő sze repét, felhívott, hogy bevallja, mennyire kényes hely zetbe került. Hugo belezúgott Manuba, és számított Tarik segítségére. Úgy tűnt, mindenre képes, csak hogy megszerezze a lányt. Tarik szerint Hugo nagyon el van telve magával, de azért rendes fickónak tűnik. 0 meg nem akarta elszalasztani a szerencséjét, de minket sem kívánt bajba keverni. Elmeséltem Manunak a dolgot. Bíztam benne. Kieszeltünk egy tervet. Szerette volna M.. .-et egyszer s mindenkorra hel yretenni. Én inkább óvatosságra intettem. Jobb lett volna, ha csak megpró báljuk elv enn i a ke dvé t a dologt ól, de nem inge reljü k fel, ha addig vezetjük az orránál fogva, amíg magától odébb nem áll. Manuelle vonzereje ellenállhatatlan ha tással volt mindenkire. Igen, még én is élveztem, ahogy ezt a vonzerőt kihasználta. Később rájöttem, ő is élve
szolgálatában töltött féktelen napokban. Párizs hatal mas, de mint a levegőben a légi folyosók, itt is vannak olyan útvonalak, amelyeken mindenki megfordul. Tariknak köszönhetően tévés-, filmeskörökben mozog tunk. Ő maga is ismerte Georges M.. .-et, aki mint már említettem, sok filmet forgatott, nem egyet pedig pro ducerként jegyzett. Hugo nagyon kedves fiúnak né zett ki, és nem lehetett felelőssé tenni apja tetteiért. Ennek ellenére veszélyt szimatoltam, legszívesebben kifordultam volna a kávézóból, hogy be se tegyem oda többé a lábam. Hugo olyan közvetlenül mutatkozott be, hogy szinte lefegyverzett, én pedig afféle erőfitogtatásképp elkezd tem játszani a tűzzel. Minden pontosabb magyarázat nélkül azzal kezdtem, hogy az apjával már találkoz tam. Mivel a nevem nem mondott neki semmit, bele mentem a részletekbe. Hogyan másképp tehet tem vol na magam érdekessé a szemében? Mindenki azzal hen ceg, amivel tud. De Hugo korántsem jött zavarba. Jól ismerte az apját, aki háromszor nősült, és megvolt a híre, jobb se kellett. Manu története bejárta a média szűkös világát: az ember ne rendezze a számlát, ha még nem ette meg a desszertet, mondogatták. Apját jól ki nevették az ügy miatt, és erre a fia szerint igencsak rászolgált. Amik or Ma nu kics it ké sőb b csa tla kozo tt hoz zán k, Hugo már mindent tudott róla. Manuelle nem feszé lyezte magát, sőt úgy tűnt, M... nevét is elfelejthette már, amikor a fiú - mintegy bocsánatkérés-képpen apja 160
zettel teszi. A szerelem nem lehet meg próbák és ellen próbák nélkül. Hallgatólagosan megegyeztünk, hogy bel eme gyü nk Hugo j áté kai ba. Felel őtle nül azt gond ol tuk, képesek vagyunk minden ravaszságra. Másnap este Saint-Jacques utcai sakkpartim után be me nt em a Ca ma ye nn e- be Ma nu ér t . Pö rg öt t az agyam, utána órákig nem is tudtam elaludni. A bár zsúfolásig megtelt. Hugót nem láttam, de korábban már ben éze tt , és Ma nu na k tet te a szép et. Nem j ár t na gy sikerrel, Manu egyenesen tajtékzott. - Megfizet mindkettő, a fiú az apja helyett is. Csak vár juk meg az aján lat át. Alap osan meg hin tá zta to m. Óvatosságra intettem, bár a szívem mélyén én is szomjaztam a bosszúra. Úgy éreztem, végre meglec kéztethetem ezt a barmot, aki azt hitte, ledöntheti Manut a dumájával, a kapcsolataival meg a zsebében hordott temérdek lóvéval. Két nappal később Hugo elvitt minket egy sikkes kis bastille-i mulatóba, ahova főleg a szórakoztatóiparból jártak emberek. Felhívott egy italra a produceri irodájába. Rögtön tudtam, mi ről van szó: Hugo de M... támadásba lendült. A mul ató ba nem min den ki ny er t bebo csá tás t. Azt mondta, aznap este szerencsénk van: két híres szí nésszel is találkozhatunk, meg egy párocskával a hír adós stábból; őket Hugo öleléssel üdvözölt e. És persze rengeteg fiatal hím és nőstény, akik mind azért jöttek , hogy lássanak és látsszanak. Hugo kifogástalanul vi selkedett. A táncparkett jobb oldalán kisebb, nyugod tabb különterem nyílt, ahol öt személyre foglaltatott 162
kicsinyességéért - felajánlotta, hogy töltsük vele és bar áta iva l a z éjsza kát. Valahol épp en egy film prem iert ünnepeltek, erre hívott meg minket és Tarikot. Egész éjjel együtt mulattunk, és Manu nagyon nagy hatás sal volt rá. Még nem mutatott ki semmit, de már elég tapasztalt voltam szerelmi ügyekben ahhoz, hogy tud ja m, ho nn an fúj a szél . Val aho l bü sz ke is vo lt am Manura, azzal az ostoba férfibüszkeséggel, amelyet afe lett érez az ember, hogy egy ilyen kívánatos lány ba rátja lehet. Amikor elvál tunk, Hu go örömét fejezte ki, amiért megismerhetett bennünket, és egy hosszú ba rátság kezdetéről beszélt. Szóval újra találkozni akart Manuval. Másnap Tarik, aki szívesen játszotta a közvetítő sze repét, felhívott, hogy bevallja, mennyire kényes hely zetbe került. Hugo belezúgott Manuba, és számított Tarik segítségére. Úgy tűnt, mindenre képes, csak hogy megszerezze a lányt. Tarik szerint Hugo nagyon el van telve magával, de azért rendes fickónak tűnik. 0 meg nem akarta elszalasztani a szerencséjét, de minket sem kívánt bajba keverni. Elmeséltem Manunak a dolgot. Bíztam benne. Kieszeltünk egy tervet. Szerette volna M.. .-et egyszer s mindenkorra hel yretenni. Én inkább óvatosságra intettem. Jobb lett volna, ha csak megpró báljuk elv enn i a ke dvé t a dologt ól, de nem inge reljü k fel, ha addig vezetjük az orránál fogva, amíg magától odébb nem áll. Manuelle vonzereje ellenállhatatlan ha tással volt mindenkire. Igen, még én is élveztem, ahogy ezt a vonzerőt kihasználta. Később rájöttem, ő is élve
asztalt. Indításként saját magáról kezdett el beszélni. Leginkább a hangok és a zene érdekelték: a zörejezés, a szinkron, a hangsávok. Saját stúdiót alapított. Ép pen hangokat keresett. Úgy találta, Manu hangja pá ratlanul szép, ami mellesleg igaz is volt. Amikor meg tudta, hogy Manu félig angol, angolul kezdtek el be szélgetni: Hugo három évet töltött New Yorkban, és rengeteg baráto t szerzett odaát. Felajánlotta Manunak, hogy szinkronizáljon francia nyelven angol és ameri kai filmeket. Mindezt teljesen természetesen, kedve sen, minden követelőzés nélkül adta elő. Tarik és Hugo más ismerősei is csatlakoztak hoz zánk. Inkább az asztalszomszédokkal foglalkoztam, hogy Manu kényelmesen behálózhassa Hugót. Úgy tűnt, még itt is jó táncos hírében álltam: rokizni hív tak. Amikor visszatértem az asztalhoz, láttam, hogy Hugo már konkrét ajánlatokat tehetett Manunak, és most az ő térfelén van a labda. Ami a legfurcsább, mindhármunk közül Hugo játszott a legbecsületeseb ben . Tud ta , mit aka r. Fels zedte Man uel le- t, jog a volt hozzá. Én úgy tettem, m intha semmit se látnék, Manu úgy tett, mintha kötélnek állna, Tarik pedig falazott mindan nyiunk nak. Amikor elváltunk, Hugo elégedett nek látszott. Én is az voltam. Magában bizonyára ne vet ett a n aivi táso mon, én ped ig n eve tt em az öv én. Szin te biztos voltam Manuban. Micsoda elégtétel volt be lekarolva kisétálni a mulatóból, és leolvasni a megle petést Hugo barátaina k arcáról, akik Manut máris Hu go ágyában vélték látni! 163
zettel teszi. A szerelem nem lehet meg próbák és ellen próbák nélkül. Hallgatólagosan megegyeztünk, hogy bel eme gyü nk Hugo j áté kai ba. Felel őtle nül azt gond ol tuk, képesek vagyunk minden ravaszságra. Másnap este Saint-Jacques utcai sakkpartim után be me nt em a Ca ma ye nn e- be Ma nu ér t . Pö rg öt t az agyam, utána órákig nem is tudtam elaludni. A bár zsúfolásig megtelt. Hugót nem láttam, de korábban már ben éze tt , és Ma nu na k tet te a szép et. Nem j ár t na gy sikerrel, Manu egyenesen tajtékzott. - Megfizet mindkettő, a fiú az apja helyett is. Csak vár juk meg az aján lat át. Alap osan meg hin tá zta to m. Óvatosságra intettem, bár a szívem mélyén én is szomjaztam a bosszúra. Úgy éreztem, végre meglec kéztethetem ezt a barmot, aki azt hitte, ledöntheti Manut a dumájával, a kapcsolataival meg a zsebében hordott temérdek lóvéval. Két nappal később Hugo elvitt minket egy sikkes kis bastille-i mulatóba, ahova főleg a szórakoztatóiparból jártak emberek. Felhívott egy italra a produceri irodájába. Rögtön tudtam, mi ről van szó: Hugo de M... támadásba lendült. A mul ató ba nem min den ki ny er t bebo csá tás t. Azt mondta, aznap este szerencsénk van: két híres szí nésszel is találkozhatunk, meg egy párocskával a hír adós stábból; őket Hugo öleléssel üdvözölt e. És persze rengeteg fiatal hím és nőstény, akik mind azért jöttek , hogy lássanak és látsszanak. Hugo kifogástalanul vi selkedett. A táncparkett jobb oldalán kisebb, nyugod tabb különterem nyílt, ahol öt személyre foglaltatott 162
A ta xib an Ma nub ól k itör t a ne vet és. Elmesélt e, hog y Hugo mentegetőzött. Hajlandó lett volna lemondani Manuról irántam érzett barátsága jeléül. Azt mondta, kivárja a sorát. Manu bármikor számíthat rá. Manu nem ígért semmit, de nem is utasította vissza, ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy felizgassuk. Másnap este Hugo felajánlotta, hogy töltsenek együtt néhány napot New Yorkban. A barátait meglátogatni ment oda, meg új lemezeket venni, kapcsolatait felfrissíteni. - Nem hangzik csábítóan? - Túlságosan is hasonlít az apjára. - De azért csábítóan hangzik, nem igaz? Újra megerősítette, hogy a szíve az enyém, és bár milyen dörzsölt kalmárlélek is Hugo, nem veheti rá, hogy megcsalja szerelmünket. Csak azért sem megy el New Yorkba. De előbb még egy kicsit elszórakozik. Megígértettem vele, hogy mindenről beszámol. Nem igazán tudom, pontosan mi zajlott le közöt tük, mert Manu mestere volt a ködösítésnek. Újra ta lálkoztak Hugóval. A fickó szenvedélyről beszélt ne ki, őrült szerelemről, és arról, hogy bármilyen őrült séget kész elkövetni érte. Manu a szaván fogta, és meg ves zek ed ett en maga s összeg et sza bot t. Ily en men nyi ségű pénz már egyértelműen nem valamiféle szolgál tatás ellenértéke volt, hanem adomány és áldozat. Manu eljátszotta, hogy ilyen őrült vonzalom esetén beadja a der eká t. Kéts égbe ese tte n igy eke zte m kiv ern i fejéből ezt az ötletet. Az ü zlet a k öv et ke zők épp en zajlott vol na. A Lu tét ia
asztalt. Indításként saját magáról kezdett el beszélni. Leginkább a hangok és a zene érdekelték: a zörejezés, a szinkron, a hangsávok. Saját stúdiót alapított. Ép pen hangokat keresett. Úgy találta, Manu hangja pá ratlanul szép, ami mellesleg igaz is volt. Amikor meg tudta, hogy Manu félig angol, angolul kezdtek el be szélgetni: Hugo három évet töltött New Yorkban, és rengeteg baráto t szerzett odaát. Felajánlotta Manunak, hogy szinkronizáljon francia nyelven angol és ameri kai filmeket. Mindezt teljesen természetesen, kedve sen, minden követelőzés nélkül adta elő. Tarik és Hugo más ismerősei is csatlakoztak hoz zánk. Inkább az asztalszomszédokkal foglalkoztam, hogy Manu kényelmesen behálózhassa Hugót. Úgy tűnt, még itt is jó táncos hírében álltam: rokizni hív tak. Amikor visszatértem az asztalhoz, láttam, hogy Hugo már konkrét ajánlatokat tehetett Manunak, és most az ő térfelén van a labda. Ami a legfurcsább, mindhármunk közül Hugo játszott a legbecsületeseb ben . Tud ta , mit aka r. Fels zedte Man uel le- t, jog a volt hozzá. Én úgy tettem, m intha semmit se látnék, Manu úgy tett, mintha kötélnek állna, Tarik pedig falazott mindan nyiunk nak. Amikor elváltunk, Hugo elégedett nek látszott. Én is az voltam. Magában bizonyára ne vet ett a n aivi táso mon, én ped ig n eve tt em az öv én. Szin te biztos voltam Manuban. Micsoda elégtétel volt be lekarolva kisétálni a mulatóból, és leolvasni a megle petést Hugo barátaina k arcáról, akik Manut máris Hu go ágyában vélték látni! 163
Szálló bárjában találkoznak. Együt t vacsoráznak az ét teremben. Hugo odaadja neki az ajándékot, Manu pe dig cserébe vele tölti az éjszakát. Csakhogy az aperitif és a desszert között, fél nyolckor Manuelle meglép az étteremből. A borítékot az asztalon hagyja. Aztán csat lakozik hozzám. Két napra eltűnünk Lyonba, ahol Manu töltötte a gyermekkorát, a szoba és a vacsora költségei pedig Hugóra maradnak: reméltük, ebből ta nulni fog. Manu biztos volt benne, hogy hódolója tud majd veszíteni.
165 164
A ta xib an Ma nub ól k itör t a ne vet és. Elmesélt e, hog y Hugo mentegetőzött. Hajlandó lett volna lemondani Manuról irántam érzett barátsága jeléül. Azt mondta, kivárja a sorát. Manu bármikor számíthat rá. Manu nem ígért semmit, de nem is utasította vissza, ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy felizgassuk. Másnap este Hugo felajánlotta, hogy töltsenek együtt néhány napot New Yorkban. A barátait meglátogatni ment oda, meg új lemezeket venni, kapcsolatait felfrissíteni. - Nem hangzik csábítóan? - Túlságosan is hasonlít az apjára. - De azért csábítóan hangzik, nem igaz? Újra megerősítette, hogy a szíve az enyém, és bár milyen dörzsölt kalmárlélek is Hugo, nem veheti rá, hogy megcsalja szerelmünket. Csak azért sem megy el New Yorkba. De előbb még egy kicsit elszórakozik. Megígértettem vele, hogy mindenről beszámol. Nem igazán tudom, pontosan mi zajlott le közöt tük, mert Manu mestere volt a ködösítésnek. Újra ta lálkoztak Hugóval. A fickó szenvedélyről beszélt ne ki, őrült szerelemről, és arról, hogy bármilyen őrült séget kész elkövetni érte. Manu a szaván fogta, és meg ves zek ed ett en maga s összeg et sza bot t. Ily en men nyi ségű pénz már egyértelműen nem valamiféle szolgál tatás ellenértéke volt, hanem adomány és áldozat. Manu eljátszotta, hogy ilyen őrült vonzalom esetén beadja a der eká t. Kéts égbe ese tte n igy eke zte m kiv ern i fejéből ezt az ötletet. Az ü zlet a k öv et ke zők épp en zajlott vol na. A Lu tét ia
Szálló bárjában találkoznak. Együt t vacsoráznak az ét teremben. Hugo odaadja neki az ajándékot, Manu pe dig cserébe vele tölti az éjszakát. Csakhogy az aperitif és a desszert között, fél nyolckor Manuelle meglép az étteremből. A borítékot az asztalon hagyja. Aztán csat lakozik hozzám. Két napra eltűnünk Lyonba, ahol Manu töltötte a gyermekkorát, a szoba és a vacsora költségei pedig Hugóra maradnak: reméltük, ebből ta nulni fog. Manu biztos volt benne, hogy hódolója tud majd veszíteni.
165 164
10.
z útvonalat előre kinéztük magunknak. Manut a Sèvres-Babylone metróállomáson kellett várnom, a Bon Marché melletti lejáratnál. Onnan csak egyszer kell átszállni, a Concorde-nál, és könnyedén eljutha
vakmerő kis tré fa is volt ez, úgy túnt, remekül kifundáltuk. Mégis elhibáztuk, mégpedig mert túlbecsültük Manu piaci értékét: Hug ónak soha nem állt szándékában ilyen drá gán fizetni érte. Egyébként is könnyelműség volt a részemről azt hinni, hogy ilyen könnyen hagyja majd rászedni magát. Végeredményben úgy tűnik, ő sok kaljobban tudta, milyen fából faragták Manut. Este hat felé Manu elindult a randevúra, csábítób ban , m int v ala ha: „Emlé kezz, Ma nu , v ár ni fogok r ád ". Átm ent em a száll óba, öss zes zedt em csom agj aink at. Takarékosságból metrón vittem el őket a Lyon pálya udvarra, ahogyan mindig is szoktam, ha egyedül va gyok. Vettem két jegyet Lyonba: éjfélig minden órátunk a Lyon pályaudvarra. Bármilyen
Í66
ban in du lt egy von at dél felé. A Lut éti ába viss zame net gyalog keltem át a Szajnán, és egészen az Austerlitz állomásig elsétáltam, onnan közvetlen járat vitt a bá rig. Tudtam, hogy kockáztatok. Felkészültem a leg rosszabbra és a legjobbra egyaránt. A legrosszabbnak az tűnt, ha Manu enged a csábításnak, én pedig a rak partot csapdosó Szajna habjai közt halok meg. A leg jo bb lett vol na, ha újra a ka rom ba zár hat om, gyo rsa n leszaladunk a metróba, és majd' meghalunk a neve téstől, amikor a szerelvény végre elrobog velünk. Az zal magunk mögött hagyjuk Párizst. Szokásomhoz híven korábban érkeztem. A megbe szélt időpont után minden eltelt perc úgy fájt, mintha megannyiszor gyomorszájon vágott volna valaki. Manu sohasem váratott meg, szerette a pontosságot. Tovább-ballagtam a Raspail körúton, hátulról kerül tem egyet, majd újra megközelítettem a magas, kivilá gított homlokzatot. Akkor egy kifutófiú a Lutétiából a hátam mögül megkérdezte, én vagyok-e Laurent Jouannaud. Azt mondta, hogy a hölgy, akivel talál koznom kellene, sajnos nem tudott eljönni, és átnyúj tott nekem egy, a hotel fejlécével ellátott borítékot. Manuelle levele volt az. Nagyjából ezeket írta benne: Hugo de M... érdekes helyzet elé állította; Manu még ma éjszaka elmegy vele New Yorkba; azt akarja, hogy felejtsem el, mert nem méltó a szerelmemre; fájdalom díjul viszont felajánlanak nekem egy éjszakát a Lutétiá ban , és j ó szór ako zás t kí vá nn ak . Volt vala mi an ny ir a ke gye tl en, an ny ir a mega lázó 167
10.
z útvonalat előre kinéztük magunknak. Manut a Sèvres-Babylone metróállomáson kellett várnom, a Bon Marché melletti lejáratnál. Onnan csak egyszer kell átszállni, a Concorde-nál, és könnyedén eljutha
vakmerő kis tré fa is volt ez, úgy túnt, remekül kifundáltuk. Mégis elhibáztuk, mégpedig mert túlbecsültük Manu piaci értékét: Hug ónak soha nem állt szándékában ilyen drá gán fizetni érte. Egyébként is könnyelműség volt a részemről azt hinni, hogy ilyen könnyen hagyja majd rászedni magát. Végeredményben úgy tűnik, ő sok kaljobban tudta, milyen fából faragták Manut. Este hat felé Manu elindult a randevúra, csábítób ban , m int v ala ha: „Emlé kezz, Ma nu , v ár ni fogok r ád ". Átm ent em a száll óba, öss zes zedt em csom agj aink at. Takarékosságból metrón vittem el őket a Lyon pálya udvarra, ahogyan mindig is szoktam, ha egyedül va gyok. Vettem két jegyet Lyonba: éjfélig minden órátunk a Lyon pályaudvarra. Bármilyen
Í66
ebben a levélben, hogy dühömben gyűlölni kezdtem Manut. Ekkora hálátlanságot! Elhatároztam, hogy ki törlöm az életemből. Az utcán azonban hideg volt, az éjszakát pedig nem tölt hettem máshol, így aztán mégis be k ell ett men nem a Lu tét iáb a. Sike rül t ö ssze szed nem magam, és eltitkolni szorongásomat a recepciós és a liftesfiú előtt. A fényűző berendezés nem kápráztatott el, mert ha utazásról volt szó, apám mindig elkényez tetett engem és a bátyámat. Tudtam, hogy itt egyet lenegy megbocsáthatatlan bűn létezik: ha az ember nem tud fizetni. Ami azt illeti, valóban foglaltak a ne vem re egy szob át. Abb an a re mé ny ben men tem fel a szobába, hogy valami félreértésről vagy viccről van szó, egy rossz álomról, és hogy majd ott találom Manut, vag y lega lább vala mi kie lég ítő mag yar áza tot err e az őrületre.
Egy nő várakozott rám a szobában. Az ablaknál állt, és éppen pezsgőt szopogatott. Mellette, egy guruló bü féasztalon drága ételek és italok. Egy másodpercre sem tévesztettem össze Manuelle-lel. Tudt a a keresztneve met. Kiszolgált. Rögvest átláttam a helyzetet . Ebben a komédiában én voltam a tökfilkó. A jó herceg, Hugo pedig juttatott nekem némi vigaszdíjat. Kétségtelenül szép nőt küldtek nekem. Szerettem voln a, ha an nyi ra szép, hog y meg kís ért sen , és kép es legyek megcsalni vele Manut. A nő leheveredett az ágyra, de minden mesterkedése hiábavalónak bizo nyult. Mintha érzéstelenítették volna a testemet. Kín zó féltékenységem egyfajta komor érzéketlenségben 168
ban in du lt egy von at dél felé. A Lut éti ába viss zame net gyalog keltem át a Szajnán, és egészen az Austerlitz állomásig elsétáltam, onnan közvetlen járat vitt a bá rig. Tudtam, hogy kockáztatok. Felkészültem a leg rosszabbra és a legjobbra egyaránt. A legrosszabbnak az tűnt, ha Manu enged a csábításnak, én pedig a rak partot csapdosó Szajna habjai közt halok meg. A leg jo bb lett vol na, ha újra a ka rom ba zár hat om, gyo rsa n leszaladunk a metróba, és majd' meghalunk a neve téstől, amikor a szerelvény végre elrobog velünk. Az zal magunk mögött hagyjuk Párizst. Szokásomhoz híven korábban érkeztem. A megbe szélt időpont után minden eltelt perc úgy fájt, mintha megannyiszor gyomorszájon vágott volna valaki. Manu sohasem váratott meg, szerette a pontosságot. Tovább-ballagtam a Raspail körúton, hátulról kerül tem egyet, majd újra megközelítettem a magas, kivilá gított homlokzatot. Akkor egy kifutófiú a Lutétiából a hátam mögül megkérdezte, én vagyok-e Laurent Jouannaud. Azt mondta, hogy a hölgy, akivel talál koznom kellene, sajnos nem tudott eljönni, és átnyúj tott nekem egy, a hotel fejlécével ellátott borítékot. Manuelle levele volt az. Nagyjából ezeket írta benne: Hugo de M... érdekes helyzet elé állította; Manu még ma éjszaka elmegy vele New Yorkba; azt akarja, hogy felejtsem el, mert nem méltó a szerelmemre; fájdalom díjul viszont felajánlanak nekem egy éjszakát a Lutétiá ban , és j ó szór ako zás t kí vá nn ak . Volt vala mi an ny ir a ke gye tl en, an ny ir a mega lázó 167
nyilvánult meg. Meglepően higgadt maradtam. Sar kon fordultam, és ki akartam menni. De a lány elállta az ajtót. így nem engedhetett el: őt kifizették egész éjszakára. Szinte összeroppantam e szavak súlya alatt. A re zignált nyugalom helyett most valamiféle őrjöngés vett rajtam erőt. A legkegyetlenebb szavakkal szidalmaz tam Manut és M.. .-et. Amikor megnyugo dtam, a lányt félmeztelenül találtam az ágyon, ám a szívemben csak Manu testének volt helye. Ahogy arra gondoltam, hogy soha többé nem lehet már az enyém, a dühro ham mély fájdalomba fordult: csak sírtam és sírtam. És mivel már semminek nem volt jelentősége, leheve redtem a lány mellé. - Mondd, hogy szeretsz és kívánsz. Szép vagy, és szeretlek, gyere! Ő elkezdett a szokásos módon simogatni, de testem nem reagált. Újabb bizonyságot szerezhettem arról, hogy Manu az egyetlen választásom. Megundorodtam magamtól, amiért egy pillanatra engedtem a csábítás nak. Hogyan is képzelhettem, hogy bárki az ő helyé be lé phe t? Én Ma nu t sze ret tem . Rá vol t szü ksé gem . Tehát meg kell keresnem. Megint képes voltam ural kodni magamon, és reménykedni kezdtem. Megkérdeztem a lányt, ki fizette ki, és hogyan lép tek vele kapcsolatba. Tudni akartam minden részle tet. A lány csak alkalmanként dolgozott, a maga szó rakoztatására, ahogy mondta. Hugo, akivel korábban már volt viszonya, este hét felé telefonált neki, hogy
ebben a levélben, hogy dühömben gyűlölni kezdtem Manut. Ekkora hálátlanságot! Elhatároztam, hogy ki törlöm az életemből. Az utcán azonban hideg volt, az éjszakát pedig nem tölt hettem máshol, így aztán mégis be k ell ett men nem a Lu tét iáb a. Sike rül t ö ssze szed nem magam, és eltitkolni szorongásomat a recepciós és a liftesfiú előtt. A fényűző berendezés nem kápráztatott el, mert ha utazásról volt szó, apám mindig elkényez tetett engem és a bátyámat. Tudtam, hogy itt egyet lenegy megbocsáthatatlan bűn létezik: ha az ember nem tud fizetni. Ami azt illeti, valóban foglaltak a ne vem re egy szob át. Abb an a re mé ny ben men tem fel a szobába, hogy valami félreértésről vagy viccről van szó, egy rossz álomról, és hogy majd ott találom Manut, vag y lega lább vala mi kie lég ítő mag yar áza tot err e az őrületre.
Egy nő várakozott rám a szobában. Az ablaknál állt, és éppen pezsgőt szopogatott. Mellette, egy guruló bü féasztalon drága ételek és italok. Egy másodpercre sem tévesztettem össze Manuelle-lel. Tudt a a keresztneve met. Kiszolgált. Rögvest átláttam a helyzetet . Ebben a komédiában én voltam a tökfilkó. A jó herceg, Hugo pedig juttatott nekem némi vigaszdíjat. Kétségtelenül szép nőt küldtek nekem. Szerettem voln a, ha an nyi ra szép, hog y meg kís ért sen , és kép es legyek megcsalni vele Manut. A nő leheveredett az ágyra, de minden mesterkedése hiábavalónak bizo nyult. Mintha érzéstelenítették volna a testemet. Kín zó féltékenységem egyfajta komor érzéketlenségben 168
jöjj ön át a Lut éti ába . Att ól félt, be kell száll nia har ma diknak. Megnyugtatták, hogy nem, csak meg kell vi gasztalnia egy fiatalembert, enyhíteni szerelmi bána tát. Rákérdeztem egy részletre: Manu és M... tényleg együtt tervelték-e ki a dolgot. Igen, a lány, akit látott, nagyon szép volt, a férfi pedig nagyon szerelmesnek látszott. Sokat nevettek, amíg megegyeztek az üzlet pikáns részleteiben is. Azzal a lánnyal korábban so sem találkozott. Hugo később majd megkeresi, hogy kifaggassa, hogyan viselkedtem. Akk or elmes éltem nek i tö rté net eme t, az összes sors csapást, naivitásomat. A lány meghallgatott, azt hiszem ezért is megfizették. Újra felöltöztem. Manut jobban gyűlöltem, mint Hugót, akinek indítékait és módsze reit tökéletesen megértettem. Ha Manu valóban őt vá lasztotta, az csak kettőnk hibája lehetett. Legfőkép pen pedig az enyém. Mi mást ajánlhattam fel neki sa ját , kes erv es szer elme men kí vül ? Am ugy an ez a szere lem vissz a is hód íth atj a őt. Eb ben nem két elk edt em . Talán val aho l vár rám , tal án csak próbára tett, talán csak még egyszer meg akart biz ony oso dni róla , eléggé szer etem -e. Bár hog yan le gyen is, amíg lélegzem, nem fogok lemondani róla. Mindenfelől megvizsgáltam a helyzetet. Biztos voltam ben ne, ho gy még min dig sze ret . Ez a kül önö s ötl et a lánnyal egészen biztosan nem tőle jött. Olyan kísér tésnek szánták, aminek ellen kellett állni - végül erre ju to tt am . Meg kel let t mu ta tn om , ho gy enge m nem olyan fából faragtak, mint a többi férfit. 170
nyilvánult meg. Meglepően higgadt maradtam. Sar kon fordultam, és ki akartam menni. De a lány elállta az ajtót. így nem engedhetett el: őt kifizették egész éjszakára. Szinte összeroppantam e szavak súlya alatt. A re zignált nyugalom helyett most valamiféle őrjöngés vett rajtam erőt. A legkegyetlenebb szavakkal szidalmaz tam Manut és M.. .-et. Amikor megnyugo dtam, a lányt félmeztelenül találtam az ágyon, ám a szívemben csak Manu testének volt helye. Ahogy arra gondoltam, hogy soha többé nem lehet már az enyém, a dühro ham mély fájdalomba fordult: csak sírtam és sírtam. És mivel már semminek nem volt jelentősége, leheve redtem a lány mellé. - Mondd, hogy szeretsz és kívánsz. Szép vagy, és szeretlek, gyere! Ő elkezdett a szokásos módon simogatni, de testem nem reagált. Újabb bizonyságot szerezhettem arról, hogy Manu az egyetlen választásom. Megundorodtam magamtól, amiért egy pillanatra engedtem a csábítás nak. Hogyan is képzelhettem, hogy bárki az ő helyé be lé phe t? Én Ma nu t sze ret tem . Rá vol t szü ksé gem . Tehát meg kell keresnem. Megint képes voltam ural kodni magamon, és reménykedni kezdtem. Megkérdeztem a lányt, ki fizette ki, és hogyan lép tek vele kapcsolatba. Tudni akartam minden részle tet. A lány csak alkalmanként dolgozott, a maga szó rakoztatására, ahogy mondta. Hugo, akivel korábban már volt viszonya, este hét felé telefonált neki, hogy
Egy kicsit belegondolva rájöttem, hogy még egé szen biztosan nem indultak el New Yorkba: megpró bá lta k té vú tr a vez etn i. M. .. Pár iz sb an lak ott , leh et hogy egyszerűen csak nála vannak. Megvolt a száma, felhívtam, semmi válasz. Megpróbá ltam elérni Tarikot. Vél etl enül ép pe n a Cam aye nne -be n ül t. Elh agy tam a Lutétiát, azonnal taxiba ültem, és csatlakoztam hozzá. Őrült éjszaka vette kezdetét. Mindenekelőtt meg kellett őrizzem a hidegvéremet, nehogy megijesszem Tarikot. Nem tudtam egészen biz tosan, bízhatok-e benne: Hugót sokkal régebb óta is merte, mint engem. Úgy tűnt, se meglepőnek, se bot rányosnak nem találja a történteket. Nem vallottam be, me kko ra az én felelős ségem eb be n a sze ren csé tle n ügyben, és nem mentem bele a részletekbe. Annyit mondtam neki, hogy beszélni szeretnék Manuval, aki éppen Hugo de M...-mel tölti az éjszakát. Tarik min dig mindenkinek készséggel segített: csak egy kicsit unszolni kellett. Amit nekem megtett, minden bi zonnyal Hugónak is megtette volna. M... a tizedik kerületben lakott egy műteremlakás ban, nem messze a Camay enne-től. Apjának ellenben v olt egy lakása a Marais negyedben, amihez Hugónak kul csa volt, és amit rendszeresen használt a hódításai alkal mával. Tarik ismerte a címet. A lakás az Halles környé kén volt, csak végig kellett sétálni a Sébastopol körúton. Odasiettünk. A lámpa égett: szóval idejöttek Manuval. Val ószí nűtl en tis ztán látá ssal szeml élte m a hel yze tet . Reméltem, még idejében érkezem. Valamilyen 171
jöjj ön át a Lut éti ába . Att ól félt, be kell száll nia har ma diknak. Megnyugtatták, hogy nem, csak meg kell vi gasztalnia egy fiatalembert, enyhíteni szerelmi bána tát. Rákérdeztem egy részletre: Manu és M... tényleg együtt tervelték-e ki a dolgot. Igen, a lány, akit látott, nagyon szép volt, a férfi pedig nagyon szerelmesnek látszott. Sokat nevettek, amíg megegyeztek az üzlet pikáns részleteiben is. Azzal a lánnyal korábban so sem találkozott. Hugo később majd megkeresi, hogy kifaggassa, hogyan viselkedtem. Akk or elmes éltem nek i tö rté net eme t, az összes sors csapást, naivitásomat. A lány meghallgatott, azt hiszem ezért is megfizették. Újra felöltöztem. Manut jobban gyűlöltem, mint Hugót, akinek indítékait és módsze reit tökéletesen megértettem. Ha Manu valóban őt vá lasztotta, az csak kettőnk hibája lehetett. Legfőkép pen pedig az enyém. Mi mást ajánlhattam fel neki sa ját , kes erv es szer elme men kí vül ? Am ugy an ez a szere lem vissz a is hód íth atj a őt. Eb ben nem két elk edt em . Talán val aho l vár rám , tal án csak próbára tett, talán csak még egyszer meg akart biz ony oso dni róla , eléggé szer etem -e. Bár hog yan le gyen is, amíg lélegzem, nem fogok lemondani róla. Mindenfelől megvizsgáltam a helyzetet. Biztos voltam ben ne, ho gy még min dig sze ret . Ez a kül önö s ötl et a lánnyal egészen biztosan nem tőle jött. Olyan kísér tésnek szánták, aminek ellen kellett állni - végül erre ju to tt am . Meg kel let t mu ta tn om , ho gy enge m nem olyan fából faragtak, mint a többi férfit.
Egy kicsit belegondolva rájöttem, hogy még egé szen biztosan nem indultak el New Yorkba: megpró bá lta k té vú tr a vez etn i. M. .. Pár iz sb an lak ott , leh et hogy egyszerűen csak nála vannak. Megvolt a száma, felhívtam, semmi válasz. Megpróbá ltam elérni Tarikot. Vél etl enül ép pe n a Cam aye nne -be n ül t. Elh agy tam a Lutétiát, azonnal taxiba ültem, és csatlakoztam hozzá. Őrült éjszaka vette kezdetét. Mindenekelőtt meg kellett őrizzem a hidegvéremet, nehogy megijesszem Tarikot. Nem tudtam egészen biz tosan, bízhatok-e benne: Hugót sokkal régebb óta is merte, mint engem. Úgy tűnt, se meglepőnek, se bot rányosnak nem találja a történteket. Nem vallottam be, me kko ra az én felelős ségem eb be n a sze ren csé tle n ügyben, és nem mentem bele a részletekbe. Annyit mondtam neki, hogy beszélni szeretnék Manuval, aki éppen Hugo de M...-mel tölti az éjszakát. Tarik min dig mindenkinek készséggel segített: csak egy kicsit unszolni kellett. Amit nekem megtett, minden bi zonnyal Hugónak is megtette volna. M... a tizedik kerületben lakott egy műteremlakás ban, nem messze a Camay enne-től. Apjának ellenben v olt egy lakása a Marais negyedben, amihez Hugónak kul csa volt, és amit rendszeresen használt a hódításai alkal mával. Tarik ismerte a címet. A lakás az Halles környé kén volt, csak végig kellett sétálni a Sébastopol körúton. Odasiettünk. A lámpa égett: szóval idejöttek Manuval. Val ószí nűtl en tis ztán látá ssal szeml élte m a hel yze tet . Reméltem, még idejében érkezem. Valamilyen
170
171
ürüggyel ki akartam csalogatni Hugót, hogy végre négyszemközt beszélhessek Manuval. Mindössze egyetlen percre volt szükségem, hogy megállapíthas sam, kit szeret. Elég hamar kitaláltam valami jó ürü gyet. A legnehezebb volt telefonfülkét keresni: akkor még nem voltak mobiltelefonok, mint mostanában. Tarik megkérte Hugót, hogy segítsen rajta: azt mond ta, a Gare du Nord-nál áll, lemerült az akkumulátora, sehogy sem tud elindulni. Hugo hajlandó volt oda menni. Tarik elindult. Néhány perccel később Hugo kilépett a házból. Tarik megadta nekem a kapu kód ját . Az elő csa rno kbó l kap ute lef ono n ker esz tül leh ete tt felcsöngetni az emeletekre. Megnyomtam a gombot. Fönt kérdezés nélkül kinyitották a kaput. A lakás be jár ati ajtaját félig ny it va talá lta m. Bemen tem, őt ke restem, és meg is találtam. Egy kanapén feküdt, és magazinokat olvasgatott. A szoba mási k vég ébe n vol t az ágy feld últ áll apo tba n. Fényűző háziköntösbe burkolózott, karján csodálatos ékszer-karóra. Tehát későn érkeztem. Pont azért cso dáltam annyira ennek a különös lánynak a jellemét, amit most csinált: távolról sem ijedt meg, vagy feszé lyezte magát amikor meglátott, sőt meglepetése egy perc alatt jókedvbe fordult át. - O, te vagy az? Rád igazán nem számítottam itt, ma éjszaka! Elindult felém. Én h átráltam két va gy három lépést, hogy elkerüljem a vele való érintkezést. Ez megzavar ta. Mozdulatlanná dermedt, elsápadt, úgy látszott, sem-
mit sem ért. Gyógyíthatatlan szerelmemben nem vitt rá a lélek, hogy rázúdítsam mindazt a szemrehányást, amihez pedig úgy gondoltam, jogom lenne. Vérzett a szívem, hogy meztelenül látom. Próbáltam becsülete men esett sérelemre összpontosítani, hogy felkorbá csoljam haragomat. Szerettem volna gyűlölettel, s nem szerelemmel a szemébe nézni. Ám kudarcot vallottam. Szerettem, hiszen ott voltam mellette. Ezt ő is tudta. És mivel már meg is bocsátottam neki, mivel kedvem lett volna a vállára borulni, miért ne mondtam volna el neki mindezt? - Nincs fölötted hatalmam, ezt nagyon jól tudom. Megértem, hog y tetszel másoknak is. De miért kell ve lem szórakozni? Most mondd meg nekem, de világo san, hogy mit szeretnél. Vissz afojto ttam léle gzet em. Beh uny ta m a szeme m. Hagytam, hadd potyogjanak a könnyeim. Könnyeimen keresztül láttam eltűnni mindazt, amit ő jelentett ne kem. Micsoda leverő látvány! Milyen keservesen pró bálko ztam , ho gy újra kép es legy ek szer etni ! Ma nu nem véd eke zet t. Belefá radv a ke tt őn kb e és az élet be, leül tem mellé a szófára. Ő lecsúszott a földre, fejét a tér demre támasztotta, arcát tenyerem be temette. Ő is sírt. Milyen ellentétes érzelmek küzdöttek bennem akkor! - Későn kezdesz sírni. Hiába is tetteted a szomorú ságot. Feje a combjaim közt feküdt, éreztem, ahogy vá gyam ágaskodni kezd. Vajon boldoggá tenne még egyszer, utoljára?
172
173
ürüggyel ki akartam csalogatni Hugót, hogy végre négyszemközt beszélhessek Manuval. Mindössze egyetlen percre volt szükségem, hogy megállapíthas sam, kit szeret. Elég hamar kitaláltam valami jó ürü gyet. A legnehezebb volt telefonfülkét keresni: akkor még nem voltak mobiltelefonok, mint mostanában. Tarik megkérte Hugót, hogy segítsen rajta: azt mond ta, a Gare du Nord-nál áll, lemerült az akkumulátora, sehogy sem tud elindulni. Hugo hajlandó volt oda menni. Tarik elindult. Néhány perccel később Hugo kilépett a házból. Tarik megadta nekem a kapu kód ját . Az elő csa rno kbó l kap ute lef ono n ker esz tül leh ete tt felcsöngetni az emeletekre. Megnyomtam a gombot. Fönt kérdezés nélkül kinyitották a kaput. A lakás be jár ati ajtaját félig ny it va talá lta m. Bemen tem, őt ke restem, és meg is találtam. Egy kanapén feküdt, és magazinokat olvasgatott. A szoba mási k vég ébe n vol t az ágy feld últ áll apo tba n. Fényűző háziköntösbe burkolózott, karján csodálatos ékszer-karóra. Tehát későn érkeztem. Pont azért cso dáltam annyira ennek a különös lánynak a jellemét, amit most csinált: távolról sem ijedt meg, vagy feszé lyezte magát amikor meglátott, sőt meglepetése egy perc alatt jókedvbe fordult át. - O, te vagy az? Rád igazán nem számítottam itt, ma éjszaka! Elindult felém. Én h átráltam két va gy három lépést, hogy elkerüljem a vele való érintkezést. Ez megzavar ta. Mozdulatlanná dermedt, elsápadt, úgy látszott, sem172
- Nem állt szándékomban neked szenvedést okozni. Ezek a szavak olyan képtelennek és olyan cinikus nak tűntek, hogy újra elkapott a düh. Ellöktem ma gamtól, és felálltam, hogy távozzak. Mindennek vége volt kö zö tt ün k. - Hazudsz! Nagyon jól tudom, hogy hazudsz! Isten vel ed! Szór akoz z csak, gún yo lód j rajt am! Fü ty ülö k rá, nekem már semmi sem számít. Ezeket az utolsó szavakat már az előttem lévő falat ver ve üvö ltö tt em. A rüc skö s vako lat felsz akíto tta a bő römet: éreztem a fájdalmat és láttam a vérfoltokat. Manu felé fordultam újra, aki még mindig a földön ült. Szeme kivörösödött, állkapcsa remegett, haja kó cos, bőre holtsápadt volt: tudtam, hogy már nem szí nészkedik. Az, hogy ilyen hirtelen elcsúnyult, a nap nál ékesebb bizonyíték. Megsajnáltam. Szégyelltem magam, amiért ilyen mélyre taszítottam. Érzelmeim az ellenkező végletbe csaptak át. Átöleltem, vigasztalni próbáltam, és csókokkal árasztottam el. Ezúttal én térdeltem le előtte, hogy bocsánatot kér jek elő bbi dü hr oh am om ér t. Kijel entet tem, ho gy mél tatlan vagyok hozzá. Megesküdtem neki, hogy töké letesen, feltétel nélkül szeretem. Amint szája és keze hozzám ért, egész testem újból felhevült. Micsoda gyö nyörűség! Nyugodt szívvel adhattam meg magam, hi szen százszoros fizetséget kaptam érte. Most ő esede zett bocsánatért. - Ne magyarázkodj. Nem kérem számon indítékai dat. Csak szeress, és tégy, amit akarsz.
mit sem ért. Gyógyíthatatlan szerelmemben nem vitt rá a lélek, hogy rázúdítsam mindazt a szemrehányást, amihez pedig úgy gondoltam, jogom lenne. Vérzett a szívem, hogy meztelenül látom. Próbáltam becsülete men esett sérelemre összpontosítani, hogy felkorbá csoljam haragomat. Szerettem volna gyűlölettel, s nem szerelemmel a szemébe nézni. Ám kudarcot vallottam. Szerettem, hiszen ott voltam mellette. Ezt ő is tudta. És mivel már meg is bocsátottam neki, mivel kedvem lett volna a vállára borulni, miért ne mondtam volna el neki mindezt? - Nincs fölötted hatalmam, ezt nagyon jól tudom. Megértem, hog y tetszel másoknak is. De miért kell ve lem szórakozni? Most mondd meg nekem, de világo san, hogy mit szeretnél. Vissz afojto ttam léle gzet em. Beh uny ta m a szeme m. Hagytam, hadd potyogjanak a könnyeim. Könnyeimen keresztül láttam eltűnni mindazt, amit ő jelentett ne kem. Micsoda leverő látvány! Milyen keservesen pró bálko ztam , ho gy újra kép es legy ek szer etni ! Ma nu nem véd eke zet t. Belefá radv a ke tt őn kb e és az élet be, leül tem mellé a szófára. Ő lecsúszott a földre, fejét a tér demre támasztotta, arcát tenyerem be temette. Ő is sírt. Milyen ellentétes érzelmek küzdöttek bennem akkor! - Későn kezdesz sírni. Hiába is tetteted a szomorú ságot. Feje a combjaim közt feküdt, éreztem, ahogy vá gyam ágaskodni kezd. Vajon boldoggá tenne még egyszer, utoljára? 173
íme, egy csapásra el is múlt minden. Kezdhettük az elejéről. A legjobb lett volna ott maradni, térdelve, ölelkezve, így várni meg, míg Hugo visszatér, és megér ti, hogy Manu nem lehet az övé. De egy belső hang bos szú ért kiá lto tt . Hog y val ób an megv igas zta lód jam, egy áldozatra volt szükségem. Én voltam az első, Hu go csak második lehetett. És akkor, ó, fájdalom, Manu elkezdett mesélni. A tö rt éne t egy ált alá n nem segí tet t vis sza ny ern i hi degvéremet. Hugo a Lutétiában zseniálisan manőve rezett. Manut tapintattal és fényűzően fogadta a szo bá ban , amel yet már jól ism ert em. Igaz , ő min di g ro p pant elegáns volt. Hugo egy ujjal sem ért hozzá. Manut ez lenyűgözte. A férfi azt mondta neki, hogy túlságo san szereti ahhoz, hogy megvásárolja a szerelmét: így csak megvetését érdemelhetné ki. Úgy döntött, inkább vár és rem él. Ad ot t nek i egy cso dás órá t, éks zer do bo zb an. Föláll t, és in du ln i kés zül t, mo nd vá n ho gy a szoba kettőnk rendelkezésére áll. - Nagyon megérintett ez az őszinteség. Nem az az ember volt, akinek hittem. Közöltem vele, hogy oda kint várakozol. Ez tetszett neki. A szerelemről beszélt nekem. Azt mondta, gyakran kell szeretni, minden hol és mindenkor. Ő ajánlotta fel, hogy tegyünk pró bár a tég ed. Mélis sa az egy ik bar átn ője . Beleeg yezt em, hogy hagyjuk meg kettőtöknek a szobát. Kegyetlen magyarázat. Ebben a nyíltságban végre újra felfedeztem az én Manumat, az ártatlan, termé szetes lányt, aki ha árt is nekem, sosem akarattal teszi, 175
- Nem állt szándékomban neked szenvedést okozni. Ezek a szavak olyan képtelennek és olyan cinikus nak tűntek, hogy újra elkapott a düh. Ellöktem ma gamtól, és felálltam, hogy távozzak. Mindennek vége volt kö zö tt ün k. - Hazudsz! Nagyon jól tudom, hogy hazudsz! Isten vel ed! Szór akoz z csak, gún yo lód j rajt am! Fü ty ülö k rá, nekem már semmi sem számít. Ezeket az utolsó szavakat már az előttem lévő falat ver ve üvö ltö tt em. A rüc skö s vako lat felsz akíto tta a bő römet: éreztem a fájdalmat és láttam a vérfoltokat. Manu felé fordultam újra, aki még mindig a földön ült. Szeme kivörösödött, állkapcsa remegett, haja kó cos, bőre holtsápadt volt: tudtam, hogy már nem szí nészkedik. Az, hogy ilyen hirtelen elcsúnyult, a nap nál ékesebb bizonyíték. Megsajnáltam. Szégyelltem magam, amiért ilyen mélyre taszítottam. Érzelmeim az ellenkező végletbe csaptak át. Átöleltem, vigasztalni próbáltam, és csókokkal árasztottam el. Ezúttal én térdeltem le előtte, hogy bocsánatot kér jek elő bbi dü hr oh am om ér t. Kijel entet tem, ho gy mél tatlan vagyok hozzá. Megesküdtem neki, hogy töké letesen, feltétel nélkül szeretem. Amint szája és keze hozzám ért, egész testem újból felhevült. Micsoda gyö nyörűség! Nyugodt szívvel adhattam meg magam, hi szen százszoros fizetséget kaptam érte. Most ő esede zett bocsánatért. - Ne magyarázkodj. Nem kérem számon indítékai dat. Csak szeress, és tégy, amit akarsz.
aki felelőtlen, de egyenes és őszinte. Ismertem Hugo elképzeléseit mások asszonyairól. De én csak amolyan régimódian tudtam szeretni, nálam egy testhez egy szív
íme, egy csapásra el is múlt minden. Kezdhettük az elejéről. A legjobb lett volna ott maradni, térdelve, ölelkezve, így várni meg, míg Hugo visszatér, és megér ti, hogy Manu nem lehet az övé. De egy belső hang bos szú ért kiá lto tt . Hog y val ób an megv igas zta lód jam, egy áldozatra volt szükségem. Én voltam az első, Hu go csak második lehetett. És akkor, ó, fájdalom, Manu elkezdett mesélni. A tö rt éne t egy ált alá n nem segí tet t vis sza ny ern i hi degvéremet. Hugo a Lutétiában zseniálisan manőve rezett. Manut tapintattal és fényűzően fogadta a szo bá ban , amel yet már jól ism ert em. Igaz , ő min di g ro p pant elegáns volt. Hugo egy ujjal sem ért hozzá. Manut ez lenyűgözte. A férfi azt mondta neki, hogy túlságo san szereti ahhoz, hogy megvásárolja a szerelmét: így csak megvetését érdemelhetné ki. Úgy döntött, inkább vár és rem él. Ad ot t nek i egy cso dás órá t, éks zer do bo zb an. Föláll t, és in du ln i kés zül t, mo nd vá n ho gy a szoba kettőnk rendelkezésére áll. - Nagyon megérintett ez az őszinteség. Nem az az ember volt, akinek hittem. Közöltem vele, hogy oda kint várakozol. Ez tetszett neki. A szerelemről beszélt nekem. Azt mondta, gyakran kell szeretni, minden hol és mindenkor. Ő ajánlotta fel, hogy tegyünk pró bár a tég ed. Mélis sa az egy ik bar átn ője . Beleeg yezt em, hogy hagyjuk meg kettőtöknek a szobát. Kegyetlen magyarázat. Ebben a nyíltságban végre újra felfedeztem az én Manumat, az ártatlan, termé szetes lányt, aki ha árt is nekem, sosem akarattal teszi, 175
Az id ő szal adt, Hug óna k ham ar os an vissza kel let t térnie, eljött a döntés ideje. Csörgött a telefon. Tarik vol t az, ért esí tet t min ket , ho gy M. .. út ba n va n haz a felé, majd rám célozva hozzátette: „Aki másnak ver met ás, maga esik bele!" Ez a varázsige felébresztette az önérzetem. Az, hogy megtaláltam Manut, még nem volt elég: el kell őt ven nem Hug ót ól. Pszi chol ógia i ér telemben ekkor érkezett el az életemben az a pillanat, amikor afféle „kan" lett belőlem. Meg akartam inni a pezsgőjét, és az ő lakásán, az ő szeretőjével tölteni az éjszakát. Manunak tetszett ez a bolondos ötlet, és már előre mulatott rajta. A tréfa rosszra is fordulhatott, de az emberből soha nem lesz valaki, ha nem vállal némi kockázatot. - Velem csalod meg őt, mégpedig a saját lakásán. Nálam volt a revolver. Iskaré mindig is elővigyáza tos maradt, miután használtam a fegyvert, már nem tartott rá igényt. Azt tanácsolta, szabaduljak meg tő le. De az ember nem dob el csak úgy egy pisztolyt, ez már bizony így van. És ha nem dobja el, egyszer még hasznát is veszi. Nem töltöttem újra, nem is volt lősze rem, így semmi baj nem történhetett. Nem is tudom, hogy nem hagytam a csomagok között. Az üres revol ver mi nd ent leeg ysze rűsí tet t. És mi nd ent felg yors íto tt. Manunak sikerült elérnie két barátnőjét, akik azonnal
odajöttek. Elmagyaráztuk nekik, hogy egy macsót aka runk megleckéztetni, és ők elbűvölőnek tartották az ötletet. Ha lett volna még egy óránk, én is, a lányok is többet gondolkozunk a dolgon, és soha nem vágunk bele ebb e a vesz ély es já té kb a. Hugo felcsöngetett a kaputelefonon, Ma nu beenged te, s a fickó az ajtón belépve rögtön a konyhába ment, hogy letegye a csomagokat. Útközben megállhatott egy étteremnél. Ebben a pillanatban mögötte termett Maryse, a hátába nyomta a revolver csövét, és rápa rancsolt, hogy tegye fel a kezét. Julia betömte a száját, fejére pedig egy pulóvert húzott, amit a nyakánál ra gasztószalaggal rögzített. Julia és Maryse száraz han gon utasítgatták M...-et, aki feltétel nélkül engedel meskedett. Manu és én egy szót sem szóltunk. A lát vá ny len yűg öző vol t. Bizto san tu dt am , ho gy a rev ol ver üre s, és csak ko méd iá zu nk, de ez a du rv a bán ás mód akkor is nagy hatást tett ránk. A fikció megdöb be nt őe n v aló ság osn ak tű nt . M. .. nek i-n eki üt kö zö tt a falaknak és a bútoroknak. Összevissza nyögött, érez ni lehetett, hogy fél. A tréfa hátborzongató fordulatot vet t. Nem sok kal múl t éjfél. A lá nyo k a ter v sze rin t levitték a garázsba, berakták a saját autójába, és elin dultak a vincennes-i erdő felé. Azt ké rt ük tő lük , foglalják le az éjszak a hát ra lév ő részére, reggel hatkor pedig rakják ki a lakása előtt. Manu és én akkorra már hét határon túl járunk. Pezs gő a hűtőben, aprósütemény, nyúlhús vadasan, egy egész ananász, csokoládé: Hugo alaposan felkészült az
176
177
tartozott.
aki felelőtlen, de egyenes és őszinte. Ismertem Hugo elképzeléseit mások asszonyairól. De én csak amolyan régimódian tudtam szeretni, nálam egy testhez egy szív Az id ő szal adt, Hug óna k ham ar os an vissza kel let t térnie, eljött a döntés ideje. Csörgött a telefon. Tarik vol t az, ért esí tet t min ket , ho gy M. .. út ba n va n haz a felé, majd rám célozva hozzátette: „Aki másnak ver met ás, maga esik bele!" Ez a varázsige felébresztette az önérzetem. Az, hogy megtaláltam Manut, még nem volt elég: el kell őt ven nem Hug ót ól. Pszi chol ógia i ér telemben ekkor érkezett el az életemben az a pillanat, amikor afféle „kan" lett belőlem. Meg akartam inni a pezsgőjét, és az ő lakásán, az ő szeretőjével tölteni az éjszakát. Manunak tetszett ez a bolondos ötlet, és már előre mulatott rajta. A tréfa rosszra is fordulhatott, de az emberből soha nem lesz valaki, ha nem vállal némi kockázatot. - Velem csalod meg őt, mégpedig a saját lakásán. Nálam volt a revolver. Iskaré mindig is elővigyáza tos maradt, miután használtam a fegyvert, már nem tartott rá igényt. Azt tanácsolta, szabaduljak meg tő le. De az ember nem dob el csak úgy egy pisztolyt, ez már bizony így van. És ha nem dobja el, egyszer még hasznát is veszi. Nem töltöttem újra, nem is volt lősze rem, így semmi baj nem történhetett. Nem is tudom, hogy nem hagytam a csomagok között. Az üres revol ver mi nd ent leeg ysze rűsí tet t. És mi nd ent felg yors íto tt. Manunak sikerült elérnie két barátnőjét, akik azonnal
odajöttek. Elmagyaráztuk nekik, hogy egy macsót aka runk megleckéztetni, és ők elbűvölőnek tartották az ötletet. Ha lett volna még egy óránk, én is, a lányok is többet gondolkozunk a dolgon, és soha nem vágunk bele ebb e a vesz ély es já té kb a. Hugo felcsöngetett a kaputelefonon, Ma nu beenged te, s a fickó az ajtón belépve rögtön a konyhába ment, hogy letegye a csomagokat. Útközben megállhatott egy étteremnél. Ebben a pillanatban mögötte termett Maryse, a hátába nyomta a revolver csövét, és rápa rancsolt, hogy tegye fel a kezét. Julia betömte a száját, fejére pedig egy pulóvert húzott, amit a nyakánál ra gasztószalaggal rögzített. Julia és Maryse száraz han gon utasítgatták M...-et, aki feltétel nélkül engedel meskedett. Manu és én egy szót sem szóltunk. A lát vá ny len yűg öző vol t. Bizto san tu dt am , ho gy a rev ol ver üre s, és csak ko méd iá zu nk, de ez a du rv a bán ás mód akkor is nagy hatást tett ránk. A fikció megdöb be nt őe n v aló ság osn ak tű nt . M. .. nek i-n eki üt kö zö tt a falaknak és a bútoroknak. Összevissza nyögött, érez ni lehetett, hogy fél. A tréfa hátborzongató fordulatot vet t. Nem sok kal múl t éjfél. A lá nyo k a ter v sze rin t levitték a garázsba, berakták a saját autójába, és elin dultak a vincennes-i erdő felé. Azt ké rt ük tő lük , foglalják le az éjszak a hát ra lév ő részére, reggel hatkor pedig rakják ki a lakása előtt. Manu és én akkorra már hét határon túl járunk. Pezs gő a hűtőben, aprósütemény, nyúlhús vadasan, egy egész ananász, csokoládé: Hugo alaposan felkészült az
176
177
tartozott.
estére. Én megterítettem, Manu felvágta az ananászt. Egyre csak mesélgettük egymásnak a különös este rész leteit. Aztán pedig feltettünk valami zenét, és többé nem is gondoltunk Hugo de M.. .-re. A feledés nélkül nem is lenne gyönyör. Többé semmi sem létezett, csak mi ketten. Nem volt más dolgunk, mint élvezni egy mást, egymásért, ebben az idegen szobában. Amit jó szívvel meg is tettünk. Telt-múlt az idő: aggodalom nélkül szálltak tova az órák. Egymás mellett feküdtünk, szívünk egymáson dobogott. Nem aludtam, pedig nagyon kimerültem. Erős kávét ittunk. A lakást öt körül kellett elhagy nunk. Úgy terveztük, hogy öt óra negyvenkettőkor felszállunk az első lyoni vonatra. Minden villanyt elol tottunk, de az utcalámpák fénye beszűrődött a lakás ba, és kül önö s rag yog ásb a vo nt a a dol gok at. Azt hit te m, álmo dom. Gyo rsa n, ha ng ta la nu l isme retlenek hatoltak be a szobába, összesen öten. Piszto lyukat ránk szegezve körbevették az ágyat. Manu, aki csukott szemmel a hasamon nyugta tta a fejét, nem lát hatta őket. Moccanni se mertem, kezem megbénult Manu hátán, gyomromat mintha egy darab kőszikla nyomná, kivert a jeges veríték. Vártak, a fegyverek csöve nem egész egy méterről meredt ránk. Most már tudtam, hogy nem álmodom. Manu megfordult, és amint kinyitotta a szemét, felsikoltott. Amikor végre megszólaltak, és azt mondták, „rendőrség", szinte meg nyugodtam. Célszerű kissé jobban megvilágítanom a lebukás
okait. Mivel csak tréfának szántuk a dolgot, nem na gyon tettünk óvintézkedéseket. A szembeszomszéd lát ta Manut és Hugót bemenni a lakásba, majd látott en gem is behatolni, és látta, amint Maryse és Julia elve zetnek egy bekötött fejű embert, akire ráfogják revol ve rü ke t. De a szoms zéd nem a re nd őr sé gn ek telef o nált. Ismerte az idősebb M...-et, Georges papát, aki az épület tulajdonosa, úgy gondolta hát, jobb, ha köz vet len ül ő t ér tesí ti a lát ott akr ól. Úgy hog y vé gül az id ő sebb M... tett bejelentést a rendőrségen, hogy a fiát elrabolták. Ráadásul Párizsnak egy olyan pontján, ahol ő fordult elő gyakrabban, nem a fia. Mint mondtam, Georges de M... befolyásos és gazdag ember volt. A re ndő rsé g b árm it e lk épz el het őne k ta rt ot t, és k omo lyan vette a szomszéd értesüléseit. Be kellett hatolni a lakásba, hogy pontosabban meg lehessen ítélni a hely zetet. A rendőrök nagyon óvatosan jártak el: M... kul csot adott nekik, így hangtalanul jöhettek be, és meg lephettek minket az ágyban. Mi azonban akkor sem mit sem értettünk az egészből. Amik or M. .. bel épe tt az ajtón , azo nna l fe lisme rtem, jól leh et ő nem jö tt rá első re, kik is va gy un k. A ren d őrök lerántották rólunk a paplant, talán attól féltek, hogy fegyvert rejtegetünk alatta. Ott feküdtünk mez telenül. A zsaruk összezavarodtak. Betörésnek nyoma sem látszott, nem néztünk ki különösebben veszélyes nek, az pedig, hogy éppen mit csináltunk, meglehető sen egyértelműnek látszott. Lehettünk akár barátok is, akiknek Hugo kölcsönadta a lakását.
178
17
estére. Én megterítettem, Manu felvágta az ananászt. Egyre csak mesélgettük egymásnak a különös este rész leteit. Aztán pedig feltettünk valami zenét, és többé nem is gondoltunk Hugo de M.. .-re. A feledés nélkül nem is lenne gyönyör. Többé semmi sem létezett, csak mi ketten. Nem volt más dolgunk, mint élvezni egy mást, egymásért, ebben az idegen szobában. Amit jó szívvel meg is tettünk. Telt-múlt az idő: aggodalom nélkül szálltak tova az órák. Egymás mellett feküdtünk, szívünk egymáson dobogott. Nem aludtam, pedig nagyon kimerültem. Erős kávét ittunk. A lakást öt körül kellett elhagy nunk. Úgy terveztük, hogy öt óra negyvenkettőkor felszállunk az első lyoni vonatra. Minden villanyt elol tottunk, de az utcalámpák fénye beszűrődött a lakás ba, és kül önö s rag yog ásb a vo nt a a dol gok at. Azt hit te m, álmo dom. Gyo rsa n, ha ng ta la nu l isme retlenek hatoltak be a szobába, összesen öten. Piszto lyukat ránk szegezve körbevették az ágyat. Manu, aki csukott szemmel a hasamon nyugta tta a fejét, nem lát hatta őket. Moccanni se mertem, kezem megbénult Manu hátán, gyomromat mintha egy darab kőszikla nyomná, kivert a jeges veríték. Vártak, a fegyverek csöve nem egész egy méterről meredt ránk. Most már tudtam, hogy nem álmodom. Manu megfordult, és amint kinyitotta a szemét, felsikoltott. Amikor végre megszólaltak, és azt mondták, „rendőrség", szinte meg nyugodtam. Célszerű kissé jobban megvilágítanom a lebukás
okait. Mivel csak tréfának szántuk a dolgot, nem na gyon tettünk óvintézkedéseket. A szembeszomszéd lát ta Manut és Hugót bemenni a lakásba, majd látott en gem is behatolni, és látta, amint Maryse és Julia elve zetnek egy bekötött fejű embert, akire ráfogják revol ve rü ke t. De a szoms zéd nem a re nd őr sé gn ek telef o nált. Ismerte az idősebb M...-et, Georges papát, aki az épület tulajdonosa, úgy gondolta hát, jobb, ha köz vet len ül ő t ér tesí ti a lát ott akr ól. Úgy hog y vé gül az id ő sebb M... tett bejelentést a rendőrségen, hogy a fiát elrabolták. Ráadásul Párizsnak egy olyan pontján, ahol ő fordult elő gyakrabban, nem a fia. Mint mondtam, Georges de M... befolyásos és gazdag ember volt. A re ndő rsé g b árm it e lk épz el het őne k ta rt ot t, és k omo lyan vette a szomszéd értesüléseit. Be kellett hatolni a lakásba, hogy pontosabban meg lehessen ítélni a hely zetet. A rendőrök nagyon óvatosan jártak el: M... kul csot adott nekik, így hangtalanul jöhettek be, és meg lephettek minket az ágyban. Mi azonban akkor sem mit sem értettünk az egészből. Amik or M. .. bel épe tt az ajtón , azo nna l fe lisme rtem, jól leh et ő nem jö tt rá első re, kik is va gy un k. A ren d őrök lerántották rólunk a paplant, talán attól féltek, hogy fegyvert rejtegetünk alatta. Ott feküdtünk mez telenül. A zsaruk összezavarodtak. Betörésnek nyoma sem látszott, nem néztünk ki különösebben veszélyes nek, az pedig, hogy éppen mit csináltunk, meglehető sen egyértelműnek látszott. Lehettünk akár barátok is, akiknek Hugo kölcsönadta a lakását.
178
17
- Az igazolványukat. Mondják el, miért vannak itt. De M... felismert minket, és válaszolt helyettünk, nevü nke t ezek szerint nem felejtette el. Elmesélte, mi lyen körülmények között találkozott velünk legutol jár a. Bevi tte k az őrsz obár a: az elő zmén yek et te ki nt ve vilá gos volt , hog y kö rü lt ek in tő en kell be nn ün ke t ki hallgatni. A ka pit án ysá go n Hugo ta rtó zko dás i hel yér e vol ta k kíváncsiak, és arra, hogy mit kerestün k a lakásán. Nem vol ta m ha jla ndó Marys e-t és Júl iát bel eke ver ni ebb e a rosszul elsült tréfába, és biztos voltam benne, hogy Manu sem mond majd neveket. Ha sikerül reggel ha tig kitartanunk, Hugót elengedik, az ügy pedig lezá rul. Nem vallottam be semmit, mondván, hogy becsü letbeli ügyről, nőügyről van szó. Kezességet vállaltam Hugo biztonságáért. Ha akkor meg tudt am volna mon dani, hogy hol van Hugo, egészen biztosan szabadon engednek minket. De fogalmam sem volt, Julia és Maryse hova mentek, és hol töltötték az éjszakát. Hugo apja egyre csak idegeskedett: hol azt tanácsolta a rendőröknek, hogy puhítsák meg a kis kurvát, hol azt, hogy fizessenek neki, akkor biztosan köpni fog. A ku rv a szó hal lat án ne ki ug rot ta m. A ver eke dés nem tartott sokáig, két rendőr rám vetette magát, és meg bili ncse lte k. De l egal ább vég re m eg mon dha tt am n eki , ami már régóta nyomta a szívemet: hogy ő a kurva, ő, aki azt hiszi, hogy bármit megvásárolhat, a fididlságot, a szépséget, és most az igazságot is. Azzal vádolt, hogy megöltem a fiát, szemrehányást tett a rendőrök-
nek erélytelenségükért. Végül a következő utasítással fejezte be: - Verjék ki belőle! Kényszerítsék rá, hogy beszél je n. Valam it tu dn ia kell . Majd én mi nd en t els imít ok. Szórakozzanak csak vele egy kicsit. Nyugodjanak meg, tartom a hátam. Csend lett. Félni kezdtem, az éjszaka folyamán im már másodszor. Azon töprengtem, mennyi idő után kezdenék el beszélni, ha vernének. Egy altiszt ült a számítógépnél, és még hárman voltak az irodában, ahol fogva tartottak. -Nyugodjon meg. Nem vagyunk Chicagóban. Nem lesz itt mit elsimítani. Kivezettek, Manu visszajött. Valamivel később új ra bevezettek, Manu pedig a jelenlétemben elmagya rázta egy részét az éjszakának. Manu nem ismerte a szégyent, és ebben az egész ügyben nem látott semmi kriminálisát. Hugo de M... kitartóan udvarolt neki. Este a Lutétiába hívta, majd pedig magához. Este öt kor még velem volt; nyolckor meg akarta próbál ni Hu góval; éjfélkor visszatért hozzám. Nyolckor én játszot tam a balek szerepét, éjfélkor Hugo. Manunak jogá ban állt meg vál toz ta tni a vél emé nyé t, nem igaz? Vé gül Hugót ültette fel utoljára. A rendőrség kétségkí vül már meg biz ony oso dot t a val lomá s hit ele sség éről , így az egész ügy jóval kevésbé érdekelte őket: hittek nekü nk. Az öreg M... azonban úgy vélte, a legrosszab bat is el kö ve tt ük . Fel fog hat at lan nak tal ált a, ho gy a rendőrség képes reggel hatig várni anélkül, hogy ál-
18 0
181
- Az igazolványukat. Mondják el, miért vannak itt. De M... felismert minket, és válaszolt helyettünk, nevü nke t ezek szerint nem felejtette el. Elmesélte, mi lyen körülmények között találkozott velünk legutol jár a. Bevi tte k az őrsz obár a: az elő zmén yek et te ki nt ve vilá gos volt , hog y kö rü lt ek in tő en kell be nn ün ke t ki hallgatni. A ka pit án ysá go n Hugo ta rtó zko dás i hel yér e vol ta k kíváncsiak, és arra, hogy mit kerestün k a lakásán. Nem vol ta m ha jla ndó Marys e-t és Júl iát bel eke ver ni ebb e a rosszul elsült tréfába, és biztos voltam benne, hogy Manu sem mond majd neveket. Ha sikerül reggel ha tig kitartanunk, Hugót elengedik, az ügy pedig lezá rul. Nem vallottam be semmit, mondván, hogy becsü letbeli ügyről, nőügyről van szó. Kezességet vállaltam Hugo biztonságáért. Ha akkor meg tudt am volna mon dani, hogy hol van Hugo, egészen biztosan szabadon engednek minket. De fogalmam sem volt, Julia és Maryse hova mentek, és hol töltötték az éjszakát. Hugo apja egyre csak idegeskedett: hol azt tanácsolta a rendőröknek, hogy puhítsák meg a kis kurvát, hol azt, hogy fizessenek neki, akkor biztosan köpni fog. A ku rv a szó hal lat án ne ki ug rot ta m. A ver eke dés nem tartott sokáig, két rendőr rám vetette magát, és meg bili ncse lte k. De l egal ább vég re m eg mon dha tt am n eki , ami már régóta nyomta a szívemet: hogy ő a kurva, ő, aki azt hiszi, hogy bármit megvásárolhat, a fididlságot, a szépséget, és most az igazságot is. Azzal vádolt, hogy megöltem a fiát, szemrehányást tett a rendőrök-
nek erélytelenségükért. Végül a következő utasítással fejezte be: - Verjék ki belőle! Kényszerítsék rá, hogy beszél je n. Valam it tu dn ia kell . Majd én mi nd en t els imít ok. Szórakozzanak csak vele egy kicsit. Nyugodjanak meg, tartom a hátam. Csend lett. Félni kezdtem, az éjszaka folyamán im már másodszor. Azon töprengtem, mennyi idő után kezdenék el beszélni, ha vernének. Egy altiszt ült a számítógépnél, és még hárman voltak az irodában, ahol fogva tartottak. -Nyugodjon meg. Nem vagyunk Chicagóban. Nem lesz itt mit elsimítani. Kivezettek, Manu visszajött. Valamivel később új ra bevezettek, Manu pedig a jelenlétemben elmagya rázta egy részét az éjszakának. Manu nem ismerte a szégyent, és ebben az egész ügyben nem látott semmi kriminálisát. Hugo de M... kitartóan udvarolt neki. Este a Lutétiába hívta, majd pedig magához. Este öt kor még velem volt; nyolckor meg akarta próbál ni Hu góval; éjfélkor visszatért hozzám. Nyolckor én játszot tam a balek szerepét, éjfélkor Hugo. Manunak jogá ban állt meg vál toz ta tni a vél emé nyé t, nem igaz? Vé gül Hugót ültette fel utoljára. A rendőrség kétségkí vül már meg biz ony oso dot t a val lomá s hit ele sség éről , így az egész ügy jóval kevésbé érdekelte őket: hittek nekü nk. Az öreg M... azonban úgy vélte, a legrosszab bat is el kö ve tt ük . Fel fog hat at lan nak tal ált a, ho gy a rendőrség képes reggel hatig várni anélkül, hogy ál-
18 0
181
talános riadót fújna, a feje tetejére állítaná Párizst, min ket pedig vád alá helyezne gyilkosságért. Az éjszak át az őrsö n töl tö tt ük, kül ön- kül ön. Kijó zanodtam. Gyűlöltem M.. .-et, de kétségbeesése megin dított. Szerette a fiát. Apám fájdalmára gondoltam. Ak kor szembesültem vele először, hogy kisded játékaink igenis szenvedést okoznak másoknak. Éreztem, hogy szerelmünk fordulóponthoz érkezett. Már nem egye düljátszunk : többen vannak benne a partiban, mint sem gondoltuk. Ennek a rendőrségi ügynek köszön hetően, amelyről azt hittem, több félelmet hoz ránk, mint amennyi bajt, kezdtem világosan látni a dolgo kat. Nem tehetjük meg, hogy nem számolunk a töb bie kke l. Amit tes zün k, vel ük te gyü k, és ne ell enü k. A sa kkb an a z el szige telő dött figurá k elő bb-u tób b mi n dig odavesznek. De a jó döntésekről már lekéstem! Reggel négy körül kitereltek az őrizeti helységből, és egy tiszti irodába vezettek. Az apám, háttal nekem, éppen a felügyelővel beszélt. Legszívesebben a pokol fenekére süllyedtem volna: neki nem lett volna sza bad itt len nie , eb ben az órá ban . Apám neg yve n évv el vol t idő se bb nála m, haja már őszbe for dul t. Alig ért a vál lam ig, az özve gys ég fájdal ma meg in dít óa n tör é kenny é tette. Ink ább választottam volna a verést, mint hogy őt büntetésképpen beidéztessem ide az éjszaka kellős közepén, csak azért, mert már megint ostobasá got követtem el. Ugyanakkor persze torkig voltam a törődésével, a csőszködésével, a tanácsaival. Szeret tem - ma már halott, így fölösleges lenne pimaszkodni
a rovására -, de nem kértem többé a fiúszerepből. Azt kívántam, hogy végre az én akaratom érvényesüljön, és ne az övé. Kezet fogtunk, amitől nagyon meghatódtam. Imád tam higgadtságát, eleganciáját. Az éjszaka közepén nyilván az ágyából rángatták ki, mégis frissen borot vál koz ott , é s meg őrizt e az ö nur alm át . L eül tün k, és eg y szót se szóltunk egymáshoz. Bizonyára mindent tu dott. Továbbra is lesütöttem a szemem: puszta jelen léte is gyermekké tett. Vártam. - Egész Párizsban kerestelek, de mindhiába. Aztán, hála hőstetteidnek, hamarosan a nyomodra bukkan tam. Nagy hírnevet szereztél magadnak, gratulálok. Miféle csoda folytán kerülhet ett ide, a ne gyedik ke rületi rendőrkapitányságra, ahol engem fogva tartot tak? Hogyhogy nem Bordeaux-ban, az ágyában aludt? - Azt se tudom, mit csináljak. Szégyellek téged, és szégyellem magamat is. Nem értelek. Nem tudom megérteni, miért tékozlod el így az életedet . Válaszolj! Magyarázd el, miért! Nem öltem meg senkit, apám, mint szokásosan, most is túlzott. Ugyanakkor meg tudtam érteni csalódottsá gát. Magam sem gondoltam volna, micsoda bonyodal makat okozok majd ezzel az egésszel. - Szerelemből, apám. Mindent szerelemből tettem. Ez pedig nem becstelen indíték. És sokkal szerencsét lenebb vagyok, mintsem el tudod képzelni. Aka rat om ell enér e kö nn ye k szö kte k a szem embe . A kim erü lts égt ől m in de nb en k ét el ke dn i ke zdt em. Hát
18 2
18 3
talános riadót fújna, a feje tetejére állítaná Párizst, min ket pedig vád alá helyezne gyilkosságért. Az éjszak át az őrsö n töl tö tt ük, kül ön- kül ön. Kijó zanodtam. Gyűlöltem M.. .-et, de kétségbeesése megin dított. Szerette a fiát. Apám fájdalmára gondoltam. Ak kor szembesültem vele először, hogy kisded játékaink igenis szenvedést okoznak másoknak. Éreztem, hogy szerelmünk fordulóponthoz érkezett. Már nem egye düljátszunk : többen vannak benne a partiban, mint sem gondoltuk. Ennek a rendőrségi ügynek köszön hetően, amelyről azt hittem, több félelmet hoz ránk, mint amennyi bajt, kezdtem világosan látni a dolgo kat. Nem tehetjük meg, hogy nem számolunk a töb bie kke l. Amit tes zün k, vel ük te gyü k, és ne ell enü k. A sa kkb an a z el szige telő dött figurá k elő bb-u tób b mi n dig odavesznek. De a jó döntésekről már lekéstem! Reggel négy körül kitereltek az őrizeti helységből, és egy tiszti irodába vezettek. Az apám, háttal nekem, éppen a felügyelővel beszélt. Legszívesebben a pokol fenekére süllyedtem volna: neki nem lett volna sza bad itt len nie , eb ben az órá ban . Apám neg yve n évv el vol t idő se bb nála m, haja már őszbe for dul t. Alig ért a vál lam ig, az özve gys ég fájdal ma meg in dít óa n tör é kenny é tette. Ink ább választottam volna a verést, mint hogy őt büntetésképpen beidéztessem ide az éjszaka kellős közepén, csak azért, mert már megint ostobasá got követtem el. Ugyanakkor persze torkig voltam a törődésével, a csőszködésével, a tanácsaival. Szeret tem - ma már halott, így fölösleges lenne pimaszkodni
a rovására -, de nem kértem többé a fiúszerepből. Azt kívántam, hogy végre az én akaratom érvényesüljön, és ne az övé. Kezet fogtunk, amitől nagyon meghatódtam. Imád tam higgadtságát, eleganciáját. Az éjszaka közepén nyilván az ágyából rángatták ki, mégis frissen borot vál koz ott , é s meg őrizt e az ö nur alm át . L eül tün k, és eg y szót se szóltunk egymáshoz. Bizonyára mindent tu dott. Továbbra is lesütöttem a szemem: puszta jelen léte is gyermekké tett. Vártam. - Egész Párizsban kerestelek, de mindhiába. Aztán, hála hőstetteidnek, hamarosan a nyomodra bukkan tam. Nagy hírnevet szereztél magadnak, gratulálok. Miféle csoda folytán kerülhet ett ide, a ne gyedik ke rületi rendőrkapitányságra, ahol engem fogva tartot tak? Hogyhogy nem Bordeaux-ban, az ágyában aludt? - Azt se tudom, mit csináljak. Szégyellek téged, és szégyellem magamat is. Nem értelek. Nem tudom megérteni, miért tékozlod el így az életedet . Válaszolj! Magyarázd el, miért! Nem öltem meg senkit, apám, mint szokásosan, most is túlzott. Ugyanakkor meg tudtam érteni csalódottsá gát. Magam sem gondoltam volna, micsoda bonyodal makat okozok majd ezzel az egésszel. - Szerelemből, apám. Mindent szerelemből tettem. Ez pedig nem becstelen indíték. És sokkal szerencsét lenebb vagyok, mintsem el tudod képzelni. Aka rat om ell enér e kö nn ye k szö kte k a szem embe . A kim erü lts égt ől m in de nb en k ét el ke dn i ke zdt em. Hát
18 2
18 3
sohasem lesz képes örülni Manuelle iránti szerelmem nek? Ebben szinte biztos voltam. Apám meghatódott, és azonnal a védelmemre kelt: semmivel nem vádol hatnak engem; egyedül az a szajha, ahogy Manut ne vezt e, egy edü l ő felelős min den ért ; a csa lád nak va n nak ügyvédei stb. Apám azé rt jö tt Páriz sba, mert uto lsó ne ke m cím zett levele válasz nélkül maradt. Megadtam neki egy poste restante címet, és azt mondtam, Tortuvel tart ju k a kap cso la tot . Min dk et te n k ere ste k, de nem talá l tak sehol. Ma, az éjszaka közepén Georges de M... száz szor is megpróbálta elérni Bordeaux-ban apámat. Tény leg azt hitte, hogy képes vagyok a legrosszabbra. Bá tyám megadta neki párizsi, Clovis utcai címünket. M... tehát telefonált apámnak, s kö nyörgött , jöjjön át a ka pitányságra, gyakoroljon rám némi nyomást, hogy Hu go kiszabaduljon. De mindez teljesen fölösleges volt, apámnak sem tudtam többet mondani, mint amit már a többiekkel közöltem. A f elügy elő összeg ezte a he lyz ete t: foga lmun k sincs, Hugo de M... hol található; ahhoz, hogy körözési pa rancsot adjanak ki, még túl korán volt; Manut és en gem emberrablásban való bűnrészesség vádja alá he lyezett, de ennek a véglegesítéséhez is kellett még várni hat órát. Ha Hugo de M... addig előkerül, az ügy gyor san elrendeződhet. Megnyugtattam apámat és Hugo apját. Mindketten sokkal jobban szenvedtek, mint én, de a rendőrség elküldte őket aludni. Később tudomá st szereztem róla, hogy Hugóna k re18 4
mek estéje volt. Egy óra sem múlt el, mire Maryse és Julie rájött, hogy nem valami kellemes dolog bekötött fejjel lenni, és nem látni semmit. így aztán kicsoma golták, hogy rendesen tudjon lélegezni. Mivel a tréfa lényege mindössze abban állt, hogy távol kell tartani a lakásától, a revolver elég nyomós érvnek bizonyult. Később beszélgetni kezdtek „á ldozatuk kal". Hugo már régen rájött, merről fúj a szél. Remek játékosnak bizo nyult, tudott veszteni. A lányok elmesélték neki ter vü nk et . Miut án bele egye zett , hog y ha t el őtt nem m egy haza, az éjszaka további részét egy mulatóban töltöt ték el hármasban. Hatkor Maryse-zal együtt ment haza. Manu lecse rélve, ejtve, elfelejtve. Hugo, amikor nagy meglepeté sére egy rendőrt talált a lakásán, hidegvérrel, elegán san reagált. Azonnal felhívta a kapitányságot, és megerősítette, hogy valóban csupán személyes ügy ről van szó. Jó egészségnek örvendett, nem rabolták el, nem erőszakoskodtak vele, nem vádol senkit sem mivel. A szomszéd félreértette a helyzetet, apja pedig hajlamos mindent túldramatizálni vele kapcsolatban. Azon nal sza bad on en ge dt ek . Ott tal ált am magam a metsző hidegben a kapitányság előtt, a Rivoli utcá ban . Ma nut vár ta m. Páriz s ny ilv ánv aló an csak bajt ho zott a fejünkre. El kellett tűnnünk onnan. Visszapör gettem az éjszaka eseményeit. Gyerekes csínyek vol tak ezek, olyan tréfák, amiket a felnőttek már nem tud tak megemészteni. Még hogy gonosztettek! Hiszen csak húszéves múltam, Manu alig érte el a tizennyolcat. 18 5
sohasem lesz képes örülni Manuelle iránti szerelmem nek? Ebben szinte biztos voltam. Apám meghatódott, és azonnal a védelmemre kelt: semmivel nem vádol hatnak engem; egyedül az a szajha, ahogy Manut ne vezt e, egy edü l ő felelős min den ért ; a csa lád nak va n nak ügyvédei stb. Apám azé rt jö tt Páriz sba, mert uto lsó ne ke m cím zett levele válasz nélkül maradt. Megadtam neki egy poste restante címet, és azt mondtam, Tortuvel tart ju k a kap cso la tot . Min dk et te n k ere ste k, de nem talá l tak sehol. Ma, az éjszaka közepén Georges de M... száz szor is megpróbálta elérni Bordeaux-ban apámat. Tény leg azt hitte, hogy képes vagyok a legrosszabbra. Bá tyám megadta neki párizsi, Clovis utcai címünket. M... tehát telefonált apámnak, s kö nyörgött , jöjjön át a ka pitányságra, gyakoroljon rám némi nyomást, hogy Hu go kiszabaduljon. De mindez teljesen fölösleges volt, apámnak sem tudtam többet mondani, mint amit már a többiekkel közöltem. A f elügy elő összeg ezte a he lyz ete t: foga lmun k sincs, Hugo de M... hol található; ahhoz, hogy körözési pa rancsot adjanak ki, még túl korán volt; Manut és en gem emberrablásban való bűnrészesség vádja alá he lyezett, de ennek a véglegesítéséhez is kellett még várni hat órát. Ha Hugo de M... addig előkerül, az ügy gyor san elrendeződhet. Megnyugtattam apámat és Hugo apját. Mindketten sokkal jobban szenvedtek, mint én, de a rendőrség elküldte őket aludni. Később tudomá st szereztem róla, hogy Hugóna k re18 4
mek estéje volt. Egy óra sem múlt el, mire Maryse és Julie rájött, hogy nem valami kellemes dolog bekötött fejjel lenni, és nem látni semmit. így aztán kicsoma golták, hogy rendesen tudjon lélegezni. Mivel a tréfa lényege mindössze abban állt, hogy távol kell tartani a lakásától, a revolver elég nyomós érvnek bizonyult. Később beszélgetni kezdtek „á ldozatuk kal". Hugo már régen rájött, merről fúj a szél. Remek játékosnak bizo nyult, tudott veszteni. A lányok elmesélték neki ter vü nk et . Miut án bele egye zett , hog y ha t el őtt nem m egy haza, az éjszaka további részét egy mulatóban töltöt ték el hármasban. Hatkor Maryse-zal együtt ment haza. Manu lecse rélve, ejtve, elfelejtve. Hugo, amikor nagy meglepeté sére egy rendőrt talált a lakásán, hidegvérrel, elegán san reagált. Azonnal felhívta a kapitányságot, és megerősítette, hogy valóban csupán személyes ügy ről van szó. Jó egészségnek örvendett, nem rabolták el, nem erőszakoskodtak vele, nem vádol senkit sem mivel. A szomszéd félreértette a helyzetet, apja pedig hajlamos mindent túldramatizálni vele kapcsolatban. Azon nal sza bad on en ge dt ek . Ott tal ált am magam a metsző hidegben a kapitányság előtt, a Rivoli utcá ban . Ma nut vár ta m. Páriz s ny ilv ánv aló an csak bajt ho zott a fejünkre. El kellett tűnnünk onnan. Visszapör gettem az éjszaka eseményeit. Gyerekes csínyek vol tak ezek, olyan tréfák, amiket a felnőttek már nem tud tak megemészteni. Még hogy gonosztettek! Hiszen csak húszéves múltam, Manu alig érte el a tizennyolcat. 18 5
11.
Beszívjuk-kifújjuk
Ugyan miféle bűnt követhetnénk el ebben a kor ban? Manu még mindig nem jött ki a kapitányságról. Alig volt am felöl tözve, majd' megfa gytam. Újra beme nte m az őrsre, hogy megkeressem. Tájékoztattak, hogy már nincs ott. Pedig kijönni se láttam. A nyomozó felvilá gosított, hogy Manu illegálisan tartózkodik az ország ban . Nem ren del kez ik francia áll ampol gárs ággal . Tar tózkodási engedélyre van szüksége. A korábbinak Manu nagykorúságával lejárt az érvényessége. Mivel illegális bevándorlónak tekintik, hatósági felügyelet alatt kell tartani, amíg meg nem érkezik a döntés a rendőr-főkapitányságról. így működött az új szabá lyozás, a Debré-törvény szerint. A nyomozó hozzátet te, hogy a véleménye szerint valószínűleg elég gyor san kitoloncolják Franciaország határain kívülre. Van nak nagyon kegyetlen törvények.
A
levegő közös
Közös A
közös
közös
levegő közös (MICHEL JONASZ)
Kérdésekkel nem mentem semmire, hiába fenyege tőztem, csak mosolyogtak rajta. Mindenki nagyon türelmesen visel kedett velem. Végül otthagytam a ka pitányságot. Alig hittem el, hogy Manu már nincs mel lettem. Kétségbeejtőnek és felháborítónak találtam a helyzetet. Rettenetesen éreztem magam ott, azon a pá rás márciusi hajnalon, egy átvirrasztott éjszaka után kilépve az épületből. Ziháltam, zokogtam, fulladoztam. Fejemet mintha satu szorítaná. Légszomjam volt, de képtelenségnek tűnt, hogy levegőt vegyek. Se sírni, se lélegezni nem tudtam. Fogam vacogott, szédültem, émelyegtem. A sugárúton még egy lélek sejárt. Segít ségre volt szükségem. Megint visszamentem a kapi187
11.
Beszívjuk-kifújjuk
Ugyan miféle bűnt követhetnénk el ebben a kor ban? Manu még mindig nem jött ki a kapitányságról. Alig volt am felöl tözve, majd' megfa gytam. Újra beme nte m az őrsre, hogy megkeressem. Tájékoztattak, hogy már nincs ott. Pedig kijönni se láttam. A nyomozó felvilá gosított, hogy Manu illegálisan tartózkodik az ország ban . Nem ren del kez ik francia áll ampol gárs ággal . Tar tózkodási engedélyre van szüksége. A korábbinak Manu nagykorúságával lejárt az érvényessége. Mivel illegális bevándorlónak tekintik, hatósági felügyelet alatt kell tartani, amíg meg nem érkezik a döntés a rendőr-főkapitányságról. így működött az új szabá lyozás, a Debré-törvény szerint. A nyomozó hozzátet te, hogy a véleménye szerint valószínűleg elég gyor san kitoloncolják Franciaország határain kívülre. Van nak nagyon kegyetlen törvények.
A
levegő közös
Közös A
közös
közös
levegő közös (MICHEL JONASZ)
Kérdésekkel nem mentem semmire, hiába fenyege tőztem, csak mosolyogtak rajta. Mindenki nagyon türelmesen visel kedett velem. Végül otthagytam a ka pitányságot. Alig hittem el, hogy Manu már nincs mel lettem. Kétségbeejtőnek és felháborítónak találtam a helyzetet. Rettenetesen éreztem magam ott, azon a pá rás márciusi hajnalon, egy átvirrasztott éjszaka után kilépve az épületből. Ziháltam, zokogtam, fulladoztam. Fejemet mintha satu szorítaná. Légszomjam volt, de képtelenségnek tűnt, hogy levegőt vegyek. Se sírni, se lélegezni nem tudtam. Fogam vacogott, szédültem, émelyegtem. A sugárúton még egy lélek sejárt. Segít ségre volt szükségem. Megint visszamentem a kapi187
tányságra, és azonnal elvesztettem az eszméletem. Egy pillanattal az ájulás előtt látomásom volt: Manut lát tam, amint fölém hajol, és átölel. Apám nál ébr edt em fel, a Clovis ut cá ban . Este hat felé járt. Miután ettem valamit, újból formában érez tem magam. Ennek ellenére a szorongás továbbra is ott ült a szívemen. Nem tudtam, hol tartják fogva Manuelle-t. Rögtön sejtettem, hogy ezt az ügyet nem lehet csak úgy, egykönnyen elsimítani. Ahhoz, hogy valaki megértse félelmeimet, magának is szeretnie kell. Akik már elfelejtették milyen az, hát most emlékezzenek vissza r á! Mine k lél egeztem, ettem, kávé ztam v olna, ha Manu nincs mellettem? Meg kellett találnom. Szeret tem volna végre, ha nem kell sehova mennem, ha zu hanhatok szabadon, de a halál csak rajtam könnyített volna. Megfoga dtam, hog y min de n köv et megmozga tok kiszabadítása kiszabadítása érdekébe n. Akkor még nem tudta m, hogy ha az igazságszolgáltatás valakire ráteszi a ke zét, az többé senkihez, még önmagához sem tartozik. Telefonáltam a marais-i kapitányságra. Egyetlen Manuelle Iskaré nevű nő sem szerepelt a nyilvántar tásban. Ennél többet nem tudtak mondani. Erősköd tem, hogy Lestec felügyelővel akarok beszélni, aki az nap este kihallgatott minket. Lestec tudatta velem, hogy Manut valamikor reggel átszállították egy átme neti központba, ahol a rendezetlen státusú bevándor lókat tartották. A felügyelő nem nem tudott róla többet, ez nem az ő asztala volt. Adott nekem egy tanácsot, apai tanácsot, ahogyan ő mondta:
- Hagyd a fenébe azt a lányt. Te nála jobbat érde melsz. Apám ke zde tt tür el met le nke dni . Nem ért ett e, ho gyan érdekelhet még mindig Manuelle sorsa. Kezében tartotta utolsó levelemet, amelyben tanulmányaim folytatásáról írtam. Most kell belevágnom: most, vagy soha. Ideje volt leszámolnom ezzel a múló szeszéllyel. Szerette volna, ha visszatérek Bordeaux-ba. Szívesen megtettem volna, de Manuelle nélkül soha. Mivel nem feleltem, apám folytatta. Szerinte Manu el akarta velem vetetni magát. Férjet akart fogni, hogy Franciaországban maradhasson. Meg pénzre fájt a fo ga. Apám adott volna neki, megfizette, visszavásárol ta volna, ha szükséges. De egy percig sem tudta el képzelni, hogy Manu szeretni tud na engem. Ha harc, hát legyen harc. Jól megfontoltam válaszomat. Szük ségem volt apámra, a pénzére és a kapcsolataira ah hoz, hogy kihozhassam Manut abból a darázsfészek ből. Miér t is nem segí tett apám, akk or to vá bb szere t hettem volna? -Manu jó ember. A látszat csal. Hamis képet alakí tottál ki róla. Még a végén kitoloncolják Albániába, ahová életében be nem tette a lábát. Valamit tennünk kell! - A pokolba vele! A kisujjamat sem vagyok hajlan dó mozdítani érte. Lassan megértettem, hogy Manu száműzetése igaz ság szerint nagyon is beleillett terveibe. Arra kényszerített, hogy válasszak: vagy Manu, vagy ő.
188
tányságra, és azonnal elvesztettem az eszméletem. Egy pillanattal az ájulás előtt látomásom volt: Manut lát tam, amint fölém hajol, és átölel. Apám nál ébr edt em fel, a Clovis ut cá ban . Este hat felé járt. Miután ettem valamit, újból formában érez tem magam. Ennek ellenére a szorongás továbbra is ott ült a szívemen. Nem tudtam, hol tartják fogva Manuelle-t. Rögtön sejtettem, hogy ezt az ügyet nem lehet csak úgy, egykönnyen elsimítani. Ahhoz, hogy valaki megértse félelmeimet, magának is szeretnie kell. Akik már elfelejtették milyen az, hát most emlékezzenek vissza r á! Mine k lél egeztem, ettem, kávé ztam v olna, ha Manu nincs mellettem? Meg kellett találnom. Szeret tem volna végre, ha nem kell sehova mennem, ha zu hanhatok szabadon, de a halál csak rajtam könnyített volna. Megfoga dtam, hog y min de n köv et megmozga tok kiszabadítása kiszabadítása érdekébe n. Akkor még nem tudta m, hogy ha az igazságszolgáltatás valakire ráteszi a ke zét, az többé senkihez, még önmagához sem tartozik. Telefonáltam a marais-i kapitányságra. Egyetlen Manuelle Iskaré nevű nő sem szerepelt a nyilvántar tásban. Ennél többet nem tudtak mondani. Erősköd tem, hogy Lestec felügyelővel akarok beszélni, aki az nap este kihallgatott minket. Lestec tudatta velem, hogy Manut valamikor reggel átszállították egy átme neti központba, ahol a rendezetlen státusú bevándor lókat tartották. A felügyelő nem nem tudott róla többet, ez nem az ő asztala volt. Adott nekem egy tanácsot, apai tanácsot, ahogyan ő mondta:
- Hagyd a fenébe azt a lányt. Te nála jobbat érde melsz. Apám ke zde tt tür el met le nke dni . Nem ért ett e, ho gyan érdekelhet még mindig Manuelle sorsa. Kezében tartotta utolsó levelemet, amelyben tanulmányaim folytatásáról írtam. Most kell belevágnom: most, vagy soha. Ideje volt leszámolnom ezzel a múló szeszéllyel. Szerette volna, ha visszatérek Bordeaux-ba. Szívesen megtettem volna, de Manuelle nélkül soha. Mivel nem feleltem, apám folytatta. Szerinte Manu el akarta velem vetetni magát. Férjet akart fogni, hogy Franciaországban maradhasson. Meg pénzre fájt a fo ga. Apám adott volna neki, megfizette, visszavásárol ta volna, ha szükséges. De egy percig sem tudta el képzelni, hogy Manu szeretni tud na engem. Ha harc, hát legyen harc. Jól megfontoltam válaszomat. Szük ségem volt apámra, a pénzére és a kapcsolataira ah hoz, hogy kihozhassam Manut abból a darázsfészek ből. Miér t is nem segí tett apám, akk or to vá bb szere t hettem volna? -Manu jó ember. A látszat csal. Hamis képet alakí tottál ki róla. Még a végén kitoloncolják Albániába, ahová életében be nem tette a lábát. Valamit tennünk kell! - A pokolba vele! A kisujjamat sem vagyok hajlan dó mozdítani érte. Lassan megértettem, hogy Manu száműzetése igaz ság szerint nagyon is beleillett terveibe. Arra kényszerített, hogy válasszak: vagy Manu, vagy ő.
188
- Emlékezz anyu ra. Bármit megtet tél volna érte. Én is ugyanígy érzek. Talán elfelejtetted, mi a szerelem? Nekem talán nincs jogom szeretni? - Hogy mered anyádat ehhez a kis kurvához ha sonlítani? Anyád belehalt volna a bánatba, ha látja, mit csinálsz. Elég. Holnap visszamegyek Bordeaux-ba, és te is velem jössz. Ez parancs. Száraz, durva stílusban beszélt, ellenvetésnek nem volt hel ye. Képt ele nség nek tű nt vit ába szállni vele . Elhatároztam, hogy rögtön lelépek. Egyébként is Manuval kellett foglalkoznom. Apám, aki gyerekko romban soha nem emelte rám a kezét, most elállta az ajtót. Féltem, hogy dulakodnom kell vele, és meg is tettem volna. - Te kényszerítesz engedetlenségre. Manu számít rám. Vár engem. Isten veled. Az apám err e félreáll t, hagy ta, ho gy elmenjek, és kitagadott. Soha többé nem láttuk egymást. Azt hi szem, az apák ideje lejárt. Éjszaka volt. Futólépésben indultam el, mint vala mi őrült. Később összeszedtem magam. Felmértem, hogy nincstelenek lettünk. Csomagjaink ugyan még ott várakoztak a Lyon pályaudvar megőrzőjében, de a két kulcs már nem volt nálam, Isten tudja, hol veszt hettem el őket. Csak Tarikra számíthattam. Azonnal a Camayenne-be siettem. Már várt minket, azt kérdez te, hol van Manu. Hagyta, hadd meséljem el az egé szet, jóllehet Hugótól már mindent tudott, beszéltek azóta. Maryse és Julia szintén ott ültek a bárban. És
mindenki tudo tt mindent. A történetet elmesélték, elmesélték, fel fújták, átformálták, és újra elmesélték, de a végét sen ki sem ismerte. Manu és Hugo legendás figurák lettek a Camayenne-ben. Az egész társaság körbevett, elmeséltették velem az én verziómat, de az est hőse igazá ból Hu go ma rad t. Me gszer ezte magán ak a szé p Manu t, aztán Maryse-t, aki szintén nem volt rossz, és a bor zongató kalandot ráadásnak. Elmagyaráztam neki, mi csoda sorscsapás érte a nőt, akit annyira kívánt vala mikor. Úgy találta, eltúlzom a helyzetet, szerinte Manu nemsokára visszatér közénk. Egyedül Tarik vette ko molyan a helyzetet, mégpedig a következők miatt: Francia és marokkói kettős állampolgársággal ren delkezett, és önkéntesként dolgozott egy szervezet nél, amely az Észak-Afrikából érkezett, rendezetlen státusú bevándorló kat segítette. Úgyhogy ő tudta, mi lyen veszély leselkedik Manura. Azt mondta, azonnal lépjek kapcsolatba a Cimade-dal: ez egy külföldieket segítő szervezet. Egy ottani ügyvéd aztán elmagya rázta a helyzetet. Manu sem letartóztatásban, sem felügyelet alatt nem lehetett, mivel vád alá nem he lyezték. Valószínűleg egy átmeneti központba szállí tották. Ez afféle afféle jogi proced úra: a rendezetlen s tátusú külföldieket megfigyelés alatt tartják, nehogy még el tűnjenek. A megfigyelés alatt álló egyén fogadhat lá togatókat, telefonálhat, konzultálhat ügyvéddel, de nem hagyhatja el a központ területét. Ez a gyakorlat ban maga a pok ol: össz ezárt ság, túl zsúf olts ág, bábel i nyelvzavar, a létbiztonság hiánya, visszaélések. Egy-
- Emlékezz anyu ra. Bármit megtet tél volna érte. Én is ugyanígy érzek. Talán elfelejtetted, mi a szerelem? Nekem talán nincs jogom szeretni? - Hogy mered anyádat ehhez a kis kurvához ha sonlítani? Anyád belehalt volna a bánatba, ha látja, mit csinálsz. Elég. Holnap visszamegyek Bordeaux-ba, és te is velem jössz. Ez parancs. Száraz, durva stílusban beszélt, ellenvetésnek nem volt hel ye. Képt ele nség nek tű nt vit ába szállni vele . Elhatároztam, hogy rögtön lelépek. Egyébként is Manuval kellett foglalkoznom. Apám, aki gyerekko romban soha nem emelte rám a kezét, most elállta az ajtót. Féltem, hogy dulakodnom kell vele, és meg is tettem volna. - Te kényszerítesz engedetlenségre. Manu számít rám. Vár engem. Isten veled. Az apám err e félreáll t, hagy ta, ho gy elmenjek, és kitagadott. Soha többé nem láttuk egymást. Azt hi szem, az apák ideje lejárt. Éjszaka volt. Futólépésben indultam el, mint vala mi őrült. Később összeszedtem magam. Felmértem, hogy nincstelenek lettünk. Csomagjaink ugyan még ott várakoztak a Lyon pályaudvar megőrzőjében, de a két kulcs már nem volt nálam, Isten tudja, hol veszt hettem el őket. Csak Tarikra számíthattam. Azonnal a Camayenne-be siettem. Már várt minket, azt kérdez te, hol van Manu. Hagyta, hadd meséljem el az egé szet, jóllehet Hugótól már mindent tudott, beszéltek azóta. Maryse és Julia szintén ott ültek a bárban. És
mindenki tudo tt mindent. A történetet elmesélték, elmesélték, fel fújták, átformálták, és újra elmesélték, de a végét sen ki sem ismerte. Manu és Hugo legendás figurák lettek a Camayenne-ben. Az egész társaság körbevett, elmeséltették velem az én verziómat, de az est hőse igazá ból Hu go ma rad t. Me gszer ezte magán ak a szé p Manu t, aztán Maryse-t, aki szintén nem volt rossz, és a bor zongató kalandot ráadásnak. Elmagyaráztam neki, mi csoda sorscsapás érte a nőt, akit annyira kívánt vala mikor. Úgy találta, eltúlzom a helyzetet, szerinte Manu nemsokára visszatér közénk. Egyedül Tarik vette ko molyan a helyzetet, mégpedig a következők miatt: Francia és marokkói kettős állampolgársággal ren delkezett, és önkéntesként dolgozott egy szervezet nél, amely az Észak-Afrikából érkezett, rendezetlen státusú bevándorló kat segítette. Úgyhogy ő tudta, mi lyen veszély leselkedik Manura. Azt mondta, azonnal lépjek kapcsolatba a Cimade-dal: ez egy külföldieket segítő szervezet. Egy ottani ügyvéd aztán elmagya rázta a helyzetet. Manu sem letartóztatásban, sem felügyelet alatt nem lehetett, mivel vád alá nem he lyezték. Valószínűleg egy átmeneti központba szállí tották. Ez afféle afféle jogi proced úra: a rendezetlen s tátusú külföldieket megfigyelés alatt tartják, nehogy még el tűnjenek. A megfigyelés alatt álló egyén fogadhat lá togatókat, telefonálhat, konzultálhat ügyvéddel, de nem hagyhatja el a központ területét. Ez a gyakorlat ban maga a pok ol: össz ezárt ság, túl zsúf olts ág, bábel i nyelvzavar, a létbiztonság hiánya, visszaélések. Egy-
szer én is is eltöltött em pár órát egy ilyen helyen: életem legemberpróbálóbb pillanatai voltak azok. Az ügyvéd nem tudott közelebbit mondani, amíg nem ismerte Manu pontos helyzetét. Kérdéseire nem tudtam vála szolni: a szerelmesek nem kérik egymás papírjait. A Cimade ny it ot t egy akt át, és azo nna l nek ifo got t a keresésnek. Később Manu részletesen elmesélte, milyen ellent mondásos helyzetbe keveredett saját hanyagsága és a törvények áttekinthetetlensége folytán. Tizennyolc éves korától kezdve anyja többé nem volt a gyámja, pedig eddig családegyesítés címén miatta kapott tar tózkodási vízumot. Manunak honosítási kérelmet kel lett volna beadnia a jogi határidők betartásával, még mielőtt nagykorúvá válik. Viszont mivel Franciaor szágban született, albán állampolgársággal sem ren delkezett, és nem szerepelt az albán konzulát us listáin sem: anyja nem tudta vagy nem akarta elintézni a szük séges formaságokat, amikor megszületett. Manu apja révén, ha az elismeri őt lányának, lehetett volna brit állampolgár is, de senki nem kereste meg az angol kon zulátust ez ügyben. Timo Iskaré, az elhunyt féltestvér kétségkívül franciának számított, mivel az ő apja meg tette a szükséges lépéseket. Manu anyja, aki sokáig politikai menekültként tartózkodott az országban, há zassága miatt nemrégiben szintén francia státust ka pott. Manunak amúgy is jogosultsága volt a francia állampolgárságra, hiszen Franciaországban született. Egy évvel korábban automatikusan megkapta volna
az állampolgárságot, de a Debré-törvény mindent meg vál toz tat ott . Ami nt na gy ko rú lett , lejárt a t ar tóz kod á si engedélye: egyszerre törvényen kívül találta magát. Pontosabban mások helyezték törvényen kívül. Eb be n az id ős za kb an Fra nci aor szá g me gr et te nt saját nagylelkűségétől. A hivatal parancsot teljesített: ha tározottan, pontosan be kellett tartatni a rendelkezé seket. Manut bármelyik pillanatban kiutasíthatták az ország területéről, pontosabban, a hivatalos megfogal mazás szerint „visszaszállíthatták a határra". A legab szurdabb az egészben, hogy ha vád alá helyezik, nem tudják száműzni: akkor ugyanis először ítélkezni kell felette! Ez a késedelem pedig megmenthette volna. Tarik megnyugtatott. Akadtak ennél sokkal sürge tőbb és kegyetlenebb ügyek is. Mindössze meg kel lett találnunk Manut, felvilágosítani jogairól, kitöltet ni vele a honosítási kérelmet, és megindítani az eljá rást, hogy a kitoloncolást mielőbb felfüggesszék. A Cimade min dez t eli nté zi. Csak idő ké rdé se. Végül Manu, aki nálam jobba n beszélt franciául, franciául, végre papí ron is francia lesz. Én pedig elveszem feleségül, hogy duplán francia lehessen. És francia gyermekeink szü letnek ettől a végképp száműzhetetlen anyukától! Szin Szin te teljesen megnyugodtam. Pár héttel korábban a Camayenne-ben ünnepeltük Manu tizennyolcadik születésnapját, s én számítottam is baráti társaságunk támogatására. Azonnal tenni akar tam valamit. Egy hatalmas ív papír tetejére lóbetűkkel felírtam, hogy Kérvény, alá pedig valamivel kiseb-
2 2
93
szer én is is eltöltött em pár órát egy ilyen helyen: életem legemberpróbálóbb pillanatai voltak azok. Az ügyvéd nem tudott közelebbit mondani, amíg nem ismerte Manu pontos helyzetét. Kérdéseire nem tudtam vála szolni: a szerelmesek nem kérik egymás papírjait. A Cimade ny it ot t egy akt át, és azo nna l nek ifo got t a keresésnek. Később Manu részletesen elmesélte, milyen ellent mondásos helyzetbe keveredett saját hanyagsága és a törvények áttekinthetetlensége folytán. Tizennyolc éves korától kezdve anyja többé nem volt a gyámja, pedig eddig családegyesítés címén miatta kapott tar tózkodási vízumot. Manunak honosítási kérelmet kel lett volna beadnia a jogi határidők betartásával, még mielőtt nagykorúvá válik. Viszont mivel Franciaor szágban született, albán állampolgársággal sem ren delkezett, és nem szerepelt az albán konzulát us listáin sem: anyja nem tudta vagy nem akarta elintézni a szük séges formaságokat, amikor megszületett. Manu apja révén, ha az elismeri őt lányának, lehetett volna brit állampolgár is, de senki nem kereste meg az angol kon zulátust ez ügyben. Timo Iskaré, az elhunyt féltestvér kétségkívül franciának számított, mivel az ő apja meg tette a szükséges lépéseket. Manu anyja, aki sokáig politikai menekültként tartózkodott az országban, há zassága miatt nemrégiben szintén francia státust ka pott. Manunak amúgy is jogosultsága volt a francia állampolgárságra, hiszen Franciaországban született. Egy évvel korábban automatikusan megkapta volna
az állampolgárságot, de a Debré-törvény mindent meg vál toz tat ott . Ami nt na gy ko rú lett , lejárt a t ar tóz kod á si engedélye: egyszerre törvényen kívül találta magát. Pontosabban mások helyezték törvényen kívül. Eb be n az id ős za kb an Fra nci aor szá g me gr et te nt saját nagylelkűségétől. A hivatal parancsot teljesített: ha tározottan, pontosan be kellett tartatni a rendelkezé seket. Manut bármelyik pillanatban kiutasíthatták az ország területéről, pontosabban, a hivatalos megfogal mazás szerint „visszaszállíthatták a határra". A legab szurdabb az egészben, hogy ha vád alá helyezik, nem tudják száműzni: akkor ugyanis először ítélkezni kell felette! Ez a késedelem pedig megmenthette volna. Tarik megnyugtatott. Akadtak ennél sokkal sürge tőbb és kegyetlenebb ügyek is. Mindössze meg kel lett találnunk Manut, felvilágosítani jogairól, kitöltet ni vele a honosítási kérelmet, és megindítani az eljá rást, hogy a kitoloncolást mielőbb felfüggesszék. A Cimade min dez t eli nté zi. Csak idő ké rdé se. Végül Manu, aki nálam jobba n beszélt franciául, franciául, végre papí ron is francia lesz. Én pedig elveszem feleségül, hogy duplán francia lehessen. És francia gyermekeink szü letnek ettől a végképp száműzhetetlen anyukától! Szin Szin te teljesen megnyugodtam. Pár héttel korábban a Camayenne-ben ünnepeltük Manu tizennyolcadik születésnapját, s én számítottam is baráti társaságunk támogatására. Azonnal tenni akar tam valamit. Egy hatalmas ív papír tetejére lóbetűkkel felírtam, hogy Kérvény, alá pedig valamivel kiseb-
2 2
93
A zsúfolt bár egy-eg y szögle te hir tel en kül önö s mó don elnéptelenedett, az emberek hátat fordítottak, ha én és Tarik megjelentünk a kérvényünkkel. Közben még mindig Manuról beszéltek. Már össze is keverték egy másik, tipikusan félvér, mexikói pincérlánnyal, aki erős spanyol akcentussal beszélt. A Camayenne ben nem volt mit te nni . Az élet men t tov ább , min tha mi sem történt volna: a vendégek fecsegtek, ittak, et tek, nevettek, dohányoztak, flörtöltek és telefonáltak. Az, hog y az én Man uma t val ahol min den elfo gadh ató indok nélkül fogva tartják, a kutyát nem érdekelte. Ebben az önzésben ráismertem a magaméra. Hosszú időn keresztül én is süket maradtam minden fájdalom ra, amit nem én szenvedtem el. A Camayenne-be soha többé be nem tettem a lábamat. Tarik és éppen aktuális barátnője, Annie azonban
nem hagytak cserben. Egyedül ők nem mondták so ha, hogy felejtsem el Manuelle-t. Negyvennyolc órát dekkoltam a lakásukon, ki sem léptem az ajtón. Ugyanis ha Manu telefonált, csak őket hívhatta. Szen ved tem . Ezt a két szóta got, hog y ma-nu, ki se tudtam ejteni, el sem tudtam gondolni anélkül, hogy könnyek ne szöktek volna a szemembe. Valósággal belebeteged tem: zaklatott szívritmus, álmatlanság, étvágytalanság, fogfájás, szédülés. Felvettem a kapcsolatot a párizsi régió három átme neti menekültügyi központjával: az igazságügyi palo tában lévővel, a vincennes-i és a roissy-i központok kal. Azt kérdezték, ki vagyok. Telefonon semmi szín alatt nem adhattak tájékoztatást: „Adjon be írásos kér vén yt, vála szoln i fog unk ". Mivel né ven nev ezh et ő r o koni kapcsolatban nem álltam Manuval, semmiféle gyakorlati eljárást nem kezdeményezhettem. Arra gon doltam, hogy megpróbálom elérni Manu anyját, de se a nevét, se a címét nem tudtam. Mióta férjhez ment, már a családneve sem Iskaré volt. Ahhoz, hogy meg találjam, fel kellett volna hívnom az összes kávézót és éttermet Amiens-ben és környékén. Az üg y egy etl en kock áza tta l fen yeg ete tt: mi lesz, ha Manut kitoloncolják, mielőtt még honosítási kérel mének köszönhetően felfüggesztenék az eljárást. Eb ben a te ki nt et be n min den a hiv at alo n és a ren dőr sé gen múlott. Ha elég gyorsak, elviszik Manut, mielőtt egyáltalán állampolgárságért folyamodhat. Ha pedig Manu Albániába kerül, már az ottani francia nagykö-
194
95
bek kel a kö vet kez őke t: „Mi, alu lír ott ak, a Cama yerme törzsvendégei és barátai, követeljük Manuelle Iskaré szabadon bocsátását!" Odaírtam a nevemet, Tarik is a magáét, de ezzel véget is ért a gyűjtés, mivel Paco, a főnök kedvesen tudtunkra adta, hogy a maga részéről az óvatosság híve. Ő ugyanis munkát adott Manunak, ez pedig szabályszerűtlen volt. Dél-amerikai útlevél lel tartózkodott itt, nem kockáztathatta, hogy esetleg bajba ke rül . Meg kell ett érts em, hog y az eng edél yé vel ját szik és így to váb b. Teljesen áté rezt em Paco hely zetét. A többieket viszont, akik mosolyogva hallgat ták magyarázataimat, mégsem írták alá, egyáltalán nem értettem.
A zsúfolt bár egy-eg y szögle te hir tel en kül önö s mó don elnéptelenedett, az emberek hátat fordítottak, ha én és Tarik megjelentünk a kérvényünkkel. Közben még mindig Manuról beszéltek. Már össze is keverték egy másik, tipikusan félvér, mexikói pincérlánnyal, aki erős spanyol akcentussal beszélt. A Camayenne ben nem volt mit te nni . Az élet men t tov ább , min tha mi sem történt volna: a vendégek fecsegtek, ittak, et tek, nevettek, dohányoztak, flörtöltek és telefonáltak. Az, hog y az én Man uma t val ahol min den elfo gadh ató indok nélkül fogva tartják, a kutyát nem érdekelte. Ebben az önzésben ráismertem a magaméra. Hosszú időn keresztül én is süket maradtam minden fájdalom ra, amit nem én szenvedtem el. A Camayenne-be soha többé be nem tettem a lábamat. Tarik és éppen aktuális barátnője, Annie azonban
nem hagytak cserben. Egyedül ők nem mondták so ha, hogy felejtsem el Manuelle-t. Negyvennyolc órát dekkoltam a lakásukon, ki sem léptem az ajtón. Ugyanis ha Manu telefonált, csak őket hívhatta. Szen ved tem . Ezt a két szóta got, hog y ma-nu, ki se tudtam ejteni, el sem tudtam gondolni anélkül, hogy könnyek ne szöktek volna a szemembe. Valósággal belebeteged tem: zaklatott szívritmus, álmatlanság, étvágytalanság, fogfájás, szédülés. Felvettem a kapcsolatot a párizsi régió három átme neti menekültügyi központjával: az igazságügyi palo tában lévővel, a vincennes-i és a roissy-i központok kal. Azt kérdezték, ki vagyok. Telefonon semmi szín alatt nem adhattak tájékoztatást: „Adjon be írásos kér vén yt, vála szoln i fog unk ". Mivel né ven nev ezh et ő r o koni kapcsolatban nem álltam Manuval, semmiféle gyakorlati eljárást nem kezdeményezhettem. Arra gon doltam, hogy megpróbálom elérni Manu anyját, de se a nevét, se a címét nem tudtam. Mióta férjhez ment, már a családneve sem Iskaré volt. Ahhoz, hogy meg találjam, fel kellett volna hívnom az összes kávézót és éttermet Amiens-ben és környékén. Az üg y egy etl en kock áza tta l fen yeg ete tt: mi lesz, ha Manut kitoloncolják, mielőtt még honosítási kérel mének köszönhetően felfüggesztenék az eljárást. Eb ben a te ki nt et be n min den a hiv at alo n és a ren dőr sé gen múlott. Ha elég gyorsak, elviszik Manut, mielőtt egyáltalán állampolgárságért folyamodhat. Ha pedig Manu Albániába kerül, már az ottani francia nagykö-
194
95
bek kel a kö vet kez őke t: „Mi, alu lír ott ak, a Cama yerme törzsvendégei és barátai, követeljük Manuelle Iskaré szabadon bocsátását!" Odaírtam a nevemet, Tarik is a magáét, de ezzel véget is ért a gyűjtés, mivel Paco, a főnök kedvesen tudtunkra adta, hogy a maga részéről az óvatosság híve. Ő ugyanis munkát adott Manunak, ez pedig szabályszerűtlen volt. Dél-amerikai útlevél lel tartózkodott itt, nem kockáztathatta, hogy esetleg bajba ke rül . Meg kell ett érts em, hog y az eng edél yé vel ját szik és így to váb b. Teljesen áté rezt em Paco hely zetét. A többieket viszont, akik mosolyogva hallgat ták magyarázataimat, mégsem írták alá, egyáltalán nem értettem.
vét ség en kell beny újt ani a a kér elm et. El sem tu dt am képzelni, mi vár Manura, ha valóban elküldik Albá niába, ahol még soha nem járt, ahol egyetlen rokonát sem ismerte, ahol a nyelvet is alig értette, és ahol ép pen a levegőben lógott a polgárháború. Ráadásul tehetetlenségre kárhoztattak. Meg kellett várn i, amíg Man u jelen tkez ik, vag y a Cimade ügyv édje megtalálja. Amikor már negyedszerre hívtam őket, a szervezet egy állandó munkatársa kedvesen megkért, hagyjam őket nyugodtan dolgozni. Mindent megtesz nek, amit tudnak, mindent, ami emberileg lehetséges. Amin t a leg cse kél yebb infor máció bir tok ába ju tn ak , azonnal értesítenek, de addig legyek türelemmel, higgyem el, sokan küszködnek hasonló problémával. Vann ak mozd íth ata tla n kö vek , ezt meg tan ult am a k kor. Egyszerűen ott fekszenek előtted, elzárják az utat, simák, nehezek és süketek. Semmire nem megy velük az ember. így tehát mit volt mit tenni, vártam. Amúgy sem éreztem kedvet semmihez. Barátok, kocsmázás, mozi, sak kparti, tenisz: u gyan mit ér mindez önmagá ban? Ő vo lt az én n apo m: nél kül e n incs számomr a él et a földön. A telef on a máso dik na p dél utá njá n csörg ött . Bizal masan tudatták velem, hogy Manut másnap kitolon colják. A bevándorlási hivatal figyelembe veszi ugyanis, ha egy papírokkal nem rendelkező egyént bűnr észe sség gel vád olt ak. A szerv ezet érte sülés ei sze rint hamarosan indul is egy csoport. Néhány rende zetlen státusú, érvényes igazolvány nélkül itt tartóz-
kodó külföldit küldenek vissza Tunéziába és Albániá ba. Man uel le Isk aré szer epel t a list án. A ren dőr ség a tervek szerint Olaszországon keresztül szállítja őket. A bev ánd orl ási hiv at al vol ta kép pen fol yama tos an fi gyeli, mikor akad elég üres hely az afrikai fővárosok ba in du ló kö zv et le n já ra to ko n. A cs op or t ta gja it Olaszországból Tuniszba, illetve Tiranába viszik to vá bb. A já rat hé tk or in dul a Roissy rep ül őté rrő l. En gem most értesítettek, de hivatalosan már semmit nem tudnak tenni, és mozgósítani sem lehetett senkit, aki tárgyalóképes lenne az ügyben. Ez történt. A hivatal rendkívül gyorsan dolgozott. A hono sít ási kér ele m kés őn érk eze tt . Meg lep ődt em, hogy senki nem lépett közbe, és Manu nem kapott még egy esélyt. Hiszen olyan fiatal volt, olyan szép, olyan szeretnivaló, a szó minden értelmében. Ma is az a meg győződésem, M... és az apám minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megszabaduljanak tőle. Sikerült ne kik. Elakadt a lélegzetem, erőt vett rajtam a fájdalom. Albán ia! Ma nu na k nyo ma vész, soha tö bbé nem lá tom. A legrosszabbtól féltettem: börtön, hideg, rossz báná smód , mega lázt atá s, erősz ak leb ege tt a szemem előtt. Nem ringathattam magamat illúziókba. Követ nem kellett. Felhívtam az albán nagykövetséget a ví zumhoz szükséges formaságok miatt. Nem vették fel. Mindenesetre az útlevelem Bordeaux-ban maradt, és nem volt egy vasam se. Eletem legsötétebb éjszakája következett. Puszta 197
vét ség en kell beny újt ani a a kér elm et. El sem tu dt am képzelni, mi vár Manura, ha valóban elküldik Albá niába, ahol még soha nem járt, ahol egyetlen rokonát sem ismerte, ahol a nyelvet is alig értette, és ahol ép pen a levegőben lógott a polgárháború. Ráadásul tehetetlenségre kárhoztattak. Meg kellett várn i, amíg Man u jelen tkez ik, vag y a Cimade ügyv édje megtalálja. Amikor már negyedszerre hívtam őket, a szervezet egy állandó munkatársa kedvesen megkért, hagyjam őket nyugodtan dolgozni. Mindent megtesz nek, amit tudnak, mindent, ami emberileg lehetséges. Amin t a leg cse kél yebb infor máció bir tok ába ju tn ak , azonnal értesítenek, de addig legyek türelemmel, higgyem el, sokan küszködnek hasonló problémával. Vann ak mozd íth ata tla n kö vek , ezt meg tan ult am a k kor. Egyszerűen ott fekszenek előtted, elzárják az utat, simák, nehezek és süketek. Semmire nem megy velük az ember. így tehát mit volt mit tenni, vártam. Amúgy sem éreztem kedvet semmihez. Barátok, kocsmázás, mozi, sak kparti, tenisz: u gyan mit ér mindez önmagá ban? Ő vo lt az én n apo m: nél kül e n incs számomr a él et a földön. A telef on a máso dik na p dél utá njá n csörg ött . Bizal masan tudatták velem, hogy Manut másnap kitolon colják. A bevándorlási hivatal figyelembe veszi ugyanis, ha egy papírokkal nem rendelkező egyént bűnr észe sség gel vád olt ak. A szerv ezet érte sülés ei sze rint hamarosan indul is egy csoport. Néhány rende zetlen státusú, érvényes igazolvány nélkül itt tartóz-
kodó külföldit küldenek vissza Tunéziába és Albániá ba. Man uel le Isk aré szer epel t a list án. A ren dőr ség a tervek szerint Olaszországon keresztül szállítja őket. A bev ánd orl ási hiv at al vol ta kép pen fol yama tos an fi gyeli, mikor akad elég üres hely az afrikai fővárosok ba in du ló kö zv et le n já ra to ko n. A cs op or t ta gja it Olaszországból Tuniszba, illetve Tiranába viszik to vá bb. A já rat hé tk or in dul a Roissy rep ül őté rrő l. En gem most értesítettek, de hivatalosan már semmit nem tudnak tenni, és mozgósítani sem lehetett senkit, aki tárgyalóképes lenne az ügyben. Ez történt. A hivatal rendkívül gyorsan dolgozott. A hono sít ási kér ele m kés őn érk eze tt . Meg lep ődt em, hogy senki nem lépett közbe, és Manu nem kapott még egy esélyt. Hiszen olyan fiatal volt, olyan szép, olyan szeretnivaló, a szó minden értelmében. Ma is az a meg győződésem, M... és az apám minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megszabaduljanak tőle. Sikerült ne kik. Elakadt a lélegzetem, erőt vett rajtam a fájdalom. Albán ia! Ma nu na k nyo ma vész, soha tö bbé nem lá tom. A legrosszabbtól féltettem: börtön, hideg, rossz báná smód , mega lázt atá s, erősz ak leb ege tt a szemem előtt. Nem ringathattam magamat illúziókba. Követ nem kellett. Felhívtam az albán nagykövetséget a ví zumhoz szükséges formaságok miatt. Nem vették fel. Mindenesetre az útlevelem Bordeaux-ban maradt, és nem volt egy vasam se. Eletem legsötétebb éjszakája következett. Puszta 197
körmömmel hiába téptem a sziklát, nem engedett. Egyedül voltam Tarik lakásán, barátom éppen vidé ken forgatott. Senki nem tehetett értünk semmit. Ezút tal képtelenség kimászni a slamasztikából. A legabszur dabb ötleteket eszeltem ki, hogyan tudnék pár órán belül útl evé lhe z és pén zhe z ju tn i. Reg ényb e illő ötle tek voltak ezek, egyiket sem tudtam volna megvalósí tani, hacsak oda nem láncolom magam az Elysée Palo ta elé! Semmit nem tehettem: minden holnapra maradt. Ha millióim lettek volna, az se változtat a helyzeten. Manu pár órán belül elrepül. Vannak megoldhatatlan helyzetek, mint ahogyan halálos betegségek is. Ked vesem sorsa meg pecs éte lődö tt, nem mar adt más, mint sírni. De én nem sírtam, hanem dühöngtem. Ott akartam lenni hajnalban a repülőtéren, hogy még utoljára lássam, és biztosítsam őt szerelmemről. Indu lás előtt támadt egy őrült ötletem, és később kiderült: jól t ett em. Kivet tem a tár cámb ól p apírj aimat és a z ut ol só ötszázfrankos bankjegyet, amelyet Tariktól kaptam kölcsön. Személyi kártyámat és a bankjegyet óvato san összetekertem. Aztán ráhúztam két egymásba for dított gumi óvszert, és az egészet fölhelyeztem a vég bele mbe. Reggel ötkor indul egy busz, amely sorra végigjár ja az összes pál yau dva rt, hog y begy űjt se a rep ülő tér re igyekvő utasokat. Alaposan feltankoltam kávéval, és a Gare de l'Est-en várakoztam. Nagyjából húszan álltunk a megállóban. Egyedül én érkeztem csomagok nélkül. A repülőtéren alig járkált néhány ember, nem
téveszthettem hát szem elől. Figyeltem a bejelentke zési ablakot, ahol az Alitalia római járatának utasait fogadták. Aztán eszembe jutott, hogy a kitoloncoltak nak valószínűleg nem kell bejelentkezniük. Úgyhogy logikusabbnak tűnt, ha a repülőtér bejáratát és a rend őrségi irodát figyelem. Igazam lett. Egyszerre csak moz golódás támadt. Két rendőr otthagyta a vámosok pult ját , és a bejá rat felé ind ult , aho vá épp en egy hétf ős csoport érkezett. Hat férfi és Manu. A férfiakat kette sével egymáshoz bilincselték. Manu egyedül volt, ke ze a háta mögé bilincselve. Hatalmas zakó volt rajta, valószínűleg a központ ban ka pha tt a. Na gyo n meg vál toz ott . A sze nve dést ől egészen új életre kelt. Ápolatlan volt és fáradt, de sose láttam méltóságteljesebbnek. A többiek is annak tűn tek. Mozdulatlanná dermedtem, hirtelen nem tudtam megtenni, amiért idejöttem. Manuelle egyszerre csak megismert. Szinte lebénultam, ő éppen ellenkezőleg. A karja imba boru lt, én ped ig nem ere szt ett em el tö b bé. Bele hara ptam vol na bár ki nek a kez ébe , aki meg próbál szétválasztani minket. A többi hat fickó a föld re vetette magát, kiabálni és üvöltözni kezdett. A vá róc sar nok ban min de nki tu dn i aka rta , mi tör tént. Támadt egy kis pánik, de nem tartott soká. A kív ánc sia k megá llt ak kö rü lö tt ün k, és tisz tes táv ol ságból körbevettek. Az a néhány rendőr nem mert nyilvánosan erőszakot alkalmazni. Láthatólag erősítés re vártak, hogy aztán erőnek erejével rakhassák fel a jár at ra a földö n egy ku pa cb an hev er ő, össze bilin csel t
199 198
körmömmel hiába téptem a sziklát, nem engedett. Egyedül voltam Tarik lakásán, barátom éppen vidé ken forgatott. Senki nem tehetett értünk semmit. Ezút tal képtelenség kimászni a slamasztikából. A legabszur dabb ötleteket eszeltem ki, hogyan tudnék pár órán belül útl evé lhe z és pén zhe z ju tn i. Reg ényb e illő ötle tek voltak ezek, egyiket sem tudtam volna megvalósí tani, hacsak oda nem láncolom magam az Elysée Palo ta elé! Semmit nem tehettem: minden holnapra maradt. Ha millióim lettek volna, az se változtat a helyzeten. Manu pár órán belül elrepül. Vannak megoldhatatlan helyzetek, mint ahogyan halálos betegségek is. Ked vesem sorsa meg pecs éte lődö tt, nem mar adt más, mint sírni. De én nem sírtam, hanem dühöngtem. Ott akartam lenni hajnalban a repülőtéren, hogy még utoljára lássam, és biztosítsam őt szerelmemről. Indu lás előtt támadt egy őrült ötletem, és később kiderült: jól t ett em. Kivet tem a tár cámb ól p apírj aimat és a z ut ol só ötszázfrankos bankjegyet, amelyet Tariktól kaptam kölcsön. Személyi kártyámat és a bankjegyet óvato san összetekertem. Aztán ráhúztam két egymásba for dított gumi óvszert, és az egészet fölhelyeztem a vég bele mbe. Reggel ötkor indul egy busz, amely sorra végigjár ja az összes pál yau dva rt, hog y begy űjt se a rep ülő tér re igyekvő utasokat. Alaposan feltankoltam kávéval, és a Gare de l'Est-en várakoztam. Nagyjából húszan álltunk a megállóban. Egyedül én érkeztem csomagok nélkül. A repülőtéren alig járkált néhány ember, nem
téveszthettem hát szem elől. Figyeltem a bejelentke zési ablakot, ahol az Alitalia római járatának utasait fogadták. Aztán eszembe jutott, hogy a kitoloncoltak nak valószínűleg nem kell bejelentkezniük. Úgyhogy logikusabbnak tűnt, ha a repülőtér bejáratát és a rend őrségi irodát figyelem. Igazam lett. Egyszerre csak moz golódás támadt. Két rendőr otthagyta a vámosok pult ját , és a bejá rat felé ind ult , aho vá épp en egy hétf ős csoport érkezett. Hat férfi és Manu. A férfiakat kette sével egymáshoz bilincselték. Manu egyedül volt, ke ze a háta mögé bilincselve. Hatalmas zakó volt rajta, valószínűleg a központ ban ka pha tt a. Na gyo n meg vál toz ott . A sze nve dést ől egészen új életre kelt. Ápolatlan volt és fáradt, de sose láttam méltóságteljesebbnek. A többiek is annak tűn tek. Mozdulatlanná dermedtem, hirtelen nem tudtam megtenni, amiért idejöttem. Manuelle egyszerre csak megismert. Szinte lebénultam, ő éppen ellenkezőleg. A karja imba boru lt, én ped ig nem ere szt ett em el tö b bé. Bele hara ptam vol na bár ki nek a kez ébe , aki meg próbál szétválasztani minket. A többi hat fickó a föld re vetette magát, kiabálni és üvöltözni kezdett. A vá róc sar nok ban min de nki tu dn i aka rta , mi tör tént. Támadt egy kis pánik, de nem tartott soká. A kív ánc sia k megá llt ak kö rü lö tt ün k, és tisz tes táv ol ságból körbevettek. Az a néhány rendőr nem mert nyilvánosan erőszakot alkalmazni. Láthatólag erősítés re vártak, hogy aztán erőnek erejével rakhassák fel a jár at ra a földö n egy ku pa cb an hev er ő, össze bilin csel t
199 198
férfiakat. Manu és én egy kicsit arrébb álltuk, mozdu latlanul, egymás karjaiban. Két rendőr fogott közre minket. - Ki vagy te? Mit akarsz? Engedd el! Nagy bajba kerülhetsz, ha akadályozod az igazságszolgáltatást. Vég igt apo gat tak , ho gy meg tud ják , van- e nál am fegyver. Hiába is próbáltak szétválasztani, Manu és én egyetlen testté fonódtunk össze. A földön az egyik férfi üvölteni kezdett, hogy az eljárás törvénytelen, és értesíteni kell az újságírókat. Újabb rendőrök jöt tek. A leghangosabbakat azonnal fölrakták a gépre. Néhány gumibotütés mindenkit lecsendesített. A ci vil ru hás re ndő rö k nag y önur alo mmal elma gyar áztá k az utasoknak, hogy mi történik, és arra kérték őket, hogy ne csoportosuljanak tovább. Most rajtunk volt a sor. Elvágódtunk a földön. Manu felsikoltott, mint egy opera-énekesnő. Azt hitte, soha többé nem fog viszont látni.
Ebben a pillanatban roppant elegáns öregúr lépett oda hozzánk és a minket körülvevő rendőrökhöz. Szép, bar na hajú nő karo lt belé . A re ndő rök nem lök dös tek félre, mint a többi kíváncsiskodót, hagyták, hadd men je n. Nem me rte k b ele köt ni. A tö bbi uta s é s bá mészk o dó fala elismerő morajjal zárult össze mögötte. Letér delt mellénk, megfogta a kezünket, majd nagyon fi nom hangon, az r-eket kicsit megropogtatva beszélni kezdett. Kijelentette, Manu túlságosan szép ahhoz, ho gy így bánjanak vele. Fogalmam sem volt, ki lehet ez, egyszerűen képtelen voltam felismerni. 200
- Nem, ez lehetetlen. Önök nagyon jól látják, hogy ez a két fiatal nem akar repülőre szállni. Vagy maguk talán hazaküldik a külföldieket? Gyerünk, akkor küld je nek haza enge m is, én is külf öldi vag yok ! A kis tömeg kö rü lö tt ün k ne ve tni és taps oln i kez dett.
- De miért? Mit követtek el? Adjanak nekik egy esélyt! Nézzék, hogy szeretik egymást. Micsoda szen ved ély ! Miért bán nak vel ük így? Hagyjá k, had d le gyenek boldogok ők is itt, Franciaországban! Egy civil ruhás rendőr közelített felé, majd tiszte letteljes hangon így szólt: - Mastroianni úr, kérem, figyeljen ide! - Kire figyeljek? Talán magára? Újabb nevetés. Átmenetileg megmenekültünk. Az olasz színész nem volt hajlandó felszállni a gépre, ha ugyanarra a járatra minket is felraknak erőszakkal. Megérkezett a repülőgé p parancsnoka is, kezet fogott az öregúrral, és tárgyalni kezdett a rendőrséggel. Biz tonsági okokból nem volt hajlandó felvenni minket a gépére. így aztán Franciaországban maradtunk. A színész elh agyt a a bizt ons ági sor ompó t. Megfor dult, és a minket elválasztó üvegen keresztül vissza nézett Manura és rám. Egy apró kézmozdulat, egy váll rándítás, egy tehetetlen mosoly, ahogyan később né hány filmjében láttam. Többet nem tehetett értünk. Egyetlen napot nyertünk csak, vagy legalábbis néhány órát. És egy életre elegendő méltóságot. Mastroianni nagyjából két évvel később halt meg. 201
férfiakat. Manu és én egy kicsit arrébb álltuk, mozdu latlanul, egymás karjaiban. Két rendőr fogott közre minket. - Ki vagy te? Mit akarsz? Engedd el! Nagy bajba kerülhetsz, ha akadályozod az igazságszolgáltatást. Vég igt apo gat tak , ho gy meg tud ják , van- e nál am fegyver. Hiába is próbáltak szétválasztani, Manu és én egyetlen testté fonódtunk össze. A földön az egyik férfi üvölteni kezdett, hogy az eljárás törvénytelen, és értesíteni kell az újságírókat. Újabb rendőrök jöt tek. A leghangosabbakat azonnal fölrakták a gépre. Néhány gumibotütés mindenkit lecsendesített. A ci vil ru hás re ndő rö k nag y önur alo mmal elma gyar áztá k az utasoknak, hogy mi történik, és arra kérték őket, hogy ne csoportosuljanak tovább. Most rajtunk volt a sor. Elvágódtunk a földön. Manu felsikoltott, mint egy opera-énekesnő. Azt hitte, soha többé nem fog viszont látni.
Ebben a pillanatban roppant elegáns öregúr lépett oda hozzánk és a minket körülvevő rendőrökhöz. Szép, bar na hajú nő karo lt belé . A re ndő rök nem lök dös tek félre, mint a többi kíváncsiskodót, hagyták, hadd men je n. Nem me rte k b ele köt ni. A tö bbi uta s é s bá mészk o dó fala elismerő morajjal zárult össze mögötte. Letér delt mellénk, megfogta a kezünket, majd nagyon fi nom hangon, az r-eket kicsit megropogtatva beszélni kezdett. Kijelentette, Manu túlságosan szép ahhoz, ho gy így bánjanak vele. Fogalmam sem volt, ki lehet ez, egyszerűen képtelen voltam felismerni. 200
Már régen visszatértem Albániából, de nem mertem felvenni vele a kapcsolatot, bár nagyon szerettem vol na neki mindezt megköszönni. Fotó nem készült az eseményről, a sajtó soha nem emlegette ezt az epizó dot, a színész maga sem ejtett róla szót. Az egyetlen tanú a nő, aki kísérte. A ren des zek a rep ülő té r kis cellájába kís ért ek min ket. Még mindig nem tudták, ki vagyok. - A neved? - Laurent Iskaré. A testvére vagyok. Nem hagyha tom egyedül elmenni. így hát a rendőrök engem is beszállítottak. Elhagy tuk a Roissy repülőteret, és indultunk vissza Pá rizsba. Elhatároztam, hogy elválaszthatatlanul Manuhoz kötöm sorsomat. A rendőrök összebilincseltek minket. Nagyjából egy órába telik, mire az ember Orlyból Pá rizsba visszaér. Volt időnk Manuval megbeszélni a dol gokat. Egy csomó formanyomtatványt töltött ki, nem tudta pontosan, milyeneket, nem volt benne biztos, hogy a megfelelő irodákba irányították-e egyáltalán. Két napra rá szólították, és már vitték is. A repülőté ren értette meg, hogy száműzni fogják, slussz-passz. Alig tu dt a elh inn i. Elmagyaráztam neki, hogyan képzelem a jövőnket. Ha vele lehetek, mit számít, hogy Franciaországban, Albá niá ban, vag y máshol élün k-e? A szer elme sek nek nincsen hazája. Erre egyszeriben sírva fakadt. Vége érhetetlen sírógörcsök rázták a testét. Már korábban 202
- Nem, ez lehetetlen. Önök nagyon jól látják, hogy ez a két fiatal nem akar repülőre szállni. Vagy maguk talán hazaküldik a külföldieket? Gyerünk, akkor küld je nek haza enge m is, én is külf öldi vag yok ! A kis tömeg kö rü lö tt ün k ne ve tni és taps oln i kez dett.
- De miért? Mit követtek el? Adjanak nekik egy esélyt! Nézzék, hogy szeretik egymást. Micsoda szen ved ély ! Miért bán nak vel ük így? Hagyjá k, had d le gyenek boldogok ők is itt, Franciaországban! Egy civil ruhás rendőr közelített felé, majd tiszte letteljes hangon így szólt: - Mastroianni úr, kérem, figyeljen ide! - Kire figyeljek? Talán magára? Újabb nevetés. Átmenetileg megmenekültünk. Az olasz színész nem volt hajlandó felszállni a gépre, ha ugyanarra a járatra minket is felraknak erőszakkal. Megérkezett a repülőgé p parancsnoka is, kezet fogott az öregúrral, és tárgyalni kezdett a rendőrséggel. Biz tonsági okokból nem volt hajlandó felvenni minket a gépére. így aztán Franciaországban maradtunk. A színész elh agyt a a bizt ons ági sor ompó t. Megfor dult, és a minket elválasztó üvegen keresztül vissza nézett Manura és rám. Egy apró kézmozdulat, egy váll rándítás, egy tehetetlen mosoly, ahogyan később né hány filmjében láttam. Többet nem tehetett értünk. Egyetlen napot nyertünk csak, vagy legalábbis néhány órát. És egy életre elegendő méltóságot. Mastroianni nagyjából két évvel később halt meg. 201
is láttam sírni, de akkor csendesen sírdogált, tágra nyi tott szemmel, mondhatni kacéran. Ezúttal viszont Manu tényleg zokogott. - Mi ketten egyek vagyunk, Manu. Vigyázni fogok rád. Mindig melletted leszek. Felém fordult, mélyen a szemembe nézett. Képte lenségnek tűnt neki szerelmem. Sohasem gondolta vol na, hogy valaha ennyire fogják szeretni. A vörös lám pával alig megvilágított furgonban félhomály uralko dott. A sötétség leple alatt összebújtunk. Az órák óta szorongató feszültség végre enyhült egy kicsit. Min den a lehető legrosszabbra fordult, ám lelki egyensú lyom hirtelen helyreállt. Manu teste valóságos ajzó szerként hatott rám. Többé egy szót sem szóltunk. Nem vol tam haj lan dó arr a gon dol ni, ami egy órá n bel ül úgyis bekövetkezik, inkább kiélveztem szerelmünket. A hom oksze m, ami v olta m, vég ül félre gördí tett e a szik lát. Manu t újra karjaimban tarthatta m. A homokszem, életében először, gyémántnak képzelte magát. Miután megérkeztünk Párizsba, az események rend kívüli módon felgyorsultak. A párizsi igazságügyi pa lota alagsorában álló, külföldieknek fenntartott fog dába szállítottak minket. Néhány órát olyan higiéniai körülmények között töltöttünk el, amilyenek között még tanyasi állatokat is tilos tartani. Manu és a töb biek üg yé t már lezá rtá k, nem vol t viss zaú t. Ha nem tudták őket ma kitoloncolni, kitoloncolják holnap. Az én ügyemet is elkezdték kivizsgálni. Elég egyszerűen ment, ugyanis mindent bevallottam. Manu és egy bi203
Már régen visszatértem Albániából, de nem mertem felvenni vele a kapcsolatot, bár nagyon szerettem vol na neki mindezt megköszönni. Fotó nem készült az eseményről, a sajtó soha nem emlegette ezt az epizó dot, a színész maga sem ejtett róla szót. Az egyetlen tanú a nő, aki kísérte. A ren des zek a rep ülő té r kis cellájába kís ért ek min ket. Még mindig nem tudták, ki vagyok. - A neved? - Laurent Iskaré. A testvére vagyok. Nem hagyha tom egyedül elmenni. így hát a rendőrök engem is beszállítottak. Elhagy tuk a Roissy repülőteret, és indultunk vissza Pá rizsba. Elhatároztam, hogy elválaszthatatlanul Manuhoz kötöm sorsomat. A rendőrök összebilincseltek minket. Nagyjából egy órába telik, mire az ember Orlyból Pá rizsba visszaér. Volt időnk Manuval megbeszélni a dol gokat. Egy csomó formanyomtatványt töltött ki, nem tudta pontosan, milyeneket, nem volt benne biztos, hogy a megfelelő irodákba irányították-e egyáltalán. Két napra rá szólították, és már vitték is. A repülőté ren értette meg, hogy száműzni fogják, slussz-passz. Alig tu dt a elh inn i. Elmagyaráztam neki, hogyan képzelem a jövőnket. Ha vele lehetek, mit számít, hogy Franciaországban, Albá niá ban, vag y máshol élün k-e? A szer elme sek nek nincsen hazája. Erre egyszeriben sírva fakadt. Vége érhetetlen sírógörcsök rázták a testét. Már korábban
is láttam sírni, de akkor csendesen sírdogált, tágra nyi tott szemmel, mondhatni kacéran. Ezúttal viszont Manu tényleg zokogott. - Mi ketten egyek vagyunk, Manu. Vigyázni fogok rád. Mindig melletted leszek. Felém fordult, mélyen a szemembe nézett. Képte lenségnek tűnt neki szerelmem. Sohasem gondolta vol na, hogy valaha ennyire fogják szeretni. A vörös lám pával alig megvilágított furgonban félhomály uralko dott. A sötétség leple alatt összebújtunk. Az órák óta szorongató feszültség végre enyhült egy kicsit. Min den a lehető legrosszabbra fordult, ám lelki egyensú lyom hirtelen helyreállt. Manu teste valóságos ajzó szerként hatott rám. Többé egy szót sem szóltunk. Nem vol tam haj lan dó arr a gon dol ni, ami egy órá n bel ül úgyis bekövetkezik, inkább kiélveztem szerelmünket. A hom oksze m, ami v olta m, vég ül félre gördí tett e a szik lát. Manu t újra karjaimban tarthatta m. A homokszem, életében először, gyémántnak képzelte magát. Miután megérkeztünk Párizsba, az események rend kívüli módon felgyorsultak. A párizsi igazságügyi pa lota alagsorában álló, külföldieknek fenntartott fog dába szállítottak minket. Néhány órát olyan higiéniai körülmények között töltöttünk el, amilyenek között még tanyasi állatokat is tilos tartani. Manu és a töb biek üg yé t már lezá rtá k, nem vol t viss zaú t. Ha nem tudták őket ma kitoloncolni, kitoloncolják holnap. Az én ügyemet is elkezdték kivizsgálni. Elég egyszerűen ment, ugyanis mindent bevallottam. Manu és egy bi-
202
203
zonyos Mohab Outchis igazolták, hogy valóban én va gyok Laurent Iskaré, Samalia Iskaré fia, apám szemé lye ismeretlen. A rendőrség igazolta, hogy semmilyen körözési parancs nincs érvényben ellenem. Beismer tem, hogy nincs tartózkodási engedélyem, és hogy már régóta élek Franciaországban papírok nélkül, illegáli san. Senki sem kételkedett az igazamban. Mindent aláírtam, amit elém raktak. Közölték velünk, hogy másnap francia területen kí vül re szál líta nak. Kijátszott am ut olsó kár tyá nka t is: el magyaráztam, hogy én franciának érzem magam, és kértem, hogy kitölthessék egy honosítási kérelmet. Manu, aki persze szintén Franciaországban akart ma radni, csatlakozott hozzám. De nem volt mit tenni. A r end őrö k nag yon meg hat ódt ak: áté rezt ék a h ely ze tünket, de mást nem tudtak tenni, mint hogy enge delmeskednek a parancsoknak, amelyek egyébként tö kéletes összhangban álltak az érvényben lévő törvé nyekkel. Ez is Franciaország: olyan ország, ahol tör vén yek ur al ko dn ak . Ha a tö rv én y lehe tősé get nyú j tott volna nekünk a maradásra, ők minden bizonnyal bele egye znek ; de a tö rvé nye ket nem ők alk ott ák. Tisz tességesen bántak velünk, de tartották a két lépés tá vols ágot : mi igazá ból nem lét ezt ünk , csak az akt áin k. Még az állatok is több figyelmet érdemeltek volna. Elegem lett Franciaországból. Manuval azon fantá ziáltunk, mi lenne, ha Ausztráliába mennénk, és ott mindent elölről kezdenénk. Miért is ne fordíthatnánk ja vu nk ra a be nn ün ke t s újtó szám űzet ést ? Én már sem-
mitől sem féltem. Ausztráliát szegény országnak kép zeltem el, ahol csupa egyszerű ember él. Bölcs és vi dám mediterrán népek. Bizonyára barátsággal fogad nak majd két szerelmest, akik maguk is olyan egysze rűen akarnak élni, mint ők. Szívesen dolgoztam volna bár hol : műh el ybe n, pia con, föld eken . Min de nre kész vol tam , csak hog y Man u embe re lehe ssek . Majd ő is leszáll a földre, és beéri velem. Belém karol, ha támaszra lesz szüksége. A m ind en na po kk al ka pcs ola tba n n em t ápl ált am t úl nagy illúziókat: Manu mindig is finom lány marad, hozzászokott a kényelemhez. A pénzből jobban kijö vü nk majd egy szeg ény orsz ágb an, de lega lábbi s ki húzhatunk ott néhány hetet, míg vissza nem térhe tünk Franciaországba. Még egyszer felhasználtam Tortu közreműködését. írtam neki. Arra kértem, se gítsen Manunak, akit erőszakkal Albániába visznek. Egy nagyobb összeget kellett eljuttatnia dollárban a tiranai főpostára. Kértem, hogy sürgesse meg a hono sítási eljárást. De egyetlen szót sem ejtettem magamról és döntésemről, hogy Manuval tartok. Az utolsó pil lanatban mintegy baljós búcsúképpen odabiggyesz tettem egy mondatot, nyilván emiatt indult később a keresésünkre: „A te barátságod az egyetlen biztos pont az életemben." Ellentétben azzal, amit mondtak nekünk, még az nap délut án elszállítottak minket Tiranába, ezúttal Zürichen keresztül. A tunéziaiak nem voltak velünk. A csop ort hat megbi linc selt embe rből állt, min den ki-
204
205
zonyos Mohab Outchis igazolták, hogy valóban én va gyok Laurent Iskaré, Samalia Iskaré fia, apám szemé lye ismeretlen. A rendőrség igazolta, hogy semmilyen körözési parancs nincs érvényben ellenem. Beismer tem, hogy nincs tartózkodási engedélyem, és hogy már régóta élek Franciaországban papírok nélkül, illegáli san. Senki sem kételkedett az igazamban. Mindent aláírtam, amit elém raktak. Közölték velünk, hogy másnap francia területen kí vül re szál líta nak. Kijátszott am ut olsó kár tyá nka t is: el magyaráztam, hogy én franciának érzem magam, és kértem, hogy kitölthessék egy honosítási kérelmet. Manu, aki persze szintén Franciaországban akart ma radni, csatlakozott hozzám. De nem volt mit tenni. A r end őrö k nag yon meg hat ódt ak: áté rezt ék a h ely ze tünket, de mást nem tudtak tenni, mint hogy enge delmeskednek a parancsoknak, amelyek egyébként tö kéletes összhangban álltak az érvényben lévő törvé nyekkel. Ez is Franciaország: olyan ország, ahol tör vén yek ur al ko dn ak . Ha a tö rv én y lehe tősé get nyú j tott volna nekünk a maradásra, ők minden bizonnyal bele egye znek ; de a tö rvé nye ket nem ők alk ott ák. Tisz tességesen bántak velünk, de tartották a két lépés tá vols ágot : mi igazá ból nem lét ezt ünk , csak az akt áin k. Még az állatok is több figyelmet érdemeltek volna. Elegem lett Franciaországból. Manuval azon fantá ziáltunk, mi lenne, ha Ausztráliába mennénk, és ott mindent elölről kezdenénk. Miért is ne fordíthatnánk ja vu nk ra a be nn ün ke t s újtó szám űzet ést ? Én már sem-
mitől sem féltem. Ausztráliát szegény országnak kép zeltem el, ahol csupa egyszerű ember él. Bölcs és vi dám mediterrán népek. Bizonyára barátsággal fogad nak majd két szerelmest, akik maguk is olyan egysze rűen akarnak élni, mint ők. Szívesen dolgoztam volna bár hol : műh el ybe n, pia con, föld eken . Min de nre kész vol tam , csak hog y Man u embe re lehe ssek . Majd ő is leszáll a földre, és beéri velem. Belém karol, ha támaszra lesz szüksége. A m ind en na po kk al ka pcs ola tba n n em t ápl ált am t úl nagy illúziókat: Manu mindig is finom lány marad, hozzászokott a kényelemhez. A pénzből jobban kijö vü nk majd egy szeg ény orsz ágb an, de lega lábbi s ki húzhatunk ott néhány hetet, míg vissza nem térhe tünk Franciaországba. Még egyszer felhasználtam Tortu közreműködését. írtam neki. Arra kértem, se gítsen Manunak, akit erőszakkal Albániába visznek. Egy nagyobb összeget kellett eljuttatnia dollárban a tiranai főpostára. Kértem, hogy sürgesse meg a hono sítási eljárást. De egyetlen szót sem ejtettem magamról és döntésemről, hogy Manuval tartok. Az utolsó pil lanatban mintegy baljós búcsúképpen odabiggyesz tettem egy mondatot, nyilván emiatt indult később a keresésünkre: „A te barátságod az egyetlen biztos pont az életemben." Ellentétben azzal, amit mondtak nekünk, még az nap délut án elszállítottak minket Tiranába, ezúttal Zürichen keresztül. A tunéziaiak nem voltak velünk. A csop ort hat megbi linc selt embe rből állt, min den ki-
204
205
re jutott egy civil ruhás rendőr. A többi utas előtt vit tek fel minket a gépre. Leghátul ültettek le. Aztán a szerelők valami rácsfélét állítottak fel, közepén egy aj tóval, ez választott el minket a többiektől. Az utazás rövid volt, közölték velünk, hogy nem használhatjuk az elöl lévő vécéket. Az út alatt egyenként ehettünk val amit. Zür ich ben uto ls ókna k s zál ltu nk le, francia és svájci rendőrök kíséretében. Egy erősen őrzött mini busz azonn al ki vit t mink et a Zü rich é s Tir ana köz t köz lekedő járathoz. A hivatalnokok kezet ráztak egymás sal. Mindent németül intéztek. Ott cserélték ki a bi lincseket is: a franciák leszedték a magukét, az albá nok fölrakták a sajátjukat. Megszámoltak és igazoltat tak minket. Életemben akkor hallottam először vala kit albánul beszélni. Amiko r a francia re ndő rö k sar kon for dul tak, par á nyi kis szúrást éreztem a szívemben. Aztán némi ide gességet. Innentől kezdve nem volt visszaút. Még tar togattam ugyan a beleimben egy dzsókert, ez igaz, de az csak rajtam segített volna. Egy pillanatra felötlött ben nem né há ny más leh etsé ges megol dás: Franc iaor szágban maradni, megőrizni a cselekvési szabadságo mat, Albánia nagykövetségéhez fordulni, szerezni Manunak papírokat, és később megtalálni. Minek so dorjuk veszélybe mindkettőnket? Mit nyerünk mi az zal, ha én is vele tartok? Micsoda őrültség követni őt a száműzetésbe! Igen, ha értelmesen gondolkozom, hagynom kellett volna, hogy Manu egyedül menjen el. 206
Mert csak az erőseket és a gazdagokat érdemes sze retni. A legeslegjobb pedig, ha csak olyanokat szeret az ember, akiknek van érvényes személyi igazolvá nya, jó diplomája és fizetése. Szerelmünk az első nap tól kezdve őrült történet volt. Utoljára átbeszéltük az ügyet. Manu felvetette, hogy amint megérkezünk, ma gyarázzam ki magam az albán hatóságoknál, és térjek vissza Franc iaor szág ba. Isme retl en, széls ősége s körü l mények között találtuk magunkat, melyek jellemün ket is megváltoztatták. Manuelle-t, találkozásunk óta először, az én sorsom foglalkoztatta. - Nem, Manu. Bízzuk a döntést a sorsra. Fagyos bilincsbe zárt kezével megsimogatta az ar com. Odabújtam hozzá. A r epü lő leszáll t, a mo tor sebe sség et v ált ott , be k el lett kötni a biztonsági öveket, már látszottak a város fényei, bár még alig esteledett. - Manu, látod már a tengert? - Tirana nem tengerparti város.
207
re jutott egy civil ruhás rendőr. A többi utas előtt vit tek fel minket a gépre. Leghátul ültettek le. Aztán a szerelők valami rácsfélét állítottak fel, közepén egy aj tóval, ez választott el minket a többiektől. Az utazás rövid volt, közölték velünk, hogy nem használhatjuk az elöl lévő vécéket. Az út alatt egyenként ehettünk val amit. Zür ich ben uto ls ókna k s zál ltu nk le, francia és svájci rendőrök kíséretében. Egy erősen őrzött mini busz azonn al ki vit t mink et a Zü rich é s Tir ana köz t köz lekedő járathoz. A hivatalnokok kezet ráztak egymás sal. Mindent németül intéztek. Ott cserélték ki a bi lincseket is: a franciák leszedték a magukét, az albá nok fölrakták a sajátjukat. Megszámoltak és igazoltat tak minket. Életemben akkor hallottam először vala kit albánul beszélni. Amiko r a francia re ndő rö k sar kon for dul tak, par á nyi kis szúrást éreztem a szívemben. Aztán némi ide gességet. Innentől kezdve nem volt visszaút. Még tar togattam ugyan a beleimben egy dzsókert, ez igaz, de az csak rajtam segített volna. Egy pillanatra felötlött ben nem né há ny más leh etsé ges megol dás: Franc iaor szágban maradni, megőrizni a cselekvési szabadságo mat, Albánia nagykövetségéhez fordulni, szerezni Manunak papírokat, és később megtalálni. Minek so dorjuk veszélybe mindkettőnket? Mit nyerünk mi az zal, ha én is vele tartok? Micsoda őrültség követni őt a száműzetésbe! Igen, ha értelmesen gondolkozom, hagynom kellett volna, hogy Manu egyedül menjen el. 206
12. (gy szép napon nem fogom elhinni mindezt, kételkedem majd mindabban, amit megéltem. Még eb ben a pil lan atb an is, amikor ezek et a szav akat írom, lehetetlennek érzem, hogy valóban egy albán mene külttáborban éltem, hogy egy do hánygyárban dolgoz tam, hogy huszonkét napon keresztül ugyanazt a ru hát viseltem, és hogy a puszta kezemmel ástam meg Manu sírját a homokban. Huszonkét napot töltöttem Alb ániá ban, mégse m látta m semmit ebb ől az ország ból, aho vá éjszaka érk ezte m. A kép ek a f ejemben egy re ritkulnak, egyre kevésbé életteliek. Semmi anyagi emlékem nincs onnan: üres kézzel érkeztem, és üres kézzel távoztam. Ha vannak is itt vagy ott rendőrségi feljegyzések, nem az igazi nevemen szerepelek ben nük. Egyetlen tanú sincs, aki beszélhetne rólam. Azt h itt em, az í rás rögzí ti a d olg okat , de t éve dte m. Amint le írt uk az emlé keket , egys zer re boml ásna k in dulnak, és szép lassan kiüresednek. A lejegyzetteket
208
Mert csak az erőseket és a gazdagokat érdemes sze retni. A legeslegjobb pedig, ha csak olyanokat szeret az ember, akiknek van érvényes személyi igazolvá nya, jó diplomája és fizetése. Szerelmünk az első nap tól kezdve őrült történet volt. Utoljára átbeszéltük az ügyet. Manu felvetette, hogy amint megérkezünk, ma gyarázzam ki magam az albán hatóságoknál, és térjek vissza Franc iaor szág ba. Isme retl en, széls ősége s körü l mények között találtuk magunkat, melyek jellemün ket is megváltoztatták. Manuelle-t, találkozásunk óta először, az én sorsom foglalkoztatta. - Nem, Manu. Bízzuk a döntést a sorsra. Fagyos bilincsbe zárt kezével megsimogatta az ar com. Odabújtam hozzá. A r epü lő leszáll t, a mo tor sebe sség et v ált ott , be k el lett kötni a biztonsági öveket, már látszottak a város fényei, bár még alig esteledett. - Manu, látod már a tengert? - Tirana nem tengerparti város.
207
bárm ikor újra olv asha tom, de az igaz ság már r ége n elil lant belőlük. Úgy olvasom a saját történetemet, mint ha már valaki másé lenne. Minden fikcióvá alakul. Mindenáron fel akartam idézni az emlékeimet, de ehe lyett csak részleteket költök az eseményekhez. Ideje befeje znem. Hatan voltunk mi, hazatoloncolt albánok. Alig ér keztünk meg, kettőt közülünk máris szabadon bocsá tottak: az albán hatóságok már vártak rájuk, és nagy körültekintéssel bántak velük. Amennyit Manu megér tett a dologból, kiutasításuk a kommunizmust felvál tó új rezsimmel egyetértésben történt, a disszidensek egyszerűen így térhettek haza a legdiszkrétebben. A másik kettőt, velem és Ma nuval együ tt, a re ptér i rend őrőrszobára kísértek. Két társunk törvénytelenül tar tózkodott Franciaországban: igazi illegális bevándorlók voltak, se ví zumuk, se tartó zkodás i enge dél yük. Viszont szabályos albán papírokkal rendelkeztek. Tiranában tudták, hogy kicsodák. Néhány dolgot igazolni kellett, de kisvártatva már jöttek is az egyikért, majd a mási kért, és soha többé nem láttuk viszont őket. Amiko r ket te n mar ad tu nk Man uva l, pá nik ro ha m vet t rajtam erő t: kiv er t a hid eg vere jté k, ela kadt a lé legzetem, remegtem, a puszta létezés borzadállyal töl tött el. Őrjítő szorongás lett rajtam úrrá. Jaj, micsoda rettegés keríthet hatalmába már csak e szó hallatán is: rendőrség! Ha akkor kihallgatnak, bizonyára bármit beva lló k é s al áíro k. Se p apírja im, se h azám, se jogai m, se nyelvismeretem: egyszerre senki lettem. A leg209
12. (gy szép napon nem fogom elhinni mindezt, kételkedem majd mindabban, amit megéltem. Még eb ben a pil lan atb an is, amikor ezek et a szav akat írom, lehetetlennek érzem, hogy valóban egy albán mene külttáborban éltem, hogy egy do hánygyárban dolgoz tam, hogy huszonkét napon keresztül ugyanazt a ru hát viseltem, és hogy a puszta kezemmel ástam meg Manu sírját a homokban. Huszonkét napot töltöttem Alb ániá ban, mégse m látta m semmit ebb ől az ország ból, aho vá éjszaka érk ezte m. A kép ek a f ejemben egy re ritkulnak, egyre kevésbé életteliek. Semmi anyagi emlékem nincs onnan: üres kézzel érkeztem, és üres kézzel távoztam. Ha vannak is itt vagy ott rendőrségi feljegyzések, nem az igazi nevemen szerepelek ben nük. Egyetlen tanú sincs, aki beszélhetne rólam. Azt h itt em, az í rás rögzí ti a d olg okat , de t éve dte m. Amint le írt uk az emlé keket , egys zer re boml ásna k in dulnak, és szép lassan kiüresednek. A lejegyzetteket
208
bárm ikor újra olv asha tom, de az igaz ság már r ége n elil lant belőlük. Úgy olvasom a saját történetemet, mint ha már valaki másé lenne. Minden fikcióvá alakul. Mindenáron fel akartam idézni az emlékeimet, de ehe lyett csak részleteket költök az eseményekhez. Ideje befeje znem. Hatan voltunk mi, hazatoloncolt albánok. Alig ér keztünk meg, kettőt közülünk máris szabadon bocsá tottak: az albán hatóságok már vártak rájuk, és nagy körültekintéssel bántak velük. Amennyit Manu megér tett a dologból, kiutasításuk a kommunizmust felvál tó új rezsimmel egyetértésben történt, a disszidensek egyszerűen így térhettek haza a legdiszkrétebben. A másik kettőt, velem és Ma nuval együ tt, a re ptér i rend őrőrszobára kísértek. Két társunk törvénytelenül tar tózkodott Franciaországban: igazi illegális bevándorlók voltak, se ví zumuk, se tartó zkodás i enge dél yük. Viszont szabályos albán papírokkal rendelkeztek. Tiranában tudták, hogy kicsodák. Néhány dolgot igazolni kellett, de kisvártatva már jöttek is az egyikért, majd a mási kért, és soha többé nem láttuk viszont őket. Amiko r ket te n mar ad tu nk Man uva l, pá nik ro ha m vet t rajtam erő t: kiv er t a hid eg vere jté k, ela kadt a lé legzetem, remegtem, a puszta létezés borzadállyal töl tött el. Őrjítő szorongás lett rajtam úrrá. Jaj, micsoda rettegés keríthet hatalmába már csak e szó hallatán is: rendőrség! Ha akkor kihallgatnak, bizonyára bármit beva lló k é s al áíro k. Se p apírja im, se h azám, se jogai m, se nyelvismeretem: egyszerre senki lettem. A leg209
rosszabbra számítottam. És ha Manu most elhagyna? Nem vehette semmi hasznomat, idegenebb voltam itt, mint ő. Törvényen kívül álltam. Kimondhatatlan fá radtság szívta ki minden erőmet, annyi se maradt, hogy számot vessek korábban tett vakmerő szerelmi elhatá rozásaimmal. Manu érezte, hogy fuldoklóm, és végül kihúzott a vízből. Megszorította a kezem, és ennyi elég volt . Össze szed tem magam. Ugya nez t a kiü res edé st ő is átélte még Párizsban, amikor tudatták vele, hogy kiutasítják. Ránk került a sor. Együtt hallgattak ki minket, de hozzám intézték a kérdéseket. A két tisztviselő beszélt egy keveset olaszul és angolul. Helyzetünk világos volt és veszélytelen: Albániában, ahová soha életünkben be se te tt ük a láb unk at, semmit ől sem kel let t tar ta nunk. Ebben az országban semmilyen vád nem lehe tett érvényben ellenünk. Minden, ami velünk történt, vilá gosan el ott állt a pap íro kon , amel yeke t a re nd őrök átadtak nekik: kiutasítottak Franciaországból, mert nem voltunk franciák. Kitoloncolásunknak sem milyen más indoka nem volt. Nem voltunk bűnözők, ezt a rendőrség készséggel elismerte. Még azzal sem vád ol hat tak , ho gy illegá lisan ha gy tu k el az orszá got, hiszen nem is ott születtünk! De többé sem Albániá ban, sem Franc iao rszá gban n em tar tot tak m ink et ny il ván . Ahho z, ho gy alb ánok leg yün k, szi ntén szük ség lett volna igazoló okmányokra. Persze egyikünk sem szerepelt semmilyen adatbázisban. Márpedig az em ber nek a föl dgol yó bárm ely ik pont ján érv ény es pap í-
rokra van szüksége ahhoz, hogy nyugodtan lélegez hessen. Nem kihallgatni akartak, a légkör sem volt olyan. Ellenkezőleg, új hazánk hivatalnokai tár t karokkal fo gadtak minket, viszont folyton felmerültek ugyanazok a kérdések, mi pedig mindig csak ugyanazt tud tuk vá laszolni rájuk. Több ízben el kellett mesélnünk az éle tünket. Manu elég jól értette, amit kérdeztek tőle, de még elég nehezen fejezte ki magát albánul, angolul pe dig túl jól beszélt ahhoz, hogy megértsék, amit mond. Szinte minden szavát le kellett fordí tanom olaszra. Nem vol t más dolga, mint elm ond ani az igazs ágot a gyer mekkoráról, nekem pedig az övéhez passzoló, vado natúj múltat kellett költenem magamnak. Teljesen hi hetetlennek tűnt, hogy albánok lehetünk, hiszen nem bes zél tük a n yel vet , és az é gvil ágon sen kit nem ismer tünk ebben az országban, ahol pedig elvileg távoli ro konaink éltek. Más hivatalnokok jöttek, és feltették ugyanazokat a kérdéseket, gondolom, merő kíváncsiságból. Az esti megbeszélésre egynapi várakozás következett. Nem hagytuk el a helyiséget, ahol nem fűtöttek, pedig még fagyott is ezen az első éjszakán. Manu összeszedett egy alapos meghűlést, és soha nem is tudott már kilábalni belől e. A föld ön ülv e, öss zebúj va al ud tu nk egy taka rón. Enni adtak, de semmi több. A rácsos ablak a re pülőtér fekete leszállópályájára nézett. Még a várost sem lehetett látni. Majdnem emberként kezeltek min ket. Most, hogy egy kicsit megnyugodtam, már örül-
210
2 1 1
rosszabbra számítottam. És ha Manu most elhagyna? Nem vehette semmi hasznomat, idegenebb voltam itt, mint ő. Törvényen kívül álltam. Kimondhatatlan fá radtság szívta ki minden erőmet, annyi se maradt, hogy számot vessek korábban tett vakmerő szerelmi elhatá rozásaimmal. Manu érezte, hogy fuldoklóm, és végül kihúzott a vízből. Megszorította a kezem, és ennyi elég volt . Össze szed tem magam. Ugya nez t a kiü res edé st ő is átélte még Párizsban, amikor tudatták vele, hogy kiutasítják. Ránk került a sor. Együtt hallgattak ki minket, de hozzám intézték a kérdéseket. A két tisztviselő beszélt egy keveset olaszul és angolul. Helyzetünk világos volt és veszélytelen: Albániában, ahová soha életünkben be se te tt ük a láb unk at, semmit ől sem kel let t tar ta nunk. Ebben az országban semmilyen vád nem lehe tett érvényben ellenünk. Minden, ami velünk történt, vilá gosan el ott állt a pap íro kon , amel yeke t a re nd őrök átadtak nekik: kiutasítottak Franciaországból, mert nem voltunk franciák. Kitoloncolásunknak sem milyen más indoka nem volt. Nem voltunk bűnözők, ezt a rendőrség készséggel elismerte. Még azzal sem vád ol hat tak , ho gy illegá lisan ha gy tu k el az orszá got, hiszen nem is ott születtünk! De többé sem Albániá ban, sem Franc iao rszá gban n em tar tot tak m ink et ny il ván . Ahho z, ho gy alb ánok leg yün k, szi ntén szük ség lett volna igazoló okmányokra. Persze egyikünk sem szerepelt semmilyen adatbázisban. Márpedig az em ber nek a föl dgol yó bárm ely ik pont ján érv ény es pap í-
rokra van szüksége ahhoz, hogy nyugodtan lélegez hessen. Nem kihallgatni akartak, a légkör sem volt olyan. Ellenkezőleg, új hazánk hivatalnokai tár t karokkal fo gadtak minket, viszont folyton felmerültek ugyanazok a kérdések, mi pedig mindig csak ugyanazt tud tuk vá laszolni rájuk. Több ízben el kellett mesélnünk az éle tünket. Manu elég jól értette, amit kérdeztek tőle, de még elég nehezen fejezte ki magát albánul, angolul pe dig túl jól beszélt ahhoz, hogy megértsék, amit mond. Szinte minden szavát le kellett fordí tanom olaszra. Nem vol t más dolga, mint elm ond ani az igazs ágot a gyer mekkoráról, nekem pedig az övéhez passzoló, vado natúj múltat kellett költenem magamnak. Teljesen hi hetetlennek tűnt, hogy albánok lehetünk, hiszen nem bes zél tük a n yel vet , és az é gvil ágon sen kit nem ismer tünk ebben az országban, ahol pedig elvileg távoli ro konaink éltek. Más hivatalnokok jöttek, és feltették ugyanazokat a kérdéseket, gondolom, merő kíváncsiságból. Az esti megbeszélésre egynapi várakozás következett. Nem hagytuk el a helyiséget, ahol nem fűtöttek, pedig még fagyott is ezen az első éjszakán. Manu összeszedett egy alapos meghűlést, és soha nem is tudott már kilábalni belől e. A föld ön ülv e, öss zebúj va al ud tu nk egy taka rón. Enni adtak, de semmi több. A rácsos ablak a re pülőtér fekete leszállópályájára nézett. Még a várost sem lehetett látni. Majdnem emberként kezeltek min ket. Most, hogy egy kicsit megnyugodtam, már örül-
210
2 1 1
tem, hogy Manu mellett lehetek. A szerelmi hőstett, amelyre elhatároztam magam, működött. Manu most már számíthatott öccsére, egyszersmind szeretőjére, eb ben bizto sak le he tt ün k. Meg vol tam elég edve magam mal: a szerelem mindenért kárpótol. Aki csak magára számíthat, hogyan is érthetné meg ezt az alkímiát! - Ne nagyon ölelgess, lehet, hogy figyelnek! - Soha nem hagylak el! - Úgy szeretlek szeretni! - Soha nem szerettem mást, csak téged. Előtted? Előtted semmi sem volt. Nem voltunk megkötözve, de nem is mozoghattunk szabadon: teste tiltott gyümölcs maradt, hiszen úgy tudták, az öccse vagyok. Szájunkkal csak mosolyog hattunk, a kezünkkel csak a másik kezét foghattuk. A hi vat al nok okn ak dön te ni kel let t. Végül nyo már a akadtak az anyánknak: Samalia Iskaré 1955. március 14-én született Schkoderben két albán állampolgár, Anatoli Iska ré é s Ra'issa Dembir gye rmek eké nt. Samalia eltűnését nyilvántartották, ahogyan azt is, hogy Fran ciaországban kért politikai menedéket. A rendszervál tás után tehát Manu családi múltja jó színben tünte tett fel bennünket. Minden különösebb probléma nél kül albánok lehettünk, amennyiben sikerül megsze reznünk születési anyakönyvi kivonatainkat, s így iga zoljuk, hogy valóban Samalia Iskaré gyermekei va gyunk. Vagy születési helyünkön, Franciaországban közvetlenül a helyi anyakönyvi hivataltól, vagy a ti ranai francia nagykövetségen keresztül kellett ezeket
kikérnünk. Ez több hétig is eltarthatott. így hát a ha tóságok kiállítottak számunkra egy-egy ideiglenes iga zolólapot, amelyeket a francia rendőrség aktái alapján töltöttek ki. Laurent Iskaré ettől fogva létezett. Hivatalosan kérvényeztem az albán állampolgársá got, kikértem a születési anyakönyvi kivonatot, óriási köteg papírokat írtam alá, jó néhány olyan formanyom tatványt, amiből nem sokat értettem, lévén hogy az albán nyelv nem használ latin betűket. Hittek nekünk: aki meztelen, az bármilyen állam polgárságért folyamodhat. De amíg nem rendeződött minden hivatalosan, nem engedhettek minket szaba don. Meg hát mihez is kezdtünk volna szabadon, pa pírok, pénz, kapcsolatok nélkül? Egyáltalán semmink nem volt: Franciaország csomagok nélkül vetett ki ma gából. Börtönt nem érdemeltünk, ezért ideiglenesen a takhes-i táborban helyeztek el minket, így végül tény legesen albán földre léptünk. Tiranán egy rozoga Toyota minibuszban ülve ro bo gt un k végi g, kés ő dél utá n, már estefel é. A kis bus z afféle gyűjtőjáratként működött. Amikor elhagytuk a fővárost, a hátul üldögélő törzsvendégekkel, valamint a bennünket kísérő két rendőrrel együtt nagyjából hú szan lehettünk. A sofőr szüntelenül fecsegett, mint va lami idegenvezető, Manu pedig fordította, amit sike rült megértenie. íme az óriási főtér, a bukott kommu nista diktátor, Hodzsa palotája, a kínai negyed még a maoista időkből. Gyér közvilágítás, kevés reklám: az egész városból leginkább a leverő sötétségre emlék-
2
12
21
tem, hogy Manu mellett lehetek. A szerelmi hőstett, amelyre elhatároztam magam, működött. Manu most már számíthatott öccsére, egyszersmind szeretőjére, eb ben bizto sak le he tt ün k. Meg vol tam elég edve magam mal: a szerelem mindenért kárpótol. Aki csak magára számíthat, hogyan is érthetné meg ezt az alkímiát! - Ne nagyon ölelgess, lehet, hogy figyelnek! - Soha nem hagylak el! - Úgy szeretlek szeretni! - Soha nem szerettem mást, csak téged. Előtted? Előtted semmi sem volt. Nem voltunk megkötözve, de nem is mozoghattunk szabadon: teste tiltott gyümölcs maradt, hiszen úgy tudták, az öccse vagyok. Szájunkkal csak mosolyog hattunk, a kezünkkel csak a másik kezét foghattuk. A hi vat al nok okn ak dön te ni kel let t. Végül nyo már a akadtak az anyánknak: Samalia Iskaré 1955. március 14-én született Schkoderben két albán állampolgár, Anatoli Iska ré é s Ra'issa Dembir gye rmek eké nt. Samalia eltűnését nyilvántartották, ahogyan azt is, hogy Fran ciaországban kért politikai menedéket. A rendszervál tás után tehát Manu családi múltja jó színben tünte tett fel bennünket. Minden különösebb probléma nél kül albánok lehettünk, amennyiben sikerül megsze reznünk születési anyakönyvi kivonatainkat, s így iga zoljuk, hogy valóban Samalia Iskaré gyermekei va gyunk. Vagy születési helyünkön, Franciaországban közvetlenül a helyi anyakönyvi hivataltól, vagy a ti ranai francia nagykövetségen keresztül kellett ezeket 2
12
szem. Tíz-húsz kilométerre a várostól már a sivatag kezdődött: sehol egy fénypont, sötét házak, szinte sem mi forgalom. Néha-néha egy kis holdfény, ha a felhők épp nem takarták. A föld kihalt, növényzet sehol. Hosszú, repedeze tt út, öreg, romos tornyok, kővel bo rított sík vidék. A tarlók kellős közepén hosszan meg pihentünk. Mindenki leszállt: a buszon csupa férfi uta zott. A rendőrök válaszoltak a többiek kérdéseire. Manu és én a sarokban ülve igyekeztünk minél keve sebbet beszélni. Aztán egy másik busz érkezett, más utasok is felszálltak, majd elindultunk, és másfél óra múltán megérkeztünk a takhes-i táborba. A tábo r nagyj ából hús z, nég yze t alak ban elr ende zett építményből állt, melyekre rácsok és szögesdró tok vigyáztak, valamint két használaton kívüli őrto rony. Tulajdonképpen munkatábor volt ez, még a kom munizmus kemény időszakából. De már senkit nem tartottak fogva itt: a szögesdrótot több helyen is el vágt ák, úg y já rh ato tt -k el he te tt az embe r, aho gy an akart, és szabadon mozoghatott a tábor területén is. Egyedül az autóknak kellett egy központi kapun ke resztül közlekedniük, ahol egy ellenőrző pont is volt. A bus z meg áll t a kö zp on ti sé tá ny on . A re nd őr ök hosszan tárgyaltak a táborvezetővel, p apírokat cserél tek és írtak alá. Amint visszaszálltak a buszra, és elin dultak Tirana felé, tulajdonképp en szabadok voltunk. A tábo r veze tője megmu tatt a a b arak koka t, ahol l ak ni fogunk. Kellemetlen meglepetés, hogy a nőket és a férfiakat szigorúan különválasztották. Albániában is2
kikérnünk. Ez több hétig is eltarthatott. így hát a ha tóságok kiállítottak számunkra egy-egy ideiglenes iga zolólapot, amelyeket a francia rendőrség aktái alapján töltöttek ki. Laurent Iskaré ettől fogva létezett. Hivatalosan kérvényeztem az albán állampolgársá got, kikértem a születési anyakönyvi kivonatot, óriási köteg papírokat írtam alá, jó néhány olyan formanyom tatványt, amiből nem sokat értettem, lévén hogy az albán nyelv nem használ latin betűket. Hittek nekünk: aki meztelen, az bármilyen állam polgárságért folyamodhat. De amíg nem rendeződött minden hivatalosan, nem engedhettek minket szaba don. Meg hát mihez is kezdtünk volna szabadon, pa pírok, pénz, kapcsolatok nélkül? Egyáltalán semmink nem volt: Franciaország csomagok nélkül vetett ki ma gából. Börtönt nem érdemeltünk, ezért ideiglenesen a takhes-i táborban helyeztek el minket, így végül tény legesen albán földre léptünk. Tiranán egy rozoga Toyota minibuszban ülve ro bo gt un k végi g, kés ő dél utá n, már estefel é. A kis bus z afféle gyűjtőjáratként működött. Amikor elhagytuk a fővárost, a hátul üldögélő törzsvendégekkel, valamint a bennünket kísérő két rendőrrel együtt nagyjából hú szan lehettünk. A sofőr szüntelenül fecsegett, mint va lami idegenvezető, Manu pedig fordította, amit sike rült megértenie. íme az óriási főtér, a bukott kommu nista diktátor, Hodzsa palotája, a kínai negyed még a maoista időkből. Gyér közvilágítás, kevés reklám: az egész városból leginkább a leverő sötétségre emlék21
meretlen a nemek közötti keveredés, kivéve a teljes családokat, ahol együtt volt mindenki: apa, anya, gye rekek, testvérek és unokatestvérek. Persze hivatalo san testvérek voltunk mi is, de szüleink nélkül szó sem lehetett arról, hogy együtt éljünk! Olyan volt ez, mint egy átok, amely minden erőfeszítésem ellenére szétválasztott minket. Egy nyomorult kis földszintes házba szállásoltak el: egyetlen szobából és egy szobá nak is használt konyhából állt. Helyisé genként három négy lakó aludt itt emeletes ágyakon. Több házra ju tott egy-egy török vécé, ezek odakinn voltak, az ud var on, a táb or két zuh anyo zój ából ped ig j égh ide g víz folyt. A helyiségeket egy-egy dróton csüngő villany körte vonta húgyszínű fénybe. Mindvégig a fény hiányzott a legjobban. A villannyal takarékoskodni kellett: az aggregátor csak este nyolctól látta el a tá bor t á rammal . Egész nap alig lá ttu nk, este öttő l p edi g szinte egyáltalán nem. Fogalmam sem volt, merre tűnhetett el Manu eb ben a teljes s ötét ségb en. De le galább bizt ons ágban t ud hattam, más nők között. Mindegyikünknek járt még az esti leves, amit a barakkokban szolgáltak fel, aztán ruhástul elaludtam, mint a kő. Takhes elvileg átmeneti tábor volt, de senki nem akart innen elmenni. Az albánok pazar életlehetősé get láttak benne, hiszen itt ingyen szállásolják el és etetik őket. Egyébként fogalmam sincs, ők milyen cí men kerültek ide. A férfiak nagy része Tiranában dol gozott, kora reggel útra kelt, és csak késő este ért 2
szem. Tíz-húsz kilométerre a várostól már a sivatag kezdődött: sehol egy fénypont, sötét házak, szinte sem mi forgalom. Néha-néha egy kis holdfény, ha a felhők épp nem takarták. A föld kihalt, növényzet sehol. Hosszú, repedeze tt út, öreg, romos tornyok, kővel bo rított sík vidék. A tarlók kellős közepén hosszan meg pihentünk. Mindenki leszállt: a buszon csupa férfi uta zott. A rendőrök válaszoltak a többiek kérdéseire. Manu és én a sarokban ülve igyekeztünk minél keve sebbet beszélni. Aztán egy másik busz érkezett, más utasok is felszálltak, majd elindultunk, és másfél óra múltán megérkeztünk a takhes-i táborba. A tábo r nagyj ából hús z, nég yze t alak ban elr ende zett építményből állt, melyekre rácsok és szögesdró tok vigyáztak, valamint két használaton kívüli őrto rony. Tulajdonképpen munkatábor volt ez, még a kom munizmus kemény időszakából. De már senkit nem tartottak fogva itt: a szögesdrótot több helyen is el vágt ák, úg y já rh ato tt -k el he te tt az embe r, aho gy an akart, és szabadon mozoghatott a tábor területén is. Egyedül az autóknak kellett egy központi kapun ke resztül közlekedniük, ahol egy ellenőrző pont is volt. A bus z meg áll t a kö zp on ti sé tá ny on . A re nd őr ök hosszan tárgyaltak a táborvezetővel, p apírokat cserél tek és írtak alá. Amint visszaszálltak a buszra, és elin dultak Tirana felé, tulajdonképp en szabadok voltunk. A tábo r veze tője megmu tatt a a b arak koka t, ahol l ak ni fogunk. Kellemetlen meglepetés, hogy a nőket és a férfiakat szigorúan különválasztották. Albániában is-
meretlen a nemek közötti keveredés, kivéve a teljes családokat, ahol együtt volt mindenki: apa, anya, gye rekek, testvérek és unokatestvérek. Persze hivatalo san testvérek voltunk mi is, de szüleink nélkül szó sem lehetett arról, hogy együtt éljünk! Olyan volt ez, mint egy átok, amely minden erőfeszítésem ellenére szétválasztott minket. Egy nyomorult kis földszintes házba szállásoltak el: egyetlen szobából és egy szobá nak is használt konyhából állt. Helyisé genként három négy lakó aludt itt emeletes ágyakon. Több házra ju tott egy-egy török vécé, ezek odakinn voltak, az ud var on, a táb or két zuh anyo zój ából ped ig j égh ide g víz folyt. A helyiségeket egy-egy dróton csüngő villany körte vonta húgyszínű fénybe. Mindvégig a fény hiányzott a legjobban. A villannyal takarékoskodni kellett: az aggregátor csak este nyolctól látta el a tá bor t á rammal . Egész nap alig lá ttu nk, este öttő l p edi g szinte egyáltalán nem. Fogalmam sem volt, merre tűnhetett el Manu eb ben a teljes s ötét ségb en. De le galább bizt ons ágban t ud hattam, más nők között. Mindegyikünknek járt még az esti leves, amit a barakkokban szolgáltak fel, aztán ruhástul elaludtam, mint a kő. Takhes elvileg átmeneti tábor volt, de senki nem akart innen elmenni. Az albánok pazar életlehetősé get láttak benne, hiszen itt ingyen szállásolják el és etetik őket. Egyébként fogalmam sincs, ők milyen cí men kerültek ide. A férfiak nagy része Tiranában dol gozott, kora reggel útra kelt, és csak késő este ért
2
2
vissza. Ugyane z állt a mint egy har minc gye re kre is, akik iskolába jártak, valószínűleg a közeli falvak egyi kébe. Az öregek és a nők a földeken dolgoztak. Azok, akik már hoss zú ideje élte k Takhe s-be n, ké nyelmesen berendezkedtek: néhány családnak búto rai voltak, meg tévéjük és autójuk is. Volt vezetékes hideg víz, és egy nagy, fával vagy szénnel fűtött kály ha a konyhákban. Az én barakkomban a szobának mondott helyiséget nem fűtötte semmi. Mivel a ten ger nem feküdt túl távol, a levegő mindig nagyon pá rás maradt, így minden ruhanemű, minden porózus felület harmattól volt nedves és fagyos. Napközben, a szabad levegőn ezt még el lehetett viselni, de bent, hacsak nem tartózkodott az ember a konyhában, se hogy sem lehetett szárazon maradni. Úgy volt minden, mint bárhol máshol: az, hogy az ember él, még nem jogosítja fel semmire, dolgoznunk kellett hát, hogy megéljünk. Nem volt semmink: se lepedőnk, se fehérneműnk, se fogkefénk. Az ötszáz frankos bankjegynek köszönhetően be tudtuk szerez ni a legszükségesebbeket. Én is, Manu is már az első napon munkába álltunk. A tábor körül állami vagy helyi tulajdonban lévő dohányföldek feküdtek. A kö zösség úgy működött, mint egy mezőgazdasági szö vet kez et: két kez i mun kán ka t szállással , étell el és ci garettával fizették meg. A betakarítás nyáron történt, a leveleket pedig a szabad levegőn szárították, több száz méter hosszan elnyúló üvegtáblákon. Szárítás után a dohány gyorsan elveszti zamatát, és megromlik. Meg
kell erjednie, ezért permetezéssel nedvesítik. Erjesz tés közben a gázkoncentráció és a rothadás elkerülé se, valamint az oxidáció elősegítése végett folyamato san forgatni kell a leveleket. Több tonna dohányt for gathattam meg ott vasvillával, sőt néha kézzel is, ha szivarokhoz félretett különleges levelekkel dolgoz tun k. De legalább emberi tempóban ment a munka. A nyersdohánynak nagyon csípős szaga van, százszor rosszabb, mint a füsté: csípi az ember szemét, besár gul tőle a kezünk, keserű íze mindenbe beivódik. Manu szintén a dohánygyárban dolgozott, a nők kö zött: kiválogatta a leveleket, darabokra szedte, majd átküldte a vágóba, ahol cigarettaszálakat gyártottak bel őlü k. Mind ezt kes zty ű né lkü l. Körmét p ár n ap a latt kiégette a nikotin. De a többiekét is, és ő soha nem panaszkodott. Minthogy férfi voltam, szabadon mozoghattam a tá bor te rül eté n. A nők seh ová sem men te k egy edü l, és mindig határozott céllal indultak el hazulról. Paran csolgathattam a nővéremnek, a női részlegbe viszont nem tehettem be a lábam. A nevemet viselte, mosnia kellett rám, és bármit tett (el akarta hagyni a tábort, munkába indult vagy vásárolni), az engedélyemre volt szüksége. Egyetlen férfi, még a tábor vezetője sem szólt hozzá: minden őt érintő döntést rajtam keresztül hoz tak meg. Egyetlen férfi sem merészelt közvetlenül hoz zá közeledni. Cserébe oltalmaznom kellett, és el kel lett látnom ennivalóval: ha egy férfi tiszteletlenül bánt vele , é n ve tte m vé del memb e. Ha pe dig Manu nem tar -
2
2
vissza. Ugyane z állt a mint egy har minc gye re kre is, akik iskolába jártak, valószínűleg a közeli falvak egyi kébe. Az öregek és a nők a földeken dolgoztak. Azok, akik már hoss zú ideje élte k Takhe s-be n, ké nyelmesen berendezkedtek: néhány családnak búto rai voltak, meg tévéjük és autójuk is. Volt vezetékes hideg víz, és egy nagy, fával vagy szénnel fűtött kály ha a konyhákban. Az én barakkomban a szobának mondott helyiséget nem fűtötte semmi. Mivel a ten ger nem feküdt túl távol, a levegő mindig nagyon pá rás maradt, így minden ruhanemű, minden porózus felület harmattól volt nedves és fagyos. Napközben, a szabad levegőn ezt még el lehetett viselni, de bent, hacsak nem tartózkodott az ember a konyhában, se hogy sem lehetett szárazon maradni. Úgy volt minden, mint bárhol máshol: az, hogy az ember él, még nem jogosítja fel semmire, dolgoznunk kellett hát, hogy megéljünk. Nem volt semmink: se lepedőnk, se fehérneműnk, se fogkefénk. Az ötszáz frankos bankjegynek köszönhetően be tudtuk szerez ni a legszükségesebbeket. Én is, Manu is már az első napon munkába álltunk. A tábor körül állami vagy helyi tulajdonban lévő dohányföldek feküdtek. A kö zösség úgy működött, mint egy mezőgazdasági szö vet kez et: két kez i mun kán ka t szállással , étell el és ci garettával fizették meg. A betakarítás nyáron történt, a leveleket pedig a szabad levegőn szárították, több száz méter hosszan elnyúló üvegtáblákon. Szárítás után a dohány gyorsan elveszti zamatát, és megromlik. Meg 2
kell erjednie, ezért permetezéssel nedvesítik. Erjesz tés közben a gázkoncentráció és a rothadás elkerülé se, valamint az oxidáció elősegítése végett folyamato san forgatni kell a leveleket. Több tonna dohányt for gathattam meg ott vasvillával, sőt néha kézzel is, ha szivarokhoz félretett különleges levelekkel dolgoz tun k. De legalább emberi tempóban ment a munka. A nyersdohánynak nagyon csípős szaga van, százszor rosszabb, mint a füsté: csípi az ember szemét, besár gul tőle a kezünk, keserű íze mindenbe beivódik. Manu szintén a dohánygyárban dolgozott, a nők kö zött: kiválogatta a leveleket, darabokra szedte, majd átküldte a vágóba, ahol cigarettaszálakat gyártottak bel őlü k. Mind ezt kes zty ű né lkü l. Körmét p ár n ap a latt kiégette a nikotin. De a többiekét is, és ő soha nem panaszkodott. Minthogy férfi voltam, szabadon mozoghattam a tá bor te rül eté n. A nők seh ová sem men te k egy edü l, és mindig határozott céllal indultak el hazulról. Paran csolgathattam a nővéremnek, a női részlegbe viszont nem tehettem be a lábam. A nevemet viselte, mosnia kellett rám, és bármit tett (el akarta hagyni a tábort, munkába indult vagy vásárolni), az engedélyemre volt szüksége. Egyetlen férfi, még a tábor vezetője sem szólt hozzá: minden őt érintő döntést rajtam keresztül hoz tak meg. Egyetlen férfi sem merészelt közvetlenül hoz zá közeledni. Cserébe oltalmaznom kellett, és el kel lett látnom ennivalóval: ha egy férfi tiszteletlenül bánt vele , é n ve tte m vé del memb e. Ha pe dig Manu nem tar 2
totta volna be a szabályokat, a nők közössége kiveti magából, és élete ellehetetlenül. Nem, ez nem afféle, kissé keleties Olaszország volt, mint ahogy elképzel tem, hanem egy másik, kegyetlenebb civilizáció, amelynek nem ismertük a törvényeit. Még a kommunista időkben szigorúan elválasztot ták egymástól a különböző vallásúakat. A tábor két harmadát muzulmánok foglalták el; az északi barak kok az ortodoxokhoz tartoztak. Vallást kellett válasz tanunk. Manu anyja a többségében katolikus észak ról származott, én annak idején ministráltam. A tábor veze tő e zért az o rt odo xok hoz ra kot t b en nü nk et , a p ó pa pedig, aki hetente egyszer jött, szárnyai alá vett minket. Nem hiányozhattunk a miséről: a lehető leg jo bba n be kel let t ill esz ked nün k a táb or élet ébe, ezen múlott a túlélésünk. Senki nem bántott minket, de szüksége sem volt ránk senkinek. Még hogy mi albá nok lennénk? Ugyan! Figyeltek bennünket, alaposan megnéztek maguknak, a hivatalos papírok pedig nem győzték meg őket. Megvolt a magukhoz való eszük. Egy árva szót nem értettem abból, amit körülöttem beszélt ek. Mint egy süke tné ma. Man u anyja révé n t öb bé-ke vésbé ért ett e és beszélt e a gég nyel vet , de t oszk ul semmit sem tudott. Ez az albán nyelv két beszélt dia lektusa: a toszkok főleg délen élnek, és minden, de legalábbis majdnem minden mássalhangzót „rrr"-nek ejtenek, ezért Manu, akinek az anyja északon szüle tett, szinte alig értette beszédüket. A nyelvi ellentét politikai viszállyal párosult: az északiak mindig is har-
coltak Tirana ellen, míg a déliek lepaktáltak vele. A táboron belül voltak még más feszültségek és szövet ségek is, de ezekből minket kihagytak. Keresve sem találhattunk volna ékesebb bizonyítékot különállá sunkra, mint hogy engem és Manut az összes klán bé kén hagyott. A tábo r vezetőj ét Koszónak hív tá k: nap köz ben álta lában itt időzött, de estére sokszor visszament Tiraná ba. Az övé volt a l egszeb b ház, családja itt t öltö tte a hét végéket. Intelligens és elővigyázat os e mbernek bizonyult, olaszul tudtam vele szót érteni. Vezetői helyzete a cso portellentétek fölé helyezte, és ő adta meg a ve lünk hasz nálatos alaphangot is a többieknek. Valamiféle jóindu lattal fogadott minket, és segített, hogy a túléléshez szükséges mértékben be tudjunk illeszkedni. Attó l sze nve dte m a legj obban , hog y nem élhe tt em együtt Manuval. Ugyanabban a táborban laktunk, de külön életet éltünk. Csak délben találkozhattunk nyu godtan: mellette ebédeltem a hatalmas étkezőben, ahol családonként ültették az embereket. Este a szálláso kon osztották ki a levest. Az asztalnál szabadon be szélhettünk, mert senki sem értett minket. Soha nem panaszkodtunk amiatt, amit át kell élnünk: minek is hoztuk volna fel az apró gondokat? A bánatot megtar tottuk magunknak. Ugyanúgy éltünk, mint a többiek, egy hajóban eveztünk: ugyanaz volt a szállás, az étel, a kezdetleges kényelem. Ez az egyenlőség elfogadha tóvá tette a körülményeket, amelyekkel Párizsban so ha nem tudtunk volna megbarátkozni.
218
21
totta volna be a szabályokat, a nők közössége kiveti magából, és élete ellehetetlenül. Nem, ez nem afféle, kissé keleties Olaszország volt, mint ahogy elképzel tem, hanem egy másik, kegyetlenebb civilizáció, amelynek nem ismertük a törvényeit. Még a kommunista időkben szigorúan elválasztot ták egymástól a különböző vallásúakat. A tábor két harmadát muzulmánok foglalták el; az északi barak kok az ortodoxokhoz tartoztak. Vallást kellett válasz tanunk. Manu anyja a többségében katolikus észak ról származott, én annak idején ministráltam. A tábor veze tő e zért az o rt odo xok hoz ra kot t b en nü nk et , a p ó pa pedig, aki hetente egyszer jött, szárnyai alá vett minket. Nem hiányozhattunk a miséről: a lehető leg jo bba n be kel let t ill esz ked nün k a táb or élet ébe, ezen múlott a túlélésünk. Senki nem bántott minket, de szüksége sem volt ránk senkinek. Még hogy mi albá nok lennénk? Ugyan! Figyeltek bennünket, alaposan megnéztek maguknak, a hivatalos papírok pedig nem győzték meg őket. Megvolt a magukhoz való eszük. Egy árva szót nem értettem abból, amit körülöttem beszélt ek. Mint egy süke tné ma. Man u anyja révé n t öb bé-ke vésbé ért ett e és beszélt e a gég nyel vet , de t oszk ul semmit sem tudott. Ez az albán nyelv két beszélt dia lektusa: a toszkok főleg délen élnek, és minden, de legalábbis majdnem minden mássalhangzót „rrr"-nek ejtenek, ezért Manu, akinek az anyja északon szüle tett, szinte alig értette beszédüket. A nyelvi ellentét politikai viszállyal párosult: az északiak mindig is har-
coltak Tirana ellen, míg a déliek lepaktáltak vele. A táboron belül voltak még más feszültségek és szövet ségek is, de ezekből minket kihagytak. Keresve sem találhattunk volna ékesebb bizonyítékot különállá sunkra, mint hogy engem és Manut az összes klán bé kén hagyott. A tábo r vezetőj ét Koszónak hív tá k: nap köz ben álta lában itt időzött, de estére sokszor visszament Tiraná ba. Az övé volt a l egszeb b ház, családja itt t öltö tte a hét végéket. Intelligens és elővigyázat os e mbernek bizonyult, olaszul tudtam vele szót érteni. Vezetői helyzete a cso portellentétek fölé helyezte, és ő adta meg a ve lünk hasz nálatos alaphangot is a többieknek. Valamiféle jóindu lattal fogadott minket, és segített, hogy a túléléshez szükséges mértékben be tudjunk illeszkedni. Attó l sze nve dte m a legj obban , hog y nem élhe tt em együtt Manuval. Ugyanabban a táborban laktunk, de külön életet éltünk. Csak délben találkozhattunk nyu godtan: mellette ebédeltem a hatalmas étkezőben, ahol családonként ültették az embereket. Este a szálláso kon osztották ki a levest. Az asztalnál szabadon be szélhettünk, mert senki sem értett minket. Soha nem panaszkodtunk amiatt, amit át kell élnünk: minek is hoztuk volna fel az apró gondokat? A bánatot megtar tottuk magunknak. Ugyanúgy éltünk, mint a többiek, egy hajóban eveztünk: ugyanaz volt a szállás, az étel, a kezdetleges kényelem. Ez az egyenlőség elfogadha tóvá tette a körülményeket, amelyekkel Párizsban so ha nem tudtunk volna megbarátkozni.
218
21
A m un ka jót tet t n eke m. Már F ranc iaor szá gban sem volt elle nemre , amik or Isk aré ügy eiv el fogla lkozt am: val amil yen szin ten a szerve zés, a feldol gozás, a szere lés is alkotás, én pedig jól végeztem a munkámat. Egyébként is mozognom kellett. Manu sem boldogult rosszul. A dohánylevelek sem hagytak bennem rossz emlékeket. Bár dohányozni azért nem fogok egyha mar.
Valam ikor az első na pok ba n Ma nu megi nt magá t kezdte el vádolni, amiért a romlásba vitt. Én úgy dön töttem, optimista maradok, és egyáltalán nem hazud tam neki, amikor azt mondtam, egészen másképpen látom a dolgokat. - Hiszen együtt vagyunk. Mindig is erre a boldog ságra vágytam. A többi átmeneti állapot. Itt senki nincs nálunk jobb helyzetben. Egyfajta egyenlőség uralko dik. Nekünk meg ráadásul itt van a szerelem is. - Elpazaroltam minden alkalmat, amíg szerethettük voln a egym ást . It t - ekk or a tá bor ra mut at ot t - a gyö nyör és az élet egymás ellenségei. Csodálom, amit ér tem teszel, pedig nem vagyok rá méltó. Soha nem tud tam felemelkedni a te érzelmeidhez. Szavai, hanghordozása erős hatást tettek rám, telje sen felkavarták a lelkemet. Manu szíve most már tel jese n az eny ém volt . Szinte tes ti meg kön nye bbü lés t, egyfajta gyönyört éreztem egy pillanatig. Ebben a pil lanatban Manu pontosan úgy állt előttem, ahogyan volt : se családja, se hazája, tör ék eny fiatal szépség, aki nek életére törnek, akinek napjai meg vannak szám220
lálva. Még mindig nagyon kívántam a testét, és most végr e a hozzá tar toz ó lelk et is bir tok olt am. Az első hé ten á rta tla nul és n yug odt an é ltü nk. Man ut a többi nő kedvezően fogadta. Ez lecsendesítette a fér fiakat is: rá se néztek, nem szólították le, nem verseng tek érte. Szinte mindent értett, egész jól beszélt, egy szerűsége miatt pedig senki nem tekintette vetélytárs nak. Felajánlották neki, hogy a kantinban dolgozzék, ami valamiféle előléptetésnek számított: a munka sok kal kényelmesebb volt ott, és természetbeli juttatások kal is járt. Társaimmal először távolságot tartottunk egymás tól: a hímek mindig és mindenhol kakaskodással kez dik, és csak aztán értik meg egymást. Mint bárhol más hol, itt is cigaretta, kártya, alkohol, tévé és foci járta, ami egyáltalán nem volt az én stílusom. De elvégez tem a munkák rám eső részét, raktam a tűzre, ha rám került a sor, és ellenszolgáltatás nélkül átengedtem a napi dohányadagomat. Egészen véletlenül akadt köz tük néhány sakk-kedvelő: mivel tudtam, hogyan nyer jek vag y ves zíts ek a megfelelő pil lan atb an, kö nn ye n beil les zked tem a kis cso port ba. És soha nem uta sít ot tam vissza a szent és elmaradhatatlan teát, amelyet a nap és az éjszaka minden órájában iszogattak. Sokol és Andi Emiri, apa és fia szobájában aludtam, de őket magukat csak este láttam, amikor visszajöttek Tiranából. Mint már mondtam, a kony hába n volt még egy ágy, ott aludt Stoli, egy fürge kis öregember, aki a háztartással foglalkozott. Az apa, Emiri hamar a szívé221
A m un ka jót tet t n eke m. Már F ranc iaor szá gban sem volt elle nemre , amik or Isk aré ügy eiv el fogla lkozt am: val amil yen szin ten a szerve zés, a feldol gozás, a szere lés is alkotás, én pedig jól végeztem a munkámat. Egyébként is mozognom kellett. Manu sem boldogult rosszul. A dohánylevelek sem hagytak bennem rossz emlékeket. Bár dohányozni azért nem fogok egyha mar.
Valam ikor az első na pok ba n Ma nu megi nt magá t kezdte el vádolni, amiért a romlásba vitt. Én úgy dön töttem, optimista maradok, és egyáltalán nem hazud tam neki, amikor azt mondtam, egészen másképpen látom a dolgokat. - Hiszen együtt vagyunk. Mindig is erre a boldog ságra vágytam. A többi átmeneti állapot. Itt senki nincs nálunk jobb helyzetben. Egyfajta egyenlőség uralko dik. Nekünk meg ráadásul itt van a szerelem is. - Elpazaroltam minden alkalmat, amíg szerethettük voln a egym ást . It t - ekk or a tá bor ra mut at ot t - a gyö nyör és az élet egymás ellenségei. Csodálom, amit ér tem teszel, pedig nem vagyok rá méltó. Soha nem tud tam felemelkedni a te érzelmeidhez. Szavai, hanghordozása erős hatást tettek rám, telje sen felkavarták a lelkemet. Manu szíve most már tel jese n az eny ém volt . Szinte tes ti meg kön nye bbü lés t, egyfajta gyönyört éreztem egy pillanatig. Ebben a pil lanatban Manu pontosan úgy állt előttem, ahogyan volt : se családja, se hazája, tör ék eny fiatal szépség, aki nek életére törnek, akinek napjai meg vannak szám220
lálva. Még mindig nagyon kívántam a testét, és most végr e a hozzá tar toz ó lelk et is bir tok olt am. Az első hé ten á rta tla nul és n yug odt an é ltü nk. Man ut a többi nő kedvezően fogadta. Ez lecsendesítette a fér fiakat is: rá se néztek, nem szólították le, nem verseng tek érte. Szinte mindent értett, egész jól beszélt, egy szerűsége miatt pedig senki nem tekintette vetélytárs nak. Felajánlották neki, hogy a kantinban dolgozzék, ami valamiféle előléptetésnek számított: a munka sok kal kényelmesebb volt ott, és természetbeli juttatások kal is járt. Társaimmal először távolságot tartottunk egymás tól: a hímek mindig és mindenhol kakaskodással kez dik, és csak aztán értik meg egymást. Mint bárhol más hol, itt is cigaretta, kártya, alkohol, tévé és foci járta, ami egyáltalán nem volt az én stílusom. De elvégez tem a munkák rám eső részét, raktam a tűzre, ha rám került a sor, és ellenszolgáltatás nélkül átengedtem a napi dohányadagomat. Egészen véletlenül akadt köz tük néhány sakk-kedvelő: mivel tudtam, hogyan nyer jek vag y ves zíts ek a megfelelő pil lan atb an, kö nn ye n beil les zked tem a kis cso port ba. És soha nem uta sít ot tam vissza a szent és elmaradhatatlan teát, amelyet a nap és az éjszaka minden órájában iszogattak. Sokol és Andi Emiri, apa és fia szobájában aludtam, de őket magukat csak este láttam, amikor visszajöttek Tiranából. Mint már mondtam, a kony hába n volt még egy ágy, ott aludt Stoli, egy fürge kis öregember, aki a háztartással foglalkozott. Az apa, Emiri hamar a szívé221
be zárt . A har mad ik esté n megaj ándé kozo tt egy jó za kóval, ami a hidegre és a nedvességre tekintettel nem elhanyagolható segítségnek bizonyult: az ajándékot ér tékének megfelelően megbecsültem, bár nem igazán értettem, mire véljem. Az angol és az olasz egy furcsa keverékén kommunikáltunk egymással. Mivel keve set láttuk egymást, nem sok alkalmunk volt összekü lönbözni sem. A kem ény élet és a fizikai mu nk a nem vise lt meg különösebben. Hamarosan hozzászoktam a kényelmet lenséghez és az ételek egyhangúságához, a rizsből és zöldségekből álló napi menühöz. Se pénzgondok, se felelősség, végül is ez maga volt a Minimális Gondta lansági Segély, amelyről Manu beszélt nekem egyszer, igaz, hogy mindennap meg is kellett dolgozni érte. Kö zös életünk során először úgy éltünk, mint a többi em ber. A nap ok eg yha ngú an zajlot tak, mégis val aho gy mindegyik egy kicsit hosszabb és naposabb lett, mint az előző. Két párizsi tél után nagyra értékeltem ezt a szinte bordeaux-i márciust. Ez a kis tapasztalatszer zés, jóllehet nem is volt olyan vészes, mégsem tartha tott sokáig: nem akartunk örökké a munkának élni. Arra vá rtu nk, hog y megé rke zze nek albá n irat aink , és szabadon mozoghassunk az országban. Manu meg kapta Lyonból a maga születési anyakönyvi kivona tát, én viszont nem. Hivatalos státusom egyre kibogozhatatlanabbá vált. Abban azért biztosak voltunk, hogy ha Manu papírjai megjönnek, a többit majdcsak megoldjuk valahogy. Még őrizgettem személyi igazol-
ván yom at, s az meg nyi tha tta elő ttem a francia nagy követség kapuját, lehetővé téve a hazatérést, ha a szük ség úgy kívánja. Szinte biztos voltam benne, hogy Tortu elküldte a pénzt Tiranába. Manu helyzete is bi zonyára tisztázódott már Párizsban: hivatali ügye egész biz onyo san hal adt már val ame nny it előr e, alig hane m kiharcol hattunk volna neki legalább egy átmeneti tar tar tózkodási engedélyt. Tortuben pedig nyugodtan meg bí zh att unk . Ki kellett használnunk ezt a tél végi, mediterrán idő szakot, amikor a klíma megenyhült, mihelyt a napnak sikerült áttörni a felhőkön. Manu tudott a jelenben élni, én sokkal kevésbé. Unatkoztam: a napok és az éjszakák végtelennek tűntek. A dohánylevelek forga tása nem emészt fel túl sok energiát, ha az ember izmai már hozzáedződtek. Tele voltam fölös energiával, nem tudtam aludni. Az étkezések közben, amikor beszél gettünk, mindenféle lehetőséget végiggondoltunk: úgy terveztük, ha én is megkapom az állampolgárságot, itt maradunk mindketten. Leköltözünk a tengerpartra, nyitunk egy kávézót, kérünk hozzá pénzt Tortutől és apámtól. Lesz néhány szobánk is, ahová meghívhat ju k üg yfe lei nket és bará tai nkat . Szeré ny ambíció k vol tak ezek, szép és biztos élet lebegett a szemünk előtt. Elhatároztuk, hogy hátat fordítu nk Franciaországnak, Franciaországnak, amiért így elbánt velünk. És talán meg is tettük volna, legalábbis valószínűleg megpróbáljuk. Kitoloncoltatá sunk ugyanarra tanított, mint az évek múlása: lassan megértettük, mennyire törékeny minden emberi al-
222
223
be zárt . A har mad ik esté n megaj ándé kozo tt egy jó za kóval, ami a hidegre és a nedvességre tekintettel nem elhanyagolható segítségnek bizonyult: az ajándékot ér tékének megfelelően megbecsültem, bár nem igazán értettem, mire véljem. Az angol és az olasz egy furcsa keverékén kommunikáltunk egymással. Mivel keve set láttuk egymást, nem sok alkalmunk volt összekü lönbözni sem. A kem ény élet és a fizikai mu nk a nem vise lt meg különösebben. Hamarosan hozzászoktam a kényelmet lenséghez és az ételek egyhangúságához, a rizsből és zöldségekből álló napi menühöz. Se pénzgondok, se felelősség, végül is ez maga volt a Minimális Gondta lansági Segély, amelyről Manu beszélt nekem egyszer, igaz, hogy mindennap meg is kellett dolgozni érte. Kö zös életünk során először úgy éltünk, mint a többi em ber. A nap ok eg yha ngú an zajlot tak, mégis val aho gy mindegyik egy kicsit hosszabb és naposabb lett, mint az előző. Két párizsi tél után nagyra értékeltem ezt a szinte bordeaux-i márciust. Ez a kis tapasztalatszer zés, jóllehet nem is volt olyan vészes, mégsem tartha tott sokáig: nem akartunk örökké a munkának élni. Arra vá rtu nk, hog y megé rke zze nek albá n irat aink , és szabadon mozoghassunk az országban. Manu meg kapta Lyonból a maga születési anyakönyvi kivona tát, én viszont nem. Hivatalos státusom egyre kibogozhatatlanabbá vált. Abban azért biztosak voltunk, hogy ha Manu papírjai megjönnek, a többit majdcsak megoldjuk valahogy. Még őrizgettem személyi igazol-
ván yom at, s az meg nyi tha tta elő ttem a francia nagy követség kapuját, lehetővé téve a hazatérést, ha a szük ség úgy kívánja. Szinte biztos voltam benne, hogy Tortu elküldte a pénzt Tiranába. Manu helyzete is bi zonyára tisztázódott már Párizsban: hivatali ügye egész biz onyo san hal adt már val ame nny it előr e, alig hane m kiharcol hattunk volna neki legalább egy átmeneti tar tar tózkodási engedélyt. Tortuben pedig nyugodtan meg bí zh att unk . Ki kellett használnunk ezt a tél végi, mediterrán idő szakot, amikor a klíma megenyhült, mihelyt a napnak sikerült áttörni a felhőkön. Manu tudott a jelenben élni, én sokkal kevésbé. Unatkoztam: a napok és az éjszakák végtelennek tűntek. A dohánylevelek forga tása nem emészt fel túl sok energiát, ha az ember izmai már hozzáedződtek. Tele voltam fölös energiával, nem tudtam aludni. Az étkezések közben, amikor beszél gettünk, mindenféle lehetőséget végiggondoltunk: úgy terveztük, ha én is megkapom az állampolgárságot, itt maradunk mindketten. Leköltözünk a tengerpartra, nyitunk egy kávézót, kérünk hozzá pénzt Tortutől és apámtól. Lesz néhány szobánk is, ahová meghívhat ju k üg yfe lei nket és bará tai nkat . Szeré ny ambíció k vol tak ezek, szép és biztos élet lebegett a szemünk előtt. Elhatároztuk, hogy hátat fordítu nk Franciaországnak, Franciaországnak, amiért így elbánt velünk. És talán meg is tettük volna, legalábbis valószínűleg megpróbáljuk. Kitoloncoltatá sunk ugyanarra tanított, mint az évek múlása: lassan megértettük, mennyire törékeny minden emberi al-
222
223
kotás. Az életet nem lehet csak úgy nyakon ragadni: könnyen kicsúszhat a talaj az ember lába alól, akkor pedig csak az fogja a kezét, aki igazán szereti. Egyik délben, az ebédlőben ünnepélyesen meg is kértem azt a bizonyos kezet. Elhatároztuk, hogy amint lehet, összeházasodunk, persze Franciaországban, mi vel Alb áni ába n még min dig te st vé rek ne k számí tot tunk. Nappal, nyilvános helyeken minden félreérthető helyzetet kerültünk. Ez a kötelező tisztaság valami cso dálatos volt. Eléggé későn, napkeltekor láttunk mun kához, mert a dohánysilókba nem vezették be az ára mot. Türelmetlenül vártam Manuelle-re. Az első kü lön töltött éjszaka után a reggeli ölelés olyan tiszta sággal párosult, amely kapcsolatunk legelejére repí tett vissza. Lehetetlen volt megérintenem Manut, de ez csak még kívánatosabbá varázsolta. Szenvedélye sen, vágyakozva koslattam utána: nem tudtam elmen ni mellette csak úgy. A testi egyedüllét beteggé tett: ugyan miért fosztanánk meg magunkat az egyetlen megmaradt gyönyörtől? Szabadon közlekedhettem, de soha sem voltam egye dül. A táborlakók nem ismerték az intimitás fogalmát, a falnak is szeme volt. Esténként, lefekvés előtt a fér fiak csoportokba verődtek. Ha kimentem a szobám ból, álta lában az olasz, albá n v agy görög tele víziót néz tem, sakkoztam, vagy levegőztem. Az asszonyok egy más társaságában töltötték az estét, más családokat lá togattak meg, vagy csoportosan átmentek a férfiak22
hoz tévét nézni. Mindenki tudta, hol van a másik. Es te hat tájban sötétedett, a vacsorát fél hétkor szolgál ták fel. Vacsora után már kevesen mozdultak ki, úgy hogy senki nem foglalkozott velünk. Manuval ilyen kor tudtunk meglépni, de csak vigyázva, és nem hosszú időre. Ált alá ban a táb or sét ány ain sét ál tun k i lye nko r. Egy este véletlenül tanúja voltam, ahogy Koszo hazament Tiranába: kiállt a garázsból, visszazárta a tolóajtót, és elhagyta a tábort. A billenőajtót éppen akkor csukta be, olda lt lát tam még egy kis ebb ajtót, amel y n em vol t kulcsra zárva. Ez az üres garázs lett a hálószobánk, a ben ne lévő hos szú fapad ped ig a nás zág yun k, vala hányszor a tábor főnöke hazament Tiranába. Hozzá kellett szoknunk a félhomályhoz: egy tetőablaknak kö szönhetően holdfényes éjszakákon még láthattuk is egymást. Mint mondtam, nem értem be annyival, hogy nézzem Manut. Szükségem volt a szerelem bizonyíté kaira, adni és kapni akartam. Manu és én soha sehol nem szégyelltünk szeretkezni. Találkozásainknak kü lön varázsa volt, hogy soha nem tudhattuk előre, Koszo hazamegy-e aznap Tiranába, vagy sem. Gyorsan kel lett cselekednünk, nomád körülmények között, de ez nem csökkentette az élvezetet. Manu szépsége már megint végzetesnek bizonyult. Andi , a fiat alembe r, aki vel eg yüt t lak tam , egy ik este bizo nyá ra köv et et t min ket . Bele haba rodo tt Man uba . Beszélt az apjával is erről, ő pedig ajándékokkal hal mozott el, melyek mögött nem sejtettem a valódi indí225
kotás. Az életet nem lehet csak úgy nyakon ragadni: könnyen kicsúszhat a talaj az ember lába alól, akkor pedig csak az fogja a kezét, aki igazán szereti. Egyik délben, az ebédlőben ünnepélyesen meg is kértem azt a bizonyos kezet. Elhatároztuk, hogy amint lehet, összeházasodunk, persze Franciaországban, mi vel Alb áni ába n még min dig te st vé rek ne k számí tot tunk. Nappal, nyilvános helyeken minden félreérthető helyzetet kerültünk. Ez a kötelező tisztaság valami cso dálatos volt. Eléggé későn, napkeltekor láttunk mun kához, mert a dohánysilókba nem vezették be az ára mot. Türelmetlenül vártam Manuelle-re. Az első kü lön töltött éjszaka után a reggeli ölelés olyan tiszta sággal párosult, amely kapcsolatunk legelejére repí tett vissza. Lehetetlen volt megérintenem Manut, de ez csak még kívánatosabbá varázsolta. Szenvedélye sen, vágyakozva koslattam utána: nem tudtam elmen ni mellette csak úgy. A testi egyedüllét beteggé tett: ugyan miért fosztanánk meg magunkat az egyetlen megmaradt gyönyörtől? Szabadon közlekedhettem, de soha sem voltam egye dül. A táborlakók nem ismerték az intimitás fogalmát, a falnak is szeme volt. Esténként, lefekvés előtt a fér fiak csoportokba verődtek. Ha kimentem a szobám ból, álta lában az olasz, albá n v agy görög tele víziót néz tem, sakkoztam, vagy levegőztem. Az asszonyok egy más társaságában töltötték az estét, más családokat lá togattak meg, vagy csoportosan átmentek a férfiak22
tékot. Irántam való rokonszenvük segített a táborba való bei lle szke dés ben. Ám val ójáb an az a apa fia ne véb en ked ve sk ed et t neke m, his zen én ren del kez tem Manu fölött. Történetünket mindenki ismerte: fivér és nővér, Enver Hodzsa egyik áldozatának gyerme kei, akiket kiűztek Franciaországból, most pedig vis sza tért ek Albá niáb a. Andi nyi lv án nem sokáig hit t nekünk: a szerelem tévedhetetlenül nyomára bukkan a szerelemnek. Negyedik titkos találkánk alkalmával mennydörgés szerű robajt és kitartó villámlást hallottunk. Valaki hir telen feltépte az ajtót, két fénykéve vetült ránk. Test helyzetünk és ruháink összevisszasága magáért beszélt. And i jö tt felé nk, lámpá val a kéz ben , egy másik fény forrás az arcát világította meg. A többieket nem lát tam, a fények elvakítottak minket. Egy szót sem ejtet tek, mindenki hallgatott. A mellettünk lévő kis ajtó, ahol bejöttünk, szintén kinyílt, egy harmadik lámpa fénye bekerített bennünket. Hagyták, hogy rendbe szedjük magunkat. Hozzánk sem értek. Jelezték, hogy lépjünk előre. Valaki egy bottal vagy pálcával a há tunka t böködte. Végigmentünk a táboron. Azok a fér fér fiak kísértek, akik felfedeztek minket. Aztán megér keztek a nők is, kiáltozva, rikácsolva. Átvezettek min ket az ebédlőbe. Ebben a teremben, a falhoz tapadva kellett szembenéznünk a tábori tömeggel. Ma is tisztán magam előtt látom ezt a jelenetet. Mi va gy unk a zs ivaj és a f elfo rdulás okai . Lehe tetl ensé g a dolgot kimagyarázni. A hangulat fokozódik. A férfia
hoz tévét nézni. Mindenki tudta, hol van a másik. Es te hat tájban sötétedett, a vacsorát fél hétkor szolgál ták fel. Vacsora után már kevesen mozdultak ki, úgy hogy senki nem foglalkozott velünk. Manuval ilyen kor tudtunk meglépni, de csak vigyázva, és nem hosszú időre. Ált alá ban a táb or sét ány ain sét ál tun k i lye nko r. Egy este véletlenül tanúja voltam, ahogy Koszo hazament Tiranába: kiállt a garázsból, visszazárta a tolóajtót, és elhagyta a tábort. A billenőajtót éppen akkor csukta be, olda lt lát tam még egy kis ebb ajtót, amel y n em vol t kulcsra zárva. Ez az üres garázs lett a hálószobánk, a ben ne lévő hos szú fapad ped ig a nás zág yun k, vala hányszor a tábor főnöke hazament Tiranába. Hozzá kellett szoknunk a félhomályhoz: egy tetőablaknak kö szönhetően holdfényes éjszakákon még láthattuk is egymást. Mint mondtam, nem értem be annyival, hogy nézzem Manut. Szükségem volt a szerelem bizonyíté kaira, adni és kapni akartam. Manu és én soha sehol nem szégyelltünk szeretkezni. Találkozásainknak kü lön varázsa volt, hogy soha nem tudhattuk előre, Koszo hazamegy-e aznap Tiranába, vagy sem. Gyorsan kel lett cselekednünk, nomád körülmények között, de ez nem csökkentette az élvezetet. Manu szépsége már megint végzetesnek bizonyult. Andi , a fiat alembe r, aki vel eg yüt t lak tam , egy ik este bizo nyá ra köv et et t min ket . Bele haba rodo tt Man uba . Beszélt az apjával is erről, ő pedig ajándékokkal hal mozott el, melyek mögött nem sejtettem a valódi indí225
kat, akik eleinte tétovázni látszottak, mostanra feltü zelte a nők kiáltozása. Az óbégatásból egy szót sem értek, de Manu, aki tudja, mit beszélnek, szürke a fé lelemtől: leginkább őt pocskondiázzák. Az előttünk álló férfiak akaratlanul is kordonként védenek min ket a vérszomjas tömegtől. Egy nő félrelöki őket, és Manura ront, igyekszik megkarmolni az arcát. Ha nem teszünk valamit, egyszerűen meglincselnek minket. El jö tt az ideje, hog y h asz nát ve gyü k u tol só dzs óke rün k nek. Elkezdtem olaszul üvölteni: - Io sono francese! Quella non é mia sorella! E la mia ragazza! Azzal kiv ett em a zsebe mből személy i igazol ványo mat. Kézről kézre járt. Olyan volt, mint valami csoda. Manu rám mutatott, és kiáltozni kezdett : Franzki! Fran ciaország ezúttal megmentett bennünket. A férfiak megértették a helyzetet, nevettek, és alpári gesztusok kal mutogattak felénk. A feszültség oldódni kezdett, a körülöttünk lévők visszahúzódtak, az asszonyok meg hátráltak. Nem voltunk többé szörnyetegek, csak kül földiek. Élénk vita kezdődött további sorsunkról. Érez tem, hogy nem én vagyok veszélyben, hanem Manu. Mind a férfiak, mind a nők egyaránt őt nézték, őrá mu togattak. Többé nem volt helye közöttük: a nő, aki egy szer odaadta magát egy férfinak, mindenki tulajdona lett. Andi viselkedett a legerőszakosabban. Apja meg próbálta visszatartani és megnyugtatni. Megértettem, mit akart ő és másik három fiatal: egy-egy harapást a húsból, amely felvillant előttük. Mostantól egy percre 227
tékot. Irántam való rokonszenvük segített a táborba való bei lle szke dés ben. Ám val ójáb an az a apa fia ne véb en ked ve sk ed et t neke m, his zen én ren del kez tem Manu fölött. Történetünket mindenki ismerte: fivér és nővér, Enver Hodzsa egyik áldozatának gyerme kei, akiket kiűztek Franciaországból, most pedig vis sza tért ek Albá niáb a. Andi nyi lv án nem sokáig hit t nekünk: a szerelem tévedhetetlenül nyomára bukkan a szerelemnek. Negyedik titkos találkánk alkalmával mennydörgés szerű robajt és kitartó villámlást hallottunk. Valaki hir telen feltépte az ajtót, két fénykéve vetült ránk. Test helyzetünk és ruháink összevisszasága magáért beszélt. And i jö tt felé nk, lámpá val a kéz ben , egy másik fény forrás az arcát világította meg. A többieket nem lát tam, a fények elvakítottak minket. Egy szót sem ejtet tek, mindenki hallgatott. A mellettünk lévő kis ajtó, ahol bejöttünk, szintén kinyílt, egy harmadik lámpa fénye bekerített bennünket. Hagyták, hogy rendbe szedjük magunkat. Hozzánk sem értek. Jelezték, hogy lépjünk előre. Valaki egy bottal vagy pálcával a há tunka t böködte. Végigmentünk a táboron. Azok a fér fér fiak kísértek, akik felfedeztek minket. Aztán megér keztek a nők is, kiáltozva, rikácsolva. Átvezettek min ket az ebédlőbe. Ebben a teremben, a falhoz tapadva kellett szembenéznünk a tábori tömeggel. Ma is tisztán magam előtt látom ezt a jelenetet. Mi va gy unk a zs ivaj és a f elfo rdulás okai . Lehe tetl ensé g a dolgot kimagyarázni. A hangulat fokozódik. A férfia
kat, akik eleinte tétovázni látszottak, mostanra feltü zelte a nők kiáltozása. Az óbégatásból egy szót sem értek, de Manu, aki tudja, mit beszélnek, szürke a fé lelemtől: leginkább őt pocskondiázzák. Az előttünk álló férfiak akaratlanul is kordonként védenek min ket a vérszomjas tömegtől. Egy nő félrelöki őket, és Manura ront, igyekszik megkarmolni az arcát. Ha nem teszünk valamit, egyszerűen meglincselnek minket. El jö tt az ideje, hog y h asz nát ve gyü k u tol só dzs óke rün k nek. Elkezdtem olaszul üvölteni: - Io sono francese! Quella non é mia sorella! E la mia ragazza! Azzal kiv ett em a zsebe mből személy i igazol ványo mat. Kézről kézre járt. Olyan volt, mint valami csoda. Manu rám mutatott, és kiáltozni kezdett : Franzki! Fran ciaország ezúttal megmentett bennünket. A férfiak megértették a helyzetet, nevettek, és alpári gesztusok kal mutogattak felénk. A feszültség oldódni kezdett, a körülöttünk lévők visszahúzódtak, az asszonyok meg hátráltak. Nem voltunk többé szörnyetegek, csak kül földiek. Élénk vita kezdődött további sorsunkról. Érez tem, hogy nem én vagyok veszélyben, hanem Manu. Mind a férfiak, mind a nők egyaránt őt nézték, őrá mu togattak. Többé nem volt helye közöttük: a nő, aki egy szer odaadta magát egy férfinak, mindenki tulajdona lett. Andi viselkedett a legerőszakosabban. Apja meg próbálta visszatartani és megnyugtatni. Megértettem, mit akart ő és másik három fiatal: egy-egy harapást a húsból, amely felvillant előttük. Mostantól egy percre 227
...
sem hagyhattam magára Manut: nem volt se testvére, se apja, se férje, áldozatul eshetett bárkinek. Mi mindent tettünk kockára akkor? Illegálisan ha toltam be az országba, hamis személyazonossággal, vé gig hamisan vallottam. Hogy mindezt szerelemből tet tem? A világ egyetlen rendőrsége sem érte volna be evvel a magyarázattal. Láttam, amint egy börtönben rohadok meg, kémkedés vádjával, a rám zúduló kép telen kérdések kereszttüzében, melyek azt tudakol ják , mely ik külf öldi hat alo mnak dolgo zom. Láttam, amint szemérem elleni vétséggel, nemi erőszakkal, vag y Ist en tudj a mivel vád oln ak majd azon melegé ben . Man ut is magammal rá nto tt am a mély be: ezek után ki hinne neki? Végleg elvesztünk. Ez a nyomortanya édenkertnek tűnt a szememben, amint kiűzettünk belőle. Sajnálnom kellett a három ágyas szobát, az egyhangú étkezést, a zsúfoltságot, a tábor területére korlátozott létezést! Bizony, jöhetett ennél rosszabb is. Miért is nem ugorhatunk csak egyet len órácskát vissza az életünkben? Miért jóvátehetet len minden tettünk? A szere lem újból szö rny ete ggé te tt a sze mükb en. Azonn al elk erg ett ek min ket . Az átk ozo tta k számára egyetlen éjszakára sem volt hely a táborban. Egy pil lanat alatt lábunk elé dobálták kevéske tulajdonun kat, és kezembe nyomták személyi igazolványomat. A tö meg szét vált , hog y u tu nk ra enge djen be nnü nke t. Többé senki nem törődött velünk, mind arra vártak, hogy távozzunk. Végigmentünk a tábor főutcáján, pár 228
percen belül már kint is voltuk, az éjszakában, a tira nai úton. Manuval már korábban felvetettük a szökés ötle tét. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem Tirana, ha nem a tengerpart felé kell tartanunk , mert a fővárosba veze tő ú to n bi zony ára az onnal elk apn ak mi nket . Azon az estén Manuval ugyanerre ju tot tunk . Mihez is kezd hettünk volna Tiranában? Se pénzünk, se papírjaink. En még oltalmat kérhettem volna a francia nagykö vet ség en, de akk or mi lesz Manu val ? Ink ább Durre s be, a t eng erh ez kell ett el jut nun k: Olaszor szág ott van szemben, bármelyik révész könnyedén átcsempészhet minket az Adrián. Már a táborban beszéltünk erről. Elég sok fiatal próbál meg így bejutni az Európai Kö zösség területére. Ha egyszer már Olaszországban le szünk, úgy véltem, francia állampolgárságomnak kö szönhetően már biztonságban érezhetjük magunkat. Tehát nyugat felé kellett elindulnunk. A pa rt úg y ötv en kil omét err e vol t a táb ort ól, ami nagyjából tíz-tizenöt óra gyaloglást jelent. A lehető leg gyorsabban kellett haladnunk: a táborlakók ugyan el kergettek minket, de Koszónak el kellett számolnia ve lünk, így kerestethet minket. Az éjszaka sötét volt, bár felh őtlen és csill agos. Neh eze n l ehet elő reh alad ni, ha az ember nem látja, hová lép: végül átvágtunk a földeken, mert attól tartottam, hogy követnek min ket. A táj teljesen kiszáradt, fákat alig lehetett látni, csak apró cserjék karistolták cipőnket és nadrágszá runkat. Minden lépésnél kövekbe botlottunk. 229
...
sem hagyhattam magára Manut: nem volt se testvére, se apja, se férje, áldozatul eshetett bárkinek. Mi mindent tettünk kockára akkor? Illegálisan ha toltam be az országba, hamis személyazonossággal, vé gig hamisan vallottam. Hogy mindezt szerelemből tet tem? A világ egyetlen rendőrsége sem érte volna be evvel a magyarázattal. Láttam, amint egy börtönben rohadok meg, kémkedés vádjával, a rám zúduló kép telen kérdések kereszttüzében, melyek azt tudakol ják , mely ik külf öldi hat alo mnak dolgo zom. Láttam, amint szemérem elleni vétséggel, nemi erőszakkal, vag y Ist en tudj a mivel vád oln ak majd azon melegé ben . Man ut is magammal rá nto tt am a mély be: ezek után ki hinne neki? Végleg elvesztünk. Ez a nyomortanya édenkertnek tűnt a szememben, amint kiűzettünk belőle. Sajnálnom kellett a három ágyas szobát, az egyhangú étkezést, a zsúfoltságot, a tábor területére korlátozott létezést! Bizony, jöhetett ennél rosszabb is. Miért is nem ugorhatunk csak egyet len órácskát vissza az életünkben? Miért jóvátehetet len minden tettünk? A szere lem újból szö rny ete ggé te tt a sze mükb en. Azonn al elk erg ett ek min ket . Az átk ozo tta k számára egyetlen éjszakára sem volt hely a táborban. Egy pil lanat alatt lábunk elé dobálták kevéske tulajdonun kat, és kezembe nyomták személyi igazolványomat. A tö meg szét vált , hog y u tu nk ra enge djen be nnü nke t. Többé senki nem törődött velünk, mind arra vártak, hogy távozzunk. Végigmentünk a tábor főutcáján, pár 228
Biztos voltam benne, hogy ebből is kikeveredünk majd: az utolsó esély optimizmusa volt ez. Először még bát orí tot tam Man ut, kés őbb azo nban tak aré kos kod nom kellett a levegővel. Sivatagos vidéken jártunk, kutyák vonítottak körülöttünk, ugatásuk időről idő re visszhangot vert a tájban. Mindössze valami furkósbotfélével voltam felfegyverezve, ezt nem is tet tem le többé. Manu csodálatra méltó bátorsággal ha ladt előre, mígnem egyszerre csak a földre hanyatlott. Már órák óta erőltetett menetben gyalogoltunk. Alig kuporodtunk össze a földön, egy kis mélyedésben, rög tön elkezdtünk dideregni. A föld fagyott volt alattunk. Manu vacogott. Ráadtam a zakómat. A négy naran csot, amit még reggel vásároltam az élelmiszeres busz nál, meghagyták nekünk. Megosztoztunk rajtuk. Manu fejét a térdemre támasztva elszenderedett. Igye keztem minél szorosabban arcára tapasztani tenyere met, hogy így is melegítsem. Virrasztottam, amíg aludt. Ő volt az én kicsi lányom, én voltam az apja, és se hogy sem tudtam megvédeni. Végül ő ragadott ki eb ből a zsib badt ságb ól, és t ov áb bin du lt unk a felkel ő na p fényében. A sze nve dés ekne k nem aka rt vég e sza kadn i. Még mindig el tudom sorolni őket: lábunk felhólyagzott, hátu nk fájt, mert egyenetle n talajon jártunk, izmaink görcsbe rándultak, fülünk zúgott, testünkre hideg ve rejték tapadt. A tetejébe iszonyatosan szomjaztunk. Először valami ösvényt követtünk, majd újra levág tuk az utat a földeken keresztül, a tengerpart felé. Nem 230
percen belül már kint is voltuk, az éjszakában, a tira nai úton. Manuval már korábban felvetettük a szökés ötle tét. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem Tirana, ha nem a tengerpart felé kell tartanunk , mert a fővárosba veze tő ú to n bi zony ára az onnal elk apn ak mi nket . Azon az estén Manuval ugyanerre ju tot tunk . Mihez is kezd hettünk volna Tiranában? Se pénzünk, se papírjaink. En még oltalmat kérhettem volna a francia nagykö vet ség en, de akk or mi lesz Manu val ? Ink ább Durre s be, a t eng erh ez kell ett el jut nun k: Olaszor szág ott van szemben, bármelyik révész könnyedén átcsempészhet minket az Adrián. Már a táborban beszéltünk erről. Elég sok fiatal próbál meg így bejutni az Európai Kö zösség területére. Ha egyszer már Olaszországban le szünk, úgy véltem, francia állampolgárságomnak kö szönhetően már biztonságban érezhetjük magunkat. Tehát nyugat felé kellett elindulnunk. A pa rt úg y ötv en kil omét err e vol t a táb ort ól, ami nagyjából tíz-tizenöt óra gyaloglást jelent. A lehető leg gyorsabban kellett haladnunk: a táborlakók ugyan el kergettek minket, de Koszónak el kellett számolnia ve lünk, így kerestethet minket. Az éjszaka sötét volt, bár felh őtlen és csill agos. Neh eze n l ehet elő reh alad ni, ha az ember nem látja, hová lép: végül átvágtunk a földeken, mert attól tartottam, hogy követnek min ket. A táj teljesen kiszáradt, fákat alig lehetett látni, csak apró cserjék karistolták cipőnket és nadrágszá runkat. Minden lépésnél kövekbe botlottunk. 229
tévesz thettük el: a felkelő napnak háttal kellett halad nunk, ennyi az egész. Amikor végre elérkeztünk a ten gerhez, bátorságunk egy csapásra visszatért. A strand ra érve már nem tudtam, merre is lehet Durres, észak vag y dél felé kell-e el in du ln unk : soha nem látt am Al bánia té rké pé t. Végül a dél i ir ány t vá las ztot tam, a na p így bal oldalunkon volt. Manu egyre többet tüsszögött, egyre gyakrabban nem kapott levegőt. Ereje folyton fogyott, a homok vissza fogta lé pte ink et. Itt -ot t be to nbu nke re ke t lehe tett látni, minden bizonnyal még a háborús időkből. Végül egy ily enb e men ek ül tü nk, ho gy kics it megpi henjünk. Manu nem bírt továbbmenni. Egész testé ben res zke tet t. Én még egész jól bír tam . Eddi g nem találkoztunk senkivel, de azért mégis jobb lett volna az éjszakát elbújva tölteni. Másfelől viszont minél ha marabb el kellett jutnunk Durres-ig, emberekkel ta lálkozni, ételt és vizet szerezni, és megpróbálni gyor san kijutni ebből az országból. A delet és a délután egy részét átaludtuk a bunkerben, bármilyen nyirkos és dohos búz uralkodott is odabenn. Amiko r f elé bred tem, a n ép tel en ten ger felet t é pp en beáll t a m ind enn ek elle nére fenséges alk ony . Balra vol t egy kis emelkedő: odamentem, mert tájékozódni akar tam. A kis szirtfokról jól látszott egy nagy város dél felé, fényei pislogtak az este rózsaszín és zöldes kékségében. Már nem járhattunk túlságosan messze. Ta lán jobb lett volna otthagyni Manut a lőállásban, el menni ételért és vízért. Vajon mennyi idő szükséges 23
Biztos voltam benne, hogy ebből is kikeveredünk majd: az utolsó esély optimizmusa volt ez. Először még bát orí tot tam Man ut, kés őbb azo nban tak aré kos kod nom kellett a levegővel. Sivatagos vidéken jártunk, kutyák vonítottak körülöttünk, ugatásuk időről idő re visszhangot vert a tájban. Mindössze valami furkósbotfélével voltam felfegyverezve, ezt nem is tet tem le többé. Manu csodálatra méltó bátorsággal ha ladt előre, mígnem egyszerre csak a földre hanyatlott. Már órák óta erőltetett menetben gyalogoltunk. Alig kuporodtunk össze a földön, egy kis mélyedésben, rög tön elkezdtünk dideregni. A föld fagyott volt alattunk. Manu vacogott. Ráadtam a zakómat. A négy naran csot, amit még reggel vásároltam az élelmiszeres busz nál, meghagyták nekünk. Megosztoztunk rajtuk. Manu fejét a térdemre támasztva elszenderedett. Igye keztem minél szorosabban arcára tapasztani tenyere met, hogy így is melegítsem. Virrasztottam, amíg aludt. Ő volt az én kicsi lányom, én voltam az apja, és se hogy sem tudtam megvédeni. Végül ő ragadott ki eb ből a zsib badt ságb ól, és t ov áb bin du lt unk a felkel ő na p fényében. A sze nve dés ekne k nem aka rt vég e sza kadn i. Még mindig el tudom sorolni őket: lábunk felhólyagzott, hátu nk fájt, mert egyenetle n talajon jártunk, izmaink görcsbe rándultak, fülünk zúgott, testünkre hideg ve rejték tapadt. A tetejébe iszonyatosan szomjaztunk. Először valami ösvényt követtünk, majd újra levág tuk az utat a földeken keresztül, a tengerpart felé. Nem
tévesz thettük el: a felkelő napnak háttal kellett halad nunk, ennyi az egész. Amikor végre elérkeztünk a ten gerhez, bátorságunk egy csapásra visszatért. A strand ra érve már nem tudtam, merre is lehet Durres, észak vag y dél felé kell-e el in du ln unk : soha nem látt am Al bánia té rké pé t. Végül a dél i ir ány t vá las ztot tam, a na p így bal oldalunkon volt. Manu egyre többet tüsszögött, egyre gyakrabban nem kapott levegőt. Ereje folyton fogyott, a homok vissza fogta lé pte ink et. Itt -ot t be to nbu nke re ke t lehe tett látni, minden bizonnyal még a háborús időkből. Végül egy ily enb e men ek ül tü nk, ho gy kics it megpi henjünk. Manu nem bírt továbbmenni. Egész testé ben res zke tet t. Én még egész jól bír tam . Eddi g nem találkoztunk senkivel, de azért mégis jobb lett volna az éjszakát elbújva tölteni. Másfelől viszont minél ha marabb el kellett jutnunk Durres-ig, emberekkel ta lálkozni, ételt és vizet szerezni, és megpróbálni gyor san kijutni ebből az országból. A delet és a délután egy részét átaludtuk a bunkerben, bármilyen nyirkos és dohos búz uralkodott is odabenn. Amiko r f elé bred tem, a n ép tel en ten ger felet t é pp en beáll t a m ind enn ek elle nére fenséges alk ony . Balra vol t egy kis emelkedő: odamentem, mert tájékozódni akar tam. A kis szirtfokról jól látszott egy nagy város dél felé, fényei pislogtak az este rózsaszín és zöldes kékségében. Már nem járhattunk túlságosan messze. Ta lán jobb lett volna otthagyni Manut a lőállásban, el menni ételért és vízért. Vajon mennyi idő szükséges
230
23
ahhoz, hogy beérjek a városba és vissza? Mi lesz Mami val, mire viss zajöv ök? Fölösleges vol t mind eze n gon dolkoznom: mire visszasétáltam a bunkerbe, Manu már haldoklott. Szeme tágra nyílt, szinte már alig lélegzett. Homlo ka valósággal sütött, mindeközben szegény mégis va cogott. Lehetetlen volt tüzet rakni, se tűzrevalót, se gyufát nem találtam a környéken. Kivittem a szabad levegőre: ekkor már kint sem volt hidegebb, mint az izzadó betonfalak között. Szerettem volna, ha feláll, és el tudunk indulni segítségért. Amilyen állapotba került mostanra, már értelmetlenség lett volna rejte getni. Sehogy sem tudott azonban járni: folyamatosan fuldoklóit. Egyszerűen nem mertem otthagyni, és egyedül nekivágni az útnak. Izgatottságom is fáraszt hatta, megállás nélkül beszéltem hozzá, hátha így meg vigas ztal om. Arra kér t, hog y feküdj ek mellé a homo kba, és ma radjak nyugton. Egy dalocskát dúdolgatott, valami sanzont, alig tudtam kivenni, mi lehet az. Azt hittem, aludni próbál, pedig ezek élete utolsó percei voltak. Az egyi k sor ut án a szoká sosn ál kics it hoss zabb szü netet tartott. A holtak nyugalmát lehetetlen összeke ver ni az élők álmá val: „Ma nu ! Ma nu ! Ma nu !" Vége. Manu meghalt. Karomban ringattam egy ideig, régi altatódalt dúdoltam neki még a gyermekkoromból. Az tán egyszerűen engem is elnyomott az álom. Reggel a nap, mit sem törődve tragédiámmal, fel kelt, mint bármikor máskor. Nem hagyhattam el azt a 232
pusztát, el kellett temetnem Manuelle-t. A bottal, ame lyet nem tettem le, mióta elhagytuk a tábort, aztán puszta kezemmel is kaparni kezdtem a szürke és ne héz homokot. Szűkös kis gödörbe temettem el az én drága Manumat. Rajta hagytam a zakómat, bár a ret tenetes hideg továbbra is tartott . Megigazítottam a ha ját - M an u seh ova se men t vol na re nde tl en friz uráv al. Aztá n h agy ta m, hog y arcá t és tes tét lass an beb orít sa a homok. Elindultam Durres felé, ám pár lépés múlva vissza tértem. Ugyan hogy tudnám ilyen gyorsan otthagyni ezt a sírt? Valaminek még történnie kellene. Egész nap ott várakoztam. Órákig ültem a homokban, a napon, szélárnyékban, háttal a bunker betonfalának, néztem a tengert, a partot és a sírt. Szomorúságom békés volt és hatalmas, haragom egészen lecsillapodott. Felnőtté vált am, tö bbé semmi nem ijes zthe tet t meg. Újra ma gam előtt láttam Manut Bretagne-ban, Manut Párizs ban , Ma nu t, az én kir ály nőm et. Men ny ir e sze ret tük egymást! Nem sokat ért már az életem, mégsem szerettem vol na, ha újfent letartóztatnak, kihallgatnak, bebörtönöz nek. Amint leszállt az est, elindultam Durres felé. A h omok par t u tá n a pró öblök fölé ki ugr ó k avicso s szir tek következtek. Sokáig mentem, mire megtaláltam, amit kerestem: egy csónakot, amit én is tudtam kor mányozni. Apám szeretett sétahajókázni: bátyámmal sokszor elkísértük a Gascogne-öbölbe. Nem féltem a tengertől. Tízéves korom körül - még mielőtt komo-
233
ahhoz, hogy beérjek a városba és vissza? Mi lesz Mami val, mire viss zajöv ök? Fölösleges vol t mind eze n gon dolkoznom: mire visszasétáltam a bunkerbe, Manu már haldoklott. Szeme tágra nyílt, szinte már alig lélegzett. Homlo ka valósággal sütött, mindeközben szegény mégis va cogott. Lehetetlen volt tüzet rakni, se tűzrevalót, se gyufát nem találtam a környéken. Kivittem a szabad levegőre: ekkor már kint sem volt hidegebb, mint az izzadó betonfalak között. Szerettem volna, ha feláll, és el tudunk indulni segítségért. Amilyen állapotba került mostanra, már értelmetlenség lett volna rejte getni. Sehogy sem tudott azonban járni: folyamatosan fuldoklóit. Egyszerűen nem mertem otthagyni, és egyedül nekivágni az útnak. Izgatottságom is fáraszt hatta, megállás nélkül beszéltem hozzá, hátha így meg vigas ztal om. Arra kér t, hog y feküdj ek mellé a homo kba, és ma radjak nyugton. Egy dalocskát dúdolgatott, valami sanzont, alig tudtam kivenni, mi lehet az. Azt hittem, aludni próbál, pedig ezek élete utolsó percei voltak. Az egyi k sor ut án a szoká sosn ál kics it hoss zabb szü netet tartott. A holtak nyugalmát lehetetlen összeke ver ni az élők álmá val: „Ma nu ! Ma nu ! Ma nu !" Vége. Manu meghalt. Karomban ringattam egy ideig, régi altatódalt dúdoltam neki még a gyermekkoromból. Az tán egyszerűen engem is elnyomott az álom. Reggel a nap, mit sem törődve tragédiámmal, fel kelt, mint bármikor máskor. Nem hagyhattam el azt a
pusztát, el kellett temetnem Manuelle-t. A bottal, ame lyet nem tettem le, mióta elhagytuk a tábort, aztán puszta kezemmel is kaparni kezdtem a szürke és ne héz homokot. Szűkös kis gödörbe temettem el az én drága Manumat. Rajta hagytam a zakómat, bár a ret tenetes hideg továbbra is tartott . Megigazítottam a ha ját - M an u seh ova se men t vol na re nde tl en friz uráv al. Aztá n h agy ta m, hog y arcá t és tes tét lass an beb orít sa a homok. Elindultam Durres felé, ám pár lépés múlva vissza tértem. Ugyan hogy tudnám ilyen gyorsan otthagyni ezt a sírt? Valaminek még történnie kellene. Egész nap ott várakoztam. Órákig ültem a homokban, a napon, szélárnyékban, háttal a bunker betonfalának, néztem a tengert, a partot és a sírt. Szomorúságom békés volt és hatalmas, haragom egészen lecsillapodott. Felnőtté vált am, tö bbé semmi nem ijes zthe tet t meg. Újra ma gam előtt láttam Manut Bretagne-ban, Manut Párizs ban , Ma nu t, az én kir ály nőm et. Men ny ir e sze ret tük egymást! Nem sokat ért már az életem, mégsem szerettem vol na, ha újfent letartóztatnak, kihallgatnak, bebörtönöz nek. Amint leszállt az est, elindultam Durres felé. A h omok par t u tá n a pró öblök fölé ki ugr ó k avicso s szir tek következtek. Sokáig mentem, mire megtaláltam, amit kerestem: egy csónakot, amit én is tudtam kor mányozni. Apám szeretett sétahajókázni: bátyámmal sokszor elkísértük a Gascogne-öbölbe. Nem féltem a tengertől. Tízéves korom körül - még mielőtt komo-
232
233
lyan elkezdtem volna tanulni - hosszú, magányos ha jó ut ak ról álmo dozt am. Tud ta m bán ni a v itor láva l, ér tettem a kormányzáshoz, a navigáláshoz, simán átju tottam volna Olaszországba. Végül még mielő tt Durre s-be ért em voln a, ráb uk kantam egy stégre, ahová néhány halászhajó volt ki kötve. Még hajnalban elhagytam az albán partokat: a kezem vérzett, ugyanis egy kővel vertem le a lakatot, majd jól-rosszul felhúztam a vitorlát. Később eveznem kellett, mert a szárazföldi szél a nyílt víz felé sodort. Akk or már hár om n apja nem ett em, nem itt am. A bá r ka hánykolódását aztán már nem bírtam elviselni. Érez tem, hogy hamarosan elvesztem az eszméletemet. Tótágast állt felettem a nap, én pedig a bárka aljába kuporodtam. Az ezt kö ve tő es emé nye kbe n ke vés része m volt , ezért csak pár szóval számolok be róluk. Amikor az nap reggel megérkeztem Durres-be, Tortajaduri már egy napja ott tartózkodott. Mégpedig azért, mert a fog dából hozzá írott levelem azonnali cselekvésre kész tette. Kérésemnek megfelelően tudakozó dott Manu hi vat ali ügy e ut án . Közölték vele, hog y a lán yt és öccsét kitoloncolták. Erről nem kívánt közelebbit megtudni, először engem próbált elérni. Én viszont eltűntem. Kér dezősködött a Camayenne-ben. Találkozott Tarikkal, akinek szintén nem voltak új hírei. Végül Tor tu aka dt a nyo momr a. Tari k beszé lt nek i Iskaré haláláról. Manunak tehát két testvére lett vol na? A Cimade-nál figyelmesebben elolvasva az akták
és nyomtatványok másolatait, rá kellett jönnie, hogy Laurent Iskaré én vagyok, senki más, ezek szerint te hát valahol Manuval együtt Albániában kell lennem. Tortu megtette a szükséges intézkedéseket, három nap ja ped ig már albá n földön ku ta to tt ut án am . Kezében vol tak a Ma nu fran ciaors zági ta rtó zko dás át bizt osít ó papírok, kivárhatta volna, míg meg nem kapja az ál lampolgárságot. Szerzett iratokat Iskaré névre, így is hazatérhettem volna alkalomadtán, de volt nála egy eredeti nevemre kiállított francia útlevél is. Meg per sze pénz. Ráadásul, hála apám kapcsolatainak, egy ajánlólevél a tiranai francia hatóságokhoz. Tortu végül fölfejtette a szálakat. A takhes-i tábor ba szök ésü nk másn apjá n érke zett . Azt mon dtá k neki, hogy Manu és én egyszerűen eltűntünk, minden ok és magyarázat nélkül, az éjszaka kellős közepén. Értesí tették eltűnésünkről a hatóságokat, de nem történt sem mi: benn ünket nem köröztek, Albániának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy velünk foglalkozzon. Tortu két napon keresztül keresett min ket Tiranában, ahová a ránk váró pénz miatt igyekez hettünk volna. Aztán eszébe jutott a tengere, Olaszor szág és Durres. Azonnal odasietett. Információt gyűj tött, kapcsolatba lépett a révészekkel, busás jutalmat ígérve mindenhol otthagyta a fotónkat. Amikor a ha lászok megtaláltak a nyílt tengeren, és kivittek a part ra, már tudták, ki vagyok, és őt is értesítették. Kritikus állapotban találtak rám: lázam volt és tü dőgyulladásom, már-már kómában feküdtem. Tüdő-
234
235
lyan elkezdtem volna tanulni - hosszú, magányos ha jó ut ak ról álmo dozt am. Tud ta m bán ni a v itor láva l, ér tettem a kormányzáshoz, a navigáláshoz, simán átju tottam volna Olaszországba. Végül még mielő tt Durre s-be ért em voln a, ráb uk kantam egy stégre, ahová néhány halászhajó volt ki kötve. Még hajnalban elhagytam az albán partokat: a kezem vérzett, ugyanis egy kővel vertem le a lakatot, majd jól-rosszul felhúztam a vitorlát. Később eveznem kellett, mert a szárazföldi szél a nyílt víz felé sodort. Akk or már hár om n apja nem ett em, nem itt am. A bá r ka hánykolódását aztán már nem bírtam elviselni. Érez tem, hogy hamarosan elvesztem az eszméletemet. Tótágast állt felettem a nap, én pedig a bárka aljába kuporodtam. Az ezt kö ve tő es emé nye kbe n ke vés része m volt , ezért csak pár szóval számolok be róluk. Amikor az nap reggel megérkeztem Durres-be, Tortajaduri már egy napja ott tartózkodott. Mégpedig azért, mert a fog dából hozzá írott levelem azonnali cselekvésre kész tette. Kérésemnek megfelelően tudakozó dott Manu hi vat ali ügy e ut án . Közölték vele, hog y a lán yt és öccsét kitoloncolták. Erről nem kívánt közelebbit megtudni, először engem próbált elérni. Én viszont eltűntem. Kér dezősködött a Camayenne-ben. Találkozott Tarikkal, akinek szintén nem voltak új hírei. Végül Tor tu aka dt a nyo momr a. Tari k beszé lt nek i Iskaré haláláról. Manunak tehát két testvére lett vol na? A Cimade-nál figyelmesebben elolvasva az akták 234
tályog gyötört, s ez bármikor felszakadhatott, akkor pedig megfulladok vagy gyulladásos vérmérgezést ka pok, ami nagy valószínűséggel Manu halálát is okoz ta. Azonnal el kellett szállítaniuk onnan. Tiranába még mentővel is túl nagy lett volna a kockázat. Valami ször nyű zúgásra emlékszem: nem tudtam, hogy a helikop ter az - majdnem eszemet vesztettem a félelemtől. Olaszországba vittek a Durres-ben állomásozó olasz lé gierő mentőhelikopterén. Humanitárius megfontolás ból eng edé lye zté k a sürg őss égi szál lít ást. Mive l eur ó pai állampolgár voltam, más akadály nem tornyosult elénk. Bátyám a tenger másik oldalán már várt engem. Tortu, ez a fantasztikus barát, ott maradt Albániában, hogy felkutassa Manut. Végül nem hal tam meg. Bari ban ápo lta k, és e lég ha mar túl voltam az életveszélyen, úgyhogy egyheti lá badoz ás u tá n haza is tér het tem . M ikö zbe n Olaszorszá g ban gyó gyu lt am, apá m m egh alt . Nem sok kal az őt le terítő második szívroham előtt még beszélhettem vele telefonon. Tudom, mekkora részem van abban, hogy ilyen fájdalmasan kellett meghalnia. Hazatérésem után családom attól rettegett , hogy ön gyilkos leszek, ha Manu nem tér vissza, vagy nem si kerül egy újabb Manut keríteniük. Folyton a kedve met keresték. Végül beleegyeztem a terápiába. A pszi chológus bizonyára azt hitte, meggyógyultam. Pedig tévedett: a varázslat csak annak kiváltó okával együtt vol t kép es ele nyé szn i.
236
és nyomtatványok másolatait, rá kellett jönnie, hogy Laurent Iskaré én vagyok, senki más, ezek szerint te hát valahol Manuval együtt Albániában kell lennem. Tortu megtette a szükséges intézkedéseket, három nap ja ped ig már albá n földön ku ta to tt ut án am . Kezében vol tak a Ma nu fran ciaors zági ta rtó zko dás át bizt osít ó papírok, kivárhatta volna, míg meg nem kapja az ál lampolgárságot. Szerzett iratokat Iskaré névre, így is hazatérhettem volna alkalomadtán, de volt nála egy eredeti nevemre kiállított francia útlevél is. Meg per sze pénz. Ráadásul, hála apám kapcsolatainak, egy ajánlólevél a tiranai francia hatóságokhoz. Tortu végül fölfejtette a szálakat. A takhes-i tábor ba szök ésü nk másn apjá n érke zett . Azt mon dtá k neki, hogy Manu és én egyszerűen eltűntünk, minden ok és magyarázat nélkül, az éjszaka kellős közepén. Értesí tették eltűnésünkről a hatóságokat, de nem történt sem mi: benn ünket nem köröztek, Albániának pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, mintsem hogy velünk foglalkozzon. Tortu két napon keresztül keresett min ket Tiranában, ahová a ránk váró pénz miatt igyekez hettünk volna. Aztán eszébe jutott a tengere, Olaszor szág és Durres. Azonnal odasietett. Információt gyűj tött, kapcsolatba lépett a révészekkel, busás jutalmat ígérve mindenhol otthagyta a fotónkat. Amikor a ha lászok megtaláltak a nyílt tengeren, és kivittek a part ra, már tudták, ki vagyok, és őt is értesítették. Kritikus állapotban találtak rám: lázam volt és tü dőgyulladásom, már-már kómában feküdtem. Tüdő235
Tortu ma is itt van mellettem. Aho gy mo nd an i szok ás, bizt os jö vő eléb e néze k: jóc ská n ör ökö lt em. Nya ka mba sza kad t mi nda z a p énz , amelyet korábban sehogy sem tudtam megszerezni! Nagyon tisztelem Mastroianni művészetét. Nagyon sokat forgatott, és még közel sem láttam az összes film jét . Ha egy et- egy et lea dna k a té vé ben , sosem ha gyo m ki. Sok sanzont hallgatok. Apám nem volt egy entel lektüel, éppúgy imádta a varietét, mint Manu, úgy hogy otthon halmokban állnak a régi bakelitlemezek. Megtaláltam azt a melódiát is, amelyet Manu a halála előtt dúdolgatott. Enzo Enzo egyik daláról van szó, a címe: „Egy jó lélek". Végül is szép sírfelirat. Az e mber min él t öbb et él, ann ál tö bb et felemés zt a z emlékeiből: én is egyre kevésbé tudom felidézni Ma nuelle Iskarét. Azért még mindig meglátogat, ha hí vom. Mil yen rag yog ó is vol t ápr ilis l-jé n, Orl yba n! Les Aliziers,
Bordeaux, 2003. január
Ui.: Manu már régóta francia. A honosítási papíro k ott várják a bevándorlási hivatalban. Csak oda kell mennie értük, „egy érvényes személyazonossági iga zolvány birtokában", ahogy az az idézésben áll.
237
tályog gyötört, s ez bármikor felszakadhatott, akkor pedig megfulladok vagy gyulladásos vérmérgezést ka pok, ami nagy valószínűséggel Manu halálát is okoz ta. Azonnal el kellett szállítaniuk onnan. Tiranába még mentővel is túl nagy lett volna a kockázat. Valami ször nyű zúgásra emlékszem: nem tudtam, hogy a helikop ter az - majdnem eszemet vesztettem a félelemtől. Olaszországba vittek a Durres-ben állomásozó olasz lé gierő mentőhelikopterén. Humanitárius megfontolás ból eng edé lye zté k a sürg őss égi szál lít ást. Mive l eur ó pai állampolgár voltam, más akadály nem tornyosult elénk. Bátyám a tenger másik oldalán már várt engem. Tortu, ez a fantasztikus barát, ott maradt Albániában, hogy felkutassa Manut. Végül nem hal tam meg. Bari ban ápo lta k, és e lég ha mar túl voltam az életveszélyen, úgyhogy egyheti lá badoz ás u tá n haza is tér het tem . M ikö zbe n Olaszorszá g ban gyó gyu lt am, apá m m egh alt . Nem sok kal az őt le terítő második szívroham előtt még beszélhettem vele telefonon. Tudom, mekkora részem van abban, hogy ilyen fájdalmasan kellett meghalnia. Hazatérésem után családom attól rettegett , hogy ön gyilkos leszek, ha Manu nem tér vissza, vagy nem si kerül egy újabb Manut keríteniük. Folyton a kedve met keresték. Végül beleegyeztem a terápiába. A pszi chológus bizonyára azt hitte, meggyógyultam. Pedig tévedett: a varázslat csak annak kiváltó okával együtt vol t kép es ele nyé szn i.
236
Tortu ma is itt van mellettem. Aho gy mo nd an i szok ás, bizt os jö vő eléb e néze k: jóc ská n ör ökö lt em. Nya ka mba sza kad t mi nda z a p énz , amelyet korábban sehogy sem tudtam megszerezni! Nagyon tisztelem Mastroianni művészetét. Nagyon sokat forgatott, és még közel sem láttam az összes film jét . Ha egy et- egy et lea dna k a té vé ben , sosem ha gyo m ki. Sok sanzont hallgatok. Apám nem volt egy entel lektüel, éppúgy imádta a varietét, mint Manu, úgy hogy otthon halmokban állnak a régi bakelitlemezek. Megtaláltam azt a melódiát is, amelyet Manu a halála előtt dúdolgatott. Enzo Enzo egyik daláról van szó, a címe: „Egy jó lélek". Végül is szép sírfelirat. Az e mber min él t öbb et él, ann ál tö bb et felemés zt a z emlékeiből: én is egyre kevésbé tudom felidézni Ma nuelle Iskarét. Azért még mindig meglátogat, ha hí vom. Mil yen rag yog ó is vol t ápr ilis l-jé n, Orl yba n! Les Aliziers,
Bordeaux, 2003. január
Ui.: Manu már régóta francia. A honosítási papíro k ott várják a bevándorlási hivatalban. Csak oda kell mennie értük, „egy érvényes személyazonossági iga zolvány birtokában", ahogy az az idézésben áll.
237
A kiad ó az 1795-ben alapít ott Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének a tagja A kiadó k önyvei kaph atók : 1118 Budapest, Rahó utca 16. Tel.: 319-3020, 319-5307 Tel./fax: 319-3019 Terjesztés, sajtó, propaganda Kun Erzsébet Könyveinket megtalálja az int erneten: www.p alat inusk iado.h u E-mail:
[email protected]
ISBN 963 9487 89 9 Kiadta az Új Palat Lnus Könyvesház Kft. 2004-ben Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Péczely Dóra Tipográfia és borítóterv Neyer Éva Tördelés TiMac Bt. Nyomás Séd Nyomda Kft., Szekszárd Felelős vezető Katona Szilvia
A kiad ó az 1795-ben alapít ott Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesületének a tagja A kiadó k önyvei kaph atók : 1118 Budapest, Rahó utca 16. Tel.: 319-3020, 319-5307 Tel./fax: 319-3019 Terjesztés, sajtó, propaganda Kun Erzsébet Könyveinket megtalálja az int erneten: www.p alat inusk iado.h u E-mail:
[email protected]
ISBN 963 9487 89 9 Kiadta az Új Palat Lnus Könyvesház Kft. 2004-ben Felelős kiadó a kiadó ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Péczely Dóra Tipográfia és borítóterv Neyer Éva Tördelés TiMac Bt. Nyomás Séd Nyomda Kft., Szekszárd Felelős vezető Katona Szilvia
