Jamie McGuire Varázslatos szerelem
Írta: Jam ie McGuire A m ű eredeti cím e: Happenstance Fordította: Béresi Csilla Szerkesztők: Vajna Gy öngy i Ny elv i korrektor: Tóth Eszter Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit ©Jam ie McGuire ©Béresi Csilla ©Maxim Köny v kiadó Kft. A kiadv ány a szerző engedély év el készült. Borítóterv : Botos Tam ás Kiadja: Maxim Köny v kiadó Kft.
Fred LeBaronnak
Első fejezet TAKARODJ HAZA , OLTSD EL A VILLANYT, ÉS NYÍRD KI MAGAD! Kinyitottam a szemem, s tekintetem körbetapogatta a sötét kórterem tárgyait. A hófehér, kopár falak láttán minden félelmem és aggodalmam visszatért. Pánik kerülgetett. Az infúziós monitor pasztellzöld számainak kísérteties fényében sorra vettem magamban az elmúlt nap eseményeit. Igen, mentősök emelték hordágyra Westont a baseballpályán – ez volt életem legrémisztőbb pillanata. Fejemben ott sorjáztak a rémségesnél rémségesebb részletek: a Weston elernyedő kezéből a földre hulló inhalátor, a kórházba repesztő mentőautó szirénája meg a többi. Behunytam a szemem, azt kívánva, bár tűnne a pokolba a sok vérfagyasztó emlék. Weston egyenletes légzése és az állapotát mérő monitorok szaggatott csipogása ellenben arról tudósítottak, hogy él, és egyre jobban van. Testem az övéhez simult a közös takaró alatt. Ennek a közelségnek minden egyes centijét külön érzékeltem. Meleg volt a teste a vastag vászontakaró alatt, amit a nővértől kaptunk. Csak hevertem ott, annak a srácnak a karjában, aki szeretett. Csípőm máris sajogni kezdett a hosszadalmas mozdulatlanságtól. Lassan virradni kezdett, s a redőnyökön átderengett a sötétet elűző nappali világosság. Weston mocorogni kezdett. Magamban azt kívántam, bár tartana tovább az éjszaka. Veronica Gates egy magazint olvasott a kórterem túloldalán, egy terebélyes, mályvalila fotelben, a mobilja fényénél. Szögletes, fekete keretes olvasószemüveg volt rajta. Felemeltem a fejem, mire rám nézett. – Jó reggelt – suttogta alig hallhatóan. Nem akartam felébreszteni Westont, ezért nem szóltam,
csak elmosolyodtam. Mikor fejemet vigyázva visszaeresztettem Weston mellkasára, két karja megfeszült, és mélyet sóhajtott. Veronica hangtalanul felnevetett, aztán átült egy közelebbi székre. – Régen a játék mackóját szorongatta úgy, mint téged. Ha ki akartam ügyeskedni a markából, miután elaludt, csak még jobban belekapaszkodott. Keresztbe tett lábbal, összekulcsolt kézzel ült ott, és mérhetetlen szeretettel nézett a fiára. – Egyszer, amikor hazajött első általánosban, azzal állt elénk, hogy „megnősülök” – utánozta a hétéves Weston hangját. Újra felnevetett, az emléken merengve. – Peter megkérdezte, „mikor”. „Később”, felelte. „És kit veszel el?”, tudakoltam én. „Erint”, mondta. – Elhallgatott, és leste, hogyan fogadom a közlését. – Akkor azt hittem, Aldert érti ez alatt. Mikor azonban megesketett, hogy soha nem mondom el ezt neked, rájöttem, hogy tévedtem. A lélegzetem is elállt, úgy meglepődtem. – Mindez nagyon régen volt. Nem hinném, hogy ma megróna, amiért most továbbadtam. – Veronica lepillantott Westonra, aztán rám. – Örülök, hogy rád gondolt, Erin! Úgy tudom, most hallasz először ilyet a számból. – Szerencsés vagyok, hogy nem adja fel egyhamar – suttogtam. Weston újra mocorogni kezdett, és Veronica közelebb hajolt a fiához. – Erin? – nyögött fel ő. Veronica felvonta a szemöldökét, és sokat tudó pillantást küldött felém. – Itt vagyok – mondtam. Továbbra is csukott szemmel Weston ráhajolt a hajamra, és csókot lehelt rá. A kórteremben már sokkal világosabb volt, mint tíz perce; több mindent lehetett látni. – Helyes. Ne is menj el! – sóhajtotta Weston.
– Nem megyek – feleltem. – Ez esetben ideje megreggeliznetek – állt fel Veronica. – Jó reggelt! – köszönt ránk egy nővér, jóval hangosabban, mint a hangját tapintatosan visszafogó Veronica. – Amelia vagyok. Hogy érzi magát? – Élénkrózsaszín kórházi ruhája illett a vidám hangnemhez. Veronica közben a kórterem sarkában felvette egy székről a retiküljét és a kulcsait. Amelia csillogó, hosszú hajfonatait kontyba fogta össze a feje tetején, ami legalább tíz centivel megnövelte alacsony, dundi termetét. – Hú, engem jól kiütöttek! – sóhajtott Weston, és álmos szemmel hunyorgott rá. – A gyógyszerek hatása – mondta a nővér. – Most szépen megmérem a vérnyomását, aztán megvárjuk dr. Shuart vizitjét. Lefogadom, hogy még ma elengedi magát! – kacsintott Westonra, nekem pedig intett, hogy menjek el az útból. Engedelmesen kikászálódtam az ágyból. – Ne menj el! – szaladt ráncba Weston homloka. – Azt mondta, marad, fiam! Te jó ég! – csóválta a fejét Veronica, láthatóan mulatva a fia ragaszkodásán. Ő azonban bizalmatlanul méregetett. Bármilyen jólesett Veronica iménti sztorija, mostanra nyomtalanul elenyészett a hatása. – Ennek a kislánynak udvarol? – fordult Westonhoz a nővér tréfálkozva. Ő nem vette le rólam a szemét, és várta, hogy feleljek helyette. – Az éjszakás nővérektől hallottam, a fél éjszakát azon a borzasztó kanapén töltötte a váróban, a másik felét pedig a maga ágyában. Aranyosak voltak együtt, azt mondták. Hát az én hátam nem nagyon bírná, a nemjóját! De nem ám, kisuram! – csóválta a fejét Amelia a kibírhatatlan gondolatra. Megmérte Weston vérnyomását. Weston hunyorgó
szemmel nézte a karját egyre jobban szorító mandzsettát. Amelia láthatóan elégedett volt a mérés eredményével, amit fel is jegyzett menten a kórlapra. Ezek a számok semmit sem jelentettek nekem. – Minden rendben? – kérdezte Veronica. – Kutyabaja – bólintott Amelia. Veronica megkönnyebbülten felsóhajtott. – Reggelizhetünk akkor? – Természetesen. – A nővér hosszú, laminált étlapot nyomott Veronica kezébe. – Csöngessenek, miután eldöntötték, mit választanak: a ragacsos zabkását vagy a zsíros rántottát. Weston képéről lerítt, hogy egyik eshetőséget sem tartja túl csábítónak. Amelia amilyen hirtelen jött, úgy is távozott. Veronica is vállára kanyarintotta a retikülje pántját. – Megyek, veszek reggelit mindhármunknak. Elugrom a Braumsba mártással leöntött pogácsáért. Weston felélénkült ettől. – Én is megyek – mondtam. – Nem, maradj inkább! – kérte Weston. Veronica a fiához lépett, arcon csókolta, aztán felkapta a kulcsait. – Felhívom apádat, és tudatom vele, hogy felébredtél. Te maradsz még? – esett rám a pillantása. Weston arcáról lerítt, ki akarja használni az alkalmat, hogy négyszemközt beszélhetünk. Veronicára néztem, és bólintottam. – Szóljatok, ha dr. Shuart ideér – mondta. – Okvetlenül szólunk – feleltem. Kisétált a folyosóra, ott körülnézett, aztán balra fordult a liftek felé. Hangja alig hallatszott ide, ahogy üdvözölte az osztályos nővéreket a recepcióspultnál. Percekkel később a lift csöngetett, jelezve, hogy elindult a földszintre. A kórterem sarkában álltam – ide húzódtam, hogy utat adjak a nővérnek. Onnan néztem Westont, aki csuklóját a feje alá teve, kiismerhetetlen arckifejezéssel hanyatlott a párnáira.
– A mártással leöntött pogácsa tök finom – morogta. Gyomrom, mintegy vezényszóra megkordult erre, s mindkét kezemmel a hasamhoz kaptam. – Egész éjjel itt voltál – kijelentés volt ez, nem kérdés. Kurtán bólintottam, és karomat keresztbe fonva vártam, mi olyan egetverően fontos, hogy nem akarta szóba hozni az édesanyja előtt. Elmerülten tanulmányozta a lábujjait. – Nem muszáj az igazat mondanod. Nem rónám fel neked. – Hogyan? – kérdeztem. – Jól hallottad – nézett rám mélységes szomorúsággal. – Még ha el is mész Stillwaterbe, és imádni fogod az OSU-t; ha soha nem térsz vissza ide, az elkövetkező néhány hét emléke semmit sem jelentene nekem, ha nem szerepelnél te is bennük. Nem akarok olyasmit megígértetni veled, amit nem tudsz megtartani, Erin… most azonban mégis le tudnék nyelni némi kegyes hazugságot. Hazudj nekem! Menjünk el a bálba, ünnepeljük meg ezerrel a bizonyítványosztást, és legyen ez életünk legszebb nyara! Pattanjunk fel a hullámvasútra, és tegyünk úgy, mintha soha nem szállnánk le róla. – Éljünk továbbra is a pillanatnak? – kérdeztem halvány félmosollyal, neki azonban megfeszült az álla. – Nem, nem a pillanat öröme volt fontos eddig sem, hanem te, mindig csak te! Az ágya mellé léptem, és lehajoltam hozzá. Olyan közel, hogy a szemébe nézve megpróbáljak kiolvasni belőle valamit: ígéretet vagy annak jelét, hogy látja a jövőt. Megmarkolta a karom, és az ajkára vont. Egyszer majd elenged – gondoltam –, ez azonban még messze van. Tizennyolc évesen, mikor az egész élet előttünk állt, arra kért, adjam át magam mindenestől gyermekkorom utolsó szakaszának, s merüljek el közös nyarunkba. Egész életemben csak sodródtam, ezért is ijedtem meg, mit vár el megint tőlem. Mégis szerettem volna, ha nem lát a gondolataimba.
– Bébi? – suttogta, és a tekintetemet fürkészte. A monitorok pittyegése felerősödött kissé. Talán naivitás vagy meggondolatlan légvárépítés lehetett azt remélni, hogy olyan párhuzamos univerzumban élünk, ahol tartósak maradnak a gimnazista szerelmek, mégis hinni akartam neki; bízni benne, ha csupán augusztusig is. – Legyen, ahogy akarod – mondtam végül. Mindössze halvány félmosollyal válaszolt, de azután tenyerét kócos hajamra helyezve magához húzott a tarkómnál fogva. Nyelve a számba csusszant, és együtt táncolt az enyémmel, lassú, édes ritmusra. Egyezségünk megpecsételésére az ágyra is lerántott maga mellé. Orrát a nyakamba fúrta. Felkuncogtam, bárkit megbotránkoztatva, aki meghallhatta. Szorosan magához ölelt. Mostanra totál ellazult, amibe vélhetőleg a nyugtatók is besegítettek. Kopogtattak. Mozdulatlanná dermedtünk. Megfordulva láttam, hogy dr. Shuart áll a küszöbön fehér orvosi köpenyben, alatta kockás inggel. – Hogy van ma reggel Mr. Gates? – kérdezte, s besétált eg\’ nővérrel az oldalán. – Ahogy látom, remekül. Elvörösödtem, és újra a sarokban álló székre menekültem. Weston azonban nem jött zavarba, éppenséggel fennhéjázó vigyor terült szét az arcán. – Ő Dacia – mutatta be az orvos a nővért, de alig fordult felé. Dacia felém biccentett, rámosolygott Westonra, aztán tovább firkált a jegyzetfüzetébe. – Ő az utolsó betegünk, doktor úr. Tíz perc múlva kezdődik a rendelése. Ne álljon le a földszinten csevegni! – intette a főnökét anyáskodva. Dr. Shuart hátat fordított neki, úgy súgta oda nekünk. – Micsoda hajcsár! Egy perc nyugtom nincs tőle! – Valakinek gondolnia kell a doktor úr idejére – morogta a
nővér, aki meghallotta a panaszt. Hátradőltem a terebélyes fotelben, s a mobilomat előhúzva SMS-t küldtem Veronicának, miközben dr. Shuart Westonnal tárgyalt. Megbeszélték a gyógyszerezését, s a doki elmagyarázta, hogy még egy kezelésen át kell esnie, mielőtt teljesen rendbe jön a légzése. Miután a doki és Dacia nekem is búcsút intettek, felpittyegett a mobilom. – A mamád arra kéri a doktor urat, jöjjön vissza negyed óra múlva – mondtam Westonnak. – Az autós kiszolgálás a jelek szerint igencsak elhúzódott. – Ezt írta anyám? – Weston alig hitt a fülének. – Nem teljesen. Ha egész pontos akarok lenni, úgy fogalmazott: „Az átkozott autós kiszolgálás” – feleltem. – Nem hinném, hogy Dacia repesne az örömtől – jegyezte meg Weston. – Igazad lehet – mondtam, és hátsó zsebembe gyömöszölve a mobilt megnéztem az órámat. – Melózol ma? – kérdezte. – Fodrászhoz megyünk Julianne-nel. De le is mondhatom. – Egyszer már lemondtad. Menj csak el. Amúgy is tök nevetségesen nézek ki ezekkel a hülye csövekkel az orromon. – Mindjárt befut édesanyád. Különben is farkaséhes vagyok! – Attól félsz, hogy anyám kiakad, amiért magamra hagytál? – kérdezte kaján vigyorral. – Ez is egy szempont. Újra felpittyegett a mobilom. Elővettem a zsebemből, elolvastam az SMS-t, aztán az ölembe fektettem a mobilt. – Ki volt az? – kérdezte Weston. – Julianne. A fodrászt kérdezi. Veronica érkezett kifulladva, két műanyag zacskóval. Felálltam, hogy a segítségére legyek, mire a mobil a padlóra hullott.
– Hoppá! – kiáltotta Veronica. Megfordítottam. Megkönnyebbülve láttam, hogy a kijelző változatlanul működik. Egy lépést tettem Veronica felé, ő azonban elhessegetett, ezért leültem Weston ágyára. Mindkettőnknek zárt fedelű műanyag tálat adott a kezünkbe, meg egy csomagot, benne evőeszközzel és szalvétával. Miután felnyitotta a fedelet, és a villát is kiszabadította a csomagolásából, Weston falni kezdte az ételt. Én megpróbáltam a műanyag késsel kettévágni a pogácsát, sokat küszködtem. Kétszer olyan sokáig tartott, amíg eltüntettem a kaját, de nem bántam. A mártás krémes állagú volt, és alaposan megborsozták. Magamban hálát adtam az égnek a déli konyha ínyenc falataiért a felső hatalmaknak és bárki másnak, aki kitalálta a zsír, liszt és tej csodálatos keverékét. Veronica elvette az üres tálakat, és az ajtó melletti kis szemétkosárba suvasztotta mindkettőt. Magamhoz vettem a retikülömet és a telefont. – Elmész? – kérdezte Veronica. Weston válaszolt helyettem: – Fodrászhoz megy Julianne-nel. Nem engedtem, hogy lemondja. Felkuncogva az ajtó felé indultam, de ő az arcára mutatott. Odafutottam hozzá egy gyors puszira, ám Weston keményen lesmárolt. Közben a csuklómat is szelíden megragadta, így eltartott egy darabig, amíg szabadultam. Másodszor égett a képem szégyenemben aznap reggel. Nem is mertem Veronicára pillantani kifelé mentemben. Alig fordultam be a sarkon, hallottam, amint megrója a fiát: – Nem kérdezted meg, ugye? Megálltam, és hátamat a falnak vetve hallgatóztam. Néhány pillanatnyi csönd után megszólalt Weston, úgyhogy hegyezhettem a fülemet. – Már megkérdeztem, anyu. – Eszerint el van döntve?
– Igen, elmegyünk a bálba. – És? – Nem tudom. Ne faggass, anyu! Az agyamra megy! – Kis hallgatás után még hozzátette: – Mellesleg hallottam, amit mondtál. – A játék mackóról? Bocs, hogy kikotyogtam. – Nemcsak ezt hallottam, hanem azt a másik dolgot is. – Amikor kijelentetted, hogy őt akarod jövendőbelidnek? Veronica dünnyögött még valamit, amit nem értettem. Aztán újra Weston beszélt. – Egyébként nem is baj. legalább tudja. – Eszerint tényleg Easterre gondoltál? – Már nem úgy hívják, anyu. Különben pedig igen, rá gondoltam. Hallottam, hogy az ágy megnyikordul. – Remélem, tudod, mibe vágtad a fejszédet, fiam! – Elég legyen ebből! – szólt rá az anyjára Weston. Csak nem akarom, hogy akár te, akár ő megsérüljön – felelte Veronica őszintén. – Egyelőre addig csináljuk, amíg el nem megy, anyu. Eddig tudom végiggondolni. Veronica hallgatott, ezért megindultam a lift felé. Közben megpróbáltam nem elhasalni, mialatt egyre Weston szavai jártak a fejemben.
Második fejezet DE JÓ ITT! – SÓHAJTOTTA WESTON, ÉS LECSAVARTA A FANTÁS üvegem kupakját. Az üdítő sistergése és a lent elhaladó autók ismerős surrogása totál ellazított. Farmeranyagból készült foltvarrott takarón ültem Weston piros Chevyjének platóján. A kocsi recés oldala a lapockámnak nyomódott – valamiért ez is megnyugtató érzés volt a jéghideg üdítő hörpölgetése mellett. Sokkal jobb volt itt, mint a baseballpálya parkolójában bájologni bárkivel. – Jó alaposan megnyírtak – simítottam meg gesztenyebarna tincseim hullámos véget. A fodrásznő vagy húsz centit levágott a hajamból, de még így is a vállamra omlott. – Jobban csillog és teltebb, mint eddig, ráadásul sötétebbnek is látszik. – Ami tök jó – hagytam rá. Nekidőltem a recés oldalfalnak, mintha ezzel is jobban agyamba kívánnám vésni ezt a boldog pillanatot. Tudtam, bármi jó várjon is rám ezután, a viadukton töltött esték legszebb emlékeim közé tartoznak majd. A viadukt két oldalán, az újonnan sarjadt búzatábla fölött szentjánosbogarak szálldostak zümmögve. A búza hosszan elnyúló, üdezöld fűnek tetszett az alkonyatban. Totál sok szúnyog gyűlt körénk, mi azonban elhessegettük őket. A meleg, tavaszi este még mindig kellemesebb volt a szabadban, mint szúnyog nélkül a teherautó szűk fülkéje. – Látom, rajtad van a nyaklánc! – Elvittem a fodrász után a Gose ékszerüzletbe. Te akkor még vártad, hogy hazaengedjenek. – Egy örökkévalóságig tartott – morogta. De legalább jobban vagy. Mert jobban vagy, ugye?
– Egészséges vagyok, mint a makk – csillant fel a szeme. Előrehajolt, két tenyerével megtámaszkodott a takarón, s orrával gyöngéden félrefordította a fejem, miközben nyelve a nyakamon járt. – Sós az íze – suttogta. – De azért nem versenyezhet a fagyival – mosolyodtam el. – Szerintem éppenséggel finomabb. – Ajka most a fülemet vette kezelésbe, innen azonban túl hamar tért rá az arcomra, végül a számra. Soha még ilyen jól nem jött nekünk ez a teherautó! Sebtében gombolkoztunk ki, rángattuk le a cipzárakat és a gönceinket. Abban a pillanatban azonban, mikor Weston légzése kapkodóbbá vált, ledermedtem. – Mi történt? – kérdezte, fölöttem imbolyogva. – Már megint sípol a lélegzeted! – Nálam az inhalátor. Jól vagyok, esküszöm! – kuncogott fel. – Nem igazán nyugtattál meg Weston izmai elernyedtek, s homlokával hozzáért az arcomhoz. – Mi lenne, ha lassítanánk? Vagy totál le akarsz állni? – Nem kéne minimum negyvennyolc órát várnunk? Hiszen a halál torkából jöttél vissza! Fejét meztelen vállam mellé ejtette, homloka a plató aljának koppant. – És ha megesküszöm, hogy tök jól vagyok? – Honnan tudod? A meccsen tudtad, hogy roham közeleg? Nem emelte fel a fejét. – Nem vettem róla tudomást. – És most is ehhez folyamodsz? – Nem. Nem is tudom. Nem. – Várnunk kéne. Lassan, mélyet sóhajtott, aztán még egyszer, csak még lassabban. – Ahogy akarod, bébi – bólintott. – Te vagy a góré. Felült, és kényszeredett vigyorral kezembe nyomta a melltartómat.
– Ne haragudj! – Dehogy haragszom, Erin – nevetett fel. – Esküszöm az élő istenre! Csak épp semmi bajom, és már olyan régóta vágytam erre. Hetek óta. Hosszú, hosszú hetek óta – morogta, inkább önmagának, mint nekem. Kezembe adta a pólómat, és belebújt a sajátjába. Homlokomat ráncolva néztem, hogyan tünteti el tökéletes, izmos felsőtestét. – Mi az? – állt meg mozdulat közben, az arckifejezésem látva. – Mi lenne, ha eztán nem húznál pólót? Mondjuk, ha mindet elégetném? Majd kibulizom valahogy. – Nem csípem, ha tárgyként nézel rám – szegte fel az állát. – Élő ember vagyok! – Az én pasim! – Na, látod! – mondta, és a karjába vett. – Most pedig mi legyen? – kérdezte pár centire az arcomtól. A legszívesebben könyörögtem volna, hogy fejezzük be, amit elkezdtünk, de láttam rajta, hogy fáradt és pihenésre van szüksége. – Tulajdonképpen kimerültem kissé – hazudtam. – És tanulnom is kell az évzáró dogákra. Le vagyok maradva. – Most mit akarsz: aludni vagy tanulni? – vonta fel a szemöldökét. – Mindkettőt – feleltem, és gombolni kezdtem a sortomat. – Ugye, nem akarsz agyonpátyolgatni? – kérdezte. – Mert az szégyenletes és icipicit sértő is lenne. Korábban is voltak asztmás rohamaim, amikor nem voltál ott, hogy dajkálj. Valahogy mégis megúsztam őket élve. Vigyél haza, hogy otthon jégre tehesd a sértett hiúságodat – vigyorogtam rá kajánul. Ettől annyira megrökönyödött, hogy eltátotta a száját. – Nem pátyolgatlak. Szeretlek. Nagy különbség. – Ezt nem vitatom – vonta össze a szemöldökét.
– Ne is. Gyerünk akkor! Leugrottam a teherautó platójáról a betonra. Weston követte a példámat. Miközben hazavitt, végig fogta a kezem. Letekerte az ablakokat, és halálra nevettük magunkat, mert a szél összekócolta a hajamat. Weston megnyomott egy gombot az autórádión, mire a CD játszani kezdte a Chance Anderson Band számait. Weston a kormánykeréken verte a ritmust, és hangosan énekelt hozzá. Alig tíz perc múlva rágurultunk Aldermanék kocsifelhajtójára, és Weston búcsúcsókot lehelt az arcomra. A házba beballagva Julianne fogadott, elmosolyodtam, annyira csodálkozó képet vágott. – Korán jöttél – mondta, kendőzetlen meglepetéssel. – Weston fáradt volt – feleltem, és letelepedtem mellé a kanapéra. A rugózat feldobott egy kicsit, ahogy ráültem. Julianne karját a nyakam köré fonta. – Azt akarod beadni, Weston ötlete volt, hogy előbb hazagyertek? – Nem. – Én sem így gondoltam. Ezen jót nevettünk. Julianne kézbe vette a távkapcsolót. – A te Samedet behívták a kórházba. Mit nézzünk meg? Felpittyegett a mobilom. Veronica küldött egy SMS-t: Köszönöm. Ugyanúgy tudta, mint Julianne, hogy Weston korai érkezése az én művem volt. Elvigyorodtam, és küldtem neki egy sárga, kacsintó pofit. Weston megtanított rá, hogyan kell lehívni a telefonomon a smiley-kat. – Ezt nevezik a szeretet szigorának – ugratott Julianne. – Nem örült neki.
– És tényleg szereted is? Kérdése váratlanul ért. Visszahőköltem. Úgy éreztem, mintha minden levegőt kiszippantottak volna a szobából. – Hogy szeretem-e? – kérdeztem vissza. – Ne haragudj! – morogta bűntudatosan. – Elfelejtettem, hogy… még nem tartunk itt. Egyszer… remélem, eljutunk idáig. – Én csak… nem rólad… vagy nem rólad és rólam van szó. Különben is, jól elvagyunk. Nincs itt semmi gond. Kezdtem belegabalyodni saját mondataimba. Julianne némán bámult rám, aztán mindkettőnkből kirobbant a nevetés. Olyan sokáig és olyan hangosan kacagtam, hogy könynyek gyűltek a szemembe. Julianne is a szemét törölgette. – Hú! – lihegte. – De rég nevettem ilyen jót! És mennyire hiányzott! – bólogatott. – Nekem is! – Ööö… beszéltem ma dr. Briggsszel. Úgy véli, ősszel munkába állhatok asszisztensnőként. – Tényleg? Ez szuper! – Azt mondod? – Azt ám! Láttalak tegnap, hogyan vetetted be magad. Jó vagy te ebben! Érted a dolgod! – Már egészen elfelejtettem, mennyire szerettem a munkámat. – Akkor mindenképpen újra kell kezdened. – Meg nem szóltam róla Samnek. – Én sem fogok. Csak meg akartam várni, amíg előbb megbeszélem veled a dolgot. Úgy számítom, várok egy hetet, amíg berendezkedtél Stillvaterben, és utána kezdek… hátha addig bármire szükséged lesz még. – Javaslom, hogy ne várj egy hetet. Halálra unnád magad azalatt. Így mind a ketten egyszerre lepnénk az új életünkbe. Felsóhajtott, aztán fejét csóválva lenézett az ölébe.
– Te egy… bámulatos fiatal nő vagy, Erin! Akkor sem lehetnek büszkébb rád, ha semmi közöm nem lenne hozzád. – Nagyon is sok közöd van. Idáig nem nyilvánulhatott meg lényemnek ez az oldala. – Nem, mindig is benned volt! – ingatta újra a fejét. – És az egyetemi éveidre is magaddal vitted volna. Nehéz ezt hangosan kimondanom amiatt, amit ez maga után von, de hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök, hogy módom volt közelebb kerülni hozzád. Nem örülök ellenben Alder elvesztésének. Hiányzik. Ő… rengeteg kamasz tele van haraggal – komorodott el –, és zűrösek gimnazista éveik alatt, később azonban, ahogy érettebbek lesznek, lehiggadnak, s már helyén lesz a fejük és a szívük. Alder nem kapta meg azt az esélyt az élettől, hogy egyszer még bocsánatot kérhessen tőled. Nehéz volt nekem mindezt feldolgoznom, mindenesetre kész szerencse, hogy nem örvendezel a halálának. – Jól beszélsz. Julianne átölelt, és alaposan megszorongatott. – Szeretlek! – Én is szeretlek. Megnyomott egy gombot a távkapcsolón, mire a képernyőn megjelent a műsorkínálat: – Vörös téri gyilkosság, második rész, Három kutya vándorútja; Vérszomjas, pokolbeli kísértetek – olvasta hangosan. – Mi a fene? Több mint háromszáz csatornánk van, mégis vagy ezeket kell néznünk, vagy a soult és a latin dzsesszt élvezhetjük. Jót kuncogtam ezen. Totál ki volt akadva a szombat esd tévéműsorokon. 1 – Mit szólnál a SNL-hez? – kérdeztem. – Rendben – bólintott. – Mellesleg visszajött a ruhád. Ma hoztam el Wandától. Ő készíti a méretre igazításokat a Frocks and Fashion számára. – Á, kösz szépen. – Fel kéne próbálnod lefekvés előtt. A biztonság kedvéért.
– Okééé. – Még mindig menni akarsz? – Igen. – Tartasz tőle? – Igen. – Megbízol Westonban? Úgy értem, elhiszed neki, hogy nem akarja már véghez vinni Alder tervét? Hogy nem akar megszégyeníteni? – Igen. Különben sem tudok leakasztani a szögről más partnert. – Merjenek csak bántani… meglátják… mit kapnak! – morogta Julianne, és a tévé képernyőjére meredt. Nem tudtam, miféle bosszút forralna ellenük, de elég vészjóslóan mondta. Miközben poén poént követett a kandalló fölött elhelyezett síkképernyős tévében, elgondoltam, hogyan alakultak volna a dolgok, ha Alder és Sonny sértetlenül térnek vissza a tavaszi szünetben, és Weston nem tudja lebeszélni őket tervük végrehajtásáról. Gina bizonyára észre se vette volna, hogy bálba megyek, ahogyan nyilván akkor sem kelt volna védelmemre, ha bármiféle trutymóval leöntve térek haza. Miután a műsor szereplői összegyűltek a színpadon, hogy jó éjszakát kívánjanak, és már a végfőcím pergett, Julianne nagyot ásított, és megnézte a mobilját. Beütött ezt-azt a képernyőn, majd felállt. – Sam húsz perc múlva befut. Addig felugrom a futópadra. – Nem baj… ha én meg járok egy kört a kocsival? Félrebillent fejjel nézett rám, annyira összezavartam a kérésemmel. Aztán leesett neki a tantusz. – A Ferguson Street felé fordulnál? – Igen – húztam el a számat, mert képtelen lettem volna kamuzni neki. – Gondoltam, benézek Ginához. – Mindenesetre ígérd meg, felhívsz, ha bármi zűr lenne – nyelt egy nagyot.
– Ide a rozsdás bökőt! A legrosszabb, amire tőle számíthatok, hogy semmibe vesz. Elkomorodott arccal hajolt le és puszilta meg a fejem búbját. – Azért csak vigyázz magadra!
*** Ugyanott ültem a piros BMW-ben – kikapcsolt lámpákkal és motorral –, ahol annak idején Weston parkolt le, mikor hazahozott első viaduktnál tett kiruccanásunk után. Úgy éreztem, egy komplett élet telt el azóta. Most pedig itt ücsörögtem márkás farmeremben és drága autómban, és megpróbáltam összeszedni a bátorságot, hogy bekopogtassak annak a háznak az ajtaján, ahol annak idején rabnak éreztem magam. Gina rozsdás tragacsa, egy fehér Malibu, a telek végében állt. Elülső lökhárítója kis híján súrolta a garázst. Oda már nem világítottak el az utcai lámpák, és tök sötét volt. A kocsifelhajtót kétsávnyi kavicsos ösvény jelentette, s hepehupás, repedezett járda vezetett a tornácra. Felkaptam a kulcsaimat, és kiléptem az utcára. – A francba az egésszel! – morogtam, és bevágtam az autó ajtaját. Izzadt a tenyerem, ahogy kopogtattam a plexiüvegen. Az ajtó alumíniumkerete minden egyes kopogtatástól megremegett. Pár gyötrelmes perc elteltével újra próbálkoztam, hiába. Későre járt már. Lehettem volna épp Gina egyik drogos haverja, mindazonáltal így sem nyitott ajtót. Lehet, hogy mára már kiütötte magát. Nem sokat agyaltam, mi a pálya; elfordítottam a kilincs gombját. Újabban nem volt senki, aki benézzen Ginára, ellenőrzendő, jól van-e, vagy hazajött-e egyáltalán, és van-e kaja a frigóban. Nagyot nyeltem, máris beparázva attól, ami az ajtó túloldalán fogad. Minden ízemben reszkettem, a legrosszabbtól
tartottam. – Gina? – szólongattam őt, és elindultam a harmincéves, barna kalikószőnyegen. Senki nem volt a nappaliban. Vagy lefeküdt, vagy a fürdőszobában rókázik. Az előzőre tippeltem, mivel a házat nem töltötte be az ismerős hányásszag meg az állott sör bűze – akkor fordult ez elő, ha a sárga földig leitta magát. – Erin vagyok. Gina? – szólítottam újra. Vékonyra sikeredett hangom még jobban megrémített, mint az, hogy nem a nappaliban találtam rá, ahogyan vártam. Hátranyúltam a zsebemhez, és kitapogattam a mobilomat. Julianne arra kért, hívjam fel, ha bármi kalamajka lenne itt. Az igazat megvallva azonban Gina élete folyamatos dráma volt Aldermanék nyugis napjaihoz képest. A fürdőszobaajtó nyikorogva engedett, ahogy kinyitottam. A szűk helyiség sötét volt, és tök üres. Mennyire más volt az itteni mosdó, mint jelenlegi fürdőszobám a drága beépített cuccokkal! Gináét csupa rozsda és vízkő éktelenítette. A csap csöpögött, a zuhany függönyt penészfoltok tarkították, és a padlót sem söpörte fel senki a távozásom óta. A folyosóra kilépve halkan kopogtattam Gina ajtaján. – Én vagyok az, Erin – mondtam, elég hangosan ahhoz, hogy meghallja. – Beszélnem kell veled! Vártam néhány másodpercet, és belöktem az ajtót. A zsanér panaszosan tiltakozott, mialatt szememet meregettem a sötétben. Végül jobb híján felkattintottam a villanyt, és újra Ginát szólítottam. Az éles fény rendetlen, üres ágyra hullott; a kopott virágmintás ágyneműt turkálóban vásárolta kilencéves koromban. Ritmikus kopogtatás jelezte az ablakra szerelt légkondi dobozán, hogy eleredt az eső. A küszöbön tébláboltam, magammal egyezkedve, mi itt a teendő. Nem lehet, hogy Gina a kocsijába vágta magát, csak nem
vettem észre? Leoltottam a villanyt, és becsuktam a hálója ajtaját. A folyosóra kiérve keskeny fénycsíkot láttam az én volt hálómból kiszűrődni. Mindössze négy-öt lépéssel elértem a kilincset, mégis végtelen távolságnak tetszett. Kopogtattam a festett fán. Az ajtó lassan kitárult, én pedig ráláttam Ginára – egykori ágyamon kuporgott egyedül.
Harmadik fejezet A SZOBÁT KITAKARÍTOTTÁK AZ ÁGYAT BEÁGYAZTÁK,
s a zöld
rongyszőnyeget is kiporszívózták. Ginán még rajta volt a bolti köpenye, noha a kitűzője ferdén lógott róla. Bodorított, göndör fürtjeit fixáló tartotta a helyén. Felnézett rám, de nem látszott rajta, hogy meglepődött volna. – Mit keresel itt? – kérdeztem. Vállat vont. – Nincs cigid? Megráztam a fejem. – Hogy… hogy vagy? Kurtán felnevetett. Láthatóan csak most észlelte az ablaküvegen végigcsorgó esőcseppeket. – Nem jósoltak esőt mára. – Oklahoma már csak ilyen. De ha nem tetszik az időjárás, várj egy napot, és minden oké lesz. – Apám is ezt szokta mondani. Szavai totál ledöbbentettek. Életemben először hallottam a nagyapámról. Soha nem beszélt egyetlen családtagjáról sem. – Tényleg ezt mondta? – kérdeztem, az ajtófélfának támasztva a fejem. Nem felelt. – Van valakid, Gina? Nem a drogkereskedőd? Egy hozzátartozó, akihez szólhatnál? – Egyedül te álltál velem szóba, miután… – Elhallgatott, és kinézett az ablakon. – De aztán kiderült, hogy te sem vagy vér szerinti rokonom. – Elgondolkozott kicsit, majd hozzátette: – Nem mintha ez elég ok lenne, hogy egyáltalán még szóra méltass. – Tudom, mi történt!
Kurtán felnevetett. – Meglep, hogy korábban nem jutott a füledbe. – Elbánt veled az élet. Hiszen még gyerek voltál! Egyedül kellett megbirkóznod az egésszel! – Én pedig ugyanezt műveltem veled – mondta, és egyre a padlót nézte. – Volt, akivel szót válthass egyáltalán? – kérdeztem. Megrázta a fejét. Otthagytam a küszöböt, és leültem mellé az ágyra. Gyanakodva nézett rám. – Velem beszelhetsz – mondtam. Fürkészőn nézett a szemembe, és a kegyetlen csapásra várt, amihez ő is, akárcsak én, hozzászokott az évek során. – Már nem tudom, hogyan kell – mondta. – Hát… hogy érzel ezzel az egésszel kapcsolatban? – Hogy hogyan érzek? – Dühöngsz? Megkönnyebbültél? Sajnálod, hogy elmentem? Lassan ingatta a fejét, aztán tekintete üvegessé vált. – Egyik sem. Nehéz bármit is érezni, ha senkit sem érdekel. – Engem érdekel! Felállt, de tekintetét továbbra is a padlóra szegezte. – Ha azért jöttél, hogy bűntudatot kelts bennem… Megráztam a fejem, és én is felálltam. – Nem, nem azért. Azért jöttem, mert… nem volt is fair, ahogy Harry elhagyott fiatalon, terhesen, meg ahogy a többiek bántak veled… – Csakhogy Harry a saját gyerekét nevelhette, és az a szuka szélesre tárta előtte az ajtaját – acsargott. – Jó, a sors aztán közbelépett, és rendet csinált. Ez a legjobb az egészben. – Arcáról aztán eltűnt az undok vigyor, és végül felnézett rám. – Nem téged akarlak bántani. Láttam az autódat. A tüdejüket is kiköpik, ugye, hogy bepótolják az elvesztegetett éveket? Azokat, amelyeket kénytelen voltál velem tölteni? – Tényleg be szeretnék pótolni.
– Nincs is ezzel semmi bajom. Nem kell kamuznod. Tudom, mennyit ártottam neked. – Senki nem tökéletes. Mindenki követ cl hibákat. Mindössze értésedre szerettem volna adni: tudom, hogy tudják. Ahogyan mindenki más is, noha nem mindenki hibáztat, Gina! Nem te vagy a vétkes ebben a történetben! – De az áldozat sem. – Akkor ne is tégy úgy, mintha az lennél. Felém fordult, de azután elkalandoztak a gondolatai, és ismét befelé figyelt. – Mindketten tiszta lappal kezdhetünk. Gondoltam, közölnöm kell veled ennyit. Ajkát keményen összeszorította, szeme körül ellazultak a ráncok. – Tudhattam volna, hogy nem vagy a lányom. Mostanra akkor is tudnám, ha nincs az a baleset. Hiszen idejössz és így viselkedsz, mindazok után, amit veled műveltem! Szakasztott Julianne vagy! Mindig is többet értél nálam meg ennél a mocsoknál körülöttem. – Tekintete a mennyezet beázásaira tévedt, aztán újra rám nézett. – Jól nézel ki! – Kösz – mondtam. – Nem jössz el velem egy körre? Vennék egy karton cigit. – Nem – rázta meg a fejét. – Le kell szoknom a dohányzásról. Egy csomó mindenről le kell szoknom. Tiszta lappal kezdünk, ahogy mondtad. – Na, igen – morogtam halvány mosollyal. Kiskorom óta nem öleltem meg Ginát. Gyanítottam, hogy nem fogadná most se szívesen. Ezért kiballagtam a kocsimhoz, és még csak vissza se néztem. Minden egyes lépésemmel egyre jobban távolodtam az évek során rám nehezedő elutasítástól és vádaktól. A BMW mögött Weston piros Chevyje parkolt. Keresztbe font karral támaszkodott az ajtómnak. – Jól vagy? – kérdezte, és kitárta a karját. A ruhája és a
baseballsapka alól kikandikáló fürtjei csillogtak az esőtől. A karjába omlottam, és behunytam a szemem. Még szorosabban ölelt magához, ujjai a derekamba vájtak. – Jól vagyok – mondtam, magam is meglepődve, mennyire igaz. – Becsszó? Felnéztem rá. – Becsszó. Honnan tudtad… – Talán Julianne-től – vont vállat. – Gyere, utánad megyek – vigyorodtam el. Megnyomtam a távirányító nyitógombját. Weston kinyitotta előttem a vezetőülés melletti ajtót, mielőtt beültem, még megpuszilt. Utána bevágta az ajtót, én pedig a visszapillantó tükörből láttam, hogyan battyog át a saját autójához. Kocsim mintha mindannyiszor fellélegzett volna, valahányszor az ablaktörlők keresztbe szántották a szélvédő üveget, letisztogatva róla a kicsiny vízfoltokat, amiket az ég köpött rá Blackwellre. A nedves kerék felnyögött, ahogy lassan, óvatosan beálltam a kocsifelhajtónkra. Közben már nyúltam a napellenzőhöz, hogy megnyomjam a garázsajtót nyitó gombot. Ahogy a hátsó kerék átgördült a küszöbön, az eső kitartó kopogása is megszűnt. Weston mögöttem parkolt le. Üresbe tette a motort. Ajtaját becsapva mellém caplatott. Levette a baseballsapkáját, és kirázta belőle a vizet. – Neked otthon lenne a helyed, hogy pihenj – nevettem rá kezemet feltartva. – Neked pedig tanulnod kéne. – Tanultam is ezt-azt – mondtam, és ujjaimat a tarkójára fontam. – Mi volt ez? Végleg le akartad zárni magadban? – Úgy valahogy – vontam vállat. – Nem is tudom, egyeseknek szükségük van rá, hogy legalább egyvalaki rendes legyen velük, ha többször nem is, minimum egyszer az életben.
– Ő nem volt rendes veled. – Nem is volt rá szükségem, hogy az legyen. Zsebre tette a kezét. – Akkor sem, amikor azt hitted, ő az édesanyád? – Mondtam már neked, soha nem éreztem azt, hogy ő az anyám. Nehéz ezt elmagyarázni, egyszerűen csak tudtam, és kész. És szerintem ő is tudta. – Ez nem mentség arra, hogyan bánt veled. Először láttam fellobbanni Weston szemében a Gina iránti haragot. Személyes sértésnek vette anyai mulasztásait. Már akkor is szeretett, ha távolról is, amikor semmibe vettek a tulajdon otthonomban. Nehezebb lehetett ezt neki tehetetlenül végignéznie, mint nekem elviselni. – Igazad van, nem mentség. Mégsem ragadhatok le a múltban, Weston! Ideje eltakarítanom azt a sok haragot és félreértést, és mindörökre hátat fordítanom annak a helynek. – Akkor erről van szó? Túl vagy rajta? – Nem akarok megrekedni ebben. És neked sem ajánlom. – Nem lenne szabad ilyen könnyen megbocsátanod. Legfőképpen nekem nem – ráncolta össze a homlokát. – Mármint miért? – kérdeztem. – Azért, amiért olyan sokáig nem vallottam neked szerelmet. Kinyílt a házba vezető ajtó. Sam és Julianne álltak a küszöbön háziköntösben. Aggódó képet vágtak. – Biztonságban hazaért, minden oké – szólt oda hozzájuk Weston. – Vigyázz magadra te is, amíg hazaérsz – intett vissza Sam. – Úgy lesz – felelte, s felmutatta hüvelykujját. – Jó éjt – súgta a fülembe. – Ha szerencsém van, holnap találkozunk. – Az lesz, ne félj. – Igenis, asszonyom. Ha kiskegyed mondja. – Lehajolt, hogy megcsókoljon. Égtem, mint a rongy Sam és Julianne előtt. Aztán Weston kiment az esőbe. Beült a teherautójába, kitárolt az úrra,
és eltűnt a sarkon. Házuk olyan közel állt a mienkéhez, hogy hallottam, amint a motor előbb lehalkul, majd végképp elhallgat, miután behajtott a garázsukba. Sam bement a házba, Julianne pedig karját kinyújtva félreállt, hogy utat engedjem nekem. Együtt mentünk végig a folyosón. Az emeletre is feljött utánam a szobámba. Mely sóhajjal léptem át a küszöbét. – Na, hogy ment? – Julianne az ajtóban állt, s fejet az ajtófélfának támasztotta; ugyanúgy, ahogyan én Ginánál. – Jól. Weston szerint most már totál lezárhatom magamban a dolgot. – Így nevezitek magatok között? – kérdezte, de megremegett a hangja. Láthatóan félt, nagyon felt, nehogy újra elveszítsen. Nem vallott volna rá, hogy távol tartson Ginától. Soha nem kérte, hogy szakítsam meg a kapcsolatot volt anyámmal, akkor sem, ha tudta, hogy táj a vele való találkozás. Nem mintha nem mert volna a sarkára állni, ugyanakkor a kezdet kezdetétől világossá tette, hogy nem köti meg a kezem. Külön megbecsültem ezért. Nem erőltette rám a szeretetét, csöndesen kivárta, amíg viszonozni tudom. – Igen – mondtam. Fellélegzett, és elmosolyodott. Anyai ösztönével megérezte, hogy untig elég ennyit mondani. – Rendben, édesem. Aludj jól! – Jó éjt – mondtam. Megvártam, amíg az ajtó becsukódik mögötte, aztán levetkőztem, és átmentem a ragyogóan tiszta fürdőszobába, ahol a csapok csillogtak-villogtak és véletlenül sem csöpögtek. A tus csapja is könnyedén elfordult. A forró vízsugár alá léptem. Tagjaim ellazultak, mialatt a pára ellepte a fürdőszobát. Nem tudtam lecserélni a múltamat és az egyedül töltött éveket, ez azonban már nem számított. Szeretet vett körül. Aggódtak
értem, törődtek velem, és tudtam, hogy mindez életem végéig elkísér. Miután letusoltam, leborotváltam a lábam, és beillatosítottam magam, kifésültem összekócolódott hajamat, hálóinget húztam. A lepedőnek öblítőszaga volt, meg valami finom, diszkrét illata, ami olyan jellemző volt erre a házra. Kivilágosodott a mobilom képernyője. Tenyerembe vettem, ahogy elfeküdtem a párnán. Át akarok menni hozzád. Mosolyogva ütöttem be a választ. Most mentél el. Na és? Meg vagy buggyanva. Te vagy az oka. Az éjjeliszekrényre állítottam a készüléket, felnéztem a hófehér mennyezetre, amelyen nem éktelenkedtek beázásfoltok, és mélyet sóhajtottam. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy ekkora szerencse ért.
*** Másnap reggel iskolába menet új erőt éreztem magamban. Eszemmel és szívemmel megbocsátottam Ginának, és ezt értésére is adtam. Többek között ez is része volt azoknak a lezárásoknak, amelyek új kezdetekhez segítettek… például Westonnal. Korábban beért a suliba, mint én, de megvárt a teherautójában. Leálltam a vezetői oldal mellett. Alig tudtam elfojtani mosolyomat, látva, milyen élénken ugrik le, hogy üdvözöljön. Alig csuktam be magam után a BMW ajtaját, azonnal a karjába kapott. Egy egyszerű csókkal kinyilvánította az egész gimi előtt, mennyire odavan értem.
– Szép jó napot, te hétalvó! – Miért lennék hétalvó? – Vagy öt SMS-t is küldtem! – Vezettem, nem néztem meg a mobilt. – Fél óra alatt értél be a suliba? – Jaj, ne már! Ezen elrágódott egy darabig. Karikás volt a szeme. – Fáradtnak látszol – mondtam. – Talán mert a barátnőm után koslattam, nehogy baj érje – fonta rá hosszú ujjait az enyéimre. Máris meleg volt a reggel. A teherautóban hagyhatta a melegítőjét, mert csak fehér póló és farmer volt rajta. Húzni kezdett magával, de én leállítottam. – Jobban vagy? – kérdeztem. – Igen – felelte vigyorogva. Balra nézett, majd magához rántott, fel a járdára. Ekkor egy kilencvenes évekbeli Caprice gördült elénk. Fékezés nélkül zökkent át a második fekvőrendőrön. A járda közepén álltunk. Alaposan megbámultak minket, remélve, hogy újra veszekedni fogunk. – És mennyivel jobban? – simogattam meg Weston állát. Körbepislogott, elvette kezem az arcáról, és a szívére szorította. – Szuperül érzem magam, bébi! – Mikor ezt válasz nélkül hagytam, folytatta: – Egy ideig talán nem hiszel nekem, de amióta csak az eszemet tudom, asztmával bajlódom. Soha nem hagytam, hogy megnyomorítson. Különösen most nem engedhetem, amikor annyi a veszíteni valóm. Nem hiszel nekem? – szorította meg gyöngéden a kezemet. – Dehogynem, és pont ezért aggódom. Kérlek, vigyázz jobban magadra! Folyton ígérgetsz. Elvárom, hogy ezt az ígéretedet meg is tartsd! Szájához vonta a kezem, és a bőrömnek mondta: – Pedig további ígéreteket is tervezek. – Kuncogva újra
maga után húzott. – Gyere, mert még elkésünk. Abban a pillanatban, amint leültem bioszon, Brady és Brendan összesúgtak. Nyomban megszűntek létezni számomra. Nem volt nehéz nem meghallani a megjegyzéseiket Weston nyámnyilaságáról. Legnagyobb meglepetésemre Sara hátrafordult, és rájuk ripakodott. – Mégis halhatott volna, seggfejek! Fogjátok már be! Brady lesújtóan mérte végig. Már szóra nyitotta volna a száját, amikor Lisa Kahle, aki egy asztallal arrébb ült, helyre tette: – Duguljatok már el, de tényleg! Ha ezzel akarjátok szívatni Erint, az az aljasság teteje! Brady szeme ide-oda járt a két csaj között. Folytatta volna a mocskolódást, ekkor azonban Mrs. Merit sietett be kifulladva. – Rendben. Hosszú fejezet vár ránk a héten. Gondolom, nektek is jobb, ha kivégezzük, mert akkor nem marad már leckétek a bál hetében. Nyissátok ki a könyveteket a háromszázharmadik oldalon. Kinyitottam a könyvem, és Sarára sandítottam. Találkozott a tekintetünk. Mindketten megeresztettünk egy halvány félmosolyt. A nap hátralévő része eseménytelenül telt, már Westont leszámítva. Mikor letelepedtem egészségórán, előrehajolt, magához ölelt, s hátamat gyengéden a padomnak szorította. Két kezével átfogta a mellkasomat, és arcon csókolt. Mindeközben totál kicsúszott a padjából. – Ülj már le, Weston! – szólt rá Morris a naplóból felnézve. Szavait vad vihogás követte. Weston visszaült a helyére. Hátrafordultam, hogy lássam, mi ütött belé. Ragyogó ábrázattal nézett rám. A szünetekben a szekrényemnél találkoztunk. Akkor is fel volt spannolva, mintha magába döntött volna egy vödör kávét. Soha nem láttam még ilyennek.
Rajz előtt aztán hirtelen felszívódott. Mikor azonban kinyitottam a szekrény ajtaját, a fémajtó belsején a következő felragasztott matricát találtam:
TE VAGY NEKEM MINDEN LÉLEGZET! MINDIG SZERETNI FOGLAK! WESTON Lefejtettem a fémről a matricát, és a tenyerembe vettem. Könynyek csípték a szemem, most azonban nem a Dairy Queen készleteire gondoltam, sem arra, hogy mennyi M&M’s csokit kell tenni egy Fantázia fagyiba. Két könnycsepp gördült végig az arcomon, de még csak le se töröltem őket. Életemben először sírtam boldog könnyeket. Hátamra vetettem a hátizsákom, és órára indultam. Weston szokás szerint odaült az asztalomhoz. Azóta volt ez így, amikor még csak barátságból meg akarta mutatni a művét… azt, amelyiken egy lányalak volt, nyakában ugyanolyan ezüst szív csillogott, mint most az enyémben. Könnyeimet látva Weston először aggódó pillantást vetett rám, én azonban felé mutattam a matricát. Átöleltem, ő pedig viszonozta az ölelésem, kissé hevesebben, mint ahogy szokta. Arcát közben a fülemhez szorította. Mikor elhúzódtam, hüvelykujjával törölte le a könnyeimet. – Azt szerettem volna, ha mosolyra fakadsz tőle, nem pedig sírsz. – De hiszen mosolygok – nevettem fel a szemem törölgetve. – Jól megijesztettél, mondhatom! – Csak olyan jó, hogy szeretsz – súgtam vissza. – Ez minden. – Szokj hozzá a gondolathoz – mondta, és a székével szomszédos ülésre húzott.
Negyedik fejezet MRS. CUP BESIETETT AZ OSZTÁLYTEREMBE. – Mindenki itt van? – kérdezte, és körbehordozta tekintetét a teremben. – Hol van Josh és Noah? Zach körülnézett. – Már elindultak. – Ezek a fiúk… – mosolyodon el a tanárnő. – Rendben, akkor nyilván hamarosan befutnak – bólintott. – Rajta, keljünk útra! Mindenkit elvisznek? Igen? Westonnal együtt ballagtunk ki a parkolóba. Követett a teherautójával a freskók felé menet, noha így is mi lettünk a sereghajtók. Nyilván nem volt nagyon az ínyére ez a csigatempó. Egy villanyrendőrnél kihúzott mellém, és letekerte az ablakát. Szólt a rádiója, s fejét ingatta a zene ritmusára. – Hé, szépségem! Szép a kocsid – kacsintott rám. Elnevettem magam, és a fejemet csóváltam. – Mit csinálsz a hétvégén? – Bálba megyek. – Tényleg? És van már kísérőd? – Van bizony! – Nem akarsz inkább velem jönni? – Tök jó fej vagy, én mégis inkább a fiúmmal megyek. – Szívdöglesztő lehet, ha meg tudta nyerni a szívedet. – Most kit ajnározol, magadat vagy engem? – villant rá a szemem. Hátravetette a fejét, és harsányan felkacagott. A lámpa zöldre váltott. Gázt adtam. Ő is gyorsított, de közvetlenül mielőtt beértünk a pizzéria telkére, átváltott az én sávomba. Mrs. Cup rosszalló tekintettel nézte, hogyan andalgunk
végig a téglafal mentén. – Miért mindig ti értek ide utolsónak? – Az ő hibája! – mutatott rám Weston. Csak tátogtam, úgy meglepett ez a legújabb húzás. A térdét csapkodta széles jókedvében. Egész testét nevetés rázta. Mrs. Cup azonban továbbra is várta a választ. – Most kaptam autót. Lassú vagyok és… görcsös. A tanárnő megsemmisítő pillantást vetett Westonra, aztán a rajzeszközökhöz ment, és mindkettőnknek átnyújtott egy ecsetet. Weston jött utánam a helyünkre. Miután ecsetét egy bakacsinbarna feliratú festékbe mártotta, újrakezdte a röhögcsélést. Hátrafordultam. – Mi ütött beled? Karikás a szemed, és úgy viselkedsz, mint aki megkergült. – Csak jó a kedvem. Emellett új hörgőtágító gyógyszert írtak fel nekem. Ez is okozhatja. Melózol ma este? – Uhum – mondtam, és felegyenesedtem, várva, mit mond erre. – Ez esetben mindenki csokinak nézi, amit kapsz! – Ezzel felém sújtott az ecsetjével. Ijedten hőköltem hátra. A nedves festék ráfröccsent az arcomra. Magamon végignézve láttam, hogy a festékfoltok nyílegyenes vonalat alkotnak a nyakamtól le a farmeremig. – Weston Gates! – üvöltötte Mrs. Cup. De én sem voltam rest. Belemártottam ecsetem a barna festékbe, és hasonló egyenes vonalat alkottam Weston öltözetének elején. – Erin Eas… Alderman! – visította Mrs. Cup. Az osztály harsány röhögéssel jutalmazta a show-t. Hangos ordítozás és halk sikolyok kíséretében valóságos festékháború vette kezdetét. – Azonnal hagyjátok abba! – bömbölte Mrs. Cup vad
hadonászás közepette. Egymást kergetve hánytuk társainkra a legkülönbözőbb színű festékeket, attól függően melyik vödör volt hozzánk a legközelebb. – A falat hagyjátok ki! El a faltól! – vezényelt Mrs. Cup, testével védelmezve a becses műalkotást. – A kocsikra is vigyázzatok! El a kocsiktól! Elég legyen ebből! Valamennyien leálltunk. Boldogan lihegve néztünk egymásra; mind úgy festettünk, mint holmi megolvadt, színes csokigolyók. – Egytől egyig elzárást kaptok ezért! – Mrs. Cup minden egyes szót külön megnyomott. – Nem ülhettek a kocsitokba, mert azt is összekoszolnátok – engedte le kezét az oldalára. – Nem mehetek vissza a suliba, nekem melóznom kell! – néztem Westonra. – Most szépen mind visszagyalogoltok a gimnáziumba! Gyerünk, indulás! Mrs. Cup deli irányba mutatott, mire testületileg csüggedten felsóhajtottunk. Az út negyedét sem tettük még meg, amikor ránk zúdult a délutáni csúcsforgalom. Mrs. Cup is ott caplatott mögöttünk, őrködve, hogy mind visszamenjünk a büntibe. Amint diáktársaink megláttak minket, hangos hujjogás és poénkodás vette kezdetét. Weston homlokán verejtékcsöppek jelentek meg, s az arca is kipirult. – Jól vagy? – kérdeztem halkan. – Igen – lehelte. Tekintetéből eltűnt a korábbi vidám csillogás. – Weston… – Kezdek fáradni, de azért semmi gáz. Esküszöm! Bólintottam, és megfogtam a kezét. Noha egy fejjel magasabb volt nálam, éreztem, hogy teljes súlyával rám nehezedik.
– Kár volt poénkodnod! Most jól kidöglesztetted magadat! – Erin… – Nem… – mondtam, és elővettem a mobilomat. Küldtem egy SMS-t Julianne-nek, amelyben elmagyaráztam a helyzetet, és beszámoltam Weston állapotáról. Nyomban visszaírt azzal, hogy azonnal kocsiba ül. – Mrs. Cup? – fordultam a tanárnőhöz. – Sétálj csak tovább, Erin! – intett. – Megértem, hogy felhúzta magát, és igaza is van. Mind megérdemeljük az elzárást. De Weston ezen a heten kórházban volt, és rosszul van. Nem hiszem, hogy el tudna gyalogolni az iskoláig. Mrs. Cup ijedten pislogott rám. – Egek, Weston! Igazán sajnálom! – Segélykérőn nézett körül. – Itt van az orrunk előtt a Dairy Queen – mondtam. – Küldtem egy SMS-t az édesanyámnak. Már úton van felénk. Mrs. Cup bólintott. – Vigyázzatok, ahogy átmentek az úttesten – mondta. Bólintottam, és magam után vonszoltam Westont. Tűző napon battyogtunk át a DQ parkolóján, Frankie az ablakban állt. Ahogy meglátott minket, nyomban sarkon fordult. Ő nyitott ajtót hátul. – Irgalmas atyám! Mi történt vele? – meredt Westonra. – Azt hiszem, rosszul lett a melegtől – mondtam. Frankie elé toltam a mobilomat. – Küldj egy SMS-t Julianne-nek, írd meg neki, hol vagyunk! Frankie bólintott, és becsukta maga mögött az ajtót. – Túl nagy ügyet csinálsz ebből – morogta Weston. – Na és, akkor mi van? – kérdeztem. Konyharuhát merítettem jéghideg vízbe, és lemostam az arcát. Megrezzent, ahogy a hideg a bőréhez ért. – Nagy adag cseresznyés fagyi lesz a vigaszdíj. Akkor talán megbocsátasz nekem – vettem elő legszebb mosolyomat.
Törődötten felkuncogott. – Nem rossz ötlet! Lehet, hogy a vércukra esett le – szólalt meg Frankie, és már tartotta is a tölcsért a fagylaltgép alá. Cseresznyemasszába mártotta a toronymagas vaníliafagyit, amelynek tetejéről nem hiányzott a kackiás kacskaringó, majd odaadta Westonnak. Ő menten belenyalt, és elégedetten felmorrant. – Összehasonlíthatatlanul jobb, mint a bünti – mondta tele szájjal. Mire megjelent Julianne, az arcszíne ismét kipirult. – Sziasztok – köszöntött bennünket az anyám, és menten elmarta Weston csuklóját. Közben az óráját nézte, aztán mosolyogva ránk emelte a tekintetét. – A pulzus normális. – Erin fagyit diktált belem, és pihenni kényszerített az elzárás helyett – motyogta Weston álmosan. – Szakítanom kéne ezért vele. – Összefügg az elzárás azzal, hogy tetőtől talpig festékesek vagytok? – Julianne megbillentette kissé a fejét, ahogy megvizsgálta Weston pupilláját. – Már én is épp kérdezni akartam – fonta össze karját a mellkasán Frankie. Felsípolt az autós oldal kijelzője. Frankie felhúzta az ablakot, és üdvözölte a vendéget. Fél szemmel azonban továbbra is minket lesett. Összehúztam magam Julianne fürkész tekintetének súlya alatt. – Festéket fröcsköltünk egymásra a freskóknál, meg ilyenek. – Tényleg? – Julianne hangja egy oktávval magasabbra csapott. – Én kezdtem az egészet! – emelte magasra Weston a fagyi tölcsért. – Erin csak visszaadta a kölcsönt. Julianne szája elé kapta a kezét, hogy elrejtse a mosolyát. Aztán komolyságot erőltetett az arcvonásaira, és kiegyenesedett.
– Oké, Weston, most beviszlek dr. Briggs rendelőjébe, hogy megvizsgáljanak. Édesanyád is odamegy. És te? – fordult felém. – Dolgozol vagy visszamész a gimnáziumba, letölteni a büntetésed? Frankie-re néztem. – Elég, ha utána átjössz – mondta. – Kösz – feleltem. – Attól tartok, ha nem mennék oda, Mrs. Cup még jobban megbüntetne. Nem akarom, hogy a végén felfüggesszenek. – Gyertek! – terelt minket kifelé Julianne. – Semmi bajom. Minek az a doki? – Westont láthatón fizikai undor fogta el a gondolatra. – Ezt anyádnak mond – felelte Julianne. A kocsimhoz vitt, amely még mindig a téglafal mellett rostokolt. Weston lelombozva, boldogtalanul megpuszilt, mielőtt elhajtott anyámmal. Mikor besétáltam a büntibe, Mrs. Cup felállt. – Hogy van Weston? – Jul… az édesanyám elvitte dr. Briggshez, hogy megvizsgálják. Mrs. Cup bólintott, és bűntudattól roskadozva zöttyent vissza a székébe. Fél óra múlva elengedett minket. Rohantam a kocsimhoz. Ezúttal valamivel nagyobb sebességre kapcsoltam a szokásosnál. Frankie alig győzte a melót, mire visszaértem. Sietve felkötöttem a kötényem, és kinyitottam az ablakom. – Enyhén szólva hülyén fest rajtad az a kötény, amikor egy merő festék vagy – vetette oda Frankie, valami rágót forgatva a szájában. – Aha – morogtam, és felvettem a rendelést egy kisfiútól. Miután a vendégek zöme elment, Frankie nekilátott, hogy eltakarítsa a kupit magunk után. Én is magamhoz vettem egy konyharuhát, hogy segítsek neki. Lesikáltuk a pultról a csokoládészirupot, az eperöntetet és a cukorkák nyomát.
Hirtelen fura érzésem támadt, mintha egy ismétlődő, folyvást kísértő álomba csöppentem volna. – Mi az? – kérdezte Frankie. – Semmi – feleltem. – Régóta ismerlek. Átlátok rajtad. Ne kamuzz itt nekem! – fintorgott. – Csak nem merem kimondani, olyan szörnyű. – Próbáld meg azért. – Fura érzés itt lenni. Kísérteties – sóhajtottam fel. Elsötétült az arca. Az Erinek látogatásakor láttam csak ilyennek. – Azért fura, mert régen jártál itt, vagy azért, mert elkívánkozol innen? – Frankie! – nyögtem fel. Paprikavörös lett. Elfordult egy pillanatra, aztán ismét szembenézett velem. – Ne haragudj! Figyelmeztettél, mégis készületlenül ért. – Most megsértődtél? – Meglehet, arra várok, mikor változol át Alderré. A te… életedben rengeteg minden változott seperc alatt, az enyém azonban ugyanaz maradt. Nehéz ez így! – Egyetértek – mondtam, hangomban még az előbbi bosszantó siránkozással. Megpróbáltam felhagyni vele, de valahányszor kinyitottam a számat, elkényeztetett hölgyikének éreztem magam. Nem csoda, hogy Frankié az előbb Alderhez hasonlított. Per pillanat tényleg úgy nyávogtam, mint ő. Frankie felvetette a fejét, és kifújta hajából a frufruját. – Igazad van – morogta, és a fejét csóválta. – Összeomlott körülötted a világ, én meg azt rovom fel neked, hogy csupa festék a százdolláros farmered, és még csak észre se veszed. Végigmértem a farmert. – Miért? Ilyen drága? Bólintott.
Rémülten meredtem a szivárvány minden színében játszó farmervászonra. – Miért nem szidott akkor meg Julianne? – Ő vette neked? – kérdezte Frankie fahangon. – Naná, hogy ő! Te eddig egész életedben turkálóban vásároltál, mint mi mindannyian. Miért is hittem, hogy tudod, mi van rajtad? – Hogy szedem ki belőle a festéket? – kérdeztem, és rohantam bevizezni egy tiszta törlőruhát. De már késő volt. A festék rászáradt a farmerre. – Szóval, milyen érzés, amikor semmi miatt nem kell aggódnod? – Frankie megpróbálta elnyomni hangjában a keserűséget, de nem igazán sikerült neki. – Egy sereg minden miatt aggódom. Ahogyan Sam és Julianne is. Csak éppen más miatt, mint korábban. – Azaz? – Nagyjából ugyanazok az aggodalmak ezek, mint a tieid, már az anyagiakat leszámítva. A szüleim miattam aggódnak. A jövőjük, a barátaik, a munkájuk, ilyenek miatt. A pénz nem old meg mindent. Attól még nehéz az élet. – Na, ne már! – kurjantott fel. – Még megkönnyezem a pénzeszsákokat. Felé hajítottam a törlőrongyot, miközben igyekeztem visszafojtani a mosolyomat. – Arra akarok kilyukadni, amiről korábban is beszéltem, hogy kettészakadt az életem: a múltra és a jelenre. Holott túl sok minden történt Sam és Julianne előtt. – És Weston? – Egyedül ő tartozik hozzá mindkettőhöz. Ő a híd, amely elhozott idáig. – Ma te cipelted őt. – Tartoztam neki ezzel. Rengeteg mindent tett értem! Tovább takarítottunk. Zárás előtt már csak fel tucat kuncsaftot szolgáltunk ki. – Hazavigyelek? – kérdezte Frankie poénból, a régi idők
kedvéért. – Nem, kösz – mondtam anélkül, hogy hozzátettem volna, amit mindketten tudtunk. – Akkor viszlát, csajszi! Kurtán felnevettem, és a fejemet csóváltam. Aztán búcsút intettem neki, beültem a BMW-be, elfordítottam a slusszkulcsot, mire a motor életre kelt. Csupán évzáró utánra voltam munkára beosztva. Tudtam, hogy hiányozni fog Frankie és a DQ, mégsem ez jelentette már az egyedüli biztonságot, hanem a szüleim, az ö otthonuk és Weston. Ők képviselték számomra a védelmet és az állandóságot. Útközben egyre a Samre, Julianne-re, Westonra, Ginára és Frankie-re vonatkozó gondolatok kavarogtak a fejemben. Nem volt véletlen, hogy elhajtottam a házunk előtt, és Gatesék előtt parkoltam le. Weston teherautója az utcán rostokolt. Még nem sötétedett, mert egyre hosszabbak lettek a nappalok. A lenyugvó nap sugarai rózsaszínű és narancssárga fényekbe vonták az amúgy cseresznyepiros karosszériát. Felkapaszkodtam a platóra, és kinyitottam a hátul tárolt hűtő fedelét. Benyúltam a jeges vízbe a Fanta narancsért, kihúztam a dobozt, és egy következőért is a jégkockák közé merítettem csöpögő kezemet. Elindultam a kocsifelhajtót a főbejárattal összekötő, ívelt út menten. A szomszédoknak új kutyájuk lehetett, mert egy kis német juhász kölyök ugatott meg torkaszakadtából a kerítésük mögött. Nem sokszor mentem el erre. Többnyire egyenesen behajtottunk a garázsba Westonnal. A kivilágított csengő felpislogott, ahogy megnyomtam. Harangszóra emlékeztető melódia zengett fel odabent. Pillanatokkal később Veronica nyitott ajtót meleg mosollyal és fáradt ábrázattal. Miután felismert, hátrált egy lépést, még szélesebbre tárta az ajtót, és beengedett. – Lent van – mondta, és végignézett festékes öltözékemen. – Már megszáradt – nyugtattam meg. – Remélem is! – láthatóan nehezen sikerült megőriznie a
komolyságát. Fejét csóválva, kezét csípőjére csapva fogadott. Könnyen eltaláltam az alagsorba, ám ahogy lefele indultam a lépcsőn, minden egyes lépésemmel idegesebb lettem. Ellenállhatatlan erő húzott lefelé: nem a gravitáció, hanem egy zöld szempár, meg valamiféle vonzás, ami egy piros Chevy platóján született. Vajon mindig ilyen szédítő élmény marad a Westonnal való találkozás? – futott át az agyamon. Nem bírnám ki, ha egyszer eljönne az a nap, amikor nem – gondoltam aztán. Félútra értem a lépcsőn, amikor már ráláttam Westonra. A kanapén ült, hátat fordított nekem, és egy valóságshow egyik epizódját nézte a tévében. Könyökével kis puffra támaszkodott. Ő már patyolattiszta volt, bőre ragyogott és kipirosodott a sok sikálástól. – Helló – köszöntött, és nézte, amint odamegyek hozzá. Még mielőtt visszaköszönhettem volna, lerántott magához a huzatra. Ott a hátamra fordított, és meleg, nedves csókot nyomott a számra. Megtámasztott a karjával, s magához szorított, mialatt nyelve már az enyémet kereste. A hajába túrtam, és széttártam a lábam, hagyva, hogy a combom közé süppedjen. Mikor végre elhúzódott, mindketten kifogytunk a levegőből. – Ne haragudj! – mondta, és szemét továbbra sem vette le öszszemarcangolt ajkamról. – Mi volt ez? – Fagyiszagod van – mondta egyszerűen, és kisimított egy hajfürtöt az arcomból. – Hogy érzed magad? – kérdeztem. A vágy kialudt a tekintetében. Bosszús sóhajjal ült fel. – Jól, Erin! Én is felültem, rá a kezemre. – Emlékszel, mire kértelek? Végigmért, és megenyhült az arckifejezése. – Ma már vagy századszor kérdezik ezt meg tőlem. Az új
hörgőtágító valamiként kiszáradást okozhat. Már a páciensek egy elhanyagolható hányadánál. Nem volt szerencsém, de mostanra minden oké. Két zacskó só, és amint látod, majd kicsattanok az egészségtől. – Két zacskó?– néztem kezén az árulkodó sebtapaszra. Weston a sarokba bámult, a fal és a mennyezet találkozási pontjára. Állkapcsa megremegett a borostája takarásában. – Miért dühödtél fel ennyire? – Szeretném normális lénynek érezni magam, te pedig úgy kezelsz, mint egy kriplit! Nem haldoklom még! – Már nem is törődhetek veled? Alig néhány napja mentőautó szállított a kórházba. – Na és? – csattant fel. – Engem többé nem lehet így lekezelni! Még neked sem! Erre elnémult, majd lassan felém fordult. Szeme elkerekedve, hitetlenkedve meredt rám. – Miért, ki tenyerelt a lelkedbe? – Te! Gondoltam, megorrolsz kissé, ha megkérdezem, te azonban egyenesen a földbe dorongoltál! Ezen eltöprengett, aztán felsóhajtott, majd a halántékát kezdte dörgölni mutató- és hüvelykujjával. – Huh. Rajtad verem le az elmúlt napok izgalmait, ugye? – Még kérded? – vontam fel a szemöldököm. Rám sandított, aztán felkuncogott. – Nem mintha nem jönnél be így, de ma mintha zabosabb lennél egy hangyányit a szokottnál, bébi. – Én? – csattantam fel. – Jó, zabos vagyok – morogtam magam elé. Fojtott nevetése egyre harsányabb kacajba torkollott. Magához vont, és megcsókolta a fülem tövet. – Némi ízelítőt kaptam, milyen lesz a mi örök boldogságunk. Mit mondjak, lelkesítő. Hogyan haragudhattam volna rá tovább, amikor mindent tréfával ütött el?
Kezét az enyémbe kulcsolta, és ujjhegyével simogatta a kezem, leheletfinoman. Vállával a kanapé és közém fészkelte magát, úgy nézett fel rám sokat tudó tekintettel. – Eljössz azért velem a bálba szombaton? – Akarod, hogy elmenjek? A fejét ingatta, mintha elszomorítaná a kérdésem. – Bárcsak be tudnálak lélegezni, Erin! De akkor is csak fele annyira olvadnál össze velem, mint amennyire kívánom! Elmosolyodtam, és ő visszamosolygott rám. Megcsókolta a kezem, aztán elhelyezkedtünk a kanapén, és tévézni kezdtünk.
Ötödik fejezet SZENTSÉGES SZŰZANYÁM! – REBEGTE FRANKIE ELHALÓN. Julianne kezét szívére szorítva, ugyanolyan döbbenten meredt rám. Nézték, hogyan lejtek ki a fürdőszobából barackszín estélyimben. Az egészalakos tükör elé álltam. – Alig kapok levegőt! – panaszoltam. – Olyan szoros? – lépett közelebb Julianne, hogy segédkezzen. – Hiszen még be sincs cipzározva! – Nem, csak… – Káprázatos vagy! – lehelte Julianne elködösödő tekintettel. Felemelte a cipzárt, és kikotort alóla egy, az alacsony kontyomból kiszabadult kósza, rozsdavörös hajtincset, amit a fodrásznő azután bűvészkedett a fejemre, hogy fél órán át sütötte be a hajamat. – Ettől lesz teltebb. Higgyen nekem? – mondta. – Weston összepisili magát, ha meglát! – jelentette ki Frankie, és felhorkantott jókedvében, amelynek azonban nem árulta el az okát. – Kötve hiszem. Már vagy négyszer megfordult a mosdóban, amióta megérkezett – vélte Julianne. – Csak nem ideges? – kérdeztem. – Szörnyen izgul – kacsintott rám az anyám pajzán mosollyal. Meg egyszer megfordultam, hogy lássam, elég magasra ér-e hátul az áttetsző derékrész. Hátranyúlva az ékköves berakást is érintette a kezem. – Hagyd ezt abba! – szólt rám Frankie. – Minden a helyen van, hidd el végre! Senkinek egy rossz szava nem lehet a rucidra.
Az ajkamat rózsaszín rúzzsal és ajakfénnyel kenték ki. Hosszú, fekete szempillámnak nem kellett smink, az orcámat azonban kipirosították az estélyi színárnyalatában. Minderre Julianne Emmyt fogadta fel. A szomszéd városkában lakó kozmetikus tömérdek időt vesződött velem. Úgy festettem végül, mint önmagam címlapfotóra kívánkozó másolata. – Nos, a te Samed a földszinten alig várja, hogy lefotózhasson – jegyezte meg Julianne. – Veronica dettó. Le kéne mennünk hozzájuk, nem gondolod? – Már ha le tudok jutni ebben a cipőben – tipegtem oda hozzá óvatosan, mintha tojáson járnék. Kézen fogott, és végigvezetett a folyosón. Még mielőtt a lépcső tetejéhez értem volna, ő és Frankie elsiettek mellettem, hogy végignézhessék várhatóan nem túl dicsőséges levonulásomat, ha nem éppen lebukfencezésemet. Megmarkoltam a mellvédet, és leptem egyet lefelé. Jövetelemet izgatott suttogás előzte meg, aztán pedig meglepett moraj fogadott. Julianne megragadta Veronica kezét, noha ő épp fotózni próbált. Weston komor, kifürkészhetetlen tekintettel meredt rám. Csak nézett és nézett, amíg le nem értem a lépcső aljára. Mikor csatlakoztam hozzá, mélyet sóhajtott. – Nos, mit szólsz hozzá? – bökte oldalba a fiát Peter. Weston szóra nyitotta a száját, de nem jött hang a torkára, ezért csak némán ingatta a fejét. A jelenlévők mind felkuncogtak. Weston kinyitott egy műanyag zacskót, és bal csuklómra csúsztatta az ilyenkor szokásos virágcsokrot. A rózsaszín rózsák színe tökéletesen illettek ahhoz a szál virághoz, amit a zakója hajtókájába készültem tűzni. Sam kezembe adta az előző este a kertből szedett rózsaszálat. Még hideg volt, mert a frigóban tároltuk. A tiszta tartály belseje helyenként bepárásodott. Ugyanolyan apró csöppek sorakoztak a falán, mint Weston homlokán.
Miután több tucat fotó készült – bent, kint, újra bent, a szülőkkel, rólunk, kettőnkről meg a fehér limó mellett, amit Weston korábban is ígért –, végül beültem az elegáns járműbe. Weston is beszállt mellém, aztán a sofőr, bizonyos Louis becsukta az ajtót. – Még soha nem utaztam limón – néztem körbe a kocsi belsejében. A bőrülés, ahol mi ültünk, maximum háromszemélyes lehetett, a szemközti azonban a limó teljes szélességén végigfutott. A sötétített ablakok kizárták a napsütést, s a plafont szegélyező dekorcső a színskála összes színét felvillantotta ritmikus ismétlődéssel. Az utasoldalon borospoharak és vizespoharak álltak körben egy vödör jég mellett. Nem egészen értettem, minek két gimisnek a jég. A kocsi belsejében buliznánk? – Én sem – mondta Weston. – Tényleg? – Tavaly Huttonék sportkocsiján mentem. A frászt hozta rám. Ez sokkal jobb. Tavaly Alderre! ment a bálba. Épp melóztam akkor, de láttam a Dairy Queen mellett elhajtó csicsás limókat és álomautókat… hosszú sorban vonultak a gimi irányába. Eszembe jutott, hogy valóban láttam őket, kettejüket abban a csillogóvillogó sportkocsiban. Tök komoran ültek ott, mint akik citromba haraptak. Vajon milyen lehet Weston Gates mellett feszíteni a bálba menet? – suhant át akkor az agyamon. Na, most megtudom! – És milyen volt a tavalyi bál? – kérdeztem meg hangosan. – Béna – mosolygott rám. – Akkor miért akartál annyira elmenni az idén? – Mert veled mehetek. Elhúztam a szám, és a fejem csóváltam, miközben fehér műkörmeimet babráltam. Dél óta, amikor Julianne elvitt a manikűröshöz és pedikűröshöz, alig tudtam használni a kezem.
Sosem értettem, miért ragasztanak efféléket magukra a nők. Hiába kértem a lehető legrövidebb műkörmöket, még így is akadályoztak a normális mozgásban. – Mindig gyönyörű vagy, de azért nagyon tetszel ebben a ruhában! – szorította meg a kezem Weston. – Én meg az öltönyödet és a nyakkendődet csípem. Mindkettő fekete volt, az öltöny méretre szabott. A nadrág szűkebbnek látszott, mint amilyen bő nacit Sam és Peter munkába hordott. Weston bozontos, barna haja néhány ujjnyival rövidebb volt a szokásosnál. Ő azonban nem pomádézta, mint a legtöbb srác, amikor kiöltözött. Puha volt most is, a legszívesebben beletúrtam volna. Olyan szeretettel nézett rám, hogy égni kezdett a képem. Átkaroltam a bicepszét, és az oldalához simultam. Időről időre csókolt lehelt a halántékomra. – Nem ez az utolsó alkalom, amikor kirittyentve utazunk együtt egy limóban – súgta a fülembe. Tudtam, mire céloz. Sokszor emlegette közös jövőnket. Máskor egyszerre lelkesített fel és rémített meg vele, most azonban élveztem a röpke nyugalmat, ami kijutott nekünk. Nem laktunk messze a gimitől, ezért csak pillanatok voltak, értékes pillanatok, mielőtt kiléptünk a járdára az előadóterem mellett. Már az egész város ott várakozott, hogy tanúja legyen a nagy bevonulásnak. Meg jobban megmarkoltam Weston karját, aki azt hitte, lámpalázam van, s kezét a kezemre tette. – Nyugi. Csupán lefotóznak bennünket, hogy megmaradjon emléknek. Élvezd a helyzetet! – Azt teszem. A limó máris lassított, majd kinyílt az ajtaja. Az ajtót Lisa Dahle apukája tartotta, s mosolyogva köszöntött kettőnket. Annak a sok-sok apának egyike volt, akik önkéntesként irányították a parkolóba az érkező járműveket… még egy bálozókat szállító kombájn is szerepelt közöttük. – Gyertek – adott utat nekünk.
Weston kikászálódott a helyéről, és lelépett a suli parkolójának betonjára. Csak ezután nyújtotta nekem a kezét. Kikecmeregtem, belekaroltam, majd együtt kerültük meg a limót. – Szent ég! – suttogtam. Több százan sorakoztak fel a társalgóhoz vezető folyosó két oldalán; itt rendezték évről évre a bált. Még mielőtt egyetlen lépést tettünk volna, vad vakukattogtatás kezdődött, amely akármelyik paparazzit lefőzte volna. A szalaggal határolt bevonulási útvonal két oldalán öt sorban szorongtak a szülők, nagyszülők, rokonok és alsósok. Szabadon maradt kezével Weston megveregette az enyémet. Enyhítettem görcsös szorításomon, mert észbe kaptam, hogy ujjaim a húsába vájnak. Megálltunk, hogy lekapjanak minket, aztán Usa papája intett, hogy továbbmehetünk. A következő állomáshelynél több tucat fényképezőgép, videokamera és mobil szegeződött ránk. Villogásuk a diszkófényeket juttatta eszembe. Örültem, hogy Weston már korábban is végigcsinálta ezt, noha a mikéntjébe már nem akartam belegondolni. – Mindjárt vége, Erin! Már nem sokat kell kibírnunk – biztatott. Mosolyt villantott a fotósok felé, majd lehajolt, hogy csókolt leheljen az arcomra. A dühödt fényképezők mintha nem is a szép emlékek miatt őrjöngenének, hanem inkább azért, hogy legyen min csámcsogni később – gondoltam. – Ez brutális! Miért csinálják? – morogtam a fogam között, de azért kikényszerítettem egy műmosolyt. Weston felrötyögött, és továbbvezetett a következő megállóhoz. Lassan lépkedtünk. Kezdtem hozzászokni, hogy ennyi szempár vizslat. Ehelyett a lépteimre koncentráltam; volt is miért a tűsarkúban. Már a fotósok is idegesítettek. Mi lenne, ha ráadásul el is taknyolnék?
Bő tíz perc alatt értük el a főépületet, de én tíz órának éreztem. Peter, Veronica, Sam és Julianne csupán azután tűntek fel előttünk, miután befordultunk a sarkon. Julianne megérintette Sam karját, s csak eztán emelte magasba a fényképezőgépét. Elködösödő szemmel nézett bennünket. Veronica is készített pár fotót, és maga mellé vonta Julianne-t. Mindannyian integetni kezdtek, majd nyílt az ajtó, és beléptünk Westonnal. Bent félhomály uralkodott, s a DJ hangszórójából vidám, pergő ritmusú zeneszó áradt. Az asztalokhoz vezető egyik útvonalat vörös fények és műlángok öveztek; az egész lávafolyóra emlékeztetett. A másik kék volt, pislogó, fehér égőkkel és áttetsző műjégcsapokkal. A terem tüzes oldalán az asztalokat vörös vagy fekete abrosz takarta, a falakat meg vörös drapéria. A másik oldalon fehér vagy babakék színűek voltak az asztalterítők, s a plafontól a padlóig fehér szatén omlott alá; úgy csillogott-villogott, akár a gleccserek. A terem közepét óriási jégszobor foglalta el, amely magasra csapó lángnyelvekre hasonlított. Belsejükben vörös fény izzott a tűz jelzéseként, míg az alkotás aljáról előtüremkedő rombuszok a jeget voltak hivatottak ábrázolni. A középen kialakított táncparkett egyik oldalát vörös és narancssárga krepp-papírlángokból álló kurta oszlopok képezték, míg az ellenoldalon sorakozó magas, fehér pilléreken kék fények csillámlottak. Gőzöm sem volt, ki varázsolta át így a társalgót, és összehasonlítási alapom sem volt, mindenesetre jó munkát végzett. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy a gimiben lennék. Weston egy asztalhoz vezetett, ahová menten le is ültem. – Ki ül még itt? – biccentettem az asztalt körülvevő üres székek felé. Weston segített elhelyezkedni, aztán letelepedett mellém, és vállat vont. – Bárki ül is, nyilván viselkedik majd.
– És most mi lesz? – kérdeztem. A felszolgálók, akiket egytől egyig felsősök választottak ki erre a feladatra a tizedikesek közül, sietve hordták ki a vizet az asztalokhoz. Félrehajoltam a mi pincérünk, egy csaj elől, mikor ideges mosollyal egy pohár jeges vizet tett le a terítékem mellé. Báli kitűzővel ellátott babakék pólója az ez évi tematikát visszhangozta, és jól állt göndör, vörös hajához. – Miután mindenki helyet foglalt, eszünk, aztán táncolunk, utána pedig mi, ketten lelépünk – súgta a fülembe Weston. – Ennyi lesz? – Kábé. – Oké, ennyit igazán kibírok – eresztettem le. Szájához emelte a kezem, és megcsókolta az ujjaimat, de eztán sem engedte el a kezem, hanem az ölébe vonta. Fél óra múltán a terem megtelt duruzsoló beszéddel és felsősökkel. Asztalunk két üres székét Brian Fredrick és Janelle Hunt foglalta cl. A csaj egyszerre vágott unott és utálkozó képet, ami nem kis teljesítmény, Brian ellenben elénk csevegésbe merült Westonnal a fociról és különböző edzőkről. Janelle körülnézett a teremben, remélve, hogy átülhetnek máshová. Osztoztam a reményeiben. – Még mindig a DQ-nál melózol? – tudakolta Brian, s kerek képén, ahogy' beszélt, arrébb mozdult kerek gombszeme. – Igen – feleltem, és igyekeztem állni Janelle merev tekintetét. Láthatóan nehezményezte, hogy a fiúja szóba állt velem. Ekkor nevetés harsant; Brady ment el mellettünk. Kézfejével rákoppintott az asztalunkra, és odabiccentett Briannek. – Nincs szerencséd, apafej – vetette oda elmenőben. Brian fintorogva nézett utána. – Ez durva volt, apám – morogta fejét csóválva, aztán, mintha mi sem történt volna, tovább társalgóit. – És milyen Frankie-vel dolgozni? Zakkant nőszemélynek tűnik! – kuncogott
fel. – Éppenséggel tök szórakoztató – feleltem. Janelle erre mélyet sóhajtott, és a szemét forgatta. Miután ismét szemügyre vette a termet, megérintette Brian karját. – Van ott két szabad szék! Brianben benne akadt a szó, úgy röstellte magát. – Senki nem kényszerít, hogy itt maradj – fordult a csajhoz Weston. – Ha szemétkedni akarsz, jobban teszed, ha elpályázol innen. Lesült arca egészen kivörösödött haragjában, s ujjai vaskapocsként fonódtak az enyéimbe. Viszonzásul én is megszorítottam a kezét. Magamban azért fohászkodtam, hogy ússzuk meg feltűnés nélkül. Janelle ezt válasz nélkül hagyta. Ehelyett a dekor tanulmányozásába merült, azután odaintett a terem ellenkező oldalán lévő barátainak, Brian bocsánatkérőn pislogott. Már épp témát készült váltani, ekkor azonban a pincér csaj letett egy-egy fogást Janelle elé és elém. Janelle láthatóan örült, hogy elfoglalhatja magát, noha nem mondott köszönetét a félszeg, nyakigláb, vörös hajú pincérlánynak. Pillanatokkal később a srácok kajája is megérkezett. – Köszönjük – mondtam. A pincér csaj hálásan rám mosolygott. – Szívesen. – Kész szerencse, hogy lófarokba fogta azt a tömérdek haját – nyafogta Janelle. – Nem szívesen látnám viszont az ételemben. Vörös fanszőrzetre emlékeztet. – Igazán kitesz magáért szegény – fintorodon el Brian. – Szállj le róla! A zsíros csirkemell és az ízetlen zöldbab láttán Weston rémülten rezzent össze: – Hú,ez… – Legalább a zsemle ehető – jegyezte meg Brian jóízűen
falatozva. Megjegyzésén akaratlanul is elmosolyodtam. Egyre jobban csíptem a srácot. – Minden évben ilyen ehetetlen a kaja – ejtette le a villáját Janelle. – Kár, hogy nem ehetünk vendéglőben. Untig elég volna utána visszajönni ide táncolni. A desszert után bemutatkozott a DJ, és üdvözölte az egybegyűlteket. Felsorolta a rendezvény legfőbb szponzorait, aztán feltett egy élénk ritmusú számot a körtánchoz. Egyike voltam annak a fél tucat csajnak, aki nem rohant azonnal a táncparkettre. Aki nem ismerte a tánclépéseket, vihorászva próbálta őket elsajátítani. Weston mosolyogva figyelte a jelenetet. Láthatóan megelégedett azzal, hogy ott ülhet mellettem, s karját a székem támláján nyugtathatja. Brian közel hajolt hozzá, hogy túlharsogja a zenét. – Örülsz a Duke-nak? – Nem oda megyek – rázta meg a fejét Weston. – Hogyhogy? – ámult el Brian. – A Dallasi Művészeti Intézetbe megyek végül – jelentette be Weston büszkén. – Mióta tudod? – Amióta elfogadták a jelentkezésemet. – Haragszik az apád? – érdeklődött Brian. – Nem, de meglepődött – intett nemet Weston. – Ebben nem kételkedem – vonta fel a szemöldökét Brian, akinek izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán, és rándított egyet a gallérján. – Le kell ezt vernem, meggyulladok! – Levette a szmokingját, és a széke támlájára terítette. Weston követte a példáját, aztán rám nézett. – Táncoljunk? Tagadólag ráztam a fejem. Véget ért a szám, és a hangszóróból egy ballada akkordjai áradtak a teremre. Széklábak csikordultak a járólapokon, ahogy
sorra álltak fel a srácok, hogy csatlakozzanak a táncparketten körtáncot járó csajokhoz. – Gyere! – fogta könyörgőre szégyentelenül Weston is. Nehéz volt ellenállni a tüzes, smaragdzöld szempárnak. – Okéé – mondtam, és megfogtam a kezét. Talált egy üres helyet a táncparketten. Előbb megpörgetett, aztán magához húzott. Két kezemet a tarkójára igazította, az övéi pedig a derekamra simultak. Vezetni kezdett volna, de megmakacsoltam magam. – Nem tudok táncolni – ellenkeztem. Először meg se hallotta, mit dünnyögök a fogam között, ezért lábujjhegyre álltam, és a fülébe súgtam. Arcát az enyémhez szorította, és megcsókolta a homlokomat. – Én sem tudok, veled mégis jó lenne fordulni egy kört. Hozzábújtam, és hagytam, hogy ide-oda rángasson a zene ritmusára. Mereven, ügyetlenül mozogtunk, de totál nem érdekelt, ki lát minket vagy mit gondol rólunk. Egyedül az számított, hogy Weston Gatesszel lehetek. Ezerszer elképzeltem már ezt, többek között tavaly is, amikor fagyit nyomtam a tölcsérekbe a bál helyett. Most, hogy azzal lehettem itt, akivel mindig is szerettem volna, ki akartam elvezni ezt a néhány pillanatot. Weston olyan gyöngéden szorított magához, hogy feltételeztem, ő is ugyanezt gondolja. – Régebben igyekeztem nem reménykedni abban, hogy egyszer ezt is megérem – súgta a fülembe. – Nem tudtam akkor, hogyan valósulhatna meg, de látod, mégis itt vagy, a karomban! Nem akarok az évzáróra vagy akár a nyárra gondolni, egyedül erre a két órára. Ennél csodálatosabbat elképzelni sem tudok! Per pillanat a világot jelented a számomra, te vagy az én ragyogó, csillogó-villogó napsugaram! Végigsimított a derekamat díszítő ékköveken, és elmosolyodott.
Szorosan hozzásimultam, megpróbálva megállítani kettőnk számára az idő múlását, és azt kívánva, bárcsak örökre így maradhatnánk. Mikor azonban a közelünkben csoportosuló fiúhordára pillantottam, tudtam, nem engedik, hogy így legyen.
Hatodik fejezet JESSZUSOM, MENJETEK SZOBÁRA GATES! – röhögött fel Brady, aki a táncparkett szélén állt a haverjaival. Weston mindössze a középső ujját mutatta fel válaszul, aztán visszahelyezte a kezét a derekamra. Még csak rá se nézett Bradyre. Ő azonban nem az a srác volt, akit ennyivel le lehetett rázni. Pár lépéssel mellettünk termett. – Emlékszem, tavaly még Alderrel roptad ugyanitt, és tapiztad, ahol érted! Weston megállt, és a fejem felett a semmibe tévedt. – Weston! – szóltam rá. – Ne hagyd magad behúzni a csőbe! El akarja rontani az esténket. Ez minden vágya. Nagy levegőt vett, aztán elhúzott Brady mellől, és folytattuk a táncot. Brady hátranézett, és odabiccentett a haverjainak. Micah és Brendan álltak ott Tysonnal és Andrew-val. Egyedül Tyson vágott fancsali képet, szemlátomást nem lelkesedett a készülődő jelenetért. – Szóval, most Erin seggét gyurmolod Alderé helyett – fordult vissza Brady Westonhoz. – Utána pedig jól megdöngeted a teherautód hátulján, he? Megdermedtem ezekre a szavakra. – Vagy már meg is tette, igaz, Erin? Azt hiszed, egyedül neked jutott ki ebből az élvezetből? – Hol a párod, Brady? – nézett rá Weston villámló szemmel. Körülöttünk mindenki a szóváltásra figyelt. Még táncoltak a párok, de közelebb húzódtak hozzánk, hogy jobban lássanak és halljanak. – Veled ellentétben nekem nem ilyen alacsonyak az
igényeim. Az a két csaj, akit érdemes lett volna idehoznom, már nem él. Emlékszel még rájuk, ugye? A gyerekkori játszópajtásaidra? A barátnődre? Akinek azt ígérted, hogy feleségül veszed? Lerítt rólam, hogy megbántottak a szavai. Elégedetten csillogott a szeme. – Téged is a házassággal etetett? Gondolom. Olyan könnyen megy ez nála, mint másnál a szerelmi vallomás. A szám végén Weston szembefordult Bradyvel. Brian kettejük közé állt széles vállával. – Ugyan már, skacok! Bálban vagyunk. Viselkedjetek! Weston azonban még közelebb lépett Bradyhez, s arcát az övé elé tolta. – Ha tönkreteszed Erin estéjét, akkor számíthatsz rá, hogy a szüleidnek új szmokingot kell venniük neked, úgy kicsinállak! – Azt hiszed, akkora veszteség pár száz dolcsi? – vetette oda Brady megvetően. Weston kézen fogott, és visszavezetett az asztalhoz. Csak álltam mellette, és vártam, amíg megivott egy pohár jeges vizet. Brian utánunk jött. – Ne izgasd magad miatta, haver! Weston letette a poharát. – Az piszkálja a csőrét, hogy egyedül jött. Ekkor valami folyékonyat éreztem a bőrömön; a számtól csorgott le a derekamig. Brady állt mellettem, kezében egy üres pohárral. A vörös puncs, amely az imént még a pohárban volt, most az államról és a ruhámról csöpögött alá. Kétségbeesetten, esetlenül tártam szét a kezem; Brady kiguvadt szemmel figyelt. Weston rávetette volna magát, én azonban feltartóztattam, s a mellkasának feszítettem a kezemet. – Baleset volt, Weston! Brady előbb ledöbbent, majd önelégült mosoly terült szét a képén. – Nem szar volt, nem kétlem azonban, hogy Alder ennek is
örült volna. Háta mögül ezzel újabb poharat vett elő, és kis híján a fejemre öntötte a tartalmát. Weston azonban fürgébb volt, és a földre döntötte. – Nem! Weston, ne csináld! – kiáltottam, mialatt vörös folyadék csöpögött a hajam tövéből. Felnőtt rendezők rohantak elő a terem sötétjéből. Westonból és Bradyból már csak a kezük és lábuk látszódott, ahogy téptékmarták egymást. Végül Morris életmód-tanácsadó is a színre lépett, és szétválasztotta a viaskodókat. – Mi a fészkes fene ütött beléd, Weston? – ordította, mindkét srác gallérját szorongatva. Bradyre rá se nézett. – Nézze meg, mit művelt! Nézzen Erinre! – rikoltotta Weston vadul forgó szemmel. Rám mutatott. Morris ijedt pislogással nyugtázta, hogy tetőtől talpig egy merő puncs vagyok. – Te tetted ezt, Beck? – rázta meg Bradyt a gallérjánál fogva az életmód-tanácsadó. Bradynek vérzett a szája, és mindkét szeme kezdett bedagadni. – Baleset volt! Olyan hirtelen fordult felém, hogy ráöntöttem! – vinnyogta. – Így került a hajába is? – kérdezte Morris, rákvörösen a haragtól. Elengedte Westont, és a kijárat felé vonszolta Bradyt. Arra a röpke pillanatra, amíg kinyílt és becsukódott az ajtó, az utcai lámpák fénye bevilágított a terem félhomályába. Morris üres kézzel tért vissza, és Westonra mutatott. – Ne haragudj. Gates, de téged is ki kell vigyelek. De várd meg, amíg Brady eltisztul a parkolóból. Weston arca elkomorodott. – Megígértem Erinnek, nem engedem, hogy Brady bántsa. Nézze, mit művelt vele!
– Weston! – érintettem meg a karját. Morris szánakozó tekintettel egy rakás szalvétát hozott oda a szomszéd asztalról, és a kezembe nyomta. – Őszintén sajnálom, Erin! Noha még így is bájos vagy! – Most már jobb a szaga – eresztett meg újabb undokságot Janelle. Weston már készült visszavágni, ekkor azonban Morris Janelle-re mutatott. – Kifelé! – Micsoda? – visította a hölgyemény. – Szedd össze a holmidat, és tűnj el innen! Ki óhajt még távozni? A körülöttünk összeverődött tömeg sietve szétoszlott. Janelle bőgve vette fel a retiküljét. – Menjünk! – szólt oda Briannek elfúló hangon. – Kár, hogy nem voltál kedvesebb Erinnel. Weston akkor hazavitt volna – rázta ő a fejét. – Brian! – nyávogta a csaj. Brian megveregette Weston vállát. – A helyedben én is így tettem volna. Sajnálom, hogy neked is el kell menned. Weston bólintott, Brian pedig eltűnt a tömegben. Janelle sarkon fordult, és a kijárat felé viharzott. Közben füléhez szorította a mobilját. – Én… – kezdte Weston, de képtelen volt folytatni, annyira felhúzta magát. – Oké, Gates – intett oda Morris. – Beck mostanra már biztosan elment. Most téged kell kivigyelek. Elnézést érte, Erin! Némán megráztam a fejem. A bőröm percről percre ragacsosabb lett. Mégsem szégyelltem magam, és erősen kételkedtem abban, hogy elfog-e a szégyen ezek után. Jobban izgatott, milyen állapotban van Weston. Annyira várta ezt a bált, és most, tessék, kiutasítják! Kézen fogva mentünk ki a limóhoz, és noha a sofőr
szemlátomást ledöbbent, ahogy meglátott, nem tette szóvá. *
*
* Weston továbbra is szótlanul szorongatta a kezem, miközben bekísért a főbejáraton. – Ne mondd el nekik! – súgtam oda, mielőtt felrobogtam a lépcsőn. Meg hallottam Sam, Julianne és Weston tompán beszűrődő szavait, aztán becsuktam a szobám ajtaját, és levetkőztem. Vigyázva az ágyra fektettem az estélyit, lerúgtam magamról a tűsarkút, és beálltam a zuhany alá. – Erin? – szólt be Julianne a folyosóról. – Egy perc, és jövök! – szóltam ki tőlem telhetően vidáman. – Jól vagy? Mi történt? – Semmi. Csak elfáradtam. Erre nem jött válasz. Fejemre és bőrömre csorgattam a vízsugarat, mely a punccsal elkeveredve világospiros tócsát alkotott a lábfejemnél, majd eltűnt a lefolyócsőben. Sampont dörgöltem a hajamba, sietve megmostam és leöblítettem. Bőrömet tusfürdővel kezeltem addig, amíg le nem jött róla a ragacs. Elcsavartam a csapot, és lehúztam a törülközőt a tartójáról. Kiléptem a tus alól, vadul dörgölni kezdtem a hajam és a bőröm, hogy megszáradjak, végül kényelmes pólóba és farmerbe bújtam. Lábamra drapp balerinacipőt húztam. A földszinten Weston álldogált a főbejárat mellett zsebre vágott kézzel. Ziláltnak tűnt a szmokingjában. A bunyó során leszakadt egy gombja, szabadon hagyva mellkasa egy részét Különböző méretű vörös foltok éktelenkedtek a fehér ingen. Megborzadtam a gondolatra, hogy nem minden vér a sajátja ebből. – Jól vagy? – kérdezte menten. Bólintottam, megigazítottam az ingét és tőlem telhetően a nyakkendőjét is.
– Mi történt, Erin? – fogott vallatóra Sam. – Már mondtam az előbb Julianne-nek, hogy elfáradtunk a bálban. Weston beleegyezett, hogy hazahozzon, én pedig átöltöztem. Szavaim a legkevésbé sem enyhítették Julianne aggodalmait. – Erin, édesem, miért néz ki úgy Weston, mintha verekedett volna? – Erin… – kezdte Sam, ekkor azonban csengettek. Weston ellépett az ajtóból, amit Sam most kinyitott. Lynn Beck állt a tornácon Bradyvel, Peterrel és Veronicával. Brady egyik szeme úgy feldagadt, hogy nem tudta kinyitni, és a másik is ramatyul festett. Felső ajka is megduzzadt, és sötét, véres hólyag képződött rajta. – Örülök, hogy elállt a vérzésed – morogta Weston. – Ez a te műved? – kiáltotta Veronica döbbenten. – De még mennyire az enyém! És ha még egyszer puncsot próbál önteni Erinre… vagy ha egyáltalán három méternyire meg meri közelíteni, hát nem állok jót magamért… – felelte acsarogva. Brady nevetségesen festett, ahogy ott lapított a kedves anyuka mögött. Nem tudtam volna megmondani, szégyellte-e magát, vagy ráhagyta a bosszú művét, mindenesetre nem volt akkora mellénye, mint máskor. – Mit öntött… Erinre? – emelte egy oktávval magasabbra a hangját Julianne, aki rémülten meredt rám. Felszaladt a lépcsőn, majd alig egy perc múlva magából kikelve, kezét a szája elé kapva robogott le. A karjába vett, és Samre nézett. – Erin estélyije csupa puncs. Brady punccsal öntötte le! – tört meg a hangja a sajnálkozás és düh keverékével. – Nem ő itt az áldozat! Ő az oka, hogy a két fiú összeverekedett! – mutatott rám Lynn. – Korábban barátok voltak, de azután telebeszélte Weston fejét, hogy a fiam ellen
forduljon! Julianne szorosan magához vont. Most Peter szólalt meg, Westont fürkészve: – Brady azt mondja, te támadtál rá, miután Erin fellökte a puncsospoharával. Igaz ez? – Nem! – kiáltotta ő. – Brady ráöntötte a puncsospoharát Erinre. Egy másikat a fejére készül borítani. – Baleset volt. A csaj hazudik! – acsargott Lynn. – Láttam, amit láttam! – kiáltotta Weston. – Mindenki más is látta. Ezért tette ki a szűrét Morris tanár úr. Sam feltolta az orrnyergén kerek szemüvegét. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most elmennél, Lynn. Lynn arca eltorzult a haragtól. – Megtámadták a fiamat, és ezek után ki mersz utasítani a házadból? Bocsánatkéréssel tartoztok nekünk! – Tekintete ezután engem vett célba. – El sem hiszem, hogy örültem a sorsod jobbra fordulásának! Még díjra is jelöltelek a klubunkban. Hogy tudsz aludni éjszaka, te, aki ilyen aljas hazugságokat terjesztesz a fiamról? – Hagyd beken Erint! – teremtette le Sam. – Ha bármi mondandód van, nekem címezd. – Ócska kis ribanc! – üvöltötte felém Lynn összeszűkülő szemmel. Julianne kilépett a tornácra, s megállt pár lépésre Bradytől és tajtékzó anyjától. – Lynn, hordd el a drágalátos seggedet a kertemből! Lynn eltátotta a száját a hallatlan sertésre. Megragadta Bradyt a karjánál fogva és a sportkocsijuk felé vonszolta. – Ezt még megkeserülitek! – kiáltott vissza. Vállig érő haja vadul lengett körülötte, amint elfele masírozott. – Elfelejtette, hogy jogászok vagyunk? – kuncogott fel Peter. Veronica gyilkos tekintettel nézett a távolodó sportkocsi után. – Azt is elfelejti ez a nő, mi mindent tudok róla. Brady
otthon eldicsekszik azzal, hogyan terrorizálja az osztálytársait, és ő kacagva bátorítja. Azt képzeli, mi több, szent meggyőződése, hogy magasan fölötte állnak mindenkinek. Mulatságosnak találja a fia kegyetlenkedését, és most van képe azt állítani, hogy Brady ártatlan! Szánalmas! – Sajnálom, hogy nem kaptam meg azt a díjat. Annyira vártam – szólaltam meg. Szüleim erre nevetésben törtek ki. Az anyáknak potyogott a könnye jókedvükben. – Jaj, Erin, bámulatos vagy! – ölelt meg Julianne. Weston azonban nem vett részt az általános örömködésben. Megfogtam a kezét, és megszorítottam. Veronica megveregette a fia vállát. – Azt hiszem, helyrehozhatjuk még ezt az estét, nem igaz, fiam? Beletelt egy pillanatba, mire Westonnak leesett a tantusz. Mikor felfogta, miről beszél az anyja, felcsillant a szeme: – De még mennyire! Maga után húzott az udvaron, a házukig. Hálát adtam az égnek, hogy lapossarkú volt már rajtam. Berontott az ajtón, és meg sem állt velem az alagsor ajtajáig. – Várj meg itt! – mondta. Eltűnt a lépcsőn. Percekkel később zene szűrődött fel lentről. Mikor Weston ajtót nyitott előttem, már megfésülködött. Mosolyogva nyújtotta a kezét: – Gyere! – Ez meg mi akar lenni? – kérdeztem. Levezetett a lépcsőn, nekem pedig elállt a lélegzetem. – Ezt meg… mikor… csináltad? – hebegtem. A teljes alagsorban keresztben-hosszában narancssárga, piros, kék és fehér szerpentincsíkok húzódtak. A kávézóasztal máglyarakássá lényegült át, s fehér lampionok pislákoltak a falakon, a plafon közelében. – Nem voltam biztos benne, hogy lesz-e kedved bálba menni, és ez volt a B-terv – mondta Weston szeles mosollyal.
– Attól tartottál, hogy visszalépek? – Egészen addig, amíg asztalhoz nem ültünk. – Ezért… saját báltermet rendeztél be nekünk? Zsebre vágta a kezét, és vállat vont. – Anyu is besegített. – Szeretlek! – karoltam át. – Annyira… de annyira szeretlek! – csóváltam hitetlenkedve a fejemet. – Hogy te miért szeretsz, arról sejtésem sincs, mindenesetre oltári szerencsés vagyok! – Azt mondod? – kérdezte. Lassú szám szólalt meg a rádióban, mire a hátamra kulcsolta a kezet. – Sajnálom, hogy miattam rúgtak ki az utolsó bálodról – néztem rá. – Ne sajnáld, jobb ez így. Nyomban ide kellett volna jönnünk a bevonulásunk után. Nem akartam az orrára kötni, hogy egy véleményen vagyunk. Ehelyett a mellére fészkeltem az arcom. Először lazultam el ezen az estén. Senki nem lesett minket bíráló szemekkel, sem azért, hogy pletykáljon rólunk, sem pedig, hogy tönkretegye az örömünket. Kettesben voltunk, zavartalanul. Pont úgy, mint amikor elkezdődött a történetünk. – Semmi nem igaz abból, amit Brady összehordott – lehelte a fülembe. – Tudom – súgtam vissza. Senki nem szólt rá, hogy hová tegye a kezét, vagy hogy miért csókol olyan forrón. Kezdett egyre jobban tetszeni kettőnk magánmulatsága. Szája már a nyakamon járt, s lefejtette rólam a pólót, hogy szabaddá tegye a vállam a csókjai számára. A hajába túrtam, és a szemébe néztem, miközben elhúzódott tőlem. Olyan szeretettel nézett vissza, hogy egészen beleszédültem. Újabb szám vette kezdetét, mi pedig ide-oda ringtunk a zene ütemére. Nem érdekelt, hogy ügyetlenül mozgok, vagy hogy túl közel simulok hozzá, netán a lábára lépek. Akkora
megkönnyebbülés volt ez a tánc, olyan felszabadító! Mikor egy vidám dal kezdődött, Weston ugrándozni kezdett, s vadul ingatta hozzá a fejét. Pár pillanatig felvont szemöldökkel figyeltem, aztán követtem a példáját. Két kezemet a fejem fölé emelve ráztam a hajam és köröztem körülötte. Szabadok és boldogok voltunk. Weston úgy fogadott el, mint senki más. És nemcsak most, mindig is. Vihorászásunk megtöltötte a helyiséget. Csupán néhányszor nevettem ennyit eddigi életemben, és valamennyi ilyen emlékemben ő is jelen volt. Vele töltöttem legjobb napjaimat, legszebb estéimet és mindent ezek között. Miután a zene elhallgatott, kimerülten pihegtünk, arcunkról azonban továbbra sem távozott el a nevetséges vigyor. Ismerős lassú szám következett, és Weston széttárta a karját. – Tudod, mi a legjobb az egészben? Nem kell aggódnom, hogy bárki ránk ront és elrontja az örömünket. – Senki mással nem táncolnék amúgy se rajtad kívül. Kioldozta a nyakkendőjét, lesegítettem a nyakáról. E röpke mozdulat szelíd csókok özönét indította el. Erős kezek markoltak a húsomba, egyre mohóbban és hevesebben. Visszahátráltam a kanapéhoz, s őt is magam után húztam. Mosolygó szája az enyémet kereste. Együtt zuhantunk rá a kopottas huzatra, ahol annyiszor gubbasztottunk már egymás mellett, ez az alkalom azonban különleges volt, és ezt mindketten tudtuk. Előre borítékolható volt, hogy szexelünk a bál éjszakáján, én azonban már nekiadtam a szüzességem. Járásunk rövidke ideje alatt annyi hullámhegyben és -völgyben volt már részünk, hogy elfelejtettem őket összeszámolni. Tizennyolc évesek voltunk, ezért egyedül a jelen létezett számunkra. Nem tudhattuk, nem múlik-e el az ifjúságunk, mire legközelebb kinyitjuk a szemünket. Ez lehetett az oka, hogy fittyet hánytunk a szabályokra, és hibát hibára halmoztunk. Tudtuk, nem sokáig tehetjük ezt büntetlenül. Ha egy napon visszanézünk majd ezekre az időkre, azzal
menthetjük magunkat, hogy éteden kölykök voltunk. Ezt mondtam magamnak, amikor Weston lehúzta rólam a pólót. Egy pillanatra visszatartottam a lélegzetemet, és szorosan behunytam a szemem. Szívem vadul dörömbölt a mellkasomban, mégis kényszerítettem magam, hogy visszatérjek a jelenbe, és emelt fővel éljem az életemet. Mikor újra kinyitottam a szemem, találkozott a tekintetünk; az övében színtiszta rajongás ült. Ez a tekintet azzal kecsegtetett, hogy történjen bármi, soha nem felejtem el ezt a végtelenbe vesző pillanatot. – Gyönyörű vagy! – mormolta a foga között, mert a vetkőztetésemmel volt leginkább elfoglalva. Olyan áhítattal érintett meg, mint a legdrágább kincsét. Miután tizennyolc éven át kizárólag függetlenséget akartam magamnak, most másra se vágytam, mint hogy hozzátartozzak ehhez a sráchoz, aki úgy simogatott, mintha én jelenteném számára a levegőt. Agyamban egymást követték a gondolatok, szívemben az érzések – ám mind egyfelé tartott, és ezt a vágyat erősítene. Hallgattam, cserbenhagytak a szavak. Annyit tudtam csak, hogy ez az éjszaka a mienk, ő pedig az enyém. Megérintettem a mellkasát. Éreztem, amint szoborszerű izmai megrándulnak a kezem nyomán. Azt akartam, hogy róla is lekerüljön az ing, amit ügyetlenül gombolgatni kezdtem. Minden egyes gomb új rést nyitott a mellkasán, amelyet végigcsókoltam. Eztán inge két szárnyát szorongatva lefejtettem az ujjakat a karjairól. Ő is besegített, miközben tekintetét az enyémbe mélyesztette. Gyönyörűnek mondott engem, ő azonban maga volt a tökély. – Heverj el előttem! – inkább könyörgésnek hangzott ez, mint egyszerű kérésnek. Hátrahanyatlottam a kanapén. A lélegzetemet is visszafojtottam, mikor rám hengeredett. Meleg teste betakarta
az enyémet. Reszketni kezdett a lábszáram. Már az is a gyönyörök teteje lett volna, ha itt abbahagyjuk. Ez azonban csak a kezdet – gondoltam, és minden porcikám beleremegett a gondolatba. Megcsókolta oldalt az arcomat, meleg lehelete a fülemet csiklandozta. – Soha semmi nem lesz ilyen átkozottul édes ezután! – mondta, mielőtt teljes súlyával rám nehezedett.
Hetedik fejezet AZ ÉVZÁRÓ HETÉBEN MÁSRÓL SEM PUSMOGTAK A BLACKWELLI gimi folyosóin, mint hogy miért teperte le Weston Bradyt a bálban. Egyesek úgy tudták, megcsaltam Westont Bradyvel. Mások szerint Brady le akart kérni, és Weston féltékenységi rohamában agyabugyálta el. Megint mások közelebb jutottak az igazsághoz. A szünidőig már nem kellett bejárnom a Dairy Queenbe, és mivel a baseballnak is vége volt, Weston javasolta, hogy ezen az utolsó heten menjünk egy kocsival a suliba. Még mielőtt leértem volna a lépcső aljára, meghallottam a piros Chevy motorjának berregését az utcánkban. Ajtót nyitva szembetaláltam vele magam, épp futott fel a tornácra. Játékosan ledöntött a keményfa padlóra az előszobában. – Mi a fene? – kuncogott le ránk Julianne az emeletről. Weston két lába köze kapott, úgy hajolt fölém kacagva, de a felkaromat nem engedte el közben. – Bocs, nem akartalak fellökni! – mondta. Felhúzott magához, és továbbra is nevetve puszit lehelt az arcomra. – Neked is szép jó reggelt – mondtam, és viszonoztam a csókját. Julianne megjátszott rosszallással nézett végig rajtunk. – Gyertek, srácok, vár benneteket a mártással leöntött pogácsa. – Helyes! – húzott maga után a konyha felé Weston. A bál után folyton változott a hangulata. Előző este csöndes volt, s kicsit duzzogott is, amikor szóba került az őszi tanév. Most viszont úgy viselkedett, mint aki megbuggyant. Julianne felvágott két pogácsát neki és nekem, és mártást öntött a tányérunkra. Elénk helyezte a kaját, Weston pedig
nekilátott, hogy pillanatok alatt eltüntesse. Julianne keresztbe font karral nézett bennünket. – Ne feledjétek, ha Brady történetesen… – Ne félj, többé meg se meri szólítani Erint… – mondta Weston tele szájjal. – Nem Erint féltem, hanem téged – komorodott el Julianne. – Kész szerencse, hogy nem függesztettek fel! Weston újabb falatot vett a szájába. – Csakhogy akkor Bradyt is fel kellene függeszteniük. Brett és Lynn azonban tutira nem hagynák. Úgyhogy tök biztonságban vagyok. – Eszerint úgy képzeled – támaszkodott Julianne a tűzhely mellett a konyhai pultnak hogy amennyiben bármibe is kezdene Brady, te leállítod? – Pontosan – bólintott Weston. – De nem úgy, hogy botrányt csapsz közben? – faggatta Julianne. – Nem bizony, asszonyom – bólogatott tovább Weston. – Nekem semmi bajom – avatkoztam közbe. – Én pedig minden szünetben odamegyek Erin szekrényéhez. – És mi van az olyan órákkal, amelyekre Brady vagy a barátai is bejárnak? – firtatta tovább Julianne. – Hahó, én is itt vagyok! – mondtam, kissé hangosabban, mint amilyennek szántam. – Jaj, drágám, ne haragudj! – kapta szája elé a kezét Julianne. – Jó ideje csinálom ezt – folytattam. – Nem ez az első köröm Bradyvel. Meg tudom védeni magam. – Csak éppen… mindjárt vége a tanévnek. Ez az utolsó heted a gimnáziumban. Szeretném, ha mindenestől jó emlék maradna! – Köszönöm. – Nagy levegőt vettem, úgy folytattam. – Mégsem őrködhettek fölöttem percről percre. Nem
szavatolhatjátok száz százalékosan a biztonságomat. Különben pedig nekem van nagyobb tapasztalatom arról, hogyan bánjak el Bradyvel meg a hozzá hasonlókkal. – Ez meg nem jelenti azt, hogy elébe menj a bajnak. Kivált ezen a héten – jegyezte meg Weston. – Nincs szükségem rá, hogy helyettem vívd meg a harcaimat – jelentettem ki, kissé élesebben a kelleténél. – Neked senkire sincs szükséged! – mondta, és odalökte Julianne felé csaknem teljesen üres tányérját. – Köszönöm a reggelit. – Szívesen – mondta ő. – A teherautóban leszek – morogta maga elé, mielőtt magunkra hagyott minket a konyhában. Bosszúsan csóváltam a fejem. – Minden rendben? – kérdezte Julianne. – Tegnap jól felhúzta magát, ma reggel pedig nem fért a bőrébe. Most megint duzzog. Nem tudok lépést tartani ezzel a tempóval. – Nehéz lehet – hagyta helyben Julianne. Láttam rajta, hogy szándékosan titkolja el a véleményét. – Nem vettem észre valamit? – kérdeztem. – Nem tudom, édesem – morogta habozva. – Ki tudná megmondani, mi jár Weston fejében. – Sejteni azonban sejted – mondtam. Julianne nyelt egyet, mint aki előre visszaszívná, amit mondani szándékozik. – Talán azt nehezményezi, hogy… nem tudja… hányadán áll veled. – Nagyon is tudja, hogyan érzek iránta! Fogalmam sincs, mi mást tehetnék, azon túl, hogy olyasmit ígérek, amit képtelen vagyok megtartani. – Az aggasztja, hogy mi lesz, miután elmentek egyetemre az ősszel. A fiúknak is ugyanolyan nagy szívük van, mint a lányoknak. De… nem mindig tudják, hogyan… tartsák kordában
az érzelmeiket. – Mint például ő – mondtam, és felálltam. – Tegnap este az ajtó mellé tettem a hátizsákodat. – Kösz. – Búcsút intettem neki, mielőtt elindultam a folyosón. Felkaptam és hátamra vetettem a hátizsákot, aztán kiballagtam Weston kocsijához. Az utasülés nyitott ajtaja mellett állt, s a mobilján pötyögött be valamit. Bemásztam a helyemre. Halk köszönésemet válasz nélkül hagyta. Ahogy beült mellém a volán mögé, a kezemért nyúlt. Mikor nem viszonoztam a szorítását, rám nézett. – Beszélj hozzám! – mondtam. Újra a kezemért nyúlt. Várakozón néztem rá. – Miről beszéljek? – sóhajtott fel. – A tegnap esti hangulatodról. Meg a ma reggeliről, amelyik szöges ellentéte az előbbinek. Mi jár a fejedben? Mi aggaszt? Mondj el mindent, amit elhallgatsz előlem! – Tovább tartana, mint amennyi időnk sulikezdésig van. – Legfeljebb elkésünk. Gondolkozott egy pillanatig, aztán sebességbe tette az autót, és egyetlen szó nélkül kihúzott az úttestre. Noha jómagam nem vagyok a szavak embere, és nem is nagyon csípem a szószátyárokat, ez a csönd most fojtogató volt. Miután sikerült beállnia a gimi parkolójába, kiszállt, és engem is lesegített az aszfaltra. Aztán megindult az épület felé, ám én nem moccantam. Megfordult, és a combjára csapott a kezével. – Gyere, bébi! Elkésünk! – Miért nem vagy hajlandó beszélni erről velem? – Mert beletelne egy időbe, nekünk pedig óráink vannak. – Tegnap este is kibökhetted volna, mi bánt. – Későre járt már. – Eszerint csak a megfelelő időpontra vársz?
– Igen. – Akkor valami fontos kell, hogy legyen. – Igen. Nem, nem is tudom – rázta meg a fejét. – Beszélni akarsz róla, ezért úgy tippelem, hogy fogunk is. – Annyit mondj csak, miért voltál úgy feldobva reggel, és mi változott meg azután – néztem rá gyanakvón. – Nem számít. Valami butaság miatt. Én is rájöttem időközben, hogy nincs jelentősége. – Minek nincs jelentősége? Becsengettek. Felsóhajtott. – Gyere, Erin! Később megbeszéljük. Magamban heves vitában szálltam vele. A vita szavai között a türelem, várakozás és jelen fordult elő leggyakrabban. Weston felém nyújtotta a kezet. Lényem egy része a karjába vetette volna magát, a másik a legszívesebben félreütötte volna a kezét. Aztán ráébredtem, hogy az én gondolataim és érzelmeim ugyanolyan hullámzók, mint amilyen kiszámíthatatlan az ő viselkedése, ezért nem hibáztathatom, bármi járjon is a fejében. – Megígéred? – kérdeztem. – Megígérem – mondta, és kezet adott rá. Együtt léptünk be a szárnyas ajtón, és indultunk el a szekrényem felé. Még futtában megpuszilt, mielőtt elindult a folyosón az órája felé, én meg bioszra siettem. Brady a helyén ült, és a füzetébe firkált. Alig vette észre, hogy beléptem. A szeme leapadt, noha monokli hirdette, hogy Weston többször is bemosott neki. Mrs. Merit küldött felém egy pillantást, de azután folytatta az eligazítást a ZH előtt. – Ötödik éve tanulnak biológiát, hölgyeim és uraim. Ha részt óhajtanak venni a szombati évzáró ünnepségen, javaslom, hogy tanulmányozzák behatóan ezt a lapot. Magam elé vettem a papirost, amelyen minden kérdés mellett a helyes válasz is ott sorakozott. Mrs. Merit eligazító lapjai már csak ilyenek voltak. Borítékolni mertem volna, hogy a
ZH kérdései is ugyanezek lesznek, ugyanebben a sorrendben. Mindössze azt kellett bemagolni, melyik kérdéshez melyik válasz tartozik. – Sikerült kivenned a puncsot a ruhádból? – érdeklődött Sara. Elfelhősödött a homlokom. Mi akar ez lenni? – Már a báli ruhádból. Hallottam, Brady puncsot öntött rád… nem is keveset. Bólintottam. – A fejedet is leöntötte? Brady ábrázata tűnt fel Sara válla mögött. Ép szemével meredt rám. Sara felé fordultam, aztán a papírlap felé fordítottam minden figyelmemet. – Ha ez igaz, megérdemli, hogy kidekorálták a képét. Amúgy akkor is, ha nem. – Senki nem érdemel ilyet – morogtam magam elé. Sara ezen meghökkent, de hallgatott. Átpillantott a válla fölött Bradyre, aki félrenézett. – Lefogadom, mostantól távol tartja tőled az italát… és nem csak ő, bárki más, aki ujjat akart húzni veled. Összepréseltem az ajkamat, és tovább olvastam a kérdéseket. Úgy tettem, mintha más sem érdekelne, csak ez. Nehéz volt azonban koncentrálnom Mrs. Merit halk zsolozsmázása mellett, mikor annyi minden kavargott a fejemben. A nap nem akart véget érni, ám idő múltán csak arra eszméltem, hogy Weston meg én magunkhoz vesszük a festőszerszámainkat a freskók mellett. Mrs. Cup vércseként lesett mindannyiunkat. Ha látta, hogy valakinek félresiklik az ecsetje, hát biztosította, hogy meghúzza. Miután ennek is vége lett, Weston kinyitotta előttem az utasülés ajtaját, én pedig bemásztam a helyemre. Vészjóslóan bámult föl rám. Egész nap alig szólalt meg. Nem tudhattam, mikor lesz hajlandó kibökni, mi nyomja a lelkét.
Erre egészen addig kellett várnom, amíg az alagsorába nem értem. – Van lecód? – kérdezte. – A vizsgákra kell tanulnom. – Nekem is – kezdte babrálni a cipőtalpát. Percekig hallgatott, aztán hatalmasat sóhajtott. – Mi lenne, ha… – És megint a homlokát ráncolta. – Mi mi lenne? – nyomultam előre. Nagy csönd volt a házban. A tévé sötétbe burkolózott. Peter és Veronica még dolgoztak. Hirtelen úgy éreztem, hogy az alagsor mélységes mélyen van a föld gyomrában, nem csupán egy rövid lépcső vezet le ide. Mindamellett meg kellett értenem, hogy Weston honi terepen szeretné kiönteni a szívét, ahol biztonságban érzi magát és ura az akaratának. Nagyot nyeltem. Most először paráztam be attól, amit hallani fogok. – Szakítani akarsz velem? – kérdeztem. Utálkozó arcot vágott, és elfordult tőlem. – Ahhoz a barátnőm kellene legyél – rázta meg a fejét. – Mit akar ez jelenteni? – Beleborsódzott a hátam a félelembe. Mintha lenyúzták volna a bőrömet; mintha a hegek, amelyek védelmemre keletkeztek az évek során, eltűntek volna, hogy itt maradjak totál védtelenül. Weston nyomban megbánta, ami kiszaladt a száján. – Nem ezt akartam mondani – ragadta meg a kezem. – Csupán annyit, hogy nem igazán vagy az enyém. Legalábbis így érzem. – Akkor most mi legyen? – álltam fel. Visszaültetett maga mellé. – Rosszul beszélek. Egész nap azon járt az agyam, hogyan is fogalmazzam meg ezt neked… nemcsak egész nap, de egész héten, és tessék, most is elcseszem. – Mit cseszel el? Mi ez az egész? Nagy levegőt vett. – A frász tör, amikor az augusztusról beszélsz. Akkortól már
csak telefonon és szünidőben beszélhetünk majd. Begolyózom ettől, érted? Gondoltam, mi lenne, ha átjelentkeznék az OSU-ra. Ha ott lennék veled, akkor talán… – És? – Ma reggel azonban, felködlött bennem, hogy... – Mire akarsz kilyukadni, nyögd már ki! Úgy zihált, mintha gyomorszájon vágták volna. – Hogy nincs is rám szükséged, Erin! És belehalok ebbe! Elgondolkoztam a szavain. Sebzettnek látszott. Noha szerettem volna az igazsághoz tartani magam, nem bánthattam meg a srácot, akit szerettem. Ezért iparkodtam minél óvatosabban fogalmazni. – Miből gondolod, hogy nincs rád szükségem? – Nincs neked szükséged se rám, se másra – felelte félrenézve. – Elkéstem ezzel. Túl sokáig bénáztam, és te közben falakat emeltél magad köré. Nem illek bele a terveidbe. Lehet, hogy szánalmasnak találod, hogy ennyire meg akarlak tartani, mégis ez nekem a legfontosabb! – Korábban Dallas volt az. – Veled akarok lenni! – Weston, egy csomó pár jár más egyetemre. Kibírják valahogy, hogy ritkábban találkoznak. Ez még nem a világ vége. – Látod? – Ezúttal ő állt fel. Fel-alá kezdett járkálni a helyiségben, aztán rám mutatott. – Ez itt a lényeg Én aggódom, hogy ha máshová kerülünk, és eltávolodunk egymástól, te talán elhagysz valakiért. Téged nem aggaszt ez? – Nem – ráztam meg a fejem. – Épp ez az utolsó tőrdöfés, Erin! Belehalok! Ezután óhatatlanul is megfordul a fejemben, hogy egyáltalán nem szeretsz. Megkeményedett a tekintete. Láttam, ahogy a nyakán vadul lüktet egy ér. – Olyan ígéreteket szeretnél kicsikarni belőlem, amelyeket nem tudok megtartani. Azt mondtad, éljünk a pillanatnak. És én
ezt is csinálom. Nem tudom, mi változott meg… és miért. Felkapta az asztalról a távkapcsolót, és keresztülhajította az alagsoron. A fekete műanyag száz darabra hullott szét. Nagyot ugrottam ijedtemben, s mindkét kezemet a számra és az orromra tapasztottam. Weston összekulcsolta ujjait a feje búbján, miközben továbbra is fel-alá járkált. Arca égett a haragtól. – Icipicit már túl vagyunk azon, hogy elüssük az időt valahogyan, Erin, nem gondolod? Mi neked ez az egész? Mindössze el akarsz szórakozni még az egyetem előtt? – Nem! – kiáltottam. Sértett ez a hangnem, mégis elkeseredetten igyekeztem elaltatni a félelmeit és jobb kedvre deríteni. Másfelől egyikünk sem tudhatta biztosan, mit hoz a jövő. Bármi egyébbel próbáltam volna etetni, kiszagolja. Felálltam, kezét lefejtettem a fejéről, és karját magam köré fűztem. – Hagyd ezt abba! – szóltam rá, tőlem telhető önuralommal. Arcomat a mellkasára szorítottam. Jobban j hallottam így tüdeje halk sípolását, ami erősen aggasztott. Lenézett rám, és a tekintetemet fürkészte. – Annyira fontos az az OSU? Az Észak-Texasi Egyetem mindössze fél óra kocsiútra esik majd Dallastól. Egyike ez az ország legnagyobb állami felsőoktatási tanodáinak. Jövőre kaphatnál ott helyet… – Csakhogy már felvettek az OSU-ra – ráztam meg a fejem. – Különben sem jelentkeztem a UNT-re. Oda nem is kapnék ösztöndíjat, mert kívül esik az államunk területén. Sam és Julianne fedezné a költségeidet, nem emlékszel? A UNT szuper hely, minden megvan ott is, mint az OSU-n. Viszont Stillwater közelében nincsen másik művészeti intézet. Csupán jelentkezned kellene, és... – Nem fogom megcsapolni a szüleimet csak azért, hogy könynyebben át tudjunk rándulni egymáshoz!
– Neked ez csak ennyi? – hüledezett. – Gondolom, ezután az összeköltözésünkről hallanék. Mikor? Egy éven belül? Inkább tartanám hihetőbbnek, ha a szakítással állnál elő. Eltátotta a száját. Menten mardosni kezdett a bűntudat. – Egész életemben az OSU-ra készültem, Weston! Kérlek, próbáld megérteni! – Én pedig egész életemben téged szerettelek! Lerogytam a kanapéra, és arcomat két kezembe temettem. Pár pillanatnyi hallgatás után felnéztem rá. Ugyanott állt, tapodtat sem mozdult el a helyéről. – Mi akar ez lenni? Ultimátum? Mi lesz, ha mégse a UNT-re megyek? – Nem ultimátum – ült le mellém. – Reméltem, hogy ez a lehetőség téged is fellelkesít. Még nem döntötted el, mi lesz a főszakod. Nem látom be, miért nem tanulhatnál ott. Ha meg szeretnél szabadulni Blackwellnek még az emlékétől is, hát garantálom, hogy jóval kevesebb ittenivel találkoznál a UNT-n, mint az OSUn. – Mikor tovább hallgattam, még hozzátette: – Tudtad, hogy Brady is az OSU-ra jelentkezett? – Huh, ezt nem tudtam! – ráztam meg a fejem. – A szülei is ott végeztek. – Ez még nem jelenti azt, hogy ő is… – Oda megy, Erin, hidd el nekem! Fel is vették már, és tutira oda készül. Nem védhetlek meg tőle, ha Dallasban leszek. – Nagy egyetem az. – Erin… – Nem, nem hagyom magam félelemből rávenni arra, amit te akarsz! Nem félek tőle! Soha nem is féltem… sem tőle, sem mástól! – Csakhogy akkor minek itt hagyni Blackwellt, amikor ugyanazokkal az emberekkel kerülsz ott is szembe? – Más lesz az, mint egy gimi. Lehet, hogy soha nem is látom
Bradyt. – Miért vagy ilyen makacs ebben a dologban? – Nem vagyok makacs. Egyszerűen csak így akarom, és kész! – Még csak nem is jártál azon az istenverte campuson, Erin! Honnan tudod, mennyire felel meg neked? – kiáltotta. Kivörösödő nyakán kidagadtak az erek. Elfordult tőlem, felállt, és megint fel-alá kezdett járkálni; két kezét az előbbi módon újra összekulcsolta a fején. – Előbb szerettél már, mielőtt megismertél. Néha tudja ezt az ember. Megfordult, és leült velem szemben a kávézóasztal mellé. Aztán áthajolt az asztal fölött, és megmarkolta a térdemet. – Annyira szeretlek! Nem akarom, hogy mindössze egy állomás legyek az életedben! – Nem vagy az – mondtam, letörtebben a kelleténél. – Egyetlen kapcsolat sem lehet tartós, ha nem az az első az érintett felek számára. Kivált, ha távkapcsolatról van szó. Tartok attól, hogy amennyiben nehézségek merülnek fel; ha túl sok energiába kerül a fenntartása, egyszer majd felhívsz, hogy kész, vége. Szükségem lenne arra, hogy neked is szükséged legyen rám, Erin! Ha pedig nincs, azt kell mondanom, hogy nem fektettél elég energiát a kapcsolatunk működtetésébe. – Hallod, amit mondok, Weston? Azt hajtogatom itt egyre, hogy… – Mondasz te mindent, csak azt nem, amit hallani szeretnék. Ígéretet akarsz belőlem kicsiarni – szaladt ráncba a homlokom. – Nekem nem esne nehezemre ugyanez az ígéret. Itt és most megígérhetem, hogy nem fogom feladni a kapcsolatunkat, és mindent megteszek a működtetéséért. Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. – Ez olyan, mintha megígérned, hogy nem halsz meg, vagy hogy senkit nem fogsz megbántani. Vannak dolgok, amiket nem
befolyásolhatunk. Nem ígérheted meg, hogy hűséges maradsz hozzám, mert nem tudhatod, hogyan érzel majd egy év múlva. – De igen, Erin, tudom! – Hosszan nézett rám, aztán megfeszült az állkapcsa. – Bennem nem hiszel, vagy bennünk? – Néhány hónapja még egy másik Erinbe voltál szerelmes. – Tudod, hogy ez nem igaz! – villant meg a tekintete. – Nem akarok én kekeckedni, Weston, csak épp a földön járok. És bántani sem akarlak. – Akkor ígérd meg, hogy legalább megpróbálsz kitartani mellettem! – Természetesen megpróbálom. Homlokát az enyémhez érintette. Láthatóan nem elégítette ki, amit tőlem hallott – Nincs sok időnk hátra. Számolom a napokat, mennyi maradt, amíg majd összepakolunk és elindulunk két különböző irányba. Mégis biztosra veszem, az érzéseim ettől még nem változnak meg. Nem tudom, mi történik velünk egy év múlva, azt azonban igen, hogy soha nem teszem túl magam rajtad. És mindent elkövetek, hogy ne is próbáljak elfeledkezni rólad! – Weston – suttogtam mélyet sóhajtva, s könnycsepp gördült végig az arcomon. – Én csupán a magam nevében beszélhetek, a tiedben nem. Arca eltorzult, mintha testi fájdalom gyötörné. Könyörgőre fogta. Tudom, hogy még gimisek vagyunk, és bolondság, amit kérek, de az egyetem mindössze négy év az életünkből. Az összes többi a tied! Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és két kezembe vettem az arcát. – Akkor majd elnézed a falunkon az Oklahomai Egyetem bekeretezett diplomáját valahol Texas államban. Én meg eszedbe idézem ezt az utolsó hetet a gimiben, és azt, milyen fölöslegesen aggódtál.
Kurtán, örömtelenül felnevetett, tekintetét a szemembe mélyesztette, minden meggyőző erejét összeszedve, hogy ledöntse a falaimat. – Ez mégis ígéretfélének hangzik. – Inkább csak jóslatnak – haraptam az ajkamba idegesen. A padlóra meredt, aztán kényszeredett mosollyal nézett vissza rám. – Lesz, ahogy lesz.
Nyolcadik fejezet HOMLOKOM
RÁNCOLVA ENGEDTEM,
hogy Julianne fejemre föveget a bizonyítványosztó
igazítsa a gesztenyebarna ünnepségre. Szögletes, ormótlan darab volt – cseppet sem tett büszkévé. – Kinek az ötlete volt, hogy ilyen bugyuta izét viseljünk, amikor okosnak kellene látszanunk? – kérdeztem. Julianne felkuncogott a szavaimra. Sam karba tett kézzel támaszkodott az ajtófélfának. – Szerintem igenis gyönyörű vagy így, és hihetetlenül okosnak is látszol. – Kösz – fogadtam a bókot halvány félmosollyal. – Csak az lep meg, hogyan fér el ennyi ész ilyen kis fövegben – tette hozzá, és feltolta az orrnyergén kerek, teknőckeretes szemüvegét. Julianne kurtán felkacagott, aztán száját összepréselve folytatta a hajam feltűzését. – Hú, de vicces – mondtam, és megpróbáltam nem nevetni. – Készen is vagyunk – csókolt arcon Julianne, és a férje mellé állt, hogy ő is kigyönyörködje magát bennem. Sam maga mellé vonta a feleségét. Anyám szája elé kapta a kezét, majd fejét apám vállára hajtotta. – Hát nem csodaszép? – kérdezte. – De igen, az – felelte Sam csöndesen. Arckifejezésük egyszerre volt boldog és szomorú. Ehhez is szoktam hozzá, hiszen egyszerre gyászolták meg egykori lányuk elvesztését, és ünnepelték, hogy újat kaptak helyette. Julianne-nek megszólalt a mobilja.
– Szia, Veronica – szólt bele élénken a vonalba. Hangja azonban nyomban suttogássá halkult, és kiment a folyosóra. – Nem… igen, itt van. Nem tudom. Biztosan megteszi, noha… Oké, oké. Hogyne, természetesen. Viszhall. Visszatért a nappaliba, s hol Samre pislantott, hol rám. – Weston… nincs jól. – Az asztmája jött elő? – tettem felé egy lépést. Julianne tagadólag ingatta a fejét. – Mi történt? – tudakolta Sam. – Ki van borulva – felelte Julianne. Értettem, mire gondol, ahogy nyilván Sam is, mert szemében menten kigyúlt a felismerés fénye. – Nem tudom, hogyan nyugtathatnám meg. Próbáltam már, de hiába – mondtam. – Nem hiszem, hogy bárkinek is sikerülne – vélte Sam. – Magának kell ezt elrendeznie. – Át akart jönni az OSU-ra – mondtam. – Hogy mit akart? – Sam ellökte magát az ajtófélfától, és kiegyenesedett. – Aztán engem kért meg, hogy járjak az Észak-Texasí Egyetemre. Alig egyórányira esik a Dallasi Művészeti Intézettől. Julianne előbb Sam tekintetét kereste, csak aztán pillantott rám. – És te ezt akarod? Némi tétovázás után megráztam a fejem. – Nem, az OSU-ra akarok menni. Mivel még nem döntöttem el, mi legyen a főszakom, nem érti, miért s olyan nagy gond egyetemet váltani. – Nem is kell értenie – mondta Sam. – Nem vagyok érzéketlen vele szemben, és felfogtam, hogy fél. Elképzelni se tudom, hogyan viselkednék az ő helyében – folytatta, és szeretettel nézett a feleségére. – De hát nem kell elengednie – vetette közbe Julianne. – Ha mindketten akarják, így is működtetni tudják a kapcsolatukat.
Bólintottam. – És valóban ezt akarod? – kérdezte Julianne. – Szeretem őt, de önmagamat is. Julianne felsóhajtott. Néhány lépéssel mellettem termett, és a karjába vont a maga csodás, anyai módján. – Mert így helyes. – Nem lesz itt semmi baj – szólalt meg újra Sam. – Az az érzésem, hogy sok minden miatt szorong egyszerre. Nagy változások várhatók az életében. Mind a kettőtöknek. Julianne még egyszer megszorongatott, mielőtt elengedett, aztán mosolyogva eligazgatta a fövegem tetejéről lelógó bojtot. – Talán át kéne ugranod indulás előtt, hogy felvidítsd. Legyen ez boldog nap mindannyiunknak. Bólintottam. Otthagytam őket, és elindultam a folyosón, majd le a lépcsőn. A főbejárat ajtaja nyikorogva tárult ki, ahogy kiléptem a tűző napra. Minden egyes lépéssel nehezebb lett a szívem, és egyre sötétebb félelmekkel közeledtem Gatesék otthonához. Sam és Julianne szavai folyvást ott motoszkáltak a fejemben, ezeket ismételgettem magamban lépteim ritmusára. Ki van borulva. Senki kedvéért nem kell változtatnod az elhatározásodon. Aggasztó egy helyzet. Nem kell azért elengednie. Ezt akarod? Rendbe jön, ne félj. Kopogtattam a vastag faajtón. Egy teljes percig senki nem jött elém, ezért megint kopogtattam. Ismét várakoztam, de semmi nem történt. Elforgattam a kilincs gombját. Hangok hallatszottak a ház hátsó részéből, vélhetőleg a nappaliból. Becsuktam magam mögött a bejárati ajtót. Weston emelt hangon beszélt, szavai azonban egybemosódtak. Peter és Veronica megpróbáltak a lelkére beszélni. Nem sima kiborulás volt ez, több annál. – Nem tudnád élvezni inkább az ünnepet? – kérlelte
Veronica. – Nem csupán a magadét teszed tönkre, Weston, hanem az övét is! – Nem ez az utolsó napotok együtt. – Peter hangja feszült volt. – Az egész nyár előttetek van. – Ezt mondja Sam meg Julianne? Tudnak valamit? – Nem, dehogy. De nyugodj meg, Weston! Csak felidegesíted magad – felelte Peter. Zörgést hallottam, aztán Westont, amint belélegez az inhalátorból. – Túl sokáig vártam, aztán itt van – közölte letörten. – Nem volt elég időnk. – Már mire? – érdeklődött Veronica. – Hogy jobban megszeressen. Nem szeret úgy, ahogyan én őt. – Weston, tizennyolc éves vagy! Az egész élet előtted áll! – dorgálta a fiát Peter. – Erin aranyos kislány, de nem az egyetlen lány a világon. Ha ő továbblép, te is megteheted. – Nem érted! Semmit sem értesz! Ha valaha is úgy szeretted volna anyut, ahogy én Érint, nem mondanál ilyeneket! – Weston! – kiáltott rá Veronica. Bementem a fürdőszobába, s hátamat a falnak vetettem. Necces lenne, ha megtudnák, hogy kihallgattam a beszélgetésüket. Ki kellett osonnom, még mielőtt felfedeznek. Weston következő szavait már nem hallottam jól. Aztán Peter beszélt: – Megértem, hogy jobb ilyen heves szenvedélyt érezni akár rövid ideig, mint semmit sem. Ugyanakkor az is világos előttem, hogy amennyiben tovább erőszakoskodsz, eltaszítod őt magadtól. A hallban végigóvakodva újra Weston szavait hallottam. – Nem tehetek róla. Szeretem! Mindig is szerettem! Nincs tapasztalatom arról, milyen a szerelem hiánya. Most, hogy tudom, milyen együtt lenni vele, soha nem jutok túl ezen. És nem
is hiszem, hogy ezt kellene tennem. Mindenkitől azt hallom, hogy el kell őt engednem. De hát miért szúrjak ki magammal? Tudom, milyen fulladozni, amikor az ember nem kap elég levegőt. És ebben nem számít, hányszor vagy milyen súlyosan ismétlődik a roham. Azt mondjátok, drámázom, túlreagálom a helyzetet, de én ismerem a haldoklás kínjait, átéltem őket, nem is egyszer. Nos, ez rosszabb annál. Kisurrantam a főbejáraton. Kezemet a szám elé kapva a vas korlátba fogództam, mert alig álltam a lábamon. Kapkodva szedtem a levegőt, és közben egyre Weston szavai jártak a fejemben. A bennük rejlő pánik betöltötte a tudatomat. Pár pillanat múlva, miután összeszedtem magam, kezem ökölbe szorítva dörömbölni kezdtem az ajtón. Weston régóta készült az évzáró ünnepélyes pillanataira, nem akartam elrontani az örömét. Még ha egyedül én veszem csak könnyedén a kettőnk dolgát, pár megnyugtató szó azért még telik tőlem, és ki is fogom mondani ezeket a szavakat – döntöttem el. Félek kimondani őket, ettől azonban nem kevésbé igazak. Mivel senki nem jött ajtót nyitni, csengettem. Mély, zengő dallam szólalt meg odabent. Veronica jelent meg a küszöbön, fáradtnak látszott. – Erin, te vagy az! – mondta megkönnyebbülten. – Bejöhetek? – kérdeztem. Szélesebbre tárta az ajtót, és félreállt, hogy utat engedjen nekem. – Igen, persze. A nappaliban van. Végigszaladtam a folyosón, el az alagsor ajtaja és a konyha mellett. Westontól két méterre lefékeztem. Háttal állt nekem. – Weston? – kérdeztem, mert már abban sem bíztam, hogy egyáltalán akar-e látni. Felém fordult. Vérágas volt a szeme, és vörös az arca. – Ők kértek meg, hogy gyere át? Megráztam a fejem, remélve, hogy elhiszi ezt a kegyes hazugságot. Nem akartam még jobban felhúzni.
– Látni akartalak. – Jobb, ha nem látsz ilyen állapotban. Totál magam alatt vagyok. – Csak ideges vagy. Mind azok vagyunk. Semmi gond. Ujjait kétfelől a csípőjének támasztotta, és a padlóra meredt. Hangosan, zihálva szedte a levegőt. – Néha teljesen bepörgök. Eddig is tudtam… hogy megőrülök érted, most azonban… a francba is… képtelen vagyok uralkodni magamon. Halál ijesztő! – Mondd el, mi bánt! – Ez már a vége, ugye? Már csak az a pár nyári hét maradt, aztán szétmegyünk. – Nem – mondtam a fejemet rázva. – Miért nem hiszel nekem? Tekintete ide-oda járt a helyiségben, végül megállapodott rajtam. – Idáig vártam, sóvárogva, hátha kimondod, amit hallani szeretnék tőled. Én magam sem tudom, mi az, Erin! És ez minden egyes nappal nehezebb lesz! – Nem kellene ennek ilyennek lennie – mondtam elvékonyodott hangon. – Nem kellene így elkeseredned. Nem is olyan régen szép emlékeket akartunk magunk után hagyni, nem emlékszel? Bólintott, és magához húzott. Hozzábújtam, hagyva, hogy átkaroljon. – Hé! – suttogtam, remélve, hogy sikerül megvigasztalnom. Gesztenyebarna ünnepi tógáját markolászva megpróbáltam úgy tenni, mintha nem hallgattam volna ki előbbi vallomását, amelynek minden szava égetett. Nyakamba temette az arcát. Továbbra is kapkodva, szaggatottan lélegzett. Egyre jobban bepöccent. Minél inkább igyekeztem megnyugtatni, csak annál rosszabb lett minden. Taktikát kellett váltanom. – Weston – kezdtem, és kényszerítettem, hogy a szemembe
nézzen. – Gondolkodtam azon, amit a minap mondtál. Lélegzetvisszafojtva várta a folytatást. – Tévedsz. Mindenben tévedsz. – Hú… ne szívass tovább, hallod! – szaladt ráncba a szemöldöke. – Igenis szükségem van rád! Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. – Tudom, nem hiszel nekem, és ez az én hibám. Talán nem is akartam, hogy így legyen. Mégis szükségem volt arra, hogy naponta benézz a Dairy Queenbe fagyiért, hogy legyen egy közös pillanatunk napról napra. Szükségem volt rád, hogy mellettem araszolj a kocsiddal, amikor hazafelé caplattam azon az első estén. Szükségem volt rád, hogy kedvenc helyemmé avasd a viaduktot… az első ilyet az életemben. Szükségem volt rád, hogy mindenki szeme láttára meg merj csókolni a sportpályán. Szükségem volt rád, hogy veled osszam meg első limós utamat. Meglehet, arra is szükségem lesz, hogy féljek elveszteni önmagamat, amiért ennyire rettegek az elvesztésedtől. – Csakhogy a viselkedésed rácáfol a szavaidra – morogta a foga között. – Azért nem szeretnék arról beszélni, hogyan működtetjük mindezt a nyár elteltével, mert rossz rágondolni. De azért szeretném, ha sikerülne. Ha kigondolnánk együtt, hogyan legyen. Weston ábrázata elsötétedett. – Nem megyek innen sehová! – Dehogynem. És elmegyek én is. Néhány hónap múlva elbúcsúzunk egymástól, a lényeg azonban, hogy az sem tart örökké. Az OSU a második otthonom lesz, neked pedig Dallas. Új barátaim a te barátaid is lesznek. És ha nem is lesznek közös élményeink, majd elnevetgélünk rajtuk órákon keresztül a telefonban. Más irányban indulunk ugyan el, de kettőnkhöz mindig visszatérhetünk. Ez a mi hazai bázisunk. Levette nevetséges fövegét, kezébe fogta az államat, lehajolt hozzám, s ajkát az ajkamra tapasztotta. Nyelve máris a számban
járt; minden szenvedélyes lökése félelmeiről és megkönnyebbüléséről árulkodott. A legszívesebben felfalt volna. Nem kérte már, hogy ígérgessek, vagy hogy váltsak iskolát. Mindössze arról kívánt meggyőződni, hogy ugyanúgy be vagyok ijedve, mint ő, mivel a szerelem egyszerre gyönyörűséges és ijesztő. Aztán visszatette fejére a fövegét, és mélyet sóhajtott, mint aki hetek óta most először jut levegőhöz. – Ne haragudjatok! – mondta a szüleinek. – Már napkelte előtt rám jött ez, és minél világosabb lett, annál jobban elborult a kedvem. Minél közelebb éreztem az évzáró pillanatát, annál jobban nőtt rajtam a nyomás. – Megérintette nyakamon az ezüstláncot, és előhúzta rejtekhelyéről a szív alakú medált. – Nem a vég ez, csupán a kezdet – mondtam. Veronica odahozta Weston bojtját. Szája sarka közben óvatosan felfele görbült. Nem tudtam, mit hallott a beszélgetésünkből, azt azonban láthatta, mennyivel jobban van a ha. – Ne feledkezzünk el erről sem – mondta, és a felső gombra erősítette a bojtot. – Akkor minden oké? – kérdezte Peter. Mikor Weston bólintott, Peter megcsörgette a kulcsait. – Igyekezzünk, várnak a nagyszülők. Weston a szüleivel hajtott el a gimiig, én is a magaméival. A Gates és az Alderman család a parkolóban találkozott. Westonnal az énekterem felé indultunk, míg szüleink az auditóriumban csatlakoztak Weston nagyszüleihez. Weston elcsevegett a baseball- és futballhaverjaival, mialatt fogta a kezem, én pedig a termet megtöltő beszéd hangfoszlányaira füleltem. Végzősök ölelkeztek össze. Néhány csaj a szemét lapogatta a zsebkendőjével, vigyázva persze, hogy rá ne menjen a szemfesték. Mindenki boldog volt. Ilyen boldognak talán nem is láttam még őket. Mrs. Pyles jött oda hozzám szokásos, széles mosolyával és
csillogó, kék szemével. – De csini vagy! – üdvözölt. – Izgulsz? – Nem igazán. – Pedig az elsők között kell majd kimenned. – Ó! Aldermanként? – Azt hiszem. Erre nem is gondoltam. Fura lesz majd egyeseknek, hogy az én nevemet mondják be a hangosbemondóban Erin Aldermanként, mikor tudják, hogy a másik elhalálozott. – Szívesebben vennéd az Eastert? Szólhatok nekik. – Mi lenne, ha Erin Easter Aldermannek szólítanának? – javasoltam, noha magam sem voltam biztos abban, hogy ez lenne-e a helyes. – Miért ne? – kacsintott rám Mrs. Pyles. – Megyek, intézkedem. – Köszönöm – bólintottam. Még mielőtt túl messze jutott volna, megrántottam a kardigánját. Megfordult, és mereven fogadta az ölelésemet. Nyilván tök váratlanul érte, noha nem volt ellenére. – Mindent nagyon köszönök! Viszonozta a szorításom. – Szívesen, kislányom! Nagy nap ez a mai, nem igaz? Kedvesen rám mosolygott, majd sarkon fordult, és az auditórium felé igyekezett. Brendan, Brady, Micah és Andrew együtt álldogáltak a terem sarkában. Brady szeme már leapadt, véraláfutásai ellenben maradtak; a lila foltok most kezdtek itt-ott sárgára átváltani. Néhány hét múlva bizonyára nyomtalanul eltűnik dicstelen veresége emléke. A végzősök tanácsadója, Mrs. Hunter elveszett a tömegben, hangja azonban így is végigvisszhangzott a termen: – Oké, sorakozó! Pont, ahogyan pénteken már elpróbáltuk, a nyolcvannégy végzős felállt betűrendbe. Katonásan csináltuk, a legkisebb
kavarodás nélkül. Az izgatott moraj tovább erősödött, miközben elfoglaltuk helyünket. Brady alig öt diákkal állt arrébb, mint én, de persze úgy tettem, mintha meg se lámám. Kiki Abrams és Charlena Arndt fogott közre – velük társalogtam. Kiki sietve megtörölgette a szeme sarkát. – Nem tudom, miért lettem ilyen érzelgős hirtelen. El sem hiszem, hogy ez én vagyok. Korábban nem érdekelt az egész, most meg, tessék, megállás nélkül bőgök! – Én aztán nem! – morogta Charlena. – Alig várom, hogy vége legyen, és lekophassak. Rámosolyogtam, mert szívemből szólt. Rázendített a zenekar, és a terem elcsendesedett. Kiki elindult Mrs. Hunter után a kifelé vezető szárnyas ajtón. Még hétágra sütött a nap, mégis fellélegeztem, hogy pár pillanatra kijutunk a szabad levegőre. Libasorban mentünk végig a déli járdán az auditórium előcsarnoka felé. Itt a sor félkörben felállt a légkondis térben. Vártuk a jelenésünket. Westont kerestem a tekintetemmel. Ahogy összenéztünk, rám kacsintott és felém intett. Visszaintettem. Fura volt, hogy noha egy csomó végzős vesz körül, ő nincs mellettem. Mrs. Hunter és Morris életmód-tanácsadó szélesre tárták az ajtót, és mi végigmentünk a széksorok között, majd letelepedtünk az első hatba, amelyet nekünk különítettek el. Mielőtt leültem a legelső sorba, még láttam, hogyan nyúlik ki Sam és Julianne keze a fejek tengeréből – nekem integettek. Visszaintettem nekik, és elfoglaltam a helyemet. Pillanatok múltán ismerős hang súgta a fülembe: – Helló, szivi! Mit csinálsz később? Nyomban jobban éreztem magam. Weston közvetlenül mögöttem ült. – Amit te, bármi legyen az – súgtam vissza. Ajkával csókot lehelt a fülcimpámra, aztán hallottam, ahogy visszaül a székére. – Olyan aranyosak vagytok! – jegyezte meg Kiki bennfentes
mosollyal. Kezdődött a hacacáré. Bemutatták az egybegyűlteknek a dirinket, Mr. Bringhamet. Ezután végeláthatatlan szövegelés következett, felhangzott iskolánk dala, szóra emelkedett mindkét búcsúbeszédet mondó diáktársunk, s a diri és a tanfelügyelő is helyére ült. Morris elindult mikrofonnal a kezében az auditórium hangstúdiója felé, hogy onnan szólítsa elő a diákokat. Felálltam az első sorban ülőkkel együtt, s felsorakoztunk a dobogóra felvezető lépcső alján. – Laura Kathryn „Kiki” Abrams – hangzott fel Morris hangja a hangszórón. A nézők tapsolni és néhányan éljenezni kezdtek. Vajon mi fogadja az én nevem említését: halálos, suta csönd? – suhant át agyamon a gondolat. Több időm azonban nem maradt ezen rugózni. – Erin Easter Alderman. Pár pillanatba telt, mire a hallgatóság magához tért a nevem hallatán, de aztán tapsolni kezdtek. Sam és Julianne fel is álltak, úgy hujjogattak. – Gratulálunk! – kiáltotta oda Sam. Julianne buzgón kattogtatta a fényképezőgépét. – Ez az, Erin! – kiabált Weston is. – Szép munka volt, bébi! Felmentem a lépcsőn, kezet ráztam a dirivel, aztán keresztülmentem a dobogón a tanfelügyelő felé. Jobb kézzel ráztam vele kezet, a balban a bizonyítványt fogtam. A dobogó hátsó részén is székek sorakoztak. Elfoglaltam a helyemet Kiki mellett. – Charlena Nicols Arnt – szólította a következőt Morris. A tömeg ezúttal is lelkes éljenzést produkált. Újabb és újabb diákok lejtettek át a dobogón, és ültek le utána. Mikor Westonra került a sor, vékony hangomat elnyomta futball- és baseballcsapattársai viharos éljenzése. Mögém telepedett, és most is előrehajolt, hogy megcsókoljon… az arcomon.
Egyre több hely üresedett meg a diákoknak fenntartott sorokban. Elszorult a torkom és könnyek égették a szemem. Engem is megleptek feltoluló érzelmeim, hiszen alig vártam, hogy letudjam ezt a pillanatot. Mégsem hozott megkönnyebbülést. Csőstől zúdultak rám az emlékek, az óvodától a mai napig. Minden mosoly, minden könny, minden csalódás, minden győzelem egyszerre gyűlt fel bennem a színpadi lámpások éles fényében. A formaságok végeztével, miután kikerültünk a szabadba, Mrs. Hunter vezényletével magasba dobáltuk a fövegeinket. A fotósok csak erre a pillanatra vártak, ahogyan a szülők, barátok és rokonok is. A végzős diáksereg egy emberként hajította a levegőbe a fejfedőket. Miután ezek földet értek, Weston a karjába kapott és megcsókolt, de úgy, hogy az egész világ elsüllyedt körülöttem egy fantasztikus pillanatra. Mindent elmondott ez a csók: szerelmünk teljes történetét, múltat és jövőt. Ráadásul az egész város szeme láttára. Mikor végre elengedett, újra mozgásba lendült körülöttünk a tömeg. Mintha észre se vette volna senki rajtunk kívül, hogy olyan ritka pillanat részesei voltunk, amelyet csupán az emlékezet képes megőrizni makulátlan ragyogásában. Weston karját a nyakam köré fonta. Sokkal boldogabbnak látszott, mint korábban ezen a napon. – És most mi legyen? – kérdeztem. – Van egy buli a gátnál, örömtűzzel, sörrel. A másik program csöndes merengés a viaduktunknál Fanta naranccsal. Gyönyörködhetnénk a hullócsillagokban és a szentjánosbogarakban. Hölgyem, öné a választás joga. – Hú, ez bizony nehéz lesz! – terült szét széles mosoly az arcomon.
Kilencedik fejezet A
a szomszédos legelőkön tanyázó tücskök dala keveredett. Alattunk összefüggő folyamot alkotott az észak-déli irányban áramló forgalom. Egy-egy elhaladó vontatókocsi felkavarta a levegőt, de amúgy is könnyű szellő lengedezett a rétek mentén. Fölöttünk már kigyúltak a csillagok. Ez az este maga volt a tökély. Weston mellettem hevert. Hagyta, hogy karját párnaként használjam. A Chevy légkondicionált vezetőfülkéjéből kilépve, miután a foltvarrásos farmertakarót is leterítettük a platóra, érzékeltem, hogy a kora nyári hőség nem hagyott alá a napnyugtával, mint máskor az évnek ebben a szakaszában. Fehér, csipkés trikómban és sortomban is bőrömre tapadt a párás levegő, homlokomat ellepte a verejték, de izzadtam minden más helyen is, ahol összeért a bőrünk – márpedig sok ilyen pont adódott. Még mielőtt elhevertünk, Weston hátranyúlt a hűtőbe, kinyitott egy Fantás dobozt, és nekem adta. Felváltva ittunk belőle, úgy néztünk fel az égte, s hallgattuk a nyári éj halk neszeit. Maga az évzáró nem tartott sokáig, ezután azonban fotók százai készültek rólunk. Az udvarias mosolyok és búcsúcsókok csupán előjátékul szolgáltak a családi összeröffenésekhez, ajándékokhoz, a jövőmre és Weston jövőjére vonatkozó kérdésekhez meg egy sereg másikhoz, amire nem tudtam a választ. Már sajgott a képem az órákon át tartó bájvigyortól. Bármennyire lefárasztott ez, még mindig jobb volt, mint egyedül maradni. Mindenesetre hozzá kellett szoknom. Elég volt arra gondolnom, hol lennék ezen a délutánon, ha nem változik meg ilyen drámaian a sorsom. Akkor már inkább KABÓCÁK
FELERŐSÖDŐ
ÉS
ELHALKULÓ
CIRIPELÉSÉBE
elviseltem, hogy ég a képem a fáradtságtól, és hogy akadnak, akiket érdekel, hogyan alakul tovább a jövőm. Dacára ennek, ez a csöndes üldögélés – Westonnal a kedvenc helyünkön – volt a nap fénypontja. Szórakozottan babrált a hajamban, miközben a millió csillagot fürkészte az égbolton. Itt, a város határában sokkal jobban látszottak. Annyira, hogy valahányszor felnéztem az égre, felsóhajtottam a gyönyörűségtől. – Szeretlek! – mondta egyszerűen. Nyugodt volt a hangja, nem fenyegetett újabb lelkizés. Csupán ki akarta mondani, amit érzett. Széles vigyor terült szét az arcomon. Néhány hónapja meg csak egy kívánság volt, most viszont a karjában tartott. Elkeseredett szavai, melyeket a szüleinek mondott, most is a fejemben jártak, ahogy egész nap. A fényképezkedés és kézrázások közepette azonban azt is átgondoltam, milyen hihetetlen szerencse, hogy ennyien szeretnek: Weston, Sam és Julianne. Hirtelen megértettem, hogy a szeretet adok-kapokból, egyezkedésből és kompromisszumokból áll. Sokkal nagyobb güri, mint egyedül lenni, de totál megéri. Westonra sandítottam. Szüksége volt rám. Nem is olyan rég még csak lopva mertem rápillantani, remélve, hogy ért a jelbeszédből, és megérti, a dupla adag fagyik, melyeket tőlem kapott, valójában érzelmeimet közvetítik. Most ő szeretett volna mindenáron megtartani, engem akart egy életre. Nem számított, így lesz-e vagy sem, a lényeg az volt, hogy kitárult előttünk a jövő, kiléptünk az életbe. – Én is szeretlek! – mondtam. Ekkor egy kocsira lettem figyelmes, amely felénk robogott a felüljárón, nem lent, az államközi úton. Fejemet felemelve láttam, hogy kelet felől közelít. – Mi van, ha a seriff járőrözik erre? – kérdeztem. Weston totál közönyös maradt.
– Legfeljebb elküld minket innen. Nem nagy ügy. Ahogy a jármű közelebb ért, láttam, hogy kisteherautó. Közvetlenül a viadukt előtt megállt. Kezemmel árnyékoltam el a szemem a fényszórók éles fénye elől, de így is hunyorogtam. Mind a négy ajtó kinyílt, és sötét alakok körvonalai közeledtek felénk. Ekkor már Weston is felült, és leugrott a platóról a piszkos betonra. – A francba! – morogta a foga között. – Lemaradtok a buliról! – lépett el Brendan a fényszórók vetette fénycsóva elől, úgyhogy már nem csupán sötét tömegnek láttam. Egy doboz Natural Light sört tartott a kezében, és imbolyogva sikerült csak megtartani az egyensúlyát. Brady, Andrew, Micah és Tyson vele szemben álltak az úttesten, ki-ki a maga sörösdobozával. Tyson mintha kissé ideges lett volna. Andrew üveges tekintettel meredt maga elé. Szemlátomást ugyanolyan nehezére esett a fókuszálás, mint Brendannek megállnia a lábán. – Ahogy látom, mind leittátok magatokat – jegyezte meg Weston kimérten. Iparkodott megőrizni az önuralmát, de neki is remegett a hangja. – Kérsz sört? – hajított felé egy dobozzal Brendan. Weston nem kapta el, hagyta, hogy a földre essen. – Kösz, nem. – Mi a pálya. Gates? Újabban soha nem lógsz velünk – szólalt meg Andrew. – A humorérzéked is elvesztetted, mióta ezzel a csajjal jársz – mutatott rám, pontosabban csak valamerre az irányomba. – Pakoljunk össze, Erin. Keressünk magunknak olyan helyet, ami nem ilyen zsúfolt. Lezártam a hűtőt, és elkezdtem összehajtogatni a takarót. – Túl jónak tartod magad hozzánk, ugye? – nyomult tovább Brendan. – Micsoda búvalbélelt anyámasszony katonája lettél, Gates!
Weston kinyújtotta a kezét, és lesegített a platóról. Felhajtotta és helyére kattintottá a teherautó hátulját. – Mi most elpályázunk, srácok. Mulassatok jól. Elővette zsebéből a kocsikulcsot, Brady azonban felé lépett. – Gyakorlatilag leköpted Alder sírját azzal, hogy sülve-főve együtt lógsz ezzel a repedtsarkúval! Weston védelmezőn elém állt. – És miért zavar ez annyira téged, Brady? Pontosan tudod, mit éreztem Alder iránt, azazhogy mit nem éreztem. – Tudtam, igen, mert a kibaszott legjobb barátod voltam. – Brady nyelve lassan, nehézkesen forgott. – Most azonban semmit sem tudok rólad, haver. – Na és? Meg akarsz ütni? Azért hoztad magaddal a cimboráidat, hogy együtt a szart is kiverjétek belőlem? Mit oldanátok meg ezzel? – próbált a józan eszére hatni Weston. – Én ugyan nem verekszem Westonnal, pajtás! – rázta meg a fejét Tyson. – Ez nem az én ügyem. – Nyápic alak! – vicsorgott rá Brady. – Kapd be! – viszonozta a bókot Tyson. – Wes a haverom. Nem segítelek elpáholni, csak mert te… – Fogd már be végre! – üvöltötte Brady. Weston résnyire szűkült szemmel meredt rá. – Bele voltál esve Alderbe! Erre megy ki az egész! Brady felem hajította a sörét, Weston pedig elém állt, hogy védjen. A válla mellett süvített el a doboz, és a földre esett. Kicsi, sistergő, sötét tócsa képződött a betonon. – Nem tudsz te semmit! – nyomult egy lépéssel közelebb Westonhoz Brady. – Soha nem is érdemelted meg őt! Most pedig már nem él. Erre te ezt a repedtsarkú lotyót döngeted! – dörögte, miközben rám mutatott. – Gyere! – kapta el szelíden a karom Weston. – Menjünk innen, mielőtt eldurvulnának a dolgok. – Elkéstél! – horkant fel Brady. – Veled van ez a randa ribanc.
Weston már felé lendítette az öklét, de én elkaptam a pólóját. Ahogy előrehajolt, kinyúlt a fehér pamut. – Bunyózni akarsz? – kérdezte Brady. – Csak tessék! – Épp eleget kaptál a múltkor. Nem volt elég? – kérdezte Weston. – Kérlek, Weston, lépjünk le! – szóltam közbe. Remegett a kezem. Tysont leszámítva is négyen voltak ellenünk. – Fogd be, te csontkollekció! Torkig vagyok veled! – Brady a könnyebbség kedvéért szemléltette is, hogy meddig. – Beköltözöl Alder szobájába, és papás-mamást játszol a szüleivel. Kurva durva, milyen hamar el tudtak feledkezni a lányukról. Hagyták, hogy úgy foglald el a helyét, mintha soha nem is létezett volna. Pedig hol vagy te tőle! Kenekedhetsz drága szappanokkal, vehet neked válogatott farmereket Julianne, attól te még ugyanaz az olcsó, kis lotyó maradsz, egy drogos kurva lánya; felkapaszkodott senki, aki be akar furakodni közénk! Weston mindkét keze ökölbe szorult az oldalán. – Kérlek, Weston! – nyöszörögtem. – Kérlek, vigyél haza! Ő azonban csak a fejét rázta, és újabb lépést tett Brady felé, hiába próbáltam visszacibálni a pólójánál fogva. – Nem tudom még hogyan, de be fogom bizonyítani, mekkora tévedés ez. Alder szülei elszégyellik majd magukat, ez a kis riherongy meg visszamegy oda, ahonnan jött. Weston kurtán, zordan felnevetett. – Még hogy tévedés! Ebben reménykedsz? Nézz rá, Brady! Hiszen szakasztott Julianne! Akkor is kibaszott tévedés az egész! – Brady szinte fröcskölte magából a szavakat, majd kézfejével megtörölte a száját. Weston szelíden lefejtette kezem a pólójáról. – Ha többet kívánsz megtudni arról, ki tévedett, ki nem, kérdezd csak a szüleidet.
Még mielőtt a sértés címzettje felfoghatta volna az elhangzottak értelmét, Weston rávetette magát. Pillanatokon belül a földön hemperegtek. Brendan és Andrew is a hegyükbe ugrottak. – Ne, srácok! – kiáltotta Tyson, és Micah elé tartotta a kezét, nehogy ő is kövesse a példájukat. – Hagyjátok abba! – Igyekezett elvonszolni Andrew-t a kupac tetejéről. Brendan feltápászkodott, majd elrúgta a csizmájával Westont Bradyról. Weston egy pillanatig a földön vonaglott, megpróbált feltérdelni, de Brady sem volt rest, az állára sújtott az öklével. Weston állta az ütést, s két tenyerével megtámaszkodott a betonon. – Hagyjátok abba! – sikoltottam. Brady felém fordult, a szeme villámokat szórt. Továbbra sem vette le rólam a tekintetét, mikor fejbe rúgta Westont, aki arccal előrebukott. Brendan követte Brady példáját, ő a bordájába rúgott bele, Andrew úgyszintén. Valahányszor Weston megpróbált felegyenesedni, rúgtak egyet rajta. – Elég legyen ebből! – üvöltötte Tyson, s nyakán kidagadtak az erek. Elnyomakodtam mellettük, és Westonra vetettem magam. Jóval kisebb voltam nála, nem takartam hát el teljesen. Behunytam a szemem, és felkészültem a következő ütésre. – Meg ne próbáld! – kiáltott fel Tyson megint. Felpillantva láttam, hogy Bradyre mutat, aki újabb rúgáshoz készülődött. – Vissza a teherautóra, ha mondom! – bömbölte Tyson. Az ittas köd eltűnt a szemekből, ahogy a csillogás is, amit az okozott, hogy egy brancsként támadtak rá áldozatukra. Westonba kapaszkodtam. Hallottam, milyen zihálva szedi a levegőt, aztán pedig felnyög. – Ezzel nincs vége, Beck – nézett fel Bradyre.
– Totál igazad van – morogta ő, és felmászott a kisteherautóra a többiek után. – Jól vagytok? – állt meg fölöttünk Tyson. – Túlélem – morogta Weston. Tyson bólintott, és csatlakozott a bandához. Pillanatok múltán a teherautó már meg is fordult, kavicsot szórva ránk. Weston kísérletet tett, hogy eltakarjon, de lassan mozgott. Miután a teherautó vörösen izzó lámpái a távolba vesztek, Weston feltérdelt, és köpködni kezdett. Valamennyi vér maradt is az ajkán, azt letörölte a csuklójával. Felhúztam a hasamon a trikót, s alsó szegélyével megtisztogattam arcát a kosztól és a vértől. – Ennek egyszer és mindenkorra véget kell vetni! – hebegtem elfulladva. – Vége is lesz, attól ne félj. – Weston hangja halk volt és fenyegető. – Csak ne verekedj velük össze még egyszer! – fogtam könyörgőre. – Mi lesz, ha akkor támad rád Brady Stillwaterben, amikor senki nem áll melletted? Azt hiszed, elengedlek úgy, hogy tudom, a véredre pályázik? – Muszáj ezt most megbeszélnünk? – Mégis, mikor? Brady mindig is egy szemétláda volt. De ez már több a soknál! Nem hittem, hogy valaha is lesz elég mersze nyíltan rám támadni – kopott ki újra. Felsegítettem. Kapsz rendesen levegőt? – kérdeztem. – Igen – nyújtózta ki sajgó izmait. – Brady fejbe rúgott – jelentettem be aggódva. – Vettem észre – morogta. – Menjünk haza, Julianne megvizsgál, nem esett-e bajod. Már épp tiltakozni kezdett, de én elvettem a kocsikulcsot. Nem volt elég gyors ahhoz, hogy leszereljen. – Mese nincs, én vezetek!
– Nem kellett volna közbeavatkoznod – mondta. – Hagytam volna, hogy összetörjék a bordáidat? – feleltem, és az utasülés ajtajához támogattam. Lassan bemászott, s nyögve az ülésre huppant. – Nem nézhettem tétlenül, hogy össze-vissza vernek! – Ne félj, ezért még megkapják a magukét! – hörögte. – Szó sem lehet róla! – jelentettem ki, mielőtt rácsaptam az ajtót. Miközben átmentem a túloldalra, magamban még hozzátettem: – Majd tőlem kapják meg.
Tizedik fejezet ANDREW, BRENDAN ÉS BRADY TETTE? – KÉRDEZTE FRANKIE. – Aljas kis csirkefogók! – Fejét csóválva bámult ki az ablakon. – Amint látom, Brady nem elégedett meg a bállal – ingatta tovább a fejét, s akkora erővel támaszkodott a pultra, hogy belefehéredtek az ujjpercei. – Ripityára kell csépelnünk a méhét, és homokkal megtöltenünk a vagináját. – Ez több mint lehetetlen, Frankie, mivel Brady fiú – röhögtem fel. – Csakhogy nem lesz az, ha egyszer én kezelésbe veszem – acsargott. – Hagyd békén, légyszi! – Egyelőre. De jöjjön egyszer is az ablakomhoz! Tőlem aztán nem kap kunkort a fagyija tetejére! Azt lesheti ez a kis geci! – Gondolom, máris szánja-bánja a bűneit – jegyeztem meg fapofával. – És mit tervez Weston ezek után? – fordult hozzám. – Semmit. Én legalábbis erre kertem. – Azt hiszed, hallgat rád? – Jobban tenné – morogtam, főképp önmagamnak. – De hisz mindketten érettségizett fiatalok vagytok. Kész felnőttek. – Nem lenne jó vége, ha versenyt verekednének – sóhajtottam fel. – A végén még le talál sérülni valaki. Utána Weston… zihált kicsit. A frász kerülgetett. – Attól félsz, hogy újabb asztmás rohamot buliz ki magának? – Igen – mondtam. – Joggal – hagyta helyben Frankie. Ez meglepett. Hiába állt mindig mellettem eddig, egyet soha nem értett még velem.
– Kész szerencse, hogy Tyson nem verekedett – jegyezte meg. – Ismerem az anyját, ő aztán rövid pórázra fogja a gyerekeit! – hadonászott felém a kezével. – Ő volt, aki leállította a többieket. Ha nem teszi… Nem hinném, hogy Bradyt érdekelte volna, kapok-e én is néhány rúgást. Frankié dühödten dúlt-fúlt magában. Mikor azonban megállt egy kocsi a parkolóban, és megindult felénk egy nő, akit felismert, lángvörösre gyúlt a képe. – Frankie! – szóltam rá figyelmeztetően. Lynn lépett az ablakom elé pöffeszkedve. Frankie szorosan mellém állt, onnan nézett rá gyilkos tekintettel- Felnyitottam az ablakot. – Miben segíthetek? – kérdeztem közömbösen, mintha egy lenne a vásárlók sokaságából, akik megfordultak ez előtt az ablak előtt. Tudtam, hogy forral valamit, különben a másik oldalra hajtott volna, hogy az autójában szolgáljuk ki. – Hogy van Weston? – kérdezte. Üres tekintettel meredtem rá. Kajánul felvihogott. – Mit akarsz, Lynn? – csapott le rá Frankie. – Rendelj, aztán menj isten hírével. – Bradyre ragyogó jövő vár, Easter. A te jövőd azonban pontosan elfér ebben a szűk lyukban – nézett fel a Dairy Queen szemközti falára, aztán rám. – Azért jöttél ide a country klubból, hogy őt csesztesd? – kapta fel a vizet Frankie. – Mégis hány éves vagy? – Csak gratulálni akartam Easternek az érettségijéhez. Kár, hogy az anyád nem lehetett ott az évzárón. – Julianne ott volt – mondtam. – A valódi anyád – javított ki Lynn fahangon. – Aki abban a nyomorúságos odúban lakik, ahol nevelkedtél. – Vajon Brady a kaktuszoktól eredezteti a családfáját? – nézett rám Frankie. – Mert ebben a családban mindenki csak
szúrnidöfni tud. Elnyomtam egy kacajt. Lynn résnyire szűkült szemmel méregette Frankie-t. – Az egész város rajtad röhög, Frances! Ugyanaz a vacak melód, ami volt gimnazista korodban; ennyi az, amit fel tudsz mutatni. És ugyanilyen sorsra jutnak a kölykeid is, mert nem lesz pénzed tisztességes nevelést adni nekik. – Meglehet – felelte Frankie. – Habár mindent elkövetek, hogy egyetemre járhassanak. Te viszont kegyetlen embernek nevelted a fiadat. Mikor városunk lakói a nevét hallják, nem arra gondolnak majd, hogy sikeres-e vagy sem. Egyedül az aljasságaira emlékeznek ennek a rosszindulatú kis szarházinak. Jobb, ha tőlem tudod meg. Ezzel lecsapta az ablakát. Lynn néhány másodpercig fontolgatta, odakiabáljon-e még egy újabb sértést az üvegen át, de azután sarkon fordult, és a kocsijához robogott. Frankie hátat fordított az ablaknak, s hátsóját a pult sarkának támasztotta. – Te jó ég, hogy gyűlölöm ezt a dögöt! Mélyet sóhajtottam, és kifújtam arcomból a hajamat. – Az az érzésem, ez a nő önmagával sincs megbékélve. Veronica szerint egyenesen dicsekszik a fia aljasságaival. Miféle ember oltja be a gyerekeit ekkora gyűlölettel? – Például Lynn Beck – morogta Frankie, és dolog után nézett. A nap hátralevő részében nagy volt a hajtás, más azonban nem történt. A baseballpálya üresen tátongott. Elfogott a szomorúság arra gondolva, hogy Weston soha többé nem ugrik fel a teherautójára, hogy áthajtson ide egy fagyira. Ahhoz már kezdtem hozzászokni, hogy ragyogóan tiszta otthonba hajtok haza, amely nem árasztja a fű és a cigi áporodott szagát, de az tök fura volt, hogy semmi dolgom már ezen a nyáron a melón kívül. Utolsó nyarunk volt ez, mielőtt kilépünk a nagybetűs életbe.
Első napjai egy hétvégéhez hasonlítottak, ám ahogy teltekmúltak a napok, egyre több időm lett azon agyalni, milyen csodás, ugyanakkor különös fordulatot vett az életem, miért történt mindez, és vajon újra fordul-e a szerencsém kereke. A túl sok idővel hosszú napok jártak együtt, de eltelt ez is, és mielőtt észbe kaphattam volna, már nyakunkon volt a Függetlenség Napja. Julianne-nel rengeteg időt öltünk főzőcskézésbe meg a járda és a ház feldíszítésére. Ő és Sam ugyanis évente kerti partit rendeztek az ünnep alkalmából a szomszédság számára. A nap nagy részében Weston is az édesanyjának segített. Vacsoraidőhöz közeledve azonban már mindenki kint volt a kertben. A szomszédok egymás áthozott kajáját majszolták tele szájjal, miközben összevetették, ki milyen gyakran öntözi a gyepét. Ezen a nyáron különösen kevés eső esett, és mivel az önkormányzat korlátozta a vízhasználatot, a fű is kezdett aranybarnára égni. Déli állam vagyunk, ezért nyaranta a hőmérő higanyszála nemritkán harminc fok fölé kúszik. Mégis új volt nekem ez a téma, amelyet Gina szájából soha nem hallottam. – Szent ég, meggyulladok! – kapott el Weston, miközben elügetett mellettem. Homlokát kiverte a verejték, bronzbarnára sült arcbőre most kipirult a hőségtől. Gyönyörű, zöld szemét nagy napszemüveg takarta. Egyedül ezt nem bírtam a nyárban. Egy héttel az évzáró után már színesbőrűnek nézhette bárki. Az én fehér bőröm mostanra negyedszer égett le. – Kend ezt magadra! – nyomott a kezembe egy tubus hetvenes faktorszámú naptejet Julianne, ahogy elment mellettem. A homlokomat ráncoltam. Az ő kreol bőre is isteni barna lett mostanra. Sam ezzel szemben jókora adag naptejet kent az orrára, s egy széles karimájú panamakalapot is a fejébe csapott. Ő tehet róla – gondoltam.
– Erin! – hívott Julianne. – Erin, gyere, hadd ismertesselek öszsze Mrs. Schrimshire-rel! Elhúztam a számat, Weston azonban hátba vágott. – Igyekszem jól érezni magam, igazán – mondtam, mielőtt ott hagytam. Odamentem Julianne-hez és az öregasszonyhoz, aki nyilván nem sokat időzött a tűző napon. Útközben magamhoz vettem egy jeges vízzel teli poharat. – Ej, de kedves kislány! – mosolygott rám Mrs. Schrimshire, kivillantva csaknem összes fogát. Kezébe nyomtam a vizet. – Tessék, igya meg! Meleg van. – Mindez inkább tűnt sutának, mint udvariasnak. Mrs. Schrimshire felkuncogott, remegő kézzel elvette kezemből a poharat, és beleivott. – Milyen jószívű a lányuk! – Az bizony! – Julianne sugárzott a büszkeségtől. – Erin, Mrs. Schrimshire a környék legrégebbi lakója. A férje ügyvédként praktizált a városban. Később a Gates házaspár vette át a cégét. – Azért a másik Erin is hiányzik – érintette meg az öreg hölgy Julianne karját. – Hogy bírja, drágám? – Nekem is hiányzik – mosolygott rá Julianne. – Különös egy helyzet… elvesztette az egyik kislányt, de kapott helyette egy másikat. – Az is – fogadta Julianne diplomatikusan a feszélyező megjegyzést. – Örülök, hogy megismerhettem – eresztettem meg egy udvarias mosolyt. Julianne cinkosan rám kacsintott. – Kész a sült! – kiáltotta oda Sam az udvarunkból. A fél utca a grillsütőhöz járult. Julianne is intett, hogy kövessem. – Bocs – mondtam, miután magunkra maradtunk. – Nem
értek az emberekhez. – Ne ostorozd folyton magad! Jól csináltad eddig, és istenien is nézel ki. Julianne végigjáratta a szemét copfba font hajamon, fehér nyári ruhámon és tengerészkék szandálomon. Ő vette meg a ruhát, és segített kiválasztani a megfelelő lábbelit. – Gyere velem az egyetemre. Segítenél az öltözködésben – mondtam. – Az előadásokra pulcsiban szokás beülni. Sminkelni viszont nem illik. A tust sem ajánlom. Lenéznének miatta – felelte poénkodva. – Hála istennek – mondtam, és segítettem Sam elé hordani a tányérokat, amelyeket aztán villámgyorsan telepakolt hússal. Weston tűnt fel az oldalamon. – Johnsonéknak medencéjük is van – mondta, és már húzott is maga után. – Oda ne merd rángatni! – kiáltott rá Julianne. – Egy örökkévalóságba került, mire befontam a copfját. És nyilván ő sem akar a tűzijáték előtt úgy festeni, mint egy csatornapatkány – nézett rám. – Vagy mégis? Megráztam a fejem. – A környék összes gézengúza egyszerre csobban bele abba a medencébe – nézett Julianne megjátszott szigorral Westonra. – Azt hiszed, nem tudom? – döfött felé egy műanyag villával. – Oké – kuncogott fel Weston. – Gyere, bébi, találjunk magunknak valami kis árnyékot, mielőtt lemegy s a nap. – A kerti székeket a garázsban találjátok – szólt utánunk Julianne. Weston felkapott két összehajtható széket, és felállította őket a ház árnyékában. A nap még forrón sütött az utcára, vendégeink azonban a fák árnyékába húzódva ettek és trécseltek. A gyerekek, akiket nem zavart a rekkenő hőség, fogócskáztak, vagy papírgalacsinokkal hajigálták egymást, amelyek hangos puffanással értek földet.
– Gondolom, én is ilyen kretén lehettem kiskoromban – mondtam a kissrácokat figyelve, akik felkiáltottak, valahányszor egy galacsin hullott a lábukra. – Komolyan mondod? – kérdezte Weston. Szívesen kézen fogtam volna, de csupa izzadság volt a tenyerem, és nyilván az övé is. – Nem. – Én sokat gondolok a gyerekkorodra. – Arra, hogy mit mulasztottam? – Nem, arra, hogy milyen más lettél volna, ha a valódi szüleid nevelnek fel. – Azt akarod mondani, olyan lettem volna, mint Alder? – Nem – rázta meg a fejét. – Szerintem ugyanolyan lennél. Talán egy kicsit könnyedebben viselkednél társaságban… – Nem folytatta, és felnevetett. – Ezt nem vitatom – mondtam. Műanyag palackot nyomott a kezembe. Mosolyogva vettem el tőle. – Egyenesen a hűtőből! – jelentette ki büszkén. – Ha egyszer visszaemlékszem erre a nyárra, a teherautód platójára gondolok majd, a viaduktra, a hőségre, amitől majd elfolyok, meg a Fanta narancsra. – Másfajta emlékekről is kéne gondoskodnunk – mondta. – Egy csomó szakadt dobozt láttam a garázsban. – Igen. Nem tudom, mit képzelnek, mivel tölthetném meg őket. – Mindazzal, amit a bolond anyád összevásárolt a számodra. Anyu szerint a teljes vendégszobát dugig megtöltötte a koleszbeli cuccaiddal. – Tudomásom szerint memóriahabos matracot vett az ágyra, evőeszközöket és házi készítésű bio-tisztítószereket. Ez minden. – Nem lehet ez minden! Anyu azt mondja, egy egész szoba tele van velük.
– Jó, vett még törülközőket, Lysolt meg pár bolyhos szőnyeget a Pottery Barnból. – Szőnyeget? – vigyorodott el Weston kajánul. –Nem túlzás ez egy kicsit? Hangosan felkacagtam. – És a te anyád miért szaglászik nálunk? Ez talán oké? – Julianne mindenkinek eldicsekszik a szerzeményeivel – röhögött fel. – Ahogy a mellékelt ábra mutatja. Elnéztem falatozó, csevegő, nevetgélő szüleimet. Boldognak látszottak, és izzadtak is rendesen. Ilyen állapotban senki sem veszi szívesen, ha hozzáérnek. Ami rendben is volt a szomszédság esetében, az én melegszívű szüleim azonban másmilyenek. Láttam rajtuk, szívesen ölelgetnék meg az ismerőseiket, mégis úgy döntöttek, hogy megvárják ezzel a napnyugtát. – De jól is jönne egy dupla adag cseresznyés fagyi! Sajna azonban nincs már protekcióm a Dairy Queenben. – Én viszont még mindig ott melózom. Ne mondd nekem, nem kaphatsz dupla adagot, valahányszor be vagyok osztva. Weston felém hajolt, de nem merte csapzott haját az enyémhez érinteni. – Mert fülig belém vagy zúgva! – A számból vetted ki a szót. Elhallgatott és elgondolkozott. – Miért hívod ezt a helyet még mindig Sam és Julianne házának? Hiszen a te otthonod is? – Nem igazán. – Dehogynem. A szüleim háza az otthonom. – Ott éltél egészen idáig. – Szóval azt mondod, szokatlan kimondani? – Valahogy úgy – vontam vállat. – És azt is nehéz kimondanod, hogy a tied vagyok. Mert nekem nem nehéz azt, hogy az enyém vagy.
Összepréseltem a számat, hogy el ne nevessem magam. – Néha reggelente, ébredés után rám tör a felismerés, hogy tényleg ez történik velünk. És miért vagy te az enyém? – Mert jó vagy, okos és gyönyörű! Mindenkinél különb! – Ráadásul dupla adag cseresznyés fagyit kaphatsz tőlem. – Látod, ez az! – bólintott mély meggyőződéssel. A napnyugta rózsaszín és narancssárga sugarai szétterültek az égbolton. Eszembe jutott a freskó, és az, hogy a kezünk nyoma jóval azután is ott marad, hogy elmentünk Blackwellből. Miután a nap lebukott a szemhatáron, kezdtek egyenként feltünedezni a csillagok. Idővel a tűzijáték első dörrenései reszkettették meg a levegőt, s vörös, fehér, kék fények robbantak szerteszét a magasban. A gyerekek elragadtatottan visítoztak, de a felnőttek is ámuldoztak. Weston megérintette ezüst nyakláncomat. – Stillwaterben már nem fogod viseli? – Ugyan, dehogy – mondtam. – Miért ne viselném? – Nem is tudom – vont vállat. – Talán mert meg akarsz majd szabadulni a régi cuccoktól, most, hogy új életet kezdesz. – Ez is az új életem része – mondtam, s ujjaimat az övéibe fontam.
Tizenegyedik fejezet WESTONNAL
ÉJJEL- N A P P A L G A T E S É K PONCA - TAVI
magánkikötőjében időztünk, vagy ha nem, hát a viadukton, esetleg az alagsori kanapén. Azon a néhány napon, amikor még melóztam a DQban, szintén beugrott hozzám. Frankie új csajt tanított be, Jordant. Pár hét után már csak a helyet foglaltam volna a szűk kis lukban, ahol kiszolgáltunk. Ekkor alig egy hét volt hátra az egyetemig. Utolsó DQ-ban töltött napomon Frankie nagyon csöndes volt. Túl voltunk a fociedzésről és a zenekari próbáról érkezők rohamán, és épp a kupi eltakarításával foglalatoskodtam. Ekkor egy teherautó állt be a baseballpálya parkolójába. Weston piros Chevyje volt, üresben járatta a motort. Aztán a kocsi kifarolt az úttestre, és átgördült elénk az aszfaltra, ahogy ezerszer megtette már, amióta megkapta a jogsiját. Megremegett a szívem erre a látványra. Nem a baseballegyenruha volt rajta, hanem csak póló és baseball-sort. Karján kidagadtak az izmok. Mosolyogva állt az ablakom elé, amit felhúztam a fogadására. Fölösleges volt megkérdezni, mit kér; ez egy gesztus volt, hogy most, utoljára még megjelent itt, és nekem részt kellett vennem a játékban. – Mit parancsolsz? – kérdeztem, és elfogott a nosztalgia. – Szia, Erin – szólt oda arcába hulló haja takarásában. Smaragdzöld szeme ragyogott, miközben megpróbálta elnyomni a vigyorát. – Szia. – Cseresznyés fagyit kérnék, dupla adagot. – Máris – mondtam, és a tölcsérért nyúltam. Jordan és Frankie minden mozdulatomat lesték.
A fagylaltgép alá tartottam a tölcsért. Mosolyogva kanyarintottam kunkort a dupla adag fagyi tetejére, végül a cseresznyemasszába mártottam a fagyit. A ragacsos, vörös réteg megkeményedett, mire óvatosan kiadtam a fagyit az ablakon keresztül. – Kösz, bébi! – mondta Weston, és menten belenyalt a tetejébe, ahogy máskor is szokta. – Én akartam az utolsó kuncsaftod lenni. Pár dollárt dobott a pultra, én pedig visszaadtam az aprót. Rám kacsintott, és könnyed léptekkel elindult a teherautója felé. – Huh, de undorító volt! – morogta Frankie a foga között. – Kész szerencse, hogy ez az utolsó napod itt, mert már tele a hócipőm a szirupos jeleneteitekkel! – Pedig nem is volt olyan vészes – jegyezte meg Jordan, de menten össze is húzta magát, mert Frankie megsemmisítő pillantást küldött feléje. – Hogy van Mark? – fontam keresztbe a karom. – Eddig naponta minimum egyszer megjelent az autós oldalon, amikor itt voltam. Frankie rám vicsorgott. – Képzeld el, hogy tök jó fej! Állítólag szeret is engem és a buggyant srácaimat, össze akar költözni velem, de egyelőre nemet mondtam. – Egyelőre? – kíváncsiskodtam. – Rendes tag, és kedvelem is. De még nincs itt az ideje. – Ez érthető – mondtam. – Még mindig nem hiszem el, hogy itt hagysz bennünket – látott neki a poharak újrarakodásának. – Tudtam, persze, hogy ennek is eljön a napja egyszer. Mégis más lesz nélküled. – Jó ezt hallani – tolta fel az orrán fekete keretes szemüvegét Jordan. – Nem a torkosságodra céloztam – vágott vissza Frankie. Jordan értetlenül nézett rá, ő pedig könyörtelenül folytatta. – Ne hidd, hogy nem tudom, valahányszor elmész az M&M’s
csokigolyók mellett, a szádba tömsz egy adaggal. – De hát én nem is… – ingatta fejét Jordan. – Még szerencse, hogy műanyag kanállal öntöd a szádba – mutatott rá vádlón Frankie. – Különben ugyanis egészségtelen. Patty kirúgna, amiért szennyezed az önteteket. Jordan újra tiltakozni kezdett. Megérintettem a vállát. – Hagyd, majd lehiggad. – Dehogyis – morogta Frankie, és felvett egy keze ügyébe eső vizes konyharuhát. – De igen – súgtam oda Jordannek, aki beletörődőn bólintott. Eszembe jutottak az első itt töltött napok. Frankie sokat üvöltözött velem; megvádolt, hogy cukorkát csórok, aztán mégiscsak felajánlotta, hogy hazavisz a kocsiján. Jordan is szótlanul magába mélyedt, akárcsak én. Tutira jól csinálja majd, futott át az agyamon. Patty érkezett, arcán ragyog mosollyal. Leoldoztam a kötényemet, és utoljára a fogasra akasztottam. – Nézni se tudom! – fordított hátat Frankie. – Gondoltam, beugrom, hogy elköszönjek tőled – mondta Patty, és átölelt. Erre Frankie is visszafordult, és csatlakozott hozzánk. Tovább ölelgettek, mint vártam. Szemem körbejárt a helyiségben, várva, hogy eleresszenek. Megveregettem Patty vállát, mire végre engedett a szorításán. – Hiányozni fogsz, gyerkőc! Érezd jól magad az egyetemen – hunyorított rám Patty. – És néha nézz azért vissza hozzánk. Bólintottam. – Köszönöm, Patty, hogy… – Nem folytattam, mert túl hosszú lett volna a lista. – Mindent köszönök! Nekem is hiányozni fogtok. Mindig tök rendesek voltatok velem. – Mert megérdemelted – mondta Patty. – Most aztán ki innen! – szipogta Frankie. – Élvezd, ami maradt a nyárból.
Még egyszer megöleltem ókét, búcsút intettem Jordannek, aztán a kocsikulcsot a zsebemből előhalászva a hátsó kijárat felé indultam. Weston északnak fordult a parkolóból, ebből tudtam, hogy nem hazament. Alig szálltam be a BMW-be, és indítottam be a gyújtást, amikor kétszer is felpittyegett a telefonom. Az egyik SMS Westontól érkezett, a másik Samtől. Mindketten azt kérdezték, milyen volt a napom. Boldogan elvigyorodtam. Ők voltak a legkedvesebb pasik számomra az egész világon. Mindkettejüknek azt válaszoltam, hogy egyszerre vagyok jó- és rosszkedvű, továbbá, hogy hazafelé tartok. Aztán sebességbe tettem a váltót. Már nem tört rám a frász, amikor beültem a csillogó-villogó BMW volánja mögé. Nem remegtem meg, valahányszor elfordult a kormánykerék. Játszva váltottam sávot, és néha icipicit a megengedett sebességhatárt is áthágtam. Mikor hazaértem, Julianne épp a maga kocsijából szállt ki. Sötét nadrágkosztümje úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. – Szia, édesem – üdvözölt melegen, ahogy kiléptem a BMWből. – Milyen volt a munka? – Szavai visszhangot vertek a tágas garázsban. – Jó. Kicsit szomorú is. Hol jártál? – A klinikán – ragyogott fel a szeme. – A papírmunkát tudtuk le. – Eszerint tényleg belevágsz? – kérdeztem. – Igen – vágta rá azonnal, de aztán elhalványult a mosolya. – Jó lesz így? – Igen! – feleltem elvékonyodott hangon. – De még mennyire. Drukkolok neked! Arcára visszatért a mosoly, és megkönnyebbülten felsóhajtott. Biztos vagy benne, hogy nem lesz rám szükséged? Hiszen
most rendezkedsz majd be… – Jól elleszek. De azért, ugye, felhívhatlak? – Persze. Huh… mi lenne, ha étteremben vacsoráznánk? Megőrülök a Los Potrosért! – Éppenséggel én is – mondtam. Intett, hogy menjek utána a házba. – Felhívom Samet. Ha szerencsénk van, ötre végez az utolsó betegével. – Én addig… – mutattam az emeletre. – Értem. Meg akarsz mosakodni a Queen után. Lent leszek a földszinten, itt várlak – mondta, félig már a konyhából. Közben a fülbevalóját szedte ki a füléből. – Nem tart soká. – A lépcső felé indultam. – Csak nyugodtan – legyintett. – Á, még valami, Erin – szólt utánam. Megálltam. Valahogy másként mondta ezt, idegesen. – Igen? – kérdeztem. – Ide tudnál jönni egy pillanatra? A konyhába lépve láttam, hogy valami téglalap alakú izét szorongat a kezében, és feszülten mosolyog. – Mi ez? – kérdeztem. Az orrom alá tartotta. – Sam találta ezt a rossz minőségű fényképet. Csak most jöttem rá, mit ábrázol. Melléálltam, hogy szemügyre vegyem a kezébe fogott fotót. Ő feküdt egy kórházi ágyon. Kipirult arccal, izzadtan, boldogan. – Ezek mi vagyunk – morogta elrévedő tekintettel. – Sam a születésed utáni pillanatokban kapott le bennünket, még mielőtt elvettek tőlem. Ez te vagy, Erin… te meg én. Egy teljes percig bámultam a képre. Milyen sötét és sűrű volt a hajam, nyugtáztam, és milyen boldog Julianne, ahogy a karjában tartott. Ez volt az első közös fotónk… és egészen mostanáig az utolsó is. Átpillantottam a konyhaszékek felőli falra, ahol családi fotó
függött: Samet, Julianne-t és engem örökített meg. Weston kapott le bennünket az évzárón. Még a föveg és a tóga volt rajtam, a szüleim ragyogtak az örömtől. A fémkereten elegáns, dőlt betűs írás hirdette, hogy ez a Családunk. Éreztem, hogy elszorul a torkom. Átöleltem Julianne-t. Viszonozta az ölelésem, és felkuncogott. Érződött a hangján, hogy' meglepődött. – Szeretlek, anyu! Elállt a lélegzete ezektől a szavaktól, s arcával a hajamhoz simult. – Én is szeretlek, kisszívem! Mindig is te voltál a szemem fénye! Kinyílt és becsukódott a hátsó ajtó. Léptek hallatszottak. Aztán Sam állt dermedten az ajtóban. – Minden rendben? – A lányunk szereti az anyukáját – szipogta Julianne. Sam megkönnyebbülten engedte el magát, és elmosolyodott. – Az apukámat is szeretem! – mondtam. Ráncba szaladt a homloka, és megremegett az ajka. A padlóra ejtette az aktatáskáját, tett felénk pár lépést, és csatlakozott az ölelésünkhöz. Mindkettőnket eltakart nagy testével, és átfonta hármunkat a karjaival. Ez volt a második szomorú összeölelkezésem aznap. A legjobban mégis az lepett meg, mennyire helyénvalónak találom mindkettőt. Egyik sem tűnt sutának vagy erőltetettnek. Elfogadtam, hogy engem is szerethetnek, mi több, azt is, hogy megérdemlem ezt a szeretetet. – A Los Potrosba megyünk vacsorázni – mondtam elfúló hangon. Mindkét szülőm nevetgélve elengedett. – Csak előbb felmegyek, és gyorsan letusolok – mutattam az emeletre. Sam bólintott, a szeme tele volt könnyel. – Jó ötlet. Bűzlesz.
Julianne játékosan rávert a karjára. – Negyed óra, és itt vagyok. – Oké, édeském – mondta Julianne. Ahogy felfele caplattam a lépcsőn, hallottam még, hogy Julianne a napjáról kérdezgeti Samet. – Iszonyúan hiányoztál! – mondta az apám. Egészen, amíg a szobámba nem értem, nem tűnt el képemről a széles vigyor. Kis családunk erőt és szeretetet sugárzott. Erre voltam a legbüszkébb. Lesikáltam kezemről és körmeimről a tejet, cukrot és csokoládészirupot, aztán alaposan beszappanoztam magam, mielőtt beálltam a forró vízsugár alá, elég hosszan ahhoz, hogy leöblítse rólam a szappant. Épp fogat mostam, mikor a fürdőszobapulton felpittyegett a mobilom. Weston kérdezte SMS-ben, van-e már programom. Igennel válaszoltam, és megírtam, hogy étterembe megyünk a szüleimmel. Nem felelt. Kifésültem a hajam, zöld nyári ruhába és fehér telitalpas cipőbe bújtam. A sminket hagytam a csudába, és a hajamat sem szárítottam meg, hogy ezzel is időt nyerjek. – Tyű, de csinos vagy! – dicsért meg az apám. – Köszönöm. Mit gondoltok, ha Weston visszaír, ő is csatlakozhatna hozzánk vacsorára? Azt hiszem, neki is tervei voltak velem ma estére. – Hogyne, édesem – mondta Julianne, és felvette retiküljét a konyhapultról. – Írd meg neki, hová megyünk. Mentem utánuk Sam kocsijához. Miután elhelyezkedtem a hátsó ülésen és bekötöttem magam, újabb SMS-t küldtem Westonnak. Az étteremben szinte nyomban kaptunk asztalt. A termen végiglejtve városunk ismerős figurái néztek vissza ránk. Kíváncsian méregettek bennünket; még nem ült el a családunkat érintő pletyka.
A mennyezetről alácsüngő piciny triangulumok csilingelve meg-megrezdültek a légkondiból fújt levegő hatására. – Visszaírt Weston? – kérdezte Julianne. Lenéztem a telefonomra. Nem kaptam üzenetet. Megráztam a fejem. – Bizonyára az apjának segít – mondta Sam, és kézbe vette az étlapot. – Minek ez neked? Hiszen mindig ugyanazt rendeled – ugratta Julianne. – Nem is igaz – morogta Sam. Julianne felvonta a szemöldökét. A pincér egy kosárban házi chipset meg egy tál salsát helyezett az asztalunkra. – Kérnek vizet, Senor Alderman? – tudakolta a pincér. Testületileg bólintottunk. – Egy nagy tál quesót talán? – ajánlotta a pincér. Julianne rám kacsintott, hogy lám, ő sem felejtette el. Sam bólintott. – Polio loco, bab nélkül? – pontosított a pincér. Sam úgy tett, mint aki az étlapba mélyed, mialatt türelmesen vártuk a válaszát. Végül igent intett. – Igen, Carlos, köszönöm. Julianne halkan kuncogott, én megpróbáltam megőrizni a komolyságomat. – Van Los Potros Stillwaterben is? – kérdezte Sam a pincértől. – Nem hinném, Senor – felelte ő. – Nem, nincs. Sam holt komolyan nézett rám. – Akkor ne menj az OSU-ra! – Juj, hagyjátok abba! – kacagott Julianne. Carlos türelmesen várta a rendelésünket. – Ugyanazt kérjük – mondta Julianne. A pincér bólintott. Mindez a legkevésbé sem lepte meg. Elég jól ismert minket ahhoz, hogy tudja, mindig ugyanazt kérjük. Felpittyegett a mobilom.
Nem, kösz. – Elindult már Weston? – kérdezte Julianne. – Talán meg kellett volna vámunk a rendeléssel, amíg ideér. Megráztam a fejem, hogy nem, nem jön. – Az apjának segít – vigasztalt Sam. Feléjük fordítottam a mobil képernyőjét, hogy lássák, mit üzent. Összenéztek. – Peter már megint jól leterheli – vont vállat Sam. Visszatért a pincér a vízzel meg egy tál olvasztott fehér sajttal. Úgy nézett ki, mint egy miniboszorkányüst. Sam belemártott egy chipset a quesóba, és elégedetten hümmögött, amíg elrágta. – Mmm. Hú, ez csudajó! Mi lehet a titka? – Az, hogy szeretettel készül – mosolygott rá Carlos. Miután elment, Julianne elkomorodva megjegyezte: – Én vagyok az egyetlen, aki úgy érzi, hogy ez az SMS nem vall Westonra? – Julianne! – szólt rá figyelmeztetőleg a férje. – Ugyan már, Sam! Ez a srác, aki őrülten bele van esve a lányunkba, most az esti programjáról érdeklődik. Mikor Erin megkéri, hogy csatlakozzon hozzánk, nemet mond. Valami nem stimmel! – Édesem… – kezdte Sam, ezúttal erélyesebben. Julianne elővette a mobilját, és elküldött egy SMS-t. – Ugye, nem Westonnak írsz? – paráztam be. – Nem – fintorodott el. – Veronicának. Sam kikapta a mobilt a felesége kezéből, és suta mosollyal az ölébe ejtette. Julianne-nek tátva maradt a szája a váratlan húzástól. – Miért nem hagyod, hogy Erin jöjjön rá, mi ez, drágám? – Sam akkor beszélt ebben a modorban, amikor bepöccent, de igyekezett uralkodni magán. – Miért, mi lehet? – néztem kérdőn hol az egyik, hol a másik
szülőmre. Julianne lemondón hátradőlt a székén. – Már megint túlontúl bevetettem magam, nem igaz? Sam a feleségéhez hajolt, és megpuszilta az arcát. – Egyike ez annak a sok-sok jó tulajdonságnak, amit imádok benned… Különben pedig, igen. Visszaadta Julianne-nek a mobilt, ő pedig eltette. – Tudtok valamit Westonról, amit én nem? – firtattam tovább a dolgot. – Nem, de talán észrevetted, hogy mindent igyekszem eligazítani – rázta meg a fejét Julianne. – Apád nem először kér arra, hogy fogjam vissza magam. Sam büszkén megveregette a felesége vállát. Az asztalt néztem, és azon agyaltam, mi lelhette Westont. Nem izgatott túlságosan, de Julianne-nek igaza volt. Az SMS nem vallott rá. Valószínűleg tennem kellett valamit, nem voltam azonban biztos benne, megy-e ez nekem. A következő SMS-t küldtem: A Los Potrosban vagyunk. Ha éhes vagy, okvetlenül gyere. Weston nem felelt, ezért újabb SMS-t írtam. Zabos vagy? Ezt is válasz nélkül hagyta. Dolgod van? Nem tudnád közölni, jól vagy-e? Jól vagyok. Lecsaptam a mobilt magam mellé a bokszban. Samet és Julianne-t meglepte, hogy begurultam. Sam kissé ijedten simogatta a felesége vállát, aztán átnyúlt az asztal felett, és megveregette a kezemet. Lőttek a vidám családi vacsorának. – Majd eligazítom később – kényszerítettem magamra egy erőltetett mosolyt. – Semmi gond. Valószínűleg Westonnal sincs baj. Érezzük jól magunkat! Nem sok közös vacsoránk maradt amúgy sem.
Julianne-nek könnybe lábadt a szeme, s remegni kezdett az ajka. – Jaj, ne, csak ezt ne! – nyúltam a keze után. – Nem ezt akartam mondani. – Ne csináld, édesem! – morogta Sam. A körülöttünk ülők, akik nem bámultak meg eddig bennünket, most megtették. Eltakartam a szemem a két kezemmel, úgy meredtem magam elé. Sam kurtán felkuncogott. Julianne-nel meglepetten pillantottunk rá. – Ez a való élet, kedveseim. És mi valóságos család vagyunk, valóságos gondokkal – nevetett fel újra az apám.
Tizenkettedik fejezet MAGAM ELÉ MEREDTEM, KI AZ ÉJSZAKÁBA .
Weston mellett ültem a teherautó vezetőfülkéjében. A motor elnémult, s az alant elhúzó kocsik moraja eszembe idézte, hogy a kedvenc helyemen vagyok. Per pillanat azonban nem éreztem itt jól magam. Weston alig méltatott szóra, amióta úgy fél órája beállt a szüleim kocsifelhajtójára. Az éttermi vacsora óta nem felelt további SMS-eimre. Szemlátomást zabos volt, nem is kicsit, mikor bemásztam mellé az utasülésre. Gondoltam, így is jó, és nem törtem meg a csöndet. Neki kellett kimondania, mi zavarja ezúttal. Nagyot sóhajtott, de továbbra is hallgatott. Teltek-múltak a percek. Vágni lehetett köztünk a feszültséget, s a szűk kis vezetőfülke megtelt ki nem mondott vádjaink tömegével. – Berágtál rám? – kérdeztem. – Miért, te igen? Felém fordult, és nyelt egy nagyot. – Mi okom lenne rá? Ezt néhány percig emésztettem, aztán kétkedve néztem rá: – Ha nem haragszol, miért viselkedsz így? – Nem haragszom. – Bizti? – Csak… ideges vagyok. – Miről beszélsz? – nyúlt meg a képem. – Ma láttam Bradyt. – Ó! – A Gose ékszerüzletben. – Tényleg? – Azt mondta, elmondja neked, mit kerestem ott. Ekkor
jutott eszembe, hogy berághatsz rám. Még ha… nem is ez volt a szándékom – kezdett fészkelődni az ülésen. Mereven maga elé nézett, s karját keresztbe vetette az ülésen. A gyűrűjét morzsolgatta a hüvelyk- és mutatóujja között. Vastag aranykarika volt fekete vésettel – egyik oldalon az évfolyamunk dátumával, a másikon egy baseball-labdával. A gránát ékkő gesztenyebarna színe a gimire és kabalájára, a Gesztenye Szellemére, erre a szárnyas sarujú, fáklyalángot hordozó futó alakra utalt. A karika sokkal kisebb volt, mint amilyennek utoljára láttam. Túl kicsi ahhoz, hogy Weston egyetlen ujjara is ráférjen. – Átalakíttattad a gyűrűdet? – vontam fel a szemöldököm. – Mert így illik rá az ujjadra. – Nem volt elég a nyaklánc? Csüggedten nézett rám. – Bradynek igaza volt. Megharagítalak vele. – Nem… csupán úgy gondolom, szólnod kellett volna, mielőtt ilyen… meghatározó lépésre szánod magad. Amint látod, nem viselek gyűrűt, Weston – mutattam elé széttárt ujjaimat. Leejtette maga mellé a kezét. – De azért kedves tőled – mondtam. – Már jó előre elterveztem. Csak miután Brady figyelmeztetett, akkor eszméltem rá, hogy… te nem változol. – Mit akar ez jelenteni? – kérdeztem sértetten. Összegörnyedt vállal bámult ki az ablakon. – Semmit – rázta meg a fejét, majd visszaejtette a széktámlára, és nagyot fújt. – Arra kértél, mondjam ki, hogy szükségem van rád. Megtettem, mert így is van. Ígéreteket kértél, megadtam ezeket is. Most pedig gyűrűt akarsz húzni az ujjamra! – Csak amíg össze nem spórolok egy valódit. – Egy valódi mit? Várakozón nézett rám, várva, hogy felfogom végre. – Nem, nem! – csattantam fel. – Korai ez még.
– Ne aggódj. Úgyis belekerülne egy időbe. Azok, amiket a Gose-nál láttam, marha drágák. Kiszáradt a szám, és úgy éreztem, menten megfulladok. – Mire jó ez a rögeszmés vágyad, hogy pórázra fűzz? Egész életemben arra vártam, hogy elkerüljek innen és szabad legyek, te viszont mintha arra várnál, hogy rabságba taszíts. Weston hirtelen nagyon összetörtnek látszott. – Huh, látom, rendesen berágtál. – Nem rágtam be. Csak nem megy ez nekem… Szeretlek, de túl gyors ez… le kell magad állítanod! – Egy szavad elég, és így lesz. – Mit akarsz ezzel mondani? – Saját ijedt hangom jobban kiakasztott, mint amit mondott. – Hamarosan csomagolni kezdesz. Vártam, hogy előbb vagy utóbb úgyis előállsz vele. Hirtelen szúró fájdalmat éreztem a mellkasomban. – Miért csinálod ezt? Miért próbálsz ellökni magadtól? Mindennek úgy kell történnie, ahogy te elképzeled? Különben fel is út, le is út? Weston elém mutatta a gyűrűt. – Úgy néz ez ki, mintha el akarnálak lökni? A gyűrűre meredtem, és majd megszakadt a szívem. – Miért olyan nehéz ez? Nem lenne szabad annak lennie – morogtam, és lesütöttem a szemem. – Nem, tényleg nem kellene annak lennie. – Nem tudnál kissé türelmesebb lenni? – sandítottam rá. – Túl sok ez nekem. – Holnapután elmész – rándult meg az álla. – Nem akarom… Ha nem kéred a gyűrűt, rendben. Tudhattam volna. Erin… én… hagylak elmenni – lehelte alig hallhatóan. – Így lesz a legjobb. Szakítasz velem? – kérdeztem. – Csak azért, mert nem akarom viselni ezt a gyűrűt? – Számít ez? – kérdezte.
– Nem értem ezt az egészet! – tátogtam levegő után kapkodva. Egyenesen maga elé meredt, és a fogát csikorgatta. – Akarod, hogy hazavigyelek? – Igen – feleltem megborzongva. Begyújtotta a motort, és sebességbe tette a váltót. A teherautó előrelendült, s máris a viadukt végénél jártunk. Balra rántotta a kormányt, száznyolcvan fokos fordulatot vett, aztán a gázra taposott. A szó szoros értelmében repültünk a házunkig. Nem állt be a kocsifelhajtóra, csupán a járdaszélen állt meg, amíg kiszálltam. Be se tudtam csukni az ajtót, már el is hajtott. A hirtelen mozgásba lendült autón becsapódott az ajtó. A teherautó befordult a sarkon. Inaltam befelé, ne halljam, merre ment, haza vagy valahová máshova. Nem akartam tudni. Iparkodtam minél halkabban felsurranni a lépcsőn, ám alig értem a tetejére, Julianne a nevemen szólított. – Erin, minden rendben? – Nem – mondtam, és lezuttyantam a legfelső fokra. – Weston berágott rám… már megint. – Mi történt? – Átalakítana az iskolai gyűrűjét az én méretemre. Azt akarta, hogy viseljem. Már előre kitervelte az egészet, különleges ajándéknak szánta. De én totál beijedtem, és tönkretettem az örömét. Azt hiszem, szakított velem. Julianne mély levegőt vett, majd mély töprengésbe merülve lassan kifújta a levegőt. – Pfű! – Hát igen. – Tudod… – Felbattyogott a lépcsőn. Fehér szatén pongyoláján megcsillant a holdfény, amely a bejárati ajtó felső üvegezett panelján áradt be ránk. – Az áldóját! – mondta, és leült, néhány lépcsőfokkal lejjebb. – Akarod, hogy felébresszem aput? – Nem. – Olyan vékonyra és nyöszörgősre sikeredett a
hangom, hogy nagyon utáltam magam érte. – Gyönyörű nyarunk volt! Mindent kimondtam, amit csak Weston hallani akart. Azt hittem, működni fog. De semmi nem elég neki. Nyakláncot aggat a nyakamra, és gyűrűt a kezemre. Most pedig valódi gyűrűről is beszél! – Hogy érted ezt? – Nem most, később – tettem hozzá a pontosság kedvéért. Julianne megkönnyebbülten bólintott. – Szent isten, ez a srác túlpörögte magát! – A szó szoros értelmében, ahogy a tinik is mondják. Julianne hangosan felhorkantott. – Erről nem sokat tudok, de az a benyomásom, hogy unosuntalan ugyanazt hajtogatja. – Tele van vele a hócipőm! – Oké, talán tényleg igaza van. Talán ideje szakítanotok. Az elkövetkező két napon egyfolytában pakolsz majd, aztán irány Stillwater. Hívd fel azután, miután berendezkedtél és megszoktál ott. – Az az érzésem, hogy ő is ezt akarja – ráncoltam össze a homlokom. – Úgy érzem, ellök magától… látszólag öntudatlanul… mégis valahogyan szándékosan. – Próbára akar tenni. – Igen! – löktem magasba a kezem. – Mert bizonytalan magában. Igen. – Ezen elgondolkodtam egy darabig. – Igazad van! Szabadságra, mozgástérre van szükségünk. Neki kell eldöntenie, bírja-e így. Nem dönthetek helyette. Julianne térdemre fektette az arcát. – Hajszálpontosan olyan, mint én. – Úgy érted, ő is mindent görcsösen el akar rendezni? – Azt szeretné, ha minden az ő szabályaihoz igazodna. Ahogyan a kacsák úsznak egymás után, zsinórban. Ettől nyugodna csak meg. Apád szokta mondogatni, ez az embertípus azt szeretné ellenőrzése alatt tartani, amire módja van, hiszen
annyi mindenre nincs befolyása. – Azt mondod, el kellene tűrnöm neki? Ezzel együtt szeretni? – Megteheted, de ekkor esetleg fel kell adnod a saját szükségleteidet. Forgott velem a világ. – Túl felnőttes ez nekem. Nem vagyok rá felkészülve. – Dehogynem, és épp ez itt a gond. Neki is sokkal könnyebb lenne, ha olyan lennél, mint a többi tizennyolc éves szerelmes bakfis. Akkor örömmel felhúznád azt a gyűrűt az ujjadra, és hamarosan, előbb, mint hinné, már gyémántgyűrűre ácsingóznál. Időre van szüksége, amíg felnő hozzád, és ésszerűbben látja a dolgokat. Ennek is eljön majd a napja. – Annyira sajnálom szegényt! – mondtam. – Olyan csaj kéne mellé, aki örömkönnyeket sírna egy ilyen ajándéktól. – Én viszont nem sajnálom – jelentette ki Julianne habozás nélkül. – Okosan viselkedtél. Később még becsülni fog ezért. – Úgy gondolod? – Nem gondolom, tudom. Pánikba esett. El fog múlni. Megöleltem anyámat, és felsiettem a lépcsőn. A szobámban, kezemben a mobillal, az ágyra roskadtam. Miután percek múltán sem érkezett válasz, az éjjeliszekrényre helyeztem a mobilt. Esni kezdett, súlyos cseppek kopogtak az ablaküvegen. A távolban megdörrent az ég. Rövidesen villám szántotta át az eget, fénye egy futó pillanatra bevilágította a szobámat. Megpróbáltam nem gondolni Westonra, ám ez lehetetlen volt. Bántam a történteket, mindenekelőtt azonban édes emlékek kavarogtak a fejemben. Nem is olyan régen még arról ábrándoztam, milyen lehet, ha Weston Gates szered az ember lányát. Mostanra azonban a szerelem csúf fonákját mutatta. Nevetséges hullámvasúttá vált, ultimátummá, zsákutcává… legalábbis az, ami megmarad belőle. Gondolataim olyan sötéten gomolyogtak, mint a felhők két
villámlás között. Hiszen nem akart mást szegény, mint odaadni azt a gyűrűt! Gyerekes gesztus volt, semmi egyéb. Miért érzem sértve magam, valahányszor kimutatja, mennyire ragaszkodik hozzám? Nagyon úgy tűnt, hogy két malomban őrlünk. A gyűrűt, nyakláncot és ígéreteket is leszámítva… kockára tettem a kapcsolatunkat, amikor a magam módján kívántam szeretni, nem úgy, ahogyan ő előírta. Valóban el kell válnom a sráctól, akiről még akkor álmodoztam, amikor nem tudtam, milyen is a szerelem? Nem késtem el máris? – villant fel a vérfagyasztó gondolat Halkan kopogtattak az ajtómon. Felemeltem a fejem. – Kaptál választ? – suttogta Julianne a küszöbről. – Nem. Nem tudod Veronicától, hogy hazament-e Weston? – Igen, otthon van – bólintott Julianne. Visszahanyatlottam a párnámra. – Helyes. – Majd átjön. Most próbálj meg aludni – mondta Julianne lágy anyai hangján, aztán beleolvadt a folyosó sötétjébe. Éktelen mennydörgés rázta meg a házat, a leghangosabb a mai viharban. A legszívesebben felpattantam volna az ágyamból, hogy átrohanjak Westonékhoz az esőáztatta réten, és felzörgessem álmából. De már három hónapja tartott ez a huzavona, és most nagyon úgy nézett ki, hogy végleg szakítottunk. Ám bármilyen súlyos gondolatok jártak a fejemben, az eső éneke hamarosan álomba ringatott. Egy smaragdzöld szempárról álmodtam, puha ujjak leheletfinom érintéséről a bőrömön meg egy magányos, üres kolesz-szobáról. Amikor reggel kinyitottam a szemem, nem éreztem megkönynyebbülést. A remény leghalványabb szikrája sem volt jelen ebben a reggelben. Oldalamra fordultam, s ügyet se vetettem az ablakom előtt felzengő madárdalra vagy az áttetsző függönyökön átszűrendő
napsugarakra. Weston szavai úgy peregtek agyam vetítővásznán, akár egy végfőcím, melyet ő mondott el mély, megnyugtató hangján. Máris hiányzott. Kezem kinyúlt a takaró alól, és kitapogatta az éjjeliszekrényen a mobilt. Szinte féltem megnézni. Mégis megtettem. A kijelző pont olyan volt, amilyennek vártam: tök üres. Vajon mit csinálhat most ebben a pillanatban Weston, töprengtem. Vajon ébren van-e már, felkelt és a dolgai után lát; gondol-e rám, vagy’ megpróbál száműzni a gondolatai közül, sajnálja-e, hogy' beolvasztotta miattam a gyűrűjét. – Erin? – hívott lentről Sam. – Ki az ágyból, hétalvó! Nagy nap vár ránk! Hamar ment az idő a rendezkedéssel, pakolással és bevásárlással. Jó is lett volna, ha mindez száműzi agyamból Westont, de minél több holmit suvasztottam el, annál többet gondoltam rá.
*** A költözés napján Sam telerakta Julianne sportkocsiját dobozokkal és zsákokkal. Legalább kétszer átrendezte az egész cuccot, mielőtt elégedett lett az eredménnyel. – Azért sem sírok! – fogadkozott Julianne. – Hiszen ez csak egy ostoba autóút. Százszor is megjártuk Stillvatert. Ez sem más. Csupáncsak most… egyetlen gyermekünket… jaj, mindjárt bőgök! – mondta, és szaggatottá vált a légzése. – Nem fogsz sírni! – jelentette ki Sam, és egy szívószálas poharat nyomott a kezébe. – Kamilla. Hörpölgesd el, és közben arra gondolj, milyen okos lesz a lányunk az egyetem befejeztével. Egy halom pénzt fog keresni, így a legfájintosabb öregek otthonába tud bedugni kettőnket. Idegesen fészkelődni kezdtem. – Na, mi lesz, gyerkőc? Ideje menned – mondta Sam. Julianne szája szigorú vonallá préselődött, ahogy átült az utasülésre, és becsapta maga után az ajtót.
– Jól vagy, anyu? – kérdeztem, miközben egyre körbejárt a szemem. – Igen. És te? Néhány lépést tettem az udvaron, és az utat fürkésztem mindkét irányban. De Weston teherautója nem volt sehol. Sam megértőn intett vissza. – Gyere, drágám! Ideje indulnunk. Lelombozva bólintottam. – Azt hittem, legalább idetolja a képét, hogy elbúcsúzzon. – Van rá ideje. Talán holnap vagy máskor néz át hozzád. Csak pár nap múlva megy el. – Holnap eligazítás lesz – mondtam, és kinyitottam a BMWm ajtaját. Sam nézte, hogyan ülök be a volán mögé. Közben feljebb tolta az orrnyergén kerek, szarukeretes szemüvegét. – Ne aggódj ezért, drágám! Okosabb most az iskolára koncentrálnod. A mai nap elhozta, amiről olyan régen álmodsz. Szeretném, ha inkább ennek örülnél. Bólintottam. Sam a sportkocsihoz lépett, és beült Julianne mellé. Kifarolt a kocsifelhajtóról, majd kiállt a járda mellé, bevárva engem. Megálltunk egy villanyrendőrnél, aztán kihúztunk a Chrysler Avenue-ra, és kelet felé fordultunk.
Tizenharmadik fejezet EGYEDÜL
AUTÓKÁZNI EGY ÓRA NEGYVEN PERCEN KERESZTÜL
nem segített elterelni a gondolataimat Westonról. Szó mi szó, álmaim beteljesülésének napja volt ez, csakhogy minden totál másként történt, mint ahogyan elképzeltem. Blackwell elhagyása nem jelentett menekülést. Búcsú volt csupán, és még nem tudtam, mit hoz számomra a jövő. Mintha a rádiós műsorvezetők is megsejtették volna, mennyire magam alatt vagyok, mert a DJ kizárólag bánatos nótákat játszott le. Ha mégis vidámak kerültek a listájára, azok is csak arra emlékeztettek, milyen távol áll tőlem mindenféle jókedv. Szóval egyre inkább elszontyolodtam. Sam behúzott a kolesz parkolójába. A legtöbb hely foglalt volt már, ezért egy fával párhuzamosan állt le. Mérget vettem volna rá, hogy szabálytalanul. Kiugrott a kocsiból, és mutatta, hogyan soroljak be mögé. – Ma bizonyára megbocsátanak nekünk – jegyezte meg megnyugtató mosollyal. Mosolya azonban nyomban lehervadt, amikor meglátta, milyen nyomorúságos állapotban vagyok. – Gyere ide, bogárkám! Magához ölelt. Julianne léptei közeledtek. Megállt mellettünk. Ránézve láttam, hogy ugyanolyan kisírt a szeme, mint az enyém. Szipogva törölgettem az arcom, ő dettó. – Oké – bólintott. – Rajta, lássunk munkához. – Két keze közé fogta az arcomat. – Nagy nap ez a mai! Nagyszerű nap! Miután bejelentkeztem, megkaptam a megfelelő nyomtatványokat és a kulcsomat, visszamentem a szüleimhez, akik a sportkocsi nyitott ajtaja mellett álltak. – Na, csapjunk a lovak közé! – morogta Sam, és már emelt
is a feje fölé egy mindenfélével megrakott szennyeskosarat. Julianne kuncogni kezdett, mire én is elnevettem magam. Egymás fölé tornyoztam két kisebb dobozt, és a karomba kaptam őket. – Szerencsére van lift – emelt fel Julianne fújtatva egy dobozt. – Ez a Bennett Hall, a legjobb mind közül – mosolygott rám. – Tőlünk jobbra a Boone Pickers stadiont látod, ott a legjobb a kaja. – Tudod, milyen haspók vagyok – mosolyogtam elismerően Samre. – Ne nekem köszönd, hanem anyádnak. Ő vetette be a protekcióját. Hálásan anyámra nevettem. – Nem megmondtam, hogy gondunk lesz rád? – mondta ő elégedetten. – Hadd vigyem én, Julianne! – szólalt meg egy bársonyos, mély hang a sportkocsi mögül. Weston lépett elő, s széttárta a karját. Elszorult a szívem, és remegni kezdett a gyomrom. Julianne átadta neki a dobozt, sőt, egy másikat is fölébe rakott. – Rendes tőled, hogy előkerültél, Wes! – Igen, asszonyom – felelt ő egyszerűen. Julianne felkapott néhány zsákot, és elindult Sam után az épület felé. – Szia – mondtam, de máris tök hülyének éreztem a hétköznapi köszöntést. Westonnak a szeme se rebbent. – Ma épp nem akadt dolgom. Arra jutottam, hogy tahóság lenne, ha nem segítenék a költözésben. – Köszönöm – hebegtem. – Ne köszönd. Baráti szívesség. Bólintottam. Együtt vágtunk át a parkolón az előcsarnokig. Sam a liftet foglalta, míg Julianne a papírost szorongatta,
amelyen a szobaszámom és az odajutás mikéntje volt olvasható. – Első emelet, kétszázharminchetes szoba – mondta. Sam megnyomta a gombot. Westonnal megpróbáltunk elférni egymás mellett a cuccaimmal. A karunk összeért. Égetett a vágy meleg, puha bőrének érintéséért. Kinyílt a liftajtó. Weston kilépett a folyosóra, s mindkét irányban szétnézett. Sam elfurakodott mellettünk, ő vezette a csapatot. Julianne követte másodiknak, Weston volt a sereghajtó. A szobámon belül kerülve Sam letette a dobozokat, s Julianne is a padlóra helyezte a zsákokat. Halomnyi összehajtogatott lepedőt vett elő az egyikből, és a kezembe nyomta. A memóriahabos matracot Westonnak hajította oda. – Rajta, csipkedjük magunkat! – mondta. Egyszobás lakosztályomhoz komplett konyha, továbbá mosogató- és szárítógép tartozott. Tágas kégli volt. – Hú, mindjárt elájulok! – sóhajtottam. Sam vállamra tette a kezét. – Úgy érted, ugye, az örömtől? Nagy nap ez a mai, nem emlékszel? Na, menjünk a többi holmidért. – Megyek én is – ugrott máris Weston. Julianne azonban feltartóztatta. – Mi segítettünk bepakolni, te segíts a kipakolásban – mondta, mire ő kurtán bólintott. Pár peremi béna csönd után Sam kézen fogta a feleségét, és az ajtó becsukódott mögöttük. Weston kicipzárazta a memóriahabos matrac átlátszó műanyag védőhuzatát, és az ágyra terítette. Én a lepedőt borítottam rá, mire széttárta a kezét, hogy megfogja az ellenoldalon. – Kösz, hogy eljöttél – mondtam, mialatt együtt megágyaztunk. Szuper a kéglid! Erre semmi szellemes nem jutott eszembe, ezért inkább
hallgattam. – Kicsit mintha túl tágas lenne. – Most sértegetsz vagy bűntudatot akarsz bennem kelteni? – borult lángba az arcom. – Egyiket sem – sóhajtott fel. Miután végeztünk az ágyazással, nekiláttunk a dobozok kipakolásának. Sam és Julianne ki-be jártak. Weston felakasztott egy lámpát, és kirakodta a bio-tisztítószereket. A konyhát is rendbe tette. Én eközben elraktam a ruháimat. Miután a szüleim mindent felhoztak, vállvetve felaggatták a falra a képeket. Kezdett egyre otthonosabb lenni a koleszszobám. Weston ide-oda téblábolt, míg végül letelepedett a kanapéra. – A bútort is ti vettétek? – kérdezte, a huzat tetején nyugtatva a karját. – Nem, bútorozva kaptuk – felelte Julián ne. Weston megpróbált úgy tenni, mintha nem imponálna neki a szobám. – Le merem fogadni, hogy az én lakásom Dallasban a nyomába se érhet ennek! – Én meg arra fogadok, hogy a szüleid is mindent megtesznek majd a kényelmedért – kuncogott fel Sam. – Csakhogy, ne feledd, nem a Duke-ra megyek – vigyorgott rá Weston jelentőségteljesen. – Hallottam. Peter azt is elmondta, mennyire büszke, hogy kiálltál a választásod mellett Még valami krétarajzoddal is eldicsekedett, amelynek történetesen az én lányom a modellje. Megállt bennem az ütő. Weston olyan képet vágott, mintha Sam pofon legyintette volna. – Hmm… lent hagytunk még pár holmit – nézett körül Sam. – Mondd, hogy mit. Megyek, felhozom – ajánlkozott Weston. – Például a szemétkosarakat – kezdte sorolni Julianne. – Aztán lent van még a tengeri só és a feketebors-granulátum. – Komolyan beszél? – nézett rám tétován Weston.
Vállat vontam. Sam megrángatta a felesége ruhaujját. – Menjünk, drágám! Előzzük le az utakon a lassabb és feledékenyebb szülőket. Az ajtóhoz siettek. Magunkra maradtunk Westonnal tágas lakosztályomban. Vágni lehetett a bazi nagy feszültséget. – Nem muszáj maradnod. Elmehetsz te is – takartam el az arcomat. – Kösz – mondta, és már állt is fel. – Nem muszáj elmenned – motyogtam bepánikolva. – Csak arra értettem, hogy amennyiben kín lenne itt maradnod… Én is el akartam búcsúzni, de nem számítottam arra, hogy segítesz a költözésben. Jólesett! – Már elbúcsúztunk egymástól. Hónapok óta mást sem tettél. Hátradőltem a széken. – Ez nem igaz! – Még mindig rajtad van. Megtapogattam a nyakláncot. Éreztem, hogyan borul lángba az arcom. – Miért, levegyem? Nem igazán ismerem ki magam, mi a szokás ilyenkor. – Tégy amit akarsz – csattant fel. Keresztbe fontam karom a hasam előtt. Rég volt már, amikor meg kellett védenem magam valakivel szemben; kijöttem a gyakorlatból. Weston feltartotta, majd maga mellé ejtette a kezét. A szokásos piros baseballsort meg tengerészkék póló volt rajta, bozontos haja kikandikált hátracsapott baseballsatyekja alól. Semmi kedvem veszekedni. Csak elmegyek, és kész… – Az ajtóra mutatott, felnyalábolta a kulcsait, és kifelé indult. – Elég abból, hogy folyamatosan lelépsz! – Hogyan? – fordult hátra megkeményedett tekintettel. – Nem törheted össze újra meg újra a szívemet, hogy azután
ezért is engem hibáztass! Felvonta a szemöldökét. – Én törtem össze a szívedet? Én? – mutatott a mellkasára. – Utoljára jöhettél ide! Ha te befejezted velem, én is befejeztem! Forró könny égette az arcomat, de letöröltem. Utálkozva csóválta a fejét. – Nem is tudom, miért jöttem. – Keze már a kilincsen volt. – Mert szeretsz, nem igaz? – nyögtem ki elfúló hangon. – És azt is tudod, hogy én is szeretlek! Akkor miért van ez az egész? Még mindig nem tudom, mit csináltam rosszul! Úgy nézett rám, mintha tüzet fogtam volna. – Azért, mert nem fogadtam el azt a gyűrűt? – tettem egy lépést felé. – Mert nem akarok összeköltözni veled? Tévedsz – mutattam rá. – Nem sokat tudok a szerelemről, ennyit azonban felfogtam. Te bántasz… méghozzá a semmiért. Boldogok voltunk! Együtt voltunk, most pedig nem. Nem én vagyok az oka. Te hagytál ott! – leheltem totál kifulladva. Weston mindeközben lesütötte a szemét. Ádámcsutkája felle járt, ahogy nyelt egy nagyot. Megmarkolta a kilincset. – Érezd jól magad Stillwaterben! Ezt komolyan mondom – tette hozzá kis hallgatás után. Miután elment, felkaptam a hozzám legközelebb eső tárgyat, egy képkeretet, és mérgemben az ajtóhoz vágtam. Rapityára tört, mire szám elé kaptam a kezem. Julianne vette meg, azért, mert erősen emlékeztetett a családi fotónk keretére. Ezen azonban a Sok boldogságot! felirat állt. Most darabokban hevert a padlón. Weston elhagyott. Az ablakhoz mentem. Láttam, hogy Sam és Julianne megállítják őt a parkolóban. Ujjait a csípőjére akasztotta, s egyik lábáról a másikra állt, mint aki nehezen tűri a faggatást. Sam a vállára tette a kezét, mialatt Julianne az épület felé sietett. Weston megfordította és a homlokába húzta a
baseballsapkáját, s lehorgasztotta a fejét. Sam magához vonta, ő pedig átölelte az apámat. Rohantam az előszobába, hátha ott találom a seprűt. Julianne azonban már kopogtatott az ajtómon. Lassan kinyitottam előtte. Égtem, mint a rongy, amikor tekintete a széttört képre esett a lábánál. – Jaj, Erin! – guggolt le mellém. Segített összeszedni a nagyobb darabokat, aztán az előszobaszekrényhez lépett. – Ne haragudj, hogy kivertem a hisztit – motyogtam. – Mit mondott neked? – Nem sokat. Főleg én beszéltem. Ő csak fogta magát, és kisétált. Egyre jobb ebben. – Nem, össze van zavarodva és tanácstalan – ráncolta össze a szemöldökét Julianne. – Csak sajna rajtad veri le a lelkiállapotát. Sam kopogtatott az ajtón, amely résnyire nyitva maradt Julianne jövetele után. – Összeszedtétek? – kérdezte. Lapátot vett elő a gardróbból, s fogta, amíg Julianne mindent rásöpört a képkeret maradványaiból. Percek múltán a nyoma is eltűnt, s dührohamom mementója az egyik új szemétkosárban kötött ki. Mintha a boldogságot kívánó keret soha nem is létezett volna. – Tudom, nehéz ezt most elhinned – mondta Sam –, de Weston per pillanat leginkább önmagát bántja. Úgy tesz, mintha az egész nem érdekelné többé. A férfiak nem olyan kemények, mint az ellenkező nem. Botladozva botorkálunk kiszemelt célunk felé, akár a járni tanuló kiskölykök. Közben pedig mindent félresöprünk az útból. Mindentől, ami kicsit is ijesztő, visítozni kezdünk, akár a koboldok. Elnevettük magunkat Julianne-nel. – Ez nagyon igaz – csóválta a fejét. – Emlékszel, ugye, amikor… – Igen – vágta el a továbbiakat Sam. – Ne idézzük fel újra.
Ez a srác most megpróbál rájönni, mit is művelt – fordult felém. – Ha egy csöpp esze van, térden csúszva jön vissza a bocsánatodért könyörögni. – Nem kellene könyörögnie – mondtam, s a nyakláncot babrálva kibámultam az ablakon.
*** – Vége az órának – mondta Kelley professzorasszony, szőke fürtjeit rezegtetve. Összeszedtem a cuccomat, és elindultam a nyáj után a folyosón. Lementem a lépcsőn, ki a kijáraton, majd a Bennett Hall felé fordultam. Az ősz mindig totál kiszámíthatatlan Oklahomában. Egy nap, és kezdődik az őszi szünet, és noha sütött a nap, nem volt ritka ebben az államban, hogy másnapra a hőmérséklet akár fagypont alá esik. Hiába volt még meleg, a szűnni nem akaró szél megborzongatott. A kolesz felé menet szorosabbra fogtam magamon a kabátom, és leszegtem a fejem a szél ellenében. Egyetemi éveimről álmodozva egyszer sem képzeltem el, milyen lesz hazamenni. Most azonban tudtam, hogy Julianne pulykával vár, és Sam szállít haza. Kitalált ugyanis valami légből kapott indokot, miért keveredik épp Stillwaterbe a szünet kezdete előtti napon. Átkeltem a Hall of Fame Avenue-n, és keletnek fordultam a Bennett Hall irányában. Valaki elkocogott mellettem. Csak több lépés után néztem tel, ki lehet. – Brady! – leheltem ledöbbenve. Fölém tornyosult. – Hogy lerobbant ez az OSU! – kezdte önelégült mosollyal. – Újabban minden jöttmentet ideengednek. Zsebre tett kézzel néztem szembe vele. Blackwellben nem engedtem, hogy Weston megtorolja Brady utolsó aljas húzását, mert véget szerettem volna vetni az erőszaknak. Az eligazítás
óta ott motoszkált a tudatomban, hogy összefuthatok vele, egyvalamiben azonban nem kételkedtem: Brady Beck soha többé nem félemlíthet meg! – Elvégre is állami iskola – morogtam, és újra megindultam. Brady szorosan a nyomomban maradt. – Az egyletből az egyik cimbora utánad kérdezett, mikor megtudta, hogy egy helyről érkeztünk. Mondtam neki, vigyázzon veled, mert súlyos herpeszfertőzéssel küzdesz. – Érett húzás csakugyan. Brady megrántotta a kabátom, hogy megállítson, és az arcom elé tolta a képét. Elrántottam a kabátom, mire zavartan hunyorogni kezdett. – Ez nem a gimi, Brady! Senkit nem érdekel, kik a szüleid, vagy hogy milyen márkájú a teherautód. Az se számít, mekkora tahó vagy. Éppenséggel én is magasról teszek rád. Vedd tudomásul, hogy semmi közöm hozzád! – Ez minden! – vakkantott fel. – Ez a nagy szónoklat? – Erre vársz? Szónoklatra? – néztem rá félrebillentett fejjel. – Színpadi hatásokra? Nem attól érzem jól magam a bőrömben, hogy gyűlöllek – ráztam meg a fejem. – Akkor sem, ha itt könyörögsz, hogy figyeljek rád. Üldözőbe veszel, hogy kikunyerálj tőlem valamicske figyelmet. Szánalmas vagy! Brady tétován toporgott előttem. – Hallod, amit mondok? – hajoltam közelebb hozzá rezzenéstelen tekintettel. – Nem utállak, Brady. Totál hidegen hagysz. – Én azonban teljes szívemből utállak, te ócska kis picsa! – nézett rám izzó gyűlölettel. – Tudom – néztem vele farkasszemet. – Ezt már megbeszéltük. Nem léphetnénk tovább mind a ketten? Vagy azt igényled, hogy többet foglalkozzam veled? – Kapd be! – mondta, és ott hagyott. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és folytattam utamat a Bennett felé. Minden egyes lépésemmel úgy éreztem, mázsás
súlyok szakadnak le rólam. Tudtam, ha Brady még egyszer elém mer állni, innen kezdjük újra. Ő pedig túlontúl beképzelt ahhoz, hogy hagyja magát megalázni, hiszen a hiúsága még a kötekedő kedvénél is nagyobb. A kolesz közelében egyre többen jöttek-mentek az épület körül. – Erin! – hallottam meg egy magas lányhangot. Rebecca, rézvörös hajú szomszédom kerülgette a tömeget, hogy hazajusson. – Szia! – Mindig hangos és élénk volt, ha esett, ha fújt. – Ma este bazi nagy buli lesz a Lambda Ki házban, a Parti Zónában! – jelentette be. – Kösz, de nem megyek – mondtam, és nyitottam is a bejárati ajtót. – Ugyan már, gyere csak el! – kérlelt. Az Oklahoma állambeli Hobartból származott, egy Blackwellnél is kisebb helységből, amit le se tagadhatott volna, mert a kiejtése tök délvidéki volt. – Tanulnom kell. Miért, neked nem? – kérdeztem. – És? – kérdezett vissza. – Lehet bármilyen szuper az a buli, készülnöm kell a zeneismeret-tesztre – ráztam meg a fejem. – Egyelőre négyesre állok. – Nem rossz jegy az, Erin! – A szüleim állják az iskoláztatásomat. Ha maximum négyes telik tőlem, hát az is jó. Viszont ha többet tudok kihozni magamból, tartozom nekik annyival, hogy legalább megpróbálom. – Túl sokat vagy együtt a tanácsadóddal – húzta el a száját Rebecca. A liftben megnyomta az első emelet gombját. – Nekem is tanulnom kell, csak reméltem, hogy lebeszélsz róla – vallotta be. – Tudtad, hogy tőlem hiába várhatod – mondtam.
– Na, ja. Ezért is téged kérdeztelek, nem Hannah Matthewst. Még mielőtt a liftajtó becsukódott volna, Hayden Wentz ugrott be közénk. Rebecca egész tartása nyomban megváltozott, lezserből illedelmesre váltott. Hayden végignézett mindkettőnkön. Igyekezett nem ránk lihegni a futás után. – Kösz – biccentett oda kurtán. – Mész a ma esti Lambda Ki bulira? – érdeklődött Rebecca. – Igen – felelte a srác. – Elsős vagyok, ezért azt hiszem, el is várják tőlem. – Ó – rebegte Rebecca, a szemet tapogatva, és könyörögve nézett rám. – Nem! – mondtam. – Mit nem? – tudakolta Hayden hirtelen támadt kíváncsisággal. – Nem megyek el. – Oké – mondta összezavarodva. – Nem is kértelek rá, nem mintha nem lenne hozzá kedvem. Voltaképpen megfordult a fejemben, csak nem… hagyjuk inkább. Rebecca eltátotta a száját. – Hogy mi? Nem, nem – tiltakoztam erélyesen. – E z csak valami tévedés lehet. Rebeccának is mondtam az előbb… de tényleg hagyjuk. Rebecca kuncogni kezdett, én pedig behunytam a szemem, mert égtem, mint a rongy. Kinyílt a lift ajtaja. A szó szoros értelmében kiszökkentem a folyosóra. Rebecca is kilépett, még mindig vihorászva. – Atyavilág! – morogtam a fogam között. – Nem hallottad, mit mondott? Ez a srác beléd zúgott! – De hisz nem is ismer – fintorítottam el az orromat. – Oké, akkor csak jó vagy nála. Okvetlenül gyere el! A zárba csúsztattam a kulcsot, és megrángattam kissé, mielőtt elfordítottam a kilincset.
– Add fel, Bec! Azt csinálsz, amit akarsz, én viszont nem megyek. Becsuktam az ajtót magam mögött, aztán szemem behunyva a fájának dőltem. Nem voltam vak. Hayden volt a legszexisebb srác Bennett Hallban, ugyanakkor bazi nagy tahó is. Tonkawából származott. Ezt a pirinyó községet mindössze pár kilométernyi szántó és legelő választja el Blackwelltől. De valahányszor észrevettem egy srácot, menten Weston jutott eszembe – legfőképpen úgy, hogy el kellene őt felejtenem. Ez is az egyik oka volt, hogy Sam felajánlotta, értem jön. A szüleim féltek, netán nem látogatok haza a szünetben, attól való féltemben, hogy összefutok Westonnal. Levettem a dzsekimet, ledobtam a padlóra a hátizsákomat, és a székembe roskadtam. Egy ekkora lakásban egyedül élni olyan érzést keltett bennem, mintha megint Ginával laknék, noha ez sokkal tisztább volt. Miután végeztem a tanulással, tévézgettem és megnéztem, nem jött-e e-mailem a szüleimtől. Aztán ha lehet, még tisztábbra sikáltam a konyhai munkapultokat, és a csempéket is ragyogóra mostam. Még a frigó belsejét is kitisztogattam. Nagy bánatomra a sok tisztogatástól elvesztette régi meghitt bio-tisztítószagát, ami az otthonomra emlékeztetett. Felpittyegett a mobilom. Előkotortam a hátizsákomból. Hailey kérte a zeneismeret jegyzeteimet. Ő is azt tudakolta, nem megyek-e el a buliba. Nyomban begépeltem, hogy nem. Letettem a mobilt. Újra felpittyegett, nagyot sóhajtva ismét kézbe vettem. Ezúttal csoportos SMS volt, az irodalomszeminárium hallgatói – Alex, Anna és Renee – küldték; ők is ugyanazt kérdezték. Nem, nem megyek. Lezártam a telefont, és miután a kávézóasztalra tettem, újfent kényelembe helyezkedtem. Jó érzés volt, hogy
barátságokat köthetek, bár egy koleszben túl sok is összejön belőlük. Többek között erre sem számítottam új életemben. Az újabb pittyegés hallatán egyenesen felnyögtem. Elnémítottam a készüléket az oldalsó gombbal. – Nem, nem megyek bulizni, akárki kérdi! – mondtam ki hangosan. Mérgesen meredtem a hátizsákomra. Benne volt a teszteligazító; tudtam, hogy rövidesen elő kell vennem. Mikor felkászálódtam ehhez, kopogtattak az ajtómon. Bosszúsan odatrappoltam, elfordítottam a kilincset, és kinyitottam. – Nem megyek a bu… Weston Gates állt a küszöbön, arcán reménykedő vigyorral.
Tizennegyedik fejezet ...LIBA – FEJEZTEM BE ELKÉPEDJEN A MONDATOT. – Miféle buliba? – kérdezte mosolyogva. – Mit keresel itt? – hápogtam, homlokomat táncolva. – Küldtem egy SMS-t, hogy ne lepjelek meg – mondta. Láthatóan lehervasztotta a reakcióm. – Mikor? – kérdeztem, és hátrapillantottam a továbbra is a kávézóasztalon heverő mobilra. – A parkolóból. Kábé két perce. – Várta, hogy mondjak erre valamit, és amikor, nem tettem, vállat vont. – Bejöhetek? – Nem! – Uff! – Tanulnom kell. Nehéz tesztet írunk holnap, mielőtt Sam értem jön, hogy hazavigyen. – Igen. Csakhogy mondtam neki, hogy majd én elhozlak. – Hogy mi? – Megbeszéltük, hogy én jövök érted. Már pár napja otthon vagyok. Egy csomó időt lógtam… nálatok. – Egy nappal korábban jöttél. Zsebre vágta a kezét. – Tudom. Vissza is jöhetek. Kibírok még egy napot nélküled, Erin. Nagy gyakorlatom van benne. Tekintete a nyakláncomra esett. Betűrtem a gallérom alá. Dögös félmosollyal nézett rám hosszú szempillái takarásából. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Olyan keményen próbáltam elfeledkezni erről a szempárról, a mostanra jócskán elvadult hajról, a puha, bronzbarna bőrről, amely per pillanat olajbarna árnyalatot öltött. Mintha Weston időközben meg is nőtt és kicsit meg is hízott volna. Érettebbnek, tapasztaltabbnak látszott. Vajon miféle tapasztalatai lehettek? – suhant át az
agyamon. Hayden ment el mellettünk a folyosón, és megállt, mert felismerte Westont. – Szia, haver. Ide jöttél? – Menten le is vonta a látottakból a megfelelő következtetést. – Bocs, Erin, nem tudtam, hogy jártok. Weston hol rám pillantott, hol Haydenre, majd elkomorodva hátrébb lépett. – Jaj, nem, dehogy! – morogta ő, lefordítva Weston testbeszédét. – Valami történt ugyan nemrég a liftben, de… Weston újabb lépést hátrált. Látszott rajta, nagy erőfeszítésébe kerül, hogy megőrizze a hidegvérét. Fújtatva, az orrán át lélegzett, s két szemöldöke között mély árok jelent meg. Olvastam a gondolataiban, de nem magyarázkodtam. Úgyis hiába lett volna; ha egyszer ő valamit a fejébe vett, az istennek sem lehetett kibeszélni belőle. Hayden mindkét kezét feltartotta, aztán összekulcsolta kócos, szőke haján. – A francba! Ne érts félre! Semmi nem történt a liftben! Weston sarkon fordult, és már elindult, Hayden azonban megpróbálta megállítani. Weston ekkor megragadta a kabátja hajtókájánál fogva, és a falnak lökte. Szólnia sem kellett, minden rá volt írva az arcára. Hayden pislogva ismét feltartotta a kezét. – Hallgass meg… végre! Megpróbáltam elhívni Erint… egy ma esti buliba. Bazi nagy félreértés volt, és mindketten zavarba jöttünk. De már szálltunk is ki a liftből. Tök béna helyzet volt. Ennyi volt az egész, esküszöm! Weston rám nézett, hogy erősítsem meg Hayden szavait. Bólintottam, hogy igen, így történt. Erre elengedte Hayden kabátját, aki hátrálni kezdett. – Sajnálom! – nézett Westonra, aztán meg rám. – Igazán nagyon sajnálom! Fejemet rázva adtam tudtára, hogy nem haragszom. Ő azonban már aligha vehette észre, úgy iszkolt a lift fele. Beugrott,
és kétszer is megnyomta a gombot, mielőtt bezárult az ajtaja. Westonnak láthatóan nem kis erőfeszítésébe került, hogy lenyugodjon. – Ne haragudj, Erin! Totál készületlenül ért ez a dolog. Tudtam persze, hogy számíthatok rá, mégis. Ugyanúgy meglepett a saját reakcióm, mint téged. – Na, engem nem lepett meg igazán – mondtam. Ezen megsértődött. – Most utoljára kérdem, Erin, bemehetek? Ha nem, elmegyek, és nem látsz, többé. – Nem – feleltem habozás nélkül. Elfurakodott mellettem. Köpni, nyelni nem tudtam. – Mégis mit képzelsz? – penderültem sarkon bepöccenve. Weston elindult felém, majd átnyúlt a fejem fölött, hogy becsukja az ajtót. – Meggondoltam magam – lépett egyet hátra. – Hiába. Mondtam már, tanulnom kell! – Mit? – Zeneismeretet. – Tőlem is megtudhatsz egyet-mást a zenéről. – Nem, Weston, ez nehezebb, mint hiszed. Nincsenek jó jegyeim. Holnap reggel lesz a teszt, és nekem jól kell megírnom! – Segítek felkészülni – ajánlotta fel mindenre elszántan. Kétkedve hunyorogtam. – Esküszöm! – fogadkozott. – Felhívhatom Samet – mondtam. – Ő majd kitesz innen. A kanapéhoz sétált, és keresztbe fonta a karját. – Csak ha erősebb nálam. – Leült. Nincs erre időm – sóhajtottam fel. – Akkor kezdjünk bele. – Elővette a mobilját, és belepötyögött valamit. – Mit szólsz a pepperonis pizzához? – Tudod, hogy szeretem, de nélküled is tudok rendelni. – Nem akarod igazán, hogy elmenjek – mondta, akkora önbizalommal, hogy a legszívesebben hozzávágtam volna
valamit. Újra nyomkodni kezdte a mobilját. – Akkor megrendelem a pizzát. Percek múlva itt lesz. Felvettem a padlóról a hátizsákomat, egy székhez vittem, és a padlóra telepedtem. A cipzár magas, fülsértő hangot hallatott, ahogy elhúztam. Belekotortam a hátizsákba az irattartómért. – Jól megraktad a hátizsákod. Így cipeled mindenhová? Behunytam a szemem, és nagyot fújtam mérgemben. – Mit keresel itt, Weston? Nem felelt, ezért felé sandítottam. – Te is tudod. – Mondd el azért, essünk túl rajta. – Ahogy ezt kimondtam, úgy éreztem, szétszakad a mellkasom. Remegett a lábam, és forgott velem a világ. De bármilyen rosszul voltam is, Weston még jobban kikészült. – Megérdemlőm, amit kapok – bólintott. – Csak azután állsz szóba velem, miután tanultál. Amúgy akkor sem kell. Nem tartozol nekem semmivel. – Mit akarsz tőlem? – méregettem gyanakvón. – Megváltoztál – húzta fanyar félmosolyra a száját. – Persze. Kurtán felnevetett. – Hiányzol, Erin! Azt hittem, sikerül majd túl lennem rajtad, de nem így történt. Sokat gondolkoztam ezen. És sok csajjal is próbálkoztam, de ők soha nem érnek és érhetnek fel hozzád. Megrendülten pislogtam. Ez a vallomás betett nekem. Mindenki azzal jött, hogy idővel jobb lesz… a szobatársaim, a tanáraim, a szüleim… még a te szüleid is. – Beszéltél a szüleimmel? – Nem lett jobb, és nem is lesz soha! Régebben azon agyaltam, meddig tart még… mostanában viszont azon, én meddig bírom cérnával. – Ne gyárts itt nekem szóvicceket!
– Mármint Texasban. Eleve tudtam, hogy nehezen bírom majd ott nélküled. De most, miután végleg le kellett mondanom rólad, egyenesen elviselhetetlen volt! – Te akartad így – mondtam. – Úgy van, ahogy mondtad, az egész az én hülyeségem. Idegesen fészkelődni kezdtem a padlón. A szörnyű érzés, ami a szakítást végigkísérte, most újra elővett. Valóságos áradat volt, amely ott fortyogott a lábfejemnél, és azzal fenyegetett, hogy a lábamat is elnyeli. – Nagyon utálsz? – kérdezte. – Ezt próbálom… napról napra. – Megérdemlem – bólintott. – Mondd csak… – kezdtem, de már ennyitől is gyűlölni kezdtem magamat. – Jártál valakivel Texasban? – Attól függ, honnan nézzük. Ha azért tesz ez féltékennyé, mert szeretnéd, ha visszajönnék hozzád, akkor igen. De ha féltékenységedben el akarnál űzni magadtól, akkor nem. – Elég, ha megmondod az igazat. A padlóra meredt, messzire révedő tekintettel. – Senkire nem tudtam úgy nézni, mint rád. Annyit értem csak el vele, hogy még jobban hiányoztál. A poklok poklát éltem át! – Én is! – Nem volt senkid? – csillant meg szemében a remény. Alig észrevehetően megráztam a fejem. Nem voltam biztos benne, hogy látta-e egyáltalán. Erin, mi lenne, ha azt mondanám, hogy én csesztem el a kettőnk dolgát? Ha a bocsánatodat kérném? – Ezt már mondtad. Bólintott, és tekintetét az enyémbe fúrta. – Mi lenne, ha azt mondanám, szeretlek, bármi áron… akár csak barátok maradunk, akár folytatjuk… vagy megállapodunk valahol a kettő között… csak ne hiányozz ilyen brutálisan. – Továbbra is hiányoznék. Négy óra kocsiútra vagyunk
egymástól. – Most is megtettem. Semmi az egész, főleg, miközben egyre közelebb jutok hozzád. Erin… még mindig szeretlek! – m ond t a lassan, megválogatva a szavait. – Megpróbáltam leszámolni ezzel, meggyűlölni vagy elfelejteni téged, megbocsátani neked… – Már miért? – csattantam fel. – Azért, hogy ennyire megszerettelek – felelte letörten, magába zuhanva. – Te voltál a legjobb minden jó közül az életemben, amit feladtam. Nekem is elkámpicsorodott a képem. Lenéztem a kezemre, és a körmeimet babráltam. – Nem élhetjük újra a múltat Weston! Ez nem hagy nyugodni nap mint nap. Ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy ismerlek-e egyáltalán. – Igen, kinőttük a régi érzelmeinket – vágta rá magabiztosan; nem láttam még ilyennek. – Másként is szeretlek. Önző és türelmetlen voltam, és a szerelmem nem rólad szólt… Mi lenne, ha könyörögnék? – horgasztotta le a fejét Közelebb húzódott hozzám, és elém térdelt. Megsimította az arcomat, majd letörölt hüvelykujjával egy lecsorduló könnycseppet – Korábban csak egymásba szerettünk… most azonban már túl vagyok ezen. Elvárások és kikötések nélkül szeretlek, Erin! Na, persze, az ördögbe is, azt remélve, hogy viszontszeretsz! Halkan felnevettem. Sam azt mondta, ha visszajössz, térden csúszva könyörögsz majd előttem. – Le is borulok, ha akarod. Összeszorítottam a számat, hogy elnyomjam a mosolyomat. – Kérlek, Erin! – Rám villant a smaragdzöld szempár, de menten be is párásodon aztán. Ott volt a közvetlen közelemben. Ujjai lágyan érintették a bőrömet. Begyógyult sebeim, amelyek hegei nem tűntek el, arra intettek, hogy aki itt térdel velem szemben, fájdalmat okozott egykor. Kegyetlenül megkínzott, ezért el kellene küldenem, távol
tartanom őt magamtól. A hegek mégsem voltak mélyek, csak a felületre terjedtek rá. Alattuk ott dobogott a szívem és lüktetett a vérem; ott élt a lelkem, az az Erin, aki a múlt sebei ellenére is meg tud bocsátani és tud mosolyogni. Lényem belső, védett magváig senki nem jutott el Westonon kívül. – Maradj hát – suttogtam. Hatalmasat sóhajtott, olyan elképedten, mintha attól tartana, rosszul hall. – Hogyan? – közel hajolt hozzám, ajka szinte összeért az enyémmel. – Hallottad, nem? – mondtam csöndesen. – Megígértem az apádnak, hogy nem alszom nálad. Kivettem egy hotelszobát. Az ajkamba haraptam. – Maradj! – néztem meredten az övét. Ráncba szaladt a homloka, s látszott az arcán, menynyire vívódik. – És mi lesz holnap azzal a teszttel? Szélesebbre tártam a lábamat, magamhoz vontam, s két kezem a vállára fektettem. Izmosabb volt, mint emlékeztem rá. Ujjaim végigsiklottak a karján, amíg az övéihez nem értem, melyek gyöngéden pihentek az állkapcsomon. Kezemet a kezébe kulcsoltam, s leengedtem az oldalamra. Közben egy pillanatra sem vettem le róla a szememet. Szája ott körözött az enyém felett. Izgatott leheleté az arcomat melengette. – Hallani szeretném, hogy szeretsz még, Erin! Hogy akarsze… ha igen, mindenestől a tied vagyok! – Szeretlek! – suttogtam alig hallhatóan. Teste megmerevedett, majd a karjába vett, s vakon betántorgott velem a hálószobába. Úgy dobott le az ágyra, mintha pihekönnyű lennék. Megállt fölöttem, és levetette az ingét. Izmos mellkasát és feszes hasát látva megállapítottam, hogy
edzőterembe járt felejteni. Kibújtam a pulcsimból, ő ezalatt a csizmáját húzta le, és kigombolta a farmerjét. Tekintete az enyémbe kulcsolódott, miközben leengedte a farmert a csípőjén. Alatta láthatóvá váltak észvesztő V-alakú izmai. Megragadta magas bőrcsizmám sarkát, és lefejtette rólam – előbb az egyik, majd a másik lábamról. Ujjai már fekete cicanadrágom szegélyén jártak, majd fájdalmasan lassan ezt is lehúzta rólam. Közben ajka halvány, alig észrevehető mosolyra húzódott. Rám ereszkedett. Bőre olyan forró volt, hogy szinte égetett. Felnyögött, behunyta a szemét, s nyelvével megnyalta az ajkát. Elnyíló szájjal utat engedtem ennek a nyelvnek, miközben könyörögtem magamban, hogy pótoljuk be méltóképpen az elvesztegetett időt. Ujjai könnyedén siklottak érzékeny bőrömön, utat találva maguknak ujjatlan trikóm alatt, mielőtt leszorították hátamat a matracra. Egyetlen fürge mozdulattal lefejtette rólam a melltartómat, s apró csókokkal árasztotta el meztelen bőrömet. Miután megszabadított a pólómtól, a melltartómtól, végül pedig a bugyimtól, már csak a bokszeralsója maradt közöttünk az egyetlen válaszfal… nem sokat hagyva meg a képzeletnek. Fejemet a párnára ejtettem, karom is ellazult, mialatt szája újra felfedezte az enyém minden centijét. Minden leheletét, mosolyát és mozdulatát éreztem, azt is, mikor akar belém hatolni. Ujjaim a lepedőt markolták, ahogy behunytam a szemem. Magamban könyörögtem a folytatásért, és felsóhajtottam, amikor megkaptam.
Tizenötödik fejezet BELÖKTEM AZ ÉSZAKI ÉPÜLET SZÁRNYAS AJTAJÁT, fáradt voltam az éjszakától, sajgott minden tagom. Nem voltam biztos benne, hogy ötöst kaptam-e, abban azonban igen, hogy jól jönne pár százalékponttal több. Beletelt egy időbe, mire eljutottam a Bennett Hallba, és nem a viharos szél volt az oka. Miután kiestem a liftből, alig tudtam elvánszorogni az ajtómig. A küszöbön átlépve Weston karjában találtam magam; száját menten az enyémre tapasztotta. Hátizsákja becipzárazva állt az ajtó mellett, bőröndömet is kinyitotta – már csak arra várt, hogy bepakoljak. – Van ruhám odahaza. Julianne nem szeretné, ha folyton cipekednem kéne. – Fogkrémed van? – kérdezte. – Igen – feleltem fél másodpercnyi tűnődés után. – Elvihetlek akkor? – Elvégre is ez volt a terv, nem? – mosolyogtam rá. Lehajolt, egyik vállára kanyarintotta a hátizsákját, s kinyújtotta felem a karját. Felkaptam a konyhai pultról a retikülömet, s meg egyszer végignéztem kis kéglimen. Amíg én a tesztet írtam az egyetemen, Weston kitakarított. Mialatt bezártam az ajtót, mögém állt, és a nyakamba fúrta az arcát. Felkuncogtam. Végre összeszedtem magam annyira, hogy be tudjam zárni az ajtót. Együtt mentünk le a parkolóba. Odalent csillogó-villogó, piros Chevy állt, várva, hogy beszálljunk – hozzá fűződtek legszebb emlékeim! Miután helyet foglaltam az utasülésen, Weston magához vont. Ott ültem a pasimhoz, első szerelmemhez simulva, aki kamaszból időközben férfivá érett, és aki egy napon talán a férjem lesz.
Hazafelé beszámolt a Dallasi Művészeti Intézetről, az új albérletéről, a buggyant szobatársairól és a kedvenc profjairól. Túl rövidnek tűnt ez az út, mert a felét se mondta még el, mikor leparkolt a járdán a szüleim háza előtt. Sam és Julianne odakint vártak, hiszen percről percre értesültek érkezésünk pontos idejéről. Széttárt karral siettek felém. Julianne tapsikolva sikoltozott, és kis híján a földre döntött, ahogy összetalálkoztunk a pázsiton. Sam is utolérte, s mint máskor is, betakart minket azzal a mélák, tagbaszakadt termetével. – Hazajött a lányunk! Hazajött, Sam! – sivalkodott Julianne. – Igen, hazajött! Miután elengedtek, várakozón néztek Westonra és rám. Ő a maga részéről, mintegy válaszul ki nem mondott kérdésükre, átkarolta a vállamat, és magához húzott. Én a derekát fogtam át, s ujjaink egymásba kulcsolódtak. Julianne ismét összecsapta a kezét elragadtatásában, és közös ölelésben borultunk össze. – Na, nyomás, srácok, be a házba! – adta ki az ukázt Sam. – Julianne annyi pulykát sütött, hogy sosem érünk a végére. A szüleim vezették kézen fogva a menetet. Weston hátrahúzott, hogy maradjunk hátra egy kicsit. Mindkét karjával átkarolt, hogy ne fázzak. Volt rá oka, mert a lehelete fehéren párolgott előttünk. – Remélni sem mertem, hogy veled karöltve lejtek még be egyszer a szüleid házába – mondta. Tenyerébe vette a kis ezüst szívet, amit hónapokkal korábban kaptam tőle, aztán gyöngéden visszaejtette a nyakamra. – Nem tudom, hogy buliztuk ki, hogy együtt maradjunk – morogta. – Lehet, hogy merő véletlen vagy a sors akarja így, mindenesetre én nem kockáztatok többet. – Merő véletlen volt, hogy visszakaptam a szüleimet – mondtam, és felágaskodtam, hogy megcsókoljam.
Behunyta a szemét, hogy kiélvezze a pillanatot. – És most újabb csoda ért, második esélyt is kaptam a sorstól. – Ketten kaptuk – helyesbítettem. A zsebébe nyúlt, és felsóhajtott. – Nem muszáj viselned – tartotta elém a gimis emlékgyűrűjét. – Csak legyen nálad. Elébe nyújtottam a bal kezemet, mire felcsillant a smaragdzöld szempár. – Tényleg akarod? Mikor bólintottam, idegesen felnevetett, és ujjamra húzta a gyűrűt. Tökéletesen illett rá, ő pedig ragyogott a büszkeségtől. – Mutasd a tenyeredet! – mondta aztán. Megfordítottam a kezem. Ugyanaz a szó állt a gyűrű belső felén a másik vésethez hasonló fekete betűkkel, amely életem és szerelmem meg a kettő között minden volt, a kedvencem minden szó közül: Szerencse
Köszönetnyilvánítás ÁLTALÁNOSBAN
VALAHÁNYSZOR
EGYIK
OSZTÁLYTÁRSAM
megorrolt rám, a többieknek is megtiltotta, hogy szóljanak hozzám. Ennek ellenére Valerie Clark és Lisa Coffey továbbra is játszottak velem a szünetekben. Köszönöm nektek nyolcéves kori énem nevében. Máig hálás vagyok érte. Az általános felső osztályaiban természetismeret tanárnőm az egész osztály előtt lejáratott. Már nem emlékszem, miért, arra azonban igen, hogy Tammy Starks szembeszállt vele. Felállt, és közölte, nem bánhat így velem. Ebből azután sem engedett, hogy a nő a dirivel kezdte fenyegetni. Bámulatosan bátor tett volt. Ezt akkor is éreztem, és érzem most is. Köszönöm, Tammy! Mikor azután nyolcadikban átmentem egy másik iskolába, Walleen Kittlebear inkább gyalog ment haza, nem busszal, hogy elkísérjen a hazaúton és megvédjen attól a két lánytól, akik rám akartak támadni. Köszönöm ezt neked, Walleen! A gimiben Bridget Saint szembeszállt miattam az öregdiáktalálkozó szépségkirálynőjével, Ryan Feddersen pedig tett arról, hogy a kórus próbáiból ne váljék népszerűségi verseny: Köszönöm ezt nektek! Néha a felnőtt életben is ki kell állnunk egymásért. Köszönet ezért Abbi Glinesnak, Fred LeBaronnek, Danielle Lagasse-nak, Kelli Spearnek, Jessica Landersnek, Jennifer Armentroutnak és Kristi Browne-nak. Nem mindig könnyű hallatni a hangunkat, én azonban nem felejtettem el azokat, akik megtették ezt az érdekemben. Néha a harcosnak is szüksége van szócsőre. Köszönöm Mr. Bringhamnek, hogy rendelkezésemre bocsátott néhány részletet az iskoláról, továbbá dr. Lisa VandermeerKahle-nek, hogy kisegített ott, ahol cserbenhagyott
a memóriám. Köszönet és hála Patty Stuevernek is, amiért engedte, hogy szerepeltessem a kötetben a Dairy Queent.
Megjegyzések [←1] Saturday Night Liv e – tév ém űsor-sorozat.
Table of Contents Első fejezet Második fejezet *** Harmadik fejezet *** Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet *** Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Köszönetnyilvánítás Megjegyzések
