Gyerekkoromban hátul, a kertünkben volt egy wigwamom: bambuszrúd, rajta vékony sárga vászon, körben kicövekelve a gyepre. Mindig oda mentem, ha a szüleim veszekedtek. Hasra feküdtem, ujjamat a fülembe dugtam, és olyan erősen szuggeráltam a vászon szegélydíszén lévő piros állatkákat, hogy egy idő után táncra perdültek, szaladni kezdtek, és én már nem is a kertben voltam, hanem egy síkságon, rojtos őzbőr tunikában, tolldísszel a fejemen, mint a sok bátor harcos a filmekben, amiket szombat délelőttönként néztem a közeli moziban. Már kiskoromban is szívesebben időztem odakint, a sátramban, mint odabent, a házban. A sátor volt az én terem. Olyan nagy volt, amilyennek képzeltem, tehát végtelenül hatalmas. A házat viszont minden nagyszerűsége és tágassága ellenére kicsinek és fullasztónak találtam. Tele volt zsúfolva dolgokkal, meg anyám és apám keserűségével. Mindketten régészek voltak, a múlt szerelmesei; megsárgult papírokkal, ősi leletekkel, poros tárgyakkal teli dobozokkal vették körül magukat, elveszett civilizációk törékeny, omlékony burkaival. Sosem értettem, engem miért akartak: a világ legnyugodtabb csecsemője, a legszobatisztább kétévese, a legszorgalmasabb kisiskolása is szétrombolta volna azt a múzeumi nyugalmat, amibe ők burkolták magukat. Abban a házban el voltak szigetelve a világ többi részétől, egy buborékban éltek, ahol úgy szállt a por, hangtalanul, mint a műhó egy hó esős gömbben. Tényleg nem az a gyerek voltam, aki illett volna ide, hanem egy kis vadóc, egy hangos, rendetlen, szófogadatlan kislány. A goromba, fiús játékokat szerettem, nem a lányok pepecselős, szerepjátszós időtöltéseit. Voltak babáim, de azokat inkább lefejeztem vagy megskalpoltam, vagy eltemettem őket valahol a kertben, aztán elfelejtettem, hová. Az meg végképp nem érdekelt, hogy az idétlenül vékony, rózsaszín babákat a rovarszerű testükkel és a dróthajukkal divatos ruhákba bújtassam, amit a többi lány olyan rajongva imádott. Az se nagyon izgatott, hogy rajtam mi van: fontosabb volt, hogy sárbombákat és különféle parittyákat gyártsak,
hogy végkimerülésig üldözősdit játsszak, hogy bunkert építsek, vagy félmeztelenül rohangáljak, még télen is. – Te kis vadember! – így dorgált az anyám, és egy csípőset vágott a hátsómra. – Az isten szerelmére, Isabelle, vegyél fel valamit! – Mindezt a lehető legkomolyabban adta elő, már amennyi komolyságot a raccsolós francia akcentusa megengedett, s mintha azt hitte volna, hogy ha ódivatú nevem becézetlen alakján szólít, már azzal is belém olt némi civilizált viselkedést. Nem nagyon sikerült neki. A barátaim Izzynek hívtak: ez passzolt a káoszhoz, ami voltam, az örök zsizsegéshez és a lármához – nehéz lehetett kibírni. A házunk mögötti kertben a barátaimmal cowboyosdit, indiánosdit, zulusdit játszottunk, a kertből szedett bambusznádak jelképezte kardokkal és pajzsokkal, játék íjakkal és nyilakkal fölfegyverkezve mi voltunk Artúr király és Robin Hood. Ha Robin Hoodot játszottuk, mindig fegyverhordozó akartam lenni vagy a nottinghami bíró – vagy bármi, csak ne Marian. A történet általam ismert változataiban ez a Marian azon kívül, hogy börtönbe csukják és/vagy megmentik, nem csinál semmit, és ez engem nem hozott lázba. Kit érdekel, ahogy ott ájuldozik a börtönben? Én birkózni akartam, verekedni a botokkal, mint afféle fiúsított lány. Ez a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején történt, Marianból, Guinevere-ből, Arwenből és a legendák többi szolgálatkész hősnőjéből még nem csinált bátor, rámenős csajokat a girlpower. Sápadt és csinos barátnőimmel ellentétben egyszerűen túl csúnya voltam ahhoz, hogy hősnő legyek. De ez nem izgatott, szerettem csúnya lenni. Vastag szálú, fekete hajam volt, a körmeim alatt sötét kosz, a lábamon sebhelyek – nekem így tetszett. Hogy üvöltöttem, amikor anyám elzavart fürdeni, meg amikor jött a natúrszappanjával, vagy ki akarta fésülni a hajamat! Ha éppen vendégeik voltak, ami megesett néha, előre szólnia kellett nekik: – Ne törődjetek a sikoltozással, csak Isabelle az. Utál hajat mosni.
Harminc év elteltével rám sem lehet ismerni. Aznap, amikor az ügyvédhez mentem átvenni az apámtól megörökölt levelet, klasszikus Armani nadrágkosztüm volt rajtam, magas sarkú Prada cipővel. Valaha kezelhetetlen hajam nettül levágva, szolid, vállig érő fürtökbe egyenesítve, az arcom diszkréten, de profin kifestve. A körmeim alatti gyászkeret helyét praktikusan szögletesre reszelt francia manikűr vette át. Tényleg a sors iróniája: pont olyan volt a külsőm, amilyet anyám, ha még él, buzgón helyeselt volna. Még nekem is – aki az egykori piszkos kis huligánfigurámtól a mostani, gondosan összerakott üzletasszonymegjelenésemig vezető hosszú út minden egyes lépését végigjártam – nehéz volt összeegyeztetni a kettőt. * Apám levele rövid volt és rejtélyes, s ez így volt rendjén, mert apám maga is rövid (úgy értem: alacsony) és rejtélyes férfi volt. Ez állt a levélben: Drága Isabelle! Tudom, apaként is, férfiként is nagy csalódás voltam számodra. Nem kérem a bocsánatodat, és azt sem kérem, hogy megérts. Bármit tettem, rossz volt: tudtam akkor is, tudom most is. Egyik rossz döntés vezet a másikhoz, aztán megint másikhoz és megint egy másikhoz; katasztrófába torkolló események láncolata. E katasztrófa mögött egy elmondatlan történet áll, de azt nem az én feladatom elmondani. Neked kell összerakosgatnod a magad számára, mert a tiéd, és én nem szeretném sem helyetted újraértelmezni, sem elrontani, ahogy minden egyebet elrontottam. Tehát rád hagyom a házat, és azonkívül még valamit. A padláson találsz egy dobozt, rajta van a neved. A dobozban „irányjelzők” vannak, talán így lehet nevezni őket. Tudom, hogy mindig hadilábon álltál a világgal, amibe belecsöppentél, s ez legalább felerészben az én bűnöm, de mostanra talán már kiegyeztél a körülményekkel. Ha igen, felejtsd el ezt a levelet! Ne nyisd ki a
dobozt! Add el a házat, úgy, ahogy van! Ne ébreszd fel az alvó vadállatot! Menj békében, Isabelle, a szeretetem legyen veled. Bármilyen keveset ér is. Anthony Treslove-Fawcett A levelet az ügyvéd holborni irodájában olvastam el – körülbelül tízpercnyi gyors sétára a munkahelyemtől, ahol magasan fizetett adótanácsadóként dolgozom –, a jogtanácsos és az asszisztense végig kíváncsian figyelt. A borítékban voltak a házhoz való kulcsok is, egy ütött-kopott bőrtartóra fűzve. – Minden stimmel? – kérdezte a jogtanácsos derűsen. Furcsa kérdés, ha valakinek épp meghalt az apja, bár azt éppen nem tudhatta, hogy az említett apával az eltelt harminc évben nemigen találkoztam, legalábbis személyesen. Úgy remegtem, hogy alig tudtam megszólalni. – Igen, köszönöm – nyögtem ki, és ügyetlenül a táskámba söpörtem a levelet és a kulcsokat. Minden lelkierőmet összeszedve olyan vidám mosolyt küldtem felé, ami még a vak Jusztíciát is elkápráztatta volna. Az ügyvéd igyekezett titkolni afölötti csalódottságát, hogy nem avatom be, miről szól a levél. Egy dossziét nyújtott felém, majd nagyon gyorsan beszélni kezdett. Ki innen, csak erre vágytam. Napfényre és szabad térre volt szükségem. Úgy éreztem, a tömött polcok, az iratszekrények egyre jobban rám borulnak. Sűrűn és sebesen röpködtek felém az olyan szavak, mint „hitelesítés” meg „befagyasztott számlák”, meg „jogi procedúra”, mintha zakkant legyek zümmögtek volna a koponyámban. Végül mondat közben föltéptem az ajtót, kirohantam a folyosóra, és lemenekültem a lépcsőn. *
Amikor apám elhagyott minket, tizennégy éves voltam. Nem sírtam, egy könnyet sem ejtettem. A hiányával kapcsolatban vegyes érzéseim voltak: gyűlöltem, amiért lelépett tőlünk, megvetettem, amiért elmenekült tőlünk és magunkra hagyott minket, ám időről időre gyászrohamok törtek rám, mert néha tudott ő apa is lenni, ez hiányzott, és ugyanakkor meg is könnyebbültem, hogy nincs ott velünk. Könnyebb lett az élet, igaz, egyúttal hűvösebb és szegényesebb is. Anyám biztosan szenvedett miatta, de nem mutatta. Nem volt egy nyíltszívű nő az én anyám, nem is értettem őt soha: egész életemben rejtély maradt számomra. Apám a robbanékonyságával, az indulatosságával közelebb állt hozzám. Anyám volt a tökéletes Jégkirálynő: hideg és udvarias, csak az az arc érdekelte, amit az ember a világnak mutat. Amikor eljött a gyereknevelés ideje, gondosan felügyelte az iskolai előmenetelemet, a külsőmet, a magaviseletemet. Az érzelmek kimutatását vulgáris dolognak tartotta, nyilván rettentő csalódásokat okoztam neki a túlzásaimmal, a dühkitöréseimmel. Egyfajta hűvös türelmetlenséggel és elfojtott keserűséggel bánt velem, állandóan megfeddett és az intelmeit ismételgette, mintha egy termőkaros körtefa volnék, amit állandóan nyesegetni kell, hogy csak a helyes irányba nőjenek az ágai. Sokáig azt hittem, minden anya ilyen. De egy nap, amikor hazaértem az iskolából, valami szokatlan volt a ház levegőjében, fenyegető feszültség érződött, mintha elektromos vihar fenyegetne a falak között. Anyám behúzott függönyök mögött üldögélt a félhomályban. – Jól vagy? – kérdeztem, és hirtelen megrémültem, nehogy a másik szülőmet is elveszítsem. Elhúztam a függönyöket, az éles délutáni napfény szinte eltüntette az arcvonásait, lapos, fehér kabukimaszkot csinált az arcából, egy idegen, zavarba ejtő lény ült ott. Ez az arctalan nő egy pillanatig úgy meredt rám, mintha nem tudná, ki vagyok. Aztán végül megszólalt. – Olyan csodálatosan megvoltunk, amíg te meg nem jelentél. Abban a pillanatban, amikor először a kezembe fogtalak, tudtam,
hogy mindent tönkre fogsz tenni. – Szünetet tartott. – Néha az ilyesmit egyből megérzi az ember. Mondtam neki, hogy nem akarok gyereket, de nem törődött vele. – Rám emelte sötét szemét, én pedig megdöbbentem ennyi higgadt rosszindulat láttán. Hosszú pillanatok következtek, a szívem vadul kalapált. Aztán elmosolyodott, és a kerti rododendronokról kezdett beszélni. Másnap a megszokott formáját hozta. Ciccegett az egyenruhám miatt (abban aludtam el, úgyhogy gyűrött és rendetlen volt); és inkább vegyem le, ő majd kivasalja, de én gyorsan kislisszantam az ajtón. Attól kezdve úgy éltem, mintha egy befagyott tó jegén járnék, rettegve, hogy a törékeny, áttetsző réteg bármely pillanatban beszakadhat, én meg belezuhanok az alatta lévő zavaros sötétségbe. Furcsa és feszült viszonyunkról persze senki nem tudott: kinek is mondtam volna el, és mit? Az egyik szülőm cserbenhagyott, a másiknál attól féltem, hogy újra belelátok a benne lévő rémületes ürességbe. Rájöttem, magam vagyok; tehát az elkövetkező évek azzal teltek, hogy az önállóságomat építgettem, nemcsak anyagi értelemben, hanem minden lényeges szempontból is, hogy ne érinthessen se szükség, se vágy, se fájdalom, hogy egy burok legyen körülöttem, amin senki nem hatolhat át. De azon az estén, amikor a konyhaasztalnál újraolvastam a levelet, tudtam, hogy az a burok most össze fog törni. Felejtsd el ezt a levelet! Ne nyisd ki a dobozt! Add el a házat, úgy, ahogy van! Ne ébreszd fel az alvó vadállatot… Írtak már ennél kiszámítottabban gyilkos búcsúlevelet? Mi a fenét akar az „alvó oroszlánokkal”? Bosszantott ez a szófordulat. És valami titokzatos, mélyről jövő izgalmat is ébresztett bennem. Olyan rendezett, olyan unalmas volt az életem, és milyen régóta: de éreztem, hogy most valami változni fog. *
Másnap reggel az edzőteremben egy órán át elszántan futottam és lépcsőztem és síztem és súlyzóztam, aztán letusoltam, Chanelbe öltöztem, és pontban tíz perccel kilenc előtt beértem az irodámba – ahogy minden munkanapon. Bekapcsoltam a számítógépet, megnéztem a naptáramat és listát készítettem a napi teendőkről. Életem minden szeletében a biztonságot kerestem, és ahogy Benjámin Franklin régi mondásából tudjuk, az életben semmi sem biztos, csak a halál és az adó. Temetkezési vállalkozónak lenni nem lett volna ínyemre, úgyhogy az utóbbira tettem. Társaságiadószakértőként olajozott rutin irányította az életem minden egyes napját. Legtöbbször este fél hétig voltam az irodában, utána fölszálltam a metróra és hazamentem, elkészítettem egyszerű vacsorámat, olvastam valamit, megnéztem a tévében a híradót, aztán lefeküdtem, egyedül, legkésőbb tizenegykor. Néha bementem a városba, hogy találkozzam valamelyik barátnőmmel. Vagy egy idegennel. Néha kimentem a Westwaybe vagy a Castle-ba, ahol van fedett mászófal, és másztam, mint egy démon: ezt az egyetlen engedményt tettem az elveszett, zár alatt tartott Izzynek. És ennyi volt az életem. Minden kapcsolatot megszüntettem a lánnyal, aki voltam. Egy kivétel volt: Eve. Eve-et tizenhárom éves korom óta ismertem, mióta az apjával a környékünkre költözött. Ő minden volt, ami én nem: csinos, kedves és sokkal kifinomultabb, mint a magamfajták, akik csak azzal törődtünk, hogy biztosítótűket rakjunk a fülünkbe, és – eléggé megkésve – csatlakozhassunk a punkforradalomhoz. Eve eredeti Westwood bondage-nadrágokat hordott, megszaggatott, derékban művészien megkötött trikókkal, és mindehhez platinaszőke haja volt. Úgy nézett ki, mint Debbie Harry, az énekesnő. Eve-et mindenki szerette, de ő valamilyen oknál fogva velem akart barátkozni, én pedig az apámtól érkezett levélbomba utáni első szombat reggelen őt hívtam fel. – Gyere át – kértem. – Erkölcsi támogatásra van szükségem.
A vonal másik végéről nevetés hallatszott. – Ahhoz biztos nem én kellek! Adj egy fél órát, és hozom az erkölcstelen támogatást. Az sokkal szórakoztatóbb lesz. Ott volt velem a temetésen, vörösre sírta a szemét, miközben én végig faarccal álltam. Akik nem ismertek, mind azt hitték, hogy ő Anthony lánya. – Rendes pali volt az apád – mondta most, miközben a kávésbögrét forgatta a kezében. – Emlékszel, amikor Tim Fleming összetörte a szívemet? Tim Fleming tizenhét éves volt a mi tizenhármunkhoz képest, romlott, hosszú hajú, bőrdzsekis. Vele randizni azt jelentette, hogy az ember keresi magának a bajt, Eve pontosan ezt akarta, és meg is kapta. Elvigyorodtam. – Lehet azt elfelejteni? – Apád rám nézett azzal a bizonyos nézésével, tudod! – Eve oldalra döntötte a fejét, és kidüllesztett szemmel fodrozott; apám jellemzően gonoszkodós arckifejezése volt ez, abszurd módon eltúlozva, mégis nagyon találóan. – És azt mondta: „egy ilyen helyes lány, mért állsz le azzal a girnyóval?”. Olyan vicces volt, ez a szó, azzal a hihetetlenül választékos kiejtésével! Elröhögtem magam. És ugyanezt mondtam Flemingnek, amikor legközelebb találkoztam vele, emlékszel? „Nem fogok leállni egy ilyen girnyóval!” Emlékeztem rá, Eve odaállt Tim Fleming elé – a kebabos előtt, ahol a csávó a haverjaival ácsorgott a szünetben –, és odakiáltotta neki ezeket a szavakat, szőke haja lebegett a szélben, határozott volt és dacos, milyen büszke voltam rá! Azért én más képet őriztem magamban az apámról. Kétszer is elolvasta a levelet, figyelmesen, homlokráncolva. – Furi – mondta végül, és visszaadta a levelet. – Egy doboz, a padláson? És mit gondolsz, anyád porladó holtteste van benne, vagy mi? Lehet, hogy anyád nem is Franciaországban halt meg? – Vámpírgrimaszt vágott. A bal szeme alatt el volt kenődve a festék.
Kedvem lett volna odanyúlni és letörölni, semmi leszbikus gesztus, csak a rend kedvéért. – Á, az biztos, hogy visszament Franciaországba. Rögtön, ahogy én elmentem egyetemre, anyám, mintha fölszabadult volna minden, irányomban érzett felelősség alól, valami csillagászati összegért megváltatta apámmal a házrészét (arról sem tudtam, hogy egyáltalán szóba álltak egymással), és visszament Franciaországba. Mielőtt meghalt, kétszer voltam is nála, mindkétszer olyan visszafogott és tartózkodó volt, mint egy távoli ismerős. Összeszedett külseje mögött mindig suhanó, sötét árnyakat érzékeltem, és tudtam, ha egyszer előlépnének, vámpírfoguk lenne és mindent elpusztítanának. Valószínűleg mindketten megkönnyebbültünk, amikor úgy döntöttem, hogy nem látogatom meg többet. Eve vigasztalóan a karomra tette a kezét. – Te mit érzel ezzel az egésszel kapcsolatban? – Nem tudom. – És igazat mondtam. – Jaj, ugyan már, Izzy. Az érzelmi nyomorék, az én vagyok. Előttem nem kell ennyire tartanod magadat. – Ha őszinte akarok lenni, kicsit megrázott, hogy apám meghalt. Amikor utoljára láttam a tévében, még jól nézett ki. A pénz, amit a házért kapok, az viszont jól jön. Először megdöbbent. Aztán elmosolyodott, derűsen, erőltetetten, mintha egy hároméves gyerek lennék, aki véletlenül (vagy nem) éppen rálépett egy békára. – Szerintem egy kicsit még mindig tompa vagy. Van, aki rögtön fölfogja a halál tényét, teljes mélységében, van, akinek tovább tart. Az igazi fájdalom még majd ezután jön. – Nem, Eve, hidd el, hogy nem. Tizennégy éves voltam, amikor apám kilépett az életemből. Azóta ez a nyomorult levél az első gesztusa felém. Hogy érezzek egy apával szemben, aki ezt tette velem? Még ha százszor gazdag is.
Lehet, hogy apám gazdagon halt meg, de kezdeni nem így kezdte. Régészkedéssel nem lehet vagyonokat keresni. Apámnak tényleg szenvedélye volt az ősi múlt, mert a modern életet megvetette, teljesen elhibázott megoldásnak tartotta, ami egy közvetlenül a második világháború után, a felszabadulás után napvilágra került rémtettek és embertelenségek közepette öntudatra ébredő fiatalembertől nem is volt olyan meglepő. Amikor az ötvenes években egy egyiptomi ásatáson találkozott anyámmal, még ennivalóra is alig volt pénze. Anyám viszont francia arisztokrata-sarj volt: elegáns házzal Párizsban, az első arondissement-ban és kis kastéllyal Lot megyében, Dél-Franciaországban. Együtt utazták be a világot: jártak Csogá Zanbilban, a feltárt zikkuratnál, dolgoztak egy ideig James Kelso Beth El-i ásatásán. Látták a gipsszel kikészített koponyákat Jerikóban, megbámulták a rózsaszín várost Petrában. Látták Imhotep lépcsős piramisát és a szakkarai Holtak Városát, sétáltak a római maradványok között Volubilisban, és elmentek az ahaggarok ősi fővárosába, Abalessába. Mindig büszkén mesélték nekem, hogy ők nomád akadémikusok voltak, állandóan a tudás ösvényét járták. Aztán jöttem én, és véget vetettem a vidám kutatásaiknak. Apám éppen akkor kapott kutatói állást, amikor megindult a televíziózás; hamarosan minden családnak a tévékészülékről szólt az élete minden este. Nem sokkal később a szerencse is a kezére játszott: egy műsorvezető beteg lett, és apám vezetett le egy egyórás adást. Jól csinálta, és a kissé ódivatú tudós figurájával gyorsan belopta magát a közönség szívébe. Jóképű volt, de nem túl szembeszökően, az a férfi, akit a nők szívesen néztek, de a férfiak is meghallgatták, mert magával ragadóan lelkes tudott lenni, ha a kedvenc témáiról volt szó. Ő volt a régészet Dávid Attenborough-ja: szórakoztatóvá tette a történelmet – márpedig az angolok mindig is szerették a történelmet: annyi mindent tekintenek belőle a magukénak. A képernyőn sugárzott belőle a jó kedély, lelkesen osztotta meg a nézőkkel saját szenvedélyeit. Emlékszem mennyire
halálra rémítette a British Museum kurátorát, amikor fölpróbálta a Sutton Hoo-i sisakot, amibe aztán bele is szorult a feje. A régiek persze jóval kisebb fejűek voltak nálunk, mondta heherészve, miközben lefelé húzkodta a sisakot, és utána a sötét haja összevissza meredezett a fején. A nézők az efféle bakik miatt szerették, ezektől emberinek és magukhoz közelinek látták őt, ezért áttételesen a műsor témája is közel került hozzájuk. Az meg hihetetlenül furcsa volt, amikor tőlünk elment, de a televízióban ugyanúgy ott volt, beszélt, járkált, mintha mi sem történt volna. Az volt a legrosszabb, hogy sosem tudhattam, hol bukkan elő legközelebb: közintézmény volt, nemzeti kincs. A történelmi, régészeti műsorokat könnyű volt elkerülni, de például éppen gyanútlanul néztem valami jótékonysági műsort, egy isten háta mögötti afrikai ország javára, és ott is föltűnt, végigszántott a kezével az egyre fegyelmezhetetlenebb frizuráján, és szenvedélyes beszédben kérte a nézők segítségét. – Na, gyere – mondta Eve, fölugrott és fölkapta a táskáját. – Elmegyünk a házba. – Az arcom láttán gyorsan hozzátette: – Megnézzük eladási szempontból. Hogy mit kell mondani az ügynököknek, miket kell eltüntetni, ilyesmi. Ezt előbb-utóbb úgyis meg kell csinálnod, és most legalább én is itt vagyok. Nyújtom az erkölcsi támogatást, vagy nem? Elnéztem a válla fölött, ki az esőtől vizes kertre, ahol két macska nézett farkasszemet egymással, az egyik a kerítésen, a másik a fészer tetején. A fészer tetején lévőnek egészen hátrasimult a füle a koponyájára, a kerítésfalon lévő cirmos pedig ugrásra készen lapult. Az ablakhoz léptem és megkocogtattam. Mindkét macska odafordult: ellenségesen, sárgán villant a szemük. A macska a fészeren előbb a hátsó, aztán a mellső lábait nyújtóztatta ki, majd puhán leugrott a tornácra. A cirmos közömbösen nyalogatni kezdte a mancsát: Emberek, mit tudják azok? Váratlanul fölvillant előttem a gyermekkori macskánk képe: Maxnak, teljes nevén Doktor Maximus ibn Arabinak hívták, nagy
fülű, karcsú ragadozó volt, a sivatagi rókáéra emlékeztető, homokbarna bundával, és imádott elnyúlni a kerti homokozómban, hunyorogva bámult a napba, mintha egy kicsiny, mégis végtelen sivatagban érezné magát. Nyolcéves koromban megkérdeztem apámat, miért van ilyen furcsa neve a macskánknak. A barátnőim macskáit mind Cirminek, Korminak, Foltinak vagy Zokninak hívták. – És ez még nem is az igazi neve – mondta apám ünnepélyesen, mintha a világ egyik legsúlyosabb titkát osztaná meg velem. – És ő nem is csak macska. Hanem egy ősrégi tudós ember reinkarnációja, és az igazi neve Abu abd-Allah Muhammad ibn-Ali ibn Muhammad ibn al-Arabi al-Hatimi al-TTaai. Ezért hívjuk Maxnak. – Ettől persze nem lettem okosabb. De valahányszor az a macska rám nézett, úgy éreztem, évszázadok bölcsességének fátyolán át tekint rám. Ez más gyereket talán elbátortalanított volna, de engem lenyűgözött. Sokszor odafeküdtem Max elé, az orrunk szinte összeért – hátha átsugárzik énbelém is az a bölcsesség, annak ellenére, hogy két faj vagyunk. Aztán tökéletesen megfeledkeztem nemcsak a macskáról, de arról az egész varázsos, sokat ígérő, lelkesítő érzésről is, amit akkor, gyermekként kaptam tőle. Most már más ember voltam, nem az a naiv, bizalommal teli kis nyolcéves; de lehet, hogy az ő árnyalakja ott várt rám gyermekkorom kertjében, hogy újra találkozzunk. – Hát jó – mondtam, s úgy éreztem, fontos döntést hoztam –, menjünk.
Az én autómmal mentünk. Azon ritka alkalmakkor, amikor valaki másnak az autójában ültem, a lábam állandóan a féket kereste a padlón, össze kellett szorítanom a számat, hogy ne kiáltsak föl:
„Vigyázz!” vagy „Már piros!” A visszapillantóban és a szemem sarkából a többi autót figyeltem, előre tudtam, mik a szándékaik. A kezem képzeletben a sebességváltót markolta, vagy a kormányt akarta elkapni. Nem vagyok egy kifejezetten nyugodt utas. Hammersmithnél mentünk át a folyón, keresztülverekedtük magunkat a bedugult körforgalmon, és az A40-esen mentünk be a West Endbe, sorra húztunk el a totyorgó hétvégiek családi autói mellett. Ahogy a Regent's Park környéki mellékutcákon haladtunk fölfelé, egyszer csak egy ütött-kopott, lószállítónak kinéző teherautót pillantottunk meg, amibe két pasas éppen egy tevét igyekezett beterelni. Vagy az állatkertbe hozták, és kifelé terelték? Nem tudtuk eldönteni. A tevének egy púpja volt, és mintha éppen elvesztette volna a türelmét. Széles, párnás talpú mellső lábait szilárdan megvetette a fa-rámpán, és egy centit sem volt hajlandó moccanni. Ahogy befordultunk a Gloucester Gate felé, a visszapillantóban láttam, hogy még mindig mozdulatlanul áll, mint egy szobor. Még átvergődtünk a Hampstead Village-i dugón is, és húsz perc múlva ott voltunk a háznál. Azóta nem jártam ott, mióta tizennyolc évesen eljöttem otthonról; akkor még volt némi illúzióm arról, hogy a körülöttem lévő, darabjaira esett világ majd jóindulatúan bánik velem, meg száz fontom, amit anyám szobájából vettem magamhoz arra az időre, amíg megkapom az első ösztöndíjat. – Adjál nekem pár percet, jó? – kértem Eve-et, és otthagytam őt az autóban. A ház mintha lopva méregetett volna a lehúzott redőnyök mögül. Ha rám ismert is, nem adta jelét. De én mindenre emlékeztem: az eresz alatt vadszőlő fut fel a falra, a levelei ősszel skarlátvörösek lesznek, aztán kopár foltok jelennek meg az indák között, végül a betegesre sárgult levelek meghalnak és szétszóródnak a kertben. Emlékeztem a gyermekkorom búvóhelyeit rejtő, kicsavart ágú rododendronokra, és a bejárati ajtóhoz vezető járda palalapjainak lépések százaitól csiszolt sima foltjaira. György korabeli volt, így, felnőttként szemet gyönyörködtetőnek találtam az arányait.
Gyermekként hatalmasnak láttam, most tekintélyesnek éreztem, de óriásinak nem, figyelemre méltónak igen, de hivalkodónak nem, mintha a közbeeső évek során valahogy összement volna. Jól megnéztem magamnak, és tudtam, hogy el fogom adni. Be sem akartam menni. Túl sok emlék várt volna rám, nem csak az a doboz a padláson. Inkább a hátsó kertbe vezető úton indultam el, nézegettem az ismerős helyeket, óvatosan lélegeztem, mintha minden mozdulat és zaj elijeszthette volna a még mindig ott lakozó finom árnyakat. Úgy éreztem, ha átcsusszannék a tiszafasövény paravánján, mögötte saját hatéves önmagamat lepném meg, mezítláb és napbarnítottan, keszekusza indiáncopfokkal, amint diadalmasan lengetem legújabb zsákmányomat: egy óvatlan gyíkot vagy egy békát, amit minden szívfájdalom nélkül elkaptam a sziklakertben. Vagy ha lehunynám a szemem, rögtön meghallanám a bandánk sikításait és üvöltéseit, ahogy a virágágyások között krumplipuskákkal üldözzük egymást. De csak egy feketerigó tisztán hangzó, éles vészfüttyét hallottam föntről, a cédrusfa tetejéről. Mentem tovább, a múltamba. A kis halastavat, ahol órákig tudtam hasalni, a díszponty lusta csapásait lesve a homályos mélységben, mostanra behálózta a gaz, benőtte a folyondár és a réti perje. Volt sziklakertünk is, mostanra legföljebb összehányt kőhalomnak látszott, amit belepett a repkény, a csalán és a pitypang. Apám fiatalkorában sem volt valami nagy kertész, mindig anyám próbálta kordában tartani a természetet. Hosszú szárú gallyvágóval, kertészkesztyűvel és metszőollóval felszerelkezve úgy nézett ki, mint egy középkori lovag, aki egy kisebb, de annál bosszantóbb sárkánnyal készül harcba szállni. Egyértelmű volt, hogy ebben a kertben évek óta senki nem csinált semmit. Ahogy a magas fűben ballagtam, félig-meddig arra számítottam, hogy a régi wigwamom maradványai is előkerülnek: kifakult sárga rongydarabok egy csupasz boton, mint a némán álló Mary Celeste, régi rongyszőnyegem és játékaim, ugyanúgy szétszórva, ahogy hirtelen, rejtélyesen magukra maradtak.
Megkerestem a helyet, ahol oly sok évvel ezelőtt a sátor állt, de most már az árulkodó, sárgásbarna, kör alakú nyom sem volt ott a gyepen, mint annak idején, amikor télire szétszedtük és elpakoltuk. Talán soha nem is létezett az a sátor, és az a kacagó, csillogó szemű gyerek sem. Sötét felhők gyűltek az égen, és miközben én ott álltam és a múltra gondoltam, rákezdte az eső. Mélyen a kabátom zsebébe dugtam a kezem és visszabaktattam Eve-hez. – Hát, akkor gyere – mondtam. – Menjünk be. * Amíg csak lehetett, szóba sem hoztam a padlásügyet, bár valahányszor átmentünk a hallon, el a masszív, ívelt lépcsőfeljáró mellett, Eve mindig fölfelé tekingetett. Három óra alatt nagyjából számba vettük, mi van a házban, különös tekintettel a bútorokra, a festményekre és az értékesebb tárgyakra, amiket a szüleim összegyűjtöttek. Az egykori szülői hálószobába képtelen voltam belépni. Kicsit tovább a folyosón az én szobám következett. Óvatosan benyitottam. Minden pontosan ugyanúgy volt, ahogy sok-sok éve hagytam. A falon a Slits- és a Crass and the Rezillos-poszter, egy dühös lány kedvenc dühös zenekarai; a szekrényekben nagy halom ruha, amik Camden kopottabb utcáin alighanem újra divatosnak számítottak volna. Becsuktam az ajtót. Ez volt az a korszaka az életemnek, amihez soha nem akartam visszatérni, az a fejezet, ahol soha többé nem akartam kinyitni a könyvet. Kiléptem a folyosóra, addigra Eve már lehúzta a padlásra vezető létrát. – Tudod, hogy föl kell menned – mondta kedvesen. *
Igaza volt. Nem térhettem ki a dolog elől. Úgyhogy fölmentem. Hallottam emberekről, akik morbid módon félnek a padlásoktól. Számtalan történet szól kísértetekről, házak rejtett, sötét zugaiban bóklászó tébolyultakról: csupa kiváló pszichológiai szimbólum az Énre és a Nem-Én-re, személyiségünk sötét oldalára, amelytől tartunk, a világ irracionális, tehát érthetetlen és ezért fenyegető részére. De nekem nem a padlástól kezdett el remegni a kezem. Én nem félek a kísértetektől. Az iskolában halálra ijesztgettem a többieket a bosszúszomjas kísérteteimmel és a visszajáró halottaimmal. Fogalmam sincs, honnan szedtem azokat a rémtörténeteket, csak annyi biztos, hogy féktelen képzelőerőm és erős gyomrom volt. Amikor a szomszéd terriert elütötte egy autó, és láttam a betonra kiömlött vastag, fehér beleket, nem futottam el, nem sírtam, hanem ott álltam, a saját elragadtatásom foglyaként. Ezek vannak egy kutya testében? A következő kísértet sztorimba már beleszőttem a szörnyű részleteket, Katié Knox oda is hányt egy rózsabokorba. De aztán később rengeteg időt szántam a túlműködő fantáziám visszaszorítására, és végül erőnek erejével belepréseltem a könyvelők és más efféle felnőttek világába. Félni attól féltem, amikor beléptem abba a sötét, pókhálós térbe, hogy bizonyos dolgok formájában, amelyek nem is a testemre, hanem a lelkemre csapnak majd le, szóval bizonyos dolgok formájában a holtak kezébe engedem át a hatalmat magam felett. A létra tetején automatikusan nyúltam a zseblámpáért, amit apám mindig ott tartott, a csapóajtótól jobbra – és tényleg ott volt, a helyén. Rögtön a tudatomba tolakodott volna az utolsó alkalom emléke, amikor fönt jártam a padláson, de gyorsan visszaszorítottam a helyére, a sötétbe. Fölkattintottam az elemlámpát, a fénysugár végigpásztázta a padlásteret. Dobozok. Mindenütt dobozok. Végül is mit vártam? Hogy a nagy semmi közepén egy magányos doboz engem vár?
Fölléptem a létráról a deszkapadlóra, és elindultam, hogy megkeressem a nevemre szóló dobozt. Meg kell hagyni: apám mindig is rendszerető volt. Azt hiszem, ezt én is örököltem tőle. Ahogy nézegettem az akkurátus föliratokat, és átláttam a rendszert, fölötlött bennem, hogy vajon közben tudta-e, hogy meg fog halni, s ha igen, mióta? Voltak könyves dobozok, témák szerint, cipős dobozok, régészeti dobozok, iratos dobozok. Végül rábukkantam. Valószínűleg többször is elmehettem már mellette, mert kisebb volt, mint amire számítottam; Eve morbid feltételezése is befolyásolhatott, hogy biztosan anyám maradványai lesznek benne. Leguggoltam. Isabelle, állt a dobozon, apám jellegzetes, dőlt betűivel. A címke papírja megsárgult, a tinta is fakó volt már. Mióta lehetett itt ez a doboz? Olyan szorosan volt leragasztva a széles ragasztószalaggal, hogy az nem ment volna, hogy egyszerűen kibontom, kiöntöm a padlóra, ami benne van, és otthagyom az egészet. Fölemeltem. Könnyű volt, de ahogy megdőlt, valami odébb csúszott benne, és tompa puffanással ütődött neki a doboz oldalának. Mi a fene adhat ki ilyen hangot? Rámeredtem a dobozra, mintha egy koponya vagy egy elszáradt kéz volna benne. Jaj, ne csináld már, Iz, parancsoltam magamra, és a hónom alá vettem a csomagot. Nehéz volt egy kézzel lemászni a létrán, de sikerült, nem zuhantam le. Eve tekintete mohón tapadt a dobozra. – Na, nyisd már ki! Megráztam a fejem. – Most nem. Itt nem. London hatalmas területet foglal el, jóval többet, mint ezerötszáz négyzetkilométer. Ebben a térben zsúfolódik össze a nyolcmillió ember java része: viktoriánus és Edward korabeli sorházakban, hetvenes évekbeli önkormányzati lakótelepeken, modern acél-üveg tornyokban, végtelen hosszan terjeszkedő alvóvárosokban. Az elmúlt húsz évben London-szerte adtam és vettem a lakásokat, mindig mentem tovább, mindig nyugatabbra. Sosem maradtam túl soká ugyanazon a helyen, egy-két évig szerettem az új helyemet, aztán
türelmetlen lettem, másra vágytam. Amint befejeztem a felújítástátépítést, és újra figyelni tudtam a külvilágra, máris kényelmetlenül éreztem magam. Lehettem bárhol, lehetett bármilyen vonzó a környék, bármilyen rendesek a szomszédok, sosem éreztem, hogy én passzolnék oda. Valahányszor mehetnékem támadt, rögtön az ingatlanügynökségek kirakata előtt találtam magam, amiből tudtam, hogy ideje cuccolnom és továbbállnom. Szerencsém volt: az ingatlanpiac velem együtt mozdult, fölfelé vagy lefelé. Így sikerült felküzdenem magam egy nunheadi egyszobásból, ahol a fürdőszobában gomba nőtt a csempék között, egy külön hálószobás lakásba Brockleyban, aztán jóval mutatósabb, újonnan kialakított két és három hálószobásokba Battersea-ben és Wandsworthben, aztán egy eldugott kis házba Chelsea szűk utcás részében, és végül így kötöttem ki egy igazán komoly ingatlanban a város délnyugati csücskén, még a városban maradva, de a lehető legmesszebb a szüleim házától. Szűk negyven perc alatt visszaértünk Hampsteadből Barnesba, egyik fölkapott zöldövezetből a másikba. Mind a két hely bűzlik a pénztől, régi pénztől és új pénztől, és abban a pár rémes másodpercben, amíg a Mercedesszel beálltam a házam elé, majdnem annyira gyűlöltem a szülői ház képzeletemben őrzött változatát, mint az eredetit. Eve-nek erről nem szóltam: akkor se értette volna, ha esetleg sikerül megfogalmaznom. Eve szerette a tárgyakat; zsigerből, érzékien, voltaképpen ezek töltötték be az életében lévő hiányt, amit egy férjnek és a gyerekeknek kellett volna betöltenie. Két férje is volt, de szülni nem tudott. Néha eszembe jutott, hogy talán én is ilyen „betöltő” vagyok neki, mert ha valamiben tétovább voltam, mint ő szerette volna, rögtön irányítgatni kezdett, mintha ő lenne az anya, aki soha nem lehetett, én meg a gyereke. Lepakoltam az asztalról, és a közepére tettem a dobozt. Röhejesen mutatott a csupa krómacél és csiszolt gránit konyhai környezetben:
mintha az utcán kukáztuk volna. Egy éles késsel végigvágtam a tetejét, néztem, ahogy kettéválik a ragasztószalag és a papír, ha – állt a vágás egyik oldalán, belle a másikon. Eve és én a nyakunkat nyújtogattuk. Első pillantásra csupán egy halom poros papír látszott. Óvatosan kivettem a köteget: olyan réginek tűntek a lapok, mintha rögtön szét akarna porladni a kezem között. Legfölül egy halványzöld színű – anyám „eau de m”-nek nevezte volna –, kisebb méretű, többszörösen összehajtogatott lap feküdt. Egyik oldalán furcsa kinézetű írás volt, de lehetetlen volt kiolvasni, úgy megfakult rajta a tinta. Megfordítottam, ott egy elmosódott címzés vagy fejléc látszott. Valami Maroc…, a folytatást elvitte a behajtás. Valamikor talán valami hivatalos irat lehetett, mert mintha néhány nyomtatott szó is lett volna rajta. Annyit vettem ki, hogy provi…, egy másik szó úgy kezdődött, hegir… De ha ennél többet írtak vagy nyomtattak rá, az mind eltűnt az idők során, és beleporladt a dobozba. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy a szétnyitással szabadjára is eresztettem azt az információt, s az most valahogy ott lebeg köröttünk a levegőben, láthatatlanul, de jelentéssel telve. Ezoterikus hülyeség! Odanyújtottam Eve-nek a zöld papírt: – Nem sokra megyünk vele. Megfordította, a fény felé tartotta, erősen hunyorított. – Maroc: az Marokkó, franciául, nem? – mondta egy idő után. – Az meg nem egy bélyegző? Az alsó sarokban egy kicsi, domborítottnak tűnő téglalapforma rajzolódott ki. Mintha valami fakó kép lett volna, de a legerősebb halogénégő alatt sem tudtunk rájönni, mit ábrázol. Félretettem a lapot. Egy köteg megsárgult szélű, nyilvánvalóan régi írógéppel teleírt papír következett, mindig ugyanazon betűknek hiányzott a talpa vagy tűnt el a rajzolata, egy-egy pont néha lyukat is ütött a papírba. Apám verte mindig ilyen erővel a billentyűket. Jegyzetek az Abalessa melletti sírhelyről, olvastam a címet az oldal tetején. Nézegettem, ráncoltam a homlokomat, próbáltam
fölfogni, mit írt: szabálytalan formájú kőhalmaz, más néven redjem, meg hogy sok található a Szaharában. Az első oldal alján a csontváz szó tűnt a szemembe. Finoman kiemeltem a köteget, megfordítottam a lapot, és hangosan olvastam Eve-nek: Szemtanúk szerint a sivatagi királynő csontvázát aranyfüsttel díszített vörös bőrbe burkolták. Egy színes bőrből és rongyból sodort zsineggel rögzített faravatal korhadt maradványain feküdt, melléhez hajlított térddel. Fejét fehér fátyollal és három strucctollal takarták le, fülcimpájában két smaragdfüggő, egyik karján kilenc arany, másik karján nyolc ezüst karperec volt. Bokája, nyaka és dereka körül karneolachát- és amazonitgyöngyök szóródtak szét… Kicsit ugrottam, aztán folytattam: Maurice Reygasse és Gautiers professzorok, az Etnográfiai Múzeum munkatársai szerint a sírhely a legendás királynő, Tin Hinan maradványait rejtette. – Az anyját! – mondta Eve. – Micsoda mesés cucc! – Behunyta a szemét. – Szinte érezni a sivatagot, mi? Sok kincs és egy legendás szaharai királynő. Tisztára az Indiana Jones és a Végzet Templomai De mi köze ennek tehozzád? Vállat vontam, miközben enyhe hányinger kerülgetett. – Halvány dunsztom sincs. A szöveg alapján még azt se gondolnám, hogy apa tárta föl a helyet. – Leraktam a papírokat: ahogy láttam az „o” betűkkel szakított lyukakat és megtapintottam az írógép betűjének nyomát a papír hátoldalán, mintha visszaröpültem volna az időben. Úgy éreztem, valamilyen üzenetet kaptam, egy síron túli üzenetet – a szaharai királynőtől is, meg az apámtól is. Hátul bizseregni kezdett a nyakam, mintha egyenként fölmeredt volna minden hajszálam. Már csak az a valami volt a dobozban, ami ide-oda csúszkált benne. Egy vászonzacskó, sokszorosan körbetekerve egy zsineggel. Súlyosnak tűnt, ahogy megfogtam, sokkal súlyosabbnak, mint amire számítottam. Elektromos áram futott végig a karomon, mintha megrázott volna valami. – Gondolod, hogy a sírból lehet valami? – kérdezte Eve izgatottan.
Most már remegtem, bár nem tudtam eldönteni, hogy az izgalomtól vagy a rémülettől. – Szerintem ez nem jó ötlet – mondtam, és visszaejtettem a zacskót a dobozba, aztán visszadobtam rá az összes papírt. Visszahajtottam a fölvágott fedelet, és ráraktam a kést, hogy az fogja le. – Olyan morbid ez az egész, és olyan titokzatos. És olyan jellemző az apámra. Emlékszem, egyszer azt mondta a tévében: „A gyerekek kíváncsiságát bátorítani kell. Ha tálcán rakjuk a gyerek elé a tudást, hozzá sem fog nyúlni, inkább valami tiltott dolog után sóvárog. De ha hagyjuk, hogy egy-két jól megválasztott csali révén ő maga szagolja ki magának a csemegét, akkor azzal egy életre megtanul valamit.” Hát engem ne csábítsanak ilyen nyomorult csalival. Csak arra van, hogy bemenjek a csőbe, és ne tudjak szabadulni, csakhogy én ezt nem hagyom. „Ne ébreszd föl az alvó vadállatot”, apa ezt írta a levélben, és szerintem ehhez kell tartanom magam. – Ha nem nyitod ki, attól csak még kevésbé fogsz tudni szabadulni tőle. Tudtam, hogy igaza van. Még birkóztam egy darabig az irracionális félelmeimmel, aztán mély levegőt vettem, elvettem a kést a dobozról, benyúltam és kivettem a zacskót. Gyorsan, nehogy meggondolhassam magam, letekertem róla a zsinórt, a tenyerembe csúsztattam a tartalmát. Mindketten a kezemben lévő tárgyra meredtünk. Egy súlyos ezüsttömb volt, a fölső szélén körülbelül fél centi vastag, alul közel egy centiméternyire vastagodott, és az egész úgy kétszer két centis lehetett. A közepén lévő domborulatot vörös üvegből vagy valami más, félig átlátszó anyagból készült korongok díszítették, a sarkokba pedig bonyolult, misztikusnak tűnő jeleket véstek, átlós sorokban. A fölső széléhez egy fonott bőrszíj volt erősítve. Ahogy ennél a szíjnál fogva fölemeltem, ellendült a tenyeremből, ide-oda pördült, mint egy varázsfüggő, a kis vörös
korongok rubintszemekként szórták a fényt. Elképesztően túlviláginak hatott abban a hightech konyhai környezetben. – Te, Izzy – súgta Eve, csodálkozástól elkerekedett szemmel –, ez olyan… nem is valóságos. A súlya meg a tömörsége számomra nagyon is valóságossá tette, de mi a bánat lehet ez? Eve kivette a kezemből, és vizsgálgatni kezdte. Attól viszont, hogy kikerült a kezemből, hirtelen testetlennek kezdtem érezni magam. – Szerintem ez egy nyakbavaló – mondta egy idő után. –De milyen barbár kinézete van! – Elhúzta a száját. – Nem az én stílusom. És nem is a tiéd, szívem. Ez igaz volt: semmi sem állhatott távolabb az „én stílusomtól”, mint ez a furcsa tárgy. Fölemeltem a zacskót. Egy papírcsík kandikált ki belőle. Kihúztam, és apám akkurátus írását olvastam rajta: „Amulett, kora és származási helye ismeretlen, feltehetően tuareg, ezüst, karneol, bőr.” Megborzongtam. Csak nem a csontvázkirálynő egyik temetkezési ékszere, amiről apám írásában volt szó? Visszacsúsztattam a zacskóba, és csak bámultam a dudort az anyagon. Hirtelen visszadobtam a dobozba, mintha minden logikát meghazudtolva attól félnék, hogy az a valami belém harap. Mit hoztam én a lakásomba? Legszívesebben kirohantam volna, ásni egy gödröt a terasz alá, hogy újra eltemessem az egészet, apám papírjaival együtt. * Aznap éjjel, sok év után először, újra álmodtam. Fátylam szűk szemrésén át pálmafákat pillantok meg, és megdobban a szívem. Átkeltem a sivatagon, túléltem. Alhemdulillah. Előttem lassan ügetnek a karaván tagjai, kék lepleik homoktól és portól sötétlenek, kendőiket szorosra húzták a szél ellen, amely
nagyapám nyergéről lekoptatta a finom, barnás színt, s letépte a batyukat állataink hátáról. Egy szemhunyás, s máris egy gazellanyáj suhan tova, ragyogó fehér farkuk ide-oda cikázik a vörös gránit sziklatömbök között. Megint behunyom a szemem egy pillanatra, egy széles völgyben vagyunk, egy mély szurdok alján, s valami engem figyel. Egy oroszlán, egy hatalmasnál oroszlán mered rám a szirtről! Rémülten fölsikoltok. Ahogy újra odanézek, rájövök, hogy egy természeti képződményt látok, több tevényi magasságban, amit Isten keze vésett a hamvas vörös kőbe, távlatot pedig az alant lévő lejtőkön szétszórt vályogházak s a teraszos földeken szorgoskodó, fekete ruhás asszonyok parányi figurái adnak hozzá. Valami merész teremtés megszólítja Szulejmánt, kérdi, mit hoztunk. Amikor megtudja, hogy sót és kölest, megnyúlik az ábrázata. Mint a nagymamám, olyan korú lehet az asszony, szeme fekete tussal kihúzva. – Ékszer nincs? – kérdi. – Arany nincs? Az arany és a rabszolgák a múlté. Nehezebb idők járnak. Amint belépünk az oázisvárosba, fölhangzik a müezzin adhánja. A tevéket a karavánszerájba tereljük, néhány férfi a mecsetbe tart, de én a piacot akarom látni. A bazárban nyílt tűz fölött ütik a vasat a kovácsok. Nagy ívben elkerülöm őket: az enadok kapcsolatban állnak a szellemekkel. Öreg árusok ülnek a pokrócaikon, előttük fűszeres zöldségpiramisok, és csodák csodája, napsárga bőrpapucsok. Hirtelen elképzelem, hogy a lábamon ragyognak. Egy ilyen papucs biztosan elbűvöli majd a szép Mantát. És azon veszem észre magam, hogy a kezem már nyúl is az amulettemért, hogy megvegyem a lábbelit. Azeluan kerül elő, mintegy varázsütésre. – Mi jut eszedbe? Az az amulett száz papucsnál is többet ér, ezernél is! És mi fog megvédeni a Kel Aszuf rontása ellen? De ahogy lenézek, már ott a lábamon a sárga papucs. Szorít, mert új és túl szűk, de úgy nézek ki benne, mint egy császár.
Most éjszaka van, takaróinkba burkolózva ülünk a tűz mellett, és Ibrahim így szól hozzám: – Isten azért teremtette a sivatagot, hogy legyen hol megpihennie. De később meggondolta magát. Magához szólította hát a Déli Szelet, az Északi Szelet s mind a többi szeleket, megparancsolta nekik, hogy egyesüljenek, azok pedig engedelmeskedtek. Vett egy maroknyit a keverék légből, és ím, Allah dicsőségére, ellenségei megtévesztésére és az ember boldogulására lett abból a teve. Lábaihoz könyörületet erősített, hátára nyerget vetett, két oldalára gazdagságot terített, a farkához pedig jó szerencsét kötött. A sivatag és a teve Isten ajándékai az embernek. – Allah' Akbar – mondom, mert tudom, hogy ez tetszeni fog neki. – Nagy az Isten. – Elhallgat, aztán közelebb hajol. – Akik a Nagy Sivatagba születtek, sosem lehetnek szabadok: utazzanak bármily messze, menjenek bárhová. A szellemek mindig velük vannak, a lények, akik már akkor ezen a világon laktak, amikor nem volt még se idő, se szikla, se homok. Óvakodj a Kel Aszuftól: húzd magasra a fátylad, orrod s szájad mindig eltakard. A szellemek a testnyílásokat kedvelik: mindig a befelé vezető utat keresik. Ha vizelsz, sátorként használd a szoknyád. Ha székelsz, jól nézd meg, hogy a homok érintetlen legyen. Ha figyelmes vagy, észreveszed a jeleiket. A dűnék között néha minden ok nélkül homokspirál csap föl. Ahol a szif dűnék kígyóként fodrozódnak, megláthatod, hogy karmaik hol szántották fel a földet. Figyelj a napárnyék és a holdárnyék változó szögére, az örvényekre és a fodrokra, a kicsiny, tökéletes körökre, melyeket a széltől meghajlított fűszálak formáznak a felszínen: mindenütt ott hagyják nyomaikat. Amulettedet mindig közel tartsd magadhoz: ez véd meg a rontástól, és emlékezz, mindig emlékezz, hogy a sivatag az otthonod.
* Még sötét volt, amikor felébredtem, furcsa szárazságot éreztem a számban, az orromban pedig erős pézsmaillatot. Egy darabig csak feküdtem, élveztem londoni ágyam puha hűvösséget, de alig tudtam szabadulni az érzéstől, hogy a rám boruló selyempaplan és pazar egyiptomi gyapjútakaró helyett egy erős szagú teveszőr pokróc lapul valahol a szobában. Újra elalhattam, mert amikor legközelebb az órámra pillantottam, már jócskán elmúlt tíz óra: ilyesmi nemigen fordult elő az én szabályosan berendezett életemben. Ledöntöttem két nagy pohár vizet, odatettem a kávét, leszaladtam a bejárathoz a Times vasárnapi példányáért, de hamarosan rá kellett jönnöm, hogy még az első oldal közepéig se jutottam, és már nem bírok nyugton maradni. Mintha valami mohó energia töltene el, futni akarok és ugrani, nyújtózkodni és mászni. Fölhívtam Eve-et. – Menjünk mászni. Ha földrajzilag lehetséges lett volna, egy tengeri szirtet vagy egy lápvidéki sziklacsúcsot választok, valami egyszerű és elhagyatott helyen, ahol lelógathatom a karom egy sziklaperemről, vagy kúszhatok fölfelé egy napsütötte sziklatáblán, ujjongva nevethetek a lábam alatt tátongó űrbe, ám a legközelebbi természetes mászóhely is több órányi autóútra volt, úgyhogy meg kellett elégednem a félórányira lévő Westway mászócsarnokkal. Amíg Eve-re vártam, megnéztem az amulett szót az interneten. Az Etimológiai szótárban ezt találtam: amulett 1447, hamalet, lat. amuletum, Plinius; nyaklánc vagy bross, amely véd a rontástól, betegségtől stb. Ismeretlen eredetű, talán az amoliri szóhoz kapcsolható, elhárít, elvisz, levesz. Későbbi előfordulása csak
1601-ből ismert; 15. sz.–i használata a középkori francia nyelv révén képzelhető el. Semmivel nem éreztem magam okosabbnak. Vágtam egy grimaszt, Talán nem is régészeti lelet az a nyakbavaló. Talán néhai anyám családjában öröklődött nemzedékeken át, bár el nem tudtam képzelni az én törékeny, sikkes anyámat, hogy ilyesfajta ékszert viseljen, de azt se, hogy az ő fagyos pragmatizmusával bármikor is a babonához folyamodjék. Még a „Tin Hinan”-t és az „Abalessá”-t is meg akartam nézni, de egyszerűen nem volt türelmem: mozognom kellett, hogy levezessem valahogy a bennem gyűlő irgalmatlan energiát. Végül beugrottam az autóba, és fölszedtem Eve-et a sarkon. A mászófalon telt ház volt: mindenfelé emberek lógtak a köteleken, mint zátonyra futott pókok, születésnapos gyerekeket oktattak a gyakorlófalon, azok meg torkuk szakadtából ordítoztak az izgalomtól és a rémülettől; komoly szólózok és bulderezők vadul koncentráltak a kunsztjaikra a csarnok hátsó felében. Sűrű krétaporszag terjengett a levegőben, percek alatt megtámadta az ember tüdejét. Emlékszem erre a helyre, amikor még csak vacak kis szabadtéri terep volt, egy sima traverzfallal és egy pár nagy, fogásokkal teli betontáblával, ahonnan látni lehetett a száguldó autókat az A40-es felüljáróján, legfölül pedig jól meg lehetett lepni az autósokat, amikor szembe nézett velük az ember. Most hipermodern mászócsarnok lett belőle, a tizenöt méter magas, áttetsző, fehér poliuretán falak a tompán megvilágított felüljáró aljáig értek, szinte cirkuszi arénát képeztek, az igazi magasság és a védtelenség érzetét kölcsönözve a belső mászóutaknak. Sose szerettem másra bízni magamat, főleg az egyetemi mászóklubban dolgozó nagy arcú csávókra nem, akik állandóan az erejüket meg a vállméretüket fitogtatták, kiabáltak velünk, gyönge nőkkel, ha éppen nem értük el az általuk kijelölt fogást, vagy mint a majmok
szökelltek ide-oda a maguk lezser stílusában. Egyszer, amikor már megvolt a kellő kötéltechnikánk, pár csajjal közösen kitaláltuk, hogy egy nehezebb táblán is megpróbáljuk fejleszteni az egyensúlyunkat és a finomabb lábmunkánkat. Ross Myhill, aki a legnagyobb macsó volt a csoportban, egyből fölment egy könnyű résrendszeren ugyanazon a sziklafelületen, és direkt lehugyozta az előttünk lévő táblát, ahogy egy kutya lefoglalja a saját területét. Soha többet nem másztunk együtt pasikkal. Most Eve-et figyeltem, ahogy haladt előre a traverzfalon. Jó technikája volt, igazi táncos lába, finoman mozgott, és hol egy undercuttal, hol egy belső láb-dabbel ügyesen elkerülte a dudorokat meg az áthajlásokat. Mentem utána, az edzőtermi súlyzózástól meg a köredzéstől erősebb és gyorsabb lettem, úgyhogy nemsokára utol is értem. Mire harmadszorra is végigmentem a traverzfalon, olyan kemény volt az alkarom, mint a kő. Eve fölvonta a szemöldökét. – Nem bírsz az energiafölöslegeddel, vagy mi van? – Így is lehet mondani. – Tele voltam erővel, bármibe hajlandó lettem volna belevágni. Fölvettük a beülőnket, kötelet fogtunk, és vagy öt-hat különböző nehézségi fokú úton fölmentünk, az in situ nittekbe beakasztva, aztán duzzadó izmokkal és a könnyű siker érzésével vissza. Nagyon szeretek műfalon mászni. A tiszta műviséget szeretem benne, azt, hogy egy szabadtéri kalandsport színes fogásokkal tarkított játéktereppé redukálódik, francia nehézségi fokozatok, szabályok és protokollok írják le az egészet, s mindez kontrollált környezetben zajlik. Ha az ember a természetben mászik, ahhoz nagyon sok minden kell: hozzáértés, kockázatvállalás, dönteni tudás, valamint a partnerbe vetett totális bizalom. Számomra mindig is ez az utóbbi volt a gyenge pont: egy másik élőlényre bízni az életemet. A mászófalon annyit bízok a partneremre, hogy tartsa a kötelet, és ne engedje el, ha esem: de még ha kihagy is a figyelme, akkor is ott a
sok oktató meg a biztonsági matracok, szóval nem lenne könnyű belehalni az esésbe. Szünetet tartottunk, én elmentem innivalóért meg energiapótló palacsintáért, és ahogy jöttem vissza, Eve szőke feje éppen egy elheverő magazinba süllyedt. Fölnézett, odaintett magához. – Nézd csak, itt írnak arról az új mászóparadicsomról. Nagyon nyugisnak látszik, jó a klímája, és baromi jónak tűnik a mászás. Nézd meg ezt a sziklafalat, rögtön szemben egy fantasztikus 5a-s út megy föl rajta. Oroszlánfejnek vagy minek hívják. Nem tudtam levenni a szemem a kétoldalas fotóról. A kőhegy egy az egyben ugyanaz a hamvas vörös volt, mint az álmomban látott tájban, és ott volt az a szirt is, ami a karavánkereskedők fölé tornyosult, a fejnek éppoly markánsak voltak a vonásai, mint bármely Disney-oroszlánnak. Egy pillanatra mintha megfordult volna velem a világ. Erős sáfrányillat tolult az orromba, a bőrömet forrónak és porosnak éreztem. Egyszerre különös ritmusra lettem figyelmes a fejemben, afféle lassú dobolásra, aztán egy pillanatra olyan hangosan lüktetett a vér a fülemben, mintha igazi tengerzúgás lett volna, vagy a homokdűnék felett áramló szél süvítése, robajjá erősödő sustorgás, s benne egy értelmetlen szó zengett újra és újra és újra: Lallawa, Lallawa, Lallawa… Hunyorítottam és megráztam a fejem. Eve döbbenten nézett rám. – Jól vagy? – Micsoda? Én… – A homlokomat ráncoltam. Újra megnéztem a képet. Ez csak egy hely, mondtam magamnak, egy hely a világon, amit valaki lefotózott egy mászásról szóló cikkhez. Mitől olyan idegesítő ez? – Afrikában van – mondta Eve. – Egész pontosan Marokkó délnyugati részén, egynapi útra a Szaharától. Eve-re meredtem, aztán megint a fotóra. Mintha valami lassan kúszva megindult volna a gerincemen fölfelé, a tarkóm felé, míg végül már bizsergett az egész fejem.
– Marokkó? – ismételtem, s a hangom mintha egy másik kontinensről szólt volna. Marokkó, a fűszerek és az arany országa, s talán az apám levelében szereplő „történet” kiindulópontja. Az ötlet izgalmas volt, részegítő, s engem hirtelen, minden kételyt félresöpörve elborított a bizonyosság hulláma. – Menjünk – mondtam ki mindkettőnk meglepetésére. –Menjünk oda, Eve. Vegyünk ki szabadságot, menjünk mászni, esetleg a sivatagba is beautózhatunk. Én magammal hozom az amulettet, kicsit nyomozhatunk is, hátha kiderítünk róla valamit. – Mi ütött beléd? – Eve-nek elkerekedett a szeme. – Fogalmam sincs. – Lassan eltűnt a vigyor az arcomról. Zavarodott voltam, rabul ejtett az ötlet, pedig nem is éreztem a sajátomnak. – Azt se tudom, hogy tényleg ki akarok-e deríteni valamit az amulettről. És soha életemben nem akartam Afrikába menni. – Lopakodó fejfájást éreztem erősödni a fejemben: mintha egymással birkózó erők tépnék a koponyámat. * Visszafelé szépen fejlett migrénroham tört rám, kis naprobbanásokkal, belső neonfény-villanásokkal, ahogy kell. Nagy nehezen hazavergődtem, mintha robot üzemmódban ment volna az autóm. A konyhában fölkaptam egy pohár vizet, s már fordultam volna a fürdőszobába a Migraleve-ért. Csakhogy az asztalon ott volt apám doboza, úgy, ahogy hagytam. Nem tudom, miért, de már csak azt érzékeltem, hogy lerakom a poharat és nyúlok a zacskó után. Az amulett simán belecsusszant a kezembe, kényelmesen befészkelte magát a tenyerembe. A tömörsége is, a kezemre nehezedő súlya is megnyugtató volt, mintha ott lett volna az igazi helye, a markomban. Gyors mozdulattal a nyakamba tettem. Súlya most a bordáimra nehezedett, de ez sem volt kellemetlen. Ahogy lehunytam a szemem, a szemhéjam mögött a neonos villanásokból fényesen cikázó, ezüstös gazellák lettek. Most már tényleg indultam a Migraleve-ért.
A fürdőszobában nem a nagyvillany kapcsolóját nyomtam meg, hanem a tükör melletti égőkét, amelyek az arcomat világították meg erősebben, a hátteret pedig árnyékban hagyták. Eddig soha nem szerettem ezt a sajátos világítást, de most olyan volt, mintha kivágtak volna valahonnan, és odaragasztottak volna egy másik térbe. Az arcom és a szemem szinte ragyogott a sötétkék trikóm fölött, az amulett szintén. Mi szuperreálisak voltunk, a világ többi része sötét és elmosódott. Mindig olyan ékszereket szoktam hordani, amiket alig lehet észrevenni, semmi hivalkodás. Soha nem volt semmim, ami ilyen erős üzenetet sugallt volna, mint az amulett. De ez most illett hozzám. Tömör formájának ereje volt, megalkuvás és szégyenkezés nélkül képviselte pogány mivoltát. Nem is tudom, mikor fordult elő velem utoljára, de most meglehetősen elégedett voltam a tükörképemmel. Mintha egy másik én lettem volna: kihívó és magabiztos. Francia anyámtól a szokásosnál sötétebb színvilágot örököltem. A magániskolában, ahová tizenegy és tizenhat éves korom között, tehát a formálódás legérzékenyebb éveiben járattak, a sápadt, babaarcú lányok között mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból. Persze csúfoltak is, leszólták a karomon növő puha, sötét szálakat, és a drótszerűen erős, fekete hajamat. Utáltam őket emiatt, aztán nemsokára magamat kezdtem utálni. A mellem gyorsabban nőtt, mint a velem egykorúaké, ahogy a sötét szőr alkotta háromszög is a lábam közén. Akkor szoktam rá, hogy egy sarokban, a többieknek hátat fordítva öltözzek-vetkőzzek. Én értem ki utoljára a sportpályára, én mentem utoljára zuhanyozni. Elkezdtem éheztetni magam, s elégedetten figyeltem, ahogy eltünedeznek a domborulataim. Senki sem vette észre, méghozzá elég hosszú ideig, senki, csak Eve, de ő is azt hitte, csak divatból vagyok sovány, nem azért, mert baj van. Aztán egy szép napon, a konyhában megéreztem magamon egy tekintetet, megfordultam – az apám nézett. – Te le vagy fogyva.
Közömbösen bólintottam. Tizenhárom éves voltam, igazi kamasz: semmi kedvem nem volt ezt megtárgyalni. – Pedig ez nem jó. A sovány nők… – grimaszt vágott – nem annyira vonzóak. Te pedig szép fiatal lány vagy. Egy fiatal nő. Ne szégyelld a tested, amit Istentől kaptál. Meg voltam döbbenve. Még soha senki nem mondta rám, hogy szép vagyok, és én magam végképp nem gondoltam volna ilyesmit magamról. De nem is hihettem el, hiszen apám mondta. Minden szülő szépnek látja a saját gyerekét, nem? Most megérintettem a kezemmel az arcomat, s néztem, ahogy a tükörképem ugyanezt teszi. Szép. Elég régóta nem gondoltam magamat még vonzónak sem, de a tükörkép most mást sugallt. Ragyogtam a tükörben. Az amulettől volt: annak a fénye sugárzott rám is. A nap többi részére nem emlékszem. Talán tévét néztem, lehet, hogy bosszúszomjasan visszajött a migrénem. Ám arra emlékszem, hogy amikor becsuktam a szemem, képzeletem vásznán egy másik táj képei cikáztak. Aztán egyszer csak a hallucináció tisztaságával láttam egy arcot, egy erősen kifestett, fekete szempárt, egy lányét, aki megérintette a karomat, hogy figyeljek végre rá. A nevemet mondta, újra és újra és újra. Illetve az nem az én nevem volt. Idegen, szokatlan szó volt, egyetlen szótag, az abszurditásig ismételve. Erőlködtem, hogy jobban halljam, olyan volt, mintha valaki beszélne hozzám, mesélne egy történetet, de én nem hallom rendesen… A magasban, a völgy fölött egy lány ült egy fa alatt, tekintete a messzeséget pásztázta. Föltűnő arca volt, erős és jellegzetes, hosszú, egyenes orral, erősen kifestett fekete szemekkel, határozott állal. Soha senki nem mondta őt csinosnak, nem hasonlították semmilyen finom jelenséghez – sem holdsugárhoz, sem pillangóhoz, sem az alkonyi légben szárnyaló piciny, elegáns énekesmadarakhoz. A
férfiak, akik udvarlással próbálkoztak nála (sikertelenül), nehézkes verseikben vad tevéket vagy hatalmas sivatagi szeleket emlegettek, elemeket, melyek kézben tartását alig-alig remélhették. Küszködtek vele és belebuktak, hogy rímet találjanak a lány nevéhez (Mariata), ő pedig homokvihar-érdességű versekkel jutalmazta érdeklődésüket, s a férfiak gyorsan odébbálltak. Már jó ideje rendkívüli nyugalomban ült ott, tekintetét a semmibe fúrta, mintha összpontosítana valamire, amit hajszál híján ugyan, de képtelen volt megragadni. A fa egy sziklás csúcson állt, egy dombtetőn: a horizonton a Bazgan-hegy derengett, mint valami homályos jelenés, s a törzs, ahol a lány most élt, ettől a hegytől kölcsönözte a nevét. Itt, a magasban hűvös volt a levegő, vad kakukkfű és levendula illata szállt, mégis érezni lehetett, hogy a hegyeken túl már a sivatag kezdődik. Koncentrációval telt, hosszú pillanat után a lány előredőlt, hogy jelet rajzoljon a homokos talajba. Aztán egy légy telepedett az arcára, majd újabbak jöttek, több száz, egész vibráló felhő. Megpróbálta elhessegetni őket. – Isten verje meg az összes legyet! – Mi haszna lehet ezeknek az aljasoknak, az értelmetlen röpködésüknek, az ostoba orruknak? És milyen rengetegen vannak, ezernyien, az ennivalón, az állatokon, a csecsemőkön. Ha Isten nő volna, biztosan nem lennének legyek a világon! Szinte hallotta, ahogy az édesanyja most rögtön rászólt volna: Mariata, nem beszélhetsz így! Több tisztelet legyen benned! De az édesanyja meghalt, s ő most szinte idegenként élt apai nagynénjének otthonában. Fölsóhajtott, s megpróbált újra a versre gondolni, ami a fejében motoszkált. Fölmerült egy kép: már éppen sikerült volna szavakba foglalnia, amikor közeledő lépteket hallott. Csontok és por! Visszahúzódott az árnyékba. Ha most megzavarják, a vers szertefoszlik, mint köpés a forró kövön. Pedig ha jól sikerülne, Szarid fizetne érte, és amikor a vándorkovács visszajön, meg tudná venni tőle azt a fülbevalót, amire úgy vágyik. Ez volt az első megrendelése, s ha jól teljesít, jön a többi. Megalázó volt pénzért
alkotni, de utálta, hogy mások jótékonykodásától függjön. A nagynénje, Dasszin és a Kel Bazgan, a Bazgan törzsének többi asszonya egyáltalán nem mutatott tiszteletet iránta, nemhogy a származásának kijáró tisztelettel bántak volna vele. Még azt is elvárták tőle, hogy saját kezével fejje a kecskéket – a nyakuknál kösse össze őket, és húzkodja a tőgyüket! Gusztustalan. Mindenki tudja, hogy az ilyen munka az iklanok kezének való. De mindettől függetlenül, most éppen megbánta, hogy ilyen messzire eljött a tábortól. Igyekezett halkabban lélegezni. Valószínűleg csak egy kecskenyáj zaját hallotta, de banditák is garázdálkodtak a környéken, éjszakánként tevéket és kecskéket loptak, és mostanában olyasmit is hallani lehetett, hogy brutális támadásokat intéztek egy-egy falu ellen, és parasztokat gyilkoltak meg a farmjaikon munka közben. Ő meg itt van egymagában, távol mindenkitől. Ág reccsent valakinek a lába alatt, s a következő pillanatban egy alak lépett be Mariata látóterébe: egy férfi, lazán a mellére eresztett fejkendővel. A lány ebből az apróságból már tudhatta, hogy a férfi egyedül van, s nem is számít rá, hogy mással találkozik. Ebből meg az illető fejtartásából az is kiderült számára, hogy nem bandita közeleg, hanem Rhoszi, a törzsfőnök unokafivére. Csak ez a pökhendi Rhoszi gondolja azt magáról, hogy őt nem bánthatják a szellemek. Mariatának már a gondolattól is borsódzott a háta. Rhoszi azóta figyelte őt, amióta Mariata apja a bazgan törzsre hagyta a lányát: mindig magán érezte a tapogató pillantását, ha a táborukban ment valahová, ha az esküvői táncot gyakorolta a többi lánnyal, vagy ha éjszaka a tűz mellett ücsörgött. Rhoszi most nem nézett Mariatára, a földet bámulta, piszkált valamit a szandálja orrával. Hátha megy is tovább mindjárt. A lányt nézte, ahogy letérdelt, s a száraz füvet tapogatta, amit Mariata taposott le. Aztán fölemelte a fejét, a lány felé fordult, és elmosolyodott.
– Jól vagy ott az árnyékban, Mariata ult Yemma? Villogó tekintete megállapodott a lányon. – Hála legyen Istennek, jól vagyok, Rhoszi ag Bahedi – felelte Mariata, s fejkendőjét az arca elé vonta. Afölött nézett a férfira, dühösen, amiért az megleste őt. Rhoszi tovább vigyorgott. Éles fogai voltak, kissé ritkásak. Más lányok csinosnak tartották, villogtatták rá a szemüket, de Mariata sakálképűnek tartotta, arcát keskenynek és alattomosnak, tekintetét számítónak, melegség nélkülinek látta, még akkor is, ha a szája mosolygott. – Béke van veled, Mariata? – Béke van velem. És veled béke van? – Isten áldásával, béke, insallah. – Megcsókolta mindkét tenyerét, végigsimított az arcán, majd megérintette a mellét, a szíve fölött, közben nem vette le a szemét a lányról. Maga volt a megtestesült udvariasság és jámborság, de gesztusa mégis obszcénná vált. Mariata átható pillantást vetett rá. – Férfi vagy te, Rhoszi ag Bahedi? Rhoszi gőgösen válaszolt. – Persze. – Nekem mindig úgy tanították, hogy csak a kisfiúk és a gonosztevők járnak kendő nélkül, csupasz arccal. Te melyik vagy? Rhoszi még szélesebben vigyorgott. – Én csak a nálam rangosabbak jelenlétében viselek kendőt, Tukalinden. Tukalinden – Kis Hercegnő. Mariatát egy idő óta így szólították a törzsnek azon tagjai, akik tisztelték a származását, miszerint édesanyja vérvonala egészen Tin Hinanig vezetett vissza, annak Tamerwelt nevű lánya (más néven: a Nyúl) révén; de Rhoszi sakálszájából igencsak gúnyosan hangzott a megszólítás. Mariata fölállt. Inkább darálja a köleskását, mint hogy a törzsfőnök unokaöccsével töltse az időt, még kecskét fejni vagy tüzelőnek való trágyát gyűjteni, az is jobb volna. El akart menni a
férfi mellett, de az elkapta a vállát. Ujjai fájdalmasan belemélyedtek Mariata izmaiba. – És ez mi itt a homokban, Mariata? – Rhoszi a lábával a jelek felé bökött, amelyeket Mariata rajzolt, miközben a versén gondolkodott, egy-egy szót, hogy megjegyezze a fölmerült képeket, például azt, hogy yar, az egy áthúzott kör volt, yagh, egy zárt kereszt és yaz, a szabadság és a férfi szimbóluma. Rhoszi gyanakodva sandított a jelekre. – Varázslással foglalkoztál? – Szorítása erősebb lett. – Meg akarsz babonázni valakit? Idióta. Nem tud olvasni. És már huszonhat vagy huszonhét nyarat látott! Szinte öregember. Ha tudna olvasni, Kiiar nevét látta volna meg Szaridét – az ifjú párét, akik egy hónap múlva akartak összeházasodni; a pálmafa, a búza, a madár és a víz képírásjelét. Mariata valahogy így tervezte megénekelni Kiiart az esküvői versben: Bőre pálmafára emlékeztet, Búza és virágzó akácia kertjére Hajfonata mint két madárszárny Csillogó haján megcsillan a vaj: Rajta a nap és a hold tükörképe. Szeme kerek, mint a vízben előbukkanó gyűrű Melyet egy kő hasít belé. De Rhoszi ezt nem értette. Minden idejét azzal töltötte, hogy vívni tanuljon, meg tevét hergelni, hogy henceghessen a lányok előtt, az olvasással nem törődött, számára a jelképek csak ósdi jelek voltak, nem tudta nyelvként látni őket, nem is értett belőlük semmit, s amit nem értett, attól félt. Annyit tudott csak, hogy az asszonyok néha varázsolnak ezekkel a jelekkel, többnyire ártalmatlan, amit csinálnak, bár nem mindig – hát csak higgyen, amit akar, megérdemli a
tudatlan. És ha tényleg azt hiszi, hogy Mariata varázsolt, akkor hátha békén hagyja. – Talán igen. Elégedetten látta, hogy Rhoszi megérinti az amulettjét, hogy védve legyen a rontástól, de aztán ádáz dühvel kezdte taposni, szétrugdosni a rajzokat. Mariata fölkiáltott, és el akarta rántani a férfit, de az meglökte őt, neki egy közeli fának. – Nem tűrök boszorkányt a törzsemben! – kiabálta, s csak rúgta a homokot a jelekre, míg el nem tűnt mindegyik. Odalett a vers. Mariata tudta, hogy nem fog emlékezni minden részletre. Ha tudna varázsolni, most megtenné: elküldené Rhoszit a démonok közé, s megidézné a Kel Aszufot, a vadon népét, hogy vegyék el minden józan eszét. Le akarta köpni, sebet akart ejteni rajta, de látta már nemegyszer, milyen elszántan veri a rabszolgáit. Fölpattant és mérgesen söprögette a ruhájáról a port. – A te törzsedben? – Az lesz, hamarosan. – A nagybátyjának, Musza ag Ibának fájdalmas kinövés nőtt a hasában, s hiába szedett rá bármilyen orvosságot, az csak nőtt tovább. A nép hagyományai szerint pedig a hatalomnak a főnök nővérének fiára kellett szállnia. – Ezért jöttél el ilyen messzire, hogy ezt elmondd nekem? – Nem, persze hogy nem. Honnan tudhattam volna, hogy itt talállak, varázslás közben? – De követtél, ugye? Rhoszi szeme összeszűkült, de nem szólt semmit. Elkapta Mariata egyik karját, kicsavarta, s egész a lapockájához feszítette, így húzta közelebb magához. Arca olyan közel volt a lányéhoz, hogy Mariata nem is látta tisztán, csak a forró leheletét érezte az arcán. Szinte érezte a férfiból kiáradó szellemeket, a tüzüket, a megátalkodottságukat. Aztán ott volt a szája az övén. Mariata összeszorította az ajkát, s most már erővel próbált kiszabadulni a szorításból, de Rhoszi csak nevetett rajta.
– Ha meg akarlak csókolni, úgyis megcsókollak. Amikor amenokal leszek, az Air egész népe nekem fog engedelmeskedni. A nők könyörögni fognak, hogy hadd legyenek a harmadik vagy a negyedik feleségem, vagy még a rabszolgám is! Azt hiszed, jobb vagy náluk? – Karnyújtásnyira tartotta magától Mariatát, úgy nézte. Aztán megint közel hajolt, az arca elsötétült. – Vagy azt hiszed, nálam is jobb vagy? – A válasz ott volt a lány szemében. Félelem nélkül, sötéten, merészen. És Mariata abban a pillanatban látta, hogy Rhoszi ugyanannyira gyűlöli őt, mint amennyire vágyik rá. – Hát tanuld meg, hogy nem vagy jobb! – Mariata hajába markolt, s a kezére csavarta a selymes fekete köteget. – Csak megjátszod magad, hülye mesékkel tömöd a kicsik fejét, dicsekszel a családoddal, úgy dicsőíted a Kel Taitokot, mintha mi valami koszos hűbéres törzs volnánk. Épp ideje, hogy valaki móresre tanítson… – Szabad kezével durván a lány lába közé markolt, s rángatni kezdte a szoknyáját. Felháborító! Megérinteni egy nőt, akarata ellenére: ez tabu volt, tiltott dolog, száműzetés, vagy akár halál járt érte. Lent a völgyben egy vadkutya vonítása reszketett a levegőben, majd egy újabb vonítás, és még egy, és még egy követte. Valami fölriaszthatta őket: máskor mint egymás mellé hányt száraz, sárgás tetemek hevertek a kőből rakott teraszfalak árnyékában, míg a harratinok a fal másik oldalán ástak, gyomláltak vagy öntöztek. A forró légáramlatok uszályában vonításuk keselyűként lebegett a völgy fölött, aztán elenyészett. De a ricsaj megtörte a pillanat hatását. Rhoszi fölkapta a fejét, aztán ellökte magától Mariatát, és sietve megindult a hegytetőn, szemét a kezével árnyékolva fürkészte, mi vonhatta magára a kutyák figyelmét. Kellő távolságból Mariata is követte, míg ő is le tudott nézni a völgybe, de csak egy alakot látott, aki fölfelé igyekezett a hegyi ösvényen. Egy asszony volt, fekete fejkendőben, hosszú, foltos kék ruhában, leszegett fejjel, hajlott háttal, mintha nehéz terhet cipelt
volna a vállán. Mariata nem ismerte fel – nem is csoda, hiszen néhány hete élt csak a bazgan törzs tagjai között. Rhoszi azonban úgy meredt az asszonyra, mintha kísértetet látna. Mariata figyelte, ahogy a kendőjét igazgatta: gyorsan betekerte vele a fejét, csak egy rést hagyott fedetlenül, villogó szemének. Ijedtnek látszott. Mintha a mozgás az asszonynak is föltűnt volna, egy pillanatra fölnézett, s Mariata meglepve látta, milyen öreg: az arca csupa ránc, a bőre sötét, mint az akácia. Szomorúnak és kimerültnek látszott, úgy tűnt, mintha valami hatalmas erőtől űzve vágott volna neki a fáradságos útnak, fölfelé a meredek, sziklás ösvényen, egy másik törzs földjére. Vajon az éhség kényszerítette rá? – gondolta Mariata. Vagy híreket hoz? Az idegeneknek rendszerint volt mit mesélniük. Mintha a világ legtermészetesebb reakciója volna, Rhoszi fölkapott egy követ, és az asszony felé dobta, méghozzá teljes erőből. A kő eltalálta az asszonyt, fölsikoltott, megtántorodott és elvesztette az egyensúlyát. Megcsúszott a laza kőtörmeléken és elvágódott. Rossi azonnal futásnak eredt és eltűnt, Mariata pedig ott maradt dermedten, csak bámulta a sebesült asszonyt, mintha puszta jelenléténél fogva ő is részese lett volna a támadásnak. Amikor látta, hogy az asszony nem kel fel, Mariata erőt vett bénultságán, és keresztülverekedte magát a bozóton, tüskéken, köveken. Mire leért az idegenhez, az asszony már nyöszörgött és megpróbált fölülni. – Szalaam alejkum – üdvözölte Mariata. Béke legyen veled. – Alejkum asz szalaam – felelte az öregasszony. Veled legyen béke. Hangja érdes volt, akár egy varjúé. Karomszerű ujjak ragadták meg Mariata ruháját, elérték a vállát és rángatni kezdték. Mariata ülő helyzetbe segítette az asszonyt. Lecsúszott fejkendője alól színes bőrdarabokkal, gyöngyökkel, kagylókkal tűzdelt sötét hajfonatok indázó halma tűnt elő. Itt-ott fényes ezüstszálak csillantak benne: ám ezek nem díszek voltak, hanem ősz hajszálak. Mariata arcát sötét barna szemek fürkészték,
hályognak nyoma sem volt rajtuk, és bár mély napráncok sokasága keretezte őket, a látogató végül is nem tűnt vén banyának. – Jól van? – kérdezte Mariata. – Köszönöm, jól vagyok. – De amint megmozdította a karját, összerándult, s azon a helyen, ahol a kő eltalálta, vér szivárgott a ruháján át. – De vérzik. Hadd nézzem. Ám ahogy Mariata közelebb hajolt volna a sebhez, az asszony megragadta az állát, és átható pillantást vetett rá. – Te nem vagy idevaló. – Állítás volt, nem kérdés. – Az Ahaggarból származom. Az asszony bólintott, és a tisztelet gesztusával válaszolt: ódivatú gesztus volt, manapság, amikor az emberek hajlamosak voltak elfeledni a régi rendet, már nemigen éltek vele. – Én Rahma ult Jouma vagyok, te pedig nyilván Yemma ult Tofenat leánya vagy. – Fölcsillant a szeme. – Nyolc napja gyalogolok, hogy megtaláljalak. Mariata megrémült. – De hát miért? – Az a megtiszteltetés ért, hogy ismerhettem a nagyanyádat. Rendkívüli erőkkel megáldott asszony volt. Mariata nagyanyja évekkel korábban halt meg. Az emlékszilánkok magas termetűnek, méltóságteljesnek mutatták, szinte elborították az ezüst ékszerek, égő tekintete s a sas csőréhez hasonlatosan ívelt, hegyes orra meglehetősen ijesztően hatott. – Miféle erőkkel? – A te nagyanyád a szellemekkel állt kapcsolatban. Mariatának tágra nyílt a szeme. – Szellemekkel? – Mesterien bánt a szavakkal, és el tudta űzni a démonokat, márpedig nekem most ilyen valakire van szükségem. A fiam a halálán van. Valaki rontást bocsátott rá: szellemek szállták meg. Járt már nála az Adagh összes javasasszonya és gyógyfűkereskedője,
minden marbút és Korán-tudós, minden bokaye, még egy vándorvarázsló is Timbuktuból. De senki nem tudott segíteni rajta. A Kel Aszuf tartja őt fogva, és azokra nem hat se Korán, se gyógyfű. Ide egy hozzáértő kell, ezért jöttem el ilyen messzire, tehozzád. – De hát énbennem nincs semmi varázslat – mondta Mariata. Titokban azért örült a dolognak. Nem bánta, ha másnak tartják, mint a Bazgan asszonyait. – Nem tudok segíteni magának, nem vagyok gyógyítóember. Én költő vagyok. Rahma ult Jouma elkomorodott. – Hát, én arról nem tehetek. Én csak azt tudom, hogy amikor megkérdeztem a csontokat, nagyanyád nevét adták ki. – Nem vagyok a nagyanyám. – Te vagy az utolsó a sorban. Az Alapító Királynő hatalma végigöröklődött a családod asszonyain. Mariata már arra gyanakodott, hogy az idegen asszony megtébolyodott: szegény, napégette kóbor lélek, egy baggara lett. A sivatag olykor áldozatokat szedett azok közül, akik tüzes határán belül, vagy annak közelében éltek. Fölállt, egy lépést hátralépett. – Nézze, sajnálom, nem tudok segíteni. Nincs varázserőm, semmilyen. Rahma újra megfogta a karját. – Olyan nagy utat tettem meg, hogy megtaláljalak. – Sajnálom. – Mariata elhúzódott volna, de az öregasszony nem engedte. – És egyáltalán, honnan tudta, hogy itt vagyok, nem értem. – Egy vándorkovács járt a falunkban, ő mondta, hogy egy iboglan lány él a bazganok között, aki nagyon gőgös, nagyon kecses és aszfar, s hogy ez a leány egy pár fülbevalót rendelt tőle, a nyúl jelével. Márpedig ilyet csak Tamerwelt leszármazottja kérhet. A kovácsok messze földre elviszik a híreket, a szóbeszédet. Tehát ez a magyarázat. Mariata önkéntelenül megérintette az arcát. Igen, valóban világosabb volt a bőre, mint a délebbi törzsek asszonyaié, s a nyúl volt az az állat, amellyel családja nőtagjai is különleges kapcsolatban álltak.
– Azt is mondta a kovács, hogy a lányt az apja hagyta a bazganoknál, s hogy az anyja nem él már. Azt is mondta, hogy a törzsfőnök unokaöccse szemet vetett a lányra, bár az nem biztatja semmivel. – Az asszony ekkor a homokba köpött, véres volt a nyála: esés közben nyilván elharapta a nyelvét. Mariata viszolyogva félrenézett. – És honnan tudtad, hogy itt vagyok, fönn, ilyen messze a táborhelytől? – Találkoztam egy lánnyal, aki kecskéket legeltetett lent, a völgyben. Ő mondta, merre talállak. Az biztosan Tata volt. Fölfelé jövet Mariata megkínálta a kenyeréből, a pásztorlány pedig vadfügét adott cserébe. Ezek szerint a véletlen is ellene dolgozott. – Csak ő tudta, hol vagyok. – Meg az a férfi, aki engem megdobott a kővel. Mariata zavartan bólintott. – Talán Musza testvérének, Bahedinek a fia. – Igen, Rhoszi. Ezt meg honnan tudja? – Az egyik törzs férfiait meg lehetett különböztetni egy másik törzséitől a kendőviseletük alapján: eggyel több hajtás, másfajta kötés, hosszabb csücsök; de hogy személy szerint fölismerni valakit egy másik törzsből, ilyen távolságból? Nem, az lehetetlen. – Ahogy viselkedett, arról ismertem rá. Gyáva ember. És ebben a családja többi férfitagjára emlékeztet. Ha egy férfi beszélt volna így az amenokal nemzetségéről, karddal kellett volna felelnie a szavaiért. Még jó, hogy csak kettesben voltak, bár Mariata úgy hallotta, hogy olykor a szél is elvitte a sértő szavakat a sértetthez, sok viszálykodásnak ez volt az alapja. – Szóval ismeri a családját? Rahma kitérően válaszolt. – Úgy is lehet mondani. Gyere, nincs vesztegetni való időnk. Hosszú lesz az utunk a falumig. Mariata fölnevetett.
– De hát nem megyek magával! És ebben az állapotban maga sem indulhat útnak. Biztosan napok óta nem evett, nem ivott. És most még meg is sebesült, nézze, a lába is vérzik. Rahma lepillantott. Valóban: lábujjai közül vér szivárgott, foltokat hagyott elnyűtt, poros bőrszandálján. – Jöjjön el velem a táborba. Gondom lesz rá, hogy kapjon enni- és innivalót meg egy ágyat éjszakára, és holnap hátha valamelyik férfi visszakíséri a falujába. Az asszony kiköpött. – Soha többé nem teszem be a lábam a Kel Bazgan táborába, lehet, hogy már idáig sem kellett volna eljönnöm. Mariata felsóhajtott. Micsoda dilemma. Mégsem hagyhatja magára ezt a nőt, aki ennyit fáradt, hogy megtalálja őt, s aki meg is sebesült a végén. – Akkor jöjjön el velem a harratinokhoz: majd ők gondját viselik. Rahma ult Jouma elmosolyodott. – Mint egy diplomata. Mennyire hasonlítasz a nagyanyádhoz. – Megveregette Mariata kezét. A harratinok, akik a törzsfők kertgazdaságait művelték, falut építettek lent a völgyben, kis kerek kunyhókat, folyami nádból, sárból, kőből. Itt laktak egész évben, míg a törzs tagjai hagyományos nomád életüket folytatták, vándoroltak a Szahara ősi útjain, oázistól oázisig, csak a betakarítás idejére tértek vissza, hogy beszedjék a termést, s meghagyják a harratinoknak az ötödöt, ami a munkájukért járt. Megszokott dolog volt, hogy Musza ag Iba felügyelői időnként ellenőrizték a munkák állását, ám most, a kíséret nélkül érkező két nő láttán még a gyerekek is abbahagyták a játékot, és csak bámultak rájuk. Egy csapat idősebb harratin asszony éppen gabonát tört egy nagy mozsárban, fekete bőrüket elszürkítette a szállongó por, karjuk laza húsa minden ütésre meglendült. Mariata és Rahma látványa szinte mozdulat közben állította meg őket. Két fiatalabb nő, akik szőnyeget szőttek egy magas, függőleges szövőszéken, a fonalak rácsán át bámulták az újonnan jötteket, sötét arcukat tarka
gyapjúszálak rácsa szabdalta szét. Még az idős férfiak is abbahagyták a kosárfonást. Senki sem szólt egy szót sem. Végül az egyik férfi komótosan fölállt és előrelépett, fölszegett fejjel, de aggodalommal a tekintetében. Agyonfoltozott, rongyos ruhát viselt, tekintélyt sugárzó tartása ellenére nem úgy tűnt, hogy ő lenne a főnök. Köszöntötte a két nőt, ahogy szokás, aztán csak várakozón nézte őket. Mariata elmagyarázta, hogy Rhamának gyógyító emberre van szüksége, továbbá ételre és italra. – Most nem tudok adni semmit cserébe, de majd később hozok nektek valamit, mondjuk ezüstöt… Az idős férfi nevetett. – Mihez kezdjünk mi az ezüsttel? Inkább kérj haladékot az én népemnek az amenokaloktól, annál jobb jutalmat nem adhatsz nekünk. – Nem hinném, hogy az amenokalok tudják, mit jelent a „haladék” szó – mondta Rahma. A férfi meglepettnek látszott, de nem szólt semmit. – Nem vagyok abban a helyzetben, hogy közbenjárhatnék értetek az amenokaloknál – mondta Mariata óvatosan. – De hozok nektek teát és rizst. A férfi a mellére tette a kezét és meghajolt. – Köszönjük, az nagyon megfelelő lesz. Mariata most Rahmához fordult. – Holnap meglátogatom. – Időben gyere, sietős az utunk. – Nem fogok magával menni. – De, fogsz. Nézz körül. Hogy tudnád másképp jóvátenni, ami itt zajlik? Mariata zavarban volt. – Mire gondol? – A falu a szokásos harratin település volt, szegényes, piszkos. – Nézd meg, de tényleg nézd meg. Nem látod, hogy éheznek?
Mariata körülnézett, most először vette szemügyre az összkép részleteit. A gyerekek hatalmas szemét, püffedt hasát, pálcikavékony karját-lábát. Az elcsigázott, halálosan kimerültnek tűnő felnőtteket, ruháik színes mintázatát meghazudtoló, tompa tekintetüket, beesett arcukat, kétségbeesett ábrázatukat. Rahma a szőnyegre mutatott, amit a két nő szőtt. – Musza emberei még ezt is elveszik tőlük. Megkapják a gyapjút és a mintát, aztán a Kel Bazgan adja el nagy haszonnal a szőnyegeket, a harratinok jószerével semmit sem kapnak értük. – Odalépett az idősebb asszonyokhoz, mondott nekik valamit a saját nyelvükön, azok meg hadartak valamit válaszul. Intett Mariatának. – Látod? Csak a romlott gabonát kapják meg lisztnek, amit a pelyvából kiválogatnak. Még az ötödhöz sem jutnak hozzá, ami a szerződésükben van. És nézd azokat a gyerekeket, akik ott játszanak… A kunyhók között két kisebb, világosabb bőrű gyerek guggolt a sárban, míg az idősebbek egy kunyhó falának dőlve óvatosan pislogtak a felnőttek felé. Mariata bólintott. Rahma a fejét csóválta. – Szerinted ezek igazi harratin gyerekeknek néznek ki? Ezzel a világos bőrrel? Nem! Inkább a fiatal Rhoszi szórja szanaszét a magvait. Az egyik gyereket erőszakkal csinálta, úgy hallom, a második lány már tanult az első kárán, és alkut kötött vele. * Visszafelé Mariata útja ismét a legelő kecskenyáj és Naima mellett vezetett el, s csak most vette észre, milyen sokféle kecskéje van a törzsnek: feketék, barnák, tarkafoltosak, fehérbarnák, fehérek, zsemleszínűek – mind ott nyüzsögtek a völgy fái között, és minden levelet lerágtak, amit csak értek. A tábor szélénél birkák legelésztek, az anyajuhok béklyón, a fiatalabbak szabadon: ők úgyse mentek messzire az anyjuktól. Gömbölyűek voltak, elevenek, és olyan sokan,
hogy Mariata meg se tudta volna számolni őket. Most már föltűntek a sátrak is, mellettük pedig a nagy becsben tartott tevék, az alacsony, szürke adrarok és a meharik, az értékes fehér tevék a Tibeszti felvidékről, Csádból. A meharik nagy luxust jelentettek, gazdag fiatal férfiak drága játékszerei, akik többnyire nem arra használták őket, amire szánva voltak: gyors sivatagi járműnek, idegen törzsek vagy karavánok lerohanására. Inkább csak versenyeztették őket, s fogadásokat kötöttek a győztesre. Mariata tudta, hogy a gőgös fejtartású, szeszélyes fehér tevék közül kettő is Rhoszié. A Kel Bazgan alacsony bőrsátrai kívülről egyszerű, igénytelen lakóhelynek tűntek, de belül kincsek rejtőztek: ott tartották a nők a színes szőnyegeiket, puha báránybőreiket, faragott székeiket és ágyaikat, ezüsttel teli ékszeres dobozaikat, gyapjúruháikat, szegecses papucsaikat és szandáljaikat, színpompás, rojtos bőrtáskáikat. A nők sátrainak keleti felében a férjeik tartották legbecsesebb tárgyaikat: a toledói acélból kovácsolt, nemzedékről nemzedékre öröklődő, több száz éves kardjaikat, a cserofokat és grigriket, a vastag ezüst karpereceket, a gazdagon díszített nyergeket. Ott voltak a rizses dobozok, a köleses zsákok, a lisztes zacskók, az olajos és olajbogyós kancsók meg az északi piacokról beszerzett fűszeres csuprok. Az asszonyok molettek voltak, a gyerekek kövérek. Csak a szegények voltak soványak. A bazgan törzs előkelőségét tekintve elmaradt ugyan a legendás Kel Taitok-tól, de azért dúsgazdag klánnak számított. Ahogy Mariata körülnézett, mindezt mintha most látta volna először – és most először elszégyellte magát. Még soha nem gondolt arra, micsoda különbség van aközött, ahogyan ők élnek és ahogyan a harratinok, akiktől az életük függött; mindig úgy gondolta, hogy ez az állapot a dolgok természetes rendje. Ők arisztokraták voltak, a harratinok pedig a csatlósaik, akik fizetséget kaptak szolgálataikért. Hogy ez a fizetség nem túl sok, de még csak nem is tisztességes, ez meg sem fordult a fejében. Ahogy este a tábortűznél ült az asszonyokkal, és fűszeres ürühúst evett illatozó lepénnyel, amit a rabszolgák sütöttek aznap délután,
hirtelen átfutott az agyán, hogy a harratin faluban semmilyen háziállatot nem látott. Ők biztosan nem esznek húst ma este, sőt, egész hónapban, gondolta, ettől megakadt a torkán a bárányhús, és fulladozva köhögni kezdett. – Rosszul vagy, Mariata? – kérdezte Dasszin nénikéje. A néninek jó szeme volt, és csípős nyelve. – Elment az étvágyam – felelte Mariata kimérten. A Dasszin mellett ülő Yallawa hűvösen nézett Mariatára, aztán a nénihez fordult. – A Kel Taitok-beliek csak a leggyöngébb gazellahúst eszik, a mi szegényes bárányunk nyilván nem elég ízletes a mi kis előkelő rokonunknak. Mariata eltolta magától a maradékot. – Nem vagyok éhes, bár ma sok éhes embert láttam. Kíváncsi tekintetek fordultak felé. – Csak nem koldusokat? – kérdezte Dasszin. – A maguk harratinjait – válaszolt Mariata kurtán. – A gyerekek hasa püffedt az éhségtől. És a felnőttek is csontsoványak. A többiek duruzsolni kezdtek. Mariata csak egy-egy szót tudott kivenni, de az összes nő ellenséges pillantásokat vetett feléje. Végül Yallawa így szólt: – Ez a téma nem tudatlan fiatal nőknek való. – Hűvösen Mariatára meredt. – És különösen nem való, hogy egy lány, aki mások jóságának köszönheti a jólétét, ilyen ostoba és fölösleges megállapításokat tegyen. – Nem tehetek róla, hogy meghalt az anyám, apám pedig a sóutat járja. Magamtól nyilván nem jöttem volna ide, de nem volt választási lehetőségem. Dasszin egészen belehajolt Mariata arcába. – Amikor az öcsém feleségül vette anyádat, a Kel Taitok tagjai úgy néztek miránk, akik fáradságot nem kímélve elmentünk az esküvőre, mint jobbágyokra, akik a lábaikhoz járulnak. A nők a kezük mögött megmosolyogták, hogy nekünk sötétebb a bőrünk,
gúnyolódtak az ünneplőruháinkon, az ékszereinken meg azon, ahogy a férfiaink a kendőjüket hordják. Te is megjátszhatod magad, és dicsekedhetsz az előkelő őseiddel, én akkor se esek hasra a származásod előtt. Az a szerencséd, hogy csinos vagy, és Awa jóképű fiának megakadt rajtad a szeme: ő majd legalább letöri egy kicsit a nagyképűségedet. Mariata fölpattant, és egyetlen szó nélkül otthagyta őket, nehogy olyasmit találjon mondani, amit később maga is bánna. A férfiak tábortüzét a lehető legnagyobb ívben megkerülve igyekezett a sátrak felé, de a szeme sarkából így is látta, hogy Rhoszi kiválik a férfiak csoportjából. Meggyorsította a lépteit, de a férfi hamarosan utolérte, és elállta az útját. – Gyere sétálni! – Ha rajtam múlik, teveled sehová. – Ha jót akarsz magadnak, azt csinálod, amit mondok. – Mióta mondhatja meg egy férfi egy nőnek, hogy mit csináljon? – Megbánod, ha nem. – Inkább azt bánnám meg, ha igen. Rhoszi elkapta a lány karját. – Remélem, senkinek nem mondtál semmi olyat, amit nem kellett volna. – El sem tudom képzelni, mire gondolsz. Rhoszi megrántotta Mariatát. – Tudod te azt nagyon jól. – Ó, azt, hogy milyen bátran megdobtál kővel egy védtelen idős asszonyt? – Meghalt? – kérdezte Rhoszi árulkodó mohósággal. Mariata kíváncsian nézett vissza rá. – Miért érdekelné ennyire a törzsfőnök örökösét egy szegény vándor baggara sorsa? Rhoszinak szúróssá vált a tekintete. – Egy baggara, igen, semmi több. De életben maradt? Mondd meg azonnal!
– Örömmel jelentem, hogy a halála nem terheli a lelkiismeretedet. Rhoszi elengedte a lányt és hátrébb lépett. – Örömmel hallom. – Szavai hamisan csengtek. – Hol van most? Mariata habozott. – Ment a dolgára – mondta végül, s látta, hogy Rhoszi igencsak megkönnyebbült. – Ahogy most én is. – Nagyot ásított. – Kifárasztott ez a mai nap. – Elkísérlek a nénikéd sátráig. Mariata fölnevetett. – Közel van, nincs szükségem kíséretre. – Akkor is. – Rhoszi megfogta Mariata könyökét, és a sátrak felé irányította. – Senkinek egy szót se arról az asszonyról, megértetted? – Ki ő, hogy ennyire nem szabad megtudnia senkinek? Rhoszinak megfeszült az állkapcsa. – Senki, semmi különös. Dasszin sátrának bejáratánál Mariata megállt. – Jó éjszakát, Rhoszi. – Kihúzta a karját a férfi szorításából, és bebújt a sátorba. Lehajolt, meggyújtotta a mécseslámpát, majd letérdelt, hogy megvesse az ágyát. Annak idején magával hozta hímzett ágytakaróját. Dél-Marokkóból kapta, s nagyon a szívéhez nőtt. Arany háttérre hímzett vörös tevék masíroztak rajta, de ezt csak az ismerte fel, akinek volt érzéke a geometriai absztrakcióhoz, a szélein pedig stilizált virágok alkottak csillagalakzatokat, mint azon a mozaikcsempén, amit egyszer Tamanrasszettben látott. Ez az ágytakaró lett a legfontosabb otthoni emléke, miután egyik pillanatról a másikra meg kellett válnia mindenétől. – Csak azt hozd, amit a kezedben elbírsz! – vetette oda nyersen az apja. – Dasszin nénikédnél meglesz mindened, azt meg nem akarom, hogy a karavánnak külön kocsit kelljen átvonszolnia a sivatagon a te holmiddal. Mariata otthagyott egy tucat finom ruhát, téli csizmákat, drágaköves szandálokat és öveket, színpompás fejkendőket és sálakat, az anyja által neki összegyűjtött báránybőröket, finom
kecskebőrt, amivel berendezhette volna a sátrát, amikor férjhez megy. Most egy fadobozban elfért mindene, ott állt az ágya mellett: az ékszerei, a szépítőszerei, egy kicsiny kés, és egy váltóruha. A rajta lévő ruha és ez az ágytakaró – ennyije maradt a világban, vagy legalábbis ezen a helyen. Végigsimított a takaró hímzésén, magányt és honvágyat érzett. – Szép darab. Mariata megfordult, de mielőtt fölsikolthatott volna, egy kéz befogta a száját. A kéznek birkazsír- és faszénszaga volt. – Kinek kiabálnál? Apád és a testvéreid éppen a Szahara kellős közepén pakolják a sórudakat a tevéikre a többi közönséges kereskedővel. A nénikédnek? Látni se bír téged. Az unokatestvéreidnek, Anának és Nofának? Évek óta énrám pillognak, nem mintha engem érdekelnének, kövér tehenek. A férfiak mind rettegnek a nagybátyámtól, és én vagyok a kiválasztott utóda. Te kívülálló vagy ebben a törzsben, Mariata, én pedig a törzsfőnök örököse. A kisujját sem mozdítaná senki velem szemben. Később meg? Kinek fog hinni a nép? Rhoszi az ágyra szorította Mariata arcát, egész súlyával ránehezedett, a lány fulladozott alatta. Nem tudott kiáltani, levegőt is alig kapott. Aztán már csak azt vette észre, hogy a levegő hűvösét érzi a meztelen combján, egy kéz szét akarja feszíteni a lábát, körmök mélyednek a selymes bőrébe. – Ne ellenkezz – sziszegte Rhoszi. – Élvezni fogod: minden lány élvezni szokta, ha beletörődnek a dologba. Csak maradj nyugton, a fene egyen meg. Mariata sikolyait elnyelte az ágynemű. – A gyerek miatt ne idegeskedj, nem kell majd megölnöd, feleségül veszlek. Nem maradsz szégyenben. Egyszer csak eljött az a pillanat, amikor Rhoszi szorítása kissé enyhült, Mariata pedig úgy érezte, föléled benne egy szellem, telve természetfölötti erővel, bosszúvággyal, mohósággal. Ahogy kétségbeesetten dobálta magát, állati hang szakadt föl belőle, durván,
egészen a torka mélyéből. A jobb karja kiszabadult, a könyökével vadul hátracsapott, s telibe találta Rhoszi száját. Minden abbamaradt. Mariata fölegyenesedett, visszarántotta a ruháját a lábára. Az ágy melletti kincses dobozából kivette a kis tőrt, lihegve, mindenre elszántan tartotta maga előtt. Rhoszinak tágra nyílt a szeme. Megtapogatta az arcát. Aztán a keze elvált a szájától, csurom vér lett. Úgy meredt a kezére, mintha az is, a rajta lévő vér is valaki másé lenne. Köpött egyet, s egy fog hullott az ágyra, a takaró vörösét egy másik árnyalatú pirosság pettyezte. Rhoszi hitetlenkedve nézte, aztán Mariatára fordította a tekintetét. Nyöszörgő hang hagyta el a száját, aztán sírva fakadt. Dúlva-fúlva távozott a sátorból. Mariata szótlanul nézett utána. Aztán céltudatos mozdulatokkal összeszedett mindent, amire szüksége volt. * Egy óra múlva megérkezett a harratinok falujába. – El ne áruld senkinek, hogy láttad Rahmát és engem – magyarázta az öreg elöljárónak. – És vigyázz, hogy a faluban mindenki, a gyerekek is ugyanazt mondják. Ha megtudják, hogy segítettetek nekünk, megbüntetnek. Átadta az öregnek a rizst és a teát, amit Dasszin sátrából lopott. Aztán karonfogta Rahmát és elvezette oda, ahol a két megrakott, útra kész mehari teve, amelyek eddig Rhoszi ag Bahedi tevéi voltak, készségesen várt rájuk a háromnegyed hold fényében. Elfelejtettem volna levenni az amulettet, amikor éjjel lefeküdtem? Nem vettem észre, egy ilyen súlyos darabot? Mindenesetre amikor reggel fölébredtem, rajtam volt. Ahogy kikászálódtam az ágyból, az volt az érzésem, hogy két helyen vagyok egyszerre, de egyiken sem teljesen. És amikor
elhúztam a függönyt, a londoni nap is egészen bágyadtnak tűnt, mintha egy százas égőt energiatakarékosra cseréltek volna. Munkába menet, a metrón most először gondoltam rá, hány millió tonna kő és föld és csatorna és épület nehezedik az alagútra, amelyben természetellenes sebességgel száguldottunk. Megpróbáltam elterelni a figyelmemet erről a kellemetlen gondolatról, inkább körbenéztem a kocsiban. Egy plakáton egyiptomi utazást hirdettek, tevék a homokdűnék között, piramisok; olcsó repülőutak Marrakesbe… Néhány nő szállt föl a Knightsbridge-nél, nem ültek le, együtt imbolyogtak a szerelvénnyel, csak a vastagon kifestett szemük látszott ki nikábjuk fekete anyagának hasítékából. Egyikük egyenesen rám nézett, mondott valamit a társnőinek, és már mindannyian engem bámultak. Kényelmetlenül éreztem magam, fölvettem az ülésről egy ott heverő Guardiant, és találomra kinyitottam. A külföldi hírek között bukkantam egy bekezdésre: „Az Areva nevű francia nukleáris cég négy alkalmazottját ejtette túszul a Nigeri Mozgalom az Igazságért nevű szervezetből kivált, úgynevezett „Tuareg Szabadságharcosok” csoportja.” Tuareg: ez a szó vonzotta oda a szemem. Idegen volt, ismeretlen, mégis ismerősnek tetszett. Úgy éreztem, mostanában találkozhattam vele valahol, valahogy jelentőségteljesnek tűnt, de képtelen voltam előbányászni a memóriámból a hozzá kapcsolódó élményt. „A csoport szóvivője szerint a túszok egészségesek, az Air hegységben, Niger konfliktusövezetében tartják fogva őket.” Egyszerre tisztán emlékeztem, hogy anyám beszélt a hatalmas urániumkincsről, amit az akkor még francia gyarmat Nigerben fedeztek fel, és hogy Franciaország ettől tudott nukleáris hatalommá válni. Hát persze, Niger. Már szinte hallottam is a hosszú, idegen magánhangzókkal hullámzó, bágyadt kiejtését: Níít-zseeer. Anyai nagyapám ott és más francia gyarmatokon tett szert jókora vagyonának túlnyomó részére a bányászatból. Vagy, ahogyan egy dühödten kamaszos veszekedés során odavetettem neki: „az afrikai természeti kincsek megerőszakolásából”. Ifjonti politikai
buzgalmamat később belső, személyes szorongás, majd meghunyászkodóan óvatos konzervativizmus váltotta fel, amellyel végig tudtam csinálni a könyvelőiskolát, és kényelmes karrier felé vettem az irányt. Múló szégyenhullám tört rám, aztán tovább olvastam. „Ahol valamikor a családjaink állatot tartottak és tevét legeltettek, ott most csupán hatalmas, sivár ipari táj van. Tőlünk erre senki nem kért engedélyt, bennünket senki nem kárpótolt. Ellopták a földünket, ellopták a megélhetésünket és a gyermekeink örökségét. Népünket nélkülözésbe taszították. A túszoknak nem esik bántódásuk, csak a szavunkat akarjuk hallatni, és magunkra irányítani a világ figyelmét. Nekünk nem kellenek az önök atombombái, nem kellenek az önök bányái. Szabadon akarunk élni őseink földjén.” A cikk szerzője végül emlékeztetett rá, hogy 2002-ben az akkori brit miniszterelnök, Tony Blair a később „trükkös dosszié”-ként elhíresült iratokban azt állította, hogy Szaddam Husszein nagy mennyiségű urániumot akart vásárolni Nigertől, „tömegpusztító fegyverek céljára”, s ez jelentős érvként szerepelt az Irak elleni „megelőző” támadás igazolásában. A cikk alján közöltek egy eléggé elnagyolt térképet is a körzetről. Homlokomat ráncolva vizsgálgattam a térképet, közben valamitől egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Végül, amikor a térkép apró betűi már végképp összefolytak a szemem előtt, széthajtottam az újságot, és a kultúra rovathoz lapoztam. Ott meg, mintha valami kártékony erő gyötörni akarna, egy fényképet találtam: egy csoport férfiról, akiknek éppen olyan komplikáltan megkötött fejkendő vagy turbán takarta az arcát és az egész fejét, ahogyan az álmaimban szereplő férfiakon láttam. „A sivatagi blues aranyat ér”, szólt a cikk címe, amelyben dicsérő kritikát írtak egy tuareg zenészekből álló, Tinariwen nevű zenekar új CD-jéről. Tuareg. Most már eszembe jutott, hol találkoztam ezzel a szóval. Apám leírásában az amulett feltételezett származási helyéről. Egész testemben megborzongtam.
* Egész nap valami halk mormolást véltem hallani a fejemben, mintha valaki hosszú beszélgetést folytatna énem egy számomra hozzáférhetetlen részével, egy másik szobában, a hátam mögött, épp a hallótávolság határán, valami érthetetlen nyelven. Olykor azon kaptam magam, hogy úgy bambulok egy számoszlop fölött, mintha hieroglifák vagy a pun ábécé betűi lennének, és egy kukkot sem értenék belőlük. Amint hazaértem, beizzítottam a laptopomat, és marokkói légijáratokat kezdtem keresni. Évek óta nem voltam külföldön. A repüléstől való irtózásom csak az egyik ok volt; nem is volt kivel mennem, hiszen Eve csak nemrég vált el. És Afrikába, az baromi hosszú út, nem? Rövidebb, mint gondolnád. A hang most mintha kívülről szólt volna, valahonnan a szobából. Megráztam a fejem, és minden figyelmemet a repülőjáratoknak szenteltem. Miután megtaláltam a legjobbat, kinyitottam a dobozt, és elővettem apám gépelt szövegét. Az Abalessa melletti sírhelyre vonatkozó jegyzetek Abalessa (é.sz. 22°43'60, k.h. 6°1'0, magasság 3000 láb) szinte a nagy sivatag legközepén fekszik. A talaj göröngyös, sziklás. Amikor Byron Khun de Prorok 1925-ben először talált rá a helyszínre, könnyen el is kerülhette volna a figyelmét, hiszen az egész csupán szabálytalan formájú kőhalmaznak (más néven redjemnek) tűnt, amelyből nagyon sok található a Szaharában. A kezdeti ásatás egy nagy emlékművet tárt fel, hosszabb tengelye 80 láb, a rövidebb 75 láb hosszú volt, szárazfalazáshoz használt ősi technikával, gondosan válogatott és elhelyezett kövekből készült. A szabálytalan szerkezet, valamint a stílus és a kőművesmunka rusztikussága inkább berber, semmint az elsőre feltételezett (Id. a további jegyzeteket) római eredetre utal. A külső falakon belül egy előkamra és további különféle kamrák találhatók, ezek közül a legnagyobban találták meg a síremléket.
Szemtanúk szerint a sivatagi királynő csontvázát aranyfüsttel díszített vörös bőrbe burkolták. Egy színes bőrből és rongyból sodort zsineggel rögzített faravatal korhadt maradványain feküdt, melléhez húzott térddel. Fejét fehér fátyollal és három strucctollal takarták le, fülcimpájában két smaragdfüggő, egyik karján kilenc arany, másik karján nyolc ezüst karperec volt. Bokája, nyaka és dereka körül karneol-, achát- és amazonitgyöngyök szóródtak szét. E részletekből megállapítható volt, hogy egy előkelő származású nő teteméről van szó. Maurice Reygasse és Gautiers professzorok, az Etnográfiai Múzeum munkatársai szerint a sírhely a legendás királynő, Tin Hinan maradványait rejtette. Tin Hinan (szó szerint: A Sátrak Lánya/Asszonya) a magát Kel Tagelmusztnak (A Fátyol Népe) vagy a Kel Tamaseknek (A Tamasekül Beszélők) nevező, az arabok által tuaregként ismert sivatagi nomád népnek volt alapító anyja és szellemi vezetője. A tuareg arab szó, egyesek szerint „Isten által kivetett”-et jelent, ezek a nomádok ugyanis hevesen szembeszálltak a 8. századi iszlám invázióval. Saját mitológiájuk szerint Tin Hinan a dél-marokkói Tafilaltból, berber vidékről érkezett, egyedül, illetve a legenda egy másik verziója szerint egyetlen szolgálóleánnyal tett meg ezer mérföldet az Ahaggarig, ahol megalapította törzsét. Megkapta a Tamenokalt címet (hn. Amenokal, a nn. a szó elején és végén fölveszi a berber t-t), és még a ma élő törzstagok is Anyakirálynőként ismerik. Az arisztokrata tuaregek visszavezethetően az ő leszármazottainak tekintik magukat. De Prorok az emlékműben a temetési eszközök között egy fatálat is talált, amelyben általában tevetejet tartottak. Ennek alján egy II. Konstantin császár (i.e. 337-340) képét viselő aranyérme lenyomata volt. A temetési mód nem illeszkedik a moszlim temetkezési rítusokhoz (az iszlám vallást a keletről érkező arabok vezették be ebben a körzetben, kb. a 8. században). Előkerült egy tökéletesen épen maradt, közönséges római stílusú agyaglámpa, használt
állapotban, kormosan. Szakértők a 3. és 4. sz. közöttre teszik ezt a stílust. E részletekből tehát némi biztonsággal arra következtethetünk, hogy a sírhely valószínűleg az i.e. 4. századból és bizonyosan a késő Római Birodalom idejéből származik. A helyszínen általunk talált amulett a tuareg nők és férfiak által a különféle bajok ellen talizmánként viselt cserotokhoz hasonlít, de elképzelni sem tudom, hogyan kerülhette el a kutatók figyelmét 1925ben, s aztán később a 30-as és az 50-es években. Rögtön az előtérbe lépve bukkantunk rá, a felszínen hevert, és semmi sem utalt arra, hogy korábban elásták volna. Sőt, a rajta lévő felirat az Adaghkörzetből való, a vöröskarneol korongok pedig fiatalabbak a sírban talált karneolgyöngyöknél. A sírhely fölötti sziklafalon találtunk egy feliratot (idemásolom), amelyet senki sem tudott megfejteni, és a tárgy származási helye is rejtély maradt. Lejjebb kék tintával írt, különös kinézetű szimbólumok sorozata következett. Levettem az amulettet, meghatottan néztem rá. Vajon a legendás királynő egyik halotti ékszerét tartom a kezemben? Vagy sokkal nagyobb rejtéllyel állok szemben? Mariata olyan sietve menekült a táborból és Rhoszi ag Bahedi bosszúja elől, hogy csak egy nyerget tudott magával cipelni a tevék karámjához: azt, amelyiket még otthonról, az Ahaggarból hozott. Szép darab volt, a dédnagyanyjától maradt rá: bőrből és faragott fából készült, bronz rátétekkel és rézszegecsekkel. Ha ráült, valóságos hercegnőnek érezte magát. Nem szívesen ajánlotta föl az idős asszonynak, de udvariasságból mégis rávette magát. Rahma egyetlen pillantást vetett a nyeregre és fölnevetett. – Gondolod, hogy nekem kell ez az ormótlan régi vacak? – Csettegett a nyelvével, míg a mehari megroggyantotta a lábait, a szandálját rákötötte a béklyó kötélre, megragadta az állat alsó ajkát, egyik lábát átvetette a nyakán, és elhelyezkedett a púpja előtt, a marján. Másik lábát maga alá húzta, szinte nyereg helyett. Lenézett,
még elkapta Mariata röpke, csodálkozó és csodáló pillantását. – Apámnak csak lányai voltak, nehéz időkben én is a karavánnal mentem. Mariata kétkedve nézte a saját mehariját. Annak idején megtette az Alhaggartól az Airig tartó utat, de rangjához illően szinte végig gyalogszéken utazott. – Húzd le a fejét – irányította őt Rahma. Mariata úgy is tett, és a jól idomított állat térdre is ereszkedett. – Vedd le a cipőd, és tartsd az öledben. Ha jobbra akarsz fordulni, baloldalt veregesd meg a nyakát, ha balra, akkor jobboldalt. A talpad legyen a nyaka hajlatában, hogy érezd a mozgását, így legalább olyan jól tudod irányítani, mint a gyeplővel. Ha azt akarod, hogy ügessen, üss a farára, de ne túl erősen, mert akkor megugrik, vagy a sarkaddal nyomd meg a nyakát, vagy mind a kettő. Ha meg akarsz állni, húzd meg a kantárát. És ha le akarod ültetni, csapj rá egyet a feje hátuljára, és hangosan sziszegj hozzá. Kész vagy? Mariata megrántotta a teve kantárját, de az állat nem csinált semmit, csak bődült egyet. – Hogy kell elindítani? * Mentek egész éjjel, meredek, folyó vájta vízmosásokban, sziklás hegyszorosokban, hol északnak, hol nyugatnak. Az ég felhőtlen volt, sütött a hold, ezüstbe borított mindent. Felüvöltött egy sakál, a párja válaszolt neki, hangjuk úgy süvített a hegyek fölött, hogy Mariata beleborzongott. Az éjszaka minden neszére hátrakapta a fejét, hátha az üldözőiket hallja, de senki nem jött utánuk. A Bazgan hegyei szeszélyes formákban, tiszteletet parancsolóan magasodtak a hátuk mögött, előttük, a mélyben, a füves mezőkön dél felé kígyózó folyómedreket látták, némelyik irizálón derengett, némelyik szemlátomást száraz volt.
– Ott, lent – szólalt meg Rahma, bal kezével nagyjából mutatva az irányt –, félnapi járásra van Agadez, a Tenere kapuja. A Tenere: az ő nyelvükön „az Üresség”, vagy egyszerűen „a Sivatag” – több mint ezer mérföldnyi csupasz szikla és homok. Mariata apja és testvérei most is ott jártak, az egykori, Fezzán és Egyiptom, illetve a Songhai Birodalom közti ősi kereskedőút egy szakaszán. A karavánok évszázadokon keresztül szállították az aranyat, az elefántcsontot, a gyapjút, a bőrt és a rabszolgákat a Tenerén át a nagy ősi civilizációkhoz, de a régi szép idők már elmúltak: a karavánozók most szárított zöldséget és kölest cseréltek sókúpokra, igen csekély haszon reményében, miután megalkudtak a bányákat üzemeltető kanurikkal, és kifizették az utuk során érintett területek gazdáinak az áthaladás és az ott kapott víz árát. A kereskedőkre néha útonállók támadtak, a homokviharok és a becsapós folyóshomok – afes-fes – olykor egész karavánokat nyeltek el, csak a csontok bukkantak elő évek múltán. Az is megesett, hogy semmi nyom nem maradt utánuk. – A Tenerébe megyünk? – kérdezte Mariata. A gondolat várakozással vegyes nyugtalanságot keltett benne. Csak most, az éjszaka csöndjében, a teve lépteinek különös imbolygását egész testében átvéve jutott el a tudatáig, hogy fogalma sincs, hová igyekeznek. Annyit tudott, amennyit Rahma mondott neki: ő nyolc napig gyalogolt, amíg eljutott hozzá. Rahma halkan fölnevetett: – Te jó ég, dehogy! Többet nem volt hajlandó elárulni, csöndben tevegeltek tovább. Leértek az Air-fennsíkról, a völgy legmélyére vezető széles vádikba, a palával borított, kiszáradt folyómedrekbe, ahol a tevék sokkal könnyebben haladtak, nagy, párnás patáik alatt recsegve töredeztek a laza kőlapok. A hátuk mögé került hegyek fölött fölkelő nap hosszú vörös sugarakat bocsájtott a tájra, tűzbe borítva az akáciákat. Rhoszinak még mindig se híre, se hamva nem volt.
Ahogy a vidék széles síkká laposodott, Rahma meglegyintette a tevéjét, s az állat rögtön gyorsabb tempóra váltott. Rahma a válla fölött nézett vissza: – Gyere! – nógatta Mariatát. – Biztosan utánunk indulnak, már csak ezek miatt a drága tevék miatt is, amiket elloptál, legyen annyi előnyünk, amennyi csak lehet. Mariata félénken rávert a teve farára, de az állat nem csinált mást, csak hátrafordult nagy fehér fejével, hatalmas, bágyadt szemeit Mariatára függesztette, tekintetéből áradt a közönyösség, mindamellett végtelenül fensőbbségesnek mutatkozott. – Kérlek – könyörgött Mariata, és a sarkával is megbökdöste –, menj gyorsabban! A következő több mint egy nap során a világ hol zöld volt, hol szürke, növényzettel borított és a köves szakaszok végtelen sorban váltogatták egymást, aztán a zöld fokozatosan barnába ment át, a növényzet hamarosan már csak bozótból és megsárgult fűből állt. Csupasz vidék következett, puszta sziklák között, koromfekete kavicsmezőkön keltek át, itt-ott néhány tövises bokorral, cserjével, s ahol a talajvíz szintje magasabb volt, egy-egy tamariszkusszal. Másnap jött a homok, hullámzón, sárgásbarnán, ahogy a szél megformázta. Mariata csak nézte, ahogy a homok és az ég csillámló homállyá olvad össze a távolban, úgy érezte, egész lelke kiárad, mintha az eltűnő horizont felé igyekezne. Édes béke töltötte el a lelkét, ellazította az izmait, simogatta minden porcikáját. – Ez gyönyörű – suttogta –, olyan gyönyörű! Rahma mosolygott. – És mint minden, ami gyönyörű, könnyen halálossá válhat, ha nem bánsz vele kellő tisztelettel. – Maga végiggyalogolta ezt az egész utat? – Igen. Mariata döbbenten csóválta a fejét. – Akkor nagyon kell szeretnie a fiát.
– Nagyon szeretem. – Meséljen róla. Jóképű? Nemes lelkű és költő? Kékben jár? Megfogta a bőrét a turbánkendő indigója? A sivatag útjait járja? Vagy talán harcos, kezében egy híres karddal, s annak nevét kiáltja, amikor beleveti magát a harcba? Az asszony rosszallóan cöcögött. – Ti, fiatal lányok mind egyformák vagytok: csacska romantikus álmodozók. És a fiúk sem különbek, sőt, az ő háborús ábrándjaik még bolondabbak. Most csak annyit mondok, hogy a fiam a halál torkában van. Ha meghal, nem kell többet tudnod róla, ha életben marad, kikérdezheted őt magát. Mariata csalódott volt. – Még a nevét sem mondja meg? – A neve Amasztán. – De mi a teljes neve? Rahma fölsóhajtott. – Ez a sok kérdés… – Ha átkelek érte a sivatagon, legalább ennyit tudjak róla. Az asszony sokáig hallgatott, csak nézte a vadont, hunyorogva a ragyogó fényességtől. Végül azt mondta: – A neve Amasztán ag Musza. – Mint Musza ag Iba, az amenokal, az airi dobklánok törzsfőnöke? – Hála az égnek, nem hasonlít az apjára. – Az amenokal az apja? Rahma rácsapott a teve fejére és hangosan sziszegett hozzá. Az állat engedelmesen megállt, térdre ereszkedett, s az asszony lecsúszott a hátáról. – És akkor Rhoszi az unokatestvére? – kérdezősködött tovább Mariata. – Eszedbe ne jusson annak alapján ítélni az én Amasztánomról, amit arról a másikról tudsz! Az én fiam születéséig Rhoszi volt Musza kedvence. Egyetlen szava elég volt, ha bármit akart: valami csecsebecsét, a legjobb falat húst, játékkardot. De Muszának
Amasztán lett az elsőszülöttje, tehát az örököse, s a születése pillanatától imádta őt, amire Rhoszi őrülten irigykedett. Ahogy a fiam nagyobb lett, állandóan tele volt olyan sebekkel, ütésnyomokkal, amik nem lehettek a normális játéktól, aztán egy szép napon ujjak nyomai látszottak a nyakán, mintha valaki meg akarta volna fojtani. Soha egy rossz szót nem mondott Rhoszira, de ezt egy anya úgyis megérzi. – Ezért mentek el? Rahma szorosan összeszorította a száját. – Akkor most gyalogolunk – mondta rövid hallgatás után. – Gyalogolunk? – kérdezte Mariata ijedten. – Pihentetnünk kell a tevéket. – Hosszan ivott a vizestömlőből, majd átadta Mariatának, utána visszatekerte az arcára a fejkendőjét, de úgy, ahogy a férfiak szokták a tagelmusztjukat. Aztán a tevét a kantáránál vezetve, szapora léptekkel, szálegyenes tartással megindult. Mariata is leszállt, vagy inkább félig leesett a saját tevéjéről és ő is elindult, fejkendője sötét anyagát úgy tekerve az arca köré, hogy csak a szeme látszott ki mögüle. Nem volt hozzászokva a kendőhöz, kényelmetlennek és fojtogatónak érezte, de amint a homokdűnék felől megérkezett az első fuvallat, megértette, miért van erre szükség. Homokszemek súrolták az arcát, szúrták a szemét. A vékony szandálon át a forró homok égette a lábát, a többórás tevegelés után egész testében merevséget, görcsöt érzett. Kora és a Rhoszi okozta sebesülése ellenére Rahma könnyedén mozgott, mintha világ életében gyalog járta volna a sivatagot. Úgy jár, gondolta Mariata, mint egy férfi, mint egy karavánutazó vagy egy vadász, és önkéntelenül egyre nagyobb csodálat ébredt benne a kemény és határozott asszony iránt. Amikor a szél erősödni kezdett, Rahma átment a teve szélárnyékos oldalára, hogy némiképp védve legyen, Mariata követte a példáját. Így mentek, míg a nap már magasan járt az égen, és az üldözőknek még mindig nem volt semmi jele.
Mariata egyszer csak úgy érezte, nem tud tovább gyalogolni, de mégis folytatta az utat. Mintha transzban lenne vagy álmodna, úgy ment, lába automatikusan mozgott, karját húzta a teve kantárja, ment, és a kényelmetlenségekből, amelyek reggel még annyira földühítették, lassan már semmit nem érzékelt. Megszabadult teste követeléseitől, gondolatai ide-oda csapongtak. Miért indult el erre az őrült útra ezzel az asszonnyal, akit csak most ismert meg, ráadásul ilyen bizarr körülmények között? Tényleg olyan borzalmas élete volt a törzsnél? Ha kiabált volna, valaki biztos segített volna, akármit mond Rhoszi. A nők védelme szent dolog a törzsben, a nőket mindenekfölött tisztelik. Ezek szerint annyira félt Rhoszitól, és egy pillanatra úgy megijedt, hogy végül ilyen őrültségre határozta el magát. De aztán eszébe jutottak az éhező harratinok, Musza, a hirtelen haragú törzsfőnök, akiről azt beszélik, hogy haldoklik. És ha meghalna, Rhoszi lenne a főnök, s akkor senki nem tudná megvédeni őt tőle. Hiszen még az amenokal fiát is meg akarta fojtani! Ezen eltűnődött. Akármi történt is Rahma és Musza között, nyilván súlyos dolog volt: hogy egy amenokal elváljon a feleségétől, vagy még inkább, hogy az váljon el tőle: ez nemigen fordulhatott elő. Ott valami botrány lehetett. Úgy köröztek a fejében ezek a gondolatok, mint lepkék a tűz körül; hol belevesztek a sötétségbe, hol előcsalogatta őket a fény, s őrült táncban cikáztak. Végül Rahma odafordult hozzá, mondott valamit, de Mariata nem értette, hogy mit. Fölemelte a fejét. Előttük pálmafák magasodtak, szinte remegtek a vakító napsütésben. Csak nem délibáb, gondolta. Hallott már róla, hogy a sivatag olykor tréfát űz az ember érzékeivel, különösen a gyakorlatlan utazók esetében. – Ez egy oázis – ismételte Rahma, most már hallhatóbban. – A Doum oázis. Túl vagyunk az út felén.
Megitatták a tevéket, aztán hagyták, hadd legeljenek. Megtöltötték a víztömlőiket, Rahma ledőlt az árnyékba aludni, Mariata pedig belelógatta a lábát a guelta hűvös vizébe, és csak nézte a datolyapálmák és a kápráztató égbolt tükörképét. Micsoda béke! Sosem érzett még ilyen békét. Azelőtt mindig jöttek-mentek körülötte a családtagok, a szomszédok, lármáztak a gyerekek, a kecskék, a kutyák, egymást érték a mindennapi élet apró teendői. Ő volt Mariata ult Yemma, Fatima lánya, Ousman leánya, testvér, unokatestvér, a törzs tagja. Aztán ő lett Dasszin néni unokahúga, a jövevény, a Taitok törzsből, aki nem találta helyét a Bazgan népe között. Akit kiszakítottak az otthonából és idegenek közé tették, s mivel a Kel Bazgan tagjai idegenek voltak, úgy érezte, sokkal többen is vannak: rengeteg név, rengeteg rokon, rengeteg történet, amiket ő mind nem ismert még, mindnyájan ott nyüzsögtek a táborhelyen, beszéltek, kiabáltak, intézték az ügyeiket, amelyekről ő mit sem tudott. De most, ebben a pillanatban csak ő volt – Mariata – és Rahma, aki mélyen aludt, az asszony, akit csak egy napja látott először, akihez nem kötötte sem törzsi hűség, sem családi kötelék. És a sivatag, a szépséges, a nyugodt, az örök. Ez a szabad, ez a tökéletes pillanat egyre csak növekedett benne, már szinte megmámorosodott tőle, mintha akár el is libbenhetne az aranyló levegőben, mint az ökörnyál… Fogalma sem volt, mennyi idő telhetett el így, de egyszer csak éles csattanás rántotta ki a pillanatból, mintha két követ ütöttek volna össze a füle mellett. Mint egy macska, amelyik aludni látszik, de csak szundít, s a fél szeme nyitva van, Rahma azonnal fölpattant. – Mariata, hozd a tevédet. Siess, gyorsan! – De miért? – Kérdésekre nincs időnk. Gyorsan! Mariata szaladt, levette a béklyót a meharijáról, de utána csak állt ott a kötéllel a kezében, határozatlanul, nem tudta, mit tegyen.
– Szállj föl, szállj föl! Arra menj, a magas dűnék közé, ott várj meg. Oda nem fognak menni, túl mély a homok. Indulj! – És maga? – Tedd, amit mondtam, lányom, vagy mindkettőnknek vége! Mariatának végül sikerült letérdeltetnie a tevéjét, s amint fölkapaszkodott rá, az állat meg is lódult, mintha megérezte volna, mit várnak tőle. Mariata ráütött a farára, a teve gyorsított, a homok fölcsapódott a széles patái alól. A dűnék nagy, széles homokdombokká dagadtak. Mariata a két legnagyobb domb találkozása felé irányította az állatot, puszta akaraterejével vette rá a tevét, hogy fölkapaszkodjon, utána le a másik oldalon. Meg sem várta, hogy a teve letérdeljen, ledobta magát a földre, és előrekúszott, hogy kilessen a domb mögül. Úgy tűnt, az oázis mérföldekre került tőle, sokkal messzebbre, mint amekkora távolságot ilyen rövid idő alatt megtehetett, s az első pillanatban sem Rahmát, sem a tevéjét nem látta. Kétségbeesve lesett mindenfelé: ha Rahma eltűnt, az a biztos véget jelenti. Aztán a szeme sarkából hirtelen valami mozgást észlelt… Rahma volt az, messze jobbra, a tevéje vágtatott, idétlen lábai szanaszét kalimpáltak. Mariata követte őket a tekintetével, ahogy a hosszú dűnesornak, ahol ő megbújt, a keleti vége felé vették az irányt, aztán eltűntek szem elől. Ekkor egészen másféle zaj hallatszott, mély, durva, morgásszerű hang. Egy poros jármű robogott az oázis felé: egy teherautó, hátul több sötét ruhás férfi ült rajta, puskájuk csöve az égre meredt. Mariata megdermedt. Rhoszi értesítette volna a hatóságokat, hogy visszakapja a tevéit? Hogy őt visszavitesse a törzshöz? Jeges rémület fogta el. Nem, a rendőrséget még Rhoszi sem vonná be az ügybe. Az ő népük minden országhatáron és állami fennhatóságon kívül élt, már ezer éve. Mariata ott feküdt, nem is érzékelte az időt, csak várta, hogy történjen valami, valami, ami eldönti a sorsát. Ne hagyd, hogy meglássanak engem, könyörgött hangtalanul, aztán gyorsan
módosított az imán: ne hagyd, hogy meglássanak minket. Menjenek el, és ne lássanak minket… Aztán eltelt pár pillanat és minden elcsendesedett, csak a vére lüktetését hallotta a fülében. Mintha a tevéje is érezte volna, hogy nyugton kell maradnia: letérdelt a dűne hűvösebb, szélárnyékos oldalán, ahová még nem ért el a nap, s föltartott fejjel, hosszú szempillái alól rezzenetlenül nézett valahová, csak harmadik szemhéja, ez a különös, tiszta hártya ugrált le-föl, hogy a homokszemcséket eltávolítsa az állat szeméből. Újra megjelent a dzsip, kigurult az oázisból, majd ráfordult a kelet felé vezető, jól járható ösvényre, s azon haladt pár száz métert. Aztán éles kanyart vett, ott, ahol alig pár perccel korábban Rahma is elkanyarodott a tevéjével. Mariata visszafojtotta a lélegzetét; a szíve úgy vert, mintha ki akarna ugrani a helyéről. A dzsip megindult fölfelé a dűnén, de a lejtő puhább, mélyebb homokjában hamarosan elakadt. Két ember hátára vetett puskával kiugrott a járműből, és a homokot fürkészte. Mariata látta, hogy a földet tapogatták, élénk párbeszédet folytattak egymással, aztán elindultak fölfelé, s a többiekre hagyták, hogy ássák ki az autót a homokból. A két férfi nyugati módra nadrágot viselt, nem köntöst, a fejükön pedig sapka volt kendő vagy turbán helyett. Olyanok, mint két pók, gondolta Mariata, vékonyak, feketék, gyorsak és veszélyesek, ahogy igyekeznek fölfelé a dűnén. Egy homokbucka nemsokára eltakarta őket. Most mit tegyen? Pattanjon föl a tevére és meneküljön, mielőtt meglátják, vagy várjon, hátha nem veszik észre? Már éppen elhatározta, hogy visszaszáll a tevére és elindul, amikor sziszegést hallott. Ösztönösen fölugrott, mert a szarvasvipera marása halálos lehet… – Hasalj vissza! Rahma volt az, egy hosszú rongydarabnál fogva vezette a tevéjét, amelynek másik végével bekötötte az állat pofáját. Mariata engedelmesen elnyúlt a forró homokban.
– Kik azok? – súgta. – Katonák. – Katonák? Milyen katonák? – Mostanában mindenfelé vannak katonák. Azon az oldalon – Rahma a bal oldala felé intett – Mali, amelyik most lett független, a másikon – jobb felé mutatott – Niger. Északon Algéria. Mindegyiknek egy csomó katonája kódorog ezen a részen. Valami értékes ércet találtak ez alatt a homok alatt, mindegyik kormány szeretné rátenni a kezét. Kizsigerelik a földet, tönkreteszik az ősi vidékeinket, minket meg lepuffantanak, ha ellenkezünk. – Újabb rongyot vett elő, és gyors mozdulatokkal bekötötte a másik teve pofáját is. Ezzel persze nem némította el az állatokat, de ha elbődülnek, ami elárulhatná, hogy itt vannak, legalább tompább a hangjuk. – Na, ha nem akarsz meghalni, gyere gyorsan utánam. Lefelé indultak a dűnén, vigyázva, hogy egy kanyarogva elnyúló homoktaréj mindig kitakarja őket a két katona látószögéből, Rahma pedig egy pálmalevél segítségével a nyomaikat is igyekezett elsimítani. Egy nomád cserkészt persze nem csaptak volna be, de kicsit távolabbról nézve már szinte érintetlennek tűnt a homok. Puha felszínen haladva értek el egy homokdombok közötti mély völgybe, aztán egy másik mélyedésbe, ahol mindkét oldalon homokdűnék tornyosultak. Rahma Mariata kezébe nyomta a kantárt. – Itt várj. És már indult is, sebesen haladt oldalvást fölfelé az egyik magas dűnén, hogy kilesse, merre járnak az üldözők. Mariata térdét átölelve kucorgott a földön. Katonák. Fegyveres férfiak. Ellenségek. Azelőtt nem is tudta, mi az, hogy ellenség, hogy lenne valaki, aki meg akarná őt ölni. Természetesen tudott a törzsi rivalizálásokról, párbajokról, támadásokról, de az férfidolog volt. Soha senki nem fenyegetett erőszakkal egy nőt – kivéve Rhoszit. De még Rhoszi sem ijesztette meg annyira, mint ezek a névtelen, egyenruhás férfiak. Amióta elindultak a sivatagban, most félt először igazán.
Az árnyékok már mélyen benyúltak a völgybe, mire Rahma előkerült. Hosszúkat lépett, mérgesen könyökölte hozzá a levegőt, lábai homokfelhőket kavartak. Úgy nézett ki, mintha maga is a vadon szelleme lenne, ruhája csupa por, szemében a düh szikrái. Mariata még szorosabban ölelte a térdét. – Megtámadták? – kérdezte bátortalanul. – Megsebesült? Az asszony egyetlen pillantást vetett rá, és azt mondta: – Szállj föl a tevédre – és azzal maga is fürgén fölpattant a sajátjára. – Elmentek? – próbálkozott újra Mariata, amikor sikerült utolérnie az asszonyt, de Rahma csupán egy kurta igent vetett oda, aztán összeszorított szájjal meredt egyenesen előre, mélyen elgondolkodva. Homlokán kusza labirintussá húzódott össze az ezernyi ránc. Ahogy evickéltek egyik dűne után a másikon, aztán egy széles, homokos síkon, Mariata többször is megkísérelte, hogy szóba hozza a katonákat, de az asszony egyik nap sem volt hajlandó többet mondani, végig szinte egy szót sem szólt. Az oázis utáni harmadik nap vége felé jártak, a nap már jócskán nyugat felé tartott, aztán süllyedni kezdett és elmerült, magával vitte a táj vöröseit, csak lilákat és hűvösséget hagyott maga után. A felkelő hold ezüstös fénnyel borította be a homokot, s a magányos tövisfáknak kísérteties színt kölcsönzött. Mariata még sosem látott ilyen vidéket: végtelennek és könyörtelennek tűnt, de ők csak mentek tovább. Ahogy a felszín ellaposodott, egyúttal keményebb is lett a talaj, foltokban itt-ott növények bukkantak elő az egyre szaporodó kőmezők között. Végül, amikor már olyan vidéken jártak, ahol a jókora, különálló kőlapokból magányosan tornyosuló, hatalmas sziklarakások szökkentek az ég felé, Rahma megállította a tevéjét.
– Hajnalig itt maradunk – rendelkezett. – Éjnek idején nem mehetünk föl a hegyekbe: őseink szellemeiből holdfényben előtör a bosszúvágy. Ha leszáll az éj, még a legjótékonyabb szellem is kifordul önmagából. Mariata varázsigéket mormolt, hogy elűzze a veszélyes rontást, s az árnyékba burkolózó hegyeket nézte. Már alig vált el egymástól a táj és az éjszaka sötétje, táborhelynek, tűznek, lámpának nyoma sem látszott. Csak a szeszélyesen szétszórt nagy sziklatömböket látta, mintha egy óriás hirtelen megunta volna a játékát. – Ez egy ősi varázshely, teli van barakával – mondta halkan Rahma. – Itt nem bántanak a szellemek. A sziklatömbök hatalmasak voltak, de Mariatának nem tűnt úgy, hogy jótékony varázslattal vagy óvó szellemekkel volnának tele. Kimerülten lehunyta a szemét. Fájt minden izma, minden porcikája. Alig várta már, hogy újra egy sátor oltalmában térhessen nyugovóra, párnára szerette volna lehajtani a fejét, betakarózni egy takaróval, és aludni, aludni, aludni. Olyan fáradt volt, hogy csak támolyogni tudott, s meg kellett kapaszkodnia a legközelebbi sziklában. A nappali melegségből már hírmondó sem maradt a kőben: hideg és durva volt az ujjai között; durva és hideg, de valamiképpen mégis élettel teli… Hirtelen egy egész sor kép villant át az agyán: egy nő könnyeitől sötét pettyek támadnak a ruhája indigó anyagán; egy kerek fejű kisgyerek az anyja szoknyájába kapaszkodik; a levegőben megvillan egy elhajított kard, ezüst csillan a kékben. Egy nagy, sötét szemű gyerek a pólyájában, tehetetlenül fekszik a homokban. Egy meztelen férfitest mozog le s föl, fenekének ívét ugráló gyertyaláng világítja meg. Halálra váltan nyitotta ki a szemét. – Mi van? – szólt rá erélyesen Rahma, és megragadta a karját. – Láttál valamit? Mariatát zavaros szégyenérzet fogta el, elrántotta a karját. – Nem, semmit. Csak fáradt vagyok.
Levette a pokrócát a tevéről és lefeküdt a földre, de nem tudott elaludni. Belül úgy mozgott benne a világ, mintha még mindig gyalogolna, lebegett a feje. És özönlöttek felé a képek – fegyveres férfiak vállukra veszik a puskát, Rhoszi vigyorgó arca egyre közelebb nyomul, egy csontváz, amit a sivatagban láttak, naptól fehérre égetett csontjai körül keselyűk köröznek, kiéhezett gyerekek, egy síró asszony – míg végül már rosszul lett a szorongástól. Fölült, hogy kissé kitisztuljon a feje, de csak arra tudott gondolni, hogy egyedül van a világon, ki van szolgáltatva a világnak, s csupán egy furcsa, őrült asszony védelmére számíthat. Messze, fönt az égen ragyogtak a csillagok, de az ő helyzete azokat sem hatotta meg. Az önsajnálat könnyei peregtek az arcán, csípték a bőrét, és akkor hallotta meg a hangot. Mariata, ne feledd, ki vagy. Ne feledd az örökséged. Magadban hordozol mindannyiunkat: mi mindig veled vagyunk, vissza egészen az Anyakirálynőig. Ne feledd, ki vagy, ne ess kétségbe… * Aznap éjjel Mariata álmot látott. Újra az Ahaggarban volt: a hegyek cikcakkban nyúltak a csillogó kék égbe, ő pedig a napon ült, nézte, ahogy anyja Azaz haját fonja. Amikor utoljára látta a bátyját, magas volt és sovány, már majdnem férfinek látszott a köntösében és kék arckendőjében, de az álomban még kisfiú volt, nevetős, kerek szemekkel, nagy réssel a két első foga között, és Mariata emlékezett rá, milyen sokszor túljártak az öregasszonyok eszén, hogyan falaztak egymásnak, ha valamelyiküket rosszalkodáson kapták. Baye, a legkisebb, pucéron csúszott-mászott a homokban. Milyen szép a mama, gondolta Mariata, ahogy anyja szorgos, fürge kezeit figyelte, ahogy a napsugár fénybe vonta nemes rajzú arccsontját. Nem tudta, mennyi ideig nézte ezt a nyugodalmas jelenetet: az álom idejében járt. Yemma feje mögött a magasban felhők úsztak, a nap lehullt és feljött, lehullt és újra feljött, ő meg a nagy és egyre duzzadó hasa
fölött csak fonta Azaznak az első copfokat. Aztán árnyék vetült rá, fölnézett és elmosolyodott, és megállt a világ. Micsoda mosoly volt az! Mariata végtelen ideig el tudta volna nézegetni. Annyi szeretet volt benne, annyi öröm. Egy pillanatra belegondolt, vajon minek szólhatott az az üdvözült mosoly, és akkor meglátta saját magát, jött a délceg édesapja oldalán, aki fügét hozott egy kosárban, mert ennél az utolsó terhességnél az anyja annyira imádta a fügét. És tudta, mindig tudta, akkor is tudta, hogy az anyja szereti őt, hogy nem jószántából hagyta itt, ebben a világban; és hogy mindig figyeli őt. * Mariata arra ébredt, hogy a saját arcán érezte meg a napfényt, egy pillanatig nem is tudta, hol van; csak annyit tudott, hogy frissnek és nyugodtnak érzi magát. Nyújtózkodás közben nem recsegtek és tiltakoztak az ízületei, amikor fölállt, biztosan állt a lábán, nem ellenkeztek az izmai. Talán Rahmának igaza volt abban, amit a kövekről mondott: talán tényleg van valami erejük. Elpakolta a pokrócot, és elindult az egyik kőtömbhöz, hogy közelebbről is szemügyre vegye. A hatalmas szikla háromnegyed része árnyékban volt. Mariata körbejárta, ámuldozott roppant méretein, s hogy milyen hűvös volt az árnyékában. Már majdnem teljesen körbeért, a tömb keleti oldalán állt, amelyet erős fénybe vont a felkelő nap. A sziklafal közepén, a földtől majdnem egészen a tizenöt lábnyi magasban lévő fölső peremig kígyóztak a kőbe vésett betűk és jelképek – az ő népének ősi nyelvén. „Ma temettük el Majidot, bátor ember volt, Tata férje, Rhissa, Elaga és Houna édesapja” – szólt az egyik fölirat. A második csupán ennyi volt: „Szarid szereti Dinbident, aki nem szereti őt.” A harmadik egy vers kezdete volt. – Aset nan-nana sin ded Musza, tisenan n edzsil-di du-nedwa – olvasta hangosan. – Sátraink leányai, Musza leányai, gondoljatok indulásunk estéjére…
Egy másikat, amely fölfelé és jobbra kunkorodott, először úgy olvasta: „A szerelem kitart, az élet nem.” Aztán rájött, hogy másképp is érthető: „A tartós szerelem ritkább, mint az élet.” Ráncolta a homlokát, nem tudta eldönteni, melyik értelmezés a helyes. Egy harmadik értelmezés is kínálkozott: „Ahol szerelmet találsz, tarts ki ott.” – Költői, ugye? Mariata megfordult – Rahma állt mögötte. – Kik vésték ide ezeket? A maga falujából valók? Az asszony nevetett. – Egyik-másik fölirat még a Kel Nádtól, a Múlt Népétől származik. Senki sem tudja, milyen régiek lehetnek, még a nagyon öregek is úgy emlékeznek, hogy amióta az eszüket tudják, ezek már itt voltak, már az ő szüleik és nagyszüleik is így emlékeztek rájuk. Mariata összevonta a szemöldökét. – De hát olyan… újnak látszanak. – „Új” – eléggé oda nem illő szó, különösen egy reménybeli költőnőtől. Úgy értette, hogy a bevésések által közvetített érzések pont ugyanolyanok voltak, amilyeneket az ő társai is éreznek, nap mint nap. – A múlt mindig velünk van – jelentette ki Rahma. – És az emberek a lényeget tekintve mindig egyformák, akár modernek, akár ősrégiek. – Rahma ezen a reggelen vidámabbnak tűnt, talán attól a reménytől, hogy az Alapító Királynő leszármazottjával az oldalán diadalmasan térhet haza. Mariata is feszengve gondolt arra, vajon mit várnak majd tőle. Elhagyni a Kel Bazgant – nem volt különösebben nehéz döntés. Akkor nem is nagyon gondolt a jövőre, a sivatagon való átkelés pedig minden mást kiszorított a gondolatai közül. Igyekezett nem is gondolni rá. Az emberek a lényeget tekintve mindig egyformák, mondta magának. Nincs mitől félni. Megérkeztek a faluba, Rahma mindenkit hosszasan és körültekintő udvariassággal üdvözölt, aki kijött elé (sokan voltak). „Jól vagyok”, ez volt a válasza a kérdésekre. „Hála az égnek, jól
vagyok.” Akkor ő is megkérdezte az illetőt a családjáról és hogy mi újság náluk, türelmesen végighallgatta a válaszokat, bár azok is egyformák voltak: jól vagyok, jól van a feleségem, jól vannak a fiaim, jól vannak a lányaim, hála istennek. Végül mindig odafordult, és bemutatta Mariatát mint „Mariata ult Yemma ult Tofenatot, a Kel Taitok törzs leányát, aki lejött az Air hegységből, a Kel Bazgan törzsből, akiknél lakott, átkelt velem a Tamesznán, hogy meglátogassa a fiamat, és kiűzze belőle a szellemeket, akik megszállták őt.” Mariata észrevette, hogy a nemes származásának és a megtett útnak szóló tiszteletteli mosolyokat mindjárt zárkózottabb pillantások váltották fel, amint Amasztán került szóba, de mindenki udvarias volt, minden jót kívántak neki, s hogy az áldások védjék meg őt a rossz szellemektől, ha találkozik velük. Rahma odaszólt valamit egy élénkpiros fejkendőt viselő apró termetű, sötét bőrű asszonynak, mire az elsietett és kisvártatva egy csupor tejes rizzsel tért vissza. – Hogy lehűljön egy kicsit a fiú – mondta, Rahma bólintott rá, és átvette a tálat. Mariata vágyódva nézte az ételt, a gyomra is korogni kezdett, de Rahma így válaszolt a másik asszonynak: – Igen, valahogy megint egyensúlyba kell hozni a fiamat. – Mariata számára tehát szó sem lehetett reggeliről, amíg meg nem nézték a beteget. Egy elkerített terület mellett haladtak el, odabent csirkék szaladgáltak és csipegettek, ez meglepte Mariatát; a nomádok nemigen tartottak csirkét, hiszen a szegény párák nem tudtak átkelni a sivatagon, nem tudtak repülni sem, a tevéknek és a szamaraknak meg más már nem is hiányzott volna, mint hogy még csirkeketreceket is pakoljanak rájuk. Arra is fölfigyelt, hogy a táborhely területén elszórva állandó lakóhelynek tűnő vályogkunyhók is voltak, némelyik dúsnak mondható növényzettel is
dicsekedhetett – az egyik egy fügefával, a másik pár paradicsombokorral. – A maguk törzse már nem járja a sóutat? – kérdezte kíváncsian. – Néhányan még igen. Még van pár karavánozónk, de két évvel ezelőtt egy teljes karavánt elvett tőlünk a sivatag, tavaly pedig több tevénk is elpusztult valami betegségben. A nyomor és a zűrzavar miatt sok harratinunk és rabszolgánk elmenekült a városokba, és az új kormány is erre biztatja őket: az élet nehéz, és egyre nehezebb lesz. Népünknek hamarosan nagyobb szüksége lesz az Amasztánhoz hasonló fiatal férfiakra, mint történelmünk során bármikor. Nélküle és a hozzá hasonlók nélkül az lesz a vége, hogy a porból kell összekaparnunk a betevőre valót. Mariata döbbenten állt. – De hát mi a sivatag urai vagyunk, nem valami szegény parasztok! – Dicső örökségünk egy lyukas garast se fog érni, ha így mennek tovább a dolgok, ahogy most. Az utolsó falubéli, aki várt rájuk, egy furcsa kinézetű illető volt, lazán föltekert tagelmusztban, ami meglepő módon az arc alsó felét, a szénfekete bőrt és a két súlyos fülbevalót hagyta szabadon. Ez a furcsa teremtés most magához húzta és egyre csak szorongatta Mariata kezét. Ezt a tolakodó viselkedést Mariata annak tulajdonította, hogy az illető aligha lehetett rendes tagja a Fátyol Népének, úgyhogy nem húzta el a kezét, nem lépett hátra. Egyébként hiába is akart volna elhúzódni, mert az idegen feltűnően erős marokkal szorította őt. Ám amikor megszólalt, a hangja egy fiúé volt, mintha a hangszálai még nem tettek volna szert férfias mélységre, a melle pedig, amelyhez egyszer csak odahúzta Mariata kezét, gyanúsan egy puha női mellre emlékeztetett, úgyhogy Mariata egészen összezavarodott. – Ó, az Ahaggar hosszú útról érkezett leánya. Isten hozott, isten hozott a Teggartban.
– Köszönöm – felelte Mariata, udvariasan biccentett, és megint nem tudta elhúzni a kezét. – Szép leányom, a szellemek sok alakban képesek megjelenni. Óvakodj a Kel Aszuf melankolikus szépségétől, nehogy elcsábulj. Látom, van benned vadság, márpedig a vadság vadságot akar társul. Remélem, a fejedből sem hiányzik semmi. E rejtélyes monológ után a furcsa lény végre elengedte Mariata kezét, és ment a dolgára. Mariata csak nézett utána. – Mit akart ezzel mondani ez az ember? És egyáltalán: férfi ez vagy nő? – Tana? – Rahma elmosolyodott. – Nincs szavunk rá, hogy Tana micsoda. Idegenektől hallottam, azt mondták rá: homme-femme, de azzal nem járunk közelebb az igazsághoz. Mondjuk úgy, Isten kétszeresen is megáldotta őt. Megvan benne a nemek közti tökéletes szimmetria, és ettől nagyon különleges egyéniség. Néha többet tud, mint egy normális ember. Valamikor a falunk gazdag volt, és volt saját kovácsunk, annak a lánya, és velünk maradt azután is, hogy az apja meghalt, bizonyos dolgokban ő lett az enadunk. Az enadok kovácsok voltak és a misztikus rítusok tudói: a falukovács irányította a ceremóniákat, ő ölte le az áldozati kecskéket, ő parancsnokolt a tűznél, és ő munkálta meg azokat a vastárgyakat, amelyeket a Kel Tagelmuszt egyetlen tagja sem érinthetett, még a férfiak sem, nemhogy a nők. – Amasztánt nem tudja meggyógyítani? – Egyszer bement hozzá, miután Amasztán visszajött, azóta nem hajlandó a közelébe se menni. Mariata elgondolkodott a hallottakon. Egy idő után megkérdezte: – És azzal mit akart mondani, hogy „a fejemből sem hiányzik semmi”? – Ezt olyankor szoktuk mondani, amikor egy tanuló, aki gyógyítani tanul, már mindent megtanult, amikor már semmi sem hiányzik a tudásából. Mariatán újra kezdett erőt venni a rémület.
– De én egyáltalán nem tanultam gyógyítani! Én semmit sem tanultam! – Bizonyos dolgokat nem lehet megtanulni: vagy odaföntről kapjuk őket ajándékba, vagy a vérünkben vannak. – Rahma megfogta Mariata karját, mintha attól félne, hogy elszalad; Mariata pedig még jobban megijedt: mi van, ha Rahma fia dühöngő őrült, ha habzik a szája, mint egy veszett kutyának, ha erőszakos rohamai vannak? Attól is félt, hogy a fiú külsőre esetleg normálisnak látszik, csak éppen a szellemek táncolnak a szemében. És ha ő semmilyen hatással nem lesz rá? Ha kiderül, hogy hiába a nemes ősök, ő mégis csak egy teljesen hétköznapi ember? Tulajdonképpen ettől félt a legjobban. * A legszélső sátrakon, kunyhókon, ólakon túl volt egy olajliget, azon túl pedig egy sziklás-köves talajú sáv, ahol két tamariszkuszfa között egy hevenyészett búvóhely állt, egy ágakból összetákolt váz, pokrócokkal és régi gabonászsákokkal letakarva. Ez alatt, az árnyékban Mariata egy fiatal férfit látott meg, fekete ruhában, szorosra tekert tagelmusztban, amitől egy keskeny csík és egy baljósan csillogó sötét szempár látszott csak az arcából. A férfi keresztbe tett lábbal, ölbe tett kézzel, mozdulatlanul ült a földön. A közeledő nők láttán sem moccant, meg sem próbálta üdvözölni őket. Arra sem reagált, hogy Rahma odaguggolt mellé, és megérintette az arcát. – Áldás legyen rajtad, Amasztán, fiam. Jobban nézel ki, mint amikor elmentem, látom. Egyél egy kis tejes rizst, hogy lehűtsük kicsit a forróságot, ami benned van. Letette a tálat a földre, egy szemlátomást érintetlen tányér kenyér és datolya mellé. A férfi oda sem pillantott. – És látod, még valamit hoztam neked, egy messziről jött látogatót. Mariata ult Yemma ult Tofenatot, a Kel Taitok törzséből, Tin Hinan egyenesági leszármazottját. Átkelt a Tamesznán, csak
hogy téged lásson. Nem állnál föl, hogy üdvözöld, ahogy a ház urához illik? Rahma megpróbált kicsit tréfálkozni, ezt Mariata is észrevette, hiszen az a kuckó minden volt, csak nem ház, a férfi meg nyilvánvalóan nem volt ura semminek, még saját magának sem. Mariata a kendő mögül kilátszó keskeny részt fürkészte Amasztán sötétbarna arcán. Csak annyit látott, hogy az arccsontja kiáll, hogy a szemöldöke szabályos ívű, s hogy a kifejezéstelen arcon a szemek külső sarkait övező szarkalábak sápadtsága kirí a bőr barnaságából. Most, hogy már közelebbről látja, a fiatalember egyáltalán nem is tűnik ijesztőnek, gondolta némi megkönnyebbüléssel, s már meg is nyugodott volna, amikor Amasztán fölemelte a tekintetét a földről, amit addig oly mereven bámult, és egyenesen Mariata arcára irányította. Mondják, hogy amikor vadászok sarokba szorítják a gazellát, az állat sokszor bénulttá válik, s csak áll, kővé dermedve, pedig ha a menekülést választaná, könnyedén maga mögött hagyhatná üldözőit. Mariata ugyanígy érzett, amikor Amasztán ránézett: állt megbabonázva, lénye legmélyéig hatoló rémületben, menekülésre képtelenül. Még soha nem látott ilyen kifejező erejű szempárt. Egy költő szemei voltak, nem egy harcosé, vagy egy őrülté. Hosszúkásak, mandulavágásúak; de abban a pillanatban, ahogy ez a tekintet átfúrta őt a nézésével, semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, milyen mély és sötét, mint valami mélységes mély kút alján a megcsillanó víz, az évszak utolsó vize, mielőtt a kút kiszárad, s akik benne bíztak, egyre szomjasabbak lesznek, és végül belehalnak a szomjúságba. Mariatának fölgyorsult a szívverése. Lábában megrándultak az izmok, mintha vinni akarnák őt onnan, nagyon gyorsan, nagyon messzire, akár ezt diktálja nekik a tudata, akár nem. Ám ő maradt ott, ahol volt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Aztán elszállt a különös pillanat. Amasztán szeme hirtelen megtelt könnyel, gyűltek a könnyei, aztán túlcsordultak, aztán maguktól
lehulltak. Megrázó volt látnia a síró férfit. Egy férfi sosem kérkedik az érzelmeivel, ez hozzá tartozott az asshak, a büszkeség és az illemtudó viselkedés előírásaihoz. Mariata teljes szívével együtt érzett a fiatalemberrel. Vannak nők, akik akarva-akaratlan mindig megpróbálják megmenteni, ami eltörött, nők, akik felelősnek érzik magukat a világ rendjének helyreállításáért – akár olyan kis dolgokban is, mint hogy kimossák a szennyes ruhát, fölsöpörjék a sátrat, újrafonják a foszladozó kosarat. Mariata sosem sorolta magát ezek közé a nők közé. De most maga előtt látott egy férfit, akinek kettétört az élete, ő pedig heves vágyat érzett, hogy a két felet újra összeillessze. – Mióta van ilyen állapotban? – kérdezte Rahmát, ahogy egymás mellett ballagtak vissza a faluba. Ahogy távolodtak a megszállott férfitől, Mariata szíve megint lassabban vert, de még így is érezte Amasztán jelenlétét, mintha egy zsinór kötné össze kettejüket, s minden lépéssel szorosabbra hurkolódna őrá is. Rahma egy ideig nem szólalt meg. Aztán egy sziklatömb mellé értek, ott megállt és leült a földre. Arcát a nap felé fordította, és Mariata az ő arcán is éppen felszáradt könnyek nyomait látta. – A tevéje hozta őt vissza, mintha tudta volna az utat, pedig Amasztán akkor már egy éve nem járt itthon. Az állat hátán lógott a teste, teljes kábulatban. Nem is tudta, hol van: a szeme nyitva volt, de engem sem ismert meg. Mindenütt csurom vér volt. Azt hittem… – Rahma hangja elcsuklott. – Azt hittem, halott… vagy legalábbis halálos sebet kapott. Nem volt meg a kardja sem, a Kaszáló, ami a bátyámé volt, előtte az ő anet májáé, és annak az anet májáé. Amasztán önszántából sosem vált volna meg tőle: a büszkeség megtestesülése volt számára az a kard. Se élelem, se víz nem volt vele. El sem tudom képzelni, hogyan élte túl, hacsak nem a szellemek tartották életben, a saját céljaikra. De valamit szorongatott a jobb kezében, azóta sem tudjuk, mi az. Megpróbáltuk szétfeszíteni az ujjait, de mint egy vadállat, úgy esett nekünk. Még mindig nála van. Biztosra veszem, hogy ha attól a valamitől el tudjuk választani,
akkor meg tudjuk menteni. A Kel Aszuf emberei abból vették az erejüket, az biztos. Megpróbáltunk mindent: gyógyító asszonyok hoztak neki altató füveket, de nem vette be őket. Az enad elénekelte neki a szelek dalát, mi doboltunk hozzá, hogy kitáncoltassuk belőle a szellemeket, de hiába. A marbútok imádkoztak fölötte, és Koránverseket tűztek a ruhájára. Én megmondtam volna nekik, hogy nem fog segíteni: dühösen letépett magáról mindent, és meztelenül rohangált! A timbuktui varázsló messze délről hozott amulettekkel és fétisekkel rakta körül a sátrát, de Amasztán rá se hederített, lefeküdt aludni, s a jobb kezét szorosan maga alá húzta. Aki csak megkísérli széterőltetni Amasztán ujjait, arra féktelen dühvel támadnak a benne lévő vad szellemek. Több mint három hónapja van ebben az állapotban, már nem bírhatja sokáig. Mariata az ajkát harapdálta, aztán így szólt: – Segíteni akarok, de nem tudom, mit tehetnék. Rahma feléje fordult. – Amikor meglátott téged, sírva fakadt, egész idő alatt ez volt az első emberi megnyilvánulása. – Fölsóhajtott és fölállt, egyszerre nagyon kimerültnek látszott. – Gyerekkorában nagyon szerette a verseket – folytatta –, dalokat és verseket írt, azzal kápráztatta el a kislányokat, hogy mennyire ért a szavakhoz. Mindegyik az ő felesége akart lenni, de ő azt mondta, nem házasodik meg, amíg el nem jutott a Tenere fájához, nem látta a tengert, és nem érintette meg a havat, fönt a legmagasabb hegyeken. Mariata elmosolyodott. Ő pont ugyanezekhez a romantikus elképzelésekhez vonzódott. – És mit teljesített ezekből? – Mind a hármat. És utána legalább eljegyzett valakit. Egy lányt a N'Fughas hegységből. El is ment érte, hogy bemutassa nekem és a nagyanyjának, mielőtt összeházasodnak. Anyám túl öreg volt már, nem tudott utazni. Meg is halt még Amasztán visszaérkezése előtt. Még szerencse, hogy így történt. Erre a hírre Mariatán kellemetlen, rossz érzés vett erőt. Amasztánnak jegyese van? Hiába emlékeztette magát, hogy semmi
köze hozzá, ha ez az ismeretlen férfi vőlegény is, de ettől még fájó csalódottságot érzett a szívében. – És hol van a lány? Rahma elnézett mellette. – Nem tudom. Senki sem tudja, a jelek szerint eltűnt. De nagyon kérlek, ne hallgass a pletykákra! – Majd, mielőtt Mariata reagálhatott volna erre a furcsa kérésre, folytatta: – A szó a legnagyobb varázslat, nagyanyád tudta ezt. A szó hatalma végigkísérte egész családodat, egészen az Anyakirálynő óta: különben miként tudott volna rábeszélni másokat, hogy jöjjenek el hozzá a sivatagba, és alkossák meg népünket? Egyszerű lány volt – nem is volt idősebb nálad –, egyszerű lány, egy poros kis dél-marokkói faluból. Mégis olyan erő volt benne, hogy ott tudta hagyni a biztonságos, állandó lakóhelyet, hogy a vadonban teremtsen magának új életet. Ehhez kapcsolatba kellett kerülnie a Kel Aszuffal, közülük valóvá kellett válnia, vagy elfogadtatni velük az akaratát, mert végül segítettek neki megformálni a népünket. Az ő ereje pedig, mint minden efféle érték, biztosan végigöröklődött a női ágon, tehát benned is ott kell lakoznia. Hinnem kell ebben, különben Amasztán örökre elveszett számunkra. Ugye, segítesz rajta? Ülj le vele, mesélj neki, írj neki verseket, csinálj varázslatokat vele; nyugtasd el a szellemeket, fogadtasd el velük az akaratodat. Próbáld rávenni Amasztánt, hogy adja oda azt a valamit a kezéből. Ugye, megteszed? – Megpróbálom – mondta Mariata, de belül gyötörte a rettegés. Amasztán tehát vérbe fagyva és a jegyese nélkül ért vissza a falujába. Nem szabad hallgatnia a pletykákra. De hirtelen eszébe jutott egy airi mese, amelyet este szoktak mesélni a tűznél: „Iferouane véres esküvője”. Arról szólt, hogy egy csinos, díszesen öltözött idegen belovagolt egy faluba, a helybéli lányok nagy izgalmára, aztán néhány hét múlva kiválasztotta a legszebb lányt, szép szavakkal udvarolt neki, és a lány családjának áldásával egykettőre feleségül is vette, de a menyegzői ünnepségek első éjszakáján nagy felfordulás támadt a fiatal házasok sátrában, s kihallatszott a lány szomorú
sírása. Az öregek a fejüket csóválták: túl gyorsan akart együtt lenni a vőlegény a menyasszonyával, mindjárt az első éjszakán. Pedig a holdfényben fogant gyermek átkozott lesz egész életére. Abból nem származik jó. És valóban, amikor másnap reggel az egyik idősebb asszony reggelit vitt a fiataloknak, hátborzongató kép fogadta: a sátor csupa vér volt, tele hajjal és csontokkal, a fiatalok pedig nem voltak sehol. A menyasszony fivérei azonban fölfedezték egy nagy ragadózó nyomait, követték azokat egészen az állat odújáig, fönt a hegyen, és ádáz küzdelemben megölték a vadat. A hasában megtalálták a menyasszony maradványait, de a vőlegényét nem, amiből arra következtettek, hogy a csinos idegen alakváltó volt, a vadak egyik szelleme, akinek igazi mivolta csak a nászéjszakán lepleződött le. Nem tudott szabadulni a gondolattól: mi van, ha Amasztán is efféle szörnyeteg? Ha megszállta egy dzsinn, és ő megölte a szerelmét? Nem akarta megtudni a választ, de hamarosan meg kellett tudnia. * Rahma magával vitte a sátrába, ami lakályos volt és szép: több mint száz kecskebőrből készült. – Elhoztam magammal, amikor elváltam Musza ag Ibától – mondta, megelőzve Mariata kérdését. – Ezt a sátort, a tizenkét éves Amasztánt és egy szamarat, az állat már rég nem él. Az átkozott marbút úgy rendelkezett, hogy vissza kell adnom a jegyajándékot, pedig engem illetett volna. Azt mondta, Isten csak próbára tesz azzal, hogy Musza második feleséget vesz magának, s rosszul teszem, hogy egy ilyen csekélység miatt elválok tőle. Megmutattam neki az ütésnyomokat a karomon és a lábamon, erre azt felelte, hogy a férjeknek olykor meg kell verniük a feleségüket, hogy tisztességre tanítsák őket. Azóta visszatértem a régi módszerekhez. A marbút már halott, és hallom, Musza sokat szenved a hasával.
Mariata rámeredt. – Megátkozta? – Mindkettőjüket. Csak Musza világéletében bivalyerős volt. Sokáig húzza. Mariatát iszony környékezte. – Ha így tud hatni a szellemekre, Amasztánt miért nem tudja megmenteni? Rahma keserű félmosollyal reagált. – A világban egyensúly van. Talán így akarnak megtanítani rá a szellemek.
* Mariata a következő pár nap mindegyikén egy kis időre fehér ruhát és fejkendőt öltött, amit Tana kölcsönzött neki, hogy szerencséje legyen, és ellensúlyozza az Amasztánban lakozó sötétséget, odaült a férfi mellé, szelíd verseket költött, először fejben, aztán hangosan elszavalta őket. Amasztánnak ez nem volt ellenére, pontosabban: nem vett volna tudomást az egészről. Könnyeknek, szívszorító pillantásoknak, megszálló szellemeknek nyoma sem volt. Ha hallotta is Mariata verseit és meséit, egy mozdulattal sem árulta el magát; Mariata egy idő után már megnyugtatónak, sőt, inspirálónak érezte a jelenlétét. Élete alighanem legszebb verseit alkotta meg akkor, virtuózán bánt a szavakkal, bonyolult költői képeket formált belőlük, varázserőt csempészve a sorok közé. Egyiket-másikat leírta a homokba egy bottal, de többnyire inkább fejben tartotta őket. A betegre azonban egyik sem gyakorolt semmilyen hatást. Mindennap érintetlenül vitte vissza magával az előző nap hozott ennivalót. Hogy tud meglenni evés nélkül? Nyilván más, talán természetellenes, talán egyenesen istentelen módokon táplálkozik. Aztán az egyik nap fölborítva találta a tálat, a tej elszivárgott a
földön. Pedig ez tabu volt, tehát egészen biztosan a szellem tette. Varázsjelekből kört rajzolt a tál köré, hogy kizárja a gonosz ármányt. Néhány nap múlva menstruálni kezdett. Egy marbút biztosan kitiltotta volna őt a sátorból, de Rahma csak nevetett. – Most vagy a leginkább az erőd teljében: a vér erősebb, mint a szellemek hatalma. – És valóban: amikor letette Amasztán aznapi tejes rizsét a földre, a férfi fölemelte a tálat, és megette az ennivalót. De kézzel, és a bal kezével – undorító volt. A jobb kezét végig ökölbe hajlítva tartotta, és Mariata észrevette, hogy amikor ő odanézett, Amasztán ujjai elfehéredtek, mintha még vadabbul szorítaná össze az öklét. Egy nap, azon a bizonyos sziklán látott feliratokból merítve az ihletet, Mariata ezt a verset írta, és mondta el hangosan a férfinak: Sátraink lányai, Musza lányai Gondoljatok indulásunk estéjére A nők nyergei készen várnak a tevéken, Már jönnek is a nők, ruháik méltóságot sugároznak, Köztük van Amina, csillog a szeme És Houna, fején új kendőjével. Szépséges Manta, friss, mint egy pálmapalánta… – Nem! Amasztán ordítása fülsiketítő és szívszaggató volt. Mariata fölugrott, rémülten látta, hogy Amasztán arcát valami szörnyűséges érzelemroham torzítja el. Már azt várta, hogy vámpírfogak buknak elő a szájából, karmok a kezéből, és állati szőrök szakítják át a bőrét, de amint a kiáltás kiszakadt Amasztánból, rögtön meglátszott rajta a kimerültség, és ismét magába süppedt. Kinyitotta a jobb kezét, s Mariata egy pillanatra meglátta a benne lévő tárgyat. – Manta, ó, Manta – suttogta Amasztán, legalábbis Mariata így hallotta. Aztán lehunyta a szemét, s a kezében lévő tárgyat a homlokához szorította.
Mariata egy amulettet látott, egy tömör, négyszögletes fémdarabot, közepén egy kiemelkedő domborulattal, amelyet karneolkorongok és vésett minták díszítettek. Valami rá volt száradva, mintha rozsda lett volna. Három éve nem vettem ki a szabadságomat, rengeteg napom volt. Kicsit zaklatottan azzal álltam a főnököm elé, hogy kivehetnék-e három hét fizetett és három hét fizetetlen szabadságot. Szégyenszemre apám halálát hoztam fel ürügyül, hogy amiatt kell ennyi idő: rengeteg dolog van a házzal, mielőtt meg tudom hirdetni, utána meg némi környezetváltozásra lesz szükségem. Richárd olyan gyorsan beleegyezett, hogy az szinte sértő volt. Bűntudatom volt: de aztán csak ránéztem a dobozra, és már alig vártam, hogy indulhassak. Afrikába készültem, az életem útján álló „irányjelzőket” követve, ahogy apám írta; hogy visszavigyem az amulettet arra a földrészre, ahonnan származott, s fölébresszem az alvó vadállatot. Megkerestem Abalessát egy atlaszban, meg is találtam, parányi hely volt Algéria déli részén. Marokkó-Algéria, Tafraout-Abalessa. A sötét kontinens léptékével mérve a két hely közötti távolság nem is tűnt olyan borzasztónak. Eve-vel három hetünk lesz rá, hogy déli irányban nekivágjunk a Szaharának, aminél jobb autós utazást elképzelni sem lehet. Türelmetlenül vártam az indulást, ugyanazzal a türelmetlenséggel, amivel a vizsgáimra készültem. Vártam, hogy kezdődjenek már el, ne kelljen izgulnom miattuk, inkább rögtön a kellős közepén akartam lenni a történéseknek, ahelyett hogy egyre jobban szorongjak, holott nem is olyan borzalmas az egész. Igazából csak azt szerettem volna, hogy ne kelljen gondolkodnom. Fölösleges energiáimat a házeladásra fordítottam, átadtam magam a bürokratikus papírgyártásnak, a rengeteg értelmetlen nyilatkozatnak, garanciának, iratnak, amit az új szabályozás előírt. Fölértékeltettem és elszállíttattam az árverezőkhöz a gyűjteményeket, aztán jött egy ócskás cég és elvitte a maradékot. Ügynököt fogadtam,
meghallgattam a sirámait az ingatlanpiac állapotáról, hogy ki kell „pofozni” a házat, hogy a „megfelelő típusú” vevőt oda tudjuk vonzani, hogy béreljek kölcsönbútort meg kádas növényeket, és minden megnézés előtt fújjak a nappaliba otthonos kávé- és pirítósszagot. – És napsütötte, frissen vágott fű illatú spré is van, hogy azzal meg a kertet fújjam be? – kérdeztem szarkasztikusan, ahogy ott álltunk a szitáló esőben, néztük a valamikori konyhakertet, ahol most földi szeder és gaz nőtt, és figyeltem, ahogy a nő mélyen elgondolkozott a kérdésemen. – Milyen jó ötlet – mondta bólogatva, noteszt vett elő, fölírta, és észre se vette, hogy én meg közben elkerekedett szemmel bámulom. Aznap, amikor repültünk, hajnali ötkor arra ébredtem, hogy csorog rólam az izzadság és kiabálok, mert kint felejtettek az égető sivatagi napon, s már annyi erőm sincs, hogy a messzeségben csillogó vízig elkússzak valahogy. Fölültem az ágyban, őrülten vert a szívem. Ez meg honnan jött? Vajon ez egy eltolásos álom volt, amit a repüléstől való félelmem váltott ki, vagy valami még megmagyarázhatatlanabb? Igyekeztem egyik verzióra se gondolni, és mire az amulettet és a doboz többi tartalmát bepakoltam a kézitáskámba az útlevelem mellé, már kimondottan örömteli várakozás volt bennem.
* Kiderült, hogy nem mi vagyunk az egyetlen mászók, akik Marokkóba tartanak. A Gatwicken, az utasfelvételre várakozók sorában a szokásos nyaraló turisták és a nyavalygó kisgyerekes családok mellett négy vagy öt csapat is színesítette a palettát, mászózsákokkal, kötélzsákokkal, sőt akár még egykét bouldermatraccal is. Többnyire a húszas éveikben jártak, fájdalmasan fiatalnak láttam a rasztázott kesehajú csajokat és a bőr karkötős
pasikat a koptatott farmerjükben, mindenféle színű gyapjúdzsekijükben. Beügyeskedtük a kocsinkat a sorba, és Eve zsákja abban a pillanatban hangos csattanással a kőre zuhant. Az összes cucc abba volt belepréselve: legalább egy mázsa volt. Eve ráncigálta, megpróbálta fölizmozni újra a kocsira, ám ekkor egy fiatal pasi odasasszézott, könnyedén föltette, majd megfordult és ránk mosolygott. Széles, szimpatikus arca volt, napszítta haja, de kicsit bandzsított, és az összhatás olyan kalózosra jött ki. – Sziasztok, Jez vagyok – mondta széles sheffieldi akcentussal. – Láttuk, amikor jöttetek, és mondtuk, né, mászók! Komolyan. A járásotokról láttuk. Igaz, Miles? A társa egy-két évvel idősebb volt, valamivel jobban nézett ki a barátjánál. Bólintott, de nem mutatott különösebb érdeklődést. – Azért a hátizsákok is sokat elárultak. Jeznek Eve szemlátomást rögtön bejött. – Tafraoutba mentek? Eve vigyorgott, rá volt írva, hogy el van olvadva, és az is, hogy miért. – Aha. Ti is? – Naná. Ilyenkor az a világ legjobb mászóhelye, és békén hagyják az embert, nem úgy, mint Marokkó többi helyén. – Hát, azért ott voltak azok a szőnyegvigécek – emlékeztette őt Miles. – Mindenáron be akartak cserkészni minket a boltjukba, de még hogy! Végig utánunk jöttek az utcán. Jez nevetett. – Ja, és tuaregnek voltak öltözve. Közben annyira voltak tuaregek, mint te vagy én. De az a szőnyeg azért szép. Kiraktam a szobámban, mindennap eszembe jut róla Marokkó. Jól elvoltunk velük, együtt kávéztunk a tranzitban, elmondtuk egymásnak a nagy mászásainkat, a kedvenc helyeinket, a drámákat, amiket átéltünk és amiket megúsztunk, az eséseinket. Észre se vettem, és már fönt ültünk a gépen, úgyhogy a repülési fóbiámban nem is volt alkalmam elmerülni.
Egy rövid repülőútnak egy szempillantás alatt vége is van. Főleg egy tapasztalt utazó számára, aki nem retteg attól, hogy lángoló kerozinfelhő közepén fog kizuhanni az égbe. De aki végtelenített szalagon játssza magának ezt a képsort, annak az idő gyötrelmesen szubjektívvé válik, annak egyetlen perc is végtelen pánikká nyúlik minden billenéstől és zökkenéstől, és bármit feltételeznek is a repülőtársaságok, az igazi fóbiásnak hiába hozzák állandóan az enniinnivalókat, a vámmentes ajánlatokat, azt ez mind nem érdekli. – Most komolyan – mondta Eve, ahogy az elfehéredő ujjaimra pillantott, miközben hol kinyitottam, hol ökölbe szorítottam a kezemet –, hogy tudsz halálnyugodtan végigmenni egy biztosítatlan 5c-s táblán, és közben így rettegni egy sima repüléstől, ez nekem magas. Tessék, itt az útikönyv, olvasd azt, tuti eltereli a figyelmedet. Jez és Miles már mondta, hogy Tafraout környékén baromi nagy területek vannak, tele mászatlan sziklákkal… Szisztematikusan átnéztem az útikönyvet, lehetséges célpontokat válogattam, de végül mindig visszatértem az Assgaour vagy Oroszlánfej néven emlegetett különös, ikonikus kinézetű mászóhelyhez. Azt az utat ott, fölfelé az Oroszlán orrán, meg kell csinálni: ezt a csontjaimban éreztem. Visszanézett rám az a fej, kihívást jelentett, rituális belépést Afrika szívébe. Megérintettem a zsebemben az amulettet, és már nem féltem annyira. Még amikor meghallottam a futómű kattanását és nyikorgását, ahogy megkezdtük a leszállást Agadir fölött, akkor sem kezdtem rögtön zuhanást és tűzcsóvát vizionálni, hanem komótosan elraktam az útikönyvet a táskámba, és meg sem rezzentem, amikor a kerekek betont fogtak. A repülőtéren mindenkit várt a bérelt autója, kivéve a miénket. A hosszadalmas útlevél-vizsgálattól elcsigázva tétován álltunk a tűző napon a terminál kijáratánál. Eve beütötte a telefonjába a följegyzett telefonszámot, de csak szaggatott, sípoló hangokat hallott, vonalhang nem volt, aztán többször próbálkozott a különféle kódokkal, míg végül sikerült telefonálnia, és kezdetleges franciaságával el tudta
mondani, hogy nincs ott az autónk. A vonal másik végén lévő nő válaszolt valamit, mire Eve arca eltorzult a rémülettől. – Plus lentement! – sikította, és a kezembe nyomta a telefont. Hosszú és nehézkes magyarázgatás után annyi derült ki, hogy amikor Eve telefonon, egy másik országból megrendelte az autót, déli tizenkét óra helyett éjjel tizenkettőt sikerült mondania. Midi, minuit. Sóhajtottam. Eve mulatságosnak találta a dolgot, azt leszámítva, hogy csak estére tudtak újabb autót ígérni. Amikor erről a kellemetlen részletről is tájékoztattam, lesújtva és bűntudattal nézett rám. – Hé, lányok! Egy ezüstös kék Peugeot 206-os állt be elénk. Miles vezetett, Jez leengedte az ablakot és vigyorgott. – Gyertek velünk! Nemet intettem. – Nem, kösz, tényleg nem kell. Van autónk, csak egy kicsit késik. – Csekély nyolc órát. De Jez már ki is ugrott az autóból, és Eve hátizsákját próbálta begyömöszölni a már amúgy is telepakolt csomagtartóba, Eve pedig éppen beült a hátsó ülésre. – Eve! – kiáltottam rá. – Nekünk saját autó kell, tudod, megyünk a Szaharába. A válla fölött nézett vissza. – Majd később, Tafraoutban is ráérünk kiváltani. Vállat vontam, elnézést kértem a nőtől telefonon, aztán beszálltam Eve és a hátizsákkupacok mellé a pici autóba. – Lehet, hogy kicsit túl meghitt lesz – mondta Miles nem túl lelkesen, mint aki nincs földobva a lehetőségtől, hogy mi is becuccoltunk hozzájuk. De aztán ő is föloldódott, ahogy egy kisvároson keresztülhajtva minden elképzelhető járművel találkoztunk: buszokkal, autókkal, robogókkal, biciklikkel, szamaras kocsikkal, amelyek mindegyike eltérő sebességgel és megjósolhatatlan röppályán haladt, mindez gyalogosok százaival
elegyítve, akik a leglehetetlenebb helyeken próbáltak átkelni az úton, és közben még le is álltak csevegni a sofőrökkel és a szamaras kocsisokkal. Láttunk hosszú köntösben, markáns arcú férfiakat, gesztenyebarna színű arcbőrrel és rengeteg ránccal, elkendőzött arcú nőket, rózsaszín rugdalózós gyerekeket, fehér overallos vagy farmeres, színes fejkendős kislányokat. Szünet nélkül szóltak a dudák, az emberek kiáltoztak, nevetgéltek, fütyültek, a szamarak iáztak. Arab zene üvöltött egy rozsdás Mercedesből, ahogy belülről előzött, aztán vészesen közel jött hozzánk, egy énekesnő éles és magas hangja sipítozva tekergőzött a puffanó dobütések fölött. Az út mentén egymást érték az üzlethelyiségek: fűszeres, festékesbolt, szerelőműhely, kisgép-bolt, pékség, szőnyeges, a boltok előtt a járdán ágymatracok, műanyag matracok, fehér műanyag kerti bútorok, autógumik tornyosultak; és volt egy bolt, ahol a jelek szerint csak kék színű fémtalicskát árultak. Éppen ezt akartam megmutatni a többieknek, visszafordultam, és az út másik oldalán egy hosszú kocsit láttam meg, öszvér húzta, és egy csontig kibelezett öreg Dacia autó váza volt ráapplikálva. A motorháztetőre eszkábált ülésen egy férfi ült, ő kezelte a gyeplőt, mögötte, az autóváz belsejében pedig nagy előkelően három fekete ruhás, kendős nő foglalt helyet. Már csak az volt hátra, hogy királynőien integetni kezdjenek a tömegnek, s kiderüljön, hogy hosszú fehér kesztyűjük van, mint Erzsébet királynőnek. – Nézzétek! – kiáltottam, de Miles inkább az utat figyelte, az utunkba kerülő kismillió akadályt igyekezett kikerülni, Jez és Eve pedig éppen heves vitát folytatott egy számomra ismeretlen zenekarról. Mire odanéztek, a hibrid szekeret és utasait már rég magunk mögött hagytuk, oldalt most már hatósági épületek parádéztak, egy őrbódé, egyenruhás fegyveresekkel, aztán egy egyszerre ősi és modern kinézetű erődítmény hosszú, okkersárga falai. Később vidéki tájak suhantak el mellettünk: többholdnyi, polietilén alagutas, madárhálós, növénytermesztésre használt terület,
csiliföldek és banánpálma-ültetvények, olajligetek, narancs- és citromfák, óriási datolyafürtöktől roskadozó pálmafák. A táj kinyílt, szárazabb és vörösebb lett. Egy helyen lila, sárga és fekete ruhás nők csapata emelkedett ki a piszkos narancssárga talaj végtelenjéből. Fügekaktuszok, kaktuszok és tüskebokrok alkottak természetes sövényt az egyes földterületek között, ahol pásztorok ültek egy-egy fa árnyékában, nézték, ahogy nyájaik, a sovány birkák és fekete szőrű kecskék valami ehető után kutattak. Egy kísérteties szakaszon mindent – fákat, sziklákat, utat, földeket – fehér por borított, jelezve, hogy a tengerpartról a felföldre érünk. Elhagytunk egy Atlas Kőfejtőtáblát, ahol egy hatalmas fehér kőhegy kétoldalt úgy volt kivájva, mintha két rivális óriás próbálta volna kiharapni a jussát, és lefordultunk a főútról, megkezdtük hosszú kapaszkodásunkat a horizonton elmosódottan feltűnő kékes hegyek felé. A Peugeot egyesben és kettesben küzdött le több szűk és kanyargós szerpentint. Olyan döbbenetes volt a látvány, és olyannyira hajszálon függött az életünk, hogy végül már senki nem szólt egy szót sem, legföljebb annyit, hogy milyen szédítő a mélység jobboldalt. – Hogy a fenébe tud itt két autó elmenni egymás mellett? – kérdezte Eve rémülten, és abban a pillanatban egy óriási, ingatagon megpakolt, szerencse amulettekkel teleaggatott és rikító, pálmafástevés tájakkal kipingált, oldalra dőlő teherautó kanyarodott elénk. Rögtön tudtuk választ: az ember vagy lehúzódik a sziklafalban mutatkozó akármilyen szűk kis bemélyedésbe, ami esélyt ad rá, hogy kitérjen a szembejövő forgalom elől, vagy valószínűleg frontálisan belezúg valakibe, aki jobban bízott a sors kezében, mint az óvatos vezetésben. A hátsó ülésen vadul tapostam a nem létező fékpedált. – Hú, ez kurva kevésen múlt! – fordult hátra Jez, hogy szemügyre vegyen bennünket. Úgy próbáltam elterelni a figyelmemet a Miles kezében lévő életemet illető kételyekről, hogy gondosan összevetettem a tájat a kezemben lévő térképpel, amelyet a Covent Gardenben vásároltam a
térképboltban. Marokkóban nyomták, és semmiben sem hasonlított az otthon megszokott, a Brit Térképészeti Hivatal által jegyzett térképekhez. Rosszak voltak a léptékek, a színek, az utakat alig lehetett megkülönböztetni a hegyrajzi vonalaktól, a berber helynevek pedig olyan egzotikusnak tűntek, hogy még magamban se nagyon tudtam kiolvasni őket: Imi Mqourn, Ida Ougnidif, Tizg Zaouine. Egy idő után a táj romantikája, a csipkézett sziluettek, a legyalult hegytömbök, a kőfalú teraszok és a mandulafákkal szegélyezett száraz folyómedrek elbűvöltek és megnyugtattak. Nem számítottam rá, hogy Marokkó ilyen gyönyörű lesz – bár ennek a szépségnek nem sok köze volt mondjuk az angol vidék fogalomtárához, a lágy zöld hajlatokhoz és síkokhoz, hanem egy harsány és vad, robusztus világhoz tartozott. Nyilván az itteni emberek is harsányak, vadak és robusztusak lesznek, gondoltam akkor, annak kell lenniük, ha egy ilyen helyen életben akarnak maradni. A nap már lustán ereszkedett a horizont felé, amikor átkeltünk a Tizin-Tarakatine hágón, de a levegő tiszta volt, az árnyékok sötét indigószínűek, ahogy a gerincen átvezető kanyargós úton haladtunk, és amikor kikanyarodtunk a völgybe, elakadt a lélegzetem. Ott volt előttünk a fenséges Amelne-völgy, egész a horizontig nyúlt, jobb partja fölött egy irdatlan fal, a Jebel el-Kest hegylánca sötétlett. – Látjátok azt a mászóhelyet? – szólt hátra Miles, és fölmutatott a sziklafalra. Tekintetemmel követtem az ujját. Már így, első látásra is masszívnak tűnt. – Egy klasszikus Joe Brown 5b-s megy föl a közepén: Középföld, az a neve. Óriási: meredek és hosszan tartó, hihetetlen kitettséggel. Elvigyorodtam. Miles lelkesedése ragadós volt, és az is milyen tipikus, hogy az a nagyon gyakorlatias yorkshire-i hegymászó, aki nyilván Tez számára is példaképnek számít, egy ilyen útnak képes volt a sok nyelvtörő berber egzotikum közepette ilyen prózai nevet adni. A völgybe vezető úton már Miles is felszabadultabb lett, mutogatta az utakat, amiket már megmásztak, vagy amiket még meg akartak mászni: Nagypikkely, Öreg Barátok, Fehér Torony,
Feketeárok, Fekete Csík, Nagytábla, Agónia Gerinc. Végig ott ágaskodtak fölöttünk a vörös falak. A gondolatra, hogy ezeket fogjuk megmászni, előbb zsibongani, aztán izzadni kezdett a tenyerem, ahogy az utak puszta mérete is hol lenyűgözött, hol elbátortalanított: némelyik akár háromszáz méteres vagy annál magasabb is lehetett. Ekkora feladattal még soha nem kerültem szembe, ha volt is némi rutinom, az a brit mászóhelyekre volt érvényes, és többnyire egy kötélhosszasakra. A több kötélhosszas mászás is maximum száz métereset jelentett a cornwalli grániton, lágy napsütésben, miközben odalent a tenger nyaldossa a szirtek szikláit, és miután kimásztam az utat, veszek egy fagylaltot a parkolóban, a büfékocsiban. Itt meg hajnaltól szürkületig kell mászni az afrikai hőségben, ismeretlen sziklán, olyan országban, ahol se mentőszolgálat, se könnyű leereszkedő út nincsen, fagylaltot aztán meg biztosan nem árulnak a csúcson. Odapillantottam Eve-re, vajon hogy reagál ezekre a szörnyű sziklafalakra, de ő tapasztalatlanabb mászó volt nálam, valószínűleg nem látta át azonnal, hogy milyen nehézségi fokozattal kell szembenéznünk. Tehát minden döntést nekem kell majd meghoznom, és többnyire én fogok előmászni. Hirtelen megrémültem a gondolattól, hogy egy ilyen helyen egyedül másszak vele. Nem mondom, szeretek irányítani, de ekkora felelősség nyomasztónak tűnt. Végül is talán nem baj, hogy a srácok velünk vannak: komoly mászók, a helyet is ismerik. Talán mászhatunk négyesben, amíg én is át nem látom a helyzetet. Elég ideges voltam még akkor is, amikor leértünk a völgy mélyére, és Jez vigyorogva hátrafordult. – Látjátok azt ott fönt? – kérdezte, és kimutatott az ablakon, a hegylánc legmagasabb csúcsára. – Holnap oda viszünk föl benneteket. Nagyon fogjátok bírni, nem, Miles? Miles kaján pillantással nézett hátra. – Tekintsétek ajándéknak: vezetett mászás, profikkal. Cserébe meghívhattok vacsorázni.
– Ja, egész héten. – Jez kacsintott, vagy csak a kancsalsága miatt tűnt úgy? – Baromi jó gyalogtúra odáig is, fantasztikus a táj. Le kell parkolni Assgaourban, onnan gyalog föl, a régi falu romjai között, utána pedig valamelyik kecskeösvényen a sziklákhoz. Beletelik pár órába, kivéve, ha futunk, ahogy mi tavaly. Állj meg, Miles, hadd lássuk a medvét, nem? Miles lehúzódott egy aszfaltozatlan beugróba, mindannyian kiszálltunk, és boldogan nyújtózkodtunk a háromórás ülés után. A légkondicionált autóból kilépve szinte fejbe vágta az embert a forró és száraz levegő, amiben valami dohos aroma is érződött: földszagú volt és fűszeres. Lehunytam a szemem, ízlelgettem a szagot, mert semmilyen otthoni szagra nem hasonlított. És valahogy mégis ismerős volt. – Nem annyira ijesztő, ugye? – Egy kéz ért a vállamhoz, összerezzentem. Miles átható tekintettel nézett. Nagyon kék szeme volt, és ezt valami miatt furcsának találtam; két-három másodpercig úgy meredtem rá, mint egy földönkívülire, míg aztán félszegen elfordította rólam a tekintetét, és azt nézte, hogy Jez hogyan mutogatja Eve-nek a különféle terepeket. – Bocs, ne haragudj, nem akartam – mondtam. – Csak olyan messze jártam. – Ez egy nagy út, itt majdnem mind az. Háromszáz méter. Az útikönyv 5a-snak írja, de az eleje nem olyan nehéz. Néhol vannak laza szakaszok: tudod, ahol megfogsz egy fogást, aztán ha nem tetszik, visszateszed. Mind a ketten elvigyorodtunk, és elmúlt a kínos érzés is. – Nézd meg – mondta –, elképesztő, nem? Mintha egy rajz lenne. Vannak, akik ha megfeszülnek, se látják, jó, persze napsütésben könnyebb. De ha egyszer megláttad, akkor nem tudod nem látni, amint ránézel a hegyre. Olyan, mint egy Magic Eye-kép. Megnéztem. A sötétvörös szurdok fala egy falu fölé magasodott, az elszórt, rózsaszín és terrakotta színű vályogházak, a kis fehér mecset, a pici fák eltörpültek alatta. Mintha irdatlan, piramisszerű
sziklaalakzatokat hánytak volna egymásra, széleik szaggatottan, csipkézve rajzolódtak ki az indigószínű égen. Lehetetlen volt megsaccolni a méreteket: hatalmas volt az egész. Miles útmutatása szerint követtem egy óriási hegygerinc vonalát, amely jobbról szegélyezte a legmagasabb csúcsot, és fölfelé haladt. Egy pillanatig nem tudtam, mit akar mutatni, de amikor rájöttem, képtelen voltam levenni róla a szemem. Ott volt! Két mélyen árnyékolt szem, egy hosszú orr és a pofa íve: egy oroszlánfej. Az Oroszlánfej! Bizarr és összetéveszthetetlen. Kalapálni kezdett a szívem. Lehunytam a szemem – és az oroszlán képére rákopírozódott egy feketeszemű fiatal férfi büszke, elszánt arca… Tafraout tele volt fekete szemű férfiakkal, de egyik se az volt, aki a látomásomban jelent meg. Bár el kell ismerni, hogy a helyi berberek nagyon jóképűek, erős az arccsontjuk, érdekes az arcuk, karcsú a termetük. Figyeltem őket, ahogy poros köpenyükben jöttekmentek a városban, beszélgettek, cigarettáztak, nevettek egymás viccein, néha fogták egymás kezét. – Ezt sokszor csinálják errefelé – mondta Miles két idősebb úr felé biccentve, akik kapucnis köpenyben és a jellegzetes sárga bőrpapucsban, kéz a kézben mentek el mellettünk. – Ja, kicsit be is paráztunk, amikor először voltunk itt – tette hozzá Jez. – Azt hittük, hogy ezek mind fartúrók, vagy ilyesmi. Eve-ből kitört a nevetés. – Milyen felvilágosultak vagytok! Szerintem nagyon helyes dolog ez. Jó, hogyha a férfiak is ki tudják mutatni az érzelmeiket, ha nyilvánosan is kedvesek tudnak lenni a barátaikkal, családtagjaikkal. Szerintem az egész világ sokkal jobb hely lenne, ha mindenki kézen fogva járkálna. Jez Milesra nézett, és fölvonta a szemöldökét. – Na, járunk egyet? – Rajtam ne múljon.
És már el is indultak, kéz a kézben, kicsit rá is játszottak a közönségüknek. A helybéliek csak néztek, először nem értették, aztán széles vigyor ült ki az arcukra. Egy csapat kissrác, akik Manchester United-es trikókban az utcán futballoztak, annak a kávézónak a közelében, ahol mi a kávénkat ittuk és az útikönyveinket olvastuk, rájuk mutogattak és nevettek rajtuk, aztán követték őket a járdán, és döbbenetes ügyességgel utánozták a járásukat. – Nem tudnám eldönteni, ki nyeri a poénkodóversenyt – mondtam Eve-nek, de azért örültem, hogy Jez és Miles bohóckodását senki nem vette sértésnek. Az első benyomásaim a városról kellemes meglepetést jelentettek. Nem tudom, tulajdonképpen mit vártam, mert indulás előtt csak a város körüli helyekről és a mászóterepekről láttam képeket. Talán egy olyan omladozó, kísérteties vályogfalut, mint amilyet az Oroszlánfej alatt láttunk. Tafraout azonban inkább modern hely benyomását keltette: nem túl magas épületek álltak elszórtan a völgyből érkező főutca mentén, a földszinten üzlethelyiségekkel és kávézókkal, volt három mecset és egy kasbah stílusú szálloda a hegyoldalban. Épp naplementekor érkeztünk, nőket szinte nem is láttunk. – Biztosan a konyhájukban főzik a vacsorát a férfinépnek, ahogy jó feleséghez illik – jegyezte meg Eve, de én ebben nem voltam annyira biztos. Az a pár nő, akit eddig láttam, vagy a földeken dolgozott, vagy onnan tartott hazafelé, tetőtől talpig az errefelé megszokott fekete lepelbe burkolózva, de úgy, hogy a szépen hímzett szegélyekből minél több látszódjon. Vörös bőrpapucsban csoszogtak az úton, embertelen mennyiségű zöldtakarmánnyal megpakolva, nyilván az állataiknak vitték. Egy ilyen helyen haszonállatot nevelni biztosan fáradságos és nehéz dolog. A völgyből fölfelé jövet a növényzetet csupán kaktuszok és egy kiszáradt folyómederben a pálmafák képviselték, illetve azok a furán kibütykösödött, kitekeredett fák, amiket nem ismertem fel, és amik a narancssárgás-
vöröses tájban olyan szabályos közökben bukkantak fel újra és újra, hogy egy-egy fához saját, föld alatti territóriumot és komplex gyökérzetrendszert tudtam hozzáképzelni, amely mindenfelé szerteágazva, elszántan kutat föl magának minden csepp vizet. És minden korszerű civilizációs kellék – a gyógyszertárak, az autók, a műholdvevő tányérok – ellenére ez a hely már egyértelműen a sivatag sziklás és poros határmezsgyéje volt, nem lehetett itt könnyű megélni. Az útikönyvben olvastam, hogy a férfiak legtöbbje szinte egész évben otthonától távol, a nagyobb marokkói városokban dolgozik, a berberek hagyományos ravaszságát, eltökéltségét, szigorú munkaerkölcsét kis és jól prosperáló vállalkozásokban kamatoztatják Casablancában, Marrakesben, a pénzt pedig hazaküldik a családjuknak a megélhetésre. Úgy mondják, hogy a völgy fölött trónoló oroszlán – a „mi” oroszlánunk – vigyáz a nőkre, gyerekekre és az öregekre, és valóban, férfiból mi is szinte csak idősebbeket vagy fiatal fiúkat láttunk. Egy efféle közösségben a nőknek igencsak keménynek és önállónak kell lenniük. Két nő éppen a piacról jött, egy-egy hatalmas kosár zöldséget cipelt. A pékség előtt megálltak, köszöntek egymásnak az ott álldogáló férfiakkal. Az egyik fiatalember megfogta és megcsókolta az idősebb asszony kezét, majd a saját kezét a szívéhez érintette. Ez egy tizennegyedik századi gesztus volt, egy csepp ősi lovagiasság. Azon kaptam magam, hogy széles mosoly ömlik el az arcomon, s még akkor is vigyorogtam, amikor a két nő csevegve felénk közeledett. Az idősebbik el is hallgatott, mintha megérezte volna a tekintetemet, majd a szabad kezével gyorsan az orra és a szája elé húzta a fátyolkendőjét, s a barátnője is azonnal ugyanígy tett. Meggyorsították lépteiket, fejüket elfordítva siettek el mellettünk. Enyhe csalódottságot éreztem: tehát turistának tekintenek, behatolónak. Persze, az is vagyok. A pasiknak mintha jobban ment volna a kulturális hídépítés. Kicsit távolabb Jez és Miles már együtt rúgták a labdát korábbi utánzóikkal, néhány öregebb férfi is beállt közéjük, kiáltoztak,
nevetgéltek, olyan boldog lelkesedéssel futkostak és küzdöttek, ahogy általában csak a gyerekek szoktak. – Hah! – mondta Eve. – A futball mint világnyelv. Üldögéltünk, békésen iszogattuk a kávénkat, néztük a zajló életet. Az út másik oldalán, egy borbélyüzlet árnyékában két macska – két csíkos, sárga szemű, hosszú lábú minitigris – ásítozva ugyanezt tette. Egy méterrel odébb egy nagy vadkutya három kölykét szoptatta. A boltból kijövő emberek gondosan átlépték őket, bár szerintem valahol azt olvastam, hogy a muszlimok nem szeretik a kutyákat, mert tisztátalannak tartják őket. Az egész nagyon laissez-faire-es volt: éreztem, ahogy minden perccel kevesebb lesz bennem a feszültség, hogy a bennem élő görcsös kis Isabelle fokról fokra feloldódik. * Aznap este egy kis étteremben ettünk, amit még Miles fedezett föl az első útján, és amit – mint kiderült – még legalább három másik mászócsapat is kinézett magának. Páran már megtalálták maguknak a szálloda bárját, lévén az egyetlen hely a városban, amelynek alkoholmérési engedélye volt, és néhány kollégán ez már meg is látszott. Hangos röhögcsélés, kiabálás közepette bukdácsoltunk lefelé egy szűk, sötét sikátoron, régi vályogházak között. Az étterem hibiszkusszal és murvafürttel befuttatott bejáratát díszes lámpa világította meg. A falra nagy, vigyorgó napot festettek, éppen megfelelő szimbólumnak tűnt a városhoz és az itteni életfelfogáshoz. Miles bekopogott, pár pillanattal később egy kék berber ruhás, piros turbános, magas férfi nyitott ajtót. Sötéten villogó szemmel vett szemügyre bennünket – tizenkét európai hegymászó, koszos farmerben és gyapjúdzsekiben, sörszagot árasztva, a nők szégyentelenül csupasz fejjel – eszembe is jutott, mit gondolhat rólunk: hangosak, piszkosak, tiszteletlenek vagyunk, csupa hitetlen;
de addigra ő már szélesre tárt karral ölelte Jezt és Milest, sőt, mintha az egész csapatot átfogta volna, és mindannyiunkat beterelt az ajtón. – En otthonom, en otthonom! – jelentette ki angolul, erős akcentussal, mi beözönlöttünk, engedelmesen levettük a csizmáinkat és túracipőinket, oda ültünk, ahová mondta: egy sor alacsony, kerek asztal mellé, a taburettekre, a párnázott padokra. Gyertyafény vibrált a stukkós faldíszeken és a fényes brokátokon, mi pedig falatoztunk: fűszeres lencsét lepénnyel, csodálatos szilvás-mandulás bárány tadzsint, vagyis a mázas cserépedényben sült bárányételt, és színes zöldségekkel körített csirkés kuszkuszt egy olyan vörös szósszal, amitől mindannyian el voltunk ájulva, és rögtön kértük volna a receptjét. Az étteremtulajdonos megütögette az orra szélét. – Családi titok – mondta. – Benne van tobb mint husz fajta fűszer. Ha megmondom, hogy csináljak, ti nem akartok visszajönni ide. Varázslat vege. Titok nagyon fontos életben, ugye? Azzal összeszedte a tányérokat és lebbenő kék köntösében eltűnt a konyhában. Eve-vel egymásra néztünk: – Nem semmi a pasas, mi? – Figyelemreméltó – bólogattam elgondolkodva. Visszafogottságot, magabiztosságot és könnyedséget éreztem ezeknek az embereknek a modorában – legalábbis akikkel ittlétünk néhány órája során találkoztunk – , és nagyon vonzónak találtam. Igaz, én a londoni férfiak pimasz kivagyiságához voltam szokva, az állandó versenymániához, ami csak álcázza a mélységes bizonytalanságukat és bizalmatlanságukat. – Azért ne érdeklődjetek túlságosan – szólt ránk Jez, aki kedvtelve figyelte, ahogy nyakunkat nyújtogatva próbáltunk belesni a konyhába. – Lekéstetek róla. Mi tavaly megismertük a feleségét is. Előbb-utóbb persze a mászásra és a másnapi tervekre terelődött a szó. A csoport vegyes volt, korban, képességekben, ambícióban egyaránt. Három nő, az egyikük ötven körüli lehetett, ősz volt a haja,
a másik kettő (Jess és Helen) fiatalabb, és mintha a kelleténél többet villantottak volna a bájaikból, meg Jezen és Mileson kívül még öt férfi: két középkorú pasi és három fiatal spíler, akik azzal dicsekedtek, hogy micsoda három új utat fognak kimászni. – Baromi nagy, megmászatlan sziklák – mondta a szőke srác –, rengeteg út, az mind minket vár. Úgy beszélt, mintha egy hódító hadsereg előőrséhez tartozna, amely a város összes szűzlányát magáévá készülne tenni. Helen odahajolt Jezhez, és megrebegtette a szempilláit. – Azért ez itt eléggé húzósnak hangzik. Úgy értem, a mászás. Jess és én azon filóztunk, hogy esetleg Milesszal nem lenne-e kedvetek holnap magatokkal vinni minket, mert ti már voltatok itt, szóval mint vezetők, tudod. Egy kicsit bevezetnétek a sziklázásba, ilyesmi. – Azt is bevallotta, hogy eddig még csak műfalon másztak. Miles arca rögtön eltorzult, de Jez kíméletesebb volt. – Ó, bocsi, lányok, tényleg jó lenne, de holnap Eve-et és Ízt visszük magunkkal. Nektek szerintem bouldereznetek kéne a grániton, van egy pár olyan nittelt út is, amivel megpróbálkozhattok. Technikailag nehezek, de nem veszélyesek. Helen színtiszta női féltékenységgel telt, átható pillantást lövellt felénk. Vállat vontam – nem én próbálkoztam, édesem –, de Eve nagyon élvezte az egészet. – Igen, mi megcsináljuk az Oroszlánfejet – mondta, és jelzésértékűen Jez combjára tette a kezét, aki igyekezett faarccal ülni, nehogy meglátszódjon rajta valami reakcióféle. Valaki megkönyörült a csajokon: egy sápadt, gyászos arcú, korosabb férfi, aki a feleségével volt – a rövid, ősz hajú nővel – és a sógorával. – Mi Oumsnat fölött mászunk holnap – mondta Helennek. – Van ott egy egykötélhosszas fal, sok jó bevezető úttal, jöjjenek nyugodtan velünk. Láttam, hogy Helen nem fogja harc nélkül föladni a dolgot, de beszélgetésünket szerencsére félbeszakította a házigazda, aki egy
nagy tálcán ezüst teáskannával és tizenkét pohárral tért vissza hozzánk. Egy szőke nő jött mögötte, marokkói tunikában, farmerben. Leesett az állunk, hogy a berber konyhából nem a megszokott fekete leples nő, hanem egy európai került elő, de ő csak mosolygott rajtunk. A férfi nevetségesen magasról és akkora lendülettel öntötte a mentateát, hogy csak úgy habzott a díszes kis poharakban, amiket a nő osztott ki közöttünk, különlegesen finom mandulás sütemények kíséretében. Amikor hozzám ért, megtorpant és előrehajolt. – Milyen szép. Itt vetted? El is felejtettem, hogy rajtam van az amulett, a mászókat annyira csak a hobbijuk érdekelte, hogy nem is jelezték, hogy észrevették volna. Végigfuttattam rajta az ujjaimat; hirtelen melegnek tűnt, mintha átvette és a piros üvegkorongokban megőrizte volna a gyertyák és az ételek melegét. – A, nem. Ezt… ajándékba kaptam. – Tudod, mi ez? – Csak keveset tudok róla – mondtam óvatosan. – Én ezt egy Moacknak nézem – szólt közbe vigyorogva Jez. – Szerinted, Miles? Miles elhúzta a száját, nem mutatott érdeklődést. – Ki mászik már Moackkal? Vacak régiség. – Apám nekem adta az övét: az volt a legjobb runnerem életemben – mondta Jez vidáman. Az éttermes felesége megint elmosolyodott. – De nem hinném, hogy ez is Sheffieldből való – mondta, jelezve, hogy fölismerte Jez tájszólását. – Nagyon úgy néz ki, hogy sivatagi darab, vagy legalábbis a sivatagi törzsek stílusát akarja utánozni. Tafraout valamikor az ősi kereskedőút állomása volt, ami a Szaharából Taroudant és a tenger felé vezetett. Az itteni ékszereken nagyon látszik a déli hatás. – Sivatagi? Biztos vagy benne? Fölnevetett.
– Nem, ne haragudj, igazából nem vagyok szakértő. De kérdezd meg az ittenieket. Mhamidnak is vannak hasonló nyakláncai a standján a szukban. Houcine-nak is. Őket megkérdezheted, ha többet akarsz tudni. A férje a csillogó fekete szemeivel a nő válla fölött nézett rám. – Taibbal kel beszelni. Unokatestvér. Szakértő a régiségben, Párizsban van biznisz, de most itt van, Tafraoutban, vacances van neki. Megbeszelek találkozó, ha kivanod. – Nem, nem, köszönöm, nagyon kedves, de nem – mondtam zavartan, mire vállat vont, és öntötte tovább a teát. Éreztem, ahogy a többiek néztek, éreztem a pillantásuk súlyát, ahogy az szinte rám és a láncomra nehezedett. Nagyokat nyeltem, lehunytam a szemem. Sötét hullámként öntött el a pánik, ilyet még mászás közben sem éreztem soha, akkor sem, amikor egyszer a Buborékmemórián, félúton, elaggott mészkövön, labilis fogások között elakadtam, és az egyetlen elvileg jó runnerem is kinyiffant. Melegem lett, aztán megborzongtam, a szívem őrülten kalapált. A torkomba följött az epe. Visszanyeltem, és próbáltam egyenletesen lélegezni. Gyerünk vissza a dobozba!, szóltam rá erélyesen a pánikra. Vissza a tudatom mélyére, ahol a rejtett dolgoknak a helyük van! Rásimítottam a kezemet az amulettre, éreztem, ahogy együtt lüktet a szívemmel, de már egyre lassabban. Kinyitottam a szemem: senki nem nézett, még Eve sem. Ő főleg nem: szinte csüggött Jez minden szaván, egész testével felé fordult, a szája elnyílt, a szemében pedig olyan szenvedély lobogott, hogy el kellett fordítanom a tekintetem. Mintha rájuk nyitottam volna, amikor meztelenek és dől róluk az izzadság. Valami szégyenfélét éreztem és meg voltam riadva, mintha bármilyen felelősséggel tartoznék Eve-ért. Bedugtam az amulettet a pulóverem alá, és minden erőmmel megpróbáltam újra bekapcsolódni a beszélgetésbe. *
Aznap éjjel rosszul aludtam, többször fölébredtem a vadkutyák gyászos ugatására, aztán pirkadat előtt az imára hívásra. Ott feküdtem a keskeny ágyon, és hallgattam, ahogy Eve a szoba másik végében szabályosan lélegzik. Tudatom peremén egy álom foszlányai villantak fel, de bármennyire is szerettem volna visszalépni az álmomba, sehogy sem sikerült, s ettől valami homályos rettegés telepedett rám, mintha valami szörnyű dolog történt volna, amit majdnem láttam, de mégsem; valami sorsszerű: egy figyelmeztetés… Mariata a tábortól nem messze lévő pálmakunyhóban a sarkain ült és az enadot figyelte, amint fürge mozdulatokkal egy darab fehéren izzó vasat formázott a tűz fölött. A kalapács emelkedésének és süllyedésének ritmusa szinte álomba ringatta. Volt valami ősi és lenyűgöző kezdetlegesség ebben a folyamatban, ami ugyanannyira taszította is, és nagyjából ugyanígy érzett az enaddal kapcsolatban is. Bár már több hetet eltöltött új otthonában, és szinte mindennap betért a kovácsműhelybe, hogy megnézze az enadot munka közben, még mindig nem tudta, mit gondoljon Tanáról, nagy kezeiről és kicsiny, de vitathatatlanul női melleiről, laza fejkendőjéről és férfias öltözékéről. Egy nő számára tabu volt, hogy vasat kovácsoljon a tűz fölött, tabu volt az is, hogy egy nő ezt nézze, de Tana nem volt hétköznapi nő, ahogy Mariata sem. Volt valami az enadban, vagyis inkább a szakértelmében, ami megmozgatott valamit Mariata bensőjében. Talán a saját költői munkájára emlékeztette, ahogy Tana a vasat és az ezüstöt formázta, fáradhatatlanul kalapálta, árgus szemmel méricskélte, ahogy egy-egy tökéletlenség láttán fölkiáltott, majd mérges kis koppintásokkal és ütésekkel addig ostromolta a fémet, amíg nem engedelmeskedett az ő akaratának. Vagy tán közösséget érzett ezzel a furcsa lénnyel, aki csak fél lábbal tartozott a törzshöz? Az is lehetséges volt, hogy az Amasztán mellett töltött hosszú órák után szüksége volt valakire, aki szintén a szellemekkel társalgott, s aki tudhatta, milyen kimerítő munka is ez. De lehet, hogy
Mariata úgy érezte, az eriad tüzébe beleengedheti a benne összegyűlt szellemeket. Mindenesetre az a fémdarab, amelyen Tana éppen dolgozott, a szokásosnál is makacsabbnak bizonyult. Fölemelte az ügyes fogójával, kritikus szemmel sandított rá, miközben a tűz fénye ijesztő, vöröses árnyalatot kölcsönzött szigorú arcvonásainak. Egy arasznyi hosszú, fogazott, rovátkolt kulcs volt az: ha kész lesz, pontosan illeszkedik majd abba a bonyolult lakatba, amelyet Tana előző nap készített, és amely a törzsfőnök fa kincses ládájára kerül majd rá. A kovács most az arca elé tartotta a kulcsot, és az egyik végén kimunkált, kör alakú lyukon át, amely a világot jelképezte, Mariatára kukucskált. A kulcs szára félholdban, a végtelen ég jelében végződött. – Mondott már valamit? Mariata érezte, hogy elpirul. Lesütötte a szemét, az ujjai közt forgatott érmére nézett; egy halom válogatott ezüstkorong közül vette ki, amelyek arra vártak, hogy az enad megolvassza őket, és elkészítse belőlük a megrendelt ékszereket. – Ma reggel, amikor odavittem neki a kását, igen. – Azt nem árulta el Tanának, hogy Amasztán ezeket az első szavakat (hiszen azok az önkéntelen, Mariata egy-egy költői képe vagy mozdulata nyomán fölszikrázó düh- és félelem-kitörések, amelyek alighanem a fiatalember emlékezetének valamely sötét zugából zúdultak elő, azok a robbanásszerű hangok, amelyek gyakran megrémítették és menekülésre kényszerítették Mariatát, azok nem számítottak) úgy mondta ki, hogy közben finoman megérintette Mariata kézfejét. S ez az érintés úgy hatott rá, mint egy villámcsapás. Tana arca még mindig rezzenéstelenül nyugodt maradt. – És biztos vagy benne, hogy ő mondta, nem a benne lakozó szellemek? Mariata megfordította az érmét, és csak arra összpontosította minden figyelmét. Így is beletelt néhány másodpercbe, mire eljutott a tudatáig, hogy nem összevissza vonalak és véletlen karcolások együttesét látja, hanem egy képet, olyan dolgok jeleit, amelyeknek
nem egy élettelen fémdarabon, hanem az eleven világban lett volna a helyük. A szőnyegek vagy sálak mintáival, képeivel más a helyzet: azok az anyagok eleven lényektől származnak, birkák és tevék gyapjából, vagy a folyók partján növő gyapotnövényekből készültek. De a fémre rajzolt képekkel valami nem stimmelt. Visszafordította, igazgatta az érmét, majd megint megfordította. Az egyik oldalon mintha egy vad, kétfejű madár tűnt volna elő, kitárt szárnyakkal, melyeknek tollai ujjakként nyíltak szét, a másik odalon pedig egy bizonytalan nemű, elég kövérnek tűnő, az érme szélén körben sorakozó, különös formájú szimbólumokat pásztázó emberfej profilja. – Ez kicsoda? – kérdezte, és fölemelte az érmét. – Férfi vagy nő? Tana összeráncolta a homlokát. – Olyan fontos az? Mariata még sohasem látott olyan képet, amely egy embert vagy bármely élőlényt olyannak ábrázolt volna, amilyen az az életben volt. Az új vallás követői azt hirdették, hogy az ilyesmi szentségtörés, tiszteletlenség, Allah munkájának utánzása: még a szőnyegeikbe beleszőtt szimbólumok is erőteljesen stilizáltak voltak, a tevét háromszög, a marhát káró-forma, a termékenységet jelentő békát pontozott kör jelezte. Ilyen aprólékosan megrajzolt képet pedig végképp nem látott még Mariata, ahol a hajfürtöket vagy az alak válláról leomló köpeny redőit is tisztán ki lehetett venni. A szélen körbefutó szimbólumok nem is hasonlítottak a tifinag írásjelekre, Mariata azonban mégis úgy sejtette, hogy csak valamilyen nyelvnek a betűi lehetnek. Nem tudta, honnan veszi ezt, legföljebb amolyan ösztönös megérzés lehetett. – Talán. Kíváncsi vagyok rá. Csak szerettem volna tudni. Az enad szélesen elmosolyodott, bár a tekintete hideg maradt. – Mind ezt akarják tudni. Nő vagy férfi? Mindig ezt a kérdést látom az ajkukon, ott kíváncsiskodik a nyelvük hegyén, mint valami darázs, ami csak a saját fontosságával van elfoglalva. Honnan tudjuk? Lopózzunk be éjjel a sátrába, és lessük meg, amikor
levetkőzik, hogy mije van? Vagy taszítsuk meg a tömegben, tapogassuk meg a ruháján át, mintha csak véletlenül sodródnánk mellé? Mariata döbbenten hallgatta. – Bocsánat, én ilyesmire nem is gondoltam. Csak annyit akartam tudni, hogy miért van egy ember ezen az érmén, és ki lehet az. – Ez az érme egy tallér, és a nőt úgy hívták, hogy Mária Terézia. Nagy királynő volt. Az ő uralkodása alatt készítették az érmét, a tizennyolcadik században, ahogy a keresztények számítják az időt. – Sose hallottam róla. Tana elnevette magát, nehéz ezüst fülbevalói megpördültek, megcsillantak a tűz fényében. – Aha, szóval Tin Hinan kései gyermeke úgy gondolja, hogy csak egy nagy királynő volt, ugye? Meg fogsz lepődni, te ahaggar törzs leánya, hogy hány királynő volt és van a világon, és hány olyan ország, amelyekről te semmit sem tudsz. Ez egy királynő volt, sőt, több mint királynő, császárnő. Szent római császárnő, Magyarország, Csehország, Horvátország, Szlavónia királynője, Ausztria főhercegnője, Párma és Piacenza hercegnője, Toszkána nagyhercegnője, ő volt az anyja Mária Antónianak, XVI. Lajos francia király feleségének, akit a saját népe lefejezett. Mariata ezek közül az országok közül csak Franciaországról hallott, a sok ismeretlen név semmilyen húrt nem pendített meg benne, az utolsó félmondatot kivéve. Rémülten meredt Tanára. – Lefejezték? – Guillotine-nal, egy nagy, éles bárddal, amit kötelekkel eresztenek le villámgyorsan. – Tana olyan erővel csapott le a tenyere élével, hogy Mariata fölugrott. – De ha a halálban a fej el van választva a testtől, akkor a léleknek örökké vándorolnia kell! A Kel Aszuf elrabolja, és ő is az lesz, a Vadon Népének egy tagja.
A puszta gondolattól is összerázkódott: hogy ilyen borzalmas dolog történhessen egy nővel, egy nagy királynő lányával! Már szinte ő is a nyakán érezte a jéghideg pengét… – Kegyetlen nép volt az. – Tana félrehajtotta a fejét, ahogy ebbe belegondolt. – A világ tele van kegyetlen népekkel és emberekkel, a Kel Aszuf legnagyobb megelégedésére. – Honnan tudod ezeket? – Azt hitted, hogy örök életemben itt éltem? Sokat utaztam, többet, mint hinnéd. – Azt hittem, itt volt a hazád. – Az enadok mindig is sokat utaztak. Mi vagyunk a Kel Tamásék hírvivői és küldöncei, ahogy kovácsok és mesterek is vagyunk. Mi őrizzük meg a törzsi tudást, és mi tudjuk azokat a dolgokat, amiket a törzsek maguk nem hajlandók tudni. Mariata ezt az utóbbi kijelentést nem tudta mire vélni, úgyhogy inkább azt kérdezte: – Ezek szerint megjártad a sóutat is? Tana egy reszelőt vett kézbe, a kulcs egy érdesen maradt részét reszelgette vele. – Szó szerint és jelképesen is. – Féloldalasan, kényszeredetten elmosolyodott. – Apám vándorkovács volt, gyakran csatlakozott a karavánokhoz, anyám ennek a törzsnek a rabszolgája volt. Engem eleinte fiúként kezeltek. Talán nem is tudták a titkomat: anyám mindig bebugyolált, és fiamnak hívott. Ki vonta volna kétségbe egy anya szavát? Apámtól eltanultam a mesterséget, és én is vele vándoroltam. Az azalayjal, a sókaravánnal átkeltem a Djouf sivatagon, sót vittem Tawdenniből az Adaghba és az Airba, még a te hazádba, az Ahaggarba is. Aztán megjött a vérzésem és nőni kezdett a mellem. Mariata fölcsigázva hajolt előre. – És akkor mit csináltál? – Először is rongyot dugtam a lábam közé, és csak egyedül pisiltem. Senkinek nem engedtem, hogy a testemet lássa. Nem volt
nehéz: a sivatagban senki nem mosdik, senki nem vetkőzik le. De aztán beleszerettem egy karavánozóba. – Megmondtad neki? A reszelő hosszan csikorgott. – Mit, hogy szeretem? Vagy hogy én nem olyan vagyok, mint a többi férfi? – Kis időre elhallgatott. – Se mint a többi nő, ha már arról van szó. Nem, egyiket se mondtam meg neki, bár olyan szerelmes birkaszemekkel néztem rá, hogy éjszaka messzire elkerült. Az egész út alatt, miközben a nap úgy égetett, mint a tűz, és sose volt elég vizünk, mégsem gondoltam egyszer sem, hogy a hőségbe vagy a szomjúságba halok bele. Hanem hogy a szerelembe. Ha ránéztem, ő meg elfordította a fejét, mintha tőrt döftek volna a szívembe. Amikor ott nevetgélt a többi férfival, de ha én arra mentem, elhallgatott, és én zokogtam belül. Amikor megérkeztünk a falujába, és bejelentette, hogy feleségül veszi az egyik unokatestvérét, kimentem a sivatagba, lefeküdtem, és azért könyörögtem Allahnak, hogy küldjön halált rám. Baghi n'mout, mondtam neki. Készen állok, ütött az órám. De nem vett magához, úgyhogy itt vagyok, és a magam módján még boldog is vagyok. Elfogadtam, hogy ez a helyem a világban, sose lesz belőlem se férj, se feleség. De azt tudd, hogy még így is tisztában vagyok vele, milyen az, ha az ember szerelmes egy férfiba. Mariata úgy érezte magát, mint egy színes üvegdarab, amilyennel a kovács díszíteni szokta a munkáit: Tana sasszeme átlátott rajta. Vadul vert a szíve, és a markában szorosan tartott érmén érezte a vére heves lüktetését. Tana letette a kulcsot és a reszelőt. – Az ilyen vad szerelem sosem jó, gyermekem. A sivatag rajtad kívül van: minek bevinni magadba? – Amasztánnak szüksége van rá, hogy valaki szeresse – mondta Mariata, de nem nézett a kovácsra. – Ott az anyja, az szereti mások helyett is – jelentette ki Tana szárazon.
– Az anyja átkelt a Tamesnán, hogy engem megtaláljon, mert hitt benne, hogy én majd segítek a fián. Úgyhogy muszáj segítenem rajta, muszáj! És jobban is lesz, tudom! – Nagyon fiatal vagy, és a fiatalok sosem hallgatnak az öregekre, különösen ha szívügyekről van szó. – Tana megrázta a fejét. – Nyilván hallottad már a pletykákat. Tudod, én nem vagyok nagy híve a pletykának, az ég a tanúm rá, hogy hosszú életem során mennyi bajom volt belőle, de akkor is azt mondom neked, gyermekem, hogy óvakodj Amasztántól. Amasztán a halál szagát hordozza magán. Nem érzem, hogy szerencsés lenne, vagy hogy szerencsét hozna a hozzá közel állókra. Mariata tarkóján égnek meredtek a pihék. – Föl kell tenned magadnak a kérdést, vajon miért ragadnak rá a szellemek – folytatta az enad. – Az esetleg már kioltott életek miatt üldözik, vagy azok miatt, amelyeket még ezután fog kioltani? Mariata rémülten bámult az asszonyra. Nem lehet, hogy Amasztán gyilkos volna, képtelen volt elhinni. – Igen, igaz, megszállták őt a szellemek, ostromolják az álmait. De arról ő nem tehet – mondta elszántan. – A szellemek arra a valamire gyűlnek oda, amit a kezében tart. – Láttad már, mi az? – Egy amulett. És alvadt vér van rajta. Az enad fölszisszent, de lehet, hogy csak a tűzben lobbant fel hirtelen valami. Aztán azt mondta: – Amikor idejöttek, Amasztán nagyon hasonlított az apjára. Éles volt a nyelve, mint egy viperáé, és áradt belőle a düh. Néha nagyon nehéz elfelejteni az első benyomásainkat. – Tana föltápászkodott, és le-föl járkált a kovácskunyhóban. – De segítenem kellett volna neki, amikor idejött hozzám azzal az amulettel. Minden tettünknek megvan a következménye, előbb-utóbb minden visszaüt. Egy egyszerű bőrdobozból egy fekete zsinóros kis zacskót vett elő, és Mariata nyakába akasztotta. Penészes, kellemetlen szaga volt, és amikor Mariata a nyakát tekergetve megpróbált belepillantani:
mintha egy csirkelábra emlékeztető valamit és más, kivehetetlen tárgyakat látott volna benne. – Most megpróbálkozunk valamivel, és ez a gri-gri fog védeni téged – jelentette ki Tana. – De remélem, soha nem mondod el senkinek, amit ma itt látni fogsz. Nehéz dolog enadnak lenni, ha az ember nem kimondottan férfi, és nem szeretné, hogy még boszorkánysággal is megvádolják. Mariatának elkerekedett a szeme. – Te boszorkány vagy? – Igazából nem, gyermekem, nem vagyok az. Csak jövendölök, időről időre társalgok a szellemekkel. De vannak ebben a törzsben néhányan, akik boldogan elűznének innen, akármilyen gyenge teremtés vagyok is. Mariata egyáltalán nem látta gyengének a jól megtermett kovácsasszonyt; különösen ha izmoktól duzzadó karjára, nagy kezeire, magasodó alakjára nézett, vagy ha sötét bőrétől olyannyira elütő, tüzesen csillogó, aranybarna szemét látta. – Gyere, nézzük meg ezt a te Amasztánodat, és meglátom, mit tehetek. * Amasztán, amint észrevette őket, megigazította az arckendőjét, hátát a kunyhó oldalának vetette, és úgy nézett, Mariata legalábbis így látta, mint egy veréstől reszkető kutya. Amíg odaértek hozzá, a férfi le nem vette a szemét Tana arcáról. – Amasztán ag Musza! Most már legfőbb ideje, hogy ideadd azt az amulettet. – S azzal a kovácsasszony odalépett hozzá, és előrenyújtotta a kezét, nyitott tenyérrel. Amasztán olyan tágra nyitotta a szemét, hogy a sötét írisze körül a szeme fehérjét is látni lehetett. Aztán a jobb kezét a melléhez szorította, közben a baljával szorosabbra húzta a kendőt az arcán, mintha így akarná védeni magát az enadtól. Így maradtak
mindketten, mozdulatlanul, hosszú pillanatokra. Ekkor Tana kántálni kezdett valami ismeretlen nyelven, amit Mariata nem értett, az érthetetlen szavak monoton áradásából csak Amasztán nevét hallotta ki többször is. Aztán az asszony egy hosszú zsinóron függő ezüstdarabot húzott elő a köpenye alól, s azt kezdte ingatni a férfi előtt, előre-hátra. Amasztán szeme ide-oda rebbent, ahogy önkéntelenül követte a medál mozgását. Olyan soká tartott a jelenet, hogy Mariatát már szédülés fogta el. Tana egyszer csak abbahagyta a kántálást, és tisztán, érthetően beszélni kezdett. – Amasztán ag Musza, téged az amulett tart rabságban. Csak annyit kell tenned, hogy válj meg tőle. El kell engedni a benne lévő szellemeket: nekik éppoly rossz, mint neked, hogy így bezárva tartod őket. Nem kérem tőled, hogy engedd át nekem az amulettet; tudom, hogy ugyanúgy félsz tőlem, mint a szellemek, amelyeket őrzöl. De akinek nyitva áll a szíve feléd, annak talán odaadod. – És közelebb intette Mariatát. – Válj meg az amulettől, Amasztán ag Musza. Add át Mariata ult Yemma, a Tin Hinan nemzetség leánya kezébe. Ne késlekedj! Néhány pillanatra mintha megfagyott volna a levegő köröttük. Aztán, mintha álmában cselekedne, Amasztán szétnyitotta a jobb keze ujjait, és előrenyújtotta a talizmánt. Tana nem hagyta abba az ingázást, nem vette le a szemét a férfiről, csak halkan így szólt: – Vedd el, Mariata. Vedd el tőle, siess. Te védve vagy a szellemektől, higgy a szavamnak, és ezt csak te teheted meg. Összeköt benneteket a bizalom köteléke. Mariata habozott. Mi van, ha a szellemek kitörnek az amulettből, és őrá vetik magukat? Egy életen át üldözni fogják? Ő meg beleőrül, megvetett pária lesz, mint egy beteg kutyát száműzik egy ilyen bódéba? Elhessegette a rémképeket: csak ő mentheti meg Amasztánt. Tana ezt mondta, s ő a kovácsasszony minden furcsasága ellenére elhitte, hogy ez így van. Fél térdre ereszkedett a férfi előtt, és
gyorsan elvette tőle a fényes fekete gyöngyökbe fűzött zsinóron lógó amulettet. Egy pillanatra az volt az érzése, hogy lüktet a tenyerében, mintha a talizmán ereje Amasztánból őbelé áradt volna át – aztán megszűnt a kapcsolat. Amasztán transzban égő tekintete az ingáról átsiklott Mariatára. Aztán homlokát ráncolva az üres tenyerébe nézett, ott még mindig látszott az amulett mély nyoma. Még jobban összevonta a szemöldökét. Fölemelte a fejét, és újra Mariatára függesztette a tekintetét. Majd kissé oldalra dőlt, annyira, hogy Mariata éppen eltakarta őt Tana szeme elől, leeresztette a másik kezét, és hagyta, hogy a kendője lecsússzon az arcáról. Mariata képtelen volt levenni róla a szemét. Még csak a második alkalom volt az életében, hogy egy felnőtt férfi fedetlen arcát látta, de Amasztán gesztusában – nem úgy, mint Rhoszi arrogáns illetlenségében – a sebezhetőség bírt a legnagyobb jelentőséggel, és hogy ajándéknak szánta Mariata számára. Nem is hasonlított különösebben az unokabátyjára: arccsontjai finomabbak voltak, s a bozontos szakáll fölött előbukkanó bőrén kékes foltok mutatkoztak. Egy férfi arca, aki beutazta a világot, megküzdött a sivatagi szelekkel, a tagelmusztja védte őt, s a kendő indigófestékének pora megült a bőrén. Aztán lehajtotta a fejét, ujjait végigfuttatta a durva és szokatlan szőrzeten, majd lassan, jelentőségteljesen ismét szorosra vonta a kendőt az arca körül. – Megmondanátok anyámnak, hogy szükségem volna a borotválkozó eszközeimre és egy tál vízre, hogy megnézhessem, ki vagyok most? – kérdezte némi hallgatás után. – Nyugtassátok meg, hogy nem a torkomat akarom elvágni a késsel. Attól a naptól kezdve Amasztán visszatért a törzsbe, bár a többiekkel alig érintkezett, legföljebb pár szót váltott egy-két férfitársával. Az emberek amúgy is inkább kerülték őt, többnyire sanda pillantásokkal méregették, amikor úgy gondolták, hogy nem látja. Az anyja úgy bánt vele, mint egy lábadozó nyomorékkal, különleges ételeket hozott és a saját húsadagját is átengedte neki.
Rahma nagyon elégedett volt Mariatával, Amasztán csodával felérő visszatérését valódi önmagához csakis neki tulajdonította. Mariata eleinte nem tudta, hogy viselkedjen, az enad közreműködéséről nem beszélhetett, és maga sem értette igazán, hogy mi is történt. Tana valami különleges varázslattal élt; a szellemek saját jószántukból távoztak; Amasztánnak tényleg meg kellett szabadulnia az amulettől, így tudta visszanyerni elméje épségét; vagy valami, csak őáltala ismert okból ő maga vetett véget hosszúra nyúló és zaklatott magányosságának – bármelyik változat igaz lehetett. Úgyhogy Mariata inkább csak mosolygott, és azt mondogatta, hogy mennyire örül Amasztán felépülésének, és milyen boldog, hogy ő is segíteni tudott. – Maradj itt velünk, ameddig csak kedved tartja – jelentette ki Rahma, mintha Mariatának lett volna más választása is. –A lányomnak tekintelek. – Nagyon kedves, köszönöm – felelt Mariata az egyértelmű meghívásra, de képtelen volt az öregasszony szemébe nézni, mert pontosan tudta, hogy semmi kedve Amasztán húgának szerepéhez. Ott volt rajta a férfi amulettje, immár tisztára mosva, a ruhája alatt, a szíve fölött. Első tafraouti éjszakám tönkretevőinek, a sok lidérces álomképnek egy-egy töredéke még másnap is kellemetlenül kísértett, ahogy a mozgalmas, sziklás terepen kemény két órán át caplattunk fölfelé, az Oroszlánfej lábához. A következő négy órában, ahogy kétfős partykban – Miles és én, mögöttünk Jez és Eve – szakaszosan haladtunk fölfelé a háromszáz méteres úton, én a szokásos stílusomnál jóval óvatosabban mozogtam standtól standig, mert végig éreztem, hogy nem hagynak békén azok az idegesítő képek. Minden lábmozdulatomat többszörösen megfontoltam, minden egyes fogást külön leellenőriztem, mielőtt a súlyomat ráengedtem, minden köztest előírásosan biztosítottam, minden csomót és beülőcsatot
olyan kényszeres gondossággal vizsgáltam meg, hogy tudtam, Miles mindjárt megőrül a türelmetlenségtől. Ami azt illeti, nem volt kérdéses: sokkal szívesebben mászott volna Tezzel, gyors, alpesi stílusban. Pedig szerencséje volt, mert én legalább megtettem a magamét: fölváltva vezettem vele, és többé-kevésbé hatékonyan elvégeztem a rám eső feladatokat. Lévén négyünk közül a leglassúbb és a legtapasztalatlanabb, Eve egyszer sem vezetett, vagyis minden kötélhosszt Jeznek kellett előmásznia, minden standnál óhatatlanul jött a lassú és unalmas kötélbehúzás, az elkerülhetetlen beakadások és a többi késedelem. Az utolsó két hosszt Miles már végigmorogta és – káromkodta a bajsza alatt, pedig csodás volt a napfény, szépen és többnyire elegánsan másztunk. De amikor egy óriási, megmászhatatlan tető alatti kunszthoz, egy traverzhez értünk, egy hosszú, oldalirányú, instabil sziklarészhez, amelynek felső, hőségnek és hidegnek egyaránt kitett rétegei vékony lemezekké repedeztek szét, Miles türelmetlenül átsietett rajta, nem rakott ki semmi köztest, ami engem védett volna, mikor másodmászom a kötélhosszt. Mérgesen eresztettem utána a köteleket. Az ilyen hosszú traverzek a másodmászónak ugyanolyan veszélyesek lehetnek, mint az előmászónak. Egy függőleges kötélhosszon eséskor a kötél mindig a mászó fölött van, az ember egy, legrosszabb esetben két métert esik, de ha egy traverzen megy másodiknak és esik, akkor az esés pontjától átingázik egészen az előmászó köztese alá, ami most jó húsz méterre volt tőlem. Nem tudtam megállni, lenéztem, amitől soha nem szoktam különösebben megrémülni, és megláttam, hogy a traverz alatt mély aláhajlás van, tehát ha elindulok, tátongó mélység lesz alattam, több mint ötvenméternyi tiszta szakadék. Legalábbis ennyire becsültem, lehetetlen volt pontosabban kalkulálni a távolságokat. Csak a fák apró zöld pontjait tudtam kivenni a narancsos-rózsaszín sziklás tájban, azok alatt pedig újabb apró fekete pontokat, amik hangyáknak látszottak, de valószínűleg kecskék voltak. Visszafordultam, de Miles már eltűnt szem elől, túlmászott a peremen, a kötél pedig belazult. Néztem a másik oldalra, tőlem balra.
Jóval alattam Jez kék fejkendőjét láttam mozogni, ahogy jött fölfelé a hosszon. Eve-et éppen eltakarta egy sziklahajlat. Egyedül voltam. Óriási volt a kísértés, hogy várjam meg Jezt, amíg fölér a standra; a fölöttem kinyúló tető árnyékában hűvös volt, a hely sötét és elhagyatott, a legjobb esetben is nyomasztónak tűnt volna, hát még így, ezekkel a kilátásokkal. Pár perc múlva azonban hármat rándult a kötél: Miles jelezte, hogy biztos helyre ért, és megvan a standdal. Kivettem a köteleket a biztosítóeszközből, néztem, ahogy keresztben elsiklanak a sziklán, majd megfeszülnek a beülőmön. Ránt, ránt, ránt. A következő jel: hogy Miles biztosított engem, és ezt lényegében én is így gondoltam. Reszkető kézzel lebontottam a biztosításunkat, és most én húztam meg a kötelet. Indulok. Megérintettem az amulettemet, amit kabalából és biztos, ami biztos alapon a kantárom hátuljára erősítettem fel, és nekiindultam a traverznek. Megtettem az első két, tántorgó lépésemet, közben élesen éreztem a kitettséget. A kötélhossz végpontján voltam: egyetlen rossz mozdulat, és keresztbeingázom az egész sziklafelületet, ez előmászóesés, a legjobb esetben is az összes bőrt letépi az arcomról és a kezemről, a legrosszabb esetben meg olyan erő nehezedik a köztesre, hogy már le is zuhantunk mind a ketten a hegyről. A reszketés a kezemről átterjedt az alkarom izmaiba, aztán a combomba és a térdembe. Öt centiméternyi omlós sziklán egyensúlyoztam, fogódzó nélkül, mindkét tenyeremet a kvarcitra szorítva: hát, enyhén szólva nem volt életbiztosítás. Találj valami fogást, Izzy, mondogattam magamnak vadul, találj már egy nyomorult fogást. Rajta vagy a kötélen, nem fogsz meghalni. De ha esetleg… Újabb oldalirányú mozdulatot tettem, egészen belehajolva a sziklába. Még mindig nincs valamirevaló fogás. Még egy mozdulat, lábujj a repedésben. A lábam súlya alatt egy apró kődarab levált, és pattogva hullott le a sziklán. Hallottam: kopp, kopp, kopp, aztán nem jött több hang a lenti űrből. A remegés reszketesse erősödött. Találj már egy kurva fogást, Izzy, ez csak 5a-s!
Lenéztem, a bal lábamat a lehető legstabilabban helyeztem el, hogy a jobbal majd megint léphessek, és oldalra nyúltam. Semmi, vagy legalábbis nem sok. A nem soknak kell elégnek lenni. Ahogy a súlypontáthelyezésre készültem, egész testemen elhatalmasodott a pánik; ekkor megláttam a köteleket. Nagy ívben lógtak köztem és a számomra láthatatlan biztosítás között: idegességében és unalmában Miles nem húzta be őket a kellő gyorsasággal. Fölkiabáltam neki: – Húzz be!, de kiáltásom ugyanúgy hullott bele az üres levegőbe, mint az előbb a kődarab. Arra is rájöttem, hogy a feszes kötelek meg kihúznának az egyensúlyomból. Francba! Mély levegőt vettem, hogy megnyugodjak, és átraktam a súlyomat a jobb… Egy tégla méretű kvarcitdarab vált le a lépő lábam alól, és már zuhantam is lefelé. Újra és újra nekiverődtem a sziklának, a sebességtől sikítani se tudtam, a fájdalmat is csak töredékesen regisztráltam az ütődéseknél, most az egyik bokám, most meg az arcom, orrom, csípőm, térdem, homlokom… Éles, elszabadult sikoly hallatszott, de mintha hallucináltam volna: messze alólam jött, vagy bent szólt, a fejemben? Képtelen voltam eldönteni. Vártam, mikor csapódom be az űrbe, mikor fogy el alólam a szikla, de ekkor egy rántás, amitől majdnem eltört a csípőm, megállította a zuhanást. Oldalvást lógtam, arccal a szakadék alja felé. Milyen bizarr. Ha a kötelek fogtak volna meg, akkor a hegynek háttal vagy arccal lógnék, nem oldalvást, ilyen furcsa szögben. Fölnéztem. A kötelek, két rikító kéken és pinken kígyózó valami, az életemmel mit sem törődve, ernyedten feküdtek a magasban, a sziklán, a mélyvörös kvarciton. Én csak lógtam, se mozdulni, se lélegezni nem nagyon mertem. Tehát nem a kötél fogott meg, hanem a beülöm. Valószínűleg az egyik felszereléstartó fül akadt fönn egy sziklatűn. Megint jött a pánik: a fülek nem zuhanási terhelésre készültek, és ami most még tart, bármelyik pillanatban elpattanhat, én meg süvítek lefelé a szikláról, és annyi.
Lassan mozdítottam a fejem, hátha meglátom, mi állított meg. A látásom homályos volt, a fejem zúgott az ütésektől. Néhány kábult pillanatig nem is akartam hinni a szememnek. Ez őrület, ez lehetetlen: minden jel szerint az amulett szorult bele egy repedésbe, és én a keskeny bőrszíjon lógok, amit egy minikarabinerrel csatoltam rá az egyik fülre. Ok, okozat és hátborzongató szerencse valószerűtlen kombinációja – nem akartam hinni a szememnek. Aztán szinte kényszeresen tekeregni kezdtem, hogy kezemmel-lábammal visszajussak a sziklafelületre, és levegyem a súlyt az igencsak bizonytalan felfüggesztésről. Egy jó kis perem a lábamnak, egy fogás a kezemnek. Hál' isten! Épp kifújtam a levegőt, amikor az amulett bőrszíja elszakadt. A sziklához szorítottam az arcomat, a szívem olyan erősen vert, hogy azt hittem, most meg a lüktetés taszít ki hajszálon függő pozíciómból. A veszélytől hirtelen elmúlt a kábaság a fejemből. Gyorsan elhelyeztem egy éket egy repedésben, egy hurkot áthúztam a beülöm fülén, aztán még egyszer visszaakasztottam, és bezártam a karabiner nyelvét. Így már újra meg mertem nézni az amulettet. Ott volt, a legszélesebb részével beékelődve, ezüstjén megcsillant a nap. Mintha éppen erre az adott időpillanatra készült volna. De a zuhanás erejétől azért meghajlott és elgörbült. Valószínűleg nem is lehet már kiszedni innen. Itt kell hagynom, hálaáldozatként az Oroszlánfejnek, amely tényleg a nők legendás védelmezőjének bizonyult. Odanyúltam, mintegy búcsúzóul végigsimítottam az ujjaimmal a szélét – és a kezembe huppant. Reszketve csúsztattam be a nadrágom egyik cipzáras zsebébe, és ráhúztam a cipzárt. Aztán elszántan leküzdöttem a félelmemet, és mászni kezdtem Miles felé, a szívem úgy kalapált, mint egy foglyul ejtett madáré. Fölfelé sokkal könnyebb volt, mint oldalirányban. Amikor megjelentem a sziklaperem fölött, ahol Miles a biztosítót elhelyezte, ő még mindig kapkodva húzta be a kötelet.
– Lassíts! – szólt rám. – Nem tudom olyan gyorsan! – Végig puffogott, amíg bekapcsolt a biztosítóba, és csak utána nézett rám először. – Atyaúristen, hogy nézel ki, mi történt veled? Odanyúltam az arcomhoz, csupa vér lett a kezem. Akkor tudatosult bennem, mennyire fájnak bizonyos testrészeim. – Ah… – Nem jöttek szavak a számra. Lenéztem, a fejem már ettől is lüktetni kezdett. A térdemnél átütött a vér, és bár a térdkalácsom szúrt, ösztönösen éreztem, hogy van ennél súlyosabb sérülésem is. A zuhanás, majd a kétségbeesett kapaszkodás közben termelődött adrenalin hatása már elmúlt, a bal bokámban tompa, vészjósló fájdalmat éreztem. Óvatosan fölhúztam a nadrágom szárát. Úgy meg volt dagadva a bokám, hogy a húsom szinte kitüremkedett és rálógott a cipőmre. Belém nyilallt, hogy ez a láb nem fog engem elbírni. A rémülettől hányingerem lett. Most már Miles is megrémült. – Jézusom, mit csináltál? És így hogy a francba tudtad kimászni ezt a hosszt? Tudod mozgatni? – Csak bámulta a szétroncsolt lábamat, de meg sem próbálta alaposabban megvizsgálni. Aztán lefelé siklott a tekintete, végig a sziklán, aztán az alattunk lévő hatalmas, csipkézett hegyen, és tudtam, hogy már a leereszkedés bonyodalmaira gondol, egy sérült nővel a nyakában. Kezével végigsimította az arcát, gesztusa egészen egyértelműen azt üzente: Na, erről azért nem volt szó. – Majd elintézem – mondtam gyorsan, és máris azon mérgelődtem, egyáltalán hogy hagyhattam magam ilyen nevetséges helyzetbe sodródni, hogy szolgáltathattam ki magam egy idegennek. – Bekötöm és fölveszem a bakancsot, az majd megtartja. Miles húzogatta a száját. – Nem hinném. – Teljesen tanácstalannak tűnt. Aztán megigazította a biztosítását, és oldalvást nekiindult a sziklapajzsnak, míg elérte azt a pontot, ahonnan már láthatta a másik csapatot is. Eleve oda kellett volna tenned a biztosítást is, gondoltam dühösen,
hogy normálisan lásd a másodmászódat. Persze, nem volt értelme a hárításnak: az én hibám volt, hogy lezuhantam, nem másé. Nem ellenőriztem le a lépést, mielőtt ráengedtem a súlyomat, hiába voltam olyan körültekintő egészen addig a végzetes pillanatig. A mászásban az ember gyorsan megtanulja, hogy a hibáiért vállalnia kell a felelősséget, és viselnie kell a következményeket. Többek között ezt szerettem a legjobban ebben a sportban: ok és okozat világos és egyszerű kapcsolatban, az életben ugyanígy kellene, de ott csak ritkán van így. Miles megkönnyebbültnek látszott, amikor visszaért a standhoz. – Jez pár percen belül fölér. – Aztán leült és némán babrált az eszközeivel, ide-oda rakosgatta őket az övén, lehajtott fejjel, nehogy találkozzon a pillantásunk. Több szót nem is váltottunk. Ólmos lassúsággal telt az idő. Jez kendős feje körülbelül tizenöt perc múlva bukkant föl a sziklaperemnél. Fülig ért a szája, szemlátomást élvezte, hogy a marokkói nap égeti a hátát, a szikla forró az ujjai alatt, a levegő örvénylik alatta. Ám amikor meglátta, milyen állapotban vagyok, már nem vigyorgott annyira. – A picsába, Izzy, mit csináltál? Megvártam, amíg kibiztosítja magát, aztán előadtam egy gondosan megszerkesztett verziót. Nem lett volna értelme kitérni Miles mulasztására, hogy türelmetlen volt és nem kommunikált velem. Jez lekapta a kendőjét, a csomagjából elővett vízzel bevizezte, és meg akarta törölni az arcomat. Ellöktem a kezét, elvettem tőle a kendőt, és az orromat nyomkodtam vele. – Nincs eltörve? Nemet intettem. – A bokája – mondta Miles közönyösen, miközben a tájat bámulta. Ha az Everesten volnánk, gondoltam, biztos a sorsomra hagyna, maradhatnék a halálzónában, hulljon a férgese. De Jezt más fából faragták. Gyakorlott kézzel végigtapogatta agyonzúzott, dagadt bokámat, és hiába nem akartam, többször is összerándultam.
– Mozgatni tudod? – Nem tudtam, de a próbálkozástól felnyögtem. – A rohadt életbe, Izzy, szerintem ezt szétkúrtad. – A rémülettől eltátottam a szám, de Jez kacsintott egyet, élét véve a dolognak. – Ezt csak technikailag mondom. Most már maradj nyugton, a többit majd az orvos elintézi. Gyors mozdulattal kettétépte a kendőjét, a két fél darabot összecsomózta, és pár perc alatt szakszerűen rögzítette a bokámat. – Gondoltam, fölhúzom rá a bakancsomat, hogy tartsa. Jez nem volt lelkes. – Félek, hogy utána meg nem fogod tudni lehúzni. Nézzük meg. – Pár perc múlva lehúzta a Five Tenemet, a fölhúzó hurkánál fogva rácsatolta a beülöm hátuljára, kilazította a Salomon bakancsom fűzőjét, hogy rámenjen a bokám fölötti romhalmazra, aztán olyan szorosra fűzte, hogy még épp ne ájuljak el. Ahogy meglátta, milyen színem lett, gyengéden vállon veregetett. – Leviszünk, ne parázz! – Tényleg ne haragudjatok – mondtam, bár eléggé nehezemre esett –, hogy elrontom a vakációtok első napját. Remélem, nem vagytok babonásak. Miles nem szólt semmit. Jez megvonta a vállát. – Mászás közben előfordul baleset is. Ezért szeretjük, nem? – Utánaengedett egy darab kötelet, kötött rá egy nyolcast, és odaerősítette a beülőjéhez, aztán lejjebb mászott, ahonnan úgy biztosíthatta Eve-et, hogy látta is. Föltartott hüvelykujjával jelzett neki, hogy indulhat. Elképzelni sem tudtam, Eve hogy fog megbirkózni azzal a traverzzel, de amikor végül előbukkant a sziklaperemnél, összpontosítástól és rémülettől tágra nyílt szemmel, láttam, hogy a felszereléstartóiról füzérben lógnak az expresszek: Jez nyilvánvalóan végigbiztosította neki az egész hosszt. Gyorsan, halkan váltottak egymással pár szót, amit nem nagyon hallottam, aztán Eve odakúszott hozzám a stand pereméhez és becsatolta magát. – Jaj, Istenem, Iz, annyira sajnálom. Jez azt mondja, szerinte el van törve.
Hát, ezt nem szívesen hallottam. Basszus. Akkor tényleg bajban vagyok. Mosolyogni próbáltam. – Lehet. De legalább prímán gyakorolhatjuk a mentési technikákat, mi? Miles átadta Jeznek a kötelet, ő maga pedig nekiindult a taréjnak, kötélgyűrűkkel, vasakkal felszerelkezve, és elszántan célratörő tekintettel. Kicsivel később visszajött a táblán át. – Na, jó – mondta –, átviszünk ezen a részen, és szerintem van annyi kötelünk, hogy leeresszünk a vízmosás valamelyik fölsőbb részébe. Utána Eve le tud ereszkedni hozzád, és ott lesz veled, amíg Miles és én lebontunk, kimásszuk a legfölső hosszt, és utána a hágón mi is lejövünk, oké? – Nekem jó – mondtam határozottan. – Ha a vízmosásig levisztek, onnan már le tudok jutni az autóig, még ha egy hétig is kell fenéken csúsznom. Mászd ki te is az utat, Eve, legyen meg neked is. Miattam ne aggódj. Döbbenten nézett rám. – Azt nem lehet. Nem hagylak egyedül. – De, hidd el, jobban szeretném, ha egyedül csinálhatom, minek tönkretenni a többiek napját is, nem? – mondtam, sokkal bátrabban, mint ahogy valójában éreztem magam. A stand átalakítása a leeresztéshez egy örökkévalóságig tartott. Semmit nem engedtek csinálni: tapasztalt mászóból egy csapásra nyomorék lett belőlem, teher, amit le kell ereszteni a mászóút peremén. Teljesen föl voltam dúlva, de megpróbáltam nem gondolni rá, hogy mi vár rám: a leereszkedés, az orvoskeresés, és ha tényleg eltört a bokám, akkor a hátralévő időben a tétlenség, mintha valami haszontalan és halálosan unatkozó poggyász lennék. Hol szökdécselve, hol kúszva jutottam el a standig, és kinéztem a perem fölött. Hosszú út lesz lefelé. Abban reménykedtem, hogy a hatvanméteres kötelek leérnek a földig, de azt nem lehetett kiszámítani, hogy pontosan hová, ugyanis a szikla vonala először túlhajolt, aztán oldalra, s csak aztán jött az aláhajlás. Csak akkor
fogjuk tudni, ha leértem. Nekidőltem a forró sziklának, folyt rólam a víz. Jezt figyeltem, ahogy a csomókat kötötte a végekre (szerintem közben ő is ugyanazon töprengett), aztán szakszerűen összetekerte a köteleket, és az egészet ledobta a mélybe. Mindketten lélegzetvisszafojtva figyeltünk, hogy meghalljuk a földet érést, de a döntő pillanatban csak egy kecske hangját hallottuk. Jez rám vigyorgott. – Na, mit szólsz, szerintem most öltem meg a vacsoránkat! – Odanyújtott néhány hevedert. Közben jóval halkabban azt mondta: – Egyvalamit nem értek. Hogy a fenébe lehet, hogy nem zuhantál le az aljára? Mert azt láttam, hogy Miles nem biztosította neked a traverzt. Nem mondtam el neki az amulettet. Mostanra az egész olyan irreálisnak tűnt, sokkal érthetetlenebbnek, semhogy tényleg megtörténhetett volna. – A beülöm – böktem ki végül. – Beakadt a sziklába, az fogott föl. Jez halkan füttyentett. – Mázlid van, hogy még élsz. Semmi kedvem nem volt erről többet beszélni. Szédelegtem a hullámokban rám törő fájdalomtól, a bokámból először a combomig, majd egészen a gyomromig hatolt föl a lüktetés. Hol hányinger, hol ájulás kerülgetett, hol iszonyúan kiélesedett minden, mintha csupa reszkető ideg lennék, s a pulzusom közvetlenül a sziklán dobolna. – Na, jó – vágtam el a továbbiakat. – Csapjunk bele! – Keress valami árnyékot, és ott várjál. Kábé egy óra múlva ott leszünk. – Közelebb hajolt, ellenőrizte a beülöm csatjait, az ereszkedőt és a csavaros karabinereket. – Vigyázni fogok Eve-re – mondta váratlanul. – Tud ő vigyázni magára. – Persze, tudom. Független, modern nő, satöbbi. De azért… szóval… én bírom őt. – A bandzsa szeme most egyszerre tágra nyílva leste a reakciómat, mintha egész lénye a válaszomra összpontosított volna. Vajon mire várt ez a pasi: hogy adjam áldásomat?
Egy félmosolyra futotta. – Sok szerencsét hozzá. A peremhez manővereztem magam, és ráterheltem a kötelekre a súlyom. Mindig rettegtem az ereszkedéstől – az az első mozdulat, ki az űrbe, olyan, mint a Bolond a Tarot-kártyában, az ember mindent rábíz a véletlenre, és egy rendes standra –, de ahogy elindultam, már nem volt olyan borzalmas. Az első húsz métert SAS-stílusban tettem meg, itt még lehetett érintkezés a sziklafallal, utána már csak lógtam a levegőben, mint pók a fonalán. Szakaszokban mentem lefelé, igyekeztem nem túlmelegíteni az ereszkedőt, figyeltem a terepet, vajon hol fogok landolni. A talaj élénk színei között nem tudtam kivenni a kötelek végét, de aztán belém hasított a felismerés, hogy miért. A kötelek vége a levegőben lógott, körülbelül öt méterre a földtől, egy meredeken beszakadt rész fölött, ami egy kiszáradt vízesés lehetett. Lüktetést és szédülést éreztem a fejemben. Agyrázkódást kaptam? Már csak ez hiányzott. A fene egye meg! Képtelen leszek megugrani azt az utolsó szakaszt, főleg ezzel a bokával. Behurkoltam a köteleket, és visszacsatoltam őket a hevederemhez, hogy le tudjak állni, gondolkodni. Jez most már nem láthat, hiszen eltűntem a sziklahajlat alatt. Lenéztem, hogy nem tudom-e továbblendíteni magam a vízmosásban. Arra jutottam, hogy nem: valószínűleg csak egy fájdalmas rántás lenne belőle, aztán becsapódás a sziklába… – Hoj! Egy hang, valahonnan alólam. Megpördültem, lenéztem. Két alak, öltözékük alapján helybéliek, köröttük több tucat kis fekete kecske és pár ványadt birka tolongott, meg egy málháskosarakkal megrakott sötétbarna szamár. A férfi, aki kiáltott, kezével ellenzőt formázva a szeme előtt, megint kiabált valamit egy számomra érthetetlen nyelven. Aztán egészen tisztán azt kiáltotta: – Voulez-vous de l'aide? Naná, hogy akarok: de mit tud ő csinálni? Mikor itt lógok egy kötélen?
– Oui, merci! – kiáltottam vissza, leginkább puszta udvariasságból. A férfi följebb kúszott a vízmosásban, és franciául azt kiáltotta: – Látja azt a peremet? – Maga fölé mutatott a sziklára, és amikor lenéztem, láttam, hogy vagy tíz méterre alattam valóban van egy széles perem, mögötte pedig egy barlang. Talán odavisz a kötél: igaz, a perem alatt a szikla visszahajlott, nehéz lesz odalendülni, de azért visszakiáltottam, hogy igen. A férfi visszasietett a szamárhoz, beletúrt az egyik kosárba, és pár pillanat múlva egy rövid kötéllel tért vissza, amire egy kő volt rákötve. Ledobta magáról a köpenyét, farmer és trikó volt alatta, és a kötéllel a vállán négykézláb fölkúszott a sziklán a peremre. Ahogy felém fordította az arcát, mosolygott. Valóban egy helyi berber volt, annak ellenére, hogy szépen beszélt franciául. Piszkos fehér turbánja alól előtűnt a helybéliekre jellemző gesztenyebarna színű bőr, markáns arccsont és a fényes fekete szempár. – Lejjebb tud jönni? Kioldottam a hurkot az ereszkedőkötelén, lejjebb engedtem magam, aztán fék gyanánt a lábaim köré tekertem a köteleket, így legalább az egyik kezem szabad volt. Az adrenalin és a koncentráció letiltotta bennem a fájdalmat és a szédülést, a férfi felém dobta a súlyozott kötelet, én meg ügyesen elkaptam. Egy szamárnak való béklyó elnyűtt, rojtos, napszítta kötele volt, kék műanyagból, nejlonrostjai karmolták, szúrták a tenyeremet. – Belendítem magát a peremre. És elkezdett maga felé húzni a béklyóval, amíg el nem érte az ereszkedőkötél csomós végeit. Így már tovább tudtam ereszkedni a még meglévő pár méteres kötélhosszt, míg végül ott álltam a peremen, fél lábon. – Bokatörés – mondtam a bal lábamra mutatva. Cheville cassée. – Azt hiszem.
Nagyon komor és feszes lett az arca, aztán a saját nyelvén leszólt valamit a társának, most már láttam, hogy egy nő az, tarkóján csomóba kötött kék kendővel a fején. – A húgom fölhozza a szamarat a régi kecskeösvényen – mondta a férfi, és egy hatalmas fa felé mutatott a perem másik oldalán, amely mintha egyenesen a sziklából nőtt volna ki. A megkönnyebbüléstől és a fölerősödő fájdalomtól csak bólintani tudtam. Merev ujjaimmal alig tudtam leoldani magam az ereszkedőkötelekről, de aztán nagyot rántottam rajtuk, jelezve Jeffnek, hogy leértem, és csak bámultam utánuk, ahogy szinte varázsütésre elindultak fölfelé, aztán teljesen eltűntek. Nem sokkal ezután nyilván elájulhattam, mert nem emlékszem, hogy a nő odaért-e, és arra sem, hogyan vették le rólam a hátizsákomat, hogyan raktak föl a szamárra, vagy hogy milyen volt a sziklától a vízmosásig vezető kecskeösvény. A későbbiekre is csupán szaggatott villanásokban emlékszem, amilyen egy pillanatfelvétel, vagy egy film megállított kockája: egy csillogó fehér virágú kaktusz, egy csíkos farkú gyík rebbenve eltűnik egy árnyékos repedésben, az egyik kiskecske pofája közvetlenül az orrom előtt, mohó, sárga szeme kíváncsian vizslatja az arcomat. Hatalmas, rózsaszín-vörös sziklatömbök, kőoszlopok és szurdokfalak, szürke és zöldes barázdákkal, fény- és árnyékcsíkokkal. Kvarckavicshoz hasonló piciny, fehér csigák, ametiszthez hasonló lapos, lila virágok, a férfi és a nő halk beszélgetésének duruzsolása a kecskék éles hangjai alatt. Még érzékeltem, hogy távolodom ettől a nyomasztó hegytől, amely levetett magáról, aztán újra elájultam. Az elkövetkező hetek során a törzs a maga udvarias, tartózkodó módján fokról fokra visszafogadta Amasztánt, legalábbis látszólag elfogadták, hogy hosszú, titokzatos betegségből épült fel. Mire véget ért a lábadozási időszak, már senki nem is említette sem a korábbi tébolyt, sem annak okát, és senki nem pletykált a hegyekben hagyott
menyasszony sorsáról sem. Amasztán újra önmaga volt: a szellemek eltávoztak tőle, mert az Ahaggarból való lány – akit immár maguk közül valónak tekintettek, és büszkék voltak rá – elűzte őket. Mariata észrevette, hogy a nők befogadták, és bátorították, hogy foglalja el közöttük az őt megillető helyet. A Kel Bazganban csak ellenszenvet tapasztalt, ám ez a mostani helyzet megnyugvást hozott neki, különösen, hogy a származására is bizonyos tisztelettel tekintettek. Itt senki nem gúnyolódott rajta, nem hívták Tukalindennek – Kis hercegnőnek – ajkbiggyesztve vagy lekezelően vigyorogva, és miközben pontosan tudta, hogy Amasztán visszatérésében Tana játszotta a legfontosabb szerepet, egyáltalán nem bánta, hogy a gyógyulást neki tulajdonították. Az idősebb asszonyok datolyát hoztak neki ajándékba, kedvtelve hallgatták a verseit, sőt, dobszóval kísérték, dallamokkal énekelték a szövegeit. Az anyák arra buzdították, hogy a gyerekeket tanítsa meg a tifinag írásra; az eladósorban lévő lányok egyre többször kértek tőle egy-egy papírcsíkot, hogy az amulettjükbe tegyék – a jámborabbak Koránidézetet írattak rá, hogy szerencsét hozzon nekik, a babonásabbak szerelmi bűbájra és varázserőre vágytak, a tehot, a szemmel verés ellen. Viszonzásul ők is elmondták a tanácsukat: – A legjobb, ha férjhez mész, és itt maradsz nálunk – jelentette ki Khadija. – Ne butáskodj már – szólt rá Nofa. – Mariata a Kel Tartókból való, miért alacsonyodna le egy Kel Teggart-beli férjhez? Erre némi bólogatás következett, de Yehali szenvedélyesen kivágta: – A mi férfijaink sem rosszabbak az ahaggari férfiaknál! Magasak, csinosak, a sok nehézség megedzette őket. Kezük lábuk megizmosodott, lelkük megkomolyodott. – Ha Ibrahimot nézzük, túlságosan is megkomolyodott! – mondta valaki, mire mindenki fölnevetett. – De a testvére, Abdallah jó ember, Akli pedig kellemes társaság. És Mariatának nem is kell férjhez mennie, hátha őrizni akarja a vérvonala tisztaságát.
– De azért táncolni biztosan akarna! – Ó, hát ha táncolni akar, arra Kheddou a legjobb. – Kheddou túlságosan is szeret táncolni – mondta Nofa, mire a nők rögtön a szájuk elé kapták a kendőjüket, és harsány nevetésben törtek ki. Mariata rájött, hogy a „táncolni” szót itt egészen más értelemben használták, s ettől elpirult. – Ó, annak idején mindnyájan letáncoltuk a magunkét Kheddouval – bólogatott Tadla. – Nagyon jó táncos az. De ha te is ki akarod élvezni, sietned kell, mert a következő holdtöltekor elveszi Leilát. – Szegény Leila, sok dolga lesz vele – mondta Nofa tettetett komolysággal, a többiek pedig rögtön értették a célzást, és jókedvűen kacarásztak a tréfán. Mariata mosolyogva ingatta a fejét. Nem vigyáztak a szájukra ezek a Kel Teggart-beli nők; sokat dolgoztak, hiszen nem voltak rabszolgáik, harratinjaik, akik a kétkezi munkát elvégezték volna helyettük, úgyhogy nem sok idejük maradt szórakozásra, de amikor jól érezték magukat, akkor abba szívüket-lelküket beleadták. Tadla fölsóhajtott. – Nem könnyű itt jó férjet találni, az biztos. Sok férfi odaveszett a sóúton, sokan fölmentek a hegyekbe. Kevés belevaló férfi maradt. – Ott van Bazu. – Túl kövér. – Makhammad? – Az túl ájtatos. – Azelouane? – Az már öreg. – Ott van Amasztán ag Musza – dobta be valaki. – Végső soron mégis csak egy amenokal fia. Ő nem rontaná el Mariata vérvonalát. Csönd lett, mintha mindenki a szavait mérlegelte volna, mielőtt kimondja őket. Egy idő után Yehali szólalt meg elsőnek: – Csinos fiú a Rahma fia. Gyönyörű szép keze van. – Ezután szinte mindenkinek volt egy jó szava Amasztánról.
– A legjobb költő az egész környéken. Mindenkit legyőzött az ahalon, a tuareg ünnepen, a sáskajárás előtti évben. – És nagyon ért a tánchoz is… nem, az igazi táncról beszélek, ne légy már ilyen durva, Nofa, Mariata frászt kap tőled. Amasztánnak olyan ügyes lába van, és olyan magasra ugrik, mint egy gazella. – Senki sem ért nála jobban a tevehajtáshoz. – Jól bánik a karddal. – Lőni is nagyon tud! – Rengeteget utazott. Mindebből Mariata megtudta, hogy Amasztán, mielőtt „elment” ahogy a lányok mondták, mindig ünnepelt látogató volt a településen, ha két kereskedőútja között nagy ritkán meglátogatta a családját és ajándékokat hozott a lányoknak. Népszerű volt, odavoltak érte, igazi férfinak látták, és mindannyian boldogan hozzámentek volna feleségül. El is keseredtek, amikor hallották, hogy máshol talált menyasszonyt magának. De aztán… Tadla témát váltott. – De lehet, hogy Amasztán mégsem az igazi. Nem egy szerencsés ember, márpedig nekünk mostanság szerencsés férfira van szükségünk, mi, Nofa? – Szerencsésre és gazdagra – helyeselt Nofa. – Legalább öt tevével. – Tízzel! Mariata hagyta, hogy a tréfálkozó zsongás felhőként burkolja körül. Nem volt szüksége a dicsérő szavakra, hogy újra és újra Amasztánra gondoljon – valójában nem is nagyon tudott másra gondolni. De milyen érdekes: az nem tűnt fel a lányoknak, hogy az elmúlt hetekben Amasztán is kitüntető figyelemmel fordult felé, amit ő hálásan fogadott. Minden este, naplementekor megkereste Mariatát, kicsit sétáltak, beszélgettek, egyszer megfogta a kezét is, és egy pillanatra az ajkához emelte. Amikor utána Mariatára nézett, a lány úgy érezte, perzsel a tekintete; nyugtalanító érzés volt, de Mariata még így is vágyott rá, s a napja is csak akkor tűnt teljesnek,
ha a végén a női tábortűznél, társnői között ülve a férfiak tüze felől magán érezte Amasztán tekintetét. És mivel immár ő is ugyanahhoz a közösséghez tartozott, mint Amasztán, azon kapta magát, hogy megbarátkozott a korábban rangján alulinak érzett életstílussal. Elmerült a napok nyugodt ritmusában, hajnalban kelt, a kecskék körül segédkezett a fejesnél, s azokon a napokon, amikor nem ment a legelni induló állatokkal, szívesen maradt a faluban is, a többi asszonnyal együtt törte a gabonát az aznapi tagellához, hallgatta a fecsegésüket, a pletykákat, gyakran verseket mondott nekik, miközben vég nélkül főzték és itták a zöld teájukat. Talán éppen az egyszerűségnek és a magától értetődő gyakorlatiasságnak köszönhette, hogy szokatlan béke és nyugalom költözött a lelkébe. Azért minden reggel, mielőtt elindult a kecskékkel vagy nekilátott az egyéb teendőknek, kigyalogolt a falu melletti magaslatra, és hosszan kémlelt kelet felé, nem árulkodik-e bármi arról, hogy Rhoszi ag Bahedi vissza akarná vinni őt és a tevéket az Airba. Egy nap aztán rájött, hogy már öt telihold jött és ment, mióta megszökött a Kel Bazgantól, s ha Rhoszi még mindig nem hozta összefüggésbe az ő eltűnését gyűlölt nagynénje megjelenésével, s még mindig nem tudta szóra bírni a harratinokat, akkor aligha fog hirtelen föltűnni a Teggartban. Rahma mindenesetre elintézte, hogy a két feltűnő fehér meharit elvigyék messze északra, a goulemime-i tevevásárba, ott ügyesen új bélyeget üttettek a Bazgan-jel helyébe, és jó pénzért eladták őket, azon a vásáron ugyanis ritkaságszámba ment két ilyen jó minőségű, Tibeszti fehér teve. Rahma átadta Mariatának a teljes összeget, amit a tevékért kaptak, ami nem volt jelentéktelen summa, még a kereskedői jutalék levonása után sem, de ő maga nem fogadott el semmit a szervezésért. – Te most már egyedülálló nő vagy. Én a saját bőrömön tapasztaltam, mit jelent család és vagyon nélküli nőnek lenni. A pénz egy részét esetleg befektetheted egy karavánba, ha legközelebb indul az azalay, vagy rábízhatod Amasztánra is, ha újra elkezd kereskedni.
Mariata nem nagyon hitt ebben, mert beszélgetéseik során Rahma fia nem is említette, hogy vissza akarna térni a sóútra; igaz, Mariata sem tudta elérni, hogy az igazán komoly kérdésekről beszéljenek, mert valahányszor ilyesmivel próbálkozott, a fiatalember elnémult és magába zárkózott. De aznap este, a folyóparti sétájukon újabb kísérletet tett. – Eleget láttam már a régi kereskedőutakon – mondta Amasztán, hangja mélyen zengett a rikoltozó békák vágyakozó és erőszakos kórusával a háttérben. – Soha többé nem akarok azokon az utakon járni. – Mit láttál, mondd el – kérlelte Mariata fénylő szemmel. – Anyádtól hallottam a fogadalmadról, hogy elmész a Tenere Fájához, elmész a tengerhez és megérinted a havat fönt, a magas hegyekben. Azt is mondta, hogy mindent teljesítettél is. Amasztán szemében megcsillant a lenyugvó nap vöröse, de az arcát előírásosan takarta a kendője, így Mariata nem láthatta az arckifejezését. Aztán leült egy sziklára, és beszélni kezdett, mintha előadást tartana; végig egy száraz leanderágat forgatott a kezében, mintha az ismétlődő mozdulatok segítenék előhívni az emlékeit. Mariatának erről egy mesemondó jutott eszébe, aki egyszer ott járt náluk az ahaggari otthonukban, egy zacskó kavics volt nála, mindegyik kavics egy-egy nagy mesét jelentett, s a nők választhattak, melyik történetet akarják hallani. Amasztán ugyanolyan tekintélyt parancsolóan beszélt, mint az a mesemondó. – Átkeltem a kősivatagon, a sziklasivatagon és a homoksivatagon, gyalogosan és teveháton bejártam az ősi utakat. Láttam a napot tűzként fölkelni a dűnetenger fölött, láttam, ahogy az éjszaka minden színt kilopott a világból, kísértetszürkévé változtatva mindent, csak a csillagok ragyogtak odafönt, mint egy huri, egy paradicsombeli szűz ékszerei. Szállítottam indigót a kanói festőktől, kölest és datolyát oda-vissza Ingal és Ghat között. Láttam a tafilalti aranypiacokat, és átkeltem a Magas-Atlasz hegységen, ott láttam azt a tiszta, fehér valamit, amit hónak neveznek, s ami hideg, mégis lánggal égeti az
ember bőrét. Álltam a főtéren Marrakes híres városában, rám zúdult a táncoló fiúk, a kígyóbűvölők, a beszélő madarak, a varázslók, a jövendőmondók és a sarlatánok százainak lármája. Agadirnál láttam a széles kék óceánt, amely a szél simogatására épp úgy végtelen dűnékben csillámlik és változtatja alakját, mint nálunk a homok. Az Atlasz hegységen át követtem az ezernyi láb koptatta kereskedőutakat Taroudant erődfalaitól a hatalmas Jebel el-Kesten át, le egészen Tafraout szépséges oázisvárosáig… A szudáni Bilmában és Kauarban lévő sóüzemek felé vándorolva átkeltünk a Nagy Ürességen, és akkor láttam a híres-neves Tenere Fáját: az ősi őrszemként vigyázó magányos akáciát, a világ legkegyetlenebb pusztaságának kellős közepén. Mindannyian körbeálltuk, megtiszteltük, ahogy a karavánozók évszázadok óta teszik, mert az a fa vakon és tüskésen, magányosan és merészen, a sivatag pusztító hevében is kitart, népünk megmaradásának talizmánjaként. Mondva van: ha a Fa elbukik, elbukik a Fátyol Népe is. Én látni akartam, csak egyszer, biztos akartam lenni benne, hogy még él. De ez öt éve volt, s annak alapján, amit azóta láttam, félek, hogy haldoklik, ha meg nem halt már. Hangos reccsenéssel kettétört a kezében lévő ág, s az éles hangtól még a békák is elhallgattak. Amasztán csak bámult maga elé a semmibe, mintha a vöröslő, roppant égen kirajzolódó, kietlennél is kietlenebb jövő képeit nézné. Mariata elbűvölten fölsóhajtott. – Ha férfi volnék, egész életemet teveháton töltenem, egyik csodától a másikig utaznék. Amasztán fölrezzent, visszatért merengéséből. – Ó, kicsi vándor, milyen romantikusan képzeled el a világot! Én is megtanultam bűvészkedni a szavakkal, mint a dervisek, hogy megbabonázzam és homályba burkoljam a valóságot. De arról nemigen írnak a költők, milyen nehéz egy betemetett kutat kiásni. Milyen bűz árad az alján oszladozó testekből és szarból, milyen gusztustalan ízű az az enyhén sós víz, amit mégis meg kell innod,
mert életben akarsz maradni. Hogy az ember az örökké szállongó homoktól cserzett, öreg állatbőrnek érzi a bőrét, s hogy a nyereg fája úgy összetöri a fenekét, hogy inkább gyalog megy, pedig a homok a szandál talpán keresztül is égeti a lábát. Arról sem írnak ódákat, hogy a kenyér a legmélyebb vadonban is zsizsikes lesz, hogy a szárított kecskehús-csíkok úgy megkeményednek, hogy beletörik a fogad, mert víz sincs, amibe beáztathatnád a húst, és nyálad sincs, mert a szád is kiszáradt, s a félelem és a szomjúság gyűlöletet és bizalmatlanságot szül benned minden idegennel szemben. És senki nem ejt egy szót sem a skorpiókról, a szarvasviperákról, a sakálokról és a banditákról. Szerintem nem lánynak való élet az azalay. Mariata gőgösen felkapta a fejét. – Alábecsülsz engem. – Tényleg? Nem hallottad a mondást, hogy nőkben és kecskékben sosincs elég bátorság, hogy átkeljenek a sivatagon? Mariata nem vette észre, hogy Amasztán csak ugratja. – Miért, akkor szerinted hogy kerültem ide? – csattant föl önérzetesen. – Ne feledd, hogy én az Ahaggarban születtem, és már azelőtt is nagy utat tettem meg az Airig, mielőtt átkeltem a Tamesnán, azért, hogy kiimádkozzam belőled a dzsinneket! És sose feledd, hogy én egyenes ágon az Anyakirálynőtől származom, aki ezer mérföldet gyalogolt a sivatagban, hogy megteremtse népünket! – A tiráda végére Mariata kipirult és ökölbe szorult a keze. Amasztán el volt ragadtatva, ezt Mariata látta a szeme csillogásából. Fölnyúlt, és a mögöttük lévő nagy leánderbokorról letépett egy lila virágot, majd kissé előrehajolva Mariata füle mögé tűzte. Ettől a váratlan, bizalmas mozdulattól a lány arcszíne még a virágénál is sötétebb árnyalatra váltott. Amasztán újra beszélni kezdett, hangjából pedig eltűnt a keménység. – Amikor Tin Hinan ama legendás útját járta, a tájban zöld füvet fodrozott a szél, akáciák nyújtották árnyékot adó ágaikat, antilop- és gazellanyájak legelésztek mindenfelé. Az akkor nem sivatag volt, hanem maga a paradicsom. Mariata döbbenten nézett.
– Hogyan lehetett volna? A sivatag öröktől van. A sivatag a világ tűzben égő szíve, a katlan, amelyben kezdetét vette az élet. Ezt mindenki tudja. Még a dzsinnek is innen származnak, hőből és lángból vannak, tüzes szellemek, hogy jöhettek volna zöld füves vidékekről? – Elvihetnélek a tasszili barlangokba, megmutathatnám a Kel Nad, a múlt népe sziklarajzait, amelyeket a vadászaik rajzoltak a szavannái és sík vidéki állatokról, antilopokról, gazellákról, csíkos lovakról és zsiráfokról, és az öregek szerint ezek a rajzok még az Anyakirálynő előtti időkből valók. Mariata elfordította a fejét. Hallani sem akart ilyesmit. – Azokat a képeket csak álmodták – jelentette ki megvetően. – Ilyen rajzokat én is láttam a szülőföldemen. Láttam Aouanrhetben a Fehér Hölgyet, fején a kétszarvú Holddal, a szarvak alatt a csillagfolyóval, a hasában és a kezében a csillogó magvakkal. Akkor azt a képet is a való élet alapján készítették? – Jó, ebben legyőztél a női logikáddal. Lehet, hogy a szíved egyáltalán nem is egy költő szíve. – De legalább van szívem – vágott vissza Mariata hirtelen sértettséggel. Amasztán fölpattant, és erőteljes léptekkel elindult, aztán meggondolta magát, visszafordult és megállt Mariata előtt. – Soha ne mondj ilyet! – kiáltotta indulatosan. – Soha? –Azzal kivette a virágot Mariata hajából, a porba hajította és hirtelen dühvel széttaposta, majd sarkon fordult, és eltűnt a sűrűsödő sötétben. * Másnap este a férfi nem kereste Mariatát, a következő estén sem. A lány sírva aludt el. A harmadik nap hajnalán napkelte előtt talpon volt, megfejte a kecskéket, odaengedte a gidákat az anyjukhoz, aztán elindult velük a folyópartra, hadd legeljenek és bóklásszanak. A
folyóból hideg kavicsokat rakott égő, duzzadt szemhéjára, hogy múljon el a vörösség, s ne nézzen ki úgy, mint egy béka. – Bocsáss meg. Mariata ijedten fordult hátra. Amasztán egy fa törzse mögül lépett ki, mintha egy árnyékból újabb árny bukkant volna elő. Arckendője magasra volt húzva, ő maga olyan magasnak tűnt, mint a fa, talán magasabbnak. Akár az ég, olyan magasnak. Szeme szénfeketére festve ragyogott. – Nem aludtál? Mariata a fejével intett nemet, szólni nem tudott. – Én sem. Másoknak menedék az alvás, nekem nem. – Tűnődve elhallgatott. Hosszú szünet után azt mondta: – Nem vagyok hozzád való. Nem vagyok egy nőhöz se való. De nem zaklatlak többet. Mariata rémülten meredt rá. – Mért mondasz ilyet? Mindig jól érzem magam veled. Én abban… reménykedtem… – Nem merte kimondani, amit a szívében érzett. – Ne remélj semmit, Mariata. Túl veszélyes. – Veszélyes? Amasztán elfordult. Amikor megint visszanézett, Mariata mintha újra a tébolyt látta volna a tekintetében. Megrémült, hogy mindjárt üvölteni kezd. De Amasztán csak annyit mondott, olyan halkan, hogy alig lehetett érteni: – Nekem is van szívem, csak darabokra van törve. Még mindig a kedvese jár a fejében, gondolta Mariata, és beléhasított a fájdalom. – Hogy érted ezt? – kérdezte félve. Amasztán Mariata mellé ereszkedett, egy sziklára. – Bár másmilyen lenne a világ, Mariata. Bár ki tudnám törölni a múltat magamból! – Elhallgatott, a lányra pillantott, aztán ismét elnézett mellette. – Bár újrakezdhetnék mindent! Megnősülni, apának lenni, boldognak lenni. – Szinte már csak suttogott. – De nem lehet. – Nem lehet? – ismételte Mariata.
– Nem olyan a világ, mint egy évvel ezelőtt hittem, és én sem vagyok ugyanaz az ember. Súlyos csönd ereszkedett közéjük, s abban a pillanatban a nap is megjelent a horizonton, s elborította őket vörös fényével. Mintha vér folyt volna a lábuk előtt a folyóban. Mariata óvatosan beszélni kezdett. – A világ sosem ugyanolyan. Minden mozog, nekünk is mozdulnunk kell. A téli táborunk mellett, ahol gyerekkoromban laktam, egy patak folyt a sziklák között. Kicsi koromban kövekkel raktam ki a szélét, de amikor egy év múlva visszamentünk a táborba, hiába kerestem őket, eltűntek. Újakat raktam ki, most már többet, de egy év múlva már azok a kavicsok sem voltak ott. Keresés közben arra gondoltam, valaki játszadozik velem. Végül rájöttem, hogy a víz útja minden évben odébb tolódik egy karnyújtásnyira. De már tudtam, hogy mire öreg leszek, az már egy egészen más patak lesz, mint amit akkor láttam. Semmi sem mozdulatlan a világon, Amasztán, és mivel a világ változik köröttünk, mi is vele változunk. Egyik napról a másikra is más emberek vagyunk, mert a tapasztalataink megváltoztatnak minket. Én sem vagyok már az a naiv gyermek, aki eljött az Ahaggarból. – Jelentőségteljes pillantással nézett Amasztánra, de a férfi elfordította a fejét. – Igen, ez lehetséges – mondta –, de rajtam túl sokat változtatott, amit láttam. Meg amit tettem. – Hosszú csend következett. – Most elmondok valamit, amit soha senkinek nem akartam elmondani. Amiből se verset, se dalt nem lehet írni. De olyan hosszú ideje cipelem magamban, neked pedig tartozom az igazsággal. – Nagy levegőt vett, lassan fújta ki. – Az utolsó nő, akit szerettem, meghalt, méghozzá a legiszonytatóbb módon. Hát mégis, gondolta Mariata. Most majd elmondja, hogy ő ölte meg a nőt, én pedig meglátom azt a szörnyet, aki valójában ő. Legszívesebben elrohant volna, de mindent tudni akart, tehát maradt. – Halála súlyos teher a lelkemen – kezdte Amasztán, Mariata legrosszabb sejtéseit igazolva, de a történet, melyet gyötrődve, szinte
szavanként préselt ki magából, egészen másképp alakult, mint ahogy a lány várta. Amasztán szinte még kamaszként találkozott Mantával, amikor egyszer a karavánjuk áthaladt a lány faluján. Manta elbűvölte őt, mert nem volt félénk, mint a többi lány: búcsúzáskor megcsókolta Amasztánt, szájának érintése a hosszú téli hónapok, az egész sivatagi út során eleven emlék maradt. Amasztán ajándékokat vásárolt neki a keresetéből; végül, harmadik látogatásakor megígérte, hogy feleségül veszi. És eljegyzésük pecsétjeként egy amulettel ajándékozta meg Mantát. – Annak kellett volna megvédenie őt. Mariata a bőrén érezte a súlyos ezüstdarabot. Önkéntelenül odanyúlt, s ruhája vékony anyagán át megérintette. – Ott van rajtad. Mariata összerezzent, magán érezte a férfi tekintetét. – Nekem nem kell, balszerencsét hoz. De te se hordd, nem hozott szerencsét annak sem, aki utoljára viselte. Mariata előhúzta az amulettet a ruhája alól, és levette a nyakából. Megült a tenyerében, a zsinórján lévő fekete gyöngyökben csillagok fénye villant fel, mindketten megbűvölten nézték. – De én szeretem – mondta Mariata halkan. – Hogy hozhatna balszerencsét? Nézd meg, rajta vannak a tefoknak, a napnak a jelei, itt is meg itt is. – Végighúzta az ujját a piciny karneolkorongokon. – A piros szerencsés szín. Amasztánnak komor maradt az arca. – Nyisd ki – mondta. Mariata vizsgálgatta a talizmánt, ide-oda forgatta. Alul is, fölül is megpróbált rést találni a körmével, de nem sikerült, az amulett tömör volt. Megpróbálta elforgatni a karneolkorongokat, nyomkodta a kiemelkedő középső részt: semmi. Megfordította, hátha a hátulján talál valami nyílást, de nem jutott előbbre. – Hogyan?
Amasztán átnyúlt, és határozott mozdulattal oldalra húzta a középső részt. Az amulett föltárta titkát: egy titkos rekeszt, amelyben… nem volt semmi. Mariata fölpillantott, látta, hogy Amasztán nem húzódott vissza, arca egészen közel volt az övéhez: a bőrén érezte leheletének melegét. – Nincs benne semmi – mondta ki azt, ami nyilvánvaló volt. – Megkértem az enadot, Tanát, hogy tegyen bele valami védelmező varázseszközt. De ő… de ő rögtön észrevett valamit, ahogy megfogta. Ő tudta, hogy… ő tudott valamit. El akarta venni tőlem az amulettet, azt mondta, átok van rajta. Dühös lettem. Erővel visszavettem tőle, mindennek elmondtam, és otthagytam. Úgy terveztem, keresek egy marbútot, veszek tőle Korán-idézetet, de aztán nem lett belőle semmi. Nem tudom, mi tartott vissza: talán babonából nem akartam. Vagy büszkeségből. Gondoltam, az ajándék önmagában is elég lesz, mert a szerelmem olyan erős, hogy meg tudja védeni Mantát. – Megrázta a fejét. – Nem tudom, mit gondoltam. Manta olyan boldog volt, amikor odaadtam neki. Nagyon régi darab, a legfinomabb ezüstből van. Állandóan hordta, amíg… – Amíg? – Bármi is volt a folytatás, Mariata most már nem térhetett ki előle. Amasztán még várt valamire. Mariata hallotta, ahogy vette a levegőt: előbb szaggatottan, aztán ahogy összeszedte magát, lassabban. – Az új kormányzatban, amely függetlennek nevezi magát, nagyon sokan vannak a déliek, akik gyűlölnek bennünket. Az a vád, hogy rabszolgává tettük az őseiket, rosszul bántunk velük: ezt használják ürügyül, hogy üldözhessenek minket. Bizonyos kormányerők kihasználják a hatalmat ellenünk, önkényesen határokat jelölnek ki, amelyeket a mieink csak úgy léphetnek át, ha rendelkeznek az általuk előírt iratokkal; de hát mi köze egy tuaregnek a határokhoz meg a papírokhoz? Mi mindig határok nélkül kereskedtünk, a Száheltől a tengerig. Kik ők, az orosz fegyvereikkel
és a nyugati egyenruháikkal, hogy „civilizálatlannak” meg „barbárnak” mondjanak minket, hogy ránk erőszakolják az ő életformájukat? Mindig is gyűlöltek minket, mert mi szabadok vagyunk, ők meg szegények; mert mi nem vagyunk hajlandók városi nyomorban élni, az ő szabályaiknak engedelmeskedni, nem hagyjuk magunkat a határok börtönébe zárni. Azt mondják, amit ők csinálnak, az „a törvény”, pedig az csak gyilkolás és elnyomás. Mert gyávák! – Öklével a sziklára csapott. – Minden ellenállást ürügyül használnak, hogy öregekre, védtelen nőkre és gyerekekre támadjanak. Elfúlt a hangja; Mariata oldalról könnyeket látott megcsillanni a szemében. Aztán elmondta, hogy Manta egy faluban élt, ott is voltak csetepaték, jelentéktelen ügyek miatt. A szongai falulakókat fölbátorította a kormányváltás, a franciák kivonulása, fosztogattak, vittek mindent, amit csak értek, bármilyen szerény volt a zsákmány: élőállat, élelem, pokróc, akár főzőeszköz is. Panaszt tettek miattuk, de hiába. Rengeteg igazságtalanságról, támadásról szóltak a hírek. A sóúton vagy vadászaton lévő fiatal férfiak gyakran arra értek haza, hogy táborhelyüket meggyalázták, anyjukat, kedvesüket bántalmazták vagy kirabolták, aminek soha nem volt hivatalos következménye. Más helyeken ennél súlyosabb dolgok is történtek. Emberek tűntek el, állítólagos „kivizsgálásokra”. Ősi viszályok lángoltak fel újra, megmérgezték a kutakat, tönkretették a termést. A törzsek fiatal férfitagjai igyekeztek szembeszállni mindezzel, de nem volt átfogó stratégiájuk, nem fogtak össze, csupán egy-egy kisebb megtorló akciót indítottak a népüket sújtó brutalitásokra válaszul, ami a jelek szerint csak rontott a helyzeten. De még ez is jobb volt, mint a teljes tétlenség. Amasztán az N'Fughas hegységben csatlakozott egy ellenálló csoporthoz. – Kaocennek, az első felkelés hősének példáját követtük: nem oroszlánként, hanem sakálként harcoltunk. Támadtunk és futottunk; amit tudtunk, romboltuk. – Elhallgatott, mély levegőt vett. Végigsimított az arcán. Egy napon hírt kaptak róla, hogy a távoli,
déli körzetekbe is, ahol Manta élt, többször betörtek a katonák. Aggasztó rémhírek keringtek: nőket erőszakoltak meg azzal a céllal, hogy beszennyezzék a tuaregek dicső vérvonalát; tuareg gyermekeket raboltak el, és a városokba kényszerítették őket. Amasztán megpróbálta rábeszélni néhány társát, hogy tartsanak vele, de azok inkább a saját harcaikkal törődtek, így egyedül indult el. – Ide akartam hozni Mantát, hogy biztonságban legyen. – Lehunyta a szemét. Sápadtan, könyörtelen kékséggel derengett odafönt az ég. Mariata úgy érezte, ha megszólal, egyetlen szavától is rázuhanhat az egész mindenség. Végül Amasztán folytatta, hangja az elfojtott érzésektől tompán szólt, tekintete egyetlen pontba kapaszkodott, valahol a folyó vizében. – Egész éjjel tevegeltem a dombokon át, minden neszre összerezzentem. Nem tudom, miért, de soha nem féltem még úgy, mint akkor. Ha a tevém egy madarat riasztott föl a bokrok közül, attól is halálra rémültem. Minden árnyékban veszedelmet láttam. Az a táj, ami az évek során a napvilágnál oly ismerőssé vált számomra, a sötétben mintha egy másik világ lett volna, tele afritokkal és ghülokkal, a halottak bosszúszomjas szellemeivel. Nem tudom leírni neked, milyen különös volt a szag, ami ott terjengett, úgysem tudnád elképzelni sem. Csak annyit mondhatok, hogy ha hozzám hasonlóan egyszer megérezted volna, sosem tudnál szabadulni tőle többé. Én sem tisztulok meg tőle sohasem. A tevém is megbokrosodott tőle: egyszerűen nem akart továbbmenni. Kapált a lábával, megmakacsolta magát, bőgése belehasított az éjszakába. Erővel kellett kényszerítenem, hogy egyáltalán meginduljon. A sötétben is éreztem, hogy valami rám száll a levegőből: sűrű, fekete füsttakaró, aminek borzalmas íze is volt, mintha zsír tapadt volna a nyelvemre. A táborhely felől egyetlen hang sem hallatszott – nem ugattak a kutyák, nem mekegtek a kecskék, senki nem ült a tűznél. Gondoltam, talán mindenki elmenekült, följebb húzódtak, a hegyek közé…
– Ahogy közelebb értem, benzinszagot éreztem a levegőben. Az sem volt jó jel. Benzin, a tuaregeknek? Idegen szag volt az is. Minden érzékemben balsejtelem gyúlt. Vissza akartam fordulni. De tudtam, hogy nem lehet. A táborhely bejáratánál mintha egy kőrakást láttam volna. Majdnem el is mentem mellette, nem törődtem vele, de hirtelen túl erős lett a hold fénye. Nem kövek voltak halomba rakva, hanem fejek. Az iszonyat kivetett a nyeregből: a földre zuhantam, és ájultan hevertem napkeltéig. – Egészen pontosan harmincnégy fej. Megszámoltam őket. Harmincnégy ember, akiknek a szellemeire örök kóborlás vár. Ott éreztem őket a levegőben, dühösen kavarogtak köröttem. Mantát harmincegyediknek találtam meg. Az ölembe vettem, úgy ringattam. Milyen gyönyörű volt, mennyire tele volt élettel, s most nem volt más, mint véres, kemény, széttépett húsdarab. Egykor csillogó szeme fénytelen, üveges… Elakadtak a szavak, de Amasztán mintha utánuk nyúlt volna a saját lelkébe, hogy újabb mondatokra kényszerítse magát. – Könyörögtem a szelleméhez, hogy szóljon hozzám, de az csak rosszallóan hallgatott. Nem voltam ott, amikor meg kellett volna mentenem, az amulettem, aminek védenie kellett volna őt, tétlenül tűrte, hogy a gonosz rájuk rohanjon. – Megtaláltam az amulettet, még ott volt a testén: őt nem égették el, ahogy több sorstársával tették, együtt a kecskékkel és a marhákkal; macsétével szétszabdalt, szanaszét szórt, bűzlő végtagjaik ott hevertek mindenfelé. Nem is mondok többet arról, milyen állapotban találtam meg őt. Mindent megpróbáltam, hogy amennyire lehet, összerakjam a fejét a teste maradványaival, de az egyes darabok sehogysem akartak egyben maradni, hiába jajveszékeltem, hiába őrjöngtem fölöttük. Akkor történhetett, hogy elhagyott a józan eszem, és a Kel Aszuf eljött értem, mert többre nem emlékszem. Fogalmam sincs, hogy kerültem vissza a Teggartba, nem tudom, hogy maradtam életben, ettem-e, ittam-e, aludtam-e. Nem voltam emberi lény többé. Nem voltam emberi lény, amíg te
nem jöttél, és nem néztél a szemembe. Azt hittem rólad, hogy ő az, hogy ő tért vissza hozzám. Aztán már tudtam, hogy te nem ő vagy. – És ezért sírtál. – Mariata az ölébe vette Amasztán kezét, de abban a pillanatban megrohanta a rettenetes kép, amint Amasztán ott ül a földön a földúlt faluban, szerelme levágott feje az ölében, tébolyodottan beszél hozzá, simogatja a halott bőrt. Aztán csak arra emlékezett, hogy rohan, úgy rohan, mintha ezer dzsinn üldözné. Meg sem állt a táborhelyig, s amikor rádöbbent, hogy már Rahma sátorában áll, zavartan nézett körül. Fogalma sem volt, hogy került oda. Hol vagyok? Hunyorogtam, igyekeztem koncentrálni, de minden olyan zavaros volt, a földet láttam, ahogy mozog a szemem előtt, és mielőtt bármit tehettem volna, már feltartóztathatatlanul jött ki belőlem minden, rángatóztam, öklendeztem, hánytam, a végén úgy éreztem, hogy mindjárt a gyomrom is kiszakad belőlem. – Comment allez-vous? A kérdés kedves hangon szólt, de elég abszurdnak tűnt. Visszanyeltem egy adag keserű nyálat, és megpróbáltam összeszedni magam. Fokozatosan ébredtem rá, hogy egy szamár hátán döcögök, arccal a föld felé. – Kérem, álljunk meg – hörögtem. – Pouvons-nous arrêter? – Gratuláltam magamnak a lélekjelenlétemhez, hogy az adott körülmények között is képes voltam két nyelven kommunikálni a külvilággal. Csodák csodája, a világ megállt körülöttem, és a hányinger mindjárt alábbhagyott. Erős kezek igazgattak el az állat hátán, aztán egy ismeretlen, sötét arc emelkedett a látóterembe. – Ça va? Vous allez bien? – kérdezte a férfi, akiben arra az afrikai ruhás fiatalemberre ismertem, aki segített lejönnöm a hegyről. – Hová akarnak vinni? – kérdeztem barátságtalanul, pánikba esve, hogy ki vagyok szolgáltatva valakinek.
– Nana házába – hangzott a válasz. – Milyen Nana? – A nagyanyánk, Lalla Fatma. Híres gyógyítóasszony és gyógyfüves. Errefelé olyan füvek nőnek, mint sehol a világon, és Nana a szakértője ezeknek. Megint jött a pánik. – Nem, nem, az egyáltalán nem lesz jó – mondtam, s igyekeztem ugyanazon a határozott hangon megszólalni, amit a félkegyelmű póttitkárnőkkel használtam, ha a saját asszisztensem épp nem volt kéznél, lassan, túlartikulálva mondtam: – Nagyon kedves önöktől, de nem. Vigyenek egy kórházba. Ahol van röntgen. A férfi fölnevetett; nem értettem, mi a nevetséges abban, hogy valaki a valószínűleg törött bokájával kórházba akar menni. – Nézze, ezt meg kell röntgenezni és be kell gipszelni, hogy rendesen összeforrjon. Mindenféle füvekkel ez nem fog menni, ebben biztos vagyok. Megmentőm azonban szó nélkül elfordult, és hirtelen az villant belém, hogy hátha nem is tud annyira franciául, mint gondoltam. A válla fölött egy középkorinak látszó parasztfalura láttam – a vályogépületek ugyanolyan rózsaszínűek voltak, mint körös-körül a sziklák, mintha azoknak a kinövései lettek volna. A lapos tetejű, vasrácsos ablakú házak egyikét-másikát mintha csak hajszál választotta volna el az összeomlástól, hogy újra kődarabokká és agyaggá váljanak. Hát, itt nemigen lesz kórház. A fekete szoknyás, növényeket kaszáló vagy a földet ásó nők abbahagyták a munkát, és némán, gyanakvó tekintettel figyelték, ahogy elhaladtunk mellettük. A gyerekek viszont kiáltozva és nevetgélve futkároztak köröttünk, ők így reagáltak a szamáron fekvő fehér nő látványára; a kecskék és a birkák meg zavartan lökdösődtek, me-eztek és be-eztek: nem ilyenkor szoktak ők hazatérni a hegyi legelészésből. Mi ez az egész? Egy falon hatalmas fehér kakas állt, felénk lobbantotta érzéki vörös taraját, miközben a háremét alkotó tyúkok ott kotyogtak és kapirgáltak alatta.
– Itt nincs kórház – jegyezte meg fesztelenül a férfi, legrosszabb sejtéseimet igazolva –, legalábbis amilyenre maga gondol. Röntgen sincs, az orvos pedig… hát… – itt szünetet tartott – …a nagyanyám bármelyik orvosnál többet tud. Taroudentből és Tiznitből, de még Marrakesből is idejárnak hozzá tanácsért. Már láttam is magamat, amint évekkel később, egy rosszul összeforrt csont miatt botra támaszkodva sántikálok; sőt, tette hozzá az én fékezhetetlen agyvelőm, műlábam lesz, mert az eredetit vérmérgezés és az obskúrus füvek okozta üszkösödés következtében amputálni kellett… – Az isten szerelmére, kérem! – kiáltottam hisztérikusan, lassan minden önkontrollomat egyszer s mindenkorra elveszítve. – Nekem orvos kell! Senki sem törődött velem, csak a rongyos kölkök figyeltek a sötét, kaján szemükkel. Határtalanul mulatságosnak találhattak. A szamarat vezető lány átadta a kötelet a testvérének, és kiáltozva előreszaladt. – Lalla Fatma! Lalla Fatma! A lármára mindenféle korú és külsejű nők bújtak elő a sártéglás házakból, s ahogy meglátták az európai nőt, engem, azonnal az arcuk elé és a hajukra húzták a kendőjüket, mintha ostoba turistaként rögtön rájuk akarnék fogni egy kamerát. Pár pillanattal később a szamár megállt egy rózsaszín-okkeresre meszelt fal előtt. A megmentőm az állat hátáról a karjába emelt, inas testéhez képest is meglepő erőről téve tanúbizonyságot, és belépett velem egy narancsés citromfáktól, olíváktól és rózsáktól illatozó kertbe. Végigment egy ösvényen, aztán mélyen lehajolva belépett egy alacsony ajtón. Olyan drámai volt a különbség a tűző napfény és a barlangszerű benti homály között, hogy egy pillanatra azt hittem, megvakultam. Aztán amikor a szemem alkalmazkodott, fölfedeztem, hogy egy nagy szobába léptünk be, tele nőkkel, akik különféle házimunkákat végeztek vagy a falnak dőlve ücsörögtek és csiripeltek, mint a madarak, hennamintás kezükkel erőteljesen gesztikulálva. Egy asszony egy nagy kő-mozsárban tört valamit, egy másik a tűzre
vigyázott a szoba közepén álló parázstartónál, amelyen egy nagy, patinás rézkanna gőzölgött, egy harmadik egy tál lencsét válogatott, az apró kődarabokat szedegette ki belőle, egy negyedik pedig gyapjút kártolt. Az ötödik – elképesztően kövér – asszony agyagtálkákat rakosgatott egy alacsony, kör alakú asztalra, az a lány segített neki, aki a szamarat levezette a hegyről. Ha mindezt még keveselltem volna, most négy vadul mekegő kecske vágtatott be a nyomunkban az ajtón. Az egyik asszony föltápászkodott, seprűt ragadott és mindegyiket a nevén szólítva – Teaza! Imshi! Tufila! Azri! – kitessékelte őket. Zúgott a fejem. A nagydarab nő fölállt és mondott valamit a többieknek. Erre egyenként mind fölkeltek, tisztelettudóan kezet csókoltak neki és távoztak. Négyen maradtunk a helyiségben. A nyüzsgés és zsivaj helyén hirtelen beszédes csönd támadt. A berber férfi először leültetett egy matracra, mire az öregasszony lehordta, és párnákból fekhelyet csináltatott vele. Ott feküdtem, néztem föl az asszonyra, fogalmam sem volt, mit csináljak vagy mit mondjak. Sötét bőrével, tiszteletet parancsoló lényével egészen rendkívüli látvány volt. A többiek sima fekete ruhájával szemben ő hosszú kék inget viselt, afölött pedig a vibráló színű, narancssárga-fekete csíkos selyemkendőt dús mellén csomóba kötötte, és egészen a feje tetejére húzta fel. Tojás nagyságú borostyánszemekből álló lánc volt a nyakában, fülcimpáját súlyos ezüst fülbevaló húzta le. Az alsóruhája ujját visszahajtva viselte, szabadon hagyva izmos alkarját és a rajta lévő, csillogó ezüst karkötőket, melyek minden kézmozdulatra zörögve megcsörrentek. – Marhában, marhában! – hello!, kiáltott felém, aztán karattyolni kezdett a két fiatallal, akik idehoztak. Valószínűleg hevesen vitatkoztak valamin, én pedig közben körülnéztem. Nagy olajosköcsögök, de akkorák, hogy Ali Baba egész rablóbandája elbújhatott volna bennük, álltak sorban kétoldalt a fal mellett. Mellettük egy sor, talán gabonás vagy lisztes vagy rizses zsák
sorakozott, a hepehupás falakon pedig körös-körül korsók, dobozok, fémdobozok – márkás Tetley és Lyons, illetve kínai puskaporteás dobozok –, amelyek az ábráikból és formáikból ítélve még a háború előttről származhattak, de az aranyozásuk még mindig úgy csillogott, mintha újak lennének. Aztán egyszer csak az orrom is jelzett, tucatnyi különféle orfaccsaró és csípős szag rohamozott meg. Tisztán azonosítani tudtam az állati ürülék, a lanolin, a főzőolaj, a fűszerek szagát és az izzadságszagot, de ezek tetejébe egy teljességgel azonosíthatatlan és idegen aroma is terjengett a levegőben. Szédelegtem a fájdalomtól, a zajtól és a bűztől, az egész egyvelegnek a szokatlanságától, hullámokban tört rám a hányinger, fekete csillagok táncoltak a szemem előtt, minden arra utalt, hogy mindjárt el fogok ájulni. A fiatalember odatérdelt mellém, és finoman megemelte a fejemet. – Nana azt mondja, udvariatlan vagyok, és bocsánatot kell kérnem magától. – A szívére tette a kezét. – A nevem Taib, a húgomat pedig Hasnának hívják – mondta a karcsú és komoly lány felé intve, aki ott állt mögötte. – Ez a ház a nagyanyánké, Lalla Fatmáé. Az asszony a sok idegen szó között fölismerte a nevét, bólintott, és meglapogatta terjedelmes keblét. – Fatma, eyay, Fatma – ismételgette. Mindannyian várakozón néztek rám. Egy pillanatig nem jutott eszembe a nevem. Aztán herkulesi erőfeszítéssel kipréseltem az emlékezetemből az információt. – Isabelle Treslove-Fawcett – mondtam, és bamba értetlenséget láttam az arcukon. – Isabelle – folytattam, majd minden mindegy alapon hozzátettem: – Izzy. Erre mindannyian fölkacagtak. Fatma nagymama mély, zizegő hangot adott ki magából, amitől még jobban hahotáztak. Végképp elvesztettem a fonalat. – Bocsánat – szólalt meg végül Taib. – Az ízi szót a berberek a házilégyre mondják, azt jelenti: átkozott és nyomorult.
Átkozott és nyomorult: milyen mázlim van! Taib a nagyanyjához fordult, és megint rákezdtek: torokhangú nyelvükön diskuráltak. A férfi kifelé mutatott az ajtón, föl, a hegyre, aztán újra rám, ahogy ott feküdtem, még mindig hevederrel a derekamon, és az öregasszony álmélkodva méregetett. Hangosan, határozottan mondott valamit, öklével belecsapott a tenyerébe, és a fejét ingatta. Világos volt, hogy mire gondol: ezek a mai európai nők, ezek azt hiszik, hogy ugyanazt meg tudják csinálni, mint a férfiak! Hegyet másznak, hát mit találnak még ki?! Hát csoda, hogy ez a nő így megjárta? Lemondóan legyintett, aztán odalépett a parázskosárhoz, ahol Hasna egy ideje már ügyködött valamivel, és pár pillanattal később az addigi szagokat elnyomva már rózsaolaj-illat érződött a helyiségben, de valami furcsa keserűvel keverve. A nagymama vastag báránybőrt terített a padlóra, és lazán, gyakorlottan, mint akinek combizmai hosszú évtizedek óta megszokták az ilyesmit, törökülésbe ereszkedett, majd minden teketória nélkül megragadta a sérült bokámat. Fölsikítottam, hangom visszaverődött a falakról, de ezzel senki nem törődött. Ehelyett a Salomon bakancsomat bámulták, mint valami végképp földöntúli tárgyat. Valóban régi darab volt, mindig imádtam, a bonyolult fűzős részt cipzáras goretex-tető takarta. Tapasztalatlan szemnek úgy tűnhetett, hogy ezt nem lehet se kinyitni, se levenni. Taib már lengette a kését, hogy szétvágja a bakancsot. – Ne! – A hányinger ellenére föltámaszkodtam, megmutattam, mi a titok nyitja, hol kell lehúzni a cipzárat. – Mais doucement, s'il vous piait. Trés doucement. Óhajomhoz híven lassan húzta le a cipzárt, kilazította a fűzőt, amennyire csak lehetett, és végtelen gondossággal szabadította ki a lábamat a bakancsból, de még így is kicsordult a könnyem a művelettől. Aztán, nem tudni, miért, a kezembe nyomta a cipőt, amit én talizmánként öleltem.
Lalla Fatma a bokám köré fonta az ujjait, hihetetlen szakértelemmel fixen tartotta az ízületet, közben finoman vizsgálódva tapogatta végig a földagadt részt. Fájt, de nem annyira, mint vártam. – La bes, la bes, la bes – mormolta újra és újra, mintha engem nyugtatgatna. Fokozatosan ellazultam: ez hibának bizonyult. Egyszer csak azt éreztem, hogy az egyik kezével leszorítja a bokámat, a másikkal erősen meghúzza és megcsavarja a lábfejemet, és egy félelmetes pattanás hallatszik, mintha puskát sütött volna el valaki. Hirtelen skarlátvörös tenger zúdult rám, nem is annyira fájdalom volt az, hanem valami sokkal mélyebbre ható, ősi érzet, mintha a pattanástól szilaj, vörös áradatként ömleni kezdett volna az adrenalin. Aztán fehér fénybe borult minden, valaki tapsolt, valakik pedig karattyoltak fölöttem. Amikor kinyitottam a szemem, az öregasszonyt láttam, rendkívül elégedettnek tűnt magával, mint aki újabb fegyverténnyel gazdagította a renoméját. Mintegy végszóra visszajött a szobába a többi nő is, és a nagymama főnök módjára, tapsolgatva azonnal irányítani kezdte őket, a mély csend néhány pillanata után a szobát újra a zajos nyüzsgés vette birtokba. Hasna egy piszkoszöld krémmel teli tálat hozott, az öregasszony föltört egy tojást, a fehérjét kiitta belőle, a sárgáját pedig beletette a keverékbe. Odarakta a tálat a parázskosár mellé, melegedni, az egyik polchoz lépett, majd viasszal lepecsételt fedelű agyagkorsóval tért vissza. Kicsit feszegette, aztán kinyitotta a fedelet. Elviselhetetlenül borzalmas bűz robbant bele a levegőbe: avas, romlott, leírhatatlanul büdös. Elismerően, kedvtelve beleszagolt, aztán belenyúlt, és egy félmaréknyi sötét ragacsot vett a kezére. Rám mosolygott, látszott, hogy a fogsorában súlyos hiányok vannak, és előrenyújtotta a kezét. Nem, énhozzám nem fog közel jönni azzal a boszorkánykotyvalékkal, bármi is legyen az. Fölhúzódzkodtam a falhoz. – Ne – mondtam, és ráztam a fejemet. – Ne, ne! Vizet kérek, csak vizet!
Taib fordított, de a nagymama nem törődött vele. – Oho, oho – csak ezt hajtogatta. – Aman, oho. – Megfenyegetett az ujjával. Aztán váratlanul, szinte állati erővel kapta el a bokámat, és hosszú, erős simításokkal vastagon kenni kezdte rá azt az undorító anyagot. Ahogy az orromba csapó bűz ereje kicsit gyengült, rájöttem, hogy a kenegetés tulajdonképpen jó érzés, olyan, mint valami masszázs, amitől a sérült részből valami forróság kezdett sugározni, és szétterjedt az egész lábamon. Úgy látszott, az öregasszony mégis tudta, mit csinál. Egyszer csak önkéntelenül, galvánosan megrándult a bokám. Mozog! Akkor végül is nincs eltörve, gondoltam hirtelen reménykedéssel, bár a fájdalom még mindig pokoli volt. Lalla Fatma most a meleg zöld krémet kente vastagon a lábamra, pár szál nádat illesztett bele sín gyanánt, és az egészet átkötötte a Taib fehér turbánjából tépett csíkokkal. – Két hét – tolmácsolta a fiatalember. – Két hétig nem szabad használni. A szalagok és talán az ín is megsérült, de a csontok épek. A műlábas verzióhoz képest ez igazán jó hír volt, a hegymászóvakáció szempontjából már nem annyira. Egy utat se másztam ki, gondoltam mérgesen. Elhúztam a számat, de aztán eszembe jutott a jó modor, amit francia anyám vert belém. – Tanmirt, Lalla Fatma. Köszönöm. – Ennyire futotta a belém vert tudásból, de az öregasszony ennek is örült. A falnál álló egyik zsákhoz csoszogott, és egy marék mély, vörösesbarna színű valamit vett ki belőle. Taib elnyomott egy mosolyt, mint a varázsló, aki egy pillanatra látni engedi a közönségnek a nyulat, amit majd pókerarccal mindjárt eltüntet. Rámeredtem, de közben az öregasszony kezdett mondani valamit, és kinyitotta a kezét, hogy lássam, amit kínál. Udvariasan már nyúltam volna érte, aztán rémülten visszakoztam. – Sáska – fordított Taib, aki igyekezett komoly arcot vágni. – A sáska csak a legfinomabb növényeket eszi, és az ugrólábában nagyon nagy erő van. Ha maga sáskát eszik, az erő belemegy a bokájába, és gyorsabban meggyógyul.
– Semmi szín alatt nem fogok sáskát enni – mondtam, és finoman, de határozottan eltoltam Lalla Fatma kezét. – De meg van sütve és be van cukrozva. Nagyon finom – folytatta Taib. – Nekünk ez a bonbon. Nézze. – Bedobott egy sáskát a szájába, elkezdte ropogtatni, én viszolyogva néztem, aztán hangosan fölnevettem. Eltorzult arccal köpte ki a kásás csomót a tenyerébe. – Oké. Ez undorító. Mindketten csalódást okozunk Nanának. A nagymama előbb rá, aztán énrám nézett, majd cöcögve kiment a szobából. Súlyosan megsértettem volna? Nem tudtam eldönteni. De pár perc múlva már jött is vissza, valami fényes dologgal a kezében, amit rákötött a bokámra. – Baraka – mondta, mintha tudnom kellene, mit jelent a szó. – Baraka. – Szerencsét hoz – fordította Taib. – Távol tartja a rontást, és segíti a gyógyulást. Ha nem akar sáskát enni, akkor majd ez segít. Előrehajoltam. Egy kis ezüst négyzet volt a kötéshez erősítve, vékony bőrszalaggal. Megdobbant a szívem. Kinyitottam a zsebem cipzárját, kivettem az amulettemet és az öregasszony felé mutattam a tenyeremet. – Nézze. Taib és a nagymama elámultak a bokámhoz kötött talizmán óriás változatán, majd nagyon gyorsan kezdtek beszélni, egészen közel hajolva egymáshoz, a narancssárga-fekete selyembe burkolt fej és a rövidre nyírt fekete haj, itt-ott egy-egy magányos ősz szállal. Taib tehát idősebb, mint eredetileg gondoltam. – Nagyon hasonlít, nem? – kérdeztem. Taib fölnézett. – Nem egy helyről valók. A kicsi a mi mauritániai őseinktől származik, ez a másik még délebbről, azt hiszem. De biztos, hogy mind a kettő tuareg eredetű. Honnan szerezte? – Kaptam… ajándékba. – Drága lehetett. Nagyon szép darab. Tudja, hogy honnan való? – Azt hiszem, egy sivatagi sírban találták – mondtam habozva, mert képtelen voltam fölidézni annak a nőnek a nevét a régészeti
tanulmányból. – Mintha azt jelentette volna az illetőnek a neve, hogy a Sátor Asszonya, vagy valami hasonló. A férfi fölkapta a fejét. – De nem Tin Hinan, ugye? A névre fölkaptam a fejem. – De. Ez volt a neve. De az is lehet, hogy az ékszernek semmi köze ahhoz a nőhöz. Taib behatóan tanulmányozta az amulettet. Aztán megrázta a fejét. – Nem lehet annyira régi, biztosan csak valami véletlenről van szó – mormolta, szinte magában. – Nem adná el nekem? Vajon ez lenne az udvarias felszólítás, hogy a megmentésemért cserébe ajándékozzam a családnak az amulettet? Egy pillanat alatt érthetetlenül dühös lettem: miért, mit csináltak? Idehoztak ehhez a vén boszorkányhoz, a büdös kenőcsével, és kész. Az amulett az enyém, eszemben sincs megválni tőle. Összezártam az ujjaimat. – Nem eladó. Taib vállat vont. – Még ha nem is tudjuk bizonyítani az eredetét, akkor is jó ára lehetne. Párizsban. Nagyon sokan gyűjtik az ilyesmit. És ez egy eredeti edan darab, nem egy mai nikkel utánzat. Gyanakodva néztem rá. – Maga ilyen sokat tud erről? – Úgy érti, hogy szegény falusi berber létemre? – Röviden, élesen fölnevetett. – Az az igazság, hogy én csak látogatóban vagyok itt, a húgom, Hasna miatt. – A lány felé biccentett, aki visszamosolygott rá. – Meg Nana és a család miatt. Amúgy észak-afrikai régiségekkel foglalkozom, többnyire Párizsban. Most már tudtam, ki ez a férfi, és nagyon hülyén éreztem magam. Az éttermes ember unokatestvére. – Ó – mondtam –, maga az a Taib. Amikor látta, hogy nem akarom megmagyarázni ezt a furcsa megjegyzésemet, megkérdezte: – Megnézhetném még egyszer? Valóban nagyon szép darab.
Kelletlenül feléje nyújtottam az amulettet, de közben valami mintha elmozdult volna az ékszerben. Megfordítottam és megnéztem. – Hú, azt hiszem, el van törve. Nyilván a zuhanás közben történt. – Váratlanul megint rám jött a hányinger. Az amulett megmentette az életemet, de el is törött. Taib közelebb hajolt. – Nem, nincs eltörve. Nézze. A középső dísz elcsúszott, nyilván az ütéstől, amikor leestem. Egy rejtett rekesz volt alatta. És már meg is feledkeztem róla, hogy mi történt velem, mert a kis rekeszben egy parányi tekercs bújt meg, papírnak látszott, de lehet, hogy pergamen volt, vagy papirusz, vagy mit tudom én, hogy mire írtak akkoriban. Reszkető ujjakkal próbáltam kipiszkálni, de nagyon soká lehetett már ott: nem engedelmeskedett. – Próbálja meg maga. – Odanyújtottam Taibnak, de a nagyanyja a vállára tette a kezét, és nagyon hangosan, nagyon gyorsan mondott neki valamit, mire Taib megrökönyödve nézett vissza rá. – Nana babonás. Azt mondja, jobb a holtakat békén hagyni. – A holtakat? – Ez csak egy mondás. Ne bolygassuk a múltat. Nana fél, hogy valami rossz szellem van benne, vagy átok, és nem akarja, hogy a családra hulljon. Eszembe jutottak apám szavai: Ne ébreszd fel az alvó vadállatot. A levél. Szó sem lehet róla! Addig kaparásztam a szűk nyílásban, míg a papírtekercs a tenyerembe esett. Vártam, hogy megint jön a bizsergés, mint amikor először érintettem az amulettet, de nem éreztem semmit. Csak azt, hogy a papír nagyon finom, nagyon törékeny. Féltem, hogy rögtön szétporlad, amint megpróbálom széthajtani, de muszáj volt megtudnom, mi van rajta. Óvatosan kisimítottam. Vajon mit vártam? Hogy mint egy palackpostában, az lesz benne, hogy „Segítség!”? Értetlenül meredtem a rejtélyes jelekre: egy kör, benne vízszintes vonal, mint a behajtani tilos táblán;
egy háromszög egy kifelé mutató vonallal, mintha egy elejtett esernyő lenne, egy felemelt karú pálcikaemberke; egy alul is, fölül is lezárt X, egy fölfordított piknikasztalra emlékeztető szimbólum, két egymásra rakott, pici kör. Úgy tűnt, hogy az írás egyik oldaltól a másikig és föntről lefelé halad, bonyolult, szoros kötésekkel, talán hogy a magamfajta betolakodó ne kontárkodhasson bele. Taibra néztem. – Maga tudja, mi ez? El tudja olvasni? Nemet intett. – Ez tifinag, a sivatagi törzsek nyelvének írott formája, a tuareg nőknek és asszonyoknak, a Kel Tamaseknek köszönhetjük, hogy még létezik. De hogy el tudom-e olvasni? – Megint nemet intett. – A családomnak vannak tuareg gyökerei, de akik a tifinagot el tudták olvasni, már rég a földben pihennek. – A nagymamájuk se tudná? – Láttam, hogy az öregasszony odaodapillant, hogy lássa, mit találtunk, a szeme elkerekedett, mintha értene valamit, de inkább megtartja magának. Aztán fölemelte a kezét, mintha a gonosz hatást akarná elhárítani, majd sarkon fordult és kiment. Csak azt láttuk, hogy ő is mélyen lehajol az ajtóban, aztán eltűnt a szemünk elől. Amasztán vallomása után Mariata kerülte a férfi társaságát. Mit mondhatna neki? Semmi nem jutott eszébe. De vajon miért nem találja a szavakat? Miért nem tudja viszonozni Amasztán hatalmas áldozatát, amellyel megnyílt előtte? Milyen költő ő, sőt: milyen nő? Tehetetlensége újabb fájdalmat okozott Amasztánnak: ezt abból látta, ahogy a férfi többször, hosszasan nézte őt, aztán gyorsan elfordult; Manta árnya folytonosan ott lebegett közöttük. Mariata elképzelte, milyen életvidám lehetett, tele bizalommal; a legszebbek közül való, hajlamos a lázadásra, hiszen nem félt megcsókolni a szeretett fiút, a szívét is hajlandó volt rábízni, pedig alig ismerte. Vagyis tulajdonképpen olyan volt, mint ő. Ahogy tudatosult benne ez a
kapcsolat, még nehezebbnek érezte, hogy közeledjen Amasztánhoz: bármily különös, de úgy tűnt neki, ezzel elárulná a halott lányt és a két fiatal tragikus szerelmét. Körülbelül egy héttel később Amasztán néhány vadásztársával északra indult, hogy Leila és Kheddou esküvői lakomájára zsákmányoljanak valamit. Mariata az első pár napon csak megkönnyebbülést érzett, hogy nem nyomasztja őt Amasztán állandó jelenléte, de aztán már annyira hiányzott neki a férfi, hogy attól félt, kővé dermed a szíve, ha még sokáig kell nélkülöznie a pillantását. És mintha Manta rögtön bosszút állt volna sóvárgó lelkén, éjszakáról éjszakára beférkőzött az álmaiba, melyekből Mariata izzadságban úszva ébredt. Egy testetlen hang kísértette, látta bolyongani a lefejezett testet, a fej odagurult a lába elé, szája szólásra nyílt, és ott volt benne a vérfoltos amulett, amelyet most ő hordott a nyakában… Egy reggel Rahma odaült mellé, miközben ő a tésztát gyúrta az aznapi tagellához. – Fáradtnak látszol, lányom. Mariata kénytelen volt beismerni, hogy éjjelente rosszul alszik. – Mostanában a szokásosnál is melegebb van – jegyezte meg Rahma egy félmosollyal, amiből Mariata megértette, hogy Rahma ennél sokkal többet lát. Aztán az asszony újra azt emlegette, hogy a fia vajon mikor vág neki ismét a só-útnak. Mariata erre belecsapott a tésztába. – Szerintem a maga fia soha többet nem fog karavánozni. Rahma nem söprögette tovább a homokot a tésztasütő kőről, és mélyen Mariata szemébe nézett. – Mit mondott neked? Elárulta már, hogy mi történt Mantával? Már a puszta név is tőrdöfés volt Mariata számára, de nem szólt semmit. Az a történet nem az ő története, akkor sem, ha képes lenne elmesélni. Rahma nem adta fel. – Szerintem meg kellene tudnunk, de neked kell megkérdezned tőle, nekem soha nem árulta el a titkait, már gyerekkorában sem.
Amikor ötéves korában kapott egy kést a nagybátyjától, eldugta a sátor mögé, a homokba, nehogy meglássam, és elvegyem tőle. Ha idősebb fiúkkal játszott, és megsebezte a térdét, büszkeségből azt is eltitkolta előlem, nehogy ne engedjem többet közéjük. A nadrágja beleragadt a véres sebbe, egy hétig nem mutatta meg, és addigra az anyag már belenőtt a bőrébe. Mind a mai napig ott van rajta a sebhely. – Rahma szomorúnak látszott. – Ígérd meg, Mariata, hogy kiszeded belőle. Ígérd meg, mindkettőnk érdekében. Mariata kíváncsian nézett az asszonyra. – Miért kéri ezt tőlem? – Láttam, hogyan nézel rá… – Egy kézmozdulattal elhallgattatta a lány ellenkezését. – Mindketten szeretjük őt. Ha visszatér közénk, mindent megteszek, hogy segítsek neked, és te is, hogy segíts nekem, és kettőnk között Amasztán is megkapja, amire szüksége van. – És mire van szüksége? Rahma félig lehunyt szemmel vizsgálgatta Mariatát. – Itt marad velünk kettőnkkel, lesz családja, amitől megint önmaga lesz, amiből reményt meríthet, hogy újra megteremtheti a saját világát. – Nem hinném, hogy készen állna erre – felelte Mariata lemondóan. – Sőt, biztosra veszem, hogy nem. Se velem, se mással. – Akkor úgy kell intéznünk a dolgokat, hogy ne legyen más választása – mondta Rahma, és szorosan összezárta az ajkát. * Gyülekeztek a környékről az esküvői vendégek, még Tafadekből és Iferouanból is érkeztek: nagynénik és unokatestvérek, testvérek és nagybácsik, régi barátok. A helyiek mindent bevetettek, hogy vendégül lássák és jól tartsák őket: levágtak több értékes kecskét, bár az öregek tabuként tekintettek az állatokra, és nem ettek belőlük. Édességnek főtt-cukrozott sáskát készítettek, ez igazi ínyencfalatnak számított.
Pár nap múlva hazatértek a vadászok, hoztak néhány nyulat, sok szép tarka hegyi szárnyast és két gazellát, amiket a falu fölötti hegytetőn ejtettek el. Az öreg kos, amelyet levágásra ítéltek, ha a vadászok üres kézzel térnének meg, egyelőre kegyelmet kapott. A falubeli férfiak tréfálkoztak ezen, egyikük a nyakába is akasztott az állatnak egy bőramulettet, hogy a baraka áldása legyen rajta, és mindenki jókedvűen végezte a dolgát. Mindenki, kivéve Rahmát és Mariatát, mert Amasztán nem érkezett meg a csoporttal. Ő a saját útját járta, mondták a vadászok, s nem tudják, merre ment. Mariata is megpróbálta belevetni magát az esküvői előkészületekbe, de lélekben mással volt elfoglalva. Reggel egyik kenyeret sütötte a másik után: gyúrta, aztán a napon fölforrósodott kenyérköveken kelesztette a tésztát, vigyázott a tüzekre, amíg parázs nem lett belőlük, minden tűzből félrerakta a parazsat, s alulra, a forró homokba dugta a tésztahalmokat, hogy a fölülre rakott izzó faszén alatt megsüljenek, majd félidőben megfordította a kenyereket. Mindez nagyon nagy figyelmet igényelt, s bár Amasztán hiánya miatt betölthetetlen ürességet érzett magában, precízen végezte minden feladatát, s még az aszott öregasszonyok, akik ötven éve sütötték már a menyasszonyi kenyereket, ők is elismerően szóltak róla. Délután, amikor a hőség miatt nem lehetett sütni-főzni, de az égető napon még mozogni sem, az asszonyok visszahúzódtak a sátrakba, aludni, pletykálni, az esti ruháikat, ékszereiket válogatni, kifesteni magukat szénnel és hennával, a férfiak pedig a táborhely másik végén, a fák árnyékában heverésztek. Nofa hennakrémmel lángokat és virágokat festett a menyasszony kezére és lábára, Leila pedig Mariatát kérlelte, hogy úgy fonja be a haját, ahogy az ahaggaroknál szokás, mert a Kel Teggart asszonyai ezt igen szépnek és különlegesnek találták. A kellemes zsongásban órák teltek el csevegéssel, hajfonással, és amikor a többi lány meglátta az eredményt, mind megrohanták Mariatát, hogy ők is ilyen frizurát szeretnének. Mariata azonban elhessegette őket.
– Ez csak a menyasszonynak jár. Milyen érzés lenne neki, ha mindenkin ugyanazt a hajviseletet látná? – De olyan csalódottak voltak, hogy végül megadta magát, és a legkisebb lányoknak is befonta a haját, de más formára. Már fájt az ujja, mire elfogyott előle a zsivajgó gyereksor, csak a négyéves Idrissa maradt, egy kisfiú, aki soha semmiből ki nem maradt volna, amit a nővérétől látott. – Nekem is – parancsolta. – Az én hajamat is csináld meg. Mariata fáradt volt és bánatos, mégis majdnem fölnevetett. A kissrác, akár a többi gyerek a törzsben, kopasz volt, csupán a feje búbjáról lógott egyetlen copf. Mariata kézbe vette a fonatot. – De ha a te hajadat is körbefonom a fejeden, mint a lányoknak, hogy tudnak majd elkapni az angyalok, amikor elesel? A kisfiú elgondolkodott, majd ravaszul megcsillant a szeme. – Most csináld az enyémet is olyanra, mint Tarichatét, és megígérem, hogy nem fogok elesni. És holnap majd megint visszacsinálod. A lányokból kitört a nevetés. – Ebből nagy kereskedő lesz! – Alkudni már tud – bólogatott Mariata is. – De Idrissa, tudod, ha neked is olyan frizurát csinálok, mint Tarichatnak, úgy fogsz kinézni, mint egy lány, és a többi fiú ki fog nevetni. Idrissa ezt komolyan fontolóra vette, aztán kijelentette: – Nem akarok úgy kinézni, mint egy lány. – És már el is rohant, kiabálva, nevetve csatlakozott a többi fiúhoz, akik a kecskekarám mögött, kutyákkal és botokkal valami lármás játékot játszottak. Mariata még akkor is mosolygott, amikor kilépett a sátrak közti térre. Egyszer csak azt érezte, hogy valaki figyeli. Megfordult. Szemből, a nők sátraiból hangos nevetgélés hallatszott, de mindenki a saját örömteli ügyeivel volt elfoglalva, vele senki nem törődött. Jobb felől voltak a karámok meg a hancúrozó gyerekek, balra az elhagyatott olajfaliget, előtte pedig az a rész, ahol a férfiak beszélgettek, teáztak, dohányoztak. De mindenki másfelé figyelt. Újra elfogta a kellemetlen bizsergés,
visszafordult az olajfák felé. Nagyon lassan, mintha ismeretlen jeleket kellene silabizálnia, egy magas férfialak mozdulatlan formáját rakta össze a szeme, a férfi sötét köpenye fekete foltként terpeszkedett az ezüstös-zöldes lombok előtt. Vágtatni kezdett a pulzusa: ekkora távolságból sem lehetett kétsége, hogy Amasztán az. De miért áll ott? Miért nézi őt? Körös-körül az esküvői előkészületek zaja és nyüzsgése hullámzott: mindenki nevetett, énekelt, hordták a tálakat és a főzőeszközöket, a dobokat és a szőnyegeket a lakoma helyszínére. Amasztán külső szemlélő volt, elszigetelt, mozdulatlan pont a sürgés-forgás mellett. Mariata úgy érezte, mintha a szívét dróton húznák a férfi felé. Oda kell mennem hozzá, gondolta. Beszélnem kell vele, el kell simítani, ami köztünk történt, mégpedig most rögtön. Szinte reszketett az elhatározástól, amikor valaki elébe toppant. Tana volt az, keze még véres volt a földarabolt húsoktól. – Ne tedd! – mondta, és szigorúan Mariatára nézett. – Mit? – Ne menj oda hozzá. Hagyd békén. – Nem is akartam – felelte elhűlve. Honnan tudta az enad, olvas a gondolataiban? Keze az amulettet kereste a ruhája alatt. Tana éles szemét semmi sem kerülte el. – Látom, már elkéstem. Mindegy, az a talizmán sem segít, és különben is: nem engem kell távol tartanod magadtól. Mondom még egyszer: ne menj oda hozzá. Nem lesz jó vége. – Nem tudom, miről beszélsz. Csak Leilának akartam segíteni, hogy milyen ékszert vegyen fel. – Majd a húgai segítenek neki. – Miért beszélsz így velem, mintha betolakodó volnék, akinek nincs helye itt? Tana pillantása sötét volt és áthatolhatatlan, titkai rejtve maradtak. – Halált láttam a belsőségekben, egyenesen ide jöttem, hogy figyelmeztesselek. Menj el. Nyugodtan vidd el az öszvéremet. Mariata döbbenten állt. – Micsoda? Kinek a halálát láttad?
De az enad már sarkon fordult és elment. – Hova menjek? – szólt utána Mariata, de nem jött válasz. Hirtelen melege lett, aztán borzongani kezdett. Eddig barátként gondolt Tanára, aki szintén idegen volt, és akit a törzs befogadott. De a kovácsasszony pillantása éppoly barátságtalannak tűnt, mint a szavai, hiába ajánlotta föl az öszvérét. Valóban azt akarja, hogy mindenképpen menjen el a törzsből? Valóban halált látott az állati belekben, és éppen az ő halálát? Egy másik gondolat is beléhasított, még az előzőnél is rosszabb: Tana talán Amasztán halálát látta meg, aminek Mariata lehet az okozója, és ezért kellene elmennie. A mulatság hosszú órái alatt, a vidám zeneszó és a tánc közepette, a rituális menyasszonyrablás közben, majd amikor az ifjú párt bezárták Leila új sátrába, Mariata fejében újra és újra az enad szavai visszhangoztak, gondolatai szinte pókhálóvá szövődtek össze, úgy érezte magát, mint egy foglyul ejtett légy. Nem tudott fölmelegedni, azon kapta magát, hogy még a tűz mellett is reszket, hogy ezúttal még énekelni is képtelen. Ha táncolt, a ritmusa mintha más lett volna, mint a többi lányé, ő valami távoli dobszót hallott, egy lassúbb, követelőzőbb ritmust. A vers sem ömlött belőle olyan könnyedén, mint máskor, amikor dalszövegeket kértek tőle; belezavarodott, elfelejtette a rím első felét, elvesztette a fonalat. Látta, hogy Yehali és Nofa összenéznek, értetlenkedő pillantásuk önmagáért beszélt. Vajon mi van Mariatával? Mit művel ma este, miért hoz ránk szégyent? Egyszer még Amasztán rosszalló tekintetét is elkapta, arckendője keskeny nyílásában is látszott összevont szemöldöke. Végül aztán nem bírta tovább, és elosont a tömegből. A sátorban magához vette azt a kevés holmit, amivel érkezett, egy kecskebőrt, víznek, amiért hátha nem haragudnak majd rá, és egy darab kenyeret, amit ő sütött még reggel. Kába fejjel indult a kovácsasszony kunyhója és a szűk kis öszvérkarám felé, a táborhely szélére, ahol egy póznához kötözve meg is találta az állatot. Rámeredt az öszvérre, az közömbösen meredt őrá, szeme csillogott a sötétben.
– Hát itt vagy – súgta neki Mariata. – Én is itt vagyok, de azt ki mondja meg, hogy merre menjünk? Az öszvér persze nem tudta a választ, de Mariata mögött mintha megrezzent volna a levegő, majd egy mély hang azt mondta: – Bárhová elviszlek, ahová csak akarod. – Mariata megfordult, és Amasztán állt ott, indigó ruhája mintha eggyé vált volna az éjszakával. – Te is azt akarod, hogy elmenjek? – Én? Nem. – Annak ellenére, hogy kegyetlen voltam hozzád? Amasztán egy szót sem szólt, de Mariata mintha egy mosoly apró szikráját látta volna megcsillanni a szemében. Zizegtek az éjszakai rovarok, a folyó felől békák nászi rikoltásait hozta a szellő. – Kegyetlenség vagy kedvesség, kedvesség vagy kegyetlenség. Ki tudja megkülönböztetni a kettőt? Ha földobod őket a levegőbe, ugyanannak az éremnek a két oldalát adják – mondta végül Amasztán. Mariata a homlokát ráncolta. – Biztosan láttad, hogy ma este nem vagyok fogékony a szavakkal való játékra, sem arra, hogy viccelődjenek velem, mint egy gyerekkel. – Fölvette a földről a málháskosarakat, rárakta az állat hátára, és elrendezte bennük a holmiját. Aztán egy sóhajjal visszafordult Amasztánhoz. – Mivel úgyis elmegyek, legjobb, ha egyenesen beszélek. Én azért jöttem ide, hogy segítsek egy emberen, akit mindenki őrültnek hitt, gyilkosnak, akit megszálltak a dzsinnek, aki a gonosz szellemek eszközeként minden valószínűség szerint megölte a kedvesét. Abban a meggyőződésben, hogy a származásom révén képes leszek segíteni, anyád átkelt a Tamesnán, hogy rám találjon. De hamar világossá vált, hogy semmi varázserő nincs bennem, hiszen semmit nem tudtam tenni érted. Tana szabadított ki a szellemek fogságából, nem én, de nem miattad tette, hanem miattam. Mert tudod… jaj, de nehéz ez… – Végigsimított az arcán, és szinte suttogva folytatta: – Mert tudod, ő nem téged szánt meg, hanem
engem. – Mariata félve fölpillantott, vajon Amasztán mit szól mindehhez, de az mintha egy szót sem értett volna az egészből. – Aztán elmesélted, hogy valójában mi történt… Mantával. Megnyitottad előttem a szívedet, én pedig ahelyett, hogy részvéttel lettem volna irántad, akinek ilyen borzalmakat kellett átélnie, elrohantam, mint egy gyerek, aki nem akarja hallani a rémmesét. Te annyi ideig magadban tartottad a szörnyű emlékeket, én meg… elszaladtam. Szégyellem magam. Lehet, hogy nem vagyok annyira felnőtt, mint hittem, de neked akkor se kellene viccelned velem, mint egy gyerekkel. – Egyáltalán nem úgy hatsz rám, mint egy gyerek, hidd el – mondta Amasztán komoran. – Sőt, inkább zavarba jövök tőled. – Te jössz zavarba tőlem7. – Ott, a sötétben biztonságban voltam, az elrejtett mindenki elől. Senki sem érinthetett meg, a démonaim voltak a pajzs a világ ellen. Aztán jöttél te, és a szemed fényével, a verseid szavával átütötted a pajzsomat. Lehet, hogy a démonokat Tana űzte ki belőlem, de az ajtót, amelyen át elmenekültek, te nyitottad ki. A jóságod meghatott, de a hallgatásod megrémített. Amikor nem szóltál hozzám, sőt, rám se néztél, olyan volt, mintha újra el akarna nyelni az éj. Úgy éreztem, nincs több remény. Ezért amikor a vadászok elindultak, én is velük tartottam. Csak el tőled, el a törzstől, el mindentől. Aztán elváltam a vadászoktól, mentem egymagam. Sokáig mentem, víz nélkül, ennivaló nélkül, és vártam a halált. De ahogy ültem és vártam, láttam, hogy a világ közben megy tovább körülöttem, én pedig jelentéktelen porszem vagyok benne, nem vagyok fontosabb, mint egy bot vagy egy kő. Ürgék rohangáltak mellettem, elásták a zsákmányukat, megjelölték maguknak a rejtekhelyüket, engem csak élettelen akadálynak tekintettek, amit meg kellett kerülniük. Egy gyík surrant el mellettem, olyan gyorsan, hogy a lába szinte nem is érte a tűzforró talajt, és láttam, előbb, mint ő, hogy az egyik szikla alól kivágódik egy vipera, és lecsap rá. Amikor leszállt az éj, hanyatt feküdtem, és az égen kúszó csillagokat néztem, a Vezetőt, amint
háromcsillagú botjával terelgeti a csillagképeket a mennybolton át, és azt éreztem, hogy egyszerre ugyanolyan nagy és parányi vagyok, mint az élet bármely szikrája. És rádöbbentem, hogy valószínűleg semmit nem tehettem volna Mantáért, semmilyen varázs nem tudta volna távol tartani tőle a halált, hogy az univerzum terve túl hatalmas ahhoz, hogy egyetlen ember módosíthassa. Talán nincs is olyan, hogy a szellemek, a varázslatok vagy az átkok világa, ezeket mind az emberek találták ki félelmükben, mert nem tudták elfogadni a nyers igazságot: hogy a halál és a veszély mindig ott van a közelünkben, és nem tehetünk ellenük semmit. Hogy az élet nehéz, rövid és gonosz, de a csillagok, azok a parányi ékszerek ott, a sötétség közepén, a csillagok örökké lesznek. És talán mi is oda kerülünk, amikor mindennel végeztünk. Te hiszel ebben, Mariata? Tényleg csillaggá válunk, amikor meghalunk? Kicsi ragyogó szikrákká a könyörtelen feketeségben? Vagy megyünk a földbe és elrohadunk? Mariata szomorúan nézett a férfira, nem tudta, mit feleljen. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Amasztán lélekben feléje fordult volna, a szívet érintő, a férfi és nő között felfogható és megtárgyalható dolgok felé. De aztán mégis a veszélyes folyóhomok felé vette az irányt. Mariatát úgy nevelték, hogy higgyen a szellemekben – a dzsinnekben, azok minden formájában, így beszélni róluk azt jelentette, hogy az ember szinte kihívja őket maga ellen, és ilyenkor, éjszaka biztosan nem a jó dzsinnek jönnek látogatóba, hanem a Kel Aszuf, a Vadon Népe, akik elcsábítják az élőket a családjuktól, a tábortüzek biztonságából, hogy sakálként, a vadon dögevőiként jelenjenek meg; az afritok és a démonok, az éjszaka szellemei; a ghűlok, a megsértettek és megátkozottak bosszúszomjas szellemei, akik a mások fájdalmával csillapítanák a sajátjukat, és korai haláluk színhelyén kísértenek; a karínok, a személyes démonok, akik mindig készséggel plántálnak bűnös vágyakat a fogékony elmékbe és térítik el a jó lelkeket. És ez az egész a csillagokkal meg a halállal: honnan veszi ezt Amasztán? Mariatát a nagymamája tanította a világ
keletkezéséről, minden tudnivalót a saját nagymamája idejéből való versekkel és történetekkel körített, amelyeket őrá is az idősebb generációk hagyományoztak. Ő, Mariata tudja, hogy a nyughatatlan holtak visszajárnak a földre, hogy a halottat rögtön el kell temetni, sértetlenül, kelet felé fordított arccal, és hét lapos követ kell a sírra tenni, hogy a lélek a helyén maradjon, meg tüskés ágakat, hogy a vadak ne tudják széttépni a testet. A fizikai test persze, hogy elrothad lent, a földben, hiszen csak halál veszi körül – a kecskéké, a kutyáké, a tevéké, a csecsemőké –, hogy lehetne ezt tagadni, ez tény; de a szellem élete – az más. Az új vallás követői arról beszélnek, hogy a kiválasztottak lelkei valami ködös mennyországba jutnak, de például az ő nagymamájának vagy az olyanoknak, mint Rahma, akik nem hallgattak az iszlám hívására, sötétebb és sokkal elemibb képük volt a világról. De soha, egyikük sem beszélt csillagokban lakó szellemekről. Az a vad gondolat, hogy a holtak ott függnek a feje fölött, a végtelen égben, ez számára egyszerre volt nyomasztó és forradalmi; a puszta lehetőség ellen is egész lénye lázadozott. Megrázta a fejét. – Ilyen dolgokról nem szabad így beszélni éjszaka. Nem szül jó vért. – És megérintette az amulettjét. Amasztán elmosolyodott. – Még mindig rajtad van az amulettem. – Azóta, amióta elvettük tőled. – Egy ideig azt hittem, hogy a világ minden baja abban lakozik. – Egy lépéssel közelebb lépett Mariatához, megfogta a fényes gyöngysort, és kiemelte a ruha alól. – De ha rajtad látom, tudom, hogy ez nem lehet igaz. Nekem boldogság, hogy magadon hordod. – Mélyen a lány szemébe nézett. –Manta volt az első, aki megérintette a szívemet. És sokáig azt hittem, az utolsó is. – És most? – kérdezte tétován Mariata, leplezetlen vágyódással a tekintetében.
Amasztán olyan sokáig nem válaszolt, hogy Mariata már azt hitte, túl messzire ment, átlépte a tisztesség határát. Aztán Amasztán a kezébe vette a kezét, megfordította, és figyelmesen nézegette. – Milyen kicsi kéz – mondta, és ajkaihoz emelte a lány tenyerét. Mariata a fejkendő anyagán át is a bőrén érezte a férfi szájának melegét, és úgy érezte, menten összecsuklik. – Gyere velem – mondta végül Amasztán, és megindult Mariatával a folyó felé. Velőtrázó gyereksikítás szakított ki kellemesen érzéki szendergésemből. Odafordultam, egy szőke totyogós feküdt a kövön, ahol elesett, ököllel ütötte a földet, arca vörös volt a dühtől. Zaklatott kinézetű, szintén szőke édesanyja végiglépdelt a szálloda virággirlandos teraszán és felnyalábolta a gyereket. Mögöttük az Amelne-völgyet övező hegycsúcsok ragyogtak a napsütésben, az Oroszlán mintha elszundított volna a hőségben. – Halálra unja magát! Nem is értem, miből gondoltad, hogy ide kell jönnünk: kurvára nem tud semmit se csinálni! – kiabált vissza a válla fölött a nő a férjének, egy kopaszodó pasasnak, aki az asztalán kiterített térképeket tanulmányozta, tőlem pár méterre jobbra. Visszaszállította az üvöltő gyereket és szó nélkül belerakta a férfi ölébe. Az tanácstalanul nézett a kicsire, mintha fogalma sem volna, mi az. Aztán átnyúlt a térképek fölött, a teás tálcáról fölvett egy mogyorós kekszet és beletömte a gyerek szájába, aki annyira meglepődött, hogy azonnal abbahagyta a sírást. Önkéntelen részvét ébredt bennem a kicsi iránt. Ha remélhettem volna, hogy egy hasonló hiszti segít rajtam, gondolkodás nélkül rákezdtem volna. Csakhogy nekem nem volt senki a közelemben, aki fölemelt és leporolt volna, és mandulás süteményt nyomott volna a számba, csak hogy hallgassak. Jó, a süteményes részt egyedül is el tudtam intézni, elalvás előtt mentateát rendeltem a finom tartozékokkal, de megfeledkeztem róla, és elszundítottam helyette. A
pincérfiú nyilván nem akart udvariatlan lenni, és nem ébresztett fel. Kitöltöttem egy pohár teát, de már nem volt elég meleg, a tea is túlázott benne, és amikor megkóstoltam, keserű volt, mint az epe. Vakációm harmadik értékes napját töltöttem bezárva a tafraouti hotelben, vagy annak a teraszán, pihentettem a nyomorult bokámat, miközben a többiek vadul kalandoztak valahol. Miután Taib kimentett a szurdokból és idehozott, az első nap Eve itthon maradt velem, nagyon igyekezett, hogy palástolja előttem az unalmát, de az efölött érzett lelkifurdalást sokkal nehezebben viseltem, mint az egyedüllét terhét, úgyhogy végül inkább elküldtem Miles-szal és Jezzel. A második napon tulajdonképpen még örültem is, hogy van időm, semmi dolgom, sehová nem kell mennem. Kiültem a teraszra, a nap felé fordítottam az arcom, mint valami hőségkedvelő virág, és éreztem, ahogy a szoros görcsökbe bogozódott idegszálaim lassan ellazulnak és kisimulnak. Gyönyörködtem a lenyűgöző tájban, ámuldoztam, hogy most vagyok először ezen a földrészen, ahol az egész emberi lét kezdődött. Ahogy végigpásztáztam a hatalmas, változatlan kvarcitszirteket, a narancsos-vörös gránit sziklahalmokat és a völgy alján az oázis élénkzöld foltját, nagyon is el tudtam képzelni, hogy itt a legkorábbi idők óta zajlik az élet: nincs vége a menetnek, jönnek-mennek az emberek, árulják az áruikat, olyasmire cserélik a gabonát, az állatokat, a kézműves termékeiket, amit ők nem tudnak elkészíteni vagy megtermelni. Ahogy a komótosan közlekedő, teendőiket végző helyieket figyeltem hosszú ruháikban és fejrevalóikban – a nőknek kendő, a férfiaknak turbán –, amiket nyilván évszázadok óta viselnek, nem csak turistának, de akár időutazónak is el tudtam volna képzelni magam, aki nemcsak légmérföldek ezrein, hanem évezredeken is átkelt. De aztán megkopott az újdonság varázsa, és már bántam, hogy olyan kurtán végeztem Taibbal, amikor a nagyanyja különös varázsmachinációit követően lerakott a hotelnél. Illetve éppenséggel nem rakott le, mert ragaszkodott hozzá, hogy ölben behozzon a
szamárról a szálloda előcsarnokába, ahogy egy vőlegény szokta átvinni menyasszonyát a küszöbön. Ettől a túlzott bizalmasságtól annyira zavarba jöttem, hogy szinte kiugrottam a kezéből, és kimondottan durván szóltam hozzá, nehogy a szigorú kinézetű recepciós a jelenet láttán bármi rosszra gondolhasson. – Holnap vagy holnapután eljövök, és az autómon egy kicsit körbejárjuk a környéket, ha van kedve hozzá – ajánlotta Taib nagyvonalúan. Nemet mondtam, de mostanra megbántam. Az órámra néztem. Még csak három múlt. Hihetetlen, milyen lassan múlik az idő, ha az ember nem csinál semmi hasznosat. Megint a sokat forgatott útikönyvemre fanyalodtam, hátha találok benne egy titkos fejezetet, amit még nem olvastam, de persze egy sort se találtam. Még egy könyvet hoztam magammal – Gertrude Bell életrajzát –, de azt már kiolvastam, úgyhogy kétségbeesve föltúrtam Eve csomagját is, ahol csak egy csajos könyvet találtam, amiből elolvastam kétoldalnyi üres fecsegést cipőkről és pasikról, aztán nem bírtam tovább. A munka és annak folyományai rendszerint úgy összetartották az életemet, mint fűzőt a halcsontok, így ha szabadságon voltam, a mászás vette át ezt a szerepet, a maga rendszerével és rutinjával. Most egyik se működött, tehát csak lebegtem, mint valami formátlan, idomtalan medúza. Utáltam ezt a tehetetlenséget, hogy ennyire nincsenek belső erőforrásaim. Tényleg egy robot volnék, ennyire a modern nyugati munkamánia unalmas, monoton kényszereire volnék beprogramozva, hogy egy kificamodott boka miatt már képtelen vagyok bármi más szórakozást találni magamnak? Vannak, akiknek sokkal nagyobb hátrányokkal kell megküzdeniük az életükben, ők hogy csinálják? Ekkorra már dühös voltam magamra, és eldöntöttem, hogy mindenképpen lemegyek a városba, lesz, ami lesz. Esetleg megkeresem azokat az ékszerboltokat, amelyeket az éttermes nő emlegetett, és utánakérdezek az amulettemnek. A franciám elég
tisztességes, érdeklődhetek a környékről, a kultúrájáról, a szokásairól is. Vagy csak egyszerűen körbesétálok abban a kisebb szukban, ahol az egyik bódénál ennivalót vásároltunk magunknak az egész napos túrára. Ki tudja, milyen bizarr dolgokat fogok fölfedezni egy ilyen helyen, ahol boldogan eszik a sáskát? Most, hogy már ennyi mindent elterveztem, készen álltam a cselekvésre. Mielőtt meggondolhattam volna magam, leraktam húsz dirhamot a tálcára a teáért, bedobtam az útikönyvet a válltáskámba, és a jó lábamon egyensúlyozva, óvatosan fölálltam. Aztán nagyon finoman letettem a földre a sérült lábamat, és kísérletképpen kicsit ránehezedtem. Jézus Mária! Forró fájdalom hasított az egész lábamba, akaratlanul is fölszisszentem. Belekapaszkodtam az asztalba, vártam pár pillanatot, míg az éles fájdalom alábbhagyott. De ahogy léptem volna egyet, és meghajlítottam a lábfejemet, újabb, bár kisebb fájdalomhullámot éreztem a vádlimban. Au! Ha még egy napot itt kell töltenem ebben a nyamvadt szállodában, ha még egy órát… Léptem egyet, aztán még egyet. – Mademoiselle7. A hang a hátam mögül jött. Óvatlanul megfordultam, elvesztettem az egyensúlyomat és elzuhantam, mint egy zsák, közben a bokámat is bevertem az egyik vasszék lábába, plusz még a terasz köve is fölhorzsolta az arcomat. Úgy fájt, hogy civilizált emberből visszasüllyedtem mocskos szájú gyerekállapotba. – A rohadt életbe! Mi a faszért kell így rám ijeszteni hátulról, mi a túrót képzel maga? Jézusom, ez a rohadt boka is, Atyaúristen! – Dühöngtem és káromkodtam, aztán még káromkodtam, mint egy igazi hegymászó, míg minden mérgemet és fájdalmamat ki nem szitkozódtam magamból. Mindeközben énem egy kicsi része, mintha apró démonként ült volna a vállamon és suttogott volna a fülembe. Eszembe juttatta, hogy lent a városban láttam egy lábatlan embert, aki egy kis gurigás kocsin csuklózta magát ide-oda, mégis derűsen viccelődött a körülötte futkosó gyerekekkel: Egy derékszögűre görbült, nyilván szkoliózisos öregasszonyt, aki hihetetlen szögben
fölfelé fordított arccal jó napot és barakát kívánt mindenkinek, aki mellett elhaladt; egy rémesen sovány kisfiút, aki a szamara hátáról éppen fejre esett az utca közepén, de rögtön föl is pattant, mintha rugóra járna, leporolta a köpenyét és nevetett, nehogy mások nevessék ki, és ne fájjon neki annyira. Nekem meg csak a bokám ficamodott ki, és ilyen képtelen jelenetet rendezek, ahogy anyám mondta volna. Izzy, ne rendezz jelenetet! Mintha az lett volna a legsúlyosabb bűn a világon. Fölnéztem, még a szőke kis totyogós is tátott szájjal bámult rám. Nagyon helyes, gondoltam rosszindulatúan, méltatlan és kényelmetlen pozitúrámból. Nézz csak meg alaposan, fiacskám, így kell rendes, felnőtt hisztit csapni. És tanuld csak meg a szép kifejezéseket, hogy jól ki tudd hozni a sodrukból az önelégült kispolgár szüléidet. Valaki a hónom alá nyúlt, fölnyalábolt és belerakott a székbe, aztán nagy sürgés-forgás volt köröttem, jött a kivehetetlen berber szóáradat, pár pillanat múlva megjelent egy ember egy kancsó vízzel és kis fehér kéztörlővel, és már azt éreztem, hogy valaki finoman az arcomat törölgeti, és megnyugtatóan azt duruzsolja franciául: – Semmi baj, ez csak egy horzsolás. Ellöktem az arcomtól a törölközőt, tombolt bennem a düh, hogy betolakszanak a személyes terembe. – Hagyjál már békén! – Bocsánat, csak segíteni akartam… – Persze, Taib volt az, erős csontú arcán eltökélt figyelem tükröződött a turbánja ráncai alatt. – Elnézést – mondtam zavartan. – Csak nagyon unom, hogy másokra vagyok utalva. – Gondoltam, hátha volna kedve följönni velem az egyik hegyi faluba, van ott egy nagyon idős asszony, aki esetleg meg tudja mondani magának, hogy mit jelent a felirat az amulettjén. Rámeredtem. – Tényleg? – A kíváncsiságom versenyre kelt az óvatossággal. Bízhatok vajon ebben a férfiban, akit alig ismerek? Képes lennél egyáltalán bízni bármelyik férfiban?, kajánkodott egy hang a
fejemben. Nagyon nagy levegőt vettem, hogy elhessegessem a hitvány gondolatot. – Oké… – Nincs már kedve lustálkodni a napon, ugye? Rávigyorogtam, meg voltam győzve. – Hát, nem nagyon. Leült, és rám függesztette a tekintetét. – Az európaiak egyszerűen nem tudnak csak úgy ülni és semmit nem csinálni. – Nevetett. – Mi, marokkóiak, napokig képesek vagyunk semmit tenni. Párizsban én is dolgozom, dolgozom, dolgozom: egész nap, néha egész éjszaka. Itt – körbemutatott a városon, a lenyűgöző hegyeken –, itt szoktam magamhoz térni. Lelassulok, néha teljesen leállók. Későn kelek, lassan, sokáig reggelizek, aztán beülök a kávézóba beszélgetni a barátaimmal. Meglátogatom az összes szomszédot, rokont, akiket a városban hiányoltam, meghallgatom, mi újság náluk, váltok velük pár szót. Nézem, ahogy a naptól változik a sziklák színe. Sokat alszom, vagy ülök, és nézem, ahogy zajlik az élet. De látom, magának nehezére esik. Bólogattam. – Igen, utálom a semmittevést. Az agyamra megy. – Kár. Pedig lehet, hogy jó hatása lenne. Élesen ránéztem, aztán mégis inkább magamban tartottam, amit válaszolni akartam. – Szóval… egy idős nő? Hol van, és maga honnan ismeri? – Innen pár óra autóval, délre, egy Tiouada nevű faluban lakik. Nana ismeri, még gyerekkorából… távoli unokatestvér. – És el tudja olvasni a tifinagot? Taib vállat vont. – Nana szerint igen. De hát maga csak nyerhet a dolgon. Legrosszabb esetben egy kis időt együtt tölt az egyik legszimpatikusabb tafraouti férfival, és körülnéz ezen az izgalmas vidéken. Szerintem nem rossz bolt. – Komolyan mondja?
Ravaszkásan nézett rám a hosszú szempillája alól, ami, konstatáltam némi bosszúsággal, hosszabb volt, mint az enyém. – Többen mondták már. – És fizetnem is kell a megtiszteltetésért? – Lassan kezdtem kitanulni a helyiek logikáját, akik eléggé arra utaztak, hogy mosolyogva felajánlott szívességek ürügyén megvágják a külföldieket. Taibot sértette a kérdés, de gyorsan fegyelmezte magát. – Ha óhajtja, hozzájárulhat a benzinköltséghez – felelte kurtán és fölállt. – Esetleg hozzon kabátot. Naplemente után gyorsan hűvösödik odafönt. Lesietett a lépcsőn a szálloda parkolója irányába, s ahogy utánanéztem, némi bosszúságot éreztem. Aztán hol fél lábon ugrálva, hol sántikálva elindultam a szobámba a dzsekimért. * Körülnéztem a parkolóban, de Taib nem mutatkozott. Néhány balek autós ott hagyta a napon főni az autóját, sima, négyajtós, bérelt kocsik voltak, míg a szállodaigazgató ősrégi Renault-ja elégedetten hűsölt a fügefa árnyékában. Ezeken kívül egy üres Dacia kistehert láttam meg egy csillogó fekete szabadidő-terepjárót. Alig pár napja voltam Marokkóban, de a helyiek autóit már messziről meg tudtam különböztetni a külföldiekéitől; arra jutottam, hogy Taib nyilván elment tankolni az övével. Úgyhogy amikor a terepjáró halkan zümmögve megindult és mellém kanyarodott, igencsak meglepődtem. – VW Touareg – mondtam, miközben behuppantam az utasülésre. – A neve miatt választotta? – Egyáltalán nem – felelte rezzenetlen arccal, és már suhantunk is a bőrüléses, légkondicionált luxusban. Hosszú domboldalon gördültünk lefelé a szállodától: előbb terrakottára festett modern épületek között, aztán láttam egy
internetkávézót, amelynek kirakata tele volt kézírásos feliratokkal, egy helyi régiségeket áruló boltot, egy öregembert, amint oldalvást ült egy csontsovány öszvéren, egy teherautót, amelyről több száz rekesznyi üdítőt pakoltak egy szemlátomást máris dugig tömött raktárba. Nyújtogattam a nyakamat. – Fullkalóriás kóla – állapítottam meg. – Borzalom. – Hát igen – mondta Taib. – A diétás változatot nem szeretjük, mi úgy nevelkedtünk, hogy a cukor kincs. Aki light kólát iszik, az biztosan szegény. Hiába kerül ugyanannyiba. De mi is beszálltunk az üzletbe: a marokkói cukrot sokfelé használják a világon. Nászajándékba, különleges alkalmakkor az emberek még mindig gyakran adnak süvegcukrot. Anyámnak még mindig megvannak az esküvői cukrai is, meg amit az én születésemkor kapott. – Komolyan? Süvegcukor? Azt hiszem, én még nem is láttam olyat. – Majd fog. A városközpont tele volt iskolásokkal, izgatottan fecserésztek vagy hármas-négyes csapatokban baktattak, a fiúk piacon árult, hamisított farmerben, trikóban, hamis Nike-cipőben, a nádszálvékony, sötét hajú-bőrű kislányok nadrágban és fehér köntösben, mintha éppen ebédszünet lenne egy gyógyszerésztanonckongresszuson. Alig egy-kettőnek volt bekötve a feje, bár az a néhány nő, akit láttam – a gyerekek anyja, nagynénje, nővére – mind az előírásos fekete haikot viselte, ami csak az arcukat, mozgékony, barna kezüket és színes cipőjüket hagyta szabadon. A férfiak az út menti kávézók elé kitett asztaloknál ücsörögtek, cigarettázva, teázva, beszélgetve, bár lusta tekintetük minden apró részletet számba vett. Békés és nyugodt volt minden, senki nem erőltette meg magát, kivéve talán a kávézó dolgozóit. A főtéren Taib leállította az autót és kiszállt, engem otthagyott a kocsiban. Körülnéztem. A tér egyik oldalán poros üzletek sorakoztak. Előttük szőnyegek, az élénk színeket régi színes fényképek tompa árnyalataira fakította rajtuk a nap, aztán csíkos gyapjúköpenyek és kapucnis ruhák, olyan súlyosak,
hogy legföljebb a Déli-sarkra venné föl őket az ember, egy kopott filcen díszkardok és – tőrök, ezüst ékszerek, vaskos gyöngysorok, másutt zöldre patinásodott rézkannák, egy csomó régi agyagkorsó, amilyeneket Lalla Fatma házában láttam – csupa turistáknak való, már-már hitelesre piszkolódott holmi. Befülledt az autóban a levegő: elfordítottam a slusszkulcsot és leeresztettem az ablakot. Éppen két tizenéves srác gördült el lassan mellettem egy viharvert kerékpáron, és az egyikük a válla fölött visszanézett rám. Valamit mondott a társának, aki fölhúzott lábbal, mint egy csupa térd és könyök csomag, előtte ült a kormányon, aztán visszafordult a biciklijével, és megint elimbolygott mellettem, az ellenkező irányban. – Gazella! – kiabálták egyszerre, majd vihorászva eltekertek. Gazella? Ez most alattomos sértés volt vagy bók? Fogalmam sem volt. Föltételeztem, hogy jobb, mint ha valaki azt kiabálta volna rám, hogy „Víziló!” vagy „Elefánt!” de akkor is… Körülnéztem, és láttam, hogy a kávézó előtt ülő férfiak közül páran nevetgélnek az eseten. A többiek csak figyeltek a lusta fekete szemükkel, az arcukról semmit sem lehetett leolvasni. Megkönnyebbülve láttam, hogy már Taib is előkerült, bár éppen vadul vitatkozott egy díszesen hímzett szegélyű, királykék köntöst és hatalmas fekete turbánt viselő valakivel. Dühödt torokhangok csaptak elő mindkettejükből, és mérgesen hadonásztak. Aztán Taib vállon ragadta a másikat, már azt hittem, verekedni fognak, ám egy pillanattal később szívélyesen átölelték egymást, és harsány nevetésben törtek ki. Világos volt: nemcsak a nyelvből, de a helyiek testbeszédéből sem értek egy hangot sem. Taib kinyitotta a kocsi ajtaját, és közelebb húzta a társát: – Ő az unokatestvérem, Azaz. Ahhoz képest, hogy rokonok voltak, alig hasonlítottak egymásra. Taibnak finom csontú, hosszúkás arca volt, Azaznak viszont húsos, elégedett feje, nagy Szaddam Huszein-bajusszal.
– Isten hozta, isten hozta! – üdvözölt Azaz, és erőteljesen rázogatta a kezemet. – Én nagyon jól beszélek angolt, és franciát, és németet, minden turista tőlem kérdez mindent. Nagyon sajnálom, hogy balesetet szenvedett az Oroszlán fejen. El voltam képedve. – Már egész Tafraout tud róla? – kérdeztem meglehetősen pikírten. – Ó, igen – válaszolta nyugtatólag. – Egész Tafraout! Mindenki tudja a fiatal angol hölgy esetét. De nagyon örülünk, hogy az oroszlánunk vigyázott, és odaküldte Taibot segíteni. – Csak félangol, ha már itt tartunk: angol apa, francia anya. – Gondolom, a barátai megijedtek, amikor lejöttek az Oroszlánról, és nem találták magát! – Őróluk is tud? – Természetesen! Minden hegymászót ismerek, aki idejön. Sok angolok! Megismerkedtem John Brownnal és Chris Boningtonnal is, meg az újságírókkal, akik az útikönyveket és a cikkeket írják. Mindenki hozzám jön, hogy beszéljek nekik a hegyekről és az itteni mászóutakról. Úgyhogy igen, ismerem Milest is, Eve-et is, és a kedves férjét, Jezt is. – Nem a férje – vágtam közbe. Azazt egyáltalán nem rázta meg a hír, sőt, ellenkezőleg – nagyot nevetett és összecsapta a tenyerét. Nagyon húsosnak és puhának tűnt a keze, és szinte elborították a különleges ezüstgyűrűk. Nem hegymászókéz volt, az biztos. – Ó, mi itt nagyon nyitottak vagyunk, nem izgatjuk magunkat. Majd azt mondjuk Jezre, hogy Eve copainje, nagyon jó barátja. Azaz hátralépett. A szemem sarkából láttam, hogy összenéztek Taibbal, aztán mindketten beszálltak az autóba, Azaz hátulra ült. Igaz, annyira előrehajolt, hogy ezzel az erővel akár közöttünk is ülhetett volna. Taibbal végig berberül karattyoltak, nem is fárasztották magukat fordítással. Elhagytuk a várost, és egy hegyi úton haladtunk föl, a fennsík felé, nagyon sokáig. Enyhe pánik
kezdett nőni bennem: hová is megyünk tulajdonképpen? A falu nevét is elfelejtettem, még egy sms-t sem tudok küldeni Eve-nek, hogy merre vagyok. Megint eszembe jutott, hogy voltaképpen semmit sem tudok Taibról, az unokatestvéréről még annál is kevesebbet. Lehet, hogy kivisznek egy távoli helyre, és valami szörnyű próbatételnek vetnek alá? Kint hagyják a hullámat a vadonban, sakálok és keselyük martalékául? Vannak itt egyáltalán keselyűk? A kávézóban vigyorgó férfiak jutottak eszembe, a csúfolódó biciklis fiúkkal közös, férfias cinkosságuk – ha eltűnnék, vajon az egész közösség bezárkózna, és minden kommunikációt megtagadó fapofával nézne a világba? Ugyanúgy, ahogyan az épületeik is magas falak és bezárt ablakok mögé rejtették minden titkukat? – Értesítenem kell Eve-et, hogy hova mentem, különben aggódni fog – mondtam jó hangosan, hogy félbeszakítsam a beszélgetésüket. – Á, fölösleges – nyugtatott meg Taib. – Mindenki tudja, hogy velünk jött Tiouadába, mert ott ma este fichta van. – Micsoda van? – De már újra egymással fecsegtek. Azt sem tudom, hogy kell leírni a falu nevét. Beletúrtam a táskámba a mobilomért, bekapcsoltam, és már írtam volna az sms-t, amikor pittyegett, és megjelent a borítékikon: üzenetem érkezett. Kinyitottam. PASIK +HIVTAK VACSORÁZNI FALUJUKBA. UGYE NEM GAZ. MAJD JVK. CSOK EVE Remek. Gondoltam, válaszolok, de akkor már villogott a térerőjel, majd el is tűnt. Még remekebb. – Mi az a fichta7 – kérdeztem, amint egy pillanatnyi szünet állt be a traccsolásukban. – Une fête, ünnepség, egy parti! – Naaagy parti! – lelkendezett Azaz. – Sok zenész lesz, mindenki jól érzi magát. És Taib meg én játszani fogunk. – Játszani? – Dobolunk! Agwalon és tamtamon, Mohammed meg elhozza a gangáját…
Gangá*. Talán gandzsáxa gondolt? Milyen parti lesz az? Több fokot ugrott a pánikszintem. – De hol vannak a dobok? – kérdeztem. – Hátul, Azaz mögött. Hátrafordultam. A hátsó ülés mögött hatalmas kupac látszott: takarók, dobozok, egy rekesz, és valóban, két nagy, azonosíthatatlan tárgy, egy régi, színes szőnyeggel álcázva. – Azt hittem, csak beugrunk ahhoz az idős hölgyhöz, megkérdezzük, hogy mi van az amulettemre írva, és már jövünk is vissza. Taib egykedvű arccal fordult felém. – Marokkóban nem szokás csak úgy „beugrani” valakihez – mondta higgadtan. – Mi hagyományosan nagy vendéglátók vagyunk. Lesz ennivaló, tea, zene… – És meddig fog ez az egész tartani? Nekem vissza kell érnem a hotelba. – Mert olyan sok dolga van. Rávillantottam a szemem és elvörösödtem. Tudtam, hogy nagyon barátságtalanul viselkedem, túlreagálok egy kedves meghívást, pedig végre láthatnék valamit az itteni életből is, de akkor is készületlenül ért, és idegesített, hogy nincs beleszólásom semmibe. Még az is fölmerült bennem, hogy megfordíttatom Taibbal az autót és visszavitetem magam Tafraoutba, de minek is? Vár ott engem valami? Unatkozzak órák hosszat a teraszon, míg lemegy a nap, aztán vacsorázzak egyedül egy nem túl fényes szállodai ebédlőben? Az isten szerelmére, Izzy, korholtam magamat, lazíts már egy kicsit. Használd ki a lehetőséget. Mosolyt erőltettem az arcomra. – Oké, biztos nagyon jó lesz. – Nagyon fog tetszeni magának – ígérte Taib, és már karattyoltak is tovább azon a harsány és érthetetlen nyelvükön. A berber igen nyomatékos nyelv, tele van mélyen hátul képzett zárhangokkal és krákogó hangokkal, és mint minden olyan nyelv, amit az ember nem ismer, ez is gyorsnak és agresszívnek hangzott. A
sok erőteljes kézmozdulattól, ami a legegyszerűbb baráti – vagy unokatestvéri – társalgást is kísérte, indulatosnak is tűnt, de egy idő után mégis inkább megnyugtatónak találtam a jelentés nélküli hangmasszát, mert így teljesen ki tudtam kapcsolni, és csak az autó mellett rohanó tájat néztem. És micsoda táj volt az! Hatalmas és nyers, filmszerűen szélesvásznú, és úgy terült el az ember előtt, mint valami ígéret – vagy fenyegetés. Angliában semmi sem volt ilyen nagy, vagy ilyen üres. Még a sík vidék is, amin áthajtottunk, az is látványos volt a hol itt, hol ott feltünedező, az elemek által fantasztikus alakúra faragott, óriási sziklaképződményekkel: ötméteres gombák, amelyeknek egykor vaskos oszlopát almacsutka-szárrá mállasztották a homokviharok; egymásra dobált kőpalacsintáknak látszó, elképesztő sziklarakások; magas kúpok, sascsőrszerű kiugrókkal; ülő nyúlra, alvó nőre emlékeztető, kerekded formájú kövek; és egyik csúcsos kőtorony a másik után. Taib megérintette a karomat, és az egyik ilyen toronyra, egy különálló, megdöbbentő példányra mutatott. – Látja azt? Mi úgy hívjuk: Aglain. Azaz fölnyerített a hátsó ülésen. – És az mit jelent? – kérdeztem, és rögtön vissza is szívtam volna a kérdést, annyira nyilvánvaló volt, hogy mi lesz a válasz. – Farok a golyókkal – mondta gonoszul csillogó szemmel. – Ha egy nő gyereket akar, elzarándokol ide, és megérinti – magyarázta Azaz készségesen. – És segít is! Sok rokonom jött ide, sok gyerekük is van. – Akarja, hogy odakanyarodjunk, meg akarja érinteni? – kérdezte Taib ártatlanul. – Ez az autó minden terepet bír. – Nem! – robbant ki belőlem. – Nem akarom. Micsoda primitív baromság ez! – Miért, már van gyereke? – Ha jól láttam, Azaz nem akart zavarba hozni, de így is kínosan éreztem magam. – Nincs.
– De ebben a korban már kellene, hogy legyen – folytatta, tudomást sem véve semmilyen illemről, de az én növekvő zavaromról sem. – A mi kultúránkban a nők karriert csinálnak – mondtam kimérten. – Szerintünk az épp olyan fontos, mint a gyerek. – Semmi nem olyan fontos, mint a gyerek – mondta ünnepélyesen, miközben én elfordítottam a fejem fürkésző tekintetük elől. Kisvártatva balra kanyarodtunk. Az út emelkedni kezdett, cikcakkban, hajtűkanyarok sorozatán át, szédítő, vöröses sziklaomlásokkal szegélyezve. A csúcshoz közeledve hátrafordultam, hogy szemügyre vegyem a magunk mögött hagyott utat, és elállt a lélegzetem: roppant kiterjedésű, szinte csupasz táj, nyers kovádon az egész, elszórt sziklatömbökkel és gyér növényzettel, sehol egy lélek, sehol egy ház. Messze, nagyon messze, az Amelne-völgy fölé magasodva ott sötétlett a Jebel al Kest fenyegető fala, és álmélkodva láttam, hogy még ilyen messziről is milyen pontosan kivehetők az Oroszlán arcának mély vonásai. Nem csoda, hogy a helyi mitológia szinte kegyelettel emlegeti ezt a szirtet: ilyen irányponttal még ebben a vadonban sem tud eltévedni senki. Elképzeltem a valahai kereskedőket, ahogy kimerülten, arannyal és elefántcsonttal és strucctollal megrakott tevéikkel észak felé haladva kiérnek a sivatagból, aztán kibukkannak ezen a hegyen, amelyen most a Touareg kanyargott fölfelé, és fölszabadult szívvel a többhetes, talán több hónapos, viszontagságos utazás után egy buja oázis hívogató ígéretét követve irányt vesznek egyenesen az Oroszlánfej felé. A hágó túloldalán ismét megváltozott a táj, fenséges, kanyargós völgy tárult elénk, amit egy hatalmas, eltűnt folyó vághatott, meredek, rózsaszín sziklákat hagyva maga mögött; az egész egy nem is olyan miniatűr Grand Canyonra emlékeztetett, jól elkülönülő kőzetrétegekkel, mintha egy geológia-tankönyv színes ábráját látnánk. De itt nem volt Colorado folyó, tulajdonképpen semmi sem utalt a látványos szurdokot kivájó víz erejére, lent, a mederben nem
volt semmi, csupán a valamikori hullámok által simára és fehérre mosott, száraz sziklatömbök. Már lefelé haladtunk, az egyik oldalon szinte függőleges falak meredeztek, a másik oldalon omlékony sziklahalmok tornyosultak, itt-ott kis narancssárga virágokkal és hegyes indiai fügékkel. Keskeny szemű kecskék néztek utánunk, ahogy az út követte a kísértetfolyó gázlóit. Aztán egy göröngyös töltésűt következett, kerekeink egész kavicszuhatagot vertek fel, ami minden nyomunkat rögtön el is tüntette. Egy rövid, szürreális pillanatig úgy éreztem, az előttünk elnyúló, ismeretlenbe futó keskeny makadámcsík jelenti a jövőmet, míg mögöttünk lassan, de biztosan kitörlődik, porrá s hamuvá válik minden, ami a múltam volt. Végre megérkeztünk Tiouadába, egy roskatag vályogházakból és modern, agyagtéglás épületekből álló, ellenszenves településre. Tafraouthoz képest nyomorúságosnak és elhanyagoltnak, a létnemlét határán billegő falunak tűnt, minden, minden, minden száraz volt benne. Elhaladtunk egy karám mellett, egy rojtos kötéldarabbal egy póznához kötött szamár árválkodott benne. Az állat fölemelte a fejét, közömbösen bámult ránk, mint aki nem vár semmit az élettől, s ebben a várakozásában nem is csalódik. Egy szál zöldet sem láttam a karámban, se egy levelet, se egy növényt: az a darab kötél volt a legehetőbb, amihez a szamár hozzáférhetett. A falu elhagyatott volt, a zsaluk zárva, az ajtók zárva, még az obligát vegyesbolt vasrácsa is be volt húzva, nem moccant semmi. Rozsdás autók sültek a délutáni napon, gyerekek nem játszottak az utcán, még egy kóbor macska vagy egy kutya sem heverészett a téren álló eukaliptuszfa papírszáraz levelei alatt. Meg sem fordult volna az ember fejében, hogy egy rejtélyt épp itt oldjanak meg, hogy egy elveszett, ősi nyelv utolsó őre élne itt: sőt, hogy egyáltalán bárki is lakna ezen a helyen. Az már inkább, hogy mondjuk aznap reggel a falu teljes lakossága összegyűlt, és hosszú halogatás után végre úgy döntött, a falut otthagyják az aszály és az elsivatagosodás
martalékául, aztán mindenüket összeszedték, és egy jobb élet reményében elvándoroltak máshová, ahol magasabb a vízszint és valami növényzet is található. – Hol vannak az emberek? – kérdeztem egy idő után. – Majd meglátja. – Taib csak ennyit mondott. Egy sor hivatalos épület mellett mentünk éppen, előttük ernyedten lógott a zöld-piros nemzeti zászló. Valaki fekete festékkel grafitit mázolt a legszélső falra: egy „VIVE LE TIPHINAGH! Éljen a tifinag!” feliratot, mellé pedig egy fölemelt karú, szétterpesztett lábú, dacosan és önfeledten táncoló pálcikaemberkét. Mintha valahol már láttam volna ezt az alakot. Megkérdeztem Taibot, mi az. – Berber büszkeség – mondta Taib titokzatosan. – Úgy hívják: Aza, az amazighok, a Szabad Emberek szimbóluma. – Tényleg? És kik azok a Szabad Emberek? Taib sötéten elmosolyodott. – Mi. Észak-Afrika eredeti népe a berberek voltak. Mi már a rómaiak előtt itt voltunk, és jóval az arabok előtt is. Volt saját nyelvünk és kultúránk, saját vallásunk és hitünk. Az arabok a keleti sivatagokból jöttek a hetedik században, lángoló kardként hozták magukkal az iszlámot. Az arab betolakodók törvényen kívül helyezték a berber nyelvet és a tifinag ábécét, ha a saját otthonunkban berberül beszéltünk, azt is felforgatásnak tekintették. De a berber büszke nép, s mivel mindig viszontagságok közepette éltek, jól tudják, hogyan kell kitartani, akkor is, ha rosszak az esélyek. Ellenálltak, és brutális elnyomatásban volt részük. De akkor is folytatták a harcot, évszázadokon át, makacsul szembeszálltak az arab, aztán a francia integrációs nyomással is. Létrejött a berber szeparatista mozgalom. Az utolsó király, II. Hasszán idején vesszőzéssel vagy még súlyosabb büntetéssel sújtottak mindenkit, aki a berberek ügyét támogatta. De minél jobban rátaposnak a kígyóra, az annál inkább marni akar.
– Így van – mondta Azaz, s mindig vidám arca most ünnepélyes kifejezést öltött. – Szomorú időszak volt. Sok embernek egyszerűen nyoma veszett. – Azaz édesapja a szeparatista mozgalom tagja volt, de nem fegyverrel harcolt: csak a szabad választásokért emelt szót. Meghalt a börtönben – mondta Taib komoran. – Erről ma már senki nem beszél. Új király van, aki progresszívebb, mint a nagyapja, V. Mohamed, vagy az apja, II. Hasszán. Jól tudja, hogy ha Marokkót sikeres, modern országgá akarja tenni, ahhoz nyugalmat, politikai stabilitást kell teremtenie. Befordultunk egy sarkon, és hamarosan sovány birkákból álló nyáj állta utunkat. Nem hittem a szememnek: hol tudnak ezek legelni? Sehol nem lehetett látni egy csöpp zöldet sem. Itt nyilván az állatoknak is ugyanolyan szívósaknak kell lenniük, mint az embereknek. Szégyen, hogy mégis megeszik őket. – És miért nem kapott nagyobb támogatást a mozgalom? – kérdeztem. Taib elgondolkozott ezen, ujjai bonyolult, idegen ritmust doboltak a kormányon, míg arra vártunk, hogy a birkák odébb ballagjanak. – A marokkóiak legtöbbjének vannak berber gyökerei, de már nagyon kevesen vannak olyanok, akik elsősorban és mindenekelőtt berbernek tartják magukat. Nem engedhetik meg maguknak. A múlt század különösen nehéz időszak volt. A franciák gyarmatukká tették Marokkót, és elszipkázták természeti kincseit. Háború háborút követett, és a nyomukban persze hatalmas szegénység járt. Ha az ember boldogulni akar, beszélnie kell arabul, beszélnie kell franciául. Ha berberül szólal meg, tudatlan parasztnak nézik, és úgy is bánnak vele. A fiatalabb nemzedék már nem akar vidéken gürcölni a megélhetésért: beköltöznek a városokba, nyugati életforma szerint élnek. Inkább betagozódnak a rendszerbe, mint hogy harcoljanak ellene. – Sóhajtott. – Az én családom jó példa erre, bár Lalla Fatma még még mindig az a szál, ami összeköt az örökségünkkel. Elvesztettük a kapcsolatot a régi nyelvvel, a régi szokásokkal. Az
embereink már a legeldugottabb zugokban sem tudnak tifinagul írniolvasni. A beszélt nyelvet sikerült megőriznünk, de az ábécénket már régen nem tudjuk használni. Mostanában legalább azt támogatják, hogy az iskolában tanítsák: a király nemzeti kincsnek nevezte az amazigh kultúrát. De a baj már régen megtörtént: nagyon szégyellem, hogy Tafraoutban nem lehet csak úgy odamenni bárkihez, és megkérni, hogy olvassa el a feliratot azon az amuletten. Senki sem tudja elolvasni, hiába írták a saját tulajdon nyelvünkön, abban a dialektusban, amelyet nap mint nap használunk. Addig a pillanatig föl sem fogtam, hogy a nyelv, amit körülöttem beszélnek, amit hallok, és az amulett furcsa szimbólumai kapcsolatban állnak egymással. És hirtelen beugrott, honnan volt ismerős a falon látott rajz: ez volt a bevésett felirat egyik jele. Milyen érdekes: a váratlan összefüggés lelkesítően hatott rám és ugyanakkor zavarba is ejtett. Az utolsó birka is lebotorkált az útról, mi pedig balra kanyarodtunk és egy aszfaltozatlan ösvényen gurultunk tovább, kerekeink csikorogtak a kőtörmeléken. – És hogy kerülnek a képbe a tuaregek? – kérdeztem. Taib nagy szakértelemmel kerülgette a kátyúkat, hol jobbra, hol balra rántva a kormányt. – Jó kérdés. Valaha mind egy nép voltunk, a berberek szétszéledtek egész Észak-Afrikában, Marokkótól egészen Egyiptomig. De amikor a rómaiak elfoglalták a Maghrebet, a helyi lakosság egyik része megadta magát, egy másik része ellenállt, sokan pedig kimenekültek a sivatagba. Ez utóbbiak voltak a tuaregek. A sivatagban nem számítottak a politikai határok és nem parancsolt nekik senki, még a beduin fosztogatókat is sikerült elkerülniük. Ők vitték tovább kultúránk gyökereit, többek között az ősi ábécénket is. Mostanra már csak ők őrzik a tifinagot, különösen ha annak legrégibb válfajáról van szó, mint a maga amulettjén lévő felirat esetében. – Maga szerint tényleg olyan régi az amulett?
– A stílusa bizonyosan nagyon tradicionális. A tuaregekkel kapcsolatban nem szabad elfelejteni, hogy az életmódjuk, a legutóbbi időktől eltekintve, ezer éven át nagyjából változatlan volt. De az utolsó nemzedéket aszályok, éhínség, üldözés sújtotta, radikálisan csökkent a lélekszámuk. És bizonyos mértékig természetesen a modern világ is megtette a magáét. Amikor azt mondom, hogy az amulettje ősi tárgynak látszik, azalatt a dizájnját értem, ami századok során, kovácsmesterek generációin át hagyományozódott apáról fiúra. Tehát lehet, hogy ez a medál ezeréves, lehet, hogy csak száz, vagy még kevesebb, ezt nehéz megmondani. A motívumait fölismerem, de hogy pontosabban meg tudjam mondani a korát, ahhoz többet kellene tudnom az eredetéről. Viszont a benne lévő írás sokat elárulhat. És ebben segíthet Lallawa. – Ohó! – kiáltott fel erre Azaz, és szinte kivirult az arca. – Lallawa! Ő csinálja a legfinomabb m'szment a világon! Lallawa. Ezt a nevet hallottam mindig az álmaimban. Valami hidegséget éreztem a szívem táján. * Amikor azonban bekopogtattunk hozzá, Lallawa nem került elő. Taib belesett az ablakon, közben hangosan szólongatta az asszonyt. – Az utóbbi időben egyre süketebb – közölte velem –, és egyre többet alszik. – De még mindig nem történt semmi. Hátramentünk a sártéglából épült, a többi házhoz hasonlóan terrakotta árnyalatúra meszelt kis ház mögé, és egy üres karámot találtunk. A porban csirketollak is voltak, kecskeszar is, de állat sehol, csak a fülledt délutáni levegőben terjengő dohszag. Azaz a homlokát ráncolva mondott valamit Taibnak, aki megrázta a fejét. – Eltűntek az állatai, pedig olyan büszke volt rájuk. Nagyon rossz jel. Megyek, megkeresem Habibát. Ő biztos tud valamit. – Ki az a Habiba?
Talán csak képzelődtem, de kérdésem mintha kellemetlenül érintette volna. – Az egyik… unokatestvérünk – mondta végül. – Az enyém és Azazé. Lallawa azelőtt Habiba családjával lakott. Visszamentünk az ösvényen, vissza az elhagyatott városba, el a hivatalos épületek és a lázító grafflti mellett. Nem messze a főtértől, egy kipingált fal árnyékában parkoltunk le, a freskón Disney-figurák és híres futballisták képei keveredtek az elegánsan indázó arab írásjelekkel. – Habiba itt tanít – magyarázta Taib, miközben mindhárman kiszálltunk az autóból. A késő délutáni nap szinte fejbe vágott, ez juttatta eszembe, eléggé megkésve, hogy már órák óta nem ettem és nem is ittam semmit. Taib mellém lépett, és se szó, se beszéd, átkarolta a derekamat, hogy segítsen a járásban. Már épp tiltakozni akartam, de aztán meggondoltam magam, inkább nem szóltam semmit. Hiszen csak segíteni akar, és olyan hívogató az árnyékos iskolaudvar! De azért így is zavart a közelsége: a csípőnk minduntalan összeütközött, éreztem inas vállizmainak mozgását, testének a ruha anyagán is átsütő melegét. Az iskola bejáratánál – szerény, előre gyártott épület volt, az ajtó előtt rozoga lépcsőkkel – Azaz előrement. Eltűnt az ajtó sötétjében, majd pár pillanat múlva fölhangzott a szaggatott, hangos berber szóáradat, sok-sok éles kiáltással és nevetéssel tarkítva. Taib fölsegített a lépcsőn, és beléptünk a jótékony homályba. A késői óra ellenére vagy harminc-negyven gyerek zsúfolódott össze az egyetlen helyiségben. Őrülten vigyorogtak a sántikáló turista láttán, csak úgy villogtak a fehér fogak a félsötétben. A kisebbek a szájukra szorították a kezüket, és leplezetlen élvezettel mustrálgattak, mások kiabáltak valamit, amit persze nem értettem, a többiek meg csak nevettek, nevettek. Végül a tanítójuk, egy sovány, nyílt tekintetű, barna szemű férfi poros barna köntösben, mint egy kolduló szerzetes, leintette őket, amitől többé-kevésbé helyreállt a
rend. Aztán Taib és Azaz felé fordult, és élénk, intenzív tárgyalásba kezdtek. Körülnéztem. Miután a szemem megszokta a félhomályt, föltűnt, mennyire különböznek egymástól a gyerekek. Tafraoutban, alig pár órányi autóútra innen, az összes gyerek egyformának tűnt: tejeskávé színű bőr, fényes fekete haj. Itt – a legsápadtabb európai fehéret kivéve – minden színárnyalat képviseltette magát. Az egyik kislánynak sötét, mandula-vágású szeme volt, pasztellszínű fejkendőjében, gyöngy fülbevalójával csinos arab hercegnőnek tűnt, a bőre pedig olyan világos volt, mint az enyém télen; a szomszédja a mély, telt ébenfaszínt képviselte, a feje, mint egy kerek golyó, a haja szoros kukoricasorokba fonva. Mellette egy hatéves forma kisfiú ücsörgött, termetre és korra talán a fele lehetett a lányoknak, a helyi berberek éles arccsontjával, finom vonásaival, aztán egy meghatározhatatlan nemű kis manó, kopaszra borotvált fejének búbjáról egyetlen hosszú, ficánkoló copf lógott. Páran trikóban voltak, de a trikójuk mintha valaki másé, esetleg többeké lett volna, a legtöbben azonban a hagyományos, halványkék vagy mustársárga köpenyt viselték. Az osztályterem makulátlanul tiszta volt, szerencsére, hiszen a gyerekek a földön ültek. Körben, a falakon a kézimunkáik sorakoztak, ugyanolyan kis házak, mosolygó napocskák és pálcikaemberkék, mint a világ összes iskolájában, kis hímzett terítőfélék, kézi szövésű szőnyegek, ugyanolyan geometrikus mintákkal, mint nagyobb méretű társaikon, amelyek ott aszalódtak a tafraouti piacon. Valaki megrángatta a kezemet. Lenéztem, egy kicsi lány mosolygott rám, az elülső fogai hiányoztak. – O vafy net – nógatott, és egy párna felé húzott, amelyet ünnepélyesen odahelyeztek az osztály elé a földre. Suta mozdulatokkal sikerült lehuppannom és elhelyezkednem, mire a gyerekek sáskaként csaptak le rám, kacagtak és mondták a magukét, hogy figyeljek rájuk, mintha a szintkülönbség eltűntével
immár egyértelműen maguk közül valónak tekintettek volna. Annyira, hogy egyikük egyenesen befészkelte magát az ölembe. – Bonjour – csiripelte, és rám függesztette hatalmas fekete szemét. – Bonjour – feleltem bizonytalanul. Visszaemlékezni se tudtam, mikor értem utoljára gyerekhez, hát még arra, hogy egy kicsi ilyen boldog bizalommal ült volna bele az ölembe. – Hogy hívnak? – Ennél jobb nem jutott eszembe. – Voyez! – szólított fel, s az orrom alá nyomta a füzetét. Az egyik oldalon öt egyszerű jel volt egymás mellé rajzolva, csámpás golyóstoll-vonásokkal: kis kör, függőleges vonal, nagy kör, ponttal a közepében, kis kör, nagy kör, függőleges vonallal kettévágva. – Mon nom! – mondta diadalmasan. – Hasna. Döbbenten néztem Taibra. – Leírta a nevét? Tifinagul? Taib büszkén mosolygott. – Igen, Habiba nincs itt, ma Abdelkader tanította őket. Nagy szerencse, mert ő élen jár a berber ismeretek terjesztésében. Nem akarja megmutatni neki a medált? Most, hogy idáig jutott a dolog, már korántsem voltam biztos benne, hogy tényleg meg akarom-e fejteni vagy fejtetni az amulettbe zárt rejtélyt. Mi van, ha az a pár jel egyszerűen csak egy név, amit egy rég halott férfi vagy nő írt fel, egy név, ami már senkinek a világon nem fontos, és persze nem fontos nekem sem? Mi van, ha egy régi átok, ahogy Taib nagyanyja hiszi? Gyorsabban, majd még gyorsabban kezdett dobogni a szívem. De ahogy minden szempár várakozón tekintett rám, és mivel elvileg éppen ezért vergődtünk el idáig, nevetséges lett volna ellenkezni. Kivettem a táskámból az amulettet és átnyújtottam Taibnak, aki óvatosan eltolta a kiemelkedő részt, és a tenyerébe rázta a papírtekercset. Abdelkader elvette, kisimította. Ahogy ránézett az írásra, a két szemöldöke közti függőleges vonal erőteljes barázdává mélyült.
Szokatlan csend támadt a teremben, mintha valahogy a gyerekek is fölfogták volna, hogy jelentős esemény zajlik, talán valami varázslat bomlik ki itt, a szemük előtt – ha csöndben, nagyon csöndben maradnak. Senki sem mozdult, sőt, mintha a lélegzetüket is visszafojtották volna. Egy idő múlva a tanító megfordította a kis papírszeletet, és most úgy tanulmányozta. Odavitte az ablakhoz, a fény felé tartotta; aztán visszajött az osztály elé és le-föl járkált. A gyerekek tágra nyílt szemmel, várakozón nézték. Nekem ugyanúgy elkezdett viszketni és izzadni a tenyerem, mint amikor egy nehéz mászóúton töprengek. A tanító végül mélyen, őszintén felsóhajtott. – Ez messze meghaladja az én korlátozott képességeimet a tifinaggal kapcsolatban – mondta precíz franciasággal. – Természetesen több írásjel van, amit fölismerek, de ebben a széles régióban, tulajdonképpen egy fél kontinensen, ahol a tifinagot használták, a betűk formája vidékenként jelentősen eltér egymástól. És azt is meg kell mondanom, hogy nem tudom eldönteni, merrefelé kell olvasni ezt az írást… nem, nem, ne nevessen, nem olyan egyszerű az! Keresztvonalasan van írva, és nem tudom, honnan kell kezdeni. A jobbról balra haladás gyakoribb, de a régebbi szövegek a lentről fölfelé való írásmódot is használták. Ez a nyelv tulajdonképpen onnan ered, hogy a sziklákra akartak írni valamit, tehát logikus lehetett, hogy a földnél kezdjék és fölfelé haladjanak. És a tuaregek természetesen a legősibb nyelvfajtát használták, a legtisztábbat: a magánhangzókat mindig úgy kellett kikövetkeztetni. A formák azóta mind földrajzilag, mind nyelvileg módosultak. És ez sajnos meghaladja az én tudásomat. – Mentegetőzve széttárta a karját. Taib a saját nyelvükön mondott neki valamit, mire Abdelkader megvakarta a fülét és bólintott, aztán megint mutatott valamit a papíron, erre mindketten újra az amulettet vizsgálgatták. Aztán meg Azaz kérdezett valamit, mire mindhárman egyszerre kezdtek
beszélni. El sem tudtam képzelni, hogyan értik meg egymást, de ők láthatóan elégedettek voltak a kommunikáció ezen módjával. Ám a gyerekek már képtelenek voltak nyugton maradni, én se nagyon. – Most mi van? – szóltam rá erélyesen a férfiakra. – Miről beszélnek? Elvégre az én amulettemről van szó. Taib felém fordult. – Elnézést. Abdelkadernek az a véleménye, hogy ez egy régi darab, és egészen biztosan tuareg eredetű, mert nem látni egyetlen olyan újabb kiegészítőt sem, amelyeket az eredeti nyelvből hiányzó hangok vagy írásjelek pótlására kezdtek alkalmazni. Például magánhangzók: a tifinag régi változatai szinte alig jelöltek magánhangzókat, mi viszont már igen. De ez annyira komplikált… – Úgy hagyta félbe a mondatot, mintha azt mondaná: egy nő ezt úgyse képes fölfogni. Már éppen fölfortyantam volna, amit ő ösztönösen megérezhetett, mert védekezőn föltette a kezét, és folytatta: – Azt is mondja, hogy Habiba éppen Lallawát ápolja, mert nagyon beteg. A falubeli asszonyok fölváltva vigyáznak rá. Gondolom, illendő lenne benéznünk hozzá, ha már itt vagyunk. * Habiba háza szerény külsejű, kétszintes, salaktéglából épült, bevakolt falú ház volt, kis ablakokkal, rajtuk poros vasrácsokkal, rikító, gyári csempével kirakott bejárattal. Az ajtó nyitva állt: Taib bekiáltott, aztán be is lépett. Az egyik szobából kiszaladt egy nő, és közben sietve a fejére húzta a kendőjét. Amint fölismerte a vendéget, aggódó arcán elömlött a boldog öröm. Taib négyszer arcon csókolta, érzelmesen üdvözölték egymást, meghitten és melegen, jelét sem láttam a szokásos visszafogottságnak, pedig azt hittem, ez ebben az országban általában jellemzi a férfiak és nők közötti viszonyt. A nő, ahogy beszélt, még mindig a kezében tartotta Taib kezét, fejükkel is
egészen közel hajoltak egymáshoz. Szinte kukkolónak éreztem magam. Aztán a nő Taib válla fölött engem is meglátott, és egy pillanatra összeszűkült a szeme. Taib gondterhelt arccal fordult vissza hozzánk. – Lallawa nagyon rosszul van, de Habiba is azt mondja, hogy azért menjünk be hozzá. – Hanghordozásából érteni lehetett: talán ez az utolsó alkalom. – Akkor én inkább idekint várok – mondtam. Habiba pillantásától betolakodó kívülállónak éreztem magam, miközben ők a betegséggel és a fájdalommal küzdenek. De Taib hallani sem akart róla. Amíg Azaz is üdvözölte az unokatestvérét, kevésbé meghitten, nekem legalábbis így tűnt, Taib bekísért a nappaliba. A sötét kis szoba három fala mellett alacsony díványok álltak, azokon ült legalább hathét fekete ruhás és kendős asszony, középen pedig, egy deszkalapon mozdulatlan alak feküdt. Mintha varjúk gyűltek volna egy holttest köré. Ám amint meglátták Taibot, majd Azazt, a komor hangulat megváltozott, mindenki fölpattant, beszélni kezdett, csókolgatták a két férfit, szorongatták a kezüket. Taib odatérdelt a kiterített alak mellé. Egy pillanatra azt hittem, az öregasszony már halott, de akkor lassan fölnyúlt egy kéz, és megveregette Taib arcát. Azaz is letérdelt, az öregasszony előbb egyikük, aztán másikuk felé fordította az arcát, és gyengén elmosolyodott. Hamuszürke színe volt az arcának, mintha már alig lenne benne élet. A szemefehérje feltűnően, betegesen sárga volt, pupillája tejes színű a hályogtól. Végül Azaz intett, hogy menjek oda, a nevemet hallottam, Taib nyilván elmagyarázta az öregasszonynak, hogy ki vagyok. Kínosan éreztem magam. – Szalaam – mondtam, felhasználva az útikönyv miniszótárából szerzett tudásomat, és nyújtottam a kezemet. Ujjai éppen csak érintették a tenyeremet, mintha pillangószárnyak lettek volna, a bőrét száraznak, papírszerűnek éreztem. – Szalaam alejkum, Lallawa.
A hártyás szemek heves figyelemmel tapadtak rám, ujjai karmokként záródtak rá az enyéimre. Megpróbáltam elhúzni a kezemet, de ő tartotta, fogása az állapotához képest meglepően erőteljes volt. Ajka formált valamit, de a kijövő hang inkább bugyogás volt, mint szó. – Mutassa meg az amulettet – szólított fel Taib. – Biztos? Nagyon betegnek látom, nem szívesen zavarnám vele. – De, kérem. – Habiba jelent meg Taib mellett, keze a férfi vállán nyugodott, könnyed, mégis birtokló gesztusként. – Élete szép napjaira emlékezteti vele. Örömet szerez neki, tényleg. Elővettem az amulettet, a karomszerű kéz kinyúlt érte, majd olyan közel vitte az öregasszony arcához, hogy a lélegzettől párás lett az ezüst. Az öregasszony nagyot sóhajtva szorította az ajkához az amulettet. Amikor a fejét visszaejtette a párnára, észrevettem, hogy szájának egyik széle fölfelé görbül, a másik széle petyhüdten csüng, korábban nyilván szélütés érhette. Érthetetlen hangokat hallatott, majd összeráncolta a homlokát, és újra próbálkozott. –A… ára. – Adagh? – kérdezte Taib, az öregasszony bólintott. Taib kinyitotta a rekeszt, kivette a papírt, az amulettet a kezembe nyomta, a papírt pedig kisimította és odatartotta az öregasszony elé. Habiba a fejét rázta. – Nem fogja tudni elolvasni, majdnem teljesen vak. De Lallawa elszántnak látszott. Figyeltük, ahogy összehúzta a szemét, erőlködött, feje fölemelkedett a párnáról, mintha fizikailag is küzdött volna az írással. Megérintette a jeleket és motyogott. Taib közelebb hajolt, úgy, hogy a papír alig két-három centire volt az öregasszony arcától. Láttam a szemében a csalódottságot, ahogy megpróbált fókuszálni, de nem sikerült neki. Végül egy kövér könnycsepp jelent meg a szeme sarkában, és egy mély ránc árkában legördült az orra mellett. – Hagyja abba – súgtam Taibnak. – Túlságosan fölizgatja. Taib gyöngéden megsimogatta az öregasszony arcát, és guggolva hátrébb húzódott.
– Tanmirt, Lallawa. Tanmirt. Összetekerte a papírdarabkát, és visszatette a tenyeremben lévő amulett rekeszébe. Ujjai súrolták az enyéimet, amitől hirtelen elektromosság futott végig az egész karomon. Zavaromban először nem is éreztem, hogy Habima megérinti a vállamat. – Jöjjön – mondta –, jöjjön velem. Követtem őt, a feketébe burkolózott asszonyok kíváncsian méregettek villogó fekete szemükkel. Egy folyosón mentünk végig, amelyből kicsi, sötét szobák nyíltak, végül kiértünk egy négyszögletű, laza nádtetővel fedett, szűk kis hátsó udvarra, a tető résein át betűző nap éles fehér fénnyel szabdalta szét a sötét árnyékokat. Az udvar közepén egy száraz szökőkút árválkodott. Habiba intett, hogy menjek oda, aztán fölkattintott a falon egy kapcsolót, szivattyú moraja hallatszott, és a szökőkúthoz vezető csőben lassan csörgedezni kezdett a víz. – Sajnálom, hogy ilyen messzire eljött, és hiába. Néhány hónapja rohamosan romlik a látása, és biztosan az utolsó szélütés is rontott rajta. Itt megmoshatja a kezét meg az amulettjét is – mondta. – A folyóvíz majd lecsillapítja a szellemeket. Szellemeket? Micsoda babonák! De odaszökdécseltem, és úgy tettem, ahogy javasolta, megmostam a kezem, aztán a vizes kezemmel ledörzsöltem a vésett ezüstrészeket és az üvegdíszeket, vigyázva, hogy a titkos rekeszbe ne kerüljön víz. Volt valami megnyugtató ebben a rituáléban, bár lehet, hogy csak a víz selymesen hideg érzete volt kellemes ebben a hőségben, a sötét, cellaszerű betegszoba után. Habiba odanyújtott egy törölközőt, gondosan megszárítottam a kezemet és az amulettet is. – Gyönyörű darab – mondta Habiba. – Lallawának vannak még ilyenjei. Emlékszem, amikor nálunk lakott, amikor én még egészen kicsi voltam, és az alvómatraca alatt eldugva megtaláltam az ékszereit, előszedtem, magamra aggattam őket, és néztem magam a tükörben. Én tuareg hercegnőnek láttam magam, de ő elkapott és megpofozott. – Úgy mosolyodott el, hogy az egész arca átalakult. –
Bőgtem, rohantam anyámhoz panaszkodni, de ő is azt mondta, hogy Lallawa jogosan pofozott meg, mert egy nőnek a holmija csak az övé, akármilyen szegény is. Lallawa nagyon, nagyon öreg, senki nem tudja, hány éves, legkevésbé ő maga. Hosszú élete volt, és jó is volt, ha azt vesszük, hogy hogyan alakult a sorsa. Ő aztán szerette a sivatagot. Éppen az utolsó rohama előtt ígértem meg neki, hogy még egyszer megnézheti… – Habimának elfúlt a hangja, láttam, hogy a könnyeivel küszködik, és váratlanul nekem is bizseregni kezdett a szememben valami. – Megígértem, hogy még egyszer kimehet a sóútra. De ahogy látja, most már túlságosan rosszul van. – A sóútra? – A sóút a sóbányákhoz vezető ösvényeket jelenti, mélyen bent a Szaharában, azokat az útvonalakat, amelyeken a kereskedők jártak a tevekaravánjaikkal. A piacokra vezető utakat, ahol a rabszolgákat adták és vették, sóra és más árukra cserélték. A tuaregek sokszor az „élet útját” vagy éppenséggel a „halál útját” értik alatta. És néha az összes ilyesmit jelenti, egyszerre. Nagyon bánom, hogy nem tudom megtenni ezt neki, még utoljára, így nehezebb lesz békében meghalnia. De a maga amulettje egy kicsit idehozta neki a sivatagot. Valami vizeset éreztem az arcomon, rájöttem, hogy az előbbi bizsergést a könnyeim okozták, s most az csorgott le az arcomon. Visszaemlékezni se tudtam, mikor sírtam utoljára: hosszú ideje megvetettem már az efféle érzelgősséget. Az egyik felem most is dühös volt magamra, de a másik – ami talán mostanában alakult ki bennem, vagy ami sokáig mélyen el volt temetve – cseppet sem szégyenkezett. Habiba elfordult, mentát tépett a konyhaajtó mellett álló cserépből. Aztán behívott maga után, néztem, ahogy hozzálátott a teafőzéshez, vizet forralt az egyégős gázon, melegítette az ezüstkannát, beleszórt egy maréknyi teát, egy jó maréknyi friss mentát és három jókora cukordarabot.
– Te jó ég, minden kanna mentateába ennyi cukrot raknak? – Fölrémlett előttem, hány pohárral ittam már meg ebből, mióta Marokkóban vagyok, és összerázkódtam. Habiba nevetett. – Pedig még vigyáztam is magára: maguk, európaiak nem szeretik a sok cukrot, még Taibon is látom, hogy megváltozott az ízlése, mióta párizsi lett. Volt valami él a hangjában, ahogy ezt mondta, át is futott az agyamon, vajon mit jelenthet ez, és nem csak képzelem-e az egészet. – A fiatal férfiak mind elmennek? Dolgozni, úgy értem. – Errefelé nehéz a megélhetés. Láthatta: itt minden szegényes és száraz, és napról napra szegényesebb és szárazabb lesz. Nincs se munka, se pénz, se jólét. Úgyhogy igen, a fiatal férfiak, és most már sokszor a fiatal nők is elmennek tanulni, állásba, és küldik haza a pénzt az itthoniaknak. Így megy ez nálunk, Marokkóban. – Nehéz lehet az itt maradóknak – mondtam, és figyeltem őt, ahogy az első pohárnyi kitöltött teát visszaöntötte a kannába és az egészet körbelötybölte. – Főleg a nőknek. – Nehéz ez mindenkinek. Néha vissza se jönnek. – Mint Taib? Szúrós pillantást vetett rám. – Taib meg én még gyerekkorunkban elígérkeztünk egymásnak. – Elég hosszúra nyúlik a jegyesség. – Elhalasztottuk az esküvőt, amíg lesz elég pénzünk elkezdeni az életet. Én Agadirba mentem tanulni, tanárnak készültem, Taib meg Franciaországba. És ő… hát, ő ott maradt. Tetszik neki… az az életstílus, gondolom. Ahogy az „életstílus” szót mondta, abba olyan súlyú rosszallást sűrített, hogy az egész iszlám világ megvetését kihallottam belőle a Nyugat önfejű, önző, laza erkölcsű szokásaival szemben. Provokatívan rákérdeztem: – És így, hogy maga már diplomás tanárnő, meg Taibnak arra is van pénze, hogy drága autóval jöjjön-menjen, mikor lesz az esküvő?
Összeszorította a száját, mintha valamit nem akarna kimondani, és egy indulatos mozdulattal teletöltötte a gyöngyöző arany folyadékkal a tálcán álló díszes poharak egyikét. – Mit képzel, ki maga, hogy ítélkezhet fölöttünk? Nem mindig a pénz az érdekes – mondta sértetten. – A rokonságon kívül én már nem akarok semmit Taibtól. Nyugodtan feküdjön le vele, ha akar. Ami azt illeti, a „feküdjön le vele” már az én enyhébb kifejezésem. Ő a baiser-t használta franciául, és mintha arcul ütött volna vele. Láttam a diadalt az arcán, amikor eljutott a tudatomig a szó; aztán elfordult, fölkapta a tálcát, és kivonult a konyhából, be a szobába, ahol a varjúfejű asszonyok várták a frissítőjüket, én meg sántikálhattam mögötte, zavartan, döbbenten és eléggé megalázva. Legszívesebben elkaptam volna a vállát, megrántottam volna, hogy ömöljön szét mindenüvé az a gyilkosan édes tea, és magyarázatot követeltem volna a megjegyzésére. Persze nem tettem semmi ilyesmit, hanem engedelmesen leültem az egyik dívány sarkára, szürcsöltem a borzalmas teát, és se a szemébe nem néztem, se egy szót nem szóltam, se neki, se másnak. Fölösleges is lett volna: ezek csak kerepeltek azon a pokoli nyelven, eszükbe sem jutott, hogy én is ott vagyok; azt azonban többször is észrevettem, hogy a haldokló öregasszony engem néz a vaksi tekintetével, mereven, áthatóan és nyugtalanítóan. Nagyon megkönnyebbültem, amikor hosszú órák múltán végre eljöttünk. – Úgy láttam, rosszul érezte magát – mondta Taib az autóban. Vállat vontam. – Lesz min gondolkodnom. Lassan bólintott. – Igen, ezt ismerem. Nekem is sok mindenen el kell gondolkodnom. Megrendített, ahogy Habiba nekem rontott, bár az első dühöm már rég alábbhagyott. Arra jutottam, hogy mint féltékeny nő, nyilván
riválist látott bennem, és kíváncsi lettem volna, hogy formálisan egymáshoz tartoznak-e még Taibbal, attól függetlenül, amit Habiba mondott. Egymás iránti szeretetük valódinak tűnt, bár nehéz volt megítélnem, hogy az üdvözlő puszikban mennyi érzelem volt, és mennyi érzelmet lepleztek. És vajon Habiba csak belelátott valamit abba, ahogy Taib viselkedett velem? Valamit, ami nincs? Vagy úgy érzi, hogy Franciaország és az ottani nők elvették tőle Taibot, és ebből fakadt a rosszindulata? Ha azt veszem, hogy ott van abban a szegényes, sötét házban, a gyanakvó tekintetű asszonybrigáddal meg a haldokló rokonnal, megértem az elkeseredését. Természetes, hogy rögtön irigy lesz, ha a férjnek kinézett férfi karján besasszézik (jó, besántikál) egy európai nő, illetlenül, fedetlen fejjel, Longines órában, Prada táskával a vállán, aki, ha ahhoz van kedve, ott szerzi meg az örömét, ahol akarja, nem néznek rá rossz szemmel, nincsenek következmények, mehet tovább. De egyvalami mégse hagyott nyugodni: úgy gondoltam, ez mégsem féltékenység volt, vagy nem csak féltékenység, mert ahogyan nekem támadt, abból mindenekelőtt a mélyen gyökerező és gőgös megvetést érzékeltem. Mi van bennem, ami Habibából ilyen utálatot hívott elő? Úgy gondolom, minden nyugatias cuccommal és a kendőtlen fejemmel együtt is udvarias és tisztelettudó voltam. Igaz, nem beszélem a nyelvüket, és a külföldieket, akik nem értenek semmit, nem lehet velük kommunikálni, azokat sokan tudatlannak, sőt butának tartják. De ennél többről volt szó: nemcsak elutasító volt a viselkedése, hanem ellenséges is. Ítélet volt benne, mintha olyan valakinek látott volna, aki rosszul választott az életben, aki letért az igaz útról, és valami erkölcsi ingoványba tévedt. Igen, megszoktam, hogy többnyire tisztelettel bánjanak velem. Olyan világban mozgok, ahol helyem van egy társadalmi körben, egy szakmai hierarchiában. A munkámban a cégen belül elfoglalt pozícióm, a fontos klienseim, a kiemelkedő fizetésem határoz meg. És még a munkán túl is, egy ország fővárosának utcáin is azt szoktam meg, hogy az emberek értelmezni tudják a külsőm jegyeit –
az ápolt frizurámat, a manikűrözött kezemet, a drága ruháimat, a diszkrét, de finom kiegészítőimet, a modoromat, a magabiztosságomat –, és ezekből következtetnek a társadalmi státuszomra. Rájöttem, hogy még én is ebből, ezekből a külsődleges cafrangokból vezetem le, hogy mennyit érek. De végül is kicsoda ez az Isabelle Treslove-Fawcett? Ki vagyok én valójában? Ha jobban megnézem, ez a sikeresnek tűnő építmény máris ingataggá válik: testetlen vagyok mögötte, önmagam álma. Rendben van a sok pénz, de a pénz önmagában nem jelent semmit, csupán szerződés a jövőmmel, és mi a jövőm? Családom nincs, barátom kevés, hitem nincs, nem hiszek semmilyen istenben vagy olyasmiben, ami a saját tapasztalataimon túlságosan kívül esne. Egész életemben kizártam magam a világból – jöttem rá: a problémás vagy kiszámíthatatlan tényezőket karanténban tartottam, nehogy kárt tegyenek bennem, pénzügyi függetlenséggel és egy érzelmi ráfordítást nem igénylő állással sáncoltam körbe magam. Persze, nem véletlen, hogy éppen ilyen defenzív pozíciót építettem ki magamnak, jó okom volt rá, és a választott stratégiámnak köszönhetem, hogy mindeddig sértetlenül jutottam előre az életben. Habiba most az alapokat rendítette meg. És még ott volt a földön fekvő, az életből kifelé tartó öregasszony is. Nagyon meghatott az a nyugalom, amivel a sorsát elfogadta, az a melegség, ahogy a látogatói kezét megfogta, ahogy kedves, elcsigázott arcán megjelent a féloldalas mosoly. Előttem volt, ahogy azokban a kellemetlen órákban az arca időnként csalhatatlanul felém fordult, mintha ő is az identitásomra kérdezett volna rá, sőt, talán arra, hogy mennyit érek. Hogy érezheti magát, kiszakítva sivatagi otthonából, egy ilyen helyen, mint Tiouada? Ott feküdni, sóvárogni, hogy halála előtt még egyszer láthassa a sivatagi dűnék kietlen szépségét, hogy szárnyalhasson a lelke a tág tereken, amikre élete virágjából emlékszik, ehelyett átélni, hogy érzékei sorra cserbenhagyják, hogy négy kopár fal és egy alacsony mennyezet börtönébe van zárva, hogy varjúszerű asszonyok bámulják, és az éles nyelvű Habiba tesz-vesz körülötte.
Taib és Azaz szokatlanul csendben volt, elmerültek a gondolataikban, ahogy a lenyugvó naptól lilásra színeződött, poros utakon döcögtünk. Ebben a nyugalomban, az egyenetlen talajon meg-megzökkenő kerekek halk moraján túl még nem láttam, de már hallottam az úti célunkat: dobütések mély döreje kezdett lüktetni az alkonyi levegőben, egy éles és magas hangú húros hangszer, egy végletekig erőltetett női hang kíséretében. Egy magas vályogfal mellett álltunk le, és ahogy Azaz kinyitotta nekem az ajtót, a zaj már fülsiketítő volt. Taib egész a fülemhez hajolt, a nyakamon éreztem forró lélegzetét, úgy kiabálta: – Isten hozta az igazi berber fichtán! – Azzal fölnyalábolt és kiemelt az autóból, egy nem mindennapi jelenet kellős közepébe. A narancsoktól és gránátalmáktól roskadozó fákról lampionok tucatjai lógtak, a gyertyák lángja együtt imbolygott az alattuk táncoló alakokkal: turbános, lebegő ruhás férfiakkal, szénnel kifestett szemű, csillogó ezüst fülbevalós nőkkel, akik hennával telerajzolt karjukkal ritmikusan csépelték a levegőt a fejük fölött. A tömegben ünneplőbe öltözött gyerekek rohangáltak le-föl: a fiúk fehér tunikában és élénksárga papucsban, a lányok színes kaftánban, csak a nagy fekete szemű, ritkás fogú kicsik kapaszkodtak az anyjuk fekete szoknyájába vagy hímzett sáljába. Egy csapat csíkos ruhás, fehér turbános, dísztőrös férfi különféle dobokon játszott, erőteljes, bonyolult ritmust árasztva szét az éjszakában, amely minden individualitás utolsó cseppjét-morzsáját is el akarta nyelni, közel s távol, szőröstülbőröstül. Elveszettnek éreztem magam, tekintetemmel valami biztos pontot kerestem volna, de hiába. Körben, a kert szélén, alacsony díványokon és kis fazsámolyokon ugyanazok a varjúfejű vénasszonyok ücsörögtek, mint akik Habiba szobájában várták, hogy Lallawát magához szólítsa a halál – tetőtől talpig feketébe burkolózva, barna és ráncos arccal, mint a gesztenye héja, karomszerű ujjaikkal kis pohár teát szorongatva.
Taib lerakott egy párnára egy csapat nevetgélő lány mellé, akik a kistestvéreikre vigyáztak, aztán magamra hagyott. – Maradjon itt – mondta, mintha lett volna más választásom is. – Egy pillanat és itt vagyok. Néztem, amint beveti magát a tömegbe, közben rögtön magamon éreztem a villogó fekete szemű öregasszonyok szúrós, fürkésző tekintetét. Ők is látták, hogy észrevettem őket, de állták a tekintetemet, aztán, mint a szarkák, cserregni kezdtek, és ujjukkal mutogatva éles pillantásokat küldtek felém. Tudtam, mit gondolnak, saját, külön betekintésem volt már az itteni asszonyok fejébe. Nagyon kényelmetlenül éreztem magam a sanda vizsgálódás célpontjaként, belekotortam a táskámba a mobilomért, hogy megint sms-ezzek Eve-nek – csak kapjak pár baráti szót, a saját nyelvemen! –, de az amulett akadt a kezembe. Éreztem a sarkait, a széleit, és már ott volt a tenyeremben, belesimult, szilárd volt, ismerős és megnyugtató. Hirtelen meleg hullám indult el fölfelé a karomon, szétáradt a bőrömön, pár pillanat múlva már úgy gondoltam, hogy végtére is nincs különösebb baj; nem, nem vagyok én itt betolakodó vagy ellenség ezen a mulatságon, nem vagyok idegen egy idegen országban, csupa barátságtalan „Másik” között, nem: szívesen látott vendég vagyok. Sőt: része vagyok ennek az egésznek, egy vagyok közülük, és a dobszó, amely olyan hangos volt, hogy a mellemben, a csontomban éreztem a lüktetését, hozzám tartozik, a részem, és a szívem dobbanása annak a ritmusnak válaszol. Mire Taib végül visszaért hozzám, már fölvidulva fogadtam, egy kislány ült az ölemben, egy másik boldogan fonta a hajamat, közben tapsoltam és bólogattam a zene ütemére, mintha egész életemben ezt csináltam volna. Taib rám mosolygott, majd egy púpozott tányér ennivalóval a kezében ügyesen leereszkedett mellém a földre. Mögötte megérkezett Azaz is, ezüstkorsóval a kezében, fehér kendővel a karján. Mellém térdelt és csorgatta a vizet, hogy kezet tudjak mosni. Milyen udvarias! Rámosolyogtam, megmostam és megtöröltem a
kezem, ő visszamosolygott: visszatért a korábbi, jó kedélyű Azaz. A kislányok eltűntek, de még előtte Taib egy-egy marék mandulát varázsolt elő a füléből, amin a gyerekek boldogan kacagtak. – Ügyes trükk – jegyeztem meg, ahogy a zene egy időre elhalkult. – Sok unokahúgom és unokaöcsém van, volt alkalmam gyakorolni. – Soha nem akart saját gyereket? Egy gőzölgő bárányhúsos-zöldséges tányért nyomott a kezembe, egy darab lepény is ott billegett a szélén. Fűszer és gyümölcsillat csapott föl az ételből, kitágult tőle az orrom, mint egy kutyának. Taib nem válaszolt, csak nézte, ahogy eszem, engem meg annyira lefoglalt az az isteni ennivaló, olyan dúsak és harmonikusak voltak az ízek – a szaftos bárányhúst jól egészítette ki a puha, édes szilva, a csili, a fokhagyma és több más íz, amit nem tudtam hová tenni, de valahogy a rózsasziromra és a szantálfára emlékeztettek, és több más fűszer, amiknek nincs is nevük, csak berberül, hiszen a berberek használják őket –, mindenesetre már a fele ételt fölfaltam, amikor észrevettem, hogy a kérdésem válasz nélkül maradt. Bűntudatosan fölpillantottam, és azt láttam, hogy Taib kedvtelve, de nagyon figyelmesen néz. Lenyeltem a számban lévő falatot. – Szóval, gyerek? – kérdeztem ismét. – Ez nagyon személyes kérdés. – Igen? Nekem meg nagyon személyes napom volt. A maga unokahúga elég gorombán beszélt velem. Fölszaladt a szemöldöke. – Habiba? Eszembe se jutott szó szerint idézni, amit Habiba mondott: túl nyers volt, túl kellemetlen, olyan lett volna, mintha föl akarnám piszkálni Taibot, mintha valami kerülő úton ki akarnék kezdeni vele. – Említette, hogy maguk jegyesek. Taib arca nagyon nyugodt lett, zárt és távoli, mintha redőny ereszkedett volna eléje. – Voltunk – mondta hosszú szünet után. – Nagyon rég.
– És mi történt? – Az a kettőnk és a család ügye, nem tartozik idegenekre. Hát, ez világos válasz volt. Sértetten hátrébb húzódtam, Taib pedig elhelyezkedett, hogy megegye az étel másik felét. Egy idő múlva fölállt, fogta az üres tányért, és szó nélkül eltűnt a tömegben. Pár perc múlva visszajött, hóna alatt egy nagy, tamburinszerű dobbal, kezében meg egy másikkal, amely két, bőrrel fedett korsóból állt. A nagyobbik dobot átadta Azaznak, aztán törökülésben kiültek középre, egy gyékényszőnyegre, és energikus, szinkópált ritmusokkal dobolni kezdtek. Kis idő múlva már vagy tíztizenöt férfi alkotott széles kört körülöttük, saját hangszereikkel vagy egyszerűen tapsolással dúsították, variálták a ritmusképletet. Egy magas, fiatal férfi bendzsóra emlékeztető hangszerével le is ült melléjük, és élesen pengő hangokkal szállt be a melódiába, amely lassan az egész teret betöltötte. Néztem Taibot, ahogy énekelt és játszott, lehunyt szemmel, elmerülve a zenében. Kellemes, világos tenor hangja volt, tele érzelemmel és lélekkel; fölszabadultan, nagy szenvedéllyel énekelt, az inak meg-megfeszültek a nyakán. Ezen azért meglepődtem: eddig nem találtam sem szenvedélyesnek, sem olyan karizmatikus személyiségnek, aki az énekével vinni képes egy egész társaságot. Most már táncoltak is az emberek, a férfiak egyet-kettőt sasszéztak, összecsapták a tenyerüket, aztán léptek visszafelé. A fiatalabb nők afféle hastáncot lejtettek, persze állig felöltözve, szemérmesen, olykor-olykor meglendítették a karjukat, az idősebb nők pedig ringatóztak, billegették magukat, és már nem is voltak annyira varjúszerűek, mint korábban. A dal csak szólt, csak szólt, aztán átúszott egy másik dalba, aztán megint egy másikba. Valaki mentateát hordott körbe apró, mandulaízű süteménnyel, datolyával és még valamivel, amit tejkaramellának gondoltam, és jó sokat vettem belőle. Sajnos, leginkább balsafára emlékeztetett az íze, rögtön kiszáradt tőle a szám, és ez ki is zökkentett kellemes merengésemből.
Az órámra pillantottam. Te jó ég! Majdnem éjfél volt. Egy lassúbb zenei résznél elkaptam Taib pillantását, mire odajött hozzám. – Maga szerint mikor indulunk vissza? – kérdeztem. – Szólnom kell Eve-nek. Taibnak szemlátomást messze jártak a gondolatai. – Igen, persze. – Végigsimított az arcán. – Nekem még meg kell keresnem itt valakit. Adjon pár percet. Hívja föl a barátnőjét, mondja meg, hogy jól van, és nemsokára otthon lesz. Itt biztosan jó a térerő. Biztosan? Ez elég valószínűtlennek tűnt, itt, a semmi közepén, de amikor elővettem a telefonom, az ikon valóban majdnem teljes térerőt jelzett. Kikerestem Eve számát a partnerek közül, és hívtam. Kicsengett. És csak csengett. Jaj, Eve, sóhajtottam magamban. Hol a túróban vagy? A következő pillanatban, mintha meghallotta volna a méltatlankodást, fölvette a telefont. – Halló? – Eve? Én vagyok. Suhogás hallatszott, mintha az egyik füléről a másikra tette volna a telefont. – Jaj, szia, Iz. Tétován, bizonytalanul szólt a hangja, mintha álmából ébredt volna. – Ne haragudj, nem akartalak fölébreszteni. Csak azért szólok, hogy ne zárd be az ajtót, majd jövök, bár csak nagyon későn. Tompán hallatszott, hogy Eve mond valamit, de nem lehetett érteni; mintha a kezével letakarta volna a telefont. Nagyon füleltem, de túl erős volt a zsivaj körülöttem. – Eve, hallod? És jól vagy? Jó napod volt? – Mi? Ööö, ja, igen. Nagyon jó, kösz, tényleg nagyon jó volt. – És aztán, mint aki csapdába lépett, nagyot sikított, ami hangos és félreérthetetlen kacagásba torkollott. Mintha megint megpróbálta volna eltakarni a telefont, én azonban tisztán hallottam, amint azt mondja: – Ne csináld, Jez! Ne, ne csináld! Cssss, halkan, Izzy az.
Komoran bámultam a mobilomat, mintha oda tudtam volna szuggerálni a kijelzőre a fakóbarna csempés, sötétbarna függönyös, jellegtelen hotelszobánkat. Vajon meggyújtották Eve egyik illatos gyertyáját, hogy ne legyenek kiszolgáltatva a plafon közepéről csupaszon lógó, kíméletlen fényű hatvan wattos égőnek? Össze is tolták az ágyakat, vagy Eve keskeny matracán szoronganak, összegabalyodott, meztelen végtagokkal, kisportolt testükön fénylő izzadságcseppekkel? – Jaj, Eve… – Kimerültnek, üresnek éreztem magam. – Mi van? Jól vagy? És hol vagy? – Semmi, semmi, megvagyok. Taib elhozott valami buliba, egy faluba, déli irányban. Nem nagyon tudom, mennyi idő alatt fogunk visszaérni, mindenesetre ne izgulj miattam, jó? Hirtelen nagyon magányos lettem. Kinyomtam a telefont, és körülnéztem az emberek tengerén, amelyben nyugalmas, kicsiny szigetnek láttam magam. Egyik-másik férfi a dobja bőrét melegítette a tűznél, egy csapatnyi nő kicsi, különös alakú, brácsára emlékeztető vonós hangszeren játszott, a lábaiknál ácsorgó gyerkőcök datolyát szopogattak. Taib egy őszülő hajú, vastag bajszú, idősebb férfival tért vissza, kéz a kézben. – Musztafa fogja visszavinni magát Tafraoutba – mondta minden bevezetés nélkül. Kimerültnek látszott, mintha minden energiáját igénybe vette volna, hogy rábeszélje Musztafát erre a megoldásra. Rámeredtem, és még elszigeteltebbnek éreztem magam. – Ugye viccel?! Nem is ismerem ezt a férfit! – A nagybátyám. Tökéletesen biztonságban lesz vele. Azonkívül a nagynéném és a három lányuk is magukkal mennek. – Maga meg itt marad bulizni, hajnalig? Mély levegőt vett. – Kiviszem Lallawát a sivatagba. Ez az utolsó kívánsága, most időm is van, megfelelő jármű is van, úgyhogy megteszem neki. Leesett az állam. – Aha.
Mellém guggolt. – Tudja, arra is gondoltam, hogy megkérdezem magát, nincs-e kedve megnézni a Szaharát, alig pár órányira van innen, de aztán rájöttem, hogy őrültség volna. Maga alig ismer engem, viszont Lallawával, bármilyen teherbíró és bátor is, valakinek törődnie kell közben, amire maga talán nincs felkészülve kulturálisan, úgyhogy gondoltam, inkább megkérem Musztafát, vigye vissza magát a szállodába. De ha nem hajlandó vele menni… – Fölsóhajtott, tehetetlenül széttárta a karját. – Elnézést kérek. Megígértem, hogy visszaviszem magát Tafraoutba, erre a szavamat adtam. Akkor most induljunk, és majd holnap visszajövök Lallawáért… – Nem. – Mintha valaki más, egy vakmerő lény cselekedett volna helyettem. Mintha kívülről néztem volna, láttam, hogy kinyúlik a kezem, és megérinti Taib száját, hogy hallgasson. – Nem, magukkal akarok menni. Én is látni akarom a sivatagot. Magával és Lallawával. Vigyen el, ki a Szaharába! Olyan volt, mintha előmászóként elindulnék, vagy egy ereszkedésnek vágnék neki, és kilépnék a semmibe. Egy pillanat volt, megtörtént, és teljesen megváltozott az életem. Amasztán egy új és érzéki világot ismertetett meg Mariatával, és az elkövetkező napokban és hetekben Mariata gondolatai szüntelenül ekörül forogtak. Még az is megfordult a fejében, hogy a saját démona küldi rá ezeket a gondolatokat, ezzel az új és találékony módszerrel próbálja irányítani és kísérteni őt. Az Amasztánnal együtt töltött idő minden perce úgy tért vissza újra és újra, mintha hallucinálna, mintha kívül-belül újra átélne minden egyes pillanatot. Ahogy ott feküdtek a leanderek alatt a sűrű illatfelhőben, ahogy Amasztán megfontolt, higgadt lassúsággal tekerte le a fejéről a kendőjét, ahogy ő mohón nézte a férfi arcának síkjait és hajlatait, amelyeket korábban csak egyetlenegyszer és egészen más helyzetben láthatott. Ahogy Amasztán az ő arcára fektette a saját csupasz arcát, ő pedig
visszafojtotta a lélegzetét, míg végül úgy érezte, menten elájul. Ahogy Amasztán lehelete forrón érintette előbb az arcát, aztán a mellét. A puszta emléktől is kéjes reszketés fogta el, s alig várta, hogy megtörténjék a következő érintés. Rájött, hogy más szemmel néz a törzs többi tagjára is. Vajon ők is átélték ezt a csodát? Minél jobban fürkészte őket, miközben azok hétköznapi teendőiket végezték, egyre kevésbé tartotta valószínűnek. Az öreg Taib például, aki egy kövön ülve egy darab színes anyagon varrogatott valamit: mikor dobogott úgy a szíve, mintha ki akarna ugrani a helyéről? Vagy Nadia, akinek barna arcát a sok napfénytől és nevetéstől sűrű vonalak barázdálták, és akinek a férje jó ideje úton volt; éjjel vajon a sátrában fekszik, és lába közé szorított kézzel gondol a férjére? Vagy a mindig zsörtölődő Noura, hat gyerek anyja: biztosan érzett valamit Abdelrahman iránt, bár az embernek nem ez jutott az eszébe, ha látta őket azon veszekedni, hogy miért ment bele a moly a gyapjúba, és miért nincs otthon cukor. Mariata el sem tudta képzelni, hogy valamikor ugyanúgy falták volna egymást a tekintetükkel, ahogy most ő és Amasztán. És ha a nők között az ifjú házasokra, Keddoura és Leilára terelődött a szó, a lányok nem irigyen vagy vágyakozva, hanem a nyers trágárság hangján beszéltek róluk. Ám Leila végül csillogó szemmel, kipirult arccal lépett ki a nászsátorból, s a következő napok során Mariata többször is észrevette, hogy néha csak úgy a távolba, vagy az esti tűz lángjaiba mered, és titokban elmosolyodik – ebből már tudta, hogy nem ő az egyetlen a világon, aki azt érzi. Tündöklő párában fürdött számára a világ: alig tudta megkülönböztetni egymástól a napokat. Gondolatai munka közben is el-elkalandoztak: odaégette a kenyeret, túletette a csirkéket, elaludta a fejés idejét. Nappal csak hajtotta volna az időt: csak a sötétet várta, hogy Amasztánnal egymás mellé fekhessenek, és érezhessék, ahogy egy ütemre lüktet a vérük. Néha megérezte magán Tana szúrós tekintetét, de az enad nem mondta többé, hogy hagyja el a törzset, Mariata pedig úgy vélte, hogy boldogsága tökéletes egészén semmi nem üthet rést, hogy saját érzékiségének ereje
mindentől megóvja őt. Akkor sem ijedt meg, amikor egyik este, alkonyatkor azt látta, hogy a tábor szélén Amasztán és a többi férfi két sötét ruhás alakkal beszélget, akik autóval érkeztek; nem gondolt rosszra, pedig jól látszottak degeszre tömött, mellüket keresztező töltényszalagjaik, vállukon lógó fegyvereik. Amikor Amasztán aznap este a szokásosnál későbben megérkezett a sátorba, Mariatának ki is ment a fejéből, hogy a férfiakról kérdezősködjön, annyira elöntötte a vágy. De amikor Amasztán a fejkendőjét tekerte vissza a fejére, hogy visszalopózzon a férfiak táborába, Mariata a vállára tette a kezét. – Kik voltak azok a férfiak, akikkel beszéltetek? Amasztánnak bezárult a tekintete. – Barátaink. Két barátunk. De neked nem kell ezzel foglalkoznod. Mariata gőgösen kérdezte: – Mert nő vagyok, azért? – Azért, mert nem a te dolgod. – Ezt ne mondd! Ami a te dolgod, az az én dolgom is. – De vannak dolgok, amikben úgysem osztozhatunk soha. Mariatában föllobbant a féltékenység. – Olyanok, mint például Manta? – Az ő emléke mindig drága lesz nekem. – Majd én elfeledtetem veled! – Magához húzta Amasztán fejét, és hevesen megcsókolta a férfit. Egy idő után Amasztán gyengéden eltolta magától, de a kezét ott hagyta Mariata arcán. – Mantát soha nem fogom elfelejteni, még akkor sem, ha most a tiéd a szívem. – Akkor összeházasodunk? – Mariata szeme kihívóan szikrázott. A szó ott visszhangzott közöttük a levegőben. Amasztán arca semmit nem árult el. Hosszú pillanatok teltek el, majd a férfi halkan megkérdezte: – Tényleg elfogadnál engem, te, akinek ilyen ősei vannak? Nekem nincs se vagyonom, se dicső vérvonalam, amit fölajánlhatnék neked.
– A vagyont előteremtjük, és az új vérvonalat is: közösen. Amasztán lassan bólintott. Aztán elhúzódott Mariatától és fölállt. – Ezt át kell gondolnom. – Nem nézett a lány szemébe, hevenyészve a feje köré tekerte a tagelmusztját, mintha minél gyorsabban kívül akarna kerülni a sátron. Mariata fölszökkent, keze ökölbe szorult, mintha meg akarná ütni a férfit, ehelyett a saját ruháját kezdte vadul csépelni; szállt a por, a rátapadt száraz levelek, az összenyomott virágszirmok. Érezte, hogy a combja belsején lassan csorogni kezd a benne maradt forró férfinedv. – Ezen nincs mit gondolkodni – szűrte a foga között. – Talán játékból feküdtünk egymás mellett az elmúlt hetekben, mint a gyerekek? Azt gondoltad, ilyen könnyelmű vagyok, ott szerzem meg az örömömet, ahol tudom? Vagy csak ki akarom tanulni, hogyan kell ügyesen „táncolni”, ahogy a törzsedben a nők olyan finoman mondják, mert az kelleni fog, ha valahol máshol választok magamnak egy rendes férjet? – Nem vette le a szemét Amasztánról. – Vagy mégis mit gondoltál? Amasztán fölemelte az egyik kezét, fölfelé fordított tenyérrel, engesztelőn. – Mariata, kérlek, ne. Ha őszinte akarok lenni, nem gondoltam semmit. A veled töltött idő balzsam volt a sebeimre, de nem lett volna szabad önző módon csak a saját igényeimmel törődnöm. Nekünk most túl sok minden forog kockán ahhoz, hogy összeházasodjunk. Neked is, és mindannyiunknak. Mariata fensőbbséggel mérte végig a férfit, ősének hatalmát és erejét érezte magában, a nők hatalmát a férfiak felett. – Nagyon kérlek, ne akard megmondani, mi jó nekem. Más férfiak is próbálkoztak már ezzel, és rosszul tették. Fiatalkoromban a fiútestvéreim azt mondták, skorpiómarás ellen legjobb, ha forró homokkal dörzsölöm az ujjamat, pedig az a lehető legrosszabb volt: akkorára dagadt az ujjam, mint egy tojás. Amikor anyám meghalt, apám kiszakított a saját törzsemből, s kiszolgáltatott a Kel
Bazgannak, ami a lehető legnagyobb tévedés volt. Azt viszont én határoztam el, hogy átkelek a Tamesnán anyáddal, azt is, hogy veled fekszem le és senki mással, mert tudtam, hogy össze kell házasodnunk. Csak én tudom, hogy mi jó nekem. És mivel szeretsz, és én is szeretlek, semmiféle akadályt nem látok. – Megmarkolta a nyakában lógó talizmánt, és kijelentette: – Amasztán ag Musza, én téged férjemül veszlek, mindörökre, és viselem a talizmánodat mint egyesülésünk jelét. – Aztán lehajolt, fölkapta a sálát, és bekötötte vele a fejét, mint a férjes asszonyok. – Látod? Ilyen egyszerű. Holnap elmegyünk anyádhoz, bejelentjük az eljegyzésünket, megszervezi az esküvőt, gondoskodik róla, hogy a hír eljusson apámhoz és a bátyáimhoz, és meghívja őket az ünnepségünkre. Semmi máson nem kell gondolkodni. Amasztán átfogta Mariata vállát, de az ölelésben ezúttal nem volt semmi gyengédség, ujjai a visszafojtott dühtől mélyen benyomódtak a lány bőrébe. – Mariata! – A tagelmusztot még nem kötötte fel rendesen, az egyik vége hosszan lelógott a burnuszára, ajkát, mellyel az előbb még mohón csókolta Mariatát, csupaszon érte az éjszakai levegő. Szája sarka rosszkedvűen lefelé görbült. – Most szó sem lehet esküvőről meg ünneplésről. Háború lesz, és a háborúban harcolnunk kell, ha azt akarjuk, hogy népünk megmaradjon. Ha megfutamodunk, ha elbukunk, akkor nem leszünk a Szabad Nép, mert nyomunk sem marad. Azok a férfiak, akik este itt voltak, egy olyan csoport tagjai, akiket a kormány lázadóknak nevez: az ellenállási mozgalomhoz tartoznak, amely létre akarja hozni a független tuareg államot, az Azouadot, amely az Airtól és az Adaghtól egészen a te Ahaggarodig terjed majd. Harcosokat várnak a körzet minden dobklánjából, vagyis több törzs szövetségéből. Mi mind megyünk: én és Kheddou, Ibrahim, Bazu, Amud, Azelouane, Ilii, Makhammad, Gibril, Abdallah, Hamid és a többiek, mind, aki csak alkalmas rá. Muszáj, mert ha nem vesszük fel a harcot, itt is és mindenfelé az Adaghban ugyanaz fog történni, mint
Mantáék falujában. Ami Mantával történt, erőszak, gyilkosság, gyalázat, az fog történni anyámmal, az unokatestvéreimmel, a barátaimmal. Az fog történni veled is, Mariata, és én azt nem bírnám ki. Ezek gyűlölnek minket. Tönkre akarnak tenni, el akarnak törölni a föld színéről. Irigylik tőlünk a levegőt, amit beszívunk, a vizet, amit megiszunk. A puszta létezésünk is sérti őket, és mindazt, amiben ők hisznek. Tehát nekünk ugyanolyan kíméletlen harcot kell folytatnunk ellenük, mint amilyet ők folytatnának ellenünk: mert a tűzzel csak a tűz harcolhat. Nem maradt más út, mint a harcos ellenállás, bár őseink minden erejét és ravaszságát, még az ősi barakát is be kell vetnünk, ha állni akarjuk a sarat az ő fegyvereikkel, a gázukkal, a gonoszságukkal szemben. Mariata, el kell engedned, mert ebben részt kell vennem: és ha győztünk, és a népünk biztonságban lesz, akkor gondolhatunk az esküvőre. Csak akkor lehetünk majd boldogok, akkor bízhatunk a jövőben, a majdani közös gyermekeink jövőjében. – Harag és lelkesedés szikrázott a szemében, mintha ott látta volna maga előtt azt a bizonyos jövőt. – És Kheddou meg Leila? Alig pár hete táncoltál az esküvőjükön, háborúról egy szót sem szóltál. – Mások helyett nem dönthetek. – Akkor helyettem se merj dönteni! Én sem vagyok gyönge, nem kell megvédeni a gonosz világtól. Anyámtól mindig azt hallottam, hogy az életben minden fontos dolog a szívben kezdődik – kört rajzolt a földre, egy ponttal a közepén –, és így lépkedünk egyre tovább és tovább az Élet Körében, éppúgy, ahogy a világ horizontja öleli körül az embert és a törzse többi tagját. Mindennek a része vagyunk, és minden a mi részünk is. Ha háborúnak kell lenni, akkor háború lesz – mondta hevesen –, de ketten együtt nézünk szembe vele, a világ szemében mint férj és feleség. És ha te harcolsz, én is harcolni fogok. Adj lándzsát a kezembe, kardot az övemre, és férfiként fogok küzdeni. És ha véráradatban ér véget ez az egész, sodorjon el engem is, ha pedig győzünk, osztozni fogok veled a diadalban.
Mariata szemében megcsillant a hold fénye, mintha egész lényét hideg tűz járta volna át; Amasztán nem is egy hús-vér nőt látott maga előtt abban a pillanatban, hanem egy valóságos szellemet. Sok férfinak inába szállt volna a bátorsága a látványtól, Amasztánt azonban féktelen büszkeség töltötte el: büszke volt Mariata elszántságára, szerelmének erejére. Ágyékában máris újraéledt a tűz. Mi állhatna útjába ilyen erőnek? Aki megteszi, áldozattá válik; s lényének legfontosabb része nem is bánta az áldozattá válást. Magához húzta a lányt, és erősen megcsókolta. – Oroszlánnő vagy. Mariata nevetve tiltakozott. – Oroszlánnő? Én biztos nem. Nekem csak egy szerény nyúl a szellemállatom. – Szerény? Szerintem nem. A nyúl minden teremtmények legnemesebbje, akárcsak az a nő, aki a feleségem lesz. * Másnap reggel odaálltak Rahma elé, és elmondták szándékukat. Rahma megcsókolta és a szívéhez szorította a fia kezét. Aztán Mariatát ölelte meg. – Ó, lányom, ennél jobb hírrel nem is jöhettél volna! Ahogy szemtől szemben állt a két nő, Amasztán arra gondolt, mennyire hasonlítanak egymásra: határozott profil, sugárzó, sötét szem – mint két oroszlánnő, nem félnek semmitől, az egész világgal is megküzdenek, ha védeniük kell, ami az övék. Nem vagyok méltó hozzájuk, gondolta, de nem mondta ki hangosan. * Az eljegyzés híre futótűzként terjedt a környéken. Mindenki erről beszélt. A fogadtatás nem volt egyértelmű: Mariatát ugyan általában kedvelték a törzsben, de többen túl előkelőnek tartották egy Kel Teggart-beli férfihoz, még ha annak a férfinak az apja az Air hegység
dobklánjainak amenokalja volt is. Az idősebbek fölidézték, hogy annak idején Rahma és Musza ag Iba esküvőjét is rossz előérzetekkel fogadták. Aztán csak bólogattak és a hümmögtek, amikor Rahma visszamenekült közéjük, lesütött szemmel járt-kelt, és a közismerten dölyfös és kegyetlen férfival eltöltött tizenkét viszontagságos év után semmit nem tudott fölmutatni, csupán a sátrát, ami a saját hozománya volt annak idején, egy nyeszlett szamarat és egy morcos kisfiút, aki korához képest kicsi volt, hisztis és pimasz. Idővel aztán már jobb véleménnyel voltak Amasztánról, aki megnőtt és megerősödött közöttük, mestere lett a versnek és a táncnak, és vadászként is elismerést vívott ki, mégsem bíztak sem a higgadtságában, sem az ítélőképességében, sőt, afféle peches fickónak tartották, aki szinte maga hozza magára a rontást. Most sem örültek, hogy Amasztán itt akart letelepedni az új menyasszonyával: azt mondogatták, ki tudja, mikor hagyja őt el megint a jó szellem, és mikor jön érte ismét a Kel Aszuf, vagy bárkiért, aki éppen ott van a közelben. Úgyhogy megkülönböztetett udvariassággal üdvözölték, gratuláltak neki, hosszú életet, sok gyereket és barakát kívántak, közben buzgón imádkoztak, hogy válassza a helyes utat és vigye vissza Mariata ult Yemmát az atyjához, jó messzire, az Ahaggar hegyei közé. Nem is szabadna másképp, emlékeztették egymást, már csak Mariata előkelő származása miatt sem. De a fiatalabb nők többnyire nem osztották szüleik és nagyszüleik aggályait, ugyanúgy kezelték Mariatát, mint bármely társnőjüket, akit egy jóképű férfi készült feleségül venni. Sötét hennapasztával az eljegyzést jelző holdakat és virágokat festettek mindkét tenyerére. Egy nap múlva a paszta fölpikkelyesedett és levált, előtűntek a mélybarnás-vöröses ábrák Mariata bőrén, amelyeket éjszakai találkáikkor Amasztán elborított csókjaival. A lányos sátor mélyén pajzán dalokra és versekre tanítgatták Mariatát, amiken ő olyan hangosan hahotázott, hogy az öreg Nadia be is kukkantott, mert azt hitte, valamelyik fiatal üsző tévedt be a sátorba. Leila mint ifjú, de
már tapasztalt feleség, félrevonta Mariatát, hogy megossza vele a nászágyi titkokat. – Az első nászéjszakán ellent kell állnod neki, akkor még csak azt csinálhatja veled, amit egy testvér. Ez a szokás. A második éjszakán barátként megpuszilhat, és a karjában tarthat, mikor alszol, mást nem. És csak a harmadik éjszakán viselkedhet úgy veled, mint férj a feleséggel. – Aztán a praktikus részletekkel együtt elmagyarázta, hogy ilyenkor mi következik. Meg is volt lepődve, hogy fiatalabb társnője milyen rezzenetlen egykedvűséggel fogadja ezeket a nagyon is földközeli tudnivalókat. Mariata a maga részéről ünnepélyesen köszönetet mondott Leilának, majd egyik finom ezüst karperecét a lány vékony barna csuklójára csúsztatta, barátságuk szimbólumaként. Leila később arról számolt be Nofának és Yehalinak, hogy szerinte Mariata az egész dolognak már a gondolatától is úgy megrémült, mint egy fiatal gazella. Mariata boldogságát csupán az árnyékolta be, hogy mindezt egyetlen családtagjával sem oszthatta meg. Mindenkivel, aki délre vagy keletre, Bilma felé indult, küldöncök mentek, abban a reményben, hogy összetalálkoznak Mariata apjával vagy bátyjaival. Kikérdezték az utazókat, hogy útjuk során nem találkoztak-e velük. A Zinderből Timbuktuba igyekvő, átutazó kereskedőktől azt hallották, hogy a fundukokban, ahol a kereskedők éjszakára megszálltak, meséltek egy karavánról, amely a bilmai sóbányáktól visszafelé jövet bajba került, odakint, a Tenerében, és a karavánban volt egy apa a két fiával; de mivel neveket senki nem tudott, és a leírás amúgy a kereskedő-expedíciók túlnyomó többségére igaz lehetett, senki nem tulajdonított különösebb jelentőséget a szóbeszédnek. Mariata is igyekezett titkolni szorongását, de végül minden bátorságát összeszedve elindult a kovácsasszonyhoz, hogy jóslatot kérjen tőle a rémhírekről. Tana a tábor szélén éppen valami bőrholmit hímzett egy nagy tamariszkuszbokor árnyékában. A bőr élénk gyümölcsszínekben pompázott, tele volt gazdag motívumrajzokkal és díszrojtokkal.
Mariata nem tudott rájönni, mi lehet az, de rég látott ilyen szépet: nem is tudta levenni róla a szemét. Tana komolyan méregette őt. Kheddou és Leila esküvője óta egyetlen szót sem beszéltek egymással. – Útitáska – mondta az enad minden bevezetés nélkül, és maga elé tartotta azt a holmit, a finoman himbálózó rojtokkal. – Szükséged lesz rá. – Nekem? – Hosszú útra indulsz. Mariata elgondolkozott. Megint megpróbálja rávenni a kovácsasszony, hogy menjen el? Igaz, nemrég ő maga javasolta Amasztánnak, hogy az esküvő után menjenek el az Ahaggarba, vigyék meg a hírt az unokatestvéreinek, az előkelő anyai ág utolsó sarjainak, s maradjanak ott náluk télre, a hegyek között, Abalassán túl, biztonságban. Alig várta, hogy megmutathassa imádottjának a hegyeket, amelyek között a gyermekkora telt, a lemenő naptól skarlátvörösbe boruló, hegyes csúcsokat, a hűvös, árnyas gueltákat, melyekben egész évben megmaradt a víz. Amasztán nem ellenkezett, de nem is adott határozott választ a tervre. Mariata tudta, hogy bár nem beszélt róla, gondolatait inkább az egyre közelgő háború foglalta le. Ennek ellenére biztosra vette, hogy ha megesküdtek, rá tudja majd beszélni az útra, így most letett róla, hogy Tanát tovább faggassa, inkább föltette azt a kérdést, ami miatt idejött. – Megkérhetném, hogy jósoljon nekem? Tudni szeretném, hogy apám és a testvéreim az élők sorában vannak-e még. Tana olyan áthatóan nézte őt, hogy Mariata úgy érezte, az asszony tekintete lándzsaként fúrja át. Végül az enad sóhajtott egyet, és félretette a hímzést. – Gyere! A félhomályos kovácsműhelyben Tana teát főzött, tehergeléből, tinhertböl és még egy fűféléből, amelyet Mariata nem ismert föl. Egy kemény cukortömbből kisebb darabokat kalapált le és beleszórta a
kannába. Aztán magasról, mint egy férfi, tölteni kezdte az aranyló folyadékot, amely vízesésként, habozva ömlött a pohárba. – Három töltésből kell innod belőle, egy-egy pohárral – mondta Mariatának szigorúan. – Az első erős, mint az élet. – Leült a lánnyal szemben, és odatolta elé a poharat. Mariata lehajtotta az erős, fűszeres ízű italt. Tana újabb pohárral töltött. – A második édes, mint a szerelem. – Most szinte gyűlölettel nézett Mariatára, amint az az ajkához emelte a poharat. A második töltés valóban cukrosabbnak tűnt az elsőnél. – És egy utolsó pohár… – Tana megint odatolta a teát és várt. Mariata fölemelte a poharat, nézte, ahogy a tea- és növényszemcsék úsztak a borostyánszínű folyadékban. Ez hűvösebbnek és sötétebbnek tűnt, mint az első két pohár: a tea tovább ázott a kannában, gondolta, de amikor belekortyolt, kis híján megfulladt. Letette a poharat. – Borzalmas íze van. – Idd ki. – Az enad hátraereszkedett a sarkára, és engesztelhetetlen tekintettel várta, hogy a lány kiigya az egészet. Aztán elmosolyodott, mint aki megkapta, amit akart, és azt mondta: – A harmadik pohár keserű, mint a halál. Mariata még mindig ott érezte a nyelvén a tea utóízét, s egy borzongató pillanatra átfutott az agyán, hogy a kovácsasszony talán megmérgezte; attól meg még kevésbé nyugodott meg, hogy Tana hosszú bőrfüggönyt húzott az ajtó elé, és egy sor gri-grit rakott le a küszöbnél a homokba. A kovácsműhely végképp homályba borult: Mariata csak ült, meg sem mert moccanni, levegőt venni is csak alig. A tűz imbolygó fénye hirtelen zorddá és démonivá változtatta Tana erőteljes arcvonásait. Aztán egy nagyjából négyzet alakú területet jelölt ki a földön, azon belül elsimogatta a homokot, és mind a négy sarkába egy-egy amulettet helyezett. Végül odalépett a tetőt tartó rúdhoz és fölnézett. A füstnyíláson át sápadt nappali fény szűrődött a helyiségbe, a gyenge fénysugár egy kampóra akasztott, egyszerű
bőrzacskót világított meg. Az áramló levegő meg-megcsillant körülötte, por- és hamuszemek táncoltak a kifelé gomolygó huzatspirálban. Dervisként pörögtek, rángatóztak, úgyhogy egy pillanatra Mariata azt hitte, megtestesülni, életre kelni készülő szellemeket lát. Valamitől, ami a teában lehetett, szédülni kezdett. Az enad fölnyúlt, levette a zacskót, és méricskélte a markában. Valami megzörrent benne. – Mi van abban? – kérdezte Mariata, remélve, hogy a hangja nem árulja el, mennyire fél. Tana a zacskó tartalmának egy részét nagy, barna markába öntötte. Hüvelykujját simogatón mozgatta fölötte. Aztán előrenyújtotta a kezét, hogy Mariata is láthassa. Kavicsok, víz simította kis kövek voltak a tenyerén, amilyeneket a folyó partján lát az ember. De így, szárazon nem volt fényük, érdektelenek voltak: Mariata csalódottságot érzett, olyan köznapiaknak látszottak. A kovácsasszony visszacsúsztatta a köveket a zacskóba. – Mindegyikben van egy szellem – jelentette ki, és elégedetten látta, hogy Mariata elborzad. – így válogattam őket: mindegyikből kiszólt nekem a szellem, amikor a száraz évszakban a vádiban kerestem őket. Ha víz van a mederben, nagyon veszélyes válogatni közülük: tudnivaló, hogy a szellemek a vízben gyűlnek össze. Szárazon nincs akkora erejük, de akkor tudom irányítani őket. Fölolvasom neked az Életutakat és a Halálutakat, és meglátjuk, amit meglátunk. Megérintette Mariata amulettjét, háromszor megütögette, aztán megérintette a lány homlokát, a vállát, a lábát és a kezét. Bármennyi védelmet jelentett is ez, nyilván elegendőnek találta, mert elővett egy marék követ a zacskóból, bal kezével földobta őket, és amelyiket tudta, a jobbjával elkapta közülük. Volt, hogy kettőt is elkapott, volt, hogy csak egyet. Az elkapott kavicsokat vízszintes sorba rakta ki, olyan volt, mint a tábor melletti kőtömbökre vésett tifinag sorok: egy, egy pár, még egy pár, egy. Aztán újabb kavicsadagot dobott föl, elkapta és vizsgálgatta őket, mozgott az ajka, mintha számolna.
Időről időre fölszaladt a szemöldöke, mintha meglepődne, vagy lebiggyedt a szája, vagy összeráncolódott a homloka. Megint két pár és két magában álló kő következett, de más sorrendben, mint az előbb. Majdnem véletlenszerűnek tűnt az egész, de abból, ahogy a kovácsasszony nagy összpontosítással és figyelemmel végezte a jóslást, Mariata arra következtetett, hogy a válogatásban és a kirakásban van rendszer, csak ő nem látja át. Röppentek és hullottak a kavicsok, végül az utolsók az első két vonal mellé kerültek, hosszában: három pár és egy magányos, pirosas kő. A kovácsasszony felszisszent és grimaszolt: semmi elégedettség nem látszott az arcán. – Mit lát? – kérdezte Mariata, amikor már nem tudta elviselni az izgalmakat, de Tana csak ingatta a fejét. – Ne avatkozz a szellemek dolgába, mikor dolgoznak! – szólt vissza élesen. Kialakult az utolsó vonal: két pár, egy egyes kő, ezúttal fekete, és egy utolsó pár. Az enad hátradőlt, elgondolkodva szemlélte munkája eredményét. Fölemelte a magányos piros kavicsot, megfordította, visszarakta. Most sötétbarna volt a kavics teteje, így nem volt olyan baljóslatú. Vagy talán még baljóslatúbb volt? – Apád és a testvéreid még az Életutat járják, de a halál ott kúszik a nyomukban – mondta végül Tana. – Vér fog folyni. Mariata nem tudta, mire vélje a rejtélyes kijelentést. – De élnek? – Igen. Az enad a kezével végigsöpört a négysornyi alakzat fölött, ujjaival jeleket nyomott a homokba, sebesen mozgatva a köveket, mint valami stratégiai játékban, amit az öregek néha kavicsokkal játszottak, és két mozdulattal képesek voltak lerombolni az ellenség egész arcvonalát. – Utazások, utazások, utazások – mondta rosszallóan. – Na, ezt eddig is tudtuk. – Úgy tűnt, hogy magával beszélget. – Ismeretlentől az ismerthez, ismerttől az ismeretlenhez. Egy áldozat, egy csalás, elkerülhetetlen események sora. – Fölemelt egy fehér kavicsot,
alaposan megvizsgálta. – Te mit keresel itt, a Halálúton, ha egyszer új életet jelentesz? – vonta kérdőre mérgesen a követ, mintha az képes lett volna szájat növeszteni és válaszolni. De persze nem volt képes. Visszatette a helyére, a sorba, és grimaszolva fölemelt egy fekete kavicsot. – Ebben egy mindig ellenkező szellem lakik – mondta. – Azzal szórakozik, hogy megpróbálja tévútra vinni a jóslataimat. Mariata várt. Aztán megkérdezte: – A fekete mit jelent? Tana sóhajtott. – A véletlent. Az egész jóslást fölborítja. – Akkor lehet, hogy mégis meghaltak? Az apám és a testvéreim? – Nem, nem. Egyetlen családtagodat sem látom holtan. – Összeszorította a száját, majd azt mormolta: – Csak másokat, rengeteget. – Mi? – Mariata közelebb hajolt. – Mit mondott? Az enad fölpattant, félrehajtotta a bőrfüggönyt, a napfény bezúdult a helyiségbe. – Nem érdekes. Már meg van írva, úgysem tehetek ellene semmit: nem látok se időt, se helyet, csak a vért és a szemeket. Mindnyájunknak át kell lépnünk a halál ajtaján, csak azért imádkozhatunk, hogy ne kerüljünk oda idő előtt, insallah. Úgy láttam, senki nem lepődött meg, amikor hajnali háromkor megjelentünk Habiba házában, hogy Lallawát magunkkal vigyük a sivatagba. Sőt, a varjúasszonyok buzgón mosolyogtak és helyeseltek, hogy tényleg milyen jó is ilyen korán indulni. Az öregasszony szinte magánkívül volt az örömtől. El nem engedte volna Taib kezét, újra és újra végigcsókolgatta, közben végig motyogott, amiből többször is a baraka szót véltem kihallani. – Azt jelenti, hogy „áldás” – mondta Habiba. Összeveszésünk mintha meg sem történt volna. A jelek szerint ő is örült, hogy Lallawát kivisszük a sivatagba, bár az a rosszindulatú gondolat is
megfordult a fejemben, hogy csak azért, mert így Taib nem marad kettesben velem, a nagymama afféle gardedám lesz mellettünk, ő lesz a szellem a lakománkon. De lehet, hogy egyszerűen csak hálás volt: legalább egy ideig nem lesz gondja az ápolással. A varjúasszonyok elvitték Taibot reggelizni meg összekészíteni a legfontosabbakat az útra, s amikor én is indultam volna utánuk, Habiba megfogta a karomat. – Jöjjön, segítsen. Egy örökkévalóságba telt, mire Lallawát fölöltöztettük, és nem csak azért, mert én ügyetlen voltam a dologhoz. Lallawa mindenáron a legszebb ünneplőjébe akart öltözni az alkalomra, és ez tartott olyan sokáig. Először azt hittem, hogy a szokásos fekete ruhát veszi majd fel, mint a varjúasszonyok: ó, nem. Habibának egy csomó holmit kellett összeszednie, s a fölsorolás alatt a nagymama követelőzve rángatta a karját, s hozzá minden kívánságát fölemelt mutatóujjal nyomatékosította. Mintha varázsitalt ivott volna, úgy hatott rá a tudat, hogy újra láthatja az ő sivatagját. Amikor egyedül maradtam vele, nem tudtam mit mondani neki, hiszen egy szót sem tudtunk egymás nyelvén. Aztán azon kaptam magam, hogy beszéd helyett csak ostobán vigyorgok zavaromban. Ő azonban egyszer csak megütögette a kezem, hadart valamit és megérintette a nyakát, majd négyzetet rajzolt az ujjával. Az amulett! Előhalásztam a táskámból, beleigazítottam a kezébe. Egészen közel vitte a szeméhez, nézegette, forgatta, mindenfelől megvizsgálta. Vajon mit lát belőle, gondoltam. Képes látni vajon a formáját, esetleg ki tudja venni a bevésett jeleket? Vagy csak a méreteit tudja letapogatni, az üvegkorongokat, a domború részét? De úgy látszik, ez mind lényegtelen volt, mert végül kedvesen rám mosolygott, és amikor visszaadta az amulettet, olyan megmagyarázhatatlan szeretettel simította az arcomra a kezét, hogy elszorult a torkom. Habiba egy rakás ruhával és egy táska egyéb holmival tért vissza, Lallawa pedig gyermeki engedelmességgel a kezünkbe adta magát.
Levettük róla a hálóruhát, Habiba pedig egy nagy, kissé fémesen fénylő sötétkék anyagot húzott elő. – Ez egy tamelhaft – mondta, és a hosszában összehajtott szövetet ráigazgatta az öregasszonyra, akit én tartottam. –Hagyományos viselet, mostanra már kiment a divatból. – Két nagy ezüst dísztűvel fogta össze vállban az anyagot, elsimogatta a redőket, és hátralépett. – Gyönyörű. Lallawa üdvözülten mosolygott, aztán büszkén megkereste ujjaival az egyik ezüst tűt. – Nagyon régi darabok – mondta nekem Habiba. – Ilyen jó minőségű fibulákat manapság már nem találni. További ékszerek következtek: egy pár nehéz ezüst fülkarika, tucatnyi karperec, némelyik hajszálvékony, némelyik erőteljes, geometrikus formájú és vaskos, két súlyos kagylópénz-füzér és három kisebb amulett, amelyeket Habiba a ruha más-más helyére tűzött fel. Végezetül egy hímzett sál jött, amit az öregasszony fejére tekert rá. Kíváncsi lettem, mit jelenthet az a motívum, amely szinte mindegyik darabon előtűnt. – Mennyi háromszög van ezeken! Habiba fölnevetett. – A csúcsa szemmelverés ellen véd, lehet, hogy direkt arra van, hogy kiszúrja az ártó szemet. – De rémes! Vállat vont. – Az öregek esküsznek ezekre, azt mondják, hogy a gonosz hatások mindenütt ott vannak. Nemcsak a gonosz tekintet, hanem a gonosz szellemek is, a dzsinnek. – Értetlenül pisloghattam, mert közelebb hajolt. – Nem hallott a dzsinnekől? Nemet intettem. Aztán valami beugrott. – Arra a dzsinnre gondol, ami Aladdinnál van? – És röviden fölidéztem neki az Ezeregy éjszakát, amit gyerekként olvastam utoljára. Grimaszolt egyet, aztán elnevette magát.
– Ja, ön Ala al-Dinre gondol, akit a mór varázsló leküld a lámpáért az Alf Layla Wa-Laylába? Igen, arról a dzsinnről van szó, egy nagy és hatalmas szellemről, bár ő sokkal engedelmesebb, mint azok a gonosz valamik, amikben az öregek hisznek, mert azok állandóan hazudnak, a gyengéket és a bolondokat tévútra csábítják, mindent meghiúsítanak, megrontják az ételt, megzavarják az emberek józan eszét. Ami Lallawán van, az szinte mind ezek ellen van: a festéktől, amivel a ruhája be van festve, a szeme köré kent szénig, még a kezén lévő henna is. – Mondott valamit az öregasszonynak, amire az buzgón bólogatott és hosszan válaszolt. – Azt mondja, hogy a sivatagban nagyon nagy szükség van a varázseszközökre, mert a sivatag nemcsak az ő otthona, hanem a seregnyi gonosz szellemé is. Nagyon örül, hogy önnek is van védő amulettje. És hogy mindenképpen tegye a nyakába. – Tényleg? – Elővettem a táskámból, és a kezemben méregettem. – Lallawa örülne neki. Hát jó, gondoltam, és a nyakamba akasztottam. Habiba komolyan nézte az amulettet. – Nagyon jó. Kutató nézése rossz érzést keltett bennem. Gyorsan témát váltottam. – És mi lesz a gyógyszereivel? Habiba elnevette magát. – Az orvostól úgysem fogadott el semmit, csak a természetes szereket használta, amiket az öregasszonyok készítettek. De az utóbbi időben már azokat sem. – De nem lesz baja, ugye? – nyugtalankodtam. Hirtelen és eléggé megkésve belém nyilallt, hogy talán nem is jó ötlet egy ilyen beteg öreget kivinni a világ legnagyobb pusztaságába. Habiba rögtön olvasott is a gondolataimban. – Nem lesz baja, insállah. És ha mégis… – Széttárta a karját. – Taib majd teszi a dolgát, ő tud mindent. Magának nem kell aggódnia.
Úgy éreztem, megkaptam méltó büntetésem, Habiba megint leleplezte bennem az önző nyugati embert. Ha őszinte akarok lenni, tényleg önző voltam, megrémültem a halál közelségétől. De az ittenieknek a halál mindig is közeli, az élet része volt, ahogy a mi nyugati életünknek nem: mi elrejtettük magunk elől, távolivá, klinikaivá tettük, nagyobb tabu lett számunkra, mint valaha, mintha az a tény, hogy a világ bizonyos dolgait mégsem tudjuk befolyásolni, életünk egész ingatag építményét ránk omlaszthatta volna. Taib dugta be a fejét az ajtón. Talán lezuhanyozhatott, mert a haja vizes volt, a turbánja lazán a nyaka köré tekerve, trikó és farmer volt rajta, nyilván korábban is ezt viselte a burnusz alatt, amit most összegöngyölve tartott a hóna alatt. Ahogy meglátta Lallawát teljes díszben, fölragyogott az arca. – T'fulkit – mondta, és bármit is jelentett ez, a nagymama erre szélesen elmosolyodott. Taib rögtön ezután engem vett szemügyre. Egy pillantást vetett az amulettre. – Szép – mondta halkan, és rám függesztette a tekintetét, amíg el nem fordítottam a fejem. Aztán lehajolt, fölnyalábolta az öregasszonyt, éppen úgy, ahogy engem vitt be a szállodába, de míg én merev és kelletlen voltam a karjában, Lallawa úgy nevetett, hogy egészen a torkáig láttam. Sikerült biztonságosan elhelyezni őt az autó hátsó ülésén, takarókba burkolva, úgy, hogy a biztonsági öv tartotta egyenesen, aztán visszamentem az enni- és innivalóval telerakott táskáért, amit a varjúasszonyok készítettek össze az útra. Az ajtóban Habiba röviden, hevesen átölelt. – Köszönöm, hogy megteszi – mondta, sötét szemét rám szegezve. – Köszönöm, és ne haragudjon, hogy tegnap goromba voltam. Nagyon szép dolog, amit tesznek, ön és Taib. Aztán búcsút intett, sarkon fordult és bement a házba. – Vous allez bien, madame? – kérdeztem az öregasszonyt, pedig tudtam, hogy nem érti. Kicsi, ráncos arca alig látszott ki a fejkendőből, a rengeteg ékszerével úgy nézett ki, mint egy cigányjósnő, akit elraboltak a vidámparkból. Mocorogni kezdett a
takaró, kibukkant alóla a keze, olyan barna volt, mint egy majom mancsa, egy pillanat múlva pedig föltartott hüvelykujja már a „minden príma” egyetemes jelét mutatta. A hegyek fölött éppen fölkelőben volt a nap, amikor elhagytuk Tiouadát, és fényes sugarai beragyogták az autót. A csöndes hajnalban semmi sem moccant, csak egy csapat veréb porfürdőzött az út mellett; fölröppentek a levegőbe, szürkésbarna szárnyuk fénybe borult, aranyló varázslattá változott, kis tűzcsóvák suhantak az azúrkék égen. Meg akartam mutatni őket Lallawának, de neki már lebukott a feje, összekulcsolt keze ritmikusan emelkedett és süllyedt a mellén. – Elaludt – mondta Taib halkan, ahogy belenézett a visszapillantó tükörbe. – Persze nem kell suttognunk, totál süket. – Szegény. És a szeme is. Zöldhályog van rajta, ugye? – Hályog, az biztos. A sivatagi nap nem kíméli a szemet. De valamennyire még lát. – Azt hittem, majdnem teljesen vak. Remélem, van még értelme ennek az útnak. – Akár vak, akár nem, a sivatagot látni fogja – mondta Taib rejtélyesen. – Ez a képesség benne is megvan, mint a Fátyol Népében. – A Fátyol Népében? – A Kel Tagelmuszt: a nép, amely fátylat visel. A sivatagi emberek így hívják magukat. A „tuareg” nevet ritkán használják. – Pedig maga is azt használta, amikor a családi gyökereiről beszélt. Azt mondta, hogy maguk tuaregek. Alig észrevehetően vállat vont. – Így egyszerűbb. Tulajdonképpen az arabok találták ki azt a szót. Egyesek szerint egy líbiai vidék nevéből, a Targából származik, mert a tuareg egyes számú alakja „targui”, mások szerint azt jelenti, hogy „akit Isten kitaszított” vagy „akit Isten megátkozott”; de ez valószínűleg onnan van, hogy a nyolcadik században szembeszálltak a keletről betörő és vadul iszlámosító beduin törzsekkel.
– És az, hogy Kék Férfiak? Így is hallottam emlegetni őket. – Az indigó köntösöket és turbánokat a tevéiket kivéve minden másnál többre becsülték, miközben jó indigó ruhaanyaghoz nagyon nehéz hozzájutni, meg nagyon drága is. Évszázadokon át egész Afrikában ez volt az egyik valuta, viszont az igazán jó minőségű szövetet előállítani nagyon sok munka: a Hausa festőmesterek tízszer festik be az anyagot egymás után, majd addig ütik, amíg olyan selymes fénye lesz, mint a szarkatollnak. És annál jobb minőségű a textil, minél több festék van benne, és minél több ragad rá belőle az ember bőrére, amitől az illető „lemoshatatlanul” a Kel Tagelmuszt tagjává válik. Az a furcsa az egészben, hogy az indigó tényleg védi a bőrt: nem engedi elpárologni a nedvességet a testből, és a nők a kozmetikai erényeire is esküsznek. Szóval ezért mondják rájuk, hogy Kék Férfiak. – Vagy Kék Nők, ugye? – kérdeztem vissza mosolyogva. – De Lallawa… bocsánat a kérdésért… szóval, Lallawa bőre sokkal sötétebb, mint a többi rokonáé. Nem nagyon hasonlít magukra. A profilján is látszott, hogy zavarba jött. – Mert ő tulajdonképpen nem… eredetileg nem igazi családtag. Ő egy iklan. – Iklan7 – Rabszolga. – Rabszolga7 – Hallottam, hogy a hangom egy oktávval följebb ugrik. Taib sóhajtott. Lallawát Habiba dédnagyapja vette dél-algériai kereskedőktől, sóért. Senki sem tudja, hogy Lallawa pontosan honnan származik, ő maga a legkevésbé, még szinte gyerek volt, amikor elrabolták. Alighanem egy guineai vagy elefántcsontparti törzsi háborúnak volt az áldozata: a győztesek a törzs többi tagjával együtt foglyul ejtették, és eladták a kereskedőknek. Abban az időben persze még az egész családunk a sivatagban élt, Lallawa pedig fiatal volt és erős. Azóta velünk van. De az iklanok nem úgy voltak rabszolgák, ahogy maga képzeli, hanem rendes tagjai voltak a
törzsnek. Ugyanabban a táborban laktak, ugyanazt a nehéz utat járták, ugyanazt ették; saját férjet és feleséget választottak maguknak, nevelték a saját gyerekeiket, és amikor megöregedtek és már nem tudtak dolgozni, ugyanúgy gondozták őket, mint a törzs más öregjeit. Szóval, amikor Habiba apja a hatvanas években úgy döntött, hogy fölhagy a nomád élettel és beköltözik Tiouadába, akkor nem volt kérdés, hogy Lallawa is jön velük. Ő mesélte, hogy mindig is szeretett volna saját házat, saját állatokat. Habiba bátyjai építettek neki házat, megcsinálták neki a háztájit, mielőtt elmentek dolgozni Casablancába. Habiba mesélte, hogy nem is akart kijönni belőle, de már annyira beteg volt, hogy nem lehetett egyedül hagyni. Ámultam és bámultam. Elképzelhetetlen volt, hogy valaki még a mi korunkban is rabszolgasorba kerüljön, erőszakkal elszakítva otthontól, családtól, és mint egy árucikket, eladják valakinek. Nem akartam elhinni, hogy a huszonegyedik században létezhet ember, nő, aki ezt mind elszenvedte, s aki most mélyen alszik ugyanabban az autóban, amelyben én is benne ülök. Ezt földolgozni is lehetetlen volt, hát még megbékélni vele, hiába beszélt róla olyan könnyedén Taib. – És mikor lett ennek vége, ennek a rabszolgaságnak? – Megpróbáltam leplezni a fölháborodásomat, de nem nagyon ment. Taib hosszú hallgatás után válaszolt. – Hát, mikor hol. A tuareg nép soha nem ismert határokat, tehát semmilyen központi irányításnak vagy törvénynek nem vetette alá magát, csak a törzsfőnököknek és a körzeti dobklánok, vagyis a több törzsből álló szövetségek vezetőinek. És azt se feledje, hogy Észak- és Nyugat-Afrika nagy része egészen a közelmúltig francia gyarmat volt. A gyarmatosítók szemet hunytak a rabszolgaság fölött, egyszerűen nem foglalkoztak a kérdéssel. Formálisan csak a hatvanas években tiltották be a rabszolgatartást, amikor az egyes országok kivívták a függetlenségüket, és ekkor szüntették meg, gyakran erőszakos eszközökkel, a tuareg életforma feltételeit is.
– És milyen érzés egy ilyen örökség? – kérdeztem kíváncsian. Rám villantotta a szemét. – És magának milyen érzés a maga öröksége? Francia anyával, angol apával, gondolom, akad néhány rabszolgatartó az ősei között. Ez a megjegyzés nem volt egészen sportszerű a részéről, de egyetlen használható riposzt sem jött a nyelvemre, úgyhogy egy ideig némán autóztunk a poros tájban, omladékos szikladombokat, később csenevész növényekkel s váratlanul előbukkanó, harsogó zöld leanderekkel vagy pálmákkal szegélyezett, kiszáradt folyóágyakat hagytunk el. Láttunk elszórt településeket, de egyik sem volt nagy szám: zömök, egyszintes vályogházak, ugyanazzal a fakó, vörösbarna színnel, mint a talaj, amelyből kinőttek. Minél délebbre értünk, ezek a kis falvacskák annál kezdetlegesebbek lettek, annál többször fordult elő a csupasz salakbeton, mintha az építőknek se jövőképük, se energiájuk nem lett volna a vakoláshoz-festéshez. Az ember errefelé már vesztésre állt a természeti környezettel szemben. Hosszú kilométereken át másik járművel sem találkoztunk. Odakint por kavargott a levegőben, a légkondicionálás ellenére is éreztem az autóban a fűszeres, dohos szagot, tele lett vele az orrom; éreztem, hogy megtapad a szájüregemben, és súlyosan megül a tüdőm csúcsán. A poros síkföldet egyenetlen, holdbéli táj váltotta fel, kopár csúcsokkal, csorba palaszirtekkel, amelyek mind olyan szögben hasítottak a kemény földbe, mintha sziklatengeren megfeneklett hajók volnának; az eltérő színvilág és környezet ellenére az észak-devoni partvidék jutott eszembe, Hartland és Sharpnose, ahol egy nyáron másztam, és ahová babonából azóta sem tértem vissza. Az is zord, vészjósló hangulatú hely volt, még napos időben is. Hajóroncsok és fuldoklók visszajáró emléke lebegett a tengerpart fölött, halálhoz és szerencsétlenséghez szokott vidék volt réges-rég. Ott is ugyanazt éreztem, mint itt: betolakodók vagyunk, a természet nagyon nem akarja, hogy itt legyünk, s abbéli igyekezetében, hogy távol tartson minket, rútnak és barátságtalannak
mutatja magát. Ezen a rémtörténetbe illő gondolaton töprengtem, amikor Taib hirtelen megszólalt: – Nézze! Még épp meg tudott állni, hogy ne maradjak le a látványról: egy hihetetlenül nagy, bozontos farkú róka, a közeledő autózúgástól halálra rémülve, az adrenalin termelte energiától fűtött, rángatózó ugrásokkal iszkolt egyre följebb egy majdnem függőleges sziklafalon. Döbbenten, csodálattal néztem: csodáltam lángcsóvaszerű száguldását, vastag, fényes, rozsdásfekete bundáját, és meg voltam döbbenve, hogy egy ilyen poros katlanban egyszer csak egy ilyen életerős, szépséges lény bukkanhat elő. Az élet kisebbfajta csodája az élettelenség kellős közepén, ahogy Taibnak megfogalmaztam. Taib fölhorkant. – Hát persze hogy vannak itt állatok! Azt hitte, ha maga nem látja őket, már nem is léteznek, vagy ha nincsenek emberek, akkor élet sincs? Az a róka azért él itt, mert vannak nyulak, amiket megfoghat, a nyulak meg azért, mert a sziklatömbök között zsenge növényeket és jó kis lyukakat találnak maguknak. Ha figyelmesen néz, héjákat és baglyokat is látni fog. És ha lemegy a nap, hallani fogja a sakálokat és a vadkanokat. A gazellanyájak ezeken a völgyeken át mennek az északi legelőik felé. Mindenütt van élet, majd meglátja, még a sivatag legmélyén is. – És milyen róka volt az? Nem is láttam még ilyen bozontos farkú és sötét bundájú rókát. Értetlenül nézett rám. – Egyszerű róka volt – mondta. Pár perccel később egy fehér farkú fekete madár cikázott el alacsonyan az autónk előtt, hogy aztán eltűnjön egy tüskés fa ágai között. – Ez mi volt? – kérdeztem. – A fa – az akácia. A madárról fogalmam sincs.
– Azt hittem, mindent tud a vadonról – ugrattam, és láttam, hogy fölhúzza az orrát. – Mi nem akarunk mindent mániákusan megnevezni és kategorizálni, mint az európaiak – közölte. – Maguk azt hiszik, hogy elneveznek valamit, és már tudnak is róla valamit, de ha például megmondtam volna a madár nevét, mivel tudna többet róla? Nem tudna semmi lényegeset vagy fontosat a természetéről: egy mesterséges szótól, amit találomra ráaggatott valaki, az a lény nem fog gyorsabban repülni, nem fog több utódot nemzeni. Ez is a gyarmatosítás egyik formája, hogy nevekkel látják el a világunkat. Ez már sok volt. – Ide hallgasson, nem én gyarmatosítottam a nyomorult országukat! Egyébként nem is szerettem a francia rokonaimat. – Láttam, hogy az ajka megrándul, és már rá is jöttem, hogy éppen besétáltam a csapdába. – Na, Isabelle, akkor meséljen a családjáról meg a gyerekkoráról! – Nincs kedvem – mondtam kimérten. – Miért, most büntet, mert élesen fogalmaztam? – Nem, nem azért. Hanem mert… mert nincs sok mesélnivaló rajta. – Ennél szomorúbbat nem is mondhatott volna a gyerekkoráról. Tényleg ilyen könnyedén legyint rá? – Nem az voltam, aki most vagyok. – Az hogy lehet? Ha én visszagondolok arra, aki négy-, aztán kilenc- vagy tizenöt évesen voltam, azt látom, hogy most is ugyanaz vagyok, aki akkor voltam, akár egy párizsi utcán megyek, akár az egyik tafraouti szukban nézelődöm. Igazából semmi nem változtatott rajtam túl sokat. Többet tudok az életről, másokról, magamról. De nagyon remélem, hogy nem tűnt el belőlem annak a kisfiúnak, aki akkor voltam, sem az eredendő ártatlansága, sem a vidámsága. Csöndben ültem, eltöprengtem, és irigykedtem Taibra, hogy ilyen egyszerű, ilyen tiszta az élete. Én emlékszem vajon a négyéves önmagámra? Ha akarom, igen, egészen tisztán – a kis Izzy mindig a
kertben van, ott tevékenykedik: várakat, búvóhelyeket, virágkoszorút, gilisztaházat, madárfészket készít, ami persze nem kellett a madaraknak. Elmosolyodtam, pedig szomorkás emlékek voltak ezek, mert már nem az az Izzy voltam. – Meséljen maga a gyerekkoráról – mondtam kitérően. És így autóztunk tovább a töredezett sziklák, enyhe lejtők és a poros levegőben homályosan látszó, piramisszerű, fekete dombok kietlen végtelenjén át, miközben Lallawa a hátsó ülésen szuszogott, Taib pedig ifjúsága történeteit mesélte. Arról, hogy volt egy csapatuk, amelynek ő volt a vezére, ők voltak a város rémei: gyümölcsöt loptak, háborúsdit játszottak a sziklákon, piacnapokon belopakodtak a szamáristállóba, elengedték az összes kikötött szamarat, és kizavarták őket a hegyek közé, úgyhogy amikor a sok szegény vásározó megjött a megrakott zsákokkal a szukból, hogy hazainduljanak a környező falvakba, alig találták meg szanaszét kódorgó, hangosan iázó közlekedési eszközeiket. Arról, hogy ennivalót loptak vagy koldultak, és a zsákmánnyal felszaladtak a hegyekbe. Taibnak egyszer azzal kellett bizonyítania bátorságát, hogy ellop egy csirkét, úgyhogy bemászott a szomszédok udvarára, és a burnusza alá dugva lopta ki a vadul verdeső szárnyast. Fölkapaszkodtak az egyik hegyre, hogy majd ott lemészárolják a szegény állatot, de rá kellett jönniük, hogy az egyetlen bicskájuk olyan életlen, hogy hiába nyiszálták vele a csirke nyakát, csak fülsiketítő rikoltozás volt az eredmény. Sőt, a végén a csirke valahogy kiverdeste magát a kezük közül, imbolyogva elrohant, egészen furcsa szögben hajlott nyakkal, szanaszét szórva a tollait, ők meg annyira nevettek ezen, hogy eszükbe se jutott üldözőbe venni az állatot. – Hátha azóta is ott él a hegyen – mondta Taib, közben csillogott a fekete szeme –, és megalapította a ferde nyakú hegyi csirkék dinasztiáját. Az útjelző tábla szerint Akka felé vezető úton Lallawa hirtelen fölébredt. Láttam, hogy közelebb tolja magát az ablakhoz és
rövidlátón hunyorog kifelé, meggörbített kezét ernyőként az üvegre szorítja, lélegzete bepárásítja az ablakot. Mondott valamit Taibnak, mire az leállította az autót, és egy doboz papír zsebkendőt nyomott a kezembe, „Beauty” felirattal és egy gyöngy fejdíszes, kifejezetten bajuszos, kifestett szemű, szemérmes tekintetű arab hercegnő képével. – Kell neki… tudja. Lallawa és én kellő méltósággal abszolváltuk a szükségmegállót, az én sérült bokám, illetve az ő kora, erőtlensége és látszólag nagy termete ellenére. A mérhetetlen sok ruha alatt tulajdonképpen igazán törékeny volt: éreztem a kiugró csontjait, ernyedt húsát, tehetetlen izmait, ahogy visszasegítettem az autóba, és ismét csak rossz előérzetem támadt. Próbáltam elkapni Taib pillantását, amikor újra eligazgatta Lallawát, de éppen mintha együtt mulattak volna valamin, úgyhogy Taib nem nézett rám. Ahogy lefelé irányuló tekintetét és mosolygó arcát néztem, hirtelen belém hasított, hogy milyen vonzó – nem pusztán fizikailag, a markáns arcvonásai vagy magas, szikár testalkata miatt, hanem amiatt is, ahogy az idős nővel bánt: igazi melegséggel és nyíltszívűséggel, amitől az én összes aggályom rögtön kisszerűnek és önzőnek tűnt. Újabb félóra elteltével Taib lehúzódott az útról, és megállt egy kilátóhelynél. Nagy, meredek lejtő tetejéről néztünk le: a látvány döbbenetes volt. Közvetlenül alattunk oázisok vibráló smaragdzöldje tört elő a föld vöröses porából, aztán kisimult a táj, és a végtelenbe nyúlt: vég nélküli szikla- és homoktakaró borította be az egész világot. – Innen délre van Akka, ahol aranybánya van, azon túl pedig a Szahara – mondta Taib a szemét árnyékolva, aztán még hozzátette: – Afrika legnagyobb aranybányája. Láttam, hogy Lallawa grimaszt vágott, és megérintette egyik amulettjét. – Meghallotta az „Akka” szót – mondta Taib mosolyogva, az arcomat látván. – Annyira mégsem süket. És ismeri a legendát.
– Legendát? – Amikor Marokkónak ezen a részén először találtak aranyat, az emberek megbolondultak. Otthagyták a feleségüket, a gyerekeiket, és mentek az arany után. Éjjel-nappal csak ástak és ástak. Megszállta őket a kapzsiság, vagy a dzsinnek. Isten látta ezt, és nagy áradást bocsátott az országra, aztán pedig aszályt és sáskahadakat, hogy az emberek tanulják meg, mi az értéke azoknak a dolgoknak, amiken az életük múlik. Az arany a mi kultúránkban szerencsétlenséget jelent. A gazdagság csak boldogtalanságot, kizsákmányolást és halált hoz. – Milyen érdekes, én meg azt hittem eddig, hogy a nyomor sokkal több halált és boldogtalanságot hoz, mint egy kis arany – jegyeztem meg epésen. – Abba nem hal bele az ember, ha nincs aranya – felelte higgadtan. – De abba sokan belehalnak, hogy az aranyat hajszolják, és még többeket tipornak el közben. Tapasztalataim szerint a gazdagok sosem becsületes eszközökkel lesznek gazdagok. – Akkor meg mit keres Párizsban, miért nem marad inkább itt és veszi el Habibát? – kérdeztem sértetten. – Vagy mégis jobb a hazája műtárgyait árulni, alaposan fölvert áron, gazdag ügyfeleknek? Úgy nézett rám, hogy szinte tapintani lehetett a pillantását. – Az a pénz, amit a tuareg árukkal keresek, mind visszakerül a tuareg gazdaságba. Ebből a jövedelemből hoztuk létre az utazó iskolánkat, ahol a nomád gyerekek is megszerezhetik a modern világba való bekapcsolódáshoz szükséges ismereteket, amiket majd ők is továbbadhatnak a saját gyerekeiknek. Megtanulják kultúránk történetét, azt, hogy a nagyszüleiktől hallott történeteket tovább kell adniuk, és a szóbeli hagyományt írásban kell rögzíteniük az utókor számára. És fizetünk egy utazó orvost is, aki sorra járja a táborokat. Elvörösödtem. – Ne haragudjon. – És maga mivel foglalkozik, Isabelle, amikor nem nyaral és nem zuhan le a szikláról?
Ahogy elkezdtem magyarázni, hogy mi a lényege a társaságiadószakértésnek, fokozatosan a hatalmába kerített egy érzés, ami addig még soha nem jutott eszembe a munkámról: a mély és mindenre kiterjedő szégyen érzése. Mindig büszke voltam a csupa nyereséges céget tartalmazó, sokak által irigyelt partnerlistámra, az adózási eljárások és joghézagok terén való jártasságomra, a szorgalmamra, a ravaszságomra. Ahogy magyaráztam Taibnak, hogy mivel foglalkoztam az elmúlt húsz év jó részében, egyre nőtt bennem az undor – magamtól és a rendszertől, amelynek én is egyik szereplője voltam. – Hát, most már tudja: ezt csinálom – mondtam a végén óvatosan. – Segítek a nagy halaknak, hogy minél kevesebb adót fizessenek az államnak, amiből jobbá lehetne tenni a nagy többség életét, amiből több támogatást lehetne adni a szegényeknek, fizetni lehetne a fűtést az öregeknek, fejleszteni lehetne a kórházakat, az iskolákat… – Nagy halaknak? – vágott közbe. Nagy hevületemben már keverni kezdtem a nyelveket, s a „nagy halak”-at angolul mondtam, mert franciául nem ugrott be ez a kifejezés. – Les gros poissons – fordítottam, de ezzel csak még jobban összezavartam őt. Többféleképpen próbáltam megmagyarázni, míg végül megértette: – Ah, les rats dans un fromagel A kapzsik, akik másoknak nem hagynak semmit. Mint a patkányok a sajtban. Savanyú arccal bólintottam. Igen, ez pontosan jellemzi azokat a kapzsi, kizsákmányoló, erkölcstelen cégeket, amelyekkel foglalkozom. Most jöttem rá, hogy egy ideje már nyilván mélyen elfojtott ellenszenvet tápláltam a sok sunyi, sima modorú üzletember iránt, akik méregdrága öltönyökben, hibátlan fogsorú mosolyukkal szállnak ki a fényűző, sofőrös autóikból, akiknek a szénlábnyoma nagyobb, mint az Északi-sark; akiknek az arctalan, globalizált cégei önfeledten bányásszák, szivattyúzzák és szállítják el a harmadik világ ásványkincseit, s akikből már születésükkor, a magánkórházakban klinikailag metszették ki a szociális érzéket. Az a sok gyáros, aki arra tart engem, hogy az országos átlagbér százszorosát kitevő csinos
fizetés és prémiumok fejében az adótörvényben lévő összes joghézagot megtaláljam nekik, amelyek révén „kutatás” és egyéb adóoptimalizáló címszavak alatt eltüntethetik a profitjukat. Még csak pár hete, hogy távol kerültem ettől az egésztől, és lám, már azon töprengek, hogy képes leszek-e valaha visszaállni a sorba… Ettől a felismeréstől szörnyen rosszkedvű lettem. * Száraz, könyörtelen tájban autóztunk hosszú-hosszú kilométereken át, poros ponyvával fedett teherautókkal szemben, egy Tata nevű csúf, modern városon át, elértünk a tissinti ellenőrző ponthoz, ahol Taib vészterhes perceket töltött a rendőrségi bódéban, igazolta, hogy a jármű az övé, bemutatta az én útlevelemet, az ő és Lallawa helyi személyi igazolványát, közölte az úti célunkat, és megválaszolt egy csomó értelmetlen kérdést. Nem sokkal FoumZguid előtt egy kitáblázatlan földútra kanyarodott rá. Nemsokára az autó is bemutathatta, mit tud, mert Taib négykerék-meghajtásra kapcsolt, hogy elbírjon a kátyúkkal-gödrökkel. Kavargott a por köröttünk. Mi csak mentünk, mentünk, rázkódtunk a rettentő hepehupákon, a végén már az összes fogam kattogott, és hálát adtam az égnek, hogy nincs nagy mellem, és kényelmes, merevítő nélküli melltartó van rajtam. Hátranyúltam, megfogtam Lallawa kezét. – La bes? – kérdeztem, a kevés szófordulatból, amit megtanultam, ez volt az egyik –, la bes – felelte ő egy félkegyelmű vigyorával –, la bes, la bes. Egy különösen zúzos útszakasz után némi aggodalommal néztem Taibra. – Sokáig tart még, vagy csak levágunk egy darabot, hogy hamarabb érjünk vissza a normális útra? Jelentőségteljesen pillantott rám. – Mit gondolt, autópálya visz egész a sivatagig?
– Jó, nem, csak… – Elég hülyén éreztem magam, inkább befogtam a számat. – Ne izguljon, jól ismerem ezt az utat, de az igaz, hogy nem turistáknak való. – De elő szokott fordulni, hogy erre jönnek, és eltévednek vagy lerobbannak? – Ó, persze – mondta derűsen. – Állandóan. Kalandpályának képzelik a Szaharát. De itt megtanulják, hogy nem az. – De mi szokott történni velük? Továbbra is mereven az utat nézte, de láttam, hogy kaján vigyor ül ki az arcára. – Nem látja azokat a csontokat? – És kimutatott balra, ahol egy ágas-bogas fa tört át a morzsalékos sziklán és a tömör homokon. A tövénél pedig szétszórva hevertek a… – Aaah… – Elszörnyedve bámultam, és csak megkésve jöttem rá, hogy egy halom napszítta faágon szörnyülködök. Taib sokáig mulatott magában. Leforrázva ültem, néztem, ahogy szakértelemmel váltogatja a sebességet, aztán önkéntelenül fölfigyeltem az alkarján megfeszülő izmokra, az olajosan barna bőrön göndörödő finom szőrszálakra, és teljesen váratlanul kéjes remegés futott végig rajtam. Normális esetben utálok egy férfi hatása alatt állni, utálom, ha nem én irányítok. Mi történik velem? Taib váltja ki ezt belőlem, a végtelen magabiztosságával és a képességeivel, a kizökkenthetetlen férfi, akinek semmibe se telik elfuvarozni a Szaharába egy haldokló asszonyt meg egy béna külföldi turistát, vagy énbennem van valami ösztönös, és az akar a felszínre törni? Hirtelen úgy éreztem, olyan vagyok, mint a táj, ahol éppenjárunk, én is átmeneti állapotban vagyok: határozottság és tehetetlenség, civilizáció és vadon, ismert és ismeretlen között, félúton. De egy pillanat múlva vége szakadt a meditálásnak, mert pillantásom a benzinmutatóra tévedt, a nyíl már a piros sávban járt. – Taib! Mindjárt kifogy a benzin!
Futólag rám nézett, de nem hatott rá a rémületem. – Tudom. – Nem kéne mégis visszafordulnunk és valahol benzint szereznünk? – Nem. Nem? Miért, levegővel fogunk menni vagy gyalogolni fogunk? Bámultam a rettentő kőpusztaságot, mely most már minden oldalról körbevett minket. Szinte teljes jellegtelenség minden irányban. Mögöttünk a távoli, kékes párának tűnő fennsík, ahonnan jöttünk, jobbra is, balra is köves terep, itt-ott egy-egy csupasz sziklával, előttünk a sápadt éggel reszkető hőpárában összeolvadó lapos, nyers földfelszín. A halott kősíkságban hiába kerestem akár egyetlen érdekesebb pontot, egyetlen cseppnyi életet, tekintetem csupán a kő és a por végtelenségével találkozott. Mintha sok ezer évvel ezelőtt hatalmas tenger húzódott volna vissza innen, csupaszon hagyva ágyát a nap égő szeme alatt. Eközben az üzemanyagjelző mutatója egyre lejjebb és lejjebb csúszott. Egy idő után Taib kivette a mobilját az ajtó oldalrekeszéből, beütött egy számot és beszélni kezdett. A modern világ keze mindenhová elért, gúnyt űzve a „vadon” szóból. Magam is e világ produktuma lévén, elvileg föl kellett volna lélegeznem attól, hogy csak egy telefonhívás, és jön a segítség. Eszembe jutott, hogy az Everest halálzónájából is mobilon hívták a mentőalakulatokat a hegymászók, és lám, a Szahara sem bevehetetlen. Mégis valami csalódott ürességet éreztem magamban, mintha éppen az egyetlen sivatagi élményemtől fosztanának meg. Semmi látható jel nem volt azon a ponton, ahol Taib lekormányozta az autót az útról, egy arra merőleges, alig kivehető csapásra. Hamarosan homokfoltok kezdtek feltünedezni az elszórt kövek és sziklák végtelenjében, a növények még gyérebbek és hegyesebbek lettek, a fákat elgyötört formájú bokrok és kaktuszok váltották fel. Az ösvény egy kiszáradt folyómederbe futott bele, az autó, mint egy pók, hol egyik, hol másik kerekével érve a talajt
kapaszkodott fel a másik parton. Ahogy újra fölbukkantunk a gödörből, a távolban parányi csillogó zöld foltot fedeztem fel a szürkésbarna tájban. Minél jobban meresztettem a szemem, annál távolibbnak és homályosabbnak láttam, de Taib éppen arrafelé vette az irányt, s bár úgy tűnt, soha nem érünk oda, az ég könyörtelen kékjében végül mégis tisztán kirajzolódtak a datolyapálmák levelei, az alattuk lévő víz pedig tökéletes ezüsttükörként mutatta a fák fordított tükörképét. A csodaszerű árnyékban Taib leparkolta a Touareget, és kisegítettük Lallawát az autóból. Néztem őt, ahogy egyik kezével megtámaszkodik a forró fémen és beleszagol a levegőbe, közben szorosan összezárja a szemét, mintha akár a leghalványabb kép is csak összezavarná többi érzékének élességét. Végül Taibhoz fordult. – Zair Foukani – mondta, mire Taibnak tágra nyílt a szeme meglepetésében. – Tudja, hol vagyunk – mondta nekem. Döbbentnek látszott. Mosolyogva bólintottam. Azért nem akkora rejtély, hogy valaki fölismeri az oázist: árnyékban voltunk, és ha nagyon megerőltetem magam, a víz szagát alighanem én is megéreztem volna. – Nem, a pontos helyet tudja! Az oázis nevét, és hogy innen megyünk tovább a régi kereskedőút, a sóút felé. Éreztem, hogy a hőség ellenére megborzongok. Egyszerű, de nagyon finom ennivalót kaptunk: kecskesajtot, kenyeret, mandulát és datolyát, valószínűleg évszázadokon át ugyanezt ették az utazók a pálmafák alatt. Szememet a kezemmel árnyékolva kinéztem a kinti fényességbe, s már el is képzeltem a sápadt ég előtt sziluettként vonuló tevekaravánt, amint az állatok kimerülten elhagyják a Szahara katlanját, megkönnyebbülnek, hogy itt a sivatag vége, hamarosan árnyékba érnek, vízhez jutnak. Most azonban nem tevék tűntek fel a képben, ahogy lassan befejeztük a piknikelést, hanem egy katonai dzsipféleség, amilyet annak idején a
fekete-fehér háborús filmekben láttunk, khakiszínű fém részein rozsdafoltokkal, horpadásokkal, porosan. Mintha a sivatag egy darabja kerekeket növesztett volna és felénk gurulna. Veszélyt jelent ez? Az útikönyvben szerepelt egy-két rémtörténet, hogy turistákat támadtak meg és raboltak ki a sivatagban, ellopták az autójukat, az utasokat pedig sorsukra hagyták. Gyorsan Taibra pillantottam, de ő már talpon volt, ajkain kis félmosoly játszott. Aztán visszatekerte a turbánkendőjét a fejére. A dzsip beállt a mi autónk mellé, három férfi szállt ki belőle, ugyanabban a sajátos kelet-nyugati kombinációban, mint amit Taib is hordott: farmer, ing, fölül pedig turbán, azzal a különbséggel, hogy Taib lazán tekerte körbe a kendővel az arcát, ezeknek a férfiaknak viszont csak a fekete szemük villogott elő egy keskenyre hagyott résen át. Azt akarják, hogy ne lehessen fölismerni őket? Nem kis aggodalommal fordultam Taib felé, hogy szóljak neki, erre mit látok? Az ő feje is ugyanúgy be van burkolva a kendővel. A férfiak közül kettő előrelépett, s valami üdvözlésféle következett: biccentés, óvatos kézfogás, épphogy csak összeérintették az ujjukat és a tenyerüket; a berber falvakban látott bensőséges, ölelgetős üdvözlésnek nyoma sem volt. A harmadik férfi hátul maradt, nem közeledett. Tekintete előbb rám, aztán Lallawára siklott. Aztán egy pillanatnyi csend után váratlanul, hangosan odaszólt valamit Taibnak. Taib lekicsinylő gesztust tett felém. – Csak egy turista –, mire a férfi megengedőleg bólintott, és a dzsip hátulja felé fordult, hogy kivegyen onnan valamit. Annyit láttam, hogy a csomagtartóban több nagy, zöld színű katonai benzintartály volt összezsúfolva. A férfi hármat kiemelt közülük, Taib pénzt adott neki, amit ő gondosan megszámolt, míg a másik kettő segített Taibnak föltölteni az autónkat. Udvarias búcsúzkodás után a három pasas visszaült a dzsipbe és elhajtott. – Hát, életemben nem láttam még ilyen benzinkutat – jegyeztem meg nevetve, miközben déli irányban mi is elhagytuk az oázist.
– Ez itt így megy – felelte Taib, majd megoldotta a kendőjét, az orra és az álla újra látható lett. Most is mosolygott. Gyanakodva néztem rá. – Kik voltak ezek? – Talán jobb, ha nem tudja. Nem hagytam annyiban. – És ha mégis tudni szeretném? – Eszembe jutott valami. – Csempészek voltak? Taib felém fordította a tekintetét, egy pillanatig nézett rám, aztán újra az útra meredt. – Ha úgy jobb magának. – Honnan a fenéből szedik a benzint? Kicsit megvonta a vállát, mintha butaságot kérdeztem volna, amire nem is érdemes válaszolni. – Algéria a világ egyik nagy olajtermelő országa. Nagyon sok olajvezeték van mindenfelé, meg hatalmas finomítók. Pár hordónyi itt-ott eltűnik… Lopott üzemanyag. Ilyesmiért nyilván lelövik az embert errefelé. Ha elkapják. – Vagyis akkor most Algéria közelében vagyunk? – kérdeztem egy idő után. – Nem a közelében, hanem benne. Algériában vagyunk. – Micsoda? – bámultam rá döbbenten, és hirtelen izgatott lettem, mert eszembe jutott Abalessa, ami apám írásában szerepelt. – De hát nem láttam se határt, se egy ellenőrző pontot vagy bármit. – Legálisan nem lehet átlépni Marokkóból Algériába. '94 óta le van zárva a határ. Igazából az 1963-as úgynevezett „homokháború” óta feszült köztünk a viszony. – Ezt a homokháborút mintha Tolkien találta volna ki. Taib halványan elmosolyodott. – A háborúnak valószínűleg sokkal több köze volt az olajhoz, mint a homokhoz. De hát mindig így van, nem? Mindkét fél
igyekszik minél szorosabban ellenőrizni a határt, de ezernyolcszáz kilométerről van szó, úgyhogy hihetetlenül sok ember és borzalmas nagy pénz kellene hozzá. Mind a két ország a katonai támaszpontjairól próbálja úgy-ahogy felügyelni a határt, nagy teljesítményű távcsövekkel, de ezt naponta kijátsszák az emberek: a Polisario, a trabandistes, a csempészek, a menekültek, a nomádok. – De ha elkapnak, mit csinálnak velünk? – kérdeztem elgyöngülve, miközben lelki szemeim előtt mocskos, patkányoktól megszállt algériai börtöncellák képei rémlettek fel, hiába küzdöttem ellene. Éppen egy hatalmasat zökkentünk, amire nem számítottam: fölsikoltottam. – Bocsánat. De nézzen körül: ez itt a sivatag. Nem nevetséges azt gondolni, hogy ilyen terepen bárki is képes fönntartani egy önkényes, pusztán politikai határvonalat két ország között? Egy ilyen területet hogyan tudna bárki is „birtokolni”? Ez egy vad vidék, ez mindannyiunké. Ezzel az erővel az Atlanti-óceánban is kihúzhatnának egy szögesdrótot, és megtilthatnák a halaknak, hogy átmenjenek rajta. Egyre magasabbak lettek a homokhalmok, amelyek között haladtunk, s még mindig azon töprengtem, hogy voltaképpen mit is keresek én itt. De nemsokára rosszabbra fordult a helyzet, mert az út szinte teljesen eltűnt. Taib kiugrott a Touaregből, és minden kerékből kiengedett valamennyi levegőt, de még így is ide-oda faroltunk, mintha jégen mennénk. Később egy olyan szakaszhoz értünk, ahol vékony agyagkéreg borította a talajt, itt-ott hegyes fűszálak törtek át rajta, aztán hirtelen egy emelkedő következett, ami után egy óriási, statikus dűnetengeren találtuk magunkat, sárgásbarna hullámok között, egyik hullám a másikon, végestelen végig. Elakadt a lélegzetem, olyan gyönyörű volt. Ez a szó jutott eszembe elsőre. Nem az, hogy üres, vagy halálos, vagy dermesztő: gyönyörű. Ha az ember a városból érkezik, akkor az üresség gyönyörű. És valami elegancia is áradt a sodrásból, a kanyarok, fodrok végtelen ismétlődéséből. Ahogy végigfuttattam a tekintetemet
a kecses vonalakon, az agyamban valamitől alábbhagyott a pánik; a hasonló formák ismétlődése, a fény és az árnyék sávjainak váltakozása, az éles rajzolatú dűnéket elválasztó tiszta vonalak nyugtatóan hatottak rám. A ritmikusan ismétlődő formák egy pillanatra el is feledtették velem, hogy e fenséges térben a könnyelműekre, a fölkészületlenekre, tehát nagy valószínűséggel miránk is lesve ott rejtőzik az elhagyatottság és a halál. Döbbenetesnek tűnt, hogy alig hat óra alatt ilyen messzire jutottunk a berber falvak házainak, üzleteinek, aszfaltozott útjainak viszonylagos civilizációjától. Ezt el is mondtam Taibnak. – Quaddal nyolc óra, tevén vagy gyalog több mint egy hét lenne. – Komolyan mondja? – Füttyentettem. Micsoda gyaloglás lenne az, a kitartásnak, az ügyességnek és az elszántságnak micsoda ünnepe! És még mindig csak az északi peremén voltunk a világ legnagyobb sivatagának. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a kereskedők, akik a karavánjaikkal szállították az aranyat, az elefántcsontot, a sót, a strucctollat, életben tudtak maradni ilyen környezetben. Aztán eszembe jutott, hogy nem csak arannyal, elefántcsonttal, sóval meg strucctollal kereskedtek, a szubszaharai országokból ezerszámra adták el a rabszolgákat is. Hátrafordultam Lallawához, láttam, hogy éppen engem néz. – Bídd! – szólalt meg hirtelen, mire Taib azonnal fékezett, óvatos mozdulatokkal addig nyomkodta a pedált, míg némi csúszkálás után megálltunk. Láttam rajta az aggodalmat, ahogy megfordult, kérdezett valamit Lallawától, aki rögtön válaszolt is neki. Taib újabb kérdést tett fel, az öregasszony erre már türelmetlen ingerültséggel felelt. Az volt a benyomásom, hogy talán a sürgős szükség miatt kellett megállnunk, magamban fölsóhajtottam, aztán elszégyelltem magam az önzésemért, kikapcsoltam a biztonsági övemet, és kinyitottam az ajtót. A benti légkondicionálás után sokkszerű volt a hőmérsékletváltozás, pár másodperc múlva már az orromban lévő szőrszálakat is ropogósnak éreztem. A nap mintha kalapáccsal ütötte volna a fejemet. Lallawát kisegítettem ebbe a kemencébe,
összerándultam, ahogy rátámaszkodtam a sérült lábamra. Lallawa ott állt, kicsit imbolygott, arcát az ég felé fordította, lehunyta a szemét. A napfény megcsillant az ékszerein, a ragyogásban olajosan fénylett a ruhája indigó szövete. Aztán megindult előre. Segítőkészen átfogtam volna a derekát, de ellökte a kezemet. – Oho, oho. Egyik lábát a másik elé csúsztatva, bőrpapucsával kis homoktaréjokat túrva elindult: nem mint egy vak, előrenyújtott karral egyensúlyozva vagy akadályoktól tartva, hanem mint aki egy sarkvidéki viharban nyomul előre, nagy nehézségek árán, mindennel dacolva. Indultam volna utána, de Taib megfogta a karomat. – Hagyja. Ezt meg akarja tenni. Nem fog elesni, de ha mégis, a föld úgysem kemény. Hadd tegye meg egyedül: erre vágyik. Így aztán biztos távolságból követtük őt, amíg egyszer csak térdre esett. Odaszaladtam hozzá, azt hittem, összerogyott, de abban a pillanatban énekelni kezdett, éteri trillákkal, a hangja madárdalként szállt föl a levegőbe, és a semmiből újra fölrémlett előttem a napfényben fürdő verebek képe, ahogy fakó tollaikat átitatta az aranyló fény; éreztem, hogy a nyakamon fölmerednek a hajszálak. * Az enadok azt mondják, mindennek megvan az ideje A bogárnak, ami mászik, a madárnak, ami repül A virágnak, ami szirmot bont, ha jönnek az esők A nősténytevének, ha borját megellette. Az én napjaim már sötétek, mint az éjszakák A varázslónő azt mondja, sötétben kezdjük, sötétben végezzük Sötétben jövök most hozzátok, vadon szellemei Vártatok rám türelmesen Hallottam hívó szavatokat az éjben, a szélben. Rég elmúltak már a vaj és datolya napjai
És az én napjaim sötétek már, mint az éjszakáim A nap mint tűzgolyó elsüllyedt nyugaton Ideje csatlakoznom a sókaravánhoz, Nekivágnom a hosszú, nehéz sóútnak, végső nyugalmam felé. Vajon ezt ő énekelte így, vagy ezek a szavak csak a fejemben fogalmazódtak meg az ő dallamára? Mind a mai napig nem tudom: csak annyit tudok, hogy mire az utolsó hangok elhangzottak, azt vettem észre, úgy szorítom az amulettemet, hogy az élei vörös csíkokat vájnak a tenyerembe. Taibra pillantottam, könnyek csorogtak az arcán. Meg sem próbálta letörölni vagy titkolni őket: hullott a könnye, a cseppek fekete foltokat hagytak az álla alatt a kendője ráncain, és amikor visszanéztem, már azt láttam, hogy Lallawa lefeküdt a homokba. – Most mit csinál? – súgtam Taibnak, de nem válaszolt. Inkább odament hozzá, mellétérdelt és megfogta a kezét. Halkan beszéltek valamit, aztán Taib fölállt és az autóhoz ment. Hamarosan valami fehér batyuval a karján tért vissza. Intett, hogy üljek le a homokba, aztán ő is mellém ült, a fehér anyagot a térdére borította, és csak nézett a távolba, mintha várna valamire. Fentről tűzött a nap, az ég szinte kifehéredett a forróságtól, a homoktenger a szürke árnyalataiban játszott. Úgy tűnt, a fülemben doboló vér hangja az egyetlen hang az egész világon. Belemarkoltam a homokba, forrósága égette az amulett vájta érzékeny nyomokat a tenyeremben, aztán kipergettem az ujjaim között. Milliónyi parányi szemcse, mindegyik egy-egy szikláról válhatott le, mindegyiket a sivatagi szelek hordták ide, évezredekig tartó, rejtélyes úton. Mintha alig múlna az idő, néztem, ahogy hullanak a szemek, beleolvadnak a többi sok millióba, megint fölvettem egy marékkal, hagytam leperegni. Nem bírtam abbahagyni, kényszeresen csináltam, valahogy szükségem volt az ismétlődésre, hogy a fölgyülemlő pánikot féken tudjam tartani.
Nem tudni, mennyi idő múlva, de valami mégis magára vonta figyelmemet. Egy hosszú lábú, fekete bogár volt az, úgy szedte a lábát a homokban, ahogy a búvárpoloskák surrannak az erdei tavak felszínén. Néztem, ahogy megpróbált fölmászni egy homokbucka gerincén, de a homok még az ő balettos lábai alatt is szétpergett. Fölkapaszkodott, lecsúszott. Föl, le. Azon kaptam magam, hogy drukkolok neki, mintha számítana, gondolatban mekkora erővel buzdítom. Aztán egy másik irányból kezdett próbálkozni, és konoksága végül átjuttatta a buckán, eltűnt előlem, csak a homokban kirajzolódó, hieroglifaszerű jelek sorozata maradt utána. Fogalmam sincs, meddig vártunk, vagy Taib miből tudta, hogy vége a várakozásnak, de az egyik pillanatban még ott ült, mint egy darab kő, a következőben már fölállt a hosszú lábaival és elindult az öregasszony felé. Hosszú pillanatokig csak nézte őt föntről, nem szólt semmit, és ebből én is megértettem, hogy Lallawa halott. Vadul dobogni kezdett a szívem, de hát mi mást vártam? Amióta elindultunk Tiouadából, nem lehetett kérdéses, hogy az utazásnak ez lesz a vége, nem? A huszonegyedik századi részem – az az Isabelle, aki a londoni Cityben dolgozott, engedelmeskedett az ott rárótt szabályoknak, aki egy szakember uniformisát hordta, s elfordult a világ nyers lényegétől – meg volt döbbenve, hogyan hagyhattam ezt, miért nem követeltem, hogy Taib azonmód pakolja vissza Lallawát az autóba, és jóllehet az öregasszony nem így rendelkezett, vigye be a legközelebbi kórházba. De az ősi, vad részem ujjongott az öregasszony bátorságán és méltóságán, illetve irigyelte tőle ezt a higgadt, derűs elmúlást. Odaléptem Taibhoz, Lallawa halott testére pillantottam. Üdvözült kifejezés ült az arcán, szeme csukva volt, szája mosolyra húzódott. Amulettjei, nyakláncai, karkötői, fülbevalói mind csillogtak a napfényben. – Akkor – mondta Taib –, segítsen levetkőztetni. Rámeredtem. – Micsoda? – Meg kell mosdatnunk.
Körbenéztem. Igen, jól gondoltam: a Szaharában vagyunk. – De nincs víz – mondtam ostobán. Felsóhajtott. – Csak segítsen levetkőztetni. Addig soha életemben nem láttam, még kevésbé érintettem egy halottat. Finnyásságból, babonából már a puszta gondolattól is irtóztam, de Taib szigorúan rám szegezte a szemét. – Egyedül nem tudom megcsinálni, és a hagyomány szerint ezt amúgy is nőnek kell végeznie. És ha elfelejtette volna: most nem Londonban van, úgyhogy ne a londoni fejével gondolkozzon. Nagyot nyeltem. – Rendben van. Óvatosan kibontottuk Lallawát a bonyolult öltözékből, az ékszereit félreraktuk. Amikor már csaknem meztelen volt, Taib fölállt. – Innentől én már nem folytathatom, nem lenne helyénvaló, úgyhogy elmondom, mi a teendője. Tudom, hogy nehéz, de gondoljon arra, Isabelle, hogy Lallawáért teszi, ezzel az ő emléke és a hagyományaink előtt tiszteleg. Először ki kell öblítenie a száját. Hozok vizet az autóból. Odahozta azt a kétliteres műanyag ásványvizes palackot, amit még Tafraoutban vett nekem, a viszonylagos civilizációban, ahol az ember még vásárolhatott, és szó sem volt arról, hogy halott rabszolgákat kell eltemetni a sivatagban. Nem sok víz volt már benne, de úgy néztem, egy halott száját még ki lehet öblíteni vele. Átvettem tőle a palackot, megacéloztam magam, és megérintettem az öregasszony arcát. Még nem merevedett meg, sőt meleg volt, bár az a naptól is lehetett. Az érintéstől még nem tört rögtön rám az undor, ahogy feltételeztem, de nem sok hiányzott hozzá. Kinyitottam Lallawa száját: fogatlan odút láttam, a szürke nyelv hátra volt esve. Megpróbáltam nem gondolni semmire, vizet öntöttem az üregbe, aztán lehunytam a szemem, és az ujjammal körbesimogattam a szájüreget. Hol simának, hol enyhén ragacsosnak éreztem, itt-ott
kemény dudorok voltak, ahogy a tengerben a sziklák. Végül megbillentettem a fejet, amitől a víz kicsorgott és szétfutott a homokban. – Most vizezze be a kezét és háromszor mossa meg az arcát. Úgy tettem. Harmadszorra már könnyebb volt. Végigsimítottam a feje búbját is, hajfonatai érdes, száraz, de ruganyos tapintásúak voltak. – Most vegyen föl tiszta homokot, és finoman dörzsölje át vele a kezét, az alkarját, a könyökét, a lábát és a térdét, de mindig csak balról jobbra. Ez elég soká tartott, közben a fejemben egy vékony hang állandóan emlékeztetett rá, hogy a kezem egy halott asszony bőrén dolgozik, s ennek a bőrnek a színe is, a tapintása is olyan, amilyet még soha nem érintettem. Megmostam a homokkal az öregasszony lábát, az izmai, mint a tészta, úgy mozdultak a tenyerem alatt. A két mell összeaszva, ernyedten rogyott a bordákra. Taib felé pillantottam. Elfordította a fejét. – Igen, ott is meg kell. És máshol is, mindenütt. Összeszorítottam a fogamat, zokszó nélkül tettem a dolgomat, és minden erőmmel azon voltam, hogy ne figyeljek oda arra a fölháborodott hangra, arra a nőre, aki, ha egy mód volt rá, óvakodott mindenkinek az érintésétől, s aki most képtelen volt fölfogni, hogy mi is történik. Később Taib megfordította a testet, én „megmostam” a hátát és a fenekét, majd amikor Taib végre megállapította, hogy megtettük, amit kellett, újra fölöltöztettük és ráaggattuk az ékszereket. Ott álltam fölötte és néztem. Az újra ráadott ruhákban, mellén összekulcsolt karjával Lallawa ismét derűs és lenyűgöző látványt nyújtott. Hirtelen valami perverz büszkeséget éreztem iránta – és magam iránt. Taib közben odahozta és szétbontotta a fehér batyut. – Ez a halotti leple. Kérte, hogy hozzam el ezt is. – Maga tudta, egész idő alatt, hogy… Taib bólintott.
– Tudta, és én is tudtam. De ha magának megmondom, hogy valószínűleg ez lesz a vége, akkor az egész napja sokkal nehezebb lett volna, nem? Nehéz lett volna tagadnom. Segítettem neki betekerni Lallawát a lepelbe, hogy semmi ne látsszon ki belőle. Aztán megint visszament az autóhoz, és egy ásóval a kezében jött vissza. – Itt fogja eltemetni őt, egyedül? – Hülye kérdés volt: mégis mit gondoltam? Mi másért kellett volna elvégeznem a halotti rítust, és mi másért tekertük volna be a holttestet a lepelbe? Mindegy, egy kis részem mégis úgy gondolta, hogy mindezek után visszatesszük őt az autóba, és visszamegyünk a civilizációba. – Persze. Ez volt a kívánsága. – És a hatóságok? Nem kell bejelenteni, hogy meghalt? Halotti bizonyítvány, ilyenek? Nem lesz vizsgálat, ha kiderül, hogy eltűnt? Hosszan, sokatmondóan nézett rám. – Isabelle, felejtse el Londont, és gondoljon arra, hogy hol van. Lallawa a sivatagból jött, és a sivatag most visszavette őt. – De hát nem a sivatagból jött, hanem egészen máshonnan. Onnan lopták el, és úgy hozták a sivatagba – okoskodtam makacsul. – Mért akart éppen itt meghalni? Mért akart itt nyugodni, a homokban, távol minden ismerőstől? Nem értem. Semmit nem értek az egészből… – Nagyot nyeltem, semmiképp nem akartam elsírni magam. Taib tétován megérintette a vállam. – Lallawa pontosan tudta, mit akar, Isabelle. Mit gondol, mi másért cicomázta föl magát, mint egy királynő? Ha nekem csak feleennyire békés halálom lesz majd, szerencsés embernek fogom tartani magam. Mint egy királynő… Egyre csak ez visszhangzott a fejemben. Mint egy királynő, ruhákkal, ékszerekkel földíszítve, és a sivatag homokjába temetve. Eltoltam Taib kezét. – Jaj, istenem! – Miért? Mire gondol, Isabelle?
– Olyan… olyan hátborzongató. Én… nem is tudom. Ne törődjön velem, kicsit ideges vagyok, semmi más. A homlokomra tette a kézfejét. – Kis napszúrás lesz. Gondolnom kellett volna rá. Menjen, üljön be az autóba, én megcsinálom, amit kell. A Touaregből néztem, ahogy ásta a sírt. Közben a nap már lemenőben volt. Végül összeszedtem magam, kiszálltam az autóból és visszamentem segíteni. Együtt raktuk be a gödörbe és együtt temettük be homokkal a fehér alakot. Taib elment köveket keresni a sírra, hét szikladarabot cipelt oda egyenként, ezeket nagy áhítattal mind Lallawa fölé raktuk. – Legyen könnyű neked a föld, Lallawa – mondta Taib halkan. Ünnepélyesen levettem az amulettemet, pár pillanatig méregettem a kezemben, aztán lehajoltam, hogy a sírra tegyem. – Ez védjen téged – kezdtem mondani, de szavaimat közelgő járművek robaja nyomta el. Taib a tenyerével árnyékolta be a szemét a lenyugvó nappal szemben. Aztán karon ragadott és olyan durván rántott föl, hogy fölkiáltottam. – Menjen vissza az autóba – mondta. – Most azonnal! – Miért? Kik ezek? – Az amulett lecsüngött a kezemből, a vörös korongokat elárasztotta a napfény. – Menjen vissza az autóba! – ismételte meg indulatosan. De mielőtt engedelmeskedhettem volna, két nagy terepjáró kanyarodott elénk a porfelhőben, sötét ruhás, szorosra kötött turbánú férfiak másztak elő belőlük, többük kezében fegyver is volt. – Merde – mondta Taib. – Azt hiszem, bajban vagyunk. Múlt az idő. A lányok a táncokat-dalokat gyakorolták. A férfiak tették a dolgukat, senki nem számolt be semmi szokatlanról. Mariata havibaja egymás után jött és múlt el. Az élet a szokásos mederben folyt. Bár Mariata ellenezte, a Kel Bazgan-belieknek megüzenték a
tervezett házasság hírét, arra az esetre, ha az apja és a testvérei a bilmai utazás után arra járnának. De nem csak ez volt az indok. – Ha senki más, én aztán megértem, hogy ellenzed – mondta Rahma –, de Mariata, ott vannak a nagynénéid, az unokatestvéreid. Kötelességünk értesíteni őket az esküvőről. Ha nem tesszük, el tudod képzelni, milyen dühösen lesznek, hogy megszólnak bennünket? Botrány lenne, még nőrablással is vádolnának minket! – És Rhoszi? Ő így is, úgy is dühös lesz a tevék miatt. Rahma megfeszítette az állát. Milyen tevék miatt? Nem tudok semmilyen tevékről. Látsz te itt két fehér meharit a Kel Teggart nyomorúságos állatai között? – Árnyékot tartott a szeme fölé. – Mert én nem. –Visszafordult. – Ha a házasságot választod, Mariata, akkor szabályosan kell csinálni. Különben rontást hozol magatokra, és Amasztán már bőven kivette a részét a bajból. De úgysem jönnek ide: túl messze vagyunk, túl nagy kényelmetlenség lenne, és pontosan tudják, hogy itt nem számíthatnak gazdag lakomára és nagy vendéglátásra. El tudod te képzelni, hogy Dasszin nénéd vagy Musza új feleségei hajlandók lennének elviselni az itteni körülményeket? Valóban: ez ki volt zárva. De Mariatát így is aggodalommal töltötte el a dolog, és az sem enyhítette a szorongását, hogy Amasztán és néhány más fiatalember egyszer csak eltűnt, állítólag a háromnapi járásra lévő piacra mentek, hogy kecsketejért és – sajtért, bőráruért és állatbőrért rizst, fűszert és mézet szerezzenek az esküvőre. Eltelt egy hét, és még mindig nem tértek vissza; eltelt tíz nap. Mintha észre sem vette volna senki. Homokkal súrolták az ezüsttárgyakat, kiporolták az ünneplőruháikat és megstoppolták rajtuk a hímzést, fonogatták egymás haját, vajjal dörzsölték be a bőrüket. Mariata kezén csipkefinomságú, halványbarna mintázattá fakultak az eljegyzési hennajelek, már alig látszottak a napbarnított bőrön. Aztán néhányan visszaérkeztek az élelmiszerekkel meg az ifjú párnak szánt ajándék süvegcukrokkal. De Amasztán nem volt
köztük. Se Bazu, se Azelouane, Mariata ezt is észrevette. Bazu még nőtlen volt, az apja úton volt az azalayjal, a jelek szerint a fiatalember senkinek nem hiányzott. – Biztosan Kidalban udvarol valami lánynak – mondta Tadla, ezen mindannyian nevettek. – Éhes ember ne válogasson! – De Amasztán és Azelouane miért nem jött vissza? Csend lett. Noura Nofára sandított, aki alig észrevehetően megrázta a fejét. Azelouane az ő unokabátyja volt. Mariata észrevette, hogy a két lány összenézett, és elszorult a szíve. – Mi az? – kérdezte. – Mit titkoltok előlem? Nofa odahajolt hozzá, kezét Mariata karjára tette. – Semmit. Ne aggódj. Azelouane már nem olyan fiatal, biztosan nem tudnak úgy sietni, egy-két nappal tovább tart az út. Mariata nem firtatta tovább a dolgot, de nem tudták meggyőzni. Lehet, hogy Azelouane már benne van a korban, de akkor is olyan kemény, mint egy akáciafa, az idő és a szél megedzette, tűri a legnagyobb viszontagságokat is. Nem, azt gyanította, hogy Amasztán elmaradásának semmi köze Azelouane-hoz, hanem inkább meggondolta magát a házasság ügyében; Mariata emlékezett is egy régi szólásra otthonról: „elaludt a tűz a májában”. Vagy ez a helyzet, vagy valami borzalom történt vele. Elképzelte, hogy valami sziklás hegyszorosban a tevéje levetette őt, és vér szivárog a füléből és az orrából. Banditák meggyilkolták, vagy ami még rosszabb, egy másik táborban, egy másik nőt ölel. Tudta, hogy semmi értelme ennek a képzelgésnek, de tehetetlen volt. Nem tudott tőle aludni, nem tudta elvégezni a legegyszerűbb feladatait sem, mindent elrontott. Ha vizet hozott a folyóról, csak nézett a vödörbe, mondogatta Amasztán nevét, de a víz nem árulta el a titkait. Éjszakánként útnak indította saját szellemalakját, hogy kutassa fel Amasztánt az álomösvényeken, de mindhiába. Ha nem tudott aludni, le-föl járt a táborban a néma csillagok alatt, míg a kecskék megérezték, hogy ott van, mekegni kezdtek, hátha kiengedik őket, vagy nem várt eleséghez jutnak. Egy
éjjel, amikor a hold karéja olyan vékony ívű volt, mint egy tőr, fölment a tábortól nyugatra eső hegyre, egészen a Sas és Nyúlig, a két különös alakú csúcsig, dacolva az esetleg arra járó dzsinnekkel is, és a tájat fürkészte, Amasztánra utaló jel után kutatva. Tulajdonképpen nem remélte, hogy rábukkan a férfire, de valamit tenni még mindig jobb volt, mint semmit sem; merészséget és erőt érzett magában, hogy itt van a szabadban, míg a világ alszik, és nem törődik vele, hány szellem kószál körülötte. Aztán amikor két alakot látott némán közeledni a hegygerincen, teveháton, szinte pánikszerű döbbenet fogta el. A férfiak mereven, egyenes tartással ülték meg tevéiket, és még két másik, fölmálházott tevét is vezettek. Arcukat a szemükig kendő fedte, hátukon puskát tartottak. Mariata a szemét meresztette. Az egyik talán hasonlít Amasztánra? Ebből a távolságból lehetetlen volt megmondani. És a másik talán Bazou vagy Azelouane? Vagy két bandita az, akik rabolni igyekeznek a táborba? Akár így, akár úgy, pillanatokon belül odaérnek hozzá. Már el kéne indulnia, rohanni le a hegyoldalon és fölverni a többieket – ám olyan borzalmas kíváncsiság kerítette hatalmába, hogy érezte, előbb tudna bagolyként fölröppenni, mint megfordulni és elmenni onnan. Inkább bebújt két magas sziklatömb közé, egy keskeny, sötét, hideg hasadékba, melle úgy nekiszorult a sziklának, hogy a szíve lüktetését is érezte rajta, mint egy csapdába esett egér. Amint az érkezők kibukkantak a fennsíkra, az első tevében az egyik saját állatukra ismert: egy csúf, tarkafoltos mauritá-niaira, amelyik Bazu ag Akiié volt. Mögötte egy nagy kese jött, az talán a Taorka nevű tevéjük lehetett, annak Azelouane volt a tulajdonosa. Bazu és Azelouane. Könny szökött a szemébe a csalódottságtól. Hol van Amasztán? Az egyik férfi megszólalt, Mariata rögtön fölismerte a ravasz öreg karavánozó, Azelouane hangját. Megálltak, letérdeltették a tevéket, és leugrottak róluk. Együtt letérdeltették a harmadik és a negyedik
tevét is, és Mariata csak ekkor jött rá, hogy a málhának látszó sötét valami a harmadik tevén nem batyu, hanem egy ember, aki vagy halott, vagy súlyosan sebesült. Följajdult, de a férfiak egymással beszéltek, így nem hallották. Az illető megmozdult, fölemelte a fejét. Lehetett bármilyen távol, lehetett bármilyen sötét, Mariata akkor is tudta, hogy Amasztán az. Már éppen előrontott volna a rejtekhelyéről, amikor tisztán hallotta, hogy Amasztán azt mondja: – Még nem haltam meg – mire a két másik felnevetett. Amasztán körbenézett. – A táborból épp ide lehet jutni. Mi lesz, ha idejönnek… – Nem jönnek. – Nagyon biztos vagy benne. Azelouane vállat vont. – Ezeket nem tarthatjuk a táborban. Nem lehet bízni az emberekben. Az egyik ide húz, a másik oda. Nem tudják, mit akarnak. Már nem úgy van, mint régen. – Senki sem tudhat róluk – mondta Bazu. Idegesnek tűnt a hangja. – És mit mondunk a karomról? – kérdezte Amasztán türelmetlenül. – Senkinek ne mutasd a sebet. – Mariatának sem? – Főleg neki ne. Ő a Kel Taitokhoz tartozik: egy Kel Ahaggar. Egy ahaggari megadja magát: mindig megadja magát. Forhount is, aki megszökött a gaói börtönből, a franciák oldalán harcoló ahaggariak segédei ölték meg, apámtól tudom. – Azelouane apja Kaocen oldalán harcolt a nagy felkeléskor – emlékeztette Amasztánt Bazu. Mariata még jobban összehúzta magát az árnyékban. Legszívesebben nekik ment volna, megvédte volna nemzetét a vartyogásukkal szemben, de most nem állhatott elő: túl veszélyes lett volna. Sejtette már, mi történhetett Amasztánnal, és mit rejt a két nagy málha, amit a negyedik tevéről készültek leszedni. Azelouane és Bazu nagy fújtatva emelte le és rakta a földre az első csomagot,
ami tompán megzörrent. Azelouane fölegyenesedett, nézelődött. Végül kinézte magának azt a hasadékot, ahol Mariata rejtőzködött. – Oda – mondta. – A Sas és a Nyúl közé. Ez nem lehet. Mariata megkockáztatott még egy utolsó pillantást Amasztán felé, aki legalább már a saját lábán állt, aztán a lehető legmélyebbre préselte magát a résben, ahová már egyetlen árulkodó holdsugár sem jutott el. Bazu és Azelouane odahúzta az első batyut a hasadék szájához, Mariata hallotta, ahogy tompán puffant a homokban. Bazu nagy nekiveselkedéssel addig tolta befelé a csomagot, ameddig bírta – egészen Mariata sípcsontjáig. Akármi volt is az, súlyos és kemény volt, és amikor a férfi még egyet lökött rajta, Mariata majdnem elvesztette az egyensúlyát, majdnem előrebukott, de Bazu valószínűleg már elégedett volt a rejtekhellyel, mert ellépett a nyílástól. Pár perc múltán hozták a második batyut, azt rádobták az elsőre, amitől Mariata már derékmagasságig a sziklának szorult. – Így már csak jó lesz – mondta Azelouane. – Gyerünk le a táborba. Ha kis szerencsénk van, ellátjuk a tevéket és alhatunk is pár órát hajnalig. Hallatszott, ahogy elcsoszognak a homokban. Mariata kisvártatva hallotta a tevék méltatlankodó nyögését, majd a fanyergek nyikordulását, ahogy a férfiak fölszálltak az állatokra, aztán a sötétben magára maradt a csempészáruval. Nem kéne megnéznie, tudta jól. Inkább át kéne másznia a batyukon, és egy másik úton visszaszaladni a táborba. Nem kéne megnéznie: de meg kellett néznie. A Fátyol Népe több mesét is ismert a kíváncsi nőkről, akik belenéztek mások kosarába, kancsójába, dobozába, és nagy bajba kerültek. Lenyelte őket egy dzsinn, és varjúvá változtak; valami elröpítette őket a senki földjére, ahol csak a szélfútta homok végtelen süvítését hallották. De ahogyan azok a nők, úgy ő sem tudott ellenállni. Válla fölött a hold gyér fényével visszahajtotta az alul lévő batyut takaró pokrócot. Egy rakás fekete bádogdobozt látott alatta, fogalma sem volt, mi lehet bennük. Fölemelte az egyiket, a doboz megzörrent, mintha kicsiny, súlyos
tárgyak csúszkáltak volna benne. Szemöldökét ráncolva letette a dobozt, visszahajtotta a takarót, és a másik batyut kezdte vizsgálgatni. Abban meg tömör fa- és fémtárgyak voltak egy kupacban, amelyek különös, sötét formájukkal mintha elnyelték volna a hold sugarait. Mariata a kezébe vett egyet és visszahőkölt. Rögtön tudta, hogy egy puska, de ilyen puskát ő még soha nem látott. Nem is emlékeztetett a férfiak vadászpuskáira, a rituális ünnepeken használt díszes antik fegyverekre meg végképp nem hasonlított. Könnyebb volt, bonyolultabbnak és mindent összevetve veszélyesebbnek látszott. Egy skorpió jutott eszébe róla. A tusán valami írás volt, mintha tifinag lett volna, de nem tudta elolvasni, és már ettől úgy megijedt, hogy gyorsan lerakta és visszatakarta a puskát. Fegyverek. Külföldi fegyverek. Lopott külföldi fegyverek. És egy hegynyi lőszer. A sarkára guggolt. Felkelés. A nagy felkelés. Egymást kergették a gondolatai. Lázadók; lázadás. A Szabadok Népe – az Imazighok – nem szabadok többé. A szavak kavarogtak a fejében, és már tudta, hogy a háború, amelyről Amasztán beszélt, elkezdődött; hogy a szeretett férfi ennek már nem csak kívülálló szemlélője. Márpedig akkor ő sem lehet az. – Hol jártál? A titkos helyükön feküdtek, a leanderek alatt, a folyónál. A békák most némák voltak, alig volt víz a mederben, kiszárította a nap, amely napról napra, ahogy fordult a föld, egyre forróbban tűzött. Mariata hazájában a törzs ilyenkor már fölköltözött a hegyekbe, ahol az árnyas gueltákban még ilyenkor is volt víz, vagy le, az alföldre, ahol a harratinjaik öntözték a legelőt, de a Kel Teggart szegény törzs volt, nem futotta nekik harratinokra, hatalmuk sem lett volna, hogy ne engedjék őket a városokba szökni.
Amasztán fölnyúlt, kisimította a lány haját az arcából. Mariata bőre izzadt volt, lovaglóülésben ült a férfi hasán a sötétben, s testi egyesülésük misztériumát elfedték ruháik fölgyűrődött redői. Amasztán végighúzta az ujját Mariata homlokán, érezte az összehúzott ráncokat, s átfutott rajta, mennyire kihívják a sorsot maguk ellen, valahányszor ezt csinálják, mennyi gonosz hatásnak teszik ki magukat itt, az éjszakában, védelem és oltalom nélkül. – A piacon – mondta könnyedén, szétsimítva a ráncokat. – Láttad, miket hoztunk. Milyen jól fog állni neked az a fejkendő, amit vettem! Azokat a kagylókat, amik rajta vannak, kagylópénznek hívják, az indiai partok melletti szigetekről, messze keletről hozzák őket. Azt mondják, hogy először még a nagy fáraók idejében hozták be a kereskedők: képzeld el, még Tin Hinan kora előtt! Ki tudja, lehet, hogy pont a te kendőd valamelyik kagylója még az ősödnél, az Anyakirálynőnél is öregebb. És azóta forog körbe pénzként a Maldív-szigetektől Egyiptomon és a Nagy Sivatagon át, egészen a világ legszebb lányának kezéig. Milyen dicsőséges látvány lesz az a sok kagyló az én menyasszonyomon, az esküvőnk napján! Éppolyan fehérek, mint a fogaid, olyan fehérek, mint annak a szempárnak a fehérje, amely most éjszakai csillagként szórja rám a sugarait. Hogy fognak azok csillogni! Mariata az ajkába harapott. Nagyon szerette, amikor Amasztán így beszélt, egy egzotikus világot festett a szavaival, amit Mariata soha nem fog meglátni, de most nem hagyta eltéríteni magát. Újra megkérdezte: – Hol jártál? A piacon kívül? – És amikor a férfi nem válaszolt rögtön, úgy megszorította a combjával, hogy Amasztán fölszisszent. – Fáj a karod, ugye? Mit mondtál, mi történt vele? Amasztán összehúzott szemmel nézett rá. – Nem szabad kételkedned a férjedben. Ez sérti a becsületemet. – Még nem vagy a férjem, Amasztán ag Musza. És egyetlen pillanatra sem hiszem el, hogy leestél a tevéről, te, aki tapasztalt tevés vagy. – Térdével leszorította Amasztán kezét, és fölgyűrte a
karján a ruha ujját, ami alól kötés bukkant elő. A férfi csak feküdt, hagyta, hogy Mariata rétegenként leszedje a megkeményedett anyagot, míg elő nem tűnt a bevarasodott seb, a csillagfényben feketén sötétlő alvadt vérfoltokkal. – Ez a seb pedig semmi szín alatt nem lehetett eséstől. – Szavamat adtam, hogy semmit sem mondok neked. – Mert a Kel Ahaggar tagjai árulók, ugye? A döbbenettől Amasztán megmozdult. Fölkönyökölt, ellökve Mariatát. – Miért mondod ezt? – Honnan vetted a fegyvereket, Amasztán? – Szerintem te szellem vagy, a Kel Aszuf szellemei közül. Talán nagy fülesbagollyá változtál, és láthatatlanul repültél odafönn? Vagy szellem-éned fölsistergett a sziklák közé, egy szirtiborz alakjában? Te váltogatod az alakodat? És az esküvőnk utáni harmadik éjjelen, amikor fölnyitják a sátrunkat, csak a lerágott csontjaimat találják majd? – Óvatos tisztelettel nézett Mariatára; vagy talán félelem volt a tekintetében? – Ne beszélj már mellé – mondta Mariata türelmetlenül. – Ilyeneket én is tudok, tudom, mit jelent. De ha közeleg a veszély, ahogy Tana mondta, föl akarok készülni rá. A tuareg asszonyok mindig is ugyanolyan harcosak és merészek voltak, mint a férfiak. Tanítsd meg, hogyan kell használni azokat a lopott fegyvereket, és ha eljön az ideje, majd bebizonyítom, hogy a Kel Taitok tagjai nem árulók, és nem gyávák! Amasztán ámulva nézte őt. Aztán elnevette magát. – Egy Kalasnyikov nem női fegyver! Én se nagyon tudom, hogy kell lőni vele, de ha meggyógyult a karom, Azelouane majd megtanít rá, azt mondta. – Hirtelen elkomorult. – De azt nem mondhatom el, hogyan jutottunk a fegyverekhez: nagyon veszélyes volna. Mindnyájunk számára katasztrófa lenne, ha a tudás illetéktelen kezekbe kerülne. Ebben az egy dologban bízzál bennem, rendben? Mariata mélyen a szemébe nézett. –Jó.
* Ahogy közeledett az esküvő napja, Mariatában viharfelhőként dagadt a feszültség. Túl akart már lenni rajta, arra vágyott, hogy Amasztánnal való szövetsége legyen végre nyilvános és szent, mintha az elháríthatta volna a gonosz hatásokat, amelyeket egyre inkább érzékelt maga körül. Maga volt a testet öltött türelmetlenség: izmai meg-megrándultak, képtelen volt nyugton maradni, még akkor sem, amikor a pompás anyagokat próbálgatták rá, hogy esküvői ruhához valót válasszon közülük. – Ez az indigó anyag a kanói piacról való, meg ez a szépséges zöld is; nézd, hogy ragyog! – A zöld szerencsétlen szín – jegyezte meg valaki, amíg Mariata válaszára vártak. Neki azonban máshol jártak a gondolatai, egy ideig észre sem vette, hogy mindenki őt nézi. Sokkal jobban élvezik ezt az egészet, mint én, gondolta. Mi a baj velem? Más lányok nem is törődnének mással, csak az előkészületek sok-sok részletével, mélyen átélnék a különféle hímzések, a díszes papucsok, a karkötők, a fülbevalók, a hennafestések kiválasztásának minden másodpercét, mert tudnák, hogy ezek a pillanatok egész további életükre szóló kincset jelentenek, erre emlékeznek majd, amikor az ő lányaik, sőt, amikor az unokáik mennek férjhez… De ő nem tudott szabadulni a közelgő baj előérzetétől, elborította őt, menekült volna előle, hanyatt-homlok, bele az esküvőbe, akármilyen ruhában, e nélkül a sok értelmetlen huzavona nélkül. De ahogy körbenézett és látta a várakozó arcokat, a jóindulattól és örömtől sugárzó tekinteteket, eszébe jutott, hogy ezek az esküvők az egész törzs javát szolgálják, itt nem csak az ifjú párról van szó, egy ilyen esemény mindenkit egyesít a boldog cél érdekében, tehát jobban teszi, ha illendőn eljátssza a szerepét. – Ne a zöld legyen – mondta végül. – Az indigó gyönyörű.
– És szép hagyományos – tette hozzá helyeslőn Rahma. Mariata elkapta a pillantását. Miért is ne tenne a leendő anyósa kedvére? Csekély ajándék lenne neki. – Igen, legyen az indigó. És jöttek a fátylak, a papucsok, a színpompás, hímzett szalagok, a gyöngysorok, az övek, a brossok: apró, de életbevágó döntések végtelen sora. Mindenki megvitatta a legparányibb részletet is; Mariata úgy érezte, egy álomban mozog, jelenléte árnyékként tornyosul a többiek fölé, miközben a gondolatai messze járnak. * – Több tust. Több tus kell rád. Mariata hunyorogva nézte a tükörképét. Már így is nagyon ki volt festve a szeme, a fehérje csak úgy villogott a sötét írisz és az antimonpor sávja között, és hatalmasnak látszott. – Hogy kellene több? Ennyit se raktam föl még soha. Nofa ciccegve rázta a fejét. – Most az esküvőd van. Mindenki rólad fog beszélni. Te leszel a tehot célpontja, a gonosz szeme mindig rajtad lesz, bárhová is mész, azért kell annyi szénnel kirajzolni a szemed, amennyivel csak lehet, hogy elhajtsuk a rosszat. Újra megforgatta a kis csuporban az ezüstpálcát, aztán óvatosan lefújta róla a fölösleget. – Na, csukd be a szemed, és hagyj dolgozni! Mariata engedelmeskedett: nem volt értelme ügyet csinálni ebből. Előző nap már öt órán át hagyta, hogy újrafonják a haját, és védelmező hennadíszeket fessenek a kezére és a lábára, miközben a többi lány a mintákon vitatkozott és többször össze is veszett. Már régen lemondott róla, hogy beleszóljon ezekbe a dolgokba: túlságosan is boldog volt, túlságosan is lefoglalta őt az álom, hogy Amasztán végre-végre elveszi őt. És az előtte való napon? Ezen majdnem elnevette magát. Micsoda különbség, ehhez a cicomázáshoz, ehhez a női világhoz képest. Az előző napon, a hajnal első órájában már fönt a hegyen járt Amasztánnal, aztán egy
vadászpuska hosszú csövét igazgatta egy sziklaperemen, tanulta, hogyan kell szabályoznia a lélegzését, hogy a lövés ne hordjon félre, hogyan kell finoman meghúzni a ravaszt, fölkészülni a kemény ütésre, amikor a fegyver elsül. A nap végére már kétszer is sikerült eltalálnia egy fadarabot és egy agyagedényt, amiket Amasztán célpontnak rakott ki, de a mozgó célpont persze egészen más volt. Csak ámult rajta, hogy Amasztán micsoda gyorsasággal és ügyességgel lőtt le egy szirti galambot, aztán egy fölriasztott vaddisznót. – Mit csinálsz vele? – kérdezte a drótszőrű, hasadt lábú állat teteme fölött. – Haza tudjuk vinni? – Lábával megbökdöste az állat combját: meglepően tömörnek érződött. – Mennyi hús van rajta! – Te kis pogány! A törzs fele hozzá sem nyúlna, több mint a fele. Nem tudod, hogy a disznó az iszlámban tiltott állat? – Ez disznó? – Mariata még sohasem látott ilyet. Álmélkodva nézte az állat szőrös, ívelt ajkát, a kiálló éles agyart. – Szép vaddisznó. Ne aggódj. – Sokat sejtetően megütögette az orrát. – Valaki meg fogja enni. – A sakálok! Amasztán nevetett. – Úgy is nevezheted őket. Végül Amasztán bevonszolta a tetemet egy sziklazugba, és egész kőkupacot halmozott fölé, a dögevők ellen. – Ilyen jófajta húst nem szabad veszni hagyni. Hasznát vesszük, ne aggódj. És egy sor jelet karcolt a zug fölötti sziklafelületre. – Isten hozott Amasztán lakomáján – olvasta Mariata a tifinag feliratot, mosolyogva. Most is erre gondolt, és a szája még szélesebb mosolyra húzódott. – Nézzétek, már most is a harmadik éjszakára gondol – mondta Bicha, és oldalba bökte Nofát, akinek megugrott a keze, amitől a széles, fekete tusvonal egészen Mariata orráig szaladt. A nők hangos nevetéssel és füttyökkel jutalmazták.
* Egész héten át érkeztek az esküvői vendégek, néhányan ajándékkal, a legtöbben anélkül. Mariatát meglepte, hogy nem ismerte egyiküket sem. Amasztán azonban a jelek szerint mindenkit ismert. Mariata figyelte őt, ahogy üdvözölte az érkezőket: egy finom igazítás a fejkendőn, a tisztelet jeleként, tenyérdörzsölés, könnyedén a szívre tett kéz. A legtöbben férfiak voltak, nem ünneplőruhát viseltek, hanem egyszerű, poros burnuszt, a tekintetük ünnepélyes volt, tehát aligha lehettek zenészek, pedig mindannyian magukkal hozták a hangszereiket. – Kik ezek? – kérdezte Mariata Rahmától, de az asszony csak a vállát vonogatta. – Amasztán azt mondja, a barátai. A tiszaghszart, a nászajándékokat a tánctér közepére, egy széles, kék szőnyegre gyűjtötték össze: egy faragott faládát, tele fűszerekkel, a törzs férfitagjaitól, egy ruhát és egy madártojás nagyságú szemekből álló borostyán nyakláncot, egy zsák rizst és egy zsák kölest, Mariata saját mozsarát és mozsártörőjét, egy halom hegyi kakukkfüvet, amit az egyik öregasszony szedett aznap reggel, egy köszörűkövet, egy csontnyelű kést, egy tömlőt, pár edényt, egy takarót, egy gyékényt és egy pár csirkét, ezek vették körbe azt a vég tiszta fehér pamutszövetet, amelyet Amasztán hozott a kidali piacról, és a tenyérnyi nagyságú, bonyolult mintázatú ezüst fátyolfüggőt, amely súlyos volt, mint egy fésű, és amelyet Mariata asszonyként visel majd. Végül ő maga is kilépett a vakító déli napfénybe, fénylő kék esküvői ruhában, kiokkerezett arccal, szénnel feketére húzott szájjal és szemmel, kezén-lábán örvénylő hennarajzokkal; egész ruhája tele volt tűzködve szerencsét hozó ezüstamulettekkel, karján pedig tizenkét fénylő karperec csörrent. Ekkor látta meg, hogy a törzs asszonyai már építik számára a menyasszonyi sátrat, diszkrét távolságban a Rahmával megosztott sátortól. Legalább negyven
kecskebőrből állt össze: hogyan tudtak összeszedni ennyi irhát, méghozzá titokban, anélkül, hogy egyszer is meglátta volna őket, összevarrni a bőröket – ez a szíve legmélyéig meghatotta. A Kel Teggart nem volt gazdag törzs, biztosan nem volt negyven fölösleges kecskéjük ilyesmire, és mégis megtették neki, egy családtalan kívülállónak, ez olyan megdöbbentő volt, hogy – saját maga számára is meglepő módon – elsírta magát. Tadla ugrott oda hozzá, mindig morcos arcát most egészen átrendezte a jóindulatú mosoly. Szeretettel átölelte Mariatát, évtizedes tapasztalattal kerülte el, hogy akár egy amulettet is lesodorjon, vagy tovább rontson a könnyektől már némileg elkenődött arcfestésen, Nofa többórás műalkotásán. – Jól van, jól van, édesem, ne izgulj, ez a boldogság napja neked, és mi helyetted is boldogok vagyunk. Örömet és jó szerencsét hozol mindnyájunknak, erős, új vért a törzsnek, büszke, boldog asszonnyá teszed az én Rahma barátnőmet, hát nem, drágám? Mariata fölpillantott, meglátta Rahmát, amint a ruhájába törölgette a kezét, homlokán fénylett az izzadság a fárasztó sátorállítástól, és közben fülig ért a szája. – De ugye, tudod, hogy addig nem léphetsz be a sátorba, amíg nem vagytok összeadva, mert abból nagyon nagy baj lenne. Bízz ránk mindent, gyönyörűen megcsináljuk, elégedett leszel. Szőttünk egy új szőnyeget neked, nézd… – Intett az asszonyoknak, páran elsiettek, majd kisvártatva egy hosszú tekerccsel tértek vissza, amelyet nagy büszkén kiterítettek. – Én választottam a színeket – kiáltott Noura. – Tetszik, ugye? Ehhez a gyönyörű zöldhöz fönt a hegyekben szedtük a zuzmót, nagyon sokáig tartott, de nézd meg, tisztára a Próféta színe. A kékhez indigót használtunk, kerül, amibe kerül! És farkashagyma-héjjal csináltuk ezt a szép mély pirosat. – A békákat én szőttem ide, a szélére – mondta Leila, és mutatta a szőnyeg peremét díszítő háromszögeket és pontokat. Kacsintott Mariatának, mire mindannyian kuncogni kezdtek: mindenki tudta,
hogy a béka a termékenység szimbóluma, és a jó szerencséé is, hiszen a vízben él. – Csak arra vigyázz, hogy az ágy jó helyen legyen a szőnyegen, hogy sok szép fiúval ajándékozhasd meg az uradat! Zajos üdvrivalgás és éljenzés hallatszott, majd mindenki futni kezdett. Rahma megfogta Mariata könyökét. – Az áldozat: gyere, nézzed! Egy bikaborjat vezettek elő a térre, és a törzs fiatal férfiai legszebb díszlándzsáikat szorongatva körbevették az állatot. Tűzött a nap, a karperecek csillogtak a férfiak karján. A borjú hátrálni kezdett, rájött, hogy semerre nincs kiút, szemeit forgatva, rémülten prüszkölve, idétlenül és sután hosszú lábain őrülten rohant körbe-körbe. Kheddou és Leila esküvőjén nem volt bikaborjú, túl sokba került volna. Amasztán azonban sok éven át utazott és kereskedett, jelentős summát gyűjtött össze. Menyasszonypénzként is komoly összeget ajánlott volna fel, ha van kinek; így a törzs amghrarja, az özvegyember Rhissa ag Zeyk vette át a pénzt megőrzésre, mindaddig, amíg átadhatják Mariata családjának. Ha Amasztánnal bármi történik, vagy felbomlik a házasság, akkor a gyerekeik nevelését fedezik majd belőle. Amasztán lépett előre a férfiak köréből az arénarészbe, indigó köntöse fémesen fénylett, tagelmusztja szélét amulettekből rakott diadém koronázta. Lándzsája több emberöltőt megért már, de a lándzsafej halálosan élesnek és hegyesnek tűnt. A borjú megállt előtte, de rögtön meg is fordult és elporzott, mintha a csillogó fémben megpillantotta volna a sorsát. A kör tágabb lett, hogy legyen több hely, az állat a szemben lévő ívben állt meg, és rámeredt az alakra, aki bal-jóslatúan lépdelt felé. – Nem lehet, hogy a kovács elviszi, és egyszerűen levágja? – kérdezte Mariata nyugodtan, de közben vadul szorította Rahma csuklóját. Rahma elnevette magát.
– Alig hinném, hogy egy egyéves borjú sok kárt tehetne a mi fiunkban – mondta, de Mariata más véleményen volt. Sosem zavarta különösebben, ha egy állatot leöltek, ennivalónak vagy áldozatnak, de most nagyon rossz előérzete támadt, fülébe csengtek az enad szavai: „Vér fog folyni”… A borjúnak így vagy úgy, de mindenképpen vérét veszik ma, de most hirtelen viszolyogni kezdett tőle, hogy a szeme előtt mészárolják le, akármilyen látványos is a küzdelem, és akármennyire is ez a hagyomány. – Ne! – sikoltott fel, a férfiak döbbenten fordultak felé. – Rossz ómen, ha megölik! – jelentette ki. – Érzem, itt… – Az oldalára szorította a tenyerét, a mája fölé, a testnek azon pontjára, ahonnan az ember legmélyebb, legigazabb meggyőződései sarjadnak. Csak bámultak rá, és mióta elhagyta a Kel Bazgant, most érezte először, hogy a rosszindulat hulláma árad felé. Amasztán átvágott a téren. Pár lépésre a menyasszonyától mélyen a földbe szúrta a lándzsáját. – Ha nem akarod látni, én azt tiszteletben tartom. – Aztán a tömeg felé fordult. – Jól tudjátok, hogy engem Mariata mentett meg a Kel Aszúitól. Ő hallja a szellemeket. Ha azt mondja, rossz ómen leölni a bikaborjút, bíznunk kell az ösztöneiben. Az emberek morogni kezdtek, többen megérintették az amulettjüket. Ha egy esküvőn nem ölnek bikát, mert nincs rá pénz, az nem ugyanaz, mint ha összegyűlnek, fölkészülnek rá, s aztán nem viszik véghez. – Ennek nem lesz jó vége – dörmögte valaki. – Nők ne avatkozzanak a férfiak rítusába – mondta egy másik. – Szerintem látszik már, ki lesz az úr ebben a házasságban – hangzott az újabb megjegyzés, ezen többen nevetni kezdtek. Amasztán búsan ingatta a fejét. – Gúnyolódhattok rajtam, amennyit akartok, de én akkor is többre tartom a menyasszonyomat, nem fogok szomorúságot okozni neki egy ilyen szép napon. A déli mechouihoz már sül egy jókora bárány, jut belőle mindenkinek, fölösleges több vért ontani. Én
megkegyelmezek ennek az állatnak. – Szívére tette a kezét, fejet hajtott Mariata előtt, kihúzta a földből a lándzsát, és megindult a társai felé, rájuk hagyva, hogy fogják el és tereljék vissza a karámba az állatot. Rahma megérintette Mariata vállát. – Szerintem kezdődjön a zene, nem igaz? – Fejével intett a zenészek vezetőjének, azok sietve előszedték a hangszereiket, és játszani kezdték „A vadász és a galamb” című dalt. Ez legalább elterelte az emberek figyelmét a kudarcba fulladt áldozati rítusról. Tana vágott keresztül az ünnepi téren és megállt Mariata előtt. – Bátor voltál, kicsikém, de a végén ez úgysem fog számítani. – Mint az áldozatát fürkésző sas, úgy vizsgálgatta a lány ruháját és díszeit. – Rajtad fog múlni – jelentette ki végül. – Bár látom, hogy még mindig ragaszkodsz ahhoz a gyalázatos amuletthez. Valóban, Amasztán amulettje ott büszkélkedett a fő helyen, Mariata mellei között. Tana odanyúlt, és látszólag könnyedén érintette meg, mégis elég erősen ahhoz, hogy az amulett nekinyomódjon Mariata mellcsontjának, amitől a szerkezet váratlanul fölnyílt. Az enad egy ujjal nyitva tartotta a fedelet, és egy parányi pergamentekercset csúsztatott be a nyitott rekeszbe, majd a domború fedelet visszazárta rá. – Ez hozzon szerencsét – mondta. – Egész életedben. Amasztánnak is ezt a varázseszközt kellett volna adnom, amikor kérte tőlem. Hátha most megteszi a dolgát. De ez még nem a nászajándékod! Aztán, mintha a semmiből varázsolta volna elő, egyszer csak ott volt a kezében az a csodaszép, rojtos, smaragdzöldben, skarlátvörösben és kékben pompázó bőrtáska, amit annak idején a tamariszkuszfa alatt varrogatott. A táska szíját átemelte a lány fején, bebújtatta a karját, és úgy rendezte el, hogy a táska szépen, kényelmesen megüljön Mariata derekán, mintha a testéhez tartozna. Pedig valami súlyos volt benne. Mariata képtelen volt legyőzni a kíváncsiságát: egy mozdulattal rögtön előrelendítette a táskát, és
miközben gyönyörködve nézte az élesen tiszta színeket és a gondos varrást, már ki is nyitotta volna. – Nem szabad most kinyitni – szólt rá szigorúan Tana, és ismét hátraigazította a táskát. – Rá fogsz jönni, mikor lesz rá a legnagyobb szükséged. Akkor majd döntened kell, két életről lesz szó. Dönts bölcsen, bármilyen nehéz lesz is. – Elmosolyodott, öreg, de mindig tüzes tekintete ellágyult, aztán megsimogatta Mariata arcát. Majd elment, Mariata csak nézett utána, nem értette, mit jelenthet ez a furcsán hangzó végletesség. De nem volt most idő Tana kifürkészhetetlen kinyilatkoztatásain töprengeni: megérkezett a marbút, hogy megtartsa a rövid esküvőt. Kölcsönösen igent mondtak, a tanúk tanúskodtak mellettük, kezüket a Koránra tették, nászajándékot cseréltek, és valószerűtlenül rövid idő alatt férjfeleség lett belőlük. A marbút kötelező áldásának formalitásai után a nap többi része a szokásos lakodalmi élvezetekkel telt. Volt éneklés, dobolás, és boldogan megették a hajnal óta nyárson sütögetett bárányt, datolyával, fűszerekkel, kenyérrel. Volt teveverseny, fürge és bravúros kardtáncosok léptek fel, majd kagylópénzzel kirakott fej díszeikben,a hajadon lányok táncolták el pontosan kiszámított lépésekkel a csodaszép, rituális guedrát, az áldás táncát. Már alkonyodott, és az öregebbek a ritmikus tapsok lágy monotóniájától ringatva már révülten bóbiskoltak, amikor utolsó nekilendülésként elérkezett a zenei csúcspont: ringtak a fejek, vadul csapódtak a hajfonatok, mint a támadásba lendülő kígyók. Tele volt a levegő barakával – mindenütt érezni lehetett –, mint egy csupa jó szerencse és jótékonyság alkotta nagy, elektromos felhőben. Az emberek igyekeztek eltelni vele, megérintették egymás kezét, a saját gyomrukat, szívüket, fejüket. Csókolgatták az amuletteket és a gyerekeket, hogy terjedjen a baraka, a nők boldogan sikítoztak. Amasztán a szívére szorította Mariata kezét: végre házasok voltak. Nem akart vége szakadni a mulatásnak, a zenének. A férfiak a tüzeknél melegítették a dobjaikat, hogy a gyorsabb táncokhoz feszes
legyen a bőr a hangszereken. Az idősebbek újabb és újabb bögre erősítő teát ittak, marékszám ették a datolyát, hogy bírják az ébrenlétet, kisebb csapatokban ücsörögtek pletykálkodva, a fiatalok most zavartalanul csábítgatták és cukkolták egymást, senki nem figyelte őket árgus szemmel. Már magasan járt a hold, amikor a tábor keleti szélén, a sziklatömbök horizontján árnyékok tűntek fel: egy csomó, teveháton közeledő alak. Az egyik zenész, aki éppen a bokrok között végezte a szükségét, meglátta őket, és riasztotta a többieket. Azonnal abbamaradt a dobolás, a táncosok értetlenül toporogtak. Amasztán odaszólt valamit Bazounak, aki rögtön kisurrant a táborból. Többen ugyanígy tettek. – Kik lehetnek azok? – kérdezte Mariata. Okkeres, halovány arcában óriásinak tűnt a tussal kihúzott szeme. – Nem tudom – felelte Amasztán, és szorosabbra húzta a fejkendőjét. – Talán elkésett vendégek, akiknek tovább tartott az út. De lehet, hogy nem. Menj az új sátrunkhoz, Mariata. A bejáratnál le van szúrva a földbe egy kard a szellemek ellen. Kérlek, hozd ide nekem. – Szerintem ezek nem szellemeknek néznek ki – mondta kételkedve Mariata, de elindult férje kívánságát teljesíteni. A régi kardot, melynek markolatát és keresztvasát rézdrót fogta össze és színes bőrcsíkok díszítették, Azelouane adta kölcsön. Mariata kihúzta a földből, és futva ment vissza a térre, a Tanától kapott bőrtáska minduntalan a hátának, a kard a lábának csapódott, de Amasztán már nem volt az előbbi helyén. Mariata megriadva látta, hogy férje már messze jár, hátára vetett vadászpuskával fut a sziklatömbök felé. Ő csak állt ott, kezében a régi karddal, mint egy bolond. Aztán ő is futásnak eredt. Több férfi is futott arrafelé, kezükben hirtelen előkapott fegyverrel, férfiak, akiket sosem látott azelőtt, vagy csak nem ismerte föl őket ebben a harcias nyüzsgésben. A tevés idegenek rendületlenül közeledtek, majd eldördült az első lövés.
– Kik vagytok? – Az amghrar kiáltott, öreges, sipító hangon, mint egy vénasszony. Válasz nem érkezett, de az is lehet, hogy csak nem hallották. – A dzsinnek azok! – mondta valaki. – Le kellett volna vágnunk a bikaborjat, most itt vannak a szellemek, és követelik a vért, amire vártak. – Azonosítsák magukat, vagy lövünk! – kiáltott Amasztán még hangosabban. Az egyik tevés előreléptetett. – Ousman ag Hamid a nevem, a Kel Ahaggar törzséhez tartozom, az én leányom Mariata ult Yemma. A Kel Bazgan néhány tagjával és két fiammal, Azazzal és Bayéval jövünk. Mariatának elállt a lélegzete. Odafutott Amasztánhoz. – Az apám! Az apám és a testvéreim! – Meresztette a szemét a sötétségbe, megpróbálta kivenni a rég nem látott három férfi arcvonásait. Vajon nagyon megváltoztatta őket a sivatagi nap a sok vándorlás során? Örömmel érkeznek vajon, az ő frigyüket ünnepelni, vagy a családi kötelesség kényszere hozza őket? Szorongását azonban hirtelen eufória váltotta fel, hiszen nem számított már, hogy áldással érkeznek-e az övéi vagy nem: ő és Amasztán törvényes házasok voltak, senki nem választhatta el őket egymástól. – Isten hozott! – kiáltotta. – Isten hozott mindegyikőtöket lakodalmunk ünnepén! Gyorsan terjedt a hír: az emberek nevetgélni kezdtek, eloszlott a feszültség, a zenészek újra összeálltak. Elszalasztottak valakit, hogy vágjon le egy kecskét, élessze fel a tüzet, valaki más új bögre teákat készített: a vendégek nyilván hosszú és fáradságos utat tettek meg, ha ilyen későn érkeztek, a Tamesnán átkelni soha nem könnyű dolog. A tevések már majdnem beértek az ünnepi térhez, amikor egyikük kivált a csapatból, és tevéjével beléptetett a tüzek ugrándozó fényébe. – Mielőtt tovább ünnepelnétek, rendezni kell egy adósságot! – kiáltotta egy érdes hang.
Mariata odanézett. A rettegés jeges ujjai markolták a szívét. Mielőtt a tűz fénye megvilágította volna az illető arcát, már tudta, hogy Rhoszi ag Bahedi az. – Ez a nő tolvaj! – rikoltotta Rhoszi. – Ellopta két tevémet, de ami még súlyosabb, ellopta a szívemet! Az emberek zavartan néztek össze. Ez most vicc, vagy valami komoly vád? Magasan ülő nyergében Rhoszi fölemelkedett, hogy mindenkire lenézhessen. – Mariata ag Yemma két szép Tibeszti tevémet vette el tőlem előzetes megállapodás nélkül, és, amint azt a Bazganok között mindenki tudta, az én eljegyzett menyasszonyom volt. És annak rejtélye, hogy miért távozott olyan hirtelen, most már meg van oldva: látom, hogy a Kel Teggart egy tagja ellopta őt. Vagyis itt egy becsületbeli adósságot is meg kell fizetni. Az Air hegység dobcsoportjának amenokalja, Musza ag Iba üzenetét hozom. Ítélete szerint az ügy eléggé egyszerű, és semmi értelme bonyolítani. Adjátok vissza a tevéimet, a lányt, és már távozom is, minden harag nélkül. Most Ousman avatkozott közbe, tevéjén a szónokló elé kanyarodva. Halkan, mégis ingerülten azt mondta: – Az eljegyzést nem említetted nekem egyszer sem, mielőtt elindultunk. – Ha megemlítem, akkor is áthoztál volna a Tamesnán? Mariata apja úgy nézett Rhoszira, hogy az minden válasznál világosabb volt. Rhoszi fölnevetett. – Pontosan. Mondjuk úgy, hogy ezt az apróságot nem említettem. De a nagybátyámmal megbeszéltem, aki, mint te is tudod, halálán van. S tudnod kell, ez mit jelent neked, a húgodnak, az unokaöccseidnek, az unokatestvéreidnek. Ousman keményen a szeme közé nézett Rhoszinak, amíg az el nem fordította a tekintetét. Aztán így szólt, higgadtan, de nagyon határozottan:
– Hosszú utat tettem meg, hogy megtaláljam a lányomat, abban a reményben, hogy le tudom beszélni erről az esküvőről. Ha nem esel le a tevédről, amikor beértünk a Doumba, már tegnap itt lehettünk volna; ha nem panaszkodtál volna állandóan, ha nem kellett volna minduntalan megállnunk pihenni, hogy haszontalan kenőcsökkel kenegesd a fájós seggedet és újabb párnákat rakosgass a nyergedre, annyit, amennyi egy nőnek sem kellene, akkor már tegnapelőtt itt lettünk volna. Erre most előállsz ezzel az eljegyzéssel, amiről én mit sem tudtam. Ami a tevéket illeti, azt könnyedén el lehet intézni, azért nem kell átkelni a Tamesnán. Beszélhetsz Musza nevében, előállhatsz a követeléseddel, és felőlem lehetsz te a Bazganok következő törzsfőnöke; de Mariata az én lányom, és ha ő egy kicsit is fontos neked, akkor ezt az ügyet rám bízod, ahogy illik. – Megbökte a tevéje nyakát, mire az engedelmesen letérdelt; Ousman leszállt róla, és határozott léptekkel megindult az ifjú pár felé, akik némán álltak, Mariata karddal a kezében. Pár lépésre volt tőlük, amikor oldalra billentette a fejét. – Kislányom! – Apám! Nem ölelték meg egymást. – Azt hittem, Dasszin nénédnél vagy, ahol hagytalak, biztonságban, de úgy látom, a saját kezedbe vetted a dolgokat. Csak egy hete jutott el a Bazganokhoz a közelgő esküvőd híre, és meg kell mondanom, a nagynénéd nagyon haragszik emiatt. Mariatának megfeszült az álla. – A Kel Bazgannál szó sem lehetett biztonságról, apám. Úgy döntöttem, hogy elhagyom őket, és inkább idejövök. – A biztonságra még visszatérünk. De az tény, hogy úgy szöktél el a bazganoktól, mint egy éjszakai tolvaj, meg sem mondtad, hová mész, és ha jól tudom, ugyanakkor két tevéjük is eltűnt. Erre mit mondasz? Mariata összeszorította a száját.
– Ilyesmire most nem alkalmas az időpont. Megvoltak rá az okaim, s ha ezeket elmondanám, apám megharagudna, igaz, nem énrám. Most csak annyit mondok, hogy apámat, testvéreimet és a kíséretükben lévő embereket szívesen látjuk a lakodalmunkon, de Rhoszi ag Bahedi nemkívánatos sem itt, sem bárhol, ahol én vagyok. Ennél a pontnál Amasztán fölkapta a fejét. – Rhoszi? – A fegyvert markoló kezén kifehéredtek az ízületek. Mariata a férje karjára tette a kezét. – Hagyd most. – Visszafordult Ousmanhoz. – Apám, ez itt Amasztán ag Musza, az amenokal fia, derék, becsületes férfi, tehát nem értem, a néném miért lenne elégedetlen a választásommal, attól eltekintve, hogy nem beszéltem meg vele a dolgot. Viszont hírnököket küldtünk mindenfelé a kereskedelmi útvonalakra, hogy apámmal és a testvéreimmel, legközelebbi hozzátartozóimmal érintkezésbe lépjünk. Válasz nem érkezett, így hát magam döntöttem el, hogy hozzámegyek Amasztánhoz. Ez jogomban állt. Ousman lassan bólintott. – Tudom, régen ez így volt szokás. De most nagyon gyorsan változik a világ, a régi szokások nem tudnak alkalmazkodni hozzá. Megmondom őszintén, Mariata, semmi kifogásom a választottad ellen, de az a kívánságom, hogy halaszd el az esküvőt és gyere velem: népünk veszélyben van, itt még inkább, mint másutt, ezért jöttem el érted, hogy olyan helyre vigyelek, ahol letelepedhetsz és biztonságban élhetsz. Mariata csak nézett rá. – Letelepedhetek? – Új feleségem van. Egy tafilalti városban él, Marokkó délkeleti részén. Búcsút akarok mondani a sivatagi utaknak, s ott akarok letelepedni nála. Az apjával közös vállalkozásba kezdtünk. Te és a testvéreid velem jöttök, ott teremtünk új, jobb életet. – Marokkóban? – Mariata rémülten meredt az apjára, de Amasztán előrelépett. – Megértem, hogy aggódik a lánya jóléte
miatt, de biztosíthatom önt, hogy az ő biztonsága nekem is a leghőbb vágyam, most, hogy összeházasodtunk. – De ez még csak az első éjszakája a házasságnak, nem? – vágott közbe Rhoszi. Higgadtan beszélt, de a szeme fehérje véreres volt, tekintete szikrázott. Amasztán elismerte, hogy ez a helyzet. Rhoszi most Ousmanhoz fordult. – Akkor még nincs késő, mindenki tudja, hogy a rendes házasságot csak a harmadik éjszakán szokás elhálni. Bízd rám a lányodat, és ha törzsfőnök leszek, az Air minden hatalmával szavatolni fogom élete biztonságát. Ousman nemet intett. – Tetszetős az ajánlat, Rhoszi, de én már határoztam: velem kell jönnie a Tafüaltba. – Sehová sem megyek a férjem nélkül, apám. Ekkor egy másik férfi is csatlakozott hozzájuk, az amghrar, Rhissa ag Zeyk. Ousman és ő illendően üdvözölték egymást, majd a Kel Teggart főnöke így szólt: – Ez a két fiatal annak rendje s módja szerint összeházasodott: a marbút adta össze őket, az egész törzs szeme láttára. Amasztán rendes ember, zsenge kora óta ismerem, jótállok érte. – Én tizenkét éven át együtt voltam vele, mielőtt idejött, ebbe a patkánylyukba, és mindig is egy gyenge féreg volt? – kiabálta Rhoszi. – És te? Te meg verekedős voltál és gyáva, ezt minden bazgan gyerek tanúsíthatja, aki fiatalabb vagy kisebb volt nálad! – vágott vissza Amasztán. Rhoszi nekiugrott, két kézzel durván mellbe lökte; Amasztán megtántorodott és kis híján elesett. Mariata közéjük ugrott. – Elég! Szégyelld magad, Rhoszi ag Bahedi! Ez az én esküvőm, az én ünnepem. Aki nem akar osztozni az örömünkben, az távozhat, most, azonnal!
Az amghrar elmosolyodott, öreg, ravaszkás tekintetében megcsillantak a tüzek fényei, s bár látszólag a lányhoz beszélt, minden figyelme Rhoszi ag Bahedire irányult. – Nem küldhetjük el úgy a fáradt utazókat, hogy nem látjuk vendégül őket, még ha az anyagi javakat tekintve szegényebbek vagyunk is, mint a hatalmas Kel Bazgan. Úgy vélem, táborunkat vendégszerető, kellemes helynek találják majd, különösen ezen az örömteli napon. Nagyon kérlek, tegyétek félre most az ellentéteket. Ousman ag Hamid, a lányod törvényes felesége lett ennek a férfinak, méghozzá szabad akaratából: örvendezz ennek. Rhoszi ag Bahedi, az eltűnt tevéidről holnap beszélünk, de szerintem te is látni fogod, hogy nekünk, „ebben a patkánylyukban” egyetlen szép Tibeszti tevénk sincs. Szerény körülmények között élünk, a mi tevéink egyszerű, munkabíró jószágok: nem engedhetjük meg magunknak, hogy gazdag férfiaknak való játékszereink legyenek. Rhoszi büszkén kihúzta magát. – Az én tevéim nem „játékszerek” voltak. Tenyészállatnak vettem őket, a legtisztább Tibeszti vérvonallal. Felmérhetetlen az a bevételkiesés, ami az ellopott állatok bikaborjainak hiányában ért engem. Amasztán vállat vont. – Hát, ha felmérhetetlen, akkor mi sem nagyon tudunk kárpótolni értük, még ha el is lopták őket, amit én nemigen hiszek. Szerintem inkább hanyagul béklyóztad föl őket, és elkóboroltak, kerestek maguknak egy jobb helyet, ahol a gazdájuk nem rugdossa őket dühében. – Te is pontosan tudod, hogy ez a nő ellopta őket! – dühöngött Rhoszi. – És lehet, hogy névleg a te feleséged, de akkor is velem feküdt le először! – A gyalázatos vádat követő rémült csendben rögtön kimondott egy zsarolásszámba menő, hatalmas összeget is az ellopott tevék áraként, amit talán csak az ősi Szongai Birodalom szultánjai tudtak volna megfizetni, akiknek a palotájában a falakon is aranypor csillogott, más biztosan nem. Aki hallotta, mindenkinek
elakadt a lélegzete. Rhoszi elégedetten nézett végig a rémült arcokon. – És ha ezt nem tudjátok kifizetni, nem fogadok el semmilyen más kártérítést, csak ezt a nőt, akár meg van esküdve, akár nincs! Mariata nem bírta tovább. – Te nem vagy normális! Először is, soha nem feküdtem le veled, amint azt te is tudod: te akartál rákényszeríteni, és ez volt az egyik nyomós oka annak, hogy olyan hirtelen és titokban hagytam ott a Kel Bazgant. Másodszor, amikor ellenálltam neked, véletlenül arcon vágtalak, amitől bőgtél, mint egy taknyos kölyök. Harmadszor nézzük a tevéket. Igaz, használtam két olyan állatot, amikről tudtam, hogy a tieid, de ez volt a fizetség azért, mert megsértetted a becsületemet, és az én számításaim szerint azért, meg ezért a második és még súlyosabb sértésért, amit az előbb követtél el nyilvánosan, te tartozol nekem további három tevével! Az a kettő már nincs itt: megvette őket valaki a goulemime-i piacon. Azóta is őrzöm a pénzt. Nem hoztak sokat, legalábbis ahhoz képest, amit fölfuvalkodottságodban te képzelsz. És szerintem nem is voltak csődörök, vagy lehet, hogy ki voltak herélve, de az a legkevesebb, hogy nem voltak normális bikák. Sok olyan teremtmény van a világon, amelyik külsőre mutatós, büszke a termőképességére, a legnemesebb vérvonallal dicsekszik, aztán amikor igazi párzásra kerülne sor, mégis szánalmasan fogyatékosnak bizonyul. Mostanra már egész tömeg gyűlt köréjük; valakiből kitört a nevetés, és nemsokára már a Kel Teggart minden tagja hahotázott. Nem sok kellett hozzá, hogy ellenszenvvel nézzenek a Kel Bazganból érkezett férfira. Többen azon a véleményen voltak, hogy amit az airi törzsfőnök Rahmával művelt annak idején, az az egész törzs megsértése volt. Dühében Rhoszi megragadta Mariata karját és erősen megcsavarta. – Mondd meg az igazat, te kis szajha! Szétraktad nekem a lábadat, és élvezted minden pillanatát! És minden éjszaka visszajöttél érte!
Mariata a következő pillanatban azt érezte, hogy valaki a másik kezét is keményen megmarkolja és kitépi belőle a kardot, vad dulakodás kezdődött, aztán ő egyszerre kiszabadult, Rhoszi pedig ott feküdt a földön, Amasztán fölötte térdelt, és Azelouane ősi pengéjét szorította a torkához. Zavaros eseménysor vette kezdetét. Az éjszakában lövés dördült, senki nem tudta, mit tegyen, hova kapjon. Abbahagyták, amit éppen csináltak, és tétován pislogtak ide-oda. Egy szikla zuhant le, vagy véletlenül elsült egy fegyver? Újabb lövés süvített el a levegőben, egy férfi fölkiáltott, aztán iszonyú robajhullám következett, rettentő, áttörhetetlen hangfal, ahogy az egyes puskalövéseket géppisztolytűz váltotta fel. Mariata mintha rémálmot látott volna: Amasztán hátralökődött, hirtelen eltántorodott Rhoszi mellől. Ruhájának eleje – a szépséges, szarkatoll fényű, drága indigó anyag – most egészen másként csillant meg a holdfényben, fekete nedvességfolt jelent meg rajta és egyre terebélyesedett. Amasztán mozdulatlanul feküdt a földön Rhoszi ag Bahedi mögött, széttárt karral, már nem markolta az ősi kardot. A kemény, sötét, poros talajon a két tenyere sápadtnak, finomnak tűnt, puhának és világosnak, mint két leanderszirom. Egy nő egyre azt kiáltozta: – Amasztán, Amasztán, Amasztán! – a szó újra és újra visszhangzott Mariata fejében, míg teljesen értelmetlen hangsorrá vált, akár egy gyerekmondóka, s csak nagyon soká ébredt a tudatára, hogy a saját hangját hallja, egy tébolyodott, kétségbeesett hangot. Aztán ezt is elnyelte a hatalmas zajáradat – kiáltozás, jajveszékelés, a sebes fegyverropogás csattogása és dobogása –, és mindenfelé hullottak az emberek, sebükhöz kapva, agóniától és sokktól üvöltve, mintha valami hatalmas szél sodorta volna őket, hiába csapkodtak a karjukkal, hiába kerestek támaszt a lábukkal. Tevék bőgtek; valaki égő ruhában futott valahová, Mariata rémülten látta, hogy Leila az. Aztán jött egy férfi – nem, sok férfi, rengeteg férfi, úgy tűnt, több száz is, úgy rajzottak a tábor körül, mint a hangyák, az arcukat nem fedte kendő, csupaszon tárták ki az
éjszakának. Mariata előreküzdötte magát arra a helyre, ahol az imént még Rhoszi állt (most hol van? – kérdezte tőle valaki súgva, de neki nem volt válasza rá, nem is törődött vele), és megragadta Amasztán karját. – Kelj föl! Kelj föl! Megtámadtak minket! – de a kar csak lógott a kezében. Ugyanúgy lógott, mint az a halva született kisbárány, amelyet ő segített megelleni egy haldokló anyajuhnak, megrázóan erőtlenül, lanyhán, nyirkosán, mintha egyetlen rostnyi mozdulni vágyás vagy izom sem lett volna benne. De ő azért hisztérikusan rángatta a férje karját. – Amasztán! Csak elájult, nem lehet másképp. Szorosan lehunyt szemmel alszik a pusztítás kellős közepén. – Amasztán, kelj föl! – Az egyik karját sikerült a férfi válla alá csúsztatnia, megpróbálta fölültetni, de nagyon nehéz volt. Milyen nehéz! Karcsú testalkatú volt, inas, mindig gyorsan járt: miért ilyen nehéz megmozdítani? Mariata úgy érezte, lelassultak a gondolatai: sehogy sem értette a dolgot. – Amasztán! – kiáltotta dühösen, de dühében már a rémület is megfogamzott. Valaki elkapta, és el akarta vonszolni onnét. – Úgyse tudsz rajta segíteni! Ő azonban nem hagyta magát, még erősebben markolta Amasztán ruhaujját, mintha kemény karmokká váltak volna az ujjai, mert tudta, ha most enged, soha többé nem látja Amasztánt. – Nem! – sikoltotta. – Nem! A drága indigó anyag egyelőre tartotta magát, ettől a dulakodók néhány pillanatig bizarr állóképpé merevedtek; aztán a szakadás hangja még abban a káoszban is kivehető volt, az anyag kettéhasadt, Mariata kezében csak egy véres foszlány maradt. Így már föl tudták őt emelni, valaki a vállára dobta és elvitte onnan. Furcsa szemszögből, fordítva látott mindent, többek között azt, hogy Azaz testvérét Rhoszi ag Bahedi lerángatja a tevéjéről, a fiú lezuhan a kemény földre, Rhoszi fölkapaszkodik a nyeregbe és vadul rugdalja a tevét, amíg az állat el nem indul és el nem menekül. Látta, hogy Baye lenyúlt a saját tevéjéről és maga elé segítette Azazt is, ő
azonban semmi mást nem tudott gondolni, mint hogy ez őt nem érdekli, bár tudta, hogy érdekelnie kellene, nem bánja, mi lesz a többiekkel, még ha a saját testvéreiről van is szó. Ez nem a valóság, gondolta, különösen így, fejjel lefelé. Csak az a mozdulatlanul fekvő test volt számára a valóság, amely minden lépéssel egyre kisebb és kisebb lett, míg végül már hiába nyújtogatta a nyakát, hiába forgatta a fejét, nem látta sehol. Látta, hogy Tanát egy férfi a földre taszítja, egy másik pedig letépi a ruháját, látta, hogy az amghrart szenvtelenül lemészárolja pár sötét arcú fiú. Látta Azelouane-t, ahogy keresztülverekedte magát a közelharcot vívók között, csillogó fekete Kalasnyikovot markolva, az arcára kiülő vad grimaszt a fegyver torkolatából kicsapó fények világították meg. Látta a mindig kedves Tadlát démonként üvölteni, amikor egy egyenruhás a mögé bújó gyerekre készült lesújtani. Az utolsó kép, amit látott, Rahma volt, egy lángoló ággal csapott merészen a támadója felé, aki megfordult, szinte hanyagul a csípőjének támasztotta fekete, skorpiószerű fegyverét, és nagy nyugalommal az asszony arcába eresztett egy sorozatot, a torkolattűz belevilágított az éjszakába; aztán amikor Rahma megperdült maga körül és összerogyott, egy másik férfi a hajánál fogva megragadta, és egy holdfényű macsétével, egyetlen diadalittas csapással levágta a fejét. – Maguk és mit keresnek itt? Másodszorra hangzott el a kérdés, ezúttal franciául. Taib föltartotta a kezét. A poros terepjárókból kiszálló férfiak turbánt és arckendőt viseltek, szemüket csillogó napszemüveg takarta, és meg voltak pakolva fegyverekkel. Heten voltak. A kérdező – magas, inas, szép mélybarnára cserzett bőrű férfi – félautomata puskát szegezett Taibra. Még sosem láttam puskát: legalábbis valóságos, halálos puskát, amelynek gazdáján látszott, hogy pontosan tudja, hogyan kell használni a fegyvert, és hogy minden lelkifurdalás nélkül belém
eresztene nem egy, hanem egy tucat golyót, és hagyna elvérezni a homokban. Érdekes módon ez a lehetőség semmit nem ébresztett bennem, sem félelmet, sem dühöt, csupán valami szenvtelen tompaságot: mintha az agyam semleges alapjáratra kapcsolt volna. – Csak kijöttünk megnézni a sivatagot – mondta Taib a férfinak. – A barátnőm angol turista. – Ide nem szokás kijönni! Maguk illegálisan átlépték a határt, idegenvezető ilyet nem csinál. Kik maguk? Kérem a nő útlevelét és a maga igazolványát. Laza fensőbbsége a fegyver kézzelfogható megerősítése nélkül is vitathatatlan volt. Taib rögtön engedelmeskedett, előásta a kézitáskámat, és a saját igazolványát is odaadta. A férfi fölfordította a táskámat: tollak, sminkkészlet, hajkefe, notesz, szőlőzsír, tárca, összehajtogatott papírok, útlevél – minden kiömlött a homokba, apró porfelhőket kavarva. A férfi lehajolt, fölemelte az útlevelemet, végigpörgette és az inge zsebébe rakta. Aztán a tárcámat kapta föl, kinyitotta és rávigyorgott a társaira. – Bazi sok euró, pár dirham. – A tárcát egy másik férfi kezébe nyomta, aki eltüntette a zsebében. Először tiltakozni akartam, de aztán meggondoltam magam. Kik ezek az emberek? Szoktak a rendőrök ilyen pofátlanul lopni? Sok mindent hallottam már, hogy a rendőrök pénzt akarnak, de mindig csak afféle baksisra, pitiáner korrupcióra gondoltam. Ezek a férfiak nem tűntek se rendőröknek, se más hivatalos embereknek. Terepruhájuk, sivatagi bakancsuk alapján, nem beszélve az azonosítók teljes hiányáról, igazából sokkal inkább azokra az alakokra hasonlítottak, akiktől Taib a csempészett vagy lopott üzemanyagot vette. Egy harmadik férfi most megindult felém, lazán himbálózó, magabiztos léptekkel. Úgy járt, mintha az övé lett volna ott minden, mintha a sivatagot bárki is birtokolhatná. Ha volt is nála fegyver, nem láttam.
– Ez itt micsoda? – intett az összekapart homokbucka felé, rajta a hét lapos kővel. – Mit dugtak ide? Taibra néztem, nem tudtam, mit feleljek. A férfi a csizmájával piszkálni kezdte a homokot, az egyik követ odébb lökte. Nem tudom, miért, de ettől elmúlt belőlem a tompaság. – Ne! – kiáltottam rá éles hangon. Taib az anyanyelvén kiabált valamit, mire az egyik férfi a fegyvere tusával úgy megütötte, hogy a fejéhez kapva hanyatt zuhant a földön. Ha még egyáltalán reménykedtem benne, hogy ezek az emberek majd békén hagynak minket és mennek a dolgukra, ennek abban a pillanatban lett vége. Most az a férfi indult meg felém, aki a vezetőjüknek látszott. Hevesen vert a szívem. – Mit dugtak ide, kábítószert? Vagy fegyvert? – kiabált rám a férfi. – Mondja meg, vagy lelőjük a vezetőjét! Döbbenetemben elnevettem magam. – Egyiket sem! A hátam mögül Taib kiáltását hallottam: – Mondja meg neki, Isabelle, mondja meg, hogy Lallawa van ott! Fölnéztem a fölöttem tornyosuló idegen, félig modern, félig ősi öltözéket viselő férfire. – Egy öregasszony holtteste van ott – mondtam fakó hangon. – Lallawának hívták, Taib barátomnak volt a… rokona. Halála előtt még egyszer utoljára látni akarta a sivatagot, idehoztuk, meghalt és eltemettük. Ennyi az egész. A férfi hosszan nézett rám, nézése a tükrös fekete szemüveg miatt személytelennek és kellemetlennek hatott. – Ilyen képtelen mesét se hallottam még – mondta végül megvetően. – De ez igaz! Mondott valamit a társának, aki rögtön letérdelt, és szedegetni kezdte a köveket a sírról.
– Nincs magukban tisztelet a halott iránt? – szóltam rájuk mérgesen. Senki sem méltatott válaszra. Ásókat hoztak az autójukból, és elkezdték céltudatosan, módszeresen kiásni Lallawa sírját. – Hagyják abba! Hagyják abba! – Taibra néztem, de ő még mindig a terepjárók közelében ült a földön, fogta a fejét, közben egy másik pasas a Touareget túrta föl és dobálta ki a takarókat, cédéket, dobokat a homokba. – Nem tudja leállítani őket? Taib lassan rám emelte a tekintetét. – Miért, maga szerint le tudnám? – A testtartásából, a hangszínéből is az derült ki, hogy voltaképpen elfogadta a helyzetet, amit csak a Jóisten változtathatott volna meg. Arra kellett gondolnom, hogy itt mindent és mindenkit ez az „Ins'allahnézőpont” jellemez. Azt hittem, ha meglátják az öregasszony hulláját, leállnak – de nem. Szinte pillanatok alatt leástak a fehérbe csavart testig. A vezetőjük lehajolt, lesöpörte a homokot a fejet takaró anyagról, de még ezzel sem elégedett meg: félrehúzta a fehér vásznat, ami alól előbukkant a halott arc. Talán izgatta a sok ékszer, mert még lejjebb húzta a leplet, míg a keresztbe rakott két kar is láthatóvá vált, a csillogó amulettekkel, gyűrűkkel, karkötőkkel; olyan hosszan térdelt ott, Lallawa ékszereit bámulva, hogy azt hittem, el akarja rabolni őket. De a többiek mind hátrébb léptek egy-két lépést, és idegesen morgolódni kezdtek, fejkendőik alá rejtett nyakláncaikat tapogatták és furcsa, hessegető mozdulatokat tettek a kezükkel. Hátborzongató látvány volt, a háttérben a sötétedő égbolttal. A férfi végül hozzá sem nyúlt az ékszerekhez, visszahúzta a leplet az öregasszonyra, majd vakkantott valamit az embereinek, akik letérdeltek, és szemmel látható idegenkedéssel kiemelték Lallawát rövid időre elfoglalt nyughelyéről és oldalra rakták. Nem tudtam levenni a szemem Lallawa felelőtlenül napvilágra hozott testéről, a bepiszkolódott fehér lepelről, amelyet Taib oly gondosan rendezett el, hogy azzal is méltóságot adjon az
öregasszonynak, s amelyet a durva kezek összegyűrtek és meggyaláztak. Még nem is volt időm hozzászokni a gondolathoz, hogy Lallawa meghalt, a bizarr, szabadtéri temetésben játszott szerepem emlékéhez még kevésbé; de ettől a kiföldeléstől, amelyben egyszerre volt jelen a tisztelet is, a nemtörődömség is, ettől most eltört bennem valami. Elsírtam magam, folyni kezdtek a könnyeim, görnyedten szorongattam a saját amulettemet, hullámokban tört föl belőlem a fuldokló zokogás, mintha énem legmélyebb rejtekeiből szakadna ki, sötét zugokból, amelyeket soha nem voltam hajlandó sem megnyitni, sem föltárni, a bennük lévő borzalmas, morbid kincsek hét pecsét alatt érintetlenül maradtak, akár egy ősi piramis. Úgy ömlött a könnyem, olyan vadul és kiszámíthatatlanul, mint egy sivatagi áradás. Egyértelmű volt, hogy képtelen vagyok abbahagyni, szemlátomást minden kontrollt elvesztettem önmagam fölött. Még azt sem tudtam, miért sírok. Talán azért, ahogy az öregasszony tetemével bántak, vagy mert Taibot leütötték, vagy mert durva fegyveresek hatalmában voltam; de az is lehet, hogy az egész napi érzelmi forgószél torkollott ebbe a zokogásba. De egy régóta lezárt gát most mindenesetre egyszer s mindenkorra átszakadt. Egyáltalán nem törődött velem senki, és ezért csak hálás lehettem. A férfiakat lefoglalta a kutatás a sírban: egyre mélyebbre és mélyebbre ástak. Taib lehorgasztotta a fejét, mintha imádkozna, őrzője cigarettázott, halványszürke füstgomolyagot fújva az alkonyi ég felé. Végül a parancsnok odaszólt valamit, mire a többiek lerakták az ásóikat. – Úgy látszik, igazat mondott – vetette oda kelletlenül. Erős akcentussal beszélt franciául, éles afrikai kiejtéssel, tehát valahonnan messze délről származhatott, sem jóféle marokkói iskolák, sem franciaországi családi utazások nem csiszolták a beszédét. – Álljon föl és menjen az autóhoz! Föltápászkodtam. – És Lallawával mi lesz? Itt akarják hagyni a sakáloknak?
– Nem vagyunk vademberek – vágott vissza élesen, és parancsot adott az embereinek, hogy temessék vissza a holttestet. Visszavánszorogtam a Touareghez, és leültem Taib mellé. Az őr résnyire húzott szemmel méregetett. Nem lehetett több húszévesnél: a bőre simának tűnt, majdnem hamvasnak, bár a két szemöldöke között és a szája sarkában mély ránc húzódott; ahogy megszívta a cigarettáját, az arca úgy süppedt bele ezekbe a vonásokba, ahogy egy férfi süpped bele egy fotelbe. Észrevette, hogy nézem, visszahúzta a kendőjét a szája elé, mintha valami szégyellni való dolgon kaptam volna rajta őt. Taib megfogta a kezem, érezte, hogy az amulettet markolom. Láttam, hogy elkomorul az arca. – A maga helyében inkább fölvenném és eltakarnám – mondta halkan; megfogadtam a tanácsát. – Ne féljen – tette még hozzá. – Kik ezek? Mit akarnak tőlünk? Alig észrevehetően megvonta a vállát. – Trabandistes. Csempészek. Vagy nem csak csempészek. Szerintem nagyon hamar meg fogjuk tudni. – Ahhoz képest, hogy nemrég fejbe verték egy puskatussal, feltűnően nyugodtnak látszik, gondoltam, bár a homlokán ott volt a horzsolás és egy dudor, mintha szarva akarna nőni. Finoman odanyúltam. – Jól van? Bólintott. – Alhemdulillah. – Végighúzta a kezét az arcán, ujjaival megérintette az ajkát, aztán a mellét. A fiatal fegyveres halkan odaszólt: – Salama. Fogalmam sem volt, mire véljem ezt az egészet. Ösztönözhetett volna mindez arra, hogy még kívülállóbbnak érezzem magam, európai betolakodónak egy kizárólag észak-afrikai drámában, de furcsa módon inkább vigasztalónak éreztem ezt a közjátékot. Visszanéztem a többiekre, akik visszatemették Lallawát, és meglepetten láttam, hogy nagyon is gondosan dolgoznak, ásóikkal elegyengetik a sírgödör alját, kézzel elsimogatják a homokot, és úgy
bánnak a testtel, mintha az öregasszony még mindig lélegezne. Maga a parancsnok rendezgette el a fehér anyagot, majdnem ugyanúgy, ahogy Taib csinálta, hogy a lepel minél ránctalanabbul és feszesen simuljon Lallawa alakjára, egyetlen laza csücsök se látszódjon ki a test alól. Láttam, hogy a férfi fejet hajt, és megérinti a homlokát, aztán a szívét. Egy váratlan, hűvös fuvallat, amely fölkavarta a homokot és meglibbentette a férfiak kendőit, mormoló hangokat hozott felém, aztán betemették a sírt, visszatették a köveket. Lallawa jobban és mélyebbre volt eltemetve, mint amennyire mi el tudtuk temetni. Hosszú pillanatokig némán álltak a sír körül, talán töprengve, talán imádkozva, én pedig akaratlanul is arra gondoltam, olyanok, mint egy különös, méltóságteljes díszőrség, és végül is talán még Lallawa sem ellenezte volna annyira az újratemetést, amennyire azt az elején föltételeztem. Már majdnem sötét volt, mire a férfiak baktatni kezdtek az autók felé. Ahogy közeledtek, Taib fölállt – még meg is lepődtem, hogy időközben megigazította a turbánját, amely most szinte teljesen fedte az arcát, csak a szemét hagyta szabadon. A csempészparancsnok csúfondáros tekintettel nézett Taibra, aztán mondott valamit, amin a többiek nevettek. Taib kihúzta magát és válaszolt, tartása arra utalt, hogy visszavágott nekik. Újabb mondatok hangzottak el: már nem tűntek annyira agresszívnak. Észrevettem, hogy a férfiak mind a hátukon tartották a fegyverüket, egyikük sem célzott ránk. Elengednek minket? Lélegezni is alig mertem, nehogy megzavarjam az esetleg formálódó törékeny egyezséget. Aztán valaki megint mondott valamit, amire Taib dühösen válaszolt vissza, majdnem kiabálva. A karjára tettem a kezem, hátha meg tudom nyugtatni, de úgy rázta le az érintésemet, mintha ott sem lettem volna. – Mi van? – kérdeztem félve. – Mit mondanak? Nem Taibtól, hanem a csempésztől jött a válasz. – Velünk jönnek. – Hová megyünk magukkal? – A táborba.
– De miért? Miért nem tud elengedni minket? Egyáltalán, kicsodák maguk? Taib rám nézett, grimaszolt: fogjam be a számat. A parancsnok pillantása titokzatos volt, nyugodt és mély, akár egy tó, amelyet nem érint fény. – Hogy kik vagyunk, az nem tartozik magára. Az viszont nagyon is ránk tartozik, hogy maga kicsoda, Isabelle Treslove-Fawcett kisasszony. – Idegenül, alig felismerhetően hangzott a nevem a szájából. –Szálljon be. – Kinyitotta a Touareg hátsó ajtaját. Haboztam. – Hol az útlevelem? – Röhejes kérdés volt: nagyon angol és teljességgel oda nem illő. De senki nem nevetett. A csempész megütögette az ingzsebét. Aztán intett Taibnak, vakkantott valami utasításszerűt, Taib pedig egyetlen szó nélkül átadta neki az autó kulcsát. – Szálljon be, Izzy – mondta higgadtan. – Nincs más választásunk. Négy hónap telt el a tábor elleni támadás óta. Mariata alig emlékezett az utazásra az Adaghból Imteghrenbe: nem vett észre szinte semmit, annyira csak a bensőjében égő fájdalomra összpontosított. Átkeltek az Azaouagh-völgyön, beértek a Tamesnába, északnak vették az irányt, és ő nem evett, a fejét is elfordította az ételtől. Éjszaka nyitott szemmel feküdt a földre terített pokrócon, bámulta a csillagokat, egy darab összeszáradt, rozsdafoltos indigó anyagot szorított a szívéhez. Reggelente a testvérei ugyanígy találtak rá, amitől nagyon megijedtek. Amikor úgy gondolták, hogy az apjuk nem látja őket, és megúszhatják a pofonokat, varázslásokkal próbálkoztak a gonosz boszorkányság ellen. – Ha a nevelőanyátok rajtakap benneteket, hogy úgy viselkedtek, mint egy tudatlan baggara, mindannyiunkat kihajít a házából. Mostantól modern emberek leszünk, jobb, ha már most szoktatjátok magatokat.
(Azért amikor a Nagy Ergen keltek át éppen, és egy homokvihar elnyeléssel fenyegette őket, hallották, hogy apjuk is mindenféle varázsigéket mormol, hogy kedvében járjon a dzsinneknek.) Mariata nem tett kedvező benyomást az új családjára. Sápadt volt és gyenge, fekete szeme olyan fénytelen, mint a fekete hamu, úgy nézett ki, mint aki bármely pillanatban átléphet a halál kapuján, és való igaz, ő maga örült volna ennek. Mindenéből kifosztották, ami őt Mariatává tette: élőhalottként pergette napjait, gyászolta Amasztánt, és az álmaiban keresett menedéket. – Mit fogunk csinálni vele, Ousman? – nyaggatta az új feleség az apát. – Azt mondtad, segíteni fog nekem a ház körül, vigyázni fog Erquia mamára, erre most állandóan ott ül az udvaron, a falnak fordulva, arra sem bírom rávenni, hogy bejöjjön a házba. Mintha félne a lépcsőtől. Te elhiszel ilyen marhaságot? El tudod te képzelni, milyen nehéz lesz férjet találnom neki, ha híre megy, hogy tébolyodott és beteges? – Megmondtam már, hogy a lányom ereiben nemes vér folyik. A Kel Taitok hercegnője. Nem azért hoztam ide, hogy kiházasítsam, hanem hogy biztonságban legyen. Aisha gúnyos pillantást vetett a férfire, egyik elegánsan megrajzolt szemöldökét fölvonva. Még nem ismerte ki eléggé ezt az új embert, nem tudta, meddig mehet el vele szemben. De idővel majd ezt is megtudja. Amikor Ousman nem volt otthon, amikor az új üzletben dolgoztak az apósával és a fiúkkal, akkor Aisha, a nagyanyja, Erquia mama és a húga, Hadifa közrefogták Mariatát az udvaron, és akár hercegnő, akár nem, nekitámadtak. – Kelj már föl, te lusta paraszt! – rikácsolta a nagyanya, de semmi választ nem kapott. – Olyan, mint azok a bolhás korcsok a piactéren, egész nap csak ott döglenek és alszanak – mondta Aisha, és gúnyosan lebiggyesztette az ajkát.
– Amiket időről időre összeszednek és megmérgeznek a vágóhíd mögött, nehogy elárasszák a borzalmas fajtájukkal az egész környéket – bólogatott Hafida. Soha nem adatott meg neki az a luxus, hogy egy másik emberi lényt kínozzon, úgyhogy most lerágott datolyamagvakkal dobálta az ülő alakot, és boldogan fölnevetett, ha egy mag hozzáragadt Mariata poros, kék ruhájához. – Bárcsak ezt is elvinné valaki a vágóhíd mögé. Nézzék már a mocskos disznót, összeszemeteli nekem az udvaromat? – mérgelődött Erquia mama. Arca sötétbarnára aszott, száraz volt és fogatlan, leginkább azokra a fogatlan majmokra emlékeztetett, amiket a piactéren tartottak, ketrecben. – A nomádok mind barbárok, ilyen a fajtájuk! – Azért a nomád férfiak között sok csinos van – vetette ellen Hafida –, nemesek és izgalmasak, ahogy az indigó kendőjükbe burkolóznak. – Féltékeny volt a nővérére, mert Ousmant nagyon jóképűnek és külföldiesnek találta a tuareg díszeivel, a sivatagi modorával, míg az ő vőlegénye kövér volt, faragatlan és nála kétszer öregebb. – Így igaz, Ousmanra nem panaszkodhatok – mondta Aisha. – Néha teljesen megbolondul és úgy bánik velem, mint egy királynővel. Mondjuk, gyakrabban mosakodhatna. De a nők! Olyan pimaszul flangálnak a városban, a hajukat direkt mutogatják a férfiaknak, és milyen merészen néznek! Olyat is láttam, hogy leszólítják a férfiakat, és nyíltan szóba állnak velük az utcán! – Egyik se jobb egy tüzelő szukánál – sziszegte Erquia mama. – Bárkinek fölemelik a szoknyájukat az utcán is. A férfiak meg álló farokkal mennek utánuk, mint a kutyák. Nincs ezeknek semmilyen erkölcsük. Még egyet se láttam közülük soha a mecsetben. – Ezt majd fogod, ne félj – mondta Aisha és jelentőségteljesen Mariatára nézett. – Megkértem Lalla Zohrát, hogy jöjjön el a jövő héten. – A ma’ allémat7. – Hafida szeme elkerekedett a félelemmel vegyes tisztelettől.
– El kell igazítani ezt a lányt. Ha nem akarjuk, hogy szégyent hozzon ránk, meg kell tanítani rá, hogyan viselkedik egy rendes fiatal nő. * Lalla Zohra olyan volt, mint egy tetőtől talpig feketébe bújtatott, óriási vesszőseprű. Úgy érkezett, hogy jobb kezében hozta a Koránt, a balban pedig egy hosszú pálcát, amivel azokat a lányokat szokta elnáspángolni, akik nem figyeltek kellőképpen a leckéjükre, akár hímzésről, akár szentírásról, akár erkölcstanról volt szó. Az imteghreni lányokon ott volt a fenyítés egy-egy nyoma – fehér, holdsarló alakú sebhelyek a kézfejükön, vagy láthatatlanul, kemény kis sebszövet-darabok formájában a lelkükön. Hafida még most is annyira félt a ma allemától, hogy valami ürüggyel egészen a város másik végéig elfutott, magára hagyva Aishát, a szokásosnál is rosszabb hangulatban. Esély sem volt rá, hogy jobb kedvre derüljön. – Szalaam alejkum. – A ma’ allema várt, de Mariata nem reagált. Az asszony Aishára nézett. – Nem tud beszélni? – Hát, kulturáltan nem – mondta Aisha, és finomkodva elhúzta a száját. A ma'allema átvágott az udvaron. – Szóval, Mariata, az én nevem Lalla Zohra, s azért jöttem, hogy elhozzam neked a Próféta szavait és Allah világosságát, hogy ennek révén megbékélhess Allahhal és a családoddal, hogy illő módon viseld magad. Béke legyen veled. A fekete szempár fölemelkedett, és vadul, dacos kétségbeeséssel meredt az öregasszonyra. A ma'allema sok mindent látott már hosszú élete során: az efféle néma pimaszság nem hozta ki a sodrából. – Lányom, ha egy nálad idősebb vagy rangosabb ember köszön neked, akkor tudnod kell az illemet – mondta szigorúan. – Próbáljuk
újra. Szalaam alejkum, Mariata. Gyerünk, mondd utánam: wahai alejkum esz szalaam. – Megint várt, de csak ellenséges hallgatás volt a válasz. Hirtelen meglendült valami, süvítő hang hallatszott, majd egy csattanás, ahogy a pálca célba ért. Mariata torkából egy sarokba szorított farkas hörgése tört elő. És mint egy farkas, rávicsorgott a ma'allemára. Lalla Zohra elkapta Mariata kezét, és odafordította Aishának. – Ti nem láttátok, milyen állapotban van? Szégyellheted magad, Aisha Szaari. Se te, se a húgod nem tudtátok elérni nála, hogy egy rendes moszlim házban ő is tiszta legyen? – Én hogy mosdassam meg? Be se jön a házba! – vágott vissza ingerülten Aisha. – Ez egész életében csak sátorban lakott, fél a tetőtől is, a csillagoktól is. – Ha valaki úgy viselkedik, mint egy vadember, az nem jelenti azt, hogy neked ezt hagynod kell. Ez a te felelősséged, hogy mint jó moszlim asszony, és mint ennek a szegény lánynak az új anyja, megtanítsd neki, mi a rend az udvarias, istenfélő embereknél. – Anyja! Alig fiatalabb a húgomnál! Én azt mondom, ha tényleg úgy akar élni, mint egy vadállat, akkor én meg úgy is fogok bánni vele. A ma'allemának megvillant a szeme. Peckesen állt ott, terebélyes csípőjére tett kézzel. – A Próféta azt tanítja, hogy aki javára tesz Isten teremtményeinek, az saját magának is javára tesz; és ha jót teszel egy állattal, az éppolyan jó, mint ha emberi lénnyel teszel jót; s ha kegyetlenséget művelsz egy állattal, az éppolyan rossz, mint ha kegyetlenséget művelnél egy emberrel. Emlékszem, hogy ezeket a hadithókat én magam is tanítottam nektek. De én ettől függetlenül minden tanítványomba beleverem, hogy a tisztaság milyen fontos dolog. Taharah, Aisha, taharah! Szégyelld magad. Allah azokat szereti, akik mindig őhozzá fordulnak, és azokat szereti, akik testüket is, lelküket is tisztán tartják. Hogy hagyhattad, hogy ilyen mocskos
legyen ez a lány? Most menj, azonnal hozz törölközőket, dörzsölőruhákat és szappant. Visszük a lányt a hammamba. * Két őre között Mariata mogorván lépkedett a hammam felé, de legalább kint lehetett. Imteghren nyomasztó város volt, szürke és poros. Az utcák tele voltak homokkal, levegőt is alig lehetett venni. Most már hihetetlen, de valamikor a nagy középkori kereskedővárosnak, Sijilmassának volt az egyik része, melynek piacaira ömlött az ébenfa, az elefántcsont, a fűszerek, az olajok, a parfümök, a rabszolgák a Szongaj Birodalomból, Marrakes, Meknes és Fez felé, a mediterrán kikötőkbe és az északi királyságokba. Most minden kecskeszartól, égett olajtól és gázolaj füsttől bűzlött. Az ismeretlen járművek láttán, amelyek fekete füstöt okádva, dübörgő motorral nyomultak előre a zsúfolt utakon, Mariata csak meresztette a szemét és az amulettjét szorongatta. Vézna birkák és kecskék bóklásztak az utcasarkokra szórt konyhai szemétkupacok között, kóbor kutyafalkák hevertek az árnyékban, s amikor nem néztek oda, kóbor macskák surrantak elő, hogy megkaparintsanak egy-egy darab hulladékot a szemetesekből. Mindenfelé rengeteg ember volt: hatalmasra hízott nők ruhákba és fátylakba burkolózva, a fullasztó hőség ellenére tetőtől talpig beöltözve; csíkos ruhás, sárga papucsos, sovány férfiak, közszemlére kitett, csupasz arccal. Mariata gyengének és ostobának látta őket, fiúknak, nem pedig felnőtt férfiaknak. Voltak, akik legalább szakállal eltakarták az arcukat, de ő ezt is bizarrnak találta: mintha félig megettek volna egy fekete bárányt, s közben lepték volna meg őket. Szemtelen nyíltsággal vette szemügyre a férfiakat, azok visszanéztek, tekintetükben mohóság volt, nagy, nedves szájuk mosolyra húzódott, míg Mariata undorodva el nem fordította a fejét. A várost körülvevő ősi várfalakon egykori háborúk lövésnyomai éktelenkedtek, Mariata nem is értette, miért akarta volna bárki
bevenni, hát még megvédeni ezt a helyet. Bár nyelné el a sivatag az egészet, gondolta. Nyeljen el a sivatag mindenkit. Nem akart élni. A fürdőház a város közepén volt, a szukon és az iparosok bódéin túl, a központi mecset magas minaretjének árnyékában. – Lefelé a ruhát! – adta ki a parancsot Lalla Zohra, amint beléptek az öltözőhelyiségbe. – Az utolsó szemig, gyerünk. Mariata összekulcsolta a karját és csak nézett. A ma’allema jól ismerte az engedetlenség minden formáját, úgyhogy rögtön magához intette a fürdő vezetőjét. Lalla Zohra nagydarab nő volt, de Khadija Chafni hozzá képest is hatalmas: csípőben, mellben kétszer akkora, drótszerű haját színes rongy takarta, a fogai pedig ahányan voltak, annyifelé meredeztek. A két asszony szinte rajtaütött a sivatagi lányon, a Tanától kapott rojtos táskát sikerült is levenniük róla, majd némi dulakodás árán a ruhát is, miközben Aisha furcsa kis félmosollyal az ajkán, oldalról figyelte a küzdelmet. Az amulettel már nehezebben boldogultak, s mire azt is elszedték Mariatától, már mind a hárman kivörösödtek és leizzadtak. – A kis pogány! – mérgelődött Lalla Zohra, miközben a dzsellabáján támadt hosszú szakadást vizsgálgatta. Aisha a gyöngyfüzérnél fogva himbálta az amulettet. A vörös karneol még az öltöző félhomályában is gonosz fénnyel csillogott. – Kíváncsi vagyok, Alitól mennyit kapnék ezért – morfondírozott. – Tiszta ezüst, az biztos. Zohra nemet intett az ujjával. – A medál az övé, még ha állat módra viselkedik, akkor is. És tudod, mit mond a Szent Korán a lopásról és a tolvajokról. Aisha lebiggyesztette az ajkát, aztán a saját ékszereivel együtt az amulettet is bedugta a ruhája zsebébe, „hogy biztos helyen legyen.” Levetkőzött, a ruháját fölakasztotta egy kampóra. Ezalatt Zohra és Khadija Chafni egymást váltotta: amíg az egyik Mariatát fogta, addig a másik levetkőzött, és fordítva. Mariata hitetlenkedve nézte a három asszonyt. Akkor látott először meztelen nőt.
– Gyere velem, kedvesem – mondta Khadija Chafni. – Úgy kimosdatunk, mintha a bőröd is vadonat új lenne. – Aztán Zohrához fordult. – Szent ég, milyen szaga van ennek: hol találtátok, zfundukban aludt a tevék között? – Majdnem. Az egyik sivatagi törzsből való – mondta Aisha lekicsinylően. – Egy tuareg hercegnő, legalábbis ezt mondják. Khadija megrázta a fejét, összecsattintotta csálé fogait. – Jaj, ezek a sivatagi lányok! Ezek sose mosakszanak, némelyik fél is a víztől. Azt mondják, hogy dzsinnek vannak a vödörben, el tudjátok képzelni? Borzalom, mekkora ricsajt tudnak csapni. Azt hinné az ember, hogy tisztának lenni kín, nem pedig öröm. – És kötelesség – tette hozzá szigorúan Lalla Zohra. – Szent kötelesség. Mariata hiába feszült, hiába próbált ellenállni, berángatták a fürdőbe. A fényes csempék és a kőpadló között megrekedtek az érdes, torz hangok. Rémülten nézett körül. Mindenfelől izzadságtól és víztől fénylő, csupasz hús ötlött a szemébe, hátakon és melleken leomló, fekete hajzuhatagok. Különös felismerés volt, hogy ezek nyilván ugyanazok a nők, akiket a városban látott, tetőtől talpig bebugyolálva, némelyiknek csak a szeme látszott ki, és akik itt szemérmetlen meztelenségben, otrombán föltárták egymás előtt testük legintimebb részeit is, ahonnan – ezt nem tudta nem észrevenni – eltüntették a szőrzetüket. Az ő népének asszonyai, bár fedetlen fővel és fátyol nélkül jártak, az efféle nyílt hivalkodáson biztosan megbotránkoztak volna. Még szinte magához sem tért, amikor Aisha váratlanul ráborított egy vödör gőzölgő vizet. Mariata levegő után kapkodva csapott feléje párat, aztán teli torokból ordítani kezdett. A fürdős asszony azonban már kente is rá az olajbogyóból és agyagból főzött sűrű, fekete szappant, Mariata hiába próbálta ellökdösni a nő hatalmas, erőszakos kezeit. – Ne legyél már gyerek! – dörmögte Lalla Zohra, miközben vasmarokkal elkapta Mariata mindkét csuklóját.
– Felnőtt nő vagyok, hagyjanak békén! – Mariata szeme szikrázott a felháborodástól. Most hallották először megszólalni. A meglepetéstől abba is hagyták a mosdatást. Aztán Lalla Zohra így szólt: – Ha azt akarod, hogy felnőttként bánjunk veled, akkor viselkedj is úgy. Tessék, itt a szappan, mosakodj meg magad. De alaposan. – Egy marék szappant nyújtott Mariata felé. Mariata gyanakodva dörgölte az egyik karját a fekete maszlaggal. Gusztustalan volt, csúszós, mint a békaikra. Ettől a fekete ocsmányságtól lesz tiszta az ember? Lehetetlen. – Most dörzsöld magad jó erősen! – Zohra egy spárgából csomózott, négyszögletes dörzsölőruhát nyújtott felé, amivel Mariata finoman simogatni kezdte a beszappanozott részt. –Erősebben! – Így. – Khadija a hatalmas kezét rátette Mariatáéra, lenyomta, és oda-vissza sikálni kezdte a ronggyal a lány bőrét. – Látod? – büszkélkedett. – Jön le a kosz. Nézzetek ide! – Megfordult, és odaintette az imteghreni asszonyokat. – Nézzetek ide! Láttatok már ilyen mocskot? Nézzétek, fekete csíkokban jön le róla! Olyan fehér lesz alatta ez a gyerek, akár egy arab! Mindenki nevetett és a nyakát nyújtogatta, legalább engedélyt kaptak a kíváncsiskodásra. Mariata ellenségesen méregette őket. – Mit bámultok? Ne engem nézzetek, hanem magatokat, olyan puhányak és fakók meg kövérek vagytok, mint egy hernyó! – Az egyik nagy hasú asszonyt, aki túl közel merészkedett, odébb taszajtotta, aztán vicsorított egyet a többiekre. Ahogy azok visszahúzódtak a gőzben, elnevette magát. – Mi van, féltek, hogy megharaplak? Mert a sivatagiak azt csinálják, nem, a Kel Aszuf emberei? Igen, én már a Vadon Népéhez tartozom, és büszke vagyok rá! – Azzal kirohant a gőzös fürdőhelyiségből, fölkapta a ruháját és a rojtos táskát, az amulettjét kihalászta Aisha zsebéből, és anélkül, hogy megtörölközött volna, fölöltözött és futva távozott a
hammamból, hosszú, fekete hajfonatai angolnákként csapódtak ideoda a hátán. * Ousman talált rá alkonyatkor, az Erfoud és aztán a Szahara felé vezető déli úton. Viharvert terepjárójával lehúzódott Mariata tevéje mellé, és letekerte a poros ablakot. – Te meg mit csinálsz? – Nem maradok ezek között az emberek között. – És hova akarsz menni? – A sivatagba. – Minden nélkül? – Van vizem – mondta elszántan a lány, és a vállára vetett ősrégi kecskebőr gerberre intett. – És ennivalóm is. – Egy zacskó szikkadt kenyeret mutatott. – Azonkívül – megvetően megrántotta a fejét, amitől az ezüstamulett megcsillant a gyér fényben – nem érdekel már, hogy élek-e vagy meghalok, de hogy egyik sem lesz ezen a gusztustalan helyen, az biztos. Ousman kiszállt az autóból, és lassan körbejárta a tevét. Egy mauritániai volt, nagy, barna, lompos állat. Megnyomkodta a löttyedt púpját, megtapogatta a bordáit, aztán elkapta a kötőfékjét, szakavatott kézzel lehúzta az ajkát: előbukkantak az ormótlan, piszkos fogak. Az állat rosszallóan fújtatva tiltakozott e méltatlan bánásmód ellen. Ousman a szemébe nézett, és a teve lehiggadt, de amikor a férfi oldalt lépett, hogy a nyaka hátulján megvizsgálja az irháját, az állat feje vészjóslóan lendült hátrafelé, fölrántott ajakkal, harapásra készen. Ousman oda se pillantott, csak hátranyúlt, és erősen pofán vágta a tevét, amitől az meglepetten gurgulázott egyet. Az apa a fejét csóválva nézett föl Mariatára. – Lányom, ha már a sivatagba akarsz szökni, legalább egy olyan állattal próbáld meg, amelyik nem hoz szégyent a Fátyol Népére. Ennek rohadnak a fogai,
zsírtartalékai alig vannak, a nyaka kopaszra van kopva a sok utastól. Ha ez nincs kilencéves, akkor egy napos se. Ki adta el neked ezt a négy lábon járó csontvázat? Mariata majdnem olyan mogorván nézett, mint a teve. – Az a félszemű. Ousman a fejét csóválta. – Az a sarlatán! Mindenki tudja, hogy ha egy teve nem megy el a piacnap végéig, az már a kondérba való. Mit adtál érte? A lány nem árulta el. Ousman addig püfölte az állatot, amíg az térdre nem ereszkedett, aztán lerángatta és betuszkolta a kiáltozó, rúgkapáló lányt a terepjáróba. A tevét hozzákötötte a hátsó ütközőhöz, és lassan, nagyon lassan elindult, vissza, Imteghrenbe, fölhúzott ablakokkal, nehogy Mariata megszökjön. A házban egy külön szobába zárta a lányát, hiába tiltakozott. A szoba egyetlen kicsiny ablakát vasrács zárta el. Mariata hallotta, ahogy a kulcs fordult a zárban, az ablakhoz szaladt, látta, hogy az apja határozott léptekkel kimegy a házból, a tevét vezetve. Csak akkor tért vissza, a teve nélkül, amikor a müezzin az ötödik imára hívta a híveket. A szomszédos szobából előbb fojtott beszélgetés, majd emelt hangok hallatszottak. Mariata az ajtóhoz szorította a fülét. – Az a kis rüfke! – Aisha hangja éles és ingerült volt. – Csak hogy engem bosszantson! Azokat az ékszereket tőled kaptam az esküvőnkre, pontosan tudta. És otthagyott minden nélkül, alsóruhában a hammamban. Azt a szégyent! Khadija Chafnitól kellett elkérnem a dzsellabáját, adósa maradtam annak a tehénnek, és boldogan be is fogja hajtani rajtam. Űhhh. Megbánja még ezt ez a kis szajha… Ousman halkan, higgadtan válaszolt, olyan halkan, hogy Mariata nem is hallotta. De azért elmosolyodott, most először Amasztán halála óta.
Ousman csak a fele ékszert tudta visszaszerezni a félszemű teveárustól, Mariata pedig apránként, napról napra megkapta büntetését a lopásért. Reggelenként jött Lalla Zohra, és a Koránt olvasta neki, a kezdeti ellenállás után Mariata meglepve tapasztalta, hogy élvezettel hallgatja a történeteket. Egyiken-másikon el is gondolkodott, ilyenkor legalább nem a falubeli vérengzésen és a saját magányán járt az agya. Aisha mintha megsejtette volna, hogy ez a büntetés nem okoz elég fájdalmat Mariatának, ezért házimunkák özönét zúdította rá. Neki kellett takarítania, söprögetnie, az összes ruhát, a házban található utolsó rongyot is neki kellett kimosnia, sebes és vörös volt a keze, úgy érezte, beszakad a háta, a dereka. Amikor ezzel megvolt, Aisha halomban hozta elő a szőnyegeket, a pokrócokat, a díványtakarókat és a függönyöket, a konyharuhákat, a porrongyokat, és Mariata mindegyiket kimosta, kicsavarta, gépiesen, szinte kábulatban végezte a dolgát. Egy nap a bátyja, Azaz megint az udvaron, a dézsa fölé görnyedve talált rá, amint dühösen köpködött a fojtó szagú mosószertől. Nézte, ahogy a húga éppen kiöblít és kicsavar egy nagy fehér valamit, aztán fölteríti a zsinegre. – Mi a fene ez? – Levette a kötélről, és maga elé tartotta; kétszer olyan nagy volt, mint ő. – Erquia mama bugyogója – felelte Mariata, és nagyot sóhajtott. – Ezt hordja a ruhája alatt. Tudod, itt ez a divat. Azaznak nem volt még alkalma, hogy ilyen dolgokat megtudjon: az imteghreni lányok a jelek szerint távol tartották őt maguktól, csak sivalkodtak és csapkodtak, ha udvarolni próbált nekik. Egészen mások voltak, mint a sivatagi lányok. Grimaszolt egyet, és gyorsan visszadobta a bugyogót a szárítókötélre. – Az a vén banya! És miért te mosod a mocskos alsóruháját? Te egy Kel Taitok vagy, ez sértés! Mariata halványan, kimerülten elmosolyodott. – Szerinted én nem tudom? – Meg fogom mondani apának, nem bánhatnak így veled!
Mariata elfordította a fejét. – Úgysem fog segíteni. De azért egyszer, amikor Aisha és Hafida nem voltak odahaza, a gonosz nagyanyjuk meg a szobájában horkolt, Mariata megkereste az apját. – Úgy bánnak velem, mint egy rabszolgával – mondta fáradtan, és előrenyújtotta fölrepedezett, vörös kezét. Ousman félszegen elfordította a tekintetét. – Itt, Marokkóban más az élet, mint nálunk: ebben a közösségben nincsenek rabszolgák. Itt mindenkinek el kell végeznie a maga „munkáját”. – Egy olyan szót használt, amelyet Mariata nem ismert, a tamacsek nyelvben nem volt ilyen szó. – Aisha és Hafida nem csinál semmit! – Főznek, méghozzá jól főznek, még te is magadra szedtél valamennyit. Igaz, azt is megpróbálták, hogy Mariatát rávegyék a főzésre, de az a kísérlet egyetlen napig tartott. – Utálom őket, és a főztjüket is utálom! – Karon ragadta az apját. – Hadd menjek haza, apám, vissza, az Ahaggarba. Az első karavánnal, ami Imteghrenbe jön, elmegyek, nem fogok válogatni. Felőlem összecsomagolhatnak a málhával is: csak engedj elmennem. Apja azonban hajthatatlan volt. – Itt maradsz. A régi élet kihalófélben van, alkalmazkodnunk kell az újhoz. Ráadásul a Marokkó és Algéria közti háború miatt egy karaván sem jön errefelé, a határt katonák őrzik. – Törődöm is én a határaikkal! Mi a Fátyol Népe vagyunk. Számunkra nincsenek határok, a mi országunk ott van, ahol akarjuk, mi a lelkünkben hordjuk a földünket. – Hányszor hallotta ezeket Amasztántól? Megtelt a szeme könnyel. – Hogy tudod elviselni ezt az unalmas, megtelepedett életet ezek között a szörnyű emberek között? Apjának megfeszült az álla: Mariata látta, hogy nem fog engedni ebben a dologban. És azt is tudta, miért. Minden éjjel, még a ház
másik szárnyában is hallotta apja kéjes nyögéseit és az új feleség éles, madárhangszerű sikolyait. Ettől mindig föltolult benne az Amasztánnal töltött napok zaklató emléke, mindaz, amitől oly brutálisan megfosztották. Szinte minden éjjel azt álmodta, hogy együtt fekszenek a folyóparton, a tenyerén érezte a férfi bőrét, amely meleg volt és sima, az érintéstől megmoccantak, megrándultak alatta az izmok, ő pedig könnyektől nedves arccal és a hasában tompa, mély fájdalommal ébredt fel álmából. Aztán az apja és a testvérei bevásárlóútra mentek Marra-kesbe, az új boltba való árukért, ő pedig ott maradt, teljesen kiszolgáltatva Aisha kényének-kedvének. A nőnek senkitől nem kellett tartania, így hát szüntelenül gúnyos megvetéssel bánt vele, mindig rajta tartotta a szemét, és állandóan megjegyzéseket tett rá a nővérének. – Nézd már, Hafida, milyen ügyetlenül fogja azt a tányért. Ezek a sivatagban kőről esznek, mert azt még egy ilyen sem töri össze. – Szerinted azok patkányfarkak, amik a fejéből nőnek ki? Lehet, hogy patkányfészek van az agya helyén. – Hát nem úgy néz ki, mintha haj lenne. – És az a nagy darab bádog, ami a nyakában van: ilyen ronda nyakbavalót még nem is láttam. Szegény pára, biztos azt hiszi, hogy nagyon értékes. – Gondolom, azt hiszi, egy szellem lakik benne, egy afrit vagy egy dzsinn! – Nagyon elmaradott népség ezek a nomádok, régimódiak és barbárok. Mit tudnak ezek a modern világról? Ezeknek még házuk sincs, Hafida, el tudod ezt képzelni? Kecskebőrből csinálják a házukat, és együtt laknak a kecskéikkel. – Akkor attól ilyen büdös! – Ne aggódj, nővérkém, holnap fürdőnapja van. – Képzeld el, úgy élni, hogy se villany, se folyó víz! – A két nővér különösen büszke volt rá, hogy a városban az elsők között vezették be a házukba a vizet és az áramot. – Se zuhany.
– Se autó. – És piac se, és egyetlen ócska, büdös ruhájuk van. – Mit gondolsz, az apja egy kecskével feküdt össze, hogy ő legyen? Csönd lett, aztán csattanás, utána sírás, majd Aisha jeges hangon azt mondta: – Ne merészelj így beszélni a férjemről. Másnap, a hammamban Aisha kritikus szemmel méregette Mariatát, ahogy vetkőzött. – Meghíztál, lányom, jól is áll. – Az én anyám tuareg hercegnő volt, és már meghalt – vágta oda Mariata ellenségesen. – Ne hívjon a lányának. Aisha vállat vont. – Akár tetszik, akár nem, most én vagyok az anyád. – Oldalra hajtotta a fejét és végignézett Mariatán. Aztán a két szemöldöke között megjelent egy vonás. Odaszólt a húgának. – Tartsd őt, Hafida. – Miért? – Ne feleselj, hanem csináld, amit mondok. Hafida engedelmesen megfogta Mariata karjait. Aisha vizsgálódva körbejárta a lányt. Elkomorult, ahogy fölmérte Mariata kitelt mellét, kikerekedett testformáit. – Mikor jött meg utoljára? – kérdezte élesen. Mariata értetlenül bámult rá. – Micsoda? – A havibajod. A havi vérzésed. Mariata a haja tövéig elvörösödött. – Semmi köze hozzá. Aisha nem tágított. – A mostohaanyád vagyok, tessék válaszolni. Szóval, mikor volt? Csend. Mariata elgondolkodott a kérdésen, csak maga miatt. Nem emlékezett rá, mikor vérzett utoljára. Azóta biztosan nem, hogy elkerült az Adaghból. De ilyesmivel nem is törődött, annyi máson kellett gondolkodnia, annyit kellett gyászolnia. De most, hogy Aisha fölhívta rá a figyelmét, igyekezett a bensőjére koncentrálni,
megvizsgálni magát, úgy, ahogy már hosszú-hosszú ideje nem tette: és már tudta. Egyik pillanatról a másikra: tudta. A felismerés világrengető volt, hatalmas. Egy szikrányi melegség gyúlt a teste legmélyén, majd a hasából, a bordái között csúszott fölfelé és elborította a szívét, aztán mintha már az egész teste lángba borult volna – a remény tüzétől. Amasztán, ó, Amasztán… Nyilván önkéntelenül elmosolyodhatott, mert amikor újra meglátta Aishát, az idősebb nő egyre dagadó dühvel meredt rá. Összeszedte magát és azt mondta: – Nem, fogalmam sincs. – Pimasz kölyök! – Aisha elkapta mindkét karját, és olyan vadul rázta, hogy Mariata feje ide-oda csapódott. – Gondolkozz, a fene egyen meg! Gondolkozz! Mikor volt vérzésed? Három hónapja vagy itt, azóta nem véreztél? Beteg vagy? Nem látszol betegnek. – Erőszakosan belehajolt Mariata arcába. – Képes voltál kiszökni a házból és eladni magad a férfiaknak? Mariata szeme fehérje szélesen elővillant a sötét írisze körül. Mivel Hafida kezéből nem tudott szabadulni, leköpte Aishát, aki nagy erővel pofon ütötte, annyira, hogy a csattanás visszaverődött a csempékről. Mariata sikoltására Khadija Chafni előjött a hammam előszobájából. – Mi folyik itt? Már megint azzal a tuareg lánnyal bajlódtok? Szájukra fognak venni az emberek! – Az biztos! – Aisha hozzávágta Mariatához a ruháját. – Vedd vissza! Hazamegyünk, mielőtt kiderül rólad ez a szégyen. Mariata azonban semmiféle szégyent nem érzett: csak a fényes, áradó diadalt. * Otthona biztonságában Aisha kérlelhetetlenné vált. Lázasan tanácskozott Erquia mamával, az ilyen ügyek helyi szakértőjével, aki
elküldött egy fiút egy szamárral, hogy az egyik félreeső faluból hozza el a gyógyító asszonyt. Hosszú órákba telt, mire az illető megérkezett, addigra Aisha már tajtékzott dühében, Mariata pedig végképp megbarátkozott az új helyzettel, megváltozott állapotával. A gyógyító asszony A'it Kabbashból jött, egy félnomád törzsből, akik a sivatag peremén éltek. Kék ruháját nagy ezüstcsat fogta össze, és egy pecsét volt tetoválva egyenesen a homlokára: két átlós vonal, amely fölül keresztezte egymást, a kereszteződés fölött pedig háromszög alakban három pont. Fejét sokszínű, hátul lelógó nagy kendő takarta, amelyet széles mozdulattal le is vett magáról, amint bevezették a szobába, ahová Mariatát bezárták. A gyógyító asszony pár percnyi tapogatás után kijelentette, hogy a tuareg lány négy hónapos terhes, lehet, hogy több. Aisha elsápadt, kezét a szájához kapta. – Te jó Isten – mormolta –, te jó Isten, most mit fogunk csinálni? Micsoda szégyenben maradunk mindnyájan! Oda lesz minden tekintélyünk. – Az asszony felé fordult. – És maga mit tud csinálni? Az Ait-Khabbash-i asszony félrehajtotta a fejét, szeme csillogott, mint a madárszem, úgy nézte Mariatát. – Eljövök a szülésre, ha itt lesz az ideje. Aisha majdnem fölnyársalta a tekintetével. – Nem, akkor nem érti. Azt akarom, hogy csinálja el neki. – Az én gyerekemet senki nem fogja elcsinálni – jelentette ki Mariata higgadtan, de senki sem törődött vele. A gyógyító asszony meg sem rezdült. – Ahhoz már túl benne van az időben, semmit sem tehetek. – Anélkül, hogy Aisha láthatta volna, egy pillanatra összenézett Mariatával. Éppen csak megrándította az egyik szemhéját, aztán visszafordult Aishához. – Sajnálom, nem segíthetek. Aisha följajdult. – Biztos benne? – Teljesen. Sajnálom. – Hát milyen gyógyító maga, vén sarlatán?
Az Ait-Khabbash-i asszony tettetett szomorúsággal ingatta a fejét. – Mit fognak szólni az emberek, ha elmondom nekik? Te jó ég, hogy meg lesznek lepve, hogy a tuareg lány előbb szüli az első gyereket ebben a házban, mint maga! – Jókedvűen dörzsölgette a tenyerét. Aisha szája egészen elvékonyodott. Aztán levette a csuklójáról az egyik arany karperecét és odalökte az asszonynak. – Ez a magáé, és tartsa a száját. Ha csak egy pisszenést is visszahallok, megkerestetem magát. Éjszaka. Megértette? A gyógyító utálkozva nézte. Aztán az ősi nyelven mondott valamit Mariatának. A lány megragadta a kezét és megcsókolta, majd mosolyogva a saját kezeit is a szájához emelte, hogy aztán a szívére szorítsa őket. – Köszönöm – felelte ugyanazon a nyelven. – Köszönöm. – Indulás! – Aisha elkapta az asszony karját, a körmei mélyre nyomódtak, és az ajtó felé lökte a gyógyítót. Az asszony nem zavartatta magát. Az ajtónál lefejtette magáról Aisha kezét, majd valami bonyolult gesztust tett a levegőben, közben azt kántálta: – Nem is érdemeltek mást! * Másnap krétával írt, furcsa jeleket találtak az ajtajukon. Erquia mama majdnem elájult a rémülettől, amikor meglátta. Nekirogyott az ajtónak, a fejét fogva. – Sehura – ismételgette –, sehura, sehura… Az én hibám, tudtam, hogy boszorkány. Bánatot hoztam a házunkra! – Ennél többet egész délelőtt nem tudtak kiszedni belőle. Amikor zöldségért mentek a szukba, Mariatának föltűnt, hogy sokan, akik valószínűleg ott mentek el a házuk előtt, furcsa szemmel néztek rájuk, Aishát senki nem üdvözölte a megszokott
kedvességgel, inkább nem is mentek a közelébe, mintha valami ragályos betegségtől tartanának. Mire hazaértek, Aisha már szinte tombolt. Berontott az öregasszony lakrészébe, fölkapcsolta a villanyt, amitől éles fény öntötte el a szobát. – Oltsd el, oltsd el! – Erquia mama a kezébe temette az arcát, és azt nyöszörögte, hogy biztosan jön érte a dzsinn. Mariata csak mosolygott magában. Reggel óta mosolyognia kellett. Úgy érezte, valóságos kemencét hord a bensőjében, mintha újrateremtődne a világ a hasában. Ezek szerint jól sejtette: a gyógyító asszony megátkozta a házat, a bejárati ajtóra pedig útbaigazító jelet rajzolt, minden arra járó dzsinn számára. De mielőtt távozott, Mariatát és leendő gyermekét megáldotta, hogy őket ne sújtsa az átok. – Szülessen szép fiad – mondta Mariatának. – Szép és erős, mint az apja. – Mariata ezért csókolt kezet neki. Ousman szinte még be sem lépett a házba, ahogy megérkeztek Marrakesből, Aisha már nekitámadt. – Tudd meg, hogy terhes! – Terhes? Kicsoda? – A lányod! Az az ostoba, ostoba lányod! – És amikor a férfi fölkapta a kezét, mintha a szavakat akarná elhessegetni, Aisha vádlón nekiszegezte a kérdést: – Te tudtad? Ousman sóhajtott. Aztán azt mondta: – Nem szégyen az, ha egy nő a férje gyermekével terhes. – Milyen férje? Nincsen férje! – Aisha csípőre tett kézzel kiabált. – Már nincs, igen. Mert meghalt. – Ezt a mesét senki nem fogja elhinni, egy pillanatig sem! Úgyhogy nagyon jó lenne, ha tényleg lenne egy férje, méghozzá sürgősen! Nem fogom hagyni, hogy a családom tekintélyét a sárba tiporják a városban.
– Még gyászolja a férjét. És nálunk a nők mindig is maguk döntötték el, hogy akarnak-e férjhez menni, és kihez. Nem kényszeríthetem Mariatát sem, ha ő nem akarja. – Micsoda sületlenség! Milyen férfi vagy te, hogy még a lányodnak sem tudsz parancsolni? – Nálunk nem ez a szokás. – De már nem a sátorban laksz, mint egy állat, és olyan nincs, hogy a lányod annak teszi szét a lábát, akinek akarja. Ebben a házban szabályok vannak, és én nem tűrök fattyút a házamban! Más férfi talán szájon vágta volna Aishát, de Ousman tuareg volt, akit arra neveltek, hogy a nőt tisztelni kell, bármilyen elviselhetetlen. Tehát inkább sarkon fordult, és nekivágott az egyre sűrűsödő éjszakának, vissza se jött, amíg mindenki nyugovóra nem tért a házban. Mariata, aki hajnalban kelt, hogy a házimunkák előtt még legyen valamennyi szabad ideje, a fogadószobában talált rá, egy plédbe burkolózva. Először arra gondolt, egy vándor keveredett be a házba az utcáról, hiszen soha azelőtt nem látta az apját fedetlen arccal. És szakálla volt! Ilyesmi igazán ritka volt az ő népük körében. De amint az apja fölnyitotta a szemét, Mariata ráismert. Összefonta a karját, zavarban volt. – Aisha megmondta? Ousman kibújt a takaróból, lassan, gondosan a fejére tekerte a tagelmusztját, hogy újra illendően eltakarja az arcát. Mintha ez is kellett volna hozzá, hogy felelhessen. – Gratulálok, lányom. – Leszegte a fejét. – Apám nem látszik túlságosan boldognak a dologtól. – Sem boldog, sem boldogtalan nem vagyok. De aggódom érted. – Aggódhat is, mert az új felesége el van szánva, hogy valakivel elpusztíttatja a gyerekemet. Ousman tekintetében fájdalom látszott. – Jobb volna, ha találnál egy férjet magadnak, Mariata. Valaki környékbelit, aki vigyázna rád és a gyerekre, ha arra kerül a sor. Mariata visszahőkölt.
– Soha! Hogy jut ilyesmi apám eszébe? – Aisha nem fogja engedni, hogy egy törvénytelen gyerekkel itt maradj a házban. – A gyerek nem törvénytelen! – Mindegy, nincs férjed, aki magáénak vallaná. Nincs férjed, aki megvédene. Ez a ház pedig nem az enyém, én nem dönthetek. Aisha apjának az üzlettársa vagyok, gondolnom kell a két testvéredre és rád is. Magadnak is azzal tennéd a legjobbat, ha férjhez mennél, s az védelmet nyújtana a közösségben. – Nem érdekel, hogy ezek az emberek mit gondolnak rólam, megvetem a fajtájukat is. Tényleg azt hiszed, hogy elfogadok férjemül egy ilyen fedetlen arcú férfit, akiben nincs tisztelet, akinek nincs öröksége, aki nem ismeri az asshak törvényét? – Hallgass! Igaz, ezeknek az embereknek már mások a szokásaik, mint nekünk, de egyszer, nagyon régen ugyanaz a nép voltunk. A mi alapítónk is innen származik, a rómaiak idejéből: a te ősöd, Tin Hinan. A vérvonalad innen indul, ebből a földből. Mariata hitetlenkedve meredt az apjára. – Innen? Nem csoda, hogy Tin Hinan is elment innen, én is mennék akár ezer mérföldet is a sivatagban, csak menekülhessek Imteghrenből. Az apa fölsóhajtott. – Hidd el, Mariata, egy itteni férj nem lenne méltatlan hozzád. – Nem hagyom, hogy ez a gyerek egy másik férfi gyereke legyen. Inkább megyek az utcára. Ousman a szemmel verés elleni jelet írta a levegőbe. – Vigyázz, hogy mit kívánsz, lányom. Ousman és az új feleség kibékült egymással, a ház éjszakai csendjét megint felverte a kiáltozásuk. És valahogy egyezségre is jutottak. Aisha elhíreszteli, hogy a mostohalánya férjet keres magának a „házassági piacon”, de a tuareg hagyománynak megfelelően nem a szülőket, hanem a lányt illeti a választás joga a jelentkező fiatalemberek közül.
– Nincs vesztegetni való időnk – mondta Hafidának komoran. – Ha elkezd látszani rajta, melyik férfi fogja elfogadni az idő előtt született gyereket? – Olyan férfit kéne választani, aki nem tud számolni. –Hafidának nem futotta többre ennél a tanácsnál. Valami oknál fogva Imteghrenben sokkal több nőtlen férfi volt, mint hajadon. Senki sem tudta, mitől állhatott elő hiány a házasulandó korú lányokban, de így volt. Ráadásul Mariatáról az a hír terjedt el a városban, hogy bár rebellis természet, de ő maga nagyon szép, amitől a férfiak még nagyobb kedvet éreztek magukban egy tüzes tuareg feleséghez. Úgy hallották, hogy a nomád lányok vadak, ami bizonyos szempontból előnyös is lehet, nem olyan szégyenlősek és szigorúak, mint a helybéli lányok, ezt a Mariatáról, illetve főleg a hammamban lezajlott jelenetekről szóló pletykák is megerősítették, úgyhogy egyre többen nyaggatták az anyjukat vagy a nagynénjüket, hogy finanszírozzák a lánykérést. Mariata megrémült a felé irányuló érdeklődéstől. Hafida szobájában nézegette magát a nagy tükör előtt, Aishának egy viszonylag ünnepi ruhájában, melynek pasztellszíne jól kiemelték a bőre színét, és egy tarka kendőben, amely takarta a törzsi eredetre utaló copfjait. Tussal vastagon kifestett szeméről, Hafida elefántcsont színű rúzsával bekent arcáról egy csúf műanyag baba jutott eszébe, amit a szukban látott: manökennek álcázott miniatűr álember. Én is ilyen vagyok, gondolta. Lelke lázadozott az egész hajcihő ellen, de nyugalmat erőltetett magára. – Úgysem engem látnak – győzködte magát –, hanem csak egy álarcot. Azonkívül úgyis gyorsan lerázza az összes kérőt és a varjúképű anyjukat. Efelől nem volt kétsége. De minél tovább vesz részt ebben a nevetséges színjátékban, annál tovább lesz biztonságban a gyerek. A testvérei sértőnek és megalázónak tartották az egész hercehurcát, hogy a nővérüket így áruba bocsássák, s egy rövid ideig Mariata reménykedett is, hogy Azaz és Baye talán meg tudja győzni
az apjukat, de hamarosan rá kellett jönniük, hogy Aisha fontosabb Ousmannak, mint a saját gyerekei. Nemsokára megindult a hozzájuk látogató anyák, nagynénik, unokatestvérek, a kérők rokonainak hosszú sora. Elüldögéltek egyegy órát a fogadószobában Aishával és a nagymamával, iszogatták a mentateát, sorolták a fiak és unokaöcsök előnyös tulajdonságait – olyan jóképű, olyan dolgos, tíz vagy nyolc vagy hét testvér közül a legidősebb, olyan rendes ember, jámbor és szereti a gyerekeket, olyan ügyes kezű, és akár háromezer dirhamot és egy pár kecskét is megadna a megfelelő menyasszonyért. Aztán előhozták a babának öltöztetett Mariatát, leültették új családjának utált tagjai közé, ő bólogatott, mosolygott, közben forrt benne a düh, az asszonyok pedig Aishát kérdezgették. Tud-e kenyeret sütni? És egy házat tisztán tartani? Hajnalban szokott kelni? Bírja a munkát? Vajon tud kecskesajtot csinálni és gyapjút kártolni? Maga varrja és hímezi a ruháit? Tud-e rendes kuszkuszt főzni, és tudja-e, hogy mi a titka a harissza tésztájának? Tud-e idézni a Koránból, rendes moszlimhoz illően betartja-e a ramadánt és elégszer imádkozik-e? És mintha Mariatának nem lenne füle, vagy mintha ott sem volna, lehalkított hangon, de rákérdeztek, hogy Mariata elég tiszta-e, és ép-e a szűzhártyája. Aisha minden kérdés után a szemükbe nézett, és válaszolt, hogy igen, igen és igen, Mariata pedig a haja tövéig elpirult, és arra gondolt, hogy most azonnal letépi magáról a kölcsönruhát, és tuareg harci kiáltásokat hallatva egy nagy husánggal szétcsap közöttük. De a gyermeke kedvéért eltűrte a megszégyenítést, visszafojtotta a haragját: jó, jöjjenek a fiatalemberek. * Pár nappal később megjelent az első kérő – Hasszán Bufusz –, szép fehér mecsetbejáró ünneplőköntösben és kerek sapkában, két nagyanyja, az apja és három nővére társaságában. Nagy szemű,
szomorú tekintete riadtan ugrált ide-oda a simára vakolt falakon, a tányérokkal és díszekkel teli polcon, a színes szőnyegen és a faragott keretű ablakokon, hogy mindegyre a nyitott ajtóhoz térjen vissza, mintha egyre a menekülést forgatná a fejében. Aisha elővezette Mariatát. A fejkendője félre volt csúszva, arca kipirult, mintha a belépés előtt még dulakodtak volna valami miatt. Megvető pillantást vetett az összegyűlt vendégseregre, majd Aishához fordult. – Ki ez a sok ember? – Keresztbe fonta a karját. – Nem bírom, hogy mind engem bámulnak. Az öregasszonyok összenéztek. – Ne haragudjanak a lányra, meg van ijedve, és újak neki a mi szokásaink – magyarázkodott Aisha, s közben hátba bökte a lányt. – Egyáltalán nem vagyok megijedve! – Mariata letépte magáról a kendőt, fölfedve törzsi hajfonatait. A vendégek csak bámultak rá, döbbenettől dermedten. Aztán az egyik nagyanya megragadta Hasszán karját. – Na, ez nem tudja, mi a szerénység – jelentette ki, és fölrángatta a fiatalembert ültéből. Mariata mosolyogva félreállt az útjukból. Hasszán engedelmes borjúként követte a nagyanyját, bár közben néhányszor kíváncsian odapislogott a tuareg lányra, mintha egy számára tiltott világba leshetne be, amely immár örökre zárva marad előtte. Másnap megérkezett Basir Ben Hamdu a szüleivel, a Mariata csökönyösségéről szóló pletykák sem riasztották el őket, amelyek azonnal terjedni kezdtek az egész városban. Basir Hasszán unokatestvére volt, de sok mindenben épp az ellentéte. Mariatát már a fiatalember illetlen öltözéke is meglepte. Nemcsak az arcát hagyta teljesen csupaszon, ahogy az itteni férfiaknál szokásban volt, de olyan nadrágot viselt, amilyet Mariata törzsének fiai legföljebb alsóruhának hordtak volna: olyan szűk volt, hogy szégyentelenül kidomborította minden testrészét. Mariata merev arccal bámult rá, ügyelt arra, hogy egyetlen pontra nézzen, valahová Basir álla alá,
miközben a férfi II. Hasszán király portréja alatt állva köszöntötte őt. Bemutatkozott, kifejezte örömét afelett, hogy megismerheti Mariatát, illetve reményét, hogy hamarosan közelebbi ismeretségbe is kerülhet vele. Ez utóbbi megjegyzését nem kísérte sem bizalmas kacsintással, sem valami többet sejtető gesztussal, csak megérintette Mariata kezét, s tenyerének forró és izzadt tapintásától a lány undorodva megmerevedett. Aisha oda volt az örömtől. – Ez nagyon jól ment – jelentette ki, miután a kérő távozott. – Szerintem ajánlatot fog tenni rád. – Ajánlatot? Énrám? Mi vagyok én, egy teve, amit adnakvesznek? Aisha gúnyosan fölnevetett. – Bár érnél annyit, de sajnos nem. * Egy nap egy férfi kopogtatott az ajtón. Csak Mariata volt otthon, meg Erquia mama, aki aludt. Mariata kilesett az ajtó melletti ablak rácsán. Nagydarab férfit látott, kopott barna köntösben, vérfoltos kötényben, mélyen a fejébe húzott, kötött kalapban. Ingujja rövid volt, kilátszott alóla vastag, szőrös alsókarja, piszkos keze. Mariatának egyáltalán nem tetszett a látvány, csak a rácson szólt ki. – Ki maga, mit akar? – Mbarek Ait Ali a nevem – felelt a férfi rekedtes, mély hangon –, és a ház úrnőjével van elintéznivalóm. – Aisha Saari nincs idehaza, majd később lesz – mondta Mariata barátságtalanul, abban a reményben, hogy a férfi elmegy. Az ablakon keresztül már érezni lehetett a belőle áradó dohos, állatias szagot. Mariata fintorogva húzta föl az orrát. – Akkor megvárom.
– Azt csinál, amit akar – vetette oda Mariata kurtán. A férfi fölvetette a fejét. – És kivel van szerencsém beszélni? – Nyersen jöttek elő szájából a szavak, az udvarias formula is inkább szarkasztikusan csengett. Mariata kihúzta magát. – Mariata ult Yemma vagyok, a Kel Taitok törzsből. A férfi egy lépést tett előre, és benézett a rácson. Mariata önkéntelenül hátrább lépett. – Látom, igazak a hírek – mondta kisvártatva a férfi, aztán nevetgélve elballagott. Amikor Aisha hazaért, Mariata elmondta, hogy egy férfi kereste, bizonyos Mbarek Ait Ali. Aisha meglepettnek tűnt. – De hát tudta, hogy nem vagyok itthon, egy órával ezelőtt ott mentem el a boltja mellett, a szuk szélén. Még meg is kérdezte, hogy van Erquia mama. – Összeszűkült a szeme. – Beengedted? – Büdös volt – mondta Mariata –, és véres volt a köténye, hogy engedtem volna be? Nem sokkal később újra kopogtatás hallatszott, Aisha hanyatthomlok rohant az ajtóhoz. Mariata is kíváncsi volt, úgyhogy besurrant a szomszéd szobába. Úgy hallotta, megint a mély hangú férfi az. A szokásos üdvözlések után Aisha azt mondta: – Mariata említette, hogy keresett. – Igen – felelte a férfi. – Ajánlatot akarok tenni – tette hozzá, és úgy tűnt, nagyon elégedett önmagával. – Ajánlatot? – Méghozzá fontosat. – Biztos nem a férjemmel akar tárgyalni? – Szerintem az ilyesmit mindig a nők intézik a családban. Sajnos, mióta anyám meghalt, nincs nőrokonom, aki közbenjárna az ügyemben. – Hát – mondta Aisha kétkedő hangon –, akkor talán jöjjön be. – Aztán ahogy végignézett a férfi nyűtt köntösén és mocskos cipőjén,
úgy döntött, hogy nem a fogadószobába, hanem egy lomtárnak használt helyiségbe tessékeli a vendéget. Mariata tisztes távolságból követte őket. Mbarek kaján pillantással nézett körbe a szegényes szobában. – Mindig itt tartja a házassági tárgyalásokat, Szaari asszony? – kérdezte vigyorogva. – Házassági tárgyalásokat? – Aisha igencsak elcsodálkozott. – Azt hittem, húst akar eladni. Mariatának hallgatózás közben elakadt a lélegzete. Egy hentes? Egy hentesnek van pofája idejönni, és ajánlatot tenni egy hercegnőre, aki Tin Hinan leszármazottja? Ez a bikanyakú ember a véres kötényében? Hangosan fölnevetett. Aisha összerezzent. – Egy pillanat – mondta a hentesnek. – Menjen át a szalonba, hozok teát. Aisha a konyhában elkapta Mariatát, aki ki akart surranni az udvarra. – Velem jössz – szólt rá szigorúan. – És normálisan fogsz viselkedni! – Normálisan, egy ilyen férfivel? Egy közönséges hentessel, akinek állatvér van a kezén, és rabszolgavér folyik az ereiben? – tört ki belőle az évszázados tuareg büszkeség dühe. – Egy koldus ne válogasson! – vágott vissza Aisha. – Eredj, köss egy kendőt a nyomorult patkányfarkaidra! – Tisztában vagyok vele, hogy nem szép dolog, ha egy férfi maga jön a lányos házhoz, és maga intézi a saját lánykérését – mondta a hentes, majd egy hajtásra kihörpölte a mentateáját –, de nincsenek nőrokonaim, akiket erre a kényes dologra megkérhetnék. Nézze el, hogy egyszerű ruhában vagyok, és egyszerű szavakkal beszélek. Nekem mindent magamnak kell intéznem, és csak így tudom, mellébeszélés nélkül. – Visszatette a tálcára a teáspoharat, és összekulcsolt kézzel előrehajolt. Mariatának rögtön föltűnt, hogy a férfi körmei alatt feketén virít a megalvadt vér. De legalább mostanra a vérfoltos kötényét levette,
gondolta megvetően, ahogy a férfi lába között türemkedő ruhaanyagra pillantott. A két csupasz, poros, sárga körmű lábfej Aisha színpompás díszszőnyegén még ormótlanabbnak hatott. – Szóval, a tisztességes alku jegyében kiváló ajánlatot szeretnék tenni önnek a leányra. – Fejével Mariata felé biccentett, de a szemét nem vette le Aisháról. – Nomád lány, tudom, de ezt én nem rovom föl neki. Gyorsan ki fogom művelni, hát nem? – Mintegy mentegetőzve tárta szét a karját. – Ezzel nem akarom azt mondani, hogy ön nem járt eredménnyel ezen a téren. – Tehát ajánlatot akar tenni a lányra? – visszhangozta most már szelíden a férfi szavait Aisha. – Mert szükségem van egy másik feleségre. – Másikra? – A mostani nagyon beteges, és túl kövér, nem tud a gyerekek után rohangálni… – Talán jobban járna, ha fölfogadna egy szolgálót ahelyett, hogy másik feleséget keres – jegyezte meg epésen Aisha. – Hát, meglehet, de egy férfinak vannak bizonyos… szükségletei. Meg egyelőre csak lányaink vannak, és nekem fiúk kellenének, akik átveszik az üzletet. – Mbarek most leplezetlenül Mariatára bámult, és megnyalta a száját. Mariatának a férfi vastag, fénylő ajkairól egy állat belei jutottak eszébe, miközben azt kiabálta: – Én egy királynak se lennék a második felesége, hát még egy hentesnek! Aisha dühös pillantást lövellt felé, de a hentes csak nevetett. – Miattam nem kell őt visszafogni. Én szeretem, ha egy nőben van tűz. Szép summát fizetek érte önnek menyasszonypénzbe. És mindenféle szégyen vagy tétovázás nélkül rögtön ki is mondott egy összeget, amitől Aishának tátva maradt a szája. – Te jó isten! – suttogta elgyöngülve. – Te szentséges isten? – Aztán csak bámult a férfira, mint akinek nem jut több szó az eszébe. Mariata kihasználta a kínálkozó pillanatot.
– Egy Kel Taitok hercegnőt maga nem fog megvásárolni – sziszegte gyilkos indulattal. – Azt ajánlom, menjen ki a piacra, vegyen magának egy anyajuhot, azt használhatja… a szükségleteire. Egy pillanatig még elégedetten nézte, ahogy a férfi lapos képe elveszíti pirospozsgás színét és egészségtelen, lilás árnyalatba fordul, majd fölkapta a teás tálcát és kivonult a szobából. A következő hét Omar Agueramot és a nővéreit hozta. Omar kellemes férfi volt, magas, elég jó alakú, annyira, hogy Mariatát még Amasztánra is emlékeztette valamelyest. Amikor a férfi rámosolygott, Mariata elsírta magát, önmagát és a jelenlévőket is meglepve. A nővérek közrefogták, törölgették a szemét, hogy ne mázolódjon szét a tus, veregették a vállát. Amikor helyreállt a nyugalom, Omar újra nekikezdett a mondókájának. – Ács vagyok, van egy kis cégem a kasbah falánál. Apámtól örököltem, ő tavaly halt meg, azóta azon dolgozom, hogy visszaszerezzem a kuncsaftokat. Apám az utolsó időkben már nagyon beteg volt, el voltunk maradva a megrendelésekkel, nem is volt időm rá, hogy magammal foglalkozzam. De most már jól megy a bolt, nagyon is. Egyedül már nem is győztem a munkát, nemrég vettem föl két segédet. Meg akarok állapodni, meg akarok nősülni. És gyerekeket szeretnék, sok gyereket. Mariata érezte, hogy megint fojtogatja a sírás. Más nő az ő helyzetében talán boldogan elfogadta volna ezt a kedves férfit, a vele való életet, de őt még mindig körülvették az álmai, illetve a megmaradt álomfoszlányai. Visszanyelte a könnyeit, fölidézte magában, mire kötelezi őt a Kel Taitok hagyománya, és a tőle telhető legdölyfösebb arccal, hidegen azt mondta: – Én inkább kecskéket nevelek. Omaron látszott az elképedés, de végül is ez egy nomád lány, gondolta, náluk másképp reagálnak mindenre – miért ne próbálja meg még egyszer. Bizakodón előredőlt ültében, úgy mondta:
– Tarthatunk kecskét is, ha úgy gondolja, és majd esetleg később lehetnek gyerekeink is. Nem jól csinálta: túl kedves volt. Mariata hirtelen megijedt, nehogy elveszítse a határozottságát és elfogadja az ajánlatot, úgyhogy inkább kiszaladt a szobából. * Múltak a hetek, és még mindig jöttek a kérők, egyik a másik után, pedig a „tuareg hercegnőről” szóló hírekben nem sok vonzó akadt. Volt egy kövérkés szerelő, akinek sáfránysárga volt az ujja a nikotintól, egy korosodó tanító, akinek meghalt a felesége, aztán egy beesett arcú, őszülő bajszú buszsofőr. Mariatát rendre fölvonultatták előttük, mint valami díjnyertes kancát. S ha sikerült is megállnia, hogy durvaságokat vágjon a vendégek fejéhez, a tekintetéből akkor is sugárzott a megvetés, és csak idő kérdése volt, hogy valamelyik élesebb szemű nőrokon mikor veszi észre a hasán a domborulatot, amelyet már a legbővebb ruha sem tudott elrejteni. Aisha magánkívül volt. Egy reggel az udvaron nekitámadt Mariatának. – Muszáj férjhez menned! Ebben a városban olyan nincs, hogy férj nélkül szüld meg a gyereket! – Van nekem férjem – felelte Mariata komoran. – Az halott! Halott, halott, halott! – Aisha minden egyes szónál belebökte kifestett körmű ujját mostohalánya duzzadó mellébe. – Halott, nincs, és soha többé nem lesz! Fogd már föl azzal az ostoba, tudatlan fejeddel! Mariata előtt újra és újra felvillant a kép, ahogy Amasztán élettelenül a porba hanyatlik, esküvői köntösén szétterjed a fekete folt. Amasztán elvesztésének, a közös életük elvesztésének tudata dermesztő sivatagi szélként hasított belé. – Lehet – mondta színtelen hangon, bár még ezt is vereségként élte meg Aishával szemben –, de ez az ő gyereke, és nem fogom hagyni, hogy bármelyik férfi a magáénak akarja tudni.
– Ha fattyút szülsz, azzal az egész közösségre szégyent hozol! – sivította Aisha. – Még Ourzazatéban is arról fognak beszélni! – tette hozzá Erquia mama a borzalmas vigyorával. – Már most megmondom – Aisha fenyegetőn Mariata arca felé emelte az ujját –, hogy ha nem mész férjhez, én elintézem, hogy az utcára kerülj, és a város összes férfiával tudatom, hogy vihetnek, mint egy kurvát. – Azt apám nem fogja engedni magának. – Ousman? Ousman azt fogja tenni, ami a legjobb a családjának. Hogy fogja fölvirágoztatni a boltját, hogy fognak a fiai rendes feleséget kapni, ha mindenki tudja rólad, hogy kurva vagy? És azt is megmondom – mondta egészen közel hajolva –, hogy ha megszülöd ezt a gyereket, még ott fogsz feküdni a szülőágyon tehetetlenül, én meg elveszem tőled, és a saját kezemmel ölöm meg. Úgy kitekerem a nyakát, mint egy csirkének, és a nyomorult kis testét kiviszem a vágóhídra, ahol a vadkutyák a csontokra várnak. Bármilyen esztelenségnek tűnt is mindez, Aisha összes fenyegetőzése közül ez volt a legkézzelfoghatóbb Mariata számára. Lehunyta a szemét. – Hozzámegyek Omarhoz – hallotta a saját elhaló hangját. – Az ácshoz, Omar Agueramhoz. Az öregasszony sandán ránézett, aztán felvihogott. – Az egyik kezedbe kívánhatsz, a másikba beleszarhatsz – heherészett. – Aztán majd meglátod, melyik lesz előbb tele. * Csakhogy a válasz, amikor megérkezett, nem volt kedvező: Omar a családja sürgetésére, akiknek fülébe jutott a Mariata állapotáról szállongó pletyka, visszavonta házassági ajánlatát. A nagybátyját küldte el Ousmanhoz elnézést kérni.
– Omar nagyon röstelli, hogy téves reményeket ébresztett az ifjú hölgyben, de kiderült, hogy a jelen pillanatban semmiképp sem áll módjában megnősülni. – A nagybácsi, egy elegáns, ötvenes férfi, aki a helyi hatóság káidjánál dolgozott, nem teketóriázott. Kezet fogott Ousmannal, majd sarkon fordult és távozott. Aisha, aki az ajtó mögött fülelt, dührohamot kapott. Ousman végül már nem bírta tovább hallgatni a sírást, az őrjöngést, a rikácsolást, és beleegyezett, hogy ne a lánya döntsön. Másnap Aisha eladta őt a hentesnek. Azon az éjszakán Mariata álmot látott. Egy másik nőről álmodott, egy másik időben. A nő sudár volt, még profilból nézve is maga volt a tekintély, erőteljes orral, uralkodói arckifejezéssel. Hosszú, sötét köntöst viselt, de a feje fedetlen volt, hosszú fekete hajfonatai egészen a derekáig értek. Vékony karjait az egyik oldalon kilenc, a másikon nyolc ezüst karperec díszítette. Nyakát és derekát pompás gyöngyfüzérek övezték, achátból, karneol-ból és amazonitból. Aztán megfordult. Fénylő fehér bőréből kiragyogó fekete szemének tündöklő pillantása Mariatára szegeződött. – Engem is el akartak adni – mondta. Sajátos hangsúlyokkal ejtette a tamacsek szavakat, de tisztán felismerhető volt, hogy a Fátyol Népének nyelvén beszél. – Akaratom ellenére akartak férjhez adni. Egy római kormányzó fiához, el tudod ezt képzelni? Azt akarták, hogy egy idegent vigyek az ágyamba, mert az nagy dicsőség lenne a családunknak, mondták, rómaiakkal szövetkezni! Az elnyomókkal! – Megvetően megrántotta a fejét, fekete fonatai oldalra csapódtak, mint a kígyók. – Nemet mondtam, erre megbüntettek. Bezártak, amíg azt nem mondtam, jó, hozzámegyek. Úgy tettem, mintha nem bírnám tovább és meghajolnék az érveik előtt. – És mit csináltál? – kérdezte Mariata álmában, de már tudta a választ. Az idegen nő arcának képe egyszer csak elhomályosult, hol
tompábban, hol élesebben látszott. Az egyik pillanatban a szemöldöke vált hangsúlyosabbá, akkor Mariata anyjának vonásai vetültek rá az arcára, kicsit később az orra és az álla nyúlt meg és ráncok rajzolódtak a bőrére, ez már a nagyanyja volt, sasorral, villámló szemmel. Az idegen nő arcán újabb és újabb női arcok jelentek meg, egyre több, egyre gyorsabban, de bizonyos jellegzetességek nem változtak: a parancsoló tekintet, az erőteljes szemöldök, az erős arccsontok – mindaz, ami Mariatában is megvolt. – Otthagytam Imteghrent – mondta Tin Hinan. – Elmentem a vadonba. Átvágtam a mezőkön, át a szavannán és a sivatagon, míg elérkeztem a hegyekbe. Hónapokig gyalogoltam, de megtettem a nagy utat, és a nagy út végén, a nagy Ahaggar hegység lábánál sátrat vertem. És ott, ahol megálltam, népet alapítottam: az Amazighrent, a Szabadság Népét. A te népedet. A mi népünket. Maradj meg szabadnak, Mariata: ne engedd, hogy eladjanak egy szégyenteljes házasságba, ne add a kezükre a gyermeked. Légy büszke, légy erős. Az én fajtám vagy, az én vérem. Ott vagyok benned, magadban hordasz, ahogy családunk minden asszonya – a szavaimat, a hatalmamat, az erőmet. Itt az idő, hogy nyomomba lépj, és te is megtedd ugyanazt a nagy utat, mint én. Neked most nehezebb lesz. A sivatag széltében-hosszában szétterítette köntösét, és a magadban hordott gyermeket is olykor inkább tehernek érzed majd, nem áldásnak. De én ott leszek veled, minden lépésednél. * Az álombéli Tin Hinan állandóan ott kerengett Mariata körül, mint egy zsémbes nagymama. Napokon át intőn felemelt ujjal figyelmeztette őt, ne feledje: szörnyű helyzetben van, cselekednie kell. Mariatának valójában nem volt szüksége a nógatásra. Tudta ő jól, hogy egy napon el kell hagynia a Szaari-házat, Imteghrent és az egész civilizált világot; méghozzá azelőtt, mielőtt hozzáadnák a henteshez. Ám miközben ösztönei azt súgták, hogy csomagolja össze
pár holmiját, s egy kora reggelen, amikor még mindenki alszik, egyszerűen induljon útnak, tudta, hogy nem ez a megoldás. Ezt a hibát egyszer már elkövette, amikor vaktában vágott neki a sivatagnak – még egyszer nem követi el. Most titokban fog cselekedni, most kitervel mindent. Súlyos, mély döntését szilárdnak, megnyugtatónak érezte a lelkében, mint Amasztán amulettjének láthatatlan ikertestvérét: ez védte őt a hentes oldalán reá váró jövő borzalmától, éppen úgy, ahogyan az amulett hárította el a világegyetem gonosz hatásait. Kitűzték az esküvő napját, Mariatát itt már pártfogásába vette a szerencse, mert a hentes unokatestvérei Casablancából jöttek, a nagynénje pedig Marseille-ből. A nagynéni nem akart repülőre ülni (mert az nem természetes dolog), a hajóút pedig soká tartott. Aisha mérgelődött, megpróbálta rávenni a hentest, hogy az esküvőt tartsák meg már előbb, a lakodalmat pedig később üljék meg a rokonokkal, de a férfi ezen nemcsak meglepődött, de meg is sértődött. – Hogy mondhat ilyet? – Fölfújta az arcát, aztán méltatlankodva puffantotta ki a levegőt. – Vagy van valami ok a sietségre? Aisha megnyugtatta, hogy erről szó sincs, csak most szép az idő, ezt biztosan jobban szeretnék a rokonok, különösen az idősebbek, akikre biztosan rosszul hatnak majd a következő hónapban már várható hirtelen éjszakai lehűlések; aztán egyenesen legyalogolt a szukba, gyapotgyökérért. Az öreg gyógyszerész úgy tett, mintha nem hallotta volna jól a kérést, és kígyóbőrt kezdett ajánlgatni Aishának betegség ellen, szárított kaméleont és gyíklábat szemmel verés ellen, héjagyökeret és farkashagymát. Amikor Aisha továbbra is gyapotgyökeret követelt, a férfi dühösen elzavarta. – Isten akarata ellen való az ilyesmi! Ami Mariatát illeti, amikor csak a szukban járt, mindig megkereste az utazókat a fundukban, előadta nekik, hogy a bátyjai át akarnak kelni a sivatagon, és ő nagyon aggódik miattuk, majd figyelmesen meghallgatta a beomlott kutakról, beteg tevékről, viharokról, homoktölcsérekről szóló történeteket. Más nőt talán
elijesztettek volna ezek a baljós mesék, Mariata azonban rendíthetetlenül elszánt volt és bízott az őseiben, tehát tovább kérdezősködött és igyekezett mindent pontosan megjegyezni. Így tudta meg, mit kell jól megnézni egy utazó tevén, és hogy körülbelül milyen áron vehet magának egy ilyen állatot. Annyi pénzre persze ő aligha tehetett szert, de azért nem mondott le a tervéről. Majd csak adódik valami. Nézegette egyik tevét a másik után, hasonlítgatta őket, míg egy nap a fejkendős árusok egyike odalépett hozzá. – Tetszik? – kérdezte. Mariata összerezzent. – Hát… szépnek tűnik. – Ronda természete van, utálja az egész emberi fajt. Ocsmány a bőgése, mérgező a harapása, és szinte semmilyen utasításnak nem engedelmeskedik. Szóval pont olyan, mint az összes nő, akit ismerek. Mariata nevetett. – Vagyis szabad, független teremtés. Egy pillanatig egyikük sem szólt. Aztán a kereskedő azt mondta: – Többször láttam már magát a fundukban. Miért jár ide? Mariata darálni kezdte a szokásos mesét a hosszú útra készülő testvéreiről, de a férfi hitetlenkedve nézett rá. – Nagyon aggódik maga a testvérei miatt – mondta végül. – Így van. – Mariata érezte, hogy elpirul. Gyorsan tovább szőtte a meséjét, hogy a testvéreinek esetleg szükségük lehet majd még egy utazó tevére a karavánjukhoz, de már beszéd közben érezte, hogy az öreg kereskedőt nem tudja megtéveszteni. A férfi átható pillantással nézte őt. – Ne csinálja – mondta. Mariata hátrébb lépett. – Mit ne csináljak? – Amit látok a szemében. – Mit lát a szememben? – A sivatagot. – Én… ööö… – Indulni akart, de a férfi megérintette a karját.
– Bocsásson meg. Túl sokat voltam az ürességben, túl élesek az érzékeim. Ez az arc, ezek a szemek… maga nyilván Kel Taitok, nem? Ilyen származású embert ritkán látni errefelé. Mariata meglepve nézte, ahogy a férfi még följebb húzta a kendőjét, hogy még kevesebb látsszon ki az arcából. Ez a legnagyobb tisztelet jele volt, hosszú idő óta nem látott ilyesmit. – Innen észak felé indulok, már nincs szükségem sem erre a tevére, sem a sivatagi felszerelésre. Vigye mindet, az áldásommal együtt. Mariata csak bámult rá, meg sem tudott szólalni. Végül annyit préselt ki magából: – Csak úgy… nem fogadhatom el. – Gondolja át holnapig. Holnap még itt leszek. * Mariata futva tette meg az utat a Szaari-házig, a rémület és az izgatottság egyforma erővel lüktetett benne. Ez lenne a csoda, amelyben reménykedett, vagy túl szép az egész, hogy igaz legyen? De ahogy hazaért, kiderült, hogy a sors ismét közbeavatkozott. Erquia mama hirtelen nagyon rosszul lett, annyira, hogy Aisha fölalá futkosott a házban, a holmikat szedte össze, amiket magukkal kellett vinniük Meknesbe, a kórházba. – Na, végre, itt vagy! – kiáltott fel mérgesen. – Készülődj, gyorsan! Mariata nem értette. – Én? – Meknesben választunk neked esküvői ruhát. Mariata ezt szerette volna a legkevésbé, de igyekezett titkolni az ijedtségét. – Jaj, ne – mondta. – Meknes túl nagy város nekem, én oda nem merek menni. Maguk Hafidával biztosan jobban ki tudják választani azt a ruhát. – Elhallgatott, a szíve vadul kalapált.
Aisha szívott egyet a fogán. – Igazad van – jelentette ki végül. – Te jobb is, ha itt maradsz és főzöl a férfiakra. Minden délben ebéd és minden este vacsora, amikor bezárták a boltot. Mi egy hét múlva biztosan itt leszünk, insállah. Erquia mama nem viselné el, hogy ne legyen itt az esküvőn. És valóban, az öregasszony nem tudott ugyan beszélni, de fektében is gonosz pillantást lövellt Mariata felé. * A nők másnap a hajnali busszal indultak Meknesbe, Erquia mamát pokrócokba bugyolálva vitték magukkal, a férfiak pedig nem sokkal később hagyták el a házat, hogy időben nyithassák a fűszerboltot. Mariata egyedül maradt. Ez volt a legelső alkalom, hogy maga volt a házban. Idegen és nyomasztó volt a csönd, mintha valami csak az alkalmas pillanatot várta volna, hogy előrontson az egyik üres szobából, és megakadályozza menekülést. Mariata sietve szaladt egyik helyiségből a másikba, összeszedte a szükséges dolgokat, köztük egy tekercs bankjegyet, amelyet egyik nap takarítás közben talált egy díszcsuporban, a fogadószoba egyik polcán. A tekercs most soványabbnak tűnt, mint amikor utoljára látta, ebből arra következtetett, hogy Aisha is innen vett magához pénzt az útra, de még így is elég szép summa maradt. A bankjegyeket berakta az Adaghból hozott rojtos bőrtáskába, amelyet Tana készített neki, és amelyben ott lapult egy éles kés, nyelén tifinag jelekkel, egy köszörűkő, két kovakő, egy gombolyag spárga, három gyertya, több kisebb gyógyfűcsomag, egy agadezi kereszt, egy csillogó fém henger, amiről fogalma sem volt, mire jó, és Amasztán indigó esküvői köntösének a darabja, a beleszáradt vérfolttal. Nem sokkal dél előtt érkezett meg a fűszerboltba, a legszebb ruhájában. Azaz és Baye a bolt előtt, a poros járdán kártyázott. Odabent három-négy vevő ácsorgott, nyilván nem volt sietős nekik, hogy újra kint legyenek a tikkasztó hőségben, türelmesen nézték,
ahogy Ousman és az apósa, Brahim egy patkánybiztos műanyag tartályba tölti a rizst egy zsákból. Mindannyian kíváncsian méregették Mariatát, aki váratlanul megjelent közöttük, egy nagy tadzsinnal a kezében, egy szatyor lepénnyel a karján. Sugárzott róla a kedvesség, lerakta a pultra a tadzsint és a lepényeket, aztán széles mozdulattal levette a fedőt az edényről. A fűszeres bárányhús finom illata betöltötte a helyiséget, a vevők a nyakukat nyújtogatták, és elismerően szimatoltak. Ousman csak ámuldozott a lányán. – Ügyesen titkoltad, hogy kedves is tudsz lenni. Vagy – mondta, és jelentőségteljesen belenézett a lánya szemébe – csak direkt a mostohaanyádat akartad bosszantani? Mariata tágra nyitott, ártatlan szemmel állta a fürkésző tekintetet, maga volt a gyermeki szolgálatkészség – aztán szaladt vissza a házba, és biztosra vette, hogy jó ideig senki nem fogja keresni. Átöltözött, úti ruhába bújt, teljesen lefátyolozta az arcát. Vadul dobogó szívvel futott a szukon keresztül, a poros utcák labirintusán át a fundukig. Mit csinál, ha a kereskedő már nincs ott a tevéjével? Mi lesz, ha nem gondolta komolyan, amit mondott? És valóban, ahogy odaért a nádtetős udvarhoz, ahol az átutazó kereskedők kikötötték az állataikat, ők maguk pedig takaróikba burkolózva aludtak a fallal elválasztott kis kamrákban, a férfinak nyoma sem volt. Mariata szinte kábulatban járta végig a rekeszeket, sorra belenézett a fekvőheverő férfiak arcába, és nem tudott visszaemlékezni, mitől volt olyan különleges az előző napi kereskedő arca. Még a nevét sem tudta… – Ahaggar leánya, engem keresel? A megkönnyebbüléstől majdnem összerogyott. Az öreg férfi ott állt, korát meghazudtolóan sudáran, okos szeme végigfutott Mariata vastag úti ruháján, ormótlan lábbelijén és a hátára vetett rojtos táskán. – A szaván akarom fogni magát. A férfi tudta jól, hogy Mariata mielőbb indulni szeretne, de azért leültette őt teázni a funduk egy félreeső zugában, ahol senki nem
hallhatta őket. Vizet forralt egy kis parázstartón, aztán lassan, módszeresen, a teljes tuareg ceremóniával egy kis ezüstkannában terghele-teát készített, miközben Mariata szinte sistergett a türelmetlenségtől. Végül a második pohár tea fölött a férfi ünnepélyesen kijelentette: – Csak úgy tudom odaadni Musit, ha kölcsönbe adom. Mariata méltatlankodott. – Azt mondta, ajándékba adja. – Musi nem állat, hanem nőstény teve. – Az öreg közelebb hajolt. – Van útiterved? Tudod, merre vannak a titkos kutak, merre találsz legelőt, hogy ne pusztuljon el a tevém? Hosszú az út innen az őseid otthonáig, több mint ezer mérföld a madarak útján is, márpedig te nem vagy madár. A világ egyik legkegyetlenebb terepén kell átkelned. Musi már nem fiatal, és sok mindenen ment keresztül, nem akarom, hogy útközben kilehelje a lelkét. – Magát jobban érdekli a tevéje, mint hogy velem mi lesz. Az öreg kereskedő hunyorított. – Ő meg én öt szép évet töltöttünk együtt, nagyon kedvelem. Több időt töltöttem az ő társaságában, mint a feleségemmel. – Kis szünetet tartott. – És ő még nem is szokott visszaszólni. Mariata emlékeztette rá, milyen gunyorosan beszélt a tevéről az előző nap, amikor megismerkedtek. Az öreg ezen elgondolkodott. – Hát, igaz, gunyorosan beszéltem róla. Éppen egy hosszú, fáradságos útról érkeztünk, és Musi eléggé… akaratosan viselkedett. De az is lehet, hogy én vetettem el a sulykot. Most meg félek, hogy elveszítem őt, ezért csak a jó tulajdonságai jutnak eszembe. Mariata dühösen meredt rá. – Tudom én, mire megy ki ez az egész! – sziszegte. – Mond valamit, amit elhiszek, aztán előhoz egy problémát, hogy fölverhesse az árat, ahogy az összes hitetlen csinálja errefelé. – Mariata alig pár órája élte át ugyanezt a szituációt, amikor a szomszéd, aki a tadzsint megfőzte, végül a megbeszélt ár dupláját követelte tőle.
A kereskedő a jelek szerint nem vette a lelkére Mariata kifakadását, higgadtan folytatta a mondókáját. – És amióta itt vagyunk a fundukban, úgy láttam, gyöngéd vonzalom ébredt benne két másik teve iránt, kegyetlenség lenne elszakítani tőlük. Hát ez hihetetlen, gondolta Mariata, miközben feltápászkodott és benyúlt a ruhája alá. A bankjegyköteg a következő pillanatban már ott hevert a földön, a porban, a lábuk előtt. – Itt van! Ez a magáé azért a nyomorult, ronda, hisztérikus, molyrágta állatért! Az öregnek megremegett a válla, és különös, ziháló hang tört elő a tagelmusztja mögül. Nem nyúlt a pénzért. – Itt várj – csak ennyit mondott. Eltelt egy fél óra. Mariata le-föl járkált. Eltelt negyven perc. A nap egyre lejjebb ereszkedett a nádtető fölött, az árnyékcsíkok, mint nagy macskák, egyre hosszabbra nyújtózkodtak az udvaron. Mariata kilépett a fundukból az utcára, nézett erre-arra, mindenfelé, de se a kereskedőt, se a tevéket nem látta sehol. Visszament az udvarra, leült az árnyékban, tűnődve várakozott. Az öreg nyilván megszökött, biztosan elszégyellte magát, hogy megszegte adott szavát. Sőt, valószínűleg már az elején sem gondolta komolyan, amit ígért. Gyászos hangulat vett erőt Mariatán, szinte lenyomta a földre, kiszívta belőle az elszántságot. Már a gondolattól is elborzadt, hogy visszamenjen a házba, és jó kedvet, nyugalmat színlelve még egy éjszakát ott töltsön, de tisztában volt vele, hogy hamarosan nem lesz más választása: be kell ismernie, hogy vesztett, visszamenni, biztonságba helyezni a holmiját, és állni a családtagok gyanakvó tekintetét, amikor nem fog tudni a déli ínyencséghez hasonló vacsorát tenni elébük. És másnap össze kell szednie magát, újra előadni az ebédtrükköt, utána mehet a szukba, kereshet egy másik tevét, amire alkudnia kell, hogy megvehesse, összeszedheti az útiholmit, és újabb kísérletet tehet az indulásra. Nagyot sóhajtva föltápászkodott ültéből. És a férfi abban a pillanatban tűnt fel a
kapuban. Mariata azzal sem törődött, hogy valaki esetleg fölfigyel rá, rohanva vágott át az udvaron. – Azt hittem, elment… – kezdte, de az öreg a kendőjére tette az ujját, oda, ahol a szája volt, aztán intett, hogy menjenek ki a tűző napra, az utcára. Mariata nem egy, nem is két tevét látott, hanem hármat: a Musi nevűt, egy meglehetősen szép példányt és egy harmadikat, egy koszos mauritániait. A férfi egy csettintéssel letérdeltette a két elülső állatot, ő maga felkapaszkodott a Musi nevűre, és várakozón nézett Mariatára. Mariata döbbenten nézett vissza. – Most mit csinál? – Musi se nélkülem, se a szerettei nélkül nem hajlandó nekivágni a sivatagnak. Tehát el kell fogadnod a társaságunkat az útra. Mariata erre igazán nem számított, és nem is értette, milyen meggondolásból ajánlja föl az öreg, hogy elkíséri az Ahaggarba. Nyilván nem akarja kirabolni, hiszen egy órával azelőtt a pénzt sem fogadta el. Talán rabszolgakereskedőknek akarja eladni, vagy ami még rosszabb, a franciáknak? Rémesebbnél rémesebb lehetőségek ötlöttek föl benne. Éles pillantást vetett az öregre. – Miért teszi ezt? – Ha a nap hátralévő részét kérdezősködéssel akarod tölteni, talán meggondolom magam. Mariata azonban nem hagyta magát, harciasan előreszegte az állát. – Tudnom kell az okát. A kereskedő nem szólt semmit, de tekintete sokatmondóan Mariata hasára siklott. – Nem vagyok nagy szakértő női dolgokban, de egyedül nekivágni a sivatagnak a te… helyzetedben, annak nem egy, hanem két halál lenne a vége, az biztos. – Elhallgatott. Mariata elvörösödött. – Látom, sasszeme van. – Beharapta az ajkát, egyszerre küzdött a büszkeségével és a kényszerrel. Végül beszélni kezdett. – Apám újranősült, egy letelepedett nőt vett el. Aki az első pillanattól kezdve
meg akart szabadulni attól a nyűgtől, amit egy terhes mostohalány jelent. Annyira, hogy végül eladott egy hentesnek. Az öreg kereskedő felszisszent. – És az apád tűri ezt? – Behódolt az új feleségnek. – Üldözni fognak? Mariatának ez az eshetőség eszébe sem jutott. Üldöznék vajon? Hogy az apja üldözze, azt nem tudta elképzelni, hiszen Aisha oda lesz a boldogságtól, hogy megszabadul a mostohalánytól. No de a hentes? Megszökik a menyasszonya, bolondot csinál belőle: ezt biztosan nem fogja csak úgy lenyelni. – Lehetséges. Az öreg kicsit gondolkodott, aztán bólintott. – Népünk asszonyai büszkék és merészek, de ez az út különleges veszélyeket rejt, még magát Tin Hinant is próbára tenné. Marokkó és Algéria között súlyos határviszály tört ki: úgy mondják, ez a Homokháború. Neked is tudnod kellene, merre a legjobb átvágni a két terület között, ha nem akarsz katonákkal találkozni, és véleményem szerint a katonákat mindig jobb elkerülni, különösen egy nőnek, aki egyedül utazik. És sajnos nem csak a határövezetben vannak katonák, a Tindoufba vezető főbb utakon mindenfelé ott vannak az autóik. Aki egy kicsit is biztonságban akarja érezni magát, annak tudnia kell, hogy melyek a kevésbé forgalmas útvonalak, és hol vannak a rejtett kutak. Mariata szó nélkül végighallgatta az öreget, közben arra gondolt: az utóbbi hetekben többször is hallott a háborúskodásról, sokat beszéltek róla az emberek, de ő nem törődött a fecsegésükkel. – Vagyis túlzás volna arra kérni valakit, aki éppen egy hosszú sivatagi útról tért meg, hogy egy ismeretlen nő oldalán újra vágjon neki a vadonnak. Ha egyedül elengednélek a Szaharába, az a lelkemen száradna egészen addig, amíg Allah majd magához szólít. – De miért hozna ekkora áldozatot egy idegenért? – erősködött Mariata.
Az öreg elmosolyodott. – A Fátyol Népe egy nép, minden ősrégi törzsi viszálykodás ellenére. Azonkívül ha te megmondanád a nevedet nekem, és én megmondanám az enyémet neked, már nem is volnánk idegenek egymásnak. Én Atiszi ag Baye vagyok, a Kel Rela törzséből. A Kel Rela! Egyesek úgy hívták őket: a Kecskék Népe, és alacsony származásuk miatt le is nézték őket. Mariata a szívére szorította a kezét. – Mariata ult Yemma vagyok, Tofenatnak, az Anyakirálynő ezredik leányának lánya. Hallottam róla, hogy ősanyánk történetének egyik változata szerint Tin Hinan a Takarna nevű szolgálójával együtt tette meg az utat az Ahaggarba, és a Kel Rela tagjai ettől a Takamától származtatják magukat. Olyasmiről is hallottam, hogy a történelem néha a legváratlanabb módon ismétli önmagát. És a sors keze legalább olyan fortélyos mutatványokra képes, mint akármelyik bűvész. Az öreg kereskedő szeme egy pillanatra megcsillant. Aztán lassan bólintott, mintha a világegyetem mindent összekuszáló, nagy rejtélyeire gondolt volna. * Marokkó déli részén gyorsan száll le az éjszaka. Az egyik pillanatban még bíbor fény tölti meg a tájat, minden szikla, bokor és dűne ebben a csillámló fényben fürdik, majd a következő pillanatban a baljóslatú napszem utolsót villan és eltűnik, minden színt kilobbant, hogy csak kopár, szürke képeket hagyjon hátra. Mariata ringva-inogva ült az engedelmes hátasállaton, sajgott a háta a szokatlan mozgástól, farkcsontját nyomta az alatta lévő kemény csomag, kezén kifehéredtek a csontok, ahogy a régimódi fanyereg fogantyúját szorította. Előtte Atiszi ag Baye délcegen, egyenesen tartotta magát, tevéjével és a környező világgal teljes harmóniában. De valahányszor Mariata úgy érezte, nem bírja már a
kellemetlenségeket, elég volt arra gondolnia, milyen sorsot hagyott maga mögött Imteghren-ben, és mintegy varázsütésre kiegyenesedett a gerince és elmúltak a fájdalmai. Legalábbis egy időre. Így mentek, lassan, megállás nélkül, már öt órája az alacsony homokdombokon, poros palmeraiesen, a Tafilalt-fennsíktól délre eső, gyér növényzetű vidéken át. Végül egy völgybe értek, melyen ezer év óta karavánok jártak, útban a sivatagból a tenger felé. A völgyparti mészkőfalakba vájt folyosó széles volt és mély, a völgy alján vízlencséken csillant meg a hullámzó pálmakoronákon átszűrődő holdfény. Számtalan apró település mellett haladtak el, ilyenkor aranyló fények pettyezték a homályt, egy romos kasbah falainál összekuporodó férfiakat láttak egy kis parázskosár körül, amelyen a vacsorájukat főzték. Az illatot Mariata is érezte, rájött, hogy éhes. Atiszi békésen üdvözölte a férfiakat, azok viszonozták, majd szó nélkül követték őket a tekintetükkel, érdeklődéssel vették szemügyre Mariata fedetlen arcának halvány oválisát, aztán visszafordultak a tadzsinjukhoz. Mariata panaszos bagolyhuhogásként hallotta a saját hangját: – Nem pihenhetnénk egy keveset? Egy ideig nem kapott választ, súlyos volt a csend. Aztán az öreg azt mondta: – A hírek mindig eljutnak ahhoz, aki kíváncsi rájuk, és ha nem akarod, hogy rád találjanak és visszavigyenek Imteghrenbe, akkor a lehető legtávolabbra kell eljutnunk a Tafilalttól. Amikor végül mégis letáboroztak éjszakára, Mariata nem tudott elaludni, hiába volt halálosan fáradt. Feküdt a durva teveszőr pokrócon és az eget bámulta. Valahol ott kell lennie Amasztánnak, biztosan nézi őt, szelleme ide-oda vándorol a távoli, fekete égen. Mariata minden egyes csillagfürtöt végigmustrált, hátha rábukkan egy jelre, de az égi fények hűvösen, könyörtelenül néztek vissza rá. Valamennyit mégis alhatott, mert amikor újra meglátta az eget, a csillagok már máshol álltak, és az égbolt egy része halványodni kezdett. Mögötte horkanva megmoccantak a tevék, s amikor a nap
arany pereme fölbukkant a keleti horizonton, az egyik föl is állt, mintha tudná, hogy nincs több pihenés, tovább kell indulni az úton. Meglepetésére Atiszi egy tál zabkásával lépett oda hozzá, amit egy kis tábortűzön készített el, aztán odébb ment pár lépéssel, hogy ne zavarja Mariatát evés közben. A férfiak és a nők nem ehetnek közösen, még utazáskor sem, nem is láthatják, hogyan eszik a másik. Nem is gondolta volna, hogy ilyen jól fog esni neki a forró, ízletesen megborsozott étel; gyorsan evett, és a csípős hajnali levegő csak fokozta az étvágyát. Kora reggel a Merzougába vezető úton járművek húztak el mellettük, vörös-kékre festett, rogyásig rakott áruszállító teherautók, szerencsét hozó díszekkel és művirágokkal föl-girlandozva, visszapillantó tükreiken amulettekkel, Koránidézetekkel. A sofőrök a szokásosnál jobban megnézték maguknak a párost, úgyhogy amikor a harmadik autó is elhagyta őket, Atiszi leterelte a tevéket az útról. – Most le kell térnünk a megszokott ösvényről. Tahaniban van egy oázis. Elindulunk arrafelé, aztán sötétedésig ott maradunk. Éjszaka könnyebb lesz átjutni a határon. Utána a Hamada du Guir felé vesszük az irányt, ott éjjel legelhetnek a tevék. Az lesz az utolsó igazi legelőjük a homok előtt. Utána pedig – széttárta a karját – Isten kezében lesz az életünk. Mariata a teve lépteinek ütemére imbolygott ide-oda a déli hőségben, észre sem vette, hogy megint egy kiszáradt vízfolyáson haladnak át, megint csak felperzselt dombok között. A tűző napfényt szűnni nem akaró kalapácsütéseknek érezte a feje tetején, a halántéka is lüktetett tőle. Növekvő hasának súlyát egyre erősebben érezte a derekán, fájt az egész gerince, de ahhoz sem volt ereje, hogy pozíciót váltson a kemény nyeregben, kábán zötykölődött, szinte hipnotizálta őt az alatta lévő állat monoton mozgása. Embert nem láttak, csak egy pásztort, aki ösztövér fekete kecskékre vigyázott, az állatok az utolsó növénymaradványokra vadászva bóklásztak a nem túl kecsegtető legelőn. A nyáj kosa vékony volt, vad kinézetű, vágott, sárga
szemével komoran nézte az utasokat, mintha tudná, hogy nyája az éhenhalás elátkozott útját járja. Mariatának rögtön az jutott eszébe, vajon nem ül-e ugyanígy átok az ő útjukon is. Bátornak kell lenned, mondogatta magában. Ez még csak az utazás kezdete volt, néhány kurta óra telt el az előtte álló több hétből. Túlélheti-e vajon az utat, amely az eddigi sziklás pusztaságnál jóval kegyetlenebb, jóval ellenségesebb vidékeken át vezet majd? Nem volt őrültség azt képzelni, hogy képes lesz a veszélyes vándorlásra? Nem életveszélyes önzés-e maga a próbálkozás is? Még alig indultak el, és máris megrohanták a kétségek. Szabadulni szeretett volna ezektől a baljós gondolatoktól, megérintette az amulettjét. Pár pillanattal később éppen egy sziklás emelkedő tetejére értek, és a távolban előbukkantak Tahani zöld pálmái. * Az oázis fáinak árnyékában, míg a megbéklyózott tevék módszeresen lerágtak minden szem növényt, amit csak értek, Atiszi ag Baye pedig egy dombon őrködött, hogy nem jönnek-e banditák vagy valami rablócsapat, Mariata elszenderedett. És közben álmodott. Újra az Adaghban volt, és a föléje hajló pálmalombokat lebegtető szellő neszezése varázslatos módon dobok távoli morajává és esküvői énekszóvá változott, nem a kemény földön feküdt, szúrós szagú teveszőr pokrócba burkolózva, hanem a saját nászi sátrában, puha ágyon, egy tálban illatos füstölő parázslott, a férje karjai ölelték, ő pedig mélyen beszívta a férfitest meleg, éltető illatát, bőrük összesimult a hímzett takaró alatt, amelyen arany alapon mértani formájú, vörös tevék masíroztak hosszú sorokban. A gyertyalámpás fényében azt is látta Amasztán válla fölött, hogy az ágytakaró szegélyére hímzett, stilizált virágok csinos csillagformákká állnak össze, mint azon a mozaikpadlón, amit a tamanrasseti mecsetben látott. Elégedetten fölsóhajtott. Lehet valaki ennyire boldog? Nem,
gondolta. Végre összeházasodtak, s többé senki nem választhatta el őket: egy test voltak, egy pár, férfiból és nőből, hogy egymás szeme, füle és szíve legyenek. Örökké együtt lesznek, tucatnyi gyermekük lesz, új dinasztiát alapítanak, Tin Hinan nevének nagyobb dicsőségére. Nyájaikkal és tevéikkel életük végéig járják a sóutat, egyik zöldellő oázistól mennek a másikig, kötöttségek nélkül, szabadon, könnyedén élnek a természet ölén, együtt a szellemekkel. Melegség burkolta be, gondolatai elhomályosultak. Elégedetten lebegett, csak félig-meddig érzékelte a távoli dobszót és Amasztán lélegzésének ritmusát, ahogy mellkasuk egyszerre süllyedt és emelkedett. Hosszú-hosszú idő után szavakat hallott. Amasztán szólt hozzá, a fülébe suttogott. Mariata küszködve próbált fölmerülni az álom súlyos hullámaiból, föl, az ébrenlét felszínére. Mit mondott Amasztán? Valami fontosat, valami életbevágóan fontosat… Muszáj, hogy meghallja, hogy megértse! – Leányom… Egy kéz a vállán. Hűvösség az arcán. Fölriadt, azon nyomban fölült. De a kéz nem Amasztáné volt, hanem egy öregemberé, arcán több évtized barázdáival, a hűvösséget az árnyéka hozta, amely Mariatára vetült. Ki ez? Egy ideig nem is tudta, gondolkodni is képtelen volt a pánikszerű szívdobogástól. Aztán az az ember hátrébb húzódott, Mariata újból a forró fényt érezte, olyan erősen, hogy a pálmaágakon áttűző napsugártól hunyorognia kellett, mert már nem a meghitt esküvői sátor volt fölötte, hanem azok a pálmaágak. Kétségbeesve hunyta le a szemét, kapott volna az álom után, vadul koncentrálni próbált a tárgyak részleteire, hátha azoktól visszatérhet, hátha bebújhat, vigaszt lelhet abban a másik valóságban. A bársonyos álomképek foszlányai azonban úgy enyésztek semmivé, ahogy a felkelő nap égeti szét a hajnali ködöt. Az ágytakaró, gondolta rémülten, és szorította volna magához a masírozó tevéket és a csillag alakú virágokat. Az ujjai hegyén egy pillanatra még érezte is a hűvös gyapjút és a hímzések
domborulatait. Aztán eszébe jutott, hol látta utoljára azt a gazdag mintázatot: Dasszin nénikéje sátrában, az Air hegységben, akkor éjjel, amikor Rhoszi ag Bahedi megpróbálta maga alá gyűrni őt. És a takaró valószínűleg azóta is ugyanott van. Nem vitte magával az Adaghba, szinte semmit nem vitt magával a holmija közül, amikor a Tamesnán át menekült Rahmával, Amasztán édesanyjával. Amasztán… Amasztán hiánya újra belenyilallt, elfúló kiáltás tört föl belőle, aztán keservesen zokogni kezdett, szinte betemette a teljes reménytelenség tudata. Atiszi ag Baye még hátrébb húzódott. Hosszú élet állt mögötte, de a nőkkel kapcsolatos tapasztalatai végesek voltak. A vulkánszerűen feltörő női érzelmek furcsábbak és zavarba ejtőbbek voltak számára, mint a sivatag legegyszerűbb kihívásai. Inkább diszkréten visszavonult, és felállította a kis parázstartót, hogy teát főzzön. Tapasztalatai szerint egy pohár édes zöld tea mindenkinek jót tesz: a tea Allah egyik nagy ajándéka az emberiségnek. Mire az öreg visszajött, Mariata már lecsillapodott kissé, bár még csorgott a könny az arcán. A férfi szó nélkül nyújtotta felé a poharat, Mariata apró biccentéssel jelezte, hogy hálás a gesztusért, de a teát úgy itta meg, hogy közben végig mogorván a földet nézte. Hosszú csend után szólalt meg. – Mondanom kell valamit. Nem szép dolog és nem is kellemes, és a helyzetem is olyan, hogy nyugodtan vonja vissza az ajánlatát. Nem kell, hogy elkísérjen a sivatagba. – Rekedtes volt a hangja; elhallgatott, össze akarta szedni magát. Atiszi nyugodtan ült, várt. Tudta, mikor kell türelmesnek lenni, vesződött eleget a tevéivel, márpedig a nők után a tevék Isten legmakacsabb teremtményei. Azt is érzékelte, hogy hosszú történetről van szó, és tudta, hogy minden történet elmondásának megvan a módja és az ideje, siettetni semmit nem lehet. Mariata tehát végül elmondta az öreg kereskedőnek a történetét. Amikor arról beszélt, hogy Amasztán szenvedéseit a Kel Aszuf
idézte elő, Atiszi ag Bayénak egészen a turbánja pereméig szaladt föl az őszes szemöldöke, és titokban még a nyakában lógó, spárgára kötött bőramulettjeit is megérintette, amikor pedig a szelleműzés rituáléját mesélte el, hangsúlyozta, hogy szerinte nem rajta múlt az eredmény, hanem a falu enadjának mágikus beavatkozásán. – Egy enadén? Ó, az enadok nagy hatalmú férfiak – bólintott Atiszi eltűnődve. – Való igaz, még a szellemekre is képesek hatni. – Nem, az az enad nem férfi – mondta Mariata. – Az enad egy nő? – Atiszin látszott, hogy nem hisz a fülének. Egy nő nem dolgozhat vassal: ez tabu alá esik. Vassal dolgozni nem más, mint a tűzben élő szellemeket zargatni, csakhogy ez egy nőt örökre terméketlenné tehet. Ráadásul semmi nem fog működni, amit csinál: a kulcs nem fordul a zárban, vagy örökre beleragad, a szerszám kettéhasad, a balta feje lerepül és eltalál egy állatot vagy gyereket, a kard vagy a lándzsafej a legrosszabbkor törik el. Ezt mindenki tudja. Mariata zavarban volt. – Hát… nem egészen. – Se nő, se férfi? – Az öreg hirtelen hátradőlt, kapiskálta már. – Emlékszem, egyszer egy enadnak meg a feleségének született egy gyereke, aki se fiú nem volt, se lány, de mégis mind a kettő, egyszerre. A Kel Tevelével vándoroltak. Lehetséges volna, hogy… – A nőt, mert én mindig nőként gondoltam rá, a nőt úgy hívták, Tana, és nagyon különleges lény volt. De ő a Kel Teggart törzsben élt. Az öreg ekkor egyenesen Mariata szemébe nézett. – Te is a Kel Teggarttal éltél? Mariata bólintott. – Azt hallottam, hogy azzal a törzzsel… borzalmas dolog történt. Mariata felelni akart, nyitotta a száját, de hirtelen elakadt a hangja. Úgy érezte, kődarab van a torkában, és kitörni akaró érzései hiába ostromolják az akadályt. Csak a könnyei eredtek el újra. Atiszi elfordította a fejét. – Megyek, megnézem a tevéket – mondta reszelős hangon.
Mariata csak akkor ment utána, amikor az alkonyi homály már árnyékba vonta az arcát. – Maga kevés beszédű ember – mondta –, én pedig büszke nő vagyok. Tehát ne kérdezzen többet, mint amennyit elmondok. A hasamban lévő gyermek nem szégyenben fogant, hanem a férjemtől van, aki az Air, azelőtt a Kel Teggart amenokaljának volt a fia. Amasztán ag Muszának hívták, a mindenem volt. – Elakadt a szava: most először mondta ki Amasztán nevét azóta, hogy a szeme láttára meghalt, és a név ettől csak még valóságosabbá vált számára. – Nem hagyom, hogy az ő gyerekét gyalázatban, egy hentes nevelje föl. Tessék, most már mindent elmondtam. Atiszi nagyon hosszan nem válaszolt. Aztán fölsóhajtott. – Úgy látom, leányom, alaposan magadra haragítottad a gonosz szellemet, hogy ilyen rontást bocsátott rád. Remélem, minél beljebb érsz a sivatagba, minden lépéssel annál nagyobb távolságra kerülsz a téged ért csapásoktól. Insállah. * Amíg várták, hogy leszálljon az éjszaka, Mariata az esküvő óta először nyitotta ki Amasztán amulettjét, és a tenyerébe csúsztatta a papírtekercset. A kelő hold fényénél silabizálta Tana varázsírását, de a halványabb, függőleges sorokat nemigen tudta elolvasni, csak a saját és Amasztán nevét ismerte fel. Egy idő után föladta: lehet, hogy volt az írásban varázslat, de Amasztán életét akkor sem tudta megmenteni, tehát nem ér semmit. Csalódottságában már azon volt, hogy eldobja a tekercset. Aztán mégis inkább rácsukta a kezét: ha itt, a Kel Aszuf birodalmában és a szellemek idejében hajítja el, azzal csak ront a helyzeten; így hát összesodorta a pergamendarabot, visszatette a titkos rekeszbe, és rázárta a fedelet. *
Odafent lassan emelkedett a vékony holdsarló, ők pedig nekivágtak a sziklás feketeségnek, hogy átjussanak a vitatott területen. A semmi sávja, halott csík a valamivel sötétebb talajon – Mariata számára csak ennyit jelentett az út, mesterségesen lelapított és elsimított terület, stigma a vadon arcán. Ameddig ellátott, semmi mozgást nem vett észre rajta, de mielőtt odaértek volna az út előtti utolsó sziklahalomhoz, a távolban reflektorok fénye tűnt fel. A váratlan fénysugár oldalról megvilágította Atiszi arcát is, Mariata látta, hogy valami megvillan a férfi tekintetében, de nem értette a dolgot. Atiszi feléje fordította a tevéjét. – Menj be a sziklák mögé, gyorsan. Egy állattal el lehet ott bújni, de hárommal nem. Ha megállnak, majd én beszélek velük. Te arra vigyázz, hogy Musi csöndben maradjon, és bármi is történik, ne gyere elő. Musi nem nagyon akart elválni a gazdájától, Mariatának minden erejére szüksége volt, hogy bekormányozza a sziklák mögé. És épp idejében, mert a járművek nagy dübörgéssel fölértek az emelkedőn, és ijesztő sebességgel száguldottak feléjük. Mariata a szikla mögül leste, ahogy az öreg leszállt a tevéjéről és meglazította a fejkendőjét. Vajon a megvetését akarja jelezni a katonáknak, töprengett Mariata, vagy azért teszi, hogy ne ijedjenek meg tőle? Egy pillanatig úgy tűnt, hogy észre sem vették a férfit és a két tevét, vagy legalábbis nem törődnek velük. Aztán az első dzsip nagyot fékezve megállt. – Ki vagy és mit keresel itt? – kiáltotta egy férfi, fegyverét Atiszire szegezve. – Mutasd a papírjaidat! Atiszi eltátotta a száját. – A papírjaimat? – kérdezte, afféle parasztos, durva kiejtéssel. A férfi intett két társának, hogy szálljanak ki az autóból. – Vegyétek el a papírjait! A két katona nevetgélve közelített. – Vénember ez, eltévedt a sivatagban.
– Papír nélkül itt senki nem járhat. És ha egy marokkói kém? Egyúttal kutassátok át a holmiját is. Elég volt nekem a múlt heti balhé. A katonák engedelmesen megtapogatták a táskákat, mindegyikbe beletúrtak. – Fegyver nincs – mondta végül az egyik. – Idióta – mondta a másik, és leemelte a puskát Atiszi tevéjéről. – Itt a fegyver. Megcsillant a holdfény a míves, régi darabon, az ezüst díszeken, amelyekbe egy hajdani kovács varázsjeleket vésett. A katonák heherészve adták egymásnak a puskát. – Ez a lestrapált ócskaság? – mondta az egyik. – Ezt nem lehet fegyvernek mondani. A fejedet is levinné, ha megpróbálnád elsütni. Atiszi állán megrándult egy izom, de nem szólalt meg, csak mereven a földre szegezte a tekintetét. – Na, öreg? Hol vannak az irataid? – Nekem nincsen olyan… iratom. – Atiszi úgy tett, mintha magát a szót sem ismerné. – Irata mindenkinek van. Atiszi vállat vont. – Nekem nincs. Szegény öregember vagyok. Lemaradtam a karavánomtól. Az egyik tevém lebetegedett, és itt hagytak. – Magadra hagytak? Atiszinak a szeme sem rebbent, úgy felelt. – Egyedül vagyok. – Szép kis útitársak az ilyenek! – nevetett az egyik katona. – Engedd el, Ibrahim. Különben jelentést kell írnunk, rámegy az egész éjszaka. – És mi van azokban a csomagokban? Semmi olyan, ami… hasznos lenne? A másik katona fintorgott. – Árpa, egy kis szárított hús, datolya, ilyesmi. Nyomorúságos ennivaló.
– Sör nincs? Atiszi gőgösen szólt vissza. – Sör nincs. Ibrahim szúrósan ránézett. – Nagy szerencséd van, hogy nincs időnk rongyos vén nomádokra. – A két alárendeltje felé fordult. – Azért vegyétek el tőle a puskát. – Nem! – Atiszi hangja csupa szenvedély lett. – Ez a nagyapámé volt. Ahogy a puskája után kapott, a katona nyeglén, de nagy erővel felé sújtott a fegyverrel. Az öreg a halántékára kapta az ütést, felnyögött és elzuhant. Ugyanabban a pillanatban Musi bőgő hangja hasított az éjszakába: Á-uáhhh! Az állat nekilódult, Mariata lerepült róla, a lába szerencsétlenül beleakadt a nyeregtakaróba, a kantár pedig kicsúszott a kezéből. Musi egyenesen a gazdája felé rontott, eközben a harmadik teve megbokrosodva kirántotta a fejét a pányvából és elszabadult. Lábaival összevissza kalimpálva átvágott a fényszóróktól élesen megvilágított úton. Lövések dördültek. Mariata egy pillanatig csak elakadó lélegzettel feküdt a földön, a sziklák árnyékában, aztán rátört a rémület. Megint megrohanták az emlékképek, amelyeket egyszer már sikerült elhessegetnie magától aznap este, az átélt mészárlás képei. Az egyenruhások, ahogy betörnek a faluba, az éjszakát szétszaggató lövések villanásai, Rahma a lángoló köntösében, a katonák, ahogy Tanát a földre kényszerítik, a terjedő lángoktól megvilágított sötét arcukon ott a kéj és a gyűlölet. És az a terpeszkedő sötét folt Amasztán gyönyörű esküvői ruháján, a rejtélyes nedvesség a saját kezén, ahogy az apja elvonszolja a halott férje teste mellől, ez villant elé újra meg újra. A rettegés új erőt adott neki. Kúszni kezdett a sziklák között lévő egyik rés felé, igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, feszülten figyelt a katonák ordítására, Atiszi tevéinek bőgésére, a sűrű, kivehetetlen hangzavarrá
összeálló zajokra, amelyekből semmi más nem szólt, csak az erőszak és a brutalitás. Érezte, hogy mindjárt sikítani fog. Énjének egyik része – a racionális, a mindenáron való túlélést sürgető része – tudta, hogy ezt nem szabad, de a másik, a vad része ki akart törni. A szeme is kidülledt az erőfeszítéstől, a fejkendője csücskét gyömöszölte a szájába, hogy ne üvöltsön fel. Mi van az öreggel? Lelőtték? Odanézni sem mert, nehogy észrevegyék. Ha egy védtelen öregemberrel ezt teszik, mit csinálnának akkor ővele? Lépések közeledtek, megcsikordultak a laza kövek, alig pár méterről emberi hangokat hallott. – Az meg ott micsoda? Mariata lehunyta a szemét. De a lelki szemeit nem hunyhatta le. Látta, hogy a katonák széttépik Tana ruháját, kezük a mellét markolássza… Hátha szerencséje lesz, és megölik. Az amulett szinte lüktetett az ujjai között, égette a tenyerét, mintha a kis vörös korongok beleégtek volna a bőrébe. Ne hagyd, hogy meglássanak… Egy láb került a látóterébe, aztán egy kéz és egy sapkás fej. Az alak lehajolt, a kéz kinyúlt és fölszedett valamit. – Egy ócska bőrtáska. Biztos arról a tevéről esett le, amelyik elszaladt. – Földre hulló tárgyak zaja. A csizma ide-oda lökdöste őket. – Mi van benne? – A szokásos ócskaságok, amiket ezek magukkal hordanak. Gyertyák, spárga, pár kő, egy koszos rongy, egy cigarettagyújtó meg egy régi kés. – Kés? Nem jó nekünk? – Tele van vésve a varázsjeleikkel. – Azok csak szavak, te hülye babonás. A szó, az nem varázslat. – Én akkor se nyúlok hozzá. Hallottam már olyan tuareg késekről, amikre átkok voltak vésve. Idegen kézben megvadulnak, és rögtön elvágják az ember torkát, meg se tud nyikkanni. – Jaj, az isten szerelmére! Na, hadd nézzem! – Egy újabb alak lépett be a képbe. Lehajolt, Mariatának háttal. Szó nélkül vizsgálgatta a kihullott holmit.
– Ez életlen. Szart se ér. – A kés a földön koppant. – Úgy látszik, tényleg nem volt vele senki. – Akkor a második tevén miért volt nyereg? Ezt mondd meg, ha olyan okos vagy. Csönd. – Láttad, mit műveltek azok a tevék. Még szép, hogy kell egy másik fölnyergelt állat, ha az egyikre rájön a bolondóra és elrohan. A társa kelletlenül, de elfogadta ezt az okfejtést. – Menjünk vissza. Ilyen helyen bárkire rájöhet a bolondóra. Egy perce még megesküdtem volna, hogy valakinek a lélegzését hallottam. Mariata visszafojtotta a lélegzetét. – Tudja mindenki, hogy a sivatagban hihetetlen zajok lehetnek. A sziklák nappal fölforrósodnak, éjszaka lehűlnek, aztán egyszer csak szétpattannak, levedlik a bőrüket. Biztos azt hallottad. A másik katona vitatkozni kezdett, de a hangok már távolodtak, Mariata nemsokára már nem is hallotta tisztán, hogy mit mondanak. Pár perccel később fölberregtek a motorok, a reflektorok fénye kúszva elindult, aztán hátborzongató csönd támadt. Nagy sokára Mariata kipréselte magát a búvóhelyéről. Rettegett, hogy mi várja pár lépés múlva. Musi vérbe fagyva, mozdulatlanul hevert az út mellett, de Atiszi ag Bayénak és a málhás tevének nyoma sem volt. Mintha a dzsinnek nyelték volna el őket. Mariata körbekémlelt, de mindenütt ugyanazt látta: ürességet. Üres sötétet, amelyben alig derengett a felhőfüggöny mögé bújt hold fénye. Miért nem próbált segíteni az öregembernek? Így most nincs sehol, valószínűleg halott, ő meg csak arra gondolt, hogy elbújjon, mint egy gyáva rongy. Ő mondta, hogy ne gyere elő, emlékeztette egy hang, mégis szégyellte magát. Elkeseredve emelte föl a rojtos bőrtáskát, amit Tanától kapott, előző életének egyetlen maradványát. Üres volt, szanaszét dobáltak mindent a katonák, de pár percnyi dühödt keresgélés után meglelte a köszörűköveket, a
spárgagombolyagot, a három gyertyát és a kést, amitől olyan babonás félelem támadt a katona lelkében. Kicsivel odébb az agadezi kereszt is megcsillant egy kósza holdsugárban. Egy-egy köteg gyógyfűre is rátalált, sőt, talán a kovakövek is előkerültek, persze honnan tudhatta volna a milliónyi éles kő között, hogy tényleg azokra bukkant-e. Meglepetésére az az ezüsthenger is ott hevert a porban, amit a katonák cigarettagyújtónak mondtak. Beledobta a táskába, a fémes zörrenés természetellenesen hatott a néma sötétségben. De hol van az indigó ruhadarab? Hirtelen úgy érezte, életbevágóan fontos, hogy azt is megtalálja. Két kézzel túrta a port, tapogatta a köveket, eszébe sem jutott, hogy féljen az ólálkodó skorpióktól, mintha az élete meg a benne növekvő másik élet is attól függne, hogy azt a ruhafoszlányt megtalálja. Sokáig tartott, de végre ott volt, egy tüskés bokron fönnakadva. Az arcához szorította, mélyen beszívta az enyhén dohos, összetéveszthetetlen szagot, aztán megcsókolta a rongyot és gondosan elrakta a táskába. Sarkára ereszkedve, üres tekintettel meredt a dél felé vezető útra. Valahol a távolban ott volt a Tinariven, a sok sivatag, az ezermérföldnyi ősismeretlenség: szikla és por alkotta vadon, mely nem nyújt oltalmat és táplálékot; végtelen homokmező a rég meghalt ősök, az elveszett légiók, az elődök, a könnyelmű betolakodók csontjaival, dűnetengerek és hatalmas ergek, homokdűnék egymásra torlódó hullámaival, kutakkal, amelyeket csak a karavánokat vezető, tapasztalt maduguk ismertek, folyókkal, amelyek olyan mélyen a felszín alatt folytak, hogy sosem mutatták a vizüket az embernek. És ez az egész nem másé, mint a vadon démonaié: a Kel Aszufé. Mariatának nem maradt senki és semmi, ami óvhatta volna elhagyatottságában: nem volt vezetője, tevéje, ennivalója. Ott, a távolban csak a téboly és a kétségbeesés várta. Ám ami mögötte volt, azt ismerte már. Még így, gyalogszerrel és magányosan is viszonylag könnyen visszamehetett volna azon az úton, amelyen Atiszivel eljött Imteghrenből. Ha újra a mostohaanyja keze közé kerül, hozzákényszerítenék ahhoz az átkozott henteshez,
második feleségnek, rabszolgának; de legalább élne, és élne a gyereke is. Nem volt választása. Fölállt, a vállára vette a bőrtáskát. Aztán elszántan dél felé fordította az arcát és elindult az ismeretlenbe. A terepjáróból nézve olyan sebességgel rohant el mellettünk a külvilág, a legvadabb vadon, amit el sem tudtam volna képzelni ilyen terepen. Arcomat az ablak hideg üvegéhez nyomtam, úgy bámultam a mély, rendíthetetlen sötétségbe. A feketeséget csak a tompított fényszórók halvány sugara vágta szét, ahogy megvilágította az éppen következő bukkanókat, dombokat, egy-egy óriási, furcsa növényt, a sziklahalmokat. A kerekek néha úgy megfaroltak, mintha hó lett volna alattunk, a vezető ilyenkor izgalom nélkül korrigált a kormánnyal, de többnyire tartani tudta az egyenes irányt, tövig nyomva a gázpedált, mintha apróra ismerné a sivatag minden méterét – és arra jutottam, hogy ez nem is lehet másként. A csempészek parancsnoka vezetett, két embere hátul ült az autóban. Taibot az őket követő másik autóba tették. Így, hogy nem volt rajta napszemüveg, jobban meg tudtam tippelni a férfi korát. Szeme körül mélyen húzódó ráncok voltak, szemöldökét ősz szálak tarkították. Úgy számoltam, hogy legalább ötvenöt éves, de legföljebb egy nagyon jól karbantartott hatvanötös lehet. Ennek ellenére fittnek, keménynek, a környezetével harmóniában lévő férfiembernek tűnt, mint egy sivatagban edződött fa, melynek minden csepp életnedvét, életerejét kiszívta a nap, a hőség kohója hevítette és formálta, míg olyan lett, mint a vas. És olyan férfi volt, akitől félni kellett: ha rám nézett, tekintete átható volt, mint egy ragadozóé. – Maga gazdag nő, Isabelle? Felé fordultam, megdöbbentem a kérdésen. – Miért akarja tudni? Gúnyosan fölnevetett.
– Azt szeretném tudni, hogy jó pénzt fog-e fizetni a családja, hogy visszakapják magát. – Visszakapjanak? – visszhangoztam ostobán. – Hogy érti ezt? – Ha épségben akarják visszakapni, a családjának lehet, hogy váltságdíjat kell fizetnie magáért. Váltságdíjat? Olyan abszurdnak tűnt már a gondolat is, mintha valami mesében lettünk volna. Ki a fene fizetne értem váltságdíjat? De vajon mégis mit gondoltam, mi ez az egész, hogy fegyveres férfiak begyömöszöltek a semmi közepén egy autóba, és most teljes sebességgel robogunk egyre beljebb a sivatagba, valami ismeretlen tábor felé? Persze, az agyammal fölfogtam valamelyest, hogy foglyul ejtettek. Elraboltak. Hogy váltságdíjat kapjanak. – Azt akarja mondani, hogy túszok vagyunk? A csempész halvány mosolyra húzta a száját. – Így is lehet mondani. Még nem döntöttem. Maga pedig nem válaszolt még a kérdésemre. Isabelle Treslove-Fawcett. Bocsásson meg, nem vagyok teljesen otthon az angol társadalmi finomságokban, de egy ilyen kettős név nem arra utal, hogy maga a… mondjuk így, az előkelők közé tartozik? A társadalom leggazdagabb rétegébe? Most rajtam volt a sor, hogy keserűen fölnevessek. – Ne vegye rossz néven, de nagyon melléfogott. Az egész családom halott. – Mindenki? Kíváncsi arccal fordult felém, és egy pillanatra az a bizarr gondolatom támadt, hogy ezt a tekintetet már láttam valahol, el is kellett fordítanom a fejem. Volt valami a szeme állásában, ami megdöbbentően ismerősnek rémlett. Megborzongtam. Talán a félelemtől lehetett? Az adott körülmények között ez tűnt a legértelmesebb válasznak, de ha ilyen a félelem, akkor ez nem ugyanaz az érzés, mint amit életem eddigi rémítő helyzeteiben átéltem: egy nagy mászás sorsdöntő pontján, egy vizsga előtt, vagy korábban, amikor a lépcsőn felhangzó léptekre vártam… Ezt a
gondolatot elhessegettem: azoknak az időknek az emlékétől még most, ebben a világos és akut veszedelemben is izzadni kezdett a tenyerem. – Értem senki sem fog fizetni. – Ezt nem tudom elhinni, Isabelle. Egy pillanatra sem. – Anyám tizennégy éves koromban halt meg, rákban. Apám pár héttel ezelőtt. Testvérem nincs. – Ilyen fiatal korban az anya elvesztése mindig súlyos megpróbáltatás, és a mostani gyászeset miatt is részvétem. – Elhallgatott, és amikor már azt hittem, annyiban hagyja a dolgot, hozzátette: – De mindig van valaki, aki hajlandó fizetni. Nincs például férje? Elfordultam, kinéztem az ablakon. Valamiképpen a kinti tágas és üres tér nem zavart annyira, mint ez a feszültség, bent az autóban. Hirtelen arra gondoltam, talán hazudnom kéne, hogy mentsem a bőröm. Ha tényleg nincs senki, akit rákényszeríthetnének, hogy váltságdíjat fizessen értem, egyszerűen fejbe lőnek, és kidobnak valahol a sivatagban, mint annyi más ballasztot. De úgy látszik, a hazugság nem az én műfajom. – Nincs – mondtam egy idő után, fakó hangon. – Nincsen férjem. A pasas nem tágított. – A férje is halott? – Soha nem voltam férjnél. Erre fölvonta a szemöldökét. – Egy ilyen… elegáns nő, és nem ment férjhez? Meg vagyok lepve. Elegáns? Ezt a jelzőt eddig soha nem kapcsoltam össze magammal. – Nem éreztem úgy, hogy ki kellene próbálnom. – Egy szál rózsa, amit nem tépett le senki – mondta tűnődve. Vadul reménykedtem, hogy nem arra gondol, amire szerintem gondolt.
– Hát, én nem így fogalmaznék – mondtam a legangolosabb módon. – Nem baj. Akkor majd az angol kormány fizet magáért, ebben biztos vagyok. – Anyám francia volt. Kettős állampolgár vagyok, úgyhogy két ország fogja mosni a kezeit. Amúgy meg az európai kormányok nagyon határozottak, ha emberrablókról és bűnözőkről van szó. Nem engedhetik meg, hogy zsarolhatók legyenek, nem gondolja? Láttam, hogy az arcán megrándul egy izom, de hogy ez méregből volt-e vagy egy mosolytól, azt nem tudtam eldönteni. – Miss Fawcett, szerintem maga is rá fog jönni, hogy a kormánytisztviselők nyilvános állásfoglalása sokszor köszönő viszonyban sincs azzal, amit titokban tesznek. – Mintha mulatott volna magában. – Bár el kell ismernem, hogy az angolok keményebb diót jelentenek, mint, mondjuk, a franciák. A nyilvánosság előtt majd kijelentik, hogy terroristákkal, ahogy nagy előszeretettel hívnak bennünket, nem alkudoznak, de azért suba alatt, ahogy meg mi szoktuk mondani, általában meg lehet állapodni velük. Némi baksis majd megteszi a magáét. Terroristák? Már a szótól is megdermedtem. Eszembe sem jutott eddig, hogy ezek a férfiak vallási fundamentalisták lennének, de rá kellett jönnöm, hogy az én kultúrámban ezt a meghatározást végzetesen átszínezték a szeptember 11-e óta lezajlott események, a szakállas, AK47-eseket hurcoló talibán harcosok és az Angliában élő fiatal pakisztániak, akiknek telebeszélték a fejét az iszlám tanításaival nagyon is ellentétes dolgokat prédikáló, renegát imámok. Vagy ezek politikai terroristák, mint a kolumbiai FARC-gerillák, akik Ingrid Betancourt-t és a többi túszt hat hosszú éven át tartották fogva és borzalmas kínzásoknak vetették alá? Egyre erősebben vert a szívem. – És ha nincs megállapodás? – Ezt könnyed kérdésnek szántam, de a hangom remegése elárult. A szemembe nézett.
– Az magára nézve nagyon… szerencsétlen megoldás lenne. Tehát ha senki nem fizet értem, megöltök, gondoltam tárgyszerűen. Olyan szürreálisnak tűnt, hogy majdnem fölnevettem. – Úgy beszél, mint akinek egészen megszokott dolog az emberrablás. – Az ügyünk szempontjából a pénz nagyon fontos. – Az ügyük? – Ezen tényleg fölnevettem. – Szóval nem is bűntény, hanem jótékonyság, ugye? – Mondhatja, aminek akarja, hogy mit csinálunk és kik vagyunk, engem hidegen hagy a véleménye. A sivatag kalózai, ezt is sokszor mondták már a magunkfajtára. A gazdagok megszabadítása a meg nem érdemelt vagyonuktól, ez mindenesetre egyik kedvenc foglalatosságunk. Mielőtt erre a furcsa hitvallásra reagálhattam volna, az egyik férfi hátulról mondott valamit, a vezető kurtán válaszolt rá, az urbánus, higgadt tónusból egy pillanat alatt agresszív feszültségbe váltva. Hallottam, hogy valakinek telefonálnak, aztán hosszú ideig egy szó sem hangzott el, olyan lett a légkör az autóban, mintha szögesdrótok között ücsörögtünk volna. Jóval később, egy dűnék övezte mélyedésben néhány alacsony sátor körvonalai tűntek föl a reflektorok fényében, az autó odakanyarodott és megállt. Amint megérkeztünk, sötét ruhás alakok rajzottak elő a sátrakból. A parancsnok rövid parancsokat osztogatott, engem két férfi bevitt az egyik sátorba. Egészen le kellett hajolnom, hogy be tudjak lépni, belül pedig csak azt tehettem, hogy leültem a gyékényre és néztem kifelé a fogvatartóimra. – Megkaphatnám legalább a táskámat, meg egy kis vizet? – kérdeztem, de értetlenül néztek vissza rám. Szégyelltem, hogy remegett a hangom, szégyelltem, hogy a nyomasztó valóság hatására egyre inkább erőt vett rajtam a rettegés. A következő órában ezt a rettegést igyekeztem minden erőmmel kordában tartani. Szűkös börtönömben azzal próbáltam elfoglalni magam, hogy az ott lévő szőnyeg- és pokróchalomból valami
fekvőhely-féleséget alakítsak ki magamnak, védekezésül a sivatagi éjszaka hűvössége ellen. Csak néztem a megszámlálhatatlan csillagot, fehéren, hidegen fénylettek a bársonyos ég sátornyílástól keretezett darabján, kerestem a csillagképeket ebben a szokatlan bőségben, de mindhiába. Világéletemben úgyis csak az Oriont voltam képes fölismerni, a jellegzetes, háromcsillagos övével, meg a Göncöl hullámvonalát és a pislákoló Fiastyúkot, de most sok ezer, talán sok millió tűhegynyi fényt láttam, amennyit még soha, ettől csak még idegenebbnek és elveszettebbnek éreztem magam a világban. Odakint minden irdatlan nagy volt, én meg parányi és jelentéktelen, egy értelmetlen pötty a körülöttem lévő, hatalmas univerzumban zajló örök és érzéketlen életben. Semmi sem maradt, amitől én én lehettem volna: egy sötét kontinensen lebegtem, fényévnyire mindattól, amitől Isabelle Treslove-Fawcett voltam: az ízléses és drága bútorokkal, gondosan megválogatott képekkel teli, kedves és meghitt házamtól, elegáns kosztümjeimtől és magas sarkú cipőimtől, a pénzügyi erődítményben lévő állásomtól, az ott szerzett pénztől és elismeréstől. Itt csak a rajtam lévő ruhám volt, és az is bűzlött az izzadságtól. Aludni próbáltam, de a pokrócoknak kecskeszaga volt, dörzsölték a bőrömet, a derekamat meg nyomta a kemény föld. Egymást kergették a fejemben a gondolatok, az utóbbi pár nap emlékképei: a kézen fogva sétálgató, köpenyes férfiak, a takarmányt cipelő nők a tafraouti főutcán, a haldokló Lallawa a tiouadai ház padlóján, a varjúasszonyok sötét pillantásainak középpontjában, a táncoló gyerekek a mulatságban, Taib, ahogy megfogott, karjának megfeszülő izmai, ahogy a kezemet szorította… Lassan már elszundítottam volna, amikor eszembe jutott a zuhanás az Oroszlánfejről, láttam a vészesen közeledő vörös talajt, újra teljesen éber voltam, mellkasomban úgy ugrált a szívem, mint egy pattogó gumilabda. Ekkor kezdtem el igazán félni, és az érzés mindenemet átjárta, mielőtt eltorlaszolhattam volna magamtól az igazságot. Totálisan
egyedül voltam a világ legnagyobb pusztaságának egy nevesincs zugában, a lehetető legidegenebb nyelven beszélő férfiak fogságában, akik álarc mögé rejtették a kilétüket, és olyan fesztelenül hordták a félautomata fegyverüket, mint egy sétapálcát, kalóznak nevezték magukat, és azt se bánták, ha terroristáknak hívják őket. Senki sem tudta, hol vagyok, igazából senki nem is törődött vele, az egyetlen kivétel Taib lehetett, és ő is fogoly volt. Pénzt akartak követelni értem a brit kormánytól, amelyik ezt el fogja utasítani, és mostantól számítva pár hét vagy hónap múltán, amikor már minden diplomáciai erőfeszítés kudarcot vallott (ha lesz egyáltalán), minden valószínűség szerint megerőszakolnak és meggyilkolnak, és még azt a hevenyészett végtisztességet se kapom meg, amit mi megadtunk Lallawának. Hogy történhetett velem ilyesmi? Mindig pontosan meghúzott határok között éltem az életemet, a legbiztonságosabb, a legkonzervatívabb megoldásokat kerestem, csak annyi kockázattal, amennyit a társadalom vállalhatónak ítélt, vagy amelyet jól bejáratott szabályok és viselkedési kódexek írtak körül. Bár ne sétáltam volna bele apám csapdájába, gondoltam keserűen. Ha nem nyitom ki azt a nyomorult Pandora szelencéjét a padláson, ez most mind nincs. Az az Isabelle maradtam volna, aki húsz éve vagyok: független, sikeres, magabiztos, aki nem számít senki másra, nehogy csalódnia kelljen bárkiben is. Azzal a különbséggel, szólalt meg bennem egy félénk hang, hogy húsz éven át egyebet sem csináltál, mint az emlékeidtől menekültél, hogy mindazt eltemethesd, ami annak idején Izzyvé tett. Szociális automatává alakítottad magad, eltemetted az egyéniségedet, a csillogásodat, a lelkiismeretedet. Elvesztetted a vadságodat, elvesztetted azt, akivé lehettél volna. Most pedig, amikor megtaláltad azt a férfit, aki újra Izzyt csinálhatott volna belőled, most úgy, ahogy vagy, szépen kinyiffantanak, és valószínűleg azt a férfit is. Eleredt a könnyem: az önsajnálat és a félelem könnyei, magamért és Taibért, a megbánás könnyei, mindazért, ami lehetett volna. Rájöttem – meg is lepődtem rajta –, hogy nem akarok meghalni,
hogy hirtelen mennyi mindent megtennék azért, hogy életben maradhassak, és ettől csak még jobban sírnom kellett. Kivettem a blúzom alól az amulettet, az arcomhoz szorítottam, és zokogtam, mint egy elveszett gyerek. Kicsit később, amikor bánatomban még mindig hangosan és patetikusan szipogtam a büdös takaróba, valaki a vállamra tette a kezét. Majdnem szörnyethaltam. – Izzy! Fölnéztem. Taib volt az, a sátor homályában alig lehetett kivenni a vonásait. Elöntött a megkönnyebbülés. – Te élsz! – dadogtam. Világítottak a fogai a sötétben. – Azt hitted, meghaltam? Beletöröltem az orrom a kezembe, taknyos lett. Soha nem éreztem ennyire mélyen elveszettnek magam a világban. Hol volt a hűvösen kimért Isabelle Treslove-Fawcett, most, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá? – Igen… nem. Nem tudtam… nem tudtam, mit gondoljak. – Fölültem, beletúrtam a kazalba, ami a hajam volt. – Jól vagy? Nem bántottak? – Kicsit elagyabugyáltak, semmi borzalmas. Szerintem elhitték, hogy azok vagyunk, akinek mondtuk magunkat. Bocsáss meg, Isabelle: az egész az én hibám. Nem lett volna szabad magammal hoznom, ostoba és naiv voltam. – Én akartam jönni – mondtam halkan. – Vállaltam a kockázatot. – De nem tudtad, mik az esélyek. Figyelmeztetnem kellett volna, nem pedig fölvágni előtted. – Fölvágni? – A benzinnel, az oázisban. Az csak trükk volt: először elhitettem veled, hogy üzemanyag nélkül vágunk neki a sivatagnak, aztán odavarázsoltam a csempészeket, mint egy bűvész a kalapból. Ha az ember csempészekkel üzletel, hajlamos elfelejteni, milyen kiterjedt hálózattal áll szemben. – Ezt nem értem.
Taib fölsóhajtott. – Bár ott nagyon egyszerűnek tűnt a dolog, a semmiből nem lehet csak úgy lopott olajat szerezni. Szigorúan szervezett, fegyelmezett működésre van szükség a lepárláshoz, a csempészéshez, az eladáshoz. Azok a fickók az oázisban nem voltak ismeretlenek, korábban is volt már dolgom velük. Nyilván kapcsolatban állnak ezekkel, akik elraboltak minket, és pontosan leadták nekik, hogy merre megyünk. Ha te nem vagy velünk, ez nem történt volna meg. Te nagy zsákmány vagy, Izzy: gazdag európai nő, akit egy gazdag európai kormány képvisel. Nagyon hasznos szereplő vagy a játszmában. Milyen humoros, gondoltam. Életemben nem éreztem magam ennyire haszontalannak, ennyire kevéssé európainak. Gyufa lobbant a homályban. Elfordultam, hogy összeszedjem magam, de Taib megfogta az államat és maga felé fordított. A kis gyertyalámpás fényében, amit kettőnk közé rakott a gyékényre, előrehajolt és szó nélkül letörölte az arcomról a sírás nyomait. Aztán végighúzta az ujját a homlokomon. – Mitől van itt ez a vonal? – kérdezte kedvesen. Az ujja megint a bőrömet simította, mintha tűz ért volna hozzám. – Hát ez? Olyan mély, mint egy barázda. – Egy pehely puhaságával érintette az orromtól a szám sarkáig húzódó mély ráncot. – Vagy ez? Mert ez nagyon szomorú vonal. Hadd lám, hátha el tudom tüntetni. – És meg akart csókolni. Nem tehettem róla, hátrahőköltem. Taib sértetten visszahúzódott. – Elnézést – mondta halkan. – Megfeledkeztem magamról. Nem lett volna szabad. Alig ismer, itt vagyunk, ebben a siralmas helyzetben, én meg ilyen meggondolatlanul, ostobán… – Nekem, nekem kell elnézést kérnem. Csak… – Megráztam a fejem. – Képtelen vagyok elengedni magam. Ez a baj. Bár képes volnék rá. De nem vagyok. Képtelen vagyok…
Megint jöttek az ostoba könnyek, forrón, követelőzőn. Vadul dörgöltem a szememet, mintha vissza akarnám gyömöszölni a könnycseppeket. Mintha ennek az önkínzásnak akarna véget vetni, Taib a kezébe zárta a kezemet. – Nem lesz semmi baj, Izzy. Semmi. Nem rossz emberek ezek, ha annak látszanak is. Durvák, nyersek, mennek a rögeszméik után, de nem fogják bántani, ebben biztos vagyok. Ne sírjon, kérem, ne sírjon. Nem bírom nézni. Láttam, ahogy mászta a hegyet, láttam, ahogy lezuhant és majdnem belehalt, és egyszer sem sírt. Eltemetett egy öregasszonyt, és meg sem rezdült. Maga erős, csak nem tud róla. – Tenyérrel fölfelé fordította a kezemet, és végigsimított rajta a szájával. Életem egy más pillanatában – életem minden más pillanatában – elrántottam volna a kezem, mintha meg akart volna égetni, de most, talán mert bűntudatom volt az előbbi visszahőkölés miatt, hagytam. Nem emlékszem, hogy bárki is bármikor megcsókolta volna a tenyerem, vagy hogy bárki is ilyen gyöngéden érintett volna meg. Egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy a férfiakkal való intimitást elkerüljem; ha őszinte akarok lenni magammal: féltem tőlük. Most meg lenéztem Taib fejére, a kávészínű bőrére simuló, rövidre nyírt fekete hajára, és azt éreztem, hogy… Mit? Nem mondom, hogy egyértelműen félelem volt, de nem volt jó érzés. El akartam húzni a kezem. – Nem – mondta, és visszatartott. – Nézze meg: vízjóskeze van. Úgy néztem rá, mint egy őrültre. – Micsoda? – Látja itt ezt? – Végigkövette a tenyeremet vízszintesen kettészelő vonalat. – Igen? – Látott már ilyen vonalat másnak a kezén? – Nem szokásom mások kezét fogdosni és a tenyerüket vizsgálni – mondtam. Beszélgetésünk szürreális színezetet öltött.
– A vízjós-kéz majdnem mindig öröklött tulajdonság. A mi kultúránkban nagy becsben tartják, óriási szerencsének számít. – Szerencsének? – Keserűen fölnevettem. Anyám kicsi és formás kezére gondoltam. Az én sötétebb és lapátszéles kezemben semmi nem volt az övéből. Apámé… Egy hívatlan kép: apám fehér bőrű keze a hasamon, ahogy lefelé mozdul. Majdnem öklendezni kezdtem, olyan erős volt az emlék. Szabadultam volna tőle, mint mindig, ha régi dolgok bukkantak elő, de ez most mindennél erőteljesebb volt; vagy talán csak gyenge voltam. Lehunytam a szemem, és újra tizennégy éves lettem. Sort volt rajtam, meg egy trikó, a mellem alatt összecsomózva, ahogy a „Jackie” magazinban láttam valami popsztártól. Előtte kint napoztam, aztán izzadságtól és Ambre Solaire-től ragacsosan bejöttem egy narancsléért, meg hogy egy kicsit árnyékban legyek. És ott, a konyhában apám hátulról hozzám simult, nekiszorított a mosogatónak, közben végig folyt a csapból a víz, amivel az élénk színű szörpöt hígítottam, a pohár megtelt és túlcsordult. Apám testének egy része kőkeményen, követelőzőn feszült a fenekemnek, miközben ő a hasamra szorította a kezét, és csúsztatta lefelé. – Ó, Izzy – lehelte a fülembe. – Olyan szép vagy. – És utána fölvitt a padlásra. Hányingerrel küszködve húzódtam volna el Taibtól. De nem akart engedni. – Mi baj van? – kérdezte. – Úgy néz ki, mint aki retteg tőlem. A fejemet ráztam, az újraélt borzalomtól képtelen voltam megszólalni. – Nem magától – préseltem ki végül magamból. – Nem magától, dehogy magától. – Akkor mitől? – Nem tudom megmondani. – Megint elhúzódtam. – Ne. Kérem, ne nézzen. – De én szeretem nézni, Isabelle. Maga olyan szép.
Olyan hang szakadt ki belőlem, mint egy sebesült állat kiáltása. És mint egy sebesült állat, legszívesebben kirohantam volna a sivatagba a tátongó sebeimmel, hogy lefeküdjek a homokba, hadd szivárogjon el belőlem minden vér, hogy legyen vége a… a létemnek. De Taib nem hagyott. – Mondja el, Isabelle. Mi bántja ennyire? Nagyon rossz így látnom magát. – Nem mondhatom el. Soha senkinek nem mondtam el. – Keserűen fölnevettem egy pillanatra. – Nem is volt senki, akinek elmondjam. Amikor legjobban kellene, akkor sosincs senki: ezt már fiatalon megtanultam. De nem számít, mert úgyis annyira szégyelltem. – Nekem elmondhat bármit, kibírom, és nem fogok se mást, se rosszabbat gondolni magáról. – Maga nem ismer engem. Nem tud rólam semmit. Ha ismerne, ha ismerné az igazi énemet, akkor nem ezt mondaná. Megvetne, és olyan messzire menne tőlem, amilyenre csak lehet. – Dőltek kifelé a szavak, dőltek, egymás után, mint egy vészterhes, hömpölygő áradat. Megpróbáltam visszatartani őket, de csak jöttek, valahonnan a lényem legmélyéről, valami ismeretlen, rettentő erő hajtotta őket. És akkor elmondtam Taibnak, amit még soha élő embernek el nem mondtam: a sötét, szégyenteljes titkot, amit tizennégy éves korom óta mélyen eltemettem, arról a borzalmas nyárról, amelyik kettétörte az életemet. Előtte csak Izzy volt: a kis vadóc, ártatlan Izzy, aki sokat nevetett, kiabált, sose gondolta meg, hogy mit mond, aki fára mászott és falakról ugrált, és boldog önfeledtséggel vetette magát az életbe, mert elpusztíthatatlannak tudta magát; az után a nyár után pedig már csak Isabelle maradt, az összetört, rémült Isabelle, akit egyik szülője átengedett a másik szülője önkényének, aki a legjobb barátnőjének sem tudta elmondani, hogy mi történik vele, aki megtanulta, hogy a világ előtt csöndesnek, szelídnek, szorgalmasnak mutassa magát, viseljen álarcot, amely később ránőtt annak a nőnek az arcára, akit ez a világ ismer. Annyira undorodtam magamtól, hogy
gyökerestül kitéptem az életemből mindent, amitől az a vad kis lény voltam, akitől apám ilyen természetellenes viselkedésre ragadtatta magát, aztán elborzadva attól, amit csinált, örökre elment. Mindannak, ami lehettem volna, a fele lettem: egy állig begombolkozott, érzelmeit elfojtó, minden intimitástól és kockázattól óvakodó, minden örömtől, felszabadultságtól elzárt ember. Taib ünnepélyes, sötét pillantása egész idő alatt az arcomra szegeződött. Nem fintorgott, nem mutatta az undor jeleit, nem szólt közbe, és megérinteni sem próbált. Csak figyelt, de úgy, ahogy énrám még soha senki nem figyelt. Végül elfogytak a szavak, olyan üres lettem, mint egy tök, a bőröm úgy feszült rá a csontjaim közti semmire, mint egy dob. Ekkor Taib elfordult, hosszú-hosszú ideig nem szólt semmit, lesütötte a szemét; biztos voltam benne, hogy őt is éppúgy megszégyenítettem ezzel az ócska vallomással, mint saját magamat. Aztán nagyon gyengéden azt mondta: – Szegény Isabelle, szegény Izzy. Így elárulni valakit, aki ártatlan és bízik a másikban, így visszaélni az erővel, a hatalommal! Hogyan képes egy ember ezt tenni egy gyerekkel, aki ráadásul a saját gyereke? – Rám nézett, a szemében tükröződött a táncoló gyertyaláng. – Te pedig magadat okoltad és magadat gyűlölted azért, amit ő tett veled. – Ó, ne aggódj, okoltam én őt is – mondtam keserűen, észre sem véve, hogy önkéntelenül visszategeztem. – Okoltam is, gyűlöltem is érte. – De egyúttal magadat is hibáztattad és utáltad. És bár ő mondta ki, én is tudtam, hogy így van. Azóta szüntelenül büntettem magam, ketrecbe zártam, hálóba fogtam a bennem lévő vadságot. Igazodtam a társadalmi normához, hagytam, hogy a középosztályi világ a maga változatlan gazdasági struktúrájával kényszerzubbonyt húzzon rám, sőt, én is igyekeztem megrendszabályozni a köröttem lévő világ minden moccanását. És milyen jól sikerült mindez! Féltem mindentől, amit nem én
irányítottam, és féltem mindenekelőtt önmagamtól. Lassan bólintottam. – Igazad van – ismertem el. – De nem tudom, hogyan változtassak rajta. – Van egy mondás nálunk: az idő csak előre megy, a tegnap – az tegnap volt. Fordulj a jövő felé, Izzy, a múlt már mögötted van. Gyenge kis mosollyal válaszoltam. – Bár ilyen könnyű lenne! – Minden csak akkor nehéz, ha te magad teszed nehézzé. – Vannak dolgok, amik csak megtörténnek, az ember nem tudja irányítani őket. – Most úgy beszélsz, mint a nagynéném! Ha megbetegszik, kijelenti, ez Isten akarata, ins'allah, és neki ezt el kell viselnie, amitől aztán egyre betegebb lesz. A nagyanyám, akit te is láttál, a falra tudott mászni mérgében ettől az ins'allahozástól. „Nem vagyunk mi bábuk!” Ezt szokta kiabálni. „Kelj föl inkább, sétálgass, ahelyett hogy siránkozol a szorulásod miatt! Igyál vizet, egyél pár szem fügét!” Nem bírtam megállni, hangosan fölnevettem. Én most vallom meg életem legborzalmasabb, legsötétebb titkát, ami az egész felnőttéletemet megmérgezte, ő meg a nagynénje székrekedését emlegeti. Amikor újra rápillantottam, valami megcsillant a szemében. És rájöttem, hogy szándékosan tette, csupán oldani akarta a feszültséget. Alig észrevehetően bólintott, majd visszatért az ünnepélyessége. – Való igaz, az iszlám azt tanítja nekünk, hogy életünk útját Isten írja számunkra, mert ő mindentudó és mindenható. De ez nem azt jelenti, hogy ne tudnánk cselekedni, reagálni. Mindnyájan felelősek vagyunk azért, hogyan élünk, hogyan birkózunk meg az adott körülményekkel. Minden gyakorlati szempontból szabadok vagyunk, és a mindentudó végzetre való hivatkozás nem mentség, ha az életünkben rossz döntést hozunk. Arra kell törekednünk, hogy önmagunk lehető legjobb változata legyünk most és a következő
életünkben is. Ki tudja, mi van megírva a jövődről? Hátha csodálatosan szép lesz? – Vagy nagyon rövid. – Ez a baljós megjegyzés jött ki a számon, de elmosolyodtam, Taib visszamosolygott rám, és úgy éreztem, irdatlan súlytól szabadulok meg. Elnéztem a válla fölött. Odakint kelt föl a nap: a sötét sátrak között kiláttam a sivatagra, ahol megjelent a szentséges fény első halvány sávja. Kimásztam a sátorból, a homok hideg volt, fölálltam, és néztem, ahogy a parázsló korong áttör a távoli dűnék vonalán, fáradt szürkéből dús drappokká és tündöklő arany árnyalatokká változtatva a színüket, minden mélyedést megtöltve a felkelő nap fényeivel. Soha életemben nem láttam ilyen szépet. Éreztem, hogy az agyam kiürül, a régi félelmeim, emlékeim kifolynak belőlem, végül már könnyű vagyok, mint a szikrázó levegő, és már nincs semmi köztem, az ég és a homok között. Mariata egész éjszaka gyalogolt. Kegyes volt hozzá a hold, de így is többször megbotlott; az egyik alkalommal elesett, és a köntöse vastag anyagán át is lehorzsolta a térdét, olyan élesek voltak a kövek. Mintha álmában járt volna: úgy ment, mintha a járáson kívül más fogalom nem is létezett volna a fejében. Arra törekedett, hogy ne gondoljon semmire, s ha bármi kételye támadt, rögtön elhárította magától, rábízta magát a testére, menjen tovább. Ennek ellenére nem lehetett azt mondani, hogy ne tudta volna, hol van, és milyen irányban halad, mert amint megváltozott fölötte a csillagok állása, egy belső hang figyelmeztette, hogy nézze meg, a Skorpió Farka kiegyenesedett, mire ő azt vette észre, hogy önkéntelenül is a csillagot követi, ahogyan a Skorpió fullánkja kitartóan lefelé, dél és kelet felé fordult. Gyaloglás közben gyerekkorából ismert dalokat dúdolgatott, amiket a nagyanyjától és a nagynénjeitől tanult, vagy a tábortűznél, az utazásból hazaért karavánosoktól, vagy a portyáról megtért
harcosoktól hallott; rég elfeledett, az emlékezetéből váratlanul fölbukkanó, egyszerű kis versikéket mondogatott: Két kismadár ül az ágon, Az egyik mint én, a másik mint te Fekete a szárnya, csillog a szeme Dobj egy követ, és elrepül… Éles köveken kellett lépkednie. Milyen jó lett volna, ha nem szandálban van, ha nem sajnálta volna a pénzt egy pár erős, piros, magas szárú bőrcipőre, Goodyear gumitalppal, amilyet az Air Khabbashi-i asszonyok hordanak, ami bokánál tartja a lábat, és egészen sípcsontig be van fűzve. Az ilyen nehéz gyalogláshoz, ahol a salakként morzsolódó, csikorgó talajon minden lépés bizonytalan, az lett volna a megfelelő lábbeli. Az emelkedőkön fölfelé erőlködnie kellett, a másik oldalon, lefelé egyik lábát a másik után csúsztatnia; érezte, ahogy a kavicsok és a törmelék szétcsúszik a lépte súlya alatt. Ó, kedves tevém, te nagy, te erős, Szép púpod tele zsírral, Ügess csak, kedvesem, ügess csak… Nem, ez nem jó. Igyekezett nem is gondolni a tevékre, mert rögtön fölerősödött benne a pánik, és nem tudott szabadulni a képtől, ahogy Atiszit ütötték a katonák. Vajon mi történt végül az öreggel? Félholtra verték és magukkal vitték? Vagy megölték, és kidobták a hulláját? Az út mellett heverő, halott Musi látványa és a patáit dobáló málhásállat képe, amint eltűnik az éjszaka sötétjében, újra ott lebegett előtte, amitől még erősebben érezte, hogy micsoda ostobaság ez, itt lenni egyedül, minden nélkül, egyetlen korty víz nélkül. Nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Mintha egy vádló mutatóujj meredt volna rá a dalok és versikék között, amikkel
megpróbálta tompítani a dolog élét. Megfogsz halni, súgta egy hang. Megfogsz halni, és nem lesz, aki jelet tegyen a sírodra. Mariata összeszorította a fogát. Hallgass el, mondta a hangnak. Ez még csak a kezdet, és hosszú, nagyon hosszú még az út. Ha már a legelső éjszaka halállal fenyegetsz, mivel ijesztgetsz majd három, vagy öt, vagy tizenkét nap múlva? Órák teltek el, a csillagok útjuk végéhez közeledtek a fekete égen, és Mariata még mindig csak ment, rótta az utat, most egy végtelennek tűnőén lapos vidéken, az elmaradhatatlan, elszórt salakkövek között, amik nyűtték a szandálját, a bokája kifordult tőlük, a vádlijában fájón tiltakozott az izom. A Skorpió egyszer csak elmenekült a világ pereméről és eltűnt a semmiben. A csillagok sorra elhalványodtak, végül a hold is lemondott az égi uralkodásról. Amikor végül megjelent a nap, szürke, unalmas világot talált. Színtelenül, sápatagon terült el a vidék Mariata előtt, kietlen és barátságtalan volt minden. Mindenben, ami addig formátlan volt, most a formák gyászos monotóniája került napvilágra: hosszú mérföldeken át csupa köves plató, a szürkéből szürkésbarnába, majd a napfelkelte után halott, poros barnába forduló színek. Mariatának elszorult a szíve. Ez már nyilván a Hamada du Guir, az irdatlan, puszta síkság, amely több száz mérföldön át terült el a keletre és nyugatra található nagy ergek között. Bármerre nézett, olyan száraz volt minden, mint egy többhetes kenyér. Semmi jele nem látszott a karavánozók által emlegetett oázisoknak, egyetlen zöld folt sem volt sehol. Lehunyta a szemét, megpróbált visszaemlékezni, mit hallott a kereskedőktől a fundukban, kutatott a sok tudnivaló között, amelyeket épp egy ilyen útra raktározott el az emlékezetében. Foszlányokban bukkantak elő a szavak, mintha föld alatti források buzogtak volna fel az agya sivatagából. A sziklasivatag lesz a halálod. Ha elszalasztod a vízlencsét, meghaltál. Igli, Mazzer és Tamtert jó hely a tevéknek. Keresd meg a kétszarvú csúcsot, és
haladj a két szarv között. Azt mondják, az ember egy hétig bírja víz és élelem nélkül. De csak ha hideg van, és Isten rád mosolyog. De egy másik, egy távoli női hang eszébe juttatott valamit: A Hamada du Guirban a kiszáradt folyómedrek északnyugatról délkelet felé haladnak: azokat kövesd, és végül elérsz az Oázisok Völgyébe. Mariata kinyitotta a szemét, a nap felé fordította az arcát, és elindult. A táj órák múlva is szinte alig változott. Bár Mariata elszántan szedte a lábát, a horizont most is ugyanolyan távolinak és megváltoztathatatlannak tűnt, mint virradatkor. A vádik, amelyekben haladt, csupán sekély árkok voltak a poros talajban, csupa göröngy, csupa morzsalék, az aljukon régen eltűnt folyóktól csiszolt sima kövek, a hajdani víz csak száraz vándorköveket hagyott maga után itt-ott, és egy-két mérföldnyi nehéz járás után ezek a holt vízfolyások is elenyésztek. Egyszer hegyes zöld növényekre figyelt fel, gyors léptekkel igyekezett minél előbb eljutni arra a részre, de a talaj ott is ugyanolyan száraz és poros volt, mint bárhol ebben a komor pusztaságban, még az ujjait is megvágta, amikor leveleket próbált szedni a növényekről. Ment tovább, fájt a háta, a hasa minden lépéssel nehezebb lett, közben mindent megpróbált, hogy ne lásson rémeket. Még csak egy fél napja, hogy utoljára evett, mondta magának, csak egy fél napja, hogy utoljára ivott. És igen, túlélheti ezt az utat: hiszen a sivatag lánya. Az ember egy hétig bírja víz és élelem nélkül, ismételte újra és újra, agya előzékenyen átsiklott a baljós feltételeken, inkább azokat a történeteket idézte fel, amiket a tábortűznél hallott a férfiaktól, a kitartás és a túlélés megdöbbentő hőstetteiről, amikor a tevék holtan dőltek ki alóluk vagy éjszaka ellopták őket, s ők ott maradtak minden nélkül. Minden akaraterejével hitt benne, hogy ő is van olyan elszánt, mint azok a férfiak, és az elszántsága merésszé, szívóssá teszi, még így is, hogy neki egy gyermek is van a hasában. A terhes oroszlán a legeslegveszélyesebb állat, emlékezett vissza egy vadász szavaira. De aztán az is eszébe jutott, hogy mások szerint ennek az az oka, hogy a
nőstény inkább szembeszáll az üldözőjével, inkább meghal, ahelyett hogy mentené magát és leendő kölykét. Pár lépéssel később már arra is emlékezett, hogy ezen aztán nevettek is, és az Ali nevű férfi feleségén, Hennun viccelődtek, aki a terhességtől olyan veszekedős lett, hogy egyik éjjel, amikor Ali be akart menni hozzá a sátrába, a cipőjével verte fejbe a férjét. Elcsüggedve könnyített magán egy nagy szikladarab mögött, az árnyékban, aztán egy kicsit elszundított, de nem tudott nyugodtan pihenni, rosszakat álmodott, úgyhogy föltápászkodott és ment tovább, bár a délutáni nap perzselt, mint a tűz, a hőség mázsás súllyal telepedett mindenre. Nem tudta, mire figyelt föl – valami mozgásra a messzeségben, vagy a szürkésbarnák és szürkék között föltűnő új színárnyalatra –, de amikor meglátta a tevét, mintha villám sújtotta volna, földbe gyökerezett a lába. Csak meresztette a szemét, nem akarta elhinni, amit látott, azt gondolta, délibábot lát a vibráló hőségben, fény és árnyék becsapós összejátszását. De mégsem, mert ott volt az a teveszínű árny, lassan mozgott, leszegett fejjel, mintha kitartóan kutatna valami legelnivaló után. És nem is csak teveszínű volt, mert ahogy Mariata közelebb került hozzá, már részleteket is ki tudott venni: egy feltűnő, csíkos takaró pirosát és kékjét, fekete bőr vizes kulacsokat, fehér lisztes és rizses zsákokat, szalmakötegeket. Atiszi ag Baye málhás állata volt az. Mariata majdnem fölsikoltott a döbbenettől. Ekkora utat megtenni a puszta hamadában, s aztán a semmi közepén összetalálkozni az előző napon elkóborolt tevével – ez maga a csoda! Az ajkához érintette az amulettjét. Köszönöm, suttogta, bár nem tudta biztosan, kinek mond köszönetet. Lehet, hogy Tin Hinan és az óvó szellemek műve volt az egész; lehet, hogy ő maga tudtán kívül az állat nyomait követte egész idáig, de az is lehet, hogy mindkettejüket ugyanazon az úton terelte végig valaki – de ez most lényegtelen volt. Ő a sivatag lánya, és a sivatag gondoskodott róla. Hirtelen megtelt energiával, fölemelte a ruhája alját, és gyors léptekkel indult az állat felé, vigyázva, hogy mindig kívül maradjon a
látóterén. Úgy száz méterre lehetett, amikor rájött, hogy a teve mellett még valaki van: egy férfi, nem, egy fiú. A hőség ellenére megborzongott. Aztán újra megindult az állat felé. – Hé, te! A fiú sovány volt, a szeme túl nagynak tűnt a fejéhez képest, bőre sötét volt, mint a sziklák. Úgy látszott, megrémült az idegentől. Elkerekedett a szeme. – Az az én tevém! A fiú, fürgén, mint a gyík, fölpattant a tevére, beült a csomagok közé, és elindította az állatot. – Ne! – Mariata a nyomukba eredt, de a hasa miatt nem lehetett elég gyors, a hegyes szikladarabok minduntalan beleálltak a talpába, a bokája folyton megbicsaklott tőlük. – Gyere vissza! Ám a teve úgy nekilódult, mintha afritok üldöznék, nagy lábai kalimpáltak, a feje ide-oda hintázott. Mariata úgy kiabált, hogy a torka is belefájdult, de hiába. A fiú és a teve már csupán távoli folt volt, bár a levegőben kavargó porgomolyag mutatta, merre mentek. Mariata elkeseredve sóhajtott. Lassú, vánszorgó elefántnak érezte magát, lám, ott is hagyták egy pillanat alatt. Magára éppolyan dühös volt, mint a tolvajra, de azért csak menetelt a nyomukban. Valahol nyilván meg kell állniuk: ott egy tábornak kell lennie. A fiú a külseje alapján harratin- vagy iklangyerek lehetett, aki meglógott a munka elől. Mariata arra gondolt, ha nincs túl messze az a tábor, nagyvonalú lesz, nem követel elégtételt a lopásért és a fölöslegesen megtett egy-két mérföldért. Végül is megengedheti magának, hiszen biztosan megkínálják teával, meg valami ennivalóval. Ha meghallják, kié az a teve, ha kiderül az ő előkelő származása, a tiszteletére valószínűleg levágnak egy kecskét, vagy akár egy birkát is. Most már jobb kedvvel, fölszegett fejjel, határozott léptekkel ment tovább. Valahányszor egy sziklamagaslat csúcsosodott előtte, abban a reményben kapaszkodott föl a tetejére, hogy a másik oldalán már egy tábort vagy egy oázist pillant meg,
friss vízzel, mosolygó asszonyokkal, tisztelettudó, bekötött arcú férfiakkal. Órákon át dédelgette ezeket a kellemes gondolatokat, de még mindig nyoma sem volt a fiúnak és a tevének, leszámítva egy-egy sávot, ahol föl volt túrva a homok, helyükből kifordult kövek hevertek szanaszét, közöttük pedig jól látszottak a páros ujjú lábnyomok. Errefelé már nem volt olyan ellenséges a terep: Mariata némi komor szépséget is fölfedezett a gödrös, sziklás tájban, megfigyelte, milyen változásokat idéz elő a lemenő nap fénye, hogyan színezi át a fakó, porszerű szürkésbarna színeket előbb a gazella irhájára emlékeztető okkeressé és végül véres, mély bíborszínűvé. Mire a sziklák is hosszú árnyékcsóvákat vetettek, már olyan elcsigázott volt, hogy amikor egy újabb emelkedőre érve a lejtő alján meglátta a három alacsony, fekete bőrsátrat, majdnem felkiáltott örömében. Futva indult le a lejtőn, hagyta, hogy a súlya irányítsa a lépteit, nem is fogta fel, hogy nincs több sátor, csak három. Hol lehet a törzs többi része? A sűrűsödő homályban csupán néhány kecskét látott, pedig egy rendes tábor szükségleteihez egész nyájnak kellett volna lennie. Néhány kecske és egy magányos teve. Csak karavánkísérők vagy csavargók laknának itt? Lassított, nem értette a dolgot. Vadul csaholó kutyák rohantak elő, legalább hat volt belőlük, vékony testű korcsok, kilátszottak a bordáik. A sok fajkeveredés, a gyakori éhezés türelmetlenné, idegessé tette őket, a látogatót is így fogadták. Mariata tétován megállt. Náluk otthon, a törzsben vadászkutyák voltak: nyúlánk, elegáns állatok, azok mindig engedelmesen követték a gazdájukat; a Kel Teggartnál viszont az embereknek is alig volt mit enniük, egy falka vadkutyának semmi nem jutott volna. A kutyák előreszegett fejjel közeledtek. Mariata kővé dermedve állt. Aztán lehajolt, fölkapott egy követ és a legközelebbi kutya felé hajította. Vállon találta az állatot, az nyüszítve hőkölt vissza. Mariata újabb lövedékeket szedett föl, és
megint közéjük vágott egy követ. Az állatok dühösen toporogtak. Kétszer olyan hangosan ugattak, de nem közeledtek tovább. Végre az egyik sátorból előkerült egy férfi. Magas volt, sovány, a bőre éjfekete. Egy iklan, ez volt Mariata első gondolata, amitől meg is könnyebbült. – Állítsa le a kutyáit! – kiáltotta parancsolóan. Ahol rabszolgák vannak, ott mindig van úr is. A férfi gyanakodva méregette. Kiáltott egyet, mire a kutyák nagy köröket leírva elindultak felé, vissza-visszapislogva, mintha arra számítanának, hogy Mariata megint megdobja őket. A kutyák ricsajára a többi táborlakó is előbújt. Itt nem volt úr: szedett-vedett gyülekezet volt, egyikük sem viselt fejkendőt. Baggarák voltak, vándor koldusok: lerongyolódott nomádok, akik a közösségen kívül tengették az életüket. A külsejük alapján ítélve nem sok sikerrel. Mariata fölfedezte közöttük a fiút, akit a málhás tevével látott. Az a férfi, aki visszaparancsolta a kutyákat, most visszabújt a sátorba, ahonnan pár pillanat múlva egy másik férfi jött elő, nyomában egy nő, kisgyereket ringatva a karján. Mindannyian merőn nézték Mariatát, sziluettjük kirajzolódott a sziklákon. Mariata tekintete egy pillanatra összekapcsolódott az asszonyéval. Szinte kézzelfoghatóan érezte, hogy tiszta együttérzés tör föl benne a nő iránt, a lelke mintha egy szem gyöngy lett volna, és egy kettejük között kifeszített zsinóron siklott volna a másik felé. Aztán a nő visítani kezdett. – Ez egy szellem! Ez a szellem vette el a fiamat! – Előugrott a többiek közül, csak düh és fájdalom volt az arcán. Mariata látta, hogy a gyerek végtagjai a hirtelen mozdulatokra is bénán, erőtlenül himbálóznak, s hirtelen megértette a rettenetes helyzetet: a gyermek halott volt, őt pedig, ahogy fölbukkant a vadonból a baljóslatú alkonyatban, amikor a Kel Aszuf szellemei is elő szoktak bújni, az asszony dzsinnek nézte. A nő nem ért oda Mariatához, mert a férfiak előbb elkapták. Egyikük elvette tőle a gyerek holttestét, elindult vele a sátor felé, a nő pedig, mintha egy pillanatra se bírná a kis test nélkül, maga elé
nyújtott karral sietett utána. A másik férfi nem mozdult, Mariatát figyelte. – Nem vagyok dzsinn! – kiáltott fel Mariata, de a torka olyan száraz volt, hogy a szavaiból valami kísérteties, reszelős suttogás lett, amitől a férfi rögtön az amulettjéhez kapott. Mariata nyelt egyet, száraz nyelvével megnyalta az ajkát, és újra próbálkozott. – Nem vagyok dzsinn – ismételte, és a férfi felé lépett. – Hús-vér asszony vagyok, a Kel Taitok törzséből. Ne ijedjen meg. Tegnap éjjel megszökött a tevém. Egész nap jöttem a nyomában. Az a fiú, ott – rámutatott – elvitte. Lehet, hogy azt hitte, az állat eltévedt, vagy meghalt a gazdája, lehet, hogy csak meg akarta etetni. De mindegy, miért tette, én a tevémért jöttem ide és a rajta lévő csomagjaimért, és nagyon megköszönném, ha kaphatnék egy kis vizet és megalhatnék itt valahol. Aztán viszem a tevémet és indulok tovább. A férfi nem felelt semmit, aztán leguggolt. Furcsa gesztus volt, Mariata nem is tudta mire vélni, amíg a férfi újra föl nem állt, és el nem hajította az első követ. A kő ártalmatlanul zúgott el Mariata válla fölött, pattanva nekivágódott a mögötte lévő sziklának. A második is csak a karját találta el, Mariata fölsikoltott, nem annyira fájdalmában, mint ijedtében. – Mit művel? Nem követtem el maga ellen semmit! A férfi meglengetett egy újabb követ. – A teve most már a miénk, menjen innen. – Maguk tolvajok! – Menjen innen, vagy megöljük magát. – Nincs magában tisztesség? Nem tiszteli a sivatag törvényeit? – Ebben a sivatagban egyetlen törvény van, a halál. – Verjék meg magukat a szellemek, ha engem elkergetnek! – Mariata a táborbeliek felé suhintott az amulettjével. – Magukra szabadítom a rontást, mind meg fognak halni! A férfi sötéten nézett rá. – Haldoklunk mi így is. Menjen innen.
A harmadik követ Mariata ruhája fogta föl, de a férfi már szedegette az utánpótlást, a kutyák vadul ugattak, megfeszülő testtel várták, hogy támadhassanak. Mariata hátat fordított nekik és elindult. * Órákon át feküdt egy széltől védett sziklazugban, töprengett, mitévő legyen. Gyötörte a tudat, hogy ott van a tevéje egy karnyújtásnyira, és mégsem képes visszaszerezni. Olyan nincs, hogy egyszerűen otthagyja a baggaracsaládnak, de fogalma sem volt, hogyan lophatná vissza. Egész éjjel ezen gondolkodott, forrt benne a méreg, egyik kacifántosabb tervet kovácsolta és vetette el a másik után. Jól kihasználhatta volna a hűvös éjszakát, hogy folytassa az útját, de képtelen lett volna elindulni abban a tudatban, hogy a málhacsomagjai, a víz, az ennivaló alig pár száz méterre vannak tőle. Valahol belül azt érezte, hogy ha most nem használja ki az alkalmat, ha nem szerzi vissza a tevét, akkor meghal, és meg is érdemli. A Fátyol Népe éppoly sokra értékelte a ravaszságot, a találékonyságot, a titkos cselekvést, mint a becsületet; ha olyan tehetetlen, hogy nem tud elbánni ilyen alantas csavargókkal, azzal elismeri, hogy vereséget szenvedett, szégyenszemre. Vajon az Anyakirálynő eltűrt volna efféle megaláztatást? Aligha. Vajon mit tett volna a nagy előd? – Tin Hinan – mondta bele halkan a sötétségbe –, bölcsességeddel és erőddel vezess engem! – A homlokához szorította az amulettet, a bőrén érezte a hideg fémet. Fogalma sem volt, meddig maradt így, ebben a pózban, de egy idő után valami halk neszre lett figyelmes. A sziklák közül jött, bal felől. Rémülten fojtotta vissza a lélegzetét. Talán utána jöttek, be akarják váltani a fenyegetésüket, hogy megölik? Óvatosan benyúlt a rojtos bőrtáskába, kivette a kést és várt. A neszezés olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani, mintha valami a sziklához súrlódott volna, csosszanva, tappogva. A hang
közeledett. Mariata mindenre fölkészült, a fogait ösz-szeszorította. Ha kell, vért fog ontani, nem adja meg magát egykönnyen. Amikor előbukkant a nyúl, Mariata csak zavartan bámult rá. A nyúl visszanézett, meglepetéstől dermedten, fülei mereven ágaskodtak, minden izma megfeszült, menekülésre készen. Mariata föl sem fogta ésszel, hogy mit csinál, amikor megragadta a nyulat; érezte, ahogy az erős hátsó lábak feléje rugdalóztak, kezét elborította az állat szőre. Az egész teste meleg volt és elszánt, olyan döbbenetesen mozgékony és eleven, hogy Mariata majdnem meggondolta magát és majdnem elengedte a nyulat, de valami ősi ösztön fölülkerekedett benne. Pár pillanattal később, ahogy lepillantott, már egy ernyedt testet látott, a kezén pedig vér sötétlett. Nagy darab, arányos felépítésű, izmos állat volt. Mariata a hold halovány fényében szemügyre vette az élettelen testet. Olyan szépnek látta a selymes szőrbundát, a hosszú lábakat, a nagy füleket, hogy könnyek tolultak a szemébe. Aztán erőt vett magán, és megtette, amit tennie kellett. * Tevehátról, a csavargók táborától több mérföldnyi távolságra nézte a felkelő napot. Hűvös volt a hajnal, de az állatról szakadt az izzadság, ahogy Mariatáról is. De a mámor eltüntette minden kimerültségét. Sokat kockáztatott, de diadalmaskodott. Még most is borzongva gondolt vissza a kutyákra, ahogy belemartak a földarabolt nyúltetem részeibe, amiket elébük szórt, ahogy vadul harapták a törékeny csontokat, ahogy egymásnak estek az utolsó, a legjobb falatért, a nyúl fejéért; és a férfiakra, akik kénytelenek voltak előmászni a sátraikból, hogy botokkal kergessék szét a kutyákat, hogy hallgassanak el végre. Ezalatt ő besurrant a karámba, és meglepetten látta, hogy a tevét meg sem béklyózták rendesen, a csomagokat is ott hagyták mellette, a nyereggel és a takaróval együtt. Látta, hogy csak a zsák liszt és a kenyér hiányzik: ekkora szerencsére
nem is számított. A rizses zsák ott hevert, egy lyukon egy kevés rizs kiszóródott a homokba, a pici fehér szemek gyöngyházként foszforeszkáltak a holdfényben. Egy marék szalmával betömte a lyukat, ellenőrizte, hogy a bőrkulacsok tele vannak-e vízzel, aztán a hátára vette őket. A teve mogorván bámult rá, ahogy közeledett hozzá, aztán a szemét forgatva fölvetette a fejét. Eleget mentem már, ezt lehetett kiolvasni az állat tekintetéből, eszedbe ne jusson megint útnak indítani. Mariata tudta, hogy a tevék híresen makacs lények, de azt is tudta, hogy a kemény kéz és a határozott viselkedés többnyire eredményt hoz. Gyorsan odalépett a tevéhez, emlékezett, hogy a Tamesnán való átkelésnél Rahma is bekötötte a tevéik pofáját, amikor a katonák megjelentek az oázisban, most ő is a fejkendőjét csomózta rá az állat szájára, mielőtt az fölbőghetett volna ijedtében. A teve annyira elképedt, hogy hang nélkül tűrte, amint Mariata fölpakolta rá a málhát és maga is nyeregbe szállt. Meglendítette a fejét, sértődötten visszanézett Mariatára, de a szigorú, határozott tekintettől, a néma parancstól engedelmesen föltápászkodott, és pár lépés után vadul vágtatni kezdett. Mariata most hangosan fölnevetett, és finoman megpaskolta a hasát. – A tuaregek gyermeke vagy, ezt soha ne feledd! Micsoda kalandor leszel, a legjobbat öröklöd anyádtól és apádtól. Nem fog becsapni és meglopni holmi rongyos baggara, mert a szellemek pártfogásával és a saját ügyességeddel mindig diadalmaskodni fogsz! Erélyesen rácsapott a teve tarkójára. Az állat fújtatva térdet hajtott, Mariata pedig a sivatagi hajnal rózsás fényében leszállt róla. Leoldotta a teve pofájáról a csomóra kötött kendőt, majd gondosan megbéklyózta, nehogy megint megszökjön. Aztán mindketten meglakomáztak, fölfrissítették magukat, mielőtt egy magányos akáciafa terebélyes ágainak árnyékában jól megérdemelt pihenőre tértek.
Mariata kitörő optimizmusa nem tartott sokáig. Az ösztönei azt súgták, hogy kelet felé haladjon, de ő napokon át tartotta magát a déli irányhoz, mert mégis az tünt helyesnek; így történhetett, hogy észre sem vette, amikor áthaladt a két oázis, Ougarta és Agueadal között, ugyanis a Jebel-el Kabla árnyát keresve tévedésből egy olyan szurdokban indult el, amely csak a csontszáraz Hamada du Guir egy másik, hosszú nyúlványába vezette. Hol vörös sziklatornyok között találta magát, hol olyan vidéken, ahol a talajt különös, sötét színű patina borította, valami törékeny, tompa fényű máz, amely megmegreccsent a teve széles patáinak súlya alatt. Növény nem nőtt errefelé, még a legigénytelenebb kaktusz vagy balátafa sem; úgyhogy valahányszor megálltak, a teve méltatlankodva elbődült, és a fejét tekergetve azonnal megpróbált újabb adagot leharapni a hátára kötözött, egyre fogyó abrakkötegből. Mariata tudta, hogy az állat éhes: korábban tömör púpja megroggyant és megpuhult, a zsírtartalék a végét járta. – Akácia, nem! – kiáltott rá. Amúgy nem állt szándékában érzelmi kapcsolatba lépni a tevével – egy teherhordó állat, ugyanolyan eszköz, mint a saját két lába –, de miután éjjel-nappal együtt volt vele, együtt élték át a megpróbáltatásokat, egyszer csak váratlan érzelem ébredt benne a büdös, akaratos és makacs teremtmény iránt. A név szinte adta magát: a teve is ugyanolyan szívós és tüskés lény volt, mint a fa. Ha a kemény, tövises fa valamelyik példánya képes lett volna kifejezni az érzéseit, ugyanúgy üvöltött, morgott, gurgulázott és köpködött volna, mint a druszája, Mariata ebben biztos volt. – Ha most befalod az egészet, nem marad semmi, és nagyon meg fogod bánni, hogy mohó voltál. Légy erős és türelmes, tűrj szó nélkül, és meglesz a jutalmad. Erő, türelem és kitartás: az ő népe is ezeket tartotta a legtöbbre. Soha egyetlen férfi sem panaszkodott, hogy milyen nehézségekkel került szembe a sivatagban, a büszkeségük nem engedte: egy igazi férfi nem panaszkodik. Inkább egymással versengve dicsekedtek:
hogyan harapták és rágták össze keserű masszává a futóbogarat, hogyan ettek meg nyersen egy viperát, hogyan itták meg a vizeletüket, amikor már nem volt más megoldás. Mariata emlékezett a Sijilmassába tartó karavántól elszakadt kereskedő legendaszámba menő történetére, aki ennivaló nélkül kóborolt, és már csak egy korty vize maradt, amikor összetalálkozott egy rivális törzs karavánjával. Ahogy a sivatagban szokás, ezek meg akarták vendégelni: szárított tevehússal és vízzel kínálták, de ő csak mosolygott, megveregette a csomagját, és azt mondta, van mindene, és még azt is fölajánlotta, hogy teát készít nekik. Mindkét fél tisztában volt a helyzettel, de a karavánozók semmi szín alatt nem leplezték volna le a kereskedőt, úgyhogy ők folytatták az útjukat, a kereskedő pedig másnap meghalt. Története ötszáz év múltán is tovább élt. Hát nem sokkal szebb örökség ez, mondogatták a Kel Ahaggar-i férfiak, nemesen, sértetlen büszkeséggel meghalni, mint az ellenség könyörületéből életben maradni? Mariata azonban a saját állhatatosságáról sem volt megbizonyosodva: ha most valaki, akár maga Rhoszi ag Bahedi, hirtelen megjelenne egy adag illatos bárányhússal és sárgabarackkal, ő minden valószínűség szerint rávetné magát az ennivalóra, és az utolsó szemig fölfalná, efféle luxus, mint büszkeség, eszébe sem jutna, tehát a tevét sem kárhoztathatja a falánkságáért. Érezte, hogy szájának zugaiban megrándulnak és összeszorulnak a nyálmirigyek, de annyira ki volt száradva, hogy még a nyála sem tudott összefutni. Naplementekor ivott utoljára. Az egyik kulacs horpadtan, hasznavehetetlenül, lassan ropogósra szikkadva csüngött a csomagok között, a maradék a másik fekete, szőrös tömlőben meleg és poshadt volt, mintha a kecskebőrbe töltött folyadék visszaváltozott volna vérré. És a hasában lévő gyerek, mintha ő is táplálékot követelne, nagyot rúgott, egyszer, aztán még egyszer. Mariata széttárt ujjakkal a hasára tette a kezét. – Nyugalom odabent, kisember. Hiába rugdosod a mamát, attól nem lesz jobb.
A tizenharmadik napon végképp elfogyott az abrak, és olyan kevés víz maradt, hogy azzal éppen csak meg tudta nedvesíteni Akácia orrlyukait, amire válaszul a hálátlan állat bele akart harapni a kezébe. Aztán Mariata szandálját szaglászta, de az túl értékes ennivaló lett volna, úgyhogy Mariata inkább a gyékényt kínálta föl neki, amin aludni szokott, és amit a teve lassan, kínlódva rágott, hosszú állkapcsával elszántan előre-hátra fűrészelve száraz gombóccá őrölt. Mariata a fővetlen rizzsel próbálkozott ennivaló gyanánt, de csak a fogai csikorogtak tőle, és hiába törte össze kővel is a rizsszemeket, a lisztszerű por csak rátapadt belülről a szájára, nem volt mivel megnedvesíteni, hogy le tudja nyelni. Most jött rá, hogy Atiszi miért hozott magával két nőstény tevét: ilyen nehéz helyzetben jól jött volna a tejük, és megint fölrémlett előtte szegény Musi, holtan, az út mellett, és újra csak átkozta a balszerencsét, hogy neki csak a hím hátasállat maradt. Hallott olyan kereskedőkről is, akik szorultságukban a vért csapolták meg a tevéjük nyakán, de amikor a Tanától kapott táskából előszedte a kést, és elindult Akácia felé, az állat az ajkát csücsörítve kivillantotta hosszú, sárga fogait, azt üzenve, hogy még egy lépés, és tőből leharapja a karját; Mariata legalábbis így fordította le a rekedt, bőgő hangokat, úgyhogy inkább azzal nyugtatta magát, hogy végül is a helyzet még nem teljesen reménytelen. Ettől függetlenül, amikor legközelebb megálltak, századszor is kirázott mindent a táskából, szinte vallatta a tárgyakat, hátha valamelyikről eszébe jut egy használható ötlet. Kapkodva dobálta félre egyik tárgyat a másik után, a teve még mindig a száraz gyékényt rágta, ő pedig semmi újdonságot nem talált. Már éppen vissza akarta szórni az egész kupacot a táskába, amikor egy kis csíkos kavicson akadt meg a szeme. Kékeszöld kő volt, a közepén egyetlen vízszintes csíkkal: szinte kirítt a vöröses, szürkésbarnás környezetből. Simának, kicsinek érezte a tenyerében, simának és kicsinek, mint egy énekesmadár tojását. Letörölte róla a homokszemcséket, és anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál,
berakta a szájába, a nyelve alá. Tökéletesen odaillett. Pillanatok alatt nyál termelődött a szájában, megnedvesítette a fogait, már fölszabadultan nyelni is tudott. Szopogatta a kavicsot, ide-oda forgatta a nyelvével. Ezzel a módszerrel elérte, hogy a szája egész nap nem száradt ki, és a szomjúság sem kínozta annyira. De azt is tudta, hogy ez csak ideiglenes megoldás lesz. Amikor csak tehették, kerülték a tűző napot, alkonyatig igyekeztek a sziklatornyok árnyékos oldalán maradni, aztán a növekvő hold fényében mentek tovább. Déli és keleti irányban száraz, sziklás platókon keltek át, csak kiszáradt folyómedreket találtak, s csak néha láttak egy-egy olyan levelet vagy növényt, amely még nem volt porrá száradva. Akácia leeresztett fejjel, egyre lassabban lépkedett, míg egyszer leült, és többé nem volt hajlandó fölállni. Mariata várt, de az állat ránézni sem volt hajlandó. Mariata megpróbált a legutolsó maréknyi abrakkal lelket önteni belé, de a teve éppen csak odapillantott, aztán elfordította a fejét, mintha azt mondaná: már késő. Most már bánhatod, hogy fukar voltál. Mariata megrántotta a kantárt, de a makacsság erejét nem tudta ellensúlyozni. Leült az állat mellé, és sóhajtott. Énekelt neki, azt a dalt, amit a nagyanyjától hallott kiskorában: a teve horkantott, reszelős hangon gurgulázott egyet, de csak ült tovább, és gonoszul csapkodta a homokot a farkával. Mariata fölkelt, és csípőre tett kézzel odaállt elé. Akácia mintha észre sem vette volna. Mariata lehajolt, hogy a szemük egy vonalban legyen, az állat ne térhessen ki a tekintete elől. A teve egykedvűen nézett vissza rá. – Pihenned kell. Ezt megértem. Nekem is pihennem kell. De itt nem állhatunk meg, el kell jutnunk egy oázisig vagy egy kútig. És ott majd pihenünk, belelógathatod a fejed a hideg vízbe, annyit ihatsz, amennyit akarsz, és jóllakhatsz pálmával és datolyával. De most kelj föl, állj a lábadra. Mert különben meghalsz. És ha te meghalsz, én is meghalok. – Elhallgatott, megérintette a hasát. – És a gyerekem is.
Akácia végül nem bírta tovább Mariata átható tekintetét, és nagy kínnal-keservvel lábra állt. Mariata mellette ment, egyik lábát a másik elé csúsztatva. Lehetetlen volt nem gondolni a halálra. Gondolatai úgy köröztek a halál körül, mint az áldozatára lecsapni készülő héja. Leértek egy völgybe, ahol a szél sima, világos árnyalatú szőnyeggé hordta össze a sivatagi homokot, de egy puha hajlatban valami mintha átszúrta volna a felszínt. A teve, ahogy meglátta ezt a valamit, oldalt tántorodott és siralmasan bőgni kezdett. Mariata rámeredt a naptól fehérre égetett, a homoktól fényesre csiszolt csontokra, és a szíve nagyokat dobbant a mellkasában. Ennyi maradt az utasból, aki erre tévedt? Ugyanez a sors les rá és Akáciára? Szörnyűséges kép villant át az agyán: a homokhullámok ölén egy oldalvást fekvő csontváz, fölhúzott térdével óvja a bordái alatt megbúvó kicsiny csontvázat. A rémlátomástól minden elszántsága újjáéledt. – A fene egyen meg! – mondta a tevének. – Emeld a lábad! Azért is túl fogjuk élni! A buzdítás nemcsak a kimerült állatnak szólt, hanem saját magának is. Előreszegett állal hajtotta mindkettejüket, bár ő is fáradt volt, nagyon fáradt. Most már egyenesen kelet felé tartottak. Maga sem tudta, miért változtatott irányt, de valami titkos tudás viszketett és égett a tenyerében, ott zsongott a koponyájában. Valahol ott kell majd lennie az Oázisok Völgyének, így hallotta a kereskedőktől a fundukban, egy hosszú, észak-déli irányú völgynek, ősrégi kutakkal és oázisokkal, évezredek óta ezen vezetett keresztül a kereskedők útja. Vagy megtalálja, vagy meghal. A hamada, a kősivatag lassanként ergbe fordult – széles ívű, sarló alakú dűnék tengerévé vált, a hosszan elnyúló tarajokat könyörtelen késekké élezte a szél. Mariata egy sziklán állt, elnézett a távolba gördülő dűnék, az árnyas völgyekkel váltakozó, fényben fürdő hullámhátak fölött, mintha egy hatalmas, csíkos sólyomszárnyat látott volna, és tudta, hogy a Nagy Nyugati Erg szélére értek, és ha rövid időn belül nem találnak egy kutat, semmi esélyük a túlélésre.
Akácia másnap roppant össze. Lábait maga alá temetve összerogyott, lomha kupac lett belőle, a szájából és a végbeléből nagy adag bűzös levegő pöffent elő, aztán csak ült, bámult a semmibe, mintha a saját halálát látná, apró foltként a távoli horizonton, lépésről lépésre közeledve, kérlelhetetlenül. Mariata fölsikoltott, átölelte a teve nyakát, arcát a tűzforró irhához szorította. – Állj föl! – nógatta. – Állj a lábadra! A pánik durvaságot váltott ki belőle. Ököllel ütötte a tevét, de az egykedvűen tűrte a támadást. Akkor rugdosni kezdte, közben száraz zokogás tört fel a torkából, de Akácia nem mozdult. Végül maga is odafeküdt a teve mellé, az árnyékába, és ott feküdt, amíg az állat már nem lélegzett többé. De nem roskadt össze teljesen, csak ült mozdulatlanul, mint egy szfinx, az egyik pillanatban még élt, a másikban már kimúlt. Nem lehetett eldönteni, pontosan mikor ment el, mert a változásnak semmi látható jele nem volt. Mariata odatette a kezét a teve szájához, és nem érzett lélegzetet. A beesett bordákra hajtotta a fejét, és nem hallott szívverést. Meghúzta a hosszú szempillát: nem volt rándulás. Immár kénytelen volt bevallani magának a borzalmas igazságot: az állat nem volt többé, ő egyedül volt, túl távol ahhoz, hogy visszaforduljon és segítséget keressen. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ilyen helyen, pusztán a két lábára utalva életben maradjon. Ott ült, hátát a teve testének támasztotta, és élettelen tekintettel meredt a sivatagra. Így lesz tehát vége neki és a meg nem született gyermekének. Sivár vég lesz, de legalább a Fátyol Népéhez méltóan halnak meg, kint a sivatagban, az igazi hazájukban. Aznap éjjel a dzsinnek eljöttek a lelkéért. Már az éjszaka érkeztekor föltámadó, homokfüggönyöket kavaró szélben meghallotta őket. Először csak halkan szólalt meg az énekük, csak tompa moraj volt, de neki a csontjain futkároztak, a bordáiban vibráltak a hangok; aztán már mindenhonnan az szólt, a levegőből, a földből, a lába alól: az élet lassú lüktetése, a dobszó, amely öröktől fogva létezett, itt volt, amikor még dűnék sem voltak, amikor még a
sivatag előtti sztyeppék sem léteztek, amikor itt gazellák és zsiráfok futkároztak, és a világ még buja volt és zöld; amikor a füsttelen tűzből isten kiformálta a dzsinneket. Az ének előbb üvöltéssé, aztán vonítássá változott. Mariata egész lényét kitárta a hang előtt, hol rémületben, hol elragadtatásban. A Kel Aszuf, a Vadon Népe: ők énekeltek neki, mert ráismertek, hogy közülük való, egyike azoknak, akik senkivel nem beszélnek, akik üres vidékeken vándorolnak. Eljöttek érte. Bizonyos szempontból ez könnyebbséget jelentett: nem kell magának elverekednie magát a végzetéig, halála kikerül a kezéből. Fölállt, hadd eméssze el mindenét a homok és a szél. * Másnap reggel úgy ébredt, hogy arcát a halott teve hasához szorította. Mindkettejüket szinte tokba zárta a homok, de belül mégis maradt egy büdös, de beszívható levegővel teli légzsák: lám, Akácia még holtában is megmentette Mariata életét. Kikecmergett a homokdomb alól, körbekémlelt, konstatálta, milyen halvány, mégis fénylőn kék az ég, milyen csillogóan aranyszínűek a dűnék. Éjszaka olyan erős szél fújt, hogy most rá sem lehetett ismerni a tájra, mintha valami óriáskéz átrendezett volna minden völgyet, minden hajlatot. Egy pillanatra keserű csalódást érzett, hogy e világi megpróbáltatásai mégsem értek véget, de aztán a benne növekvő élet egy erőteljes rúgással figyelmeztette őt. Kétségbeesése ellenére Mariata hangosan fölnevetett. – ló reggelt, kicsim! Úgy gondoltad, jobb, ha rám szólsz, hogy te is itt vagy? Új energiákkal telve elővette a hátán lógó rojtos táskából Tana kését, egy fenőkövön addig élezte, amíg olyan vékony lett a pengéje, mint a fogyó hold sarlója, és hozzálátott, hogy megnyúzza a tevét. A vérét az egyik kulacsba csapolta, lefejtette a bőrét, kivágta a maradék zsírtartalékot, a horpaszából és a vállából pedig hosszú húscsíkokat vágott le, amiket majd megszáríthat. Szegény Akáciából nemsokára
már csupán a csontjai, a patái és a nagy, szomorú feje maradt. Biztosan sokan megrótták volna Mariatát, hogy a koponyát egyben hagyta, lemondva a tápláló agyvelőről és a lédús szemekről, de őt valami szokatlan szentimentalizmus szállta meg, képtelen lett volna meggyalázni a barátja fejét, ráadásul ez a barát erejét nem kímélve mentette az ő életét. Némi idegenkedéssel megveregette a tarkórészt, egy darabon elsimította a homokot, és a kés pengéjével imát írt bele: Szellemed hűvös gelták között, dús legelőkön vándoroljon, hűvös árnyak adjanak enyhet lelkednek. Mariata ult Yemma mindenért köszönetet mond neked. Amasztán ag Musza gyermeke mindenért köszönetet mond neked. Egyetlen fuvallat sem zavarta össze a tifinag írásjeleket. A teve farkának erős szálait kanócnak, utolsó ürülékét tüzelőnek használva Mariata tüzet rakott, és a csípős füstű láng fölött megsütötte az állat szívét és máját. De már nagyon régóta mindig csak nagyon keveset evett, úgyhogy most az evés sem volt könnyű, és sokáig el is tartott. Szinte magába kellett erőltetnie az ételt, de tudta, hogy minél többet megeszik, annál jobban fölkészül az út folytatására. A pokróca eltűnt, elragadta a sivatagi szél, ezért éjszakára a vérfoltos teveirhával takarózott be. Maga is meglepődött a gyakorlatiasságán, ezt a képességét eddig nem ismerte, bár eddig soha nem hozta úgy a szükség, hogy csak önmagára számíthatott. Még két napot maradt szegény Akácia maradványai mellett, amit tudott, megsütött és megevett, itta a vért, mielőtt megalvad. Tana gyógyfüveinek segítségével, amelyek még mindig ott lapultak az esküvőre kapott táskában, még akkor is újabb húsadagokat tudott megenni rosszullét és undor nélkül, amikor már úgy érezte, egy falat sem megy le a torkán. Amikor a harmadik napon lement a nap, összeszedte a szárított húscsíkokat a tevegyomorból eszkábált táskába, amit az állat irhájából vágott szíjakkal erősített a hátára. Nehéz volt, kényelmetlen, de ez jelentette a túlélést. Most én viselem Akácia púpját, és erőt kapok tőle, mondta magának nagy
meggyőződéssel, miközben a kulacsokat a vállán átvetve előre, a hasára húzta. Délkelet felé baktatott, a csillagok járását követve. Lapos vidéken haladt, ahol tömör volt a homok, csupán ezer és ezer kicsiny barázdahullám mutatta a szél nyomát. Nagy kedvvel nézegette a tökéletesen szabályos, elegáns mintázatot, jólesett a szemének a látvány; sajnálta is, amikor a homokhullámok újra növekedni kezdtek, és bokáig süllyedve kellett gázolnia a puha talajban, de aztán hamarosan ismét ellaposodtak a dűnék, és kisvártatva egy tökéletes tevebarna színű táj kellős közepén találta magát; ameddig a szem ellátott, a háborítatlan szürkésbarnát csak néhány ponton ütötte át egy-egy gyerekököl nagyságú kő sötét foltja. Amikor leült pihenni, a kezébe vett egy ilyen követ. Sokkal nehezebbnek tűnt, mint egy normális kő: Mariata kíváncsian vizsgálgatta. Barna pettyek és égésnyomoknak tűnő foltok voltak rajta, inkább fémnek látszott, mint kőnek. Ekkor jutott eszébe, hogy Amasztán egyszer mesélt neki a mennykövekről, amelyek az égből hullanak a földre. Az egyik magas őrsziklán ültek, ahonnan a Tamesnából a törzs területéhez vezető utat szokták figyelni, nézték a hullócsillagokat, amint ezüst csíkot húztak maguk után az éjszakában. – Jártam egy helyen, ahová százával hullanak le ezeknek a csillagoknak a szívei – mondta Amasztán, mire Mariata ékesszóló arckifejezéssel válaszolt, jelezvén, hogy ezt ugyan nem hiszi el. – Ezek a te őrült meséid! – mondta rosszallóan, pedig mindig boldogan hallgatta a férfi szavait, akármilyen abszurd témáról mesélt is. – Insallah, hogy sose juss ilyen helyre! Sokan megpróbáltak már átjutni azon a síkságon, de Al Djumsjab, az erg gyászos lehelete, amely elszakítja egymástól a társakat, és pusztulást hoz a karavánokra, mindenkit elnyelt. Csak a fehérre égett csontjaik maradtak belőlük, szellemeik a Kel Aszuffal kóborolnak a pusztaságban, és az égből hullott vasszívekkel labdáznak.
Mariata akkor úgy gondolta, mindez csak Amasztán költői fantáziájának újabb terméke, de most arra is emlékezett, hogy egy másik alkalommal azt kérdezte tőle, elhiszi-e, hogy az égen fénylő minden csillag egy halottnak a lelke – úgyhogy eldobta a követ, fölállt, és igyekezett a lehető leggyorsabban kiérni a mennykövekkel teli vidékről. A rettegés egy pillanatra sem hagyta el. Másnap, miközben egy meredek dűnén próbált fölkapaszkodni, megbotlott, elesett, és legurult a lejtőn. A bal kezében égető fájdalmat érzett. A tenyere közepébe, ahol egy hosszú, egyenes vonal húzódott, olyan mélyen befúródott egy tövis, hogy nem is látszott belőle semmi, csak egy sötét vércsepp mutatta a helyét. Mariata felfelszisszenve próbálta körbenyomkodni a szúrás helyét, de nem jutott semmire. Aztán a késével próbálta kipiszkálni, de a tövis csak még mélyebbre fúródott. Legszívesebben sírva fakadt volna fájdalmában és kétségbeesésében, de csak száraz, égető sajgást érzett a szemében. Másnapra földagadt a keze, vörös, párnaszerű duzzanatok keletkeztek a seb körül. Ahogy lépett, úgy lüktetett a keze, és olyan nehéz volt, mintha mennykövet cipelne. Kis idő múlva már úgy érezte, hogy egész lényének az a fájdalom a legközepe, akár egy fölnyílt, pulzáló, másik szív, testének többi része pedig olyan anyagtalan, mint egy füst nélküli tűz, amely valami mágikus módon emberi formát öltött, de amely bármelyik pillanatban el is enyészhet a levegőben, amint megtörik a varázs. Mire az oázis föltűnt a szeme előtt, szinte a delírium határára jutott, alig tántorgott, azt hitte, csak álnok tréfát űz vele a sivatag, délibábot mutat neki a puszta semmi helyén. De minél közelebb ért, annál élesebb lett a kép, szinte bántotta a szemét a pálmák zöldje a végtelen sok vörös és barna után. A víz tükörként mutatta az égboltot, olyan rezzenetlen volt, mintha valami tömör anyag lenne. Aztán váratlan élességgel, mintha hallucinálna, önmagát látta meg, amint a vízbe meríti égő kezét, mintha csuklóban véget ért volna a karja; a hűvös érzés olyan hasító gyönyörként hatott, amely vetekedett az Amasztánnal átélt legédesebb pillanatokkal is. Képzelet és valóság egyetlen hosszú,
ájult zuhanásban olvadt össze. Csak akkor tért magához, amikor inni kezdett, mert az már nem gyönyör volt, hanem gyötrő, heves fájdalom. Olyan száraz és merev volt a torka, hogy nem tudott nyelni, csak fuldoklott, hörgött, öklendezett. Nagy nehezen sikerült innia egy keveset; aztán, mint egy élettelen tárgy, a csomagjait vonszolva bemászott az árnyékba, és a hűvös sötétségben elaludt. Hangok ébresztették, megriadt, rémülten fölült. A vízparton három teve ivott éppen, szétterpesztett lábbal, nyakukat nyújtogatva, az oázis másik végében pedig három ember a vizestömlőket töltötte újra. Úgy tűnt, Mariatát nem vették észre; porlepte, sötét ruhájában, fekete tömlőivel jól belesimult az árnyékba. Énjének egyik fele szívesen megszólította volna az idegeneket, segítséget kért volna tőlük, de a másik felében győzött az ösztönös óvatosság. Visszafeküdt a pálmagyökerek közé, figyelt és várt. A férfiak közül ketten lerogytak a pálmák között a földre és elnyúltak, a harmadik türelmetlenül toporogva próbálta indulásra bírni őket, sikertelenül. Végül ő is leült, nekitámaszkodott egy fának, és mintha elaludt volna, Mariata azonban ennek ellenére nem mert megmozdulni. Amikor leszállt az este, a férfiak tábortüzet raktak, teát és ennivalót készítettek maguknak. A szállongó illatfoszlányok az itató mozdulatlan víztükre fölött eljutottak Mariatához is, a gyomra görcsbe rándult és meg-megkordult a szagtól. A tevegyomortáskából elővett egy darab húst és rágcsálni kezdte, közben sóvárogva gondolt a zöld tea és a cukor ízére. A fickándozó lángok megvilágították a férfialakokat: ketten ahaggari módra megkötve viselték a fejkendőjüket. Ez adta a bátorságot Mariatának, hogy közelebb csússzon hozzájuk. Óvatosan araszolt előre a megbarnult levelű, lehullott ágak között, egészen rejtekhelye széléig, onnan hallgatózott. A harmadik férfi, akinek fején lazára volt hagyva a kendő, rosszkedvűnek látszott. Képtelen volt nyugodtan ülni, társai komótos nyugalma szemlátomást dühítette.
– Nem értem, miért kellett itt megállnunk! – ismételte. –Elvégre én fizetem magukat, azt kéne tenniük, amit mondok! A két elkendőzött arcú közül a magasabbik lassan feléje fordult. – A tevék hullafáradtak, meg mi is azok vagyunk. Mariata majdnem fölkiáltott örömében. Fölismerte a hangot: Azaz volt az, a bátyja. – Lehet, hogy még mindig előttünk jár, hátha egy rövidebb úton megy! Azaz sóhajtott egyet. – Rövidebb út nincsen. Minden utazó tudja, hogy errefelé az Oázisok Völgye az egyetlen biztonságos útvonal. Aki erről letér, arra gyors halál vár. Mbarek Ait Ali, a hentes maga elé kapta mindkét kezét, mintha a gonoszt akarná távol tartani magától. – Allah ne adja, hogy így legyen, kár lenne elveszíteni egy ilyen hamvas barackot. Ekkor a másik elkendőzött arcú alak fölpattant, és dühösen homokot rúgott a tűzre. Mozdulata elfojtott indulatokra vallott. – Olyan ez az egész, mintha egy vadnyulat hajszolnánk. –Hangja mutáló kamaszhang volt, a gyermek- és férfikor határán. Mariata öccse volt az, Baye. – Vagy a vihar tüntette el a nyomait, vagy valami varázslattal ő rejtette el őket – szólt a hentes. – Az én nővérem nem boszorkány, akármit is mond az apám felesége. – Akkor hol van? Fölszívódott a levegőben, vagy szárnya nőtt? Douirában látták utoljára, azzal a toprongyos öreg kereskedővel. – Lehet, hogy aztán különváltak. – Vagy gyorsabbak voltak nálunk – makacskodott a hentes. – Akárhogy is van, én meg akarom találni. Nem mehetek vissza nélküle, mindenki rajtam röhögne. Még egy vagy két nap, higgyék el. Megyünk tovább befelé, a sivatagba.
Azaz összenézett Bayével, de egyikük sem szólt. Végül Baye csóválni kezdte a fejét. – A nővérünk mindig el volt kényeztetve, ki van zárva, hogy a sivatagban kóboroljon. Szerintem már rég visszament Imteghrenbe, eszi a kuszkuszt és nevet a markába. Hagyjuk ezt a fenébe, semmi értelme. – Már így is túl messzire jöttünk, főleg azért a pénzért, amit maga adott. Aztán ha még az Algériai Hadsereg is elkap minket, abban nem lesz köszönet – tette hozzá Azaz. – Úgy tudtam, hogy maguk nomádok tojnak a határokra! – vigyorgott gúnyosan a hentes. – Azért a fejére vigyáz az ember – felelte Azaz higgadtan. A hentes a hatalmas öklével belecsapott a tenyerébe. – Esetleg fölemelem az árat száz dirhammal, hátha akkor bátrabbak lesznek. Azaz nemet intett. – Nem a pénzről van szó. Tartalékunk sincs több, hogy továbbmenjünk. – Olyan arccal nézett a hentesre, amit Mariata jól ismert. Azaz már háromévesen is akaratos gyerek volt; dühödt sivalkodása messze a táboron túlra elhallatszott, mégha csak valami ruhát akartak is ráerőltetni. A két férfi farkasszemet nézett egymással, végül a hentes fordította el a tekintetét elsőnek. – Azt hittem, az is számít, hogy a nővérüket megmentsék, hogy ne gyalogoljon a biztos halálba. Azaz tiszteletlenül hátat fordított a hentesnek. – Van annál rosszabb is a világon, mint meghalni a sivatagban – mondta halkan. Szavait csak Mariata hallotta. Később, amikor a férfiak már aludtak, a közelükbe lopózott, fölkapta az egyik élelmiszeres taszufrát, belekotort, és előhúzott egy datolyás zacskót. Elmondhatatlanul édes volt a datolya, Mariatának az első harapástól hasogató fájdalom sugárzott szét az állkapcsából.
De nem tudta megállni, az egészet befalta. A ragacsos magvakat a ruhájába gyűjtötte, hogy majd a pálmagyökerek között elrejti őket. Rövid időre az is megfordult a fejében, hogy ellopja az egyik tevét, de tudta, hogy a testvérei kiváló nyomkeresők, egykettőre rátalálnának, és hiába lenne minden együttérzés, kötné őket a megbízatásuk, amiért pénzt kaptak a hentestől, és az apjukra sem akarnának szégyent hozni a szószegéssel. Ráadásul most újra láthatta kérője durva vonásait, erőszakosságát, ami csak megacélozta elszántságát: menjenek, amerre akarnak, de nélküle. Lehet, hogy halálos veszélyben forog, de a hentesnél még ez is jobb. Másnap reggel csak lassan szivárgott föl a fény a horizontra, először tompán, szürkéskéken, aztán tüzes, narancssárga izzással, ami fokozatosan halványodott és szétáradt az imént még éjszakai égen, egyenként oltva ki a csillagokat. Azaz kelt föl elsőnek. Letekerte magáról a pokrócot, és egyenesen az élelmiszeres tarisznyákhoz lépett. Fölemelte azt a taszufrát, amelyikben a datolya volt, és gyanakodva méregette. Most már Baye is ott állt szorosan mögötte. Lehajolt, szemügyre vette a talajt, aztán fölnézett a bátyjára. Azaz bólintott, és a szájára tette az ujját. Mindketten visszanéztek a horkoló Mbarek irányába. Aztán Azaz a lábával beletúrt a homokba, mintha el akart volna simítani valamit. Fölemelt egy másik taszufrát, és a legközelebbi pálmafa árnyékába rejtette, közben ide-oda, tekingetve. – Ha fölébred, mondd azt neki, hogy az egyik teve elkóborolt éjszaka – mondta –, én elmentem megkeresni, és ha megtaláltam, jövök utánatok. A hegyekben várjatok meg, a kék köves vádinál, délre ott leszek. – Az ajkánál fogva oldalra húzta a teve fejét, egyik lábát átvetette a hátán, majd fölállította. – Ha mégsem, akkor ne várjatok. – Pár pillanattal később a teve és utasa már el is tűnt szem elől. Baye megvakarta a fejét, aztán hozzálátott a teafőzéshez. A hentes nagy morgolódással vette tudomásul, hogy tényleg visszafordulnak, ráadásul egy tevével megfogyatkozva, de egy óra
múlva mégis elindultak. Mariata egyedül maradt az oázisban. Igaz, nem sokáig. Teveháton ülő, magányos figura bukkant elő a távolból. – Mariata! – kiáltozott. Mariata nem felelt, nem is jött elő a búvóhelyéről. Azaz az itató széléhez irányította a tevét, hogy az állat ihasson. A kulacsát is megtöltötte, és hosszan kortyolta a vizet. – Tudom, hogy ott vagy – mondta halkan. – Reggel láttam a lábnyomaidat a csomagjainknál, és a datolyánk meg eltűnt. Hacsak egy majom el nem lopta a húgunk piros bőrszandálját, a faragott csattal. Mariata fölállt és kilépett a napfényre. – Nem megyek vissza veletek, ne is próbálj rávenni. – Hangja, mely valaha olyan édesen szólt, hogy felnőtt férfiaknak is könny szökött a szemébe, ha énekelni hallották, most harsány varjúkárogásnak hallatszott. Azaz rámeredt a toprongyos alakra. – Nem bánt jól veled a sivatag, húgom. – Még mindig jobban, mint ahogy a hentes bánna velem. – És a gyerek? Ez volt az első alkalom, hogy Mariata testvérei tudomásul vették a terhességét, Imteghrenben annak idején inkább oda sem néztek, és szót sem ejtettek a dologról. Mariata a hasára tette a kezét, a gyermek pedig, szinte végszóra, nem is egyet, hanem kettőt rúgott. Mariata elmosolyodott, lenézett a hasára, és döbbenten látta, milyen vékony a csuklója, mennyire csont és bőr a keze. Tudta, hogy a ruhája alatt ugyanígy kiállnak a bordái, a medencecsontja. Ha most látná őt, mit szólna Amasztán, aki valamikor a cinkos hold fényében vetkőztette, és testének lágyan fénylő, dús idomait simogatta? Mindent lefoszt róla a sivatag, egyik réteget a másik után, ahogy a farkashagyma héjait szedi le a javasember. Belőle is csak a vékony zöld csonk marad hamarosan. – Jól vagyunk mind a ketten – felelte. – És hová akarsz menni?
– Haza. Hogy a gyerekemet otthon, a Kel Ahaggar földjén szüljem meg. – Az Ahaggarig nagyon hosszú az út, húgom, és te egyedül vagy. Két embernek hátha több esélye lenne… – Már ketten vagyunk – mosolyodott el Mariata, meghatotta ez a félig megfogalmazott ajánlat. – Menj vissza a társaidhoz, és ne szólj semmit rólam. Azaz megfogta a teve kötőfékét, és Mariata felé nyújtotta. – Tessék. És ott, a pálmafán van ennivaló is. Apánk is így akarná, ha itt volna. Egy nőt, aki a Fátyol Leánya, senki nem kényszeríthet olyan férjhez, akit ő nem akar. Mariata szemét elfutotta a könny. Lehajtotta a fejét, hogy a bátyja ne lássa. – Nem fognak megbüntetni a tevéért? A bátyja hangjából kihallotta a mosolyt. – Az nem számít. Kelet felé, nem messze innen van egy út, arra rá ne térj: Timimoun és Tindouf felé katonai autók járőröznek. Csak az irányt próbáld jól észben tartani. Éjjel kelj át az úton, a Tidikeltalföld felé, ott meglátod a háromszarvú hegyet; utána három napig csak keletnek haladj. Amint alkonyatkor föltámad a szél, fordítsd bele az arcodat, és menj. A bal vállad fölött fog megjelenni a Vezető, és mindig előtted halad majd. Azokban az órákban, amikor nem látszik, figyelj arra, hogy az Északcsillag mögötted, a Leányok pedig mindig előtted legyen. Találsz majd itatókat is arrafelé, de csak ritkán. Végig fölfelé kell menned az emelkedő vidéken: az emelkedést kövesd, és elérsz Abalessába. A tevét Takarnának hívják. Nagyon kedves állat, de néha nagyon önfejű tud lenni. Jó társad lesz. Takarna volt a neve annak a szolgálónak, aki az ősüket elkísérte a sivatagba. Mariata fölkapta a fejét. Micsoda pokoli iróniát hordoz ez a név, és milyen szép ajándék ez a hirtelen ötlet a bátyjától! Csorogtak az arcán a könnyek. – Tin Hinan büszke lenne rá, hogy ilyen férfiutódai vannak. – Úgy vette át Azaztól a kötőféket, mintha mostantól az kötné össze az
élettel; a kötél súlyos volt, mégis jólesett megfognia. – És ilyen női utódai. Összeérintették a kezüket, aztán Azaz sarkon fordult és elindult, szálfaegyenes volt a háta, a karja szabadon lengett. Pár pillanat múltán már ott sem volt, egyre kisebbedő alakja sebesen haladt a tájban. Három napig maradtunk a táborban, végig fütyült köröttünk a homokvihar, elképzelhetetlen volt, hogy bármerre is elinduljunk. Bizarr ezt kimondani, de ezek voltak életem talán legszebb napjai. Kettesben hagytak Taibbal, amit bármely más pillanatban klausztrofóbiás kényszerhelyzetnek tekintettem volna, de most mintha fölszabadultam volna az egész felnőttéletemben rám nehezedő félelem és tartózkodás súlya alól. Talán a sátor félhomálya is segített: tökéletes helyszín volt a vallomáshoz és a fölfedezéshez. Hanyatt feküdtünk, bámultunk a félsötétbe, és azokat a kérdéseket tettük föl egymásnak, amelyeket olyan embertől szokás kérdezni, akiről tudjuk, hogy fontos szerepe lesz az életünkben. Abszurd volt az egész, de telve emberi mélységgel. Én megkérdeztem Taibtól, miért nem nősült meg eddig, hányszor volt szerelmes, és mi siklott félre; hisz-e a túlvilágban; akart-e már gyereket valakitől; tanult-e azokból a hibákból, amelyeket elkövetett az életében; mi a legjobb vicc, amire emlékszik. Ott feküdtünk egymás mellett, de nem értünk egymáshoz, nevettünk, motyogtunk, el-elszundítottunk. Ő a londoni életemről, a gyerekkoromról kérdezett, én meg meséltem neki a kerti sátramról, a háborús játékainkról, amikor félmeztelenül rohangáltunk és botokkal verekedtünk. – Milyen vad kis lény voltál – mondta mosolyogva. – Igen, az voltam – feleltem halkan. – Régen volt. – De a vadság a vadsághoz vonzódik, Izzy Látom a szemedben, amikor a sivatagot nézed: éned vad része még mindig a vad helyeket szereti. Ezért mászol, nem? Marokkóba is ezért jöttél, ugye?
Nem, én ezt nem egészen így gondoltam, de igaza volt, a maga módján. – Egy doboz miatt jöttem ide. – Doboz? Elmagyaráztam neki, hogy apám mit hagyott rám, és mit találtunk a dobozban, amikor Eve-vel kinyitottuk. Hirtelen fölültem, mint akit fölrántottak. – Eve! Tágra nyílt szemmel fordult felém. – Mi? Mi van? – Eve! Halálra aggódja magát. És mozgósítja miattam az egész marokkói rendőrséget! – Beletúrtam a táskámba a mobilomért, megtaláltam, őrjöngve nyomkodtam a billentyűket. – A francba! – Le volt merülve. Dühösen, magamról megfeledkezve odavágtam a sátor falához, kellemetlen puffanó hang hallatszott, ahogy a telefon nekicsapódott a vászonnak. Taib szó nélkül benyúlt a zsebébe, és felém nyújtotta a mobilját. Elképesztő volt, hogy még itt, a világ legnagyobb pusztaságában is volt térerő, igaz, nem sok. Háromszor kellett nekirugaszkodnom, mire sikerült benyomkodnom Eve számát. Csöngött, csöngött. Végül megszólalt egy hang, nagyon távolról. – Ki az? – Én vagyok az, Eve, Izzy. – Izzy, hol a nyavalyában vagy? Korábban még csodálkoztam rajta, hogy fogva tartóink nálunk hagyták a telefonjainkat. De ekkor rájöttem, hogy fölöslegesen csodálkoztam. Mert mit mondhattam? – Jó kérdés. Gőzöm sincs. Valahol a Szahara kellős közepén. Taib is hallotta, ahogy Eve kiabálni kezdett. Eltartottam a fülemtől a telefont, vártam, hogy lehiggadjon, aztán a lehető leggyorsabban és legtömörebben elmondtam neki, mi történt velünk. – Elraboltak? Jézusom, Izzy! Most mit csináljak, telefonáljak a követségre?
Igyekeztem végiggondolni, mit válaszoljak erre, amikor egy férfi bújt be a sátorba, meglátta, hogy telefonálok, kikapta a kezemből a mobilt és kinyomta. Valamit odavakkantott az agresszív hangzású nyelvén, amiből csak a vek moát tudtam kivenni; de intett a fegyverével, és az félreérthetetlen volt. Tétován Taib felé fordultam. – Menj vele – csak ennyit mondott, de olyan szemekkel nézett rám, hogy a hajam tövéig elöntött a forróság. Úgy tűnt, mintha csillapodott volna a vihar. A levegő még mindig szürkéssárga volt a szálló homoktól, a szél egész zátonyokat hordott a sátrak falához, és még mindig csikorgott a fogam alatt a homok, de éreztem, hogy már lehet lélegezni. Követtem az őrt, a legnagyobb sátorhoz, amely fekete volt és ugyanolyan alacsony, úgyhogy ott is mélyen le kellett hajolni a belépéshez. Odabent a parancsnok teljes hosszában elnyúlva, fél könyékre támaszkodva hevert egy gyékényen. Ha nem olyan kopár a környezet, a viselkedése alapján egy valahai császárra vagy hadvezérre is gondolhatott volna az ember. A poros egyenruhát, amelyet elfogásunkkor hordott, most hosszú, sötét köntösre cserélte, alatta bonyolult fehér mintákkal hímzett, bő vászonnadrágot viselt, barna lábfeje csupasz volt, lábujjai hosszúak és csontosak, talpa széles és erőteljes, mint egy gyereknek, aki ritkán hord cipőt, a fejét pedig most is teljesen eltakarta a törzsi kendő, csak a két sötét, csillogó szeme látszott. Mellette, egy alacsony, kerek kisasztalon két gőzölgő pohár, egy ütött-kopott kék bádog teáskanna, lepénydarabok és egy tálka olaj állt. Intett, hogy üljek le, mire én ügyetlenül térdre kuporodtam. – Na, szóval, a franciák azt mondják, hogy maga brit állampolgár, a britek meg azt, hogy francia. – Úgy tűnt, ezen kitűnően mulat. A szabad kezével felém tolta az egyik teáspoharat, és csak ekkor vettem észre, hogy a másik kezében nem mást, mint egy hiper-szuper műholdas mobilt tart. – A jelek szerint senki nem tart igényt magára, Isabelle Treslove-Fawcett. – Ezekkel a szavakkal odalökte az
útlevelemet, a lehető legmegvetőbb gesztussal, mintha azt mondaná: most aztán láthatod, mennyit ér ez. Az útlevelet zsebre vágtam, bár az adott helyen annál haszontalanabb dolog aligha lehetett nálam. Nem volt mit mondanom, fölemeltem a pohár teát és arra összpontosítottam, de olyan édes és erős volt, hogy majdnem kiköptem. – Nem baj. Ez hozzátartozik a játékhoz. Én bemondom a magamét, ők időhúzással próbálnak hárítani, közben megpróbálják kideríteni, hol vagyunk, és mi legyen a következő lépés… régi játszma ez. Úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket a dolog, de biztos lehet benne, hogy fűhöz-fához kapkodnak, és reménykednek, hogy nem szólalunk meg a médiában. Felém lökte a lepényes kosarat, és csak percek múlva szólalt meg, miután mindketten lenyeltünk pár falatot. Nagyon érdekes volt, ahogy a kendője alá tolta a kenyeret, és elfordította a fejét, amíg rágott, mintha valami intim dolgot művelt volna, amit nekem nem illik látnom. Egyszer csak búgni kezdett a műholdas telefon, fölvette, figyelmesen hallgatott, majd válaszul kurtán dörmögött valamit, aztán kinyomta a telefont, és fölpattant. Kikiabált az őröknek. A békéből és nyugalomból egy csapásra zaj és futkosás lett. Mint egy erős és jól szervezett forgószél, a férfiak lebontották a sátrakat, és mindent fölpakoltak a járművek tetőcsomagtartóira. Engem nagy hirtelen begyömöszöltek a Touaregbe, még körbepillantani sem volt esélyem, fogalmam sem volt, hol van Taib, és máris a kátyús sivatagi úton száguldottunk, méghozzá minden autó másfelé. A parancsnok a gyilkos terepen is biztosan irányította az autót, egyik kezével fogta a kormányt, a másikban a telefont, amelybe parancsokat kiabált. Hatalmas porfelhőben, ide-oda farolva hatoltunk előre a puha homokban, aztán már egy síkság kavicsos talaján döngettünk, a fölverődő kövek nagyokat csattantak és döndültek az autó alján és oldalán, mintha golyózáporba kerültünk volna. Szegény autó, gondoltam a nyugati agyammal, ettől biztosan tönkremegy a
szép fekete fényezés. Egy pillanatra ostoba módon még örültem is, hogy nem az enyém az autó, ám ezt a gondolatot félbeszakította a fejünk fölött fölhangzó, fülsiketítő robaj: egy álcázott szárnyú, alul fakó színű katonai repülőgép húzott el fölöttünk, és egy szempillantás alatt el is tűnt a távolban. A csempész arcára zord vigyor ült ki, a szemét legyezőszerűen körülvevő ráncok barázdákká mélyültek. – Haha! Azt hiszik, megijedünk a gépeiktől? Amíg maga velünk van, úgyse mernek megtámadni. Képzelje el, milyen rossz publicitás lenne nekik! Kis szünetet tartott, mintha azzal is alá akarta volna húzni, hogy ő durva sivatagi ember létére is tisztában van a publicitás fogalmával, majd négykerék-meghajtásba tette az autót. Egy kiszáradt, meredek folyómederben fölhúzatta a kocsit a dombtetőre, és csikorogva ráfordult egy hajladozó tamarisz-kuszfákkal szegélyezett, szilárdabb talajú útra. – Persze, ha bármi történne magával, úgyis minket okolnának. A terroristák kegyetlenül meggyilkolták, ez lenne a szöveg. De nekünk is megvannak ám a szimpatizánsaink a médiában. – Ravaszság villant a szemében. – Magának van újságíró ismerőse, Isabelle? Rámeredtem. – Nekem? Nincs. – Se a Timesnál, se a BBC-nél, senki? A Le Monde-ná\ se? – erősködött tovább. Gyámoltalanul széttártam a karom. – Én más körökben mozgok. – Nem is érdekes. Maga is ki tud rakni valamit a BBC honlapjára: a következő táborhelyen föltölthetünk pár fotót magáról. Olyan öntelten beszélt, hogy reflexszerűen megmakacsoltam magam. – Maga elrabolt minket a barátommal együtt, ellopta az autóját, isten tudja, hová visz minket, hogy képzeli, hogy még segíteni is fogok?
– Ha majd meglátja, amit mutatni akarok magának, mindent meg fog tenni, hogy segítse az ügyünket. – Kész tényként mondta, amit mondott; én csak csóváltam a fejem, és néztem a zötykölődő tájat, igyekeztem nem kinevetni őt. De valahogy elpárolgott a dühöm. Ahogy szívott be bennünket a sivatag, azt vettem észre, hogy tulajdonképpen már nem érdekel, hová visznek és mi fog történni velem. Kikerültek a dolgok a kezemből, nem tehettem semmiről. Nem éreztem már a fenyegetettséget, nem voltam ideges; nálam sokkal hatalmasabb erők uralmában voltam, és ezt egyszerűen elfogadtam. Megadtam magam a lehetséges végkifejletnek, és ettől olyan nyugalom költözött belém, amilyet még sohasem éreztem. Milyen különös: az ins’alla-mentalitás ragályos volna? Ha igen, akkor jókora dózist kaptam. Taib nagyanyja nagyon dühös lett volna rám. Taib: alighogy eszembe jutott, belül máris elmosolyodtam. Ez vajon mitől lehetett? Egy idő után lapos, homokos síkságra értünk, kerek fekete kövek és egy-egy széles koronájú, magányos fa tarkította a látványt. Az egyik ilyen fa alatt álltunk le az autóval, és kiszálltunk a dögletes hőségbe. A hátsó ülésen utazó két őr elment könnyíteni magán, én is követtem a példájukat, egy terebélyes akáciafát választottam ki magamnak, diszkrét távolságra az autótól. Visszatérve azt láttam, hogy a parancsnok fölemelte a földről az egyik követ. Fesztelenül felém dobta, mint gyerek a labdát, én elkaptam, és rögtön majdnem el is ejtettem, mert sokkal nehezebb volt, mint vártam. Forgattam, nézegettem a rozsdás, lyukacsos felületet. – Ez egy meteorit, de az embereim mennykőnek hívják – mondta. – Állítólag nagy szerencsét jelent. – Ha eltalálja az embert, az nem olyan nagy szerencse – jegyeztem meg, mire elnevette magát. – Hohó, Isabelle Treslove-Fawcett, maga igazi tuareg! Még a legrosszabb helyzetben sem veszíti el a humorát. Tuareg. Ez miért nem jutott eszembe? Nem is tudom, mit gondoltam egész idő alatt; azt hittem, hogy a kendő nem a kultúrája
miatt volt végig a fején, hanem mint álarc, ami mögé egy bűnöző el akar rejtőzni. Megint érdeklődve néztem rá, igaz, közben valami rossz érzés is ébredt bennem. Amikor Taib a tuareg őseit emlegette, az egészet olyan bájosan egzotikusnak találtam, de most hirtelen bevillant az egész véres történet, amelyről anyámtól hallottam. 1881ben Flatters ezredes vezetésével egy francia katonai egység érkezett az algériai Ahaggarba, egy esetleges transzszaharai vasútvonal kijelölése céljából, akiket brutálisan lemészároltak, miután a tuaregek a hegyekben, félúton a bennszülöttek és a sivatag között becsalták őket egy rejtekhelyre, s ott mind egy szálig megölték őket. A következő, már fölkészültebb, úgynevezett Lamy-Foureau expedíció ellen négyszáz tevés tuareg indított vakmerő támadást. Kartácstűzzel söpörték el őket, amíg valamennyi teve és valamennyi harcos el nem bukott. Gyerekkoromban mindig úgy képzeltem el őket, mint a sziú vagy a cseroki indiánokat, amint bátran, de teljesen esélytelenül küzdenek a modernitás és a „haladás” ellen; és mivel a filmekben is mindig a rézbőrű indiánok pártján álltam, nem a cowboyokén, a lelkemben a tuaregeknek drukkoltam az erőszakos franciákkal szemben, szerettem volna meghódítani, megszelídíteni magamnak azt a vad világot, ahogyan anyám is ugyanezt szerette volna tenni velem. De visszanézve el kell ismernem, hogy mindig volt valami baljóslatú is a sivatagi harcosokban: valami hűvös könyörtelenség, amelyben semmi más nem számított, csak a szabadság és a becsület, ahogyan ők elképzelték. És most én is bele voltam keveredve az ősi világ és az új világ közti évszázados konfliktusba, a kellős közepébe, mint valami zálogtárgy. Az ins'allah-érzés, amelyet, mondjuk, egy órával korábban éreztem, egyre jobban elszivárgóit belőlem. – Maga tudja a nevemet – mondtam némi hallgatás után –, de a sajátját nem közölte velem. Megtenné ezt a szívességet? – Vannak, akik Fenneknek hívnak, ami a sivatagi róka neve, mások meg Tacheltnek, az pedig a szarvasviperáé – mondta, amitől egyáltalán nem éreztem nyugodtabbnak magam.
– Nincs valamilyen személyesebb neve? – kérdeztem, mert egyszer olvastam valahol, milyen fontos a túszok számára, hogy valami érzelmi kapcsolatuk is legyen a fogvatartójukkal, hogy ne pusztán foglyoknak láttassák magukat, hanem emberi lényeknek, mert így kisebb az esélye, hogy hidegvérrel megölik őket. – A Kel Tamacsek-nevemet nem árulom el, már hosszú ideje semmi hasznát nem veszem. – Biztosan szégyelli, ugye? – jegyeztem meg merészen, talán túl merészen is, mert láttam, hogy mérgesen fölkapta a fejét. – Szégyellem? Soha. Egy tuareg rendíthetetlenül büszke a származására, és a származásunkat a nevünkben hordjuk. Az én büszkeségem érintetlen, bármilyen megaláztatások érték is a népünket, viszont a nevemet és az örökségemet megtartom magamnak. Eleget szenvedett a törzsem, nem akarom, hogy újabb üldöztetésnek legyenek kitéve miattam. Nem volt kétséges, hogy fájó pontra tapintottam. – Üldöztetésnek? – csodálkoztam naivan, hiszen ki tudna üldözni egy nomád sivatagi fajt, akik szinte semennyi ideig nem maradnak ugyanazon a helyen, tehát kiszámíthatatlanul mozgó célpontnak lehet csak tekinteni őket. A parancsnokra néztem, magyarázatra várva, de tekintete távoli volt, fájdalmas és keserűséggel teli, aztán el is fordult tőlem, szólt az embereinek, hogy hozzanak vizet nekem. Pár perc múlva már újra az autóban voltunk, és hamarosan két másik jármű is csatlakozott hozzánk, konvojban haladtunk tovább, szinte repültünk a homokon át, mint a tornyosuló hullámok között suhanó, sebes vitorlások. Este álltunk meg legközelebb. Én addigra már el-elszundítottam, közben a fejem kényelmetlenül az ablakhoz szorult. Amikor fölriadtam, teljes sötétséget láttam, amelyben itt-ott kis tüzek parázslottak. Ez egészen másmilyen táborhelynek tűnt, mint amilyenről reggel elindultunk. Vidáman csaholó kutyák futottak felém, és mindenütt emberek voltak, köztük feltűnően sok gyerek, akik a későinek tűnő óra ellenére vígan futkároztak fel és alá.
Meglepetésemre nőket is láttam, bár ők nem jöttek a közelembe. Kiskecskék panaszos hangját hallottam, az anyjukat hívták, akiket elválasztottak tőlük, hogy a tejük megmaradjon. Hogy ezt honnan tudtam – márpedig tudtam, teljes bizonyossággal –, arról fogalmam sem volt, de éreztem, hogy beleborzongok. A Róka őrei egy félreeső sátorhoz tereltek, a bejáratnál üdvözölték egymást a lakókkal, aztán félreálltak és betessékeltek. Jószerével négykézláb csúsztam be, így nem mondhatni, hogy előkelő tartásban esett meg első találkozásom a tuareg nőkkel. Csak néztem őket, ők is néztek engem, mindkét fél azt méregette, milyen furcsán néz ki a másik. Én a tafraouti, tetőtől talpig feketébe öltözött, arcukat szemérmesen rejtő nőkhöz voltam szokva, akik soha nem néztek a szemembe, mert idegen voltam. Ezek a nők azonban őszinte kíváncsisággal néztek rám, s amikor ezt észrevettem, elvigyorodtak és csiripelni kezdtek, ékszereik megzörrentek és megvillantak a gyertyafényben. Sorban ültek, mintha a Három Életkort jelképező figurák lennének egy középkori festményen: egy gyönyörű fiatal lány, egy érett középkorú nő és egy nemesen karvalyorrú banya. Talán rokonok lehettek, olyan fesztelennek tűntek egymás társaságában; kíváncsi lettem volna, engem hová tesznek a gyűrött és nyilván mocskos vászon-ingemben, a dizájner-farmeremben, drága szandálomban, a Longines órámmal és az észrevehetetlenségig diszkrét fülbevalómmal. Az ő fülbevalóik hatalmasak és föltűnőek voltak, nagy, szigorúan mértani alakú ezüsttömbökkel; elég kényelmetlen viseletnek látszottak, de ezek a nők úgy hordták őket, mintha tollpelyhek lettek volna. És mindhármukon sok-sok, az enyémhez hasonló amulett volt, tucatnyi változatban: sötét szoknyájukra, színes, hímzett blúzaikra, bonyolult fejkendőikre tűzve, vagy, mint nekem, egy zsinegen vagy bőrfonaton a nyakukba akasztva. A kezem rögtön elindult a saját nyakbavalóm felé, amely jól el volt bújtatva az ingem alá. Az ujjbegyeimmel éreztem, ahogy kalapált a szívem, mintha a bensőmben valami már az agyamat
megelőzve tudta volna, hogy valami igazán jelentős dologba botlottam, valamibe, ami az egész életemet meg fogja változtatni. Megfogalmazatlanul is azt éreztem, hogy a sors és a körülmények összejátszása sorsdöntő ponthoz juttatott, a rejtély leglényegéhez; én pedig rájöttem, hogy bár ez a valami reszketve várja, hogy megmutatkozzék előttem, én félek tőle, félek megtudni, hogy mi az. Énem egyik fele legszívesebben azonnal előkapta volna az amulettet, és fölmutatta volna ezeknek a jelképszerű nőknek, mégsem vitt rá a lélek. Udvariatlanság lett volna, hirtelen, elsietett gesztus, elvégre ez az első találkozásunk volt, s az idő is későre járt. Inkább hagytam, hogy helyet csináljanak a pár centi magas, kötéllel megerősített ágyon, amelyen színpompás gyapjútakarókból állt a derékalj; egy pillanat, és már be is takartak, én pedig már csúsztam bele az álomba, pedig szinte még le se tettem a fejem, a gondolataim szertefolytak, az izmaim mintha elolvadtak volna, az érzékelésnek csak az a tétlen, nyugodalmas szintje maradt meg, amely olykor mindennél élesebb lehet. A halkan elsuttogott szavakból egy pillanatig csak foszlányok értek el hozzám, mintha szélben szálló hangok lettek volna, levelek zizzenése vagy apró hullámok neszezése, aztán úgy tűnt, összeállnak a hangok, és azt a szót hallottam újra és újra: Lallawa. Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, a levegő tele volt fénnyel, és egyedül voltam a sátorban. Kéjesen nyújtózkodtam, a végtagjaimat különösen ernyedtnek éreztem. Évek óta nem aludtam ilyen jót. Kiléptem, körbenéztem. Egy száraz völgyben voltunk, amelybe a már nem létező folyó széles, lapos sávot vájt, s ezen a sávon mindenfelé emberek és sátrak voltak, több tucat sátor, és talán több száz ember. Öreg férfiak, akiknek batyunyi turbánjai és lengő köntösei alatt is jól látszott a csontsovány bokájuk, a kiálló csontokon megfeszülő vékony bőrük. Fölpüffedt hasú, nagy szemű gyerekek, az egy vagy két hosszú copfjuktól eltekintve kopaszra borotvált fejjel. Öregasszonyok, akik a nyílt tűzön, lábasokban fövő ételre vigyáztak, fiatalabb nők, akik nagy famozsarakban ritmikusan püföltek valamit.
Robajlást hallottam a hátam mögül, porlepte teherautókat láttam, ahogy libasorban közeledtek. Érkezésükre a nők lerakták a mozsártörőket, fölfogták a szoknyájukat és megindultak feléjük, karcsún, egyenes tartással, méltóságukat megőrző, megfontolt léptekkel. A férfiak élelmiszeres zsákokat adogattak le nekik – gabonát, rizst, legalábbis annak látszott, egy zsák zöldséget, főzőolajat, datolyát –, minden nő türelmesen várta a sorát. – Jó reggelt, Miss Fawcett. Remélem, jól aludt. Odakaptam a fejem: a tuareg főnök állt mellettem, Taibbal az oldalán, akinek tekintete rögtön az enyémet kereste, csillogó szemmel. – Hogy vagy, Izzy? Olyan boldog megkönnyebbülés volt látnom őt, hogy meg sem tudtam szólalni. Legszívesebben megérintettem volna, hogy tényleg ott van-e mellettem, de a Róka jelenléte visszatartott ettől. Abban bíztam, hogy az arcomon látszik, mit érzek. – Jól vagyok, köszönöm. – Tekintetünk egymás arcát simogatta. Végül sikerült elfordítanom a fejem és összeszednem magam. A tuareg főnökre néztem. – Mi ez a hely? – kérdeztem. – Mintha valami menekülttábor lenne. – Mondhatja annak is. Az ittenieknek tényleg menedékre van szükségük. – Elvesztették az otthonukat? – Mindenüket elvesztették. Mindenüket, illetve az életüket és a méltóságukat leszámítva mindenüket, de az éhínség és az aszály ezeket is fenyegeti. Jöjjön, szeretném, ha megismerkedne némelyikükkel. A tábor egyik szélére vitt bennünket, ahol egy korombeli nő egy lábbal és egy kézzel gyapjút kártolt. Másik karja csonkban végződött, amelyen bőrének barna színe obszcén, fénylő lilára váltott. Az arcán és a nyakán megráncosodott sebhelyeket fedeztem fel, az egyik szeme szorosan zárva volt. A Róka letérdelt, üdvözölte őt, a nő letette a gyapjút, előrenyújtotta a kezét, ujjaikkal megérintették
egymás tenyerét. Előírás és gyengédség, mindkettő benne volt a gesztusban. Aztán a nő egy kézmozdulattal leültetett bennünket – mintha egy királynő fogadta volna az alattvalóit. – Kella majd elmondja a saját történetét – szólt oda nekem a Róka. – Minket arra nevelnek, hogy soha ne panaszkodjunk és ne mutassunk gyengeséget, úgyhogy túl sok részletet nem fog hallani. Magán múlik, mennyit ért belőle. Kella hosszú, ritmikus mondatokban beszélt, szinte szavalt, a nyomaték kedvéért meg-megütögette a földet az egy kezével, hangja hol föl-, hol leszállt, fuvolázó szavait a Róka mély hangú közbevetései ellenpontozták. – Olyan törzsből származom, mely ősi legeltetési joggal rendelkezett Tamazalak körzetében. Egy nap eljöttek a katonák, és valamennyi tevénket elvették. Azt mondták, írásos fölhatalmazás birtokában rekvirálják őket. Fiatalabb férfiaink tiltakoztak, őket is elvitték a teherautóikon. Sosem láttuk őket viszont. Amikor a katonák visszajöttek, már csak mi voltunk, nők, gyerekek és öregek, mégis ütöttek-vertek minket. Azt mondták, nálunk úgy teremnek a lázadók, mint a skorpiók, ezért két kisfiút a kútba dobtak. Az unokanővérem, Mina gyerekei voltak. Hallottuk a kiáltásukat, ahogy a csontjuk tört, azóta is mindig hallom, ha lefekszem. Mi, akik túléltük a támadást, a sivatagba menekültünk a megmaradt állatainkkal. De aszály volt, az állatok sorban elpusztultak. Végül ide jöttem, alhemdulillah. Döbbenten ültem, míg a Róka köszönetet mondott a nőnek, Taib is kezet érintett vele, szemlátomást őt is meghatotta a történet. – Köszönöm – mondtam. – Merci bien és sokran. – Ő csak békésen elmosolyodott, biccentett, mintha elbocsátana minket, és újra munkához látott. A Róka ezután egy színes kendős fiatal nőhöz vezetett, aki több, sötét ruhás asszony között ült. Üdvözölték egymást, aztán a nő elmondta, hogyan vitték el a férjét a táborukból, hogyan ölték meg,
mert meggyanúsították, hogy a lázadókhoz tartozik. A Róka fordította a szavait. – Mindig ez van – mondta végül a fiatalasszony, kicsit mintha vállat is vont volna, de látszólagos beletörődése ellenére jól láttam, mennyi fájdalom volt a szemében, ahogy halott férjéről beszélt, akit a Tamjak-hegy árnyékában fölakasztottak egy fára. Elbúcsúztunk, a Róka vezetett tovább. – C'est l'enfer – mondta Taib, arca megfeszült a visszafojtott érzésektől. Ahogy a tuareg főnök mögött lépkedtünk, kinyúlt, és az ujja hegyével megérintette a kézfejemet. A lehető legfinomabb, legtitkosabb érintés volt, mégis szinte az egész karomat elöntötte a forróság. A táboron átvágva a Róka néha rámutatott egy-egy emberre. – Khabte árva, a családját az Adagh des Iforasban ölték meg. Namát elrabolták, és katonák erőszakolták meg, három hétig kómában volt, aztán magára hagyták a sivatagban, de a sivatag vigyáz az övéire; mi találtunk rá, mi hoztuk ide. Moktar egy olyan törzs fia, akiknek ősi földjét elfoglalták a franciák, amikor Arlitnál urániumot találtak; a törzs szétszóródott, nem tudták fönntartani magukat. Néhányan Algériába menekültek, de onnan kitoloncolták őket; most Bamako utcáin koldulnak. Ott sokan gyűlölnek minket. Szerintük az őseik a mi rabszolgáink voltak, de most ők vannak fölül, fordult a kocka. És hihetetlen rosszindulattal használják ki az új helyzetet. A veszteglő teherautók mögött egy poros egyenruhás, fekete turbános félszemű férfit mutatott nekünk. – Elaga a tchin-tabaradeni mészárlás egyik túlélője. – Szúrós tekintettel nézett ránk. – Tudják, mi volt Tchin-Tabara-denben? Taib még jobban elkomorult. – Valamennyire igen – felelte rekedtes hangon. – De még egyetlen szemtanúval sem találkoztam. Én nemet intettem, és nekidőltem az egyik teherautónak, egyszerre éreztem hideget és forróságot.
– Ha cikket akar írni nekünk, Isabelle, ismernie kell a történelmet – mondta a Róka, de közben nem engem nézett, hanem az ennivalóért nyújtózkodó asszonyok sorát. Mély levegőt vett. – Valamikor mi voltunk a földkerekség legszabadabb népe, most egyike vagyunk a legszegényebbeknek, a legelnyomottabbaknak. Legelőinktől megfosztottak, ide-oda taszigálnak, üldöznek bennünket. Amikor éhínség és aszály pusztította népünket, a segélyszervezetektől kapott élelmiszert a hatóságok ellopták és feketén értékesítették. Úgyhogy most inkább magam segélyezem magunkat. Ösi földünkön mindenfelé bányásszák az urániumot és az olajat, erőszakot tettek a sivatagon, hogy megszerezzék a kincseit, és e sérelmekért semmilyen kárpótlást nem kaptunk, viszont az arliti bányáknál külföldi katonák járőröznek, és mindenkit lelőnek, aki a közelükbe megy. És vajon a földjeink kizsákmányolásával szerzett hatalmas profitból visszakerül-e valamennyi hozzánk? Egy árva sou sem! A mi népünknek nem építettek sem iskolákat, sem kórházakat, nem kaptunk munkát, sem Maliban, sem Nigerben nincs képviseletünk a kormányban. Fiataljainkat vagy internálták, vagy ők mentek önkéntes száműzetésbe, hogy a maradék élelmünk a gyerekeknek és az öregeknek jusson. Elaga és én isumarok lettünk, vagyis fölöslegesek, munkanélküliek: gyökértelenek. Kadhafi hívására meggondolatlanul Líbiába mentünk, előkészíteni a jövendő „tuareg köztársaságot”. Ez a nyolcvanas években történt, Elaga még ifjú volt akkoriban, én már elég idős voltam, okosabb lehettem volna. De volt egy dédelgetett álmom, az ősöm, Kaocen álma, hogy egy nap törzseink egyesülnek, és létrehozzák Azaouad köztársaságát, ahol mindenki szabadon kóborolhat, élheti a tuaregek életét. Kadhafi ígéretei puszta illúziók voltak, de egy ideig hittem az illúziókban. Hogy el tudjam tartani magam, harcoltam Kadhafi nyugat-szaharai seregében, Csádban, Libanonban – olyan dühös voltam a világra, hogy bárkivel szembeszálltam volna. Pedig csak Kadhafi hiúsága volt az egész mögött: tetszett neki, hogy magánhadsereget küld arab testvérei megsegítésére, de végül mindig csak pénzről és különféle
kegyekről volt szó, a tuaregek sose kaptak egyikből se semmit. Üres szavak maradtak az ígéretek. Emlékeznem kellett volna rá, hogy Kaocen mindig azt mondta: a tuaregeknek nincs szövetségesük ezen a világon. 1990-ben elűztek bennünket Algériából, mindenkit, aki megmaradt, és senkinek nem kellettünk. Mali azt állította, hogy ez Niger ügye, Niger azt, hogy Malié. Végül megszületett egy alku: Niger kénytelen volt visszafogadni tizennyolcezer embert. Azt hittük, visszatérhetünk a hazánkba, az Ai'rba és a Tamesnába, ehelyett Tchin-Tabaradenbe internáltak minket. Borzalmas hely volt, koszos és zsúfolt, betegségek pusztítottak, tombolt a brutalitás. A katonák élvezték, hogy a híres, rettegett tuaregek most ki vannak szolgáltatva nekik. Egymást érték a verések, a megerőszakolások, a rituális megalázások: idős embereket meztelenre vetkőztettek az utcán, életükben először lecsupaszították az arcukat, kamasz gyerekeket arra kényszerítettek, hogy kutyákként másszanak a katonák szórakozására. A parancsnok a szemembe nézett. – Amikor hallom a nyugati felháborodást Abi Ghraib meg Guantanamo miatt, csak nevetek. Ha a Nyugat csak az egytizedét látta volna annak, ami velünk történt Tchin-Tabara-denben, szégyenében sírva fakadt volna, hogy ilyesmi történhet az úgynevezett civilizált világban. De Afrika az elfeledett földrész, s mi az elfeledett népek közé tartozunk. Észrevettem, hogy az amulettemet markolom a blúzom alatt, olyan érzésem volt, mintha valami aknamezőre tévedtem volna, mintha gyilkolni, csonkolni képes szavak robbantak volna köröttem. – A tábort nem hagyhattuk el, a gyerekeinket nem járathattuk iskolába. Végül egy pár fiatal tiltakozni kezdett a rendőrség előtt. Egy katonát a saját puskájával öltek meg. A hatóságok mintha csak erre vártak volna. Mi védtelenek, a betegségektől, az alultápláltságtól halálosan kimerültek és gyengék voltunk, ennek ellenére azért az egy katonáért az egész hadsereget bevetették ellenünk, rendkívüli
állapotot hirdettek, több zászlóaljat, ejtőernyősöket, könnygázt küldtek ránk. Egész táborokat semmisítettek meg, a kutakat megmérgezték vagy eltömték. Macsétékkel, benzineskannákkal törtek ránk éjszakánként… A Rókának elakadt a hangja, lopva ránéztem, és láttam, hogy düh villan a szemében. Taib állt, mint egy szobor, várta a folytatást. – Pár társammal sikerült megmenekülnöm. A mai napig bűntudatom van, hogy nem maradtam ott, de hát láttam már azelőtt is ilyet, tudtam, mi következik. Elaga ottmaradt: felesége volt és három gyereke. Nekem nem volt senkim, én könnyen elszaladtam. Harcolj, mint a sakál, ezt tanította Kaocen, én is erre biztattam az enyéimet. Lesből támadni és utána elszaladni jobb, mint oroszlánként, szemtől szemben harcolni, de néhány társam nem ezt vallja. Szerintük ez nem pragmatizmus, hanem gyávaság, persze ők azokat is hősnek tartják, akik teveháton szálltak szembe a mali hadsereg tankjaival 1963-ban, amíg el nem tiporták őket. Nemes gesztus volt, de csak gesztus: kudarcra ítélt, értelmetlen. Nem örültek, amikor ezt mondtam. Akik maradtak, azok meghaltak vagy súlyos sebeket kaptak. Elaga elvesztette a családját, az egyik szemét, és kis híján az életét is. Sokan már a kezdeti zavargásokban meghaltak, a formális emberirtás később következett. Még a végső megoldás is szóba került, igen, ezekkel a szavakkal mondták, hogy a tuaregeket el kell különíteni, meg kell tisztítani tőlünk a társadalmat. Több százunkat teherautókra raktak, és kivittek a sivatagba, Bilma felé. Jól ismertük ezt az utat, valamikor „sóútnak” hívtuk. Társaink újra végigmentek a régi karavánúton a katonai járműveken, és legtöbbjüket sosem láttuk többé. – Uramisten – suttogta Taib –, ezt nem is tudtam. – Végigsimította az arcát, láttam, hogy a napfényben könnyek nyoma csillan az ujjain. – Majdnem kétezer társunk veszett oda, a hatóságok állítása szerint csupán hatvan. Mi, akik megmenekültünk, összefogtunk. Szabályos tiltakozást juttattunk el a volt gyarmati hatalmakhoz, de Franciaország elfordította tőlünk az arcát. Túlságosan össze voltak
fonódva az olaj- és urániumszállítókkal, eszük ágában sem volt belekeveredni a konfliktusba, még akkor sem, amikor az ENSZ beavatkozott. Némi diplomáciai nyomásra a nigeri kormány kreált valami bírósági ügyet, de ez csak színjáték volt. Amikor a legkegyetlenebb tchin-tabaradeni parancsnok beszélt, és eldicsekedett vele, hogyan fojtott meg puszta kézzel egy öregembert, a nézők megéljenezték a tárgyalóteremben. Diplomáciai segítséget kértünk, de hiába. A direkt akciók végrehajtása maradt az utolsó, a végső esélyünk. Pár évig vezettem egy lázadó egységet a hegyekben, de a rajtaütéseink legföljebb szúnyogcsípéseket jelentettek az ellenségnek. – Mély levegőt vett. – Azóta volt néhány kényszerű békekötés, néhány tűzszünet, pár gyilkossági kísérlet, de lényegében semmi nem változott. Úgyhogy én igyekszem megtenni azt a keveset, amit tehetek a népemért, és megpróbálom fölhívni a világ figyelmét szorult helyzetünkre. A Róka felém fordult, és mélyen a szemembe nézett. – Nos, Isabelle Treslove-Fawcett, talán most már érti valamennyire, miért teszem, amit teszek, és talán a durva módszereimet is bocsánatosabbnak látja. Elsírtam magam. Részben a hallottak miatt, részben mert ellentétes érzelmek csaptak össze bennem. A tuaregek komor történetéhez képest az én keserveim parányiak voltak, de közben mégis jelentősnek és életbevágónak éreztem őket, mintha az egész egy nagy együttérzés-hullámmá duzzadt volna bennem. A Róka félig elfordult tőlem, a sírás zavarba hozta. Aztán visszafordult, és csak nézett. Nem az arcomat, hanem lejjebb. Akkor vettem észre, hogy kényszeresen addig babráltam a blúzomon, hogy a gombom kigombolódott. Vissza akartam gombolni, nehogy illetlennek tűnjek, ő azonban egyik kezével megragadta a vállamat, a másikkal pedig elkapta az amulettemet. – Ezt honnan vette? – Izzó tekintettel nézett, aztán Taibhoz fordult. – Az öregasszonyról vetted le, akit eltemettetek?
– Nem, nem, dehogy! – Taib elborzadt ettől a feltételezéstől, és igaza volt. – Ez Isabelle-é. Mondd el neki, Izzy! A Róka éppen közelebb húzta volna magához az amulettet, én pedig hátra akartam lépni tőle. Egy pillanat műve volt: a bőrszíj, amely kibírta a súlyomat is, és megmentette az életemet, amikor lezuhantam az Oroszlánfejről, most elszakadt, és az amulett a lábunk elé esett, a porba. A tuareg főnök korát meghazudtoló módon gyorsabb volt, mint én. Mint egy marni készülő kígyó, úgy csapott le, és kapta föl az ékszert. Ide-oda forgatta, aztán kipattintotta a titkos rekeszt, mintha valami rejtélyes tudása lett volna róla, hogyan működik. – Mondja meg, hogy jutott hozzá! – követelte. – Az… az apám… – dadogtam. – Az apám hagyta rám a végrendeletében. – És elmondtam neki a dobozt, és hogy mi mindent találtam benne. – Az apám régész volt, tudja. A kézitáskámban ott vannak a papírok is, amik a dobozban voltak. Haragosan nézett, de csak egy pillanatig: az volt a benyomásom, hogy képtelen levenni a szemét az amulettről. Egy hosszú pillanatig hallgatott, aztán határozott, sebes léptekkel megindult. – Jöjjenek velem – szólt vissza, mintha ez csak utólag jutott volna eszébe. Utánaügettem, szinte meztelennek éreztem magam az amulett nélkül, és könnyűnek is, mintha mindjárt fölkapna a szél, mint egy száraz magházat. A Róka a sátrában – ugyanaz volt, mint amelyikben előző reggel jártam, valami csoda folytán hajszálra ugyanúgy felállították itt is, mintha ideröpítették volna – hellyel kínált bennünket, mialatt ő egy dobozban kotorászott, amelyből végül előhalászta a táskámat. Odadobta nekem. – Mutassa meg – mondta. Szinte lázasnak tűnt, mindegyre az arcát dörzsölgette, minden higgadtság eltűnt belőle.
Előszedtem az összehajtogatott papírokat és átadtam neki. Ahogy szétnyitotta őket, a zöld lap, amit annak idején nem tudtam kibetűzni, leesett a földre. Fölkapta és vizsgálgatni kezdte. – Mi ez? – Fogalmam sincs – feleltem, híven az igazsághoz. A Róka félredobta a papírt, és most a géppel teleírt lapot vette szemügyre. Hosszan, végtelennek tűnő ideig nézegette, végül az orrom alá tolta, és ujjával vádlón két szóra mutatott. – Tin Hinan! Mi van ide írva Tin Hinanról? Egyértelmű volt, hogy csak ezt a két szót ismerte fel, ez sem ment könnyen neki, úgyhogy nagyjából lefordítottam apám szövegét, csak a „ravatal”-on, a „karneol”-on és az „amazonit”-on akadtam fönt, ezeket nem tudtam franciául, de Taib kisegített. – Vagyis Tin Hinan sírjánál találták az amulettet? – Igen, ide az van írva. – Most már kimondottan kényelmetlenül éreztem magam. Apám minden jel szerint ellopott egy fontos történelmi leletet a tuareg királynő sírjából. Hullarabló volt az apám. Én meg egy hullarabló lánya vagyok. –Sajnálom – mondtam. – Fogalmam sincs, miért hagyta rám az apám. Szerette a rejtvényeket, szerette megtéveszteni, beugratni az embereket, ami az ő tudásával nem is esett nehezére. – És elmondtam, milyen levelet írt nekem, a kétértelmű befejezéssel, a pimasz manipulációval a végén. – Pontosan tudta, hogy képtelen leszek annyiban hagyni a dolgot. – Elhallgattam, aztán előrehajoltam. – Maga el tudja olvasni az írást a tekercsen? Tud tifinagul olvasni? Föl volt háborodva. – Persze, hogy tudok. Minden gyerek, akit igaz tuareg szellemben nevelnek fel, már az anyja ölében megtanul tifinagul. – Harcias pillantást váltott Taibbal. Aztán kilépett a sátorból, leguggolt, és egy darabon elsimította a homokot a kezével. Egy slusszkulccsal lerajzolt egy sor jelet, közben állandóan nézte a pergament. Aztán megrázta a fejét, morgott valamit magában, és eltörölte, amit addig írt. Elfordította a papírdarabot, hosszan vizsgálta, aztán ismét nekilátott. Többszöri nekiveselkedés után csalódottan fölkiáltott,
fölegyenesedett és rúgott egyet a homokba. – Utánam! – parancsolt ránk, és megint ott loholtunk a nyomában, mint a gazdájukat követő kutyák, át az egész táboron. Egy fa árnyékában ült az a vénasszony, akit előző este abban a sátorban láttam, ahol aludtam. Kezdődött a hosszadalmas üdvözlési rituálé, legszívesebben már elszedtem volna a Rókától az amulettet és a pergament, és belevágtam volna a banya arcába. Szerencsére diadalmaskodott az angol visszafogottságom és modorom, és csak idegesen toporogtam, míg végre a Róka átnyújtotta az amulettet. Újabb hosszú pantomimet kellett végignéznünk: az öregasszony a legnagyobb alapossággal tanulmányozta a vésett díszítéseket, a vörös korongokat, a középen lévő dudort és a bonyolult fonatú, kettészakadt szíjat. Amikor a Róka megmutatta neki, hogyan nyílik a titkos rekesz, csacsogni kezdett, mint egy kislány, egészen közel vitte a szeméhez, és önfeledt örömmel húzogatta ide-oda a gombot. Újra hosszasan diskuráltak az amulett gondos mívességéről, a lehetséges eredetéről, míg végre a parancsnok kisimította a tenyerén a pergament és odatartotta a vénasszony elé. Az csettintett egyet, oldalra hajtotta a fejét, előbb jobbra, aztán balra, és közben végig motyogott valamit. Rábökött az egyik függőleges jelsorra. Három ilyen volt, és három másik sor keresztezte ezeket. – Mariata – mondta, mire a Róka zajosan fújt egy nagyot, mintha előtte végtelen hosszan visszatartotta volna a lélegzetét. A banya most a másik sorra bökött. – Amasztán – mondta. Nekem egyik szó sem jelentett semmit, de az egész jelenetből annyi feszültség áradt, hogy én is megborzongtam. És akkor már tudtam, hogy mit jelent a harmadik függőleges sor. – Lallawa – suttogtam. Mindannyian rám meredtek. Forróságot éreztem, aztán hideget; megtántorodtam. – Ej-jej – mondta a vénasszony, a hangja mintha nagyon-nagyon messziről jött volna. – Lallawa. Taib átölelte a derekamat, hogy megtámasszon, a lélegzete forró volt a nyakamon, amitől, ha lehet, még jobban elgyöngültem.
– El tudtad olvasni? Lallawa? Vagy csak kitaláltad? Némán ingattam a fejem. Fogalmam sem volt. A Róka most már egész testében reszketett. Láttam, mennyire remeg a keze, amikor az öregasszony kilencven fokkal elforgatta a pergament. De akárhonnan nézte, nem boldogult vele. Végül égnek emelte a kezét, a vereség egyetemes gesztusaként, és hosszan, panaszosan karattyolt valamit. A Róka megpróbálta összetekerni a pergament, de az ujjai nem engedelmeskedtek. Végül a banya hajtogatta össze és csúsztatta vissza a helyére a papírdarabot, aztán a zárógombot is. A rejtély rejtély maradt. Úgy rohantunk vissza, át a táboron, hogy mire visszaértünk a Róka sátrához, alig kaptam levegőt. – Mi vagy ki az a Mariata? – kérdeztem. Néztem az idősödő férfi bozontos szemöldökét, ahogy erőteljesen összevonta a szeme fölött, mintha így akarná távol tartani magától a kérdést. Elfordult tőlünk, a fejét a kezébe temette. Aztán ez az ember – ez a csempész, lázadók vezére, veterán harcos, tuareg főnök vagy akármi, aki az imént még szinte az érzelem bármilyen jele nélkül mondta el nekem az üldöztetések és kegyetlenségek szívbe markoló történeteit – gyötrelmesen zokogni kezdett. Borzalmas hangok törtek elő a szétnyílt ujjai mögül, roppant fájdalom töltötte meg a sátor szűk terét. Megdöbbentő, és talán ijesztő is volt, hogy ilyen nyers érzésekkel vagyunk összezárva egy ilyen fojtogatóan szűk helyen. Eszembe jutottak a saját szavai arról, hogy ők sosem panaszkodhatnak, nem mutathatnak gyengeséget, erre nevelik őket; így aztán nem értettem, hogy egy szép nyakbavaló és a belé rejtett kis varázspapír miként hathat ilyen erővel erre a kemény, edzett férfire. De ha ezt nem is értettem, azért tudtam, amit addig is: az én amulettemnek ereje van, varázsereje, és megvan a maga mély és tragikus története.
Szerelmem bőre csillog, mint esőcsepp a magas sziklán Mint esőcsepp a magas sziklán Mikor a megduzzadt felhők megnyílnak Mikor villámlik és dörög az ég Szerelmem bőre fénylő, mint a réz Fénylő, mint a réz Amit az enad a tűz fölött kovácsol Ó! Hogy szeretem arccsontja finom ragyogását Ahogy a kés pengéje villan az esti fényben Amikor leveszi kendőjét, hogy csak én láthassam. Mariatának az utolsó sornál elfúlt a hangja az emlékektől, félt, hogy sírva fakad. Nem pazarolhatod a vizet, mondta magának mérgesen, és újra elkezdte a dalt. És a fia előtt sem szabad gyengeséget mutatnia. Most már mindig vele volt a gyereke: szüntelenül érezte, hogy mozog, mintha már szabadulni akart volna az anyaméh fogságából. Újra és újra elénekelte a dalt, először suttogva, aztán kántálva, míg mindkettejüket transzba nem ringatta az ének. A ritmust a tevéje patája dobbantotta, lassan, méltóságteljesen: Szerelmem bőre csillog mint esőcsepp a magas sziklán. A dalt Amasztánnak írta, amikor a holdfényben feküdtek a vízparton, amikor a békák a leghangosabban énekeltek. Azon az éjszakán, amikor a gyermekük fogant. Nem tudta, miből tudta rögtön, de tudta. Szúrást érzett a szemében, de szemgolyói túl forrók és szárazak voltak, könny nem volt bennük; csak fájtak, bár nem annyira, mint a szíve. – Elég! – mondta magának vadul, hangosan, és belekezdett egy másik dalba. Hadd menjünk el onnan hol ember lakik Még ha ott bőven van is víz Mert a víz a legbölcsebbet is rabbá teszi És én még csak huszonegy évet láttam. Itt elakadt. Huszonegy évet. Hány éves is ő? Most, hogy belegondolt, nem volt biztos benne. Törzsükben az asszonyok minden nyár elmúltáról egy új faragással vagy amulettel emlékeztek meg, vagy új szegélyt varrtak egy szőnyegre, de ő már régóta nem volt olyan hosszú ideig egy helyben, hogy a többi lányhoz hasonlóan jelölhette volna az évek múlását, s most rá kellett jönnie, hogy nem
tudja, hány éves. Pedig rettentő fontosnak érezte volna. Mintha így nem lenne valóságos énje, nem lenne önmaga. Ebben a roppant térben könnyen elvész az önazonosság érzete. Éjjel, a csillagok alatt a föld legparányibb teremtményének érezte magát, mintha úgy mászna, kúszna, araszolna ide-oda, mint azok a hosszú lábú sivatagi cserebogarak a dűnék oldalában, amik alig érintik a forró homokot, már surrannak is tovább, nyomuk csak annyi, mint egy tollpihéé. És az első hajnali fuvallat ezeket a nyomokat is elfújja. Így érezte most ő is, hogy földi létének nyomai ugyanígy tűnnek majd el. Legalább önmaga számára újra meg akarta fogalmazni, hogy ki ő, legalább az emlékeire emlékezni akart. Először arra a nyárra gondolt, amikor hétéves lett, amikor a nyári legelőjük közelében lévő geltánál leste, hogyan kelnek ki a békák; aztán ahogy nyolcévesen a nagyanyja nővére az Outoul-völgy fölé kinyúló Farkasszikla orrán ülve mutogatta neki a csillagokat. Tizenkét évesen megnyert egy költői vetélkedőt egy másik törzs ellen, olyan szavakat tudott, mint senki más, olyan képeket használt és olyan kétértelműén fogalmazott, hogy a társai örömkiáltásokat hallattak. Ahogy folytatták az útjukat, sorban jöttek az újabb gyerekkori emlékképek, egyszer még hangosan föl is nevetett, amikor eszébe jutott, hogyan tanította elkapni a fügét a kis unokahúgát, Alinát: jó magasra földobta a fügét a levegőbe, annyira, hogy a szemükbe sütő naptól nem is látták a röptét, és csak vaktában tudták elkapni a lehulló gyümölcsöt. Hogy kacagott Alina! Aztán öt éve minden megátalkodottságával elszaladt a fügével, és egészben be is kapta, hogy Mariata ne tudja visszavenni, de majdnem megfulladt tőle… Hirtelen fájdalmasan meggyűlt a nyál a szája mélyén, annyira sóvárgott egy szem füge után, hogy kis híján elájult. Fügét akar, most, rögtön! Amióta eljött az Ahaggarból, nem evett fügét, ott is csak akkor, ha a harratinok kertjénél jártak, ahol az ezüst kérgű, dúsan termő fák nőttek. De itt nem volt füge. Nemhogy itt, de talán száz mérföldre innen sem. Az eszével tudta, hogy ez tény, de valami a bensőjében – talán a
fia, hiszen a kicsik olyan értetlenek és követelőzők tudnak lenni – nem volt hajlandó elfogadni ezt a tényt. Fügét kell ennie, mindenáron, bármit hajlandó megtenni érte. Ha ez tényleg a gyerek kívánsága, akkor ezt teljesíteni kell, nehogy esetleg füge formájú sötét folt nőjön a hátán, vagy ami még rosszabb, az arcán. A táborban mindig voltak ilyen gyerekek, akiket elcsúfítottak az efféle foltok, és a szülés előtt álló nők jól tudták, hogy a bajt csak úgy kerülhetik el, ha megeszik, amit a gyerek akar: legyen az hamu, só vagy akár tevetrágya. Az Azaztól kapott táska legmélyén ott volt az utolsó maréknyi datolya, amihez az utóbbi napokban nem nyúlt. Minden mást megevett már, csak szegény Akácia húscsíkjaiból volt néhány, de azok úgy megkeményedtek a naptól, hogy attól félt, kitörik a foga, ha beleharap egybe. Gondold azt, hogy a datolya füge, parancsolt magára erélyesen, és ha elég erősen gondolod, talán a fiadat is el tudod bolondítani, hogy a datolya füge. Emlékezz vissza a füge ízére, arra, hogy hogyan hasad meg a héja a fogad alatt, hogyan tölti meg a cukros húsa az egész szádat, emlékezz a kibuggyanó levére, az apró magvakra… – Több fügét ne kérj – mondta a fiának kicsit később. –Most már egy szem sincs. Eddig szerencséjük volt: egy dűne szélvédett oldalán érintetlen legelőre bukkantak, ott Takarna egész nap ellegelészett, elégedetten mormogott, miközben állkapcsa szorgalmasan őrölte a kemény, száraz füvet, míg mérgeszöld massza, fel-kérődzött táplálék lett belőle. Vizet is találtak, még olyan kutakat is, amelyek már csak alig észrevehető, beomlott lyukak voltak a talajban, és aki nem pont arra ment el, az meg sem látta őket. Mariata megfogadta a bátyja tanácsait – követte a csillagokat, és arcát mindig a szélbe fordította –, de az ösztöneire is hallgatott: hagyta, hadd vigye a lába arrafelé, amerre a tenyerén lévő életvonal diktálta. De vizük csak annyi volt, amennyit egy kis nőstény teve és egy előrehaladott terhességét viselő nő közösen el tudott vinni, és bár Takarna púpja büszkén és stabilan
tartotta magát, Mariata szünet nélkül aggódott a teve miatt, talán jobban, mint maga miatt. Amikor megpihentek, Mariata a hasát simogatta, azt figyelte, mennyire kidudorodott már az a kis csomó, ami normális állapotban nem is látszik – „a te kis sivatagi kutad”, ahogy Amasztán nevezte, miközben körülnyalogatta szerelmese köldökét, és Mariata az éjszakai levegő hűvösét érezte a bőrén, amerre a férfi nyelve körözött, hogy aztán mélyen benyomódjék a köldökmélyedésbe, amitől Mariata ficánkolva nevetni kezdett. – Egy szép napon – mondta Amasztán – egy gyerek lesz majd idekötve neked, ahogy te voltál a mamád köldökéhez, és az az én gyerekem lesz, és ő lesz a legszebb, a legimádottabb gyerek az egész földgolyón. Mariata azon merengett, vajon mit szólna most a testéhez Amasztán, hogy ilyen hatalmasra nőtt mindene, hogy szinte szétrobban; a bőre feszül, mint egy dob, az egykor oly csinosan fölmeredő melle most súlyos és duzzadt, mint egy anyajuh tőgye, a lába pálmatörzshöz hasonlít, a bokája, mint egy zacskó… Az ilyen töprengéstől semmi jót nem várhatott: fáradtan vonszolta tovább magát, csoszogva lépkedett, Takarna pedig békésen poroszkált a nyomában. Néha elrepült fölöttük egy-egy repülőgép, olyan gyorsan, hogy a zúgásuk csak később követte őket. A teve mintha észre sem vette volna a gépeket, de Mariata baljóslatúnak érezte őket, hiszen nem tartoztak sem a földhöz, sem az éghez. Azt az utat, amelyről Azaz beszélt neki, egy holdtalan éjszaka első óráiban keresztezte, amikor az egész világ csupa fekete volt, egyetlen reflektor sem látszott, egyik irányból sem. A csillagok járását figyelve hagyták maguk mögött Tanezrouftot és keltek át az Erg el-Agueibán, bár Mariata nem tudta, hogy így hívják, csak annyit tudott, hogy még sohasem látott ahhoz fogható sivár tájat, amilyet a felkelő nap első sugaraiban megpillantott: kemény, barnás szélű sófoltokkal tarkított, végtelen homokiapályt, olyan tövises növényekkel, amelyeket még Takarna
is, aki eddig nem adta semmi jelét a tevetársaira oly jellemző ijedősségnek, messzire elkerült. A sómocsártól pár napi járásra egy széles, száraz folyó-ágyhoz értek, ezt követték három napon át, amikor Mariata szandálja darabjaira hullott, és kénytelenek voltak megállni. Mariata egy kövön ült a folyómederben, és kérgesre száradt lábait vizsgálgatta. Valamikor régen büszke volt rá, milyen szép lába van, kecses, hosszú csontú, és amikor az esküvőre hennával díszeket rajzolt rá, mindenki csodálta az eleganciáját. Azóta a sivatag megtette a magáét. Eleinte a hólyagokból sebek lettek, valahogyan begyógyultak, hogy újabb hólyagok nőjenek a helyükön. Most már egymásra nőttek a hegek, a széles, megkeményedett bőrpárnák szétfeszítették a szandál eredeti, finom vonalait, kifelé nyomták a varrást, ami végül nem bírta tovább. Gyorsan betekerte a lábát a szoknyájából tépett csíkokkal, hogy ne is lássa a lehangoló részleteket, és arra gondolt, hogy nagyon sokáig nem fog mezítláb táncolni. Egy pillanatra keserűen elmosolyodott ezen. Most már egyre többször figyelte az időjárás jeleit is, mert az utolsó néhány napban egyre több felhő gyűlt az égen, és tudta, hogy a nyakukon az esős évszak. – A sivatagban többen fulladnak meg, mint ahányan szomjan halnak – hallotta egyszer Amasztántól. Akkor kinevette a férfit, azt mondta, ne nézze őt bolondnak, hogy ilyen képtelenséget elhiggyen. Amasztán csak annyit mondott: – Majd meglátod. – Másnap odahozta a táborból az öreg Azelouanét, aki ugyanezt a valószerűtlen mesét adta elő. – Ha a sivatagban esik, az vihart és felhőszakadást jelent. Annyi víz zuhan le és olyan gyorsan, hogy a homok nem bírja felszívni, a vádikban összegyűlik, és szabályos özönvíz lesz belőle. Amikor elkezdenek összetorlódni a felhők, akkor magasabb helyekre kell menni. Mariata még erre sem akarta elhinni a dolgot, azt hitte, Amasztán összebeszélt az öreg tevehajcsárral, hogy csúfot űzzenek belőle; most mégis eszébe jutott ez a mese, és ahogy sötétedett, elindult Takamával fölfelé a sziklás völgy oldalában. Nehezebb és lassabb
lett az útjuk, kövek és sziklatömbök között kellett haladniuk, de gyorsan kiderült, hogy Takarna mindig jó érzékkel talál rá a legjobb útvonalra, úgyhogy Mariata végül fölszállt a tevére, és megpihentette kimerült tagjait. Az utóbbi pár hétben mindig egymás mellett mentek – Mariata túl ormótlannak érezte magát, hogy fölkapaszkodjon az állat hátára –, most külön örült, hogy eddig kímélte a tevét, mert Takarna óvatosan, de okosan haladt előre, amiből megnyugtatóan látszott, hogy jó állapotban van. Mariata előérzete nem csalt: hajnal felé kopogva lehullottak az első cseppek, fekete foltokat ejtettek a poros sziklákon, majd hamarosan fedezékbe kellett vonulniuk a zuhogó eső elől. Mariata a hegyoldal egyik alkalmas pontjáról ámulva nézte, ahogy a vádiban hömpölygött lefelé a víz: hatalmas, barna színű, háborgó áradatot látott, a könyörtelen zuhatagban vastag barna fátyolként kavargott a homok és a föld. Ha lent maradnak, őt és Takamát egy pillanat alatt elsöpörte volna a vízfal. Nemsokára már minden ízében reszketett; hogy a hirtelen lehűlt levegőtől-e, vagy attól a sokktól, hogy elképzelte, mi történhetett volna velük, nem tudta. Az esők hatására az élet minden formája megpezsdült: növények bújtak elő minden zugban és hasadékban, kidugták a fejüket a világba, hogy Tahama mohón leharaphassa őket. A hirtelen bőség és életerő közepette mintha a gyerek is minden energiát kiszívott volna Mariatából, a hasa úgy nőtt, mint a kelő tészta, pedig úgy tűnt, már nincs hová nőnie. Vajon pontosan mikor eresztett gyökeret benne ez az óriás gyerek, kérdezte magától, de nem volt ereje visszaszámolni a heteket, hónapokat Amasztán haláláig és még azon is túl. Kimerülten roskadozott a nyeregben, két kézzel markolta a faragott fogantyút, tehetetlenül himbálózott az állat mozgásának ütemére. Úgy érezte, még soha életében nem volt ilyen fáradt. Aztán egy nap hirtelen áradó nedvességet érzett a göncei alatt. Egy pillanatig azt hitte, bepisilt, bár az utóbbi hetekben már vizelete is alig volt, majd a fájdalom görcse rántotta össze a hasát, előre kellett hajolnia, levegő után kapkodva.
Egy perc múlva enyhült a görcs, de hamarosan jött az újabb hullám, aztán még egy és még egy. * Az Adrar n' Ahnet hegyei között megszülte a gyermekét. Igyekezett végig hideg fejjel gondolkodni, nem akart pánikba esni. Mi a lényeg? Nincs senki, aki segíthetne neki. Levetkőzött, varázsszavakat kántált, hogy a dzsinneket távol tartsa testének sebezhető pontjaitól. Meztelenül, a nap egyetlen, tüzes szeme előtt, omladozó sziklák között, egy homokos üregben, türelmes tevéjét leszámítva magányosan leguggolt és nyomott és imádkozott és szakadt róla a víz, és amikor a hold a Tinniret hegy fölé ért, végül világra csusszant belőle a gyerek. A sakálok egymást hívogatták az éjszakában. Kimerültségtől reszketve megcsomózta és elvágta a köldökzsinórt, ahogy a törzsbéli asszonyoktól látta. Mint egy kígyó, olyan vastag és hosszú volt: egy bokorra akasztotta száradni. A méhlepényt elkaparta, nehogy a sakálok szagot fogjanak, csak egy kis darabot harapott le belőle, hogy a gyerek egy része mindig benne legyen, s mindig meg tudjon küzdeni a Kel Aszuffal a fia lelkéért. A csecsemő erősnek tűnt, de csöndben volt. Feküdt a homokban, fészkelődött, mintha rögtön föl akarna állni és el akarna indulni. Mariata végigsimított a kicsiny, duzzadt arcon, a szorosra zárt szemhéjakon, a rengeteg fekete hajon, amely rögtön meg is száradt a hűvös éjszakai fuvallatban. Homokkal letisztogatta a gyereket, és a puha bőrtáskára fektette, amit az enad varrt neki. A kést odaszúrta mellé a földbe, hogy távol tartsa a szellemeket. Hat nap múlva kell majd elvégeznie a védelmező, névadó szertartást, addig ki van téve a dzsinnek ártó hatásának. Amennyire tudott, ő maga is megtisztálkodott, és friss homokkal szórta be a helyet, ahol szült. Aztán visszavette magára a rongyos holmikat, lefeküdt és óvón odakucorodott az új élet mellé, amelyet ő és Amasztán teremtett.
A csecsemő gyorsan, könnyen szopott, egyetlen panaszos hangja sem volt, úgy tette a dolgát az új életben, mintha tisztában lenne irtózatos helyzetükkel, és óvakodna magára vonni a rontó szellemek figyelmét. Az elkövetkező pár napban Mariata pihent, megpróbálta visszanyerni az erejét. Nem tudott betelni a gyerek látványával. Gügyögött neki, énekelt neki, elénekelt minden dalt, amire az Ahaggarból, a gyerekkorából emlékezett, még a szomorúakat, még a harci énekeket is. Aztán a kicsi fölnyitotta a szemét: sötét volt, mint az árnyék. Mariata egy pillanatra megijedt, de nem tudta, hogy fél-e a gyerektől, vagy csak félti őt. A harmadik napon, amikor Mariata föltápászkodott a délutáni hőségben, hogy vizet hozzon a tömlőből, amelyet ugyanarra a bokorra akasztott, ahol a köldökzsinór is aszalódott, valamit megzavart. Ez a valami hirtelen száz külön darabra robbant szét, fehéren és áttetszőn, s azok egy pillanat alatt szerteszálltak a kék égben. Egy pillanatig csak bámult utánuk, aztán jött rá, hogy pici, fehér, napfénytől csillámló szárnyú pillangók voltak. Elmosolyodott. – Ha ti életben tudtok maradni ezen a helyen, akkor mi is – suttogta. A hatodik nap estéjén fölállt, és ünnepélyesen háromszor megkerülte a csecsemőt és a tevét. Mondjuk, ez lesz a sátor, gondolta. Nem volt ökör, nem volt enad, aki az ünnepi áldozatot mutatta volna be, Mariata Takamát kérte meg, hogy egy kis vért adjon a nyakából. Vigyázott, nehogy túl mélyre vágjon. Az ujjáról megkóstoltatta a vért a gyerekkel is, de az fintorogva elfordította a fejét, vadul kalimpált a kezével. Mariata sóhajtott, és addig ügyeskedett, míg mégis beleerőltetett valamennyit: ez majd távol tartja a szájától a Kel Aszufot. Aztán egy zsenge ággal libaláb-alakot rajzolt a vérrel a gyerek szemei mellé és a homlokára, hogy a látása és az esze erős legyen. Amikor ott megszáradt a vér, megfordította a kicsit, és jeleket rajzolt a hátára és a lábaira is, hogy ott is védve legyen. A nevét odaírta a mája fölé, aztán hatszor hangosan kimondta a világnak, hogy mindenki így ismerje őt, tudják, kik a szülei, melyik
törzsből való, és hogy anyai ágon Tin Hinan leszármazottja. Aztán levette az amulettjét, kivette belőle a tekercset, és nagy gondosan, parányi betűkkel odaírta az új élet nevét az őt létrehozó két másik ember neve mellé. Ekkor hozta a megaszalódott köldökzsinórt, a sziklákon laposra préselte, majd három vékony csíkra vágta. A csíkokból olyan szép fonatot készített, hogy Tana is biztosan megdicsérte volna az ügyességéért. Leszedte az amulettről a gyöngyfüzért, amin addig lógott, a gyöngysort újra összecsomózta és visszatette a nyakába; az amulettet rákötötte a fonott szíjra, rátette a csecsemőre, akit pedig berakott a táskába. Ennél erősebb amulettet elképzelni sem lehetett, ha ez nem ad védelmet a gyereknek, akkor semmi. A hetedik napon levette a tevéről a béklyót, és egy hosszú, száraz vízmosáson elindultak lefelé, a síkság felé. Odalent, egy völgy szélén rábukkantak az Azib Amalloul kútra, meg pár nomádra, akik odakiabáltak nekik: – Isalán? Mi újság? –, és dicsérték a gyereket, hogy milyen szép. Egyszerű, kedves emberek voltak, szegények, mint a templom egere, mégsem lehetett lebeszélni őket, hogy kecskét vágjanak Mariatának. Két napon át Takarna együtt legelt a príma legelőn az ő állataikkal, Mariatát pedig előkelő vendégként kezelték. A nők a tamásék egy másik, Mariata számára szokatlan dialektusát beszélték: éles, nazális hangokkal, hosszan elnyújtott magánhangzókkal. És nagyon érdekelte őket, hogy Mariata miért van egyedül, és hová igyekszik. – A sivatagban akartam megszülni a gyereket – mondta nekik, mire azok helyeslőn bólogattak: ez az ősi szokás. Kérték, hogy maradjon velük – egy újszülött mindig szerencsét hoz –, de ők észak felé vándoroltak, az Adrar Tissellílinhez. – Nem jó egyedül utazni egy nőnek – mondták. – Sok a bandita, a katona a Tamanrassett és In Salah közötti útvonalon. Ha egyedül akarsz továbbmenni, mindenképpen kerüld el azt az utat. Nagyon mások a szokásaik, nem tisztelik a nőket.
Mariata mindent megköszönt nekik, de másnap búcsút vett tőlük. Nézett utánuk, míg az utolsó kecske is távoli, apró ponttá vált, aztán a hátára vetette a gyereket és nekilátott fölmálházni Takamát. Amennyire lehetett, a nomádok kitisztították és megjavítgatták a ruháját, a szakadozott szegélyek helyett új, színes szegélyeket varrtak rá. Kapott tőlük tiszta, friss pólyát a gyereknek, új fejkendőt és egy pár használt cipőt, ami majdnem pontosan illett a lábára. Kapott kölest, datolyát, kecsketejet és sajtot is. Minden újabb ajándéknál könny szökött a szemébe: milyen kedvesek az emberek, pedig nem is ismerik őt. Először nem akarta elfogadni a holmikat, tudta, hogy a nomádoknak is éppúgy szükségük van rájuk, de azok hallani sem akartak erről, úgyhogy Mariata végül olyan gazdagnak érezte magát, mint egy hercegnő. Két napon át délkeleti irányban haladt teveháton, és estére ott sötétlettek a horizonton az Ahaggar hegyei, az összetéveszthetetlen, hegyes, vulkanikus csúcsok a lenyugvó nap előterében. Mariata hangosan nevetni kezdett. Sikerült! Haza tudott jönni, mégis haza tudott jönni! Karjába vette a csecsemőt, szembefordította a hegyekkel. – Ott a te hazád, báránykám, édes fügécském, drágaságom. – Amíg mentek, az Ahaggar legendáit mesélte a gyereknek: a Sanoussi-lázadást, amikor a Kel Taitok fölkelt a külföldi betolakodók ellen; Dasszin, a legendásan szép költőnő történetét, akinek annyi nemesember szerette volna elnyerni a kezét, s aki királynői módon nemet mondott a leghatalmasabb törzsfőnek is, mert csúnyának találta; a titi mészárlást; a fortélyos rablókról és a bátor harcosokról szóló meséket. Beszélt Touhogine és Mertotek festményeiről, melyeken kecses gazellák szökelltek a sziklákon, és a Szellemek Hegyéről, a Garet el-Dzsinnről. – Nemsokára a saját népünk között leszünk, minden asszony téged fog ünnepelni, csodálni, mert te leszel az egyetlen csecsemő, aki átkelt a Nagy Sivatagon.
De a hegyek sora másnap este is ugyanolyan messze volt tőlük. Átkeltek az Oued Tiraharton, az Anou in Arabit kútnál vizet vettek, ámulva nézték a sok lábnyomot körötte: nemcsak kecskék, birkák és tevék nyomait, de a szamár- és öszvérnyomokat is. – Ha itt vannak szamarak is, már majdnem otthon vagyunk – mondta Mariata a gyereknek, így nyugtatgatta magát. Takarna gurgulázva elbődült, a nyakát rángatta és az ég felé fordította az állát, mintha ő is helyeselt volna. Átkeltek a Tin-Adjar magányos csúcsa alatt futó patakokon. Előttük volt Abalessa és az Outoul völgy, fölöttük az ő népük hegyei. Az út egyre emelkedett, egyre több különös, fenséges sziklaalakzat bukkant elő, amitől egy nap leforgása alatt drámaian megváltoztak a színek, a déli homokszínű okkerből parázsló umbrabarna, majd tüzes bíborszín lett, mire leszállt mögöttük a nap. Mariata csodálattal érintette meg a sziklákat, szívét öröm töltötte el. Mintha tele lettek volna energiával ezek a sziklák, csakúgy, mint ő maga. A másnapi hajnal alacsonyan gomolygó, tornyosodó felhőket hozott déli irányból – Mariata feljajdult. Errefelé alig-alig volt olyan hely, ahol menedéket találhattak volna egy nagyobb homokvihar elől. Inkább sietniük kellett tovább. Letérdeltette Takamát, előbb biztonságosan elhelyezte a hátán a gyereket, s csak utána vetette át a lábát és mászott fel előbb a teve nyakára, aztán a nyeregbe. És a közelgő vihar ellenére még nevetni is tudott: milyen jó volt újra hajlékonynak lenni a többhetes ormótlanság után! Kicsit följebb jutottak, de a vihar első hulláma már ott volt a nyakukon, úgy hordta a homokot, hogy Mariata szorosan megkötött kendőjén is áthatolt, s megcsikordult a fogai között. Egyre erősebben, egyre sűrűbben jött a homok. Semmi értelme nem volt már tovább kínlódni: menedékbe kellett húzódniuk, kivárni, amíg a vihar elvonul. Mariata a szúrós homokfüggönyön át is észrevett egy kisebb dombot, mintha egy barlang lett volna az oldalában. Arrafelé irányította Takamát, aztán megütögette a fejét, hogy kushadjon le, ő maga pedig fölkúszott a domb omladékos oldalán. Tényleg volt ott egy barlang: hála, hála!
Letette a gyereket a nyílás belső oldalán, és visszament megbéklyózni a tevét. Mindenét szúrta a homok. Takarna már elfészkelte magát, hátsó fertályát dacosan szembefordította a viharral. A barlangban Mariata szorosan átölelte a csecsemőt, és egyik, tejtől súlyos mellét a kicsiny, mohó száj felé fordította. Eddig olyan szerencsések voltak, mintha maga Tin Hinan vigyázott volna rájuk. Odakint ezernyi éhes dzsinnként bömbölt és sivított a vihar, de itt bent biztonságban voltak. Mariata meggyújtott egy gyertyát. Ennek a lángjánál megolvasztotta egy másik szál végét, és egy kőre állította. Aztán a másikkal is ugyanígy tett. Az ikergyertyák fényében kitűnt, hogy a barlang egyáltalán nem barlang és semmi esetre sem természeti képződmény. Mariata álmélkodva nézett körül. Egy kőkamrában voltak, melynek köveit emberi kezek formázták. Borzongás vett erőt rajta. Egy sírboltban voltak, vagy egy sír előterében, mert a helyiség egyik végében egy ajtónak tűnő nyílás is földerengett. Ahogy mindez eljutott a tudatáig, már csak egy dolgot akart: ki innen, akár a vihar karmai közé. Csak a gyerek miatt maradt. A csecsemő gyengén, tétován fölsírt, a karját nyújtogatta, mintha valami láthatatlan dolog után kapdosott volna a levegőben. Mariata biztosra vette, hogy egy dzsinn lépett be a kamrába, de az még valószínűbb, hogy már korábban is ott volt, óvatlan vándorokra lesve. – Ne közelíts! Távozz innen! – üvöltötte, de hangja beleveszett a vihar zúgásába. Végül elégette a Tanától kapott füvek utolsó adagját, a hamut az egyik ujjúból sajtolt pár csepp vérrel összekeverte, és a masszával varázsjeleket rajzolt: először a kamra falára, aztán az amulettbe, úgy, hogy a neveket jelentő sorok mindegyikébe mind a három másik sorból kerüljön be egy-egy jel, hogy a lehető legsűrűbben fonódjon össze az egész. Elégedetten helyezte vissza a pergament az amulett rekeszébe, és a nyakbavalót a gyerek mellkasára tette. – Ez az amulett a legeslegrosszabbtól is megvéd téged – suttogta. Aztán sírva fakadt, mert eszébe jutott, hogy a világ minden varázslata sem tudta megóvni az ő Amasztánját.
* Másnap reggel egy időre lecsendesedett a vihar, bár az ég továbbra is piszkossárgán, fenyegető közelségben lebegett az Ahaggar fölött, homályba vonva a híres csúcsokat. Mariata biztos volt benne, hogy nemsokára jön az újabb felvonás, nem volt vesztegetni való ideje. De a gyerek reggel óta szokatlanul nyűgös és kezelhetetlen volt. Állandóan ki akart csúszni az anyja kezéből, mint egy hegyi nyúl, és szopni sem volt hajlandó. Mariata végül elvesztette a türelmét. – Jó, ha nem vagy hajlandó enni, akkor éhen maradsz? –Szorosan betekerte a pólyarongyba, hogy ne tudjon rugdalózni többet. Majd kiment, hogy megnézze a tevét. Csakhogy Takarnának hűlt helye volt. Mariata kiáltozott neki, hívogatta, de hiába. Még nyomokat sem látott sehol, a vihar mindent simára söpört a környéken. Fölsóhajtott. Mindegy, gondolta, sokkal nagyobb utat megtett ő már egyedül, mint amennyi még hátra van, és előbb-utóbb úgyis megtalálja Takamát. De rosszkedve lett: annyi viszontagságot éltek át közösen a tevével, hogy nagyon fájt volna neki, ha most kell elvesztenie. Levette a fejkendőjét, átkötötte a vállán, hogy abban tudja vinni a csecsemőt, magához vette az enadtól kapott táskát, amikor kintről zajt hallott. Rémülten megfordult: három férfi közeledett teveháton, és egy negyedik tevét hoztak magukkal. Takarna! Már szaladt is volna lefelé a lejtőn, amikor észbe kapott. A férfiak a Kel Tamasekhez tartoztak, az arcukat kendő takarta. Nem rohanhat oda hozzájuk, mint egy hibbant koldusasszony. És nem is egyszerű tuaregek voltak: nagy fehér meharikon ültek, puskájuk volt, és a tevék oldalára szíjazva ott voltak a hagyományos takubáik is. Milyen daliásan néztek ki, ahogy szinte a napból léptek elő. Így hát leült a barlang elé, nézte őket és várt.
Az egyik férfi előreléptetett és fölnézett a sugárzó arcú nőre, a csecsemőjét a karján tartó anyára. Hosszan, nagyon hosszan szemlélte őt. Aztán így szólt: – Egyetlen nyomorult mauritániai teve alig valami a két meharival szemben, amit elloptál tőlem, de első részletnek elfogadom. És azt is tudom, hogyan fizetheted meg a hátralékot. Mariata úgy érezte, jeges kést döftek belé. Aztán összevissza kezdett verni a szíve, szúró fájdalmat érzett, alig kapott levegőt, és képtelen volt megszólalni. A három férfi leszállt a földre és megindult felé. A legmagasabb undorodva nézte a csecsemőt. – Azt a férget nyugodtan tedd le a porba, oda való – mondta Rhoszi ag Bahedi. – Őrá már nem lesz szükséged. * Küzdött, amennyire bírt: harapott, karmolt, de nem bírt velük. Elvonszolták a sírbolttól; ellenállt volna, de fölnyalábolták, mint egy meglőtt gazellát, földobták Takarna hátára és vitték magukkal. Pár száz méteren át üvöltött a gyerekéért, de amikor látta, hogy eszük ágában sincs hátrafordulni, erőt vett magán, és arra koncentrált, hogy nagyon, nagyon pontosan megjegyezzen mindent: minden egyes lépést, minden követ és növényt, amely mellett elhaladtak. Figyelt minden kanyarra, a homokalakzatokra, az árnyékok irányára. A sivatagban töltött hónapok sok mindenre megtanították, de mindenekfölött arra, hogy állhatatosnak kell lennie. * Mielőtt beértek volna a táborba, Rhoszi a földre lökte Mariatát, akár egy zsák rizst. Elgondolkodva állt foglya fölött, aztán elmosolyodott.
– Megpróbálhatsz kiabálni vagy ellenkezni, de később nagyon megbánod. Szegény, magányos vándor vagy, mi mentettünk meg. A saját érdekedben, és mert nagyon jószívű vagyok, megteszlek második feleségemnek. Szavai elcsorogtak Mariata fölött. Nem jelentettek semmit: ő csak a gyerekre gondolt. Ezen kívül történhetett bármi, nem számított. Engedelmesen hagyta, hogy a táborba vezessék. Megbéklyózott tevéket, dohányzó férfiakat, két ütött-kopott katonai dzsipet és európai ruhás embereket látott. – Ne nézegess feléjük – szólt rá halkan Rhoszi. – A magadfajtákkal úgysem törődnek. Csak a csontok és a hamvak érdeklik őket, az élők nem. Kicsit távolabb sátrak álltak, újabb emberek, főként nők, néhány gyerek. Közömbös pillantásokat vetettek rá, de Mariata végig kerülte a tekintetüket. A háta mögül hallotta, hogy a dzsipek fölberregnek és elindulnak, az sokkal jobban érdekelte az embereket, mint az ő jövetele. Legalábbis amíg be nem lökték egy alacsony, hosszú fekete sátorba. Odabent egy kövér, sötét asszonnyal találta szemben magát, akinek keskeny, gonosz szája és csapott álla volt, akár egy nyúlnak. Sötét szeme végigpásztázta Mariata rongyait, konstatálta a vállán a birtokló férfikezet, majd hangosan méltatlankodni kezdett. – Mi van, egy baggarát hozol nekem a sátramba? Biztos tele van féreggel, csak rá kell nézni. Vigyed innen, mielőtt tönkreteszi a finom holmijaimat! Rhoszi csak nevetett, és olyan erővel lökte meg Mariatát, hogy az rázuhant a másik nőre. – Nyugalom, feleség, vagy most már úgy mondjam, hogy „első feleség”? Ez itt… Mina. – Ez a név ötlött az eszébe. Jó lesz az. Nehogy híre menjen, hogy a hatalmas Kel Taitok egy tagja akadt az útjába. – Ő lesz a második feleségem, mert tőled hiába vártam a fiúgyereket, ez viszont termékeny lesz, tudom! – Nem árulta el, honnan tudja, de a nőnek már ennyi is elég volt, hogy határtalan gyűlölettel nézzen az újonnan érkezettre, akit ellökött magától. –
Estig gondoskodj róla, hogy tiszta és normális legyen a külseje, mert ha nem, megbánod. – Rhoszi rávigyorgott az asszonyára, de az már meghunyászkodott: tudta jól, mit jelent ez az egész. Az asszony, akit Hanának hívtak, minden csalódott dühét „Minán” töltötte ki, bár közvetlenül egyetlenegyszer sem szólt hozzá. Legföljebb a levegőnek címezte a mondandóját, valahogy így: – Ki látott már ilyen zsíros, mocskos hajat! Legjobb lenne lenyírni, és kész. Fogalmam sincs, mit lát ez benne, vékony, mint a piszkafa, és büdös, mint egy kecskebak. – Mariata egész idő alatt meg sem nyikkant, tűrt mindent, a dörzsölést, a hajcibálást, a vágást. Semmi nem érdekelte, csak az, hogy a gyerek megmeneküljön: néma fohászként ezt ismételgette magában a marbút előtt megejtett rövid ceremónia, a hamarjában megtartott „ünneplés” alatt is, ami minden szempontból visszafogottan és tessék-lássék történt. Úgy tűnt, senki nem rajongott Rhoszi ag Bahediért, a jelenlévők többsége pedig az első feleség rokonai közül került ki, akik a klánnal szembeni sértésnek tekintették az újabb feleség érkezését. Abban is egyetértettek az emberek, hogy második feleséget venni igencsak szokatlan dolog egy törzsfőnöktől, különösen ilyen gyorsan. De most, hogy mindenütt csak a baj volt, és senki nem tudta, mit hoz a holnap, a normális viselkedési szabályok is ingataggá váltak. A férfiak úgy gondolták, ott kell megtalálni az örömüket, ahol lehet, és amennyit lehet: hátha holnap már halott az ember. És el kellett ismerniük, hogy a nő igazán feltűnő jelenség; most, hogy tiszta volt, esküvői ruhát és ékszereket viselt, mégha csak kölcsönbe kapta is őket, sokkal izgalmasabb látványt nyújtott, mint szegény Hana. Csak sovány volt, nagyon sovány, ebben mindannyian egyetértettek. De nem baj, gyorsan kitelik majd az az elegáns alkata, s akkor igazi szépség lesz. És még menyasszonypénzt se kellett fizetni: micsoda alkalmi vétel! A nők semmi ilyesmit nem gondoltak, igaz, egyikük sem szólt egy szót sem. Inkább a sivatag, mint Rhoszi második feleségének lenni. Még az elsőnek sem. Látták ők Hana kék foltjait, hiába próbálta
rejtegetni. Látták a harratin lányokat is, akikkel Rhoszinak dolga volt. Úgyhogy hiába imádták egyébként mindennél jobban az esküvőket, aznap éjjel csak félszívvel örvendtek az ének- és dobszónak, és amint Rhoszi az ágyába vitte az új feleséget, ők is gyorsan szétszéledtek. Amikor Rhoszi levetkőztette Mariatát, és egy darabig csak állt, nézett lefelé az éhezéstől sovány testre, a tejtől duzzadó mellekre, a lapos hasra, a kiálló csontú végtagokra, Mariata azt szuggerálta magának, hogy ez az egész nem létezik. Amikor a férfi heherészve fölemlegette, hogyan ütöttek rajta Amasztánon és a falun, s aztán beerőszakolta magát Mariata testének titkos helyeire, Mariata a sátor plafonját nézte mereven, mintha azon keresztül is láthatná a csillagokat. Egy óra múlva, amikor a férfi már hangosan horkolt, magára kapkodta a ruháit, kisurrant, megkereste Takamát, és eltűnt az éjszakában, melyben ezúttal még a hold sem világított. Nem tudta volna megmondani, hogyan találta meg a visszautat: a sötétség sűrű takarója alatt minden másmilyennek látszott, de amikor szemben, a hegyek fölött feljött a nap, már ott volt a sziklából és földből épített sírhely közvetlen közelében. Meg sem várta, hogy Takarna leereszkedjen, leugrott az állatról, és már rohant is, meztelen lába csattogott a földön. – Itt vagyok! Eljöttem érted! – kiabálta, de a várt gyereksírás nem harsant föl. Fölrohant a domboldalon, bevetette magát a barlangba, de az üres volt. Kitört belőle a sírás, hangja faltól falig csapódva visszhangzott a kriptában. Négykézláb mászott elő, így kúszta körbe többször is a sírhelyet, már vérzett a keze és a térde. De nem, nem lehetett tévedés: a csecsemő eltűnt. A Róka három nap és három éjjel egyfolytában vezetett, mint egy megszállott, sivatagi ösvényeken és köves síkokon űzte Taib autóját. Elmosódottan rohant el mellettünk a világ, a tájak szinte különálló színsávokká csapódtak szét, mint egy hatalmas centrifugában. Egy
darabon aszfalton haladtunk, de ez még a csupasz ösvényeknél is félelmetesebb volt. A Róka előszeretettel csinálta azt, hogy szinte rátapadt egy-egy teherautóra, aztán olyan hirtelen vágott ki, előzte meg és vágott vissza a másik jármű elé, hogy a jobb lábam úgy járt, mint egy piszton: nyomkodtam a fantomféket. Amivel, később rájöttem, nem sokat értem volna, mert balkormányos autóban ültünk. Egy másik dűlőúton megint hatalmasakat zökkentünk és faroltunk, le, föl, oldalvást, az amulett ide-oda csapódott a kulcscsontomon, az autó pedig csattant, nyekkent, nyikorgott. Az egyik, különösen borzalmas manőver után hátranéztem Taibra, de ő, ha lehet, még az eddigieknél is közömbösebb maradt, mintha ezzel a szuper járművel nem legalább kétévnyi munkájának gyümölcse került volna veszélybe. Nehezen jött, könnyen megy. A Róka alvezére, aki Taib mellett ült, sokkal kevésbé tűnt nyugodtnak, ahogy kiguvadt szemmel nézte a természetellenes sebességgel rohanó tájat. – Megmondaná, hová visz minket? – kérdeztem még az első nap. Már önmagában a megszólalás is veszélyes volt, mert amint kinyitottam a számat, a fogaim máris kitörhettek volna a következő zökkenéstől. – Egy ismerősömhöz. Vajon miért kellett ennyire rejtélyesen fogalmaznia? – Esetleg megmondaná, hogy minek? – Majd meglátja, ha ott leszünk. – És nem is mondott többet egészen addig, amíg egy nagy akácia alatt végre leállította az autót, kipattant és lebonyolított két telefonhívást. Az egyiknél franciául beszélt, annak a nagyját megértettem, bár rengeteg volt benne az esküdözés és a számomra alig érthető szleng, de mintha valami pénzről lett volna szó, amit majd valaki oda fog adni valakinek. A másiknál valami annyira ismeretlen nyelven beszélt, hogy meg sem próbáltam megérteni. Taibhoz fordultam. – Te értettél belőle valamit? – kérdeztem halkan. – Azt a tábort, ahol voltunk, úgy tartja fönn, hogy kenőpénzt fizet az ottani helyőrségparancsnoknak. Azt akarta megtudni, hogy nem
lesz-e valami váratlan személycsere a közeljövőben, és megnyugtatta a pasast, hogy a pénz úton van. A másik hívásból alig értettem egykét szót, ellenőrző pontokról és rendőrségről beszélt. Vállat vont. Ami nem enyhítette az én idegességemet. De végül is nem láttunk ellenőrző pontokat, sem rendőrök, sem katonák nem állítottak le, úgyhogy rábíztam magam az események hullámzására és az egyre jobban rám boruló fáradtságra. Magamra parancsoltam, hogy engedjek a saját belső ins’allahomnak, és végül elaludtam. Amikor felébredtem, odakint már nem száguldott a világ, és a fantasztikus alakzatú sziklatömbökkel büszkélkedő szirtfal fölött megjelent a nap sápadt, békés arca. A fura formák között egykettőre fölfedeztem egy fekvő nyulat, egy sast, egy ülő férfit, egy óriási gombát, egy hosszúkás kutyafejet. – Hol vagyunk? – kérdeztem Taibtól. Természetesen fogalma sem volt róla. A sziklák árnyékában leparkoltuk az autót, és gyalog indultunk tovább. A Róka úgy masírozott legelöl, mint aki az egész földet föl akarja falni a csizmájával, mintha minden méter újabb métert fogyasztana el az ő és a célja közti távolságból. Jól el tudtam képzelni, milyen elánnal képes harcolni ez az ember, mennyi konoksággal és összpontosítással. Nem is bántam, hogy izzó héjatekintetét most az útra függesztette, és nem rám; igazából nem is bírtam az iramot, és félig futva kellett haladnom. Taib ott ügetett mellettem, mint aki akár egész nap bírná ezt a gyilkos tempót, a másik katona azonban szemlátomást kínlódott: hallottam, ahogy az elcigarettázott tüdejével zihálva szedi a levegőt, s ráadásul még a félautomata fegyvert és a vizestartályt is cipelnie kellett. A tuareg főnök pontosan tudta, hol vagyunk, s hova igyekszik. Valahányszor legyezőszerűen kinyílt előttünk a sziklák közötti rengeteg lehetséges útvonal, ő habozás nélkül tudta, merre kell mennie. Egyórányi erőltetett, többnyire emelkedő terepen vezető menet után elérkeztünk egy meredek, sziklás lejtőhöz. Messze
alattunk, a sziklatömbök között víz csillant meg, odébb egy homokos talajú karám, tucatnyi alacsony, fekete sátor és egy kisebb bódé tűnt elő, amelyből füst szállongott. A Róka futva vágott neki a kis településhez vezető lejtőnek, lábai alatt kavicsok spricceltek szét. Korábban több száz alkalommal ereszkedtem már le sziklákról és különféle csúcsokról, nagyjából biztos lábúnak gondoltam magam, de még senkit nem láttam, aki ilyen fürgén mozgott volna, mint egy kecske. Mire mi is leértünk, őt már nem is láttuk. De egy csomó ember jött elő, hogy kíváncsian megbámuljon minket. Merész tekintetű, foghíjasán mosolygó, bátor gyerkőcök szaladtak utánunk, megérintették valaminket, aztán hahotázva visszafutottak a társaik közé. A farmeromra mutogattak, amelyet elképesztően mulatságosnak találtak; megrohanták Taibot, rácsimpaszkodtak, lovagolni akartak rajta. Kinevették a szegény, izzadó katonát a „Kalas”-ával, néhányan botot vettek a kezükbe, és azt játszották, hogy összecsapnak vele. Egy hatalmas szemű kislány, két himbálózó copffal a fején, vad érdeklődést mutatott a karórám iránt, el sem akarta engedni a csuklómat, annyira lenyűgözte őt a körbe araszoló másodpercmutató és a számlapon lévő, csillogó briliáns. Egy másik térben és időben majdnem kétezer fontba került az az óra. Nevetséges összeg egy tárgyért, amely csak a pontos időt mutatja, semmi mást, miközben ugyanehhez elég lenne megnézni a napot és az árnyék hosszúságát. Elképzelni is alig lehetne ennél értéktelenebb vackot egy ilyen helyen, talán csak a bankjegyeket, amikért megvehette az ember. Úgyhogy mosolyogva kicsatoltam a bőrszíjat, és odaadtam az órát a kislánynak. Elrohant vele, a társaival a nyomában. Taib kötekedőn összevonta a szemöldökét. – Az egy Longines, nem? A katona fölháborodott arckifejezése külön tanulmány volt. Ránéztem, és kitört belőlem a nevetés. Ami csak azért nem váltott át hisztériába, mert föltűnt a Róka. – Venez avec moi – vetette oda kurtán, és már fordult is vissza.
Keresztülvágtunk a sátrak, a szellőzni kitett, élénk színű szőnyegek, a színes bőrökkel dolgozó férfiak között. A telep másik végén a bódéhoz jutottunk, ahol égett a tűz, szállt a füst. Afféle kovácsműhelynek tűnt: belül mindenféle szerszámok hevertek, kisebb-nagyobb kalapácsok, egy kőüllő, egy díszes fújtató. Egy fiú, aki ott segédkezett, nagy szemekkel nézett ránk, aztán kiszaladt. Ekkor láttam meg egy másik alakot, a tűz előtt guggolt. A táncoló lángok megvilágították a barázdált arcot, a csillogó szempárt és a fekete arc fölött döbbenetesen ható, rövidre nyírt, fehér hajat. Amikor az alak fölegyenesedett, majdnem egyforma magas lett a Rókával, és majdnem ugyanolyan tiszteletet parancsoló is. Kézfogása olyan volt, mint a vas. A Róka alvezérét a fegyverével együtt kiküldte, minket pedig tovább tessékelt a füstből, egy hátsó udvarra, ahol színpompás virágok és növények virultak. Rögtön láttam, hogy van paradicsom, paprika- és csilibokor, édeskömény, narancsfák, körömvirág és bugenvillea. Valóságos csoda volt az a kert, a bőség oázisa. – Látom, tetszik a kertem – mondta a kovács. Vékony, finom hangja volt, sehogy sem illett a termetéhez. – Bocsássanak meg, hogy nincs rajtam kendő. Nem tiszteletlenségből, hanem mert nekem úgyis csak fél kendőt szabadna hordanom. – A Róka ezt mulatságosnak találta, engem azonban minden bizonnyal elárult a bamba arcom, mert a kovács elmosolyodott. – Tana a nevem, és azt szokták mondani rám, hogy homme-femme vagyok, de én azt szeretem, ha nőneműként beszélnek rólam – mondta tökéletes franciasággal. Biztosra veszem, hogy eltátottam a számat a meglepetéstől, és nem csak azért, mert tudomásom szerint még sosem találkoztam ilyen homme-femme lénnyel. – Nagyszerűen beszél franciául – mondtam kínomban, hogy valamivel leplezzem a zavaromat. – Honnan tud ilyen jól?
– Tudok én sok mindent. Egy kicsit szongajul is tudok, mert az a tapasztalatom, hogy sokat számít, ha a helyi hatóságokkal meg a segélyügynökségekkel a saját nyelvükön tárgyalok. A földre terített színes takaróhoz invitált bennünket, amelynek közepén kis ezüstasztal állt. A takaró mellett a parázskosárra már oda volt készítve az ezüst teáskanna. Az asztal szép, aprólékos ötvösmunka volt, négy teáspohár állt a közepén, mintha ránk vártak volna. De lehet, hogy az asszonynak csak négy pohara volt, és mindig ott tartotta őket. Szertartásosan elkészítette és kitöltötte a teát, s a hosszú előkészületek alatt senki sem szólt egy szót sem, mintha azzal valami szent rituálét zavartunk volna meg. Végül Tana előrehajolt. – Úgy hallom, van egy amulettje. A Rókára néztem, ő felém bökött az állával. – Egy tifinag nyelven írt tekercs van benne. – Ó, igen, a tekercs. – A kovács rám függesztette a tekintetét. – Mit tud a tifinagról? El kellett ismernem, hogy nagyon keveset. Fölhajtotta a takaró egyik sarkát, és néhány jelet írt a homokba. – A mi nyelvünk azt a világot írja le, amelyben élünk. Ez minden kultúrában így van, de a miénk a többiekénél pontosabban mutatja életünk alapvető dolgait. Látja az egyenes vonalainkat? Ezek a botok: a lábakat jelentik, az emberekét és az állatokét, akiknek az élete állandó függőségben fonódik össze – a kecskék, a juhok, a tevék, a gazellák, a sakálok, az oroszlánok. A keresztek jelzik az utakat, amelyek közül választanunk kell, az ösvényeket, amelyeken átkelünk életünk sivatagán, azt az utat, amin a nap, a hold és a csillagok irányítanak minket. Azt szoktuk mondani, hogy minden fontos dolog a szívből indul, és egyre szélesebb köröket megtéve jut el az Élet Körébe, ugyanúgy, ahogy a világ horizontja kört alkot a törzs emberei és állatai körül. De minden mindig visszatér a szívhez, tudja? A szerelem a legnagyobb erő a világon. – Kinyitotta az amulett rekeszét, a tenyerébe pottyantotta belőle a tekercset, és
hosszan nézte. Aztán lassan mosolyra húzódott az ajka, majd visszatette a papírt, és visszazárta a gombot. A kattanás nagyon úgy hangzott, hogy itt vége van valaminek. – Nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is újra látom. De örülök, hogy itt van a kezemben, pedig mennyi rossznak volt tanúja ez az amulett! – Sötét szemével mintha keresztül akart volna fúrni. Aztán a Rókához fordult. – Szegénykém! Negyven év a vadonban, negyven éven át lemondani a szerelemről, mindenről, ami a legjobban tud fájni, negyven éven át tagadni, hogy a világ középpontja a szív. Nem találtad meg őt, ugye? És annyi idő után most megint ezért vagy itt ezzel az amulettel. Nehogy félreérts: mindig hálásak voltunk érte, amit tettél, a pénzadományokért, a segítségért. De jó lett volna, ha olykor az arcodat is látjuk. És ha kapcsolatba lépsz velem, talán két év nyomorúságot meg tudtam volna spórolni neked. – Halkan, fojtottan fölnevetett. – Miért mindig szegény öreg Tanának kell mozgatni az összes szálakat? Na, mindegy, nemsokára összeáll a mese szőttese, de különös lesz. – Megveregette a kezemet. – Látom, gyermekem, magának is nagyon különös ez. De várja ki a végét, lesz ez még különösebb is. – Korát meghazudtoló fürgeséggel fölpattant és visszabújt a bódéba. – Mit akart ezzel mondani? – kérdeztem a Rókától, de ő csak a parázskosárban izzó parázsdarabokra meredt, mintha onnan olvashatna ki mindent. És remegett. Taibra néztem, egy ujjával végigsimított a kézfejemen. – Itt valami nagy titok van, de úgy érzem, nemsokára fény derül rá. Türelem, Izzy. Valami mozgás támadt a bejáratnál, aztán újra föltűnt Tana, mögötte pedig egy asszony, akinek bonyolult copfokba és tekercsekbe font hosszú, fekete hajába fehér csíkok vegyültek. Fülein hosszú ezüst fülbevalók, ezüstből formázott karikák és fordított háromszögek himbálóztak, majdnem a vállát érték. Ujjain és karjain is ezüstök csillogtak, a fejére kötött sál sarkait hosszú ezüst súlyok húzták le, sötétkék köntösét is tucatnyi díszes tű ékesítette. Keze
meleg mélybarna színűre volt hennázva, a szája is, éles kontrasztot alkotva halovány arcbőrével. Soha életemben nem láttam még ilyen méltóságteljes nőt. Épp úgy nézett ki, ahogy a sivatag királynőjét elképzeltem, teljes díszben. Csakhogy a sivatag királynője már régesrég halott volt, ez a nő pedig nagyon is élt. Olyan színű volt a szeme, mint egy viharfelhő, de tekintetében jó kedély és mély intelligencia tündökölt, nehezen szerzett, komoly tudásról tanúskodva. Orra hosszú volt és egyenes, szemöldöke vastag, álla kérlelhetetlenséggel határos elszántságról árulkodott. Biztosan soha senki nem mondta őt csinosnak, gondoltam, ahhoz túl feltűnő jelenség volt. Elegáns: villant eszembe a szó. Elegáns: ez illett rá. Merész fekete pillantása először rajtam állapodott meg pár pillanatra, és mintha megremegett volna az erős álla, aztán Taibra nézett, helyeslően bólintott, végül a Rókára fordította a tekintetét. – Amasztán – mondta jól érthetően. – Ó, Mariata… – Ez alig volt több egy sóhajnál. A nevek az amulettben. Csak kapkodtam a fejem, néztem egyikükről a másikukra, hátha átlátom ezt az egészet. Tana odahajolt hozzám és megérintette a vállamat. – Negyven éve nem látták egymást, mindketten halottnak hitték a másikat. Nem könnyű valakit negyven évig őrizni a szívünkben, valódi ölelés nélkül. Jöjjenek velem. Ők csak egymást látják, de inkább ne leselkedjünk. Méhektől hemzsegő virágkapun keresztül léptünk ki a kertből. Mély, lényegében kiszáradt folyómederbe jutottunk, melyben a sima fehér kövek között csak itt-ott csillant meg a víz. – Fiatalkoromban itt mindig folyt a víz – mondta Tana szomorúan. – Volt nádas, békák, énekesmadarak meg gyönyörű, lila virágú leanderek. Hány gyereknek adtam faszenet leandermérgezés ellen… – A fejét ingatta. – Van ilyen az életben: néha a legszebb dolgok a leghalálosabbak. Nézzék meg ezt a két embert, ezeknél szebbet aligha láthattak volna. Amasztán magas és sudár volt, persze még most is az, sugárzott az a költői tekintete, és nézzék meg, mit tett
vele az élet. Nem csoda, hogy ezt az utat választotta, már gyerekként is túl sokat látott, mire ide került. Aztán tizenkilenc évesen elvesztette az első szerelmét, huszonhárom évesen a másodikat: az ilyesmi átformálja az ember lelkét. Végigharcolta a fél földrészt, és mi jó származott neki belőle? Ez költői kérdés volt. Taib megfogta a kezem, én meg az övé köré fontam az ujjaimat – döbbenten álltunk. – Mariata meg… Igazi kis hercegnő volt, amikor idekerült, állította, hogy magától Tin Hinantól származik, de hát ki tudja, mi igaz belőle? A Kel Taitok-béliek szeretnek ilyesmivel dicsekedni. Én azt mondom, jobb önmagunknak lenni, mint ezer őst cipelni a vállunkon, de hát a mi kultúránk mindig ilyen volt. Néha visszahúzza az embert. – Ezen elmerengett, félrehajtotta a fejét, mintha egy okos madár vallatna egy rovart. – Persze tartást is tud adni meg büszkeséget, ami sokszor átsegít a megpróbáltatásokon. Innen is, onnan is lehet nézni. Mariatát Amasztán anyja hozta ide. – Elmondta a Rahma nevű asszony történetét, aki egy nagy törzsfő felesége volt, és boldogan élt, amíg a férje el nem vett egy második feleséget. – Ez azért ritka dolog nálunk – fordult felém kedvesen. – Egy férfi, egy nő: szívük, szemük, lelkük a másiké. Általában így szokott lenni a tuareg közösségben, és mindig ez a legjobb módszer. A többfeleséges változat keletről jött be hozzánk, és csak bajt okozott. A nők gyűlölik, ha valakivel osztozniuk kell a férjükön, a férfiak meg képtelenek megérteni. Mindegy. Rahmának nem maradt semmije, amikor elvált Muszától, csak Amasztán, az egyetlen gyereke. Hogy imádta ezt a fiút: túlságosan is! Úgyhogy amikor Amasztán megbolondult, tennem kellett valamit, nehogy Rahma is megbolonduljon. Elküldtem az Airba, hogy hozza el Mariatát. Legalább higgye azt, hogy tehet valamit, gondoltam, ez is segít. Mi, kovácsok sokszor olyasmit is hallunk, amit mások nem, olyan jelekből is olvasunk, amikből mások nem. Az itteni lányok között egy sem volt olyan szép vagy okos, hogy Amasztánnak megakadjon rajta a szeme, főként azután, amin keresztülment. Mariata pedig
különleges volt, és még most is az, hiszen látták. Igazi szépség: nem egyszerűen csinos, hanem kimondottan elegáns, ami sokkal maradandóbb, mint az egyszerű csinosság. Csupa erő az arca, és erős akarat is társul hozzá. Amasztán nem is tudott ellenállni neki. Bárcsak időben észrevettem volna, milyen jelek vették körül a találkozásukat, az egyesülésüket; de akkor csak ösztönösen tettem, amit helyesnek gondoltam. Nem voltam elég előrelátó, és amikor igen, akkor ők már elválaszthatatlanok lettek. A szerelem erősebb, mint a sors, nem érdekes? Egyesek szerint a halálnál is erősebb, de hála a csillagaimnak, erről egyelőre nem tudok nyilatkozni. Aztán elmesélte, milyen rendkívüli események választották el egymástól a férfit, akit mi Rókának ismertünk, s akit ő szinte anyai gyengédséggel Amasztánnak nevezett, és a sivatagi nőt, Mariatát. – Az esküvőjük éjjelén jöttek a katonák. Persze ők akkor már hetek, sőt, valószínűleg hónapok óta együtt háltak, de emiatt senki nem vetett rájuk követ. A Fátyol Népe ilyenkor félre szokott nézni. Ne kapjanak rajta, ezt szoktuk mondani, és ha mégis, akkor találj ki valami szórakoztató mesét. Mariata az esküvő idején már terhes volt. Ugyanazon a napon lett feleség és özvegy: legalábbis így hitte, éveken át. Szegény Mariata. Szegény Amasztán! Nem a puskagolyó volt a veszélyes, hanem a fejére kapott ütésbe halt bele majdnem. A golyó itt érte – Tana a szíve fölé mutatott –, de amikor elesett, úgy beütötte a koponyáját, hogy majdnem az lett a veszte. Hetekig nem tért magához: Isten nem lehetett volna kegyesebb vele. Egyszer már látta, mivel jár egy ilyen mészárlás, semmi szükség nem volt rá, hogy még egyszer lássa, amit én láttam… – Összerázkódott. – Pokoli éjszaka volt. – És ön hogy élte túl? – Taib kutatva nézte a fekete arcot. A kovácsasszony szája keserű grimaszba rándult. – Szinte minden nőt megerőszakoltak és megöltek. De amikor rám került volna a sor… – Szünetet tartott. – Mindegy, mondjunk csak annyit, hogy ilyet még nem láttak. Megrémültek. Hanyatt-homlok
menekültek. Soha életemben nem örültem neki annyira, mint akkor, hogy másnak születtem. – Vagyis akkor ön mentette meg a Róka életét, ugye? – kérdeztem. Pillantása a név hallatán gúnyosra váltott. Az örök romantikus. Ha nincs Mariata, akkor a saját neve se legyen. Gondoltam, majd fölkutatja és visszahozza a lányt, de az élet nem olyan, mint a víz, nem mindig a legkisebb ellenállás felé megy, hát nem? Hosszú időbe telt, mire fölépült, hónapokba. Mire tudott járni, meg főleg a fejét is tudta használni, Mariata már rég nem volt sehol, először is az apja magával vitte Tafilaltba, aztán ő maga vágott neki a sivatagnak. Marokkó déli részéből elvándorolt egészen az Ahaggar széléig, több mint ezer mérföldet tett meg. Bárkinek becsületére vált volna, hát még egy terhes nőnek. Hitetlenkedve meredtem rá. – Átkelt a sivatagon? Egyedül? – És terhesen. – Tana határozottan bólogatott. Mondtam, hogy milyen erős akarat van benne. Szóval, mire Amasztán kiderítette, hogy hová vitték, és utánament Imteghrenbe, ő már messze járt. Amasztán megtalálta a házat, ahol lakott, bekopogott, de csak az a nő volt ott, akit Mariata apja elvett feleségül. Az meg képes volt, és azt mondta Amasztánnak, hogy Mariata meghalt. Beteg lett, meghalt, mondta, és becsukta Amasztán előtt az ajtót. Ő kérdezősködött, de mindenkitől ugyanezt hallotta. Visszajött ide, de nem bírt megmaradni, fölment a hegyekbe, végleg beállt a lázadók közé. – Ön végül mikor tudta meg, hogy Mariata életben van? –kérdezte Taib. – Csak pár évvel ezelőtt. Mert ő is megváltoztatta a nevét. A sivatagban még normális körülmények között is nehéz nyomon követni valakit, hát még ha a nevét is megváltoztatja! – Csettintett a nyelvével, megrázta a fejét. – Tudtam, hogy él. Itt, itt tudtam… – mutatott a szívére. – És kiolvastam a csontokból is, de Amasztánnak hiába mondtam volna, nem hitt volna nekem.
– A nő miért változtatott nevet? – kérdeztem kíváncsian. Tana lehunyta a szemét. – A sors néha tréfát űz velünk, olykor kimondottan rossz tréfákat. A hosszú sivatagi vándorlás végén éppen abba a férfiba botlott, akit a világon a legjobban gyűlölt. Ez volt Rhoszi ag Bahedi, az Air dobklán újdonsült főnöke. Olyasmit is suttogtak néha, hogy a mi törzsünkre is ő uszította rá a katonákat, de ezt senki nem bizonyította. Annyi bizonyos, hogy Rhoszi könnyedén elmenekült innen, pedig nem így szokott történni… – Sóhajtott. – Szóval, ő elmenekült, és egy év múlva megkapta, amit akart: Mariatát. Feleségül vette, pontosabban második feleségnek vette. Szegény drágám: olyan büszke volt a származására, mégis ilyen mélyre süllyedt. Rhoszi pedig nyilván mindig emlékeztette a bukására. Úgyhogy maguk is megérthetik, mért döntött a névváltoztatás mellett. De a maga módján visszavágott annak az embernek: soha nem esett teherbe tőle, úgyhogy az is szégyenkezhetett a világ előtt. – És a gyereke? Megszülte a gyerekét? – Taib tekintete már szinte mohó volt. Úgy láttam, több örömét leli ebben a talányos mesében, mint én. A lelkem legmélyén valami rosszat sejtettem, amit nem tudtam volna megnevezni, és amivel nem is akartam szembesülni. Tana az amulettet méricskélte a kezében. – Van benne három név: Amasztán, akié legelőször volt, Mariata, akinek ő adta oda… – És Lallawa. Tana bólintott. – Okos kislány. És Lallawa. Igen, Mariatának megszületett a gyermeke: egy kislány, amin nagyon meglepődött. Olyan eleven volt a hasában, hogy sokáig minden kétely nélkül fiúnak hitte, és magában Amasztánnak is hívta. De a napnál is világosabb volt, hogy fiúalkatrész nincs, lányalkatrész van. Úgyhogy Lallawának nevezte el, a szabadság szellemének. Lallawa ult Mariata ult Yemma ult Tofenatnak. Vissza, egészen Tin Hinanig. Hogy óvja az újszülöttet, beleírta a nevet az amulettbe, és a lehető legtökéletesebb
védővarázslatot kapcsolta hozzá: a neveket le-föl és keresztben egymásba fűzve összehozta mindkét szülő szellemét a gyerek védelmére, védőhálót szőtt, ami egyesítette a három lelket. Ő ugyan azt hitte, hogy erre nem ezen a világon, hanem majd csak a csillagokban kerül sor, de a sors néha jóváteszi a gonosz tréfáját, és tündérmesét ír belőle. Egészen közel hajolt hozzám. – Mondd meg, gyermekem, hogy jutottál hozzá ehhez az amuletthez? Elmondtam neki, és csak néztem, ahogy szélesen, egyre elégedettebben elmosolyodik. – Szóval neked így mesélték a történetet, ugye? Hát akkor most nézzünk egy másik változatot. Mariata megszülte a gyermekét, egy kislányt, beleírta a nevét az amulettbe, és az ékszert rákötötte a gyerekre, hogy szerencsét hozzon neki. Rhoszi szeretett volna gyereket, de fiút, a más gyerekét viszont nem akarta. Sorsára hagyta a kicsit. Mariata azonban az esküvő éjszakáján visszaszökött a gyerekhez, Tin Hinan sírhelyéhez. Ó, élet és halál nagy ívű és elkerülhetetlen fordulatai! Csakhogy a gyereket már nem találta, csak kerekes lábnyomokat. Olyan lábbelik nyomát, amilyeneket egész Maliban vagy Nigerben nem találni. Egy férficipő és egy női cipő nyomait, Mariata így mesélte; és a férfi sokkal nagyobb és súlyosabb volt, mint a nő, akinek majdnem olyan kicsi volt a lába, mint egy gyereknek. Nem tudtam levenni a szemem Tanáról, de közben vadul kalapált a szívem, és olyan röhejes dolgok jutottak eszembe, mint hogy „anyámnak nagyon kis lába volt, 3-as cipőt hordott…” És közben tudtam, hogy ezzel a mondattal valami nem stimmel. Tana megérintette a homlokomat. – Ugyanolyan komolyság van az arcodon, mint neki, ha nagyon koncentrál valamire. Csak az a különbség, hogy neki ilyenkor összeszalad a szemöldöke, neked meg, látom, ki van szedve, hogy ne érjen össze. Igen, kedvesem, akármit mondtak neked, te nem voltál
az övék. Téged nem ők csináltak. Hanem egy sivatagi sírhelyen találtak, és onnan loptak el. Forogni kezdett velem a világ. Hunyorogtam, nyeldekeltem, igyekeztem magamhoz térni. – Azt mondod, a nő francia volt, ugye? Bólintottam. – Valahogy ki kellett csempészniük innen – tűnődött Tana. – Biztosan ennek is megvolt a módja, különösen gazdag európaiak számára… Homokháború ide vagy oda, az európaiakat az ilyesmi nem szokta izgatni: teljesen más világban élnek, mint mi. – A születési bizonyítvány, Izzy – szólalt meg Taib, meleg barna szeméből csodálat sugárzott. Előhúzta a zsebéből az összehajtott zöld papírt, amit utoljára akkor láttam, amikor a Róka dühében elhajította a sátorban. – Az első pillanatban tudtam, hogy ez egy marokkói születési bizonyítvány. Látod a pecsétet? – Az elmosódott háromszögre mutatott a halvány zöld papír alján. – II. Hasszán király, a mi régi királyunk. Alig látszik, de ha megmutatod bármelyik marokkóinak, rögtön ráismer. – Fölnevetett. – Neked marokkói születési bizonyítványod van! Egy hamis születési bizonyítvány, amelyet egy korrupt tisztviselő állított ki és pecsételt le némi baksis fejében. – Nem, ez nem az – mondtam nagyon halkan, szinte suttogva. – Nem az én születési bizonyítványom. Nekem nincs születési bizonyítványom… – De akkor már éreztem, hogy zavarodottságomat lassan elnyomja az öröm, kiszorítja minden kételyemet, fokozatosan, megállíthatatlanul emelkedik bennem, mint a sötét kút mélyéről a fény felé áradó víz. * – Tana megmondta, hogy jönni fogsz. – Honnan tudta?
– Ismered Tanát, jobban, mint én. Ő annyi mindent tud. – Szünet. – Tudod, a sok hosszú év alatt mindig magammal hordtalak, itt, a szívemben, a szívem fölött. – Levette a melle közepére tűzött egyik hosszú ezüstbrosst, és leoldotta róla a bőrszíjat, amely összefogta az ékszert. Egy szorosan összehajtogatott, rozsdás barna foltokkal tarkított indigó rongydarabkát vett elő belőle. Egy pillanatig szeretettel nézte, aztán elengedte. Odaesett kettejük közé, a földre. – Az inged ujjából szakadt le, amikor elszakítottak minket egymástól. Egészen addig azt hittem, hogy az utolsó csepp eleven véred van rajta, amíg rá nem jöttem, hogy magamban hordom a gyerekedet. – Ragyogott a mosolya, ahogy a férfi felé fordult. – Nem ismerted föl rögtön a lányunkat, amikor először találkoztatok? Kuncogás. – Képes voltál elrabolni a saját lányodat! A férfi a fejét ingatta. – Honnan tudtam volna? Azt sem tudtam, hogy gyerekünk van, hogy kapcsoltam volna össze a dolgokat, ilyen körülmények között… – Várt, hagyta, hogy lecsengjen a mondat. Annyira képtelenül hangzott. – Dehogy tudtam. – Elgondolkodott. – De közben, tudod, mégis éreztem valamit benne. Valamit belőled. – Én rögtön ráismertem. Ezer nő közül is ráismertem volna. A szeme a tiéd. Amasztán érezte, hogy könny futja el a szemét. Letörölte a kézfejével: az asshak tiltja, hogy a férfi gyengeséget mutasson, még a felesége előtt sem. De a könnyei erősebbnek bizonyultak, végül hagyta, hadd csorogjanak le az arcán, a tagelmuszt anyagára. – Az álla meg a tiéd – nyögte ki nagy nehezen. Mariata megérintette a férfi arcát. – Hadd lássalak. Hadd lássam a gyönyörű arcodat. – Lehúzta a kendőt és csak bámult, mohón gyönyörködött minden pórusban és apró izomban, minden vonalban és ráncban. –Nem érdekel, mennyi idő telt el: nem jelent semmit. Ugyanaz vagy, aki mindig is voltál. Az én Amasztánom vagy, és én a te Mariatád. Most már ne hagyj el soha többé. Ígérd meg.
Amasztán érezte, hogy nem tud megszólalni, ezért inkább csak bólintott, és a szívére szorította Mariata kezét. Két évvel később A sivatagi nap vadul tűzött lefelé a sápadtan lángoló égből egy társaságra, egy hegy lábánál kialakított táborhelyen. A táj festői volt: az egyik oldalon csipkézett vonalú, vulkanikus csúcsok szúródtak a horizontba, a másikon mozdulatlanul terült el a drámai méretű homoktenger, hullámtarajai és völgyei a pillanatba fagyottan áradtak szét. Egy közeli legelőn – élénk smaragd folt a rengeteg vörösben – tevék legelésztek vagy türelmesen heverészve bámultak a semmibe, állkapcsuk elégedetten csúszkált ide-oda. A folyó ezüst szalagja mellett fekete kecskenyáj nyomult előre akkurátusan, sziklától szikláig haladva. A fiatalabb bakok néha játékosan összecsaptak, a helytelen viselkedést nehezményező kosok bődülése visszaverődött a vörös sziklafalakról. A tábor túlsó szélén, néhány poros járműn és a karámon túl, az egyik alacsony, hosszú sátor előtt egy csapat gyerek gyűlt össze, figyelmesen hallgattak két hagyományos viseletű, köpenyes, fejkendős férfit. Az idősebbiknek erős, markáns arcéle és éber tekintete volt, amit éppen a fiatalabbikra függesztett, aki hevesen gesztikulált, majd lehajolt, és egy hegyes bottal kanyargós vonalakat húzott a homokba. Hátralépett, szemügyre vette a művet, aztán elsietett és pár pillanattal később jött vissza, fölfogott köntösében egy csomó kővel. A köntös alatt farmert viselt, jól szabott, szűk szárú, franciás szabású nadrágot. Ledobta a köveket, fölkavarodott a por, a közel álló gyerekek köhögtek, tüsszögtek tőle. Az idősebb férfi mondott valamit, amin mindannyian nevettek, ettől egy pillanatra még az öreg arcának zord síkjai is barátságosabbá váltak. A fiatal férfi egy kerek, vörös követ helyezett el a homokba rajzolt egyik ellipszis pályájára, majd egy másik, nagyobb és világosabb színűt kicsit távolabbra. Aztán újabb körök kerültek az örvénylő, koncentrikus vonalak újabb pontjaira. A gyerekek
elbűvölve, de zavartan figyeltek. A férfi élénken magyarázott, előbb a kövekre, aztán föl az égre, aztán a sivatagra mutogatott, végül egy széles, lendületes karmozdulattal az egészet összefogta az általa készített sémába. Két nő kicsit távolabbról figyelte a mozgalmas bemutatót, szeretettel, büszkén és derűsen. Profilból szinte a tükörképei voltak egymásnak, különösen azért, mert az áradó napfény egyikük arcáról nagyvonalúan eltörölte a ráncokat, a másikukén pedig elmosta az apró részleteket. Ha fonatokba fogott hajuk színe – ezüst és fekete – nem lett volna annyira ellentétes, akár nővér és húg is lehettek volna, de legalábbis unokatestvérek. Mindketten szellős, bő redőzésű kék köntöst viseltek, színes fejkendőt, ezüst ékszereket, sötét, feltűnően szép szemüket tussal húzták ki; egyikükön karóra is volt, de nem valami státusszimbólum, hanem egyszerű, szigorúan a legolcsóbb, műanyag digitális óra. A nő rápillantott, fölállt, kezét a derekára szorította, nyújtózott egyet, elegánsan, mint egy macska, aztán megindult a gyerekek felé. A másik nő egy pillanatra megszorította a mellére lógó amulettet – egy súlyos, négyszögletes ezüstdarabot, amelyet vésett mintázatok és csillogó vörös korongok ékesítettek –, majd ő is fölemelkedett, fejkendője hosszan lecsüngő végét hátradobta, és ő is követte a másik nőt. – És ez mi? – A fiatalember egy fehér kavicsra mutatott, a gyerekek a nyakukat nyújtogatták. – Tellit7 – kérdezte az egyik, és ünnepélyes arccal az idősebb férfi felé fordult. Amasztán egyszerűen ragyogott. – Tellit – bólintott. – A Hold – bólintott rá Taib is. – La Lune. – Most egy rózsaszín gránitkövet érintett meg, a homokba rajzolt következő ellipszisen. – És arra emlékeztek, hogy ez micsoda? Egy kislány, legalább fél tucat copffal a fején, alig hallhatóan mondott valamit. Taib a füléhez tartotta a kezét, mire a kislány félénken megismételte a választ.
– A vörös bolygó, igen, pontosan, a Mars. Nagyon ügyes vagy, Tariszat. Ezután a gyerekeknek maguknak kellett megrajzolniuk az ellipsziseket, elhelyezni a bolygókat és a kísérő holdakat a megfelelő helyre, közben a francia, az angol és a tamásék keverékét használva válaszolgattak a kérdésekre. Közben egyikük megbotlott a Vénuszban, elesett, kilökte a pályájáról a Földet. Kitört a nevetés, új csillagokat és kisbolygókat rakosgattak oda is, ahol korábban semmi nem volt. Egyszer csak hosszú árnyék vetült a homokra. Az egyik kisfiú fölnevetett, kiabált valamit, amin Amasztán elvigyorodott, fekete tagelmusztjának redői között elővillant a napbarnított arcbőrtől még fehérebbnek látszó fogsora. – Azt mondja, hogy napfogyatkozást csináltál! Taib odalépett, és átkarolta az újonnan érkező kiszélesedett csípőjét. – Hogy tanítsam meg nekik a világegyetemben elfoglalt helyüket, ha az én óriás feleségem jön, és átlép az egész naprendszeren? Izzy játékosan rácsapott Taib karjára, amit a gyerekek valami oknál fogva rendkívül mulatságosnak találtak. Mariata a fejét ingatta. – Férfiak, mindig a világban elfoglalt helyetekkel bajlódtok. Nekünk, nőknek megvan a magunk gondja. – Csillogó fekete szeme játékosan megvillant, amit Amasztán a szokásos félmosolyával viszonzott. Mariata egy hosszú szívdobbanás idejéig nem eresztette a férfi tekintetét, aztán odalépett a lányához, és gyengéden a pocakjára tette a kezét. – Szóval, döntöttél már? Izzy a nézésével próbálta leállítani az anyját, de az rendületlenül folytatta. – Hol akarsz szülni? – Nem is kérdés. Visszamegy Párizsba, és ott – mondta Amasztán, immár mosoly nélkül. – Az én lányom egy tiszta, modern kórházban fog szülni, ahol semmi hiba nem történhet.
Taib ugyanolyan szigorúan nézett, mint az apósa. – Pontosan. Izzy, ezt már megbeszéltük! Itt nem szülhetsz, őrültség lenne. – Őrültség! – visszhangozta Amasztán is. A két férfinek szinte összeért a válla, ahogy egymás mellett álltak: a zsák meg a foltja. Izzynek föltűnt, milyen hasonlat jutott eszébe, befelé mosolyogva elgondolkodott rajta. Talán inkább „borsó meg a héja”? Mostanában többször előfordult, hogy olyanokat mondott, amiket korábban sohasem, olyasmit tudott, amit az ő neveltetésével nem volt honnan tudnia. Ezt furának, de ugyanakkor nagyon is helyénvalónak találta. Lassanként hozzá is szokott. – Nézzétek, tudom az összes érvet, tisztában vagyok a veszélyekkel. Ti viszont azt tudjátok, hogy a nők évezredek óta szülnek a sivatagban. Nem, most ne szóljatok semmit! Még nem döntöttem. De ne felejtsétek el, hogy Jean és Anne-Marie is itt lesz. – Ők voltak az a két francia utazó orvos, akiket Taib és Isabelle alapítványa fizetett. Az alapítványt Izzy végkielégítéséből és a két londoni házért kapott pénzből hozták létre. Taib helyi kézműves termékekkel kereskedett az amerikai és európai gyűjtők piacán, ez is jól jövedelmezett; Tana a kovácsművészeti tudásából néhány szakmai titoktól eltekintve sok mindent átadott a fiatalabbaknak, ami látványos eredményeket és komoly megrendeléseket hozott. Mariata a szeme sarkából ravaszkásan és cinkosán pillantott a lányára. Izzy értette a pillantást: dönts, ahogy akarsz, ne törődj a férfiakkal – mit tudnak ők ezekről a dolgokról? Sivatagi asszonyok vagyunk, külön viszonyunk van a sivataggal. És mivel tudta, hogy végül úgyis a lányának lesz igaza, ravaszul másra terelte a szót. – És mi lesz a neve a kislánynak, eldöntötted már? – Biztos vagy benne, hogy lány lesz? – kérdezte Amasztán kicsit ellenségesen. Mariata ajka üdvözült mosolyra húzódott. – Hát persze, nem is kétlem. Kiolvastam a jelekből. Taib a fejét csóválta.
– Nélkülünk is tudsz mindent. Nem is értem, miért kérdezed. Tegnap este megbeszéltük Izzyvel a dolgot és megállapodtunk. – Én már soha életemben nem fogom megérteni a nőket – sóhajtott fel Amasztán látványosan. Aztán ünnepélyesen, sőt, némi tisztelettel nézett a feleségére. Pár pillanatra összekapcsolódott a tekintetük. Negyven év, gondolta Izzy. Még most, két év elteltével sem szokta meg, hogy ennek a két embernek a lánya lett. Mintha valakitől kölcsönvett volna egy életet, mintha egyszerre egy tündérmesében találta volna magát – szerencsére az ő tündérmeséje sokkal derűsebb volt, mint például egy Grimm-mese. Vajon ennyi idő múlva nekünk is ugyanilyen sok közünk lesz még egymáshoz Taibbal, ennyire fontos részei leszünk egymás életének? Valószerűtlennek, szinte abszurdnak tűnt az elképzelés, de közben már maga a gondolat is boldogító volt. Gondold el, milyen öregek leszünk akkorra! Maga elé képzelte akkori magukat, és elnevette magát. Aztán fölnézett, pillantása találkozott a férje átható pillantásával, ettől valami melegséget érzett a hasa alján. De lehet, hogy csak a gyerek rúgott egyet odabenn. És még egyet. – Lallawa – mondta halkan és gyengéden, ahogy a hasára simította a kezét. – Úgy érzem, tartozom a világnak egy Lallawával: a régi Lallawáért, aki a sivatagnak adta az életét, és azért a kislányért, aki gyerekkorában sosem lehetett Lallawa.
