MELISSA MORETTI BÓDÍTÓ LEVENDULA
A Melissa Moretti-könyvek újabb darabjának hőse Camilla, aki pár napos kómából ébred. Még nem emlékszik, ki ő, hol van, és miért? Talán jobb is, hogy még semmiről sem tud, ami vele történt...?
1. Ébredés Camilla akkor még nem tudta, hogy ő Camilla. Nem tudott semmit. Fájdalomtengeren úszott, néha annyira belenyilallt, hogy az mármár jó volt. A fájdalomnak is van talán egy határa, amelyen túl már kellemessé válik. Bár most ez a gondolat sem volt a fejében, ahogyan semmi más. Valamilyen tudattalan világban ringatózott tehetetlenül, és nem tudta, hogyan került oda. Valamennyi idő eltelt – de nem érthette meg, mennyi. Addig nem is hallott semmit, de akkor kezdett zajokat észlelni. Különös állapot volt ez, mintha valaki más döntené el ott belül, őbenne, hogy mit fog hallani, látni, érezni. Egyelőre nem sokat látott és amit mégis, azt sem a szemével. Az agyában táncoltak a képek. Vagy inkább színek . Közben kínozta egy érzés, vagy halvány sejtés. Valami volt a háttérben, valami történt, vibrált benne. Valami, aminek részese volt, hisz vele történt, de amire most semmiképpen sem tudott visszaemlékezni. Aztán bejöttek a hangok. Nem tudta, mifélék. Furcsák voltak kezdetben. Olyan nyúlósak, hosszan elhúzódóak, semmire sem hasonlítottak, amit ismert vagy ismerni vélt. Közben Camilla azt is érezte, hogy ott belül – ha lassan is – rendeződnek a dolgok. Vagy ezt csak remélte, félig öntudatlanul? A hangok elhaltak, majd újra kezdődtek. Később egyenletes moraj jutott el hozzá. Kezdte sejteni, hogy ez emberi beszéd. Később meg mintha szavakat is értett volna belőle, ám mégsem. Mégis, már annak is örült, hogy felismer két hangot, egy nőét és egy férfiét. Akkor váratlanul megérezte saját testét. Hogy a hátán fekszik. A lapockáin, a fenekén, a hátán, a derekán volt egyfajta nyomás, ami alulról jött. Ettől rájött, hogy már kezdi érzékelni az irányokat is. A férfihang például balról jött és ezt nagyon jól érzékelte. A női hang később szólalt meg, az meg jobbról érkezett. Volt hát már lent és fent, bal és jobb… hallott. Később az orrába hatolt valami, biztosan már előbb is, de valahogyan nem érzékelte. Most megérezte a vegyszerek szagát. Talán valami tisztítószer, jutott eszébe és örült, nagyon örült ennek a felfedezésnek! Nem annak, hogy tisztítószer szagát érzi. Hanem, hogy tudja: tisztítószer. Valahonnan messziről jövök – gondolta, mert már kezdtek összefüggő gondolatai is lenni, és ennek is nagyon tudott örülni. A világ – kezdett világ lenni. Addig csak lebegett egy semmiben, ahol minden idegen volt, illetve szinte semmi sem volt, mert nem érzett semmit. Most múlott az idő – és tudta már, mi azkitört az időa levegő, – és mintha egysóhajtott. végtelenErre tengeren úszvafelfigyelhettek parthoz közeledett Tüdejéből nagyot alighanem azok volna. is, akik mellette beszélgettek, mert egy pillanatra abbamaradt a dörmögés, majd utána valaki megrázta a vállát. Egy másik kéz pedig finoman paskolta az arcát. – Camilla, magánál van? – Nyissa ki a szemét! Camilla nagyon örült. Hogy hallja és végre érti a szavakat. Hogy hozzá beszélnek, tehát fontos valaki. És örült annak is, hogy a neve Camilla. Az első pillanatban nem volt biztos benne, idegen volt a név, de aztán annyira sugallták, hogy az övé, annyira hozzá szóltak ezzel a névvel, hogy nem maradhattak kétségei. Még tetszett is, magában ízlelgette gondolatban: Camilla, Camilla. Szép. Engedelmeskedett. De a szemét nem volt olyan könnyű kinyitnia. Még sóhajtott néhányszor, mintha az segítene. A világ szédületes sebességgel törtetett feléje, rohant rá. Minden hangot hallott már, a mozgást is érzékelte. Azok ott mellette nem csak ketten voltak most, többen, mindenki lépkedett, ment ide, ment oda, valami gépek is szóltak fémes hangon, az egyik ritmikusan, és akkor Camilla megérezte és meghallotta a saját szíve dobogását is. Nem volt különös érzés, természetes volt, és az is, hogy tudta már, mi az a szív.
Az illatok is behatoltak az orrába, nem csak az a vegyszer, hanem más is. Mintha… igen, mintha virágillat lenne. Ez Patrickra emlékeztette, hiszen oly sokszor hozott neki virágot. Lehet, ő is itt van? Biztosan itt van, hol is lenne másutt, ha nem őmellette? – Patrick – sóhajtotta. Kimondta, ha halkan is. De amazok alighanem mégis hallották, mert kis csönd támadt. Közben Camilla a szemével küzdött. Érezte, hogy a szemhéja nem akar engedelmeskedni. Vajon mitől ilyen nehéz? Miért nem bírja kinyitni? Aztán mégiscsak sikerült, előbb kicsit az egyik, aztán jobban a másik is. Végre látott. Otthonos érzés volt, most fogta fel, eddig mennyire hiányoztak a látványok, a színek. Hiszen csak így teljes a világ. Most elfelejtette az összes többi érzékszervét, szóltak hozzá, de nem is hallotta. Látott! Nézett! Mohón szaladt a tekintete körbe-körbe, mindent észre akart venni, minden tárgynak megjegyezni a színét és a formáját. Ugyanakkor észrevette, hogy van ott egy ablak is, de oldalt, nehezére esett elfordítania a fejét, erőlködött. Valaki segített, finom keze volt, meleg bőre, biztosan egy nő lehetett. Aztán nézte az ablakon át a bárányfelhőket. Mindjárt tudta, hogy azok felhők, a kék meg az égbolt, és hogy ő most egy házban van, egy szobában. Csak azt nem értette, még nem, kik ezek itt körülötte és mit akarnak? Hogyan kerültek ide, az ő szobájába? A szeme visszatért, a falakon belül röpködött a tekintete, és iménti önbizalmát egy kissé elvesztette. Hiszen ez nem az ő szobája! Az egészen másmilyen volt. Egy pillanatig kettős képet látott, a saját emlékeit a régi szobájáról rávetítette erre, ami itt volt, egyetlen részlet sem passzolt, az övé nagyon más szoba volt. Közben előbb csak halvány nyugtalanság lopózott belé, aztán egy pillanattal később már tudta is, hogy miért. Ez egy idegen helyiség volt, idegen szoba, nem az övé, sohasem látta. Akkor meg hogyan került ide? Csak később, amikor erőlködve, de sikeresen visszafordította a fejét az ablaktól, látta meg a műszereket. Nagyon idegenek voltak kitt, fehér fém burkolatban, szögletesek meg kerekek, kis képernyőkön cikázik valamilyen ábra, másutt számok virítanak mozdulatlanul, odább meg folyton fel-felvillan valami. – Camilla, érti, amit mondok? – egy férfi hajolt az ágya fölé. Mert ágyban feküdt, ezt is most látta csak. Meglehetősen szegényes az ágynemű, ez sem övé, ő bizony ennél jobbat szokott meg. Így kezdett kialakulni a tudata, hogy ő valaki, hogy nem idevalósi, csak idekerült. De hogyan, és miért? Olyan sokat akart tudni. A férfinak meg kis bajusza volt, olyan nevetséges, futott át az agyán. Akkor is, ha valaki már ötven felé jár, mint ez a fehérköpenyes. Valahol, nagyon mélyen, annak is örült, hogy nevetségesnek találta az aztaaCamilla, bajuszt. aki Ez őrégi véleménye lehetett, érezte meggyőződéssel, tehát kezd visszatérni valójában? Bólintani akart, de ez nem ment, úgy érezte, a nyaka nem fog mozdulni. Hát szóra formázta ajkát, nem sikerült előszörre, sem másodszorra. De kitartó volt és látta, hogy az a férfi is feszülten várja az eredményt. Voltak ott még mások is, két nő. És mindenki fehérben. A gyanú már belelopózott Camilla agyába, de most azzal volt elfoglalva és minden energiáját arra használta, hogy kimondjon egy vagy két szót. Hogy ez milyen nehéz! – É… ér… értem. – Arra kérem, mondja meg, mit érez? – és a férfi egy kicsit elmozdult Camilla látómezejéből, az asszony szeme kis késéssel követte. De azt nem látta, mit csinál. Fájdalmat érzett a lábában. Az az ember… megcsípte! Az ő lábát! Hát hogy jön ehhez? – Ne… piszkáljon – mondta már valamivel hangosabban, amivel élénk derültséget keltett amazok között. Az egyik nő hangosan felnevetett. – Érzi? Érzi? – kérdezte az orvos és tapogatta Camilla lábát. Persze, hogy érezte, ennek jelét is adta, amitől a bajuszos férfi – ki tudja, miért? – roppant elégedett lett. Azután Camilla másik lábán hajtotta fel a takarót és megnyomogatta a combját, a térdét, a vádliját, a lába ujjait. Camilla végig reagált, sőt a férfi kérésére önállóan megmozgatta mindkét
lábát. Ez valami nagy dolog lehetett, érezte, hogy a nők is megkönnyebbülnek. Pedig nem az ő lábukról volt szó. – Most a karjait mozgassa, kérem. Mozgatta, annak is örültek. Aztán Camilla erőre kapott. Alaposan szemügyre vette a fehérköpenyes férfit. Kopaszodó, szemüveges, kövérkés, no és az a kis bajusza milyen nevetséges. – Maga kicsoda? – kérdezte nem éppen erőlködés nélkül, mégis, már sokkal könnyebben. – Doktor Filippi vagyok, sebész. – És én meg itt… páciens? – Pontosan így van, asszonyom. Ez az etertoni kórház baleseti sebészete. – Balesetem volt? – valami nagy hiányérzete lett, és nem tudta, mi hiányzik. Csak a gyötrő nagy lyukat érzékelte. Valami hiányzott neki. A múltja. – Igen. Nem emlékszik? – Nem – felelte zavartan, küszködve. Hanyatt feküdt, a szemét becsukta. Próbált kutatni az agyában. De csak láthatatlan falakba ütközött. – Mi a neve? – kérdezte váratlanul az orvos. – Camilla – vágta rá azonnal, majd le is leplezte magát: - Az előbb hallottam, hogy így neveznek. – Tehát magától nem tudta? – Nem – ismerte el halkan. Doktor Filippi tovább kérdezett: - És a családi neve? Hallgatott. Küszködött, kereste, kutatta, de nem találta. Hallgatása minden válasznál beszédesebb volt. Filippi doktor jelentőségteljes pillantásokat váltott a mási kettővel. Az egyik alighanem szintén orvos lehetett, a másik talán ápolónő. Aztán a férfi kijelentette: - Egyelőre nem sokat tehetünk. Feküdnie kell még pár napig. Visszatér majd az emlékezete, javul az állapota, a sérülései végső soron eléggé jelentéktelenek. Nemsokára… elmehet. Camillának volt egy olyan érzése: az orvos előbb azt akarta mondani, „hazamehet”, aztán kis habozás után meg azt a másik szót mondta, mit is? „Elmehet”. Vajon ez mit jelenthet? Próbált töprengeni rajta, de nem jutott eszébe semmi. Aztán önmaga számára is teljesen váratlanul – elaludt. Olyan furcsameg álmai voltak, hogy amikor felébredt, először nem is akart visszagondolni rájuk. Később gyorsan kipárologtak a fejéből. Csodálkozva tapasztalta, hogy odakünn éjszaka van, itt meg aprócska hangulatlámpa világít csak. Ám ettől sem lett otthonos ez a szoba, túlságosan is érződött a kórházi környezet. Fáradtnak érezte magát, ami megint csak furcsa volt. Mitől lenne fáradt, ha itt fekszik már mozdulatlanul… mióta is? No, majd ezt is megkérdezi „tőlük”, holnap. Az a doktor, mi is a neve? Filippi, talán majd mond végre valamit. Az álmában volt mellette valaki, de nem tudta, ki az – sem akkor, sem most ébren. Ezen eltöprengett még egy ideig, aztán az éjszaka is kezdett elmosódni. Arra ébredt, hogy reggel van. Egy takarítónő húzogatta nyeles rongyát a nedves kőpadlón, majd kiment a még kába asszony látószögéből, Camilla pedig nem fordult utána. Aztán jött egy nővér, tálcával: - Jó reggelt. Tegnap este megmostam önt úgy, hogy fel sem ébredt. Akar most fogat mosni, vagy előbb reggelizne? A fogmosás most nagyon távoli dolognak tűnt, bár éppenséggel tudta, mit jelent a szó. Viszont nagyon éhes volt és megcsapta orrát a kávé illata. Ennek nem tudott ellenállni. – Úgy látszik, nagyon szerethetem a kávét – jegyezte meg eltöprengve. A nővér fiatal volt, kedves arcú, jókedvű, most kicsit csodálkozott.
– Hát nem tudja, hogy szereti-e vagy sem? – Nem emlékszem rá. Azt hiszem, történt velem valami és emiatt nem emlékszem… – motyogta zavartan. Amikor felült, a mellébe nyilallt a fájdalom. A pizsama alatt fehér kötést vett észre, amit eddig nem érzett. – Megsebesültem? – Hát igen, a balesetben. Egy bordája is megrepedt – a nővérnek eszébe juthatott egy tilalom, mert szája elé kapta a kezét, mint aki visszaszívná a szót. – Bocs, de erről még nem szabad beszélni. A doktor úr szerint meg kell várnunk, míg önnek eszébe jut… szóval, ami történt. – Csak eszembe jutna! – sóhajtott Camilla, aztán evett és nagyon élvezte. Egy zseni volt, aki az evést kitalálta, szokta mondani régebben. Most egyszer csak eszébe jutott ez a mondás, és ráadásul azt is tudta róla, hogy ez valaha kedvenc szavajárása lehetett. Talán mégiscsak fog emlékezni? Mindenre? Amikor végzett, a nővér elvette a tálcát és Camillának más jutott eszébe: - Hogyan nézek ki? – Tessék? – ámult a nővér. – Nem tudom, hogy nézek ki – vallotta be Camilla és nagyon gondterheltnek látszott. Az is volt. Egyszerűen elfelejtette a saját arcát! Ez már önmagában is igen különös érzés volt. Önmaga számára nem volt arca. Egy arcnélküli emberként ült itt. Nem tudta elképzelni önmagát. A nővér végre felfogta a dolgot, a falhoz szaladt, leakasztott és odahozott egy kétarasznyi kis tükröt. Camilla érezte, hogyan dobog a szíve. Még egy pillanatig habozott, várt. Csak utána emelte fel a tükröt és tartotta maga elé. Egy barnahajú nő nézett vele szembe. Huszonéves lehetett, világos szem, érdekes vonások. És… varas sebhelyek. Ettől „kiakadt”: - Hát ezek itt mik? Az arcomon, ezek a sebek? – Szintén a balesettől – hebegte a nővér, úgy meglepte Camilla reakciója. – De csak pár felületi karcolás, két hét múlva nyomuk sem lesz. A jobb szemöldöke fölött, az volt a mélyebb, de az is el fog múlni. Már levették a tapaszokat, mint látja. Különben pedig maga nagyon csinos nő – csicseregte amaz gondtalanul és volt valami a hangjában, amitől Camilla rögtön el is hitte neki mindezt. Ebédig csak hevert és töprengett. De ami eszébe jutott a múltból, azzal nem ment semmire. Jelentéktelen apróságok voltak és sehogyan sem álltak össze értelmes egésszé. Mintha egy félhomályos szobában ült csak volnafelhő, és aznem ablakhoz felémagával nézné az ide-oda gomolygó füstöt. Vagy a kinti felhőket. A felhő híreket, nem regél sem múltról, sem jelenről. Kora délután befutott Filippi doktor a szokásos sleppjével. A két nő megtorpant az ajtónál, jelezve: a terepet teljes egészében átengedik a sebészeti osztály főnökének. Filippi komoly volt: - Nos, kedves Camilla, eszébe jutott már valami? – Valami igen, de nem az, amire várok. Hát senki sem árulja el nekem, hogyan, mikor, hol, miért volt az a baleset? – Elmondhatnánk önnek, természetesen. De kötve hiszem, hogy az agyrázkódást követő időszakos memóriazavarán ez segítene. – Most az a fontos, vagy az én kérésem? – Hát persze, hogy a memóriája a fontosabb! Ha magától áll helyre, akkor pár nap alatt minden eszébe fog jutni. Ha mi kezdjük itt előadni önnek az eddigi életét és mesélni erről, arról, meg amarról, akkor ezen információk egy része úgy rögzül majd az agyában, mintha egy idegen emberről beszélnénk. Azt akarom, kedves Camilla, hogy mihamarabb önmaga legyen. Ez pedig csak ezen az úton következhet el. – És menny ideig fog tartani?
– Ezt nem lehet előre tudni. De önnek nincsenek komolyabb sérülései, a szervezete nem élt át olyan sokkot, kivéve… no igen, ezt még hagyjuk. A doktor itt valamit eltitkolt és ezt Camilla azonnal észrevette. De mielőtt reagálhatott volna, Filippi doktor és két nőnemű árnyéka már el is hagyták a szobát. Camilla pedig jóízű, mély álomba mélyedt. Amikor felébredt, odakünn még csak pirkadt. Sejtelmes fények másztak szerte a szobában – egy idő után rájött, hogy az ő ablakai az utcára néznek és odalent elhaladó autók kósza fényei másznak a mennyezeten és olykor le-lecsúsznak a falakra is. Annyira dolgozott benne a kíváncsiság, hogy felkelt. Amikor először próbált lábra állni, szinte azonnal visszaesett az ágyra – annyira szédült. Régóta nem állhatott, sokat feküdt, értette meg. Tényleg, majd azt is meg kell kérdeznie, a legjobb lenne tán, ha a nővérnek tenné fel ezt: hány napja van itt? Vagy… talán hetek óta? Elbotorkált az ablakig. Még eszébe villant: ha most összeesik, itt marad a padlón, fázva fekszik majd hajnalig, míg nem jön a takarítónő vagy az első nővér. De azért bátornak hitte magát és tulajdonképpen az is volt. Megkockáztatta, és egy szék segítségével, amit halkan odábbtett mindig maga előtt, markolva háttámláját, végre eljutott az ablakhoz és kinézett. Elragadta a látvány. A nap még nem kelt fel, de valahol ott csatangolt-lapult már a láthatár alatt. Sejtelmes fény terjengett az égbolton, máskor és máshol ilyent nem látott. Idegen volt a város külseje, pedig rémlett, hogy járt már itt, máskor. De akkor aligha egy emeleti ablakból nézte a házak tömegét, ráadásul nem pirkadatkor. Percről percre változott a látvány, kiteljesedtek a színek, ahol eddig egybefolyó szürkeség volt, az most éles fény és árnyék határa lett. A város valahogy markánsabban mutatkozott meg, szétváltak a házak és látszott, hogy más és más színűre festették a falakat. Az égbolt is megkékült, a nap már szinte ott kopogtatott a láthatár alatt, percekkel a felkelés előtt. Ekkor különös hiányérzete támadt az asszonynak. Patrick? Igen Patrick, így hívják. Ki is ő…? Valaki, aki nagyon közel van hozzá. Egy nőhöz közel egy férfi. Szerető. Vagy férj? Camilla közben gyermeki módra örült, hogy ilyen szavak is eszébe jutnak, hogy e fogalmak rögtön világosak számára, attól a pillanattól kezdve, hogy eszébe jutottak. Szóval melyik is Patrick? Valami azt súgta, hogy a férje. „De ha én bajban vagyok, akkor ő hol van? Miért nem jön?” Nem volt válasz, és a hiánya fájt. Tompa nyomást érzett az agyában. Mintha tudná, mi történt, ám mégsem akarja tudni. Valami gát emelkedett benne, olykor egy percig nagyon akarta tudni, aztán jött egy perc, vagy több, másik akarat. Ilyenkor meg örült, hogy nem tudja. Olyan különös voltmásik az egész. Visszavánszorgott az ágyba és azonnal elaludt. Csak arra ébredt, hogy a nővér keltegeti és finom kávéillat csapott az arcába. Közben valaki kopogott az ajtón, a nővér kinézett, aztán gyorsan ki is ment és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Egy férfihang említett valamit egy balesetről, a nővér élénken tiltakozott, „még nem, még nem alkalmas”, mondta, elküldte a férfit. Az a hang ismét eszébe juttatta a hajnali gondolatait, ezért Camilla megkérdezte a visszatérő nőt: - Miért nincs itt Patrick? A nővér valahogyan furcsán nézett rá. Camilla nem értette, mit nem ért ezen? Hát ismételte: - Tudja, a férjem, Patrick. Csodálkozom, hogy nem látogat meg. A nővér hirtelen valami másról kezdett beszélni, ami abban a pillanatban már gyanús volt Camilla számára, ám a nővérnek sikerült elterelnie a figyelmét, kérdezett ezt-azt, csacsogott, és Camillának csak délelőtt jutott eszébe ismét Patrick. Vajon hol lehet? Filippi doktor csak késő délután került elő. Maga is érezte, hogy Camilla alighanem várta, hát maga is ezzel kezdte, ám késését éppen hozzákapcsolta a bejelentéséhez:
- Ne aggódjon, asszonyom. Az, hogy egész nap feléje sem néztem, nagyon jó jel. Azt jelenti, hogy nincs önnel különösebb baj. Még pár nap és hazamehet… – majdnem elharapta a szót, és ez feltűnt Camillának. – Doktor úr, valami baj van azzal, hogy hazamehetek? – Dehogy, dehogy – sürgölődött az orvos és Camilla észrevette, hogy teljesen fölösleges mozdulatokat végez, amelyek talán mégsem egy orvos feladatai. Kisimította a takarót, megpaskolta Camilla párnáját, sőt fogta a poharat és elvitte a mosdóhoz, kimosta és megtöltötte friss vízzel. – A férjemet várom – mondta váratlanul Camilla. Filippi doktor, a sebész erre gyorsan vizsgálnivalót talált Camillán, felhajtotta a takarót, hümmögött egy sort, majd elégedetten mosolygott: - Holnap még lesz egy vizsgálat, aztán voltaképpen már lábadozhat a kórházon kívül. – Mit tud Patrickról? – kérdezte Camilla emeltebb hangon. Az orvos reakciója meglepte: - És ön mit tud, asszonyom? – kérdezett vissza. Egy pillanatig egymás szemébe néztek. A doktor az ágy mellett állt, Camilla odalent feküdt, már ez is meghatározta helyzetüket és viszonyukat egymással. Camilla alárendelt helyzetben volt. Többek között éppen azért, mert nem tudott semmit. Filippi meg talán mindent. – Még keveset – ismerte el és közben nem vette le szemét a sebész arcáról. – Az tudom, hogy Patrick a neve és a férjem. Nem értem, miért nincs itt, ha én beteg vagyok, ha kórházban fekszem? Itt lenne a helye. Filippi egy pillanatig még nézte az asszony szemét, aztán csak annyit mondott: - Holnap. Holnap mindent meg fog tudni – és már ott sem volt. Camilla másnap reggel ismét felkelt . Igaz, már előző este is sétált és rájött, hogy most már jól megy neki ez is. Majdnem úgy lépkedett, mintha egészséges lenne. Itt-ott még érzett szúrást, a mellkasában baloldalt alighanem az a repedt borda is fájt, amiről a nővér beszélt. Szóval baleset volt, töprengett egy sort. Erről nem jutott eszébe semmi, bár… ha nagyon erőlködött, akkor mintha kavargott volna benne néhány nagyon zavaros kép. Vagy az egy rossz álom volt, az imént? Nem tudta. Aztán eszébe jutott, hogy ma lesz a nagy nap, amikor doktor Filippi elmondja, amit tud. Odament a tükör elé. A lába jó volt, nem fájt, lépkedni is tudott rendesen. Hát csak megállt a tükör előtt. Nem kellett már támaszkodnia semmire. Nézte a saját arcát. Először eléggé idegennek tűnt, de ahogyan múltak a percek, úgy szokta meg és úgy hitte egyre jobban, hogy hiszen ismeri eztaaz arcot. nem Az övé. Defelidézni hogy az övé, azt most a tükör mondta el, nem az emlékei. Ha becsukta szemét, tudta a vonásait, csak úgy nagyjából. Hát kinyitotta ismét, hogy lássa, ellenőrizze, összehasonlítsa. Így állt a tükör előtt, amikor bejött a takarítónő. Barna bőrű nő volt, alighanem jólelkű és egyszerű, ezt látta az arcán Camilla. Amaz megtorpant, nézte a tükör előtt álló beteget, aztán a fejét csóválta: - Jó reggelt. Én bizony nem tudom elképzelni, milyen lehet az, ha valaki semmire sem emlékszik. Pedig bizony olykor szeretném is, hogy úgy legyen. – Jó reggelt. Mit felejtene el a legszívesebben? – A részeges uramat, azt a barmot. Szerencsére már elvitte az ördög, de elrontotta a fél életemet. Meg amikor a lányom majdnem belefulladt a folyóba, de szerencsére kimentették. No, az ilyen emlékeket senkinek sem kívánom. Camilla visszament az ágyhoz, bebújt a takaró alá. Onnan nézte, hogyan takarít a nő. Eddig nem jutott eszébe, hogy egy ilyen kóros, balesetből eredő feledékenység valakinek hasznos is lehet. Mindenki életében vannak olyan események, amelyeket a legszívesebben elfelejtene. Biztosan az övében is. Csak nem emlékezett rájuk, még nem. Maga is elképedt, mennyire abszurd ez a helyzet. Előbb pontosan vissza kell emlékeznie mindenre, ami vele
történt eddig, hogy aztán kijelölhesse azt, amire a legszívesebben soha többé nem emlékezne… De azzal is tisztában volt, hogy nyilván neki is vannak felejtésre méltó ügyei. Patrick ott-nem-léte is nyugtalanította. Próbálta felidézni a férje arcát, de nem sikerült. Ez megrémisztette. Közben zajlott a nap, a szokásos menetrend szerint. Jött az ügyeletes orvosnő, az ápolónő hozott enni és hozott gyógyszert, feljegyeztek dolgokat, vért vettek tőle, aztán jött az ebéd és máris elmúlott a nap fele. Camilla egyre türelmetlenebb volt, várta Filippi doktort. Aztán végre megjött a sebész. Látszott rajta, hogy komoly és súlyos mondanivalót hordoz. Késő délután volt, a nap már nyugaton járt, ide alig sütött be. A férfi ennek ellenére még félig el is húzta az ablak függönyét. Talán úgy érezte, az intim beszélgetéshez elég lesz ennyi fény? A tekintetet, az agyat ne zavarja annyira a látvány. Most csak a szavak lesznek a fontosak, sugallta ezzel. És Camilla szívét félelem járta át. Vajon mit fog hallani? – Tudom, most ellentmondok a saját terápiám elveinek – kezdte a férfi, leült az ágyhoz húzott székre és komoly tekintetét nem vette le a nő arcáról. – De két érdek ütközött. Jó lett volna megvárni, míg önnek eszébe jutnak a dolgok, magától. Ez lett volna a természetes folyamat, ahogy említettem is. Ám van itt még valami… ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Kínzó kérdés, amire nem kap választ, csak akkor, ha valaki kívülről besegít. Vagy várunk, míg emlékezni kezd, de ez idő alatt másféle károsodást szenvedhet a pszi… a lelke. Camilla lassan megerősítette magát. Fájni fog, amit mindjárt hallasz – mondta benne egy hang. Összeszorította az ajkát, mélyeket lélegzett, ösztönösen. – Ön Patrickot, a férjét kereste, hallottam. És nagyon csodálkozott, miért nem jött ide eddig… Nos, kedves Camilla, most megmondom, miért nem jött, nem jöhetett ide. Önök ketten ültek egy autóban és Eterton felé haladtak. Hogy mi volt az úti céljuk, nem tudom. Ez ebben a hónapban történt, negyedikén, szombaton késő délután, mondhatjuk alkonyatkor. Még húsz kilométerre voltak Etertontól, amikor… amikor megtörtént az a dolog. A férje, Patrick vezetett, ön a jobboldali ülésen ült. A kocsijuk egy kanyarban átsodródott a baloldalra, lehet, a férje elaludt? Vagy csak fáradt volt és egy pillanatnyi kihagyás következett be nála? Végső soron nem tudni, ma már kideríthetetlen. – Patrick mit mondott erről? A kérdés váratlanul érte Filippit. Valami nagy elszánás látszott rajta. Camilla viszont még mindig gyanútlanul ült az ágyon, nézte az orvost és nem sejtett semmit. Most Filippi vett egy nagy levegőt, mint aki a mélyvízbe ugrik: -APatrick… már semmit sem mondhatott. szó elhangzott, de nem rögtön hatolt elMeghalt. Camillához. Az asszony csak ült és hirtelen nem érzett semmit. Mintha üvegharang borult volna rá, nagy csönd lett körös-körül. Elhallgatott a kórház, nem neszeztek a gépek, a műszerek, odakünn elhallgatott a város is. Még a maga keltette neszeket sem hallotta, amikor két kezét a halántékához emelte. Valami nagy fájdalom nyilallt a fejébe. Aztán a mellkasába. Felnyögött. És hirtelen… hirtelen visszatért minden! Az az este, az az óra, az a pillanat. Eltűnt a szeme elől Filippi doktor, sőt a kórházi szoba is. Camilla most ott ült egy autóban. Nem látta a férfit, aki vezetett, legfeljebb a szeme sarkában volt egy színes folt, mozdult a keze. Balra kanyar jött, Patrick, igen, hisz Patrick volt az, nem is lehetett más, elfordította a volánt. Nem, nem aludt, de valamit rosszul számított ki? Egész nap úton voltak, talán elfáradt, Camilla mondta, hogy szívesen felváltja, de… mit is mondott? És most szinte hallotta a férje hangját. – Ugyan, szívem, még harminc kilométer és ott vagyunk. „És otthon vagyunk!”, akarta Camilla kijavítani, de ekkor valami történt. Most megint ott ült abban az autóban, talán egy perc telt el a beszélgetés utolsó szavai óta, Camilla látta, hogy a kocsijuk már majdnem teljesen az úttest baloldalán megy, a sziklás magas part takarásából pedig kibukkan egy nagy autó. Kamion, vagy nagyobb furgon? És egy pillanat alatt ott volt, máris…
– Patrick! – sikoltotta akkor. És most is. Éles hangja kiszaladt a folyosóra, egy nővér rohant erre, feltépte az ajtót. Camilla akkor már kétségbeesetten és sírva dobálta magát az ágyán: - Patrick, drágám, Patrick! Kétféle fájdalmat érzett egyszerre. Az egyik ott belül, hisz most élte át ismét a balesetet és látta Patrickot meghalni. Szinte semmivé lett a férje, az ütközés benyomta a motort az utastérbe… A fájdalom, amit a testén érzett, ahogyan a szélvédőnek ütődött, igaz, a biztonsági öv megfogta… Fájt a mellkasa, a karja, az arca. De fájt a szíve is, nagyon. Patrick, Patrick! – Sokkolta a halálhír, és ettől rögtön az emlékezetébe ugrott a baleset – mondta Filippi a nővérnek. – Hozzon egy nyugtatót, kérem. Camilla később elcsitult. Már nem érdekelte, mit mondhat neki az orvos – nem is vett róla tudomást. Feküdt az ágyon, a mennyezetre szegezte a szemét és amikor végre egyedül maradt, már csak suttogta: - Patrick… Aztán hatni kezdtek a szerek és lecsukta a szemét. Másnap reggel rettenetes volt az ébredés. Igaz, volt még néhány pillanat, rögtön az elején, amikor a reménykedés még erősebb volt mindennél. Camilla abban reménykedett, hogy ami Patrickkal történt, azt ő csak álmodta. Vagy azt álmodta, hogy az orvos bejelentette Patrick halálhírét…? Akárhogyan is volt, csak az éltette egy percig, hogy a hír nem igaz, a valóságban másképpen történt. De aztán a keserű igazságot többé nem titkolhatta el önmaga elöl sem. Patrick, Patrick… Ráadásul volt még valami, egy fekete folt valahol az emlékek látóterében, valami más, ugyanolyan rossz hír. Ami összefüggött Patrickkal, de nem tudta, mi az. Csak annyit sejtett, az is rossz hatással lesz rá, ha megtudja. Valami még settenkedett ott a homályban, viszont ha el tudott szakadni Patrick emlékétől – nem volt ez könnyű abban a hajnali órában – akkor felfedezte, hogy egyre több dologra emlékezik már. Mintha Patrick halálhíre kinyitott volna egy csapot, valósággal ömlöttek bele a régi dolgok. Néhány maradt csak homályban, bár azok eléggé fontosnak látszottak. Például nem tudta, mit kerestek ők erre? Minek voltak úton Eterton felé? És ha a baleset a várostól csak húsz kilométerre történt, Patrick miért mondta – szegény, ezek voltak az utolsó szavai! – hogy „még harminc kilométer, és ott vagyunk”? Mi volt attól a helytől harminc Reggeli előtt kilométerre? bejött a takarítónő, látszott az arcán: tudja már. Idejében figyelmeztették. Camilla is látta, értette, hát csak fáradtan intett: - Csinálja a dolgát, asszonyom. A takarítónő egyszerű asszony lehetett, de bölcs. Kitakarított sebesen, aztán megszólította Camillát: - Lehet, hogy nem vagyok doktor, meg biztosan nem is leszek már az, de azt tudom: ha nagy bánat éri az embert, jó, ha van kivel beszélgetnie. Maga itt senkit sem ismer, de én ismerek valakit, aki jó lenne erre. Két szobával arrébb feküdt egy fiatal nő, olyan maga korabeli. Ma megy haza, már kutyabaja. Szólok neki, hogy jöjjön és beszélgessen magával, no. Mivel Camilla nem válaszolt, a csöndet beleegyezésnek vette, elment. Aztán jött a reggeli és szokatlanul korán beállított Filippi doktor is. Ha látványosan vidám nem is volt, azért nem titkolta, hogy jó kedve van: - Jó reggelt, jó reggelt! Hogy van a mi betegünk? – Hogy lehetek azután, hogy megtudtam, a férjem meghalt? – Camilla panaszosan szólt, mint kislánykorában. Aztán elszégyellte magát. Nem, ezt nem így kell mondani. Sehogyan sem kell mondani.
A doktor szokása szerint megállt az ágy lábánál, nézték egymást. Camilla arra gondolt: estefelé a doktor majd szépen hazamegy, biztosan van egy szép háza, felesége, gyerekei, és másnap reggelig nem gondol a betegeire. Filippi viszont most nagyon is itt volt, nézte az asszony arcát és váratlanul megkérdezte: - Valami más nem nyugtalanítja, asszonyom? Nem érzi úgy, hogy abban a balesetben… történt még valami? – De igen. Valami veszteség ért, csak nem tudom, micsoda. Egyelőre nem akartam rákérdezni, nehogy… nehogy még egy csapás érjen – a hangja elvékonyodott a félelemtől is, hogy most megtudja. Hiszen ha már a doktor rákérdezett, akkor kell ott lennie valaminek… Eszébe jutott az a nyirkos, lopakodó feketeség, valahol az emlékezete fenekén. – Jobb, ha most tudja meg. Utána már nem lesz több csapás, ígérem. Mi legalábbis itt a kórházban nem tudunk egyébről. – Hallgatom, doktor úr. – Önök valamilyen értelemben… nem ketten, hanem hárman voltak akkor a kocsiban. – Valami… rokon? Vagy autóstoppos? – mivel az orvos mindkét szónál a fejét rázta, Camilla elszorult torokkal megkockáztatta: - Egy… gyerek? – Úgy is lehet mondani. Egy meg nem született gyermek. Camilla rámeredt, aztán befordult a fal felé és sírt, sírt. Azt akarta, ma már senki se jöjjön hozzá, hagyják egyedül a fájdalmával. Hát nem csak Patrick? De az orvos még nem ment el, komolyan kijelentette: - Ön elvetélte a magzatot, asszonyom. Még… még nagyon kicsi volt, talán másfél hónapos. De erős ütések és sokkhatások érék a szervezetét. Camilla még nem igazán fogta fel az újabb veszteséget. Kiszáradó szájjal kérdezte: - De azért… lehet még gyermekem? – A nőgyógyász szakorvos megvizsgálta és örömmel jelenthetem, hogy nem történt semmi végzetes. Azt kell mondanom, a két sajnálatos haláleset ellenére, ön megúszta komolyabb sérülések nélkül. Nem tudta, mikor ment el Filippi. Csak ült, nézte az ablakon át a kék eget. Nem ette meg a reggelit, valahogy olyan üresnek érezte magát belülről. Egyetlen pillanat alatt elvesztette hát nemcsak a férjét, de a gyermekét is. Fiú lett volna, vagy lány…? Tudta, a kérdés ma már abszurd, fölösleges. „Odalett a családom”, gondolta. Más nem is maradt. Arra már teljesen világosan emlékezett, hogy sem Patricknak, sem neki nem voltak szülei. „Egyedül vagyok hát”. Aztán felült és hosszan nézte az ágyneműt maga előtt. Akkor kopogtak. Egy ismeretlen férfi jött be öltönyben. Odakünn meleg lehetett, mert az arca piros volt, egy kicsit izzadt is. Harminc körül lehetett: - Bocsánat, ugye, ön Kassel asszony? – Azt hiszem. Ha a férjemet Patrick Kasselnek hívták. – Úgy hívták – a férfi majdnem mosolygott, de aztán felfogta, hogy akiről beszélnek, bizony már meghalt, hát elkomolyodott. Mondott egy nevet, amit Camilla rögtön elfelejtett. – … vagyok, rendőrtiszt. A közlekedésieknél dolgozom itt Etertonban. Az önök sajnálatos balesetét vizsgáljuk ki. Ön az egyetlen szemtanú, úgy értem, erről az oldalról. – Oldalról? – Hát a másik oldal alatt a kamion sofőrjét értjük. Akinek az autója töréskárokat szenvedett a majdnem frontális ütközésnél, de neki semmi baja sem lett. Camilla már értett mindent. Valahol a lelke mélyén örült is, hogy ezen is túl lesznek. Megbeszélik, elmondja, és megint kevesebbszer fogják őt a balesetre emlékeztetni. – A férjem vezetett, én mellette ültem. Egy pillanattal az ütközés előtt még beszélgettünk, mondott valamit. Aztán nem tudom, mi történt vele. Én a tájat néztem és
amikor visszafordítottam a tekintetemet bal felé, azt láttam, hogy a kocsink éppen a beláthatatlan kanyar előtt teljesen átcsúszott a baloldalra. Nyitottam a számat, hogy rákiáltsak, térjen vissza mi oldalunkra. Akkor bukkant fel a kamion. Olyan gyorsan, nagyon gyorsan történt minden. Nem emlékszem, hogy aztán végül is szóltam-e, kiáltottam-e valamit? Vagy csak sikoltottam? Maradt-e időm bármire is? Nem tudom. – Tehát megerősíti, hogy a férje hibája volt a baleset oka? Camilla nem gondolt semmi egyébre, csak kimondta: - Igen, ez az igazság. A rendőrtiszt elköszönt és egy ideig nem történt semmi. Olyan lett a világ, mintha jégbefagyott volna az idő. Minden hideg volt és mozdulatlan. Nem történt semmi – Camilla lelkében sem. Két halállal viaskodott némán, és ezek nagyon rossz percek, negyedórák voltak. Akkor halkan kopogtattak és az ajtó előbb csak félve, résnyire nyílott, majd felbukkant egy női fej. Aztán a jövevény köszönt kellemes hangon, és be is jött a szobába: - Jó napot… Én Alexa Maura vagyok és a takarítónő mondta, hogy mi ketten… esetleg… beszélgethetnénk. Camilla hallgatott, nem is válaszolt, egyelőre. Csak a szemével kísérte az idegent. Alexa karcsú volt és közepesen csinos. Kicsit hízásra hajlamos, amit a női szem rögtön felfedez. A haja bronzvörös, az a bizonyos férfivadító színárnyalat, amit a tévékben nap mint nap reklámoztak. Messziről látszott, hogy festett, nem igazi. Bejött. Olyan magas volt, mint Camilla. A körmét nem festette, egyszerű ruhát viselt, egybeszabottat, nyárit. Hiszen odakünn biztosan nagyon meleg van. A szeme tengerkék – látta Camilla, mert Alexa közelebb jött. Bátortalanul fogta a szoba sarkában álló széket és odahozta Camilla ágya mellé. Közben is beszélt, ahogyan a vadállatokhoz szoktak, talán addig sem fog támadni… De Camillától most mi sem állt távolabb, minthogy rátámadjon egy látogatóra. Vagy akárkire. Elfásultan nézte, hallgatta, mi történik körülötte, és nem akart mozdulni sem. – Nekem csak a vakbelemet vették ki, pár napig voltam itt. Hallottam, mi történt magával – a hangja milyen kellemes, érezte Camilla másodjára már. Alexa nagyon barátságos volt, egy pillanatra feléje is nyújtotta a kezét, de mert Camilla nem reagált, hát visszahúzta azonnal. – Szörnyű, de nem azért jöttem, hogy sajnálkozzam. Rettenetes lehetett elveszíteni a férjét. Az enyém is elment… No, nem úgy, hanem egy másik nővel, végleg. Elvégre is váltunk. Akkor Camilla is megszólalt halkan, mert kiszáradt a szája: - Most tudtam meg, hogy a gyerekem is… Elvetéltem. Úgy érezte, ezt ki kell mondania. Bár nem tudta, miért éppen ennek az idegen nőnek, akit két perce látott először és ha elmegy, talán soha többé nem találkoznak. Látta Alexa szemében az ijedtséget. – Oh, istenem… még ez is. Mennyi idős volt? – Azt mondják, hat-nyolc hetes…Én nem emlékszem. Alig valamire emlékszem. Még a saját nevemre sem… Azt sem tudom, miért voltunk úton, honnan hová mentünk? Hol laktunk? – most már nem bírta abbahagyni, a kétségbeesés kitört belőle: - Azt sem tudom, hogyan nézett ki a férjem? Nem emlékszem az arcára. Alexa csak nézte őt, aztán feltalálta magát. A fali szekrényhez ment, kinyitotta, kivette belőle Camilla piros retiküljét. Valami megmozdult az asszonyban. Ezt… látta már. Emlékezett rá. Ez az övé! – Ez a magáé, ugye? Hát nyissa ki. Van valami irattárca, nem? Egy-két fénykép? Nem kellett kétszer mondania. Camilla mohón rázta ki a benne lévő tárgyakat a takarójára. Néhány kozmetikum, egy pénztárca, fésű, mindenféle apróságok, összehajtogatott papírok… és egy tenyérnyi, kicsiny irattárca, mini-album. Benne színes
fotók. Kinyitotta és azonnal megismerte Patrickot. Különös volt, mert abban a másodpercben eltűnt a szorongás és a nem-emlékezés. A fénykép segített. A férfi arcát nézte, a szemöldöke vonalát, azt a kicsiny, bujkáló mosolyt a szája szögletében… Aztán hirtelen olyan homályos lett a kép. Kis késéssel fogta fel, hogy a szeme könnyezni kezdett. Alexa szelíden kivette kezéből a fotót, papírzsebkendőt adott Camilla kezébe, majd ő is alaposan szemügyre vette a képet: - Jóképű, kedves ember… volt. Ez a „volt” most tűszúrás lett, fájt is. De Camilla kénytelen volt belátni: neki is meg kell szoknia, ezentúl Patrick neve mellett mindig ott lesz már ez a szó és az a szomorúság, ami most is elárasztotta a lelkét. Alexa a kezébe adta a fotót és megsimogatta az arcát: - Ne bánkódj, kedves Camilla. Valahol talán így volt megírva. Fiatal vagy és előtted az élet. Egyidősek lehetünk, nem? – kezébe akadt egy kártyaigazolvány, minden zavar nélkül felvette és megnézte: - No ugye, mondtam! Nem egészen egy évvel vagy idősebb nálam. Különben pedig milyen jó fotó! És odaadta azt is, bírálja el maga a tulajdonos, milyen jó az a bélyeg-méretű kis fénykép. Camilla nézte, de a maga arca most valahogy nem hatott rá. Beszélgetni kezdtek és egy fél óra múlva – amikor a nővér bejött valamiért – már egészen jó barátok lettek. Nem nevetgéltek, nem voltak nagyon vidámak, bár Alexa nem titkolta akkor sem, hogy ő bizony vidám természetű. De tisztelte Camilla szomorúságát. Viszont igyekezett róla nem venni tudomást túlságosan, olyan… olyan normális volt. Nem mutatta, mennyire sajnálja Camillát és az asszonynak ez jólesett. Alig tudtak elválni egy óra múlva. Előtte viszont Camilla még kihajtotta azt a papírt, amit a retiküljében talált. Nagyon elcsodálkozott: - Ez egy adásvételi szerződés. Patrick és én eladtuk a házunkat abban a… milyen városban? Olyan, mintha sohasem hallottam volna a nevét. Pedig ki tudja, hány évig éltünk benne? – Tényleg semmire sem emlékszel? – Alexa már szedelőzködött. – Egyet se félj, majd én kiderítem. Add kölcsön ezt a papírt, rajta vannak az adataitok. A földhivatalban utána nézek. Holnap is bejövök, oké? – De hiszen dolgoznod kell! – Kell? Még csak az hiányzik. Azért dolgozom, mert úgy akarom – jelentette ki önérzetesen. – Különben a munka várhat, ha van nála fontosabb dolog is. És elviharzott. A nővéris,utána nézett: - Alexa Maura, ugye…? A hatos szobában volt, vakbeles… Szeleburdi, de kedves teremtés. – Mit tud még róla? – Camilla maga is csodálkozott, hogy kíváncsiság ébredt benne egy másik ember iránt. Valahol belül még ott tartott, hogy végtelenül sajnálta – önmagát. – Olyan segítőkész és mindig jókedvű. Nagyon jól tette, hogy bejött ide magához. Éppen egy ilyenre van most szüksége. Camilla erre nem szólt semmit. Az éjszaka nehezen telt el. Sokszor felébredt, minden alkalommal úgy érezte, már nem is fog elaludni. A gondolatok egymást kergették a fejében. Aztán persze elnyomta a nyugtalan álom, vergődött, dobálta magát, egyszer hangosan fel is sírt – és erre ébredt, a saját sírása ébresztette fel. Aztán amint pirkadni kezdett, megint az ablakhoz ment. Később felbátorodott és tornázott egyet. Örömmel állapította meg, hogy alig érez fájdalmat. Most elhatározta, hogy ha lehet, kevesebbet gondol Patrickra és őrá, mert csak így nevezhette a gyermeket. Aki nem született meg, akinek neve sem volt és aki már nem is fog megszületni soha többé.
Kizárta magából a fájdalmat. Lehet, igaza van Alexának? Minden meg volt írva, tehát nem is történhetett másképpen. Akkor pedig kár lázadozni. És nem az ő hibája, hogy ez történt. Patrick követte el a hibát, ott az úton, akkor… Már alig volt olyasmi, amire ne emlékezett volna – de csak ha ezek a dolgok rá vonatkoztak, saját magára. Minden más még homályban volt. Ám kezdett visszaemlékezni a szokásaira, az iskolatársaira. Régebbi barátokra. Feküdt az egyre világosodó szobában és végiggondolta az életét. Amit tudott róla. Városnevek és emberek nevei jutottak az eszébe. Némelyik azonnal beugrott, másokon töprengenie kellett, de végül azok a homályos területek is megvilágosodtak. Mint amikor a sötét szobában felkapcsolnak egy lámpát. Aztán elkezdődött a nap. Filippi doktor szokása ellenére már korán reggel bekukkantott hozzá, megvizsgálta, hümmögött egy sort a másik orvosnőnek, aztán kijelentette: - Két nap múlva elmehet. Ma mi is van? Kedd. Akkor csütörtökön délelőtt megkapja az obsitot, kedves Camilla Kassel, és viszontlátásra…! Ezt azonban értse szó szerint, mert két hét múlva szeretném önt viszontlátni egy kontrollvizsgálaton. Ez örömmel töltötte el Camillát. Meg egy adag szorongással is. Végre kimehet innen, az nagyon jó! De hová menjen…? Mihez kezd? Egyáltalán, hol lakik? Miért jöttek ide Patrickkal? Rokonaik laknak erre? De nem, akkor azok már jelentkeztek volna a kórházban. És különben sincsen senkijük, úgy emlékszik. Mit keresek itt, talán Patrick tudta csak? Hiszen, ha meg lehetne tőle kérdezni… Az is eszébe jutott, hogy vajon mi történt a férjével – utána? Összerázkódott, ha a filmekre gondolt, ahol már látott ilyesmit. És csak ott látta eddig. Hűtőkamra, benne fekszik Patrick, biztosan összeroncsolódott szegény abban a szörnyű balesetben. „El kell őt temetnem rendesen” – mormolta és valami most is fájt ott belül. De már nem annyira. Aztán berobbant Alexa. Most nem úgy volt öltözve, mint amikor vakbélműtétre jött, vagy hozták be a mentők. Fenekén farmernadrág feszült, bronzvörös haját rendbe hozatta, látszott. Most sokkal jobb volt a kedve, mint előző nap. Alexa kifejezetten vidám volt és Camilla hamar rájött, milyen stratégiát választott. Egyszerűen úgy tett, mintha semmi baj sem lenne. Mintha Camillának nem halt volna meg a férje és a magzata, mintha egészen természetes lenne, hogy lejött a kórházba egy kicsit pletykálkodni a barátnőjével. És sikerült is neki lehengerelnie Camillát, nem annyira ezzel a viselkedésével, mint inkább a hírekkel, amelyeket hozott: -– Felgöngyölítettem az ügyet, Mit csináltál? – Camilla csakCamilla! nézte, ahogyan a nő berobbant. Egy pillanat alatt tele lett vele a helyiség, sőt Camilla úgy érezte, megtelt Alexával az egész kórház. Voltak dolgok, amikről Alexa nem is tett említést, olyan természetesnek tartotta, hogy fölösleges volt róluk beszélni. Például hozott pár narancsot, egyet mindjárt Camilla ölébe tett a takaróra, mellé egy kést, és olyan szuggesztív volt mindez, hogy Camilla azon kapta magát: otthonos mozdulatokkal vágja fel a gyümölcs héját, hámozza ki belőle a gerezdeket, majd az éjjeliszekrényről elvette a másikat és harmadikat, egyenlően elosztotta őket kettejük között. Alexa tengerkék szemével még ránevetett Camillára, egy üveg szénsavmentes ásványvizet vett ki kosarából. Majd térült-fordult, hozott valahonnan egy kisebb vázát, vizet engedett bele a mosdó csapjánál, egy szál aranysárga rózsát tett bele és azt is odabiggyesztette a kis asztalkára. Gondja volt rá, hogy úgy tegye le: Camilla folyton lássa. A virág is ránevessen, oszlassa el rosszkedvét, szomorúságát. Alexa leült az ágy szélére, fehér fogai közé tett egy narancsgerezdet, kiszívta nedvét, aztán mintegy mellékesen megjegyezte: - Házat vettetek Andersitben. Camilla mély lélegzetet vett: - Csak három dolgot nem értek: Kik? Mit? Hol?
– Pedig éppen erre a három kérdésre feleltem már, mielőtt föltetted – megint bedobott egy gerezdet és nem szűnt meg mosolyogni. A maga módján szép nő volt, bár tulajdonképpen olyan volt, mint százezer másik nő ebben az országban, vagy pár millió vele egykorú egész Európában. – Ti, azaz te és Patrick, három héttel a baleset előtt már jártatok itt, Etertonban is. Nézd meg a dátumot ezen – elővette azt a földhivatali okmányt, amit tegnap találtak Camilla piros retiküljében. – Otthon eladtátok a házatokat, azzal a megkötéssel, hogy két héttel a szerződés aláírása után költöztök ki belőle. Rögtön ezután, már másnap, kifizettétek ezt a házat Andersitben. Az egy falu tőlünk tíz kilométerre. Camilla csak nézett. Alexa hozott egy másolatot arról a falusi vételről is. Hát ezért mondta Patrick a halála előtti utolsó pillanatokban, hogy „Szívem, még harminc kilométer, és ott vagyunk”. Hol ott? Eddig még meg-megkérdezte magától, ahányszor azokra a rettenetes pillanatokra gondolt. Most már tudja? – És… és mi van ott? Abban a faluban? – Semmi – felelte Alexa olyan arccal, hogy ha Camilla nincs ebben az állapotban, akkor elneveti magát. Mert a nő most felemelte a fejét, macskásán hunyorgott és pislogott, és megjegyezte: - Illetve most már arról híres a falu, hogy te ott laksz. – Mi akartunk ott lakni – mondta csöndesen. Megint rárohant volna a szomorúság, de Alexa nem hagyta: - Ma délután elmegyek megnézni, mire adtátok ki azt a sok pénzt! Szerencsére itt van az ingatlan címe is. Igaz, nem egy utcán áll, hanem valami külterületen, de remélem, nem valami düledező kunyhóra cseréltétek a városi házatokat. Ja, és megérdeklődtem, mi a helyzet a kocsiddal. Miután egy hetet töltött a rendőrkapitányság udvarán, kiadták a biztosítónak, ott van most egy garázsban. Azt ajánlom, ne nézd meg, ha jót akarsz! Isteni csoda, hogy te ennyire épen megúsztad. Ha csak a kocsit látom, lefogadom, hogy az utasoknak annyi, mind kinyúltak. Bocs. Persze mindketten Patrickra gondoltak, de Alexa nem hagyta, hogy a szomorúság ismét kiüljön Camilla arcára, a nyelve sebesen pergett tovább: - A biztosító majd fizet valamit, no persze nem sokat, azt ugye, tudod? És holnap, ha kijössz ebből a fájdalmak házából, elintézünk néhány szükséges dolgot. Már szabaddá tettem a délelőttömet. Érted jövök, bevásárolunk és elviszlek Andersitbe. – Te már két napja csak velem foglalkozol – kezdett volna Camilla hálálkodni, mire Alexa körülnézett, mintha keresne valakit, akinek ez szólt. Merthogy ő bizony nem sokat tesz érte: - Ezt nekem címezted? Ugyan már, hát az ember ennyit csak megtesz a barátnőjéért! No, nem? Az utolsó kórházi éjszakáján még Patrickkal álmodott. Nem tudta, hogy ezután hosszú hetekig nem jön már elő álmaiban a férje. A volt férje. Ez az álom nem volt olyan fájdalmas. Talán az a tudat tette könnyebbé Camilla álmát, hogy tudata mélyén tudta: lesz otthona. Ámbár ez az otthon férje és a kicsi életébe került, azért félt tőle és az a lapuló, tompa fájdalom nem csitult benne azután sem, hogy végre felébredt. Hajnal volt, de Camilla most nem ment az ablakhoz. Ez a város pillanatnyilag nem érdekelte annyira, amikor már tudta Alexától, hogy nem itt fog élni. Vagy nem csak itt. Ellenben más ötlete támadt: felkelt és tornázni kezdett. Maga is meglepődött, milyen jól ment és milyen sokáig bírta. Egészségesnek érezte magát – és az is volt. Csak akkor hagyta abba, amikor meghallotta a neszeket odakintről. A kórházban megkezdődött az élet. Hamarosan jött a nővér, hozta a reggelit, aztán különféle papírokat kellett aláírnia. Behozták a ruháját és végre felöltözhetett. Csak az volt megrázó, amint látta, hogy a blúza a mellén két helyen is kiszakadt. Alighanem a biztonsági öv miatt, az ütközés pillanatában. Amikor már felöltözött és ismét nem betegnek, hanem embernek érezte magát, a tükör elé
penderült. Az arcán már alig volt néhány var, pár kisebb folt csak, egyik sem nagyobb a kisujja körménél. Így lesz jó, ezek is eltűnnek nemsokára – bizakodott. Aztán mire elkészültek az „elbocsátó” papírjai, igazolásai és leletei, befutott Alexa is. – Hello! Hát ezzel mi történt? Valaki próbált megerőszakolni? – tréfálkozott a blúzra nézve. Mivel Camilla nem válaszolt rögtön, csak nézett szomorú szemmel, barátnője kapcsolt és mentegetőzött. – Bocs, nem úgy gondoltam. Persze, hiszen ez… de hagyjuk! A tépett blúz annyiban változtatja meg a terveinket, hogy a napot egy butikban kezdjük. Nagyon energikus volt, vörös haja égő tűzként lobogott, máris elszakadt ezért vagy azért, fogta Camilla szerény kis csomagját, beköszönt az osztály irodájába, Filippi doktor nem volt most bent. Aztán Camilla egy vadidegen épület lépcsőházában találta magát, aminthogy a halira sem emlékezhetett. A mentők hozták őt ide, és nyilván nem a főbejáraton át. Amikor pedig a két nő megtorpant a kórház előtt a járdán, egy pillanat alatt megfájdult a feje. A nyüzsgéstől, a látványtól. Alexa erre csak legyintett: - Nyugi, pár perc és elmúlik. Szívd be mélyen ezt a jó büdös, autógázos levegőt, és jobban leszel. Igaza volt, de azért eltartott egy ideig míg Camilla jobban érezte magát. A kórházban csönd volt és nyugalom, egyedül a szobájában, senki sem zavarta, nem zajongott. Most meg rájött, hogy Eterton nem is olyan kicsi város, mint hitte a kórházi emelet magasságából. Ahová nem hatoltak el ezek a zajok. Útjuk csakugyan egy butikba vezetett. Camilla végre lecserélhette a blúzát. Alexa közben végigvizslatott minden állványt, fogast, polcot. Úgy járt a szeme ide-oda, mint aki soha nem járt butikban. Pedig ismerősként üdvözölték, az eladókkal folytatott röpke párbeszédekből kiderült, hogy gyakori vendég itt. De ilyen lehetett az alaptermészete: mindenről tudni akar, mindent észrevenni, kommentálni, és ha lehet, mindenben részt venni. – Tulajdonképpen mivel foglalkozol? – kérdezte Camilla, amikor ismét az utcán voltak. Egy narancssárga blúzt választott, úgy vélte, jól megy az arcához. Már csak egy dolog aggasztotta: a haja. Mindenképpen el kéne mennie fodrászhoz, a kórház alaposan megviselte a frizuráját. Ha meg is mosta, azért ez így nem az igazi. Közben nézegette a teret, amelynek egyik szélén sétáltak. Kávéházak, éttermek, kisebb butikok váltakoztak nagyobb áruházakkal. Innen kozmetikumok jellegzetes bódító illata tört elő, onnan pizzaillatot hozott a szellő. Virágárus bódéja előtt műanyag vödrökből, jóleső hűvösből néztek rá a rózsák. – Menedzser vagyok egy nagy cégnél – somolygott Alexa, majd kibökte: - A nagy cég én egymagam vagyok. Távolabbi nagykereskedőktől olcsóbban vásárolok fel márkás kozmetikumokat és azokat terítem a kisebb butikokban. Emellett, ha valami jó üzletet szimatolok, arra is lecsapok. – Például? – Például falusi varrónőkkel varratok egyszerűbb ruhákat, minta alapján, és eladom a butikoknak, boltoknak. Camilla elfogadta. Voltak gyógyszertárban, mert Camilla kínzó fejfájása nem múlott el olyan gyorsan, ahogyan várták. Majd beültek egy fagylaltra és kávéra – ez maga volt most a szabadság Camillla számára. A kórház és a lezajlott események tudata még mindig erősen nyomta a lelkét, de úgy érezte, itt a városban, itt ezen a téren, a kávézó teraszán kortyolgatva tulajdonképpen jobban érzi magát. Mintha – de csak nagyon kevéssé – kezdene elbúcsúzni a fájdalmától. Persze, az még ki fog tartani, sokáig. Alexa nézte a barátnőjét és feldobta a következő célpontot: - Fodrász? – Fodrász!
És mentek. Camilla néhányszor majdnem elnevette magát, ha Alexa valami vicceset mondott. De azért mégsem nevetett harsányan. A fájdalom benne ült, kicsi karmos csápjaival kapaszkodott. És sok, sok csápja volt. Mire kijöttek a fodrásztól, már majdnem dél volt. Alexa az órájára nézett: - Mehetnénk is Andersitbe. – Hová…? Ja, a faluba – Camilla kutatóan nézett Alexára. – Voltál ott tegnap? Milyennek találtad? – Te nem emlékszel? – Sokkal fontosabb dologra sem emlékszem. Például arra a házra, ahol évekig laktunk Patrickal. Akkor hogyan emlékezhetnék erre a házra, amit talán ha egyszer vagy kétszer láttam életemben? – Hamarosan meglátod – csillapította Camilla kíváncsiságát. Megint volt valami kölykös, csínytevő gyerek-kifejezés az arcán. Ez most inkább nyugtalanította Camillát. Úgy hitte, ebben az állapotában nem szeretne semmiféle meglepetést. Félt minden előre nem látható eseménytől – ő, akinek a múltja volt éppen homályos, nem látható. Mentek ismét végig az etertoni főtéren, oda nyíltak a sétálóutcák, az egyikbe bepillantva a távolban Camilla egy nagy templomot látott. A parkolóban várta őket Alexa kicsi, de kényelmes kocsija, egy rézvörös autó. – Megy a hajam színéhez – jelentette ki Alexa hanyag mozdulattal. Mintha milliárdos lenne, és persze nem itt Európában, hanem valahol Los Angelesben, legalább. Camilla mosolygott. Mégis, egy pillanatig habozott, mielőtt beült. Alexa észrevette, de nem tudta, miről van szó? Már benne ültek, Camilla bekapcsolta a biztonsági övet is gondosan, csak akkor jegyezte meg: - Tudod, azóta nem ültem autóban. Erre mit lehetett mondani? Értékelni kellett, hogy most egy egészen kicsi belső ellenállást legyőzve, máris beült. Alexa is erre gondolhatott, mert szótlanul indított. Lassan és óvatosan hajtott, mint aki száz tucat tojást visz. De amikor kiértek a városból, gázt adott és elfelejtette az egész autó-fóbiát. Elmagyarázta, hogy itt busz is jár, és éppen a Belváros széléről indul Andersitbe, óránként megy, mindig ugyanabban a percben. – Amíg nem lesz kocsid, és én sem tudok jönni érted, azzal kell majd járnod. – Nem baj – bólogatott Camilla. Most valahogyan ez látszott számára a legkisebb gondnak. Dombra szaladtak fel, a város eltűnt mögöttük, kellemes volt a szemnek a sok zöld. be a tájat. És ekkor fogta fel, hogy… tulajdonképpen azt sem tudja,Nyári mibőlnapfény él! Mi a sugarazta foglalkozása! Olyan rémülten nyögött fel, hogy Alexa azonnal a fékre lépett. A kocsi puhán torpant meg a padkán, a vészvillogó halkan kattogott. Néhány kocsi jött szembe a szürke műúton, aztán csönd lett. Alexa most nem is kérdezett semmit. Camilla nehezen szólalt meg. Hogy lehet, hogy ez eddig eszébe sem jutott? Milyen különös. Hát ezt is elfelejtheti az ember? De nem kellett sokat beszélnie, alig nyögött ki pár szót döbbenetében, amikor Alexa nagyvonalúan legyintett: - Csak ennyi…? Ez nem kérdés – és kikapcsolta a vész-villogót, máris indított. Camilla most csodálkozott csak igazán: - Ez neked „csak ennyi”? És mi van, ha elfelejtettem, hogyan kell csinálni azt… szóval, ami a foglalkozásom? – Azt nem lehet elfelejteni – legyintett Alexa felsőbbséggel, és az arcán egy pillanatra megint átsuhant az a pajkos kifejezés. – Csak nem mondod, hogy… a sarkon álltam és stricheltem? – nézett Camilla szerfölött felháborodottan. Alexa olyan jót nevetett ezen, hogy egyik kis öklével még a volánt is megcsapkodta, majd visszarendezte vonásait:
- Nyugi, én nem szoktam vesztegetni az időmet. Felhívtam azt a várost, ahol laktatok, kinéztem a telefonkönyvben egy házat az utcátokban, bemutatkoztam, hogy a kórházból vagyok adminisztrátor, nem tudom, mit írjak a „foglalkozás” rubrikába, tőled nem kérdezhetem, mert még eszméletlenül fekszel, megemlítettem a balesetet, és megkérdeztem, mi a foglalkozásod. – És mi vagyok? – tört ki az asszonyból a türelmetlen várakozás, a feszültség. – Háziasszony – mosolygott Alexa. – Vagyis az utolsó két évben az voltál. A férjed jól keresett. Az egyik szomszédasszonyod szerint kell valahol lennie egy bankszámlának is. Majd nézd át a papírokat… Amúgy meg főiskolát végeztél, könyvelő voltál egy közepes cégnél. – Szóval könyvelő – morfondírozott Camilla. – Hát ez nem egy nagy karrier. – A nagy dolgok még csak ezután várnak rád – mondta most Alexa komolyan. 2. Máshol Camilla már messziről látott valami nagyot és lilát. Először azt hitte, a szeme káprázik. Fel nem foghatta, mi lehet a természetben lila, és ilyen nagy? Aztán a kocsi felfutott az utolsó dombra és akkor eléje tárult az egész táj. – Levendula! – tört ki belőle a kiáltás. – Mindig szeretem volna ott lakni, ahol levendulát ültettek. – Talán pár héttel ezelőtt is így csaptad össze a kezedet, amikor itt robogott a kocsitok – mondta Alexa, de hirtelen rájött, hogy ezt nem kellett volna. Azt a kocsit akkor még Patrick vezette. Ám amikor barátnőjére nézett, egy szokatlan kifejezést látott az arcán. Mint aki nagyon elhatározott valamit. Camilla látta a pillantását, hát kimondta: - Nem élhetek folyton a múltban. Fájdalmas a dolog, de meg kell tennem. Lassan, nagyon lassan, ki kel irtanom Patrickot az emlékeim közül. Csak úgy maradjon meg, mint egy… egy volt barát. Akivel jó volt az a pár év, de elmúlott a dolog. Tovább kell lépni. Alexa magában helyeselte a döntést, de jobbnak látta most már nem szólni semmit. Még megint elronthat valamit! Hát inkább hallgatott. Csak csodálta Camilla józanságát. Szegény, két halállal kell megbarátkoznia, de úgy, hogy ne maradjanak benne örökre ezek a tüskék. A test előbb-utóbb a fájdalommal – vajon a lélek is? Camilla most pár percreelbánik kikapcsolta magát ebből a világból. A levendulát nézte. Az ültetvény méteres kerek bokrokból állott, ezek egymástól kis távolságra ültek a földön, szépen, szabályosan felpúposodva. Bódító illat töltötte meg a levegőt. Alexa lassított, ő is szerette belélegezni. A nyitott ablakon beözönlött a levendula látványa, illata, színe, egész létezése. Volt pár száz olyan méter az úton, amikor a kocsi utasai bárhová néztek, nem is láttak mást, csak levendulát. Balra is, jobbra is, elöl a szelíd lankákon és mögöttük is csak az ültetvények húzódtak. Néha egy-egy földút szakította meg, az egyiken furcsa formájú kis traktor pöfögött, másutt teherautók álltak az ültetvény szélén. – A kozmetikai iparnak termelnek az itteniek. Tudod, legfőképpen az illatszergyárosok vásárolják fel – mondta Alexa olyan könnyedén, mint akinek kisujjában van az egész téma. Végre kifutottak az ültetvények közül. Egy kis tábla bukkant fel az út mellett, közelebb jött és már Camilla is elolvashatta: ANDERSIT. – Szóval mostantól kezdve én is andersiti lakos leszek? – kérdezte-állította Camilla és valahol a lelkében még olyan idegen volt minden. A falu, a neve, a látvány és főleg az a tény, hogy mostantól ide kell sorolnia magát? Camilla Kassel, andersiti lakos, huszonhét éves, lakik… Hol is lakik?
– Mindjárt meglátod – mondta Alexa, mintha tudná, hogy ezen jár az esze. – A falu másik végén is túl laksz. Mondhatom, eredeti egy hely. Nagyot fogsz nézni, drágám, ha odaérünk. No, ezzel aztán igen kíváncsivá tette Camillát, aki csak fészkelődött az ülésén, míg áthajtottak a falun. Takaros, szép hely volt, sok virággal, középen kis térrel, ahol templomot, a községházát, valamilyen közösségi épületet és néhány boltot látott úgy hamarjában. Kevesen voltak az utcákon, és Andersit voltaképpen nem is volt olyan nagy. Talán ha ezerötszáz ember lakhat itt, gondolta Camilla, bár fogalma sem volt a létszámról. Elfogytak mellőlük a házak, egy benzinkút és egy kisebb üzem után ligetes erdők következtek. Alexa lassított. Egyszercsak kanyarodást jelzett jobbra és egy kis úton haladtak tovább. Alant patak kanyarog, mellette domboldal, szántóföld, és a domb tetején egy különös épület. Mintha vártorony lenne, de nincsenek csipkés falak és kerek bástyák. Nem marcona, nem nehézkes, mégis valamiféle tartást és állandóságot sugároz. Hát ezt sem manapság emelhették… És akkor hirtelen működni kezdett az emlékezőtehetsége. Egy pillanat alatt minden megváltozott benne. Mintha a ház látványa szabadított volna fel oly sok energiát benne. Mintha ez a ház egy csapásra eltörölte volna az amnéziát, már tudta, már emlékezett, már minden olyan világos és ismert volt! Hiszen egy pillanat alatt előugrott az egész múltja és nem, nem volt ott semmi titok többé. Erre a házra is emlékezett, Patrickkal álltak meg itt a kocsival, először az úton, aztán visszatolattak, hogy a földútra ráfordulhassanak. Behajtottak a liget fái közé és ugyanígy torpantak meg, szájtátva nézték a falakat… – Ez egy malom! – kiáltotta és hirtelen elöntötte az öröm. Nem mostani öröm volt ez, hanem akkori, régi öröm! Amit biztosan abban az első percben érzett, amikor a férjével ketten együtt, egyszerre pillantották meg a házat. Amikor felfogták, hogy ez mi lehetett régebben. Vagy talán most is az? Egy pillanatra idegen és mégis saját volt ez az öröm, de utána sem múlott el. Amikor felfogta, hogy pár hete Patrickkal együtt örvendezett a látványon. És halványan arra is emlékezett már, hogyan járták körbe, aztán keresték meg a tulajdonost… mert a malomhoz szemmel láthatóan tartozott egy nagy darab föld is. Legalább három hektár, egy elvadult kis park, pár tucat régi és néhány újabb fával. A kerítést csak egy sövény jelölte, az is szerteágazott, felágaskodott, de majd lenyírják, mondta Camilla – vagy azt Patrick mondta? Hát nem mindegy? A sövényen túl pedig, ameddig csak elláttak, Camilla, levendulaültetvény húzódott, felszaladt az egyik szelíd lankára. Most már arra is emlékezett hogy míg Patrick a kapun felfedezett ELADÓ táblán látható telefonszámot hívta, ő körbejárta a házat. Erős, masszív, nyilván még a tizenkilencedik században épülhetett. Vaskos falak, jól tartják télen a meleget. Már ha meleg van odabent, vagyis ha valaki lakik a malomban. Az egyik végén afféle várbástyaként magasodott egy torony, abból öntötték le a gabonát a garatokba. De ez nem szélmalom volt, nem is vízimalom, ezt kezdetben bizonyosan gőzgép hajtotta, mondta akkor Patrick. Aztán kis kopott autójával megjött a tulajdonos, kinyitotta az ajtót… – A kulcsot – mondta Alexa. – Tessék? – Camilla az első pillanatban nem értette. Tanácstalanul bámulta a nő elébe tartott tenyerét. Nem mondhatni, hogy Alexának nagy lapáttenyerei lettek volna, inkább kicsi, de formás keze most követelőén nyúlt Camilla elé. Aztán kapcsolt, kezét a retiküljébe mélyesztette. – Patrick nekem adta indulás előtt. Alexa erre semmit sem válaszolt. Egy nagy, fából készült, olajzöldre mázolt, kopott dupla ajtó előtt álltak. A kis előkert a műút felőli oldalon combig érő rozsdás, jelképes kapuval zárult, ezen akadálytalanul átjöhettek. A levegőben finom levendula-illat terjengett agresszíven, mégis kellemesen. Ettől Camilla az első percekben csak tétován kóválygott, de
aztán erőre kapott. A zár nehezen engedett, Alexa kénytelen volt egyik kezével és a csípőjével is segíteni, végre nyikorogva feltárult. – Gépolaj kell, minden zárhoz és sarokvashoz – jelentette ki Alexa olyan hangon, mintha világ életében csak zárakkal és sarokvasakkal foglalkozott volna. Camilla nem figyelt rá. Egy régimódi nagy teremben álltak. A ház egész középső része alatt ez a hatalmas terem volt. Az egyik oldalon lehettek valaha a gépek, belátott a széles ajtónyíláson, kőpadlóból néhány vasdarab állt ki. Ez volt balra, jobbra viszont valamilyen más helyiségek látszottak. Alexa máris arra rohant és jelentette: - Ez itt a konyha! Még van felszerelés is. Camilla már mindenre emlékezett. Arra is, hogy Patrick, miután itt lefoglalózták a házat és hazautaztak, otthon elkészítette a ház egyes szintjeinek alaprajzát és összedugták fölötte a fejüket. Ki ide képzelte a hálószobát, ki amoda a fürdőt, aztán Patrick egyszerűen megjegyezte: „Gyerekszobákra is szükség lesz, nem?” Most Camilla szemét elfutotta a könny. Egy felfelé vezető széles falépcső előtt állt. Ebben a házban minden olyan széles és masszív, nem kellett takarékoskodni a hellyel, hát igen, legalább százhúsz évvel ezelőtt épült, másféle világban, másféle embereknek. Camilla kizárta szeméből a könnyet és elindult felfelé. Még nem ért a lépcső feléhez, amikor Alexa máris dobogott utána. A lépcsődeszkák legalább négyujjnyi vastagok voltak, alighanem tölgyfából készültek és csak középen látszott rajtuk egy kis kopás. – Legalább öt nemzedék járt ezeken fel és le – suttogta Alexa megilletődve. Kezével félénken érintette az ezernyi érintéstől fényesre csiszolódott korlátot, amely minden lépcsőfokhoz külön kis faragott oszloppal csatlakozott. Látszott: aki készítette, a maga idejében mestere volt a szakmájának és nagyon élvezte, amit csinál. Gondosan és pontosan dolgozott, mert csak az olyan munkának volt – van – értelme. A két nő egy pillanatig állt a lépcső közepén, a korlátot bámulták, és mindegyik tudta: a másik is ugyanarra gondol, amire ő. Camilla nem is nagyon értette, hogyan találhattak ők ketten egymásra ilyen tökéletesen? Aztán felmentek az emeletre. Egy félhomályos folyosóra jutottak, csak a két végén volt egy-egy ablak, az sem túl nagy. Ajtók nyíltak mindenfelé. Igaz, némelyik már megvetemedett, csak recsegve engedett. A masszív kőfalak vaskos gerendákat hordoztak, azok tartották a tetők oly komolynak, erősnek látszó szerkezetét. Alexa elismerően csettintett: - Ez lenne. aztán tető, öreglány! Ezt egy hurrikán sem tépheti le, és nem is ázott be soha. Annak nyoma Ez megnyugtatta Camillát. Az emeleten is volt egy társalgószerű nagyobb helyiség, majdnem szemben a lépcsőfeljárattal. Ismerős tárgyak egész garmadáját pillantotta meg – és örült, hogy nem sírta el magát. „Kezdek megedződni – gondolta. – Ezek a mi bútoraink. Patrick intézte, hogy szállítsák ide. Két nappal előttünk érkeztek.” Alexa félt, hogy Camillát ismét elkapja a fájdalmas emlékezés, belekarolt hát és vonszolta magával: - A molnár családja itt lakott. Ott a torony alatt zuhant lefelé a gabona, be az egymással ellentétesen forgó vízszintes malomkövek közé. Láttam ilyent valami dokumentumfilmben. Beléptek egy félig nyitott széles ajtón – de amiről Alexa beszélt, annak már csak a nyomait látták. Nem is olyan régen, talán pár éve szerelhették ki innen a malomköveket, a nagy függőleges és vízszintes, egymással a helyiség légterének kellős közepén találkozó embervastag gerendáknak csak a nyomait látták. A falakban még ott voltak a téglával befalazott, gondosan bevakolt nyílások. Mint afféle négyszögletes, sötét ablakok néztek vissza a két nőre. – Valahol kell lennie egy fürdőszobának is – most már szinte futottak végig a folyosón. Alexa találta meg, de véletlenül. Minden ajtó nyitva-tárva volt, talán évek óta. Némelyik meg is ereszkedett emiatt. De a régi tulajdonos nem akarta, hogy a helyiségek
befülledjenek. Minden szobának ott az emeleten volt két ablaka. Nem túl nagyok, de hát az épület jellege sem engedett nagyobbakat. Elvégre a malom csak részben szolgált a valamikor molnárok családi lakóhelyéül, elsősorban munkahely volt, sőt intézmény. Andersit lakói akkoriban még nyilván nem levendulát termesztettek, a falu körül több száz hektáron gabona termett és a mindenkori molnár nem panaszkodhatott, hogy nincs munkája. A fürdőszoba meglepően kicsi volt és a berendezése… spártai. A falból jött ki egy cső, az elágazott, ólomcső volt, semmi króm, semmi csillogás-villogás. És semmi csempe a falon! Rideg, szigorú, de megbízható kő mindenütt, a sarkoknál kőfal csatlakozott kőfalba, kőfal tartotta a csöveket és kő volt a padló is. Egy sarokban zuhany, a másik fal mellett egy ősrégi, valaha ugyan fehérre zománcozott, mára nagy foltokban rozsdásodó kád. – Hát, ha ebben akarsz fürödni, előbb rozsdamentessé tedd magadat – mosolygott Alexa. A csaphoz nyúlt. Azt hitte persze, úgysincs víz a vezetékben – de amikor elfordította a hidegvizes csapot, valósággal zuhogott a víz. Igaz, eleinte az is piszkos volt, de két pillanattal később már kijött a csövekből az állott víz és tisztán gyűlt a csap alá. Két ajtóval odább találtak egy hasonlóan puritán vécét is, ott is volt víz. Alexa a folyosón körülnézett: - Tulajdonképpen lakható a házad. Camilla bizonytalanul bólintott. Ő azért ebben – akkor még – messze nem volt ennyire biztos. Az első nap azért volt még elviselhető, mert Alexa késő délutánig ottmaradt. Este felé már maga Camilla is nagyon csodálkozott, hogy ennyi mindent elvégeztek aznap. Az egyik kisebb szoba lett az ő hálója – egyelőre csak ezt rendezték be. Az egyik ágyat bevitték, egy szekrényt is nagy nehezen betoltak Camilla ruháinak. Az asszony később a megvetetlen ágyra dobálta ki ruháit a ládákból, bőröndökből. Volt, amit majd ki kell vasalnia – vajon van itt vasaló? –és volt, amit elég lesz majd csak betenni az akasztóra, hogy kilógja magát. Délután otthagytak mindent, bementek a faluba, a főtéren volt egy pizzéria, ettek valamit, aztán megtudták, hol van a környéken egy kisebb áruház és ott kötöttek ki végül. Rengeteg dolgot vásároltak, amire itt szükség lesz. Fertőtlenítő, vécépapír, papírtörölközők, rengeteg dolog a konyhába, kozmetikumok. Mivel Camilla úgy tudta, nincs pénze némi aprón kívül, mindenhol Alexa fizetett mindent, de ígérte, részletes számlát nyújt majd be, ha úgy látja, hogy Camillának vissza kell már fizetnie a tartozását… vissza a malomba és tovább– nyüzsögtek. okosan úgy döntöttek,munkába. hogy az elsőAzután napokban – de lehet, hetekben? nem fognak Nagyon bele semmilyen komolyabb Hiszen ebben a házban rengeteg dolgot kell majd tenni, most viszont csak annyi a fontos, hogy egy, azaz egy személynek – és ekkor Alexa nagy komolyan bökött mutatóujjával Camillára – meglegyen a viszonylagos kényelme. Hogy legyen hol aludnia, mosakodnia, ételt készítenie, és ennyi? –ugyanaz az ujj most vízszintesből figyelmeztető-függőlegessé emelkedett és a mennyezetre mutatott. Már alkonyodott, amikor Camilla kikísérte barátnőjét. Az ajtóban gondolt egyet és hirtelen megölelte őt. A sírás feltört a torkán, de legyűrte. Alexát is meghatotta a jelenet és tudta, mennyi mindent kell legyőznie Alexának. Hát csak annyit mondott, még amikor egymást ölelve álltak a küszöb előtt: - Új része kezdődik az életednek, öreglány. Tarts ki! Csak ennyit mondok. Sokféle szomorúság ugrik majd rád, mint a vadállatok, most még ott lapulnak minden sarokban. De ne hagyd magad! Ez a ház az új élet kezdete, itt fogsz élni, ide ne engedd be azokat az emlék-férgeket. Alexa már régen elhajtott, amikor Camilla még mindig állt az ajtóban és töprengett a hallottakon. Tudta, hogy Alexának igaza van. A múltat végleg le kell zárnia. Tulajdonképpen jól is alakult – jutott eszébe a gyászt romboló, abszurd, szemtelen és
valahol mégis igaz gondolat – jó, hogy éppen most költözött el. Ha a régi lakásukba kéne visszatérnie, ahol minden centiméter, minden bútordarab, minden fal Patrickra emlékeztetné… Hát ez azért jobb annál. Amikor besötétedett, újfajta felfedező útra indult. Gondosan bezárta a földszinti bejáratot és előbb odalent, aztán az emeleten próbálta végig a lámpákat. Melyik szobában ég a lámpa, melyikben nem? Bizony a többségük sötétben maradt, hiába kattintgatta a kapcsolókat a bejárat mellett. De a folyosón és a hálószobájában égett, és a vécében is elég volt kicserélnie az égőt – hát kicsavart egyet a földszinten és felhozta a lépcsőn. A végére hagyta a „tornyot”, ahogyan elnevezte a ház keleti oldalán lévő „bástyát”. Ide csak zseblámpával mehetett be – lehet, eleve nem is szerelték be a villanyt? Féltek talán, hogy egy rövidzárlat miatt kigyulladhat a faszerkezet és minden leég? Camilla kis fénykévét tolt maga előtt a padlón, úgy ment körbe. Azt hitte délután, hogy itt nincs ablak. Mégis talált egyet, a falu felé nézett. Hosszan állt hát a nyílásban és nézte Andersit ritkás fényeit. „Itt lakom hát mától kezdve. Egyedül. Andersiti lakos leszek…? Lehet, itt is fogok meghalni valamikor jó hatvan év múlva, vagy előbb…?” A gondolat most abszurdnak tűnt, nagyon hihetetlennek. És váratlannak. Éjjel többször felébredt. Bár a saját ágyában feküdt, minden ízében érezte az idegen helyet. Más volt a hőmérséklet, az illatok, a hangok. Viszont rájött, hogy már nem a kórházzal hasonlítja össze a körülményeket, hanem az „otthoniakkal”. Ám a régi lakásból ismert viszonyok lassan kezdtek kitörlődni belőle, és mire reggel lett, mintha az itteni dolgokat érezte volna természetesnek. Néha reccsentek a bútorok, a padlódeszkák. Egyszeregyszer felriadt és a szíve hangosan kalapált, most mintha érezte volna azt a bordáját is, amelyik a balesetben eltörött. Vagy csak megrepedt…? Ült az ágyon, mozdulni, sőt lélegezni is alig mert. A recsegés ismétlődött. Valaki van a házban, még egy ember, rajta kívül? Aztán eszébe jutott, amit az iskolában tanult fizikából. A hőmérsékletváltozás… A tetőre reggeltől estig áramlik a fény, a meleg, a cserepek alatt kissé kitágulnak a gerendák, aztán amikor jön az éjszaka és minden lehűl, a gerendák összehúzódnak. Ugyanezt teszik a padlódeszkák is. Mindenesetre nem tudta végigaludni az éjszakát. A zajok, az idegenség, a szokatlan helyzet, és persze a lelki fájdalom olykor egy-egy órára adtak gondolkodási időt. Hajnalban, az utolsó ébredéskor annyira abszurdnak érezte az egész helyzetet. Már szinte mindenre emlékezett, amnéziaUgyanakkor elmúlott –nehéz hálásan a malomra, hisz annak látványa juttatta eszébeaza múltat. voltgondolt megbarátkoznia a gondolattal, hogy pár hét alatt vagy összeomlott, vagy megváltozott az egész élete. Halványan gondolt arra a cégre is, a munkahelyére, ahová könyvelni járt be nap mint nap. Egy nagy kereskedőlánc áruháza volt, valahol a város szélén. Ott felmondott, mondván, elköltözik. Nincs meg az a régi lakás egy nagy társasházban, ahol a keze ismerte már a kilincsek magasságát, a lába a lépcsőfokokat, a küszöböket, teste-bőre a falakból áradó meleget, a fürdőszoba tisztaságszagú levegőjét. Ehelyett itt áll férj nélkül, a régi ház nélkül. Munka nélkül, és a gyermek nélkül, aki már útban volt az élet felé… És itt fekszik egy vadidegen malomban, ami tulajdonképpen lakóház, mi több, az ő háza. Az övék Patricckal – az övék volt. Most már csak az övé egyedül. Ez megijesztette. Túl a szomorúságon, a kettős halálon, alig maradt öröm. Ha csak az nem, hogy ő, lám, megúszta élve, és hogy most majd mindent újrakezdhet. De éppen ez az újrakezdés töltötte el félelemmel. Alexa létezése megerősítette, kedvet csinált és csökkentette az egyedüllétet, a félelmét. De minden bajra nem jelenthetett gyógyírt még Alexa sem. Nem várta meg, míg felkel a nap. Amint a szobában terjengeni kezdett a világosság, kiperdült az ágyból és csak úgy hálóingben az ajtóhoz osont. Lassan nyitotta ki. Talán attól
rettegett, hogy idegeneket lát majd ott, vagy valaki vár rá egy nagy késsel a kezében…? Mint a horrorfilmekben, jutott eszébe és ettől persze egy kissé inába szállt a bátorsága. Kinézett a folyosóra, és megnyugodott. Keletre nézett a folyosó egyik vége, az ablak most nagyobb volt, mint este, és tele fénnyel…! Aranyszínű világosság ömlött be, vidáman. Negyedórával később már sárga fényfoltok tapadtak a folyosó falára – felkelt a nap. Camilla lezuhanyozott, működött a bojler, volt melegvíz, ettől egyszerre jobb kedve támadt. És rájött, hogy a házat már reggel elönti a fény, minden keleti és déli ablakon csak úgy özönlött be a melegsárga világosság. Ez így van tavasztól őszig, biztosan. Jobb kedvre derülten szaladta be a házat. Előbb az emeleten trappolt végig papucsában, farmerban, pólóban, aztán ledübörgött a lépcsőn és bejárta a földszintet. Éjszakai félelmei teljesen alaptalannak bizonyultak – semmi jele annak, hogy valaki járt itt. A ház befogadta őt, hallgatott, ajtajaival, ablakaival, falaival körülvette és őrizte őt. „Meg fogunk barátkozni”, gondolta Camilla, egyik tenyerével végigsimította a kőfalat. Amely különben tegnap még olyan hidegnek látszott, de ma mintha már egy melegebb színárnyalatot mutatna. Tegnap beállították a konyhába a hűtőt, vásároltak is bele. De rögtön megmutatkozott, mennyi hiányosság van még. Egyszerűen nem talált egy kést, amivel felszeletelhette volna a hosszú kenyeret, a sajtot. A villanytűzhelyet is meg kell majd szoknia, nem nagyon értette még a gombok kezelését, melyik odarajzolt piktogram mit jelent? Nehezen lett ebből kávé. Amihez aztán a vajat egy leveseskanál lapos nyelével kente a kézzel két egyenlő darabra tépett kenyérre. Gondolt egyet és rögtön írni kezdte a listáit. Mint régebben, otthon. Camilla rendszeretőnek született, tehát tervszerűen gondolkodott, útjait egy logisztikus szakértelmével szervezte. Most külön cédulára kerültek a tárgyak, eszközök, amiket a konyhába kell vásárolnia. Egy másikra a tisztasági szerek, egy harmadikra a fürdőszobába szükséges holmik. Egy negyedik lista készült az élelmiszerekről, egy ötödik arról a pár lakberendezési tárgyról, ami nélkül egy napig sem élhet – úgy érezte. Már a hatodik listát tervezte – néhány kertészeti szerszámra is szüksége lesz – amikor eszébe jutott, hogy nincs pénze. Vagy legalábbis nem elég. Kiforgatta a tárcáját, talált két hitelkártyát, kis gondolkodás után sikerült visszaemlékeznie a számokra. Aztán elővett egy újabb cédulát és kezdte írni azon intézményeket, ahová ma el kell mennie. Az andersiti polgármesteri hivatalban sejthetően be kell jelentkeznie az új házába. Etertonban irány a rendőrség, aztán avalóságos biztosító,kincsesbánya. aztán a bank aAmi számla De milyen Most jött rá, hogy szerint a tárcája nemügyében. jutott eszébe rögtönbank…? – az amnéziának a jelek halvány, kicsiny maradványai még lapultak valahol a tudat árnyékos, sötét sarkaiban – azt eszébe juttatták a papírok, régi cédulák. Az meg szinte nagy kincsnek számított, hogy talált egy cédulát a saját keze írásával. Mit kell majd elintézni „ott”…? Csupa nagy betűvel írta még abban a régi városban, biztosan az indulás előtti napon abban a régi lakásban, hogy OTT – azaz Etertonban és a faluban. Persze, akkor még nem sejthette, hogy a cédulát nem másnap és harmadnap, hanem csak hetekkel később fogja elővenni. Nem nagyon volt elegáns ruhája, de szerencsére még idejében eszébe jutott két dolog: ez itt falu, és hogy hétköznap van. Kétszeresen sem kell tehát kiöltöznie, azzal csak feltűnést keltene. Megnézte, megvannak-e az iratai, az Alexa által szerzett telekkönyvi okirat az adásvételről, a malomhoz kapcsolódó tulajdonjogáról. Egy pillantás a papírra megint elszomorította, hiszen ott az állt, hogy Patrick Kassel és Camilla Kassel fele-felerészben tulajdonosai a megvásárolt ingatlannak. A dátum három héttel korábbi. Kiment a házból. Eszébe jutott, hogy milyen jó lett volna kora reggel kimenni abba a majdnem három hektáros kertbe, vagy parkba, de aztán legyintett: lesz még reggel! Rengeteg reggel!
Becsukta maga mögött a kaput – nem ment könnyen, az anyagok ellenállásán majdnem megbukott a terve, végül sikerült elfordítania a zárban a kulcsot. Amikor megfordult, hogy a kis előkerten át kimenjen a földútra, amin újabb száz méter után kiérhet a műútra – észrevette, hogy valaki áll az úton, őt nézi. Mintha rá várna. Közelebb érve érezte, hogy látta már ezt az embert, ismeri is – de honnan? Nem volt magas, talán egy kicsivel alacsonyabb Camillánál. Köpcös, harmincegynéhány éves, a haja ritkás, vöröses, szeplős az arca. A szeme komor, de látszik, igyekszik mosolyogni. Izmos, mint aki sokat gyúrt az edzőtermekben. Camilla közeledett hozzá, igyekezett olyan arcot vágni, amivel egyszerre felismeri-üdvözli amazt, de kérdi is, hogy mit akar? – Jó reggelt! – így a férfi, nem volt kellemes hangja és az összbenyomás sem volt örömteli, amit Camillára gyakorolt. – Jó reggelt – így Camilla. – Ilyen korán felkelt? Ez olyan otthonos volt, mintha régtől ismernék egymást. Talán falun így kell beszélni a szomszédokkal, gondolta az asszony. Mert úgy hitte, ez valamelyik közellakó lehet. Szomszéd aligha lehet a szó eredeti értelmében, mivelhogy a Malom mellett egy-kétszáz méteren egyik irányban sincs szomszéd. Távolabb meg – a levendulaültetvény. – Korán? – csodálkozott amaz. – Lám, így gondolja a városi ember, hogy fél nyolckor még korán van! – Városi ember? – csodálkozott Camilla jólelkűen és kissé vidáman. – Hiszen látja, itt lakom! – Nekem mondja? Én adtam el maguknak a malmot – legyintett amaz és gyanakodva szemlélte Camilla arcát. Mintha valamit nem értene. Hát persze, csodálta, hogy az asszony nem ismerte fel őt. Camilla viszont nem mentegetőzött, hanem egészen természetes hangon megjegyezte: - Tudom. No és nem bánta meg az üzletet? Amaz a fejét rázta és megint mosolygott, de kissé merev arccal: - A szüleim hagyták rám, nem tudtam vele mit kezdeni. Nekem van itt másik házam, azzal is éppen elég a munka. A férje is itt van? A kérdés váratlanul érte Camillát. Ha valahol tudat alatt abban reménykedett eddig, hogy itt senkinek sem kell majd beszélnie a történtekről, akkor lám, az első reggelen, az első falusinak, akivel összefutott – máris magyarázkodnia kell. Ettől egy kicsit megijedt. A hallgatása mint aztkell bármi indokolta volna,elsietett. aztán csak annyit – Nem,tovább ő nincstartott, itt. Mennem – ésis sarkon fordult, Nem látta,mondott. hogy amikor hátat fordított, a férfi arca azonnal megváltozott. Már nem erőltette a jóindulatú kifejezést, a mosoly is azonnal lehervadt róla. Kis szemét összehúzta és gyanakodva bámulta a nő távolodó hátát. Nem is kellett kérdeznie senkit – elég volt körülnéznie a főtéren és máris látta a községházát. Nem volt szél, a bejárat fölé kitűzött két lobogó – a nemzeti meg a kéknarancscsillagos EU-zászló – tétlenül lógtak a fal mellett. Meglepően hamar elintézte a bejelentkezést. Amikor megtudták, hogy ő az, aki megvásárolta a Malmot – mindenki tudta rögtön, hogy melyik az az épület – nagyon kedvesek voltak. Camilla egy pillanatig gyanakodott is, hogy hallottak a balesetéről és azért olyan jók hozzá, de hamar rájött: fogalmuk sincs róla, ki ő. Még arra sem kérdeztek rá, hogy csak egyedül költözik-e be. Mindenesetre csak egyedül jelentette be magát. A szíve kicsit fájt. Szegény Patrick, annyira akarta ezt a házat, nagy tervei voltak vele, mit hogyan alakít át kívül és belül. Erről eszébe jutott, hogy Etertonban majd el kell intéznie Patrick holttá nyilvánítását is, meg a temetést. Meg a kocsi biztosítását, a bankszámlát, és egyáltalán… Annyi mindent, amivel talán nem is fog megbirkózni!
De még csak reggel nyolc óra volt, amikor belépett a községházára, húsz perccel később már ismét az utcán volt. Látta, hogy éppen jön a busz. A főtéren volt egy megálló. Lehet, van egy a Malom közelében is? Akkor vette észre, hogy – most első ízben – a saját házát ő is csak „Malomként” emlegette. Felpattant a buszra. A többi utas bérletet mutatott a sofőrnek, rájött: ezt is kell majd vennie. Vagy egy kocsit inkább? Most jegyet kért Etertonba, a városközpontba. – Maga még új itt – jegyezte meg a sofőr, kövérkés, barna bőrű férfi. – Honnan tudja? – Etertonban a buszpályaudvar a végállomás, két sarokra van a belváros szélétől. Annál közelebb nem juthatok be ezzel a szép nagy autóval – és mosolygott szívélyesen. Mire Camilla úgy döntött, ő is megajándékozza egy mosollyal. Bár nem volt kedve nevetni. – Kösz, akkor odáig kérek. Ült egy ablaknál, kevés utas volt, nézte a tájat. Húsz percig sem tartott az út és máris Etertonban voltak. Amikor leszállt a belvárosban, áttanulmányozta a menetrendet. Rájött, negyven percenként indulnak a buszok Andersitbe és onnan is ugyanolyan gyakran jönnek be a városba. Aztán ment a dolgára. Első útja a rendőrségre vezetett. A komor épület megijesztette. Tulajdonképpen nem is nagyon tudta, kit keressen és éppen ezen töprengve lépett be az előtérbe, amikor valaki ráköszönt: - Jó reggelt, Kassel asszony. Kis késéssel felismerte a jellegtelen arcot. Talán arról azonosította emlékeiben, hogy tulajdonosa most is izzadt. Ez az a rendőrtiszt, aki felkereste őt a kórházban a baleset miatt. Akinek elmondta: az ő hibájuk, Patrick hibája volt a baleset. – Jó reggelt. Ön tudja, hogy miért vagyok itt… De nem tudom, kihez kell mennem, és miért. Camillának szerencséje volt, a férfi gyorsan intézkedett, maga vezette el az asszonyt egyik kollégájához és annak a lelkére kötötte, hogy ha végzett Camillával, akkor ugyanígy adja majd őt tovább. Amikor az megtudta, kicsoda Camilla, máris tisztelettel ugrott. Itt sem töltött el sok időt. Kapott egy igazolást, aminek alapján az illetékes hivatalban halottá nyilvánítják a férjét. Megtudta, mit kell tennie és hol, hogyan adják ki a holttestet. Temetkezési vállalkozó, ugrott be a következő elintéznivaló. A végén az egyik rendőr kiadta neki a Patricknál talált pénzt és a tárcáját az igazolványaival, hitelkártyákkal. Egy órával kint állt épület előtt, feje zúgott. NemEgyszercsak nézett vissza,csörrent egy parkba tévedt be, leültkésőbb egy padra, kisaz cédulára írta aza elintéznivalókat. a telefonja, SMS érkezett. Persze, Alexa volt: HA MÁR ITT VAGY VEGYÉL HELYI ÚJSÁGOT 3. OLDAL – szólt a csupa nagybetűs üzenet. Camilla sejtette, valami fontos jelenhetett meg a lapban, annak is a harmadik oldalán, ha Alexa felfigyelt rá. De fogalma sem volt róla, mi lehet az. Miután végzett a listával, a park szélén talált egy újságosbódét. – Helyi lapot kérek. – Úgy hívják, Etertoni Hírek, röviden Hírek – oktatta ki az idős lapárus férfi és szúrós szemmel nézett rá. Camillában azonnal felment a pumpa: - Köszönöm! És mondja, ezt honnan kellett volna tudnom, ha életemben először járok ebben a városban? Valamit morgott elégedetlenül, látszott, nem számított erre a reakcióra. Aztán Camilla már ment is. Egy pillanat alatt megfeledkezett az újságról, mert körülnézve rájött, hogy éppen ez a városi önkormányzat épülete, amit keresett. Eterton főterén volt, a széleken autók parkoltak, a forgalmat innen nagyobbrészt elterelték. A tér sétaterület is volt, de néhány áruterítő furgon azért csak bemerészkedett a díszes kövezetre. Három kávézó is „kimászott” a házakból a széles járdákra. Mindegyiknek más színű napernyői virítottak messzire.
A holttá nyilvánítással nem voltak gondok. De amikor kijött, eszébe jutott a bank és a pénz. A pénz most a legfontosabb, gondolta, hiszen ha így megy tovább, két nap múlva nem lesz mit ennie. Kivette Patrick tárcájából az egyik hitelkártyát, ment az automatához. Annak idején úgy egyeztek meg, hogy csak kétféle kódszámot használnak, ezt mindketten elintézték a bankjaiknál. Az egyik a 1020, a másik a 4345. Betette a kártyát, beütötte a kódot. A képernyőn megjelent a felirat: HIBÁS KÓD, Gyorsan kikapta a kártyát, nehogy „beszívja” a gép. Kivett egy másikat, betolta – szerencsére más nem volt az automatánál, nem tartott fel senkit – ennek beütötte a 4345-öt, fellélegzett – a következő jelzés arra szólította fel, hogy üsse be a kívánt összeget. Nem akart szerénytelen lenni, ezért csak kétszáz eurót jelzett. Az automata azonnal kiadta a pénzt. Akkor elővette az elsőt, berakta és most a másik számot ütötte be. Kiderült, ennél meg éppen ez a jó, hát erről is levett háromszáz eurót. Egészen megjavult a kedve, bár fogalma sem volt róla, hogy Patrick hitelkártyáin mennyi pénz lehet még. A baknak itt is van fiókja, majd bemegy és megtudja. A bonctani intézetbe kénytelen volt taxival menni, mert azt mondták, elég messze van. Ott is kapott papírokat és egy komor külsejű, de fehérköpenyes férfi megkérdezte, akarja-e látni a halottat? Kis habozás után – ami alatt érezte, hogy a halántékán dobol a vér – tagadóan rázta a fejét. A rendőrség azonosította Patrickot az okmányai, az arcképei alapján. Ő pedig olyannak akarta őt látni maga előtt ezután is az emlékeiben, amilyen addig volt. Még a halottban is az élő kellett neki, csak az. Nem csodálkoztak, hogy nem akarta látni. Megkapta itt is a szükséges papírokat. Kifelé menet csak azon morfondírozott, hogy nemcsak az élet, de a halál is rengeteg papírral, igazolással, bizonyítvánnyal jár. Az intézet portáján megmondták neki, hol van a legközelebbi temetkezési vállalkozás. Félúton volt a Belváros felé, úgy döntött hát, hogy gyalog megy. Közben a nap egyre magasabbra hágott és hamarosan érezte, melege van. Belenyilallt a gondolat, hogy nincs nála dezodor, „büdös leszek, mint egy görény”, rémüldözött, persze fölöslegesen. A temetkezési vállalkozó szomorúarcú középkorú férfi volt, aki a külsejével az idők során tökéletesen alkalmazkodott a helyzethez, az üzleti kívánalmakhoz és az ügyfelek hangulatához. „E szomorú drapériák közé ritkán térnek be harsogóan nevető, széles jókedvükben a térdüket csapkodó ügyfelek”, gondolta Camilla. Igazából szerette a fekete humort, talán azt aza őlegjobban. szomorúság uralta lelkét is. Csak most olyan furcsa volt minden, amikor valódi Rövid volt, szófukar – és amint a vállalkozó rájött, hogy ezt a stílust igényli, ő is az lett: - A férjem autóbalesetben meghalt. A rendőrség az ügyet lezárta, a hivatal halottá nyilvánította, jelenleg a bonctani intézetben van, kiadható. – Temetés vagy elégetés? – Elégetés, nem szórás, urna, hazaviszem. – Akkor az idő nem játszik szerepet? Camilla a fejét ingatta, mire a komorarcú vállalkozó megkönnyebbülten: - Remek, a legközelebbi krematóriumban ugyanis éppen megelőző karbantartás folyik, öt nap múlva tudnak fogadni. – Jegyezze elő, kérem. Urna egyszerű, porcellán, nem hivalkodó, lakásban lesz. – Előleget kérek csupán, és a szükséges papírokat. Százötven euró… Köszönöm, máris adom a nyugtát. És kérek egy telefonszámot, hogy értesíthessem, ha… ha készen leszünk. Ki is szállítjuk az urnát, ha óhajtja. – Nem kell, majd érte jövök. Kicsit furcsa volt ez a párbeszéd, de Camilla úgy érezte, most csak ennyit bírna el a lelke. Valahogy nem volt ereje a hosszú, körülményes beszélgetésekre, azok csak újabb
sebeket tépnének fel. Örült, hogy a temetkezési vállalkozóban partnerre lelt. A férfit nem lepte meg ez a stílus. Tudta jól: vannak, akik így védekeznek a fájdalom ellen. Már ismét az utcán gyalogolt, amikor eszébe jutott Alexa üzenete és az újság. Tizenegy óra múlott, leült egy padra. Legalább pihen pár percet. Elővette a hírlapot, kinyitotta a harmadik oldalon. Először nem értette, miért kell ezt neki látnia? Egy fővárosi színészpletyka, színes fotómellékletén egy csinos nővel, aki éppen haragszik valakire, talán a szeretőjére… Cikk egy vándorcirkuszról, rövid riport egy szeméttelepről… És az oldal sarkában lelte meg az alig négymondatos hírt. A TRANS szállítási vállalatnál munkája elvesztése fenyegeti azt a sofőrt, aki három héttel ezelőtt húsz kilométerre Etertontól a 4l-es úton összeütközött egy személyautóval, amelynek vezetője életét vesztette… Camilla csak egy percig ült. Hogy mit kell tennie, azonnal tudta, de a megoldás módján töprengett – villámgyorsan. Aztán átforgatta az újságot és hamar megtalálta, amit keresett. Az egyik helyi taxiscég hirdetését. Ott virított a telefonszám. Máris hívta, közben megnézte a legközelebbi házon az utca nevét. Öt percig sem várt, már fékezett mellette egy kocsi. – Tudja, hol van a TRANS szállítóvállalat telephelye…? Oda vigyen, kérem. Most nem gondolt arra, mennyi pénzt szór el taxira. Egy villanásnyi ideig eszébe jutott Alexa is. Meg kell majd őt dicsérnie. Közben arra is gondolt: újdonsült barátnője milyenjói ismeri őt! Alexa is ezt tenné, gondolta idegesen. Eterton nem volt nagy város, közlekedési lámpák is csak a Belvárosban akadtak, errefelé egy sem volt. Tíz perc sem telt bele és máris fékeztek az egyik külvárosban. Nagy épület mögött nagy udvar, teherkocsi-parkoló, kamionok és furgonok álltak bent, egy éppen kifelé tartott. Camilla kifizette a taxit – a taxis telefonszáma most már benne ragadt a mobiljában, nem kellett megjegyeznie. A portán megkérdezte, hol a főnöki iroda, felment az első emeletre. Egy világos hajú, kifestett körmű és szemlátomást unatkozó fiatal titkárnő ült egy nyitott ajtó mögött. A felirat arról értesítette az erre járót, hogy itt székel a TRANS cég vezetője, S. Anwar. – Jó napot. Anwar úrral akarok beszélni. – Milyen ügyben? – Fontos ügyben. Arról van szó, ami a mai Hírekben megjelent a cégükről. – Megjelent valami? – vont vállat a titkárnő. – Remélem, dicsérnek minket. – Én ezt nem mondanám. Arról tudósítanak, hogy ki akarnak rúgni egy sofőrt valami baleset miatt. unott arckifejezése nem változott: A titkárnő - Itt ez a szokás. Anwar „urat” pedig ne keresse. A főnök neve Susanne Anwar, ő a tulajdonos. – Beszélnem kell vele – erősködött Camilla, mire a nő a háta mögötti párnázott ajtóra intett: - Éppen azt a kirúgást tárgyalják, de oda nem mehet be. Camilla úgy tett, mint aki elvonul, reményvesztetten. A titkárnő ebben nem is kételkedett, már el is fordult tőle félig, valamit keresett az asztali naptárában. Mire feleszmélt, Camilla elsuhant mögötte, keze máris a kilincsen volt és határozottan be is nyomta az ajtót. A titkárnő a háta mögött rikácsolt, de azt már nem is hallotta. Egy tágas, napsütötte szobában – majdhogynem terem volt inkább – tekintélyes íróasztal mögött ült egy középkorú, ellenszenves arcú nő. Előtte négy férfi székeken egy alacsonyabb asztal körül, kicsit úgy, mint a kisiskolások. Camilla tudta, ki az ellenfél, ezt az első másodpercben érezte. Meg sem állt a szoba közepéig, miközben mögötte sivalkodott a tehetetlen titkárnő. Susanne Anwar felemelte a kezét: - Mi történt? Ki maga? – Annak a férfinak az özvegye, aki a maguk kamionjával ütközött.
Nagy csönd lett. Anwar arcán szigorú vonás jelent meg, a titkárnőt egyetlen intéssel úgy kisöpörte a szobából, mintha ott sem lett volna. A férfiak mind hallgattak, öt szempár meredt Camillára, aki nem vesztette el a lélekjelenlétét. – Az újságban láttam a hírt, hogy ki akarják rúgni a sofőrt, a baleset miatt. – Gondolom, ön ezt csak támogatni tudja. Ne féljen, asszonyom, mi majd bosszút állunk a férje haláláért, ha csak ilyen szerény módszerekkel is. Gyilkos nálunk nem dolgozhat. Camilla szeme kerekre nyílt, és kifakadt: - Ott voltam a kocsiban én is, akkor! És tudom, hogy a balesetet a férjem okozta. Ezt mondtam a rendőrségnek is. A kamionsofőr vétlen volt, nem tehetett semmit, a férjem szaladt bele a maguk járművébe. Ez lesz a hivatalos jelentésben is. Susanne Anwar szemében apró gyanú bukkant fel, a torkában forrt valami, amikor nagyon halkan megkérdezte: - Asszonyom, ugye, ön nem azért jött… Méltó ellenfélre akadt Camillában. Nem vették le szemüket a másik szeméről. Camilla a főnökasszony gondolataiban is olvasott: - De igen. És remélem, még időben érkeztem. Felszólítom önöket, ne bocsássák el a sofőrt, mert nem ő volt a hibás. A férfiak egymásra pillantottak, látszott, szívesen szólnának, de valahogy nem volt hozzá bátorságuk. „Ez a nő kemény rezsimet vezetett itt be”, szaladt át Camilla fején a gondolat. Szerette a női vezetőket, pláne egy nagy cég élén, de a zsarnokok sohasem voltak a kedvencei. Susanne Anwar szemében csak egy pillanatig látott valami elismerésfélét, de az rögtön átadta a helyét valami egészen másnak. A nő szemében harag sűrűsödött: - Milyen alapon akarja befolyásolni a bizottságunk döntését? És az én döntésemet? – Az igazság alapján. Nem kétlem, hogy önök is azt keresik – megint a férfiakra nézett, de azok zavartan tekintettek másfelé. – Elkésett – közölte Anwar asszony ridegen. – A mai ülés első pontja volt, és már a harmadikat tárgyaljuk. Camilla nagyot nézett: - És kinek tartoznak felelősséggel, ha nem saját maguknak? Most, hogy már ismerik a tényeket, javítsák ki gyorsan a dolgot. Ahogy elnézem, még jegyzőkönyv sem készült – hangjában némi gúnyt fedezhettek fel, meg egy kis szakértemet is. Camilla nemegyszer volt jelen a régi fontos cége kérdésekben. vezetőségi ülésein, mint könyvelőnek, véleményt kellett nyilvánítania Tudta hát,hiszen mi a szokás. Anwar asszony ekkor veszítette el a türelmét, élesen felcsattant: - Nem ön fogja nekünk diktálni, mit kell tennünk. Kérem, távozzon. – Szóval a sofőr ki van rúgva? – kérdezte Camilla feszülten. Volt valami a hangjában, amitől azok úgy gondolhatták: ha igennel válaszolnak, valami ultimátum következik. Pedig amint látta a főnökasszony néma bólintását, nem is várt tovább. Sarkon fordult és búcsú nélkül távozott. A titkárnő szobájában két egyenruhás, markos férfi várta. Szóval már idehívták a biztonságiakat, hogy kitessékeljék a hívatlan látogatót, aki betört a szigorúan bizalmas ülésre? A titkárnő már nyitotta a száját, hogy jól leteremtse és ráuszítsa az őröket. De Camilla ekkor meglepő dolgot művelt, amire senki sem számított: elmosolyodott. Nagyon kedvesen, egyenesen az őrökre: - Megtalálom a kijáratot, uraim, ne fáradjanak – és úgy ment el a titkárnő mellett, mintha az nem is létezne. És ott, akkor, Camilla számára valóban nem létezett. Dühös volt. Dél elmúlt, éhes volt, még sok dolgot nem intézett el, tehát sietnie kellett volna. De még ki sem ért a telep kapujához, máris taxit hívott mobilján. És az Etertoni Hírek szerkesztőségébe vitette magát. Vagyis arra a már jól ismert belvárosi térre, Eterton „City” kellős közepére.
A szerkesztőség épületébe lépve megtudta, hogy az újság csak a második emelet egyik kis részét foglalja el. Belépett – és tanácstalanul megtorpant. Egy kisebb teremben négy asztalnál ültek, két férfi, két nő. Az első percben mindenki a szövegszerkesztője klaviatúráját pötyögtette, ügyet sem vetettek rá. Aztán az egyik férfi – pedig félig háttal ült neki – mintha megérzett volna valamit, felemelte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, aztán odanézett. Felállt és közelebb jött: - Fehér Lótusz – mondta jelentőségteljesen és még egyet szimatolt. Camilla zavartan hátralépett egyet: - Tessék…? A férfi harmincöt lehetett, világosbarna haja volt, rokonszenves arca. Testi felépítése Patrickra emlékeztette Camillát: keskeny csípő, széles váll, nem túl izmos. Látszott, sportol, de nem eleget. A szeme is barna, tekintete nyílt volt. Az arca sima. Ringó járással jött, mint egy táncos, és miután kimondta azt a két, ide nem illő szót, várakozva nézett Camillára. Látva, hogy az asszony nem érti, halkan megjegyezte: - A parfümje Fehér Lótusz, igazam van? Camilla erre megkönnyebbült, sőt némi elismerés is volt a hangjában, amikor megjegyezte: - Ez aztán az orr. Pedig nem is olyan nagy. A férfi orra tényleg nem volt nagy, most megkönnyebbülten mosolyogtak mindketten, mintha egy zavart helyzetből másztak volna ki, szerencsésen. A férfi csak egy kicsivel volt magasabb az asszonynál, kutatóan nézett rá: - Nekem úgy tűnik, hogy ön nem idevalósi. – Honnan tudja? Ez annyira látszik? – Nekem igen, mert ismerek Etertonban minden korombeli és nálam fiatalabb nőt. – Ön itt a helyi Casanova? – Camilla most maga is csodálkozott, milyen sebesen jár az agya és a nyelve. „Úgy látszik, régen is ilyen lehettem”. Még mindig nem bízott benne, hogy visszatért a teljes emlékezete. Még olykor elcsodálkozott, milyen ötletei vannak, mit akar tenni, mire képes. A férfi nem sértődött meg, inkább vidáman mosolygott. Neki is tetszett a gyors riposzt. – Nem, de engem küld a főnök minden olyan helyre, ahol csinos nők bukkanhatnak fel. Ugyanis én vagyok a lap fotósa. Igaz, nemegyszer – takarékosságból? – egyedül mehetek és akkor én írom a riportokat, kisebb anyagokat is. Camilla nagyot most lélegzett: - A riportalany a helyébe jött, nem kell mennie sehová. Beszélhetünk valahol? A férfi ekkor a terem sarkába vezette Camillát, ahol egy kis dohányzóasztalka mellett két idétlen külsejű, ráadásul műbőrrel fedett, és kényelmetlen fotel állt. A férfi bemutatkozott, és hozzátette: - Fabian Lores vagyok, elnézést a fotelokért, egy szponzortól kaptuk. Amikor a bútorgyáros nem tudja kifizetni a már leközölt hirdetéseit, így fizet. Camilla megszemlélte a fotelokat és kiadta az ítéletet: - Büntetésből bemutathatták volna a lapban a fotelok fényképeit, soha többé senki nem vásárolt volna az illető cégnél. Lores mosolygott. A zsebéből egy digitális magnót tett az asztalra, alig volt nagyobb egy gyufásdoboznál, majd várakozva tekintett Camillára. Az asszony ekkor egy pillanatig hallgatott, magába nézett, aztán nagyon röviden és pontosan beszélni kezdett. Feszesen, lényegre törően adta elő a történetet. Nevek, dátum, még kocsijuk márkáját is elmondta. Látta Lores szemében felcsillanni az érdeklődést, amikor kiderült, hogy melyik balesetről van szó. De a férfi nyugodtan végighallgatta és csak amikor már végzett a TRANS szállítócégnél történt események ismertetésével is, a férfi leállította a magnót, zsebre tette és annyit mondott komolyan:
- Engem küldtek ki oda az útra… Az útnak az a szakasza, ahol a baleset történt, már Etertonhoz tartozik. Önt már elvitte a mentő, amikor odaértem. Az arcán az a pár var… még annak az emléke? Camilla nem csodálkozott, hogy a fotós szeme ezt is észrevette. Már alig látszottak a nyomok, a tükör előtt állva néha neki is keresnie kellett őket. – Meg a bordarepedés, egyéb sérülések, a kórházi két hét alatt a részleges amnézia, ami szerencsére elmúlott, és… – egy pillanatig habozott, mondja-e tovább, de úgy érezte, az elvetélt gyermek már nem tartozik erre az idegenre, legyen bármilyen rokonszenves. Hát csak annyit mondott: - És a férjem elvesztése. Éppen költöztünk, akkor. Most egy vadonatúj és még szokatlanul ismeretlen házban lakom. Nincs kocsim, nincs munkám és még nem derült ki, mennyi a pénzem. A férjem temetését intéztem, amikor kezembe került az újság. – Munkát keres? – kérdezte Lores, miközben füléhez emelte a diktafont, belehallgatott, majd nyugodtan bólintott: rajta van a beszélgetés szövege. – Mi a szakmája? – Könyvelő lennék, de nem ragaszkodom ahhoz a munkához. Azt hiszem, egy új környéken új szakmát kéne kipróbálni. Ami azt jelenti, hogy minden értelmes ajánlatra nyitott vagyok. Lores egy pillanatig gondolkozott: - Elkérném a telefonszámát, ha lehet. Hátha a főnökömnek lesznek még kérdései, miután elolvassa az anyagomat. És odaszólnék önnek akkor is, amint megjelenik. – Csak egy kérésem van – így Camilla. – Ne rám hegyezze ki, és ne is a balesetre. Hanem arra, hogy egy jogtalanul kirúgott embernek szolgáltassanak elégtételt, vagy kapjon új munkát. Már a küszöbön volt, amikor a férfi utána szólt: - Ismeri azt a kamionsofőrt? Camilla döbbenten tiltakozott: - Nem, dehogy. Sohasem láttam. Egy kínai büfében kapott be valamit, olcsó volt és finom, ráadásul a kínaiaktól még sohasem ment ki éhesen. Az adagok is jókorák… Egy kicsit jobb színben látta a világot. Két helyet mindenképpen meg kellett látogatnia azon a délutánon, a bankot és a biztosítót. Egy járókelőtől megtudta, hogy mindkettő itt van nem messze. Hát igen, Eterton aztán igazán nem egy metropolisz. Itt minden fontos intézmény egy ötszáz méter sugarú körben helyezkedik És a képzeletbeli környugalmasnak középpontja eztűnt, a tér,autók a Főtér, láttadíszkövekkel az egyik sarkon kiírva.el. Ahol minden olyan alig mint jártak, kirakott járdákon lustán mentek az emberek, ötven méterenként egy-egy étterem vagy kávézó vagy kis fagylaltozó türemkedett ki az épületekből. Szép boltok és néhány közhivatal. Itt volt a helyi önkormányzat is, ahol délelőtt járt. Camilla úgy érezte, meg tudná szeretni ezt a várost. Csak valamivel később ugrott be az agyába: igen, de hát ő nem is etertoni lakos. Sebaj, legyintett gondolatban, ott a falu, az sem csúnya. Különösen a Malom, meg a levendulák! A bank volt közelebb, oda ment. Ahogyan sejtette, máris tornyosulni kezdtek a nehézségek, amikor kiderült, ki ő és mit akar. Egy külön asztalhoz vezették, a többi ügyféltől távolabb, és egy termetes asszonyság ült le vele szemben. Kimérten, sőt néha kioktatóan beszélt a számítógép mellől, időnként megnyomott pár gombot a klaviatúrán, a képernyőre pillantott és egyre ellenségesebb lett: - Asszonyom, ha ön valóban Camilla Kastel… – Az imént nézte meg az igazolványomat. – …ha ön valóban az, akkor a férjével nálunk vezetett közös számlájához csak akkor férhet hozzá, ha egy érvényes, közjegyző vagy ügyvéd által hitelesített végrendeletet mutat be nekünk, amelyből egyértelműen kitűnik, hogy ön a kedvezményezett…
– Sajnos a férjemnek nem volt ideje végrendeletet írni. A baleset első másodpercében, vagyis azonnal meghalt – a torka elszorult, de még rosszabbul érezte volna magát, ha ezt nem mondhatja ki. Az asszonyság hidegen mérte őt végig: - Nem erről van szó. A számla közös volt, de a férje alapította és egy klauzula szerint önnek csak havi kétszáz eurót volt joga erről felvenni. Itt látom, hogy már a mai napon felvett róla ötszázat, teljesen jogtalanul, a férje hitelkártyájával. Vagy ezt az elhunyt vette fel? – kérdezte leplezetlen gúnnyal. Camilla visszafogta magát. Ma már egyszer kirobbant, összeveszett egy fontos helyen az ottaniakkal. Nem akarta ezt ismételni. – Tehát havi kétszázanként felvehetem akár az egész összeget, csak az egy kis időbe telik. Mennyi is van a számlán? – Ez olyan információ… – kezdte a nő, de Camilla most már nem tűrt tovább: - Ez olyan információ, amihez jogom van, mint számlatulajdonosnak. A nő húsos ajkába harapott, egy pillanat múlva kattogni kezdett a nyomtatú a gép mellett. Szóval kiadják, értette meg az asszony. Indulata nem múlott el. Egy pillanatra Patrick arca merült fel előtte. Patrick, Patrick, ha itt lennél, nem kellene ilyen megalázó helyzetekbe belemennem – mondta a férfinak, gondolatban. Másképpen már nem beszélgethetett vele. Közben a szeme sarkából látta, hogy egy jólöltözött, szürke öltönyös, ősz hajú, hatvanas férfi jön ki az egyik belső irodából. A közelben ülő banktisztviselők udvariasan üdvözölték, valaki szájából elhangzott a „viszontlátásra, igazgató úr!” is. A férfi lassú léptekkel vonult ki a bankból. Camilla megjegyezte őt magának. A cédulán ott volt a számlájuk aktuális összege. Nem kevés, de nem is olyan sok, mint hitte. Aztán az agyába ugrott egy jelenet: egy nappal a végleges indulásuk – ami azt jelentette egyben, hogy egy nappal Patrick halála előtt – beszélgettek a pénzről. Akkor el is hangzott ez az összeg, csak Camilla nem emlékezett rá. Most, amikor meglátta a számokat és a két nullát – csak két nullát! – rájött, a Malom megvásárlása és a költözés alaposan lemerítette a számlájukat. Még tíz ezer euró sem maradt rajta. Ebből egy kisebb kocsit sem vehetne. Főleg, ha csak havi kétszázhoz juthat hozzá. – Mivel nincs végrendelet, mi a teendő? – kérdezte. – Semmit sem tehet. Havi kétszázzal veheti fel az összeget – a nő rövid fejszámolást végzett és hidegen vetette oda Camillának: -Camilla Az időközben együtt négya és fél évfelé. alattAhozzájut az őr egészhez. el sem rárakódó búcsúzottkamatokkal tőle. Szótlanul indult kijárat biztonsági hosszan nézett utána – érezte a belőle áradó, bár elfojtott feszültséget. A bank előtt megtorpant egy pillanatra, mélyeket lélegzett. Ahogy mentek el mellette az emberek, úgy hatolt belé a kellemetlen érzés: igazából senkit sem érdekel, mi lesz vele. Felfogta: eddig is csak Patrick volt az egyetlen ember, akinek ő valamit is számított. A világ közömbös, éppen olyan közömbös, mint ezek az emberek itt körülötte a napsütötte járdán. Idegenek. Alexa jutott eszébe, mint kivétel, el is határozta, hogy majd felhívja, ha végzett. Ment a Főtér szélén, valahol itt kell lennie annak a mellékutcának. És amikor már látta a táblát, befordult volna, valaki rászólt: - Kasselné asszony, jó napot! Filippi doktor volt. Egy másik férfival beszélgetett – aki pedig nem volt más, mint a bank igazgatója. Más esetben Camilla csak visszaköszön és megy tovább, még Filippi doktor sem érdekelte e pillanatban. De a szürke öltönyös bankár eszébe juttatott egy tervet. Mosolyogva lépett oda az urakhoz: – Á, doktor úr! Üdvözlöm. Örömmel jelenthetem, hogy az amnéziám teljesen elmúlott. – Hadd mutassam be a barátomat – elhangzott egy érthetetlen név, majd egy magyarázó félmondat: „Kedves páciensem a sebészetről, Camilla Kassel”. Mosoly az igazgató felé, aki
gálánsán mondta a doktornak, de természetesen Camillának szánva, hogy „Persze, mert sérültek helyett ép, egészséges és csinos hölgyeket gyógyítgatsz”, kalap emelkedett fel, kettő centiméterre távolodott az ősz fejtől, majd visszaállt a régi rend a fejfedő és a frizura között. Camilla vidáman csacsogott: - Nem tud itt valahol a közelben egy jó bankot? Filippi és a barátja egymásra néztek, aztán a doktor hamiskás mosollyal intett abba az irányba, ahonnan Camilla jött: - Itt van pár lépésre egy igen jó hírű bank – és kimondta a nevét is. Camilla elfintorodott: - Jaj, én komolyan kérdeztem! Nekem egy jó bank kéne! – De hát az jó, megbízható… – a doktor lendületét veszítette, a másik meg éberen figyelt. Camilla tovább magyarázott: - Eddig ott volt a pénzem, és most ott is fogták, képzelje, mivelhogy a férjem nem írt végrendeletet. Ráadásul olyan hangon beszéltek velem, hogy az felháborító. Másik bank kell nekem, olyan, ahol hozzáférek a saját pénzemhez. Most megyek a biztosítóba, amit ott kapok, azt már egy másik bankba viszem, szóval nem tud ajánlani egy másikat, doktor úr? Bocsánat, nagyon sietek! – és bájos mosollyal búcsúzott tőlük. No, ezt legalább megbosszultam – gondolta. Látta a lelki szemeivel, ahogyan most a doktor és bankigazgató barátja egymást nézik. Nem sajnálta a szürkeöltönyös férfit. A biztosító irodája kisebb volt, mint várta. De itt egy férfi foglalkozott az ügyfelekkel. Camillának alig pár percet kellett várnia. Majd amikor odaült a férfihoz és elmondta, ki ő és mi történt, amaz először részvétéről biztosította, aztán a számítógépe elé ült, az adatbázisban kikereste Patrick Kasselt és Camilla Kasselt. Kis hümmögés után közölte: - Nyilván van otthon valahol egy biztosítási kötvényük. Kérem, hozza be, mellékelje a férje halotti bizonyítványát és a rendőrségi baleseti jegyzőkönyv másolatát. Egy héten belül lefuttatjuk az ügyet. Az összeg, amit ezek után mondott, már komolyabban hangzott. Igaz, nem volt túl nagy, de ötjegyű szám volt és ez megnyugtatta Camillát. Viszont amikor kijött az utcára, elfutotta a szomorúság. „Patrick, drága Patrick… A te életedért pénzt fizetnek nekem, én meg azt felveszem, hát ki, mi vagyok én? Ezt nem szabadna!” A kétségek még akkor is gyötörték, amikor fél órával később – egy telefon nyomán – összefutottak Alexával a „Magnólia” névre hallgató főtéri kávézóban. Camilla rezignáltan mesélte a történteket, aztán fáradtan hozzátette: - A kocsiMajd is biztosítva intézkedni. holnap. volt, egy másik biztosítónál, de azért már nincs erőm elmenni, – Nekem sem volt könnyű napom – mesélte Alexa. – Délelőtt elhúztam százhúsz kilométerre a Brion kozmetikai cég nagykereskedelmi raktárába, az ott van a tizenegyes és a tizenhatos autósztráda találkozásánál, teleraktam a kocsi hátulját, még az első ülésre is jutott a dobozokból, aztán tűztem vissza, délben megkezdtem a széthordást, fél háromra végeztem, akkor kiloholtam egy közeli faluba, három varrónőmnek leadtam a rendeléseket és elhoztam a készárut, ott van a kocsiban, de ma már nem indulok el velük a butikokba – az órájára nézett és legyintett. A nap nyugat felé haladt. Camilla tudta, egyikük élete sem fenékig tejföl. Aztán Susanne Anwarról ejtett pár szót. Alexa nem ismerte, csak hírből: - Kemény nő, azt mondják. A semmiből hozta fel azt a céget. Az apja egy részeges teherautósofőr volt, két autót hagyott rá, amikor egy éjszaka gyalog ment át a vasúti síneken, valahol a külvárosban, és elgázolta a Madrid-Stockholm expresszvonat. – Az is jár erre? – csodálkozott Camilla. Amennyire földrajzi ismeretei engedték, úgy tudta, hogy Eterton nincs e két nagyváros között. – Aznap terroristák felrobbantottak egy vasútvonalat, azt, amin rendesen járni szokott az expressz. Csak azon az estén, egyetlen egyszer küldték erre a nemzetközi gyorsot. Az öreg meg ezt nem tudta, látta biztos, hogy jön valami vonat, de az errefelé közlekedők lassúak
ám… Hát ez nem volt lassú. Míg le nem fékezték… No, meg is kellett állnia, százötven év óta először állt meg nemzetközi vonat Eterton külterületén, de Anwar papát így is több darabban szedték össze a sínek mentén. Suzanne akkor még huszonéves volt… Mint mi most. De annak tízegynéhány éve, a nő szerintem megvan már negyven is – és Alexa nem titkolta elégedettségét, hogy ő viszont csak huszonhat, bár ezt nem mondta ki. Kiitták a kávét és mentek a parkoló felé. A buszmegállónál Camilla búcsúzni kezdett: - Nem, ne vigyél haza! Meg kell szoknom, hogy busszal járok, amíg nincs kocsim. Holnap ráérsz? – Holnap nem, de a hétvégén nálad leszek. Segítek a ház körül rendet rakni. Ennek Camilla nagyon örült. A nap éppen lemenni készölt, amikor megjött a busz. Felült, a sofőr – olajbarna bőre elárulta, hogy bevándorló, de már régóta itt élhetett, mert jól beszélte a nyelvet – ismerősként mosolygott rá: - No, megtalálta a Belvárost…? – Hát nem volt könnyű, sokáig bóklásztam – felelte és mosolygott. Ez a mosoly ott ragadt az arcán, hátrament és leült egy ablak mellé, kevés utas volt. Csak akkor fogta fel, mi is történt… Mosolygott! Csak úgy magától, nem akart semmit elintézni, nem függött senkitől, a mosolya a sajátja volt, önként adta. Pár héttel Patrick halála után… Magában már-már bocsánatot kért volna Patricktól, aznap nem először, amikor szinte maga előtt látta a férfit, aki rámosolygott. Mintha azt mondaná: „Semmi baj, szívem. Éld az életedet, nélkülem. Csak ne felejts el”. Nem, nem felejtelek el soha, drágám – gondolta és könnyes lett a szeme. Még nem érezte, hogy hazafelé megy. Andersit kibukkant a félhomályból, itt már valamivel homályosabb volt a levegő, szürkület lepte el a házakat. Még kell egy kis idő. Amikor kilépett a buszból – a barnabőrű sofőr tőle külön is elbúcsúzott, ismét mosolyt váltottak – a házak, a tér, a kis utca még idegenek voltak. De remélte Camilla, hogy ez már nem tart sokáig. Most már sötétben is eltalált volna a Malomhoz, hiszen a főtérről a másik falu, Olmen felé. Az utcát, ahol a háza ált, Olmeni útnak hívták. A levendula illata ott lebegett a falu fölött. A házakba akkor terelték be a gyerekeket, ittott autókat mostak, másutt sorban gyúltak ki a sárgás, otthonos fények az ablakok mögött. A nap lement és félhomály volt már, amikor Camilla a Malom sziluettje felé lépkedett. A Torony tetején még azt mintha némi de fény csillant volna… fölösleges Ki kell majd találnia, mire használhatja a háznak a mutatós, egyelőre tökéletesen részét? Kinyitotta az ajtót, bement, maga mögött becsukta könnyedén. Rázárta, a kulcsot kivette és az egyik nagy ablakpárkányra tette. Minden ablakon vasrács van, ez jó, biztonságos. Valami viszont olyan különös volt, de nem tudta, mi az. Aztán visszanézett és rájött: a bejárati ajtó reggel még olyan nehezen nyílott és csikorgott is. Most meg könnyű volt bezárni és nem csikorgott. „Megérezte, hogy új tulajdonosa van!” – somolygott Camilla elégedetten. Tett-vett, nem volt tévéje, hát egy kis zsebrádiót tett ki a vasalódeszka mellé. Utálta a vasalást, de tudta, jól kell kinéznie. És különben is, a ruhák egy része még a dobozokban volt. És ott is maradnak, míg nem szerez szekrényeket. Ki kell válogatnia, a téli holmik ellesznek még egy ideig a dobozokban. Amikor végzett, már elmúlott nyolc óra. A deszkát otthagyta a nagy „hall” közepén, a mennyezeti villanylámpa alatt. Azt is megnézte és sóhajtott. Valamilyen ízléses világítótesteket kell beszerezni, talán pontlámpákat a fal egyes pontjaira, ahová vagy képeket fog akasztani, vagy valami más műtárgyat tesz majd. Aztán észrevette magát és hangosan kimondta: - Ejnye, Camilla, megint nem tudod, hol a helyed? Mikor lesznek neked műtárgyaid?
Máskor is előfordult, hogy önmagával társalgott. Félt, hogy ha egyedül fog élni ebben a házban – és biztosan egyedül fog itt élni – akkor ez a rossz szokás elhatalmasodik rajta. Már éppen arra gondolt, hogy megy zuhanyozni – a rozsdás kádba nem merészkedett volna be – amikor megcsörrent a mobilja. Nem írt ki számot, ki lehet az, talán Alexa? – Tessék. – Jó estét – megismerte a férfi hangját, aki eladta nekik a Malmot – Dermot vagyok. Csak azt akartam megkérdezni, nincs-e valamire szüksége? Bármit szerezhetek és átvihetek, ha kéri. Az ajánlat meglepte Camillát, egy pillanatig habozott is, aztán szívélyesen megköszönte, jó éjszakát kívánt és letette. Amikor húsz perccel később kijött a fürdőszobából, a mobil ismét csörgött, de ezúttal egy számot írt ki. – Jó estét, Fabian Lores vagyok… tudja, a „Hírektől”. Camilla maga előtt látta a nem túl csinos férfit azzal az extra orrával, amellyel már messziről kiszagolta, milyen parfümöt visel. – Tudom, tudom. Mi újság, Lores úr? – és majdnem elnevette magát, hiszen egy újságírótól kérdezte, mi újság. – A holnapi számban ott lesz a magával készült beszélgetés a sofőr ügyében. – Örülök neki. Suzanne Anwar pedig megpukkad, igaz? – Azért ne becsülje le őt, kemény ellenfél – mondta a férfi figyelmeztetően. – Azt sajnálom, hogy nem csináltunk önről egy fotót. – Annak, hogyan nézek ki, jól vagy rosszul, hány éves vagyok és így tovább, semmi jelentősége az ügy szempontjából. – Én azért örültem volna, ha lekaphatom, kedves Camilla. Nem titkolom, szeretek csinos nőket fotózni. Camilla maga is csodálkozott, hogy ilyen gyorsan mennek itt a dolgok. Ez a pasas udvarol neki! Letolhatta volna, emlékeztethette volna, hogy most halt meg a férje… és akkor úgy döntött, nem lesz vele undok, nem utasítja el, hát halkan csak ennyit mondott: - Azért, mert nem hordok fekete ruhát, kedves Fabian, attól én még gyászban vagyok. És még jó ideig abban is maradok. – Értem, és elnézést kérek – hebegte amaz. Mintha szégyellte volna magát, tényleg. Ettől már Camilla szigorúsága rögtön elmúlott és kedvesen szólt: - Jó éjszakát. míg aodamondott férfi is kimondja ugyanazt aés köszöntést, búcsúzás szavát, ne nézzen úgyMegvárta, a dolog, hogy neki keményen levágta a akagylót. Csak miután hallottakia „Jó éjszakát”, akkor nyomta ki a gombot. Bármi is volt ez, egy kicsit jobb kedve lett tőle. „Azért nem vagyok még elveszve a huszonhét évemmel és özvegyi mivoltommal – gondolta – Már első nap Etertonban felbukkant egy férfi, aki szívesen udvarolna nekem. Mi lesz még ezután!” – tette hozzá kissé feldobódva. De persze rögtön eszébe jutott szegény Patrick és a mosoly lehervadt az arcáról. Megigazította az ágyneműt, felvette pizsamáját – mindig abban aludt – és rövid olvasás után lekapcsolta a lámpát. Azonnal elaludt.
3. Nyugtalan éjszakák Arra riadt fel, hogy valami zajt hallott. Az első pillanat volt a legrosszabb. Nem is tudta még, hogy már ébren van-e, vagy amit hall, az még az éppen az agyából kifutó álom utolsó képe, hangja? Riadtan felült és hallotta, ahogyan a torkában dobog a szíve. Ezt a mondatot sokszor olvasta már regényekben, de most nagyon is valóságos volt a dolog, és a szíve tényleg valahol egészen magasan fojtogatóan dobogott. Hallotta a vér zubogását a halántékán, az erekben. Egy ideig nem történt semmi, már-már megnyugodott volna, bár izgalma nem
múlott el – amikor újabb zaj érkezett Alighanem a földszintről. „Nyitva hagytam egy ablakot, bejött egy kóbor macska”, gondolta sebesen. De egyetlen ablak sem volt nyitva. Lehet, vannak olyan rések a malomépítményében, a falakban, amelyekről nem tud? Telefonálni kéne, bár nem tudta, kinek? És akkor jutott eszébe, hogy a telefonját ugyan felhozta az emeletre, de alighanem a fürdőszobában hagyta. Lassan mozdult. Hűvös volt az éjszaka a vastag falak között. De nem gondolt semmire, csak arra: baj van. Hogy veszély van. Jó lenne öt perc múlva egy jót nevetni, ha kiderül, hogy egy galamb repült be és az vergődik most odalent a falak között… Milyen jó, hogy egy zseblámpát idetett már az első este az ágy mellé. Hiszen megeshet, hogy nem lesz áram, gondolta akkor. A zseblámpa jó nagy volt, nehéz. Már a hálószoba ajtajánál állt, de nem merte kinyitni. Aztán megemberelte magát. Ha valaki betört, jobb vele valahol útközben találkozni. „És én ismerem a járást, ő meg nem!” – ez erőt adott. Nagyon halkan nyitotta, mégis nyikordult. Alexa jutott eszébe, azt mondta, gépolajat kell venni és megkenni minden zárat, sarokvasat. A résen kinti levegő tört be és egy újabb zaj. Valaki jön fel a lépcsőn! Kiszáradt a szája. Még sohasem hallotta mozdulatlanul állva az éj sötétjében, hogy valaki jön ezen a lépcsőn. Ez még csak a második éjszakája volt a házban. De biztos volt benne, hogy ez történik, megismerte a deszkák dobogását. Igaz, aki jött, igyekezett halkan osonni. De hát nem tudott repülni. És egyre közelebb volt… Camilla a hátát a folyosó falához szorította, a hideg szinte eszét vette, a félelemmel együtt. Valaki jön, valaki, aki nagyon jól tudja, hogy a ház új tulajdonosa már beköltözött, ezért nem kapcsolta fel a lámpákat. De hogyhogy lát a sötétben? Igaz, tapogatózva, nem túl gyorsan lépkedett. Szóval ő is bizonytalanul mozog. Ki lehet ez, és mit akar? Betörő, rabló, gyilkos… A rettegés majdnem lebénította. De eszébe jutott, hogy hiszen Patrick kérésére tavaly előtt járt egy önvédelmi tanfolyamra. Az alapokat megtanulta… Persze sokkal jobban érezné magát, ha lenne a kezében valami eszköz. De hirtelen nem jutott eszébe semmi, és itt az emeleten talán nem is látott olyasmit, ami most jól jönne. Úgy döntött, elmegy a hálószoba ajtajától. Az emeleti folyosó kőlapokkal volt kirakva, ő pedig mezítláb volt. Nesztelenül sietett hát messzebbre, és igyekezett a szemközti falhoz lapulni távolabb, mielőtt az idegen felér az emeletre. Odakünn világosabb van, a folyosóvégi ablak négyszöge előtt megláthatná őt. De ezzel aztán ki is merült ötletessége, csak reszketett, fázott a teste, fázott a lába a hideg úgy markolta két kézzel a zseblámpát. tudta, mithallotta tegyen.Camilla, Közben most az idegenkövön, léptei közeledtek, felért a legfelső lépcsőfokra.Nem Cipőt viselt, lépett fel a folyosó padlókövére… Camilla meg volt győződve, hogy a szíve dobogását hallani az egész házban. Az idegen alighanem a falat tapogatva ment, mert lassan haladt. Camillának volt egy olyan sejtése, hogy férfi lehet. A rablók, betörők, gyilkosok sokszor férfiak, majdnem mindig azok – dübörgött valahol az agyában, növelve félelmét. Vagy a léptei sugallták? Kicsit csoszogva ment, de azért elég biztosan járt. Már odaért a hálószoba ajtaja elé, amikor megtorpant. Camilla is várt. Ha belökhetné egy óvatlan pillanatban és rázárná az ajtót, aztán futás a telefonért, hívni a rendőrséget… Ha most sikerül bejutnia a fürdőszobába, felkapja a telefont, kirohan a házból, és… De ekkor meglepő dolog történt. A férfi megszólalt! – Clotilde… engedj be! Megzörgette a hálószoba ajtaját: - Clotilde, én vagyok, Péter! Clotilde… Majdnem sírt. Nem lehetett már fiatal, a hangja után ítélve. Camilla csak állt, döbbenete nem múlott, de lassan átalakult csodálkozássá. Clotilde? Péter? Ki ez, kik ezek? Mi történik?
Végre megemberelte magát. A zseblámpát maga elé szögezve felkattintotta és odairányította az alakra. Nagyon megdöbbent. Egy ősz hajú, hajlott hátú öregember állt a hálószobája ajtaja előtt. Olyan megtört volt, gyenge és esetlen… Camilla egész félelme egy pillanat alatt elmúlott. Az öreg pislogott a szemébe szúró fény miatt. – Clotilde, te vagy az? – motyogta. Nem, ez az ember nem akart ártani neki, vagy bárki másnak. Olyan elveszett volt, olyan szerencsétlen. Legalább hetven évesnek látszott. Csak állt, a szája széle reszketett. Camilla akkor vette észre, hogy valamilyen formaruha-félét viselt. Sötétkék volt, nadrág és kabát, meg a lábán durva szandál. A mellén egy feliratot olvashatott: NAPLEMENTE. – Nem, nem én vagyok Clotilde. Ő már nem lakik itt – mondta neki és bevezette a hálószobába, a lámpa fénye elöntötte a helyiséget. Az öreg körülnézett – látszott, görcsösen keres valamit, ami valamire, valakire emlékeztetné. Camilla egy pillanat alatt beleélte magát az ismeretlen öreg helyzetébe. Hiszen még nem is olyan régen ő is amnéziás volt. Hozott az öregnek egy pohár vizet, az ivott, két kézzel fogta a bögrét, megható volt. Camilla kérdezgette: - Mondja csak, kicsoda maga, hogy hívják? És ki az a Clotilde? Az öreg csak az ismerős névre reagált: - Clotilde… hol vagy, Clotilde? – kérdezte panaszos hangsúllyal. Camilla már tudta, mit kell tennie. Éjjel egy óra volt, a faluban nem ébreszthet fel senkit. Nem is tudná, kinek telefonáljon. Annak az ellenszenves Dermotnak nem akart telefonálni. Felhívta hát a tudakozót, bediktálta a régiót, a várost, aztán a falut és megkérdezte: van-e a környéken egy Naplemente nevű intézmény? Bármilyen. Volt: Naplemente Öregek Otthona. Kapcsolták neki a számot. Nem kellett sokáig csengetnie, az éjszakai ügyeletes ott lehetett a közelben. – Naplemente – mondta egy középkorú női hang. – Jó estét. Nem hiányzik valamelyik vendégük… vagy ápoltjuk? – Szóval az öreg Péter megint elkószált – mondta amaz kissé beletörődve. – A Malomba ment? – Igen, itt van. – Máris indulunk érte – sóhajtotta az ismeretlen. – Kösz, hogy szólt. Camilla visszament az öreghez. A közeledő léptek neszére Péter úgy nézte az ajtót… És amikor Camillát látta,attól visszasüppedt Próbált vele szótcsak érteni, de az öreg fogva csakönmagába. ült, nézett. Camilla Camilla nagyon tétován megsajnálta. lement a földszintre, most már kivilágítva az egész házat. Érdekelte, hogyan jöhetett be az öreg? A bejárati ajtót nyitva találta. A vasalódeszka, amit fáradtan otthagyott a helyiség közepén, felbontva hevert a padlón. Annak mehetett neki az öreg a sötétben, az volt a zaj, ami Camillát felébresztette az emeleten. Visszament az emeletre és az öreg mellé állt: - Jöjjön, Péter, lemegyünk a földszintre. Az öreg engedelmeskedett, és amikor lassan lépkedtek lefelé a lépcsőn – Camilla fogta Péter karját – ruhájának zsebéből kiemelte a kulcsot. Éppen olyan volt, mint az övé. Szóval neki is volt kulcsa? De mi köze lehet a Malomhoz? Odakünn megállt egy autó, fényszórója egyenesen az ajtóra vetült. Amikor bejött az a férfi, aki vezette, hangosan köszönt: - Jó estét, asszonyom. – Jó estét, bár lehet, már hajnal van – felelte. A jövevény férfi volt, egyenkabátja mellén, a szíve fölött ő is a már ismerős NAPLEMENTE feliratot hordta – Péter Molterri hatvannyolc éves és nincs túl jól. Valaha itt élt a Malomban, a feleségével, Clotilde-dal – a hangjából sejtette Camilla, hogy a feleség meghalt már. A férfi alighanem az öregek otthonának mindenese lehetett, nagydarab, de szelíd ember, negyvenes forma, bajuszos.
Udvariasan elköszönt Camillától és vezette az öreget a kocsi felé. Camilla kikísérte őket a kertkapuig, kellemesen hűvös volt, megborzongatta bőrét. Akkor vette észre, hogy most is pizsamában van, de ez valahogy most nem zavarta. Az öreg férfi engedelmesen ment a férfi mellett, de pár lépés után lelassult, hátrafordult, mint aki mondani akar valamit. Camilla odalépett hozzá. Az öreg ránézett, egészen közelről, világos volt a szeme, talán szürke, és szomorú. – Clotilde nagyon szerette a Malmot – mondta teljesen normális hangon. Most nyoma sem volt iménti siránkozó beszédmódjának. – És én is szerettem, itt lakni. Jó ház ez. Szép ház. Camillát meghatotta ez a vallomás. És az is, hogy a férfi most nem volt szenilis, tudta, kihez beszél és mit mond. Az asszony ezt valamivel meg akarta hálálni, és maga is csodálkozott, hogy ez a mondat jött ki belőle: - Jöjjön el látogatóba, Péter. De ne éjszaka. A gondnok a fejét csóválta, mintha mondaná: „Ne hívja, jön ez magától is, szökik, amikor csak lehet”. De amikor beültette az öreget a kocsiba és megkerülte a járművet, hogy a volán mögé üljön, félhangon kérdezte Camillától: - A kulcsot elvette tőle? – Persze, itt van nálam. – No, akkor jobb éjszakát! – köszönt el amaz. Camilla tíz perccel később zaklatottan, de megnyugodva hajtotta álomra a fejét. Miután előbb jól bezárta az ajtót. Reggel azzal kezdte a napot, hogy kiment a kertbe. Vagy az udvarra, vagy a parkba…? Nem tudta, hogyan nevezze. Az első, amit furcsának talált – nem érezte a levendula máskor mindig átható illatát. Azt hitte, talán az orra megszokta már – de nem. Mert amint a nap feljebb emelkedett és sugarai ellepték a levendulaföldeket, máris terjengeni kezdett az illat. A keletről érkező mérhetetlen fény szabadította ki hűvös börtönéből az illatfelhőket. Camilla úgy sejtette, ez a virág máris érik, talán nemsokára aratják is? Fogalma sem volt róla, hogyan történik az ilyen aratás. Bejárta az egész kertet. Döbbenten vette észre, hogy a még alacsonyan járó nap színes fényekkel fedte be a pázsitot. A harmat ült a fűszálak végén, aprócska gömbök formájában, és perceken át szórta a fénytörés a szivárvány millió színét. De aztán a nap feljebb emelkedett és attól kezdve a jelenség eltűnt. A pázsiton látszott, hogy hozzá nem értő, vagy lusta kéz gondozta mostanában. Összevissza rajta járóolyan gép, másutt egyidőben nyírtákvolt le, anyírva, szálakitt-ott nem szigeteket-foltokat egyformán rövidekhagyott voltak.aAkadtak foltok nem is, ahol nem öntözték és elsárgult a fű. De a bokrok szépek voltak, a tuják és ciprusok sorokban álltak. Akik ültették valaha, szerették ezt a kertet. Camilla maga sem tudta, miért az ismeretlen Clotilde jutott eszébe. Meg az öreg Péter. Megnézte a fenyőket is, némelyik alatt állva szívta be a tűlevelek illatát. Amikor elérte a kis birtok határát, a sövény állta útját. Elnézett messzire – a faluból kivezető utca erre már út volt, és a Malom most azt is eltakarta. Az egyetlen ház másik oldala már a végtelenbe futott, fel a lankás domboldalon, ahol csak levendula virított. Jó ötlet volt a régi tulajdonosoktól, hogy ebből készült a kerítés. Nem voltak oszlopok, sem drót, sem deszkák, vagy beton. Elő sövény, persze most már ezt is egyenesre kellene nyírni. És kipótolni, beültetni ugyanilyen cserjéket, lehetőleg nagyokat oda, ahol valami okból el-elszáradt az öreg cserje. Akadtak ott rések, azokon átfért kutya vagy ember. Maga sem tudott ellenállni a csábításnak. Átment oldalazva egy ilyen résen, kockáztatva, hogy megtépi ruháját. De alig pár méterre a sövénytől ott terpeszkedtek a legszélső levendulabokrok. Az az ültetvény azokkal a szelíden lila kis halmokkal, sűrűn egymás mellett a méteres bokrokkal – szinte karnyújtásnyira volt és az asszony nem tudott ellenállni. Végre egyszer az életben közelről akarta látni. Hát Camilla odament a
legközelebbihez, leguggolt. Közelről nézte a virágot, bódító volt az illata,. Kinyújtotta a kezét, hogy ujjai között elmorzsolja és megszagolja… Ő eddig csak piacokon látott ilyent, kicsiny csokorba kötve árulták, hogy télire betegye a ruhásszekrénybe. Intenzív illata úgymond elűzi a molylepkéket. De azok a csokrok olyan megviseltek voltak. Nem élettől duzzadóak, mint itt, ahol a tövek egyenesen a földből álltak ki és keskeny, sötétzöld leveleik engedelmesen simultak hozzájuk. – Ne nyúljon hozzá! – mondta egy szigorúhang. Szigorú és fenyegető. Camilla éppen guggolt, és eszébe sem jutott engedelmeskedni. Csak megérintette a levendulát és oda sem nézve, nyugodtan mondta: - Még sohasem láttam ilyen közelről. Ahogyan él. A férfi hangja türelmetlenné vált: - Menjen el onnan! Ön az én földemen áll! Camilla ekkor felállt és megfordult. A férfi a sövény mellett állt, talán azért nem vette még észre, amikor átjött? – Maga meg az én sövényemet nyomorgatja – jegyezte meg és csak akkor nézte meg alaposabban az illetőt. Közben morgott: „Azt hittem, falun az emberek udvariasabbak, mint városon…” Harminc körüli férfi volt, nem csinos, de nem is csúnya. Olyan szokványos. Fekete haj, sötét szem, arccsontja kicsit kiállt, de igazán csak egy picit, nem keltett ázsiai benyomást. A férfi szemlátomást ideges volt. Izgett-mozgott. Vastag alsóajka és nem kicsi orra volt. Egy napszemüveg állt ki zakója külső zsebéből. Világos, majdnem vajszínű, jól szabott öltönyt viselt. Két kezét idegesen mélyesztette az oldalzsebekbe, félcipőjét belepte a por. Messziről jöhetett gyalog, állapította meg Camilla gyakorlott detektív módjára. – A magáé? – a férfi úgy elpattant a sövénytől, mint akit kígyó mart meg. – Nem igaz! A Malom lakatlan! Camilla szép lassan eljött az ültetvény széléről, beállt a sövénye résébe és a férfira mosolygott: - Lakatlan volt, de megvásároltuk pár hete. Tegnapelőtt költöztem be. – Bocsánat…- a fiatalember zavarba jött. – Ezt nem tudtam. Én reggelente bejárom az ültetvényt, mielőtt elmegyek Etertonba, megnézem, nem jártak-e itt a tolvajok. – Tolvajok? Hát már levendulát is lopnak? – Mi az, hogy! Ilyenkor, érési időszakban. Megesik, hogy kijövök és egész bokrokat találok kezét: üresen – kesergett, bár ma aligha talált egyet is. Camilla felmutatta mindkét üres - Én nem loptam. Nem is tudom, mit kéne vele csinálni. De olyan jó az illata, és öröm nézni – a Malomra intett. –Amikor kinéztem reggel, ameddig ellátok, a domb tetejéig, minden ilyen halványlila… Ez olyan szép szín. A férfi Camillán felejtette a tekintetét. „Vajon milyennek láthat?” – kérdezte ott belül a nő. Egy pillanatra maga elé képzelte önnön látványát, ahogyan azt a tükörben szokta látni. De már tudta, hogy ahányan nézik őt, annyifélét látnak, és ezzel mindenki így van. „Egy szokványos nőt lát, és kész.” 1 Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, amitől a férfi jött zavarba előbb. Lekapta a szemét Camilláról, aztán zavartan intett a domboldalra. – Akkor hát szomszédok vagyunk… Ez az ültetvény tizenegy hektár. A domb másik oldalán is van majdnem ugyanannyi, de az… – lemondott a magyarázatról, váratlanul bemutatkozott. – Martin Tylo vagyok, a házam ott van az ültetvény szélén. A faluból egy keskeny út vezet oda, a posta mellett. Camilla kivárt egy pillanatig. Nem mond többet magáról? A foglalkozása ezek szerint „ültetvényes”, ha olyan magától értetődőnek tartja. Hát igen, övé az ültetvény.
– Camilla Kassel, malomtulajdonos és munkanélküli… egyelőre. Tudja, két napja költöztem ide és még nem találtam munkát. Hogy nem is kereste, azt nem közölte a szomszéddal. Martin Tylo egy pillanatig még nézte a nőt, miközben az feltartott karokkal, hogy ne karcolják meztelen kezét az ágak, benyomakodott a sövényen. Aztán intettek egymásnak, kicsit félszegen mindketten, majd indultak háttal távolodva. Persze, ahogyan az ilyenkor lenni szokott, ugyanabban a másodpercben fordultak hátra, megnézni, hogy a másik még néz-e utánuk – és ekkor ismét összenéztek. Akkor mindketten előrekapták a fejüket és már nem néztek vissza. Amikor Camilla beért a lelógó lombú öreg fenyők közé és azok árnyékában meglapulva kinézett az ültetvény felé, már sehol sem látta Martint, a szomszédot. Bekapott valamit, aztán mára is készített néhány listát – elintéznivalók, bevásárlás, egyebek – magához vette a régi biztosítási-kötvényeiket, mindet, amit csak talált, és gondosan lezárta a lakást. Szandálban ment, kényelmesen. Nyári meleg volt, virágillat terjengett, a házak és járdák között ezernyi színben pompáztak a virágok. Minden ház előtt, kivétel nélkül. Az olajosbőrü buszsofőr rámosolygott: - Jó reggelt, asszonyom. Camilla most vette észre, hogy a férfi világoskék egyeningén kicsiny kitűzőt visel, a nevével. A vezetéknév hosszú volt és bonyolult, talán arab vagy afrikai, de az utónevét sikerült a szemével elkapnia. – Jó reggelt, Raul. A másik arcán felfénylett az öröm. Milyen sokat jelent egy ilyen kis személyes gesztus, fogta fel Camilla, és ment hátra. Leült. A busz hamarosan elindult és robogott a város felé. Jelzett a telefonja. Hát persze, hogy Alexa küldött egy üzenetet, csupa nagybetűvel, ahogyan szokta: MI A MAI PROGRAM? Azért is kis betűkkel válaszolt neki: „Egyik biztosító, másik biztosító, apróhirdetés, munkakeresés, ebéd, munkakeresés, m.keresés, m.ker, m.ker.” Alexa alighanem jót kuncogott, mert aztán valami olyasmit válaszolt, nehogy megártson Camillának az a sok keresés, és hogy ha végzett, értesítse őt. Amikor leszállt a buszról, a sofőr elköszönt tőle, ő pedig már magabiztosan rámosolygott: - Viszlát délután, Raul. Sejtette, ez az busz jár Eterton és Andersit között egészAz nap, minden egész indul a faluból és egy félkor megy vissza innen a Belváros mellől. újságosbódé előttórakor is úgy állt meg, mintha nem másodszor, hanem ezredszer fékezne itt. – Egy „Híreket” kérek… Az újságos is felismerte, tegnapi kis vitájuk, úgy látszik, emlékezetessé tette az arcát. Camilla szeme megvillant, majdnem mosolyra húzta a száját, de aztán úgy vélte, ahhoz még túl korán van, talán majd egy hét múlva. Eltette a lapot és ment a biztosítóba. Voltak bent néhányan, kivárta a sorát, a férfinak odaadta a kötvényt, elismervényt kapott róla, aztán ment tovább. A másik biztosítóban szereztek neki pár kellemetlen percet, amikor egy középkorú nő azt követelte, a férje is írjon alá egy okmányt. – Az nem fog menni – jelezte Camilla nyugodtan, bár belül máris forrni kezdett. – Miért nem, miért? – Ha figyelmesebben átolvasta volna a baleseti jegyzőkönyvet, nem kérdezne ilyent egy özvegytől. A nő a papírokra meredt, aztán zavartan rebegte: - Oh, bocsánat. Ezer bocsánat.
Később már csak azt kellett tisztázni, hol van most a gépkocsi, illetve, ami belőle maradt. A rendőrkapitányság udvarán, ott megtekintheti a biztosító embere, így Camilla. Ígérték, másnapra tisztázzák a dolgot. Akkor valakinek eszébe jutott, hogy másnap szombat, aztán jön a vasárnap… Végül persze hétfőben egyeztek meg. Utána kiült egy parkba, közel a Főtérhez. Egy templom állt a háttérben, fák mögött, keskeny aszfaltozott járdán néha elsuhant egy görkorcsolyás, hátizsákos fiú vagy lány, gyermekkocsit toltak néhányan, idős férfi telepedett le egy másik padra. Vizslát sétáltatott valaki, az állat zsemlyebarna volt, értelmes szemével közelről szemlélte meg Camillát, aztán gazdája után ügetett. Az asszony egy pillanatra elgondolkozott: kéne egy kutya, hogy vigyázza a házat, a kertet. Aztán hirtelen maga előtt látta Martin Tylo urat, amint átkozódik, mert a szomszéd kutyája átment a sövény résén és összetaposta az ő szent lila levenduláját! Nem tudta, mit gondoljon a szomszédról. Volt benne valami érdekes, de Camilla félt – önmaga előtt is – hogy csak azért gondol rá, mert van neki tízvalahány hektár levendulája. Ez biztosan nagy érték lehet Andersitben, évente egyszer learatják, eladják az illatszergyáraknak, dől a pénz. „Hát az én malmomból ugyan semmi hasznom nem lesz sem most, sem később, sőt inkább rengeteg pénzbe fog kerülni, míg belül és kívül olyan igazi otthonná teszem, amilyennek szeretném…” Nagyot sóhajtott. A pénz eszébe juttatta a munkát. Elővette az újságot, végignézte hátul az apróhirdetések „munkát kínál” rovatát. Bizony abban a rubrikában összesen tizenegy hirdetést talált, ezek közül négyet rögtön elvetett, mert a vendéglátóiparba kerestek jelentkezőket. Ezt szerette volna elkerülni. Könyvelőre senkinek sem volt szüksége, kerestek viszont ácsot, kárpitost, tetőfedőt, vízvezeték szerelőt, bébicsőszt… Erről saját meghalt gyermeke jutott eszébe és most fogta fel: napok óta ott járkál a fejében, valahol a kibukkanási szint alatt, de most, hogy eléje került nyomtatásban a „bébi” szó, azonnal a felszínre tört. A szeme kicsit elhomályosodott, amikor tovább lapozott. Görcsösen másra akart gondolni és sikerült is. Fabian Lores, az újságíró nevét maga az újság sugallta, ott állt az egyik cikk alatt. Erről eszébe jutott, hogy hiszen a tegnap vele készült anyag is itt van valahol, itt kell lennie. Hamar meg is találta. A cikk korrekt volt, a beszélgetésben Lores visszaadta Camilla minden gondolatát, azt a keveset voltaképpen, amit közölni akart az olvasókkal. A kérését, hogy adjanak munkát a sofőrnek, akit ok nélkül kirúgtak a TRANS szállítási vállalattól. Camilla ezek után összecsukta a lapot. Most ő küldött egy SMS-t Alexának: „Mai Hírek 5. oldal.” Egy másik hírlapos bódénál hirdetési újság felől érdeklődött, kapott is egyet. Kisebb alakú, de vastagabb ígéretesnek látszott. Hát beült vele az egyik főtéri kávézóba. Később vette észre, hogyvolt, éppen szemben van az ETERTONI HÍREK szerkesztősége. Olvasta sorban az álláshirdetéseket, és mobiljáról hívta a megadott telefonszámokat. Két helyen is kerestek könyvelőt, de mire jelentkezett – fél tizenegy volt – mindkettőt betöltötték. Akkor keresett másfélét, de alig talált már olyant, ami érdekelhette volna. Megnézte a hirdetési újságot – aznap jelent meg, és hetilap volt. Vagyis jövő péntekig nem fog Etertonban megjelenni semmi, ami hirdetéseket ajánlana. Viszont nyilván van munkaközvetítő hivatal és így tovább. De már péntek volt, aznap nem sokat tehetett. Jön a hétvége, ami most – életében először – megijesztette Camillát. Mit fog csinálni? Igaz, jutott eszébe, a házat takaríthatja akár szüntelenül két napig is. Van ott munka éppen elég. És ha ma hazafelé bevásárol, van még annyi pénze – akkor tisztítószerekre is gondolnia kell. Aztán jó lenne szétnézni a festékek között is. Egyáltalán, oly sok a munka, hogy azt sem tudja, mihez fogjon! Erről beszélt Alexának is, amikor együtt ebédeltek. A nő vidáman csivitelt és szokás szerint tele energiával: - Amint innen kilépünk, én veszem át a vezényletet – közölte ellentmondást nem tűrő hangon. – Már befejeztem a munkát. Tudod, ki fog pénteken délután robotolni…? Tudok a város szélén egy remek bevásárlóközpontot, ott vehetünk festéket és más efféléket is.
Berakunk mindent a kocsiba, elviszlek vele haza. Aztán holnap délelőtt egyszercsak váratlanul felbukkanok és segítek a fontosabb munkákban. – Már látom, amint „váratlanul” felbukkansz azok után, hogy bejelentetted érkezésedet – mosolygott Camilla. Látta Alexa rámeredő tekintetét, hogy valami történt, de nem tudta, micsoda…? Úgy maradt az arca, a teste. Mozdulni sem mert, megmerevedett, majd csöndesen, szinte suttogva kérdezte: - Mi történt…? – Csak annak örülök, hogy mosolyogsz. Hogy már majdnem nevettél – Alexa most komolyan nézett rá, de a szemében, valahol hátul, kendőzötten, ott ragyogott az elégedett és nem is titkolt vidámság. – Nem is tudod, milyen ajándék ez. Magadnak és a világnak. A lelked kezd megbékélni – a bronzvörös, festett haj alól rámeredő tengerkék szempár meghatotta Camillát. Milyen jó, hogy van Alexa! Nem is tudta elképzelni, mihez kezdett volna a vadidegen városban? Ki-kihagyó emlékezettel, csupa idegen között? Egy pillanatig pillogott a szemével, hogy eltörölje kitörni készülő kis könnycseppjeit – sikerült. Alexa hamar túllépett ezen is, számára természetes volt, hogy egy férjét vesztett asszony három héttel a baleset után – ha nehezen, ha még csak erőtlenül és félénken is – de már mosolyogni próbál. – Mindenestre most két dologra kell összpontosítanod – folytatta vörös hajú barátnője, mintha nem történt volna semmi. És ha Camilla jobban belegon dolt, hát rá kellett jönnie, hogy tényleg nem is történt semmi. Az, hogy majdnem elnevette magát, része volt a világának, az énjének. Ilyen volt máskor, máshol is. A régi, vidám természete kezdett éledezni, nem hagyja magát elnyomni. Akármekkora kő zuhant is rá, ki kell másznia alóla. Nem lesz könnyű, és nem megy majd gyorsan. De fog ő még nevetni…! Ezt most kicsit hihetetlenül hangzott. Amikor Patrick még elégedetlenül, valamilyen dermedt és félig létező testi valójában, egy hűtő mélyén várja, hogy lángok közé kerüljön, ahol majd porrá égetik belőle azt, ami még megmaradt, ideiglenesen. Elhessegette a szomorú gondolatokat. Éppen jókor, mert valaki ráköszönt: - Jó étvágyat, kedves Camilla Kassel! Felnézett és egy ismerős arcot látott. Világosbarna haj, magas, vállas termet, harmincvalahány év. Hát persze! Máris kedves vonásokat igazított az arcára, pedig ott bent semmit sem érzett: - Viszont kívánom, Lores úr, már ha ön is ebédelni jött. – Egy keresem, túlsebesen vagyok Camillára az ebéden vetette – a férfia tekintetét. határozatlanul Alexa, akibarátomat eddig a férfit nézte,már most Voltmegtorpant. valami a tekintetébe, egyszerre kérő és parancsoló, az ajka mozdult. Camilla végre felfogta: „Hívd ide!” Nocsak, Alexának tetszik ez a pasas? – Mi még a desszertre várunk. Nem tart velünk? – Örömmel – Lores máris ott állt mellettük. Camilla ekkor döbbenten tapasztalta, hogy Alexa, aki eddig olyan közvetlen és vidám volt vele, hirtelen megváltozik. Hátradőlt a székén, arcára komoly vonásokat erőltetett, amit mosoly alig „szennyezett”. A szeme is metsző lett, hideg-kék, a mozdulatai kimértek és előkelők. Úgy nyújtotta a kezét, mintha hirtelen kétszáz évvel hátrább csúsztak volna az időben, királyi-udvari bálon vagyunk, értette meg Camilla, rizsporos parókák, krinolinszoknyás dámák, ezek egyike lett éppen az ő – eddig félreismert? – barátnője. Közben Camilla mondta a magáét: - Drágám, bemutatom neked Fabian Lores újságíró urat, aki tegnap volt oly kedves és segített, tudod, miben. Alexa Maura, az egyetlen, mégis legjobb barátnőm. Szellemességét észre sem vették, nem is hallották, hát egy pillanatra úgy érezte magát, mint aki gyöngyöt szórt a disznók elé… Viszont ő észrevette, hogy azok ketten már csak egymást látják. Alexa alighanem egy pillanat alatt kiérezte, miféle ember ez a Fabian, vagy legalábbis milyen nők tetszenek neki. Azonnal unatkozó, napozó macska lett belőle,
előkelően tartózkodó, mégis halálosan izgalmas. Hogyan csinálta, Camillának fogalma sem volt. De elismeréssel volt kénytelen megállapítani, hogy Alexában addig számára ismeretlen tehetségek szunnyadnak. Fabian megtisztelve érezte magát, hogy megérinthette a hölgy kezét, félve ült melléje és tiszteletteljes hangon kérdezett tőle pár dolgot. Közben Camilla nézte a férfi arcát és látta: Lores lázasan töpreng, ismeri-e Alexát, és ha nem, miért nem? Vagy látta már valahol, de akkor nem vörös volt a haja és nem így volt öltözve, és… Camillát végül is mindez nem érdekelte. Legyen ez a férfi gondja, aki attól kezdve vele már nem is foglalkozott. „Ahhoz képest nagyon le van nyűgözve, hogy tegnap este még velem akart randizni”, de nem haragudott rá. Ő most úgysem tudott férfiakkal foglalkozni, még nem, jó ideig nem – bizonygatta magának. Alexa elemében volt, de csak kimérten válaszolgatott a férfinak. Végül névjegyet cseréltek és Fabian ígérte, hogy felhívja majd őt. Végre elment, teljesen megbabonázva, még kétszer visszanézett a járdáról, közben majdnem legázolt egy idősebb hölgyet, és átesett egy gyermekkocsin. A két nő egymásra mosolygott. Camilla örömmel állapította meg, hogy… De ezt ki is mondta: - No, megint normális vagy. Mi volt ez a színjáték? – Ránéztem és tudtam, hogy megközelíthetetlennek kell lennem – mondta Alexa egészen normális hangon és modorban, mint negyedórával korábban, amikor szintén kettesben voltak. – És mivel tetszik nekem, hát rájátszottam egy kicsit. Most rám fog gondolni egész este, legkésőbb holnap délelőtt felhív és esti programot ajánl. Én némi szabódás után igent mondok és talán este már el is megyek vele valahová. No persze, semmi többről nem lehet szó, egyelőre, hiszen én egy előkelő és tartózkodó, finom és disztingvált hölgy vagyok – az utolsó jelzőket már pontosan úgy ejtette ki, ahogyan és amit azok a szavak jelentettek és sugalltak. Camilla a legszívesebben egy jót kacagott volna – de Partrick miatt még nem volt abban az állapotban. Mindenesetre jól mulatott magában és végül csak annyit jegyzett meg: - Te aztán megéred a pénzedet. De jól áll neked, hát megbocsátom. Ezen a „megbocsátáson” aztán Alexa vihogott fél órán át. A Malom falai ismerősen és jólesően vették körül azon a harmadik estén. A falun átjövet is mintha érzékelt volna valami mást. Másféle hangulatot. Ugyan sehol sem mulattak, csönd volt, mégis a házak falán át több öröm sugárzott ki, mint más estéken. A nap már lement, amikor Camilla rendezkedett a falakon belül. Tervet készített, mit kell majd befestenie, és milyen színre? Elhatározta, hogy a külső deszka ablaktáblákat meghagyja ilyen patinásnak, de hogy az eső ne rongálja őket tovább, falakk-réteggel fediisleegyet őket.aEhhez kellettcsatlakozó egy hosszú létra, azAhol emeleti ablakok áttetsző elég magasan voltak. Talált Malomhoz fészerben. látott néhány kerti szerszámot is. De közben besötétedett, visszament hát a házba. Elindított egy újabb mosási programot. Gondosan bezárta az ajtót, a kulcsot felakasztotta a bejárat mellé e célból „applikált” kis kampóra. Úgy érezte, már kezd berendezkedni. Felment az emeletre és még azon az estén sikerült egy kis rendet raknia a Toronyban is. Annak emeleti helyiségében porszívózott. Tele is lett a porzsák. Aztán elképzelte, hogy a következő napokban itt is festeni és lakkozni fog, de persze nem bántja sem a kőfalat, sem a fagerendákat. Azok maradjanak meg természetes szépségükben. Mire lehetne használni ezt a nagyobb szobát, amely majdnem afféle terem, és a hozzá csatlakozó két kisebb helyiséget? Egy pillanatra elfutotta a szemét a könny. Hiszen a két helyiség lehetne egy-egy gyerekszoba, ez a nagy térség pedig az első években a gyerekek játszóhelye, később meg, ahogyan nőnek, fokozatosan játszó- és tanulószobává alakulna át. A kőfalhoz lehetne állítani a játéktartó polcokat, ennyi helye kevés gyereknek jut, már ha rossz az idő. Mert ha jó, akkor nyomás le az udvarra, ki a parkba, a kertbe. Ahol persze egy vagy két szép kutya várja őket epedve, és mindig nyírott lesz a pázsit… Állt a torony egyik ablakában, nézte a villózó fényeket, mígnem aztán semmit sem látott. Elhomályosultak a lámpafények, az ég csillagai… Kirázta a könnyeket a szeméből, mélyet
lélegzett, nem és nem! Azért sem adja át magát az efféle nyavalygásnak. Keménynek kell lennie. A Skorpiókat nem ilyen fából faragták. Azok sohasem adják fel! Lesz még szerető férj, lesz még gyerek, lesz még igazi család! Miután lefeküdt, próbált Patrickra gondolni. Sőt, beszélni vele! Annyiszor hallott már ilyesmiről, abban a másik városban volt egy kolléganője a cégnél, aki szokott is ilyesmiket csinálni. Azt állította, hogy beszélni tud az anyjával, aki évtizede halott. De ők gyakran „beszélgetnek”. A dolog technikájára is rákérdezett Camilla, egy időben jobban érdekelték az efféle dolgok. De éppen azután ismerte meg Patrickot, együtt jártak jó ideig, aztán a házasság első évei következtek, a dolog lassan kimosódott az emlékeiből. Most, amikor olyan fájón érezte a férfi hiányát, eszébe jutott ez az utolsó menedék. Igazából nem tudta, mit tegyen. Feküdt a sötét szobában, csak az egyetlen, nem túl nagy ablak négyszöge világított a falon, az engedett be némi fényt. Még mindig eléggé idegenek voltak a kőfalak, hűvöset leheltek magukból. Camilla a karjait is bedugta a takaró alá, behunyta szemét és erősen, hite szerint nagyon erősen gondolt Patrickra. Tudta, fölösleges a hangos beszéd, „odaát” azt úgysem hallják. A gondolat energiája az, amely át tud törni a láthatatlan, mégis oly erős falakon. „Patrick, drágám, itt vagyok!” – sugallta sokszor egymás után. Néha azt hitte, valami megváltozott, de nem, még nem. Ugyanaz a levegő vette körül, ugyanúgy feküdt a hátán, és nem történt semmi. De nem adta fel, tovább sugallta-küldte a gondolatait. „Patrick, még nem mentél el egészen, ott vagy valahol, tudom, és remélem… Ugye, nem haragszol, ha én már a jövőre gondolok? Tudod, oly kevés idő múlott el, olyan kevés… Ne haragudj rám…!” Nem tudta, mikor kezdte kerülgetni az álom. Valami kisebb neszt hallott lentről, de nem tudatosította magában, hogy az itt van a fizikai környezetében. Sőt, boldog mosoly jelent meg az arcán, szinte látta is önmagát kívülről, mert valami azt sugallta, hogy Patrick közeledik hozzá. Valamiért azt képzelte, hogy nem csak gondolatban, hanem a valóságban is itt lesz? Érezni fogja őt? „Oh, Patrick”, motyogta. Annyira erősen képzelte oda a férfit, hogy szinte látta, érezte. Mintha máris ott volna, vagy még csak most közeledik…? Lépések a folyosón, aztán mintha nyílna az ajtó… halványan csodálkozott is. Máris itt volna? Ilyen egyszerűen ment? Csukott szemmel feküdt, gondolatban erősen összpontosított. – Patrick, drágám, gyere ide! – mondta ki hangosan is. – Itt vagyok – mondta egy hang. És valaki megérintette az ágyat, a takarót, egy kéz matatott, majd ott ült valaki az ágy szélén. Egy kézMajdnem nyúlt feléje… Camilla féligmáris önkívületi állapotban volt már akkor. megrészegítette az, hogy sikerült idehoznia Patrickot a holtak birodalmából! Ez akkora nagy tettnek tűnt, hogy egykét pillanatig minden más feledni látszott. Az agya kikapcsolt, nagy örömhullám öntötte el. Magához rántotta a férfit, akinek csak annyi ideje maradt, hogy elhúzza az útból a takarót. Camilla máris érezte a férfi testmelegét a hálóingén át, a teste vágyai, oly sok idő után, ismét csörgedezni kezdtek. Nem furcsállta, hogy Patrick, íme, itt van. Csak a szemét nem nyitotta ki, a sötétben úgysem látta volna őt… Mint az őrült, úgy rántotta őt magához, mohón és telve szeretettel, női vággyal. Az ismeretlen férfi hallgatott, máris bent volt az ágyában. Valamit csinált magával, alighanem, az ingét akarta levetni… Amikor egyszercsak Camillába nyilallt a rémület. Vészcsengők szólaltak meg benne, valami sikoltott. Az orra jelzett… Dohányszagot érzett. Mi történik itt? Ki ez? Hiszen Patrick sohasem dohányzott! Márpedig a dohányos ember minden pórusából valósággal árad a nikotin. Kipattant a szeme, ellenerő feszült beléje. Az addig elfojtott hangok most kitörtek belőle: - Kicsoda maga…? El innen!
A sötétben nem látta, ki az. De Patrick eltűnt, hisz eddig is csak az agyában volt ott, a képzeletében. Camillában megnőtt a rémület. Ki ez, és hogyan jött be a házába? Egy pillanat alatt kiélesedett az agya, szó sem volt már túlvilágról, Patrickról. Csak azt tudta, hogy egy férfi, egy idegen van a Malomban, aki már tépi a pizsamáját! Erőszak…? Nagyot kiáltott. Nem, nem sikoltott, ez eszébe sem jutott. A férfi már félig ráfeküdt volna és lihegett, hát Camilla a fülébe kiáltott. – El innen, disznó! Próbált kicsúszni alóla, a kezével püfölte a férfi vállét. Amaz csak most szólalt meg először: - Ne kiabálj, inkább élvezd! Úgysincs férjed, kell a férfi, nem igaz? Megismerte a hangját – Dermot volt! Aki eladta nekik a malmot. Hát ez hogyan jutott be? És ilyen könnyen, csöndesen! Camilla agya szokatlanul élesen és gyorsan működött. Az asszony egy pillanat alatt átlátta a helyzetet és mindent értett már. Miért is nyílik a bejárati ajtó két napja olyan jól, könnyen és zajtalanul? Nem csikorog, nem akad el, nem kell nekifeszülni, mint azelőtt. Dermot megtartott magának egy kulcsot, a gazember! Amikor Camilla nem volt itthon, hisz egész nap Etertont járta, ez a disznó átjött, beolajozta a zárat, a sarokvasakat. Aztán kivárta az éjszakát és csöndesen beosont, amikor azt hitte, Camilla már alszik. Most pedig itt küzdött. Nagyon erős volt, a hangja egyszerre igyekezett megnyugtatni Camillát és felkelteni benne a vágyat: - Ne kapálózz, csibém! Te is akarod, de még mennyire, hogy akarod… Hát most megkapod, amire vágysz, és a végén még örülni is fogsz neki… nekem. Camilla nem gondolkodott. Nem mérlegelt semmit. Csak egy akarat dolgozott az agyában, az irányította őt: szabadulni ebből a helyzetből, mielőbb. Teste megfeszült, érezte a pizsamán keresztül, hogy Dermot a mellét markolja Volt egy egészen, nagyon-nagyon rövid pillanat, amikor majdnem megadta magát. Mert valami olyasmit érzett, mint azelőtt, amikor még Patrickkal élt. A vágy csakugyan erős volt benne, és a férfikéz, amely a bőrére csúszott, amely olyan otthonosan fogta meleg markába a mellét… Ugyanakkor azonban tudta, egész idő alatt tudta, hogy ez nem az a helyzet, ez itt Dermot, a gazember! És nem is kellett megvárnia egészen a pillanatot, amikor a férfi keze a takaró alatt a lábai közé csúszott és ott markolászott, először az egyik combjába, aztán már-már ODA csúszott… Akkor kitört. Hatalmasat kiáltott. Eszébe jutott, hogy tanult védekezni támadások ellen. Igaz, azt nem hogyan viselkedjen, ha De egy az idegen férfi uralták fekszik most melléje ágyba és azt hiszi, nekiokították, ott és akkor mindent szabad. ösztönei az az asszonyt, amelyek viszont tanácsot is adtak, mit tegyen. Hirtelen felhúzta a lábait, fejjel befordult a fal felé, megtámasztotta a tarkóját. Az egyik kezét sikerült kiszabadítania Dermot karja alól. Begörbítette mind az öt ujját, így mutatták neki, akkoriban erős anyagokat tettek eléjük, a tanfolyam hallgatói – csupa nő volt – akár műanyag falat és vakolatot is kapartak. Most Camilla öt ujja lecsapott oda, ahol a férfi fejét, arcát sejtette. Csak két ujja szaladt bele, de Dermot így is felkiáltott fájdalmában. Pedig Camilla körme nem is volt hosszú. De saját és erős… Ütött másodszor is, most már jobban célzott. A férfi szorítása azonnal engedett, az a kéz a nő lába közül eltűnt, védekezően emelkedett a férfi feje elé. Akkor rúgott ki Camilla mindkét lábával egyszerre, eltalálta férfi egyik vállát. Dermot felnyögött, ugyan még az ágyon volt, de már csak fél fenékkel a szélén. Karjaival kapkodott Camilla felé, ám az az asszony nem hagyta magát. Most, amikor már tudta, hogy így szabadulhat, hogy jó úton van, mindkét keze ujjait begörbítette, akár a sas a karmait, és veszettül vagdalkozott Dermot felé. Felsértette a férfi arcát, fülét, vállát, de nem hagyta abba. Dermot rekedten kiáltott valamit érthetetlenül, végül felállt az ágyról.
Ha azt hitte, ezzel vége az őt ért ellentámadásnak, hát nagyon tévedett. Mert Camilla abban a pillanatban már fent állt az ágyán. Most magasabb volt a férfinál és ezt ki is használta. A szeme megélesedett, a sötétség ellenére a gyér fényben is tökéletesen látta az ellenfelet. Amennyit látnia kellett, annyit látott és ez éppen elég volt. Hogyan is volt az a rúgás? – idézte fel emlékezetében, és ezzel egyidőben már rúgott is. Meztelen lába a férfi mellére csapott, nem sok hiányzott, hogy valamivel alább, a gyomorszáján találja el. Dermot erre is egy nyögéssel és tompa kiáltással válaszolt. Ellentámadásba lendült, hogy elkapja az asszony lábait, legyűrje az ágyra és végre elérje azt, amit akart – hogy megkapja Camillát. Az asszony csak ezekben a pillanatokban fogta fel, mekkora veszélyben van. Hiszen akár az életét is elveszítheti ebben a küzdelemben, ha a férfi feldühödik. Vagy ami még rosszabb, megijed, attól fél, hogy Camilla feladja őt a rendőrségnek… Talán még gyilkolásra is képes? Ez a félelem újult erőt adott neki. Most sikerült a férfi lábába, arcába találnia, az ő lába is megfájdult Dermot csontjaitól. De mielőtt Dermot az ütéstől kissé kóvályogva magához tért, Camilla már az ajtónál volt, kicsapta és futott a folyosón. Hallotta, hogy Dermot, ha szédelegve is, de követi. Nagyon, nagyon jól ismerheti a malmot, biztosan jobban, mint ő – villant az agyába. Most, hogy megmeneküljön, Camilla másban bízhatott. Dermot ismeri a helyiségeket, lakott itt, ösztönösen tudja, melyik helyiség hol van, mennyit kell lépni, míg egyik ajtótól a másikhoz ér az ember, milyen magasan vannak a kilincsek. De nem ismerheti azokat a tárgyakat, amelyeket már Camilla hozott be a házba. Azok régebben nem voltak itt. Hallotta, hogy rohan mögötte a férfi, és nem volt kétséges, hogy Dermot látja is őt. A folyosó két végén, az ablakokon jött be annyi külső világosság, hogy legalább menekülő áldozata körvonalait lássa. Camilla máris elérte a Tornyot. A nagyszobát, ahol egykoron a gyerekei fognak játszani…? A porszívó mellett hagyta azt a rudat, amelyikkel felnyúlt a legfelső gerendákra, egy rongyot tekert a végére, hogy a ki tudja, mióta oda ülepedett port lesöpörje közvetlenül a tető alatt… Az a rúd remek fegyver lehet, vibrált benne. Máris bent volt, leguggolt a bejárat mellett, valamit megragadott, de nem, ez a porszívó műanyag csöve volt. Ott kell lennie mellette… és megvolt! Erősen markolta, két kézzel, körülbelül combmagasságban lendítette, teljes erővel, testfordulattal… Dermot beugrott a helyiségbe, látta ugyan Camillát, de a rudat nem. Az keskeny volt és olyan a levegőben… Amikor az ütés a lábát érte, feljajdult és azonnal a földre gyorsan rogyott. süvített Olyan kétségbeesetten vinnyogott, mint egy megvert állat. És az is volt. Camilla nem sajnálta őt, a rúd, miután tompán célba ért, tett még egy kört a levegőben. Most mélyebben. Ezúttal a padlón guggoló férfi hátát érte, aki már-már kétségbeesetten hörögte: - Ne bánts… – Takarodj – sziszegte Camilla. Lihegett, és nem akart több fájdalmat okozni. Sejtette, a férfinek vérzik az arca, sebes a lába és a háta. Talán ennyi elég lesz…? – Ha még egyszer meglátlak csak a környéken is, véged van. A rúd tett még egy kört, magasan a levegőben zúgott el Dermot feje fölött. A férfi lehúzta magát, értette a fenyegető figyelmeztetést. Majd négykézlábra állt, szinte így ment az ajtó felé, sántikálva. Valami káromkodás-félét mormogott. Camilla követte, de csak messziről. Ha a támadó hirtelen hátrapattanna, hogy rávesse magát, még lesz annyi ideje, hogy ismét megpörgesse a levegőben azt a rudat… és most már talán a fejére célozna. Dermot levánszorgott a lépcsőn. Camilla a nyomában járt, és megnézte, hogy tényleg kimegy az ajtón. A tompa csattanás után még percekig állt a sötétben, csak utána mozdult. Az ajtóhoz ment – Dermot saját kulcsa benne volt a zárban.
Kivette, rázárta és a kulcsot most már a zárban hagyta. Ha tegnap este is ezt teszi, idáig nem fajulnak a dolgok. Csak akkor jött rá a megkönnyebbült sírás, amikor percekkel később végre felfogta: elmúlott a veszély. Ült a hűvös éjszakában, egy tépett pizsamában az emeletre vezető falépcsőn, két tenyere közé temette az arcát. Ha Patrick élne… Akkor ilyesmire soha nem került volna sor. Akkor eszébe sem jutna egy ilyen semmi kis gazembernek, hogy rátámadjon, hogy gondosan megtervezze az akciót, hogy megtartsa az egyik kulcsot, aztán beolajozza az ajtót, kivárja a megfelelő alkalmat… Micsoda bunkó ez a Dermot! Azt hiszi, egy nőnek, aki most veszítette el a férjét, az esze rögtön a szexen jár, és mitől hitte magát olyan diadalmas hódítónak? Netán ő az andersiti Casanova? Vagy csak annak hiszi magát? Ellenállhatatlannak? Nem tudta, mit tegyen. Végül lassan felállt. A rudat most is magával cipelte. A hálóban kiszellőztetet, mert úgy érezte, még mindig ott lebeg a verejték- és dohányszag, két tőle oly idegen illat. Aztán ellenőrizte, ott van-e a bekapcsolt mobiltelefon. Az ajtót megtámasztotta a rúddal. Így ni, ide most senki sem fog tudni bejönni, még ha ezer kulcsa is van a házhoz. Erről jutott eszébe, hogy zárat kell cserélni, és nem egy itteni mesterrel, hanem Etertonból kell valakit kihívatnia. Még sokáig reszketett a takaró alatt, a rémület belefészkelt. Ugyanakkor erős volt az undora. De a legjobban az ijesztette meg, hogy képes volt szembeszállni egy támadóval – úgy, hogy ő is támadó lett. Eddig önmagát nem ilyennek ismerte…Hát másnap rögtön elmesélte Alexának, amikor a nő felbukkant a Malomban. Mert hát betartotta ígéretét, jött és a kocsija ismét tele volt ezzel-azzal. Ami nélkül szerinte „itt kint a prérin” semmi sem működhet és amelyek nélkül Camilla nem fog tudni élni. Valahogy olybá vette a falut, mintha Camilla körülbelül Robinson szigetén élne, majdnem teljes magányban. De a kis teraszon ülve, míg odabent készült a kávé, elhűlve hallgatta az éjszakai „sztorit”. Aztán a fejét ingatva jegyzete meg: - Hát ez rosszabb, mint gondoltam. Biztos, hogy Andersitben kell neked laknod? – Ugyan, Alexa, ennek semmi köze a faluhoz. Etertonban is vannak ilyen alakok, meg szerte a világban mindenfelé. Az a disznó nyilván azt hitte, hogy csak rá várok és szó sem lesz itt erőszakról, örömmel befogadom őt az ágy… –– Ágyékodba? …az ágyamba. Olyan ellenállhatatlannak hiszi magát a gazember. De most alapos leckét kapott. Nem hiszen, hogy még egyszer próbálkozna. Alexa vörös fejét ingatta. Látszott rajta, teljes valójával barátnője problémájára koncentrál. Ezen Camilla kicsit meg is hatódott. Kezdett már kijönni az éjszakai traumából, hajnal felé még aludt is valamit, de persze a dolog nem múlott el benne nyomtalanul. – Azért jobban örülnék, ha szólnál a rendőrségnek. Egyáltalán, van Andersitben rendőrség? – kérdezte gyanakodva Alexa és máris előkapta a mobilját, a központtól érdeklődött, majd csalódottan tette le a készüléket: - Nincs itt még egy egyszemélyes rendőrőrs sem. – No látod, ez is azt bizonyítja, hogy jó a közbiztonság. Ha gyakran lenne rá szükség, nyilván lennének rendőrök. – Nincs rájuk szükség? És ezt éppen te mondod? – Alexa felháborodott. Közben kész lett a kávé, megitták. Nézték a Martin Tylo-féle nagy lila domboldalt – a levendula, mondta valaki, errefelé kétszer is érik egy évben, ez egy olyan módosított fajta. Egyszer nyár elején, ha fejlődését semmi sem zavarta meg, egészen júniusig, másodszor meg szeptember elején lehet aratni, de a második aratás már sohasem olyan jó, mint az első.
Aztán nekiláttak dolgozni. Camilla létrán mászott fel az emeleti ablakokhoz, a deszkák külső oldalát lakkozta. Alexa ezalatt odafent festette azt a néhány vakolt falat, meg a földszinti ablakokat belülről. Délben csak összecsaptak valamit, inkább salátát, és utána tovább dolgoztak. Egyszer megszólalt Alexa telefonja – ahogyan megváltozott a hangja, abból Camilla pontosan tudta: Fabian Lores, az újságíró hívta. – Úgy lett, ahogyan jósoltad? – kérdezte a létra magasáról Camilla. Vöröshajú barátnője felnézett, arcán szétszaladt a mosoly: - Naná! Tetszik nekem a fickó, és nem szeretném elszalasztani. De ezt sohasem fogja megtudni. Nagy nyafogások közepette méltóztattam beleegyezni, hogy ma este elvigyen vacsorázni Eterton legjobb éttermébe. Majd ott is meglehetősen tartózkodó leszek. Az ilyesmi megőrjíti a férfiakat. Camilla mosolygott, mintha egyetértene, de valahol belül nem volt elégedett Alexával. 0 a maga részéről semmiképpen sem szeretné másnak kiadni magát, mint aki. És miért legyünk egy estére mások, mint vagyunk? Hamis képet adunk magunkról annak a másik embernek. Vagy nem vesszük őt elég komolyan? Nem becsüljük annyira sem, hogy önmagunkat adjuk az első perctől kezdve? Ezen rágódott, amikor onnan a magasból egyszercsak azt látta, hogy Dermot, a „kedves szomszéd” megy el a ház előtt. Lehajtott fejjel gyalogolt, nem is nézett a Malom felé, hát nem látta a létra tetejéről őt bámuló Camillát. Most végre meglátta Camilla, hogy melyik házba ment be. A malomtól vagy százötven méterre Andersit egyik szélső házának kertjén ment át, aztán kopogtatás nélkül, nagyon otthonosan ment be egy kékablakos házba. Amikor lejött a létráról, megemlítette Alexának. Aki szótlanul végighallgatta, aztán elővett a retiküljéből egy kis jegyzetfüzetet meg egy tollat, majd csak ennyit mondott: - A kékablakos házban lakik? Vannak tiszta függönyök az ablakon? – Vannak. – Akkor megyek és móresre tanítom. – Te megbolondultál – hökkent meg Camilla. – Ezt hogyan képzeled? – Közben ugyanis rájöttem, hogy nem a rendőrségnek kell szólni. Van itt egy másik intézmény, amely sokkal, de sokkal veszélyesebb a rendőrségnél: feleségnek hívják. És már ment is kifelé. Camilla csak egyet nem értett: - Miért kérdezted a függönyöket? – Ha az a Dernmot egyedül élne, nem lennének tiszta függönyök az ablakában, arra mérget vehetsz. Ismerem férfiakat, különösen a férjeket. Az utolsó szavakat úgya ejtette ki, mintha valamilyen tisztátalan és szerfölött kellemetlen állatfajtáról, minimum patkányokról vagy atkákról lenne szó. Camilla vállat vont és visszamászott a létrára. Onnan jól látta a Dermot-házat. Alexa ment az úton, úgy tett, mint aki a jegyzeteit nézegeti és a házakat szemlélte. Talán valami közvélemény kutatónak álcázza majd magát, sejtette Camilla. Abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy barátnője be fog férkőzni a Dermot-házba, és ha otthon van a férfi felesége, beszél vele négyszemközt. Van benne egy kis színészi véna, és egy kis szélhámosságért sem megy a szomszédba. Mint később kiderült, Alexa becsöngetett a házba. Dermot nyitott ajtót. Alexa pár szóval és ellentmondást nem tűrő stílusban előadta, hogy a „Felvilágosult Nők a Méhnyakrák Ellen Mozgalom” nevében keresi Dermot asszonyt. Dermot, karmolásokkal az arcán amúgy sem szívesen beszélt most idegenekkel. A „méhnyakrák” szóra úgy reagált, ahogyan Alexa sejtése szerint egy átlagos férfinak erre reagálnia kell: minél gyorsabban távozott valahová, hogy ne is hallja, miről csevegnek majd a hölgyek. Dermot felesége alacsony, kövérkés asszony volt, ugyan csak harmincvalahány éves, de legalább negyvennek látszott. Három és fél perc bőven elég volt arra, hogy Alexa felvilágosítsa a feleséget. Kedves férje mikor és milyen körülmények között szerezte arcára a karmolásokat. Azt is tudatta
vele: az „áldozat” körmei alatt talált bőrdarabkákat eltették, így az azokból kinyerhető DNS révén a rendőrség bármikor bebizonyíthatja, hogy Dermot úr volt az éjszakai támadó, erőszakoló. Az a minimum, hogy ezután Dermot távol tartsa magát a Malomtól, még az utcán se köszönjön az új tulajdonosnőnek, aki alig pár hete veszítette el a férjét és iszonyatos traumaként élte meg a támadást. Ha a jövőben Dermot még egyszer próbálkozna, vagy akár csak elmegy a Malom előtt, akkor feljelentik és a bíróság több évre is elítélheti. – A legjobb az lenne, ha elköltöznének a faluból – tanácsolta Alexa, majd felállt és búcsú nélkül távozott. – Hát ennyit a méhnyakrákról – mondta sokkal vidámabban, amikor visszajött. Camilla éppen végzett az utolsó ablakkal is, megint a szilárd talajon állt. – És mit hazudott, honnan vannak a karmolások? – Nem fogod elhinni, állítólag este hazafelé tartva megtámadta egy macska… Ezen jót mulattak. Aztán kitakarították a földszintet és megjavítottak néhány rakoncátlankodó padlódeszkát – a kalapács tompa puffanásaitól visszhangzott a ház. Megállapították, hogy a padlót is le kell majd lakkozni, vagy húsz éve nem törődtek azzal sem. Már délutánba hajlott az idő, amikor valaki felbukkant a park szélső sövényénél és rájuk köszönt: - Jó napot! Bejöhetek? Péter Molterri volt. Az idős úr a Naplemente Öregek Otthonából. Most teljesen tiszta volt az agya, mosolygott. – Üdvözlöm, kedves Camilla. Tudja, a múltkor… szóval, ha nem szedem rendesen a gyógyszereimet, ilyen furcsa dolgok történnek velem. – Semmi baj, Péter. O a barátnőm, Alexa. Alexa, az úr Péter Molterri… Jól emlékszem a nevére, Péter? – Jól emlékszik, kedves Camilla – úgy látszik, a „kedves Camilla” egymáshoz illeszkedő szavak voltak az öreg agyában, mert soha nem mondta ki egyiket a másik nélkül. Csak párban. Aztán körülnézett és otthonosan indult a fészer felé. – Segíthetek? Tudják, az Otthonban nem engedik, hogy az ember bármit is csináljon. Ott kell ülni, mint egy vendégnek. Kártya, tévézés, keresztrejtvény, sudoku, egyéb unalmas társasjátékok, no és az a sok nyomorult vénember az agyamra megy. Nem tudok üldögélni egész nap, egész héten, egész évben… – megragadta a sövénynyíró ollót. Alexa feléje nyújtotta a nem rég hozott olajat, az öregkétszakavatott megolajozta a szerkezetet, aztán máris szabályosan, oldalról és mozdulatokkal felülről nyírni kezdte a sövényt. Estig nem is került elő. ment és De estig Alexa sem maradt. Még csak nyugat felé kanyarodott a nap, amikor kijelentette: - Ha el akarom bűvölni Lores urat, akkor még másfél óra szépítkezési munka vár rám. A hatás frenetikus lesz. Mond, nyugodtan magadra hagyhatlak? – Persze. Az a pasas szerintem nem mer visszajönni. No és van egy védelmezőm – intett a sövény felé, ahonnan szorgos csattogás jelezte, hogy Péter most végre elemében van. Mit neki keresztrejtvény, ha sövényt nyírhat abban a házban, ahol valaha lakott…?
4. Egy különös látogató Végre volt egy igazán nyugodt éjszakája. Annyit aludt, amennyit a szervezte megkívánt. És most tényleg kívánta, hosszan, kimerítően. Este korán lefeküdt – az öreg Péter alkonyatkor elballagott vissza az Otthonba – és senki sem zavarta meg álmát. Bizony már nyolc óra is elmúlott, mire felébredt. Pár percig akkor is meglehetősen bambán nézte a hálószoba mennyezetét hosszú percekig, mígnem felfogta, hol van, és mikor?
Patrickra ritkábban gondolt. Volt ugyan egy percre, amikor önmagára csodálkozott, rossz szájízzel: „Ilyen hamar kezdeném őt elfelejteni”? De rögtön talált magának mentséget is. Annyi rossz élménye volt az elmúlt hetekben. És hát… nemcsak Patrick veszett oda, kis híján ő maga is. Nem is szólva a gyermekről. Mivel a kis halottnak nem volt neme, hát nem emlegethette „fiúnak” vagy „lánynak”, és így nem is gondolhatott rá. De a tüske ott sajgott a lelkében. Most néha – ha egy nagyobb levegőt vett – érezte, belenyilallt a tompa fájdalom a bordáiba is. Milyen jó, hogy be volt kötve az öve! Anélkül most ő sem lenne itt. Odaveszett volna az egész család. Az a reggel volt eddig a legszebb, amit Andersitben töltött. Úgy érezte, most minden az övé: az időjárás, a táj, a Malom, a kert, és elsősorban az a szabadság-érzés, amit először csak halványan érzékelt, de negyed órával később már uralta az egész lelkét. Még a fürdőszoba kicsiny ablakán kinézni is nagy öröm volt, bár azon az oldalon csak a falu háztetőit láthatta elég messze. De amikor kiszaladt a folyosó keleti végébe, a már ragyogó napfény valósággal telibe kapta a testét, lelkét. Kitárta az ablakot és beszívta a langyos meleg levegőt. Itt, ameddig csak ellátott, halványlila levendula hullámzott kicsiny, egymásba érő foltokban, bokrokban. És látta az ültetvény egyik végében a láncban haladó aratókat is. Apró színes ruhás, lassan mozduló foltok. Kézzel aratnak, mindenki megy egyegy sorban, levágja a bokorról az összes felmeredő szálat. Milyen illatos lehet körülöttük a levegő…! De hát itt is levendulaillat lebegett körös-körül, szinte elbódult tőle. Akkor vette észre, hogy még mindig pizsama van rajta. Bolondos dalocskáit dúdolva szaladt vissza a hálóba. Egyre több kivasalt ruhája várta, hogy bekerüljön a szekrényekben. Most már tényleg el kéne dönteni, melyik bútordarabnak hol lesz az állandó helye. Nem fér be minden a hálóba, ott úgyis kevés a hely. Valamelyik kisebb szobát ki kell nevezni gardróbnak, oda teszi a ruhásszekrényeket. Egy nagy falitükröt, egy kis fésülködő asztalkát, meg a kozmetikai szereit is át kell vinnie a fürdőszobából. Annál is inkább, mert a fürdőszobában ki kell cserélnie azt a rozsdás kádat egy igazira, fehérre. És pótolni a kiesett csempéket, megjavítani a padlót… Aztán lent az ebédlővel is kell valamit csinálnia. Például vásárolni egy étkezőasztalt, egy konyhai pultot. Máris belenyilallt a pillanatnyi fájdalom: étkezőasztalt, kinek, minek? Egy olyan asztal azt sugallja, hogy reggel-délben-este többen körülülik. De ő most csak egyedül van… Ám mielőtt túlságosan is megsajnálta volna önmagát, gyorsan gondolatokat váltott. Az ebédlő, ahelye. konyha később kerül majd sorra. Most itt az emeleten kéne elhatározni, minek hol lesz a A hűtőből vette ki éppen az ennivalót, amikor eszébe jutott: mi lenne, ha még reggeli előtt sétálna egyet a parkban? Ott is hagyott mindent az asztalon és máris ment. Farmer és blúz volt rajta, meg egy szandál. Meg sem fésülködött. Otthon volt. Először kiment az ültetvénnyel szomszédos sövényhez. Messziről látta Martin Tylo urat is. Most nem volt olyan ficsúrosan öltözve, valami egyszerű vászonnadrágban és rövid ujjú fehér ingben vezényelte az aratókat. A „vezénylés” jobbára abban merült ki, hogy kiáltozva és hadonászva közölte parancsait és észrevételeit – Camilla szerencsére csak néhány szót hallott mindebből, az is elég volt. Ment a sövénnyel párhuzamosan és kénytelen volt megállapítani, hogy az öreg Péter remek munkát végzett. Vagy száz méteren át húzódott az a sövény, és mindenütt katonás rend uralkodott, szabályosan szépre volt vágva, a lehullott ágak elhordva. Azokat különben az egyik sarokban takaros kis halomban találta meg. Látszott, az öreg ott fog egy komposztáló dombot kialakítani, ide csak zöldhulladék kerül majd. Ez tetszett Camillának. A fenyőket is most nézte meg közelebbről. A park közepén megsűrűsödtek, összesen talán száz fája sem volt, de középen harminc-negyven sűrűbben állt, mintha a fák ott összebújtak volna… Igazából akár „erdőnek” is nevezhette volna. Jólesett most elbújni
közöttük, fától fáig lépkedni és tudni, hogy ezek mind az övék. Eszébe jutott Patrick, ő szerette annyira az örökzöldeket és már előre örült, hogy lesznek saját fenyői… Közben öntudatlanul is élvezte, hogy lába alatt ott a még nyíratlan fű, amiből majd idővel szép pázsit lesz. Hogy a Malomhoz közeledve itt-ott virágok nyílnak – felfedezte régi virágágyások nyomait, itt-ott előbarnállott a puszta föld, kör alakú foltok mutatták, hogy ha be is esett az ápolatlan föld, azért ott valaha nem pázsit terpeszkedett. És a virágok, ezek a nagy túlélőbajnokok, biztosan évelők és kétnyáriak. Nem adták meg magukat, bár egy jó ideje senki sem ápolta, nem is öntözte őket. Ha satnyán is, ha a gazok alatt illegalitásban, de éltek tovább. És Camilla elhatározta, fel- és kiszabadítja őket, napokon belül nekifog, hogy a Malom a kert felőli oldalon ismét csupa virág legyen, mint egykor lehetett. Hiszen közeledik a nyár, nem? Mit érne a nyár színek, látványok és illatok nélkül? Ennek is tudott örülni. Már tudta, hogy jó vásár volt a Malom és minden, ami hozzá tartozott. A kert, a Torony, a belső tágas terek, a masszív kőfal és fapadló, a látvány az ablakokból. És már az is, ahogyan most megállhatott a parkban és nézhette az épületet. Lassan eluralkodott benne a békesség. A belenyugvás, amely azonban nem volt passzív. Nem adta meg magát a sorsának, Camilla nem az a fajta volt. Csak a tudata most kezdte nyugtázni, ami megtörtént. Nem, még nem nyugodott bele Patrick és a gyermek elvesztésébe. De már óráról órára közelebb volt ahhoz, hogy csöndesen elgyászolja őket, mindörökké. A Torony alatti sarokhoz közeledett éppen – látta már a fészer alatt a szerszámokat, néhány valaha ott lerakott törött deszkát és más hulladékot – amikor a sarok mögül kibukkant Péter. Az öregnek is fényes jókedve lehetett, mert vidáman kurjantott. – Jó reggelt, jó reggelt! Mit szól, kedves Camilla, hát nem gyönyörű ez a nap? Camilla is tudott már mosolyogni. Ha nevetni még nem is. De most tényleg megörült az öregnek. Belevillant: menynyire más most, mint azon az első emlékezetes éjszakai találkozásuk alkalmával! – De még mennyire gyönyörű…! Jó reggelt, Péter. Reggelizett már? – Még az otthonban. Tudja, a reggelivel nincs semmi baj, az bőséges. De ha látná, milyen szokott lenni az ebéd meg a vacsora… Különösen annak, aki egész nap friss levegőn van. – Sejtem, Péter. Az ottani adagokat inkább a keresztrejtvényfejtőkre szabják, és nem a sövénynyíró kertészekre. Nagyon szép munkát végzett! Az mint öreg aszemlátomást nagyon élvezte, dicsérik a volt munkáját. A szemét is lehunyta félig, macska, ha simogatják. És ezhogy is simogatás – szavakkal. Péter szinte dorombolt, arcán mintha kisimultak volna a ráncok. Ugyanakkor erős karjain feszült a trikóing, nem is volt annyira hajlott hátú, mint akkor. – De nekem nem telik kertészre, Péter. A dicséretek simogatása hirtelen szertefoszlott, elröppent. Péter azonban nem lett megint hajlott hátú, tehetetlen öreg, aki azt sem tudja, hol van. Az öreg szemében dacos fény csillant, úgy nézett vissza az asszonyra: - Kedves Camilla, én ezt nem pénzért csinálom! Tudja, hogy valaha itt laktam az én drága Clotildeommal, aztán a feleségem halála után az az átkozott unokaöcsén, Dermot kitúrt a malomból. – Tudom, Péter, de nem kívánhatom, hogy visszatérjen a valamikori lakóhelyére, ami már nem a magáé, és ingyen gondozza a kertet meg segítsen bútorokat tologatni, ráadásul ilyen állapotban… – Milyen állapotban? Milyen állapotban? – kakaskodott az öreg, de mert Camilla látta a szemében a vidám szikrákat, hát nem ijedt meg, és „vette a lapot”. Amúgy falusiasán csípőre tette a kezét és úgy „pörölt”, ahogyan szerinte errefelé tennék a valóban idevalósi, falusi asszonyok:
- Látom, amit látok! Meg tudom, amit tudok! – Na mit lát, mit tud? – most már az öreg is csípőre tett kézzel ágált. Egy rosszabb színdarabra emlékeztetett a jelenet, de őket nagyon mulattatta, úgy élvezték, mint a gyerekek: - Hát hogy nem véletlenül lakik az otthonban! – Annak semmi köze az egészségi állapotomhoz! – Hiszi a piszi! – Hiszi vagy nem hiszi, így van! Eladtam mindenemet és ezzel megváltottam a jogot, hogy életem végéig a Naplementében lakhassak! – És mit csináljak magával, ha itt esik össze nekem? – Nem esem össze, erős vagyok, mint egy bivaly! – Hatvannyolc évesen? – Hatvannyolc évesen, vagy száz évesen, nem mindegy? Majd megnézem magát, ha hatvannyolc lesz! – Tudja, maga hány éves lesz akkor? Várjon, hadd számoljam ki… – Ne számolgasson, mert még véletlenül elkottyantaná, hogy most hány éves, maga csitri! – Huszonhét vagyok, hát már nem éppen csitri! – Onnan nézve, maga felől, talán nem. De felőlem nézve maga egy kislány! – Köszönöm a bókot! – Nem annak szántam! – Akkor is kösz! De visszatérve a munkára… – Bírom a munkát! Tegnap sem estem össze a sövény mellett! – Ki tudja? Nem figyeltem, mit művel ott magában! Hátha ott pihegett a sövény mögött, halálosan kimerülve…? – Pihegett az ördög! Mondom, hogy semmi bajom, bírom a terhelést! – Akkor sem dolgozhat ingyen! – No egye fene, belenyugszom, hogy fizessen valamennyit! De csak azért, mert olyan erőszakos! No és – csak jelképesen! – Többre egyelőre nem is számíthat, mert még én sem keresek. – Lehet, azért nem fogadják fel sehol, mert lusta? Hiszen most is csak sétál, ahelyett, hogy megfogná a munka végét! No, ezt nem kellettkeres, volna vagy mondania! – és Camillaamivel villogóalaposan szemekkel körülnézett, mint aki–legalább egy botot egy seprőnyelet, kiporolhatja Péter hátát. De mire visszanézett oda, ahol az imént Péter Molterri állt, már senkit sem látott. Az öreg eltűnt a fészer mögött, alighanem a szerszámaiért ment. Camilla mosolyogva lépett be a házba, hogy végre reggelizzen, mielőtt munkához lát. Tizenegy után csörrent csak meg a telefonja. Camilla már várta Alexa jelentkezését. Egy pillantás a kis képernyőre meggyőzte, hogy tényleg a barátnője kíván vele beszélni. Camilla akkor éppen a Toronyban a nagy szoba padlóját súrolta, lihegve ült le a még száraz részre és közben pihent: - Szia, no, mesélj! Most ébredtél fel? Alexa történetéből kiderült, hogy egy remek estét töltött Fabian Lores-szel, az újságírófotóssal. És nincs kizárva, hogy lesz folytatás – jegyezte meg olyan hangon, mint aki azért nagyon is biztos ebben a folytatásban. Most is megközelíthetetlennek mutatta magát, úgyhogy az est végén, amikor a férfi hazakísérte őt, még csak egy csókot sem engedett meg neki. De ezzel aztán elérte, hogy Lores úrban nagy lánggal buzog a szerelem – vagy legalábbis a vágyakozás, tette hozzá Alexa az élet mélységeit jól ismerő nő modorában. Camilla nagyon örült Alexa sikerének. Érezte a barátnője hangjából, hogy neki sem mindegy, járhat-e majd a férfival, vagy nem. Őszintén drukkolt neki, szegény lány már
igazán megérdemelné, hogy találjon magának egy arra alkalmas férfit. Bár hogy Alexa voltaképpen komoly szándékkal közeledik-e Fábiánhoz, azt nem tudhatta. Aminthogy azt sem, hogy a férfi mit akar voltaképpen Alexától – azon kívül? Mert hát addig a helyzetig minden férfi el akar jutni. De az igazi kérdés utána szokott felmerülni. Tartós lesz-e a kapcsolat, akarják-e mindketten a folytatást, vagy csak az egyik, netán egyikük sem? Bonyolult dolog ez az életnek nevezett játszma, amit olyan nem éppen egyszerű tényezők is bonyolítanak még, mint a szerelem meg a szex – filozofált. Miután végzett a padlósúrolással, megpihent. Azon töprengett, vasárnap lévén, hol ebédeljen? Eszébe jutott az öreg, most már nyilván Péter is megéhezett. Nem volt kedve elmenni ebédelni, és nem is tudta, hogy egy ilyen kis faluban, mint Andersit, egyáltalán van-e valamiféle étterem vagy legalább egy pizzéria. Úgy gyanította, nincsen. Hát inkább gyorsan összeütött valamit, ami tápláló, és egyszerűen előállítható. Végül is sajtos-szalámis omlett lett belőle, tett melléje felvágott paradicsomot és hamarjában valami salátaféleséget. Amikor a falu temploma felől odahallatszott a harangszó, Péter letette a kaszát. Mert bizony a széleken és a bokrok között olyannyira megnőtt a fű – az idén még senki sem nyírta – hogy másképpen nem állhatott neki. Camilla hívó szavára beballagott a földszinti nagy helyiségbe, ahol csak egy kicsiny asztalka mellé kuporodhattak mindketten. – Jó étvágyat, Péter. – Jó étvágyat – most nyoma sem volt a reggeli incselkedő kedvüknek. Az öreg evett, aztán megjegyezte: - Kell majd egy fűnyíró. A legjobb a motoros, ilyen nagy területen nem szaladgálhat az ember a vezetékkel, mindenbe beleakad. – Ha lesz munkám, lesz fűnyíró is – jegyezte meg Camilla elgondolkozva. – Aztán kell még pár kerti szerszám, meg a sövényt kipótolni. Bár elég késő van már, de azért a nyár elején is lehet ültetni. És kellenek majd virágok, meg vagy száz tetőcserép, mert a fészer teteje bizony már eléggé lyukacsos. – Ha lesz munkám… – kezdte Camilla ismét, de helyette az öreg fejezte be a mondatot: - …akkor lesz tetőcserép, sövény, virág és minden egyéb – hamiskásan kacsintott, de igyekezett megőrizni komolyságát. Aztán visszament a kertbe, Camilla sebesen elmosogatott, nem szerette, ha a konyhában halmozódnak a piszkos edények. Igaz, ez a konyha sem volt még az igazi! Nagy sóhajtással nekiállt egy listát írni. A régi lakásukban beépített bútorokat és eszközöket hagytak, így hát itt nemlistákat? volt könnyű dolga. Néha egy-egy pillanatra minek ilyen Mikor és honnan lehet neki annyielfogta pénze,a kétségbeesés: hogy belátható időnírogat belül felszerelje ezt a házat mindennel, ami szükséges? Csak állt most a leendő konyha és a leendő étkező – nagyzolva „ebédlő” – közepén, karjai leestek, a padlót nézte. Hát ehhez egy kisebb vagyonra lesz szüksége. Még ha meg is kapja a biztosítási összegeket, külön szegény Patrick életéért-haláláért – ami most is nyomta a lelkét – akkor sem lesz túl sok. Mindennél hamarabb munkát kell találnia. Arra gondolt, hogy vasárnap lévén ebéd után leheveredik egy kicsit. Andersitben talán ismeretlen dolog a szieszta, de ő azért megengedhetné magának? Ugyanakkor egy csöppet sem volt álmos. És furcsa is lenne, ha a közel hetven éves „kertész és mindenes” kint dolgozna a napon, ő meg itt a hűvös házban heverészne dologtalanul. A végén még igaza lenne Péternek, hogy lusta vagyok – tette fel magának a kérdést. Mindenestre a padlósúrolás és konyhai munkák után lezuhanyozott. Öltözködés közben a tükör előtt állva igyekezett önmagát idegen szemmel nézni. Még meztelenül is, bár látva a két melle között a biztonsági öv okozta kis sérülések varait, hát inkább gyorsan felöltözött. Mit lát, aki őt nézi? Milyen benyomást kelthet? Az arcát vajon most is érdekesnek találják, mint pár évvel ezelőtt nem is kevesen? Akik udvaroltak neki, még Patrick előtt. Középmagas, barnahajú, világos szemű, tűrhető nő vagyok – mondta hangosan a
fürdőszoba közepén. Minden csak nézőpont kérdése. Talán még olyan férfi is akadhat, akinek tetszem – gondolta és lement a földszintre. Akkor kopogtak. Nincsen csengőm, no majd azt is kell csináltatnom – gondolta az ajtó felé menet. Nagy és tömör, nincs rajta kisablak, sem kinyitható nyílás. Nem lehet tudni, ki áll ott, értette meg és egy pillanatra elfogta a kényelmetlen érzés. Még jó, hogy nincs egyedül, hogy ott van Péter, persze valahol a kert másik végében, akkor úgysem hallja meg, ha segítségért kiált. Mielőtt kinyitotta a ház ajtaját, megfordult a fejében, hogy a dühös és bosszúra éhes Dermot áll a küszöbön, karmolt arcán éktelen dühvel, és ki tudja, talán valami fegyver is van nála? Ennek megfelelően kissé ijedt és feszült arccal nyitott ajtót. De nem a bosszúszomjas éjszakai támadó állt ott. Egy idegen, akit még sohasem látott. Nagy „mackó” volt, egy fejjel magasabb nála. Széles vállú, nagyon kicsit kövérkés, de nem keltett olyan benyomást, mintha lenne rajta egy gramm fölösleges zsír is. Izmos volt, de szelíd arcú. A haja göndör és ezzel Camillát a régi görög szobrokra emlékeztette. Az orra is olyan egyenes, igen, a középiskolában tanultak művészettörténetet is. Ilyen feje lehetett Müron Diszkoszvetőjének, meg vagy száz másik, főleg sportolókat ábrázoló szobornak. Vagyis hát így nézhettek ki a régi görögök, amikor fiatalok, egészségesek, izmosak és szépek voltak? Volt valami a férfiban, amit őt az első másodperctől kezdve ezekre a görögökre emlékeztette. Nemcsak a göndör szőkésbarna haja vagy az egyenes orra. Úgy állt ott, mint azok a szobrok. Csöppet sem alázatosan, de nem is kevélyen. Egyszerűen azt sugallta, hogy ilyen. Széles a csípője, de nem pocakos. Erős a válla, mint egy birkózónak. Régebben az ilyen férfiak nem ébresztettek semmit Camillában. Most azonban valami megmozdult benne. A férfi lenézett Camillára, kék szeme álmodozónak tűnt. A keze sem volt éppen gyerekkéz, egyszerűen olyan sok volt belőle, ahogyan eltorlaszolta a bejárat előtti teret. Nem túlzás, hogy Camilla nem látta tőle a falut. Ahová ez odaáll, hát ott aztán áll valaki – szaladt át a furcsa gondolat az asszony fején. Nem tudták, mennyi idő telt el. Talán csak pár másodperc? Nézték egymást. Camilla nem érzett félelmet. A férfi szelídséget sugallt, az arckifejezése, a vonásai, a tekintete nem hordozott agressziót, semmi fenyegetést. Aztán, amikor pár pillanatnyi némaság után a férfi elmosolyodott, Camilla végleg Felfénylett az akell mosoly a férfi arcán, beragyogta a fejét. Camilla úgy megnyugodott. érezte, most már tényleg nem félnie. Valami azt szinte súgta, itt biztonságban van, ettől az embertől semmiképpen sem kell tartania. – Na végre, megtaláltam! – mondta amaz, a hangja mély volt, egy kicsit izgató. Camilla egyszer azt olvasta egy tudományos lapban: a nők szeretik a mélyhangú férfiakat, az ugyanis érettséget, férfiasságot, megállapodottságot sugall, utódaikat szívesebben szülnék meg egy mélyhangú férfitól, mint mástól. Camilla még mosolygott. Biztos volt benne, hogy sohasem látta ezt az embert. Akkor ki lehet ez, és miért örül ennyire? Mert az öröm igazi volt, szívélyesen túlcsorduló, sőt a férfi öröme majdnem átragadt Camillára is. Végül, néhány másodperces késéssel neki is mosolyt csalt az arcára és meg is tudott szólalni: - Örülök, hogy megtalált. De miért keresett? – Hogy köszönetet mondjak! – akkor derült ki, hogy a férfi eddig a háta mögött tartotta egyik kezét. Ami fehér és piros rózsákat rejtett. Szép volt a csokor, bár kicsi, mondhatni szerény. Összesen öt szálból és némi zöldből állott. Látszott, hogy virágárusnál vette. A férfi kissé ügyetlenül tartotta a nő elé a virágokat. Látszott, nem nagyon szokott ilyesmit csinálni, a csokor is olyan idegenül állt nagy tenyerében. Camilla lelkében megszólalt egy figyelmeztető csengő, „ne fogadd el!”, mondta egy hang, de már késő volt.
A férfi egyenesen a kezébe nyomta a virágot, mint aki örül, hogy végre megszabadult tőlük. De közben egész idő alatt mosolygott és hihetetlenül nyugodt érzést sugárzott magából, ami elaltatta Camilla belső hangját. – Még nem is mondtam, ki vagyok. Én már láttam magát, de maga akkor érthető okokból nem látott engem. Camilla mély lélegzetet vett: - Miért akart köszönetet mondani? – Hogy kiállt mellettem az újságban. Én vagyok ugyanis az a sofőr, akivel ütköztek szegény férjével… tudja. Hát hogyne tudta volna! A férfi arcáról is eltűnt a mosoly, amikor ezt kimondta. Camilla meg úgy érezte, valami jegesedik benne. Különösen ott hátul, a gerince mellett fagyott meg minden. Mintha egy jéghúr fagyott volna bele hirtelen a testébe, a szívébe. Nagyon váratlanul jött neki ez a dolog. Különösen az lepte meg, és jelentett némi örömet az ürömben, hogy a férfi ilyen szelíd, ilyen nyugalmat és biztonságot sugárzó egyéniség. Mert efelől semmi kétsége sem volt. Valami jó sugárzott ebből az emberből. És meghatónak tűnt, ahogyan ott állt hatalmas testével, de szinte kamaszos félénkségével. Valahol a lelke mélyén ez tetszett Camillának. Most azonban megzavarodott, mert a váratlan hír valósággal földre nyomta őt lelkileg. A férfi is érezte, hogy nem sült el jól a dolog. De hát valahogyan meg kellett mondania, ki ő. Camilla csak nézte a jövevény arcát, az meg nézte őt. Így telt el majdnem egy perc, ami alatt az asszony lelkén végighullámzott a fájdalom. Rettenetes érzés volt tudni, hogy itt áll előtte az az ember, aki… megölte Patrickot? De nem! – sikoltott benne a felismerés – hiszen Patrick hibázott, áthúzott a kocsival a bal oldalra, ő maga volt ennek a legjobb szemtanúja. Nem hibáztathat másokat. De amit akkor, ott Camilla arcán látott a férfi, az megdöbbentette az idegent. Hátralépett és zavartan mormolta: - Ön mondta… az újság írta… hogy nem én voltam a hibás, nem én öltem meg a férjét, asszonyom. Camillában hegyek robbantak szét, tűzhányók aludtak el, árhullám csörtetett végig valaha fényes mezőkön. Aztán lassan elcsitultak a viharok. A lelke már értette, csak valahol a tudata még kapálózott a tény ellen. Hogy ez az ember – éppen ez az ember! – van itt. Áll és nézi őt. nehezen összeszedte magát. Mélyeket lélegzett, nemtovább? tudta, mit tegyen? MásNagy az, ha megbarátkozik a gondolattal, hogy „ez” van itt. majd… De hogyan Mit tegyen? A férfin látszott, a legszívesebben elmenne. Ám ezt Camilla nem hagyhatta. Mindig is volt empátiája, beleérezte magát mások helyzetébe. Most azonnal átlátta, milyen szerencsétlen helyzetbe került a kamionsofőr. Aki nyilván tele van jóindulattal, mert hiszen éppen az állt ki mellette, miután kirúgták a cégétől, aki egyike volt a baleset áldozatainak. Hirtelen elszégyellte magát eddigi érzéseiért. És azért, hogy ez látható volt az arcán. – Bocsásson meg, csak váratlanul ért a dolog. Kérem, fáradjon be – és félreállt a küszöbről. Amaz megkönnyebbülten lépett be és kíváncsian nézett körül. Az asszony becsukta az ajtót: - Ne nézzen körül, három napja költöztem be. Tudja, itt vásároltunk házat, a költöztetők már elhozták a bútorainkat, mi csak jöttünk utánuk, és akkor történt. A férfi csak állt, nagy volt, de ebben a széles és masszív kőfalakkal határolt helyiségben úgy tűnt, ő van éppen a helyén és nem Camilla, aki kisebb volt nála és jóval törékenyebbnek látszott. A férfi kék szeme megcsillant: - Képzelheti, hogyan éreztem magamat, amikor kirúgtak a TRANS-tól. Aztán meg nagyon csodálkoztam, amikor olvastam az Etertoni Hírekben, hogy éppen maga állt ki mellettem és keres nekem munkát. A lapnál csak annyit tudtam meg hogy Andersitben
lakik. De mert most költözött be, akárkit kérdeztem, senki sem tudta, hol lakik. Ez volt a nyolcadik ház, ahová becsöngettem. A hetedikben mondta valaki, hogy a „Malomba” most költözött be egy nő… Hát így jutottam a nyomára. – Kávét? – Camilla kezdett magához térni. Maga is csodálkozott, hogy az a különös, idegenszerű érzés, amely miatt először ellenséget látott ebben a nagy gyerekben – akinek most tűnt a férfi – ilyen gyorsan elmúlott. Most már semmilyen figyelmeztető csengő vagy hang nem szólt benne. Azok a „valakik” ott a tudata mélyén elfogadták volna ezt az embert, vagy csak nem látnak benne ellenséget? Már az is valami. – Igen, köszönöm, egy kávénak örülnék. A nevem Ron Avital. Huszonkilenc éves vagyok, elvált, gyermektelen. Tizenegy éve vezetek kamionokat, kicsiket és nagyokat, belföldön és külföldön. Még sohasem okoztam balesetet. – Most sem okozott – jegyezte meg Camilla, háttal állt a férfinak, a kávéfőzőt bűvölte éppen. Csapból víz csordult, szerencsére a kávéscsészék kéznél voltak, elmosva, milyen jó. Most már csak azért izgult Camilla, nehogy az öreg Péter bejöjjön valamiért a házba. Félt, hogy egy harmadik ember megjelenése zavart okoz, elrontja a kialakult hangulatot. Mert az kétségtelen, hogy valami kialakult. Camilla döbbenten vette észre, hogy milyen jó ennek az embernek a társaságában lenni. Aztán a döbbenete is elmúlott, mert olyan természetes volt minden. Lágy, szelíd és elringató. Most úgy érezte, mindig is valami ilyesmiről ábrándozott. – Képzelje – mesélte aztán a férfi, ábrándos kék szemét göndör fürtök alól vetette az asszonyra, – már azon a napon, amikor megjelent a felhívása a lapban, megkerestek egy másik szállító cégtől. És kaptam is állást! Ezt önnek köszönhetem. – Szóval ismét kamionon van? – De kicsin. Vagy inkább úgy mondanám, nagyobb furgonon – Ron érezte, hogy ezt meg kell magyaráznia. A kávéscsésze szinte elveszett nagy markában, ujjai között a kiskanál, amivel kavargatta, gyufaszálnak tűnt. – A TRANS már régen rátette kezét a környék összes fuvarjára, ami nagy teherautót vagy egyenesen zárt kamiont igényel. Nekik csak ilyen kocsijaik vannak. Akadt a városban néhány szakmabeli, aki rájött, hogy van itt egy lyuk. Az egészen kicsi csomagokat, terheket elviszik a futárszolgálatok, a több tíz tonnás szállítmányokat meg elviszi a TRANS. De a kettő között van elég sok olyan, ami mondjuk ötven kiló és egy tonna között van. Ezekért nem érdemes elindítani egy kamiont, ami húsz liter gázolajat fogyaszt százon… Nos, összeálltak páran, vásároltak néhány kisebb-nagyobb furgont és az egész környéken el a kisebba árut. nem isamikor volt baj,Susanne a két cég nem keresztezte egymás útjait.miDevisszük visszahallottam régi Eddig kollégáktól: Anwar megtudta, hogy engem felvettek a BORDÉR céghez, rögtön hadat üzent. Mindjárt gyanús alakok kezdtek nyüzsögni a cég telephelyén, volt pár furcsa telefon, kaptunk hamis rendeléseket, vagyis olyan címre hívtak bennünket, ahol nem is volt áru, sőt a megrendelő vállalkozásról sem hallottak soha. Szóval beindult a küzdelem Anwar kisasszony ellen. – Akkor tulajdonképpen ennek is én vagyok az oka – mosolygott Camilla. Várta a tiltakozást, ami rögtön meg is érkezett: - Nem, dehogy! Én nagyon hálás vagyok a segítségért. – Alig pár napja vagyok itt és máris mennyi felfordulást okoztam – így az asszony. Talán, hogy Ron ismét tiltakozzon? Különös érzés terjedt szét Camillában. Nem akarta, hogy a férfi elmenjen, hogy megszűnjön ez a belőle áradó kellemes sugárzás. Ron is valami hasonlót érezhetett, mert csak ült a székén, nem vette le szemét Camilláról és beszélgetés közben egyszercsak váratlanul kiszakadt belőle: - Nagyon jó itt magánál. Camilla erre persze veszélyt szimatolt, Alexa és Fabian jutott eszébe. No csak, megint felbukkant egy férfi, aki csak azt akarja? De aztán elhessegette magától a dolgot. Valóban érdekelte Ron története:
- És van elég munkájuk? – Most már kezd lenni, ha a TRANS el nem szedi. Nem is lenne semmi baj, ha a könyvelőnk nem dől ágynak. Tudja, hatvan múlott a bácsi… Én nem ismerem, mert már egy hete beteg, hát nem találkoztam vele. De a többiek igencsak vakarják a fejüket, mert könyvelő nélkül manapság nem lehet létezni. Különösen akkor, ha várható, hogy a TRANS még tán az adóellenőröket is ránk küldi. „Ez nem lehet!”- villant Camillába. Véletlen egybeesés, éppen itt és most és ebben a helyzetben? Vagy a sors kifürkészhetetlen akarata? Egy pillanatig kutatóan nézte a férfi arcát, szemét. De ott csak az ártatlan szelídséget látta. A kék szemek nem hazudhattak… Különösen neki nem! Érezte, hogy Ron Avitalból árad feléje valami, most már nem a szelíd nyugalom, vagy nem csak az, hanem valami személyes is, ami kellemesen megborzongatta az asszony… lelkét. – Most mondok valami meglepőt – kezdte. – Én könyvelő vagyok, és mivel most költöztem ide, éppen munkát keresek. Ron felugrott örömében: - Hát ez remek! Maga munkát szerzett nekem, én meg magának! Csodálatos! – úgy örült, mint egy gyerek. És most már örült Camilla is, éppen azért, mert látta, hogyan örvendezik a férfi. Milyen jó, hogy vannak még ilyen felnőttek, akik nem szégyellik az érzéseiket rögön kiadni magukból, bárhol is legyenek és bárkivel… Ez tetszett neki. Már el is felejtette, hogy ki volt tulajdonképpen Ron, és hogyan halt meg Patrick. Hogy amikor ők hárman, csak egyetlen másodpercig odakerültek egymás közelébe, és máris megtörtént az ütközés – akkor még hárman voltak. Most már csak ketten vannak. De ők ketten, akik megmaradtak, nem tehetnek arról, mit tett a harmadik. Camilla valahol a lelke mélyén tudta azt is, amit eddig soha nem mondott ki, még önmagának sem: Patrick azzal, hogy a balesetet okozta, nem csak önmagával végzett, hanem a gyermekükkel is. Ezt a kegyetlen felismerést eddig magában rejtegette, nem akart igazságtalan lenni a férfival szemben, akit még most is szeretett. Ugyanakkor az igazságérzete azt követelte, igenis, mondja ki ezt, ha másnak nem is, de legalább önmagának! Mire kijött gondolataiból, azt látta, hogy Ron telefonál, boldogan újságolja valakinek, hogy talált könyvelőt, majd mielőtt az asszony magához tért volna, máris átadta neki a mobilt. – Camilla Kassel vagyok, jó napot kívánok. –Camilla Lucienpár Udarri, a BORDÉR ÖnSzinte tényleg könyvelő, és szabad? szóval jellemeztevezetője. helyzetét. távirati stílusban: költözés, baleset, férj meghalt, itt egy ház, benne ő egyedül, munka nélkül, dolgozni akar. Az a bizonyos Lucien érezhetően megkönnyebbült, hogy röviden beszélnek, biztosan neki is ez volt stílusa, mert hasonló hangnemben érkezett tőle a válasz: „holnap délelőtt várja a cég irodájában, a címet Ron majd közli, diktált egy telefonszámot, ha Camilla kérdezne valamit”, és máris vége volt. Ron megdicsőült arccal ült, le nem vette a szemét Camilláról. Aztán felállt és ünnepélyesen búcsúzott: - Máris túl sokáig zavartam, asszonyom. Holnap délelőtt találkozunk a telepen, ha csak nem leszek éppen fuvarban. Itt a címünk, közben leírtam. Camilla aznap éjjel is jól, nagyon jól aludt. És hétfőn délelőtt sokkal jobb kedvvel szállt fel a buszra: - Jó reggelt, Raul. – Jó reggelt, asszonyom – a bevándorolt sofőr fogsora hófehéren csillant, amikor Camillára mosolygott. A többi utas ügyet sem vetett rá, neki sem hiányzott most, hogy az andersitiek barátkozzanak vele. Tudta, ennek is eljön majd az ideje. Aki falun lakik, közelebb van az emberekhez, itt nem menekülhet az inkognitó jótékony, vagy annak hitt
menedékébe. Itt „test a test mellett” élnek, járkálnak, találkoznak. Ismerik egymást és sokat tudnak a másik életéről. De ez még nem az a korszak volt. Camilla mindig városban élt, de most úgy sejtette, élvezi majd a falusi életet is. Most már otthonosan szaporázta lépteit a Főtéren. Megcsörrent a telefonja – azt hitte, Alexa érdeklődik, de egy ismeretlen számot látott a képernyőn. – Filippi doktor vagyok – hallotta az ismerős hangot. –Minden rendben van? Egészség, munka, lakás, hangulat, közérzet? Bár nehezére esett volna kimondani, azért Camillának jólesett a sebész érdeklődése. Csak éppen nem tudta mire vélni. Minden kérdésre pozitívan válaszolt és abban is megállapodtak, hogy két hét múlva egyik délelőtt Camilla bemegy a kórházba egy röpke kontrollra. Hogy Filippi doktor miért hívta fel, végül kiderült: - Kedves Kassel asszony, abban a bankban, tudja, ahol nem akarták kiadni a pénzét… Ismerem az egyik főnököt és tőlem kérdezték, hogyan lehetne elérni önt. Megadhatom a számát? Megengedte. Hogy az etertoni felszín alatt milyen gyorsan mennek – ha mehetnek – az események és a folyamatok, arról alig öt perccel később meggyőződhetett. Mert most egy női hang kereste, a bankból: - A múltkori kis félreértést szeretnénk tisztázni. Ha be tudna jönni, hogy rendezzük ezt a dolgot, nagyon örülnénk. „Hát, ha ennyire akartok örülni…”, gondolta és bement. Csakugyan másként álltak hozzá a dologhoz, azt a múltkori ellenszenves némbert nem is látta, a pénzéhez hozzáfért. Jutalmul nem vett ki sokat, ennyi is elég volt neki, hogy érezze: ami az övé, ahhoz bármikor hozzáférhet. Kicsit megjavult a kedve, nem volt kétséges, hogy az a szürke öltönyös öregúr, valami igazgatóféle vette a szívére a bankjáról mondott kritikus szavakat. Aztán Camilla elment mindkét biztosítóba, az egyikben még nem készültek el mindennel, a másikban örömmel jelezték: ha ad egy bankszámlaszámot, máris átutalják a tönkrement autóért járó összeget. Már előre élvezte, milyen nagy bevásárlást fog csinálni hazafelé menet. Persze egy kocsi már nagyon kéne, nem volt kedve a buszon cipekedni. Aztán egy járókelőtől megkérdezte, merre van az az utca, ahol a BORDÉR céget találja. Hát nem volt ez éppen a belváros, kénytelen volt taxival menni. Utálta az ilyen felhajtást, nehogy márházzal az irodából az új könyvelő ilyentelephelyet kis kényes!csak Megállította hát a kocsit pár arrébb.meglássák, Bizony ezhogy is külváros volt, hiszen itt találhattak maguknak ezek a bátor emberek. Akik szembeszállnak a TRANS vállalattal, a félelmetes hírű Suzanne Anwarral? Igazából vegyes érzelmekkel közeledett. A telephely egy jókora betonozott udvar volt, két oldalról épületek vették körül, és az egyiken nagy sárga tábla hirdette: BORDÉR. A furgonokat – volt vagy öt-hat – szintén ugyanerre a rikító sárgára festették. Camillának nem tetszett a sárga amúgy sem, mint szín, de elismerte, hogy az utcai tarka forgatagban ezek a furgonok biztosan felhívják magukra a figyelmet. Az oldalukon a cég nevén kívül ott volt minden, ami fontos lehet a leendő ügyfeleknek: tevékenységi kör, cím, telefonszámok, email cím, honlap neve. Manapság ez már így megy, hiszen a huszonegyedik században élünk. Az iroda meglepően kicsi volt, de ez most nem izgatta az asszonyt. Sőt, attól félt volna, ha fényes és szemlátomást drága irodát lát, az ilyesmi már előreveti az új cég közeli bukását. Látszott, akik ide bevették magukat, nem a fényt űzik, nem akarnak többnek látszani, mint amennyik – jelenleg. Egy nagy térségben asztalok, székek a sofőröknek, egy sarokban a rendelések felvétele folyt, mögötte két kisebb szoba, azoknak is üvegből a faluk. Az egyikben ült egy szakállas fiatalember, a másik üres volt.
– Lucien…? – kérdezte Camilla egyszerűen az első szembejövő férfitól. Kint az udvaron két furgon is indult egyszerre. – A szakállas – mondta amaz és kiment. Camilla egy perccel később ott ült a „szakállas” azaz Lucien Udarri előtt. Párbeszédük két gyorstüzelő fegyver használatához hasonlított: - Mekkora gyakorlata van? – Négy és fél év. – Fuvarozó cégnél dolgozott? – Még nem. Beletanulok. – Fizetési igény? – Egyedülálló vagyok. – Összeget szeretnék hallani! Hát mondott egy összeget. Udarri felhúzta a szemöldökét: - Szerény! – Nem utasítom vissza, ha többet ajánl! – Többet ajánlok, nehogy itt hagyjon fél év után. Elvárom a lojalitást! – Meglesz. – A diszkréciót! – Ez természetes. – Van valami kapcsolata a legnagyobb konkurenciánkkal, a TRANS-szal? – Hogyne. Nyilvánosan megszégyenítettem Anwar asszonyt. Erre Udarri kiesett a szerepéből, előrehajolt és mosolyogva kérte: - No, ezt mesélje el. Részletesen! Negyedórával később Camilla már mint a BORDÉR új könyvelője lépett ki a kapun – másnap, kedden reggel kellett kezdenie. Az iroda ajtajában összefutott Ronnal. Azt az örömöt…! Camilla úgy érezte, szétolvad benne minden – amikor látta, mekkora boldogságot okozott a férfinak, hogy megpillanthatta őt. Ron öröme határtalan volt, és ez valósággal sugárzott belőle. Mint a napból a fény, úgy árasztotta magából az örömöt. Szinte vibrált és lüktetett, amikor ott állt Camillával szemben. Alig tudott uralkodni magán. És akkor majdnem ugyanakkora öröm terjedt szét az asszonyban is. Olyan jó érzés volt, hogy lám, van itt valaki, aki ennyire tud neki örülni! Akinek ilyen fontos az, hogy ő ebben a pillanatban éppen a földgolyónak ezen a pontján lehet, ahol az a másik ember is van…? Egy pillanatig csak álltak és mosolyogva nézték a másikat. Nem érezték hiányát a koncepcióknak, például lennének, annak, hogy köszöntsék egymást. Mintha máris abban az állapotban és helyzetben hogy mindezen túlléphetnek. – Camilla! De jó, hogy itt van! És mi a hír? – A hír az, hogy holnap reggeltől kollégák leszünk. Ron erre teljesen elvesztette a fejét, felkapta Camillát – könnyű volt neki ez az asszony mint a tollpihe – és megpörgette a levegőben. Camilla kétszeresen is elszédült. Ron boldogságának ő volt az oka, ezt tudta, tudnia kellett. És azt is, hogy most nemcsak fizikailag szédül ezektől a levegőben leírt köröktől. Egy férfi tartotta őt a karjaiban, akinek mindez nagy örömöt okozott. Érezte az erős markokat a hátán, a karokat a hóna alatt. A teste körül… Erő és mégis féltés volt azokban a kezekben, gondoskodók voltak és örömmel téliek. Mikor végre ismét talajt érzett a lába alatt, kicsit szédelegve kereste egyensúlyát. Akkor vette észre, hogy Ron továbbra is erősen tartja az egyik karjánál fogva. Gondolt hát arra is, hogy netán megszédül, nem engedte el. Vigyáz rá. Különös érzés volt mindez Camillának. Elszokott tőle. Mióta Patrick felesége volt, nem udvaroltak neki. És bár kimondottan most sem ez történt, azért volt ennek egy ilyen kis íze. Vagy csak nagy barátság okozná a nagy örömöt? Vagy netán – szúrt bele egy tüske – a hála? Ron, ez a gyermeteg lelkű óriás csupáncsak örül, hogy most már végre ő is hálás lehet? Hogy aki
kiállt mellette és így munkát szerzett neki az elvesztett helyébe, annak most ő szerzett egy állást? De nem, itt valami többről volt szó, értette és érezte Camilla. Mindenesetre vidáman búcsút intett Ronnak, „holnapig!” – hangzott el két szájból, egyszerre. És míg ki nem ért a telepről, Camilla folyton a hátában érezte a férfi tekintetét. Kifizette Pétert is, ami nagy csodálkozást okozott – az első percekben némi zavart is. Az öreg csak tartotta a tenyerét, ahogyan Camilla kérte, az asszony pedig sorban rakta bele a bankókat. – Összesen tizenhat órát dolgozott nálam a hétvégén, Péter. Ezért ennyi jár. – Köszönöm – az öreg még mindig nem tudta, hogyan reagáljon. Sok éve nem kapott pénzt munkáért, igaz, nem is dolgozott senkinek. Most tétova mozdulattal zsebébe csúsztatta az euró-bankjegyeket. – Jöjjön máskor is, hisz lesz itt munka elég. Talán egész nyáron, legalább hetente kéthárom napot dolgozhat itt. A kertet rendben kell tartani. Mostantól kezdve én is dolgozom, reggel elmegyek, késő délután jövök haza. Az öreg még habozott, felemelt fejjel nézte a parkot. Csak ő látta igazán, mennyi mindent kellene itt tennie. Füvet nyírni rendszeresen, nyírni a sövényt, eltakarítani a lehullott gallyakat, kijavítani a fészer tetejét, a garázst is rendbe hozni… Camilla tudta, mire gondol. Kire. – Clotilde sem ellenezné – mondta halkan. Az öreg szeme becsukódott, az egyik pilla résén kitüremkedett volna egy könnycsepp, de nem, nem sikerült neki, a gyorsan pislogó szemhéj szétmázolta, elpusztította. Az öreg mélyet lélegzett: - Igaza van, kedves Clamilla. Clotilde is így akarná. És másnap Camilla Kassel munkába állt. Csak délelőtt, már a BORDÉR irodájának különszobájában, a számlák között jött rá, hogy aznap huszonkettedike van. Egy pillanatig gondolkoznia kellett, mert valami okból ismerős volt neki ez a dátum. Mostanában többször látta különféle papírokon. De hol? Aztán rájött: a kórházi zárójelentésén és a biztosítási papírokon. Igen, előző hónap huszonkettedikén történt a baleset. Vagyis, ma egy hónapja, hogy Patrick meghalt. De igyekezett erre nem gondolni. Inkább elöntötte a büszkeség: egy hónappal később már lám, talpra állt! Vagy legalábbis kívülről úgy látszik. Mert hát belül még rommező hevert, szinte semmi sem volt egész, érintetlen, működő. Talán csak a teste, mert a sebek gyorsan forrtak ésnéha az arcáról is eltűntek már a kicsiny,jelek, árulkodó varas nyomok. Persze, ott belül, a tudatában még előbukkantak kellemetlen emlékek. Egyetlen hónap alatt minden megváltozott, és ezen még most sem győzött csodálkozni. Megfordult a fejében az az eretnek gondolat is – teljesen abszurdnak tetszett! – hogy vajon most mit csinálna, ha akkor nem történik semmi? Ha Patrick nem bámészkodik vagy fárad el, nem ütköznek össze a TRANS cég kamionjával. Így valószínűleg soha nem tudják meg, hogy dolgozik ott egy Ron Avital nevű sofőr… És most ketten laknak a Malomban, készítik elő a gyerekszobát, mert hiszen most már kiderült volna, hogy útban van a kis jövevény… Camilla behunyta a szemét, eltűntek a számlák, a szobája, ez az egész jelen idő, amely annyira más is lehetett volna. Valaki megkocogtatta az üvegfalat. Ron intett barátságosan, de nem jött be. És ennek Camilla örült, mert nem szerette volna, ha Ron túl közelinek mutatja kapcsolatukat a többiek előtt – akkor, amikor az a „kapcsolat” voltaképpen nem is létezett. Ron csak messziről örült és később is csak bedugta a fejét az ajtón, mondott valami kedveset, majd máris fuvarba szólították. A többiekkel Camillának alig volt kapcsolata, még nem jegyezte meg a nevüket sem. Ritkán bukkantak fel, beköszöntek Lucienhez, bólintottak egyet az üvegfalon át Camillának, aztán ettek, beszélgettek, egyenként eltűntek, jöttek-mentek. Volt, aki több
napos hosszabb útra indult. Lucien kapkodta fel a telefonos megrendeléseket, olvasta az emaileket, intézte a levelezést. Csütörtökön este hazatérve a malomba, ott találta Pétert. A fészer tetején lógott. A megrendelt száz tetőcserép ott állt a földön akkurátusan becsomagolva tízesével, nemrégen hozhatták ki a kereskedésből. – Gondoltam, ma elkezdem a tetőlécek pótlását, és akkor holnap estére kész leszek vele – mondta az öreg. Nem minden szavát lehetett érteni, mert szögeket tartott ajkai között és egy pillanatra sem tette le a kalapácsot. – Átvettem a leveleit. Van ott egy, amit nem postás hozott. – Hanem ki? – Egy legény innen az ültetvényről – intett a levendulás felé. Ahol időközben már learattak mindent. Az illat is csökkent, de azért még mindig levendulában fürdött a világ, ameddig csak szem ellátott és orr szagolt. Levendulaillata volt a borítéknak is. Nem volt rajta sem feladó, sem címzés. Camilla még sohasem kapott ilyen levelet, és bizony volt benne egy kis ellenérzés, amikor felbontotta. Vajon ki küldte, és miért…? Nagyon útban lehet valakinek. Még az is megfordult a fejében, hogy valaki meg akarja őt mérgezni. Annyi ilyen terrorista akcióról hallani manapság, ha bekapcsolja este a tévéhíradót, szinte másról nem is szólnak a hírek, New York, London, Madrid, Róma, Jeruzsélem, Bagdad, Afganisztán, Pakisztán, Irán… Küldtek gyorsan ható mérget már borítékokban is. Miután kivette a kis kemény cédulát a borítékból, kirázta azt – de nem volt benne semmi. Ez tényleg egy levél volt, csak egy levél. Amit férfikéz vetett papírra: „Kedves Szomszédasszony! Vasárnap este héttől tartjuk szokásos aratási ünnepségünket, meglehetősen zárt, baráti körben. Örülnénk, ha velünk tartana! Martin Tylo.” Camilla a nevet olvasva lelki szemei előtt látta a feketehajú, sötétszemű, kissé ázsiai külsejű férfit. A különös szomszédot, aki olyan érdeklődéssel szemlélte őt. Ahogyan egy férfi néz egy nőt. „Ez tulajdonképpen természetes”, gondolta Camilla, de a dolog valahogy nem hagyta nyugodni. Kiment hát Péterhez. Az öreg éppen lejött a létráról, újabb lécekért. – Péter! Mi ez a „szokásos aratási ünnepség”? Az öreg rábámult, aztán kelletlenül vállat vont. – Minden szomszédot meghívnak, meg a faluból a „jobbakát”. Mármint azokat, akik jóban vannak ezzel a Tylóval. A polgármestert és a feleségét, a doktort, ilyeneket. Néha még Etertonból páran. és szigorúan meghívót a szomszédok de nem mindenki megy isel.jönnek Mi talán csakNokétszer voltunkkapnak ott, láttuk, mekkora a felhajtás,is,csupa ostoba gyűlik oda… Nem mentünk többet. – Hogyan kell öltözni? Ez a kérdés megértette az öreggel, hogy Camilla már döntött: elmegy. Ha többször nem is, de egyszer mindenképpen. Fölösleges lenne megsérteni azt a Tylót, mindjárt az elején. És Camilla kíváncsi is volt. Az andersiti „elittel” is találkozhat, attól még nem lesz kénytelen összejárni velük. De ha már andersiti lakossá tette a sors… Péter pislogott: - Látom, már eldöntötte. – Igen, Péter. Először elmegyek, aztán majd meglátom. – Többször úgysem fog – jósolta az öreg. – Amúgy meg puccosan öltöznek, különösen a hölgyek. Ennél többet Camilla nem tudott kihúzni belőle. Mindenesetre pénteken délután, az irodából egyenesen a belvárosba ment. Alexával beszéltek meg találkozót, végigjártak több butikot – ezekben Alexa nagyon otthon volt, hiszen olyanokba vitte a barátnőjét, amelyek ellátásában maga is részt vett – és sikerült venni néhány „dögös” ruhát., E szakkifejezés persze Alexa szájából hangzott el.
– No, hogyan állnak a dolgok Fábiánnal? – kérdezte aztán Camilla egy kávé mellett. Alexa haját frissen festette, szép ruhát viselt, a frizurája, a körme, a sminkje kifogástalan volt. Ebből már Camilla sejtette, hogy randira megy. És tényleg. – Még mindig megközelíthetetlen vagyok Fabian számára, amitől a pasas egészen pörög és már alig bír magával. – Meddig gyötrőd még szegényt? – Talán a hétvégéig, aztán megadom magamat – mosolygott Alexa. Most tényleg szép volt, a férfiak a kávéházban vágyakozó pillantásokat vetettek rá. De Camilla néha úgy érezte, rá is így pillantanak, és ez örömmel töltötte el. Volt ugyan bűntudata Patrick miatt, de… – Én nem tudnék ilyen tervszerű lenni, ennél sokkal spontánabb vagyok. – Nem vagyunk egyformák – Alexa megértően mosolygott. – No és mi van a heves sofőrrel? – Egyelőre nem nyomul tovább – Camilla is átvette már Alexa nyelvezetét, be kellett vallania, hogy ezek a szavak olykor nagyon is találóak voltak. – Persze lehet, hogy akkor sem nyomult. Csak ő ennyire tud örvendezni. Alexa már meg is feledkezett Ron Avitalról. Most, érthetően, csak a másik hír izgatta, amiről már előző nap értesült. Majdnem minden este beszéltek telefonon: - Szóval az estély a szomszédnál. Vendéget nem vihetsz? Bocs, nem magamra gondoltam, hanem valami férfira. – Ahhoz egy olyan férfinak léteznie is kellene. Most csak mint vendég megyek oda… – A vörös ruhát vedd fel – tanácsolta Alexa. És ő aztán tényleg értett a ruhákhoz. …Ezért vasárnap este csakugyan a vörös ruhát vette fel. Indulás előtt a tükör előtt állva Camilla kénytelen volt megállapítani, hogy… nagyon jól néz ki. A smink, az új ruha és a szintén új cipő valóságos csodát tett. Camilla jól tudta, hogy nem egy szép nő, de azzal is tisztában volt, hogy ha nagyon igyekszik, képes magából kihozni egy átlagon felüli nőt. Vagy legalább olyan benyomást tud kelteni. Most alig hitt a szemének. „Ez tényleg én vagyok?” Tett egy próbát és behívta Pétert. Az öreg éppen befejezte a pázsit nyírását. A kert az alkonyi szürkés fényben is remekül nézett ki. A pázsit kivilágosodott, most már nem volt olyan sötétzöld. Fegyelmezettre-szabályosra nyírottan is szép benyomást keltett. Ez igen! Camilla megdicsérte, de az öreg nem válaszolt. Akkor ránézett és látta, hogy Péter leesett állal bámulja öt. –– Nos, hogyMost nézek ki? Hááát… sajnálom, hogy nem vagyok fiatalabb negyven évvel. Ennél többet nem is mondhatott volna. Lelkesedés ült a ráncos arcon, az öreg szemekben. Camilla megsimogatta az öreg arcát: - Ez szép volt, Péter Molterri. Gondolom, Clotilde is szép nő volt. Az öreg bólintott: - A világon a legszebb… volt. Camilla követte Péter útmutatását. Gyalog ment, de persze nem az ültetvényen keresztül. A falu két közeli utcáján kellett csak végigballagnia, hogy megközelíthesse a Tylo-házat. Onnan aszfaltos út vezetett át a mezőn, majd kis park következett. Camilla némi irigységgel állapította meg, hogy az a ház nagyobb a malomnál és bizony a régi fákkal tarkított parkja is nagyobb. Néhány autó húzott el mellette, nem sietett. Már közel járt a házhoz. Látta, hogy a kapu fölé virágkoszorút fontak, persze levendulából. Az ismerős illat is terjengett. A kertben lampionok, néhány fehér tüllsátor alatt asztalok, zenekar helyett egy elektronikus felszerelését vigyázó lemezlovas. Tipikus kerti fogadás – régebben Camilla már járt ilyeneken, de még a régi életében. Egy másik városban, egy másik életében. Patrickkal. Az
a hajó már elsüllyedt, mondta magában keserűen, de közben mosolygott. Már voltak ott vagy húszan, amikor Camilla is belépett a kapu alá. Martin Tylo rögtön észrevette. A kapu közelében állt két nővel és egy férfival,. Most otthagyta a kis csoportot: - Jó estét, Kassel asszony. Örülök, hogy eljött. Közelről nézték egymást. Camilla nem érzett különösebb rokonszenvet, a férfi mint olyan sem tetszett neki. De működtek a civilizációs reflexek, arcáról nem hervadt le a mosoly és úgy viselkedett, ahogyan kellett. Mondott pár kedves szót. Tylo ferdevágású szemében csak annyit fedezett fel a nő, amennyit más férfiak szemében látott percekkel később. Megnézték a testét, az alakját, a ruháját, az arcát. Camilla most nő volt és ez a tény nemcsak a férfiakat bizsergette meg. Visszahatott rá is. Egy nő annyira nő, amennyire a férfiak annak látják. Ha nem veszik észre benne-rajta a nőt, akkor az nincs is. Akkor az nem nő. Ennek tudatában hagyta, hogy Tylo odavezesse a kis csoporthoz: - Polgármester úr, hadd mutassam be a falu legújabb lakóját, a „Malom” új tulajdonosát, Camilla Kasselt. A polgármester szemöldöke felszaladt a homlokára. Bemutatta a feleségét is, Camilla lekezelt a hölgyekkel. Magán érezte a középkorú nők irigykedő-vizslató tekintetét. Mivel egyedül jött, mindegyik páros női tagja vetélytársat sejtett benne – ez így volt a következő órákban is. – Nohát, hallottam már magáról! Láttam az öreg Molterrit a kertjében dolgozni… – Az én megbízásomból teszi. Péter a kora ellenére nagyon jó munkaerő. – És ön mivel foglalkozik, ha szabad kérdeznem? – a polgármester kíváncsisága nem ismert határt, de hát ebben a helyzetben ez érthető volt. A felesége némán figyelte Camillát, aki kedvesen mosolyogva válaszolt a kérdésekre. Elmondta, hogy könyvelő egy etertoni szállítási cégnél. Egy szóval sem tett említést a balesetről, de persze előbb-utóbb rákérdeztek arra is, hogy ő-e a „Kassel” név eredeti gazdája, vagy a férje után viseli. A családi állapotát firtatták ilyen ügyetlen és átlátszó módon, ami nem volt Camilla ínyére, ő szerette az egyenes utat. Így aztán, amikor elhangzott az „özvegy” szó, kellemetlen kis csönd támadt. Főleg, amikor az asszony még hozzátette: - Mindössze egy hónapja. A polgármester – bajuszos, kövérkés, ritkáshajú, ötvenes férfi – zavartan köszörülte a torkát. – újabb vendégek érkezésezenét ürügyén – megkönnyebbülten elszakadt tőlük, a kapuhozTylo sietett. Közben a lemezlovas váltott, a rejtett hangszórókból kellemesen áradtak a hangok. Javult a hangulat. – Fogadja részvétünket. A férje beteg volt? – Nem, közlekedési baleset történt. – Sajnáljuk. Tylo újabb vendégeket hozott, ezért Camilla könnyen elszakadhatott tőlük. Bejárta a kertet, irigykedve nézte a gyönyörű virágokat. Aztán csipegetett valamit az egyik svédasztalról. Nem sokkal később ismét előkerült a polgármester, ezúttal már egyedül: - Kassel asszony… mi is a keresztneve? – Camilla. – Hát kedves Camilla, nagyon örülök, hogy Andersitbe költözött. Valamelyik nap majd felkeresem a Malomban, azt hiszem, érdekes dolgokról tudnánk beszélgetni… Felbukkant a felesége, kistermetű, de erőstekintetű, komor asszony. Látta, hogy a férje beszélgetett ezzel az új és csinos nővel. Camilla tudta, mit kell ilyenkor tenni. Hogy megakadályozza a nagyobb bajt, maga ment oda hozzá: - Jobban kell vigyáznia a férjére – mondta halkan, cinkosan. És csak ennyit. Az asszony komor tekintete megenyhült. Szövetségesre lelt? Végre egy nő, aki bár egyedül van, nem
hajt rögtön minden férfira… Kedvesen rámosolygott Camillára, nem szólt, de a szeme mindent elárult. Ment a férje után, Camilla pedig azt vette észre, hogy Tylo áll mellette. Most hát Camilla támadott: - Az előbb alaposan kikérdeztek ott a kapuban. Most én is kérdezhetek valamit? Beszéljen önmagáról, Tylo úr. – Martin, egyszerűen Martin – bizalmaskodott amaz, de valahogyan nem tudott igazán közvetlen lenni. Merev volt, ami nyilván nem tette könnyebbé az életét. – A szüleimtől örököltem az ültetvényeket. Én nem akartam levendulát termeszteni, mégis ezt teszem már mióta… Logisztikát tanultam az egyetemen, diplomás forgalomszervező vagyok, de mire megyek vele? Évente kétszer, ha aratáskor megjelenik itt egyszerre húsz teherautó, akkor azok mozgását megszervezhetem, ennyi… – Család? – Eddig még nem volt. De most majd lesz. Éppen ma este jelentem be az eljegyzésemet. És akkor minden megváltozik. – Ki a boldog menyasszonyjelölt? Tylo valahová Camilla háta mögé nézett és az arca felragyogott: - Éppen most érkezett meg! – és elsietett a kapu felé. Ahol egy sportkocsi fékezett és a volán mögül… Susanne Anwar szállt ki. 5. Zajlik az élet Camilla első reakciója az volt, hogy elmenekül. Nem akart konfliktust, nem akarta botránnyal kezdeni itteni létezését. Márpedig az andersitiek nyilván megjegyzik, ha már az első nyilvános szereplésén összetűz valakivel, vagy vele tűznek össze. Susanne, ha meglátja őt, nyilván beleköt. De a becsvágy is dolgozott benne és Camilla nem akart megfutamodni. A közlés amúgy meglepte. Tylo és Anwar…? Legalább nyolc év különbség van köztük, a nő ennyivel öregebb a férfinál. Martin hová tette a szemét, vagy itt két vagyon házasodik össze? Ez esetben hadd csinálják, semmi közöm hozzá – mormolta magában és ismét csipegetett a svédasztalokról. Amikor látta, hogy Tylo körbevezeti Anwart – a nő olyan kivágott ruhát viselt, amely mind a hátán, mind a mellén középen ékalakban egészen derékig ki volt vágva és kellemkedett, mosolygott jobbra-balra, nagyon szerényen, sőt szeretetreméltóan viselkedett és mindenkit üdvözölt, akit Martin csak eléje hozott – félrehúzódott. Úgy ügyeskedett, mindig a hátuk mögött legyen. Martin néhányszor körbenézett, mintha keresne méghogy valakit, akit okvetlenül be akar mutatni menyasszonyának – de ha Camillát kereste, hát nem járt szerencsével. Közben több férfi sodródott az asszony mellé, azzal a nem is nagyon titkolt szándékkal, hogy megismerkedjenek vele. A legtöbb középkorú volt vagy idősebb – hát igen, mire valaki felvergődik a társadalmi ranglétra valamelyik magasabb fokára, általában nem tizenkilenc éves, de negyvennél is több. Camilla kedves volt mindenkivel, de éreztette az urakkal, hogy most nem igazán lenne kedve lefeküdni bárkivel is. Rájött, hogy a fogadáson fű alatt terjedt a hír: ő a Malom új tulajdonosa, egyedül lakik benne. Ez több andersiti úrban, de még néhány Etertonból átrándult hímnemű élőlényben is különféle gondolatokat ébresztett. Hogy, hogy nem, ezek az illetők fejében rendre azzal végződtek, hogy már a mai éjszakát a Malomban tölthetik… Camilla kiverte az urak fejéből ezt az ötletet, közben ügyesen lavírozott és nem találkozott az Anwar-Tylo párossal. A zene felharsant, pezsgőspalackok durrantak, amikor Tylo bejelentette, hogy eljegyezték egymást Susanne-nal. A jelenlévők tapsoltak, a polgármester – akkor már kissé ittasan – hangosan követelte a jogot, hogy majdan andersiti hivatalában ő adhassa össze az „ifjú párt”. Camillának itt lett elege az egészből, bement a házba és megkereste a női mosdót.
Nem sietett kifelé – itt csönd volt, és nyugodtan ülhetett. Látszott, hogy a házat eleve egy ültetvény mellé építették, a női mosdóban is két fülke volt. A valahai ültetvénytulajdonosok sok vendég fogadására rendezkedtek be. Camilla hát csöndben üldögélt az egyik fülkében, levette magas sarkú cipőjét és a bokáját masszírozta. Közben annak örült, hogy egy ideig nem látja a többieket. Most úgy érezte, ha lesz még egy ilyen „aratási ünnepség”, akkor arra már biztosan nem jön el. Főleg, ha akkor már netán Susanne Anwar-Tylo lesz itt a háziasszony…? Brrr! Hallotta, hogy valaki bejött a mosdóba. Az illető magában beszélt – de nem mobiltelefont szoríthatott a fülére. Camilla nem látta őt, de hallotta, hogy bement a másik fülkébe. Csak azért jött egy ilyen csöndes helyre, hogy nyugodtan telefonálhasson, úgy tűnt. Amikor viszont kinyitotta a száját, Camilla kicsit ijedten ismerte fel… Susanne Anwar hangját: - …Hát mindent én intézzek el, maga semmire sem alkalmas, csak úgy magától? Önállóan? Tudja a címet, az udvaron pedig ott állnak a furgonok. Es maga megijed egy rokkant, öreg éjjeliőrtől? Magára bízom. Csak csinálja már, és ne hívjon többet! Ha van ott más kocsi is, csak azokkal foglalkozzon, amelyekre BORDÉR van írva, ezt is mondtam már, maga tökéletlen! És amikor már lánggal lobognak, húzzon el onnan, mert ha lebukik, én úgyis letagadom, hogy ezzel bíztam volna meg! Camilla bénultan ült. Minden szó elhatolt hozzá, mégsem merte elhinni, amit hallott. Rémületes képek bontakoztak ki a szeme előtt. Ez valóságos krimi! A krimiről a rendőrség jutott eszébe. Meg Lucien szakállas arca merült fel előtte. Ez a némber felbérelt valakit, hogy gyújtsa fel a BORDÉR furgo njait…? Hát persze, hiszen Ron is mondta, nem nyugszik, valamit forral ellenük… A másik fülke ajtaja felpattant. Susanne kiviharzott rajta és ki a mosdóból is. Camilla döbbenten állt fel, még a cipőjét is elfelejtette felhúzni, mezítláb állt a hideg kövön, ez kijózanította. Egy pillanattal később tudta már, mit kell tennie. A mobilja nála volt, feltöltve. Csak így indult el otthonról. Betáplálta Lucien számát, de benne volt szinte minden új etertoni ismerőse és munkatársa száma is. Elsőnek Lucient hívta és elfulladva magyarázta neki: - Susanne Anwar most beszélt valakivel… – és magyarázta. Lucien kis késéssel fogta fel, hogy miről is van szó. Hogy Anwar és Camilla együtt vannak valahol és az ő könyvelője kihallgatta a nagy konkurens telefonbeszélgetését… – Hívja az éjjeliőrt, legyena résen! Szóljon küldjenek oda egy mert gyújtogatok kószálnak telephely körül!a –rendőrségnek mondta mégis,neki, aztán hívta Ronőrjáratot, számát. Vele könnyebb dolga volt, ő hamar felfogta: baj van, rohanjon a telepre és közben tartsa nyitva a szemét. Hirtelen ötlettől vezére ltetve felhívta Fabian Lores számát is. A férfi kis késéssel vette fel. Este kilenc óra múlott, tehát aligha volt ágyban. Ha csak nem valakivel, jutott Camilla eszébe. És ha éppen Alexával…? Ez nagyon kényelmetlen helyzet lett volna. De mint kiderült, Lores valami nyilvános helyen volt, halk zene szólt a háttérben és sok ember mormogása, beszélgetése hallatszott. – Az etertoni polgármester fogadásán vagyok – mondta, amikor Camilla bemutatkozott. A nőből valósággal kirobbant a mondanivaló: - Hát hagyja ott! Száguldjon azonnal a BORDÉR cég külvárosi telephelyére! – mondta az utcát is. – Óriási botrány van, sőt bűnügy, már úton a rendőrség, ha ügyes lesz, csak maga tudósíthat az ügyről! – és hogy nyomatékot adjon szavának, egyszerűen befejezte a beszélgetést. Egy pillanatig maga előtt látta Fabian Lores magas, vállas alakját, amint habozva áll. Remélte, hogy nagy lesz a csábítás. Mindenképpen kell, hogy megjelenjen valami a sajtóban, ha tényleg igaz mindez! Egy pillanatra megfordult a fejében az is, hogy felültették. Hogy Susanne már egy ideje tud arról, hogy ő is itt van és a sajtóban tett nyilvános megszégyenítése miatt bosszút forral.
Lehet, kileste, hogy bement a mosdóba, utána jött, mintha nem tudná, hogy van valaki a másik fülkében és eladta ezt az ál-beszélgetést? Tudta, hogy Camilla rögtön riasztja barátait és munkatársait, és mivel a telephelyen a valóságban semmi sem történt, hát Camilla alaposan lejáratja magát…? Az első negyedóra kínok között telt. Annál is inkább, mert egyik férfi sem szólt vissza, hát Camilla semmit sem tudott. Csak ténfergett a mosdóban, végre nem bírta tovább és kiment a házból. A kertben az egyik első, akivel összeakadt, a polgármester amúgy komor felesége volt. Most már messziről rámosolygott Camillára és nagyon kedvesen karolt bele: - Jöjjön, kedvesem. Mindenkit ismer már? – Azt hiszem, eggyel többet is, mint kéne. Ez rejtvényként hangzott az asszony számára, de nem kérdezett rá, tapintatosan hallgatott. Körbejártak, újabb andersitiekkel találkoztak, bemutatások és bemutatkozások következtek. Camilla igyekezett „itt lenni”, de úgy igazából csak a teste volt vendég akkor. A lelke szeretett volna messzire repülni, egészen be a városba, arra az ilyenkor nyilván sötét utcára… Ám megint múltak a percek és a telefonja nem szólalt meg. Díszes kis retiküljében tartotta és rezgőre állította. De hiába markolászta a táskát, nem érezte, hogy „szólna” a készülék. Tűkön ült. Ha Susanne becsapta őt, akkor vége a szavahihetőségének…! Nem figyelt eléggé, ezért aztán lebukott. Mert egyszercsak a polgármester felesége egyenesen Tylóhoz vezette. Aki mellett ott állt Anwar. Martin valósággal ragyogott, öröm ült az arcán, és büszkeség. Nem látta, vagy nem akarta látni, hogy Susanne mennyivel idősebb nála. És talán gazdagabb is. Melyikük akarja vajon ezt a házasságot? Susanne bepalizta ezt a szerencsétlen fickót? Vagy két tehetős ember fogott össze, a még nagyobb vagyon és befolyás érdekében? Vagy Martin annyira szeretne már logisztikával foglalkozni, teherautókat irányítani, hogy akár egy érzelmek nélküli házasságot is megkockáztatna ezért? Ez nagyon ostoba gondolatnak tetszett. – Nicsak, itt van a szomszédasszonyom, a „Malom” úrnője! Egy pillanattal később a két nő egymás előtt állt. Egymás szemébe néztek és nem tudni, melyikük döntötte el, melyik sugallta a másiknak… De közös akarattal úgy tettek, mintha még sohasem találkoztak volna: - Üdvözlöm, Susanne vagyok. – Üdvözlöm, Camilla vagyok, és gratulálok a jó hírhez. Míg e szavakat váltották, egymás figyelték. Camilla nem tudta leplezni, hogy szemét nem kedveli őt, bár mások ezt nem vehették észre. És tudta jól, hogy Susanne sem rajong érte, és a legszívesebben megfojtaná őt most, itt, rögtön. „Hát még, ha tudná, hogy kihallgattam!” – tette hozzá gondolatban Camilla. Martin magyarázta Susanne-nak: - Kassel asszony egy régi malomban lakik, most vette nemrégen. Azért szomszédasszonyom, mert a Malom és telke határos a keleti ültetvénnyel. – Ha Martin felesége lesz, majd sokszor találkozhatunk – cukkolta Camilla édes mosollyal. – Akár még barátnők is lehetünk. Susanne Anwart ez a perspektíva egy csöppet sem lelkesítette, és bár mosolygott, a szemében megjelent valami, ami azt sugallta Camillának: „Ne feszítsd a húrt…!” Hát vette a jelzést és nem feszítette, elment onnan. Úgy tett, mintha megint a svédasztal érdekelné, ügyesen leszakadt a polgármester feleségéről, udvariasan elhajtott egy urat, akinek szemlátomást tetszett – és amikor végre egy tányért és villát fogott a kezébe, végre érezte, hogy vibrál a telefonja. Előkapta – Lucien volt. – Elkaptuk! – kiáltotta izgatottan, olyan hangosan, hogy az első pillanatban Camilla eltartotta fülétől a készüléket – Elkaptuk a disznót! Képzeld, leütötte az éjjeliőrt, de
szerencsére az csak elájult. Már leöntött benzinnel két furgont és meg akarta gyújtani, amikor egyszerre értünk ide a rendőrökkel. – Vegyék el a mobilját! – mondta hangosan Camilla is, olyan izgatott lett hirtelen, mintha maga is ott volna az „akció” színhelyén. Eddig csak krimi-filmekben látott hasonlót. – De kár, hogy nem voltam ott! – Jobb, ha csak hírt adott. Az ilyesmi veszélyes is lehetett volna. A fickót megbilincselték és megmotozták, elvették mindenét. – A mobiljában a bizonyíték, hogy kivel beszélt a tette előtt! Nem kellett ezt ragoznia. Lucien jól tudta, és biztosan tudták a rendőrök is. A beszélgetés véget ért. De még kétszer rezgett a készüléke. Ron Avital lelkesen mesélte, hogy milyen bátran ment a „csatába” – bár mire odaért, a tettest már elkapták. Aztán Lores jelentkezett és megköszönte a „fülest”: - Csak tudnám, honnan tudott róla, Camilla! De bejött minden, amit mondott. Akkor értem oda, amikor a fickót üldözték a rendőrök a telephelyen, a kocsik között rohangált ideoda, de megjöttek a BORDER-es férfiak is, és akkor már nem volt menekvése. Holnap reggel ezzel lesz tele a lap, de a harmadik oldal bizonyosan, és a címlapra is jut a képekből, merthogy akció közben csináltam egy csomó jó fotót. Az Etertoni Hírek riportere még sohasem volt jelen egy bűnöző elfogásánál, mert hiszen mi mindig késve értesülünk az ilyesmikről. Camilla elengedte a füle mellett az első kérdést. Elégedetten pakolt a tányérjára, most valahogy a szokásos diéta sem jutott eszébe. Messziről figyelte, ahogyan Martin Tylo körbeugrálja leendő feleségét. Jobb sorsra érdemes ez a pasas, gondolta. De nem tudta, hogyan mondja meg neki, hogy ne siessen azzal a házassággal. Persze, ha vasárnap este volt az eljegyzés, az még nem jelent semmit. A hétfői „Hírek” alapvetően megváltoztathatja a dolgok menetét. Mindazonáltal, amikor tíz óra körül látta, hogy a vendégek kezdenek elszivárogni, többen pedig odajárultak a házigazdához, hogy elköszönjenek tőle – hát Camilla is odasodródott. Megvárta, míg néhány nő lefoglalta Susanne-t, sustorogtak vele és vihogtak, akár az éretlen kamaszlányok. Akkor Camilla közelebb hajolt Martinhoz, szinte a fülébe súgta: - Martin, mielőtt túlságosan is beleéli magát ebbe a házasságba, várja meg a holnapi Etertoni Híreket, különösen a harmadik oldalt. Belebetegedett volna, vettek ha ezt egymástól. nem sikerülCamilla tudatniaúgy a férfival. Még látta döbbent pillantását, aztán búcsút tett, mintha már Martin elbúcsúzott volna Susanne Anwartól és nekivágott az éjszakának. Néhány kocsi húzott el mellette, tele zajos, talán kicsit részeg emberekkel. Örült, amikor végre a sötét utcákon a Malomhoz ért. Felnézett az égre. Csupa csillag volt, minden csupa ragyogás. A malom erre a háttérre rajzolódott ki, sötét tömbje eltakarta az ég egy részét. Akkor Camilla Kassel egy mélyet lélegzett. Nagyon, nagyon jól érezte magát, és hangosan ki is mondta, mit érez: - Itthon vagyok. – Viszlát, Raul. – Viszontlátásra, asszonyom. Camilla leszállt a buszról, miután egy halvány mosolyt eresztett meg a sofőr felé. Szándékosan korábban jött be ma reggel a városba, két okból is. Az egyik az újság volt, a másik egy feladat. A lapot máris megvette a bódéban, aztán leült a főtéren az egyik padra. A nap még nem kúszott fel a háztetők magasságába, hát árnyék volt, de csöppet sem hűvös. Ez már lényegében nyár volt. Már a címlapon ott volt egy megdöbbentő fotó: a sötét háttérből a villanófénybe két rendőr kísér egy hátrabilincselt kezű, vad arcú alakot. Akinek a ruháján látszott, hogy
előzőleg már nyilván a földön is birkóztak vele. A háttérben ugyan halványabban, de látszanak a sárga kamionok oldalukon a BORDÉR felirattal. Ahogyan az igazi bulvársajtó szokta – bár az Etertoni Hírek messze nem volt bulvárlap – nagy szalagcímek futottak már az első oldalon, hogy folytatódjanak a harmadikon: SIKERÜLT MEGHIÚSÍTANI A TÁMADÁST! MEG AKARTÁK SEMMISÍTENI AZ EGÉSZ FLOTTÁT! HOVÁ VEZETNEK A SZÁLAK? A fotók és a szöveg egyértelművé tették, hogy vasárnap késő este egyetlen ember rohamozta meg a BORDÉR szállítócég telephelyét. A hatóság különösen rossznéven vette, hogy a támadó leütötte az éjjeliőrt, aki rokkant öregember volt, kutya nélkül. Lucien, mint a cég vezetője, rögtön nyilatkozott is Loresnek: még azon melegében megígérte, hogy az éjjeliőrnek vesznek egy farkaskutyát… A bíróság még akkor előzetes letartóztatásba helyezte a támadót, aki nem nyilatkozott, semmit sem volt hajlandó mondani a rendőröknek. „De megalapozott a gyanú, hogy nem önszántából cselekedett. Vajon kinek a megbízásából próbálta felgyújtani a szállítási vállalkozás járműveit? Hová vezetnek a szálak?” – e szavakkal fejezte be sokkoló riportjárt Lores, az újságíró. Camilla elégedetten olvasta a cikket. Látta, hogy a Főtéren is egyre többen vásárolják az újságot, hozzá hasonlóan leültek az emberek a padokra, vagy a falat támasztva olvasták – mindenkinél a fotókkal tarkított harmadik oldal volt nyitva. Camilla felnézett az Etertoni Hírek épületére és elégedett mosollyal ballagott el a munkahelyére. Lucien nagyot nézett, de örült neki: - Mi történt, hogy ilyen korán, csak nem az éjszakai események miatt? – Hát az is érdekel, remélem, majd mesél – felelte az asszony. – De igazából délután szeretnék elmenni egy órával korábban. Autót kell vennem – ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha egy kenyérről vagy egy doboz mosóporról beszélne. Lucien megütközve nézett rá: - Camilla, én tudom, hogy nálam olyan jó közepes fizetést kap, de hogy erre még fel is vágjon! „Autót kell vennem” – utánozta az asszony iménti hangsúlyát. – Lehet, hogy túl sok a fizetése? – Még egy centet sem kaptam – mosolygott Camilla. – És még beletelik pár hétbe, míg megkapom az első béremet. Most viszont kocsi kell, nem bírom már a bevásárlásokból hazacipelni a sok holmit, és másoktól sem kérhetek szívességet folyton. Ron bukkant fel, a félig nyitott ajtón át hallotta az utolsó szavakat: -– Jó reggelt, Tud kocsitCamilla! szerezni?Segítsek megoldani a problémáját? – Van egy barátom, ugyan ő csak használtakat árul, de vannak ott majdnem újak is. Engem nem ver át. Így használt áráért szerezhet olyan kocsit, amiben eddig csak pár száz kilométert tettek. – Akkor ezt megbeszélték, munkára fel, Ron, neked is van fuvarod, igyekezz, hogy visszaérj délután – Lucien ismét főnök lett. Igaz, a kíváncsiság a jelek szerint gyenge oldala volt, délelőtt egyszer – amikor a többiek mind elmentek fuvarba – bejött Camilla szobájába és részletesen elmondatta magának, hogy a könyvelője a mosdóban, a toaletten ülve hallgatta ki legfőbb vetélytársuk titkos utasításait. Jót nevetett az egészen, mígnem eszébe jutott: nagy bajban lennének, ha nincs ez a véletlen. Lucien később fogta fel és úgy már nem mulatott annyira: ha sikerül az ellenség terve, akkor ma reggel itt állnak csupa kiégett roncs furgonnal, a cégük pedig tönkrement. Délelőtt háromszor csörgött Camilla telefonja. Először Lores telefonált és miután ismét megköszönte a hírt, az izgatta szerfölött, hogy Camilla ott Andersitben hogyan szerzett tudomást a készülő eseményről? Azzal ütötte el, hogy „talán nem is voltam Andersitben, hanem valahol másutt” – nem adhatta még ki, amit tudott. Másodiknak Martin Tylo hívta fel:
- Maga boszorkány, varázsló, vagy egyszerűen jósnő, esetleg időutas, aki a jövőből jött vissza? – kérdezte kereken. Érződött a hangján, hogy sokáig habozott, mielőtt telefonált neki. Camilla viszont könnyedén vette a dolgot, Martin számára már korábban előkészített egy „magyarázatot”. Méghozzá hihetőt. Tudta ugyanis, hogy a szomszéd fel fogja őt hívni. Ahogyan Lucien, úgy ő sem bírt a kíváncsiságával. Ezen túlmenően azonban Martin Tylo joggal nyugtalankodott is. – Nézze, Martin, vannak ismerőseim a lapnál. Újságírók. És az egyik felhívott, hogy elmondja, milyen szenzációs fogásuk volt éppen abban az órában. – De miért mondta nekem azt, amit mondott? Miféle összefüggés van az én tervezett házasságom és a tegnap esti események között? Camilla érezte, most már síkos területre tévedt. Itt kell megállnia, ha nem akar bajba kerülni. Ugyanakkor valamit kellett mondania Martinnak is, hiszen a férfi szinte kétségbeesetten várta tőle ezt a magyarázatot. Úgy döntött hát, mond is neki valamit, meg nem is. Sejtet és sugall, de semmit sem állít. Ha elég értelmes ember Tylo szomszéd, akkor annyiból is érteni fog. – Csupán annyit mondhatok önnek, kedves szomszéd: a cég, amelyet megtámadtak, az Anwar-féle vállalkozás ellenlábasa a helyi szállítási piacon. Ha véletlenül kiderülne, hogy a támadásra a konkurens cég vezetője adott megbízást, netán éppen előtte közvetlenül is beszélt a támadóval, és ennek nyomát találnák az elfogott gazember mobiltelefonjában, akkor… Kellemetlen dolgokra kerülne sor. Ám semmi olyanra, ami elősegítené egy ültetvényes és egy szállítmányozó gyümölcsöző kapcsolatát, netán e kapcsolatok még szorosabbá tételét. Ebből Martinnak értenie kellett. Hosszan hallgatott, olyannyira, hogy a végén Camilla megsajnálta kissé. Közben valami kezdett kirajzolódni a fejében, de hát ez még halvány, nagyon halvány terv volt. És nem is lehetett biztos abban, hogy sikerül megvalósítania. Aztán Martin sóhajtva elköszönt tőle és a munka folyt tovább. Lucien néha átszólt vagy átjött, újabb számlákat hozott, olykor meg Camilla ment át hozzá, hogy tisztázzanak egyegy homályos részletet valamelyik fuvarnál. Camilla keze otthonosan siklott a klaviatúra fölött, fel-felnézett a képernyőre, aztán elő a számológépet, összeadott és kivont, majd megint írt, nyomtatott, adójogszabályokat tanulmányozott, megint dolgozott. Végre telefonált Alexa is. Ugyan olvasta az újságot, de mit sem tudott az előzményekről és Camilla most nem is világosította föl. Ellenben rákérdezett Loresre: -Alexa Hogyvalami vagytok egymással? érthetetlent mormogott, aztán szűkszavúan csak annyit mondott: - Nem jól. Kiderültek… bizonyos dolgok. – Ha jól sejtem, ezek nem éppen örömteliek. – Hát azoknak aztán semmiképpen sem nevezhetőek. De nem telefonba valók. – Kávézó, Főtér…? – Oké, de csak hatkor, mert most vidéken vagyok és még aligha indulhatok vissza a városba. Három óra előtt pár perccel csikorgó gumikkal fékezett egy sárga furgon az iroda ablaka mellett. Camilla oda sem nézett – tudta, hogy Ron jött meg. A férfi lelkesen, mosolyogva robogott be, leadta okmányait Luciennek, aztán bekukkantott az ajtó résén: - Hello, leendő autótulajdonos, nem megyünk? – Egy perc – befejezte, amit csinált, lezárta a programot, aztán a számítógépet is. Fogta a holmiját. Lucien csak intett az üvegablakon át. Az utcán Ron megváltozott. Eddigi vidámsága eltűnt, úgy viselkedett, mint akit bánt valami. Szótlanul ballagott a nő mellett. Nem mentek messzire, három utcasarkot mindössze. De ezalatt Camilla is hallgatott. Végtére is, nem neki kell beszélni, csivitelnie, nem az a fajta és jobb, ha ezt Ron is megtudja. Végül célba értek.
Az autókereskedő már mindent tudott, délelőtt nyilván telefonon beszélt Ronnal. Fiatalember volt, nyíltarcú, bizalomgerjesztő és csakugyan értett a kocsikhoz. Igaz, némi megrökönyödéssel tapasztalta, hogy Camilla nő létére azért nem teljesen tájékozatlan a témában. Ügyesen kérdezett teljesítményt, sebességet, üzemanyag-fogyasztást és még azt is tudta, mi a különbség két mostanában elterjedt fékrendszer között. Ron csak nézett, igaz, nem is akart beleszólni a kocsi-vásárlásba, mert mint megjegyezte, nem ő fog járni azzal a kocsival. Camilla végül is kiválasztott hármat, azok között habozott. Mindegyik majdnem új volt, az áruk pedig nem olyan vészes. Ennyi pénzt kapott a biztosítótól az összetört autójuk helyett… Patrick arca villant föl előtte, de most már nem gyötörte semmiféle lelkifurdalás. Patrick meghalt, és tudnia kell – ha most ott van valahol, és nézi őt! – hogy az élet tovább megy, mert tovább kell mennie. Nem is maradt ideje ezen töprengenie. Megírták a szükséges papírokat, és mivel közben bezártak a bankok, Camillának holnap reggel kellett átutalnia a pénzt a kereskedő számlájára. Hogy ezt meg is fogja tenni, arra nézve a kezes a jóbarát, Ron volt. A férfi arca is felderült, amikor végeztek. – Elviszem magát, üljön be – rendelkezett Camilla. Az első percekben kicsit szokatlan volt még a jármű, néhány apró hibát is csinált vezetés közben, de aztán megszokta a kormányt, a pedálok feszességét, a kocsi méreteit. Ron nyugodtan ült mellette, hamar átlátta, hogy Camilla jó vezető, nem lesz itt baj. A Főtérhez legközelebb eső parkolóban hagyták a járművet. Ron megint töprengve, hallgatagon ment az asszony mellett. Öt óra felé járt az idő, a téren hosszabbodtak az árnyékok, élénkült a gyalogosforgalom, a sétálóutcák megteltek. Alexa csak egy óra múlva jön, gondolta Camilla, ezért most egy másik kávézóba terelte Ron Avitalt. Leültek, megrendelték az italt, aztán Camilla a kezébe vette az ügyek intézését: - No, halljam, mi a baj. Ő kicsinek látszott a férfi mellett, aki még ülve is tekintélyes méretével tüntetett, göndör hajával, napbarnított bőrével és görögösen metszett orrával egy ideiglenesen felöltözött ókori olimpiai játékos szobrát idézte. Camilla észrevette, hogy a környező asztaloknál ülő, vagy a terasz mellett a járdán elhaladó nők mind alaposan megnézik a férfit, aki vele van. Ez ellentétes érzelmeket ébresztett benne, egyfelől büszke volt rá, hogy Ron vele van – már amennyire vele van! – másrészt bizonytalanná tette őt. Ha ennyi nőnek tetszik, akkor elég sokan vetnekRont… rá szemet, és ha egy nőebben egyszer a fejébe vesz,kihívás mondjuk hogy meghódítja Ugyanakkor volt egyvalamit kellemes és büszke is, azt, a hang megszólalt benne és azt mondta: „Hódíts d meg te, mire vársz? És ha tényleg érsz annyit, mint más nők, vagy netán többet is, ahogyan ott legbelül hiszed, hát Ron csak a tiéd lehet…!” – Baj? – Ron úgy nézett rá, mint aki álomból ébred és azt sem tudja, miről van szó. De Camilla nem hagyta magát: - Ez a nagy hallgatás gyanús nekem. Legutóbb tele volt lendülettel, jókedvvel, lelkesedéssel, kedves Ron Avital. A férfi nem hagyta magát rávenni, hogy beszéljen, még nem. De már egyre bátrabban nézte Camillát. Akinek volt egy olyan érzése, mintha gyermekét nógató anya, vagy tanítványát kapacitáló tanárnő lenne. Ez pedig nem jó, sejtette. Nem jó, ha a nő a férfival gyermekeként, kölyökként bánik. De addig noszogatta, míg amaz végre kinyögte: - Valami nincs rendben nálam. – Az egészségével? – Dehogy. Valahol itt – előbb a fejére mutatott, aztán a keze kissé szégyenlősen lecsúszott és végül a mutatóujja a szívénél állapodott meg. Camilla mosolygott:
- Csak nem azt akarja mondani, hogy… szerelmes? – De igen. – És azt is elárulja, kibe? Ekkor Ron kitört. Mint egy vulkán, amit évszázadok óta tart vissza egy szikla, eltorlaszolva körtőjét. Mint egy sokáig, túl sokáig féken tartott veszedelmes ragadozó. Arca kicsit eltorzult, és bár nem akart kiabálni, mégis elég hangosan beszélt. Közben szüntelenül Camilla arcát nézte, abba vágta bele félig diadalmasan, félig panaszosan, örülve és félve egyszerre: - Magába szerettem, Camilla! Szerelmes vagyok, érti már…? Abban a pillanatban Camilla számára is eltűnt a környező világ. Ezaddig sohasem érzett, édes kábulatba zuhant, az egész nem tartott tovább pár pillanatnál – vagy csak ő érzékelte így? Nem tudta már, mi az idő és van-e annak bármi jelentősége. Csak rárohant ez az állapot. Kellemes volt, de nem teljesen, úgy érezte, halványzöld boldogság-hullám csapott le rá, mint egyszer a tengerparti strandon, a rémület is belenyilallt egy pillanatra, azt hitte, cunami támadja a partot, az embereket, a világot – pedig csak egy nagyobb hullám volt, egy a sok közül, nem hozott bajt. Most is betakarta ez a tömeg, édes volt és meleg és kellemes és jót ígérő. Közben Ron, mit sem tudva arról, mit érez Camilla, tovább beszélt, de a mostani szavai – bár hallotta őket – csak részben jutottak el az asszony tudatába. A férfi arról beszélt, hogy mit érzett, amikor őt először meglátta ott a Malom ajtajában. Hogy azóta nem tud másra gondolni, bizony olykor még vezetés közben is problémái támadnak, mert máson jár az esze. Hogy folyton őt látja maga előtt. Hogy az első pár napban, amikor Camilla odajött dolgozni a céghez, szándékosan kerülte, remélte, kigyógyul a „bajból”. De kénytelen volt megérteni, hogy ez nem betegség és ebből nem lehet kigyógyulni, hogy Camilla most már teljesen betölti mindennapjait. Ez szerelem, szerelem – állapította meg és csaknem kiáltotta, ki a világnak, de legfőképpen Camillának. Az asszony aztán felmerült a hullámból. Furcsa dolgokat tapasztalt: egyszerre érezte magát nagyon jól, mert hiszen szeretté k! Ki ne szeretné, ha szeretik…? Elég volt látnia a férfi lelkesült tekintetét, szinte lángoló szemét, hogy elhiggye, ez valódi szenvedély. Ez az ember, ez a nagy eleven ógörög szobor nem azért mondja mindezt, mert le akart vele feküdni, mert ezt látja a legalkalmasabb ürügynek, ami ahhoz a célhoz vezetheti őt. Ugyanakkor volt itt egy tüske, egy kényelmetlen, kicsit fájó pont is. A gyorsaság, amellyel mindez bekövetkezett. és leteperteHogy őt – így érezteemléke most Camilla. Tudta, sejtette, hogy egyszer Az ez Élet majdutolérte bekövetkezik. Patrick lassan elhalványul. Hogy az élet megy tovább, ahogyan mondani szokták. Hogy huszonéves özvegyként nyilván nem itt és így ér véget az élete, jönnek majd más események, más emberek, más férfiak is. De hiszen csak egy hónap telt el! – sikoltotta benne valami, ami egyszerre volt fölháborodott tiltakozás és egyben ijedtség is. Mi lesz vele, ha ilyen sebesen követik egymást az események? Most nemet kell mondania ennek az embernek, aki tényleg szereti őt. De miért, minek a nevében mondjon nemet, csak azért, mert kevés volt még a gyászidő? Mihez képest kevés, ki állapítja meg, meddig kell valakit gyászolni, és melyik az a nap, az az óra, amikor leomolhatnak a maradék falak és többé semmi sem állhat az új élet útjában? Ez az igazi cunami, gondolta kétségbeesetten. Nem tudta, nem tudta még, mit tegyen. Lassan merült fel ezekből a gondolatokból. Közben a férfi abbahagyta a szenvedélyes vallomást, még szerencse, hogy nem minden asztalnál ültek vendégek. Így csak kevesen figyeltek rájuk, de mert most elcsöndesedtek, hát az ő figyelmük is másfelé fordult. A Főtéren, a járdákon és középen a szökőkút ellett egyre többen sétáltak.
Camilla fájdalmasan értette meg, mit kell tennie. Egyszerre érzett vonzást és taszítást. Halkan szólt, hogy a férfi kénytelen legyen közelebb hajolni. Ő maga is előrehajolt. Két szempár nézte egymást kutatóan, reménykedve, megnyugtatóan: - Kedves Ron, én nem vagyok szerelmes magába. De el kell ismernem, van magában valami nagyon vonzó. Engem legalábbis vonz. Itt és most csak egyetlen baj van. – Mi az? – kérdezte a férfi tompán, rosszat sejtve. A szemében majdnem kihunyt az a reményteli boldog fény, és Camilla ezt sajnálta volna a legjobban. Rájött, patikamérlegen kell adagolnia a jót és a rosszat, úgy lesz belőle orvosság, csak úgy. Nagyon kedvesen mosolygott és bár ezt nem akarta, a hangja érzelmektől fűtött lett, ami – sejthette – nem kerülte el a férfi figyelmét. – Ron, drága Ron, én sem akarom elveszíteni magát. De gondoljon csak bele: most volt egy hónapja, hogy a férjem meghalt! Az az ember, akit én nagyon szerettem és ő is szeretett engem. Én nem vagyok afféle nő, aki virágról virágra röpdös, ahogy mondani szokták… De prűd sem vagyok. Nem beszélek itt magának „gyászévről” meg más efféle ostobaságról. Nem vagyok a konvenciók rabja. Mégis… Ha kívülről nézné ezt az esetet, ha ön nem lenne benne érzelmileg, hanem csak szemtanú – akkor mit mondana? Helyeselné, hogy egy nő négy héttel a férje tragikus halála után – ahol kis híján ő maga is odaveszett, tehát ez egy közös élmény és közös baj volt – már egy másik férfi karjai között kötne ki? Akit összesen egy hete sem ismer? Nagyon félt, hogy ez így egy kicsit „tanítónénis” lesz. Nem akarta kioktatni Ront, annál azért többet érzett iránta. És főleg attól félt volna, hogy Ron ezt tényleg kioktatásnak veszi. Férfi ő, és egy férfi sem szereti, ha gyereknek nézik, ha úgy bánnak vele. Ezért most Camilla nyúlt át az asztal fölött, fogta meg a férfi kezét. A szemébe nézett és nagyon szuggesztíven beszélt hozzá: - Ron, drága Ron, ne adja fel! Hisz én nem kérek mást, csak időt. És azt sem a világnak, mert nem érdekel, mit gondol a világ. Nem ájtatos, templomba járó öregasszonyok fejcsóválásától félek, ilyeneket nem ismerek és ha ismernék is, nem adnék a szavukra. Engem ebben a városban még szinte senki sem ismer, és azok sem mind tudják, mi történt velünk… a férjemmel és velem. Csak és kizárólag magammal kell elszámolnom. Higgye el, ez a legnehezebb. Bennem mondja valami azt, hogy jó, nagyon-nagyon jó lenne, ha maga még türelmes lenne. Ne adja fel, kérem, és akkor… egy idő után… minden jó lesz. – Nem akar tőlem megszabadulni? – kérdezte mély hangján a férfi. Egyszerre volt dörmögő medve, simogatásra váró gyermek, debizakodó, komoly de férfi is. A választ szeme isviszont kétségtelenül a férfi szeme volt. Reménykedő, egyenes váró. Camilla ha akarja, sem mondhatta volna ezekbe a szemekbe a valótlant. És nem is akarta. Camilla világos, szürkéskék szeme szinte egybefolyt Ron hihetetlenül kék szemével. A két színárnyalat összefolyt, eggyé lett, aminthogy a gondolataik is. – Nem akarok magától megszabadulni, Ron. – Nem derogál, hogy maga egy könyvelő, én meg csak egy sofőr? – Nincs olyan, hogy „csak sofőr”, meg „csak asztalos” meg „csak orvos”, legalábbis nem az én számomra. Egy férfi legyen talpig férfi, legyen becsületes és kitartó, szeressen és hagyja magát szeretni… Száz feltételt tudnék még sorolni. De mi még nem is ismerjük egymást, Ron Avital. De hát azt az időt, amit kértem magától, töltsük ki azzal, hogy megismerjük egymást. Ettől felfénylett a férfi tekintete, világosabb lett komor arca. Rosszkedve elszállt, bár maradt még benne nyugtalan bizonytalanság. Amit azonnal ki is adott magából. Camilla örült ennek – jobb, ha mindenről beszélnek. Ha bármiről beszélnek, semmint hogy magukba zárt szavak alkossanak agyat fertőző gondolatokat, gondokat: - De ugye… nem azt jelenti, hogy le akar rázni, hogy van már valakije?
– Ha lenne valakim, azzal ellentmondtam volna mindannak, amiről az imént szóltam, Ron. Nincs senki, és őszintén szólva még jó ideig nem is akartam, eszembe sem jutott. Ezért is okozott maga olyan meglepetést… az előbb, ezzel a vallomással. – Akkor egy képzeletbeli versenyben én vagyok az első – jegyezte meg amaz, és mosolygott. Camilla fellélegzett: most már kifelé baktatnak ebből a sűrű erdőből, egy csipetnyi jókedv oldhatja a hangulatot. Közelről mosolygott a férfira és a szeme csillogott, amikor kimondta – bár ezen maga is meglepődött kissé: - Ez egy olyan verseny, ahol maga az egyedüli versenyző. De ne bízza el magát! Ha én ennyire hódító és gyönyörű és rokonszenves vagyok, akkor hamarosan csőstül jönnek majd a vetélytársak! Ron felszabadultan nevetett, de közben felfogta, hogy most nem ez a megfelelő válasz. Mintha azon nevetne, hogy az asszony önmagát hódítónak és szépnek hiszi… Ám mielőtt arcáról lehervadt volna a nevetés, hogy átadja helyét némi zavarnak, Camilla máris szólt: - Nyugalom, ez csak vicc volt. Nem tartom magamat hódítónak, különösen nem mostanában, és persze szépnek sem. – Én olyannak látom. Nekem szép – mondta a férfi makacsul, és a szeméből már kezdett tisztulni, oszladozni, elveszni a nagy kétségbeesés. Látszott, őt is megijesztette ez az érzés. Ki is mondta: - Bocsásson meg, hogy így lerohantam. De eleinte azt sem tudtam, mi történik velem. Egyszerre volt ez szép és jó, repültem és szálltam, mint a narkósok. De most tudtam meg, visszamenőleg, hogy én még sohasem voltam szerelmes. Hiszen amikor megismerkedtem régebben lányokkal, csak azt akartam tőlük, hogy… de biztosan tudja. Amikor megnősültem, azt hittem, szerelmes vagyok – de most derült ki, hogy az sem volt az, nem volt ilyen őrületes láz, mint most… Lehajtotta a fejét. Camillát meghatotta ez a vallomás, ez a ragaszkodás. Talán nem kellene, nem kellene, vibrált benne, aztán mégis kimondta: - A hétvégén jöjjön ki a Malomba. Ron arca felragyogott, és ez volt Camilla jutalma, ez a végtelen öröm, ami a férfi arcán valósággal lángolt, akár a tűz. „Szeret engem, tényleg szeret engem!” Gyorsan hozzátette csillapítóan, magyarázóan: - Rengeteg munka van ott. Egy idős bácsi segít, meg talán eljön a barátnőm, esetleg a partnerével, ezt nem tudom. Szóval sokat dolgozunk, aztán eszünk, beszélgetünk. – Azreggel a fő, hogy együtt magával – örült a férfi. –Szombaton még szombaton dolgozom, péntek megyek egylehetek kétnapos fuvarral Luxemburgba és onnan csak estefelé keveredek haza. – Vasárnap reggel várjuk. Még ültek ott egy percig, fogták egymás kezét. Aztán mindketten egyszerre álltak fel, és ez is olyan kellemes érzés volt. Egyszerre gondolják ugyanazt, még ha jelentéktelen dolgokra is! Remélte Camilla, így lesz ez az igazán fontosakkal is. Tíz perccel később Alexával ültek együtt a Főtér másik végében, egy másik kávézóban. Vöröshajú barátnője arcán titokzatos mosollyal kérdezte: - No, ki ez a görög félisten? Vagy tán egészen az? – Honnan tudsz róla? – Camilla zavarba jött, talán még el is pirult, ami módfelett mulattatta Alexát. Úgy vihogott, mint egy kamaszlány: - Hát láttalak benneteket! Az egyik butik, tudod, ahová viszem a holmikat, ott van a tér másik végén. Éppen elszámoltam a tulajdonossal zárás előtt, jövők ki, és mit látok? Önfeledten turbékolnak a szerelmesek! Egymás kezét markolásszák és érzelgős pillantásokat vetnek a másikra, piheg a mellük és esküdöznek, hogy örökké szeretni fogják egymást… – Alexát kicsit elragadta a hév, no meg a saját fantázia. Éppen ezzel lett olyan nevetséges, hogy most Camilla mulathatott rajta. Meg is tette, tele szájjal nevette ki a
szatirikus produkciót, ahogyan később elnevezte. Aztán valamennyire komolyra fordította a szót: - Nyugalom! Szerelem csak az egyik oldalról van, tőle. Részemről egyelőre nincs fogadókészség, ahogyan ezt mondani szokták. De nem tagadom, erősen legyezi a hiúságomat, hogy mostani állapotomban és jelenlegi lepusztult külső állagomat tekintve, egy ilyen férfi szeme is megakad rajtam. – Szóval időt kértél – mondta Alexa most már komolyan. Látszott, jól ismeri az efféle ügyeket és tudta a szavak mögöttes jelentését is. Camilla ekkor elmondott mindent. Alexa szeme csak akkor tágult kerekre, amikor kiderült, hogy ezzel az emberrel ütköztek össze azon a tragikus napon. Becsületére váljon, azt nem tette szóvá, hogy lám, Ron „csak egy sofőr” – pedig Camilla ettől félt a legjobban. Most megtudta, hogy barátnője sem gondolkodik úgy, mint a többség. – Hát ez azért nem mindennapi sztori – Alexa meglepődve mérte végig barátnőjét. – Öreglány, ezt nem gondoltam volna! Alig egy hete jöttél ki a kórházból, és már szerepeltél a sajtóban, felléptél egy jó ügy érdekében nyilvánosan, lebuktattál egy veszélyes bűnözőt, könyvelő lettél egy cégnél, egy férfi máris beléd szeretett, no, szóval sorolni is alig tudom, csak lihegve rohanok utánad… – Alexa legyintett, kicsit reménytelenül, de ez már alighanem inkább önmagának szólt. Camilla csöndesen rákérdezett: - Fabian? – Biszex. A név és jelzője majdnem egyszerre hangzott el, összetartozók lettek, örökre. Alexa reménytelen tekintete mindent elmondott. Camilla még egy kicsit hibásnak is érezte magát, hiszen ő hozta össze őket. Igaz, Alexa volt az, aki oly nagyon meg akarta ismerni azt a jóképű férfit… Most búsan mesélte: - Amikor végre megszűntem megközelíthetetlen lenni, egyszóval felmentünk a lakására, már előtte gyanús volt pár dolog. Nemcsak csinos nők fotói lógnak a falakon, hanem csinos férfiaké is… De azok inkább nála jóval fiatalabbak. Aztán amikor ágyba bújtunk, kiderült, hogy nem nagyon megy neki a dolog. Zavartan magyarázta, hogy hát most rossz passzban van… Végül bevallotta, hogy nőkkel ritkábban szokott… összejönni, inkább a férfiakhoz vonzódik, de tudja, akadnak nők, akiket ez kifejezetten izgat és érdekel és azért nem is titkolja előttük. Azt hitte rólam, én is ilyen vagyok, aki élek-halok az efféle kétéltűekért. Hát nagyot tévedett, nekem egy férfi legyen férfi száz százalékban, nem csak ötvenben, vagy tudja, hányban? Ígykibeszélgettek még, aztán Alexa javasolta, hogy elviszi Camillát kocsin bevásárolni, majd haza. Az asszony büszkén felvetette a fejét: - Van már saját kocsim…! De azért bevásárolni elmehetünk együtt. És mondd, mit csinálsz vasárnap? Kijöhetnél hozzám egy kicsit segíteni, és… – egy pillanatig gondolkodott, a terv egyszerre pattant elő a fejében, groteszknek tűnt, de csak rövid ideig. Olyan rövid ideig, hogy Alexa észre sem vette a gondolkodási szünetet, mert Camilla szinte folyamatosan beszélt tovább: - Ron mellett talán meghívok oda mást is. – Egy férfit? – kapta el röptében a gondolatot, a javaslat értelmét Alexa. – De az, remélem, száz százalékos lesz! – Hát erről nem tudok nyilatkozni. Magad tapasztaltad meg, hogy az ilyesmit előre nem lehet tudni. – A puding próbája… – …az elfogyasztása! Nevettek egy sort, remekül érezték magukat. Aztán két kocsival elmentek a bevásárlóközpontba. Szombaton délelőtt megérkezett Patrick.
Camillát nem érte meglepetésként a dolog – előző nap felhívta őt a temetkezési vállalat embere. Mivel pénteken késő délután kapta meg a „küldeményt”, kérdezte, hétfőn bejön-e érte Kasselné, vagy kivigye a lakására? Camilla inkább bediktálta a címét. Péter Molterri nem sokkal előbb jött meg, gyalog ballagott át az Otthonból, ami azért nem volt kis teljesítmény, vagy két kilométert gyalogolt. Pihent egy keveset, aztán nekiállt kijavítani a kőfalat a konyhában. Ahol megeresztett a vakolat, mint mondotta. Tegnap Camilla hozott zsákban cementet, homokot és szerszámokat is. Az öreg nagy kedvvel véste ki a terméskövek közti fugákból a porladó, erejét vesztett, a köveket már nem összetartó régi, szürkés port. Aztán bekeverte az új maltert és élvezettel csinálta. Annyira szuggesztív volt a dolog, hogy még Camilla is ráfeledkezett a látványra. Öröm volt nézni, ahogyan Péter dolgozik. És mennyi mindenhez értett! – Maga valóságos kincs – mondta neki Camilla, aznap már nem először. – Nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül, Péter. – Nekem maga a kincs, Camilla – felelte az öreg elgondolkozva, oda sem nézve. Az utolsó előtti fugába rakta a maradék maltert, elsimította, ahol a fémszerszám nem fért oda a kő kiálló oldala miatt, ott ujjaival besegített, hogy sima és szép legyen az anyag. – Ha maga nem költözik a Malomba, én még mindig az Otthonban senyvedek. Nem mondom, ott sem rossz, bármikor kijöhet az ember, azt tehet, amit akar. De a legtöbb bentlakó már nem akar semmit, rejtvényt fejtenek, meg fekszenek egész nap, ők már tulajdonképpen meg is haltak, csak még nem vették észre. Nekem meg van hová jönnöm és van mit csinálnom, és még pénzt is kapok érte… Irigyek lehetnének, ha tudnák. – Hát nem tudják? – Csak a főnökasszonynak mondtam el. Örült, azt mondja, ez… várjon, mit is mondott? „Munkaterápia”. Meg hogy így legalább tudja, hol vagyok egész nap, és nem kell attól tartania, hogy elfelejtek mindent. – Szedi a gyógyszereit, rendesen? – Szedem. Amikor az öreg befejezte, Camilla szólt neki: - Meghozták a férjemet. Péter kijött a nagy előtérbe és meglátva az asztalon álló urnát, rögtön levette sapkáját. Szótlanul nézte a kis tartályt. PATRICK KASSEL, és a két évszám. Látszott, magában számolt. De mivel olyan elkeserítően alacsony szám jött a halott életkorára, hát nem is hozta szóba. Aztán föltette a sapkát és Camillára nézett: - Hol legyen? – Nem is tudom. De nem akarom szekrényekben rejtegetni. Hadd lássa őt mindenki, és én is. Péter körülnézett, tekintete egyre magasabbra röppent, végül megállapodott a magas mennyezetet tartó vaskos mestergerenda egyik végénél: - Ott úgyis meglazult egy kő, látja…? Nemsokára kiesett volna. Ott az nem tart semmit. Kiveszem a követ, a helyét belülről cementtel lesimítom, remek kis fülke lesz. Az urna éppen belefér és innen is látható lesz. Ha valakit zavar, ne mondja meg neki, mi az. Dísznek is hiheti. Ez tényleg jó volt így, Camilla bólintott, és míg az öreg kiment létráért, megfogta az urnát. A melléhez ölelte és hangosan mondta: - Szia, Patrick. Itthon vagy. A mi házunkban.
6. Vágyak és tervek Vasárnap reggel nagy nyüzsgés vette kezdetét. Camilla már korán felkelt és lement a konyhába. Tudta, hogy ha mást nem is, de legalább egy kiadós ebédet kell majd adnia a társaságnak. Vacsorára meg majd elmennek valahová – már aki kitart addig. Mert úgy számított, hogy kegyetlenül megdolgoztat mindenkit. Amikor kilépett a hátsó ajtón, szemébe tűzött a nap. Pedig már nem is volt olyan alacsonyan. Hét óra múlott. Camilla szájában a reggeli ébresztő-kávé friss ízével rögtön másképpen látta a világot. Ez a pázsit lenyírva milyen szép! És hoztak tegnap egy köteg facsemetét, a java örökzöld. Ma azokat is elültetik. Péter szerint van fa, amit ki kéne vágni… És a sövény hiányait is pótolják. Lesz munka elég. Camilla elnézett az ültetvény felé. Az illat, amit onnan hozott a szelíd szél, nem volt olyan erős. Hiszen minden bokorról leszedték a virágokat. A domboldal színe is megváltozott, kevésbé volt most lila, inkább szürkéskékre tompult. De sebaj, mert ez a levendula már ismét növeszti ágait, virágait, hogy szeptember végén újra lehessen aratni. Kellene egy kutya, jutott eszébe. Biztosan van Etertonban egy menhely, ahonnan hozhatna. No, ez is még a jövő zenéje. Mennyi mindenre szükség lesz! Nem is szólva a garázsról, amely egy romhalmaz, ha jut rá idő ma délután, azt is kitakarítják, és Péter a következő napokban nekieshet azt is tatarozni. A tetejéről jobb nem beszélni, de itt-ott a kőfala is omladozik. Camilla péntek este a kocsival nem is mert beállni. Aztán megint a konyhában dolgozott, amikor a rádióban elhalkult a zene és híreket mondtak. Ez egy etertoni helyi rádió volt, hát elsősorban nem a világpolitika történései érdekelték a hallgatókat. Camilla egyszercsak arra figyelt fel, hogy ismerős cégnevet hallott: - …a BORDÉR szállítócég telephelyét. A támadó erőszakot alkalmazott és mint később beismerte, fel akarta gyújtani a cég összes ott található kocsiját. A férfit elfogták, napokon át hallgatott. Később, nyilván ügyvédjének tanácsára bevallotta, hogy kitől kapott erre megbízást. A hatóság tegnap este lépett és azonnal kattant a bilincs egy közismert cégvezető csuklóján. Susanne Anwart, a TRANS szállítmányozási vállalkozás vezetője nem ismerte be, hogy kapcsolatban állt volna a gyújtogatóval, azt meg főleg tagadta, hogy ő adott volna ugyanis megbízást elkövetésére. De a rendőrség jó nyomon járt. A gyújtogató igentette óvatlan volt, közvetlenül tetténekállítja, elkövetése előtt felhívta megbízója mobilját, mert inába szállt a bátorsága. A két készülék híváslistája alapján egyértelműen bizonyítható, hogy tulajdonosaik kapcsolatban álltak. A bíróság méltányolta is ezt a tényt és Anwar kisasszonyt előzetes letartóztatásba helyezte. – Hurrá! – kiáltotta Camilla, és csak kicsit, nagyon kicsit szégyellte magát ezért. A káröröm mégis csak a legjobb öröm, mondogatta lelkesülten. A nagy hírt nem kellett magában tartania, mert pár perc múlva kocsi állt meg a ház előtt. Alexa mindenféle, általa szükségesnek, mi több, eleve nélkülözhetetlennek ítélt tárgyakat cipelt a küszöbig, lihegve. – Szia! – Camilla a nyakába ugrott. – Emlékszel Susanne Anwarra? – Az ellenszenves banyára? – Igen. Képzeld, letartóztatták. – Nagyon helyes – adta ki Alexa a maga ítéletét és nem is titkolta, mennyire elégedett a hírrel. – Aki képes volt Ron Avitalt kirúgni, pedig nem is volt hibás, aztán képes volt veled is úgy elbánni, az nem is érdemel jobb sorsot! – No, hát ezt vésd eszedbe – mondta Camilla mély, férfias hangon és figyelmeztetően feltartott mutatóujjal. Alexa vette a lapot, könnyesre kacagta magát azon, hogy ezentúl neki
is vigyáznia kell, nehogy Camilla Kassel útjába kerüljön, mert akkor ő is a dutyiban végzi… Péter a ház másik oldaláról is hallotta nevetésüket, jött és segített becipelni, amivel Alexa ismét elárasztotta Alexát. – Legfőbb ideje, hogy egyenleget csináljunk – kezdte Camilla óvatosan. – Össze kéne számolni, mennyi pénzedbe kerültem eddig, hogy megadhassam a tartozásomat. – Tartozás? Nem ismerem ezt a szót – legyintett Aslexa, és hogy elejét vegye a további vitáknak, bizalmasan odasúgta Camillának: - Tudod, mennyit keresek én azokkal a butikba való ruhákkal? – Amiket félig már megvakult, púpos, nyomorult kis falusi varrónőkkel varratsz éhbérért? Alexa egy pillanatig rábámult, majd felfogta, hogy ez tréfa akart lenni. Harsány nevetésre fakadt: – No, majd egyszer elviszlek hozzájuk. Meglátod, ők is jól élnek, és némelyik legalább olyan csinos cuccokban jár, mint te vagy én. Telik rá… Amúgy meg nem emlékszem, hogy bármelyik is testi hibás vagy fogyatékos lenne… Nem sokkal később megjött Ron. Kis kocsiját leállította a ház előtt, bekopogott és… meglepődött. Alig tudta levenni a szemét Camilláról. – Milla, maga olyan… szép! Milla, így szólította Camillát, érződött, hogy gondolatban már elmondta ezerszer, talán hangosan is, mert olyan természetesen jött a szájára. Camilla odament hozzá, kezet fogtak, és akkor az asszony nagyon finoman, óvatosan, de olyan természetesen, ahogyan azt csak lehetett, arcon csókolta a férfit. Csupáncsak egyszer, az egyik arcán. Üdvözlés volt ez. Inkább a háziasszony üdvözölte a vendéget, mint egy asszony a szerelmesét. Akkor az másképpen történt volna. Nem tette úgy, hogy az rendreutasításnak látszódjon, éppen ellenkezőleg. Ron nem érezhette magát megfegyelmezve, Camilla nem mutatta meg neki, „hol a helye”, egyáltalán, semmit sem kért és még kevésbé parancsolt. – „Milla”, ez kedves. Én is használhatom? – Alexa eddig a fal kiszögellése mögött állt, a kávéját itta éppen. Csészével az egyik kezében jött elő. Ron most teljes szépségében állt a nagy helyiség közepén, amit Camilla tervei szerint majd afféle társalgóvá-étkezővé fog alakítani – valaha, jövőben. A férfit megvilágította az ablakokon beözönlő Tényleg nagyona vonzó volt. Tétova mosollyal szája szögletében égszínűfény. szemével és göndör hajával, jókora termetével tényleg görög szobornak látszott. Alexa agyában alighanem egymással ellentétes gondolatok kergették egymást. Nagyon tetszett neki Ron – neki is. Ugyanakkor tudta már, hogy Camilla valamilyen „meglepetést” készített számára. De biztos lehetett benne, hogy nem a „saját fiúját” kínálja fel neki. Azért ez nagyon durva „meglepetés” lenne… – Ron Avital, és legjobb barátnőm, Alexa Maura. Ronnak is átvillant a fején, hogy Camilla ezért hívta meg őt: össze akarja boronálni Alexával? Miközben kezet fogtak, ez látszott a férfi arcán. Camilla örült, hogy ennyire jól olvas a férfi gondolataiban. Azért ez mégis jelenthet valamit. Összeillenek…? Amikor fél perccel később Ron az ő tekintetét kereste, Camilla visszamosolygott rá és alig észrevehetően ingatta a fejét. Nemet intett a kimondatlan kérdésre, amitől a férfi rögtön megnyugodott. „Nem akar engem elveszíteni, és nem cserélne el senki másért. Még egy ilyen csinos nőért sem, mint Alexa, aki jobb nő nálam” – ismerte el és örült közben „Milla”. Ez hát a szerelem, az igazi. Személyhez kötött. Péter megjelent és miután neki is bemutatták Ront, egyszerűen kijelentette:
- No, jöjjön csak, éppen egy ilyen erős fickóra van szükségem. Ron kiment, Alexa meg várakozva nézett Camillára, aki nem is késlekedett a magyarázattal: - Nyugalom, nem őt akarom rád tukmálni, ezt felejtsd el. Ő az enyém… – ezt olyan, külföldi filmekből ellesett birtokló hangon mondta ki, akár egy maffia főnökasszonya. Alexa jót mosolygott, de hallgatta a továbbiakat: - …Viszont meghívtam ide valaki mást is. Egy olyan férfit, aki most megy át eddigi élete legnagyobb válságán. – Legyek pszichológusa és ápolónője, törölgessem a könnyeit, és hagyjam, hogy mutatós keblemen sírja el rémisztően nagy bánatát? – Úgy valahogy – Camilla az ablakon át kilátott az udvarra. És távolabb, a sövény mellett feltűnt egy alak, a rést kereste, ahol bejöhet. Camilla hát csak annyit mondott: - Már jön is, menj eléje, mondd, hogy nem érek rá fogadni. Beszélj vele – és megmondta, ki lesz az a vendég. Ezzel most sikerült alaposan meglepnie Alexát. Még az álla is leesett, de egy pillanat alatt összeszedte magát. Felfogta, milyen nagy dolog lenne, ha sikerülne neki… Ha éppen őt, és éppen most… nehéz, de jó pillanat. – Innen szép nyerni! – mondta dacosan Alexa és máris kilépett a kert felé vezető ajtón. Martin Tylo a nyírott pázsiton ment a Malom felé. A szeme sarkából látta, hogy oldalt két férfi tesz-vesz egy melléképület mellett. Ám ennél sokkal érdekesebb látvány várta szemből. A házból ugyanis kilépett egy nő és egyenesen feléje igyekezett. Ez nem a háziasszony volt, akit ő „szomszédasszonynak” szólítgatott. Ő is vendég lenne? És milyen csinos! A Malmot övező kert-park széles volt. Elég sokáig tartott, míg egymás közelébe értek. Ezalatt egyik sem vette le a szemét a másikról. Lassan lépkedtek, és egy kicsit lassultak is, amikor már elég közel voltak egymáshoz. A tekintetük befogta a másikat, előbb az egész alakját, aztán mindjobban látták a részleteket is. Martin akaratlanul is megnedvesítette ajkait. Alexa dacosan felvetette a fejét, hátra feszítette vállait hogy mellei jobban érvényesüljenek. Vigyázott léptei ringására is… És mosolygott. Martin is mosolygott, bár kicsit értetlenül és nyugtalanul. Tudta, mondania kell majd valamit. De miért nem mutatják be neki a vendéget, vagyis hát őt a vendégnek? Miért hagyják, hogy két vadidegen ember itt a nagy zöld térség közepén találkozzon, az izzóan sütő nap alatt, egyedül? Mit fognak egymásnak mondani? Deésmire mégisközelebb már elszálltak efféle bennük, félelmeik. Amikor a másik a arcát szemét látták jól,értek, valamiféle bátorság az született talán éppenmár ugyanabban pillanatban. Alexa látta a kissé ázsiai arcú férfit. De csak a haja volt nagyon fekete, a szeme alig észrevehetően mandulavágású, már nem az első nemzedék volt, vérét európaiak hígították fel, talán két nemzedék is. Sötét szeme a lányra tapadt. Látta vörös haját, talán sejtette, hogy az nem az igazi hajszíne. De azt is, hogy karcsú, aki bármikor teltkarcsúra válthat. No és a szeme! Mint a messziről küldött képeslapokon a déltengeri lagúnák vize. Hihetetlenül kék. Már nem várhattak tovább. Martin Tylo, amikor csak öt lépésre voltak egymástól, udvariasan köszönt: - Jó napot, kisasszony. – Jó napot, uram – Alexa nem lett volna az, aki, ha nem kezd rögtön csipkelődni. – Honnan tudta, hogy kisasszony vagyok és nem asszony? No, ezzel beletalált Martin egyik kedvenc témájába, amit egy szakember úgy nevezett volna: „összefüggések az emberek külleme és életvezetése között”. – Hiszen az látszik! – mondta Martin meglepetést mímelve, hogy valaki kételkedni mer szaktudásában. – Egy asszonynak eszébe sem jutott volna elém jönni, mert mit szólhat a
férje, a környezete? Azonkívül a mozgásán is látható, hogy nem cipel a vállán semmiféle konvenciós terhet, mint férj, család, rettenetes munkahely, és így tovább. Ön… ön olyan felszabadult, hogy csak lány lehet. – Talált, süllyedt – ismerte el Alexa, majd komolyabban folytatta. – Ugyanez visszafelé azonban nem érvényes. – Igaza van, én nem vagyok lány… – Úgy értem, hogy önnek viszont vannak terhei. Ezek látszanak is. Nyomják a vállát, a lelkét. A kedvét lám, még én sem tudtam teljesen felvidítani. – Beismerem, több csapás ért ezen a héten – Martin ennek ellenére mosolygott. – De mint látja, és remélem, értékeli is: igyekszem kimászni a rossz hangulatból. – Remélem is, mert elég vidám társaság gyűlt itt össze. Ma sokat fogunk nevetni. Különben pedig – kezet nyújtott, – Alexa Maura vagyok, Camilla barátnője. Az egyetlen, ezért kétségtelenül a legjobb. – Én csak a szomszédja vagyok. Martin Tylo, levendula-ültetvényes. Alexa rábámult, aztán kinézett a sövényen túlra. Ameddig ellátott, fel a szelíden emelkedő domb tetejéig, csak levendulát látott. Ezt Camilla nem mondta neki. Szándékosan, hogy csodálkozása hiteles legyen. És hogy Martin ne hihesse: azért jött ide az a nő, hogy egy gazdag ültetvényest fogjon magának. Szeretőnek, vagy… akár többnek is? – Az ott… mind a magáé? – Meg ami a dombon túl van – vont vállat Martin. Éppen meg akarta kérdezni Alexát, hogy ő mivel foglalkozik, amikor a garázs felől odakiáltott Péter: - Hé, fiatalember, szükségünk van magára, jöjjön szaporán? Martin felhúzott szemöldökkel nézett arra, aztán Alexával együtt a garázshoz ballagott. – Péter…? Az öreg ránézett és megbillentette a kalapja szélét: - Martin! Nem ismertelek meg messziről. Mellesleg amilyen a szemem, ez már közelről sem megy mindig… No, kisöreg, emlékszel, gyerekkorodban hányszor lógtál be ezen a sövényen? Gyümölcsfáink voltak – fordult magyarázkodva a többiekhez. – Persze, hogy emlékszem, Molterri úr. – Szólíts Péternek… No és kapd el azt a gerendát, emeljétek fel! – Ron vagyok – mondta az óriás, aki a gerenda egyik végét emelte. – Martin – nyögte Tylo, mert a gerenda neki jutott vége meglepően nehéznek bizonyult. Az-öreg korát meghazudtoló fürgeséggel fel ti, a létrán, onnan vezényelt: Még No,Péter emeljétek…! Magasabbra, hát mikszaladt vagytok nádszálkisasszonyok…? feljebb! Alexa arcán különös mosollyal ballagott vissza a házba. Az ebédet is a kertben fogyasztották el. Kiraktak egy kecskelábú asztalt, amit a garázsban a falnak támasztva találtak, külön a lábakat és a lapját. Ezt Péter lesikálta úgy-ahogy. Amint megszáradt, jött a terítő és az ételek. Alexa segített teríteni, kihordani az egyik nagy fa alá. Nem is találtak elég széket, pedig csak öten voltak. Martin Alexa mellett akart ülni és Camilla ezt csak egy fél pillantással nyugtázta, mint természetest. Az már jobban melengette a szívét, hogy Ron el sem tudta képzelni a helyét másutt, mint „Milla” mellett. Az ötödik székre, az asztalfőre ültették Pétert, aki ez ellen eleinte kézzel-lábbal tiltakozott, később belenyugodott, de folyton kényelmetlenül érezte magát. Szerinte a háziasszonynak kellett volna ott ülnie. Martin maga is érezte, hogy várnak tőle valamit, és tudta is, hogy miről lehet, miről van szó. A reggeli híreket ő is hallotta. Amikor befejezték az ebédet és már csak némi desszert volt hátra – két üres borosüveg is állt az asztalon – végre megoldódott a nyelve: - Tudjátok, fejbecsapott a hír. Susanne ügyvédje értesített tegnap este, hogy az a pasas, akit elkaptak, Susanne-ra mutatott mint értelmi szerzőre és mint megbízóra. Nem akartam
elhinni, de hát kiderült, ugye, telefonon is beszéltek… Utólag is kimutatható volt, hogy az a pasas akkor éppen ott volt, azon a telephelyen. Susanne meg, tudjátok, hol? Az én fogadásomon, itt a házamban! – intett valahová a háta mögé, az ültetvény irányába – vagyis akkor este onnan tőlem intézte ezt az aljas ügyet, talán pár perccel ezután vagy azelőtt, hogy kihirdettük az eljegyzésünket… hogy megkértem, legyen a feleségem – Martin még most is döbbenten és kissé csüggedten bámult maga elé. Pétert a beszélgetésnek ez a része nem érdekelte, megköszönte és ment a dolgára. Ron Camilla arcát figyelte: szól-e az asszony? Elmondják-e Martinnak, hogy igen, pontosan így volt, és a fültanúja is annak a beszélgetésnek az ő házában? De mert az asszony hallgatott, hát Ron sem szólt. Alexa viszont mást kérdezett: - És most mit fogsz tenni, Martin? – Azonnal felbontottam az eljegyzésünket és a hírt eljutattam a börtönbe. Az ügyvéden keresztül – a férfi nagyot lélegzett, mint aki szeretné már ledobni e terhet. – Tudom, hogy az ártatlanság vélelme arra kötelezne, ne ítéljem el őt én is csak valami kósza hírek alapján. Hogy még esetleg kiderülhet, ártatlan… De az a legrosszabb, hogy azonnal elhittem a hírt. Vagyis: ilyennek tartom őt ott legbelül, a tudatom mélyén. Szóval ha ilyesmit hiszek róla, ha tudom, hogy képes efféle gazságra, akkor egyrészt egy csöppet sem szeretem, másrészt nincs értelme vele szövetkezni egy életre. . – De mi volt az oka ennek a házassági tervnek? – kérdezte Camilla. – Bocsáss meg, Martin, hogy ezt mondom, de az a nő legalább hét-nyolc évvel idősebb nálad. – Afféle „okos házasság” lett volna – mondta amaz, most már látszott, hogy még az ötletet is szégyelli és csak kényszerűségből magyarázza, a legszívesebben nem is beszélne róla soha többé sehol. – Két vagyont akartunk összekötni. Még az is megfordult a fejünkben, hogy a közös tőkénkkel terjeszkednénk. Hogy én venném át a kamionos cég irányítását, elvégre ez a szakmám, Suzanne meg ott is segítene, meg az ültetvényeket is vinné… Bár én nem ragaszkodom a levendulához. Más is hozhat pénzt a konyhára. – Szóval felbontottad az eljegyzést. Okosat léptél, mert ez volt az egyetlen, amit tehettél – jelentette ki Camilla. Egy terv kezdett kirajzolódni a fejében. Vagy inkább csak egy vágy? Egyelőre nem gondolta végig, hát hallgatott róla. Mindazonáltal megkérdezte: - És mi lesz most a TRANS-szal? – Kit érdekel? – legyintett Martin és kiitta maradék borát. – Ez már legyen csak Suzanne gondja. – Alighavan, fognem szabadlábon védekezni – szőtte gondolatait Camilla. börtönben tudja vezényelni a céget és aztovább hamar tönkremegy. Hacsak…– Vagyis ha – Hacsak? – csapott le Ron. Bár szerelmes volt és ezt még a testbeszéde is elárulta, azért az agyának egy része a jelek szerint most is működött, méghozzá nem is rosszul. Kezdte sejteni, hogy szerelme agyában valami már mozog, valami olyasmi, ami értékes és fontos lehet az ő számukra is. – No nem, ezt nehéz lenne így… rögtön elmondani, minden megfontolás nélkül. – Azok szoktak a legjobb ötletek lenni – jegyezte meg Martin és várakozva hátradőlt. Alexa azonnal követte példáját, tekintetét Camillára függesztette és komolyan kijelentette: - Hajrá, Milla, hajrá! Hallani akarjuk, mit ötlöttél ki agy-tekervényeid feneketlen mélységeiben. Mind a hárman erre vártak, hát az asszony nem habozhatott tovább. Még egy pillanatig gondolkodott, hogy előbb a saját fejében is összerakja a képleteket, aztán nagyon lassan és főleg halkan – mintha attól tartana, a közelben bárhol lapuló ipari kémek meghallják – beszélni kezdett: - A lényeg itt a gyors döntéseken múlik. Minden oldalon sebesen kéne döntenie mindenkinek. – Ne beszélj rébuszokban – kérte Alexa.
– Oké, akkor nyíltan fogalmazok: ha túl sokáig várunk, a TRANS értéke lecsúszik, és akkor valaki olcsón megszerzi. Aki aztán fölfejleszti és könnyen lehet, hogy nagy konkurensünk lesz. – Kinek „nekünk”? – Martin értetlenül pislogott. Ron segített: - Milla és én a BORDÉR furgonos szállítócégnél dolgozunk. Ha lehetne, mi is dolgoznánk kamionokkal, de eddig éppen ezt akadályozta meg Susanne cége. Camilla folytatta: - Mivel Susanne Anwar előreláthatóan hónapokon át előzetesben lesz, majd az ügyészség vádat emel és jön a tárgyalás… Még ha nem is ítélik letöltendő börtönre, vagy pont annyit adnak neki, amennyit addig ült és ezzel szabad lesz – a cégét vagy romokban találja, vagy az már nem is lesz az övé. Kétlem, hogy vannak nála olyan emberek, akik önállóan képesek lennének vezetni egy céget. – Ahhoz Susanne túlságosan is diktatórikus eszközökkel dolgozott – jegyezte meg Martin kritikusan. – Az ilyesmi ilyenkor bosszulja meg magát. – Nekem is az a benyomásom egyetlen ottani látogatásom után – Camilla keserűen mosolygott. – Azok az urak, az alvezérek tipikus nyuszik. Egyikük sem merne lépni soha egyet sem, mert mi van, ha rosszul sül el a dolog? Ezért hát lapítanak, míg majd késő lesz. – Szóval, mi a teendő? Remélem, nem azt mondod… – Martin e szavak közben szüntelenül Camilla arcát nézte. És egyre jobban erősödött benne a meggyőződés, hogy… De nem, ezt nem is tudta elhinni. Mindenestre azonnal tiltakozott: - Ha arra gondolsz, amire én, akkor nem, nem és NEM! – Ha arra gondolsz, amire én, akkor ezzel beismerted: ez az egyetlen logikus megoldás! Ron elvesztette a fonalat és Alexa sem volt teljesen képben. Követelték, hogy azok ketten beszéljenek érthetőbben. Camilla mosolya nem volt fölényes, inkább megértő. De továbbra sem vette le a szemét Martin Tylo arcáról: - Arról beszélünk, gyerekek, hogy mielőtt szétzüllik a TRANS, valakinek meg kéne azt vásárolnia. – De miért baj az, ha szétzüllik? – kérdezte Ron. – Annál jobb nekünk, mármint a BORDER-nek, nem? Eltűnik a konkurencia! – Hát éppen ez az: nem tűnik el. Valaki majd hónapok múlva olcsón megszerzi, ahogyan az előbb már mondtam. Ha olcsón kapja, marad elég pénze arra, hogy felfejlessze és a TRANS akkor lesz csak igazán a vetélytársunk! Olyan, amelyik maximum egy év alatt totálisan lesöpörő bennünket a porondról – Camilla már észre semlenne vette,a hogy folyton úgy beszél, mintha is szerves része, sőt majdhogynem tulajdonosa BORDER-nek. A gyakran használt többes szám egybeforrasztotta őt a céggel. És Ronnal is – de erre most nem gondolt. Martin vágott közbe, de most nem Camillához szólt, inkább a többieknek magyarázott. – Kedves háziasszonyunk arra céloz, hogy én vegyem meg azt a vállalatot. Csak tudnám, miből? Egy ilyen cég több millió euróba is belekerülhet. Hiszen, ha jól emlékszem, tizenöt kamionjuk van… – Tizenhét – javította ki Ron szenvtelenül. Alig tíz nappal ezelőtt még ő is ott dolgozott, hát nyilván igaza volt. Martin olyan arckifejezéssel legyintett, mint aki azt mondja: „Tizenhét? No ugye, még több is, tehát drágább az egész, hogyanjövök én ehhez?” Most azonban megszólalt Alexa és mindenkit meglepett éleslátásával, üzleti érzékével. Igazából csak ekkor jutott a többiek eszébe, hogy közöttük most ő az egyetlen üzletemberüzletasszony. Ennek mindjárt tanúbizonyságát is szolgáltatta: - Nem azért mondom, mert az én barátnőm találta ki, de az ötlet a legszerényebben szólva is zseniális. És meg lehet csinálni, higgyétek el – hátradőlt. Egy pillanatig maga elé nézett. A jelenlévők most egy egészen más Alexát láttak maguk előtt. Ez nem az örökké
vidám nevetgélős, minden tréfára kapható, vagy éppen a férfiak után sóvárgó Alexa volt. Hanem egy tervezgető, minden körülményre odafigyelő, számító üzletasszony. – Két akadályt látok csak. Az egyik Susanne Anwar magatartása, a másik a pénz. Végső soron egyik sem vészes. Nem szabad, hogy Susanne megtudja, kik is akarják megvenni a cégét. Már ha egyáltalán hajlandó eladni, de gondolom, van annyira józan nő, hogy tudja, a jelenlegi helyzetében ha nem adja el, tönkretételre ítéli a céget. Márpedig ő is jobban jár, ha egy ilyen bizonytalan kimenetelű ügy előtt, aminek a vége könnyen börtön lehet, még idejében és jó áron túlad rajta. Kell egy ügyvéd, aki elmegy hozzá tárgyalni a nevünkben. – A nevünkben? – kérdezte Ron és a homlokát ráncolta. – Igen. Kitalálunk egy nevet, egy cégnevet, amit már holnap bejegyeztetünk a cégbíróságon, hogy neve legyen a gyereknek. Vagyis egy valóban létező cég nevében lépünk fel. Ahová egyelőre csak olyan alapítók adják a nevüket, amely nevek semmit sem mondanak Susanne-nak. Hiszen az ügyvédjét nyilván rögtön utasítja, hogy nézzen utána a cégnyilvántartásban, kik állnak a – mondjuk – „Vadrózsa” cég mögött? Tehát ha az én nevemet és Ron nevét látja ott, nem fog gyanút. – De ettől még nem lesz pénzünk – figyelmeztette Martin józanul. Most Alexán volt a legyintés sora. „Az nem olyan gond”, mondta a mozdulat, és következett is a magyarázat: - Milla, a levendulaültetvényekre gondoltál, igaz? – majd a beleegyező bólintás után tovább beszélt. – Martin eladja az ültetvényét, az egyik felét, vagy akár mindkettőt. Ha van megtakarított pénze, azzal is beszáll. Nekem is van valamennyi, tehát én is „részvényes” leszek. Társtulajdonosok leszünk, értitek? Megkérdezzük a BORDÉR tulajdonosát, mennyivel tud beszállni? No és ott vannak a bankhitelek is. Annak, akik a TRANS-ot, Eterton egyik legnagyobb vállalkozását fogja birtokolni, annak a helyi bankok is szívesen kölcsönöznek, mert az biztos üzletnek látszik. – Hogy melyik bankot környékezzük meg, és kin keresztül, arra már van egy ötletem – jegyezte meg Camilla. Arra a szürke öltönyös igazgatóra gondolt, aki nyilván ezek után is pedálozni fog, hogy megváltoztassa az ügyfélben kialakult rossz benyomást. Alexa elismerően bólintott feléje: - Remek. Akinek még van akármennyi pénze, az is szálljon be. Mondjuk ezer euró legyen a legkisebb összeg. Én még azt is el tudom képzelni, hogy a BORDÉR dolgozói is résztulajdonosok lesznek, természetesen mindenki a hozott összeg arányában, és az első év végén már részesülhet is a haszonból. Martin töprengvehát, nézett maga elé:el az ültetvényt. Lehetőleg mind a kettőt? - Azt mondjátok hogy adjam Camilla segített: - Javíts ki, ha tévedek. Nem te voltál az, aki nemrégen elsírta a bánatát, hogy logisztikát végzett és minden álma, hogy sok autó forgalmát szervezze, de ehelyett egy családi örökség terhei alatt roskadozik és levendulával kell foglalkoznia, amiben nem talál semmi vonzót? Martin mélyet lélegzett: - Ha ezzel arra céloztál: siker esetén én irányíthatom a TRANS-ot… – Arra céloztam – így Camilla, majd látva a többiek pillantását, rögtön visszahúzta csápjait: - Bocs, csupáncsak egy tervezetet adtam itt elő nektek. Ám ha végiggondoljátok az elemeit külön-külön, akkor rá kell jönnötök, hogy Alexának igaza van: ez működőképes. Megvalósítható. Persze nem megy egyik napról a másikra, és kell hozzá kitartás. Alexa már sorolta is az ujjain: - Egy: cégalapítás elindítása. Kettő: ügyvéd útján elkezdjük megdolgozni Susanne Anwart. Három: Martin meghirdeti eladásra az ültetvényt, gondolom, elsősorban az andersiti szomszédos ültetvényesekre számíthat vevőként de nem kizárólag. Négy: banki
hitel intézése, hiszen körülbelül az összeg felére vagy negyven százalékára lesz szükség hitelként. Öt: felmérjük a saját anyagi erőnket. – Hat: rábeszéljük Udarrit, a BORDÉR tulajdonosát, hogy szálljon be az egészbe – így Ron, majd önmagával társalogva folytatta: - Szegény Lucien úgysem tehet mást, hisz ha szembefordul velünk, akkor egy veszedelmes vetélytársra tesz szert. Míg ellenben ha részt vesz az üzletben, akkor… – Akkor a végén a BORDÉR és a TRANS egyesül valamilyen újabb név alatt és egy cégként vállal majd mindenféle fuvart, egy kilótól harminc tonnáig – zárta le Camilla. Még hosszan ültek és nézték egymást, keveset szóltak – tervezgettek, ábrándoztak. Egészen addig, míg az öreg Péter rájuk kiáltott: „No mi van, világ lustái, nekem senki sem segít?” – mire szétrebbentek és mentek a dolgukra. Két hét telt el. Vagy több is volt? Camilla most nem érzékelte az idő múlását, a napok egybefolytak. Talán azért, mert a teendők is gépiesen váltották egymást. Munka, alvás, munka, alvás. Hétvégén kijöttek hozzá a többiek, dolgoztak valamennyit a parkban, segítettek Camillának – „Millának” – és Péternek kijavítani a garázst, majd felrakni annak új tetejét. Camilla olykor elnézte, hogy Péterben egy tetőács veszett el, de szerencsére nem teljesen veszett el… Az öreg az építőanyagok boltjában vásárolt vaskosabb és vékonyabb gerendákat ügyesen összeeresztette, futóval engedte beléjük az összekapcsoló nagy csavarokat, a találkozási pontokat ezenfelül még két acél ácskapoccsal is rögzítette, ne mozduljanak el. Mire letelt ez a két hét és elkezdődött a harmadik, a garázs – különálló kis ház a kertben – teljes pompájában ragyogott. Egyszer eljött a Naplemente Otthon vezetője is. Csöndesen megállt kocsijával azután és a kocsibejárón át jött be, megkerülve a házat. Az idősebb asszony hosszan állt és nézte, ahogyan Péter nagy kedvvel dolgozik – még fütyörészett is, amit a Naplementében sohasem hallott tőle. Aztán a nő bement Camillához és kicsit zavarban volt, amikor azt mondta neki: - Őszinte legyek? Péter Molterri nagyon gyanús volt nekem az utóbbi időkben. Túl kevés időt töltött az Otthonban, ha csak tehette, máris ment kifelé. Olykor ebédnél sem láttam, a hétvégeken meg teljesen eltűnt. Nem érdekelte már a keresztrejtvényfejtés vagy a szudoku, semmi, csak jött ide magához… Azt hittem, kihasználják őt, dolgoztatják… De belátom, tévedtem. Hát bizony tévedett és ezt a legjobban maga Pétera magyarázta el neki szavak nélkül, viselkedésével. A főnökasszonynak elég volt látnia Malom ablakain át, –amint Péter fel-lea mászik a létrán, hordja föl a tetőcserepeket és illeszti őket a helyükre, ahogyan kell, soronként jobbról balra, és alulról felfelé haladva. Úgy fütyörészett az öreg, hogy a park lombjaiban tanyázó madarak sem különbül. Majd kicsattant a jókedvtől. Camilla mindennap látta Ront, beszélgettek is. A férfi lelkesedése nem múlott el és ennek újra és újra tanújeleit adta. Apró ajándékokat hozott az asszonynak, szép szavakkal, szelíden udvarolt. Néha kiáltó volt az ellentét a mérete és a viselkedése között. Ron egy fejjel magasodott Camilla fölé, pedig ő sem volt éppen alacsony. Hatalmas mellkasán majdnem szétpattant a trikóing, és jókora tenyerében hozott egy… szál virágot. A vörös rózsa viszont elveszett a kezei között. Nem erősködött, nem volt erőszakos, a cégnél nem „hajtott rá” Camillára, az ő kedves „Millájára”. Csak éppen ott volt, gondolataival, tekintetével folyton körülvette Camillát. Védőn gondoskodott róla. Az asszony néha töprengett: milyen furcsák és érdekesek a sors útjai. Azt is mondhatná: izgalmasak. Hiszen ha nem történik az a baleset, akkor ugyan ő most is a Malomban lakik. Együtt Patrickkal, és nem is néz más férfiakra, nemhogy az udvarlásukat fogadja. Nem is itt dolgozna, Ron pedig – mivel nem történt meg az emlékezetes baleset, amely a „görög szobornak” is változtatott az életén – továbbra is
Susanne Anwar cégénél dolgozna. Bár lehet, azért csak megtörténtek volna azok a dolgok, hiszen Susanne akkor is felbérelt volna egy fickót, hogy gyújtsa fel a BORDÉR kocsijait… De ilyenkor Camilla elakadt a „mi lett volna, ha?” és a „Mi lenne most, ha akkor nem”kezdetű gondolatok között. Azon a keddi napon is itt tartott, miközben a könyvelést végezte irodai kis kuckójában. Az ajtó kicsapódott és Lucien Udarri állt a küszöbön. Ron akkor egy egész napos fuvarra ment. Még két, éppen dologtalan sofőr ült az előtérben, éppen ettek valamit. Udarro szeme csillogott: - Camilla, figyelj! Lehet, hogy nem tisztességes dolog a káröröm, és a rosszindulatról a vasárnapi misén a pap is csúnya dolgokat mondott… – …De roppant jól tud esni – fejezte be Camilla a főnöke gondolatát. Lucien szaporán bólogatott, hogy egyetért, aztán felmutatta a kezében tartott friss újságot: - Az ügyészség vádat emelt Susanne Anwar ellen. Mindkét ügyben őt tartják felbujtónak. – Két ügyben? – Igen, két vádpont szerepel, merthogy a támadó leütötte az éjjeliőrünket, és hogy kis híján felgyújtotta az autóinkat. Itt azt nyilatkozta az ügyész, hogy a támadó részletes és beismerő vallomást tett, amely nagyon megterhelte Anwar asszony képzeletbeli számláját. Már-már ott tartanak, hogy egyformán súlyosnak tekintik kettejük tettét. Amint az várható volt, az a fickó, hogy magát mentse, a saját bűnét kisebbítse, előadta, hogy neki eredetileg esze ágában sem volt bűntényt elkövetnie, de Susanne, mint egy valóságos csábító, pokolbéli ördög, telebeszélte a fejét azzal, hogy mi mindent kap majd tőle, nemcsak pénzt, hanem tisztes állást is a cégnél, hogy ő lehet majd a TRANS biztonsági főnöke, és így tovább, és így tovább… – És mi van a többi ügyben? Az ügyünkben? – érdeklődött az asszony. Udarri titokzatos arccal súgta: - Ma délután ötkor találkozunk a főtéri kávézóban, tudod, a „Magnóliában”. Ott lesz az ügyvéd is. Ott a helyed! – Ott leszek! – felelte Camilla és maga sem tudta, miért, Alexa jutott eszébe. Vajon ő is ott lesz délután? Mostanában csak hétvégeken találkoztak, a Malomban. Bizony volt egy olyan érzése Camillának, hogy elég intenzíven fejlődött a kapcsolat Alexa és Martin Tylo között, a barátnője ritkán hívta fel őt. Mostanában nem voltak délutáni együtt kávézások, trécselés, közös bevásárlás, amiközött, együttegyenként járt azzal, hogy másfél órán át őket sétáltak a bevásárlóközpont nagy gondolái szemügyre vettek minden érdeklő árut, lustán tologatták az egyre teltebb és nehezebb kocsikat, hogy aztán a pénztár után, kint a parkolóban elváljanak egymástól… Camillának hiányoztak is ezek a beszélgetések. Gondolt egyet és ebéd után küldött egy SMS-t Alexának: UGYE OTT LESZEL A MAGNÓLIÁBAN MA ÖTKOR? Mire szinte azonnal megkapta a választ: FÉL ÖTKOR Ezt Camilla nagyon is jól értette. Küldött egy OK jelet, és elégedetten gondolta: szóval ők ketten fél órával korábban találkoznak, hogy még a többiek érkezése előtt és mindent megbeszélnek. Volt ma reggel egy álma, szerette volna elmesélni Alexának. Most fogta fel: nincs senki más nemcsak Etertonban, de az egész világon, akinek elmondhatná. Mert hát nincs olyan igazi barátja, aki ezért nem nevetné ki, aki komolyan vehetné akár még az álmokat is. Ron…? Talán, de csak később, ha lesz köztük valami. Igaz, Camilla egyre jobban megbarátkozott a gondolattal, hogy ő és Ron… Volt ebben valami vonzóan izgató, Ron valamilyen mágnes lett, amely erősen húzta maga felé az asszonyt. A férfi buzgalma, fiatalos lelkesedése, kamaszos lendülete és imádata jólesően körülfolyta őt. De volt már benne némi bölcsesség is, ami azt mondatta vele: várjon még. Ron adja még ezer bizonyítékát annak, hogy komolyan gondolja, amit mond. Hogy igazán szereti őt, mélyen,
olyan igazán férfiasan, ahogyan csak kevés férfi tud szeretni. És ha így lesz, akkor… akkor talán? De hát a teste is megkövetelte a magáét. Bármennyire is tiltakozott ellene gondolatban, éppen a gondolatai kalandoztak el mind sűrűbben a férfihoz. Különösen, ha eljött az este, a sötétség körülölelte őt, az éjszaka volt a puha pongyolája, társa. Feküdt az ágyában és néha olyan reménytelennek, céltalannak tűnt minden. De megemberelte magát, eszébe jutott, hogy hiszen még csak huszonhét éves múlott, nem fog egyedül megöregedni és remélhetőleg nem ebből a könyvelőkuckóból megy majd jól megérdemelt nyugdíjba kétezer… hányban is? Kétezer-negyvenben, vagy később? Szóval, az álom… Fél ötkor Camilla már ott ült a kávézóban, szemben Alexával, aki frissen és üdén jött el. Látszott, kötetlen a munkaideje, a maga ura, hát megteheti, hogy egy ilyen fontos találkozó előtt hazamenjen és felkészítse magát. Kifogástalan volt a frizurája, sminkje, frissen lakkozva a körmei. No és egy olyan helyes kis nyári ruha volt rajta, kicsi és nagy virágmintás egyszerre, eszméletlenül jó színben, átmenet a tört fehér és a vaj szín között, egészen mássá tette a nőt. Alexa is volt valaha férjnél, Camilla úgy vette ki a szavaiból, bár Alexa erről nem szeretett mesélni. Mennyi mindent nem tudunk még egymásról, futott át a fején. De ha minden jól megy, barátnők maradnak sok éven át. És nem, nem lesz titkuk egymás előtt. Kell az embernek egy másik ember, aki nem szerető, nem családtag, de nem is közömbös, idegen. Éppen erre találták ki a barátokat. Eszébe jutott, mit olvasott egyszer egy bölcs gondolatok könyvében: „Kik a barátok? Akik ismernek, és mégis szeretnek”. Hát igen, az alap az ismeretség, de az nem elég. Nagyon kell kedvelni valakit ahhoz, hogy a hibáival együtt szeretni tudjuk. Egy jó barátság még tartósabb is lehet, mint egy jónak induló házasság. – Szóval reggel volt, hajnal, és már csak olyan félálomban voltam. Lehet, nem is igazán aludtam, ezért ez nem is igazi álom volt…? Alexa úgy ült vele szemben, hogy teljes figyelmét neki áldozhassa. Nem vette le a szemét barátnőjéről. Látta, hogy Camilla végre kezdi megtalálni nyugalmát. A kórház utáni héten még nyúzott volt. De aztán, talán amikor rátalált az öreg Péterre, aki sok gondot levett a válláról a ház körül, és Ron is felbukkant, aki megerősítette benne az önbizalmat – nos, attól kezdve Camilla kivirult. Most szép volt, majdnem nagyon szép, látta jól Alexa. És örült ennek. – …valami kellemes melegséget éreztem, betöltött mindent, és akkor felmerült a semmiből… a teste, alakja, semikon, tudom, volt-e rajta valami ruha, mert csak az arcátPatrick. láttam. Nem Egy kör alakúazkép volt,azt afféle tudod, a fej köré aranykört, aureolát festenek a művészek… Valami ilyesmi volt ez, de egy csöppet sem keltett olyan benyomást, mintha Patrickot időközben szentté avatták volna… ne nevess, mert tényleg így nézett ki. Szép aranyos háttér előtt megjelent az arca, szemből nézett rám. Olyan élő volt, olyan… valós. A legszívesebben kinyújtottam volna a kezemet, hogy megsimogassam az arcát, de nem tudtam mozdulni. Kicsinek és tehetetlennek éreztem magamat, bár nem voltam kiszolgáltatott, nem bántott senki. De nem mozdulhattam. Nem tehettem semmit. És Patrick… hallgatott. Képzeld, nem mondott semmit! Ez nem olyan álom volt, ahol elhangzik valamilyen mondás, valami jóslat, figyelmeztetés vagy legalább pár kedves szó, afféle üzenet a túlvilágról… Bár azt hiszem, ez is üzenet volt, csak néma. – Szóval csak nézett rád és nem szólt semmit, – Csak nézett rám és nem szólt semmit – ismételte Camilla, de az arca ennél jóval többet mondott, a szeme lelkesen csillogott: - Azt üzente, hogy nem bán semmit sem, jól van úgy, ahogyan van. Hogy nem ellenzi, ha én elrendezem az életemet. Patrick mindig is ilyen megengedő volt, toleráns, mindenkivel szemben. Szeretett jött át tőle, felém. Érzetem tisztán, hogy jót akar nekem és semmit sem tilt.
– Nem azért álmodtad ezt, mert így akarod? – kérdezte Alexa a maga kissé csúfondáros, piszkálódó, de szeretetteljes modorában. Camilla élénken tiltakozott: - Nem, ezúttal nem! Valóban, én is szeretném már, ha csak tudat alatt is, hogy rendeződjön körülöttem minden. Hogy múljon a fájdalom és később már csak emlék legyen az az előző életem. Ami, te is tudod, egyetlen pillanat alatt eltűnt és soha nem tér vissza. Milyen szerencse, hogy a férjem halála és a baleset után nem kellett visszaköltöznöm abba a városba, abba a lakásba, ahol előtte Patrickkal éltünk. Azt nem vészeltem volna át ilyen könnyen. Alexa arcán látszott, várja még az álom végét. Ha ugyan történt még valami akkor…? Camilla mélyet sóhajtott: - Nem tudom, meddig tartott, bizonyosan csak egy másodpercig, mint az álmok általában. Egyszer olvastam, valami szakkönyvben, hogy a szervezet olykor az álmokon keresztül előre is jelzi a később bekövetkező betegségeket. Ha ez így van, miért ne jelezhetne más eseményeket is? Például a lelki megnyugvásomat. Azt, hogy felejtsem el a lelkifurdalásaimat. Ne törődjek most már azzal, mivolt, állítsam át magamat egy teljesen új sínpárra, és azon haladjak előre. – Ez természetes. Így igaz – mondta váratlanul Alexa, a szeme egy pillanatra kirebbent Camilla tekintetétől, a térre, aztán máris visszakapcsolódott barátnője kékeszöld, majdnem szürke szemébe. – Patrick azt üzente, hogy éld tovább az életedet. És mivel valahol mélyen te is azt akarod már egy ideje, a két dolog találkozott. Nem a te tudatod hozta létre az álmot. Lehet, csakugyan van valamiféle túlvilág, lennie kell, hiszen én is hiszek a lélekvándorlásban, mint minden értelmes ember… Szóval Patrick feloldozott a valamikori esküd alól. Most már szabad vagy – Alexa hangja egy kicsit ellágyult, amikor váratlanul így folytatta: - Az új életed már közeledik feléd. Fordulj csak meg! Ott jön! Olyan szuggesztíven mondta, hogy Camilla egy pillanatra belefeledkezett a hangjába, nézte Alexa arcát – majd felfogta a mondat értelmét és azt is, hogy ez tulajdonképpen parancs volt. Ha odanéz, ahová az előbb Alexa nézett, láthatja az új életét? Hát a székén hirtelen megfordult, és… Ron Avital közeledett feléje, kezében az elmaradhatatlan egy szál vörös rózsával. Jött át a téren, a délutáni nap szinte aranyglóriát vont a feje köré. Szökés haja megcsillant. Minden göndörületbe színarany sugarak kapaszkodtak, arcán az öröm felfénylett. Majdnem futott már, sietett, találkozhasson szerelmével. – úgy Arany glóriahogy a feje körül – mondta Alexa, és mert Camilla is pontosan erre gondolt, hát a szó azonnal kemény kőfallá, igazsággá lett. – Patrick glóriáját most már Ron hordozza. Ő a te embered, Milla. Volt még fél percük, mielőtt Ron odaért. Camillának csak akkor jutott eszébe, hogy kérdezni akarta Alexát, mi van Martinnal? De Alexa enélkül is tudta, hogy erről akart vele beszélni, csak elfoglalta őket a Patrick-álomkép. Ismerte annyira a barátnőjét, hogy tudja, miért kellett volna legalább fél óra ahhoz, hogy kibeszéljék kettőjük magánéletét, mielőtt ideérnek a többiek. Hát most Alexa nem is várta a kérdést, inkább rögtön a válasszal kezdte. Kissé szégyellős mosollyal, amiből nem hiányzott a rá oly jellemző pajkos álszerénység sem, csak annyit súgott: - Martin Tylo telitalálat, köszönöm! Benne nem csalódtam semmilyen téren. És már jöttek is mindnyájan, mintha eddig valahol egy utcasarok mögött várták volna be egymást, hogy aztán megrohamozzák a „Magnólia”asztalát. Martin hozta az ügyvédet, aki elmormolta nevét és amiből Camilla semmit sem értett. De amint a férfi kinyitotta a száját, rögtön érezték, hogy nagyon érti a dolgát. Etertonban ő a legjobb, súgta oda Lucien, amikor az ügyvéd a pincérnővel tárgyalt.
Egy kicsit olyan volt az egész találkozó hangulata, mintha összeesküvők lennének. Már hetek óta készítettek elő valamit, egy „akciót”, gondosan terveztek és igyekeztek gondolni minden részletre. Most lám, itt volt nagyágyújuk, az ügyvéd is, aki végre kezdett formát adni addig lazának, kötetlennek hitt törekvéseiknek. Miután mindenki megkapta a kávét, üdítőt, amit rendelt – az ügyvéd tekintélyes méretű táskájából elővett egy dossziét. Igaz, nagyon soványka dosszié volt az, de valahogy mégis örültek neki. Ez már az ő „ügyük”, megtámogatva valamiféle papírokkal? – Nos, kezdjük. Hölgyeim és uraim, a cégbíróság tegnap formálisan is bejegyezte a „Royal” Szállítási Vállalatot, ettől kezdve az létezik, tevékenykedhet. Pecsét, cégaláírások gyűjteménye, minden rendben van. Önöknek most már csak telephelyet kell bérelniük, irodát alakítaniuk. A cég nevében amikor az még igazából nem is létezett – már ajánlatot tettem Susanne Anwar asszonynak a TRANS szállítási vállalat megvételére. Nem kis összeget ajánlottam fel, persze hagytam még valamennyit, hogy ha egy kicsivel többért hajlandó csak egyezkedni, akkor legyen szabad mozgásterünk. Martin Tylo nagyot nyelt. Alexa mellett ült, egymás kezét fogták az asztak alatt, most mégsem egymásra koncentráltak, mint az elmúlt hetekben. Itt és most fog eldőlni, gondolta Martin görcsösen, hogy egyáltalán menni fog-e ez az üzlet? Másfelől meg mit kell tennie, ha Anwar nemet mond, ha görcsösen tiltakozik és nem adja a céget? Martin az utóbbi hetekben gyakran gondolt arra, milyen jó lenne kamionos céget vezetni. Látta magát egy nagy mágneses vagy pláne világító Európa-térkép előtt, amire persze hamarosan fel kéne festeni a Közel-Keletet, egészen az iráni határig, meg le az Öbölig, és attól északra is vannak olyan országok, amelyekbe talán eljárnak majd a kamionjaik. Mindegyiken lesz műholdas helymeghatározó, a központban tudni fogják a nap és az éjszaka bármelyik pillanatában, hogy az ilyen és ilyen számú kocsi most éppen hol jár, halad-e vagy áll, határon várakozik vagy pihen a sofőr vagy éppen rakodik Angliában vagy a Boszporusz partján vagy most kel át kompon Dániából Németországba… Álmodozását az ügyvéd szavai szakították félbe: - A dolog nem reménytelen. Anwar asszony nagyon is realista módon közelített a problémához. Tudja, hogy ha sokáig vár, a cég tönkremegy és akkor a most kínált ár negyedrészéért sem tud túladni rajta. Ugyanakkor tisztában van azzal is, hogy az ár amit kínáltunk, azért alacsonyabb a cég jelenlegi értékénél. Kimutatta ezt nekem érthetően, világosan. Azt is mondta, hogy ő nem akar veszíteni ezen az üzleten, benne van az élete utolsó tíz éve.között, Ezért ami arraszerinte kért, hogy felezzük azon összeg a valós ár. meg a különbséget az általunk kínált összeg és – Ez voltaképpen nem teljesíthetetlen kérés – mondta Martin. Most kell nagyon figyelni, hiszen itt már milliókról van szó, mondta magában. Ivott egy kicsit. Ron Camilla mellett ült, mindketten az ügyvédet lestek. Lucien és Alexa figyelme is oda összpontosult. Úgy érezték, a „Magnólia” egy sziget lett, valahol az óceánon sodródik, a külvilág megszűnt létezni, most csak ez az asztal van és körülötte ez a hat ember. Akiknek talán az egész jövője itt és most fog eldőlni. Camilla már elfelejtette, hogy ez az egész terv az ő ötlete volt, bár valahol a lelke mélyén jólesően vette tudomásul, hogy minden halad az ő vonalán, és lehet: amiről ábrándozott – vagy mondjuk ki kereken: amiről inkább csak álmodott – az talán megvalósul? – Végül is megállapodtunk egy árban, amelyet kölcsönösen elfogadhatónak tartott – az ügyvéd, talán az esetleges hallgatózok miatt, nem mondta ki a számot, leírta egy cédulára és körbeadta. Ennek megint olyan összeesküvés-jellege volt, kellő komolysággal vették át a cédulát, vetettek rá egy pillantást, bólintottak és adták tovább. Az összeg hétjegyű szám, tehát milliós volt. Camilla beleremegett, amikor meglátta. „Istenem, van ennyi pénz egyáltalán? A világon?” – Mivel ezt az instrukciót kaptam önöktől, hát egynapi gondolkodás után én is igent mondtam – folytatta az ügyvéd, szemüvege megcsillant. A
narancsszínű napernyő alatt ültek, ez a szín vetült rájuk, jólesően. – Elmagyaráztam Anwar asszonynak, hogy a cégnek természetesen nincs ennyi készpénze, sőt ennek előteremtése is időbe kerül, no és a bank sem folyósítja a kölcsönt egyik napról a másikra. Ezért közösen kidolgoztunk egy három lépcsős fizetési konstrukciót. Az első lépés: aláírjuk a szerződést. Mivel az önök terve az, hogy Anwar asszony egyelőre ne szerezzen tudomást a „Royal” cég igazi tulajdonosairól, hát a most bejegyzett „főnök”, Alexa Maura fogja aláírni a mi részünkről. Aztán, szintén terv szerint, amint lezajlik az adásvétel, a cégen belül önök majd úgy döntenek, hogy a vezetést átadják Martin Tylo úrnak, már csak azért is, mert ő viseli a legnagyobb anyagi kockázatot… Mindnyájan bólintottak – ezt tényleg így tervezték el. És sem Alexának, sem Martinnak nem volt ellenvetése, a másik háromról nem is szólva. – Az első fizetési lépcső a szerződés aláírásával egyidőben zajlik le, és háromszázezer euró átutalását jelenti Anwar asszony bankszámlájára. Természetesen ott áll a kikötés a szerződésben, hogy ha a következő két befizetés határidőre nem történik meg, akkor a szerződés érvénytelen, a háromszázezer eurót pedig nem kapjuk vissza… A másik befizetésre tíz nappal az első után kerül sor, ekkor ötszázezer eurót kell kifizetnünk. Ha ezen is túl vagyunk, már nagyobb baj nem lehet, mert a harmadik részletre két hetünk marad. Ha ön – nézett az ügyvéd Martinra – még szinte ma elkezdi árulni az ültetvényeit és az andersiti házat, másfelől pedig azonnal elindítunk egy nagyobb összegű hitelkérelmet egy vagy több banknál, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy a harmadik részletet is kifizessük határidőre. És ha igen, akkor öt hét múlva önöké a TRANS vállalat az összes kamionnal, a telephelyükkel, irodájukkal, felszerelésükkel, hírközlő eszközeikkel, javítóműhelyükkel és a többivel. Még aláírtak néhány papírt, aztán az ügyvéd elment. Ron várakozva nézett körül, és mivel még senki sem szólt, ő kezdte: - Adjuk össze, ki mennyivel tud beszállni. Bár beszéltünk már erről, azért van változás. Tegnapelőtt meghalt egy nagynéném, akit alig ismertem, de én voltam az egyetlen élő rokona. Hagyott rám egy ingatlant és több mint húszezer eurót egy bankszámlán. Ha gyorsan el tudom adni azt a házat, innen vagy kétszáz kilométerre, akkor legalább ötvenezerrel szállhatok be. Camilla sóhajtott: - Én sajnos nem állok ilyen jól, körülbelül tízezer a megtakarításom. Sok a kiadásom mostanában. – Sebaj, úgyis te leszel a könyvelőnk a nagy cégnél, biztos állásod van – mosolygott Lucien. – Nekem van, ugye, a BORDÉR. Ami szép százalékban a tulajdonom, azzal szállok be. Ez ugyan nem hoz most nekünk készpénzt, de azért valamennyit rá tudok szánni, mondjuk hatvan-hetvenezret… Alexa feltartotta az ujját, mint az iskolában, ha tudta a választ a tanár kérdésére, ha felelni akart. Szokásos vidámkodásának most nyoma sem volt, éppen ellenkezőleg, nagyon komolyan jelentette be: - A butikos meg kozmetikai üzletekből elég szépen tudtam félretenni az utóbbi két évben. És ezt a jövőben sem akarom felszámolni. Én ugyan nem fogok nálatok dolgozni, a „Royal” -nál vagy akárhogyan nevezitek. Saját keresetre és ennek nyomán egy bizonyos anyagi függetlenségre szükségem van. Camillának volt egy olyan érzése, hogy az utóbbi mondat nem is nekik, hanem Martinnak szól. Tylo is így érezhette, mert halványan elmosolyodott. Szereti Alexát, fogta fel Camilla, ez a férfi tényleg jó férje lehet a barátnőjének. Már persze csak akkor, ha egyáltalán házasságra gondolnak? De ha tudnak együtt élni, miért ne lehetne ebből vagy ez, vagy az?
Martin Alexa felé bólintott – biztosan beszéltek már erről. A nő hát a többiekre nézett, a tekintete körbejárt, amikor megjegyezte: - Kilencvenezer euró van a bankszámlámon. Azért egy tízest meghagynék magamnak, ne maradjak már egy cent nélkül. Martin a fejében számolt, és kijelentette: - Ez vagy kétszáztíz ezer euró, vagy hússzal-harminccal kevesebb, attól függően, hogy Ron háza mikor kel el. Akármennyi is lesz, kipótolom háromszázezerre a sajátomból, hogy az első részletet odaadhassuk Anwarnak a szerződés aláírásakor. Amint kezünkben van a szerződés aláírt példánya, tárgyalhatunk a bankokkal. Tőlük fél millióra lesz szükségünk, a lehető legalacsonyabb kamatra. Azt nem kerülhetjük el, hogy biztosítékként és ideiglenesen rá ne tegyék a kezüket a cégre, vagy annak egy részére. Mondjuk a BORDÉRRE, hogy legyen valami fedezete a kölcsönnek. Lucien számított erre, mégsem volt az arca felhőtlenül boldog. Ő beszélhetett most a legtöbbet, és ezt mindenki tudta. Martin folytatta: - Én közben árulom az ültetvényeket, remélem, ilyenkor jó árat kaphatok értük. Majdnem egymillióval tartozunk majd még annak a nőnek, de azt hiszem, menni fog a dolog. És utána a bevitt összeg arányában részesültök a haszonból ti is, amíg csak a miénk lesz a cég. Ha úgy döntünk mondjuk tíz vagy tizenöt év múlva, hogy eladjuk, akkor az árából is ugyanilyen arányban részesültök. No és mindenkinek lesz itt munkája – oldalra pillantott. – Alexa kivételével, természetesen, aki töbre becsüli a falusi varrónőket, mint az izmos kamionsofőröket. Alexa ekkor váratlanul nagyon furcsán kezdett viselkedni. Mint egy macska, összehúzta a szemét, az arca is olyan „cicás” lett, Martinhoz bújt és nem szólt semmit. Ebből a másik két férfi – Ron és Lucien – is megértették, hogy mi itt a helyzet. Összenéztek, majd mindketten Camilla tekintetét keresték, kissé zavartan. Mintha kérdeznék: „Te tudtad ezt? Hogy ezek együtt vannak? Nahát!”. Camilla alig észrevehetően bólintott feléjük: „Igen, tudtam, és így van jól”. Ezt mondta az arca. Másnap délelőtt, amint beért a városba és leparkolt a Főtér közelében, Camilla villámsebesen két telefont bonyolított le. Elsőre Filippi doktort hívta. A sebész kicsit csodálkozott, amikor kiderült számára, hogy egykori páciense most bizony egyáltalán nem szakmai, egészségi okokból keresi. – Doktor úr, egyszer láttam önt itt a Főtéren egy bankárral beszélgetni. Szürke öltöny, ősz–haj, úriember… Jó decens barátom, Tőrrel úr, az Alba bank igazgatója. De figyelmeztetem, kedves Camilla, hogy a barátom boldog házasságban él, amit időközben nemcsak gyerekek, de unokák is jeleznek… – Jaj, csak nem képzeli, hogy olyasmiről van szó? Ez szigorúan üzleti, banki dolog. Szükségem volt a nevére, hogy egy megbeszélést szervezhessek vele az irodájában. – Akkor most rögtön hívja fel, ilyenkor bent van. És úgy lett. Öt perccel később Camilla már tudta, hogy fél óra múlva beszélhet Tőrrel igazgató úrral. És amikor besétált a bankba, az igazgató maga jött eléje: - Üdvözlöm, asszonyom. – Camilla Kassel. – Emlékszem önre. Egyszer az utcán, eléggé el nem ítélhető módon bírálta a bankunkat… – Ahol is eléggé el nem ítélhető módon bántak velem. – Még egyszer elnézését kérjük. Azt hiszem, az a dolog rendeződött, igaz? Ugye, most nem újabb reklamációval jött hozzám? – Isten mentsen ettől, igazgató úr. Most egy sokkal komolyabb, igazi üzleti ügyben vagyok itt.
Leültek az irodában, amely visszafogott ízléssel, de azért szépen volt berendezve. Valódi bőr fotel süppedt be Camilla alatt. Tőrrel helyet foglalt a másik fotelben, szándékosan nem ment, nem bújt el bástya-méretű íróasztala mögé, ezzel is jelezve, hogy közvetlenebb, kötetlenebb beszélgetést akar folytatni az asszonnyal. – Önt nehezen tudom elképzelni üzleti ügyben – Tőrrel ezzel Camilla szépségére, fiatalságára célzott volna? Az asszony mindenesetre bóknak vette: - Felemás érzés ezt hallani. Mint nő örülök, hogy a külsőmet dicséri – Ha dicséri? – de mint könyvelő, úgy érzem, valamit én is értek a számokhoz, a pénzhez, az üzlethez. – Ön könyvelő? – csodálkozott a férfi. – Filippi ezt nem mondta nekem. Elszólta magát. Szóval beszéltek róla? Vagy akkor ott az utcán, vagy később? Esetleg ma reggel, már az ő telefonjai után, vajon melyik hívta a másikat? Camilla rámosolygott az öregre: - Hamarosan még inkább az leszek, ugyanis csatlakoztam négy úrhoz és hölgyhöz, akik nagy fába vágták a fejszéjüket. Saját megtakarított pénzükből és kölcsönökből megvásárolják a város egyik legnagyobb vállalatát, hogy azt egyesítve egy másik hasonlóval, új üzleti alapokra helyezzék azt. Tőrrel felhúzta a szemöldökét. – Még nem hallottam erről. – Most mondom, a dolog nagyon friss. És ebből már sejtheti, hogy nem véletlenül fordulunk Önhöz. – Kiket rejt ez a többes szám? – Hamarosan megtudja, igazgató úr. Én csak előőrs vagyok, kicsi csavar a nagy gépezetben – álszerénykedett és ezt az igazgató is jól tudta. – Egy ügyvéd kíséretében megjelenik majd önnél a legnagyobb befektetőnk, a leendő cég vezetője. De az említett felvásárlás, a nagy üzlet csak akkor jön létre, ha egy bank legalább fél milliós kölcsönt ad a vevőnek, természetesen a megfelelő biztosítékokkal. Ugyanis itt több millióról van szó és ezek egy része ingatlanokban fekszik, amit pénzzé kell tenni. – Miféle ingatlanokról van szó? Ezzel most megfogta Camillát. Nem beszéltek erről Martinnal, így hát nem tudta, hogy kimondhatja-e? De mivel úgy tudta, hogy Martin éppen ma kezdi hirdetni eladó ültetvényeit, hát a dolog nyilván nem lehet titok. Ezért kimondta: - Vidéki birtokok, az egyik Etertonhoz nagyon közel. Levendulaültetvények. Több tíz hektárosak. – Ez biztos? – Camilla bólintására Tőrrel igazgató egy kis türelmet kért, kiment az irodából. De még nem ért a küszöbre, amikor már elővette zsebéből a mobilját. Úgy látszik, a „levendula” szóra indult be az öreg – gondolta. Vajon mit rontottam el? – ez volt a következő gondolata. Lehet, mostanában nem lehet jó eladni a levendulát, ezért nem bíznak majd abban az emberben – Martinban – aki így akart pénzhez jutni és céget vásárolni? Ezek a bankárok mindig többet tudnak az efféle dolgokról, mint az átlagemberek. Két perc sem telt bele és Tőrrel megint ott ült vele szemben, a fotelben: - Mivel ismeri a másik urat is, hát nem titkolom el ön előtt. Filippi doktor és én, húsz éve vagyunk barátok és ezen idő alatt mindig azt terveztük: ha nyugdíjba megyünk, ha befejezzük a szakmánkat és végre azt tehetjük, amit akarunk, akkor… levendulaültetvényünk lesz! És úgy tűnik, itt az alkalom. Nekem még fél évem van a nyugdíjig, Filippinek valamivel több, már ha lesz türelme kivárni. Van megtakarított pénzünk, azt hiszem, éppen elég arra, hogy mindketten vásároljunk valahol egy-egy ültetvényt. Camilla fellélegzett, csupa mosoly volt az arca, amikor így szólt. – Ez remekül hangzik. Az az ültetvény, amit el akarnak adni, Andersitben van, két részből áll, ezek egymás mellett vannak, összetartoznak, ha akarják, és minden gond nélkül
kettéválaszthatóak, ha nem akarják közösen birtokolni. Van ott egy hatalmas ház is, valamelyiküknek biztosan megtetszik. Tőrrel arca felragyogott: - Andersit szép hely, csöndes hely. Mekkorák az ültetvények? Még vagy negyedórán át beszélgettek. Tőrrel annak is örült, hogy megtudta: az egyik ültetvény éppen Camilla házával szomszédos. Amikor aztán felálltak, az igazgató csak annyit mondott. – Köszönöm a jó hírt. Minél előbb küldje be azt az urat az ügyvédjükkel együtt. „Levendula” jelszóra akár rögtön is fogadom őket. – És a bankkölcsön? Tőrrel mosolygott: - Gondolja, ha valakitől megveszem az ültetvényét, és ebbe a boltba beleviszem a legjobb barátomat is, akkor az eladónak, komoly üzleti célra és biztosítékok mellett, ne adnék egy fél milliós kölcsönt is? Négy hete ismerték már egymást, amikor egy este Ron felhívta Camillát: - Milla kedves… Még mindig várnom kell? Oh, Camilla nagyon is számított már erre a kérdésre. Persze tudta, hogy Ron sokkal türelmetlenebb lesz, mint amilyen türelmes ő. Egy nő nem siet, nem is siethet annyira… És ha az a nő éppen gyászol? Bár, őszintén szólva, most már mind ritkábban jutott eszébe Patrick. Ha belépett a házába az utca felől jövet, pár napig még fel-felpillantott a kőfalra, ahol a Péter által készített kicsiny fülkében feketéllett az urna. Patrick tehát itt volt, valamilyen értelemben, de Camilla ebből nem csinált fétist. És ahogyan teltek a hetek, úgy halványult egyre a tény: az urna. És Patrick emléke is, bár abban biztos volt, hogy nem felejti el őt. Soha. De a vágyak ismét éledeztek benne. Néha esténként olyan egyedül érezte magát. Nemcsak az ágyban, hanem már lefekvés előtt, vagy reggel, délben, délután is. Egyedül mozgott a falak között, egyedül evett, egyedül ment fel a lépcsőn az emeletre. Ha kinézett az ablakon, látta a csillagokat, de csak egyedül látta azokat is. A hajnalt, a napkeltét sem mutathatta meg senkinek. Egy partnernek, egy igazi társnak. Vagy akár nem igazinak, aki csak ideiglenesen lenne vele. Voltak olyan megalkuvó pillanatai, különösen éjjel a hűvös ágyában, amikor még ebbe is belement volna. És sokat gondolt Ronra.aNem voltszombaton nap, hogy ne jutott volna eszébe. Igaz, gyakran cégnél is, meg ha eljöttek többiek vagy vasárnap, velük jött Ron is. De látta eddiga Camilla óvakodott attól, hogy kettesben legyen vele. Sejtette, hogy akkor talán elfogyna az ereje. Amivel védekezhet. De kell-e védekeznie? Már nem volt ebben olyan biztos. Reggelente nemegyszer egy piros rózsát talált az asztalára helyezett, ki tudja honnan származó fehér porcelán virágtartóban. Rövid váza volt, hát Ron – mert csak ő lehetett – mindig rövidre vágta a rózsa szárát is. Camilla munka közben akkor is gondolhatott hát a rózsa küldőjére, ha az valahol távol járt, és aznap haza sem ért. Ha Camilla becsukta a szemét, szelíd zöld lankák között látott egy sárga furgont BORDÉR felirattal, olyan volt az egész, akár egy reklámfilm, a sárga furgon felbukkant tengerparton és repülőtéren, vad hegyi utakon, ahol egyik rövid alagútból a másikba futott bele, vagy egyszerűen egy városban haladt lassan és mindig, mindig Ron ült a volánnál. Szóval, még mindig várnia kell? Olyan vágyakozás volt a férfi mély hangjában, hogy attól szinte felforrt Camilla vére. Senki sem tudja úgy kimondani a nevét: „Milla…!” Még Patrick sem tudta. És ahogyan állt, fülére szorítva a készüléket, hallotta a férfi lélegzetvételét. Mintha járna, menne közben, valahová?
– Ne kelljen már tovább várnom – mondta a férfi. Ez kérésnek hangzott, sőt talán könyörgésnek – de nem az volt és Camilla ezt pontosan értette, még inkább érezte. Ez követelés volt. Ron… A nő maga előtt látta a férfit, egy pillanatra mintha lehullott volna róla a ruha is, ott állt meztelenül, istenem, ez teljesen olyan, mint Michelangelo Dávidja a firenzei városháza előtt, pedig a szabad ég alatt csak a másolat van, az igazit odabent nézhetik meg… Úgy hatott rá most a férfi, mint eddig soha. Vajon honnan tudta Ron, hogyan éreztesejtette meg, hogy ebben a pillanatban kell telefonálnia? Micsoda férfi-ösztön súgta meg neki…? Camilla ott állt a Malom földszintjén, abban a nagy helyiségben, amit még nem rendezett be. Vagyis ott még inkább érezte magányát. És nem tudta, mit tegyen. A teste követelte a magáét, szeretett volna már szeretni, teljes önfeladással, mert csak úgy érdemes. De még benne éltek a fékek, Patrick, a gyászidő, meg a saját félelmei birkóztak Ron képével. A vággyal, ami őt a férfi felé űzte. És végre döntött. Bár azt remélte, lesz még ideje, hogy felkészüljön. Vagy lesz ideje, hogy megijedjen és visszamondja a dolgot. De ebben a pillanatban nem félt és úgy érezte, legyőzött minden gátat, akadályt: - Akkor hát gyere ide most – jelentette ki, a torka beszűkült, a hangja kissé rekedt lett. Az izgalom feltornyosult benne. Kimondta, kimondta hát, végre! – Itt állok az ajtód előtt – mondta a férfi és kikapcsolt. Camilla először azt hitte, rosszul hallotta, olyan biblikus volt, csak nem jelképesen értette Ron? „Itt állok az ajtód előtt”, ez azt is jelentheti, hogy képletesen érti, hogy majd a teste befogadja őt, ha… ha ideér? Aztán valami megsúgta neki, mi a helyzet. Letette a telefont, és rohant az ajtóhoz. Felrántotta, és… Ron Avital ott volt és azonnal a karjaiba zárta őt. Camilla felnyögött az örömtől, a rá váró kéjtől. Olyan, olyan jó volt most ezekbe az erős karokba menekülni. A világ elől, az éjszaka elől. A magány elől. Camilla repült. Egyszerre volt ló és lovasa, madár és szárnya. Az éjszaka kiteljesedett, színeket kapott, néha izzón égett, máskor bíborvörösen vibrált a szemhéja alatt. Igazából csak ritkán nyitotta ki a szemét, de nem is akart látni semmit. Olyan sötét volt az emeleti hálószobában, akár egy veremben. ő most amelynek nem itt volt, amúgymozdulata sem itt volt. Napsütötte réten, lovagolta egyDe paripán, minden kimondhatatlan kéjt millió okozottvirág neki.között Ha kinyitja szemét, maga alatt látja a hátán fekvő férfit. Ron volt most a ló és Camilla a lovasa. Vágtájuk olykor ügetéssé csillapult. Egymás testében voltak, körülölelve és körülfolyva a másikat. Olyan természetesen, ahogyan a patak rohanó vize öleli körül a medrében fekvő követ, ki tudja, hány százezer éve…? A mozdulatok megszokottak, gyakorlottak, jólesőek. De ez a két ember most először találkozott így – mégis, minden, ami történt, olyan ismerős volt. Olyan jólesően megbízható. Működött a testük és működtek az érzelmeik. A férfi két keze az elején, amikor finoman vetkőztette a nőt. És amikor a nő vetkőztette a férfit. Gombokra, cipzárakra leltek a lelkesen kutató ujjak, lazultak a kötések és a ruhákkal együtt hullottak a gátlások is. Nem kötötte már őket semmilyen törvény vagy szokás. Egyedül voltak a nagy, nagy házban. A kőfalak most nem hűvöset, inkább forróságot leheltek. A tető biztatóan és védelmezőén borult föléjük. Amikor a zuhany alatt álltak szorosan összesimulva, érezték a másik simogatását, csiklandozását. És jött, ömlött rájuk a forró víz versenyben a váratlan örömmel. Aztán az ágy, a kitárulkozás. Semmi fény, még nem kell a fény, most még elég a tudat is, hogy ha akarnák, láthatnák egymást. És mennyivel jobb, izgalmasabb, ha nem a szemek
legelik a látványt. Ha előbb a kicsiny ujjak indulnak felfedezőútra, aztán a tenyerek simítanak meleg bőrt, érintenek érző, nagyon érző pontokat. A vágy nem ismer határokat a szexben sem. És akik ilyen régóta várták egymásra, azokat felmenti minden törvény alól. Most, hogy végre együtt lehetnek, nem tartja vissza őket semmi. Ami jó annak a két embernek, az jó, mert jónak kell lennie. Örömöt adnak és kapnak, hol felváltva, hol egyszerre. Camilla hát lovagol, combjai alatt érzi a férfi izmos testét. Két kéz csúszik a melleire, ennél izgatóbbat álmaiban sem tudott elképzelni, Patrick már csak egy fekete pont, valahol a képzelt láthatár szélén, alján. Ráadásul távolodó pont. Camilla most nincs abban az állapotban, hogy gondolatban bocsánatot kérjen a férjétől, a halott férjétől. Megtette ezt már régebben. És az az arc, amely álmain átderengett, az arany aureolás ikonfej, már eleve megbocsátott neki! Megengedte ezt is. Hát történjenek a dolgok úgy, ahogyan történniük kell…! A vágta felgyorsul, Camilla már érzi, hogy most, most mindjárt odaér… Hónapok óta él benne ez a vágy, olyan sokáig elfojtotta magában és olyan erősen, olyan erőszakosan. Igyekezett úgy tenni, hogy ne is legyen, de hát ezt a tüzet nem lehet eloltani, nem. Érezte, hogy éppen akkor lett jó Ronnak is, amikor neki. Magasra szárnyalt, nem, nem lóháton vágtatott immár, hanem szabadon repült, maga is madár lett, egy hegy ezüstös csúcsa, valahol a magasban, nagyon magasan… Torkán áttört a kiáltás, amit emberi erő nem fékezhetett meg. Ő maga volt a kiáltás, a lelke repült ki a torkán, és hörgött, mint az állat, hörgött kéjesen, mint egy ősember, egy ősanya sok-sok ezer évvel korábban. Hiszen ez az érzés nem változik, nem változhat! „Mindnyájan ősállatok vagyunk ilyenkor”, futott át rajta, de inkább csak ösztönösen. Mert a tudata most elszállt egy időre. Ron még mozgott alatta, ezzel is növelte a kéjt, hát Camilla tovább kiáltozott, majdnem sikoltott, a csúcsponton már úgy hitte, szétpattan a teste, a tüdeje, az agya. Soha, soha nem volt neki ilyen jó. Aztán ledőlt, mint egy torony. Leomlott a férfi mellé, az ágyra. Ron is lihegett, de csitulóban volt már. És amikor mellette feküdt, Camilla ismét megérezte a férfi illatát és melegét. Úgy, de úgy vonzotta oda valami, bújt hát hozzá. Kisgyerek lett ismét, aki felnőtt védelmére vágyik. Apró medvebocs az erdőben, valahol a bokros sűrűben, vagy egy barlangban. Jó odabújni a nagy medve meleg bundájához. Lehet, hogy elaludtak. Szavak nélkül, csöndben. De aztán később – ki tudja, mennyivel később? feléledtek ismét. újraelrátalált azokra pontokra, amelyeket már a korábban–kitapasztalt. Most aAnőférfi semkeze maradt tőle, nem volt atétlen. Ő is kereste és találta másik testének érzékeny pontjait. Az ő ujjai is lepkék lettek, könnyed érintésű madárszárnyak, amelyek éppen ezzel a könnyedséggel tudtak hatalmas kéjt okozni. Most a férfi kerekedett felül, de nem egészen. Állatokká lettek, ahogyan valaha nagyon régen az emberek is azok voltak. A férfi hátulról közelített és hatolt be, az asszony pedig apró, halk sírásra emlékeztető hangokat hallatott a kéjtől. Az éjszaka ismét kitágult, ledobta határait és sötét köpenyét, már nem volt ugyanaz, ami addig. Nem számított, takarja-e őket. A nyitott ablakon át ismét kettős, kéjes üvöltés szállt el Andersit fölé. A faluba, amelynek létezése most kétséges volt. Kettejük agyában nyoma sem volt, aminthogy más embereknek és a világnak sem. Csak ők ketten voltak, senki más. A szerelem fonta át a szexet, ahogyan kell, ahogyan jó. Minden pillanatban érezték azt is, hogy milyen jó: éppen Ő az a másik és nem más, nem akárki. Ronnak ez a beteljesülés csak a kezdet kezdetét jelentette. Egy álom-korszak végét, egy vágy-korszak kezdetét. Álmában sokszor volt már Millával, de hogy az milyen lehet úgy igazán, csak elképzelte. Csak álmodozott róla. Most, amikor már tudta, hogy milyen csodálatos Millával lenni – azt is tudta: erre fog vágyakozni minden nap, és reszketve várja majd az estét. Még soha nem
szeretett, ezért nem tudta azt sem, hogy ilyen jó lehet akkor, azzal a személlyel. Imádta Millát és boldog volt. Camilla később különös álomba zuhant. Nem, itt már nem bukkant fel Patrick. Sejtette különben, hogy ez az éjszaka hátrébb sorolja majd a régi emlékei közül Patrickot is. Arra a kicsi életre sem gondolt most, amelyik ott pusztult a balesetnél. Ami volt, most hirtelen levegővé lett, könnyűvé – semmivé szinte. Nem számított. Ez az éjszaka azt sugallta Camillának, hogy most van az idők kezdete. Új idők jönnek, minden, ami ezután következik, már egy élesen elhatárolt másik világhoz tartozik majd. Csak az ő személye kapcsolta össze a múltat és a jövőt, de mintha az sem számított volna. Úgy érezte ebben az állapotában, hogy már majdnem teljes valójával átesett abba a jövőbe, csak az a fontos és csak az számít, ami ott történik – majd. Nem tudta, mikor aludt el. Nem álmodott, most semmit sem álmodott. De amikor Ron hajnalban felébredt és a beözönlő fényben meglátta Milla arcát, meglepve tapasztalta: szerelme mosolyogva aludt el. És az a mosoly ott is maradt a szép arcon, talán már örökké? 7. Egy nyári napon Rekkenő hőség volt. Eterton fölött vibrált a levegő. Mióta olyan furcsa az éghajlat, sokszor hónapokig nem esik az eső Európának ezen a táján, viszont megjelentek olyan viharok, amilyeneket azelőtt senki sem látott. Ahogyan mondani szokták, a „legöregebbek” sem emlékeztek ehhez foghatóra. És tényleg, mert hát régen nem ilyen volt a klíma errefelé. A város szinte meghalt. Munkanap volt, mégis alig lehetett embert látni az utcákon. Az aszfalt szinte gőzölgött, aki mégis kénytelen volt kimenni az utcára, csak az árnyékos oldalon botorkált, a világért sem gyorsan. A kávéházak, fagylaltozók hol üresek voltak, hol egy-egy félórára megteltek, hogy aztán ismét elnéptelenedjenek – egészen estig, amikor aztán mind többen és többen bukkantak fel a még mindig forró utcákon. Az emberek csak éjszaka leltek némi enyhülésre. De az élet nappal zajlott, a hivatalok, gyárak, intézmények a szokásos időben tartottak nyitva. Ahol lehetett, bekapcsolták a légkondicionálókat, amiatt itt vagy ott kimaradt az áram a túlterheléstől. A város valósággal lihegett és pihegett, mindenki arra várt, mikor jön egy kiadós eső. De az égen egyetlen felhő sem mutatkozott. Lucien bekukkantott kis irodába: - Ma lesz a tárgyalás,aeljössz? – Nem hiszem. Sok a munkám – füllentette Camilla. Lucien Udarri természetesen tudta, hogy ez nem igaz. Megértő volt. – Inkább a délutánra készülsz? – Inkább arra, ott szeretnék lenni. Sőt, ha lehet, az elején mennék oda, egyedül. Lehet szó arról, hogy kapok tőletek tíz perc előnyt? – Hát persze. Most már nincs okunk sietni, a szerződést mindkét fél aláírta, sőt ki is fizettük. Mi kettőre megyünk oda. A nevünket egyelőre nem ismerik, az ügyvéd intézett mindent. Azt is, hogy ma délután kettő órára hívják össze a dolgozókat, mert megérkeznek az új tulajdonosok. – Rendben van, én háromnegyed kettőkor már ott leszek. Lucien elment. Beletelt másfél óra is, mire megcsörrent Camilla telefonja. Alexa hívta: - Itt vagyunk a tárgyaláson. Jól tetted, hogy nem jöttél el. Susanne Anwar mint a keselyű, úgy nézte a közönséget, talán keresett valakit…? – De hisz nem tudja, hogy én hallgattam ki a beszélgetését. – Azt biztosan nem, mert itt sem került szóba. Bezzeg ha az ügyészség tudta volna, behívat téged és elmondhatod a bíróság előtt, hogyan is volt a beszélgetés… De elég volt
bizonyítani azt a tényt, hogy a támadó fickó meg Susanne előtte beszéltek. No és a pasas vallomása mindent eldöntött. – Susanne tagadott? – Mindenki azt hitte, tagadni fog. De alighanem az ügyvédje meggyőzte, hogy jobb benyomást tehet a bírákra, ha mindent őszintén bevall. Végül is, nem számít semmit, hogy az ügyészeknek és nyomozóknak eddig mindig mindent letagadott. A bíróság azt értékelte, hogy most igazat mondott. Efelől nem volt kétség. A két lefogott ember vallomása tökéletesen egybevágott. – Ami megint csak az ügyvédeik remek összjátékát mutatja. – így van. Mindenesetre Susanne kellően választotta meg már a ruháját is. Nem akart harminchét vagy harmincnyolc évesen ártatlan szüzlánynak látszani, ez nem is állt volna jól neki. Ehelyett inkább a „megtévedt üzletasszony vagyok, aki egyszer hibázott”-ra vette a figurát. Elmondta, hogy milyen rettenetes volt a konkurencia nyomása… – Pedig, amennyire hallottam a többiektől, a helyzet éppen fordítva volt… – Igen, hiszen ő tett meg mindent, hogy tönkretegye a BORDERT, nem ez a kis cég nyomult a nagy TRANS ellen.,, de most már mindegy. Mindenki azzal védekezik, amivel tud. Eléggé hihetően adta elő, hogy a nagy fuvarok terén ugyan nem volt ellenfelük, de közepes és kisebb fuvaroknál a BORDÉR nagyon nyomult és féltek, hogy elveszítik a piacot. – Szegények, de meg voltak ijedve! – Lehet, hogy Susanne tényleg megijedt, de inkább azt hiszem, mindent megtett volna a BORDÉR tönkretételére, vagy megvásárlására. Úgy gondolta, ha elég öt-hat furgon, akkor Lucien már sohasem áll talpra és vagy eladja a céget potom pénzen, persze éppen Susannenak, vagy meg is szűnik, mint olyan, és nem lesz többé konkurencia. – Aztán mi lett a vége? – A fickó, aki leütötte az éjjeliőrt, három évet kapott. Mindenki azt mondta, még így is nagyon szépen megúszta, járhatott volna sokkal rosszabbul is. – És Susanne értelmi szerzői és felbujtói minőségét mivel honorálták a bírák? – Másfél évet kapott, letöltendőén. A bíróságról egyenesen a börtönbe vitték, de az ügyvédje fellebbezett. A következő tárgyalásra valamikor a nyár végén kerülhet sor, és akkor talán sikerül valamennyit lealkudni belőle. Végül is teheti, kapott a cégéért szép pénzt, abból most már, ha beteszi a bankba jó kamatra, élete végégig éldegélhet akár munka nélkül – Azis.ügyvédjének viszont szépen kell majd fizetnie, ha korábban akar kiszabadulni. – Semmit sem adnak ingyen. – Ott voltak a TRANS emberei is? – Csak néhányan, és egyik sem nézett ki kamionsofőrnek. Inkább afféle öltönyös menedzserek. Gondolom, az alvezérei, akiknek nem mindegy, ki lesz az új tulajdonos. Még az is csoda, hogy egyáltalán elmentek a tárgyalásra, hiszen annak a Susanne Anwarnak, aki fölött ott ma ítélkeztek, már semmi köze a cégükhöz. Most nem szorult taxira, a saját kocsijával ment. A TRANS telephelyén nagy volt a… mozdulatlanság. No és persze a hőség is. A jókora betonteknő fölött szemmel láthatóan szinte forrt a levegő. Az üres kamionok is bent álltak. Már vagy két napja nem vállalt a TRANS semmilyen fuvart, ami azonnal meglátszott a BORDÉR munkáján is: náluk viszont hihetetlenül megnőtt a forgalom, a rendelések kis túlzással ajtón-ablakon, telefonon és e-maileken keresztül dőltek be. A legtöbbet el sem tudták vállalni, hiszen a BORDER-nek nem voltak nagy kamionjai. De az ügyeletesük minden megrendelőnek azt ígérte: csütörtöktől kezdve bármilyen fuvart elvállalnak, csak addig legyenek türelemmel.
Szerda délután volt. Amikor Camilla kiszállt a kocsiból, fejbe vágta az erős nap. Szinte megtántorodott a hőségtől. Odabent hűtött a klíma, itt kint viszont olyan lett minden, akár a szabad természetben. Akadálytalanul ömlött a hőség az égből, szomjas fák kiáltoztak némán egy kis vízért. Állt egy pillanatig. Már nem is merte megfogni az autó kilincsét, hiszen az is jó forró lehet. Árnyékos parkolót nem talált, de most nem is számított rá. Amikor megfordult, hogy a kapu felé menjen, meglátta az embereket. A sofőrök álltak, guggoltak, ültek a nagy térség egyetlen árnyékos részén – a irodaépület fala mellett. Komorak voltak. Csak néhányan cigarettáztak, a többiek halkan beszélgettek. De a többség szorongva nézett ki az utca felé és nem szólt. Biztonsági őröket Camilla sehol sem látott. Valószínűleg elbocsátották őket, amikor szorulni kezdett a hurok a TRANS körül. Lehet, hogy csak éjszaka van őrség? Majd kiderül. Lassan ment, egyrészt nem is tudott volna sietni ebben a hőségben, másrészt hová, és minek…? Pár métert kellett megtennie, hogy elérje a kaput. Kinézett a „placcra”, ahogyan az efféle kamionparkolókat hívják a szakmában. Gyors számolást végzett: kettő, négy, hat… tizenkettő, tizennégy, tizenöt, tizenhat… az utolsót, a tizenhetedik kamiont a többiek mögött találta meg a szemével, csak a motorház kis darabja látszott ki a többiek közül. A műhely is üres, a rámpán nem áll egyetlen kocsi sem. Nyilván kijavítottak mindent, és azóta nem mozdultak. Nem vesznek fel rendeléseket, leállt minden. Nem csoda, hogy az emberek olyan rosszkedvűek, szinte süt belőlük, felőlük az elégedetlenség. Szomorú volt a látvány, többszörösen az. Minden olyan kihalt. „Meghalt a munka”, mondta egy hang Camilla lelkében. De neki nem volt rossz kedve. Amikor átlépte a nyitott kaput, megértette: álmodozni kell. Hiszen mindaz, ami történt és aminek ma van az utolsó napja, a csúcspontja, az ő agyában született talán két hónapja, vagy még annyi sem telt el azóta. Életében először most fogja látni, hogyan lett egy tervből valóság. Egy olyan, sohasem létezett valamiből, amit ő talált ki ott az agya legmélyén, egy kis idő elteltével, sok ember energiáinak felhasználásával aztán egy teljesen új valóság lett. Fejét csóválta saját gondolatai fölött. A portás kijött fülkéjéből, rámeredt az asszonyra: - Én magát már láttam valahol. – Jó napot – mondta erre Camilla, és ment tovább. Az irodaépület nem volt messze. A sofőrök némi élénkség, elment előttük, de senki sem tett megjegyzést. Camilla között ebből istámadt láthatta, milyen rosszamikor a hangulatuk. Máskor, ha valahol együtt van tizenhét jobbára fiatal férfi, egy előttük elvonuló nő látványára legalább öten, vagy többen reagálnak. „Remélem, ez nem azt jelenti, hogy megcsúnyultam”, futott át a fején. De magabiztos volt, mert tudta: a legjobb kozmetikus a szerelem. A szerető. A szex. És mióta együtt voltak Ronnal, ebben nem volt hiány. Ebben sem. Az emeleten most is minden olyan fényes, csillogó, csupa üvegajtó, üvegfal. Névtáblák az ajtókon, meg persze az irányító-központ, amely most üres. Nincs egyetlen mágneses táblácska sem a fali térképen – hisz minden kocsi itthon van. Azok négyen ott ültek a főnöki előszobában. Titkárnő sem volt – már nem telik rá. Pedig Camilla szívesen megcibálta volna a nő haját – no persze, csak virtuálisan, szavakkal. Most kénytelen volt beérni amazokkal. A négy közül csak egy ismerte fel. Csak egy emlékezett rá. Amikor Camilla belépett, az egyik menedzser nagy szemeket meresztett: - Maga…? A másik három hallgatott. Fél kettő múlott pár perccel. Camilla letette retiküljét egy üres asztalra. Széket penderített maga alá és leült. Keresztbe tette lábait. Egyszerre látta a négy embert.
– Maga… ön volt az, akinek a férjét… – kezdte a férfi, de Camilla leintette, mint egy karmester a túl korán belépő billentyűst: - Én vagyok. De ennek nincs jelentősége. Egyike vagyok az új tulajdonosoknak, akik – órájára nézett – nyolc perc múlva itt lesznek. Kettőkor gyűlés az összes dolgozónak. Kivárt egy percig. Most egyik sem szólt, de mindegyik arra gondolhatott. Arra az első találkozásukra, amely ugyan csak pár percig tartott… Hát ez sem tart majd tovább. Camilla most komoly volt, sőt komor: - Üzlettársaimtól felhatalmazást kértem és kaptam arra, hogy az önök sorsát én beszéljem meg magukkal. Megint szünetet tartott, és látta felbukkanni a reménységet. Sőt, az önbizalmat, a túlzottat is. Miért hiszik egyesek, hogy nélkülözhetetlenek? Ezek itt négyen alvezérek voltak, Susanne Anwar segédei. – Az új tulajdonosok üzenik önöknek, hogy nyúltenyészettel nem foglalkozunk. Értetlenség minden arcon. – Tessék? – Nyúl-micsodával? – Hogy jön ez ide? Camilla ekkor megmagyarázta. – Az új cégvezetésnek nincs szüksége nyuszikra, világos? Most már értették. Camilla talán fölöslegesen tette hozzá: - Amikor idejöttem és kértem, hogy ne rúgják ki azt az embert, hiszen ártatlan, könyörtelen főnöknőjükkel nem mertek szembeszállni, vagy legalább csak halkan javasolni neki, hogy gondolja meg a dolgot… Önök nyilván mindent aláírtak, amit maguk elé tettek. Ide most egy ennél nagyobb szállítási cég költözik be, annak is szüksége lesz menedzserekre, de nem ilyenekre, mint önök. Uraim, teljesen fölösleges hogy megvárják a két órát. Önökkel az új cég könyvelője fog végleg elszámolni a holnapi nap folyamán. Ja, és hozzáteszem: még beszélünk. Ugyanis én vagyok az a könyvelő. Kioldalogtak. Volt, amelyik dühösen, másik fintorogva és egy harmadik úgy vonszolta ki magát, mint akit sorscsapás ért. Pedig nyilván jól megszedték magukat, nem kevés pénzért viselték el Susanne minden szeszélyét. Camilla még ült, egyedül a titkárságon, amikor végre megjöttek a többiek. Tíz perccel később Martin Tylo ott állt az emberekkel szemben. Idebent hűvös volt, mindenki Alexa néztesötétszemű a férfit. Soha ennyire fogmegkönnyebbült. neki tetszeni egy feketehajú, férfi…nem hitte volna, hogy egyszer Ron Avital Camilla fülébe súgta: - Tizenheten vannak! – így van. – De akkor én melyik kocsira kerülök vissza? – Ezen most ne töprengj. Majd valamelyik sofőrt áttesszük a BORDER-hez – mondta Camilla egyszerűen és érezte: lesznek itt problémák, de hát mindent meg lehet oldani. Martin bemutatkozott a sofőröknek, aztán nagyon egyszerűen csak annyit mondott: - Uraim, rövid leszek: a változások önöket nem érintik. Önök közül senkit sem bocsátunk el, sem most, sem a jövőben. Éppen ellenkezőleg, fejlesztünk és amint lehet, majd új kocsikat is veszünk. Az új vezetés azt jelenti, hogy egy logisztikát végzett ember fogja a napi munkát irányítani – ez vagyok én. Ezen kívül minden marad a régiben: ugyanaz a munka, ugyanaz a fizetés, csak egy kicsivel jobb vezetés. Holnap reggel a szokott időben találkozunk. A viszontlátásra. Majdnem megéljenezték! A sofőrök szívéről kő esett le, nagyon feldobta őket, amit hallottak, többen örömükben ujjongtak. Néhányan odamentek Martinhoz, hogy kezet
fogjanak vele, és dicsérték, amitől a férfi arcán kicsiny piros foltok gyúltak. Élvezte a népszerűséget, mert eddig még sohasem ízlelte. Alexa odasúgta neki: - Vigyázz, mert ha imádni fognak, nem mersz majd fegyelmezni, ha arra kerül a sor. – Arra itt leszek én – így Lucien és igyekezett ijesztő arcot vágni. Camilla kijött a Malomból. A levegő tele volt levendulaillattal. A tekintete felszaladt a domboldalra, a lila bokrok a messzeségben egyetlen virágmezővé folytak össze. Az égbolton bárányfelhők úsztak. Péter éppen a lenyírt füvet hordta egy komposztládába. Megtorpant, nézte az asszonyt, aztán kicsiny mosollyal arcán felkapta a talicskát és tolta tovább, hátra a bokrok közé. Ron az emeleten kicsapta az ablakdeszkát és lekiáltott: - Hé, Avital asszony! Hogy van? Camilla – újabban Milla – a hasára tette a két kezét. Még nem gömbölyödik, de ő már tudja, amit tud. Visszafordult a ház felé. Nézte a Tornyot, aztán a szeme az örökzöldekre siklott. A fák a könnyű szélben mintha neki bókolnának. Vagy már annak a kis embernek, aki az egyik gyermekszoba lakója lesz? Csak utána nézett fel az ablakra, egyik tenyerével elfogta a napfényt a szeme elől és boldogan kiáltotta: - Jól vagyok, nagyon jól!
Tartalom 1. Ébredés…………………………………………………………………………5 2. Máshol………………………………………………………………………..37 3. Nyugtalan éjszakák……………………………………………………….71 4. Egy különös látogató…………………………………………………..100 5. Zajlik az élet……………………………………………………………….130 6. Vágyak és tervek………………….:…………………………………….154 7. Egy nyári napon………………………………………………………….191
