Grayben futótűzként áradt szét a forró érzés. Donna Mailertől egy íróasztalnyi távolságra ült le azzal a vággyal, hogy zavart keltsen a lány szép szemeiben, miközben fogalma sem volt arról, hogy családja mennyire szétrombolta a nő életét. Donnában olthatatlan vágy támadt a magabiztos ügyvezető iránt, de megfogadta, hogy tárgyalásaik szigorúan üzleti téren folynak majd, ha erre egyáltalán képes lesz. De Gray szenvedélyes rábeszélése, égető csókjai nem maradtak viszonzatlanul, egymás karjába sodorta őket a fellángoló szerelem. Amikor azonban egy régóta rejtegetett, mindkettőjüket érintő szörnyű titok napfényre kerül, felmerül a kérdés, vajon van-e remény arra, hogy megosszák egymás között a múlt nyomasztó súlyát.
Szerelmes regények
Judy Gill Nyári szerelem
Budapest, 1993
A mű eredeti címe: Judy Gill: Summer Lover Bantam Books, New York, 1992 ©Judy Gill
Fordította: Dabi István
© Hungarian translation: Dabi István, 1993
ISBN: 963 7931 44 9 ISSN: 0865-204X
1. Donna Mailer megállt a nagy, napfényes iroda ajtajában, és leplezetlen kíváncsisággal – no meg nem titkolt aggodalommal – nézte a férfit, aki gyorsan felállt papírokkal teli íróasztala mögött. Viszonozta a lány pillantását, nyíltan felmérve, sőt nyíltan kimutatva, hogy tetszik neki a látvány. Elmosolyodott. Mosolya a szemében kezdődött, végigsuhant az arcán, határozott vonalú ajka megmutatta egyik kissé kiálló szemfogát, majd egy villanásnyi időre gödröcskét képzett a jobb orcáján. Annyira különbözött attól, amire a lány számított, és annyira különbözött Jamie-től, az öccsétől, hogy Donna elbizonytalanodott. A férfi nem volt klasszikus értelemben szép, de az a lenyűgöző valami a megjelenésében, kékesszürke szemében arra késztette a másikat, hogy alaposan megnézze. – Miss Mailer – kezdte. Mélyen zengő, meleg hangja volt. – A nevem Gray Kincaid. Örülök, hogy fölkeresett. Gray? A lány eddig csak Grahamnek hallotta emlegetni. A neve becézett formája illik hozzá, gondolta. Különösen a szeme miatt. – Mr. Kincaid… – Igyekezett megőrizni a hangja határozottságát. A férfi mosolya erősen hatott rá. Nem, nem engedheti meg, hogy az ujja köré csavarja, csak azért, mert vonzó a mosolya, pompás, sötéten csillogó a haja és atlétára valló az alkata. Ez is Kincaid volt, és az életben egyszer már megjárta. Soha többé! Elég volt neki Jamie Kincaid meg az apja, Chester. A féltestvérének még csak fél esélyt sem adhat. Azért jött ide, hogy meghallgassa a férfi legújabb ajánlatát a nagybátyja kempingjével kapcsolatban. Talán az lenne a legjobb, ha most rögtön sarkon fordulna és távozna. Nem sok kedvet érzett egy Kincaiddel folytatandó tárgyaláshoz, csak azért állt mégis kötélnek, mert Tyler bácsi erősködött, hogy ez az ajánlat, ami nem Chestertől, hanem a fiától származik,'"előnyösebb lehet, mint a legutóbbi. Donna ugyan erősen kételkedett ebben, de végül hallgatott a bácsikájára. Pedig valószínűleg nem fogja elfogadni az ajánlatot. Legfeljebb öt perc, és már itt sem lesz. Mély lélegzetet vett, és becsukta maga mögött az ajtót. – Fáradjon beljebb, és foglaljon helyet – mondta a férfi meleg hangon. Hosszú, hanyag léptekkel Donna mellett termett, mielőtt az akár csak két lépést tehetett volna a vastag, krémszínű szőnyegen. Kincaid a szemével azonos színű, szürke nyári öltönyt viselt, vakítóan fehér inget és piros nyakkendőt. A nő kénytelen volt bevallani magának, hogy sokkal jobb külsejű, mint ahogyan gondolta. Hol vannak a szarvai, a pikkelyei? Miért nem piros öltönyt visel, és miért nem okád tüzet? És Jamie miért tüntette fel előtte a bátyját olyan rémes színben? – Örülök, hogy megismerhetem, Miss Mailer. Vagy szólíthatom egyszerűen Donnának? Remélem, hogy ön engem Graynek fog hívni. Kezet nyújtott. A lányt meglepték a bőrkeményedések a tenyerén. Jamie keze sokkal finomabb volt, mint az övé. Nem valószínű, hogy ennek a férfinak húszéves korában olyan párnás, tésztaszerű keze volt, mint az öccsének. Eddig Jamie kezére mindig úgy gondolt, mint kifinomultságának bizonyítékára. A „párnás” kifejezés e percig nem jutott eszébe, s most a gondolat halvány bűntudatot ébresztett benne. – El sem tudja képzelni, mennyire meglepődtem – folytatta Gray, nem eresztve el Donna kacsóját –, amikor a nagybátyja közölte velem, hogy ha másik ajánlatot kívánunk tenni a Clearwater Kempinggel kapcsolatban, akkor önhöz kell fordulnunk. Kézfogása éppoly meleg volt, mint a hangja. Donna egész testében beleborzongott. Eszébe villant, hogy a férfi ezt biztosan észreveszi, ha a blúza selymére pillant.
Odapillantott. Amikor ismét felnézett, félig játékosan, félig szomorkásán mosolygó tekintete találkozott Donnáéval, és arról tanúskodott, amit úgyis mindketten tudtak: bármit is érez a nő, a férfi is ugyanazt érzi. Donna gyorsan visszahúzta a kezét. – Nem tudtam – szólt Gray, le nem véve szemét Donna arcáról hogy Tylernek és Sadienek van egy unokahúga. – Én a Tengermentén éltem. – Ezt mondta Tyler is, meg azt, hogy már legalább tíz éve nem volt velük szorosabb kapcsolata. Gray megfogta a karját, és odébb vonta, de nem az íróasztal felé vagy a tárgyalóasztalhoz, hanem egy vastagon párnázott pamlaghoz a sarokablak alatt. Hellyel kínálta látogatóját, majd ő maga is leült félig szemben vele, felhúzva térdén az élesre vasalt nadrágot. Félrehajtott fejjel ismét méregetni kezdte a lányt. A szemében barátságos fények villogtak. – Ha nem tudnám, hogy ön egy közeli ismerősöm rokona, azt hihetném, hogy máshonnan ismerem – jegyezte meg kissé gúnyos mosollyal. – Bár ha agyonütnének, se tudom, ki az, akire hasonlít. Sadie-re vagy Tylerre. Feltételezem, hogy kettejük közül az egyikre, hiszen csak velük találkoztam a rokonai közül. – Nem hinném, hogy bármelyikükre is hasonlítanék – felelte hűvösen Donna. – Ha mégis hasonlítok valakire, az csak Tyler bácsi lehet. Az anyám a húga volt. A férfi fölnevetett. – Tyler, már megbocsásson, úgy fest, mint egy borzeb. Gray vigyorgott, Donna pedig úgy találta, hogy illenék visszavágnia, de aztán elnevette magát. A férfinak teljesen igaza van: Ty bácsi valóban egy vadász-kopóra emlékeztet! Graynek tetszett a lány derűs, csengő nevetése, selymes hajának vöröses gesztenyeszín árnyalata, amely jól elütött a szív alakú arctól. Mégis talán a mosolya volt az, ami igazán magával ragadta. Ez és a mélybarna szempár vágása volt az, amiben a hasonlatosság rejlett. Tyler szeme, emlékezett az öregek otthonában tett látogatásra, fakó volt, fáradt, kék. Megrázta a fejét. – Egyáltalán nem – mondta –, még akkor sem, ha öreg lesz, és ősz és meggörnyedt, nem fog úgy kinézni, mint egy borzeb. Tekintete végigsiklott Donna arcán a válláig, és egy pillanatra megállapodott a blúza barackszínű selyme alatt ingerlően domborodó szatén- és csipkemelltartó kelyhein. Képtelen volt uralkodni magán, kinyújtotta a kezét, megérintette a lány haját, fölemelt egy tincset, és átcsúsztatta az ujjai között. – Tetszik a haja – mondta. Amikor a fürt visszasimult Donna nyakára, az megborzongott, mintha a férfi megsimogatta volna. Gray ezt jól látta, hallotta felgyorsuló lélegzetét, sőt odasandítva azt is észrevette, hogy a lány mellbimbói megmerevedtek, válaszképpen az érintésre. Tekintete a lányéba fúródott, a szeméből ugyanazt a zavart és félig rejtett izgalmat olvasta ki, amit ő maga is érzett. Donna összeharapta az ajkát, éppen amikor közei hajolt hozzá a férfi, hogy megcsókolja. Donna érezte, hogy megduzzad a melle; izgalmát igyekezett erővel elfojtani. Igyekezete azonban nem sok eredménnyel járt, mert a rászegeződő pillantás ékesszólóan adta tudtul, hogy köztük valamiféle szexuális áramkör alakult ki. A pokolba is, de hiszen jóformán idegenek! Nem szokása így reagálni egy férfi közeledésére, akit most lát először, és nem bízik meg benne. Legalábbis mind a nap napig ez nem volt szokása. Egy feszült pillanat múlva, miközben a lány megpróbált nyugodtan lélegezni, Gray lágyan felsóhajtott, és a pamlag előtt álló asztalkáról fölemelt egy termoszt, amit biztosan a látogatójának készített oda. – Egy kis kávét? – kérdezte. – Hozathatnék pár szendvicset, de már csaknem dél van. Elfogadja az ebédmeghívásomat, miután megtárgyaltuk az ügyet?
Donna nyelt egyet. – Ebédelni? – Igen. Általában délben szokás, és én jobban élvezném, ha közben ön is ott ülne szemközt velem. A lánynak egyszerre nagyon is kedve támadt beleegyezni. – Nem – szakadt fel belőle. Egy pillanatra azt gondolta, hogy a férfi megsértődik a váratlan visszautasítás miatt, és már csaknem megbánta. – Nem – mondta ismét, de kevésbé élesen. Még jobban enyhítette a kijelentését azzal, hogy hozzátette: – Köszönöm, de nem szoktam ebédelni. Gray megvonta a vállát. – Akkor kávét? Donna elgondolkodott. Ez nem az a mód volt, ahogyan ő intézni szokta az ügyeket, de itt talán mások a szokások, mint a csendes-óceáni partvidéken. Egyébként mit árthat, ha elfogyaszt egy csésze kávét ezzel a férfival? Gyorsan kihúzta magát. Hogy mit árthat?! Ez a férfi egy Kincaid. Nem kellene kérdeznie, hogy mit árthat. Hiszen épp eleget tapasztalt! Elég arra gondolnia, amit egy másik Kincaid okozott neki gyermekkori barátságukkal, egy olyan barátsággal, ami gyengéd szerelemmé alakult át, majd szörnyűséges csalódás követte, ami e férfi apja erejének és hatalmának volt a következménye. Ez a férfi Chester Kincaid fia, tehát az ellensége. Résen kell lennie, nem szabad reagálnia a hangjára, keze érintésére, kékesszürke szeme csillogására… Váratlanul eszébe villant, hogy Chester éveken keresztül hiába próbálta megszerezni a nagybátyja kempingjét a Córdoba-szigeten. Mivel minden törvényes csatát elvesztett, eljárást indított Tyler bácsi ellen, és minden bizonnyal úgy okoskodott, hogy Tyler már öreg, visszavonul, így lezárhatja a helyet, miután bagóért megvásárolta. Amikor ezzel kudarcot vallott, a fiát küldte harcba, azzal az utasítással, hogy vegye le a lábáról Donna Mailért, aki köztudottan könnyű préda. Amint ott ült egyenes háttal és inkább arra a székre vágyva, ott, Kincaid íróasztalával szemben, mint erre a puha bőrkanapéra, tüntetően az órájára pillantott, és így szólt: – Ma még sok a tennivalóm, Mr. Kincaid. Rátérhetnénk az üzletre? A férfi elmosolyodott – milyen gúnyosan, gondolta a nő, mintha őrajta nevetne, mintha tudná, hogy milyen nehezére esik nem behódolni a vonzerejének. – Az üzletre? Persze, persze, ha ragaszkodik hozzá, de én úgy vélem, hogy az üzlet sokkal simábban megy, ha az emberek barátilag találkoznak egymással. Megtöltötte a mellette álló csészét, és a kávé illata szinte tantaluszi kínokat okozott a nőnek. A férfi az egyik szemöldökét felvonva, a termosz kiöntőjét a másik csésze fölé fordította: – Parancsol egy keveset? Donna egy pillanatig habozott, arra gondolva, hogy milyen barátságtalanul is viselkedik. A másiknak igaza van. Nincs semmi oka arra, hogy ne barátian bonyolítsák le az üzletet. A koffein pedig csak fokozná az éberségét, segíthetne résen lenni, ha ezek az átkozott szürke szemek újra megpróbálnák megigézni. Végigjártatta tekintetét a férfi csontos arcán, négyszögletes állán és éles tekintetű, intelligens szemén. Ajánlatos résen lennie. Még öt perc, és indulás!, figyelmeztette magát. – Nem kérek kávét, köszönöm – mondta. – Azt hiszem, önök akarnak ajánlatot tenni nekünk. A nagybátyámtól tudom, hogy az, amit ön ígér, kedvezőbb, mint az eredeti ajánlat. – A hangjában komoly kétség csengett. A férfi bólintott, s rugalmasan felállt. Nagy léptekkel az íróasztalához ment, majd visszajött egy dossziéval. Megint helyet foglalt a lány mellett, és hüvelykujja körmével megkopogtatta a dosszié élét.
– Egyetértek azzal – kezdte –, hogy az apám áprilisi ajánlata valamivel a megállapított érték alatt volt, már ami a területet illeti. De az akkori piaci feltételeknek megfelelő volt. – A föld értéke ingadozik – ismerte el Donna. – De úgy fest, hogy az árak nem zuhannak tovább. Donna az elmúlt héten gondosan tanulmányozta a tőzsdei és ingatlanpiaci helyzetet, és tisztában volt azzal, hogy Chester Kincaid ajánlata sértésszámba megy. – így igaz – mondta Gray –, de itt nagyon kicsi a piaca egy olyan nagy területnek, amekkorát önök ajánlanak. – De mi nem egyszerűen egy nagy darab, megműveletlen földterületet ajánlunk! Úgy látszik, megfeledkezik arról, hogy amit kínálunk, az egy régóta működő üzlet, figyelemre méltó vendégkörrel! Egy ilyen természetű beruházással kimagasló profit jár együtt. Véleményünk szerint az önök korábbi ajánlata ezt a tényt nem tükrözi. A férfi felhúzta a szemöldökét. – A mi számításaink szerint a profit nem kimagasló, Donna, mert a nagybátyja kempingje hanyatlóban van. A lány ültében még jobban kiegyenesedett. – Ez nem igaz! – De igen. – A férfi kinyitotta a dossziét, átfutott néhány lapot, és egyet kihúzott. Úgy tartotta, hogy a lány ne láthassa, mi áll benne. – Valóban, azt mondhatnám, hogy ha a múlt szezon és az idei valamiféle javulást mutatna is, a Clearwater Kemping akkor is komoly nehézségekkel küzd. A helyfoglalási árbevételek csökkennek, a költségek emelkednek, és… – Helyfoglalási árak? – háborodott fel Donna. – Láttam az erre a nyárra szóló megrendeléseket. Rendben vannak! – Lehet, hogy a könyvelési adatok kedvezően hatnak. A megrendelés és foglalás a dolognak csak az egyik oldala, de embereket találni, akik ott is maradnak, az a másik! Különösen akkor, ha a szolgáltatások színvonala süllyed. Miközben Donna cikázó gondolatai közepette a férfit figyelte, az olvasni kezdett, és valamit számolt egy terjedelmes íven. A nő egyre inkább elborzadt. Ha Gray igazat mond, nyár végére alig lesz annyi pénzük a bankban, hogy kifizessék az adókat és fizessenek a nagybátyjáért meg a nagynénjéért az öregek otthonában. – Hadd nézzem meg én is – kérte Donna, a papírért nyúlva. Kincaid ehelyett visszacsúsztatta a nagy ívet a dossziéba, és áttette a kanapé másik oldalára. Ahhoz, hogy elérje, a lánynak át kellett volna hajolnia a térde fölött. Donna dühösen meredt a férfira. – Honnan szerezte ezt az információt?! – Ez volt az első alkalom, hogy valamit is hallott ezekről a költségekről. És ha ő meg Tyler bácsi nem tudott róla, honnan tudhatott róla Gray? – A bácsikám havonta kap jelentést a kemping gondnokától. Legutóbb semmit sem szólt erről. A legutóbbi jelentés a májusi bevételt mutatta ki. És mi van akkor, ha Gray Kincaid adatai valósak, az emberek tényleg hátat fordítanak, és a romló körülmények miatt júniusban pangani fog az üzlet? Túl korai a jósolgatás. Ha a június mérlege annyira rossz lesz, mint a májusé volt – Tyler bácsi ezt az időjárásnak tulajdonította –, majd a július, augusztus és szeptember meghozza az üzlet fenntartásához szükséges bevételt. – Honnan vette ezeket a számadatokat? – kérdezte Donna ismét. – Amikor elkészítünk egy árajánlatot – mondta Gray, aki cudarul érezte magát, látva a lány kedves arcán vibráló zavart –, természetesen végzünk bizonyos felméréseket. Az, aki zsákbamacskát vásárol, hamar tönkremegy… Az ördögbe is, nem állt szándékában mentegetőzni vagy ezt éreztetni! – Igaza van! – vágta rá a nő hevesen, felugorva a kanapéról. – De nem tudom elfogadni, hogy önnek olyan információi legyenek, amilyenek a nagybátyámnak nincsenek. Ha a
kempinggel pénzügyi gondok lennének, neki kéne elsőként tudnia róla. – Visszafordult. – Hiszen az övé! A férfi ismét felvonta a szemöldökét. – Csakugyan? Amit most mondott, abból arra következtetek, hogy az öné. Donna kínosan feszengett. – Ahogy mondják… meglehet. – Törvényesen, ahogy én mondom. Ön a Clearwater Kemping törvényes tulajdonosa vagy nem? Donna haragosan pillantott rá. Hiába, a valódi Kincaid-tulajdonságok előbb-utóbb a felszínre törnek. Mivé lett a „baráti, egy csésze kávé mellett lefolytatandó” beszélgetés, „hogy az üzletet zökkenőmentesen megkössék"? A férfi még csak meg sem érintette a csészét, amit teletöltött magának. Donna szája úgy kiszáradt, hogy erőt kellett vennie magán, nehogy hozzányúljon. Bárcsak egy pillantást vethetne a dossziéba! Talán csak blöffölt, hogy megijessze, és az általa felkínált bármilyen árat elfogadtassa… – Igen, én vagyok a törvényes tulajdonos – mondta szárazon. – A nagybátyám eladta nekem a tulajdonjogot egy dollárért, de csak azért, mert fél, hogy bármely pillanatban meghalhat. A szíve nincs a legjobb állapotban, és mivel a felesége Alzheimer-kórban szenved, ügygondnokot kérhetnének a számára. – Fejét harciasan fölvetette. – Az ügygondnok pedig anélkül, hogy bármi más ajánlatot meghallgatna, az önök próbálkozását egyszerű rablásnak tekinthetné. Kincaidet úgy felbőszítette a lány vádja és hangja, hogy talpra ugrott. – Sem a cégemet, sem magamat nem lehet lopással vádolni! – kiáltotta, bár igyekezett uralkodni magán. – Ha leszállna a magas lóról, és volna szíves meghallgatni, Miss Mailer, belátná, hogy az új ajánlatunk előnyösebb, mint az előző. Donna az iroda ajtajától jött vissza, és alig pár lépésnyire a kanapétól megállt. Fagyos pillantásával szinte átszúrta a férfit. – Ebben kételkedem. Hiszen éppen az előbb azt bizonygatta, hogy lanyha az üzletmenet! – Én olyan üzletet kívánok kötni, amely mindkét félnek megfelel. Természetesen az apám javára dolgozom. Megbízik bennem, hogy az ő javára folytatom a tárgyalásokat, de ez még nem jelenti azt, hogy ki akarom semmizni akár önt, akár a nagybátyját. – Saját bevallása szerint – ellenkezett Donna – az apja számára dolgozik, egy olyan embernek, aki már sok alkalommal megpróbálta megszerezni, nem válogatva az eszközökben, a nagybátyám Córdoba-szigeti birtokát. Azt állítja, hogy megbízik önben, pompás! De ez még nem jelenti azt, hogy nekem is meg kell bíznom. Az én nagybátyám bennem bízik abban, hogy megfelelően irányítom az ügyeit, tekintettel a birtok eladására és az abból származó bevétel felhasználására, hogy ő meg a nagynéném nyugodtan maradhassanak az öregek otthonában, ha kell, életük végéig. Kincaid ekkor a lány vállára tette a kezét. Donna érezte melegségét, erejét. Megborzongott. – Az istenért – csitította Gray –, miért bántjuk egymást? Ez egyikünkhöz sem méltó! Üljünk le megint tárgyalni, és beszéljük meg ésszerűen az ügyet! – Nem erről van szó – mondta a lány, kiszabadítva a vállát. Valami azt súgta neki, hogy sohasem lenne képes ésszerűen megvitatni ezt az üzletet vagy bármi mást, amíg Gray Kincaid hozzáér. – Egyszerűen próbálom, az én szemszögemből láttatni a dolgokat. Sadie néni hatvannyolc éves, Tyler bácsi pedig hetvenhárom. Egyikük sem élhet már tíz vagy húsz évig. Nekem úgy kell törődnöm a birtokukkal, hogy gondoskodhassam az ő jövőbeli szükségleteikről.
– Nekem meg minden tőlem telhetőt el kell követnem a Kincaid fejlesztési cég érdekében – mondta Gray, türelmetlenül kopogtatva a combján fekvő dossziét. – Mivel nem is hallott a második ajánlatunkról, nem tudom, hogy miért akarja azonnal visszautasítani. – Úgy látom, igyekszik előre igazolni az ajánlatát, még mielőtt megtette volna. De csak folytassa, Mr. Kincaid! Tudja, hogy mi milyen árat akarunk. Lássuk, mennyire közelíti meg? A férfi mondott egy összeget, mire a nő fölnevetett, bár inkább sírni lett volna kedve. Remélte, hogy Chester Kincaid talán mégiscsak rászánja magát a tiszta játékra. – Nincs semmi esélye, Mr. Kincaid. Ez alig tíz százalékkal több, mint az áprilisi ajánlatuk. – Két hónap alatt nem sok minden változott, kivéve azt, hogy ez a Clearwater Kempingnek sokkal szerencsétlenebb időszaka volt, mint tavaly ilyenkor. – Mélyet lélegzett, majd türelmesen folytatta: – Lássa be, Donna, hogy igazam van! Nem ragaszkodhat a régi üzleti haszon mértékéhez, hogy emelhesse az árat. Haszon csak akkor van, ha jól megy az üzlet. De az önöké nem megy jól. – Ha a Clearwater Kemping tavaly rossz szezont zárt – mondta a lány, még jobban feldühödve a férfi béketűrésén, amit ő leereszkedő viselkedésnek érzett –, ez csak azért történt, mert rossz volt az idő, és nem haraptak a halak. Ez a kempingüzletben előfordul, és kínos, különösen ott, ahol helyeket alakítottak ki. De ez nem jelenti azt, hogy az üzlet hanyatlóban van. És nincs igaza, ha azt mondja, hogy nem sokat változott, Graham Kincaid! Sok minden megváltozott! – A vállára dobta a táskáját, kis híján megütve vele a férfi könyökét. – Egy cél miatt jöttem haza, és nem fogom tétlenül üldögélve lesni azt a pár kapzsi cégtulajdonost, akik kicsalják a rokonaim vagyonát! A mohó pénzeszsák Kincaideket! A Kincaideket, akik már eddig is túl sokat elvettek tőlem… A férfi szeme váratlanul, dühösen húzódott össze. – Mi az ördögöt jelentsen ez?! Én sohasem csaltam ki senkitől semmit! És az a mód, ahogyan az ügyeket intézem… Donna érezte, hogy elfutja a méreg. – Nem? Ön Chester Kincaid fia, ugye? A csalás a vérében van! Megpróbálja elszedni a nagybátyám birtokát úgy, hogy a lehető legkevesebb baja legyen. Éppen azon ügyködik, hogy hamis üzleti információkkal lépre csaljon! Ha ez nem csalás, nem szélhámoskodás, akkor hogyan nevezhetjük? Gray lassan elszámolt magában tízig. Majd tizenötig. Nem engedhette meg magának, hogy ez a nő kihozza a sodrából, de az ördögbe is, ki nem állhatja, ha szélhámosnak nevezik. – Én nem hazudok! – mondta. – A jelentések, amik itt vannak nálam, hitelesek. Donna, kérem, bízzék meg bennem! – Bízzam meg? Egy Kincaidben? – Igen, bízzék bennem, Gray Kincaidben! – Igen? Hát akkor feleljen nekem: honnan szerezte az adatokat? Ki nyomozott magának a nagybátyám ügyeiben? Hogyan is mutathatná meg a jelentéseket? Az ördögbe is! Ezt az apja szervezte meg, Graynek egyáltalán nem tetszett, de… Az információk kétségtelenül igazak voltak, és tartalmazták azt, amire alapozhatták az ajánlatot. Szerette volna megmutatni a számításokat, amelyeket Chester szerzett meg. Belátta, nem volt becsületes dolog arra kérni Donnát, hogy üzletet kössön velük, ha nem voltak olyan információi, amelyekre pedig szüksége lett volna. Egyáltalán nem csoda, hogy a nő hazugnak, csalónak véli őt! Összehúzta a szemöldökét, pár másodpercig lázasan gondolkodott, majd így szólt: – Mondja, Donna, miért nem utazik el a Córdoba-szigetre, és miért nem néz ott körül? – Nem. – Az egyetlen, suttogva kiejtett szó félbeszakította. A lány elsápadt, és a férfi ösztönösen feléje nyúlt. Donna kiszabadította magát a szorításból, és megrázta a fejét. – Nem – mondta ismét, közben Grayre nézett, s a szemében olyasféle kifejezés jelent meg, amit a másik nem értett ugyan, de rémületnek, félelemnek, szomorúságnak vélte. Akármi okozta is, a
nő szeme óriásira tágult, és sebzettnek tűnt, de olyan szépnek, hogy a férfinak a lélegzete is elakadt. – Én… nem tudom… – Nem tudja? – Összehúzta a szemöldökét. – Miért nem? Donna összeharapta az ajkait, és igyekezett ismét uralkodni magán. – Nincs időm – mondta gyorsan, remélve, hogy Gray nem veszi észre az ő túl gyors, kapkodó lélegzetét. – Nekem… munka után kell néznem. És természetesen lakás után. Most olyan helyen lakom, ahol csak ágyat és reggelit kapok, nos… – Tanácstalan vállrándítással elhallgatott, tudva, hogy csak összevissza fecsegne, megpróbálva eltitkolni megrendülését. Gray áthatóan nézte. – Mi a baj? – kérdezte szelíden. Két kezét megint a nő vállára fektette. Vágyat érzett, hogy magához húzza, megsimogassa a haját, átadja neki a saját erejét, hogy megnyugodjék. – Semmi – lehelte Donna, de a férfi tudta, hogy hazudik. Megmerevedett a keze alatt, és a szemébe ismét kiült a vad, páni félelem. Nagy nehezen visszatartotta magát attól, hogy a karjába zárja, tudva, hogy visszautasítaná a tőle eredő vigaszt. A lány válla remegett, az állát makacsul leszegte. Gray látta grimaszba húzódó száját, amint mosolyogni próbált, és ez a félmosoly megrendítette. – Azt hiszem – szólalt meg a lány könnyedséget erőltetve magára –, semmi értelme sem volt, hogy idejöjjek. – Megint elmosolyodott, hátralépett, és fölvonta a vállát. – Eladjuk a területet önnek vagy másnak. Minek vesztegetni az időt, és az árakon lovagolni? Gray azonban makacsul, kitartóan tovább firtatta: – Miért nem akar odamenni? Donna ránézett, és a hangja keményen csengett: – Nem arról van szó, hogy nem akarok odamenni. Egyszerűen el akarom adni a birtokot a lehető leggyorsabban. De nem fogadhatom el az ajánlatát. Túlságosan alacsony. – Donna, higgyen nekem – kérlelte a férfi, maga mellé vonva a lányt a pamlagra. – Ez nem túl alacsony ár. Jelenleg így állnak a dolgok. Ez így igazságos. Szeretett volna találni valamilyen módot, hogy meggyőzze Donnát a kívánsága lehetetlenségéről. És ugyanakkor arra vágyott, hogy megszerezhesse számára az elérhetetlent! Ez a nagy, vádló szempár, ez a szép, reszkető száj elbűvölte. – Biztos vagyok benne, hogy ha elmenne oda és körülnézne – tette hozzá amint én is tettem, azzal a meggyőződéssel jönne vissza, hogy a dolgok nem teljesen úgy állnak, ahogyan ön gondolja. – A lány makacsul megrázta a fejét, erre a férfi hevesen megragadta a két kezét, és parancsolón nézett a szemébe. – Donna, ne felejtse el, hogy az utóbbi tíz év alatt a nagybátyja napról napra öregedett, és egyre kevésbé volt képes dolgozni. A terület tönkrement. Nem hazudok, nem akarom becsapni! A Clearwater Kemping, mint üzlet nem sokat ér. Talán igaza van, gondolta Donna. Ty bácsi az utóbbi években talán kissé elhanyagolta a dolgokat. Túl nagy terület volt ez egy embernek, és Sadie néni állapota az utóbbi három évben egyre csak rosszabbodott. Ty bácsinak sok időt kellett neki szentelnie. De a gondnoknak ott volt a felesége és négy tizenéves fia, mindegyik így vagy úgy alkalmazásban állt! Ilyenfajta segítséggel a kempingnek remek állapotban kellett volna lennie. Ha nem volt, akkor… Ez még nem jelenti azt, hogy föl kell adnia! Kiszabadította a kezét. – Igaza lehet, föltéve, hogy a kemping kissé elhanyagolt, de ez mit sem von le a terület értékéből! – Ami a mi céljainkat illeti, a földnek kicsi az értéke. Úgy van betáblázva, mint kemping, és az Islands Trust általános építési tilalmat rendelt el. Még azokat a fákat sem termelhetjük ki, amelyek ma még csak suhancok. És a nagybátyja is jól tudja ezt! Megpróbált fakivágási
engedélyt szerezni, próbálkozott azzal is, hogy azt a nyolc hold földet mellékterületként megművelje. Nem sikerült neki, és velünk is ugyanez történne. Lássa be. Donna, hogy ez így nem megy. Ha mi megvesszük a kempingjüket, sok pénzünkbe és erőfeszítésünkbe kerül, amíg ismét rendbe hozzuk. Donna összehúzta a szemét és hátradőlt, gyorsan átgondolva, amit Gray mondott. Átfutott az agyán, hogy a Kincaidek, akik egy fejlesztési céget működtetnek, biztosan tovább akarják fejleszteni a területet, ezért pályáznak rá. Ez azért más színben tünteti fel a dolgokat. – Érdekes – mondta lassan, amikor újra találkozott a tekintetük –, ha a kemping értéke csakugyan olyan alacsony, akkor mi a csudának akarják megszerezni? A kérdésért a jutalma az volt, hogy a férfi napbarnított arcán gyenge pír futott végig. Gray egy pillanatra beszívta az alsó ajkát, majd felugrott, és nagy léptekkel visszament az asztal mögé. Lecsapta a dossziét, és udvariatlanul hátat fordítva, kibámult az ablakon. A pokolba is, milyen üzletember ő, kérdezte magától dühösen, ha ilyen ballépést enged meg magának? Ha ez a nő tudná, hogy az apja milyen nagyon akarja azt a kempinget, mindent elérhetne! Amikor megfordult, Donna már állt, figyelmesen nézve őt. Hát igen… nincs mód kitérni a felelet elől. Ő maga is nemegyszer föltette ezt a kérdést az apjának. A válaszok sohasem elégítették ki, és most még több kérdés zakatolt a fejében. Felsóhajtott, de aztán elhessegette magától ezeket a kérdéseket. Ha az apja meg akarta venni Tyler French Clearwater Kempingjét, akkor neki, Graynek az a kötelessége, hogy ne kérdezősködjék, hanem próbálja megszerezni. – Az ajánlatot megfontoltuk, Donna – mondta vontatottan. – És én biztos vagyok abban, hogy ön sem tud jobbat. Miért nem fogadja el és vet véget nagybátyja gondjainak? – Lehet, hogy ebben a hónapban nincs jobb ajánlat – szögezte le a lány, csinos kis állát még egy hüvelykkel előretolva. A férfira egyszerre rátört a vágy, hogy addig csókolja, amíg szelíden és odaadóan nem borul a karjába, a szempillái remegve le nem csukódnak, és gyöngyházszínű bőre ki nem pirul. – És lehet, hogy még idén sem lesz – folytatta Donna. – Tessék, itt a telefonszámom. Felkészültem, hogy várni fogok, amíg nem kapok egy megfelelőt. Mondja meg ezt az apjának! Igen, mondja meg neki, hogy egyetlen dalért nem kapja meg Clearwater Kempinget. Sarkon fordult, és az ajtó felé indult, kitárta, majd visszaszólt: – Közölje vele, kérem, a nevemben, hogy ahhoz egy egész operára van szükség! 2. Amint az ajtó becsapódott Donna mögött, Gray azon kapta magát, hogy csak bámul utána. Aztán elmosolyodott, ami végül az egész testét megrázó nevetésbe csapott át. Szinte beleroskadt a székébe, és emlékezetében visszapergette a Donna Mailerrel való találkozás minden egyes apró részletét. Fantasztikus érzés kerítette hatalmába. Egyszerre magabiztos, szinte eufóriás állapotba került. Úgy érezte, mintha valami nagyszerű dolog történt volna vele. Fél óra múlva sikerült annyira lecsillapodnia, hogy felvegye a telefont, és felhívja az apját. – Helló, apa – mondta még semmi sem történt a kempinggel kapcsolatban. Az átokfolyam, ami végigzúgott a vonalon, akár meg is olvaszthatta volna a vezetéket, ám Gray kivárta a végét. Amikor egy dühös horkantással az apja azt mondta neki, hogy: – Továbbra is próbálkozz, az ördögbe is! – azt ajánlotta Chesternek, hogy kínáljon magasabb árat. – Nem hiszem, hogy annyiért megkaphatnánk, amennyit te kínálsz. – A pokolba veled, majd találok magamnak egy másik üzletkötőt! Gray vállat vont, mert tudta, az apja kiérzi a hangjából, hogy nincs érdekelve a dologban. – Rendben van, ez a te dolgod.
Az apja havonta legalább háromszor elbocsátotta. Néha szinte csodálkozott azon, hogy egyik ilyen alkalommal miért nem mondott fel ő maga. Tény, hogy sajnálta az öreget. Jamie halála óta magányossá vált, s ez késztette arra, hogy magához vegye dolgozni Grayt. Chester hangszíne hirtelen megváltozott, és a fia elmosolyodott. Egyetlen módon lehet egy zsarnokot leszerelni: ha az ember nem hagyja, hogy zsarnokoskodjék felette. Sajnos a féltestvére, Jamie, ezt sohasem tanulta meg. – Oké, oké – mondta Chester –, felejtsd el! Tudom, hogy te úgy istenigazából sohasem akartad megszerezni ezt a birtokot. – Egy percre elhallgatott, majd foghegyről odavetette: – Úgy látom, jobb lesz, ha magam veszem kézbe az ügyet. – Várj egy kicsit! – Grayt idegesítette az apja hangjában valami. Chester üzleti praktikáiban néhány dolog nem tetszett neki, például az sem, hogy lepénzelte a kemping gondnokának legidősebb fiát, hogy lopja ki az üzlettel kapcsolatos számlázási adatokat. És most, hogy Donna felbukkant, végleg föllázadt. – Mi jár a fejedben? – kérdezte leplezetlen gyanakvással. – Ne felejtsd el, azt ígérted, hogy visszavonulsz, és az új igazgató, azaz én, nem hajlandó alkalmazni csúszómászó, alattomos embereket. – Csak félig vonultam vissza – Chester hangja veszett ugatásnak hangzott –, még én vagyok a vállalatom elnöke, fiam! – Az öreg úgy képzelte, hogy amíg van telefonja és telefaxa, senki sem vádolhatja meg azzal, hogy teljesen visszavonult. – Kell valaki, aki elvégzi helyetted a piszkos munkát! Ez az elevenébe talált. – Biztosíts nekem illendő költségvetést, hogy annak alapján dolgozhassam, és akkor megszerzem neked azt az átkozott kempinget! Egyszerűen több időbe fog kerülni, és szükség lesz a részedről bizonyos tisztességre és jóakaratra. – Időbe? – Chester nyilvánvalólag úgy döntött, hogy nem veszi figyelembe a tisztességre vonatkozó döfést. Talán úgy vélte, értelmetlen dolog Grayt az apja tisztességéről győzködni, vagy egyszerűen nem törődött ezzel. – Nem fogok több időt szentelni erre az ügyre – mondta –, rákényszeríteni azt a vén bolondot, hogy adja el. Hétfő éjfélre mindenen túl leszünk. Figyelj jól, fiú! Találok rá módot, hogy beleegyezzen. Nézd, ha most nem teszem meg… – Várj egy pillanatot! Vannak dolgok, amiket nem teszel meg… – Gray elhallgatott, amikor belátta, hogy süket fülekre talált. Chester az egyik régen bevált üzleti fogását alkalmazta: letette a kagylót, amikor úgy érezte, mindent elmondott, amit akart. Ha Gray megint telefonálna, Maggie, a házvezetőnő, bizonyára azt az utasítást kapná, hogy közölje, a gazdája elérhetetlen. Nem számít, hogy a saját fia vagy akár az IBM elnöke keresi! Ha Chester Kincaid valakivel nem akart szóba állni, akkor nem beszélt. Gray pár percig üldögélt, azon morfondírozva, miben sántikálhat az apja, majd ismét fölemelte a kagylót, és tárcsázott. Csengett, csengett Donna Mailer albérleti szobájában, de senki sem jelentkezett. Kelletlenül letette a készüléket. Szerette volna figyelmeztetni a lányt. De voltaképpen mire is figyelmeztethetné? Mit mondhatna neki? „Vigyázzon, mert az apám rosszban sántikál!” Valamilyen ismeretlen ok miatt Donna bizalmatlan az apja iránt, hát akkor miért hinne őneki? Gyanakvása több volt, mint a szükséges alapvető bizalmatlanság a vevő iránt. A lány gyanakvása többet sejtetett, és Gray szerette volna tudni, miről is van szó. Mivel a lány egy teljes évtizedet távol töltött, biztos, hogy Chester a nagynénje és a nagybátyja ellen, nem pedig őellene követhetett el valamit. De bármi legyen is az, elég súlyos dolognak kellett lennie, hogy így megutáltatta vele az apját. Felhívom hétfő reggel, és találok valami ürügyet, hogy ismét találkozzunk, sóhajtott fel. Remélte, hogy másféle kötelezettségek nem kötik le az egész hétvégén. Elmosolyodott, mert eszébe jutott, ahogyan a lány csintalan mellbimbói a melltartója csipkeszéle és a szatén alatt megkeményedtek, megmozdítva a blúza vékony selymét. Minden fehérneműje ilyen finom, mint ez? Ebben biztos volt. És éppen ilyen biztos abban is, hogy minden nő, aki ilyesfélét
visel, tudatosan vagy öntudatlanul is kimutatja érzéki természetét. És Gray égett a vágytól, hogy kiaknázza ezt a természetet. – Mit csinált?! – Donna szíve hevesen zakatolt. A keze nyirkos és csúszós lett a kagylón. – Múlt éjjel? – Egyszerre betegnek érezte magát, forgott vele a világ. – Nagy baj, Tyler bácsi! Július elején hosszú víkendünk lesz. De hát hogyan mondhat fel egy kempinggondnok épp egy vasárnap este, az idény közepén, és otthagyja felügyelet nélkül a telepet? – Pedig ezt tette – motyogta Tyler bácsi. – Mike Jersey nekem telefonált, mert nem volt jobb ötlete. Mike Jersey az egyik vendég volt, aki már több mint húsz éve látogatta a Clearwater Kempinget. Ő és Tyler barátok voltak. – Ne törődj vele, Tyler bácsi! Majd én kimegyek a szigetre. – A hangja remegett, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára. – Majd én törődöm az ottani dolgokkal, amíg el nem adjuk a birtokot, vagy nem találunk másik gondnokot. – Tudom, hogy nem ez volt a terved – mondta Tyler, érezhető kötekedéssel a hangjában. – Talán nem is tudod ellátni. Még gyerek voltál, amikor nálunk laktál, és nem sokat dolgoztál, csak járkáltál a birtokon. – Egy pillanatra elhallgatott. – Vagy fogadjuk el Kincaid ajánlatát? – Nem! – Donna mintha megbénult volna erre a gondolatra. – Egyébként olyan nehéz egy kempinget elvezetni? A szállodaipar lényege ugyanaz, nem számít, hogy a skála melyik jele mellett dolgozol. Nem vagyok teljesen tapasztalatlan. – Ez igaz – ismerte el Tyler, habár aggodalom csengett a hangjában. Donna igyekezett megnyugtatni, de ez nem volt könnyű dolog, különösen, mert ő maga sem volt nyugodt. Miután letette a kagylót, a lány még hosszú ideig ült ott, a két kezét figyelve, amint a remegésük lassan csillapodni kezdett. Nagyot nyelt, és a langyos reggeli kávéért nyúlt, megnedvesítve vele kiszáradt száját és torkát. Ugyan, gondolta, mi nehéz lehet egy kemping vezetésében?! Egyáltalán nem nehéz, kivéve azt a tényt, hogy a kemping a Córdoba-szigeten van, azon a helyen, amely nagyon gyakran megjelent az utóbbi tíz év alatti rémálmaiban. Még mielőtt túl sokat gondolkodhatott volna, gyorsan felugrott, és összevissza kezdte begyömöszölni a ruháit az útitáskákba. Azért nem akart visszamenni oda soha, mert nem kívánta kockáztatni, hogy összefusson Jamie Kincaiddel. De ez most már nem is lehetséges, mert Jamie „meghalt és elment", ahogyan Sadie néni fogalmazta a múlt héten egy világos pillanatában. – És nem kár érte – tette hozzá akkor Tyler bácsi. És egészen fölvillanyozva tovább mesélte, hogy Jamie miként nyársalta fel a sportkocsiját egy parkoló nyerges vontató kipufogócsövére. De bármit is vétett ellene a múltban, Donnát mégis elszomorította a halála. Romlott volt, mégis ártatlan, részeges és elhagyatott, és ez a furcsa kombináció olyan személyiséget produkált, aki félig már meglett férfi, félig még gyerek, de semmiképpen sem felelős teljesen a tetteiért. Donna akkor ezt még nem tudta. Az ő ártatlan tizenhat évéhez képest a húszéves fiú tapasztaltnak és felnőttnek tűnt, és a lány akarata ellenére hosszú ideig szerette még azután is, hogy rájött, voltaképpen gyűlölnie kéne. Hogyan élhette volna túl a szerelme azt a szüntelen szóbeli csatározást, amit az apja rendezett, meg a fenyegetéseket és a megfélemlítést? Jamie éretlen húszéves volt. Amikor szembekerült az apja durvaságával és az anyja hisztériájával, összeroskadt, mint egy üres krumpliszsák. Végül megtagadta, hogy ő a gyerek apja. Hátat fordított Donnának, rácsapta az ajtót, ám Tyler bácsi azt mondta, hogy szedje össze magát, és távozzon emelt fővel. Chester Kincaid is hátat fordított neki és a még meg sem született unokának. A következő héten Tyler bácsi föltette őt egy keletre induló buszra, aminek a végcélja egy hajadon anyák otthona, ahol majd törődnek vele, amíg túl nem lesz mindenen, és a gyereke el nem kerül örökbefogadó szülőkhöz.
És ez jobb volt, gondolta, mint az abortusz, amit Chester javasolt neki, mint „a kis probléma” megoldását. Azóta Donna a saját lábán áll. Az utolsó táskáját is becsukta és kivitte az ajtóhoz. Irtózott még a gondolattól is, hogy visszatérjen Córdobára, és félt az összes kínzó emléktől, amit oly keservesen igyekezett gyökerestül kitépni a lelkéből. Egy pillanatig, amikor a magány rátört, elgondolkozott, hogy egyáltalán van-e valakije, akinek telefonálhat. Furcsa módon Gray Kincaid erőteljes arca, szögletes álla, két figyelő szeme villant fel előtte. Rémülten szorította össze a száját. Nem! Egy Kincaid! Hogyan is feledkezhetett meg erről?! Nem felejtheti el azt sem, hogy a lányának, ha élne, Gray Kincaid a nagybátyja volna. Bizonyára ugyanúgy sietne megtagadni a rokonságot, mint Chester és Jamie, csak hogy védje az előkelő Kincaid nemzetséget, és ne hozzon szégyent a családfára egy kempingtulajdonos unokahúgával. Az egyetlen oka, hogy a férfi képe felvillant az agyában, bizonyára az, hogy ő volt az utolsó ajánlattevő. Milyen jó lenne megtenni azt, amit Tyler bácsi sugalmazott, és átengedni a kempinget a Kincaideknek! De milyen áron? Gray hétfőn korán reggel tárcsázta Donna számát. Tizenöt perc alatt háromszor foglalt jelzést kapott, aztán fél órával később kicsengett, de senki nem vette fel a kagylót, amíg csak át nem kapcsolt az üzenetrögzítőre. Három üzenetet hagyott a nap folyamán, de csak kedd reggel kapott választ a háziasszonytól, aki közölte, hogy Donna hétfő reggel elutazott. Hogy hová? A Clearwater Kempingbe. Egyszerre elfogta a kíváncsiság. Vajon mi késztette Donnát, hogy hétfőn elutazzék oda, ha pénteken szinte rosszul lett még csak a gondolatától is? Valami megváltozott, de mi? A kérdésére, hogy Mailer kisasszony mikorra tervezi a visszatérést, nem kapott választ, mert nem tervezte. – A nagybátyja kempingjének gondnoka kilépett – magyarázta a nő. – Ez a szegény lány nagyon dühös és izgatott volt. Miután köszönetet mondott, és letette a kagylót, Gray pár másodpercig a gondolataiba mélyedt. Donna valóban izgatott lehetett. És éppilyen biztos volt abban is, hogy valahogyan – bár nem tudta elképzelni, miként – az apja machinációi hozták ezt az új fordulatot a kemping történetében. – Nan – utasította a titkárnőjét –, mi a véleménye arról, hogy készítsen egy rövid összefoglalót az eladásról? El kell utaznom Córdobára. Nan nem habozott. – Persze – mondta. Pár pillanat múlva bedugta fejét az ajtón, és megkérdezte: – Szabadságra megy, vagy valami más rejlik e hirtelen elhatározása mögött? – Valami más. A nő fürkészően nézett rá. Több utasítást Gray nem adott, ezért Nan így szólt: – Maga elmegy és jól fogja magát érezni, de mi lesz Trishsel? Az exfelesége átadja majdnem egy héttel korábban? Nan arra a tényre utalt, hogy Gray lánya, Trish, úgy tervezte, hogy a júliust együtt töltik az apja birtokán, mint az utóbbi három évben is. Gray pár pillanatra elgondolkodott. Akármennyire szerette is a lányát, nem akarta éppen most magával vinni Córdobára. – Trishért néhány nap múlva visszajövök. Amint a papírjait a diplomatatáskájába gyömöszölte, arra gondolt, elég lesz-e az a néhány nap arra, hogy földerítse, miben sántikálhatott az apja, és hogy meggyőzze Donna Mailért, van egy Kincaid, akiben megbízhat. A kemping a legelhanyagoltabb volt, amit Donna valaha is látott. Az első óráját azzal töltötte
itt, a Clearwater-öbölben, hogy bejárja a telepet, minden egyes táborozóhelyet megvizsgáljon, szemügyre vegye a szeméthalmokat, a repedt, büdös, billegő asztalokat, a fölgereblyézetlen ösvényeket és a vadul elburjánzott bokrokat. A következő két órát a fürdőszobák takarításával töltötte. Az, amire tényleg szükség volt, egy átfogó súrolás padlótól a mennyezetig és a festés. Miért nem végezték el ezt a munkát még a szezon kezdete előtt? Miért hanyagolták el ennyire az általános karbantartási munkálatokat, holott erre hat bérmunkást szerződtettek? Hevesen sóhajtozva, magasba emelt kézzel lépett ki az utolsó, immár ragyogó fürdőszobából. Azon kívül, amit már megtett, nem volt itt több tennivaló, legalábbis most nem. De holnap reggelre kell szereznie néhány embert, hogy elvégezzék azokat a munkákat, amelyeket eddig elhanyagoltak. A délutáni órákat a munkaadói hivatalokkal folytatott telefonbeszélgetések és a könyvelés ellenőrzése között osztotta meg. Gyakran a tenyerébe hajtotta fejét, amikor meggyőződött a tényekről – amelyekről szerette volna hinni, hogy nem léteznek. A számlákat gyakran hónapokig nem fizették ki. A kempingre vonatkozó követelések nagy halomban hevertek a nagynénje egykor elegáns, redőnyös íróasztala rekeszeiben. A folyószámlán alig volt annyi pénz, hogy fizessen a jövendő alkalmazottaknak, és kiegyenlítse a legrégebbi számlákat. Az üres szálláshelyek rémítő nagy száma azt jelentette, hogy csak csekély készpénzbevételre számíthat belátható időn belül. Örömmel gondolt arra, hogy oly kevés dologra adhatta ki az utóbbi tíz év keresetét. Kiadásait alaposan meg kellett gondolnia, már csak azért is, hogy rendbe hozhassa a kempinget és fizethessen az öregek otthonában a nagynénjéért meg a nagybátyjáért. Amikor kissé besötétedett, Donna lesétált az öbölhöz. Leült egy fatönkre és nézte a hullámzó vizet, amint aranyosan villogott a lenyugvó nap fényében. A tüzes égnek ezzel a sápadt csíkjával szemben emelkedett az a magaslat, amin a Kincaid-ház állt. Egy vállas alak haladt el fent, lement egy szintet, megállt, majd megtett még egy lépcsősort a tengerparti kő védőgáthoz, ami a sziklás partot szegélyezte. Donna nyelt egyet. Talán Gray Kincaid? Vajon az akaratlan vonzódás és a sokszor ijesztő magányosság legyőzi-e azt a tényt, hogy ez a férfi is Kincaid? De becsületes dolog-e gyanúval illetni valakit pusztán azért, mert tudja, hogy ki az apja, ki volt a testvére, és mit vétettek ellene? Nem is tudta – vagy úgy tett, mintha nem tudná –, hogy Tylernek van egy unokahúga. Ugyan honnan tudhatná, hogy valaha is a Córdoba-szigeten lakott, valamikor szerette a testvérét, és szült tőle egy gyereket? Ha tudná, befolyásolná-e a róla kialakított véleményét? Kételyei ellenére Donna azt kívánta, hogy a férfi jó véleményt alkosson róla. Megremegett, amikor eszébe jutott a férfi kezének érintése a vállán, a kékesszürke szempár ereje. Gondolatolvasó szemek voltak azok, mintha a veséjébe láttak volna. A torka összeszorult, amint felidézte a férfi mosolyát, amint tekintete megpihent duzzadt mellbimbóin. Ez a pillantás nem volt győzedelmes, közönséges vagy éppen erkölcstelen, hanem élvezettel teli, meglepett és egyszerre szórakozott. Olyan mosoly volt az, ahogyan csak egy férfi mosolyoghat egy nőre, amikor kölcsönösen vágyat éreznek egymás iránt, egyfajta közösséget és megértést, amivel egy szerelmes a társát ajándékozhatja meg. Donna felsóhajtott. Gray Kincaid mint szerelmes… Ismét felsóhajtott, felállt és visszament a házba, ami hála annak, hogy a gondnok és a családja nem használta, lakható volt. Az itt tapasztalt körülményekkel szembe kellett néznie, és tudta, hogy hosszú, kemény munkába fog kerülni, amíg ezt a helyet működőképessé teszi. Nem volt ideje titkos álmodozásokra, bolondos fantáziálgatásokra egy olyan férfival kapcsolatban, aki bármilyen vonzó is, sohasem engedné meg magának, hogy nyilvánosan is vállalja őt.
– Miss Mailer? Donna boldogan eresztette le a kezét és dörzsölte meg fájós vállát, így még több fehér festéket kenve magára. A Clearwater Kempingben eltöltött második nap, a kedd délutánjának még a fele sem telt el, de már olyan fáradt volt, hogy majdnem elsírta magát. – A negyedik zuhanyzófülkében vagyok, Andy! – kiáltotta az egyik fiúnak, akit a megelőző napon fogadott fel. Jó volt, hogy Andy itt van mellette, Andy, aki a nagybátyjának már az utóbbi két nyáron is dolgozott. A fiú tudta, hogy mi a teendője, és a munkát minimális felügyelet mellett is elvégezte. – Égy férfi keresi – mondta Andy. – Vendég? – remélte. – Elhessegette a gondolatot, hogy egyik hitelezőjük is lehet éppen. – Nem. – Rendben. Mindjárt jövök. – Letette a festékes-hengert a tálcára, és kezdett leereszkedni a létrán. Megállt, amikor két nagy tenyeret érzett a dereka körül. – Andy, magam is le tudok menni. – Hé! – Gray maga felé fordította Donnát, elmosolyodva hirtelen zavarán, elkerekült kél szemén és szétváló ajkain. Ha nem tartja, biztosan egyenesen belezuhant volna egy nyitott festékesdobozba. Donnán levágott szárú farmernadrág volt, ami úgy festett, mintha kamaszkorából maradt volna, egy szürke, ugyanolyan évjáratú, pántos felsőrész, ami lecsúszott a válláról, a nyakában pedig egy élénk mintás, cigányos sál. A férfi tudta, hogy ez még túl korai, de nem tudott uralkodni magán. Tudta, hogy elronthatja az egész ügyet, de cserbenhagyta az önuralma. Előrehajolt és megcsókolta a lányt. Donna beleborzongott, amikor Gray lehajtotta a fejét, és az ajkát szelíden, édesen, epekedőn az övéhez érintette. Visszatartotta a lélegzetét. A férfi ajka kötekedőn, csípős fájdalmat okozva kissé habozott, majd átforrósodott. Donna megrázkódott… és máris többet kívánt. Tudta, hogy bizonyos körökben a csók szabványos, egyszerű köszöntés, de ő nem forgolódott azokban a körökben, és ebben a csókban több volt, mint rutin nemtörődömség. – Már attól a pillanattól kezdve meg akartam tenni ezt, amikor találkoztunk – mondta Gray hátralépve, miközben a keze végigcsúszott Donna karján, majd megfogta a kezét. – És azt tervezem, hogy ismét meg fogom tenni, máskor, egy alkalmasabb időpontban. – Elhallgatott, s miközben figyelmesen nézte a lányt, tekintete elidőzött az ajkán. – Alkalmasabb időpontokban – tette hozzá lágyan. Donna semmire sem tudott gondolni vagy bármit is mondani. Az agya teljesen üres volt. A szíve túl gyorsan vert, és úgy érezte, hogy a tüdeje összeszorul. Csak állt ott, keze a férfi kezében, és a szemébe nézett. Mi történt vele, és miért nem tett sokkal nagyobb erőfeszítést, hogy megakadályozza? A férfi elmozdította az egyik kezét, és a lány sáljának a végét morzsolgatta mutató- és hüvelykujja között, kézfejével pedig Donna nyakát cirógatta. – Selyem – mondta, és elmosolyodott. – Ha köppert is visel, kell hogy legyen magán egy kis selyem is, ugye? – A hangja belsőséges mormogássá lágyult. – Hord több selymet, másutt? Vagy szatént? Donna remegve lélegzetet vett és kiszabadította a másik kezét. Arrébb lépve sikerült leküzdeni kábulatát. – Tudja… tudja az apja, hogy itt van? – kérdezte. Gray hunyorított. – Az apám? – Igen. Ha megtudná, hogy maga itt van… – Az apám nem parancsol nekem, Donna. Mélyet nyelt, és három fokot ismét föllépkedett a létrán, lepillantva a férfira, amikor az felvette a festőhengert. – Maga neki dolgozik.
Ha ez vádként hangzott, Donna nem tehetett róla. – Szabadságon vagyok. – Micsoda helyen tölti el! – A Córdoba-szigeten! A legtöbb szabadságomat itt töltöm. – Egy zuhanyzóban! – A lány nem tudta visszatartani a nevetését. Igaz lehet, hogy nem törődik az apja véleményével? A férfi kuncogása meleg volt és érzéki, amilyen meleg és érzéki volt a csókja, és ettől a lány gerincén hideg futott végig. – Ha maga, Donna Mailer itt van, akkor én is itt akarok lenni. Van egy másik hengere? Úgy látom, jól jöhet egy kis segítség. Donna meglepetten nézett a férfira, majd arra (ordította a tekintetét, ahol a festéshez szükséges kellékek nagy halomban hevertek egy talicskán. Igen, jól jönne valami segítség. Mindenütt, az egész kempingben jól jön egy kis segítség – de épp egy Kincaidtől? – Menjen haza – mondta kimérten. – Kérem! Ne tegye ezt! A férfi szélesebbre tárta a zuhanyzófülke ajtaját. – Mi ne tegyek. Donna? – Ne tegye ezt velem! Gray keze felcsúszott a nő lábikráján, hogy megállapodjon a térdhajlatában. – Annyira ellenszenves vagyok? Donna megremegett, érezve bőrén a férfi kemény, érdes tenyerét. A férfi a tekintetét a lányéba fúrta, mintegy választ várva. – Nem – suttogta. – De… – Felsóhajtott és félrenézett, majd ismét a mennyezethez emelte a hengert. – Csak mert én Chester Kincaid fia vagyok, ugye? A lány lepillantott és bólintott. – Nem örülne, ha tudná, hogy itt van. Hogy segítséget kínál fel nekem. – Nem tud arról, hogy maga itt van, ezért nem áll fenn annak a veszélye, hogy tudomására jut, hogy én segítek magának. Azért vagyok itt, mert így döntöttem – mondta. – Mert itt akarok lenni. És azt akarom, hogy maga tudja ezt. Donna letette a hengert, és egy fokkal följebb lépett. – Miért? Behálóz engem, és aztán én lejjebb eresztem az árat? Ezt tervezi? Gray megrázta a fejét. – Én már nem akarom megvenni a Clearwater Kempinget. Ez volt az igazság. Megérkezése után azonnal felkereste az apját. – Te csaltad el pénzzel a kemping gondnokát – mondta minden bevezetés nélkül, nem is próbálva titkolni a megvetését. – Fizettél neki, hogy szezon közben mondjon fel, és akkor Tyler kénytelen lesz ráállni az alkura. – Nyertél! – vágta rá Chester, egy csepp bűntudat nélkül. – Hogyan jöttél rá? – Ez ne érdekeljen! Rájöttem, de nekem ez a dolog sehogy sem tetszik. Chester megvonta a vállát. – Már késő. Megmondtam neked, hogy rákényszeríteni azt a vén zsugorít az eladásra. De több ajánlatot nem teszek neki. Hadd jöjjön el ő maga hozzám. Ne aggódj! Tyler French fel fog engem hívni még e hét vége előtt. És sokkal alacsonyabb árba is beleegyezik, mint korábban. Gray kivicsorította fogsorát. – Ne fogadj rá! – mondta, és nekilódult. – El ne felejtsem: – szólt vissza –, felmondok… Most pedig még egyszer ránézett Donnára, majd visszahúzódott a fülkéből, fölvett egy hengert meg egy tálcát, s nekiállt a hátsó fal festésének, szelíden fütyörészve munka közben.
– Miért teszi ezt? – kérdezte a lány húsz perccel később, amikor a férfi végzett a fallal, és nekikezdett egynek a csempesorok fölött, még mindig egyetlen szó nélkül. Gray letörölt az egyik tükörről egy kis ráfröccsent festéket. – Mondtam már, hogy magával akarok lenni, meg akarom ismerni. – Nem mondta ki: és égető szükségét érzem, hogy jóvátegyem az apám vétkét, de biztosan ez volt az egyik ok. Azonban, gondolta, amint elnézte a nyújtózkodó Donnát kezében a hengerrel, ez csak az igazság töredéke. Legfőképpen egyszerűen a közelében akarok lenni. Donna hosszú ideig nem szólt. Miután odébb tette a létrát, hogy a mennyezet másik feléhez is hozzáférjen, csöndes ingerültséggel mondta: – Hogyan ismerheti meg egymást két ember, ha nem is beszélnek? – Beszélni fogok – felelte a férfi könnyedén. – Csak nevezze meg a témát! Donna száján, maga számára is meglepően, egyetlen szó csúszott ki: – Maga. 3. Gray megérezte a másik feszengését és zavarát, elfordult, és így szólt: – Ez nem lesz nehéz. – Végigturkálta a talicskát, majd visszatért egy vékony ecsettel. Gondosan, lassan elkezdte festeni a csíkot a tükrök körül. – Egy széthullott család terméke, egyszer nősült, nemrég elvált, egy gyermek apja. Ha még más valamit is tudni szeretne, kérdezzen! Donna leült a létra legfelső fokára, és a férfit figyelte, ahogyan az dolgozott. Egyszer nősült, nemrég elvált, egy gyermek apja, ismételte magában. Millió dolog volt, amit meg akart tudni, de valami furcsa szeméremből inkább olyasmit kérdezett, amire már előre tudta a választ: – Hány éves volt, amikor a szülei elváltak? – Még egy se voltam. – Bizonyára nagyon nehéz volt? – Hogy kinek, azt Donna nem kérdezte. – Nekem nem. Az anyám másfél év múlva ismét férjhez ment, így a mostohaapámat az igazinak éreztem. A lány fölnézett a mennyezetre, ijedten, hogy megint föl kell emelnie a karját. Pillanatnyi habozás után megkérdezte: – Az apjának nem volt láthatási joga? Gray kényszeredetten elmosolyodott, majd felnyúlt utána, és lehúzta a létráról. Donna megbabonázva ránézett, amint a férfi könnyed csókkal megérintette a száját. Donna kezébe nyomta a kis ecsetet, őt leültette, maga pedig fölmászott a létrára. Áthúzta a hengert a durva fa fölött, miközben kicsi, fehér pettyek hullottak egész arcára és két karjára. – Igen, az apámnak volt láthatási joga, de úgy döntött, hogy nem él vele, amíg ki nem növök a pelenkából. Azonban nagyszerű mostohaapám volt és teljesen normális nevelésem. A lány félrehajtotta a fejét, hogy felnézzen rá. – Mit jelent a „normális nevelés"? – Figyelje közben, hogy mit csinál azzal az ecsettel! – Figyelmeztette Gray a lányt. – Befest egy csapot! – Miközben Donna tisztára törülte a csapot, folytatta: – Csökkentett tartásdíj, egy hálószobán osztozkodni a mostohatestvéremmel, amíg bekerült az intézetbe, amikor én tizenöt éves voltam. Akkor is egy fiatalabb mostohatestvérem költözött be, hogy most vele osztozkodjam; harc a mostohahúgommal a fürdőszobáért és a kicsik pesztrálása, amikor épp szükség volt rá. Donna rámeredt. Gray mint baby-sitter? – Szereti a gyerekeket? – kérdezte a férfi váratlanul. Elmosolyodott. – Természetesen. A férfi nevetése fölmelegítette.
– Ezt úgy mondja, mintha kimondatlanul is egyetértene velem. Szóval nem mindegyiket. Boldog gyerekkora volt? – kérdezte a lány, s arra gondolt, mennyire boldogtalan is volt Jamie. A gyerekkor… talán ez az, ami kettejüket annyira különbözővé tette, Jamie-t mogorvává és pesszimistává, Grayt vidámmá, aki kimutatja az érzelmeit. A férfi elmosolyodott. – Persze. Talán akkor nem így gondoltam, de mára már tudom, hogy az voltam. – Jamie említette, hogy nagyon nagy családjuk volt. Gray letette a hengert a tálca szélére, és felvonta a szemöldökét. – Maga ismerte Jamie-t? – Hát… igen. A lánynak kedvére volt, hogy Gray számára ez valóban újdonságként hatott. Lehet, hogy az apja csakugyan sohasem beszélt neki a szomszéd „mocskos kis ringyó"-ról? Vagy Jamie?… De nem, nyilvánvalóan nem! – De hiszen itt éltünk egymás szomszédságában – mondta Donna, észrevéve, hogy Gray a szeme sarkából néz rá. – Igazán furcsa lett volna, ha egyszer sem futunk össze. – A véletlenül összefutó szomszédok nemigen szoktak a féltestvérük családjáról csevegni – mondta Gray, folytatva a festést. – Engem az érdekel, hogy Jamie és maga barátok voltak-e. Itt gyerekeskedett talán, vagy csak látogatóba járt ide? Donna habozott. Csakugyan nem tud semmiről! – Igen – mondta. – Barátok voltunk. Mi együtt… játszottunk. – Érezte, így pontos a kapcsolatuk megnevezése. Sok mindent játszottak: kémeket, hajótörötteket, szerelmeseket, felnőtteket. De bármit csináltak is együtt, az nem volt más, csak játék. Csupán ő élte át valóságként. – Nagyon megrendített Jamie halálhíre – tette hozzá. – Köszönöm – mormogta Gray gépiesen, jobban szemügyre véve a lányt. Látta az óvatosságot a szemében, feje tartózkodó félrefordítását, amint gyorsan rápillantott. Úgy, szóval ő és Jamie mint gyerekek együtt játszottak! Ismerte apja veleszületett sznobságát. Donna talán azt hiszi róla, hogy őt is ugyanebből a fából faragták? Nem ebből következett-e kezdeti bizalmatlansága vele szemben és az állandóan éreztetett, rosszul leplezett ellenszenve az apja iránt? Chester talán megtiltotta a két ártatlan gyereknek, hogy barátkozzanak, a maga úrhatnámsága miatt? És miért nem tett soha „senki” – értsd, apa – említést neki arról, hogy Frenchéknek van egy unokahúguk, aki valahol Keleten él? A homlokát ráncolta, amint átfutott agyán a gondolat, hogy ha apja tudott Tylerék rokonáról, majdani örökösükről, hogyan hihette, hogy megveheti tőlük a kempinget? – Ne nézzen olyan dühösen! – mondta Donna, és a férfi sértődöttséget hallott ki a hangjából. – Jól ismerem az apja érzéseit Jamie és az én barátságommal kapcsolatban. Nem várom el, hogy maga ezért tapsoljon nekem. – Örülök a hírnek, hogy maga és a testvérem barátok voltak – mondta nyájasan. – Nem hiszem, hogy Jamie-nek sok barátja lett volna. Donna meglepetten nézett rá, és egy pillanatra találkozott a tekintetük, mielőtt folytatta volna a munkát. – Neki? Csakugyan nem. Miféle barátság volt a miénk? Jamie fölépített egy kis kilátót egy hatalmas juharfán ott, hátul – s a kemping beépítetlen része felé mutatott. – Néha a vendégek labdáztak a mezőn, a gyümölcsösön túl, Jamie pedig fölmászott a fára az üreges törzsben egy létrán, és onnan figyelt, mert azt játszotta, hogy ő kém, a vendégeink pedig az ellenség. Egy nap észrevettem, és utánamentem a fára. Nevetett, amint a tükörben Gray képét meglátta. A férfi rámeredt, megint mozdulatlanul tartva a hengert. – Jamie nem volt különösebben boldog, hogy valaki fölfedezte a rejtekhelyét, de én megígértem, hogy nem mondom el senkinek sem. Meg aztán nem is tudott volna kitiltani a
birodalmából, hiszen a fa a nagybátyámé volt. Azon a nyáron a hátralévő idő alatt kis kunyhót építettünk azon a kilátón. Nagyszerű rejtekhely volt! Amikor Donna befejezte a csíkot a tükrök körül, és lehajolt, hogy letörölje a pultot, Gray elmosolyodott, így méltányolva karcsú lábának látványát a rövid, szűk farmerban. – Nem ismertem Jamie-t annyira, amennyire illett volna – mondta, és a mennyezet sarkában hengerelte a festéket. Lemászott a létráról, és a pultra helyezte a tálat. – Nagyon kevés időt töltöttem vele meg az apámmal. – Hányan voltak abban a hatalmas családban? – kérdezte a lány, sandán pillantva a férfira. – Úgy emlékszem, hogy Jamie tizenöt testvért emlegetett. Gray fölnevetett. – Ez azért túlzás! De azért néha úgy tűnt. Összesen heten voltunk gyerekek, amit én azokban az időkben szörnyűnek találtam. A mostohaapámnak van egy nálam három évvel idősebb fia és egy egy évvel fiatalabb lánya az első házasságából. Az anyám magával vitt engem, majd ők ketten produkáltak négy továbbit az elkövetkező tizenegy évben. Ha most látna minket, amikor együtt vagyunk mindannyian, mindegyik sarjadékunkkal együtt, a tizenévesektől egészen a néhány hónaposokig, tizenöt még a felét sem tenné ki. Fia van vagy lánya, kíváncsiskodott Donna, akit elvisz ezekre a családi összejövetelekre? Eszébe jutott, hogy akkor az ő lánya Gray lányának az unokatestvére lehetne, a két gyerek barátkozhatna. Egy másik gondolatba egészen belesápadt. Milyen lett volna a kapcsolata Grayvel, ha megesküdtek volna Jamie-vel, és akkor találkozott volna a bátyjával? Elhessegette a kérdést. – És Jamie? Vele milyen volt a kapcsolata? – faggatta tovább Donna. A férfi nevetve megrázta a fejét. – Be kell ismernem, szörnyű erőfeszítésembe került, hogy ne irigyeljek tőle mindent, amije volt. Például a külön hálószobáját. Donna leöblítette a kezét a hígítóban, kapirgálta a lerakódott festéket a körme körül, majd arrébb lépett, hogy Gray is megmoshassa a kezét meg a karját. – Van fogalma arról, hogy mennyire utálta azt a szobát? – kérdezte Donna, egy rongyba dörzsölve a kezét. Gray hitetlenkedve bámult rá. – Nem. Miért kellett volna utálnia? – Elvette a lánytól a rongyot, és gondosan letörölte a festékpettyeket Donna arcáról meg válláról. – Megvolt mindene, amire egy gyereknek csak kedve támadhatott – mondta –, beleértve egy terepasztalt, komplikált vasútrendszerrel, hegyekkel, folyókkal és tavakkal, valódi vízeséssel. És nemcsak ez. Volt egy olyan könyvtára, amit sok kisváros megirigyelhetne. Volt saját televíziója és telefonja, megkapott minden játékot, amire csak kedve szottyant, és amikor betöltötte a tizenegyedik évét, kapott egy computerrendszert, ami vetélkedhetett az IBM központjával. – Megint belemártotta a rongyot az oldatba, és finoman Donna bal fül-cimpáját kezdte törölgetni. – Nos, mit kellett ezen utálnia? – ismételte meg. Donna előkotort egy tiszta rongyot, és azzal támadt a foltjaira. – Azt, hogy nem hívhatta meg a házába a barátait – mondta lassan, emlékezetbe idézve azt a dühöt, keserűséget, ami oly sokszor ott parázslott Jamie szavaiban. – Az bántotta, hogy nem lehettek itteni barátai. Az is dühítette, hogy a szülei ritkán voltak itthon a szünidei alatt, amikor hazajött a kollégiumból, és egyedül hagyták a személyzettel. Donna hangja rekedtté vált az indulattól, elfordult a férfitól, a víz fölé hajolt, és hagyta, hogy a meleg víz folyjon, mielőtt beszappanozta volna a kezét. Amikor lecsillapodott, a tükörben Grayre pillantott. Csillogott a szeme, és halvány pír futotta el a pofacsontjait.
– Utálta azt a szobát, a medencét meg a teniszpályákat és minden mást – mondta. – Azért, mert hálásnak kellett lennie mindenért, amije volt. Igyekeztek így lefoglalni és megelőzni, hogy más dolgokat akarjon. Gray felvonta a szemöldökét. Elfordította a csapot, megmosta a kezét, majd az arcát. – És ugyan mik voltak azok a más dolgok? – kérdezte, fölemelve csepegő arcát, és a lányra pillantott. – Én tudok egy esetről, amikor apa biztatta, hogy hívja meg az internátusi barátait, de Jamie-nek nem volt hozzá kedve. Donna átnyújtott neki egy tiszta rongyot. – Nem voltak barátai az iskolában, Gray – mondta szárazon. – Senki sem szerette. A férfi hosszasan hallgatott. Ez volt az első alkalom, hogy Donna a nevén szólította, és tetszett neki a csengése. Hevesen lélegzett, amikor megnedvesített egy másik tiszta rongyot is a csap alatt. Bedörzsölte szappannal, majd gyengéden letörölte a lány arcát, hogy eltüntesse róla az oldat utolsó nyomait is. – Most pedig öblítse le! – parancsolt rá. – Magányos volt – folytatta Donna, az arcát törölgetve. – Olyan magányos, akárcsak én, annak ellenére, hogy a legtöbb tizenhat éves fiú inkább mérget iszik, mintsem hogy meglássák egy vézna, tizenkét éves lány társaságában. Barátok lettünk. – Tizenhat? – Ez megrázta Grayt. Tudatában volt, hogy az öccse mindig éretlenül viselkedett a korához képest, de nem tudta elképzelni magát, amint tizenhat évesen házikót épít a szomszéd gyerekkel. Most döbbent rá, milyen szerencsés is volt, amikor az anyja elvált az apjától, és elvitte őt egy túlzottan is uralkodó természetű férfi közeléből. Vagy tán Jamie anyja okozhatta, hogy az öccse képtelen volt felnőtté válni? Felsóhajtott. Lehet, gondolta, hogy egyszerűen Jamie-ben kell keresni az alapvető hibát. De bárhogy is volt, ha nem halt volna meg huszonöt éves korában, még valószínűleg most is úgy viselkedne, mint egy gyerek, és nem úgy, mint egy felnőtt férfi. – Ha csakugyan olyan magányos volt – kérdezte, bosszankodva amiatt, hogy régi neheztelését nem tudja eltitkolni –, miért tért ki az utamból, és éreztette velem, hogy nem szívesen látott vendég vagyok? Donna megértőn nézett rá. – Erre nem tudok válaszolni, Gray. – Alig négy év korkülönbség volt köztünk – mondta Gray elmerengve. – Barátok lehettünk volna, de ő mindig éreztette velem a neheztelését, bizalmatlanságát. – És ez az érzés nem volt kölcsönös? A férfi megvonta a vállát. – Én biztosan nehezteltem rá egy kissé. Ember vagyok. Úgy véltem, hogy a vagyonmegosztás nem volt igazságos, különösen gyerekkoromban, hiszen tudja, milyenek a kiskamaszok. És be kell még vallanom, nem volt sok türelmem a dacos, elkényeztetett kölyökhöz, aki sorra elhárította az én közeledési kísérleteimet. Ennek ellenére mindig bántott, hogy nem voltunk barátok, és kijátszva éreztem magam, amiért apa és én nem tudunk közel kerülni egymáshoz. Ezért aztán most próbálok keményebben bánni vele. Donna szeme összeszűkült. – Remélem, ezt méltányolja. Gray gúnyosan nézett rá: – Nem szereti az apámat, ugye? – Se nem kedveltem, se nem kedvelem. Hogyan is tehetném? Évekig nem láttam, ha láttam is, talán csak kétszer, és akkor is messziről. Az első alkalom, gondolta Donna, akkor volt, amikor az internátusból hazaérkező Jamiehez futott, a komphoz. A szülei olyan gyorsan elvezették a fiút, hogy Donna megértette, azok sohasem fogadják el kettejük barátságát. Megsértették az érzéseit, megalázták, nagyon is beszennyezték!
Összerándult a gyomra, amikor eszébe jutott a Chester Kincaiddel való második és egyben utolsó találkozásuk. Addig az estéig még csak nem is tudta, mi az a sértés, megaláztatás és lekicsinylés! Gray átfogta a csípőjét, és magához vonta. – Mi történt, Donna? – kérdezte, összehúzva a szemöldökét. – Mit vétett maga ellen az apám? A nő hátraszegte a fejét. – Semmit. – De igen, tett valamit, és azt hiszem, előbb-utóbb majd rájövök, hogy mit. Donna összeharapta az ajkát, majd mosolyt erőltetett magára. – Nem, hagyja csak, Gray! A múlt az… múlt. A férfi egy hosszú pillanatig keményen nézett rá, mielőtt megszólalt volna. – Van valami, amit éppen most meg kell értenie, Donna. A jövő az, ami engem érint. A jövője. És az enyém! Szokjék hozzá a gondolathoz! – Nincs jövő, Gray. Nincs a maga számára és az én számomra, ha arra gondolt, amire én. – Talán lesz, talán nem. De úgy gondolom, kezére kel I játszani az időnek, ha akár a legcsekélyebb esély is van. Az apám véleményének pedig semmi köze az érzéseimhez! Donna válasz helyett sarkon fordult, és gyorsan kifelé indult. Gray megragadta, mielőtt tíz lépést tehetett volna. – Hová siet olyan nagyon? – kérdezte, meglökve a hígítós tálacskát, amelyről sietségében Donna megfeledkezett. – Mi a következő napirendi pont? Ami a munkát illeti. A lány csípőre tett kézzel, fölszegve a fejét, rámeredt. – Ami a munkát illeti? A bokrokat megnyírni, az ösvényeket felgereblyézni, megjavítani a piknikasztalokat, és körülbelül kilencholdnyi füvet meg gazt lekaszálni. De maga, ha jól értettem, szabadságon van, megtette a szomszédi kötelességét, Mr. Kincaid, eleget tett az apja utasításának, amikor megpróbált elcsábítani, ezért fölmentem a további munka alól. Nem ér többet egy nevetséges árra taksált kemping. Kár is törnie magát – folytatta fölhevülten a terület többé nem eladó. Semmi áron sem! A férfi kezéből kicsúszott a talicska, és a lányra mordult: – Mondtam magának, hogy már nem vagyok rá vevő! – Nem hiszek magának! – fakadt ki a nő, megfeledkezve arról a néhány vendégről, aki esetleg meghallhatja. – Egyedül magának van napirendje, Gray Kincaid, nem nekem, és tényleg nincs semmi teendője, nem kell hogy segítsen! Maga csak kémkedik! Pénteken még azt hittem, hogy hazudik, amikor azt állította, hogy mennyire lezüllött ez a kemping, de azóta rájöttem, hogy az információja, bárhonnan szerezte is, hiteles. Nos, hogy kíméljem az idejét és az erejét, s hogy ne kelljen itt tovább szimatolnia, tudja meg inkább tőlem, hogy az információi valószínűleg nem terjedtek ki mindenre. Ez a kemping nagyon is komoly bajban van. A számlákat nem fizették ki, ezért a szállítók a továbbiakban nem hajlandóak idejönni. Mereven elzárkóztak. Ez azt jelenti, hogy nekem kell bemenni a városba, és megvenni olyan dolgokat, mint a WC-papír, tisztítószerek, éspedig kicsiben. Nem szedik már össze nálunk a szemetet, ezért nekem kell szaladgálnom mindennap a szeméttelepre, ellenkező esetben a kemping elkezd bűzleni, mint egy szemétdomb. Már semmink sincs. – Donna… – próbálta félbeszakítani a szóáradatot, de a lány ingerülten a szavába vágott. – Igaza volt, nincs már több profitunk. Néhány ügyfelünk már talán több mint harminc éve ide jár. Most a gyerekeik meg az unokáik jönnek hozzánk, jöttek hozzánk, mondhatnám inkább. De nem az utóbbi időben. Valaha nagy hírnévnek örvendtünk, mert elérhető áron eredeti körülményeket biztosítottunk. Most eljönnek ide, körülnéznek, és egy éjszaka után odébbállnak, ahelyett, hogy eltöltenék itt a lefoglalt két hetet. És mivel ezeket a foglalásokat felvettük, vagyis úgy gondoltuk, hogy minden rendben van, másoktól már nem fogadhatunk el megrendelést. – Hevesen, remegve kapkodott a levegő után. – Ez bánt, Gray! Ez az üzlet baja. Személy szerint ez az én bajom. Ez már nem az a Clearwater Kemping, amire emlékszem.
Most egyet akarok: hátat fordítani ennek a helynek. De ilyen körülmények között ugyanazt jelentené a megfutamodás, mint kiüríteni egy lakást anélkül, hogy felsikálnánk a padlót, és kimosnánk a fagyasztót. Ezért felejtse el, hogy levesz a lábamról. Valahogyan majd csak rendbe hozom, ami tönkrement, és amíg ezt meg nem teszem, nem lesz időm a maga számára! Gray rosszallóan nézett rá. – Mikor evett utoljára? Donna eltátotta a száját. – Hogy mikor ettem utoljára? A fenébe is, mi köze van ennek bármihez is?! – Olyan szeszélyesen és egyúttal ingerülten beszél, mint a lányom szokott, amikor már nagyon is itt a vacsora ideje. – Egyetlen további szó nélkül otthagyta a talicskát, felkapta a nőt, és megindult a ház felé. – Tegyen le! Nincs hozzá joga, hogy ezt csinálja velem! – Nyugodjon meg! – csitította a férfi. – Nem tudok megnyugodni! Nem tudok, hmm… Amikor Gray végül is befejezte a tökéletes csókot, a lány megnyugodott, kivéve azt a gyenge kis csuklást a mellében. Gray letette a bejárat előtt, majd a tenyerével gyöngéden végigsimította a szemét és nedves arcát. – Itt fogunk enni? – kérdezte duruzsolva. – Vagy szeretne inkább bemenni a városba? – Azt akarom, hogy menjen haza! – kiáltotta Donna. – Azt akarom, hogy hagyjon magamra! – Erről szó sem lehet, kislányom! Egy árva szót se többet erről! Nos, hol kíván enni? – Nem kívánok enni! – Rendben, akkor viszont bemegyünk és szeretkezni fogunk – vigyorodott el. – Életemben először találom a hígítószer szagát határozottan izgatónak… Donna elgondolkozva mondta: – Maga valami teljesen más, tudja! Maga teljesen más, Gray Kincaid. Bólintott. – Persze. Maga pedig ne feledkezzék meg erről! A tengerpart melyik részén lakott? Donna a tányérjáról felpillantott rá: – Sydney, Új-Skócia. – Hát, jó messze elkerült hazulról. Donna elmosolyodott. – Az lett az otthonom. Hosszabb ideig laktam ott, mint itt. – Mit csinált ott? – Szállodás voltam. – Csak nem? – Felkuncogott. – Hiszi a piszi! A szállodásoknak, vendégfogadósoknak vastag az ujjuk. – Ujjaival átfogta a nő karcsú csuklóját, és felcsúsztatta a könyöke felé. Szabad kezével megérintette a lány dús, barna haját, alábújtatva az ujjait, felemelve, majd lebocsátva a vállára. Donna, fehér pantallójában és fényes kék blúzában, tisztának, ropogósnak és kívánatosnak tűnt a kócos halászok, hajósok és turisták között, akik megosztották velük a kicsi, nagyon is egyszerű éttermet. – És nagy a hasuk a kanavászkötény alatt. Javítgatják a vízvezeték-hálózatot, naponta letörlik a mosdókról a szappanhabot, és ütött-kopott emeleti szobákat adnak ki kétes küllemű és aljas gondolatokat titkoló embereknek. Felcsendült Donna nevetése, és mintegy ünnepélyesen bólintott. – Így néztem ki én is, amikor vendéglős voltam. Ahogy a férfi ránevetett, Donna kirántotta a csuklóját meleg szorításából, még mielőtt engedett volna a kísértésnek, hogy megfordítsa a kézfejét, és ujjait egybefonja a másikéval. Mi volt ebben az emberben, ami arra késztette, hogy azt kívánja, fogják egymás kezét, mint a kamaszok? A férfi ujjai megint végigsiklottak a haján, és amikor Donna nyugtalanul megrázta a sörényét, leheletkönnyen megállapodtak a vállán. A lánynak eszébe villant, milyen melege lehetne, ha erősen átfogná. Vagy csupán túlfűtött érzelmei játszanak vele? És ha most egyszerűen felkapná, hazavinné, és az úton eszméletlenre csókolná?
Mi vitte rá, hogy elment ezzel a férfival vacsorázni, akivel pedig dacolnia kéne? Egyszerűen nem talált rá magyarázatot. – Sohasem láttam még olyat, aki kevésbé felelne meg a vendéglősökről alkotott véleményemnek, mint maga – kötekedett tovább mosolyogva Gray. – Pedig ez az, amivel foglalkoztam. Gray elnézte, amint a mélázó mosoly ott játszik a lány ajkán. Donna pedig arra gondolt, szerencse, hogy eljöttek hazulról, mert otthon nem volt más, mint egy megbarnult banán és egy doboz zabpehely, amit vacsorázhatott volna. – Tetszett a vendéglősmunka? – kérdezte Gray. – Hmm, szép helyen dolgoztam, amit Seaspray Inn-nek hívtak. Viharvert deszkaburkolat, sok talmi csillogás, csipkefüggönyök és kifakult takarók mindenütt, százlevelű rózsákkal. Valójában nem adtunk többet, mint csak egy ágyat reggelivel, habár az étkezések bőségesek és jók voltak. Mindössze kilenc szoba, mindegyik tele ósdi bútorokkal. Az egyik sarkon egy torony, körsétány ablakokkal a tetőn, és egy hatalmas, üvegezett veranda, ami a kikötőre néz. – Amit szeretett… Bólintott. – Borús éjjeleken feküdtem az ágyamban, és hallgattam a ködkürt hangját. Az egész a Córdoba-szigetre emlékeztetett. Az egy olyan hely, ahová az emberek azért járnak, hogy nyugalmat, magányt, békét találjanak. De Seaspray Innben van valami több, ami nagyon… gyógyító hatású. – Elhallgatott, a távolba nézett, amerre Gray is. – Valami majdnem mágikus erejű… A pincér hozta a bort, és Gray kortyintott belőle. Ahogy hallgatta a lányt, tudta, hogy amikor elment innen, ezt kereste az új helyen, és meg is találta. – Sokáig élt a vendégfogadóban? – Igen, csaknem kilenc évig. Ez meglepte a férfit. Ez idő alatt majdnem mindig idegenben volt? És egy fiatal lánynak, mint neki, magányra, békére és gyógyító helyre volt szüksége? Miért? – Ez a hely volt az, ahová elment, amikor… elhagyta a nagynénje és a nagybátyja házát? Donna öntudatlanul is felsóhajtott. – Nem éppen ez, de… hamarosan odautaztam, igen. Hogy pontosak legyünk, hat hónappal később, gondolta, visszaemlékezve arra a napra, amikor elbocsátották, gyengén, kimerülten, szinte eszméletlenül és rémülten a leányanyák otthonából. Adtak neki egy kis pénzt is, ami megmaradt abból, amit a kezelésére a nagybátyja küldött, és azt javasolták, hogy nézzen azonnal munka után. Aktív, munkás életre van szüksége, kedvesem, mondták neki, akkor képes lesz felejteni, megtanul a jövőbe nézni. Az egyetlen dolog, amit nem javasoltak, az az volt, hogy hazamenjen. Tyler bácsi leveléből, amit válaszképpen kapott, tudta, hogy tudják, halva született a gyereke, tudta, hogy nem fogadnák szívesen, gyerek nélkül sem, nehogy szégyent hozzon rájuk. A buszpályaudvaron jegyet váltott egy olyan helységbe, ami a lehető legtávolabb volt az otthontól. Végül a buszsofőr letette őt a Seaspray vendégfogadó előtt, éppen Sydney, ÚjSkócia határában, és azt mondta neki, hogy ez viszonylag olcsó hely így, május elején, és hogy Mrs. Hammondnak, a tulajdonosnak gyakran szüksége van nyári kisegítőre. Cecilia Hammond modora, szelíd hangja és veleszületett tapintata kissé feloldotta Donna dermedtségét. Cecilia szelíd ösztönzésére feltört belőle egész élettörténete, és engedett a gyógyító könnyeknek, amit sokáig megtagadott magától. – És most – fejezte be – nincs hová hazamennem. – Természetesen van, kedvesem. Ma hazaérkezett. – Cecilia elhelyezte egy kis szobában a torony tetején, ágyba dugta, egy csésze teát adott, beszélgetett vele, gondoskodott róla, ezer módon éreztetve a lánnyal, hogy valóban hazaérkezett. Három nap múlva felvitt neki egy nagy kosár törülközőt, hogy hajtogassa össze, és attól kezdve a dolgok már rendben mentek. – Donna – Gray hangja visszahozta a jelenbe. – A salátája. – A lány hátradőlt, és a pincér letehette eléje az ételt.
– No, folytassa! – unszolta a férfi. – Meséljen még a vendégfogadójáról! Donnának felderült az arca, emlékei most boldogabbak lettek, és felszúrt a villájára egy világos rózsaszín tengeri rákot. – A mosodában kezdtem meg a konyhában; lepedőket hajtogattam, zöldséget hámoztam, salátát készítettem, és tanultam. – Megrázta a fejét. – Fogalmam sem volt arról, hogy mennyit kell tanulnom. Nem kerestem sokat, de legalább tető volt a fejem felett, és volt valaki… akivel beszélhettem. Akivel együtt lehettem. – Senkit sem ismert korábban Sydneyben? – Egy lelket sem. Egy pillanatra szomorúság futott át az arcán, ami a férfit arra késztette, hogy ismét a tenyerébe fogja a lány kezét. – Sajnálom – mondta Gray. – Ha ez az élete kínos élménye, inkább ne beszéljen róla! – De nem volt az – mondta, kissé megszorítva a férfi kezét, mielőtt elvonta volna a magáét. – Egyszer még el kell mennem Seaspray Innbe. A vendégfogadó tulajdonosa egy kedves, öreg hölgy, aki úgy bánt velem, mintha a lánya lennék. Nagyon boldog voltam ott. Pár percig szótlanul ettek, és figyelték a kis vitorlás meg motoros csónakokat, amelyek ott manővereztek lenn, az öbölben, meg egy hatalmas komphajót, amint méltóságteljesen úszott kifelé a szigetek között. – Mit csinált azután, hogy megtanulta, miként kell megtisztítani a zöldségféléket? – kérdezte Gray, miközben a cukrot kevergette a kávéjában. – Egy napon előléptettek szobaasszonynak, majd pincérnek és bárpultosnak. Később megtanultam a foglalások felvételét, a megrendelések ügyvitelét és általában elvégezni mindent, amire szükség van egy vendégfogadó fenntartásához. Amikor pedig Cecilia, a tulajdonos, vissza akart vonulni, engem tett meg gondnoknak. – Hiányozni fog neki. Donna bólintott. – És ő is nekem. – Mosolya eltűnt, megkeményedett az arckifejezése. – De amikor Tyler bácsi megírta, hogy szükségük van rám, nem tudtam tovább maradni. Cecilia megértett, és azt javasolta, vegyek ki annyi szabadságot, amennyire csak szükségem van. Én azonban úgy gondoltam, ez nem lenne becsületes dolog vele szemben. Így hát felmondtam, ő pedig kinevezte az utódomat, az unokáját, aki egyszer majd valószínűleg örökölni fogja a vendégfogadót, és bár még csak huszonkét éves, alkalmas lesz erre a munkára. És én… készen álltam, hogy eljöjjek. De jólesik arra gondolnom, hogy ha bármikor vissza akarok menni, keresnek, teremtenek nekem helyet, ha másutt nem, a kis mosókonyhában. – Felsóhajtott és szelíden hozzátette: – És persze hiányozni fogok nekik. Gray leolvasta arcáról a bánatot, látta a riadt tekintetet. Talán, gondolta, bármilyen sebet is szerzett a Sydneybe, Új-Skóciába vezető út előtt, nem gyógyult meg teljesen a Seaspray vendégfogadó csodája által. – A gyakorlat, amire szert tett, minden bizonnyal segítségére lesz itt is. – Úgy van. – Donna egy pillanatig az asztalra meredt. – És maga is, Gray, nagy segítségemre volt ma. Sajnálom, hogy annyira bárdolatlanul viselkedtem. A férfi elmosolyodott. – Nem számít. Talán már említettem, fölismerem a nőkben erősödő farkasétvágy tüneteit. – A lánya a feleségére van bízva? – Az elvált feleségemre – javította ki Gray szigorúan. – Igen, Trish az anyjánál él. A tanévben minden második hétvégére elhozom, és minden kedden meg csütörtökön elviszem vacsorázni. – Biztosan hiányzik magának. – Igen. Trish igen. Az exfeleségem az más, habár, amikor elhagyott, nagyon meglepett a dolog. – Bánatosan megrázta a fejét. – Tipikus férfiúi csőlátás. Természetesen nem volt teljesen rendben a házasságunk. Soha sincs úgy, és persze észrevehettem volna. Egyértelműen
az én hibám volt. Túlzottan el voltam foglalva, és nem vettem észre, hogy nem közös, hanem két külön kerékvágásban haladunk. És tudja, hogy mit mondanak a párhuzamos vonalakról? Donna bólintott, furcsa kedvetlenséget érzett, mert nem kívánt beszélni a férfi házasságáról. – Hány éves Trish? – kérdezte. A férfi arca sugárzóvá vált, megvillantak fehér fogai, miközben az arcán hol megjelent a gödröcske, hol eltűnt. Nem lehetett nem észrevenni, hogy árad belőle a lánya iránti szeretet. Donna szúró irigységet érzett, majd mintha tőrt forgattak volna meg benne, amikor Gray kijelentette: – Kilenc. Ha az ő lánya élne, szintén kilencéves lenne. Azok az unokatestvérek, akik egykorúak, nagyon jó barátok lehetnek. Oly sok mindent elvettek tőle! Óriási a vesztesége. – Trish szeret az apámnál lenni – folytatta Gray. – Ezért a szünidőket minden évben itt töltjük. Mindnyájunknak jót tesz, hogy megpróbálunk egy családdá válni. – Megpróbálunk? – Mi, én és az apám, sohasem tartoztunk össze, de ezt szeretném valahogy helyrehozni. Ez az, amit ő is akar, és mégiscsak ő az apám. Egyedül van, amióta Jamie meghalt és Colleen, a második felesége is elhagyta. – Kis grimaszt vágott. – Nem volt sok szerencséje a feleségeivel. Donna félretolta a tányérját, és kortyintott a kávéból. – Gondolom, tudja, hogy ma felmondtam – mondta Gray még mielőtt beállítottam magához. A lány megrökönyödve pillantott a férfira: – Miért? – Nem illik pálcát törni az apám fölött, de tagadhatatlanul ő áll minden bajuk mögött, ami a kempingben történt. Az információt, amit az irodámban mutattam, úgy szerezte meg, hogy lekenyerezte a gondnok egyik fiát. A lány hosszan, mereven nézte. – És a gondnokot is ő fizette le, hogy mondjon fel? Gray felsóhajtott. – Ez nem úgy hangzik, mint valami kérdés. Donna bágyadtan elmosolyodott. – Nem is az. Kezdettói feltételeztem, csakhogy… azt hittem, hogy magának is része van benne. – És most? – Már tudom, hogy nincs. – Tudnia kell, hogy sajnálom, és szégyellem magam miatta. Donna átnyúlt az asztalon, megfogta a férfi kezét. – Tudom, Gray. Továbbra is fogták egymás kezét, még akkor is, amikor kiértek a csöndes, fedett teraszra, ami körülvette az éttermet. A férfi a karjába vonta Donnát, és lenézett sápadtan derengő arcába. – Gray – suttogta a lány –, Gray… – Maga – súgta a férfi – csodálatos nő. Donna szaggatottan kapkodta a levegőt. – Én nagyon fáradt nő vagyok… Ne játszd meg magad!, korholta magát. Nem volt ereje harcolni az érzései ellen, nem tett semmit, hogy megfékezze őket. A férfi lehajolt, amíg a lehelete meg nem érintette a lány arcát. – Ehhez is túl fáradt vagy? – kérdezte lágyan. Donna felsóhajtott, és elmosolyodott Gray ajka mellett: – Nem, nem hiszem, hogy az lennék.
4. Amikor Gray végül fölemelte a fejét, Donna képtelen volt megmozdulni. Sohasem csókolták még ilyen odaadó, beléje hasító, minden józan gondolattól, minden ellenállástól megfosztó csókkal! – Donna… – mormogta a férfi. A lány örült, hogy Gray éppolyan kábultan szólt, mint amilyennek ő érezte magát. – Feltételezem, hogy hazavihetem, ugye? Bólintott, képtelen lévén egyetlen szót is kiejteni. Amint a férfi kocsija felé indultak, az továbbra is szorosan fogta a lány kezét. Donna kissé megnyugodott, mire megálltak a háza előtt. Gyorsan kinyitotta a kocsi ajtaját. – Jó éjszakát, Gray – mondta. – És köszönöm, köszönöm a vacsorát meg a mai segítségei. A férfi megkerülte a kocsit, és ismét megfogta a lány kezét: – Elkísérem az ajtajáig. – Itt van az orrunk előtt. Alig öt lépésre. – De lehet ott egy nagy, gonosz farkas, aki elbújt a hortenziabokrok között. Legalább hadd fogjam a kezét! Donnának nevethetnékje támadt, amit ásításba fojtott, amíg lassan átsétáltak a hortenziabokrokon túlra. – Amikor tizenkét éves voltam, a néném megmondta nekem, hozzátehetném azt is, hogy dühösen kipirulva, hogy ha kéz a kézben megy valakivel az ember, az elvezethet… más dolgokhoz is. Sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam, hogy valaki ilyen nagy fontosságot tanúsít a „más dolgok” szavaknak. A férfi kuncogott, ahogyan odaértek a bejárathoz. – Más dolgok? Nos, ez már valóban érdekes – mosolygott, s a kis gödröcske megjelent az arcán. Donnára egyszerre heves vágy tört, hogy előrehajoljon és hozzáérintse az ajkát, majd lecsúsztassa a férfi szájára, hogy kézen fogja és bevezesse a házba. De Gray átölelte a derekát, elvezette a régi, ütött-kopott hintához, amit Donna az előző nap ki akart dobni a szemétbe. Most eszébe villant, hogy meg kellett volna tennie. Egymáshoz simultak, nézték az öblöt és a sok angolnahalász-csónakot, amik a kemping rakodópartjánál voltak kikötve. Donna a vízen cikázó fénynyalábot vett észre, ami a Kincaidház ablakából vetődött oda, s ettől elbizonytalanodott, és váratlan szomorúság tört rá. – Elüldögélhetünk egy darabig, amíg be nem megy? – szólalt meg Gray. – Nézze azt az ezüst csillogást az öböl vizén! Ugye, milyen szép? Donna megérezte arcán a férfi leheletét, és ránézett. A csillogásnak ott, a vízen, gondolta, semmi köze sincs a szeme kékjéhez. A házból kiszüremlő fényben jól látszott a férfi izmos lába a sort szegélye alatt. Donna szorosan összefonta két kezét, mert ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse. Olyan sok idő telt el azóta, hogy utoljára megérintett egy férfit, hogy most erősen uralkodnia kell magán! A gyomra összeszorult, a torka összeszűkült. A szíve majdnem megállt, amint a férfi könnyedén meghimbálta magát, és ismét megfogta a kezét, és ráfektette meleg combjára, amin szúrt a göndör szőrzet. Donna kissé megszédült, mintha túl sok bort ivott volna. – Azt mondta, hogy néhány évig itt élt. Miért? – kérdezte Gray félig szembefordulva vele. A térde súrolta a lány combját. Mintha nem lett volna tudatában annak, hogy a másik milyen felvillanyozónak találja ezt az érintést, hátrahajolt, és egyik karját kinyújtotta a lány mögött a hinta támlája mentén. Ujjai lustán játszadoztak Donna hajával. – Hihetetlennek találom, hogy eddig sohasem találkoztunk. – A szüleim egy közlekedési balesetben haltak meg nem messze a házunktól, Manitobában, amikor tizenkét éves voltam. Ezután Sadie néni és Tyler bácsi vett magához. A férfi keze erősen megszorította a lány vállát. – Ah… az ördögbe is! Sajnálom, Donna. Nem kellett volna megkérdeznem. A legrohadtabb dolog, ami a legsebezhetőbb korban lévő gyerekkel csak megtörténhet!
Donnának mosolyognia kellett. – Azt hiszem, minden korban rossz, ha ilyesmi történik. De én túléltem. A nagynénémnek és a nagybátyámnak biztosan nehezebb volt, úgy hiszem. Nem tudtak az emléktől szabadulni, örökké fölemlegették. És egyáltalán nem voltak már fiatalok. Fogalmuk sem volt arról, hogyan is bánjanak velem. – Voltak problémáik… a fegyelmezésével? – Az biz' meglehet, gondolta, hiszen a lány nagyon kényes korban maradt magára. – Hiszen tizenéves vadóc volt… Donna megrázta a fejét. – Tulajdonképpen nem. Tyler bácsi meg Sadie néni és biztosan Chester Kincaid is, egy nem kívánt, házasságon kívüli terhességet fegyelmezési problémának tekintettek. Tulajdonképpen nem volt engedetlen, nem gondolta, hogy „rossz gyerek” lett volna. Neki meg Jamie-nek egyszerűen volt egy tervük, ám az szörnyen félresiklott. – Akadtak persze olyan dolgaim, amelyeket ők egyszerűen nem értettek meg – folytatta. – Mint például az, hogy valaki nálunk éjszakázzék. A férfi felsóhajtott. – Szeretnék semmit sem tudni erről. Ez biztosan valami ördögi találmány, ami azt a célt szolgálja, hogy tönkretegye az apák idegeit. Donna fölnevetett. – Ez rossz, ugye? Tyler bácsi nem készült teljesen ki, csupán nem tudta megérteni, miért is akarhatom, hogy a legjobb barátom nálam töltse az éjszakát. Teljesen zavartnak tűnt, és ezt mondta: „A barátod itt akar aludni? Miért? Otthon nincs ágya?” Természetesen beleegyeztek, de mindenki olyan nyugtalan volt, hogy újból nem kértem. Gray a combjára simította Donna tenyerét, s szórakozottan játszott az ujjaival. – Folytassa! Meséljen többet! Ki volt a legjobb barátja? – Másik kezével fölemelte a lány egyik hajfürtjét, és lassan átcsorgatta az ujjai között. Simogatta a lány meztelen vállát. Megismételte, újra és újra, mintha tudta volna, hogy… Donna megborzongott. – Gray… Gray – mondta ismét. A férfi elfordította a fejét, és rámosolygott. Félig csukott szemmel végigvezette egyik ujjhegyét Donna füle körül. – Hm? – Ne… ne csinálja ezt! – Ne kérdezzem a gyermekkoráról? De hiszen maga is érdeklődött az enyémről. – Ne nyúljon hozzám! Sietség nélkül visszahúzta a férfi a kezét, hüvelykujja körmével mintegy véletlenül megkarcolva Donna felkarját. – Bocsánat – mondta. – Nem szereti, ha megérintik? – Én… Igen, de… – Mit de? – Szelídség volt a hangjában, a szemében, ami a lányban azt az érzést keltette, hogy mindene szinte lebeg, és nem e valós világban van. – De én nem is ismerem magát – sikerült kinyögnie. – Ha így van, akkor miért vagyunk együtt? Hogy jobban megismerkedjünk? Mi a jobb módja annak, hogy jobban megismerjük egymást, mint az, hogy megérintem? – Lecsúsztatta egyik kezét a lány válláról a derekára. – És az, hogy maga meg énhozzám ér. Miközben beszélgetünk. Megfogta a lány kezét, a mellére helyezte, részben az ingére, részben meztelen bőrére. A finom ujjak, mintegy saját akaratukból, lecsúsztak az ingről, és belemélyedtek a férfi mellszőrzetébe, majd megpihentek. Amint a tenyere rásimult a meleg bőrre, Donna érezte a férfi szívének erőteljes dobogását.
– Amikor megcsókoltam a vacsora után – mormogta Gray, miközben tekintetük találkozott –, az ajka válaszolt az enyémnek. Donna tudta, nagyon is jól tudta. – Képtelen vagyok nem gondolni arra, ahogyan kóstolgatott – mondta Gray. – Arra, amit érzett. Gondolt már maga is erre a csókra, amióta itt ülünk? Donna ajka bizsergett, amikor rágondolt. Gyorsan megszólalt: – Igen… de… Nevetés ezüstözte be Gray szemét. – Igen, de maga nem szereti, ha megcsókolják. – Az egyik hüvelykujja begyét leheletfinoman végighúzta Donna ajkán. – Én… – a lány testén végigfutó reszketés megremegtette a hangját. Öntudatlanul felnevetett: – A fenébe is, igen, természetesen szeretem, ha megcsókolnak. De… – Hirtelen félbeszakította, gyorsan elkapva kezét a férfi melléről. Rémületére tenyere a férfi combjára csattant. Az izom éppen olyan kemény volt, mint ahogyan azt elképzelte. Ujjai nem tudtak ellenállni a vágynak, hogy megtapogassák az izom keménységét, amitől a férfi gyorsabban kezdett lélegezni. – De maga nem szeret visszacsókolni, ugye? – kérdezte. Donna legszívesebben talpra ugrott volna, ugyanakkor bénult tehetetlenséget érzett. – Nagyon nem szeretném, ha azt akarnám, hogy visszacsókoljam magát. A férfi mosolya elfakult, összehúzta a szemöldökét: – Miért? Donna megrázta a fejét, és kimondta az első gondolatot, ami átfutott az agyán. Az elsőt, aminek egyáltalán nem volt semmi értelme. – Mert az az érzésem, még mindig csak a módot keresi, hogy a kemping árának csökkentésére bírjon. Gray, hátravetve a fejét és szélesre tárva karját, fölnevetett. – Ez jól hangzik, Miss Mailer, de mindketten tudjuk, hogy nem igaz. Mondtam már magának, hogy nem akarom a kempingjét, és ha az apám akarja is, az én közbenjárásommal ugyan nem kapja meg! Ne felejtse el, hogy felmondtam! – tette hozzá. A karja, ami a lány mögött volt, lecsúszott, átkarolta vele Donnát, behajlított lábán keresztül maga felé döntötte, olyan gyorsan, hogy az nem tudta visszanyerni egyensúlyát a lengő hintán. A férfi fölnevetett, amikor Donna keményebben esett rá, mint ahogyan akarta. Majd kényelmesebben a karjába vette. Megint megfogta a kezét, szétterítve a tenyerét, és nézte, hogy reszket. – Megrémült – hitetlenkedett. – Tőlem?! – Természetesen nem. Csupán nem hiszem, hogy szerencsés dolog ezt tenni. – Megismerni egymást? – Gray! – Fenyegetés csengett a hangjában. – Mondja lágyabban! – kérte előrehajolva, hogy ajka érintette a lányét. – Úgy, ahogyan az étteremben tette. A férfi szája megint megsimogatta Donnát. Ez alkalommal a lány ajka kinyílt, hogy megízlelhesse a férfiét. Éppen csak egy pici érintés, ígérte meg Donna magának. Csak annyi, hogy odaadás ne legyen belőle. – Miért csinálja ezt? – kérdezte Donna. – Mert az előbb nem csináltam jól, és mert az első pillanattól kezdve, amikor megláttam magát, csak ezt akarom. Az a baj, gondolta a lány, hogy nem akar gondolkodni, mérlegelni. Megnyalta a szája szélét. A gyomra megint összeszorult, oly erősen, hogy szinte már fájt. Reszketett. Gray egyik keze lassan felsiklott a lány karján, a válla körül, majd megfogta a tarkóját. Donna a fejét a férfiéhoz hajtotta, ekkor az már harmadszor érintette meg az ajkát. A lány szíve olyan erősen vert, hogy azt hitte, menten kiugrik a bordái között.
– Most sokkal, de sokkal jobb – mormogta Gray. Donna egy futó pillanatig elcsodálkozott, miért hangzott ez úgy, mintha valami másról, valami többről beszélnének, mint egy csókról, de a férfi szája ekkor megint megérintette az övét, nyelvét érzékien végighúzta Donna alsó ajkán, megnedvesítve és megremegtetve, ahogyan már a lány egész belseje remegett. – Gyere ide hozzám! – suttogta a férfi, és felállt. Egy kis rábeszélés elég volt ahhoz, hogy a lány is talpra álljon. Ekkor szorosan magához ölelte. Keze Donna nyakát cirógatta, ujjai hosszasan elidőztek a finom bőrön a füle tövében. A férfi szemei a félig lezárt pillák alól ezüstöskéken mosolyogtak, és akkor úgy istenigazából megcsókolta. Az ajkai kemények voltak, követelődzőek, határozottak, és Donna elfogadta, amit felkínáltak. Erőteljes csók volt, ami megszédítette, belülről megolvasztotta, a lábait megremegtette. Nem hitte, hogy állva tud maradni, de a férfi úgy szorította magához, hogy a súlya legnagyobb részét felfogta, amint a combjai között ringatta. Donna érezte Gray erősödő vágyát, örömét lelte benne, és mohón kívánta, hogy lecsillapíthassa. Mindez nagyon gyorsan ment végbe, sebesen sodródtak egy olyan pont felé, ahonnan nincs visszaút. A férfi ekkor visszazuhant a hintára, magára vonva a lányt. Karjába zárta, újra meg újra megcsókolta. Az ajka végigbolyongta a lány arcát, szemhéját, szemöldökét, le a nyaka oldalán, hogy ismét visszakerüljön a szájára. Donna belekapaszkodott a férfi vállába, és amikor az végre elengedte és a nevét suttogta, ő Gray nevét mormolta, ahogy a szemébe mosolygott. – Igen – suttogta Gray. – Mennyire kívántam, hogy ismét mondja a nevem! Elismételte, és mutatóujjával a férfi egyik szemöldökét simogatta. Amikor szétváltak, ülő helyzetbe emelkedve, Donna Grayre nézett, megrázkódott, és azt mondta: – Tudtam, éreztem, hogy kerülnöm kell magát! – Én pedig tudtam, hogy ennek meg kell történnie! Gray azonban nem folytatta a beszélgetést, hanem ismét meg akarta csókolni a lány füle tövét. Úgy látszott, hogy ettől a helytől szinte megőrül. – Olyan az ajkad, mint a méz… – fordította ismét tegezésre a szót. – És fahéj és… és menta. Donna lassan felnyitva a szemét, csodálkozva vette észre, hogy karját megint a férfi nyaka köré fonta. – És bor – mondta. – Nem szabad elfeledkeznünk a borról. Gray elmosolyodott, és hosszú ujjaival átfogta a lány könyökét. – Azt a csöpp kis bort okolja, amit a vacsoránál ivott? Én nem attól vagyok mámoros! Donna váratlanul felállt, egyik tenyerét a férfi mellének feszítve. – Nem, nem hibáztatom – nevetett. – Magát nem, természetesen. Úgy gondolom, itt az ideje, hogy bemenjek. Ez egy nagyon… eseménydús nap volt. – Hazudsz, Donna!, nevetett magán. Tüzet gyújtottál, most meg menekülnél! – Hát jó. De holnap újból eljövök dolgozni. – Gray! Nem! – Donna! Igen! – utánozta csúfondárosan. – Nem kell ezt tennie. – De kell! – Hol szállt meg? Grayt szemmel láthatóan meglepte ez a kérdés. – Természetesen az apámnál. – De… azt hittem, hogy felmondott. A férfi fölnevetett, és egyik kezével végigsimított a lány álla alatt, a torkától a kulcscsontjáig. – Felmondtam, mint üzletkötője, de nem mondtam fel, mint a Fia. Trish arra
vár, hogy itt tölthesse a szünidejét. Apa azt várja, hogy mindketten itt töltsük a júliust. – Elmosolyodott. – Ezenkívül apa nem hiszi el, hogy komolyan gondolom a felmondásomat. – Ne tegye! – mondta Donna figyelmeztetően. – Ne használjon fel engem fegyvernek az apjával folytatandó háborúban! Remélem, teljesen világosan beszélek. – Teljesen. – Egy pillanatnyi habozás után Gray egészen közel lépett a lányhoz, és magához húzta. – Donna, azt szeretném, hogy tisztázzunk egy egész más dolgot. Bárhogyan végződött is a testvérem és a maga barátsága, én Gray vagyok, nem Jamie, és nem szeretném, ha valaha is megfeledkezne erről. Donna nagyot nyelt, hűvös józanság és szomorúság tört rá, amint némán bement a házba. – Hová vezet ez? – kapcsolta ki Gray a sövényollót, és rámutatott egy keskeny, elvadult ösvényre. – A tóhoz – felelte Donna. – Azért jöttem, hogy közöljem, kész az ebéd, ha netán lenne kedve csatlakozni Andyhez és hozzám. – Nagyszerű! – felelte a férfi agyoncsapva egy moszkitót. – Már csaknem éhen haltam – mosolygott a lányra. – Hiszi vagy sem, régóta nem volt ilyen jó a kedvem. A vállára csapta a nyírógépet, és így szakasztott úgy festett, mint egy régi favágó, fűrésszel a vállán. Donnának nevethetnékje támadt. – Mi olyan nevetséges? – Maga. Mi a jó abban: gyomot kaszálni, és tűrni, hogy a moszkitók összemarják? Gray kötekedően nézett rá. – Tudja, tényleg nem tudom megmondani, miért, de élvezem. Óhajtja, hogy megtisztítsam a tóhoz vezető ösvényt? – Ha akarja. Habár ott már nem sok vendég halászik. Oda nem engedjük be a motorcsónakokat. Valójában nem elég nagy. Néhány vendégünk kenut hoz magával, és akkor horgászhat. Vagy legalábbis eddig ezt tették. Nem vagyok biztos abban, van-e még ott hal. Amióta itt vagyok, még nem volt időm elmenni horgászni. Gray megállt és ránézett. – Szeret horgászni? – Igen. Miért? – Azért, mert én is szeretek. – Megfogta a kezét, s úgy mentek tovább. – Megengedi, hölgyem, hogy horgásszam a tavában? Donna nagyot nyelt. A kérdés valamiért nagyon kétértelműén hangzott. Talán azért, mert Gray Kincaid megkérdezte őt, közben a kezét fogta, és olyan furcsa módon nézett rá, hogy ettől pörölyként vert a szíve, és a mellbimbói fölmeredtek? – Persze – felelte a lány, mintha nem hallott volna egy árnyalatnyi gyanús célzást sem. – Tartunk ott egy kenut saját használatra, de az már valószínűleg elkorhadt. De a partról is bedobhatja a horgot. Ha nincs légyfölszerelése, szolgálhatok vele. – Magának van? – Aha – mondta Donna, amint a férfi letette a nyírógépet a fészerben. – Az egyik télen Tyler bácsi megpróbált megtanítani, hogyan kell felkötözni a legyeket. Sajnos, reménytelen eset voltam, de megbocsátott, mert én vagyok a legjobb horgász a családban. A hátsó ajtón keresztül léptek be Donna házába. A csillogó napfény után az előtér homályosnak tűnt. Mégsem volt nehéz észrevenni, hogy a férfi szürke szemében mosoly vibrál. – Igenis! – erősködött Donna. – Azt hiszi, hencegek. Miért tenném? Csak nem vonja kétségbe a tudományom?! Gray lemosolygott rá, és megjelent arcán a kis gödröcske. – Rendben. Próbáljuk ki! Lehet mindjárt vacsora után? – Ma este? – indult a konyhába.
– Ma este. Donna Andyre, a segédjére pislantott, aki egy vastag könyv fölé hajolva hatalmas szendvicset majszolt. Nagy, meztelen lábát keresztbe fonta a szék alatt, és könyökét az asztalra támasztotta. A fiú jelenléte visszarántotta őt a realitásba, emlékezetébe idézve, hogy Gray apja mesterkedései miatt Andy volt az egyetlen egész napos segítő, akit fel tudott fogadni. Meg persze Gray, aki egész nap segített, ráadásul fizetség nélkül. – Mégsem lesz ez jó, Gray. Múlt éjjel sem kellett volna. Nem mehet így tovább, be kell látnia. Nem ajánlatos felügyelet nélkül hagyni a kempinget. Mi lesz, ha valakinek valami kívánsága támad? A férfi úgy nézett rá, mintha valamihez érveket kellene találnia, de Donna a fürdőszoba ajtaja felé mutatott. – Itt megmosakodhat. Amikor Gray eltűnt, Andy fölnézett. – Én itt maradok, Miss Mailer, ha valami dolga van. Bármikor. Tudja jól! Donna rámosolygott. – Köszönöm, Andy, de nem tartok rá igényt. Napközben is elég keményen dolgozik. Rászolgált a pihenőre. Csakugyan: mi van a barátnőjével? Rég nem láttam. A fiú megvonta a vállát. – Eljöhetne ide, és segíthetne. Úgy gondolom, itt elüldögélhetne, nem? De ő mindenféle kifogásokat hoz fel, pedig itt egyáltalán nincs olyan sok vendég. Ez, Donna kénytelen volt szánakozva elismerni, igaz. Gray egy pillanat múlva kijött, felfrissülve, megfésült hajjal, szemével azonnal Donnát keresve. A lány az asztalra tett egy tálcát szendvicsekkel, egy salátástál mellé. – Ma este én fogok felügyelni a kempingezőkre, Gray – jelentette ki Andy. – Maga és Miss Mailer elmehet halat fogni a holnapi ebédhez. – Andy! Mondtam, hogy én nem így gondolom! – Igen, de nem mondott nemet. Csak menjen, Miss Mailer! Túlórázhatok éppen. Tudja jól, hogy a kollégium egy halom pénzbe kerül! Donna felsóhajtott. – Tudom. Köszönöm. Tehát úgy fest a dolog, hogy megyünk horgászni, Gray. Mindjárt vacsora után – majd ösztönösen hozzátette: – Amire meghívtam. A munkáját legalább azzal hadd viszonozzam, hogy megetetem. – Ugyan már! – rázta meg Gray a fejét. – Maga is keményen dolgozik. Miért kellene vacsorafőzéssel bíbelődnie? Majd én szervezek egy kis pikniket. Donna felvonta a szemöldökét. – Tud főzni? – Természetesen tudok! – nevetett. – Egyedül élek, és épp eleget főztem. Anyám mindent elkövetett, hogy minden gyerek tudja, miként kell ellátnia magát. De ez alkalommal – tette hozzá széles mosollyal – Maggie, az apám házvezetőnője fogja elkészíteni az ételt. Nekem nincs rá időm, látja. El leszek foglalva, mert ki kell gazolnom az ösvényt, ami a tóhoz vezet. Na, jöjjön… – Nézze – kopogtatta meg Donna a vén, sárga kenu fenekét. – A gondnok meg népes családja ezt az egy dolgát lelkiismeretesen végezte. Olyan a hangja, mint amikor a legutoljára itt jártam. – No, akkor rajta, induljunk horgászni! – Gray felkapta a kis csónakot, lecsúsztatta a füves parton, bele a vízbe. – Egy óra hosszat tart a verseny? – Donna beleegyezően bólintott. A férfi beállította az időt a karóráján. – És aki a legtöbb halat kifogja, az nyer. – Rendben – vágta rá a lány. – Készüljön fel a kudarcra, Kincaid! – Azt majd még meglátjuk – hozta egyensúlyba a csónakot a férfi, amikor Donna beszállt, majd ellökte a parttól. – Még nem egyeztünk meg a tétben – vetette fel a lány visszapillantva, miközben eleveztek a parttól.
Gray lepillantott rá. – Ha nyer, meg kell csókolnia. Ha én nyerek, nekem kell magát megcsókolnom. Vagy fogadjunk inkább olyan földi dologban, mint a készpénz? Donna megremegett arra a csókra gondolva, amit talán hamarosan válthatnak, de fölnevetett, és így szólt: – Ó, én szörnyen földhözragadt vagyok. És szeretem a pénzt. Gondoljon a túlórára, amiért fizetnem kell Andynek! – A pénzszeretet minden rossz eredete – szenteskedett Gray. – Hát igen. Tudom. Tyler bácsi ezt gyakran szokta hangoztatni. Gray szélesen elmosolyogott. – És közben elmulasztotta megtanítani arra, hogy miként kötözze fel a legyeket? – Pontosan. Nem vagyok jó tanuló. – Rendben, akkor pénzt, nem csókot. És mennyit? – Tízet. – Dollárt vagy centet? Donna nem felelt, csak elmosolyogott, és a csónak orra felé fordult, lelassítva az evezést, amint elérték a horgászáshoz megfelelő helyet. Hosszú ideig csend honolt a kenuban, amint ott lebegett a tó felszínén, vagy harminclábnyira a parttól. Narancssárga horgászzsinórjaik ott ringtak a békés vízen, a csalik a part közeli nádasban, ahol valószínűleg a halak rejtőztek. Donna egy csöppet megrántotta a zsinórt, ingerelve a láthatatlan zsákmányt, megmutatva a vízben mozgó legyet, majd fojtott győzelemkiáltást hallatott, amikor meglátott egy kis vízörvényt, és rántást érzett a zsinóron. Pillanatokon belül betekert egy tízhüvelyknyi pisztrángot. Levette a horogról, és belecsúsztatta a csónak oldalán lógó szákba. Hüvelykujját fölmeresztette, Grayre villantotta a mosolyát, és ismét bedobta a horgot a vízbe. A férfi csak szelíden nevetett, és az ujja hegyével pár csepp vizet fröcskölt rá. Egy északi búvármadár úszott el mellettük, csillogó szemével figyelmesen megnézve az embereket. Gray rákoppintott a lány meztelen karjára, lágyan így híva föl figyelmét a madárra. Donna bólintott. Egy perccel később a férfi fogott egy halat, valamivel nagyobbat az övénél. Amikor megszólalt az óra, Graynek öt, Donnának négy hala volt. Gray azonban nagylelkű nyertes volt, nem követelte a nyereményt. – Most jön a vacsora – ez volt minden, amit mondott, miután kikötötték a csónakot, és a lepikkelyezett halakat elrejtették egy hűvös, árnyas helyen az ösvény mellett. A nemrég megtisztított ösvényen gyerekek igyekeztek a tó felé. Néhányan már kenuban ültek, egy pár hevert egy gumimatracon, ketten pedig ott úszkáltak a sekély vízben anyjuk óvó szeme előtt. Gray fölmérte a nem várt embercsoportot, majd előrefurakodott egy szomorúfűz vastag, lelógó levelei alatti kis öbölhöz, ahol a hullámok egy keskeny homoksávot csobogtak körül. Donna felhúzta a szemöldökét, ott habozva félig még a fűzfalevelek között. – Biztos abban, hogy sohasem járt még itt? – Soha – mondta Gray, miközben letette a szákot. – Ezt a helyet kintről, a tóról vettem észre – villantotta ki a fogait. – Gondolom, természetes, hogy amint egyik szememmel fölfedeztem utánunk zúduló vendégeit, a másikkal egy kedves kis eldugott helyet kerestem. Donna elmosolyodott. Ez itt valóban kedves kis hely volt. – De ha jobban szeretné, hogy mindenki szeme láttára rendezzük meg a pikniket – tette hozzá Gray –, nekem úgy is jó lesz. Donna válasz helyett leeresztette a kezét, és belépett a rejtekbe. A fűzfagallyak sziszegve csapódtak földig mögötte, mint valami függöny.
5. Amíg a lány kinyitotta a kosarat, Gray leterített a fövényre egy abroszt. Krumplisalátát mert két tányérba, mindegyikhez hozzátett néhány rákollót és egy-egy maréknyi apró paradicsomot. Donna elismerően jegyezte meg: – A maguk Maggie-je igazán érti a dolgát. A fatörzsnek vetve hátát, Donna lassan evett, hallgatta a csevegő tengelicéket, akik benépesítették a fűzfát, nézte, ahogyan a fecskék a szárnyuk hegyét a vízbe mártogatták, és beszívta a parton növő bozót illatát. Tökéletes volt itt minden, idillikus, nyugalom és békesség szállta meg, hogy ebben a csendben osztozhatott Gray Kincaiddel. – Nem jellemző rám a farkasétvágy – jegyezte meg, miközben elfogadta a férfitól a repetát. – Biztosan a friss levegő okozza. – Vagy a kemény munka. Vagy… – tette hozzá Gray ravaszkás mosollyal – talán egyszerűen én ajzom fel az étvágyát. Donna válaszképpen Gray felé hajított egy paradicsomot, ami lecsúszott a válláról, és nagyot loccsant a tóban. Mosolyogva nézték, ahogy egy hatalmas pisztráng emelkedik ki az örvénylő vízből, újra meg újra odakap a paradicsom felé, majd dühös farkcsapással világosan kifejezve elkedvetlenedését, otthagyja, amint az ingerlő falat jóval nagyobbnak bizonyul, mint a szája. Egymásra pillantottak. – Meg akarja próbálni? – súgta Gray. Donna megrázta a fejét. – Nem. Ez egy pisztrángmatuzsálem. Rászolgált, hogy életben hagyjuk. Gray egyetértően visszamosolygott rá. Mikor befejezték az evést, Donna hanyatt feküdt a fövenyen, egyik karja a feje alatt, a szeme becsukva. Annyira jóllakott, hogy azt hitte, estig meg sem tud mozdulni. – Tudja – hallotta Grayt pár perc csönd után maga ritka kincs, akivel jó együtt lenni, mi több, jó együtt horgászni. Merthogy nem fecseg összevissza. Donna a férfira meredt, majd derűsen pislogott, és újra becsukta mindkét szemét. – Maga sem. Élvezem, ha a természettel kommunikálhatok. – De kérem, én férfi vagyok – mondta Gray, színlelt fölháborodással a férfiak pedig sohasem fecsegnek összevissza! Donna nevetve fordult szembe a férfival. – De ha mégis, arra a fecsegésre szükség van, ugye? Gray egyik ujjbegyét végigvezette a lány válla hegyétől a könyökhajlatáig. – Természetesen. A férfibeszéd mindig fontosabb, mint a nőké. Nem tud semmit a férfiakról? – Nem sokat – vallotta be Donna. De sokkal többet akart megtudni erről az egyről. Olyan vonzó látvány volt, amint itt feküdt mellette, hosszú, inas lábát kinyújtva, erős vállát fölemelve, amint a könyökére támaszkodva pihent. Gray a tekintetével simogatta a lányt. – Úgy gondolom, biztosan nehezen tudott beilleszkedni az új életbe a szülei halála után – mondta. – De hogyan lett magányos? Úgy képzelem, egy kempingben mindig sok a gyerek, akikkel el lehet játszani. Donna válaszképpen megvonta a vállát, de Gray lágyan unszolni kezdte: – Folytassa, Donna! Szeretnék mindent tudni magáról. A lány egy pillanatra azt gondolta, hogy feláll, s valamilyen ürüggyel faképnél hagyja a férfit. Vagy csukja be a szemét, s tettesse, hogy alszik? Zavar és pánik hatalmasodott el rajta. Úgy érezte magát, mint a friss forrásvízből sűrű, iszapos lébe csusszanó pisztráng.
Mégis volt valami a férfi szemében, ami több volt, mint egyszerű kíváncsiság. Donna fekve maradt, és lázasan gondolkozott. Minden, amivel kapcsolatban kérdéseket tett fel, a gyermekkora volt. De ez nem jelenti azt, hogy neki onnan kell folytatnia. Végül is tudott arról az időről, amit Új-Skóciában töltött. Talán nem figyelt föl a kihagyott évre. Gray biztatóan megérintette Donna arcát, ujjaival végigsimította a szeme alatti finom bőrt, mintha a könnyeit törölné le. Donna hunyorgott. – Magának sem engedték meg – kérdezte szelíden –, akárcsak az öcsémnek, hogy érintkezzék a gyerekekkel, akik idejöttek a kempingbe? – Nekem természetesen megengedték. Sőt buzdítottak is rá. De mégis nehéz volt. A férfi „miért"-je barátságosan hangzott. – Először is, amikor ideérkeztem a prériről, kulturális sokkot éltem át, nehéz volt bárkivel is beszélnem, meg aztán nyomasztott a szüleim halála is. Addig normális gyermekkorom volt egy külvárosban, ahol olyan negyedben éltünk, amit fiatal, gyerekes családok népesítettek be, tehát hozzá voltam szokva a közvetlen szomszédságban lakó játszótársakhoz. A Córdobasziget és különösen Clearwater Kemping teljesen más világnak látszott. Nagyon gyér lakosságú. Itt mindenkinek az élete a vízhez kötődött, és mindenki tudta, hogy az életének egy komp menetrendje szerint kell eltelnie. Tudták, hogy mikor van apály és mikor dagály, de ez az én számomra teljesen idegen dolog volt. No meg az eső! Volt olyan tél, amikor a megkönnyebbüléstől sírva fakadtam, hogy hő esett! Csakhogy az sohasem tartott tovább, mint két-három nap, úgyhogy mindegyik gyerek szinte megvadult, amíg a hó el nem olvadt. A fiúk majd megölték egymást a hógolyókkal, amit fövennyel és sóderrel keverve gyúrtak, mert persze nem esett elég hó. De aztán lassan mindehhez hozzászoktam, megszerettem az enyhe teleket. Amit azonban képtelen voltam elfogadni, az az, hogy annyira el voltam szigetelve, hogy olyan messze kellett élnem a várostól – mosolyodott el bágyadtan. – Nem is olyasvalami a város, amiről beszélni lehet Córdoba szigetén. – Bárcsak tudtam volna arról, hogy itt él és magányos! – kiáltott fel a férfi. – Találtam volna módot arra, hogy megkedveltessem ezt az életet magával. Donna fölnevetett, és megrázta a fejét. – Kötve hiszem! Jamie és én fura kölykök voltunk, örökké egymáson lógtunk. Négy év korkülönbség volt közöltünk, maga és énköztem pedig, úgy tudom, nyolc. Gray hirtelen elkomolyodott: – És ez túl sok? – Azt hiszem, hogy akkor az lett volna. A férfi felsóhajtott. – Talán igaza van. – Majd mosolyogva hozzátette: – Örülök, hogy most felnőttek vagyunk. – Mivel Donna hallgatott, Gray unszolni kezdte: – No, folytassa! Még mindig nem tudom, miért is érezte egyedül magát egy ilyen helyen. – Nem kerültem közel a gyerekekhez, akik itt megfordultak. Játszottam ugyan velük, de sohasem lettünk igazi barátok. A férfi egyik ujjával a lány hajába túrt, egy fürtöt a válla elé fésülve a hüvelykujjára tekert. – Miért? Tapasztalatom szerint a kislányok rendszerint gyorsan összebarátkoznak. – Elnevette magát. – Tudja, Trishnek, valahányszor találkozunk, mindig új barátja van. – Az volt a baj, hogy örökké cserélődtek – felelte Donna. – Jöttek, eltöltöttek egy hétvégét vagy egy-két hetet, aztán elutaztak. Visszajöhettek ugyan a következőévben, de az is előfordult, hogy nem; mi értelme hát közelebb kerülni hozzájuk? – Aha – csúszott közelebb a férfi, és az egyik kezével megfogta a lány állát. Hüvelykujjával Donna füle tövét simogatta. – Hát az iskola? Ott csak voltak barátai? – Ó, igen. De amint mondtam, a kempingben, a sziget távoli végében, messze a várostól, az én társadalmi életem, hogy úgy mondjam, korlátozott volt. Természetesen az iskolában találkoztam a barátaimmal, de ez volt minden. És az a csönd esténként… különösen télen… Az volt a szokásom, hogy a naptáramban áthúzgáltam a napokat, amíg csak Jamie vissza nem
jött az internátusból, hogy legyen valakivel beszélgetnem, aki megérti, hogy mit is jelent valójában egyedül lenni. Gray megrázta a fejét; mintha darazsat hessegetne el. – Én pedig azt kívántam, legyen végre egy saját szobám, ahol nyugodtan tanulhatok egy olyan házban, ahol nem bömböl versenyt négy-öt rádió vagy magnó, nem verekszenek gyerekek, nem ordítanak televíziók, nem ugatnak kutyák, és nem nyivákolnak macskák. – Szelíden felnevetett. – Az a gyanúm, sohasem tudjuk, mikor is jó nekünk. – Hát, nem. – Donna belegondolt, hogy amikor a nagybátyjával meg a nagynénjével élt, tudta ugyan, mi az egyedüllét, de amíg szégyenükben végleg el nem zavarták, nem ismerte az igazi elszigeteltséget. Megrázkódott. Erre nem akart gondolni. – És akkor elment – mondta a férfi nyugodtan. – Mi történt, Donna, ami arra késztette, hogy ilyen fiatalon elhagyja az otthonát? A lány megvonta a vállát, a földet bámulta, idegesen csipegetve a parányi rózsaszínű és fehér százszorszépeket, amik a füvet pettyezték. – Amikor tizenhat éves… – Félbeszakította magát, mély lélegzetet vett, és a férfira nézett. Ha tudna arról, hogy Jamie teherbe ejtett egy tizenhat éves lányt, akit elküldtek, hogy titokban szülje meg a gyerekét, megértené az összefüggést, és kitalálhatná, hogy miféle kapcsolat volt Donna és Jamie között. – Mi történt, amikor tizenhat éves volt? – kérdezte Gray nyugodt hangon, rezzenéstelen, egyenes tekintettel. Nem tud a dologról!, gondolta a lány. Ez a végső megerősítés nagy megkönnyebbülést jelentett neki. – Volt… egy nézeteltérésünk. – Az életmódját illetően? – kérdezte Gray. – Olyasvalami – dünnyögte, tovább tépdesve a százszorszépeket. Amikor már majdnem kéthüvelyknyi kupac gyűlt össze, a férfi odanyúlt, és lefogta Donna kezét. – Hagyjon néhányat a következő alkalomra is, amikor megint idejövünk – mondta szelíden. – Sajnálom – suttogta Donna. – Én is sajnálom, hogy olyan dologról akarom szóra bírni, amit a legszívesebben elfelejtene. – Felült, hátát a fának vetette, könnyed, ügyes mozdulattal fölhúzta fektéből, és a mellére vonta Donnát. – Nem lehetett könnyű dolog olyan fiatal korban hátat fordítani az otthonának. Nagyon is sebezhető kor az, az ember még annyira felkészületlen az életre. És a düh nem a legjobb tanácsadó. Donna nem bánta, hogy Gray azt hiszi, ő dacból, lázadozva menekült el. – Ó, igen, dühös voltam. Eleinte azt hittem, sohasem akarok ide visszajönni, sohasem akarom őket viszontlátni – mosolyodott el –, de amikor Tyler bácsi leveléből azt vettem ki, szüksége van rám, eszembe jutott, hogy amikor nekem volt szükségem rájuk, magukhoz vettek és fölneveltek, pedig hát ki voltam én nekik? Ezért visszajöttem. – Némi habozás után halkan hozzátette: – Persze nem rögtön. Néhány hét múlva. Elvégre csaknem tíz évig nem láttam őket… – Örülök neki – mondta Gray, egyik kezét végigcsúsztatva a lány nyakán. Megfogta a vállát, és fölemelte a fejét, hogy az arcába nézhessen. – Van fogalma arról, hogy mennyire örülök, Donna? Amióta találkoztam magával, úgy érzem, mintha ragyogna az egész világ, és minden megújult volna. – Gray! – figyelmeztetés csengett a lány hangjában. – Tessék? Maga szerint talán túl gyorsan haladok a célom felé? – Azt hiszem. Nem tudom. Azóta én is szebbnek találom a világot, hogy itt van benne maga; pedig csak péntek óta ismerjük egymást.
– Ma pedig szerda van. A tegnapi nap nagyobb részét együtt töltöttük, együtt a mai egész napot, és remélem, hogy még sok-sok egész napot leszünk együtt. – Beletúrt a lány hajába. – És attól a pillanattól kezdve, hogy elhagyta az irodámat, szakadatlanul magára gondoltam. Donna felsóhajtott. – Meg lennék lepve, ha felhívott volna a hét végén. – És ha felhívtam? – Nem… nem is tudom – motyogta Donna. – Fel akartam hívni, de más kötelezettségem volt. Egy nő? Majdhogynem rákérdezett, de nem volt hozzá joga. Csak rámeredt a férfira, kíváncsian. Vajon ugyanezzel az érzéssel viseltetne-e iránta, ha mindent tudna? Vajon hogyan reagálna, ha az apja megtudná, hol és kivel töltötte ezt az időt? Mert az apja viselkedését Donna el tudta képzelni. Gray elmosolyodott. – Ne nézzen rám ilyen ünnepélyesen! Nem élvezte a velem töltött időt? – De – mondta, és felnevetett. – Kivéve azt, hogy horgászásban legyőzött. – Igaz is! Köszönöm, hogy eszembe juttatta. Gondolom, megkapom a kialkudott díjat! Donna pajzánul a farmernadrágja zsebére csapott. – Ejnye, ejnye… úgy látszik, most éppen teljesen lapos vagyok… de sajnálom! – Hangja elfúlt, szíve a torkában kalapált. – Pénztelen, az lehet – mormogta Gray, s végigsimított Donna mellén egy vérlázítóan érzéki mozdulattal. – De nem lapos… Mindennap elképzeltem a mellét – folytatta. – Itt éreztem a tenyeremben, így… meg így… – Rálehelt a lány fülcimpájára, végigsiklott a nyakán, miközben ujjaival kalodába fogta a csípőjét. – De ha nincs tíz centje… – suttogta, még közelebb húzva magához –, beváltom tíz percre. Amint a szája győztesen, forrón lecsapott Donnáéra, s nyelve végigsimogatva a lány ajkán, mélyen belé-hatolt, Donna arra gondolt, bár az örökkévalóságig tartana ez a lüktető pillanat. – Donna! – hallotta nagyon messziről. – Szeretem, ahogy csókol. – A férfi megint lecsapott rá, szomjasan, fuldokolva, de hirtelen elkapta a fejét. – Nem tudok betelni veled, csakhogy azoknak a gyerekeknek a szülei ott, a csónakban, talán másfajta szexuális felvilágosítást képzelnek el. Donna odapillantott, amerre Gray nézett, és halkan fölnevetett. Tőlük vagy húszlábnyira három, tíz év körüli fiú, vastag narancssárga mentőmellényben izgett-mozgott a csónakban. Láthatóan érdekelte őket, mi történik a füzek rejtekén. Donna intett nekik. Egy meglepett, zavart pillanat után egyikük fölemelte a kezét, üdvözlésképpen intett, majd gyorsan nekihasaltak az evezőknek, és eltűntek. – Nos? – Gray nevetve vette karjaiba a lányt. – Ha tudtam volna, hogy ilyen könnyű dolgunk lesz velük… – Ne gondolja – mondta Donna. – Bizonyára vannak errefelé mások is. Egyébként éppen itt az ideje, hogy induljunk. A férfi felsóhajtott: – Ha mondja. A bejárati kapuban, miután jó éjszakát kívántak Andynek, és nézték, ahogyan elkerékpározik, Gray egyik karját a lány dereka köré fonta: – Holnap is eljöhetek? Donna azt akarta, hogy jöjjön. Olyan nagyon kívánta, hogy szinte megrémítette, de igyekezett erőt venni magán. – Ez nem jó ötlet, Gray. Aztán meg nem azt tervezte, hogy a szünidejét az apjánál tölti? Gray addig szuszogott a füle mögött, amíg Donna meg nem remegett, és távolabb nem lépett tőle. – Nem szabadságon vagyok, nem emlékszik? Felmondtam. Munkanélküli vagyok. – Akkor esetleg felfogadhatom, fizetésért, persze csak ha kitart amellett, hogy kizárólag nekem dolgozik. Végül is el kell tartania egy gyereket.
A férfi a korlátra hajolt, kijózanodott arckifejezéssel. – Igen. Ez olyasmi, amiről már szándékoztam beszélni magával. A szabadságom, ha nem hagytam volna ott a munkámat, hivatalosan a jövő héten kezdődne, mindjárt a július 1-jei hétvége után. – Grimaszt vágott. – És a következő hónap nem lesz olyan könnyű; mert adódott egy kicsike komplikáció… az a gond, hogy miként láthatnám magát július folyamán. – Értem – húzódott el tőle Donna. – Természetesen. Megérthettem volna. Amikor hivatalosan az apjánál van, nem kockáztathatja a trónörökös, hogy velem randevúzgasson. – Kinyitotta az ajtót, készen arra, hogy becsapja a férfi orra előtt. – Ne aggódjék, Gray! Ha véletlenül össze is futnánk, megígérem, nem várom el, hogy ismerősként üdvözöljön. Hozzászoktam – tette hozzá keserűen – az öccsével. Gray meglepődve rábámult, de mielőtt szóhoz juthatott volna, a lány folytatta: – Egy dolgot jól megtanultam: én nem settenkedem, lopakodom, és nem titkolok el egy barátságot csupán azért, mert az apjának nem tetszik. Vagy elfogadja ezt az elvet, vagy semmi közünk többé egymáshoz! Jó éjszakát! – Donna! Mi az ördögöt jelent ez? – Gray a vállával kilökte az ajtót, megállt, mereven nézve a lányra. Donna megpróbálta kituszkolni, de a férfi egy tapodtat se mozdult. – Várjon egy pillanatot! – sisteregte. – Én egy cseppet sem törődöm azzal, hogy mi tetszik vagy mi nem az apámnak, mit fogad el, mit nem. Semmi köze sincs ahhoz, hogy nem láthatom magát július folyamán. És nem azt akarom, hogy barátok legyünk, ezért ne használja ezt a szót. Jobban szeretem a „szeretők” szó csengését, és azt hiszem, hogy ez az, amit mindketten szeretnénk! Donna haragosan, szótlanul nézett rá, arcán a „kettőn áll a vásár” kifejezés ült. – Értse már meg, Donna, én nem szándékozom harcolni magával. Kérem, hadd magyarázzam meg! Donna nyelt egyet, bólintott. – A lányom, Trish miatt van. A július a mi együtt töltött hónapunk, és amikor együtt vagyunk, én senkivel sem randevúzgatok. – Értem. Gray figyelmesen ránézett. – Nem, nem. Nem hiszem, hogy érti. Az az érzésem, ezt visszautasításnak tekinti, mintha elszöknék, menekülnék magától. De a lányom annyira összetört, amikor én meg az anyja elváltunk. Fogalma sincs, egy gyerek micsoda büntetésszámba menő ígéreteket képes kicsalni a szülőből! És én megígértem neki, hogy a mi együtt töltött hónapunk az csak a kettőnké lesz. Kívülállók nélkül. Érti már? A lány nyugodtan állta a tekintetét. – Úgy gondolom, Gray, be kell tartania az ígéretét. Nem venném jó néven, ha mást tenne. – De haragszik. – Nem. – Megbántottam. Donna megvonta a vállát. Hát mit képzel? – Nincs semmi okom a megbántódásra. Gray leheletfinom vonalat húzott a lány halántékától az álláig, majd a szája bánatos, görbe vonala körül. – Három év óta először vagyok olyan helyzetben, hogy azt kívánom, bárcsak ne tettem volna ilyen elhamarkodott ígéretet. De megtettem, Donna, és most tanácstalan vagyok. A férfi érintése ebben a pillanatban elviselhetetlen volt. Donna félresiklott, némi távolságot teremtve közöttük. – Mit kell tennie, Gray? Tartsa tiszteletben kötelességét a lánya iránt! Biztos vagyok abban, hogy majd még lehetünk együtt. Augusztusban. A férfi rámeredt.
– Augusztusban?! Mindenható Isten, te asszony! – váltott át indulattól remegve a tegezésre. – Hát azt hiszed, hogy én augusztusig szándékozom várni? Most akarlak, és holnap akarlak, és holnapután és azután és… – Félbeszakította magát, beletúrt a saját hajába, majd becsukta az ajtót. – Van még két napunk, mielőtt Trish szombaton megérkezik, és én ezt az egész időt veled akarom tölteni. – De nekem dolgoznom kell! – Tudom. És én is veled akarok dolgozni… Nem zársz ki, rendben? Hadd kapjak az életedből akkora részt, amekkorát csak lehet! Mert… – Mert szombattól kezdve semmi köze sem lesz az életemhez, igaz? – Nem – a férfi visszadőlt az ajtóhoz, és a fejét rázta. Felsóhajtott, majd élénken folytatta: – Figyeljen csak… az apám minden év július elején partit rendez az üzlettársai és a barátai részére. Szombat éjjel tűzijáték lesz. Eljöhetne arra. Találkozhatna… találkozhatnál Trishsel, mintegy véletlenül. Donna a férfi arcát fürkészte. – Azt akarja, hogy találkozzam a lányával, az apja egyik üzlettársának adva ki magam? Elkapta a kíváncsiság és a kajánság. Vajon sejti-e Gray, hogy ez az első alkalom, amikor egyáltalán meghívást kapott Chester Kincaid házába? Mit mondana az apja, ha tudná, hogy Gray meghívta őt? Donna a legszívesebben fölnevetett volna. Ó, igen, az lenne csak a tűzijáték, ha váratlanul, de nem hívatlanul megjelenne Chester Kincaid házában! – Hogy is mondta? – folytatta. – Mintegy véletlenül? Anélkül, hogy a lopakodás, a bújócska látszatát kelteném? – Nem, a pokolba, nem! – Hát akkor hogyan, Gray? Hogyan ismertetne meg vele? Ha azt mondaná, a „barátja” vagyok, azzal nem zaklatná fel? Gray sajnálatra méltóan dúltnak látszott. – Igen. Nem… Talán… Ó, az ördögbe is, nem tudom! Nem várhatnánk addig, hogy meglássuk, mint állnak a dolgok, és ő hogyan érez irántunk?! Donna ismét gyorsan kinyitotta az ajtót. Egy pillanatnyi habozás után Gray megértette a célzást. Fürkészően nézett a lányra, hosszan és keményen megcsókolta, majd szó nélkül távozott. – Ezt hadd csináljam én! – szólalt meg váratlanul Gray. Donna összerezzent. Csütörtök reggel volt, még csak hét óra, és nem várta, hogy a férfi ilyen korán befut, sőt egyáltalán nem merte remélni az érkezését. Arcán a teljes elkeseredés kifejezésével éppen föltuszkolta a kis teherautóra az egyik kukát, amikor Gray kivette a kezéből. Mielőtt tiltakozhatott volna, lerántotta a lány kezéről a vastag bőrkesztyűt, és felhúzta a sajátjára. Szerencsére az egyetlen pár kesztyű, amit Donna talált, nagy férfikesztyű volt, és éppen illett Gray kezére. Fölpenderített még egy nagy szemetestartályt a teherautó végébe a többi mellé, amelyeket Donnának már sikerült felraknia, és az egyetlen üreset igyekezett levenni a kocsi másik oldalán. – Hol van Andy? – kérdezte a férfi, amikor Donna már a kormánynál ült, ő maga pedig éppen felkászálódott az utasülésre. – Ez nem a maga dolga! Ma szabadnapos. Gray ingerülten felhorkant. – Ejnye! A fiúnak jár néhány szabadnap ezen a héten, hiszen tudja. – Tudom, tudom. Csakhogy nem szeretem, ha maga ilyen munkát végez. Mi van a részidősökkel? – Jennifer a mosodát takarítja, Majumdar pedig fát vág. Ha nem óhajtja látni, hogy ilyen munkát végzek, nem kellett volna idejönnie. Ha én szabadságon lennék, higgye el nekem, reggel hét óráig még a teáscsészém füléért se nyújtanám ki a kezem!
– Én nem vagyok szabadságon, nem emlékszik? Munkanélküli vagyok. – Gray, kérem, ne játsszék! Nincs rá időm. A férfi megmarkolta a lány karját, s erővel maga felé fordította. – Mi a baj? Múlt éjjel már beleegyezett, hogy eljöjjek. Játsszuk azt, hogy maga a sofőr, én pedig a ház körüli mindenes. – Mielőtt Donna bármit válaszolhatott volna, Gray ismét felkapta a kesztyűt, lemászott, és könnyedén a kocsi hátsó részébe emelte a szemetestartályt. Kicserélte egy üressel, majd folytatták az utat. – Látja, milyen jól dolgozom? – dicsekedett, miután a negyedik tartálycserén is túl voltak. – Micsoda jó páros lenne belőlünk! – Úgy látszik – mondta Donna hogy maga az egyetlen, aki mindent megtesz, az egyetlen, aki bármilyen munkát elvégez, Gray. Én gyűlölöm haszontalannak érezni magam. Nem vagyok puhány. Ezt a munkát hétfő óta mindennap én végeztem el, és mind ez ideig jól. Nem kellett kérdezni, magától elmondta, hogy Andy mindenesként dolgozott mindig, kivéve az első napokat, és akkor, hétfőn a keserűség annyira felgyülemlett benne, hogy akár hegyeket is képes lett volna megmozgatni. Makacsul hitte, hogy el tudja vezetni a kempinget. Szívesen fogadta Gray segítőkészségét, de ugyanakkor nem akart számítónak látszani. Fájdalmas kételyeiről – hogy e hétvége után talán soha többé nem látja Grayt – nem beszélt. – Vigyázzon! Minden rendben van? – kérdezte a férfi. – Sápadtnak látszik. Valami baj van? – Baj? – nevetett föl, arra gondolva, hogy az, amit érez, az érzéseknek ez a szörnyű zűrzavara, az a borzalmas kavargás a belsejében, félúton nevetés és sírás között, nem valamiféle hisztéria kezdete-e. – Nem. Semmi baj. – Minden rossz volt. Mit tegyen? Akkor rontja el jobban az életét, ha beleszeret Gray Kincaidbe, vagy ha erővel elfojtja ezt az érzést? Hosszú évekig még csak a közelébe sem jutott annak a gondolatnak, hogy valakibe is beleszeressen. Most ezt alig egy hét alatt megtette, és épp egy olyan férfival, aki valószínűleg nem tudná tiszta lelkiismerettel viszonozni az érzéseit. És ha valamilyen csoda következtében mégis képes volna erre, az, amit elmondana neki a múltjáról, biztosan megváltoztatja a férfi érzéseit. – Donna! – Ó! – Visszairányította az autót a középvonalhoz. Kevés híján árokba csúsztak! – Bocsánat. – Donna, akarja, hogy vezessek? – Nem! – Nehezen összpontosította figyelmét a keskeny, hepehupás, sóderes úton. – Jól vagyok. Tényleg. Csak… kissé elgondolkodtam. – Miről? Donna rávillantotta a szemét. – Mindenkinek joga van egynémely gondolatát megőrizni saját maga számára. Gray válaszképpen kivillantotta a fogát, majd mosolyát elfojtva azt mondta: – Ha egy nő megtagadja, hogy egy férfinak beszámoljon a gondolatairól, minden valószínűség szerint épp az illetőn töpreng. Donna nagy zökkenéssel megállította az autót, majd visszatolatott oda, ahol könnyen ki lehetett üríteni a tartályokat. – Maga persze igazi szakértő', ugye? Gray csak ült, egy-két percig némán figyelve a sirályokat, amint ott keringtek és visongtak a szemeteskocsi körül. Egy fehér fejű rétisaspár nehézkesen landolt egymás előtt egy göcsörtös faágon, felijesztve a varjak fekete raját. – Én nem vagyok szakértő, Donna – mondta komolyan. – Magával kapcsolatban nem. – Lassan szembefordult vele. – De szeretnék az lenni.
A lány tekintete figyelmesen bekalandozta a férfiarcot, de azon csak meleg jóakaratot, gyöngédséget látott. – Lehet-e egyáltalán valaki szakértő egy másik embert illetően? Gray elmélázott: – Talán nem, de azért két ember elég közel kerülhet egymáshoz, hogy mindegyikük képes legyen kitalálni, mit is akar a másik, mire van szüksége, és gyakran szavak nélkül is megérthetik egymást. Én láttam ezt az anyám és a mostohaapám között. Amikor a saját házasságom nem így alakult, irigyeltem őket, és sok időt töltöttem azzal, hogy analizáljam, megpróbáljam megtudni, mikor és mitől is romlott meg a kapcsolatom Sheilával. – Ezt tette? – kérdezte, elcsodálkozva a józanságán, s hogy egy szeméttelepen fontos dolgokon vitatkoznak. – És rájött? – Talán igen. Nem sok mindent csináltunk együtt azután, hogy összeházasodtunk. Ő nem kedvelte az én barátaimat, én az övéit. Mindkettőnknek olyan munkája volt, ami nagyon lekötött minket. Amikor este hazaértünk, gyakran túl fáradtak voltunk, hogy együtt készítsük el az ételt, hogy leüljünk, és együtt fogyasszuk el, és hogy beszélgessünk. És rendszerint mindketten vittünk haza munkát, úgyhogy ő bement a hálószobába az asztalához, én pedig a nappaliban maradtam a sajátom mellett. Mik voltunk egymás számára az első év után? Nos, lakótársak, akik néha szeretkeznek, ha mindkettőjüknek volt ideje és kedve, és akik megpróbáltak együtt fölnevelni egy gyereket. Egyszer aztán megértettük, hogy akármeddig maradunk is együtt, nem változik meg semmi, ezért elváltunk. Donna erre csak azt tudta suttogni: – Sajnálom. – Én is. És érzem, hogy ennek nagyrészt én voltam az oka, mert azt gondoltam, hogy mivel két olyan ember nevelt fel, akik szabadon kommunikáltak egymással, nyíltan érveltek, és együttesen oldották meg a nézeteltéréseiket, azt hittem, hogy ugyanez lehet velem és Sheilával is anélkül, hogy bármilyen erőfeszítést is tennénk. Nem volt igazam. Átnyúlt a vezetőfülkén, és egyik ujját végigsimította Donna arcán. – Nem szeretném még egyszer elkövetni ugyanezt a hibát, Donna. – Tekintetük találkozott, és a lány most megértette, hogy ez az állítás neki szóló kérés. Egyenesen rémisztőnek találta, mert hiszen a saját gondolatait senkivel sem osztotta meg soha. Talán egyszerűen csak azért, mert nem volt senkije, akivel megoszthatta volna. Van elég bátorsága, hogy megpróbálja? És éppen Grayjel? Mélyet lélegzett, és lassan kifújta a levegőt. – Minden rendben. Magára gondoltam. – Jó, mert én meg magára. Minden ébren átélt percet és néhány alvással eltöltöttet is a múlt péntek óta magával töltöttem. Mire gondolt? – Arra, hogy nem számíthatok a jelenlétére és a segítségére, mert ezt nem lehet folytatni. Mert jön a hétvége, itt lesz a kislánya, és akkor nem tölt velem több időt. Gray a lány feje mögött behajlította a karját. – Nem fogom magával tölteni az egész időmet – mondta. – De a lehető legtöbbet szeretnék itt lenni. – \ Fürkészőn nézte Donna arcát. – Elhatároztam, hogy megmondom Trishnek, az apjának van egy barátnője, aki nagyon, de nagyon fontos a számára, és meg kell tanulnia elfogadni. Donna elfúló hangon súgta: – Gray… ne izgassa fel miattam a lányát! Kérem! Nem teheti meg, nem szabad megtennie vele! A férfi kikapcsolta Donna biztonsági övét, kihúzta a kormány mögül, és szorosan magához szorította. – Miért? Miért ne? – húzta össze a szemöldökét. – Az ördögbe is, csak nem esett bele valakibe Keleten? – Nem, nem, természetesen nem. Hát minek néz engem? Ha egy másik férfival lenne kapcsolatom, nem lett volna szabad megtennem magával azt, amit… megtettem. Gray elmosolyodott: – Ezt gondolja?
A lány majd elepedt a vágytól, amikor a férfi végül levette a száját az övéről. Kemény hüvelykujját végighúzta Donna nedves és gyengéd alsó ajkán. – Uramisten! – mondta nehezen lélegezve. – A csókjai tényleg rendkívüli hatással vannak rám, Donna Mailer. Mi lesz velem? Donna visszacsúszott a volán mögé, és görcsösen belekapaszkodott mindkét kezével, amelyek oly erősen remegtek, hogy csodálkozott, hogyan is képes vezetni. – Kirakjuk a szemetet? – súgta. Gray elmosolyodott, és újból felhúzta a súlyos bőrkesztyűt. – Rendben – mondta. – Ez az, amit szeretek magában. Mindig olyan gyakorlatias. Mire a lány bármit szólhatott volna, a férfi már ki is szállt az autóból, és csörömpölve leemelte a kocsiról a nagy szemetesedényeket, és kiszórta a tartalmukat. Donna visszaállította a rádiót az előbbi állomásra, és elég hangosra csavarta, hogy elejét vegye a további beszélgetésnek, de egy szót sem értett a műsorból. Kétségbeesett erőlködéssel próbálta megérteni Gray utolsó mondatait. „Ez az, amit szeretek magában.” Ugyanúgy hangzott, mint amikor azt mondják: „Ez az, amiért szeretem a fagylaltot. Olyan édes!” Vagy: „Ez az, amiért szeretem a politikát. Olyan érdekes!” Vagy olyan volt, mintha azt mondanák: „Azért szeretem magát, mert méltó a szerelmemre.” Kétségbeesetten akarta tudni, melyik értelmezés az igazi, de nem volt mersze megkérdezni. 6. – Miss Mailer, Miss Mailer! – Majumdar hangjából riadalom csengett. – Jöjjön gyorsan! Siessen! Donna Grayjel a nyomában kirohant a házból, ahol épp most fejezték be a mosakodást a szemétkihordás után. – Mi a baj? – A kis Moberg fiú… lódarazsak támadtak rá. Sok darázs! Ó, tényleg nagyon összecsípték! – Miközben beszélt, Majumdar futva vezette őket az ösvényen arra, ahol egy négytagú család táborozott. Szoros ember-gyűrű vette őket körül. Nagyhangú és ellentmondó tanácsok röpködtek a levegőben: hogyan is kéne kezelni a kisgyereket. – Mi történt? – kérdezte Donna, utat törve magának egészen az asztalig, amin az összemart gyerek állt. – Marilyn! Ó, istenem, szegény kis Michael! – A gyerek karján legalább tíz csípés vöröslött, több a lábán és három az arcán. – Hol volt a fészek? – kérdezte. – Láttad, honnan rajzottak elő?! Marilyn, akivel Donna akkor találkozott először, amikor mindketten tizenhárom évesek voltak, föl sem nézett a fiáról, akinek csípéseit hűsítő kenőcsökkel orvosolta. – Éppen a mi átkozott piknikasztalunk alatt – hadarta. – De mekkora fészek! Hogy lehetséges, hogy ilyesmi történjék, Donna?! Ha még itt dolgozna a nagybátyád, biztos, hogy egy árva darázsfészek sem lenne a környéken! – Marilyn, hidd el, ki sem tudom fejezni, mennyire sajnálom! Természetesen beköltöztök a házba, s biztosítlak arról, hogy ott mérföldes körzetben egyetlen darázs sincs. – A hátralévő időnket természetesen valahol másutt fogjuk eltölteni – szólt közbe élesen Marilyn férje. – Ha befejezted, drágám, vidd be a fiút Larraine-hez, vele biztonságban lehet. A legtöbb holmit már bepakoltam. Mindjárt indulhatunk is, csak előbb kihozom a csónakot a vízből. – Dühösen végigmérte Donnát, és elszáguldott. – Ezek többé már nem jönnek vissza – állapította meg Donna bánatosan Mobergék után bámulva. Vigasztalanul bement a házba, és ledobta magát a kényelmes pamlagra, amit Sadie
néni mindig ott tartott a konyha egyik végében. – Marilyn az anyjával meg az apjával járt ide. A szülei egy másik házaspárral együtt július utolsó két hetére foglaltak helyet. Fogadni mernék, hogy ezután lemondják. – Dühösen püfölte a pamlag karfáját, ami minden ökölcsapásra kis porfelhőt pöfékelt ki magából. – Az átkozott, átkozott, átkozott! Miért nem ellenőriztem alaposabban? Gray mellé ülve megfogta a kezét, erősen lefogta, hogy ne tudja verni a pamlagot. – Donna, hagyjon már fel az önváddal! – csitította. – Hányan jártak oda, mióta megkezdődött a darázsszezon? És hányan panaszkodtak, hogy a környéken a szokásosnál több a lódarázs? Senki sem, igaz? Akkor honnan tudta volna, hogy ellenőrizni kell az asztal alját, és megnézni, nem fészkel-e ott valami? – Gondolnom kellett volna rá! – Még csak négy napja van itt, és állandóan dolgozik, amióta megérkezett. Hogyan várhatná el magától, hogy észben tartson minden apró részletet, és előre lásson minden apró gondot? – Igen, igen… természetesen, de rosszul vagyok a gondolattól, hogy egy kisgyerek bajba került, mert valamit elmulasztottam, amit pedig ki lehetett volna védeni. – Nyugalom, Donna! Minden más helyet átnéztünk, és nem találtunk semmit, nem kell aggódnia. Pech, hogy a kis Moberg azt a helyet választotta ki bújócskázásra a húgával, és bemászott az asztal alá. De ez igazán nem a maga bűne! Donna tudta, hogy a férfinak igaza van, mégis önvád gyötörte. A kisgyereket baleset érte, a szülei megharagudtak, és az üzletet eggyel több csapás sújtja. S bár ezek nem voltak igazi nagy bajok, de a cseppek csak gyűltek, s attól tartott, egyszer csak túlcsordul a pohár. – Tudja, véleményem szerint mire van szüksége? – kérdezte Gray. Donna ingerülten pillantott rá. – Nem vagyok éhes! Reggeliztem már, és alig van tíz óra, úgyhogy ne mondja azt nekem, hogy azért vagyok ideges, mert alacsony a vércukorszintem. Gray elnevette magát. – Nem. Nem evésre! Egy úszás, majd egy jó hosszú időzés a Jacuzziban, amit ismét megmártózás követ a medencében. Mit szól hozzá? Mi a véleménye néhány órás lazításról? Ha Andy hetente két szabadnapot kap, akkor legalább néhány órát megengedhet magának. Hová tette ez az eszét?, fortyant föl magában Donna. De nem, Gray nagyon is józan, csak egyszerűen nem érti a helyzetet. Egész életében megtehette, hogy hátat fordít a kötelességeinek, mehet, ahová akar, ha rájött a mehetnék, éppúgy, mint Jamie tette. Ez nem Gray bűne, hanem a sok pénz teszi lehetővé, hogy a dolog könnyebbik végét fogja meg. Donna megrázta a fejét, és felállt. Épp elég elvégeznivaló vár rá, nincs ideje, hogy úszkáljon, és a medencében üldögéljen. Különösen, ha belegondol, milyen messze van az a medence és a Jacuzzi. – Nem – mondta szelíden –, de azért köszönöm. Gray is felállt. – Azért mond nemet, mert a medence és a Jacuzzi az apám házában van? Megvonta a vállát. – A kérdésére, amit felad nekem, már tudja is a választ. – A barátaimat mindig szívesen látjuk a házunkban, Donna! Ezen egy percig elgondolkodott, majd megrázta a fejét. Becsületesnek kellett lennie önmagához. A terve, hogy ismét megnyissa a kis boltot a ház mögött, attól még nem hiúsulna meg, ha szabadságot adna magának néhány órára. És ha őszinte volt önmagához, miért ne legyen az Grayjel is? Hiszen erről beszélt egy vagy két órával korábban. Hogy legyenek nyíltak, feltétel nélkül őszinték egymással. – Nem akarok Erisz almája lenni maga és az apja között – mondta. – Biztos már így is eléggé haragszik, amiért az egész idejét nálam tölti. Miért mérgesítsük el még jobban a helyzetet?
Gray kissé habozott. Tény, hogy nem mondta el az apjának, hol és kivel tölti a napjait. Igaz, Chester sem faggatta. Amióta Gray kilépett, az öregnek kevés beszélnivalója volt vele. Gray tudta, hogy arra vár, ő tegye meg az első lépést, de esze ágában sem volt. Chester túl messzire ment, amikor lefizette a gondnokot, hogy hagyja Tylert a csávában. Megkérdezte magától, hogy ugyanilyen indulatot érezne-e akkor is, ha az apja aljassága közvetlenül Tylert érintette volna, nem pedig Donnát. Remélte, hogy a haragja ugyanekkora lenne, függetlenül a megcsalt, kijátszott áldozat személyétől. Ránézett Donnára. – Fogalma sincs, hogy hol töltöm az időm. És mégis jobban tudja, mintha kérdezné. A lány a fejét ingatva, csúfondárosan a férfira mosolygott. – Valahogy nehezen tudom elhinni, hogy annyira más, mint Jamie volt. – Ne felejtse el, hogy Jamie-t akkor ismerte, amikor még gyerek volt. Amikor ő gyerek volt. – Két ujjával a mellére bökött: – De én? Hölgyem, én férfi vagyok! Donna lágyan fölnevetett. – Már észrevettem. Gray szorosan átölelte. – És most? Akar valamit kezdeni ezzel a ténnyel? – Gray… – ajkával végigsimította a férfi állát, mert képtelen volt ellenállni a bőrének. – Nem tudom. Becsületszavamra, most nem tudom. – De én igen – mondta nyersen. Tenyerébe fogta a lány fenekét, és vadul magához rántotta. – A kérdés csak az, hogy mikor. – Ez… ez valami más, nem tudom – suttogta Donna összeszorult torokkal. – De nem várok ítéletnapig – mondta a férfi, és a lány ebben biztos is volt. Munkával telt el a nap, de vacsoraidő előtt elváltak, mert Donna kimerültségre hivatkozott és arra, hogy korán le kell feküdnie. De végül még sokáig ébren feküdt az ágyban, csodálkozva az újonnan fölfedezett szerelem elképesztő voltán, és kíváncsian, hogy mivel is végződhet. Nagyon szerette a happy enddel végződő könyveket. Valójában nem olvasott el semmi mást. De a való élet? Az teljesen más! Egész eddigi életének az a tanulsága, hogy happy end sokkal inkább képzeletben, mint a valóságban fordul elő. – De most az egyszer? – suttogta a sötétbe. – Most az egyszer nem lehetne? Kérem… Péntek este Donna főzte a vacsorát, bár Gray tiltakozott, és unszolta, hogy menjenek vendéglőbe. – Egyébként annyi haszna is volna – tette hozzá –, hogy ha elmegyünk hazulról, nem kell ötpercenként nyitogatni az ajtót a boltba igyekvőknek. Rosszul tette, hogy újra megnyitotta. Mindennap akkora ott a tömeg, mintha valamiféle közelgő katasztrófa idejére halmoznának fel élelmiszert. Donna boldogan bólintott. – Most látjuk, hogy milyen szükség is volt a boltra. Különben pedig kitettem egy „zárva” táblát, mihelyt Majumdar elment. Igyekszem ragaszkodni a nyitva tartási órákhoz, amelyeket magam állapítottam meg. Így csinálta Sadie néni is, és az emberek tiszteletben tartották. Egyszerűen kedvesen ellenállt nekik! Donna burgonyát sütött a mikrohullámú sütőben, és megmosta a salátát, miközben Gray kisütötte a hússzeleteket. – Jó munkát végzett ezzel az üzlettel, és berendezte, amilyen gyorsan csak lehetett – jegyezte meg elismerően Gray, amikor befejezték az evést, és a ház előtti hintaágyra telepedtek. Donna plédet terített rá, hogy eltakarja a szakadt kárpitot. Úgy döntött, hogy mégis megtartja. Talán hamarosan kicserélheti rajta a párnákat. – Amikor megtaláltam azokat a jól eldugott dobozokat a trikókkal, az ezüstkanalakkal meg más emléktárgyakkal, úgy gondoltam, ostobaság lenne tovább halogatni a dolgot. És
mindez ki volt fizetve, így az értük kapott pénz tiszta nyereség. Jennifer, Andy és Majumdar bérén kívül jóformán alig van kiadásom. És mindannyian nagyon boldogok, amiért egész napos nyári munkájuk van. – Gyűlölöm, hogy ezeket a szatócsárukat kiskereskedelmi áron kell vásárolnia – mondta Gray. – Ezeknek kicsit fölemeltem az árát. Az emberek inkább valamivel többet fizetnek a kényelemért, amiért nem kell bemenniük a városba, ha egy doboz paradicsomra, fél font vajra van szükségük, vagy a gyerekek pattogatott kukoricát akarnak. Ha lesz időm, majd nyitok egy számlát a nagykereskedőnél, akivel a nagybátyám is intézte az ügyeket. – Feltéve, gondolta, ha a lelépett gondnok nem beszélte rá őket is, hogy hagyjanak cserben minket. Békés csöndben nézte Grayjel együtt, ahogy bealkonyult, és egyre sűrűbb lett a sötétség. Amikor felsóhajtott, majd ásított, a férfi átölelte s vállára vonta a fejét, és a haját simogatta. – Menjek haza, ugye? – mormogta. – Fáradt, és aludnia kell. Donna nem tiltakozott, arcát a férfi felé fordította, és magához húzta a fejét egy jóéjszakát-csókra. Majd még egyre és még egyre. Csókjaik hosszúak és szenvedélyesek lettek, de ahelyett, hogy kielégítették volna, Donna egész testében lüktető vágyat keltettek, és még^valami többet: mohó sóvárgást, hogy a férfi mindenütt hozzáérjen. Mintha Gray megérezte volna, hogy Donna mire vágyik, félig az ölébe húzta, és egyik kezét egyik melle alá csúsztatta, majd marokra fogta, mint akkor, ott, a tónál. Most azonban fölé hajolt, forró és nedves leheletével a trikón keresztül is perzselte a bőrét. Amikor az ajkai összezárultak a megduzzadt mellbimbón, fogai finoman megszorították, és Donna éles, remegő lihegésben tört ki, a dereka hátrafeszült. Gray lassan becsúsztatta a kezét a trikó alá. Elmosolyodott, amint Donna hasizma megremegett, s érezte tenyere alatt a megduzzadó és átforrósodó mellét. – Ó, édesem, milyen szép! – mondta rekedten. Végighúzta egyik hüvelykujját a kemény mellbimbón. – És milyen érzékeny! Donna a férfi sűrű hajába túrt, és lehúzta a fejét, mert hevesen vágyott az ajka után. Pillanatok múlva már a melltartója vékony szaténja is lekívánkozott róla. – Érints meg… – suttogta. Gray ügyetlenkedett. – Hol van bekapcsolva ez az átkozott vacak – morgott –, elöl vagy hátul? A lány egész teste vibrált. A torka annyira összeszorult, hogy csak ennyit tudott kinyögni: – Hátul. Gray keze végigsiklott a bordáin, követve a melltartó vonalát, az ujjai egy másodpercig hevesen dolgoztak, hogy az akadály lehulljon. Amikor végre lehúzta a melltartót, a lány Gray nevét mormogta. – Érezni akarom a forróságodat és a keménységedet! – dörmögte Gray rekedten. – Meg kell, hogy kóstoljalak! Remegő kézzel felhúzta Donnáról a trikót, s hátradöntötte a hintaágyra. Donna hallotta a férfi remegő sóhaját, érezte a vágyát, de az önuralmát is. Gray szelíden simogatta Donnát, ujjbegyével körkörösen cirógatva a mellét, egyre közelebb a feszülő, égő bimbókhoz. Gyengéden összenyomta a két mellét, majd lassan, olyan lassan, hogy Donna azt hitte, beleőrül a várakozásba, ráhajolt, és megérintette a nyelve hegyével, könnyedén pulzálva. Donna hangosan felkiáltott, és hevesen összerándult. Gray szája ráborult, rátapadt. Donna heves vágyat érzett, hogy lecsillapítsa a mélyről feltörő vágyat. A férfi azonban erősen fogva tartotta, és amikor elmozdult egyik melléről a másikra, a lány megérezte a levegő hűsét a száj forrósága után. Egész teste reszketni kezdett. – Gray… Gray… – hallotta saját könyörgő hangját valahonnan messziről. A férfi válaszképpen felnyögött, és elrántotta száját a lány melléről. Visszakapcsolta a melltartót, lehúzta a trikót, és zihálva, remegve, nagyokat nyelve visszahajtotta rá a fejét.
Donna hallotta érdes lélegzetét, érezte felhevült bőre pézsmaillatát. Gray kinyújtózkodott, és magához szorította Donnát. A kezét végigfuttatta a lány karján, az arcán; a hátán. – Istenem, mennyire kívánlak! – suttogta néhány pillanat múltán. – Donna, benned akarok lenni. Le akarlak fektetni, beléd akarok hatolni, ott, ahol forró vagy, nedves és szoros! – Kérlek, ne! – ez volt minden, amit Donna ki tudott nyögni. Hogyan fejlődhetett ki néhány búcsúcsókból ilyen gyorsan ekkora szenvedély? Talán azért, mert Gray olyan nyers őszinteséggel beszélt hozzá, mint eddig soha senki. Donna fölemelte a fejét, és kutatón nézett a sötétbe. – Ne mondj nekem ilyen dolgokat, mert… én is ugyanazt akarom! – suttogta félénken. Vágy és félelem közt hányódott. – Tudom – mormolta Gray. – Tudom, szerelmem. Szerelmem? Ez egyszerűen csak kedveskedést jelentett? Pillanatok teltek el, amikor Donna végre megmozdult. Gray megfogta a bal kezét, és a nyakhajlatába simította. Váratlanul elnevette magát. – Azt hiszem, valóban zavarban vagyok, Miss Mailer. Hosszú ideje először találom nehezebbnek a búcsút, mint taknyos tizennyolc éves koromban! Ma este kivételesen nem örülök a magányosságomnak, a külön szobának, az ágynak, amin egyedül terpeszkedem. Mióta csak ismerlek, úgy kullogok el innen esténként, mint a kivert kutya. Donna végighúzta az ujját a férfi egyenes szemöldökén, és mélyen, kapkodva lélegzett. – Nos… ne… – Mit ne? – Ne mondj jó éjszakát! A férfi lágyan, szelíden nevetett: – Hé, kislány, légy óvatos, gondold meg, mit is mondasz egy felizgatott hímnek! Donna válaszképpen a keze közé fogta Gray fejét, ujjai remegtek, a szája szinte érintette a férfiét. – Gray, tudom, mit beszélek! Én is kívánlak. Gyere be hozzám! Gray egyik kezével betakarta a lányét, úgy súgta: – Komolyan gondolod? – Igen – szabadította ki Donna a kezét, és felállt. – Ne menj el! Szeress engem! Gray gyorsan felállt, kinyújtotta utána a kezét, majd visszahúzta. – Biztos vagy benne, Donna? Bólintott, de nem tudott megszólalni. Visszautasítja?! Betegnek érezte magát, szédült. Szereti ezt a férfit, de vajon az szereti-e őt? Tudta, érezte, hogy kívánja. Ez olyasvalami, amit nem tud eltitkolni, efelől nem lehetett kétsége. De szerelem? Kétszer használta eddig ezt a szót, ám Donnának fogalma sem volt arról, hogy mit jelent ez a számára. – Egy percre kimegyek a kocsimhoz – mondta Gray, és Donna megint bólintott. Amikor visszatért, megfogta a sötétben Donna kezét, úgy ment be vele a házba, a hálószobába. Az ágy mellett kis lámpa égett. Halvány fényében a férfi a nő feszes mellbimbójára szegezte a tekintetét. Tisztán látható volt a trikón keresztül. – Biztos vagy benne? – kérdezte ismét. Donna, higgy nekem! Nem vagyok szent, de ha most mégis nemet mondasz, meg fogom érteni. Nem akarok bajt okozni. Tudom, hogy néha olyasmiket mondunk, amit az adott pillanatban igaznak vélünk, de végül… Válaszként Donna lerántott a trikóját és a férfi karjaiba vetette magát. – Ó, te asszony, ha tudnád, mennyire akarlak! – Gray hangja halk moraj volt. Szája végigsiklott Donna állán, s megállapodott a füle alatti selymes bőrön. Megérintette, miközben megint kikapcsolta a melltartót, kihámozta belőle, szorosan magához húzta a lányt. Gyöngéden megcsókolta az arcát, a két szemöldökét, és a fülét. – Amióta csak megláttalak, mindig csak erre tudtam gondolni. Rád. Le akartam feküdni veled. – Fölemelte a lányt, szelíden az ágyra fektette, és ráborult.
Donna a férfiba kapaszkodva halkan nyögött. Az egyik, behajlított térdét a férfi combján végigcsúsztatva érezte az izmok keménységét a kifakult, puha farmer alatt. Lehántotta Grayről az ingét, és átkulcsolta a karjával. Oly heves vágy tört rá, hogy alig kapott levegőt. – Én is akartalak, az első perctől! Gray gyorsan felállt és levetkőzött, ruháit a padlóra dobálta, majd letérdelt Donna mellé, kioldva a farmerjét, lehúzva a cipzárt. Az ujjai végigkúsztak a lány feszes hasán, követték Donna megemelt csípőjét, és lehúzták a nadrágot, majd végigfutottak a bugyi csipkéjén. – Szatén – motyogta, és szelíden átgereblyézte a rozsdaszínű szőrrel fedett háromszöget. – Meg selyem. Donna lecsúsztatta a kezét a férfi combján, érezve kemény izmait, meleg bőrét és durva szőrzetét. Ujjai elkalandoztak. – Vas – suttogta. – Meg bársony. – Csókolj meg! – kérlelte a férfi. Donnát egyre jobban égette a vágy. Megvonaglott, és nyelvét vadul Gray szájába lökte. Fojtott, lelkesült kiáltásokat hallatott. A férfi felugrott, kisietett. Pár pillanat múlva visszajött. Donna felhúzta a térdét, mintegy bölcsőt készítve neki. – Szívem – kiáltotta végül. – Donna! – És még egy mozdulattal behatolt, ami őt is elröpítette ugyanoda, ahol a lány már vitorlázott. – Donna – suttogta ismét, amint kezdett visszatérni az ereje. – Most mennem kell, szerelmem. Nem akarunk semmiféle balesetet. Donna lassan kinyitotta a szemét, a férfira mosolygott, és segített neki gyorsan visszavonulni. Gyöngéd hálát érzett ezért a gondoskodásért. Együtt zuhanyoztak le, egymáshoz simulva, nevetgélve, játszva, mint két gyerek, és amikor visszamentek a hálószobába, szorosan egymáshoz bújtak a lepedő alatt. Fél óra múlva Donna érezte, hogy lecsúszik róla Gray karja, arrébb húzódik, és próbálja nem zavarni. – Ne menj – mormogta félálomban. A férfi ajkai éppen csak megérintették az arcát. – El kell mennem, édesem, nem szeretnélek zavarba hozni, ha csak pirkadat után megyek el. De ha itt maradok, elalszom. Donna feléje fordította az arcát, és az ajkuk összetalálkozott. – Nem hozol zavarba. Maradj, ha akarsz. – Csókolj meg ismét, és akkor nem tudok elmenni! A lány gyengéden elnevette magát. – Azt hiszed, nem láttalak, amikor két kis csomagot vettél ki a kocsiból? – kérdezte ravaszul, és újból megcsókolta. A férfit nem kellett még egyszer maradásra ösztökélni… Autóberregésre ébredtek. Gray fölemelkedett az egyik könyökére, és lemosolygott Donnára. – Hé! – mondta. – Hogy vagy? – Én pompásan. És te? A férfi lassan és szélesen elmosolyodott. – Én – kezdte vontatottan – sohasem éreztem még jobban magam. – Orrát odanyomta a lány füle tövéhez, és forrón rálehelt, majd beszívta az illatát. – Jó szagod van, kedves. És jó az ízed is. Donna mellbimbói, figyelmet kérve kiemelkedtek, figyelmet, amit Gray szívesen szentelt nekik. Végül, habár remegett a vágytól, Donna félretolta. – Elég. Most hagyd abba, mert még elveszítem a fejem. Kuncogása meleg volt és morajló. – Ha most nem hagyjuk abba, én többet is veszítek, mint a fejemet. – A hátára fordult, magához vonta a lány kezét, és azt mondta: – Hadd veszítsem el, Donna, benned.
A lány becsukta a szemét. – Magad mondtad tegnap éjjel, hogy csak semmi baleset. Hacsak nem akarsz megtenni megint egy kis utat az autódhoz… – Tennék én szívesen, de a gyógyszertárba kéne. Nem furikázom egy halom ilyesmivel a kesztyűtartómban, tudod? Donna is fölemelkedett az egyik könyökére. – Nem? Miért nem? Nincs önbizalmad, Kincaid? A férfi nyögdécselve a karjaiba vonta. – Te adsz nekem önbizalmat! Elég önbizalmat adsz, hogy mondjak valamit, amit régóta, nagyon régóta nem mondtam senkinek. – Visszaereszkedett, és egyesen a szemébe nézett. – Szeretlek, Donna Mailer, és ha gyereket csinálnék neked, nem balesetnek tekinteném, hanem mint égből jövő áldást. Donna lélegzete elfúlt, nem tudott megszólalni. Gray közben kiugrott az ágyból, felkapta a ruháit, és elindult a zuhanyzó felé. Amikor visszatért. Donna szorosan a takaróba bugyolálva feküdt, arcán mérhetetlen szomorúsággal és zavarral. Gray leült mellé. – Mi baj van, szívem? Nem akartad, hogy beléd szeressek? Megrázta a fejét. – És én sem akartam beléd szeretni, Gray. – Belém szerettél? – Tenyerébe fogta az arcát. – Szeretsz? – Szeretlek – súgta a lány, és alig bírta visszatartani a könnyeit. Gray könnyedén megcsókolta, de a szeme most egész sötétkéknek látszott. – Azt beszélik, hogy a szerelem boldoggá teszi az embereket. Akkor te miért vagy ilyen szomorú? Tudta, hogy magyarázattal tartozik. Tudta, hogy milyen kapcsolat után sóvárgott: ahol az egyikük sem titkol el a másik elől semmit. De ha teljesen őszinte akar lenni, akkor most be kell vallania, hogy egykor gyereket szült a féltestvérének, hogy egy nyáron át Jamie szeretője volt. Torkon ragadta a rémület, hogy ez volt minden, s hogy ez vár rá Grayjel is – nyári szerelem. Most kellene megmondania, mennyire fél az apjától, mennyire tart a lányától, milyen alárendeltnek és eleve elrendeltnek látja helyzetét az életben. De képtelen volt a szóra, csak görcsösen ölelte a férfit. – Szívem… most mennem kell – mondta Gray pár perc múlva. – Haza kell mennem és átöltöznöm, majd elmenni a komphoz Trishért. Meglepő dolog, hogy milyen sok csomagot hoz egy hónapra egy kislány, habár rendszerint a fürdőruhán kívül semmit sem visel. Sejtem persze, hogy ennek valami köze van ahhoz, hogy ő is nő. Donna bólintott és felállt, mosolyt erőszakolva magára. – Vigyázz, kisfiam, én is nő vagyok, ha esetleg nem vetted volna észre, és nem hagyom megrágalmazni a nememet! Gray elnevette magát. – Angyalom, nincs ebben semmi rossz a nemeteket illetően – ingerkedett –, és én a legnagyobb biztonsággal megállapítottam, hogy nő vagy. Szorosan átölelte a lányt, és a hátát simogatta. – Milyen nehéz is itthagyni téged! – Felemelte az állát. – Gyere el velem. Donna! Gyere el Trishért! A lány szeme tágra nyílt erre az ajánlatra. – Nem, nem! Még akkor sem, ha nem lenne ma itt ezer tennivalóm. Csak alkalmatlankodnék a lányoddal eltöltendő idő alatt. – Miért nem? – kérdezte a férfi. Majdnem morcosan beszélt, és Donna először vett észre rajta valami halvány hasonlatosságot Jamie-vel. – Miért nem? – ismételte meg a kérdést. – Ő fog alkalmatlankodni a veled eltöltendő idő alatt.
– Gray… – egyik kezével átölelve a férfi nyakát, lehúzta a fejét, és gyengéden megcsókolta. – Trish van előnyben. Sokkal régebben egy ígéretet tettél neki. Meggyűlölném magam, ha arra kényszerítenélek, hogy megszegd az ígéretet. – Egyszer majd csak meg kell szegnem! – Lehet. De addig nem, amíg nem tud hozzászokni az osztozkodás gondolatához. Gray felsóhajtott. – Tudom, hogy igazad van, de a pokolba is, úgy érzem magam, mintha éppen most szakadnék ketté, amikor egyszerre két ember szeretnék lenni, két helyen akarok lenni, amikor… – elhalkult a hangja, és megrázta a fejét. – Amikor? Fölnevetett. – Téged akarlak! Magához húzta Donna kezét, és a testére Simította, hogy érezze, mennyire igazat mond. – Donna, ígérem, hamarosan beszélek Trishsel. Talán még ma este. Donna nézte, ahogy elhajt, vágy és kételkedés hasított belé. Mert ha Gray elmondja a lányának, kibe szeretett bele, akkor előbb-utóbb meg kell mondania az apjának is. Akkor pedig megtud mindent, amit neki magának kellett volna elmondania, de gyávaságból nem tette. Ma este… ígérte magának. – Ha lenne egy ma este, elmondaná neki. Elmondaná. Igen… 7. Egyszerűen nagyon is elfoglalom magam, nehogy mindig rá gondoljak, mondta magának Donna, miután leerőszakolt pár falatot a torkán. A gondolat, hogy aznap esetleg nem látja Grayt, esetleg a következő napon sem, nagyon nehezen volt elviselhető. Egész reggel keményen dolgozott, előbb Andyvel elintézte a szemetet, majd félórára felváltotta Jennifert a boltban. Uralkodnia kellett magán, hogy lépten-nyomon ki ne fusson a bejárat elé, amikor autóberregést hall. Tudta, hogy nem lehet Gray, de mégis mennyire akarta, hogy ő legyen! Kora délután végül úgy érezte, nem bírja tovább otthon. Felült a régi kaszálógépre, áthaladt a gyümölcsösön, amit Andy szerdán lekaszált, majd kikanyarodott a mögötte elterülő rétre. Mindeddig elkerülte ezt a helyet, mert ott volt a kis erdő szélén, ahol egykor ő meg Jamie találkozgatott, ahol felépítették a kunyhójukat meg az álmaikat. Itt az ideje, gondolta, hogy fölkeresse ezeket a helyeket, és saját megnyugtatására megnézze, vajon az elmúlt évtized alatt a kunyhó nem dőlt-e össze, nem porladt-e szét, mint az álmaik. Itt az ideje leszámolni a múlttal. Amint ezt elvégzi, gondolhat a jövőre. Az övére és Grayére. Leállította a gépet, és kikapcsolta a motort, hogy élvezze a csöndet. Igen, itt a vén juharfa, sűrű lombsátrával. Ebben az évszakban a házikónak, ha ugyan megmaradt még belőle valami, teljesen észrevehetetlennek kell lennie. Leszállt, és a sűrű bokroson át utat tört a fához. Megtorpant, amikor valami kékes villanást látott a törzsnél. A szíve vad vágtába kezdett. Van ott valaki? Pillanatokkal később éles vinnyogás hangzott fel. Donna összehúzta a szemöldökét. Elakadt a lélegzete, de aztán fölnevetett, és továbbment. Egy mátyásmadár! Annak van ilyen rémisztő hangja, néha úgy szól, mint a rozsdás, nyikorgó sarokvas. Természetesen egy lelket sem talált a kunyhó-rejtekben. A csapóajtó betámasztva, látszott, hogy hosszú idő óta nem használták. Ha a házikónak vannak lakói, azok csak az ő emlékezetében élő kísértetek. Közelebb lépett, hogy meggyőződjék arról, megvan-e még a régi létra, amikor váratlanul hangokat hallott. A sövény felől futó lépések dobogtak, majd elbődült egy autóduda. Körbeforgott, igyekezett kilesni a magas saspáfrányon, keresve a hang forrását.
Egy nő lihegve, fújtatva, zihálva robogott el mellette, arca kipirult, ősz haja ziláltan lógott, vaskos karja és melle rengett, amint szaladt. Egy autó gurult mögötte, porfelhőt kavarva, a duda meg fülsértően rikoltott. Mielőtt Donna bármit is szólhatott vagy tehetett volna, az autó elrobogott mellette a sövény túloldalán. Pár lépéssel arrébb megállt, majd kicsapódott az ajtaja, és kiszállt belőle egy férfi. Donna tátott szájjal, tágra nyílt szemmel meredt rá. Gray volt az! Mélyen megrázta, hogy itt látja viszont, ahol a legkevésbé várta. És meglepte, milyen nagyon hiányzott neki ez alatt a pár óra alatt, amit külön töltöttek. Mit keres itt, és miért üldöz egy középkorú nőt? – Maggie, az isten szerelmére, én vagyok az! – kiáltotta, amikor az asszony megtorpant. – Mit gondolt, ki kergeti magát? – Kerget? – A nő megrázta a fejét, és félresöpörte a haját a szeme elől. – Senki sem kerget, Mr. Graham. Én kergetek valakit. Gray felsóhajtott. – A gyerekeket? – Igen, a gyerekeket. – Maggie a csuklójával megtörölte verejtéktől nedves szemöldökét. – Azok az ördögfiókák… elbújtak valahol… – Üljön le, kérem, és lihegje ki magát! – Kitárta a kocsi hátsó ajtaját, a nő leroskadt az ülés sarkában. – Miért léptek meg? – kérdezte a férfi, és Donna látta el-fojthatatlan mosolyát a felvillanó gödröcskével. Félretolt egy jókora páfrányt, ami gátolta a kilátásban. Maggie felhorkantott. – Elcsentek egy doboz mártást és két adag kekszet. Tetten értem őket, de csak vihogtak és elfutottak. Nem is tudom, miért vettem üldözőbe őket, ha csak azért nem, hogy kilihegjem a tüdőmet! Fogalmam sincs, hová tűnhettek el – a hangja bosszankodóból aggódóra váltott. – Hova a fenébe tudtak így elpárologni, hacsak nem találtak átjárót a kempingbe? Egy másodpercig itt loholtak a szemem előtt az úton, de aztán villámgyorsan eltűntek. – Kimehettek a partra a kemping előtt? – Nem, sehol sem juthattak a part közelébe. Úgy eltűntek, mint a kámfor! Esküdni mernék, hogy átmásztak ezen a kerítésen. – Duzzogva nézett a férfira. – A maga Trishe, Mr. Graham, kalandvágyó… nem, ez túl enyhe kifejezés! Azt se bánná, ha mint valami világcsavargó, ő is sátorban vagy lakókocsiban aludna. Képes, és átmászik, hogy megnézze azokat odaát. Nem bír magával! Amióta csak a nagyapja a vadászpuskáról beszélt neki, örökké itt settenkedik. És az sem számít, ha tévútra csábítja az unokatestvérét! Ó, mit fog szólni a nagyapja! Alig bízták rám tíz percre, és máris baj van! Tehát, gondolta Donna, Gray kislánya magával hozhatta a szünidejére az apjához az egyik unokatestvérét. A tilalom, úgy látszik, csak Jamie barátaira terjedt ki. Maggie hevesen sóhajtozott: – Majd aztán szedegethetem a fenekükből a söréteket. Ha átmentek a kempingbe, majd megnézhetik magukat! Micsoda? Donna elő akart ugrani a páfrányok mögül, és odakiáltani: Micsoda sörétek?, de nem mozdult. Gray fölnevetett, és Donnának is el kellett mosolyodnia. Mennyire szerette hallani ezt a nevetést! – Maggie, kedves, ne bosszankodjék – mondta Gray, és hozzátette: – majd én előveszem a gazfickókat! – A hangjában enyhe fenyegetés csengett, és Donna ebből tudta, úgy sejti, a gyerekek itt lapulhatnak a közelben. Feje felől halk nyikorgást hallott. – Hmm! – Maggie szemmel láthatóan nem volt meggyőződve Gray várható szigoráról. – De az apja majd felelősségre von, Mr. Graham, én pedig már túl öreg vagyok az ilyen gyerekes dolgokhoz.
– Tudom, Maggie – nyugtatta a férfi és megígérem, hogy az apám nem fogja felelősségre vonni ezért az incidensért. Tudja, mit? Vigye haza a kocsimat. Én majd előkerítem ezt a két rosszcsontot, és lesz nemulass! Ha meg mégsem találom meg őket, biztosíthatom, maguktól is hazatalálnak, ha megbánják a bűnüket… és megéheznek. – Két csomag keksz és egy doboz mártás után?! – Akkor… sötétedés előtt. Most menjen, Maggie! Tudom, sok a dolga. – Rendben van, ha biztos benne… Amint Maggie eltűnt, Gray visszafordította a fejét, csípőre tette a kezét, és felkiáltott: – Trish! Tudom, hogy átbújtatok a kerítés alatt! Ez egyáltalán nem tréfadolog! Mindketten azonnal gyertek vissza, vagy a legkisebb bajotok a sörét lesz a feneketekben! Tízig számolok, s azt akarom, hogy akkorra kidugjátok a fejeteket, bárhová is rejtőztetek! Egy… kettő… három… Donna halk sutyorgást hallott a feje fölött, majd fojtott kiáltást: – Nem! Öt! – Aztán csönd. Gray szemében fokozódó bosszúság csillant. Vagy aggodalom? Hogyan érezheti magát egy szülő, amikor a gyereke eltűnik, még akkor is, ha sejti, hogy csak ártalmatlan bújócskáról van szó? Habár rossz dolgok is megeshetnek, még ilyen szép helyen is, mint a Córdoba-sziget. Donna tudta, hogy a kempinget körülvevő területek nem egy tulajdonosa a táborozókat kellemetlen betolakodóknak tekinti, és aszerint is bánik velük. Lehet, hogy a férfin kezd elhatalmasodni a pánik? Mit tegyen? Árulja el, hová bújtak? Tudta, hogy odafenn teljes biztonságban vannak, a gond csak az, hogy Gray erről mit sem sejt. Kilencnél Donna széthúzta a páfrányokat, és előlépett. – Halló! – mondta. – Micsoda meglepetés! A férfi arcán csodálkozás villant fel. Nem jutott el tízig. Tátott szájjal bámult, hallhatóan nyelt, s örömteli mosoly gyulladt ki az arcán. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd megint kinyitotta, és a lányra meredt, amint az két lépést tett a kerítés felé. – Hé – kezdte Gray nagyon lágyan, mikor végre úrrá lett a hangján. Te jó isten, hogy hiányzott neki ez a nő! Lehetséges, hogy mindössze hat-nyolc óra telt el a búcsúcsókjuk óta? Heves vágy tört rá, hogy megérintse, hogy magához szorítsa. Az ujjai viszkettek, hogy megfogják a lófarok frizurájából kibomlott hajtincseket. Olyan volt, mint egy bakfis, Gray elbűvölve fedezte föl az orrán és a pofacsontjain kiütköző szeplőket. Pillantása fűfoltos kezéről napsütötte vállára és a vékony felsőrészen átderengő formás mellére siklott. A mindenit!, gondolta, nem kéne ilyen férfimunkát végeznie! Szerette volna fölkapni s messzire vinni Donnát, távol a kötelességtől, a mindennapos munka kényszerétől, szerette volna elrejteni a világ elől, és kényeztetni, dédelgetni. De persze a gyerekek… – Hm… hogy is mondjam – köszörülte hangosan a torkát –, nem látott holmi eltévedt gyerkőcöket odaát? Donna megrázta a fejét, és ünnepélyes komolysággal felelte: – Nem, uram, senkit sem láttam. – Ám közben felmutatott a fán rejtőző kunyhóra. A sűrű lomb közül mindössze egy faldarab derengett elő. Gray értetlenül, de kíváncsian is nézett rá, látszott, hogy próbálja megfejteni a mozdulat jelentését. A Donna szemében bujkáló derű meg a fölfelé mutató ujj végül is elérte a célját: Gray jelezte, hogy megértette a dolgot. – Mi történt? – kérdezte Donna, aki persze rögtön vette a lapot. – Talán elveszített egypár gyereket? – Nem veszítettem el igazán őket – felelte a férfi behízelgően –, inkább csak átmenetileg fölszívódtak. – Átnyúlt a kerítésen, és játékosan kopogtatta a léceket. – De – tette hozzá lágyan – meg kell találnom őket, méghozzá a lehető legsürgősebben.
Donna ártatlan képet vágott, de közben figyelmeztetően pislogott. – És az a véleménye, hogy valahol itt tűnhettek el? Gray a fára pislantott, a nő felmutatott, és vállat vont. – Lehetséges. Feltételezem, hogy itt lehetnek valahol. Annál is inkább remélem, hogy nem másztak át a túloldalra, mert ott esetleg sörétet kapnak a popsijukba. Mi ez a furcsa zaj? Donna rémületet erőltetett a hangjába: – Azt hiszi, uram, hogy itt valaki lövöldözhet a gyerekekre? De hiszen ez szörnyű? A férfi egyenes, sűrű szemöldökei egy másodpercre felhúzódtak, és ismét elmosolyodott: – Hát bizony! A sörét a végső büntetés, amire rászolgáltak, ha mégis átmásztak. Fütyülök a megsörétezett popsikra! Nagyobb baj az, hogy ha elcsípi őket a tulajdonos, még be is perelhet minket! Ez esetben pedig a zsebünk látja kárát. Nem is tudom, miből tellene… – Hm, igen, csakugyan, ez nem akármilyen gond lenne! – Nem az én bajom! – mondta Gray, hirtelen hangot váltva. – De ebből a rosszból idővel előre nem látott jó dolgok születhetnek! Donna tettetett szigorral nézett a kerítés drótját markoló erős, barna ujjakra, de közben az jutott eszébe, hogy ezek az ujjak bekalandozták a testét. A férfi szája pedig… – Nos? Mi a megoldás? – próbált visszabillenni a kérdezz-felelek játékba, tudva, hogy a gyerekek odafenn feszülten lesik minden szavukat. Gray vállat vont. – A gyerekek drága kis bestiák, akiket fel kell nevelnünk. És, ha nem tévedek, ez a kettő oda ment el, ahonnan többé nem is jönnek vissza. Véleményem szerint nincs értelme a további keresésnek – tette hozzá a legnagyobb hanyagságai. Közelebb hajolt a kerítéshez, teljesen odanyomva az arcát. – Az a véleményem, hogy egyszerűen fölszívódtak. Donna értetlenül nézett rá. Mit forgat a fejében? – Fölszívódtak? – Bizony! Már akkor kezdtem gyanítani, amikor Maggie azt mesélte, hogy pillanatok alatt tűntek el, semmiféle nyomot nem hagyva. Azt hiszem, egyszerűen átléptek egy másik dimenzióba. Akkor pedig soha többé nem fogjuk látni őket. Donna cinkos mosolyt villantott felé, és hangosan így szólt: – Micsoda szomorú dolog! – Síri hangon folytatta: – Valóban, ez mostanság elég gyakran megesik, különösen gyerekekkel. Fognak hiányozni? _ Határozottan remegett a férfi hangja: – Egy ideig bizonyára. Lehet, hogy pár hétig. De nem számít! Bőven van belőlük ott, ahonnan jöttek. – Apa! – hallatszott egy felháborodott hang odafentről. Donna fölbandzsított, és megpillantott egy kicsi, csepűhajú lányt, amint vállig kihajol a fakunyhó nyitott ablakán. A haja rendetlenül repkedett az arcocskája körül. Nagy igyekezettel ágakat és leveleket kotort félre vékony karjával, csak hogy odaláthasson az apjára. Egyáltalán nem hasonlított Grayre. Donna úgy tett, mintha nem vette volna észre. – Te tovább hiányoznál nekem, mint pár hétig! – szólt le Trish. – És ott már nincs több gyerek, ahonnan te jössz, mert már nem vagy nős! – tette hozzá diadalmasan. Mintha egy szót sem hallott volna, Gray folytatta a hangos diskurzust Donnával. – Mondja csak, mi lesz a mai vacsorával? Farkaséhes vagyok, ezenkívül jókora társaság lesz. És ami nem mindegy: egy gyerek sem fog zavarni. – Apa, itt vagyok fenn, és nem szép, hogy megfeledkezel arról, hogy most itt vagyok veled! – Nos, ha semmi nem jön közbe, elfogadom a meghívást. – Donna elmosolyodott, mert a fejük fölött a levelek hangosabban kezdtek zizegni, és recsegtek az ágak. – A-pa!
– Nyolckor fölveszem a kempingiroda előtt – tagolta Gray, igyekezve túlharsogni a lányát. – Apa, vegyél le! Te sem hiszed azt a dimenziódolgot! – Nyolc óra megfelel – társalkodott tovább Donna. Részt vett ugyan a játékban, de persze esze ágában sem volt komolyan venni a meghívást. – Apa! – Hát… köszönöm – felelte a lány. – Szeretnék elmenni, semmi szükség nincs arra, hogy felvegyen, hisz ismerem a járást. Gray elmosolyodott. – Akkor minden rendben! – Hátraugrott, mert egy pár kicsi, rózsaszínű cipő bukkant elő, miközben zizegtek a levelek, recsegtek az ágak. Végigszánkázott a fatörzsön, majd nekiütődött a kerítésnek, alig egyhüvelyknyire a férfi orrától. – Apa! Ki ez a hölgy? – Hát ez meg micsoda? – kérdezte Gray, hátralépve a sövénytől. Tüntetően fölbámult a sűrű lombba. – Üzenet a tizedik dimenzióból? – Ne légy ostoba! – sziszegte föntről a kislány. – Egész idő alatt tudtad, hol vagyok, csak úgy tettél, mintha nem… csak ugrattál minket! – Éppen te vagy az, aki azért bújt el, hogy ugrass engem. És Maggie-t. Maggie nem ezt érdemli, ha nem tévedek! Most pedig sipirc, bocsánatot kérni! És, hogy komolyan vegyétek a dolgot, a hét hátralévő részében nem mehettek be a medencébe. Dühös jajgatás hallatszott a rejtekkunyhó felől, csatározás hangjai, majd a szőke lobonc helyén rövid, sötét hajú fej bukkant elő. Egy haragos szempár lesett lefelé. – Ezt nem teheti velem, Graham bácsi! Nekem gyakorolnom, edzenem kell! – Haszontalan kölyök! – dörrent rá Gray. – Előbb kellett volna gondolkozni! – Amikor erre, meglepő módon, káromkodásözön volt a válasz, Gray komolyan hozzátette: – És ügyelj a nyelvedre! Erre a hétre nincs pancsolás! – Parancsol is nekem! Azt teszem, amit akarok! – Egyetlen dolgot akarhatsz: lejönni arról a fáról, és iszkiri, a kerítésnek erre az oldalára! – mondta Gray fenyegetően. – De mindketten! És azonnal! A sötét fej eltűnt. Puffanássorozat hallatszott, majd a rozsdás sarokvasak nyikordulása, egy újabb puffanás, amint az ajtó bezárult. Hamarosan két apró, koszos, megközelítően egykorú gyerek bújt elő az odvas fatörzsből, és harciasan meresztették a szemüket Donnára. Ő nyugodtan szemügyre vette őket. Gray lányán rózsaszínű cipő, zöld sort és világoskék blúz volt, amiről hiányzott két gomb. Egy pillanatig megilletődött. Trish kilencéves. Annyi idős, amennyi az ő lánya lenne, ha élne. Donna szerette volna szorosan átölelni, magához szorítva tartani egy kicsit. A fiú, akinek egyáltalán nem szentelt figyelmet, amíg szemével majd felfalta Gray lányát, csak egy kis fekete fürdőnadrágot viselt. Jóval alacsonyabb-volt az unokatestvérénél, talán egy évvel fiatalabb, sűrű, hullámos haja a napfényben vöröses színben játszott. Szeplős orra és háta hámlott. Öklét összeszorítva, egy lépéssel közelebb ment Donnához. Szigorúan, morcosan rámeredt, hogy a lány alig tudta elfojtani a mosolyát a kis kakas előtt. Karját a magasba emelte. – Nincs itt semmiféle puska. És szeretnélek biztosítani afelől, hogy örömmel látlak benneteket, használhatjátok a házikómat, persze csak ha a családotok beleegyezik. – Az a maga háza ott a fán? – meredt rá a kisfiú. – Aha. A kemping a nagybátyámé. Ezt a kis házat én segítettem felépíteni, és… A gyerek zihálva szakította félbe: – Tyler French a maga nagybátyja? – Igen – mondta Donna. Mindkét gyerek rémülten meredt rá. Trish az egyik kezét a szájára csapta, a kisfiú pedig harciasan felkapta a fejét. Aztán, mielőtt Donna ismét megszólalhatott volna, a gyerekek megfordultak és futásnak eredtek, hason átcsúszva a kerítés
alatt. Trish egy percre lefékezett, visszakúszott a cipőjéért. Amikor feltűntek a másik oldalon, a kislánynak még egy gombja hiányzott, és újabb piszokcsíkok tarkították. Még egy rémült tekintetet vetettek Donnára, elkanyarodtak Gray mellett, és kiszaladtak az útra; a talpuk csattogott a porban. Gray grimaszt vágott, mintha olvasott volna Donna arckifejezéséből. Félig bocsánatkérően mondta: – A kempingnek igencsak veszélyes híre van, így aztán veled, Tyler unokahúgával szemben sem árt egy kis óvatosság. Donna hitetlenkedve bámult rá, aztán fölkacagott: – Hallottam, amint Maggie-vel beszéltél holmi puskáról meg sörétről. – Neked van puskád. – Uramisten! Azt hittem, hogy csak blöfföltetek! De miért hinnék el ezt, ha nem hisznek a tizedik dimenzióban sem? – Azért, mert a sörétről már sokkal többet hallottak, mint a másik dimenzióról. Az utóbbit idefelé jövet találtam ki. A te segítségeddel. Jó rögtönző vagy, Miss Mailer. – Ez már túl sok! – csattant föl Donna. – Kedvem volna bíróság elé idéztetni, rágalmazásért! Ilyesmivel riogatni az embereket! – Kit? – A gondnokot. – A kusza füvön át a kerítés felé törtetett. – Donna… – szólt utána Gray –, nem a gondnok volt, aki effélével fenyegetőzött. A te nagybátyád volt az néhány évvel ezelőtt. Apám mesélte, hogy egyszer vad dühvel áttelefonált hozzánk, és azt mondta, hogy az, aki át mer menni az ő területére, sörétes puskával találja szembe magát. Ez éppen Jamie halála után történt. Apa, aki ettől kezdve ritkán jött ide, szigorúan megparancsolta a család gyerekeinek, hogy ne jöjjenek a kerítés közelébe sem. – De hisz ez agyrém! – kiáltott fel Donna. – Lehet, hogy az apád ezzel riogatta a gyerekeket, de Tyler bácsinak soha az életben nem volt puskája! Iszonyodik a fegyverektől. És hogy gyerekekre lövöldözne? Hát ez nevetséges! – Dühösen megrázta a kerítést. – Ez meg azért van itt, hogy a táborozók át ne tévedjenek a szomszéd birtokokra, mindenekelőtt az apádéra! Tyler bácsinak rengetegbe került a felállítása, végig az egész út mentén és át az erdőn. Jelzálogkölcsönt kellett fölvennie! A fenébe is, Gray, emlékszem rá! Itt voltam, amikor csinálták! A drótvágót ő lopta el, és segített Jamie-nek átvágni a kerítést, de ezt elhallgatta. – Jól van, no, jól van. Nyugodj meg! – simogatta meg a kerítést görcsösen markoló ujjakat a férfi. Donna belekapaszkodott. – Nem nyugszom meg! Azt akarom, mondd meg a gyerekeknek, hogy komolyan gondoltam, amit mondtam. Örömmel látom őket, játszhatnak a fán, amikor csak kedvük támad, és semmi bántódásuk sem lesz. Az istenért! Még egy kaput is csinálok nekik. Jamie „kapuját” már biztosan kijavították, ha a gyerekek a kerítés alatt másztak át… – Nem tőlem származik ez a történet! Donna ellenségesen pillantott rá. – De megtartottad őket ebben a hitben. Gray lecsukta a szemét, és a homlokát a kerítésnek támasztotta. Hát igen… maga is elhitte – de hogyan mondhatja ezt meg Donnának? Ellenőriznie kellett volna. Miért nem tette? Az ördögbe is, hiszen ismeri az apját, tudja, mennyire szeret intrikálni. Gondolhatta volna, milyen sznob! Igenis, képes kitalálni egy ilyen történetet, csak azért, hogy távol tartsa Jimmyt a kempingező gyerekektől! Fölemelte a fejét, és a lányra nézett, vágyakozva, hogy megérinthesse. – Donna, szívem – mondta hirtelen elhatározással. – Én komolyan gondoltam, hogy gyere el hozzánk ma este. – Párás lett a szeme. – Meg akarlak érinteni, fogni akarlak, csókolni. – Felnyögött. – Átmehetek most?
– Nem, Gray, nem tehetem. Nem tehetjük. Ha egyszer itt van a lányod… A férfi szeme összeszűkült, mintha megkínozták volna. – Megmondom neki. Nem buta kislány. Tudnia kell, hogy egyszer szerelmes lehetek. – Akkor mondd meg neki, Gray! De meg kell tudnia, és azt is meg kell értenie, hogy nem jelentek számára fenyegetést. – Nem tudom, hogy meg tudom-e tenni az első közös szünidei napunkon – mondta habozva. – Édesem, kérlek, gyere el ma este vacsorára! Ott kell lennem, de nélküled nem akarok! Mihelyt kimondta, már meg is bánta ezeket a szavakat. Donna annyira kétségbeesettnek látszott; harapdálta az alsó ajkát, arcán zavar cikázott. – Ez nehezebb dolog, Gray, mint a lányod. Tagadhatatlan tény ugyanis, hogy az apád nem kíván engem látni a házában. – Ki fogja bírni, nem? – kérdezte Gray szelíden, tudtára adva Donnának, hogy számára ő fontosabb, mint az apja tetszése. – És hidd el nekem, ha nem szerzek neked írásos meghívót az apám kézjegyével, keresztülrágom ezt a kerítést, még mielőtt véget érne ez az éjszaka. – Ha ezt megtennéd – Donna megpróbált nevetni –, az apád talán be is perelne, hogy nem ügyelek a vendégeimre, és nem vagyok tekintettel a kedvenc állataira. – Micsoda? Megijedtél az apámtól? – Egyszer… igen… – Ne legyen így! Soha többé. Nem engedem, hogy bántson. Donna szája megremegett, mintha mindjárt sírva fakadna, s ez a látvány megrázta Grayt, de egyben el is gondolkoztatta. Talán több volt, mint egyszerű gyerekbarátság Donna és az öccse között. Jamie elég zöldfülű volt a korához képest s talán éppen ez vonzotta a tizenhat évesen is bizonyára már ingerlően nőies Donnához. Meglehet, hogy Jamie volt a „véleménykülönbség” oka közte és a nagynénje meg a nagybátyja között? Egy perc után elhessegette a gondolatot. – Nem történhet veled semmi baj, én nem vagyok megfélemlített kamasz! Ne felejtsd el, Donna, én felnőtt vagyok. Nagyon határozott jellemű felnőtt. Én választom ki a barátaimat, és én szabom meg a saját szabályaimat. Akkor ma este, kedvesem. – Nem! – felelte a lány, és nagy léptekkel visszament a kaszálógéphez. Beindította, s széles rendet vágva elhaladt a rét túlsó végéhe. Amikor visszafordult, Grayt már nem látta. Donna azzal áltatta magát: a levegőben sűrűn szálló virágportól könnyezik a szeme. 8. Donna meglepetésére nem nyomtatott, hanem kézzel írt meghívót kapott. Kincaidék egyik alkalmazottja hozta, nem a postás, alig pár óra múlva. Összegyűrte és beledobta a szeméttartályba a hátsó ajtónál. Biztosan Chester Kincaid, motyogta. Száz az egyhez, hogy úgy írta alá: Őszinte híve! Száz az egyhez, hogy tisztelettel meghív, töltsem vele és a vendégeivel az estét, egy egészben sült ökör mellett! És még abban is biztos vagyok, hogy ajánlatot tesz majd, amit biztosan nem fogok tudni visszautasítani! Minden berzenkedése ellenére a lehetőség, hogy találkozhat Grayjel, csábító volt. Kivette a szemétből a meghívót, kisimogatta, kíváncsian, hogy vajon Gray áll-e a dolog mögött. Hiszen újra láthatja! És talán itt az utolsó alkalom, hogy lehengerelje Chester Kincaidet. Andy, aki vállalta az éjszakai ügyeletet, elismerően füttyentett, amikor Donna kilépett a hálóból. Kobaltkék miniszoknya, nyakpántos felsőrész volt rajta, amit széles, fehér bőrövvel húzott össze a derekán, és fehér, telitalpú szandált viselt. – Döbbenetes! – mondta a fiú. Donna az elismeréstől egészen felvidulva indult el Kincaidékhez.
Maggie nyitott ajtót a csengetésre, kevésbé ziláltan, mint napközben. Végigkísérte a házon, ki a kertbe, ahol a vendégek már tarka csoportokba verődve csevegtek, sétáltak. Donna megállt egy cédrusfa asztalnál, és két ismerős arc után fürkészett a tömegben. Az egyik megpillantásában reménykedett, a másikétól szörnyen félt. Végre észrevette Grayt egy nevetgélő csoportban, amint ott ácsorogtak egy italokkal teli tálcákkal megrakott asztal körül. Habár nem látszott, hogy várna valakit, amint Donna megindult feléje, nyugtalanul forgatni kezdte a fejét, amíg végül fölfedezte. A mellette álló nőnek gyöngéden megpaskolta a karját, majd hosszú léptekkel arcán fölragyogó mosollyal elindult Donna felé. Ettől a látványtól a lányt forró izgalom fogta el, a keze annyira remegett, hogy elrestellte, s ujjait szorosan összekulcsolta. – Helló! – szólította meg Gray, megfogva és szétválasztva Donna kezeit, miközben elismerően végignézte. A lány tudta, hogy öltözéke a valóságosnál hosszabbnak és karcsúbbnak mutatja a lábát, és tudatában volt aranyló bőrű karja és válla vonzerejének. A férfi szeméből kiolvasható tetszés jól hatott az önbizalmára. – De szép vagy! – Ha észrevette is a lány kezének remegését, Gray nem tett rá megjegyzést. Megfogta a karját, és átölelte a vállát. A felsőrész egyik pántja lecsúszott. – Tényleg örülök, Donna, hogy eljöttél! Bárcsak ne nyüzsögne körülöttünk ilyen sok ember! Szeretnélek megcsókolni úgy isten igazából! – Az apád meghívott – felelte a lány sután. – De én hívtalak meg elsőként! – Gyorsan lehajolt, és Donna ajkára egy rövid, de sokatmondó csókot nyomott, majd kiegyenesedve, még mindig elismerően nézte a lányt. Donna viszonozta a pillantását. Gray zabpehelyszínű sortja – egy árnyalattal fakóbb, mint bronzszínűre sült lába –, minden bizonnyal egy európai divattervező nyári kollekciójából származott, éppúgy, mint divatosan gyűrt sápadtsárga, lezseren hordott vászoninge. Remek látvány volt! Donna ugyanakkor nem áltatta magát: nem a két szép szeméért van itt, nem azért, hogy élvezze a partit – itt üzletet kell lebonyolítani, és minél előbb túl lesz rajta, annál gyorsabban foglalkozhat mással. – Lesz szerencsém ma éjjel találkozni Trishsel? – kérdezte, és úgy látta, hogy Gray kényelmetlenül feszeng! Hát igen… még nem mondta meg a dolgot lányának. Mindamellett nem mutathatja magát csalódottnak, hiszen ez még csak a szünidő első napja. – A gyerekek ma éjjel kint alszanak apám hajójában – mondta Gray. – Értem. Akkor viszont odamehetnénk köszönteni az apádat. Ha jól sejtem, van számomra egy ellenállhatatlan ajánlata! – Ez igaz lehet… Gray zavartan elfordult. Eszébe jutott apja rendkívül heves kitörése, amikor Trish kifecsegte a hírt: Tyler French unokahúga visszajött a Clearwater kempingbe. Nem talált magyarázatot a jelenetre, Chester dühöngésére és esztelen kiáltozására: – Vidd el, Gray, ezt az átkozott nőszemélyt a szigetről! Most rögtön! Még ma! Néhány pillanatig komolyan félt az apjától, majd a lelki épségéért aggódott, végül egyszerűen csak elborzadt tőle. Semmit nem értett az egészből. Visszafordult Donnához, és hadarva kérlelte: – Tégy meg nekem egy szívességet, jó? Fogadd el az apám ajánlatát! Ez egy jó ajánlat. Nagyon jó. Fogadd el, kérlek, és menj el erről a szigetről! – Micsoda? De miért? – Mert… úgy biztonságosabb. – Kinek? – kérdezte kihívóan. A férfinak talán, mert képtelen szakítani vele, és nem akarja tönkretenni a családját? Gray beletúrt Donna hajába.
– Magam sem tudom… Nem tudom! Lehet, hogy megbolondulok? – nevetett föl érdesen, miközben megfogta a lány csuklóit, maga elé húzva Donnát. – Lehet, hogy ez a szerelembe esés egyik szimptómája, de féltelek. Az apám olyan különösen viselkedett, és én nem akarom, hogy megbántson. Még hogy megbántani? Nem tudná annál jobban megbántani, mint ahogyan egyszer már megtette! Graynek meg kell tudnia, hogy egyáltalán nem fél Chestertől, aki már elkövette ellene a lehető legrosszabbat, és ő mégis túlélte. – Különösen? – kérdezte. – Hogyan? A férfi Donna arcába meredt. Válaszolni akart, de maga sem értette a dolgot. Chester vagy tíz percig egyhuzamban tombolt és káromkodott, a dolgozószobájában rugdosta a bútorokat. Graynek az jutott eszébe, hogy anyjának jó oka volt elhagyni az első férjét: hogyan is nevelhette volna föl a gyerekét egy szeszélyes, időnként beszámíthatatlanná váló ember mellett? Szorítása megenyhült Donna csuklóján, a kezét felcsúsztatta a lány könyökéig, majd átölelte a derekát. – Ne kérdezősködj, kedvesem! Az apám ajánlata megegyezik a kívánságoddal vagy legalábbis közel áll hozzá. Fogadd el, vedd a pénzt, és hagyd a csudába a kempinget! – Elmosolyodott, szorosabban átfogta, magához húzva, hogy érezze a testéből áramló hőséget. – És várj rám Victoriában! Mert mi ketten összetartozunk, Donna, ezt ne felejtsd el! Donna kiszabadította magát, pár lépést hátrált. – Majd döntök, miután meghallgattam az apád ajánlatát. De semmiképpen sem előtte. A férfi mélyet sóhajtott, bólintott: – Rendben van. Miért ne esünk túl mihamarabb az egészen? A második emeleti balkonon találkoztak. Chester, amint megpillantotta Donnát és Grayt, elindult feléjük. Honnan tudhatta, hogy épp ide igyekeznek? – csodálkozott magában Donna. Vagy talán egész idő alatt itt volt a közelükben, és leste őket, mint valami dögkeselyű? Tíz év elteltével először találkozni Chester Kincaiddel sokkal nehezebbnek bizonyult, mint vélte. A térde remegett, a torka összeszorult. Egy kurta pillanatig megint tizenhat évesnek érezte magát, tizenhat évesnek és rémültnek, megszégyenültnek és zavartnak, amiért mások is tudnak arról, hogy Jamie és közte mi történt. Az ő frissen született és beteljesedett, szép szerelmük mocskosnak, bűnösnek és szégyenteljesnek tűnt, s ő itt áll vizslató, ellenséges szemek előtt, mintegy lemeztelenítve. Összeszedte magát, hogy lehetőleg kedvesen viselkedjék, függetlenül a benne dúló vihartól, hiszen ez a férfi mégis csak Gray apja. – Jó estét, Chester – mondta, kezet nyújtva, és nagy elégtétellel nézte, amint a férfi szeme összeszűkül, és az orrlyukai kitágulnak. Váratlanul érte, hogy ilyen bizalmaskodóan Chesternek szólítja, bizonyára arra számított, hogy titkolt félénkséggel és megalázkodva Mr. Kincaidnek hívja majd. Az öreg gyorsan feltalálta magát: – Helló, kedvesem – szólalt meg búgó, atyáskodó hangon, megfogta Donna kezét, és két tenyere között melengette. – Nagy meglepetésemre szolgált, amikor Grahamtől megtudtam, hogy most maga a kemping ügyintézője. Fogalmam sem volt arról, hogy visszajött erre a vidékre. – Alig néhány napja érkeztem – felelte Donna, keményen állva a tekintetét –, és jó is, mert a gondnok valami zavaros indokkal felmondott. Örülök, hogy itt vagyok, és mentesíthetem Tyler bácsit. – Bizony, bizony, nagyon jó – válaszolta Chester joviális mosollyal. Donna kiszabadította a kezét, mert nem volt képes még egy másodpercig elviselni az érintését. – Fáradjon beljebb – terelte Kincaid egy feketén csillogó üvegajtó felé. – Mindjárt elintézzük az üzleti ügyeket, utána meg élvezhetjük a partit. Rendelhetek magának egy italt?
– Nem, köszönöm – mondta a lány, igyekezve kiszabadítani könyökét a férfi keze közül. Hogyan lehet ez az ember ilyen nyájas? Hogyan tehet úgy, mintha régi barátok lennének? És hogyan tudja türtőztetni magát, ha nem hagy fel rögtön ezzel az ízléstelen, mézesmázos modorral? Amint hármasban helyet foglaltak, Chester az íróasztala mögött, Donna közvetlenül szemben vele, Gray oldalt, a férfi mosolya elfakult, sűrű, ősz szemöldöke alól szinte ragadozó tekintettel mérte végig Donnát, és… és szemrebbenés nélkül olyan ajánlatot tett Donnának, amiről az a legvadabb álmában sem álmodott! – Én… – a lány egy pillanatig nem tudott szóhoz jutni, csak kapkodta a levegőt. Hunyorgott, és a fejét rázta, miközben Chester élvezettel nézte. – Mi a baj, kedvesem? Oly nagyon megleptem? – Igen! – Teleszívta a tüdejét. – Igen, ez nagyon nemes ajánlat. Nem mondta ki, csak gondolta: mi lehet ebben a csapda? – Mert én nemes lelkű ember vagyok – mondta Chester hátradőlve a forgószékében és a hasán összefonva a kezét. – Megkértem az ügyvédemet, hogy készíttesse el a szükséges papírokat, amikor megtudtam, hogy visszatért a szigetre. A szerződést ma fogalmazták meg. Hát jó. Chester ha cselekszik, azt gyorsan teszi – nyilvánvalóan ez a tulajdonság közös benne és a fiában. De ha nem volt hajlandó Sadie-nek meg Tylernek tisztességes árat felkínálni, akkor mi változott most, amikor ő megjelent a színen? Grayre pislantva egy másik gondolat futott át az agyán, és csaknem hangosan felnevetett. Ez az! Chester nem akarja, hogy itt maradjon, mert attól tart, hogy akkor még egy fia beleesik a hálójába! Ez sem kizárt, de bármiben is mesterkedett. Donna résen állt. Tudta, hogy nem bízhat meg benne. Átvette a papírokat, amit elé csúsztatott. Visszaült, hogy átolvassa az okmányt, és meglepődve látta, hogy Gray fölemel egy másolati példányt, és böngészni kezdi. – Rajta, csak rajta! – mondta Chester feddőn, amikor Donna befejezte az elsőt, és olvasni kezdte a második oldalt. – Nem szükséges elolvasnia minden egyes szavát, kedvesem. Ne tegyük magunkat nevetségessé! Mi, egyszerű emberek, sohasem értjük meg teljesen a kacifántos jogi szövegeket. Tessék, itt a tollam. Donna felpillantott. – Köszönöm. – Elvette a tollat, és lekoppintotta az asztalra, majd minden oldal minden egyes szavát, bekezdését elolvasta, lassan, gondosan, gondolatokba merülve, mit sem törődve azzal, hogy Chester türelmetlensége egyre nő. A férfi izgettmozgott a székében, felállt, odament az ablakhoz, majd megfordult, visszajött, és ismét a székébe vágta magát. A túlterhelt rugók felnyögtek alatta. Donna azonban nem zavartatta magát. Amikor befejezte az olvasást, gondosan egymásra simította a lapokat, majd letette maga elé az asztalra. – Eltekintve egy-két nem egészen világos cikkelytől, elfogadhatónak tartom. Tisztességesnek tűnik, de előbb át kell néznie az ügyvédemnek. Mihelyt tudom, visszaadom. – Micsoda?! – Chester gyorsan kihúzta magát. A pillantása szúrt, szemöldöke ráncba futott. – Mi az ördögről beszél?! Ez egy hibátlan szerződés, és nincs benne semmi olyasmi, ami miatt nem írhatná alá ebben a minutumban! – Felpattant, és a lány elébe koppintottá a tollat. – írja alá! – Nem, mielőtt nem hagyta jóvá a szerződést az én ügyvédem is – válaszolta Donna keményen, még egyszer összehajtva a papírokat. – Az ördögbe is – szakította félbe lihegve Chester –, hát Graham nem magyarázta meg – fürkész, megsemmisítő pillantást vetett a fiára hogy ez egyszeri ajánlat, kisasszony?! Elfogadja vagy nem? – rikoltotta, s nyál képződött a szája sarkában. – Még ma este! – De apa, ne siess! Miss Mailernek teljesen igaza van, joga van ahhoz, hogy az ügyvédje is lássa a szerződést, mielőtt aláírná.
– Te csak ne szólj bele! – kiáltotta Chester. – Ha ezt az ügyvédjének még jóvá kell hagynia, ez azt jelenti, hogy a dolog nem zárul le ma. – No és aztán? – kérdezte Gray. – Mit számít két vagy három nap? Chester Donnára villantotta szemeit, majd a fiára. – Azt akarom, hogy az ügyet ma befejezzük. Világosan megmondtam! És te voltál megbízva azzal, Graham, hogy gondoskodj erről! Donna talpra ugrott, Grayre nézett, és egyszerre elgyengült. Ez lett volna az, amit egész héten csinált, valamint a múlt éjszaka? „Gondoskodj erről!” Chester sunyin Donnára mosolygott. – Azt hittem, hogy maga sürgősen szeretne kezdeni valamit a birtokkal. Donna kemény tekintettel méregette ellenfelét. – Annyira azért nem sürgős, hogy hajlandó legyek beleegyezni abba a feltételbe, hogy az aláírástól számított huszonnégy órán belül hagyjam el a szigetet! És minden előzetes helyfoglalást is tiszteletben kell tartanom, ezt megértheti, a szezon végéig. Chester vállat vont. – Egyáltalán nem. – Akkor, attól tartok, vissza kell utasítanom az ajánlatát – mondta Donna nyugodtan, de sápadtan. – Kötelezettségeim vannak azok iránt, akik helyet foglaltak nálunk a szabadságukra. Joguk van ahhoz, hogy tiszteletben tartsák a helyfoglalásukat. Akadnak olyan vendégeink is, akik éppen szeptember végére jelezték a jövetelüket. – Hát majd sztornírozza. – Nem tehetem! Ha azt kívánja, hogy aláírjam a szerződést, akkor ezt a pontot hozzá kell tennie. Ennek híján nem foglalkozhatom az üggyel a szezon vége előtt. Elmosolyodott, látva Chester arcán a hitetlenkedést. – Addig – folytatta – a kereslet nőhet is, és én minden héten kaphatok ilyen ajánlatokat. Vagy az is lehet, egyszerűen úgy döntök, hogy nem adom el. – Ez volt a legnagyobb aduja. Chester Kincaid gyűlölte Donna Mailert, még jobban, mint a kempinget. És azt akarta, hogy tűnjön el a szigetről, még jobban kívánta ezt, mit a kemping bezárását. Chester feléje hajolt, egy ragadozó mozdulatával. – A kereslet nem nő olyan gyorsan, hogy valaki más is olyan ajánlattal álljon elő, mint én. Én, kisasszony, így vagy úgy, de megveszem ezt a birtokot, és közlöm, hogy nem áll szándékomban kempingtulajdonos lenni. – Miss Mailer érvei méltánylandók – szólt közbe Gray, kiérdemelve ezzel apjától egy mérges horkantást. – Amint említette, ezeket a foglalásokat jóhiszeműen tették. A józan ész, a józan emberiesség arra kényszerít, arra kötelez minket, hogy tiszteletben tartsuk ezeket a szezon végéig, ha átvesszük a kempinget. Chester fenyegetően meredt a fiára. A szája megfeszült, az állkapcsa remegett. – Úgy érted, hogy amikor mi birtokba vesszük ezt a területet? Az ördögbe is, Graham, azért nem tettelek meg a beszerzési ügyekkel foglalkozó elnökhelyettessé, mert úgy viselkedsz, mint valami szamaritánus! Megmondtam neked: azt akarom, hogy ez a lány tűnjön el! Chester félbeszakítva dühöngését, visszafordult Donnához. – Úgy vélem, hogy az ajánlatom a mostani formában komolyan megfontolandó, ifjú hölgy. Ma éjfélig át kell gondolnia. Aztán már minden napi késedelem ötezer dollár csökkenést jelent. Donna már állt, s elgondolkodva bámulta a szőnyeget. Mit tenne Tyler bácsi, ha itt lenne? Eladná-e a földet, ilyen „utánam az özönvíz!” módon, csak azért, mert megfelelő az ár? Donna fölszegte a fejét. Tyler bácsi nem akart dönteni, ezért adta át neki az ügyet. Komótosan fölemelte a papírokat, még egyszer összehajtogatva azokat. – Amint mondtam, érintkezésbe lépek az ügyvédemmel, és jelentkezem, mihelyt lesz ideje átnézni a szerződést. Jó éjszakát, uraim.
Sarkon fordulva az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kilépett a feltámadó friss szélbe. Gray félúton kapta el, lefelé a lépcsőn. – Hová sietsz? – Haza – mondta, kirántva a könyökét a férfi markából. – Vacsorára szólt a meghívás – figyelmeztette Gray. – Éppen most fogják felszolgálni a sült ökröt. A tűzijáték… – Nem, köszönöm! A lépcső alján megállt, és a férfi felé fordult. – Te megtetted a magadét, Gray! – A pokolba is, nem az volt…! – Nem az volt? – kérdezte Donna kihívóan, dühös tekintettel, lángoló arccal. – Igen sajnálom, ha bajba keveredtél, mert nem cselekedtem pontosan az előírás szerint, és nem írtam alá a kipontozott helyen, mint egy jó kislány, akit pedig alaposan az ujjad köré csavartál – támadt a férfira, amikor az félbe akarta szakítani. – De biztos vagyok benne, hogy az apád majd megbocsát, ha megfelelően megalázkodsz előtte. Egyébként tőled sem várható el, hogy megszerezz mindent, amivel megbíznak! Jó éjszakát, és köszönöm… a szívélyes vendéglátást! – Donna, várj! – kiáltott utána Gray teli torokból, de a lány már befordult a ház sarkán. Amint utánaszaladt, nekiütközött egy kerti ernyőnek. Azt felkapta az egyre erősödő szél, ráesett az egyik asztalra, beleakadt, majd átbukdácsolt a teraszon, üvegeket zúzott össze, poharakat sodort magával, végül egy megrémült büfés elkapta. Amikorra Gray végül átverekedte magát a zűrzavaron és odaért a ház elé, Donna már a kocsijában ült, és éppen gázt adott. Nézte, amint a macskaszemek eltűnnek, előbb utána akart hajtani, majd meggondolta magát. Jobb hagyni, hogy lehiggadjon. Reggel majd beszél Trishsel, és akkor majd emelt fővel, szabadon és tisztán elmegy Donnához. Ő ugyanis Donna Mailért, nem pedig a nagybátyja kempingjét szándékozott megszerezni. Nem az apja számára. Egyedül és kizárólag a magáénak akarja! 9. Donna fáradhatatlanul járkált fel s alá a kemping előtti parton. Miért támadt rá Grayre anélkül, hogy esélyt adott volna neki?, kérdezte magától. De hiszen szereti őt! Talán vissza kéne mennie, és beszélni vele. De mit mondjon? Hogyan magyarázhatja meg a bizalmatlanságát? Leült egy nagy, száraz fatönkre, és nézte a villódzó fényeket, amelyek Kincaidék sok teraszát pettyezték, hallgatta a zenét, amit foszlányokban sodort felé az egyre erősödő szél, és tudta, hogy nem megy vissza. Ahhoz, amit Grayjel meg kellene vitatnia, egyedüllétre, nyugalomra van szüksége. A vizet bámulva, észrevette, hogy Kincaidék hajója ott himbálózik az öböl közepén, a hullámtörő mellett. Remélte, hogy reggelre eláll a szél és a hullámzás. A vendégei többségének csak kis csónakja van, és azoknak ott kéne vesztegelnie a kikötőben, ha rosszra fordul az idő. Felsóhajtott. Egy újabb rossz pont a Clearwater Kempingnek! A sötét hullámok nekiszilajodtak, világos tarajukkal tajtékot verve a homokba, derengő spirálokkal elcsitulva. Donna hallgatta a hangjukat, a lüktetésüket… Olyan hang volt, amit normális körülmények között megnyugtatónak tartott, de ma nem. Nyugtalanság gyötörte, megnevezhetetlen vágy valami után. Nem… Grayre van szüksége! Lerúgta a szandálját, belegázolt a vízbe, amíg csak a hullámok felcsaptak a térdéig. Hátrahajtotta a fejét, és vágyakozva felnézett a holdra. A horizont felé vékony fénysugár nyúlt; sóvárgott a megfoghatatlan, a béke és a boldogság, a messzeségben fénylő csillagok után. Egész testén-lelkén elhatalmasodott a növekvő, gyötrő magányosság. A víz zúgásában, szíve dobbanásában az ő nevét hallotta: Gray… Gray… Gray…
– Az ördögbe! Mocsok kövek! Átkozott hínár! A pokolba veletek! Donna a szél és a hullámok zúgásából heves loccsanást hallott, s egyszerre felismerte, hogy ki úszik a part felé. Kis híján elvágódott, egyensúlyát visszanyerve figyelte a kis alakot, amint pár méterrel arrébb kiemelkedett a vízből. Közben a hajáról próbálta lerázni a vizet, és hevesen dörgölte a szemét. Támolygott, és próbált kigázolni a partra. Amint nekiütődött a szirtnek a homokív végén, szitokáradatot engedett szabadjára. Donna teli torokból odakiáltott neki, a gyerek megfordult, de elkapta egy hullám, és térdre lökte. Megint szitkozódva feltápászkodott, olyan mocskos szavakat használva, amilyeneket Donna csak ritkán hallott. Sötét sugár – Donna biztos volt benne hogy vér – csorgott végig a lábán. – Tarts ki! – kiáltotta, miközben a sekély vízben gázolt felé. – Jövök már, segítek! – A partnak ezen a szakaszán a hínár és a kagyló fedte kövek a járást bizonytalanná, az úszást pedig lehetetlenné tették. – Mit csinálsz itt késő éjszaka?! – A kisfiú után nyúlt, megragadta, és megpróbálta átemelni a legrosszabb sziklás részen. De a gyerek kapálódzott, és megint elesett. – Ne! – visította. – Hagyjon békén! Ne nyúljon hozzám! Megmondom a nagyapámnak, ha bántani mer! Menjen innen! Menjen innen! – Megpróbálta elgáncsolni Donnát, de ismét elvesztette az egyensúlyát, és ráesett a lányra. Remegett a hidegtől, és valószínűleg a kimerültségtől, hiszen kisfiú volt. Donna a tiltakozás ellenére felkapta a gyereket, aki hamarosan abbahagyta a vergődést, de a mocskos szájú szitkozódást nem. Ahogy Donna a karjában a ház felé vitte, érezte, hogy könnyek csurognak a vállára. – Bocsánat, elmegyek! – hüppögte. – Elmegyek. Én nem akartam átjönni a kempingbe! Csak a kunyhóba. Hadd menjek, kérem, eresszen el, asszonyom! Kérem, ne szóljon a puskás embernek! – Csend legyen most, csend! – csitította Donna. – Dehogy bántalak, angyalkám! És itt nincs semmiféle puskás ember, érted? Ma már egyszer találkoztunk, és mondtam nektek, hogy használhatjátok a kunyhót a fán, amikor csak akarjátok, itt semmitől sem kell félni. – De a nagybátyja! Elárulja neki! – Ugyan, dehogy! Különben sem ő, sem én nem bántunk! Egyébként – tette hozzá – a nagybátyám nincs is itt. Úgy látszott, hogy ez valamelyest lecsillapította a gyereket. Még nyugodtabb lett, amikor Donna fölment vele a lépcsőn a bejárathoz, bár még fuldokló rohamokban sírt. – Miért úsztál ki ilyen késő éjszaka? – faggatta Donna. – A dagály elsodorhatott volna, és senki sem látott volna meg, se nem hallott volna meg a zene mellett. – Eszébe jutott, hogy Gray azt mondta, Trish a hajón alszik. Elállt a lélegzete. A hajón voltál, ugye? Mi történt? Kiestél? – Nem! – felelte a kisfiú, igyekezve kiszabadítani magát, miközben Donna az ajtóval küszködött. – Kiugrottam. – Micsoda? – húzta be a gyereket. – De miért? Vízbe fulladhattál volna! – Én ugyan nem. Jó úszó vagyok. Benne vagyok az iskolai úszócsapatban. Donna arra gondolt, hogy nem látszik még iskoláskorúnak. A ház melegebb levegőjétől erőre kapott a fiú. – Hagyjon engem elmenni, a pokolba is! – könyörgött, öklével Donna felé sújtva. – Sehová sem engedlek! – válaszolta a lány rekedten. A gégéje fájt a fiú öklétől. Haszontalan, feldúlt kisfiú volt, akit szinte akarata ellenére mentett ki a vízből. Életmentés helyett inkább gyermekrablásnak lehetne minősíteni! Erősebben magához ölelte a gyereket, mindkét kezét lefogta, s folytatta: – Amit most tenni fogok, az a következő: fölmelegítelek, mielőtt még sokkot kapnál a tested lehűlésétől, azután telefonálok a nagyapádéknak, és közlöm velük, hogy hol vagy. Dühösek lesznek, amiért elszöktél.
A fiú a konyhában is tovább viaskodott, de amikor Donna betekerte a pamlagon egy plédbe, megnyugodott, és elbágyadt a melegtől. Arcát a párnába rejtve elsírta magát. – Nem akarok hazamenni. Nem megyek haza! Nem küldhet vissza. Kérem, asszonyom! – Ejnye, kicsim – duruzsolta Donna –, hadd szárítsalak meg egy kicsit, és hadd nézzem meg a sebes térded! Föl kell melegedned, tudod, mert másképpen nagyon, de nagyon beteg leszel. – Donna a gyerek elkékült ajkait, reszkető orrcimpáit, megráncosodott ujj-hegyeit és reszkető végtagjait nézte. Még a lapos kis hasa is reszketett. A gyerek nem válaszolt, csak összekucorodott a pokrócban, egyik kézfejével a könnyeit törölgette, és tovább sírt. Donna kisietett a fürdőszobába, s pillanatok múlva vissza is tért egy elsősegélydobozzal meg egy vastag törülközővel. A fiú fejére borította a törülközőt, mielőtt fertőtlenítette és bekötözte a jókora horzsolást. Majd a gyerek fejét a derekához szorította, sebesen törölgette a haját, amíg már nem csöpögött róla az arcába meg a vállára a víz, hanem kis tincsekben, fürtökben meredezett a sótól. A kisfiú bosszúsan pislogott rá, de túlságosan is elcsigázott volt a további tiltakozáshoz. Néma dacában olyan aranyos volt, hogy Donna szerette volna az ölébe venni, ölelni, dajkálni és kimutatni gyöngédségét, de aztán mégsem merte. A fiú csupa könyök és térd volt, lebiggyesztett alsó ajak, leszegett áll – nem olyan gyerek, aki megengedné, hogy idegenek az ölükbe vegyék. Donna azt gondolta, hogy a saját anyjának sem szívesen ülne az ölébe ilyen lelkiállapotban. Félredobta a törülközőt, és a fiúra mosolygott: – Szereted a kakaót? Az bólintott, épp csak odapislantva. Tekintete óvatosan körbejárta a helyiséget, mintha senkiben sem bízna, abban a nőben sem, aki megszárította a haját, fölmelegítette, és forró kakaót ajánl neki. Mintha az a gonosz öregember kezében puskával ordítva előbukkanhatna az ajtó mögül. – Hát, tudod – kezdte Donna, és betett egy csésze tejet a mikrohullámú sütőbe rajtunk kívül az egyetlen személy a házban Andy, a segítőtársam. Most ott kinn alszik – a hall felé biccentett. Amint a tej fölmelegedett, nyugodt, csevegő modorban folytatta: – Tudod, nagyon nyugtalanít engem, hogy miért ugrottál ki éjjel a hajóból. – Mi köze hozzá? Donna megvonta a vállát, és a gyerek sötét, dühös pillantásával találkozott a tekintete. – Nincs ugyan közöm hozzá, csak kíváncsi vagyok. És előbb vagy utóbb válaszolnod kell erre a kérdésre. A gyerek mogorván bámult, a lány pedig egy pillanatig azt gondolta, hogy emlékezteti valakire. De kire?! – Semmi közöm Graham bácsihoz! Parancsolgathat Trishnek, de nem nekem! – mondta. – Elmegyek a kis házikóba! Ott fogok aludni. Lázadó daccal meredt a lányra, de a hatást elrontotta a melléből fel-feltörő zokogás. Egyik kezét kinyújtotta a pléd alól, és megtörölte az orrát. – Azt ígérte, hogy amikor csak akarok, odamehetek. Donna tehetetlennek érezte magát. Szorosan leült a kisfiú mellé, és átölelte. – Igen, természetesen, azt mondtam, kicsim, de nem éjjel tizenegykor, amikor teljesen át vagy ázva és félig meg vagy fagyva. Meglepetésére egy pillanatnyi ellenállás után a gyerek hirtelen hozzábújt, mintegy meleget kérve. – Azonkívül – tette hozzá – nem jó ötlet olyan messze kiúszni, még fényes nappal sem. Hogyan képzelted a megszárítkozást és a fölmelegedést ott a fán? A gyerek fölemelte a fejét a lány melléről. – Nem tudom – mondta, miközben egyik csontos válla előbújt a takaró alól. Donna megint szorosan becsavarta, és átölelte. – Ezen nem gondolkoztam. Csak ki kellett jönnöm a hajóból. – Ismét eltört a mécses, és az orra mentén
csurgó könnyeit beletörölte a plédbe. – Nem tudtam tovább kint maradni. Fúj a szél, dülöngél a hajó, és akkor én kikészülök. És utálok hányni! – Persze, hogy utálsz. Mindenki utál. – A mikrohullámú sütő sípolt. Donna felállt, hogy belekeverje a tejbe a kakaóport. Ismét a kisfiú mellé ült, segített kidugni a kezét a takaró ráncai közül, majd szorosan bebónyálta, s odanyújtotta neki a csészét. – És nem kérhetted, hogy vigyenek el onnan? – Nem. Nagyapa azt mondta, hogy egész éjjel ott kell maradnom. – Az estély miatt? A gyerek a meleg bögre köré fonta a kezeit. – Azt hiszem, igen. – Szomorú tekintetét a lány arcára szegezte. – Nem akarok beteg lenni. Nem tehetek róla! De nagyapa kisasszonynak csúfol, amikor elkap a tengeribetegség. Donna azt gondolta, hogy nagyapát büntetésből kötélen le kellene ereszteni a hajó oldalán, és a cápák gondoskodására kéne bízni. És hol a pokolban volt a nagybátyja, amikor ezt tették ezzel a kisfiúval?! Nem szólt semmit, csak együttérző hallgatással várta a folytatást. A gyerkőc szemei megint könnybe lábadtak, és a cseppek belepotyogtak a forró kakaóba. Donna gyengéden letörölte a hüvelykujjával. – Tudom, hogy haragudott rám, mert ma átszöktem a kempingbe – motyogta a fiú –, és látni sem akart engem, de én képtelen voltam olyan sokáig a hajóban maradni. Gyűlölöm azt az átkozott hajót! – szipogott, és megint a plédbe törölte az orrát. Donna zsebkendőt vett elő a közeli fiókból, megtörölte vele a gyerek arcát, majd az orrához tartotta. A kisfiú belefújt. – És mindez azért volt, meri Trish beköpte neki, hogy eljöttünk ebbe a vacak kempingbe. Nem tudom, miért kellett locsognia. Trish tudja, hogy nagyapa mennyire megvadul, ha erre járok. Százszor megmondtam Trish-nek, hogy a házikót titokban kell tartanunk, de neki el kellett fecsegnie! A gyerek szemei kitágultak, amint fojtottan hozzátette: – A nagypapa majd megőrült. Sohasem láttam ilyen vadnak, pedig már sokszor láttam, amikor őrjöng. Üvöltözött. Az egyik széket az ablaknak csapta. A telefonnal darabokra törte a számítógép képernyőjét… Olyan furcsa lett az arca, és… és a szája csupa nyál lett… Remegett a keze, ivott egy nagy kortyot a forró kakaóból. A felső ajka fölött bajuszt hagyott. Olyan volt, mint egy édes angyal, és Donna alig tudta visszatartani nevetését, amikor ugyanúgy, a fogai közt szűrve a szavakat, akár a nagyapja, ezt mondta: – Az az átkozott Trish! Olyan hülye kis kurva, hogy legszívesebben megfojtanám! A fiúra meredt. Ha ez itt Gray unokaöccse, az egyik féltestvére fia, miért nem törődik vele, ha egyszer idehozza Chester Kincaidhez? És ez a gyerek miért nevezi Chestert nagyapának? – Hogy hívnak? – kérdezte Donna, érezve, hogy borsódzik a háta, de ennek semmi köze sem volt átázott ruhájához. A gyerek gőgösen fölszegte a fejét: – James Alexander Kincaidnek. A hűvösség jeges áradattá változott. – Értem. És ki… – egy percre összeharapta az ajkát, majd kiszáradt torokkal folytatta: –… hol az apád? – Az apám már meghalt. Jamie Kincaidnek hívták. Az én nevem ugyanaz, mint az övé, azért hívnak Jimmynek, hogy össze ne keverjenek kettőnket. – Megvonta a vállát. – Ezt mondta nagyapa, és… A gyerek többi szava elveszett a Donna fejében felhangzó vad kolompolás közepette. „Az apám meghalt…” Megszédült. A gyomra összeszorult. A térde elgyengült, szerencse, hogy ült. Lehajtotta a fejét, és alig tudta visszafojtani a zokogását. Jamie fia! És biztosan ugyanolyan boldogtalan, mint Jamie, mivelhogy Jamie apja neveli. Miért? Mi van Jimmy anyjával? És miért volt joga Jamie-nek másik gyerekre egy másik nőtől, ha az, amelyiket ő
adott volna neki, nem volt kívánatos? Azt a másik lányt miért nem kényszerítették arra, hogy eldobja a gyerekét? Mi volt a különbség? Jimmy talán egy évvel fiatalabb, mint az ő lánya lenne. Képtelenség, hogy ez alatt az idő alatt Jamie annyira megérett volna, hogy szembeszegüljön az apja akaratával. Hacsak nem… hacsak nem szerette azt a másik lányt sokkal jobban, mint őt. – Igen – igyekezett tagoltan beszélni, mert tudatára ébredt, hogy Jimmy furcsálkodva méregeti. – Megértem, hogy különböző becenevekre van szükség. – És az anyád? – kérdezte. Jimmy horkantott egyet, és félredobta a plédet, amint lábra állt. – Az egy kurva! Az ördög tudja, hogy hol csámborog. És kit érdekel?! A lány tekintetét biztatásként értelmezte. – Ilyen volt – folytatta. – Elment, otthagyott engem abban az órában, amikor megszülettem. Nagyapa azt mondja, hogy nem akart gyereket. Nevelőszülőknek adott át, hogy idegenek neveljenek, mert ő énekesnő akart lenni, és én csak útjában lettem volna. De nagyapa rájött a dologra, és megmentett engem. – A nagyapád? Nem az apád? Megint szipogott. – Egy ideig velünk élt, de aztán nagyon sok lett a dolga. De ki törődik ezzel! – Jimmy megint büszkén fölszegte állát. – Ez a hősi póz csak egy pillanatig tartott, aztán lehajtotta a fejecskéjét, és megremegett a szája. – Akkor nagymama is elment, azután, hogy… hogy apa meghalt. – Arca grimaszba rándult. Donna az ölébe vonta, némán simogatta a hüppögő gyereket. – Soha többé nem láthattam nagymamát, mert nagyapa nem engedte meg, hogy elmenjek oda, ahol lakik. – Tűrte Donna ölelését. – Nagyapa azt mondja, hogy a nők kurvák, és nem kell, hogy akárcsak egy is legyen körülöttünk. Azt mondja, hogy mi együtt a jég hátán is megélünk, és nincs szükségünk nagyanyára meg anyára, hogy törődjenek velünk. – Egy pillanatra abbahagyta, majd hozzátette: – De én szeretném, hogy az anyám nem akart volna énekesnő lenni, hanem inkább az anyám. Donna lenyelte a torkába feltoluló fájdalmat, s a gyerek fejét a melléhez szorította. Ez az ő gyereke is lehetne! Az lehetne. Talán, ha összeházasodtak volna, a gyerekének nem kellett volna meghalnia, és Jamie sem halt volna meg, és… – És az anyád énekesnő? Jimmy megint remegni kezdett, és megvonta a vállát. – Nem tudom – mondta vontatottan. – Állítólag nem. Nagyapa azt mondja, hogy az anyám kurva. Erre van rendeltetve. Kurvaságra. Donna megrázta a fejét. – Egész jó a szókincsed a korodbeli gyerekekéhez képest, tudod-e? – Magában azt mondta, hogy bizonyára sok időt tölt a nagyapjával, aki nagyon is befolyásolja, erre vall a felfogása, a szókincse, a viselkedése, és különösen a nőkről alkotott képe. – Nagyapa azt mondja, hogy csak egy kis lotyó volt, aki a pénzét akarta, és megpróbált úgy tenni, hogy teherbe essen, hogy az apámnak feleségül kelljen vennie. Szegény Chester! Ketten egy csónakban. – És megtette? Végül megesküdtek? – kérdezte. – Nem. Apa akkor csak húszéves volt. A fiúk olyankor még túl fiatalok a házasodásra, mondja nagyapa. Azt mondja, hogy egy férfi ne házasodjék addig, amíg nem elég öreg ahhoz, hogy tudjon bánni egy nővel, hogy meg tudja tanítani a megfelelő viselkedésre. Tudod – fordította bizalmasra a szót –, két felesége is volt, de nem viselkedtek rendesen. Ezért meg kellett szabadulnia tőlük. Nem hiszem, hogy én megnősülök, amíg nem leszek elég öreg. Talán harmincévesen. – Fölemelte a fejét, és Donnára sandított. – Maga férjnél van? Donna a fülében keletkező zúgástól alig hallotta a gyerek utolsó kérdését. Megrázta a fejét.
– Nem – mondta rekedten –, nem vagyok férjnél. Húsz? Jamie húszéves volt, amikor Jimmy született? – Jimmy! – vonta az ölébe. – Hány éves vagy? A fiú bizalmatlanul nézett rá. – Kilenc. Tudom, hogy a koromhoz képest kicsi vagyok, de nagyapa azt mondja, hogy apa is az volt, és mégis hat láb fölé nőtt. – Mikor van a születésnapod? – Május harmadikán. Lecsusszant a lány öléből, és kissé távolabb összekucorodott a pamlagon, magával húzta a takarót. – Furcsán fest, hölgyem. Nincs hányhatnékja? Donna megrázta a fejét. – Nincs. – Nem fogok elájulni! – biztatta magát. – Gondolkodom! Megpróbálok gondolkodni. Lány. Azt mondták neki, hogy lánya van. Hazudhattak neki? Azt mondták, hogy halva született. Hazudhattak?! Nem! Nem! Nem lehet igaz! A gyanú, ami egyre határozottabb alakot öltött – nem lehet igaz! De… május harmadika? A lánya május harmadikán született. Hajnali két óra harminchét perckor. Nem hallotta sírni. Nem látta az arcát. Nem volt magánál, elaltatták. A hasán a forradásra szorította a kezét. Be fog hegedni, mondták neki. Egy vagy két év múlva nem is fog látszani. Szép bikinimetszés. Túl nagy volt a gyerek, ez a maga és a gyereke érdekében történt. De… – valódi szomorúság látszott a körülötte állók arcán –… de túl késő volt a kislány számára. Meghalt, kedvesem, mielőtt hozzáfértünk volna. Donna akkor megütközött a kedvességbe burkolt kegyetlenségen, amikor egy fiatal nőnek azt mondják, hogy a gyereke halva született. Nem lett volna jobb meghagyni őt abban a hitben, hogy a gyereke él? Hát persze! Azért mondták ezt, mert ő annyira elbizonytalanodott az örökbe adást illetően, minél közelebb jött a szülés ideje! Így tudva az igazságot, elmehet innen anélkül, hogy visszanézne. Hogy fürkészve a kislányokat, ne kérdezze folyton önmagától: Ez lenne az? Így majd elfelejtheti ezt a „balesetet", és elégedetten folytathatja az életét. Nem, nem nézte a kislányokat, és nem gondolt arra, hogy ez az-e. De nem felejtett, és nem volt elégedett. Most a hasán lévő sebhelyből az egész testére fájdalom sugárzott ki. Hangosan felnyögött. – Asszonyom!… Mi is a neve? Valami baja van? Úgy szorítja a kezem! – Én?… Micsoda? Sajnálom, jaj, Jimmy. Sajnálom. Én… Donna felállt, és eltántorgott a szoba távoli végébe, ahol egy tükör lógott a falon. Rámeredt az arcképére, majd megfordult, és a pamlagon kuporgó kisfiúra bámult. Ó az! Persze, hogy ő az! Miért is nem jött rá azonnal?! Különösen a szeme – azok a nagy, barna szemek, a vágásuk, azok a sűrű, sötét pillák! Mindennap látta azokat a tükörben, de akárhányszor látta is, sohasem nézte meg úgy igazából. Mostanáig, amikor mintegy megkettőzve látja a vonásait ennek a gyereknek az arcán. Az ő gyereke! A száján is ott volt a hasonlóság, a vonala, amint őt nézte, mosolytalanul, aggódva, zavartan egzaltált viselkedése miatt. Az én gyerekem. Az én… fiam. Összezavarodott erre a szóra. Nem volt könnyű áttérni egy holt lányról egy élő fiúra, de meg kellett tennie. És meg kellett fékeznie az érzelmeit, mert nem akarta megijeszteni ezt az ártatlan gyereket. Ezt a gyereket, akit elloptak tőle, amit alig tudott felfogni, egy dolgot kivéve: pénzért tették! Kincaid pénzéért! És ezért történt, hogy Chester, amikor megtudta, hogy visszaérkezett a szigetre, elkápráztató ajánlatot tett! Nem a fiát, hanem az unokáját akarta megóvni tőle! Biztos akart lenni abban, hogy Donna sohasem tudja meg a történteket.
Az anya és gyereke közti hasonlóság miatt követelte, hogy Jimmy maradjon távol a kempingtől, ezért csapott akkora hűhót a puskával meg a sörétekkel. Talán attól félt, hogy Tyler és Sadie megláthatná Jimmyt, és rájönne a titokra? Donnának váratlanul az jutott eszébe, hogy azok ketten talán tudták, és ezért zavarták el, ezért nem akarták, hogy hazajöjjön, ám végül az élet, a betegség rákényszerítette őket… Egy fejrázással elhessegette magától a gondolatot. A nagynénje meg a nagybátyja becsületes ember. Sohasem engedték volna meg, hogy őt így félrevezessék. Eszébe ötlött a Grayjel való első találkozása, a férfinak az a megjegyzése, hogy Donna erősen hasonlít egy ismerősére. Mostanra biztosan ő is rájött, kire. Ha ugyan nem tudta eddig is… Ettől a gondolattól nyomorultul érezte magát, és tudta, hogy utána kell járnia a dolognak! A gyerek miatt. Gray miatt. Önmaga nyugalma miatt! Akármi lesz is a végeredmény, ezt a keserű poharat fenékig kell ürítenie! Fölemelte a kezét, eltartotta magától, és nézte, hogyan remeg, majd ökölbe szorította, és kopogott Andy szobájában ajtaján. – Andy, Andy, ébredj! – Megint kopogott. – Jimmy – mondta a fiúnak –, kis időre el kell mennem. A segítőm majd behoz neked valami száraz ruhát, amit föl kell venned, és elalhatsz a szobájában, a másik ágyban, rendben? Jimmy kérdően nézett rá. – Nem küld haza? Megrázta a fejét. – Nem, csillagom. Ma éjjel nem. – Ösztönösen lehajolt, és megcsókolta gyereke feje búbját – először életében. – Hacsak te nem akarsz. Beszédes arckifejezéséről leolvashatta, hogy semmi kedve hozzá. Miután elmondta Andynek, hogy mit tegyen, Jimmyre mosolygott és odasúgta neki: – Jó éjszakát! – De ez nem az, gondolta kifelé menet, nem jó éjszaka ez! Legalábbis a Kincaidék számára. Donna sehol nem látta sem Grayt, sem Chestert, amikor Maggie nagyon is zavart arckifejezéssel beengedte. – Hol van Jimmy szobája? – kérdezte hirtelen ötlettől indíttatva, dúlt arcával zavarba hozva a nőt. – Hogy mi?… Hát ott fenn, kisasszony, de… – Köszönöm – mondta Donna, kettesével szedve a lépcsőfokokat, nem törődve Maggie tiltakozó kiáltásával. Futás közben az járt a fejében, hogy Jimmyé ugyanaz a sarokszoba lehet, ami az apjáé volt, a kempingre néző ablakkal, amin keresztül egykor sárga törülközőt lógatott ki, annak jeléül, hogy Donnát várja a fán. Igaza volt. A szoba épp olyan volt, amilyennek Jamie leírta annyi évvel azelőtt: egy nagyon elegáns börtön. Lerántott egy táskát a nagy szekrény felső polcáról, majd kinyitotta a komódot, és kutatni kezdett a ruhák között. Fiókot fiók után húzott ki, gyorsan válogatott. Nem tud mindent elvinni, de Jimmynek sürgősen szüksége van néhány holmira. Fejkapta a lezárt táskát, meg az ágyról egy rongyos mackót, és a hóna alá csapta. Éppen elérte az ajtót, amikor a szőnyeggel letakart lépcsőn léptek dübörögtek fel. Letette a táskát, és harciasan, felajzva kiegyenesedett. Chester berontott a szobába, arcán dúlt kifejezéssel. – Az ördögbe is, mit keres itt?! – támadt rá. – Elpakolok néhány ruhadarabot a fiam számára. A férfi rámeredt, arca halottsápadttá vált, hevesen zihált. – Micsoda? Fia? Van egy fia, Miss Mailer? Ez újdonság a számomra. Szabad kérdeznem, miért viszi el az én unokám ruháit?! Donna keserűen elnevette magát. Úgy hangzott, mintha zokogna. – A fiamnak, Chester – mondta fojtott hangon – joga van ezekre a holmikra a maga unokája szobájában. – Dehogy van! Elment az esze! Hát persze. Maga ideg-összeroppanást kapott! Persze. Jöjjön velem! Van egy orvos a vendégeim között. Ad magának egy nyugtatót, aztán…
– Pompás! No rajta! Hívjon, akit akar, Chester! Bár nem ajánlom, hogy bárki is tanúja legyen a fiamról lefolytatandó beszélgetésünknek. – Mi közöm a maga fiához?! Mostanáig nem is tudtam, hogy fia van. – Pedig van, Chester! Május harmadikán, kilenc évvel és két hónappal ezelőtt született. Az én fiam, Jamie fia, a maga unokája, Jimmy. – Világosan kihallatszott a hangjából, hogy ez kijelentés volt, nem kérdés. – Maga ellopta tőlem – folytatta elvette, Chester, mert tiltakoztam az ellen, hogy a gyerekemet nevelőszülőknek adják. – Nem! – kiáltott fel fájdalmasan. – Nem! Hogyan találta ki?! Ki mondta meg magának?… Graham! Az az ostoba, az a lágyszívű, az a semmirekellő! – félbehagyta a mondatot, megtántorodott, belekapaszkodott Jimmy ágyába, nagy feje nyavalyatörősen reszketett. – Nem tudtam, hogy Graham ismeri az igazságot. Nem gondoltam, hogy bárki is tudja. És maga! Váratlanul felkiáltott, és megragadta az ágy egyik lécét, mintha az a nő torka lett volna. – Maga sohasem tudhatta volna meg, hogy fia van! – Nem tudtam – sziszegte Donna. – Azt hittem, hogy lányom volt. És azt mondták, hogy halva született. Maga fizetett nekik, Chester, hogy ezt mondják, ugye?! És miért? Nem akarta, hogy valaha is rájöjjek! – Donna fojtottan felzokogott, félreseperte szeméből a haját. Valahol elvesztette a fésűjét. – És miért? Mert így volt természetes, így volt kiszámítható! Ki nyomoz egy halott gyerek után?! – Nyelt egyet, és hadarva folytatta: – Ez bevált, Chester, nagyon is bevált! Mert ma estéig nem is sejtettem, hogy van egy élő gyerekem. Ha a szemem elé kerül, akkor sem sejtek semmit. De tudja-e, Chester, hol van most? – Tudom, hogy hol van, Miss Mailer, és biztonságban van az olyanoktól, mint maga! Maga sohasem akarta őt! Amit maga akart, az Jamie volt és az ő révén az én pénzem! És amikor a trükkje félresikerült, inkább eldobta Jamie fiát. – Nem! Ez nem igaz! Én akartam a gyerekemet! Jamie is vállalta volna, amíg maga ellenem nem fordította, a gyerekünk ellen! Mi össze akartunk házasodni. Együtt el tudtuk volna tartani a gyereket, de egyedül, tizenhat évesen és egy fillér jövedelem nélkül hogyan tudtam volna?! De én akartam a lányom… a fiam, Chester. Akartam! A férfi gúnyosan felhorkantott, és az öklével a szekrényre csapott. – Túl fiatal volt, hogy tudja, mit akar, és a fiam is az volt! Nekem kellett mindkettőjük helyett döntenem, vagy háttérbe vonulni és nézni, hogyan dönti romlásba Jamie életét. Donna a kézfejével letörölte az arcát. Eszébe villant, hogy a fia is ugyanezt a mozdulatot tette alig fél órája. – Hogy mit kezdek magammal, az életemmel, a fiammal, az az én dolgom! Az én jogom, hogy döntsek felőle! – Nincs joga Jimmyhez! – Nincs? Ne legyen ebben olyan biztos, Chester! Most, hogy megtaláltam, senki nem veheti el tőlem! – Megperdült a sarkán, felkapta a táskát, és megindult az ajtó felé. A férfi megragadta, és oly erősen a falhoz lökte, hogy a kisautók leestek a polcokról. – Az ördögbe is, mit akar?! – rivallt rá. – Most, hogy megvan, megtartja? De nincs meg! – zihálta. Donna a kételkedés, a rémület szörnyű elegyét látta a szemében. Mit sem törődve feje fájdalmas lüktetésével, határozottan szembefordult Chesterrel, lerázva magáról annak szorongató markát. – A házamban van. – Hazudik! – Nem. A hazudozás a maga szokása, Chester, a magáé meg a fiáé! És tudja, hogy Jimmy miért alszik ma éjjel nálam? Mert maga kergette oda! Mert annyira elszántan igyekezett eldugni előlem, hogy kizavarta szegénykét éjszakára a hajóba! Ő meg, az úszóbajnok, inkább vízbe ugrott, mintsem hogy ott maradjon és tengeribeteg legyen! – Nem! – Hátratántorodott, megbotlott, és nehézkesen az ágyra zuhant, szemét azonban le nem vette Donna arcáról. – Elmegyek érte és elhozom. Nekem barátaim vannak itt! Nem
harcolhat mindünk ellen! Jamie az én felügyeletem alatt áll. Az ügyvédem is itt van… Megmondja magának. Nekem törvényes jogom van az unokámhoz! – Egy nyavalyát van! Nem fogadhatta örökbe, mert én sohasem mondtam le róla! Hogyan is mondhattam volna? Hiszen úgy tudtam, hogy a gyerekem halott! Donna egész közel lépett az öregemberhez, az arcába nevetett, mohón nézve annak fájdalomteli szemeit, és halántékán lefolyó verejtékcsíkot. Vad elégtételt érzett. – Elveszem magától – tagolta Donna. – Visszaveszem azt, ami az enyém! – Nem teheti – mondta a férfi zihálva. – Nem veheti el tőlem az unokámat! Ó gyűlöli magát. – Ez tény. Gyűlöli az anyját, de a maga hazugságai miatt. És én ezt a visszájára fordítom. Figyeljen csak rám! A férfi nehézkesen letörölte szemöldökéről a verejtéket. – Nincs joga! Maga hajlandó volt lemondani róla. – Én? Csakugyan, Chester? És be tudja ezt bármivel bizonyítani? Nem írtam alá semmiféle lemondó nyilatkozatot. Az viszont tény, hogy amint a terhességem előrehaladt, amint megéreztem, hogy mozog, és elkezdtem szeretni, mást se tettem, mint kerestem a módját, hogyan is tarthatnám meg és nevelhetném fel egymagam a gyerekemet. És erre tanúim vannak. Nem tud mindenkit megvenni az átkozott pénzével! Egy pillanatra elhallgatott, aztán szinte súgva folytatta. – Azok ott, az otthonban, persze mindent visszamondtak magának, ugye? És aztán rávette Jamie-t, hogy tagadja meg a saját gyerekét… Micsoda szörnyeteg maga!! Chester nem is próbálkozott a tagadással. – Nem lehet a magáé – mondta szaggatottan. – Ért engem?! Nem lehet a magáé. Ő az enyém! Az én vérem! – Inkább az enyém, mint a magáé, Chester! És ha azon töri a fejét, hogy elveheti tőlem, téved! Egy DNS-teszt végérvényesen be fogja bizonyítani, hogy ő az én fiam! Chester rámeredt. A melle zihált. A szemei lecsukódtak, és az egész hatalmas ember szinte összezsugorodott. Donna tudta, hogy legyőzte. Felemelte a padlóról a mackót meg a táskát, és kifelé indult. Már az ajtónál járt, amikor a férfi megszólalt: – De én szeretem őt. Donna megfordult és visszanézett: – Annyira, amennyire én szerettem Jamie-t? 10. Még egy óra sem telt el, amikor Gray kopogtatott Donna ajtaján. A lány felállt a székből, amin a férfit várta. Őt vagy az apját vagy a törvény emberét. Mindegyikükre fel volt készülve. – Mit tettél az apámmal? – kérdezte Gray rekedten, még az ajtóban. – Mi történt köztetek, Donna? – Miből gondolod, hogy bármit tettem vele? – A pokolba is, Donna, ne komédiázz! Maggie-től tudom, hogy félrelökted őt, és felmentél az unokaöcsém szobájába. Amikor meghallotta, hogy te és apa kiabáltok, megkeresett engem. Amikor odaértem, te már nem voltál ott, apa pedig igen zavartan viselkedett. Hadd halljam, mi történt! Miféle szerelem az, ami ennyire nem bízik a másikban?, gondolta Donna keserűen. – Kérdezd meg inkább tőle! – vetette oda, és elfordította a fejét. – Mondtam már neked, hogy nem beszámítható! Nyugtatót kellett adnom neki. Én téged kérdezlek, Donna, és választ várok! Donna egy lépést hátrált. – Beteg? Gray ellenséges pillantásokkal méregette. – Törődsz is te azzal!
Donna megrázta a fejét. Kimerültség, aggodalom és csalódás kerítette hatalmába. Megtalálta a gyerekét, de elveszíti azt a férfit, akit szeret. Vagy talán ez is csak önáltatás? Hát akkor tudjon meg mindent! – Tévedsz! – mondta. – Törődöm, de csak annyira, amennyire az ő egészsége érint téged meg Jimmyt. Gray ellenséges tekintete hitetlenséget fejezett ki. – Én Jimmyért jöttem. Az egyetlen dolog, amit ki tudtam szedni apából, hogy itt rejtegeted. Donna száján ekkor olyasmi szaladt ki, felingerelve Gray viselkedésétől, amit nem is tervezett el. – Nem – mondta, egyik kezét maga elé tartva –, nem viheted el. Ugyanis nincs itt. Mert… már… elvittem innen őt. Gray két lépéssel közelebb ment, félretolva a nő kezét. – Micsoda? A fenébe! Mi történt veled, Donna? Az apám magánkívül van – remegett a hangja. – A szélütés határán jár a te váratlan és megmagyarázhatatlan pénzsóvárságod miatt! – Pénzsóvárság? – kiáltott fel Donna! – Igenis, az! Mi másért csaltad el az unokaöcsémet, ha nem azért, hogy még több pénzt csikarj ki az apámtól? Nem volt elég nagylelkű?! De neked nem volt elég! Hát rátetted Jimmyre a kezed, és most egy egész vagyont követelsz. – Orrlyukai kitágultak, a szája megkeményedett, megfeszült. – A zsarolás nagyon mocskos dolog, Donna, különösen, ha gyermekrablással párosul! A lány a férfira meresztette a szemét. – Gyermekrablás? Elment az eszed? Jimmy saját akaratából jött ide, az apád durva bánásmódja miatt. Én halásztam ki éjjel a tengerből, összefagyva. És semmiféle kísérletet sem tettem zsa… Gray félbeszakította: – Az apám sohasem bánt durván ezzel a fiúval. Te vagy az, aki elvesztetted az eszed! – Fájdalom jelent meg az arcán, hitetlenség és zavar. Összehúzta a szemöldökét, mintha fájna a feje. – Donna, tudod, mennyire fáj ez nekem? – A hangja könyörgőn csengett. – Szeretlek téged, és képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tetted! De hát kénytelen vagyok hinni a saját szememnek! – Belerúgott a táskába, a mackó felbukfencezett. – Ébredj föl végre! Donna fölemelte a mackót, és magához ölelte. – Az apád egy szörnyeteg… – Hagyd abba! – kiáltott rá Gray. – Azonnal hagyd abba! – Hosszan nézett Donnára, beesett szemmel, megnyúlt arccal. – Most már értem, miért volt hajlandó óriási összeget ajánlani, de miért kívánta azt, hogy azonnal tűnj el innen. Pontosan olyan vagy, ahogyan lefestett: önző, pénzsóvár, mindenben a maga hasznát kereső. – Keserűen elnevette magát. – Figyelmeztetett engem, de én nem akartam hinni neki. Nem ezt tapasztaltam. Nemcsak hogy tetszettél, hanem beléd is szerettem, csodáltalak, mert feladtál egy olyan életet és otthont, amit szerettél, csak hogy gondoskodhass a két öregről. Azt hittem rólad, hogy könyörületes, gondoskodó asszony vagy, akit fenntartások nélkül szerethetlek. A női vonzerőd csak ráadás volt! – Belém szerettél? – ismételte megtört hangon Donna. – Nem szerettél jobban belém, mint az apád! Az volt a dolgod, hogy minél előbb vegyél rá a kemping eladására, még mielőtt visszajövök és fölfedezem Jimmyt. – Ugyan már! Természetes, hogy igyekszünk megóvni a gyermekrablóktól a kicsiket. Ez a gazdagság átka. De miért hiszed, hogy éppen tőled féltettük volna Jimmyt? – A fenébe is, a fenébe, Gray! – Donna fejét elöntötte a düh, a pamlagra dobta a mackót, odarohant a férfihoz, két kis öklével csépelni kezdte a mellét, aztán váratlanul sírva fakadt,
úgy hüppögte: – Abbahagynád végre, hogy gyerekrablónak nevezel? Itt gyermekrablással csak egyvalakit kellene megvádolni: az apádat! – Mi a csudáról beszélsz? – bődült el Gray. – Elegem van ebből! Vagy elvezetsz oda, ahol elrejtetted Jimmyt, s ideadod szépszerével, vagy reggel a rendőrséggel gyűlik meg a bajod. – Nem, nem, nem! – minden egyes szónál keményen megrázta a fejét. – Ne kérj arra, hogy eláruljam, Gray! Nem tehetem. Nem… Miért nem nekem hiszel? Tudd meg hát… – Leroskadt egy székre, és tenyerébe rejtette az arcát. – Egyszer az életben le akartam győzni Chester Kincaidet… Miért nem tudsz eléggé szeretni ahhoz, hogy higgy nekem? – Donna… – A lány könnyei, zokogása lefegyverezték Grayt, leguggolt eléje, végigsimított a karján. – Szívem, hallgass meg! Fogalmam sincs, micsoda vérbosszú fut az apám ellen, de tovább nem folytathatod. Megígértem neki, hogy visszaviszem Jimmyt. Légy irgalommal egy öregember iránt, kérlek, és egy kisfiú iránt, aki szereti a nagyapját. Mit fogsz neki mondani, ha haza akar menni? – Nem mehet, nem mehet! – sírdogált Donna. – Jaj, Gray, itt kell maradnia velem! – Ne kényszeríts arra, hogy erőszakkal vigyem el tőled a gyereket, egyszerűen csak azért, mert gyűlölöd az apámat! – Erőszakkal?! – Donna elvesztette az önuralmát. Felugrott és rátámadt Grayre. A férfi nem védekezett, csak lassan fölegyenesedett, kihúzta magát, szeme sötét volt és kínnal teli. – Olyan erőszakkal – sikította Donna –, mint amikor először elvették tőlem?! Gray értetlenül nézett rá. – Elvették tőled? Először? Mikor először? Miről beszélsz, az ördögbe is?! – Hát persze! Csak add az ártatlant, Graham Kincaid! Ki hiszi el, hogy te tényleg semmiről nem tudsz! – Nem értem. Ki és mit tett veled? Mikor? Miről nem tudok? – Megrázta a fejét. – Őrültségeket beszélsz, Donna! – Csakugyan? Lehet, hogy a részleteket elhallgatták előled, de a lényeget tudnod kell! Talán volt az apádban és az öcsédben egy szikra szemérem, és… Ők, ott, az otthonban, azt mondták nekem, hogy a szülés fenyegeti az életemet… és én fiatal voltam, ostoba és magányos. Honnan tudhattam, hogy igazat mondanak-e? Azt mondták, hogy mindketten belehalhatunk, ha nem operálnak meg… Donnát úgy elfogta a zokogás, hogy alig lehetett érteni a szavát. – Azt akartam, Gray, hogy éljen a gyerekem! Annyira akartam! Nem volt senkim, érted, senkim, mert a szüleim meghaltak, a nagynéném meg a nagybátyám megtagadott, és Jamie is ezt tette… nem volt senkim az égvilágon, csak az a még meg nem született gyerek… hát persze hogy mindenbe beleegyeztem, csak hogy éljen… akár darabokra is szabdalhattak volna… Amikor magamhoz tértem az altatásból, azt mondták, hogy a lányom meghalt. És én elhittem! Egészen máig ebben a tudatban éltem! Gray, kérlek, kérlek, érts meg! Egészen ma éjszakáig nem tudtam, amíg csak Jimmy ide nem jött, és nem mondta meg, hogy kicsoda… és akkor rájöttem, hogy ellopták a gyerekemet, és hazudtak nekem, amikor azt mondták, hogy a lányom meghalt! Gray rámeredt, úgy nézte, mintha félrebeszélt volna. – Donna, az isten szerelmére, elment az eszed? – Megragadta, szinte a levegőbe emelte. – Donna, szívem… Született egyszer egy gyereked, igaz? De a lányod meghalt, és te ezért vádolod az apámat? Donna kitépte magát a férfi szorításából. – Azért vádolom az apádat, mert bűnös! – kiáltotta magánkívül. – Ellopta a gyerekem! Hát mi ez, ha nem erőszakos cselekedet? Jimmy az én gyerekem, Gray! Hidd el nekem, nem vagyok őrült! Nem képzelődöm! Ő az enyém! – Mit jelent az, hogy én a magáé vagyok?
Gray és Donna egyszerre fordultak meg a rekedt, Fiatal hang hallatán. Jimmy őket nézte mereven, óriásira tágult szemmel, sápadt arccal, szinte remegve az indulattól. Két kis ökle görcsösen összezárva, az egész gyerek merő egy görcs. Arcocskája ijesztően öregnek tűnt. – A magáé? – ismételte hitetlenkedve. – Maga az én anyám?! – Ordítva kitört belőle az indulat: – Ne-em, felejtse el, hölgyem! Én nem akarok anyát! Nincs szükségem anyára! Nincs szükségem magára! – Jimmy… – Donnából állati, fájdalmas nyögés szakadt ki, olyan, amilyent Gray sosem hallott. Szeme a kisfiú arcáról annak a nőnek az arcára siklott, akit szeretett. Egy pillanat alatt észrevette a hasonlóságot, amit látnia kellett volna – és rá kellett jönnie, hogy vak volt! Megtántorodott, belekapaszkodott az asztalba. – Istenem – mormolta. – Édes jó Istenem! Most mi legyen? A kisfiú a nagybátyja hangjából az igazságot vélte kicsendülni, ezért most hozzá fordult: – Graham bácsi? Ugye nem igaz? Ugye, nem az anyám?! Gray pár hosszú pillanatig némán állt, a szeme nyugtalanul járt egyikőjükről a másikra – ez a hasonlóság! Vaknak kéne lennie, hogy ne lássa… A torka fájón elszorult, amikor Donnára és Jamie-re gondolt… szeretett volna tiltakozva felordítani, viaskodott a tényekkel, amelyekkel szembe kell néznie. Nagy sokára bólintott. – De igen – suttogta rekedten. – Igen, Jimmy. Ó valóban az édesanyád. – Hogyan?! Ha Donna nehéz nyögése egy haldoklóéra emlékeztetett, a kiáltás, ami a kisgyerek torkából tört elő, kimondhatatlan kínszenvedésről árulkodott. Jimmy a hátát a falnak vetette, rémülten és gyűlölettel meredt Donnára. – Ott hagytál engem! – kiáltotta vádlón. – Nem akartál engem! Gyűlöllek téged, te undok, mocskos rin…! – Jimmy! – Gray hangja beledördült a szoba levegőjébe, félbeszakítva a gyerek kitörését. – Ne! – állt Donna kettejük közé. – Hagyd békén, Gray! Joga van így érezni. – Nincs joga így nevezni téged! Donna fagyosan nézett rá. – Ugyan miért ne volna? Te talán nem így éreztél, amióta sejted az igazat? Mióta az apád pártjára álltál, ellenem. Miért nem mész el, Gray? Hagyjál minket magunkra, engem meg a fiamat! Vannak dolgok, amiket el kell rendeznünk. Biztos vagyok benne, hogy Jimmy egynémely dologról szeretne megkérdezni engem. Jimmy felkapta a mackóját; láthatóan egyáltalán nem lepődött meg, hogy ott fekszik a pamlagon. Donnára meredt szemrehányóan, dühösen. – Igen! – mondta. – Igaza van. Sok mindent kell kérdeznem magától! Ellenségességét pajzsként tartotta maga elé, hogy védekezzék minden gyöngéd közeledés ellen. Nevetni kéne, gondolta keserűen Donna, amint ez a kicsi, barna szemű gyerek ott áll, öleli a mackóját, és vadabbul bámul rá, mint ahogy Chester Kincaid valaha is tette – de nem tudott nevetni. Itt nem lesz semmiféle tündérmesébe illő befejezés, látta be. A fia nem rohan át a szobán, hogy a nyakába ugorjék, örömteli, szeretetteli kiáltással, csak azért, mert ő az anyja. Ha valaha meg is tanulná szeretni őt, hinni benne, ahhoz neki rengeteg türelmet, szeretetet kell adnia. Kétely fogta el, hogy egyáltalán akarja-e ezt a kisfiú. Talán, mint a nagyapja, könnyebbnek találja a gyűlöletet, mint a szeretetet. Akárhogy is, James Alexander Kincaid érzelmileg súlyosan sérült, s ki tudja, kigyógyul-e belőle valaha is. Erőt vett magán, és így szólt: – Nézd, Jimmy, kérdezz nyugodtan! S én megígérem, minden kérdésedre válaszolok. A kisfiú első kérdése hideg zuhanyként hatott rá. – Mamának kell hogy nevezzelek? Donna összerezzent, és leroskadt egy konyhaszékre. – Nem, természetesen nem – suttogta. – A nevem Donna. Így nevezhetsz.
Anyu, gondolta, mami, mama… Miért vágyódom annyira hallani ezeket a szavakat? Ezt sohasem éreztem korábban. Nem is tudom… Jimmy hangja továbbra is ellenséges volt. – És hogyan is volt az, hogy te nem akartál engem? Hallotta, amint Gray zilálva kapkodta a levegőt, és látta, hogy intett a gyereknek, hallgasson. Szemmel láthatóan nem állt szándékában elmenni, hiába kérte korábban Donna. – Én akartalak téged – mondta. – Csak… csak tévedés történt. Egy véletlen… és elvesztettelek, de akartalak akkor, és most is akarlak. És mindig is kelleni fogsz nekem! A fiú szemei riadtan elkerekedtek. – Ez azt jelenti, hogy veled kell laknom? – Nem – vágta rá Donna. – Hacsak nem döntesz úgy. Nem akarlak elvenni a nagyapádtól. Tudom, hogy ragaszkodsz hozzá. De szeretném, ha egy kis időt velem töltenél, hogy jól megismerhessük egymást. – Amikor nem turnézol, úgy gondolod? – Turnézom?! – Hát persze! Mint a rockegyüttesek. Te csakugyan sztár vagy? Mert még sohasem láttalak a tévében! Donna megrázta a fejét. – Nem, én sosem voltam énekesnő. – Arcán kínos mosollyal nézett a gyerekre. – Sohasem akartam az lenni. És nem turnézom. Úgy tervezem, hogy itt maradok, és így amikor csak akarsz, átjöhetsz, meglátogathatsz. Jimmy összehúzta a szemöldökét. – Akkor mi a frászért lógtál meg, ha nem is vagy énekesnő?! – Jimmy, ülj le, kérlek. Úgy gondolom, hogy sok mindenről kell beszélnünk, és így kényelmesebb lesz. – Odatolt egy másik széket az asztal túloldalához, de a fiúból csak úgy áradt a gyanakvás. Inkább a pamlagra kucorodott, s görcsösen ölelte a mackóját. Igaza van!, gondolta Donna. Egyáltalán semmi oka, hogy megbízzék bennem. Ki kell érdemelnem a bizalmát. – Jimmy, azért mentem el innen, mert tizenhat éves voltam és terhes, és azt mondták nekem, hogy ezt kell tennem. Nem volt más választásom. A nagybátyám, a nagynéném és a te nagyapád döntött így. Talán, ha csak icipicivel öregebb lettem volna, harcba tudtam volna szállni velük, de ez nem így volt, nem tettem meg. És most nagyon sajnálom. – Akartál gyereket, vagy csak terhes akartál lenni, hogy így megszerezhesd nagyapa pénzét?! – csattant a kérdés. Donna csak rövid ideig habozott. Mit kapott eddig tőle ez a gyerek a puszta életén kívül? Egy csésze forró kakaót meg egy kötést a föl horzsolt térdére. Elmondhatja az igazat, hogy miért is fogant meg? És úgy, hogy nem kapjon újabb sebeket, hanem inkább enyhítő írt a már meglévőkre? – Akartam gyereket – kezdte. – Ha a nagyapád azt mondta neked, hogy én teherbe akartam esni, igazat mondott. Az apád is és én is úgy döntöttünk, hogy legyen gyerekünk. Kell, hogy legyen valakink, aki a miénk, így gondoltuk, mert mindketten magányosak voltunk, és mert nem akartunk tovább is magányosak lenni. De bizony nem voltunk nagyon okosak, mert nem túl okos ötlet, hogy gyereket akarsz csak azért, hogy ne érezd magad egyedül. A fiú elrágódott ezen néhány percig. – És aztán? – A gyerekek általában azért jönnek a világra, mert a szüleik valami csodálatos dolgot akarnak adni egy harmadik emberi lénynek: lehetőséget az életre, és boldog, biztonságos helyet, ahol élhet. Az apád és én azonban felelőtlenek és gyerekesek voltunk, mert nem volt
semmi garanciánk arra, hogy megadhassuk neked ezt a biztonságot. Bármennyit is álmodoztunk rólad, hamarosan rá kellett jönnünk, hogy túl fiatalok vagyunk és túl gyengék. – Ezért ott hagytál… – Jimmy arca zavart volt, látszott, hogy igyekszik megérteni a dolgokat. – De aztán a nagyapám megtalált, ugye? Hol? Hogyan? Donna felsóhajtott. – Tudom, Jimmy, hogy ezt nem érted. És én is csak nehezen fogtam fel, mi történt, de meg kell próbálnunk… – Nyelt egyet. – A nagyapád azt hitte, én nem akarlak téged, másokra bízlak, hogy fogadjanak örökbe. – Pillantása szinte belefúródott a fiáéba. – Ez is megtörténhetett volna. Azok az emberek, akik akkor velem törődtek, egész idő alatt ezt tervezték. Tudod, ezt sok olyan lány megteszi, aki nem képes maga törődni a gyerekével. És talán ez lett volna számodra is a helyes út, hogy legyen mamád meg papád, és talán fivéred és nővéred is. – És aztán? – Jimmy hangja egészen elvékonyodott, halvány könyörgés, reménykedés érződött benne. – Aztán… tévedés történt. Valaki talán elvett téged, és összekevert egy másik gyerekkel, engem pedig egy másik anyával, nekem meg azt mondták, hogy te meghaltál. Így természetesen nem írtam alá semmilyen örökbefogadási okmányt! Nem volt kiért, miért tovább ott maradnom, hát elmentem, és munkát vállaltam messze attól a helytől. Azután, amikor rájöttek a tévedésre, engem már nem találtak meg, és ekkor az apáddal meg a nagyszüleiddel léptek kapcsolatba. Ők pedig érted mentek, mert ők is szeretnek téged. A fiú zavartnak látszott, a mackója fülét morzsolgatta hüvelyk- és mutatóujja között. – Ha csakugyan szerettek engem – kérdezte váratlanul –, akkor mi a fenének kellett elmenned innen? Miért nem házasítottak össze benneteket apával, és akkor ő és te az én papám és mamám lehettetek volna, és semmi baj sem történt volna? – Jimmy… – Donna szomorúan keresgélte a helyes szavakat. – A nagyapád nagyon szerette az apádat. Azt akarta, amit a legjobbnak tartott a számára. És bár a nagynéném meg a nagybátyám is szeretett engem, biztosak voltak abban, hogy túl fiatal vagyok még a feleségés anyaszerepre… Talán igazuk is volt. Mindegyiküknek. De most már kár ezen töprengeni. A dolgok úgy történtek, ahogy, kár azt kérdezni, igazuk volt-e vagy sem. Amit most tehetünk, az az, hogy megpróbáljunk valami jót tenni, és igyekezzünk boldogok lenni, örülni annak, hogy megtaláltuk egymást. A gyerek ásított és hátradőlt. – Úgy gondolom – pislantott fel Donnára –, azért örülsz, hogy van egy fiad. – Boldog vagyok! – Nagyon furának találom, hogy azt mondjam, mama. – Tudom, csillagom. Semmi baj. Mondtam már, hívhatsz Donnának. – Rendben. Lefekhetek most. Donna? – Persze. Betakarhatlak? A gyerek megvonta a vállát. – Ha akarod… Donna csak most vette észre, hogy Gray már nincs ott. Fogalma sem volt arról, mikor mehetett el. Gray másnap reggel állított be, az apjával együtt. Donna az elülső bejáratnál állt, s nézte, amint kiszállnak Gray kocsijából, majd jönnek kart karba öltve, a bejárat felé. Jimmy elrohant mellette, egyenesen a nagyapja karjába vetette magát. Gray Donnától jó messzire megállt, békítő pillantással unszolva az öregembert és a kisfiút. – Kint úsztam, nagyapa! Éjjel! Kurva hideg volt és rémítő, de én jobban féltem az istenverte tengeribetegségtől, és Mack nem tudott rádiózni és engedélyt kérni, hogy visszavihessen. Haragszol rám? Chester felkapta Jimmyt, és vadul magához szorította.
– Nem, fiam. Nem haragszom rád. – Aztán messze eltartotta magától, s azt dörmögte: – Hallom, találtál magadnak egy mamát. Hogy érzed magad így? Jimmy elmosolyodott, és megvonta egyik csontos vállát. – Úgy gondolom, nem is olyan rossz. Tudod, sohasem volt ám énekesnő, és azt hitte, hogy én meghaltam. Ezért ment el, és aztán nem találták meg. Azt mondja, hogy szerencsém volt, hogy a kórházi emberek megtaláltak téged, mert legalább úgy nevelkedhettem, hogy van nagyapám. – Ezt mondja? – dörmögte Chester. – És van egy apád és egy nagybátyád – juttatta a fiú eszébe. Donnának feltűnt, hogy említést sem tettek a nagyanyáról. – És ha már a nagybátyádról van szó, nem szeretnél sétálni vele, hogy én azalatt megbeszélhessek valamit a… az anyáddal? Gray ránézett Donnára, könyörögve. Az egy feszült pillanat után bólintott, és Chester letette Jimmyt a földre. Nézték, amint a kisfiú elsétált a nagybátyjával, Donna úgy sejtette, a házikó felé. Egy kézmozdulattal behívta Chestert, de az inkább a hintára telepedett. Donnának feltűnt, hogy egyetlen éjszaka alatt milyen bizonytalan lett a mozgása, rebbenő a tekintete. – Először is – kezdte nehézkesen – én… elnézést szeretnék kérni, habár tudom, hogy ez túl sok éves késéssel történik, és túl sok dolog történt magával… túl sok rossz dolog, hogysem meg tudjon bocsátani. – Felnézett Donnára, mert a lány állva maradt. A tekintetük találkozott. – De szeretném, hogy tudja, sajnálom, amit tettem. – Miért sajnálja? – kérdezte Donna élesen. – Mert kiderült a dolog? Chester összerezzent, és Donna most először vett észre valami halvány hasonlóságot közte és Gray közt. – Megérdemlem, hogy gyűlöljön. De legalább azt megengedi, hogy megmagyarázzam? Donna némán bólintott, és a bejárati korlátnak dőlt. Az öreg közel fél óra hosszat csak beszélt, beszélt, Jamie-ről és Jimmyről, arról, hogy miért akarta bármi áron megszerezni az unokáját. Váratlanul, a mondat közepén felállt. – Most megyek – motyogta –, és ideküldöm a fiam. – Halványan elmosolyodott. – Mitől van az, hogy a fiaim annyira szeretik? Talán most, ha elég sokáig itt marad, majd rájövök? Donna nem felelt. Egy nap talán… talán majd megbocsát ennek az öregembernek. De most… most csak ürességet érzett és fáradtságot. Hogy milyen sokáig marad itt, az sok mindentől függ, de legfőképpen attól, amivel nemsokára szembe kell néznie. – Hé! Donna a korláton ülve himbálta a lábát. Képtelen volt megszólalni, csak bólintott, és szorosabbra húzta ruháján az övet, mintha attól remélne tartást. Bármi történjék is, nem fogok sírni!, mondta magának. Még ha azt is mondaná, hogy köztünk mindennek vége, mert nem voltam elég őszinte hozzá, mi mást tehetnék? Elfogadom. De sírni nem fogok! – Talán… – köszörülte meg Gray a torkát –, most végre beszélhetnénk. – Miről? – Mirólunk. Donna el nem sírt könnyei úgy égették a szemét, mint a parázs. – Van egyáltalán „mi"? – A hangjában félelem rezgett. Gray elmosolyodott. – Szeretlek. Ha te pedig csak fele annyira szeretsz engem, akkor van „mi”. – Nem mondtam el neked a lényeget Jamie-ről és magamról. Pedig el kellett volna. – Bizony, el kellett volna. Ha eléggé megbíztál volna bennem. Donna egy pillanatig lecsukta a szemét. Alig hallhatóan súgta: – Mi van Trish-sel? – Mi van az apámmal? – kérdezett Gray vissza. – És Jimmyvel?
– Azt akarom, hogy Jimmy nálam lakjon. Talán hajlandó lesz rá. De ha nem, akkor itt maradok, a közelében. Látnom kell. – Ez nagyszerű! És akkor mi, te meg én, kipofozzuk ezt a helyet, hogy olyan legyen, mint egykor, kislány korodban volt. Donna ránézett. – És a te munkád? – Már mondtam, hogy kiléptem. És ehhez tartom magam. A férfi leült a hintára, lehajtotta a fejét, a kezét pedig a térde közé szorította. – Annyira szégyellem magam, Donna! – mondta lágyan. – És tudod, mi a különös? Amikor meghallottam az egész történetet, amikor megtudtam, hogy az apám milyen mélyre süllyedt, és megtudtam, hogy milyen pipogya fráter lehetett az öcsém, az első ösztönös gondolatom az volt, hogy elviszlek, hogy elrejtselek és megvédjelek a Kincaid család aljassága elől. De aztán rájöttem, hogy a világon én vagyok az utolsó, aki ezt megteheti. Mert én is csak egy vagyok közülük. Ahogy fölemelte a fejét, Donna könnyeket látott meg a szemében. – Tudod, én már korábban is eleget szégyenkeztem az apám miatt – folytatta –, de amikor megtudtam, hogy mit tett veled és Jimmyvel, majd meghaltam. Szerettem volna úgy elmenni, hogy az életben ne kelljen többé látnom. De… – remegett a szája. – De mégis az apád – fejezte be Donna szelíden. – Szereted. És ez így van rendjén, Gray. Nem tudnék szeretni olyan embert, aki képtelen megbocsátani a bűnöket, legyenek azok bármilyen súlyosak is. Gray felállt, és merőn ránézett. – Nagyszerű teremtés vagy, ezt régóta tudom! – Bocsáss meg neki, Gray! Saját magad miatt is meg kell tenned. A férfi lágyan átfogta a lány vállát. – És te? Te megbocsátottál neki? Donna egy pillanatig hallgatott. – Nem tudom – mondta. – Szeretném megtenni. Persze megbocsátani és szeretni, ez két dolog. Az utóbbira sosem leszek képes… Annyira – zavartan keresgélte a megfelelő szót – annyira öntörvényű egyéniség, hogy nem lehet egy normális ember mércéjével mérni. De… azt mondta nekem, hogy azért vette magához Jimmyt, mert rájött, rosszul nevelte Jamie-t, és egy másik lehetőséget akart a sorstól. – Elmosolyodott. – És eltekintve a fiam mocskos beszédétől, ha jobban belegondolok, sikerrel is járt. Mert Jimmynek, ezt nem tagadhatod, van gerince, tartása. A modora meg majd csak megszelídíthető. Gray átfogta a lány derekát, és leemelte a korlátról. – Hát bizony, az van – és ő is elmosolyodott. – Kemény kis fickó, meg kell hagyni! De azt hiszem, hogy ez olyasvalami, amit anyai ágról örökölt. Tudod, olyan furcsa – mondta elmélázva – egyszer sem kérdezted, hogy kinek a fia. Mert ha kérded, elmondtam volna tegnap, ott, a fánál… – Nem kérdeztem, mert feltételeztem, hogy az egyik mostohatestvéredé. Azt hittem, hogy Trish-sel, játszótársnak hoztad el. És, gondolom, te sem faggatóztál Jimmy anyjáról az elmúlt években, ugye? Elhitted a mesét a karrierista énekesnőről, aki elzüllött és eltűnt a süllyesztőben. – Így igaz – bólintott Gray. – Nem törődtem vele. Egyszer csak felbukkant Jimmy, és kész. Elfogadtuk, megszerettük. A drágalátos öcsém meg tartotta a száját. Most már tudom, hogy alapos oka volt rá… Hanem Trish… Éles nyelvű kis perszóna, meg kell hagyni – rázta meg nevetve a fejét. – Amikor beszéltem neki kettőnkről, azt mondta: Ejha! Épp itt az ideje, apa! Most aztán edd meg, amit főztél! Donna nevetésben tört ki. Gray ringatni kezdte, mint egy gyereket. A keze végigsiklott vállán, közelebb húzta magához.
– Úgy gondolom, a diplomáciai tárgyalás zárt ajtók mögött folytatandó, tekintettel az esetleg felbukkanó kiskorúakra – mondta fátyolos hangon. – Mivel vannak olyan dolgok, amiket könnyebben elmondok szavak nélkül. – Miféle dolgokat? – kérdezte Donna, amint becsapta maguk mögött az ajtót. – Elsősorban is ezt – szorította magához a férfi, egyik kezét belecsúsztatva a lány hajába, és hátradöntve a fejét. Megcsókolta, hosszan, szenvedélyesen. Amikor végre fölemelte a fejét, olyan kábultan nézett, ahogyan Donna is érezte magát. – Szeretlek – mondta. A szeme választ várva a lányét fürkészte. És ekkor Donna képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit, homlokát a férfi mellére hajtotta, és sírt, sírt… Az átfogta, hogy Donna érezhette heves lélegzését, pörölyszerű szívverését. – Ó, Gray, ha nem szeretnél, meghalnék! – sóhajtotta nagy sokára. – Az életem hátralévő részét veled akarom eltölteni – mondta Gray – mert sok olyan dolog van, amit nem tudtam elképzelni a veled való találkozás előtt. – Például? – Hát, például azt, hogy egy férfi huszonnégy órán keresztül, egyhuzamban kívánjon egy nőt, akkor is, ha már elmúlt tizennyolc éves. És azt sem, hogy egy nappal azután, hogy megkapta, más se járjon a fejében, mint az ismétlés! Donna próbálkozása, hogy bármit is feleljen, ismét csókba fulladt. – Donna, szívem… – Hm? – a lány vonakodva kinyitotta a szemét, és Grayre nézett. – Még nem feleltél. Hozzám jössz feleségül? Fejét félénken félrebillentette, mint egy kismadár, és a kérdésre kérdéssel felelt: – Hány nappal múltál el tizennyolc éves?
TÓThÁGAS Könyvterjesztő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15. Telefon: 169-2670
Kiadja a TEXT Kereskedelmi Kulturális és Szolgáltató Kft. Budapest, Pf. 16. 1553 A kiadásért felel: Imrei Gyuláné A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3393.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1991. évben Műszaki szerkesztő: Balla Judit Sorozatterv és illusztráció: Zelenyiánszky Zoltán Nyomásra engedélyezve: 1991. január 2-án Megjelent: 9,25 (A/5) ív terjedelemben 7753-p-9193
