BÁN MÓR
HUNYADI Ötödik könyv
A Mennydörgés kapuja
Gold Book
Bán Mór eddig megjelent regényei:
Kárpáthia-ciklus regényei: Az ezeréves háború A vérszemű csillag A hadak ura Gadur kapui Jég és vér Yedikule A szigetkirály kincse A romok úrnője Science-fiction regények: A birodalmi sas A hetedik hadúr Isten hajói Csillagárnyék A Hunyadi-ciklus regényei: Hunyadi - A Hajnalcsillag fénye Hunyadi - Az üstökös lángja Hunyadi - A Csillagösvény hídja Hunyadi - A Hadak Villáma Hunyadi - A Mennydörgés kapuja
Előkészületben:
HUNYADI - Hatodik könyv Copyright © Bán János, 2011 Szerkesztette: Békési József Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft. Tilos a kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy a kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos engedélye nélkül bármely formában, bármely módon közzétenni vagy az eredeti borító nélkül áruba bocsátani. A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője a képzelet műve, és valódi, akár élő, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak a véletlen műve. A címlapon Réti Henrik visegrádi fegyverkészítő mester által készített fegyverek láthatók
ISBN 978 963 426 203 9
Kiadja a Gold Book Kft. Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Nyomdai munkálatok: Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
A bősök emlékére, akik 555 esztendővel ezelőtt szembeszálltak a világ legerősebb hadseregének katonáival, és önfeláldozó harcban megálljt parancsoltak nekik.
55 A hősök emlékére, akik 55 esztendővel ezelőtt szembeszálltak a világ legerősebb hadseregével, és önfeláldozó harcban megálljt parancsoltak nekik.
Invadere potius hostem, quam invadi ab illo praeoptans
Inkább maga rohanta le az ellent, mintsem hagyta volna magát lerohanni. Thuróczy János krónikájából
Első fejezet
MEDVEKARMOK 1. MOHÁCS MEZEJE, MAGYARORSZÁG A. D. 1526, MINDSZENT HAVÁNAK VÉGÉN A rögök közül először egy lábfej bukkant elő. A kamarás úr, ki térdre rogyva kapart könyökig a sárban, egy pillanatra megdermedt, aztán ujjaival megemelte a jéghideg testrészt. - Itt van. A vitézek lekapták süvegjüket. Czettritz kétkalapnyi vízzel lemosta a föld alól elősejlő lábat. Mikor már tiszta volt, megtalálta rajta az anyajegyet, amit keresett. Felzokogott. - Jaj, nekem! Ez itt az én uram, királyom teste! - Előrebukott, s megcsókolta a viaszkos fehérségű lábat. - Ássátok tovább! - Sárffy kapitány fáklyákat gyújtatott. Elkelt a fény, hisz sötét fellegek gyűltek a vidék fölé, roppant esőemlőikkel permetezve a mezőt. A rőt derengésben a katonák gyengéden letisztogatták a földréteget a halottról. Czettritz egyre zokogott, s a király jobbját szorongatta. Kik vászonba csavarták a tetemet és sietve elkaparták néhány héttel ezelőtt, sem ékszert, sem gyűrűt nem hagytak rajta. - Nézzétek! - nyögte Czettritz, miközben a vásznat lefejtette. - Nézzétek, milyen épségben megmaradt! Csoda! Csoda ez! A szép öregember Dénesre sandított. Épségben? Szegény Lajos király teste már oszladozott. Szemgödre besüppedt, szemgolyóját a férgek eltüntették, csak vak feketeség meredt vádlón a vöröslő homályra. Arca helyén nyálkás massza maradt, csupán a haja simult úgy a hosszúkás koponyára, mintha az imént fésülték volna meg apródjai.
2. NÉHÁNY ÓRÁVAL KORÁBBAN...
A szép öregember és Dénes akkor botlottak a király tetemét kereső katonákba, amikor már fél napja kóboroltak a mohácsi síkon. Borzongva, céltalanul, mintha nem tudnának elszakadni e siralmas helytől. Dénes épp ilyennek képzelte hagymázas rémálmaiban a poklot: kihaltnak, dögbűzű mocsárnak, hol tetemek, szétmarcangolt emberi maradványok hevernek a szürke fellegek alatt, míg csak a szem ellát. Az eső elállt épp, de a felhőtakaró mögött haragos villámok hasadtak a magasban. Meg-megdördült a mennybolt. A környéken kutyafalkák ólálkodtak, emberhúson éltek hetek óta. Ahogy meglátták a két emberalakot, vinnyogva oldalogtak odébb - egészen elszoktak már az elevenektől... - Messze van még, nagy jó uram? - kérdezte Dénes. - Mindjárt odaérünk. Amott állott Csele falva, de lásd, az sincs már. Mögötte a dombon túl a Csele patak kanyarog Görcsönyből egész a Dunáig. Máskor csak ér, most folyóvá duzzasztotta az eső. A szerzetes vacogott a hideg szélben. - Mintha végső alkonyat volna ez, jó uram! Mintha örökre búcsúzna e földtől a nap... Dénes alig várta, hogy maguk mögött hagyják e vidéket. A levegőben édeskés bűz terjengett: a félig-meddig földbe kapart tetemek oszladoztak, a mocsárban lebegő tetemek puffadtak. - Ott! Arra! - mutatta Deér-Sólyom István. - Ott lesz valahol... A láthatáron ekkor pillantották meg a lovasokat. Vagy húszan lehettek, fekete csuklyában, komor ábrázattal közeledtek észak felől, lovaik patája mélyen a sárba süppedt. Mögöttük kétkerekű kordé nyikorgott. - A királyt keresik! - sóhajtotta a szép öregember. - Erre jönnek. Ott találkoztak, ahol a patak egy szűk, domboktól övezett völgyön áradt keresztül. - Kik vagytok? - kérdezte a lovasok vezetője, felemelve kezét. Egyszerű, tollas kalpagot viselt, fehér úti köpenyét már vállig befröcskölte a sár. - Jó emberek - felelte Deér-Sólyom István. - Czettritz! Örülök, hogy élve látlak! A lovasok vezetője mögött, lehajtott fővel poroszkáló férfi felkapta fejét. - Ki szólít nevemen? Ki vagy, vénség? Nem látok már jól… - Jobb is azt nem látni, ami itt tárul a szem elé, barátom! E patakot tenger könny és vér dagasztotta ily sebessé…
- Uramisten! - hüledezett a férfi, egész a Csele széléig táncoltatva lovát. - Kegyelmed életben maradt? A szép öregember széttárta karját. - Isten sokszor tesz bolondot… A királyt jöttetek keresni, jó uram? Czettritz Ulrik, Lajos király kamarása öregesen lekászálódott nyergéből. - Mária királyné küldött a tetemért… Ha megvan egyáltalán… Ha maradt belőle bármi is… Dénes a lovasokat figyelte: lándzsás katonák voltak. Velük jött két szótlan, komor képű pap is, mint kiderült, mindketten a király udvari káplánjai. - Jöjjetek, urak! - sóhajtotta a szép öregember. - Tudom, hol van szegény... A patak két oldalán megindultak nyugat felé. Lassan caplattak a sárban, a fellegek mögül fel-felhasították az ég gyászabroszát a haragos villámok. - Istenem… - borzongott Czettritz. - Épp így villámlott azon az estén is… Nappali világosság gyúlt, pokoli, égi fény, hogy a török jól lássa, merre futunk… Egy szűkülő kanyarulatnál átkeltek a Csele déli oldalára. - Kegyelmed a király mellett maradt mindvégig? - kérdezte a szép öregember. - Vele voltam. Úgy kellett kirángatni őfelségét a csata forgatagából… Mikor már látszott, hogy minden elveszett, Korláthkői udvarnagy, Trepka András, Mayláth, Horváth, az udvarnokok, Schlick uraság, s jómagam kivontuk a királyt a harcvonalból… Kötelességünk volt… Ha a csata el is veszett, a királynak élnie kell! Vágtattunk észvesztve, futottunk árkon, bokron át, s a török a nyomunkban! Nyílvesszők zizegtek a sötétben, s az átkozott villámok világánál úgy célozhattak ránk, akárha nappal lett volna! - Amikor elértük a királyi tábort, akkor láttuk, hogy azt a pogány már feldúlta. A szekerek közt lekaszabolt vitézek, hullák, szétszórt ruhák, fegyverek. A török előttünk járt, minden mindenkivel összekeveredett. Mayláth húzta magával akkor őfelsége lovának kantárját, hogy majd ő mutatja, merre fussanak, fel, Szekcsőnek, a mocsáron át… S mi követtük őt… - Tán hiba volt… nem tudom… Édes Istenem, hisz mindenkit magával ragadott az eszelős félelem! Csak futottunk, s mellettünk sorra maradoztak el a többi menekülők… Sokan, amint megláttak minket, ránk kiáltottak, a királyt szidalmazták, átkozták. Megvallom, Sólyom uram, inkább futottunk már a mieink bosszújától, mint a török haragja elől… Czettritz megtorpant, szeme elkerekedett a felismeréstől, mert ebben a pillanatban meglátott valamit. - Itt történt… Álljunk meg, urak! Itt… Ez az a hely! Megismerem…
A patak a szűk völgy végében kiszélesedett, a víz egészen elfeketedett, ahogy a mocsaras partot elmosta az eső. A habokban felpüffedt lótetem lebegett. - Magasságos ég! - Dénes öklendezve a szája elé kapta rongy-csuhája ujját. - Itt történt! - kiáltotta a kamarás, és berontott a fekete vízmocsokba. - Jöjjetek! Itt kell lennie! Azt hiszem, ez az ő lova… Segítsetek! Czettritz nyakig merült a mocsárban, és lázas igyekezettel túrta a medret. - Itt kell lennie szegénynek… Itt bukott le lováról… A pára megijedt egy villámlástól, és levetette őfelségét. Dénes értetlenül a szép öregemberre sandított, s azt súgta: - Hogy lehet belefulladni ekkora vízbe, uram? Én ezt el nem hiszem… De az öreg csak legyintett. - Rázuhant a saját lova, őfelségén nehéz páncél volt… Sokszor láttam már ilyet... Egyszer magam is majd belefúltam egy csekély kis patakba Moldvában… S ne feledd, fiam, a víz itt a mostaninál szélesebben hömpölygött azon az éjszakán… - Találtam valamit... - zihálta a mocsárban a kamarás, és egy kardot emelt ki a vízből, melynek markolatára hínárköteg ragadt. - Őfelsége kardja! Őfelsége kardja… Hamarosan egyéb fegyverek is előkerültek, s a lovasok kapitánya intett embereinek, hogy maguk is segítsék a keresést. A vitézek a lótetemtől undorodva, a víz színén tekergő kígyókat, férgeket kerülgetve túrták az iszapot. Előkerült néhány lószerszám, egy kopottas szablya, egy lándzsanyél, melynek hegye letörött. De a király teste nem volt sehol. - Arra - mutatta szomorúan a szép öregember. - Arra kell tovább mennünk, jó urak! - Nem! - tiltakozott Czettritz. - Itt kell lennie! Előbb én ugrattam át a vízen, s én is csaknem visszacsúsztam azon a meredélyen… Ahogy hátrafordultam, láttam a villámlásban, ahogy szegényt hátraveti a ló… Fortyogott, pezsgett a víz, szegény állat rúgkapált… Alóla királyunk nyújtotta kezét… - Miért nem ugrott utána kegyelmed? - förmedt rá a lovasok parancsnoka, nem leplezve megvetését. - Kötelessége lett volna... Menteni a királyt. - Igen... - Czettritz mozdulatlanná dermedt a jeges vízben, mocskos ruhája csapzottan csüngött aszott testén. - Soha nem bocsátom meg magamnak… Soha... Elfutottam… Féltem... Arrébb, a bokrokon túl már a török rivalgott… Féltem… Istenem, reszkettem a félelemtől… Továbbvágtattam, de láttam… a
jó Trepka a királyi felség után veti magát. Ott úszott, a vergődő ló hasa alá bukott, hogy kihúzza… - S mégis elfutott kegyelmed. - Visszajöttem… Néhány percig vágtattam a villámok közt... Aztán szégyenem visszahozott... csak a ló vergődött még az iszapban egyre... Még élt, még zihált... Ő nem volt ott... Sem őfelsége, sem Trepka... Elmerültek, lehúzta őket a nehéz vért... Futottam hát tovább, többé hátra se néztem. Elhallgatott, csüggedten belebámult a sármocskos vízbe, ahol épp megpillantotta önnön arcképét a következő villámhasadásban. A szép öregember becsörtetett mellé, és kihúzta onnét Czettritzet. - Jöjjél, Ulrik! Jöjjél! Nem itt van királyunk. Lehorgasztott fővel vánszorogtak tovább a patak mentén, kifelé a völgyből. A domboldalon a kordé nyikorgása kísérte őket: Dénes csak most látta, hogy frissen ácsolt, egyszerű koporsót hoznak azon. - Ott hever valaki... - hördült fel Czettritz, mikor a patak megint elkeskenyedett, s annak partján, félig a mocsárba merülve egy hasra fordult tetemet pillantott meg. Odarohantak. A férfi arca már erősen rothadt, de azért a kamarás megismerte. - Trepka... Hű Trepka... Hát itt végezted, szegény... - Amott! Amott! - integettek a lovasok. - Amott is holtak fekszenek... A kamarás eszelős igyekezettel húzta ki őket a vízből, s borigatta hátukra egyiket a másik után. Nem törődött a tetemekben nyüzsgő férgekkel, sem az elviselhetetlen bűzzel, ami nyomban felcsapott, amint megbolygatta a víz színét. - Ő sem az... Ez sem... Ezt ismertem, Mayláth apródja volt... Arca is alig maradt... Istenem... Ez Aczél István... megfulladt ez is, nyugosztalja a magasságos Úristen. - Odébb, jó urak - mondta komoran a szép öregember. - Jöjjetek! Amott, az a sötétlő halom… Ott lesz, kit keresünk… A lovasok körbeállták a sírhalmot. Mert az volt kétségtelenül, nem is oly rég összekapart, jeltelen sírhalom. - Itt ássatok! A katonák a kapitányukra pillantottak, de az csak bólintott, hogy tegyék, amit az öreg mondott. Kardjukkal döfködni kezdték hát a földet, s néhány szívdobbanásnyi idő múltán egyikük felkiáltott. - Van itt valami, Sárffy uram!
- Mutassátok! - Czettritz félrelökdöste őket, s térdre rogyva csupasz kézzel kaparta a rögöket. Szinte azonnal egy hófehér láb bukkant elő a rögök alól. 3.
- Milyen alacsony! - tátotta el a száját Dénes, mikor az egész test előkerült a föld szorításából. - Kicsi, mint egy gyermek! - Mindig is fejletlen volt szegény - bólogatott a szép öregember. - Koraszülöttként jött e világra, heteken át frissen vágott disznók belsőségei közé fektették, hogy életben maradjon... Amikor egyik malac belei kihűltek, már hasították is fel a következőt. Tíz falu árába telt, de mégiscsak életben maradt a kis nyomorult. S lásd, Dénes fiam, itt fekszik most, kiterítve. Még nem volt huszonegy esztendős... Czettritz rázkódott a zokogástól. Széthúzta a halott ajkait, és megvizsgálta a fogakat. - Ő az! Ez a két első foga már szuvasodott néki a sok mézes fügétől... Kétség sem fér hozzá, barátaim... Ő az... A tetemet illőn lemosdatták, és a magukkal hozott fehér ingbe bújtatták, majd beemelték a koporsóba. Dénes látta, hogy a hátából csak ú g y potyogtak ki a férgek. - Van itt egy falu - vonta félre Sárffy kapitányt a szép öregember. - Kölked a neve, nyíllövésnyire találjátok a mohácsi mezőtől. Keressétek Bódis bírót. Az ő halászlegényei találták meg a mocsárban őfelségét, azok temették el ide őt, illő tisztelettel. A bíró át fogja adni néktek a király ruháit és az ékszereit, gyűrűjét, a nyakláncát. Vigyétek el a királyné őfenségének, tegyen velük belátása szerint. - Honnan tudja mindezt kegyelmed? - Tudom és kész. Ne essék bántalma a bírónak, sem senkinek abból a faluból. Értesz engem, kapitány uram? Sárffy Ferenc neheztelve ingatta fejét. -Legszívesebben felakasztatnám valamennyi rühes tolvajt! Kifosztani a holtakat! De ha kegyelmed kéri... kegyelmed kedvéért életben hagyom őket... A szép öregember hálásan megszorította a kezét. - A fiú és én bevárjuk kegyelmedet itt, a sírnál. Fejérvárra viszitek szegény királyt, igaz-e? - Oda. - Egy darabon elkísérünk bennetek.
A szép öregember felpillantott a mind sötétebb égboltra, s megborzadt attól, amit látott. - Hideg tél jő... hosszú, hideg tél... Dénes torka elszorult, s szükségesnek érezte, hogy mondjon valami vigasztalót. - De majd csak jő tavasz, jó uram... Inkább kérdés volt, mint kijelentés. A szép öregember elmosolyodott. - Ti vagytok a nemzet tavasza, Dénes fiam. Ti, ifjak, kik éltek. Ti hoztok majd tavaszt... 4.
Amikor a koporsót vivő menet elnyikorgott Kölked felé, Deér-Sólyom István leült egy kőre a mocsár szélén. - Hosszú még az út Fejérvárig. Dénes a lábaihoz telepedett. - Úgy sejtem, a történetéből még igen sok maradt hátra. Jó néven venném, ha valami melegséget csempészne a szívembe Hunyadi urunk históriájával. Mert ki tudja, egy napon tán én adom tovább ezt a históriát. Ha persze lesz még kinek... A szép öregember elmosolyodott. Ahogy körbepillantott az enyészet mezején, a holtakkal borított lápvilágon, nagyot sóhajtott, és belekezdett a folytatásba. 5.
KRAKKÓ, LENGYELORSZÁG,
A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVÁNAK 17. NAPJA
Vitéz János őrkanonoki öltözékében, díszes, aranyhímzéssel szegett stólában állt a király előtt. Meghajolt, karját széttárta alázata és legmélyebb hódolata jeléül. Dukált a hódolat: fontos válaszra várt.
1 Március.
Csend ereszkedett a krakkói palota nagytermére, tán még a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, ha nagyon figyelmeznek rá a felsorakozott urak. Vagy kétszázan tolongtak a Wawel boltívei alatt, lengyel és magyar nemesek vegyesen. Oly pompás ruhát viseltek egytől egyig, mintha versenyre akarnának kelni egymással a hermelinpalástos, bársonyos menték, köpenyek díszességében, cicomázottságában. De bármily cifrán is öltöztek, most, hogy Vitéz kancellár mélyen fejet hajtva várta a választ, nem mert pisszenni senki sem közülük. Hogy is mert volna, hisz ezekben a pillanatokban dőlt el mindkét dicső nemzet sorsa. Vitéz János, a királyi titkos kancellária protonotáriusa, zágrábi őrkanonok magában számolta szívének dobbanásait. Mintha egyre gyorsabban zakatolt volna az a rakoncátlan, bolond szív! Az utóbbi hetekben éjt nappallá téve körmölte az újabb és újabb felszólalásokat, szerződési feltételeket, melyekkel őfelségét, Wladislaust, vagy, ahogy magyarul nevezték, Ulászlót próbálta rávenni a tekintetes küldöttség, fogadja el végre Magyarország trónját. S hogy miért várta Vitéz oly szívdobogva a választ? Hát csak azért, mert nagyon úgy tűnt, a lengyel urak sikerrel beszélték le az ifjú királyt a magyar koronáról. Vitéz rosszat sejtve felpillantott. Ulászló felállott trónjáról, és megigazította palástját. A Wawel tróntermében minden szem rászegeződött. - Nemes magyar barátaink! - kezdte Ulászló. Igyekezett érces, férfias hangot megütni, már amennyire egy tizenöt esztendős fiúcska képes érces hangot megütni. - Az elénk terjesztett kérésteket alaposan megfontoltuk, felelősséggel meghánytuk-vetettük! Vitéz úgy érezte, mindjárt kiszakad a szíve izgalmában. A fiú komoly, őszinte tekintetét egyenesen rászegezte most. A küldöttség többi tagja, Rozgonyi érsek, Thallóczi bán, Perényi tárnokmester, Báthory országbíró, s mind a többiek, nem is sejtették tán, hogy az igenlő válasz mily esélytelenné vált, alig huszonnégy óra leforgása alatt! Másfél hónap óta, amióta megérkeztek Krakkó városába, a magyar urak vígan mulatták végig valamennyi téli estét a lengyel urak társaságában, s javarészt Vitézre hagyták a diplomáciai teendőket. Úgy hitték, az ifjú lengyel uralkodó kapva kap majd a felkínált alkalmon. Lám, a mostani meghallgatást is merő formalitásnak vélték. Egyedül Vitéz pedzegette néhány hétnyi, kimerítő tárgyalás után, hogy szénájuk korántsem áll oly jól.
-Nemes magyar barátaim! - folytatta Ulászló. Szép arca volt, pelyhedző, gyér bajusza, hullámokban vállra omló, dús haja. Izmos fiúnak számított, éppen csak kicsinyt alacsonyabbnak az átlagnál. -Nemes magyar barátaim, ti néhány héttel ezelőtt felkértetek engem, hogy fogadjam el országtok koronáját. Ti énelőttem nem titkoltátok el, hogy Magyarország igen nagy veszedelemben van most. Arra hívtatok engem lengyel nemzetemmel egyetemben, hogy közösen viseljük a török elleni háború terheit. A fiú körbepillantott, s láthatóan bátorítólag hatott rá, hogy szépen, kerek mondatokban beszélte a magyart. Lám, megtérült atyja, Jagelló Ulászló gondoskodása: a fiút kicsiny gyermekkora óta tanították a lengyelen kívül litvánra, magyarra, csehre és latinra. E tiszta tekintetű, kissé tán lassú gondolkodású, de ízig-vérig nemes lelkű fiú most élete legfontosabb döntése előtt állott. - Engem ú g y neveltek - folytatta Ulászló -, hogy semmiképp ne térjek ki az Isten által rám rótt elhívatás elől. Lovag vagyok, s király. Kötelességem kardomat a testvéri magyar nemzet oltalmában kivonni, ha ők felém nyújtják segítségért kezüket... Vitéz úgy érezte, mintha irdatlan sziklatömb gördült volna le a szívéről. Lehetséges volna? Ulászló elfogadja a hívást, mégis? - Csakhogy... A kancellárista ajka görcsösen megrándult. Mit jelentsen az, hogy csakhogy... -Csakhogy hű tanácsadóimmal, s a Lengyel Királyság zászlósuraival meghányva-vetve becses kérésetek, arra kellett ráébredjek, drága barátaim, hogy több mindent kell még figyelembe vennem, mielőtt végső döntésemet meghozom! A trón előtt felsorakozó magyar urak összevonták szemöldöküket. Rozgonyi püspök felháborodottan tátogott, mintha csak a szavakat kereste volna. - Értsétek meg, magyar barátaim! Podóliában felkelés készül ellenem. Ki veri le Jan Sartorsky lázadóit, ha én veletek megyek szép Magyarországba? Keleti határainkon ott ólálkodik a tatár! Ki veri vissza őket, ha én veletek megyek szép Magyarországba? S megvallom: hű nemeseim attól is ódzkodnak, hogy a messzi, idegen földön véreztessük ki seregünket a török ellen. - De felség! - kockáztatta meg Vitéz, mielőtt a heves vérű magyar urak még valami sértőt vágtak volna az ifjú fejéhez. - Felség, hisz éppen mindezen megfordításával cáfolhatjuk az aggályoskodók szavát. Éppenséggel a magyar
kard is segedelmet hozhat a tatárok, vagy a podóliai lázadók ellen… később. Való igaz, most sürgetőbb a magyar határok védelmezése: tavaly elesett Szendrő vára, s attól tartunk, ezen a nyáron már Nándorfehérvár lesz a szultán következő célpontja. - Sajnos van itt még más is! - sóhajtotta az ifjú király, s oly fájdalmasan nézett Vitézre, mintha már a végső verdiktet készítené elő: - Az elhalt Albert király özvegye, Erzsébet királyné minden mást kizáró feltételül kikötötte, hogy feleségül kellene vennem őt. Vitéz keze megremegett. Ettől az érvtől tartott a legjobban. - Ifjú éveimet tekintetbe véve nem tartom azt illőnek, hogy egy élemedettebb hölgyet vezessek oltár elé, ki ráadásul éppen a szerencsétlen sorsú Albert király magzatját szülte meg a napokban. Megérthetitek tehát, kedves magyar barátaim, hogy a feltételül szabott házassággal együtt nem fogadhatom el a felkínált koronát! A magyar urak most már morogva, prüszkölve fordultak egymás felé. Mit beszél ez a tejfelesszájú? Hogy nem fogadja el a koronát? Ki hallott már ilyet? - Ej, no! Nem oly élemedett asszony az az Erzsébet! - lépett közelebb Rozgonyi Simon püspök. - Egészen csinoska! Meghiggyed, felséges úr, tapasztalt ágymelegítő lenne az tenéked! Ulászló kölyökképén zavart mosoly suhant át, miközben biztatásért nevelőjére, a mögötte álló Sienkiewitz püspökre pillantott. - Félreértesz, kedves Rozgonyi! Nem a királyné asszony kora ellen van kifogásom, noha tény, akár az anyám is lehetne. Végtére is ajánlottátok már nékem az anyját, s a lányát is. Most épp ő maga következik soron! Csakhogy Erzsébet királyné még ezt a kínos feltételt is visszavonta, mint ahogy visszavonta beleegyezését az én behívásomra. - Visszavonta? - nevetett Rozgonyi. - Ugyan, felség! Csak női szeszély az! Egyik nap ezt mondja, másik nap meg azt! - Úgy gondolod? Nem titkolod tehát, hogy a napokban követ érkezett Erzsébettől tihozzátok, urak, kereken megtiltva néktek, hogy folytassátok vélem a tárgyalásokat? Rozgonyi képe elsötétült. - Jött valami követ, való igaz! Jött! De mi az egész nemzetet képviseljük, felség! Kérdezd csak meg Winiczky uramat, mit tapasztalt Magyarországon! Azt tapasztalta, hogy odahaza óriási a lelkesedés teirántad! A nép alig várja már, hogy átlépjed a Kárpátokat, s elfoglald Magyarország trónját!
Ulászló nem tudta leplezni, hogy jólesnek néki Rozgonyi szavai. Sienkiewitz püspök jónak látta gyorsan a fülébe súgni valamit. - Ha elfogadom a felajánlott koronát, súlyos harcokat kell, vívom a Habsburgokkal, a Cilleiekkel és majd valamennyi magyar főúrral, aki most Erzsébet királyné pártján áll. Rozgonyi püspök valami igen cifrát akart erre rávágni, Vitéznek kellett gyorsan eléje toppannia, hogy megelőzze. - Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Nagyon is göröngyös az út, s talán súlyos harcokat is meg kell közösen vívnunk, míg Budára érünk, uram... - Nem, kedves barátom, nem csak erről van szó! - emelte fel mutatóujját Sienkiewitz püspök, megszegve a kihallgatás szigorú, protokolláris rendjét. - Hanem bizony arról, hogy Magyarországnak néhány nappal ezelőtt megszületett a törvényes királya! Erzsébet fia Isten és ember törvényei szerint örökli majd atyja trónusát és minden hatalmát. Így azonban a mi Wladislausunk nem lenne egyéb, mint az ártatlan gyermek örökségére törő haramia! Ilyesféle kalandorvállalkozásba akarjátok királyunkat belerángatni, magyarok? Ulászló leintette titkárát. - A püspök úr talán túloz kissé, de a lényeget illetően rátapintott azon törvényességi aggályokra, melyek lehetetlenné tehetik, hogy elfoglaljam Magyarország trónját... Vitéz úgy érezte, minden, amit heteken keresztül építgetett, most egyszeriben összeomlott. Valamit sürgősen tenni kell! Valami roppant hatásos érvet előrángatni, ami még visszahozhatja a reményt! - Beláthatjátok, kedves magyar barátaim - folytatta Ulászló -, hogy ezen körülmények alaposan megváltoztatták a néhány napja még oly biztató állapotokat. Engedve lengyel nemeseim kérésének, mielőtt végső döntést hoznék, színetek előtt hallgatom meg a török követet! - Micsoda? - förmedt el a bejelentés hallatán Thallóczi Máté horvát bán, ki Nándorfehérvár kapitányaként már a török emlegetésére is kardjához kapott. Ulászló békítőleg emelte fel a kezét. - Nyugalom, urak! Nyugalom! A bölcs döntéshez minden körülményt alaposan meg kell fontolnunk! Jöjjenek a követek! Az ajtónálló alabárdosok kitárták az ajtószárnyakat, s a magyar urak legnagyobb döbbenetére díszes kaftánú, ékköves-turbános férfiak léptek a terembe.
- Te tudtál erről? - suttogta Vitéz fülébe Rozgonyi érsek. - Tudtad, hogy ezeket a férgeket ideeresztik? A kancellár sápadtan ingatta a fejét. Honnan is tudhatta volna? Miért is kötnék azt a magyarok orrára, kivel mit tárgyal rajtuk kívül a lengyel király... A váradan bejelentés felrázta az urakat. Ahogy a török követ peckesen ellépdelt a kétoldalt acsarkodva bámuló magyarok, s lengyelek sorfala között, indulatos sutyorgás kélt mindenünnen. Ulászló visszaült a trónusra, és kihúzott háttal, felemelt fejjel intett a követnek, hogy fogjon bele mondandójába. Alacsony, tokás ember volt a török, malacszemű, folyton verejtékező. Szinte a földig hajolt a király előtt. - Üdvöz légy, Wladislaus, lengyelek dicső királya! Adjon Allah hosszú életet! Hozom tenéked az én hatalmas uramnak, minden oszmánok fejedelmének, az iszlám hit védelmezőjének, Isten árnyékának a földön... jókívánságait! Kérlek, fogadd kegyesen Murád szultán néked szánt ajándékait, melyek… Ulászló alig észrevehetően biccentett. - Hagyjuk az ajándékokat későbbre! Beszélj! A követ hunyorogva oldalt fordította a fejét. - No de felséges uram! A szultán üzenete egyedül néked szól! Nem szeretném, ha éppen a magyarok füle hallatára... - Nincsen titkom a magyarok előtt - jelentette ki a fiú. - Parancsolom, hogy ismertesd Murád üzenetét! Itt, és most! A követ elvörösödött, szemmel láthatóan roppant kényelmetlenül érezte magát. Aztán vállat vont, és tekintetét a földre szegezve, monoton hangon hadarni kezdte lengyelül: - Az én hatalmas szultánom, a világnak ura, Istennek árnyéka a földön izeni Wladislaus, lengyelek dicső királya, hogy szövetséget ajánl tenéked örök időkre! Szövetséget, mert a vitéz lengyel nemzet nem ellensége az én uramnak és az iszlám hitűek birodalmának! Ezért az én uram azt javasolja tenéked, Wladislaus, lengyelek dicső királya, hogy együtt, közös erővel... A követ elakadt, s Ulászló türelmetlenül intett, hogy folytassa. - Hogy együtt, közös erővel induljunk... Magyarország megtámadására. Mi délről, ti északról... A követ a torkát köszörülte, nem mert felpillantani a kétoldalt szentségelő, fogukat csikorgató magyarokra. - Azt izeni az én hatalmas szultánom, a világ ura, Istennek árnyéka a földön, hogy most érkezett el az idő, hogy megtorold a magyarokon a rajtad esett
sérelmeket, melyeket még az Albert király ellen vívott háborúban szenvedtél el e gyalázatosoktól! - Pofádat befogod, kutya! - hörögte Rozgonyi érsek, s úgy kellett társainak lefogni, hogy ne rántson ott helyben kardot a követre. A török gúnyosan elvigyorodott, de a tekintetét ezúttal nem emelte fel a márványkövekről. - Mindezekért tehát az én hatalmas szultánom, a világ ura, Istennek árnyéka a földön azt izeni tenéked, Wladislaus, lengyelek dicső királya, hogy együtt, egy időben törjetek a birodalmaitok közé szorult, elátkozott magyarok országára. A győzelem így nem lehet kétséges, s ebben az esetben az én uram készséggel elismeri igényedet, s jogodat Magyarország és Csehország trónjára! A követ leborult a földre, s kezét előrenyújtva megcsókolta Ulászló lábát. Az ifjú király hiába igyekezett leplezni viszolygását. - Ez hát a te urad üzenete! - morogta. - Ez, lengyelek dicső királya! A szultán ezen a tavaszon százötvenezer fős haddal indul a magyarok ellen! Nincsen hatalom, ami ellenállhatna ekkora erőnek! Kérlek, uram, fontold meg bölcsen az üzenetet! Ne hallgass ezen gyalázatosok könyörgésére! Ne fogadd el az általuk kínált koronát, mert az nincsen birtokukban! Úgy ígérgetik neked a magyar trónt, hogy megszerzéséhez a te hős, lengyel vitézeidnek kellene vérüket hullatni! Hát ezt akarod, uram? Ulászló kipirulva felpattant. - S a te urad vajon milyen jogon ígéri nekem a magyarok és csehek koronáját? - Az én uram a világ ura. Mire véget ér a nyár, azok a koronák az ő kezében lesznek. Döntened azonban most kell! Szövetség, vagy pusztulás! A király arca megrándult. - Fenyegetsz, követ? - Dehogy fenyegetlek, felséges úr! Hogyan is mernélek fenyegetni téged? Hisz éppen szövetséget ajánlani jöttem a te udvarodba! - Szövetséget szerencsétlen, gyámolításra szoruló magyar testvéreink ellen? kérdezte az ifjú, ám ekkor Sienkiewitz sietősen a fülébe súgott valamit. A király lehiggadni látszott. - Bocsásd meg indulatomat, követ! Kérlek, várakozz most odakünn, míg megtanácskozom embereimmel az ajánlatodat! A török értetlenül bámult Ulászlóra.
- Mit kell ezen az ajánlaton megtanácskozni, felség? Ezek csak megpróbálnának lebeszélni róla! Kérlek, legyen eszed! Murád ajánlata több mint amit valaha remélhettél! - Távozz! - rivallt rá Ulászló. - Ne légy bolond! Ezzel a követ túl messzire merészkedett. Még azon lengyel urak is, akik eleddig nem támogatták a magyarok kérését, egymást túlharsogva szidalmazták a törököt. A rend csak akkor állt helyre a teremben, amikor kivezették a követet és kísérőit. Arra sem maradt idejük, hogy a hatalmas ládákban behozott ajándékokat átadhassák a királynak. - Hallhattátok Murád szavait! - kiáltott oda a magyaroknak Ulászló. Homlokán verejtékcseppek csillantak az ablakon beszűrődő, tompa napfényben. - Hallhattátok, mit ajánlott! Mindenki elnémult. Ulászló, Lengyelország tizenöt éves királya arcán fájdalmas kifejezés suhant át. - Ez hát a választás, mi előttem áll... Vagy a csecsemő törvényes öröksége ellen rántok kardot, idegenként, rablóként rontva országára, vagy a pogányok szövetségeseként ölöm keresztény, magyar testvéreimet... A lengyel urak lehajtották fejüket. Vitéz reményvesztetten leste Ulászló arcát. - Holnap kihirdetem döntésemet. Ma este még megfontolok mindent. A magyar urak csalódottan pislogtak egymásra. Annak biztos tudatában jöttek ide, hogy ma jó hírrel küldhetik haza a futárt. De egyre inkább úgy tűnt, hiába jöttek, hiába töltöttek el másfél hónapot Krakkóban. Amikor Ulászló elvonult kíséretével, a titkára, Sienkiewitz püspök észrevétlenül megrángatta Vitéz kanonoki köntösének szegélyét. - Uram... Kérlek, kövess. Őfelsége vár téged... Nem. Hagyd a többieket. Egyedül veled óhajt beszélni! 6.
HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVA
Hunyadi Jánost úgy fogadta a várkastélya előtt felsorakozott serege, mintha győztes hadjáratból tért volna haza. Pedig nem egészen ez volt a helyzet. Igaz, ezt csak kevesen tudhatták, legfőképp azok, akik ott voltak a budai palotában, amikor Szilágyi Erzsébet benyitott a férjének szállást adó, kopottas szobába. No, az a pillanat sehogyan sem tűnt győzedelmesnek! A felvonóhíd előtti út két oldalán az újonnan ácsoltatott harci szekerek sorakoztak fel, rajtuk a teljes fegyverzetben pompázó legénységgel. A szekerek közül három akkora volt, mint a huszita kocsik általában, de a szélen ott pompázott egy negyedik is, egy majd kétszer akkora, mint a többi. - Az áldóját! - ámult el Hunyadi, amikor meglátta. - Miféle harci szörnyeteg ez? Ezt a huszita szekeret Szilágyi Mihály ácsoltatta a sógorának a csehekkel, afféle vezéri kocsinak. Magasabb volt a palánkja, mint a többinek, szélesebbre is sikeredett, elfért rajta nyolc-tíz fegyveres, meg egy széles öblű ágyú, s néhány kisebb kézi houfnice. A szekér palánkját, oldalfalait veresre festette Szilágyi, s rápingáltatta a csőrében aranygyűrűt tartó hollót. - Tetszik? - düllesztette a mellét Szilágyi. - Böhöm a neve! Hunyadi látta a bakon feszítő Vladek Hradskit, aki már messziről rávigyorgott. Látta az oldalt kifelé meredő ágyúcsövet, az apró lőrések mögül kikukucskáló katonákat. - Ezzel Jeruzsálemig elszekerezünk, sógor! Jankó válasz nélkül tovább léptetett. Vagy ötszáz, válogatott páncélos lovas alkotta a sorfal következő szakaszát, lándzsájukon hollós zászlócskákat lobogtatott a kora tavaszi szél. Utánuk, a falu házai felé kanyarodó úton még vagy háromezer gyalogos feszített: többségük a Hunyad megyei kenézek újonnan felszerelt hadából verbuválódott. Ezek hatalmas fejszékkel, lándzsákkal, fapajzsokkal fegyverkeztek fel. A vár felvonóhídja előtt öt, újonnan öntetett ágyú csöve csillogott a napsütésben. Szilágyi Mihály lepattant lováról, és ölelésre tárta karját. Dús, fekete szakállából csak úgy ragyogtak hófehér fogai. - Isten hozott, sógor! Hunyadi rá se mordult, lehuppant Sárkány nyergéből, és az utánuk zötykölődő társzekérhez lépett. Kinyitotta az ajtót, s a kezét nyújtotta feleségének. - Megérkeztünk... Szilágyi Erzsébet hűvös nyugalommal lépett le a lépcsőn. - Elégedett vagy, János? - kérdezte, a felsorakozott seregre mutatva.
Hunyadi komoran körbepillantott. A szekerek kifogástalan állapotban voltak, a lovasok és a gyalogosok, a számszeríjászok, puskások fegyelmezetten állták a szemlét. Ha valaki, hát Hunyadi tudta, mennyi munka, mennyi fáradozás van mindebben. - Elégedett vagyok - felelte. - Néked köszönhetem? - Azt akartam, hogy mire hazatérsz, ne csak a romokat lássad. Thuz segített. Övé és Albert deáké a dicsőség! Erzsébet rideg biccentéssel elköszönt férjétől, s elindult befelé a hídon. Hunyadi az ágyúk mellett feszítő Szilágyi Mihályra sandított. Az csak intett a szemével: mit lehet tenni, komám? Asszonyok! - Jól van, Mihály! Mondd meg az embereknek, hogy kezdenek seregre emlékeztetni! - mormolta Jankó. - Mondd meg azt is, hogy álljanak készen! Lehet, hogy néhány héten belül továbbállunk! Szilágyi felcsuklott. - Továbbállunk? Hijnye! S húgomasszony tudja ezt? Hunyadi legyintett. - No, én nem is akarnék ott lenni, amikor megtudja! Mihály már sietett is arrébb, a legényekhez, merthogy egyszeriben tenger sok teendője akadt. Hunyadi még egyszer visszafordult, hogy erőt merítsen a felsorakozott katonák látványából. Aztán kihúzta magát, és megindult befelé. Szívesebben megvívott volna száz csatát, mintsem ezt az egyet, ami odabenn várt rá. 7.
Ahogy áthaladt a kaputorony boltíve alatt, ismerős borzongás futott végig a hátán. Otthon... Otthon volt megint... Megérintette a boltív kövét. A belévésett ezernyi karc, rég porladó strázsák unalmas óráinak emléke, a falba vert, emberfej nagyságú láncok, melyekkel az őrség könnyedén lezárhatta a bejárást a szekerek elől, a magasból alácsüngő olajmécses, melyet az atyja, Vajk csak pünkösd és karácsony napján engedett meggyújtatni. Ezek itt voltak akkor is, mikor ő még nem élt, s itt lesznek,
amikor kibékülnek Erzsébettel, s vélhetően akkor is, amikor mindketten odakünn nyugszanak majd a Szent Péter-hegyen, a temetőben. Áthaladt a kaputorony boltíve alatt. A belső várudvaron mindent példás rendben talált. Az ablakokban szépen szegett, új függönyök, a homlokzat, a bástyafokok szépen kicsinosítva, a Buzogány-torony fokán újonnan varrt hollós-címeres zászló. Hunyadi levette sisakját. Otthon. Otthon megint... Az Aranyház lépcsőjénél a család felsorakoztatott cselédjei várták illedelmesen, szemlesütve. Hunyadi rájuk mosolygott, de egyikük sem merte felemelni tekintetét. Odabenn, a régi termekben barátságos fáklyafény fogadta. Az ajtóknál álló szolgák közül már alig ismert meg néhányat. Egyelőre, úgy döntött, nem követi Erzsébetet az épület legnagyobb, ebédlőként is használt termébe, hanem felsietett a szobába, ahol Lackót sejtette. A fiú ott ücsörgött az ablak alatt, s valami könyvet bogarászott. Amikor Hunyadi megállt a küszöbön, a gyerek összerezzent. - Megismersz-e, fiam? Lackó bólintott. - Hát akkor... jöjj, köszöntsed atyádat! A fiú vonakodva feltápászkodott, a könyvet gondosan letette az ablak kőpárkányára, majd az apja felé indult. Tisztes távolban megállt tőle. Hunyadi most jött csak zavarba: mégis, hogyan köszöntsön egy kilencévesforma kölyköt? Végül úgy döntött, egyelőre megteszi egy érintés is. Kezét, mint a pap, ki áldást oszt, a fiú fejére tette. - Hiányoztál, fiam. Remélem, én is hiányoztam neked... Lackó felnézett rá, de tekintete rideg maradt. - Hiányoztál, édesapám. De nem csak nekem. Főképp azoknak hiányoztál, akiket kardélre hányt a török. Azoknak, akik hittek neked. Hunyadi indulatból előrelendült, hogy képen törölje a kölyköt, de legnagyobb meglepetésére Lackó meg sem rezdült. Dacosan, haragosan szikrázó szemmel várta az ütést. Jankó keze lehanyadott. - Öltözz! - mondta komoran. - Kilovagolunk!
8.
Csodálkoztak a szolgák, hogy épp csak hazaért a hosszadalmas, fárasztó lovaglásból, s még leülni sincsen kedve, egyből nyergeket megint. Jankó azonban úgy vélte, bizonyos dolgok rendbetételével nem lehet várni. Szeme sarkából egyfolytában Lackót figyelte, s nem igazán tetszett neki, milyen kelletlenül ácsorog mellette, várva, hogy elővezessék a felnyergelt lovaikat. - Meg sem kérdezted, fiam, jól utaztunk-e. Lackó oldalt fordította fejét, úgy nézett fel Hunyadira. - Jól utaztak, apámuram? - Igen, köszönöm kérdésed. Remekül utaztunk. Lackó mereven maga elé bámult, lábával a várudvar kövét piszkálgatta. - Aztán lovagoltál-e sokat, ahogy meghagytam néked? Lackó vállat vont. - Kérdeztem valamit! Mostantól, ha apád kérdez valamit, rögvest feleletet adsz! Értetted? Nem tűröm ezt a viselkedést! Lackó elhúzta a száját. - Akkor felelj: lovagoltál-e? - Nem szeretek lovagolni. Fáraszt. - Fáraszt... S a vívást gyakoroltad-e, ahogy meghagytam? Lackó megremegett a fegyver emlegetésére. - Nem akarok kardot venni a kezembe többé, apám. - Nem - e? Megvesztél? A fiú szembefordult Hunyadival, s kihúzta magát. - Irtózom a vérontástól. Olvasni szeretek inkább, elmélyedni a Szentírásban, a tudományokban. Vitéz könyveket küld nekem rendszeresen, s én szépen átrágom magam rajtuk. Igen nagy örömet okoznak nékem e könyvek. Hunyadi felvonta szemöldökét. - Csak javadra válik, fiam, ha olvasol. Nincsen azzal semmi baj. Örülök, hogy anyád gondosan tanított, s örülök annak is, hogy Vitéz... hogy ő is figyel neveltetésedre. De a többit, amit mondtál, azt felejtsd el gyorsan. Ebben a világban, ki irtózik a fegyvertől, az hamar alulról szagolja az ibolyát! - A Szentírásban írva vagyon apám, hogy kard által vész mind, ki kardot ragad! Hunyadi felfortyant a kenetteljes, papi beszéd hallatán.
- Az meg még hamarabb vész kard által, ki nem ragad kardot! Igaz, ez nincs benne a Szentírásban. Tán nem akarsz harcolni a török ellen, te eszetlen? Ej, az ördögbe! Miféle jámbor lélek lettél te, míg távol jártam? Nem ismerek rád! - Én sem ismerek apámra - jegyezte meg Lackó. - Igaz, amilyen ritkán látom, az lenne a csoda, ha ráismernék. Hunyadi keze megint ütésre lendült, de ezúttal nem fogta vissza magát. A pofon túlságosan erőteljesen csattant a fiú arcán, Lackó megtántorodott, és elvágódott a várudvar kövén. Az Aranyház előtt ácsorgó szolgák zavarodottan elfordították fejüket. - Ejh, te fiú! - morgott Hunyadi, s már nyúlt is, hogy felemelje, de Lackó ellökte a kezét. Szerencsére már hozták a lovakat. - Ne segítsetek neki! - förmedt rá a szolgákra, akik ugrottak volna, hogy feltolják a ló hátára Lackót. - A fiatalúr maga szeret tápászkodni! Lackó arca szelíd maradt, csak egy vékonyka vércsík szivárgott orrából. Tisztára, mint valami ájtatos kis ministránsfiú, dühöngött Hunyadi, és némi kárörömmel figyelte, hogyan erőlködik Lackó lába átlendítésével a nyereg felett. Megsarkantyúzta Sárkányt, és kivágtatott a várkapun. Lackó ingadozva, a nyeregbe kapaszkodva követte. A várárok fölött átívelő fahíd recsegettropogott alattuk, ahogy kidübörögtek rajta. Odafönn, az Aranyház emeleti ablakában Szilágyi Erzsébet állt, és a kezét tördelve figyelte őket. Rossz előérzete támadt. 9.
- Itt történt? - kérdezte Hunyadi, amikor megtorpantak a tisztáson. Lackó szédelegve kapaszkodott a nyeregkápába. Arca még piroslott az iménti pofontól. - Igen, itt történt. Hunyadi lassan körbetáncoltatta Sárkányt. Itt táboroztak tehát Szilágyi harci szekerei, amikor a baracsi dombok felől előözönlöttek a törökök. Szerteszét roncsok hevertek a fűben. - Oly kevesen a másfél ezer ellen - mormolta Hunyadi. - Bátor tett volt, Mihályra vall...
- Bátor tett? - ingatta a fejét Lackó. - Inkább eszelős. Hisz csaknem mind meghaltak. - De ezzel időt nyertek, s így menekedhetett meg sok jobbágyom. Ha Mihály nem csap össze itt a törökkel, még többen haltak volna meg. - Így is sokan künn maradtak, apám! - emelte Lackó a tekintetét Hunyadira. - Őket szabadon gyötörte a török. Napokig sikolyoktól visszhangoztak az erdők, s a hegyek... Jankó odaléptetett a fia mellé. - Éppen annyi idős lehettem, tán még fiatalabb is, mint te most. Odalenn éltünk még, Keve vára alatt, az Al-Dunánál. Egy napon egy pogány sereg átkelt a folyón, és lerohanta a vidéket. Rabolt, gyújtogatott, fosztogatott. Sikolyok visszhangoztak ott is. Kicsiny gyermek voltam, atyám, Vajk bemenekített minket a kevei várba. Ott szorongtam édesanyámhoz bújva, kezem a fülemre tapasztottam, és nem akartam hallani a sikolyokat. Féltem. Rettenetesen féltem akkor... Lackó meglepetten nézett rá. - Féltél? Te, apám? - Már hogyne féltem volna! Az ellenség azért gyilkol, azért pusztít el mindent maga előtt, hogy félelmet plántáljon a szívünkbe. Hogy mikor majd nagyobb sereggel jő, eszünkbe se jusson ellenállni. Hogy fussunk, hagyjuk ott földjeinket, meneküljünk, amerre csak látunk... S akkor minden az övé lehet. - Azt hittem, te soha nem félsz, apám! Hunyadi keserűen felnevetett. - Hogy nem-e? Hát mit képzelsz, Lackó? Nem az a férfi, aki soha nem fél. Az a férfi, aki megtanulja legyőzni a félelmet. Amikor csatába indulok, reszketek magam is. Félek... - A haláltól-e? - A haláltól. A fájdalomtól. De tudod, mitől leginkább? Attól, hogy nem látlak többé benneteket. Attól, hogy egyedül maradtok, kiszolgáltatottan... Lackó elfordította a fejét. - Az emberek gyűlölettel emlegették a neved, apám, azokban a napokban. Téged hibáztattak. Gyaláztak. Átkoztak, mert nem voltál itt, hogy megvédd őket... Hunyadi a fia vállára tette a kezét. - Itthon vagyok most már. Az én feladatom, hogy visszaszerezzem a népem bizalmát. No, jöjjél! Mutatok néked valamit! De ne a nyeregkápába
kapaszkodjál. Férfi vagy, lovas nemzetség sarja! Tudsz lovagolni, már kisgyermekként is tudtál. Ne akard hát elfelejteni, amit egyszer megtanultál! Lackó bólintott, a jobbjára tekerte a kantárszíjat, és jelezte, hogy készen áll. Hunyadi elmosolyodott. - Hajrá! Úgy vágtattak a mezőn, mint a szélvész.
10. A Magura kopár oldalán, egy keskeny peremen kaptattak fel a hegy oldalára. Az ónszín fellegek itt már oly közel párállottak, hogy szinte beléjük lehetett harapni. Egy idő után le kellett szállniuk a nyeregből, és kötőszáron vezetni a lovakat. Mind magasabbra jutottak: egy, a sziklafalból nyíló bemélyedéshez érve a lovak már reszkettek a kimerültségtől és a hidegtől. - Hagyjuk itt őket! - igyekezett túlkiabálni a szél süvítését Hunyadi. - Kapaszkodj a sziklákba, fiam! Lackó lepillantott a mélybe. Nem látta a meredély alját, csak a szemközti hegyoldal fenyvesekkel borított fala derengett elő a szürke homályból. A szíve hevesen kalapált. Végtére is tetszett neki ez a hely. Fokozatosan erőt vett rajta a kíváncsiság, ami mostanra izgalommá hevült. - Hová megyünk? - rángatta meg Hunyadi köpenyét. - Mindjárt meglátod! - vigyorgott hátra Jankó. Veszedelmesen keskeny ösvényen kapaszkodtak egyre feljebb és feljebb. A növényzet ritkult, s mind szaporábban kellett kapkodniuk a megritkult levegő után. Lackó igyekezett nem nyöszörögni, pedig elkényelmesedett testét megviselte a görcsös mászás, kezét feltörték a sziklák. - Jobb, ha innét már nem nézel le, fiam! Lackó azonnal lenézett. A mélységtől meg is szédült rögvest, ha apja nem kapja el, le is zuhan tán. - Óvatosabban! Itt fogódzkodj, te! A fiú kifejezetten megkönnyebbült, mikor elérték a hegytetőt. Tágas platóra jutottak, aminek végén barlang szája bontakozott ki előttük a sziklafalból. Úgy ásított a kopár szürkeségben, mint valami óriási, éhes száj, peremén a csipkézett kövek az óriás agyaraiként, fogaiként meredeztek. - Megérkeztünk! Óvatosan átlépték a „fogakat”, és máris elnyelte őket a sötétség.
Lackó szeme elkerekedett, ahogy körbepillantott a nyirkos, hideg csarnokban. - Miféle hely ez? - Gyermekkorunkban sokat kóboroltunk a hegyekben... Akkoriban találtuk meg ezt a barlangot, amikor Iván öcsém akkora volt, mint te... Több járat vezet lefelé, a hegy gyomrába innét, és van egy nagyon veszélyes víz alatti járat is, aminek a kijárata a faluhoz közel, az erdőben bújik meg, egy odvas fa gyökerei közt. Lackó hitedenkedve csóválta a fejét. - Titkos barlang? - Azért hoztalak ide, hogy tudj róla. Rajtam és Ivánon kívül senki más nem ismeri ennek a barlangnak a létezését, de most már te is birtokosa vagy a titoknak. - Édesanyám sem tud róla? - Még ő sem - mosolygott Hunyadi. - Egy napon majd a fiadnak megmutathatod, de senki másnak, érted? Ne feledd! Jól jöhet még ez a rejtekhely. Ha török, vagy bárki más támadja Hunyadot, itt menedéket lelhetsz a szeretteiddel! Nem is beszélve a fekete emberről... Hunyadi elharapta a mondat végét. - A fekete ember? - kérdezte a fiú. - Akad más ellenségünk is, Lackó, a törökön, a martalócokon és az erdélyi püspökön kívül. Valaki, akinek az ereiben kun kenézek vére folyik, akárcsak a miénkben. A vér átka nemzedékről nemzedékre a családunk más és más ágán öröklődik... Amikor te születtél, akkor látta meg a napvilágot az ő fia is... Istenhez imádkoztam, hogy ne te légy a következő fekete ember... Lackó megremegett az izgalomtól. - A mi családunknak is vannak sötét titkai. Lássad, sok mindent az anyád sem érthet, sok mindent éppen néki nem mondhatok el. De neked igen. És el is fogom mondani. Annyi bepótolni valónk van, azt sem tudom, hol kezdjem majd... Lackó elmosolyodott. Hunyadi úgy sejtette, hetek, tán hónapok óta nem csalt semmi mosolyt a fia arcára. - Nem hagysz többé magunkra? - kérdezte Lackó. - Én... Hunyadi elhallgatott. Mereven bámult valamit Lackó háta mögött, s a fiú csak néhány pillanat múlva értette meg, hogy atyja nem a szavakat keresi a válaszhoz. - Ne mozdulj!
Valami lomhán moccant a háta mögött, a barlangcsarnok mélyén. A fiú hallotta a kövek csikordulását az állat lába alatt. - Nyugalom! - suttogta Hunyadi. - Az egyik járaton át jöhetett őkelme. Lackó értetlenül felvonta szemöldökét (nem tudta, de ez a szemöldökvonás szakasztott az apját idézte). - Őkelme? Óvatosan megfordult. A háta mögött, a barlang sötétjéből egy irdatlan medve körvonalai bontakoztak ki. 11. - Ne mozogj! Ha szerencsénk lesz, továbbáll magától! Lackó homlokán és nyakán kidagadt egy ér az idegességtől. Hallotta, ahogy a barnamedve komótosan még közelebb lép a háta mögött, aztán gyanakodva megtorpan a barlang szájában. - Bántja szemét a fény - suttogta Hunyadi. - De azért lát minket... A medve a fejét ingatta, beleszagolt a levegőbe. - Éhes... Az állat fenyegetőn felbődült, és két lábra lendülve, teljes magasságában tornyosult a fiú fölé. Hunyadi izmai megfeszültek. - No, mi legyen, Lackó? Irtózunk a fegyverektől, vagy nem irtózunk? A fiú nyikkanni sem bírt. A tarkóján érezte a medve forró leheletét, és amikor az állat újból felbődült, a nyála a nyakára fröccsent. - Fogd! - Apja egy tőrt csúsztatott a fiú kezébe. - És most el az utamból! Hunyadi félretaszította a fiút, és szablyáját teljes erővel a vadállat bordái közé döfte. A medve meg sem rendült, csak még dühödtebben üvöltött vissza a nekifeszülő férfira. Érezte ugyan, hogy valami forró csurog végig a bundáján, de a fájdalmat még nem érezte. Karmaival Hunyadi arca felé suhintott, azonban a férfi fürgén elhajolt előle, s újból az állat vaskos testébe döfött. A medve tombolt haragjában. Teljes erejével előrelendült, hogy súlyával nyomja agyon a támadóját, közben előremeresztett karmaival beletépett Jankó húsába. Vércseppek freccsentek szerteszét a még foltokban fehérlő hóra. Hunyadi oldalra pördült, nehogy a sziklának lapítsa a fenevad. Éles agyarak
csattogtak közvetlenül az arca előtt, s egy pillanatra megcsapta az állat szájából áradó förtelmes szag: nyers hús és rothadás gyomorforgató bűze. Jobbjával ezúttal oldalról döfte át a dús bundát, s érezte, hogy a penge átsiklik a vastag zsírrétegen, s megakad egy csontban. Még néhány gyors döfés, és... Nem is lett volna semmi baj, ha nem csúszik meg a barlang előtti mohos köveken. Elveszítette egyensúlyát, és a hátára zuhant. A szablya kicsúszott a kezéből, és csilingelve a kövek közé esett - kevésen múlott, hogy a meredély oldalán a mélybe nem hullott. A következő pillanatban a medve már ott tornyosult fölötte, diadalittas bődüléssel, egyenest az arcába kapva. A karmok a szeme alatt tépték fel a bőrt, egészen szája szegletéig. Hunyadi felüvöltött. A fenevad dőlni kezdett rá, s Jankó arra gondolt, ha a medve végez vele, akkor Lackó is halott lesz pillanatokon belül... Éles fájdalom tépett a bal karjába. Nyál és forró vér fröccsent szerteszét. Panaszos bődülés... Valami a lábának feszült, s Hunyadi küszködve próbálta feljebb lökni magát egy kiálló sziklán. A fenevad figyelmét azonban elvonta valami. Kinyitotta a szemét: a medve újra két lábon nyújtózkodott, immár háttal neki. Lackót kereste, aki épp az imént döfte a tőrt a bundás hátába. Az állat bosszúsan hagyta már legyőzött áldozatát a földön. Előbb ezzel a másikkal akart végezni. Könnyű zsákmánynak tűnt: a fiú alig ért a derekáig. Lackó elkerekedett szemekkel hátrált előle, be a barlangba. A medve szimatolva dülöngélt utána. Felbömbölt, mielőtt gyilkos ütésre emelte volna mancsát. A bődülés ezerszeresére erősödve visszhangzott a sziklafalak közt. Lackó ereiben megfagyott a vér, lehunyta szemét, hogy ne kelljen látnia a lesújtó mancsot. A félelemtől mozdulatlanná dermedt. Az állat karnyújtásnyira volt tőle, és ölni készült. …Nem az a férfi, aki soha nem fél. Az a férfi, aki megtanulja legyőzni a félelmet… Fél térdre emelkedett. A tőrt görcsösen markolva felemelte a kezét. Egyenesen belenézett a medve szemébe. - Na, mi lesz? Gyere már, gyere! Bömbölés. Lackó nem tudta levenni szemét a medve igéző tekintetéről. Amikor az állat megremegett, meg mert volna esküdni, hogy szemében érteden, vádló
kifejezés parázslott fel. Apja újra és újra megmártotta vadásztőrét a szegycsontja alatt. - Fuss! - hörögte Hunyadi. - Nehogy rád zuhanjon! Lackó eloldalazott a tántorgó fenevad mellett. Apja utolsó erejével belekapaszkodott a haldokló állatba. Néhány pillanatig így dülöngéltek, mintha táncoltak volna a barlang szájában, a fény és a sötétség határán. Lackó nézte őket. A medve szomorúan meredt Hunyadi válla felett a semmibe. Fújtatva dőlt el, hatalmas teste alatt megremegett a sziklaperem. Jankó kihúzta a tőrt az állat bordái közül, majd térdre roskadt előtte. - Bocsáss meg! Az állat egyre nehezebben lélegzett, nagyokat rángott a testén végighullámzó fájdalomtól. Ereje gyorsan illant el, már a szemét is csak nehezen tudta nyitva tartani. - Adjuk meg a kegyelemdöfést! Lackó lepillantott a kezére. A tőr, amit szorongatott, csurom vér volt. - Vagy ő, vagy mi! - sóhajtotta apja. - Ez az élet törvénye, fiam. A tőr hegyét a medve torkára helyezte, s egyetlen, gyors döféssel markolatig döfte belé a pengét. A vér bugyborékolva ömlött szerteszét. Hunyadi feltápászkodott, odalépett a fiához, és magához ölelte. - Nincsen semmi bajod? Lackó a fejét rázta. Apja arcából sűrű cseppekben sorjáztak a vércseppek az ő arcára: mintha mindketten vért könnyeztek volna. Érezte apja szívverését. Úgy ölelte, ahogy még anyját sem ölelte soha, görcsös ragaszkodással. A süvöltő szél hókristályokat söpört le a meredély magasából, beterítve őket, egyúttal kérlelhetetlenül jelezve, hogy az éjszaka gyorsan közeledik. - Ideje hazaérnünk, fiam... Ha egy kis szerencsénk lesz, a lovak nem vadultak meg a medvebömböléstől. Lackó vacogott. Mielőtt azonban nekivágtak volna a visszaútnak, megrázta Hunyadi szakadt köpenyének szélét. - Mi baj, fiam? Lackó a barlang bejáratára mutatott. A sötétből közeledett feléjük valami.
Hunyadi fáradtan felemelte a vadásztőrt, hogy ha kell, megküzdjön vele, bármi legyen is az. A következő pillanatban botladozó medvebocs bukkant elő a barlang szájában. 12. KRAKKÓ, LENGYELORSZÁG, A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVÁNAK 7. NAPJA Ulászló a kazimierzi városrészbe átívelő híd lábánál sétált, a Stradom szürke falain túli kertben. Léptei ropogtak a frissen hullott hóban, kissé meggörnyedve, kezét gondterhelten összekulcsolta a háta mögött. - Erre, uram. Sienkiewitz bevezette Vitézt a kertbe, ahol közel s távolban nem tartózkodott rajtuk kívül senki. A király magányosan állt a mértani pontossággal megszerkesztett ösvények metszéspontjában, s elgondolkodva bámulta az Öreg Visztula még mindig befagyott, fehér szalagját. Dús, hullámos haját és zöld köpenyét szél cibálta. - Hívattál, felség - hajtotta meg magát Vitéz. A fiú megfordult, s egy kegyes mosoly kíséretében felemelte a kancellárt. - Köszönöm, hogy eljöttél, Johannes. Szeretném, hogy tudd, végtelenül nagyra becsülöm a munkát, amit végeztél a megegyezés érdekében. - Mindhiába, felség. A megegyezés egyre távolibbnak tűnik... - Talán igen. De rajtad nem múlott semmi. Ha nem fogadom el a koronát, az a legcsekélyebb mértékben sem a te hibád lesz. - Bárcsak létezne érv, felség, amivel rá tudnálak beszélni, jöjj velünk Magyarországra! Bárcsak megértethetném véled, uram, hogy ez Isten rendelése! - Bár vége a téli böjtnek, Johannes... még hallgatnak az ég madarai. - Hogyan, uram? - A madarak - mosolygott Ulászló. - Ha rajtam múlna, elvonulnék egy erdőbe, és reggeltől estig a madarak énekét hallgatnám. Nincsen a daluknál nagyobb gyönyörűség a fül számára. Én sajnos nem vagyok éles eszű ember. Atyám egy vagyont áldozott rá, hogy a legjobb professzoroktól tanulhassak teológiát, filozófiát, de mindhiába... Egyszerűen nem megy a fejembe a tudomány, képtelen vagyok megérteni, amit a professzor urak hajtogatnak. Az én őseim
egyszerű pásztorok voltak, napestig a madarak énekét hallgathatták, egyéb dolguk nemigen akadt. Apám, akit rettegtek alattvalói, valójában a földkerekség legszelídebb embere volt. Megfékezte a pogány litvánokat, megfékezte a német lovagrendet, megfékezte a széthúzó lengyel nemeseket, rendet és békét teremtett Lengyelhonban. Aztán, ahogy elértem a kilencéves kort, királlyá koronázott, rám hagyta az uralkodás terheit. Ő maga visszavonult, hogy azt tehesse, amire egész életében vágyott: hallgathassa a madarak énekét. Úgy is halt meg, egy fa alá telepedve, arcát az égbolt felé fordítva. Vitéz zavartan elfordította a fejét. - De uram... - Azt kérdezed, miért mondom el ezt neked? Roppant egyszerű az oka... Holnap reggelig döntést kell hoznom. S bármilyen döntést is hozok, az bizonyosan nem lesz jó döntés. Vagy akképp emlékeznek majd rám, mint egy csecsemő megrablójára, vagy mint a kereszténység elárulójára... Éppen ezért, napok óta kísért a gondolat, hogy meghátráljak a feladat elől. - De felség... - Bármely döntésemmel nemzetek pusztulását okozhatom... Túl nagy felelősség ez, Johannes. Mióta az eszemet tudom, életem minden percét beosztják számomra. Tanulmányok, lovagi illem, nyelvek, uralkodói erények elsajátítása... Tizenöt esztendős vagyok. S vajon alkalmas-e, hogy ekkora terhet viseljek? Nem volna-e bölcsebb kihátrálni mindezek elől, s elbujdosni valami erdő mélyére, ahol hallgathatnám a madarak csicsergését? Vitéz keserűen megrázta a fejét. - Nem tudnál oly messzire bujdosni, fenség, ahol a madarak éneke elnyomhatná a haldoklók hörgését és az árvák sikolyát. Ulászló közelebb húzódott Vitézhez, és mélyen a szemébe nézett. - Mire számíthatok, ha elfogadom a magyar koronát? Felelj nekem, de őszintén! A kancellár úgy döntött, a fiú megérdemli az igazságot. - Kemény harcra számíthatsz, uram. Immár, hogy Erzsébet visszavonta engedélyét, feleségül venned őt nem kell, s nem is lehet többé. De kétségtelen, hogy hívei mindent megtesznek majd, hogy megakadályozzák magyarországi uralmadat. Ulászló bólintott. - Magam is így gondolom.
- De téged, uram, lovagnak neveltek - folytatta Vitéz. - Keresztény lovagnak, aki nem hátrálhat meg a nehézségek elől, sőt kinek a legreménytelenebb helyzetben is szembe kell szállnia a hit ellenségeivel. Te vagy népem utolsó reménysége. Lengyel vagy, vitéz vagy. Nincs a világon más nemzet, amely iránt mi, magyarok, annyi barátsággal, bizalommal viseltetnénk, mint a lengyelek iránt. Ha nem jössz, ha nem fogadod el Isten hívását, minden széthullik Magyarországon. Amikor Murád megindul százezres hadával, egy legyengült, belháborúba bonyolódott országot talál. - Akkor is, ha elfogadom a hívást. - Én csak egyszerű pap vagyok, uram. Annyit azonban magam is tudok, hogy soha országaink nem voltak még oly hatalmasak és dicsőségesek, mint amikor Lajos király uralma alatt egyesítettük erőinket. Ha arra gondolok, hogy a magyar és a lengyel együtt harcolhatna megint, ezúttal a török ellen, akkor szívem egyszeriben megtelik reménységgel és bizakodással. Ez a küldetés terád vár, uram. Odahaza, Magyarországon van nékem egy barátom... Hunyadinak hívják... - Hallottam már a nevét. Ő az, aki annyi bosszúságot okozott nekünk Csehországban és Sziléziában? - Nem ismerek nála hűségesebb és elszántabb katonát, uram. Esztendőkbe tellett, míg sikerült meggyőznöm, hogy Isten küldetést szánt néki is. Ifjú volt és bizonytalan, akárcsak te most, uram. De hitt nekem. Ulászló orrcimpái kitágultak az izgalomtól. - Sokan állnának mellém, ha átlépném a határt? Igazat szólj! Sokan lennének, akik nem pusztán múló lelkesedésből akarnának engem törvényes királyuknak? A küldöttségtek tagjai, akár az én nemeseim. Lelkesedésük hamar elhamvad, mint a meggyújtott szalmaszál. Figyeltem őket ma. Többségük csak azért akar inkább engem, mert mindennél jobban gyűlöli Erzsébetet. - Ez igaz, felség. De én nem a főurakról beszélek. Én a nemzetről beszélek. A nemzet téged vár. Az olyanok, mint Hunyadi, téged várnak! És az felbecsülhetetlen erő! Ha elindulsz, hívásodra ezrek és ezrek gyűlnek zászlóid alá. Ulászló lassan, ünnepélyesen bólintott. Szája szegletében szinte gyermeki mosoly bujkált. - Köszönöm, Johannes. Megfontolom, amit mondtál. Holnap megismerhetitek döntésemet. - Reménykedhetünk, felség? Ulászló mélyen Vitéz szemébe nézett.
- Mondtam már neked: ha nem fogadom el a koronát, az nem a te hibád lesz. A kancellárt egy cseppet sem nyugtatta meg a válasz. Meghajolt, s elindult a távolabb várakozó Sienkiewitz püspök felé. Egy újabb átvirrasztott éjszaka várt rá. 13.
Másnap, meglepően korai órán újra a Wawel tróntermében sorakozott fel a lengyel, litván nemesség színe, java, kiegészülve a magyar küldöttekkel és a szultán követeivel. Mint valami ördögi színjáték szereplői a színpadra lépés előtti percekben, úgy méregették egymást a teljes díszben pompázó férfiak. Rozgonyi érsek gyilkos pillantásokat vetett a török követre, de az csak utálkozva elfordította fejét, felsőbbrendűsége biztos tudatában. Sokan a lengyel urak közül meglepően barátságosan elegyedtek szóba a magyarokkal, mintha már sejtenének valamit, mások a jól értesültek magabiztosságával ingatták a fejüket, és integettek jóindulatúan a törökök felé. Már csaknem mindenki ott volt, amikor befutott Vitéz is. A szeme vereslett a kialvatlanságtól, de hóna alatt ott hozta az éjszaka megfogalmazott szöveget, melyeket hajnal óta Sienkiewitz püspökkel egyeztetett, pontról pontra. Remegett a fáradtságtól, enni sem maradt ideje, de úgy gondolta, más ráér később is, csak ezen legyenek túl végre! Amikor minden elcsendesült a teremben, ünnepélyesen bevonult az ifjú király. A többiekkel ellentétben feszültségnek a legcsekélyebb nyoma sem mutatkozott arcán, pirospozsgásan, szinte megkönnyebbülten sietett trónusáig. Intett a magyaroknak, s a törököknek, aztán elfoglalta helyét. - Kezdjük, urak! Éppen elég időt vesztegettünk már az elmúlt napokban! A lengyel udvarmester előrelépett, és botjával hármat koppantott. - Őfelsége, Wladislaus, Lengyelország és Litvánia királya... - Hagyjuk ezt! - pattant fel a király. - Urak! Térjünk rögvest a tárgyra! Ti mind azért jöttetek színem elé, hogy meghallgassátok, melyik követség ajánlatát fogadom el. Tegnap hallhattuk a szultán javaslatát, s hallhattuk már sokszor a magyarok kérését is. Nos, ami engem illet, döntöttem! A sokaságon izgatott morajlás hullámzott végig. Ulászló elmosolyodott, aztán intett a török követnek, hogy lépjen közelebb. Az apró szemű, ékkövekkel díszített turbános aga megkönnyebbülten engedelmeskedett, földig hajolt Ulászló előtt, s meg akarta csókolni a lábát, de a király elhúzta előle.
- Tiszteletre méltó követ! Izenem a szultánnak, hogy elfogadom ajánlatát! Vitéz úgy érezte, minden erő kifut a tagjaiból. Egy világ omlott össze benne. 14.
HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVA A rákosdi hegy lábánál botlottak a keresésükre küldött lovasokba. Már messziről látták az izgatottan loholó, fáklyás szolgahadat, amint csatárláncban közelednek az erdőháti ösvény mentén, s jól hallották a kurjongatásaikat is. A nevükön szólongatták őket. Hunyadi odafordult Lackóhoz. - No, ezért megnézhetjük magunkat! Anyád dühös lesz! - Anyám mindig dühös... Jankó a fejét ingatta. Látta ő már Erzsébetet higgadtan, kimérten viselkedni, amikor a legtöbb asszony kikaparta volna a férjeura szemét. No, az a higgadt csöndesség, ha lehet, még rémisztőbb! - Igyekezzünk csak! Hátha megbocsájtó kedvében találjuk mégis! Halálosan kimerültek, mire elérték a falut. Hunyadi arra gondolt, milyen különös játéka ez a sorsnak: egész úton hazafelé, Budától Hunyadig ezerszer végiggondolta, hogyan próbálja majd helyretenni a dolgokat Erzsébettel, miként veszi majd a szavakat, hogyan kéri bocsánatát, hogyan tesz ígéretet közös életük hátramaradt részére... Tervek... Ahogy megérkeztek, lám, egy szót sem tudott asszonyával váltani. Lesz ebből is még haddelhadd! Szilágyi Erzsébet a Hídvégbástya magasából nézett le rájuk, ahogy felbukkantak a fáklyasorral bevilágított felvonóhídon. Hunyadi alig mert felpillantani rá. Felesége a kezét tördelte, arcán a legvégső kétségbeesés tükröződött. - Erről ennyit! - sóhajtotta Jankó. - Anyád nincsen megbocsátó kedvében… - De Zömök talán felvidítja majd... - vélte a fiú. - Szerintem nem! - Hunyadi rávetette szakadt köpenyét a fia hátára kötözött medvebocsra. - Ha rám hallgatsz, egy szót sem szólsz arról, merre jártunk...
Lackó szaporán bólogatott.
15.
Szilágyi Erzsébet sietősen szedhette a lépcsőket, mert mire Hunyadi és Lackó beügettek a várkapun, már ott állt az udvaron, csípőre tett kézzel, azzal a számonkérő pillantással, amit a férjek zöme már jól ismer, mióta világ a világ. - Hol voltatok? - kérdezte remegő hangon. Lackó tétován felnézett apjára. - Hogy hol? Lovagoltunk kicsit - szabadkozott Hunyadi. - Friss levegő kellett a gyereknek. Igaz-e, Lackó? A fiú bólogatott. Erzsébet közelebb lépett, hogy alaposabban szemügyre vegye a férje arcán vöröslő, mély karmolásnyomokat. - Csípős lehetett az a friss levegő - jegyezte meg epésen. - Mondtam is Lackónak, felvehettünk volna még valami köntöst, vagy bekecset... -Bekecset... - Erzsébet egészen melléjük lépett, és felnézett a férjére. Látta, hogy a bal karja természetellenes szögben csüng. - Csak itt, a közelben... a Magurán... - vont vállat Hunyadi, de a mozdulatra egyrészt belényilallt karjába a fájdalom, másrészt újra vérezni kezdett a sebek egyike az arcán. Néhány csepp Erzsébet fehér ruhájára csöppent. - A Magurán? De hisz az... - Nincs az olyan messze! - legyintett Jankó. - De mint látod, megfáradtunk kissé. Lepihennénk már, ha lehet... Intett szolgáinak, hogy emeljék le a nyeregből. Saját erejéből nem bírt volna. Erzsébet ösztönösen odaugrott volna, hogy átölelje, hogy letörölje arcáról a vért, de kényszerítette magát, hogy ne tegye. Részvéttelen pillantással figyelte, hogyan görnyed férje a fájdalom súlya alatt. Aztán elvonta valami a figyelmét. - Hát neked meg mi van a hátad mögött? - förmedt Lackóra, mikor az megpróbált észrevétlenül elléptetni mögötte a várudvar hátsó része, a régi kaputorony felé.
- Nekem? Semmi... - Lackó úgy fordult felé, hogy a végén már szinte háttal ült a nyeregben. Mindhiába: egy szőrös, busa fej kukucskált ki a háta mögül, és mordult bele az éjszakába. - Nézzenek oda! - csodálkozott rekedten Hunyadi. - Valaki egy medvebocsot kötözött a hátadra, Lackó! A fiú maga is erősen meglepődött. - Honnan vettétek ezt a medvét? - Erzsébet hangjában oly fokú ingerültség bujkált, amiből Hunyadi sejthette, hogy néhány minutum még, és kirobban a visszafojtott düh asszonyából. - Találtuk - nyögte Jankó. - Találtátok... -Fönn, a Magurán... Ott búslakodott szegény... Az anyját megölték... Hát, elhoztuk, nehogy bántódása essék! Szilágyi Erzsébet úgy vélte, eleget hallott. Visszafojtott egy ajkára tóduló káromkodást, aztán erélyesen befelé mutatott az Aranyház kitárt ajtajára. - Befelé! Mind a kettő! Lackó boldogan kászálódott le a nyeregből, és intett a szolgáknak, hogy sebesen oldozzák le hátáról az állatot. - A medve kinn marad! - De édesapám azt mondta... - Édesapáddal még külön számolok! Befelé! Hunyadi biztatóan a fiúra mosolygott. -Ne aggódj! Felköltetem Ioant, ő majd a gondját viseli Zömöknek, amíg... Elharapta a mondat végét, de mindketten tudták, hogyan végződött volna. Amíg anyád meg nem enyhül... Lackó az apjára mosolygott, s már rohant is befelé. Erzsébet ott maradt, s megvárta, míg Hunyadi mindent elintéz. S bár a férfi már alig állt a lábán, Erzsébet megragadta a karját. Hunyadi felszisszent a fájdalomtól. - Bárhol jártatok is, bármit csináltatok is... - Nem lehetne ezt holnap? - Köszönöm, János! A férfi elképedt. - Tessék? Köszönöd? - A fiunk mosolyog. Ragyog! Nem láttam ilyennek másfél esztendő óta! - Én csak... De Erzsébet nem várta meg a magyarázatot, faképnél hagyta a ház urát.
De ez az egy szó: köszönöm, ez is balzsamként enyhítette Hunyadi sebeit. 16.
Odalenn, a nagyteremben ágyazott meg magának. Fél kézzel leszaggatta a falról a pallosok, pajzsok mellől az egyik réges-rég, tán még apja, Vajk által felszögezett medve irháját, s odavetette a kandalló elé. Minden porcikája sajgott, de ahhoz nem érzett elég erőt, hogy megfürödjön, vagy egyen néhány falatot. Szédelgett, kóválygott, mint egy ütközet után, mikor az ellenség pengéi keresztbe-kasul szabdalták, buzogányai kékre, zöldre zúzták testét a páncél alatt. Elterült a medvebőrön, s a kandalló tüze lassan életre keltette átfagyott tagjait. Ahogy vére ismét sebesen iramlott ereiben, a fájdalom is erősödni kezdett. Kínjában borért kiáltott. Kisvártatva Filipesi bukkant fel az ajtóban, s teletöltött Hunyadinak egy serleget jóféle kamonci nedűvel. - Idelenn alszol, uram? - Ha egyszer a feleséged egy másik nőt talál az ágyadban, Albert... - nyögte a nagyúr -, akkor bizonnyal te is hálószobán kívül alszol majd egy darabig! A deák illedelmesen elmosolyodott. - Küldök valakit, hogy bekötözze a sebeid, uram! - Hagyjad! A bor majd segít... Különben is... Most nincs elég... erőm... Hátát nekivetette a kandalló oldalának, kortyolt egyet a borból, s egy pillanatra lehunyta szemét. A következő pillanatban már aludt is. Albert óvatosan kivette a kezéből a serleget, és feltette a kandalló párkányára. Betakargatta urát. - Isten hozott idehaza, Hunyadi János! Jankó csak hajnalban riadt fel. Sajgó fővel, szédelegve körbepillantott a teremben. Mellette, a medvebőrön békésen szendergett Lackó, keze ügyébe készítve a medveölő tőr. Odakünn a szolgák somolyogva mesélték Hunyadinak, hogy éjféltájt csoszogott le hozzá, mondván, valakinek illik vigyázni apja álmát. Ott őrködött, kezében a tőrrel, míg el nem nyomta őt is az álom.
17.
KRAKKÓ, LENGYELORSZÁG, A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVÁNAK 8. NAPJA Ulászló diadalmasan körülpillantott a trónteremben összegyűlt nemesek sorain. - Igen, elfogadom a szultán szövetségét Lengyelország nevében. Mondd meg Murádnak, kedves követ, hogy megtisztel az ajánlatával, és én, Wladislaus, a lengyelek nevében boldogan kötök szövetséget véle. A török szája a füléig szaladt örömében. Magában már számolgatni is kezdte, mekkora jutalom üti majd a markát Edirnében, amikor beszámol Murádnak a jó hírről. Ellenben a magyarok dühödten kiabáltak, a kardjukat csapkodták, s tisztán lehetett hallani, hogy néhányan már a pengéiket húzkodták elő hüvelyeikből. - Egyetlen aprócska kikötésem volna csupán - emelte fel a kezét Ulászló, hogy elhallgattassa a zúgolódókat. Hirtelen néma csend támadt. - Egyeden kikötés csak! - A király elmosolyodott, mintha csak valami gyerekes csínytevésen kapták volna. - Mégpedig az, hogy ebbe a szövetségbe feltétlenül be kell foglalni Magyarországot is. Ha Magyarország is része lesz a szultán és köztem létrejövő paktumnak, úgy akár már a tavaszon aláírhatjuk a szerződést! - De felség! - sápadt el a török követ. - Hisz a szövetség éppen Magyarország ellen jönne létre. - Igazán? - sajnálkozott Ulászló. - Milyen kár! Mert ebben az esetben, attól tartok, mégis csak nemet kell mondanom! Lengyelország királya soha nem szövetkezik pogányokkal a magyar nemzet ellen! Érted-e, követ? A török képéről egyszeriben leolvadt a vigyor. - De felség... - Ami pedig a magyar nemesség küldötteit illeti - folytatta rendületlenül a fiú -, halljátok hát ti is válaszomat. Megfontoltam mindent, figyelembe vettem mindent, ami ajánlatotok mellett, és ami ellene szólt. Végezetül úgy döntöttem, hogy mivel a szultán ajánlata ebben a formában elfogadhatatlan, Isten rendelése szerint elfogadom Magyarország koronáját!
Rozgonyi érsek akkorát rikoltott, hogy majd belesiketült a mellette álló Báthory István országbíró. - Vivát! Vivát, Ulászló! Kardok százai siklottak elő hüvelyeikből, de immár nem azért, hogy vért ontsanak, hanem hogy a levegőbe döfve jelezzék a magyarok és a lengyelek hevült lelkesedését. - Vivát! Vivát, Wladislaus! - Vivát, Ulászló! A török követ a fejét forgatta, aztán gyilkos pillantást lövellt az ifjú király felé, s kiviharzott a teremből. Társai hajlongva követték. - Urak! Urak! - kért csendet Ulászló az egymást ölelgető nemesek csoportjaitól. - Tudnotok kell, hogy engem hatalomvágy nem vezérelt, amikor e nehéz döntést meghoztam. Magam Lengyelország koronáját is isteni kegynek tekintem, s a Mindenható látja lelkemet, nem vágytam más címekre, más országokra. Egyedül a két nemzet, a két ország üdvét néztem, s Isten rendelése szerint keresztényi hitünk érdekeit, amikor igent mondtam! Arca kipirosodott a lelkesüléstől, s mikor kivonta díszes kardját, a teremre ismét mély, áhítatos csend ereszkedett. - Esküszöm néktek a mindenható Istenre, s az anyaszentegyház szentjeire kiáltotta átszellemült arccal hogy Magyarországot minden erőmmel, minden tudásommal védelmezni fogom! A magyar korona elveszett tartományait visszaszerzem! A magyar nemzet ősi alkotmányát, rendjét elfogadom és megtartom! Isten engem úgy segéljen! Az egész néhány percig tartott. Hosszú hetek idegtépő várakozásának, bizonytalanságának egyszeriben vége szakadt. A teremben ismét kitört az éljenzés, a magyarok és lengyelek egymás nyakába borultak. Ha tegnap még akadt is a krakkói urak közt, ki óvakodott a magyar korona elfogadásától, most, e percben könnyekig hatódva fogadkozott, hogy élete árán is védelmezni fogja a magyar határokat. Vitéz leroskadt a trón előtti lépcsőre, és a tenyerébe temette arcát. Miközben a nagyurak egymás sarkát taposva tülekedtek, hogy megcsókolhassák a tizenöt éves fiú palástját, a kancellár, aki éjjel megszövegezte a megállapodást, most zokogásban tört ki. Még akkor is zokogott, amikor Sienkiewitz felsegítette a földről. - Ej, kanonok uram! Hát téged mi lelt? No, jöjj csak a kamarámba! Folytassuk azoknak a pontoknak az összeírását! Hátra van még a közös hadsereg
tervezete, no meg a Szepesség hovatartozásának, meg persze Moldva fennhatóságának kérdése... Vitéz megtörölte az arcát. - Megbocsáss, püspök uram! Elébb sürgősen levelet kell küldenem haza! Hadd tudják meg mihamarabb a jó hírt a hazámfiai! - Igaz, igaz! - bólogatott szaporán Sienkiewitz. - Menj, írd meg azt a levelet! Aztán siess vissza! Estig végeznünk kell, mert akkor olyan mulatság kezdődik itt, amit ember nem látott még Krakkó városában! Vitéz az ajtóból visszafordult, görcsösen szorítva testéhez az éjjel telekörmölt pergameneket. Még mindig hitetlenkedve bámulta a hermelinpalástos, aranysujtásos mentéket, a kaftánokat, köpenyeket, a drágakövekkel kivert díszes főúri öltözékek színes forgatagát. Sikerült... Hát mégis sikerült... A tömegen át pillantása találkozott Ulászló sugárzó tekintetével. A fiú biztatóan rámosolygott, s Vitéz János, a királyi titkos kancellária protonotáriusa lassan kezdte elhinni, hogy győztek... 18.
A futár még soha nem ért oly gyorsan haza, Budára, mint azon a kora tavaszon, Vitéz levelével. Amint az otthon maradt országnagyok elolvasták a jó hírt, a magyar rendek nevében haladéktalanul jóváhagyták a krakkói döntést, és ünnepélyes pátensben szólították fel Ulászlót, hogy keljen át a Kárpátokon, és minél hamarabb foglalja el a magyar trónt. Egy hónappal később, miután sebtiben népes sereget állított fel, Jagelló Ulászló átlépte a lengyel-magyar határt, hogy teljesítse a rendek kérését.
19.
HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVA
Hunyadi hagyta Lackót tovább aludni, üggyel-bajjal magára cibált egy hermelinprémmel szegett kaftánt, és kicsoszogott a várudvarra. A hideg napsugár kegyetlenül szurkálta szaruhártyáját. Csikorgó reggel volt ez, szokatlanul zord idő a korai márciushoz képest. Az ólomcsizmás tél utolsó csatáját vívta a könnyűléptű tavasszal, s még mindig győzelemre állt. - Adjon az Isten jó reggelt, uraság! A szolgák, apródok, várnépek mélyen meghajtották magukat a közeledtére. Hunyadi magányosan kibicegett a hídon, és a lábát húzva, nyögve felkapaszkodott a Szent Péter-hegyre, a Nebojsza-tornyon túli magaslatra, a családi temetőhöz. Dideregve megállt a temetőkert legfrissebb sírja előtt. Az anyja hantja mellett ezt a jóval kisebbet csupán egyszerű fakereszt jelezte. Hunyadi letérdepelt elé az éjjel esett hóba, és imádkozni kezdett. Maga sem tudta, mennyi idő telt el. Lehunyt szemhéjai alól kósza könnycseppek gördültek sebes arcára, s nyomban oda is fagytak. Eleredt a hó megint, s nemsokára vállát, hermelinprémes kaftánját fehérre pöttyözte. Aztán fuvallatként lebegett felé a jól ismert illat. - Már mindenütt kerestelek... Jankó lehajtotta a fejét. - Szerettem volna látni őt... Csak egyszer... Csak egyetlenegyszer... Erzsébet megérintette a vállát. - Isten elvette tőlünk, János. Hunyadit zokogás rázta. Ott térdepelt a hóban, és kislányát siratta. Máriát, akinek egyeden napot sem adott az Úristen ezen a világon. És siratta Erzsébetet, aki esztendőkön át viselte a fájdalmat, a magány terheit, és persze siratta önmagát, amiért oly könnyelműen félredobott mindent... Az önvád magával rántotta, oly mélységbe, ami mélység létezéséről korábban sejtelme sem volt. Erzsébet lehajolt érte, és átölelte. Együtt hallgatták a temető csendjét. 20. Aznap délután Hunyadi néhány embere kíséretével átlovagolt Hátszegre. Komoran, rosszat sejtető arckifejezéssel poroszkáltak a hó alatt gubbasztó
kunyhók közt, ügyet sem vetve az ablakmélyedésekből rájuk szegeződő tekintetekre. Amerre elhaladtak, izgatott sugdolózás kélt mindenhonnét. - Nézzétek! Oltean Radu kunyhója felé mennek! - Na, most papoljon Oltean Radu a parasztfelkelésről, ha mer! Hunyadi és emberei megálltak a fejszés kalyibája előtt, és bekiáltottak érte. Oltean Radu csipás szemmel, gyűrötten lépett elő. Hunyadi végigmérte. - Becsmérelni merészelted asszonyomat tavaly, a vártemetőnél! A földre taszítottad! A fejszés elfehéredett, s csak tátogni tudott meglepetésében. - De uram... - Lázadást szítasz a jobbágyaim között! Arra bujtogatod őket, hogy tagadják meg az adófizetést! Oltean Radu térdre rogyott. - Én csak... kegyelmezz, nagyuram! A török elrabolta leányomat, megölte kis fiamat! Az elkeseredés beszélt énbelőlem! A fájdalom! Kegyelmezz! Hisz tebenned bíztunk, uram, mindvégig csak tebenned! De te nem voltál itt, hogy megvédd a tieidet! Hunyadi szeme lángokat lövellt. - Kezet emeltél asszonyomra! Oltean Radu hirtelen felkapta fejét. Eltűnt arcáról a megalázkodás, a félelem minden jele, s nem maradt más a helyében, csak izzó gyűlölet. - Igen, kezet emeltem rá! És rád is kezet emelnék, ha tehetném, Hunyadi Iancu! Miféle oláh vagy te? Uraskodsz rajtunk csak te is, mint a magyarok! A földre köpött, s tán már kapott is volna a kunyhó ajtaja mellé támasztott fejsze után, ha nem vetik rá magukat Hunyadi katonái. Jankó komótosan lekászálódott a nyeregből. - Ez az ország befogadott engem, Oltean Radu! Ahogy befogadott téged is, családostul, amikor térden csúszva könyörögtél, hogy meghúzhasd magad, hogy kaphass egy kicsiny földet, amikor nem volt semmid. Én adtam neked földet, s te mégis ellenem fordultál. S még ezek után azt kérded, miféle oláh vagyok én? Hunyadi közelebb lépett a katonák acélos szorításában vergődő emberhez. - Hát jól nézz meg, Oltean Radu! Büszke oláh vagyok. És büszke kun vagyok, és így, mindenestül is magyar! Intett, hogy vezessék a férfit a falu főterére.
Mire a legények kihegyezték a karót, már Hátszeg apraja-nagyja ott tolongott a bíró háza előtt. Hunyadi kiállt elébük. - Ha még egyszer bárki lázadást szít ellenem, ha csak egy rossz szóval is illeti a családomat, ha csak gondolattal is vét a haza törvénye ellen, amely befogadott minket... így jár az mind! Intett, mire a legények lemeztelenítették Oltean Radut. Hunyadi közvetlen közelről nézte végig, ahogy egy késsel kitágítják a végbelét, és odahelyezik a karó hegyét. - Halál rá! Hiába üvöltött Oltean Radu, senki nem moccant, hogy kegyelemért könyörögjön a nevében. A hátszegiek némán nézték végig kivégzését. Hunyadi még utoljára végighordta tekintetét a rongyos tömegen, aztán nyeregbe szállt, s visszavágtatott a várba. Később jelentették neki, hogy Oltean Radunak nem volt akkora szerencséje, hogy megfagyjon a karón. Még két napig kínlódott. Mire kilehelte lelkét, lassan olvadni kezdett a hó. Hunyadi parancsára az oszló tetem ott maradt figyelmeztetésül a falu közepén, így mire a csontokról letisztogatták a férgek és a madarak a rothadó húst, már mindenütt virágoztak a mezők Hunyad környékén. Kitavaszodott. 21. HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT GYÖRGY HAVA A lovagterem roppant boltívei közt porszemek miriádjai csillámlottak a kikeleti napfényben. Hosszú volt a tél, s friss levegő először szellőztette ki az ódon vár termeit, a pókhálós folyosókat, a sötét szobákat, s először hozta el a távoli vidékekről az igazi tavasz bizsergető leheletét. Hunyadi sokáig ült, lehunyt szemmel, nagyokat lélegzett, s élvezte a szemhéját melengető fényt. Fáradtan felnézett: a festett üvegtáblákon átragyogó napsugarak élesen kirajzolták a kőpadló ezer és ezer repedését. Kölyök volt, amikor ezeket a repedéseket felfedezte magának. Míg a hatalmas tölgyfa
asztalnál apja, Vajk, és nagybátyja, Rados vitatkoztak valami hadjárat szükségességéről, ő egyre csak ezeket a repedéseket figyelte a kövön ücsörögve. A szállongó por táncában meseszerű rajzolatok öltöttek testet képzeletében e vonalak kuszaságából. Mint ahogy a lovagterem falán, a savószín foltok is megelevenedtek lelki szemei előtt, s hol kiterjesztett szárnyú sárkánnyá, hol meg a fellegeket fúvó angyalokká változtak. De rég is volt... Most ő ült a hatalmas tölgyfa asztalnál, s hallgatta sáfárja hosszadalmas beszámolóját. Egyre nehezebben összpontosított Thuz szavára. Gondolatai elkalandoztak a birtokok bevételeinek, a sóbányák kitermelésének, a szükséges hadianyagok beszerzésének részleteitől. Thuz nem vette észre, hogy ura figyelme lankad, lelkesen olvasta a lajstromokon szereplő tételeket, és azokat az intézkedéseket, melyeket az utóbbi napokban hozott a tavaszi munkák megkezdéséről. Aztán újabb pergament vett maga elé, s már sorolta is, mennyi szablya, lándzsa, míves damaszkuszi acél, sisak, sodronying, paripa hozatott Hunyadra az Al-Dunától, mióta az uraság és testvéröccse elnyerte a szörényi báni címet. A lista impozánsnak tűnt. - Úgy látszik, igen derekasan hadakoztunk odalenn! Mennyi zsákmány… - Ötvenkilenc lovat adtunk el a szászoknak, uram! - jelentette ki büszkén Thuz. - Meg harminc igavonó barmot, és ötvenhét török foglyot! Megvették a zsákmányolt selyem és drágakő java részét is, nem beszélve a négy tevéről, a mázas edényekről, perzsaszőnyegekről. A moldvai fejedelem udvarába negyven lovat és hetven barmot hajtottunk. Vlad Tepesnek csak rabszolgák kellettek, néki száz foglyot adtunk el és három török leányt ágyasnak. - Jól van. A fegyverek egyelőre mind itt maradnak a táborban. Még fel kell szerelnünk vagy ötszáz könnyű lovast, mire beköszönt a nyár. Thuz összeszedegette a pergamenjeit. - Holnap elindulok, uram, hogy megnézzem az újonnan szerzett uradalmakat. Össze kell írnom, pontosan hány jobbággyal gyarapodtál... - Én is megyek, Lackóval. Vitéztől nem jött levél? - Nem, uram. De bármely nap megjöhet. Odalentről szekérzörgés verte fel a csendet. Hunyadi feltápászkodott az asztaltól, és az ablakhoz bicegett. A felesége utazókocsija zötykölődött át éppen a hídon.
- Sínbe kellene tenni! - aggodalmaskodott a háta mögött Thuz, látva, hogy Hunyadi még mindig nem bír ráállani az anyamedve által megnyomorgatott bal lábára. - Mi van, ha megrepedt az a csont? Vagy eltörött? - Hagyd el! Nem volna nagy kár érte! - Dehogynem! Hát mivel sarkantyúzza majd Sárkányt, ha neki kell vágtatni a töröknek? Hunyadi felvonta szemöldökét. - Majd valamelyik szolgáló sínbe teszi. - Azokat a karmolásokat is újra ki kellene mosni, uram! Könnyen elfertőződhetnek az ilyen fránya sebek! - Majd az egyik jány kimossa. Thuz a torkát köszörülte. - Talán, ha a nagyasszony... Ebben a pillanatban maga a nagyasszony lépett a terembe, mintha csak meghallotta volna, hogy emlegetik. Sápadt volt, feldúlt. - Most jövök Déváról, János. - Minek voltál te Déván? - Egész úton hazafelé azon járt az eszem, miért nem kaptál te levelet éntőlem, s én tetőled. Hunyadi szúrósan nézett rá. Mi akar ez lenni? - Minden levelet futár vitt el innét - lépett még közelebb Erzsébet. - Tudom. Déváról megyen tovább minden levél, Asztalos Gábris lovasaival. Már atyám is ővéle vitette az üzeneteket Budára, Esztergomba, mikor hová kellett! Erzsébet megragadta Hunyadi kezét. - Asztalos Gábris torkát elvágta valaki álmában. Most, az éjjel! A szolgái semmit sem hallottak. Nem rabló tört rájuk, mert semmit sem vittek el a házából... - Megölték? De miért? Gábrisnak nem volt vagyona... - A háza mögötti trágyarakáson félig elégetett leveleket találtak, János. Hunyadi nem értette, vagy inkább nem akarta érteni. - Miféle félig elégett levelek? - A te leveleid. S az enyémek... - De hát... miért? Thuz sápadtan hallgatta őket, hol a nagyasszonyra, hol a nagyúrra emelve tekintetét.
- Megbocsássatok, nékem mennem kell! Az intéznivalók! - Menj csak! - intett Hunyadi türelmetlenül. Thuz kihátrált a teremből. Odakünn nekivetette hátát az ajtónak. Rosszat sejtett, nagyon rosszat. Egy napja sem múlt, hogy öccse, Osvát nekiindult Dévának. Mint mondta, azért megy, hogy meglátogassa a dévai plébánost. De Thuz János attól tartott, mégsem ott járt, hanem Asztalos Gábrisnál, a Hunyadiak régi futárszolgálatosánál. Hogy eltüntessen minden nyomot. 20. Bosszúságból jutott aznapra elég... Délután Hunyadi parancsára felsorakoztatták a Szilágyi által sebtiben felállított hadat, hogy megmutathassák, mire képesek. Mihály igen büszkén feszített, amikor a könnyűlovasok és a fejszés, lándzsás gyalogosok elvonultak előttük a mezőn. De Jankó egyre csak a homlokát ráncolta. - Mi nem tetszik, sógor? - kérdezte Szilágyi. - Ezek alig pár héttel ezelőtt még földet túró parasztok voltak! Ne várj sokat tőlük! - Nem az a baj, Mihály! Nézd csak meg őket! Csupa rongyos bekecs, csupa szakadt bocskor! - Nem táncos mulatságba készülünk, Jankó, hanem háborúba! A török tán szebben öltözködik nálunk? - Szedett-vedett a fegyverzetük is. Nézzed! Legtöbbjüknél azok a szablyák, lándzsák vannak, amiket a Délvidéken zsákmányoltunk az ellenségtől! Szilágyi kezdett dühbe gurulni. - Ej, de kényes lett az ízlésed! Hát miféle fegyvert adjak a kezükbe? Kaszát, kapát, mint Nagy Antal parasztjainak? Hunyadi aggódó pillantást vetett sógorára. - Eddig határvillongásokra vezettük az embereket, Mihály! Olyan ütközeteket vívtunk, ahol gyorsan, de kevés embert kellett harcba küldeni. De idén ez már nem lesz elég! A túlerő ellen ilyen csekély fegyverzet, ilyen kevés ember semmire sem lesz jó! Szilágyi bosszúsan elfordította a fejét. - Azt hittem, hálás leszel, amiért felszerelt had vár itthon, nem romhalmaz! Sokan igen keményen dolgoztak azért, hogy így legyen!
- Hálás is vagyok ezért, Mihály! De újra kell gondolni mindent. Szendrőnél sokat tanultunk. A székelyek, a kunok és a saját könnyűlovasaim kiválóan helytállanak a lesvetéseknél, a rácsapásoknál, az ellenség zaklatásánál, de nyílt, mezei csatában fegyelmezett, elsöprő erejű seregre lesz szükség! Több páncélos kell, Mihály! Sokkal több! - Na és honnét vegyek neked több páncélost? Mikor öt lovas, meg alá a paripa vértje, zsoldja, fegyvere felemészti egyeden falvad éves adóját! -Tudom én azt, Mihály! Több pénzre van szükségem! Sokkal több pénzre! Majd szerzünk, ne aggódj! Menjünk! Nézzük meg azokat a harci szekereket! Hunyadi intett Vladeknak. - No, te fiú! Vannak-e olyan jók, mint a husziták szekerei? Az apród lehuppant lováról, és alaposan megvizsgálta a szász városoktól rendelt, gondos alapossággal megkonstruált járműveket, de aztán csak savanyú képpel széttárta a kezét. - Kicsik a kerekeik, nagyuram, nem bírják majd a sziklás utakat! A tengelyek illesztése sem jó: az első vágtánál megtörnek majd. A palánkok vékonyak, azokat szétforgácsolja a legkisebb mozsár lövedéke is! A lőrések túlságosan kicsik... - Elég lesz! - intett Hunyadi rosszkedvűen. - Mennyi idő ezeket kijavítani? Vladek verejtékezve számolt az ujján. - Három hét alatt megleszünk vele, nagyuram! - Akkor lássatok azonnal hozzá! Mihály! Az ágyúkhoz! A mező szélén felsorakoztatott, újonnan öntetett mozsarak fenyegetőn meredeztek a láthatatlan ellenség felé. Csinosan festett, fekete talpakra szerelték őket, s melléjük gúlába rakták a kőgolyóbisokat. Mindegyik ágyú mögött két-két tüzér állt, s Hunyadi nem kis örömmel fedezte fel Tüzes Orbánt. A cingár lábú, robusztus mellkasú ágyúmester magából kikelve üvöltözött a pattantyúsokkal. - Orbán mester! Hát te is itt vagy? Mikor érkeztél? - Hunyadi uram! - Orbán izmos felsőteste verejtékben úszott a heves gesztikulálástól. - Nagyuram, beszédem volna véled! - Nem beszélgetni jöttem, hanem látni, hogyan lőttök az új ágyúkkal! - Nem addig az, uram! Előbb a megegyezés! - Miféle megegyezés? - Az elmaradt jussomról, uram! - vigyorgott felfelé Hunyadi képébe a tűzmester. - Ezekkel a játékszerekkel különben is csak a hollókat riogatnánk az ágakon! A pénzemért jöttem!
Hunyadi tekintete előtt baljós felleg suhant át. - A pénzedért? - Az Albert király úr által rendelt ágyúk áráért! Még nem fizették ki nekem a teljes összeget! - Hazudsz, Orbán! Magam láttam a titelrévi táborban, hogy Schlick kancellár átadja neked a pénzt, amit kikönyörögtél azokért az ágyúkért! Tüzes Orbán elsápadt. - No, hát! Való igaz, uram, majd megfeledkeztem róla, csakugyan, fizettek egy keveset! De hibádzik még tízezer forint az árból! - Ne bosszants, az istenedet! Hogy hibádzana? Színaranyból öntötted azokat az ágyúkat talán? Különben is, hol vannak? Mi lett velük? - Az már nem az én dolgom, jó uram! Én kiöntöttem őket, hogy aztán hova lettek, ahhoz semmi közöm! Tartoztok még tízezer arannyal! Felmentem Budára, követelni a pénzemet, de elzavartak. Meghalt Albert király, s nincsen még az új megkoronázva! Mondták, jöjjek tehozzád, majd te kifizeted a jussomat! - Én? Hunyadi legszívesebben képen rúgta volna az ágyúöntőt, de türtőztette magát. Tüzes Orbán tudása sokat ért számukra. Szükségük lesz az ágyúira, különösképp, ha megkezdődik Nándorfehérvár ostroma... - Ide hallgass! Én néked tízezer aranyat akkor sem adnék, ha volna! Hanem azt megígérhetem, hogy megnyúzatlak elevenen, amiért hagytad a török kezére jutni azokat az ágyúkat! Ötvenezer arany nagy pénz, az istenedet! Annyiból páncélos sereget állíthatnék! A mester képe elveresedett a dühtől. - Nem fizetsz hát, uraság? Hazugok vagytok ti, mind! De lesz majd nemulass, ha egyszer tisztességes gazdára találok, olyanra, ki megbecsül! Hunyadi elhúzta Sárkányt Orbántól. - Eltakarodj innét, Tüzes Orbán, vagy deresre húzatlak és véresre veretlek, sebeidre sót hintetek! - kiáltotta hátra a válla felett. A közelben várakozó katonák már moccantak is, hogy megnógassák kissé a mestert. A tűzmester elkerekedett szemmel bámult fel Hunyadira. - Elkergetsz, nagyúr? Ostobább vagy, mint gondoltam! Hunyadi leugrott a nyeregből, és öklének egyeden pörölycsapásával lesújtott Orbánra. Valami megreccsent a széles bivalynyakban, s a következő pillanatban a mester úgy terült el, mint akit villámcsapás sújtott.
- Vigyétek a szemem elől! - ordított Hunyadi. - Minél messzebb, annál jobb! Ti meg lőjetek már! Hadd lássam, mit érnek az új ágyúim! A tüzérek halálra váltan gyújtották meg a kanócokat. A robbanások végigdübörögtek a mező felett, s beszakították a közelben állók dobhártyáját. A lökéshullám leverte Hunyadit a lábáról, a szerteröppenő fémdarabkák véres sebeket téptek fel mellkasán. Mikor a füst eloszlott, Jankó elképedve látta, hogy a hat ágyúból kettőnek a csöve szétnyílott a lövéstől. Annak a fémrepeszei söpörtek végig a pattantyúsok közt, s hármat megöltek közülük. Az ágyúgolyók viszont kivétel nélkül messze zuhantak le a célpontul szolgáló ócska szekerektől, aztán tompa puffanással csapódtak be a domboldalba. Hunyadi megpróbált egyedül talpra vergődni, de csak az odarohanó Vladek segítségével sikerült. - Mennyibe kerültek ezek az ágyúk? - kérdezte köhögve. - Hol van a sógorom! Mihály! Ide gyere azonnal! Szilágyi azonban már vágtatott is a vár felé. Eszébe sem volt Hunyadi szeme elé kerülni, inkább küldte maga helyett Erzsébetet, látná el gyorsan Jankó sebeit. Ha létezik ember a világon, ki lecsillapíthatja most ezt a vadállatot, csak Erzsébet lehet... 21.
A várudvarra a katonái támogatták be Hunyadit. Lackó már a felvonóhídra elé rohant, nyomában ott bukdácsolt Zömök, a medvebocs, aki árnyékként követte mindenhová. - Nincsen semmi baj! - nyögte a férfi. Szilágyi Erzsébet igen zabos hangulatban rohant le az Aranyház lépcsőjén, de mikor meglátta férjét, összecsapta a kezét. - Mióta idehaza vagy, János, több véred hullott, mint két év alatt a harcmezőn! Való igaz, Hunyadi igen rossz színben volt. Arcán még ott vöröslöttek az anyamedve karmainak nyomai, most meg az ágyúk felrobbanásának következtében felszakadt mellkasából szivárgott vér a várudvar köveire. - Semmiség! - nyögte Hunyadi. - Keresek valakit, aki... beköti majd a sebeimet! Erzsébet dühösen a fejét rázta. - Keresel ám a szenteket! Majd én bekötözöm őket!
Amikor Vladek és a katonák óvatosan bevitték Hunyadit az Aranyházba, az asszony csak úgy, magának hozzátette: - Ezek legalább olyan sebek, melyek begyógyulnak holmi kötéstől... 22.
Thuz Osvát a szobájába zárkózott, mióta csak hazatért Déván tett látogatásából. Hiába zörgették ajtaját a szolgák, ha temetni, keresztelni kellett volna, s a küszöbre tett étek is mind érintetlen maradt. Csak akkor nyitotta résnyire az ajtót, amikor fivére hangját hallotta odakintről. - Mit akarsz? Eriggy innen! - Rád töröm az ajtót, ha nem nyitod ki egészen! Beszédem van veled! A pap vonakodva engedelmeskedett. Thuz belépett, s rögvest meg is szédült a látványtól. Az ablak elé vastag függönyt aggatott Osvát, s a csaknem tökéletes sötétségben egyeden szál gyertya pisla fényében irtózatos mocsok és felfordulás derengett fel. Az asztalkán rothadó ételek maradványai, a padlón szétszórt, megszaggatott ruhák, összetépett pergamenek darabkái. - Mi ütött beléd? - kérdezte Thuz dühösen. - Hunyadi már többször érdeklődött utánad. Kezd gyanakodni, amiért ki sem dugod az orrod a vackodból! Mintha szándékosan kerülnéd! Osvát felpuffadt arccal, vörösen lángoló szemmel bámult rá. - Eriggy innét! Nem akarlak téged látni... Senkit sem akarok látni! Thuz félretolta az útjából. - Ennek véget kell vetni, bátyám! Hát nem veszed észre, hogy a vesztedbe rohansz? - Ó, nem! - ingatta a fejét Osvát, valami köhögésféle kuncogás kíséretében. Te nem veszed észre, hogy a gonoszt szolgálod! Thuz egyeden mozdulattal letépte a függönyt az ablakról. A nap vakító sugarai ellenállhatatlanul záporoztak befelé, és fénnyel töltöttek ki minden zugot. Osvát fájdalmasan takarta el a szemét. - Küldök valakit, hogy takarítson ki! Te pedig tisztálkodsz, és felöltözöl! Este a vacsoránál megjelensz Hunyadi asztalánál! - Hunyadi... - Osvát a padlóra köpött. - Még mindig annak a zsarnoknak a talpát nyalod?
- Őt szolgálom minden tudásommal, igen! Ahogy neked is ezt kellene tenned! Az ő házában laksz, az ő kenyerét eszed! - Remélhetően már nem sokáig... Thuz észrevett egy menórát az asztalkán, mellette héber nyelven írott, nyitott könyvecskét. - Ha ezeket meglátják itt, a világból is kikergetnek! Számkivetett páriaként tengetheted majd életedet, s örülhetsz, ha nem égetnek meg! - Kit érdekel, ha kitaszítanak? Most is kitaszítottak vagyunk, hát nem látod? - A gyűlölet felemészti a lelked! - Ne oktass ki engem! Én legalább megmaradtam annak, aki voltam! fröcsögte Osvát. - Nem úgy, mint te! - Ó, igen? Megmaradtál, minek? Büszke zsidónak? Zsidónak, aki a túlélésért, csupán kényszerűségből öltött csuhát? Ezzel áltatod magad? Hát ki kergette el a brassói rabbit Hunyadról? Ki botoztatta meg, amikor alamizsnáért könyörgött a szászok által legyilkoltak árváinak? Te voltál az, édes öcsém! Te, nagy, büszke zsidó! S te fenyegetted meg a zsilvásári Izsákot is, csak mert nem akarta megadni a száz aranyat, amit ki akartál zsarolni tőle. - Én csak a saját érdekeinket védtem... - Saját érdekeinket? Miféle érdekeinket? Kinek az érdekeit? Osvát elképedt a kérdést hallva. - Hogyhogy kiét? - Feltetted már magadnak a kérdést, hogy ki vagy te tulajdonképpen? Hogy mivé tetted magad? - Bármivé is lettem, nem én tettem azzá magam. Ők voltak. Én sem gyűlölettel a szívemben születtem! Az ő gyűlöletük tett azzá, ami vagyok! - Nem, Osvát! Te tetted magad azzá! S így akarod leélni az egész életedet? Hogy megveted, gyűlölöd őket? Hogy minden áldott perced, minden órád, minden napod annak a tudatában teljen, miképp állhatsz bosszút rajtuk? - Mi más éltethetne, mint a bosszú? - Mi más? Például az, hogy felemeld őket! Hogy a tudásodat és tehetségedet arra fordítsd, hogy velük... - Csakhogy én nem akarok segíteni rajtuk! Ez nem az én országom! Thuz ridegen végigmérte fivérét. - Akkor miért nem mégy el innét? Ahogy végigmérte Osvátot, megint rádöbbent, hogy nem az alig húszesztendős férfi áll előtte, hanem egy koravén szörnyeteg. Egy idegen... - A testvéred vagyok. Segíteni szeretnék...
Közelebb akart lépni hozzá, de Osvát elhátrált előle. - Takarodj innét! Ne tekints többé a testvérednek! Én sem tekintelek többé annak! Thuz nehezen vette a levegőt. - A bosszú a Sátán sugalmazása. Könnyű és csábító út! A megbocsájtás Isten rögös, emberpróbáló ösvénye... Osvát undorodva elfordult tőle. - Jó ég! Neked kellett volna papnak állnod, nem nekem! Megbocsájtás... Nem ismerek semmiféle megbocsájtást. S ha egészen felemészt a gyűlölet, ha felzabálja a lelkemet... hát legyen! De ígérem, hogy velem együtt sokan pusztulnak majd el! Te is, ha az utamba állsz! Thuz kihúzta magát. - Eddig a testvéredként beszéltem veled, Osvát. De most Hunyadi sáfárja áll előtted! - S mit akar tőlem Hunyadi sáfárja? - Hogy nékem most számot adj! - Miről? - Reggel átlovagoltam Dévára. Beszéltem a plébánossal, akivel állítólag tegnap találkoztál. Ő nem tud erről. Panaszolta, hogy eddig soha nem kerested a társaságát Déván, s amikor megalázkodva ő maga jött Hunyadra, hogy találkozzon veled, kidobattad a várból... Osvát megvetően vállat vont. - Na és? Kit érdekel, mind mond az a vén barom? - Sokakat érdekelni fog, mert tegnap megölték Asztalos Gábrist a dévai futárállomáson. Ugye, ismerted őt? Osvát közelebb lépett bátyjához, és pimaszul a képébe mosolygott. - S ha igen? - Te ölted meg. Ahogy tavaly megölted Catherinát! Osvát most először rettent meg bátyja tekintetétől. - Ugyan, Júda... Ez... ez ostobaság... - A szolgák mindig sok furcsaságot beszélnek rólad, Osvát! Rólad és Catherináról... Tudom, hogy a szeretőddé tetted, hogy kihasználtad, aztán végeztél vele, nehogy elfecsegje mocskos titkaid. Ahogy meg kellett halnia Asztalos Gábrisnak is, nehogy elmondhassa bárkinek is, hogy régóta ellenőrzöd Hunyadi leveleit. Osvát mereven bátyja arcába bámult, aztán hirtelen elmosolyodott.
- Egy pillanatra megfeledkeztem róla, hogy a te ájtatos, keresztényi szívedben megbocsájtás lakozik, drága fivérem. Úgyhogy nem kell félnem semmitől... Igaz? Thuz János megragadta Osvát papi csuháját, és magához rántotta. - Én megbocsájthatom, mit ellenem vétettél... De Hunyadi nem fogja soha! - Elárulnál engem? Thuz megremegett. - Azt akarom, hogy menj innen, Osvát! Vidd innét a gyűlöletedet, a bosszúdat, vidd innét messzire! - Nekem sincs egyéb vágyam, hidd el! - sziszegte az öccse. - Minden perc kínszenvedés nekem, amit itt kell töltenem! Csakhogy még nem mehetek! Dolgom van itt! És a mindenhatóra esküszöm, véghez is viszem, amit véghez kell vinnem! - Itt maradsz? - Csak néhány hetet még. Utána nem látsz többé! Thuz nagy levegőt vett. - Két lehetőség közül választhatsz. Az egyik Konstantinápoly. Testvérünk Mose ben Jahmun házában nevelkedik. Írhatok neki levelet, a bizalmába ajánlhatlak. A másik lehetőség Zágráb. Vitéz elintézheti, hogy megfelelő hivatalt kapj a püspökségnél. Bárhogy is, nem akarom, hogy itt élj, azok között, kiket szeretek... Kik fontosak nekem! Szótlanul méregették egymást, aztán Thuz odavetette neki: - Tisztálkodj. Este a vacsoránál ott legyél! - Ott leszek... Mit szeretnél, mely álarcot húzzam fel arcom elé, kedves fivérem? Az elbűvölő társalkodót? Az ájtatost? A hízelkedő talpnyalót? Jaj, az az álarc már nálad van! De tán kölcsönadod nekem! - Csak legyél ott. Minden másra három hetet kapsz! Három hét után nem akarlak itt látni többé Hunyadon! Megértetted? Osvát alázatosan meghajolt bátyja előtt. - Legyen meg az Úr akarata! - És ha valami rosszban töröd a fejed... - Thuz fenyegetőn felemelte karját, de aztán, ahogy kifújta levegőt tüdejéből, a keze lehanyatlott. Ugyan mivel fenyegethetné meg édes testvérét? Ugyan mivel hathatna rég kiégett lelkére? Megragadta Osvátot, és magához ölelte. A szorítás azonban a kelleténél is erősebbre sikeredett, mert a pap dühödten eltaszította magától. - A teremtő vigyázza lépteid! Azzal kirohant a szobából. Osvát felnevetett.
A fivére éppolyan ostoba, kenetteljes puhánnyá változott, mint amilyenek azok voltak. Csakhogy ebben a világban a kenetteljes puhányoknak nem jut hely a nap alatt! Csak azok maradnak életben, akik keményen állják a csapásokat, s akik az utolsó pillanatig őrizni tudják titkaikat. Akik nem játsszák ki idő előtt utolsó kártyáikat! Márpedig Thuz Osvátnak maradtak lapjai ebben a játszmában. Budáról hazafelé indulva még Szolnok környékén érte utol Cillei titkos küldötte, hogy közölje vele: nem maradt többé esély arra, hogy Hunyadit cinkosukká, szövetségesükké tegyék. Így viszont, szólt Cillei üzenete, Osvátnak tudnia kell, mit a feladata. Osvát sejtette is. Először is tisztálkodik, mézesmázos álarcot ölt ma estére. Ott ül majd a nagyúr asztalánál. Kedves lesz, közvetlen, olyan, mintha közéjük tartozna. Figyelni fog. Merthogy... Nemsokára eljő az ő ideje. Az idő, amikor végre kell hajtania megbízását. 23.
A vacsora meglepően vidám hangulatban telt. Szilágyi eleinte meghúzta magát, egyrészt a kudarcot vallott mozsarak, másrészt a húga és Hunyadi között vibráló feszültség miatt. Utóbbi eredetéről Szilágyi Mihálynak is megvolt a maga véleménye. Hogy Jankónak szeretője volt Budán? Na és? Akad ebben az országban férfiember, aki egy percig is komolyan vette a házastársi hűséget? Az csak afféle formula. A papok miatt. Szóra sem érdemes, nem kell vele foglalkozni. Háborús idők járnak, s a férfiembernek vannak bizonyos igényei... Jól is néznénk ki, ha az otthontól távol, oly mostoha körülmények közt nem melegíthetné meg az ember az ágyát valami ingerlő fehércseléddel. Egy esetleges vita esetén Szilágyi gondolkodás nélkül a sógora pártját fogta volna a húga ellenében. De úgy látszik, ezen az estén ebből nem lesz vita. Hanem az a látványos változás egészen meglepte Mihályt, amin Lackó keresztülment egyik napról a másikra. A fiúra nem lehetett ráismerni: apja közelségétől egyszeriben megtelt élettel. A búskomorság, ami befészkelte magát a lelkébe korábban, mostanra eltűnt.
Mire végeztek a sáfrányos szószban pácolt nyúlhúscsíkokkal és a sonkalevélre olvasztott aszalt szilvával, a tormával kent hízott göbölyhússal, meg a sózott vizával, Szilágyi úgy vélte, talán visszatérhetnek még a régi, szép idők. Mindannyian sok bort ittak, és hosszú idő után megint nevetés visszhangzott a lovagterem árkádjai alatt. A fáklyák meleg fényében kipirultak az arcok, még az a fránya, fapofa Thuz Osvát is egészen emberi képét mutatta néhány órára. Úgyhogy mindezek örömére még több bort ittak. Amikor Erzsébet fátyolos tekintettel arról kezdett beszélni, hogy megint egy kislányról álmodott az éjjel, Szilágyi sejtelmesen Jankóra hunyorgott, mintha csak azt mondta volna: no, öcsém, ugye megmondtam? Amikor pedig Hunyadi azt felelte a feleségének, hogy ha leányt akar szülni, ahhoz elébb bizony az is szükségeltetne, hogy ő maga ne odalenn, az Aranyház kandallója előtt éjszakázzon, még Erzsébet is nevetett. Mihály úgy döntött, ideje még egy kancsó kamoncit az asztalra hozatni. A fáklyák pedig egyre csak ragyogtak. Hunyad felett a tavaszi éjszakában szelíden zsongott a dal. 24.
Vacsora után Erzsébet a régi szobájukba vezette Jankót, melynek közepén hatalmas dézsa állt: a szolgálólányok épp töltögették forró vízzel, illatos virágszirmokat szórva a gőzölgő felszínre. - Na, mutasd magad! Amíg a fürdő elkészült, a felesége gondosan megtisztította a sebek széleit, és valami szokatlanul fanyar illatú kenőccsel bekenegette őket. - Fürödj meg, aztán ismét bekötözlek. Hunyadi szíve hevesebben kezdett dobogni. - Vetkőzz! - parancsolt rá Erzsébet, amikor az egymásra vihogó szolgálólányok kisiettek a szobából. Hunyadi nagyot nyelt. - Na, de... - Mi lesz? Láttalak már mezítelenül! A férjem vagy, vagy elfelejtetted talán? - Hogy felejtettem volna! - füstölgött a férfi. - Csak segíts! Nehezen tudom mozdítani az egyik kezemet.
Erzsébet lehajolt hozzá, és bontogatni kezdte Jankóról az átizzadt ruhadarabokat. Előrehajolt, s Hunyadit édes hullámokban cirógatta a felesége testéből áradó, jól ismert illat. Ahogy Erzsébet a csizmát cibálta le a lábáról, a gyertyák fényében pirosló bőr látványa, s az asszony kebleinek hullámzó halmai vágyakozást ébresztettek benne. Mennyire más vágyakozás volt ez, mint amit Veronika iránt, vagy bárki más iránt érzett korábban! Ahogy felesége lemeztelenítette, Hunyadiban fájdalmas bizonyossággal tudatosult, hogy a testi vágyon túl milyen leküzdhetetlenül erős lelki kötelék fűzi Erzsébethez. Az asszony letette a csizmát, s ekkor figyelt fel a férfi vágyának tagadhatatlan megnyilvánulására. - Jézusom! Na, gyerünk! Befelé a vízbe! Hunyadi morogva engedelmeskedett. - Beszélnünk kellene! - nyögte, s beleereszkedett a dézsába. - Majd beszélünk, ha lehiggadtál! Hunyadi felnevetett. - Most is eléggé higgadt vagyok! - Látom! Erzsébet óvatlanul közel merészkedett a dézsához, s talán úgy hitte, a férfi ereje lanyhul a forró vízben, ám Jankó elkapta a karját, és berántotta magához. - Mit képzelsz? Hunyadi nevetett. Erővel, mégis féltő gyöngédséggel szorította magához feleségét. - Ne ficánkolj, mert még eltöröd a kezemet! Lehet, megrepedt a csont! - Akkor bizton megreped, ha el nem eresztesz, szörnyeteg! - Soha többé! - Jankó kisimította az asszony szeméből az összetapadt arany hajtincseket. - Soha többé! Erzsébet hosszan, aggodalmasan nézett a férfi szemébe. - Ó, te jó ég! Egy férfi tényleg minden hazugságra képes, csak hogy magáévá tehessen egy védtelen nőt! - Nem hazugság ez - Hunyadi a vízben bújtatta ki feleségét sorban a ruhadarabjaiból. - Akár egy esztendeig is kibírnám, hogy ne háljak véled! Ha ezzel bebizonyíthatnám, hogy még mindig téged szeretlek! Erzsébet csodálkozva húzódott el tőle. - Egy esztendeig? - Hát... Legyen inkább fél esztendő... Az is nagy idő. Vagy legyen... egy hónap...
- Egy hónap? - Felesége talányos mosollyal emelkedett ki a vízből Hunyadi orra előtt. A gyertyafény felragyogott mezítelen testén. - Egy hét... - nyögte Hunyadi. - Egy nap... - Na és velem mi lesz addig? - Egy óra... - Nem! - ült az ölébe Erzsébet. - Nem bírod te egy percig sem. - Ez azt jelenti, hogy szent a béke? Erzsébet zihálva fogta be férje száját. - Te vagy a katona... Tudnod kellene, mi a különbség a béke és a tűzszünet között! Hunyadi János még soha nem talált ilyen gyönyörűségtelinek semmiféle tűzszünetet, mint ezen az éjszakán. 25.
Másnap reggel Hunyadi boldogan ébredt. És boldogan ébredt Erzsébet is. Úgy tervezték, Lackóval átlovagolnak Csolnokosi Jariszlóhoz, rokoni látogatóba. De nem indultak el mégsem, mert még éppen csak nyergelték a lovaikat az udvaron, amikor a kaputoronyból jelentették, hogy utazóbatár kér bebocsátást a várba. Egyetlen utasa volt, egy alélt, átvérzett kötésű ifjú lány. A kocsis úgy mondta, Komáromból hozta szegény teremtést egészen idáig, parancsra. Csúnya sebet kaphatott, mert útközben napról napra fogyott az ereje. Nagyon sok vért vesztett, de nem akart megpihenni sehol, egyre csak azt hajtogatta, ide kell érnie, még időben. Hunyadra. Hát most itt van. Kérdés, hogy él-e még egyáltalán. A kocsis mindenesetre nem merte megnézni. Jankó kinyitotta a batár ajtaját. Uramisten... Erzsébet sápadtan fordította el a fejét. Az ülésen Veronika hevert. Haldoklott.
Második fejezet
CSECSEMŐ A TRÓNON 1. HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT GYÖRGY HAVA - Óvatosan! Vigyázzatok a lépcsőn! Tartsátok a fejét! Veronika élettelennek tűnő testét azon kandalló elé tették le gyengéden, a medvebundákra, ahol Hunyadi aludt hosszú éjszakákon át. - Gyorsan! Híjjátok a seborvost! Jankó komoran intett Vladeknek, hogy lóduljon, de hamuszín arca azt mutatta: kár sietni. Több szúrt sérülést látott életében, mint tíz seborvos együttvéve, pontosan tudta, hogy ezt a gennyesedő, kifakadt sebet gyógyítani már nem lehet. Veronika sápadtan hevert a medvebundán, homloka láztól lángolt. Ruhája és a rátapasztott kötések feketék voltak a ráalvadt vértől. - Elfertőződött - suttogta Erzsébet, miután egyenként lehámozta a lány mellkasáról a bűzlő rongydarabokat. - Jézus Krisztus! Miért nem hívtál hozzá orvost? A kocsis, aki a kezét tördelve állt mögöttük, csak hebegett, habogott. - A kisasszonyka parancsba adta, hogy nem állhatunk meg sehol... Megtiltotta, hogy kirurgust híjak hozzá... Egyre csak azt hajtogatta, hogy igyekezzünk... Hogy hajtsak, ahogy a lovak bírják! Hogy ideérjünk, Hunyadra, amíg nem késő... Erzsébet kérdőn Jankóra pillantott. Itt hevert kettejük között a lány. A lány, aki Hunyadi szeretője volt. Haldoklott. - Miért jött ide? - kérdezte, s igyekezett nem túl ridegnek tűnni. - Mit keres itt? - Nem tudom...
Hunyadi letérdelt Veronika mellé, kisimította a lány haj tincseit lázgyöngyöktől csillogó homlokából, s hatalmas tenyerébe vette a törékeny kezét. - Hallasz engem? Hallasz, Veronika? A lány felnyögött: a fájdalom meggyűrte gyönyörű vonásait. - Hallasz engem? Veronika kinyitotta a szemét. Bágyadtan, mintha máris a messzeségből tekintene vissza, Hunyadira emelte tekintetét. Elmosolyodott, ujjai erőtlenül megszorították a férfi kezét. Szólni akart, de nem jött ki hang a torkán. Erzsébet szívdobogva figyelte őket. A lány Jankó után jött, hogy magával vigye a szívét, oda, ahonnét még senki sem jött vissza... Lenézett a lábai előtt heverő testre, de az oly megtört volt, oly védtelen és kiszolgáltatott, hogy Erzsébet szívéből egyszeriben elillant a gyűlölet. Hátranyúlt a szolgálók által sietve hozott tálkához, és keszkenőjét belemártotta a vízbe. - Hozzatok a somieve főzetből és a fenyőtűpálinkából! Lehajolt Veronikához, és megtörölte a homlokát. A lány újra felnyitotta a szemét, és hálásan rámosolygott. - Köszönöm, asszonyom! Hunyadi az elfeketedett szélű sebet vizsgálgatta. - Tőrdöfés. Ki tette ezt? Veronika alig észrevehetően legyintett. Nem számít már... - Azért jöttem... azért jöttem... Jankó közelebb hajolt, de a lány nem felé fordult mégsem, hanem Erzsébethez: - Azért jöttem, asszonyom, mert mielőtt... - köhögés rázta meg testét, s szája szélén friss vércsík jelent meg. - Mielőtt meghalok... beszélnem kell véled... Erzsébet elsápadt. - Vélem? - Kérlek, János... hagyj magunkra. Most... Hunyadi kérdőn a feleségére pillantott. - Menj csak - Erzsébet átnyúlt Veronika teste felett, és megérintette férje arcát. - Menj... Jankó kitámolygott a várudvarra, ahol Lackó játszadozott Zömökkel. A szolgák és a falakon strázsáló őrök vigyorogva figyelték a fiút, és az ide- oda csetlő, botló medvekölyköt.
Hunyadi letelepedett a lépcső aljára, és őket bámulta, de mintha nem is látta volna. Nézte a fiát, és halkan, akadozva - hisz régen tett ilyesmit -, imádkozni kezdett. 2.
Erzsébet letörölgette a vért Veronika szája széléről, aztán megitatta a somieve főzetből. Tudta, hogy minden szó kimondhatatlan fájdalmat okoz a lánynak, és azt is tudta, kevés ideje maradt. - Tudom, hogy gyűlölsz... - Veronika megszorította a kezét. - Minden okod megvan rá... Vétettem ellened... Nem kérem tehát, hogy... Elnémult a fájdalomtól. Amikor enyhült a kín, megpróbált fentebb ülni, de már nem maradt ereje hozzá. - Nem kérem, hogy megbocsáss... Én sem tenném... Csak azt kérem, hogy néki megbocsáss... Ő téged szeret... Mindig is téged szeretett, asszonyom... Erzsébet tekintete előtt sötét felhők vonultak el. - Nincs senki a világon, aki végső akaratomat teljesíthetné - nyögte Veronika. Csak te. Te, kinek legtöbb oka lenne gyűlölni engem... Csak tehozzád fordulhatok, az örök anyai könyörületben bízva... Mert van egy titkom, amit nem bízhatok senkire... Sem Jánosra, sem a bátyámra... Csak terád... - Énrám akarod bízni titkodat? - Annál sokkal többet... - Veronika testét újabb köhögésroham rázta meg. - Az életem oly rövid volt... és keserves. Röpke boldogság adatott meg nékem... Egy fiú, Titusznak hívták. Szerettük egymást. Isten színe előtt már asszony, s férj voltunk... Kislányt szültem neki. Együtt akartuk felnevelni... Tituszt megölték Budán... Most követem őt a túlvilágra, asszonyom. Egyek leszünk a mennyei világosságban, örökké... Erzsébet megszorította a lány kezét. - A gyermekünk... Viola... Senki sem viseli gondját, ha már én sem leszek… Erzsébet nagy levegőt vett. - Mennyi idős a lányod? - Nyolcesztendős, asszonyom... Bánmonostorán, az apácák nevelik... - Akkor jó kezekben van. Veronika bágyadtan bólintott. - Nem szenved hiányt semmiben, de nem szeretném, hogy ott maradjon…
Erzsébet torka kiszáradt, szíve oly hevesen zakatolt, hogy úgy érezte, majd kiszakad a helyéről. Szédült. Tudta, mi következik... Rémület, felháborodás és váratlan öröm viaskodtak lelkében, de uralkodott vonásain, csitította feltóduló érzelmeit. - Segíts! Teljesítsd egy haldokló végső kívánságát... - Én... - Megígértük neki, hogy egy napon elhozzuk őt... Ezzel a gondolattal szenderül álomba, ezzel a gondolattal ébred minden áldott nap... Nem hagyhatom cserben a kislányomat... Kérlek, asszonyom... Erzsébet nagy levegőt vett. - Miért hozzám jöttél? - kérdezte rekedten. - Miért én? Miért én legyek, ki lányodat felneveli? Veronika le akarta tépni a nyakában függő egyszerű fakeresztet, de nem bírt vele. - Amikor... amikor ott, Budán... Beléptél János szobájába, asszonyom... Láttam a szemedben a fájdalmat. Én okoztam. Én, ki soha nem tudtam bántani senkit, még gondolatban sem... Amit tettem, arra nincsen bocsánat. Bárcsak úgy tudnám viselni a fájdalmat, ahogy te viselted akkor... Neveld fel az én kis Violámat. Neveld fel, asszonyom... Meglásd, jó kislány… Eszes, szorgalmas, engedelmes... Légy irgalmas, asszonyom! - Én neveljem? Házamban megtűrjem, hogy ha ránézek, mindig te juss az eszembe? - Erzsébet könnyein keresztül nézte a lány arcát. Énjének egyik fele felháborodottan tiltakozott, a másik szelíd beletörődést követelt. A szív sóvárgása gyorsan kioltotta a harag utolsó, hamvadó tüzeit. Maga előtt látta a magányos kislányt a bánmonostori rendház udvarán, s egyszeriben megmagyarázhatatlan vágy fogta el, hogy magához ölelje, hogy vigasztalja... Veronika leszakította végre nyakából a keresztet, és Erzsébet felé nyújtotta. - Azt kívánom, valahányszor ránézel az én Violámra, érezd a megbocsájtás erejét. A te szereteted falakat dönt le, asszonyom... - Ahogy a gyűlöletem is... Nem nyúlt a keresztért, lassan felemelkedett. - Asszonyom... Ez a kereszt... Mutasd meg Eufrozina rendfőnök asszonynak! Tudni fogja, hogy én küldtelek... Tudni fogja, hogy már nem mehetek az én kicsi Violámért... Erzsébet az ajtóhoz lépett, de valami visszatartotta. Lehunyta a szemét. - Fázom, asszonyom... Kérlek, jöjj vissza. Fogd a kezem... Ne hagyj egyedül...
Erzsébet tett még egy lépést az ajtó felé. De nem tudott kimenni. Megfordult. Veronika minden erejét összeszedve felemelkedett, s könyörgőn felé nyújtotta a fakeresztet. Szilágyi Erzsébet visszalépett Veronikához, és lehajolt hozzá. - A neve Viola... Az apját Kamonczi Titusznak hívták... - suttogta a lány, s visszahanyatlott a véres medvebundára. - Engem Váradi Veronikának... Cserögön születtem, a szép Szerémségben... Az én nemzőatyám Újlaki bán volt. Egy napon... mondd el az én Violámnak, kik voltunk valaha… Mondd el, hogy mindennél jobban szerettük... Erzsébet újra letörölte a lány arcát. - Eleget beszéltél... Pihenned kell... Veronika nemet intett. - Nincs már idő pihenni, asszonyom... Hosszú utat tettem meg, Istenhez fohászkodva irgalomért... A te irgalmadért... - Hallgass! Újabb köhögésroham rázta meg Veronika testét. Az erő rohamosan apadt gyenge testéből. - Szeressed őt, kérlek... Vigyázz reá... Erzsébet megsimogatta a lány arcát. - Míg élek, nem eshet bántódása... Úgy nevelem majd, mintha magam szültem volna... Veronika utolsó erejével keresztet rajzolt a nagyasszony homlokára. - Légy sokkal boldogabb, mint én voltam, asszonyom... Légy sokkal boldogabb... Szilágyi Erzsébet végig fogta a kezét, míg lélegzett. Veronika reszketett, a hideg rázta, de ő csak fogta a kezét, s a homlokát simította, enyhet adó hideg kendővel. - Aludj, te lány - mondta, amikor Veronika teste megfeszült a végső kíntól. Odaát már várnak rád... Aludj... 3.
Künn, a várudvaron hétágra sütött a nap. Erzsébet leült Jankó mellé, a lépcső aljára.
- Meghalt. Hunyadi nem felelt. A földre rajzolgatott valamit szablyája hegyével. Egyikük sem tudta, mit mondhatna most. Lackó önfeledten játszott a medvével, aztán hirtelen odafutott hozzájuk, mert észrevette, hogy szülei arca falfehér. - Mi történt, édesanyám? Mi történt, édesapám? - Semmi, kicsi fiam! - Erzsébet magához szorította, s arcát beletemette Lackó köpenyébe. - Semmi... Hunyadi átölelte asszonyát, s Lackó két karja összekapcsolta immár mindhármójukat. Láncnál erősebb kötelékkel. 4.
SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, PÜNKÖSD HAVA Újlaki Miklós feszülten várta a híreket. Napok óta tétlenül ült Székesfehérvár várában, melyet nemrégen kapott meg a várossal egyetemben Erzsébet királynétól. Azóta, hogy bevette magát új birtokába, egyre csak leste, hogyan alakulnak az események, miként a hálója közepén rostokló pók lesi a pókháló finom rezdüléseit, hogy azonnal mozduljon, amint szükségessé válik. A kérdés csupán az volt, menekülni kell-e majd, avagy támadni veszettül. Merthogy egyelőre nem lehetett tudni, ki kerekedik felül az ország birtoklásáért folyó vetélkedésben. Kezdetben, ahogy Újlaki, úgy a legtöbb báró és nemes úr is meg volt róla győződve, hogy a titkos tárgyalások révén hamarosan megegyezésre jutnak majd Erzsébet királyné és Ulászló követei. Csakhogy a csecsemő születését követően Erzsébet már hallani sem akart semmiféle megegyezésről, magának és fiacskájának akarta Magyarországot, mint ahogy Ausztria és Csehország kormányzását is. Eltökélte magát, hogy ha kell, tűzzel, vassal egyben tartja atyja örökségét, nem hagyja, hogy holmi jöttment polák siheder a magyar bárók, főpapok segítségével szétziláljon mindent, amit Zsigmond vérrel, verítékkel felépített. Hírek jöttek, miszerint Ulászló a seregével elindult Sandeczből, s azóta bizonnyal átkelt a Kárpátokon. Erzsébetnek néhány királyi bandériumon, s Cillei magánhadseregén kívül alig állott a rendelkezésére számottevő haderő. Giskra lovag cseh zsoldosai, valamint Újlaki nyugat-magyarországi csapatai
éppen csak arra voltak elegendőek, hogy a kezükön levő városokat, Komáromot, Fehérvárt, Sopront és Győrt megtarthassák a lázongó magyarok ellenében. A nyugati területek bárói szinte kivétel nélkül Erzsébet pártját fogták, s nem is elsősorban azért, mert a csecsemő számított a trón törvényes örökösének, sokkal inkább azért, mert anyagi érdekeiknek jobban megfelelt az osztrák Habsburgok, Frigyes és Albert herceg befolyásának növekedése. Újlaki azonban fittyet hányt az anyagi érdekekre. Volt akkora vagyona, hogy ne izgassa, ki kerekedik felül. A pénznél sokkal jobban aggasztotta, hogy Cillei és Erzsébet a kezükben tartották. Segített nekik ellopni a Szent Koronát Visegrád várából, s ha ez kitudódik, kétségkívül a bakó kezére jut. Legszívesebben bezárkózott volna Újlakra, de Cillei máris a Szerémségbe küldte Vitoveczet és martalócait, hogy beszedjék az éves adót Újlaki nevében. A veres gróf fontos szerepet szánt neki ebben a veszedelmes játékban. Mivel a korona ellopásával bebizonyította elkötelezettségét, Cillei Ulrik úgy vélte, nyugodtan Újlakira bízhatja a csecsemő király védelmét. Ennek jegyében átruházta rá Székesfehérvár városát, s előreküldte Komáromból, hogy készítse elő a kis László megkoronázását. Na, ennek a lehetőségnek már megörült Újlaki. Mióta Veronika eltűnt, teljesen magára maradt. Az urak bizalmatlanul méregették egymást a királyné udvarában, és jó magyar szokás szerint egyre-másra érkeztek a feljelentések Cilleihez, hogy ki mindenki a lengyel titkos kémje. Való igaz, többségük csak azért jött Komáromba, hogy felmérje, mekkora esélye van Erzsébetnek a hatalom megszerzésére. De látva, hogy a várat és a várost csak néhány cseh zsoldos vigyázza, legyintettek. Hogyan tudna ellenállni ilyen csekély haderő Ulászló észak felől közeledő egyesült lengyel-magyar seregének? 5.
A közeledő lengyel király két követet küldött Komáromba: Thallóczi Máté horvát bánt, nándorfehérvári kapitányt, valamint Marczali Imre asztalnokmestert. Tisztelettel járultak Erzsébet elé, elhozva Ulászló békítő ajándékait, s a magyaroknak tett esküjéről szóló pecsétes oklevelet. Könyörögve kérték Erzsébetet, ne hajszolja belső háborúskodásba az országot, fogadja el a kialakult helyzetet, és csecsemőjével együtt térjen vissza Budára.
Újlaki ott állott Cillei mellett, abban a szent meggyőződésében, hogy a királyné rááll az alkura. Erzsébet azonban váratlanul felpattant a trónusáról, s fúriává változva leszaggatta az oklevélről a magyar és lengyel bárók pecsétjeit, megtaposta a pergament, és oly szitokáradatot zúdított a két megszeppent nagyúr fejére, aminek hallatán egy vérbajos markotányosné is elpirult volna szégyenében. Így esett, hogy mindenki megdöbbenésére Thallóczit és Marczalit lefogták, és vasra verve Sopronba küldték. Az ország népe felzúdult a hírre. A horvát bán végtére is a Délvidék hőse volt, aki testvéreivel évtizedek óta védte Nándorfehérvárt. Egy hőst vasra verni? Éppen most, amikor néhány hét múlva újabb török támadás várható? Micsoda esztelenség! Erzsébet azonban továbbra is fúriaként viselkedett. Megfenyegette a felsőmagyarországi városokat, Eperjest, Kassát, Késmárkot, hogy ne merészeljék megnyitni kapuikat a közeledő Ulászló előtt. Pozsonyt erélyesen felszólította, hogy a dézsmából azonnal fizessen kétezer aranyat zsoldosok felfogadására. A Cillei-párt látványosan háborúra készült: Újlaki megdöbbenésére Erzsébet királyné fegyveres segítséget kért Habsburg rokonaitól, Újlaki pedig egyre biztosabb volt benne, hogy a rossz oldalon áll. Cillei bábuként rángatta. Csekély vigaszt hozott az ennek fejében kapott néhány kisebb adomány, s persze a koronázóváros, Székesfehérvár birtoka. Igaz, bizonyos jelekből Miklós arra következtetett, hogy a csecsemő megkoronázása után újabb, országos tisztségre számíthat. Ezért aztán összeszorított foggal maradt, és tovább tűrte a megaláztatásokat. Két esemény történt Pünkösd havának elején, ami miatt Újlakinak még jobban kezdett főni a feje. Erzsébetnek pénzre volt szüksége, mégpedig sürgősen, nagyobb összegre, hogy újabb német és cseh zsoldosokat fogadjon Ulászló ellen. Lelkiismeretfurdalás nélkül elzálogosította a magyar királynéi koronát és az ékszereket kétezer-ötszáz aranyért a bécsi Eizinger Ulriknak. S persze ott volt még a királyné birtokában Szent István koronája is. Bizonnyal ezt is elzálogosítja, ha nem lett volna oly nagy szüksége rá; csakhogy a korona maradt az egyeden esélye arra, hogy valaha is elismerjék fiacskája hatalmát Magyarországon. A másik esemény, ami megrémisztette Újlakit, Garai László megjelenése volt Komáromban. A királyné rokoni szeretettel fogadta a macsói bánt, s óvatosan puhatolni kezdte, vajon tud-e már Garai a korona elrablásáról.
Nem tudott. Sejtelme sem volt róla. Amikor aztán Erzsébet tovább csűrte-csavarta a szót, kiderült, hogy Garai önként, szíves örömest átadja a koronázó ékszereket Erzsébetnek. Egyeden feltétele volt csupán, hogy azonnal engedjék szabadon Thallóczi Mátét és Marczali Imrét. A királyné elsápadt. Önként átadnák neki a koronát? De hisz akkor semmi szükség nem volt annak ellopására! Jézus Krisztus! Annál nagyobb lesz a felháborodás, ha a magyar urak észreveszik, hogy elrabolták tőlük szent fejéküket! Erzsébet megköszönte Garai kedvességét, s miután elbocsátotta nagybátyját, magához rendelte Kottannernét és Újlakit. - Holnap visszamentek Visegrádra! - Hogyan? - kerekedett el a komorna szeme. - Visszamentek és visszacsempészitek a koronát az Öregtorony pincéjébe! Senki sem veheti észre, hogy elhoztátok! - De úrnőm! Lehetetlent kérsz! - Miért kérnék lehetetlent? Ha kihoztátok, bizonyosan vissza is tudjátok vinni! Újlaki feje remegett az indulattól. - Énrám ne számíts ebben az esztelenségben, királyné! Szeszélyed kiszámíthatatlan. A korona nem holmi játékszer! Az életünket kockáztattuk érte! Én semmi pénzért vissza nem megyek oda! Erzsébet dühösen toppantott. - Hát nem értitek, hogy nincs más választásunk? Garai önként átadja nékem! Igyekeznünk kell, mert ha Ulászló serege előbb ér Visegrádra, akkor mindennek vége! Kottannerné könyörgött: - Úrnőm! A magyarok már így is erősen gyanakszanak! Ha visszamegyünk Visegrádra, bizonyosan rajtakapnak minket! Nékem gyermekeim vannak! Nem akarok ilyen ostobaság miatt meghalni! Úgy hiszem, még mindig jobb a bokorban, mint a kalodában! Erzsébet dúlt, fúlt. A Szent Korona már ott volt, a birtokában, nem maradt más megoldás, mint minél gyorsabban megkoronázni vele a néhány hetes csecsemőt, vállalva a szertartást követő elkerülhetetlen botrányt. Ekkor küldte előre Újlakit, hogy tisztítsa meg Székesfehérvárt, a koronázóvárost a gyanús elemektől, és készítsen elő mindent a ceremóniára. Újlaki boldogan távozott.
Érezte már a közelgő vihar előszelét, és semmiképpen nem akart ott lenni, amikor a villámok csapkodni kezdenek. Márpedig hogy csapkodni fognak, az egyre bizonyosabbá vált. Ulászló hadai elérték Késmárkot, Eperjest, és a felsőmagyarországi városok sorra hódoltak meg előtte. Amely város ellenállt, azt Rozgonyi Simon csapatai térítették hamar józan belátásra. Cillei eközben minden mozgósítható haderejét Székesfehérvár alá rendelte. Komárom védelméről szó sem lehetett. Erzsébet célja egyértelműen Buda elfoglalása volt, kevesebbel nem kívánta beérni. Végtére is, aki Budát birtokolja, az az országot is birtokolja. Szent György havának tizedik napján Erzsébet királyné és udvartartása felkerekedett Komáromból, és egy rozzant dereglyén átkelt a Dunán. A kíséret tagjai mind ott szorongtak a királyné és Kottannerné körül, aki a csecsemőt tartotta. Velük utazott Hédervári nádor is, aki még mindig nem döntötte el, melyik oldalra álljon. Az roppant mód zavarta ugyan, amit Erzsébet környezetében suttogtak, tudniillik, hogy nem holmi játék koronával fogják Székesfehérváron megkoronázni a csecsemő Lászlót. Hanem akkor mivel? A Szent Koronával? De hisz az Garai őrizetében van, Visegrádon! Vagy mégsem? A dereglyén oly sokan szorongtak, hogy csaknem elsüllyedt, mire átvergődtek a túlsó partra. Ott már várta őket Cillei egy vértes lovascsapata. Az ő vigyázatuk alatt eredtek neki Tatának. Szakadt az eső, a téli fagyból felengedett országutak szinte járhatatlanná váltak. A gyermeket négy katona cipelte a sárban, gyalogosan. Nem sejtették, hogy a bölcsőben, a csecsemő mellett az ország Szent Koronája is ott lapul. Kottannerné és az udvar néhány bárója mögöttük lovagolt, s le sem vette szemét a bölcsőről. Az ide-oda billegéstől a kis László keservesen bömbölni kezdett, úgyhogy a komornának ki kellett vennie, hogy gyalogosan caplasson vele tovább a bokáig érő sárban. Sötét éjszaka volt, mire elérték a tatai vadászkastélyt. Hédervári nádor itt a kezét tördelve a királyné elé állott, és közölte vele, hogy ő bizony nem megy tovább velük. - Becsületben őszültem meg, fenséges asszonyom! Becsülettel kívánnék sírba szállani. Ha megyek, örökre elvész becsületem. Megbocsáss ősz fejemnek! Isten veled! Erzsébet dühöngött, de semmit sem tehetett. A magyar urak közül mind többen követték Hédervári példáját. Otthagyta a királynét Rozgonyi István is, mert megbizonyosodott arról, hogy Cillei és Erzsébet semmit sem kíván tenni
a déli határok védelméért. Szemmel láthatóan sok minden foglalkoztatta őket, de a török támadás réme a legkevésbé sem. Tata várában kétezer fős, erős sereg csatlakozott a királyné menetéhez: osztrák, német meg cseh zsoldosok. Innét menesztett futárt a királyné Újlakinak, hogy készüljön az érkezésükre. Vihar előtti csend telepedett az országra. 6. Székesfehérvár határában csaknem rajtuk ütöttek a környékbeli parasztok. Először csak az tűnt fel Erzsébetnek, hogy egy falun áthaladva milyen gyűlölködő pillantásokat lövellnek utánuk a jobbágyok. A barázdált képű férfiak szemében baljós fény villant, az asszonyok gúnyosan összesutyorogtak a hátuk megett és a bölcsőre mutogattak. - Abban viszik a kiskirályt! - Királyt bölcsőben? Miféle király az? Aztán a falu végéhez érve kirobbant a ribillió. A menetet kísérő német és cseh zsoldosok megéheztek, s fosztogatni kezdték a szélső házakat. Először csak két ökröt hajtottak ki egy udvarból, de aztán vérszemet kaptak, s lóháton rontottak be a nádtetős kalyibákba. Sikoltozás, óbégatás támadt, néhány jobbágy vasvillával próbálta védelmezni vagyonkáját. A menet megtorpant. - Mi ez már megint? - kérdezgette Erzsébet. A falfehér képű Ghattalóczi Mátyás jelentette neki, hogy a csehek és a németek rabolni kezdték a portákat. De addigra már a királyné hintója köré sereglettek a házaikból kizavart, mezítlábas parasztasszonyok, és könyörgőn felé nyújtogatták a kezüket. - Ne vigyék el a tehenünket! Királyné asszony! Hát miért hagyod? Miért engeded! - Zavarjátok el őket! - legyintett Erzsébet, és a cseh vértesek lándzsával rontottak az asszonyokra. Kettejüket átdöfték a hosszú lándzsák. Egy pillanatra csend támadt, Kottannerné dermedten pislogott kifelé a kocsiból, karján a csecsemővel. Most mi lesz? A jobbágyok mozdulatlanul álltak a vértesek gyűrűjén kívül. Befelé bámultak.
- Takarodjatok innét! - rivallt rájuk Cillei. - Mit merészeltek? Kezet emelni Magyarország királyára? - Csecsemő király! - mormolták a parasztok. - Rabló király! Cillei intett a zsoldosoknak, hajtsák gyorsan tovább a zsákmányolt marhát, és tűnjenek el mielőbb. A szekereket és a bölcsőt háromszoros gyűrűben vitték ki a faluból. A következő településen már felfegyverzett jobbágyok várták őket. Kiegyenesített kaszákat, erdőirtó fejszéket szorongattak kérges tenyerükben, s a tekintetük nem sok jót ígért. Elállták az utat, némán méregették a közeledő zsoldosokat. A hírek, úgy látszik, gyorsan terjedtek az erdőn keresztül. Cillei parancsokat vakkantott, de Giskra és Simkossky, a két cseh zsoldosvezér odaoldalogtak mellé, és valamit a fülébe suttogtak. A veres gróf nyála fröccsent, ahogy vitatkozott velük. A kétezer fegyveressel ugyan könnyedén szétszórhatták volna a parasztokat, de nem lett volna ajánlatos vérfürdőt rendezni éppen pünkösd péntekjén, a koronázásra készülődve. - Asszonyom! - hadarta Kottannerné. - Ne hagyd! Szólj Cilleinek, hogy rendelje vissza a vérteseket! Ha itt kitör a harc... De akkor már késő volt. A falu végében az egyik német lovag szolgáját megsebesítették a parasztok. Mint jóval később kiviláglott, a szolga magának köszönhette a bajt, mert lóháton betört egy jobbágyportára, hogy összeszedje a tojásokat a tyúkok alól. Kötényes asszony kiszaladt a házból, és átkulcsolta a csizmás lábát, hogy ne tegyen ilyet, hat gyermeke sír az éhségtől odabent. A német csak röhögött, és akkorát rúgott az asszony arcába, hogy az nekiszédült a ház sarkának, és betörte a koponyáját. Erre az ura fogta a fejszét, és belevágta a német hátába. A szolga gazdája felgyújtatta a viskót. Mind a hat kisgyermek benn égett, mert a zsoldosok senkit nem engedtek a lángoló ház közelébe. A füst sűrű, fekete fellegekben ömlött az égre. A királyné ekkor fogta csak fel, milyen nagy veszedelembe kerültek. A tűzfalon túl, a falvak felől bocskoros férfiak tömege közeledett. Az előbb még magabiztosan fennhéjázó cseh és német vértesek megszeppentek. Szempillantás alatt legalább seregnyi rongyos paraszt bukkant elő a semmiből. - Ki innét! - rendelkezett Cillei. - Mentsétek a gyermeket! A vértesek szoros kíséretében vágtattak a faluból. Néhány kő röppent feléjük, s koppant a kocsi oldalán. - Jézus! - sikoltotta Kottannerné, és a csecsemőre borult, hogy testével védje.
A batár hirtelen megállt. Senki sem mert kihajolni, hogy lássa, mi történt, de a kiabálásból egyértelmű volt, hogy a parasztok elzárták az útjukat. Cillei ordított valahol legelöl, német és cseh parancsszavak röppentek ide, oda. Egyedül Giskra öblös hangja maradt nyugodt, ám Kottannerné kételkedett benne, hogy a huszita higgadtsága elegendő lesz a tömeg feltartóztatásához. - Menj, nézd meg, mi történt! - suttogta a királyné. Fegyverek vasa villant a porfelhőn túl, de az út kanyarulatától nem lehetett látni, hányan lehetnek a parasztok. Az üvöltés egyre erősödött, s immár sebesültek sivalkodása is belevegyült a zajba. Giskra és Cillei lovasai összecsaptak a parasztokkal. Üggyel-bajjal utat törtek maguknak, s így néhány pillanattal később a batár megint nekilódulhatott. Átrobogtak a sebesültektől és halottaktól tarkálló úton. A kocsikerekek hatalmasat döccentek a földön heverő testeken. A falun túl, egy kanyarulatban végre szemben találták magukat Újlaki ötszáz vértesével. A parasztok jobbnak látták szétszóródni az erdőben, s hagyni, hadd zötykölődjön tovább a királyné és kísérete az esőktől felázott utakon. Fehérvár előtt egy ingovány mellett haladtak, fekete fellegekben csaptak le rájuk a szúnyogok. Kottannerné a saját úti köpenyével takargatta be a bölcsőt, nehogy a fenséges kisdedet összecsipkedjék a vérszívók. Szakadó esőben értek Székesfehérvárra. A kis László bölcsőjét a város határában kivették a kocsiból. A dajka vitte a karjában, jobbján Újlaki és Cillei, balján Frangepán Bertalan gróf lépdelt, körülöttük hármas gyűrűben páncélos férfiak, kivont karddal. A környező házak ablakait lesték, mintha merénylőtől tartanának mindenfelé. A fehérvári polgárok gyér számban merészkedtek ki házaikból, hogy megnézzék maguknak az érkezőket. Újlaki gondoskodott róla, hogy félelem legyen úrrá a városon, s csak a legelszántabbak bátorkodjanak kidugni orrukat az utcára. 7.
HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG A. D. 1440, PÜNKÖSD HAVA
Veronikát a várhegyen, a Péter-hegyi családi temetőben hantoltatta el Erzsébet. A fejfára rávésette a lány nevét, s alá a születési helyét. Hunyadit megrendítette asszonya türelme. Annál inkább erősödött a maga lelkiismeret-furdalása, amikor megkapta Vitéz Krakkóból keltezett levelét, s felolvastatta azt Filipesivel. A kancellár lelkesen beszámolt abban a levélben mindarról, amit a lengyel udvarban sikerült végeznie, s arról, hogy Ulászló megindul Magyarországra, elfoglalni a trónt. „Jöjj, János, jöjj a király elé, fogadd őt méltósággal”, írta Vitéz, hozzátéve, hogy a Wavelben sokat beszélt a királynak Hunyadiról, s hogy Ulászló alig várja a találkozást. Jankó elkomorult, amikor Filipesi befejezte a felolvasást. - Tudod-e, mit jelent mindez, Albert fiam? Filipesi komoran bólintott. - Tudom, uram. - Csakhogy nincsenek még készen a szekerek... - Nincsenek, uram. Hunyadi kibámult a lovagterem gót ívű ablakain. - Hány lovast tudunk rögvest hadba hívni? Albert fejben számolt: - Mire a székelyek és a kunok visszatérnek, az teljes három hét. - Nélkülük? - Százötven lovast, uram. Talán kétszázat. Hunyadi lemondón rázta a fejét. - Erzsébet megöl.
8. A nagyterembe, a gót boltívek alá már beszivárgott a sülő pecsenye illata, jelezve, hogy közel a vacsoraidő, mikor vén regös kért bebocsájtást a várba. Hunyadi örömmel fogadta. Lelkesítőleg hat majd, ha az estebéd alatt a vitézeivel együtt hallgatja a régmúlt idők hőseinek krónikáját. Lelkesítőleg, legelébb is önmaga számára, hisz elkélt némi bátorítás mindahhoz, amit cselekedni tervezett. Az érkező vénséges vénember volt. Varkocsba font ősz haja, és a homlokába égetett égjelek arról tanúskodtak, hogy berkekben, nádasok mélyén lakozó
pogány magyarok maradéka, azoké, kik soha nem hajtották meg hátukat az ájtatoskodó püspökök, s a mohó adószedők előtt. Arca akár a legvénebb fák kérge, melybe a legkorábbi ráncokat tán még Anjou Lajos király úr idejében véste a Jóisten. Tekintete jeges acél. Megvénhedett kora ellenére is szálfa derékkal lépett a nagyterembe, ahol egyszeriben elhalt a beszélgetés zsivaja. - Akad-e itt pár falat az éhes vándornak? - kérdezte tompa hangon. Hunyadi elébe lépett, és illőn meghajolt. - Néked mindig, erdők atyja! Kerülj beljebb! Az én tüzem a te tüzed. Az én étkem a te étked. Jankó már gyermekkora óta babonás tisztelettel viseltetett az öreghez hasonló regösök iránt, kik valaha keresztbe-kasul kószálták Erdélyország ösvényeit, mindig feltűnő sietséggel igyekezve valahonnét valahová, titkos üzeneteket víve az erdők mélyéből a berkek labirintusába, vagy a hegyek gyomráig nyúló barlangok dohos mélyébe. Titkos üzeneteket, melyeket a fellegekből olvastak ki örök szép nyárdélelőttökön, miket a szél zokogott nékik jajongó, őszi éjszakákon, miket a költöző madarak daloltak el kikeled reggeleken, s miket a behavazott hegyek közt bolyongó ős szellemek bíztak reájuk csikorgó télestéken. Valaha majd minden esztendőben felbukkant egy-egy sámánivadék Hunyad környékén szőrmékbe bugyolálva, iszákjukban székely és hun betűkkel telerótt hártyabőrökkel és pálcákkal. Minden titkot megőriztek eme írások még azon múltba vesző időkből, mikoron a magyari törzsek messzi pusztákon vándoroltak idegen, rég kihalt népekkel és mesebeli szörnyetegekkel viaskodva a túlélésért. Vajk soha nem mulasztotta el beljebb invitálni őket, ha a nádasok partján, erdei tisztásokon beléjük botlottak járőröző lovasai. Ezekre az estékre a gyermek Jankó élesebben emlékezett, mint megannyi más dologra kölyökkorából. Az estékre, melyeken a várbéli vitézek mind a kandalló köré telepedtek, boroskupákkal a kezükben, s melyeken a vándor regösök érces hangon ősi énekeket zengtek... De mostanság már ritkán lehetett látni őket. Kihaltak, elenyésztek, ahogy a végtelen erdők egyre visszaszorultak Erdélyországban, a Kárpátok túloldaláról mind nagyobb számban beözönlő oláhok fejszéi nyomán. Elsüllyedtek, vadon nőtte be a zsombosokban rejtező áldozótisztásokat, idegen csizmák tapodták a titkos ösvényeket. Az ősök szellemei mind gyakrabban döntöttek úgy, hogy nem mutatkoznak meg földi halandók előtt, bárhogyan is könyörögnek nékik az elmúlt korokról kántálok. A sámánnemzetségek utolsó képviselőit elnyelték a mocsarak, vagy talán az új korszak beköszöntével önmaguk döntöttek úgy, hogy az új világ nékik már nem kell. E világban Árpád vére végképp felhígult,
s már senki sem érti a régi dalokat, az ősök rovásának üzenetét, a régi dicsőség pedig nem szolgál többé példával az ifjak számára. Lehet tán, ez a vénség volt az utolsó, ki még a régi idők dalait zengte bús éjszakákon... A regös lassan evett, pislogva körbepillantott a nagyterem árkádjai közt, megszemlélte a falra aggatott fegyvereket, címereket. - Ez a te házad? - kérdezte, mikor végzett. Keveset evett, alig néhány falatot csupán, s a vitézek meglepetésére nem ivott bort, csak hideg kútvizet, közben valami olyasmit motyogott az orra alá, hogy jól csak az a messzely bor eshetik, mit igaz szívvel kínálnak. - Az én házam - felelte Jankó. - Zsigmond királytól kapta jó atyám. A regös bólogatott. - Bolond király volt az is. De hát a királyok mind bolondok... Mikor ifjú voltam, Csák Mátyus seregében harcoltam Caroberto király ellen... De bolond volt Caroberto is. S bolond volt Csák Mátyus is... Hunyadi vállat vont. Sejtelme sem volt róla, kikről beszél a regös, mint ahogy arról sem, hogy Caroberto király, Csák Mátyus három emberöltővel ezelőtt vívták öldöklő harcukat. - Ismerősek a vonásaid - mondta akkor az öreg, és reszketeg ujjaival megérintette Hunyadi arcát. - Láttalak már valahol? - Kötve hinném, apó. - De igen, láttalak. Most már azt is tudom, hol: álmomban. Szilágyi Mihály felhorkant a hatalmas kandalló előtt. - No, nemcsak a királyok bolondok, te öreg. A legbolondabb te magad vagy. A regös elmosolyodott. - Az bizony lehet, jó uram! Mégis úgy van, ahogy mondom. A minap álmomban fenn jártam a Hadak Útján. Onnét néztem le a földre. Minden oly szürke volt, oly sivár idelenn. Eltűntek a szent kertek, a tündérek erdeiben idegenek ólálkodtak, a szunnyadó sárkányokra ráomlasztották rég a barlangok száját, hiába őrizték szegények vízözön előtti királyok dús kincseit lenn, a mélyben! Az emberek, mint nyüzsgő hangyák a porban... Egyre több ember... Egyre kisebbek, egyre jelentéktelenebbek... - De ott fönn... minden oly fenséges, tiszta és éles... Egyszer csak a Csillagösvény hídján elvágtattak mellettem mind, az égi vitézek... Buda, s Etele atya íjászai, Tonuzoba fiai, Árpád hős vérei, Tarhos és Vérbulcs szellemvitézei. Csaba királyfi, Fejszés László király... Arcukon csillagfény, szemükben lángoló tűz... Páraparipáik orrlika csillagport fútt a semmibe szét... Szablyáik vasán a Mindenség fájának harmata csillogott... Tündöklők voltak az égi vitézek, a
haragvó messzeségből jöttek, és Göncöl szekere mögött tűntek el... Ott voltál te is... - Én-e? - nevetett Hunyadi. - Te bizony, fiam... Fekete holló volt pajzsodon, csőrében aranygyűrűvel... A kunok oroszlánja inalt melletted, mancsában aranyló koronával. Szilágyi Mihály vihogva oldalba bökte Kamonyait, de az csak visszapisszent rá. A regösök álma színtiszta igazság, tudja ezt mindenki, kinek csöppnyi esze van. - Nem voltál egyedül - folytatta reszketeg hangon az öreg. - Oldaladon vágtatott egy ifjú. Testén acélköpeny, szemében égi fény... Akkor a vörös oroszlán elébetek vágott ott fönn, a Csillagösvényen, prüszkölve, lángoló tekintettel, s feléd nyújtotta a koronát, uram. Hunyadi tűnődve nézte az öreget. - Nekem nem kell semmiféle korona, apó. Soha nem is kellett. Mosolygott ezen az öreg. - Neked nem, tudom én azt jól. De a fiaidnak majd kell. Álmomban mohón érte nyúlt, s megragadta... - Lackó? Miféle ostobaság ez? Hunyadi összerezzent. Az ajtóban Erzsébet állt, s rosszallón végigmérte a tűz körül ácsorgó férfiakat, meg a középütt ülő vénembert. - Halljam: miféle ostoba fecsegés ez? A regös elmosolyodott, s míg a férfiak a torkukat köszörülték, odalépett a nagyasszonyhoz. - Te már feladtad a reményt! - sóhajtotta. - Pedig az Öregisten nem feledkezik meg terólad, édes leányom. - Az Öregisten? - ingatta fejét dühösen Erzsébet. - Én csak egyeden, igaz Istent ismerek, aki elküldte fiát, hogy megváltsa az ember bűneit. Az egyeden, igaz Isten látja, mi lakozik az emberi szívben. - Lehet, tán ugyanarról az Istenről beszélünk - vélte az apó, s mosolyogva a nagyasszony hasára tette a kezét. Erzsébet megrándult a mozdulatra, de meglepetésére, amikor a regös kóró-göcsört ujjait megérezte a ruha szövetén keresztül, meleg bizsergés futott végig bensőjén. - A holló nemzetsége felemelkedik - sóhajtotta édesbús, zengő hangon az agg. - A hollók atyja kiterjeszd szárnyát, s útját állja a sötét áradatnak. Dacol a viharral, de elbukik, mikor a Csillagösvényen lángoló üstökös zuhan keresztül. A hollófiak egyike a mélybe hull, de a másikat felemeli a tántoríthatatlan anyai szív. A mohó kinyújtja kezét, s a korona felragyog. Minden tiszta előttem, édes
leányom. A magas égben, a Csillagösvény hídján állva minden oly reményteli... A kilőtt nyíl a magasba tart. A rovásokat még rója a kéz. Nem tudni, mikor hull alá a nyíl, nem tudni, mikor rója utolsó rovását a kéz. A jövő vajúdik még... Csak hinni kell... Erzsébet megbabonázva bámult a vénember szemébe. Valami örvénylett azokban a szemekben, s abban az örvényben egy pillanatra babérkoszorúval ékes, dicsőségben fürdő férfifőt pillantott meg önnön tükörképe helyett. Csigákban vállára omló barna haja, tiszta, szénfekete tekintete, jellegzetes Hunyadi-sasorra, és magas, okos homloka volt annak a férfiúnak. Büszkén tekintett szét a messzeségben, birodalmában. Erzsébet megremegett. Ismerős volt az az arc. Mintha Jankó és a saját arcából gyúrták volna vonásait. Hunyadi és a többiek dermedten figyelték, miként mered az agg szemébe Erzsébet asszony, s csak akkor engedtek fel, mikor a regös elvette kezét a nagyasszony hasáról, s gyengéden megsimította a nő arcát. - Csak hinni kell! Erzsébet elpirult, és már fordult is, hogy teletöltsön egy kupát gyöngyöző kamonci nektárral. A kupát a regös felé nyújtotta. - Igaz szívvel kínállak, apó! Isten hozott! Az öregember felhajtotta a bort. Szilágyi Erzsébet visszakísérte a lócához, és ott sürgött, forgott körülötte egészen, míg az apó finom kézmozdulattal nem jelezte, hogy nem éhes, nem szomjas többé. Ahogy közeledett az este, úgy érkeztek meg a várba Hunyadi vendégei sorban, többnyire a környékbeli kenézek, nemesi családok ifjai, kiket Jankó éppen azért invitált, hogy társaságukban erőt gyűjtsön az elkerülhetetlenhez. Mielőtt azonban a szorgos cselédek felszolgálhatták volna az estebédet, újabb vendég érkezett a várba. 9.
Kis lovascsapat dübörgött át a felvonóhídon. Nyakig saras, fáradt vitézek vánszorogtak be a házba. Hunyadi lesietett elébük az alsó szintre, s igen felderült az arca, ahogy megpillantotta a jövevények élén közeledő ifjút. - Iván! Hát te hogy kerülsz ide? Remélem, jó hírt hoztál, mert a rosszból mára már kijutott éppen elég!
Az ifjabb Hunyadi bágyadtan elmosolyodott, s Jankónak majd a szíve szakadt belé, mikor látta, milyen erőtlenre sikeredett az a mosoly. - Mi ütött beléd, szép öcsém? Alig állasz lábadon! - Mert éjt nappallá téve vágtattunk! - rogyott le Iván egy kecskelábú székbe. - S jó hírt bizony hozni most nem tudok, bátyám! Csak rosszat. Iszhák, a szendrői bég megkezdte Nándorfehérvár ostromát! Hanem erre már Hunyadi is leroskadt, s úgy bámult öccse meggyűrött arcába, mintha a poros ráncok közül akarná kiolvasni, nem veszi-e tréfára a dolgot Iván. Nándorfehérvár ostrom alatt? Máris? - Korán van még egy hadjárathoz - motyogta maga elé. - Hisz még épp csak, hogy kezd tavaszodni... - Szendrő alig karnyújtásnyira Nándor Albától! Iszhák összegyűjtötte az északszerbiai szpáhikat meg a rác haramiákat, és rajtaütött a váron! Thallóczi perjel uram küldött, Jankó! Izeni, azonnal indulj, hozzad a seregedet, mert már úton van Nándor Alba felé a szultán is, teljes hadával! Hunyadi nem válaszolt. Csak bámult maga elé, aztán tenyerébe temette arcát. Odafentről, a lovagteremből víg muzsikaszó visszhangzott: nyenyere és síp, citharédi és fidula, cinige cincogott, vinnyogott, pengett és sivalkodott. A legények egy zsákmányolt török harci dobot püföltek, hogy csak úgy rezgett belé a mennyezet. Hunyadi felsóhajtott. Mi lesz most? Vitéz könyörög, hogy vezesse seregét északra, megsegíteni az új királyt! Thallóczi könyörög, hogy vezesse seregét délre, védeni a határt! S néki nincsen is serege! Jankó felpillantott: Iván szeme máris majd lecsukódott a fáradtságtól, feje lelebicsaklott, ahogy a kandalló tüzébe bámult. Uramisten, szörnyedt el Hunyadi. Mennyit öregedett ez a kölyök! A képe csupa ránc! S hol van már az a kölkös, hetyke mosoly? Helyette aggodalom, szorongás, s valami kimondhatatlan félelem terült szét arcvonásain. Mennyi idős is az öccse? Harminc körül járhat... Többnek néz ki. Olyan vékony. A tavalyi hadjárat fáradalmaiból még fel sem épülhetett. Féloldalasan ült a székben, s a balját is milyen furcsán, csálén tartotta! S a lépései is bicegők voltak, ahogy bejött az imént...
A sebei, gondolta Jankó. Tele a mellkasa, a feje, a válla, a lába vágásokkal, döfésekkel. Még fel sem gyógyul az egyikből, máris kapja a következőt. Hunyadit lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába. Hiszen ő maga küldte rendre az első vonalba az öccsét! Ő maga parancsolta újra és újra a legveszedelmesebb küldetésekre! Őreá bízta rendre, mit senki másra nem bízhatott! S lám! Mivé lett az ő daliás, örökkön vidám, örökkön gyereklelkű fivére. Soha sem kérdezte, mit akar, soha nem kételkedett benne, hogy azt akarja, amit ő. De így volt-e valóban? S így van-e most is? Felkelt, Iván mellé lépett, és esetlenül átölelte a vállát. - Nem lesz semmi baj! Meglátod, Iván, minden rendbe jön! De Iván már nem hallotta. Ültő helyében elnyomta az álom, csupa ránc, megkeseredett arcán ideges rángások futottak végig. - Majd ha lesz időm, beszélek veled - suttogta Hunyadi. - Túl sok terhet róttam reád az elmúlt esztendőben! Túl sokat! Jankó intett a szolgálóknak, hogy támogassák fel az öccsét, vigyék aludni, de Iván szemei hirtelen felpattantak. - Mi ez a vad muzsikaszó? - kérdezte rekedten, s úgy bámult körbe a szobában, mintha azt sem tudná pontosan, hol van. - Estebédre hívtam a familiárisainkat - felelte Jankó. - Jött egy vén regös is, s amint hallhatod, a muzsikusok már belecsaptak a húrokba. Odafönn terítenek! - Akkor ott a helyem nékem is - mosolyodott el Iván. - Pihenni ráérek majd a sírban, bátyám! De mikor harcolni kell, vagy mulatni épp, nékem ott a helyem! Jankó átölelte öccsét, és együtt indultak a lépcsők felé. 10.
A szolgák sorban hordták az asztalra a tálakat, rajtuk a frissen sült ínyencségeket: őzeimért sásával, mandulatejben fürösztött, sáfránnyal kenegetett báránybordát, főtt borjúfőt bazsalikommal. Sütőnyársra tűzve szalonka- és fürjfüzérek közeledtek, míg a ropogós, pirosra sült libák, kappanyok, borsos mártásban fürdő pávák cifra tálakon húzták maguk után ínycsiklandó illat-fátyolukat. Az óntányérokat mindenki púpozva rakta, a kupákat csordultig töltötte, a jó dömöcki acélból vert kések csak úgy remegtek a kiéhezett vendégsereglet kezében, várva, hogy a ház ura megadja végre a jelt a vacsora kezdetére. Az
aranyos karimájú sótartók, a nádméz porzók, vállukon az ezüst szitakanalakkal oly szép rendben sorakoztak a hatalmas asztalnak két szélén, mintha Hunyadi hadrendbe állított gyalogosai és lovasai volnának. A sáfrányos, majoránnás, borsos szaftokat tartalmazó ezüstlocsolók, mint megannyi harci szekér álltak középütt, kétséget sem hagyva, hogy az esti ütközet az utolsó törlet szaftig, az utolsó lerágott csontig és az utolsó csöpp szerémi nektárig pusztít majd. Hunyadi borongós tekintettel pillantott körbe. - Isten hozott mindnyájatokat, drága barátaim! Együnk, igyunk, mulassunk! Ki tudja, mikor lészen rá alkalmunk megint! A vendégek fittyet hánytak a ház urának szavaiból kicsengő vészjós hangzatra, egy emberként pattantak fel, s lendítették magasba kupáikat. - Vivát, Hunyadi! Vivát! Vivát! Jankó felhajtotta borát, aztán bajszát törölgetve körbepillantott újra. Barátok. Ifjak. Harcosok. Anyák, leányok, húgocskák... Vidám, öblös hangú, piros orcájú legények, ősz vitézek, fontoskodó matrónák, kérges tenyerű kenézek, harcmezőkön felcseperedett katonaemberek, bánatos képű apródok, szerelmesen pislogó gyermeklányok... Szép tekintetek csillantak vissza reá, bárhová nézett. Hunyadi elmosolyodott. Jobbján asszonya, balján öccse. De hisz itt volt majd’ mindenki, kit szeretett ezen a világon. Mégis, ahogy újra teletöltötte kupáját, a szíve elszorult megint. Mert nem lesz tán több együtt lakomázás Hunyad várában. Nem lesz több alkalom, hogy együtt koccintsanak Magyarhon jobb sorsára... Hisz jő a veszedelem... Nem is oly messze az erdélyi hegyeken, erdőkön túl, vad hadak közeledtek. Ahogy fátyolos tekintettel a gondtalan mulatozásba merült társaságot bámulta, kéz súlyát érezte vállán. - Ne aggódj, János! - vigyorgott rá fáradtan az öccse. - Majd csak megsegít bennünket az Isten! Együnk! Igyunk! Búsuljon a ló! Hunyadi megölelte Ivánt. Jöjjön hát, aminek jönnie kell!
12.
Szilágyi Erzsébet egész este a szokottnál is szívélyesebbnek mutatkozott. Leste ura minden kívánságát, Jankónak szólnia sem kellett, már penderült, hozta a boroskancsót, közelebb intette a sültekkel, aszalt gyümölccsel dúsan megrakott tálakat, ott forgolódott körülötte fáradhatatlanul. Hunyadi sejtette, miért: nem maradt előtte titokban Vitéz levele. Most aztán marasztalni akarja majd minden fortéllyal... Hisz ő meg azt ígérte, itthon marad. Mikor a szolgák elhordták a tányérokat, a ház úrnője jelezte a vándormuzsikusoknak, hogy csapjanak újfent a húrokba. Iván felkapott egy hátszegi menyecskét, és a terem közepére penderítette, hogy megtáncoltassa. Erre aztán másnak is kedve támadt: Lackó fogta Zömököt, a medvebocsot, ki addigra állandó lakója lett az Aranyháznak, s az asztalon, a tálakat, kupákat ijedten elkapkodó szolgák kezei közt máris táncoltatni kezdte a vérpezsdítő nyenyere-, fidula és furulyaszóra. Csak Hunyadi bámult gondterhelten maga elé, mintha nem is látná a fiát meg a medvét. A fejében már összeállt a terv: először is meg kell győznie az új királyt, hogy haladéktalanul erősítse meg a déli határokat. Aztán fel kell szerelnie saját seregét, és az erdélyi vajda meg a délvidéki bánok egyesített hadával egyetemben Nándorfehérvár védelmére kell vezénylenie. Iszhák ostromserege nem lehet nagyobb néhány száz főnél, talán ezernél... A szultán a fő hadakkal néhány héten belül útnak indul. Jönni fognak megint... Százezren, szászhúszezren, százötvenezren, ki tudja, mennyien... A déli határ védtelen. Most kellene indulni, azonnal! Ő meg csak ül itt, és ezt a víg danolást hallgatja... Felkapta a fejét. Erzsébet a karját simogatta. - Mi ütött beléd, János? Mi bánt? - Csak a szokásos gondok, kedvesem... Asszonya megértően bólogatott. - Mégis, mifélék? - Úgysem segíthetsz azokon, Erzsébet! - Nagy kár. Pedig szívesen segítettem volna. Példának okáért, szóltam volna Mihály bátyámnak. Meg szóltam volna Kamonyainak is. Még annak a tökkelütött Orbán mesternek is szóltam volna, hátha hasznát veszed...
Hunyadi értetlenül meredt rá. - Ugyan minek szóltál volna nekik? - Hogyhogy minek? Hogy lássanak munkához. - Munkához? - Ej, de nehezen forog máma este az eszed. Hát mégiscsak illene összekürtölni a lovasokat, igaz-e? Meg aztán, illenék izenni a többi kenézeknek is Hátszegre, Asszonypatakára, Lunkányra, Borbátvízre, hogy igyekezzenek! Fejszéseket, íjászokat összekürtölni nem megy egyik napról a másikra! Aztán ágyúkra is szükséged lesz ott messze, délen! Hunyadi szeme tágra nyílt. - Gondoltam, elfeledted, így hát én intézkedtem - Erzsébet legyintett. - Három nap múlva itt lesz mindenki, talpig fegyverben. - Kedvesem... - Így akartad, nem igaz? - De igen. Így akartam... Erzsébet szeme hirtelen megtelt könnyel. - Mit hittél? Hogy itt tartóztatlak? Hogy hagyom, hogy a feleséged szoknyáján ülj? Szükségem van rád. De katona vagy, az országnak még nagyobb szüksége van rád. Ha megígéred, hogy visszajössz... - Megígérem! A nyenyerések, a fidulások meg a furulyások abbahagyták a muzsikát, mert látták, hogy az úrnőnél eltörött a mécses. Hát ezt meg mi lelte? Egymásra néztek, nem értették sehogy. Nem értette Lackó sem, ki ott lihegett az asztal tetején, idétlenül szorongatva Zömök mancsát. Nem értette Iván, meg Szilágyi Mihály se, kik kimelegedve ölelték táncpartnerük derekát. Hunyadi intett a zenészeknek, hogy folytassák nyugodtan, nincsen semmi baj. Aztán átkarolta a feleségét. - Visszajövök... Tudod, hogy visszajövök, kedvesem... Erzsébetet most már egyfolytában rázta a sírás. - Az első az új ágyúk közül csak a jövő hétre lesz készen. Utánad küldjem-e őket? 13.
Aznap éjjel a férfiak alaposan felöntöttek a garatra. Nem kellett azt asszonynak, leánynak, húgnak és nővérnek tudnia, hogy napokon belül mind
nekiindulnak a sereggel, s vélhetően sokan nem térnek vissza közülük. Nem kellett azt tudniuk, hogy számosan férjeik, fiaik, öccseik, bátyjaik közül utoljára részegedhettek le, úgy istenigazából. Elég volt, ha ők tudták. Elég volt oknak, búfelejtőnek. Mikor már senki sem szomjazott, a vén regös felemelkedett a kandalló mellől. A vendégsereg elhallgatott, izgatott morajlás futott végig soraik között. Az apó lehajtott fejjel állt középütt egy darabig, aztán kobzát megpengetve énekelni kezdett. A hangja egyszeriben megerősödött, mintha sziklaszorosok visszhangja öblösítené meg: Hej vitézek, szép daliák, Nyergeljetek, készüljetek, Kardot, fejszét élezhetek, Lándzsahegyet hegyezhetek, íjnak húrját feszítsétek, Méhviasszal fényeznétek, Nyílvesszőket köblözzétek, Nyergeljetek, Készüljetek! Hej! Harcra hí a kürt! Hej, vitézek, szép daliák,Nyergeljetek, készüljetek, Paripátok íves hátát Takaróval befedjétek, Pajzsotokat arany szeggel Öveitek ezüstcsattal Homloktokat vasabronccsal Sisaktokat jégezüsttel Szíveteket égi tűzzel Ércezzétek, megeddzétek! Hej, Harcra hí a kürt! Hej, vitézek, szép daliák, Nyergeljetek, készüljetek, Ki visszatér majd, Zsákmányt halmoz, Arany leplet, Ezüstbársonyt, Csillagfényből szőttet Hej, legények, szép daliák, Nyergeljetek, készüljetek, Hej, Harcra hí a kürt!
13.
Odafönn, a Buzogány-torony bástyáján a két Hunyadi részegségtől félig aléltan bámulta a felkelő nap hajnalpír-ecsetvonásait, amivel Isten hanyagul összemázolta a fekete égkárpit vásznát. Jankó átölelve tartotta Ivánt, el ne dőljön szegény, s ámulva figyelte, hogyan árad szét a vérveres festék az éjszakában, feloldva, kifakítva annak sarkait. Hallgatta a szél süvítését a tornyok, csipkézett bástyafokok között, hallgatta a Cserna mentén hajladozó jegenyék lombsusogását. Valahol a lovagteremben még daloltak, dübörögve táncoltak a vitézek, de a víg muzsikaszó most el sem jutott a vár urának füléig. Hunyadi a hegyek felé pislogott. Túl a bérceken ellenséges katonacsizmák tapodják a földeket. A zord csúcsokon túl a felkelő nap lófarkas zászlók rézdíszein csillan, a szél az iszlám zöld hadilobogóit csattogtatja. Hunyadi magához szorította eszméletlenül motyogó öccsét. - Jöjjél, Iván! Odalenn már nyergelik a lovakat! 14.
Hunyadi nem kedvelte a hosszas búcsúzkodást, de most különösen elszorult a torka, ahogy Sárkány nyergébe pattant. Meleget ígérő tavaszi reggel volt, az ő szívében mégis vigasztalan ősz búsongott. - Vigyázz magadra! - simogatta Erzsébet a kezét. - Ígérd meg, hogy vigyázol magadra! - Mire lehullnak a levelek, itthon leszek megint. - Mindig ezt mondjátok... Hunyadi lehajolt a nyeregben, és megcsókolta a feleségét. Odabenn, a várban már csomagolták az asszonyház holmiját is. Jankó úgy döntött, hogy feleségét és a háznépet a hadjárat idejére a Hunyadnál biztonságosabbnak tűnő Temesvárra költözteti a sokáig elhanyagoltan álló, régi királyi kúria épületébe. - Megbocsájtottál nekem, Erzsébet! A többi nem lesz nehéz: túlélni a háborút! Felesége meglegyintette az arcát. - Hordd el magad, mielőtt meggondolom magam! Három-négy hónapot kibírunk valahogy Lackóval abban a szeles Temesvárban! Hunyadi nagyot nyelt. Hát éppen ezért nem szerette a hosszas búcsúzkodásokat...
- Erzsébet... Lackó velem jön. - Tessék? - Velem jön. Magammal viszem. - Hisz még gyerek... - A vén Matkó mellett megtanul mindent, amit egy ifjúnak tudnia kell. Túl nagy már ahhoz, hogy az anyja szoknyáján üljön. Vitézi nevelésre van szüksége. Erzsébet ellépett Hunyadi lovától. A fejét rázta egyre. - Ezt meg kellett volna beszélnünk... Egészen magam maradok így, János… Ha ő sem lesz mellettem... - Ezen nincs mit megbeszélni. Lackó velem jön. Erzsébet megrendülten bámult fel rá. Ez a hála? Ez a köszönet mindazért, amit tűrt, amit elviselt? - Mindennél jobban szeretlek, Erzsébet. De Lackó dolgának semmi köze a mi kettőnk dolgához. Meg kell kezdenie férfi életét. A gyermekkora véget ért... Erzsébet bólintott. Katona lánya volt, s katona asszonya. Katona anyja is egyben. A fiának férfivé kell hát érnie mielőbb. El kell engednie őt... - Hol van? Szeretnék elbúcsúzni tőle. - Ne nehezítsed! - Mikor terveltétek ezt ki a hátam mögött? Hunyadi arccsontján megfeszült a bőr. Nagyot sóhajtott, és lehuppant a felesége mellé. - Isten veled! Megölelte asszonyát, de oly erősen, mint még talán soha eddigi életükben. Aztán lóra pattant, s kivágtatott a hídon. Nem nézett hátra. Gyűlölte a búcsúzást. 15.
Lackó a veresre mázolt Hunyadi-hollós vezéri szekér, a Böhöm belsejében ücsörgött, s igyekezett visszatartani feltóduló könnyeit. Erősnek kell lennie! Nem gyermek már... Lám, az a török fiú is, kiről atyja mesélt, s ki tán épp annyi idős, mint ő, mily bátor cselekedetet vitt végbe! Egyedül kiszabadította a testvérét a magyarok fogságából...
Neki meg csak a könnyeit kellene valahogy visszatartania... De ez se nagyon akart sikerülni. A ponyvát félrehajtva Filipesi lesett be hozzá. - Elértük a Marost! Meg akarod-e nézni, Lackó? A fiú vállat vont. - Látszik még Hunyad? - Hogy látszana? Messze maradt az már mögöttünk... Lackó előkecmergett, s felült a bakra, a kocsis mellé. Szép, tavaszi napsütés melengette a tájat. - A komád is igen kívánkozott eleinte vissza! - intett Zömök felé a deák. - De nézzed csak meg most! Lackó egy pillantást vetett a szekérhez hosszú láncon kötött medvebocsra, ki lomhán cammogott Böhöm keréknyomában. Ha vágyakozott is haza, most már más foglalkoztatta leginkább: amarra szaglászott figyelmesen, hol a Maros zöld szalagja csillogott. - Halat fogna őkelme - nevetett Filipesi. Lackó bágyadtan mosolygott. - Apám? A nyakát nyújtogatta, de nem láthatta a hosszú menetoszlop élén ügető Hunyadit. - Atyádnak nem sok ideje lesz véled törődni - mondta Filipesi. - Az országnak terhei nyomják vállát. - Tudom. Ha őmellette vagyok, úgy érzem, bármire képes vagyok. De ha nincs itt... Filipesi haloványan elmosolyodott. - Mind ugyanígy vagyunk ezzel, édes fiam! Mindannyian! Lackó Déva messzeségből kibontakozó tornyait fürkészte. - Messzire megyünk-e, Albert? - Messzire. - S vissza mikor térünk? Filipesi megérintette a fiú vállát. - Soha ne kérdezd, mikor. Háborúba megyünk. Majd, ha elvégeztük munkánkat, visszatérünk. Ha egyáltalán visszatérünk. Mostan csak nézzed a látóhatárt, Lackó! Érezd a szelet arcodon! Érezd a nap simogatását! Ne törődj a holnappal! Ne gondolj haza! Harcok várnak ránk, rút megpróbáltatások. Egy napon majd hazatérünk, ha Isten megsegít. De az élet rövid. Tanuld meg szeretni.
Lackó bizonytalanul bólintott. Kihúzta magát. A nap bizsergetőn perzselt. - Hosszú lesz a nyár - mondta a kocsis. - Hosszú - hagyta rá Filipesi. Hunyadi László beletartotta arcát a napsütésbe, és lehunyta szemét. Egy férfi a hadak útjára lépett. 16. A vén regös sokáig figyelte a távolodó menetet. Amikor az utolsó szekeret is elnyelte az út pora, nagyot sóhajtott, és az erdő felé vette az irányt. Fáradt volt, megszámlálhatatlanul sok tél és nyár emléke kísérte útján. Tudta, hogy e hosszú út nemsokára véget ér. Nem maradt más hátra, keresnie kell egy eldugott, csöndes zugot a még meglévő berkek egyikében, valami mocsár mélyén, ahol álomra hajthatja ősz fejét. Megbékélten, ütemes léptekkel távolodott Hunyad várától. Nem tiltakozott, ismerte jól az Öregisten törvényét: mindenkinek eljő a megszabott ideje. A hátrahagyott világ miatt sem aggódott. A nép sokat fog szenvedni ezután is, ahogy sokat szenvedett mindig. De mikor legnagyobb a szükség, mindig jő majd valaki, aki kivezeti őket a sötétségből. Egy hős. A regös felpillantott a ragyogó égboltra: túl a szikrázó kékségen, a pára- pihe fellegeken, túl az égtenger opálos mélységén, a Csillagösvény hídján szellemlovasok suhantak. A kilőtt nyíl még repül. A kéz még rója a rovást. Csak hinni kell... 17.
SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, PÜNKÖSD HAVA Kottannerné egész éjjel a bölcső mellett virrasztott. A kis királyfi koronázási öltözékét varrta egy szál gyertya reszketeg fényénél. A szoba sarkában a kis
Lisabetha forgolódott nyugtalanul ágyában. A csecsemő viszont aludt, mint a tej - a komorna legalább ezért hálát adott a Teremtőnek. Aludhatott volna ő is, csakhogy este kiderült: senki nem gondolt László ünnepi öltözékére. Hiába, Veronika hiányát megérezték mindannyian, az ilyesmire ő figyelt korábban. A királyné asszony éktelen dühében a ház szekrényeit túratta fel, s így találták meg végül Zsigmondnak egy ékes császári köntösét a régi időkből. Ebből a köntösből kellett Kottannernénak reggelre koronázási ruhát szabni. Amikor virradni kezdett, a ruha is készen lett: megállt az asztalon, oly merev volt a tömérdek aranyszálaktól. Mintha egy aprócska bábura méretezték volna, porcelánbabához illő csipkefodor fehérlett az ujjak végén, a nyak nyílásánál. Palást is akadt hozzá, meg stóla, s két kicsi cipőcske. Csak már a parányi kesztyűk kiszabására nem maradt ideje Kottannernénak, így is majd kifolyt a szeme az egész éjszakai igyekezetben. A palást hátára még sebtiben, aranyszálaktól felsebzett ujjakkal rávarrta a magyar királyok veres-fehér, árpádsávos címerét. Jól fog az mutatni Habsburg László ünnepi palástján! 18.
Reggel Cillei Ulrik bőszen rontott be a királyné szállására. - Mire vártok még? Minden készen áll, ti meg itt páváskodtok, tollászkodtok, mintha valami bálba készülnétek? Erzsébet gyilkos pillantást vetett rá. - Kinek oly sürgős? A érsek megvár, ne aggódj! A többiek meg mit számítanak? Alig hallották egymás szavát: a csecsemő úgy üvöltött hajnal óta, mintha nyúznák. Hiába hívták hozzá a szoptatós dajkát, a fiúcska eltolta magától a csecset, s csak sivalkodott tovább. - A korona? - vakkantotta oda futtában Erzsébet a nagybátyjának. Cillei legyintett. - Széchy keze ügyében, az oltáron! Ne aggodalmaskodj, inkább szedd a lábad, asszony! Kottannerné kialvatlan szemekkel kóválygott a szobákon keresztül. A frajlák ünnepi ruhájának csak egy része érkezett meg, a többi eltűnt valahol útközben. Fronacherin, Huentl és Rorenine kisasszonyok álmatag léptekkel bóklásztak,
meg-megbotolva egymás lábában, s a földre szórt göncökben. A sivalkodást túlharsogva innen is, onnan is parancsszavak sorjáztak feléjük: - Hozd ide a kendőmet! - Hol van a kicsi cipőcskéje? - Hozd ide a gyöngyös nyakbavalómat! - Hová tettétek a tarcolán ujjasomat? Cillei a fülére tapasztotta kezét. Úgy üvöltött a csecsemő, hogy bizonnyal egész Fehérvár felébredt reá. A veres gróf már hajnalban készen állt: egyeden percet sem akart elmulasztani a ceremóniából, amikor fiát királlyá koronázzák. Aranyszegélyű, fekete köntöst viselt, német módra megkötve, széles rézövvel, hegyes orrú német cipővel, regensburgi posztóból mért hermelines süveggel. Az alóla kibodorodó, rőzseláng haját beillatosították, arcát fehér porral kenték ki, hogy elfedjék a ráncok hálóitól ezerfelé töredezett képét. Erzsébet épp az ellenkező benyomást keltette, amikor végre elkészült: bár a gyászév még nem telt le, máris harsány, meggypiros ruhában pompázott: virágos mintával vont arany, prémes szegélyű tabitban, s karmazsinból szőtt tafotaszoknyában, melynek redői közé hófehér gyöngysorokat varrtak. Még az arca is rikított a sok pirosítótól. Most szinte megtévesztésig hasonlított az anyjához, Barbara királynőhöz, aki szokásba hozta a magyar királyi udvarban az ilyesmit. Amikor végre összeállt minden, s a nagy kapkodásban a frajlák felsorakoztak a bölcső mögött, egy hosszú percig csak a csecsemő fülsértő sivalkodását lehetett hallani. Kottannerné szitkozódva vette ki a gyermeket. - Majd én viszem! Komáromtól idáig cipeltem esőben, sárban, ez a néhány utca már meg se kottyan! Erzsébet sietve megigazította haját, s odaállt Cillei mellé, aki gálánsan nyújtotta a karját. - Királyném! Az asszony riadtan felnézett rá. Tekintetük találkozott, s Erzsébet vonásai kisimultak. - Itt vagyunk hát! - duruzsolta Cillei. - Ez a nap a mi napunk! - Csak a miénk, Ulrik! Csak a miénk!
19.
Némán lépkedtek a Boldogságos Szűz négytornyú székesegyháza felé. Koronázási menet ily gyászosan még nem haladt keresztül az utcákon: az ablakok csukva maradtak, pedig már vérpezsdítő tavaszi szellő legyezte az arcokat. A menet éljenző tömeg nélkül, akárha temetési menet lett volna. Vértes lovasok páncélja zötykölődött, ahogy a hatalmas germán csatamének végigcsattogtak a köves utcákon. Pallosok zörögtek a nyeregkápának, lovak prüszköltek, fojtott német parancsszavak röppentek. De az út mentén nem állt senki. Nem éljenzett senki. Hallgatott Székesfehérvár, s csukott ablakok mögül leste az idegenek menetét, melynek élén most négy megtermett ércvitéz cipelte a kicsi király üres bölcsőjét. Hiába lobogott a sok vasas lovas feje fölött az Árpád-házi királyok veres-fehér sávos lobogója, hiába vitte cicomás herold az élen a győzhetetlen magyar nemzet címerét, mindenki tudta a városban, hogy ezek bizony idegenek. A kicsi király viszont nem zavartatta magát. Ha a város hallgatott is, ő aztán nem! Telebömbölte az utcákat, tereket. A Kottannerné által ráaggatott, aranyszálakkal hímzett ruha volt a bűnös, de hát végtére is nem gyerekkelengyének készült az, hanem egy öreg császár miseruhájának. Merev gallérjában László bárhogy is mozdította a fejét, az aranyszálak véresre karistolták a nyakát. A lábára madzagozott cipőcskék a bokáját sebezték, a palást kötése a fülét reszelte veresre. De kit érdekelt mindez? Sok mindent el kell viselnie szegénynek, ha egyszer magyar királlyá akarják emelni két és fél hónapos létére! Erzsébet dühödten pislogott felfelé a fehérvári ablakokra. - Add parancsba, hogy jöjjenek ki a házakból! - sziszegte Ulriknak. - Jöjjenek ki, és ünnepeljenek! - Ugyan minek? Elég, ha az adójukat fizetik! A koronázótemplom kapujának két oldalán a cseh és német vértesek kivont pallossal tisztelegtek. Ott várt rájuk Albert herceg is, a kisded kijelölt pártfogója, aki lóhalálában vágtatott Stájerországból, hogy idejében ideérjen. Erzsébet intett neki, de aztán megint elsápadt: alig tucatnyi magyar úr várta őket a kapuban. Hol maradt a többi?
Odabenn összekoccant a foguk. Az oszlopokból, a falakból áradó hideg megborzongatta a királynét és a frajlákat. A boltívek alatt gyertyák százainak arany félhomálya derengett, a karzaton kórus énekelt, csakhogy abból nem sokat hallott senki. A kis király üvöltésével nem vetekedhettek szerencsétlenek. László ráadásul megijedt saját sivalkodásának visszhangjától, hogy aztán újult erővel zendíthessen rá megint. - Gyerünk már! - nyögte Cillei. - Essünk túl rajta! A királyné a frajlák gondjaira bízta Lisabethát, vigyék fel az orgonához, nehogy elsodorja valaki a nagy jövés-menésben. Aztán intett Kottannernének, hogy vigye az oltárhoz a rúgkapáló kisdedet. Méltóságteljes léptekkel haladtak el a márványkripták felett, ahol rég elhalt magyar királyok, királynék - köztük a néhány hónapja jobblétre szenderült Albert - aludták örök álmukat. Hallgatták mind odalenn, a sírboltban a virnyákolást. Hát ez a kis nyomorult is király lészen? Ez is viselheti Szent István koronáját, mint mink viseltük egykor? Széchy érsek az oltárnál várt rájuk. Mellette főúri díszben Újlaki állt, kivont pallosa markolatára támaszkodva. Erzsébet szeme megakadt Miklóson: Újlaki daliás jelenség volt, gondosan nyírt, olajtól csillogó szakállal, aranydiadémmal homlokán. Ahogy a királyné az oltárhoz kísérte a kisfiát, magában azon mulatott, hogy voltaképpen mindhárom férfi, ki ott várt reá, a szeretője volt. Széchy Dénes, az esztergomi érsek, Újlaki, s persze Cillei... - Kezdhetjük, fenséges asszony? - kérdezte leplezetlen türelmetlenséggel az érsek. Fején mitra, testén nehéz aranyornátus. Mellette Ghattalóczi Mátyás veszprémi püspök, a királyné kancellárja, s Benedek úr, a győri püspök. S az oltáron ott ragyog a gyertyák arany derengésében a Szent Korona. Erzsébet nagyot nyel. Az orgona emelkedett kádenciája jelzés a kórusnak: a halleluja éteri tisztasággal harsan fel újra. A győri püspök éneklő hangon fordul az érsek felé: - Reverendissime páter, postulat sancta mater ecclesia catholica, ut praesentem egregium militem ad dignitatem regiam sublevetis. Jeles vitéz? Újlaki leplezetlenül vigyorog. Ez a gyűrött képű béka lenne a jeles vitéz? Na, hiszen! Széchy Dénes hasonló, éneklő hangon kérdezi a szertartás ősi szövege szerint: - Satis ilium esse dignum et utilem ad banc dignitatem - Et novimus et credimus eum esse dignum et utilem ecclesiae Dei et at regimen huius regni...
Újlaki hangosan felröhög. Hát persze! Méltó és alkalmas! Ez a nyáladzó, üvöltő kis senki, ez a folyton maga alá piszkító nyüvedelem! Ez volna alkalmas! Az utolsó szolgám is alkalmasabb nála! De Cillei oly metsző pillantást vet rá, hogy Újlaki röhögése egyből elcsuklik. - Akik közel állanak hozzá, mint ahogy Erzsébet és Kottannerné, jól érzik a férfiből áradó borbűzt. Nem csoda, hogy a pallosra kell támaszkodnia, különben nem állna meg a két lábán. Az érsek int Kottannernének, ki gyorsan leül az oltár elé állított trónusra. A kórus, az orgona is elhallgatnak. Csak a kisded üvölt, hogy reszket belé az egész székesegyház. - Optime princeps, regiam hodie suscipis dignitatem - zengedezi az esztergomi érsek, s szép, mély orgánuma megremegteti a levegőt a boltívek alatt. - Justitiam sine qua nulla societas diu consüstere potest administrabis. Viduas, pupillos pauperes ac debiles ab omni oppressione defendes. Kottannerné felpattan, és kezében a csecsemővel térdet hajt az érsek előtt. Széchy felemeli az oltárról a kinyitott evangéliumot, s jelképesen a gyermek felé nyújtja. De a rúgkapáló fiúcska helyett Cillei teszi a kezét a lapokra, s ő mondja az eskü szövegét: - Én, László, Isten kegyelméből Magyarország leendő királya, ígérem és fogadom Isten és az ő angyalainak színe előtt, hogy Isten, s Ország törvényeit megtartom. A Mennyei Atya, Jézus Krisztus és a Szentlélek segéljen, és e Szent Evangélium... Széchy leveszi fejéről az aranyos mitrát, s a püspök urak is alázatosan leemelik süvegjeiket. - Omnipotens sempiterne Deus, Creator omnium... - Omnipotens sempiterne Deus... - felelik kenetteljes hangon. - Qui esgloria humilium et vita salusquepopulorum: qui tecum vivit et regnat in unitate Spiritus Sancti Deus, per omnia saecula saeculorum... Ámen... Mind, az érsek, a püspökök, Kottannerné a sivalkodó gyermekkel, Cillei, a nagyurak, leborulnak az oltár előtt. A karzaton a kórus újra rázendít: - Kyrie eleison. Christe eleison... Az érsek megbérmálja a gyermeket, enélkül mégse lehet senkiből király. A regula szerint csak lovagi személyt emelhetnek ily fényes rangra. Lovaggá kell hát ütni a csecsemőt! Ez a feladat Újlakira vár. A pallos, amin támaszkodik, Cillei ajándéka az ifjú királynak. A pengéjébe a veres gróf belevésette: „Tántoríthatatlanul".
Kottannerné térdet hajt Miklós előtt, s a királyné rápisszen Székesfehérvár urára: - Csináld már! Mire vársz? Újlaki dülöngélve odalép, felemeli a pallost, és lebámul a komorna karjában kapálózó testre. A miseruhából szabott öltözet szánalmasan lötyög rajta. A sapkácska mélyen a homlokába süllyed, nem is lát a kis nyomorult semmit a világon. Csoda, ha két öklével a hideg templomi levegőt csépeli oly dühödten? - Én téged lovaggá ütlek! Nem épp ez volna a szertartási szöveg, de Újlaki részeg makogásából ennyit lehet csak kivenni. Aztán oly erővel sújt le, hogy a közelben állók mind rémülten szisszennek fel. A pallos lapja zizegve csap a kisded vállacskájára, hogy a miseruhából szabott öltözék aranyszálai rojtosan szakadnak fel, s a gyermek újult erővel üvölt fel. Most már legalább van is oka reá. - Az Istenért! - ugrik oda Erzsébet, hogy lefogja Újlaki kezét. - Meg ne sértsd! Meg akarod ölni, te Isten barma? Miklós zavartan röhög a képébe. - Dehogy akarom... Kész megkönnyebbülés, amikor megint Széchy érsek lép oda az óbégató csecsemőhöz, hogy a szentelt olajba mártott hüvelykjével előbb a homlokán, a csuklóján, majd a könyékhajlatban, végül a hóna alatt felkenje. Az orgona gyorsan emelkedő dallama árad a fejük felett. Közeledik a pillanat... Az érsek selyemkendővel megtörli kezét, hátrébb lép, s megáldoz papjaival. Aztán fel, megint az oltárhoz, s felemeli a Szent Koronát. A frajlák remegő kézzel leveszik a sapkácskát László fejéről, s a vállára akasztják a királyi palástot. - Halleluja! - énekli emelkedetten a kórus, s ebben a minutumban az érsek a kisded feje fölé emeli a koronát. László üvöltése elnémul. Kis szemei fennakadnak, úgy bámulja a magasban lebegő arany csodát. Kis öklével felfelé kap, s elmarja a lecsüngő függőket. Az érsek elpirul, kénytelen kiszaggatni a görcsös ujjacskák közül a drágaköves láncot. S most... Az érsek és Cillei a kopasz fejecskére helyezik Szent István koronáját. Az öklömnyi fő egészen eltűnik alatta. Le, a válláig befedné szegényt, ha az érsek fel nem emelné gyorsan. Ez még érett férfifőre is bő viselet, hát még egy ilyen csöppségre!
Cillei szemében különös fény parázslik fel: valósággal kiszakítja Széchy Dénes kezéből a koronát, s egymaga tartja a gyermek feje fölé. Körbetekint aztán onnét, a magasból. Büszkén, gőgösen. Mintha csak azt mondaná: Látjátok? A fiam! Térdre mindenki! A szertartás végén Széchy Dénes fáradtan felsóhajt: - Menjetek! Megtettük hát, amit meg kellett tennünk! 20. Még egy szertartás maradt hátra: az új király őnagyságának a Szent Pétertemplomban ítélkeznie kellett egy sor, színe elé terjesztett peres ügyben. Az új király őnagysága nem sokat érthetett a színe elé terjesztett peres ügyekből, mert végigüvöltötte az egészet, s úgy rángatózott a parányi trónszéken, hogy Kottannerné keze majd kiszakadt a helyéből. Aztán beleinek hangos mortyogása jelezte, hogy a király őnagysága maga alá csinált. Amikor a menet visszaindult a szállásra, a bölcsőt négy ércvitéz cipelte a kihalt utcákon. Cillei lóháton kísérte őket, s a templomtól a királyi szállásig egyvégtében a bölcső felett tartotta a Szent Koronát. Úgy vitte, úgy tekingetett felfelé az üres ablakokra. Látjátok? Látjátok új királyotokat? Tiszteljétek! Apostoli keresztet is vittek a menet élén, megcsúfolt, kigúnyolt jelképeként annak, hogy Magyarország királya nem hűbérese a Szent Római Birodalomnak. Cillei és a bölcső mögött a veres gróf apródjai lépdeltek, és szokás szerint aranypénzeket szórtak az utcára a nép közé. A nép közé? A frissen vert körmöci aranyak csengve, csilingelve gurultak ide-oda a fehérvári utcaköveken. De nem hajolt le értük senki, nem kapkodták őket felfelé fürge kezek, ahogy máskor. Mert az utcák továbbra is kihaltak maradtak.
Az apródok szeppenten bámultak körbe, ilyet még nem láttak ők sem. Úgyhogy a cseh és német zsoldosok szedegették össze a koronázás örömére elszórt aranyakat. Legnagyobb bánatukra nem vághattak zsebre egyet sem: a veres gróf szigorúan elszámoltatta őket minden darabbal. Így koronáztatta hát magyar királlyá a tizenkét hetes Habsburg Lászlót Cillei Ulrik Székesfehérvár városában, az úr 1440. esztendejének pünkösd vasárnapján. 21.
A királyi szálláson hamar véget ért aznap este az ünneplés. Jött a futár, s jelentette, hogy lengyel Ulászló a csapataival erőltetett menetben közeledik Pest és Buda városa felé, melyet Hédervári nádor bizonnyal át fog adni néki. A magyar-lengyel seregek így néhány nap múlva szabadon átkelhetnek a Dunán. Cillei összetrombitálta valamennyi fegyveresét, s már indult is velük keletnek. Erzsébet királyné, az új király (akit azóta már tisztába tett Kottannerné), s az egész német-osztrák pereputty még aznap éjszaka fejvesztve menekült a városból. Futottak nyugatnak. 22. BUDA, MAGYARORSZÁG A. D. 1440, PÜNKÖSD HAVA Két sereg közeledett Buda városának. Az egyik nyugatról. A másik keletről. A nyugati sereg javarészt német és cseh zsoldosokból állott, császári sasos és Cillei-címeres pajzsokat emelt maga elé. A keleti sereg feje felett a lengyel királyok sasmadara és az Árpád-házi királyok árpádsávos harci lobogója lengedezett. Mindkét sereg erőltetett menetben sietett, hogy elébb elérje a fővárost. A nyugati sereget mindenütt ellenség zaklatta: haramiák, fejszés, kaszás parasztok, közönséges útonállók, fegyverre kelt vándorpapok, koldusok, ágrólszakadt garabonciás deákok. A keleti sereget ünneplő, ujjongó emberek tömegei várták mindenütt.
A nyugati sereg araszolva, keserves lassúsággal haladt, mert az ellenállók rendre felgyújtották utánpótlást szállító szekereiket, elhajtották lovaikat, elorozták fegyvereiket, leölték járőreiket. A keleti sereg szárnyalt, mert mindenütt teli kamrák és vendégszerető falvak fogadták őket. Kettejük között a jószerivel őrizetlen Budán Hédervári nádor várta, hogy melyik had nyeri a versenyfutást. Hogy ő magának sem volt mindegy, ki lesz a gyorsabb, az abból is sejthető volt, hogy Martonvásár előtt többen látták a nádori bandériumok katonáit is, amint fákat döntögetnek az országútra, hogy azzal is lassítsák a Cillei-féle ármádia előrenyomulását. A nyugati sereg létszáma csaknem a harmadával megfogyatkozott az éjszakai rajtaütések miatt. A keleti sereg létszáma a háromszorosára duzzadt a magyar urak csatlakozása révén. Cinkotánál aztán Ulászló óvatosan előreküldte embereit, kémleljék ki, bevonulhatnak-e a városba, vagy sem. Rozgonyi Simon püspöki stólában, mezítelen karddal a kezében vágtatott a csapat élén. Szamatuly Vince, Andreas Tanczin és Lesko Bobritz lovagok alig győzték tartani vele az iramot. Utóbbiaknak egészen más elképzeléseik voltak az óvatos felderítésről, csakhogy a derék püspök úr egyetlen rohammal kívánta bevenni Pest városát és a budai királyi palotát. Ahogy bevágtattak Pestre, a magyarok kitörő örömmel özönlöttek elébük mindenünnen. Csak közvetlenül a Duna partján botlottak néhány mogorva németbe, akik hangosan szidalmazni kezdték Ulászlót. Erre Rozgonyi püspök közibük rontott, s nyergében felágaskodva vagdalta le valamennyit. Szép püspöki ruhája csurom vér lett, mire lehiggadt valamelyest. Másnap Ulászló ünnepi díszben vonulhatott be Pestre. A város kapujában Hédervári nádor a két fiával oldalán átadta neki a város kulcsait. Három nappal később bárkákon átkeltek a Dunán, s Ulászló nagy pompával, a Bécsi kapun át a Nagyboldogasszony-templomba vonult hálaadásra, onnét pedig a királyi palotába. A nép mindenütt ujjongva fogadta. Most már a német patríciusok is versenyt udvaroltak a magyarokkal, mert rájöttek, hogy amúgy sincsen más választásuk, hacsak nem akarnak megint úgy járni, mint az előző esztendei városháború során. A palotára még aznap felvonták az árpádsávos zászló mellé a lengyel sasos lobogót. A nyugati sereg vezetője, Cillei Ulrik elveszítette a versenyfutást, és megtépázott hadával szégyenszemre visszafordult Székesfehérvár felé, majd még gyorsabb menetben tovább futott nyugatnak.
Ulászló végre fellélegezhetett, hisz a közvetlen katonai megsemmisülés veszedelme elhárult a feje fölül. Immár nyugodtan körbetekinthetett a budai palotában, megcsodálva a Zsigmond által emelt új szárnyakat, a cifra tornyokat, a pompázatos erkélyeket, a termek végtelen sorát, a fürdőket, kerteket. A Dunára nyíló kilátás lenyűgözte. Most már lelkesülten, teljes szívvel óhajtott ennek az országnak a királya lenni. Vitéz tanácsára futárt küldött Garai bánhoz Visegrádra, hogy haladéktalanul felhozassa a Szent Koronát az Öregtoronyból. A futár még el sem hagyta a várost, amikor jelentették őfelségének, hogy egy újabb had bukkant fel. Ezúttal dél felől, Kecskemét irányából közeledett Pestnek. - Miféle sereg az? - kérdezte Ulászló. A futár csak vállat vont. Estére derült csak ki, hogy hollós zászlók lobognak a közeledők dárdáin. Vitéz először mosolyodott el, mióta útnak indultak Krakkóból. - Akkor nincs semmi baj, felség. Öltözz! Bemutatlak egy kedves barátomnak! 23.
Ötven vértessel lovagoltak ki, hogy még a falakon kívül, méltóképpen fogadhassák Hunyadit. Mint kiderült, a szörényi bán igen szerény sereggel érkezett. Ulászló bizonyos lehetett benne, hogy nincsen ellenséges szándéka, mégis, csak akkor lélegzett fel végképp, amikor a porfelhőből elővágtató férfi oldalán egy kilenc-tíz esztendős forma fiút pillantott meg. Izgatottan Vitéz felé fordult. - Ők azok? - Ők, felség. Hunyadi csak közvetlenül előttük rántotta vissza Sárkányt. A két férfi végigmérte egymást. Hunyadi csapzott, vad külsejű ember benyomását keltette: dús szemöldöke alól villogó tekintete fenyegető tekintélyt kölcsönzött megjelenésének. Milánói vértjéről lerítt, hogy noha díszpáncélnak készült, viselője, nem egészen helyénvaló módon, ütközetek egész során viselte már. Ulászló mosolyogva felemelte kezét. - Isten hozott, hollós lovag!
Hunyadit szemmel láthatóan meglepte, hogy a lengyel király magyarul szól hozzá. Édes Istenem, milyen fiatal! Visszamosolygott Ulászlóra. - Isten hozott, királyi felség! Hagyta, hogy Sárkány rátarti léptekkel a király lova mellé parádézzon. Kinyújtotta a kezét, s lovagi módra megragadta Ulászló alkarját. - Hunyadi kardja a tiéd, jó uram. - S tiéd Ulászló testvéri szeretete - felelte a fiú ünnepélyesen. - Vitéz sokat beszélt rólad, barátom. Most, hogy találkozunk, úgy érzem, mintha máris ezer éve ismernénk egymást! A fiúcska, aki Hunyadi mellett lovagolt, elkerekedett szemmel bámult rá. - Te volnál a király? - Én volnék - bólintott Ulászló, és Lackó felé is kezet nyújtott. - Atyád és én békét teremtünk e földön! Hunyadi reményteljes pillantással méregette az ifjút. Imái meghallgatásra találtak valóban? - Cillei seregei visszavonultak Győr irányába - vette át a szót Vitéz, miután megölelte barátját. - Hol marad a sereged többi része? Jankó erre már elkomorult. - Nincsen több. Ennyi maradt. A harci szekerek közül csak ez a négy készült el, amit itten látsz. A többi hetek múlva indul utánam Hunyadról. Vitéz sápadtan bólintott. - Őszintén szólva, többre számítottunk. De sebaj! Haladéktalanul át kell kelned a Dunán, Jankó, hogy üldözőbe vedd Cillei seregeit. Küszöbön áll a polgárháború! Ki kell űznöd őket az országból! Hunyadi feszengett Sárkány nyergében. - Mi baj? - Nem kelek át a Dunán - morogta Jankó. - Pontosabban nem itt, Budánál. Sajnálom, felség. Nem üldözhetem Cilleit. Minden katonámra szükségem van. - Hogyan? - értetlenkedett Ulászló. - De hiszen Vitéz azt mondta... Hisz még nem győztük le őket... Úgy véltem, számíthatok terád... - Felség! Iszhák szendrői bég csapatai megkezdték Nándorfehérvár ostromát! Néhány héten belül Murád teljes serege is megérkezik a vár alá Drinápolyból! Minden emberre szükség van ott! Ha Nándor Alba elesik, szabad a török útja az ország belseje felé! Akkor aztán Cilleistül, szőröstül-bőröstül felfal minket a szultán, megemészt, s kiköp!
Ulászló ajka megremegett. - Uramisten! Reméltük, hogy marad néhány hetünk... - Nékem volna szükségem katonáid támogatásra, felség. Tudsz sereget adni mellém, uram? Thallóczi egyedül védi odalenn Nándorfehérvárt! - Nem - ingatta a fejét Vitéz. - Már ő sem. Thallóczit elfogta Erzsébet királyné. - Úgy hát Nándor Alba védtelen... Ulászló egy pillanatig sem habozott. - Nincsen más választásunk! Menj, Johannes! Vágtass! Próbáljad feltartóztatni a törököt! Néhány hét, és teljes seregemmel utánad indulok. A koronázást kell bevárnunk csupán... Utána... - És Cillei? - vetette közbe Vitéz. Hunyadi megfordult a nyergében és magához intette Ivánt. - Felség, ő a fivérem. Akárcsak én, ő is szörényi báni címet visel, engedelmeddel ő majd megütközik Cillei hadaival. Iván kíváncsian végigmérte a lengyelt. Mikor meghallotta, milyen feladatot bíz reá Jankó, arca felragyogott az örömtől. - Nem hozok rád szégyent, bátyám! Ígérem! - Vigyél száz vértest, Iván! Kamonyai rosszallón csóválta a fejét. Nem tetszett neki, hogy a Hunyadi fivérek útjai különválnak. Most aztán melyikre vigyázzon? Melyik mellett maradjon? Hisz Vajknak megígérte, hogy élete árán is megoltalmazza őket... Ránézett Jankóra. Ránézett Ivánra... - Az öcséddel tartok - morogta, és lovát odaléptette Iván mellé. - Ha esetleg valami balul ütne ki Cilleivel... Jankó hálásan bólogatott. - Isten veled, Simon! Isten veled, szép öcsém! A két Hunyadi megölelte egymást a nyeregben: vas csattant vashoz, acélkar fonódott acélkarra. - Indulok, felség. Mindent megteszek, mit ember megtehet! Ha Nándor Alba odavész, az országnak vége van! S akkor új koronád, mit elnyertél, máris a porba hull! - Hőn vágyom, Johannes, hogy a harcmezőn, egymás oldalán, fegyverrel a kézben végbevigyük, mit Isten végbevinnünk rendelt. Oltalmazzon az Ég! - S téged is, jó uram! Vitéz még mondani akart valamit, de aztán csak legyintett. Nincsen idő! Nincsen idő! Már fordította is vissza a lovát Buda kapui felé.
A Szent Koronának holnap meg kell érkeznie Visegrádról. Ha megérkezik, tüstént indulnak Székesfehérvárra. Trónra emelik Ulászlót, és az összetrombitált lengyel-magyar hadsereg elindulhat Hunyadi után. Ezzel a tudattal vett búcsút Jankótól. De persze semmi sem így történt. Mert a futár másnap nem tért vissza Visegrádról a Szent Koronával... 24.
Vitéz még aznap este többtucatnyi levelet küldött szerteszét, az ország minden szegletébe. Megírta a nagyuraknak, báróknak, püspököknek, hogy Hunyadi János Szörényi bán Ulászló király oldalán kötelezte el magát, s őfelsége megbízásából máris a déli határok védelmére sietett. A levelek megtették hatásukat. Mintha Hunyadi döntése afféle jeladás lett volna, sorra jelentkeztek be Budára a bárók, nemesek, főpapok, hogy behódoljanak Ulászlónak. Jött seregestül Rozgonyi Péter, s jött Vitéz nagy örömére néhai mentora, a királyné titkára, Ghattalóczi Mátyás veszprémi püspök is, noha nemrég még Erzsébet pártján állott. Aztán jött Péter csanádi püspök, jött a kalocsai érsek, jött a pécsi, az erdélyi, a zágrábi, a nyitrai, a szerémi, a váci és a váradi püspök is. Jött idősb’ Perényi János tárnokmester, jött Losonczi János, meg a testvére, László, jött Frangepán Rajnáid gróf Horvátországból, jött Szentmiklósi Pongrácz, a rablólovag, jött Pálóczi Simon, a keményfejű, jött Csáki Ferenc Erdélyből, s jött a vén Rozgonyi István, örökös temesi ispán, a feleségével, Cicelle asszonnyal. Budára gyülekezett az ország jobbik fele. Jöttek, hogy megkoronázzák új királyukat. Csakhogy kiderült: nincsen mivel koronázni.
25.
EDIRNE (DRINÁPOLY)
TÖRÖK BIRODALOM, 818, SEWÁL HAVA Mara hatun gyönyörű arcán könnyek patakzottak. Csak ült két fivére mellett, és úgy érezte, megszakad értük a szíve. Grigor és Stefan naphosszat egy szót sem szóltak, rendre ott ücsörögtek a Tunzsa ligetes szigetén, a rózsabokrok között, a szökőkút káváján, és hallgatták a víz csobogását. Két életerős, daliás ifjú. Két hős. De most már csak két roncs: szemük világától, s férfiasságuktól megfosztott nyomorultak. Murád szégyenszemre a háremhölgyek közé záratta őket. Ugyan mi kárt tehetnek már a sok dús idomú delnő között? Csak a szégyen maradt számukra. Ott pihegtek hófehér asszonyi köntösbe öltöztetve, némán. Körülöttük mezítelen leányok ugrándoztak az áttetsző vizű medencékbe, egymást fröcskölve, gurgulázó nevetéssel. A vízcseppek bepermetezték őket is, de nekik az arcizmuk sem rándult. Csak bámultak maguk elé, a messzeségbe, belső, éjsötét világuk kietlen horizontjára, s a múlton merengtek. Mara a gondjukat viselte, s próbált lelket önteni beléjük. Mindennap meglátogatta őket, de Grigor és Stefan egyeden szót sem szóltak közben. Csak búcsúzóul, egy gyenge kézszorítással jelezték, hogy hálásak nővérük gondoskodásáért. Így teltek napjaik. Azon a szép, tavaszi délelőttön Mara épp felolvasta Katalin húguk levelét, melyben Cillei asszonya beszámolt róla, hogyan halt meg a magyarok királya, s hogyan próbálta atyjuk rátukmálni az özvegy királynéra Lázár öccsüket. A két dalia, szokás szerint némán hallgatta. Mara még a levél végére sem ért, amikor léptek kopogása visszhangzott a márványköveken. Valaki közeledett a belső kert zárt árkádjain túlról. Mara elmosolyodott. - Mohamed! Jó, hogy újra látlak. A sehzade illendőn fejet hajtott. - Búcsúzni jöttem, nemes hatun. Atyám úgy döntött, elkísérhetem őt a magyarok elleni újabb hadjáratba. - Ez nagyszerű hír, herceg. A hangja kedvesen csengett, de Mara mosolyából kifakult az őszinteség.
Mohamed elsajátította, hogyan érzékelje beszélgetőpartnere hangulatának finom rezdüléseit. Fejet hajtott hát a padkán ülő két férfi felé. - Üdvözöllek benneteket, herceg urak! Remélem, a körülményekhez képest kellemesen telnek napjaitok - Grigor és Stefan felemelték fejüket, a szultánfi ugyanis, ha kissé csikorgó, archaikus hangsúllyal is, de mégis szerbül mondta, amit mondott. -Nemrégiben kezdtem csak tanulni - mentegetőzött Mohamed. - Atyám ugyan ellenzi, hogy a gyaur népek nyelvével bajlódjak, de úgy vélem, a szerbek immár az Iszlám Birodalom alattvalói. Illő tehát, hogy szót értsünk velük. Mara megérintette a sehzáde kezét. - Képes vagy újra és újra meglepetést okozni nekem, Mohamed! Ebben a kiszámítható városban ez elismerésre méltó erény. A fiú kihúzta magát. - Amikor nagy szükségem volt rá, önbizalmat adtál nekem, nemes hatun. Bármit megtennék, hogy mosolyogni lássalak! - Bármit? Ne ígérj könnyelműen, Mohamed. - A bátyám nem jön velünk a hadjáratba. Úgy tűnt, a szultánfi gyorsan témát váltott, de Mara hatun pontosan tudta, hogy még mindig ugyanarról beszélnek. - Csakugyan? Murád döntött így? - Parancsba adta, hogy Aleaddin Ali ne kísérje el a sereget. Engem akart maga mellé. Csak engem. - Akkor használd ki a lehetőséget! Ne feledd, hogy atyád kizárólag a tettek alapján ítél. - Ahogy én is - Mohamed két tőrt húzott elő díszes öltözéke alól, és a két szerb herceg kezébe nyomta őket. - Jól tudom, hogy nem viselhettek fegyvert a szerájban, nemes urak! De láttalak titeket harcolni Szemendre falainál. Ilyen bátor férfiak talán élhetnek rabságban, de nem élhetnek fegyver nélkül. Tegyétek el ezeket. De kérlek benneteket, csak akkor használjátok, ha életeteket veszedelem fenyegeti... Grigor arcán mosoly terült szét. Ujjai mohón fonódtak a tőr markolatára. Stefan kitapogatta a fegyvere élét, s elégedetten felmordult, amikor vércsepp buggyant ki ujjbegye hegyén. Mohamed szánakozva nézte őket. - Allah vigyázza lépteiteket. Nemes hatun, ég veled! - Várj! Mara félrevonta a sehzádét, hogy öccsei ne hallják szavait.
- Mióta visszatértél, nem beszélünk még valamiről. Pontosabban valakiről... Ugye tudod, kire gondolok? Mohamed már számított e kérdésre. - Találkoztam vele. Valóban rendkívüli ember.
- Ott lesz most is - suttogta Mara hatun. - Atyám megírta. Ott lesz a Dunánál, védeni a határt. Egyedül ő merészel szembeszállani veletek! - Akkor elpusztul! - Gyermeki éveinek dacára Mohamed oly magától értetődő természetességgel beszélt a halálról, hogy Mara önkéntelenül is elmosolyodott. - Ne becsüld le őt! Súlyos hiba lenne! A sehzáde elmosolyodott. - Atyám azt mondta, tisztelni kell az ellenséget! Ő ezerszeresen is kiérdemelte a tiszteletet. A katonáink még most is babonás rettegéssel emlegetik a Hadak Villámát és holtakból állított seregét! Mara hosszan, elmélyülten figyelte a fiú arcvonásait. Mohamed korán érő, hamar komolyodó ifjú volt, de mégiscsak gyermek. Egy pillanatra a hatun megsajnálta: soha többé nem lesz egyeden pillanatnyi nyugta sem. Nem lesz többé gyermekkora, nem lesznek gyermeki örömei. Vajon megéri mindezt az a néhány esztendő, amit a hatalom közelében tölthet, mielőtt a bátyja megfojtatja majd egy holdtalan éjszakán? Addig is létezésének minden pillanatát a hatalom és a halál kettőssége lengi be. Hatalom és halál. Egyik hamarosan osztályrésze lesz... - Bearanyoztad a testvéreim napját, Mohamed! A szívedben isteni kegyelem lakozik. Ebben a kegyeden városban ez is ritka erény. A fiú arcára máris kiült a tisztelettudó szertartásosság. - Allah vigyázza lépteid! Magára hagyta a hárem belső kertjében Brankovics gyermekeit. Igyekeznie kellett. Atyja, a szultán még tanácsadóival tárgyalt, de tudta, hogy amint velük végez, hívatni fogja őt. Mohamed mosolyogva lépdelt a folyosón. 26. Meglepetésére Murád késlekedés nélkül szólíttatta a Marica jobb partján épült szultáni sátorpalotába, ahol csak nemrég ért véget a díván-i hümajun. Nem volt egyedül. Egy kaftános, hajlott hátú öregemberrel beszélgetett, aki egy kiterített földabroszon mutogatott éppen valamit. - Jöjj csak, jöjj! - intett a fiúnak Murád, amikor a félrehajtott sátorlap nyílásán beáramló napfénytől övezve belépett a fia. - Ülj ide, a lábamhoz, és ne szólj egy szót sem. Elég, ha figyelsz!
Mohamed engedelmeskedett. Ahogy elfoglalta helyét atyja sarujánál, tekintetét újra a kaftános öregemberre fordította. Konstantinápolyi zsidó volt, és a fiú emlékezett rá, hogy ez az öregember tárgyalt a szultánnal akkor is, amikor őt először vezették atyja színe elé. - Gyönyörű fiú, felséges uram - hajolt meg mélyen a zsidó. - Büszke lehetsz rá! - Az is vagyok! - legyintett Murád. - No, hol tartottunk? Mose ben Jahmun még a fiút bámulta. Mohamednek úgy tűnt, mintha el is sápadt volna. - Kegyelmes szultán - nyögte a zsidó. - A magam részéről elmondtam, amit csak tudok. A háború immár elkerülhetetlen Engürúsz ostoba nagyurai között. Legkésőbb a nyár derekán lángokba borul az ország! Semmi mást nem kell tenned, mint rothadó tetemeiken keresztül bemasíroznod Budára! - Buda ráér! Engem egyelőre ez a vár érdekel, itt! Csak ez! Mose ben Jahmun fél szemmel a földabroszra sandított. - Ó, igen, uram! Beograd. Vagy, ahogy a magyarok nevezik, Nándor Alba... - Mit tudsz róla? Mennyien védik? Kijavították-e a falait? Az öregember széttárta karjait. - Az ottani embereim szerint védelme igen ingatag, tavalyóta épp csak a falak egy részét erősítették meg, azokat is kutyafuttában. Nincsen pénzük, hatalmas szultán! Nincsenek embereik! - Új sereg nem költözött hát a falak közé? - Nem, dehogy, hatalmas szultán. Alig három-négyezer hiteden kutya állomásozik ott csupán. - Na és Ordular Yildirim? A Hadak Villáma? - Hunyadi? A severini bánnak nyomát sem látták arrafelé a tavalyi hadjárat óta... Nincs, ki utadba állhatna, mint tavaly, ó, uram! Murád elgondolkodva bámulta a térképet, arcán halovány mosoly terült szét. - Lebecsülöd a várkapitányt. Thallóczit! - Nem becsülöm le, de megbízható híreim vannak arról, hogy a raguzait Erzsébet királyné fogságba vetette. Nem lesz ott Beográdnál, mire sereged megkezdi az ostromot! A szultán a szakállát simogatta. Pontosan tudta, mi történt Thallóczi Matkóval, hisz sógora, Cillei megírta már neki. Ugyanakkor nem ártott időnként megbizonyosodni róla, szavahihetők-e a kémek, akiket időről időre kifaggatott a hadjáratok előkészítése során. Nos,
kétség sem férhetett hozzá: Mose ben Jahmun tíz esztendeje megbízható híreket szállított. Újabb mély meghajlás, aztán a zsidó zavartan felpillantott. Ez a fiú... Miért oly ismerős számára ez a fiú? Amikor először szemügyre vette, egy pillanatra, mintha... Eszter... Ostobaság... Csak egy a szultán fattyai közül... Csak egy a jelentéktelen kis senkik közül, akik hamarosan eltűnnek a történelem süllyesztőjében... Mose ben Jahmun még egyszer jól megnézte magának a Murád lábainál kuporgó fiút. Eszter... Teremtőm... Ezek a vonások... - Mi bajod? - kérdezte a szultán. - Nem jól érzed magad talán? A zsidó legyintett. - Megvénültem... Ez csupán a bajom... Semmi más, fényességes szultán... Murád türelmetlenül legyintett. - Menj! Mose ben Jahmun kitámolygott a szultán sátorpalotájából. Odakünn megszédült a szemébe tűző napsugaraktól. Önkéntelenül is a Tunzsa távoli kertjei, pavilonjai felé fordította a fejét. A hárem... Ott élnek Murád ágyasai, mindentől és mindenkitől elzárva, édes rabságban... Száz és száz leány, a birodalom minden szegletéből... Vannak, kiket az atyjuk küldött ide, vannak, kik önként jöttek, s vannak, akiket úgy raboltak el... Eszter... Én Eszterem... A már rég eltemetett fájdalom oly elemi erővel nyilallott szívébe, hogy Mose ben Jahmunnak meg kellett kapaszkodnia a sátorpalota kötelében, hogy el ne zuhanjon. Megfordult, de a sátorlap leereszkedett a helyére, és a két marcona őr máris gyanakodva méregette, miért nem kotródik el onnét. Hajlongva elhátrált. A Mindenható néha kíméletlenül össze tudja zavarni a gondolatait... S néha legodaadóbb híveivel űzi legkegyetlenebb tréfáit.
27.
Murád úgy döntött, a fárasztó utat Magyarország határáig nem lóháton, hanem gályán teszi meg. Iszhák, a szendrői bég egy vagyont költött rá, hogy egy különlegesen feldíszített hajót küldjön érte Edirnébe, mely Nándor Alba falai alá szállítja majd. A szultán elfogadta az ajándékot, s úgy vélte, Iszhák bég előtt fényes karrier áll, ha ily ötletesen keresi kegyeit. A gálya zsúfolásig megtelt, hisz Murád körül ott fontoskodtak a szultáni kengyel agái, a bosztandzsi-basi, a csasnigir-basi, a csokadar, és az udvari előkelőség színe, java. A gálya a fontoskodó udvaroncok nélkül is mélyen merült volna a folyó vizébe, hisz fedélzetére vékony földréteget hordtak a bég csauszai. A termőföldet aztán Iszhák parancsára bevetették rózsa, liliom, agávé, s egyéb, pompázatos virágok magjával. Most, hogy az út megkezdődött, már édesen illatozó, színpompás mező virult a deszkákon. A tatfedélzeten, a veres vászon árnyékfogó mindkét széléhez pálmafákat ültettek, melyek árnya alatt iszfaháni szőnyegen, színes vánkosokon terpeszkedett az Oszmán Birodalom uralkodója, elégedetten szemlélve a fedélzeten szorgoskodó szolgákat, s a partokon eltünedező falvakat. A gálya nem egyenletesen siklott: ahogy a fedélközben verejtékező szolgák ütemre húzták az evezőlapátokat, úgy szökkent előre újra meg újra. Azon az estén, amikor megkezdték útjukat, az ifjú Mohamed összeszedte minden bátorságát, és megkérdezte: - Miért engem hoztál a hadjáratra, atyám? Miért nem Aleaddin Alit? Szívszorongva várta a választ. S noha nem érzett valódi szeretetet a szultán iránt, bízott benne, hogy Murádban mégis felébredtek az apai ösztönök az elmúlt hónapokban. A válasz azonban egyszer s mindenkorra lehűtötte reményeit: - A mindenható Allah parancsára az igazhitűek kötelessége, hogy törekedjenek megérteni a teremtett világ nagyszerűségét, minden törvényeit. A teljes körű tudás, a legmagasabb szintű bölcsesség természetesen csakis a mindenható Allahnál létezhet, de nekünk, muszlimoknak feladatunk minél többet elsajátítani a világ törvényeiből. Ehhez pedig folyamatos tanulásra van szükség. Aleaddin Ali nagyon tudatlan fiú még. Úgy döntöttem, tanítóknak kell pallérozniuk elméjét, hogy alkalmassá váljék az uralkodásra. Mohamed elsápadt.
- Téged pedig azért hozlak magammal, fiam, mert azt kívánom, hogy méltó halálod leld a harcmezőn. Megvallom, megkedveltelek. Túlságosan is. Nem örülnék neki, ha Aleaddin Ali egyszerűen megfojtatna azon a napon, amikor majd meghalok. Márpedig ez várna rád, ha életben maradsz, fiam! Allah rendelésével nem szállhatok harcba: Aleaddin Ali szülőanyja, Hadidzse hatun türkmén hercegnő. A te szülőanyád görög, vagy ki tudja, miféle rabszolga csupán. Mégis hiszem, hogy Allah többet rendelt a számodra, semmint nyomorultul és oktalanul elpusztulni egy sötét éjszakán, fojtózsinór által. Mindenkinek az volna tehát a legjobb, ha hősként áldoznád életedet a csatamezőn, Allah örök dicsőségére! Mohamed összeszorította ajkát. A Duna sötétzöld habjait bámulta, a szultán pedig mosolygott magában, látva a fiú elkomorodását. Jól tudta, hogy e pillanattól kezdve Mohamed szívébe keserűség és harag költözik. Anélkül pedig nincs esélye, hogy túlélje a rá váró esztendőket. Legyen meg hát Allah akarata!
Harmadik fejezet
A SZULTÁN ÉRKEZÉSE 1. ÚTBAN NÁNDORFEHÉRVÁR FELÉ MAGYARORSZÁG, A. D. 1440 KORA NYARA Hunyadi nem kímélte lovasait. Úgy vágtatott keresztül a fél országon, mintha ördögök űznék. Amerre elszáguldott, nyomában vasba öltözött fiaival, ágyús szekereivel, a parasztok megilletődötten álltak az út mentén.
Hallották már hírét a Szörényi bánnak, s az elrobogó hadat mindenütt illendőn megsüvegelték. Bejárta már a hollós lovag híre a Duna-Tisza közét, a Dunántúlt, s mind a felső-magyarországi megyéket. Szárnyra kapta a szóbeszéd erősödő viharszele a Hunyadi nevet, s vitte, vitte mind messzibb vidékekre. Bármely más nemesi sereg érkezése félelmet, idegenkedést váltott volna ki a pórnép körében, de a hollós vértesek láttán valami rég nem érzett melegség járta át az emberek szívét. Hunyadi, ki ugyan nemrég megtapasztalta a budai polgárok ceremóniás örömünnepét, most először szembesült a szeretettel, amivel a falvak, mezők népe fogadta. A jó szívvel adott elemózsia, a mérföldeken át velük nyargaló pusztai legények örömrikoltásai, a vénasszonyok levegőbe rajzolt áldó keresztjei... A városokban, amerre csak elhaladtak, azon versengtek a polgárok, hogy kinél szálljon meg, ha csak egyeden éjszakára is. Nem kímélte hát Hunyadi a lovasait, s úgy vágtatott keresztül a fél országon, mintha ördögök űznék. Pedig nem űzték azok: az Al-Dunánál vártak rá. 2.
- Ne tátsad a szádat, Lackó! Járjon a kezed! Húzzad csak szaporán azokat a köteleket! A fiú verejtékezve felkapta a szalmával felszórt szekéraljból a csapóablakok köteleit. Útközben alaposan a fejébe verték, hogy nem rángathatja azokat eszelősként, bármennyire is hajtja az igyekezet, mert akkor bizonyosan megakadnak, az ablakok nem húzódnak fel kellőképpen, s a kis öblű houfnicék csövét nem tudják egészen kitolni. Márpedig Isten óvja a vezéri szekér, a Böhöm belsejében gubbasztókat, ha úgy sül el valamelyik kézi puska vagy ágyú, hogy a csőbe töltött vasmag egy része idebentre szóródik. - Lovasok balról! Tölts! Támadásra készülj! Lackó begyakorlott mozdulattal húzta fel az utolsó lőrést fedő fatáblát, s már penderült is félre, hogy nehogy a lábára tiporjanak a nagy igyekezetben. Vladek azt leste, miféle lovasok bukkannak fel a dombok karéjában. - Az arbalestert! - Albert deák engedelmesen felkapta a belső állványra illesztett, számszeríjhoz hasonlatos fegyvert, hogy nyögve a hatalmas szekér hátuljához cipelje. Lackó szíve a torkában dobogott. Hallotta, ahogy a vértesek elrobognak a Böhöm mellett, hogy felsorakozzanak az országút szélénél, előreszegezett
lándzsákkal várva a támadást. Hallotta atyja bősz kiáltását, s Szilágyi cifra szitkozódását valahonnan elölről. Elvigyorodott. Néhány hét alatt egészen megkedvelte ezt a háborús létet. Megtanulta elviselni a zord körülményeket, a ponyva alatt megszoruló hőséget, az eresztékek közt becsorgó eső hidegét, a kapitányok ellentmondást nem tűrő parancsolgatását, a poros országutakon való örökös rázkódást, a megerőltető gyakorlatozásokat, és persze társai nem épp jóindulatú ugratását. A Böhöm szekéren senki sem kérdezte, fáj-e valamije. Mint ahogy azt sem kérdezték, éhes-e, kell-e pihenne, hűsölne-e, melegedne-e. A Böhöm szekéren naphosszat csak parancsokat vakkantottak felé, és alaposan lebarmolták, ha összekuszált valamit. A Böhöm szekéren mit sem számított, hogy ő a nagyságos bán uraság édes egy fia. Itt az ifjú Vladek Hradski volt az atyaúristen, ő meg azt az instrukciót, mi több, határozott parancsot kapta Hunyaditól, hogy közönséges halandóként kezelje Lackót. Hát úgy is kezelte. Vladek ezerszer és ezerszer elismételte a legényeknek, hogy összecsapáskor minden azon múlik, mennyire összecsiszolódott a csapat, mennyire fegyelmezetten hajtják végre az utasításokat. A négy harci szekérnek halálos pontossággal kellett manővereznie, s külön-külön, az egyes szekereken is úgy kellett mennie mindennek, mint a karikacsapás. Temesvártól Budáig, Budától Kecskemétig, aztán Szabadkáig menet közben gyakorlatoztatta a cseh legény a mellé beosztottakat, meg a másik három szekér legénységét. De mit bánta azt Lackó! Az első napok kimerültsége és riadalma után csak megkönnyebbülést érzett. Itt senki rá se hederített, a legtöbb, amit tehetett, hogy igyekezett nem láb alatt lenni, és a lehető leggyorsabban, legjobban ellátni a rábízott feladatokat. - Ágyúk megtöltve? Vladek Hradski végigpillantott a lőrésekhez húzódó legényeken. - Megtöltve! - Albert! Az arbalester készen áll? - Készen!
Lihegve lesték a cseh legény arcát. Vladek végigmérte őket. Szép kis csapat szolgált a keze alatt! Filipesi Albert... Hunyadi hű íródeákja... Akárminek is teremtette az Isten, de az biztos, hogy semmiképpen sem katonának! Igyekszik, lót, fut, de mégis inkább csak hátráltatja a többieket, bármihez nyúl is. Szerencsére a szekéren szolgált a két legrátermettebb legény Hunyadi seregéből: Temeseli Dés és Török Pali. Az egyik hórihorgas, vékonydongájú, a másik tömzsi, széles, csupa izom, csupa hús. No, ezek ketten aztán kölyökkoruk óta szokták a fegyverforgatást: minden mozdulatuk, minden szemvillanásuk összeszokott, célratörő és veszedelmes. Vladek nyugodt szívvel rájuk bízhatott bármit, még ki se mondta parancsait, Temeseli Dés és Török Pali már végre is hajtották. Aztán ott volt még Medveölő Ioan! Lassú észjárású, de bivalyerős oláh: ha az felmagasodik a bakon, hosszú karjaival s irdatlan szekercéjével kettébe hasít bárkit, aki közel óvakodott a szekérhez! S persze a kis Lackó... Vladek Hradski elmosolyodott a bajsza alatt. Egészen ügyes ez a gyerek! Még a végén lesz belőle valaki! - Alakul, alakul... - A cseh elvigyorodott. - De még lassúak vagytok! Ennyi idő alatt kétszer lekaszabolnak bennünket! Lackó elvörösödött, számára bizony inkább úgy tűnt, ezúttal túlszárnyalták önmagukat. A többiekre pillantott: társai kipirulva, levegő után kapkodva dőltek a szekér belsejének. - Elég volt a lazsálásból! Mindenki vissza a helyére! - bődült fel odakünn Szilágyi Mihály. - Szaporábban, ti csálé fogú, lőcslábú pokolfajzatok, hogy a hatcsöcsű, szőrös torkú edirnei szajhák dajkálnának meg benneteket csorba jatagánnal! Mi az istennyilát bámészkodtok? Vissza a helyetekre rögvest! Lackó kifújta a levegőt. Csak egy újabb gyakorlat! Nyoma sincs sehol a töröknek! Albert deák dühében jókorát húzott az arbalester rögzítőhevederére, hogy az csaknem átszakadt. Vladek szemrehányó pillantást vetett rá, de már osztogatta is újabb parancsait: - Csapóablakokat visszaereszteni! Számszeríjakat kiereszteni! Íjakat lehúrozni! Ti ketten az ágyúkhoz! Szaporán! Szaporán! Mindjárt ránk sötétedik! Lackó keze alatt égett a munka. Sorban visszaeresztette a csapóablakokat, azzal sem törődve, hogy véresre dörzsöli kezét a kötél, s már ugrott is a számszeríjakhoz. Amikor végzett, kihúzta magát Vladek előtt.
- Készen vagyok! A cseh fiú egy szót sem szólt, de pelyhedző bajsza alatt elvigyorodott. Majd húszesztendősen a harci szekerek hadnagyaként három ütközetben és két portyában edzett tisztje volt már Hunyadinak. Az ő elismerő mosolya Lackó számára többet ért az idősebbek dicséreténél... 3.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440 KORA NYARA Sötét éjszaka volt már, mire a távolban felbukkantak Nándorfehérvár tornyai. A lovasok fáradtak voltak, szívesen megpihentek volna Titelrévnél vagy akár Zimonynál, ha csak egy sóhajtásnyi időre is, de Hunyadi nem engedte letáborozni őket. - Mindjárt ott vagyunk, fiaim! Még egy kis kitartás! A várban majd megpihentek! A Száva partjánál már vártak rájuk Thallóczi Jován perjel eléjük menesztett vértesei. Hanem mikor ezek látták, hogy alig ötszáz lovas poroszkál Hunyadi mögött négy huszita szekér kíséretében, igen nekikeseredtek. - Hol a többi katona, bán uram? - csapta fel sisakja rostélyát a sebes képű hadnagy, ki az előbb még ölelésre tárta karját örömében. - A perjel úr legalább tízezres sereget emlegetett, hogy jőni fog! Hunyadi csak legyintett. - Be se férne ebbe a rozzant akolba tízezer ember! Hanem vezessél minket, kapitány uram, mert megfáradtunk a nagy sietségben! Akad-e már török a kertek alján? - Hát már hogyne akadna! - káromkodott cifrát a hadnagy, s szavainak különös nyomatékot adott, hogy ebben a minutumban felmorajlott egy ágyú Nándor Alba falain. A sötét éjszaka kárpitját lángveres fénycsík hasította keresztül. - Hisz az a kutya Iszhák már a tavasz dereka óta odaát táboroz a vár alatt, hogy a hollók vájják ki a belét! De a szendrői bég még csak hagyján! Annak még fügét mutathattunk nap mint nap! Hanem vagy két hét óta folyamatosan érkeznek a szultáni hadak is a Vracsár-hegy alá! Anatóliai, ruméliai szpáhik százával, ezrével! Janicsárok, mint a tenger! Életemben nem láttam ekkora sereget, bán uram! - mutatott a hadnagy a kardjával a Száva túloldalán elterülő
dimbes-dombos vidék felé. - Hát hogyan állunk ellen ennyi ménkű sok tar fejűnek? Hunyadi keserűen felsóhajtott. A szendrői bég... Tavaly ilyenkor még Brankovics volt Szendrő ura. Most meg már a török ül benne! Ki tudja, jövőre tán Nándor Alba várába is egy bég fészkeli be magát... Belgrádi bég... - Igyekezzünk által, kapitány! Szót kell váltanom mielőbb a perjel úrral! A sötétség leple alatt, de fülsértő fegyvercsörgés közepette ereszkedtek le a partra, ahol többtucatnyi sajka, mégannyi tutaj ringott az éjsötét víztükrön. Közülük, akár királynő a méltósággal bókoló alattvalók közül emelkedett ki a folyóból egy magas palánkú hadigálya. A túloldalon, a hegytetőn roppant várfalak szalagja derengett fel az éjszakában, az égbe nyúló tornyokon őrtüzek sokasága lobogott, rubinszín izzással festve meg az eget. Hunyadi teleszívta tüdejét az éj hűs levegőjével. - Micsoda megtiszteltetés! A perjel úr gályát küldött értünk! - Úgy várt már téged, bán uram, mint zsidók a messiást! Nándorfehérvárban mindenki emlegeti még, hogyan szórtad szét tavaly a törököt a falak alól! A gályát a fáklyáktól megvilágított révparthoz evezték. Rác sajkások nyüzsögtek ott, dereglyék, csekterek, csónakok százai gyűltek a deszkákhoz, hogy sorban átvigyék az érkezetteket lovastul, fegyverestül, szekerestül. Hunyadi leszállt Sárkány nyergéből, és felvezette lovát a pallón. - Úgy látom, kapitány, a tavaly lerontott falakat megerősítettétek! - Csak amit nagyon kellett! A Malomtorony mellett magasítottuk kissé a mellvédet, s a Dunai kapu mellé bástyát építettünk. Amott, a Felsőváros falaihoz cölöpsort veretett Thallóczi Jován! Azon kecmeregjen keresztül a török, ha tud! Kurta parancsszavak harsantak a sötétben: a gálya lassan előresiklott a Száva vizén. A parton maradt vértes lovasok összekeveredett sorait jól megvilágították a fáklyák. Mind arra vártak, hogy a sajkákon, tutajokon őket is átvigyék Nándor Alba biztonságot nyújtó falai közé. Hunyadiban egy pillanatra rossz érzés támadt. Igyekezett elhessegetni magától a zord gondolatokat: ötszáz páncélos és négy harci szekér semmiképpen sem számít könnyű prédának. Nem lesz semmi baj! Még hallotta, hogy Szilágyi Mihály türelmetlenül káromkodva sürgeti a legényeket.
- Le a partra! Mire vártok, nyamvadtak? Sorban! Sorban! A szekerek hátra! Igyekezzetek már! Vladek Hradski tudta, mi a dolga: utasította a hajtókat, hogy a négy szekeret félkör alakba állítsák. A Böhömöt középre manőverezte. Megtöltött ágyúik fedezték a csapat átkelését a Száván. 4.
- Csapóablakokat felhúzni! Tetőpalánkot fel! Számszeríjakat feszíteni! íjakat húrozni! Albert! Az arbalesterhez! A többiek az ágyúkhoz! Agyúkat tölts! Vladek kihúzott derékkal állt a harci szekér közepén, az „árboc” mellett, amihez szíjakkal és láncokkal az öblös tarackot erősítették. Hangja éppolyan higgadtnak tűnt, mint útközben valamennyi gyakorlat alatt. Csakhogy most mindannyian tudták: ez nem gyakorlat. - Lackó! Ki Zömökkel! - A fiú tudta, mi a dolga. A medvebocs békésen szendergett a szekér végében, a szalmán, mégis kíméletlenül le kellett parancsolni a fűre. Mégsem lábatlankodhat odabenn őkelme, ha netán harcra kerül a sor! Lackó a biztonság kedvéért megbizonyosodott róla, hogy a lánc nem tekeredett a medve nyakára, s csak akkor hagyta magára az ásítozó jószágot. Zömök rosszalló morgások közepette heveredett a szekér kereke mellé. - Dés! Látsz-e valamit? A Temeseli legény az egyik houfnice csövére dőlve lesett ki a csapóablak résén. - Az égvilágon semmit! Vladek intett, hogy senki ne mocorogjon. Szeretett volna hallgatózni, hátha megüti a fülét valami a Száva mocsarai felől, de a folyó partján a vértesek szentségelve, rikoltozva terelték paripáikat a sajkákra, tutajokra, elnyomva minden más hangot. - Mi kelünk át utoljára - jelentette ki a cseh feszülten. - Fedezzük a sereg hátát! Hunyadi Lackó szíve úgy dobogott, hogy majd kiszakadt a helyéből. Rohant, segítkezett a két houfnice és az öblös ágyú megtöltésénél, aztán Albert deák mellé ugrott, hogy az arbalester szíjait és csörlőjét feszítse meg. - Felmászok a palánkra! - Medveölő Ioan baljába kapta szekercéjét, és fürgén felkapaszkodott a sarokpóznánál a szekér tetejére. - Aztán nagyon remélem, odabenn a várban finom vacsorával várnak minket! Két hete, hogy félig sült vadhúson élek!
Vladek mormolt valamit a bajsza alatt. Odalenn, a Száva partján folyamatosan vezették fel a lovakat a tutajokra a legények. Hunyadi seregének harmada ekkor már vízen volt. 5.
A hatalmas erőd látványa egészen felderítette Jankó szívét. Égbe nyúló hegycsúcson trónolt a fellegvár, aláeresztve kőfal-karjait a Víziváros és az Alsóváros oltalmára, ahogy a harcias anya óvja védtelen gyermekeit. Százhúsz öl magas kopár sziklafal: nincsen ember, ki felhághatna azon. Zömök tornyaira támaszkodott a sötét égbolt, áthatolhatatlannak tűnő falai holdfényben fürödtek. Tündérvár a Lándor-hegy csúcsán, csipkés bástyái, toronykupolái ezüstös derengésben úsztak, a falakat veresre festette a lobogó tüzek sora. - Hogyan állunk katonákkal? - kérdezte Hunyadi a sebes képű hadnagyot, amikor a gálya egészen közel siklott a hadikikötő mólójához. A Malomtoronyról és a nyugati Alsóvárost védő Demeter-toronyról két ágyú vigyázta a Száva feketén csillogó tükrét és az öbölbe egymás után besikló sajkákat, tutajokat. - A perjel úr a várőrség négyszáz gyalogosához verbuvált még másfél ezret a Délvidékről, aztán van még ezer lovas is a városban - felelte a had- nagy. Rozgonyi ispán küldött hóolvadtával ötszáz vértes lovast Temesvárról. A környékről a várba menekült vagy öt-hatszáz sajkás: magyarok, rácok vegyesen. Itt van Brankovicsnak kétszáz válogatott legénye is, de azoknak bizony nehéz parancsolni... - Nagyon kevés. A falak védelméhez legalább ötezer férfi kellene. S lovasok ezen felül, hogy kitörve zaklassák a törököt. Ágyúk? Fegyverek? -Tíz öblös mozsár, két seregbontó löveg, néhány tarack, s egy régi bombarda. Megvan ám még a vén Hlmka is! Öreg ágyú, még a despota hozatta Boszniából, valami hadjáratból! Ez a Hlmka mindig célba talál! Aztán van még tucatnyi kőhajító gépünk is, mind a délkeleti falra állítva, meg a Despota-kapu mögé... onnan várjuk a nagyobb rohamokat. Van aztán vagy harminc szakállas puskánk, húsz kisebb kézi puskánk, négyszáz íjunk, harminc számszeríjunk, kétszáz lándzsánk, kétszáztíz nagy pajzsunk, de ezeknek csak kisebb része fém, a többi vasalt fa. Meg fokos, fejsze, szablya, buzogány, csatacsép, cséphadaró, pöröly, amennyi kell. - Lőszer?
- Abból szűkösen vagyunk. Alig két tartály lőpor, három hordó salétrom, másfél tartály kén. Ezenfelül, akad még két tömb ólom, hatszáz kisebbnagyobb kőgolyó az ágyúkba, de ezeket nem számolta pontosan senki. - Én is hozattam két ágyút meg egy ördöngös ágyúöntő mestert Szászsebesből. Tüzes Orbánnak hívják, de az út nagy részét megkötözve tette meg, az egyik pányvás szekéren. Nehéz ugyanis a természete őkelmének. - Biztosan hasznát vesszük. Az ágyúkkal amúgy sem lődözünk sokat, legfeljebb kettőt-hármat naponta. Azt mondja a perjel úr, majd ha a szultán is közelebb tolja a képét! Majd akkor megtiszteljük egy kis tűzijátékkal! Hunyadi figyelte, hogyan emelkednek és süllyednek az evezőlapátok a Száva fekete vizében. A gálya mögött csöndesen csobogtak a sajkások, tutajosok evezői. 6. Szilágyi Mihály dühtől vörös képpel nyargalászott fel s alá a Száva partján. Egyszerűen nem fért a fejébe, miért tart ily sokáig az átkelés. Összetorlódtak az emberek a parton, a hátul jövők nyomakodtak volna közelebb, de nem volt elegendő csónak, a rác sajkásoknak újra és újra fordulni kellett. A lovasai kimerültek voltak, és a hátasok is prüszköltek, vonakodtak, amikor a tutajokra terelték őket. De hát végtére is mégsem úsztathattak át éjnek évadján a folyón! Amikor az ötszáz ember több mint fele a túlparton volt, avagy éppen a vízen, Szilágyi magához intette Kendeffyt. - Eriggy, István, hátra, a harci szekerekhez, mondd meg nekik, hogy lassan ereszkedhetnek ők is utánunk! Kisvártatva Vladek Hradski visszaüzent, hogy addig meg nem bontja a szekerek vonalát, amíg az utolsó lovas megkezdi az átkelést. Szilágyi káromkodott egy cifrát, de aztán csak legyintett. Nem tudott már másra gondolni, csupán hogy odabent legyen a várban, a kényelmes Kőlestoronyban, megvacsorázhasson végre, s gyöngyöző kamonci nedűvel locsolhassa kiszáradt gigáját. Úgy tűnt, fertályórán belül mindenki a vár falai között lehet. A következő tutajra hát maga is rávezette rúgkapáló deresét, és fáradtan elterült a rönkökön. A Száván innen még vagy kétszáz lovas várakozott, Tüzes Orbán mester két, bivalyokkal vontatott ágyúja, no meg a négy huszita szekér fenn, a töltésen.
7.
Hunyadi a hadikikötő zsúfolt mólójánál várta be sógorát, aztán együtt kapaszkodtak fel a várfal mentén, a Nyugati kapuhoz. Már a mólónál tömeg várta őket: izgatott várvédők és az erődöt körülvevő városrészek lakói, akik napok óta a felmentő sereg jövetelében reménykedtek. A milánói páncéljába bújt Hunyadit óriási örömujjongás fogadta, de igazán csak akkor élénkült meg a tömeg, amikor felismerte a mellette lépdelő Szilágyi Mihályt. A Fellegvár kapujában a vár ideiglenes parancsnoka, Thallóczi Jován sietett elébük. Akárha a bibliai idők prófétája támadt volna föl poraiból benne: magas, őszülő halántékú, csontos arcú ember volt, göndör szakálla a mellét verdeste. Az aurániai perjelség templomos lovagi köpenyét viselte. Övén egyik oldalt harci bárd, a másikon kétkezes pallos csüngött. Szelíd mosollyal ölelésre tárta karját, a lovagi köpeny - akár egy angyal szárnya az éjszakában -, széttárult mögötte. - Isten hozott, bán uram! Tudtam, hogy legalább te nem hagysz cserben engem! Hunyadi tisztelettel hajolt meg előtte. - Hívtál, Jován! Jöttem, amint jöhettem! Mielőtt azonban megölelhették volna egymást, Szilágyi furakodott Jankó elé, s emberesen megropogtatta Thallóczi csontjait. - Jován! Az áldóját! Derekas munkát végeztetek, mióta legutóbb erre jártam! Úgy megerősítettétek ezt a patkányfészket, hogy nincsen földi halandó, aki erőt venne rajta! De lefogadom, hogy a borospincét is alaposan kibővítettétek! Ugye nem hagyod szomjan veszni a megfáradt vendéget? Thallóczi keserűen elmosolyodott. - Odafönn a Kőlestoronyban már megterítették az asztalt, Mihály! De nem holmi vendég vagy te itten! Hazajössz te ide! Felkapaszkodtak a Fellegvár falaira, ahonnét kápráztató látvány tárult a szemük elé. Odalenn, túl a messze elnyúló városon, a sötét mezőkön a török sereg tábortüzei lobogtak mindenfelé: tízezernyi szentjánosbogár az éjszakában. Jankót megdöbbentette a tábor szabályos, rendezett alakzata és a környékre telepedő csend. A síkról nem hallatszott dínomdánom, nem harsantak kurjongatások az éjszakában. Az ellenség pihent. - Uramisten! - hebegte Szilágyi. - De hisz ezek jóval többen vannak máris, mint aminek hírét vettük!
- És ez még csak a kezdet - mormolta a perjel. - Mindennap ezrek és ezrek érkeznek a vidini országúton. Bivaly vontatta szekerek, megrakva fegyverekkel. Segédcsapatok bolgárföldről, Bosnyából... A legkiválóbb janicsárezredek Edirnéből... A szultán gályái is egyre csak jönnek a Dunán felfelé. Amott, a Vracsár-hegy lábánál már felütötték ágyúöntő műhelyeiket. Ha elkészülnek az ostromágyúkkal, s lőni kezdenek minket, itt kő kövön nem marad! Mi meg mutatott a lábaik alatt elterülő városra - alig vagyunk néhány ezren... Hunyadi teleszívta tüdejét a kora nyári éjszaka balzsamos illatával. A Nagy Hadiszigeten kabócák muzsikáltak, valahol az Alsóvárosban felsírt egy tárogató, mintha ez a nyár is csak egy volna a megannyi gondtalan nyarak közül. Mintha a várat, s a várost nem vette volna körül máris sok tízezernyi ellenséges harcos. A perjel végigmérte Jankót. Sehogyan sem értette a szinte szórakozott kifejezést, ami a bán vonásaira kiült. - Úgy látom, Johannes, téged nem zavar ez a kontyos sokaság odalenn! Hunyadi elmosolyodott. Maga sem tudta mire vélni derűs nyugalmát. Mióta találkozott az ifjú lengyel királlyal, valahogy egészen megkönnyebbült. Tudta persze, hogy helyzetük nem sok okot ad a bizakodásra, de hosszú esztendők óta először érezte azt, hogy Isten nem hagyja magára őket. Lám, elküldte a magyaroknak ezt a lelkes ifjút megmentőnek, s véle küldte a lengyel hadakat. Úrrá kell lenni a pillanatnyi kétségbeesésen! Győzedelmeskedni kell, kitartani összeszorított foggal! - Nem tudtam igazi sereget hozni, igaz - mondta Hunyadi. - De az az ötszáz, ki velem jött, mind kipróbált, derék vitéz! Négy harci szekeret is hoztunk, huszita fajtát, ágyúkkal, szerszámokkal. Jól jönnek majd a kitöréseknél, perjel uram! De jön még több is! Erzsébetem Temesvár környékén toboroz zsoldosokat, amennyit csak tud... Felfegyverez tíz huszita szekeret, egy hónapon belül... - Ej, ne szabadkozzál, Jankó! - morogta Thallóczi. - A lényeg, hogy te magad itt vagy! Egyedül felérsz te ezerrel! Felhágtak a Kőlestorony lépcsőin, a legfelső szintre, a Fellegvár, s egyben az erődítmény legmagasabb pontjára. Egy harangláb árválkodott itt, a bástya közepén. - Kongassátok meg! - rendelkezett a perjel. - Hadd tudja mindenki Nándor Alba falai közt, s azon is túl, hogy megjött Hunyadi!
8. Lackó álmosan bóbiskolt a Böhöm árboca mellett. Forró, nyári éjszaka volt, s most, hogy a Száva partján is csitulni tűnt a vértesek óbégatása, s tennivaló sem igen akadt már, kezdte elnyomni a buzgóság. Félálomban mintha tompa harangzúgást hallott volna. Aztán egyszeriben arra eszmélt, hogy zuhogni kezd az eső. Az esőcseppek legalábbis fülsértőn kopogtak a szekér falán. - Ébredj! - süvöltötte a fülébe Vladek. - Törökök! Itt vannak a törökök! Lackó talpra szökkent. Egy csapásra kiröppent az álom a szeméből, az ereiben sebesen kezdett áramlani a vér. - Törökök? Hol? Az esőcseppek most már jégesőként záporoztak a szekér falán. Csakhogy nem esőcseppek voltak azok, hanem nyílvesszők. Az egyik beszisszent az árbochoz legközelebbi lőrésen, és alig hüvelyknyire suhant el Lackó feje mellett. - Az ágyúkhoz! - kiáltotta Vladek. - Lackó! Rögzítsed azt a kötelet! Ioan! A tetőpalánkot! Albert! Az arbalesterhez! Lackót ugyan néhány pillanatra hatalmába kerítette a félsz, de azért begyakorlott mozdulatokkal engedelmeskedett. Utóbb eszébe ötlött, milyen szélsebesen tekerte fel a rögzítőcsapokra a csapóablakok köteleit, s milyen higgadtan rugdosta félre az útból a felesleges kötéltekercseket, hogy helyet csináljon Temeseli Désnek, aki egy szerszámíjat vitt görnyedve a szélső töréshez. - Rajtunk ütöttek! - harsant Albert deák rémült kiáltása. Vladek lehurrogta. - Csöndet! Hallani akarom, merről jönnek! A nyílvesszők kopogása hamarosan alábbhagyott. Néhány szívszorító pillanatra baljós csend ereszkedett a Száva partjára, de aztán a közelben feldübörgött a föld. - Jönnek! - csuklott fel Vladek. - Délről! Legalább ötszáz lovas! Az éjszakában szélvészként rontottak a magyarokra Iszhák bég portyázói.
9.
- Bátyámról van-e híred? Fogságban senyved-e még szegény? Hunyadi tört az elébe tett cipóból, s alaposan megmártogatta a sáfrányos, szarvashúsos mártásban, mielőtt válaszolt volna.
- Csak annyit tudok, Jován, hogy a királyné Sopronba vitette Matkót Marczalival együtt, vasra verve. - Legyen átkozott! - Ne aggódj! Az új király mindent megtesz a kiszabadításáért! - Az új király... Találkoztál már vele? - Találkoztam. - S mit látsz benne? - Derék ifjúnak tűnik. - Aztán katonákat küld-e az a derék ifjú? - Küld, amint tud. De az hetekbe is beletelhet, akár hónapokba is. Most még elébb Erzsébet meg Cillei hadait kell kiszorítani az országból. Thallóczi perjel arca elsötétült. - Az már baj, ha nem küld rögvest! A falak jó, ha egy hónapig bírják. Murád napokon belül megjő a serege nagyobb részével, s akkor aztán százezerre növekszik a létszámuk! Hunyadi legyintett, de mielőtt megoszthatta volna gondolatait a perjellel, riadt, kormos képű vitéz rontott be a terembe, s jelentette, hogy az ellenség rácsapott a Száva túloldaláról átkelni készülő Hunyadi-legényekre. Még vagy kétszázan lehettek amott, várva, hogy a sajkák visszaevezzenek értük, mikor szpáhik száguldottak elő az éjszakából, és nyílzáport zúdítottak rájuk. Hunyadi és Szilágyi már rohantak is lefelé a lépcsőkön. Jankónak csak menet közben villant az eszébe, hogy bizonnyal Lackó is odaát lehet még a túlsó oldalon.
10. A Böhöm szekér belseje néhány pillanat alatt megtelt sűrű, fojtogató füsttel, amint két fáklya hullott a magasból a lábuk elé. Egy kötélköteg rögvest lángra kapott, de a legények eltaposták a tüzet. Lackó kétrét görnyedt, fulladozott, szeme kiguvadt az erőlködéstől, hogy levegőt kapjon. Sikerült a legközelebbi lőrésig elvánszorognia, s ott nagyot szippantott az éjszakai levegőből. Odakünn akindzsik dübörögtek mindenfelé, a közeli erdőből aszab harcosok rohantak a part irányába. Némelyikük fáklyát lóbált futtában, s a túlvilági fényben az elsuhanó lovasok rémisztő látványt nyújtottak. - Tűz! - adta ki a parancsot Vladek, s Lackót megdöbbentette, mennyire higgadt maradt a cseh legény hangja. De a füstfelhőn át higgadtnak tűnt a
többiek minden mozdulata is: Medveölő Ioan hatalmas fejszéjét lóbálva hágott fel épp a szekér palánkjára, Salgai Török Pali a legöblösebb ágyút irányozta vérfagyasztó nyugalommal az akindzsikre. A következő pillanatban felbömbölt az ágyú, s Lackó úgy érezte, valami beszakadt a fülében: a dörej sokszorosára erősödött a palánkfalak közt. - Tölts! Dés! Lőjed az aszabokat! Továbbra is nyílvesszők záporoztak a sötétből, s kopogtak a külső falon, de a támadás maga nem ellenük irányult. Az akindzsik elvágtattak a félkörben felállított négy szekér előtt, megkerülték őket, és oldalról zúdultak a Száva töltésére, s le a partra. A gyalogosok követték őket. - A vérteseinket támadják! - kiáltotta Albert deák. - Uramisten! Beleszorítják őket a Szávába! Lackó pontosan értette, milyen veszedelem fenyegeti a legényeket odakünn: az innenső parton maradt kétszáz lovasra legalább három-négyszeres túlerő zúdult. A nyílzápor immár a tutajokra, csajkákra várakozókra irányult, s felharsantak az első fájdalmas kiáltások, halálüvöltések. - Lőjétek őket! - kiáltotta Vladek. - Minél kevesebb éri el a partot, annál jobb! Lackót nem kellett biztatni, odaugrott az ágyúhoz, villámgyorsan kezére tekert egy nedves rongyszövetet, és begyakorlott mozdulatokkal segített újra megtölteni az átforrósodott csövet. Számtalanszor csinálta már, álmából ébresztve is tudta, mit kell tennie. Nem volt ideje félni. Fel sem fogta, hogy a szekereket immár minden oldalról bekerítették, s csak akkor eszmélt rá, hogy életveszélyben vannak, amikor a belső oldalon kipányvázott lovak fájdalmasan felnyerítettek. A törökök gondolkodás nélkül kettéhasították koponyáikat. - Tűz! - bődült fel megint Vladek. - Lőjétek őket! A harc odalenn tombolt, a Száva partján. Az éjszakában minden irányból előrontottak a lesben álló törökök, és a keskeny földsávon összetorlódott, összekeveredett magyarokra vetették magukat. Fülsiketítő fémcsilingelés, ordítás, bősz üvöltések, káromkodások... Néhány pillanattal később felbömbölt egy ágyú Nándorfehérvár ormain, de a lövedék ártalmatlanul beleveszett az erdő fái közé: a magyar tüzérek nem kockáztatták, hogy a sajátjaikat találják el. Immár nem volt kire lőni a szekérből sem. Az akindzsik mind eltűntek a lőrések túloldaláról, s lezúdultak a parthoz. Nem törődtek egyelőre velük, a négy harci szekér kénytelen lesz megadni magát, ha a lovasokat egytől egyig lemészárolták.
- Elég! - sóhajtotta Vladek. - Toljátok át az ágyút a belső oldalra! A legények engedelmeskedtek. A csövek a Száva felé céloztak, de legfeljebb csak az egymásba gabalyodott tömeg közepébe lőhettek volna. Az akindzsik és az aszabok sátáni üvöltéssel kaszabolták a magyarokat. Csontrecsegés, fegyvercsörgés, hörgések és fájdalomkiáltások zaja visszhangzott a Száva felett. Lackó leemelt a szekér belső faláról egy méretes alabárdot. A fegyver súlya lehúzta gyenge karját, mégis bőszen szorongatta a markolatot. Vladek és a többiek is fegyvert ragadtak: a félhomályban szablyák, fejszék vasán csillant a fáklyafény. - Készüljetek! - mondta Vladek. - Mindjárt visszajönnek! Hunyadi Lackó szeme megtelt könnyel, de nem a félsz, csupán a burjánzó füst miatt. Nem hozhat szégyent atyjára. Várta, hogy a lőrésen túl felbukkanjon az első török. 11.
Thallóczi gályája sebesen szelte a Száva vizét. Mellette sajkák rajzottak az éjszakában, dugig megrakva magyar és szerb harcosokkal. - Elkéstünk! - kiáltotta Szilágyi. Sem Hunyadi, sem Thallóczi nem feleltek. Maguk is látták, hogy a lovasokon már nem segíthetnek: a török rajtaütés majd valamennyivel végzett. Néhányan viaskodtak már csak, térdig a vörösen hömpölygő Szávában gázolva. Az akindzsik lóhátról kaszabolták őket, az aszabok lándzsákkal döfködték a még talpon maradt legényeket. - Lőjetek! - morogta Szilágyi, mire néhány íjász gondosan célzott, s a nyílvesszők sziszegve csapódtak a töltés közelében a hullákat fosztogató törökök hátába. - Biztosítanom kellett volna a partot! - suttogta maga elé Hunyadi sápadtan. - Védelmezni az átkelést! - De hisz védelmezték a szekerek! - dohogott Szilágyi. A szekerek... Hunyadi csontos arcán megfeszült a bőr. Lackó...
A négy harci szekérből kettő már lángolt a töltés tetején. Egy nagyobb csapat akindzsi vágtatott arra, hogy a másik kettőt kifosszák, mielőtt a felmentő sereg partra száll. - Igyekezzetek, a keservit! - bömbölte Jankó. - Húzzátok azokat az evezőket! Ám a gálya, nyomában a sajkákkal, tutajokkal még csupán a folyó közepén bukdácsolt, amikor az akindzsik lecsaptak a szekerekre. 12.
Csak akkor sütötték el az ágyút és a houfnicéket, amikor a törökök már közvetlen közelbe jutottak. A kőlövedékek emberhúst és csontot masszává zúzva vágtak rendet a lovasok falában, de ez csak néhány szívdobbanásnyi időre vetette vissza őket. A következő pillanatban néhány akindzsi felhúzta magát nyergéből a Böhöm falára, és próbált átlendülni a palánkon. Elkeseredett közelharc bontakozott ki: Medveölő Ioan a szekér falára felhágva osztogatta fejszecsapásait: a magasból lemetszett karok, lábak hullottak. A többiek a lőréseken döfködtek kifelé az éjszakába, minden döfés sikerét egyegy fájdalmas üvöltés jelezte. A legválságosabb pillanatban félmeztelen török ugrott le közéjük. Szerencsére Vladek Hradski szablyája is veszett gyorsasággal villant: a török feje Lackó lábai elé zuhant. A fiú belebámult a török még mindig értedenül rámeredő szemébe, aztán undorodva félrerúgta a koponyát. A palánkon egyszerre legalább öt akindzsi bukkant fel, Medveölő Ioan csak az egyikkel tudott végezni, mielőtt a többi bemászhatott volna. Egy kistermetű gagauz toppant a deszkákra, közvetlenül Lackó mellett, fogai közt ívelt tőrt szorongatott. Lackó gondolkodás nélkül felfelé suhintott az alabárd hegyes végével, s a fémhegy recsegve fúrta át a gagauz állkapcsát, fogakat, szájpadlást, nyelvet döfve keresztül. Vér bugyborékolt fel a férfi szájából, miközben térdre rogyott, de Lackó hiába próbálta kirántani állkapcsából az alabárdot, az elzuhanó gagauz súlya kitépte kezéből a markolatot. - Vigyázz, Lackó! - süvöltötte Albert deák, miközben megpróbálta átverekedni magát az egymással viaskodókon, földön heverő sebesülteken, holtakon, kötélcsomókon, fellökött ágyúcsövön. - Vigyázz! Egy nyílvessző suhant be az egyik lőrésen, és Medveölő Ioan combjába fúródott. Az oláh rá se hederített, hófehér fogait a palánk tetején egyensúlyozó
aszabokra vicsorította, s megsuhintotta erdőirtó fejszéjét. A fegyver recsegve szelte ketté az egyik török koponyáját, aztán megakadt a másik kulcscsontjában. Lackó félreugrott egy suhintó handzsár útjából, de nyomban meg is csúszott a padlón tócsába gyűlő sűrű véren. Elzuhant. Ketten, hárman tiportak rá, s közvetlenül a feje fölött egy szablya és egy handzsár csókolóztak össze fémes csendüléssel. Vérpermet záporozott a magasból, s Lackó a padlóra szorította fejét, karjaival védve magát. Valaki fülsiketítően üvöltött, s a sötétből felharsant a partra szálló magyarok dühödt csatakiáltása. A szekér megrázkódott, mintha megpróbálták volna felborítani, de az akindzsik már kifelé törekedtek a belsejéből. - Öljétek őket! - harsogta Medveölő Ioan a magasból. 13.
Hunyadi és Szilágyi vállt vállnak vetve csörtetett felfelé a Száva partján. Pallosaik villanásait vérpermet fröccsenése kísérte. Mögöttük csaknem egyszerre ugrott partra vagy három-négyszáz magyar vitéz, s elkeseredett dühvel vetették magukat az aszabokra. Igaz, odafönn a töltésen már csak azok maradtak közülük, akiket elragadott a kapzsiság, s még akkor is a lekaszabolt vitézek ruhájában turkáltak, amikor az újonnan érkezők rájuk csaptak. - A sebesülteket! - kiáltotta Thallóczi Jován. - Őket vigyétek legelébb! Az ispotályba velük! Hunyadi és Szilágyi átrobogott a töltés aljához szorult vinnyogó aszabok sorain, futni hagyva őket a lángoló szekerekhez igyekeztek. A tűzfalon túl menekülő akindzsik vágtattak vissza a Bezsányi-sziget irányába. - Itt vagyunk, Iancu! Itt vagyunk! - bődült fel egy dús szakállú, csupa vér, csupa korom emberhegy a Böhöm palánkjának tetején. - Medveölő Ioan! A közeli erdősávból néhány lovára hanyatló vértes robogott elő: a tűzfényben vörösen csillogott vériszamós páncélzatuk. Az egyik sántikáló deres nyergében megroggyant vállú ifjú közeledett, s Szilágyi csak a kezében szorongatott hollós zászlóról ismerte fel, nem a képéről, hisz azt keresztbekasul szabdalták az akindzsi szablyák. - Tamás fiam! Ez derék! Látom, a zászlót nem adtad!
Hunyadi ügyet sem vetett unokaöccsére, minden gondolata, minden szívdobbanása a fiára irányult. Félrerúgott egy, a vezéri szekér kerekének dőlt halott törököt, s annak a hátára hágva pillantott be a szekér belsejébe. - Itt vagyok, édesapám! - Lackó előtámolygott a füstből. Arca halottsápadt volt, s egyik karját fájdalmasan húzta. Hunyadi átvetette magát a palánkon, s úgy szorította magához a fiát, hogy Lackó fájdalmasan felszisszent belé. 14.
A Száva partján sorban, kiterítve ott hevertek a lekaszabolt magyar vitézek. Több mint százan vesztek oda, s vagy nyolcvanan szereztek súlyos sebeket az akindzsik és az aszabok rajtaütésekor: Hunyadi seregének majd a fele harcképtelenné vált, mielőtt elérhette volna Nándorfehérvár falait. - Jó lesz igyekezni! - mormolta Thallóczi perjel, amint végigpillantott a kiterített holtak sorain. - A török nemsokára visszajő, de akkor már nem csak ezer portyázóval! Szilágyi Mihály leverten bólogatott. Kutyául érezte magát, amiért nem maradt ezen az oldalon, míg az utolsó lovas is át nem kel a Száván. Kutyául érezte magát, amiért lemészárolva kellett látnia kedves katonáinak színevirágát. Odalenn a parton a legények épp a Böhöm szekeret próbálták három összeácsolt tutajra rágurítani, Vladek Hradski és Albert deák hangosan pörlekedtek a rác sajkásokkal, hogy vigyázzanak jobban a megtépázott alkotmányra. - Menten végeznek! - sóhajtotta Szilágyi. - Hanem azt nem hittem volna, hogy te mentesz fel minket, Jován, nem mink tégedet! A perjel átölelte a medvetermetű vitéz vállát. - Minden Isten akarata szerint történik, Mihály! A Mindenható úgy akarhatta, hogy leckét kapjunk itt, és most! Bizonnyal elbizakodottak voltunk! A legokosabb, ha tanulunk a leckéből! Szilágyi megrázta fejét; szeme sarkában könnycsepp csillant. Odalenn, a parton, a kiterített fiúk mellett ott térdepelt Hunyadi lehorgasztott fővel, imára kulcsolt kézzel. Arca akár egy szoboré. - Hibát követett el - suttogta maga elé együtt érzőn a perjel. - És ezt ő is tudja. Adja a kegyelmes Úristen, hogy ne törje meg a felelősség terhe!
- Nem töri ezt meg semmi, Jován! Nem olyan fából faragták! A johannita keresztet vetett. 15.
GYŐR VÁROSA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA Zuhogó esőben érték el a város határát. Albert herceg és a cseh zsoldosok megállás nélkül káromolták a magyarokat, nagyokat köpködve hozzá. Immár egyeden faluba sem térhettek be, mert csupa ellenséges nagyúr birtokán áthaladva félő volt, hogy a parasztok kezet találnak emelni rájuk. Igar, Mór, Dabos, Sárkány, Bér, Ászár, Őrs, Pér... csupa olyan település akadt útjukba, melynek urai nyíltan Ulászló bejövetelét áhították. - Éhes vagyok! Bőrig áztam! - nyöszörgött Erzsébet a batárban, mert a vászonborítású fatetőn át a nyakába csorgott a hideg zuhé. - Lovagoljatok előre, és kémleljétek ki, a püspök hajlandó-e befogadni bennünket. Igyekezzetek már! Kottannerné a csecsemő királyt csitítgatta, de mindhiába. László éppoly süvölködős kedvében volt királyként, mint amilyenben még korona nélkül mutatkozott. Az egész csapat kimerült. Úttalan utakon botorkáltak, minden neszre összerezzentek, így igyekeztek mind távolabbra kerülni Ulászló lengyelmagyar hadaitól. Hiába próbálták maguk előtt is palástolni, valójában fejvesztve menekültek. Először Veszprémben kerestek volna oltalmat, de a városfalakhoz érve megtudták, hogy Ghattalóczi érsek időközben átpártolt Ulászlóhoz. Nem volt más választásuk, Erzsébet az egész siserahaddal egyetemben futott tovább nyugatnak. - Mi legyen a koronával? - kérdezte suttogva Kottannerné, amikor Győr falai feltünedeztek az eső függönyén keresztül. - Hogyhogy mi legyen? Visszük magunkkal! - No és ha Győrben időközben már az Ulászló-párti magyarok lettek az urak? - Jézus a kereszten! Mire is jutnék nélküled? - El kell rejtenünk, asszonyom! Itt! Most!
Már nyúlt is a csecsemő bölcsőjébe, hogy kihalássza a veres párnát, merthogy Szent István koronája ezúttal is abban utazott, amint a Visegrád és Székesfehérvár közötti utat is abban a vánkosban tette meg. Erzsébet a fejére hajtotta a kendőjét, s mindketten kiléptek a batárból. Azonnal bokáig süllyedtek a sárban, a szolgák úgy ugrottak oda hozzájuk fáklyákkal a kézben, el ne merüljenek valami pocsolyában. - Sétálni megyünk! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a királyné. - Ti addig itt vártok! A cselédek sok cifrát láttak és hallottak már Erzsébet szolgálatában, meg sem rezdültek ekkora szamárság hallatán. Még hogy sétálni! Éjnek évadján! Szakadó esőben! Jóval beljebb aztán, ahol jó sűrűn álltak a fák, Kottannerné egy görbedt tölgymatuzsálemhez lépett. - Ez jó lesz, asszonyom! Ennek az odvában elrejtjük itt! S már gyömöszkölte is befelé a sötét nyílásba a vánkost. Mikor végzett, mohát tömködött a nyílás peremére. Elindultak vissza, de néhány lépés után megfordultak. Hosszan bámulták a fa szomorúan lelógó, korhadt ágait, göcsörtös törzsét, rajta a sötéten ásító hasadékkal. - Holnap, ha Győr biztonságosnak bizonyul, s minden rendben lesz, visszajövünk érte! - jelentette ki Kottannerné. A királyé habozott. - S mi lesz, ha valaki rátalál? - Ugyan! Ki találna rá? - Nem tudom... Félek... Ez a legdrágább kincsem, Ilona... Ez mindenem... A korona nélkül én... Sóvárogva tett egy lépést a vén tölgy felé, de a komorna elrángatta onnét. - Holnap visszajövünk érte! Nem lesz semmi baja, asszonyom! Holnap! Késő éjszaka lett, mire Győr kapuit kitárták előttük. Szerencséjük volt, Benedek püspöknek nem szállt inába a bátorsága, s megfelelő hajlékot biztosított nékik. Csupán azt kérte, hosszan ne időzzenek a városban, mert a magyarok meg találnak dühödni a német és cseh zsoldosok jelenléte miatt. Azon az éjszakán Erzsébet alig egy órácskát aludt. Álmában egy mezítlábas boszorkány kilopta a faodúból a koronát. Hisztérikus zokogás közepette magához rendelte Kottannernét, kinek ezúttal esélye sem volt megnyugtatni úrnőjét. - Menj! Hiba volt odakünn hagynunk! Hozd be! Hozd be, amíg nem késő! Elviszik! Jaj, megtalálják!
Úgyhogy az éjszaka kellős közepén, szakadó esőben kellett Kottannernének kilovagolni a város falain túlra, hogy megkeresse azt az átkozott fát, s benne a koronát. Ezúttal Giskra lovag kísérte el. A cseh bízott benne, hogy nem maradnak soká, de csalódnia kellett. A komorna ugyanis sehogy sem találta azt a bizonyos tölgyet. Ide, oda bóklászott az esőben, bőrig ázott, csontig fagyott, ágas-bogas töviseken, áthatolhatatlannak tűnő bokrokon verekedte át magát, de az odvas, pudvás, szomorú vén fának nyomát sem lelte. - Mit keresünk tulajdonképpen? - kérdezte Giskra, szánakozva figyelve a komorna őrjöngését. - Elhagyott tán az úrnőd valami csecsebecsét? - Csecsebecsét? Megvesztél? Hát nem tudod, mi van abban a vánkosban? A cseh vállat vont. - Érdekeinek is engem holmi vánkosok... A komorna órákon át bolyongott az erdő mélyén. Ha a királyné látta volna, akkor bizonnyal felismeri benne az álombéli mezítlábas boszorkányt... 16. Jóval később tetőtől talpig sárosan, a hidegtől reszketve botorkált be a királyné szobájába. - Itt van, kegyelmes úrnőm! Megtaláltuk végre! Erzsébet mohón kapott az átázott párna után. - Hol késtél, te nyomorult? Már csaknem utánatok menesztettem a német vérteseket! Azt hittem, megszöktetek Kottannerné foga annyira vacogott, hogy méltó visszavágást sem tudott adni a vádaskodásra. A királyné kitépte a vánkos belsejéből a koronát, aztán a magasba emelte. - Többé nem válok meg tőle... Soha... Hívd be Giskrát! A cseh lovag szeretett volna már nyugovóra térni, érthetően morcos kedvében volt, mikor újra berángatták. - Úrnőm? Mit kívánsz? - Azonnal indulsz! - sziszegte Erzsébet. A koronát az ölében babusgatta, mint valami csecsemőt. - Nyergelsz, s indulsz! - De hát hová, fenség? - Felső-Magyarországba! Nem adom fel! Nem adom fel soha! Értitek? Soha? Giskra kérdőn Kottannernéra sandított. Hát ezt meg mi lelte?
- Trencsénbe mész! Aztán Galgócra... Levelet írok Ellerbach várkapitánynak, hogy kineveztelek téged Felső-Magyarország teljhatalmú kapitányává! Mindenben engedelmeskednie köteles néked! Giskra nagyot nyelt. - Köszönöm, asszonyom! - Ellerbach segedelmével sereget gyűjtesz! - Sereget... Értem. No de miből? - Pénzem az nincs! - ismerte be a királyné. - Így zsoldosokat nem fogadhatsz, tudom nagyon jól! De küldj csak hírnököt a hazádba! Csehországba, Morvába! Izenj a huszita testvéreidnek! Fogjanak fegyvert! Induljanak! - Fegyvert, asszonyom? - Giskra egyáltalán nem értette. - Ulászló ellen? - Mindenki ellen, aki nem fogadja el a fiamat királynak! A magyarok ellen! Álnok népség! Ki akarják túrni Lászlót jogos örökségéből! Hívd csak be a cseheket, Giskra! Ígérj nekik annyi zsákmányt, amennyit csak el tudnak képzelni! Jöjjenek! Jöjjenek minél többen! Szervezd őket haddá! Hamarosan mindenkinek színt kell vallania! Aki pedig nincsen velünk, az ellenünk van! Rontsatok rá a Bányavidékre! Foglald el Körmöcöt, Besztercét! Égesd fel a városokat! Foszd ki a falvakat, hányj kardélre mindenkit, aki Ulászló-párti úr birtokán él! Megértetted? Giskra elhűlve toporgott. - De nagyasszonyom... - Megértetted?
- Megértettem! Erzsébet magához húzta a koronát, s eszelősen cirógatta. - Nincs kegyelem! Ha kell, irts ki egész falvakat, városokat! Ha kell, boríts lángba mindent! Egy árva szekér sem juthat el többé Lengyelországból Ulászlóhoz! Giskra összeszűkült szemmel nézett le rá. - Királyném... Tudsz róla, hogy néhány héten belül török támadás éri a déli határokat? Ha most... - Nem kérdeztem a véleményedet! Menj, és teljesítsd a parancsot! - De hisz ez a te országod, asszonyom... Fiad országa... Ha most északon lángba borítjuk a városokat, falvakat... - Csak tűzzel, vassal lehet velük megértetni! Csak abból értenek! Lázadók! Pártütők! Menj, Giskra! Végezd a dolgodat! A cseh néhány pillanatig magában tanakodott, de aztán fejet hajtott engedelmesen. Zsoldos volt. Réges-régen megfogadta magának, hogy nem hallgat a szívére többé. Most úgy tűnt, munkája akadt. Végre fogja hajtani a királyné parancsát. Mit törődjön ő a törökkel? El fogja végezni a munkát, ahogy eddig is rendre elvégezte. Megborzongott a hideg folyosón, amikor kilépett a királyné szobájából. 17.
Másnap Erzsébet úgy döntött, a csecsemő királyt elküldi Sopronba. Kottannernének és a frajlák java részének kellett kísérni a kicsit, a menetet Eizinger Ulrik vezette, az a bécsi nagyúr, akinek a királynéi koronát elzálogosította: benne legalább már megbízott valamelyest. A kíséretben ott lovagolt Pöker Ferenc, ki a minap még várnagy volt Visegrádon. Neki is alapos oka volt új állás után nézni, hisz időközben rájött, hogy mi történt azon a hideg, téli éjszakán az Öregtoronyban, s onnantól fogva nem mert korábbi ura, Garai bán színe elé kerülni. Erzsébet készséggel a szolgálatába fogadta őt is. Bár a menet tagjainak meghagyták, hogy lehetőség szerint kerüljék a feltűnést, a német zsoldosok nem tagadhatták meg magukat: útközben több faluban is fosztogattak, öldöstek.
- Csecsemő király! Rabló király! - kiáltották utánuk haragos szívvel a jobbágyok, amerre csak elhaladt a fényes kíséret. A felcicomázott paripák patái, az ékes utazóbatár kerekei véres nyomokat hagytak maguk után az országúton. Még alig néhány napja volt Magyarország királya, de Habsburg László útját máris megvetés és engesztelhetetlen gyűlölet kísérte, amerre csak végigcipelték bölcsőjét. 18.
SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA Újlaki Miklós csaknem egyszerre kapta kézhez a három levelet fehérvári palotájában. Az egyiket Erzsébet királynő írta Győrből. Felszólította benne Miklóst, hogy azonnal hagyja el a koronázóvárost, s összes seregével igyekezzen Cillei megsegítésére, akit a hírek szerint nagy erőkkel űznek Ulászló katonái nyugatnak. A második levél saját várnagyától, Geszthy Andorástól jött, Újlakról. Ebből a levélből arról értesült, hogy a szendrői bég csapatai immár megkezdték Nándorfehérvár ostromát, s ezzel összefüggésben, Pünkösd havának legvégén végigpusztították a Szerémséget, felperzselve Újlaki birtokainak egy részét, egész Újlak falaiig. Ugyanakkor derék várnagya arról is beszámolt e levélben, hogy Valkó és Szata irányából meg Cillei-címeres haramiák dúlták az Újlakiföldeket. A parasztok szerint ezúttal is Vitovecz vezette őket. Újlaki összegyűrte a levelet, és dühében a széket is kihajította az ablakon, amin addig ült. - Átkozottak! A végén nem marad semmim! A harmadik levél Hunyadi íródeákjától érkezett, a szörényi bán saját kezű aláírásával ellátva. Hunyadi levele igen rövid volt: „Miklós! Veronika meghalt Hunyadon. Isten legyen kegyes az ő lelkéhez és bocsássa meg minden bűneinket! Döntened hell, ki mellé állasz. Ha Istent ismersz, Miklós, álljál Ulászló oldalára! Szükségünk van rád! Nándor Alba ostrom alatt áll. Igyekeznél ide minden seregeddel! A hazát végveszedelem fenyegeti! Siess!
Hunyadi János" Újlaki nem töprengett sokat. Familiárisaival gyülekezőre hívta a város környékén táborozó bandériumait. Kétezer katonája várta, hogy harcba vessék őket, kétezer jól felszerelt vértes. A vértesek egymás közt azt suttogták, rögvest indulnak Nándor Alba felé, felmenteni az erődöt az ostrom alól. Csakhogy amikor a had útra készen állt, Újlaki mégsem délnek vette az irányt. - Fel, Budára! - rikoltotta, s megsarkantyúzta lovát. A katonák vállat vontak, s követték. 19.
BÁNMONOSTOR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA Thuz János kimerülten dülöngélt nyergében. Utoljára valahol Györgyén aludta ki magát, egy útszéli fogadóban, pontosabban a fogadó istállójában. A szobák ugyanis egytől egyig elkeltek már. A dél felől menekülők áradata nem csak az országutakon hömpölygött fel Zentának, Tavankútnak, Kalocsának, hanem az erdei ösvényeken, mezőkön is. Bármerre nézett, mindenütt csapatokba verődött parasztokat, városi léhűtőket látott mezítláb, lóháton, szekéren. Mind északnak tartottak. Mind futottak. Csak messzebb, minél messzebb a töröktől... A közeli Hunyadi-birtokokat elárasztották a szerémségi, kevei, krassói magyar, rác földönfutók, s mind nagyobb számban a Duna túlfeléről érkező szerbek, akik nem kívánták bevárni az újabb szultáni inváziót, s inkább a magyar határokon belül kerestek maguknak menedéket. Thuzt egyik küldetése éppen ez ügyben szólította ily veszedelmesen közel a harci övezethez. Hunyadi parancsára kellett megszövegeznie a kevei várkerülethez tartozó bálványosi és skronoveci magyarok és rácok áttelepülési pátensét. A keveiek úgy döntöttek, elhagyják az állandó háborús színtérré vált otthonukat, és északra költöznek, keresnek maguknak valami biztonságosabb helyet. Hunyadihoz fordultak támogatásért, ő pedig levélben kérte Ulászlót, engedélyezze nekik, hogy letelepedhessenek a Becse-szigeten. Amikor ezzel végzett, Thuz Kévéről Tavankútra vágtatott, hogy elrendezze az itteni Hunyadi-gazdaság ügyes-bajos dolgait. Igaz, sokat már nem tehetett, hisz
az idei termény igen szűkösnek ígérkezett, a tartalékokat pedig felélték a nagyúr parancsára délnek vonuló báni hadak. Már csak egy küldetés maradt hátra. Egy kislányt kellett megkeresnie. A futaki révnél ő volt az egyeden, aki át akart kelni a Dunán. Bezzeg az ellenkező irányból, Cserögről oly sokan szálltak a tutajra, hogy majd szétpattantak a kötelei, mire nagy nehezen átevickéltek az északi partra. A menekülők nagyokat néztek a magányos lovas láttán: ki az a bolond, akinek éppen most akad dolga odalenn, délen?
Cserögtől szerencsére már csak fertályóra volt Bánmonostor. A faluba érve azonban sokáig bolyongott a bencés apátság és a szerémi püspöki váracska körül, mert azt hitte, ott kell lennie valahol a zárdának is. Az utcák üresek voltak, a monostoriak már mind elmenekültek. Végre ráakadt a Duna partján, gyönyörű kert közepén, hűs fák árnyékában a zárdára is. Leszállt a nyeregből, s finoman kopogtatott a kapun. -Ki az? - A nevem Thuz János. A szörényi bán úr követe vagyok. - Hunyadié? Jöjj be hamar! Már tárult is a kapu. A nővérek illedelmesen bekísérték a kerengőhöz, s kisvártatva felbukkant a lépcsőn Eufrozina nővér. Arcán rémület, kezét a szívére szorította. - A bán úr üzenetét hozod-e, fiam? Thuz a tokát köszörülte. - Az igazat megvallva, a felesége, Szilágyi Erzsébet üzenetét. Ő küldött engemet... A rendfőnöknő gyanakodva végigmérte a férfit. - Megismerlek! Te Hunyadi számadó zsidaja vagy! Mit akarsz itt? - Zsidó vagyok, valóban, nagytiszteletű asszony! De kikeresztelkedett: Hunyadi János az én keresztapám. Eufrozina hosszan, gyanakodva méregette Thuz arcát, de aztán észrevette a férfi tarsolyára hímzett hollós címert. - Nézd el nekem a bizalmatlanságomat, fiam, de rút időket élünk! Ám mivel a szörényi bán embere vagy, hát Isten hozott minálunk! Mifelénk mindenki imáiba foglalja Hunyadi János nevét. Mondd hát bátran, mi járatban jöttél!
Thuz előhúzott a zsebéből egy kicsiny fakeresztet. - Az én úrnőm azért küldött, hogy magammal vigyek egy gyermeket. Violának hívják. A nővér elsápadt. - Violát elvinni? Hová? - A gyermek édesanyja, Veronika leányasszony Hunyadon lehelte ki a lelkét, Erzsébet úrnőm karjaiban. Az volt végső kívánsága, hogy Violát a nagyasszony vegye gondjaiba. Eufrozina nővér ajka megremegett. - Szegény, szerencséden leány... Oly fiatal volt még... S az apa? Róla mit hallottál? Kamonci Titusznak hívják... - Azt hiszem, nagytiszteletű asszony, hogy nem él már. Veronika végső akarata szerint Szilágyi Erzsébet lesz nevelője... Eufrozina nővér elfordult, s Thuz úgy vélte, azért, hogy ne láthassa a szeméből alácsorduló könnycseppeket. - Jöjj! Idebenn megvárhatod. Mindjárt idehozatom szegény árvát! Bevezette a vendéget egy hűvös, boltíves helyiségbe. Amíg várakozott, Thuz szemügyre vette a falakat borító hatalmas rajzot. Freskóvázlatnak tűnt, a finom szénvonalakból egyetlen, összefüggő rajzolat kerekedett ki. A fellegek közt angyalok lebegtek, a mennyei trónusán Jézus Krisztus emelte áldón kezét. Amott, a kép alsó fertályán a földi árnyékvilágot jelképezendő, békés falu házai sorakoztak. Az egyik ház előtt három emberalak: egy gyönyörű leány, szakasztott Veronika, egy ifjú férfi, s kettejük között egy kislány. Nyolc-kilenc éves forma lehetett a rajzon. A következő pillanatban az ajtóban megjelent ez a leány, teljes életnagyságban. Thuz torka elszorult, ahogy felé fordult. Viola illedelmesen, de rosszat sejtve állt meg előtte, hatalmas, kék szemét ideoda rebbentve. Oly rémültnek, oly elveszettnek tűnt, hogy Thuz önkéntelenül is lehajolt hozzá, és megölelte. A lány reszketett a karjaiban. - Ez az ember nagyon rossz hírt hozott, szentem! - sóhajtotta Eufrozina nővér. Viola alig észrevehetően bólintott. Thuz a szemébe nézett, és megfogta két kezét. - Édesanyád meghalt... A lány hatalmas szemében könnycsepp gyűlt. De Thuz meglepetésére nem kezdett zokogni, összeszorította száját, s csak állt ott, közöttük, hol a rendfőnök asszonyra, hol meg rá emelve fátyolos tekintetét.
- Szedd össze a holmid, kincsem - mondta Eufrozina nővér, s Thuz kihallotta a hangjából, hogy menten megszakad a szíve. - Édesanyád úgy akarta, hogy Hunyadon élj ezután. Bizonnyal oka volt, hogy a nagyságos asszony gondjaira bízott téged. Nem szabad megkérdőjeleznünk döntését... Viola bólintott, s szótlanul kiment a szobából. - Erős gyermek - sóhajtotta a rendfőnök asszony. - A legeszesebb teremtés, akit valaha e zárdában neveltünk. - Ezt ki rajzolta? - kérdezte Thuz, a freskóvázlatra mutatva. - Titusz, a leány apja. Istenadta tehetség volt... Reméltük, hogy egy napon majd befejezi a művet. Valaha életvidám, kedves fiúnak ismerték a környéken, de aztán... A sötétség elnyelte őt. A rendfőnök asszony felpillantott. - S te, fiam? Zsidó létedre miért szolgálod Hunyadit? Thuz széttárta karját. - Hozzám sem volt kegyes a sors, nagytiszteletű asszony! Ha széjjeltekintesz mostan az országban, mindenütt vérontást látsz, aljasságot, kapzsiságot és gyűlölködést. Mintha minden széthullani készülne... Mintha a végső napok felé sodródnánk, a bizonyos és elkerülhetetlen végítélet felé... Ellenség les ránk minden oldalról, s mégis egymást gyilkolja a sok nagyúr. Oly kevesen vannak, akik még visszaránthatnak minket a szakadék széléről. Hunyadi ilyen, igaz lelkű férfiú. A kard embere. Halált oszt, amerre jár, de mégis hiszem, hogy Isten szándéka szerint teremt rendet ebben a káoszban. Szolgálom őt, asszonyom. Mi mást tehetnék? Eufrozina nővér keresztet rajzolt Thuz homlokára. - Isten a jóakaratú emberekkel van, fiam! Vigyázz a mi kis Violánkra! Ugye jó helyre kerül? - Viola nem szenved majd hiányt semmiben. Legfőképp szeretetben nem. A búcsú meglehetősen kurtára sikerült. Az apácák összegyűltek az udvaron, hogy elköszönhessenek Violától, de akkor valaki észrevette az ablakból, hogy lángol az ég alja. Az árpatarlói út felől fekete felleg pöffeszkedett. - Uramisten! - sikoltott fel Eufrozina nővér. - A törökök! Itt vannak a törökök! Thuz János száján kiszaladt egy cifra káromkodás. Nyeregbe pattant és lenyújtotta kezét Violának. - Figyelj rám, kincsem! Nagyon kell kapaszkodnod! Készen állsz? A kislány elszántan bólogatott. Jobbjával egy kócbabát szorított testéhez.
- Akkor indulás! Kapaszkodj! Thuz búcsút intett a rendfőnök asszonynak, és már vágtatott is a rév felé, abban a reményben, hátha még sikerül felkapaszkodniuk az utolsó tutajra. Nem sikerült. A révész néhány perccel korábban ellökte a parttól a zsúfolásig telt alkalmatosságot. Az innenső oldalon ragadtak jajongva tódultak derékig a vízbe, a karjukat nyújtogatták a távolodók felé. Mindhiába. Thuz visszarántotta lovát. - Violám, kincsem! Ne félj! Kimenekítelek innét! Amikor utoljára hátranézett a zárda felé, Eufrozina nővér még mindig ott állt a kapuban, csak háta mögött futkostak fejvesztve az apácák. A rendfőnök asszony kezével árnyékolta szemét, és őket figyelte. Mosolygott. Isten rendelése, lám, beteljesedett: Váradi Veronika és Kamonczi Titusz leánya, Viola az utolsó percekben hagyta el a bánmonostori zárdát. Alig egy órával később a zárda már lángokban állt. Az idősebb apácákat leöldösték, a fiatalabbakat megerőszakolták, s rabszolgának hajtották el a törökök. A szendrői bég akindzsijei beszáguldották a Száva és a Dráva közét, s lekaszaboltak, rabláncra fűztek mindenkit, akinek nem maradt ideje elmenekülni. Szerémség megint tűzbe borult: a pogány áradat elöntötte a vidéket, körbefolyta a magára maradt Nándorfehérvárt. S hogy beteljesedjék Magyarország kapujának sorsa, Szent István havának második hetére megérkezett a városfalak alá Murád hetvenezres portai serege. Másnap megkezdődött az erőd igazi ostroma. 20. BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA - Újlaki Miklós macsói bán, Újlak, Raholca, Galgócz és Temetvény ura! harsogta az ajtónálló, s alázatosan meghajolt a közeledő nagyúr előtt. Újlaki peckes léptekkel, csizmáját alaposan a márványpadlóhoz verve haladt el a díszőrség előtt. Hadd csilingeljen az a sok aranylánc a bivalyszéles nyakon, hadd csörrenjen az a szablyahüvely a csizmaszárhoz, hadd lássák a nyalka
lengyel meg magyar lovagok, palotás hadnagyok, s csillogó szemű udvari kisasszonyok, mily kevély a Délvidék urának járása! A trón elé érve Miklós a német módi szerint hajtotta meg magát. - Királyi felség! Kérlek, fogadd engedelmes szolgád legodaadóbb és leghűségesebb hódolatát! Engedd meg, hogy minden erőmet, minden vagyonomat az igaz ügy szolgálatára ajánljam fel! Míg élek, híven, utolsó csepp véremig téged szolgállak, Ulászló, Magyarország dicső királya! Az ifjú király kérdőn a mellette álló Vitézre pillantott, de a kancellár csak elhúzta a száját, s legyintett. Ulászló értett a „szóból”. - Üdvöz légy, vitéz bán! Híred már messze megelőzte jöttödet! Miklós aggodalmasan ráncolta homlokát, s néhány pillanatig nem mert felpillantani a trónusra. - Megvallom - emelkedett fel a trónról az ifjú lengyel -, a zűrzavaros hírek hatására már-már azt vélelmeztük, hogy a vélünk oly ellenséges Erzsébet királyné hívéül szegődtél. Vigasztalhatatlanok voltunk emiatt. Annál megnyugtatóbb most látni, hogy alattomos pletykáról van szó csupán! - Felséges uram, mi másról lett volna szó? Én mindig a te oldaladon álltam! Bárki megmondhatja azt! Nem kevés megpróbáltatást és szenvedést kellett kiállanom azért, mert téged ismerlek el Magyarország törvényes uralkodójának. Cillei most is a birtokaimat dúlja délen... - Gondolom, Székesfehérvárott is az én érdekeimet képviselted, kedves Miklós bán! Merthogy azt csiripelik a madarak, hogy Erzsébet téged nevezett ki a város kapitányának, hogy tűzzel, vassal védd meg azt tőlem. Vitéz elismerően mosolygott magában a trón mellett: Ulászló most már jól tájékozódott a számára idegen környezetben. Élvezet volt nézni, hogyan töpörödik össze előtte minutumról minutumra Újlaki. Ahogy a háta görbült, úgy villant mind fenyegetőbben Ulászló szeme. - Vagy talán rosszul csiripelték a madarak? - Aljas hazugság, felség! - hüledezett Miklós, és önkéntelenül hátrált egy lépcsőfokot. Most egy magasságba kerültek. - Ki terjeszt rólam ilyesmit? Hogy én ellened... Soha! - S azt is csiripelik a madarak, hogy részt vettél a kis László koronázásán. Szerencse, hogy nem volt a kezetekben a Szent Korona, mert akkor aztán még érvényesnek is tekinthetné bárki a koronázást! No de persze, tudom én jól, puszta szóbeszéd az, hogy ott voltál magad is! Mert ugyan mit is kerestél volna ott? - mosolyodott el a lengyel. Arca egyszeriben kisimult. - Hát elhiszem én az
efféle vádaskodást? Dehogy hiszem, barátom! Dehogy hiszem! Boldog vagyok, hogy seregeddel az én ügyemet kívánod szolgálni. Bizonyos lehetsz benne, hogy fáradozásaid elnyerik méltó jutalmukat! Miklós megkönnyebbülten felsóhajtott. - Számomra nem létezhet nagyobb jutalom, királyi felség, mint hogy szolgálhatlak téged! - Széchy Dénes bíboros úr, Esztergom érseke, Magyarország prímása! harsogta az ajtónálló. A király másik oldalán álló Rozgonyi Simon képe elfeketedett egyből, amint ősellenségét megpillantotta, de mielőtt szóhoz juthatott volna meglepetésében, Újlaki már meg is előzte. - Hát még ide mer jönni az a bűzhödt ártány? Hogy nem sül le a bőr a képéről! A bíboros olyan arccal lépkedett végig a felsorakozott nemesek sorfalai között, mintha csak azt várta volna, hogy párducbőrös kacagányokat terítenek a lábai elé, ne kelljen e durva márványon koptatnia kényes cipőit. - Felséges úr! Legodaadóbb hívedként megjelentem sürgető hívásodra! Büszkeségtől eltelve, epedő szívvel várom a pillanatot, amikor fejedre tehetem Szent István koronáját! - Micsodát, te szerencsétlen? - csuklott fel Újlaki. - Elment az eszed? Széchy beleszimatolt a levegőbe. - Miféle bűzt érzek, fenség? Csak nem az árulás bűzét? Mit keres itt ez az ember? Ulászló minden jel szerint remekül szórakozott. - De urak, urak! Fékezzétek magatokat! Hisz már oly nagyon vártam jöttödet, kedves érsekem! Annyi jót és szépet hallottam felőled! Hogy milyen nagy gyámolítója vagy te a szép királynéknak, no meg az özvegyeknek és árváknak. Igaz ez? Széchy elvörösödött. - Én... természetesen gyámolítója vagyok... Hát hogyne volnék... - Különösképp egy bizonyos szép királynénak és özvegynek, s egy bizonyos árvának vagy te nagy gyámolítója - Ulászló mélyen a bíboros szemébe nézett. - No de fátylat a múltra, nem igaz, érsek uram? Azt nézzük mostan, mit tartogat nékünk a jövő! Széchy zavarodottan behátrált a trón mellett felsorakozott sorfalba, balszerencséjére éppen Újlaki mellé.
- Hogy nem sül le a bőr a pofádról, te hímringyó! - sziszegte Miklós, hogy más ne hallja, csak kinek szánta. - Van képed idejönni, azok után, hogy megkoronáztad a csecsemő királyt? - Te beszélsz, kutya? - sziszegte vissza a bíboros. - Te, ki elloptad a koronát? Újlaki tehetetlen dühében borda közt vágta könyökével Magyarország prímását, aki viszont egy észrevétlen mozdulattal a lábára hágott az érseki stóla takarásában. - Tudják már? - Mit? - nyögött Újlaki, ügyelve arra, hogy a mosoly egy pillanatra se olvadjon le az arcáról. Ulászló épp a veszprémi püspököt fogadta: Ghattalóczi Mátyást szívélyesen maga Vitéz vezette fel a trón lépcsőin, hogy a vénember kezet csókolhasson a sihedernek. - Hát hogy nincsen meg a korona! - Honnét tudnák? - komorult el Újlaki. - Én el nem mondom nekik! - No, akkor mindjárt kitör a haddelhadd! Odakinn vár bebocsátásra Garai! - Garai László, macsói bán! - kiáltotta az ajtónálló. A nagyúr öles léptekkel jött, mintha meg se akarna állani a szemközti falig. Az elmaradhatatlan Cseribasi ott loholt a nyomában, nyála a fényes márványra fröccsent. - Felség! Fogadd hű szolgád köszöntését! Siettem hozzád Visegrád várából, hogy biztosítsalak hűségemről és feltétlen odaadásomról! Ulászló csókra nyújtotta kezét. Odakünn, a palota falain túl egyfolytában morajlott, nyüzsgött a budai nép. Napok óta eufórikus örömben tobzódott a város, hisz végre nem német király ült a nyakukon, hanem magyar, aki ugyan lengyel, de hát az már majdnem ugyanaz! Garai vörös képpel beállt Széchy mellé. Nem is pislogtak egymásra. Majd mindenki itt volt már, aki csak számított: Kórógyi, az új országbíró, Hédervári, a nádor, s mind a nagyurak. Jószerivel Cillei hiányzott csak a zászlósurak közül, no meg Hunyadi. Cillei is kapott ugyan meghívót, s menlevelet a sebtiben összetrombitált országgyűlésre, de a fej- s jószágvesztés terhe is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy meg merészeljen jelenni Budán. - Köszönöm néktek, hogy ily nagy számban eljöttetek! - kiáltotta Ulászló, mikor már mindenki felsorakozott. - Holnap Rákos mezején megnyitjuk az országgyűlést, ahol néktek döntenetek kell végleg a korona kérdéséről. Ti jól
tudjátok, hogy én nem akartam magamnak Magyarország trónját, nem akartam senki jussát elvenni, nem akartam senkit törvényes örökségéből kitúrni. Ulászló végigpillantott az urak sokaságán. - Ti engem felkértetek arra, hogy segítsem Magyarországot szorongatott helyzetében. A török határaitokat ostromolja! Thallóczi perjel úr, s a hű János bán most is odalenn, Nándor Alba falait védik, míg mi itt udvarias szókkal kenegetjük egymás lelkét. De mielőtt holnap a nemzet nevében döntést hoztok, még meggondolhatjátok magatokat. Mert látjuk, micsoda ellenségeskedést keltett országotokban az én jövetelem! Én nem akarok testvérháború okozója lenni köztetek, jó magyarok! Ha az ország fele nem engem akar, akkor jobb, ha inkább visszakozom! Döntsetek szabad akaratotok szerint! Ha kívánjátok, holnap reggel hazaindulok Lengyelországba! Vitéz sápadtan fordult Rozgonyi Simon felé, hogy csináljon valamit, de hamar. De mert a püspök csak makogott maga elé zavarodottan, a kancellárt elöntötte a pulykaméreg. - Ej, felség! Mit kéreted itt magad? A koronát elfogadni vagy nem elfogadni már nem szabad döntés kérdése az! Te már Krakkóban igent mondtál nékünk! Félúton visszafordulni nem lehet, csak bátor szívvel előre törni! Ulászló meghökkenten pillantott Vitézre. Ifjú szíve minden lovagi tisztaságával mondta, amit mondott, s most, íme, ez a jöttment, alacsony sorból származó egyházfi gorombáskodik vele mindenki színe előtt. Mégis elvigyorodott. - S ha harc lesz, kancellár uram? Vitéz megigazította nyakában a ragyogó láncot, hivatala jelképét. - Akkor harcolni fogunk, fenség! Újlaki, Széchy, Garai lelkesen ismételték: - Akkor harcolni fogunk, fenség! Már csak az volt a kérdés, a jelenlevők kinek az oldalán avatkoznak az elkerülhetetlennek tűnő háborúságba. 21.
Másnap, Rozgonyi püspök és Vitéz kancellár erőteljes nyomására Rákos mezején a nemzet összegyűlt rendjei érvénytelenítették a gyermek László király fehérvári koronázását (melyet tudomásuk szerint amúgy is csak valami hitvány
pótkoronával vittek végbe), s egyhangúlag a Jagellók nemzetségéből származó Ulászlót választották Magyarország királyává, az ország közössége, Köztársasága nevében. E szót Vitéz nyomatékkal hangsúlyozta, s bele is vette az ünnepi pátens szövegébe, bár nem sokan értették, mit is akar voltaképpen e szóval. Ulászlót a magyar nemesek a vállukon vitték a budai palotából az ünneplő nép közé. A nádor, az országbíró és a nemesek küldöttei még aznap át lovagoltak Visegrádra Garaival, hogy elhozzák a Szent Koronát az Öregtoronyból. Úgy tervezték, hogy reggel ünnepi menet indul Székesfehérvárra, ahol az esztergomi érsek megkoronázza majd Ulászlót. Csakhogy este dühödt üvöltözéssel tért vissza a küldöttség. Garait láncon vezették a király elé. Csak akkor lett világos mindenki számára, hogy a koronázási ékszerek közül bizony hiányzik Szent István koronája! Néhányan zavartan toporogtak, mikor minderre fény derült. Széchy bíboros, ki a saját kezével tette a csecsemő fejére azt a bizonyos koronát, s Újlaki, ki maga lopta el Visegrádról, jobbnak látták hátrébb somfordálni a tömegtől, nehogy egy véletlen gesztus elárulja őket. Egy ideig úgy tűnt, a felpaprikázott nemesek ott helyben lekaszabolják Garait, végtére is az ő gondjaira volt bízva a korona. Nemhiába volt rokona Erzsébetnek! Bizonnyal a németek kezére játszotta az ország legféltettebb kincsét! A lomha Cseribasi egyszerre veszett vadállattá vált, amint látta, hogy gazdáját lökdösik, pofozzák, ruháját tépik. Jó néhány vérző kar, átharapott lábikra bánta, hogy Garaira vetették magukat a heveskedők. Ulászló, s nyomában Vitéz az utolsó pillanatban toppantak be, hogy még megmentsék László bán életét. - Hol a korona? - kérdezte fagyos hangon a király, mikor elmondták neki, mi történt. Garai térdre rogyott előtte, s patakzó könnyei függönyén keresztül bámult fel rá, kezét könyörgő imára kulcsolva. Cseribasi ott ült mellette, ugrásra készen. - Megesküszöm mindenre, ami szent, felség, hogy nem tudom! Nem én tettem! Nem én voltam! Hisz az ajtókat lepecsételve találtuk! Minden úgy volt, ahogy hagytuk... Nem értem... Nem értem, hogyan történhetett... Rozgonyi Simon püspök létére vérben forgó szemekkel rontott a bánra. Kezében szablya vasa villant, ahogy belémarkolt Garai hosszú hajába. - Meghalsz, mocsok, te! Hova tetted a koronánkat?
Garai szűkölve próbálta lefogni a püspök kezét, s megint Cseribasi sietett a segítségére: a zsemleszín kopó belemélyesztette agyarait Rozgonyi kezébe. - Öljük meg! Tapossuk ki a belét! Akasztófára vele! - üvöltötték egyre a nemesek, de senki nem mert a vadászeb közelébe merészkedni. - Hitszegő! Áruló! Tolvaj! - László bán az én menlevelemmel érkezett Budára - jelentette ki Ulászló. A hangja csalódottnak, fáradtnak tűnt. - Nem eshet tehát bántódása. Elrendelem azonban, hogy míg ki nem vizsgáljuk e gyalázatos ügyet, erős őrizet alatt tartassák! Újlaki! - Igen, fenség! - ugrott elő Miklós. - Te és Simon püspök vagytok felelősek azért, hogy László bán haja szála se görbüljön fogsága idején. Értetted-e? Így esett, hogy a koronatolvaj lett a koronaőr fogvatartója. S míg a magyarok felháborodottan tárgyalták egymás közt a kincs ellopásának esetét, az ország nyugati határán Erzsébet királyné Sopronból Fraknó várába küldte tovább a csecsemő királyt. Egyúttal levelet írt osztrák Frigyesnek, melyben felajánlotta Sopront, Kőszeget, s Fraknót azzal együtt egy sor nyugatmagyarországi várost, falut, sürgősen kézbesített anyagi segítségért cserébe. Azonnal megindultak Frigyes seregei Bécs felől, hogy birtokba vegyék a zálogba helyezett területeket. Különös fintora a sorsnak, hogy ugyanazon a napon érkezett Nándorfehérvár falai alá Murád szultán is, és aznap lépték át a határt a Morva folyónál azok a huszita hordák, melyeket nagy sietve Giskra lovag hívott be Felső-Magyarország lerohanására. Nyugatról, északról és délről állig felfegyverzett, ellenséges seregek özönlöttek az ország belseje felé. Nyugaton és északon senki sem állt a hódítók útjába. Délen is csupán egyeden vár. 22. TEMES-SZIGET, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA Apa és fia hosszan néztek farkasszemet egymással. A búcsú ideje jött el, s ez a búcsú keserűre sikeredett. Merthogy Lackó mégiscsak vitézi életre számított, amit atyja oldalán tapasztalhat meg végre, olyan életre, mely embert farag őbelőle: vitézt és férfit.
Csakhogy a török rajtaütés a Száva partjánál mintha kijózanította volna az addig oly lelkes Hunyadit: Nándor Alba bizony a harc, az enyészet helye lesz az elkövetkező hetekben, ki tudja, tán hónapokon át. Ezen a helyen dúsan arat majd a halál, s Hunyadi könnyen elveszíthette egyszülött fiát! Márpedig aggódnivalóból bőven akadt itt anélkül is, hogy Lackó miatt fájjon a feje, úgyhogy gyorsan meghozta a döntést. - Ezt a szigetet el nem hagyhatod! Érted-e, fiam? Lackó dacosan pillantott fel rá. - Hát ezért hozott el édesapám Hunyadról? Hogy itt múlassam az időt tétlenül a berekben kócsagok, szárcsák közt? Azért hoztalak el, mert embert kell faragni belőled! - Itt? Lackó dühösen kaszált az embermagasságú sásba. Bizony nem az ostromlott erőd lészen vitézi oskolájának színtere, nem véres küzdelemben válik el, lesz-e belőle férfi vagy sem. Hanem itt, ezen a mocsaras, posványos szigeten... Mérhetetlen csalódottsággal nézett körül a tisztáson. Az ősz kun vitéz kissé hátrébb várakozott, arcáról semmit sem lehetett leolvasni. - Mindenben úgy tegyél, ahogy Matkó határozza - intette atyja utószóra. - Nem akarok rosszat hallani felőled! Lackó nagyot nyelt. Próbálta nem elsírni magát: az mégiscsak szégyen lett volna. Hunyadi előző este, ahogy az utolsó sebesültet is bevitték Nándorfehérvár falai közé, maga elé hívatta, és kerek perec közölte vele: - Ide hallgass, fiam! Amint mondtam már, a te korodban a fiúgyermeket elszakítjuk anyja szoknyája mellől. Úgy volna illő, hogy valamely nemesi udvarba apródnak adjalak baráti felügyelet alá. Engem a jó apám a Csákiak várába kommendált, ott faragtak belőlem vitézt. De megmondom néked őszintén, te most még nem vagy érett erre. - Nem-e? Tegnap törököt öltem! Hunyadi elmosolyodott a bajsza alatt. - Azt igen jól tetted, fiam, mert ha nem teszed, tán téged öl meg az a török! Hanem attól még úgy vélem, kissé lányosan nevelt tégedet jó anyád. Nem az ő hibája! Hanem az enyém: én nem voltam melletted, s nem ügyeltem a nevelésedre. De segíthetünk még ezen a bajon! Mostan ezért a vén Matkó felügyeletére bízlak téged. Nincs egy esztendeje, hogy elbocsájtottam szolgálatomból: már atyám alatt is hűen szolgálta családunkat. Megöregedett, megfáradt a sok hadakozásban. Egyeden kérése volt csak, hogy valami
nyugodalmas helyen élhesse hátramaradott napjait. Nem várban, az igaz, hanem csak egy szigeten. Mellé adlak. Itt sokat tanulhatsz majd. Most pedig, hogy itt voltak, Lackó elkeseredetten pislogott körbe. Matkó kunyhója a Temes-sziget közepén, egy zsombos tisztáson állt. Afféle halászkunyhónak nézhette volna bárki, bár a vén vitéz kun törzsi szokás szerint nemezzel fedte a nádcsomókat, hogy mindig szárazon tarthassa, a földre pedig állatszőrméket terített. - Aztán mit csináljak én itt? - kérdezte elcsukló hangon a fiú. - Először is megtanulsz életben maradni! - Hunyadi apró biccentéssel jelezte Matkónak, hogy indulni kíván. Az öregember szemöldöke rezdült csak, úgy ismerték ők ketten egymás gondolatait, mint a sajátjukat. Lackó lepillantott a földre, ahová atyja az imént a vadásztőrt hajította. Ez volt minden, amit megtarthatott. Kedves imádságoskönyvét sem hozhatta magával. Mit fog majd olvasni a végtelen hetek, hónapok alatt? - Templomba hová mehetek vasárnaponként? - tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet, mielőtt atyja nyeregbe pattant. Hunyadi csaknem felnevetett. - A jóistennel a szabad égboltozat alatt is nyugodtan beszélhetsz, ha akarsz. Válaszolni itt is éppen annyiszor fog, mintha templomban térdepelnél! Sárkány nyergéből egyszer még visszanézett fiára. - Ha életben maradok, eljövök érted. Ne hozz rám szégyent! Azzal elvágtatott. A sziget csücskénél várt rá egy sajka, hogy visszavigye a magyar oldalra. A fiú ott maradt, s haragos könnyektől megtelő szemmel bámult maga elé. Hőség volt, a levegőben szúnyogok hada zümmögött pimaszul, amott a nádasban vadrucák és kacsák rikácsoltak fészkükön. Hát ez lesz otthona... Szeme sarkából Matkóra sandított. A vén vitéz egykedvűen tett-vett a kunyhónál: halászhálót és varsát bogozott, vígan fütyörészve. Lackó félrehúzódott, s leroskadt egy terebélyes fűz törzséhez. Nem marad itt egy napot sem! Nincsen a világon ennél unalmasabb hely! Nincsen ennél sivárabb hely! Társaságnak ez a vén, szótlan kun? Meg fog szökni innét! Meg, amint teheti!
23.
Már besötétedett, amikor Lackó óvatosan bedugta a fejét a kunyhóba. Matkó ott ücsörgött a tűz mellett, s gondolataiba mélyedve pipázgatott. Hét varkocsba font ősz haja a vállát verdeste, arcán a ráncok sűrűbbek voltak a legöregebb tölgy kérgének vonalainál. Lackó a torkát köszörülte. Fázott odakünn. Vonzotta a tűz melege. - Bejöhetek? - kérdezte. Matkó ügyet sem vetett rá, vígan eregette a füstkarikákat a kunyhó tetejébe vágott környílás felé. A fiú úgy vélte, a hallgatást igennek veszi, bearaszolt, s leguggolt a tűz mellé. A mohó, kis lángokból áradó meleg hamar átjárta testét. - Végigbóklásztad a szigetet, igaz-e? - kérdezte váratlanul az öreg. Lackó elpirult. Hogy végigbóklászta-e? Keresztbe, kasul! Olyan helyet keresett, ahonnét könnyűszerrel átúszhatna a túlsó partra. Valahol ott emelkedik Dombó vára, a part mend magaslaton, de oly hamar alászállt az éjszaka, hogy nem láthatta a bástyákat a messzeségben. Nem volt elég bátorsága a sötétben beleereszkedni a mélyzöld hullámokba. Ki tudja, miféle örvények kavarognak a part mentén... Majd talán holnap, napvilágnál! - Kíváncsi voltam, van-e merszed megtenni - jegyezte meg Matkó. - Van-e merszed szökni innét. - Azt hiszed, gyáva vagyok? - fortyant fel Lackó. - Azt hiszem, van eszed. Ha megpróbáltad volna, már halott vagy. Erős a sodrás. Veszedelmesek az örvények. Mindketten hallgattak, Lackó a tűzbe bámult, és próbált nem gondolni semmire. - Éhes vagyok! - mondta aztán dacosan, ahogy megkordult a gyomra. - Adj ennem! A kun szórakozottan ráemelte tekintetét. - Én? - Te hát! Apám a gondjaidra bízott! - Már nem vagyok cseléded, fiam. Lackóban felhorgadt a düh. - Ennem csak kell!
- Magam is úgy vélem. Csönd. - Akkor adj ennem! - Ezen a szigeten, fiam - eregetett egy újabb, dús-kék füstkarikát a magasba Matkó -, bőségesen akad eleség. Az erdőben vadak élnek. A bokrok ízes bogyókat teremnek. Akad gomba is, de azt nem javallanám, még a végén nadragulyát falnál császárgomba vagy júdásfülgomba helyett! - De hát éjszaka van! - Ezt jól látod. Lackó elkeseredése egyszeriben megsokszorozódott. Éjnek évadján vadásszon, szedjen bogyót, hogy éhen ne haljon? Márpedig nagyon úgy tűnt, Matkó komolyan gondolja. - A tőrt itt ne hagyjad! - intette az öreg, amikor Lackó dühösen felpattant, és kirohant a kunyhóból. - Puszta kézzel nehezebb vadászni. Lehet úgy is, majd megtanítom, hogyan. De most még csak vigyed! Azzal tovább pipázgatott. 24.
Jócskán elmúlt éjfél, mire Lackó visszavánszorgott a kunyhóhoz. Látott nyulat, egy őzet is, de esélye sem volt, hogy elkapja őket. Meg kellett elégednie néhány nyamvadt sommal, vadbogyóval. Kevés is volt, keserű is volt. Éhesen, kimerülten merült álomba a tűz mellett. Reggel ragyogó napsütésre ébredt, Matkó már odakünn tett-vett, karót hegyezett, a hálót göngyölte fel övére. - Készülj, fiatalúr! - mondta. - Indulunk vadászni! Lackó az éhségtől szédelegve tápászkodott fel. - Máma délben vadsültet falhatsz! Ha ügyes leszel, esetleg ihatsz a méhsörömből is! Matkó a vállára vette felajzott íját, felkapott egy lándzsát, és a sűrű erdőre mutatott. - A lábaim már nem épp oly fürgék, mint a te korodban voltak, de azért ha szerencsénk lesz, megmutatom, hogyan ejthetsz el fegyver nélkül őzsutát! Lackó szaporán bólogatott. Az jó lesz! Istenem, őzhús!
Összefutott a nyál a szájában. Csak menjünk már! A vén vitéz hirtelen megmerevedett. Tekintete a fák közé, egy bizonyos pontra meredt, ahol néhány ág rezzent. - Nocsak! Úgy tűnik, ma nem is kell messzire menni a zsákmányért! Leemelte az íját, s megfeszítette a húrt. Lackó az utolsó pillanatban ugrott oda hozzá, hogy lefogja karját. - Jaj, ne! A medvém! Jaj, meg ne öljed! - A medvéd? - nézett nagyot Matkó. - Hát neked medvéd is van? Az ágak közül egy megszeppent medvebocs cammogott ki, s esetlenül Lackóhoz ballagott. - Zömök a neve! Hunyadról hoztam! Lackó megvakargatta a medve nyakszirtjét. A bocs szerencsésen átvészelte az akindzsik és aszabok rajtaütését, mivelhogy idejében bemenekült a vezéri szekér alá. - Hármasban érdekes lesz vadászni - vont vállat a kun. Lackó először vigyorodott el, mióta lábát a szigetre tette. Délre valóban sülő vadhús illatozott a nyárson a sziget nyugati csücskén, ahol megpihentek. Lackó két pofára tömte magába a szeleteket, és nagyokat kortyolt az öreg iszákjából. Még sohasem ivott sört, nem csoda hát, ha kissé a fejébe szállt. - Nem ettem, ittam ennél finomabbat, Matkó bátya! Az öreg csak somolygott magában, s néha oda-odavetett egy falatot Zömöknek. Igen tetszett neki a jószág, korábban eszébe sem jutott volna közelebbi ismeretséget kötni egy ilyen talpassal. Csöndben eszegettek, ám egyszer csak a fiú felfigyelt valamire. A távolból tompa morajlás visszhangja kélt. - Hát ez mi akart lenni? Mennydörgés tán? - Ez ugyan nem - vont vállat Matkó. - Ezek a török ágyúk, fiam. Elkezdték lőni Nándorfehérvár falait! Kezdődik a mulatság! A következő pillanatban méltóságteljesen sodródó gálya orra bukkant elő jobb kéz felől, a fák takarásából. Lackó felcsuklott, mikor a félholdas, veres lobogót megpillantotta az árbocon. A hajó fedélzetén turbános, rézsisakos katonák nyüzsögtek. - Amondó volnék, húzódjunk kissé hátrébb! - javasolta Matkó, de már taposta is el a tüzet a nyárs alatt. Néhány szempillantással később mindketten a sűrű rejtekéből lesték a sorra, egymás után elsikló hadihajókat. Lackó számolta őket:
- Húsz... huszonöt... Harminc... Az áldóját, Matkó! De hisz ez... - Ez a szultáni flotta! - bólogatott egykedvűen az öreg. - Nézzed! Azok kővetők! Balliszták! Ezekkel a vízről is ronthatják a vár falait! - Hát amaz a hajó? Majd kétakkora, mint a többi! - Azért, mert az a szultán gályája! Amikor megpillantották a tatfedélzeten, a vásznak alatt hűsölő uralkodót, Lackónak a lélegzete is elakadt. Nem gondolta volna, hogy itt, az Isten háta megett, száműzetése első, minden eddiginél unalmasabbnak vélt napján saját szemével láthatja majd a fél világ urát. Hanem volt ott valaki, aki tán még a szultánnál is jobban felkeltette érdeklődését. Murád lábánál egy fiú gubbasztott. Vele egykorú lehetett, ékes, fejedelmi öltözetet viselt. Épp a partot fürkészte, s egy végtelennek tűnő pillanatig Lackó úgy hitte, észrevette őket a fák ágai közt. - Nyugalom! - motyogta Matkó. - Ha nem ficánkolsz, nem lesz semmi baj! Végig, amíg a szultáni gálya elúszott előttük, Hunyadi fiának az a kényelmeden érzése volt, hogy az a fiú őket bámulja. Aztán az utolsó hajó is eltűnt Keve irányában, s a Duna ismét nyugodalmasan csordogált. Nándorfehérvár felől immár egyfolytában dörögtek az ágyúk. 25.
Mohamed ott ücsörgött atyja, a szultán lábánál, és a lassan elmaradozó partot figyelte. Azon tűnődött épp, hogy itt, ennél a Duna-szigetnél, a túlsó parton szabadította ki tavaly nyáron Aleaddin Alit Hunyadi fogságából. Igen, itt történt valahol... Hamar eltelt egy esztendő. S ugyan mi változott egy esztendő alatt? Csak az ő halála lett még bizonyosabb... Ahogy ezen tűnődött, észrevette, hogy a sziget csücskénél megrezzen a fák ága. A szemét erőltette, s most már mintha látta is volna a bokrok, ágak szövevénye mögött lapuló alakokat. Tán, ha ketten lehettek. Biztosan halászok, gondolta Mohamed. Halálra szánt szerencsétlenek... Akárcsak én... Hogy is mondta a szultán? Ez a hadjárat nem lesz egyéb, csak sétahajózás. Nincs más célja, mint Belgrád elfoglalása. Erre a nyárra ennyi bőven elegendő. Majd jövőre Buda következik...
Jövőre egész Magyarország lerohanása következik... Ahogy Mohamed a távolodó szigetet kémlelte, gondolatban búcsút intett a rejtőzködő halászoknak. Vajon ők megélik-e a következő nyarat? Merthogy neki erre nem sok esélye maradt, abban biztos volt. - Hallod ezt, fiam? - kérdezte Murád. - Az ágyúink! Hát nem mennyei muzsika? Mohamed nem válaszolt. Ott gubbasztott atyja lábánál, érezte a szél simogatását, a nap melengetését az arcán, látta, mily zöld a víz, s mily kék az ég... S szívébe soha nem érzett fájdalom sajdult. Tízéves sem volt még, de lelke minden ragaszkodásával kapaszkodni szeretett volna az életbe. Meghalni? Nem... Azt nem lehet... Nem lehet, hogy Allah ily csekély szerepre kárhoztatta volna... Élni jó... Élnie kell! Eltökélten felállt, és a gálya orrába sietett. Beletartotta arcát a szélbe. Élnie kell! Bármi áron is! A messzeségben az egyik parton fokozatosan feltünedeztek Keve, a másikon a már elfoglalt Szendrő falai.
Negyedik fejezet
NÁNDOR ALBA LÁNGJAI 1. PÉCS KÖZELÉBEN, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, MINDSZENTEK HAVÁNAK VÉGÉN
Ha egy fájó szívvel útnak eredő költöző madár búcsúzásként még egyszer, utoljára lepillant az üszkös fellegek közül Magyarországra azon a fekete őszön, a következő, vigasztalan látvány tárult volna a szeme elé: Végig, az egész tartományt mintha iszonytató szörnyeteg hasította volna fel karmaival. Tán valami pokoli griffmadár lehetett, ami ott lenn, a Szávánál mélyesztette hegynyi karmait a mezőkbe, szántókba, s úgy suhant fel, fekete szárnyain verdesve a Duna mentén, egész Esztergomig, Visegrádig. Ott megállt, de csak hogy kitombolja magát, halálszárnyaival verdesett, sziklákat görgetve a Pilis csúcsairól, lángot okádva szerteszét, északnak, keletnek, nyugatnak, s tombolásában átszakította a folyót Budánál. Dühödten tépázta széjjel a magyar királyok székvárosát, torkából tüzet köpött a Duna mindkét partjára, hogy aztán pusztító karmait megint mélyen a földbe vájja, s vijjogva, süvöltve délnek forduljon. E megfeketedett földsebek végigcikcakkoztak aztán a Duna-Tisza közén. A förtelmes griff-szörnyeteg csak romokat, hamut és holtak százezreit hagyta maga mögött, amikor újra a magasba emelkedett, túl a határon, s eltűnt a fellegek felett. Mi nyomában maradt: elnémult tartomány. 2.
Szürke pernye szitált egész nap, az fojtogatta, kaparta a két vándor torkát. Néhány patak mellett elbotorkáltak ugyan, de lemosni nem merték a kormot képükről, mert a mederben hullák rohadtak mindenfelé. Inkább tűrték, hogy kicserepesedjen ajkuk, semmint hogy a fertőzött vízzel csillapítsák szomjukat. A pernye egyre sűrűbben hullott fejükre. A közelben éghetett valami, tán erdő, tán egy falu - ki tudta volna azt megmondani. Már csaknem két hónapja, hogy a török feldúlta a környéket, mégis, még mindig gyakran lángolt az ég alja szürkületkor. A pogány már eltakarodott, de maradt a nyomában ezer, s ezer más pogány. Kóbor lovagok, hajlékukat vesztett, hordákba verődött parasztok, dél felől felmerészkedő rác haramiák... Farkassá vedlett az ember, vérengző vadállattá. Aki csak tehette, erős falak mögé húzódott, s buzgón imádkozott, hogy mihamarabb véget érjen a rémálom. De csak nem akart az véget érni. A szép öregember és Dénes kimerülten botladoztak az árkok partján, erdők szélén, s csak akkor torpantak meg egy-egy percre, mikor lódobogás ütötte meg fülüket. El kellett akkor rejtőzni, mert nem tudhatták bizonyosan, ki
közeledik épp, miféle szándékkal. Túlontúl olcsónak számított az emberélet arrafelé, két hónappal Mohács után. Nem messze a Csele partjától vicsorgó farkasfalka támadott rájuk. Dénes azt hitte, végük van, ahogy a megveszekedett fenevadak vonítva, acsarkodva köröztek körülöttük. De a szép öregember megsuhintotta párszor a török szablyát, s a toportyánok jobbnak látták odébbállni. Annyi konc akadt még a környéken, minek kockáztatták volna hitvány életüket ezért a kettőért? - Jobb lett volna Sárffy kapitány urammal tartanunk - nyögte Dénes később, amikor egy erdő mellett botladoztak épp. - Mégis csak fegyveresek oltalmában lehetnénk, nem itt, ordasok kénye-kedvének kitéve! A szép öregember bólintott. Alig szólt, mióta a Csele pataktól eljöttek, elbúcsúzva a király holttestét szállító fegyveresektől. - Meg aztán eleségre és vízre is szükségünk lenne már... - próbálkozott újra Dénes. - Szomjan pusztulok, jó uram! Deér-Sólyom István megértőn a fiúra villantotta tekintetét. Éber volt a szeme, fürgén járt pillantása, mindig a láthatárt kémlelve, mintha a szomjúság s az éhezés meg sem legyintette volna. Kihúzott derékkal állt az út szélén, hórihorgas termete a szerzetes fölé tornyosult. - Majd csak találunk könyörületes keresztény népeket, akik megszánják a fáradt vándort! - sóhajtotta. - Különben is, nem oly sietős az utunk, fiam! Hová rohannánk? Mire szegény Lajos király temetésére előmerészkednek vackaikból a vitéz, nemes urak, abba még egy-két hét beletelik, meglásd! Dénest nem különösebben érdekelte a temetés. Semmi mást nem kívánt, csak hogy biztonságban érezhesse magát megint - mióta elhagyták Bátmonostort, minden napjuk veszedelemben telt. - Az lesz a legjobb, ha kikerüljük Szederkényt, Kozárt - magyarázta az öreg. - Ha akad is túlélő errefelé, bizonnyal behúzódott mind Pécs falai mögé! Oda tartunk mi is, fiam! Dénes nem ellenkezett, tudta, hogy úgyis hiábavaló volna. Mindenben rábízta magát a szép öregemberre: vissza az apátságba nem mehetett, és sejtelme sem volt róla, ugyan hová sodorhatná a sors, ha egyedül maradna. Esteledtével egy faluhoz értek. Már a határban temetetlen holtak hevertek szerteszét egy kút mellett: a környékbeli farkasok, elvadult ebek rég szétmarcangolták őket, ami megmaradt belőlük, azt meg a nyüzsgő férgek falták fel apránként. Dénes öklendezve fordította el arcát. - Miért nem temetik el őket, az Isten szerelmére?
- Mert nincs, ki temessen. Teremtett lélek nem maradt ezen a vidéken, fiam! Nézz csak körül! Holtak hona! Hanem ebben a szép öregember tévedett. Alig tettek néhány lépést a romos falu felé, amikor váratlanul egy nyílvessző suhant el közöttük. Mindketten levetették magukat a földre, és szívdobogva hallgatóztak. Kísérteties volt a csend, csak a szél süvöltött gyászosan a kopár vidék fölött. Deér-Sólyom István intett a fiúnak, hogy kússzon vele vissza, a fákig. Bárki is vette be magát annak a dögszagú falunak a házai közé, nem akart élő emberrel találkozni. Egész éjjel a kietlen tájékon kóboroltak. Gyomruk korgott, és szédelegtek a szomjúságtól. 3.
- Honnét tud kegyelmed ennyi mindent jó Hunyadi Jánosról? - Tudok, és kész. Tán baj? - Dehogy baj, jó uram! Csak éppen számolgattam, tudja? Bármilyen idős is kegyelmed, még nem élhetett akkor, amikor Hunyadi élt. Nem ismerheti mind, ezeket a míves részleteket... - Való igaz, Dénes fiam. Amikor anyám megszült Kölkeden, a kormányzó úr hónapok óta halott volt. A fia, Mátyás tizenöt-tizenhat esztendős korba cseperedett, mikor én egyáltalán járni kezdtem. - Tőle kapta azt a hollós gyűrűt? - Nem. Azt apámtól kaptam, amikor Mathias Corvinus katonájává avattak. Azt mondta, vigyázzak Mátyásra. Szeressem, és segítsem mindenben, mert hisz nem sokan szeretik, annál többen gyűlölik őt. Így lettem árnyéka a nagy királynak. Akkor is kísértem, és az életére vigyáztam, amikor mindenki ellene fordult... beleértve az apámat... - Hát valóban Mátyás király barátja volt kegyelmed? - nyílt tágra Dénes szeme. - Amikor Sollenau mezején felsorakoztunk a díszszemlén, s ő megállt előttem tetőtől talpig páncélban, s rám nézett, tudtam, hogy megbocsájtotta minden bűnömet. Megbocsájtott, mert a barátja voltam. Néha, vén fejjel úgy hiszem, az egyeden igaz barátja... A szép öregember lehajtotta fejét.
- Mátyás ifjúkoráról igen sok régi históriát hallottam, s csak keveset Hunyadi Jánosról. Őróla inkább apám beszélt el mindent, amit csak tudott. Márpedig nála többet senki sem tudott, meghiheted... - Akkor is... - makacskodott Dénes. - Úgy érzem, néha kiszínezi a történetet, nagy jó uram! Már ha meg nem sértem véle! A szép öregember felnevetett a sötétben. - Már hogy sértenél! Amikor az apátságban elkezdtem ezt a históriát, magam sem hittem, hogy ilyen hosszúra nyúlik. Csak a lényeget szerettem volna elbeszélni néked, meghagyni örökül a tanulságokat, mert közel éreztem magamhoz a halált... De oly jólélekkel ápoltál engem, hogy erőre kaptam, s nem csak életkedvemet nyertem vissza, hanem mit réges-régen elveszítni hittem: mesélőkedvemet. Dénes elmosolyodott. - Hálát adok ezért Istennek, nagy jó uram! - Egy napon majd te adod tovább valakinek e hosszú históriát, tudom. Akkor sok mindent másképpen fogsz elbeszélni, mint ahogy én tettem. Nem mindenre emlékszel majd, tán összekeversz néhány apróságot, ahogy bizonyosan én is összekutyultam néhányat. Minek is tagadjam? Ahogy múlnak az évek, egyre többet felejtek. Le kéne írni ezt a sok mindent! Tán te majd leírod egyszer. Vagy valaki más, akinek továbbadod... De abban bizonyos vagyok, Dénes fiam, hogy ami a lényeget illeti, azt úgy adod majd tovább, ahogy én adtam át neked. Mert, ahogy nékem a szívemből jön e mese, úgy néked is szívedből sarjad majd. Meglásd, így lesz! Dénes megborzongott. - Ravasz ember kegyelmed! - Ravasz volnék? Ugyan miért? - Mert való igaz: veszedelmesek ezek a históriák! Nyár derekán még gyanútlan, álmos szerzetes voltam Bátmonostorban, kinek legfőbb gondja, hogy legalább kétnaponta megtömhesse bendőjét valami nyomorú étekkel, ha máshogy nem, hát a konyháról elcsenve ezt-azt! Dénes elhallgatott egy pillanatra. Akadt egyéb bűne is: a leányról, akit oly hevesen ölelgetett az apátság pincéjében éjnek évadján, most jobb nem tenni említést... Meg arról a másik kettőről sem... - Aztán a kölkedi parasztok meghozták kegyelmedet, s ahogy mesélni kezdett, megváltozott az életem! Olyan ajtókat nyitott ki énelőttem, amikről még csak nem is tudtam... - Mondtad már.
- De azt nem mondtam még, hogy hitem szerint jobb lett volna megmaradnom együgyű tudatlanságomban! A szép öregember ezen igen elcsodálkozott. - Hogy mondhatsz ilyet, édes fiam? A tudatlanság nem méltó olyan éles eszű ifjúhoz, amilyen te vagy! - Tudom én, miért mondja ezt kegyelmed! Jól tudom! Célja van énvélem! - Istennek van célja veled, fiam! - De a Szentírás úgy mondja: boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyeknek országa... Deér-Sólyom István felnevetett. - Ne panaszkodj, Dénes! Drága magyar hazánknak minden fiára és leányára szükség van! Oly tenger sok vér elfolyt Mohács mezején, s ahogy hallottad a menekülők történeteiből, tenger vér folyt el azóta is Székesfehérvár előtt, vagy a Pilisben, Marót mezején... És tenger vér folyik még, mire megint béke köszönt erre a földre. Te eszes fiú vagy... Isten nem engedi, hogy tétlenségre kárhoztasd magad! - Pap akartam volna lenni én, uram! - Felőlem lehetsz pap... Bár, ha engem kérdezel, nem vagy való te annak. Dénes örült, hogy a sötétségben nem látszik az arcára kiülő szégyenpír. - Veszedelmesek a történetei, akkor is azt mondom! - Veszedelmesek, mert felnyitják a szemed? Veszedelmesek, mert kitárják a szíved, lelked saját néped szenvedésére? Veszedelmesek, mert ráébresztenek, hogy kötelességed van a szent haza iránt? Dénes elgondolkodva bámult maga elé. - Sohase bánd, ha így van! A haza nem követelőző! A haza csak tűr... Láthatod... Temérdek teendő vár fiaira és leányaira... Be kell népesíteni kiirtott tartományait... Erős karok, erős szívek kellenek, hogy feltámadjon megint... Dénes a fejét rázta. - Hogy feltámadjon? Soha nem támad fel, uram! Hisz itt minden a halál birtoka már! - Mindig feltámad, ne félj! Lehet, nem harmadnapra, ahogy Krisztus urunk, a sziklasírból... de feltámad... Mert mindig lesznek igaz fiai... Lehet, épp ma éjszaka születik meg az új megváltók egyike... A szép öregember felpillantott a komor éji égboltra, mintha abban reménykedne, hogy lángoló csillag mutatja az utat a jászolig, hol az új megváltó megszületett. De az égen most nem ragyogtak csillagok.
Hájas, fekete felhők híztak csak ott. A halál fellegei. 4.
PÉCS, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, MINDSZENT HAVÁNAK VÉGÉN A várost romokban találták. A török felgyújtotta Pécset, mint ahogy felgyújtotta valamennyi települést, ami az útjába került, amikor Mohács mezejéről győzedelmesen szétáradtak fosztogató hadai. Kő kövön nem maradt a nyomukban, egyedül az erős falakkal kerített püspöki vár és a székesegyház dacolt a szpáhik, akindzsik förgetegével, és a nyomukban fellobbanó lángtengerrel. A szép öregember és Dénes az Akasztódomb felől érkezve pillantották meg először a romokat. Elszorult a torkuk, amikor elébük tárult az iszonytató pusztítás: megfeketedett falcsonkok, tető nélküli házak százai, megkormosodott, üszkös kerítések, széjjelbontott épületek, utcára dőlt kövek. Fa sehol: a túlélők mind kivágták már, hogy tüzüknél melegedhessenek a hideg őszi estéken. Ahogy beléptek a Budai kapun, néhány lesoványodott, megtört tekintetű embert láttak maguk körül. Élőholtként vánszorogtak a mocskos utcákon. Dénes a várfal melletti árkokban oszló tetemdarabokat pillantott meg. Egy kéz, mellette felismerhetetlen, megfeketedett húscafat, belek. - A kutyák becipelik a környékről - vont vállat Deér-Sólyom István. - Nemsokára kitör itt is a dögvész! Sápadtan lépkedtek végig a főutcán. Csupa öregembert s néhány vénasszonyt láttak mindenütt. - Ezen a télen megint fél csizmáért adják a török piacokon a szép magyar lányokat! - mormolta az öreg. Dénes felkapta a fejét: megkondultak a püspöki dóm harangjai. - Ezekből legalább nem öntött ágyút a török! - morogta az öregember. - Keress valami zugot éjszakára, fiam! Nékem elintéznivalóm akad a püspökvárban! A szerzetes képe megnyúlt ennek hallatán. - S én? Ne hagyjon magamra, jó uram! Vigyen magával!
- Nem vihetlek! Magam kell, utánajárjak valaminek. - A szép öregember megcélozta a legközelebbi romos házat. - Jöjj, te fiú! Itt kérünk szállást tenéked! Ne aggódj! Mire felkél a nap, itt leszek megint! Beléptek az üszkös romok közé. A nap e pillanatban bukott alá a Mecsek vonulatain túl: a vigasztalan égbolton veres fényglória ragyogott fel. - Van itt valaki? A ház romjai közül egy sebhelyes arcú öregember támolygott elő. A nélkülözéstől, szenvedéstől ráncokba gyűrt arca csupa forradás. Sántikálva közeledett. - Nincs itt semmi, amit elvehetnétek tőlünk! Kotródjatok tovább a dolgotokra, ha Krisztust ismertek! Deér-Sólyom István békítőleg felemelte a kezét. - Csak szállást kérnék ennek a fiúnak! Bátmonostorból menekültünk, igaz magyar emberek vagyunk. Befogadnátok őt egy éjszakára? A vénség a veres naplementétől hunyorogva végigmérte mindkettejüket megint. Valamit szorongatott a háta megett. - Tedd azt le, öreg! - mosolygott Deér-Sólyom István. - Bár látom, tudnád használni a szablyát, ha akarnád! A sebeid nem mostanság szerezted... Kinek a zászlai alatt harcoltál? Dózsa alatt? A vén jobbágy megrándult a parasztvezér nevének hallatán. - Ne aggódj, barátom! - nevetett a szép öregember, és felemelte jobbját, hogy amaz is láthassa hollós gyűrűjét. - Megismered? - Nincsen senki Magyarországban, ki ne ismerné a gyűrűs hollót, nagyuram! De megkopott már fénye ennek a címernek! Ha viseled is, lehetsz attól még gazember, hitemre mondom! - Nem is magamnak kérem a szállást. Itt ez a fiú. A monostori apátságból menekültem véle. Nézz csak rá! Gazembernek látod? A vénség vállat vont, de szeméből kihunyt a gyanakvás fénye. Valaki felnyögött a szomszédos szobában. - Ki van odabenn? - kérdezte Dénes. - A leányom az csak, jó urak. - Megsebesült? - Szülni fog szegény... Szülni, erre a dögszagú, fekete világra... A szép öregember belépett a szobába, illetve abba a nyomorú hodályba, ami megmaradt belőle. A sarokban, összehordott szalmán egy apró termetű fiatalasszony vajúdott. Arca verejtékben fürdött, vonásait kín torzította el.
- Nincsen bába, ki segítne? - kérdezte komoran a szép öregember. - Nincsen. Aki volt, megölte a török. Csak az menekedett meg, ki időben kifutott a falak közül... Ki a hegyekbe... Ki az erdőkbe, nádasokba... Úgy döntöttek a tanácsos urak, hogy nem állunk ellen a pogánynak! Kinyittatták a kapukat, s a város kulcsait maguk vitték el a közeledő hódítóknak! Mink a Mecsekbe bujdostunk leányommal. Ismerem én a törököt jól! Ott voltam Zsarnó ostrománál... Ott voltam Nándor Albánál, mikor elveszett... Hiába esküszik, egy szavát se kell hinni! Két napig csak fosztogatták a megszállt Pécset... Aztán harmadnap kitereltek minden élő lelket a főtérre, és lemészárolták őket! - A jobbágy megtörölte lánya homlokát. - Ne félj, kincsem! Most már nincsen semmi baj! Igaz keresztény emberek ezek, az egyik, úgy látom, valami papféle... Nem árthat, ha elmond érted néhány imát! Dénes nem habozott, odatérdelt az asszony mellé. - Szívesen imádkozom érted! Istennek különösen kedves minden teremtménye, ki elég bátor új életet szülni ebbe a földi siralomvölgybe... A jobbágy lehorgasztotta fejét. - A lányom férje már nem él. Derék kovácsember volt. Szorgalmas, józan életű. A pécsi diákokkal ment Mohács alá, harcolni a törökkel. Odaveszett bizonyosan, ahogy mind a háromszáz hős diák is. Hallottuk, hogy utolsó csepp vérükig küzdöttek. Még akkor is, amikor minden oldalról körbevette őket a tenger janicsár... - Háromszázan, akár a spártai hősök... - suttogta maga elé a szép öregember. - Senki se jött vissza... Odaveszett Móré püspök úr is, valamennyi bandériumával. Odavesztek Szerecsen János úr lovasai, odavesztek Kisvárday János katonái. Senki sem maradt, hogy védje Pécs városát. Senki sem maradt, hogy megállítsa a tengersok pogányt! - Tán ma éjjel fiú unokád születik, öreg! - veregette meg a jobbágy vállát DeérSólyom István. - Ha felnő, jó magyar vitéz lesz! Majd ő megállítja a pogányt! - A kis unokámnak nem lesz apja... - legyintett megtörten amaz. - Ha én is kimúlok ebből a világból, nem lesz támasza senki se... - Reggel visszajövök! A püspöki várból hozok valami élelmet. Vized van-e? A jobbágy egy lapos tömlővel tért vissza, de a szép öregember elhárította magától. - Nem nekem kell. A fiút itasd meg! Dénes imádkozott. A szép öregember tudta, hogy minden rendben lesz. Búcsút intett nekik, és kilépett az utcára.
4.
A vajúdó asszony éjféltájt felsikoltott. Dénes azt hitte, belehalt a fájdalomba, de a nő nagyon is életben volt. - Segítsen kegyelmed! - kérte a jobbágy, és esdeklőn a szerzetesre emelte tekintetét. - Tartsa a fejét szegénynek! Dénes tartotta hát az asszony fejét, az öreg meg tette, amit tenni kellett. Nemsokára éles gyereksivalkodás szakította fel a romok csendjét. - Él! Istennek hála, él! - nevetett a jobbágy, miközben elvágta késével a köldökzsinórt. A lánya ernyedten hevert néhány pillanatig, de aztán összeszedte magát, és kinyújtotta remegő kezét a kicsi felé. - Adja ide, apám! Hadd fogjam a kincsemet! Hadd öleljem szegényt! Az öreg valamelyest letisztogatta a csecsemőt a vértől és a magzatmáztól, aztán áradó boldogsággal az asszony felé nyújtotta. Sivalkodó, rúgkapáló kis ember volt, veres, nyálkás. Dénes elkerekedett szemmel bámulta, mint valami csudát. - Ilyet se látott kegyelmed az apátságban, igaz-e? - kacsintott rá a jobbágy. A szerzetes csak hebegett, mert eszébe villant a lány, akit az apátság pincéjében rejtegetett, s akivel oly szenvedéllyel szerelmeskedett, aztán nyomban eszébe jutott a két menekült asszonyszemély is, akikkel a halál árnyékában ölelkezett. No, igen, az apátság falai sok furcsaságot láttak, amit különben nem lett volna szabad látniuk. Dénes nem lepődött volna meg azon se, ha gyermekszületésnek is tanúi voltak valaha... Az asszony magához ölelte a csecsemőt, aki csodálatosképp elhallgatott nyomban. - Kicsi kincsem! Egyetlenem! Lássa, édesapám? Tisztára, mint az én Istvánom! Tisztára, mint szegény jó uram volt! A jobbágy kimerülten rogyott melléjük a szalmára. Nagyot sóhajtott. - Majd csak megsegít minket az Isten! Dénes torka elszorult: élelem nélkül, fedél nélkül, kitéve a közelgő tél kényekedvének, szinte reménytelennek tűnt, hogy a csöppség életben maradjon. Mintha olvasta volna gondolatait, az asszony hirtelen sírva fakadt. - Ne ríjj! - csitította a jobbágy. - Mondtam: majd csak megsegít minket az Isten! De az asszony mégis csak zokogott. Dénes érezte, hogy vigasztalnia kellene.
Megsimította az asszony homlokát. - Hiszem, hogy az Úrnak szándéka van mivelünk! Hiszem, hogy nem minden ok nélkül tett próbára minket, nem minden ok nélkül mérte ránk csapásait. Az asszony úgy bámult Dénesre, mintha most látná először. - Miket beszél? Miféle szándéka lehet Istennek, amihez le kellett öletnie az én Istvánomat? Miféle szándék lehet, amihez le kellett rombolni az otthonunkat, a városunkat? Miféle szándéka lehetett Istennek azzal, hogy hagyta félárván megszülni ezt az ártatlan gyermeket? Dénes elvörösödött. Nem volt felszentelt pap, sejtelme sem volt róla, miként válaszoljon erre. Éppen ezért maga is meglepődött, amikor halkan ezt mondta: - Hiszem, hogy temérdek teendő vár ránk, kik itt megmaradtunk. Be kell népesíteni az ország kiirtott tartományait... Erős karok, erős szívek kellenek, hogy feltámadjon szegény hazánk... Dénes keresztet rajzolt a gyermek homlokára. 5.
Szemhunyásnyit sem aludt. A romok közt csontig hatoló, jeges szél süvöltött, a közelben részegen civódott néhány csavargó. Dénes az asszonyra és a kicsire terítette köpenyét, ő maga melléjük bújva reszketett, s egyre csak számlálta az órákat. A kicsi néha panaszosan felsírt: a lerontott városfalakon túl farkasok vonítottak neki válaszul. Míg meg nem virradt, az öreg jobbágy éberen őrködött a falhoz lapulva, szablyát szorongatva kezében. Ha valaki rájuk tört volna éjnek évadján, Dózsa vén vitéze habozás nélkül belémártja a vasat... Nem sokkal napkelte után - ígéretéhez híven - visszatért Deér-Sólyom úr. Puha szattyánbőr csizmát viselt, kényelmes úti öltözéket, melyet ezüstcsat fogott össze nyakánál. Két lovat vezetett kötőféken, mindkettő oldalán degeszre tömött vászoncsomagok csüngöttek. Dénes nem hitt a szemének. - Hát ezeket honnan szedte, jó uram? - A püspök úr palotájából. Sok élelem van ott felhalmozva, meg ruha is akad bőséggel. Szerencsére jól ismerem a gvárdián uraságot, régről. Nékem köszönheti az életét, úgyhogy idejét látta törleszteni kevéssel az adósságot. - A vén jobbágy úgy bámult rá, mint valami jelenésre. - Ez a tiéd, barátom! - Deér-
Sólyom István egy vászonzsákot szíjazott le a nyereg mellől. - Szárított hús, frissen sült cipó, sajt, s egy kis borocska vagyon benne. A gvárdián úr ajándéka... - Nékem? Dénes most figyelt fel rá, hogy egy félkarú, gyanakodva pislogó férfiú érkezett a szép öregemberrel. Övéről ökölnyi fejű buzogány billegett, azt izenve, ezzel az emberrel nem ajánlatos kötekedni, mert ha csak fél kézzel is, de alaposan odasóz, ha kell! - Ez a jóember most elvisz magával egy közeli faluba - magyarázta DeérSólyom István. - Keresztesfalva sok háza üresen maradt, lakóit elhajtotta rabszolgának a török. Az egyik házban ellakhattok a leányoddal. Felsírt a gyermek, s a szép öregember egyszeriben elmosolyodott. - Úgy hallom, nem is ketten, immár hárman lesztek... Fiú? - Fiú! - vigyorodott el a jobbágy, kivillantva csorba, megsárgult fogait. - No, az derék! - A szép öregember egy posztótakarót emelt le a csomagok közül, és gyengéden ráterítette a még mindig aléltan nyöszörgő asszonyra. - Vigyázz rájuk, apó! Keresztesfalván híjjátok össze a még fegyverképes férfiakat! Aggasztó hírek jöttek az éjjel a Duna túloldaláról, várható, hogy a Fekete Ember rác haramiái átcsapnak az innenső oldalra. Legyetek résen, ha kell, bujdokoljatok el az erdőben, vagy ahol éppen tudtok! A vén jobbágy elnézett a szép öregember válla fölött, s tekintete megakadt a mogorva félkarún. - De hisz én ösmerlek téged, uram! Te is ott verekedtél az urak serege ellen Lippa alatt! - Elhallgass! - förmedt rá amaz. - Biztosan összekeversz valakivel, ostoba paraszt! Deér-Sólyom István somolygott csak ezen a bajsza alatt. - No, induljatok Isten’ hírével! Pécs még sokáig nem lesz biztonságos hely! Hamarosan újabb menekültek kelnek át a Dunán, s attól tartok, még többek futnak majd ide napokon belül! A vén jobbágy ébresztgetni kezdte lányát, a félkarú sértetten figyelte őket, mintha csak újabb koloncot vett volna vélük a nyakába. - Mi is szedjük a sátorfánkat! - mondta a szép öregember Dénesnek. - Megyünk Enyingre, úgy hallottam, Török Bálint úr hazatért Tokajból, az országgyűlésből! Dénes nagyot nézett. - Ismeri kegyelmed Török Bálintot?
- Mint a rossz pénzt! No, jöjj! - De fordultában megakadt a szeme a kis csöppségen. - Nem lesz könnyű kölökkorod, fiam! - suttogta maga elé, aztán hirtelen ötlettől fogva három aranypénzt vett elő övéből, és a jobbágy felé nyújtotta őket. - Kis időre tán elég lesz! Neveljetek derék vitézt ebből a fiúból! Aztán tudjátok-e már, hogy híjják majd? A jobbágy szemét elöntötte a könny, szája széle megremegett. - Gergely lesz a keresztségben, nagyságos uram, az enyém után. Szegény apjától a Bornemissza nevet örökli! - No hát, Bornemissza Gergely! - intett búcsút a szép öregember. - Remélem, megéred a holnapot! Ajánlom, hogy megérjed, mert nagy szüksége lesz a hazának minden derék vitézére! Rád is, édes fiam! Istenre mondom, terád is! 6.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA Hunyadi korán kelt. Megmosakodott az Albert deák által kikészített dézsában, aztán sebesen felöltözködött. Bőrvértet vett és hófehér keresztes köpenyt kanyarított magára, oldalára kétkezes lovagi pallost kötött. - Széjjelnézünk a városban, Albert! - sürgette a deákot, ki már épp asztalhoz ült volna, hogy elköltse reggelijét. - Enni ráérünk azután is! Thallóczi ragaszkodott hozzá, hogy a legkényelmesebb, legbiztonságosabb helyen, a Kőlestorony melletti lakószárnyban szállásolják el őket. A Fellegvárat valaha még bizánci mesterek emelték, s azóta megszámlálhatatlan ostromot, csatát láttak a kopott kövek. Volt, hogy a bolgárok rombolták földig, volt, hogy a görögök, hol meg éppen a magyarok, attól függően, ki uralta a Lándorhegyre emelt erősséget. Réges-rég, mikor Barbarossa Frigyes tengernyi hada errefelé haladt keresztül, útban a Szentföldre, a hegy tetején már csak puszta romokat láthattak. Ám a romokból újra várat emeltek a szorgos kezek: Károly Róbert király meg Lazarevics despota mesterei, aztán pedig Ozorai Pipó, s a Thallóczi fivérek itáliai és magyar építészei fejezték be a nagy művet. - Nézzed csak, Albert! - mutatott szerteszét a Kőlestorony magasából Hunyadi. - Milyen pompázatos erőd ez! Micsoda magas falak! Mily roppant tornyok végestelen-végig!
A deák aggodalmasan nyújtogatta a nyakát a falakon túlra, ahol a szultán seregének tarkállottak ezer és ezer sátrai. - És mennyi török, jó uram! Jankó csak legyintett erre. A Fellegvárból a felvonóhídon a Felsőváros zsúfolt utcácskáiba értek ki. Hunyadi csodálkozva nézte, hogy a felvonóhíd alatt, a várárokban víz csobog. - Hát ez meg? A lándzsás őrök már mutatták is neki az elmés felvonószerkezetet, amely a Szávából húzta fel kis hordókban a vizet, végig a meredek hegyoldalon, a várfal mentén. - A perjel úr találmánya! - büszkélkedett az őrség hadnagya. - Ha a városba be is találna törni a török, ezen a vízen ugyan át nem kel! A perjel úr karókat veretett még az árok medrébe is! Hunyadi elhűlve bámulta: micsoda munka! A vízzel teli árok félkörívben ölelte a Fellegvárat. Északról magas várfal és az Alsóvárosra ereszkedő sziklameredély állt útjában. Hogy a víz megmaradjon abban a félkörívben, nem kevés leleményre és kőmívesmunkára lehetett szükség... A felvonóhídon túl a csaknem téglalap alakú Felsőváros húzódott. Először az északkeled falhoz simuló Szent György térre értek ki: itt piacoztak a felsővárosi magyarok és az alsóvárosi rácok. - Tudják ezek, hogy menten megkezdődik az ostrom? - ámuldozott Albert, látván, a házak közt megszokott élet zajlik. Kereskedők siettek a piactér felé, kovácsok püfölték a patkókat, fegyverpengéket, szénásszekerek zörögtek a Despotakapu felé, kupecek alkudoztak a lovakra, melyeket nagy számban hoztak az újonnan érkezett zsoldosok. Asszonyok söprögettek a házak között, gyermekek játszadoztak a porban. Csupán az utalt rá, hogy háború dúl, hogy az utcácskák zsúfoltak voltak a házak előtt, a földön ücsörgő katonáktól: zsoldosokkal, gyalogosokkal, környékbeli lovasokkal és a Rozgonyi által küldött vértesekkel. Néhány lépés után észrevették Hunyadit a helybéliek, és nagy lelkesen körébe gyűltek. - Isten hozta, bán uram! Ha kegyelmed velünk van, ki lehetne ellenünk? Jankónak jólesett a fogadtatás, de meg is lepte: még mindig újdonság volt neki a hírnév. - Jöjjön, jöjjön bán uraság! Legyen vendégünk egy kupa borra! - Fogadjon el pár falatot, Hunyadi uram! Biztosan éhes! Jankó felnevetett.
- Nem enni és inni jöttem én ide! Néhány nap múlva zendítenek csak rá igazán a szultán ostromágyúi! Legalább a gyerekeket vigyétek biztonságba, fel a Fellegvárba, az Isten szerelmére! De a felsővárosiak csak legyintettek. - Erősek a falaink, bán uraság! Kettős védmű végig a város körül! Hat öl széles, három öl mély! Azon túl két öl mély vizesárok! Napokon belül jő a király felmentő serege! Mitől féljünk? Hunyadi felkapta a fejét. Felmentő sereg? De hisz épp ő lett volna a felmentő sereg! - Senkire nem számíthatunk, testvéreim! Nem jő már más, csak mink magunk vagyunk! De a körülötte álló férfiak, nők mintha meg sem hallották volna, kedélyesen invitálták beljebb házaikba. - Hallgassatok rám! - hárította el őket Hunyadi. - Amint megdördülnek a szultán nagy ostromágyúi, itt sorra kapnak lángra a házak! Birkabőrökről, dézsákról gondoskodjatok! A Szent György tértől jobbra fordulva egy szűkös utcácskán az erőd roppant délkeleti falához vezetett útjuk. Erre a kettős falra voltak oly büszkék a nándorfehérvári magyarok. Lehettek is. Hunyadi már messziről látta, milyen szilárdak azok a falak. - Viszont az út menti házakat le kell bontani még ma! - mutatta Jankó Albert deáknak. - Ha lezúdulunk a lovasokkal a Fellegvárból, itt ötös sorban kell vágtatnunk, neki a kapunak, s rajta ki! A deák elsápadt. Házakat lebontani? Ennek nem fognak örülni a helybéliek! - Hogy híjják a külső kaput? - Szent Kristóf-kapunak - felelte Albert. - Jöjjél, nézzük meg a csapóhidat! A kaput őrző két torony árnyékában vacogni lehetett. Hunyadi felhágott az egyik toronyra - a strázsák képe egyszeriben felderült, ahogy megpillantották a lépcsőn közeledni. - Hozta Isten, bán uraság! Megnézni jöttél a törököt? - Nem nézegetem én a törököt fiam, hanem pusztítom! Inkább a hídra volnék kíváncsi! Mutatták neki rögvest a kettős falat, köztük a mély árkot és a vízzel teli, még mélyebbet, odakünn.
- A híd bizony keskeny lesz! - vakargatta üstökét Hunyadi. Ezen csak három lovas fér el egymás mellett! A városfalakon túl a török csaknem minden házat a földdel tett egyenlővé, hogy megfelelő felvonulási területet nyerjen az ostromhoz. Amott, két- három nyíllövésnyi távolságban már bőszen ásták a csauszok az ostromágyúk állásait. - Elhordanak odáig a mi ágyúink? - kérdezte a torony árnyékában hűsölő pattantyúst Jankó. - Odáig? Bajosan, uram! Kár is a lőporért! Hunyadi magában számolt. Mintegy tízszeres túlerőben lesz az ellenség, ha megjő a szultáni sereg utóvédje. A balkáni csürhével együtt, ami kísérni szokta a hódító hadat, ez az arány akár tizenötszörösre is nőhet. De nem ez volt, ami a leginkább aggasztotta. Hanem az ágyúk. A török ágyúk, melyek néhány órán, néhány napon belül pokollá teszik életüket. Hunyadi a nyílt harcot szerette, a mezei ütközetet, s még inkább a rajtaütést, a gyors rácsapásokat. A várvédő taktika sehogy sem volt ínyére való. - Nézzük meg az Alsóvárost is! - sóhajtott nagyot. - Aztán irány a haditanács! - És a reggelivel mi lesz, uram? Jó nagyot kerülve, a Despotakapun át, a Vidini kapunál léptek be az Alsóvárosba, mely csaknem kétszer akkora területen terpeszkedett - igaz, jóval mélyebben -, mint a Felsőváros. Itt az utcákon, a házakba beszállásolva jóval több katonát találtak, mint odafönn: Jankó saját vértes lovasai is itt kaptak kvártélyt, közvetlenül a kalmárkikötő melletti házakban. Hunyadi először a ferencesek templomába sietett, hogy gyors imát mormoljon Erzsébetért és Lackóért. A lelkészt nem találta ott, mert ahogy a templomszolga elmondta, odafönn segítkezett a Víziváros falának erősítésében. Innen az illendőség kedvéért a Szűzanya Mennybemenetele székesegyházába is betért. A rácok temploma szorosan a hegyoldalhoz simult, az északkeled fal árnyékába. Amikor a szomszédos házból Leontije metropolita álmos szemekkel előtotyogott, Hunyadi meghajolva, s illendőn, szerbül köszöntötte. A metropolita arcán büszke öröm terült szét. - Hát nem felejtetted el a nyelvünket, Magyar Jankó? - Hogy felejtettem volna? Évekig éltem itt, köztetek, mikor Lazarevics despota apródja voltam.
A metropolita megveregette Hunyadi vállát. - Tudom, tudom, fiam! Lazarevics udvarában... Amikor Belgrád még szerb kézen volt! Bozse moj! - Otyec! Azt akarom, hogy ha odafönn, a Kőlestoronyban megkondul a harang, te is meg a ferences pap is kongassatok, ahogy csak bírtok! - Úgy lesz, bán uraság! - Mondd meg az asszonyoknak, hogy a török bizonnyal gályákról is lőni fogja a várost, úgyhogy lángra kapnak majd az Alsóváros házai is. Minden portánál birkabőröket, marhabőröket tartsanak készen, melléjük dézsa vizet, azzal oltsátok a tetőket. A Szent Mihály térre gyűjtsetek fegyvereket: ha a török be találna törni a kalmárkikötőn keresztül, fogadjátok őket illendően! A metropolita mindent megígért, amit Hunyadi kért. Amikor a nagyúr továbbindult, csak akkor súgta oda Albert deáknak: - Milyen szép szál szerb ember ez a Jankó bán! - Szerb? - Mi más lenne! - bólogatott Leontije. - Hiszen a mi áldott emlékű despotánk törvénytelen gyermeke! Ezt mindenki tudja! Albert deák gyorsan elbúcsúzott a metropolitától, és úgy döntött, ez utóbbi hírt inkább meg sem említi Hunyadinak. Egy „királyi apa" már úgyis kijutott urának, kettőre egészen biztosan nem tartott volna igényt. 7.
Hunyadi, Thallóczi perjel és a haditanács tagjai napnyugtáig vitatkoztak arról, hogy mit is lehetne, mit kellene tenni szorongatott helyzetükben. A szultáni hajók nem zárták el teljesen a Dunát, ezért bármikor átkelhettek a túlpartra az éjszaka leple alatt, élelmet is behozhattak, hogy kiegészítsék készleteiket. Ám úgy tűnt, erősítésről valóban le kell mondaniuk: egyeden segélykérő levélre sem érkezett válasz egyik bárótól, nemes úrtól sem. Pedig a török ezúttal még csak fel sem vonultatta teljes haderejét. Mezid bég negyvenezer hitharcost vezényelt a vár alá, válogatott hadosztályokat, a ruméliai és az anatóliai hadtestek legjavát. Hozzájuk csatlakozott útközben vagy húszezer fosztogató akindzsi, aszab, jórészt balkáni haramia, s persze Iszhák bég öt-hatezer szendrői katonája.
- A legények jelentették, hogy a szultán gályái tegnap Szendrőnél horgonyoztak - sóhajtotta Thallóczi. - Mire megvirrad, ideérnek azok a gályák, s bezárul körülöttünk az ostromgyűrű! - A török ugyanazt a taktikát alkalmazza, amit mi alkalmaztunk rendre őellenük - vélte Jankó, jelentőségteljes pillantást vetve Szilágyira és Dengelegi Pongrácz Györgyre, két sógorára az asztal túloldalán. - Ellenséges területre vezeti hadát, és hol itt csap le, hol ott. Nehéz kiszámítani, mit támad legközelebb. Felperzselte megint a Szerémséget, felhatolt Titelrévig. - Följebb már nem mernek csatangolni - jegyezte meg Thallóczi. - Na és mi? Csak kuksolunk itt, bezárva, a falak mögött. Én a védekezéshez nem értek, Jován! Miért nem támadunk? A perjel fáradtan megdörzsölte szemét. - Hacsak azért nem, Jankó öcsém, mert alig négyezer hadra fogható emberünk van, abból is csupán másfélezer a lovas! Ez elegendő ok reá? Odakünn meg mindössze hatvanötezer pogány táborozik hamarosan, nem volna ildomos maroknyi katonával rájuk rontani! Hunyadi fojtogatónak érezte a bezártságot. Ahogy kitekintett a Kőlestorony magasából, a Nándor Alba előtti fennsíkon a török tábortüzek tízezreit látta lobogni. Amott, a Vracsár-hegy lábánál a szabad ég alatt török ágyúöntő műhelyekben izzott a forró, olvasztott fém. - Ide hallgass, Jován! Én azt mondom, előbb vágjuk le őket, csak aztán számolgassuk, hányan voltak! Lepjük meg őket most, hogy mind a szultán jöttével van elfoglalva! Hajnalban kiviszem a megmaradt lovasaimat! - Aztán hová? - Megvan nekünk a jól bevált utunk, Bodonyba! A perjel felcsuklott meglepetésében. - Miért nem mindjárt Drinápolyba? Legyen már eszed, Jankó! - Hát, hiszen van! - felelte Hunyadi. Tegnap otthagyta Lackót a Temesszigeten, azóta máson se járt az esze, mint egy váratlan ellencsapáson. - Aztán hogy képzelnéd? Van-e valami terved? - Hajnal előtt átkelünk a Dunán, elvágtatunk Kevére, onnét Orsovába, és a sajkásaimmal visszahozatjuk magunkat a déli partra. Néhány nap az út oda, néhány nap vissza. Felperzseljük Bodonyt, elpusztítjuk a szultáni sereg utánpótlását. Kötve hinném, hogy számítanak rá! - Kötve hinném, hogy tudod, mit beszélsz! Szilágyi csöndesen göcögött. Egész nap bort szürcsölt az asztal végében, és kedélyesen hallgatta a vitatkozókat. Most is csak annyit tett hozzá:
- Igazad van, Jován: bolond ez! De bolond a szerencséje is! Néha már úgy hiszem, nem fogja fegyver! Hunyadi a testét borító kéttucatnyi sebre gondolt, s csak legyintett. Ugyanezt tette Thallóczi is. - Verd ki ezt a fejedből, Jankó! Most itt kell minden ember, nem Bodony alatt! Maradsz! Már csaknem Hunyadi száján volt a csípős válasz, de meggondolta magát. Itt, a várban nem ő parancsnokolt, hanem az aurániai perjel úr. A Thallóczi fivérek amúgy is évtizedek óta őrizték a macsói, szlavóniai határt, s azon belül Nándor Alba erődjét. Többet tudtak a védekező háborúról, mint ő maga valaha tudni fog, ezt el kellett ismernie. - Jól van, Jován! Akkor hát nem megyek Bodonyra! Hanem van nekem más ötletem is! - Éppen ettől féltem! - Rontsunk ki mindannyian! Thallóczi odalépett Hunyadi mellé, és átölelte a vállát. - Ha nem te lennél, azt mondanám, most már elég legyen! Kölyökkorod óta ismerlek, Jankó! Tudom, hogy a szíved aranyból van, s a karod acélból! De most nincsen igazad! Indulatosan kimutatott az ablakon. - Te adtál parancsot a házak lebontására a Szent Kristóf-kapuig vivő út mentén? - Én. - Ha nem te lennél, most rögvest lefogatnálak! Én vagyok a vár kapitánya, Jankó fiam! Már Lazarevics despota idején is ebben a városban éltem, ismerem minden kövét, minden szikláját! Rajtam kívül itt parancsokat nem osztogathat senki! Néked, mint katonaembernek, ezt értened illenék! Hunyadi lesütötte a szemét. - Igazad van, Jován! De azt akartam csupán, hogy a kitörésnél ne legyen útban semmi... - Ostobaság! Meglátszik, hogy nyílt, mezei csatához vagy szokva, fiam! Lebontattad a szélső házakat, de a csapóhídon akkor is csak három lovas fér el egymás mellett! Nekizúdulnak majd a vértesek a kapunak, ott meg egymásba torlódnak... A perjel a fejét csóválta.
- Vadul lángolsz, ha harcról van szó. De a vár megvédéséhez nem lángolásra, hanem hideg főre van szükség! Azok a házak komoly szolgálatot tehettek volna, mikor betör a falak közé a török! - Akadályozzuk meg, hogy betörjön! - Persze, persze... - mosolygott megbocsátón Thallóczi. - Ha olyan egyszerű volna az! Tudom, hogy jót akarsz, de vész esetén nem lehet két parancsnoka a védőseregnek... Csak egy! Szilágyi, Dengelegi, és az asztalnál ülő katonák mind jobbnak látták másfelé nézelődni. Még Stipe Obranovics, a rác sajkások parancsnoka is zavartan pislogott maga elé az asztallapra. Feszült csend ereszkedett közéjük, aztán Hunyadi hirtelen megrázta magát, mint ahogy a kutya rázza ki a vízcseppeket bundájából. - Megkövetlek, Jován bátyám! De azért fenntartom, most még meglephetjük a törököt! Nem számít rá, hát rontsunk ki! Thallóczi fáradtan ingatta a fejét, mintha csak azt mondaná: ennek aztán hiába beszél az ember! - Rohanjunk neki az egész anatóliai hadtestnek? Az megfelelne a bolond tévelygéseidnek? - Éppen erre gondoltam, Jován bátyám! Nézzed a földabroszt! Itt a Duna, itt a Száva! Emitt a török állások! Az anatóliai hadtest, a ruméliai lovasság! Itt, ni, az újonnan öntött ágyúik! Ha most kitekintesz az ablakon, mit látsz vajon? Azt, hogy ügyet sem vetnek ránk. Hátul rendezgetik a sátrakat, a díszegységeket a Vracsár-hegy lábánál. Várják a szultánt. - Hála a Jóistennek! Addig se velünk foglalkoznak! - Nem addig az! Iszhák bég majd valamennyi lovasát kiküldte a Szerémségbe fosztogatni, rabolni! Vele ment legalább tízezer aszab, akindzsi! Ennyivel kevesebben vigyázzák a török tábort! Éppen most kell kitörni! Thallóczi szaggatottan teleszívta tüdejét levegővel. Ősz szakálla, dús, hófehér szemöldöke egy pillanatra az agg Zsigmondra emlékeztette Hunyadit, ahogy gondterhelten a földabroszra meredt. - Tartottam tőle, hogy valami ilyesmin jár az eszed! - Éjféltájt megnyittathatnád a Szent Kristóf-kaput, hogy kicsaphassunk ezer lovassal! Többre nincs is szükség, a gyalogosok benn maradnának a várban, tartaléknak. Thallóczi göcsörtös ujjaival megérintette a köpenye mellrészén vereslő johannita keresztet. - Látom a szemeden, komolyan gondolod!
- Egyeden lökéssel visszatoljuk őket idáig! - mutatta a kézzel rajzolt térképen Jankó. - Ide ásták be az új ágyúikat! Még ki sem próbálták őket! Ne hagyjunk időt, hogy megkóstoltassák velünk az ágyúgolyóikat! Foglaljuk el az ütegeket! - Hogy lerohanjanak, és a földbe tapossanak minket? - Inkább, hogy a saját ágyúikkal lődözzük széjjel őket! Ha egy órán át tartani tudjuk a vár alatti síkot, olyan vérontást viszünk végbe a soraik közt, hogy arról koldulnak! Akkor aztán tönkretesszük az ágyúkat, és visszahúzódunk a várba! Thallóczinak égnek meredt mind a maradék haja. - Mielőtt ideért volna a török fősereg, magam is számtalanszor kivittem a legényeket megszalasztani Iszhák csőcselékét. Na de most? Nyílt csatába vigyem ezt a kevéske emberemet? A tízszeres túlerő ellen? - Éppen ez az, amire a török nem számít! A meglepetés ereje mindennél többet ér! A perjel visszalépett az ablakhoz. A Kőlestorony magasából a Felsőváros sűrűn beépített síkjára látott. A háztetők felett a roppant déli erődfal választotta el őket az ellenségtől. A dimbes-dombos fennsíkon török tábortüzek miriádjai. A Száva partjától fel, egész a Dunáig, a roppant földnyelv nyüzsgött a megszálló hadsereg sok tízezer katonájától. Beleborzadt a látványba. - Nem véletlen rettegi a török a neved, Hunyadi Jankó! - sóhajtotta. - Ördög vagy! Nem szeretnék az ellenséged lenni! - Akkor hát áll az alku? Elfogadod a tervemet, Jován? - Azt mondják rólad, már a híredre is megfut a török - nyújtotta a kezét Thallóczi. - Éppen elég őrültségnek tűnik a terved ahhoz, hogy akár sikerüljön is! Hunyadi megkönnyebbülten rázta meg a perjel jobbját. - Meglásd, Jován, jó móka lesz! Thallóczi valamiért máris úgy érezte, hogy élete legnagyobb esztelenségére csapott kezet.
8. A Szent Kristóf-kapuhoz vezető úton gyülekeztek Hunyadi nehézlovasai és Rozgonyi bandériumának vértesei. A lebontott szélső házak helyén, a még nem eltakarított kőhalmokon egyensúlyoztak a szélső sorok, s így a csapat
eleje valóban összetorlódott a roppant kapuszárnyak előtt, ahogy Thallóczi megjósolta. - Vissza! Vissza! - kiáltozta Hunyadi, fel s alá vágtázva a sorok mentén. - Majd akkor nyomakodjatok, ha kitárták a kaput! A falakon fáklyák százai lobogtak, fényük olvadt fémként csorgott végig a vértesek vasán. A kis utcácskákból kíváncsiskodók merészkedtek elő, és a katonákat bámulták, különösen a huszita harci szekereket, melyeket Hunyadi közvetlenül vértesei után sorolt be. - Nézzétek! Ágyúk vannak rajta! - No, ha ezekből odapörkölnek a pogánynak, meg sem állanak majd Drinápolyig! A Böhöm szekéren Vladek nem volt ennyire bizakodó. Eleget csóválta a fejét, mikor meghallotta a támadási parancsot, s azóta is egyfolytában csak dohogott. Maga akarta elvállalni a legveszedelmesebb feladatot: a lovak irányítását a bakról, de Medveölő Ioan semmi szín alatt nem akarta átengedni másnak e kétes dicsőséget. Inkább tetőtől talpig vasba öltözött, s beszorította magát a bakra szerelt két hatalmas pavaze pajzs közé. - Engem innét ki nem ütnek a nyavalyások! Vladeknek sehogyan sem tetszett ez az egész. A harci szekereket védekezésre találták ki, főképp vértes lovasok támadásai ellen. Erényeik is csak akkor domborodtak ki igazán, ha a lovakat kifogták előlük, s körkörös wagenburgot alkottak a szekerekből. Na de két szekérből nem lehet wagenburgot kanyarítani! Ráadásul, nyílt támadáskor a török szemből fogja lőni őket! A lovak és a bakon ülő kocsis ki lesznek téve az ellenséges sortüzeknek... - Csapóablakokat fel! Számszeríjakat feszíts! Az ágyúk rendben? Szaporán! Szaporán! Temeseli Dés és Török Pál serényen tették a dolgukat: a szekér padlóján ládákban, kosarakban álltak az ágyúgolyók. Ettől az egész alkotmány jócskán elnehezült. - Minden rendben, fiúk? - pillantott be az egyik lőrésen Hunyadi. - Amint kirobogunk a hídon, középre állotok, aztán neki az ellenségnek! Csapj oda a lovaknak rendesen, Ioan! Ne kíméld őket! Az árkoknál oldalra fordultok, és lőttök, amíg el nem fogy a muníciótok! Visszafelé sebesülteket visztek a várba! Értettétek? - Úgy lesz, uram! - morogta Vladek. - Már, ha eljutunk egyáltalán az árkokig!
- Eljuttok, ne aggódj! - vigyorgott Hunyadi, s már ügetett is tovább a sorok mentén. Látni akarta, még egyszer, utoljára, minden a megbeszéltek szerint halad-e. Katonái gyakorlott mozdulattal igazgatták a pajzsokat, húzták a bőrszíjakat, öveiket, ellenőrizték pallosukat a hüvelyben, lándzsáikat a lábtartóban, a csatabárdokat, buzogányokat a nyeregkápán. A szekerek mögé Hunyadi besorolta Rozgonyi Temesvárról érkezett vérteseit, meg persze Thallóczi saját bandériumának kétszáz nehézlovasát, és még kétszáz könnyűt. Aztán a környékbeli rác és magyar vitézek következtek, míg a sort az utolsó pillanatban mégis összeterelt háromszáz gyalogos zárta. Az ő dolguk lesz az elfoglalt török ágyúkat megfordítani, és azokkal az ellenséget lőni. A százhatvan ölnyi hosszú délkeled falra Hunyadi felsorakoztatta a várbeli íjászokat: nekik kell majd nyílzáport zúdítani az üldöző törökök soraira, amikor a portya végén a lovasok visszahúzódnak a várba. - Hallod, perjel uram? A török túl van már az esd imán! - táncoltatta oda Jankó a lovát Thallóczié mellé. - Várják a szultánt! - Már nem sokáig kell várniuk! Most hozták a hírt a rác legények: fönn, Kulics romjainál száll menten partra Murád! Megy már, szemlélni a sereget a Vrac sárhegynél. - Nagyszerű! - dörzsölte páncélkesztyűs kezét Hunyadi. - Akkor tán a tüzéreik is hátraoldalogtak, hogy láthassák őt! Minden készen állt. A hadnagyok, a kapitányok mind parancsra vártak: Szilágyi Mihály, Cserei Lukács, Dengelegi Pongrácz György, Vingárd Geréb János, Kendeffy László. Lesték Hunyadi minden mozdulatát. Most nem volt itt Kamonyai Simon, hogy rosszalló pillantást vessen rá, amiért a díszes milánói vértjét viselte megint. Hunyadi magában mosolygott. Cifra vért, messziről észreveszi az ellenség! Vegye is észre! Hadd ismerjék csak meg! Hadd tudják, ki vezeti ezt az őrült rohamot! A Hadak Villáma! Jankó nagy levegőt vett. Eljött az igazság pillanata! A nyeregből felhúzta magát a Szent Kristóf-kapu belső mellvédjére. Egy pillantás kifelé: amíg a szem ellátott, török tábortüzek lobogtak egész a Vracsár lábáig. Egy pillantás befelé: a Felsőváros girbegurba utcáin tengersok nép. Mind az ő parancsát várja. Rácok, magyarok, keménykötésű, harcokban edzett férfiak,
köztük Nándorfehérvár lakói, kiknek esze ágában sem volt elmenekülni az ellenség jöttének hírére. A határvidék népe. Itt maradtak inkább, semmint földönfutók, szolgák legyenek idegen földön! Hunyadi szíve megtelt büszkeséggel. Felemelte tekintetét: a Lándor-hegy csúcsán, a Kőlestorony rézborítású ormán büszkén lengett az Árpádok veres-fehér sávos harci zászlaja. - Édes országunkért! - Magyarországért! - Krisztusért! - Keresztényi hitünkért! Kivonta lándzsányi pallosát, és megcsókolta a széles pengét. Mintha eleven láng lett volna az a penge a fáklyák fényében! A zsibongás egyszeriben elhalt, a városra mély csend borult, mintha még a lovak is megérezték volna, hogy illő mostan csitulniuk. Aztán a katonák a város lakóival együtt mormolni kezdték a Miatyánkot. Magyarul, szerbül. Mikor újra elhalt a moraj, Hunyadi keresztet vetett és felcsatolta sisakját. Csillagfényes, nyári éjszaka borult a világra, a Duna felől forró szél fújt. Sárkány idegesen rúgkapált. - Készen álltok? - kérdezte Jankó a kapitányaitól. Szilágyi és Dengelegi Pongrácz kevélyen visszavigyorogtak rá. - Készen, bán uram! Thallóczi perjel, tetőtől talpig a keresztes lovagok harci öltözetében odaugratta lovát Hunyadié mellé, s izgalomtól pirosló orcával kiáltott fel a strázsáknak. - Akkor hát Isten velünk! Kaput kinyitni! A két roppant szárny nyikorogva, csikorogva széttárult előttük, s ezzel egy időben a mellvéden álló lándzsások leeresztették a felvonóhidat. A palló döngve, porfelhőt kavarva zúdult a várárok túlsó végére. Hunyadi megfordította Sárkányt. A szeme elé tárult a várfalon túli világ. Az enyhe lejtő, rajta az elszórt parasztházak, halászkunyhók romjai, egész a Száváig, s szemben a dombok, hegyek láncáig. Két-három nyíllövésnyi távolságra a török ágyúk sora, fűzfa pajzsok, kasok mögé beásva. Alig néhány katona lézengett csak a közelükben. Bezzeg hátrébb, a Vracsár-hegynél! Ott népes janicsárnégyszögek fehérlettek, szpáhioszlopok vöröslöttek már. Felsorakoztak, hogy fogadják szultánjukat. Lesz itt menten meglepetés! Hunyadi és Thallóczi egyszerre emelte fel pallosát.
- Rajta, legények! Hajrá! Egy bősz kiáltás. Sarkantyújukat lovaik véknyába vágták. Végigdübörögtek a felvonóhídon. A páncélosok üvöltve követték őket, aztán nyomukban a huszita harci szekerek zötykölődtek át a farönkökön. Kiérve a várfal túloldalára, legyezőszerűen szétterülve, vágtára sarkallták a paripákat. Így özönlöttek lefelé, egyenest a törökök mit sem sejtő őrállásainak. 9.
Varázsvilág tárult a szultán szeme elé, ahogy lelépett a gálya pallójáról. Onnét egész a török táborig, a Vracsár-hegy lábáig fáklyaerdő festett fényfolyosót az éjszakában. A roppant tűzkígyó két oldalán sátrak tarkállottak. Az emberfolyosón túl a szultáni zenekar harsogott: kürtökön, rézcsimpolyon, sípon, gyomorrengető üstdobon nyenyergett, dübörgött, kacskaringózott egyre az ázsiai dallam. - Kegyes szultán! Erre! Erre! - Allahini Ühmüd Allaháj! Allaháju Ühmüd Allahini! - bömbölték fejhangon a müezzinek. Murádot kétszáz hajlongó csausz, száz udvari hatalmasság és a teljes díváni hümajun kísérte az ideiglenes hadikikötőtől a már felállított szultáni sátorpalotáig. Oldalán az anatóliai, valamint a ruméliai beglerbégek lépkedtek dölyfösen, lekicsinylő megjegyzéseket téve a szendrői bég felsorakozott lovasságára. Murád csak mosolygott magában. Ez az Iszhák alaposan felbosszantotta a szultáni udvar tagjait. Még hogy egyedül elfoglalja Belgrádot! Micsoda elbizakodottság! Hisz már második hónapja hiába próbálkozik feltörni a magyarok védelmét! Ágyúk nélkül, alig pár ezer lovassal! Ugyan! Most majd a vezírek s a beglerbégek megmutatják neki, hogyan kell ezt csinálni! - Úgy látom, nem sok kárt tettünk eddig a falakban! - jegyezte meg a Murád mögött lépkedő Mohamed herceg. - Vagy a halovány fáklyafény csalja meg látásom, vagy valóban ép minden torony! A szultán a nyakát nyújtogatta, hogy pillantást vethessen a tömeg feje felett az erődre.
- Holnap az én falbontó zarbuzánjaim is munkához látnak! - fordult hátra mosolyogva a fiához. - Meglásd, egy hét, és Belgrád falaiból semmi sem marad! A felsorakozott harcosok lelkes odaadással bámulták a padisahot. Tekintetükből sugárzott a vérszomjas vágy, hogy végre bizonyítsák rátermettségüket. Tetszettek Murádnak ezek a katonák. Amikor a tömeg szétnyílt előtte, s megpillantotta a középütt, szőnyegen térdeplő Iszhákot, szigorú kifejezést erőltetett arcára. - Kelj fel! - Iszhák hajlongva, tekintetét a földre szegezve közelebb jött, leborult, még egy lépést tett, s újra leborult. - Hatalmas szultán, alázatos szolgád könyörögve kéri, hogy megcsókolhassa köntösöd szegélyét! Az előírások szerint a szultánnak engedékenysége jeléül a kezét kellett volna csókra nyújtania, de ő valóban csak a köntöse szegélyét lebbentette Iszháknak, jelezve, hogy elégedetlen az ostrom előremenetelével. - Azt ígérted nekem, hogy mire megérkezem, Allah diadalmas zászlait láthatom lebegni Belgrád ormain! - harsogta Murád. - De ha jól látom, még mindig a hitetlen engürúszok királyi zászlaját lobogtatja a szél! Mivel magyarázod ezt? Iszhák halálra váltan térdepelt előtte, szemét a szőnyeg mintázatára szegezve. Körülötte egy hatvanezres hadsereg várta lélegzetvisszafojtva, mi fog történni... - Nemes padisah, már csak egyeden roham maradt hátra... Hiszen végleg legyengítettük őket... Félelmet plántáltunk a szívükbe... Reszketve várják, hogy megfúvasd a szent hit győzedelmes harsonáit, s a dzsihád hősei felhágjanak azokra a falakra! Holnap, uram! Iszhák megragadta a szultán gyémántgyűrűs kezét, s elhalmozta csókjaival. - Holnap magam vezénylem a végső támadásra harcosaidat! Ebben a pillanatban valaki valóban megfútta a harsonákat. Csakhogy azok bizonnyal nem a szent hit harsonái voltak, sokkal inkább a magyarok harci kürtjei odaát, Nándorfehérvár falain. - Mi ez? - kapta fel a fejét a szultán. Mindenki az erőd irányába tekingetett, még a vigyázzállásba feszülő janicsár falanxok katonái is. - Mi ez?
Csak azok látták, mi történik, akik eddig leghátul álltak. Az erőd külső, roppant falán kitárult a kapu, s páncélos lovasok robogtak ki rajta. Kiáltozás támadt, a törökök hitetlenkedve bámulták, hogyan száguld elő a vértesek mögül a két harci szekér, s nyomukban páncélosok, magyar és rác könnyűlovasok. - Mi ez? - nyújtogatta a nyakát egyre Murád. - Mi ez a zaj? - Támadnak, hatalmas szultán! - Támadnaaaaaak? A tisztek dühödten üvöltöztek, próbáltak rendet teremteni az összeviszszaságban. Itt is, ott is ostor csattogott, s a fegyelem néhány pillanat múlva helyreállt, csak valami tompa moraj hullámzott a katonák közt tovább. - Hadd lássam! - parancsolta a szultán, és a sereg felsorakozott egységei engedelmesen nyíltak szét előtte. Amikor az utolsó janicsárnégyszög is kettévált az útjából, a szeme elé tárult a Lándor-hegyig terjedő dimbes-dombos vidék, melyen a török had sátrai, hadieszközei tarkállottak.
És persze a szeme elé tárult a várból kiözönlő másfél ezer fős magyar csapat is. - Nézd, apám! - kiáltotta izgatottan Mohamed herceg. - A Hadak Villáma vezeti őket! A messzeségben egy aprónak tűnő, aranyozott páncélú harcos tört előre. Pallosa megvillant a fáklyák fényében.
10. Albert deák abban a pillanatban megbánta, hogy felkéredzkedett a vezéri szekérre, amikor az meglódult alattuk. Hallgatnia kellett volna Vladekra: a cseh legény kelletlenül förmedt rá, mikor a deák odasündörgött az indulni kész Böhömhöz: - Minek jönnél, he? Már így is eléggé agyonterheltük a szekeret munícióval! - Közelről akarnék látni egy igazi ütközetet! - gyűrögette elegáns, olasz kalpagját Albert. Vladek idegesen legyintett. - Csak aztán láb alatt ne legyél! Most meg, hogy a lovasok sorban kidübörögtek a felvonóhídon, előreszegett dárdákkal, s lassan meglódultak nyomukban a harci szekerek is, Albert deák gyomra görcsbe rándult a rémülettől. Minek is jött ide? Miért is kellett kitennie magát a halálos veszedelemnek? Persze a válasz kézenfekvő volt: a seregben mindenki csak gúnyosan legyintett, ha Albert deákról esett szó. Tintanyaló! Irnokocska! Hunyadi urunk kis kedvence! Hát nem! Ő is van olyan legény, mint bárki más! Vagy legalábbis majdnem olyan! Végtére Hunyadi János környezetében nem sok becsülete volt annak, aki nem szagolt puskaport, kinek a képét nem karcolta keresztbekasul török szablya... - Kapaszkodjatok! - süvöltötte a szekér árbocánál Vladek. A harci szekér fülsiketítő robajjal végigzörgött a felvonóhíd deszkáin, aztán, hogy Medveölő Ioan a lovak közé csapott. Billegve, a köveken, romokon nyikorogva nekilódultak a vár előtt elterülő síknak. Albert szíve a torkában dobogott, ujjai elfehéredtek, ahogy a szekér belső falán végigfutó rögzítőkötelet markolta. Nagy levegőt vett. Bátorság! Bátorság!
Kihajolt a lőrésen, és arcát a szélbe tartva szemügyre vette a sebesen közeledő ellenséges sorokat. A látvány még jobban megrémisztette. A török táborból ugyan semmit sem látott a sötétben, de annál többet a támadó lovasokból. A magyar és rác vitézek rendezetlenül, vékonyka sorokban törtek előre. Akik átértek a hídon, nyomban megsarkantyúzták paripáikat. Túlságosan sok időbe telt, míg valamennyien kiértek a falakon túlra. Szó sem lehetett szárnyakba rendezett rohamról: aki kiért a várból, már támadott is. Albert levegő után kapkodva kereste a lovasok élén Hunyadit. Sötét volt. Nem látta. A fekete porfelhő mindent elnyelt. 11. Negyvenesztendős. Erős, mint a bivaly, mindennap edzi a testét. Mezei vitézként kezdte, s lám, most szörényi bán! Azáltal emelkedett fel, amihez egyedül ért a világon: az ölés művészete által. Most is ölni készül. Azokat fogja a túlvilágra küldeni, akik hazájára támadtak. Pallosa pillanatokon belül vért fakaszt, emberhúst szabdal, csontot aprít. E tudat mámoros boldogsággal tölti el. Száguld. Vágtat kicsiny csapata élén, egyenest bele az éjszakába. Aranyozott milánói vértje megcsillan az elszórt tábortüzecskék fényében. Hófehér köpenye angyalszárnyként lobog megette. Szemében tűz. Negyvenesztendős. Más ebben a korban már nyavalyáival, köszvényével küszködik, sebeit nyalogatja házacskájában, várában. De ő bivalyerős. Harcolni akar. Ölni akar. Itt érzi otthon magát igazán. Itt, a harcmezőn! Ahogy száguld Sárkány hátán, negyvenfontos pallosát a magasba emelve, torkán vérfagyasztó csataüvöltéssel, megittasodva a vágta és a harc örömétől, ereiben perzselve iramlik a vér. Arca piroslik, orrlikai kitágulnak, s tudata szárnyaló sasmadárként emelkedik a magasba, hogy onnét fogadja be a harcmező minden részéről érkező neszeket, villanásokat. Egyszerre hall, egyszerre lát mindent. Hallja a mögötte vágtató csapat dübörgését, a magyar és rác csatakiáltásokat, a fegyvercsörgést, hallja a becsukódó várkapu döngését hátulról, és hallja a valahonnan elölről felharsanó, rémült török kiáltásokat.
Látja a rájuk meredő ágyúk torkát, s látja mögöttük a kavargó, rémülten futkosó embertömeget. Látja az ezer és ezer fáklya fényében a Vracsár-hegy lábánál felsorakozott török hadat. Látja a millió hófehér turbánt, a janicsárok jellegzetes, hátracsapott üszküfjét, az akindzsik piros süvegének tengerét. Megrészegülten vágtat, nem is érzi a pallos súlyát vaskesztyűs kezében. Bősz üvöltése megremegteti a levegőt. Most haragvó istenség, Hadak Villáma valóban: száguld, egyenest neki az ellenségnek. Ki csak megpillantja a török ágyúk közelében, fejvesztve menekül előle. Valahol zászlóvásznát csattogtatta a szél a háta mögött. Már unokaöccse, Székely Tamás jellegzetes hörgését is felismeri a többi közül: az ifjú zászlótartó lándzsaként rázza a fekete hollós harci lobogót. Hadd lássa mindenki! Hadd rettegjék a Hunyadiak címerét! Jankó oldalán Thallóczi nyargal, felágaskodva a kengyelben, keresztes köpenye maga is zászlóként csattog az éjszakában. A perjel irdatlan láncos buzogányát forgatja markában, de az arca komor, vészjós, nyoma sincsen rajta Hunyadi mámorának. Néhány pillanatig fej fej mellett úsznak a levegőben, aztán Jankó még gyorsabb vágtára készteti Sárkányt. Ő akarja elérni először a török vonalakat. Negyvenesztendős. Telve tenni akarással, telve kirobbanó erővel. Nagy dolgokra hivatott. Néki kell megmentenie Nándor Alba várát, s tán az egész magyar hazát! Egyetlen rohammal! Bőszült vágtában éri el az ellenség első sorait. 12. A török az ágyúk elé nem ásott árkokat, nem vert karót. Meg sem fordult a fejében, hogy bárkitől védeni kellene az ütegeket. Hát most futhatott! A vár felől sűrű rajokban, rendezetlen hullámokban törnek rájuk a vértes lovasok, vérszomjas üvöltéssel. A fáklyafényben vasba öltözött ördögök suhannak feléjük. - Allah! Allah! A frissen felállított ágyúállások mellől csausz-sereg pattan fel, s rohan fejvesztve hátrafelé. Néhol itáliai, német káromkodások röppennek a sötétben: a szultán keresztény pattantyúsai részegen dülöngélnek az árnyak között. Elszabadul a pokol.
Az éjszakában pallosok, szablyák suhogása. Mintha denevérszárnyak verdesnének a sötétben... 13.
Hunyadi átugratja Sárkányt az első fűzfából font kas akadályon, s egy pillanatra még látja is maga alatt a vaskos ágyút, s két rémült, éjfekete arcot az öblös cső mellett. A ló patája élesen csattant az egyik topcsi homlokán. - Tovább! Tovább, legények! Az ostromágyúkat félkaréjban állították fel, több száz ölnyi hosszú láncban, homokkal töltött fűzfavessző kasok védelmében. Közülük négy hatalmas bronzlöveg emelkedik ki, akár törpék közül a földrengető óriások. Ha bömbölni kezdenek, dühödt berberoroszlánok módjára, lesz nemulass! Egyeden ágyúgolyó, mi azoknak a szörnyetegeknek a fenekeden torkát táplálja, négy bécsi mázsát nyom! Ötvenokkás kiránok, s kétoldalt faltörő zarbuzánok sorakoznak: néhány napja öntötték őket az olasz és német ágyúöntő mesterek. Az ütegek mellett földbe ásott gödrökben puskaporos bőrzsákok, salétromos hordók. A topcsik és lagumdzsik faggyúval vastagon bekent tevebőrrel borították, meg vízzel locsolt birkabőrrel, nehogy egy kipattanó szikra meg találja gyújtani őket. No, épp ezeket kell a végső visszavonuláskor a gyalogosoknak meggyújtania! - Arra! Arra, legények! Hunyadi vágta közben méri fel, merre érdemes a támadás ékét előrevinnie. A sötétben, az elszórtan felvert sátrak meglepően hézagosan állnak egymástól, de mind között ott lobognak az elhagyatott tábortüzek. A sátrakon ugyan könnyedén végigsöpörhetnének, de Hunyadi ennél jóval nagyobb pusztítást kíván végbevinni. - Arra! Arra gyülekszenek az átkozottak! - kiáltja a háta mögött Szilágyi, s szablyáját a Vracsár-hegy irányába villantja. Ez már tetszik Jankónak. - Akkor hát nekik! A sűrejébe! A szultán és teljes udvartartása ott várakozik valahol, a sok tízezer török harcos sorain túl. Csakhogy a terepnek az a része, ahol sűrűsödni kezdenek a sátrak, s ahol már bőséggel arathatnának a szpáhik és janicsárok közt, elérhetetlenül távolinak tűnik. Nem, nem érik el őket anélkül, hogy a törökök
időközben fel ne sorakozzanak előttük! Ráadásul nem az a céljuk, hogy vakon nekirohanjanak a túlerőnek, hanem az, hogy épp a törököt csalogassák a saját ágyúik tüzébe. Váratlanul egy zarbuzán bömböl fel oldalt, s az ágyúgolyó véres sávot vág a magyar lovasok soraiban. - Balra! Vágjunk oldalra nekik! - int pallosával Hunyadi, és Sárkányt húzni kezdi a Batinya-hegy felé, melynek tetején a Szent Magdolna-templom megfeketedett falai árválkodnak. Szilágyi követi, s velük robognak Hunyadi vértesei is. Csakhogy a perjel a maga vitézeivel nem hallja, vagy nem akarja hallani a parancsot, és tovább száguld egyenest a szétszórva felállított sátrak között, neki a Vracsárnak. Hunyadi szentségei, de reménykedik, hogy az első ellenlökés majd észhez téríti a derék johannitát. - Oda! Hajtsátok a szekereket abba a táborba! - kiáltja a Böhöm felé, melynek bakjáról a talpig vasba bújtatott Medveölő Ioan integet vissza hevesen. A sátrak színe alapján tudni lehet, hogy a szpáhik tábora felé vágtatnak. Egész a Batinya-hegy lábáig elnyúlik a tábornak ez a része, az erdő vonaláig húzódó lapályon. Onnét lőttek bele a magyar lovasokba az elébb. Átrobogva egy félig már romos rác falu kunyhói között, Jankó agyán átvillan a kétségbeesett gondolat: mi lesz, ha a szekerek kerekei nem bírják majd a göröngyös utat? Késő bánat, eb gondolat! Vagy kétszáz ölnyire a falu romjaitól elérik a szpáhik sűrű sátorvárosát, és üvöltve lecsapnak a tábortüzek közt fejvesztve rohangáló láncinges tisztekre, az álmukból felvert katonákra. A harci szekerek berobognak a sátrak közé, a legények villámgyorsan felhajtják az ágyúcsövek elől a falemezeket. A következő pillanatban mind a három szekéren feldöremlenek a houfnicék, eleven, vörös szikraköpeteket hányva a menekülő törökök közé. Hunyadi vasszegekkel és acélmorzsalékkal töltette meg a kivésett kőgolyóbisokat - ezek a lövedékek most iszonyú pusztítást visznek végbe a pogányok közt, széles ösvényeket aratnak a nyüzsgő embertömegben. - A Duna felé kergessétek őket! - harsogja Jankó, s könnyed kézmozdulattal kettéhasít egy veres süveges törököt. Mint kés a vajban, a pallos széles pengéje süvítve szeli a koponyát, a nyakcsigolyákat, aztán csikorogva megáll valahol a gerincben. Jankó fémkesztyűs ujjai megremegnek, alig bírja kirántani fegyverét az emberi testből.
Suhogás... Akár a denevérszárnyak az éjszakában. Csakhogy ezt a suhogást fülsiketítő csontrecsegés kíséri. Pokoli muzsika: patadübörgés, fegyvercsörgés, dermedt kiáltások, fájdalomüvöltés, könyörgés, káromkodás. Árnyak száguldanak a tábortüzek körül. Acélt zúzó karok emelkednek a sötétben, hogy lecsapjanak. Csákányok, pörölyök, szablyák szakadatlan záporában hullanak az emberek. Hunyadi lerázza pallosáról a vért, s belevicsorog az éjszakába. Oldalról váratlanul török ágyúk lőnek megint bele a lovasok elszórt, széthúzódó soraiba. Az éjszaka leple alatt néhány topcsinak sikerült megtöltenie az amoda beásott zarbuzánokat. - Oda! Oda! - harsogja Hunyadi. - Öljétek meg a topcsikat! Szilágyi és Dengelegi Pongrácz György be sem várva vérteseiket, már vágtatnak is abba az irányba. Bárcsak a székelyek itt volnának, gondolja Hunyadi, látva a levegőben úszó paripákat. Bárcsak a kunok itt lennének! Bárcsak nyílzáporukkal megritkíthatnák átkozottak sorait! A topcsik néhány szempillantás múltán a földbe taposva, kicsavarodott tagokkal hevernek ágyúik mellett. A szpáhi tábor egyszeriben kiürült: a törökök közül, akinek csak egy kis esze volt, a Duna felé futott, ahol vagy száz gálya ringott a fekete vízen. Hunyadi visszarántja Sárkányt. Tekintetével Thallóczi lovasait keresi, s elhűlve látja, hogy azok már megtették a Vracsár-hegyig az útnak majd a felét. Az elébük szédelgő törököt mind levágták, de a többi kétoldalt kanyarodva, futva menekül. A rácok nem fordítottak sok gondot az üldözésükre, a szultán körül tömörülő, mintegy húsz-harmincezer török felé rohantak teljes lendülettel. - Végük van! - zihálja Szilágyi. - Menten végük van, Jankó! Hunyadi cifrán káromkodik egyet. - Oldalról kerülünk! Gyerünk, legények! Talán még nem késő! 14.
A Böhöm lőrésén át az ütközet valahogy egészen más képet mutatott, mint az előreszáguldó lovasok szemszögéből. - Megindultak a szpáhik! - nyögte Vladek. - Nézzétek! Vagy tízezer lovas! Medveölő Ioan ereiben is meghűlhetett a vér a látványra, mert azon nyomban visszarántotta a szekeret vonó hátasokat. Egy magaslaton torpantak meg, de a sötétben a másik szekér elrobogott mellettük.
Amott, elöl nyilvánvalóvá vált, hogy a vakmerő magyar kirohanást menten vérbe fojtja a fegyelmezetten felfejlődő török sereg. A szpáhik a Vracsár-hegy felől széles hullámokban zúdultak előre. Felrobajlott a látóhatár, de hogy miért, azt Hunyadi nem láthatta oldalról, a sátrak tengerétől. Ő csak azt vette észre, hogy Thallóczi és lovasai előrerontanak. - A perjel úr a visszavonulást próbálja fedezni! - hörögte Albert deák. Megpróbálja feltartóztatni őket! Vladek a houfnicékhez ugrott. - Újratölteni, legények! Figyelmeztetni kell Hunyadi urunkat! A következő pillanatban valami úgy megrázta a szekeret, hogy a vastag deszkapalánkok megcsikordultak kétoldalt. Az egész alkalmatosság vészesen megdőlt, aztán nagyot zökkenve zuhant vissza a kerekeire. Az ellenséges ágyúgolyó szerencsére elfáradt már röptében, s csak az oldalát taszajtotta meg az alkotmánynak. Vakító fény villant az éjszakában, nem sokkal előttük. Az imént mellettük elhúzó szekér kereke megugrott egy fűben lapuló kövön, s a tengely kettéhasadt. Ezzel egy időben felrobbant a hordókban tárolt puskapor - tán egy fáklya zuhant bele a szekér faláról. Mire a többiek észbe kaphattak volna, a sötétségből szpáhik ugrottak oda, és levagdalták a feltápászkodó cseh szekereseket. - Tűz! - üvöltötte Vladek kétségbeesetten. - A legények sorban elsütötték a houfnicéket, aztán az öblös ágyút is. Az éjszakában süvítő lövedékek eleven húsba csapódtak, de nem lehetett látni, hányan maradnak ott a találatok nyomán. Albert deák sápadtan hátrált a lőréstől. A szekér felé minden oldalról török lovasok száguldottak. A tábor mindkét oldalt messzire nyúlt, annak távolabbi részeiből csaptak le a szétszóródó magyar lovasokra. - Édes Istenem! Nézzétek! Elöl a tízezer szpáhi megállíthatatlanul rohant Thallóczi jelentéktelennek tűnő csapata felé. 15.
Immár Hunyadi is látja a szemből dübörgő sereget. - Jézus nevére! - kiáltja, s igyekszik uralkodni hangja remegésén.
- Összegyűlnek a hátunk megett! Körbevesznek minket! Szilágyi felcsapja sisakrostélyát. - Vissza kell hívni Thallóczit! Nem kell azt visszahívni. Jön az magától! A szpáhik oly fegyelmezetten, oly eltökélten vágtatnak feléjük, hogy látni már, ezeket nem lehet feltartóztatni. Időt nyerni nem lehet, csak futni innét, amíg nem késő... Thallóczi egy pillanatig hideg fejjel mérlegel. Ha embereivel mégis nekirohanna a végtelennek tűnő török soroknak, azzal időt nyerne-e Hunyadi lovasai számára? Nem... Egy percet sem... Eltaposnák őket is, mielőtt nyikkanni tudnának! - Megállj! Vissza mindenki! - süvölti, s bőszen int a harsonásnak. - Fújj visszavonulót! Egyszeriben nyílvessző-felhő szökken a fekete égboltra, s mint megannyi megveszekedett, gyilkos méh, zizegve, süvöltve csapódik be a könnyűlovas rácok sorai közé. Aztán felbömböltek a Vracsár-hegy lábánál felállított oszmán ágyúk is, és a már amúgy is fékező rohamnak megtörik minden lendülete. Thallóczi felágaskodik a nyeregben. - Vissza! Vissza az ostromágyúk elé! Néhány tucatnyi rácnak már annyit ér a parancs, mint halottnak a csók. Ők maguk is halottak perceken belül, mert fittyet hányva minden parancsra, eszeveszett száguldással törnek egyenest a török sorok felé. - Őrültek! - sziszegi Thallóczi lemondóan. Még néhány nyílvesző-raj megtizedeli a rácok sorait, de aztán, ahogy belecsapódnak a nekik rohanó szpáhikba, azok fegyelmezetten összezárulnak mögöttük, és kintről már csak a sikolyokat, fülsiketítő üvöltéseket lehet hallani, no meg a jatagánok, szablyák suhogását, s a csontok recsegését. A többség azonban még időben visszafordítja lovát, és a Száva felé kanyarodva végiggázol az anatóliai hadtest csaknem üres sátrai közt, eltaposva a rémülten menekülni próbáló őröket, felborogatva a tábortüzek fölött rotyogó bográcsokat, fáklyákat hajítva a sátorrengetegre. - Vissza! Vissza az ostromágyúk elé!
l6. Hunyadi vértesei közül vagy tucatnyian szétugrasztják a szekérroncs körül rajzó törököket. Már senkin nem segíthetnek, a cseh zsoldosokat egytől egyig felkoncolták. Dübörög elő a sötétből Hunyadi többi lovasa. Jankó parancsára abbahagyták a sátrak közti vagdalkozást, hogy még időben elillanjanak a szűkülő csapdából. A Böhöm oldalról lövi a közeledő török tömeget. Minden pillanatok alatt történik: Hunyadi vértesei és Thallóczi lovasai csaknem egyszerre érnek a már elfoglalt ütegek elé, lekaszabolva néhány száz akindzsit, szpáhit, akik későn próbáltak kitörni szorításukból. - Már azt hittem, elragadott a hév, perjel uram! - zihálja Hunyadi. - Ragadott a nyavalyás mennykő! A ti bőrötöket akartam menteni! - dühöng a johannita, vért törölgetve szeméből. - Gyorsan! Az ágyúk mögé! - Támadnak! - hördül fel Szilágyi. Szemközt a szpáhik vérszomjas üvöltéssel dübörögnek feléjük. - Felsorakozni! Az ágyúk elébe! Megtöltöttétek őket? Valaki rikolt hátulról, hogy még nincsenek készen. - Mi az úristent piszmogtok, hogy szakadna rátok az égbolt! Hunyadi izgatottan széttekint a harcmezőn. A kirohanás teljes kudarc! Sokkal kevesebb törököt találtak a tábornak ezen oldalán, s az ellencsapás is jóval hamarabb és keményebben szakadt a nyakukba, mint várták. Jézus Krisztus! Már kivenni a feléjük robogó szpáhik eltorzult képét! Mind feléjük száguldnak, előreszegezett lándzsákkal, vérszomjas üvöltéssel ajkukon. - Tartani a vonalat! - kiáltja Hunyadi. - Allah! Allah! Allah akbar! Allah! - Jézus szent sebeire! - Szilágyi úgy emeli pajzsát, mintha esélye sem lenne megállítani ezt a hatalmas áradatot. Csak Thallóczi tűnik higgadtnak, ahogy kirázza láncos buzogánya összetekeredett göbjeit. - Megmondtam, Jankó fiam! Eszement ötlet volt ez! Most már Hunyadi is úgy véli. - Pajzsokat fel! A gyalogosok ott nyüzsögnek a zarbuzánok közt, de nem találják fel magukat a topcsik eszközei közt. Hol vannak a kócok? A fojtórudak? Miért amoda gyűjtik ezek az ágyúgolyókat, mikor itt volna helye! Hát a lőport ebből a vederből kell önteni?
S közben egyre dübörög a föld. Nyílvesszők csapódnak be, először csak mint mikor eleredni készül az eső. Egy ide, egy oda. Suhogva, rezegve áll meg egyegy vessző a földben, az ágyúk fatalpában, nyeregkápában, de aztán mind több zúdul a nyakukba, s talál eleven embert. Aztán már valósággal szakad. Süvít az éjszakai égbolt, nyüszítnek a csillagok. Hullik, záporoz a halál a fekete fellegekből. - Felkészülni! - kiáltja Thallóczi. - Pajzsokat fel! Fel, a keserves édesanyátokat, ha nem akartok mind itt dögleni! Egyszerre, fémes zörrenéssel emelkednek a pajzsok. Kopognak a nyílvesszők. Felnyögnek a vitézek. Remeg a föld. - No, Hunyadi! Most mutasd meg, mit tudsz! - dörmögi a perjel, mikor odatáncoltatja deresét Sárkány mellé. - Másfél ezerrel a hatvanezer ellen? Jankó kelletlenül kihúzza magát a nyeregben. - Ha megfúvatom a harsonákat, félre mindenki! Thallóczi utolsó pillantást vet a rohamtempóban közeledő török lovasságra. - Nem jó! Mást fogunk csinálni! Mintha kést forgatnának Hunyadi szívében. Hát ez se jó? Amit ő mond, az semmi se jó? - Hallgass rám! A perjel mélyen a milánói sisak szemrésébe mélyeszti tekintetét. Hunyadiban forr a düh. Szemből alig ötven ölre robog feléjük az ellenséges sereg... - Sokat kell még tanulnod, fiam! Hunyadi kiereszti a tüdejében felgyülemlett levegőt. Keze remeg az idegességtől. - Mondd, mit tegyek! Thallóczi maga mellé ind Szilágyit meg a fürge Vingárd Gerébet, s parancsokat harsog nekik. Azok vágtatnak hátra, az ágyúk felé. - Nem lövünk rájuk! - veti oda komoran Jankónak. - Már kiadtam a parancsot: feladjuk a védelmi vonalat! - Mi? - Hunyadi oly erővel szorítja pallosa markolatát, hogy belésajdultak ujjai a fémkesztyű alatt. - Feladjuk? - Nem robbantjuk fel a lőporukat! Kell az nekünk!
De arra már nem maradt idő, hogy Hunyadival is megossza a tervét. Mert ebben a pillanatban beléjük zúdul a török had. Dühödten, bosszúszomjasan, acélhengerként söpör végig a páncélosok sorain. Most álld a sarat, magyar! Emeld a pajzsot! Tartsd a vonalat! Elemi erővel feszül a roham a kicsiny csapatnak. Acsarkodva, üvöltve csapnak egymásnak a férfiak, nyeregből emelkedve, bőszen a másiknak feszülve. Fémcsörgés, csikordulás, sikolyok... Kopják fája törik, hasad, lándzsák erdeje csattan a vaslemezeknek, döf förtelmes recsegéssel lóhúsba, emberi húsba a vértek eresztékei közt. Nyílvesszők suhognak, porfelleg kél, ahol a szpáhik behorpasztották a vékonyka védelmi vonalat. Az első sorban a vértesek testét lándzsák járják át, szablyák, jatagánok vasa aprítja, a koponyáikat buzogányok vasa szakasztja be, harci szekercék éle hasítja ketté. A borzasztó, fémes sikoly erősödik. Lovasok forgolódnak összegabalyodva, s a fejszék, a buzogányok minden oldalról záporoznak: honnan jő a halál, melyik oldalról, ki tudta azt? Hunyadi elkeseredetten igyekszik tartani magát, s csak reméli, hogy hű kapitányait nem sodorja el mellőle az embervihar. Csatapallosát pihe játékszerként forgatja feje felett. Suhog, rezeg a levegőben a jó acél, beretvaként metszve ketté mindent, ami csak az útjába kerül: inakat, húst, csontot, arcot. Van elég lendülete hozzá. Páncélba szorított teste verejtékezik, vérzik. Még a fájdalmat sem érzi. Most megszállottként harcol, üvölt, de tudja, ha túléli ezt az ütközetet, holnapra moccanni sem tud majd a kíntól. Már, ha túléli, persze... Most ősi istenségként osztja csapásait, meginog, de tartja magát. A szpáhik már tágítják körötte a kört. Futnak előle, hanyatt-homlok. Megismerik. Megismerik milánói vértjéről. Megismerik, ahogy Sárkány nyergében felágaskodva osztja a halált. - Ordular Yildirim! A Hadak Villáma! A Hadak Villáma! Meneküljetek, igazhitű harcosok! A Hadak Villáma! S Hunyadi bőszült üvöltéssel tör tovább, átgázol mindenen, mi útjába kerül. Tovább! Tovább! Újra felemelni a negyvenfontos pallost, fellökni a csillagoknak, aztán újra és újra... Vértől nehezül a vas, vériszamos a markolat, a vér befolyik a vaskesztyű láncai közt, szemébe fröccsen, haja is csurom vér már a sisak alatt, s nem
tudhatja, saját vére az, vagy a sok száz töröké, kit a balszerencse útjába sodort... Tovább! Tovább! Ádáz haraggal tovább, az élő, emberi falban... Mikor tisztul körülötte annyi hely, Hunyadi zihálva hátrapillant. Amott, messze, a lándzsaerdőn és zuhogó szablyaerdőn túl vagdalkozik Vingárd Geréb János meg Cserei Lukács! Arébb meg Thallóczi küzd vitézül a rácokkal meg a várbéli magyarokkal az oldalán. S ott, a messzeségben? Kik futnak ott? Hunyadi felcsuklik meglepetésében. Vagy háromszáz gyalogos görnyedve, fülét-farkát behúzva inal a Kristófkapu felé. Viszik a sok lőporos hordót, a kénes hordókat, visznek mindent, amit csak elbírnak a topcsik állásaiból. Hunyadi nem érti. Minek ennyi lőpor, mikor nincsen elég ágyú meg ágyúgolyó? Nincs idő ezen gondolkodni. A szpáhik lendülete megtört a magyar páncélosok fogcsikorgató, makacs ellenállásán. De sorra hullanak a jó vitézek, hullanak százával... nem sokáig tarthatnak ki. Hunyadi beleborzad a gondolatba: hatalmasat tévedett. Az egymással összekeveredő sorok ugyan hogy is húzódhattak volna félre az ágyúk útjából? Hogy is lőhették volna a saját ágyúikkal a törököt, mikor maguk sem képesek elmenekülni a tűznek útjából? Könnyelműen kitette a védősereg java részét ennek az esztelen öldöklésnek... - Még! Tartsatok ki még! - üvölti felé Thallóczi a sisakok, turbánok hullámzó tengere felett. A perjel teste is tele már sebekkel: valaha hófehér johannita köpenyében nem látszik a veres kereszt. Veres az, csurom vér, nincs oly kristálytiszta patakvíz, mi valaha kimossa belőle a ráfröccsent agyvelőt, a belsőségek sármocskát. - Tartsatok ki! Hirtelen oldalról merész lendülettel Hunyadinak csapódik vagy tucatnyi szpáhi. Dühödten, egyenest nekiszaladtak: a fejét akarják. Reá vadásznak. Záporoznak a milánói vérten a jatagáncsapások, lándzsadöfések horpasztják. Fülsiketítő a fémcsikordulás, ahogy a sisak oldalán csúszik meg egy-egy szablyaél. - Az anyátok úristenit! De már elég legyen! Jankó körbesuhintja a csatapallost, s a kicsorbult penge egy ló nyakában akad el, kirántja vaskesztyűs kezéből a markolatot. A szegény pára panaszos
nyerítéssel oldalra veti magát, a földön vonagló hústengerbe lökve lovasát. Hunyadi nagy nehezen kivonja övéből harci bárdját. - Tartsatok ki! Nyílvesszők zuhognak a vérten, az egyik valahogy utat talál magának, és rezegve megáll lábában. Azt sem érzi. Most nem... Most csak egyeden gondolat izzik elméjében: Túlélni! Csak innét kikeveredni valahogy! Megszédül a nyeregben. Mi volt ez? Valami jókora csattanással sújt koponyájára. A milánói sisak majd behasad, a behorpadt fémlemez - úgy érzi legalábbis - belecsikordul koponyacsontjába. Istenem... Hörögve körbepillant, de nem lát már szinte semmit a vértől. Minden vörös. Az éjszaka vörös... Az égbolt vörös. A körülötte pokolfigurákként vonagló, táncoló, őrjöngő emberalakok is mind vörösek. Melyik magyar? Melyik török? Melyik rác? Vörös szörnyetegek, vicsorgó szörnyetegek, öldöklő szörnyetegek... Sátánmaszkok... Hunyadi hányingerrel küszködve kapaszkodik meg Sárkány nyergében. Te jó Isten, eddig kiket ölt? Hát meg lehet itt különböztetni embert az embertől? Gondolatai lassulnak, végképp összekuszálódnak. Körülötte száz és száz török nyomul, tolakszik, s üvölt. Lándzsákat hajítanak felé. Mellkasának csapódik egy, lélegzetét szegi. Most már vastag patakokban csorog a vér homlokából a szemébe. Csípi. Fáj. Karja majd leszakad. Feje iszonyú kíntól sajog. Egy hatalmas harci fejsze éle a combjába csap, átüti a páncéllemezt. - Hó! Ide! Fiaim! Ide, hozzám! Kigyúl az éjszaka. Lángok nyaldossák az eget, a sebből felfröccsenő vér cseppjei mozdulatlanná dermednek a vörös égbolt kárpitján, s ott ragyognak, fénylő rubintok a pokol kapujában. A kín éles fogakkal zabálja elméjét. Bőszen felemeli még bárdját, de azonnal kiütik kezéből. Valami a hátának csapódik. Sárkány nyerít. A vörös ködön át hosszú, csillagfekete leplét maga után vonszolva vágtat felé a halál. Koponyapofájából egyenest rávicsorog.
17.
- Felkel tán a nap? - kérdezte szomorúan a kislány. Órák óta görcsösen kapaszkodott a férfibe, nem panaszkodott, egyetlen zokszó sem hagyta el ajkát. - A nap? - Thuz visszarántotta a lovat, s aggodalmasan körbelesett. Valami mocsár szélén jártak, bármikor felbukkanhatott a közelben egy portyázó török csapat. Eddig is csak a véletlenen múlott, hogy nem estek fogságba, hogy nem vetettek rájuk rabszíjat. Másfél napra egy üres halászkunyhóban húzták meg magukat, Titelrév közelében. Thuz csak az éjszaka közepén merészelt útnak indulni megint: úgy tervezte, hogy egyenest Temesvárnak vágtatnak, de valami mégis délnek vitte, egész a borcsai mocsarakig. Talán éppen az, hogy lássa ezt a pokoli helyet... - Nem - felelte Thuz János a kislánynak. - Messze még a hajnal, kincsem. - Akkor miért pirkad a látóhatáron? A férfi beletartotta arcát a szélbe. - Lángok azok, nem a nap sugarai. - Lángok? - Nándorfehérvár lángjai. A lány csodálkozva oldalt fordította a fejét. A messzeségben, a Duna túloldalán tornyok és várfalak meredeztek a hegytetőn. Jól látszottak, élesen kiemelte őket a fekete háttérből a rőt derengés. Lángok nyaldosták a kormos fellegek hasát, valahol a messzeségben mintha ezer és ezer ördög vonyított volna. - Felgyújtották? - Nem. Csata dúl ott... - A törökkel? Thuz bólintott. Szeme sarkában könnycsepp gyűlt. - A mi urunk, Hunyadi János bán most vívja csatáját. Ha elveszítjük ezt az ütközetet, minden a törököké lesz. Minden... Viola arcán a néhány napja átélt rettegés árnyéka suhant át. A kislány látta a felkoncolt parasztok tetemeit szerte az utak mellett, a mocsárban. - Eufrozina nővér megtanított imádkozni, igaz, kincsem? - Megtanított! - Akkor imádkozzál, hogy mi győzedelmeskedjünk! Mert ha nem, a török azt teszi az egész országgal, amit a falvakkal tett! Akkor aztán kő kövön nem marad!
Viola nem felelt. Nem tudta elképzelni, milyen lehet az ország. A monostor falán túl nemigen engedték a nővérek. - Igyekezzünk! - sóhajtotta Thuz János, s megsarkantyúzta lovát. Vágtattak az éjszakában. Még hosszú út várt rájuk Hunyadig.
18. A MAKSZONDI HOMOKDŰNÉKNÉL, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA Thuz megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a távolban, az aranyszínben vibráló homokdűnék közt felbukkant a falu. Nem is falu volt tán: egy düledező templomon kívül sárral tapasztott kalyibák, s néhány ütött-kopott jurta állta a megújuló szél rohamát. - Hol vagyunk? - kérdezte alig hallható hangon Viola. Görcsösen ölelte a férfit, de keze remegéséből sejteni lehetett, hogy ereje végére jár. Thuz nem csodálta, hisz maga sem tudta pontosan, mennyi ideig poroszkáltak a végtelennek tűnő mocsárvidéken, a Béga és a Temes egybefüggőnek tűnő nádasaiban az alig járható, ingoványos ösvényeken. Amikor Pancsal várát elhagyva keletnek fordultak, a fullasztó levegőjű, szúnyogoktól hemzsegő lápvidék fokozatosan elszikesedett, míg végül a perzselő napsütésben kiértek a pusztára. Thuz jól tudta, hogy a Kévétől északra az Igan-mocsár és a pancsali mocsár közti hátságot javarészt kunok lakják, így nem csodálkozott különösebben, mikor a jurtákat megpillantotta a láthatáron. - Makszond jurtái - felelte, s beleborzadt saját hangjába. Vagy fél nappal korábban a bőrtömlőben lötyögő utolsó korty vizet is a kislánynak adta, azóta végképp kiszáradt a torka, felcserepesedtek ajkai, megduzzadtak szemhéjai. Szeme most is lángolt a fájdalomtól, ahogy erőltetve megpróbálta kivenni, moccan-e bármi is a falu határában. Nem moccant. Makszond kihaltnak tűnt, akár a többi halásztanya, pákászkunyhó a Temes és Béga mocsarai közt. Thuz imádkozni kezdett magában, hogy ha lakói el is menekültek a faluból, legalább a kutat épségben találják. A lovat kötőféken vezetve bevánszorogtak a jurták közé. Süvített a szél, homokot szórt a képükbe.
Léptek csikorogtak a közelben. Thuz elővonta szablyáját, Violát a háta mögé terelte. - Maradj veszteg! A semmiből egyszeriben emberalakok tűntek elő: mintha a kavargó homok keltette volna életre őket. Kemény tekintetű, gyanakvó kunok voltak, állig bebugyolálva, akár a sivataglakó népek, messze délen. Kezükben fejszék, íjak. Thuz leeresztette szablyáját. A közeledőket egy fiatal, ruganyos léptű leány vezette: hosszú haját ezüstpánt szorította össze homlokán, szépen ívelő szemöldöke kérdőn felemelkedett, ahogy megpillantotta a jövevényeket. Amikor Thuz a nyelvükön köszöntötte őket, sokatmondón egymásra pillantottak. - Ki vagy? - kérdezte a párductestű lány. - A nevem Thuz. Hunyadi János sáfárja vagyok, s visszafelé tartok, Temesvárba. Van-e vizetek, testvérek? Hunyadi nevének említésére a lány arcáról elvonultak a gyanakvás fellegei. - Az én nevem Ecsellő. Makszond törzséből valók vagyunk. Néhány perc múlva Viola és Thuz mohón kortyolták a friss, hideg kútvizet. Tarisznyájukba egy kevés szárított húst és gyümölcsöt tettek. - Csak ennyink maradt - szabadkozott Ecsellő. - A többi az asszonyokkal és a gyermekekkel maradt a nádasban. - Az Isten áldjon érte benneteket! - Jobb, ha nem pihentek, indultok azonnal. Menjetek, amíg mehettek: török portyázok dúlják a vidéket, tegnap felégették Erdsomlyót a mocsáron túl, és felhatoltak Kövesdig. Egy másik csapatukat Tornistye mellett látták táborozni este a felderítőink. Azok vagy Bariadnak indultak ma reggel, vagy jönnek erre, a lápon keresztül. Thuz bólintott. - Merre induljunk? - A lápon át Illancsnak, s onnét toronyiránt Csáknak. De vigyázzatok! Ott még nem lesztek biztonságban: a török egész Temesvár széléig pusztítja a vidéket. Siessetek, hogy mielőtt elérjétek a várost! Vizet folyóból, mocsárból ne igyatok! Fertős a víz errefelé. A láp tele rothadó dögökkel. Csak forrásvizet igyatok, vagy kutak vizét a falvakban. - S veletek mi lesz? Ecsellő Thuzra villantotta hófehér fogait. - Hunyadi megüzente nekünk, pusztai kunoknak, hogy folyton zaklassuk a portyázókat. Megtesszük, ami tőlünk telik, testvér: az Igan-füzesi bálványok
lábaihoz már hetven levágott török főt hordunk. Mire beköszönt az ősz, lesz az kétszáz is! Thuz megtörölte gyöngyöző homlokát. - Nem mulasztom el megemlíteni Hunyadi urunknak, hogy jó szívvel voltatok irántunk... Téged pedig, kun amazon... biztosan nem feledlek megemlíteni... Ecsellő... gyönyörű neved van. S magad is gyönyörű vagy... A lány intett, hogy azonnal induljanak, úgyhogy Thuz nem habozott, lóra ült Violával. A kislány bágyadtan a hátának dőlt, ő pedig azért rebegett fohászt, hogy legyen még kinek dicséretet mondani a makszondi kunok emberségéért. 19.
CSÁK, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA Mire átvergődtek a homokdűnéken, s az Igan-mocsár kietlen ingoványain, minden vizük elfogyott. A szárított húsból néhány darabka maradt ugyan Thuz tarisznyájában, de minden falat csak tovább fokozta pokoli szomjukat. A lápvidék fölött gyomorforgató dögbűz terjengett, a vizenyők színén fekete hártya lebegett, tele nyüzsgő lárvával. A szúnyogok sűrű rajokban támadtak rájuk a forróságban, s véresre csípték meggyötört testüket. Hátasukat kövérre hízott böglyök kínozták, már farkát sem bírta emelni, hogy ellegyezgesse őket. A földig rombolt Déd falvát elhagyva aztán a mén feladta hiábavalónak tűnő küzdelmét a kimerültséggel, a szomjúsággal, s az élősködőkkel: némán összerogyott alattuk. Thuz kieresztette vérét, hogy ne szenvedjen sokáig. Karjaiban vitte tovább Violát. Amikor megpillantotta Csák kunyhóit, s a vízivár tapasztott falait, sírva fakadt örömében. Csakhogy ezúttal nem fogadták őket tárt karokkal. A falut felgyújtották a törökök, a házak romjai közt, a kutakban hullákat láttak. A leomlott házfalak közt botladozva Thuz észrevette, hogy néhányan az aprócska vízivár palánkjáról figyelik őket. - Eresszétek le a hidat, testvérek! - nyöszörögte. Elvonszolta magát a vizesárokig, karjaiban tartva az alélt leányt. - Nem halljátok, testvérek! Hunyadi urunk sáfárja vagyok! Eresszétek le a hidat! Szomjan veszünk!
A palánk mögött egy szigorú tekintetű pap tűnt fel. - Takarodj innét! A török itt ólálkodik a közelben! - Menedéket! Adjatok menedéket, testvérek! - Takarodj! Parancsunk van rá, hogy a hidat le ne eresszük! Thuz szeme előtt tüzes karikák táncoltak. - A keresztényi könyörületesség parancsára hallgassatok, testvérek! Hát nem látjátok? Egy gyermeket tartok a karjaimban! A pap azonban nem engedett. - Takarodjatok, amíg szépen vagyunk! Hogy szavainak nyomatékot adjon, egy nyílvesszőt lövetett Thuzék lábai elé. A sáfár utolsó erejével leeresztette a partra Viola élettelennek tűnő testét, és a vizesárok vizében lebegő holtakat és lárvákat félretolva néhány kortyot ivott. A víz förtelmes volt, poshadt, dögbűzű. Lehet, ezzel megpecsételte sorsát... De ha nem iszik, nem lesz ereje kibotorkálni Csák romjai közül. Émelyegve, hányingerével küszködve vette újra karjaiba a leányt. - Megver ezért az Isten benneteket! - kiáltotta a vár felé. A palánk mögül gúnyos kacagás volt a válasz. 20. Az utolsó ház mellett járt, mikor a rom-árnyak közt megmoccant valami. Thuz összerezzent, de nem volt ereje, hogy tőre után kapjon. Szerencsére erre nem is volt szükség: a düledező falak közül egy öregember hajolt ki a napfénybe. - Nem eresztettek be a várba? - kérdezte reszketeg hangon. Thuz nemet intett. - Kerülj beljebb, vándor, pihenj, mielőtt tovább mennél! Beljebb? A kunyhó négy fala közül csak három állt. Egyiknél kiforgatott fiókú szekrény, másiknál rozoga, ázottmacska-szagú derékalj. - A magamfajtának sem jut hely a várban - vont vállat az öregember, mintha épp neki kellene magyarázkodnia, mit keres itt. - Hitvány emberek ezek... Thuz gyengéden a derékaljra fektette Violát. - Van vized, öreg? - Néhány korty maradt. - Néhány korty...
Az öregember elmosolyodott. - Ne aggódj! Nekem már nem kell. Úgysem tudok innét elmenni sehová. Az első rajtaütést még átvészeltem az erdőben. De most már moccanni sem tudok, s a török nemsokára visszatér. Várj... Mindjárt hozom a vizet. A teremtő bizonnyal üdvösnek tartja, hogy a leányodnak adjam. Rajta még segíthet... A szoba sarkába csoszogott, s egy feltűnően lapos bőrtömlővel tért vissza. - Itasd meg bátran... Thuz először benedvesítette Viola ajkait, csak utána diktált belé néhány kortyocskát a poshadt, meleg vízből. - Semmim sem maradt - nyöszörögte a vénség. - Amit nem vitt el a török, azt elvitte a plébános... - Találkoztam vele - dörmögte Thuz. - Tudta az átkozott, hová ástam az aranyaimat. Régóta fente rá a fogát... - Mi a neved? - Izsák vagyok. Hét esztendő óta bérlem a csáki vámot a Csáki uraktól. Illetve csak béreltem... - S nem eresztettek be a várba... - Csak az aranyaimat eresztették, de azt az utolsó darabig. Thuz János megérintette az öreg ráncos kezét. - Imádkozni fogok érted, Izsák. A vénség keserűen elmosolyodott, de inkább nem szólt semmit. - Talán még el tudok mondani érted egy kaddist... Izsák nagyot nézett erre. - Zsidó vagy? - Hunyadi János sáfárja vagyok. Nagyasszonyom bízott meg azzal, hogy mentsem meg e leány életét. De a vized nélkül... - A Talmudban írva van, hogy aki egy életet megment, az egész világot menti meg... - Mint ahogy az is írva van, hogy aki egy életet veszejt el, az egész világot veszejti el... - Ismered hát az írást. Az öreg Thuz fejére tette a kezét, s imát mormolt. Viola hamarosan magához tért. Fertályórát pihentek az árnyékban, de amikor a messzeségből lódobogás ütötte meg a fülüket, Izsák kituszkolta őket a romok közül.
- Rohanjatok a Temesnek! A lápban nyomotokat vesztik! Igyekezzetek! Vidd a maradék vizet! Thuz és Viola csak a mocsár szélétől fordultak vissza. A törökök végigvágtattak a falun, kiáltozva, a vár felé rázva szablyáikat. Néhányan a romokat kutatták át, hátha találnak még valami értéket. Amikor Thuz meghallotta Izsák fájdalmas kiáltását, már nem látszottak mögöttük a falu házai, sem a vár falai. - Meghalt? - kérdezte bágyadtan Viola. Thuz bólintott. - Jehé sné rabbá jitbarách... - kezdte a kaddis szövegét, s igyekezett nem eltéveszteni a szavakat. De már nem emlékezett a fohász második felére, elmondott hát egy üdvözlégy Máriát és egy Miatyánkot. Ugyanahhoz az Istenhez szól ez is, az is, legalábbis Thuz nagyon szerette volna ezt hinni. 21.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT ISTVÁN HAVA Kinyitotta a szemét: a veres fellegekből véreső hullott. Égett hús és megszenesedett bőr bűze terjengett a forró levegőben. Hunyadi nem értette, miért ring oly ütemesen a horizont, s miért hallja minden irányból az angyalok zihálását. Nyílvessző zizegett el az arca fölött alig egy hüvelykkel, s beleveszett az éjszakába. Nem... Ez nem angyalok zihálása. Négy megtermett legény tartotta kezét, lábát, és görnyedten rohantak vele a göröngyök, földhányások között. - Mi a... Ágyúk bömböltek a közelben, s Hunyadi hallotta az égbolton keresztülzuhogó kőgolyóbisok robaját, amint becsapódnak a kőfalba. Nándorfehérvár falai... A várat lövik. Lassan ébredtek gondolatai. Hol vagyok? Mi történt velem? De aztán mégis inkább azt kérdezte:
- Hol a lovam? Nagyot nyekkent: az izmos karok felhajították valami kemény deszkára. Itt még erősebben érezte az égett hús bűzét, de valami mást is: salétrom- és lőporszagot. - Ioan! Hajts, az Isten áldjon meg! Vladek Hradski hangja... Hunyadi szemhéjába lángoló fájdalom mart belülről. Hirtelen megrendült alatta a föld, s a levegőt fülsiketítő robaj töltötte be. Felszisszent. De hisz ez... A szekéren hevert, a Böhöm padlóján. Nyögve kinyitotta szemét. Csizmás lábak dobogtak körülötte. - Tölts! Lőjetek! Lőjetek! Felbömbölt a feje felett egy houfnice. A szekér vészesen megdőlt. - Hajts, Ioan! Hajts! Hunyadi minden erejét összeszedve nekitámasztotta hátát a Böhöm árbocának, és felült. Beletellett néhány pillanatba, míg a kavargó homályból valamiféle kép öltött körvonalat. - Jól vagy, nagyuram? Albert deák hajolt le hozzá. - Hallod-e, amit mondok? Hunyadi lassan bólintott. A szekér hátsó részét leszakította egy ágyúgolyó, a szétroncsolt deszkák csonkjai fenyegetőn meredeztek az éjszakában. A lovak inukszakadtából vágtattak, de a kerekek köveken, házromok maradványain és hullákon gázoltak át. Vészesen megdőltek, amikor egy-egy nagyobb akadályon zöttyentek keresztül. A kocsi mögött gyalogosok, lovasok rohantak, s nyomukban sok ezer szpáhi vágtatott. - Lőjetek, az Istenért! A houfnicék újra eldördültek, s az éjszakát máris sziszegve hasították a lövedékek. Hunyadi ájulással küszködött. Hirtelen megváltozott a szekér kerekeinek zörgése: mély, tompa puffogás... Jankó feje félrebillent, az elsuhanó fáklyák fényében látta a magasban a Szent Kristóf-kapu szárnyait. - Kaput becsukni! Becsukni!
Valahol a magasban ágyúk dörögtek. A levegőt megremegtette a hangrobbanások sora. A belső csapóhídon több száz lovas és gyalogos tülekedett egymást taposva, hogy mielőbb a belső falak mögé jusson. - Thallóczi úr vezette a hadat! - kiáltotta oda Vladek a sebesült bánnak. - Feltartóztatta a szpáhikat! Nagyszerűen csinálta, uram! Megmentett minket! Megmentett! Lovasok zúgtak el mellettük, s azonnal beletorlódtak a csapóhídnál tolongó tömegbe. A paták dobogásának ütemére a távolban egyszeriben felbömböltek a török zarbuzánok. Süvítés. A roppant kőgolyók zuhogva hasították az égboltot, és becsapódtak a hídnál tömörülőkbe. A katonáknak most már letépett végtagok, alaktalanná roncsolt testek halmain kellett átgázolnia. - Uramisten! Visszafoglalták az ágyúikat? - nyögte Hunyadi. - Vissza, uram! De a lőpor java részét behordtuk a várba! - Félre, fiúk! Hunyadi urunkat hozzuk! Utat! Utat Hunyadi urunknak! A halálra rémült katonák szó nélkül engedelmeskedtek. Jankó fölött vérző, kormos képű férfiarcok suhantak el. S bárhogy lőtték is a törökök a kapu környékét, a magyarok bárhogy igyekeztek egymás hegyén-hátán bejutni a kapu mögé, a sebesült nagyúr láttán mind fegyverüket felemelve tisztelegtek. - Sikerült, jó uram! - Megszereztük a lőporukat! - Isten vigyázott ma ránk! Hunyadi bágyadtan tűrte, hogy a szekér átzötyögjön a hídon. Odabenn, a kapu előtti terecskén óvatosan leemelték a földre. Nemsokára megérkezett egy talján seborvos: a fejét csóválta, amikor látta, hány sebből vérzik a nagyúr. A falakon sorra felbömböltek megint a magyar ágyúk, sortüzük végigsöpört a falak felé száguldó török seregen. A szpáhik, akindzsik jobbnak látták visszafordulni. - Minden rendben lesz, uram! Minden rendben lesz! - ismételgette lázasan Filipesi Albert Hunyadi kezét szorongatva. Amikor Jankó felé fordította az arcát, látta, hogy hű deákja sír. - Ej... Hát ennyire súlyos a helyzet, te fiú? A seborvos komoran nézett maga elé, és bólogatott. - Jól vagy, te ördög? Thallóczi szinte repült a levegőben, ahogy levetette magát derese nyergéből. Akkora vágás éktelenedett az arcán, hogy Hunyadi azt sem csodálta volna, ha fél orcája leszakad a csontról.
- Ne haragudj rám... - hörögte alig hallhatóan Jankó. - Ostobaság volt a terv... Túl kockázatos... Bocsáss meg... - Ej, hallgass már! - torkollta le a perjel. - Mégsem volt teljesen hiábavaló ez az átkozott portya! - S mi az ördögöt kezdünk ennyi puskaporral? Nincsen annyi ágyúnk... Thallóczi elvigyorodott, de menten fel is szisszent, mert az alsó ajka bánatosan lefittyedt, ahol a török szablya megmetszette a húst. Hunyadi feje felett, a magasban a veres felhők lassan széthasadtak: rubintszín csöppek hullottak a földre. De aztán, ahogy Hunyadi csodálkozva tágra nyitotta szemét, csak akkor látta, hogy nem rubintok azok, hanem vércseppek. - Sokan... sokan ottmaradtak? A perjel megszorította Jankó kezét. - Csaknem ezren. És rengeteg a sebesültünk. De ezt Hunyadi már nem hallotta. Az égbolt hirtelen leszakadt, s recsegve-ropogva ráhullott meggyötört testére. A lángok a következő pillanatban belemartak húsába. Hunyadi János felüvöltött a fájdalomtól - legalábbis azt hitte, hogy üvölt. Thallóczi perjel, Albert deák és Vladek Hradski csak annyit láttak, hogy a nagyúr szeme fennakad, feje hátrahanyatlik. - Uramisten! - A seborvos intett a legényeknek. - Vigyétek az ispotályba! Gyorsan, míg nem késő! A falakon egyfolytában bömböltek az ágyúk, köpték kőlövedékeiket kifelé, a sötétségbe. S a sötétségből tízannyi ágyúgolyó zuhogott válaszként, megremegtetve a falakat, kő- és faforgács záport fakasztva minden falszakaszon. Remegett a föld. Remegett az égbolt. Nándorfehérvár ostroma dühödten folytatódott.
Ötödik fejezet
KRISZTUSÉRT! A HAZAÉRT! 1. MÓR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA Hűsítő nyári eső volt, elmosta az út porát. Amikor a király zsoldos serege kibukkant a Vértes rengetegéből, a falucska lakói rögvest látták, miféle zászló is lengedez a sok acélsisak fölött. Magyar zászló volt az, veres és fehér. Árpád vezér ősi színeinek láttán úgy tódultak a vitézekhez a népek, mintha rég látott édesanyjukat akarnák újra magukhoz ölelni. Hát még, mikor megtudták, ki az a kun képű férfi, aki a sereget vezeti. Még hogy Hunyadi János? A szörényi bán maga? Rohantak oda hozzá, s a földre vetették előtte magukat, a nyeregtakaróját simogatták, a kengyeljét csókolgatták. - Az Isten vezérelt hozzánk, jó Hunyadi János! Már azt hittük, sose jössz! Iván zavartan a mellette ügető Kamonyai Simonra sandított. Nem igazán tetszett neki, hogy összekeverik a bátyjával, de Simon csak vállat vont: ez legyen a legnagyobb gondjuk! Igaz, ami igaz: akadt ennél nagyobb is. A közelben egy falu romjai feketéllettek. - A németek voltak! A kölök király katonái! A gyilkos király haramiái! Tolvaj király! Mindent felgyújtottak! Mindent elvittek! Be jó, hogy jöttetek, magyar vitézek! Be jó, hogy jöttetek! Iván torka elszorult a tehetetlen dühtől. - Hát ennyi a gyalázat az ország belsejében? Itt, északon a keresztény urak mívelik ugyanazt a galádságot a néppel, mint amit délen a pogány? Kamonyai komoran bólintott.
- Nem véletlen kaptak kardra, kaszára Nagy Antal parasztjai Erdélyben! Nem véletlen őrizgetik a fegyvereket a jobbágyok az erdők mélyén... Lássad, Iván: izzik a gyűlölet, s mindig akad, ki olajat önt a parázsra. Iván a kardjára csapott, és a jobbágyok felé kiáltott: - Merre mentek a féreg Cillei fattyak? Merre vonultak? - Győr felé, uram! - mutatták a parasztok. - Úgy futottak előletek, mint a nyulak! Azóta már bevették magukat Győr falai mögé! Iván arcán vészjós mosoly jelent meg. - Akkor kicibáljuk onnét őket! Vérét vesszük a cudar németnek! S úgy vágtattak tovább, mintha egyvégtében akarnák megtenni a hátralevő utat. 2.
GYŐR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA Felbolydult a város. A győriek jobbnak látták bezárkózni házaikba, míg az idegen zsoldos hadak megszállva tartják őket. Azok csak úgy nyüzsögtek az utcákon, tereken: nehéz, vasas németek, istentelenül káromkodó csehek, sunyi képű osztrák ritterek, tengersok hadinép mindenfelé. Az utcaköveket felszedték, torlaszokat emeltek belőlük a városkapuknál, s megállítottak, zaklattak minden polgárt, ki ügyeit intézendő mégis kidugta orrát tulajdon házából. S mindennek a tetejébe megérkezett Cillei Ulrik Buda alól megszalasztott serege is sok ezer horvát és német zsoldossal, nehéz ágyúkkal, szekerekkel. Benedek püspök látta már, hogy nagy-nagy bajba keverte magát, amikor hetekkel ezelőtt megnyitotta a város kapuit Erzsébet királynénak és a csecsemő László királynak. Okosabban kellett volna cselekednie, ahogy Ghattalóczi püspök is okosan hárította el a bekéredzkedést Veszprémbe. Késő bánat, eb gondolat! A Cillei-pereputty már befészkelte magát, s bizonnyal a vészes gyorsasággal közeledő Ulászló-ármádia úgy fogja kezelni Győrt, mint az ellenség legfőbb fészkét. Nem csoda hát, ha Benedek püspök, s a városi patríciusok egyaránt vonakodtak teljesíteni Cillei parancsait. Pedig Cillei osztogatta a parancsokat éjjel és nappal: élelemmel ellátni a töméntelen hadat, elszállásolásukról
megfelelően gondoskodni, a vélt kémeket, Ulászló-pártinak ítélt polgárokat bebörtönözni. A főtér egyik legcsinosabb házába maga Cillei és zsoldosvezérei vették be magukat. Vitovecz többnyire unottan heverészett szobájában, s várta, mikor veszi át végre a szerepet a kard a sok fecsegés, okoskodás helyett. Ám egyik kora júliusi délelőttön nyílott az ajtó. Vitovecz egy feketébe öltözött embert pillantott meg a küszöbön. Szélesen elvigyorodott. - No, nézzed! - ült föl. - Nézzed! Meguntad inkvizítor szolgálni, Titusz fiam? A néma vitéz komoran odalépett az ablakhoz. A főtéren páncélba bújt őrjárat csörtetett keresztül, a templom elé egy ütött-kopott, huszita houfnicét állítottak fatalpazatra. - Örülök, hogy látlak te élni. Hiányoztál tenekem. A fiú arcáról érzelemnek a leghalványabb jelét sem lehetett leolvasni. Egy apró biccentés: ennyi volt válasza. - Hallok, inkvizítort kikergete Szerémség ez a pan Hunyadi! Titusz arcán megrándult egy ideg. Nagyszerű, gondolta Vitovecz. Erre már lehet építeni! - Gyere te csak, fiam! Nézzed azt, milyen pipogya alak szolgálnak mostan nekem! Hol van az én régi jó csapat! Te voltál legjobb emberem. Te vagy legjobb emberem! Jöjjél, te csak! Jöjjél, éhes vagy biztosan! Odalenn, a zsúfolt győri utcákon Vitovecz óvatosan a tárgyra tért: - Hanem, azt te hallod, volt szép leánykával mi esett? Titusz felé fordította arcát. - Veronika. Úgy hívja, ja? Te szerelmed. Budán volt ez sok pletyka, eset. Mindenki beszélte. Hunyadi tette saját szeretője Veronikád. Erőszakkal. Aztán jött Hunyadi feleség odahazáról, és hazavitte férjét. Veronika marad nagy szégyenben... Maradt szajha hírében. Titusz arca előtt éjsötét felleg suhant át, tekintetében vadul örvénylett fel a gyűlölet. Nagyon jó, gondolta Vitovecz. Nagyon jó! A vakszerencse küldte ezt a legényt vissza hozzám! - Most azt akarnál kérdezni éntőlem, hol van Veronikád - folytatta egykedvűen, le sem véve tekintetét a városfalnál gyakorlatozó csehekről. - Senki nem tud. Lányt valaki megsebesített. Súlyosan. Aztán eltűnt... Mondom én, Hunyadi raboltatta magához. Szeretőjét akarja vissza. Érted, ugye? Titusz komoran bámult maga elé. Keze a szablya markolatát szorongatta.
- Szép ez, új fegyver, látom - bólogatott elismerőn Vitovecz. - Honnan szerezed? Titusz ujjai elfehéredtek a szorítástól. - Nincsen baj fiú. Ilyen élet ez. Beletörődsz. Vagy akár tehetsz bosszú. Lesz rá alkalom bőven. Titusz a zsoldosvezér szemébe mélyesztette tekintetét. - Lesz, lesz bizony. Nagyon hamar... Mert tudd, ki közelít Győr, éppen most? Te embered. Hunyadi. Ide jön. Kiváló alkalom ez, venni bosszút a te szerelmed miatt. Titusz lehajtotta a fejét, s Vitovecz ösztönös mozdulattal átölelte. - Meg kell, öljed! Az ember veszedelem! Az ember gonoszság! Venned kell bosszúdat! Kamonci Titusz felpillantott a nyári égboltra: Győr felett gyülekeztek az esőfelhők. 3.
Hunyadi Iván csapatát közvetlenül Győr falai előtt érték utol az Ulászló által utánamenesztett, Sandivoj Ostrogog lovag vezette lengyel segédhadak. Aztán csatlakoztak hozzájuk Rozgonyi Simon püspök bandériumai is, úgyhogy minden készen állt az ostrom megkezdéséhez. Csak éppen nem voltak hadiszerszámaik, ágyúik, kővetőik, hogy lebírják a városba bezárkózó ellenséget. Iván a fehérvári országút mellett állította fel táborát, és lázasan hozzáfogott a támadás előkészületeihez. Égett benne a bizonyítási vágy: életében először jutott lehetőséghez, hogy bátyja árnyékából kilépve megmutathassa, őt is ugyanabból a fából faragták, mint nevezetes testvérét. Amint azonban Rozgonyi Simon megérkezett, minden fenekestül felfordult. A püspök kérés nélkül magához ragadta a vezéri szerepet, összehívta sátrába a parancsnokokat, és úgy kezdte osztogatni utasításait, mintha ő volna a legfőbb hadúr a táborban. - Engedelmet, püspök uram! - szólt erre halkan Iván. - Őfelsége, a király engem bízott meg Cillei üldözésével. Tisztelettel kérem tehát kegyelmességedet, hogy bízza rám...
- Elhallgass, szép öcsém! - reccsent rá dühödten Rozgonyi. - Ne avatkozzál te a nagyok dolgába! Még ha a bátyád volna itt, őt még bizonnyal meghallgatnánk! De neked itten kuss lesz a neved! - Püspök uram, én szörényi bán vagyok, nem holmi... Rozgonyi röhögött, csak úgy rázta a háját a nevetés. - Szörényi bán? Csakugyan? Édes egy komám, a bátyád nélkül te csak porbafingó senki vagy! Hallgass, és figyelj! Iván elvörösödve húzódott hátra. Kamonyai csalódottan látta, hogy a haditanács további részében meg sem nyikkan. Szerencséjükre este megérkezett Vitéz János utazóbatárja, és a kancellár ügyesen lecsendesítette a püspököt. Mikor megjelent Iván sátrában, arcáról lerítt, hogy órákon át győzködte Rozgonyit, mire kicsikarta belőle a beleegyezést. - Reggel te vezeted a támadást! - mondta Ivánnak, miután lerogyott egy kecskelábú székbe. - De most aztán mutasd meg nekik! Ne hozzál szégyent a fejemre! Iván hálásan megcsókolta a kancellár kezét. Világéletében felnézett Vitézre, második apjaként tisztelte. - Jó, hogy legalább te bízol bennem, János! Mindenki úgy kezel, mint valami gyengeelméjűt! - A bátyádat éppúgy kezelték annak idején, ne aggódj! Csak a tettek számítanak! Csak a tettek! - Holnap! - Iván félrehajtotta a sátor lapját, és a győri városfalakon lobogó fáklyákra vetette pillantását. - Holnap megmutatom, ki vagyok valójában! Vitéz aggodalmasan Kamonyaira sandított, de az agg vitéz csak vállat vont. - Pihend ki magad, fiam! - nyögte a kancellár, és feltápászkodott. - Holnap nehéz nap vár rád! Megveregette a fiú vállát, aztán hirtelen megölelte. - Mutasd meg nekik, hallod? Iván ragyogó tekintettel bólintott. Később, amikor Vitéz és Kamonyai a sátor előtt, a tábortűznél hallgatták a tücskök ciripelését, a sátorból kiszűrődött Iván imájának mormolása. - Jó fiú ez - sóhajtotta Kamonyai. - Túlságosan is jó. - Ideges - bólintott Vitéz. - De ez érthető. A király azt várja tőle, hogy foglalja el Győrt. Kell nekünk a város, hogy semmi se zavarhassa meg Ulászló koronázását...
Kamonyai gondterhelten sóhajtott. Vitéz megvárta, míg az öregből kikívánkozik a szó. - Nem tudom, melyik áll közelebb a vén, bolond szívemhez. Gondjukat viselem, vigyázok rájuk, mióta csak járni tudnak. Isten látja a lelkemet, úgy szeretem őket, mintha a saját fiaim volnának... De... Ivánt más fából faragták, mint Jánost. Szíve ártatlanabb... Tisztább... Ha érted, mire gondolok, Zrednai. - Hogyne érteném! - Most nagy a teher rajta. Bizonyítani akar. Nem a királynak. Nem nekem, és nem is teneked. A bátyjának. Iván számára a mindent jelentené, ha János elismerné. - Tudom. Nem is lesz semmi baj, Simon. - Nem - sóhajtotta Kamonyai, és felnézett a csillagos égre. - Hát persze hogy nem... Egyikük sem aludt azon az éjszakán. Hallgatták a legények dalolását. 4.
Iván gondolatai vadul kavarogtak: hol a másnapi csatában látta önmagát, ellenséges zsoldosok gyűrűjében, vad harcban, hol meg ott, hol szíve minden vágya szerint lenni szeretett volna inkább. Egy lány oldalán. Merthogy volt egy titka, amit még Kamonyai sem ismert. Volt egy lány... Egy lány, akinek ígéretet tett, akit esztendők óta nem láthatott, aki elrabolta a szívét. Iván hajnalhasadtával felsóhajtott. Eleddig mindig azt cselekedte, amit bátyja kívánt tőle: esztendők óta éjt nappallá téve harcolt, nem kímélte önmagát sem, embereit sem. Ma győznie kell! Ez lesz első világraszóló diadala! S ha győzedelmeskedik, illőn elmegy azért a lányért, s megkéri kezét. Odakünn felharsantak az ostromsereg harsonái. 5.
Hunyadi Iván nem aratott győzelmet azon a napon. A támadás gyalázatos kudarcot vallott, mielőtt még a nap felkúszhatott volna a magasba.
Ostromgépek híján Iván kénytelen volt nyílt rohamra rendelni magyar és lengyel katonáit, de csak azt érte el ezzel, hogy a falakról Cillei zsoldosai játszi könnyedséggel öldöshették a létrákon felfelé hágó vérteseket. Valóságos mészárlás vette kezdetét: a magasból számszeríjak fémvesszői suhogtak, és ütötték át sorra a támadók vértjeit. Nem volt előlük menekvés, fedezék nélkül csak pajzsaik mögött kereshettek menedéket szerencsétlenek. Senki sem érte el a falak tetejét, kénytelenek voltak szégyenszemre visszavonulni, ott hagyva a fal alatt sebesültjeiket és halottaikat. Nem sokkal dél után Iván újabb rohamra vezette legényeit, de ezúttal még súlyosabb veszteségeket szenvedtek. A győri városfal alját ekkor már fémbe bújtatott tetemek százai borították. Hollók gyűltek a nyári hőségben, s kisvártatva belepték őket, fekete, károgó masszává alakítva a bűzlő rakást. Estére Iván utolsó, elkeseredett támadásra vitte a katonákat. A fáklyák pokoli fényében elsőként hágott fel a falra, s minden erejét összeszedve kapaszkodott meg a mellvédben. Jobbjának egyeden mozdulatával lecsapta a fölébe tornyosuló német zsoldos fejét, aztán már fenn is állt a várfalon, diadalmasan, kezét nyújtva az alatta mászó katonának. Egy fekete ruhás, vértet nem viselő férfi ugrott oda ekkor. Kamonczi Titusz, kezében a rég holt nyeregkészítő mester szablyájával, szívében minden gyűlöletével halálos csapásra emelte fegyverét. Ott állt előtte a férfi, mellvértjén a hollóval... Igen... Ő az! Iván rémülten látta a fekete vitéz szemében parázsló ádáz gyűlöletet, s védekezésre emelte kardját. A pengék csilingelve összecsókolóztak a vörös derengésben. Titusz megragadta Iván kezét, s egy hosszú pillanatig ott egyensúlyoztak mindketten a fal magasán, birkózva. A fekete vitéz megpróbálta a mélybe taszítani a fiút, de Iván megkapaszkodott az övében, és körbeforgatta Tituszt. Lihegtek, egymást bámulták. Mellettük számszeríjvesszők suhantak el. Néhol abbamaradt a harc, s odalentről és a falakon belülről is százak bámulták ádáz tusakodásukat. Titusz erőteljesen előreszökkent, és szablyájának villanásával kiütötte Iván kezéből a pengét. A fiú meghökkent, de nem adta fel. Dühödten rontott Titusznak, s nem törődve azzal, hogy fájdalmas sebeket szerezhet, minden erejével megpróbálta lelökni ellenfelét a magasból. Titusz közvetlen közelről bámult Iván arcába. De hisz ez nem ő...
Ez nem az az ember, akit Prágában látott, a Kőhídnál, aki Veronikával beszélgetett elmélyülten... Ez nem az az ember! Gyűlölete egyszeriben elpárolgott. Csakhogy Iván veszedelmes ellenfélnek bizonyult, még fegyver nélkül is. Megpróbálta kicsavarni kezéből a szablyát, úgyhogy Titusznak döntenie kellett. Végül türelmét vesztve megsuhintotta fegyverét, és keresztben végighasította a fiú arcát. Hunyadi Iván karjait szétvetve zuhant le a várfalról. 6. NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA Hagymázas álomból ébredt, zűrzavaros lidércnyomásból. Bágyadtan körbekémlelt. Egy pincében volt. Először úgy hitte, odahaza, Hunyad sziklába vájt pincéjében, ahol atyja, Vajk a régi, kicsorbult szablyákat, törött lándzsákat, megereszkedett íjakat, behorpadt pajzsokat halmozta fel. De aztán, ahogy a fölé hajoló, aggodalmas arcokra pillantott, rájött, hogy nagyon messze van otthonától. Vladek. Filipesi deák. S a nándorfehérvári talján kirurgus... Hunyadi nagyot nyelt: ádámcsutkája száraz volt, és lángolt a fájdalomtól. Fáklyák lobogtak a feje fölött. Körülötte sebesültek hevertek hosszú sorban: ellátatlan sérültek nyüszítettek a fájdalomtól, a testükből kiálló nyílvesszőket markolva, a koponyájukat, mellkasukat keresztbeszabdaló sebekre tapasztva kezüket. A bolthajtásos kazamatában szívfájdító jajgatás, üvöltés visszhangzott. Haldoklók szólongatták édesanyjukat, káromolták Istent, szidták az ellenséget. - Végre! - sóhajtotta Filipesi, amikor észrevette, hogy Hunyadi szeme rászegeződik a lázálom véres hályogján keresztül. - Csakhogy visszatértél hozzánk, jó uram! - Mi történt? - kérdezte Jankó. - A sebeim?
- Súlyosak - felelte az orvos. - Ha a perjel úr rám nem parancsol, neki sem láttam volna az összevarrásukhoz. Ennyi sebbel ember bajosan él túl csatát, signore! Hunyadi legyinteni akart, de nem tudta mozdítani a kezét. - Mennyi ideig aludtam? - Aludtál? Dehogy aludtál! Élettelenül hevertél öt napon át, uram - Filipesi tekintete elárulta, hogy a deák már-már lemondott róla. - Öt... öt napja... Uramisten... Megremegett felettük a kazamata boltozata. Valahonnan a magasból tompa dördülések robaja visszhangzott. - Az ostrom... - Hallhatod. Tombol... - Csak mára tudta pótolni a szultán az elragadott lőport - magyarázta Vladek. - Azóta bombázza a falakat. A gályákról is: ideúszott a vár alá vagy harminc török hadihajó... Kővetőkkel is lőnek minket. - S a falak bírják-e? - A Szent Kristóf-kapu melletti tornyokat kétszer lerontották már. Éjjelente kijavítgattuk, a réseket betömködtük, a falakat megemeltük, amennyire tudtuk, de nappal újra és újra széjjellövik őket. A délkeleti nagyfal is rogyadozik erőst. A Malomtorony tetejét szétrombolták kővetőkkel a hajókról, és majd az összes házat felgyújtották a Vízivárosban. Igen sokan ottmaradtak a romok alatt. Hunyadi nagy nehezen megmozdította jobbját. Istenem, hogy sajog... Mintha forró ólom csörgedezne ereiben vér helyett. A falhoz érintette ujjait. A fal egyfolytában remegett. - Hol vagyunk? - A Kőlestorony kazamatájában! - Az nem lehet! Ide nem tudnak fellőni... Mégis reszket a fal... Filipesi aggodalmasan a seborvosra meredt, mintha csak azt kérdezte volna tekintetével: megmondhatjuk neki? - Mi történt? - nyögte Hunyadi. - Ne kíméljetek! Ki vele! - Ma hajnalban áttörték a védelmet, uram - hajtotta le a fejét a deák. - Hol? - A Szent Kristóf-kapunál. Ostromtornyokat vontattak a falakhoz. Sokan vannak, uram, végtelen sokan... Nem tudtuk tartani a kaput! A falak leomlottak! - De hisz akkor... - A török bent van a városban - ismerte be Filipesi.
Hunyadi nagyot nyelt. A feje lüktetett a fájdalomtól. Több vágást is kapott, s rémlett, mintha pöröllyel, vagy tán harci bárddal bezúzták volna a sisakját. Ott most jókora horpadás lehet... Nem merte megérinteni fejét azon az oldalon... A combjába fejszét vágtak... A mellkasának lándzsa csapódott, de azt felfogta a milánói vért... Eh! Mindegy! Nem érdemes számolgatni a sebeket... Hunyadi minden erejét összeszedve felült, hiába tiltakozott kézzel, lábbal a kirurgus. - Eresszetek már! Odakünn a helyem! - De hisz fel se tudsz állni, uram! - rémüldözött Filipesi. Hunyadi ellökte a kezét. - Ne virnyákolj mán, Albert, mert rajtad próbálom ki menten, bírom-e emelni a kezem! Hozzátok a páncélomat! A fegyvereimet! Vladek már rohant is, boldog vigyorral az arcán. - Felelőtlenség! - morogta az orvos. - Pihenésre van szükséged, uram! Gyógyszerekre! Mint a római universitas orvosa, parancsolom, hogy... - Én meg, mint szörényi bán parancsolom, hogy hozz rögvest két messzely bort! Annál jobb gyógyszert még nem találtak ki a világon! Az olasz megvetően felhúzta orrát, de nem ellenkezett, szaladt, s hozta a bort. Néhány perc múlva Hunyadi ott ült szédelegve az alvadt vértől feketéllő szalmaágyon, horpadt milánói vértjében, s kezében egy új csatapallost forgatott, illeszkedik-e rendesen a markolat tenyerébe. Illeszkedett. Elégedetten meglódította a baljában tartott csuprot, s úgy nyeldekelte a kamonci nektárt, hogy sugárban lötymölt a veres lé a mellvért finoman cizellált dombormíveire. - Úgy! - törölte meg száját, bajszát, s a sarokba hajította a mázas edényt. - S most ragadjátok meg a karomat, anyaszomorítók! Egyedül nem bírok fölkelni! Üggyel-bajjal felkísérték a keskeny lépcsőkön, egész a Bojsza-toronyba, a fellegvár külső falövének gyilokjárójára. A lőrésnek támaszodva Hunyadi kibámult, mi folyik a csapóhídon túl, Nándorfehérvár felsővárosában. A látványtól elakadt a lélegzete. Lángolt az ég alja, s lángolt minden a város utcáin. Az égő fedelű kunyhók közt fekete alakok nyüzsögtek, s villogó vasakkal irtották egymást. Elkeseredett öldöklés volt ez, nem afféle csata, amit Hunyadi könnyen átláthatott volna. Nem voltak itt hadrendek, nem voltak szárnyak, nem voltak
együtt mozgó egységek. Csak szétszakadozott tömegek test test elleni viaskodását lehetett kivenni a tűzfalon át, a házak közt, a sikátorok mélyén, mindenütt... A törökök a leomlott külső falak felől igyekeztek befelé szorítani a foggalkörömmel védekező magyarokat fel, a kacskaringós utcákon, fel, egész a fellegvárat körülvevő vizesárokig. Ha azon átvergődnek, mindennek vége... Hunyadit rémülettel töltötte el, ugyanakkor különös módon le is nyűgözte a látvány. A Vracsár-hegy felől, s a hátuk mögül, a Duna irányából is lángoló sziklák zuhantak alá a magasból, s csapódtak be iszonytató robajjal, egész falszakaszokat téve egyenlővé a föld színével. Ahová egy-egy szikla lezuhogott, véres péppé lapított tetemek, s alaktalan romhalmaz maradt csupán. Vörös porfelhő szállt a város felett. - Ágyúkat kell vontatni a part menü tornyokba! - mutatta Hunyadi. - El kell süllyeszteni azokat a tetves gályákat, különben végünk van! Filipesi görnyedten állt mellette, időnként el-elrántva a fejét egy feléjük szálló nyílvesszőtől. - Ne ijedezz már, Albert fiam! - szólt rá Jankó. - Ha valamelyik el akar találni, akkor úgyis eltalál! Húzd csak ki magad! Így! Mutatta a példát, felkapaszkodott a mellvédre, hadd lássák az odalenn őrjöngő törökök. Hamarosan észre is vették, és jatagánjaikat, lándzsáikat rázva kiáltoztak felé: - Yildirim! Yildirim! Ordular Yildirim! - A villám! A villám! A Hadak Villáma! Ezer közül is megismerték volna jellegzetes páncéljáról. De bizony megismerték a magyarok is: a falakon, a megroggyant tornyokban mindenütt felhangzott az örömkiáltás: - Hunyadi! - Hunyadi! Jankó elvigyorodott. Lábai előtt hevert az egész pokoli harcmező: a romba dőlt város nyomorú házaival, kis piactereivel, a magasból alákígyózó falak szövevénye, a valaha oly büszke tornyok maradéka, a sötétben fel-felvillámló ágyúk sora, a hangyaként nyüzsgő janicsárok turbános, sisakos tengere. Hunyadi diadalittasan a magasba lökte pallosát, és felüvöltött. - Krisztusért! A hazáért!
Üvöltését átvették a magyarok, a szerbek, és vérszomjas kiáltásuk megremegtette a falakat. - Krisztus! Krisztus! - Mindjárt lent leszek véletek! - harsogta Hunyadi, s már fordult is. - Szedjetek le innen! Mire vártok? Nem tudom mozgatni a lábam! - Hogy akarsz így csatába menni, uram? - sápítozott egyre az orvos, miközben a vállukra emelve levették a falról. - Ha járni nem is, de lovagolni csak tudok! Néhány perc múlva haragos dördüléssel kitárult a Fellegvár kapuja, és ötven páncélos lovas élén kivágtatott Hunyadi. Pallosán, aranyozott páncélján tűznyelvek ragyogtak: túlvilági herceg tornyosult a harci mén nyergében. - Előre, keresztény katonák! Krisztusért! A hazáért! Előre! Valahol alant, a felsőváros lángokban fürdő utcáin, a Szent György piac szélén élethalálharcukat vívó magyarok felkapták fejüket. - Krisztusért! A hazáért! Előre! Thallóczi Jován perjel nem hitt a szemének, amikor megpillantotta a vágtatva közeledő bánt. - Ördög, te! Hát még élsz? - Nem hagyom, hogy egyedül arasd le a babérokat! Úgy látom, amúgy is elkél egy kis segítség! Thallóczi megtörölte homlokát. A feje csurom vér, csak szemei és fogai fehérlettek a veres maszkból. - Kell segítség a csudának! De ha már itt vagy, Jankó, felőlem maradhatsz! Hunyadi megállította új lovát, s lenyújtotta kezét a perjelnek. - Itt vagyok, Jován! - Remélem, kialudtad magad, ördög! De most már aztán mutasd meg nekik! Hunyadi intett embereinek. - Roham! Szorítsuk ki őket a várból, legények! A védők újult erővel özönlöttek a nyomában, s vadállati üvöltéssel vetették magukat a janicsárokra. Hunyadi az élen vágtatott. Amerre elhaladt, csak összevissza horpadt sisakját lehetett látni, rajta a veresen lengedező vezéri tollakat, s a felemelkedő, lecsapó pallos pengéjét. Veres csép, utat vágott a rengetegben, utat hasított a sötétség falában. Veres csép, lángoló acélpenge. A janicsárok semmi áron nem akarták feladni a kínkeservesen megszerzett területet. Megvetették lábukat, úgy fogták fel a rohamot. Hörgő, üvöltő
emberek csaptak össze, lovas a lovasnak, gyalogos a gyalogosnak rontott teljes lendülettel. Acél csilingelt, lándzsa döfött, szablya hasított, pajzsokon csattogtak a nehéz buzogány- és pörölycsapások. Édes muzsika volt ez, Hunyadi elvigyorodott a nyergében. Mit fájdalom! Mit sajgó sebek! Hisz forr a vér, tombol a harc! Közvetlen közelről nyílvesszők csapódtak a testekbe. Emberfeletti erőfeszítéssel tolta maga előtt a keresztény had a törököt. Ahol a két tömeg egymásnak feszült, sorra hanyatlottak alá a férfiak: csizmás lábak taposták ki belőlük az élet utolsó szikráját. Csak haló hús marad, felszabdalt mellkasok, széttiprott koponyák, beszakadt bordák, ég felé nyúló, megdermedt kezek, kicsavarodott lábak... A magyarok magasba emelték a szűzmáriás, árpádsávos lobogókat. - Krisztusért! A hazáért! Amott, a csaknem földig rombolt külső falaknál lehanyatlott az iszlám zöld zászlaja, s eltűnt a falak alatti sötétségben. Nem volt, mi megállíthatta volna a magyar acélhengert. Nem volt, mi feltartóztassa az újjáéledő akaratot. Hajnalra a Felsőváros utcáin nem maradt eleven török. Hétezer halott borította az utcákat. A tornyok tövében, a falakon a magyarok térdre rogyva imádkoztak a felkelő nap felé fordulva. Amott, a Vracsár-hegy lankáin, roppant sátorpalotájának bejáratánál Murád bámulta értetlenül az erődöt a Lándor-hegy csúcsán, s bámulta a Köles sisakján lobogó magyar zászlót. A török sereg maradéka sántikálva, fülét-farkát behúzva loholt vissza a biztonságot nyújtó állásokba. Az égre kúszó napkorong vértől lángoló mezőkre, sziklákra, falakra szórta sugarait. Az éjszaka menekült, a fény felszikrázott. Az ágyúk hallgattak. A Duna és a Száva összefolyásánál véres tajtékot vetve örvénylett a víz. 7.
Aznap, késő délután jelentették a sátrába visszahúzódó szultánnak, hogy minden előzetes bejelentés nélkül megérkeztek Titelrévhez a magyar király követei.
Murád maga mellé szólította Mohamedet, és az udvar előkelőségeinek társaságában fogadta a jövevényeket. Mint kiderült, a követek egytől egyig lengyelek voltak, s életükben először jártak Magyarországon. A szultán parancsára jókora kerülővel, olyan úton vezették őket a Vracsárhegyi sátorvároshoz, hogy csak a nyitott oldalú vászonpalotánál láthatták meg először a várat. Bele is sápadtak, amint megpillantották a szinte földig rombolt külső falakat és a ledőlt tornyok sokaságát, a Felsőváros romjai felett bodorodó sűrű füstfelleget. Úgy tűnt, a külső erődszoros maradványait gerendák közé tapasztott földből, szemétből, állad ürülékből igyekeztek megerősíteni a védők. - A magyarok még a szarból is várat építenek! - állapította meg dermedten a lengyel követ, s nem sejtette, hogy e szavai megmaradnak az örökkévalóságnak. Nagyon úgy tűnt, itt már nincs miről alkudozni. Nándorfehérvár sorsa beteljesedett... Murád intett, hogy a követek beszélhetnek. A szokásos szócirádák elhadarása után a lengyelek rátértek a lényegre: az Ulászlóval előző esztendőben megkötött békeszerződésre hivatkozva felszólították a szultánt, hogy haladéktalanul hagyjon fel a magyar határok újult támadásával. Murád végighallgatta őket, s csak aztán szólalt meg: - Jól tudom, milyen szerződést kötöttem tavaly a királyotokkal, lengyelek! Amikor azt a szerződést kézjegyemmel elláttam, Ulászló a barátomnak mutatta magát. Most már ádáz ellenségemként viselkedik. Azt hiszitek talán, elfeledem, hogyan alázta meg követeimet Krakkóban? Szövetséget ajánlottam néki, de ő elutasította! Most majd megtanulja, hogy vélem nem packázhat! - Fényes tekintetű szultán - hajtott fejet elvörösödve a követ. - Könyörögve kérlek, gondold meg! Ha óhajtod, itt és most nevezd meg, mik a feltételeid! Királyom ifjú még! Ne borítsd lángokba boldogtalan népek honát egy jóakaratú, de tapasztalatlan ifjú hevessége miatt! Murád elmosolyodott. - Ezt te mondod, vagy királyod üzeni? - Ezt szóról szóra az én királyom, Jagelló Ulászló üzeni tenéked, fényes tekintetű szultán! Belátja, hogy elhamarkodottan döntött, amikor ellökte segítő kezed! De kéri, te is belátással légy zsenge korára és világjobbító szándékára! Kéri az én uram, ismerd el, ifjúkorodban tenmagad is az egész világot akartad felforgatni, ahogy ő akarja most! Murád a lábánál ülő Mohamed felé fordult.
- Látod, fiam? Ez egyenes beszéd. És felettébb bátor. Kedvemre való beszéd! - Fogadd el, hatalmas szultán, az én uram, Ulászló ünnepélyes bocsánatkérését! - hajolt most már a földig a lengyel követ. Murád kegyesen intett, hogy felkelhet. - Megindítottak a szavaid, barátom! Mondd meg királyodnak, hogy ismerem az ifjúi szív hevességét, és megértem, amiért oly meggondolatlanul döntött, s amiért oly rútul viselkedett követeimmel. Megbocsátom minden bűnét. Mondd meg néki, hogy olyannyira elnyerték tetszésemet szavai, hogy óhajotokra azonnal felhagyok a Magyarország ellen indított hadjáratommal, és ünnepélyes esküt teszek, hogy az elkövetkező esztendőben sem indítok hadat Ulászló országai ellen. A lengyelek döbbenten egymásra pillantottak. Erre egyikük sem számított. A szultán elfogadja a békeajánlatot? Ilyen könnyedén? Ilyen egyszerűen? - Felséges szultán, Isten árnyéka a földön... - hebegte a követ. - Nevezd hát meg kérlek, mik a feltételeid e végtelenül nemes lelkű ajánlat elfogadása fejében? Murád mosolya hirtelen vicsorrá torzult. - Tudom, hogy uradnak most mindennél drágább a béke! Tudom, hogy nincsen ereje ellenem háborúzni! Ostoba és elhamarkodott döntései miatt már nem táplálok iránta haragot. Nem kérek hadisarcot, nem kérek túszokat. Egyetlenegyet kérek csupán. Felemelkedett alacsony trónusáról, és kinyújtotta kezét. - Azt kérem! A lengyelek egyszerre fordították fejüket abba az irányba. - A várat. Belgrád várát, vagy, ahogy ti nevezitek, Nándor Alba várát. Immár a mi nyelvünkön is van neve ennek az erődnek: Dar ul Dzsihad! A Szent háború kapuja! Ilyen ádáz csatát, mióta élek, nem láttam! - mondta megilletődötten Murád, és szemében különös fény csillant. - Áldjátok a jó sorsotokat, hitetlenek, amiért csak ennyit kérek a béke fejében! Csak ezt a várat! Csak ezt! Ezt a talpalatnyi földet! Ezt a hősök vérétől áztatott földnyelvet. De ezt kérem! akarom! Akarom, mindennél jobban! A lengyelek megkönnyebbülten felsóhajtottak. - Egyikünk máris indul vissza Budára, fényes tekintetű szultán! És bizonyosan hiszem, hogy jó hírrel érkezik vissza, hisz oly csekély kérés ez a béke fejében! Nagylelkűséged lekötelezi majd ifjú királyomat! Murád kegyesen csókra nyújtotta kezét.
- Addig táborom vendégei vagytok, lengyel barátaim! S ki közületek visszatér Budára, jobban teszi, ha siet, mert az ostrommal addig sem hagyok fel! Ha Dar ul Dzsihad elesik, mielőtt a futár visszatér, az ajánlatom semmisnek tekintendő! Értettétek? A lengyelek hírnöke néhány perc múlva már nyargalt is a pancsali rév felé, hogy mihamarabb átkelhessen a Dunán. Már csak várni kellett visszatértét. Ha időben érkezik, a háborúnak azon nyomban vége szakad. Ha időben érkezik... 8.
GYŐR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA Hiába siettek újabb és újabb lengyel vértesek Győr alá, a várost csak nem sikerült bevenni. Akár Rozgonyi püspök, akár Ostrogog herceg vezette a királyi hadakat rohamra, Cillei zsoldosai játszi könnyedséggel verték vissza őket. Nem csoda: Ulászló katonáinak sem ágyúik, sem ostromgépeik nem voltak. Pedig ideje lett volna dűlőre vinni a dolgot, hisz az ifjú király már fényes kísérete élén közeledett Székesfehérvárhoz, a koronázási ceremóniájára. Nem lett volna biztonságos, ha a hátukban ott marad az ellenséges hadaktól nyüzsgő Győr. Egy különösen forró júliusi reggelen lódobogás, fegyvercsörgés tépte fel a csendet. Erre végképp nem volt felkészülve senki. A városkapun Vitovecz és Sunkowski kétszáz cseh zsoldosa száguldott ki, és söpört végig a sátrak közt. Elvágták a tartóköteleket, s fáklyákat vetettek a vásznakra. Hamarosan lángoló ruhájú katonák rohangáltak keresztül-kasul a táborban, egymást tiporva, reménytelen összevisszaságot okozva. Néhányan fegyverre kaptak ugyan közülük, de a huszita háborúk poklában edződött csehek ellen nem sok esélyük maradt. - Iván! Mentsétek ki a fiút! Kamonyai Simon és néhány hű vitéze megpróbálták magukat átverekedni a cseheken. Iván sátra felé rohantak, melyet addigra haragos lángnyelvek habzsoltak éhesen. - Nem tud kijönni! Segítsetek!
Kamonyai ért oda először, s gondolkodás nélkül átvetette magát a tűzfalon. Iván a tábori ágyon hevert, öntudatlanul. Sebei túlontúl súlyosak voltak ahhoz, hogy felkelhessen - ha Kamonyai nem jön érte, perceken belül megfullad a füsttől. Az öreg a hátára vette, és kitámolygott vele. Az orra előtt cseh vértesek vágtattak el, nagyokat kurjongatva. Kettőt villant egy hatalmas csatapallos, és Kamonyai legényei közül ketten a földre zuhantak. - Az erdőbe! Vitovecz, ki a közelben fékezte meg lovát, észrevette az agg vitézt. Egy gyors pillantás a köpenyét díszítő hollós címerre, és a zsoldos vezér máris megpörgette kezében a hatalmas pallos markolatát. - Mocskos Hunyadi fattyak! Végetek van! Kamonyai zihálva próbált egérutat nyerni, de a csehek minden irányból özönlöttek felé. Kürtjel harsant a tábor túlsó végéből: Rozgonyi Simon püspök bandériuma robogott elő teljes fegyverzetben. Kamonyai levegő után kapkodott, alig bírta Iván súlyát, s már Vitovecz nehéz harci ménjének prüszkölését hallotta közvedenül a háta megett. - Püspök úr! - kiáltotta Kamonyai. - Ide! Ide! Segítsen, püspök uram! Rozgonyi észrevette őt, de ügyet sem vetett rá. Megeresztette lova zabláját, úgy vágtatott el. - Püspök uram! Mentsen meg minket! De a magyarok elzúgtak az ellenkező irányba, magára hagyva Kamonyait és megmaradt néhány emberét. Ez utóbbiak közül fordultak szembe hárman Vitoveczel, hogy feltartóztassák. Mire Simon elérte az erdő szélét, már egyikük sem élt. A cseh épp a vért csapatta le pallosáról, és lovát forgatva kereste a menekülőket. Kamonyai bevonszolta Ivánt a fák közé. Ekkor pillantotta meg a görbedt tölgy-matuzsálemet a tisztás közepén. Az öreg fa aszott karjait a földre lógatta lemondón, magányosan. - Tarts ki, fiú! Csak még kicsit tarts ki! Szerencsére a fának tágas odva volt: oda húzta be Kamonyai az alélt testet. Aztán megbizonyosodott róla, hogy a tábor irányából nem lehet látni, mit rejt a görcsös fatörzs, s csak akkor indult vissza. - No, mocskok! Most gyertek! Most már az én kezemben is fegyver van! Hol vagytok hát?
Mire kiért az erdőből, a csehek már visszafelé vágtattak. Néhányan közülük búcsúzóul összecsókoltatták vasukat az üldöző lovasokéval, aztán nyargaltak tovább. Mintha egy titokzatos jelre fordítottak volna hátat a meglepett magyaroknak. Mintha éppen bevégezték volna küldetésüket... Kamonyai csak estefelé értette meg, mi is történt. Rozgonyi püspök diadalittasan tért vissza a lerombolt táborba. Mit érdekelte őt a sok felgyújtott sátor, a sok leölt katona, amikor a nyeregkápájára erősített lánc végén ott vonszolta magát Cillei Ulrikot, a veres grófot! Kamonyai nem hitt a szemének, amikor meglátta őket. - Az áldóját! Hát ezt a jómadarat meg hol fogta kegyelmed? Vitovecz és Sunkowski kitörése csupán elterelő hadművelet volt. Míg a csehek felgyújtották a magyarok táborát, a túlsó városkapun Cillei meg Benedek püspök, alig húsz lovassal kiszöktek. Futottak Pozsony felé! Átúsztattak a Rábán, de Rozgonyi résen volt, a hajnali támadás elején már sejtette, mire megy ki a játék. Addig űzte, hajszolta a menekülőket, míg meg nem pillantotta őket a láthatáron. Akkor aztán Cilleiék elé került, s egy templomrom mellett lecsapott rájuk. A veres gróf társait hátrahagyva, egyedül próbált kereket oldani, de Rozgonyi, akár egy vén kopó, egyre csak űzte és űzte. Végül személyesen hurkolta Cilii és Zagorje urának nyakára a kötelet. - Hová, hová, veres gróf? Ugyan, meguntad tán a győri kosztot, kvártélyt? Jössz te vissza, édes rózsám, jössz te a király tömlöcébe! Estére a Győrt körülzáró királyi hadak tábort bontottak. A várost elfoglalni ugyan nem tudták, de kezükbe került a felkelők vezére. Diadalmenetben ügettek vissza Székesfehérvárra, ahol már minden készen állott a koronázási ünnepségre. A legutolsó társzekéren, ami a fegyvereket vitte a sereg után, ott hevert öntudatlanul Hunyadi Iván szörényi bán. Már félrebeszélt a sebláztól. Állapota rohamosan romlott. Honnét is sejthette volna a vén Kamonyai, hogy ugyanabban a fa odvában vészelte át szerencséden a rajtaütést, amiben néhány héttel korábban Magyarország Szent Koronája is rejteket nyert egy éjszakára...
9.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVA A lengyelek futárja két nappal korábban ért vissza annál, ahogy a legderűlátóbb számítások szerint is remélhető lett volna. Lóhalálában vágtatott, hogy még időben érkezzen a válasszal. Tudta, hogy ezrek élete múlhat gyorsaságán. Murád bosszúsan fogadta: Nándorfehérvár falai még mindig dacoltak seregével. Felfoghatatlannak tűnt számára, honnan merítik erejüket a védők, felfoghatatlannak tűnt, honnan nyerik szerencséjüket, amivel az utolsó pillanatokban minden rohamot sikerült visszaverniük. Oroszlánként harcoltak nappal, oroszlánként harcoltak éjjel. Az elmúlt napokban háromszor sikerült a janicsároknak betörnie a város területére. Egyszer már-már a Fellegvár vizesárkáig is eljutottak, de mindannyiszor visszaverték őket, s fogcsikorgatva, test test elleni küzdelemben kiszorították a falakon túlra. A szultán biztos volt benne, hogy mire a futár visszatér, Nándor Alba tornyain az iszlám zöld zászlait lobogtatja a szél. Tévedett. Mikor megérkezett a futár Ulászló válaszlevelével, Murád intett, hogy olvassák fel az üzenetet. Bosszús volt, hisz harccal kívánta bevenni ezt az átkozott erődöt, s nem szavakkal... A levél rövidnek bizonyult. S bár ezt a szultán nyilvánvalóan nem tudhatta, a levelet Vitéz János személyesen fogalmazta: Hatalmas szultán! Tudd meg, hogy egyetlen talpalatnyi földről lemondani nem fogunk, sem most, sem máskori Mit erő, fegyver vagy cselszövés a haza testéből kitép, egy napon Magyarhon fiai visszaveszik majd tőled. Nándorfehérvár Magyarország kapuja. A béke ennek átadása árán nem lehet üdvös számunkra. Tudd meg hát, ha kell, utolsó leheletünkig harcolni fogunk. Murád elsápadt. A lengyel követek, a vezírek, a beglerbégek is mind elsápadtak. A romos erődítmény felé fordították falfehér orcájukat. - Pusztítsátok el őket! - hörögte Murád, és képe szederszínűre változott. - Töröljétek el a föld színéről azt a várat, azt a várost! Mire holnap felkel a nap, nem akarok látni azon a hegyen mást, csak üszköt és romokat! Csizmámmal a
gyaurok megszenesedett csontjain akarok taposni! Takarodjatok a szemem elől! Vezérei földig hajolva hátráltak el a szultáni sátortól, a lengyelek meg örülhettek, hogy élve útnak eresztették őket. Elképzelni sem tudták, ki diktálta a levelet, de úgy vélték, csak valamelyik magyar lehetett. A magyarok mind bolondok. Hátra sem néztek, úgy vágtattak vissza Budának. Nem akarták látni, ahogy az oszmán had újabb dühödt támadást indít a megroggyant falak ellen. 10. A roham jóval éjfél után ért véget: a törökök ismét véres fejjel húzódtak vissza táborukba, a falak alatt és a Felsőváros utcáin hagyva sok ezer halottat, sebesültet. Murád tombolt tehetetlen dühében. - Holnap magad vezeted a támadást! - üvöltötte. - S te is vele tartasz, fiam! Mohamed megremegett. Eljött hát az ő ideje... Eljött a mindent eldöntő perc... - Atyám! Hatalmas szultán! - Mit akarsz? - A bölcsek úgy tartják, mit erő, s vas meg nem hódít, azt ravaszsággal talán megszerezhetjük magunknak. - Miről beszélsz? - A magyarok halálra szántan harcolnak, atyám. Minél dühödtebben támadunk, annál dühödtebben védekeznek. Az utolsó emberig kitartanak, ezt magad is láthatod. Tiszteletre méltó ez az elszánás! - Nagyszerű! Még te is őket dicséred? - Csak elismerem, ami elismerésre méltó. Hanem gyorsan múlik a nyár, és gyorsan fogyatkozik seregünk. A magyaroknak kopog a szemük az éhségtől, s nékik is sok a halottjuk. Ha kapnának egy ajánlatot... Murád felkapta a fejét. - Miféle ajánlatot? - A legjobbat, mit kaphatnak: megtarthatják életüket, ha átadják a várat. Rászolgáltak: hősként harcoltak. Murád görcsös vonásai egyszeriben kisimultak.
- Gyakorta elkövetem a hibát, fiam - morogta hosszas hallgatás után -, hogy hagyom magam elsodorni dühömtől, gyűlöletemtől. De te bölcsen szóltál. Szégyen, hogy nem nekem jutott az eszembe. Mohamed a földig hajolt. - Nemes ajánlatod a magyarok elfogadják majd, és további harc nélkül tiéd lesz Dar ul Dzsihad vára, atyám! A szultán megveregette a fiú vállát. - Eltökéltséged dicséretes. De annál csúfosabb lesz kudarcod, ha az ötlet mégsem válik be. Mohamed felpillantott atyjára. - Ha mégsem válik be, én magam emelem magasba a próféta szent zászlaját, és legelsők között hágok fel azokra a falakra! A szultánnak tetszett ez a beszéd. 11.
- Levél? Miféle levél? - kérdezte meggyötörten Thallóczi, amikor katonái berohantak a félig már romos kőlestoronybéli szobájába azzal, hogy a török belőtt egy izenetet a várba. Remegő kézzel kibontotta a nyílvesszőre erősített papirost. Az előző esti ütközet után képtelen lett volna talpra állni: szédült, mindene sajgott. „Orvosságos" borért kiáltott, de aztán rájött, hogy a bor már rég elfogyott. Legfeljebb vizet ihatna. Azt meg ugye, igyon a gödény! Bosszúsan próbálta kisilabizálni a macskakaparással írt magyar szavakat, de aztán türelmét vesztve intett apródjának, hogy tüstént hívja Hunyadit meg a deákját, s a többi hadnagyot. Perjel létére nem volt ugyanis erőssége a betűvetés: Filipesinek kellett végül felolvasni Murád üzenetét. Magyarok! Vitézül harcoltatok. Kiérdemeltétek a hatalmas szultán jóindulatát, ki végtelen kegyelmében úgy döntött, megtarthatjátok nyomorult életeteket. Szabad elvonulást kínál tinéktek Murád, azzal a feltétellel, hogy fegyveritek s jászlaitok a várfalakon kívül, elvonulástokkor lábai elé helyezitek. Élelmetek fogyóban, vizetek fertőzött. Halottaitok számolatlanok. Hagyjatok hát fel a hiábavaló küzdelemmel. A mindenható Allah
akaratával dacolni nem tudtok. Ha holnap reggelig elfogadjátok ajánlatomat, minden vitéz magyar fejenként tíz aranyat nyer a hatalmas szultántól, Allah kegyelméből. Gondolkozzatok! Mezid bég Az utolsó szavak még ott visszhangoztak a teremben. Thallóczi fáradtan a többiekre pillantott. - No, urak? Ehhez mit szóltok? - Meglepő ajánlat - szakadt ki Hunyadiból. - Csak nem belefáradnak a törökök az ostromba? - Ugyan! Csupán nem akarnak több áldozatot - ingatta a fejét Szilágyi Mihály. - S ők is úgy vélik, tulajdonképpen győztek. - Ők is? - kerekedett el perjel szeme. - Ki véli még úgy? Hadd miskárolom ki rögvest! - Bizony, tudjad meg, Jován, hogy egyre többen vélik úgy! - morogta Szilágyi. - Az ördögbe is, már lóhúson élünk napok óta! A török hajók újabban elzárják az utánpótlásunkat, s azt is jól tudják a kutyapofájúak: a vár kútjai megfertőződtek a dögöktől... Súlyos csend ereszkedett a teremre. Csak valahol a távolban dörögtek a török ágyúk elszórva, tessék-lássék módra. - Ha az emberek megtudják, hogy fejenként tíz arany üti a markukat a megadásért, senkit sem lehet majd visszatartani! - ingatta a fejét Stipe Obranovics, a rác sajkások parancsnoka. - Tíz arany! Legtöbbjük életében nem látott együtt akkora vagyont! Thallóczi leverten lehorgasztotta üstökét. - Menjünk. Mondjuk el az embereknek, hogy mit izent a török! - Megőrültél? - hebegte Szilágyi. - El kell titkolni azt inkább! Csak zavart okozna a fejekben! - Elmondjuk nekik - felelte zordan a perjel. - Tudniuk kell... 12. Összedoboltatták a túlélőket a piactérre, a Fellegvár falai alá, ahol a török ágyúgolyók csaknem sík mezővé tisztogatták a belgrádi Felsővárost. A zegzugos utcácskáknak, a takaros házaknak nyoma sem volt, a terep egyeden, füstölgő romhalmaznak tűnt. Ahogy a csapóhídon Hunyadi és emberei döngő
léptekkel végighaladtak, szívük elszorult a látványtól. Odalenn, a megfeketedett falcsonkok közt vagy kétezer legyengült, üveges tekintetű férfi és nő várta őket türelmesen. Közöttük, a romokon elszórva temetetlen holtak rothadtak szétvetett tagokkal: senkinek sem maradt ereje eltemetni őket. A híd lábától nem messze, ahol Thallóczi perjel felkapaszkodott egy derékmagasságú falszakaszra, megszenesedett török katonák hevertek sorban: a rájuk zuhant gerenda kettétörve, egyik vége vádlón meredt az égbe. Amikor a perjel széthajtogatta a levelet, mintegy varázsütésre elhallgattak a török ágyúk odakünn, a külső falakon túl. Csend támadt. A várvédők közelebb húzódtak. Most látszott csak, milyen elkeserítően kevesen maradtak. Mindenki kezében fegyver: kicsorbult szablyák, fokosok, fejszék, buzogányok. Még álmukban is azt szorongatták, soha nem lehetett tudni, mikor intéz újabb támadást a török a falak ellen. - Testvéreim! - kiáltotta mély, férfias hangján a perjel, s körültekintett a megfáradt vitézeken. - A török levelet lőtt be a várba! A katonák, magyarok, rácok egyaránt sutyorogni kezdtek. - Ha ti, drága testvéreim, közönséges zsoldos katonák volnátok, kik hitvány aranyért hullajtjátok véreteket, ezt a levelet elolvasni néktek semmi áron nem engedném. De mivel ti szeretett hazátok védelmezői vagytok, tudom, hogy egy sincs tiköztetek, ki honát a legnagyobb ígéretért is elárulni merné. Azért én megengedem, hogy ezt, s a bizonnyal még várható más leveleket is szabadon olvassátok! Tudjátok azt, hogy e levelek a török erőtlenségének világos jelei. Itt a levél, fiaim! Azzal lehajította a földre a papirost. A közelben álló, kormos képű vitézek tétován egymásra pillantottak. - Mit izen nékünk a szultán? - kérdezte egyikük, egy vén szerb katona. - Tíz aranyat fejenként, s szabad elvonulást mindenkinek, ki megadja magát ismerte be Thallóczi. A tömegen izgatott moraj hullámzott végig. - Tíz arany! - Tíz arany! - Tíz arany! Hunyadi rosszat sejtve figyelte az arcokat. Lehet, hogy Szilágyinak meg Branovicsnak igaza van? Lehet, hogy ezeket a szerencsétleneket nem képes többé senki visszatartani?
Ám ekkor különös dolog történt: a közelben állók közül kivált egy asszony. Idősebb szerb nő volt, a háza napokkal elébb dőlt össze egy kővető találatától odalenn, az Alsóvárosban. Thallóczi jól ismerte: Jelena Markovics a néhai Olivera hercegnő házában szolgált egész életében. Mindhárom fia, s két unokája is elesett a délkeleti falakon. Nem maradt immár senkije és semmije. Az asszony felemelte a földről a levelet. Megfordult, szembenézett a vitézekkel. Kemény, mindenre elszánt arcokat látott maga körül. - Mi a válaszotok, magyarok? Hunyadi szíve a torkában dobogott. Most dől el a sorsuk. Ha az emberek a megadás mellett döntenek, s megnyitják a kapukat, életben maradnak. Ha nem... Az egyet jelent a biztos halállal. A magyar katonák közül egy fél lábára megsántult, barna képű férfi bicegett oda az asszonyhoz. Mélyen a szemébe nézett, aztán elvigyorodott. - Ideannád azt a levelet, néném? Jelena Markovics átnyújtotta neki. A katona fogta, s nem egészen illendő módon letolta gatyáját, s a levéllel jelképesen kitörölte alsó felét. Aztán összegyűrte, s megtaposta. A tömeg egyszeriben diadalittas üvöltésben tört ki: kardok lendültek az égnek, kucsmák, sisakok repültek a levegőbe. A katona a levélcafatokra köpött, aztán a falon álló Thallóczi felé fordult. - Szégyen, gyalázat perjel uram, de mi, egyszerű katonák nem értjük a betűvetést. Ha engednéd azt, levél nélkül is megküldenénk a választ a török császárnak! Thallóczi beleegyezőn bólintott, mire a katona felbicegett a csapóhídon, s egy perc múlva már odafenn, a Bojsza-torony mellvédjén bukkant fel megint. A tömeg izgatott morajlással várakozott. Odafönn Tüzes Orbán vigyázta az ágyúkat: a következő pillanatban öblös dörgéssel felrobajlott a magasban az egyik. Aztán nyomában az összes többi is. A várvédők újra felüvöltöttek, győzedelmes, gúnyos rivalgásuk messzire szállt a romok fölött, s néhány pillanattal azután érte el a török tábort, hogy az ágyúgolyók is becsapódtak. Hunyadi végigtekintett a magukról megfeledkezett, szinte vérszomjas örömmel üvöltő védőkön. A torka elszorult. - Édes Istenem... - suttogta maga elé. - Büszke vagyok rátok! Thallóczi mosolyogva felé fordult.
- Ezek a világ legjobb katonái, Jankó! Magyarok, szerbek... Ezekkel a pokol kapuit is ledöntheted... Hunyadi megrendülten tekintett széjjel. Nándorfehérvár falai romokban. Mindenütt holtak. Dögbűz és reménytelenség. Épeszű ember nem habozott volna a szultán nagylelkű ajánlatát elfogadni. S lám, ezek... A tömeg feje felett árpádsávos magyar, kétfejű sasos szerb, meg a szűzmáriás zászlók úsztak. Mintha győzelmet ünnepelnének, s nem saját halálos ítéletüket. A pokol kapuit is... Hunyadi nézte őket: a raguzai születésű Thallóczit, a belgrádi magyarokat, szerbeket, a Hunyadról hozott oláh, magyar harcosokat. Magában elmosolyodott. Vitéznek igaza volt! Ezt a népet a makacs elszánás teszi nemzetté! S az oláhországi kun kenézek ivadéka büszkén tárta szét karját. Nándorfehérvár falai felett nyári szél söpört végig, megfeszítette a zászlókat, belekócolt a hajakba, szakállakba. Isten lélegzete volt az a szél. - Mindenki a falakra! - harsogta túl az üvöltést Thallóczi. - A falakra, fiaim! Az imént még erőtlennek tűnő, megtört tekintetű férfiak és asszonyok egymást támogatva, botladozva kapaszkodtak fel a romok tetejére, hogy megvessék lábukat, és szembeszálljanak a tomboló viharral. A következő pillanatban dühödten felmordultak a török ostromágyúk. A vihar minden eddiginél erősebben lecsapott Nándorfehérvárra... 13.
GYŐR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVÁNAK 15. NAPJA A napokon át szakadó eső már elállt, de az országutakon még tengelyig süllyedtek a batárok, fogatos hintók, ökrös szekerek. Kerékzörgéssel, csikorgással-nyikorgással kerülgették a tócsákat, a bakon ülő hajtók meg káromkodhattak cifrákat napestig, ostoraikat suhintgatva, ha egy-egy gödör, amibe belevezették a kocsikat, mélyebbnek bizonyult a kelleténél. Nagyokat zöttyentek ilyenkor odabenn a díszes öltözetű urak prémes mentéikben, zsinóros kabátjaikban, s cifrán káromkodtak maguk is, szidva a
kocsist, szidva a pocsolyákat, szidva az esőt. Pedig igyekezniük kellett, hogy Budáról, Pozsonyból, Esztergomból, Kolozsvárról, Zágrábból, s aztán még ki tudja, mennyi, mennyi helyről idejében odaérjenek a koronázási ceremóniára. Az utak mentén néhol Ulászló zsoldos lovasai álltak sorfalat, magyarok, lengyelek vegyesen, de igen foghíjasan, s megviselt állapotban, beesett arccal. Így aztán a díszes öltözetű urak, nagyasszonyok nem tudtak szabadulni attól a kellemeden érzéstől, hogy bárhol, bármikor rajtuk üthetnek lesből Cillei vagy Erzsébet királyné emberei. Szerettek volna már Fejérváron, a megerősített koronázóvárosban lenni... Az egyik estrángos fogat, melynek oldalán a Rozgonyiak fehér hattyús címere már felismerhetetlenségig mocskolódott a felfröccsenő sártól, igen vehemensen száguldott keresztül a csúszós bukkanóktól, pocsolyáktól tarka győri úton. A bakon terpeszkedő legény nem sajnálta a befogott három pár paripát, s olykor a mellettük billegő szekerek, kocsik hajtóira is odaodacsördített ostorával, ha azok vonakodtak a kitéréssel. - Félre! Félre az útból! Aztán, a felháborodott kiáltozásra ügyet sem vetve csattogtatta tovább ostorát, s hajszolta a hat habzó pofájú hátast az újabb kocsik elébe. Így esett, hogy amikor Győr mellett, a székesfehérvári elágazásnál az estrángos fogat egyik hátulsó kereke kőre talált futni, s fülsiketítő reccsenéssel ki talált szakadni a helyéből, jó néhányan elégedett hahotázásban törtek ki a bámészkodók közül. A paripák panaszos nyerítéssel ágaskodtak fel, a legény ostorostul bukfencezett a bakról, bele a legmélyebb pocsolyába. - Hová a sietség, barátocskám? A kocsi erősen megdőlt, csaknem az oldalára, tengelyig a sárba ragadva. Felülre került ajtaja néhány pillanattal később kivágódott, és egy fekete köpenyes, rákvörös képű nagyúr jelent meg benne. - Gazemberek! Ki mer itt nevetni? Nem messze az elágazástól, ahol Ulászló csapatainak kisebb tábora állt, egy vitéz sápadtan szökkent fel a tűz mellől, mikor ezt a sztentori hangot meghallotta. - Simon bátya! De hisz ez ő! Kamonyai értetlenül bámult Hunyadi Ivánra, mintha az bolondgombát falt volna, de aztán látva izgatottságát, megértette, hogy a fiú nem Rozgonyi István ispánnak örült meg olyannyira, hanem valaki másnak. Valakinek, ki szintén a kocsiban kellett, hogy üljön. - No de...
Iván be sem várta Kamonyai hebegésének végét, máris iramodott az útelágazáshoz. Iramodott? Csak szeretett volna: sántikálva húzta lábát, de lelkes igyekezete oly szembeötlő volt, hogy a közelben ücsörgő, csöndesen borozó magyar zsoldosok utánakiabáltak: - Lassan járj, tovább érsz, fiatalúr! Rozgonyi István bősz hadfiként, hitvese, Cicelle asszony inkább fáradt unalommal tekingetett körbe csapdába esésük sármocskos szigetéről. De mikor megpillantották a feléjük bicegő fiút, mindkettejük arcán széles mosoly terült szét. - Iván! Hunyadi Iván! Hát téged egyenest a Jóisten vezérelt ide! - integetett az ispán. - Hozass rögvest deszkákat, hogy ki bírjunk szállni! Néhány perccel később a népes Rozgonyi család monyorósi ágának páter familiása peckesen, akár egy kikötött gályáról, pallón lépdelt lefelé az oldalára fordult kocsiról. Iván elégedetten nyugtázta a hajdani temesi ispán vállveregetését, s amikor Cicelle asszony - kit Jankó mindig is dunai amazonként emlegetett - mosolyogva megcirógatta az arcát, izgatottsága csak tovább fokozódott. Szíve dobogása mégis csak a következő pillanatban gyorsult eszelős iramúvá, mert a kocsiból ekkor kecmergett elő az a tündéri teremtés, akiről esztendők óta álmodozott, akinek nevét nap mint nap ezerszer elismételte magában vágyakozással, epekedéssel, szép, tiszta szerelemmel. - Mária... A karcsú, nádszálvékony derekú leány arcán rózsapír ömlött szét, mikor a Hunyadi fiú saját, hollós-címeres köpenyét terítette a pallóra, hogy még véletlenül se cseppenjen sár hófehér ruhájára. - Iván! Tekintetük találkozott, s jóval hosszabb időre fonódott össze, amint az illendő lett volna. Ez persze nem kerülhette el Cicelle asszonyság figyelmét sem. Honnét ismerik ezek egymást? Ezen tűnődött, s mire Hunyadi Iván a táborhelyre kísérte őket, már gyanakodott, hogy a fiatalok ismeretsége nem is oly új keletű. Nevelt lánya, Mária le sem vette szemét a vitézről, s mivel annak szembogarában is egyes-egyedül csak a másik képe ragyogott, nem volt nehéz megállapítani, hogy a baj itt sokkal nagyobb, mint elsőre sejthető lett volna. Hunyadi sátrában Iván sietősen ülőalkalmatosságot kerített, s Cicelle asszonyt s Máriát pironkodva kényelembe helyezte. Kamonyai tudta a dolgát, addig készséggel bort löttyintett a még mindig bosszankodó Rozgonyi kupájába, amit az egy kortyintásra hajtott fel.
- Napokig csak eső, most meg ez a kutya forróság! - A nagyúr szívesen folytatta volna az időjárás taglalását, hanem ekkor észrevette, hogy asszonya gyanakodva tartja szemmel az ifjakat. Mária forrásvizet kortyolt, Iván pedig ott állt mellette, mintha a szavát lesné, mintha legapróbb kívánságát próbálná kitalálni. De mivel Rozgonyi István öreg hadfi volt már, s nem a szerelmes szívek avatott ismerője, nem tűnt fel neki az a perzselő pillantás, amivel Iván a nevelt lányát falta. - Hallom, fiam, beletörött a bicskád Győr ostromába! Jankó bátyádnak bizonyosan sikerült volna egyeden rohammal bevenni a várost! De én mondom, nincsen baj! A lényeg, hogy Simon érsek kézre kerítette Cilleit helyetted is! Ha hallotta volna e szavakat Iván, bizonnyal megkeseredik a szíve. Jobb is, hogy nem hallotta, csak Máriáját látta, az ő sóhajtása jutott el fülébe. Kisvártatva Kamonyai jött ismét, s jelentette, hogy a kocsi napszálltáig már nem lesz megjavítva. Rozgonyi szentségeit egy sort, kivívva Cicelle asszony megrovó pillantását. - Megalszunk hát valahol a közelben! - döntött a nagyúr. - Simon majd vendégül lát! Már, ha itt van még a közelben! - Itt van. Csak reggel kísérjük Fejérvárra! - morogta Kamonyai. - Akkor együtt megyünk! Örülök, fiam, hogy beléd botlottam. Atyád jó barátom volt, becsültem. Jankó bátyádat még többre tartom, meglásd, sokra viszi még! S azt mondom, a viszontlátás örömére ma este elgyere hozzánk vacsorára! Simon öcsém bizonnyal nem neheztel, ha asztalunkhoz fogadunk! Más esetben Hunyadi Iván elhárította volna a nem is oly melegszívű invitálást, de így, hogy ezáltal egész este élvezhette Mária társaságát, szívrepesve igent mondott. - Fel a fejjel, fiú! - csapta hátba Rozgonyi, mikor az újabb kupa bort felhajtva talpra szökkent. - Egy családban éppen elég egy hős! A Hunyadi famíliában úgy látszik, nem te leszel az! 14.
Leszállt az est, s Iván remegő kézzel igazgatta magán a legújabb divat szerint szabott itáliai gúnyát. Hosszú, fekete hajából kibontotta a kun varkocsokat, és tüzes ollóval próbálta kiegyenesítgetni tincseit. A tollas kalpag alatt úgy festett, akár egy velencei vagy genovai vándorkalmár: napérlelte, barna arc, tüzes,
fekete szemek, csak épp a magyaros bajusz tette egyértelművé, hogy viselője hírből sem talján. - Mit gondolsz, Simon bátya? Tetszeni fogok így néki? - Azt gondolom, úgy festesz, mint egy galambszarral ékes madárijesztő morogta Kamonyai. Sehogy sem tetszett neki ez a fene nagy készülődés. Hetedik érzéke azt súgta, legjobb lenne, ha el se engedné Ivánt erre az esti lakomára. De hát parancsolhatott ő egy Hunyadinak? - Ma este megfordítom a sorsomat, Simon bátya! - Mifene! Aztán miképp? - Majd meglátod! Tán úgy, ahogyan Jankó tette Újlakon! Múlnak az évek felettem is, Simon bátya! Családot akarok. Letelepedni vágyom. Kamonyai végigmérte a fiút, s a látványba belesajdult a szíve. A sebhelyek, a koravén ráncok jóval idősebbnek mutatták Ivánt valódi koránál. Mosolya is egy öregember mosolya... Édes, teremtő Istenem... Ráférne végre a boldogság... Nagyon is ráférne! - De hát mióta ösmered? - füstölgött Kamonyai még mindig az alapkérdésen. - S mi a csudáért nem említetted nekem soha? Az ördög hét fattyára mondom, nem igazodom én ki rajtad sehogy sem! - Mikor a halott Zsigmondot hoztuk haza - sóhajtotta Iván, miközben szattyánbőr csizmájának ráncait próbálta eligazgatni -, ott voltál te is, Simon bátya. Morvaföldről szekereztük szegény királyt Pozsonyba, s a Rozgonyiak házában ravataloztuk fel. Ott álltunk a bátyámmal őrséget némán, a lába előtt... Mi, meg az összes zászlósurak... - Emlékszem - bólintott Kamonyai. - No, hát ott állt Rozgonyi ispán és Cicelle asszonyság között az én Máriám... Akkor láttam először, s többé a szemem se tudtam levenni róla. Számomra ott minden eldőlt, Simon bátya... Soha nem láttam még nála gyönyörűbb leányt! Ezt már Kamonyai is készséggel aláírta, noha tudta jól, Iván, akárcsak a bátyja, ezen a téren figyelemre méltó összehasonlítási alappal rendelkezik. Merthogy Iván odahaza Hunyadon, Kolozsváron, no meg a messzi Prága városában a számosnál is számosabb hajadonnal került szoros ismeretségbe (nemegyszer sokkal szorosabba a kelleténél, s ez számos botrányos jelenetnek lett kiváltó oka, melyeket Jankó aranyakkal, fenyegetéssel rendre elcsitított, amennyire tudott). - Szép, szép... No de... beszéltél is vele?
Iván olyan pillantást vetett erre az öregre, amitől gyengébb idegzetű embernek elállt volna szívverése. - Meg is csókoltam... Pozsonyban titkon találkoztunk néhányszor, lenn, a Duna ligetében... - Jézus Krisztus nevére, csak nem? - Dehogy, Simon bátya! Mária tüneményes angyal, tiszta és erényes! - Én csak arra kérlek, ne tégy semmi meggondolatlanságot ma este, fiam! Iván ráhunyorgott. - Néha meggondolatlannak kell lenni, Simon bátya! Jankó mindig erre tanított. Kamonyai erre csak a fejét fogta. Ha valaki, hát ő tudta, hogy Jankót és Ivánt mennyire más fából faragták…
15.
- Micsoda? - hördült fel Rozgonyi István néhai temesi ispán, s még a kanalat is lecsapta kezéből, hogy az csörömpölve hullott a tányérba, arany levescseppeket fröccsentve hermelines dolmányára. - Mit mondtál, te megveszekedett kölök, te? Hunyadi Ivánnak elszorult a torka. Ott állott, magát peckesen kihúzva a nagyúr előtt, mint valami iskolás fiúcska, égő orcával, remegő térdekkel. Most valóban úgy érezte magát, mint egy galambszarral ékes madárijesztő... De innét már nem lehet meghátrálni. - Azt kérdeztem nagyuram, tisztelettel, hogy bátorkodhatom-e megkérni Mária kisasszony kezét? A teremben dermedt csend támadt. Minden szem Ivánra szegeződött, márpedig Rozgonyi Simon érsek szállásán legalább tucatnyi nagyúr, udvarnok, haszonleső vacsorált épp. Az asztalfőn maga az érsek trónolt megdicsőülve, a veres gróf foglyul ejtőjeként. Most azonban, hogy ez a pimasz ifjú elrontani látszott a lakoma eddig oly könnyed hangulatát, összevont szemöldökkel emelkedett fel ültéből. - Az ifjú Hunyadi bán bizonnyal tréfál! Máskülönben hogy merészelne… - Nem tréfa ez, uram! - csattant fel dühödten Iván. - Szeretem Mária kisasszonyt, s ő is szeret engem! Ahogy bátyám, magam is szörényi bán volnék, nem ágrólszakadt senki fia. Magyarország zászlósura vagyok! Mi kivetnivaló van abban, ha megkérem Rozgonyi Mária kezét? István ispán erre oly indulatosan talált talpra szökkenni, hogy Cicelle asszonynak kellett lefognia szablyamarkolatot kutató kezét. - Mit merészelsz, kutya? Iván megdermedt. Kutya? A szentséges úristenit neki! Szablya szisszent hüvelyéből, s abban a pillanatban mindenki felszökkent az asztaltól. Mária sápadtan borult Cicelle asszony vállára, de a Duna amazonja nem rémült meg holmi acélsuhogástól. Maga vonta ki férjura fegyverét hüvelyéből. - Hátrébb az agarakkal, Iván fiam! Mit merészelsz? A fiú fogát csikorgatva, résnyire szűkült szemmel pillantott körbe, akár valami sarokba szorított fenevad. - Én... Én csak...
Rozgonyi István, ki hirtelen haragú nagyúr volt, de mint hírlett, indulata éppen oly hamar elpárolgott, amilyen hamar felgerjedt, észrevette a fiú homlokából vékonyan megeredő vércseppeket. S vajh, mitől oly rőt ennek a képe? Homlokán lázrózsák virítottak, szeme parázsként izzott... - Hisz alig állsz a lábadon... Ejh! Te bolond! - Leeresztett szablyával indult Iván felé, aki egyik pillanatban még sújtásra emelte a maga pengéjét, ám a következőben aléltan terült a nagyúr lábaihoz. Rozgonyi lesütötte szemét. - Bolond kölyök! Azzal felnyalábolta a földről Ivánt, s úgy vitte a friss levegőre. 16. Amikor a fiú magához tért, a fél Rozgonyi família körbeállta, azt lesve, él-e egyáltalán. - El! El! - kiáltott fel megkönnyebbülten Mária, amikor Iván szempillája először megrezdült. - Hála Istennek! - Cicelle asszony levette hűs tenyerét a fiú lüktető homlokáról. - Te aztán értesz a lánykéréshez, édes fiam, meg kell hagyni! Iván bágyadtan elmosolyodott. - Én... Én csak... - Ide hallgass, Iván fiam! - István ispán megrovó hangon dörmögte: - Beszédem volna veled! Most! Itt! Intett az asszonyoknak, hogy vonuljanak vissza a terembe. Rozgonyi Mária titokban csókot lehelt Iván felé, amit a fiú mindennél fontosabb bátorításnak vett. - Ide hallgass, édes fiam! - kezdte rövid krákogást követően az ispán, mikor ketten maradtak. - Tisztelem, becsülöm a famíliádat, de lássuk azt be, hogy ha zászlósurak is vagytok édes egy bátyáddal, hát annak a legutolsók. Jankót jól ösmerem és nagyra tartom. Arról is meggyőződtem, hogy helyén van a szíve, és kis segítséggel tán nem lesz elveszett ember ebben a bolond világban... De... - De? - De ha még ő kérné is a nevelt lányom kezét, akkor is nemet kellene mondanom. Sértésnek ne vedd, Iván fiam, de senkik vagytok ti ebben az országban! Hogyan is gondolhattad azt, hogy benősülsz közénk, Rozgonyiak közé? Mi Szentgyörgyiekkel, Bánffyakkal, Csákiakkal, Héderváriakkal kelünk
frigyre, nem a Hunyadi Oláhokkal... Én téged ugyan nem ismerlek... Bizonyosan derék fiú vagy... Nekem öt fiat engedett nemzenem az Úr, de leányt egyet sem. Lássad, Mária elhalt unokatestvérem leánya, de én mégis egészen a magaménak tekintem. Néki jobb sorsot szántam, mint amit te valaha nyújtani tudnál. Belátod ezt te majd. Belátod később. Lehet, most fájnak a szavaim, de az igazi férfit szavak bántani nem tudják. Iván ebben nem volt olyan bizonyos: a szavak keresztüldöfték, s apró darabokra szabdalták szívét. - Tegyünk csak úgy, fiatalúr, mintha mi sem történt volna. Te most szállásodra térsz, s holnap elkísérsz minket Székesfehérvárra, ahogy az illő és kívánatos. De többet nem akarlak együtt látni Máriával. Többet nem emelheted rá a szemed. Érted-e? Hunyadi Iván szótlanul meredt Rozgonyi képébe. Válaszolni akarat, visszavágni, valami dacosat, sértőt, de nem találta a szavakat. Csak állt ott megszégyenülten, lázban égő testtel. Minden ízében remegett, s ahogy a pillanatok elillantak, úgy tudatosult benne, hogy most már késő. Azonnal kellett volna cselekedni! Azonnal kellett volna visszavágni! Egy Hunyadi fiúval senki nem beszélhet ilyen magas lóról... A pillanat elillant... S ő hagyta... - No, hát! - veregette meg leereszkedőn a vállát Rozgonyi. - Akkor ezt megbeszéltük. Igaz? Hunyadi Iván elfordította a fejét. Sebei sajogtak, de messze nem annyira, ahogy szétszabdalt szíve sajgott. - Eriggy, pihenj le, fiam! Nem heverted még ki azokat a csetepatékat, látom! Rozgonyi gondtalanul visszaindult a püspök szállására, de az ajtóból megfordult, mert jóérzése azt diktálta, vigasztalja még valamivel a fiút: - Bizonyosan találsz majd magadhoz való leányt Erdélyben, fiam! Meglátod, így lesz... Iván egyedül maradt a gondosan nyírt bokrok között. Hűs nyáreste volt, a magasban ragyogtak a csillagok. Ő mégis úgy érezte, elsötétül körülötte minden.
17.
Másnap reggel királyi vértesek kísérték a menetet a fehérvári útra. A sártól megtisztított Rozgonyi-hintón most fényesen ragyogott a hattyús címer. Mint ahogy a mögötte zörgő fogaton is, Rozgonyi Simonén, csak azon sisakdísz helyett püspöki föveg díszelgett. Kamonyai úgy intézte, hogy inkább ezt a kocsit kísérjék, s ne a másik hattyúsat. Jobb nem kísérteni az Úristent... Iván így is búsan nyújtogatta nyakát, hátha megpillantja szíve választottját, amint a vidéket fürkészi az estrángos kocsi ablakából. Arra ugyan várhatott! Mária nevelőatyja és Cicelle asszony szigorú pillantásától őrizve moccanni sem mert szegény. Csak kisírt szemei tanúskodtak róla, hogy mi történt előző este, a lakoma után. - Soha nem fogok szeretni senki mást! - sziszegte dacos elszánással. Cicelle asszony megsimította kezét. Tudta, mit érez a lány. Nagyot sóhajtott. - Az idő mindent megold, kedvesem! Meglátod, hamar elfelejted őt! - Soha! - Mária szeme haragosan lobbant az elfüggönyzött kocsi félhomályában. - Soha nem felejtem el Ivánt! Az övé leszek, vagy senkié! Rozgonyi felhördült, de mielőtt eljárt volna a keze, Cicelle békítőleg átölelte. - Nyugodj bele, Mária, a megváltoztathatatlanba. Mi viseljük gondodat, s mi választjuk ki azt a férfiút, aki méltó jövendőbelid lehet. Mindenben a te érdekeid szerint fogunk eljárni. A hattyús címeres kocsi éktelen kerékzörgéssel kerülgette a tócsákat. A bakon ülő hajtók meg káromkodhattak cifrákat napestig, ostoraikat suhintgatva, ha egy-egy gödör, amibe belevezették a kocsikat, mélyebbnek bizonyult a kelleténél. Nagyokat zöttyentek ilyenkor odabenn a díszes öltözetű urak, nagyasszonyok. Lassan közeledtek a koronázóváros felé... 18.
SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVÁNAK 17. NAPJA Tarkabarka zászlók alatt pompázó menet halad a Boldogságos Szűz négytornyú székesegyháza felé. Élen a győzhetetlen magyar és a testvéri lengyel nemzet lobogóit emelik magasba a heroldok, rézszín kürtöket fúvó apródok
nyomában lépkedve nagy peckesen. Mögöttük ragyogó páncélú lovagok, nagyurak, lándzsás bandériumok jönnek, s szilaj vitézek tömött sorai. Veres, kék, zöld, sárga köpenyeket lobogtat a szél, a sisakok csúcsán tollbokréta lengedez, elszédül a napsugár a sok, tükörként szikrázó vértlemezen. Udvarhölgyek szórnak virágszirmot a hófehér paripáját táncoltató Ulászló előtt, végig a városkaputól a székesegyházig. Koronázási menet ily boldog zsivajjal rég haladt keresztül ezeken az utcákon: az ablakok tárva, nyitva, a forró, júliusi hőségben kipirult arcok, integető kezek mindenfelé. Nincsen szükség alabárdos őrökre, hogy embereket tereljenek a házakból elő, de ahhoz igen, hogy megóvják az ifjú királyt a felé nyúlok érintésétől, a rajongó, idvezült tömeg tülekedésétől. Rivall, boldogan rikoltoz, kiáltoz, vivátozik az utca népe. Székesfehérvár, az ősi koronázóváros köszönd a bevonuló magyar és lengyel hadakat. Ulászló maga alig hisz a szemének. Hónapok óta mondogatja ugyan Vitéz kancellár, hogy a magyarok reménnyel telve várják odahaza, de e fogadtatás meghaladja minden várakozását. Megszokta, hogy a lengyelre mindenki gyanakodva, utálkozva néz: a rátarti német, a vad litván, a kevély orosz, a harcias svéd... Bezzeg a magyar! Mintha egy vérből valók lennének: úgy fogadják itt, akárha rég elveszett, édes fiuk tért volna meg honába. Ulászló boldogan int vissza az ablakokból fürtökben felé integető lányoknak, gyermekeknek, asszonyoknak, és az út szélén vivátozó férfiaknak. Érzi, tudja: otthon van, hazatért. A koronázótemplomnál kétoldalt a szokásjog szerint budai polgárok, s ezúttal magyar, lengyel lovagok tisztelegnek kivont pallossal. Ott várja már őket a kapuban a sok nagyúr: még rájuk nézni is gyönyörűség. Párducbőrrel szegett veres, zöld dolmányok, köpenyek, ezüstkapcsos veretek, hermelinprémmel ékes süvegek mindenütt. Ulászló lehuppan paripájáról, s megigazítja hófehér királyi palástját. Rozgonyi Simon püspök lép oda hozzá, és hódolattal parolázva mutat a templom bejáratára: mintha csak azt mondaná: itt van, felség! Hát nem ezt ígértem? Immár az utolsó lépcsőfok maradt hátra a Magyarország trónusáig vezető hosszú úton! Ulászló hálásan visszahunyorog rá. Izgága ember ez a Rozgonyi, nyakas, vad, de amit ígér, azt tartja halálig. Mellette ott feszítenek a többi bárók: Újlaki
Miklós macsói bán, Rozgonyi István örökös temesi ispán, Thallóczi Máté, ki kalandos úton szökött meg Erzsébet soproni fogságából. Ott van még Perényi János tárnokmester, Pálóczi László főudvarmester, Báthory István, az Erzsébet által nemrégiben leváltott országbíró, s Kórógyi János, az Erzsébet által kinevezett új, Hédervári Lőrinc nádor, s mind a többiek: Guthi Országh Mihály, Alsólendvai Bánffy Pál, Szentmiklósi Pongrácz, Rozgonyi Rajnáid, Csáki Ferenc, Gersei Pető, Losonczi János. Többjük pár hete még Erzsébet legodaadóbb híve volt, s bár még néhányan maguk sem tudják, pár hét múlva megint azok lesznek. A király előtt zárva a templom kapuja: a fehérvári polgárok csak úgy eresztik be az ősi szokások szerint, ha felesküszik kiváltságaik megtartására. Hát persze hogy felesküszik! Odabenn aztán összekoccan a foga az ifjú lengyelnek. Az oszlopokból, a falakból áradó hideg megborzongatja az úri társaságot. Gyertyák százainak arany félhomálya dereng, a karzaton kórus énekel. Az oltárnál majd a teljes magyar főpapi rend: Széchy Dénes esztergomi érsek, fején mitra, testén nehéz arany ornátus. Nyájas mosollyal az arcán áll, karját üdvözlőn kitárja a közeledő Ulászló felé. Éppen úgy nyájaskodik, ahogy néhány hónapja a csecsemő koronázásán. Mellette Ghattalóczi Mátyás veszprémi püspök is éppen úgy somolyog, s csak néha köhint nagy zavartan, s igyekszik nem pillangatni Széchyre meg Újlakira, kik „bűntársai" voltak ama másik ceremónián. A többi főpapok, De Buondelmonte János kalocsai érsek, Sbignew krakkói, Henrik pécsi, György nyitrai, Lépes György erdélyi, Zolio Benedek zágrábi, De Dominis János zenggi, Korcsulai János nagyváradi, és Jakab szemrémi püspök szorgosan hajladoznak, lengetik a füstölőt, és próbálnak úgy tenni, mintha a koronázás szabályos lenne. Csakhogy hiába vannak mindannyian a fehérvári székesegyházban, hiába készül az esztergomi érsek elvégezni a ceremóniát, ha az oltáron nem a Szent Korona díszeleg. Vitéz János áll ott, az oltár mellett, s imára kulcsolt kézzel bámulja a gyertyák derengésében szikrázó ékszereket, a jogart, az országalmát, az apostoli keresztet, a kardot, s az új koronát. Új? Dehogy új! Alaposan meg kellett tisztítani ahhoz, hogy egyáltalán csillogjon: alig pár órája feszegették azt le a kriptában Szent István király csontkoponyájáról. Az elzöldült aranyabroncsot mostanáig suvikszolták a királyi ötvösök.
- Kezdhetjük, felség? - kérdi Rozgonyi Simon. - Kezdhetjük - bólint rá izgatottan a lengyel fiú. Az orgona emelkedett kádenciája jelzés a kórusnak: a halleluja éteri tisztasággal harsan fel újra. A templomban mindenki elcsöndesül. Hanem ekkor - a szokásoktól jócskán eltérve - előlép a zágrábi őrkanonok, és a torkát köszörüli. Most minden szem Vitézre szegeződik. Tudják, mi az oka a kancellár megjelenésének: Ulászló akarta úgy, hogy szóljon az összegyűltekhez. Mostanra már sokan tudják: jórészt néki köszönhető, hogy Ulászló ma itt lehet. - Ugyanezen a helyen néhány hete megkoronáztak egy csecsemőt - kezdi Vitéz rekedten, s körbehordozza pillantását a magyar és lengyel urakon. Szeme megakad egy pillanatra Újlakin. A bán elvörösödik, s Széchy érsek is idegesen vakargatja homlokát. - Csakhogy a csecsemő király koronázása érvénytelen! Nem ismerjük el Habsburg Lászlót királyunknak! Nem ismerjük el, még ha a Szent Korona is illette eme oltárnál homlokát! Ismét egy szúrós körbepillantás: a csupa bólogató emberfőt látva Vitéz még hangosabban folytatja: - Érvénytelen a csecsemő király koronázása, legfőképp azért, mert a nemzet akarata és beleegyezése nélkül történt. Szent István koronája a jog és a törvény sérelmével idegen kézbe került, ezért most és itt, a nemzet akaratából, szent királyunk, István ereklyetartójáról leemelt koronára ruházzuk át a Szent Korona minden hatalmát, minden jelentését, misztériumát és erejét! Csillog Vitéz szeme, szebben, tisztábban, mint a halotti korona. Ragyog benne a tüzes elszánás. Signaculum, mysterium, robur! A korona a nemzet egységének jelképe, s nem a királyé. A haza jelképe, az országlakókat, azok közös akaratát megtestesítő szimbólum. És misztérium! Isten titkos üzenete a felszentelt királyoknak, kik a nemzet egységét képviselik! És erő! A nemzet ereje, Szent István királyunk ereje és korokon átívelő akarata. Mit ér egy tárgy, ha oly becses is, mint a Szent Korona, az általa megtestesített jelentés, misztérium és erő nélkül? Most és itt kinyilvánítjuk tehát, hogy a magyar Szent Korona országainak s népeinek nevében egységes akarattal választjuk meg királyunknak eme ifjú lovagot!
Az urak és főpapok kenetteljes képpel bólogattak. - De érvényes lesz-e ez a koronázás? - kiáltotta lendületesen Vitéz, s hangja egyszeriben ijesztőn visszhangzott a székesegyház boltívei alatt. - Érvényes, ezerszeresen is érvényes! Hiába orozták el tőlünk hitvány idegenek Szent Koronánkat! Mert éppen hiánya ébresztett rá bennünket arra, hogy a nemzet akarata szentebb mindeneknél! - Mert a Szent Korona hatalma kiterjed minden országlakosra, őfenségétől a királytól, a bárókon, az egyháznagyokon át a polgárokig, az utolsó jobbágyig. Mindenkire! Mert a Nemzet mi vagyunk: mi, mindannyian! Mert akaratunkat egyként megfogalmazva, a Szent Korona nevében nyilvánítjuk ki megmásíthatatlan szándékunkat. Mi, a magyar nemzet, Szent királyunk, István ereklyetartójának aranykoronáját helyezzük most Ulászló fejére. Ezzel fejezzük ki azon kívánságunkat, hogy királyunkként vezesd, oltalmazd és gyarapítsd népünket. - Mert így akarjuk mi! - Mi, a magyar nemzet! Vitéz meghajol, s visszalép az oltárhoz. A győri püspök éneklő hangon fordul az érsek felé: - Reverendissime páter, postulat sancta mater ecclesia catholica, ut praesentem egregium militem ad dignitatem regiam sublevetis. Kevés érseknek adatik meg, hogy életében többször is elismételje az ősi szavakat. Széchy Dénes rövid időn belül másodszor citálja a latin szöveget: - Satis ilium esse dignum et utilem ad banc dignitatem? Az ifjú pedig megilletődve mondja: - Én, László, Isten kegyelméből Magyarország leendő királya, ígérem és fogadom Isten és az ő angyalainak színe előtt, hogy Isten s Ország törvényeit megtartom. A Mennyei Atya, Jézus Krisztus és a Szentlélek segéljen, és e Szent Evangélium... Széchy leveszi fejéről az aranyos mitrát, s a püspök urak is alázatosan leemelik süvegjeiket. - Omnipotens sempiterne Deus, Creator omnium... - Omnipotens sempiterne Deus... - zengedezik.
Az orgona gyorsan emelkedő dallama árad a fejük felett. Az érsek nagyot sóhajt, aztán felemeli az oltárról a halotti koronát. - Halleluja! - énekli a kórus, s ebben a minutumban Széchy az ifjú lengyel fejére helyezi a liliomos aranyabroncsot. A templomban mintha még visszhangozna Vitéz érces hangja: - Mert így akarjuk mi! Mi, a magyar nemzet! 19. A szertartás után Ulászló lóra ült, körbelovagolta a várost. A szokásoknak megfelelően két perben is ítéletet hozott, majd megmászta a Szent Mártonszékesegyház toronylépcsőit, és a templom tornyának magasából a világ négy égtája felé vágott kardjával, jelképezve, hogy az országot megvédi bárhonnan jövő támadástól is. A lengyel urak zúgolódtak is odalenn: miért kellett Lengyelhon felé is sújtania? Este már senkinek nem volt egy panaszszava sem. Az ünnepi lakomán csak úgy záporoztak a kinevezések, birtokadományok, ajándékok. Rozgonyi Simont a király megtette Magyarország kancellárjává, Vitéz Jánost a nagyváradi székeskáptalan prépostjává, s a királyi titkos kancellária vezetőjévé. Leváltotta Losonczi Dezső erdélyi vajdát, akit még Erzsébet nevezett ki, s helyére Kusalyi Jakcs Mihályt meg az öccsét, Lászlót tette. Úgy tűnt, hatalma megkérdőjelezhetetlenül megszilárdult. Úgy tűnt, Erzsébet veszített. Néhány nap múlva Ulászló elégedetten hazaküldte lengyel segélyhadai java részét. Hazaküldte Sbignew érseket is, igaz, őt a hazafelé tartó lengyel csapatok fosztogatásai miatt a magyar parasztok csaknem agyonverték. De hát ugye, a legjobb barátságban is akadnak nehéz pillanatok... 20. NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVÁNAK 20. NAPJA
Hunyadi és Filipesi deák a hetek óta tartó, szüntelen ágyúzás elől a fellegvár északnyugati fala és a Kőlestorony válaszfala alkotta zugban találtak maguknak éjszakai menedéket. Ide ugyan nem lőttek fel a hatalmas török zarbuzánok, se a Dunán ringó gályák kővető gépei! Ide nem hullottak tüzes nyílvesszőik, nem hatolt be fülsiketítő üvöltözésük, csak a müezzin fátyolos hangja az esti és éjféli ima idején. Sötét és hűs volt e zug. A júliusi hőségben elegendőnek bizonyult a kőfalak tövébe vetett néhány köpeny, s máris készen állt az éjszakai fekhely. Oda dőlt le fáradtan, megtörten Hunyadi minden áldott este, s bámulta a magasban szikrázó csillagokat. Mind távolibbnak tűntek azok a csillagok. Aludni amúgy sem tudott már senki a várban. A török minden éjjel lőtte a falakat, s a dörejek őrjítő monotonitással visszhangoztak a megmaradt épületek közt. A romok fölött terjengő bűz elviselhetetlen volt. Hiába próbálták a védők kiemelni az összeomlott falak alól a holtakat, mindig maradt néhány, akit nem érhettek el, és a nyári melegben ezek hamar oszlásnak indultak. A megújuló török rohamok során a Felsővárosban elesett janicsárok tetemeit össze sem tudták szedni. A Szent Kristóf-kapu és a délnyugati fal nyolc masszív tornya tövében kint is, bent is három-négy öl magasan tornyosultak a megszenesedett embermaradványok. A város felett hollók és varjak károgtak, zavartalanul ereszkedve a romok közé, hogy degeszre tömjék hasukat a halálnak e dögletes lakomáján. Éjjel kutyák marcangolták a tetemeket, s a legyengült várbeliek már nem próbáltak hadakozni ellenük. Az ebek emberi kezeket, lábakat hurcolva rohangáltak a romok közt, és senki ügyet sem vetett már rájuk. Mindenki tudta, hogy hamarosan elérkezik az utolsó roham ideje. Nincsen már messze... Talán holnap... A falakat meg sem próbálták kijavítgatni. Felesleges lett volna. A török ágyúk pontosan céloztak: a topcsik munkáját csengő aranyakon felfogadott német és olasz tüzérek irányították. Azok aztán értették a dolgukat, hogyan kell a kereszténység védőpajzsaként szolgáló várat mihamarabb lerontani... A forró júliusi éjszakán, miközben Hunyadi a fellegvár falának tövében hevert, és egyre csak bámulta a csillagokat, gondolatban elbúcsúzott mindentől és mindenkitől. Nem maradt esélyük. Segítségre nem számíthattak, immár vagy ötvenszeres túlerővel kellett szembenézniük. Csak annyi maradt még hátra, hogy ki-ki
magában számot vessen nyomorú életével, és felkészüljön az elkerülhetetlen végre. - Meggyóntál, Albert? - kérdezte Hunyadi. - Meggyóntam, uram. - Akkor jó. Csakhogy nem kell itt maradnod! Az éjjel még átúszhatsz a Dunán! Sok hasznodat a harcban úgysem vesszük! A deák a fejét ingatta. - Maradnék, ha lehet. Hunyadi bágyadtan nézte a csillagokat. - Csak azt sajnálom, Albert, hogy ily dicstelenül ér véget minden... - Dicstelenül? - Úgy fognak emlékezni rám, mint egy ostoba, forrófejű emberre. Olyanra, akinek odavesztek az emberei elbizakodottsága miatt. Filipesi tiltakozni akart, de Jankó leintette. - Senki meg nem rótt ezért, még Thallóczi se! De én tudom, hogy hibát hibára halmoztam! Néhány győzelem után azt hittem, minden úgy alakul, ahogy én alakítom. Azt hittem, néhány lovasommal képes leszek szétkergetni Murád ostromhadát! Albert óvatosan keresgélte a szavakat, hisz tudta, ha akarná, sem tudná becsapni Hunyadit. - Nándor Alba sorsa nem az elbizakodottságodon múlott, uram. Ennyi emberrel lehetetlenség megvédelmezni a falakat. Azt azonban ne feledd, hogy jelenléted lelkesedést öntött a harcosok szívébe! Jankó elmosolyodott. Csöndesen imádkoztak hajnalig, hogy méltó legyen haláluk. 21.
A várkapitány, Thallóczi Jován perjel sem aludt azon az éjszakán. Mindene sajgott a fáradtságtól, sietősen kimosott, bekötött sebei is kínozták. A kőlestoronybeli szobája ablakából a falakon túl elterülő, végtelennek tetsző török tábort figyelte. Az égen csillagok szikráztak, a földön - mintha csak a mennyeiek tükörképei volnának -, az oszmánok tábortüzeinek miriádjai ragyogtak. Az agg perjel összeszorított szájjal figyelte a pihenő ellenséget. A holnapra gondolt.
Sok ezer ember élete vagy halála múlhat egyeden döntésén. És annál is több: a haza sorsa. Ha Nándor Alba elesik, szabaddá lesz az út az ország belseje felé. A töröknek még éppen elegendő ideje marad átkelni a Dunán, és elözönleni az ország védtelen belső részét. Ha úgy van, ahogy Hunyadi mondta, alig védi valaki Buda városát. A királynő német és cseh zsoldosai valahol Pozsony tájára szorulva vesztegelnek. Az új király, Ulászló lengyelei és magyarjai valahol Székesfehérvár környékén tanyáznak... Utóbbiak jó, ha öt-hatezren vannak. Mire is mennének Murád serege ellen? Bárcsak a csillagokból kiolvashatná, mit kell tennie! Még ez a forrófejű Hunyadi is csak bajt okozott lépten-nyomon. Thallóczi keserűen elmosolyodott magában. Hunyadi... Bár már túl jár a negyvenen, néha még mindig úgy viselkedik, mint valami tapasztalatlan siheder... Forró a vére... És sajnos ugyanolyan forró a feje is. Túlságosan bízik saját képességeiben. Eddig legtöbbször szerencséje volt: halálmegvető bátorsága rendre sikert hozott számára. Itt azonban józan észre, hideg főre volna szükség... Thallóczi megtörölte lázas homlokát. Valószínűleg elfertőződött egyik sebe: hideglelés gyötörte naplemente óta. Hívja tán a kirurgust? Ugyan! Csak ágyba parancsolná! Kinek van most ideje napokon át betegen heverészni? Ha csak néhány órácskát tudna pihenni napkeltéig! De képtelen lehunyni a szemét. Mert ha lehunyja, rögvest megjelennek szemei előtt azok a képek... Látja akkor maga előtt a török áradatot, amint betör a leomlott falakon, felprédál mindent, kardélre hányja a sebesült, földre roskadt férfiakat, erőszakot tesz a magára maradt asszonyokon és rabszíjra fűz gyermeket, leányt... Aztán... Árad tovább északnak, elözönli a védtelen Magyarországot... Mint a bárányok közé betörő, kiéhezett farkashorda... Édes Istenem! Bárcsak nagyobb hasznát vehetné Hunyadinak... Thallóczi leroskadt az ágyára. Akárhogy is, képtelen volt haragudni rá. Úgy szerette, mintha saját fia volna. Nem az ő hibája... Ő legalább jött, nem úgy, mint a többi báró, nagyúr! Holnap tán ő is halott lesz... Ahogy mindenki más... Thallóczi nyögve eldőlt a derékalján. Holnap...
Holnap tán minden véget ér... Holnap... 22. Amikor a nap szórni kezdte halovány sugarait Nándorfehérvárra, Hunyadi feltápászkodott. Filipesi segítségével felöltötte ütött-kopott milánói vértjét, övére csatolta fegyvereit, és rövid sétára indult. El akart búcsúzni Nándor Albától, utoljára még látni akarta a magasból. Felhágott a Kőlestorony mellvédjére, és körbetekintett. A Duna és rajta a sok száz kisebb, nagyobb török hajó, gálya, sajka... A Száva, s a zöldellő szigetek... Délre a török tábor nyüzsgő összevisszasága, a tarka sátrak, a támadáshoz készülődő janicsárok fegyelmezett négyszögei, a szpáhik és akindzsik színes lovascsapatai... A faltörő ágyúk ütegállásai a homokkal teli fűzfa kasokkal, s a most már gondosan eléjük ásott árokrendszerrel... Minden készen állt az utolsó felvonásra. Hunyadi nagyot sóhajtott, és lekászálódott a mellvédről, hogy megkeresse katonáit. Odalenn kellett lenniük valahol, a Szent Mihály-kapu környékén. A Bojsza-toronynál Thallóczi perjelbe botlott. - Már mindenütt kerestettelek! - derült fel a vén johannita, mikor meglátta Hunyadit. - Indulsz, de azonnal! - Ugyan, hová indulok? - Egy levelet kell elvinned a királyhoz. Az én búcsúlevelemet. - Mit képzelsz te felőlem, Jován? Nem vagyok én holmi futár, hogy levelekkel szaladgáljak! - zsörtölődött Jankó. - A királynak viszel levelet, te ostoba! Azt mégsem bízhatom mezei kengyelfutóra! Hunyadi gyanakodva végigmérte a perjelt. A fehér lovagi köpenyből nem sok maradt, a veres keresztből meg egyenest semmi sem látszott már a vastagon rászáradt mocsoktól és vértől. - Ej, de nehéz a felfogásod! - karolt bele Jankóba Thallóczi. - Azt akarom, hogy tűnj el innét, fiam! Derekasan harcoltál, de most már nincs értelme, hogy itt maradjál tovább. Ma véget ér a történet. Ma bevégezzük, amit elkezdtünk... - Nem megyek sehová - jelentette ki Hunyadi sértetten.
- Legyen eszed! Téged hazavár a feleséged! Ki neveli fel Lackót, ha te itt pusztulsz velünk, he? No, elég a vitából! Még délelőtt kiszöksz az alsókapun, és átúsztatsz az északi partra! Viszed a levelem a királynak! - Maradok! - Rád még szüksége van a hazának, fiam! - Éppen azért vagyok itt! - Ez parancs! Indulsz! - Sajnálom, perjel uram! - nevetett fel keserűen Jankó. - A nándorfehérvári várkapitány nem parancsol a szörényi bánnak! Thallóczi is elnevette magát, és tehetetlenül széttárta karját. - Gyere, te bolond, hadd öleljelek meg! Tudtam én, hogy helyén van a szíved! Csakhogy amikor Thallóczi megölelte Hunyadit, a hátuk mögé settenkedő Szilágyi Mihály akkorát sújtott Jankó sisakos fejére egy tüske nélküli buzogánygöbbel, hogy egy pillanatra maga is hátrarettent. Azt hitte, bezúzta azt a kemény kun koponyát. Hunyadi elterült a fal tövében. Filipesi ugrott oda hozzá leghamarabb, kitapogatta a csuklóját, hogy ver-e még a szíve a szerencsétlennek. Vert. - Vihetitek! - sóhajtotta a perjel. - Bújtassátok paraszti gúnyába! Mihály! Te visszajössz-e? - Hát már hogyne jönnék! - morogta Szilágyi. - Nem akarnék ott lenni, amikor Jankó magához tér. Igen hirtelen haragú ember ez... 25.
Szilágyi és Filipesi egy csekterben, a nádas fedezékét felhasználva, a Hadisziget és az apróbb Duna-szigetek közt lavírozva evezett át a túlsó partra. A rác sajkás, aki vezette őket, úgy ismerte a vizet, mint a tenyerét. Már csaknem delelőre hágott a nap, amikor a borcsai mocsaraknál kitette őket a partra. Szilágyi a fövenyre fektette a még mindig alélt Hunyadit. - Mondd meg neki, ha felébred - intette oda Filipesit -, hogy vigyázzon az én bolond húgomra. - Nem bolond az! - ingatta a fejét a deák. - Már hogyne volna bolond, ha egy ilyen emberhez kötötte az életét! No, Isten áldjon, Filipesi fiam! Viseljed gondját a gazdádnak tisztességgel! - Az ég oltalmazzon, Szilágyi uram!
Mihály szomorúan bólogatott, mintha még mondani akart volna valamit, ott toporgott a nádas szélén. Csak meglegyintgette Jankó sápadt képét, s visszaszállt a csekterbe. Húzzuk, ecsém! Még lemaradunk valamiről! A csekter eltűnt a part menti nádasban. Filipesi ott maradt, s a hőségtől félig ájultan rogyott Hunyadi mellé. Megvárja, míg felébred. Aztán együtt nekivágnak az ösvénynek, mi átvezet a Temes patakon, s fut egyenest Pancsal várának. Bő egy hét múlva, ha nem botlanak török fosztogatókba, akár odahaza is lehetnek, Hunyadon. Már egészen kifundálta, hogyan beszéli el ezt a rettenetes ostromot Thuznak. Hanem arra még sokat kellett várnia. 24.
- Vissza, uram? - Vissza, hát! Engem nem lehet csak így lerázni! Hogy szakadna Mihályra a keserves égbolt! No, de majd kiszorongatom belőle a szuszt, kerüljön csak a kezeim közé! Filipesi kétségbeesetten bámult Hunyadira. Visszamenni? Nándorfehérvárba? - De uram... Nincsen csónakunk... Nem ismerjük ezeket a fullasztó mocsári szigetecskéket sem... - Márpedig, Albert fiam, ha törik, ha szakad, estére ott akarok állani a Szent Kristóf-kapu melletti falon! Érted-e? Érteni ugyan értette Filipesi, csak épp a fülének nem akart hinni. Persze gondolhatta volna! Sejthette volna, hogy Hunyadit efféle fejbekólintásokkal el nem lehetett tántorítani eredeti céljától. - Mit képzeltetek ti? Hát nem érted, hogy meg kell mutatnom, mit érek valójában? Ahogy ott bosszankodott, Jankónak eszébe villant, hogy sok-sok esztendőkkel ezelőtt, Itáliába menet Csupor Ákos hadnagy, atyai jótevője éppen azért csapta fejbe, hogy haza ne szökjön a szolgálatból. Most meg az az átkozott Szilágyi sógor kólintotta főbe, hogy hazamenjen a szolgálatból. - Készülj, kutyaütő! Általúszunk a Dunán! - morogta Hunyadi, és egy kavicsot hajított a vízbe. Filipesi szája széle megremegett. Tudta, hogy a nagyúr nem tréfál.
Kezdett is úszáshoz vetkezni. 25.
Estére már a tábortűz mellett ücsörögtek, és a kezüket melengették az esti enyhületben. Egyeden aprócska hiba volt csak a tábortűzzel. Mégpedig, hogy nem Nándorfehérvárban lobogott, hanem a török tábor kellős közepén. Filipesi dervisnek öltözve, nyúzott képpel meredt a harapós lángokba, mellette láncon Hunyadi fészkelődött a földön. Senki ügyet sem vetett rájuk. Ha valaki mégis megkérdezte volna, ki ez a torzonborz férfiember, akit a vézna dervis tart rabláncon, hát azt felelte volna Filipesi a maga egészen kerek török tudásával, hogy a foglya. Valami magyar úr álruhában, akiért szép váltságot remél. Ott fogta a Duna-parton, mikor szökni próbált az ostromlott várból... Nem alakult szerencsésen ez a nap. Még a mocsár szélén beléjük botlott egy török őrjárat. Hunyadi puszta kézzel fojtotta meg mindkét lándzsás akindzsit, úgyhogy onnét török gúnyában lovagoltak a borcsai rév felé. Aztán az erdőben találkoztak egy ágrólszakadt dervissel, akit rövid úton meg is szabadítottak a földi nyomorúság nyűgeitől, és tömör, de félreérthetetlen üzenettel Allahhoz menesztették. Ekkor jött az ötlet: Filipesi felöltötte a dervis rongyait, Hunyadi meg visszavedlett parasztgúnyába. A révnél csapatszállító gályák ingáztak a két part között. Százával nyüzsögtek itt a török katonák. Iszhák bég, hogy biztosítsa a sereg élelmiszerellátását, rablóportyák tucatjait indította nap mint nap egész Csernyéig, Csatádig, Temesvár széléig beszáguldva a vidéket. A zsákmány átszállításához kellett a szakadatlan gályaforgalom a két part között. A dervist bolondnak nézte a parti őrség tisztje, de bolondnak tűnt szerencséje is a fogoly miatt, akit láncon vezetett. Filipesi valami olyasmit makogott kacifántos török nyelven, hogy épp viszi a táborba a foglyot, átadni Iszhák bégnek, hátha kiszedhetnek valamit belőle a védők gyengéit illetően. Az őrparancsnok néhány pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy megöli a dervist, és maga viszi a foglyot a béghez, de aztán eszébe jutott, hogy túl so- kan állják körbe őket. Úgyhogy csak legyintett, s engedte, hogy felszálljanak a következő gályára. Azt azért a lelkére kötötte, hogy emlékezzen meg róla is, ha majd a bég színe elé ereszük, s megkapja méltó jutalmát.
Filipesi akkor lélegzett fel végre, amikor már odaát voltak, a nándorfehérvári oldalon. Megkerülték a belső Duna-öblöt, s letelepedtek a tábor túlsó felén, a Szent Magdolna-templom romjainál. Itt, a Batina-hegy tövében a ruméliai hadtest táborozott, jó messze a szultán sátorpalotájától. Remélték, meghúzhatják magukat éjszakára. Közben figyeltek. Jankó szeme csak úgy habzsolta a látványt: az ellenséges tábor szívében közvetlen közelről leshette meg a török hadsereg minden apró rezdülését. Már korábban, a Kőlestorony magasából is megdöbbent az oszmán tábor mérnöki precizitású elrendezésén. Most észrevette azt is, hogy a fegyelem és rend a sereg minden mozdulatát átitatja. Még a hadat kísérő balkáni csőcselék is ajánlatosnak látta betartani a szabályokat: ha fel is bukkant közülük egy-kettő a sátrak közt, fülét-farkát behúzva igyekezett észrevétlen maradni, nehogy valamelyik bas csausz felfigyeljen rájuk, és kiebrudalja őket a táboron kívülre. Egyeden katonát sem látott kötekedni, civódni, vitatkozni. Igaz, részeg embert sem láthatott, mert a törökök csak vizet ittak: a közkatonák a Száva vizét, a tisztek ugyanazt, csak forralás után. Mindenki némán, elszánt arccal sietett a dolga után, szervezetten, céltudatosan. Nem lézengtek sehol unatkozó katonák, mert a tisztek gondoskodtak róla, hogy mindenkit lekössenek a rohamok közti időszakokban. Ha kellett, árkot ásattak, ha kellett, a szekeresek mellé rendelték őket kísérőnek, vagy felderítő portyákat szerveztek soraikból. Hunyadi kísértetiesnek találta, hogy fényes nappal a százezres szultáni sereg táborában csak halk mormolást, lovak nyerítését, a tisztogatott fegyverek csendüléseit és a teherhordó öszvérek, tevék nyakára akasztott csengettyűk csilingelését lehetett hallani. Az egész sík egyeden szorgos, fegyelmezett hangyabolyhoz volt hasonlatos. Keserűen vetette össze magában mindezt saját katonáinak szokásaival. Már ha tízen voltak is, harsány vita, röhögés, kötekedés törte meg a tábor csendjét. Meg aztán magyar vitéz vizet nem ivott soha! Bort annál inkább. Aztán ott volt az élelem kérdése: a magyar (vagy a rác, német, cseh) addig nem érezte jól magát, míg meg nem tömte bendőjét, s az ételt megfelelő mennyiségű borral le nem öblítette. Ezzel szemben itt, a Nándor Alba előtti síkon Hunyadi hitetlenkedve bámulta, milyen egyszerű, igénytelen étket kapnak a török katonák. Aznap épp valami kásafélét mértek ki nekik az ascsibasik, de azoknak zokszavuk sem volt. Némán faltak, és a legcsekélyebb mértékben sem tűntek elégedetlennek. Jankó úgy vélte, jó, ha harmadát, negyedét kapták a magyar
katonák átlagos adagjának. Jóllakott katona: lomha katona. Ezt vallották a törökök.
A legtanulságosabb azonban a tábor feltűnő tisztasága volt. Albert deák mutatta Hunyadinak az egymáshoz illesztett sárga sátrakat: ott végezték dolgukat a török katonák. Jankó odamerészkedett, és belesett a sátor lapja alá. Gondos alapossággal ásott latrinák hosszú sorát látta, melyek előtt a janicsárok, szpáhik várakoztak fegyelmezett sorokban. Sehol a táborban nem látott ürülékhalmokat vagy vizelő katonát. Magában kissé el is szégyellte magát: még Buda fényes városában is megszokott látványt nyújtott a falak tövében kuporgó, vagy az utcák csatornáiba vizelő vitéz. Így aztán sem bűz, sem legyek fellege nem zavarta a tábor életét. Hunyadi gondosan elraktározott magában minden olyan apróságot is, ami a fegyveresek elhelyezkedésére vonatkozott. Elgondolkodva figyelte, hogyan csutakolják a szpáhik lovait az ahúr hademik, hogyan tisztogatják a fegyversátrakban a gyalogosok szablyáit, lándzsáit a dzsebedzsik, hogyan húrozzák újra az íjászok íjait, hogyan ásatják a csapattestek közti árkokat a dzserehor- basik, hogyan verik fel az újabb és újabb sátrakat a csadir mehterek. Legalább ilyen kíváncsisággal tanulmányozta a janicsár-odzsakok elrendezését, s még nagyobb kíváncsisággal tisztjeik viselkedését. Meglepve tapasztalta, hogy nem csak a janicsár agáknak, de az alacsonyabb beosztású vezénylő tiszteknek is elegendő volt egy-egy szúrós pillantást vetni saját katonáikra, azok máris tudták, mit kell tenniük. Hunyadi arra a következtetésre jutott, hogy a fegyelem minden egyes török katona vérében van: beléjük verték gyermekkorukban. A fegyelem fanatikus vallási eksztázissal párosulva jószerivel legyőzhetetlenné tette őket. Egyedül a topcsik hadállásainak közelébe nem juthatott. Azokat jókora távolságban lándzsás őrök vigyázták, még a török sereg kíváncsiskodóit sem engedték közel. Miután alaposan kinézelődte magát, megbeszélte Filipesivel, hogy hajnalban kereket oldanak innét. Elkúsznak a Despota-kapuig, ott majd csak sikerül bekéredzkedniük valahogy a várba. Ha egy kis szerencséjük lesz, nem lőnek rájuk a derék vitézek a falakról.
Egy ideig minden úgy alakult, ahogy eltervezték. Hunyadi komoran bámult maga elé, s tűrte, hogy a tábortűz mellett elhaladó janicsárok, szpáhik gúnyos megjegyzésekkel illessék. Innét, a Batina-hegy lábától a vár szívszorító látványt nyújtott. Füst bodorodott a falak felett, pontosabban a falak szánalmas maradéka felett. Egyedül a Fellegvár magasodott szinte még sértetlenül a Lándor-hegy sziklacsúcsán, s ez valamiképpen bizakodást csempészett mindkettejük szívébe. A várost tán elfoglalják előbb, utóbb, de azt az égbe törő, soktornyos, sokbástyás belső erődöt nem tudják, ha a fene fenét eszik is! Egy dolgot furcsálltak csupán: bár a szultáni had egész nap támadáshoz készülődött, mégsem indult roham a falak ellen. Vajon miért nem? Mire várnak a janicsárok? Miért nem vágtatnak neki a falaknak a szpáhik? Miért hallgatnak az ágyúk? Választ akkor kaptak, amikor nem sokkal napnyugta után beütött a ménkű. Korbácsot suhogtató tisztek közeledtek a ruméliai beglerbég sátra felől, és nagyokat rikoltozva végigcsörtettek a sátrak között. A tábor peremén ácsingózó őgyelgőket, koldusokat sűrű káromkodások és korbácscsattogtatás közepette egybeterelték. Mire a dervishez meg a foglyához értek, már vagy kétszáz sötét képű férfi csoszogott lehorgasztott fővel a nyomukban.
A deák későn észlelte a bajt, addigra a villámló tekintetű karamán tisztek észrevették őket. - Hé, te ott! Ki ez a mocskos gyaur a láncodon? A szolgád tán? Mielőtt a „dervis" felelhetett volna, ketten már talpra is rángatták Hunyadit és belökték a többiek közé. Jankó a szemével intett Filipesinek, hogy maradjon veszteg. Úgysem tehet semmit... Korbács suhogtatás... A szomorú menet lánccsörgetve eltűnt az éjszakában. Filipesi ott maradt egyedül, a sok tízezer idegen katona között, fázósan maga köré kanyarítva rongyos köpenyét. Nándor Alba falain szomorú tüzek pislákoltak. A deák úgy érezte, minden elveszett.
Hatodik fejezet
ÁSNAK! 1. Reggel Hunyadi keresésére indult, de vigyáznia kellett, nehogy valakinek szemet szúrjon a viselkedése. Töröktudása nem volt tökéletes, előbb-utóbb kiderült volna, hogy nem dervis ő valójában. A kémekkel pedig itt sem sokat teketóriáznak, annyi szent! A tábor mellett, a Vracsár túlsó oldalán idelátszott a karóba húzott környékbeliek sora, kiket a török ellenséges felderítőnek minősített. Dél körül felbömböltek a faltörő zarbuzánok, ám két óra tájt el is hallgattak. Ismét nyomasztó csend telepedett a környékre. Filipesi egy fa tövéből figyelt. Valami nagyon nem stimmelt... Csak órákkal később jött rá a rejtély nyitjára: megritkult a tábor. A katonák egy része hiányzott. Hol lehetnek? Mi történt velük? Még közelebb húzódott a Badnához. Minél jobban megközelítette a hegy lábát, úgy szaporodott az őrök száma. Sőt mintha a Baüna túlsó oldala felé még sűrűbben álltak volna a lándzsás strázsák! Filipesi úgy határozott, hogy másnap a végére jár a dolognak. Az éjszakát egy pöcegödör szélén töltötte, óvatos távolságra a sátraktól, nehogy valaki beszédbe elegyedjen vele. Hajnalhasadás előtt indult. Messzire eltávolodott a tábortól, a szendrői országúton, hogy széles karéjban kerülhesse meg a Baünát. Két lerombolt rác falun baktatott keresztül, és hálát adott Istennek, hogy útközben senki meg nem állította. Ahogy visszakanyarodott a szendrői úthoz, látta ám, hogy a Badna-hegy felől szekerek, szamaras kordék zörögnek visszafelé. Dülledt szemű bivalyok vontatták a szekereket, s rágódó pofájú tevék hosszú sora cipelt jókora kosarakat. Filipesi egy fa mögé lapult.
Nem messze onnét, a szekerek és kordék a Duna partjánál megállottak, a kísérő janicsárok harsány üvöltözése közepette a vízbe borogatták terhüket. Föld volt az! Szénfekete, mélyből felhozott föld! Filipesi homlokán kiütött a verejték. Ásnak! Alagutat ásnak! Ezért nincs a táborban a sok ezer katona! Ezért oly foghíjas a tábor! Ezért nem indítnak támadást a falak ellen napok óta! Ásnak! Alagutat ásnak a vár alá! Titokban, hogy a magyarok észre ne vehessék! A kiásott földet ide hordják! A deák szívdobogva húzódott vissza. Hunyadit is oda vitték a többi rabbal együtt. Ott verejtékezik tán most is, mélyen a föld alatt! Édes Istenem! Ásnak! 2.
Hunyadi mindennap alászállt a pokolba. Nem volt egyedül, Murád parancsára vagy ezer katona, rác paraszt, magyar fogoly, koldus ásta az alagutat a fennsík alatt. A járat bejáratánál húszezer török táborozott, rejtve a várvédők szeme elől. Ezeket a csapatokat jelölte ki a szultán, hogy behatoljanak a járatba, ha elkészül végre, és odaát, Nándorfehérvár udvarán bukkanjanak fel megint. A török kumbaradzsik és dzserehorok ügyesen kifundálták, hogyan lehetne eljutni addig. Kidúcolták a járatot, mely barlangnyi széles volt már: egymás mellett akár négy vágtató szpáhi is kényelmesen elfért benne. A rabszolgák éjt nappallá téve görnyedtek odalenn, szerszámok híján saját körmükkel kaparták ki a földet, s a hátukon hordva ki a napfényre. Ott rögvest a szekerekre, kordékra hányták őket. Naponta százak pusztultak el az embertelen munkától, az éhezéstől és a szakadatlanul záporozó korbácsütésektől. A tetemeket egyszerűen kihordták a járatból, és a Badna mögé, egy hatalmas tömegsírba hajigálták őket.
Hunyadi eltökélte magában, hogy ő ugyan nem végzi abban a tömegsírban! Pedig egyre nehezebben mozgott, ereje jócskán megcsappant az utóbbi hetek, hónapok hadakozásaiban. Arcát a többiekhez hasonlóan vastag sárréteg borította, oly vad, rémisztő külsőt kölcsönözve megjelenésének, hogy tán tulajdon szülőanyja sem ismert volna rá. Mikor őt magát befogták, a járat már csaknem elérte a várfalakat. Az utolsó százölnyi távolságot ásták, Hunyadi úgy vélte, valahol a délkeled fal előtt járhatnak. A falakat védő árkok miatt itt a járatot mélyebbre kellett vinni, hogy aztán a Szent Kristóf-kapu fölötti téren előtörhessenek majd. Hunyadi tudta, hogy sietnie kell. A várvédőknek meg kell tudniuk, hogy mi készül ellenük!
3.
Napok óta súlyos csend telepedett a tájra. Csak a hollók károgtak a felpuffadt tetemek beleiből lakmározva, s a hullákon marakodó ebek csaholtak a várban, s a vár alatt húzódó síkon. Elviselhetetlen dögbűz terjengett mindenütt. Levegőt venni is képtelenség volt, s noha a hőséget rövid időre lehűlés enyhítette, a helyzet egyre kilátástalanabbá vált. A török nem moccant. Már lövetni is csak elszórtan lövetett, mikor éppen eszébe jutott. Tán csak nem belefáradtak az ostromba? Mintha a seregük is megfogyatkozott volna odaát, a Vracsár oldalában... Thallóczi Jován aurániai perjel kételkedett ebben. Sokkal valószínűbbnek tartotta, hogy élelemszerzés ürügyén a had nagyobb hányada kapott engedélyt a Szerémség és a Temes-vidék beszáguldására. A nándorfehérváriak szomorúan találgatták, hány ezer honfitársukat hajtja épp rabláncon Drinápoly felé a török... Nem sok hiányzott már ahhoz, hogy Nándor Alba falai is összeomoljanak. Míg a mindennapos ostrom visszaverése legalább lélekben erősítette, a lassan két hete tartó semmittevés a lelki erejüktől fosztotta meg őket. Thallóczi hiába járta végig fáradhatatlanul a falakat, hiába biztatgatta a védőket, hogy ne lankadjanak, a fegyelmet egyre nehezebb volt fenntartani. A várban nem maradt már kötözőszer sem. Úgy kellett lecibálniuk a rothadó török katonákról a ruhát, hogy kötést hasítsanak belőle. A romok közt mindenütt sebesültek hevertek, de már sem etetni, sem itatni nem tudták őket. Vizet csak a Szávából lehetett emelni, de a Malomtorony környékét szakadatlanul lőtték a
törökök a gályákról, úgyhogy az éhínség mellett szomjúság is kínozta immár a védők maradékát, hiába folyt az orruk előtt a Duna meg a Száva. Amikor már maga Thallóczi is kezdte lélekben feladni, egy nyílvessző suhant be a várfal fölött, s állott meg rezegve odafönn, a Szent Miklós-kapu fájában. A vitézek látták rögtön, hogy levélke van erre is erősítve. Vitték Thallóczihoz: megint üzent a török. A perjel rosszat sejtve bontogatta a papírocskát, de nagy meglepetésére csupán egyetlen, szénnel felkarcolt magyar szó feketéllett a levélkén. Ásnak A perjel értetlenül bámulta a papírt. Aztán a homlokára csapott. - Az áldóját! Erre miért nem gondoltam? Hát persze hogy ásnak! Ezért lapítanak a nyomorultak! Fölrohant a Kőlestorony mellvédjére, hogy szemügyre vegye a terepet. Szilágyi Mihály, Székely Tamás meg Stipe Obranovics sietett hozzá az első szóra. - Nézzétek! - mutatta a perjel izgatottan a távoli horizontot. - Amottan, a Badna megett lehet a járat szája! Egyenest erre kell hozniuk az aknát, ni! Ezért csitultak mostanában a gazok! Olyan akna lehet ez nyilván, mint amit a firenzeiek ástak a pisai városfalak alá! Hogy ez eddig eszembe nem jutott! Szilágyi a fejét ingatta. - Egy ilyen hosszú járathoz tenger sok ember kellenék ám, te Jován! Hogy a ménküves pokolba tudnák... Aztán hirtelen elhallgatott. Hisz van Murádnak annyi hadmérnöke, aknásza, amennyit csak akar! Van neki sok ezer rác bányásza Novo Brdóból! Miért ne ásnának? - S most? - nézett nagyot Obranovics. - Mit teszünk most? A perjel elvigyorodott. - Jössz te velem a külső falhoz, Stipe! Ha a török ránk ás, mink meg rájuk pörkölünk! De mindenekelőtt kerítsétek nekem elő azt a nevezetes székely ágyúmestert, akit Hunyadi hozott magával!
4.
Az Alsóváros leginkább megkímélt része a szerb Szűzanya Mennybemenetele székesegyház volt, mely a Fellegvár lábához, a meredek sziklafalhoz simult. Ide a török ostromágyúk lövedékei nem érhettek el, a dunai gályákról kilőtt kőgolyók meg szerencsésen elkerülték. Legalábbis ez idáig. A metropolita háza mellett, közvetlenül ahhoz biggyesztve egy jobb napokat látott mészárszék húzódott, aminek hátsó traktusában a mészáros kocsmát működtetett. Amikor ama bizonyos levelet belőtték a várba, szokás szerint rosszarcú férfiak ücsörögtek a kormos deszkákról lecsüngő, üres kampók és vérfoltos teknők között. A perjel szigorú parancsba adta ugyan, hogy halállal lakol bárki, aki italt merészel mérni, de a mészáros - hús nem lévén rég -, abból a zavaros löttyből próbált pénzt csinálni, amit gondos előrelátással az árnyékszékben rejtett el az ostrom kezdete előtt. Az elreteszelt tölgyfa ajtó mögött, a bűzös helyiségben alig tucatnyian múlatták az időt. Önmagában a pálinka kortyolgatása is halálos véteknek számított, úgy meg, hogy a várkapitány rendelete szerint minden épkézláb férfi, nő, s gyermekek a megrongált falakat kellett, hogy javítgassa, kétszeresen is kockára tették életüket a léhűtők. De fütyültek is ezek a várkapitány rendeletére! Néhány sunyi tekintetű rác kalmár, fülkarikás cigány kupec, meg vöröslő orrú magyar ücsörgött odabenn. Nagyszerűen megértették egymást, s ha néha össze is kaptak ezen-azon, azt mindannyian egyformán sérelmezték, hogy Thallóczi visszautasította a szultán ajánlatát. - Tíz arany! Tíz arany ütötte volna a markomat! - sistergett az egyik nagydarab rác, kinek szemöldöke, bajsza, szakálla szinte bozótszerűen egybenőtt. - Kutya papja! Ki hatalmazta fel, hogy helyettem döntsön a sorsomról? - Ki? Ki más, mint Hunyadi! - köpött a padlóra egy péterváradi lándzsás, kinek gyakrabban láttak kezében boroskupát, mint lándzsát. - A méltóságos bán uraság nem engedélyezte a megadást! A méltóságos bán uraság inkább a vágóhídra küld mindnyájunkat! Hiányzik is neki a tíz arany a ládafiából! De nekem nagyon is hiányzik! - Hunyadi? Az ivó sarkában egy mogorva szerzet gubbasztott magában. Óraszám meg sem nyikkant, de most nem állta meg mégsem. - No, hát, mesélhetnék én arról a gazember Hunyadiról... A rácok szeme összevillant. - Mit tudod te?
- Nagyon is tudom! - a magányos férfi talpra szökkent, és hadonászva üvöltötte: - Jól ismerem, hogy vinné el az ördög oda, ahová való! A rácok legtekintélyesebbje, egy forradásos képű montenegrói magához intette a Csuka nevű cigányt, aki gyorsan a fülébe súgott valamit. - Nocsak! Nocsak! - kelt fel lassan a rác. - Nem is tudtam, hogy ilyen előkelő társaságban iszogatunk, cimborák! A feltűnően kurta lábú, de hordónyi mellkasú férfi kábán vihogott. - Ugyan, ki tudná megfizetni a méregdrága löttyötöket? Csak kinek pénze van! Nekem van pénzem! Tudjátok, miért? Mert én vagyok valaki! - Honnét ismered te Hunyadit? - érdeklődött a montenegrói, letelepedve a veres hajú asztalához. - Mesélj csak róla, barátom! Amaz oldalra köpött. - Hunyadi? Azt hiszi, nagyúr lett! Azt hiszi, valaki lett! Pedig csak egy utolsó, oláh haramia, és az is marad, báni lánc ide vagy oda! Csak parancsolgatni tud! Csak a szája jár! A montenegrói intett, mire a csapos teletöltötte az idegen poharát. - S hallottál-e valamit a perjel úr kincséről, amit állítólag ez a Hunyadi vitt ki magával a várból? - Kincsről? Nem tudok semmiféle kincsről. Meghiggyétek, nem vitt az magával semmit! Gyáva ember az! Futott, mentette az irháját! Minket meg, kiket idehozott a veszedelem közepébe, a sorsunkra hagyott! - Szívesebben lennél odakinn, mint idebenn? - hunyorgott rá a montenegrói. - Hát már hogy az Isten csudájába ne lennék szívesebben odakinn? Van is eszemben megdögleni ebben a patkányfészekben! - S mennyit ér neked, barátom, hogy biztonságban elhagyhassad Belgrádot? - Biztonságban? Ezt meg hogy érted? - A csajkásaim jól ismerik a környéket. Jó pénzért még az éjjel kivisznek innét, s átevezek veled a Duna túlsó oldalára. Onnét mehetsz, amerre látsz! No, halljuk! Menyit érne meg ez neked? A veres hajú férfi visszaroskadt a székére. - Lássuk csak... van még aranyam... Van még... vagy tizenöt-húsz... - Húsz arany? - fintorgott a montenegrói. - Az kevés lesz, barátom... - Vigyél át! - ragadta meg a karját az idegen. - Kapsz még többet is, ígérem! Csak juttass ki innét! Semmi közöm ehhez a háborúhoz! - Megértelek! De sajnos húsz arany édeskevés. Aztán honnét tudjam, hogy betartod a szavad, ha átviszlek a Dunán? Honnét tudjam, hogy fizetsz majd odaát?
Az idegen az asztalra csapott. - Tüzes Orbán mindig tartja a szavát! Mit képzeltek ti rólam, hitványak? - Ajánlanék én egy üzletet! - vigyorodott el a montenegrói, megtörve a közéjük telepedő hosszas csendet. - Ma éjjel átviszlek a Dunán! Nem kell egy arany sem! Megtarthatod mindet, amid van! De odaát végrehajtasz valamit, amiért még neked fizet tízszer annyi aranyat az én gazdám! Tüzes Orbán zavarodottan bámult a rácra. - Tízszer annyit? Nekem? Mit beszélsz? - Kétszáz arany üti a markodat, Tüzes Orbán, ha az a kutya Hunyadi a fűbe harap! Az én gazdámnak igen sok elszámolnivalója van véle! - Ki a te gazdád? - már Az nem a te dolgod. Te csak arra ügyelj, hogy bevégezd az akaratát! S miért ne tennéd? Az én gazdám gyűlöli Hunyadit. Te is gyűlölöd. Ha benn maradsz Belgrádban, meghalsz. Mi kiviszünk. Egy aprócska szívesség csupán, amit cserébe kérünk! Jól meg is fizetjük! Tüzes Orbán felhajtotta a pálinkát. - Aztán hogy a csudába végezhetnék én Hunyadival? Nem fogja azt az ördögöt semmi fegyver! - Olyan embert nem szült még anya. Hanem, te állítólag ágyúöntő mester volnál, igaz-e? S Hunyadi zsoldjában állasz. No, hát! Ahol néha fel-felrobban egy-egy ágyú, ahol belobban a puskapor, ott nincsen biztonságban senkinek az élete! Tüzes Orbán hitetlenkedve rázta busa üstökét. - És te azt hiszed, hogy kétszáz aranyért kockára teszem az életemet? Sejtelmed sincs, hogy védik azt a férget a fogdmegjei! A montenegrói szórakozottan hörpölte saját pálinkáját. - Lehet, hogy nem értettél meg, Orbán! A kétszáz arany csak ráadás! Az alku lényege az életed! Dönts hát! Egy csettintés, és a sajkásaim máris útra készen állanak! Az ágyúöntő mester elcsendesedve bámult maga elé. Nem sok választása maradt, ezt maga is jól tudta. Mielőtt azonban válaszra nyitotta volna száját, dörömböltek az ajtón. - Rögvest kinyissátok! A kocsmáros elsápadt. Ha rajtakapják, hogy italt mér, Thallóczi lecsapatja a fejét! Márpedig erre akár mérget is vehetett, mert a tölgyfa ajtó egyszeriben kettéhasadt egy irtózatos buzogánycsapástól, és a szerteröppenő forgácsokon áttörve megtermett vértesek nyomakodtak be.
- Miféle bűnbarlang ez itt? - förmedt a benn gubbasztókra Stipe Obranovics, a sajkások kapitánya. - Nem a falakon kellene lennetek, nyomorult férgek? - Hó, hó! Éppen csak egy percre ugrottunk be, testvér! - vigyorgott a montenegrói, s megpróbálta megölelni a kapitányt, de az hátralökte, hogy átzuhant a gyalulatlan padkán, bele az egyik vérmocskos teknőbe. - Hol az a hétpróbás gazember? - süvöltötte a befelé trappoló Szilágyi, s mikor megpillantotta Orbán mestert, megragadta a grabancát. - Az egész várost átkutattuk utánad, te nyomorult! Mit keresel te itt? Tüzes Orbán hebegett, habogott, de Szilágyi válaszra sem várva kilódította az utcára. Azt már nem látta egyikük sem, hogy Obranovics hogyan zúzza be egyeden csapással a kocsmáros koponyáját. - Az ivó bezárt - nyugtázta a sajkások kapitánya, s lerázta a buzogányról az agyvelődarabkákat. - Ha még egyszer meglátlak itt benneteket, kitaposom a beleteket! Világos? A rácok, cigányok és magyarok szemlesütve elsomfordáltak a környékről. A montenegrói egészen az első sarokig osont, ott aztán magához intette a Csuka cigányt. - Ma éjjel kilopakodsz a várból! Meg sem állasz Magyarországig, Brankovics úr palotájáig! Stanko majd elmondja, hol van az Buda városában. Átadsz neki egy üzenetet! A cigány vigyorgott. - Úgy lesz, uram! Mindketten kilestek a sarok mögül. Obranovics és Szilágyi maguk előtt rugdosták Tüzes Orbánt a Fellegvár felé vezető lépcsőn. 5.
- Értesz-e az aknákhoz? - kérdezte Thallóczi az elé vezetett ágyúöntőtől. - Nem értek! - felelte kelletlenül amaz. - Akkor reggelre érteni fogsz! A török aknát ás a vár alá. Amonnan, a hegy mögül vezeti a járatot valahová ide, a Szent Kristóf-kapuhoz. Reggelig kitalálod, hol vigyük az ellenaknát, milyen mélyen, milyen hosszan. Rájuk akarom robbantani az egészet. Érted-e? Tüzes Orbán szeme felcsillant. - Ahhoz töméntelen sok puskapor kellenék, jó uram!
- Amiatt csak ne aggódj! Van elég. A te dolgod, hogy kitaláld, a török akna alá, vagy fölé kell ásni, hogy beszakadjon. - Én mondhatom meg, merre vezessen az ellenakna? - Te bizony! - Én mondom meg, hová, mennyi puskapor kell majd? - Te bizony! Tüzes Orbán megvakargatta az üstökét. Igaz, sok pálinkát lehajtott ma, de a feladat még így is megmozgatta fantáziáját. - Ilyesmit még nem csináltam! Ki tudja, sikerrel járnék-e... A perjel elvigyorodott. - Hunyadi elmondta, miféle ember vagy, szászsebesi Orbán! Ha sikerrel jársz, a zsákmányból ezer arany üti a markodat! Az ágyúöntő mester borvirágos képén mennyei boldogság áradt szét. - Ez a beszéd, nagyuram! Esküszöm, a levegőbe repítem a pogány férgeket! Irmagjuk sem marad! Thallóczi a szeme sarkából Szilágyira kacsintott, de Mihály csak a fogát csikorgatta tehetetlen dühében. Még hogy ezer arany! Derest a kutyának! De itt és most, ebben a várban egyes-egyedül Thallóczi Jován aurániai perjel mondhatta meg, kit vonnak deresre, s kinek a markát üti ezer arany... 6. Másnap reggel elkezdtek a védők ellenaknát ásni. Igyekezniük kellett, nehogy a falak összerogyjanak, amikor a két járat találkozik. - Nem ejtették a feje lágyára ezt a Tüzes Orbánt! - fogadta Szilágyi Mihályt a Bojsza-torony mellvédjén Thallóczi. - Ha beválik a terve, bizony nem lennék a török helyében! Szilágyi morgott valamit, de az nem válasz volt, inkább valami olyasféle, mit tesz majd az ágyúmesterrel, ha a terve kudarcot találna vallani. - Nézzed csak, Mihály! A török telehordta az árkokat rőzsével, törmelékkel. A leomlott falak is betemették őket rendesen. Akkor sétálnak át rajta, amikor csak akarnak! A tetemek még jobban megemelték a töltést, de alattuk mégiscsak rőzse van, nádfonatok, homokzsákok, meg szemét. - Na és? - ráncolta a homlokát Szilágyi.
- Tüzes Orbán teletöltette az üres hordókat a töröktől behordott puskaporral. Amint leszáll az éj, a fal alatt kiásunk a töltés aljához. A teli hordókkal aláaknázzuk az árkot. Nem értette még mindig Szilágyi. - Minek aknázzuk alá? - Mert amikor támadnak, egyszerre legalább tízezer török nyüzsög majd a feltöltött árkon, hogy felhágjon a falakra. S még annyi odalenn görnyed majd a föld alatti járatban, hogy bejusson a várba. Kapisgálod már, Mihály? Akkora robbanást csinálunk, hogy beléremeg a Lándor sziklagyomra! Akkora robbanást, hogy lángtengerré válik a világ idefönn, s beomlik odalenn! Szilágyi elvigyorodott. - Be kár, hogy Jankó nem láthatja! Ha majd elmesélem néki, hogy sütöttük meg Murád hadseregét! Ha tudta volna Szilágyi, hogy sógora alig néhány öl távolságra, a föld gyomrában hajladozik e pillanatban is, bizonyosan nem kíván ilyet. Mert ahogy a dolgok éppenséggel állottak, Hunyadi Jánosnak egészen közelről engedi majd látni azt a bizonyos pokoli tűztengert a Mindenható... 7.
NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, SZENT JAKAB HAVÁNAK 29. NAPJA A szultánfi fenséges tartással üli meg hófehér arabs paripáját, ezüstveretes iszfaháni nyergéből vadászó sólyomként tekinget széjjel a síkon. Fekete csúcsú, zöld turbánja elején öklömnyi topáz szikráz. Köntösébe az oszmán uralkodóház dicsőségét hirdető perzsa mondatokat hímeztek, mellrészébe napkorongot. Oldalán damaszkuszi acél villan, ahogy a romos erőd felé fordítja lovát. Mohamed felkészült a halálra. Nem féli a halált. Ezen a napon az ostromsereg első vonalában vágtat majd szembe vele... Mosolyogva tekint a Vracsár-hegy lábától lassú menetben felsorakozó ruméliai hadtest lovas soraira. Veres turbános szpáhik rézpajzsain csillog a napfény, lándzsáik erdeje fenyegetőn hullámzik a porfelhőn keresztül. Középütt a janicsárok zászlait lobogtatja a szél, hófehér, csúcsos fejfedőik ugyanabban az
ütemben hullámoznak a vár felé, ahogy nehéz, csizmás lábuk dobban a keményre taposott, szikkadt földön. Oldalt akindzsik száguldoznak a szárnyakon, a Szávától egész a Despotakapuig húzva szét a török ostromsereg sorait. Legelöl a rohamzászlóaljak, a dalkelecsik, a kivont kardúak, a muszlim tartományokból összeválogatott századok üvöltenek harcra készen. Soraik közepén a legfanatikusabb hitharcosok, a szerdengecstik, a halál katonái csapkodják szablyáikkal pajzsaikat. Amerre csak néz, az ifjú Mohamed oszmán, perzsa, tatár, kipcsak, kalmük, karamán arcéleket lát, s elszánt, vérszomjas tekinteteket. A fejek felett vörösréz holdsarlók, lófarkas zászlók hullámzanak. A sorok szélein megszállottan forgó, pörgő dervisek, rufadzsik kántálnak, önkívületi állapotba hevítve a rohamra készülő tízezreket. Lábak dobbantanak: rohannának már, futnának, neki a falaknak, hogy elsöpörjék őket. De még nem mehetnek. Még nem kapták meg a parancsot. A sorok közt fel s alá hodzsák százai járkálnak, fennhangon kárálva a Korán igéit. A sereg előtt maga a főmufti áll, kezében aranyozott gerincű Koránnal. - Allahu akbar! Ashádu anna la ilaha ill Allah! Ashádu anna Mohammed arrászulu Allah! - Allah a legmagasztosabb! Bizony nincs isten Allahon kívül! Bizony Mohamed az ő prófétája! - Meded Allah! Allah hatalmas! Győzelem az iszlám katonáinak! Allah hatalmas! Győzelem vár ma rátok, hitharcosok! Győzelem! Annak dacára hallani mély hangját, hogy a Vracsár-hegy lábánál a szultáni zenekar sípjai, kürtjei, rézcsimpolyái harsognak, kacskaringós ázsiai harci dallamot árasztva a harcmező felett. A távolabbi, a Száva mellett és a Batinahegy felől felsorakozó négyszögekhez, embertömbökhöz csak az üstdobok szívremegtető dübörgése jut el mindebből, de az is elég, hogy sebesebben kezdjen áramolni a vér a katonák ereiben. Amott, a hegy oldalában a szultáni sátorpalotából most jőnek kifelé a beglerbégek, az agák, szerdárok. Véget ért az utolsó haditanács. Most lép ki nyomukban Murád is. Fáradtnak tűnik. A zenekar egyszeriben elnémul. A dobok elhallgatnak. A dervisek abbahagyják őrült pörgésüket, s zihálva térdre omlanak. Minden szem a hegyre szegeződik. A hevült ragyogás minden eddiginél forróbb napot ígér. Dögszag párállik a harcmező felett. A szultánfi fenséges tartással üli meg hófehér arabs paripáját. A Vracsár-hegy lábához vágtat, végig a felsorakozott, fegyverét rázó harcosok sorai közt.
Odaérve a sátorpalotához előrehajol ezüstveretes iszfaháni nyergéből. Homlokát, ajkát, szívét érintve fejet hajt a szultán előtt. Murád nem mosolyog rá, amikor átnyújtja neki az iszlám zöld zászlaját, a próféta ollós kardját. A szent feliratokat ábrázoló selyem haragosan csattog a szélben. A szultánfi a magasba emeli. Oldalán damaszkuszi acél villan, ahogy a romos erőd felé fordítja lovát. Felkészült a halálra. A szultán ügyet sem vet az első sorok felé vágtató fiúra. Úgy hiszi, utoljára látja az életben. Sajnálja talán kicsit, de tudja, a győzelemért áldozatokat kell hozni. Eljött az idő. Felemeli kezét, ujjain rubintköves gyűrűk sokasága villan. Mellette a hatalmas szultáni selyemzászló meglegyezi Murád arcát. A szultán kiált valamit seregének, de azt a messzeségből a tízezrek nem hallják. Ám hallják az újra megpördülő üstdobokat, hallják az újult erővel felharsanó kürtöket, őrült, harci indulót sivító sípokat. Eszelős hangzavar, fülsiketítő kakofónia remegteti meg a levegőt. Felüvölt a síkon Murád hetvenezer hitharcosa. Allah! Padisah! Allah! Allahu akbar! Allah hatalmas! Allahu akbar! Ja kerim! Ja fettáh! Üvölt, fegyverét rázza mind.
8. Előttük, a dimbes-dombos mező végén a kereszténység kapuja. A Mennydörgés kapuja, ahogy a törökök újabban nevezik. Kapu? Nándor Alba immár puszta rom. Falait megszaggatták, szitává lyuggatták a török ágyúgolyók. A Szent Kristóf-kaput védő tornyok alaktalan kőhalmazok csupán, maga a kapu csoda, hogy áll még egyáltalán. A délkeleti fal rozzant kőkupac, egyes szakaszai kidőltek, másutt beszakadtak. A toldozásfoldozásként, földből, fadeszkákból, trágyából emelt halmok szánalmas
pótlásként jelzik a pusztítás mértékét. A leomlott falak előtt a valaha oly mély árokból szinte semmi sem maradt, feltöltve, rőzsével megpúpozva várják az utolsó rohamot. A Száva felé eső oldalon a déli fal viszonylag épen áll, de a Nyugati kapuból és a Demeter-toronyból jószerivel semmi sem látszik. A Felsőváros valaha oly takaros palotái, polgárházai romhalmazzá lőtt pusztaság képét mutatják, csupán a Fellegvár falai magasodnak még mindig rendíthetetlenül. A Bojszatorony, s a Nebojsza, más néven a Kőlestorony dacol a mélyben gyülekvő hetvenezres, vérszomjú sokasággal. Emitt, a Despota-torony környéke látszólag ép, belülről látni csak, hogy alig tartja valami a falak vázát: elég egyetlen, jól irányzott ágyúgolyó, s húszöles szakaszon omlik össze a fal, mint valami kártyavár. Az Ozorai-tornyot és a Vidini-kaput védő falszorost viszont alig érte találat. Ide egyelőre nem lőtt a török. A falakon fáradt, erejük végén járó férfiak, asszonyok támolyognak. Bár megvetik lábukat a romok tetején, bár újra, immár ki tudja, hányadszor szembenéznek az ellenséggel, de ahogy végighullámzik fejük felett a török had irtóztató üvöltése, ereikben megfagy a vér. Alig ezren maradtak. Nincs már köztük egy sem, aki ne vérezne több sebből. Nincs már köztük egy sem, ki ne számolt volna le életével. Odafönn, a Szent Kristóf-kapu kínkeservesen újjáépített mellvédjén Thallóczi perjel áll, szétvetett lábakkal. Ő még reménykedéssel készül az utolsó felvonásra. Ő még nem adta fel. Felpillant a felhőket megolvasztó napkorongra. Izzó kalapácsként dobol halántékán a miriád napsugár. Lepillant a falak belső oldalára: hű emberei és Hunyadi megmaradt katonái készen állnak az ellenakna szájánál. Közvetlenül a kapu alól indul a mélybe a járat, fáklyák lángolnak ott, vörös maszkot vonva a vagy száz fegyveres legény arcára. Készen állnak. A lőporos hordók is odakünn vannak mind, elrejtve, a rőzsével, nádkötegekkel feltöltött árok alatt. Thallóczi perjel keresztet vet. - Jézus Krisztus nevében! A hazáért! A megmaradt ezer mormolja utána: - Jézus Krisztus nevében! A hazáért! - Készüljetek, fiaim!
9.
Mohamed szikrázó napfényben vágtatott végig az első vonalak előtt. Az anatóliai hadtest, a válogatott janicsárezredek, a ruméliai hadtest katonái mind feszes vigyázzban tisztelegtek a gyermeknek, ki a próféta zászlaját emelte a magasba. A fény szinte glóriába vonta alakját. A Batina-hegy felé menet Iszhák bég is csatlakozott hozzá. Az ő sorsa is ugyanaz lett, mint a sehzádéé: itt kell győzedelmeskednie vagy itt kell meghalnia. Egy gyors pillantás a hegy túlsó fele előtt tülekedő elitcsapatokra. Türelmetlenül várta már mind, hogy felharsanjon a parancs, s belevethessék magukat a járat fekete szájába! Az alagút vége a vár alá ért. Kikapartak egy földalatti üreget, amibe a lőport kellett volna felhalmozniuk. Legalábbis a német tűzmester, Hyeronimus Schmidt, kit Murád csengő aranyakon fogadott fel, ott akarta a levegőbe repíteni a falakat. De Murád meggondolta magát. Néhány napja még a földdel akarta egyenlővé tenni a várat. Most azonban kihirdette: Nándor Alba falainak állnia kell. Annyi hősi vér elfolyt a megszerzése érdekében, hát annak kell, hogy célja legyen! Dar ul Dzsihad lesz az iszlám előretolt bástyája a keresztények földjén! Dar ul Dzsihad beveheteden erősség lesz, ezért nem szabad lerombolni! Sőt! Amint lehet, amint lófarkas boncsokok sorakoznak tornyain, haladéktalanul meg kell kezdeni a lerombolt falak javítását! A földalatti aknát tehát azért ásták tovább, hogy a török sereg azon keresztül nyomulhasson be a falak mögé. Éjt nappallá téve folyt a munka. Amikor az akna elérte a külső árok és a délkeleti fal vonalát, a kiszélesedő járatból öt szűkebb folyosót kezdtek vezetni belőle a falakon túlra, hogy minél több janicsár vergődhessen napfényre a vár területén. Továbbra is csupasz kézzel vájták ki a földet, nehogy a várvédők meghallják a mélyben folyó szorgos munkát. Mostanra, hogy a sehzáde végigvágtatott az elit egységek sorai előtt, már mind az öt járat elérte a kívánt hosszúságot. A rabszolgák lassan felfelé kezdtek ásni, hogy minél közelebb jussanak a felszínhez. Az aknász tisztek szerint a középső járat a délkeleti falat uraló felvonóhidas kapu mellett, a többi annak közelében hatolt át a fal alatt. Reményeik szerint pincékben, házak romjai közt jutnak majd ki a levegőre, hogy aztán adott jelre gejzírként törjenek elő a föld alól.
Még néhány öl, és amott, Dar ul Dzsihad falai alatt áttörik a maradék földréteget! Mohamed visszarántotta a lovát az akna barlangszáj szerű kapujában. A rabszolgák görnyedve cipelték a hasas üstökben hevített sós vizet, amivel könnyebben oldhatták ki a várfal alapjának kötőanyagát a kövek közül. Csákányos, pörölykalapácsos rác bányászok rohantak be a barlangtorokba, a fáklyákkal megvilágított járat vége felé. Nekik kell áttörniük a fal végét, hogy a gönüllük eláraszthassák a vár belsejét, s nyomukban a janicsárok kiválasztott egységei, s a külön, erre a célra összeválogatott szpáhi lovasok. Mohamed szeme megakadt valakin. A rabszolgák, akiket menten bekergetnek, hogy váltsák fel a most odalenn robotolókat, megszeppenten bámulták a földet, fel sem mertek pillantani az épp az orruk előtt elrobogó lovasokra. Kivéve egyet, ki felszegett fővel, kihívón nézte a tízévesforma gyermeket és a mellette feszítő Iszhák béget. Mohamed mellkasából meglepett kiáltás szakadt fel. - Megállj! A rabszolga: torzonborz szakállú, vállig érő, mocskos hajú férfi nem volt fiatal már. Testét feltűnően sok seb borította. Arca beesett, de szeme lázasan ragyogott, ahogy a sehzádéra emelte tekintetét. Mohamed hitetlenkedve rázta a fejét. Ezer közül is megismerte volna ezt az arcot, hiába a vastag sárréteg, hiába a kéregként rászáradt vér. Ezt a tekintetet nem felejti el soha, amíg él. - Hozzátok ide azt az embert! - parancsolta a rabszolgákat felügyelő karamán hajcsárnak. Iszhák bég nem értette: az egész sereg arra várt, hogy elvágtassanak a Batinahegy előtt és elfoglalják helyüket az első sor kellős közepén. Mit akarhat ez a kölyök attól a rabszolgától? - Nem kis bátorságra vall, hogy idejöttél! - kiáltotta Mohamed a fogolynak. Az erre elvigyorodott, kosztól fekete képéből kivillantak hófehér fogai. Ugyanezeket a szavakat éppen ő mondta, alig egy esztendővel ezelőtt, éppen ennek a fiúnak. Mintha ezer éve történt volna... Mohamed visszamosolygott a rabszolgára, aztán pillanatnyi habozás után egy tőrt húzott elő övéből, s odavetette a férfi mezítelen lábai elé. - Ez a tiéd. Köszönöm. Nekem már nincs szükségem rá! A halálba indulok, nem szeretnék adósod maradni.
A rabszolga a sehzáde ruháját díszítő napkorongra mutatott. - Ha Isten úgy akarja, ma mindketten meghalunk! - mondta a kunok ősi nyelvén. - Ha életben maradunk, örök ellenségek leszünk. Bárhogy is, emlékezni fogok rád. Ezen a világon, vagy a másikon, egyre megy! Mohamed utolsó pillantást vetett a torzonborz férfire, aztán magához intette a hajcsárt, és valamit a fülébe súgott. - Parancsodra, nemes herceg! - hajlongott a karamán. Mohamed megsarkantyúzta lovát, és kíséretével együtt elvágtatott az első vonalak felé. Néhány perccel később felbömböltek Murád szultán rézbestiái. 10.
Az első meglepetés nem a rohamra lendülő török sereget érte, hanem a Dunán ringó flottát, pontosabban azon gályák parancsnokait, akik heteken át szabadon lőhették a várost és a várat. Feldübörgő ágyúik, kővetőik lövedékei ezúttal is kecses ívet leírva röpültek a Víziváros megmaradt házai, falai felé. A gályákon álló topcsik unottan figyelték, hol csapódnak be ágyúgolyóik. Ám mielőtt még a jól ismert robaj megüthette volna fülüket, különös dolog történt. A part menti fal tornyaiban, s a kikötőöblöt védő masszív körbástyán váratlanul magyar ágyúk dübörögtek fel. Magyar ágyúk? A topcsik dermedten markolták a gályák korlátját. Hogy kerültek erre az oldalra magyar ágyúk? Hiszen ezeket a falakat mind ez idáig nem védte tüzérség! De bizony, most már védte. Az éjszaka leple alatt, utolsó erejüket megfeszítve eresztették le az összes megmaradt ágyújukat a magyarok a Lándor-hegy északnyugati lejtőjén, le a Vízivárosba, s onnét gerendákon görgették tovább őket, egész a part menti védőfalig. Most már ágyúk védték a Vízivárost. De még hogy védték!
A sortűz gyilkos közelségből csapódott be a gályák bordázatába, söpört végig a fedélzeten. Árbocok roppantak, vitorlák szakadtak, kötelek pattantak, fedélzetdeszkák reccsentek a találatok nyomán. A törökök üvöltve vetették magukat a vízbe. Minden ágyúgolyó célpontot talált, s iszonyú pusztítást vitt végbe a félholdas zászló alatt ringó hajókban. A falakon diadalüvöltés harsant. Alig néhány perc múlva újabb sortűz lövellt ki a tornyokból, és újabb tucatnyit zúzott szét a közvetlenül a falak előtt úszó gályák közül. A Dunát süllyedő, tehetetlenül sodródó roncsok borították. A part felé úszó török katonákat nyílvesszőáradat köszöntötte a falakról. Nemsokára jött a következő sortűz. A megmaradt gályák a füstfellegen áttörve, teljes sebességgel menekültek Szendrő felé. 11.
A Batina-hegy túloldaláról ágyúlövések sora visszhangzott. A janicsár agák, akik idegesen várták az indulási parancsot, azt kezdték találgatni, magyar vagy török ágyúk lehetnek-e ezek? A tapasztaltabb hadfiak komor képpel bizonygatták, hogy ezek magyar ágyúk lesznek. Napok óta alig sütötték el őket, most meg úgy bömböltek a megroggyant falakon, mint a dühödt oroszlánok. A bevetésre készülő katonák ettől még idegesebbek lettek. A messzeségből visszhangzó robaj, s a megremegő föld arról tanúskodott, hogy megindult a végső roham a falak ellen. Hunyadi, aki az akna szájához közel, a többi fogoly között állt, egyre csak a karamán hajcsárt leste. Szíve a torkában dobogott. Egészen biztos volt benne, hogy Mohamed parancsa szerint a karamán szabadon fogja engedni, mielőtt itt elszabadulna a pokol. Már ha marad elég ideje végrehajtani a parancsot. Ha nem, akkor vár rá a járat, vár rá a rút halál... A német aknászmester ott toporgott a bejáratnál, egy hatalmas ostort suhogtatva szarvasbőr kesztyűs kezében. Szemmel láthatóan semmi nem úgy alakult, ahogy eltervezte: a mélyből mocskos képű rácok tántorogtak elő, vállukon földdel teli zsákokkal. Mozogni is alig bírtak már. Hyeronimus Shmidt dühödten végigvert rajtuk az ostorral, hogy gyorsabban eltakarodjanak a bejárattól, utat engedve a váltásnak. Tolongás, zűrzavar: az akna szájához
közel várakozó janicsárok is mind közelebb nyomakodtak, mintha csak arra vártak volna, hogy mihamarabb indulhassanak a biztos halálba. Mennyi lehet még? A mélyből érkező török tiszt lihegve magyarázta Schmidtnek, hogy mind az öt aknajárat elérte a felszín közelségét. Hunyadi jól hallotta, mit mond, s kihasználva, hogy mindenki a tisztet bámulja, néhány lépést a karamán hajcsár felé oldalazott. Annak csak a szeme villant: kövess! A következő pillanatban szpáhik vágtattak a hegy oldala felől, hatalmas zászlókat emelve a magasba. Néhány janicsárosztag rengő léptekkel megindult a szárnyakról, egyenest az akna irányába, mire Schmidt a haját kezdte tépni. - Vissza! Vissza mind! Majd csak ha szólok! Hunyadi igyekezett észrevétlenül a sziklafalhoz húzódni. Fáradt volt, szédelgett az éhségtől és a kimerültségtől. Leginkább attól tartott, hogy nem bírja majd erővel. Kavarogni kezdett a gyomra: verejték, ürülék, émelyítő emberbűz keveredett a frissen ásott föld nyers szagával. A levegőben legyek rajzottak. A karamán nyomában ellopakodott a földet szállító szekerek mellett. Schmidt most nem figyelt: tobzódva magyarázott a janicsár agáknak, de azok úgy tettek, mintha egy szavát se értenék, noha a mester törökül karattyolt. A kiválasztott elitalakulatok tovább nyomakodtak az aknához: immár egymás sarkát taposták a járat nyílása előtt. - Mutasd a lábad, efendi! - zihálta a karamán arabul, s bár Hunyadi ezt nem értette, a mozdulat önmagáért beszélt. Egy nyisszantás, és lehullott bokájáról a béklyót tartó gúzs. - Eriggy! Eriggy innen! A karamán ijedten pillantott körbe, nehogy valamelyik janicsár aga észrevegye, de azért még megmutatta az utat a foglyok sorai és a földszállító szekerek közt hátra, ahol a kovácsműhelyek és a rabszolgák akoljai sorakoztak. Hunyadi szeme felcsillant. El innen! Valami felmorajlott a hegy túloldalán. Mindenki összerezzent a hallatán. - Befelé! - kiáltotta törökül Schmidt, és megsuhintotta ostorát. - Befelé, kutyák! A lándzsás őrök habozás nélkül lökdösni kezdték a foglyokat az aknába. A bejáratnál üres zsákokat nyomtak a kezükbe, úgy taszították őket a sötétségbe. Hunyadi óvatosan oldalra pillantott: még néhány öl, és elrejtőzhet a szekerek mögött. Onnét már csak egy inalás a bokros, erdős rész...
Még néhány lépés... Csaknem elérte az elöl várakozó szekeret, amikor megtermett perzsa toppant elébe a hegyoldal kiugró sziklája mögül. Először fel sem figyelt rá, buggyos gatyáját igazgatta, bizonnyal épp az imént könnyített magán. Ám hogy felkapta tekintetét, egyenesen Hunyadi vadul villogó szemébe bámult. Rémülten felkiáltott, s előrántotta görbe szablyáját. Hátrált, úgy hívta segítségül a többieket. Néhány lándzsás őr máris feléjük rohant. Hunyadi eljátszott a gondolattal, hogy előkapja az ágyékkötőjébe csúsztatott tőrt, s nekiugrik a perzsa torkának. De aztán belátta, hogy azon nyomban végeznének vele. Amikor a lándzsások körbevették és acsarkodva rászegezték fegyvereiket, keserűen lehajtotta a fejét. A lehetőség elillant. Máris röstellte, hogy nem a küzdelmet választotta - talán ez volt az utolsó esélye, hogy harcosként haljon. Így maradt a fekete mélység... A lándzsások máris az akna szája felé taszigálták. 12.
A török sereg üvöltve rohamozott. Egyfolytában bömböltek a faltörő zarbuzánok, a sokmázsás kőgolyók süvítve szelték a levegőt, és roppant morajlással csapódtak be a várfal megroggyant szakaszaiba. Minden ágyú bömbölt, tüzet okádott. A levegő megtelt füsttel, korommal, lőporbűzzel és a frissen omló falak mészporával. Felüvöltött az ostromló sokaság. Allah akbar! Ja kerim! Ja fettáh! Ja rahim! A gondosan kiválogatott janicsárszázadok halálmegvető bátorsággal rohantak a romok közt. Még száz öl... Még ötven... A tízesztendős Mohamed korát meghazudtoló bátorsággal eresztette vágtára ménjét. Szinte úszott a levegőben, kezében a próféta zöld zászlajával, jobbjában kivont szablyáján villogott a napfény. - Ileri! Ileri! Előre, igazhitű harcosok! Ileri! Nyomában hetvenezer török iramlott.
Kezükben csákányok, fejszék, lándzsák. Sokan létrákat, csáklyákat cipeltek. Az elöl rohanók jókora pajzsokat emeltek maguk elé, azokon csattogjanak majd a nyílvesszők... Mások faltörő kosokkal botladoztak a rothadó hullák közt. Tovább, tovább... Még húsz öl... De a falakon még mindig csend. A magyarok nem sütötték el ágyúikat. Csak álltak az ingatag romok tetején, és bámulták a feléjük hömpölygő végtelen sokaságot, mintha máris feladták volna a harcot. Máskor ez óvatosságra inthette volna a támadókat. De ott, abban a pillanatban csak tovább tüzelte őket. Mohamed elérte a betemetett, gallyakkal, náddal, szeméttel, hullákkal borított árkot, és megpróbált átvágtatni rajta. Nem sikerült: az arabs mén lába minduntalan beleakadt az ágakba, a puffadó, hőségtől bomló emberi húsba. Valami furcsa, fekete réteg borította a holtakat, a nádfonatokat, de a fiú ügyet sem vetett rá. A nyomában rohanó gyalogosok elérték az árok peremét. A várfalakon még mindig halálos csend. A magyarok egyeden nyílvesszőt sem lőttek ki rájuk. Csak várták, hogy az első hullám elérje a falakat. 13.
Betaszították az akna bejáratán, s Hunyadi körül lassan elhalványult a napfény. Hideg, nyirkos járatban találta magát, de alig tett néhány tétova lépést előre, máris a többiek sarkába tiport: többtucatnyi fogoly tolongott már ott, egymás hegyén-hátán. A hátuk mögül Schmidt mester rikácsolt, mellette egy janicsár aga bömbölt. Ahogy hunyorogva hátrafordult, Hunyadi csak a befelé döfködő lándzsahegyeket látta és az elmosódó körvonalakat: egy német kalpagot és soktucatnyi janicsárfejfedő körvonalát. - Befelé! A menet megindult a mélybe. Hunyadi körül a férfiak riadtan motyogtak: szerbül, magyarul, törökül. Hadiszökevény, környékbeli paraszt, elfogott magyar katona... Akit csak tudtak, ide hajtottak munkára az oszmánok. - Neked miért nincs béklyód? - kérdezte Jankó mellett egy alacsony, kopasz rác.
Hunyadi nem válaszolt. Aggodalmasan pillantott körbe. A járat itt még igen tágas volt, akár egy szekér is elfért volna benne. A csúszós, saras talaj enyhén lejtett, ennek ellenére csak a facövekekhez erősített kötelekbe kapaszkodva tudták megőrizni egyensúlyukat. A mennyezetet aláboltozták, de most, hogy a magasban megindult a török had rohama, a cölöpök, gerendák megremegtek: törmelék pergett róluk. - Azt kérdeztem, neked miért nincs béklyód? - hörögte újra a rác, de amikor Hunyadi rávillantotta dühödt tekintetét, jobbnak látta elfordítani a fejét. Csoszogtak lefelé, egyre mélyebbre, csúszkálva, egymásba kapaszkodva, lábláncaikat csörgetve. Vagy húsz ölenként fáklya vöröslött az akna falán, de a rőt derengéstől még inkább úgy tűnt, mintha a pokolba szállnának alá. - Hizli! Hizli! - egy janicsár csattogtatta az ostort a menet végén, s a hátul kullogok fájdalmasan felüvöltöttek. - Igyekezzetek! Az akna nemsokára vízszintes menetbe váltott. Hunyadinak sejtelme sem volt róla, milyen mélyen lehetnek. Beleborzongott a hűvösségbe: az aládúcolt mennyezetről jeges vízcseppek hullottak a nyakába. Izzadságszag, húgy és széklet bűze...
- Daha hizli! A foglyok szaporábban szedték a lábukat, a lánccsörgés ütemesen visszhangzott a falak közt. Jókora távolságra egymástól halovány fénypászma és friss levegő szűrődött alá a magasból. A szellőzőjáratok, gondolta Hunyadi. Bizonyára bokrok, kövek takarásába rejtették őket... - Daha hizli! A hűvös levegő fokozatosan forrósodni kezdett. Hunyadi úgy számolta, valahol a délkeleti fal előtti sík közepén járhatnak, ám a valóságban a járat nem a sík középső része felé kanyarodott, hanem a délkeleti fal záróbástyája előtt haladt el, majd a fallal párhuzamosan vezetett tovább a Szent Kristófkapu irányába. Nem messze a kapu vonalától a járat kiszélesedett, s a foglyok egy kiterjedt kamrában találták magukat. Kormos képű aknászkatonák fogadták őket. Szöges ostort tartottak a kezükben. Végighúztak az elöl botladozók hátán: a falakra friss vércseppek fröccsentek. A kamra falai mellett puskaporos zsákokat halmoztak fel, öt-, hatsoros magasságban. Ha ide valaki behajítana egy fáklyát...
Hunyadi behúzódott a többi fogoly közé. Az aknászok és a közöttük tébláboló Novo Brdó-i bányászok szétválogatták őket. Néhány pillanat múlva Hunyadi megértette, hogy miért. Az akna innét, a kamrából öt vékonyabb járatra oszlott. - Már csak néhány öl! - hallotta Jankó az aknászok izgatott suttogását. Mindjárt áttörjük a felső réteget! - Ássatok! Ássatok, kutyák! Belehajszolták őket a járatokba. Hunyadi a középső folyosóba került, négy szerencsétlen sorsú társával együtt. Futva tették meg a hátramaradt távolságot: a járat egyre szűkült, s egyre feljebb kanyarodott a felszín irányába. - Csak halkan! Ha idő előtt meghallják, hogy itt vagyunk, végetek van! sziszegte utánuk az egyik hajcsár. Hunyadi zordan visszanézett rá a sötétben. No, hiszen! Így is, úgy is végük van! Az utolsó váltás mindenképpen meghal: az aknát perceken belül elárasztják a janicsárok, egymást tiporva, hogy elsőként jussanak be a várba. A földásó foglyoknak már nem lesz idejük félrehúzódni, s voltaképpen nem is lenne hová. A janicsárok mint valami föld alatti gejzír törnek majd a felszínre: vagy maguk előtt tolják, vagy eltapossák őket. - Ássatok! Ássatok kutyák! Ott álltak a járat végében. A föld itt puha volt, porhanyós. Nem használtak fémeszközöket, csupasz kezükkel, körmükkel kellett a zsíros, fekete talajt kaparni. A járatnak ezen ágát nem boltozták alá. Arra nem maradt már idő. Odafönn csizmás léptek zaját hallották. Törmelék hullott a nyakukba. Hunyadi beleborzongott a gondolatba, hogy bármelyik pillanatban rájuk omolhat az akna. Ezért használnak öt járatot! Ha legalább egy, esetleg kettő eléri a felszínt, azon már elég török kapaszkodhat ki a város falain belülre! - Ássatok! Ássatok, kutyák! Zihálva engedelmeskedtek, de közben minden idegszáluk megfeszült, a neszeket, zörejeket figyelték. A távolban ágyúk dörögtek. Az üvöltés mint tompa moraj hatolt le a mélybe. - Allah! Allah! Allah akbar! - Krisztus! Krisztus segíts! Kapartak. Verejtékezve, erejüket megfeszítve, csupasz körmükkel kapartak. - Ássatok!
Hunyadi igyekezett úgy helyezkedni, hogy elsőként törhesse át a felszínt. Talán valami pincébe jutnak, vagy olyan helyre, ahol nem futnak rögtön a védők karjaiba. Akkor rögvest kiáltania kell... Segítséget hívni... Figyelmeztetni! - Ássatok! Dübörgő léptek. Remeg a föld alattuk, fölöttük, körülöttük. Most már folyamatosan pereg a föld a nyakukba. A talajból vékony erecskékben szivárog a víz, s tócsákba gyűlik a lábuknál. Felsebzett ujjaikból, a láncoktól kisebesedő bokájukból vér vegyül a mocskos sárba. Ebben a pillanatban az egyik aknász félrelöki Hunyadit, és fülét a járat falára illeszd. Int, hogy mindenki maradjon csendben. Hallgatózik. Arcán rémület árad szét, hitetlenkedve megrázza a fejét. Valamit hebeg maga elé, de nem törökül, talán perzsa nyelven: Hunyadi nem ért belőle egy szót sem. 14.
Murád odalovagolt a Badna-hegy túlsó oldalára, hogy szemtanúja lehessen, amint tízezer janicsár és kétezer szpáhi beözönlik az aknába. Tudta, hogy eljött a perc. - Menjetek! Menjetek, igazhitű harcosok! Tűzzétek ki zászlainkat a hitetlenek erődjére! A dzserehorok jelt adtak: az első száz janicsár előreszegezett lándzsával nekiiramodott a járatnak. Kisvártatva rohant utánuk a következő száz. Aztán a következő ötszáz... Innét nincs megállás. Üvöltő tömeg vetette magát a mélybe. Onnét vissza nem fordul senki. Ezek csak odaát, a falakon túl jöhetnek ki a napfényre. Az utolsó néhány ölet áttörő rabszolgákat kíméletlenül eltapossák majd. Nincs rájuk többé szükség. Murád elégedetten bámulta, ahogy az első ötezer harcos eltűnt a járatban. A mélyből tompa dübörgés hallatszott. Mintha hullámzott volna a föld... A szultán felpillantott: serege épp most érte el a falakat. Valahol elöl, ott lobogott a zöld selyemzászló. Valahol elöl, ott vágtatott a fia a halálba. Murád szívét egy pillanatra szánalom töltötte el. Kár Mohamedért...
De végtére is mindenkinek jobb lesz így... Ha pedig túléli... Ha túléli, megteszi örökösének. Mert ha ezt túléli, az csak Allah akarata lehet... Allah megkérdőjelezhetetlen döntése. Murád elégedetten forgatta a fejét, de aztán hirtelen szöget ütött valami a fejében. Miért hallgatnak a magyar ágyúk a várnak ezen az oldalán? Rosszat sejtve hajolt előre a nyeregben. A járatban már tízezer janicsár dübörgött előre a falak felé. A falak felé, melyekre most kúsztak fel létráikon az első hitharcosok. 15.
Hunyadi összerezzen: a hátuk mögül rohanó léptek robaja visszhangzott. A janicsárok megindultak lefelé a járatba! Keze ösztönösen a tőr markolatára fonódik. - Ennek az embernek nincs lábbéklyója! - hörgi a kopasz rác fogoly közvetlenül mellette, és vádlón rámutat. A perzsa aknász vonásain bosszús kifejezés suhan át. Nem veszteget időt a foglyokra: botladozva, halálsápadtan megindul visszafelé, félrelökdösve az útjából a mocskos, csaknem teljesen mezítelen férfiakat. - Ennek az embernek tőre van! - sipákol a rác dühödten. Az aknász megtorpan. Tekintete végigsiklik Hunyadin. Látja, hogy valóban nincs lábbéklyója, s valóban tőrt szorongat a kezében. Aztán két dolog történik, szinte egyszerre. A rác kinyújtott mutatóujja reccsen egyet, mint a száraz rőzse, ahogy Hunyadi könnyed mozdulattal eltöri. A perzsa aknász ugyanebben a pillanatban rémülten felkiált. A járat végében feltűnnek a janicsárok, előreszegezett lándzsákkal. De mielőtt még elérnék őket, odafentről beszakadt a vékony földréteg, és szikrázó fénysugarak hasítanak a mélybe. Hunyadi kezében megvillan a tőr.
16.
- Még nem! - kiáltja a Szent Kristóf-kapu magasában Thallóczi perjel. Hosszú, ősz haját felborzolja a szél. Szakadozott keresztes köpenye angyalszárnyként feszül háta mögött. - Még nem, fiaim! Várjatok!
17. Odalenn, a mélyben, közvetlenül a Kristóf-kapu alatt, nem messze attól a járattól, amelyben Hunyadi az életéért küzd, a foglyok egy másik csoportja is eléri a felszínt. A várudvar közepén, a romok közt egyszer csak aprócska lik kezd tágulni. A közelben álló magyarok máris rohannak el onnét, ahogy a perjel meghagyta nekik. A lik egyre csak tágul. Aztán hirtelen kidugja fejét belőle egy csupa föld, csupa mocsok ember. Körbenéz, szeme elkerekedik a csodálkozástól. Elüvölti magát, aztán eltűnik a mélyben. A helyén nyomban török katona mászik ki, kezében vadul villogó szablyával. Aztán nyomában egy másik. Aztán egy harmadik...
18. Egyszerre százak kapaszkodnak felfelé, a legvakmerőbb, legelszántabb harcosok, akiket elvakít a magyarok látszólagos tétlensége. Foguk közt jatagánjaikat, szablyáikat szorongatják, karjukra fűzött kerek pajzsaik vadul villognak a napsütésben, ahogy fokonként mind magasabbra hágnak. Úgy tűnik, senki nem állítja meg őket. Odafönn, a romok tetején a férfiak, asszonyok csak akkor moccannak, amikor az első török katonák elérik a létrák tetejét. Már csak egy vakmerő ugrás, és az ellenség benn terem a falakon! Néhány végzetes pillanatra úgy tűnik, az emberhullám átcsap, és eláraszt mindent. Ám ekkor...
Hátulról vitézek lépnek előre, leemelik a tüzekről az üstöket. Egy billentés, és az olvasztott szurkot és lángoló ként mind lezúdítják a zsúfolt létrákra. Végig, a délkeleti fal teljes hosszában fortyogó, tüzes eső hull a félmeztelen harcosokra. Üvöltés... Fülsiketítő visnyákolás... Halálsikolyok... A forró szurok csontig marja a húst az emberekről. Az alaktalan tömegből sistergő vér, s égett bőr bűze csap fel. A leforrázottak füstölgő roncsként zuhannak a mélybe, magukkal rántva a mögöttük nyomakodókat. Akire csak egy cseppnyi is hull a forró masszából, az sikoltva, dermesztő halálüvöltéssel engedi el a létrát: végig, a délkeled fal teljes hosszában százak zuhannak az összezsúfolódott tömegbe. A török sereg dühödten felmorajlik. A harci láz esztelen őrjöngésbe csap, és a gyalogosok haldokló, sebesült társaikon taposnak, hogy előrébb, feljebb jussanak. Ha felérnek, elevenen tépik szét a megmaradt védőket. Odafenn a magyarok áthajolnak a falakon, és szakállas puskáik utolsó golyóit lövik ki. A lövedékek csattogva, csontot tépve, húsba puffadva tépázzák a janicsárok sorait. De mit számít az a néhány tucat a sok tízezerhez képest! Fel, fel! Eltaposni őket! A tömegre átragad a harc eszelős őrülete, és a janicsárok dühödten nyomakodnak tovább. A létrák megint megtelnek emberekkel, s hiába suhognak feléjük nyílvesszők, már semmi nem tartóztathatja fel őket. Odalenn, a támadók mögött ekkor sorakoznak fel a szultán íjászai: ötezer anatóliai harcos. Akár a tengeren hánykódó gálya eresztékeinek recsegése... Ötezer sóhaj... megfeszítik íjaikat, s máris ötezer nyílvessző feketíti az égboltot. Néhány pillanatra a napkorong is elsötétül, ahogy a fullánkraj lomhán átsuhan az égen. Aztán már amott, a falak tetején hull, sziszeg, csapkod a sok nyílvessző: a védők riadtan kapják fejük fölé pajzsaikat. Haláleső záporoz mindenfelé, még a létrákon felfelé kapaszkodóknak is jut belőle bőven. De mit számít az! A védők tucatjával bucskáznak holtan a mélybe. Csak ez számít... Amíg az anatóliai íjászok újra megfeszítik íjaikat, a falakon felemelkednek a magyar vitézek, és munkához látnak a buzogányok, csáklyák, fejszék, szablyák, dárdák.
Zuhog, suhog a halál, faforgács és vércseppek árja záporoz a magasban. A két tömeg egymásnak feszül. A létrák tetején a török harcosok megpróbálnak átnyomakodni a vékony védőfalon, a magyarok végső erejüket megfeszítve próbálják feltartóztatni őket. Néhány pillanatig odafönn hullámzik az egymásnak feszülő erő, akarat.
19. Thallóczi perjel a magasból figyeli, mikor érkezik el a kellő pillanat. Mellette Szilágyi Mihály, Dengelegi Pongrácz, Székely János, Stipe Obranovics, s az ifjú Vladek. Lihegnek a fáradtságtól. Az imént szakadtak csak el a várudvaron a járat szájából előözönlő török katonáktól. Jöttek, mert a perjel itt akarta tudni őket, maga mellett. Lenn most vérre menő közelharc tombol. Immár két járat okádja magából a törökök százait. Hallani, ahogy a mélyben dobognak a janicsárok csizmás léptei. Ez a kritikus pillanat... A várudvaron is, a falakon is elveszni látszik minden. Thallóczi arcán zord mosoly terül szét. - Legyen hát meg Isten akarata! - kiáltja, és int. Odalenn, a Szent Kristófkapunál fáklyák tucatjait hajítják az ellenaknába.
20. Még néhány pillanat, míg a kanócokon végignyargal a szikra. Még néhány pillanat, míg a feltöltött árkok alá gyömködött puskaporos hordókig elér a láng. Még néhány pillanat, míg a halál elvágtat a sok tízezer török talpa alá. Még néhány pillanat... 21.
A mélyben, az aknajáratokban tízezer katona torlódik fel. Egymást taposva igyekeznek felfelé, hogy kijussanak a napfényre. A napfényre, immár az ellenséges erőd belsejében. A gyaurok hátába. A győzelem kapujába...
A sötétben kiáltások visszhangoznak, káromkodás. Zihálás... A katonacsizmák holtakon, nyöszörgő sebesülteken taposnak, ki itt megbotlik, ki itt a földre kerül, soha többé fel nem kel. Beletiporják húsát a kemény, fekete földbe, összelapítják, péppé zúzzák. Tovább... Tovább... Fullasztó, verembűzű akna ez, megtelik emberi kigőzölgéssel, párával. Tovább... Tovább... Ott elöl, az a halovány fény a járat vége. Már csak néhány lépés... Hátul szpáhi lovak nyerítenek, azok már a janicsárok hátában taposnak türelmetlenül. Nekik még alaposan ki kell szélesíteni a járatot, és pallót is kell a paták alá építeni. De lesz-e rá elég idő? Tovább... Tovább... Fegyvercsörgés. Hörgés... Zihálás... Egyre többen zuhannak el. Tovább... Tovább... Hullámzik a talaj lábuk alatt... Valami felmorajlik a mélyben. Egy pillanatra megdermed a tízezer török. Mi ez? Örvényleni kezd a föld alattuk. Az eltiport, alaktalan holtak a mélybe hullnak. A sötétség elnyel mindent. Iszonytató robaj, fülsiketítő dübörgés... Az aknajárat alatt aknajárat nyílik. Megreszket a föld. Tűzrózsák nyílnak vakító fénnyel.
22. A falakon hús feszül a húsnak. Vasak villannak, vér fesd veresre a fegyveracélt. Buzogányok csapkodnak, kerregő csatacsépek zúzzák masszává az emberarcokat. Szablyapengék sziszegnek, szelnek karokat, lábakat vágnak, hasítnak. Ezerkarú féregként egyensúlyoz a romhalmaz tetején az egymásba kapaszkodó megannyi izzadt test. Üvöltés harsan, ádáz tusa tombol... 23.
Hunyadi beledöfi a perzsa aknász mellkasába a tőrt, s már fordulna meg, hogy az elképedt foglyokat félrelökdösve kimásszon a járat végén, amikor megremeg körülöttük minden. Robajlás...
Valahol alattuk vakító fényvillám cikázik keresztül a talaj repedésein. A janicsárok megtorpannak, alig tízölnyire Hunyaditól. Inog alattuk az akna. Majd hirtelen rájuk szakad a föld. 24.
Aztán egyszerre megremeg a fal, s megremeg valamennyi torony. Visszhangzó, förtelmes dübörgés a mélyből, mintha millió ördög akarna kiszabadulni a pokol fogságából. Odalenn a magasba emelkedik a sok ezer üvöltő török, láthatatlan kéz húzza őket a napkorong felé. A földréteg felpúposodik: ősi szörnyeteg próbál kiemelkedni bűzhödt kriptájából. De aztán lekushad mégis, egymás hegyére, hátára hányva az ezreket, játék katonákként hajigálva szét mindet pusztító szeszéllyel. Aztán... Vörös gejzírként tör fel a mélyből a robbanás, ezer és ezer tűzoszloppal, magmával, lávafortyogással borítva be a török sereget. Az árokba, a gallyak, töltelék szemét alá helyezett lőporos hordók egyszerre robbannak szét, s a fekete puskaporral telehintett, ingatag talaj izzó rosttá változik az égő hús alatt. Néhány pillanat csak... Elevenen lángol sok ezer üvöltő test. Tűzgejzír süvölt a magasba. A legtöbben azonnal meghaltak. Akik távolabb álltak éppen, s akiknek csak arcát, végtagjait perzselte meg a lángfal, azok jártak rosszabbul. Térdre omlanak, üvöltenek, kiolvadt szemükkel már nem látják a feléjük nyargaló fekete füstfelhőt, ami néhány pillanaton belül megfojtja őket. Beszakad, meghorpad a föld, ahol az ellenaknában levegőbe repített puskaporos hordóktól omlik alá a török aknajárat. Hullámzik, pöffed a talaj, mintha vajúdna, mintha megszülni akarná rettenetes gyermekét. S az újszülött sivalkodva elő is robban nyomban a fekete anyaméhből, lángkarokkal húzva magához, ölelve, égetve, csontra vetkőztetve a születés szemtanúit. Valóságos kráter keletkezik a falakon túl: a kettős akna a mélybe szakad, maga alá temetve mindenkit, aki az előbb még felfelé nyomakodott. Nincsenek sikolyok a mélyből. Hallgat a föld. Csak fent izzik mindent elemésztve a fortyogó tűztenger.
25.
Jó időbe telik, mire csitul a tűzfelhő, oszlik a füst, múlik a morajlás. A falakon kormos képű, sebektől véres emberalakok dülöngélnek. Odalenn megfeketedett minden. Csak a kráter okádja magából még a füstöt. Tömegsír az. Elnyelte az imént még vérszomjas dühvel felfelé nyomakodó török sereg javát. A többi, kit jó sorsa megmentett, fejvesztve fut, menekül. Ellepik a síkot, ellepik a dombokat, ellepik a Vracsár-hegyen tarkálló sátortengert. Azokat össze nem tereli többé semmi és senki. Murád dermedten áll sátorpalotája előtt, s bámulja a tűzgomolyt, ami elpusztította seregét. Nem hisz a szemének. Özönlik visszafelé a krátertől a had maradéka, ahogy özönlik kifelé fulladozva, köhögve az aknajáratból is mind, ki túlélte a robbanást, s kit nem temetett maga alá a föld. Majd csak hetek múlva, Drinápolyban kapja meg Murád szerdárjai jelentését, hogy ezen a napon, Dar ul Dzsihad vára alatt, a Mennydörgés kapujában néhány perc alatt tizenhétezer katonája pusztult el. Tizenhétezer. 26. A várban, a Szent Kristóf-kapu mögött, a rommezőn ezer török jutott ki élve két járatból. Látva, mi történt a többiekkel, igyekeztek megadni magukat, de a magyarok és rácok nem könyörültek, s az utolsó szálig kiirtották a megszeppent, bátorságukat vesztett janicsárokat. Amikor elhalt a szablyasuhogás, a csákánycsattogás hangja, a várvédők kimerülten rogytak áldozataik mellé. Csend támadt. Aztán a sebesültek feljajdultak, az élők felzokogtak. Tenger fájdalom tört elő a mélyből. 27.
Fájdalom.. Fájdalom.. Sötétség... Lélegezni is csak pokoli kínok árán bírt. Föld...
Föld... Fullasztó, fojtó, fekete föld... A beszakadt aknajárat kibírhatatlan súllyal nehezedett mellkasára. Megpróbált moccanni, de egy pillanatra úgy tűnt, nem lesz képes felemelni karját. Talán eltört. Lehet, a jobb lába is erre a sorsra jutott, mert csak lüktető sajgást érzett a bokájában, semmi mást. Nyögve oldalt fordult. Megkönnyebbülten látta, hogy a szakaszosan leszakadt földtömeg által létrehozott egyik üregbe szorult. Levegőt kapott, még ha hamuval teli, fojtogató levegőt is. Talán ki tudja szabadítani magát... Egy próbát megér... Semmi... Jobbja tétován felemelkedett, megérintette homlokát. A sárrétegen friss vér nedvesedett át. Feje kóválygott, szemhéjára borzasztó súly nehezedett. Ki kell jutnom innen... Nincs messze a felszín... Ki kell jutnom innen... Mozdulj már! Mozdulj! Semmi. Lihegve abbahagyta az erőlködést. A hamuval telített, forró levegő a torkát kaparta, öklendezni kezdett tőle. Ez a kevés levegő is hamarosan elfogy, ha nem lesz képes elmozdulni innét... Milyen vastag földréteg szakadhatott rájuk? Hisz már közvetlenül a felszín alatt jártak... Lehet, hogy valamiféle épület omlott össze a fejük felett? Ha igen, annak romjai közül ugyan ki nem ássa magát soha... Akkor vége... Akkor itt hal, idő kérdése csak... Hunyadi szuszogott, próbált erőt gyűjteni. Túl kell élnie ezt! Túl kell élnie! Szükség van rá! Erzsébet... Lackó... Hunyady... Bosszankodva kirázta a szeme sarkában gyűlő könnycseppet. Ki kell jutnom innen... Mozdulj, k é z . . . Mozdulj, láb! Szedd össze magad!
Fogát összeszorítva felhúzta jobbját. Ujjai megrándultak. Valami hidegen simult a tenyerébe: a tőr markolata volt. Szédelegve lepillantott, lábai, csípője a föld alatt, mintha elérhetetlen távolságba kerültek volna tőle... Pihenj egy kicsit! Pihenj! Hallgatózott, hátha a hangok alapján meg tudja becsülni, milyen mélyen lehet. Nem hallott csatazajt. Nem csörögtek fegyverek, nem bömböltek ágyúk odafenn. Valahol jajgatott ugyan egy ember, de mintha ő is mérhetetlenül távol lett volna. Talán egy másik betemetett aknában? A robbanás valószínűleg megroggyantotta a földet a várkapu környékén... Hunyadi megdermedt. Egy hideg, sármocskos kéz kaparászott felé a földrétegen keresztül. Izmai megfeszültek: jobbjában a tőr moccant. Döfésnek szánta a mozdulatot, de gyengére sikerült. A tőr hegye éppen csak behatolt a csupa csont, csupa sár kézfejbe. Csontrecsegés. Hörgés... A felé kaparászó kéz elernyedt, ujjai szétnyíltak, akár a piszkával földre szegezett bogár lábai. Hunyadi lehunyta szemét. Nem messze tőle szaggatottan jajgatott valaki. - Annem! Annem! Kihúzta az inak és csontok közül a tőrt. A fegyverre még szüksége lesz... Ásnia kell... Ki kell ásnia magát, a szabadba... Fölötte Nándor Alba romjai... A túlélők... Nem, nem halhat meg itt... Élni kell. Élni fog! Szükség van rá. Élnie kell! Nekitámasztotta hátát az aknafalnak, és megmozdította lábát. Csillagokat látott a fájdalomtól, de nagy nehezen sikerült kiszabadítania magát a föld rabságából. El kell kúsznia a járat végéig... Holtakon és haldoklókon kell átásnia magát. Ha bárki utánanyúl, megöli... Itt lenn, a mélyben nem sok levegő maradt már... Igyekeznie kell! Pokoli kínok közt tette meg az első néhány ölnyi távot. Összeszorított foggal küzdötte előre magát a sötétben.
28.
Majd egy óra telt el. A szultán nem mozdult sátra elől, remegve kapaszkodott a tartókötelekbe, s egyre csak bámulta a síkságot. Bámulta az égen kunkorodó, zsíros füstfellegeket, mintha abból akarná kiolvasni, mit tartogat még számára a jövendő. A hőhullám elenyészett már. Csend telepedett a tájra, senki sem mert a szultán színe elé járulni. Csauszai fülüket-farkukat behúzva lapultak. Murád ott állt akkor is, amikor esteledni kezdett, s a homály jótékony leplet terített a megperzselt földre. A török táborban szomorú tüzek gyúltak. A Vracsár-hegy lábától a Batináig sebesültek ezrei jajongtak mindenütt: a dzserrahok azt sem tudták, hová ugráljanak. Ennyi sebesültre nem készültek fel, az éjszaka során a legtöbb nyomorult el is vérzett. Nándorfehérvár felett a csillagok fénykárpitját füstfelhő fátyolozta. Gigászi halotti lepel borult a tájra, befedve a megroggyant falakat, a megperzselt mezőket, a folyókba omlott tornyok játékszerként széjjelhajigált köveit, a vériszamos sáncokat... A Duna és a Száva gyászos csobogással zokogta a vidék fájdalmát. Temetetlen holtak meredtek üveges szemmel, tágra nyílt szájjal a holdra. Az éj férgei és bogarai mohón másztak a hideg szájüregekbe, s csusszantak az üveggömbszemgolyókra. Nem mozdult ember, az se, ki élt. Megkülönböztetni alig lehetett őket a holtaktól: kormos képű férfiak és nők ültek kábultan a romok tetején, de ők nem a vicsorgó holdat, hanem az alant elterülő síkot bámulták. A Szent Kristóf-kapu előtt hatalmas tölcsér tátongott: a robbanásban felfordult föld egyenfeketeségét embercafatok és csontdarabkák tarkították csak. Ott hevertek mind a holtak, kicsavarodott tagokkal, megtépázva, mintha valami beteges játékmester parancsára merevedtek volna mozdulatlanságba, hogy majdan, a túlvilági harsonák hangjára folytassák iszonytató harcukat. Holtak a falak előtt, a falakon és a falakon belül... Holtak mindenütt... A Felsőváros földig pusztított házai közt, a vérmocskos utcákon, a kiégett, pernyehalmos árkokban. Túl a robbanás öklendezte kráteren a török tábor maradéka. Csend. Néma tüzek az éjszakában.
30.
A fiú tudta, hogy meg fog halni. Tekintete a hold sarlójára szegeződött. A sebe nem volt tán súlyos, de lába beszorult a mén alá, s nem tudta kiszabadítani. Körülötte bosztadzsi lovasok tucatjai hevertek megégve, megtaposva, kifacsarodott tagokkal. Némelynek lova szügyig felhasított hassal. Döglegyek lakomáztak, a töméntelen zsákmánytól megittasodva, izgatottan röpdöstek ide-oda, a sebekre tapadtak, s petéiket a gyorsan hűlő testek szemére, száj üregeibe rakták, hogy utódaik is jóllakhassanak. Az éjszakában kutyák vonítottak. Mohamed hallotta őket, s beleborzongott a gondolatba, hogy nemsokára az egyik eb bizonnyal ideoldalog, megszagolgatja majd, aztán, ha már érzi, hogy képtelen védekezni, beletép a húsába. Ha Allah így akarta... Nem érzett fájdalmat. Allah úgy akarta, hogy itt érjen véget a története, Dar ul Dzsihad kapui előtt. A Mennydörgés kapuja előtt. Jobbjában még mindig a próféta zöld zászlaját szorongatta, s ez jóleső érzéssel töltötte el, még akkor is, ha Allah ma nem adta nekik a győzelmet. Allah, kifürkészhetetlen akaratával a hitetleneknek juttatta a diadalt. Bizonyára oka volt rá, hogy így tegyen. Milyen nagy a csend, gondolta. A magyarok is hallgatásba burkolóznak, pedig minden okuk meglenne az ünneplésre... Lehunyta szemét. Megpróbálta maga elé idézni édesanyja arcára, de nem sikerült. Humai hatun arcvonásai szertefoszlottak az idő horizontján. Órákkal később, amikor a hullákat kóstolgató kóbor kutyák valóban ott ólálkodtak már a közelében, s egyikük a homlokáról nyalogatni kezdte a vért, fáklyás emberek bukkantak fel a török tábor irányából. Mohamed szíve hevesebben kezdett dobogni. Lehet, hogy észreveszik, hogy még él! Lehet, hogy... Kiáltani akart, de nem jött ki hang a torkán. 31.
A gyászolóktól távolabb néhány sötét árny hajladozott a Szent Kristóf-kapu belső oldalán. Ástak, csákányoztak, dacoltak az ólmos fáradsággal. Kit érdekelt, hogy zajt keltenek?
Mohón ástak. Egy torz emberalak irányította őket, dülledő mellkasú, vaskos karú, de cingár lábú férfi. Rőt haja szinte világított a gyászos éjszakában, ahogy ide- oda kapkodta fejét. - Itt egy másik! Ezt is húzzátok! Hullákat fordítottak ki sorban, egymás után a törmelék alól. Törököt, rácot, magyart. Az erszényeiket kikutatták, hullagörcsbe merevedett ujjaik közül kifeszegették fegyvereiket. Ha épségben maradt valami szemrevaló ruhadarab, azt lecibálták róluk. Ékköves turbán, szattyáncsizma, zsinóros dolmány, veretes vértek, pompás keleti sisakok, dombormíves pajzsok. Szablyák, tőrök... Akadt köztük gyöngyökkel, ékkővel, elefántcsont berakással díszített markolatú, finom cirádákkal vésett, hajlított, lángolt pengéjű, de akadt olyan is, ami századokkal előbb élt bizánci mesterek munkáját dicsérte. A zsebekből néhány arany is kifordult: a konstantinápolyi császár, a magyar király, itáliai hercegek, a pápa, a német császár, s a Jóisten tudja, ki mindenkinek a képével. Meg rengeteg ezüst-, rézpénz. Láncok, amulettek, szelencék. Néhány nap múlva betemetnek itt mindent, s akkor úgyis az enyészeté lenne e temérdek kincs! Tüzes Orbán és újdonsült montenegrói cimborája szavak nélkül is megértették egymást. Amint egy-egy újabb tetem bukkant elő az ásó éle alól, máris szakavatott mozdulatokkal motoztak végig zsebeket, aggattak le a kihűlt testekről ékszert, fegyvert. Ni, egy újabb! Itt volt nyilván a középső török akna! Ezeknek - Istennek hála érte - nem sikerült a felszínre vergődniük. Még idejében rájuk szakadt egy megroggyant házfal. - Hagyd el! Csak egy rabszolga! - legyintett a montenegrói, amint megpillantotta az előcibált hullát. Szinte mezítelen volt, szája földdel tele, szeme fennakadva. - Félre vele! - Itt egy másik! Az meg egy török volt. Janicsár. De semmi értéke: csak olcsó szablya, horpadt pajzs, foltozott gúnya. - Félre vele! - Itt van még egy! - Hagyd el! Ez is csak egy tetves fogoly! A csákányozó rácok egyike rémülten felüvöltött. Hangja kísértetiesen visszhangzott a romok fölött.
- Megvesztél? - hurrogta le a montenegrói habzó pofával. - Felriasztasz mindenkit, te Isten barma! De hirtelen ő is megdermedt. Már ő is látta. A föld alól kikapart hulla szeme egyenesen rájuk meredt. Kezében tőrt szorongatott. - Jézus Krisztusra! Ez él! A tetem minden ízében remegett. Megfeketedett teste csupa alvadt vér, bőrére vastag mocsokréteg száradt. Vicsorogva bámult rájuk, a tőrét markolta eszelős erővel. - Hogy szakadna rád az ég! - sziszegte a montenegrói. - Holttá rémítsz, rihes kutya, te! Tüzes Orbán csalódottan legyintett. - Üssétek agyon! Aztán vissza vele a föld alá! Az egyik rác már lendítette is csákányát. - Megállj, te! A montenegrói belemarkolt a félholt férfi hajába, és felrántotta a földről. - Hozzatok csak vizet! - Minek? - Azt mondtam, hozzatok vizet! Eriggyetek már! Kisvártatva hozták a vizet a Fellegvár árkából, Tüzes Orbán maga lötymölte a félholt képébe a veder tartalmát. - Nem ismerős őkelme, mester uram? Az ágyúöntő közelebb lendítette a fáklyát, lábával a férfi álla alá nyúlt, úgy emelte még feljebb. - Nem. Nézzed csak meg jobban! Tüzes Orbán hunyorogva bámult a félholt képébe. A sebek és az egész arcot elborító szakáll, s bajusz alatt most már valóban, mintha ismerős vonások derengtek volna fel. A montenegrói vigyorgott, mint a tejbe tök. Tudod-e ki ez, cimbora? Tüzes Orbán letérdepelt Hunyadi mellé. - Talán... Nézzed meg jobban! Néked ismerned kellene! Hisz a zsoldjában állsz! Az ágyúöntő mester hitetlenkedve közelebb hajolt. Hát igaz lenne ez? Ezek a feldagadt szemhéjak, ez a cserepes ajak, ez a beesett, csontos arc... Az Isten szerelmére! Ő az! - Hát akkor?
A montenegrói felemelt a kupacból egy görbe tőrt. - A feje tengersok aranyat megér a gazdám számára! Erre már az ágyúöntő mester is mohón a másik keze után kapott. - Hohó! Annak a fele engem illet, ne feledd! Próbálta lerázni a kezét a montenegrói, nem tetszett neki ez a beszéd. - Én találtam meg. Az enyém! Tüzes Orbán szorítása azonban erősebb volt az acélnál. A rác szeme kiguvadt, ahogy az ágyúöntő mester ujjai megropogtatták a csontjait. - Azt mondtam: a fele engem illet! - Jól van! Jól van! A tiéd! - hörögte a montenegrói. - Vágd le te! - Ide azt a tőrt! Tüzes Orbán kézbe kapta és megint felrántotta Hunyadi haját, hogy a torokhoz illeszthesse a pengét. - Kár volt visszajönnöd! De még inkább kár volt megütnöd! Tüzes Orbán nem felejt! Megkeserülöd azt az ütést, barátocskám! A szádba fogok hugyozni! Csak elébb lenyiszálom a fejedet! Hunyadi aléltan megrándult. A görbe tőr hegye a bőre alá szúrt. 32.
Odafönn a kőlestoronybeli szobája magányában Thallóczi perjel imádkozott. A falon függő feszület csodával határos módon nem zuhant le a szakadatlan mennydörgés közepette, s Jézus meggyötört tekintete most is a mennyeket fürkészte, mint az ostrom előtt. A perjel azért fohászkodott, hogy a török eltakarodjon másnapra. Sejtette, hogy így lesz, de nem lehetett bizonyos benne. Sejtette, hogy iszonytatóan sok janicsár és szpáhi veszett oda az aknában, de nem tudhatta, hogy mennyi. Remélte, hogy győztek, de még nem merte kimondani. - Boldogasszony Anyánk, könyörülj érettünk! A te szent fiad kínszenvedéseiért! Az ő drága vérének hullatásáért! Mindenható Isten, szánd meg pusztulásunkat és fogyásunkat, és ne töröld el a mi hazánkat, ne vedd el a mi életünket! Krisztus dicsőségére és dicséretére... Ámen! Még összekulcsolt kézzel térdepelt a sötétben, amikor kiáltozásra lett figyelmes. Messziről jött, de kétségtelenül a várból. Talán a Kristóf-kapu felől. Nehézkesen az ablakhoz csoszogott, hogy lássa, mi történt.
Odalenn, a letarolt Felsőváros túlsó fertályában fáklyákkal hajladoztak. Csődület támadt ottan. Újra kiáltott valaki. Acél csilingelt. Thallóczi Jován perjel fáradtan nyúlt keresztes pallosa után. - Istenem! Hát már sosem lesz itt béke? 33.
- Megálljatok, gazemberek! Mit műveltek itt? Az őrség alabárdosai óvatosan közeledtek a romok közt, fegyvereiket előreszegezve, minden eshetőségre felkészülve. Az volt a dolguk, hogy a hullazabáló kóbor ebeket kergessék el, s az esetleg a várba belopózni akaró törököt ijesszék vissza. Voltak vagy tízen, a parancsnokuk, Székely Tamás Hunyadi zászlótartója. Képe sebektől, zúzódásoktól tarka, egyik keze felpólyázva. Így ugyan bajosan emelhette volna magasba a hollós-gyűrűs lobogót, de a kardot, azt elbírta ballal is. Ahogy közelebb jött, fegyvere hegyét egyenest Tüzes Orbán hátának szegezte. - Nem hallottad, mit mondtam, kutya? Dobd csak el azt a tőrt! A csákányozó rácok némelyike megpróbált kereket oldani, de Székely Tamás egyeden intésére nyílvesszőt eresztettek beléjük az őrséggel együtt járőröző Hunyadi-gyalogosok. - Mocskos hullarablók! - fintorgott a zászlótartó, mikor megpillantotta a földhányás mellett emelkedő ruha- és fegyverkupacokat. - Közéjük álltál, Tüzes Orbán? Tudod-e, hogy ez főbenjáró bűn? Az ágyúöntő mester a földre eresztette Hunyadi fejét, és szembefordult a zászlótartóval. - Thallóczi ezer aranyat ígért nekem a zsákmányból! Jár nekem, amit találok! - Hullarabló! - köpött a földre Székely Tamás. - Állj fel! Őrség! Megkötözni őket! Néhány perccel később, amikor a gúzsba vert Tüzes Orbánt és cimboráit elvezették, a zászlótartó körbepillantott a földtúrások között. A fegyvereket összeszedette, de a hullákat ott hagyta, ahol voltak. Majd holnap temetni kezdenek Nándor Albában, majd akkor ezeket is elföldelik... Szegény ördögök!
Utolsó pillantást vetett a tetemekre, aztán hátat fordított, hogy visszakapaszkodjon a Fellegvár hídjára. Alig tett azonban néhány lépést, amikor Vladek Hradskiba botlott. - A perjel úr azt kérdezteti, hogy mi történt... - Semmi. Csak hullafosztogatókat fogtunk - legyintett a zászlótartó. - Hát te meg mit bámulsz? Vladek nem felelt, egyszerűen csak félretolta az útjából Székely Tamást, és tétován megindult a hullák felé. - Azok csak holtak! De Vladek csöppet sem volt ebben biztos. - Az ott mintha megmoccant volna! - Képzelődsz! A cseh fiú odatérdelt a csupa mocsok, csupa vér test mellé, és óvatosan felemelte a fejét. Aztán lassan elvigyorodott. 34.
Reggel Murád kiadta a parancsot a táborbontásra. Mindenki kerülte a tekintetét. A vezír, a beglerbégek, a tisztek maguk elé meredve, halk utasításokat osztogatva készültek az indulásra. A török táborra az értetlenség és a szégyen fellege terült. Szemközt Dar ul Dzsihad erődje is némaságba burkolózott. Nem gyúltak örömtüzek, nem harsant diadalkiáltás a falak maradékán. Gyász ülte meg a világot. A szultán egy falatot sem fogyasztott az ebédjéből. Csak akkor jelent meg arcán halovány mosoly, amikor csauszai jelentették, hogy a harctérre kiküldött sebesültszedők megtalálták Mohamed herceg testét. Allah csodát tett: a sehzáde él! Murád kisietett sátra elé, s látta, hogy hordágyon hozzák fiát. Mohamed ruhája megperzselődött, homlokán széles seb vöröslött, egyik lába eltörött, azonban a körülményekhez képest még így is jól vészelte át a robbanást. A dzserrahok szerint azért maradt életben, mert egyik lovas testőre rávetette magát a detonáció pillanatában, így őt tépte cafatokra a robbanás. Murád elgondolkodva letörölte a sebláz verejtékét fia homlokáról.
Küldhetett volna ennél egyértelműbb üzenetet Allah a számára? Allah megalázta. Elvette tőle a győzelmet. Ennek a hadjáratnak a célja mindössze egyetlen erőd elfoglalása lett volna, de Allah ezt is megtagadta tőle, s elpusztította serege jelentős részét. Ugyanakkor megmentette a fiát. Murád elmosolyodott. - Hallasz engem, Mohamed? A fiú bágyadtan megszorította apja kezét. A szultán szemébe - szégyen, nem szégyen - könnycsepp tódult. Letérdelt a hordágy mellé, és megölelte gyermekét. - Allah élni hagyott, fiam. Allah azt akarta, hogy velem maradj. Mohamed nem tudott megszólalni. Teste pokoli kínban égett, a fájdalom rosszabb volt mindennél, amit eddig tapasztalt. - Benned a próféta tüze ég. Láttalak a zászlajával, ahogy az első sorban vágtattál. Túlélted azt a poklot! S én tudni fogom, mit kell tennem. Mohamed elmosolyodott. Legyen meg Allah akarata! 35.
A török sereg maradéka iszonytató pusztítást vitt végbe Nándorfehérvár környékén. A földdel tette egyenlővé a szerémségi falvakat, városokat, és rabszolgák tízezreit hurcolta magával Drinápoly felé. A magyar Délvidék szinte teljesen elnéptelenedett. A régente oly virágzó, gazdag Szerém elpusztult, megsemmisült. A romokba délről rác menekültek költöztek. 36.
Szerémsziget lángokban állt, a fekete ugar felett hullaszag terjengett. A magányos lovas, ki fekete köpenyébe burkolózva szinte beleolvadt a halott tájba, rezzenéstelen arccal szemlélte az elmaradozó falvakat, városokat. Az út mentén temetetlen holtak, elhullott állatok hevertek. A földek felperzselve, ép ház jószerivel nem maradt Újlak és Kamonc között. A lovas Bánmonostorra igyekezett, kíméletlen vágtába hajszolva habzó pofájú lovát. Egészen idáig, a falu határáig bizakodott, ám ahogy felbukkantak a
messzeségből a püspöki vár romjai, a leomlott templomtorony, reményei végleg szertefoszlottak. Bánmonostort elpusztították a portyázó akindzsik... A Duna partján, a kolostor düledező maradványai közt, hol nemrég még a kerengős udvar kútja állott, a fekete vándor leszállt lováról. A kőhalmok tövében rothadó hullák. Titusz lábával beletúrt a hamuba. Csontok... Egy rézkereszt... Egy megszenesedett lábú baba... Lehajolt érte. Megremegett a keze. Az övé volt. Hosszan bámulta a festett képű játékot, s oly szorosan markolta, hogy ujjai belésajdultak. Kamonczi Titusz nem sírt azóta a nap óta. De most, ahogy térdre roskadt Isten fekete fellege alatt, s megszenesedett tetemek hamvaiba markolt, a könnycseppek záporozni kezdtek arcán. Sejtelme sem volt, mennyi ideig térdepelt így. Hirtelen elhajította a babát, és nyeregbe pattant. Letörölte könnyeit. Tudta, kinek köszönheti mindezt: már csak meg kell találnia, hogy elrendezze vele a dolgot. Ennyi szenvedés nem maradhat megtorlatlanul... Amint megfordította lovát, hogy elvágtasson, neszt hallott a romok közül. Megfordult. A sötétségből egy nő lépett elő. Szemében őrület fénye izzott, az apácák öltözetét viselte, de nem sok maradt már abból a ruhából. Pipaszár lábai mezítelenül taposták a hamut. Bordái kilátszottak a tépett ing alatt, arca beesett, szája széle véres volt. - Őket keresed? - kérdezte, kivillantva agyarszerű fogait. Titusz szenvtelen pillantással végigmérte. - Megerőszakolták őket... Sokukat elvitték rabszolgának... - A nő felkacagott, száját mocskos kezeivel takarta el. - Engem is el akartak intézni... Tudod, ugye, mit akartak velem művelni... De nem tudták, hogy én... Megnyalta ajkait.
- Nem tudták, hogy én háborodott vagyok... Velem nem lehet olyan könnyen... Mert nekem még elszámolnivalóm van! S addig nem dögölhetek itt meg, amíg... Tudod-e, ki vagyok én? Titusz keze a szablya markolatára csusszant. A nő odalépett lova mellé, és megragadta csizmás lábát. - Nem kell tartanod tőlem! Csak vigyél magaddal! Vigyél Cilleihez! Vigyél el Vitoveczhez! Börtönöm nincs többé! Az átkozott azt hitte, örökre bezárhat... Azt hitte, így megszabadulhat tőlem... De te elviszel Cilleihez... Elszámolnivalóm van... Titusz szeme összeszűkült. Ennek az asszonynak a menyegzője napján ölték meg a szüleit. Ennek az asszonynak a sorsa mindörökké összefonódott az övével. A kezét nyújtotta felé. Csáki Borbála arcán eszelős vigyor terült szét. - Tudtam, hogy mi ketten megértjük majd egymást... Kuncogva, vinnyogva felhúzta magát a fekete ember mögé a nyeregbe, s szenvedélyesen hozzásimult a férfi hátához. - Meglátod, ha megfürödhetek és megfésülködhetek végre, nem találsz ennyire taszítónak. Nem vagy a szavak embere... Ez jó. Ez jó... majd meglátod… Elszámolok velük... Ahogy elindultak, Titusz egy pillantást vetett a kápolna falmaradványai felé. Két török katona oszló teteme hevert ott. Testük jelentős része hiányzott. A falnak támasztva kihegyezett nyársak feketéllettek. Azokon sütötte meg húsukat az asszony. - Mert élni kell... - suttogta Titusz fülébe eszelősen Csáki Borbála. - Bármi történjék is, élni kell... Kacagása hosszan visszhangzott a romok fölött. 37.
- Éhes vagy? A leány nem felelt. Szégyenlősen bámulta kopott cipőcskéjét. Úgy állt a temesvári ház nagytermében Szilágyi Erzsébet előtt, mint fogoly vallatója előtt. - Megsüketültél? Azt kérdeztem, éhes vagy-e! Az élesebb hangra már összerezzent Viola, s félénken nézett oldalra, Thuz Jánosra, mintha tőle várna segítséget. A sáfár próbált rámosolyogni, de maga
sem értette, mi üthetett a nagyasszonyba. Hisz csak rá kellett nézni szegény gyermekre, beesett arcára, a végtelennek tűnő vágta után megtört, vézna testére, hogy bárki emberfiának meglágyuljon a szíve iránta. Szomorú tekintetét a nagyasszonyra emelte, s halkan így szólt. - Éhes vagyok, igen. De ő még éhesebb. Két napja nem evett, utolsó falatját is nekem adta útközben. Szilágyi Erzsébet a kelleténél szúrósabb tekintettel pillantott Thuzra. - Eriggy Júda, a konyhán kapsz valami harapnivalót. - Inkább maradnék, nagyasszonyom. Ez a kislány... - Vele most én beszélek! - Maradnék, asszonyom, ha nem bánja. Kurta bólintás, azzal a ház úrnője újra a gyermekre összpontosította figyelmét. - No, halljuk! Mi a neved? - Viola, asszonyom. - Milyen Viola? A kislány nem értette a kérdést, fejét oldalra fordította, mert a gót ívű ablakokon beszűrődő napsugarak éppen a szemébe tűztek, s nem látta jól faggató ja vonásait. - Egyszerűen csak Viola. Eufrozina nővér szerint a zárdában csak keresztnévre van szükségünk. Nem számít, milyen családból származunk, nem számít, ki volt az apánk, az anyánk, egyedül csak Krisztus szeretete számít, és az, mennyire tárjuk ki a szívünket és elménket a tanítások előtt... Szilágyi Erzsébet gúnyosan elmosolyodott. A fattyak számára valóban nincs jelentősége, ki apjuk, anyjuk... Ez a lány... Ez a lány túlontúl hasonlított anyjára, s ez felkavarta Szilágyi Erzsébetet. Egy begyógyultnak hitt seb kezdett sajogni szíve tájékán, valahányszor csak ránézett. - Ismered anyádat? Apádat? Viola arcán szelíd mosoly ragyogott fel. - Ismertem hát! Néha meglátogatnak a kolostorban. Édesapám gyönyörűen rajzol! - Láttam a rajzait a kolostor egyik falán - helyeselt Thuz oldalról. - Egy freskó vázlatai voltak, nagyasszonyom. Nem értek hozzá, de úgy hiszem, igazán tehetséges... - Hallgass, kérlek! - torkolta le Szilágyi Erzsébet. - Majd szólok, ha a véleményedre vagyok kíváncsi!
Végigmérte megint Violát. A kislány nyakában ott lógott az egyszerű, kis fakereszt... A fakereszt, ami anyja nyakában lógott, amikor a férje vele hált... A nagyasszony tenyerébe temette arcát. Nem lett volna szabad beleegyeznie, hogy idehozzák a lányt! Élete végéig mindig arra a nőre fogja emlékeztetni! - Édesanyám mindig szomorú volt - törte meg a csendet Viola. - Szépen énekelt. Szép, szomorú dalokat... A nővérek csak zsoltárokat énekeltek. Szilágyi Erzsébet bólintott. - Tudod-e, hol vagy? Viola megint Thuzra sandított. - Temesvár városában, nagyasszonyom. - S azt tudod-e, kinek a háza ez? - Hunyadi János bán úr háza. Szilágyi Erzsébet nagyot nyelt. - Jól tudod. Hát most ide hallgass, te lány! Mától... - Viola a nevem, nagyasszonyom. Eufrozina nővér Violámnak szólított, de gondolom... Hát, én aztán biztosan nem foglak Violámnak szólítani, arról biztosíthatlak... - Mostantól velünk élsz! Később visszaköltözünk Hunyad várába. Ott is velünk maradsz: ez volt édesanyád végső akarata. Ő már... Ő már fenn van, az égben, az angyalokkal... - Tudom, hogy meghalt - hajtotta le a fejét Viola. A nagyasszonyt egy pillanatra meglepte a lány hangjában bujkáló fegyelmezettség. - Mostantól mi gondoskodunk a nevelésedről. Engedelmeskedned kell nekem. Én mondom meg, mit kell tenned, s mit nem szabad tenned! Próbáld magad hasznossá tenni, azt ajánlom! Ne lábatlankodj, ne zavarj, ne pimaszkodj! Sem Temesvár, sem Hunyad nem kolostor. Közel vagyunk a török végvidékhez. Itt nem tűrünk nyafogást, hisztériát! - Eufrozina nővér sem tűrt ilyesmit - Viola a nagyasszony szemébe mélyesztette tekintetét. - Ígérem, hogy jól fogok viselkedni. Nem leszek láb alatt. Szívesen segítek bármiben. A nővérekkel kertet műveltünk, varrtunk, mostunk, asszonyom. Nem okozok bajt, ígérem. Egyedül voltam gyerek a kolostorban, nem volt kivel rosszalkodnom... A kislány maga elé bámult, mintha valahová, nagyon távol fürkészett volna valamit. Szilágyi Erzsébet megköszörülte torkát. - Szállásod odaát lesz, a túlsó szárnyban.
A szolgák szárnyában... - Hálásan köszönöm asszonyom irántam való jóságát. - Megkövetelem a tisztaságot és a rendet! - Erre semmi szükség! - vágott közbe türelmetlenül Thuz. - A kolostorban rend volt és tisztaság... - Téged nem kérdeztelek! - Ez a lány alig áll a lábán! Hát nem látja, nagyasszonyom? Alig aludt szemernyit, mióta Bánmonostort magunk mögött hagytuk! Miért faggatja? Miért leckézteti? Mivel ártott nagyasszonyomnak? Szilágyi Erzsébet megütközve meredt a sáfárra. Egy hosszú percre feszült, néma csend ereszkedett a nagyteremre. A levegőben táncoló porszemek megmegcsillantak az ablakon beáramló napsugarakban. Aztán a nagyasszony szaggatottan felsóhajtott, kezét összeillesztette. - Később folytatjuk, Viola. Most elmehetsz. A lány nem moccant, szótlanul nézett fel rá tágra nyílt, esdeklő szemmel. - Azt mondtam, elmehetsz! - Ha jól viselem magam, asszonyom... ha jó leszek, és nem okozok bajt, ha nem lábatlankodom, és mindig elvégzem tisztességgel a munkámat... - Mit akarsz? Viola köntöse szélét gyűrögette. - Ha mindent elvégeztem, játszhatok majd a többi gyermekkel, asszonyom? Szilágyi Erzsébet értetlenül Thuzra meredt. A sáfár odalépett Violához, és lehajolt hozzá. - Hát persze hogy játszhatsz, kincsem. Itt, a városban, meg odahaza, Hunyadon is égetnivaló rossz kölkök szaladgálnak az utcákon, de szerintem megtalálod velük a hangot. Megtanulsz majd oláhul, csehül, és a kunok nyelvét is el kell sajátítanod, ha itt élsz, közöttünk. Megismered a katonaembereket, mert Hunyadi urunk maga is katonaember. Ha Isten úgy akarja, ő is nemsokára hazatér Nándorfehérvárról... - Ahol lángolt az ég... - Ahol lángolt az ég. De itt béke van. Nyugalom van. Tetszeni fog majd neked itt, meglásd! Viola bólintott, s Thuz csak most döbbent rá, hogy mióta megérkeztek, még nem látta mosolyogni a lányt. Megfogta a kezét, és Szilágyi Erzsébet beleegyező bólintására kifelé vezette a teremből. - Gyere! Megmutatom neked a konyhát. Ha kedvesen szólunk Marcsa nénémhez, tán még pár finom falatot is kaphatunk tőle! No, mit szólsz?
Viola engedelmesen követte a sáfárt a lépcsők felé. Szilágyi Erzsébet ott maradt a nagyterem közepén, napfénytől övezetten. Egyedül. 38.
László és Matkó a fák takarásából figyelték, hogyan úsznak el sodrásirányban a török gályák Orsova felé. Jóval kevesebb hajót számoltak, mint amennyi felfelé evezett hetekkel azelőtt, az ostrom kezdetén. László aggodalmasan hátrapillantott a tisztásra, ahol Zömök nyalogatta a mancsait. - Mit gondolsz, Matkó, elfoglalták Nándor Albát? A vénség vállat vont. - Ha az volt Isten akarata, akkor el. Ha nem az volt, akkor nem. Hunyadi László felpillantott az égboltra: Belgrád felől napok óta fojtó füstfelleget sodort a szél kelet felé. - Éjjel átevezek a pozsareváci partra - jelentette ki hirtelen ötlettől fogva. Megnézem, hazaindult-e a szárazföldi seregük. Mert ha hazaindult, az talán azt jelenti, hogy van remény... Matkó végigmérte a fiút, aztán csak beleegyezőn bólintott. Tanult már annyit a kölyök, hogy képes észrevétlen átjutni a török oldalra. És tanult már annyit, hogy utána vissza is jöjjön. Gondolataikba mélyedve baktattak a halászkunyhóhoz, nyomukban a medvével. Mélyen benn jártak az erdőben, amikor László megragadta az öreg karját. - Hallod-e? Matkó a fülét hegyezte, de nem hallott semmit. - Tűz ropog - László hasra vágta magát, és kúszni kezdett a tisztás felé. Matkó jobbnak látta lefogni Zömököt, nehogy gazdája után cammogjon. Néhány percig feszült csend telepedett az erdőre, aztán László diadalittasan felkiáltott. - Édesapám! Most már Matkó is megszaporázta lépteit, s a medve alig győzte tartani véle az iramot. Kiérve a tisztásra Hunyadit pillantotta meg a tűz mellett, amint megkönnyebbülten magához öleli Lászlót. - Fiam... Édes kisfiam... Matkó vigyorogva leeresztette a fejszét.
- Az bizonyos, hogy jobb a hallása, mint az enyém - mondta köszönés helyett. Jankó végigmérte a kölyköt, s szemében büszke fény csillant. - Máris mennyit változtál... Megizmosodtál... László elkomorult, mert észrevette az atyja testét borító sebeket. - Mi történt? - kérdezte. - Nándor Alba elesett? - Dehogy esett! - nevetett Hunyadi. - Néhány nappal ezelőtt Murád seregéből ezrek és ezrek tértek meg Allahhoz! Nem hallottátok-e a robbanást? - Hallani hallottuk. Csak azt nem tudtuk, jó jelnek véljük-e, vagy rossznak. Hunyadi leroskadt a tűz mellé. - Máris indulok vissza. Tömérdek a tennivaló. A falak leomlottak, újjá kell építeni őket. - Megyek én is, édesapám! - Dehogy jössz! Maradsz, ahol vagy! Tanulnod kell még! László dühösen a levegőbe csapott. - Tudok én már mindent! Vadászni puszta kézzel! Vadászni tőrrel! Íjat készíteni! Halászni... Bogyókat gyűjteni, tüzet gyújtani... Hangtalanul osonni, kúszni... - Ez még kevés - csitította Hunyadi. - Higgy nekem, fiam, még annyi mindent kell elsajátítanod! Ahogy nekem is... - No, hiszen! - sóhajtott elkeseredetten László. - Édesapámnak? Ugyan, mit? Hunyadi belebámult a tűzbe. - Pofont pofon után kaptam az élettől... Csaknem elveszítettem édesanyádat az ostobaságom miatt. Okos ember tesz-e ilyet? Csaknem hagytalak téged odaveszni az átkelésnél a könnyelműségem miatt. Okos ember tesz-e ilyet? Csaknem elveszejtettem Nándor Albát vakmerőségem és meggondolatlanságom miatt. Okos ember tesz-e ilyet? Ha Jován nincsen... Ehhh! Keserű leckék voltak ezek... De Istenemre mondom, tanultam belőlük. Erősebb lettem. Több lettem... Csöndesen falatoztak. Mintha életre kelt volna a sziget. Békák brekegtek a nádasban, kócsagok, gémek kerepeltek a zsombékos mélyén, a szél hárfaként játszott a füzek ágain. S alászállt a balzsamos nyári éj az Al-Duna sokat szenvedett vidékére.
39.
Majd éjfélig ültek a tűz körül, tervezgetve a jövőt. Amikor elfogyott a sült, elfogyott a bor, leheveredtek, és bámulták a csillagokat. László azon az estén is tanult valamit. Megtanulta, mily sokat mond olykor a férfiak közé telepedő némaság. 40.
Hunyadi másnap visszatért Nándorfehérvárra. Thallóczit a Kőlestorony kápolnájában találta: a johannita arca könnyben úszott, mikor rányitott. - Segíts felkelnem, Johannes... A lábaim már nem engedelmeskednek... Jöjj, kísérj a mellvédre! Odakünn hosszan bámulták a romokat s a véráztatta, síkká tarolt felszínt, az elpusztult várost. Közben Hunyadi elbeszélte, hogyan fogták el a törökök, s hogyan hagyták megszökni a végső roham előtt Mohamed herceg parancsára. - Bizonnyal te írtad akkor a levelet - bólogatott a perjel. - Miféle levelet? - Hát, hogy ásnak. Anélkül a levél nélkül elvesztünk volna! Abból a levélből értesültünk Murád aknájáról! - Nem írtam én semmiféle levelet. Hisz nem ismerem a betűvetés tudományát. - Hanem akkor ki írta, ha te nem? Hunyadi elsápadt. - Filipesi... Filipesi... Hol van a deákom? Nem láttad-e? Utoljára a török táborban... Egész álló nap keresték, de nem lelték Albert deákot. - Vagy a holtak közt hever, odakünn, a török tábornál - vélte Szilágyi Mihály -, vagy magukkal vitték rabláncon, Drinápolyba... Másnap reggel Thallóczi magához hívatta Hunyadit. Már azon elcsodálkozott Jankó, hogy a torony egyeden épen maradt termében ott állott nyalkán felsorakozva a sok bekötött fejű, felpócolt karú, sántikáló hadnagy, köztük saját emberei: Szilágyi, Kendeffy, Cserei Lukács és Vladek Hradski. Elhaladtában előttük megállt egy pillanatra a sógora előtt. - Véled még elszámolok, Mihály! Ugye, tudod azt? Szilágyi sápadtan bólogatott.
- Azt lehet, Jánosom. Állok elébe. Tőled kevésbé félek, mint a húgomasszonytól, a te kedves feleségedtől! Hunyadi megölelte, aztán kihúzta magát, és a szemmel láthatóan esztendőket öregedett Thallóczihoz lépett. Jován ünnepi díszben, johannita perjeli lánccal a nyakában fogadta. - Azért hívattalak, Johannes Hunyadi - mondta megbicsakló hangon, Jankó felé nyújtva egy egyszerű, rozsdás kulcsot -, hogy ezt átadjam néked. Nándor Alba kulcsa ez. Én már megfáradtam az örökös harcokban, a szakadatlan küzdelmekben. Frankkal, Mátyussal és Péterrel, a testvéreimmel másfél évtizede védelmezzük ezt a várat, s várost a töröktől. Másfél évtizede vérzünk, pusztulunk, s cserébe nem kaptunk még köszönő szót sem. Most sem számítok másra, Jankó. De Isten látja a lelkemet, nem bánom ezt a tizenöt esztendőt! Hisz nem vagyonért, nem birtokért, nem csengő aranyakért tettük, amit tettünk, hanem mert kötelességünk volt. A haza iránti kötelesség, amely befogadott minket. A haza iránt, amiért érdemes élni, s halni, ha kell... Elérzékenyülten végigmérte Hunyadit. - Kötelességünket teljesítettük. Küzdöttünk becsülettel. Magyarország vaskapuját megtartottuk, tizenöt esztendőn keresztül. Itt senki át nem tört! Itt senki a magyart le nem bírta! Tizenöt esztendőn át győzedelmesen hordoztuk az Árpádok zászlait! Tisztességgel elvégeztük, mit Isten, király, s haza reánk szabott. De most... Most ideje átadni az őrhelyt másnak. Hunyadi megilletődötten nézett fel rá. - Fogjad, Jankó! Néked adom át e kulcsot, és néked adom pallosomat. A leveleket már megírtam a király őfelségének és nádorispán urunknak. Javasoltam nékik, hogy mostantól téged nevezzenek ki Nándorfehérvár kapitányának s a teljes al-dunai határvidék őrzőjének Újlaktól Szörényvárig. Hunyadi János átvette a rozsdás kulcsot és a hófehér csontmarkolatú johannita pallost. Thallóczi forrón, atyai szeretettel megölelte, megcsókolta, aztán lehorgasztott fővel kibotorkált a teremből. Nem nézett hátra. A hadnagyok kivont karddal tisztelegtek előtte, s még akkor is rezzenéstelenül állták sorfalukat, mikor a vén Thallóczi csoszogó léptei már elhaltak a lépcsőfordulóban. Nem zengett érces kürtszó, nem peregtek parádés dobok. Nem rivalltak ezrek és ezrek odalenn, a romos udvaron, nem lobogtak frissen festett zászlók a várfokon, nem lobogtak örömtüzek szerte a mezőkön. Mégis mind tudták, hogy ebben a minutumban véget ért egy korszak. S elkezdődött egy új.
Hunyadi János és Szilágyi Nándorfehérvár újjáépítéséhez.
Mihály
pedig
még
aznap
hozzáláttak
Hetedik fejezet
HATVANHÉT LOVAS 1. OZORA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 1. NAPJA Késő este érkeztek a faluba. Ozora kísértetjárta helynek tűnt, a porig égett kunyhókkal, a csapkodó, nyikorgó ólajtókkal, s a tócsákban elnyúlt holtakkal. A temető mellett elhaladva Dénes észrevette, hogy még néhány sírt is kihantoltak a fosztogatók: a széttört koporsók üszökdarabjai mellett emberi végtagok, koponyák hevertek szerteszét. - Istentelen dolog tetemikben hánytorgatni az eltávozottakat! - vetette magára szaporán a kereszteket. - Förtelmes népség a pogány, szavamra! - Ezt nem a törökök cselekedték - felelte a szép öregember. - Akik itt ástak, pontosan tudták, mely sírokat érdemes megbolygatni. - Csak nem feltételezed, uram, hogy a falubeliek voltak? - Mindjárt meglátjuk. A várban tán feleletet kapunk még sok egyéb kérdésre is. Ozorai Pipó nagyúr néhai otthona vigasztalan látványt nyújtott. A felvonóhíd leeresztve, nem őrizte senki a falakat. A termeket felforgatták, s minden mozdíthatót elragadtak onnét. A padlót széttört edények cseréphalmai, szakadt függönyök foszlányai borították. A szekrények mind kiforgatva, felborogatva, értéktelennek ítélt tartalmuk széthajigálva, megtaposva. A folyosón Dénes kódexek gerincről letépett lapjaira bukkant.
- Összekaptak a koncon - csóválta a fejét Deér-Sólyom István. - S most már biztosan mondhatom, fiam, nem a török tette ezt. A külső falakon nincsenek sérülésnyomok, a vár alatt nem látni táborhelyet. A portyázó török amúgy sem vesződik az ilyesfajta várakkal. - De hát akkor... - Azok rabolták ki, akik korábban bemenekültek falai közé. A falubeli parasztok, a környékbeli jobbágyok, s feltételezem, az őrség sem maradt ki a zsákmányszerzésből... - De hát kinek a vára ez? - értetlenkedett a fiú. - Miért hagyta ebek harmincadjára jutni? - Ha emlékezetem nem csal, Ozora most éppen a kincstartó úr birtoka. Thurzóé, a mágnásé. Azon pedig roppantmód csodálkoznék, ha a kincstartó úr visszamerészelné dugni képét az országba. A szerzetes nekikeseredve bámulta a romhalmazt. - Akkor is pogány munka ez, uram, ha keresztény követte is el a gyalázatot... - Keresünk egy szobát odafenn az emeleten, ott megalszunk. A lovakat kössed ide, legalább meghalljuk, ha valaki bemerészkedne éjjel. Dénes kipányvázta hátasaikat a lovagterembe, a kandallót teliszórta abrakkal vizet egy kifeszegetett márványlap mélyedésébe öntött nekik. Ok meg bevackoltak odafönt. Az öregember nem volt mesélős kedvében, órákon át csak az éjszaka nyugtalanító neszeit hallgatták... 2.
- Az egyszerű nép fiai Enyészet havának hívják a Szent András havát... DeérSólyom István fáradtan felemelte a fejét. - Találó elnevezés. Az ablakon jeges szél süvített be, nyakukba hintve a kellemetlenül szúrós esőcseppeket. - Enyészet hava... Dénes keresztet vetett, s visszahúzódott a sarokba szórt szénára. Az asztalkára tett gyertya folyamatosan pislákolt, s odakünn, a szél zsarnoki nyomása alatt nyöszörögtek, jajongtak a környékbeli erdők. - Próbálj meg aludni - javasolta a szép öregember. - Holnap korán indulunk tovább.
- Nem tudok aludni, uram. Azok után, amit ma is láttunk... S mit annyi nap óta újra, s újra... Istenem! Csodálom, te hogyan vagy képes álomra hajtani fejed... Deér-Sólyom István a szemét dörzsölte. - Lehet, túl sok temetetlen holtat láttam már életemben, fiam. Láttam mindenfélét... Kibelezettet, felnégyeltet, megnyúzottat, lefejezettet, széjjelvagdaltat, megcsonkítottat, karóba húzottat. Sokáig nem bírta a gyomrom az ilyesmit. De aztán megszoktam. Az én életemben alig akadt oly évtized, amiben ne lettem volna tanúja efféle iszonyatnak. Holtak, holtak mindenütt. Csatában leölt holtak, kiéheztetettek, kivégzettek, járványban elpusztultak, máglyán megégetettek. Nem akarlak elkeseríteni, Dénes, de attól tartok, néked is hozzá kell szoknod az ilyesmihez. Szegény Magyarországra sötét idők jönnek... Dénes megborzongott. - Orromban érzem a dögbűzt. Orromban érzem éjjel, s nappal: attól félek, uram, egész hátralévő életemben érezni fogom... - A holtakat, akit még nem hantoltak el, nemsokára eltemetik mind, ne félj! Legalább dús lesz jövőre a termés kinn, a földeken. - Soha többé nem tudok úgy aludni, ahogy régente tudtam... - Dehogynem tudsz. Néhány nap múlva éppoly édesen alszol, mint rég. Annál jobban becsülöd majd a hétköznapi élet minden egyszerű örömét, Dénes fiam. A háború erre az egyre jó talán: másképp látsz elmúltával mindent, megtanulod értékelni azt, amit annak előtte észre sem vettél. - Azt hiszed, uram, ezek után minden megy tovább, mintha mi sem történt volna? - a szerzetes megremegett egy újabb jeges fuvallattól. - A parasztok, akiknek tetemeit odakünn láttuk a mezőkön, a falvak üszökje közt rohadni... semmi mást nem akartak, csak élni csöndben, békességben. Egy kis házacska, talpalatnyi föld, ami épp csak arra elég, hogy éhen ne haljon a család... Egy szerető, dolgos feleség, örökkön éhes gyerekszájak... S mégis: ennyi elég lehet. Ha hagynák... De nem hagyják! Nem engedik! Urak, bárók, királyok, fejedelmek... S most a török! Valaki mindig fáklyát hajít a nádtetőre, valaki mindig elhajtja az állatot. Valaki mindig meggyalázza az asszonyokat, valaki mindig leöli a férfiakat... Mi értelme ennek az egésznek, jó uram? A szép öregember elgondolkodva figyelte a fiú arcát. - Ezt már én is számtalanszor megkérdeztem magamtól, s még többször az Úristentől.
- S kapott feleletet a kérdésre? - Nem kaptam. Mégis tudni vélem a választ. Mátyás vezetett rá annak idején... - Hunyadi Mátyás? - csillant fel a fiú szeme. - Ő bizony. Tőle loptam el az élni tudás művészetét. Néki jó tanítói voltak, s nékem ő: legjobb tanító mindközül. Tőle lestem, miként figyeljek a csend muzsikájára az erdő mélyén, mert addig semmit sem hallottam ott. Tőle lestem, miként temetkezzem addig porosnak hitt kódexek lapjaiba, mert a világot tárja ki elmém előtt minden új könyv, mit kezembe veszek. Tőle tanultam, hogy a muzsika sokkal több, mint a hangszerek összessége, s hogy a zene életre kelti legnemesebb érzéseid, melyek létezéséről addig sejtelmed sem volt. Még azt is tőle tanultam, hogyan kell lassan enni: élvezni minden falatot, hisz addig csak faltam, oktalan barom módjára. Ő tanított vívni erővel, fortéllyal, mert addig csak kaszaboltam, vagdalkoztam, mint a kerge birka. Ő mondta először nékem, hogy a szerelem minden csepp gyönyörűségét felfedezni kell, bebarangolva az asszonyi test gyöngéd, szép tájait, újra meg újra, s nem csak hágni, öklelve, döfködve, akár a felhergelt erdei vad. Dénes dühösnek tűnt az okfejtés hallatán. - Ó, igen? Ama bölcsességet kívánod koncként elébem vetni, uram, hogy Mátyás király tudta élvezni az életet? Hah! Ezzel aztán nem sok újat mondtál, szavamra! Vagy tán azt hiszed, ha királynak én születtem volna, magam nem élvezném létem minden perceit? - No, no! Ebben ne légy oly biztos, fiam. Vegyed példának szegény Lajos királyunkat, ő aztán soha nem tanulta meg élvezni egyeden minutumát. Mindig talált valami bajt abban, ami akár jó is lehetett volna. Mindig valami másra, többre, szebbre vágyott. Röpke életének minden szánalmas percében félt valamitől: a pénztelenségtől, ellenségtől, baráttól, rokontól, idegentől, Istentől, Sátántól... Nem, Dénes fiam, meghiggyed azt, legalább annyi boldogtalan királyt láttam én, mint boldog parasztot életem során. Értelmet találni az egésznek, az a fortély igazán! Célt a céltalanságban lelni meg, az csak a valami! - Értelmet keresni? Célt a céltalanságban? Ó, nem, uram! Ha csak ily egyszerű volna az! Az én apám is értelmet keresett, s tudod-e, mit talált értelem helyett? Csak kínt és szenvedést! Apró gyermek voltam, mikor német zsoldosok dúlták Kishidát, falunkat. Felégettek mindent, elvitték marhánkat, futottunk előlük a sötét éjszakán. Szép szál bátyám fejét beverték alabárddal, tulajdon portánk küszöbén. Apám megsiratta, de mit tehetett volna mást? Amint felszáradtak könnyei, újraépítette a házat. Kezdett elölről mindent.
Nagyobbacska voltam már, mikor a birtokos Zámbó uraságra megharagudott valamely szomszédos nemes. Darabontjaival lerohanta azért a falut, feldúlta mind, a házakat. A mi kunyhónk akkor égett le újra. Jó anyámon és kicsiny húgomon öten tettek erőszakot. Apám mit tehetett volna? Mikor felszáradtak könnyei, újraépítette a házat megint. Kezdett elölről mindent. S most, uram... ha eljutott falunkig a török, felégette biztosan... Ki tudja, élnek-e kicsiny testvéreim? S ha vannak is? Keressenek értelmet a tenger kínban? Célt a céltalanságban? Örömöt az örök szenvedésben? A szép öregember csodálkozva nézett rá. - Krisztusod ne legyen! Hónapok teltével mesélek, okítlak nap mint nap, s én, bolond, nem kérdtelek, nem tudtam rólad semmit se még... A fiú szeme könnyekkel volt tele. - Anyám kívánsága az volt, hogy énbelőlem ne martalóc legyen, semmiképp se fegyverforgató. Papnak akart látni a lelkem! Apám kínnal, keservvel összekapart két aranyat a sok-sok év alatt. Ez volt minden vagyonkája... Tavaly adott Bátmonostorba szerzetesnek, s a két arannyal fizetett az apát úrnak ezért. - Lásd, hát mégis talált értelmet borús életének... - Csak azt, hogy nékem jobb legyen! - S az is több a semminél! - Egy egész életnek céljaként? - Nézz körül, fiú! Ezrek leélik éltüket a semmiért! Születnek, gürcölnek, zabálnak, hágnak, s azt sem értik, miért vannak e földön itt. Érted atyád mindent megtett: a két arany volt egész élete, két aranyon megváltotta bűnös lelkedet. A teher a te válladat nyomja mindezért: az ő eltékozolt léte helyett is te kell, hogy célt találj! - Célt, uram? Tisztellek, becsüllek, de most gyűlölöm minden szavad! Hogy célt én találjak? De hogyan? Hol? Itt? A felperzselt földön? A monostor nincsen többé! A szerzetes atyák elfutottak mind, vissza se jönnek tán! S én? Mondd, mire megyek? Mint árnyék követlek bolyongva, s mindenem e végtelen, bús-szép rege, azon csüngök egyre, mint egyetlen vigaszon, mégis minden reményem vesztve, jó uram! A szép öregember gyengéden nézte a fiút egy hosszú percig, aztán teljes erejével pofon vágta. Dénes hátratántorodott, feje keményen nekikoppant a kőfalnak. Máskor tán szótlanul tűrte volna a megaláztatást, de most oly felhevült állapotban találta az ütés, hogy visszapattant a falról, s kis híján rávetette magát az öregemberre.
- No, ez az! - derült fel annak arca. - Mutass valamit! Mi lesz, fiú? Üss hát, hamar! Az legalább arra vall, élsz te még! - Istenemre, jó uram! - Dénes remegett a belső indulattól, de az utolsó pillanatban sikerült türtőztetnie magát, s ütésre lendülő ökle lehanyatlott. - Az Istenért! Ha bántlak, akkor hiszed csak, hogy élek én? - Bármi jobb az üres szavaknál, fiam! Cselekedj, s hagyd a siránkozást az asszonyoknak! Ó, ha tudnád, hogy unom a sok végtelen panaszt! Ebben az országban mindenki ennek mestere: búját, baját, keservét regélni el. Ó, hogy unom! Hogy gyűlölöm! Elegem van a sanyarú életekből, hidd el, jó fiú! Annyi nyomort láttam már, meghatni rossz sorsoddal nem tudsz engemet. Ami történt, megtörtént! Na és? Halottaid, meggyalázott anyád, s húgod... Rajtuk miként segíthetnél, vajh, tudod-e most? Egy módja van annak csupán. Tettekkel, fiam! Sírj, zokogj, ha az könnyít megperzselt lelkeden! De tudd, a mennyben nincs senki, hogy hallja sirámidat! Ki halhatatlan lelkedet életre lehelte, nem panaszt kíván hallani, hanem csak tetteid lesi! Az után mér majd meg, s látja, ugyan mit érsz! Érted, fiam? A tett! Csak a tett nemes! - A tett... - Dénes felemelte reszkető kezét. - Miféle tettre képes e két rossz kar, uram? E gyenge test? E tanulatlan, bűnös lélek? Ki vagyok én? Senki csak... Aprócska folt egy elpusztított ország hamu-fekete szívén. - Sajnáld magad, ha úgy tetszik - legyintett a szép öregember. - Ahhoz is mindenki ért e földön, elég hozzá gyűszűnyi ész. De az önsajnálat a hitványoknak való! Tégy inkább valamit! Oly kevesek vannak e világon, kik leélvén életük, bármit is hagytak maguk után. Bármit, mi érdemleges, mi Isten szemében kedves is! Hogy te senki lennél? Az vagy, ha annak hiszed magad. De lássál engemet! E hosszú, bús-szép rege, mit néked mondok el... Lehet, hogy földi éltem végén az egyeden méltó tett lesz, mi megmarad... Már nincsen házam, nincsen palotám, se büszke váraim... Valaha írtam egy szép regét... Éveken át, kitartó, makacs munkával, hogy szemem folyt el belé, de már az sincs! Hamuvá lettek emlékektől hemzsegő lapjai. Édes fiaim, kiket úgy szerettem, föld alatt nyugosznak rég, s egy szem, imádott leányomról sejtelmem sincs, sorsa mi lett. Emlékek... Csak azok maradtak nekem. Bősz csaták heve, tivornyák ízei, feledett szerelmek illata, mosolyok fakuló freskói lelkem katedrálisában, és persze tenger sok szenvedés. Dénes leroskadt a szalmára megint, s térdét felhúzva, duzzogva hallgatott. - Egy napon tudni fogod, jó fiú, Isten mire hivatott. S akkor jő a tett, a teremtő, a jövőt építő cselekvés! Áldott, vagy átkozott, ma még nem sejtheted. S könnyen lehet: egy napon, messze, oly soká, te is elbeszéled az én bús-szép
regém egy tágra nyílt szemű fiúnak, s akkor az ő tetteiben élsz majd tovább, s véled élek én, a rég föld alatt porladó. Egy van, mi hiábavaló: a hitvány siránkozás. Ne feledd, a legyőzött nem sírhat soha. Könnyet befelé ontva csak, felemelt fővel kell élnie tovább, ne lássa, ki legyőzött, hogy végképp megtört tégedet! Dolgozni, alkotni kell, s közben bosszúról álmodni minden éjjel! Eljő még a mi időnk, eljő biztosan! Ahogy minden éj egyszer véget ér, s felkél a nap. Hiszem! Tudom! Sok víz folyik le a vén Dunán, de elszánt hit, megszentelt akarat meghozzák dús gyümölcseik. Ne félj! Reménykedj! Tervezz! Építsd a hazát! Taníts szebbre, jobbra bátoríts! Terjeszd a fényt, fiú! Két pusztító sötétség közt, ki lángot gyújt, mink leszünk: szent örökséghagyók. Felelj, hitedre! Hát nem nagyszerű eszme ez? Dénes hosszan bámult maga elé, ajkai rebegtek, mintha szavakat gyűjtene, mintha szólni akarna. Aztán könnyektől felszáradó, szép szemét az öregre emelte. - Nagy a te tudományod, uram! Ha sejteném, honnan meríted erőd... Reménytelenségnek kútjából honnan veszed világbíró hitedet... S Krisztusra, e hit édes ragály... Lelkem melengeti minden szavad, s mint életnek vize a holt ajkait érintve, új életre kelti hamvában porladó, elárult hitem... Igyekezni fogok, ígérem én. Méltónak lenni a küldetéshez, s tehozzád, uram... Deér-Sólyom István magához húzta a fiút. - Méltó leszel. Meglátod, méltó, mindenekfelett. A holtakat elhantolják, fejfájuk felett bús ima rebeg. A felperzselt földet beszántják, új vetés sarjad jövendő tavaszon. Arany nap érleli az új életet. A sebek behegednek, a fájdalom enyhül, csitul a kín. Újraépül a ház, a templom, a vár. Új ország emelkedik. - S látom, már kérdenéd: ha lerontják azt is vad, idegen szavú hordák, jaj, akkor mi lesz? Ha újra lángok falják a drága, szép hazát? - Éppen azt tesszük akkor is, amit tett jó atyád. Mikor felszáradnak könnyeink, újraépítjük a lerombolt házat megint. Újra templomot, várat, országot. Ez a magyarnak sorsa, és ez hite. Újrakezdeni... Romokból édent teremtni, százszor, ezerszer, ha kell! És közben várni, kivárni, hogy a csillagok állása tündöklőn mutassa a jobb napok kezdetét. A szebb kor hajnalát, fiú, mikor véget ér az álmodás, mikor újra nyergelni kell, mikor az eke szarva helyett újra kard simul a kérges tenyérbe majd! Mikor Árpád unokái ezerszer visszafizetnek mindent azoknak, kik ellenük támadának... Adósai nem maradunk, meglásd, senkinek! Ehhez kell a hit! A tett! Most még a béke tettei, az építés maga! S ha eljő a perc: feltámad szívünkben a pusztítás démona.
A fiú maga elé bámult. Odakünn zuhogott az eső, valahol szél csapkodta az egyik ablak félig kiszakadt deszkáit. Ozora kísértet-vára felett fekete fellegek suhantak el. 3.
Másnap folytatták útjukat északnak. Dénes oldalát igencsak furdalta már a kíváncsiság, hogy mi végre vágtatnak oly megszállottan Enying vára felé, miért nem igyekeznek inkább Székesfehérvárra, szegény Lajos király temetésére, no meg az új király megkoronázására. Már csak azért sem értette a kitérőt, mert ama Török Bálint úr, kinek családja az Enyingi előnevet használta, igen kétes hírnévnek örvendett országszerte. - Úgy-e, ő az a galád, ki hagyta elveszni Nándorfehért? - kérdezte ritka pihenőik egyikén. - Azt tartják felőle, valóban - ismerte el a szép öregember. - De mások inkább tehetnek a csúfságról. Majd egyszer elbeszélem annak is sorát, ha lesz rá időnk... Dénes szeme szikrát hányt a felháborodástól. - Uram, nagy a te felelősséged abban, hogy felvértezel engem a tudással! Most, hogy már ismerem, mennyi fáradság, önfeláldozás, hősi vérhullatás tartotta magyar kézen Belgrádot, sokkal dühítőbbnek vélem, hogy az elsatnyult utódok hagyták elveszni könnyedén! - Ne ítélkezz, hogy ne ítéltessél! Ha türelemmel leszel, Dénes, megérted majd, hogy mi történt öt esztendővel ezelőtt. Török Bálint úr pelyhedző állú siheder volt akkor, igaz, címe szerint nándorfehérvári bán, de valójában üres héj volt akkor még e titulus. Másrészt, vegyed figyelembe, nem sok élő fegyveres maradt Magyarföldön, meg kell becsülni minden urat, ki képes kardot ragadni. Enyingi Török Bálint úr pedig gazdag ember. Van katonája, vagy ha éppen nem is maradt, majd lesz pár hét múlva megint. Dénes a fejét csóválta, sehogy sem tudott megbékélni azzal, hogy ennek a latornak a fészkébe tartanak. Amikor elértek Enyingre, a vár tornyán már messziről látták a veres-kék zászlót.
- Itthon van az úr! Dénes fiam! Tartsd a szád, míg én Török Bálinttal szót váltok! Akad valami, amiről ki kell faggatnom, mielőtt tovább indulunk. Úgyhogy csak figyelj! Máma is tanulhatsz valamit talán! 4.
ENYING, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 2. NAPJA Jóleső érzés volt látni, hogy Enyinget állig felfegyverzett katonák vigyázzák. Dénes vagy két tucatot számolt össze, míg a falu határától a várig elporoszkáltak, s a falakon, a toronyban legalább még annyit látott. A kihalt, védtelen országban nem sok ilyen hely létezett most: őrséggel védett, biztonságot ígérő. Amikor a szép öregember beüzent, hogy szeretne szót váltani a vár urával, kisvártatva egy meglepően karcsú, s erélyes tekintetű asszonyság ereszkedett le a várudvar lépcsőjén. - Mit akartok az én hites uramtól? Minek zaklatjátok? Ki küldött bennetek, himpellérek? Hanem, ahogy megpillantotta a szép öregembert, egyszeriben mozdulatlanná dermedt, mintha feltámadt holtat látna. Ajkai rebegtek, aztán rohant, hogy az öreg ölelésre tárt karjai közé vesse magát. - Jézus Krisztus szent sebeire! István bácsi! Hát maga él? - Ha csak ki nem szorítod a szuszt belőlem, drága Katinkám! - Úrmező és Móriczhida egykori ura átkarolta a fiatalasszonyt, aztán gáláns mozdulattal felemelte hófehér kezét. Megcsókolta. - Bálint? - Odafönn. Én meg már azt hittem, a koronázás végett jöttek zaklatni őt Szapolyai léhűtői megint... - Beszélnem kell vele. - Jöjjön, István bácsi, jöjjön hamar! Bálint örülni fog, hogy életben látja! - Nyugtával dicsérd a napot, Katinkám! Dénes elkerekedett szemmel bámulta az asszonyt, akár valami jelenést. Büszke tartású, arisztokratikus hölgyet látott maga előtt, akit ugyan túlzás lett volna tökéletes szépségnek nevezni, ám vonásait angyali szelídség uralta, ami határozottan megszépítette. Ifjú volt még, azonban kimért mozdulatai miatt az
idősebb asszonyokra oly jellemző tekintély sugárzott egész lényéből. Dénes, ki eddig csak a kishidai, s monostori parasztlányok látásához szokott, elképzelhetetlenül vékonynak találta a derekát. - A fiú megmentette az életem - magyarázta a szép öregember s most vélem vándorol faluról falura... - Akkor ő is szeretett vendég e házban - karolt Katalin asszony a szerzetesbe. Dénes arca egyszeriben rákvörösre hevült az asszony kezének érintésétől. - Jöjjetek! Nemsokára asztalon az ebéd! Jut bőséggel néktek is! A vár nagytermében Dénest mellbe vágta a pompa és a gazdagság ezernyi megnyilvánulása: mintha a felperzselt ország szívében a földi paradicsomba csöppentek volna. A falakon fegyverek garmadája, pajzsok, pallosok, vértek, betöltve minden tenyérnyi helyet. A középre állított asztal dúsan faragott lábai, s a melléje állított székek cifra díszítései, a tálaló ezüstedények ragyogása alapján bárki hihette volna, hogy magának a királynak ebédlőjébe tévedt, nem holmi vidéki úr hajlékába. S bár odakünn delelőre járt a nap, az asztalon gyertyák világlottak, hogy oszlassák a roppant helyiségben megülő félhomályt. - A falut kifosztotta a kutya pogány! - sóhajtotta a nagyasszony. - De a várral szerencsénkre nem vesződött. Megmenekedtünk mindannyian, hála legyen a Magasságosnak! - A pécsi szerzetes atyáktól hallottam, hogy Bálint sebesülés nélkül tért meg az ütközetből. Pemfflinger Katalin asszony, Török Bálint hites felesége keserű képpel legyintett. - Ne is emlegesse, István bácsi! Különösen ne Bálintom előtt. Immár azt mondom, bár megsebesült volna! Tokajban, az országgyűlésen azt pusmogták a háta megett, hogy miatta veszett oda szegény király urunk! Merthogy a lelkem testőrzésre lett rendelve a csuhás által. Most persze azt terjesztik a mihasznák, hogy ha a testőrök, velük az én Bálintom is, Lajos királyunk mellett maradnak, akkor az tán még ma is élne... Katalin asszony a kezét tördelve felsóhajtott. - Mintha nem lenne elég bajunk enélkül a gonosz pletyka nélkül... Mondja, István bácsi! Mária királyasszonyról nincsen-e híre? - Pozsonyba menekült. Nem volt könnyű útja szegénynek. - Hallottam, a budai magyarok vérfürdőt rendeztek - fogta suttogóra Katalin asszony. - Sokat megöltek az enyéimek közül? - Nem sokat, mert idejében elfutott mind. Arról ne is kérdezzél, hogy húgaid, nővéreid sorsa mi lett. Ha szerencsések voltak, a királynéval együtt ők is
elhajóztak Budáról azon az éjszakán.2 Hanem Esztergomnál rájuk támadtak a mihaszna érseki darabontok, és kifosztották őket. Némely frajlát meggyaláztak. Magad Fortuna kegyeltje vagy, leányom, hogy nem kellett ott lenned... - Szólok az uramnak, jöjjek, üdvözölje kegyelmedet! - szipogott a nagyasszony, de az öreg visszatartotta. - Hagyd, Katinkám! Majd én. Négyszemközt van vele beszédem. Deér-Sólyom István otthonosan odalépett a nagyteremből nyíló ajtók egyikéhez, és lenyomta a kilincset. Dénes egy szemvillanásnyi időre megpillantotta a kamara belsejét: egy pénzes ládára állított gyertya éppen megvilágította a fölibe görnyedő férfialak orcáját. A férfi a kardjához kapott, meghallván a nyikordulást, de akkor az öregember becsapta maga mögött az ajtót. Dénes sápadtan hátrált egy lépést. - Ne aggódj egy percet se! - sóhajtotta Katalin asszony. - Nem lesz semmi baj. No, gyere, te fiú! Ülj asztalhoz, biztosan éhes vagy, szomjas is. Honnét jöttetek? - Hosszú annak a sora, asszonyom. Bátmonostorról búcsúztunk legelébb, onnét Pécsre mentünk. Előző éjjel Ozorán aludtuk - felelte Dénes. Katalin asszony kettőt tapsolt, mire cselédek szaladtak be a konyhából. Miután kiosztotta parancsait, fáradtan egy székbe roskadt. - Micsoda idők... - sóhajtotta. - Micsoda gonosz idők... Dénes fel sem mert nézni. Csak ült, összekuporodva, s szégyenlősen maga alá húzta saras saruját. Kisvártatva nyílt a kamara ajtaja, s a szép öregember lépett ki rajta, nyomában a ház urával. Dénes erősen elcsodálkozott. Török Bálint alig volt idősebb nála, s különösebben tekintélyes külsejűnek sem lehetett volna mondani. Izmosabb, 2 Török Bálintné Pemfflinger Katalin asszony gazdag német kereskedőcsalád leánya volt. A família Regensburg környékéről származott, s rövid bécsi kitérő után vándoroltak be Magyarországra. Katalin apja, Pemfflinger János a budai németek által többször is megválasztott bíró ként ismeretes. A család komoly befolyásra és vagyonra tett szert, Katalin és három leánytestvére Mária királyné udvarhölgyei voltak, némelyek szerint Katalin számított a királyné kedvencének. 1524. október 9-én feleségül ment az akkor huszonkét esztendős Török Bálinthoz. Leánytestvérei, és István nevű bátyja, ki később Ferdinánd király hű kamarása lett, valóban Mária királynéval együtt menekültek el a fellázadt Buda városából a mohácsi csatavesztés hírét véve.
tán pocakosabb is volt Dénesnél. Zömök, széles vállú férfi, de arca durva vágású, minden emberi melegség nélküli. Vonásait hideg számítás uralta, távol ülő szemei jegesen fürkészték Dénest. Dús szakálla és bajsza gesztenyebarna árnyalatban játszott a gyertyafényben, szemöldöke különös mód őszesnek tűnt. Ez volna Enyingi Török Bálint, ki miatt odaveszett jó Hunyadi urunk büszke vára: Nándorfehérvár... - Hát te meg mi a jó édesanyádat bámulsz? - förmedt rá Török Bálint, ahogy egész közel ért hozzá. A fiú dacosan állta a tekintetét. - Semmit, kegyelmes úr. Csak végre saját szememmel láthatom az utolsó nándorfehérvári bánt! Enying és Szigetvár ura a kardjához kapott megint, de a szép öregember szelíden megérintette a vállát. - Lesz még alkalmad vitézkedni, Bálint, de kérlek, ne egy védtelen fiú ellen! Katalin asszony joggal fogta a fejét: miféle ebéd lesz ebből, ha rögtön ily harapósan indul? Maga sem gondolta még akkor, hogy mire felkelnek az asztaltól, férje urát kis híján megüti a guta. Igaz, annak már nem Dénes lett az okozója... 5.
Sokáig némán, maguk elé meredve falatozták a főtt tehénhúst, mit póriasan, csupán majoránnával, tormával ízesítettek a szakácsok. Dénes próbálta jól viselni magát, s nem nézett fel Török Bálintra. Amikor azonban a szép öregember a csata sora felől kérdezte a ház urát, hegyezni kezdte fülét. - Én már akkor megmondtam, hogy végünk van, mikor Szolimán csak szedelőzködött Sztambulból! - harsogta Török Bálint. - Hát hogyan lehet pénz nélkül hadakozni, mondjad csak, öreg? Hogyan? Hát sehogyan! Szétlopták ezt a szerencséden országot a semmirekellők, szétlopták már rég! Kéz kezet mos, jól jegyezd meg! De hisz tudod te jól! Ott voltál, mikor elkezdték szétverni szegény Hungáriát! Deér-Sólyom István sokatmondó pillantást vetett a szerzetesre, mintegy előre is rendre utasítva: meg ne merj szólalni, fiú! - Azt parancsolta a király úr: menjetek, jó magyarok, siessetek, védjétek a határt, hisz jő a pogány! - folytatta csámcsogva a ház ura. - No, hiszen!
Tomorin kívül tudod-e, hányan vettük a fáradságot, hogy táborba szálljunk? Pétervárad alatt a Cseribarát3 kétezer lovasa, az esztergomi érsek kétszáz huszárja, a pécsi püspök nyolcvankét lovasa lézengett csupán. Jött még a szekszárdi apát ötven fegyveressel, meg Ráskay Gáspár száz lovassal, meg én, a magam kétszázával. Ennyi! Érted-e? Alig háromezer a háromszázezer ellen! - A bárók, a nagyurak, kamarások ezalatt mit csináltak? Hol lapított a disznó zsidaja, a Fortunatus, ki ellopta a Nándor Alba védelmére szánt aranyakat? Hol lapított Thurzó, a bányákból lopott százezreivel? Hol lapított Szapolyai a negyvenezer vértesével? Hol gyűlt a nemesi felkelés? Hát sehol! A jó kurva anyjukat! A nádor úr csak pökhendin leüzente Tomorinak: paraszti néppel nem száll közös táborba! Inkább ment a köszvényét kezeltetni! Szar ember az is! Amikor ott álltunk Péterváradnál, szemközt a háromszázezerrel, mink, háromezren, bolond magyarok, akkor aztán megtanultuk, hol lakik a jóisten! És mégis, öreg! Tizenöt napon át tartottuk a várat! Tizenöt napon át! Akkor aztán nem maradt más hátra: futni kellett! Tolnánál szembetalálkoztunk a király hadával. Hadával? A szultán nagyobb kísérettel jár vadászni... Ottan Tomori hiába próbálta jobb belátásra bírni őfenségét, hogy alkudjon meg Szolimánnal! Bírja rá a békére! Fizessen néki adót, ha kell! Az udvari talpnyalók hőbörögtek: miféle gyáva beszéd ez? A büdös kurva anyjukat! Gyávának merték nevezni Tomorit, ki legalább szembeszállt a teljes török sereggel! Egyre csak azt szajkózták a veszett kutyák: nem kell tárgyalni! Ütközzünk meg velük! Hisz mivelünk van az Isten! Az ostoba barmok! Elmeháborodottak! - Láttalak - vetette közbe a szép öregember. - Láttalak a király mellett, Mohács mezején. - Persze senki nem merte vállalni a vezéri posztot. Mondták, legyen Tomori a vezér, ő már találkozott a törökkel! Tomori: egy csuhás pap! Szégyen, mondhatom! Ő parancsolta úgy, hogy Ráskayval és Kállay Jánossal mink hárman őrizzük a királyt. Istenemre, öreg, ha mellette maradhattunk volna, őfelsége még most is élne tán! Már persze, ha igaz a híresztelés, miszerint tényleg megholt! Míg nem látom a kiterített tetemét, nem hiszem, hogy vége van! - Pedig jobb, ha elhiszed, Bálint! Mink láttuk. - Hol? - A Csele partján ásták ki. Szúrt sebek voltak a testén. 3 Cseribarát: Tomori gúnyneve.
A nagyúr a fejét fogta. - Hogy a hétszentséges úristenit neki! - Ne káromold az urat! - próbálta csitítani Katalin asszony, de hiába. - De pedig akkor is a hétszentséges úristenit neki! Engem okolnak! Már megint! Előbb, hogy elveszejtettem Nándor Albát! Most meg, hogy hagytam meghalni a királyt! - Miért nem maradtatok mellette? - kérdezte a szép öregember, s hangjában nem bujkált vád. Egyszerűen csak válaszra várt. - Mikor láttuk, hogy a dombok hajlatában megkerült minket egy török lovascsapat, s a táborunk felé vágtat, Tomori ránk parancsolt, hogy kémleljük ki, mennyien lehetnek, miben mesterkednek. Ha nem küld el minket őfelsége mellől, akkor Istenemre mondom, még ma is élne Lajos király! A szép öregember bólogatott. - Talán élne. Talán nem... - Ott voltál - sóhajtotta Török Bálint. - Azt mondod, ott voltál magad is? - Csúf tréfája a teremtő Istennek, hogy annyi ifjút ott marasztalt földben rothadni a feltámadás napjáig, engem meg elengedett, vén szamarat! De inkább arra felelj, Bálint, mi készül most? Szapolyai? Neki még van serege. Merre jár most? Mit akar ezután? - Szent István koronáját akarja saját fejére illeszteni! Mi mást akarna? Hisz nincsen már vetélytársa! Meg is lesz a koronázás Székesfehérváron, ősi szokások szerint. - Hallom, már tartott országgyűlést. - Tokajba, birtokára hívta a rendeket. Elmentem én is. Kellett, hogy menjek, mostan egyedül Szapolyainak van igazi serege. Gondoltam, arra készül, hogy ráüssön a törökre! De esze ágában se volt ráütni! Csak ült a Tisza túloldalán, tisztes távolból, és kivárta gyáván, míg Szolimán végigpusztítja az országot! Hej! Gyáva lélek ez a Katalin vajda! - Mégis megegyeztél vele Tokajban - vetette közbe a szép öregember. - Nem volt más választásom. Szapolyai gyáva és hitvány ember, de legalább magyar! A hétszentségit neki, ki mást lehetne választani? - Ott van Ferdinánd! - szólt halkan a nagyasszony. - Törvény szerint az ő jussa a királyság! - Hallgass! Nem szoknyások dolga ez! - morrant reá Török Bálint. - Már csak az hiányzik, hogy megint a német üljön a nyakunkra! Rákoson a rendek jó húsz éve törvényt hoztak, hogy többé idegen királyt nem választunk, csak magyart! Ehh! Bár, ha jobban belegondolunk, azóta nagyot fordult a világ. A
Habsburgoknak legalább aranya van! Mária bátyja, Károly német-római császár, spanyol király. A másik bátyja, Ferdinánd meg főherceg. Felveti őket a pénz! Ha Ferdinándot választanánk királynak, legalább lenne arany a török elleni hadakozáshoz. Szapolyai hozzá képest templom egere! Deér-Sólyom István gondterhelt arccal figyelte a ház urát. Vibrált valami megfoghatatlan feszültség a levegőben, s Dénes azt próbálta kitalálni, mi volt az a fontos hír, amit az öregembernek meg kellett osztania Török Bálinttal. - Azt hiszed, el lehet kerülni a háborút a német ellen? - kérdezte komoran az öreg. - Bajosan. Szapolyai ugyan egyezkedni akar. Megkérette magának Mária királyné kezét... - Micsoda? - szörnyülködött a királyné néhai udvarhölgye. - Ezt nem is mondtad nekem, Bálint! Az a vadállat az én úrnőm kezét? Hiszen szegény alig pár hete csak, hogy megözvegyült... Lajost még el sem temették! - Mit számít az? Ez államérdek, kedvesem! Szapolyai sem azért kéri asszonyul, mert szívesen bujálkodna véle. Kell a fenének az a sápatag kóró! De Istenemre mondom, ha e friggyel elkerülhető lenne a belháború, én magam lennék koszorúsjány a menyegzőjükön! - A Habsburgok nem akarnak egyezséget - ingatta a fejét az öregember. - Azé lesz a trón, aki gyorsabbnak bizonyul. - Magam is éppen így vélem - helyeselte Török Bálint. - Szapolyai mindent előkészített, ezekben a napokban vonul be Buda városába. Ott sem áll meg, megy tovább Székesfehérvárra, időre meghozatja magának a Szent Koronát Visegrádról. Lekenyerezte már Perényit, a másik koronaőrt.4 Győzködött engem is Tokajban, tartsak vele: zászlósúr lehetnék az új nemzed királyságban! - S elvállalod-e, Bálint? - Mi mást tehetnék? - sötétült el a ház urának arca. - Valaki csak kell a trónra. Ha Lajos király tényleg halott, akkor a legkisebb rossz Szapolyai lesz. A volt ellenségei máris körüludvarolják. Úgy tesznek, mintha világéletükben őt szolgálták volna. Szapolyai meg tűri, erőst legyezgeti hiúságát a sok hízelkedő! - Te magad is ordas ellensége voltál Mohács előtt! - figyelmeztette a szép öregember. - Az már rég volt! Mohács után minden másképp van, magad is láthatod! Az ördög vigye! Szapolyai ősei tán senkik voltak, de mit számít az most! Mátyás király ősei is senkik voltak! Meg aztán Jánosunk mégiscsak a lengyel király 4 Ez Szapolyai János gúnyneve volt.
sógora, Erdélyország vajdája, Szepes és Beszterce grófja, Tokaj, Debrecen, Szeged, Trencsén, Lippa, Pápa ura, s az övé még hatvannyolc vár, tizenkétezer jobbágyporta, meg a nyavalya tudja, mi minden. - Azért csak fontold meg, amit mondtam. - Nincs mit fontolni rajta. Alig maradt hadra fogható emberem, a java odaveszett Mohácsnál. Lássad, öreg, Enyinget hatvan darabontom védelmezi. Ami pénzecskét a ládafiában összekapartam, arra lesz elég, hogy Szigetvár környékén zsoldosokat fogadjak magamnak. - Attól tartok, nem értettél meg! - ingatta fejét Deér-Sólyom István. - Most kell eldönteni a kérdést, mielőtt még késő lesz. Ha hagyjuk, hogy Ferdinánd megerősödjön és pártot szervezzen, akkor mindennek vége! Most kell elvenni a kedvét egyszer, s mindenkorra, nehogy a német magának kívánja Magyarországot! Török Bálint csak legyintett erre. - Emiatt fájjon a feje Szapolyainak! Engem jobban aggasztanak Bács megyei, Bodrog megyei birtokaim. Ottan aztán borzasztó pusztítást mívelt a török. - Pedig éppen ideje lenne most az egyszer egyként cselekedni, Bálint! Láthatod, mire rontott bennünket a széthúzás! - Hitvány kis senkikkel fogjak össze? Inkább a magam érdekét keresem. Ahhoz pedig pénz kell, vagyon kell. Mostan felkavart lesz a víz, zavaros, abban pedig halászni lehet.5 Megvethetsz érte, ha akarsz, de én nem nyugszom, míg meg nem telik a hálóm. Akkor majd gondolok a haza üdvére megint, kívánságod szerint. De még egyszer oly bolond nem leszek, hogy én rohanjak neki az ellenségnek, míg a sok here nagyúr otthon sütögeti a pecsenyéjét. Báthory nádor urunk nem átallotta kifosztani a pécsi püspök kispapjait, s bizton mondom néked, öreg, a többi se különb a nádornál! Nem! Míg újra meg nem erősödöm, én nem rohanok fejjel a falnak. Rohanjon most más! A szép öregember csalódottan dőlt hátra székében. 5 Ezekben a hetekben majd mindenki a zavarosban halászott. Báthory István nádor valóban a pécsi egyházfiakat fosztotta ki, Perényi Péter temesi ispán, koronaőr egy tisztázatlan hátterű anyagi vita miatt fogságba vetette és csak súlyos, 4000 aranyforintos váltságdíj megfizetése után engedte szabadon Jaksics Márkot, a Tiszántúl egyik tekintélyes birtokosát. A Szentgyöigyi grófok a török elől menekülőket, köztük Piso Jakab királyi titkárt rabolták ki. A külföldiek sem szégyenlősködtek: a mohácsi csatáról elkéső cseh és morva zsoldosok Brodarics kancellárt szabadították meg aranyaitól. Buda német polgárait magyar polgártársaik, a menekülő Erzsébet királyné gályáit Esztergom őrségének parancsnoka, Orbonász András fosztotta ki, Kun Pállal egyetértésben. Itt erőszakoltak meg többeket a királyné udvarhölgyei közül.
- Mind azt hiszitek, hogy tovább lehet ezt csinálni. Hát még mindig nem érted, Bálint, hogy annak a kornak örökre vége már? Össze kell fognunk! Ha most nem tesszük, ez az ország eltűnik a földabroszról. Ezerszer megver benneteket az Isten, ha nem nyílik ki végre szemetek! Ezerszer lesztek átkozottak, ha meg nem értitek, mi most a tét! Török Bálint visszaejtette a jókorára kanyarított tehénhúst a tálba. Elment a kedve az evéstől. - Tisztellek, szeretlek, öreg, sokat köszönhetek tenéked! De most azt mondom, hallgass a neved! Az én türelmem se végtelen! - Bálint! - pisszent rá a nagyasszony, de Török ellökte a kezét. - Ne pisszegj le, te! Túl sok az okos, az a baj! Túl sok a nagyot szóló, fellegekben járó bolond! Édes haza így, meg édes haza úgy! Hát mostan arra felelj nekem, öreg, hol voltak a mellüket verő hős hazafiak, mikor fel kellett sorakozni, s Szolimánnak útját állani? Úgy-e, sehol? Cseh, német, lengyel, horvát vértesből bizony mondom, több pusztult Mohács mezején, mint amennyi magyar! Hol voltak a vitéz köznemes urak? Heverésztek birtokaikon, s maguk közt jót röhögtek: menjen csak a király, ha harcolni akar! Még Szapolyai is csak várt, egyre kivárt, s leste, mi lesz... Sereg oly lomhán, kelletlenül nem vonult csatába, mint az ő hada. Nem is csoda, hogy oda sem ért soha. Pusztuljon csak előle a király, legyen veszte a török, s máris szabad az út a trónusig! Lásd, az új uraknál ez az új szabály! A szép öregember keserűn Dénesre mosolygott. - Hallottad, fiú? Mondtam, itt sokat tudsz tanulni. Tisztán láthatod, az idő mit sem változtatott, mint régente volt, a magyar most is éppoly bolond. Különkülön mind bősz vitéz, együtt lebírhatatlan erő volna, de össze nem fog soha. Köszönjük, Katinkám, az ebédet. Egyes szavak ugyan megkeserítették, de ez végképp nem a te hibád... Megcsókolta a nagyasszony kezét, s félreérthetetlenül jelezte, hogy távozni kíván. Török egyeden gesztussal sem marasztalta. De mielőtt a gyorsan talpra vergődő Dénes követhette volna az öreget a kijárat felé, küldönc loholt be lélekszakadva. - Hát te mit akarsz? - mordult rá az úr. A szerencséden nem tudta, miként mondja, de aztán, hogy Török Bálint ingerülten hátralökte székét, mégiscsak belekezdett: - Rossz hírt hozok, uram! - Nyögd ki már! - A rác martalócok! Elfoglalták váraid, s városod!
A nagyúr szeme résnyire szűkült. - Mit beszélsz? Miféle rácok? Miféle martalócok? - A Fekete Ember, nagyúr! A fekete cár! - Cserni Iván? - Az, uram! S tengernyi felfegyverzett csőcselék! Gyilkolnak, pusztítnak mindent, mi útjukba kerül! Övék már Bács, Becse, Becskerek, Futak, s Szabadka is! - Futak... Szabadka... - hörögte Török Bálint. - Bevették váraim? - Sáskaként özönlik el a déli végeket! Csak gyűlnek Rácországból befelé, a felperzselt megyékbe, mintha mindig az övék lett volna az a föld! Mi útjukba kerül, felprédálják, kit élve találnak, megölik! Ölik, uram, a magyart! Török Bálint úgy tántorgott néhány pillanatig, mint akit a guta ütött. Arca szederjes színűre változott, vastag ajkai vonaglottak az indulattól, fogait csikorgatta. - Büdös kurva anyját a Fekete Embernek! Rabló! Gyilkos! Megölöm! Nem tudta, hová kapjon, ha Katalin nagyasszony le nem fogja, tán még valóban elviszi a szélütés. - Lássad, öreg, ez is kinek a műve? - fröcsögte magánkívül Török. - Ki engedte annak a rác haramiának, hogy megtelepedjen Bácsban? Na, ki mégis? Hát Szapolyai! Hogy gebedne meg ott, ahol van! De ebből elég! Tüstént nyergeljetek! Talpra minden fegyverforgató! Indulunk Szabadkára, kiirtani a rácot, az utolsó szálig! Majd megmutatom én nekik, hogy mi lészen jussa annak, ki a máséhoz nyúlni mer! A szép öregember szólni akart, de Katalin nagyasszony leintette: Hagyja, uram! Ezt nincs az az Isten, ami most visszatartaná! Török Bálint dúlva-fúlva rohant fel-alá a vár folyosóin, s addig nem nyugodott, míg minden fegyverképes férfiembert össze nem szedett magának. Vele együtt voltak összesen hatvanhatan. - Azonnal indulunk Földvárnak! Onnét irány Szabadka! Kifüstöljük a szerb gazembereket! Élelmet nem csomagoltatott, azt sem hagyta, hogy a legények megtöltsék kulacsaikat. - Majd esztek, isztok, ha elvégeztük a munkát! Még hogy beveszik magukat az én birtokaimba! Majd megmutatom én nekik! A várudvaron Katalin nagyasszony oda akart volna sietni férjeurához, hogy búcsúzóul megcsókolja, de Török Bálint kivont szablyával ijesztette vissza.
- Szekéren hozom el néked levágott fejeiket! - habzott a szája, miközben nyugtalankodó lovát egyeden térdszorítással megzabolázta. - Uram! - kiáltotta Dénes, mielőtt felfoghatta volna, hogy mit cselekszik. - Engedd, hogy én is veletek mehessek! Elbírom a kardot! Török Bálint meghökkent a váratlan ajánlkozáson. - Pap volnál, ha jól látom! Mire mennék veled? - Szükséged lesz minél több emberre! Hadd harcoljak veled! - Dénes! - ripakodott rá a szép öregember, de a fiú kitépte magát a kezéből. - Te mondtad, uram, hogy csak a tett nemes! Hát most itt az alkalom! Török Bálint úrral megyek, segítek elűzni a betolakodókat! - Megvesztél? - Az öreg most valóban rémültnek tűnt, s nem volt elég fürge ahhoz, hogy megakadályozza Dénest egy nyergeletlen ló elkapásában. - Ne próbálj visszatartani! A ló hátára pattant, s fél kézzel marta el az egyik huszár feléje hajított szablyáját. - Köszönöm, uram! Török Bálint káromkodott valamit a bajsza alatt, aztán csak köpött egy hegyeset, s megsarkantyúzta lovát. - Utánam, legények! Kivágtattak a felvonóhídon, s eszeveszett iramban száguldottak Földvár felé. A várkapuban ketten maradtak: Török Bálintné, s a szép öregember. - Uramisten! - most már kibuggyantak a könnyei Katalin nagyasszonynak. - Mi lesz ebből, István bácsi? Deér-Sólyom István sápadtan meredt maga elé. Ma este már nem lesz, kinek mesélje Hunyadi históriáját. Dénes hiánya, s az aggodalom, hogy valami baja esik, meglepő erővel marcangolta lelkét. - Annak csak a Jóisten a tudója, Katinkám! Még akkor is ott álltak, mikor a messzeség már rég elnyelte a lovasokat.
6. DÉLVIDÉK, MAGYARORSZÁG, A.D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVA
Ha egy fájó szívvel útnak eredő költöző madár búcsúzásként még egyszer, utoljára lepillant az üszkös fellegek közül Magyarországra azon a fekete őszön, a következő vigasztalan látvány tárult volna a szeme elé: Végig az egész tartományt mintha iszonytató szörnyeteg hasította volna fel. Tán valami pokoli griffmadár lehetett, ami pusztító karmait mélyen a földbe vájta, s vijjogva, süvöltve délnek iramodott. A szörnyeteg csak romokat, hamut és holtakat hagyott maga mögött, amikor újra a magasba emelkedett, túl a határon, s eltűnt a fellegek felett. Szeged, Kecskemét, Pusztaszer népe még idejében elmenekült, de a bácskai magyarság már nem tehette ezt. Kelepcébe szorultak: a déli várakon a szultán lófarkas zászlai lengtek, északról pedig egyenest feléjük tartott a visszavonuló török hadsereg. A lángtengerből szigetekként emelkedtek ki a magyarok utolsó védelmi állásai. Bács, Bodrogvár, kolostorok falai, szekérerődök sáncai. Sok tízezer magyar küzdött utolsó csepp véréig. Nem volt mit veszteniük: ha Szolimán serege eléri őket, a férfiakra halál, az asszonyokra, gyermekekre szolgaság vár. Harcoltak, míg bírtak. Ibrahim nagyvezér hadoszlopa Kanizsa és Zenta magyarjait gyilkolta halomra, majd Becse következett. Titelrév váránál a törökök nyomában hullarablóként lopakodó rác martalócok koncolták fel az összes elfogott magyart. Ezalatt a másik seregtest, a szultán hada Baja, Kalocsa, Bodrogmonostor, Coborszentmihály felprédálása után váratlanul megtorpant Bács romjainál. Az ottani magyar parasztság inkább a halált választotta, semmint a gyalázatot. Erejüket megfeszítve küzdöttek, s mikor a muszlimok már betörtek a várba, ők visszavonultak a ferencesek erődtemplomába. Ágyúkkal kellett szétlőni azt a templomot, mert nem bírt velük a tenger sok janicsár. Szabadkán, Török Bálint birtokán még elszántabb harcot folytattak a magyarok. A hevenyészett védállásokból oly sikeresen álltak ellen, hogy a török végül felhagyott az ostrommal. Szabadka hős népe volt az egyeden, mely megmenekült azon az őszön a Délvidéken. A Palona melletti mocsarakban, megerősített szekérvárba zárkózva ezrek ragadtak fegyvert. A muszlim krónikások illőnek találták megemlékezni a magyarok halálmegvető bátorságáról. Itt is elesett a szultán egyik rokona, egy janicsáraga, s számos török tiszt. A dühöngő ostromsereg végül felgyújtotta a védők körül a nádast: elevenen égtek benn szerencsétlenek. Pétervárad nyolc napon át állott ellen a túlerőnek, végül lekaszabolták valamennyi védőjét. Ám a török itt is véres veszteségeket szenvedett: az országból való kivonulás
során, a folytonos magyar rajtaütések miatt több embert veszítettek, mint Mohácsnál. A Duna-Tisza közén végigsöprő ellenséges áradat és a nyomukban ólálkodó rác hullarablók tombolása következtében háromszázezer magyar pusztult el a nemrég még oly jómódú, népes vidéken, Bács, Bodrog, Csongrád megyékben, s a Szerémségben. További százezret fogolyként hurcolt magával Szulejmán hada. A török október 10-én Dar ul Dzsihadnál, vagyis Nándorfehérvárnál átkelt a Dunán, s az utolsó emberig elhagyta Magyarországot. Néhány napig dermedt csend borult a tartományra. A felperzselt föld, a százezernyi temetetlen halott, a lerombolt falvak, városok némasága. De aztán... Mikor a mocsarakból, erdők mélyéből már előmerészkedtek volna a túlélők, új ellenség bukkant fel a láthatáron. A Temes, Torontál megyébe évtizedek alatt menekültként, keresztény testvérként befogadott szerbek elérkezettnek látták az időt, hogy megmentőikre támadjanak. Felfegyverzett hordáik elárasztották a déli megyéket, körbekémleltek, s mikor látták, hogy alig maradt arrafelé túlélő, megjött a bátorságuk: rávetették magukat az üres falvakra. Mindent felforgattak. Amit a török nem vitt el, azt a rácok vették magukhoz. Amikor pedig a meggyötört, éhhalál küszöbén álló magyarok előmerészkedtek rejtekeikből, a fegyveres rác csőcselék halomra ölte őket. Csak néhány derék szerb vitéz nem feledte esküjét. Ők nem magyar testvéreik ellen fogtak fegyvert, hanem továbbra is a közös ellenséget irtották: Radics Bosics, a királyi sajkások kapitánya vagy ezer pogányt csalt tőrbe a Duna közelében, s nagy részüket lemészárolta embereivel. A többség azonban köpött esküjére, és a magyarok ellen fordult. Megüzenték a Dunán és a Száván túl élő szerbeknek, hogy eljött az ő idejük, jöjjenek minél nagyobb számban, mert Isten rendelése szerint el kell foglalniuk új hazájukat. Akadálytalanul özönlöttek dél felől az őrizetlen határon át a rácok tízezrei, hogy beköltözzenek a kiirtottak helyére, s elvegyék mind, a magyarok földjeit. Akit saját házában találtak, megölték. Az asszonyokon gyalázatot tettek, a férfiakat felkoncolták. Kegyetlenebbül irtották a magyart, mint az alig pár napja távozott török sereg. A vérengző szerb hordákat egy különös szerzet irányította. Egy megszállott szörnyeteg, kit Fekete Emberként ismertek követői. Szolgából lett a rácok vezére, önmagát hamarosan minden szlávok cárjának kezdte nevezni. Sajátjai szentnek tartották. Ellenségei sátánnak.
7.
BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 2. NAPJA Szapolyai János erdélyi vajda, a Mohács után végigpusztított Magyarország legnagyobb megmaradt seregének parancsnoka ugyanazon a napon vonult be kétszáz lovasa élén az elhagyatott Buda városába, mint amelyen Török Bálint dühödten elvágtatott Enyingről. Szapolyai repesett az örömtől, amikor a távolban feltűntek a királyi palota tornyai. Immár semmi sem állhatott útjába, íme, itt hevert előtte az ország szíve, királyi fővárosa, s csak arra várt, hogy birtokába vegye. Hisz erről álmodott, mióta az eszét tudta. Sőt már apja, Mátyás király hű vitéze is erről a napról álmodott, mióta egyszer tréfából saját fejére próbálta a Szent Koronát. A régi vágyálom most végre valósággá válhat... A török alig egy hónapja ürítette ki Budát, de most, hogy fegyveres kíséretével beügetett a városba, Szapolyai szívét egyszeriben elszorította az iszonyat. Buda üres volt és élettelen. A házak közt kísértetiesen visszhangzott a bevonulók patacsattogása. Az utcák kövén rothadó holtak hevertek szerteszét, temetetlenül. Kövérre hízott patkányok lakmároztak belőlük, s nem riadtak el a jövevényektől. A törökök által felgyújtott városrészekből csak pernye és korom maradt. Amit megkímélt a tűz, azt nem kímélték a fosztogatók. A házakból kiszórt holmi most a lábuk előtt hevert, a kőtörmelék, szemét és emberi testmaradványok között. Meglepően sok török katona tetemét látták mindenfelé, de mert oszlásnak indultak, bajos lett volna megállapítani, mi okozta halálukat. Valahonnan a sikátorok mélyéről eszelős kacagás visszhangzott: Budán csak a bolondok maradtak és a hullák. Szapolyai sápadtan felléptetett a palotába. A Nagyboldogasszony-templomot meggyalázva, emberi és lótrágyával teleszórva találták. A feszületek széttörve, az oltáriszentségek, a szentek szobrai darabokra zúzva, az ősi, győzelmi zászlók szétszaggatva, a gyönyörű festmények ürülékkel telemázolva, lándzsával telekaristolva... Az erdélyi vajda, aki király akart lenni, nagyokat nyelve lépkedett a palota kitárt kapuja felé. Nem így képzelte a bevonulást... Sehol az ünneplő nép, sehol a pompa, sehol a ragyogás. Csak ez a halott, megalázott város...
Mátyás király büszke palotájában kóbor cigányokat találtak. Hűvösre járt az idő, a Friss Palota termeinek faburkolatát, s a Corvinák vagyonokat érő köteteit tüzelték el, hogy megmelegedjenek. A tűzön vadnyulat sütögettek a királyi bálteremben, hol valaha Zsigmond ropta oly sok éjszakán át az udvar legszebb hölgyeivel. Szapolyai János erdélyi vajda, ki e szomorú országnak királya akart lenni, térdre hullott a palota udvarán. Itt nemrég még a Corvinusok által emeltetett pompás rézszobrok álltak: Diana, Apolló és Herkules szobrai. Amott meg a Hunyadi János által Nándorfehérvárnál zsákmányolt hatalmas török ágyúk voltak felállítva. Azoknak is nyoma veszett, a szultán mindent magával vitetett Sztambulba. Nem maradt más, csak árnyak egy elmúlt birodalom díszletei közt. Szapolyai egy hétig időzött a palotában. Várta az özvegy királyné válaszát. Várta, hogy elfogadja-e Mária a házassági ajánlatát. Emberei közben görcsös igyekezettel próbálták eltüntetni a romokat, kitakarítani a töméntelen mocskot a városból. Nem sok nyugodalmat talált itt a vajda. Budai tartózkodásának második napján elárasztották a délvidékről menekülő, dühödt kisnemesek, birtokosok. Mind ugyanazért jöttek: földjeiket szerb martalócok szállták meg, jobbágyaikat esztelenül öldösni kezdték, s megüzenték minden magyarnak: oda többé vissza ne térjenek! Az a föld mostantól a rácok földje, az mostantól Szerbia! Az elcsigázott urak mind azt kérdezték tobzódva: ki engedte meg a rácoknak, s vezérüknek, a Fekete Embernek, hogy beköltözzenek Bácsba, Bodrogba, Csongrádba? Szapolyai János erdélyi vajda, az ember, aki király akart lenni, remegő ajakkal felelte nekik: - Én voltam... 8.
CSŐSZAPA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 3. NAPJA Elcsigázva, éhesen, szomjasan érték el a néhány viskóból álló falu szélét. Török Bálint úr a földvári rév óta azzal biztatta őket, hogy majd ezen a
vidéken valahol megpihennek, de immár látták, hogy még szomjukat sem tudják itt ember módra oltani. Csőszapa ugyanis már nem volt falu: egyeden kunyhója se maradt, mind leégett, ahogy valamennyi falut a földdel tették egyenlővé a környékről kivonuló törökök. Utoljára Kalocsán tölthették meg kulacsaikat, de enni ott sem tudtak: a városban ténfergő csontsovány helybélieknek sem maradt mit. - Majd Szabadkán megtömjük a bendőnket, ne aggodalmaskodjatok! dohogott Török Bálint. - Majd azután persze, hogy valamennyi himpellért kardélre hánytuk! Dénes soha életében nem lovagolt ennyit egyhuzamban, s most sajgó, felsebzett ülepét tapogatva próbált elheveredni a tűz körül kókadozó darabontok mellé. Azok ügyet se vetettek rá az egész eszeveszett út alatt, de most mégis megszánták. Egyikük feléje nyújtotta kulacsát. Az alján lötyögött még egy kis víz, Dénes felhajtotta egy szuszra. - Minek jöttél velünk? - kérdezte egy bajszos vitéz. - Néked nem lett volna muszáj! Minek viszed vásárra a bőrödet, te fiú? Dénes csak hebegett, habogott. Maga sem tudta már a választ. Amikor hirtelen hevülettől elragadva felajánlkozott, valami érthetetlen lelkesedés fűtötte még. Fájt hallania, hogy megint bántják a magyart, s életében először úgy érezte, neki is tennie kell valamit. De most, az egész napos vágta után nyomát sem lelte lelkében ama hevületnek. Ami maradt: a kimerültség, éhség, szomjúság és... Igen. Félelem... - Messze vagyunk Szabadkától? - kérdezett vissza akadozó hangon. - Pár óra vágta ide. Naplementére odaérünk. Dénes a könyökére támaszkodott. A beomlott csordakút kávájánál Török Bálint épp a darabontok hadnagyával sugdolózott, bizonyára azt taglalták, miként fogják lerohanni a Fekete Ember haramiáit. - Osztán harcoltál már valaha? - kérdezte az iménti darabont. - Soha - ismerte be Dénes. - Szerzetes vagyok... illetve... csak voltam. - Maradj mindig mögöttünk, ha elkezdődik a haddelhadd - intette a bajszos. - Én csak tudom. Ott voltam, mikor éppen így Szabadkára rohantunk, csak akkor nem a rácok ellen, hanem Török Bálint úr saját rokonjai ellen! Dénes erősen verejtékezett. Keze ügyében ott hevert szablyája: veszedelmes, éles fegyvernek tűnt. - Nem vagyok én gyáva...
- Nem is azért! - nevetett a darabont. - Hanem lehet, igen sokan lesznek a beste rácok. Tán részegen leljük őket, s akkor nem lesz baj. De többnyire azért igen éberek. No meg vadak, mint a jófene, nem ismernek azok se Istent, se embert! A többi darabont egyetértőn morgolódott. - Harcolt kegyelmed már ellenük? - kérdezte Dénes. - Nem ellenük, de éppen velük. Fiatalabb koromban Nándorfehérvárt szolgáltam a bán urakat. Ott volt módom megismerni a szerbet, alaposan. Jó emberek azok, de jobb, ha velünk vannak, mintsem ellenünk! - Elvette az eszüket az átkozott Fekete Ember! - legyintett egy másik darabont. - Azt a keveset is, ami volt nekik! - A Fekete Ember? - borzongott Dénes. - Már hallottam emlegetni nevét. Miféle szerzet? - Pokolfajzat! Lókaparó inas volt Szapolyai vajda úr trencséni várában. - Lippai gyerök vót az. A begyütt rácok közé való. - Dehogy lippai! Szerémségi paraszt vót. Apám ismerte már akkor, mikor kölökként a lippai rácok közé szegődött szolgálni a Szapolyaiakat. - De miért hívják Fekete Embernek? - Belecsapott még kölökkorában a villám. Kinn gyűjtötte a szénát a lippai szérűn, mikor vihar kerekedett. Apám látta, mikor behozták szekéren a várba. Az egész bal fele megégett. Azóta is fekete a bal oldala, megszenesedett, nem gyógyul az be soha! A fél arca is fekete, kisült a szeme bogara, attól izzik oly fehéren, mint valami pokolféregé! - Az eszét is lággyá tette az a villámcsapás! - toldotta meg egy másik darabont. - Azt hirdeti magáról, hogy nem egyszerű paraszt, hanem cár! Rác cárok leszármazottja, Isten küldetést adott neki! - A szerbek, mivel egytől egyig bolondok, maguk közt a még bolondabbat szentnek veszik. Ezt a Cserni Ivánt látnoknak vélik, szent embernek! Valóságos megváltónak! - Nem olyan bolond az! Én ott vótam Tokajban, pár hete! Te is ott vótál, Máté! Emlékezzé, mikó a Fekete Ember begyütt az országgyűlésre! - Mint valami kiskirály! Hatszáz testőrrel gyütt! Csak röhögtek rajta az urak! A mi urunk is csak nevette, s gúnyóta égyre: Lókaparó inasnak minek hatszáz testőr? Lókaparó inasnak minek fényes mente, ékes kard? - Mit akart Tokajban a Fekete Ember? - hüledezett Dénes. - Én azt nem tudhatom. Azt csak az urak tudhatják...
- Lehet azt tudni - legyintett a másik. - A lippai, solymosi rácok kapitányának neveztette, s mint ilyen, Szapolyai vajda szolgálatába ajánlotta magát. Ott voltam urunk széke mögött az esti lakomán, mikor ezt tárgyalták. - Úgy igaz. Én is ott voltam. Maga ajánlotta a Fekete Ember, hogy az üres Bács megyébe beveszi a rácok sokaságát, és megvédik a földet, ha újra jő a török! - S a vajda elhitte ezt? - Nem csak hitte, de gazdagon meg is jutalmazta a Fekete Embert. Fegyvert is adott néki! Hiába mondogatták a magyar urak, hogy baj lesz ebből, nem szabad a rácokat beengedni az elárvult megyékbe, a vajda úr nem hallgatott rájuk. S most itt van! Ölik a magyart! Dénes elgondolkodva bámult a tűzbe. - Elegen leszünk-e ellenük? Hatvanhét lovas... Erre nem felelt senki. Hanem mikor látták, hogy Török Bálint befejezte a diskurzust a hadnaggyal, s nyergelni készülődik, maguk is fáradtan fogtak a tápászkodáshoz. - Mégiscsak oda kellett volna adni azt a fekete kutyát a lengyel királynak! füstölgött egyikük. - Jobban járt volna Szapolyai is, tán a lengyel király is, de mink, szegény magyarok, egészen bizonyosan! - Minek kellett volna a Fekete Ember a lengyel királynak? - Mikor elvette a lengyel király Szapolyai János úr húgát, Borbálát, a menyegzőre fényes kísérettel mentek Krakkóba a Szapolyai urak. A kíséret tagja volt a lókaparó Cserni Iván. Mikor meglátta a lengyel király, úgy elszörnyülködött rajta, hogy mindenáron el akarta kunyerálni Szapolyaitól. Kellett volna neki a fekete kölök, hogy ijesztegethesse vele az udvari kisasszonyokat! Egy kerge majmot ajánlott cserébe, de Szapolyai ragaszkodott a lókaparó inasához. Bár túladott volna akkor azon a szörnyetegen! Most nem kéne rohanni, kiverni a szerbet Szabadkából! Dénes felkapaszkodott a nyeregbe. Csillagokat látott a kíntól, de nem volt mit tenni: Török Bálint máris indulási parancsot adott. Vágtattak hát tovább. Szabadka városában ekkor már állig felfegyverkezve várták a magyarok támadását, mely - ebben biztosak voltak - nem késhetett sokáig. Cserni Iván kiküldött kémei hozták is a hírt: sebesen közeledik Csőszapa felől Török Bálint, hatvanhat lovassal. A Fekete Ember elégedetten vigyorgott, megszenesedett arcának bal feléből élettelen szem hályoga fehérlett.
- Készüljetek, testvéreim! Jönnek az átkozottak! Szabadkán vagy ezer rác állt lesben a legszélső házak között. 9.
ENYING, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 3. NAPJA A szép öregember egész nap imádkozott. Rossz előérzete támadt, s immár önmagát átkozta, amiért hagyta, hogy Dénes a lovasokkal tartson. De mivel mást nem tehetett, próbálta hitét erősíteni, hogy a fiú életben marad. Hogy a végtelen lassúsággal vánszorgó órák könnyebben teljenek, magában sorra vette, hogyan folytatja majd a históriát, ha Dénes visszatér Török Bálint úrral. Mert visszatér... Vissza kell térnie... 10.
HAINBURG VÁRA, ALSÓ-AUSZTRIA, A. D. 1440, KISASSZONY HAVÁNAK6 23. NAPJA Amikor Luxemburgi Erzsébet királynét néhány fős kíséretével egyetemben bevezették a hegy tetejére emelt várba, s annak meglepően tágas fogadótermében, az ablakokon át ferdén beszűrődő napsugarak függönyén át életében először megpillantotta Habsburg Frigyes német királyt, azonnal tudta, hogy rossz lóra tett. Korábban is előfordult már, hogy ösztönei megcsalták, de még soha nem ébredt rá ilyen hamar tévedése súlyosságára. Most, hogy látta Frigyest, már tudta, hogy nem Albert herceget kellett volna fia gyámjául választania. Megvolt hozzá a kellő emberismerete, hogy rögvest felismerje ebben a férfiúban az átlag feletti akaratot, erőt és a kegyeden elszántságot. Az összehasonlítás annál is könnyebben ment, merthogy Albert és Frigyes egymás mellett állottak, udvarias, kissé hátradőlt testtartásban, hogy fogadják Magyarország özvegy királynéját. 6 Augusztus.
Erzsébet megtorpant előttük, és elmosolyodott. Egy cseppet sem esett nehezére a segítségre szoruló asszony szerepét eljátszania, csakhogy ezzel a szereppel a jelek szerint egyedül a kissé tán együgyű Albert herceget volt képes megbabonázni. De ezt a másikat... Erzsébet elkomorult, ahogy észrevette a német király arcán átsuhanó megvetést. - Fenséges asszonyom! - köszöntötte Frigyes erőteljes, nyers hangon. - Isten hozott Hamburgban! A királyné szoknyája szegélyét fogva meghajtotta magát, és igyekezett továbbra is fájdalmas kifejezést erőltetni vonásaira. - Királyi fenség! Herceg úr! Frigyes szeme sarkából bátyjára kacsintott. Királyi fenség... Bár Albert herceg volt kettejük közül az idősebb, s atyjuk végakarata szerint kétségkívül neki kellett volna örökölnie az osztrák tartományok feletti uralmat, egyre inkább úgy tűnt, hogy ebbe sokaknak, legfőképp saját öccsének, Frigyesnek is lesz némi beleszólása. Amikor Bécsben hírét vették, hogy a frankfurti birodalmi gyűlés Frigyest választotta német királynak, sokak számára vált világossá, hogy az osztrák hercegek közti viszályoknak újabb fejezete vette ezzel kezdetét. Német király... Frigyes e címmel máris jelentős előnyre tett szert bátyjával szemben. Erzsébet tudta ezt, s minden eshetőségre felkészülve alázatosan lesütötte szemét. Frigyes a német rendek és választófejedelmek aranyaival tért haza Frankfurtból, neki pedig szüksége volt azoknak az aranyaknak egy jelentős részére. Frigyes kíváncsian végigmérte az asszonyt. Erzsébet felnézett rá, s dacosan viszonozta a pillantást. Tetszett is neki, amit látott, meg nem is. Frigyes talán megnyerő férfi lett volna, ha nem árad belőle ellentmondást nem tűrő mód a fensőbbségtudat s a pökhendiség. Huszonöt esztendős volt, férfiereje teljében, de máris pocakot eresztett. Simára borotvált, tésztasárga arca különös módon Cilleire emlékeztette Erzsébetet: szikár, erőszakos vonások, enyhén görbülő, az egész arcot uraló orr (Erzsébet csaknem elnevette magát, mert eszébe jutott, amit Kottannerné szokott emlegetni a férfiorrok és farkak méretének összefüggéséről), szilárdan összepréselt, akaratos ajkak, figyelő, rezzenéstelen szemek, melyek azt a benyomást keltették, hogy lehetetlen elrejteni előlük bármit is...
- Királyi fenség! Hálás szívvel köszönöm néked, hogy egy üldözött, jogaiból kiforgatott, védtelen asszony segítségére kélsz! Frigyes elvigyorodott, s Erzsébet figyelmét nem kerülte el a szája szegletében megjelenő gúnyos ránc. Folytatni akarta a köszöntőt, de képtelen volt rá. Egyre csak a férfit bámulta, és önkéntelenül is eszébe ötlött, hogy eleddig csak erőtlen, akaratgyenge Habsburgokkal sodorta össze a sors. Megboldogult férjének, és ennek a másik Albertnek a jámborsága alapján már-már úgy hihette, ez afféle családi vonás. De Frigyesről minden további nélkül hihető volt, hogy Vas Ernő herceg fia. Márpedig őt nem véletlenül illették a vas jelzővel... Roppant fizikai ereje mellett roppant férfiúi szenvedély is a sajátja volt. A híresztelések szerint egyszer még Cillei Barbarát is szeretőjévé tette. Persze, gondolta gúnyosan Erzsébet, amekkora szajha a jó anyám volt, miért éppen Vas Ernő ágyába ne mászott volna be? Frigyes anyja is nevezetes asszonyságnak számított egykoron. A drabális, nagycsontú Cymburgisról azt tartotta az emlékezet, hogy puszta kézzel hajlította meg a patkót (ahogy Zsigmond első anyósáról, Kotromanics Erzsébet királynéról is regélték odahaza, Magyarországon), valamint hogy egymaga el tudott húzni egy megrakott szekeret. Frigyes minden jel szerint örökölte szülei vasakaratát és erejét. - Drága néném! - nyújtotta felé kezét a német király negédes mosollyal, amiben egyúttal benne bujkált az is: „Ismerlek én jól, Erzsébet. A lelkedbe látok. Ne merj te engem becsapni, mert megkeserülöd!" - A bátyám már beszámolt róla, mily reménytelen helyzetbe sodortak a pártütő magyarok. Semmi sem jelent számomra nagyobb boldogságot, mint hogy szerény eszközeimet és személyes befolyásomat felajánljam nemes ügyednek. Mély tisztelettel viseltetek atyád, a megboldogult császár, és férje, szeretett rokonunk emléke iránt... Erzsébet hálásan megrebegtette szempilláit. - Királyi fenség! Amint azt jól tudod, hercegi bátyád, szívén viselvén ügyünket, nagylelkűen felajánlotta gyámságát újszülött, jogaiból rútul kitagadott fiacskámnak! Frigyes Erzsébetébe mélyesztette tekintetét, s szembogarában felparázslott a gyűlölet aprócska tüze. - Hallottam hírét! - egyszeriben lefagyott arcáról a mosoly. - Őszintén megvallva nem vagyok meggyőződve róla, hogy bátyám képes megoltalmazni a gyermeket, s becses személyedet, asszonyom! Arra pedig végképp kevéske esélyt látok, hogy a gyermek királyi jogát a bátyám csekély erejével belátható időn belül érvényesíteni tudja.
Erzsébet futó pillantást vetett Albertre, de a herceg kerülte a tekintetét. Vagy úgy! Erzsébet számára hirtelen világossá vált, hogy már érkezése előtt döntöttek sorsáról. Eldöntötték, hogy Frigyesé lesz a gyámság. Márpedig ez egyet jelentett az osztrák tartományok kormányzásának jogával. - Éppen ebbéli aggodalmam okán járultam színed elé, királyi fenség! Kérlek, gondolj a köztünk fennálló erős rokoni kötelékre! Gondolj a dicső Ausztria érdekeire, és arra, minő katasztrófát jelentene mindkettőnk számára, ha Magyarország végleg a lengyel Ulászló kezébe kerülne. Frigyes kimérten bólintott, aztán csettintett egyet, mire a függöny mögül egy idős férfi lépett elő. - Hű tanácsadóm részletesen beszámolt a magyarországi helyzetről, kedves rokon, így mostanra, úgy hiszem, pontos képpel rendelkezem erősen beszűkült lehetőségeit illetően. Schlick Gáspár, atyja, s férje néhai kancellárja alig észrevehetően megbiccentette fejét. - Királyné asszony! - Azt hittem, rég visszavonultál a birtokaidra, Caspar! - jegyezte meg fagyosan Erzsébet. - Szerencsére, van, ki megbecsüli még egy tapasztalt diplomata tudását mosolygott Schlick, s hangjában szemernyi neheztelés sem csengett. Frigyes elégedetten nyugtázta a királyné arcára kiülő bosszúságot. - Meg kell mondanom, asszonyom, pillanatnyi helyzeted több mint reménytelen. A magyarok és a lengyelek kiűzték katonáidat az országból. Ulászlót megkoronázták... - Csakhogy az érvénytelen ceremónia volt! A Szent Korona ugyanis nálam van! A fiam Magyarország törvényesen megkoronázott királya, és nem az a nyikhaj lengyel! - Ez igaz - mosolygott szánakozón Frigyes. - De mire megyünk vele, asszonyom? Úgy értesültem, kénytelen voltál elzálogosítani Eizinger Ultiknak a magyar királynéi koronaékszereket. Hol van már az a pénz? Nincs egy vasad sem. Erzsébet a válaszon töprengett. Biztos volt benne, hogy Frigyes még a pontos összeget is ismeri: kétezer-ötszáz aranyat kapott kölcsön Eizingertől a koronaékszerek fejében, de júniusban kénytelen volt újabb négyezer aranyról szóló váltót kiállítani, nem beszélve a sorra elzálogosított magyarországi birtokairól.
- A hadviselés, ahogyan azt te is tudod, királyi fenség, roppant drága mulatság - jegyezte meg elszántan. - Feltett szándékom, hogy letöröm a lázadó magyarok szarvát, és érvényesítem a törvényt. Rendet teremtek fiam mindhárom országában. Frigyes vonásai megkeményedtek. - Attól tartok, asszonyom, nem érted a helyzetet. A jelenlegi helyzetben nem vagy képes megtartani megboldogult férjed országait. Egyiket sem, nemhogy mindhármat! Nincsen hozzá elegendő pénzed, nincs katonád. Csehországot máris elveszítetted. Vagy talán nem értesültél róla, hogy a cseh rendek bajor Albert herceget hívták meg a trónra? Az ausztriai tartományokat illetően pedig szabadjon figyelmeztesselek, hogy egy néhány hónapos csecsemőt az osztrák rendek sem fogadnak el uralkodójukként. Hidd el, tudom, mit beszélek. Stájerország kormányzását kilencévesen örököltem atyámtól, de a rendek döntésének megfelelően felnőtté válásomig nagybátyám, az Ürestarisznyájúnak csúfolt tiroli Frigyes kormányozta azt. Neked nem áll módodban egyik osztrák tartományban sem érvényesíteni fiad uralkodói jogait... - De Magyarország még az enyém! - csattant fel Erzsébet. Frigyes résnyire szűkült szemmel méregette az előtte álló gyászruhás asszonyt, és kimondottan tetszett neki, amit látott. Erzsébet már túl járt élete virágán, nem is volt különösebben vonzó nő, különösen néhány hónappal a szülés után, de körüllengte a hatalom balzsamos aurája, ami mindenkit képes megszépíteni. - Nem, úgy vélem, már Magyarországot is elveszítetted - tárta szét a karját Frigyes. - Annak ellenére, hogy nem átallottad a kezedet nyújtani annak a lengyel sihedernek! Ez gyalázat, asszonyom! Hisz szeretett férjed porai még ki sem hűltek! - Te is tudod, hogy kényszer alatt tettem, és már rég visszavontam beleegyezésemet! - Erzsébet arcát haragpír öntötte el. Keblei indulattól hullámoztak a szűk gyászruha alatt. Ez sem kerülte el Frigyes figyelmét. - Hogyne, hogyne... Fátylat a múltra! Istenre esküszöm, asszonyom, én segítek visszaszerezni jogos jussod egy részét! Hidd el, nincs a szívemben harag vagy féltékenység, amiért nem énrám bíztad fia gyámságát. Nem énrám bíztad, annak dacára, hogy megboldogult férjed, az én áldott emlékű rokonom, Albert király végakaratában engem, és egyedül engem jelölt meg gyámként, valamint valamennyi ausztriai tartományok kormányzójaként! Nem kérdem én, asszonyom, miért másítottad meg férje végső akaratát, ez nem tartozik rám. Feltételezem, kétségbeejtő helyzetben voltál, s valóban kényszer hatása alatt
cselekedtél. Megértem én. Most persze, hogy immár higgadtan képes vagy átgondolni lehetőségeidet, feltételezem, másképp látod a helyzetet. Erzsébet nagyot nyelt. Valami történt, amiről ő még nem tud. Valami történt, ami alapjaiban változtatta meg a helyzetet. Ám hiába próbált Schlick tekintetéből bármit is kiolvasni, a kancellár szenvtelenül elnézett a feje felett. - Felség, te vagy a német és római király - szólt halkan. - Legkeresztényibb uralkodó az uralkodók közt, árvák és özvegyek gyámolítója. Segítened kell! - Megteszem, asszonyom. De felettébb örülnék, ha előbb meggyőznél róla, voltaképpen mi hasznom lesz nekem ebből? Erzsébet villámgyorsan végiggondolta a lehetséges válaszokat. - Bizonyára értesültél róla, hogy csapataim megvetették lábukat Pozsony környékén. - Vagyis alig fertályóra lovaglásra innen - emelte fel mutatóujját Frigyes. - Ráadásul tudomásom szerint a pozsonyi vár nem nyitotta meg kapuit fenséged előtt! Erzsébet összeszorította száját: úgy tűnt, Frigyes mindenről értesült. Való igaz, Rozgonyi István asszonya, Szentgyörgyi Cicelle megtagadta a vár átadását, mi több, lefegyverezte Erzsébet cseh és német zsoldosait, és a legmagasabb toronyra felvonatta a magyar és a lengyel lobogót. Magyarok! Lázadók! Erzsébet hátrafordult, mintha a mögötte várakozó Kottannernétől remélne segítséget, de a komorna lesütötte szemét. Egyedül újdonsült kincstartója, a mindig komor, mindig gondterhelt Salánki Ágoston nézett vissza rá biztató hunyorgással. - Meg kell értened az én helyzetemet is, asszonyom! - folytatta Frigyes. - Osztrák híveim nem néznék jó szemmel, ha véres verejtékkel megkeresett adóaranyaikat egy kockázatos katonai vállalkozásba ölném, a megtérülés legcsekélyebb reménye nélkül. Tudsz-e nekem bármi biztatót mondani ezzel kapcsolatban? Salánki Ágoston krákogva a királyné füléhez hajolt, s belesuttogott valamit. Erzsébet arca felderült. - Megtettem a szükséges intézkedéseket a magyarországi bányavidék megszállására, fenség. Ugye tudja, mit jelent ez? - A bányavidék? A nevezetes körmöci aranyvidékről beszélsz, asszonyom? - Parancsomra Giskra lovag Morvaországban és Csehországban toborzott kóborló huszitákat, és máris átkelt a határon, hogy felprédálja az útjába eső magyar területeket. Aki nem hódol meg előttem, az a halál fia! A bányavidék
megszállásával hosszú időre biztosítani tudom a háború költségeit. De ahhoz, hogy addig eljussak, most és itt van szükségem pénzre a zsold kifizetéséhez. A pénzt neked kell biztosítanod számomra! - Giskra lovag és a tetves huszitái kevesen lesznek egy Ulászló ellen vívott háborúhoz, asszonyom! - Magyarországi híveim sorra pártolnak vissza hozzám. Garai gróf és Széchy érsek máris gyűjtik a seregeiket. Tamási Henrik gróf úgyszintén meggondolta magát, és faképnél hagyta Ulászlót. Ügynökeim felkelést szítanak a Dunántúlon és a Duna-Tisza közén a lengyel kölyök ellen! Láthatod, nem ülünk ölbe tett kézzel. Megvannak a terveink, fenség. De pénzre van szükségünk. Most! Frigyes elragadtatva pillantott a bátyjára, mintha csak azt mondta volna: No lám! Micsoda asszony! Igazán a kedvemre való! Albert szótlanul hallgatta végig az alkudozást. Legszívesebben faképnél hagyta volna őket: esztendők óta reménytelenül szerelmes volt Erzsébetbe, de míg annak férje élt, nem nyilváníthatta ki érzelmeit. A székesfehérvári koronázás után ugyan belekezdett egy ügyeden szerelmi vallomásba, bonyolult, olaszul megfogalmazott körmondatokkal, el-elcsukló hanggal, de Erzsébet végig sem hallgatta, csak kacér mosollyal megcirógatta az állát. - Majd, kedves herceg, majd! Majd, ha fiam visszakapja trónját... Majd, ha közösen megregulázzuk ellenségeinket! Akkor bármit elképzelhetőnek tartok... Bármit! Most meg... Erzsébet önmagát megalázva győzködte az öccsét, hogy segítsen neki... S mindez miért? Mert kiderült, hogy hiába a lelkesedés, hiába az epekedő szerelem, ha a kincstára üres. Üres zsebbel nem lehet zsoldosokat fogni... Frigyes német-római király a gót ívű ablakok egyikéhez sétált. Magas, hórihorgas férfi volt, s Erzsébet megcsodálhatta ruganyos lépteit és brutális fizikai erőre valló termetét. Amikor elhaladt mellette, az orrát megcsapta a férfi keseszín hajának balzsamolaja. - Te tudod, mit akarsz! - jegyezte meg Frigyes, miközben kibámult az ablakon. Tiszta időben idelátszottak Dévény tornyai. Onnét csak egy iramodás Pozsony, melynek ormán a rebellis magyarok és a lengyelek zászlait lobogtatja a szél. A veszély túlontúl közelinek tűnt ahhoz, hogy Frigyes tudja: így vagy úgy, sürgősen cselekednie kell Alsó-Ausztria védelme érdekében.
- Úgy vélem, a részleteket négyszemközt kell megbeszélnünk, asszonyom! sóhajtotta, mintha valami nehezen teljesíthető kötelességről lenne szó. Hanem, amit ezután mondott, az ennek éppen az ellenkezőjét bizonyította: — Kérlek, fáradj ma este a hálószobámba, pontosan este nyolckor. És ne feledd, egyedül jöjj! Mindent alaposan megbeszélünk. Ígérem, elégedett leszel, asszonyom! Erzsébet elvörösödött. Észre sem vette, hogy Albert herceg megszégyenülten kirohan a teremből. - Úgy látom, te is tudod, mit akarsz! - hajolt meg a férfi előtt. - És mindig meg is kapom, amit akarok! Habsburg Frigyes német-római király úgy nézett rá, ahogy mindig is vágyta, hogy egy férfi nézzen rá. 11.
Erzsébet felsietett szobájába. Amint az ajtó becsukódott mögötte, tenyerébe temette arcát, és próbálta visszafojtani feltörni készülő zokogását. Máskor, más körülmények között talán izgatónak találta volna a helyzetet. De mostani állapotában csak megaláztatása újabb stációját látta benne. - Édes Istenem! Van ennek az egésznek értelme? A szoba sötétjéből szórakozott hang válaszolt: - Hogyne lenne, kedvesem! Erzsébet összerezzent. - Ulrik? A trónszerű szék mélyéből, a félhomály függönyén keresztül egy szürke szempár hunyorgott rá. - Miért? Kire számítottál? Erzsébet megkönnyebbülten odarohant hozzá, térdre borult előtte, és átölelte a férfit. - Ulrik! Ulrik! Hogy kerültél ide? Úgy tudtam, fogságba estél! Úgy örülök, hogy ládák! Cillei mormogott valamit maga elé, de azért viszonozta az ölelést. Erzsébet úgy érezte, minta még a szokottnál is soványabb lett volna. Szinte tapintani tudta a gróf bordáit, ahogy magához szorította. - Mi történt veled? Szabadon engedtek? Cillei pengevékony ajkán az undor kifejezése suhant át.
- Ulászló kötöznivaló bolond. Futni hagyta Garait, futni hagyta Kórógyit, Haraphi Botost, Tamási Henriket! Legveszedelmesebb ellenségeit! S tudod, miért? Mert ő egy lovag! A szavát adta, hogy hajuk szála sem görbülhet! - S szabadon engedett téged is, Ulrik - állapította meg Erzsébet. - Fel kellett esküdnöm rá, s arra, hogy soha többé nem fordulok ellene suttogta undorral a veres gróf. - Káposztalé lötyög annak a fiúnak a fejében, szavamra! - Nem bántottak? Cillei felsóhajtott. - Ha leszámítjuk a féreg Rozgonyi Simon ütlegeit, nem. Végtére is báró vagyok, gazdagabb a királynál! Engem nem illethet senki büntetlenül! Rozgonyit megnyuvasztom azért, amit vélem tett. Láttad volna csak a képét, amikor megtudta, hogy minden hiába: nem vetnek tömlöcbe. Aznap a szemem láttára téptek négyfelé egy embert, mert elterjedt, hogy a te követed, akit azért küldtél, hogy követelje a szabadon bocsátásomat... Mellesleg Losonczi Rajnáidnak köszönhetem az életemet. Ő alkudozott Ulászlóval a szabadon bocsátásom feltételeiről. Ulászló azzal eresztett utamra, hogy feltétlenül győzzelek meg a vele kötött házasság előnyeiről. - Hát ezért... - Éppen csak huszonnégy túszt kellett Budán hagynom, garanciaként, hogy többé nem ragadok fegyvert ellene. Jó csatlósom Rajnáid! Várat kap majd szolgálataiért... - És a huszonnégy túsz? - Budai házam népét, s néhány nemes urat hagytam ott túsznak a pártunkból legyintett Ulrik, mintha csak azt mondta volna: említést sem érdemelnek. - No de mi lesz velük, ha folytatod a harcot Ulászló ellen... Mert hisz ezt kell tenned! Ugye ezt fogod tenni, Ulrik? Segítened kell! - Hát persze hogy tovább harcolok! Azt a huszonnégyet meg természetesen lefejezik. Végtére is túszok, vagy nem? Erzsébet letörölte könnyeit. - Olyan egyedül éreztem magam, Ulrik! Olyan végtelenül egyedül! - Most már minden rendben lesz! Feltéve, ha Frigyes mellénk áll. Halljam, mit válaszolt? - Valószínűleg segíteni fog! De megkéri az árát! - Majd kap néhány várost Nyugat-Magyarországon. - Már kapott. Nem éri be ennyivel.
- Bízd csak rám, kedvesem! Ismerem én a pénzéhes disznaját! Lehet, hogy a pipogya bátyját úgy irányítgathatja, akár a kapcás cselédjét, de minket nem fog! Biztosíthatlak róla! Erzsébet örült, hogy a félhomály eltakarja a vonásaira kiülő kételkedést. De hát vannak dolgok, amiket nem kell a férfiak orrára kötni. Vannak dolgok, amiket nem lehet a férfiak eszközeivel elintézni... - Jobb lesz, ha ezt rám bízod! Frigyes gyűlöl téged! A neved említésére is dührohamot kap! Ulrik nevetett. Ebben azért sok igazság volt: már Vas Ernő herceg is féltékenyen figyelte a Cilleiek szédítő karrierjét. Mióta a család Zsigmond kegyeltje lett, vagyonuk, birtokaik száma vetekedni látszott a Habsburgokéval. Amikor pedig Cillei lány került a magyar királynéi trónra, a família emelkedése még szédületesebb gyorsasággal folytatódott. Frigyes épp jeruzsálemi zarándoklatát járta, s a Cilleiek nagy keservesen kisírták maguknak Zsigmondtól a birodalmi fejedelmi címet. Ez már komolyan veszélyeztette a hosszú távú Habsburg-érdekeket: előbb-utóbb el kell hát jönnie a végső leszámolásnak.
De ez a leszámolás még odébb van, gondolta Ulrik elégedetten. Jelen pillanatban közösek az ellenségeik. Márpedig, akiknek közösek az ellenségeik, azok - ha csak ideiglenesen is - barátoknak számítanak. - Hiányoztam? - kérdezte Erzsébet, és belecsókolt a férfi ráncos nyakába. Az utóbbi hetek, hónapok eseményei, a menekülés, a korona ellopatása, a kis László megkoronázása, majd az újabb fejvesztett menekülés megtépázták idegeit, sokkal jobban, mint sejthette volna. Mindig tudta, mit akar, mindig úgy irányította a környezetében lévő férfiakat, ahogy akarta, de most, életében először, jólesett egy férfi karjaiba simulni. Szüksége volt támaszra a férfiak e vad, kíméletlen játszmájában, hiába hitte mind ez idáig, hogy nőként egyedül is megállja helyét közöttük. - Hiányoztam neked? Ulrik nem felelt, de gyengéd szorítása hirtelen megacélosodott, ahogy Erzsébet fejét ellentmondást nem tűrő mozdulattal ágyékára szorította. És Luxemburgi Erzsébet megadta magát a férfi követelésének.
12.
Cillei felriadt; Erzsébet éppen indulni készült, az ajtó megcsikordult, ahogy résnyire nyitotta. - Hová mégy? - kérdezte Ulrik az ágyból. Látta, hogy az asszony az egyik legszebb ruháját öltötte magára, felékszerezte nyakát, hajába gyöngyös fejéket illesztett. A levegőben velencei illatos vizének aromája lebegett. - Megbeszélésem van Schlickkel - hazudta Erzsébet. - Sietek vissza! Ígérem! Cillei elvigyorodott. - Azt ajánlom is! Nehogy aztán valaki elcsábítson ebben a huzatos várban! Amikor a királyné kisurrant a folyosóra, néhány percig csend támadt. Cillei hátradőlt a párnákon, és a mennyezetet bámulta. Nem tudott szabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy elfeledkezett valami nagyon fontos részletről. Amikor megrezzent az ablak előtti függöny, s ő megpillantotta a mögötte lapuló árnyat, halkan felnevetett. - Egyszer megütöd a bokád ezért, Helene! Nem félsz? Kottannerné nesztelenül suhant az ágyhoz, és lenézett a mezítelen, girhes férfitestre. - Hogy én félek-e? Ha valakinek félnivalója van, akkor az te vagy, uram. Cillei kedvtelve nézte a komornát. Aranyat ér az ilyen asszony: eszes, megbízható, és tud hallgatni, ha kell. - Mindent előkészítettél? - Alá fogja írni. - Hisz nincs más választása. Cillei intett, hogy az asszony feküdjön mellé. Csak annyit akart, hogy legyen ott mellette, amíg végiggondolja a rájuk váró következő feladatokat. Kottannerné tapintatosan várt, s közben hagyta, hogy a veres gróf a hajfürtjeivel játsszon. Próbálta elhitetni magával, hogy ő maga nem játékszer csupán ebben a nagy játszmában. 13.
Erzsébet királyné fülig pirulva kopogott be Frigyes ajtaján. A kétoldalt strázsáló alabárdosoknak az arcizma sem rándult, amikor ruháját szorosan összehúzva megállt előttük - talán hozzászoktak már a hasonló látványhoz. - Gyere be!
Erzsébet lehajtotta fejét, és engedelmeskedett. Odabenn, a vár legkényelmesebb szobájában, gyertyák tucatjaitól megvilágított asztalnál Frigyes terpeszkedett, és két kézzel tömte magába egy ropogósra sült kappan combját. Szigorú, csupasz arca zsírtól csillogott, szeme mohón megvillant, amikor megpillantotta a belépő asszonyt. - Zavarlak, fenség? Frigyes intett neki, hogy üljön le az ágyra, azzal tovább csámcsogott, látható élvezettel adva át magát az evés gyönyörűségének. Erzsébet kelletlenül elhelyezkedett a baldachinos fekhely szélén, s az alkalmat kihasználva hadarni kezdte: - Gondolkodtam, fenség, és azt hiszem, megtaláltam a megoldást, ami megnyugtathat téged, és híveidet is. Hogy a magyarországi hadjáratba ölt pénz semmiképpen ne menjen veszendőbe, hajlandó vagyok neked nyújtani a kezem. A menyegzőt megtarthatjuk, amint letelik a gyászév. Ragaszkodom hozzá, hogy a szertartásra Budán kerüljön sor, de természetesen később Bécsben élhetnénk, ugyanis elegem van abból a barbár országból. Te a fiam gyámjaként teljhatalommal kormányozod majd Magyarországot az ausztriai tartományokkal egyetemben, de persze csak Lajos felnőtté válásáig, mert akkor lemondasz az így szerzett címeidről. A magyar hadak támogatni fognak a császári cím megszerzésében. Viszont feltételül szabom, hogy a magyarországi lázadás leverése után haladéktalanul lépéseket kell tenned a cseh trón visszaszerzésének érdekében. Ha kell, szép szóval, ha kell, háborúval, de nem hagyom, hogy a fiam öröksége semmivé legyen! Frigyes szemmel láthatóan nem volt elragadtatva. Mozdulatlanná dermedt, szája szegletéből egy kövér zsírcsepp csöppent brokátszín köpönyegére. Aztán kitört belőle a nevetés. Harsányan, tele szájjal röhögött, nyála az asztalra fröccsent. - Mit beszélsz? Erzsébet elsápadt. - Mit zagyválsz itt összevissza? Frigyes feltápászkodott az asztaltól, a kappan combjának maradványait a tálkába csapta, és még mindig hahotázva elindult az asszony felé. - Még hogy menyegző! Azt hittem, hogy több eszed van ennél. De persze miért is lenne? Csupán egy Cillei-szajha lánya vagy, még ha császár is volt az apád! Odaért Erzsébet elé.
- Természetesen megállapodunk ma este, kedvesem. Nézz csak oda! Ajándék, neked! A szoba sarkába mutatott: egy ládikán Erzsébet felismerte az Eizinger-nek elzálogosított magyar királynéi ékszereket. - Kiváltottam - nevetett Frigyes, miközben kissé előrehajolva pocakja alá nyúlt, és buggyos nadrágjából előhalászta petyhüdt nemi szervét. - Egy királyné ne vegyen fel kölcsönt haszonleső gazemberektől. Húzd fel a szoknyád, és dőlj hátra! Erzsébet dermedten bámult fel a férfi arcába, de Frigyes valahová a messzi távolba meredt, miközben apró mozdulatokkal harcra kész állapotba masszírozta magát. - Az ékszereid mellett találsz egy szerződést. Én már szignáltam, nincs más dolgod, mint hogy te is aláírd. Nyögve ránehezedett Erzsébetre, és alul matatva az asszony lábai közé térdelt. Az asszony combjain érezte a férfi zsíros ujjbegyeinek érintését, nemi szervének nyálkás nyomását, s nyakán forró, zsírszagú leheletét. - Nem kell vesződnöd az elolvasásával - folytatta Frigyes, amikor nagy nehezen behatolt Erzsébetbe. - Albert bátyám egyszer, s mindenkorra lemond a fiad gyámságáról, amit keresztényi kötelességemtől vezérelve magam vállalok fel. Apró csípőmozdulatokkal hágni kezdte Erzsébetet. - Te, kedvesem, lemondasz minden igényedről az osztrák tartományokat illetően, és valamennyi ausztriai és csehországi birtokaidat rám ruházod. Erzsébet száraz volt, felsikoltott a fájdalomtól. - Beleegyezel, hogy megőrzésre átvegyem tőled a magyarok Szent Koronáját, és természetesen a fiad gondját is személyesen viselem mostantól! Erzsébet megemberelte magát, és csípőjét megfeszítve hánykolódni kezdett. - Soha! Soha! De nem volt mit tenni: Frigyes könnyedén visszalökte az ágyra, és megragadta a nyakát, hogy ne mozogjon. - Mit képzelsz? Nem a beleegyezésed kérem! A Szent Korona már a kincstáramban van. A fiad pedig... itt, Hamburgban! Luxemburgi Erzsébet, a néhai Zsigmond, német-római császár, magyar és cseh király egyeden leányának ereiben meghűlt a vér. Izmai elernyedtek, magatehetetlenül tűrte, hogy Frigyes lihegve, elvörösödő képpel folytassa meggyalázását.
A szobában csak a férfi zihálása visszhangzott. Nem élvezte különösebben az aktust, hiszen Erzsébet szinte élettelenül hevert alatta. Mindössze az nyújtott számára némi izgalmat, hogy a nagy Zsigmond császár leányát tehette magáévá. No és persze régi ellenlábasának, Cilleinek a szeretőjét. E gondolat elegendőnek bizonyult, hogy amikor beleélvezett az asszony testébe, örömteli nyögést hallasson. Teljes súllyal rázuhant a nőre. Erzsébet megrándult, de csak bámult továbbra is felfelé, üveges szemmel, mintha ott sem lett volna. Frigyes végre lehengeredett róla, és szétvetett karokkal kiterült az ágyon. - Most elmehetsz. Végeztem. Csak el ne feledd aláírni a szerződést! Erzsébet remegő térdekkel felkelt és az asztalkához támolygott. A királynéi korona... A királynéi koronaékszerek... Megfogta őket: az aranynak, drágaköveknek fagyos érintése volt. Alattuk két pergamen hevert. Az egyiket felemelte, arról csak az ő aláírása hiányzott. Képtelen volt beleolvasni, szemében forró könnycseppek reszkettek. Lemond mindenről... A Szent Koronáról... A fiáról... Itt van már mindkettő Hamburgban... Frigyes már mindkettőre rátette a kezét... De hát hogyan? Miként? Visszafordult a baldachinos ágy felé, de Frigyes azzal volt elfoglalva, hogy fogai közül egy húsdarabot piszkáljon ki. Ügyet sem vetett rá. Kottannerné... Rábízta a gyermeket... Rá és Albert hercegre... Fraknó várába vitték, Pottendorfer Anna őrizetére bízták... Azt hitte, ott biztonságban lesz szegény kicsi... Erzsébet felzokogott. Elárulták. Mindenki elárulta. Kottannerné, és... Ulrik is... Remegő kézzel felemelte a másik pergament. Könnyeinek torz prizmáján át látta, hogy valamiféle konkordátum az. Csak az aláírókat nézte. Frigyes német-római király... Albert tiroli herceg... Ulrik, Cilii és Zagorje ura, német-római birodalmi gróf... A pergamenen már megszáradtak a pecsétek. Ahogy lassan a combjai közt is megszáradt Frigyes magja.
Luxemburgi Erzsébet, Magyarország özvegy királynéja aláírta a másik pergament, és szó nélkül támolygott ki a szobából. Az ajtóban strázsáló alabárdos őröknek az arcizma sem rándult - hozzászoktak már a hasonló látványhoz. 14.
- Meg kell értened - jelentette ki Cillei Ulrik reggel. Nem mert Erzsébetre nézni, s hangja is feltűnően hidegen csengett. - Nem maradt más reményünk, csak Frigyes! Ha vissza akarjuk szerezni, ami megillet minket, csak tőle remélhetünk segítséget! Erzsébet nem felelt, ölébe ejtett kézzel bámult maga elé. - Frigyes kincstartója már kifizette az ötezer aranyat a szerződés aláírásáért. Erzsébetnek a szempillája sem rebbent. Ötezer aranyat... A Szent Koronáért... A kisfiáért... - Láthatnám? - kérdezte elhaló hangon. - A koronát? - A fiamat. - Felesleges volna - vélekedett Cillei. - Attól tartok, csak felzaklatnád magad. Jó kezekben lesz itt, ne félj. Úgy állapodtam meg Frigyessel, hogy Kottannerné és a frajláid továbbra is vele maradhatnak. Jóra és szépre nevelik majd. Erzsébet alig észrevehetően bólintott. - Már megegyeztél... - Ej, hát nem érted? Nem volt más választásunk! - Azt hittem, szeretsz... Cillei legyintett, mintha csak valami csacskaságot hallott volna. - Nem engedhetjük meg magunknak a szenvedély luxusát, kedvesem. A szerelem a bolondoknak való... Mi háborúban állunk. És a tét óriási... csak hideg fejjel... - Takarodj! - suttogta a királyné. - Tessék? - Takarodj ki innét! Cillei Ulrik, Cilii és Zagorje ura gúnyosan fintorgott.
- Megértem, hogy most indulatos vagy, kedvesem. De egy napon belátod majd, hogy igazam volt. Belátod majd, hogy sokat köszönhetsz nekem. Enélkül a konkordátum nélkül feladhattuk volna a harcot. Frigyes az év végén újabb tízezer aranyat folyósít a hadműveletekre. S ha kell, jövő tavasszal újabb tízezret. Luxemburgi Erzsébet tudta, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz meghátrálni. Egyedül mozgásképtelen volt, egyedül még leghűbb híveit sem tudta volna maga mellett tartani. Szüksége volt ezekre a férfiakra, és ezzel a ténnyel szembe kellett néznie. - Takarodj! - ismételte mégis makacsul, és nagyon remélte, hogy Cillei engedelmeskedik, mielőtt maradék, megtépázott büszkesége is összeomlik. - Ahogy óhajtod, kedvesem. Helene előre megmondta, hogy bután fogsz viselkedni... Jobban ismer, mint bárki más... Kottannerné is elárult... Akárcsak te, gondolta Erzsébet, de lenyelte az ajkára tóduló szitokáradatot. - Gondold meg! Azt javaslom, csatlakozzál hozzám. Még ma este indulok vissza, Pozsonyba. Kiostromoljuk azt a Rozgonyi-szukát és a pereputtyát a várból, utána megindítjuk a hadjáratot a Dunántúl, a Felvidék és Szlavónia ellen. Lépésről lépésre haladunk, visszaszorítjuk Ulászló csapatait a Tiszáig. Ott erdélyi szövetségeseink támadják őket hátba, s mire észbe kapnak, már katonájuk sem marad. Nos, gondold meg, kedvesem. Ne gyerekeskedj, félek tőle, a te helyzetedben ez nem megengedhető. De ha akarsz, akár itt is maradhatsz, Hamburgban. Arra azonban ne számíts, hogy Frigyes újra „meglátogat". Reggel azt mondta, úgy hevertél szeretkezés közben, mint valami kiszáradt fadarab. Erzsébet nagy levegőt vett. Aztán elmosolyodott. Bármennyire fájt minden szava, Cilleinek igaza volt. A játszmát folytatni kell. Nem léphet ki a csatasorból, hisz a háború csak most kezdődött. A férfiak sem számlálják sebeiket, neki sem szabad. - Veled megyek Pozsonyba - jelentette ki fagyos hangon. - Minden pontosan úgy lesz, ahogy mondtad, Ulrik. Kifüstöljük Cicellét Pozsonyból, aztán tovább nyomulunk Esztergom felé. Minden úgy lesz, ahogy eltervezted. Nélküled semmire sem mennék. Cillei meglepetten állt előtte. Nem tudta, a királyné komolyan beszél-e, vagy csak gúnyolódik. De aztán, látva, hogy Erzsébet arca meg sem rezdül, úgy döntött, az asszony valóban belátta, nincs más választása.
Odalépett mellé, és megcirógatta az arcát. - Minden rendbe jön. Megígértem, Erzsébet! Egy esztendő leforgása alatt legyűrjük a nehézségeket, és akkor mindez a csekély kellemetlenség múló, homályos emlékké fakul majd... Erzsébet megcsókolta Cillei kezét. Ezt a játékot a ti szabályaitok szerint játsszuk... De jobb lesz, ha vigyáztok... Mert többé nem láthattok engem gyengének, elesettnek. Az új Erzsébet veszedelmesebb lesz a réginél... - Pihenj le, Ulrik, az indulás előtt. Én majd összecsomagolok mindent. Cillei elégedetten bólintott. Ennek így kell lennie. Azért most kivételesen nem hívatta segítségül Kottannernét. Erzsébet bizonnyal neheztel rá, amiért a fiukat és a koronát átadta neki. Ő meg átadta mindkettőt Frigyesnek. Amint a királyné némán hajtogatta a ruháit, Hainburg várának egy távoli szobájából fájdalmas gyermeksivalkodás harsant fel. Erzsébet megdermedt. Aztán lassan, kimért mozdulatokkal csomagolt tovább. Meg kell keményítened a szíved! Nem gyengülhetsz el, soha többé. Onnantól fogva ügyet sem vetett az V. László néven magyar királlyá koronázott csöppség sivalkodására.
Nyolcadik fejezet
CIKÁDOR 1. BUDA VÁRA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440 KARÁCSONYA
Rút karácsony köszöntött Magyarországra a Krisztus születését követő 1440. esztendőben. Nem sokkal Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának napja után vastag hótakaró hullott Buda városára, kristályos csillogással borítva a királyi palota tornyait. Ám ahogy közeledett a Megváltó születésének napja, úgy enyhült fokozatosan az idő. Hiteden Tamás apostol ünnepére már tavaszias szellők simogatták a budai dombokat, leporolva a hósúlytól nehezülő ágakat, megolvasztva a jeget a Dunán, lucskos sártengerré csúfítva a mezőket. Pedig de jó lett volna, ha a tél fagyos álomba dermeszti az egész országot! De jó lett volna, ha a decemberi szelek áthatolhatatlan hóhalmokat emelnek a vidéki utakra, hogy meggondolja magát mindenki, mielőtt kimozdul vackából! Akkor bizony a késő őszön hadra kelt zsoldos csapatok beszorulnak huzatos váraikba, fallal övezett városaikba, s a zord hadfiak bort szürcsölve, kockajátékkal űzték volna az időt kikeletig. Így azonban, hogy az enyhülés napok alatt elolvasztotta a havat, a szügyig érő sár ellenére is megélénkült a forgalom az utakon. Főképp a nyugati határszélen, ahol Frigyes király aranyainak „köszönhetően" több ezer, állig felfegyverzett német és cseh zsoldos masírozott kelet felé. Bécs alól Sopronnak, majd Pozsonynak tartottak, aztán tovább Győrnek, Székesfehérvárnak. A néhány hónapja Ulászlónak önként behódoló nemes urak varázsütésre belátták, hogy tévesen ítélték meg az erőviszonyokat, s egymással versengve igyekeztek Pozsonyba, hogy visszakönyörögjék magukat Erzsébet királyné kegyeibe. Mivel pedig Erzsébet királyné nem óhajtotta látni őket, a bűnbánó magyar urak Cillei elébe vetették magukat, örök hűséget esküdve a néhány hónapos csecsemőnek. A tél beköszöntéig a Dunántúl nagy része Erzsébet kezére került. Széchy Dénes érsek biztos kézzel tartotta Esztergom környékét. Garai bán Kórógyi János országbírót és Haraphi Bothos Andrást küldte az Ulászlóhoz hű urak birtokainak felprédálására. E parancsnak a Garai-bandériumok oly lelkesedéssel tettek eleget, aminő lelkesedést a török ellen egyeden alkalommal sem sikerült tanúsítaniuk. A nagy hatalmú Tamási Henrik úr meghökkent a Garai-Cillei-pereputty kegyetlenkedésein, s maga is sietett meghódolni a visszatérő német urak, s magyar talpnyalóik előtt. Cillei azonban nem elégedett meg ezzel. Utasította Jan Vitoveczet, hogy tűzzel-vassal pusztítsa Szlavónia területén azon nemesek birtokait, akik a Thallóczi fivérekhez, egyúttal Ulászlóhoz húznak. Vitovecz zsoldosai nem ütköztek komolyabb ellenállásba, néhány hét alatt lángba borították Horvátország java részét. Északon néhai fegyvertársa, Giskra lovag hatolt
mind keletebbre a Csehországból frissen verbuvált huszitákkal. Az ő parancsa úgy szólt, hogy Abaúj, Sáros vármegyék elérésével vágja el a Lengyelországból érkező utánpótlási vonalakat, s végképp szigetelje el az ország belsejében rekedt, alig néhány ezer főre apadt lengyel hadakat. Giskra, akit Erzsébet királyné nevezett ki a Felsővidék teljhatalmú kapitányának7, kegyeden támadások sorozatát indította a bányavidék ellen. A környező városok német patríciusaitól és az elfoglalt pénzverdékből összesen harmincezer aranyat zsákmányolt, majd egészen Kassáig nyomult, s a Szepességet kezdte zaklatni. Felvidékre újra a cseh husziták alatt már megtapasztalt sötét időszak köszöntött. Elesett Lőcse, Bártfa, Eperjes, Sáros és Gálszécs. Már csak Késmárk és Podolin dacolt a huszitákkal. A cseh rablólovagok, szerencsevadászok igen hamar befészkelték magukat a magyar vármegyékbe. Axamit, a Szepesség kormányzója, Talafus, Kassa teljhatalmú ura egyszerű cseh és morva parasztok voltak, kik valaha maguk is az elnyomók ellen ragadtak fegyvert. Lassan mindent beborított a Cillei-párti hadak árnyéka. Délen Vitovecz elérte az Újlaki-birtokok határát, északon Giskra elvágta a Lengyelhonba vezető utakat. Az ország szívében Garai az Alföldről, Széchy érsek csapatai Esztergomból vonultak Buda felé. Amikor Buda várában karácsony estéjén kettős esküvőt tartottak, a Haraphi Bothos András vezette zsoldos sereg már csak néhány napi távolságra járt a falaktól... 2.
Fényes menyegzőnek indult, de a háborús hírek hallatán senkinek sem volt kedve mulatni. A meghívottak fogatai ritkásan érkeztek a budai palotába: máskor tán ezer vendég is örömmel jött volna, de e sötét decemberi napon alig száz kocsi vánszorgott fel az Északi kaputorony alá. Az Ulászlóhoz hű dunántúli urak egy része saját várába szorult, mások a Cilleiés Garai-hadakat próbálták feltartóztatni. Mint aznap reggel kiderült, korábbi ígéretével ellentétben maga a király sem óhajtotta tiszteletét tenni a kettős menyegzőn, a védelem megszervezésére hivatkozva. A jól értesült udvaroncok 7 Szűz Mária szeplőtelen fogantatásának napja: december 8., Szent (Hitetlen) Tamás apostol napja: december 21.
azonban tudni vélték, hogy ebből egy szó sem igaz: az ifjú lengyel kimerülten bezárkózott a csepeli vadászkastélyba, s ott Rozgonyi Simon püspök próbált lelket önteni belé. A saras utak tovább apasztották a vendégek számát. Így aztán estére, mikor a Friss Palota hatalmas termében gyertyák, fáklyák ragyogása közepette kezdetét vette a menyegzői lakoma, alig kétszázan lézengtek ott. Szánalmasan kevesen ahhoz képest, hogy kik is kötöttek frigyet voltaképpen e napon. Békésebb időben a négy nemzetség önmagában is megtöltötte volna a termet, s akkor a többi nagyurak, bárók már be sem fértek volna. Most azonban a gót ívű árkádok alatt szokatlan csendben falatozott a meghívottak hiányos vendégkoszorúja. A sarokban itáliai muzsikusok húzták tessék-lássék módon, egyedül csak a bor fogyott tisztességgel. A magyar urak szorgosan öntözték gigájukat, mert miként az lenni szokott, a magyar a mulatozásnál csak akkor iszik többet, ha szomorkodásra talál okot. Ezen a különös, kettős menyegzőn ott ült a nagyurak karéjában Hunyadi János is asszonyával, Szilágyi Erzsébettel. Jankó persze szívesebben lovagolt volna maga is a Garai-hadak ellen, de ezt nem engedte az illendőség. Hogy is engedte volna, mikor az egyik ifjú férj, ki arcán széles vigyorral trónolt a keresztbe állított főasztalnál, tulajdon sógora, Szilágyi Mihály volt? 3.
Kamonczi Titusz visszarántotta lovát a falu szélén. Nem kellett figyelmeztetnie a szorosan a testéhez tapadó asszonyt, az is felfigyelt a közelben táborozó katonákra. Csapzottan, a decemberi tavaszban leizzadva ügettek végig a Duna mentén, csak akkor pihenve meg, amikor a hátasnak evésre, ivásra volt szüksége. Sem a fekete lovas, sem az eszelős tekintetű nő nem pihent volna egy percet sem, ha rajtuk múlik. Adonynál érték be az észak felé menetelő Garai-zsoldosok első egységeit, s tőlük tudták meg, hogy Buda városa még az ellenség kezén van. Titusz éppen oda tartott. Nem tudta pontosan, mi végre kell ezt a folyton magában motyogó asszonyt Budára vinnie, Vitovecz nem kötötte az orrára. Csupán annyit mondott, hadd örüljön a kedves férjura megtalált asszonyának! Lesz majd nemulass a viszontlátás alkalmából! Titusz összehúzott szemöldöke alól fürkészte a táborozó katonákat. Ezek már nem Garai bandériumai voltak: vagy kétezren gubbasztottak a takaros
tábortüzek körül. Sokuk köpenyét, pajzsát gyűrűs holló díszítette, másokén a Rozgonyiak, a Perényiek, Csákiak címerei. - Hunyadi kutyái - köpött utálkozva az asszony a tábor közepén ernyedten lengedező hollós zászló felé. - Hogy vinné el az ördög valamennyit! Titusznak feltűnt, hogy az őrjáratok katonái fegyverolajtól ragyogó vértet viselnek, oldalukon újonnan kovácsolt szablyák, tőrök csillognak. A többiek meglepően fegyelmezetten, csöndesen ücsörögtek tábortüzeik körül, sehonnét nem harsant részeg kiabálás, kötekedő zajongás. A tábort körkörösen harci szekerek védték, huszita módra ácsolt alkotmányok, mind alaposan megrakva ágyúkkal, houfnicékkel. A lovak gondosan kipányvázva... - Indulunk már végre? - nyögött fel a háta mögött Csáki Borbála. - Meddig akarod még bámulni őket, he? Az asszony persze nem számított válaszra: megszokta, hogy megmentője néma. Sebaj, beszélt ő helyette éppen eleget! Bánmonostor romjaitól egész idáig be nem állt a szája, szitkozódott, ócsárolt, káromolt mindent és mindenkit, aki az életében ártott neki. Legelőször is a teremtőt, ki megaláztatások egész sorával sújtotta, aztán Cilleit, Hunyadit, és legfőképpen Újlakit, akik mind eltaszították maguktól. Titusz az út alatt akaratlanul is sok mindenről szerzett tudomást. Noha eleinte igyekezett kizárni tudatából a szüntelen locsogást, egy idő után mégis azon kapta magát, hogy érdeklődéssel hallgatja az asszony összefüggéstelennek tűnő szóáradatát. Mindent, amit fontosnak tartott Hunyadival kapcsolatban, gondosan elraktározott elméjében: egy napon, talán nem is oly soká, hasznát veheti ezeknek. - Hová, hová? - toppant elébük egy alabárdos őr, amikor elléptettek a tábor utolsó tüze mellett. Csáki Borbála kihajolt Titusz széles háta mögül. - Budára, te bugris! Mégis, hová máshová mehetnénk ezen az úton? Az alabárdos végigmérte Tituszt, aztán a belé kapaszkodó nőszemélyt. - Kik vagytok? Kinek kémkedtek? - Újlaki Miklós bán asszonya vagyok! - húzta ki magát a nyeregben Borbála. Az alabárdos elvigyorodott, csorba fogai elővillantak a tűzfényben. - Én meg a római pápa! - Mit röhögsz, kutya? Hogy merészelsz? - Eriggyetek csak! - csapkodta a térdét az alabárdos. - Ha te vagy Újlaki asszonya, akkor igyekezzél, galambom! Már kongatják Budán a menyegzői harangokat!
- Miféle harangokat? - A tiédet, tubicám! Csáki Borbála belemélyesztette karmait Titusz hátába. - Vágtass! Vágtass! 4.
- Hát te meg mit lógatod az orrod? - csapott Hunyadi hátára akkorát sógora, amitől egy gyengébb alkatú férfiember a tüdejét is az előtte lötymölődő boroskupába köpte volna. - Lakodalomban vagy, az Isten áldjon meg, nem halotti toron! Jankó igyekezett mosolyfélét erőltetni az arcára. - Szívedre ne vegyed, Mihály! Örülök én néked! Már éppen ideje volt, hogy valaki bekösse a fejedet! Szilágyi felröhögött, s egy újabb, pörölycsapással felérő hátba veregetéssel honorálta Jankó szavait. - Még hogy az én fejemet bekötni! No hiszen! A közelben ülők harsányan nyerítettek, igaz, nem jókedvükben, inkább a sok benyakalt bortól. Ha a bárók közül nem is jöttek el sokan, az erdélyi középnemesek bizony szép számban képviselték magukat, különösképp a kiterjedt Szilágyi-Garázda-Hunyadi rokonság. Dengelegi Pongrácz György meg asszonya, Hunyadi Klára, Szentgyörgyi Székely János és a felesége, Hunyadi Erzsébet a fiukkal, Jankó zászlótartójával, Vingárti Geréb János úr asszonyával, Szilágyi Zsófiával, s mind a többiek, a Hunyadi-liga oszlopos tagjai. Immár nem akárkik: fél Erdélyországot behálózó szövetség! Erő és hatalom. Jankó nem a levegőbe beszélt az imént. Az ifjú ara, Báthory Margit maga is tekintélyt, s az átlagost jóval meghaladó testi erőt sugárzott, de hát ez már csak afféle családi vonás lehetett náluk. Elegendő volt ennek megítéléséhez egyeden pillantást vetni az örömapára, Báthory István úrra, ki nemrég még országbírói hivatalt töltött be, s persze az örömanyára is, Orsolya nagyasszonyra: az emberfia nyomban láthatta, ezek bizony nem madárcsontú emberek. Báthory Margit menyasszonyi ruhájában leginkább kéjsóvár markotányosnőnek tűnt. Újdonsült férjénél majd fejjel nőtt magasabbra. Széles arcú, széles csontú leány volt, kinek vonásai a rossznyelvek szerint a família ősének tekintett, kutyaképű Opos vitéz vonásait idézték. Tán éppen ezért
Margit asszonnyal nem szívesen elegyedett vitába senki emberfia, még tulajdon szülei sem. Atyja ezért nem ellenkezett, amikor a leánya előállott a tervével: férjhez megy Horogszegi Szilágyi Mihályhoz. Igaz, a „fiatalok" csupán egyetlen alkalommal találkoztak Budán, mikor Szilágyi a sógorát érkezett látogatni. Igen megtetszett akkor Margit asszonynak ez a zömök, vad tekintetű vitéz, s mivel Mihály nem mutatott különösebb érdeklődést iránta, kénytelen volt ő félreérthetetlen érdeklődést mutatni a férfi iránt. Szilágyi Mihályra pedig - mi tagadás - jelentős benyomást gyakoroltak Báthory Margit termetes idomai, s az az ellentmondást nem tűrő eltökéltség, amivel az ágyába rángatta. A nándorfehérvári ostromot követően Margit levélben értesítette az ő imádott Mihályát az örömhírről, miszerint egyetlen, édes budai éjszakájuk gyümölcseként gyermeket vár, s hogy a dologból különösebb botrány ne keveredjen, utasította is Szilágyit, hogy rögvest kérje meg a kezét. Mihály - sokak meglepetésére -, egy pillanatig sem tiltakozott. Elég koros volt már ahhoz, hogy föladja gondtalan agglegényéletét, idős édesanyja, s ősz atyja is szakadatlan rágták a fülét, hogy vegyen asszonyt a házhoz. A Báthoryak nagy nemzetségnek számítottak, dicső nemzetségnek, kiterjedt birtokokkal, várakkal és hadseregre való bandériumokkal. Miért is ne kérné meg Margit kezét? Így aztán a kurtára, furcsára sikeredett háztűznéző után kitűzték a menyegző napját. Sietni ugyan különösképpen nem kellett, mert Margit törékenynek egyáltalán nem nevezhető alkatán az előrehaladott terhesség jegyei nem mutatkoztak látványosan. A volt országbíró úr mégis csipkedte magát: legyen csak meg a menyegző minél hamarabb! A Friss Palotát jelölte ki a lakoma színhelyéül, mégis, legbelül tán fellélegzett, hogy a háborús állapotok, s a szekértengelyig érő sár nem tették lehetővé népesebb vendégsereg érkezését. Mert hisz a Szilágyiak mégsem oly fényes família, hogy különösebben büszkélkedni lehetne velük, hiába sógora ennek a Mihálynak a szörényi bán, s hiába rokona fél Erdélyország. Egy Báthory Margithoz nem holmi Szilágyi illenék férjül, hanem oly előkelő vőlegény, mint amilyen Újlaki Miklós volt. A kettős menyegző másik ifjú férje, Újlaki Miklós színpompás öltözetében fennhéjázva hirdette, hogy hatalom, vagyon és származás tekintetében bizony ő áll a legmagasabb fokon a díszes kompániában. Testhez simuló, tafotával bélelt, vontarany bársonydolmányt viselt, melynek ujjait olasz módi szerint felhasították, fehér galanddal szegték, vörös selymét pedig mákfejformájú aranygombok sorával díszítették.
Miklós frissen nyírt szakállába ezüstgyűrűcskéket fontak, nyakából káprázatos lánc csüngött gyémántokkal, s néhány, a fáklyák fényében igézően csillogó topázzal kirakva. De még a hamuszín selyemövön is aprócska zafírok ragyogtak, hullámos sorban, középütt egy-egy mandulaforma rubinnal. Sárga csizmáján akkora aranysarkantyú csengett, amekkorát a násznép még bizonyosan nem láthatott sehol. Igen ám, de ahogy körbehordozta tekintetét a díszes egybegyűlteken, Újlaki bosszúsan állapíthatta meg, hogy hiábavaló volt a nagy igyekezet: ezekért ugyan kár volt így kicsinosítania magát! A legtöbb báró a fenyegető hadi helyzetre hivatkozva távol maradt a menyegzőről. Ugyan! Jól tudta Miklós az igazságot. Egyszerűen nem fűlött a foguk ehhez a vigalomhoz! Titkon már azt leste mind, mikor állhat át Erzsébet pártjára! Titkon már mind a szomszéd báró ellen gyűjtötték seregüket, s a pillanatot várták, mikor rohanhatják le ellenlábasaikat, mikor foszthatják ki birtokaikat, vagy ha ehhez nincs elég bátorságuk, mikor jelenthetik fel őket, amiért Ulászlóval szűrték össze a levet. Újlaki morcosan körbetekintett a termen, várva, hogy újdonsült felesége felbukkanjon végre. Nők! Örökösen megvárakoztatják a férfiembert! Miért kell annyit tollászkodni? Ahogy unottan bámészkodott, tekintete megakadt a szemközti asztalnál gubbasztó Hunyadin, s az éppen neki sugdolózó Szilágyin. Na, csak ez kellett! Ezekről teljesen megfeledkezett! Az átkozottak, igazán otthagyhatták volna a fogukat Nándorfehérvárnál, komoly szolgálatot tettek volna vele! Lám, hogy sugdolózik ez a két sült paraszt! Bizonnyal róla éppen! Újlaki legyűrte feltóduló bosszúságát, s mosolyogva Hunyadi felé emelte kupáját. - Egészségedre, drága barátom! Egészségedre! 5.
Jankó engedelmesen felemelte sajátját, de nem ivott egy kortyot sem. Gondolatai egészen másutt jártak, legszívesebben már rohant volna vissza a csapataihoz, melyeket - a király által reábízott egyéb, bárói bandériumokkal ideiglenesen Tétény alatt hagyott. Legszívesebben azok közt lett volna, a kapitányokkal ismételtetve át újra meg újra a haditervet. Meg aztán nem ártana felkeresni a lengyel segélyhadak parancsnokát sem, megbeszélni, kinek mi lesz a feladata a Garai-hadak legyűrésében! Mennyi teendő!
Minden porcikája elkívánkozott innét, egyedül Erzsébet unszolására vette rá magát, hogy itt töltse az estét, ezen a sápatag menyegzőn. - Nézd meg! Nézzed, Jankó! Úgy felcicomázta magát Újlaki, mint valami hímringyó! Hogy nem sül le a bőr a képéről! Jankó felsóhajtott. - Hagyd el, Mihály! Szükségünk lesz rá, ha jövő tavaszra ütőképes sereget akarunk toborozni a török ellen! Szilágyi felhorkant: - Újlaki egy kígyó! Soha nem áll mellénk, ne áltassad magad! - Azt mondják, az új felesége egy angyal. Talán ő majd megszelídíti kicsit vetette közbe Erzsébet, s ezzel a vélekedéssel a bátyja már nem mert, vagy nem kívánt vitatkozni. - Mulassatok jól, húgom! - morogta, s utószóra hátba taszajtotta Hunyadit. - S ne lógasd itt a fejed, ha mondom! Ha nem táncolsz, vérig sértesz! Értetted-e? Jankó bólintott. Táncolnék én, legszívesebben Garai meg Cillei csontjain! De nem itt! S míg Szilágyi visszaimbolygott szíve egyeden Margitjához, Hunyadi a feleségéhez fordult. - Nemsokára indulnom kell! - Igen, tudom. - Néhány héten belül visszatérek, ígérem!
- Mindig ezt ígéritek. De amíg még itt vagy, velem foglalkozzál! Csak egy kicsit! Engedd el magad! Ez a fivérem esküvője! Örülj Mihálynak! Örülj nekem! Hunyadi elmosolyodott, s megfogta Erzsébet kezét. A puha, hófehér kezet, mely máris ráncosodott. - Hallottad: Mihály vérig sértődik, ha nem táncolunk! Az asszony Jankó szemébe mélyesztette tekintetét. - Ahogy én is. Nagyon régen öleltél magadhoz! - Értek én a szóból. Ma este táncolunk! Hunyadi magához húzta Erzsébetet, és oly szenvedéllyel ölelte meg, ami még az ifjú házasoknak is dicsőségére vált volna. De ígéretét ezen az estén sem tarthatta meg, noha ezúttal sem rajta múlott, hogy másként alakultak a dolgok: kisvártatva nyílt a terem ajtaja, és egyszerű öltözékben Hunyadi Iván lépett be rajta. Éppen csak biccentett a nagyuraknak, az ünnepelteknek, s egyenest bátyjához sietett. - Jankó! Jönnöd kell! Hunyadi zavartan megölelte öccsét, kit azóta nem látott, hogy bő fél esztendővel ezelőtt elbúcsúztak egymástól Buda alatt. Ahogy karjaival átfonta, beleborzongott, milyen gyengének érzi a fiút a sáfrányszín dolmány alatt. Szinte szúrták oldalát a bordái, s zörgő csontjai. - Iván! Az Isten szerelmére! Alig állasz a talpadon! Eltartotta magától, és szemügyre vette a borostás, beesett arcot, a lázban égő tekintetet. - De hisz még mindig beteg vagy! Kamonyai azt üzente... - Erre nincsen idő, Jankó! Bothos András hadai... - Ülj csak le! - Hunyadi lenyomta Ivánt a székbe, és bort löttyintett egy üres kupába. - Elevenen nyúzom meg Kamonyait, amiért nem mondta meg az igazat! - Azonnal indulnunk kell! - Ne aggódjál Bothos András serege miatt! A katonáim már felsorakoztak Téténynél, hajnalban indulunk, és széjjelzavarjuk azt a pár haramiát! Iván furcsán ült a székben, s ahogy Jankó megint végigmérte, megpillantotta a sáfrányszín dolmányon átvöröslő vért. - Hanem te! Az ég áldjon meg, ilyen súlyosak azok a sebek? Nem gyógyultak, azóta sem? Hiszen négy hónapja, hogy Győr alatt... Iván keserűen elmosolyodott.
- Majd ha túl leszünk ezen, bátya, beszélnünk kell. Már régóta készülök rá... Sok mondanivalóm felgyülemlett... - Fel bizony. Csak valahogy... soha sem találtunk időt... Majd most, Iván... Majd most találunk, ígérem! Erzsébet a túloldalon látta, hogy nincsen rendben valami, s férjét megkerülve alaposan szemügyre vette Ivánt. - Jézus Krisztus a kereszten! Megölöm Kamonyait! Hagyott így lóra ülnöd, Iván? - Nincs semmi bajom, néném! - mentegetőzött a fiú, de Szilágyi Erzsébetet nem abból a fából faragták, akivel ellenkezni lehetett. - Megiszod azt a bort, aztán indulsz a szállásodra! Reggel felcsert küldök érted, és ha ő engedi, jössz velem haza, Hunyadra! - De... - Nincs semmi de! - szikrázott fel Erzsébet szeme. Iván bágyadtan köszöntésre emelte kupáját a főasztalnál Margitja mellett terpeszkedő Szilágyi Mihály felé. Nagybátyja vigyorgott, azzal egy hörpintésre magába döntött egy pint kamoncit. - Mihály bátya magához valót talált - motyogta Iván. - De kit vesz el Újlaki? Nem látom sehol az ő menyasszonyát! - Mindjárt visszajön - felelte Erzsébet. - Érdemes megvárnod! Igazán gyönyörű teremtés! Iván legyintett. Hisz ő már látta a világ leggyönyörűbb teremtését, és nem kíváncsi senki másra... Még néhány korty bor a kupája alján gyűrűzött, amikor udvarhölgyei kíséretében, lesütött szemmel besietett a terembe Újlaki Miklós új asszonya. A vendégsereg felhördült. Az ara smaragdzöld ruhát viselt, arannyal átszőtt, prémmel díszített, drágakövekkel ékes ujjast, s gyönyörű redőkbe rendezett, apró gyöngysorokkal díszített szoknyát, melynek aljára hat rend széles ezüstcsipkét varrtak. Aranyló hajfonatait bogláros párta fogta össze. Sudár leány volt, s meglepően fiatal. Hermelines palástjában királynői jelenségnek bizonyult, de amikor kezét az elébe siető Újlaki felé nyújtotta, a finom vonásaira kiülő mosoly szívfájdítóan halovány volt. - Mária! Hunyadi Iván elejtette a boroskupát. Szemében fájdalmas tűz parázslott fel két oldalról Jankó és Erzsébet kapták el, hogy össze ne essék.
- Emeljük kupáinkat! - A másik örömapa, Rozgonyi István temesi ispán az ünnepi alkalomnak ellentmondón, szinte szomorúan emelkedett szólásra. - Ürítsük kupáinkat a távollevőkre! - Édes Istenem! - suttogta Iván, majd elfordította a fejét. - Az én Máriám... Hunyadi értetlenül asszonyára hunyorgott, de Erzsébet csak megvonta vállát. A vendégsereg együtt érzőn hümmögött, s gyorsan felhörpintette borát. Mindenki tisztában volt vele, hogy kinek az alkotása volt e menyegző. Rozgonyi felesége, Cicelle asszony boronálta össze nevelt lányát és keresztfiát, így téve eleget mindkettejük szüleinek tett esküjének. Csakhogy Cicelle asszony nem lehetett itt: Pozsony fellegvárába szorulva állta Erzsébet királyné és Cillei zsoldosainak meg-megújuló ostromát. A várból küldözgette küldönceit, hogy sietősen megszervezze a budai menyegzőt. Férjének engedelmesen végre kellett hajtania utasításait. Késlekedésről szó sem lehetett: háborús időkben felrúgható minden régi szokás. - Az én szeretett asszonyomra! - emelt újabb kupa bort Rozgonyi. - Az én imádott Cicellémre! Újlaki megilletődöttséget színlelve kimorzsolt egy könnycseppet szeme sarkából, és magához húzta Máriát. - Én pedig ezennel ígérem, kedves apámuram, hogy addig nem nyugszom, míg szeretett keresztanyámat ki nem szabadítjuk Pozsony várából! Vagyonom, erőm, minden csepp vérem mostantól a tiéd! Rozgonyi mormogott valamit az orra alá, de hangosan inkább nem szólt. Szolgálók özönlöttek befelé az ünnepi lakoma megannyi fogásával. A széles réz- és fatálakon a budai királyi palota konyhájának remekei sorakoztak. Kappan kaszás lében, tehénhúspecsenye tormával, ecetes káposztasaláta, csíkszeletek káposzta levébe sütve, csuka fehér lengyel lével, lencse faolajjal, pozsár tiszta borssal, vajban forgatva, borban áztatott aszú meggy, császármadár egészben sütve, báránycímer mandulatejjel és főtt búzával, őzhúspecsenye gyümölcsös mártásban, disznófő tormaágyáson. A vendégek a tálak láttán máris feledték a nagy szomorúságot, ízibe kést kaptak kezükbe. Újlaki intett az itáliai muzsikusoknak, hogy csapjanak újra a húrok közé, s ne hagyják többé elülni a hangulatot. - Mi ütött beléd? - kérdezte Hunyadi az öccsét. Erzsébet jelentőségteljes pillantást vetett a férjére, aztán megtörölte a fiú láztól verejtékes homlokát. Mit kell ezen magyarázni? Iván és Mária... Mária, és Iván...
- Énhozzám nem adták! - hebegte a fiú. - Mert hisz... ki vagyok én? Jöttment oláh! Bezzeg Újlaki Miklós... Egy báró! Hunyadi keze ökölbe szorult. - Bátyám! - Iván hirtelen oly erősen ragadta meg a karját, hogy majd felszisszent belé. - Te kérted-e valakitől Erzsébeted? Dehogy kérted! Csak vitted magaddal Újlakról! Éppen ezt kell tennem nekem is... Még nem késő... - Ők már házasságot kötöttek Isten színe előtt! - figyelmeztette Erzsébet. - Ezt a frigyet senki fel nem bonthatja... Iván szemében könnycsepp gyűlt, s ez még jobban dühítette Hunyadit. - Hagyd ezt abba, kölyök! Férfi vagy! - Azt kellene tennem, amit te tettél... Nem kérdezni senkit... Hunyadi zavartan körbepillantott. A vendégek egy részének már bormámortól csillogott a tekintete, s amúgy is könyökig merültek a tálakban, tíz ujjal szaggatva a húsokat. Ügyet sem vetettek rájuk. Jankó hát gyengéden felnyalábolta Ivánt, és vezetni kezdte kifelé, mintha csak egy részeget támogatna. Hanem amikor a főasztal mellett bukdácsoltak el, Rozgonyi Mária észrevette őket. Egy pillanatra értetlenül bámulta a Hunyadi fivéreket, de mikor felismerte az ifjabbikat, halkan felsikoltott. Az egész termet betöltő csámcsogásban, röhögésben, kurjongásban szinte nem is hallatszott a röpke sikoly. De ha hallatszik is, ugyan ki foglalkozik vele? Csupán két elveszett szerelmes... Ez itten végtére is nagyurak, nagyasszonyok menyegzője. Vagyonok egyesülnek, birtokok, nemzetségek... A többi nem számít.
6. Hunyadi a szállására támogatta Ivánt, s nem kis meglepetésére ott találta Vitéz Jánost. - Hát te? A kancellárista valami könyvbe merült, egy szál gyertya fényénél próbálta kisilabizálni az apró, téntával rótt betűket. Ahogy felpillantott, orrnyergéről okulárét szedett le, és vaksin ráhunyorgott. - Azt hittem, mulattok még!
- Mulat a halál! - Jankó óvatosan az ágyra fektette Ivánt. - Ez a fiú kutya rossz bőrben van! Azonnal orvos kell neki! - A király kirurgusa itt van Budán, ébresztem tüstént! Vitéz János kisvártatva egy hajlott hátú lengyellel tért vissza, aki megvizsgálta Iván sebeit, és közben folyamatosan a fejét csóválta. Aztán szót váltott Vitézzel, de latinul, úgyhogy Hunyadi egy szót sem értett az egészből. - Pihennie kell. Sokat - magyarázta a kancellárista. - A sebei nem gyógyulnak be anélkül, csoda, hogy nem halt bele a seblázba! Vasból lehet a szervezete, hogy egyáltalán járni tud még! Hunyadi kisimította Iván homlokából az összetapadt hajfürtöket. Saját csontos, kun vonásait látta maga előtt, s megdöbbentette, milyen koravén, fáradt ez az arc. A fiú az eszméletvesztés határán motyogott valamit, de Mária nevén kívül mást nem lehetett kihámozni belőle. - Mindig őt küldtem, ha valakit az első sorba kellett küldenem - dünnyögte Hunyadi. - Ha valakinek a tűzbe, a veszedelembe kellett rohanni... Egy széles tenyér nehezedett a vállára. - Ne emésszed magad, János. Tudta, hogy mit vállal, és örömmel vállalta. Nem lesz semmi baj, az orvos átküldet reggelre rheumot és scammoniumpirulákat. Holnap este maga is benéz, hogy ellássa a saját receptje alapján készült kenőccsel a sebeket. Abból hagy nálad néhány tégellyel, de nem lesz olcsó mulatság! Hunyadi vállat vont. - A pénz nem számít, de én reggel már nem leszek itt. Megyek, hogy megállítsam Bothos András csapatait. - Azt igen jól teszed! Vitéz illedelmesen elköszönt a kirurgustól, majd visszaballagott Jankóhoz, és letelepedett a szoba egyeden, kecskelábú székébe. - Régen beszéltünk egymással. Hiányzol, barátom. Jankó felpillantott. - Szükségem lenne rád. És nem csak nekem. - De hisz itt vagyok, Zrednai. Teszem a dolgomat, láthatod. A törököt visszavertük Nándor Albától. Összeszedtem a csapatomat Erdélyben, s most itt vagyok. Vitéz megdörzsölte fáradt szemét. - Tudnod kell, Jankó, hogy nem áll igazán jól a szénánk. - Sosem állt jól. - Sokan máris elpártoltak tőlünk.
- Mert máris temetnék Ulászló királyságát. Sebaj, ahogy kiverjük az ellenségeinket a Dunántúlról, mellénk állnak megint. Ismered őket... - Nem csak erről van szó. Ulászló sorra hozza rossz döntéseit. Sokan csalódtak... csalódtunk benne. Azért pártolnak el mellőle, mert azt hitték... - Mit hittek? Mit hittetek? Hogy elhalmoz benneteket birtokkal, címmel, hatalommal? Hát pusztán csak ezért álltatok melléje? Vitéz felháborodottan tátogott. - Nem számítottunk sokra, Jankó! De hogy épp a talpnyalók szereznek meg mindent? Újlaki ott volt a kisded koronázásakor! Ulászló mégis őt akarja kinevezni erdélyi vajdának! Hunyadi elkomorult. - Mindig van, aki jól jár az osztogatáskor, és van, aki nem - sóhajtott Vitéz. - Általában azok járnak jól, akik a legfeltűnőbben döngetik a mellkasukat, és azok rosszul, akik szerényen várják a valóban megérdemelt jutalmat. Hunyadi legyintett. Még Temesváron nyalogatta a sebeit, amikor értesült róla, hogy Ulászló nem Vitézt nevezte ki királyi kancellárrá, mint ahogy arra mindenki számított, hanem Rozgonyi Simon püspököt. - Ne szívd mellre, Zrednai! Jobb, ha kimaradsz az udvari praktikákból! Legyen az csak a bárók dolga... Hunyadi akár Thallóczi Jovánra is gondolhatott volna, meg a fivéreire, akik egyetlen falut, de még köszönő szót sem kaptak a koronának tett szolgálataikért, ellenben nem egy báró, aki sokáig Erzsébet szekerét tolta, vármegyényi uradalmakban részesült az elmúlt hetekben, hónapokban. - Ha éppen tudni akarod, én sem kaptam semmit. - De igen. Itt az írás róla. Őfelsége parancsára mostantól tiéd Bozár, Solymos, Berekszó, Nyavalyás, Burján, s ráadásként még két kisebb falu. Ezeket a tavalyi hadmozdulatokért kaptad, Orsova és Szörény vidékének megtisztításáért. Hunyadi kézbe vette a pergament, és kábán bámulta a király pecsétjét. - Megérdemelted őket. - Nem, Zrednai! Thallóczi Jován érdemelte volna őket! Vagy Iván... Vitéz futó pillantást vetett az alélt Ivánra. - Ő a te árnyékod, Jankó. Nélküled nem sokra képes. Győr alatt... - Győr alatt vitézül harcolt! - sziszegte Hunyadi, s Iván összerezzent álmában. - Nézz szembe a valósággal! - Mit akarsz? Fáradt vagyok, és még lehet, táncolnom kell Erzsébettel... Hajnalban indulok Bothos András ellen... Úgyhogy bökd ki végre, mit akarsz!
Vitéz sértetten bámult rá. - Újlaki, meg a hozzá hasonlók behálózták a királyt. - Mi ebben a meglepő? Régóta ismered Miklóst. - János... kevésen múlott, hogy Ulászló nem őt nevezte ki Thallóczi lemondása után Nándorfehérvár kapitányává... - A keserves úristenit! Nándorfehérvári kapitánnyá? Erdélyi vajdává? - Éppen ezért kell cselekedned! - Cselekedni fogok! - Nem csak a harcmezőn, János! Szükségem van rád a királyi udvarban. Rád hallgatna Ulászló! Ha nem akarjuk, hogy minden, amiért küzdünk, semmivé legyen, akkor az elkövetkező hónapokat Ulászló mellett kell töltened. - Zrednai, ha nem akarjuk, hogy minden, amiért küzdünk, semmivé legyen, akkor az elkövetkező hónapokat a harcmezőn kell töltenem... - Értsd meg, Jankó! Újlaki Miklós, Rozgonyi Simon és a hozzá hasonlók a kezükbe kaparintják azt a fiút! - Ulászló nem ostoba! - Ulászló egy magát lovagnak képzelő kölyök. Szüksége van rád! Az erős hadvezérre, aki segít neki döntéseket hozni. - Én csak egy katona vagyok, Zrednai. - A legnagyobb harcosok egyike vagy, akit ismerek! - Akkor keveset ismersz! - nevetett keserűen Hunyadi. - Nándorfehérvárnál csaknem a többiek vesztét okoztam. Thallóczi Jován... Ő a legnagyobbak egyike, nem én... Vitéz nagyot sóhajtott. - Mivel győzhetnélek meg, hogy mellém állj? - De hiszen melletted állok, Zrednai. Csak néha túlmerészkedsz azon a bizonyos határon, amin nem lenne szabad! Vitéz sötéten nézett maga elé. Idejét érezte témát váltani. - Most, hogy nem én lettem a kancellár, rengeteg időm lesz olvasni... ha akarod, szívesen folytatnám Lackó tanítását. - Azzal már elkéstél. Lackót Matkó gondjaira bíztam. - Nem korai az még? - László fiam követ majd hivatalomban, ha a kezemből kihull a kard. Nem akarom, Zrednai, hogy tudóst vagy papot nevelj belőle. Más sorsot szántam neki. De... Erzsébet bizonyosan örülne, ha néha... Vitéz nem mert Hunyadira pillantani. - Ha néha?
- Ha néha meglátogatnád Hunyadon vagy Temesváron... Hiányzik neki, hogy valakivel versekről, könyvekről meg hasonló hiábavalóságokról fecseghessen. Vitéz feltápászkodott. - Meg fogom látogatni. Köszönöm, hogy magad ajánlottad. Legutóbb úgy láttam, a lelkedre vetted, amit vele kapcsolatban mondtam. - Nem vettem én a lelkemre semmit. - Mi ketten sokra vihetnénk, Jankó! - Mindennek eljő a maga ideje. Vitéz búcsúzóul még egyszer Hunyadi vállára tette a kezét. - Csak az a baj, hogy közben elszállnak felettünk az évek, barátom. És ezeket az éveket már senki sem adja vissza. Jankó egyedül maradt Ivánnal. Hosszú ideig nézte a fiú láztól vereslő arcát. Jó órával később Erzsébet nyitott rá. Dühös volt, amiért Hunyadi magára hagyta, s dühös volt, amiért nem táncolt vele. De amikor megpillantotta férjét Iván mellett, egyszeriben elszállt a haragja. Odakuporodott férje mellé, átölelte a vállát, és hagyta, hogy elnyomja az álom. Hajnalban Jankó felébresztette: akkor már tetőtől talpig milánói vértjében pompázott. - Indulnom kell, Erzsébet. Viseld Iván gondját, kérlek. Néhány héten belül visszatérek... Szilágyi Erzsébet torkát elszorította valami kimondhatatlan aggodalom. Hát persze... Néhány hét múlva... Mindig ezt ígéritek... 7.
Hunyadi csak új harci ménjét, Kesét nyergelve értesült róla, mily csúf botrányba fulladt az esd lakoma. Szobájából az udvarra leballagva először fel sem tűnt neki, hogy legényei, az alabárdos őrök, s a palotaszolgák egyaránt az este történteken csámcsognak. Arra kezdett figyelni csak, hogy az istálló előtt, az útra készülő vitézeknek harapnivalót felszolgáló álmos apródok is összehajolva sutyorognak. Mikor előkerült Vitéz, magához intette.
- Ide hallgass, Zrednai! Hamar nyugovóra tértünk Erzsébettel. Történt valami, miután... - Hogy történt-e? - vigyorgott a kancellárista. - Éppenséggel történt, bár magam is csak hallomásból értesültem róla... Tudod-e, hogy nem sokkal éjfél után ki vetett véget a mulatságnak? - Bökd már ki, vagy megcsaplak! Nincs kedvem találgatni! - Egy feketébe öltözött vitéz érkezett, s magával hozott egy aszott boszorkányt. Az alabárdosok fel akarták őket tartóztatni, de az a némber keresztültört rajtuk, és beviharzott a lakodalmas sokaság közé. A többit magad is el tudod képzelni. Sikoltozás, üvöltözés, hajtépés, sírás, rívás, zokogás! S tudod-é, ki volt az a boszorka, Jankó? Zrednai medvetermetéhez képest meglepő gyorsasággal hajolt el Hunyadi meglegyintett páncélkesztyűje elől. - Mondom már, mondom! Mert hisz ismered magad is! Csáki Borbála volt az! Jankó megdermedt a név hallatán. - Újlaki halotti hírét keltette, de valójában bezáratta a bánmonostori apácák közé. Valószínűleg érvénytelenítik az új házasságot. Mondják, Rozgonyi ispán kardot rántott Újlakira, alig bírták lefogni... A vendégek egymásnak estek... Borbála meg Újlaki haját tépte, és ahhoz képest, hogy istenes apácák közé volt zárva, igen cifrán káromolta az Urat! Jankó elgondolkodva simogatta Kese fényes, fekete sörényét. - Biztos, hogy Csáki Borbála volt az? - Sokan felismerték, bár azt mondják, mintha a saját nagyanyja lenne, úgy megaszott az apácák között. Ha Rozgonyi püspök érvényteleníti az új házasságot... - Fogjad csak ezt a kantárt, Zrednai! Menten jövök! Hunyadi - úgy, ahogy volt, páncélban - visszhangzó vascsattogás kíséretében felnyargalt a lépcsőkön, s kopogás nélkül berontott Újlaki szobájába. A látvány, ami odabent fogadta, meghökkentette ugyan, de ki nem zökkentette lendületéből. - Öltözz, Miklós! Jobb, ha most velem jössz! A rózsaszirmokkal teleszórt nászi ágyon Újlaki gubbasztott, arcát tenyerébe temetve. Ifjú hitvese, a királynéi termetű Rozgonyi Mária kisírt szemmel az ablakot kettéosztó csavart oszlopnak dőlt, s fájdalmasan bámulta a saras, lucskos tájat. - Mit akarsz? - nyögött meggyötörten Újlaki. - Még te is belém rúgnál, te oláh kurafi?
Hunyadi fel sem vette a sértést. - Felőlem maradhatsz, de akkor még ma vallanod kell Rozgonyi püspöknek meg Rozgonyi ispánnak, meg a királynak, meg ki tudja még, kinek. Bigámia! Ejh, az bizony csúnya ügy! Az egyház nem kedveli az ilyesmit. Még kiderülhet, hogy végleg meg akartál szabadulni Borbálától... - Ha végleg meg akartam volna szabadulni tőle, akkor már nem élne. Te is tudod, hogy mekkora kurva! - Mégis törvényes hitvesed. Ne várjad be a sok kihallgatást, inspekciót! Gyere velem inkább! - Hová a csudába? - Csatába. Az most nyugodtabb hely, mint a királyi palota! Újlaki felhunyorgott Jankó arcába, s véreres szemein látszott, majd szétreped a feje a sok bortól és az esd haddelhaddtól. - Micsoda botrány! - nyöszörögte, s visszatemette az arcát tenyerébe. - Áldom a sorsot, amiért jó anyám és atyám ezt nem élte meg! Hunyadi illedelmesen az ifjú leányhoz lépett. - Megbocsáss, drága húgom, de a férjednek... már ha a férjed valóban, jobb lesz most távol ettől a kígyó fészektől... Rozgonyi Mária zokogásban tört ki, de Jankó ennek csitultát már nem várta be: karon ragadta Újlakit, és kipenderítette a szobából. - Egyszer még hálás leszel nekem ezért, Miklós! Nemsokára a kelenföldi kaputornyon ügettek kifelé, s amint elérték a várhegy lábát, már vágtattak, meg sem álltak Tétényig. Újlaki Miklós egészen felszabadultnak tűnt, s másnaposság ide vagy oda, Hunyadi táborozó seregét elérve mintha már feledte volna a várban hagyott feleségét. Mind a kettőt... 8. Vitéz János zavartan toporgott a küszöbön, kezében a lengyel orvostól kapott kenőcsös tégellyel. Amikor Szilágyi Erzsébet ajtót nyitott, a kancellárista a füle tövéig elvörösödött. - Elnézést... a zavarásért... - Örülök, hogy látlak végre, János. Mióta is? A napját sem tudom, mikor beszéltem veled utoljára. Azt reméltem, ott leszel a menyegzőn.
- Dolgom volt, Erzsébet... Most is sietek... Éppen csak... - Kerülj beljebb, te! Hadd nézzelek meg magamnak! Ej! De hisz híztál! Ha eddig vörös volt, most már a főtt rák színéhez lett hasonlatos Vitéz széles képe. - A sok hivatali teendő... Szilágyi Erzsébet daróccsuhájánál fogva behúzta a férfit a szobába. - Úgy viselkedsz, János, mintha idegenek volnánk. Hát már elfelejtetted, mennyit szavaltad nekem Újlakon azokat a csodálatos itáliai poémákat? Vitéz kétségbeesve maga elé nyújtotta a tégelyt. - Ezt Ivánnak hoztam... Tegnap látta őt az udvari orvos... A sebeire kotyvasztotta... Erzsébet legyintett. - Ivánnak már se híre, se hamva, ki tudja, hol kódorog! Szerelmi bánata van. Tudtad ezt, János? A kancellárista a szoba közepén ácsorgott, s úgy bámult Erzsébet szemeibe, mintha nem tudna szabadulni azok igéző, mélykék tengeréből. - Jól ismerem én a szerelmi bánat gyötrelmeit, Erzsébet! Az asszony megcirógatta arcát, s már perdült is a szoba sarkában álló ládikához. - Bíztam benne, hogy találkozunk, s visszahoztam a könyvecskét, amit adtál! - Elolvastad? - De még hányszor! Gyönyörűek ezek a poémák! Vitéz arcán mosoly terült szét, ahogy átvette a pergamenlapokból összefűzött köteget, amit Erzsébet jókora túlzással nevezett könyvnek. Zrednai hosszú heteken át, éjszakánként másolta le e pergamenekre Petrarca leggyönyörűbb költeményeit, főképp a Bucolicum carmen és az Epystole poémáiból. - Milánóban ismerkedtem meg ezekkel - simította végig a saját maga által készített címoldalt, melyre ékes betűkkel pingálta Erzsébet nevét. - Tudtam, hogy szeretni fogod őket! - Feltételezem, egyre kevésbé marad oly csacskaságokra időd, mint hogy egy unatkozó asszonynak verseket másolgass! - Vergerio mester tanítványai készségesen másolnak verseket, ha megkérem őket! - Vitéz azt nem tartotta bölcsnek hozzátenni, hogy Vergerio mester tanítványai nem csekély mennyiségű csengő aranyakért végzik e nemes feladatot. Erzsébet szemének ragyogása minden pénzt megér! - Megbocsáss! Most mennem kell, vár a munka a kancellárián!
- Nem, János, nem menekülsz ilyen könnyen! Szeretném, ha ma délután eljönnél hozzám, és mesélnél nekem! Hallani akarom, milyen volt Krakkóban! Mesélned kell az ifjú királyról! Valóban olyan bátor és eszes, mint amilyennek mondják? Igaz, hogy szüzességi fogadalmat tett? Annyira kíváncsi vagyok! Szépek a lengyel nők, János? - A magyar nők szebbek. - Hallani akarok mindent! Most, hogy Lackót is elszakította tőlem a férjem, egyedül maradtam, mint az ujjam. Temesváron sem jobb, mint Hunyadon, kezdtem egészen belebolondulni a bezártságba. Úgyhogy ma délután eljössz, és szórakoztatsz! Hallani akarom, hogyan cseperedik az unokaöcséd, akiről pár éve meséltél! Biztosan okos kis kölyök, amilyen te lehettél egykoron! Láthatom valamikor? Mikor hozod fel Budára? Meg persze majd hallani akarok minden pletykát és szóbeszédet, ami a palotában járja! Kezdheted majd rögtön azzal, hogyan bukkant fel tegnap este Csáki Borbála a menyegzőn! Ha valamit sajnálok, akkor azt, hogy nem láthattam, amikor kikaparja Újlaki szemét. Te jó ég! Igaz, hogy megvénült, mint valami boszorka? Megvallom, soha nem kedveltem, de hogy valakit így, élve eltemessenek! Viszont szegény Máriát valóban sajnálom: jobbat érdemelt volna, sokkal jobbat! Nem tehet róla, hogy a nevelőanyja egy szívtelen szörnyeteg. Tudtad, hogy Cicelle asszony régen még Jankóra is szemet vetett? Persze, honnét tudtad volna! Majd én is mesélek még, itt van példának okáért a mi Ivánunk. Gondolnád, hogy ő és Rozgonyi Mária... Édes Istenem, miket fecsegek itt összevissza? Heteken, hónapokon át nincs kihez szólnom, most meg rád zúdítok mindent... Vitéz, mielőtt felfogta volna, hogy mit tesz, előrehajolt, és sután megcsókolta az asszony arcát. Ártatlan, szinte rokoni csók volt, de ezúttal Erzsébet is belevörösödött a férfi ajkának érintésébe. Meglepetten, tágra nyílt szemmel nézett rá, de nem tiltakozott. - Sokat kell majd... mesélned... - Délután itt leszek - suttogta Vitéz. - Elhozom Vergerio mester könyvtárának néhány csodálatos kötetét, és felolvasom neked a kedvenc verseimet, Erzsébet. - Várni foglak... - Hónapok óta feszül bennem ezer, s ezer gondolat, terv, érzés és kétség, de soha nincs kinek elmondanom, nincs kivel megosztanom őket. Boldoggá teszel, ha meghallgatsz! Szilágyi Erzsébet elvette a tégelyt Vitéztől.
- Addig is gondoskodom róla, hogy ez eljusson Ivánhoz! A királyi kancellária jegyzője, a zágrábi székesegyház apát-kanonokja repesve, új élettel telve indult lefelé a lépcsőn. Buda felett tavaszinak tetsző szél süvített, pedig a tavasz még messze volt... 9.
S még messzebbre sodorta a szél, amikor dél körül hullani kezdett a hó, és mind sűrűbb pelyhekben szakadt, egész estig. A kettős menyegző másnaposságából lassan ébredező nagyurak, nagyasszonyok kitekintve ablakaikon újra a hófehér lepelbe burkolózó budai palotát látták: a Zsigmond építészmesterei által emelt bástyákra, falakra csillogó hódunyha terült, a csipkézett ormokról, pillérekről jégcsap-erdők hizlalták kristályos tüskéiket - a barátságos, langy szellő helyett immár csikorgó szél süvített a tornyok közt. A régi Anjou-szárny mögötti, magas falaktól övezett kertecskében, ahol pontosan egy esztendővel ezelőtt Hunyadi János rótta magányos sétáit, most egy hozzá hasonlatos, de megtört tartású, hidegtől vacogó ifjú toporgott, dolmányát szorosan összehúzva maga előtt. Szerencsére nem kellett sokáig várnia, a kőfalba vágott ajtócska nyikorogva kitárult, és Rozgonyi Mária rohant ki rajta. Még most is menyegzői, smaragdzöld ruháját viselte, de haját már nem fogta össze bogláros párta, s ahogy rohant, szinte repült a hajlott hátú ifjú felé, szőke fürtjei angyalszárnyként csapdostak feje körül. - Iván! Szerelmem! - Mária! A leány karjaiba omlott, s Iván ösztönösen kihúzta magát. Rozgonyi Mária királynői jelenség volt, magas, büszke tünemény, s talán valamicskével magasabb is a férfinél, így, miként forró ölelésbe fonódtak össze, Máriának le kellett hajtania fejét, hogy megcsókolhassa. - Megszöktetlek! - suttogta Iván. - Nem hagyom, hogy az a féreg Újlaki... Mária elkeseredett zokogásban tört ki. Élete összetört, álmain kíméletlenül keresztültiportak. A nevelőanyja, Cicelle asszony akarata ellenére kényszerítette Újlakihoz, de még ez a nyomorult kényszerfrigy is csúfos kudarcot vallott, amikor az éjszaka közepén megjelent Csáki Borbála... - Iván! Vigyél innét, vigyél minél messzebb! - Szerelmem!
Iván úgy ölelte a lányt, mintha soha többé nem akarná elereszteni. Mária elhúzta a kezét a fiú derekáról: ujjai hegyén vörös cseppek csillogtak. - De hisz vérzel, szerelmem! - Semmiség... Csak egy régi seb, még nem forradt be... Szöknünk kell, még ma, Mária! Az enyém leszel, többet nem eresztlek, esküszöm! Ma este! Várlak a Szent Miklós-kolostor mögötti falnál! Ott sötét van, senki meg nem láthat! Ott várnak felnyergelt lovak: velem jössz Hunyadra! - Veled megyek, szerelmem! Bárhová! Soha többé nem ereszthetsz el engem! - A leány reménykedve viszonozta az ölelést, de közben érezte, hogy Iván teste megrándul a fájdalomtól. Az a bizonyos régi seb igen mély lehetett. De majd ő begyógyítja szeretetével.
10. Rozgonyi István fűtetlen szobájában fel, alá járkálva Cicelle asszonynak diktált épp levelet, melyben beszámolt az éjszakai botrány részleteiről, amikor az ablakon kipillantva meglepő látvány tárult a szeme elé. Odalenn, a palota kőfalain túl, a nyugati falszoros övezte, behavazott kertudvarban két ember állott. A férfi karjaiba zárta a lányt. Összeölelkezve, egy jégcsapoktól díszített kőkút boltíve alatt szemmel láthatóan mindenbe belefeledkezve hallgatták a csöndet, s egymás szívverését. Rozgonyi, akárcsak egy esztendővel ezelőtt Vitéz János is, félbehagyta a mondatot, és soha többé nem fejezte be. Hívatta szolgáit, s megparancsolta nekik, hogy azonnal csomagoljanak össze mindent. - Hová megyünk? - kérdezte álmosan egyikük. - Pozsonyba! Igyekezz! Egy óra múlva itt hagyjuk a palotát! No, lódulj már! 11. Hunyadi Iván hosszú órákon át várt a Szent Miklós-kolostor mögött, a várfal beszögellésénél. Jó ideig toporgott a szakadó hóban, Máriát várva, de aztán, ahogy múltak az órák, s ahogy fokozatosan fogyott a remény, dideregve nekivetette hátát a kolostor falának. Lázas gondolatai éppúgy megdermedtek, ahogy a nemrég még tavaszi zsongásban éledező természet dermedt mozdulatlanná a hódunyha alatt.
Egykedvűen bámult maga elé. Dolmánya nyakát markolászva ujjai elfehéredtek. Észre sem vette, hogy háta átnedvesedett, és a hideg alattomosan felkúszott testén. Várt. Már nem reménykedett, mégsem tudott elmozdulni innét. Tudta, hogy Mária nem jön már. Nem jöhet, vagy talán nem akar jönni. Valami történt, valami, amit soha többé nem lehet helyrehozni. Igaza volt Rozgonyi ispánnak: őt egészen más fából faragták, mint Jankót... Jankónak minden sikerült. Neki semmi... Amikor hajnalban Kamonyai Simon rátalált, már alig volt benne élet. Az öreg rogyadozva, saját karjaiban vitte vissza a palotába, hátha a lengyel kirurgus vissza tudja hozni a halál kapujából. 12.
CIKÁDOR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, KARÁCSONY HAVÁNAK UTOLSÓ NAPJA A Duna menti hadiúton gyakorta jártak seregek. Ám oly fegyelmezett, rendezett hadat rég láttak a népek Martonvásártól Szekszárdig, mint amilyen az 1440-es esztendő utolsó, fogcsikorgatóan hideg napjaiban masírozott egyenest délnek. Amerre csak elhaladtak, fellélegeztek a városok, falvak lakói: Hiszen ez Hunyadi! A vasba öltözött, hosszan kígyózó menet élén Székely Tamás úrfi ügetett, magasba emelve a hollós lobogót. Két oldalán apródok lengették a magyar és a lengyel nemzet zászlait. Merthogy a sereghez még Téténynél csatlakozott a Lengyelhonból frissen érkezett, kétezer fős bandérium, Szamatuly Vince Ulászló régi, kipróbált lovagjának vezetésével. Újlaki kétezer lovasával, a Perényiek, Rozgonyiak és Csákiak bandériumaival, a székelyekkel és kunokkal összesen már hatezren voltak - Hunyadi még sohasem vezetett ekkora, jórészt nehézfegyverzetű lovasságból álló hadat. Ahogy dél felé hömpölygött a menet, Jankó arra gondolt, bárcsak a török ellen ekkora erőt vezethetett volna! Bárcsak Nándor Alba alatt ekkora haddal verhette volna szét a portyázó akindzsiket! De akkor senki sem adott hatezer kiválóan felszerelt lovast a keze alá. Most viszont, hogy kitört a belháború, a magyar a magyart kell, hogy ölje, hamar kerekedett ekkora sereg...
Hunyadi mindenesetre most sem kímélte embereit, szinte pihenés nélkül űzte őket délnek, ahonnét közeledtek már Garai csapatai. Amerre elszáguldott vasba öltözött fiaival, ágyús szekereivel, a parasztok megilletődötten állottak az út mentén, úgy bámulták őket. Nem akadt, ki mostanra ne hallotta volna hírét a szörényi bánnak. Az acélcsattogással, szekérzörgéssel elrobogó előhadat illendőn megsüvegelték, aztán, mikor megpillantották a hollósgyűrűs harci lobogót, meg a veresre pingált, hatalmas harci szekeret, lelkesülten felrikoltottak. Hunyadiék lépten-nyomon a Garai-hadak elől futó menekültekbe botlottak. Garai bandériumai elpusztítottak mindent, ami az útjukba került, mintha csak az lett volna legfőbb céljuk, hogy megtoroljanak a lázadó magyarokon minden sérelmet. Lángoltak a falvak, égtek a városok, ahogy lassan, komótosan nyomultak Buda irányába. Mögöttük a felperzselt Baranya feketéllett, azon túl a Vitovecz által felperzselt Valkó, Pozsega, Kőrös megyék. A szájában országalmát tartó kígyó, a Garák címerállata ott lobogott a pusztítók feje felett a harci zászlókon, s az elűzöttek, az árván maradottak, a megözvegyültek egy életre megjegyezték maguknak e címerképet. Amikor a tizenötezres hadsereg karácsony havának utolsó napján elérte Tolna határát, s letáborozott a cikádori apátság körüli mezőkön, Garai László bánnak nagyszerű hírt kézbesített a futár. - A királyné megérkezett Esztergomba! - mutatta vezértársainak ragyogó arccal a pergament. - Zsoldosai és a Széchyek csapatai készen állnak, hogy meginduljanak Buda ellen! Már csak ránk várnak, urak! - A lengyel kölyök uralkodásának ezennel vége! - emelte kupáját magasba Kórógyi János, az Erzsébet által kinevezett országbíró. Példáját sietősen követte Haraphi Bothos András is, Garai hű ispánja. - A győzelemre igyunk! - A győzelemre! Hanem a győzelem még odébb volt. Bothos András sejthette volna, hogy nem eszik olyan forrón a kását, hiszen az általa vezetett előőrsök már megtapasztalták Hunyadi erejét. Ahogy azok megindultak Tétényből, szélsebesen szorították vissza Bothos erőit Adony alól, Földvár alól, s mire Paksig űzték őket, az ispánnak nem maradt eleven katonája. - Engedd meg uram, hogy én magam vágjam le a kutya oláh fejét! fogadkozott mindennek ellenére Bothos András, néhány kupa borbátorító hatása alatt. - Lándzsára tűzetem és elküldetem királynénk gyönyörűségére!
Garai csak fintorgott: - Nem hiszem, András, hogy a királyné asszonyt ilyesmi gyönyörködtetné, de bizonyosan gazdagon megjutalmaz, ha valóban lemetszed a helyéből! - Én csupán a Hunyadi-birtokokat kérem, jó uram! Ha végzek vele, megkapom-e őket? Garai a szeme sarkából Kórógyira sandított. A Hunyadi-birtokokat? Ohó, barátocskám. Még mit nem. Azokat megtartom magamnak, már megkértem rájuk engedelmet a királynétól... - Korai még arról beszélni, miként osztozkozzunk a koncon! Egyelőre tapossuk csak el a férget, aztán meglátjuk, kit mekkora rész illet a zsákmányból! - Úgy hallom, Újlaki is itt lesz holnap! - böfögött Kórógyi. - Bármire lefogadom, László komám, hogy az ő birtokaira már szemet vetettél! Garai megsimogatta a lábánál lihegő Cseribasi fejét. - Azok a birtokok jog szerint engem illetnek! Cilleivel már megegyeztünk: ő kapja a Thallócziak szlavóniai birtokát, én pedig a szerémségi Újlakidomíniumokat. - Amilyen gyorsan rohannak az ostoba marhák, holnapra ideérnek. - Rohanjanak csak: a halálukba rohannak. Nekünk ráér, bevárjuk őket. Holnap szétverjük a szánalmas lázadó sereget, aztán tábort bontunk és bevonulunk Budára. Északról Széchy, délről mi... Magam terítem le a vörös szőnyeget a királyné lábai elé. Visszaállítjuk a törvényes rendet, s ítélőszéket tartunk az árulók felett! - A győzelemre! - A győzelemre! S ittak az urak, Garai, Kórógyi, Bothos, meg Tamási Henrik. Ittak, s zabáltak, egészen hajnalig mulattak a bán sátrában. Egy pillanatra sem merült fel bennük, hogy másnap, vagyis az 1441. esztendő első napján bármiféle meglepetés érheti őket. Haraphi Bothos András azonban hamar otthagyta a mulatozó urakat, és a biztonság kedvéért őröket állított a kolostor környékére, minden irányban. 13.
CIKÁDOR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, KARÁCSONY HAVÁNAK UTOLSÓ NAPJA
Hunyadi előőrsei még jóval éjfél előtt elérték a Cikádor előtti mocsaras terület peremét. A holdfényben szinte világított a frissen hullott hó, a Duna és a Sárvíz kiterjedt lápvidékére dermedt csend borult. Ellenben amott, a cisztercita kolostor mellett csak úgy zengett a tábor! Hatalmas tüzek körül Garai, Kórógyi katonái - uraik jó példáját követve harsányan dáridóztak, sorra verték csapra a Pécsről hozatott hordókat, s degeszre tömték bendőjüket az útközben rabolt élelemmel. - Biztonságban érzik magukat - állapította meg Szamatuly lovag a sereg első vonalába vágtatva, Hunyadi mellé. Jankó már szédült a kimerültségről, s úgy vélte, ha ő fáradt, akkor a katonái is fáradtak lehetnek. - Annál jobb! Nem is kell, hogy gyanút fogjanak, húzódjunk vissza kicsit Szekszárd felé, és pihenjünk napkeltéig! A vértesek fegyelmezetten fordították meg lovaikat, és különösebb zajongás nélkül léptettek hátra, csak a fegyvervasak csörömpöltek tompán a hidegtől párálló levegőben, s a hó ropogott lovaik patája alatt. Hunyadi úgy fél mérfölddel odébb engedte őket letáborozni, de a lovakat ott sem hagyta lenyergelni, parancsba adta a csapatoknak, hogy mindenki tartsa keze ügyében a pallost, kopját. A katonák zúgolódás nélkül engedelmeskedtek: néhány nap alatt kemény fegyelemhez szoktak. A következetes irányítási módszereket Hunyadi Nándorfehérvárnál fejlesztette tökélyre, beépítve eszköztárába mindazt, amit a töröktől lesett el. Útközben kíméletlen iramot diktált, mondván, falvak, városok élete múlhat azon, hol tartóztatják fel a pusztítók siserahadát. Csak órákra pihentek le az országút szélén, mégsem zúgolódott senki. Még a lengyel vértesek sem: a Jankó keze alá rendelt idegen egységek elismerően vették tudomásul, hogy olyasvalaki vezeti őket, aki pontosan tudja, hogy mit akar. Márpedig Hunyadi pontosan tudta. Őröket állított minden irányban, aztán éhségtől, kimerültségtől szédelegve magához hívatta Újlakit és Szamatulyt a félig kész vezéri sátorba. - Addig ne térjünk nyugovóra, barátaim, amíg meg nem beszéljük az ütközet tervét. - Az ördögöt, ráér az reggel is! - méltatlankodott Újlaki, de Jankó leintette. - Nándorfehérvárnál megtanultam, hogy sem elhamarkodott döntést hozni, sem tétlenül várakozni nem szabad. Csak az alapos előkészületek és a gondos végrehajtás vezethet sikerre!
Újlaki gúnyosan elvigyorodott. - Akkor essünk túl rajta, és menjünk végre aludni! Hunyadi egy erre a célra készített pergament terített maga elé, amelyre Vladek Hradski már berajzolta a környék főbb magaslatait, a cikádori kolostort és az ellenséges csapatok táborhelyét. - Garai serege túlerőben van, ez kétségtelen. A fegyverzetük nagyjából azonos a miénkkel. Szinte kizárólag nehézlovasokból áll a hadsora, kopjákkal, pajzsokkal. Nekünk tehát a hadmozdulatok gondos tervezésével és a fegyelem megkövetelésével kell kiegyenlítenünk a hátrányunkat. Amennyiben csatára kerül a sor... - Amennyiben? - nézett rá csodálkozva Szamatuly. - Holnap még kísérletet teszek a békítésre. Esélyt adok Garainak, hogy letegye a fegyvert. Újlaki felnevetett, de a hang inkább nyerítésnek tűnt. - Tudod, hogy soha nem tenné le a fegyvert, különösen nem a te lábaid elé... Jankó szúrós pillantással nyugtázta a megjegyzést. - Szóval, amennyiben csatára kerül a sor, itt állítjuk fel a bandériumokat. A jobbszárnyat a mocsár szélétől az országútig. Őket magam vezetem. A sajátjaimon kívül ide vonul fel Rozgonyi és Perényi csapata. A balszárny az erdő mellett ide helyezkedik. Te vezeted őket, Miklós, a tieiden kívül az erdélyieknek meg a kunoknak, székelyeknek is parancsolsz. - És mi? - kérdezte Szamatuly. - A lengyeleid felét középre állítsd, Vince! Ezeket add valamely megbízható kapitányodnak, te magad pedig itt, az erdő vonala mögé vonulj a vértesek másik felével. - Rostokoljak tartalékban? - méltatlankodott a lengyel. - Nem akarok én ölbe tett kézzel... - Nem is fogsz, barátom! Szükségem van friss, pihent erőre, amely keresztültöri majd a soraikat a kellő pillanatban. Láthatod, tiéd a legnehezebb feladat: ha nem törsz át, semmi esélyünk! Szamatuly arcán elégedett vigyor terült szét. - No, azért! - A szekereket ide állítjuk, de a terep igen dimbes-dombos, és a nagy hóban amúgy sem sokra megyünk velük. De ahhoz elég közel lesznek, hogy megsorozzák az ellenséget ágyúgolyókkal. Nekik nincsenek ágyúik... - Rendben, akkor tehát mindent megbeszéltünk. Mehetünk végre aludni? ásított Újlaki.
- Vegyük végig még egyszer, kinek mi lesz a feladata. - Mi szükség van erre? Harcolni fogunk, és kész! - Minden eshetőségre fel kell készülni. Garai ügyet sem vet a csapatai felvonultatására. Pontosan azt fogja tenni, amit az atyáink és a nagyatyáink is tettek: egy sorban, egyszerre indít rohamot, hogy a földbe taposson minket. Szamatuly elgondolkodva figyelte a pergamenen szaporodó vonalakat, jelzéseket. - Be akarod keríteni őket? - Ha sikerül áttörnöd a tartalékkal itt, középütt, akkor a szárnyakon megkerítjük őket, és külön-külön felszámoljuk az elszakított egységeiket. - Nekem tetszik a terv - bólintott a lengyel. - De nagy fegyelmet igényel a végrehajtása. Hunyadi elismételtette velük, hogy mi a teendőjük, hová kell állítaniuk csapataikat, s csak akkor engedte vissza őket a sátraikba, mikor minden kérdésére kielégítő választ kapott. Egyedül maradt, s kimerülten a tenyerébe temette arcát. Kisvártatva arra riadt, hogy Vladek gyengéden a vállát rázza. - Elkészítettem fekhelyed, uram! Térj nyugovóra, holnap nehéz nap vár ránk! Hunyadi nemet intett, és kitörölte szeméből az álmot. - Nem lehet! Még sok dolgom van, fiam! Magára kanyarított egy gereznát8, és kilépett az éjszakába. Lélegzete párafelhőként kísérte. Egy pillantás körbe: a tábor példás rendben nyugodott, a tüzek körül didergő katonák ücsörögtek állatbőrökön, s a kezüket melengették. Hunyadinak tetszett a rend. Odaballagott a legközelebbi tűzhöz, és szemügyre vette a katonákat. Hattyús címerükről rögvest felismerte őket: Rozgonyi Simon püspök vértesei voltak. - Jutott elegendő eleség, fiúk? A katonák összerezzentek, először fel sem ismerték a szőrmeköpenybe burkolózó alakban vezérüket. - Maradjatok ülve, csak körbejárok kicsit. Szóval, jutott-e elegendő étel? - Bőségesen, bán uram - felelte kellő tisztelettel a vértesek kapitánya.
8 Gerezna: szőrben kidolgozott állatbőrökből varrt bundaszerű köpeny. Erdélyből terjedt el, különösen téli hadjáratok idején volt használatos. 8 Január.
- Ne túlozz! A szekereken alig maradt eleség, jó, ha félmaréknyit kaptatok fejenként. A kapitány képe felderült. - Márpedig bőségesen jutott, uram, mert a sárpilisi jobbágyok szekereztek némi húst, sajtot, meg szárított szőlőt nékünk. - Mi a fene! Aztán megfizettétek-e őket tisztességgel? - Hát éppen ez az! Nem fogadtak el fizetséget, azt mondták, Hunyadi katonáinak hozták, amit hoztak. Jankó meghökkent. - Ne bolondozz velem, kapitány! Ingyen adták? - Szavamra, ingyen! Hunyadi tovább ballagott, s a következő tábortűznél is hasonló hírt hallott. Újlaki dandárjánál azt mondták, őket az őcsényi jobbágyok látták el eleséggel. A lengyeleknek éppen akkor szekerezték a cipót, húst és bort a bonyhádiak, mikor Hunyadi a tábortüzeikhez ért. - Megálljatok! - kiáltotta az éppen induló jobbágyok felé. - Ide gyertek hozzám, de ízibe! A parasztok látták, hogy valami úrféle lehet ez, süvegjüket kezükbe gyűrögetve, hajlongva közeledtek, de oly óvatosan, mintha valami veszedelmes vadállat ketrece közelébe kellene merészkedniük. - Mit hoztatok? - Csak élelmet, nagyuram - felelte halálra váltan a jobbágyok egyike, egy sebes képű, harcsabajszú öregember. - Kinek az elesége ez? A magatokét osztogatjátok, vagy loptátok tán? A jobbágy képén haragos felhő suhant át, s az a sebhely az arcán megrándult egy pillanatra. - Nem loptuk, kegyelmes uram... Magunk adtuk össze, bonyhádiak, kakasdiak, aparhantiak. Parasztok - tette hozzá, mintha szégyellnivaló volna. - S jó pénzt kaptatok-e érte? - Nem kell fizetni ezért, nagyuram... - Az meg hogy lehet? A jobbágy bátorításul hátrasandított a többiekre. Néhányan bólogattak, úgyhogy csak kibökte: - Hírét vettük a várdombi meg a sárpilisi népektől, hogy erre tart Hunyadi bán serege. Napok óta rettegésben élünk a rabló Garai hadai miatt. Úgy vártuk már a király úr hadát, mint zsidók a messiást, uram. Mikor megtudtuk, hogy maga Hunyadi János vezeti őket, megnyugodtunk: meg leszünk már mentve a
kárhozattól! Sokat hallottunk őfelőle. Azt is hallottuk, hogy űzi a katonáit, hajszolja egyre, mihamarabb megütközhessen Garaival. Hogy minél kevesebbet szenvedjen a szegény tolnai nép... Jankó szeme elkerekedett. - Hát ezt honnét a csudából hallottátok? - Hallottuk, uram. És lám, igaz volt a szóbeszéd: itt is van. Nem rabolt, nem fosztogatott sehol. A falvak közt sebesen jár a hír, uram. - S magatok hoztatok eleséget... - Ha kell, az utolsó falatot is elhozzuk neki. Hunyadinak elhozzuk. Errefelé még nem járt sereg, ami ne fosztogatott, ne erőszakoskodott volna... Ez a had miértünk harcol. Hunyadi torka elszorult. - Jól van hát... bolondok vagytok... Messze még a tavasz, éhezni fogtok... De a ti dolgotok, eriggyetek innét a csudába! De a jobbágy nem hagyta annyiban. - Ösmered tán Hunyadit, jó uram? - Ösmerem - fordított hátat nekik Jankó. Nem akarta, hogy lássák az arcát. - Mondd meg neki, kérlek - kérlelte a paraszt -, hogy imádkozunk érte. Minden faluban Földvártól Mohácsig az ő győzelméért fohászkodnak a templomokban. Minden harang őérte szól. Tudja csak. Mondd el neki. - Elmondom - felelte Hunyadi, de nem volt biztos benne, hogy hallani lehetett válaszát. Valami fenemód rátelepedhetett a torkára, mert sehogy sem találta tulajdon hangját. A jobbágyok eloldalogtak, s Jankó magához intette Újlaki vérteseinek egyik tisztjét. - Gondoskodj róla, kapitány, hogy egy-egy lovas kísérje haza a falujukba ezeket az embereket. Az életüket kockáztatták, hogy mi ehessünk, s a közelben ólálkodnak Garai haramiái. Mikor ezzel végzett, még mindig borzongva saját katonáihoz sétált. Vladek vörösre festett harci szekere, a Böhöm mellett ott találta hű familiárisait, családja legmegbízhatóbb oszlopait: Dengelegi Pongrácz Györgyöt, Székely Tamást, Cserei Lukácsot, Vingárti Geréb Jánost, Medveölő Ioant, meg persze Kamonyai Simont. Mikor ezek meglátták közeledni, a társaság egyszeriben megélénkült - Nicsak! Azt hittük, mér elnyomott a buzgóság a vezéri sátorban! Ülj ide a tűz mellé, Jankó! Ioan, hozzál még egy kortyot abból a garatperzselőből!
Hunyadi letelepedett közéjük, s szeme sarkából érzékelte, hogy a mezei katonák is közelebb húzódnak. - Készen álltok, testvérek? - Készen hát. - Keserű nap lesz a holnapi. - Keserű, de nem nekünk. Keserű Garainak, meg a kutya rablóhadának! - Keserű mindenkinek. Magyar ontja a magyar vérét. - Ne sajnáljad ezeket, Jankó! Ezek se sajnálnak senkit! Nekik tán drága a jó magyar vér? Piszkos kígyófajzat, saját nemzetjének hóhérja! Hunyadi kinyújtotta kezét a tűz fölé, és hallgatta, ahogy a fahasábok ropognak a lángok ölelésében. Kisvártatva Ioan visszaloholt, kezében csinos üvegcsében csillogó, színtiszta szilva-crematurával. - Ezt kóstoljad, Jankó, szíved, lelked lángba borul, meglásd! Úgy is lett: ahogy Hunyadi felhajtotta a jóféle pálinkát, szeme könnybe lábadt egy pillanatra, de aztán hirtelen fellángolt a garatja, kigyúltak az érzékei, látása megélesedett, s mintha még a hóban botorkáló őrök lépteit is meghallotta volna a távolból. - Ez igen... A kutyaúristenit neki, Ioan! Honnét szedted ezt? - Hát honnét? A székelyektől. - Reggel mindenki kapjon egy kortyot belőle! - Annyi nincsen! - Akkor mindenki, a mieink közül! - Na, arról már lehet szó. - Add csak vissza az üveget! Néhány újabb korty után Hunyadi érezte, hogy a szívét markoló görcs engedni kezd. Holnap el fogják végezni, mit rájuk mért az Úristen. Katonaember csata előtt nemigen képes aludni. Az 1441-es esztendő első hajnalpírja nem fekhelyén, hanem katonái körében találta Hunyadit. Mikor a halovány napsugarak elsőként szikráztak fel a keménnyé fagyott hó palástján, a vezér megropogtatta csontjait, és feltápászkodott. - Itt az idő, fiaim! Fegyverbe! Megfútták a kürtöket. 14.
CIKÁDOR, MAGYARORSZÁG,
A. D. 1441, BOLDOGASSZONY HAVÁNAK ELSŐ NAPJA Kemény hideggel köszöntött be az új esztendő, a lovak orrából csak úgy dőlt a pára. Hunyadi fényesre csiszolt milánói vértjében pompázott, cirádás sisakját vörös vezéri tollak díszítették. - Minden készen áll? - kérdezte, miután odaléptetett a hótól roskadozó ágú fa alá, ahonnét Újlaki és Szamatuly Vince szemlélték az ellenséges sereget. - A tartalék elrejtőzött az erdő mögött - felelte a lengyel. - A szekerek ott várakoznak, ahová rendelted őket. - Helyes! - Hunyadi szívesen lehelte volna kezét, mert a páncélkesztyű hideg vasa égette ujjait. - Amíg mást nem parancsolok, mindenki veszteg marad! Megértettétek? Újlaki morgott valamit, de hogy mit, azt senki sem értette. Talpig vasban csak a vereslő orra hegye és résnyire szűkült szeme mutatkozott a felnyitott bascinet alól. És az ellenség? Garai hada lomhán sorakozott fel, a lovasok egy része még mindig hátul, a táborban ténfergett. Apródok és fegyvernökök rohangáltak a sátrak között, s jól látszott, ahogy egy termetes lovag a sátorkötélbe kapaszkodva, térdre rogyva okádik a hóba. - Hol van Garai? - kérdezte Jankó. - A balszárnyon - mutatta Szamatuly. - Éppen veled szemben áll majd! Hunyadi elégedetten bólintott, megpillantva a kígyós zászlót. - Én Bothos Andrást kaptam - jegyezte meg Újlaki. Nyoma sem látszott rajta az idegességnek, és ezt Hunyadi kellemes meglepetéssel vette tudomásul. - Minden rendben lesz? Miklós felnyögött. - Csak a fejem ne hasogatna úgy, mintha fát vágnának rajta! - Arra vigyázz, nehogy mások hasogassák! Hunyadi megsarkantyúzta Kesét, és előreszökkent a sereg első vonalai elé. - Csak ha jelt adok! Addig senki se moccan! Értettétek? Egy fehér zászlós apródot maga mellé véve ügetett a ropogós hóban egészen a dimbes-dombos mező közepéig. Ott, körülbelül fele távolságra a két sereg között megtorpant. Várt. Az ellenséges had ijesztően népes, tömött sorban kezdett alakot ölteni. Javarészt nehézpáncélos nemes urak, a Garai-Cillei atyafiság familiárisai, no
meg a bárói bandériumok remekül felszerelt egységei. Gondtalanul rikoltoztak a hóban, válogatott sértéseket harsogva Hunyadi felé. Kisvártatva Garai bukkant fel a balszárny irányából. Hatalmas, hájas testét ragyogó páncél fedte, valóságos nürnbergi vért-csoda. Ahogy közelebb poroszkált, láthatóvá vált a páncél finom, ékkövekkel díszített mellvértje, a sisak, melynek még a szíját is apró gyöngyökkel verték ki. Garait két csatlós kísérte, no meg az elmaradhatatlan Cseribasi, aki vén eb létére virgonc loholással követte gazdáját. - Minek jöttél, Oláh Jankó? - kiáltott Garai tisztes távolból. - Kegyelmet kérsz? Arra ne számíts! - Azért jöttem, hogy békejobbot nyújtsak, bán uram! Őfelsége felhatalmazott, hogy megfelelő feltételekkel egyezséget ajánljak néked. Hiszen a nyáron felesküdtél te is Ulászlóra... - Kényszerítettek rá! - mordult rá Garai, s hájas képén gyűlölet pírlott. - Az országnak egy törvényes ura van, s az nem a polák Ulászló! Hunyadi lenyelte az epés szavakat, melyek az ajkára tódultak. Nem elég, hogy Erzsébet ellophatta a Garai gondjaira bízott Szent Koronát, s nem elég, hogy Garai segített megkoronázni a gyermek Lászlót, utóbb még a királynak adott szavát is megszegte. Kevesebbért is porba hullott már főuraknak feje ebben az országban. - Esedezem, bán uram, ne harcoljunk egymás ellen! Nem szabad drága, magyar vért ontani, mikor... - A dolgok mostani állása szerint, öcsém, már szóval elérni semmit nem lehet. A kocka el van vetve! Itt már csak a fegyverek beszélnek, s ha te szájalni jöttél Cikádor mezejére, akkor hiába jöttél! - Meghiggyed, a fegyverek nyelvén náladnál jobban értek! Légy bölcs, s tedd le a fegyvert! Garai gúnyosan felröhögött. - Még hogy én? Letegyem a fegyvert? Előtted? Hitvány kutya vagy, Oláh Jankó! Én Magyarország bárója, a királyné rokona, nem is szabadna, hogy szóba álljak ily nemtelen fajzattal! Tudom én, ki vagy! A vén kujon Zsigmond felcsinálta az anyádat. De te attól még egy senki maradsz, nyomorult fattyú! Hanem tudod, mit? Ha Budát bevettük, feltétlenül megkeresem ám a feleségedet! Csinoska asszony, emlékezem reá, s mivel a te fejed estére egy lándzsa hegyén fityeg, kénytelen leszek magam megmelengetni az ágyát. Nemzek neki egy fattyat! Csak hogy ki ne vesszen családod „nemes" hagyománya! Mit szólsz erre?
Hunyadi remegett az indulattól, de tudta, nem ronthat rá Garaira. Azzal megszegné a fehér zászló törvényét. - Beszéljenek a fegyverek! Garai felhorkant, s köszönés nélkül visszanyargalt sajátjaihoz. Hunyadi ugyanezt tette, s nem is kellett a vezértársainak kérdezgetniük, elég volt egy pillantást vetni vörös képére, tudták, mi történt. - Készüljetek! - hörögte Hunyadi, s Újlaki meg Szamatuly nem kételkedtek benne, hogy az összecsapás dühödt lesz és pusztító. 15.
Garai még vissza sem ért a sajátjaihoz, amikor felsorakozott seregének egy része máris fülsiketítő csörömpöléssel lódult rohamra. Rikoltozva, kurjongatva, szertelen jókedvvel sarkantyúzták meg paripáikat, mintha csak könnyed gyakorlaton volnának. Hószikrák röpködtek a paták alól, de a vassal borított lovak párafelhőket prüszkölve, szügyig süllyedtek a hódunyhába. Hunyadi baljós tekintettel figyelte felfejlődésüket, és sehogyan sem fért a fejébe, hogyan támadhatnak ilyen fegyelmezetlenül, ilyen lomhán. A páncélos nehézlovas sor, ha egyszerre lendül rohamra, egy vonalban tapos maga alá mindent, s még a vastag hótakaró ellenére is feltartóztathatatlan erő. De így, elszakadozva egymástól, ki előretörve, ki lemaradva... - A pajzsokat! - kiáltotta hátra. - Lándzsát szegezz! Saját dandárja egyszerre engedelmeskedett, a nehéz pajzsok fémcsörgéssel emelkedtek a vállvértekhez, s a támadók fogadására feszített lándzsák egyszeriben sündisznótüskékként meredeztek előre. - Sorokat tartani! Sorokat tartani! Az országút túloldalán Újlaki páncélos lovasai néhány pillanatnyi késéssel vetették előre kopjáikat. Sok ezer fénylő lándzsahegy feszült a közeledőknek, végeiken színes zászlócskákat lobogtatott a csípős januári szél. Hunyadi kivonta pallosát. Remélte, nem lesz semmi baj: Garai vértes sora még mindig lomhán, széttöredezve küszködött a hóban, s kopjáik hegye is csálén, ide-oda imbolyogva hullámzott a szélrózsa minden irányába. Megnyugtatónak bizonyult, hogy oldalt, az erdő keskeny vonalán túl Szamatuly lengyeleinek páncéljain, mint tömör vascsíkon csillant meg a napsugár. Nem lesz semmi baj...
Győzni kell... Mindenáron győzni kell... De az Istenért, miért ily lomhán gyürkőznek ezek? Olyan a rohamvonaluk, mint az ökörhugyozás. Tán cselre készülnek? Egy gyors pillantás balra: Újlaki épp leeresztette sisakrostélyát: arcát elrejtette az acélcsőr. Középütt a kisebb lengyel csapat várta a rohamot. Minden rendben lesz. Hanem mikor Hunyadi is leeresztette sisakrostélyát, megakadt a szeme egy zászlón, amely a hóban úszó ellenség feje felett lobogott. Az Árpádok dicső zászlaja! A magyar haza zászlaja... Hunyadi tagjain zsibbadás bizsergett végig. - Szentséges szűz! Segíts minket! Komoran kihúzta magát a nyeregben. Garai vértesei vagy húsz ölre jártak Hunyadiéktól, amikor a dombtetőre állított huszita szekerekből sorra eldördültek a houfnicék. Gomolygó lőporfüst kélt a magasból, s a visszhangzó robajlás megrémítette a lovakat. Néhány paripa a levegőbe kapált mellső lábaival, csaknem levetve nyergéből lovasát. A lövedékek becsapkodtak a támadók közé, de annak dacára, hogy oldalról sorozták meg őket, csupán néhányat döntöttek földre. Arra volt csak elegendő a kósza sortűz, hogy az amúgy sem túl lendületes roham még inkább megtörjön. - Krisztusért! A hazáért! A legelső lovagok ebben a pillanatban érték el Hunyadi dandárjának védvonalát: előreszegezett kopjáik mellvérteken, pajzsokon csattantak, sisakok vasán sikoltottak. Most derült csak ki, mekkora baj kerekedett volna abból, ha fegyelmezetten, egyszerre roppannak a védőkbe - még így is mélyen behorpasztották a sorokat, s csak a második, harmadik vonal volt képes úgyahogy feltartóztatni őket. Hanem ott már nem volt kegyelem: az elszigetelt, magányosan vagdalkozó Garai-vérteseket körülfogták Hunyadi katonái, és ördöngös gyorsasággal megtalálták a páncéleresztékek közti réseket, hogy tőreikkel, pallosaikkal megdöfködjék őket. Mire a sor közepén késve érkező zöm elérte az ellenséget, az elsőként érkezők már csaknem valamennyien halottak voltak. Fémcsikordulás, üvöltés, patadobogás... Immár teljes szélességében összecsapott a két sereg, az erdő szélétől a szemközti mocsarak pereméig. A napsütésben vasak villantak, s a vakító, hófehér hóba itt is, ott is vércseppek fröccsentek. Aztán a vércseppek
valóságos patakokká duzzadtak, s gőzölögve olvasztották meg a paták alatt a havat, ahogy a fegyverek suhogva, csapkodva, döfködve utat találtak a páncélok eresztékei közt. Az összekeveredett sorokban vagdalkozók ereje néhány perc után lankadni látszott, karjukat máris ólmos zsibbadtság béklyózta, homlokukról verejték csorgott szemükbe. Sisaklyuk látórésén, rostélyain keresztül valami kusza, elmosódott forgatagot érzékeltek a csatából. A forgatagból kiszámíthatatlanul le-lecsapott a buzogány, a harci fejsze, a pallospenge, vagy döfött egyenest képükbe a lándzsahegy. A fájdalom forrását leginkább nem is látták. Sisakjuk vermes melegében kínzón visszhangoztak az üvöltések, az őrjítő fémcsörgés kibírhatatlanná fokozta a csata káoszát. Záporozó hószikrák fehér és vérfröccsenetek vörös permete közt bukdácsoltak keresztül a sebesültek, holtak halmain. A lovasok nyergükből előrehajolva ádázul egymásnak veselkedtek, vasba bújtatott karral, pajzsokkal csapkodva jobbra-balra, szinte vaktában döfködve, ütve, sújtva. A magasból időről időre nyílvesszők hullottak, de hogy kit találtak meg, azt senki sem láthatta. A megszokott porfelhő híján élesen kimeredő képek villantak fel a viaskodók előtt: sebzett lovak pofáján a hab, sörények hófoltos hullámzása, görnyedten nyergükbe roskadó lovagok imbolygása, suhogó, öklelő, csépelő, zúzó fegyverek villanása. Zihálás, hörgés, kínlódás, ádáz tusakodás... Itt, a mocsár mellett Hunyadi vértesei vitézkedtek derekasan, amott Újlaki dandárja próbálta feltartóztatni Garai seregét, középütt a lengyel lovagok feszültek a nekik csapódó vasáradatnak. Hunyadi megsarkantyúzta Kesét, és a küzdelem kellős közepébe vetette magát. Pallosa baljós suhogással sújtott le újra meg újra, fémet szabdalva, acélt hasítva, koponyát zúzva. Borzasztó erővel aprított mindent, ami csak útjába került. A kengyelben felemelkedve mintha fejjel magasabb lett volna a többinél, milánói vértje tündöklőn ragyogott a téli napsütésben. Ahogy előre tört, a Garai-had úgy tisztult útjából, fülét-farkát behúzva. Nyomában hű vitézei: Dengelegi Pongrácz György, Kendeffy István, Medveölő Ioan meg Kamonyai szélesítették az ellenségben vágott rendet. Jankó megrészegült a harc mámorától. Most jött el végre a pillanat, amikor minden dühét az ellenségre zúdíthatta! - Üssed, a kurva anyját! Ne kíméld! S bizony, Garai vértesei már nem rikoltoztak, nem kurjongattak. Levegő után kapkodva igyekeztek továbbvergődni a tömörödő lovasok között, ám most, hogy minden lendületük megtört, erre vajmi kevés esélyük maradt. Soraik
megrekedtek az előttük feszülő Hunyadi- és Újlaki-dandárokon, s hiába a túlerő, az újabb hullámokban érkező vértesek egyszerűen nem fértek az ellenséghez. Hunyadi oldalt húzódott, hogy kifújja magát. Első indulata múlóban volt, s kellemeden meglepetéssel konstatálta, hogy hamar kimerült az esztelen vagdalkozásban. Ahogy Kese nyergében zihált, s a vitézei pajzsán záporozó palloscsapkodást hallgatta, eszébe ötlött, hogy innét bizonyosan nem látja majd, mikor kell harcba vetnie a tartalékot. Alkalmasabb helyet kell keresnie, nem lehet egyszerre első vonalban forgolódó lovag, s mindent átlátó, mindent bölcsen kiszámító hadvezér... - Üssétek őket, István! - kiáltotta oda Kendeffynek. - Itt senki nem törhet át! Azzal már fordította is meg lovát, hogy visszanyargaljon a sorok mögé. Éppen idejében érkezett, mert látta, hogy a Garai-tábor felől népes lovascsapat törtet a magaslatnak, ahol a huszita szekerek állottak. - Eriggy, fiam - intette maga mellé az egyik sarjadzó bajszú Kendeffy gyereket -, izenem a székelyeknek, hogy villámgyorsan száguldjanak oda, és űzzék el azokat a vérteseket! A szekereknek nem eshet bajuk! Nem kellett sokáig várnia, hű székelyei mindent elsöprő nyílzáport zúdítottak a közeledőkre. Csak úgy csattogtak a páncélokon a nyílvesszők, s ha néhány merészebb Garai-csatlós keresztül is tört rajtuk, a második nyílvessző-felhő az ő kedvüket is elvette a szekerek zaklatásától. Meghunyászkodva vágtattak vissza a cikádori monostor irányába. Hunyadi vizet lötymölt arcába egy tömlőből. Lassan kezdhette azt hinni, hogy az első rohamot feltartóztatták. Az ellenség nem tudta túlerejét kihasználni a terep adottságai miatt, pedig már minden páncélosát harcba küldte. Nincsenek pihent erői, ellentétben Hunyadival. Odakiáltott zászlótartójának: - Ha meglátod Garait, Tamás fiam, azonnal szólj! Magam akarom kardélre hányni a kurafit! De bárhogy meresztgették a szemüket, a kavargásban sehol nem látták a bánt. Hunyadi egyszer mintha megpillantotta volna Kórógyi országbírót, de a tömeg máris eleven falat emelt közéjük. - Jelezzek a lengyeleknek, uram? - kérdezte Székely Tamás, de Hunyadi intett, hogy ne még. - Ki kell fárasztani őket! Majd csak aztán! A mieink jobban bírják, lássad, Tamás! Nemhiába a sok gyakorlatozás!
Zord pillantást vetett a csatatérre: középütt, ahol Újlaki dandárja és a lengyel másodhad összeért, mintha inogni látszott volna a védelem. - Oda! Oda, fiaim! Hajrá! S már vágtatott is, mintha egyedül akarná elsöpörni az ellent. Kamonyai alig győzte tartani vele az iramot, de közben egy pillanatra sem eresztette le védelmező pajzsát, hogy óvja urát a rá záporozó csapásoktól. 16. Csatában csalfa játékot űz az emberfiával az idő. Amikor azt hiszik a viaskodók, hogy órák óta küzdenek már, erejük legvégén járva, kimerültségtől szédelegve, bizony könnyen kiderülhet, hogy alig telt el fertályóra az ütközet kezdete óta. Hunyadi maga is meg volt arról győződve, hogy lassan egy órája lankasztják a Garai-sereg meg-megújuló rohamait, ám a valóságban feleannyi idő sem múlott még. Mégis, mikor jelt adatott Szamatuly Vince rejtőzködő kétezer lengyelének, úgy érezte, minden perc további késlekedés halálos vétek volna. Látszottak már jelei annak, hogy Újlaki dandárja nem bírja sokáig. Derekasan küzdöttek ugyan, de kevesebb gyakorlatuk volt a hadakozásban, s attól lehetett tartani, még néhány perc, s a középütt előrenyomuló Haraphi Bothos András keresztültöri magát a soraikon. - Jöjjenek a lengyelek! Jöjjenek rögvest! - kiáltotta Hunyadi. Kisvártatva fülsiketítő robajlással törtek előre a fák mögül Szamatuly páncélosai, és előreszegezett kopjákkal zúdultak rá a megfáradt Garailegényekre. Mindent elsöprő roham volt, oldalról, félig hátuk mögül roppantva meg a már amúgy is kimerült tömbjeiket. Csattogtak a lándzsák a derékvérteken, sikoltott a fém, ahogy a vasak feltépték az acélt, sikoltottak a férfiak, ahogy a döfések átjárták testüket. A lendület nekivetette a két tűz közé szorult ellent Hunyadi és Újlaki fiainak, akik újult erővel tépázták őket. 17.
Csatában csalfa játékot űz az emberfiával az idő. Amikor a Garai vezette balszárny összeroppant, Hunyadi azt hitte, alig néhány perc telt csak el Szamatuly harcba vetése óta. Valójában több mint egy órája viaskodtak akkor.
Előbb csak néhány kimerült lovag farolt ki a küzdelem káoszából, s fogta menekülőre habzó pofájú paripáján. Aztán látva a csúf példát, újabb és újabb lovasok hagytak fel a harccal, és eredtek társaik után, nyugatnak futva, a Sárvíz mocsarán át. Medveölő Ioan felnyerített mámorában. - Futnak a kutyák! Hunyadi felvágtatott a huszita szekerek mellé, hogy átlássa, mi történt. Titkon abban reménykedett, hogy a futás ragálya erőt vesz az ellenség egészén, ám hamar világossá vált, hogy csak a balszárnyuk ingott meg, éppen az, mely balszerencséje Hunyadi dandárjával találta szemben magát a csata kezdetén. Az Újlaki seregétől és a lengyelektől harapófogóba került jobbszárnyuk még kitartóan állta a sarat, mi több, továbbra is szorongatta Újlaki bandériumát. Azon az oldalon váltakozó sikerrel hullámzott a harc, s egyáltalán nem tűnt még eldőltnek a küzdelem. Jankónak gyorsan kellett döntenie, s bizonyos volt benne, hogy ezen a döntésén múlik a csata kimenetele. Hagyja futni Garait, s igyekezzen Újlaki megsegítésére? Csakhogy akkor a most futók visszafordulhatnak: alig negyedük, ha harcképtelenné vált eleddig, a többi még veszedelmes ellenfélként üthet vissza... Avagy használja ki, hogy megingott a balszárny, és üldözze, aprítsa őket, amíg eleven embert talál közülük? Akkor meg Újlaki kerülhet végső veszedelembe... - Üldözzük őket, Jankó! - zihálta a felé vágtató Dengelegi Pongrácz György. Üldözzük, amíg lehet! - Ördögöt! Siess inkább Újlakit megsegíteni - replikázott a mindig óvatos Kamonyai. - Ha megroppannak, elveszett minden! Hunyadi szentségelve rázta le pallosáról a vért. Újlaki nem született hadvezér, az igaz, de innét, a dombról jól látszott, mily bőszen aprítja a Garaivérteseket. Csak kitart még egy darabig! - Akkor hát, Isten nevében! Utánuk, legények! - adta ki a parancsot Hunyadi, s megsarkantyúzta Kesét. - Veménd felé futnak! Vágjátok őket! Ekkorra már az országút és a mocsár között is felbomlott a hadrend: immár Garai teljes balszárnya menekülőre fogta. Többségük a láp felé inalt. Hunyadi legényei csak pillanatokig ziháltak nyeregkápájukra omolva. A felharsanó kürt jelezte, hogy azonnal üldözőbe kell venniük az ellenséget. Nyargaltak hát utánuk...
18. A legvéresebb mészárlásra kétmérföldnyire a cikádori monostortól került sor, egy erdő tisztásán. A fejvesztve futókat a gyémántos páncéljában parádézó Garai állította meg üvöltözve, tobzódva, s Kórógyi országbíró segítségével sietősen új hadrendbe terelte őket. - Lándzsát szegezz! Zárjátok össze a sorokat, ostobák! Vissza, kutyák! Ne fussatok! Vissza! Vissza, mindenki! A vértesek szégyenkezve pislogtak egymásra: az első rémület elpárolgott belőlük, s végtére is látták, hogy igen sokan maradtak, vélhetően többen, mint az üldözők. A lovak idegesen prüszköltek, nem akaródzott újra a gyilkos forgatagba vetni magukat. A fák közül már hallani lehetett a Hunyadi-katonák lódobogását és kiáltozását. - Lándzsát szegezz! Még semmi sincs veszve! Mutassátok meg nekik! Mutassátok meg, hogy férfiak vagytok! Garai a sor végére ugratott. Cseribasit kereste, de sehol sem látta hű ebét. - Lovat! - horkantotta. - Lovat ide, de gyorsan! Az enyém a végét járja! Legközelebb álló familiárisa kelletlenül engedelmeskedett, s hátast cserélt a bánnal. Nem járt jól: Garai lova már a végkimerülés szélén állt, csoda, hogy ekkora súlyt képes volt idáig elcipelni. - Aki megfut, annak szíjat hasíttatok a hátából! - üvöltötte Garai, de utolsó szavait elnyomta az erdőből elővágtató Hunyadi-harcosok robaja. - Jézus Krisztus a kereszten! - Kórógyi országbíró szeme elkerekedett a fenevadakként száguldó ellenség láttán. - Ezeket ugyan meg nem állítja senki! Garai László a hóba köpött. - Fogd be a pofád! Harcolj! Hanem a jó tanácsot akár magának is oszthatta volna, mert amint a közeledő lovasok élén megpillantotta a pallosát feje felett forgató Hunyadit, éppen ő lett az első, ki lovát kihúzta a vonalból, és menekülő vágtára nógatta. Az országbíró úrnak még módjában állt követni példáját, de a katonáknak már nem: Hunyadi harcosai vérszomjas üvöltéssel robbantak közéjük. Szélvészként söpörték el a rögtönzött védelmi vonalat... 19.
Hunyadi elégedetten mérte fel a tisztást: ott, ahol az imént még Garai vértesei próbálták feltartóztatni őket, most holtak százai hevertek, kicsavarodott tagokkal a vérmocskos hóba merülve. A hullák közt sebesültek jajongtak, kegyelemért és vízért esdekelve. - Fegyverezzétek le őket! - parancsolta Jankó. - Néhányan itt maradnak őrködni, a többiek vissza, a harcmezőre! Még nem dőlt el semmi! Emberei fegyelmezetten tudomásul vették, hogy ezúttal sem kapnak pihenőt. Gyorsan körbeadtak néhány borostömlőt, ittak, lelötymölték vériszamos képüket, s vártak kicsit, hátha visszatérnek a menekülőket üldözők. De aztán Hunyadi sürgetésére máris nyargalnak Cikádor felé. - Garai? Kórógyi? Látta őket valaki? - Legelöl futottak a gyávák! - legyintett Kendeffy István. - Azokat már bajosan érjük be, Iancu! - Azért csak próbálkozzatok! A zöm visszavágtatott a harcmezőre, s épp a legjobb pillanatban érkezett. A Garai-sereg jobbszárnya még ádázul küzdött, s lassan kezdte felőrölni Újlaki dandárját, azt fokozatosan a lengyeleknek szorítva. - Rajta, legények! Végezzük be a munkát! Hajrá! - rikoltotta Dengelegi Pongácz György a domb tetejéről. Hunyadi hollós zászlaja a magasba szökkent, s a kürtök éles hangjára a legények rázúdultak az összekavarodott embersokaságra. Éppen oldalba kapták Haraphi Bothos András megfáradt erőit. Az ispán gazdájával ellentétben - legalább férfiként halt meg: fogcsikorgatva szembefordult Hunyadival. A pengék csilingelve összeakaszkodtak, s felváltva csattantak vérten, pajzson. Jankó félreütötte ellenfele pallosát, aztán visszakézből lecsapta Bothos fejét. Az ispán üstöke nemsokára egy lándzsa hegyén táncolt. A harcosok egy része diadalittasan felüvöltött, Garai megmaradt népe dühödten kiáltozott. A tusakodás megakadt, a küzdők zihálva várták, hogy most mi lesz. Ekkor Újlaki Miklós vágtatott elő a tömegből, láncon vonva maga után az ellenség utolsó megmaradt vezérét, Tamási Henriket. Látva, hogy uraik nélkül maradtak, a Garai-derékhad és - jobbszárny lovasai közül néhányan futásnak eredtek a csatatérről. Kisvártatva mind inaltak, ahogy lovaik lába bírta. Mielőtt a lengyelek és az Újlaki-katonák utánuk vethették volna magukat, a dombtetőn felharsantak Hunyadi kürtjei. - Vissza! Mindenki vissza! Nincs mészárlás, nem üldözzük őket! Fussanak csak, amerre látnak! Vigyék hírét Hunyadi János diadalának!
20. A nap még nem hágott delelőre, amikor nagy pelyhekben újra hullani kezdett a hó, friss dunyhával borítva a mészárszékké vált mezőt, kristályfehér szemfödéllel takarva be a holtakat. Katonái győzelmi rivalgása közepette Hunyadi lekászálódott Kese nyergéből. - Köszönöm néktek, fiaim! Derekasan harcoltatok ma is. A csatát megnyerték, ehhez kétség sem fért, hisz Garai seregének nagyobb részét megsemmisítették, s csupán két-háromezernek sikerült kereket oldania. Szamatuly és Újlaki a vezéri sátorba vonultak, hogy jó kamonci borral öblítsék le a harc fáradalmait, de Jankó kint maradt, s napnyugtáig a harcmezőt járta. Szigorúan parancsba adta, hogy a foglyokkal emberségesen bánjanak, s az ellenség sérültjeit pedig éppen oly gondossággal lássák el, mintha a sajátjaik volnának. Ellenben Garai elhagyatott táborát hagyta kifosztani: tudta jól, hogy a megfáradt, kimerült embereket tűzbe hozza a hadizsákmány. Maga csak Garai sátrára és málhájára tartott igényt, de önmagában ezek is felértek egy vagyonnal: hatalmas, vasveretes ládákban húszezer aranyat és megszámlálhatatlanul sok ezüst- és aranyedényt találtak. - Rablott holmi - túrt bele a sok drágaságba Hunyadi. - Zsoldosokat fogadunk, ágyúkat öntetünk belőle! Idejét látta visszatérni saját táborába, hogy lepihenjen végre, de akkor meg a cikádori bencés atya tört rá, követelve, hogy térítse meg a katonák által okozott károkat. - Miféle károkat, atyám? - kérdezte Hunyadi zord tekintettel. Még mosdani sem volt ideje, s a közelgő fagytól megborzongott átverejtékezett teste. Legszívesebben szó nélkül végigrugdalta volna a papot a csatatéren, de nem tehette: az apát uraság féltestvére volt Újlaki Miklósnak. - A mezőt, ahol kegyelmetek harcoltak, tavaly csapoltuk le a mocsárból... Oda ugyan hogyan vessünk ezentúl... - A föld, mit embervér öntözött - legyintett Hunyadi -, bőséggel terem majd jövőre, s még esztendőkön át. Azzal odahajított neki egy ezüsttálat a ládából. - Hátrahagyjuk a Garai-had sebesültjeit. Gondosan ápoljátok őket, míg fel nem gyógyulnak. Ha hírét veszem, hogy bármelyikük is hiányt szenvedett a kezeitek között, visszajövök és visszakergetlek titeket Bosznia hegyei közé! Megértetted-e, apát uram?
Ballagott vissza a sötétben, lábai alatt ropogott a fekete hó. Győzelem még soha nem töltötte el ily keserűséggel. Vladek és Székely Tamás kísérték, világítva az utat a vezérnek. Amikor elértek a harcmező szélére, a rőt fáklyafényben sebektől vérző, fájdalomtól eltorzult arcú férfiakat pillantott meg. - Mi a neved, fiam? - térdelt le Hunyadi egy, a Garaiak kígyós címerét viselő katonához, kinek lándzsa járta át az oldalát. - Keseő fia Estván... - nyögte a vitéz. - Hadnagya vagyok Garai uraságnak. - Vannak-e gyermekeid, Estván? - Három fiam, odahaza Siklóson... - Ímhol akkor három arany. Úgy neveld őket, nékik ne kelljen magyar ellen fegyvert fogniuk soha... A hadnagy bánatosan lehorgasztotta fejét. - Úgy neveljem-e? Hisz ahová ti, urak mondjátok, nékünk ott kell harcolnunk. Ha te jobbágyodnak parancsolsz, ő mondhat-e néked nemet? Nem mondhat, bizony... Hunyadi megveregette a vállát. - Ebben igazságod van. De azért csak neveljed úgy a fiaid, Estván, hogy mindig a haza parancsolatja legyen az első. A hadnagy a tenyerében tartott három aranyat bámulta, de nem állotta meg, hogy ne toldja meg szavait: - Az egyszerű ember honnét tudhatja, ki mondja igazabbul a haza parancsolatját? Ahol egyik úr nagyobb gazember, mint a másik, kinek a szavára álljon a szegény? Halljad, bán uraság: bárki győz, a pór csak rosszul járhat... Megbocsássad nékem az őszinte szót, de lássad, sebem igen rút, nem láttam még senkit, ki ilyenből felgyógyult volna. Tőlem igazul fogadjad, amit mondtam. - Orvosaim ellátnak becsülettel, sorsod Isten kezében van - felelte Hunyadi, mély szomorúsággal hangjában. Ellépdelt a sebesültek előtt, némelyikkel szóba elegyedett. Kivel magyarul, kivel horvátul beszélt, s néhányuk tenyerébe csúsztatott egy-két aranyat. Mikor sötét képpel a saját sátra felé támolygott, a sebesültek úgy bámultak utána, mintha valami jelenés járt volna köztük. - Ki ez az ember? - kérdezte hüledezve az egyik horvát Garai hadából. - Hát nem ismerted meg a hollós címeréről? - felelte a mellette heverő Újlakidarabont. - Hunyadi János. Igaz ember. A horvát feltépett combját markolászva bámult a távolodó után.
- Ha ilyen urat szolgálhatnék... A tűzbe is követném... Másnap reggelre a Garai és Újlaki dandárjaiból Hunyadi szolgálatára jelentkező katonák száma elérte a másfél ezret. Az íródeákok szemhunyásnyit sem aludtak, hogy elkészüljenek a friss zsoldlajstrommal. Mikor reggel megmutatták a pergament a fáradtan ébredő Jankónak, kiderült: a sok száz halott ellenére a cikádori ütközet másnapjára több katonája lett, mint a csata előtt volt. 21.
Hunyadi csapatai az elkövetkező napokban megszállták Siklóst, Szársomlyót, és még néhány egyéb Garai- meg Kórógyi-birtokot. Az elfoglalt városokban összegyűjtötték és szekerekre rakták mindazt a rablott holmit, amit Garai katonái az elmúlt hetekben összeharácsoltak. Amit lehetett, visszaküldték ereded tulajdonosának, aminek meg képtelenség lett volna megtalálni a gazdáját, útnak indították Buda felé. Jankó igen szerette volna bevenni a várakat is, de mivel nem állt rendelkezésére semmiféle ostromeszköz, kénytelen volt azok alól elvonulni. Úgy tervezte, hogy a napok óta egyfolytában szakadó hó dacára folytatja a hadjáratot. Villyónál kívánt átkelni a Dráván, hogy aztán erőltetett menetben nyomuljon előre Raholczáig, s ott megütközzön Vitovecz fosztogató zsoldosaival. Újlaki lelkesen támogatta az elképzelést, hisz a cseh vezér immár az ő birtokait borította lángba, s félő volt, hogy ha nem lépnek közbe, Raholcza is a kezébe kerül. A lengyel seregtest kapitányának, Szamatuly lovagnak meg éppenséggel mindegy volt, melyik lázadó sereggel ütköznek meg: az ő parancsa úgy szólt, hogy mindenben engedelmeskedjék Hunyadi parancsainak. Ha Hunyadi úgy akarja, hogy betörjenek Szlavóniába, hát a lengyelek követik Szlavóniába is! A had már a Dráva partján táborozott, s a jégen való átkelésre készülődött, amikor váratlanul megérkezett Ulászló követe. Kétségbeesett üzenetet hozott: Hunyadi rögvest siessen Buda felmentésére. Jankó felhördült, mikor felolvasták neki a levelet. Hát ekkora a baj? A pergamenből kiviláglott, hogy míg ők megtisztították a Dél-Dunántúlt az Erzsébet-párti hadaktól, addig északon éppenséggel az özvegy királyné hívei kerekedtek felül. Nem elég, hogy Giskra tovább szipolyozta a bányavidéket, de Erzsébet cseh és német zsoldosai Felhévízig
prédáltak mindent, különösképp az Ulászlóhoz hű urak birtokait. Széchy Dénes érsek és fivére, Széchy Tamás komáromi várnagy bandériumai jártak az élen a pusztításban, s az ifjú király a budai palota ablakából szemlélhette, hogy emészti tűz sorra a külvárosokat. Ha valaki nem siet a segítségére, a Széchy fivérek hamarosan megszállják Budát is, foglyul ejtve Ulászlót és egész udvartartását. Hunyadi a fejét csóválta. - Baj lesz még belőle, hogy nem tudjuk most széjjelszórni Vitovecz haramiáit. Érzem, baj lesz belőle! De Buda fontosabb: nyergeljetek, fiaim! Így történt, hogy a győzedelmes Hunyadi-sereg rohamtempóban indult vissza északnak a Duna mentén. A tábori papok szaporán imádkoztak, hogy idejében érkezzenek...
Kilencedik fejezet
ÚJ SZELEK ERDELYBEN 1. ESZTERGOM, MAGYARORSZÁG, A. D. 1441, GYERTYASZENTELŐ BOLDOGASSZONY NAPJÁN9 Dörögtek az ostromágyúk Szent Tamás kápolnájának hegyén, s dühödt robajjal köpködték kőgolyóbisaikat az érseki vár falaira. Ahogy egy-egy lövés után eloszlott a füst a hegytető fölött, a cifra öltözetű német pattantyúsok a nyakukat nyújtogatva bámulták, oda csapódik-e a lövedék, ahova szánták. Rendszerint elégedetten bólogattak, s csak néha szentségeltek a kudarc láttán, igaz, akkor már a magyaroktól eltanult istenkáromlásokat is bőséggel keverve bajor körmondataikba. 9 Február 2.
Ulászló, az ifjú király a sátra előtt álldogált apródjai, s lengyel lovagjai karéjában, és a tüzérek munkáját figyelte. Nem tetszett neki, amit hallott, s még kevésbé, amit látott. Lovagi neveltetése, istenfélő természete alapján elfogadhatatlan, már-már sátáni eszköznek tartotta a bombardát, az ágyút, mindenféle tüzes szerszámot, amit ember alkotni tudott. Különösen nem tetszett neki ez a hordómellkasú, kurta lábú ágyúöntő mester, akit nemrégiben fogadott szolgálatába, s aki most oly izgatottan pörölt a bajor pattantyúsokkal. Jagelló Ulászló ki nem állhatta a Tüzes Orbán mesterhez hasonlatos figurákat, akik - ördögi masinériáik, sötét, bűzös műhelyeik mélyén öntött ágyúszörnyetegeik segítségével - messziről ölnek embert. Valójában azt sem látják, kiket ölnek: férfit, nőt, gyermeket, vagy gáncs nélküli, igaz szívű lovagot. A kilőtt ágyúgolyóbis nem válogat. Újabb lövés, újabb füstfelleg bodorodott a behavazott hegytető fölött. A király torkát kaparta a lőporfüst, orrát facsarta a bűz. Az ilyen pusztító lőfegyverek miatt hal ki a világból a lovagi erény, a hősiesség... Tán még az oly ádáz és gyűlöletes ellenséggel szemben sem illő ilyesmit használni, mint Széchy Dénes érsek és fivére, Tamás komáromi várnagy. Még akkor sem, ha ezek ketten felprédáltak mindent Esztergom és Buda vára között, s kardélre hánytak sok száz ártatlan jobbágyot, polgárt. Ulászló vacogott a fagyos februári szélben, s szorosabbra húzta csemeletköntösét. Az Isten tán megbocsájtja néki, amiért engedélyezte a lövetést. Persze az is lehet, hogy Isten szívében engesztelhetetlen harag gyúlt, amiért Magyarország legfőbb egyházi méltóságára merészelt kezet emelni. No de azt tűrheti Isten, hogy Magyarország legfőbb egyházi méltósága tulajdon királya ellen forduljon? Tüzes Orbán ágyúi néhány nap alatt megtépázták Esztergom várának s az érseki palotának a falait. Így legalább arra maradt némi remény, hogy Széchy érsek meggondolja magát, és feladja a várat, mielőtt... Ulászló harsány páncélcsörtetésre lett figyelmes. Megfordult: a főúri sátrak felől Újlaki Miklós közeledett, széles mosollyal a képén, apródjai és kamarása kíséretében. Az ifjú király megborzongott a farkasvicsor láttán. - Üdvözöllek, kedves báró! Úgy-e, készen állasz a mai rohamra? Újlaki a vár felé fordult, és oly becsmérlőn vette szemügyre a megrongált falakat, mintha azoknak egyeden fúvására le kellene omlaniuk.
- Ma bizonyosan megtörjük őket, s nékem nincs is hőbb vágyam, mint hogy katonáim élén elsőként hatolhassak be a falak mögé, és saját kezemmel cibálhassam elébed a kutya Széchyt, láncra verve, ahogyan azt megérdemli... Ulászló elfordította fejét. Pontosan tudta, hogy Széchy érsek és Újlaki közösen koronázták meg a csecsemő Lászlót az ellopott Szent Koronával. Szíve szerint még Budán lefogatta volna és tömlöcbe vetteti Újlakit, ám a jelenlegi helyzetben ez egyáltalán nem lett volna diplomatikus lépés. A cikádori ütközet után még azt is el kellett néznie, hogy a bigámia vádját sürgősen ejtették, és Újlaki első felségét egyszerűen kiutasítsák Budáról. Szüksége volt Újlaki bandériumaira, no meg Újlaki aranyaira, hogy megszilárdítsa hatalmát. Amíg Erzsébet zsoldosai itt acsarkodnak, addig mindenkire szüksége van, aki az ő ügyét szolgálja. Gyilkosokra, tolvajokra, bigámistákra... - Bizonnyal sok volt a halott tegnap - jegyezte meg szomorúan a király. - Láttam, a fürdőváros felőli oldalon többtucatnyi vértesed hullott el, amikor az érsek katonái kitörtek a várból... Újlaki legyintett. - Semmiség, fenség! Legalább annyit vágtunk le magunk is közülük. Ma még többet fogunk! Ulászló csodálkozva végigmérte a bárót. - Te ezt élvezed, Nicolaus? Újlaki meghökkent a kérdésen, homlokán a hideg ellenére is verejtékcseppek ütöttek ki. - Hogy érted ezt, fenség? - Magyarország királya Magyarország prímásának várát löveti - suttogta iszonyodva Ulászló. - Keresztény király a római anyaszentegyház legfőbb hazai papjának falait... - Újlaki arcán egy pillanatra megvetés árnya suhant végig, de igyekezett gyorsan visszarendezni vonásait az iménti alázatos vigyorba. - Árulókkal már csak így szokás bánni, fenség! Te csak ne kételkedjél! Én itt vagyok melletted! Mióta Cikádornál szétvertem Garai hadait... Ulászló úgy fordult felé, mintha szúnyog csípte volna meg. - Mióta Cikádornál Hunyadi segítségével szétvertem Garai hadait - javította ki magát egy elnéző mosoly kíséretében Újlaki -, azóta a te szolgálatodnak szenteltem életem! Ezért hagytam az ellenség kényére-kedvére birtokaimat, parasztjaimat, hisz nékem semmi sem fontosabb, mint a te végső győzedelmed, fenség!
Pillanatnyi szünetet tartott, szeme sarkából lesett a királyra, aztán látva, hogy az hallgat, csak kibökte a lényeget: - Bárcsak Erdélyben is szolgálhatnálak, uram! Ulászló ajka megrándult. No, persze,.. Erdélyben... Napokon belül döntenie kellett, kit nevez ki új erdélyi vajdának, hisz a Királyhágón túlról egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek. Az Erzsébet királyné pártjára állt Losonczi Dezső sorra dúlta fel az Ulászlóhoz húzó urak birtokait, súlyos adókat vetett ki a városokra, és minden eddiginél kegyetlenebbül sanyargatta a jobbágyokat. Legutóbb kifosztotta a dési sókamarát, s a bérlő firenzei kamarások levele szerint három tömény, vagyis félezer arany értékű sót szekereztetett el saját birtokaira. Erdélyben megszűnt a rend, az erdőkben útonállók garázdálkodtak, a hegyekben oláhok fosztogattak, az urak pedig mindenfelé egymásnak estek, egymás birtokait prédálták, tovább súlyosbítva a földönfutó nép gyötrelmeit. A káosznak haladéktalanul véget kell vetni. A kérdés már csak az, ki vessen véget neki. Ulászló hűtlennek nyilvánította Losonczi vajdát, Doboka megyei birtokait Kusalyi Jakcs Lászlónak adta, de a hírek szerint ezzel csak olajat öntött a tűzre. Immár a szabad székelyek is elégedetlenkedtek, a szász városok pedig egyértelműen Erzsébet királyné pártjára álltak. Valakinek rendet kell tennie Erdélyben! Újlaki még mindig felfelé bámult a király arcába, mintha levegőben lógó kérdésére várná a választ. Neki? Az ifjú király szaggatottan felsóhajtott. A következő pillanatban újra felbömbölt egy öblös ágyú a közelben, bőséggel okádva a fojtogató füstgomolyokat. Tüzes Orbán mester elégedetten felkiáltott, mert a kőgolyóbis átszelte a Szent Tamás-hegy és a várhegy közti távot, és becsapódva leomlasztott egy jelentősebb szakaszt a falból. Küldje Újlakit Erdélybe? Újra végigmérte a bárót: a megvetés elemi erővel tört fel lelkéből. Persze ellenszenvének voltak sokkal prózaibb okai is... Amikor kihallgatta a botrányba fulladt kettős menyegző tanúit, s először pillantotta meg a kisírt szemű, de még így megejtően szép Rozgonyi Máriát, a királynak megremegett a lába. Életében nem látott még ily gyönyörű teremtést: Mária védtelennek tűnt, és védtelenségében is kívánatosnak.
Ulászló szívét azonnal rabul ejtette, csakhogy nem tudott mit kezdeni ezzel az új érzéssel. Még Krakkóban szüzességi fogadalmat tett, hisz az ő élete nem szólhat másról, mint a kereszténység megmentéséről, a török kiűzéséről és Jeruzsálem felszabadításáról. Ebben az elhívatásban nincs helye testi szenvedélynek... Azóta Ulászló gondolatai rendre szétzilálódtak, lelki szemei előtt egyre Rozgonyi Mária kétségbeesett tekintete jelent meg. Bárcsak magához szoríthatná! Bárcsak megvigasztalhatná! Rozgonyi Mária azonban Újlaki hitvese volt, még ha az egyházi vizsgálóbizottságnak a törvény szerint ki is kellett volna mondania az esküvő semmisségét. Mária... Ahogy Újlakit méregette, szívében felhorgadt a soha addig nem érzett féltékenység. - Fenség? - krákogott zavartan Miklós. - Mondtál valamit, fenséges úr? - Mielőtt az erdélyi vajda személyét illetően határoznék, az érseket kell térdre kényszerítenünk... Újlaki szeme felragyogott. - Meglesz! Még ma! Ígérem! Mintha csak az ellentmondást nem tűrő kijelentésre akarnának rácáfolni, odalentről, a kanonokok kőházai és a Tapolca negyed vízimalmai irányából népes lovascsapat bukkant fel. Egyenest a hegy kaptatói felé vágtattak a hóban. Ulászló nem hitt a szemének. - Támadnak? Már megint? Támadtak, s nem is kevesen. Ráadásul a libádi völgy felől, a visegrádi utat éppen átszelve egy még népesebb lovascsapat közeledett: Széchy püspök kétfejű sasos címerét viselő darabontok kivont karddal, fejszékkel, lándzsákkal. S mivel nem hordtak nehéz páncélt, csak bőrvértet és láncinget, hát villámgyorsan kaptattak felfelé a Szent Tamás-hegyre. Mire Újlaki Miklós szóhoz juthatott meglepetésében, már át is vágtak a hegy derekánál sorakozó sátrak vonalán, megugrasztva az útjukból szétrebbenő zsoldosokat. A lengyel lovagok idegesen kapkodtak pallosaik markolata után. - Erre tartanak! - suttogta az ifjú király. - Nicolaus! Állítsd meg őket! Újlaki csak tátogott meglepetésében. Megállítani őket? Jó, de kikkel? Katonái a hegy túloldalán készülődtek, s ha hallották is a patadübörgést, ki tudja, lesz-e annyi eszük, hogy parancs nélkül is ide siessenek? Hisz éppen ő maga tiltotta meg nekik, hogy parancs nélkül bármit is tegyenek...
- Jézusra! - Ulászló dühödten kivonta pallosát. - Hát senki sincs, ki megvédje királyát? De hisz volt: a lengyel lovagok alig tucatnyi csapatán kívül Rozgonyi Simon püspök alabárdosai is rohantak feléjük a sátrak felől, hogy útját állják a vágtató ellenségnek. Hátuk mögül Perényi-címeres lovasok robogtak az uralkodó védelmére. - Az ágyúkat! Védjétek az ágyúkat! - kiáltotta Ulászló, mert megértette, hogy a várból kitört két lovascsapat támadásának valódi célja azok elhallgattatása lehet. A bajor tüzérek máris fejvesztve menekültek lefelé a hegyről, elhajigálva döngölőrúdjaikat. - Az ágyúkat! Védjétek az ágyúinkat! Újlaki végre feleszmélt, és szedte a lábát, hogy utolérje a királyt. Még a végén lekaszabolják ezt a kölyköt, mielőtt határozna az erdélyi vajda személyéről... Az érsek lovasai időközben összecsaptak a Perényi-vértesekkel, de játszi könnyedséggel keresztülverekedték magukat rajtuk. A libádi völgy felől közeledők futtában lekaszaboltak néhány lengyel vitézt, s immár a magukra hagyott ágyúk felé vágtattak. Ulászló, Újlaki, s vagy másfél tucat testőrző lovag, apród és kísérő fegyveres ekkor értek oda, s foglaltak el védekező állást Orbán mester monstrumai mellett. Úgy tűnt, a portya szempillantás alatt elsöpri őket. Széchy emberei csak ekkor döbbentek rá, hogy maga a király is ott áll kivont pallossal az ágyúk előtt. Nem számítottak ekkora szerencsére, de most, hogy észbe kaptak, kapitányuk harsány rivalgással adta ki a parancsot: élve kell elfogni Ulászlót! Az egyik lovascsapat nekirontott Rozgonyi katonáinak, ám az előreszegezett alabárdokba nyársalódva megtorpant lendületük. Ulászlóhoz nem jutottak közelebb, már csak azért sem, mert ekkor meg Újlaki Miklós tört ki bömbölve a védők közül fegyvernökei, valamint két-három familiárisa kíséretében. Esztelenség volt, amit művelt, mégis lenyűgöző a bátorság, amivel gyalogosan a lovak közé rohant. Pallosát feje fölött forgatva kaszabolta a hátasok lábát, szügyét, marját, s a lovasok csizmás lábát: mindent, amit csak elért a tenyérnyi széles pengével. Széchy vitézei szentségelve tértek ki az útjából. Ebben a pillanatban kürtszó harsant a hegy túlsó oldaláról. A király kíséretének tagjai, s a támadók is egyszerre fordultak a hang irányába. A behavazott magaslaton előbb csak sűrű lándzsaerdő bukkant fel, majd láthatóvá váltak a lándzsákat tartó, vasba öltözött lovasok is. Sokan voltak:
legalább kétszázan, állig fegyverben. A hegytetőre három huszita szekér is felgördült, megemelt palánkjainak lőréseiből houfnicék szája meredt a támadók felé. - Szamatuly! - kiáltotta lelkesen a király. - Az én drága lengyeljeim! Ahogy a lovag emberei lezúdultak a hegyoldalon, a vértjeikre erősített szárnyak tollai úgy süvítettek, zúgtak, mintha angyalsereg kelt volna hadra a király védelmében. Ulászló szívét megdobogtatta a látvány: Szamatuly Vince és Bobritz Lesko páncélosai pillanatokon belül elkergetik az érsek vakmerő portyázóit! Csakhogy az érsek portyázói nem fogták menekülőre, mi több, vad kiáltozások közepette egyenest a vértes had derekának rontottak, mint a prédára éhes farkasok. Mielőtt azonban összeakaszkodhattak volna a náluknál két-háromszor népesebb lengyel csapattal, a hegy tetejére faroló huszita szekerek houfnicéi sorra eldördültek. A lövedékek a hegyoldalba csapódtak, pontosan a két csapat közé, jókora hófelhőt és jégszilánkok gejzírjét hányva a levegőbe. Szamatuly lovag bosszúsan visszarántotta lovát, de aztán, látva a huszita vezérszekérre felröppenő hollós zászlót, felnevetett. - Jön Hunyadi! Az érsek lovasai is rögvest megértették a houfnicék „üzenetét", és félre táncoltatták lovaikat a király közeléből. Visszavonulni viszont már nem tudtak, mert a Tapolca negyed és a libádi völgy felől felsorakoztak hátuk megett a késve érkező királyi vértesek. - Jön Hunyadi! - derült fel Ulászló képe is. Újlaki korántsem volt ennyire lelkes, miközben lerázta pallosa pengéjéről a vért. - Jön Hunyadi! - terjedt az izgatott suttogás a lengyel, magyar vitézek közt. S Hunyadi jött. A hegytetőre lendületes vágtával törtetett fel a túlsó oldalról, hű katonái kíséretében. Ulászló már azt is megkönnyebbüléssel vette tudomásul néhány napja, hogy Bátaszékről erőltetett menetben visszafelé indultak Hunyadi hadai. E hír meghozta bátorságukat, s onnantól maguk is merészen ki-kitörtek a Széchy-bandériumok megugrasztására. S lám, most, hogy Hunyadi is megérkezett személyesen, végképp fordult a kocka! - Isten hozott, Johannes!
Jankó komoran végigmérte a hegytetőről az elébe táruló látványt, Tüzes Orbán ágyúsorát, a lövedékektől megrongált esztergomi várfalakat, a csapdába esett érseki lovasok kis csapatát, a lengyel szárnyas lovagokat. Neki sem tetszett, amit látott. Lassan, morcos képpel léptetett lefelé a hóban királyához. Ott lehuppant Kese nyergéből, és térdet hajtott. - Győrig űztem a cseheket, fenség! Kikeletig ki nem dugják onnét az orrukat! Ulászló megölelte Hunyadit. - Isten vezérelte kardodat, drága Johannes! Garai felett aratott győzelmed megmentett minket! - Messze a végső győzelem, uram. Nyugaton, keleten, északon új erőre kaptak ellenségeink, s néhány hónap múlva a török is új sereggel tör reánk! Ulászló nem hagyta magát kizökkenteni meglelt jókedvéből, iménti baljós gondolatait végre elsöpörte lengyeljeinek és Hunyadinak felbukkanása. - Akkor is ünnepelni fogunk! Sokan várták titkon Garai bevonulását Budára, s hogy fogságra vesse királyi személyünket! A város német polgárai arra készültek, hogy... - Ne törődj velük! - legyintett Jankó. - Ellenben magad biztonságával bizony törődhetnél! Micsoda könnyelműség ez, ily közel sátrat verni az ellenséghez? Lássad, a lovasrohamuk csaknem elért tégedet... - Hunyadinak igaza van, uram! - helyeselt Szamatuly lovag, melléjük huppanva nyergéből. - Két nemzet tekint reád most bizakodással, nem kockáztathatod... - Jól van, jól van! Elég volt! - nevetett az ifjú király. - Mostan végre itt vagytok, barátaim, s engem nem érhet többé baj! Szerencsére Újlaki gróf oroszlánként védelmezett eddig is. - Ha megengeded, fenség, felkészítem a csapataimat a rohamra! - Szamatuly lovag már indult volna, de Hunyadi az útját állta. - Várj még, Vince! Fenség, nem lövetheted Esztergom várát! Itt több magyar vér nem folyhat! - Hisz eddig sem rajtunk múlott a békesség! - tárta szét karját a király. Rozgonyi püspök úr mindent megtett, hogy megállapodjon Széchyvel... - Rozgonyinak esze ágában sincs megállapodni, hisz maga szeretne beülni az érseki székbe! Kérlek, fenség, rendeld vissza lovagjaidat a hegyen túlra! Ezeket az ágyúkat pedig ne töltsék újra, míg a békeajánlatunkra válasz nem érkezik. - De ki tárgyaljon az érsekkel? - Küldd Vitéz Jánost, uram. Ő valóban békére fog törekedni. - Vitéz... felőlem! Rögvest futárt menesztek érte Budára! - Nem szükséges, én már üzentem neki, uram. Nemsoká itt lesz.
- Remek! Addig nyugodjanak hát a fegyverek? - Nyugodjanak! Kamonyai odanyargalt gyorsan az ágyúkhoz, hogy elkapja Tüzes Orbán grabancát, de a mesternek már nyoma sem volt a közelben. Amint meglátta a közeledő Hunyadi-vérteseket, jobbnak látta eloldalogni. Az ágyúkra nem volt többé szükség: estére megérkezett Vitéz, s kísérettel bebocsátást nyert a várba. A fegyvernyugvás ezzel voltaképpen érvénybe is lépett, bentről nem tört ki több portyacsapat, a király meg nem lövette a falakat. Vitéz János éjfél előtt jött vissza, Széchy Dénes levelével. Esztergom érseke - megelégelvén az istentelen testvérháborút -, feltétel és mindennemű követelés nélkül letette a fegyvert, visszarendelte csapatait. Egyúttal kifejezte reményét, miszerint hamarosan sikerülhet tisztázni az Erzsébet királyné és Ulászló közötti sajnálatos félreértéseket, melyek máris olyannyi nyomorúságnak lettek okozói országszerte. Esztergom várát ugyan egyelőre át nem adhatja őfenségének, míg erre a királynétól egyértelmű felhatalmazást nem kap, de személyesen garantálja, hogy az érsekség katonái és a királyné szolgálatában álló cseh, s német zsoldosok, melyek Esztergom várában állomásoznak, nem háborgatják többé az Ulászló-pártiak birtokait. Cserébe őfelsége szavatolja, hogy az érseki vár ellen senki nem intéz támadást a végső fegyvernyugvás aláírásáig, melynek rendelkezéseit az érsek úr önmagára nézve máris kötelező érvényűnek tekinti. A király meghatódott, mikor elolvasta a levelet, s parancsot adott a táborbontásra. A katonák fáradtan masíroztak vissza Budára. Másnap már az esztergomi várban és a budai palotában is víg lakomán ünnepelte mindkét fél a fegyvernyugvást. Csak éppen a két város közt maradt puszta, felperzselt vidék. A lerombolt falvakba lassan visszaszállingózó jobbágyok nem mulattak. Holtaikat temették. 2.
Hunyadi csapata Esztergom alól is nagyobb számban indult el, mint ahogy érkezett; Kamonyai lajstromba vétette az érsek bátor portyázó lovascsapatát. Javarészt kövesdi és helembai halászlegények voltak, a Széchy-bandériumok színe-java. Első szóra elszegődtek a szörényi bán hadába.
Különben Kamonyai valahol Felhévíz környékén hagyott fel az örökös lajstromoztatással. Nem győzte már összeíratni a majd minden faluban hozzájuk csapódó legényeket - sürgősen gondoskodni kellett viszont a gyarapodó had felfegyverzéséről, páncélzatáról, élelmezéséről. Mivel Filipesi deákról továbbra sem érkezett hír, Kamonyai kénytelen volt maga megbirkózni a sereg mind terhesebb adminisztrációjával. A pénzes zacskók azonban fogyatkozóban voltak - a Garai sátrában zsákmányolt aranyakhoz egyelőre nem nyúlhattak Hunyadi parancsára. Ideje volt hát levelet diktálni Thuz Jánosnak, intézkedjék, mégpedig sürgősen. Tiszta szerencse, hogy Thuz kétségbeesett válasza csak hetekkel később, kora tavasszal érkezett Budára. A derék sáfár abban megírta, hogy a Hunyadi birtokok bevételei ekkora sereg ellátását, felfegyverzését nem bírják el, még a szörényi báni bevételek beszámításával sem. Ám mire a levelet Kamonyai felolvastatta magának, lett pénz. Lett, méghozzá bőségesen... 3.
BUDA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1441, BÖJTELŐ HAVÁNAK10 ÖTÖDIK NAPJA Rosszul indult az este, noha a fényes mulatságra már napok óta készültek a palotában. De éppen ilyesfajta mulatság hiányzott Hunyadinak! Volt neki elég baja anélkül is... 10 Február. 10 Szmolka Szaniszló lengyel történész így írt minderről: „A szlávok gyűlölete a magyarok iránt, a csőcselék dühe voltak az okozói a véres kegyetlenségeknek, a melyek mellett a török pusztítások képe egészen elhalványul. A fölperzselt udvarházak, elrablott kincsek, a kiontott vér, asszonyok és lányok meggyalázott becsülete, s a zaklatott Maros vidék nemességének sürgető panaszai unszolták a királyt, hogy zabolázza meg a merész rablókat, kiknek vezetője a király hűséges szolgájának nevezte magát." (Szmolka Szaniszló: Fekete Iván. Századok, Bp., 1883, 11. oldal). Verancsics Antal diplomata, pécsi megyés püspök így ír: „[Cserni Iván] ...az rácokkal nagy sokan támada, és az Tiszán általa kelvin, Bács megyére jöve és minden feli sok dúlást, emberölést tétete az rácokkal." Reiszig Ede a következőképpen számol be az eseményekről: „Csernoevics Iván [vagyis Cserni Iván] a fekete ember különféle hazudozásokkal és ígéretekkel a Temesvárott és vidékén települt szerb [rác] népet fölkelésre csábította, fölfegyverezte és hadsereggé szervezte." Ekkor már megjelent az az egyértelmű követelésük, hogy az uralmuk alá hajtott Tisza- Duna-Maros-köz külön szerb tartománnyá alakíttassék Fekete Iván cársága alatt.
Gyarapodó magánseregét el kellett kvártélyozni a város környékén, és Kamonyai mind gyakrabban térült-fordult Jankó szállásán, nagy szentségelve, mert folyvást hibádzott valami az ellátásból. Hol eleségből fogytak ki, hol a fegyverkovácsokkal gyűlt meg a baja, hol meg a kiképzés akadt meg valami csip-csup ügy miatt. Odahaza, Erdélyből is mind aggasztóbb levelek érkeztek: Losonczi vajda önkényűrként basáskodott, főképp az Ulászlóhoz húzó nemesség felett. Félő volt, Hunyadra is elküldi ispánjait, szedjenek össze minden terményt, amit csak találnak, és szekereztessék legott a Losonci-várakba. Jankó hazaüzent, hogy Hunyadi-birtokra ugyan be nem teheti a lábát a leváltott vajda egyeden katonája sem, de tudta, csupán idő kérdése, hogy ebből vérontás legyen. Mindent egy lapra tett fel, végleg elkötelezte magát Ulászló pártján. Garai legyőzésére mindenki felkapta a fejét az országban: Oláh Jankóból immár végleg Hunyadi János lett. S a nagyurak, mintha csak valami titokzatos jelet kaptak volna az égből, egymást túllicitálva igyekeztek dörgölőzni a nagy Hunyadihoz. Megenyhültek, még a hangjuk is tisztelettudóbbá szelídült. Akik elébe járultak, mind gyakrabban emlegették, hogy kezdetektől fogva figyelemmel kísérik felemelkedését, s kezdetektől fogva szorítanak neki, s már számos alkalommal tettek komoly szolgálatokat a Hunyadi családnak, no, csak úgy titkon, s ezért természetesen nem is várnak semminemű ellenszolgáltatást. Jankó azt vette észre, hogy egyre többen hajlonganak előtte, immár nem csak a palotaszolgák, de a köznemesek, s néhányan a bárók közül is. Hajlongtak, somolyogtak, a fülébe suttogtak, könnyeden, jóindulatúan társalogtak vele, belékaroltak, félrevonták, tanácsot kértek tőle, s tanácsot adtak neki. Mintha megszaporodott volna a jóakarók száma is, egyre többen állították meg széles mosollyal arcukon, egyre többen tettek bizonyságot segítőkészségükről és együttérzésükről, megsúgva, hogy ki a legfőbb ellensége a környéken, ki mikor mondott rosszat a háta mögött, ki mikor illette gúnyos szóval őt, vagy becses családját. Népszerű ember lett, hívták mindenhová: palotákba, lakomára, vadászatra, éjszakai dorbézolásra, fegyverszemlére, határjárásra. Igyekeztek a kedvében járni, tudakolták tisztjeitől, mi a szokása, mit szeret enni, mit iszik, miféle asszonyokkal hál, miféle vadra hajt, mikor alszik, s ha nem alszik, mit csinál, kikkel érintkezik, milyen a modora, miért és kit kedvel, s kit gyűlöl igazán. Mindent tudni szerettek volna, ami vele kapcsolatos. Ő meg csak bosszankodott az akadékoskodok hadán, a hízelkedők seregén, de nem gondolt bele, mi állhat a különös jelenség mögött.
Homlokára újabb és újabb ráncokat redőzött az aggodalom. Gyakorta diktált levelet Erzsébetnek, s a mind gyérülő válaszokból azt hámozta ki, hogy felesége egyre nehezebben viseli férje hosszas távolléteit. Odahaza itáliai mesterek dolgoztak a családi fészek csinosításán, Erzsébet azonban már nem bírta a temesvári bezártságot. Levelei aggodalommal töltötték el Jankót. Ha valaha, hát most érezte, hogy haza kellene térnie. Aznap este Ulászló fényes lakomát tartott, nem az elsőt, s nem is az utolsót az esztergomi tűzszünet megkötése óta. Jankó nem kívánt ezen az estén megjelenni, de Vitéz megüzente, hogy mindenképpen ott kell lennie. A király szót akar váltani vele. Rosszul indult az este: Ulászló rögvest maga mellé intette Hunyadit, és bortól akadozó nyelvvel, suttogva a tanácsát kérte. Szerelmi ügyben... 4.
Hunyadi még sohasem érezte magát ilyen kínos helyzetben. Gyanította, hogy a serdülő Ulászló egyre nehezebben viseli szüzességi fogadalmát, de hogy ilyen nagy ügyet csinál belőle, azzal nem tudott mit kezdeni. Kínos volt az egész história: hogy ennek a szerencséden fiúnak éppen Rozgonyi Máriába kellett beleszeretnie! Annál kínosabb volt, hogy Hunyadi rájött, a fiú atyai tanácsot vár tőle. Ahogy odahajolt hozzá, reménykedőn bátorításra, jó szóra várva, nyilvánvalóvá tette, hogy nem a király követeli a választ, hanem a tanácstalan, árva fiú. Nem felelhetett hát akármit. - Nézzed, királyi fenség... - Wladislaus! Kérlek, Johannes, szólíts a nevemen! - Nézzed, Wladislaus! Én nem konyítok az ilyesfajta dolgokhoz. De azt tudom, hogy felkent királyunk vagy. Ifjú is vagy azonban, hús-vér férfi. Hová fajulna a világ, ha te csak sóhajtoznál, epekednél, mint valami ripacs szerelmi énekmondó! Király vagy, bizonnyal akad itt a palotában ifjú tüzes leány, ki készséggel csillapítná férfiúi vágyadat... Ulászló elvörösödött. - Jól tudod, Johannes, hogy szüzességi fogadalmat tettem! - Ha tettél, akkor felejtsd el! Hiba volt! Egészséges férfi nem lehet meg asszonyi ölelés nélkül. Ki mást állít, hazudik! A véred pezseg, a test
vágyakozik. Ilyennek teremtett minket a Jóisten. A lovagi széphistóriáknak ne higgyél, Wladislaus, mert azok is csak szépítik a valót! Ama nagy keresztes vitézek sem éltek megtartóztatásban, higgyél nékem! Hisz még papjaink is nyíltan üzekednek, szeretőt tartanak, gyermekeket nemzenek. - Fogadalmam Istennek tettem - jegyezte meg szemrehányón a király. - A Jóisten tapasztalataim szerint igen elnéző tud lenni, ha akar. Már csak azért is elnézőnek kell lennie, fenség, mert hisz mi lészen akkor, ha Erzsébet királyné asszony mégiscsak elfogadja házassági ajánlatodat? Akkor bizony nem lesz más választásod, férjként kell őt ölelned, s nem csupán epekvő szerelemmel imádnod. Az országnak utódokra van szüksége, s néked felkent királyunkként fiút, fiúkat kell nemzened jövendő királyné asszonyunknak, uram. Ez Isten, s ország törvénye. Ulászló szemmel láthatóan nem tudta, felháborodjon-e, vagy fontolóra vegye Hunyadi szavait. - De persze ajánlatosabb volna erről mást kérdezned, uram. Én botor lélek vagyok, még házassági hűségem sem tudtam tartani, hát tőlem bölcs tanácsot ugyan hiába vársz. Ha azonban a hadakkal kapcsolatban, vagy a tervezett hadjárattal... - Elmehetsz - intett kelletlenül a fiú. - Később beszélünk! Hunyadi elsomfordált a főasztaltól, de nem jutott messzire, mert Rozgonyi Simonba botlott. - Drága, egyeden barátom! - úgy ölelte a püspök úr, mintha országos pajtások lettek volna totyogós koruk óta. - Be jó, hogy látlak! Hogy szolgál kedves egészséged? Csak szólj, ha szükséged van bármire is, rám mindig számíthatsz, no, hisz tudod te jól! Jankó néhány pillanatig próbálta maga elé idézni azt a Rozgonyi Simont, aki a titelrévi haditáborban még oly leereszkedőn egyezkedett vele, de az bizonnyal egy másik Rozgonyi Simon lehetett. Ez a mostani majd elolvadt a mézesmázoskodásban. - Ülj le mellém, János bán... Már persze, ha nem sért, hogy még ezen a régi címeden emlegetlek. No, ne nézz rám oly meglepetten, tudom, hogy tudod! No, jöjjél, igyunk kicsit, s diskuráljunk erről-arról... Jankó szabadulni próbált, de a püspök odalökdöste saját helyéhez, és fél kézzel penderítette arrébb a szomszéd széken ülő nemes urat, hogy helyébe Hunyadit tuszkolhassa. A közelben ücsörgők, köztük Hédervári nádor, s Lépes György erdélyi püspök is úgy fordultak felé, mintha messziről hazatért jó pajtásukat látnák viszont. A vállát veregették, a kezét szorongatták. Egyedül csak Újlaki
vetett rá gyűlölködő pillantást az asztal túloldaláról, ami legalább úgy meglepte, mint a hízelkedő pillantások sokasága. - Megérdemled, kedves János, Isten látja lelkemet, megérdemled! - sutyorogta fülébe Rozgonyi. - Persze mi tagadás, volt nékem is némi szavam a kinevezésedben, de persze ez teljességgel lényegtelen! Nem is azért mondom! Teérted bármikor felemelem szavam! Hisz emlékszel, mit mondtam néked Titelrévnél! Köztünk a helyed! Mi tűzön-vízen keresztül melletted állunk! Úgy is lett! Hunyadi már azon volt, hogy megkérdezze, mi az ördögről beszél a püspök úr, de ekkor a királyi harsonások parancsoltak csendet a teremben. - Bocsáss meg, Jánosom, mennem kell - szabadkozott Rozgonyi -, a kancellár kötelessége felolvasni a pátens szövegét! Jankó zavartan bámulta az asztalnál ülő fényes urakat. Úgy érezte, minden szempár rászegeződik, mindenki az ő pillantását akarja elcsípni. Mi készül itt? - Álljatok fel, drága barátaim! Jagelló Ulászló, Magyarország és Lengyelhon királya ünnepélyes arccal tekintett körbe. - Bátaszéki győzelmünk ünnepén illő, hogy bejelentessék néhány fontos döntés, mely megszabja majd az új esztendő tennivalóit. Olvasd, kancellár! És Rozgonyi Simon püspök fennhangon olvasni kezdte a pátens szövegét, melyben a király két új vajdát nevezett ki Erdély élére. Az egyik Újlaki Miklós volt. A másik Hunyadi János. 5.
A szövegből egyértelműen kiderült, hogy a király melyiküktől várja hatalma megszilárdítását a keled országrészben. Hunyadi ugyanis - amellett, hogy megtarthatta szörényi báni címét - egyúttal temesi ispán, valamint a székelyek ispánja is lett, no meg Közép-Szolnok megye ispánja. Kezében összpontosult Erdély valamennyi királyi bevétele, a székelyek, a szászok adója, igaz, e pénz felét Újlaki Miklós rendelkezésére kellett bocsátania minden esztendőben. De mit számított most az! A kinevezéssel őfelsége újabb birtokokat adományozott a Hunyadi családnak, s az újakkal immár országos viszonylatban is jelentős földesúrrá vált. Jelentős?
Az erdélyi vajdai címmel egy csapásra a Magyar Királyság három legvagyonosabb ura közé került. Woyvocle Transsylvaniae... Erdélyi vajda.... Ő mint erdélyi vajda? Ő, kinek atyja még nincstelen menekültként érkezett ebbe az országba? Ő, kit csak Oláh Jankónak hívtak még pár napja is? Gúnynak, s megvetésnek örök tárgya, ő? Az erdélyi seregek parancsnoka. Mostantól ketten felelnek a teljes déli határszakasz biztonságáért az AlDunától a Kárpátok gerincéig... Közben a vállát veregették, a képébe mosolyogtak, az asszonyok szemérmesen összesutyorogtak, s elpirultak, amikor rájuk nézett. Most már nem hallott semmit, sem az izgatott morajlást, sem az egri püspök orrhangú dünnyögését, sem az összesugdosást, a zsivajgást. Mintha csengett volna a füle. Arra eszmélt, hogy biztatják: álljon fel. Felállt hát, s révetegen az urakra, nagyasszonyokra mosolygott. Úgy tűnt, végtelen szeretet árad felé, lelkes bizakodás, de valami mégis azt súgta neki, hogy mindez hamisság. Hunyadi János kihúzta magát. Hideg elégedettség áradt szét bensőjében. Ünnepeljetek csak! Mosolyogjatok! Ismerlek én titeket! Ismerlek jól! Maskarázzunk hát, urak, hölgyek, vigadozunk a ti szabályotok szerint! - Királyi fenség! - emelte kupáját Ulászló felé. Hangja mennydörgött, betöltötte a boltívek alatti teret. - Szívből köszönöm bizalmadat! Esküszöm, vajdatársammal, Miklós gróffal megbékítjük az erdélyi urakat, pártodra állítjuk Erdélyt, s hatalmad szilárd bástyájává tesszük! - Vivát! Vivát! A terem sarkában, az egyik oszlopnak dőlve Vitéz János elégedetten elmosolyodott. Minden a lehető legígéretesebben haladt. Most már csak arra volt szükség, hogy tárgyalóasztalhoz kényszerítsék Erzsébet királynét, és véget vessenek ennek az átkozott belháborúnak. Vitéz Jánost senki sem kínálta borral, senki sem veregette vállát, senki nem kívánt szerencsét néki az eljövendő feladatokhoz. Mégis ő volt a budai palotában az egyeden ember, aki józan ésszel tervezgette az ország sorsát. S Vitéz sakkjátszmájában Hunyadi immár közvetlenül a király mellett állott... A legjobb helyen.
6. Jankó kapatosan támolygott szállására, amikor a folyosón Szilágyi Mihály toppant elé. Nem látta sógorát a kettős menyegző óta. Az éjszakai félhomályban úgy tűnt, mintha alaposan lefogyott volna, még arca is betegesnek, beesettnek látszott. - Hát te? - ölelte meg vigyorogva Jankó. - Hol az ördögben bujkáltál, komám? - Hadd el! - suttogta Mihály, körbepillantva, mintha attól lehetne tartani, kihallgatják őket. - Könyörgöm! Vigyél magaddal! - Aztán hová? - Akárhová! Ahová mész! - Mi baj, sógor? - Margitom fogva tart! Vigyél magaddal, Jankó! Az a perszóna ki sem enged ágyasházunkból, hetek óta! Sárkány ez az asszony, szavamra! Igen kedveli az ölelkezést, reggeltől estig csak dunyhák közt üzekedne, s bele nem fáradna semmi pénzért. Nem bírom szusszal! Akkor már ezerszer inkább a török! Hunyadi felnevetett, kacagása visszhangzott a folyosó falai közt. - Halkabban, az Istenért! - sápadozott Szilágyi. - Még meghallja! Meghallotta. Kivágódott egy ajtó, s rajta a testes Báthory Margit robbant elő egyeden, áttetsző hálóingben. Hurkás bájai végighullámoztak a fáklya fényében. - Mit tekeregsz te idekinn, Mihályom? Be gyere! Fázom! Meg kell már, hogy melegíts! - Megyek! - vinnyogta Szilágyi, s Jankó meg mert volna esküdni rá, hogy sógora úgy hajlongott, akár a cseléd hajlong rettegett ura előtt. - Épp csak szót váltottam Jankó sógorral! Báthory Margit Hunyadira somolygott, aztán határozott mozdulattal elkapta férje grabancát, és maga után vonszolta a szoba dunyhamelegébe. Jankó még akkor is hétrét görnyedve röhögött, amikor odabentről már csak zihálást és vaskos női sikolyokat lehetett hallani. 7.
Azon az éjszakán - ki tudja, kinek az utasítására, s hogyan - őfelsége, Jagelló Ulászló király testőrzői kissé lanyhábban látták el szolgálatukat. Csak így történhetett, hogy őfelsége ajtaja az éjszaka kellős közepén kivágódott, s rajta
három, igen lengén öltözött, ám annál csintalanabb leány szökött be, s egyből a baldachinos ágy selymei közé vetették magukat. Éppen a nyugtalanul forgolódó Ulászló mellé! S lehet tán, hogy Ulászló két birodalomnak is parancsolt, de ott, azon az éjszakán mégiscsak egy tizenhat esztendős fiúként viselte magát, akit a három ledér démon ellentmondást nem tűrő határozottsággal gyűrt maga alá. Őfelsége szüzességi fogadalma sóhajtásnyi ideig tartott csupán, s mire megvirradt, távoli emlékfoszlánnyá halványult a jelenlévők emlékezetében. Ulászlót csak napkelte táján nyomta el az álom. Hosszú hetek óta először aludt nyugodalmasan, akár a bunda. Délután aztán kipattantak szemei, s már fordult volna, hogy újabb incselkedésre késztesse a három leányzót, de azoknak hűlt helyét találta ágyában. Az őrség nem tudott semmiről, de Ulászló megesküdött volna rá, hogy a vacsoránál minden nagyúr, nagyasszony, de még a cselédek is sokatmondó vigyorral az arcukon emelték kupáikat őfelsége egészségére.
8. Ulászló még javában hentergett a három leánnyal, amikor Hunyadi megszemlélte felsorakozott csapatait a Szent György téren. Tüstént indulni akart. Odahaza békét és rendet kell teremtenie. Aztán összegyűjteni az erdélyi seregeket, s délnek vezényelni valamennyit, az Al-Duna vidékére. A török alig várja, hogy a tavasz nyárba forduljon, s ismét megindíthassa világtipró seregét Magyarország ellen. Addigra Erdélyben rendnek kell lennie! Elléptetett serege előtt. Úgy látta, a körülményekhez képest minden a lehető legnagyobb rendben van, s már-már kiadta az indulási parancsot tisztjeinek, amikor a palota felől a még mindig kapkodva öltözködő Szilágyi Mihály bukkant fel. - Itt ne merj hagyni, az Isten áldjon meg! - zihálta, s úgy pislogott hátra, mintha egész haramiabanda üldözné. - Lovat! El innét, de gyorsan! A legények közül azok, akiket az utóbbi hetekben sorozott be Kamonyai Simon, vihogni kezdtek: ez a fekete képű bivaly-ember fél lábon táncolva próbálta felrángatni csizmáját, miközben oldalára kötött szablyája csilingelve karistolja össze a tér kövét. A régebbi katonák elszörnyedve pisszegték le a
vihogókat: Horogszegi Szilágyi Mihály úrral nem tanácsos ám összeakasztani a bajszot! De törődött is most a vihogással Szilágyi! Úgy iszkolt Jankóékhoz, mint az atyai pofon elől az anyai szoknya mögé búvó kisgyermek. - Gyerünk! Mire vársz, még? Vezényelj indulást! Hol az a ló? Ám ekkor a budai palota fényesre koptatott térkövein egy termetes matróna bukkant fel, ki súlyát meghazudtoló gyorsasággal inalt a páncélos négyszögek felé. - Mihály! Mihályom! Ide gyere! Most már Hunyadi sem állta meg a komolyságot, hiába igyekezett bajsza alá rejteni jókedvtől szélesre húzódó száját. - Jankó! Könyörgöm! - szorongatta a karját Szilágyi, ám ekkorra Báthory Margit utolérte, s valósággal rávetette magát, nehogy felkapaszkodhasson a fegyvernök által elővezetett pej kancára. - Értsed meg, Margit, mennem kell! - mentegetőzött Szilágyi. - Én ugyan maradnék, Margitom, de Jankó sógor immár erdélyi vajda lett! A parancs az parancs! Márpedig ő azt a parancsot adta, hogy rögvest nyergeljünk! Nincs mit tenni! Báthory Margit szívszakasztó zokogásban tört ki, s úgy ölelte át férjeura csizmáját, mintha soha többé nem akarná elereszteni. Terebélyes keblei zaklatottan hullámoztak, s Szilágyi érezte, hogy ebből az acélos szorításból nincs földi hatalom, ami kitéphetné. A hollós zászló is egyre csak rázkódott valamiért Székely Tamás úrfi kezében, pedig szellő sem rezdült azon a hajnalon a Duna felett. - Ha tudom, Mihály sógor, hogy ennyire maradni akartál volna, én bizony nem parancsolok ily kegyetlent tenéked! - De már megparancsoltad. Induljunk! - Nem addig az! Családos ember volnék magam is, látom én, mikor húzza haza a szíve a férfiembert! - Mi a fészkes... - Azt mondom: maradj, ha annyira maradni akarsz! Nem tudta idejében elkapni a kezét, mert Báthory Margit elmarta, s oly cuppanós csókot nyomott rája, hogy még délben is nyálasnak érezte, hiába dörgölte a legdurvább vászonnal egész nap. - Köszönöm! Köszönöm, János sógor! Hallottad, Mihály? Aranyból van ennek az embernek a szíve!
Szilágyi lelohadt lelkesedéssel emelte vissza lábát a kengyelből, s az asszonyi karbilincs csak azért enyhült, mert Margit cibálni kezdte lefelé a nyeregből. - Jer, Mihályom! Jer, vissza, a meleg szobába! Még meghűlsz itt nekem ebben a cudar hidegben! Ha pillantással ölni lehetett volna, akkor Szilágyi Mihály ott helyben cafatokra szaggatja Hunyadi Jánost, akár erdélyi vajda lett előző éjjel, akár nem. Tiszta szerencse, hogy Szilágyit ellentmondást nem tűrve kezdte maga után vonszolni a Báthory nemzetség legtestesebb hajtása. - Azt javallom - vetette oda Jankó Kamonyainak -, szedjük a lábunkat Simon bátyám! Szaporázzuk, amíg még tehetjük! Vágtában csattogtak keresztül az álomba merült utcákon, a jó budai polgárok legnagyobb bosszúságára. 9.
Hunyadi fogadást kötött Dengelegi Pongrácz Györggyel meg Kamonyaival, vajh, hol éri utol őket Szilágyi Mihály. Ő maga nyerte a fogadást, mert ő tett a legközelebbi helyre. Mikor pedig Üllőt elhagyva felbukkant sógora, szélsebes vágtában, Jankó óvatosan megkérdezte embereitől: - Olybá tűnik-e előttetek is, barátaim, hogy Mihály sógor kissé zaklatott máma? - Nekem egészen olybá tűnik, Jankó - felelte Kamonyai. - Felettébb zaklatott. S vélhetően miattad az. - Lehet, haragszik tán valamiért? - Ahogy elnézem, erőst haragszik! Ezt támasztotta alá az is, hogy Szilágyi jó messziről szablyát rántott, és üvöltözve száguldott tovább, egyenest Hunyadinak. - Kitekerem a nyakad, himpellér, te! Ezt megkeserülöd, az anyád hétszentségit! - Olybá tűnik énelőttem, ajánlatosabb volna tán kitérnem kicsit - csóválta fejét Erdély újdonsült vajdája. - Épp javallani akartam magam is - vont vállat Kamonyai. Hunyadi János hátracsapta süvegjét, s oly sebes vágtára sarkallta Kesét, amilyen sebesre eddig még nem sikerült. De Kese fiatal paripa volt, jó vér: nyargalt, ahogy a lába bírta. Szilágyi a nyomában porzott, szakadadanul válogatott káromlásokkal illetve Magyarország zászlósurát. Az új erdélyi fejedelem pedig teli tüdővel nevetett. A felkelő nap visszakacagott rá.
10. ENYING, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 3. NAPJA - Semmi hír? - Semmi, István bácsi. Török Bálint felesége, Katalin nagyasszony a kezét tördelve állt az enyingi vár ablakában. Odakünn sötétedett már, de a láthatáron teremtett lélek sem moccant - Azóta el kellett érniük Szabadkát - sóhajtotta a nagyasszony. - Tán meg is ütköztek már a rácokkal... - Éppen ettől tartok magam is. - A szép öregember bele sem mert gondolni, mi történhetett azóta Dénessel meg a hatvanhat másik lovassal. Ha ezt túléli szegény jó uram, többé nem eresztem sehová! Deér-Sólyom István keserűen elmosolyodott. - Pedig el kell ereszd, Katinkám! Bálintra nagy tettek várnak még! Ott kell lennie Székesfehérvárott, a koronázáson! - István bácsi... jól tudja, hogy az én szívem az enyéimhez húz. A bátyám, a húgaim mind Mária királyné szolgálatában állanak. Én nem lehetek Szapolyai János híve. Szívemből remélem, hogy erős Habsburg-kézbe kerül végre az ország. Nincsen más választás, István bácsi! Kegyelmednek is meg kellene már végre értenie... A szép öregember megsimította a nagyasszony arcát. - Ezt ugyan másképpen látom, kedvesem, de ez legyen a legnagyobb baj. Vitatkozni ráérünk akkor is, ha Bálint visszajő. - Ha visszajő! - sóhajtotta a nagyasszony. A szép öregember nagyot nyelt. Annyi minden gyülemlett fel benne, amit el akart mondani Dénesnek. Az nem lehet, hogy nem lesz többé kinek mesélnie... Az nem lehet, hogy magára marad... - Imádkozzunk, Katinkám! A nagyasszony könnyeket hullajtva bólintott. Imádkoztak. Mi mást tehettek volna...
11.
SZABADKA, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 3. NAPJA Ott lapult a Fekete Ember Szabadka legszélső házai közt. Körülötte vagy ezer szerb martalóc. Pár napja csak, hogy bevették magukat a színmagyar városba, mely oly hősiesen dacolt nemrég Szolimán hatalmas seregével. Kivérzett a harcban szegény Szabadka. Kivérzett, éhezett és szenvedett. Mikor a török szégyenszemre elvonult, feltűntek a láthatáron Cserni Iván emberei, s a jó szabadkaiak azt hitték, Szapolyai felmentő hada érkezett: ünnepeltek, boldogan nyitották meg kapuikat a jövevények előtt. A Fekete Ember felmutatta nekik a vajda úr pecsétes levelét, amiben engedélyezte, hogy birtokba vegye az elritkult földeket Bácsban, Bodrogban, Csongrádban. Ezt végképp nem értették szegény magyarok, de hát nem volt apelláta: a vajda maradt utolsó reményük. Hanem a befelé özönlő rácok nem úgy viselkedtek, ahogy a felmentőknek illett volna: rabolni kezdtek, fosztogatni, erőszakoskodni. Éppen azt cselekedték, amit a török szeretett volna, ha hozzáfér Török Bálint városához. A magyarok dühödten felhorkantak, de a haramiák túlerőben voltak, s ami még ennél is rosszabb: immár a városfalakon belül. A Fekete Ember elrendelte a szabadkai magyarok leölését. Hajnalig tartott a barbár vigasság, a férfiak java részét felkoncolták, még a gyermekeket, magatehetetlen öregeket sem kímélték. Egyedül a szép, fiatal nőknek kegyelmeztek, azokat szétosztották egymás közt, hogy minden gonosztevőnek jusson ágyas, akin ocsmány kedvüket tölthetik. - Szabadka ezentúl a rácok városa! - hirdették a diadalittas pópák, mikor ledöntötték a templomban a római katolikus szentségeket. - Ez a templom ezentúl az ortodox hívők temploma! S a jöttmentek beköltöztek a magyarok házaiba. Iván cár, a villámcsapástól félig megszenesedett képű egykori lókaparó ott parádézott a város főterén, hatszáz mentébe öltöztetett testőre között, s szent fogadalmat tett a pópáknak, hogy Isten rendelése szerint kiterjeszti népének hatalmát keletre, nyugatra és északra. Gyűltek, egyre gyűltek zászlai alá a török elől menekülő szerbek a Szávától, Dunától délre fekvő területekről. Mivel az oszmánnal nem mertek hadakozni, hát inkább a védtelen magyar paraszttal hadakoztak. Mivel saját hazájukat nem merték tovább védelmezni, inkább odébbálltak, hogy elrabolják mások hazáját.
Azokét, kik nékik menedéket nyújtottak. Kezdte a magyar megtanulni, milyen szomszéd is a szerb valójában. Lippától Bajáig, a Marostól a Dunáig fosztogató rác hordák dúlták fel a földet. Ki a török elől még a mocsarakba menekedhetett, azt halomra gyilkolták. Nem volt kímélet azon a rettenetes őszön egyetlen szegény magyarnak sem. Jobbágyi porták, nemesi udvarházak éppúgy áldozatokká váltak, mint a templomok, várak, városok. A fekete cár Szabadkán rendezkedett be. Tudatlan, mosdatlan haramiákból valóságos fejedelmi udvart vont maga köré. Volt udvarmestere, kincstárnoka, főlovászmestere. A magyarok házait, földjeit hívei között osztotta szét, éppen úgy viselkedett, ahogy egy valóságos cár viselkedik. Csak éppen nem a sajátját osztogatta, hanem a másét. Azon az estén, mikor a Dunához menesztett spionjai jelentették, hogy Török Bálint úr, Szabadka igaz ura közeledik Csőszapa felől nem kevesebb, mint hatvanhét lovassal, a Fekete Cár elégedetten elvigyorodott. - Jöjjön csak a kutya! Tokajban kigúnyolt, megalázott engemet! Most majd megkapja a magáét! S bár haramiáinak java része a környéket fosztogatta, a hatvanhét lovasra még így is ezer rác lesett Szabadka határában... 12. Agyaggal tapasztott, fonott sövény vette körül a várost, de ez a sövény csak foszlányaiban maradt meg a török ostrom viharai után. A sebtiben emelt szekérvárat meg éppenséggel a szerbek bontották szét, s tüzelték el - nem sok minden maradt, ami védhetővé tehette volna Szabadkát. Ebben bíztak Török Bálint lovasai is, kik szélvészként közeledtek a bátmonostori országúton. Ugyan az út két oldalát tüskés kórók nőtték be - idén őszön senki sem ritkította meg a dézsmaszedő szekerek számára -, de ezek közt még könnyen keresztülvágtathatott a hatvanhét lovas. Mikor a legszélső házak vonaláig értek, s megpillantották az árokba hajigált parasztok tetemeit, s a kerítéslécekre tűzdelt Török-darabontok koponyáit, Bálint úr megálljt vezényelt. - A büdös kurva anyátokat, rác kutyák! Ezt megkeserülitek! Megsarkantyúzta lovát, hogy betörjön a megroggyant madarasi kapun, ám ekkor előugrottak rejtekhelyeik mögül a Fekete Ember haramiái.
Török Bálint belesápadt a látványba. Száz... Kétszáz... Ötszáz haramia... Ördögöt! Van ez ezer is! Pokolfattya kutyák! Mintha megelevenedett volna a környék. Mintha a föld alól is szerb martalócok teremtek volna elő... Immár a hátukba is kerültek sokan, üvöltve, fejszéket lóbálva, lándzsát vetve. Bocskoros, gyalogos, lovas rácok, végeláthatatlan sorokban, egymás sarkát taposva. Pillanatok alatt elérték a maroknyi darabontot. Török Bálint látta, hogy itt a vég, de ez az elsöprő túlerő csak még jobban kihozta sodrából. - A büdös kurva anyátokat! Csattogtak a balták, kerregtek a cséplők, suhogtak a szablyák. A darabontokat szempillantás alatt elnyelte az embertömeg. Mint mikor a hangyabolyba tévedt szöcskét felfalják a hangyák: ellepték őket, maguk alá gyűrték, elevenen tépték cafatokra. Némelyikből csak sárba dagasztott, alaktalan húspép maradt. Dénes leghátul bukdácsolt. Halálra rémült, mert csak annyit látott az egészből, hogy minden irányból vadállati üvöltéssel rájuk vetik magukat. A rácok körbeözönlötték a többieket, s a következő pillanatban mindent elárasztott a vér, szemébe sár fröccsent, s valami erősen megcsapta az oldalát. - Jézus... Elhajította szablyáját, s ösztönös mozdulattal megsarkantyúzta a lovat. Szerencse, hogy leghátul bukdácsolt: a szerbek ügyet sem vetettek rá: nem is darabont ez, csak valami papféle... Azzal ráérnek végezni, ha a többiből már kiszorították a szuszt! Ennek köszönhette, hogy életben maradt. Lova oldalazva átvergődött egy ágbogas sövényen, ahol valami csűrféle elrejtette a rácok szeme elől. A hátas prüszkölt, kapálózva ágaskodott, de Dénes remegő kézzel nyugtatgatta. - El innét! El innét, hallod-e? A bokrok szövedékén át szeme sarkából egy villanásnyi időre mintha Török Bálint urat látta volna. Nem akarta olcsón adni életét a nagyúr, motollaként járt szablyája, úgy aprította a lovának kötőfékje után kapkodó rácokat, akár a répát.
Aztán Dénes lehunyta szemét, s hagyta, hogy az egyensúlyát visszanyerő ló inaljon vele, amerre lát. Elsuhant a feje mellett egy nyílvessző, de azontúl nem törődtek vele többet. Hadd fusson a nyomorult! Legalább lesz, ki megviszi a hírt a magyaroknak, hogyan járt Török Bálint meg a csapata! A vadállati, kegyeden üvöltés azonban elkísérte, s még akkor is fülében visszhangzott, amikor már messze járt. 13.
A Fekete Ember elégedetten lépkedett a támadók földbe taposott maradványai közt. Sárga csizmája bokáig a vér- és sáriszamba merült. Emberi testrészek, húscafatok tarkállottak körülötte, mintha valami bomlott elméjű festő szórta volna szét színfoltjait a fekete vásznon. Itt egy levágott, felismerhetetlenségig széjjeltaposott emberfő, amott egy kifordult belsőjű ló. A tekergőző belek rózsaszíne, a szétnyílt testrészek húsvöröse természetellenesen rikított a sár sötétjéből. - Hol van Török Bálint? Hol az a kutya? - üvöltötte a Fekete Ember. A rácok keresték serényen, hisz a magyar úr fejét lándzsára kellett tűzniük cáruk parancsa szerint. De ahhoz előbb mégiscsak meg kellett volna találni! Keresték, de sehogy sem lelték. - Itt kell lennie! - üvöltötte a Fekete Ember. Mikor elragadta az indulat, koponyájának bal fele még feketébbé sötétült, pikkelyes bőre hullámozni kezdett, mintha valami gomolyogna alatta, a húsban. A feketeségből csak a szembogár nélküli, hályogos fehérség villogott a sűrűsödő félhomályban. Kerítsétek elő, vagy jaj lesz nektek! Keresték tovább. Nem lelték. Térden kúszva feltúrták a sarat, csupasz kézzel átmerték a vérmocskos földet, forgatták a megtalált koponyákat, hátha valamelyik a Török Bálinté. De nem volt az övé egyik sem. Mert Török Bálint úr akkor már messze járt Szabadkától. A vérengzés zűrzavarában lováról lebukva, a sárban meghemperedve, tetőtől talpig mocskosan kúszott a hullák közt a bokrokig. Fiatal volt, erős volt, élni akart, s erejét megszázszorozta a bosszúvágy. Az ember ilyenkor nem ismer lehetetlent. Egész éjszaka bukdácsolt, futott, hogy minél messzebb jusson városától. A pusztában kóbor lóra talált, azon nyargalt tovább. A bátmonostori révnél
belebotlott egy, a nádasban rejtőzködő magyar halászba, ki tíz aranyért átvitte a túlpartra. Török Bálint - világéletében fösvény ember - még sohasem fejtette ki mentéje béléséből ily szíves örömest a rejtekaranyakat. A túlparton, a szekcsői mocsárban botlott Dénesbe: a fiú lova még Madaras mellett lábát törte - ott kellett hagyni szegény párát kínok közt vergődni, mert a fiú nem tudta, hogyan olthatná ki életét kíméletből. Onnantól gyalogosan botorkált a Dunáig, s most a révtől Szekcsőig. - Te vagy az? - hőkölt hátra Török Bálint, mikor meglátta a fiút, derékig a lápban. Dénes sem hitt a szemének. - Török Bálint uram? Hát életben maradt? Hála legyen a Magasságosnak! Enyingre Szent András havának hatodik napjára sikerült visszavergődniük, egymást támogatva, erdőkben, zsombékokban, felperzselt falvak romjai közt botladozva. A várkapu őre először nem akarta megismerni. Csak mikor Katalin nagyasszony rohant le a lépcsőn zokogva, sikoltozva, akkor döbbent rá, hogy ez a beesett oldalú, rongyos, saras jöttment, kinek jártányi ereje sem maradt, nem más, mint enyingi Török Bálint maga. - Előbb a fiút! - morogta a nagyúr, mikor a strázsák át akarták emelni a felvonóhídon. - Idáig ő támogatott. Előbb őt vigyétek be. Megérdemli! 14.
ENYING, MAGYARORSZÁG, A. D. 1526, SZENT ANDRÁS HAVÁNAK 7. NAPJA A szép öregember hosszan figyelte a tűz előtt gubbasztó fiút. Egy pokrócot terített a hátára, mert hiába ropogtak vidáman a hasábfák a kandallóban, Dénes egyre csak vacogott. Nem csoda... Néhány nap alatt a hetedik poklon is keresztülment szegény! Mintha még szelíd vonásai is megkeményedtek volna, szemében viszont kihunyni látszott a régi tűz. Most is csak bámult maga elé egykedvűen, s nem reagált semmire, noha az öreg már órák óta csak mesélt, és mesélt néki. Ahogy közeledett a vacsoraidő, a szép öregember mégis rákezdett: - Idő kérdése csak, és a Fekete Ember jelentéktelen mozzanattá zsugorodik a történelemben. Említeni sem fogják a Fekete Cárt, és „országát" sem. De
lássad, Dénes, annak a hatvanöt lovasnak, kik odavesztek, ez a szabadkai összecsapás volt az élet végét jelentő, mindennél tragikusabb mozzanat. Ezért kell megértened, mi a különbség fontos és kevésbé fontos között. Könnyű meghalni egy jelentéktelen összecsapásban, semmi célokért. - Jelentéktelen? - törte meg a csendet Dénes. - Az ország talpra fog állani. Idő kérdése csak. Szapolyait néhány nap múlva királlyá koronázzák Székesfehérvárott. Beszéltem Bálint úrral, ott lesz ő is. Döntött. Érti már, mekkora a tét. Persze telve a szíve gyűlölettel, egy kanál vízben meg tudná fojtani Szapolyait, de meglásd, azt fogja cselekedni, ami a hazának érdeke! Hidd el, fiú, a Fekete Ember nem sok vizet zavar majd e hatalmas küzdelemben. Ezrek és ezrek pusztulnak még miatta el, de törvényszerű, hogy végül eltapossa valaki. Nem azért okítlak nap mint nap, nem azért beszélem el ezt a hosszú históriát, hogy ne tanulj belőle semmit, Dénes fiam. - Hisz tanultam máris - felelte amaz színtelen hangon. - Tenni akartam... - S ez dicséretes. De annyi jó fiú veszett már oda jelentéktelen célokért. Ezrek, tízezrek oly hadjáratokban, melyekhez a magyarnak semmi köze, idegen földeken, idegen zászlók alatt, idegen ügyek szolgálatában. Tudni kell megkülönböztetni a fontost és a jelentéktelent. - Ölik a magyart... A szép öregember türelmesen a fiú mellé ült, s egy ideig együtt bámulták a tüzet. - A siránkozás hiábavaló. Ne feledd, a legyőzött, a megalázott nem sírhat soha. Élni kell, dolgozni, alkotni, s közben bosszúról álmodni. Eljő még a mi időnk! Dénes arca megrándult az indulattól. - Puszta kézzel tudnék megfojtani minden rácot! Gyűlölöm őket! Deér-Sólyom István átölelte a fiú vállát. - A gyűlölet jó. A gyűlölet erőt ad. S erő kell a bosszúhoz. De arra vigyázz, fiam: ne gyűlölj egy egész nemzetet. A bűnösök nem érdemlenek kegyelmet. Bűnhődni fognak Isten, s Törvény rendelése szerint. Szabadka vidékén, s egész a Temes völgyéig sokezernyi szerb bűnös szabadon jár-kel ma még. De ne aggódj, jussuk lesz rút halál. Felbujtóik, a gonosz szívű rác papok, s a Fekete Ember úgy kell, hogy pusztuljanak, ahogy Dózsa veszett: izzó vastrónuson, elevenen tépkedve szét húsukat... - A rácok jobbára vadak, s esztelen gyilkosok, de mégsem mind az. Példának vegyed Hunyadi Jánosunk hű harcostársait. Vélük vállt vállnak vetve harcolt a nagyúr, szövetségben, barátságban, a fegyvertársak sanyarú kenyerén. Szerette
őket, s jól kiismerte jellemük: kemény kézzel bánt velük, tán épp ezért. Ahogy mondta, igaz ember, s galád is bőséggel akad minden nemzetségben. Hunyadi nem tudta gyűlölni egész fajzatát még a törökségnek sem, soha. Volt, kit gyűlölt közülük, s volt, kit tisztelt, akadt, kit egészen szeretett. Dénes felnézett az öregre, mintha tiltakozni akarna, de aztán csak a fejét rázta. - Igyekszem, uram, eszembe vésni a szeretet parancsait, s szívemben megtartani Jézus Krisztus szelíd szavát. De néha oly nehéz! - Persze hogy nehéz. Ha könnyű volna, Isten próbára se tenne tán. Furcsa, hogy épp én mondom ezt, ki nem vagyok jó keresztény semmiképp... - Ha te nem, akkor ki az? - Meghiggyed nekem, nem vagyok. Ki kővel dob meg engemet, nem kenyérrel dobom vissza, inkább menten széthasítom fejét! Én sem bántok ok nélkül más emberfiát! Nos, beláthatod, ez nem épp jézusi gondolat. De hosszú ideje élek már ahhoz, jó fiú, hogy tudjam, amit tudok. S az élet, a kegyeden tanító ezt a legfőbb szabályt véste makacs fejembe. A szeretet parancsa szép, s nemes, de ki ezen a tájékon szelíd, s emberszerető, azt eltapossák a vadak. Ez a föld, mit eleink karddal szereztek, csak akkor marad miénk, ha erővel tartjuk meg. Szelíd szó, szeretet csak gúny tárgya lesz, de a kard, a buzogány mindig meggyőző erő marad. - Sokszor vitatlak, uram, de most azt mondom: minden szavad arany! - Könnyen felednéd Jézus tanításait! Korai még! - Más a prédikáció, s más az élet. A te elveid az élethez igazodnak, nem a papok igéihez. - Talán. Mégis, maradj meg középen, amíg csak lehet! Ok nélkül ne gyűlölj. Próbálj szeretni, míg engedik. Szeresd, ki ellened soha nem vétkezett, s még inkább, ki téged szívből szeret. De igenis gyűlöld, engesztelhetetlen szívvel, izzó haraggal gyűlöld azt, ki rád, s hazádra valaha kezet emelni mert! A megbocsátás... Próbáltam... Ahogy próbálod majd te is, tudom... Remélem, te több sikerrel jársz, mert e harcot elbuktam én. Dénes keserűen elmosolyodott. - No, elég a locsogásból! - csapott a fiú hátára a szép öregember. - Most menjünk, Katinka vacsorával vár reánk. Török Bálint úr különöst jó szóval illetett tégedet, ez még meglásd, jól jöhet! S ha akarod, fiú, vacsora után elmondok egy tanulságos, szép történetet. Mikor Hunyadi urunk erdélyi vajda lett, tudod-e, hibát hibára halmozott? Volt, mikor úgy tűnt, immár minden elveszett. Dénes fanyar mosollyal bólintott.
- Úgy látszik, szegény magyar hazánkban rendre így van ez... Újra, s újra, minden elveszik... - No, látod! S feltámad mégis újra meg újra, s megint. A fiú megrázta fejét. - Ez kemény lecke volt, jó uram! - Nem - nevetett a szép öregember. - A kemény lecke még odébb van, fiú! 15.
HUNYAD, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1441, BÖJTUTÓ HAVA11 A veres dolmányos királyi küldönc a Cserna partján meglepődve rántotta vissza lovát. A megszokott helyén nem volt sehol a bejárás Hunyad büszke várába. A patak felett átívelő híd eltűnt, helyében emelvényrendszer nőtt ki a mederből, mint a regebeli világfa, számtalan ágbogával befonva a várat, hozzásimulva tornyaihoz, bástyáihoz. A futár hátrahőkölt. - Hol lehet itt bejutni a várba, te? A Cserna partján gyakorlatozó lándzsások kapitánya rámeredt, aztán megvonta a vállát. - Azt mi is szeretnénk tudni. Reggel még a túlsó oldalon jöttünk ki, a régi várkapun, de hogy este hol masírozunk be, azt Santini mestertől kérdezd, komám! - Hát az meg ki az istennyila? - Építészmester, Milánó városából! Olyan kastélyt csinál Hunyadból, amilyen a király úrnak sincsen! A küldönc ezt hihetőnek is találta, mert a Cserna szelíd oldalán akkora kőtömböket halmoztak fel a szekeresek, amiből három kisebb váracskát fel lehetett volna húzni. Ezek közt bóklászott, míg a roppant állványzat boltíveinél meg nem találta a deszkafolyosót. Lováról leszállva, nagy óvatosan átkelt a meder felett. Ahol addig a várkaput tudta, most roppant rés tátongott a falon. Elhordták fölüle a régi épületrészt, meg egy kisebb bástyát is. A futár lábujjhegyen 11 Március.
kerülgette a meszesgödröket, a kőrakásokat, a homokhalmokat, a mázas cserepek kupacait, a lógó nyelvvel kubikoló jobbágyokat. Üggyel-bajjal tudott csak átvergődni közöttük a várudvarra. Ott fogadta aztán a cifra látvány! A mohos kockaköveket felszedték, s akkora gödröt ástak az udvar középre, aminek alja tán lenyúlt a hegy gyomráig. A szemközti, egyszerű fal nagy része kiszedve, de már itt is, ott is, új falszakaszok frissen habarcsozott tömbjei szürkéllettek. A magasban, az ácsolat csúcsain olaszul hablatyolt valaki, eminnen, a régi kaputorony tövéből németül válaszoltak rá. - Hol találom a vajda urat? - kérdezte a küldönc egy, a gödrök közt szoknyáját felcsípve átszökellő leánykától. - Kár a fáradságért! Ahol keresi, úgyse találja! Azzal a leány már tova is szökkent. Mit tehetett volna, a futár lovát kikötötte egy kőrakás mellé, s lépteit egyenest az Aranyház felé vette. Az ajtón belépve még a lélegzete is elállt a csodálkozástól. A régi családi lakószárny kívülről épnek tűnt, de belül emeleteit elbontották, s most az egész egyetlen hatalmas csarnokká változott. Annak a csarnoknak a magasában, kötélről lógva emberkék kapargatták az évszázadok alatt megkormolódott falakat. Itt aztán biztosan nem találja a kormányzó uraságot... Akkor tán a lovagteremben lehet! A szűk csigalépcsőn igencsak kellett vigyáznia, mert a falakat frissen meszelték, s a küldönc nem akarta, hogy brezüli posztómentéje máris csúful befoltozódjon. A lovagteremben négyen-öten viaskodnak egymással, termetes pallosokkal. Csak úgy csengtek a pengék, s a vívók akkorákat nyögtek, mintha vérre ment volna a harc. Az egyiket megismerte: Szilágyi Mihály úr volt az, a másik meg bizonnyal Hunyadi Iván, a fiatalabbik szörényi bán, bár ebben nem volt bizonyos. A küldönc lecövekelt az ajtóban, s egészen addig ott álldogált, sipkáját gyűrögetve, míg Szilágyi észre nem vette. - Mi az ördögöt bámészkodsz ott? Nincs jobb dolgod? A küldönc kapva kapott az alkalmon, s már mondta is, kit keres. Csakhogy Szilágyi oly cifrát káromkodott Hunyadi nevének említésére, hogy a futár jobbnak látta elillanni a közelből. Útja a szűkös kápolnába vezetett, bízva abban, hátha a várkáplán megszánja, s útbaigazítja végre. Itt lepődött csak meg igazán: a kápolna falai ki voltak már verve, s az így, a szomszédos szobával megnövelt teremben sok mindent talált,
ami egyáltalán nem illett oda. A hátsó traktusban nagy kondérral főztek nyílt tűzön a konyhai cselédek, a sarkokban szorgos leányok fontak rokkáik fölé hajolva, mellettük glédában álltak a frissen összefércelt, meggypiros katonaruhák. Középütt a vár úrnője, s egy komor képű ifjú ember görnyedt egy roppant asztal fölé hajolva, kiterített pergament silabizálva. A küldönc kerülgette a kondérokat, s ügyet sem vetve a cselédek szemrehányó megjegyzéseire, egészen az asztalig nyomult. Azok ketten a legnagyobb csalódására fel sem pillantottak rá: Szilágyi Erzsébet és Thuz János immár negyedszer lendültek neki, hogy átbogarásszák a Hunyadi-uradalom pénzügyeinek tervezetét. - Az új birtokokból jövőre még nem folyik be annyi pénz, amennyit szerettünk volna - húzott ki egy számoszlopot Thuz a lúdtollal. - Túl sok a gond arrafelé, asszonyom, a földek egy része bevetetlen maradt tavalyról, a jobbágyok igen elkanászodtak az előző tulajdonos hanyagsága miatt. El kell majd csapni a solymosi meg a berekszói intézőket, mert lopnak. Nyavalyásra, Burjánra még el sem jutottam, ott nem tudom, mi a helyzet. De ennyi aranyat képtelenség lesz egyelőre beszedni. Szilágyi Erzsébet kisöpörte a szemébe hulló szőke tincseket. - Ej, János, nem azt mondtam, hogy tovább apaszd az aranyakat, hanem hogy sokasítsad őket! Thuz felnevetett. - Akkor azt mondom, nagyasszonyom, ehhez a másik oszlophoz bátran hozzákanyaríthatunk még kétszáz forintot! - Mi volna ez? - A dési sókamara illetékje. A tordai sókamara bevételei is szépen gyarapszanak, mert a tavasz eleje óta Hunyadi úr katonái kísérik a szállítmányokat. Most már nem „kopnak el" útközben azok a sótömbök. A küldönc udvariasan várakozott egy darabig, aztán csak megköszörülte a torkát, mert úgy tűnt, láthatatlanná vált. Szilágyi Erzsébet csodálkozva felnézett rá. - Hát te meg ki vagy? Mit akarsz? - Üzenetet hozok az erdélyi vajda úrnak a király őfenségétől! - húzta ki magát a legény. - A vajda úr nincsen idehaza. Lekonyult a füle erre szegénynek. - Hanem hol van?
- Tudja az ég. Keresztbe-kasul száguld Erdélyországban, fiam. Tegnap Tordán, holnap Kolozsvárt. Ma még a Barcaságban, maholnap Besztercén. Akad dolga elég, újjá kell szervezze az egész országot! A küldönc tanácstalanul meredt rájuk, de Thuz megkönyörült rajta. - A legjobb lesz, ha veszteg maradsz itt, Hunyadon. Ide-oda cikázása közepette előbb-utóbb úgyis hazatalál az úr. Addig is kapsz egy vackot, ahol meghúzhatod magad. Étket, innivalót adunk. A futár megkönnyebbült. - Köszönöm, uram. - Mihez értesz? - szegezte neki a kérdést a vár nagyasszonya. - Tessék? - Azt kérdeztem, mihez értesz, azon kívül persze, hogy leveleket hordasz, szerte az országban. - Én... én... - Fát vágni tudsz-e? Meszet kevergetni? - Régen próbáltam, nagyasszonyom! Atyám kőrakó mester volt... - No, majd belejössz akkor megint. Jelentkezz a várudvaron Maestro Sandni segédjénél, ő majd megtalálja a beosztásod! - De asszonyom, én... Thuz János egyeden fejbiccentéssel jelezte a bejáratnál strázsáló őröknek, hogy legyenek „szolgálatára" a küldönc úrfinak. Megragadták azok két könyökénél fogva, s már vitték is kifelé. Részükről az ügy el volt intézve. - Megírtad az új kamarások kinevezési okmányát? - tért rá a következő ügyre Szilágyi Erzsébet. - Itt van mindkettő, asszonyom. Ez Pogány Miklósé, ez meg Szendi Imréé. Mindketten megbízható embereink, már megbeszéltem velük, hogy mi lesz a feladatuk. Becsülettel fogják szolgálni a Hunyadi-házat. - Helyes. Írj levelet Odoardo Manininek, hogy a férjemuram meg kívánja tartani őt sókamarási állásában, sőt egész családjának birtokot szándékozik adományozni. Legyenek türelemmel. Thuz bólintott. - A máramarosi sóvágók bérét emeld fel annyira, amennyit az olasz fizet Désaknán. A szállítmányok őrzésére rendelj még húsz lovast, de ne a frissen kiképzettekből, mert azokra az uramnak lesz szüksége nyár derekán. - Kolozsvár kérésével mi legyen? - Szívből támogatjuk - sóhajtotta a nagyasszony. - írjál újabb kérvényt a királyi kancelláriára, hogy mielőbb adják vissza a városnak az elvett jogait. A férjem
írásban tesz ígéretet a kolozsmonostori konvent előtt, hogy a pórlázadás után elvett kiváltságaikat mihamarabb visszaadatja őfenségével. Írj a tanácsos uraknak is, János, hogy amennyiben Ulászló hűségére térnek, további kereskedelmi kedvezményeket kaphatnak a vajdától. Thuz szorgalmasan jegyezte magának a teendőket. - Igaz is, mi a helyzet a kolozsvári házunkkal? - Őszre befejezik a munkákat, asszonyom. Teljesen lakható lesz megint. Szép ház, jó helyen van. - Helyes. Temesvárott nem éreztem jól magam. Kolozsvár sokkal barátságosabb hely, szeretném a következő telet ott tölteni. A brassói kalmárokkal megállapodtál? Thuz a feje búbját vakargatta. - Nem engednek az árból, asszonyom. - Akkor mástól vesszük a posztót. De akkor mástól vesszük az ágyúkat is, a puskaport is! Írd csak meg nekik, hogy ha tovább makacskodnak, a vajda úr leveszi róluk a kezét, és ne panaszkodjanak, ha Vlad Draculea megint sanyargatni kezdi őket! Thuz elvigyorodott. - Ha ezt megírom, bizton olcsóbb lesz a posztó, de még az ágyú is. Úgy félnek Draculeától, mint a tűztől! - A Barcaság és Szászföld védelme sok pénzbe kerül, s ezt teljes egészében a szászok fogják állani ezentúl. Jobb, ha hozzászoknak a gondolathoz... Thuz már kaparta is saját pergamenje sarkába az ezzel kapcsolatos tennivalókat. - Losoncziról van valami hír? A nagyasszony hangja megremegett. Jól tudta, hogy férje napok óta a volt erdélyi vajdával hadakozik. Ha kis szerencséjük van, csak szóval, ha nincsen, azóta már fegyverrel. - Semmi. Szilágyi Erzsébet a sok számoszlopra révedt. - Több vértes kell. Nyár elejére még százat szükséges fegyverbe állítani. - Nem tudok több pénzt találni hozzá, asszonyom. Ami volt, mind elköltöttük! - Akkor keress! A vajdai jövedelmekből bőséggel telni fog rá! Ha csak azt a pénzt költjük katonára, amit az előző vajda ellopott, az elég egy hadseregre! Thuz hitetlenkedve fejet hajtott. - Mit gondolsz, ez a küldönc... miféle hírt hozhatott az uramnak Budáról?
A sáfár szeretett volna biztató választ adni, de nem tudott hirtelenjében ilyennel előállani. - Rossz előérzetem van - suttogta Szilágyi Erzsébet. - A végén mindig jóra fordulnak a dolgok, asszonyom. Jóra kell, forduljanak! A nagyasszony a sáfárra mosolygott, aztán megveregette a vállát. - Rajtad nem fog múlni, János. Derék munkát végeztél. De most menj, számolj újra mindent. A végére legyen az oszlop alján kövérebb a szám ezer arannyal! Thuz felcsuklott meglepetésében. - Ezer arannyal? E pillanatban nagyokat szökellve egy kislány rohant be a kápolnaterembe, átugrabugrálva a gőzölgő kondérokon, kikerülgetve a szaporán surrogó rokkákat, a piros posztó egyenruhák halmait, a pergamennel teleszórt asztal felé vette útját. Az a kislány volt éppen, ki az elébb a várudvaron oly semmirekellő választ adott a futárnak. - Hát beléd meg villám csapott? - derült fel szabályos, szép arca, ahogy meglátta Thuzt. - Vagy talán citronyába haraptál? - Viola! - mosolyodott el önkéntelenül is a sáfár. - Nem haraptam én citronyába, csak éppen Erzsébet úrnőnk szaporítja ősz hajszálaimnak számát erős igyekezettel! Viola a nagyasszony mellé szökdécselt, s pillanatnyi habozás után megcsókolta a kezét. - Úrnőnk ahhoz nagyon ért! A végén még én is beléőszülök! - Pimasz! - legyintette meg a nagyasszony. - Hát a feladat, mit kaptál? El van-e végezve? - Odaát a kiskonyhában megszámláltam a késeket, kanalakat, óntányérokat, kupákat, tálakat, s pontosan feljegyeztem számukat a pergamenre. Iolanda néninek segítettem mindent ládákba csomagolni, szépen, meg ne sérüljön bármi is. Aztán kisöpröttem a pincéket is, ahogy parancsoltad. Mehetek most már játszani? Szilágyi Erzsébet színlelt felháborodással csípőre vágta a kezét. - Játszanál megint, mihaszna? Mikor mindenki kiteszi a lelkét, látástul vakulásig dolgozik?
De Violát nem lehetett zavarba hozni. Tudta ő jól, hogy megtette a magáét, sőt valamivel tán még többet is. Sebtiben átölelte a nagyasszony bársonyruhás derekát, s már szökellt kifelé. Thuz nem állta meg, hogy a bajsza alatt elégedett mosolyra ne húzódjon a szája. Lám, lám, nem is volt oly nehéz meglágyítani a nagyasszony szívét! Mióta Viola a házhoz került, kezét-lábát törte szegény, csak hogy valamiképp elfogadtassa magát Szilágyi Erzsébettel. Padlót sikált, mosogatott, a cselédlányokkal együtt járt a Csernára inget mosni, gyolcsot sulykolni, de még a szakácsnék legféltettebb fortélyait is igyekezett ellesni, hogy a maga sütötte, főzte ínyencségekkel kedveskedhessék a nagyasszonynak. Szilágyi Erzsébet hónapokon át tartotta magát, ha csak lehetett, kerülte a leányt, ha meg kerülni nem tudta, inkább elfordította a fejét. Ha már a fejét se tudta elfordítani, hát arra ügyelt, ne legyen jó szava hozzá, bármily ügyesen teljesítette is az újabb és újabb feladatokat. Közben titkon azt várta, mikor törik meg a leány, s fakad sírva, mikor kezdi átkozni, ócsárolni jótevőjét, ki befogadta. Akkor aztán elküldi innét, fel is út, le is út! De Viola nem tört meg, nem fakadt sírva, bármily nehéz munkákat kellett is elvégeznie, nem kezdte ócsárolni a nagyasszonyt, ellenkezőleg, mint ahogy az Szilágyi Erzsébet fülébe jutott, kuckójában, az alsókonyha melletti szobában esténként alvás előtt imáiba az ő nevét is belefoglalta. Kemény teremtés volt ez a Viola. S mivel a bánmonostori zárdában kellő illedelmet, még több szerénységet, s mindenekfelett korához képest is szokatlan komolyságot neveltek belé, hamar megnyerte a vár lakóinak tetszését. Veleszületett tudásvágya és sóvárgó szeretetéhsége láttán végül Szilágyi Erzsébetnek meg kellett adnia magát. Bárhogy próbálta Violában férjeura szeretőjének leányát látni, ez egyre kevésbé sikerült. S ahogy a gonosz indulat elpárolgott belőle, úgy vett erőt szívén a leánygyermek utáni mind erősebb sóvárgás. Thuz a távolból elégedetten szemlélte a folyamatot, s a Mindenható végtelen kegyelmét vélte felfedezni annak betetőzésében, midőn Szilágyi Erzsébet először ölelte magához Violát. - Ne álmodozzál, János - sóhajtotta a nagyasszony, összehajtogatva a pergament. - Inkább törjed a fejed, hogyan fogod megtalálni forrását annak az ezer aranynak! No, eriggy most! A te győzedelmed a számok felett legalább oly fontos nékünk, mint az uram győzedelme a harcmezőn! Thuz megadón fejet hajtott. Reggelre a frissen telekörmölt pergamen alján ott díszelgett az ezer arannyal magasabb összeg. Nem véletlen, hogy Hunyadi sáfárját hamar megtanulták
rettegni Erdély-szerte a kövérre hízott kamarások, adószedők. Úgy vélték, Thuz színrelépésével véget értek a dőzsölés évei. S kiderült hirtelen, hogy van Erdélyországban pénz bőséggel! Csak immár nem lehet ellopni! 16. Hunyadi váratlanul állított haza. Ügyet sem vetett Maestro Santini kőhalmaira, vértes lovasai élén bekocogott az állványerdőn keresztül a várudvarba. Szilágyi Erzsébet az Aranyház előtt, a várudvar sarkában épp azon mázas cserepek között válogatott, melyeket a talján építészmester az Aranyház borítására hozatott. Mikor meghallotta az eszeden vascsörömpölést, lódobogást, megkönnyebbülten felsóhajtott. - János! Kese alig bírt lefékezni egy széles mészmedence előtt. Mikor Hunyadi magához ölelte, Erzsébetből csaknem kiszorította a szuszt. - Mi lelt, János? - Mi lelt volna? - csapta fel sisakrostélyát Erdély vajdája. - Déváról vágtattam. Csak néhány órát maradok idehaza, este előtt futok tovább Gyulafehérvárra, Lépes püspökhöz! Erzsébet a milánói páncél mellvértjére hajtotta fejét. Napok óta alig aludt, s nem elsősorban Maestro Santini mindent fenekestül felfordító munkálatai miatt, sokkal inkább azért, mert álmaiban holtan látta Jankót. - Bajod nem esett? Ütközni kellett Losoncival? - Nem kellett. Elég volt a szó. - Képzelem... - Hangos szó volt, az igaz. S keményebb is a kelleténél... De egyezséget ajánlottam, s mit cserébe a békéért kínáltam, az végül hatott... Hunyadi kisimította a makacs, szőke hajtincseket felesége homlokából. - Idehaza minden rendben-e? Erzsébet fáradtan körbemutatott a felfordított várudvaron. Hunyadi magához húzta, s csak annyit súgott a fülébe: - A vajdáné asszonyhoz fényes kastély illik, nem afféle bagolyvár, amilyen Hunyad volt! - A vajdáné asszonynak jelen pillanatban a vajda úrra volna szüksége! - súgta vissza Erzsébet.
- Különös, a vajda úr is éppen ezt vélekedte magában, Dévát elhagyván. Ezért rohant oly istentelenül, hogy majd belesántult a lova. - Ha a vajda urat nem zavarja, hogy egy szűk kamrácskában kell sürgősen „gondját viselnie" a vajdáné asszonynak, akkor ne habozzon! Hunyadi elszontyolodott. - S miért nem az ágyasházban? - Mert a vajdáné asszonyt erősen zavarná Maestro Santini, aki épp az ágyasház ablakkereteit üti ki. - Hát, Maestro Santini a vajda urat is igen zavarná abban, amit a vajdáné asszonnyal tenni szándékozik - ismerte be Hunyadi, azzal hirtelen ötlettől vezérelve felkapta a földről Erzsébetet. - Aztán hol is van az a szűk kamra, vajdáné asszony? Erzsébet felvonta szemöldökét: Jankó még mindig pehelyként emelgette, pedig nem volt már épp oly habkönnyű, mint újasszony korában. - Ha még azelőtt leteszi a vajda úr a vajdáné asszonyt, mielőtt sérvet kapna, megmutatná az utat szíves örömest! - Csak sietve! Sietve! - Sietve? Én még csak hamar leoldom magamról ezt a kopott ruhát, de arra kíváncsi vagyok, a vajda úr mikorra szabadul meg a vasgúnyájától! Hunyadi azt már valóban csak suttogni merte felesége fülébe, ami gyorsan az ajkára tódult: - No, akkor ideje, hogy megmutassam a vajdáné asszonynak, milyen gyorsan elő lehet venni ezt-azt ebből a vasgúnyából! A milánói páncélkészítő mesterek gondoltak ám mindenre! S miközben a kőmívesek, ácsok, tetőfedők süveglekapva hátráltak el az útjukból, Hunyadi János úgy szaladt a karjában Erzsébettel végig a széljárta, frissen meszelt folyosókon, mintha az élete függene attól, odaér-e abba a kis kamrába egy minutumon belül, vagy sem...
17. Mikor Viola, hírét véve, hogy János úr hazatért, s hosszas kutatás, keresés után feltépte a kamra ajtaját, hát erőst elcsodálkozott azon, amit látott. Erzsébet asszony kissé álmatagon, anyaszült mezítelenül simult János úr karjaiba, ami nem lehetett túl kényelmes simulás, mert János úr tetőtől talpig páncélban hevert egy kopottas dikón.
- Violám! - könyökölt fel csörömpölve a ház ura. - Drága Violám, hát te még a kopogás tudományáról nem is hallottál? A leány szája a két füléig vigyorodott. - Hoztál nekem valamit, János bácsi? - Hát már hogy a rojtos szélű vánkosba ne hoztam volna! Eriggy, gyöngyöm, odalenn találod ajándékodat Kamonyai iszákjában! Viola már szaladt is, de aztán a folyosón csak a fejéhez kapott, s visszanyargalt. - Majdnem elfelejtettem! Ezt meg én csináltam, tenéked! Saját kezemmel! Odaszökellt a dikó oldalához, s büszkén-áhítatosan átnyújtott egy hímzett keszkenőt, sarkában a Hunyadi-címerrel. Jankó a feleségére sandított. - Nem tudtam, Violám, hogy ilyen szépen hímezel. A leány repesett a dicséret hallatán. - A holló, igaz, kicsit sovánka lett, de a csillag és a hold szépen föléje kerekednek! - Szépen! - ismerte be Hunyadi. - És a gyűrű is egészen formás a csőrében. No, eriggy! Mindjárt jövünk mi is! Viola átölelte Hunyadi nyakát, és a fülébe súgta: - Nagyon vártunk ám már a nagyasszonnyal, János bácsi! Sokat imádkoztunk érted! Mikor kiviharzott a kamrából, Erzsébet felsóhajtott. - Három másik keszkenőt tépett szép, mert nem volt elégedett a hollóval, amit beléhímzett. Néked csak a legszebbet akarta, a legjobbat. Jankó a mellvért és a karlemez eresztékébe gyűrte a keszkenőt. - Indulnom kell! - sóhajtotta. Szilágyi Erzsébet, ahogy volt, csupaszon termett talpon, hogy elállja útját. - Hát csak ezért ugrott haza a vajda úr? Hát ennyire sietős az útja? Jankó a lehetőségeket mérlegelte. - Ami azt illeti... Lépes püspök tán ráér még holnapig. No, jöjjön csak vissza, hozzám, vajdáné asszony! Volna még „mondanivalóm"! De most már lekerültek a vértlemezek is. Egyik a másik után, csak úgy csörömpöltek a kamra kőpadlózatán. Jó órával később kapott észbe Erzsébet, mikor mindketten kimerülten pihentek a megroggyant dikón, hogy az erdélyi vajda urat napok óta hiába várja a király futárja valami fontos üzenettel. - Hijnye! Hol az a futár? - Menten előkeríttetem! Valahol a falakon habarcsol Santini mester keze alatt! - Csak nem befogtad munkára a király futárját? - szörnyülködött a ház ura.
A vajdáné asszony ártatlanul rebegtette szempilláját. - Nem kellett volna? 18.
A veres dolmányos királyi küldönc néhány nap alatt foltos ruhájú kőmívessegéddé vedlett át, de csodák csodájára maga sem bánta ezt. Maestro Paolo Santinitől oly sok hasznosnak ígérkező mesterfogást lesett el, hogy komolyan kezdte fontolgatni, maga is kőmívesnek áll, s élete végéig abból él, amit Hunyadon eltanult. Az atyja odahaza, Győr városában maga is kőmívesként tengette életét, így a küldönc is régtől tisztában volt a mesterség alapjaival. No de azt, hogy téglaporos habarcs helyett mi mással lehet sziklaszilárd falat rakni, itt leste el. Santini ősi módszert alkalmazott: egy sor kőre oltatlan mészt, abba friss kecsketejet öntözött, s csak akkor engedte a következő sor köveket erre rakni, mikor a mész már fortyogott, pezsgett. Mikor Szilágyi Mihály mogorván a lovagterembe kérette azzal, hogy néhány órácskára hazatért Hunyadi vajda úr, a küldönc elszontyolodott. Néhány napos tanonckodása véget ért, pedig szívesen maradt volna még. De nem volt mit tenni... A lovagterem ajtajához érve magára kanyarította veres dolmányát, s a pergament kézbe kapva, alázatosan hajlongva belépett. Hunyadi magas támlájú széken ült. Gondterheltnek tűnt, jobbján felesége, balján sáfárja álltak, mint két őrangyal. - Remélem, jó hírt hoztál őfenségétől, fiú! - dörmögte Hunyadi. A küldönc megdermedt. Hónapokkal ezelőtt látta utoljára a nagyurat Budán, de azóta mintha éveket öregedett volna. Hollófekete hajába galambszürke szálak vegyültek, s ni csak, fényes bajsza is mily deres már! A szarkalábak szeme sarkában mélyültek, s az árnyék kiugró pofacsontja alatt egyre sötétebben feketéllett. A levelet Jankó továbbnyújtotta Thuznak. - Csak a lényeget! A sáfár feltörte a pecsétet, s villámgyorsan átfutotta a gyöngybetűkkel rótt sorokat. Megismerte: Vitéz János kézírása volt. Ahogy a levél végére ért, a karja lehanyatlott. - Rossz hír? - kérdezte Hunyadi.
- Rossz, uram. Igen rossz hír. Jan Vitovecz, Cillei haramiája horvátföldön széjjelverte a király úr seregét. - Micsoda? - rúgta ki maga alól a nagyúr a széket. - Bánffy seregét? Hogyan? Mikor? - Azt írja Vitéz, hogy még hamvazószerdán esett a csata. - De hát... Bánffy háromszoros túlerőben volt Vitoveczcel szemben... - Vitéz azt írja, ötszörös túlerőben, uram. De Vitovecz kelepcét állított neki a samobori dombok mögött, és lekaszabolta őket. Bánffy fogságba esett, a lengyel, s magyar vitézek nagy része a mocsarakban pusztult el. A táborunk, s véle a hatalmas zsákmány mind Vitoveczé lett... - Vagyis Cilleié! Hunyadi nagy levegőt vett, mint akinek nem jut elég a tüdejébe. - Tudtam, hogy nékem kellett volna szétvernem a huszita kutya seregét, amíg ott bóklásztam a közelében... Bánffy! Ostoba barom! Akkora sereget kapott, amiről én soha nem álmodhattam! S hagyta elveszni! - Nem lehetsz ott mindenütt, János! - igyekezett nyugtatni Erzsébet. - Legalább látja őfelsége, hogy nem akárkinek hullik ölébe a győzelem egy csettintésre! Hunyadi csak a fejét rázta, őszülő fürtjei arcába hullottak. Mikor már kezdeném azt hinni, helyreáll a rend, mindig elrontja valaki...
- Azt írja még Vitéz, hogy Vitovecz a zsoldosaival betört az országba. Csaknem Budáig fosztogatott, pusztított... Hunyadi ökle oly erővel sújtott le a szolgák által megint alája tolt szék karfájára, hogy a derék bútor recsegve összetörött. - Látod, Erzsébet? Szükség lesz arra az új seregre! Szükség lesz, hamarabb, mint gondoltuk volna! - Maradj Erdélyben! - felesége összetett kézzel könyörgött urának. - Van még katonája Ulászlónak bőséggel! Jönnek majd megint lengyelek! Csak ne te menj! Rád idehaza van szükség, János! Hunyadi bosszúsan eltolta maga elől Erzsébetet. - Thuz! A szobámba, rögvest! Diktálok! A veres dolmányos királyi küldönc elszontyolodott ennek hallatán. Indulnia kell hát vissza hamarosan, Budára. Ki tudja, valaha visszatérhet-e még ide...
Pedig igen megtetszett neki Hunyad vára. Egy hosszú pillanatig vacillált, előhozakodjon-e a kérésével, de hatalmas szerencséjére nem hozakodott. Csak mikor Thuz sáfár jó órával később szólította, s a kezébe nyomta Hunyadi hollós pecséttel leforrasztott válaszát, csak akkor szánta rá magát, fél térdre ereszkedve: - Ha a levelet elvittem Budára, jó uram... Szívesen kilépnék én a palotai szolgálatból... - Mit? - Thuz gondolatai már másutt jártak. - Mit mondtál, fiú? A küldönc a kalpagját gyűrögette, s nem mert felpillantani a sáfárra. - Szeretnék Hunyadi úr szolgálatába szegődni, jó uram. Szépen kérlek, írj levelet a palotások hadnagyának. Ha Hunyadi úr sáfárja kéri, bizton elenged! Thuz hosszan, meredten bámulta a futárt. - Miért akarsz Hunyadon szolgálni? Hisz jó dolgod van néked Budán is... A küldönc vállat vont. - Itt minden más, uram. Itt, ki dolgos, ki igyekszik, úgy látom, igen megbecsülik. Mindenki egy célt szolgál, becsülete van az utolsó szolgának is... Thuzban egy pillanatra felhorgadt a gyanakvás: vajh csak nem valami kémnek akar ez ideszegődni mihozzánk? - Hova való vagy? Mi a neved? - Márton Gerzson a becsületes nevem, Győr városából való vagyok. - Meglátom, mit tehetek, Márton Gerzson. - Most kell, meglásd, uram. Hisz menten indulok a levéllel Budára! Thuz elmosolyodott. - Ennyire fontos hát? - Ennyire, uram! - A királyi küldönc a sáfár szemébe nézett. Tekintetéből Thuz kiolvashatta, hogy nincs oka a gyanakvásra. - Jól van, te fiú! Várjál! Máris írom a levelet a hadnagyodnak! Miközben Hunyadi nevében a kérést körmölte, Thuz Jánosnak eszébe ötlött, hogy ezen a héten Márton Gerzson volt a hatodik mesterember, ki más birtokáról, más szolgálatából kéredzkedett Hunyadi oltalma alá. - Új szelek fújnak mostanság - mosolygott elégedetten. - Bizony, csuda dolgok vannak készülőben Erdélyországban...
Tizedik fejezet
HUNJADI GELIJOR! 1. NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A. D. 1441 NYARA Azon a júliusi estén gigászi, vörös-fekete kupola borult Nándorfehérvárra. Mintha egy elmeháborodott festő mázolta volna össze az égboltot a lebukó nap vérével. Ám a rőt ecsetvonásokat felfelé burjánzó füstfellegek falták mohón magukba. Fojtó, éj sötét füsttel okádták tele az eget a falvak Zsarnótól Szendrőig. Lángoltak, mert Hunyadi katonái felgyújtották őket. A füstkupola alatt az ő páncélos lovasai ügettek hazafelé, Nándorfehérvárba. Csupa vér, csupa mocsok vértjeikben vígan kurjongatva, szabadjára eresztett kantárral közeledtek a roppant erődítmény felé. Nem érezték a vas súlyát, nem érezték elgémberedett tagjaikat, sajgó sebeiket, hisz győzelmet arattak. A had élén maga Hunyadi ügetett. Fáradt volt, de rég nem érzett büszkeség dagasztotta mellkasát. Mellette Iván öccse, s Szilágyi Mihály lökdösték egymást, mint a megkergült gyerekek. Aztán sorban ott nyargaltak a többiek: Székely Tamás, Medveölő Ioan, Kamonyai, Kendeffy. Száz csatát megvívott, zord hadfiak. Jankó elmosolyodott. Ma úgy harcoltatok, akár az oroszlánok! Ma úgy harcoltatok, mint egy igazi sereg! Hátul, a páncélos oszlopok mögött zsákmánnyal megrakott szekerek igyekeztek tartani az iramot a lovasokkal. Iszhák szendrői bég haditáborának és Szendrő városának valamennyi kincse ott púposodott a szekereken. Fegyverek, ékszerek, lószerszámok, drágakövek, láncok, ezüst- s aranyserlegek, finom selymek, arab szövet, szír posztó, perzsaszőnyegek garmadával! A szekerek után kötve cifra, iszfaháni nyergű arabs telivérek, kis termetű anatóliai paripák, jámborul kérődző tevék szedték lábukat.
Jankó megtörölte homlokát: kézfején verejték, s vér sós masszája csillogott. A keservit neki! Derék harc volt, fiúk! Mögötte ezer vértes, s még ezer íjász, könnyűlovas, gyalogos: a legveszedelmesebb haderő e pillanatban az Enns folyó, s a Kárpátok között. Zord képű, izmoktól duzzadó legények: magyarok, rácok, székelyek, kunok, jászok, oláhok, csehek... Tizenéves kölykök. Kerek egy esztendő munkája a mai győzelem, Szilágyi kérlelhetetlen módszereinek, s a cseh kiképzőtisztek munkájának gyümölcse.
2. Június derekán érkeztek Erdélyből Nándorfehérvárra, hogy felváltották a tavalyi ostrom óta a védvonalat őrző Thallóczi-katonákat. Még meg sem melegedtek, mikor hírét vették, hogy hatalmas török sereg tört Rácországra. Seháb ed Dihn ruméliai beglerbég az ezüstbányáról nevezetes Novo Brdót vette ostrom alá, s néhány nap leforgása alatt el is foglalta azt. A török vérfürdőt rendezett a városban, s mivel Rácország despotája, Brankovics Györgye nem készült fel a támadásra, nem is akadt senki, aki csatasorba szólította volna a rác harcosokat. Halálfellegek tornyosultak Szerbia felett, az utak mentén temetetlen holtak rohadtak, tízezrével. Mire Szent Jakab havának vége beköszöntött, pestisjárvány tört ki Novo Brdo környékén, az észak felé menekülő szerbek pedig néhány hét alatt behurcolták Magyarországra a ragályt. Hunyadi az első heteket új állomáshelyének megerősítésével töltötte. Még odahaza, Erdélyben kifundálta, hová emeltet új védműveket, hol magasíttatja meg a falakat. Két új barbakánt építtetett a Tömlöc kapu környékén, az északkeleti fal lezárásaként, mert úgy vélte, a következő ostromnál ezt a falszakaszt érheti a leghevesebb támadás. Meggyőződése szerint az újabb török ostrom nem késhetett már soká. Régi ellenlábasa, Iszhák bég ott kuksolt Szendrőn, s az alkalmat leste: a tavalyi fiaskót csak úgy tehette jóvá, ha csellel, fortéllyal, vagy akár erővel elfoglalja Dar ul Dzsihad városát. Hunyadi úgy döntött, meg is adja a lehetőséget Iszháknak a támadásra. Egyik júliusi hajnalon nagy dirrel-dúrral kivonult katonáival a Szent Kristófkapun, s délnek vezette őket, a Száva mentén. Mivel tudta, hogy a török kémeknek időbe telik mindezt jelenteni Szendrőbe, a Száván túl visszavágtatott északnak
a vértesekkel. Kerülő úton kelt át a Dunán, éppen a Nándorfehérvár felé igyekvő török sereg hátában. Kora délután, amikor Iszhák a Vracsár-hegy lábától végigmérte az üresnek tűnő várost, azt hihette, Allah a kegyeibe fogadta végre. Azonnal támadást vezényelt. Hatezer lovasa volt, válogatott szpáhik, s akindzsik. Üvöltve rohamozták meg Belgrád külvárosát, de hamar kiviláglott, hogy a védők számítottak érkezésükre. A házak közé csapdákat rejtettek: kifeszített köteleket, álcázott gödröket, a lovak patájába fúródó töviscsillagokat. A várfalakról ezzel egy időben pontos lövésekkel tizedelték meg soraikat, a háztetőkről puskások, íjászok irtották őket. Aztán mikor a fejetlenség úrrá lett a házak közt szétszóródó szpáhikon, innen is, onnan is rác könnyűlovasok csaptak rájuk. Lekaszaboltak közülük jó párat, aztán már el is illantak, mire a többiek észbe kaphattak volna. Újabb sortűz a várfalakról, s kisvártatva újabb rác rácsapás a házak közül... Alig egyórányi csetepaté után Iszhák dühöngve adta ki a parancsot a visszavonulásra: látta, hogy így még a várfalakig sem juthatnak el. Sebaj! Legalább Belgrádot kifosztják! Csakhogy arra meg nem maradt idő. A visszavonulási parancs még el sem jutott az első sorokhoz, amikor Hunyadi lesből rázúdult páncélosaival Iszhák utóvédjére. Nem volt kegyelem: néhány szempillantás alatt megsemmisítette a hátvédet adó mintegy háromszáz akindzsit. A bég még ekkor sem veszítette el higgadtságát. Végtére is a magyarok nem lehettek sokan. Felsorakoztatta megszeppent lovasságát, hogy elsöpörje Hunyadi páncélosait, ám azok addigra eltűntek, mint szamár a ködben. Iszhák dühöngött. Erőltetett menetben visszafelé indult Szendrő vára felé. A nap delelőre hágott, emberemlékezet óta a legforróbb nap volt a környéken. Mintha a sziklákat is megolvasztotta volna a júliusi napsütés... Szendrő közelében érte őket a következő meglepetés. Hunyadi alig néhány mérföldre a vár előtt várakozott rá. Iszhák megpillantotta az ezerfősre duzzadt magyar sereget, amely még így is szánalmasan kicsinynek tűnt sajátjához képest. A bég elbizakodottan osztogatta parancsait, s még arra sem figyelt fel, hogy a jól ismert milánói vértet viselő vezér mögött ezúttal nem hollós címeres páncélosok, gyalogosok, íjászok és könnyűlovasok sorakoznak. Ha erre az apróságra figyelmes lett volna, talán felteszi magában a kérdést: hol vannak Hunyadi vértesei?
Iszhák összes lovasa rázúdult az ezer magyarra. A bég szinte már látta maga előtt Hunyadi levágott fejét török lándzsán táncolni. A szpáhik és akindzsik fölényes magabiztossággal rohamoztak. A förgeteget középütt a magyar lándzsások és íjászok sorfalának kellett volna felfognia, mögöttük álltak csatára készen az Újlaki-címert viselő páncélos vitézek. A szárnyakon pár tucat könnyűlovas kun meg rác. Először ezeket roppantotta meg a dühödt támadás, aztán a hátul várakozó lovas számszeríjászokat. Iszhák ujjongott. Egyeden frontális rohammal, íme, megfutamította a gyengécske magyar szárnyakat, s gond nélkül áttört középütt. Immár percek kérdése csak, hogy elpusztítsa a hitetleneket, az utolsó szálig... Vagy mégsem? Szpáhijai újra meg újra páncélos lovasokba ütköztek, a könnyűfegyverzetű törökök pedig azon a falon képtelenek voltak áttörni. Acélkerítésként húzódott ott a magyar vértesek sora, s abban az acélkerítésben maga a hollós úr állta a sarat! A Hadak Villáma! - Allah onlari yok!12 Iszhák a homlokát törölgette a hőségben, s a pánik lassan eluralkodott gondolatain. Még egy fiaskót nem engedhet magának! Ha itt bármi helyrehozhatatlan történik... a szultán soha nem bocsájtja meg neki! Jó ideig tombolt a harc a szendrői országútnál, s mikor Hunyadi úgy látta, a nyomasztó túlerő kezdi felőrölni állásaikat, intett a kürtösnek, hogy adja meg a jelt. Ércesen zengett a kürt, s egyszeriben megelevenedtek a környező erők. Hollós zászlók alatt újabb ezer pihent, harci vágytól égő lovag száguldott feléjük. Élükön egy másik hollós vitéz, Hunyadi Iván száguldott, magasba emelt pallossal. Iszhák bég beleremegett a látványba. Csúnyán rászedték. Csapdába csalták... Hiába a túlerő, hiába az elszántság, szpáhijai, akindzsijei ellankadtak, erejüket fokozatosan felőrölte az acélfal. Szégyenszemre nem tudták eltaposni a hitetleneket! Ahogy a Hunyadi sátánfattyak nekirobbantak oldalról a fáradt török seregnek, néhány perc alatt eldőlt a csata sorsa. A két vasfal közé szorult szpáhik igyekeztek kibújni a szorításból, s fejvesztve menekültek Szendrő felé. 12 Jelesül Újlaki Miklós bandériumai voltak ezek, melyeket vajdatársa Hunyadi rendelkezésére bocsátott.
Nagyon kevesen értek el oda. Majd az utolsó szálig levágták őket üldözés közben. A várost, a külső falaknál felállított török katonatábort a magyarok kifosztották, a fegyvereket, drágaságokat szekerekre rakták, s maguk után mindent felgyújtva, visszafelé indultak Nándorfehérvárnak. Valami háromszáz török foglyot is ejtettek, köztük tizenkét értékes tisztet. Ötezer szpáhi, akindzsi maradt levágva a mezőn - Hunyadi alig kétszázhúsz vitézt veszített a nap folyamán. Azon a júliusi estén gigászi, vörös-fekete kupola borult Nándorfehérvárra. Mintha egy elmeháborodott festő mázolta volna össze az égboltot a lebukó nap vérével. Ám a rőt ecsetvonásokat felfelé burjánzó füstfellegek habzsolták mohón magukba. Fojtón, éjsötét füsttel okádta tele az eget a lángoló falvak egész sora Zsarnótól Szendrőig. Hunyadi katonái boldogan ügettek hazafelé. Néhány hét múlva a várába bezárkózott Iszhák bég selyemzsinórt kapott a szultántól. Szalmával kitömött teteme hónapokig himbálózott a szendrői vár bástyáján, míg a hollók cafatokban el nem takarították onnét.
3. A kőlestoronybéli szobában Jankó néhány percre lecsukta szemét, abban a reményben, hátha hagyják pihenni kicsinykét az ünnepi lakoma előtt. Nem hagyták. Már messziről hallotta a közeledő katonacsizma csattanását a lépcsőfokokon, aztán halkan, illedelmesen kinyílt az ajtó. - Te biztosan nem Szilágyi vagy! - szögezte le rezignáltan Hunyadi, még mindig a lészán heverve. - A sógorom csak úgy tud közlekedni, ha berúgja az ajtót maga előtt... - Bejöhetek? Jankó úgy ült fel, mintha szúnyog csípte volna meg. - Iván! Kerülj beljebb, öcsém! - Ha nyugodni akarsz inkább, jöhetek később is... - Ne szabadkozzál nekem! Mióta megjöttünk Erdélyből, két szónál többet nem is válthattunk! Pedig annak már több hete! No, gyere csak beljebb! Iván letelepedett az asztalhoz, s bort löttyintett magának a kancsóból. - Egészségedre, bátyám! Arra igyunk, hogy ma legyőzted Iszhák bég hadát! Éveken át fogja emlegetni ezt a török!
Jankó boldogan koccintott öccsével. - Legyőztük Iszhákot! Te meg én! Az a roham, Iván! A legszebb látvány volt, mit életemben láttam! Szavamra! Nem csoda, hogy futottak, akár a nyúl! Iván próbált mosolyogni, de igen keserűre sikeredett az a mosoly. - Mi baj? Megint a régi seb? - Ugyan! A régi seb begyógyult már. - No, persze! - Hunyadi leült öccse mellé. - Kamonyai elmondta, mi történt Győrnél. Elmondta, hogy megkérted a Rozgonyi lány kezét... - Úgy látszik, képtelen tartani a száját a vén Simon. - Bolondot csináltál magadból. - Megbántam már. - Simon azt is elmondta, hogy Budán, Újlaki menyegzőjén szöktetni akartad Rozgonyi Máriát... - Jaj, bátya! Hagyd el már! Nem lett semmi belőle. Nem szöktettem el, tán épp, mert gyáva vagyok. Ami történt, megtörtént! A fő, hogy azóta begyógyult e seb! Hunyadi elgondolkodva leste fivére arcát. A ráncok... a hegek... a koravén tekintet... - Szeretted azt a lányt, igaz? - Mit számít ma már? - pattant fel Iván a székről. - Megtanultam, hol a helyem. Nem lázadok, megbékéltem önmagammal, János. Azt hittem sokáig, olyannak kell lennem épp, mint te vagy! - Iván... - Ne, nem kell, hogy vigasztalj! Volt idő, mikor kellett volna, hogy ott légy velem, hogy szólj, akár csak egyeden jó szót is. Ejh, sebaj! Milyen vitéz az, ki összetört szívén búslakszik hasztalan? Hunyadit megdöbbentette, mennyi keserűség cseng ki öccse szavaiból. - Nincs mit szégyellened... - Nincsen-e? - nevetett gúnyosan öccse. - Valóban úgy hiszed? Győr faláról levertek Cillei fegyverei. Johannes Hunyadi, az ifjabb szörényi bán kudarcot vallott első hadjáratán! Nem szégyen az? S hogy tetézze dőre szégyenét, még maskarás bohócot csinált magából! Megkérte egy báró lányának kezét! A jöttment oláh! A senki, a bátyja fényében dicstelen fürdőző bolond! S azt mondod, nem szégyen az? Budán, akár egy leányoknak szóló trubadúrmese pipogya hőse, én! Hisz még menyasszonyt szöktetni sem tudok! E mulya fráter még arra sem való! S kit szeretett, tőle ily könnyen, csak úgy, elveszik, s
ő nem is pöröl? Sebeit nyalogatva búsan elkullog, mint a házból kivert kutya? Mondd, nem szégyen ez? Jankó letette a kupát az asztalra, s nagyot sóhajtva talpra vergődött. - Az önmarcangoló bú rossz tanácsadó, öcsém. Nekem elhiheted, oly sokat dagonyáztam benne magam, én aztán jól tudom. Hazudni néked nem fogok! Amit tettél, nem dicső, igaz. De mégis, semmiség! Te engem példának látsz magad előtt, mint vándor az égen úszó, messzi csillagot. Így van-e? S épp ezért, mint bálványt emlegetsz, gáncstalan eszményképedet. Ó, ha tudnád, jó fivérem, mily hamis e kép! De majd mesélek én csuda dolgokat! Én, a hős, a mindig jót tevő... Nevetett, és hirtelen a kancsót kapta fel az asztalról, abból löttyintett torkába jó kupára valót, hogy erőt merítsen a kamonci nedűből. - Hol kezdjem: látod e két kezet? Ezekkel oltottam ki imádott asszonyom testvére életét. Szilágyi Osvát... Jó barátom, szinte fivérem volt nekem, mégis megöltem őt. Részegen, az önsajnálat mocskában fetrengve. Iván sápadtan bólintott. - Hallottam felőle. De te és Erzsébeted... Szent kötelék köt össze bennetek. A véres bűnt engeszteléssé oldja a szelíd szeretet. - Szavamra, Iván, papnak kellett volna állanod! De akkor csak halljad ezt: én, az erényes hős, Erzsébetem hű férjura tavalyelőtt Budán szeretőmmel henteregtem jó két héten át. Megszegve házastársi eskümet, s mi rosszabb annál is, széjjeltörve hitvesem szívét. Várj! Ne szólj közbe, ó, nincs vége még! Tavaly éppen itt, e szent helyen, én, a hős, a nagy vitéz csaknem végzete lettem e várnak, s minden népének! Ha Thallóczi bölcsen jóra nem vezet, már halott vagyok, s lófarkas zászló leng Nándor Alba falán! Kérdezd csak meg Szilágyit, majd elmondja ő! Halálba vezettem annyi jó vitézt! Iván elvörösödött, de Hunyadi folytatta: - S ez csupán három bűn a tengersok közül, szép öcsém! A többit nem mondom, de képzelheted. S tudod, mit mondok még neked? Iván felszegte fejét, tűrte Jankó lángoló tekintetét. - Azt mondom: na és? Megtettem, mit megtettem. Szégyen, bűnbánat, mardosó lelkiismeret... Mit segítenek? Semmit! Ahogy az önsajnálat is hasztalan! Lépj tovább, a szentségedet! Megragadta Iván vállait, s megrázta alaposan. - Nem az vagy, ki tegnap voltál, hanem az, aki holnap leszel! Tettek várnak, sok hősi tett! Sok lány, mind ölelnivaló! Meg nem vívott csaták, vesztesek,
diadalmasak, ki tudja ma még? El nem hullatott könnyek, ki nem ejtett szavak... Rád vár minden, öcsém! Rád és rám! Mert ketten vagyunk! Iván bólintott. Értette az üzenetet. Megölelte bátyját. - Mikor kell, én ott leszek veled! - súgta a fülébe. - Ebben biztos lehetsz. Hunyadi fellélegzett. - Mindenben segítelek, mindent elrendeztem én. Iván, jól figyelj! Ülj mellém, végre ketten vagyunk, végre erre is jut elég idő! Iván megadón engedelmeskedett. - A török itt támad majd megint, jövőre tán, legkésőbb azutáni év nyarán. Én itt leszek. Megerősítem a védelmi vonalat, amennyire csak tudom. Úgy döntöttem, téged Erdélybe küldelek. Engem, a vajdát képviselsz majd. Mit mondasz, olyan lesz, mintha én mondtam volna épp. Megzabolázod nevemben a szászt, a székelyt, oláht. Nemest, jobbágyot, kalmárt, útonállót! Iván értetlenül bámult bátyjára. - Megegyeztem Losonczi Dezsővel, ki előttem Erdélyben vajda volt, s mint jól tudod, Erzsébet királyné pártosa. Megbékélt, s Ulászló hűségére tért. Szövetséget kötöttünk, s e szövetség szerint te leányát, Annát asszonyul veszed. - Én? Annát, asszonyul? - Gondold meg jól: két erős család. Frigyetekkel mellénk állna megannyi ősi nemzetség! Losonczitól várat kapsz, s tisztes birtokot. Saját családot alapíthatsz, címed szerint mellettem alvajda leszel. Társvajda sajnos nem lehetsz, Újlaki már így is az. Lássad, mindent elterveztem én! - Azt látom - Iván felállt, kihúzta magát, és csalódott hangon így szólt: - Köszönetem és hálám, hogy terveidbe ily szép helyet juttattál nekem, bátyámuram. De nekem e cifra kalicka nem kell! - Kalicka? - Nem hazudtam, mikor azt mondtam: az a seb már begyógyult. Temes szigetén a vén Matkó, s László fiad hetekig ápoltak engem. Mit svába, s polyák orvosok gyógyítni nem tudtak sehogy, azt Matkó a főzetjeivel, kígyónyálával, kákarostjával beforrasztotta hamar. Én, János, még egyszer köszönöm irántam való jóságodat. De nemet kell mondanom neked. Mindig azt tettem, amit kértél. Elsőnek ugrottam csatába, futottam portyára, ha füttyentettél csak egyet is. Mindig én kaptam a legelső sebet, s a legmélyebbet is. De kötelességtudón csak mentem tovább. Elég volt. Mást szeretnék tenni már. Ezúttal Jankón volt az elképedés sora.
- Mást? Mi mást? - Erdélybe vissza, köszönöm, nem megyek. A makszondi dűnék közt kunokra leltem hazafelé. Befogadtak engem. Egy lány van ott, Ecsellő a neve. Nem oly gazdag az atyja tán, mint Losonczi Dezső, nincsen vára, s nincsen sok birtoka. De szabad ember, a puszták fia. Ecsellő bátor leány. Szeretem, s ő szeret. Feleségül elveszem, s ott fogok élni, a kunok között. Döntöttem, bátyámuram. Báni hivatalomról lemondok, s minden másról is. De itt leszek közel. Ha jő a török, csak szólj, a kunokkal mink is itt vagyunk! Nem hátat fordítok neked, János, csak saját életet élni kell kezdenem! Ecsellő gyermeket vár. Hunyadin egyszerre a düh és a kétségbeesés vett erőt. A düh, amiért öccse nemet mondott a már megkötött szövetségre, s a kétségbeesés, hogy egyúttal el is veszítheti őt végleg. - Miket zagyválsz itt össze, mondd? Az utat csak bejárni kérlek, előtted minden ösvényt én kitaposok. Erre mondasz nemet? Miféle hálátlanság ez, Iván? - Bocsáss meg! Ha csalódást okoztam, nézzed el! De az ösvény, min járnom kell, nem arra vezet, mint a tiéd. Istenemre, könnyebb, ha a csapást nem más tapossa ki. Nyakához nyúlt, leakasztotta báni láncát, és Jankónak nyújtotta. - Hetek óta vártam az alkalomra, hogy ezt elmondjam, János. Köszönöm, hogy végre szakítottál rám időt. Sarkon fordult, hogy kisétáljon a szobából, de Hunyadi durván megragadta a vállát. - Állj csak meg, öcsém! Ezt hogy képzeled? Losonczinak szavamat adtam, a jövendő frigyre már megittuk az áldomást. Ha most magamra hagysz, még én leszek szószegő! Iván szánakozón végigmérte bátyját. - Losonczi biztosan megérti majd. - Azt hiszed, e lánc csak úgy eldobható? Hogy a kötelesség, mit a király rótt reánk, csak úgy lerakható, ha unja úri szeszély? Iván remegve állt előtte. - Ifjú éveim minden napját... - suttogta - kitöltötte a kötelesség, mit király, s te magad rám szabtatok. Sem vigasságra, sem léhaságra időm soha nem maradt. Sem vadászatban, cimborákkal kóborlásban, szoknyák után futkosásban részem nem jutott. Tettem dolgomat boldogan, hittel, s panasz nélkül én. Lehet, a sors nem pártol engem úgy, mint pártol tégedet. A seregben azt mondják, drága bátyámuram, nem fogja tested a kard, nem fogja golyó.
Babonás bizonyossággal hiszik, s bár én jól tudom, nem így van egészen, de szerencsés csillagzat alatt születtél, ezt bizton elmondhatod. Számos sebed oly könnyen kihevered, mintha karcolás sem ért volna tán. Én nem olyan vasból vagyok, miből téged öntöttek. Nézd, fivérem, nézd meg e szánalmas testroncsot itt! Kitárta dolmányát, s Hunyadi elborzadva látta az összevagdalt, megégett mellkast, a girbegurba szablyavágásoktól vöröslő hasfalat. Iván odahúzta János kezét a tarkójához, ahol a kun varkocsok eltakarták borzasztó sebét. Jankó ujjai kitapintották a koponya csontját, mit alig fedett némi bőr. - Életem minden perce kín és szenvedés - folytatta Iván. - Nem túlzok, hidd csak el! A sebek gyógyulnak, lassan, kínosan, de a fájdalom örökre megmarad. Túl sokat küldtél előre engem, bátyámuram... A sok harc nem múlt el nyomtalan! Hunyadi elrántotta a kezét. - Engem okolsz? - Dehogy. Csak azt kérem, megérts! Belefáradtam a vitézi életbe, nyugalmat akarok, s csendet magam körül. Ecsellővel, majd gyermekünkkel... Jankó tudta, hogy öccse kiérdemelte a tisztes visszavonulás jogát, ám mindez keresztülhúzta terveit. - S még én vigasztaltalak. Én próbáltam lelket önteni beléd! Ha tudom, hogy cserbenhagyni készülsz, Istenemre, inkább hallgatok! - Cserbenhagyni? Hát semmit nem értesz, bátyám? - Elég! Ha a segítő kéz nem kell neked, csak eriggy! Hagyj itt inkább! Nem átkozlak, nem kárhoztatlak, de kimondom: megvetlek, Iván! Kényelmes élet? Ülni egy asszony szoknyáján? Gyermeket nevelni szép csöndesen? Lám, az vagy mégis, trubadúrmese pipogya hőse, te! Eriggy! E vár oroszlánok barlangja, vitézek lakhelye! Menj, nyalogasd csak sebeid, fiú! Makszond dűnéi közt nyugodalmas élet vár reád! Iván arcán fájdalmasan megrándult egy ideg. De nem szólt. Jankó igazságtalan volt vele, sértő, s bár nem erre számított, nagy nehezen rávette magát, hogy utoljára mégis megölelje őt. Testvérek voltak, atyjuk mindig arra nevelte őket, hogy bármily parázs vita dúlt is közöttük, mindig testvéri öleléssel, megbékélt szívvel mondjanak búcsút egymásnak. De Hunyadi dühödten ellökte magától. Iván a falnak zuhant.
Jankó azonnal megbánta, amit tett, s már ugrott volna, hogy felsegítse. De valamiért mégsem mozdult. Csak nézte öccsét, amint nyögve feltápászkodik, begombolja dolmányát, s az ajtón kilép csöndesen. Még utána futhatsz! Legalább csak kiálts! - dohogta egy hang legbelül, de Hunyadi nem mozdult. Mit tettél, bolond? Nem válhattok í g y el! Haraggal, keserű szívvel... De Hunyadi nem mozdult. Maga sem tudta, hogy miért nem. Csalódott volt, a lelke háborgott, mert úgy érezte, hiába öntötte ki szívét Iván előtt. Iván már korábban bezárta sajátját. Fájt a döntés, de legjobban mégis az fájt, hogy igaztalanul, s türelmét vesztve bántotta szegényt. Nem kellett volna ezt! Nem kellett volna így! Még utána futhatsz! Itt van, hallani, hogy botorkál lefelé a Kőles torony lépcsőin... Járni is nehezen bír, csak lóháton száguld, mint a villám... De Hunyadi nem mozdult. A fellegvár udvarán már vigadtak a vitézek. Részeg dajdajozás, éneklés, tamburaszó... Le kell mennie neki is, előbb vagy utóbb. Várnak rá. Hunyadi János még soha ily keserű szívvel nem indult diadalt ünnepelni...
4. BÉCS, ALSÓ-AUSZTRIA, A. D. 1441, MINDSZENT HAVA13 Luxemburgi Erzsébet, özvegy királyné igyekezett megőrizni büszkeségét, s uralkodói tartással, rezzenéstelen arccal sétált végig a Hofburg folyosóin összezsúfolódott osztrák urak között. Próbált nem figyelni a háta mögött elsuttogott gúnyos megjegyzéseikre. Pedig hallotta őket: - Megint pénzért jön! - Azt hiszi, Frigyes minduntalan megajándékozza egy zacskó arannyal, ahányszor széttárja a lábát neki! - Szemérmetlen szajhája! 13 Október.
Luxemburgi Erzsébet, a néhai Zsigmond császár egyeden leánya mereven előreszegezte tekintetét, nem nézett se jobbra, se balra, nem köszöngetett senkinek, csak lépkedett, oly gyorsan, ahogy dús szoknyája engedte, s közben fohászkodott, hogy ne csorduljanak ki könnyei, míg el nem ér az aranycirádás, kétszárnyú ajtóig. Már nem volt messze... Sutyorgás. Nevetgélés. Egyedül jött fel a palotába, csak titkára, Salánki atya kísérte el. Nagybátyja, Garai bán odalenn maradt a várudvaron, vértesei között. Egyedül kellett boldogulnia... Sutyorgás. Nevetgélés. - A fiú állítólag nem is a megboldogult Albert királytól van... Cillei kölke az! Csak rá kell nézni! Luxemburgi Erzsébet megtorpant, s a mögötte leszegett fejjel lépkedő titkára, Salánki Ágoston csaknem a ruhájára tiport meglepetésében. - Ki merészelte? - kérdezte fagyos hangon az özvegy királyné. Az osztrák urak abbahagyták a kuncogást. - Halljam! Melyikük volt? Két hájas nemes úr mellett torpant meg, mindkettőből émelyítő parfümillat áradt. Erzsébet látásból ismerte az egyiket: Eizinger párthíve volt, jelentéktelen senki. - Te voltál az, uram? Te voltál oly bátor, hogy egy védtelen asszonyt háta mögött szajhának nevezz? Te? A férfi szabadkozva lépett volna hátrébb, de a többiek nem engedték, szinte lökdösték vissza a királyné elé. - Hát ide hallgass, uram! - mosolyodott el Erzsébet, türelmes tanítóként magyarázva: - Megosztok véled egy titkot, mit talán nem tudnál nélkülem: széles e földtekén egyeden apa sem lehet bizonyos, s nyugodt afelől, hogy gyermekeit ki csinálta voltaképp. A te atyád sem tudhatta azt, kedves anyádat nem holmi vándorcigány hágta-e meg a mezőn, vagy tán az is lehet, épp az én atyám. Tudod, ki császár volt egykoron. Nagy huncut is, míg élt szegény, sok szép nőt ágyába csalt, szerte mindenfelé. A te anyád szép volt? Mert ha nem, kizárt, hogy lenne bennünk közös vér. A hájas úr elvörösödött, de tekintetét nem merte felemelni a királynőre. - Ami pedig fiamat illeti, kedves úr... Tudd meg, mindegy az, atyja ki volt, ki nemzette őt. Ami számít: én szültem e világra, én, ki a császár leánya vagyok. S
egyfelől még biztosíthatlak: László fiam, ha felnő, magyar, s cseh király lesz, Ausztria fejedelme, s majdan császár is talán. S te ki vagy? Nem, nem kérdeztem a neved. A magadfajtából oly sok hemzseg mindenfelé. Értesz engem, kedves úr? S most, ha megbocsájtasz... Azzal mosolyogva felcsípte szoknyáját, s tovább lépkedett az ajtó felé. Most már nem sütötte le szemét, kedvesen mosolygott az ausztriai rendek jelenlévő képviselőire, néhányuknak intett is, mintha ismerné őket. Azok némán bámulták. Senki sem suttogott. Senki nem nevetett. Erzsébet az ajtóhoz ért, de azt már elállta valaki. Frigyes német király elégedetten vigyorgott le rá. - Üdvözöllek, asszonyom! Kellemes utad volt? - Négyszemközt kell beszélnünk, uram. Most, ha lehet! Frigyes vállat vont. - Ahogy óhajtod, asszonyom!
5. Erzsébet megállt az ablak előtt. Feltétlenül meg kell őriznie hidegvérét. Mindenáron nyugodtan kell maradnia, bármivel próbálkozzon is ez a hitvány féreg. - Fenség... Feltételezem, tudod, miért jöttem. - Gondolom, pénzért - mosolygott Frigyes. Nyugalom... nyugalom... A király elterpeszkedett a szoba közepére állított széken. Hasa látványosan tovább gömbölyödött, mióta legutóbb látta, de vizenyős szeme most is ugyanazzal a hidegséggel méregette, mint akkor. - Aggasztó híreket kaptam, uram. A kisfiam... Azt híresztelik, nagyon beteg... Azt pusmogják... Erzsébet hangja megremegett. - Azt pusmogják, a kisfiam már nem is él talán... Frigyes unottan legyintett. - Dőreség. - Látni szeretném. - Nem lehet, asszonyom.
- S miért nem, ha tudnom szabad? - Felzaklatná a találkozás szegény gyermeket, attól tartok. Jó kezekben van, s már nem is beteg. - Beteg volt tehát? - Melyik gyermek nem az néhanap? Ne aggódj, asszonyom, László szépen gyarapodik, s nevelésére is gondot viselek. Erzsébet nagyot nyelt. Nyugalom... nyugalom... Salánki atya felkészítette erre a helyzetre. Összpontosítania kell, figyelnie Frigyes minden gesztusát, és gyorsan lecsapni, amint lehetőség kínálkozik rá. - Fenség, mint kisfiam gyámja, megértheted, jogomban áll látni őt. Magyarországi híveim is ragaszkodnak ehhez, egyre hangosabban hirdetik, hogy az ősi szokások szerint a megkoronázott magyar királyt odahaza kell nevelni, nem idegenben. A Szent Koronáról nem is beszélve már! Ha fiam velem lehetne, sokkal többen állnának mellém. - Magyarországi híveid, asszonyom? Úgy hallottam, erősen megcsappant a számuk tavasz óta. Ulászló egészen Steinamangerig szorította vissza őket, s a pénz, amit adtam, rég elfogyott. Kizártnak tartom, hogy újabb hadjáratot tudnál indítani a magyarok ellen... - Csapatainkat még nem győzték le egészen. Horvátországban Vitovecz ... - Engem nem érdekel, mi történt Horvátországban - csattant fel türelmét vesztve Frigyes. - A te drágalátos Cilleid csúfos vereséget szenvedett, és megadta magát Ulászlónak! - Mert nem biztosítottál elegendő aranyat a háború folytatásához! - Ó, valóban? - Frigyes egyre dühösebbnek tűnt. - Tévedsz, asszonyom! A Cilleiek azért hódoltak meg Ulászló előtt, mert titkon már az én városaim ellen készülnek! Köpönyegforgató gazemberek! S benned hogyan bízhatnék, hisz mindenki tudja jól, Cillei ágyasa vagy! - Magyarország özvegy királynéja vagyok, uram. Hallhattad odakünn: köztudott, széttártam már lábamat előtted is. Panaszra nem lehet hát okod. - Emlékszem, bár nem tellett benne sok örömöm. Erzsébet megrándult e megjegyzés hallatán. - A saját utamat járom, fenség! Többé nem parancsol nékem Cillei, csak azt fogom tenni, amit mondasz. Egyes-egyedül te vagy képes megvédeni fiam érdekeit. - Tehát nem űzöl kettős játékot, asszonyom? - Hitemre, nem.
- Akkor halljad feltételeimet. Hajlandó vagyok tovább segíteni ügyedet, s noha az alsó-ausztriai rendek tiltakoznak e pazarlás miatt, újabb hitelt kaphatsz tőlem. Cserébe leányaid neveltetését is énrám bízod. Erzsébet meglepődött. - Mi szükség arra, uram? - A Habsburg-ház feje vagyok. Nehéz kötelességem, de örömteli családfői feladatom is egyben, hogy gondoskodjak az atyai szeretetet nélkülöző kis árvák kiházasításáról. Bízván megértésedben és támogatásodban, asszonyom, már intézkedtem Anna hercegnő és Lisabetha hercegnő ideszállításáról... - Micsoda? - Erzsébet térdre vetette magát Frigyes előtt. - Már ide is hozattad őket? Hogyan merészelted? - Ezt kívánja családunk érdeke. Anna hercegnő eljegyzését természetesen nem bontottam fel Szász Vilmos herceggel, de rávettem őt, egyezzen bele, Anna neveltetésének színhelye ezentúl Bécs legyen. A királyné elsápadt. - Következő feltételem - folytatta Frigyes hogy többé nem tárgyalsz a magyarokkal. Tudomásomra jutott, hogy néhány hete ezt tetted ugyanis. - Nem tárgyaltam, uram. Néhány szót váltottunk csak, de belátták, hogy meg nem hátrálhatok.14 - Megismétlem, asszonyom: ezentúl békéről nem tárgyalhatsz senkivel a beleegyezésem nélkül. Harmadik feltételem: kölcsönt rajtam kívül senkitől fel nem vehetsz. Erzsébet nem sokáig tanakodott magában. - Feltételeidet elfogadom. Leányaimról lemondok, Ulászlóval többé alkuba nem bocsátkozom, hitelt csak tőled kérek, uram. Van még valami egyéb? Frigyes unottan kibámult az ablakon. - Van, de ráér az még... 14 A márciusban megindult, s egészen a nyár elejéig tartó hadjárat során Ulászló hadai Szombathelyig űzték a Cillei-Garai-seregeket. Sorra megvívták az ellenpárti urak várait, végül április 19-én Cillei Ulrik és idős apja, Frigyes gróf Kőszeg közelében kénytelen volt meghódolni Ulászló előtt, s megesküdni rá, hogy megszakítják minden kapcsolatukat Erzsébet királynéval. A Vitovecz által a samobori csata után elfogott Bánffy Istvánt szabadon engedték, ezért Ulászló is szabadon engedte Cillei „túszait", mind a huszonnégyet. A király rendelkezett arról is, hogy vissza kell adni a Cillei család elkobzott birtokait. Az erről szóló oklevelet Rozgonyi Simon egri püspök és kancellár, János váradi és Péter csanádi püspök, Újlaki Miklós erdélyi vajda, macsói bán, temesi gróf, Thallóczi Matkó horvátdalmát bán, Marczali Imre sümegi és verőcei főispán, Olnódi Czudar Simon főpohárnok, Pálóczi Simon főlovászmester látták el pecsétjeikkel.
A királyné végigsimította ruháját. A nehezén talán túljutott, még azt kell elérnie mindenáron, hogy láthassa a fiát. Ehhez azonban minden csáberejét be kell vetnie... - Hálás vagyok, fenség. Igen nagylelkű vagy velem. S kérlek, bocsásd meg, hogy legutóbb oly kelletlenül, oly tétlenül vetettem alá magam férfiúi akaratodnak. De oly hirtelen jött óhajod, úgy meglepett ott, Hainburgban... - Távozhatsz! - Nem, még nem, uram. Szeretném, hogy érezd, hálám mily végtelen. Nem engedhetem, hogy rossz emlékeket őrizz bensőséges együttlétünkről. Kérlek, engedd, hogy jóvátegyem hibámat. Frigyes ráemelte vizenyős tekintetét. - Nincs hozzá most kedvem. Erzsébetet azonban nem lehetett megakadályozni abban, hogy a király lábai elé vesse magát, s annak térdeire támaszkodva, villámgyorsan a nadrágjában kezdjen kotorászni. - Biztosíthatlak, mennyei élményben lesz részed. Olyan élményben, mint még soha! S még mozdulnod sem kell! Frigyes felvonta szemöldökét. - Nocsak! Lássuk, mit tudsz hát! S Erzsébet tette a dolgát. Frigyes hátradőlt, s a királyné hajába túrva mozgatta fel s alá a fejét. - Ó, valóban... Roppant ügyes... Bravó! Bravó! - Nem tartott sokáig, Erzsébet épp befejezte, mikor odalentről fegyvercsörgés és veszett kutyaugatás hangjai szűrődtek fel, az ablakon át. - Mi ez? - kérdezte ijedten a száját törölgetve. Frigyes hája remegett a nevetéstől. - Nézd csak meg! Merthogy van még egy feltétel, de ezt talán már említettem is... Erzsébet rosszat sejtve az ablakhoz lépett: odalenn Frigyes zsoldosai éppen lefegyverezték Garai László katonáit. Garait vagy öten teperték a földre, vén ebe, Cseribasi a német alabárdosok lábikráit marcangolta habzó pofával. Csak úgy csattogtak a kardlapcsapások szegény állat koponyáján. - Erre mi szükség, uram? - kérdezte remegve a királyné. - Nem hagyhatom, hogy Garai is behódoljon Ulászlónak. Arról nem is beszélve, hogy Garai hordái az utóbbi időben többször beütöttek stájerországi birtokaimra. El akarom venni a kedvét a magyaroknak attól, hogy birodalmi területeket zaklassanak. Mindenkinek tudnia kell, hol a helye, asszonyom!
Örömmel tölt el, hogy te már megtaláltad - jelentőségteljesen meglebegtette apróra zsugorodott nemi szervét, mely eddig petyhüdten csüngött kifelé nadrágjából. - Garai Magyarország zászlósura, fenség! Nem tarthatod fogságban csak úgy! - Nem-e? - Frigyes Erzsébetre mosolygott. - Szerintem értettük egymást, asszonyom. Nincs több mondanivalóm. Erzsébet villámgyorsan mérlegelte a helyzetet. Jószerivel mindenről le kell mondania: gyermekeiről, támogatóiról, nagy hatalmú rokonairól... S cserébe mit kap? - Tízezer aranyra van szükségem! - sziszegte. - Zsoldosokat kell fogadnom, hogy... - Nincs pénzem - sóhajtotta Frigyes. - Ha majd lesz, adok. Erzsébet azt hitte, nem jól hall. - De hiszen... a feltételek... én mindenbe beleegyeztem már. - Ismétlem: ha lesz pénzem, majd adok! Persze ezt a dolgot megismételhetjük addig is. Legalább nem érzem már teljesen kidobott pénznek az eddig ügyedbe ölt aranyakat! Frigyes odalépett az ajtóhoz, és unottan kitárta. - Ég veled, Erzsébet! Az odakünn várakozó osztrák rendek, nemes urak, egyháznagyok felmorajlottak. Minden arc feléjük fordult. Luxemburgi Erzsébet megszégyenülten, falfehéren támolygott ki közéjük. A király nem nézett utána, nem köszönt el tőle. Az osztrák rendek, nemes urak, s egyháznagyok szeme láttára gyömöszölte vissza férfiasságát a gatyájába, aztán intett, hogy jöhet kihallgatásra a következő.
6. NÁNDORFEHÉRVÁR, MAGYARORSZÁG, A.D. 1442, BÖJTMÁS HAVA15 Jankó a Cserna kiszáradt medrében állt, talpig páncélban. Előtte Hunyad vára. Ám ez a Hunyad sötétebb és rémisztőbb hely volt annál, amit ismert. Az ormok áttörték a fekete fellegeket, a bástyák messze az üveggé dermedt hegyek fölé nyúltak. Repkény nőtte be a falakat, nyálkásan csillogó, tekergőző csápjait Jankó felé nyújtogatta. A kiszáradt mederben karóba húzottak sűrű erdeje meredezett. Katonái, rokonai, barátai csüngtek a halálfákon, mind mezítelen. A karók a végbelükön hatoltak fel, s mellkasuknál, nyakuknál, szájuknál bukkant elő. A kín iszonytató kifejezése fagyott arcukra, dülledt szemüket a holdra emelték, hajukat vad szél cibálta. Hunyadi, mint az erdők fáit, kerülgette őket. A holtak minden lépésére megrándultak odafönn. Ahogy a fal felé közeledett, Jankó léptei fémesen visszhangoztak. A fal egyre távolibbnak tűnt. Sakálvinnyogással nevettek a holtak a karókon. Jankó felpillantott rájuk. - Miért gúnyoltok engem? Közvetlenül mellette Kamonyai és Iván görcsbe rándult teteme fehérlett. Az öccse felé kapott kezével, de túl magasan volt, nem érte el. A szájüregéből előmeredő karóhegytől csak valami förtelmes gurgulázást lehetett hallani, miközben fekete vér bugyborékolt fel torkából. Hunyadi rémülten ugrott el alóla, hogy a fekete vér ne fröccsenjen köpenyére. Nekiütközött a meder peremének: a várkapu a magasban, elérhetetlen messzeségben húzódott tőle. A nyálkás repkénybe kapaszkodva kezdett mászni felfelé. Mire felért, a felvonóhíd csikorogva ereszkedett alá, s ő végre beléphetett saját várába. Az udvar közepén hatalmas kórófa nőtt. Annak minden ága egy-egy karó, s minden karón egy-egy keresztüldöfött emberi test csüngött. Jankó iszonyodva oldalazott a fal mentén: a holtak követték szemükkel. A várkápolnába rohant. Ketten várták, egymást átölelve. 15 Március.
Erzsébet és a fekete ember. Felesége gyászruhát viselt, szőke hajában pókháló, nyakában ezüstkereszt csillogott. A fekete embert először nem ismerte fel. Új alakban tért vissza, az ifjú Vlad Draculea képében. Gyönyörű férfivá érett, s úgy ölelte Erzsébetet, mintha az asszony mindig is hozzá tartozott volna. Mindketten úgy mosolyogtak rá, ahogy régen látott vendégre szokás. Lábuk előtt egy nyitott koporsó hevert. Jankó megismerte: ugyanaz a koporsó volt, mint amit az a másik fekete ember cipelt magával Újlakra, sok-sok esztendővel ezelőtt. - Jöjj közelebb, Iancula! - zengte férfias, mély hangján Vlad herceg. - Bizonyára kimerültél a hosszú út alatt! Ahogy Hunyadi belépett, a kápolna ablakán beáradó holdfény két, mezítelen gyermekalakot világított meg az oltáron. Az egyik Lackó volt. A másik Viola. Jankó felhördült, s Vlad felé vetette magát, hogy puszta kézzel fojtsa meg. Erzsébet rémülten a gyönyörű ifjú nyakába borult. - Védj meg tőle, kérlek! Védj meg, kedvesem! Hunyadi megtorpant. A holdfény hálót szőtt közé és Vlad közé, s ő képtelen volt áthatolni azon a hálón. - Nekünk még akad egy kis elszámolnivalónk egymással, igaz-e, Iancula? - Mit akarsz tőlünk, szörnyeteg? Vlad végigsimította Erzsébet arcát, nyakát és kebleit. Az asszony szerelmes pillantással hálálta az érintést. - Le kell zárni a régi ügyet, Iancula. Szemet szemért. Fogat fogért. - Hagyd békén a családomat! - Sokat voltál távol, domnule. Túl sokat. Ok már az enyémek! - Nem! - üvöltötte Hunyadi. - Engedd el őket! Az ifjú Draculea magához húzta Erzsébetet, s egyeden mozdulattal eltörte nyakcsigolyáját. Az asszony élettelenül omlott a koporsóba... - Ez csak egy régi tartozás... Igazából nem érte jöttem. Engem kizárólag a gyermekek sorsa érdekel - nevetett Vlad. - Tudod mit, testvér? Osztozzunk meg igazságosan. Az egyik a tiéd, a másik az enyém! Hunyadi térdre rogyott, de bárhogyan próbálta, nem tudta áttörni a holdfényből szőtt hálót. Draculea az oltárhoz lépett.
- A kérdés csak az, melyik fontosabb neked. Melyikről mondasz le? Gondolom, a fiút akarod! Lackó holdkóros tekintettel felült az oltáron, de ahogy megpillantotta Hunyadit, menedéket keresve ölelte át Vlad nyakát. - Ne adj oda neki, fivérem! Nem ismerem ezt az embert! Veled akarok maradni... - Vagy esetleg a leányt? Violát nem babonázta meg a fekete ember. Rémülten vergődött a karjaiban, próbálta kiszabadítani magát, s közben szívszaggató hangon sikoltozott: - Ne engem válassz, uram! Válaszd Lackót! Válaszd édes fiadat! - Nos, fogy az idő, Iancula! - mosolygott Vlad. - Melyiket akarod? A fiút vagy a leányt? - Várj még, kérlek! Könyörülj! Emlékezz, én mentettem meg az életedet! Segesváron, amikor be akartak falazni téged, s szülőanyádat! Könyörülj! Draculea arcáról egyszeriben leolvadt a mosoly. - Bár ne tetted volna azt! Sejtelmed sincs, micsoda kín az élet, amire kárhoztattál ezzel engemet... Letelt az időd! Hunyadi felüvöltött.
7. Zihálva ébredt. A kőlestoronybéli szobájában hevert a lészán. Ingje átizzadt, homlokáról csorgott a sós verejték, ahogy riadtan kitárta szemét. Felült, s kábán bámult maga elé. Az álom - minden képtelensége ellenére - oly valóságosnak, oly élettelinek tűnt, hogy jó néhány pillanatnak el kellett telnie, míg megbizonyosodott róla, hogy a való ez az üres szoba, s miből felriadt, álom csupán. V a g y több annál? Az álmok másik világból jövő üzenetek. Néha holtak üzennek általuk, néha a meg nem született gyermekek. Mikor jó egy évvel ezelőtt hazatérve Hunyadon találta Violát, még sejtelme sem volt róla, hogy került oda. Cserfes, szorgos gyermek volt, szeretetre éhező. Aztán egy este Erzsébet beismerte, hogy Viola a haldokló Veronika utolsó kívánsága szerint került hozzájuk. Jankó megrendült. Vajon hányan lettek volna képesek férjük szeretőjének leányát magukhoz venni, s nevelni őt? Hányan lettek volna képesek legyőzni önnön fájdalmukat egy árva gyermek kedvéért?
Hunyadi felkelt a lészáról és az ablakhoz támolygott. Álmában Erzsébet és a kis Lackó a szörnyeteghez húztak. Nem akarták, hogy Jankó megmentse őket. Viola akarta. Álmok... Rémálmok, mit üzentek nekem? Forró nyári reggel volt odakünn, Nándorfehérvár felett máris ezer ágra sütött a nap. A Duna meg a Száva kanyargó sávjai fényes kígyókként szelték keresztül a vidéket, végül egymást falva fel. Lackó... Saját fiával is mostohán bánt mostanság... Homlokát ráncolva öltözködött. Lassan egy esztendeje, hogy itt állomásozott, azóta alig látta a fiát. Pedig a Temes-sziget karnyújtásnyira csak ide... Hunyadi vizet löttyintett arcába a sarokban álló mosakodóedényből. Ha ezt üzeni az álom, hát legyen! Felöltötte kényelmes, várbéli öltözékét, oldalára csatolta Thallóczi johannita pallosát, és újra kinézett az ablakon. Nézte az udvaron szorgoskodó zsoldosokat, a Felsőváros utcácskáin sétáló belgrádiakat, s amott, lenn, a vár előtti mezőn a csikókat futtató legényeket. Ott állt mindőjük fölött. Soha nem érzett nyugtalanság vett erőt rajta. Mintha kívülről látta volna magát, s Nándorfehérvár tornyait. Magasra jutott, szédült belé. Le kellett ülnie, arcát a tenyerébe temette. Álom, álom, te átkozott! Látta önmagát odahaza, kölyökként Hunyadon. Atyja, Vajk türelmesen oktatta épp a vívás tudományára, ide-oda sántikálva előtte a poros várudvaron. Aztán látta magát a gyönyörű Mara Brankovics karjaiban... Itt álltak, éppen itt, a Duna partján, s bámulták a szikrázó csillagokat... Istenem... Mintha egy másik életben lett volna, oly régente-rég! Aztán látta magát Galambóc ostrománál, részegen, amint ledöfi Szilágyi Osvátot... Amint megpillantja Újlakon azt a gyászruhás angyalt... Milánó utcáin, Sforza hivalkodó egyenruhájában... Első győzelmét Soncino falai alatt... Huszita szekerek közt, újabb, s újabb vad csatán... Mennyi év, mennyi harc... Eltartotta magától tenyerét. Remegett a keze. Mit akarsz üzenni, álom? Hogy senki vagyok? Hisz a z t magam is tudom...
A magasból tekintett körül Dévény szikláiról, lábai előtt a szenvedő ország, mely hős után kiált. Édesanyját látta szegényt, kezét tördelve, ahogy Rómában próbálta rábeszélni, térjen haza mielőbb. A tengert látta, a végtelen óceánt, mely idegen partok felé hívogatta. Zsigmondot, a haldokló királyt, császári pompában, trónjához kötözve. Titelrévnél a vérhasban elpusztultakat, kikből sereget csinált. A lángoló falvakat, vágta közben elmosódó vidékeket. - Istenem... - a képek vadul kergették egymást. - A z t súgod álmok nyelvén, hogy vége van? A felismerés keserűen áradt szét bensőjében. Eljött hát a búcsú ideje? A halál várja e forró, nyári napon? Ma mindennek vége l e s z ? E z volna hát az üzenet? Barátok arca suhant el a homályban. Iván szomorú tekintete, Szilágyi villámló szeme, Thuz alázatos, komoly képe, Lackó lelkes nevetése... Jankó úgy érezte, a szíve meghasad. Szobák, termek, paloták, kunyhók, sátrak... Kavargó képek, emlékek, foszlányok, hangok. Megölt férfiak sikolya, kacagás, muzsika, üvöltés... Kandallóban lobogó tűz... Veronika a karjaiba simul, s megszűnik az idő. Régi szeretők sóhaja, vad tánc dühe, heves vér sarkallta indulat... Süvít a szél... A hegyek magasában szárnyalt, a Kárpátok fölött. Hunyadi megrázta fejét. Ha ez az üzenet, hát értem én. Oly sok küszködés, be nem teljesült ígéretek, vágyak, megszegett esküim, s a tervek, mindahány... Jankó nagyot sóhajtott, és talpra állt. Menni kell. Ha ez a nap lesz is az utolsó, menni kell. Amíg lélegzik, míg szíve dobog, addig menni kell. 8.
Emberei előtt nem palástolhatta aggodalmát. Ahogy gondterhelten végigjárta a falakat, bástyákat, s megszemlélte a védelmi munkálatok haladását, tekintete minduntalan a messzeségbe kalandozott, a falakon túlra. Katonái érteden pillantásokkal kísérték lépteit, hát jobbnak látta megemberelni magát. - Megérkeztek a temesvári íjászok? - kérdezte a mögötte baktató Kamonyaitól.
- Harminc jött az este, elszállásoltuk őket a Vízivárosban. Ha minden igaz, ma jő még húsz. - Ötven lovas íjász - bólintott Hunyadi. - Oszd be őket az új rondellákhoz, Simon! Azt akarom, hogy szükség esetén onnét, Újlaki íjászai meg a Nyugati kaputól kitörve csaphassanak a támadókra. Jó lábú lovaik vannak? - Nem mindnek. - Mindnek az legyen. Gondoskodj róla. - Úgy lesz. Kamonyai egykedvűen lépkedett mögötte. Az ördög vigye el ezt is, sóhajtotta Jankó: mióta Iván elment, az öreg is egyre szótlanabb, egyre savanyúbb... - Az alvajda urak csapatairól mi hír? - Tegnap azt jelentették, hogy Temesvárra vágtában befutottak Vízaknai Miklós úr könnyűlovasai, csak a hadnagyukat várják Kolozsvárról, s jőnek ide rögvest. - És György lovasai? - György úr vérteseket küld, de azok még valahol a Maros mentén táboroznak, Gyulafehérvárnál. Bő másfél hét, mire megérkeznek. - Az késő lesz - ingatta a fejét Jankó. - Attól tartok, Simon, még ma elkezdődik... Kamonyai vállat vont. A fellegvár felvonóhídjánál tisztjei várták Hunyadit. Ahogy végigpillantott rajtuk, Jankóba belenyilallott, hogy a legtapasztaltabb, legrátermettebb harcosai nincsenek vele. Legalább Szilágyi Mihály itt volna: az mindig megszimatolja, mire készül a török! De Szilágyi most odahaza kuksolt Horogszeg várában a felesége szoknyája mellett, lévén, hogy Báthory Margit két vetélés után végre leánygyermeket szült neki. Legjobban azonban az öreg Thallóczit hiányolta Jankó. A johannita nyugalma, tapasztalata aranyat ért volna most, amikor minden eddiginél erőteljesebb ostrom készült Nándorfehérvár ellen... - Minden a helyén van? Szentgyörgyi Székely János, a harmadik sógora, meg annak a fia, Székely Tamás zászlótartó léptek előre közvetlen helyetteseinek. Tamás immár a johannita lovagok fehér keresztes vörös köpenyét viselte: Jován őt szemelte ki majdani utódjának a perjelségben. - A Felsővárosban készen állnak a csapdák - jelentette lelkesen az újdonsült keresztes lovag. - Hat hordó puskaport ástunk el a Szent Kristóf kaputól a Szent György térig vezető utca alatt, a házak sarkainál, hogy sok törmeléket
szórjon a képükbe. Ha betörnek a kapun, a kanócokkal sorban felrobbantjuk a hordókat, és akkor... - Az ágyúk? - Mind tüzelésre készek! Lőpor, golyó, kén, salétrom bőséggel. A Despota kapujához vitettem a vén Hlmka ágyút, azzal be tudjuk lőni az új rondellákon túli területet, a keled alsóvárost meg az Új kapu előtti lejtőt, uram. - A Zsigmond-toronyba vittetek bombardát? - Két öblös mozsarat vittünk. A borcsai rétig ellőni azokkal. Török gálya Szendrő felől itt át nem jut! Hunyadi komoran bólintott. Kár, hogy a gályákról a török néhány perc alatt a földig morzsolhatja a Zsigmond-tornyot mozsarastul, mindenestül! Végigsétáltak a frissen aláaknázott utcán, s a Szent Kristóf-kapunál együtt felkapaszkodtak a déli falszakasz roppant mellvédjére. - Megjött már a jelentés az őrségektől? - Zsarnó felől mozgolódást észleltek a ripanyi országúton, uram. Reggel több török szekér is elhaladt nyugatnak, pár lovas kíséretében, de aztán csönd lett. - Mennyi szpáhi kísérte őket? - Vagy tucat. - Más? - A pozsareváci úton este akindzsik nyargaltak Szendrő felé. - Sokan? - Sötét volt ahhoz, hogy meg lehessen mondani. A környékbeli rácok szerint valami tisztet hoztak Drinápolyból. Kosztolác felől búzával megrakott dereglyék úsztak hajnaltájban Szendrő várába. Három, négy dereglye. Hunyadi a bástya mellvédjére csapott. - Nem értem! Miért ilyen kevés? Mire mennek három-négy dereglye búzával? Hol vannak a kumbaradzsik? Hol vannak a dzsebedzsik, a csadir mehterek? Már régen itt kellene lenniük a Vracsár lábánál, és előkészíteni az ostromot! Embereire pillantott, de azok csak a vállukat vonogatták. - Az ég szakadna rájuk! Valamire készülnek ezek! Szendrőben minden csendes? - A kémek szerint sem ostromágyúk, sem jelentősebb utánpódás nem érkezett a várba. Viszont egy bosnyák kupec szerint, aki éjjel érkezett a szabácsi úton, odalenn, délebbre, Palánka környékén, Vlaskáig, meg egészen föl, Kisiváncsától a Lipovicai erdőig csak úgy hemzsegnek a törökök! Azt mondta ez a bosnyák, hogy legalább ezer-ezer szpáhit látott a két gyülekezőhelyen
szekerekkel, meg vagy még ezer akindzsit a táboraikon kívül. De ágyút nem hoztak. Hunyadi a szemöldökét ráncolta. - Kisiváncsánál? A Lipovicai erdőnél? - Mintha csak könnyű portyára készülnének, uram! - Az ördög bújjék beléjük! Vakok vagyunk, Tamás fiam, és süketek! Sejtelmünk sincs, mit akarnak az átkozottak! Ahogy az idei ostrom véget ér, első dolgunk lesz kémeket küldeni, egész Drinápolyig! Mindenütt legyenek szemeim és füleim, Szendrőtől Szalonikin át Konstandnápolyig! Hetek óta találgatta mindenki Nándor Alba falai között, hogy mikor jő a török. S ha jő, mekkora sereggel? Hunyadi tudta, hogy ezúttal egyedül az ő felelőssége, sikerül-e elhárítani a támadást. Levelek tucatjait küldette szét még a tél derekán, hogy híreket kérjen. Mivel szegény Filipesi Albertről a nagy ostrom óta semmi hír nem jött, felfogadott egy bánmonostori deákot, ki leveleket írt a nevében. Íratott vele először is Brankovicshoz, a szerbek despotájához, ki magyarországi birtokain kuksolt, várva, hogy elvonuljon feje fölül a vihart. Hátha ő értesült hazulról, hogy mikor jő a török. Jankó választ sem kapott tőle. Aztán íratott a még keresztény kézen maradt görög városállamoknak, hátha tudják, mit forral Murád. Azoktól ugyan kapott feleletet, de oly ellentmondásos híreket, amikből nem sokat hámozhatott ki. Írt Konstantinápolyba a pátriárkának, de az a füle botját se mozdította. Egyedül a raguzai szenátus írt vissza nagy lelkesen, s aztán küldött újabb és újabb leveleket szinte kétheti rendszerességgel. Az elsőben még megnyugtató helyzetről számoltak be, a mindenütt jelenlévő kalmárjaik, hajósaik által szállított hírmorzsák alapján. Eszerint Rodosz szigeténél jelentős keresztény flotta készül a török elleni támadásra. A raguzai szenátus már értesítette erről Ulászlót, s javasolta neki, hogy lépjen kapcsolatba a rodoszi lovagokkal, s két oldalról őröljék fel Murád erőit. E levél után Hunyadi kezdett reménykedni, hogy idén nyáron a töröknek talán mégsem lesz ereje támadni. Hanem aztán nemsokára újabb levelet küldtek a raguzaiak: ebben már az állt, hogy a szultáni tanács döntése szerint néhány héten belül hatalmas sereg indul Magyarország ellen. Murád a teljes ruméliai és anatóliai had bevetésére adott parancsot - méghozzá a lehető legváratlanabb módon - a tél közepén! Arra is gondja volt, hogy flottáját ezalatt Rodosz ellen indítsa, mielőtt ott még valóban jelentékeny keresztény hajóhad gyűlne össze. Így aztán most retteghet Rodosz is, de még inkább szegény Magyarország! Eszerint a török azóta már elindulhatott Drinápolyból! De hol késik?
Hunyadi aggodalmasan lepillantott a Felsővárosra. A házak java része újjáépült a tavalyi török ostrom után, de még így is sok épület maradt romosan. Az utcácskák zsúfolásig tömve katonákkal: vértesekkel, könnyűlovasokkal, lándzsás gyalogosokkal, mezítlábas rác önkéntesekkel, kun és székely íjászokkal, német és cseh zsoldosokkal. A városban minden és mindenki a roppant sereg kiszolgálására rendezkedett be: bográcsok tucatjaiban fortyogott az ebéd a tereken, utcákon. Amott, a hátuk megett, az Alsóváros kellős közepén vászonsátrak tarkállottak a Szent Mihály téren: az új tábori kórház sátrai. A fellegvár alatti sziklaüregekben hat itáliai és német orvos várta az első sebesültek érkezését. Hunyadi még operálóasztalt is felállíttatott nekik, ahol a sérült lábak és karok levágását végezhették. Az Ozorai-torony és a Despotakapu által közrezárt, újonnan kialakított szabálytalan zárt terület földjét felásták, s roppant gödröket mélyítettek ki benne, hogy az elesetteket ideiglenesen legyen hol elhantolni. A gödrök szélén hatalmas mészhalmok fehérlettek. Nem szívesen nézte azokat senki: ki tudja, mikor görgetik bele éppen őt is? Csaknem minden készen állt az újabb ostromra. Persze Hunyadi nem így vélte: - A délkeleti falról vigyetek át egy mozsarat a Demeter-toronyba, meg egyet a Malomtoronyba. Agya lázasan járt: annyi, de annyi tennivaló maradt még! - A Nyugati kapu környékét erősítsétek meg, különösen az Ozoraitoronynál. Az új falak még nem elég szilárdak! Vigyetek meszet, köveket, lőszert, fegyvereket, amennyi csak maradt. A Víziváros falára hágcsókat erősítsetek, ha ki kell üríteni a szávai kikötőt, a legényeknek legyen min felkúszni a várba. A kapukat kinyitni nem szabad! Vizestömlőt, kötőzővásznat, bort készítsetek minden bástya belső falához. Abrak van elegendő? Székely Tamás mosolyogva bólogatott. Megszokta már a vajda úr gondolatainak csapongását. - Az istállókat lefedtük bivalybőrökkel, uram. Azokat a támadás kezdetétől városbéli kölkök locsolják majd vízzel. Ugyanúgy a lőszerraktárakat is befedtük, a Kőlestorony lábához a maradék puskaport behordtuk, kívánságod szerint. - Jól van, Tamás. Ne feledjétek, a fellegvár az utolsó védelmi vonalunk... A vizesárkot még mélyebbre ássátok, s hegyezzetek belé még több karót! Azon eleven lélek át nem juthat, érted-e? - Úgy lesz, uram!
Hunyadi a szótlanul várakozó Kamonyaira pillantott. - Valami nem stimmel, Simon. Te is érzed? - Ha itt akarnának támadni, Nándor Albánál, már török sátraktól tarkállana a Vracsár, akár böjtutó hava van, akár nincs! - De ha nem itt, akkor hol? - Okulhattak a tavalyi fiaskóból. Gondolkozz, fiam, te hol támadnál? Jankó bosszúsan ökölbe szorította kezét. - Bárhol, ahol tudok. Nándor Alba nem csak a legerősebb pont a védelmi vonalban, hanem jószerivel az egyeden is! Kamonyai vállat vont. - A Dunán átkelni nem oly nehéz, ha sok a gályád. Lehet, nem szárazföldön támadnak, hanem vízen. Hunyadi elsápadt. - Tamás! Menessz futárt Temesvárra, hogy Dengelegi Pongrácz sógor vértesei ne is ide jöjjenek, hanem a fele Orsovába, a másik fele meg Szörényvárba. Ő felel azért, hogy egy török dereglye sem érhet partot a szörényi zúgóktól Drankóig! Üzend meg azt is Temesvárba, hogy Thuz fizessen ezer aranyat György sógornak, azon fogadjon fel annyi portyázót, amennyit csak tud. Székely Tamás eszébe véste az üzenetet. - Ki fogjuk üríteni a Zsarnótól délre eső falvakat - folytatta Hunyadi. - Izenem a rácoknak, hogy amint jő a török, maguk mögött mindent felégetve, felperzselve meneküljenek északnak. Itt, a várban még elfér vagy ezer ember, de több nem. Aki ide nem jöhet, vonuljon nyugatra, keljen át a Száván, s táborozzon le a fenéki pusztán, Jákó környékén. Ott a törököt át ne engedjék, a fosztogató akindzsiket irtsák, ahogy tudják! - Már Szávaszentdemeterig tele a Szerémség szerb menekültekkel, uram! - Aki fegyvert képes fogni közülük, azt fegyverezzétek fel! A sajkások álljanak készenlétben, figyeljék a mocsarat, a partokat, ha bárhol a török átkelni készül a Dunán, nékem azonnal jelentsék! Riaszd a makszondi kunokat, hogy legyenek éberek! Keve környékén portyáztass a legényekkel, egészen Szentlászló váráig! Tartsák nyitva a szemüket, mert ha átkel a pogány a Dunán, feldúl mindent Temesvárig, s akkor nekünk végünk van! Szentlászló és Drankó között Bizerei Miklós és a Csornai Mihály lovasai járőrözzenek, éjjel is, nappal is! Haram, Kőszeg, Pozsezsin, Tárcsó, Keve, Drankó falain állandóan készen álljon a jelzőmáglya! Ha bárhol átkel a pogány, késedelem nélkül meggyújtsák!
- Engedelmeddel, uram, menesztenék futárt Temes-szigetre is, hogy Lackó és Matkó azonnal jöjjenek Nándor falai közé! Biztosabb lesz itt nekik! Hunyadi hálás pillantást vetett unokaöccsére. - Jó fiú vagy, Tamás, hogy észben tartottad. De nem kell futár, magam lovagolok délután Kevére, meg a szigetre is. Majd én behozom a fiamat! Visszafordult a Felsőváros, s az azon túl elterülő síkság felé. - Történni fog valami... A csontjaimban érzem... - Magam is úgy vélem - sóhajtotta Kamonyai. - Lángoló falvakkal álmodtam az éjjel. Jankó némán bólintott. Már megint álmok...
9. A járőrök, a környékbeli rác parasztok, a bosnyák kupec egytől egyig igazat beszéltek. Nem is túl messze Nándorfehérvár falaitól hatalmas török sereg menetelt nyugat felé. Hetek óta úton voltak Edirnéből. Átkeltek a havas balkáni hágókon, és erőltetett menetben közeledtek a Halil nagyvezír által kijelölt elpusztítandó terület irányába. Murád szultán a szokatlanul korai, tél végi időben kereken százezer hitharcost bocsátott útnak azzal a céllal, hogy Mohamed zászlait diadalmasan hordozzák, s felperzseljenek mindent, ami csak útjukba kerül a hitetlenek földjén. Halil nagyvezír a legjobbjait küldte e hadjáratra: Hasszán al-Bakr janicsáraga az előőrsöket és a felderítőket vezette, míg a roppant sereg két hadoszlopát KaraDzsál anatóliai beglerbég és Seháb ed Dihn ruméliai beglerbég irányította. A harmadik hadoszlop már korábban elszakadt a főseregtől, azt Mezid vidini bégre bízták. Amikor Hunyadi János a felnyergelt Kese hátára pattant Nándor Alba kapujában, a török hadsereg két legerősebb hadoszlopa éppen átkelt a Moraván.
10. Mióta török katonaság ült Végszendrő várában, alaposan meghosszabbodott az út Nándorfehérvártól Kevére, Haramba, Kőszeg várába. Szendrőből ugyanis az ellenség beláthatta a túlparti utat, s mivel a szendrői szigetre is
gyakorta telepített őrszemeket, hát az sem maradt titokban előtte, kik igyekeznek amott a magyar várakba. Hunyadi kényszerűségből nagyot került, Tárcsótól a makszondi homokdűnék felé vette az irányt, azzal a nem titkolt reménnyel, hogy talán belebotlik Iván öccsébe, s annak kunjaiba. Mióta Iván faképnél hagyta, nem látta őt, s nem is beszélt vele. A sivatag azonban kihaltabbnak tűnt, mint valaha, Jankó és Kamonyai rövid bolyongás után úgy döntöttek, hogy Keve érintésével a Temes-sziget felé veszik az irányt. Hunyadit mindvégig elkísérte rossz előérzete: amikor egy ismerős képű, vén halász átevezett velük, már bizonyos volt benne, hogy nagy baj történt. A sziget baljós csenddel fogadta őket, csak a szél susogott a füzek ágai közt. A csekter besiklott a faágak boltívei alatt, s kikötött egy félhomályos, fövenyes öbölben. - Várj meg itt minket! - parancsolta Hunyadi a halásznak. Megtettek már néhány lépést befelé, amikor Jankó felfigyelt rá, hogy nem ciripelnek tücskök, nem csattogtatják szárnyaikat a madarak. Légy szárnya sem rezdül a környéken. - Óvatosan! - kivont szablyával lépkedett tovább. Az első osztáson, a letaposott bokrok levelein vérfoltokat pillantottak meg. - Mennyien voltak? - kérdezte Hunyadi. Simon fél térdre ereszkedett és megvizsgálta a nyomokat a füvön, a széttördelt ágakon. - Török katonacsizmák. Hat, hét járt erre. Lehet, csak szétnézni jöttek a szigetre... Végtére is közel ide Szendrő. Jankó sápadtan tört magának utat tovább. Hogyan hagyhatta magára Lackót ilyen sokáig? Hiszen nagyon is igaza van Simonnak: Szendrő alig karnyújtásnyira ide! Itt hagyta Lackót, a török erősség szomszédságában, egy öregemberrel... Erzsébet megöli, ha a fiúnak baja esik! Amikor kiértek a tisztásra, ahol a két nádkunyhó állt, Hunyadi felhördült. A földön, nem messze a tűzgödör peremétől három összeszabdalt török tetem hevert. Egyiknek hiányzott a feje, a másik kettőt valósággal széttépték. - Aszabok - állapította meg fojtott hangon Kamonyai. - A környéket portyázták... Hunyadi csizmája orrával felfordította egyikük holttestét. - Uramisten!
Az aszabnak valaki vagy valami kitépte a beleit, és jól látszottak az irdatlan karmok nyomai is, melyek felhasították a torkát. - Zömök! Hunyadi jó ideje nem látta a medvét, de bizonyos volt benne, hogy azóta megnőhetett akkorára, hogy képes legyen efféle vérengzésre. Odarohant az egyik kunyhóhoz, és belesett a bejáraton. Ez Matkó fészke: a falakon varsák, hálók, lándzsák, néhány fejsze. A másik... A másik kunyhó is üres volt. Hunyadi görnyedten belépett, és megvárta, míg szeme hozzászokik a félhomályhoz. Rend, tisztaság. A derékalj mellett gyékénybe csavarva egy könyv. Hunyadi kibontotta: apró betűkkel írott, díszítetlen zsoltároskönyv címlapja tárult fel. Jankó nem tudta megállapítani, latinul írták-e, vagy más nyelven. Ezt Erzsébet küldhette titkon a fiúnak... - Rajtuk ütöttek - mondta, mikor kilépett a tisztásra. - Arra sem maradt idejük, hogy holmijukat összeszedjék. Kamonyai a nyomokat vizsgálgatta. - Zömök onnét tört rájuk, a fák közül. - És Lackó? Matkó? Látod a lábnyomaikat? - Letapostak itt mindent, alig maradt kivehető nyom. Hunyadi érezte, hogyan hatalmasodik el lelkén a kétségbeesés. Erre figyelmeztette volna az álom? Hogy egyszülött fia veszedelembe került? - Lackó! Lackó, merre vagy? Kiáltása kísérteties visszhangot vetett a közeli partokon. - Kisfiam! Kamonyai odalépett hozzá, és vállára tette kezét. - Csak idecsődíted a törököt a kajabálással! Hunyadi dühödt pillantást vetett rá, s már rohant is tovább. Végigcsörtetett a bozótoson, s kisvártatva kiért a sziget déli partjára. A füzes árnyékában megpillantotta Matkó tűzrakó helyét. Itt vetették ki hálóikat, amott, a füzek alatt pedig kényelmes menedéket építettek ki a zivatarok ellen. Nem látszottak nyomok a fövenyen, itt ugyan nem járt senki napok óta... Jankó kétségbeesetten tekintett szét a tisztáson. A sziget túl nagy, gyors átkutatásához legalább húsz emberre volna szükség... - El kell tűnnünk innét. Visszajönnek! - morogta Kamonyai, és a túlpart felé mutatott. Kosztolác irányából török csónakok közeledtek a sziget felé. Hunyadi idegesen felmordult.
- Addig egy tapodtat se, míg a fiamat meg nem találom! - Matkónak megvan a magához való esze! Nem hagyta, hogy a török elfogja őket! Jankó szíve elszorult: ha néhány órával korábban érkeznek, talán megelőzhették volna a törököket, s akkor most békében ügethetnének vissza Lackóval Nándor Alba falai felé... - Vissza az északi partra! A kunyhókig jutottak, amikor Kamonyai hirtelen megragadta Jankót, és belökte a bokrok közé. A következő pillanatban aszab harcosok csörtettek ki a túlsó oldalról. Vagy tízen lehettek, köztük néhány olajosan csillogó bőrű szerecsen. Lándzsákkal, s jókora hálókkal közeledtek. - Rabszolgavadászok! Kamonyai talán meglapult volna, míg a törökök elrohannak a déli part felé, azonban Hunyadinak eszében sem volt meglapulni. Amikor az aszabok melléjük értek, vicsorogva kirontott a bozótból, és szablyájának egyeden, villámgyors suhintásával lemetszette a legközelebbi rabszolgavadász fejét. A többiek gondolkodás nélkül feléje fordultak, hogy végezzenek vele, de ekkor egyikük rémülten felkiáltott: - Yildirim! Ordular Yildirim!16 Az aszabok - túlerejük dacára - fejvesztve menekültek a bokrok sűreje felé. - Eszeveszett bolond! - zihálta Kamonyai, és megragadta Hunyadi köpenyét. - Tűnjünk el innét! Jankó rábámult. Tudta, hogy az öregnek igaza van. Nem vetheti oda életét a semmiért! Mit használna Lackónak, ha lemészárolnák a fosztogató aszabok? Utolsó pillantást vetett hát a kunyhókra, melyek egyikében fia két nyarat, s két telet töltött. Megadóan felsóhajtott. - El innét! Ugyanazon az úton, melyen jöttek, visszarohantak az északi partra, és belevetették magukat a csekterbe. - Igyekezz! Evezz már! A vén sajkás lelapult a csónak aljába, úgy mutatta: - Már késő! Törökök! Szendrő felől egy gálya közeledett, kibontott vitorlával, kihasználva az erős sodrást. A napfényben megcsillant az élen sikló gálya orrában egy ágyú. - Be a mocsárszigetek közé! 16 A Villám! A Hadak Villáma!
A sajkás a lecsüngő fűzágak közt előrelökte a csektert. - Igyekezz! Hunyadi hátrakúszott, hogy szemügyre vegye üldözőjüket. A gálya még jókora távolságban volt tőlük, épp a Morava torkolata felett siklott el, maga mögött hagyva Kulics várának romjait. Néhány percük maradt tehát, hogy eltűnjenek az útjából... Ha nekifeszülnek az evezőknek, még időben belavírozhatnak az északi Duna-ág mocsaras ösvényeibe. A hosszan elnyúló, hal alakú Temessziget hátához itt három kisebb szigetecske tapadt meg féltucatnyi zsombos mocsárnyúlvány. Oda a gálya nem tudja követni őket... A sajkás erejét megfeszítve evezett. Valahol nyugatra panaszosan felbömbölt egy ágyú. Ezt Kévéről lőtték! - suttogta Kamonyai. Valami történt... Néhány perccel később kelet felől, Dombó irányából morajlott fel egy másik ágyú. - Várj! Hunyadi közelebb húzta magát a füzek széléhez, s a lombokat félresöpörve kilesett alóluk. Dombot takarták a mocsárszigetek, annak falait innét nem láthatták, de nyugatra Keve vára éppen ott fehérlett a messzeségben. Legmagasabb tornyán hatalmas lángok lobogtak. - A jelzőtűz! - morogta Kamonyai komoran. - Meggyújtották a jelzőtüzet! Hunyadi megtörölte verejtékező homlokát. Hiába várta hát kerek egy esztendeje ezt a pillanatot, most, egy csekter aljában hasalva úgy érezte, mintha teljesen felkészületlenül érte volna a hír. - A törökök! - suttogta maga elé. - A hadjárat megkezdődött! 11. Jókora kerülővel, másnap délelőtt értek vissza Nándorfehérvárra. A Hadisziget felőli parton már a haját tépve várta őket Stipe Obranovics, a sajkások kapitánya. - Jöjjél hamar, Hunyadi! Betört a határon a török! - Hol? - Jankó belevetette magát a Dunába, és derékig vizesen csörtetett ki a partra. - Itt vannak? Megkezdték az ostromot? A rác a fejét ingatta. - Nincsenek itt, uram. Messzire kerülték Belgrádot! - De akkor hol vannak, az istenedet?
- Néhány órája jött a futár, uram - zihálta Obranovics. - Újlaki vajda embere, Kolozsvárról! Hunyadi megszédült egy pillanatra. - Mit beszélsz? Kolozsvárról? - Alaposan átvertek minket! A töröknek esze ágában sem volt itt támadni! Erdélybe törtek, uram! Erdélybe! Hunyadi János előtt elsötétült a világ. - Mikor? - Hat napja! Hat nap óta pusztítják, perzselik Erdélyországot! Kamonyai odaugrott Jankó mellé, hogy elkapja, ha össze akarna esni, de Hunyadi durván ellökte magától. - Mink itt ültünk, vártuk, mikor jönnek, s ők... - A Vöröstorony-szorosnál uram... Mezid bodonyi bég... Az oláhok megnyitották előttük az utat, a török békében keresztülhatolt Havaselvén, hírlik, vagy nyolcvanezer harcos. - S az őrség? A vöröstoronyi őrség? - Meglepték őket: oláhok mészárolták le mindet... Vlad Draculea oláhjai, uram! Hunyadi lehunyta szemét. Átkozottak legyetek, álmok... - Az akindzsik lerombolták Latorvárt, Törttorony várát, Vöröstoronyt! Lángokban Tolmács... - Szeben? - A futár szerint, mikor útnak indult, még tartotta magát... De azóta ki tudja, uram... Négy napja, hogy elnyargalt Kolozsvárról... Hunyadi János, Erdély vajdája felpillantott az égre. - Egy másik török sereg minket megkerülve siet nyugatnak - folytatta Obranovics, mint aki hamar túl akar jutni a rossz híreken. - S úgy tűnik, ez lesz a nagyobb sereg: a janicsárok, szpáhik java része velük menetel Szlavónia felé! A ruméliai meg az anatóliai beglerbég is velük van! Csaknem százezer harcos! - Idén tehát nem mi leszünk a célpont - bólintott Kamonyai. - Eriggy, Stipe! Küldj futárt Thallóczi Matkónak! Szólítsa fegyverbe a horvátokat, míg nem késő! Izenem a bánnak, hogy próbálja tartani a SzávaDrina vonalat! Másik futár nyargaljon Bosnyába, hogy készüljenek! Azt hiszem, ők kapják a nagyobb csapást! Obranovics már rohant is. - És most? - kérdezte Kamonyai, mikor ketten maradtak. Hunyadi nem felelt.
Ott állt a Duna partján, előtte tornyosult Nándorfehérvár, melynek védelme régóta kitöltötte minden gondolatát. Murád rútul rászedte. Az új vajda hátországába, az otthona ellen indított támadást... Tudta, hogy Hunyadinak nem sok választása marad... - Küldünk sereget Thallóczi megsegítésére? - kérdezte Kamonyai, noha tudta maga is a választ. - A sereg itt marad! Lehet, hogy az erdélyi támadás csapda, és Murád arra számít, hogy fejvesztve minden erőmet Erdélybe viszem. Akkor pedig Nándorfehérvár itt marad, védtelenül... - Újlaki hiába ül karácsony óta Kolozsváron, képtelen lesz hadat gyűjteni! Ugye nem hagyod, hogy Mezid elpusztítsa Erdélyt? Nem hagyod, hogy... - Nem hagyom! - üvöltötte Hunyadi, és megragadta Simont. - Egy szót se többet! Azonnal indulunk! Nyergeltess! Húsz könnyűlovas jön kíséretnek csupán! Visszük a páncélomat, a csatafegyvereimet! Irány Hunyad! Kamonyai a fejét ingatta. - Mire megyünk húsz könnyűlovassal? - Ott vannak valahol Dengelegi vértesei Gyulafehérvárnál... - Ezer a nyolcvanezer ellen? - Hunyadi szeme lángolt a haragtól. - Tán üljek itt veszteg? Várjam a híreket? Várjam, mikor borítja lángba Mezid Szebent, Gyulafehérvárt, Szászsebest, Dévát, Hunyadot? Várjam a híreket, hogy meggyalázták asszonyom, kifosztották birtokaim, leölték, rabszolgának hajtották jobbágyaim? - Csak ne cselekedj oktalant! Hunyadi undorodva végigmérte az agg Simont. - Maradj, ha félsz! Holnapra odahaza kell lennem! Erdély vajdája vagyok! Nem engedhetem, hogy a rám bízott hazát... - Egyedül, te bolond? - most Kamonyai veszítette el hidegvérét. - Hát erre tanítottalak? Forró vérrel, ész nélkül rohannál a halálba? Te eszement! Gondolkozz! De Jankó már faképnél hagyta. Kamonyai elkeseredetten bámult utána. Tudta, hogy nincsen égi, s földi hatalom, ami Hunyadi Jánost tartóztatni tudná. Mi mást tehetett volna? Rohant maga is, hogy nyergeltessen.
12.
ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVA Amikor Hunyadi, Kamonyai, Medveölő Ioan, meg vagy húsz lándzsás, íjas könnyűlovas átkelt a Dunán, s eszeveszett vágtával indult haza Karánsebesen át, a török inváziós sereg harmadik hadoszlopa már kibontakoztatta támadását a dél-erdélyi területek ellen. A hírek, mint mindig, ezúttal is eltúlozták létszámukat. Mezid bodonyi bég, a szultáni kengyel agája, az iszlám lovasság híres-neves parancsnoka „mindössze" tízenhétezer szpáhit kapott a parancs végrehajtásához, igaz, ezekhez rendelte a szultán a legyőzött kis-ázsiai népek húszezer fős segédcsapatait, valamint másik húszezer aszab, akindzsi fosztogatót, nem beszélve az oláh, rác gönüllükről, kik a dús zsákmány reményében készséggel vállalták az előőrs és a felderítők hálátlan szerepét. Mezid bég határozott parancsot kapott a szultántól: támadásának biztosítania kell a fősereg háborítatlan felvonulását Szlavónia és Bosznia ellen, hogy a magyarok ne indulhassanak a horvátok megsegítésére. Mivel a törökök kémei pontos értesülésekkel rendelkeztek arról, hogy az új vajda csaknem valamennyi fegyveres erejét Dar ul Dzsihad, vagyis Nándor Alba védelmére összpontosította, a másik vajda meg Kolozsváron ül, alig másfélezer lovassal, így attól sem kellett tartaniuk, hogy időben át tudják csoportosítani ellenük a magyar főerőket. Az Erdélyben maradt magyar seregtestek létszáma a gyulafehérvári püspök bandériumaival összesen sem érte el a hatnyolcezer főt, s ezek java része is északon, Beszterce, Belső-Szolnok, Doboka vidékén állomásozott. A török inváziós sereg akár hetekig szabadon dúlhatta, pusztíthatta Erdély földjét anélkül, hogy számottevő ellenállásba kellett ütköznie. Mire Hunyadi maroknyi csapata keresztülvágtatott a makszondi dűnék közt, Mezid bég portyázói kisebb sereget Szeben falai alatt hagyva lángba borították a Küküllő mentét. A szultán azt akarta, hogy Hunyadi hátországára soha ki nem heverhető csapást mérjenek a legyőzhetetlen iszlám seregek. „Könyörtelenek legyetek! Romboljatok le minden templomot! Égessetek fel minden falvat! Gyilkoljatok le minden öreget, minden karon ülő gyermeket! A nőkön tegyetek gyalázatot, s hozzatok magatokkal annyi rabszolgát, amennyit
csak tudtok! Azt akarom, hogy Hunyadi valamennyi alattvalója megemlegesse ezt a hadjáratot! Ordular Yildirim tudni fogja, hogy balvégzetű győzelmeiért állunk most bosszút!" Mezid bég kaján örömmel látott a parancs végrehajtásához. Magával vitte legidősebb fiát, az ifjú Ibrahimot is, hadd lássa, hogyan kell gyors, kíméletlen hadjáratot vezetni az ellenséges területeken. Portyázó lovascsapatait nagy tapasztalatokkal rendelkező alvezérekre bízta. Taruh kán bég, az akindzsik agája a Szebent ostromlókat vezette: a szász erődváros kecsegtetett ugyanis a leggazdagabb zsákmánnyal. Karamán Oglu, a szövetséges karamán törzsek vezére Omlás, Szerdahely, Szászsebes felé vitte a fosztogatóit, Emad ed Dihn Zenki, a szövetséges szeldzsuk-török Zulkadir emírje Vízakna, Nagyselyk, Mihálczfalva irányába mért csapást, majd a Nagy-Küküllőt elérve Medgyes, Segesvár irányába tört előre, és pusztított el mindent maga mögött. Aydit Ollari, a tekke-szeldzsuk törzs emírje az Olt mentén Fogarasig dúlta Fogarasföldet, s csak Sárkánynál fordult vissza, mert nem bírt már több rabszíjra vetett leányt, gyermeket magával cipelni, nem tudott több zsákmánnyal megrakott szekeret tovább hajtani. Az Erdély elleni meglepetésszerű támadás a vártnál is nagyobb sikert hozott. A magyarok sehol nem voltak képesek ellenállást kifejteni, a fosztogatók zsákmányukat és foglyaikat a főtáborba hordva akadály nélkül nyomulhattak tovább a szélrózsa minden irányában.
13. TÖRÖK FŐTÁBOR ORLÁT MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 16. NAPJA Az orláti mezők17 szélén roppant sátorrengeteg tarkállott, jószerivel betöltve a Szebeni-havasoktól a Feketevíz torkolatáig, a Szeben folyóig terjedő völgyet. A hegyekben nem olvadt még a hó, s jeges szelek fújtak minden hajnalon, vékony jégréteget feszítve a vizek színére. Mezid bodonyi bég előrelátó módon itt, e csöndes vidéken állította fel főtáborát: innen indultak északnak, keletnek, nyugatnak a fosztogató, 17 Orlát régi magyar neve Váraljafalva volt, de regényünk idején vélhetően már az Orlát névváltozat terjedt el.
rabszolgavadász akindzsik, aszabok, s ide hajtották összeharácsolt kincseikkel teli szekereiket, és mind a jajveszékelő rabokat. Mezid bég, a szultáni kengyel agája, híres-neves lovassági parancsnok, a hadjárat kezdetét követő tizenkettedik napon cserge sátorpalotája előtt állott, s csípőre tett kézzel szemlélte a diadalmas katonáktól hemzsegő tábort. Ameddig a szem ellátott, a szövetséges török, karamán, zulkadiri, szeldzsuk törzsek boncsokjai, győzelmi jelvényei sorakoztak a sátrak előtt. A zsákmánnyal púpozott szekerek útra készen álltak, megrakva arannyal, ezüsttel, templomokból, kúriákból, városokból, kalmárok házaiból összerabolt ékszerekkel, fegyverekkel, szövetekkel, mindennel, ami csak mozdítható volt. Amott, azon a kiterjedt réten vagy hétezer magyar leány, gyermek fogoly várta végső kétségbeesésben, hogy a hazavonuló sereg mikor hurcolja el őket a Balkán mélyére. Mezid bég megengedte a két portya közt megpihenő fosztogatóknak, hogy sátraikba cipeljék a legharmatosabb, leggyönyörűbb virágszálakat. Éjjelente szerencséden leányok fájdalomsikolyaitól zengett a bodabereki erdő, s ezek a sikolyok mindennél édesb muzsikának tűntek Mezid bég fülének. Ezen az estén, midőn Emad ed Dihn Zenki, a szövetséges Zulkadir emírje tért meg csapatával, s kisvártatva megjött Aydit Ollari, a tekke-szeldzsuk törzs emírje is, hogy megpihenjen két portya között, a bég úgy döntött, ünnepi lakomával látja vendégül fegyvertársait. A vezéri sátorpalotában teríttetett. Odabenn vastag szőnyegek nyelték el a léptek zaját, a sátorlapok ferde falát szőttesekkel, díszpajzsokkal ékesítették. Körös-körül pamlagok szolgálták az érkezők kényelmét, mindegyik mellett rézkorsó és tál állt. A sátor főfalára fekete zászlót aggattak, rajta arannyal hímzett Korán-idézetekkel. Mezid e sátorpalotába hordatta a legínycsiklandóbb falatokat, amit ascsije készíteni tudott a mostoha tábori körélmények között. Nem volt oka szégyenkezni, a szakács kitett magáért, és a két emír degeszre tömte magát, mire a hold felkúszott az égre, és fényét a mélyben fájdalmasan hallgató erdélyi hegyekre vetette. - Látjátok, drága barátaim, Allah gondoskodott arról, hogy a hitharcosok zord életét a dicsőség felejthetetlen örömünnepével fűszerezze meg. Nézzétek odakünn e tájat, tapintsátok a selymes füvet! Lássátok ezeket a vadakkal teli erdőket, a halaktól dús, csillogó vizű patakokat, folyókat! A paradicsom maga e föld! Allah rendelése, hogy elvegyük a gyalázatos életű hitetlenektől, és a fenséges padisah birtokába adjuk.
Emad ed Dihn Zenki és Aydit Ollari sokatmondó pillantást vetettek egymásra. Mindketten azon kis-ázsiai törzsek vezérei voltak, melyek függetlenségét éppen a fenséges padisah tiporta el. Legyőzött népek vezéreiként arra kényszeríttettek, hogy az oszmán seregbe sorozva teljesítsék kötelességüket. - A szemnek kedves vidék, valóban - mondta óvatosan Aydit Ollari. Komoly tekintetű, hegyes szakállú férfi volt, aki szívesebben hallgatott, mint szónokolt. - Én azonban óvakodnék máris győzelemről beszélni. Könnyen lehet, hogy az engürúszok csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy lecsapjanak portyázó seregeinkre. - Ne rontsd el az estét, kérlek! - fintorgott Mezid bég. - Láthattad magad is: a magyarok gyávák! Hány férfit láttál fegyvert fogni, hogy megvédje asszonyát, megóvja a szolgaság gyalázatától kisfiát, leányát? Nem, kedves barátom, gyáva és hitvány nép ez! Emad ed Dihn Zenki, Zulkadir emírje kimért mozdulatokkal vett a mézzel és mandulával megszórt jujubabogyókból. - Először járok Rum nyugati földjén, de sokat hallottam már erről a népről. Tudomásom szerint tavaly és tavalyelőtt a Hunjadi nevű bégjük, kit Hadak Villámának is neveznek, csúfosan megverte Iszhák szemendrei béget. Két esztendeje egy másik gyalázatos hiteden vezér, Dar ul Dzsihad agája magát a fényes tekintetű padisahot kényszerítette a vereség keserű kelyhének kiürítésére. Nem hinném tehát, nemes bég, hogy oly gyávák volnának... Mezid rosszallón legyintett. - Iszhák egy tökfilkó volt! Gyalázatot és szégyent hozott a próféta zászlaira! Megérdemelte sorsát! Éppen ideje volt, hogy a nemes szultán és Halii nagyvezír arra alkalmas és érdemekkel teli férfiút válasszon csapatai vezetésére. A két emír egymásra somolygott. - A szultán bizonnyal elégedett lesz veled, uram. Allah nyújtsa hosszúra életed, s aranyozza be napjaid! Mezid nem vette észre a zulkadiri emír hangjában bujkáló gúnyt. - Magam is úgy hiszem, elégedett lesz a fényes tekintetű padisah. Diadalt diadalra halmozunk! - Mifelénk az számít diadalnak, nemes bég, ha az ellenséggel nyílt csatában, egyenlő esélyekkel küzdünk meg - simogatta a szakállát Aydit Ollari. Mezid megremegett. Milyen sajnálatos, hogy a szultán ragaszkodott hozzá, hogy a hadjáraton részt vegyenek a legyőzött kis-ázsiai törzsek vezérei... De végtére is látniuk kell, mi vár a padisah akaratával dacoló népekre.
- Igaz, hisz mindannyian tapasztaltuk, kedves barátom, hogy a tekkeszeldzsukok milyen dicső módon ütköztek meg az ellenséggel. Jól emlékszem, ugye, hogy a szultán seregei levágták valamennyit? Micsoda szerencse, hogy néked sikerült megmenekedned a harcmezőről... Aydit Ollari szablyájához lendülő jobbját Emad ed Dihn Zenki fogta le szelíd mosollyal. - Allah úgy akarta, hogy törzseink felett a fényes tekintetű padisah győzedelmeskedjék. Allah akarata volt ez, talán, mert győztest s legyőzöttet egyaránt összeköti az igaz hit ereje! A próféta zöld selyemzászlaja alatt mindannyian a hitetlenek ellen harcolunk, s ez jól van így. Ugyanakkor Ollari barátomnak igaza van: magam is jobb szeretem a nyílt ütközetet a fosztogatásnál. - Mit panaszkodtok? Talán nem elég gazdag a zsákmány? Mikor vittek haza a zulkadirok és a tekke-szeldzsukok, vagy akár a karamánok ily gazdagságot otthonaikba? Jurtáitok, sátraitok megtelnek az itt zsákmányolt fegyverekkel, szövetekkel, edényekkel, akoljaitok az innen elhajtott jószágokkal, háremeitek kívánatos magyar nőkkel! S mindezt Allah és a padisah kegyének jóvoltából! Mi okotok lenne hálátlanságra? A két emír nem felelt, tovább falatoztak csöndesen, néha egy-egy korty bozával18 oltva szomjukat. A bég és fia ellenben - megszegve a próféta szent törvényét - a sátán húgyának is nevezett boritalt kortyolgatták szorgalmasan, amitől nemsokára mindkettőjük orcája kigyúlt, tekintetük zavarossá vált, s szavaik akadozni kezdtek. - Én azt mondom, idő kérdése csak, és minden föld és minden tenger a fényes tekintetű padisah uralma alá kerül - hőzöngött Mezid egy kupa kamonci nedűvel kezében. - Karamán, Saruhan, Mentesze, Tekke, Dzsandar- Ogullari, és sorban az összes, valaha szabad emirátus, törzsi terület... A szultán egyenként eltaposta makacsságtok rút parazsát, és helyette az oszmán ház engesztelhetetlen tüzét lobbantotta lángra lelketekben! Kastamonu, Zulkadir, Iszfendar-Ogullari... S most Rumeli... Thrákia, Bulgária, Macedónia, Thesszália, Lázország, Khorvatisztán... Nincs kegyelem! S immár veletek, kedves barátaim, a makacs Engürúsz elpusztítása és megszállása van soron... - A fényes tekintetű padisah birodalma hamarosan oly hatalmasra duzzad jelentette ki Zulkadir emírje látszólag lelkesen -, hogy maga sem tudja majd egyben tartani. A török hadak nem fognak megállni... Rodosz, Málta, 18 Ascsi: szakács.
Jeruzsálem, Alexandria... De vajon mi lesz, nemes bég, ha oly végtelen lesz a padisah birtoka, hogy senki át nem látja gondjait, bajait? - Mit akarsz ezzel mondani? - Én? - simogatta szakállát az emír. - Semmit. Csupán aggódom. Nagyon aggódom a szultán birodalmáért, kedves barátom! Mezid bég bosszúsan felhorkant. Nem kedvelte ezeket a nyársat nyelt, büszke hegyi embereket. Igaz, a csatamezőn oroszlánokként harcoltak, de békében minden szavuknak éle volt. Hogy az ördög vinné a büszkeségüket! - Válasszatok magatoknak ágyast ma éjjelre! - a bég talpra vergődött, és a rabszolgák tisztása felé mutatott. - A magyar nők igen szépek. Igaz, be kell törni őket, de a testük karaszi márvány fehérségű, bőrük a rózsa selymességével vetekszik! Vigyetek belőlük, amennyit csak akartok! Mennyi kell? Mondjátok, kedves barátaim, s én teljesítem minden kívánságtokat! - Nem szükséges - jegyezte meg kelletlenül Aydit Ollari. - Magunk is sok százat zsákmányoltunk. Másrészt viszont még nincs túl messze az az idő, amikor a mi törzseink asszonyait gyalázták meg az oszmán hadak, s a mi gyermekeinket vetették szolgasorba. Engedd meg, nemes bég, hogy szívem mélyén szánjam szegény engürúszokat, s ne szaporítsam tovább gyötrelmeiket! Mezid a sátor sarkába hajította boroskupáját, s vörös képpel felpattant. - Jól mulassatok, barátaim! A fiamra és rám valódi, férfiaknak való mulatság vár! Majd a tolmácsom addig is szóval tart benneteket! Ő lesz a néktek való társaság! Az árnyékból egy beesett képű ifjú ugrott ura szavára. Török ruhát viselt, de nagyon is rumi ábrázata volt. Okos, figyelő tekintete ide-oda járt a szövetséges törzsfők közt. Emad ed Dihn Zenki és Aydit Ollari kimért mozdulatokkal felkeltek párnáikról, s meghajoltak. - Filipe Cselebi társasága mindig kellemes vitát ígér. Néked, s fiadnak pedig jó szórakozást kívánunk, nemes bég! Mezid vállat vont, és Ibrahimmal kidülöngélt a sátorból. Filipe Cselebi nagyokat pislogott, mikor megértette, hogy mi lesz a feladata. Mélyen meghajolt. - Rendelkezzetek velem, jó urak! Az emírek mosolyogva mutatták, hogy telepedjék közéjük. Jól ismerték a tolmácsot, Mezid bég minden alkalommal eldicsekedett tudásával, amikor csak tehette. Az ifjú írástudó hat nyelven beszélt és írt: törökül, magyarul, szerb és
oláh nyelven, németül, olaszul. Mostanában Mezid írnokaként ismerkedett a karamánok nyelvjárásával, valamint a perzsa és az arab betűjelekkel. Ez is rabszolgaként került hozzánk! - e szavakkal mutatta be a tolmácsot vezértársainak Mezid annak idején. - Dar ul Dzsihad ostromakor fogták el a mieink, kémkedett a kutya! Mielőtt azonban kivégezhették volna, kiderült, hogy az engürúszon kívül ért számos más nyelven is. Írni is tud, mégpedig gyönyörűen kalligrafált betűkkel! Meglehetősen értelmes ahhoz képest, hogy csak egy magyar... Így esett, hogy azon az estén, az orláti mezőn, a török sereg főtáborában a szövetséges emíreket Filipe Cselebi, vagyis Filipesi Albert deák szórakoztatta. A törzsfőket érdekelte a magyarok történelme, s mire eljött a Magrib ideje, mind a ketten megállapíthatták, hogy az engürúszok sorsa kísértetiesen hasonlatos saját népeik sorsához. Kisvártatva felharsant az orláti mező felett az iszlámhívők fohásza: - Allahu akbar! Ashádu anna la ilaha ill Allah! Ashádu anna Mohammed arrászulu Allah! Az Erdélyt fosztogató, gyújtogató rablók átszellemült arccal hajlongtak Mekka irányába, hogy Allah kegyelmét kérjék másnapi gaztetteikhez. Filipe Cselebi elbúcsúzott az emírektől, és saját sátrába sietett. Ahol már várta felesége és egyesztendős kisfia.
14. Mezid bég a mező szélére vezette részegségtől rogyadozó lábú fiát, és embereivel három magyar foglyot hozatott a színe elé. - Meg kell tanulnod, fiam, hogyan ölj embert! Figyeltelek a hitetlenek falvainak lerohanásakor. Minduntalan hátrahúzódtál, mintha tartanál valamitől. Nem engedhetem, hogy a katonáim gyávának nevezzék a fiamat. Ugye, te sem akarod ezt? Ibrahim zavartan motyogott. - Fogd meg ezt a szablyát, fiam! Térdeltessétek ide azt a magyart! Így. Markold meg jól a fegyvert! Egyetlen suhintás! No, gyerünk! Képes vagy rá! Ibrahim elhúzódott apjától. - Én... én nem...
- Gyerünk! Essünk túl rajta! Utána megkapod jutalmadat! A legszebb nőket válogattam ki neked a foglyok közül. Ma éjjel a paradicsomban érezheted magad, fiam, de előbb teljesítened kell a kötelességed! Ugye nem vagy gyáva? Ibrahim lenézett az előtte térdeplő parasztra. Fiatal fiú volt, talán egyidős lehetett vele. Két aszab tartotta a két karjánál fogva. Mindkettő vigyorgott, s a bég tudta, ez a vigyor nemsokára megvető vicsorrá torzul, ha a fia nem használja menten a szablyát. - Emeld fel a karod! Emeld fel, és sújts le! A nyakára célozz! Na, mire vársz? Ibrahim a szeme sarkából látta, hogy a közelben tébláboló katonák mind őt bámulják. - Sújts le már! Gyerünk! Ibrahim megadta magát a sorsnak, és engedelmeskedett. A szablya suhogva lecsapott, de nem volt a mozdulatban elegendő erő, és a penge csak belemart a földre szorított fiú nyakába. Forró vérsugár fröccsent Ibrahim arcába. A parasztfiú hörögve, vinnyogva rúgkapált, már-már kiszabadítva magát az aszabok markából. - Fogjátok erősebben! - üvöltötte Mezid. - Még a végén összemocskolja a köpenyemet! Te meg mire vársz? Vágd le a fejét, ostoba! De Ibrahim elejtette a szablyát. Nem tudott másra gondolni, csak az iménti, kellemetlenül borzongató érzésre, amikor a penge belecsikordult a fiú nyakcsigolyájába. - Nem megy... Mezid bég szentségelve felvette a földről a szablyát, és egyetlen suhintással levágta a fogoly fejét. A fiú szívverésének ütemében gejzírként fellövellő vérfolyam szinte azonnal csillapodott, s aztán már csak gyenge erecskeként szivárgott a törzsből. - A következőt! A második egy középkorú, nem túl szép arcú asszony volt. Lábát erősen húzta, megsebesült, amikor falujukat lerohanták. - Ide! Ide, elém! Az aszabok szétfeszítették az asszony kezeit, és őszes hajfürtjeit késsel lenyiszálták, hogy szabaddá váljon hófehér nyaka. - Na, még egyszer! - biztatta fiát Mezid. - Az a lényeg, hogy erő legyen a sújtásban! Légy férfi! Öld meg! Ibrahim szipogva nekikészülődött, de ez a sújtás is túlontúl gyengére sikerült, a nő sikoltva hasra zuhant, nyakába mélyen belemélyedt a penge, de elakadt a nyakcsigolyák közt.
- Mit művelsz? - szitkozódott a bég, miközben bevégezte a munkát. Az asszony feje oldalra gurult, Ibrahim lábaihoz. Amikor a fiú rámeredt, még mindig a miatyánkot rebegték ajkai. - Hozzátok a harmadikat! A harmadik fogoly egy öregember volt, aszott képű, hajlott hátú. Az aszabok csizmás lábbal a földre tiporták, és karjait szétfeszítve szabaddá tették nyakát. Mezid bég Ibrahim füléhez hajolt. - Ha nem teszed meg, a te fejed hull a porba! Nem szégyeníthetsz meg a fél sereg előtt! - Ibrahim tudta, hogy atyja lelkiismeret-furdalás nélkül képes megölni őt. Tíz fivére volt, maradt volna utódnak való férfi a népes családban. Megragadta hát a feléje nyújtott szablyát, és szipogva az öreg fölé hajolt. - Mind a pokolban égtek majd, pogány kutyák! - kiáltotta hirtelen a magyar. Megdöglötök az utolsó szálig! Halljátok? Hunyadi vajda közeleg! - Mit mondott? - kérdezte bosszúsan Mezid bég. - Hunjadi gelijor! Hunjadi gelijor! - suttogta elkerekedett szemmel az egyik aszab. - Azt mondta, uram, hogy Hunjadi jön! Mezid elsápadt. - Micsoda? A közelben állók felkapták a fejüket. - Hunjadi gelijor! Hunjadi gelijor! - Hallottad? Hunjadi jön! - Hunjadi gelijor! Hunjadi gelijor! A hír úgy száguldott keresztül a táboron, akár a tűzvész a nyári puszta szikkadt-száraz füvén. - Hunjadi gelijor! Hunjadi gelijor! Ibrahim lesújtott, és az öreg fej nélkül, rúgkapálva terült el a porban. - Mit rémüldöztök, ostobák? Hunjadinak nincsenek katonái Erdélyben! Nincs mitől félnetek! Az aszabok látszólag lecsillapodtak és elkullogtak sátraik felé. De a félelem már megtelepedett az oszmán harcosok szívében. Hunyadi jön! Rettegjétek nevét! Hunyadi jön! - Hunjadi gelijor! Hunjadi gelijor!19 19 Törökországban még a XIX. században is gyakorta ijesztegették azzal az anyák rendetlen gyermekeiket: „Szeszini kesz! Hunjadi gelijor!" Vagyis: „Hallgass el! Hunyadi jön!" - ahogy azt Gárdonyi Géza is feljegyezte.
Tizenegyedik fejezet
ÖSSZEOMLÁS 1. ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 17. NAPJA Bezzeg ha tudták volna a törökök, hogy Hunyadi mindössze húsz lovassal jő, nem rettegtek volna egy percig sem. A soknapos utat szélvészként járták meg, váltott lovakkal, szinte pihenés nélkül. Jankó egyeden percet sem akart vesztegetni. Rettegett attól, hogy későn érkezik: a török portyák többnyire nem tartottak tovább egy-két hétnél. Karánsebes előtt Kamonyai jelezte Hunyadinak, hogy messze lemaradva mögöttük, a láthatáron egy majd kétszáz fős lovascsapat veri fel a port. - Kunok lesznek azok, a makszondi kunok - erőltette a szemét a vén Simon. - Be kéne várni őket! - Arra nincsen idő! Tovább! Karánsebesen, Nándorhegyen túljutva, a Vaskapu völgyén átrobogva hazai földön jártak. Hátszegtől már minden jobbágyot megismert Hunyadi, s azok is megismerték őt: levett fejfedővel hajlongtak végig, az út mentén. Itt már napok óta a törökvész keltette félelemben éltek az emberek, a nőket, leányokat felmenekítették a Zerge-hegység lóval járhatatlan csúcsaira, meg a völgyek mélyén megbúvó barlangokba. Az utak mentén kaszás, fejszés parasztok őgyelegtek, s azt lesték, nem bukkan-e fel valahonnét pogány fosztogató csapat. Hunyadra csak szusszanásnyi időre ugrott be a vajda, de mivel Szilágyi Erzsébet már minden szükséges intézkedést megtett a várható török támadás esetére, Jankó azonnal indult volna tovább. Egy futó ölelésre maradt csak idő, de Erzsébet úgy szorította magához Jankót, mintha utoljára látná, mintha utoljára érezné teste melegét.
- Rossz álmot láttam! Nem bírom feledni, Jankó! Féltlek! A férfi megsimította asszonya könnyáztatta arcát. - Akkor is menni kell! Hív a kötelesség! Isten áldjon, Erzsébet! Felesége és a kis Viola hosszan integettek utána a Buzogány-torony mellvédjéről. - Mindig így fáj, mikor harcba mennek? - kérdezte a leány. - Mindig, kicsim. - Bárcsak velük mehetnék! - Könnyebb volna, biztosan. Könnyebb, mint hiába várni, aggódni, félteni... félni... De az asszonysors már csak ez... Várni, miféle hírt hoz a futár: győztek, vagy vesztettek férjeink, fivéreink, atyáink. Élnek, vagy holtak már... - Miért nem megyünk utánuk? Hallottam, innét Gyulafehérvárra lovagolnak. - Nem lehet - simította meg a leány haját Erzsébet. - Veszedelmes az a vidék, lehet, holnap már Hunyad környékén is felbukkannak a törökök, s akkor be kell zárkóznunk a vár falai közé. - Te nem félsz a töröktől. Tudom. És én sem félek. Menjünk utánuk! Szilágyi Erzsébet pillantása Viola tágra nyílt szemeibe mélyedt. - S nem félnél velem jönni? - Semmitől sem félek! Olyan vagyok, mint te, asszonyom! A vár úrnője máris hívatta Mészáros várnagyot, hogy sietősen elsorolja parancsait. 2.
Hunyadi és emberei a Marost elérve keletnek vágtattak. Szászvárosnál a húsz lovasból már csak tizenhét maradt, három nem bírta az iramot, felsebesedett üleppel, láztól elgyengülve fordult le a nyeregből. Jankó az egymásnak ellentmondó hírekből próbálta kihámozni, merre portyázik éppen a török. Úgy vélte, Mezid bég fő tábora valahol a Küküllő völgyében vagy Szebenhez közel lehet, onnét rajzanak ki csapatai északnak, keletnek, délnek. Szászváros zárt kapukkal fogadta őket, a falakról állig felfegyverzett zsoldosok méregették a kinn rekedteket. - Hermannstadt? - kérdezte zihálva Hunyadi. - Mit tudtok, testvérek? Tartja még magát?
- Ha Isten velünk van, talán! - feleltek a magasból a szászok. - A török elözönlötte a környéket... Ha Hermannstadt elesett, a Teremtő vegye magához lakóinak lelkét! Hunyadi vágtatott tovább, s gondolatai közben vadul kavarogtak. Gyulafehérvár talán még a miénk! Ha igen, megvannak akkor a püspöki csapatok is! Mennyi lándzsással bírhat Lépes püspök? Ezerrel, ezerötszázzal? Aztán kis szerencsével Dengelegi Pongrácz György vasas csapatai is visszafordultak, s talán a Maros menti, Küküllő menti, Olt menti kisnemesek, szász gerébek, altiandi zsoldosok is időben bemenekültek Gyulafehérvárba... Összesen mennyi lehet az? Háromezer? Négyezer fegyveres? Őrjítően kevés! Alkenyér előtt kénytelen volt megpihenni, mert csaknem lebukott lova nyergéből. Komisz egy paripa volt, amit épp megült, Kesének a fél patájával nem ért fel. Jankónak be kellett látnia, hogy nem bírja tovább az iramot: csaknem három napja egy hunyásnyit sem aludtak, s félő volt, így a többiek is sorra kidőlnek mellőle. Egy széles tisztáson fújták ki magukat, közel a gyulafehérvári országúthoz. A közelben csörgedezett a Marosba a Kudzsir patak. Jankó néhány lándzsása a partig vánszorgott, hogy a jéghideg vízben mossa le verejtékező arcát. A többiek csak pihegtek, és a sötét fellegeket bámulták a magasban. - Tatárlakán, a Bucsecs-birtokon lovat válthatunk - sóhajtotta Kamonyai. - De én inkább azt ajánlanám, aludjunk meg ottan. Holnap legalább pihenten érkeznénk Gyulafehérvárra. - Nem pihenünk - felelte Hunyadi. - Oda akarok érni még az éjszaka! Igen nehezen sikerült újra nyeregbe vergődni, de Hunyadi már meg is sarkantyúzta fáradtságtól reszkető lovát. A Csóra-patakon átgázoltukban pillantották meg az első menekülőket. Szászsebes felől futottak, szekereken, lóháton, sokan meg csak úgy, gyalogosan. Oláhok, szászok, magyarok vegyesen... Vagy ezer jobbágy, néhány városlakó polgár, kereskedőnépek... Hunyadi visszarántotta lovát, mikor kikecmergett a tatárlakai partra. - Honnét jöttök? - Kútfalváról, uram... Ma reggel csapott ránk a török! Sokan ott maradtak, sokan a Székásba fúltak! - Hát ti? - Drassóból... De csak mink, öten maradtunk. A többit elfogták, levágták!
- Mink Kelnekről, uram! Későn futottunk, a várkapukat is bezárták... A házakat felgyújtották az átkozottak! Mire a váltott lovakon Hunyadi és lovasai elérték a Pián-patak torkolatát, javában sötétedett már. Alvincznál újabb menekülthullám állta útjukat. Ezek nem szekereken, nem lóháton jöttek, kivétel nélkül mezítláb, bocskorban vánszorogtak a török elől. Egyre több összevagdalt képű, kormos arcú, felkötött karú férfi, jajveszékelő, könnyeit ontó asszony, sivalkodó, üvöltő gyermek... Hunyadi lándzsásai dermedten bámulták őket. Nem mehettek tovább, Marosváradja felől egyvégtében áradtak a menekültek, eltorlaszolták az utat. Az árokban döglött lovak hevertek, az út mentén erejük végére ért, kétségbeesett tekintetű jobbágyok pislogtak a mellettük elhaladókra. Némely karon ülő csecsemőjét nyújtogatta a jobb erőben lévőknek. - Mentsétek meg a gyermekemet! Könyörgöm, testvérek! Csak őt vigyétek magatokkal! - Salva copilul meu! Ai salva copilul meu! Hunyadi szeme láttára vagy három, négy kölyköt vettek gondjaikba ily módon vadidegenek. - Vissza! Vissza, ha jót akartok! - kiabálta egy sovány papocska, lázban égő szemekkel, égnek emelt karokkal, mikor már csaknem sikerült keresztülvergődniük a zsúfolt embertömegen. - Erre nem juttok tovább! A poklosi hidat felégette a török! Lámkerék lángol! Dálya nincs többé! Fussatok, szerencsétlenek, ha kedves az életetek! Hunyadi szédelegve fordította vissza lovát a Maros felé. - Itt kelünk át, legények! A Maros-parton sebesültek százai hevertek. Hunyadi és lándzsásai komoran átléptettek közöttük. Szívük elszorult a látványra: kérges tenyerű, ráncoktól barázdált képű parasztok, néhány módosabb városlakó... Most, itt, mindannyian rongyokban, véresen, mocskosan... Amott leányok, asszonyok hevertek a fűben. Néhányan az eget bámulták, mások arcukat eltakarva egyre csak zokogtak. - Ezeknek a férjeit, rokonságát mind levágták - sápítozott egy alvinczi asszonyság. - A többi leányt, kisgyermeket rabszíjra fűzték, s vitték magukkal az átkozottak! - Védjetek meg, vitézek! Védjetek meg minket! Egyre többen tömörültek Hunyadi és kis csapata köré. - Jönnek már, uram a törökök! Védj meg minket!
- Salvatine, domnulel A lámkeréki út felől eszeveszett sikoltozás harsant. - Aid sunt turcii! - Itt vannak a törökök! Hunyadi elborult képpel kardot rántott. - Fegyverbe! De Kamonyai már kapott is a karja után. - Egy fenét! Indulás a túlpartra! A célunk Gyulafehérvár! Ha Jankó dühtől villámló tekintete ölni tudott volna, Simon bizton ott fordul le a lováról. - Tűrjem ezt? Hát neked nincsen szemed, Simon, hogy lásd? Nincs füled, hogy halljad? - A célunk Gyulafehérvár! Erdély vajdája ott kell legyen, hogy maga köré gyűjtse mind, a csapatokat! Jankó összepréselte ajkait, szeme sarkában könnycsepp reszketett. - A túlpartra! - adta ki a parancsot fogcsikorgatva. - Át Borberekre! - De uram! - egyik lándzsása értetlenül ugratta oda lovát Hunyadiéhoz. Asszonyom, kisfiam Péterfalván vannak! Nem hagyhatjuk magukra őket! Velük mi lesz? Hunyadi szája széle remegett az indulattól. Mit mondjon a katonájának? Hogy asszonya és kisfia még az éjjel török rabszolgák lesznek, feleségén valószínűleg többen tesznek erőszakot, s házát felgyújtják, valamicske vagyona csak volt, mind magukkal viszik? - Azt mondtam, irány a túlpart! Ez parancs! A lándzsás, alig tizennyolc esztendős legény dermedten bámult urára. - Én nem megyek a túlpartra, uram! Hunyadi dühében úgy felpofozta, hogy szerencséden kizuhant a nyergéből. A mellettük tolongó menekültek háborogva talpra segítették. - Védj meg, uram, minket! Jönnek a törökök! A sibisáni út felől máris dübörögtek feléjük az erdőből előbukkanó akindzsik. - A túlpartra! - kiáltotta Kamonyai, és megragadta Jankó lovának kantárját. - Mindenki a túlpartra! Ebben a pillanatban tört ki a pánik. A tömeg szélén állók belevetették magukat a Marosba, hogy azelőtt átevickéljenek a borbereki partra, még mielőtt a török elözönlené Alvinczot. - A túlpartra! A túlpartra!
Hunyadi nem látta, mi történik körülötte. Könnyei ködfüggönyén át csak kavargó embermasszát látott, rémült arcokat, felfröccsenő, jeges habokat. Istentelenül hideg volt a Maros, az olvadás miatt alaposan ki is öntött a medréből. Egyik oldalról Kamonyai, másik oldalról Medveölő Ioan vonszolták maga után lovastul. A lándzsások elszakadtak egymástól, szentségelve, az embertömegben bukdácsolva próbáltak átvergődni a túlsó partra. Hátuk megett a török nagy üdvrivalgás közepette ért ki a partra. Lassan sötétség ereszkedett a Maros völgyére, de a félhomályt az akindzsik által elhajigált fáklyák fénye oszlatta szét. Lángra kaptak a part menti házak, s az égre lobbanó vörös felleg tűz- gomollyá erősödve festett mindent vérszínűre. Ömlött a vér az akindzsik szablyáinak csapásai, lándzsáinak döfései nyomán. Védekezésre képtelen, mezítlábas emberek próbáltak elfutni előlük, de már nem volt hová: a fosztogatók bekerítették őket. Aki tudta, a vízbe vetette magát, és próbált átúszni. Ki jó úszó volt, túlélte. Szétszóródott családtagok szólongatták egymást az elviselhetetlen zűrzavarban, totyorgó kisgyermekeket tapostak halálra az aszab harci mének, kegyelemért könyörgő, könnyező asszonyokat fejeztek le egyeden suhintással a vigyorgó, nyergükből mélyen kihajoló török harcosok. A felpofozott lándzsás, ki haza akart rohanni, hogy megvédje családját, ott hevert a parton, kettészelt koponyával. Hunyadi a folyó közepéről hátrafordult: Alvincz házai már egyetlen, összefüggő tűzfallá hevültek: e túlvilági fénynél megelevenedett a pokol. Az akindzsik ötösével-tízesével vetették magukat a leányokra, asszonyokra, s a dübörgő lovak, a sikoltozó menekültek közt tettek rajtuk erőszakot. - Ezt nem hagyhatjuk! - üvöltötte Jankó. De Kamonyai és Medveölő Ioan nem engedték. Nyílvesszők suhogtak az éjszakában, s a sebes sodrású folyóban egymás után jajdultak fel a menekülők. Egy vessző rezegve megállt Kamonyai nyergében, de az öreg vitéz nem törődött vele. Miközben nagy üggyel-bajjal kievickélt a partra, Jankó lovát maga után vonszolva, szeme sarkából már a lándzsásokat kereste. - Ide hozzám, mindenki! Halljátok, jómadarak? A borbereki partra alig néhány tucat menekülő jutott át. - Eresszetek! - viaskodott Hunyadi. Medveölő Ioan összenézett Kamonyaival, majd egyszerűen leütötte a vajdát. - Iartá-má, domnule! Bocsáss meg! Kamonyai zihálva húzta mindkettejük lovát a part menti fák közé. - Össze kell szedni a lándzsásokat, Ioan!
Az oláh fejszés néhány perc múlva a fejét csóválva kúszott vissza hozzájuk. - Csak tízet találtam. A többi elcsellengett, lenyilazták, vagy az Isten tudja, hol van. Kamonyai szentségeit. - Tűnjünk el innét, amíg nem késő! A túlparton az akindzsik hozzáláttak az összeterelt foglyok átválogatásához. Csak a szebb leányoknak és az életerős gyermekeknek kegyelmeztek. Mikor a tíz megmaradt lándzsás élén az alélt Hunyadit maguk után vonszolva Kamonyai és Medveölő Ioan eltűntek a poklosi úton, a maradékot sorban, egyenként lefejezték. A koponyákból emelt halom napokig ott feketéllett Alvincz üszkös romjai között.
3. GYULAFEHÉRVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 17. NAPJA Erdély székvárosában pokoli látvány fogadta Hunyadit. A városkapuk tárvanyitva, a falakon őrség sehol. Odakünn, a Maros partja mentén, és odabenn a szűk utcácskákon menekültek ezrei tolongtak. Mozdulni sem lehetett már, mindenütt szekerek, kordék, vállukon batyut cipelő parasztok zsúfolódtak össze. Kiabálás, veszekedés, magyar, szász és oláh karattyolás keveredett a várkapu felé igyekvő vértes lovasok káromkodásával. Hunyadi arcára zord kifejezés ült ki. - Keressük meg a püspököt! - javasolta Kamonyai. - Az ő bandériumai meg kell, hogy legyenek! Úgy látom, amott, a sókamarai háznál meg Dengelegicímeres legények őrködnek! - Össze kell gyűjteni mindenkit, aki képes fegyvert fogni. Még most, az éjjel! De legelébb a városban rendet kell teremteni! A várőrség megkönnyebbüléssel fogadta a vajda érkeztét. Csak azt nem értették, hol lehet a serege - merthogy az a tíz lovas bizonnyal szerény kíséret csupán. - A püspök úr? - Fönn, a toronyban, uram! Az alvajdával és más urakkal tárgyal! Jankó, nyomában Kamonyaival, felrohant a lépcsőn.
A nagyteremben a roppant tölgyfa asztalt néhány görnyedt hátú férfi állta körül. - Hunyadi! - hördült fel az asztalfőn Váraskeszi Lépes György, Erdély püspöke. - Hol a csudában késtél ennyit? Jankó elengedte a füle mellett a kérdést. - Csak ennyien vagytok, jó urak? Megölelte sógorait: Dengelegi Pongrácz Györgyöt és Vingárd Geréb Jánost. - Szeben? - Még tartja magát, de Mezid felperzselte a Királyföldet Segesvárig, Prázsmárig. Betörtek Udvarhelyszékbe, Küküllőbe! Vagy húszezer akindzsi, mégannyi szpáhi, janicsár, s megszámlálhatatlanul sok aszab és oláh... Az erődtemplomokkal, várakkal nem tudnak mit kezdeni, de a falvak... Krisztusra, János... A falvaink... - Vingárd nincs többé - ingatta fejét Vingárd Geréb János. - Gergelyfája, Girbó, Mihálczfalva... Nem maradt a helyükön semmi, csak por és hamu... A jobbágyaimat majd mindet leölték vagy rabszolgának hajtották... Hunyadi gyorsan végigmérte a többieket is. Itt volt Lépes Lóránt, a püspök fivére, korábban vicevajda. Kemény, erőszakos ember, de használható. Itt volt Egyed fia Nagy Simon, Vízaknai Miklós alvajda familiárisa, amúgy szívós, kun származék. Aztán itt lógatta az orrát Farnasi Veres Dénes is, kivel Hunyadi nemrégiben összeakasztotta a bajuszt, s megszállta három faluját, vélvén, hogy Erzsébethez húz a galád. Aztán itt volt még Harinnai Farkas Tamás a vingártiak rokonságából. Kecsed Izsór, Tuzsoni Bolgár Miklós, meg kéthárom kisnemes Losonczi Dezső famíliájából. Nem sok. - Üljetek le! - parancsolta Hunyadi. Hangja keményen csengett, nyoma sem volt már benne dühnek, kétségbeesésnek. - Hány katonánk van? - Csak amennyit hoztál, vajda úr - felelte a püspök. - Végtére is azért kapod a fizetésed a királytól, hogy fegyvereseket tarts készenlétben! Hogy megvédjed Erdélyt! Jankó nagy levegőt vett. - Jól tudod, püspök uram, hogy Nándorfehérvár védelme mindennél fontosabb most... - Akkor nézzél ki az ablakon, vajda úr! Lássad csak, mire jutottunk a te vajdai vezetéseddel...
- Elég! - üvöltötte Hunyadi, és akkorát csapott a tölgyfa asztalra, hogy az majd kettérepedt. - Ha még egyszer nem arra felelsz, Lépes György, amit kérdeztem, akkor Istenemre, megkóstoltatom veled a pallosom pengéjét! A püspök megkukult egyből. Csak méretes tokája remegett, miként egész teste is a megregulázástól. - Még egyszer kérdezem: hány katonánk van? - Engedelmet, de a püspökség bandériumai nem arra valók, hogy mezei csatát vívjanak vélük... A püspöki palota védelmére... A püspöki birtokok védelmére... - Háború van, s én, Erdély vajdája a király nevében valamennyi fegyverest parancsnoklatom alá vontam. Utoljára kérdlek: hány katonád van? - Hétszáz - makogta a püspök. - S néked, Györgyöm? - Ezer kiválóan képzett vértes - düllesztette a mellét Dengelegi Pongrácz alvajda. - Százat kiküldtem este Borbánd és Kisfalud védelmére. A többi itt táboroz, a falakon túl. Aztán ide rendeltem a város határába Johannes Magest kapitányt, a szász székek seregével: ezer lovassal, száz alabárdossal és húsz puskással. - Jól cselekedted. A kiküldött csapatot azért told előre Sárdig és Szentimréig! Másik száz páncélost menessz rögvest át a Maroson, kergessék ki a törököt Váradjárói és Lámkerékről! Bővítsük a kört a várostól, hogy lélegezni tudjunk! Minden áron meg kell védeni Gyulafehérvárt! Értitek, urak? Minden áron! Az urak komoran bólogattak. - Lóránd! Te vitézül verekedtél a paraszti felkelés alatt! Benned erőst bízom, jó katonának tartlak. Hány fegyverforgató embered van? - Ötszáz lovas, meg kétszáz gyalogos, vajda uram. - S néked, Veres Dénes? Most feledjed a mi kettőnk viszályát, s ígérem, én is feledem. Most csak a közös ellenség van, érted-e? Farnasi Veres Dénes csillogó szemmel húzta ki magát. Nagy jobbágyfaló volt, pörösködő és gátlástalan birtokhabzsoló, de lám, nem halt még ki belőle az igaz magyar virtus. - Hetven lovasom van, de az mind a tiéd, vajda uram! S rendelkezz a magam életével is! Most csak a közös ellenség van! Hunyadi megölelte. - S ti, urak? A többiek széttárták a karjukat.
- Családunkkal futottunk, éjnek évadján a török elől. Összesen ha tíz fegyveresem maradt, a többi ott hever kiterítve a birtokon... - Nékem van negyven lovasom! - Nékem tíz lándzsásom! - Én magam vagyok, mint az ujjam, de jól bánok még a karddal! Hunyadi tenyerébe temette arcát. - Köszönöm néktek, urak, de bizony ez kevés. Vingárti Geréb búsan körbemutatott a teremben. - Éppen arról beszéltünk, Jankó, hogy kik jöhetnek még! Újlaki Miklós állítólag megindult már Kolozsvárról ezerötszáz kiválóan felszerelt páncélossal. Hamarosan ide kell, hogy érjenek. Szilágyi sógornak is üzentünk Horogszegre, hogy hagyja a családot, és jöjjek, amilyen gyorsan csak tud! Két- három nap, mire összekürtöl vagy ezer lovast, s ideér mihozzánk. - Úgy hírlik, Losonci Dezső háromezer fős bandériumát gyűjti a Felső- Maros mentén meg a Mezőségben - vette át a szót Tuzsoni Bolgár Miklós. - Kusalyi Jakcs érkezése is várható, amint kellő hadat összeszed a birtokain. S bizonyára a székelyek is jönnek mielőbb. - Kötve hinném - vetette közbe Kamonyai. - A székely székeket akkor ki védené? Szegényeknek elég a maguk baja is! Mind elhallgattak. Oly nagy lett egyszeriben a csend, hogy jól hallatszott odalentről a menekültek jajgatása. Valahol a közelben, a székesegyház mellől tusakodás hangjai szűrődtek be. - Későn érkeznek a hadak - sóhajtotta szaggatottan Hunyadi. - Vízaknai alvajda úr csapatai meg az enyéimek egy része is megindultak Temesvárról, de mire azok ideérnek... - Semmit sem tehetünk, várnunk kell türelemmel - Lépes püspök ájtatosan az égre emelte tekintetét. - A Jóisten majd csak megsegít minket, feleim! - A török naponta ezrével szedi a rabszolgákat. Nem, püspök uram! Az imádság itt már nem elég! Csak magunkra számíthatunk! Lóránd! Rád bízom a város megtisztítását! Az utcákon rend legyen, a fosztogatásnak véget kell vetni! - Véget vetünk, vajda úr! - Györgyöm! Te eriggy, tedd, amit mondtam, s ne feledd: feltétlenül legyen szabad a szászsebesi országút, ha kell, vigyél oda több páncélost! Északra a Küküllő torkolatáig biztosítsd a területet! Dengelegi Pongrácz már rohant is le, a vérteseihez. - Veres Dénes! A parasztháborúban te is jelesül vitézkedtél. Rád bízom, hogy Farkas Tamás urammal járjad körbe a várost, a falakon kívül és belül!
Aki fegyverforgató embert találtok, legyen az nemes vagy nemtelen, mindet összeszedjétek, és a várudvarba hozzátok. Szükségünk lesz rájuk! - Én parasztot ide nem hozok! - De bizony, hozol! Ne feledjed: a te házad, asszonyod, s leányod is a martalócok zsákmánya lehet. Vagy megállítjuk őket, vagy oda lesz mindenünk! Farnasi Veres Dénes kelletlenül biccentett, s már fordult is ki a teremből Farkas Tamással meg a többi kisnemessel, hogy intézkedjék. - Jánosom! Eriggy, tisztítsd meg a Poklos melletti mezőt, és valamennyi menekültet oda irányítsad! Ott letáborozzanak, itt, az utcákon láb alatt ne legyen senki! Gondoskodjál róla, hogy szekereken élelmet vigyenek nékik, és ha orvost találsz, oda küldjed hozzájuk! A poklosi hidat hagyd lerombolva, ha elkezdték volna javítani, rontasd le újra! De a túlpartra te is küldj őrjáratokat! Az alvajda rohant, hogy megszervezze a munkát, s vele igyekezett Kamonyai is. Ketten maradtak a vár nagytermében. Hunyadi és Lépes György. - Te pedig, püspök úr! Készüljél! Holnap megütközünk a törökkel, s te velünk jössz valamennyi embereddel! - Én, fiam? Ugyan, ne tréfálj! Én nem harcolhatok! Isten embere vagyok, egyházi személy! A misera plebs contribuens megvédése a világi hatalmak dolga, nem enyém! - Ebanyád, aljas! Ha a parasztot tudtad karddal aprítani, akkor a törököt is tudod! Ha nem állsz készen, magam rángatlak elő, akárhová is bújjál! Végre egyszer teszel valamit ezért az országért! Azzal faképnél hagyta Erdély püspökét. El is kezdte mormolni a Hiszekegyet derék egyházfi, de igen szaporán.
4. Hunyadi ólmos lábakkal leballagott a vár udvarára. Odakinn már hűvös szél nyöszörgette a tar ágakat, az éjszaka csillagtalan égboltja füstszagú kupolát borított a városra. A falakhoz húzódó férfiak, asszonyok vacogva bújtak össze. - Vedd fel ezt! - nyújtotta felé a gereznát az ajtófélfának támaszkodó Kamonyai. - Meg ne fázz itt nekem! Jankó elmosolyodott. A vén Simon állandóan morgott, elégedetlenkedett, úgy kezelte Erdély vajdáját, mint valami taknyos kölyköt, de éppen ezen apró
mozzanatokból tudhatta Hunyadi, hogy atyjának, Vajknak tett ígéretéhez híven még mindig vigyáz reá. - Iván nemrég megérkezett a kunokkal. - Hol van? - Meg se állt, előrelovagolt Borbánd felé, hogy felváltsa Dengelegi vérteseit. - Derék fiú... Sok embert hozott? - Kétszáz könnyűlovast. Kipróbált, kiváló íjász mindahány! - Isten áldja ezért! Amint tehetem, megköszönöm néki. - Eriggy aludni, Jankó! Alig állsz a lábadon! - Majd. Te elébb szerezz eleséget a megmaradt lándzsásainknak, aztán siess házamhoz, és nyisd meg, ki csak befér, fegyveres, oda vackolhassék. Kamonyai bólintott, s már fordult volna, de Jankó visszatartotta. - Simon! - Igen? Hunyadi tudta, hogy az egyeden ember, kivel kétségeit megoszthatja, itt áll előtte. - Mi lesz, Simon, ha így fognak emlékezni rám? - Hogyan, az istenért? - Olyan emberre, aki alatt a török szabadon prédált, fosztogatott Erdélyországban! Kamonyai arcán bosszús kifejezés suhant át. - Majd elmélkedünk, Jankó, ha elmúlt a vész! Most csak vegyed úgy, mintha alaposan ülepen billentettelek volna! Hunyadi fanyar mosollyal az ajkán útjára bocsátotta. Ott maradt a zsúfolt, szekerektől, menekültektől tarkálló utcán. Összehúzta teste előtt a gereznaköntöst, és megindult a nemrég vásárolt gyulafehérvári háza felé. Néhol lépni sem tudott a földön heverő, kimerült emberektől. Az utca kövét vastag sárréteg borította, és a sárban friss vértócsák vöröslöttek. A menekültek bűzlöttek, némelyik még ugyanabban az éjszakai öltözékben fagyoskodott, amiben felverték álmából, s amiben árkon-bokron futni kényszerült. Amott nyolc-tíz apró gyermek sírt, s közelükben sehol egy felnőtt. Riadtan visítottak, anyjukat, apjukat keresték. Hunyadi lehajtotta a fejét, s tovább sietett. Megdördült az ég, s lassan szemerkélni kezdett az eső. Már csak hiányzott! A Szent Mihály-székesegyház elé érve látta, hogy a kapuban püspöki címert viselő alabárdosok strázsálnak, s nem engedik be az odakünn tolongókat.
- Nyissátok ki a kaput! - förmedt rájuk. - Mindjárt nyakunkon az igazi zuhé! - Nem lehet! - köpte foghegyről az egyik őr. - A püspök úr megtiltotta. Jankó cifrán káromkodott. - Már hogyne lehetne! Arra való Isten háza, hogy menedékül szolgáljon az emberfiának! A strázsa alaposan megnézte magának Hunyadit. Látta, hogy valami úrféle, a biztonság kedvéért ehhez igazította a választ: - A püspök úr nem akarja, hogy beszennyezzék a templomot. A sok koszos paraszt... Jankó megragadta az őr címeres grabancát, és alaposan megrázta. - Magad is csak afféle koszos paraszt volnál, ha vitézi maskarát húztak is a redves bőrödre! Erdély vajdája parancsolja neked, hogy kinyisd a kaput, de tüstént! A strázsa a társára sandított, de közben már tolta is befelé a roppant kapuzatot. - Befelé, mindenki! - kiáltotta Hunyadi, s mert eddigre erősen szakadni kezdett, az embereket sem kellett különösképp biztatni. Perceken belül százak áramlottak a bazilika belsejébe, és lerogytak, ahol épp hely jutott nekik. A padokra, a mellékoltárok elé, a főoltárhoz. Kihasználták a templom minden egyes szegletét. Hunyadi már-már indult volna kifelé, de hirtelen bizseregni kezdett a tarkója. Megfordult, de nem nézte őt senki. A menekültek azzal foglalatoskodtak, hogy rongyokat, ruhadarabokat terítsenek a hideg kőre, ügyet sem vetettek rá. - Szólnál velem, Uram? - hebegte Jankó, felpillantva a roppant feszületre. Fáradt volt, rogyadozó léptekkel vergődött keresztül a kőpadlóra települők sokaságán, s az egyik oldalsó oltárhoz térdepelt. A körülötte pihegők kifejezéstelen tekintettel bámulták. - Itt vagyok, Uram - mormolta Hunyadi, szinte csak magának. - Tudom, hogy számosak bűneim. S tudom, régen gyóntam meg őket... Hallgatott, kezét imára fonta. Nagyon régen nem imádkozott tiszta szívből. Az utóbbi évben, mióta Nándorfehérvár megerősítésével teltek napjai, ritkán jutott el a kápolnába. - Holnap csatába indulok. Kevesen vagyunk a tengernyi ellen... Engedd meg ezért, hogy őszintén szóljak most hozzád, Uram. Lehunyta szemét, s megpróbálta maga elé képzelni a mennyei trónusán türelmesen várakozó Teremtőt.
- Azt mondják majd papjaink, hogy e csapás, mit reánk mértél, Uram, újabb próba csak, semmi más... Azt mondják majd, épp azt veted a kínzatás próbájának alá, kit igazán szeretsz... Szünetet tartott, egy pillanatig erős késztetést érzett, hogy felálljon. - De én úgy hiszem, nem próba ez. Te elfordítottad arcodat mirólunk. Magunkra hagytál minket, s azóta e földön nem a Te törvényeid uralkodnak már. Tort ül itt a hamisság az igaz felett. A gyengét eltapossa az erős. A kapzsi legyűr mindenkit, ki erényes. A te neveddel ajkunkon indulunk holnap harcba mi, keresztény vitézek, de... félek, a török is épp ezt teszi... Hunyadi felemelte tekintetét, de a mellékoltár festett alakjai részvétlenül meredtek a messzeségbe, éppen úgy, ahogy a közelben nyomorgó menekültek tekintete is a végtelen távolba révedt. - Én tanulatlan ember vagyok, de hiszem, hogy csak az számít, ami a szívünkben lakozik. S az én szívemben keserűség lakozik. Akartam... Küzdöttem... Kínlódtam, hogy e népnek jobb legyen. Hogy oltalmat találjon pajzsom mögött. De most... Kertjeink farkasok lepték el, Uram. Házaink lángok emésztik... Asszonyaink, leányaink gyalázat szenvedői, fiaink, apáink egyre hullanak az ellenség csapásai alatt... Ha lenézel ránk mennyei trónusodról, kérlek, láss bennünket, Uram! Lássad árva magyar népedet! Holnap, úgy hiszem, meghalok. Sorsom a kezedben, Uram, de tudom, te ily csekélységekkel nem törődsz mostanság. Most mégis azt kérem tőled, ha én meghalok... küldj nékik új védelmezőt! Méltóbbat, jobbat, erősebbet nálam! Oltalmazza ő árva nemzetünk! Felemelte fejét. A körülötte nyomorgók bágyadtan figyelték. Amikor feltápászkodott, hogy elinduljon kifelé, tekintetükkel követték. Egy vaskos oszlop mögül valaki tétován felé nyúlt, megérintette gereznaköpenye szegélyét, megsimította. Aztán mások is felé nyújtották kezüket. Hunyadi érezte, hogy az érintések kísérik, végig, egészen a székesegyház kapujáig. Gyengéd, szeretetteli érintések. 5.
A várba tért meg aludni. Toronyszobájából a Maros völgyére látott: rőt fénnyel világlott az éjszaka odakünn, a távolban falvak lángoltak. Minden egyes tűzbokor egy-egy szenvedő falu. Minden egyes tűzbokor sok száz halott.
Egész éjjel sikolyok visszhangoztak a dombok felől. Hunyadi a lángokat nézte. Ajkát véresre harapta, ökölbe szorított kezébe mély árkokat véstek körmei. Holnap... Holnap... Holnap megfizetek mindenért... 6.
Azon az éjszakán az Ompoly völgyében véres csetepaté dúlt Mezid előőrsei és Hunyadi Iván kunjai között. Iván lóhalálában érkezett, megkerülte Gyulafehérvárt, s egyenest az első vonalba vágtatott, ahol Dengelegi Pongrácz György alvajda alig száz vértese próbálta elállni a török útját. A páncélosok hadnagya hálásan intett Ivánnak, mikor látta, hogy a kun vitézek menetből rontanak a Mihálczfalva felől vágtató akindzsikre. Nem is akármilyen roham volt az! A makszondi kunok sokkal gyorsabbak voltak, mint a nehéz vértektől elnehezült magyar lovasok, és mind kiválóan íjaztak, úgyhogy könnyűszerrel kisöpörték a szétszórtan, fegyelmezetlenül közeledő akindzsiket. - A Jóisten küldött benneteket! - lihegte a páncélosok hadnagya. - Kik ezek a vad legények véled? Iván szédelegve hajolt előre a nyeregben, hogy kezet fogjon vele. - Makszondi kunok vagyunk. - Egy pillanatra már azt hittem, Hunyadi jött! Az arcvonásaid, uram... - Az öccse vagyok. Eriggyetek vissza a városba, fújjátok ki magatokat! Hajnalig mi őrizzük a völgyet! A hadnagynak nem kellett kétszer mondani, már jelzett is megtizedelt csapatának, hogy szedelődzködjenek, s irány Gyulafehérvár! - Hajnalban felváltalak, ifjú Hunyadi! A völgyre hosszú, baljós csend telepedett. A kunok letáboroztak a Kerékdomb lábánál: hátuk megett Sárd falva, előttük Magyarigen, ahol a völgy élesen jobbra kanyarodott, a Maros irányába. A kanyarulat mögött török harcosok ezrei gyülekeztek az éjszakában. Iván fáradtan a földre rogyott. Az iménti összecsapásban legalább három sebe nyílt fel a bőrvért alatt. Nem viselte már a páncélt, mindenben az őt befogadó törzs szokásaihoz igazodott. Néhány pillanatig úgy érezte, soha többé nem lesz képes felkászálódni lova nyergébe.
Szerencsére emberei maguktól is tudták a dolgukat: őröket állítottak a völgy északi bejáratához és a Kerékdomb tetejére, ahonnét be lehetett látni az egész környéket. Hamarosan jöttek is jelenteni, hogy a török had legalább tíztizenötezer főt számlál, és java része Szentimre mellett táborozik. Soksok magyar foglyot gyűjtöttek, azokat hátrébb, Koslárd mellett őrzik oláh és bolgár gönüllük.20 - Remélem, a bátyám reggelre összeszed akkora sereget, amivel ki tudjuk szabadítani őket! A mi dolgunk most az, hogy tartsuk az átjárót! Itt nem törhetnek át! Értitek? A kunok komoran bólogattak. A török végül nem kísérelte meg itt az áttörést, hisz nem sejthette, mekkora erők vigyázzák az Ompoly völgyét. Küldtek volna szívesen felderítőket a Kerékdombra, de a kunok egyenként lenyilazták őket rejtett állásaikból. A beállt csendben Iván lehunyta a szemét. Sebei rettentőn sajogtak, bal karját meg sem bírta emelni. Túl sok seb... Túl mély sebek... Próbált a makszondi sivatagi jurtára gondolni, hogy elterelje gondolatait. Saját jurtájára, melyben Ecsellő várta haza. Próbált a kis Vajkra gondolni, de túlságosan távolinak tűnt a fiúcska arca. Iván hideglelős, lázas álomba zuhant. Hű kunjai alig bírták életre rázogatni, mikor nem sokkal napkelte előtt a felderítők jelentették, hogy az ellenség megindult Szentimre felől, és gyors menetben halad Gyulafehérvárnak. 7.
GYULAFEHÉRVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 18. NAPJA A város utcáin jeges eső záporzott, amikor Hunyadit hajnaltájban felköltötte Kamonyai Simon. - Ébredj, Jankó! Ébredj már! - A török? - Áttörtek Gáldtő felől! A Küküllő völgyét dúlta két fosztogató seregük, Mihálczfalvánál egyesültek, s most rontanak egyenest reánk! 20 Gönüllü: főképp balkáni eredetű, önkéntes fosztogató, kisegítő csapatok a török seregben.
Hunyadi ruhában aludt, rögvest kapkodni kezdte magára ékes milánói vértjének darabjait. - Sokan? - Több tízezer aszab, akindzsi! Sok szpáhi is! Özönlenek a város felé, nem látni a haduk végét! - Indulunk! Mindenkit gyűjts össze! Lovon, gyalogosan! Elöl, az Ompoly partján gyülekezünk! Eriggy! Kamonyai az ajtóból még visszanézett. - Ne vedd fel ezt az átkozott vértet, Jankó! A török könnyen felismeri! Csak bajt hoz rád! Hunyadi legyintett. A katonáknak látniuk kell, hogy vezérük velük harcol, tudniuk kell, hogy együtt győznek vagy együtt halnak a harcmezőn... Az Ompoly partján érte a napkelte. Szedett-vedett serege előtt ellovagolva Hunyadi szíve összeszorult. Dermesztően kevesen voltak, javarészt banderiális csapatok, csatát soha nem kóstolók. Lépes püspök és Lépes Lóránd ezerkétszáz vértes lovasa, Dengelegi Pongrácz György nyolcszáz páncélosa, a szász városok ezer embere, valamint a kisnemesekből, zsoldosokból, városi céhesekből összeszedett kétszáz lovas bámulta az előttük elléptető erdélyi vajdát. Háromezer-kétszáz fegyveres... Miközben Szentimre felől vagy tizenhétezer török hömpölygött ellenállhatatlan erőként feléjük... - Hol van Iván, hol vannak a kunok? - Látták, hogy összecsapnak egy portyázó csapattal valahol Bocsárd alatt! Azóta nem jött hír felőlük! Hunyadi kivonta pallosát. A fém sikoltva csusszant elő a hüvelyből. Kiugratott, hogy a katonák jól láthassák. - Tudom, hogy féltek! - kiáltotta. - Kár is számolni az ellenséget: sokkalta többen vannak, mint mi. Én mégis azt mondom, egy percig sem tűrjük tovább, hogy falvainkat prédálják! Bosszút állunk! A katonák helyeslőn felmorajlottak. - Én is tudom - folytatta komoran Hunyadi -, kevés az esélyünk arra, hogy túléljük ezt a csatát! De én inkább halok a harcmezőn, mintsem tovább tűrjem a gyalázatot! Az ellenség épp most gyújtotta fel Szentimrét és Tövist! Ide hallatszanak a szentimrei magyarok jajkiáltásai! A megerőszakolt asszonyok sikolyai! A gyermekek halálhörgése! Halljátok? Halljátok, fiaim? A török megindult felénk! Gyulafehérvárra fáj a foga! Hagyjuk, hogy megkaparintsa? A vitézek harsogták:
- Nem! Nem! Soha! Hunyadi zord tekintettel végignézett soraikon. - Akkor mutassuk meg nekik, hogy kik vagyunk! Bosszút! Bosszút! Megsarkantyúzta lovát, s előrevágtatott. Nyomában Dengelegi Pongrácz, Vingárti Geréb, Kamonyai, Medveölő Ioan, kezükben szablyákkal, fejszékkel. Lépes püspök hájas teste alatt roskadozott a csataló, de mintha az egyházfit is magával ragadta volna a közelgő küzdelem heve, kezében akkora buzogányt lóbált, amekkorát még Hunyadi se látott soha. Úgy szentségeit, hogy még a hajnalpírtól derengő ég is vörösebbre vált hallatán. A lovak patái alól fagyott hókristályok záporoztak szerteszét. Jankó tudta, hogy a keskeny folyóvölgyben nincs sok értelme széthúzni a sereget, különösen, hogy innét, Borbándtól még inkább elszűkült a tér előttük. Alig néhány perc múlva megpillantották a kora reggeli ködből előbukkanó török előhadat. Az akindzsik vad vágtával közeledtek Szentimre felől, tánha kétezren lehettek. - Hajrá! - üvöltötte Hunyadi, felágaskodva a kengyelben. - A pokolra velük! Nem szabályos rohamot vezetett, nem osztotta el erőit szárnyakra, feleslegesnek látta, hogy tartalékról gondoskodjon. Még előőrsöt sem állított. - Öljétek őket, fiaim! Bosszút! Bosszút asszonyaitokért, gyermekeitekért! Öljétek őket! Az akindzsik nem hátráltak meg, s a következő pillanatban a két csapat diadalittas üvöltéssel egymásba roppant. Dühödt vagdalkozás vette kezdetét. A magyarok, szászok, oláhok erejét megszázszorozta a bosszúvágy. Eleven ördögökként kaszabolták, taposták az ellenséget, nem is csoda, hogy rövid tusakodás után félresöpörték őket. A megmaradt akindzsik fülüket, farkukat behúzva nyargaltak vissza a török fősereg irányába. 8.
SZENTIMRE, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 18. NAPJA Mezid bég elégedetten, de némi csodálkozással vette tudomásul, hogy a magyarok minden csatarend nélkül törnek rá előőrsére.
- Úgy látszik, megelégelték, hogy lángoló falvaik fényében gyönyörködjenek! fordult ünnepélyesen fiához és a mögöttük ügető alvezérekhez. - Allah most a kezünkre adja a nyomorultakat! Ibrahim elvigyorodott. - Esztelen barmok ezek! Egyenest a halálukba rohannak! Karamán Oglu, a karamán törzsek emírje, és Emad ed Dihn Zenki, Zulkadir emírje sokatmondó pillantást vetettek egymásra. - Esztelen barmok? Mert a halált választják a dicstelen lét helyett? Mezid bég lebiggyesztette vastag ajkait. - Hát akkor, barátaim, végezzünk e derék hősökkel! Karamán Oglu, vezesd az embereid e hegy mögé! Aydit Ollari! Te pedig szeldzsuk oroszlánjaiddal kerüld meg a hegyet, és amikor jelt adok, támadd hátba a hiteden kutyákat! Öröm lesz felmorzsolni őket! Ne feledjétek! Azt akarom, hogy hírmondó se maradjon belőlük! Értettétek? Az alvezérek komoran bólintottak. Rövid ütközet lesz - ez volt írva mindannyiuk arcára. Rövid és szánalmas. Öt-hatszoros túlerővel tapossák el a szerencsétleneket... Karamán Oglu és Aydit Ollari elvágtattak. - Jól jegyezd meg magadnak e napot, fiam! - Mezid büszkén teleszívta tüdejét a friss reggeli levegővel. - Atyád ma győzi le az engürúszok utolsó seregét! Ne mulasszuk el megkérdezni Filipe Cselebit, mi ennék a falunak a neve. Feljegyeztessék, mert itt arat ma diadalt Mezid bég, a muszlimok hőse! A historikusok feljegyezték: a falut Szentimrének hívták. Az ütközet pedig marosszentimrei csataként vonult be a történelembe. 9.
A lehető legelőnytelenebb terepen csapnak össze a török fősereggel, ott, ahol a Maros éles kanyarulata a hegyoldalig húzódik, lekeskenyítve a földsávot. A környékbeliek Ördögároknak nevezik e földnyelvet, meredek partja miatt. - Gyorsabban, legények! Jussunk túl azon a nyakon! Csak jussunk túl! Hunyadi véresre horzsolja aranysarkantyújával lova véknyát, míg végre sikerül gyorsabb vágtára ösztökélnie szegényt. A szemből közeledő török lovasoknak amúgy sem sürgős, kényelmesen bevárják, míg Hunyadi gyermekded serege nagyobb részét átvezeti az Ördögárkon. Kijutva a mezőre, melyet egyik oldalról a Maros, másik oldalról a Kerékdomb, az Ördöghegy és a Bilag
határol, Hunyadi a püspöki bandériumokat és a szász aranyakon felfogadott zsoldosokat rögvest a hegyoldalak kaptatói felé vezeti. De ahogy ezek kitérnek a török útjából, Mezid bég mintegy nyolcezer fős lovas serege szemben találja magát a Kamonyai és Dengelegi Pongrácz vezette páncélosokkal. Ezek még nem jutottak túl az Ördögárkon. - Előre! Ueri! Ileri! - Allah akbar! fa kerim! Ja fettáh! Ja rahim! A csata fellángol a mezőn: a törökök elsöprő erejű rohamot intéznek a vékony földsávra szorult magyar páncélosok ellen. Hanem épp a vékony földsáv miatt nem sokra mennek a túlerejükkel: a könnyűlovas akindzsik eleven vasfalba roppannak, Kamonyai és Dengelegi Pongrácz derék vérteseibe. A hátulról nyomakodó törökök feltorlódnak, s eszeveszett igyekezettel nyomják, taszítják az előttük állókat, neki a vasfalnak. Kavarodás, üvöltözés, káromkodás... A vasfal vériszamos tömbjéből acélpengék villannak, láncos buzogányok suhognak kifelé, loccsantják széjjel az elébük szédelgő török emberfőket. - Most, legények! Most! Hunyadi és a püspök lovasai sem sokat késlekednek, az Ördöghegy oldaláról rázúdultak Mezid derékhadára. Talán, ha kétszer annyian lennének, mint amennyien vannak, ereje lehetne a rohamnak. De így... A török emberár máris körbefolyj a, körülöleli őket. Elvesznek, eltűnnek abban a roppant tömegben. Ám még így is vitézül verekszenek, haragvó dühvel csépelve az akindzsiket. - Jézus! Jézus! - Allah! Allah akbar! Legelöl, az ék élén Hunyadi pompás milánói vértjében, aranyozott sisakján vörös vezéri tollakkal. Úgy jár a karja, mint a cséphadaró. Ismerik már a törökök ezt a pallost, ismerik már a hollót a pajzson: ki csak megpillantja, térül ki előle, mert tudja: Hunyadit nem fogja fegyver. - Hunjadi! Hunjadi gelijor! - Hunjadi gelijor! - Az anyátok büdös úristenit! De sokan vagytok! Hosszú percekig egy helyben toporog a vasba öltözött embertömeg: ide- oda ring, mintha táncolna, egymást taszigálva, egymásnak feszülve, vicsorogva, véresőt fakasztva. Az acélcsattogás fülsiketítő, a lovak fájdalmas nyerítése, a sebesültek üvöltése sem nyomja el. Ezer és ezer fegyveracél csendül
egymásnak, pajzsokon zuhognak a csapások. Lándzsadöfések nyomán sikolt a fém... - Bosszút! Bosszút, testvérek! Bosszút minden leölt magyarért! De a kevés nem bírhatja le a sokat. Kisvártatva lezúdul a hegyről a Karamán Oglu vezette népes csapattest, s egyenest Hunyadiék hátába roppan. Jatagánok, handzsárok suhognak, s csapásaik nyomán sorra hullnak porba a magyar vitézek. Itt is, ott is alábukik egy-egy árpádsávos zászló, itt is, ott is lehanyatlik egy-egy délceg dalia. Közben az Ördögároknál csoda történik! Kamonyaiék vasfala lassan megindul előre, és nyomja, taszajtja, tapossa maga előtt az akindzsik tömegét. Kiérnek már a mezőre ők is, s néhány pillanatra úgy tűnik, Dengelegi Pongrácz páncélosai keresztülverekszik magukat Hunyadihoz és a püspökhöz, de ekkor hátuk mögül, az Ördöghegyet megkerülve vagy ötezer tekkeszeldzsuk lovas száguld beléjük. Nyílvesszők kopognak a vérteken, akár az esőcseppek, s csapódnak lábikrába, torokba, szemnyílásba, lovak tomporába, szügyébe. Nincsen hősiesség, mi ekkora túlerőt lebírhatna. Különösen, hogy a domboldalakról török íjászok sorozzák nyílvesszeik fellegeivel a vastömböket, ahol a magyarok, szászok tömörülnek. Lándzsaerdő szegeződik a pajzsoknak, acélt karistol az acél, tompa csattanással horpadnak a pajzsok, sisakok a buzogányok, harci fejszék csapásai alatt. Hunyaditól nem messze Lépes György püspök vitézkedik. A harc lángra lobbantja benne is az ősi ösztönt, s elpuhult izmait meghazudtolva, habzó pofával tör utat magának a török sokaságban. - Üssed, magyar! Üsd a pogányt! Jankó megrendül az ütközet hevességétől. Vészes gyorsasággal fogynak katonái, csak néhol kavarognak egybefüggő magyar lovas tömbök a török tengerben, a többit egyenként felőrölték már, vitézeit földre taszították, ott szabdalták, döfték, hasították őket darabokra. Itt a vég... Úgy olvad az acélfal körülötte, mint a vékony jég a Maros színén... Hiába védik a vezért a jó vitézek, hiába küzdenek emberfeletti erővel, már nincs tovább... Egymás után buknak lovuk nyakára, hullanak a földre, a paripák patái alá a sebzettek, a levágottak... - Üssed, magyar! Öljed! Öljed! Aydit Ollari keresztültör a páncélosok sorain, a többiek előtt ő szeretné lekaszabolni a magyar fővezért. Minden török tudja, ki Hunyadi! Minden török tudja, kit rejt az aranyozott milánói vért! Az ő fejét levágni végtelen di csőség!
Jankó már alig bírja emelni a karját: körülötte akindzsik vicsorognak, lándzsák döfködnek, ékes pajzsán nincs tenyérnyi ép hely se már. S egyre többen jönnek, csak jönnek, nyomakodnak felé, suhogtatják szablyáikat. - Üssed, magyar! Üsd a kutyát! Hátul, a szász zsoldosok falából mind többen válnak ki, s próbálnak elvergődni a dombok felé. Futnak, menekülnek ész nélkül: ezt diktálja a túlélés ösztöne. Már a püspöki bandériumok sem állják a csapásokat, húszasával, harmincasával tolják el maguktól a törököt, s próbálnak utat vágni maguknak kifelé, el a tömegtől. Menekülni! Vissza, Gyulafehérvár falai mögé! Csak el innét! A csata elveszett! Érzi ezt a török is, és még dühödtebben szorítja a kört a megmaradt magyarok körül.
10. Mezid bég a magaslatról figyeli a csata alakulását. Arra gondol, nem találja-e majd a szultán túlságosan könnyűnek a Hunyadi felett aratott győzelmét? Meg kell győznie Filipe Cselebit, színezze ki kissé a leírást a csatáról. Mindenekelőtt több magyar résztvevőt kell írni a feljegyzésekben, ily csekélyke had ellen valóban nem nagy dicsőség a diadal! Aztán bele kell majd venni a szövegbe, hogy ő maga is felettébb vitéz módon harcolt, sőt hogy személyesen is összemérte erejét Hunyadival. Igen, ennek benne kell lennie a feljegyzésben. Mezid oldalra pillant: fia, Ibrahim unottan, görnyedt háttal ül nyergében, petyhüdt ábrázatán nyoma sincs izgalomnak. Mintha valahol másutt járna gondolatában. A bég bosszús, mert sejti, hogy Ibrahim az odahaza hagyott selymes hajú fiúszeretőjére gondol... De kit érdekel most a kis nyomorult, amikor a gyaur falu mögött letáborozva mintegy százhúsz szekér várakozik, megrakva hadizsákmánnyal, körülötte legalább kétszáz fogollyal! Édeni szépségű leányok, erős, fiatal fiúk... Mezid magában számol.
A hadjárat sokat emel majd sorsán, az bizonyos! Iszhák bég csúfosan megbukott, s épp Hunyadi miatt! De ő úgy tapossa el ezt a hitetlent, mint valami férget! Ennek pedig híre megy a hatalmas Ottomán Birodalomban! Csausza diadalittas ordítására figyel fel a bég. Odalenn, a Maros partján a csata vérengzésbe csap át. A magyarok fejvesztve menekülnek Gyulafehérvár irányába, s az akindzsik utánuk vetik magukat. - Győztünk, nemes bég! - kiáltja a csausz. - Futnak! Futnak az átkozottak! Mezid előrehajol ezüstveretes iszfaháni nyergében, és szablyáját kivonva bőszen üvölti: - A hollós kutya fejét hozzátok el nekem! A hollós vezér fejét! Sokezernyi török rohan egyenest az acél- és húskavargás kellős közepe felé, ahol Hunyadit sejtik.
11. Most épp a menekülésnek lett gátja a szűk földnyelv, az Ördögárok. Egymás hegyén-hátán tolongva futna a sok páncélos vitéz, fegyvereit, vértlemezeit, sisakját, pajzsát eldobálva. De a földnyelven csak kevesen férnek el, összezsúfolódnak hamar, ráadásul ott vannak már a hátukban a törökök! Lándzsák döfködnek utánuk, záporoznak a nyílvesszők hátvértjeiken. Kamonyai ott áll az Ördögárok legszűkebb részén, és üvöltve zavarná vissza a katonákat, harcoljanak tovább, de már maga is tudja, hiába. Amikor a pánik eluralkodik a seregen, nincs Isten, ami visszafordítná őket. A hömpölygő tömegben egy pillanatra Lépes Lóránd hórihorgas alakját veszi ki. A püspök fivére is fut már, szentségelve, láncos buzogányával törve utat magának a sokaságban. Kamonyai körbepillant. Jankó! Hol van Jankó? Tán neki is lesz annyi esze, hogy menekülőre fogja... A szemből áramló páncélosok hirtelen magával ragadják Kamonyait, hiába próbálna visszavergődni, sodorják tovább magukkal, az Ompoly felé. Az Ördöghegy lábánál vágtat el, utolsó kísérletet téve arra, hogy rendezett sorokba állítsa a futókat. Hiába. Ha sikerül is tízet-húszat felsorakoztatnia, a rohanók menten elsodorják valamennyit. Vissza! Vissza, Gyulafehérvárra! Jobb felől lángokban áll már Borbánd!
A török bekerítette őket! Szemből szpáhik vágtatnak feléjük, vad kurjongatással. Megtorpan a futó sereg, de nincs már benne annyi kurázsi, hogy áttörje magát, a lovasok szétspriccelnek a dombok, hegyek felé. Arra viszont nincsen menekvés: a törökök egyenként vadásszák le őket, egyre vagy tíz szpáhi jut, összekaszabolják szerencsétleneket, lovaikkal megugratják... Kamonyai fohászt rebeg. Itt a vég! Ha itt van, hát, nosza! Rajta, gyertek csak, kutyák! Nekiereszd a gyeplőt, és hagyja, hogy paripája teljes sebességgel robogjon a szpáhik sorainak. Csatapallosát az égnek löki, s úgy üvölt: - Jézus, segíts!
12. Lépes György, Erdély püspöke is sodródik a menekülőkkel. Már nem káromkodik, már nem pöröl, a harci buzgalom alábbhagyott benne, az életéért fut. Hű vértesei, familiárisai ott csörtetnek mellette, hárítják a reá irányuló csapásokat, lándzsadöféseket. Mert látja a török, hogy valami nagyúr fut erre: az aranyozott püspöki süveg, a nyakában csüngő hatalmas ezüstkereszt és ékes lószerszáma elárulja: busás zsákmánnyal kecsegtet, ki ezt a hájas disznót levágja! A püspök és kísérete áttör a Borbánd felől rájuk özönlő törökökön, s már azt hiszik, megmenekültek: elérték az Ompoly partját. Kicsiny patak az, de most, hóolvadtával felduzzadt, csaknem folyóként csörgedezik a Marosba. Ezzel se lenne baj, ha volna idő megtalálni a gázlót... De a vértes vitézek nem érnek rá ilyesmire, ott vetik magukat a vízbe, ahol épp tudnak, s eszelős igyekezettel próbálnak átvergődni a túlsó oldalra. Csakhogy közben döfködik őket hátulról, s egyre csapkodnak körülöttük a nyílvesszők. - Fogjátok a kantárt, fiaim! - hörgi a püspök, mert hátasa megbotlik a meder csúszós kövein. Csatlósai ügyet sem vetnek már rá, hátukban lohol vagy kétszáz szpáhi. Mind az aranyozott süveget és az ezüstkeresztet akarják. - Gyertek vissza! Itt ne hagyjatok, drága fiaim! Lépes György lova végleg elveszd egyensúlyát, s oldalra dől, maga alá szorítva a püspök bal lábát. A törökök rávetik magukat, s már suhognak is a jatagánok. Az utolsó, amit a nagyúr lát, egy arcába döfő lándzsa hegye, aztán éles reccsenést hall, s elsötétül előtte minden. Az Ompoly feketéllik a sűrű vértől, s a szpáhik úgy kerülgetik a tetemet, ahogy ragadozók köröznek az elejtett préda körül. A főpap koponyájából nagy nehezen kicibálják a lándzsát, s már egyikük le is tépi a püspöki süveget. Más a kereszt után nyúl, de az a kéz is levágva hull a vízbe, míg végre valaki megkaparintja magának, s viszi nagy boldogan odébb. Aztán a tömegből egyszer csak lándzsahegyre tűzött fej emelkedik a magasba: így, holtában utószóra még megtekintheti magának Váraskeszi Lépes György a püspöki birtokot, Borbánd falvát és a Maros-partot. Nyitva még a szeme, dülledten mered, nyelve is mozog, mintha átkot lihegne. Beletelik néhány pillanatba, míg megüvegesednek azok a szemek, s visszacsusszan üregébe a nyelv.
A szpáhik a menekülők után vetik magukat, s tucatjával kaszabolják a magyarokat az Ompolyba. A keveseket, akik átvergődnek a túlsó partra, nyílvesszők fellege tizedeli tovább.
13.
A száz meg száz vadul vagdalkozó török gyűrűjében Hunyadi arra gondolt, hogy legalább méltó halála lesz. Már vagy húszat a túlvilágra küldött az akindzsik közül, s lehet, még lekaszabol párat, mielőtt egy lándzsa végleg utat talál páncélja eresztékei között. Hősi halálra készült. Innét nincs kiút, páncélján csak úgy záporoztak a csapások. Pajzsa alaktalan fémlemezzé csorbult, és sisakja nézőnyílásán sem látott már ki. Vér csorgott homlokáról szemébe, mint ahogy vériszamos volt egész teste is. Amikor ledöfték lovát, az rúgkapálva tántorgott, de a körülötte nyomakodó török lovasok állva tartották néhány pillanatig. Akkor aztán horkanva, orrlikából vért fröcskölve elvágódott, Hunyadi teljes vértezetben a földre zuhant, a rúgkapáló paták alá. Vége, gondolta, s valóban csaknem vége lett. Egy török paripa patája élesen csattant sisakján. Aztán egyszeriben megragadták odafentről, és talpra rángatták. Még mindig szablyacsapások zuhogtak rá, nyakát döfködték, s valahonnét egy buzogány is jókorát sújtott fejére. Néhány pillanatra elveszítette eszméletét, de az akindzsik nem eresztették el, két karjánál fogva húzták maguk után, kifelé a tömegből. Szemből egy megtermett szpáhi tiszt vágtatott feléje, hosszú lándzsanyelet meredeztetve egyenest mellkasának. Hunyadi kábán, a szemébe ömlő vértől megvakulva csüngött a törökök kezében. A szpáhi egyre közelebbről dübörgött feléje. Miatyánk, aki a mennyekben vagy... Ám ebben a pillanatban valami oldalba kapta támadóját, és irdatlan erővel kiröptette a nyeregből. Aztán - ugyancsak oldalról - valóságos szélvihar csapott le az oszmán tömegre. Nyílvesszők sziszegtek, csapkodták át a láncingeket, fejszék csattogtak, szablyák suhogtak dühödten. A törökök elengedték Hunyadi kezét, s a férfi a földre zuhant. Néhányan áttiportak a hátán, miközben próbáltak kereket oldani az újonnan érkezők útjából. A roham legyezőszerűen szétszórta az akindzsiket és a szpáhikat, pillanatnyi lélegzethez juttatva a közelben még megmaradt néhány magyart. - Iván!
A Maros irányából egy összevissza horpadozott vértű lovag közeledett Jankó felé. Szinte egyszerre ért hozzá Hunyadi Ivánnal, aki kunjai élén csapott le az Ördöghegy oldaláról. - Simon! Menekítsd a bátyámat! Nem kellett kétszer mondani, Kamonyai megragadta Hunyadi jobbját, és egyetlen rántással felhúzta maga mögé a nyeregbe. Szerencséden csatamén már így is rogyadozott, egyik lábát megsebezte egy nyílvessző, de most kénytelen volt két megtermett, vasba öltözött férfi súlya alatt nekivágni a visszaútnak. Az a visszaút maga volt a pokol. Nyílvesszők suhantak feléjük, zsákmányra éhes akindzsik próbálták lerántani őket a földre. Egy lándzsa mélyen Kamonyai vállába fúródott, ott, ahol a karvért a könyökvérttel találkozik. A kopja hegye a csontjáig hatolt, és Simon csaknem lebucskázott a magasból őrjítő fájdalmában. De tudta, hogy ezzel magával rántaná Hunyadit, s utolsó csepp erejét összeszedve a lova nyakára dőlt. A legválságosabb pillanatban sodródott melléjük a sok sebből vérző Dengelegi Pongrácz György, ki kettőt suhintott pallosával, s máris tágult előlük az ösvény. Még... Tovább... Nincs már messze az Ompoly! Hátuk megett vadul csaptak össze a kunok a törökökkel. Iván ösztönösen osztogatta csapásait, sebeiből vér szivárgott bőrvértjére. Fogcsikorgatva, utolsó erejét összeszedve harcolt, mert tudta, ha nem sikerül feltartóztatni a törököt, megölik a bátyját... Szentimre felől újabb ezer akindzsi vágtatott feléjük, s néhány perc alatt az Ördögárok keskeny földsávjáig szorították őket. Ez volt a szerencséjük. Itt maga a természet képzett akadályt az ellenség előtt. Iván szédelegve megfordult, s látta, hogy Kamonyai, háta megett Jankóval eléri az Ompoly partját. Víz fröccsent, nyílvesszők sziszegtek körülöttük, de ott voltak már, nem messze a városkaputól. A csatamén botladozva vetette magát a habok közé. - Isten veled, bátyám! Isten veled! Iván megfordult, hogy szembenézzen az ellenséggel. Nemsokára véget ér a kín, elmúlik minden szenvedés. Nem így akarta, de most már hiába minden sopánkodás. Utolsó gondolata Ecsellő, a felesége volt, s Vajk, egyszülött fiacskája, akit immár soha nem láthat felnőni... - Gyertek, átkozottak! Gyertek! Kun íjászai az utolsó emberig kitartottak az Ördögárok védelmében.
Néhány percig tudták csupán feltartóztatni a török áradatot, de ez a néhány perc az életet jelentette sok magyar vitéz számára. Mikor a halál megjelent Hunyadi Iván előtt egy hatalmas szeldzsuk harcos képében, a fiú bágyadtan elmosolyodott, de karja azért még ösztönösen hárításra lendült. A szeldzsuk handzsárja lecsapott, szilánkokra törte az ívelt kun szablyát, aztán egyetlen csapással lefejezte az ifjút. Elmúlt a fájdalom, megszűnt a kín. Hunyadi Iván testén török harci mének tapostak. 14.
GYULAFEHÉRVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 18. NAPJA Özönlöttek a csata túlélői befelé a városkapun, de már nem sokáig: hamar be kellett azt reteszelni, mert a szégyenszemre megfutók nyomában már ott lihegtek Mezid bég vérre szomjazó akindzsijei. Kopogtak a nyílvesszők a falakon, a tornyok rézborításán, a kapun. Aki kinn rekedt, azt egymás után megnyuvasztották. Aki még idejében bejutott, lihegve hevert a fal belső oldalán, s áldotta jó sorsát. A sebeket rögvest kötözni kezdték, a súlyosabb sérülteket elcipelték az ispotályba. A többiek némán bámultak maguk elé, egymáshoz sem igen volt kedvük szólani. Késő estére számolták össze a túlélőket: a háromezer-kétszázból alig nyolcszázan jutottak vissza Gyulafehérvár falai közé. A többi ott maradt a Szentimre alatti mezőn, legtöbbje az Ördögároknál, ahol egymás hegyénhátán hevertek a holtak. Az áldozatok közt volt Váraskeszi Lépes György, Erdély püspöke, és Hunyadi Iván is. Mezid bég fényes győzelmet aratott, és megsemmisítette az Erdélyt védő utolsó jelentős magyar erőket is. Immár azt tehetett a védtelen tartománnyal, amit akart. 15.
Eldördültek az ágyúk a gyulafehérvári vár falán, nehogy a győzelemittas akindzsiknek eszébe jusson megostromolni a várost. Ki tudja, ebben a
zűrzavarban még akár sikerülhetett volna is nekik, ha istenigazából nekilendülnek... Dengelegi Pongrácz György alvajda a még talpon álló csapatokat egytől egyig felsorakoztatta a sárdi út mentén, elkerülendő, hogy a török megkerülje a várost, és lerohanja a poklosi réten összezsúfolódott sok ezer menekültet. Az maga lett volna a vég: olyan vérfürdő, amit senki nem látott még a tatárjárás óta ebben az országban. Néhány óráig csak elszórt összecsapásokról érkezett hír, de úgy tűnt, Mezid bég nem erőlteti a további rohamokat, s megelégszik a győzelemmel, amit a szentimrei mezőn kivívott magának. Kamonyai Simon szédelegve, kezét vérző sebére tapasztva kereste a nagy összevisszaságban Hunyadit. Először Vingárd Geréb Jánosba botlott, onnét már az ő vállára támaszkodva bicegett tovább a szűk utcácskákon, a puszta földön heverő sebesülteket kerülgetve. Korábban már csaknem sikerült úrrá lenni a káoszon, most azonban minden visszazuhant a teljes rendezetlenségbe. Nem volt elég orvos, ki ellássa a sérülteket, szerencsétlenek órákon át hasztalan kiáltoztak egy korty vízért. A püspöki alabárdosok azt sem tudták, hová, mihez kapjanak, a sebesülteket hordják-e, vagy a falakra siessenek, hátha mégis támadna a török... Kamonyai és Geréb János nem törődtek most semmi mással, a vajdát keresték. Mikor Simon átvergődött a városkapun, néhányan óvatosan leemelték a nyeregből a csaknem élettelennek tűnő Hunyadit, ágakból összeeszkábált hordágyra fektették, s már inaltak is vele az ispotályba. Igen ám, de hol van most az ispotály? Jó időbe telt, mire ráleltek: a székesegyház előtti téren a saras, vérmocskos földön feküdtek a legsúlyosabb sebesültek, s köztük rohangált ide-oda az a néhány kirurgus, akik előző éjjel a menekültek ellátásával foglalatoskodtak. - A vajda úr! Hol van a vajda úr? Nem láttátok Hunyadit? Az egyik, kimerültségről rogyadozó lábú orvos körbemutatott. Amerre a szem ellátott, mindenütt összevagdalt férfiak hevertek. - Ha itt is van, most fel nem ismeritek! Szédelegve rótták a testek közti keskeny ösvényeket. Ez sem az! Az sem az! Ez... talán... De ennek már nem is látszanak az arcvonásai... Krisztusra... Lecsupaszított csont és vérmassza az egész... Közvetlenül a templom falánál leltek végül rá. Két orvos és két segítkező gyulafehérvári asszonyság fejtették le megdagadt végtagjairól a milánói vért darabjait.
- Él? Él? - rohant oda Geréb János. Az egyik kirurgus ráemelte tekintetét. Kezei könyékig véresek voltak. - Azt hiszem... - sóhajtotta. - Mindenesetre lélegzik... A sisakot nem sikerült lefeszíteni róla... Kamonyai odahúzódott és gyengéden megsimította Jankó homlokát. - Ezek a milánói páncélkovácsok értik a dolgukat... Amennyit kapott szegény, bárki belehalt volna... De ez az acél... Nézzed, János... Sehol nem szakadt be... Sehol nem engedte át a nyílvesszőt... Az orvos megtörölte arcát, jókora vérfoltot kenve saját képére. - Igaz, a páncél alatt nincsenek mélyebb sebek. Vágások az eresztékeknél, egy a nyaknál, egy a bokáján, néhány lándzsadöfés a csípőtájékon, szerencsére egyik sem mély. Számtalan zúzódás, és persze sok vért veszített. Rendbe jön! Hunyadi hirtelen megrázkódott, mintha mély álomból ébredt volna. - Bort hozzatok! Sokat! - Rendbe jön! - vigyorodott el Kamonyai. - A legjobb orvosságot kéri! Ezek szerint az agya sem lágyult meg egészen! Vigyétek a várba! Óvatosan! Óvatosan! A kirurgusok másnap délig megállás nélkül igyekeztek ellátni a sebesülteket. Kevesen voltak: a csatát túlélt sérültek több mint fele a következő nap reggelére elvérzett.
16. Estefelé egy hatezres török seregtest Dombár alatt lezúdult a Maros mentén, és Sóspatakot lángra lobbantva Csügednél megkísérelte az átkelést a túloldalra, hogy a poklosi réten összezsúfolódott menekültekre csaphasson. A sebtiben felállított táborban kitört a pánik, a tömeg egymást taposva rohant a gyulafehérvári falak felé. Mikor már csaknem minden összeomlott, szemből berobogtak Dengelegi Pongrácz György holtfáradt páncélosai. Immár másfél napja egyfolytában nyeregben voltak, mégis, egyeden elkeseredett rohammal visszaverték az akindzsik átkelési kísérletét. A török visszavonult, s úgy tűnt, Gyulafehérvár néhány órára, néhány napra talán fellélegezhet...
17.
Hunyadi négy-öt órát aludt. Amikor magához tért, evett pár falatot, felhajtott két messzely bort, majd elrendelte, hogy minden használható ember induljon temetni a szentimrei mezőn maradt holtakat. Ő maga sok csatateret látott már ütközet után, jól tudta, hogy nincsen annál viszolyogtatóbb hely a világon, mégis, ami az Ördögároknál fogadta, az őt magát is letaglózta. Mezid hadai elkezdték ugyan összeszedni saját elesett katonáikat, de gyorsan felhagytak a munkával. A keresztény harcosok hulláit azonban alaposan kifosztották, fegyvereiket, ruháikat, zsebeikből minden értéket elvittek. Sokukat megcsonkítottak, szokásuk szerint halmokat raktak a levágott fejekből, de ezt egy idő után abbahagyhatták, tán azért, mert a bég elrendelte az azonnali továbbvonulást. Hunyadi egy ilyen koponyahalom előtt dermedten bámulta a sok üveges tekintetet, fájdalomtól eltorzult arcot. Kamonyai megállt mellette. - Itt már nincs mit tenni, Jankó... Induljunk vissza. Mihamarabb meg kell tárgyalni a teendőket. - Előbb keressétek meg az öcsémet - felelte Hunyadi. - Illő mód akarom eltemetni... Órákon át kutatták, de nem lelték. Az Ördögároknál, ahol a Maros csaknem az Ördöghegyig fut, úgy kellett egyenként lehántani az egymásba gabalyodott testeket a hullahegyekről. A tetemek alatt csodamód találtak néhány élő vitézt, de órák kérdésének tűnt csupán, hogy azok is bevégezzék. Hunyadi nem tágított, leroskadt egy part menü kőre, és csak bámulta, ahogy a fehérváriak lassan megássák a tömegsírokat, s egyenként beléjük hordják az összevagdalt, megcsonkított testeket. - Addig maradok, míg meg nem találjuk Ivánt... Kamonyai megszervezte, hogy minden tömegsírnál álljon legalább két-két embere, akik vélhetően felismerik Hunyadi Ivánt, ha a jobbágyok bele találnák hajítani testét a többi közé. Nem sokkal napnyugta előtt kiáltott fel egyikük. - Itt van! Azt hiszem, ő az! Hunyadi nagy levegőt vett, és fáradtan odavánszorgott a tömegsír széléhez. A parasztok egy kun bőrvértet viselő, fej nélküli tetemet tartottak karjaikban. Jankó csak állt, és nézte rezzenéstelen arccal.
- Tegyétek le ide... - Felismered? Kamonyai letérdelt hozzá. Vértől átiszamosodott, Makszond törzsének szakrális jeleivel díszített bőrzeke borította a testet. - Felismered? Kamonyai lefejtette a rászáradt vértől lucskos bőrruhát, és egy sisakban hozatott vízzel lemosta a torzót, hogy láthatóvá legyenek a sebek a mellkason, a bordáknál, a hasfalon. - Ő az - suttogta alig hallhatóan, s szeme egyszeriben megtelt könnyel. - Ezt a heget a bal vállgödre felett még te sebezted, Jankó, mikor kölkök voltatok... Vívni tanítottad szegényt... Hunyadi térdre rogyott a test mellett. Férfiasan küzdött, hogy ne ontson könnyeket, de amikor magához szorította a fej nélküli, rongyként hajló, majd minden csontjában megtört testet, melegség ömlött arcáról a szakállába. - Iván... Drága kisöcsém... Ivánkám... Egyszeriben felrémlett előtte Hunyadvár poros udvarával, és a középütt terebélyesedő lombos ősfával. Édesanyjuk arcát látta maga előtt, amint Erzse asszony kihajol a kerengő ablakán. Vacsorára hívta őket, de ők még vívni akartak... A fa törzsének támaszkodva atyjuk, Vajk figyelte minden mozdulatukat. - Mára elég lesz, fiaim! Vár a vacsora! Istenem... Évek óta alig jutottak eszébe szülei, de most, ez a villámként beléhasító emlékkép oly fájó volt! Iván halálával örökre elveszített valamit, ami még a múlthoz kötötte. - Iván... Drága kisöcsém... Keressétek meg a fejét - suttogta. - Keresztényi temetés jár neki... A jobbágyok iszonyodva szétbontották a koponyákból rakott halmokat, s hajuknál fogva szétrakosgatták a fejeket. Ivánét azonban egyikben sem találták. Tán egy lándzsán táncol most is, elvitték a törökök... - Mennünk kell! - rázta meg Hunyadi vállát Simon, amikor a tömegsírok egy részét már lezárták. - így kell eltemetnünk, nincs idő most tovább kutatni. A testét magunkkal visszük. Intézkedem róla, hogy Hunyadon hantolják el... - Nem - mondta szárazon, már minden könnyét elhullajtva Hunyadi. - Gyulafehérvárott temetjük. A székesegyházban. Hosszú utat tett meg az én drága testvéröcsém, hogy védje ezt a várost. Itt legyen hát sírja is...
Kamonyai nem felelt, Jankó lassan felemelte fejét, s látta, hogy Simon mintha éveket öregedett volna ezen a napon. Arca akár egy vénemberé, haja hófehérré őszült, mintha elhalt volna lelkében valami. Hunyadi megrendülten feltápászkodott, karjában tartva a pehelykönnyű torzót. - Fogd! Rád bízom Iván testét. Néked kell őt eltemetned, Simon. Ő is így akarta volna. Tudom... Az agg vitézt belülről szaggatta a zokogás, arcán már egy ideg sem rezdült. Hunyadi átölelte a vállát, s együtt indultak vissza a lovaik felé. - Reggelre összehívsz mindenkit, hogy közöljem velük, mik utolsó vajdai parancsaim. Titkon abban reménykedett, hogy a török néhány napon belül kitakarodik Erdélyből, s békét hagy végre nekik. Nem így történt: Hunyadi a városba visszaérve értesült róla, hogy Mezid bég teljes seregével a Királyföldje és a szász székek ellen fordult. Esze ágában sem volt elhagyni a meggyalázott Erdélyt. Annyi falu maradt még felgyújtatlan, annyi férfi megöletlen, asszony, leány szeplőtlen... Újabb zsákmányra éhezve folytatta az oszmán had a kegyetlenkedéseket. 18.
A városban mindenki kerülte a tekintetét, s ez rosszabb volt annál is, mintha gyűlölködve néztek volna rá. Lehajtott fejjel, megsemmisülten kapaszkodott fel várbéli szobájába. Már menesztett az orvosért, semmi másra nem vágyott, mint hogy a sebkötözés után végre egyedül maradhasson fájdalmával. De a szobájában vártak rá. Jankó nem hitt a szemének. Felesége, és a kis Viola ácsorogtak az ablaknál, egymáshoz bújva. - Erzsébet! Egymás karjaiba omlottak, Viola mindkettejüket megpróbálta átölelni. - János... Jánosom! Szavak nélkül, az ölelés forróságával tudatta Erzsébet, hogy értesült már mindenről. Hunyadi lelkében ez az ölelés egyszeriben eloszlatta a halál sóvárgásának minden vágyát. Ami maradt: a tiszta, vigasztaló szeretet. - Jó, hogy itt vagy... - súgta Erzsébet fülébe. - De nagy bolondság volt kimerészkedni Hunyadról... Csoda, hogy nem tört rátok az úton a török! - Ki mondta, hogy nem tört ránk?
- Uram, Jézus! De hát akkor... - Jöttek a törökök! - erősítette meg izgatottan Viola. - De Vladek szétágyúzta őket. Üvöltöztek az éjszakában! És én egyáltalán nem féltem! Jankó megsimította a leány fejét, de Erzsébet megelőzte az újabb kérdéseket: - Nem jöttünk védelem nélkül. És üres kézzel se! Jöjjél, nézd, mit hoztunk Hunyadról! Az ablakhoz vezette férjét. A belső várudvaron körbeállva hét huszita szekér sorakozott, frissen festve, magas palánkkal, vastag küllőkkel, houfnicékkel a lőrésekben. Odafentről jól látszott, hogy mindegyik dugig van rakva fegyverekkel. Középütt ott állt a veresre mázolt, irdatlan tákolmány, a Böhöm szekér felújítva, kicsinosítva. - Hát ezek? - Az újakat a magam pénzén csináltattam. Vladek irányította a munkát, s úgy terveztük, majd csak nyár derekán indulnak utánad Nándorfehérvárra. Meglepetésnek szántam. Néked mi mással tudtam volna kedveskedni, János? Most fél nap alatt kellett befejezni minden munkát, s száguldani utánad... Hunyadi megcsókolta asszonya kezét. - Az Isten áldjon meg ezért tégedet! De lássad, elkéstél, bárhogy is igyekeztél jönni hozzám. Ma reggel... minden bevégeztetett... Szilágyi Erzsébet két kezébe fogta Hunyadi összekaszabolt, friss sebektől vöröslő arcát. - Miket beszélsz? Még hogy bevégeztetett! Elveszítettél egy csatát! Katona vagy, s a legvitézebb katona sem győzhet mindenkor. Most vereség lett, mit az Úr néked rendelt, s bizton nem is az utolsó. Máskor majd győzelmet ád. Készülni kell a következő ütközetre, panasz nélkül, ez a katona dolga, mindig javítva, mit addig rosszul végzett, mindig tovább csiszolva terveit. Ezt még apámtól tanultam... Jankó szelíden elmosolyodott. - Csakhogy nincsen, kivel megvívjam a következő csatát, szerelmem. Nem maradt emberem. Mire az enyéim Temesből és Nándor Albából idáig elérnek, a török már rég kitakarodott Erdélyből. - Futárokat menesztettem a nevedben Észak-Erdélybe, hogy keljenek hadra, és jöjjenek! A bátyám is megindult már Horogszegről, összekürtölte a familiárisokat. Néhány nap, és itt lesznek... - Horogszeg messze van. - Ismered Mihályt! Éjjel-nappal vágtat, hogy ideérjen. Hunyadi legyintett.
- Az is kevés most. Mezid bégnek negyvenezer harcosa van. - Néked mennyi kell, hogy legyőzzed őt? - Legalább ötezer kiképzett páncélos, meg három-négyezer könnyűlovas. Bár inkább több kellenék. - Hát akkor gyűjtünk sereget! Jankó megint megmosolyogta feleségét. - Erzsébet! Szívem! Mindenem! Honnét? Kopogtak az ajtón, s mikor Viola kinyitotta, a kirurgus dugta be a fejét a résen. - Friss kötést hoztam a vajda úr sebeire! - Adjad csak ide! Majd én megcsinálom! Violám, kincsem! Te meg eriggy, keresd meg Vladeket és az embereit, gondoskodj róla, hogy kapjanak enni a konyhán! A leány sokatmondó mosollyal tette be maga mögött az ajtót. 19.
Kettesben maradtak, csaknem egy esztendő óta először. Erzsébet levetkőztette férjét, és lemosta, átkötötte sebeit, aztán ágyba fektette. Gyengéden, kíméletesen szeretkeztek, s amikor Hunyadi félálomban felsóhajtott, valahogy a világ minden fájdalma elviselhetőbbnek tűnt, mint korábban. Végletesen kimerült volt, mégsem tudott elaludni. Magához húzta Erzsébetet, és az ágy kazettás mennyezetét bámulta. Gondolatai mind messzebb kavarogtak. - Tudom, mit forgatsz a fejedben - törte meg az asszony a csendet. - Vége van... - Nincs vége! Nem az a fajta vagy te, ki csak úgy feladja... - Erdély vajdája vagyok, felelős döntést kell hoznom, hogy a további vérontást elkerüljem. Talán az a kétezer fiú is élne, ha nem vezetem őket a halálba... - Ha nem vívtok csatát, a török már itt vedelné a püspök borát! - Reggel bejelentem, hogy a vajdai címet a király döntéséig átruházom Vízaknai Miklósra. - Vízaknai Miklós még úton van Temesvárról. - Míg meg nem érkezik, nekem kell ellátnom a vezéri feladatokat. Éppen ezért elrendelem a területek kiürítését Tordán, Abrudbányán, Déván túlra. Menekíteni kell az embereket, míg nem késő. - S velünk mi lesz? Veled, s velem?
- Te reggel indulsz Temesvárra. Én itt maradok. Ha kell, utolsóként, egy szál magamban is, de maradok. Nem menekülhetek, a becsület azt diktálja, itt harcoljak, utolsó csepp véremig. Talán néhányan mások is így gondolkodnak, s velem tartanak. A többi már Isten döntésén múlik... Erzsébet nem tűnt meglepettnek. Várt egy kicsit, aztán kipattant az ágyból, és ahogy volt, anyaszült meztelenül a sarokba hányt csomagjaihoz iszkolt. Hideg volt a padló, kapkodta a lábát, s visszaérve gyertyát gyújtott. - Minek a gyertya, te? - Szeretnék felolvasni valamit. Vitéztől jött. - Semmi kedvem Vitéz enyelgését hallgatni... - Nem enyelgés az, te bolond! Ulászló koronázására írta, s a bárók, nagyurak előtt el is mondta a ceremónián. Fontos, hogy halljad! Jankó megadón megsimította felesége kezét. - Hát, ha fontos, akkor csak olvasd! De ha elalszom közben, az Vitéz hibája lesz! Erzsébet bebújt a férje mellé, és belekezdett:
„Ugyanezen a helyen néhány hete megkoronáztak egy csecsemőt. Csakhogy a csecsemő király koronázása érvénytelen! Nem ismerjük el Habsburg Lászlót királyunknak! Nem ismerjük el, még ha a Szent Korona is illette eme oltárnál homlokát! Érvénytelen a csecsemő király koronázása, legfőképp azért, mert a nemzet akarata és beleegyezése nélkül történt. Szent István koronája a jog és a törvény sérelmével idegen kézbe került, ezért most és itt, a nemzet akaratából, szent királyunk, István ereklyetartójáról leemelt koronára ruházzuk át a Szent Korona minden hatalmát, minden jelentését, misztériumát és erejét! De érvényes lesz-e ez a koronázás? Igen, az! Érvényes, ezerszeresen is érvényes! Hiába orolták el tőlünk hitvány idegenek Szent Koronánkat! Mert éppen hiánya ébresztett rá bennünket arra, hogy a nemzet akarata szentebb mindeneknél! Mert a Szent Korona hatalma kiterjed valamennyi országlakosra, őfenségétől a királytól kezdve a bárókon, az egyháznagyokon át a polgárokig, az utolsó jobbágyig. Mindenkire! Mert a Nemzet mi vagyunk: mindannyian! Mert akaratunkat egyként megfogalmazva, a Szent Korona nevében nyilvánítjuk ki megmásíthatatlan szándékunkat. Mi, a magyar nemzet, Szent királyunk, István ereklyetartójának aranykoronáját helyezzük most Ulászló fejére. Ezzel fejezzük ki azon kívánságunkat, hogy királyunkként vezesd, oltalmazd és gyarapítsd népünket. Mert így akarjuk mi! Mi, a magyar nemzet!
Hunyadi sokáig hallgatott. Erzsébet elhajtogatta a levelet a csomagjába, s visszabújt férje mellé a meleg dunyha alá. Hallgatták egymás szívverését. Aztán Jankó eloltotta a gyertyát, és magához húzta asszonyát. Nem volt teljesen sötét, az ablakon át még most is rőten derengett az ég alja a messzeségben lángoló falvak tűzfényétől. - Ilyet még senki sem merészelt - suttogta Hunyadi. - Ugye, tudod? - Elég bátor vagy hozzá, hogy te légy az első. - S mi lesz, ha nem, jőnek? Végtére, magam is csak egy vagyok az átkos urak közül... - Jőni fognak, ismerik neved. Ha te hívod őket, eljönnek mind. Meglátod! Jankó szaggatottan felsóhajtott. - Vihart fakasztunk! Haragvó vihart, Erzsébet! Olyan vihart, amit nem látott még a világ! Az új gondolat lázba hozta, szinte új életre kelt általa. Oly szenvedéllyel ölelte Erzsébetet, hogy sebei sorban felfakadtak. De törődött is azzal! Harag s reménykedés kavargott szívében. Azon a napon meghalt a lelke, de most feltámadott. Dühödtebb lánggal lobogott, mint valaha.
20. GYULAFEHÉRVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVÁNAK 19. NAPJA A székesegyház immár néma volt. Az élők helyét elfoglalták a holtak: a megölt tisztek, vitézek letakart tetemei hevertek mindenütt. Hunyadi az oltárnál térdepelt, előtte fekete vászonnal borítva mindaz, ami Iván öccséből megmaradt. - Esküszöm, hogy bosszút állok érted! - mennydörögte Jankó. A székesegyház falai visszhangozták szavait. - Esküszöm, mindenre, ami szent, hogy tízezer török hal meg teérted, drága öcsém! A holtak hallgattak. Talán tetszett nékik a fogadalom, talán nem. Hunyadi búcsúzóul felemelte a fekete szövet alól kilógó összezúzott kart, és megcsókolta Iván kezét. - Bocsáss meg, kisöcsém! Bocsáss meg nekem!
21.
A vár lovagtermében komor ábrázattal álldogáltak mind az urak, már akik túlélték az előző napi csatát. Némelyek alvadt vértől rozsdálló köntösben, gyűrötten, kialvatlanul érkeztek. Dengelegi Pongrácz messziről bűzlött, ami tekintve, hogy két napja páncéljában főtt - nem is ment csodaszámba. Szólni sem volt kedvük, csak bámulták a követ a csizmájuk orránál, s várták, hogy Erdély vajdája megérkezzen végre. Kamonyai napkeltéig a székesegyházban imádkozott, Iván lezárt koporsójánál, most alig állt a lábán. Mégis, mikor nyílt az ajtó, s Hunyadi beviharzott, ösztönösen vigyázzba vágta magát. Az urak meglepetten emelték fel tekintetüket. Arra számítottak, hogy a vajda legalább oly meggyötört lesz, mint ők. Ehelyett szép, veres dolmányban, hófehér keresztes köpenyt vállára vetve feszített, s csak az emlékeztetett a tegnapi csata vadságára, hogy erősen húzta egyik lábát az asztalfőhöz bicegtében. A szeme viszont ragyogott, arca piroslott a tettre kész elszántságtól. - Jó reggelt néktek, urak! Kevés az idő, és sok a tennivaló! Veszteségek? Dengelegi Pongrácz alvajda észbe kapott, neki kellenék jelenteni. - Ma reggelre alig négyszázhetven fegyveresünk maradt, vajda uram. Elosztottam őket a falakra és a poklosi rétre, meg a sárdi útra. Az elesettek közt van Kecsed Izsór, Tuzsoni Bolgár Miklós uram és Lépes püspök úr őnagysága, meg persze Iván öcséd... Fogságba esett Harinnai Farkas Tamás, és többen látták, amint vagy tízen lefogják Medveölő Ioant. Hihetőleg foglyul vitték őt is. A hadnagyaim közül három maradt, a többit levágták, a szászok minden tisztjüket elveszítették Mágest kapitány kivételével. A püspöki bandériumok... - A török? - Éjjel keményen összecsaptunk velük Váradjánál, és sajnos fel kellett adnunk a túlsó partot. De nem is baj, mert így legalább volt hol elvonuljanak Lámkerék felé. - A teljes hadukkal? - A mocsarakban rejtőzködő kémlelők megszámolták őket: tizenkétezer szpáhi, és vagy tízezer akindzsi haladt Szászsebesnek. Kétszáztíz szekéren vitték a rablott holmit. A rabszíjra fűzöttek menete reggelig vonult a Maros túloldalán, a poklosi rétig hallatszott a siránkozásuk. Hunyadi zord tekintettel bólintott.
- A szászok ellen vonulnak, azt hiszem, folytatják Szeben ostromát. Vagy ami még hihetőbb, az Olt völgyét dúlják végig Fogarasig, Brassóig. Az alvajda megtörten bólogatott. - Mit tegyünk, Jankó? Mit tegyünk most? - Urak! - csapott az asztalra Hunyadi. - Nem azért bízta reám király őfelsége a vajdai méltóságot, hogy föladjam küzdelmünket a megpróbáltatások láttán. Az utolsó csepp vérünkig, az utolsó szál emberig harcolunk tovább! Úgy számítom, Mezid még négy-öt napig dúlja a magyar földet. Utána oly sok lesz a foglya és a zsákmánya, hogy kénytelen visszavonulni a kárpáti szorosokon! Négy-öt napunk maradt tehát, hogy sereget gyűjtsünk! Erre megint nagyot néztek az urak. Sereget? Miféle sereget? Ami volt, nagy része ott hever a tömegsírokban a Maros partján, Szentimrénél. - Nincsen, sereg, vajda uram! Hisz sorra jönnek a levelek mindenfelől! - Kiktől, ugyan? - Losonczi Dezső úrtól! Báthory Istvántól! A Csáki uraktól! Kusalyi Jakcs Mihálytól! A Pálócziaktól! A Perényi uraktól! A Maródaktól! Mindenkitől! Ugyanazt írják, mintha egy kéz rótta volna a leveleiket! Azt írják: Isten legyen velünk, imádkoznak buzgón a lelki üdvünkért, de egyebet nem tehetnek. Főképp sereget, azt nem küldhetnek! Hunyadi kimérten bólogatott. - Nem küldenek, mert félnek. Félnek, ha sereget küldenek, a jobbágyaik megint fellázadnak, és elvágják a torkukat. Félnek, ha sereget küldenek, a más pártos szomszédaik rácsapnak földjeikre, felprédálják falvaikat! Félnek! Félnek! Félnek! Fontosabb nékik birtokaik, vagyonuk biztonsága, mint az édes haza védelme! Az urak lehajtott fejjel álltak előtte. - De én nem is ilyen seregre gondoltam, barátaim. Ilyen úri sereget vertem meg tavaly Cikádornál, az én szememben az ilyen sereg most fabatkát sem ér. Másféle hadat gyűjtünk mink néhány nap alatt! Olyan csodát viszünk végbe, amilyet nem látott még a világ! Néhány perc múlva innét futárokat küldünk szerteszét Erdélyország minden zugába! Futárokat, kik véres kardot hordoznak körül, ősi magyar szokás szerint. Véres kardot, amiképp azt a pogány magyarok tették, s amiképp Árpádfi királyaink. Futárokat küldünk minden eldugott faluba, minden városba, minden kastélyba, minden jobbágykunyhóba! Futárokat, akik egyeden szót visznek üzenetként mindenhová: Fegyverbe! Fegyverbe mindenki, akinek szívében
lobog még a tűz! Fegyverbe mindenki, kinek orcáját pirítja szégyen gyalázata, amiért tűrjük, hogy hazánkat tépázza a pogány horda! Fegyverbe mindenki, aki férfi! Fegyverbe mindenki, aki nem hagyja többé a balsorstól pofozni magát! Fegyverbe, aki nem tűri, hogy oktalan baromként öljék, gyilkolják, vérét ontsák! Elég volt! Elég! Fegyverbe mindenki! Fegyverbe! Kamonyai arca egyszeriben kigyúlt. - Ez a beszéd! - Álljunk meg egy pillanatra! - Lépes Lóránd, a püspök fivére értetlenkedve lépett közelebb Hunyadihoz. - Lassan a testtel, vajda uram! Hogy is van ez? Fegyverbe szólítsz mindenkit? Tán a parasztot is? - Legfőképpen a parasztot, igen! - kiáltotta Jankó. - Hát kinek a kunyhóját égeti fel a török? Kinek a barmát hajtja el? Kinek az asszonyát, leányát gyalázza, rabolja? Kinek a csecsszopó porontyát csapja falnak? Legfőképp, és mindenekelőtt a parasztot! Igen, Lóránd öcsém, a parasztot! Jöjjek csak, jöjjék ezer, s ezer jobbágy, jöjjek ezer és ezer városlakó, deák, pap, jöjjek kalmár, jöjjék bárki, aki elbírja a kardot, cséphadarót! - De... - Mit de? Mit de? Nincsen semmiféle de! Kell most minden férfikéz! Kell most minden igaz magyar, ki nem tűri a gyalázatot! A paraszt harcolni tud! Hisz megfuttattak bennetek is, nemegyszer! Emlékezzetek Bábolnára! Apátira! Emlékezzetek a haragra a szemükben, a vérre kiegyenesített kaszáik hegyén! Hát én most ezt a haragot idézem meg, míg viharrá nem terebélyesedik Erdélyország felett! Én most ezt a haragot egyeden, pusztító villámcsapásba olvasztom, és lesújtok véle a törökre. Az urak zúgolódni kezdtek, összehajoltak, sutymorogtak. Még Dengelegi Pongrácz György is magából kikelve magyarázott valamit Farnasi Veres Dénesnek. - Elég! - üvöltötte Hunyadi. - Erdély vajdájának parancsát hallottátok! Ki a parancsot nem teljesíti, magam hasítom ketté! Hallod-e Pongrácz György? Akarod, hogy Klára húgom megözvegyüljön? Én magam teszem özveggyé, ha még egy szót is lázítani mersz! S te, Geréb János? Elhallgass! Elég! Egyszeriben csend lett a lovagteremben. Mély, feszült csend. - Őfelsége, a király koronázásán elmondatott: a nemzet egy. S a nemzetnek része Hungária minden gyermeke! Minden lélek, ki ennek az országnak szülötte! Én most e hatalmas nemzetet ébresztem haldokló, mákonyos álmából! Felrázom hazámat a sírnak szélétől, mit néki gonosz kezek ástak! Ébredjetek! Én hívlak benneteket: Hunyadi János, Erdély vajdája, Szörényi
bán, Magyarország zászlósura! Ébredjetek! Véres kardot, mindenfelé, s rajta a vérrel írt üzenet: Fegyverbe! Fegyverbe! Fegyverbe! Kamonyai az égnek emelte szemét. - Dicsértessék szent neved, Istenem! Én megszervezem a futárokat! Menten indulnak is, abban hiba nem lesz! Hunyadi kihúzta magát. - Izenem Erdélyország népének: magyarnak, szásznak, székelynek, oláhnak! Az egész nemzetnek izenem: vezéri parancsomra Gyulafehérvárra, s Szeben vára alá siessenek! Holnap indulunk Mezid ellen! Időnk kevés! Tízezer fogoly Mezid kezén, ha nem igyekszünk, örökre rab marad! Dengelegi Pongrácz György már nem csóválta a fejét. Vingárd Geréb János sem ficergett már, mint akit bolha csipked. A kisnemes urak arca meg egyenest ragyogott a boldogságtól, roggyant tartásuk büszkén kiegyenesedett, tehetetlenül lecsüngő jobbjuk szablyáik markolatára csusszant. - Menjetek, fiaim! Vigyétek el Hunyadi üzenetét! Siessetek! Most még szélcsend van, levél se rezdül. De három napra mostantól vihart fakasztunk Erdély felett! A bosszú viharát! Az urak tisztelegtek, s vágtattak le a lépcsőn, hogy sebesen kiválogassák a futárokat, s elosszák, kinek az emberei merre veszik útjukat Gyulafehérvártól. Fertályóra múltával húsz lovas állt indulásra készen a város kapuiban. Mind véres kardot kapott. Az üzenet, mit vittek velős volt valóban: Hunyadi hív! Fegyverbe! Bosszút! Hunyadi hív! Jöjjetek! Fegyverbe! 21.
Húsz lovas vágtat az éjszakában. Vad viharokon, tűzförgetegen át. Kietlen utakon, feledett ösvényeken, túl völgyön, túl hegyen. Üszkös falvak, reszkető városok: halljátok Hunyadi úr szavát! Jöjjetek! Fegyverbe, mind! Húsz lovas vágtat az éjszakában. A hírt minden faluból újabb húsz röpíti tovább. Halljátok Hunyadi úr szavát! Jöjjetek! Fegyverbe, mind! Véres kard az üzenet.
Húsz lovas vágtat az éjszakában. Kétszáz lovas vágtat! Már kétezer! Véres kard az üzenet! Jöjjetek! Szeben alá! Bosszút! Üszkös falak közt megbúvó árvák, mocsarak mélyén bujdosó szegénylegények, erdők sűrejébe veszett menekülők... Halljátok a hírt! Jöjjetek! Hunyadi urunk hív! Jöjjetek! Fegyverbe mind! Fegyverbe! Fegyverbe! Hajnalodik lassan. Vihar előtti csönd. Levél se rezdül. A berkekben, erdők mélyén szélvészként suhan a hír tovább. Véres kard az üzenet. Bosszút! Jöjjetek! 22. GYULAFEHÉRVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVÁNAK 20. NAPJA Hunyadi János az asztalra kiterített földabroszt bűvöli, hosszú órája már. Kamonyaival és Dengelegi Pongrácz Györggyel igyekszik kiókumlálni, merre nyújtogathatja csápjait Mezid hada. Érkeznek a jelentések bőséggel: erre vonult a pogány, arra pusztított el újabb falvakat, amarra csapott rá egy-egy szász, oláh, magyar városkára. Lassan kirajzolódik a kép. Hunyadi deákja téntával rajzolja, hol táboroz Mezid főhada. Immár Ivánfalva alatt, egy tágas mezőn. Mellette vékony vonal az út Szebenből Gyulafehérvár felé. - Mi a neve ennek a helynek? - kérdi Hunyadi. - Ennek a keskeny völgynek itt? A deák vállat von. A földabroszon nincsen semmiféle név, ahová a vajda úr vaskos mutatóujja bök. - Vaskapu-szurdok! - vágja rá Vingárti Geréb János, hunyorogva.21 - Ebben a szorosban, a Tövises-domb és a Magashegy közt vezet át az egyetlen út! A Magashegy csúcsán van egy ősi vár, még az Árpádok alatt építették a szászok. Afféle menedékvár, ha jól emlékszem, jó hosszú fallal! Hunyadi elégedetten bólogat. A Jóisten keresve sem találhatott volna megfelelőbb helyet az ütközetre. Ráadásul, a hírek szerint itt táboroz a szurdok közelében Mezid főserege... 21 Nem tévesztendő össze a másik Vaskapu nevű völgyszorossal, amely a Hátszeget Karánsebessel összekötő út mellett található Hunyad megyében (és főleg nem összetévesztendő az al-dunai Vaskapu-szorossal). Részben emiatt, az úgynevezett vaskapui ütközettel kapcsolatban óriási a bizonytalanság és a zűrzavar a magyar történetírásban, lásd a „Hol zajlott a vaskapui csata?" című jegyzetet a kötet végén.
A terv megvan hát! Csak még katona nincsen, aki megvívja a csatát. Csak még harcos nincsen, aki végbeviszi majd a bosszúálló művet. Hunyadi ötpercenként kirohan a szobából a bástyára, s onnan nézelődik körbe: nyugatról, északról jön-e már valaki? Jönnek-e a fegyverbe szólított parasztok, városlakók, deákok? Az utak üresek, kihaltak. Kamonyai ötpercenként dörmögi a bajsza alatt: - Jönni fognak! Jönniük kell! Dél van már, Erzsébet és Viola gőzölgő levessel érkezik, s ellentmondást nem tűrve terítenek. Félre a földabrosszal, vagy rálöttyen a java! Egyetek, emberek! Jó étvágyat! Hunyadi szaporán kanalaz, de nem is érzi a fenséges gyöngytyúkleves ízét szájában, mert fél szemmel a földön heverő rajzot lesi, rajta piros téntával a török fősereg vonulásának állomásait: Szerdahely, Ápold (innen portyát vittek Omlásra) Tilicske (ennek felgyújtják váracskáját) Gális, Nagyfalva, Vale, Bodapataka... Mezid bég tehát Szeben felé menetel. De igen komótosan teszi: elnehezült a töméntelen zsákmánytól és a tízezer szerencséden sorsú magyar rabtól, kiket láncon vezetnek lovasai a főhad őrizetében. Hunyadi arra eszmél, hogy már az üres tányér alját kanalazza. - Ízlett? - kérdi Viola. Roppant büszke, mert maga fogta meg a püspöki fácános díszkertjében a legfürgébb gyöngytyúkot. - Ízlett - vágja rá Hunyadi, de ha megkérdené Viola, ugyan, mit evett, bizonyosan nem tudná a választ. - Nincsen idő! Még ma indulni kell, különben elkésünk! Míg Erzsébet hozza a szerény második fogást, Hunyadi felpattan és kisiet a bástyára. Jönnek már végre? Az utak üresek, kihaltak mind. Kamonyai egyre halkabban dörmögi a bajsza alatt: - Jönni fognak! Jönniük kell!
Tizenkettedik fejezet
VASKAPU 1. GYULAFEHÉRVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 20. NAPJA Kora este mozgolódás támadt a sárdi úton. Néhány mezítlábas paraszt igyekezett a város felé, el-elborzadva az út mentén heverő emberi testrészektől, s a karokat, lábakat fogaik közt hurcikoló, sunyi tekintetű kutyáktól. Nem érkeztek üres kézzel, kiegyenesített kaszákat, erdőirtó fejszéket szorongattak markukban. Megálltak tétován a várkapu előtt, fejükről lekapták süvegjeiket, úgy tanakodtak valamin. - Kit kerestek, atyafiak? - kiáltott le a bástyáról Kamonyai. - Az egyik jobbágy nagy nehezen összeszedte bátorságát: - Jöttünk, uram, Hunyadi vajda hívására. A vén Simonnak majd kiugrott a szíve a helyéből örömében. - Harcolni jöttetek? Mert Hunyadi János háborúba szólította ám Erdély népeit, nem farsangi mulatságba! Méltatlankodva jött rögvest a felelet: - Hát mi a csudáért hoztuk volna ezeket a beste szerszámokat, jó uram, ha nem törököt irtani? Kamonyai maga rohant le, kinyitni a várkaput. Egyenként megölelte az érkezőket. - Isten hozott benneteket, testvérek! A vajda úr reggel indul Szeben felé. Honnét jöttetek? - Csáklyáról. A hegyekben bújtunk meg, míg a környéket dúlta a török. Hanem, azt mondanám, be se csukjátok a kaput, mert menten érkeznek a benedeki, mindszenti, gáldi jobbágyok is! - Mennyien jönnek? - csillant fel a szeme Kamonyainak.
- Ahányan csak vannak. A kecskekői várba is bemenekültek vagy kétszázan a királypatakiak meg borosbocsárdiak közül. Azok is jönnek hamarost, csak kerítenek valami fegyvert maguknak: fejszét, cséphadarót, ki, amit tud... Kamonyai mutatta az utat, hol tanyázzanak le belül, a fal mentén. De még fel sem ért a toronyba jelenteni Hunyadinak az első fecskék érkezését, máris beállítottak a következők. Villámló tekintetű magyar legények Csicsóholdvilágról, Borosbocsárdról, megtermett szászok Mikeszászáról, Medgyesről, Muzsnáról, Baráthelyről, bocskoros, zord képű oláhok Fenesről, Bakonyáról, Pojánáról. Mire Hunyadi kirohant a bástyára, már vagy százötvenen, kétszázan tolongtak a várfalon belül, s végig a sárdi úton jöttek a többiek, egyre csak jöttek. - Nézzed, Jankó! Nyugat felé, a Maros völgyéből is távolba vesző, egybefüggő embersorok kígyóztak. - Nézzed! Délről, Szászsebes felől lovasok poroszkáltak: vértes, lándzsás szász zsoldosok. - Nézzed, Jankó! Keletről, Vingárt, Besenyő, Girbó, s a Feketevíz hegy-völgyeinek irányából is százak meg százak caplattak a vár felé a felázott országúton. - S ezek csak a környező vidékekről jövők! - nevetett diadalmasan Kamonyai. - A legtöbbje egyenest Szeben felé megyen! Jankó megtörölte szemét. Kedve lett volna üvölteni, örömében. Jönnek! Hát mégis jönnek! Megölelte Kamonyait, de úgy, hogy az öregnek beléreccsentek a csontjai. 2.
Jöttek, és egyre jöttek mindenfelől a fegyverre kelt emberek. Mint a hegyek magasából csörgedező erecskék, előbb patakká duzzadtak, aztán folyóvá. Mire elérték a széles utakat, mindent elsöprő erejű folyamként áradtak mind, egy irányba... Hunyadi nevével az ajkukon jöttek, s alig akadt köztük, kinek ne termett volna a keze ügyébe valahonnét fegyver. Tán erdők mélyén, sziklák odvában, havasok magasában rejtegették ezeket a szerszámokat, tán még Budai Nagy Antal felkelése idején dugták el őket szorultabb időkre.
Hát az a szorultabb idő most elérkezett! Kora este már a messzebbről indultak is sorra befutottak: lovas kisnemesek toldozott, foldozott gúnyában, ősrégi pajzsokkal, pallosokkal Küküllőből, Dicsőszentmárton vidékéről, Torda vármegyéből, Torockóból, Hadrévről. Kolozs megye kétszáz dolmányos, lándzsás lovast küldött élelemmel megrakott szekerek kíséretében, s jött még rajtuk kívül önként négyszáz városi céhlegény, kalmár, deák, pap, polgárember is. Jöttek duzzadó izmú kovácslegények roppant kovácskalapáccsal, mészárosok kőrisfa nyelű pörölyökkel, vargák tűhegyes dikicsekkel, tímárok bőrnyeső késekkel, bőrpuhító kalapácsokkal, ácsok szekercékkel, toporokkal, földmíves kapások göcsörtös doronggal, vendégoldallal, fustéllyal, fokossal, cséphadaróval, kaszával, kapával. Aztán ahogy este lett, megérkeztek az első székelyek Aranyosszékből, büszke léptű paripáikon, szablyákkal oldalukon, íjjal, lándzsával a hátukon. Jöttek oláh kenézek Hunyadi birtokairól, Hátszeg, Malomvíz, Boldogasszonyfalva, Ohába vidékéről, a Zerge-havasokból, a Sztrigy, a Cserna mellékéről. Jöttek délceg királyi címeres várkatonák Déváról, Lippáról, Sólymosról hosszú, zászlós kopjákkal, ragyogó páncélban. Jöttek, igen nagy számban a szász székek fiai, mind jól felfegyverezve, élelemmel megrakva. Sokan a mocsarak mélyéről, hegyek rejtekeiből csatlakoztak a mind népesebb menethez. Jöttek, egyre csak jöttek bosszúszomjasan, haragvó vággyal, hogy megfizessenek lerombolt otthonaikért, leölt szeretteikért, s elhurcolt asszonyaikért, gyermekeikért. Estére már a falon kívül sem fértek el, aztán már a poklosi rét is kevésnek mutatkozott. Az újonnan érkezők Borbánd előtt, az Ompoly partján táboroztak le. Kamonyai ekkor figyelt fel arra, mennyi asszony van közöttük: fiaikat, kisleányaikat sirató nők, fegyverrel a kézben. A vén Simon ilyet utoljára Budai Nagy Antal parasztseregében látott, no meg a husziták harci szekerein. Ujjongó örömünnep vette kezdetét, mikor napnyugta után két órával csapzott lovakon bevágtattak Vízaknai Miklós alvajda vértes lovasai. Temesvárról száguldottak napokon át. Mikor Hunyadi kilépett a vár bástyájára megszemlélni a szélesen elterülő táborokat a város körül, több száz máglyát látott, bármerre tekintett széjjel a magasból.
Eleség viszont szűkösen jutott, ezért Jankó még az éjjel parancsot adott minden fellelhető élelem begyűjtésére, főképp Gyalmártól, Csokmótól kijjebb, ahová nem ért el Mezid bég portyázóinak keze. Hunyadi vajda órákon át járta a táborokat, ütött-kopott vértezetben, milánói sisakján új vezéri tollakkal, s új, hollós pajzzsal karján. Amerre csak elléptetett, a hosszú úttól elcsigázott parasztok talpra szökkentek, s kivirult arccal rohantak felé: - Hunyadi urunk! Itt vagyunk! Lássad! Mink is itt vagyunk! Hunyadi a kezüket rázta, vállukat veregette, lóhátról ölelgette őket, s közben mindvégig kaparta valami a torkát. Szeme előtt ráncoktól barázdált jobbágyarcok kavarogtak, hálás, reménnyel teli, könnyes tekintetek, ezer, s ezer feléje nyúló, áldásáért esedező kéz... Egyre többen voltak, akiknek nem jutott fegyver, de Hunyadi látta szemükben, hogy akár puszta kézzel is a törökre rontanának. Látta szemükben a tüzet. Hát csak ennyi kellett? Csak ennyi, hogy jöjjenek? Micsoda erő! Micsoda irdatlan erő lakozik a népben! Hunyadi a mögötte poroszkáló Dengelegi Pongrácz felé fordult. - Látod-e, Györgyöm! Öt esztendeje még ezek ellen harcoltál... - Azt hittem mindig, csak oktalan állatok... Hogy ezeknek se hazája, se Istene... És most... jöttek az első hívó szóra... - Nékik is van hazájuk, György. Őket is Jézus Krisztus váltotta meg bűneik alól, mint téged vagy engemet. Sok törzs, sok nép: magyar, székely, oláh, szász, kun... De egy nemzet mégis! Holnap bebizonyítjuk, hogy e nemzetnek minden fia oroszlánként harcol, és ha kell, meghal az édes hazáért! Hunyadi lehunyta szemét, és tűrte, hogy az éjszakai szél hűsítőn az arcát simítsa. - Érzed ezt az erőt, mi körülöttünk lüktet? Érzed a szeretetüket? Dengelegi Pongrácz György borzadva bámulta a vajdát. - Húgodasszony, feleségem is csuda egy lélek, de te magad vagy a legnagyobb csuda, sógor, kit valaha láttam. Sejtelmem sincs, hogyan akarsz harcolni ezekkel a mezítlábasokkal, hogyan akarod legyőzni velük Mezid csapatait, de azt látom, hogy valóban meg fogod próbálni... S Istenemre mondom, Jankó, semmi pénzért ki nem hagynám, hogy lássam azt a csatát, amikor ezeket hadba vezeted! - Vezeted te is - figyelmeztette Hunyadi. - Rád bízom egy részük parancsnoklatát!
- Fegyver a paraszt kezében... Mi lesz, ha a török helyett a nemesi kúriákra rontanak megint? - Ezek? - csattant fel indulatosan Hunyadi. - Soha! Csuda lesz ebből! Isten csudája! Új sereg születik ma itt! Meglátjátok, fiaim! Te, Györgyöm, meg a többi urak, s én magam is, ma éjjel kinn alszunk a tábortüzek körül. Velük eszünk, velük iszunk. Lelkesítjük őket! Meghallgatjuk őket, s ők meghallgatnak minket! Biztatjuk, felkészítjük őket a csatára. Holnap, menet alatt szétosztjuk a vitézeinket, mindegyik tíz jobbágyot, céhest, deákot vezessen! Néhány napunk van csupán, hogy haddá kovácsoljuk ezt a vad áradatot! Dengelegi Pongrácz nagyot csuklott ennek hallatán. - Bizony mondom, ezek az emberek becsülni fognak téged, Györgyöm! Becsülni és szeretni! Csak ehhez látniuk kell, hogy velük vagy. Hogy egy zászló alatt harcolsz velük. Hogy embernek nézed őket. Dengelegi Pongrácz nagy szemekkel bámulta a vajdát. Hunyadi szélesen mosolygott, a hegek, vágások vereslőn húzódtak szét ábrázatán. - Ha Isten rendelése úgy szól, hogy vesznünk kell a csatán, Györgyöm, így már szíves örömest halok. Ezekkel az emberekkel! Az élükön! Őértük! 3.
Éjfél után Szilágyi Erzsébet és a szoknyájába kapaszkodó Viola körbejárta a táborokat, és frissen sült cipókat osztott szét az asszonyok között. A jobbágyok sorra talpra szökkentek, s megsüvegelték, bármerre járt. Volt, ki felismerte. Volt, ki még a nagy parasztfelkelés idején látta Hunyadi asszonyát, amint halálmegvető bátorsággal besétált Budai Nagy Antal táborába, s kiszabadította Szilágyi Mihályt, meg a többi foglyot. A jobbágynépek nem feledik az effajta bátorságot... A Maros mentén, nem messze a városkaputól egyszer csak felharsant valami barbár muzsikaszó. Oláh pásztor furulyáit vérpezsdítőn, s kisvártatva bekapcsolódott egy magyar kolduslant meg egy árva nádi hegedű. Dobok harsantak a tűz körül, egyre több dob, dübörögtek, s a dübörgést hamar lábak dobbanása kísérte. Talpra szökkent a sok fegyverre kelt jobbágy, céhes legény, garabonciás deák, mezítlábas pap, s feledve gyászt, fáradtságot, fájdalmat, az együvé tartozó tömeg megnövekedett erejével tombolta haragját. Vad tánc kerekedett a tüzek
körül, őrjöngő, vérszomjas tánc, hogy megborzongott bármely vitéz, ki a vár faláról nézte. Hunyadi vajda a tüzek közt léptetett, meglátta az egyik tűz mellett asszonyát, s Violát. Intett Dengelegi Pongrácznak, miközben lehuppant a nyeregből. - Bort hozass a püspök úr pincéiből! Mindenkinek jusson egy-egy pohárral! Azzal a tömeg ujjongása közepette lefejtette magáról a milánói vért darabjait, s úgy, ahogy volt, köntösben, csizmában perdült táncra a tűz körül. Viola tapsikolt, sikongott, Szilágyi Erzsébet pedig elragadtatottan bámulta. Ott járta dobbantó, döngölő léptekkel a férje a parasztok közt idomtalan, robbanékony táncát e barbár muzsikaszóra, s arcát vörösre festette az égig érő tűz fénye. Ott járta a fegyverre kelt férfiakkal, asszonyokkal, egymásba kapaszkodva, izzadtan, loboncos hajjal, nagyokat kurjongatva. S ahogyan egyszerre dobbant ezer meg ezer bocskoros, csizmás láb, ahogy egyszerre harsant ezer meg ezer öblös férfihang, bizony beléremegett abba az éjszaka. Szilágyi Erzsébet nem sokáig gyönyörködhetett férje urában, mert az egy fordulónál elkapta a kezét, s berántotta magához, a táncolók közé. A kis Viola sikongva rohant utánuk, s kettejükbe csimpaszkodva hagyta, hogy elragadja őket az emberáradat. 4.
GYULAFEHÉRVÁR, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1440, BÖJTMÁS HAVÁNAK 21. NAPJA Annyi bor nem akadt a püspök úr pincéjében, hogy bárki is felönthetett volna a garatra, így mikor a vár falain felharsantak a kürtök, a paraszti had zokszó nélkül szedelődzködni kezdett. Hunyadi ébren volt jó ideje, s ide-oda száguldozott a kihunyt tábortüzek között, biztatva, lelkesítve az ébredezőket. - Indulunk! Indulunk, testvérek! Igyekezzetek! Irány Szeben! Tartsátok az ütemet, mert sietünk! - Plecám! Plecáml - Indulunk! - Wir verlassen!
Jankó utószóra még felrohant a várbeli szobájába, hogy elköszönjön Erzsébettől. Világéletében gyűlölt búcsúzkodni, de ezúttal nem bánta, hogy felesége oly hosszan szorítja magához. - Gyalázatban nem érdemes élni - vigasztalta, mikor mélyen az asszony szemébe nézett. - Te tudod, kedvesem, hogy érzek. Vihart keltettünk, s most belevetjük magunkat a viharnak kellős közepébe, Isten kegyére bízva sorsunkat! Imádkozzál érettünk! Felkapta a földről Violát, megcsókolta, aztán kifordult a szobából. 5.
Még fel sem kerekedtek, amikor sorra kezdtek befutni a reggel menesztett kémlelők a vezérhez. - Nincsen török előttünk, valahol lenn táboroznak mind Bodapataka környékén, a Feketevíz mellett! Az akindzsik még Szebent vívják! - Hatalmas tömeg hömpölyög Szeben felé minden úton, uram! Fegyverre kelt parasztok, városlakók! Szászok, magyarok, oláhok! - Beszélik Medgyesen, hogy a székelyek kétezer lovasa száguld Szeben felé! Valamennyi székely szék elküldte fegyvereseit, uram, a hívásodra! Hunyadi úgy érezte, a nap is melegebben simogat e hírek hallatán. Aztán Szászsebes előtt érte utol őket a futár, ki jelentette, hogy már Dévánál táboroz a Délvidékről felkerekedett Hunyadi-sereg ezer lovasa. Ezt megéljenezték az urak. A következő futár is igen jó hírrel tért meg: Tövist elhagyta már, és erőst közeleg Újlaki Miklósnak, a másik erdélyi vajda úrnak ezerötszáz vértese. - Újlaki? - Jankó nem hitt a fülének. - Hisz akkor menten beér minket! - A vajda úr kéri uramat, feltétlenül várja be őt a csatával, nélküle semmilyen körülmények között el ne kezdje! Dél körül utolérte őket a társvajda, igaz, egyelőre csak tucatnyi lovassal. Csapzott volt, bűzlött, éppen, mint ki egy hete nyeregben tölt éjjelt, s nappalt. - Hát te? - ölelte meg őszinte örömmel Hunyadi. - Azt hittem, csak vendégségbe érkeztél Kolozsvárba! - Régóta rágja fülemet az új feleségem - vigyorodott el Miklós -, hogy mindig tegyem azt, amit te teszel, s akkor bizonyosan többre viszem. Úgyhogy nem hagyom, hogy nélkülem arassad le a babérokat! - Az Isten áldja az új feleségedet! Újlaki közelebb hajolt Jankó füléhez.
- Hol a sereged, mondd csak? - Hát itt. - Hol? - Itt. Ők azok - mutatta Hunyadi az erőltetett menetben caplató parasztokat. Újlaki Miklós elsápadt. - Hát a te sereged hol van? - Jönnek, ahogy tudnak. Sajnos a vérteket szállító szekerek csak egy hét múlva érnek be minket... - Annyi baj legyen! Könnyűlovasságra is szükség lesz az ütközetben! Újlaki a szeme sarkából egyre a mellettük elmaradozó parasztokat leste. Már egyáltalán nem tartotta olyan jó ötletnek, hogy asszonya, Rozgonyi Mária ideküldte fél országon keresztül. Ügetett tovább Hunyadival, s igyekezett jó képet vágni a dologhoz.
6. A SZEBENI ÚTON, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 21. NAPJA Hunyadi több útvonalon indította el nyolcezer fősre duzzadt seregét. Saját embereivel, Újlaki dandárjával és a szászokkal közvetlenül Mezid seregének nyomában meneteltek. Szerdahely, Ápold, Tilicske, Gális, csupa földig rombolt oláh falvak az út mentén... Két ízben is beérték a török utóvédet, s mindkét alkalommal megszalasztották őket. Dengelegi Pongrácz György a rábízott ötszáz jobbággyal ezalatt toronyiránt átvágott a környék dombvidékén, hogy megkerülve a török sereget, Szeben felől elzárja azok útját. Vízaknai Miklós alvajda a megmaradt püspöki bandériumokkal és a dévai, lippai, solymosi várkatonákkal pedig azt a parancsot kapta, hogy szakadjon el Hunyadi jobbágyokból álló hadoszlopától, és vegye be magát az Omlás környéki hegyekbe. Aztán anélkül, hogy az ellenség felfedezné, miben mesterkedik, ereszkedjék le a Disztel nyugati lankáin, s onnét száguldjon Kereszténysziget felé, elvágva ezzel a török főtábort a Szebent ostromló akindzsiktől. Neki kellett gondoskodnia arról is, hogy a környék oláh jobbágyai és szász városlakói íjjal, dárdákkal, cséphadarókkal felfegyverkezve vegyék be magukat Magashegyre, az erdei várba, s onnét tartsák szemmel a Vaskapu-szurdokon áthaladó utat.
Vízaknai így is cselekedett, de a hóolvadástól felázott, csicsogós terepen elvétette az utat, és közvetlenül Mezid seregének orra előtt ért ki az országútra. A törökök a Szeben-patak túlpartjáról látták ugyan a magyar lovasokat, de a fülük botját se mozdították. Túlságosan elnehezültek a zsákmánytól, kimerültek voltak a fosztogatásoktól, és a próféta tilalma ellenére is éjjelnappal vedelt sátán húgyától. Egyedül Mezid szpáhi lovassága és néhány ezres janicsár csapatai maradtak éberek. Hiába. A bég csak legyintett, amikor a szpáhik agája parancsot kért a magyarok üldözésére. - Ugyan minek? Ahhoz kevesen vannak, hogy ránk támadjanak, arrafelé pedig egyenest Taruh kán bég karjaiba futnak! Aznap ez volt Mezid első súlyos tévedése. Taruh kán bég, az akindzsik agája ugyanis ekkor már nem Szeben falait vívta, hanem észvesztve futott Resinár felé Dengelegi Pongrácz és a székely székek közelgő csapatai elől. Erről Mezidet csak napkelte után értesítették. Magyarok közelednek keletről! Éppen most, amikor Szeben végső ostromára készült minden emberével! Éppen most, amikor a hadjárat utolsó felvonásához érkezett! De sebaj! Még egy győzelem csak öregbíti hírnevét a fényességes padisah szemében! Hanem újabb hírnök jött, hogy jelentse: népes magyar sereg közeledik Gyulafehérvár felől is. A török sereg útját előre is, hátra is elzárták. Mezid bég felkönyökölt selyemvánkosáról. - Hívjátok a vezéreket! Haditanácsot tartunk! 7.
A TÖRÖK FŐTÁBOR, BODAPATAKA MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 22. NAPJA Csaknem negyvenezer török táborozott abban a völgyben, melyen a Szebent Gyulafehérvárral összekötő országút futott keresztül. A völgyet mindkét oldalról zord hegyek övezték, s a tér csak a Feketevíz forrásvidékére érve tágult ki valamelyest. A környékbeli oláh jobbágyok Poarta de Fier, vagyis Vaskapu néven emlegették a szurdokot, amely a török hadat a közeledő magyar seregtől azon a hideg márciusi napon elválasztotta.
Maga az oszmán haditábor a Bodapataka és Ivánfalva közötti széles völgyben tarkállott, felnyúlva egész a Feketevíz kanyargós medencéjéig és Sácd falvának füstölgő romjaiig. Az akindzsik, szpáhik, aszabok sátrai az egész lejtős völgyet betöltötték a bodabereki erdőig. Az erdő túloldalán ott sorakozott a sok száz púpozva megrakott szekér, tele a rablott kincsekkel, javakkal. A hadjárat eddigi majd három hete alatt tízezer foglyot szedtek, főképp nőket és életerős gyermekeket, akik már saját lábukon haladtak a menettel. Mezid ezt a roppant embertömeget valamivel védettebb helyen gyűjtötte össze, egy-két mérfölddel a főtábortól, az ivánfalvai mezőn. A tízezer magyar, szász és oláh fogolyra ezer fegyveres gönüllü vigyázott, főképp oláh és szkipetár önkéntesek. A diadalittas oszmán tábor nem sejtette, amit a bég már tudott: a magyarok két oldalról beszorították őket a Vaskapu-szurdok völgyébe. 8.
HUNYADI TÁBORA, NAGYFALVA MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 22. NAPJA Hunyadi végre engedélyt adott seregének a letáborozásra a Nagyfalva22 előtti mezőkön. Karnyújtásnyi közelségben álltak a török főseregtől. A jobbágyok kimerülten rogytak a rét füvére, tüzeket raktak, eszegetni kezdtek. A környező dombok, hegyek oldalán még hó fehérlett, az út mentén kiterjedt ingoványok húzódtak, a völgyben a hó olvadtával minden vizenyőssé, mocsarassá vált. - Miért ezt a nyomorult helyet választottad csatára? - fintorgott Újlaki, miközben nyergéből lecsusszanva majd térdig merült a sárban. - Az Isten verje meg, hisz itt moccanni sem lehet... - Ejnye, Miklós, hát te semmit se tanulsz? - nevetett Hunyadi. - Hiszen éppen azért itt ütközünk, mert itt mozdulni sem lehet! Nézzed! Előttünk, a bodapataki mezőn várakozik a török. Mikor majd harcra kerül a sor, Mezid nem tud széles terepen ránk támadni, mert az út mentén jobbról is, balról is 22 Nagyfalva (Nogfalu, Szelistye Szelistye (románul Sáliste vagy Sáüjtea SibiuJui, németül GroBendorf vagy Selischte).
mocsárba süllyednek csapatai. Csupán egy keskeny sáv marad a rohamukra, úgy pedig nem tudják számbeli fölényüket kihasználni! - Nem értem... Miért támadna a török? Ha egy kis esze volna, rögvest tábort bontana, s indulna a Vöröstorony-szoros felé, vinné rablott kincseit, sok ezer rabszolgáját. Vissza se nézne... Minek harcoljon? Mindent megszerzett már, amit akart! - Ha akarná, akkor sem tudná elhagyni Erdélyt. Éppen ezért küldtem a hátába Vízaknai Miklóst páncélosokkal, s éppen ezért ültettem a szurdokot őrző magashegyi várba kétszáz szászt meg oláht. S éppen ezért rejtettem el a Magasheggyel szemben, a Tövises-dombra a székely íjászokat. Újlaki megvakargatta szakállát. - Megvallom, Jankó, nem értem... Nem akarod, hogy Mezid elhagyja Erdélyt? Azt hittem, azért jöttünk, hogy kiűzzük a törököt! - Nem azért jöttünk! - Hunyadi a környező hófödte hegyeket vizsgálgatta elmélyülten. - Hanem azért, hogy elpusztítsuk őket! Az utolsó szálig! 9.
A TÖRÖK FŐTÁBOR, BODAPATAKA MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 22. NAPJA - De hisz nincsenek többen tízezernél - Karamán Oglu, a karamán törzsek emírje kinyújtotta hosszú, finom ujjait, hogy vegyen a mézbe mártott mandulából. - Nem is értem, nemes bég, miért gyúlnak az aggodalom rózsái arcodon? Végtére is négyszeres túlerőben vagyunk! Mezid a fejét ingatta. - Lehet, hogy a felderítőink tévednek! Nem állnák el az utunkat mindkét irányba, ha ilyen hevesen lennének! Csapdát szimatolok! - Nincs itt semmiféle csapda! - Emad ed Dihn Zenki, a szövetséges szeldzsuktörök Zulkadir emírje gúnyosan hunyorgott társaira. - Az engürúszok nem tanultak a leckéből. Ahogy néhány nappal ezelőtt, most is ész nélkül rohannak a halálba. A felderítőid talán elfeledték megemlíteni, nemes bég, hogy mind a keletre, mind a nyugatra táborozó seregük java része parasztokból áll. Nincsenek megfelelő fegyvereik, fegyelmezetlenek, csak a düh hozta őket ilyen messzire otthonaiktól. Ilyen ellenséget gyerekjáték lesz szétverni!
Mezid béget bosszantotta, hogy a szövetséges emírek a legnagyobb lelki nyugalommal fogadták a rossz híreket. - Ez az átkozott Hunjadi feltüzelte a tartomány parasztjait! Tízezrével jönnek mindenfelől! - Lásd a dolog jó oldalát, nemes bég - nevetett Aydit Ollari. - A Hadak Villámát most megsemmisítheted. A fényességes padisah ezért bizonnyal magas jutalomban részesít, ki tudja, lehet, a Bosna és Khorvadsztan elleni hadjáratban elesik a ruméliai beglerbég, de még az anatóliai beglerbéggel is történhet bármi, Allah nyújtsa hosszúra életük fonalát... Előléptetést remélhetsz, ha Hunjadi fejét tálcán kínálod a szultánnak! Mezid szeme felcsillant. - Nincs más dolgunk tehát - vetette közbe Karamán Oglu -, minthogy gyorsan, kíméletlenül lecsapjunk mindkét seregükre! Eljátszunk velük, mint macska az egérrel! Aydit Ollari a bég mögött ücsörgő ifjú Ibrahim felé bökött. - Micsoda kegye Allahnak, hogy végre fiad is bebizonyíthatja vitézségét a sereg színe előtt! Enélkül még azt hihetnék a gyalázatosok, hogy fiad inkább kerüli a harcot, semmint vitézül küzdjön a gyaurok ellen! Mezid arca elsötétült a haragtól. - Úgy döntöttem, hogy a szurdok két oldalán elrejtőzött hitetlenekre támadunk előbb, s csak az ő szétkergetésük után fordulunk az átkozott Hunjadi főserege ellen! - Én mást javasolnék - Karamán Oglu elmélyülten nézegetett egy mézes mandulaszemet az ujjai között. - Miért ne végezzünk előbb ezzel a Hunjadival? Ha a Hadak Villáma halott, gyülevész serege is szertefut! Aydit Ollari és Emad ed Dihn Zenki egyetértőn bólogattak. - Igaz! Minek is pazarolnánk az iszlám hitűek drága vérét ezen a nyomorult helyen? Öljük meg Hunjadit és győzelmünk teljes lesz, nemes bég! Mezidnek tetszett az ötlet. - Könnyű felismerni a Hadak Villámát - forgatta lassan a szavakat. Aranyozott, ékes páncél... A pajzsán a fekete holló... vörös vezéri tollforgó a sisakon... - Nem kell mást tennünk, mint kihirdetni, hogy ezer arany üti a markát annak a gázinak23, aki végez Hunjadival! - nyúlt újabb mandula után Karamán Oglu. - De úgy hírlik, Hunjadit nem fogja fegyver! 23 Gázi: muszlim hitharcos.
- Ostobaság! Csak egy hiteden kutya! Nem védik sem dzsinnek, sem angyalok! Aydit Ollari megtalálni vélte a megoldást: - Szervezzünk legrátermettebb harcosainkból rohamcsapatot, melynek egyeden feladata: megölni Hunjadit! S amint ló farkas lándzsáink hegyén táncol a feje, a csata véget ér. - Áferín! Áferín!24 - tapsikolt örömében Mezid bég. Már látta maga előtt a diadalmas bevonulást Edirnébe, ahol szpáhi lovassága élén, fiával oldalán üget be a szőnyegekkel leterített, virágokkal behintett mezőre, közvetlenül a szultán színe elé. - Azonnal intézkedj, kedves barátom! A rohamcsapat ezer igazhitű hitharcosból álljon! Aki közülük végez Hunjadival, nem ezer, hanem tízezer aranyat nyer jutalomként! Az emírek, bégek elismerőn bólogattak. Mezid hátradőlt selyempárnáira. A pokolba a gyaurokkal! Igaza van Karamán Oglunak! Végezni kell Hunjadival, és a szultán előtt tízezer fős magyar had szétverésével dicsekedhet! - Hozzátok ide Filipe Cselebit! - intette magához egyik csauszát. - Szükségem van a tercüman segítségére! Néhány perc múlva bevezették a tolmácsot a sátorpalotába. - Jól tudom, sokáig éltél az engürúszok között - ültette le Mezid bég maga mellé -, s részben magad is közülük származol. Ismered-e ezt a gyalázatos Hunjadi agát? Filipesi Albert lesütötte a szemét. - Nem ismerem, nagyuram. De már sokat hallottam róla. - Helyes. Mint vélekedsz, nélküle az engürúsz horda egybentartható-e? - Nélküle? - Úgy értem, ha Allah akarata beteljesülne, és a gyalázatos vezér életének fonalát hitharcosaink szablyái elmetszenék, vajon nagy veszteségnek tekintené-e ezt az engürúszok királya? S nagy veszteségnek tekintenék-e a hitetlenek népei Hunjadi pusztulását? Filipe Cselebi, a szultáni kengyel agájának tolmácsa hosszan, elgondolkodva nézett maga elé. Végül szakállát simogatva adta meg a feleletet: - A királynak sok hatalmas agája, bégje és vajdája van, legtöbbje jóval gazdagabb is Hunyadinál, de én úgy hiszem... Magyarországon azt beszélik... egyikük tehetsége sem ér fel az övével! 24 Áferín: remek!
- Áferín! Áferín! Akkor tehát, kedves barátom, azonnal láss munkához! Készíts leírást ennek a Hunjadinak a külsejéről! Írd le részletesen a hollós pajzsot, azt a különös, aranyozott vértet... - Milánói vért, nemes bég - Filipe Cselebi igyekezett lehajtani fejét, nem csak az alázat jeleként, hanem azért is, hogy elrejtse szemébe tóduló könnyeit. Milánói vért... Mintha évezredekkel régebben történt volna... - Úgy írd, hogy harcosaink értsenek belőle! Ne legyen hosszú! Ha elkészültél, a leírást azonnal fordíttasd le perzsa, szeldzsuk és karamán nyelvre! A Zuhr után az egész sereg számára ki kell hirdetni, hogy hallja mindenki! Filipe Cselebi szíve hevesen zakatolt. - A csata kezdetén végzünk vele! - folytatta Mezid. - Ezer válogatott hitharcos célozza meg a Hadak Villámát a csatában! Azt akarom, hogy mind őrá vessék magukat, amikor megütközünk a gyaurokkal! Azt akarom, hogy mindegyikőjük szablyája az ő torkát vegye célba! Azt akarom, hogy mind az ezer oroszlán reá vadásszon a harcmező sivatagjában! S ne csak az ezer! Az egész had, ha kell! Filipe Cselebi igyekezett elmosolyodni, de szája csak kínosan megrándult. - Máris elkészítem a leírást, nemes bég! Mezid intett, s Filipesi Albert kihátrált a sátorból. Amikor elhaltak odakünn a léptei, Aydit Ollari megkérdezte: - Nem könnyelműség-e egy engürúszban megbízni, nemes bég? Mezid halkan kuncogott. - Derék tercümanunk feleségét és gyermekét átszállítatom a gyaurok fogolytáborába, erős őrizet alatt... Nem oly bolond, hogy veszélybe sodorja szerettei életét... Aydit Ollari vállat vont. - Bölcs előrelátás! Engedelmeddel, most indulok, kiválogatom sereged ezer rettenthetetlen oroszlánját! Ez a rohamcsapat lesz az iszlám kardja! Nem fogsz csalódni bennük! Mezid bég a fiára sandított: Ibrahim unottan ült, előregörnyedve a selyempárnán, s valahová a sátor túlsó végébe meredt. Amikor az emírek, alvezérek egyenként meghajoltak előtte, s kihátráltak a sátorból, Mezid átölelte a fiú vállát. - Azt akarom, fiam, hogy te légy a hős, ki elnyeri a tízezer arany jutalmat! Te öld meg a hitetlenek átkozott vezérét! Ezzel örök időkre beírnád neved az iszlám hőseinek szent könyvébe! Ibrahim bizonytalanul intett, hogy az jó volna, valóban. Mezid bég szaggatottan felsóhajtott.
- In's Allah!25 Feltápászkodott, és sietett, hogy ellenőrizze a csata előkészületeit.
10. HUNYADI TÁBORA, NAGYFALVA MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 22. NAPJA Ahogy közeledett a dél, s az országúton sorra megérkeztek a lemaradozott jobbágyi hadak, Hunyadi fáradhatatlanul nyargalt ide-oda kusza sokaságuk között, próbálva valami rendet teremteni közöttük. Minden tíz paraszt mellé egy-egy kiképzett zsoldost állított. Az ő feladatuk lett, hogy a kürtjelzéseket figyeljék, s azoknak megfelelően továbbítsák a parancsokat. - Az a fő, hogy ne féljetek! Amikor megindulnak felénk a törökök, ne remegjen a lábatok! Férfiak vagytok! Harcoljatok férfiként! Egyik tábortűztől a másikig táncoltatta lovát, hogy lelket öntsön a kimerültekbe. - Előttünk a pogány, fiaim! Ott lángolnak tábortüzeik! Azon a hegyen túl senyvednek rabságba vetett asszonyaitok! Akarjátok-e őket megszabadítani? Akarjátok-e megbosszulni leölt gyermekeitek, szüleitek? Akikhez csak néhány szót is szólt, lelkesülten, fegyverüket rázva ugrottak talpra. Agyonhorpadozott milánói vértje megcsillant a márciusi napsütésben. - Ne féljetek, testvéreim Ne féljetek! Az Úr velünk! Az Úr velünk! - Nu va fie team ál Dumneeu este cu noil - Gott ist mit unsl Gott ist mit uns! Visszatérve saját embereihez, végignézett a nehézpáncélos lovasok során. - Ti, fiaim, igyekezzetek középütt maradni, mert az ingovány elnyel, ha letértek onnét! A szekerek? - Még nem értek utol minket - Kamonyai felettébb gondterheltnek tűnt. - Újlakinak vagy kétszáz lovasa lemaradt Tilicskénél... - Elég! - legyintett Hunyadi. - Erre most nincs idő! Készülj, Simon! Kapsz ezer könnyűlovast, elrejtőzöl velük a bodabereki erdőben! Te leszel a tartalék! Én az összes vértessel előrehúzódom az úton, hogy Mezid megtámadhasson. Amikor jelzek, előrontasz és oldalba kapod őket! 25 In's Allah!: Legyen meg Allah akarata!
Kamonyai bólintott. - No de a bodabereki erdő ott van, egy köpésre a táboruktól... - Tudom. - Észre fognak venni! - Mással lesznek elfoglalva! Kamonyai képére zord vigyor ült ki. - Azt mondod, Jankó fiam? - Azt, Simon bátyám! - Akkor Isten legyen velünk!
11. A TÖRÖK FŐTÁBOR, BODAPATAKA MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 22. NAPJA Mezid szpáhijai ugyanezekben a percekben vágtattak előre a főtáborból, hogy kikémleljék a Vaskapu-szurdokot és az esetleges kerülőutakat, melyeken hátba támadhatják a hegytetőre, dombok magaslataira elhelyezkedő ellenséget. A Szeben-patak és a Feketevíz mocsaras árterületére érve lovaik szügyig merültek az ingoványban, pedig ott kellett volna lennie egy útnak, amely Mág és Rosz-Csűr falvak felé vezettek... Nem sejthették, hogy az az út csak nyáron, az ár elvonultával volt járható, tavasszal, ősszel sohasem. Bosszúsan kecmeregtek ki a mocsárból, s vágtattak Sácd falvától a Szebenpatak nagy kanyarulatáig, ahol a sűrű erdőkkel benőtt hegyek közé ért az út. Ez a szűk kanyarulat volt a Vaskapu-szurdok. Jobb kéz felől a Tövises-domb, elrejtve rajta ötszáz székely, s oláh íjász. Bal kéz felől a Magashegy, annak tetején, a sűrű fák közt megbújva az ősi vár, hosszan elnyúló várfallal, mely mögül kétszáz szász és oláh leste a közeledő lovasokat. A szpáhik belovagoltak a szurdokba. A Tövises-dombon megpendültek a székelyek íjhúrjai, s néhány pillanat múlva egyeden szpáhi sem maradt nyeregben. Tetemeik ott hevertek az úton, elszórva. Hunyadi ezzel üzente meg Mezidnek, hogy fosztogató serege a Vaskapu felé bajosan juthat át súlyos veszteség nélkül...
12. Filipe Cselebi dideregve sietett vissza saját sátrához. A bég parancsa egyértelmű volt, s a néhai íródeák pontosan tudta, hogy e parancs Hunyadi János halálát jelenti... Hunjadi János... A tolmács megtorpant egy pillanatra. A soktízezres török tábor az ütközetre készült: a fegyverkovácsok még bőszen kalapálták az áthevült szablyaacélokat, a lovászok nyergelték a gyönyörű arabs méneket, a janicsárok komótosan tisztogatták kardjukat, pajzsukat... Hunyadi János... Én jó uram... Halálra szántak ezek az átkozottak... Filipe Cselebi másfél esztendeje jutott Mezid közvetlen környezetébe. Akkor vette meg a bég a bodonyi rabszolgapiacon két aranyért. Másfél esztendő szolgaság... Másfél esztendő szakadatlan harc a túlélésért... Hunyadi János... Filipe Cselebi vacogva közeledett az írnokok, a hadfelszerelésért felelős tisztek és a tábori zenészek sátrai felé. Az övé is ott volt. Az övé, és a családjáé... Szerencsecsillaga a bég udvarában gyorsan emelkedett, hónapról hónapra. Mezid kedvelte, jó hasznát vette, ő pedig igyekezett meghálálni a jó sorsnak, amiért emberhez méltó táplálékot kapott, s fedél került a feje fölé. Gyorsan tanult. Tökéletes szintre fejlesztette töröktudását, aztán nekilátott a perzsa és az arab nyelvek tanulásához, később ehhez hozzávette a karamánt is. Mezid bég a nyilvánvaló igyekezet és a hivatali szorgalom elismeréséül a ramadán véget értekor engedélyezte számára, hogy a ház körüli rabszolgák közül feleséget válasszon magának. Filipesi Albert egy tizenhat esztendős leányt szemelt ki, akit még a Nándorfehérvár környéki portyák alatt vetettek fogságba a Szerémségben. Katalinnak hívták, vékonyka parasztlány volt, sápatag, lehet tán, a szabad életben Albert soha fel sem figyelt volna rá. A bodonyi rabszolgapiacon látta először, télvíz idején, mikor csaknem mezítelenül, kilenc hónapos terhesen kínálgatták eladásra. Fogságba még szűzen került, de a portyázó akindzsik az első éjszaka megerőszakolták, így a rabszolgapiacon már egy helyett két lélek áráért kínálták eladásra. Albert deák megsajnálta, és Katalint kérte magának asszonyul. A bég kinevette, de teljesítette kérését, Katalin pedig igencsak meglepődött, amikor a turbános,
kecskeszakállú ifjúról kiderült, hogy nem a közeli medresze lakója, se nem afféle hodzsa, még csak nem is török, hanem éppen magyar. Attól a naptól kezdve Katalin Filipe Cselebi „asszonya" lett. A fattyú ugyan holtan született, de néhány hónappal később a parasztlány újra teherbe esett, ezúttal Filipesi Alberttől. Filipe Cselebi gondolataiba mélyedve közeledett sátra felé. Katalin már biztosan ideges, miért marad oly soká... Reggel óta nem látták egymást. Persze a hadjárat alatt Mezid gyakran hívatta magához, amikor fordítani kellett a foglyul ejtett magyarok, szászok, oláhok szavait, de ez a nap valahogy más volt... Feszültebb, vészjóslóbb... A parancs, amit nemsokára meg kell írnia... Hunyadi János... Megölnek, én jó uram, megölnek tégedet! Filipe Cselebi megállt a sátra előtt. Az egyszerű, tábori sátorlap szélét vadul csapkodta a szél. Albert rosszat sejtve belépett. A sátor üres volt.
13. - Hol a feleségem? A közeli tűznél melegedő török tisztek úgy néztek rá, mint a véres rongyra. - Kotródj innét, míg szépen van dolgod! - förmedt rá egy karamán óriás. - A feleségemet és a kisfiamat keresem! A karamán fenyegetőn felé mozdult, de társa, egy méltóságteli tartású, nagy szakállú férfi visszahúzta. - Hagyd, majd én! Belekarolt Filipe Cselebibe, és odébb vezette, el a többiek hallótávolából. - A feleségedet és a gyermekedet a bég parancsára néhány perccel ezelőtt átvittük a fogolytáborba. Ott vannak a többiekkel, az én embereim vigyáznak rájuk! Albert deák minden ízében remegett. - A bég biztos akar lenni hűséged felől, barátom! - A tiszt hangja némi együttérzésről tanúskodott. - Ha netán szökésen járna az eszed! - De én...
- Az a parancsom, hogy vezesselek az írnokok sátrába! Meg kell fogalmaznod valami parancsot... Én már gondoskodtam perzsa és szeldzsuk fordítókról, de hamarosan érkezik egy karamán tercüman is. Ne aggódj! Az ütközet után visszakapod a családodat! Filipe Cselebi sápadtan bólintott. - Láthatnám őket? - Ha befejezted a munkát, akkor is kizárólag a jóindulatom révén. - Köszönöm, uram... Eddig nem láttalak a seregnél, s ha megbocsájtod megjegyzésemet, nem is tűnsz töröknek... A nagy szakállú férfi keserűen felnevetett. - Ebben a táborban több nem török szolgál, mint török. Jómagam szkipetár26 nemesember vagyok... illetve csak voltam. A nevem Iskender bég, s ama nevezetes Gjon Kastrioti nagyúr fia vagyok, ki népemnek utolsó igaz fejedelme s hőse volt. Filipe Cselebi szomorúan bólogatott. - Ím, hát valamennyi szabadságáért küzdő kis nép előbb-utóbb a szultán saruja alá kerül, s onnantól sorsa, hogy újabb szerencsétlen sorsú kis népek szabadságát tiporja el maga is a fényességes szultán nevében... Iskender bég megveregette a tolmács vállát. - Ez az Úr rendelése! - Az Úr? Hát te keresztény maradtál? De Iskender bég csak mosolyogva a szájára tette mutatóujját, jelezve, hogy lezártnak tekinti beszélgetésüket. - Bunda hep biz kullar!27 Láss hozzá munkádhoz! Filipe Cselebi követte a béget az írnokok sátrába, hogy megszövegezze, az iszlám harcosok hogyan ismerhetik fel a harcmezőn Hunyadi Jánost. 14.
HUNYADI TÁBORA, NAGYFALVA MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 22. NAPJA 26 Szkipetár: az albán népnév régies formája. Őseink használták még rájuk az orbonász, arnauta, arnót, kelemenc elnevezéseket is. 27 Bunda hep biz kullar: közkeletű mondás a török urak között. Azt jelenti: „Mi itt valamennyien szolgák vagyunk."
Délután egy óra körül megérkeztek Vladek Hradski huszita szekerei Gyulafehérvárról, élükön a veresre festett Böhöm szekérrel. Velük együtt kutyagolt vagy ötszáz Zaránd megyei és aranyos-völgyi jobbágy, s rögtön a nyomukban bevágtatott még a táborba vagy ötven-ötven székelyvásárhelyi, dicsőszentmártoni lovas. Hunyadi nem vesztegette idejét az üdvözlésekre, azonnal a sereg elébe küldte a szekereket, hogy az ütközet kezdetén gyorsan elfoglalhassák lőállásaikat az országút közepén. Látszólag minden készen állt a csatára: a jobbágyok sokezres tömege feszülten várta, hogy parancsot kapjon. A harci mének felszerszámozva, felnyergelve, a fegyverek mind a vitézek keze ügyében... Hunyadi a Farnasi Veres Dénesre bízott ezer könnyűlovast utasította, hogy jókorát kerülve vágtassanak Vale falu romjain túlra, és a bodabereki erdő oldalán foglaljanak el lesállást. - Ha megadom a kürtjelet, előrontotok onnét, és oldalba támadjátok Mezid derékhadát! Az erdőben Kamonyai lovasai veletek együtt várakoznak majd, a kellő pillanatban megroppanthatjátok a gerincüket! A fák vonalán túl lovak dübörögtek, amott bocskoros oláh parasztok iramlottak kijelölt helyükre, a dombok oldalához, itt szász zsoldosok poroszkáltak az út mentén, hogy még időben elérjék a vajda úr által meghatározott pozícióikat. Újlaki tátott szájjal figyelte, mennyi vesződség, mennyi aprólékos szervezés előzi meg a csata kezdetét. - Kevesen vagyunk - vakargatta a fejét Hunyadi -, de a terep és a csapatok elhelyezése révén kiegyenlítjük a hátrányunkat. Mit szólsz ehhez, Miklós? - Újlaki vállat vont. - Azt szólom, hogy erőst viszket a tenyerem! Már aprítanám őket... - Én is, Miklós, én is! Hunyadi János felnézett az égre. Szürke felhők úsztak a Szeben-patak völgye felett. - A délutáni ima után támadnak - jelentette ki. - Úgy tervezik, mire lemegy a nap, végeznek mindőnkkel. Újlaki nagyot nyelt. - Bízom benned, Jankó, csak aztán nehogy csalatkoznom kelljen! Hunyadi nevetett: - Ha tévedek, akkor nem sok időd lesz neheztelni rám, kedves vajdatársam!
15. A TÖRÖK FŐTÁBOR, BODAPATAKA MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 22. NAPJA
„Aranyozott, talpig ezüst vértedet, díszes sisak, rajta veres vezéri tollforgó, a pajzsán fekete holló, csőrében aranygyűrűvel. A pajzs sarkában félhold, s annak ölében sokágú csillag. Nem túl magas, de vállas, zömök ember. Nem tudjuk, milyen lovat ül. Legalább harminc páncélos vitéz védelmezi körkörösen, ezeket könnyen megismeritek, mert acélfalként tömörülnek vezérük előtt. Ezeknek is holló van a pajzsán. A csapatfeje felett az erdélyi vajda és a családi zászló lobog majd, utóbbi is hollós címerrel.” Filipe Cselebi hátradőlt, és remegő kézzel nyújtotta a török nyelvű szöveget a másoló írnokoknak. - Ennyi az egész. Iskender bég elégedetten bólintott. - Mezid még az Aszr előtt felolvastatja minden csapattestnek. Gyors munkát végeztél, tercüman! - Akkor kérlek, vezess a feleségemhez és a gyermekemhez! - Nemsokára megkezdődik a sereg csatasorba állítása, akkor majd velem jöhetsz. Filipe Cselebi mélyen a szkipetár szemébe nézett. Talán be akarja csapni ez az ember? De Iskender bég egyenes tekintete megnyugtatta. Hunyadi tekintetére emlékeztette ez a szempár. - Bízom benned, uram! Ne feledd! - Még néhány óra, tercüman, és minden rendbe jön! A feleséged és a kisfiad a sátradban lesznek, mi pedig megszabadulunk a Hadak Villámától! A tolmács szomorúan bólogatott. - Akár a te hős atyád, Gjon Kastrioti, Hunyadi János is népének utolsó reménysége! - Mindig jönnek újabb hősök - vont vállat Iskender bég. - Az atyák helyére fiaik lépnek!
16. Iskender bég fertályóra múlva tért vissza az írnokok sátrához épp, mire sietősen elkészültek a szükséges fordítások. - Rossz hírem van, tercüman! Nem mehetünk a foglyok táborába, a magyarok elzárták az utat a szurdoknál, lenyilazták a felderítőinket, s egy kisebb csapatunkat is! Filipe Cselebi elsápadt. - Akkor megkerüljük a hegyet! - Nem lehet. Többórás kerülő volna, és úgy tűnik, a dombokon, hegyeken nyüzsögnek a hitetlen parasztok. De ne aggódj! Rövid ütközet lesz! Itt időzz, a sátorban! Én menten indulok saját lovasaimhoz! - Iskender figyelmeztetően emelte kezét. - És ne feledd, tercüman! Ne tégy semmi bolondot! Az embereimnek parancsuk van rá, hogy végezzenek asszonyoddal és gyermekeddel, ha el találnál kóborolni a táborból! Filipe Cselebi keserű képpel bólintott. - Még egy kérdést, uram! - kapott a szkipetár után a tolmács. - Ha atyádat nem ölik meg, s te nem kerülsz török fogságba, most ki lennél? Iskender bég elgondolkozott. - Azt hiszem, ugyanaz, mint most vagyok: Isten harcosa. - Aztán halkan hozzátette, hogy az írnokok ne hallhassák: - Csak éppen egy másik Istené. Szegény nemzetem hőse... Azzal felvette sisakját, és sietett katonáihoz. Odakünn a felsorakoztatott egységek előtt épp e percekben kezdték felolvasni a pergameneket. 17.
Az írnokok rá se hederítettek, mikor a sátor kijárata felé indult. - Megyek, megnézem magamnak a sereget! - motyogta, szinte csak magának. Kisétált. Az égen ónszürke fellegek csüngtek, félő volt, hogy hamarosan havazni fog megint. Filipesi Albert, Hunyadi János egykori íródeákja lassan, akár egy álomkóros indult a mező széle felé. Ott már sok ezer bámészkodó torlódott össze: balkáni csepűrágók, vándorcigányok - a hadakat kísérő szokásos söpredék.
Filipesi Albert rogyadozó léptekkel tört utat magának. Mit csinálok? Uramisten, mit csinálok? A mezőn egyszerre több nyelven üvöltve olvasták fel a szöveget, amit maga vetetett pergamenre. A Szeben-patak mentén felsorakozott vagy ezer válogatott lovas. Az lesz a hitharcosok rohamcsapata, mely ráveti magát Hunyadira. Filipesi Albert megborzongott, de lábai továbbvitték, egyenest az erdő felé. Senki ügyet se vetett rá, hisz éppen most lovagolt a sereg elé Mezid bég a vezérekkel. Mindjárt elkezdődik... Drága Katalinom... Egyszülött kisfiam... Könnyekkel a szemében botorkált tovább. Mit csinálok? Uramisten, mit csinálok? Az erdő szélénél cigányok vertek tanyát, azok közül néhány alaposan megnézte magának a hodzsa kinézetű ifjút. - Hová mégy, nagyuram? Az erdő veszedelmes! De Filipesi nem törődött velük. Lábai vitték tovább, a fák közé, be a sűrűbe, ahol arcát ágak karmolták, bokrok karcolták. A cigányok utána kurjongattak, bizonyára mindjárt szólnak valakinek, de őt már ez sem érdekelte. Futni kezdett, arcán forró vércseppek gördültek végig. A messzeségben, a háta mögött, egy másik világban, amelyet maga mögött hagyott, és ahol asszonya, ártatlan gyermeke vártak reá, éktelen hangzavarral felharsantak a tábori zenészek hangszerei. Dobok dübörögtek, sípok, csimpolyok süvöltöttek. Megrendült a föld: a török sereg megkezdte felvonulását a harchoz. 18.
HUNYADI TÁBORA, NAGYFALVA MELLETT, ERDÉLY, MAGYARORSZÁG, A. D. 1442, BÖJTMÁS HAVÁNAK 22. NAPJA - Mit akartok? - förmedt Hunyadi a felé vágtató lovasokra. Éppen a vértesek hadnagyainak magyarázta, hogy semmiképpen meg ne törjenek a török rohamok lökései alatt, erre lám, megint zavarják valami ostobasággal! - Farnasi Veres Dénes úr egy török kémet fogott a bodabereki erdőben, uram! - Lihegte a futár.
Hunyadi magában szentségeit. - Elfelejtette tán, mit kell tenni az ellenség kémjeivel? - Nem úgy van az, uram! Furcsa szerzet az! Magyarul beszél, s azt mondja, a vajda uram íródeákja volt! Jankó mozdulatlanná dermedt. - Íródeákom? - Valami Albert nevű, azt mondja... - Hol van? - Veres Dénes úr behozatta a főtáborba! Hunyadi nyeregbe kapott, s már száguldott is visszafelé. 19.
Filipesi Albert kibontakozott ura öleléséből. Szeme könnyekkel telt, szája széle indulattól remegett. A sátorba besiető urak megilletődve bámulták őket: ez a turbános, kaftános ember meg mi a csudát ölelgeti Erdély vajdáját? - Kevés az idő! - suttogta Filipesi. - Mezid az életedre tör! - Ezt eddig is sejtettük! - vetette közbe gúnyosan Újlaki. - Ezer hitharcosnak parancsolta, hogy az ütközet elején verekedjék át magukat tűzön-vízen, és végezzenek veled! Minden török katonának felolvasták, milyen páncélt viselsz, melyek pajzsod színei, mely zászlók alatt kell keresni tégedet! Ezer ember vadászik rád perceken belül! Jankó nem tűnt meglepettnek. - Ha a vezér elesik, az ellenségnek mindig könnyebb dolga van. - Ezer villámgyors gázi! - csóválta a fejét Kamonyai. - Gondold csak meg, Jankó! Minden dárda mellkasodnak röppen! Minden szablya a koponyádat célozza! Minden fejsze, buzogány a te testedet keresi! - Vitézeim védenek! - A gázik ellen? - legyintett Kamonyai. - Adjunk hálát ennek a derék Albert deáknak, hogy visszaszökött mihozzánk, s felfedte Mezid terveit! - Akkor sincs mit tenni - mormogta Hunyadi. - Katonák vagyunk, Isten kezében életünk! Albert! Hálás vagyok néked, de... A deák lehajtotta fejét. - Nem értettél meg engem, uram! Nem vehetsz részt az ütközetben! A sátorban dermedt csend támadt. - Te vagy az utolsó reménységünk! Élned kell!
- Nincs erre idő, fiú! Gyertek! Sisakot fel! - Nem, uram! - Filipesi megragadta Jankó karját, és meglepő erővel visszarántotta maga mellé. - Asszonyom és gyermekem hagytam a török kezében! Tudod, mi lesz sorsuk, mikor rájönnek, hogy elszöktem? Hunyadi dermedten bámulta: Filipesi térdre rogyott, s átölelte a vajda lábait. - Megölik őket, tán meg is tették azóta már... Kamonyai jelentőségteljes pillantást váltott a többiekkel. - A deáknak igaza van, uram! - Ti mind megvesztetek? - Hunyadi megpróbálta lefejteni lábáról a deák kezét, de az oly görcsösen szorította, hogy egy lépést sem tehetett tőle. - Már hogy a fészkes istennyilába maradnék? Most? Mikor támad a török? - Akkor húzódj hátra, s ne vegyél részt a csatában. Jankó türelme a fogytán volt. - Fegyverbe hívtam Erdély népeit, s azt lássák, magam gyáván hátuk mögé bújok? Hogy gondoltátok ezt? - Rád vadászik negyvenezer! - Kit érdekel? Harcolni fogunk! Mindenkinek látnia kell Hunyadit a hollós zászlók alatt! Ez ad erőt nekik! Simon! Néked magyarázzam? Odakünn felharsantak az ellenség közeledtét jelző kürtök. - Induljunk! - Hunyadi megint meglódult, de ezúttal Kamonyai is elkapta karját, s immár ketten cibálták vissza a sátorba. Újlaki, Vingárti Geréb, s a többiek döbbenten bámulták őket. - Öltözetet cserélünk! - Hogyan? - Vértet váltunk, most, íziben! Miképp Károly Róbert királyunk cserélt öltözetet a posadai szurdokban Dezső vitézzel! Hunyadi a fejét ingatta. Rémlett neki a réges-régi történet, még atyja, Vajk beszélte el, igaz, a nevekre már nem emlékezett... - Simon! Ha páncélt cserélünk, téged ölnek meg! - Inkább engem, mint téged, uram! Erdély vajdája vagy! Reménységünk! Vezérünk! Élned kell! - Miféle hitványság volna az... - Az édes haza érdeke! A nemzet érdeke! Elég a vitából! Vetkőzz! Én viselem most ékes vértedet! Újlaki vállat vont. - Csak döntsetek már! Sácd felől dübörögnek az akindzsik!
- Kérlek, uram! - könyörgött Albert deák. - Halott gyermekem, s asszonyom lelki üdvére kérlek! Ne legyen hiába, hogy feláldoztam őket! Hunyadi megrendülten nézte hű íródeákja könnytől ázott arcát. Levette róla a turbánt, s beletúrt a fiú hajába. - Kelj fel, Albert! Kelj fel, kérlek! Kamonyai felsóhajtott, s remegő kézzel kapkodni kezdte magáról vértlemezeit. Újlaki behívott néhány apródot, hogy segítsenek a páncélcserénél. - Te vezeted hát a főhadat - motyogta Hunyadi. - Én pedig a bodabereki erdőben állok lesben... A jelt te adod meg! Ne feledd, Simon! Ne várj! Ne halogass! Ha túl közel érnek hozzád, fúvasd meg a kürtöket! - Úgy lesz, uram! - A sisakom! Vedd fel! Hozzátok hamar pajzsomat! Jó időbe telt, mire az apródok elkészültek, s ott álltak egymással szemben: az agyonhorpadt milánói vértben Kamonyai, és az egyszerű, szürke páncélban Hunyadi János. - Ölelj meg Simon! Isten velünk! Egymásnak csapódtak, fémes zördüléssel, acélkarral ölelve át a másikat. - Mindenki tudja a dolgát! - Hunyadi végignézett vezérein, s lecsapta a sisakrostélyt. Csörömpölve csörtettek ki, hogy a szolgák felsegítsék őket lovaikra. Éppen idejében. Kelet felől rettentőn dübörgött már a föld. - Istennel! A hazáért! Előre! A közelben álló vértes lovasok egy emberként kiáltották: - Istennel! A hazáért! Előre! 20. A távolban felbukkan az ellenség. A balszárnyon fegyelmezett, vörös sipkás szpáhik nyargalnak, szablyáikat villogtatva, középütt máris messze, a többiek előtt vágtat az ezer fanatikus hitharcos, jobbra meg, az erdőig az akindzsik törnek a magyarok felé. Mögöttük soktízezres hada dübörög Mezidnek. Lándzsaerdő mered az ellenségnek, harsognak a kürtök, őrült-izgatott futamokat játszanak a sípok, eszelősen püfölik a harci dobokat. Belesiketül az őrült zenebonába török is, magyar is.
Most látszik csak, milyen bölcs döntés volt e völgy kiválasztása csatatérnek: a középről kisodródó török lovasok máris betévednek mindkét oldalt a tavaszi esőktől, hóolvadástól felázott mocsárba, ahol lovaik szügyig merülnek az ingoványban. A többiek elrobognak Sácd, Bodapataka romjai között, elmarad mögöttük Nagyfalva is. Szemben ott sorakozik a magyar had. A tompa napfény megcsillan vértjeiken, mintha roppant ezüstszalag húzódna a völgyön keresztül. A páncélos sokaság mindkét oldalához egészen közel húzódva sok ezer talpas paraszt tömörül. Messziről is szánalmas, ahogy nyomorult fegyvereiket szorongatva, máris hátrahőkölve várják a török rohamot. Iceregnek, feszülnek, fohászt rebegnek. - Dumneeu, ajutá-mál - Gott, hilf mir! - Isten, segíts! Reng a föld Bodapataka körül, reszketnek a faágak, rezeg a víz a még mindig fagyott föld színén, a pocsolyákban. Felharsan egy kürtszó a magyar oldalon, s lassan megindul előre a nehézpáncélos had. A zászlók a magasba emelkednek: árpádsávos királyi lobogók, az erdélyi vajda színei, s a Hunyadi-ház hollós zászlai. A négyezer vértes széthúzza sorait a Feketevíz mocsaras szélétől a Nagyfalván túl kezdődő dombokig. Egyre gyorsulnak ők is, robajlanak, dübörögnek, vas csörgése, fegyveracél, pajzs zörgése hallatszik mindenünnen. Csataménjeik patái ökölnyi földdarabkákat hánynak szerteszét, vízpermetet fröcskölve a horhosokban. Újabb kürtjel: kopják erdeje ereszkedik alá, lándzsahegyeken csillog a fény. E pillanatban a két szárnyon üvöltve, mezítláb a mocsaras parton, a mély patanyomokban botladozva megindul előre a roppant paraszti had is. - Kyrie eleison! Kyrie eleison! Papok éneke vegyül a pokoli zörejbe, aztán azt is elnyomja az üvöltés. 21.
- Eltűnt, uram! Iskender bég egy szemernyit sem látszott meglepettnek. - Biztosak vagytok benne?
- Egy ideig itt téblábolt az írnokok sátrában, aztán... kisétált. Azóta nem látták sehol... - Várjunk kicsit, hátha visszajön. - De uram... Mezid bég parancsa úgy szól, hogy végezzünk a tercüman feleségével és fiával, ha... Iskender szórakozottan figyelte a völgyben előrenyomuló török lovas egységeket. Milyen ostobák, gondolta magában. Hagyják, hogy ezen a szűk terepen vívassák meg velük a csatát... - Magam hajtom végre a nemes bég parancsát! Más dolga amúgy sem akadt volna. A szkipetárokat egyelőre nem engedték harcolni. Nem bíztak bennük, még annyira sem, mint a karamánokban vagy a tekke-szeldzsukokban. Iskender bég ezért bas csauszként, tábori felvigyázóként szolgált a seregben, s noha áttért a muszlim hitre, szívében, lelkében keresztényként és albán hazafiként élt tovább. Az írnokok csodálkozva nézték, amint lóra kap és elvágtat annak a völgynek az irányába, ahol a tízezer foglyot őrizte a tábori sereg alig ezer balkáni önkéntese. 22. Hunyadi a tartalékba rendelt könnyűlovasokat vezette kifelé a harctér centrumából. A terv szerint Nagyfalvát megkerülve a bodabereki erdőhöz húzódva kellett elrejtezniük. De már félúton népes janicsárcsapatba botlottak. - Hajrá, legények! Pusztítsátok őket! Bosszút! Bosszút! Egyik pillanatról a másikra iramodott neki a lovasság, és előreszegezett lándzsákkal öklelték fel a török gyalogossorokat. Vadul villogtak a szablyák, csattogtak az acélok a pajzsokon. Az összecsapás alig tartott néhány percig: a janicsárok - elszigetelve a főseregüktől - fejvesztve futottak visszafelé. Hunyadi az egyszerű, szürke páncélban jószerivel ki sem tűnt a többiek közül. Hacsak nem azzal, hogy kengyelében felágaskodva oly dühödten osztogatta csapásait, mint egy megveszekedett ördög. Amott, néhány nyomorú ház üszkös romjai, s azokon túl a bodabereki erdő hosszan elnyúló tömbje zöldellt a kora tavaszi délutánon. - A kijelölt helyre! Gyorsan!
22. Egymásnak zúdul a két sereg. A völgyben egyenlő szélesen húzódnak szét, fel sem tűnik, mennyivel népesebb a török had. Csak a magasban köröző varjak láthatják, hogyan torlódnak egymásnak soraik, hogyan nyomakodnak a hátul állók, hogy hozzáférjenek az ellenséghez. Legelőször a kiválogatott gázikból álló rohamcsapat éri el a páncélos nehézlovasok tömbjét. Halálmegvető bátorsággal rontanak közéjük, egyenest az acélrengeteg közepébe, s hogy ne mészárolják le őket azonnal, a szpáhik és az akindzsik félelmetes nyílzáport eresztenek meg, tisztítva előttük a terepet. Csattognak, kopognak, recsegnek a nyílvesszők a vérteken, pajzsokon. Szentségeinek a magyar lovasok, itt is, ott is elbukik egy-egy paripa, maga alá temetve lovasát. Már botlanak a következők mögöttük, s íme, megnyílik a tér a rohamcsapat számára. A legvadabb szeldzsuk, karamán, zulkadiri harcosok száguldnak most be a résen, kétfelé osztogatva jatagáncsapásaikat. Az ütközet a négyszeres túlerőben lévő török sereg számára indul kedvezőbben. Nem Újlaki meg Hunyadi páncélosai tolják félre a könnyűlovasokat, hanem éppenséggel a török ék akasztja meg emezek rohamát. A következő pillanatban a szpáhik és az akindzsik is összecsapnak a vértes magyarokkal, de a szárnyakon éppen fordítva alakul a hadiszerencse: Lépes Lóránd és Vingárd Geréb János páncélosai ellenállhatatlan erővel nyomják hátra a török széleket, százával taszítva félre a mocsaras területre őket. Nyomukban, kétoldalt üvöltve közeledik a jobbágyokból álló tömeg, kiegyenesített kaszákkal, cséphadarókkal, s bosszúálló dühvel veti rá magát az ingoványban szédelgő könnyűlovasokra. Erdőirtó szekercék csattognak lószügyet, lábikrákat, lándzsahegyeket aprítva. Nyílvesszők suhognak a bűzlő mocsár felett, s minden egyes lováról leszédülő, egyensúlyát vesztő törökre legalább tízen ugranak. Aki egyszer az ingoványba esik, többé onnan ki nem kecmereg: nem csak a nyálkásan cuppogó talaj miatt, de még inkább a cséphadarók, fejszék csapásai és a kasza-döfések, pörölycsapások okán. Kiontott belek omlanak a fekete mocsárba, levágott ujjak, kezek, lábfejek repülnek a levegőbe, véresen kavarog a víz a csizmás lábak körül. Ádáz viadal tombol Nagyfalva szélétől egész a Vaskapu-szurdokig, ahol hiába próbál átvergődni egy újabb török lovascsapat. A Tövises-dombról és a Magashegyről a székely vitézek és oláh jobbágyok kíméletlenül lenyilazzák
valamennyit. A szurdok aljában már a tetemek szőnyege miatt is nehéz lenne az átjutás... Mikor egy-egy török hullám megtörik, fürge lábú parasztkölykök csúsznak le a domboldalon a véres hóban, hogy sebtiben összeszedjék a nyílvesszőket a földről, kitépkedjék a hörgő haldoklókból. Kevés a nyílvessző, s tenger sok a török... 23.
A négyezer főből álló magyar seregtest balszárnyán a vértesek a megadott jelre szétnyílnak, mintha csak utat akarnának engedni valakinek vagy valaminek. A szpáhik itt verekszenek, még egy tömbben, de máris mélyen behorpadt középpel - Vingárti Geréb János éppen ott robban a soraikba acél ékével. Az útnál szétnyíló magyar lovasfalból hét huszita szekér válik ki, az iramló lovak felhúzzák őket a Feketevíz töltésszerű partjára. Aztán a lovakat hirtelen befékezik, lecsapódnak a lőréseket takaró fatáblák. A kovákból szikra pattan, felparázslanak a kanócvégek, végigsistereg a tűz a faggyúba mártott kendermadzagon. A következő pillanatban egymás után eldördülnek a houfnicék, kézi puskák, ágyúk. A robajlás megrémíti a szpáhik lovait: nem hallottak még ennyire közelről ágyúlövéseket. Nyerítés, üvöltés... A nyeregből alázuhanó harcosokon áttipornak a vértesek paripái: a csontok ropogását elnyeli a gyomorrengető dübörgés zaja. Szürke lőporfüstfelhő burjánzik ott, ahol a legvadabbul összeakaszkodik a két had. Az ágyúgolyók süvítve csapódnak be a legsűrűbb szpáhi sorokba, förtelmes recsegés, vérfröcsögés kíséretében zúznak halálra néhány tucat lovast, lovat. A váratlan széllökéstől felszakadozó füstfelhőből először egy szétlapított koponyájú anatóliai mén bukkan elő: a földön hever, rúgkapál még néhány pillanatig. A szpáhik sorai még jobban meginognak. Eszükbe sem jut a szekerek ellen rohamot intézni. Mind a rohamcsapat nyomában törekszenek, a hollós zászlót, a hollós pajzsot keresik, Hunyadit fürkészik szemükkel lázasan. Tízezer arany! Hol van az az átkozott? De a pusztító, öldöklő tömegben lassan minden összekeveredik. A vértes magyarok kisebb csoportjai vadul vagdalkoznak a vörös sipkás szpáhik
tengerárként örvénylő tömegeivel. Lassan formát ölt, mily egyenlőtlen a küzdelem. Kirajzolódik, mily szánalmasan kevés a keresztény had a muszlimhoz képest. A harci szekereken boszorkányos ügyességgel újratöltik az ágyúkat, s újabb sortűz vág rendet a törökök közt. A mocsarak peremén ezer és ezer jobbágy, céheslegény törtet előre, igaz, mind lassuló léptekkel. Bocskoraik, pőre talpuk mélyre süpped a vérmasszával mocskos ingoványban. Csak ott tudják megvetni lábukat valamelyest, ahol török hullák, lovak dögei hevernek szétvetett karokkal, kifordult belekkel, szétnyílt koponyával. Azokon tiporva, húskocsonyában caplatva rohannak tovább. Fejük felett cséphadaróikat, fejszéiket forgatják, dárdáikat, kaszáikat rázzák. Magyar, oláh és szász üvöltés elegyedik a fegyverzajjal, a török kiáltásokkal. Hullámzik, kavarog a két had, egymásba gabalyodva, facsoportokat, házromokat, ingoványfoltokat kerülgetve. Végképp felbomlanak a rendek, emitt a magyar páncélosok messze az oszmán sereg soraiba mélyednek. Vingárd Geréb János úr robog az élükön, s úgy tűnik, megháborodott, mert pajzsát elhajítja, csak irdatlan csatapallosát forgatja bőszülten feje felett, s osztja véle védhetetlen csapásait. Lovasai, igazi ördögfiak, nem akarván lemaradni uruk mögött, követik tűzön-vízen át. Maguk sem értik, miért nem akaszkodnak rájuk lelkesültebben a törökök. Honnét is sejtenék, hogy azok csak futó pillantást vetnek Vingárd Geréb úr páncéljára, a mögötte lobogó harci zászlóra, s már tágulnak is az útjából. Nem ez az... Nincs holló a pajzsán! A jobbszárnyon Lépes Lóránd legalább ily bőszülten csörtet bandériuma élén, széjjelszórva az akindzsik kesze-kusza hordáit. Öt ráadásképp még a harci szekerek is fedezik, újabb és újabb sortüzet okádva az oldalát fenyegető muszlimok kellős közepébe. Valahol, szintén oldalt sorra eldördülnek a fák mögé rejtett szász kézi puskások fegyverei. Megannyi kellemetlen meglepetés a török számára! Igaz, ezek oly sokan vannak, hogy ha akarnának sem tudnának meghátrálni, hisz a mögöttük nyomakodók élve, halva tolják őket az ellenség felé. De hiába a két szárnyon robajló magyar vértessereg, ha középütt nem bírnak az ezerfős rohamcsapattal és a nyomukban száguldó szpáhi, akindzsi sokasággal. Középütt, ahol Hunyadi zászlója alatt a hollós pajzzsal karján, ékes
milánói vértben Kamonyai osztogatja csapásait, csaknem tízezer török nyomakszik mind közelebb és közelebb. Tízszeres ott a túlerő! Kettészakítja ez a nyomakodás a csatamezőt. A mocsaraknál, a Feketevíz és a Szelistye patak megáradt sávjaiban paraszti tömeg öli a lováról lerángatott akindzsiket és a gyalog előretörő aszabokat. Itt, a szárnyakon a magyarok Vale romházainak széléig hatolnak előre. De középütt a tízezer lovas behorpasztja mélyen az arcvonalat, és visszaszorítja Kamonyai ezer vértesét Nagyfalva felé. Kürtszó harsan, hogy figyelmeztesse a szárnyakat, mielőtt végképp kettészakadna a csatasor. Lépes György meghallja, aztán maga is megfúvatja a kürtöket. Amúgy sem sokáig vágtathatna tovább, Sácd előtt masszív akindzsitömbök sorakoznak, sipkájuk vöröslik, mint a pipacsos mező. - Vissza! Vissza, legények! Hanem Vingárti Geréb János nem hallja meg a jelzést, elnyomja az érces kürtszót az oldalukba kapaszkodó aszabok üvöltése. Villognak a szablyák, koponyák csontját loccsantják a láncos buzogányok, húst döfködnek a lándzsák, fejtetőt lékelnek a fokosok... Egyszeriben elszakad a jobbszárny, körbefolyja a vad oszmán tömeg, és a szélekről emészti a páncélos vitézeket. Mégsem hátrálnak, eszükbe sem jut megfutni. Körbeveheti őket bármekkora túlerő, Vingárti Geréb János vitéz magyarjai állják a sarat. A bosszúvágy megszázszorozza erejüket. Oldalt, a dombok lábánál, egész a bodabereki erdőig elvergődik még hozzájuk néhány parasztcsoport, keresztültör a végtelennek tetsző török sokaságon, de a túlerő rögvest visszanyomja a vakon előrenyomulókat, levágja az élen a legbátrabbakat. Tombol a csata a Feketevíz és a Szelistye ingoványai közt. Az ónszürke fellegekből elered az eső. 24.
Kamonyai Simon világéletében gyűlölte a milánói vértet. Gyűlölte, mert hivalkodónak találta, és a csatmezőn hivalkodásnak semmi helye. Most mégis el kellett ismernie, hogy saját páncéljánál sokszorta kényelmesebb és erősebb e vért. Hiába csattognak rajta a törökök nyilai, hiába döngetik melllemezét a messziről elhajított dárdák, kopják, ő meg sem rezdül. - Előre! Előre, fiaim!
- Hunyadi! Hunyadi! - üvöltik katonái. De úgy tűnik, hiába küzdenek oroszlánként itt, középütt. A tízszeres túlerővel nem bírnak. A gázikból álló rohamcsapat, nemhiába a törökök legrátermettebb vitézei, elképesztő erővel vágja keresztül magát a vasasok sorain. Segítik őket a nyomukban törekvő akindzsik, szpáhik. Mind a tízezer a hollós csatalobogó felé törtet. Kamonyai lihegve, zihálva lecsapja pallosáról a vért. Hű vitézei kettős falat vonnak köré, védik a „vezért", felfogják a nekicsapódók fanatikus rohamait. Igazat szólt a deák... Hunyadit akarják ezek. Csak őt... - A kürtöt! - süvölti fülébe egyik hű vitéze. - Fúvasd meg a kürtöket, uram! Nem bírjuk már sokáig! De Kamonyai tudja, hogy korai még. Látja maga is, hogy az arcvonal kettőbeháromba szakad, vészesen összekeverednek a magyarok és törökök sorai. Most még nem... - Vágjátok őket, fiaim! A hazáért! Istenért! Előre! Elkeseredetten, erejük végső megfeszítésével megvetik lábukat Nagyfalva legszélső házromjainál. De mintha ezzel csak tovább dühítenék a törököket, azok oly nyílvesszőáradatot zúdítanak rájuk, hogy elsötétül egy pillanatra az égbolt felettük, aztán a nyílvesszőzáporral egy időben zuhogni kezd az eső is. Kamonyai vörös tollforgós vezéri sisakján záporoznak a csapások: néhány gázi átverekedte magát a kettős védelmi gyűrűn, és elmeháborodott igyekezettel próbálják letaszítani nyergéből. Simon felemeli a hollós pajzsot, s a következő pillanatban csaknem elmállik kezében a vastag acéllemez: handzsárcsapások, nyílvesszők zúdulnak neki. - Tartsatok ki, fiaim! - üvölti rekedten. - Egy tapodtat se hátrálunk! 25.
Hunyadi János sápadtan hallgatja a bodabereki erdő szélső fái közül a közelben tomboló csata zajait. Míg amott ömlik a vér, pusztul csekély seregének java, ő várakozásra kárhoztatott... A szakadó esőben körültekint könnyűlovasai közt. Feszült arcok, feszülő izmok... Arra vár mindahány, hogy harcba mehessen végre... hogy megkísértse a halált! - Készüljetek! - kiáltja. - Mindjárt felharsan a megbeszélt kürtjel! De nem harsan az.
Csak a fegyvervasak csattognak, a sikolyok erősödnek, a dübörgés mélyül... Hunyadi János feszeng Kamonyai kényelmetlen páncéljában: hátára csorog a hideg eső, s a forró verejték. Istenem... Csak harsanna már fel az a kürt...
26. A kettős védőgyűrű egyre apad. Hiába a halálmegvető bátorság, hiába az elszánt akarat, a gázik áradata, s a nyomukban tomboló másik kilencezer nyomása megállíthatatlan. Kamonyai levegő után kapkod, ide-oda taszigálják a védőgyűrűn áttörő törökök. Mellvértje behorpadt a számtalan nyílvesszőtől, levegőt is alig kap szegény. Keze még önkéntelenül emelkedik, s sújt le a pallossal, de lelke már a halálra készül. Innét nincs kiút... Egy pillanatra felrémlik előtte a két fiú arca, mikor még mindkettő kölyök volt: János és Iván... Felrémlik Vajk sántikáló alakja is a ködből. Jövök, barátom! Csak még egy pillanat... Üvöltenek a gázik, vicsorgó képükből nyál és vér fröccsen a cifra milánói vértre. Szablyapengék csapkodják fejét, a veres vezéri tollak csálén lengedeznek, a hollós zászlót épp most tépik le a rúdról... Jövök már, barátaim... Mindjárt, mindjárt... Utoljára fellobban még az ősz vitézben a düh, felágaskodik a csatamén nyergében, és körbesuhintja pallosát. Hullanak a turbános fők, akár a búzafejek aratáskor. De már alig forgolódik körülötte néhány magyar vitéz. Sorra buknak alá, összekaszabolva, lándzsával felnyársalva, sisakostul bezúzott koponyával... Nyissátok a kapukat... A mennyeknek kapuit... Jövök... Vagy húsz gázi egymást taposva veti rá magát. Egyszerre zúdul rá megannyi szablya, buzogánycsapás. Kamonyai felhorkan, valahol deréktájon forró fájdalom döf a milánói vért eresztékei közé. - Gyertek, kutyák! Allah már vár benneteket! Mielőtt legyűrnék, maga elé küld a másvilágra még vagy öt-hat hitharcost. Aztán egy pillanatra megbénul a sisakját érő csapástól: a fejsze átszakítja a horpadozott acélt, s a behasadt fém szélei koponyájába mélyednek. Egyszeriben elhomályosul előtte minden, s mintha megállna az idő. Érzi lángoló bőrén az eső hidegét. A márciusi szél hűvösét. Az utolsó tavasz leheletét... Elcsöndesül körülötte a pokoli zaj, lelassulnak a sújtásra lendülő karok. A mozdulatok az örökkévalóságba fagynak, s a homályló kép minden átmenet nélkül kifehéredik. Karja lehanyatlik, nem érzi már az ősz vitéz a fejét érő fejszecsapásokat, a testébe záporozó döféseket. A sisak alatt mosolyra rándul az ajka.
Jövök már, Vajk! Jövök, Iván! Itt vagyok... Mikor a legközelebb tolakodó, bivalyerős szeldzsuk némi üggyel-bajjal levágja a fejét és üvöltve letépi róla a sisakot, észre sem veszi, hogy a magyar vitéz mosolyog. A török a levegőbe lendíti a diadal-koponyát.
Felüvölt körülötte a majd tízezer muszlim, s ez az üvöltés megremegteti a vidéket. Majd beszakad a föld: majd leszakadnak az esőemlős fellegek. - Ölü! Ölü! Ölül28 Barbár üvöltés ez, győzedelmes, vérszomjas... Kamonyai szakállas, vérben úszó feje már egy lófarkas lándzsa hegyén emelkedik a tömeg feje fölé. - Ölü! Ölü! Ölü! - Biszmillah il raham il ráhim!29 - sikoltja egy gázi fanatikus hévvel, s szemét az égre emeli. - Kazandigimiz! Kazandigimiz!30 Az üvöltés tovább erősödik... A tízezer török eszelős őrjöngésbe kezd. Allah nékik adta a győzelmet, de most már el kell pusztítani az ellenséget, az utolsó szálig! Kamonyai fejét lándzsán hordozva a többi tízezrekhez is villámként ér a hír: Hunjadi ölü! Hunyadi halott! Fanatikus öröm hullámzik végig a kesze-kusza sorokon, új erőre kap a muszlim sokaság. A magyarok zavartan forgolódnak: minek örülnek ezek? Jézus Krisztusra! Mi történt? - Kazandigimiz! Kazandigimiz! - Hunjadi ölü! - Elhámd-Allah!31 A két szárnyon hadakozó parasztok rémülten kapják fel fejüket: - Mi történt? Mi történt? - Allah! Allahu akbar! Aüah! Allah! A négyszeres túlerőben lévő török had megmámorosodik a gyűlölt ellenség halálától. A Hadak Villáma nincs többé! Hát mégiscsak fogja a fegyver! - Ileri! Ileri! Allah! - Allahu akbar! Felhőszakadás ömlik az égből. Sártengerré válnak az addig még száraz utak is. A zápor veres buborékot ver a mocsár színén.
28 Halott! Halott! Halott! 29 A magasságos és könyörületes Isten nevében. 30 Győztünk! Győztünk! 31 Hála legyen Allahnak!
Eső mossa le a vért az ősz vitéz lándzsahegyre tűzött koponyájáról. Kamonyai Simon ott mosolyog a magasban, üveges tekintete tán látja még, amint kitárulnak előtte a végtelen, viharos égbolton a mennydörgés kapui. 27.
- Halljátok? - Mezid bég széttárja karját. - Halljátok, az igazhitűek diadalkiáltásait? Hunjadi halott! Emad ed Dihn Zenki, a szövetséges szeldzsuk-török Zulkadir emírje mosolyogva fogadja a hírt. - Allah onu istedi.32 - Fényes zsákmányra teszünk szert ma! Tömérdek fegyver, páncél, paripa... a szultán elégedett lesz velünk, barátaim... Különösen veled, futott át a keserű gondolat Aydit Ollari agyában. „A mi nevünk még csak benne sem lesz a győzelmi jelentésben...” Mezid bég izgatottan nyújtogatja a nyakát. Valahol elöl kell lennie a fiának, Ibrahimnak. Testőrök gyűrűjében harcol elöl... Vajon ki vágta le Hunjadi fejét? Mindegy! Bárki legyen is, bőségesen megszolgálta a tízezer aranyat! 28.
Hunyadi is hallja a török diadalüvöltést a bodabereki erdő oldalától. Reng a föld, újult erővel rohamoznak a muszlim lovasok a völgyben. - Megölték Kamonyait - Egyed fia Nagy Miklós nehéz sóhajjal mondja ki azt, amit már mindenki sejt. - Bevégeztetett. Hunyadi hátrapillant. A könnyűlovasok idegesen fészkelődnek a nyergükben, arcukra kiül a rettegés. De hát ki ne félne harminc-negyvenezer sátáni török üvöltése hallatán? - Itt az idő! - Hunyadi nagy levegőt véve elővonja pallosát. - A pajzsomat! Ketten nyújtják felé a hollós pajzsot. Sisakra nem lesz szükség - látniuk kell az arcát! 32 Allah így akarta.
- Testvéreim! Elérkezett a mi időnk! Diadal vár, vagy halál! Krisztusért! Édes hazánkért! Előre! Azzal megsarkantyúzza lovát, kitör az erdő szélső fái közül. Az ezer könnyűlovas bősz csatakiáltással az ajkán követi őt. Magasba szöknek a harci lobogók: a magyar nemzet árpádsávos harci zászlaja és a Hunyadi-ház hollós lobogója. - Bosszút! - üvölti Hunyadi, és az ezer lovas együtt üvölti vele: - Bosszút! - Bosszút! 29.
Farnasi Veres Dénes, Erdély valamikori alvajdája pocakos, kopaszodó kis ember, de most, lova nyakára hajolva, újra ifjúnak érzi magát. Pezseg a vére, s forr benne az indulat. Jó ideje rejtőzködik ezer lovasával ő is a bodabereki erdő mélyén, Hunyaditól jó fél mérföldre. Mikor szólal már meg a kürt? - Készüljetek, legények! Miközben elgémberedett ujjait megropogtatja, végre felharsan az erdő széle felől Hunyadi jól ismert jelzése. Támadunk! Támadunk! - Előre, magyar! - kiáltja bőszen Farnasi Veres Dénes, s felágaskodik nyergében, szablyáját előre suhintja, az ellenség felé. Ahogy vágtára sarkantyúzza a lovat, már nem az a pocakos, megsavanyodott ember, ki néhány napja volt. - Előre, magyar! - Bosszút! - Bosszút! 30.
A gyilkos ütközet helyszínétől távolabb, az ivánfalvai mezőn lélegzetvisszafojtva hallgatja tízezer fogoly, mi zajlik odaát, a völgyben.
Tízezer elcsigázott, magába roskadó szerencséden. Javarészt nők, kisleányok, kisfiúk. Alig a negyedük férfi, mind bivalyerős óriások: férfirabszolgának csak ilyenre van szükség a Török Birodalomban. Hallgatóznak mind. A nők összehúzódva, maguk közé vonva a kisgyermekeket. Szégyenkönny csillog az arcukon: sokukat megerőszakolták az előző napokban. A „szerencsésebbeket" az agák, bégek, emírek sátraiba hurcolták, de kit nem találtak elég kellemetesnek, azokon a közönséges katonák tettek csapatostul gyalázatot. Annyi volt a fogoly, hogy nem kellett takarékoskodni velük. Az se számított, ha beleroppantak a megaláztatásokba. Naponta harmincnegyven leánytetemet hordtak a gönüllük a fogolytábor szélére, hol frissen betemetett tömegsírban nyugodtak azóta már. Kik megmaradtak, megadták magukat sorsuknak. Számot vetettek életükkel, s egymás tekintetét is kerülve, szégyenükbe burkolózva várták, hogy mi történik velük. Legnehezebb volt a gyermekekkel: esténként éktelen sírás-rívás zengett a hegyek karéjában: anyjukat, apjukat, kistestvéreiket szólongatták a kis nyomorultak. De most ők is hallgatóznak, figyelik a távoli csatazajt. - A Vaskapu-szurdoknál harcolnak - véli az egyik leány. Őt tegnap éjjel cipelték sátrukba négyen-öten a tábort őrző gönüllük közül. Csak hajnalban engedték el megszaggatott ruhában, véresen. - Arrébb van az! - legyintett a vingárdi bíró felesége. Egyenes a tartása, s hiába cipeli a hajánál fogva magával minden éjjel az egyik szkipetár lándzsás, büszkeségét így sem engedi megtörni. - Arrébb, az erdőnél! Mi is a neve? Bodaberek-erdő... Ott harcolnak ezek... Kissé távolabb az asszonyoktól a férfiak is hallgatóznak. Őket láncra verték. - Hunyadi csapata - suttogja az egyik szakállas szász. - Ördög tudja, honnét szedett össze akkora sereget! - Adja Isten, hogy győzedelmes legyen! - Adja Isten! Sóhaj szakad fel a sok ezer emberből, a reménykedés sóhaja. Aztán hirtelen, a messzeségben egyszerre felüvöltenek a muszlim hitharcosok. Győzedelmi ordítás az! - Mi történt? - villan össze rémülten a foglyok szeme. Összehajolnak, pusmognak, izgatottan találgatnak. Észre sem veszik, hogy a lándzsás gönüllük közelebb araszolnak, s ők is pusmognak maguk közt valamit. Ezren vigyázzák a tízezret. És ez nagyon nem tetszik nekik...
31. A völgy másik végében, a Vaskapu-szurdoknál mozgolódás támad a sűrű fák mögött. A Nyeregtető oldala egyszeriben megelevenedik: százával ereszkednek alá a jobbágyi hadak. A Magashegy tetején, a menedék várat tartó oláhok, szászok megkönnyebbülten felüvöltenek. - Itt az erősítés! Ide, testvérek! Ide! Dengelegi Pongrácz György, Erdélyország alvajdája ügyet sem vet rá, hogy nem fényes, lovagi sereget vezet, csak holmi bocskoros, mezídábas népséget. Most csak az előtte álló küzdelem izgalma feszíti, s rá is átragad a jobbágyi tömeg bosszúvágya. - S most, alvajda uram? Ez a süveges oláh legény legalább oly kackiásan csattintja össze bokáját, mintha régi veterán volna. Már a bábolnai felkeléskor kiderült, hogy vérükben van ezeknek a harc ösztöne! - Várunk, fiam! Ha Hunyadi apátok jól számított, nemsokára erre özönlik az egész török katonaság! Akkor aztán lesz nemulass! A jobbágyok izgatottan foglalják el állásaikat a vár falai körül, a kimélyített árkok mögött. Annyi nyílvesszőt, dárdát hoztak, amennyit csak elbírtak. Dengelegi Pongrácz Györgynek megnyitják a várkaput, s ő is elhelyezkedik a palánk mögött. Nagyot húz az egyik paraszt által feléje nyújtott vizestömlőből, s csak ekkor ébred rá, hogy az elébb „fiamnak" nevezte a süveges oláht. Nem marad sok ideje ezen csodálkozni, mert egetrengető üvöltés hallatszik a völgy túlsó vége felől. 32.
Hunyadi és ezer lovasa kiront a fák takarásából, és egyenest oldalba kapja az előre nyomakodó török sokaságot. A véletlen úgy hozza, hogy a lehető legjobbkor, a lehető legjobb helyen csapnak le: nem messze tőlük a magyar főseregtől elszakadt s bekerített Vingárd Geréb János hadakozik egyre reménytelenebbül. A magyar könnyűlovasok hozzájuk verekszik át magukat, viszonylag nagy területen horpasztva be ezzel az előrenyomuló ellenség vonalait. Vágtatnak, vagdalkoznak, ék alakban nyomulva egyre és egyre mélyebben a török
tömegbe. Vingárd Geréb János vértől iszamós pallosával tiszteleg sógorának, kit milánói vértje nélkül is felismerne ezer mérföld messzeségből is. Hunyadi visszatiszteleg, de máris körbesuhogtatja a maga pallosát, két tar török koponyát röppentve a levegőbe. De nem csak Vingárd Geréb János ismerte fel Hunyadit, hirtelen az egyik török lovastiszt is dermedten bámulja a magyar acél-ék élén vágtató daliát. Hollós pajzs... Ugyan nincsen rajta milánói vértje, de ő megismerné az engürúszok vezérét, ezer közül is akár... - Hunjadi! Sikolya élesen visszhangzik. - Hunjadi! - Hunjadi Yajiyor! Hunjadi Yajiyor!33 Körülötte megzavarodott lovasok kapkodják a fejüket. Micsoda? Él? - Hunjadi! - Hunjadi Yajiyor! Most már mások is észreveszik a magyarok élén robajló lovagot. Allahra! De hisz ez... - Hunjadi! Hunjadi Yajiyor! - Ordular Yildirim! - Hunjadi Yajiyor! A pánik futótűzként terjed a közelben összetorlódott oszmánok közt. Megtorpan a menet, egymás hátára hágnak a lovasok, idegesen nyerítenek a paripák. A törökök rémülten forgatják fejüket. Hunyadi feltámadott? De hisz akkor csakugyan nem fogja fegyver! Hisz nem is ember ez! Dzsinn! Gonosz dzsinn! S Hunyadi, mint ki pontosan tudja, milyen hatást vált ki megjelenése a harcmezőn, felágaskodik a kengyelben, hogy jól lássa mindenki. Magasba emeli hollós pajzsát és véres pallosát. - Krisztusért! A hazáért! Előre! S vágtatnak utána vitézei. - Hunyadi! Hunyadi! - üvöltik torkukszakadtából. - Allah! Allah! - A török sokaság már nem diadalittasan kiált, inkább segítséget remélve a mindenható Istentől.
33 Ordular Yildirim! - A Hadak Villáma!
De Allah nem látja őket: a Vaskapu-szurdok fölé vastag, szürke fellegek sodródnak, s azokból egyre csak ömlik az eső. - Előre! Előre, vitézek! A törökök fejvesztve tágulnak Hunyadi útjából. Egymást taposva, tiporva futnak, de mert másfelé nem futhatnak, szemközt, a Feketevíz megáradt ingoványába vetik magukat. Ott már várják őket a parasztok fejszéikkel, cséphadaróikkal, furkósbotjaikkal. - Hunyadi! Hunyadi! - Krisztus! Krisztus! Az oszmánok tízezrein villámként hasít végig a babonás rettegés. Hunyadi feltámadott! Itt van, s nem fogja semmiféle fegyver! Már azok is menekülőre fogják, akik még nem is látják a magyarok vezérét... 33.
Farnasi Veres Dénes ezer lovasa áthatol a bodabereki erdőn, de még a fák sűrejében megütközik Mezid janicsárjaival. A gyalogságot az agájuk küldte a fák közé, hogy kiűzzék onnét a hitetleneket, de arra nem számított, hogy ezúttal nem talpas jobbágyokat kellene kardélre hányniuk, hanem kiválóan képzett magyar lovasokat. Zeng, bong a bodabereki erdő, üvöltések harsannak, egymás után tiporják a földbe a janicsárok sorait a könnyűlovasok. Oldalról ugyan megsorozzák őket az oszmán számszeríjászok, de azokat gyorsan lekaszabolják a szélen nyargaló legények, s már vágtatnak is tovább. Néhány perc múlva Veres Dénes fiai kirontanak az erdőből, és alig negyed mérföldre Hunyaditól és Vingárd Geréb Jánostól ők is oldalba kapják a már éppen eléggé zavarodott török sereget. A pánik tetőfokára hág: az irdatlan tömeg most már visszafelé hömpölyög, a völgy túlsó vége felé...
34.
Ahol a fanatikus gázik lefejezték Kamonyai Simont, a török lovasság szinte teljesen áttörte a magyar hadrendet. Az oszmánok előtt már nincsen keresztény katona. Vagy mégis? Valami dübörög onnét, szemből. Fekete tömeg hullámzik a dombok oldalán. A gázik, a szpáhik, akindzsik mind megtorpannak, egyszeriben alábbhagy a diadalittas üvöltés. Kamonyai Simon koponyája még mindig mosolyogva tekint le a mélyben tolongó embertömegre: Tilicske felől páncélos magyar lovassereg vágtat a csatatér felé. Erdélyi, bihari legények, fejük felett a Szilágyi-Garázda nemzetség zászlai lobognak. 35.
- Mi történik ott elöl? - Mezid bég idegesen nyújtogatja nyakát. Az eső szürke függönyén át kavarodás látszik a hadrend közepe táján... Talán oldalba támadtak minket? Karamán Oglu rosszat sejtve inti maga mellé csauszát. - Eriggy, kerüld meg a mocsarat, nézz szét, s jelentsed, mi folyik ott! A csausz halálra váltan elnyargal, de soha többé nem tér vissza. Oláh parasztok vágják el lova lábinát nem messze a Feketevíz torkolatától, s verik agyon fejszéikkel. Levágott fejét belehajítják a megáradt patakba, ott nézelődjön, ha akar. Néhány perc múlva Mezid már bizonyos benne, hogy súlyos vész közeleg. Roppant serege beszorult ebbe az átkozott völgybe! Megtorpantak, s most egymást taposva tódulnak hol ide, hol oda... De hát mi történhetett? Néhány perc múlva már jön a hír: a magyarok északnyugat felől jelentős erősítést kaptak... Újabb néhány perc: a küldönc halálra váltan hajlong Mezid előtt: - Hunjadi él! Nemes bég! Hunjadi él, és harcol! - Mit beszélsz? - Feltámadott!
Mezid a fejét ingatja, de már látja, hogy a roppant muszlim had özönlik vissza a völgy túlsó vége felől. Amott gyaur parasztok hordája rohan a nyomukban... - Allah! Nemsokára elérik a főtáborunkat! - Meg akarják kaparintani a szekereket! - sápadozik Aydit Ollari. - Ki akarják szabadítani a foglyokat! - Az lehetetlen! - Nemes bég! Küldj csapatokat a főtábor védelmére! - követeli Karamán Oglu is. Mezid még mindig az iménti híren rágódik. Hunjadi él? Biztosan félreértés az egész... Ez az átkozott karamán csőcselék megijedhetett egy magyartól, akinek hollós pajzsa van... Nem lehet Hunjadi! Nem élhet, ha egyszer már megölték... - Ha a magyaroknak sikerül kiszabadítani a foglyokat, az végzetes lesz ránk nézve... - jegyzi meg Aydit Ollari. Szemmel láthatóan nem ad a babonás híresztelésre. Valami elől csak futnak ezek... - Cselekednünk kell, nemes bég! A rabok... Ha hátba támadnak minket... Azt nem szabad engedni... Mezid egy pillanatra megdermed. Hisz ez azt jelenti, hogy le kell mondania a már biztosnak tűnő zsákmány jelentős részéről... De talán a kincses szekerek megmaradnak... - Jól van hát! És Mezid kiadja a szükséges parancsokat. A szpáhi lovasság tartalékban hagyott ezerfős egysége visszafelé vágtat, keresztültör a menekülők sorain, és egyenest Ivánfalva felé veszi útját... 36.
Harmadik órája tombolt a harc a Feketevíz és a Szelistye ártere alkotta völgyben. Hunyadi és Szilágyi Mihály megjelenése megfordította a csata sorsát, de el nem döntötte véglegesen. Kétezer könnyűlovas és kétezer páncélos harcba vetésével nem lehetett felülkerekedni a még mindig legalább harmincötezer főt számláló török hadon! Mezid és a szövetséges törzsek emírjeinek erélyes beavatkozásával előbb Szilágyi Mihály lovasait, majd a szárnyakon csaknem a főtáborig hatoló jobbágytömegeket sikerült ideiglenesen feltartóztatni, de középen mintha tehetetlen maradt volna a muszlim had...
Ott, ahol a „feltámadott" Hunyadi vezette lovasságát... A harmadik órában a hegyekből lezúduló erdélyi jobbágyok dühe újabb lendületet adott a magyar seregnek. Az oszmánok sorait ezúttal a Feketevíz irányából sikerült áttörni, a fáradt, elgyengült szpáhik, akindzsik fejvesztve vágtattak visszafelé. De hogy el tudjanak jutni a megerősített török főtáborig, át kellett volna haladniuk a Vaskapu-szurdokon. Ott viszont már vártak rájuk Dengelegi Pongrácz György paraszt-katonái... 37.
A magasból kőzuhatag záporozott a holtak szőnyegén elakadó török lovasokra. A kőzuhatagot lándzsaerdő és nyílvesszőfelhő követte: a holtak szőnyege, ím, újabb vonagló, nyöszörgő réteggel vastagodott. A rúgkapáló lovak maguk alá temették lovasaikat, de azokra újabb lovak, s újabb szpáhik zuhantak. A török sereg már előző este csapdába esett, de csak most ébredt ennek tudatára... 38.
A tízezer fogoly szinte egyszerre kapta fel fejét. A harctér felől szpáhi lovasok közeledtek, veres sipkáik vészjósan hullámoztak az ivánfalvai mező hófoltos zöldjén. - Erre jönnek egyenest! - állt talpra egy ifjú leány. A nyugtalanság végighullámzott az elcsigázott embertömegen. Még a fogolytábort őrző balkáni gönüllük is értetlenül bámulták a vágtató lovasságot. A szakadó esőben már amúgy is vacogtak az emberek, de most a félelem koccintotta össze fogaikat. Semmi jót nem ígért az egész... A megláncolt férfiak közül egy borostás képű, bivalytermetű oláh emelkedett ki. Ő már sejtette, miért jönnek a szpáhik. - Leölnek minket... - hörögte. - Inkább leölnek, nehogy kiszabadítsanak a mieink! Akik hallották a hangját, rémülten kezdtek kiáltozni. A hangzavar átterjedt az asszonyok, gyermekek csoportjaira is, és néhány perc múlva mind a tízezer
pánikban hullámzott. Most már a tábort őrző gönüllüknek is volt okuk a nyugtalanságra. A szpáhik megálltak a völgy kijáratánál, s parancsnokuk odaléptetett a gönüllük tisztjéhez. Fojtott hangon szót váltottak egymással, aztán a szkipetár csak vállat vont, és intett embereinek. A tábor őrei kivonták jatagánjaikat. - Emberek! Leölnek minket! - kiáltotta valaki a tömegből. - Végünk van! Jaj! Végünk van! A sikoltozás, kiáltozás egyre erősödött, az emberek ösztönösen próbáltak elhúzódni a szpáhiktól. Hiába, a másik oldalról is lándzsás törökök tartották sakkban őket. A megláncolt, bivalyalkatú oláh a válságos pillanatban zord vicsorral állott a többiek elé. - Ne hagyjuk, hogy oktalan baromként leöljenek minket! Rá a törökre! Rá mindenki! A férfiakat nem kellett biztatni, lánccsörgetve, csoszogva megindultak a gönüllük felé. E pillanatban újra megrengett a föld, csak ezúttal keled irányból. - Jő az erősítés! Ettől félnek a törökök! Kitartás, testvérek! - Rá a törökre! Öljétek a bestéket! - Rá a törökre! A bivalytermetű oláh mozdult elsőnek, rávetette magát a legközelebb álló gönüllüre, és egyeden ökölcsapással szétzúzta halántékát. - Előre, testvérek! Rá a törökre! Kikapta az elzuhanó szkipetár kezéből a jatagánt, s lesújtott a béklyó láncára. A férfiakat tízesével láncolták össze, ahhoz, hogy mindről lekerüljön a béklyó, időre lett volna szükség. Csakhogy nem maradt idejük... Az oláh felnézett: társai kétségbeesetten követték példáját, és igyekeztek végezni a közelben álló őrökkel, de ez csak keveseknek sikerült. Legtöbbjükkel egy-egy lándzsadöfés végzett, a közéjük ugró gönüllük ide-oda ugrálva mészárolták őket, nehogy a hátuk mögé kerülhessen valaki. - Ne hagyjátok magatokat! Kapjátok el őket! Ebben a pillanatban a szpáhik is megindultak, lovasrohamuk véget vetni látszott a szalmaláng fellángolásnak. Ám ekkor különös dolog történt. A hétezer leány és asszony kitört a gönüllük gyűrűjéből. Ők nem voltak megláncolva, s csak néhány lépésre álltak a lándzsás őröktől. A meggyalázottak, a megerőszakoltak, a rabszolgaságba taszítottak minden dühével iramlottak kínzóik felé. Ami ezután történt, az minden képzeletet felülmúlt.
Asszonyok rohama söpört végig az ivánfalvai mezőn. A feléjük ügető szpáhik csak egy pillanatra torpantak meg, de ez a pillanat elég volt ahhoz, hogy a foglyok őrjöngve rájuk vessék magukat. - Nézzétek! - kiáltotta lelkesülten a bivalytermetű óriás. - Nézzétek asszonyainkat, testvérek! Az erdélyi nők megvadult oroszlánként tépték, szaggatták a törököket... 39.
Hunyadi tudta, hogy eljött a sorsdöntő pillanat. A völgy földje kiömlött vértől vöröslött, s Jankó bármerre tekintett, öldöklő embercsoportokat látott lóháton, gyalogosan, földön csúszva, félig már a mocsárba süppedve. Zihálva megtorpant egy pillanatra, s kitapintotta a mellvértjébe csúsztatott lapos vizestömlőt. Ivott néhány kortyot: a víz meleg volt, vérízű. Ahogy széttekintett az iszonytató harcmezőn, büszkeség töltötte el. Páncélosai emberfeletti erőfeszítéssel állták a sarat a túlerővel szemben, a parasztok pedig - meghazudtolva minden előzetes várakozást -, rettenthetetlen elszántsággal küzdöttek. Amott egy mezítlábas pap rohant előre a holtakon botladozva, magasba emelve egyszerű fakeresztjét, s a jobbágyok százával tódultak utána. Képzett janicsárszázadokkal vették fel a harcot, mintha a végítélet utolsó csatáját vívnák. Zuhogtak a fejszecsapások, csörögtek, kattogtak a cséphadarók. Jajongás, halálhörgés kísérte a dühödt tömeg útját a csatatér minden szegletében. Hunyadi János büszke volt fiaira. Előre, testvérek! Előre! Újult erővel vetette magát a harcba. Ezekben a percekben pecsételődött meg a török had sorsa. 40.
Mezid bég néhány percig abban a tudatban leledzett, hogy sikerült úrrá lenni az átmeneti nehézségeken. A foglyok miatt nem kellett aggódnia, és úgy tűnt, itt, a völgyben sikerül legyűrni az átkozottakat! Igaz, újabb paraszti tömegek ereszkedtek le a hegyekből, és vetették magukat az ütközetbe. A magyar páncélos lovasok is kitartottak, mi több, mind
közelebb törtettek a vezéri állásokhoz, s tetőtől talpig vérben fürödve osztogatták csapásaikat... Miféle erő hajtja ezeket? Miféle belső tűz lángol az ördögfattyakban? És akkor Mezid bég megpillantotta a tömegben előretörő Hunyadi vajdát...
- Hunjadi! Hunjadi Yajiyor! - Ordular Yildirim! - Hunjadi Yajiyor! Immár nincs megállás: nem létezik földi hatalom, ami megálljt parancsolhat a fejvesztve menekülő sokaságnak. A hitetleneket a holtából feltámadott Hadak Villáma vezeti! Elég egy pillantást vetni rá, hogy elfogja a rettegés minden igazhitű harcost... - Hunjadi Yajiyor! - Hunyadi geliyor! - Ordular Yildirim!34 Dermesztő gyorsasággal fogy a tér a török had körül. A völgy túlsó végéből dübörögve rohannak feléjük Hunyadi és Szilágyi Mihály páncélosai, s persze a paraszti hadak: bosszúszomjasan, megmámorosodva a vér szagától. Mezid bég csak most fogja fel, hogy bizonnyal búcsút mondhat a sok száz szekérnyi hadizsákmánynak. A kérdés már csak az: életét menteni tudja-e? Szeme sarkából vezértársaira sandít: mind sápadtan bámulják a közeledő magyar hadat, mintha földbe gyökereztek volna lovastul. Nem hisznek a szemüknek. Elsőként a tekke-szeldzsuk törzs emírje kap észbe. Megfordítja hátasát, és egy szó nélkül elvágtat a völgy közelebbi vége felé. - Gyere vissza! - üvölti Mezid tehetetlen dühében. Hiába: immár a karamán törzsek ura is menekülőre fogja, annyit sem mond, hogy Allah legyen veletek! Ebben a pillanatban felbomlik a rend a bég körül, testőrző tisztjei is halálra váltan sarkantyúzzák meg lovaikat, hogy elinalhassanak a közelből. - Gyertek vissza! Gyertek vissza, átkozottak! - Mezid tehetetlenül üvölt utánuk, de azoknak aztán rimánkodhat! Most már magának is futnia kell, ha 34 Hunyadi él! Hunyadi jön! A Hadak Villáma!
nem akarja, hogy elsodorja, lovaik patája alá temesse a menekülő akindzsik tömege. 42.
Bőséggel arat a halál a Vaskapu-szurdokban. A Magashegy falairól és a szemközti Tövises-dombról nyílzápor tizedeli az egymás hegyén-hátán nyomakodó, tolakodó törököket. Az elhullók tetemei falat alkotnak, átgázolni rajtuk akkor sem lenne könnyű, ha a magasból nem irtanák őket a védők. Mikor kifogy a nyílvesszőből, dárdából a mezítlábas sereg, egyszeriben veszett patadübörgés hallik Orlát felől. - Jönnek a székelyek! Jönnek a székelyek! Időzíteni sem lehetne jobban: vágtában feszítik meg íjaikat, és lövik ki nyílvesszőiket a legények. Fejük felett a székely székek zászlai lobognak, apró termetű lovaik falják a távolságot, ami még elválasztja őket a fejvesztve menekülő török tömegtől. A Nyeregtető lankáin pedig a szakadó eső függönyén át megcsillannak a szász városok gyalogosseregének vértjei. Dengelegi Pongrácz a szemét törölgeti. - De hisz ezek Anton Trautenberger kapitány zsoldosai! Kitörtek Szeben védői! Isten velünk van! A székelyek és szászok érkezése végleg megpecsételi Mezid seregének sorsát. A Vaskapu-szurdok immár áthatolhatatlan falként tornyosul előttük. Egymást taposva, fülsiketítő sikollyal futnak vissza, amerről jöttek. Egyenest a vérszomjas paraszti hadak karjaiba... 43.
Egyeden menekülési útvonal marad az oszmánok számára: a saját főtáborukon átgázolva, Ivánfalva mellett egy szűk, mocsaras völgyön át. Ám ahhoz, hogy itt átjussanak, egymással kell megküzdeniük. A hadizsákmánnyal megrakott szekerek közt handzsárok és lándzsahegyek villognak a szürkületben, s csak a leggyorsabbaknak, legkegyetlenebbeknek adatik meg, hogy egérutat nyerjenek. A többit utolérik, s válogatás nélkül irtják a parasztok.
Vagy ötezer gyalogos török viszont már-már kezdi azt hinni, megmenekült. A szűk, ingoványos völgyben eltávolodnak a harcmezőtől. Most már majdcsak átverekszik valahogy magukat a Kárpátokon, el, minél messzebb Erdély földjétől... De a völgy szájában sok ezer asszony, férfi özönlik velük szemben. - Allah! Bize yardim edin! Saját foglyaik azok. Felfegyverezve, vérben forgó szemekkel rohannak feléjük... - Allah! Yardim! - Simdi, bana yardim et! Két tűz közé szorulva, kimerülten, félelemtől reszketve a törökök elhajigálják fegyvereiket. A meggyalázott, megerőszakolt asszonyok, láncra vert férfiak szánalom nélkül döfködik keresztül őket. Üvöltés reszketteti meg az ivánfalvai völgyet is. A nap messze elbújt a hegyek mögött, tán azért, hogy ne kelljen látnia a barbár vérengzést, ami a völgyekben tombol.
44. Hunyadi a fegyverre kelt parasztokra bízza a munka bevégzését, végtére is ezt ígérte nekik. Bosszút... Már jócskán beesteledik, de a hegyekből még egyfolytában özönlenek lefelé a jobbágyok. Csak most értek ide sokan távoli falvaikból, de még időben, hogy kivegyék részüket a kegyetlen megtorlásból. Százával, ezrével verik agyon a mocsarakba, ingoványokba tévedt törököket. Az éjszakában fejszecsattogás, üvöltés visszhangzik. Fáklyafények világlanak szerte a környéken, mintha csillagok gyúltak volna a véráztatta földön. Székely lovasok, szász zsoldosok, parasztok, kiszabadult foglyok róják fáradhatatlanul a hegyeket, völgyeket, és menekülő törökökre vadásznak. Innen is, onnan is kegyelemért könyörgő üvöltések harsannak: - Merhamet! - Merhamet! - Bana merhamet et! Hiába: nincs könyörület.
45. Hunyadi lovasai az utolsó ellenállási gócot a török főtábor környékén számolják fel. Egy csapat akindzsi körmeszakadtáig védi a városokban, falvakban zsákmányolt kincseket, de immár esélyük sincs feltartóztatni a hömpölygő vasáradatot. Amint a török tábort megszállják, a magyar lovasok pihenés nélkül folytatják az ellenség üldözését. Vágtatnak tovább a zuhogó esőben, hegyen, völgyön át, a kietlen éjszakában... Hunyadi parancsba adja: míg egy török is él, az üldözést folytatni kell! Ha kell, egész az Al-Dunáig, vagy még azon is túl... Lóháton, gyalogosan, a teljes hadra kelt erdélyi nép a mohamedánokat üldözi tovább. Tovább és tovább...
46. Filipesi Albert őrjöngve rohan a tömegben. Feleségét, kisfiát keresi. A kiszabadult foglyoktól kérdezi, őket: - Nem láttátok asszonyomat? Török ruhát viselt, kisfiú volt a karján! De senki sem látta őket. Medveölő Ioan talál rá, és maga mellé veszi. Együtt keresik tovább őket. Eközben megkezdik a magyar sebesültek összegyűjtését. Kiderül, hogy Újlaki is köztük van, ott szentségei egy török sátor mellett, s nem hagyja, hogy bekötözzék vérző homlokát. Körülöttük még mindenütt káosz. De egy bizonyos: a győzelem övék! 47.
Mezid bég tetemét a Vöröstorony-szoros közelében találják meg. A fiát, Ibrahimot próbálta védelmezni, mikor beérte őket Cserei Lukács csapata. Mindkettejük koponyáját irdatlan pöröly szakította be. Körülöttük elszórva akindzsik tetemei mindenhol. A szövetséges törzsek emírjei megmenekültek, de kíséretük az utolsó szálig odaveszett. Azon az éjszakán, az Úr 1442. esztendejében, Böjtmás havának 22.
éjjelén több tízezer menekülő törökkel végeztek Erdély népei. Napokon át tartott a hajsza. A Vöröstorony-szoroson átjutott lovasok hitték azt legtovább, hogy megmenekültek. Csakhogy a magyar és oláh lovasok ott is tovább űzték őket. A negyvenezer fős fosztogató hadseregből pár százan jutottak át török területre. A többi ott hevert holtan, szerte az erdélyi, havaselvi utak mentén. 47.
Süvít a szél. Az ónszínű felhők karnyújtásra csüngnek a zord hegyek felett. Hollók ringnak sűrű rajokban a fák ágain. Lakomára lesnek, alant, a völgyben holtak ezrei. Kicsavart tagokkal, feltépett hassal, bezúzott koponyával, feketére száradt vérrel mocskolva: itt leltek otthonra mind, itt, e csúf mezőn. Csak a halál suttogja fülükbe ocsmány altatódalát - amott már ássák a roppant sírokat, készül a hideg sár-szemfedél. Magányos férfi magaslik a tetemek fölé, talpig acélban. Vérveres a vas, agyzúzalék, bélsár az éke a hősi öltözetnek. Hunyadi zokog. Búcsúzni jött. A holtaktól, kik életüket adták e rút mezőn, aláhullva a sárba, eltaposva, megtiporva. Hunyadi zokog. Végre megleli a testet, mit régóta keres. Letérdel mellé, öleli, fej nélküli porhüvelyét a hős vitéznek. - Te győztél, Simon! Te bírtad le Mezidnek rettentő hadát, nem én! Dicsőség néked, hős áldozathozó! Dicsőség nevednek, míg világ a világ! Amott megásták már a roppant sírokat, kész a hideg sár-szemfödél. Nyugodjatok, hősök! Kik idefenn ordas ellenségek voltatok, odalenn békén, együtt álmodjatok... Lelketek Istené! 48.
Este égig érő tüzek lobognak Ivánfalva mezején. Immár tizenötezer magyar, oláh és szász tombol, táncol ott, s van is mit ünnepelni: teljes immár a bosszú, s szabad majd minden fogoly! Az elrabolt kincsek ott állnak sorban, púpozott szekerek hátán, a gyilkos török hadnak írmagja sem maradt.
Egymásba kapaszkodva ropják a táncot, tűzzel ölelkezve, barbár mámorban úszva mind, a győztesek. Magát ünnepli a már csaknem lebírt, s mégis feltámadott nép. Most e tánc a gyász, az őrjöngő vigalom. Nemes, paraszt, magyar, oláh... Mindez egyre megy. Végbevitték az isteni csodát, s ez ünneplést érdemel... Robajlik a föld lépteik alatt, égig ér a láng, a muzsika vonyít. Hunyadi érkezik, zord arcán sebek vöröse ég, szemében gyász és fájdalom. Felmorajlik a nép. Itt jő hőse, megmentője, örök támasza. Itt jő új reménysége e bús hazának. - Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi! Ölelik, csókolgatják, kezét, a lába nyomát. Ő ma több mint földi halandó. Vének hajlongnak előtte, zsenge gyermekek becézik, anyák és asszonyok szorítják magukhoz, mintha volna egyszülött fiuk, édes szülőjük. - Hunyadi apánk! Idvez légy, hős bajnokunk! Hunyadi apánk! Megmentőnk! Jó urunk! Hunyadi dermedten áll, s szívéről lassan leolvad a gyász jege. Fölötte végtelen csillagok. Messze még a hajnal, de itt lenn egy nemzet ébredez.
EPILÓGUS 1. Az üldöző sereg mélyen benyomult Havasalföld területére, s átkelve a Dunán, vágtázó egységeik egész Thrákiáig beszáguldották a török tartományokat, lángra lobbantva a falvakat, sorra kifosztva a bégek, agák birtokait, s a gazdag városokat. Amerre csak felbukkantak a hollós lobogók, a muszlimok harc nélkül futottak előle. - Hunyadi geliyor! - Hunyadi geliyor!
A bosszúálló magyar sereg töméntelen zsákmánnyal tért vissza Erdélybe. Útközben meghódolásra kényszerítették Vlad Tepes vajdát, Havasalföld urát, ki március elején még szabadon átengedte földjén Mezid seregét. Néhány nappal később a moldvai oláh vajda is térdet hajtott Erdély ura előtt, s kénytelen volt újra elfogadni hűbérurának a magyar királyt. Hunyadi addig tartotta hadseregét Havasalföldön, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy a határok szilárdak és átjárhatatlanok. Csak akkor, Pünkösd havának derekán tért haza Hunyadra megpihenni. 2.
Szilágyi Erzsébet valamikor éjfél körül riadt álmából. A hold besütött az ablakon, s ezüst tündérfényében, ágyasházuk éjszakai széltől lebegő selyme alatt ott szendergett mellette férje. Erzsébet felkönyökölt. Gyönyörködött benne. Oly keveset látta, oly keveset ölelhette. Most, e túlvilági fényhálóban alaposan szemügyre vette a férfi arcvonásait, a szeme sarkában szaporodó szarkalábakat, a kemény arccsontot, az akaratos ajkat, melyet még most, álmában is makacsul összeszorított. A hosszú szempillákat, a sasorrt, s az orrnyergen azokat a mély, komoly ráncokat. Szerette ezt a férfit. S most végre maga mellett tudhatta megint... Persze nem sokáig ölelheti. Néhány nap, és Jankó újra nyeregbe száll, és ellovagol harcosai élén, újabb harcmezők felé. De most még itt van. Most még hallja szívverését, most még látja, hogyan emelkedik, süllyed roppant mellkasa. Itt vagy velem...
Szilágyi Erzsébet boldogan elnyúlt férje mellett a holdfényben. 3.
Álmot látott. A vénséges vén regös állt mellette, s kezét az asszony domborodó hasára tette.
Erzsébet megrándult a mozdulatra, de meglepetésére, amikor a kórógöcsört ujjakat megérezte a ruha szövetén keresztül, mintha meleg bizsergés futott volna végig bensőjén. - A holló nemzetsége felemelkedik - sóhajtotta édesbús, zengő hangon az agg. - A hollók atyja kiterjeszd szárnyát, s útját állja a sötét áradatnak. A kilőtt nyíl a magasba tart. A rovásokat még rója a kéz. Nem tudni, mikor hull alá a nyíl, nem tudni, mikor rója utolsó rovását a kéz. A jövő vajúdik még... Csak hinni kell... Erzsébet megbabonázva bámult a vénember szemébe. Valami örvénylett azokban a szemekben, s abban az örvényben egy pillanatra babérkoszorúval ékes, dicsőségben fürdő férfifőt pillantott meg önnön tükörképe helyett. Csigákban vállára omló, barna haja, tiszta, szénfekete tekintete, jellegzetes Hunyadi-sasorra és magas, okos homloka volt annak a férfinek. Büszkén tekintett szét birodalmában. Erzsébet megremegett. Ismerős volt az arc. Mintha Jankó és saját arcából gyúrták volna vonásait. 4.
Mikor Szilágyi Erzsébet reggel, a melengető májusi napsütésre felriadt, és Jankóhoz bújt, már tudta, hogy megfogant azon az éjszakán. Méhében új élet sarjadt.
FÜGGELÉK
1.
DRAMATIS PERSONAE A regényben szereplő karakterek döntő többsége létező személy volt. Az itt következő felsorolás elsősorban a regény szereplőit sorolja fel, természetes hát, ha köztük fiktív vagy létező, de a valóságostól eltérő, más tulajdonságokkal bíró karaktereket is találunk. A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK, FAMILIÁRISAIK Hunyadi János Hunyad ura, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia. Szörényi bán, később erdélyi vajda (1441-46), egyúttal nándorfehérvári kapitány, temesi ispán, majd Magyarország kormányzója (1446). Horogszegi Szilágyi Erzsébet
Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin leánya. Hunyadi László (Lackó) Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Gyermekkorát Hunyadon töltötte, javarészt atyja távollétében, később Matkó felügyelete alatt a Temes-szigeten. Hunyadi Iván Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet fia. Bátyja oldalán harcolt az 1430-as évek második felében és az 1440-es évek első felében. Horogszegi Szilágyi Mihály Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin fia, Hunyadi harcostársa egész életén át. Zrednai Vitéz János Zrednamelléki Gélét fia Dénes és Garázda Borbála fia, Hunyadi János barátja. A királyi kancellária írnoka, később a királyi titkos kancellária protonotáriusa, zágrábi őrkanonok, majd váradi püspök, végül esztergomi érsek. Hunyadi Klára Hunyadi János húga, Dengelegi Pongrácz György felesége. Hunyadi Erzsébet Hunyadi János húga, Szentgyörgyi Székely János felesége. Hunyadi Mária Hunyadi János húga, Manzilla havasalföldi bojár felesége. Dengelegi Pongrácz György Káta nembéli nemes család leszármazottja, felesége Hunyadi János húga, Klára volt.
Szentgyörgyi Székely Tamás Székely János és Hunyadi Erzsébet fia, Hunyadi bandériumának zászlótartója, később magyar főúr, johannita lovag, aurániai (vránai) perjel. Szentgyörgyi Székely János Ismert még Banovics Szekula, Székely János bán néven is. Székely Tamás zászlótartó apja. Felesége Hunyadi Erzsébet volt. 1445 után horvát-szlavón bán, az aurániai perjelség jövedelmeit kezelte. Hunyadi oldalán küzdött a Cilleiek ellen. Vingárti Geréb János Kacsics nembéli nemesi család leszármazottja. Az Anjou-királyok idején lettek szász gerébek, innen a család neve is. Geréb János felesége horogszegi Szilágyi Zsófia, Szilágyi Erzsébet húga volt. Vízaknai Miklós Hunyadi-párti főúr, már Hunyadi vajdaságát megelőzően is erdélyi alvajda. Ő felelt az erdélyi sókitermelés és -kereskedelem biztonságáért. Thuz János Pozsonyi születésű zsidó, Feuer Júda néven látta meg a napvilágot. A huszita háborúk idején került Hunyadi környezetébe, kikeresztelkedett, birtokainak sáfárja lett. Később Laki Thuz János néven magyar főúr, horvát bán. Thuz Osvát Thuz János testvérbátyja, Vitéz János neveltje, később Laki Thuz Osvát néven zágrábi püspök. Filipesi Albert Itáliai születésű, Hunyadi János íródeákja. Anyja a bihar megyei Tordai család tagja volt, atyja olasz zsoldos. Nándorfehérvár 1440-es ostroma után másfél évig török fogságban tolmács. Kamonyai Simon Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa, Vajk vitéz barátja. Ő felelt a Hunyadi fiúk katonai neveléséért.
Matkó Öreg kun vitéz Hunyadi János seregében. Idős korára Hunyadi engedélyezte számára, hogy a Temes-szigeten telepedjen le. Itt, mostoha körülmények között nevelte hosszú időn az ifjú Hunyadi Lászlót. Ecsellő A makszondi kun törzsek kenézének leánya, Hunyadi Iván nomád szertartással, tehát nem törvényesen elvett felesége, gyermekének, Vajknak édesanyja. Farnasi Veres Dénes Erdélyi nemes, 1437-ben a parasztfelkelők elleni nemesi had egyik hangadója. 1441 tavaszán Hunyadi fegyverrel kényszerítette Ulászló és a saját pártjára. Részt vett és hősiesen harcolt a marosszendmrei és a vaskapu-szurdoki csatákban. Monoszlai Csupor Ákos Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője. Kendeffy István A Hunyadiak familiárisai, Hátszeg környékén birtokos család, melynek több tagja Hunyadi hű tisztje volt. Rusori Ioan (Medveölő Ioan) Hunyadi hű katonája, a későbbi hadjáratok egyik hőse. Mészáros István Hunyad várnagya. Csolnokosi Jariszló Hunyad megyei oláh kenéz, Hunyadi Vajk özvegyének, Erzse asszonynak a későbbi férje. Enyed fia Nagy Simon Talmácsi várnagy, Hunyadi híres kun származású hadvezére. Dóczi Mihály Korábban a Thallócziak familiárisa volt, majd 1440 után, amikor Hunyadi átvette Nándorfehérvárt, a család familiárisa lett. A beszedett hadiadókkal sáfárkodott.
Bodó Gergely és Enesei Mihály Hunyadi erdélyi adószedői. Nagydobai Csere Márton Hunyadi vitéze, Szilágyi Mihály révén távoli rokona. Cserei Lukács Hunyadi kiváló hadnagya, számos hadjárat résztvevője. Ő vágta le a vaskapuszurdoki csatából menekülő Mezid béget és annak fiát, Ibrahimot. Bizerei Miklós Temes megye déli részén birtokos nemes, Hunyadi al-dunai hadjáratainak résztvevője. Temeseli Péter fia László és Dés Erdélyi nemesek, Hunyadi régi fegyvertársai a Szörény vidéki hadjáratok óta. Dés a huszita harci szekereken szolgált Vladek Hradski parancsnoklata alatt. Mihalinci Menyhért Hunyadi fegyvertársa az 1440-es évek eleje óta. Berekszói Péter A török- és Habsburg-ellenes harcok hőse. 1448-ban Hunyadi címert adományoz neki. Várnánál a janicsárokkal vívott csatában súlyos sebet kapott, majd Ausztriában újabb sebet szerzett. Megrokkant, így lett pecsétőr az erdélyi sókamaránál. Tüzes Orbán 1438-ban Hunyadi szolgálatába állt szászsebesi ágyúöntő mester. Az 1438-as tábor-hegyi ostromnál az általa szerkesztett katapulta lövései megsemmisítették a cseh-lengyel sereg szekereinek egy részét. Nándorfehérvár 1440-es ostrománál ő tervezte meg a török sereg egy részét megsemmisítő ellenaknát. Oltean Radu Hunyadi János hátszegi jobbágya. A bábolnai parasztfelkelés híve, lázító. Hunyadi karóba húzatta.
Asztalos Gábris A dél-erdélyi királyi futárszolgálat tisztje. Déván 1440-ben meggyilkolták. HUNYADI RÉGI, HŰ FAMILIRÁIS VITÉZEI Kecsed Izsór Harinnai Farkas tamás Sipők Miksa Szakács Ádám Kothvicz Majkó Tordosi Domokos Kiséllyédi Tót András Gyóni István HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES, FAMILIÁRIS CSALÁDOK A Harinnai Farkas, Bogád, Peres, Gerendi, Kecsed, Agmándi, Szilvási, Nagyvölgyi, Farnasi Veres, Gyerőmonostori Kemény, Tuzsoni Bolgár, Nagyvölgyi, Szendványi-Székely, Héderfájai, Hidvégi, Csernátoni, Harai, Hosszúmezei, Kémeri, Szentgyörgyi, Belényesi, Fekető, Pakosi családok. HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES TEMES, KRASSÓ, SZÖRÉNY ÉS HUNYAD MEGYEI OLÁH KENÉZEK Fejérvizi család, Baj esdi Ungor Miklós és családja, Temeseli, Csulai, Demsusi, Farkadini, Borbátvizi, Szacsali, Branyicskai, Russori, Szálláspataki, Barcsai családok. HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES KELET-MAGYARORSZÁGI FAMÍLIÁK Pestyéni András 1444-ben Ulászló adományoz neki három Hunyad megyei oláh falut. Pestyéni Mihály Hunyadi aulicusa.
Pestyéni János 1451-ben Hunyadi máramarosi megye- és sókamaraispánja. Kállai Lőkös János Hunyadi familiárisa. Pogány Miklós Tordai polgár, Hunyadi hadnagya, részt vett az 1442-es erdélyi és havasalföldi hadjáratban is. Zyndi Imre (Szindi Imre) Tordai polgár, Hunyadi hadnagya - több hadjáratában vettek részt, így az 1442- es erdélyi és havasalföldi hadjáratban is. Orros György Aradi alispán. Bolgár László 1443ban csatlakozik a vajda seregéhez. Salgai Török Pál Hunyadi vitéz hadnagya. Hozzáadják Császár Katát, II. Murád szultán testvérének leányát Budán. Valószínűleg 1456-ban halt meg Nándorfehérvárnál. Liptai Nagy János Császár Kata második férje, Mátyás korában. Rozgonyi Lőrinc Hunyadi kapitánya, elesett a csehek elleni harcban. Ugocsai Kántor család. Sásvári család. (A máramarosi olasz sókamarások közvetítésével kerültek Hunyadival kapcsolatba.) Váti család. Vád Mihály, később Hunyadi kancellárja, majd pozsonyi kapitánya. Tordai család (bihar megyei).
(Az ő rokonuk Filipesi Albert, Hunyadi kancellárius jegyzője.) Zari Pál zsoldosvitéz. Sogan László zsoldosvitéz. CSEH ÉS NÉMET ZSOLDOSOK HUNYADI SZOLGÁLATÁBAN Jurek Hradski Cseh huszita fegyverkovács, 1434-ben szegődött Hunyadi szolgálatába. Vladek Hradski Cseh huszita fiú, apjával együtt 1434-ben állt Hunyadi szolgálatába. Néhány évvel később hazatért hazájába. Jenik z Meckova Cseh huszita zsoldos. Kothvicz Hunyadi több megbízással küldi Nezsiderbe, Pozsonyba. Chapcho Cseh huszita zsoldos a Hosszú hadjárat alatt. Mágest János Erdélyi szász zsoldoskapitány. AZ URALKODÓCSALÁDOK ÉS ROKONSÁGAIK Jagelló Ulászló I. Ulászló (lengyelül: Wladyslaw III Warnenczyk) 1424. október 10-én született Krakkóban. Jagelló-házból származó magyar király, III. Ulászló néven pedig lengyel király. 1440. január l-jén a budai országgyűlés Ulászlót választotta magyar királlyá. Luxemburgi Erzsébet Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara leánya, Habsburg Albert felesége.
Habsburg Albert Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január 1-től magyar király. Meghalt 1439ben, Neszmély mellett. Habsburg (Utószülött) László Hivatalosan Habsburg Albert magyar király és Luxemburgi Erzsébet királyné gyermeke, valódi nemzőatyja azonban (regényünk szerint) Cillei Ulrik. Születése után néhány héttel Székesfehérváron megkoronázzák az ellopott Szent Koronával. Később Frigyes német király rendelkezik nevelése felől. Habsburg Frigyes 1415-ben született, stájer herceg, karintiai herceg, karniolai herceg, Vas Ernest osztrák herceg, Alsó-Ausztria, Belső-Ausztria ura és felesége, Masoviai Cymburgis fiaként látta meg a napvilágot. 1435-ben húszévesen Frigyes vette át atyja örökségét. Elzarándokolt Jeruzsálembe, hol az Üdvözítő sírjánál lovaggá üttetett. 1440-től német király. Habsburg Anna (Annácska) Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya (regényünk szerint a vér szerinti apja Újlaki Miklós). Neveltetését később Frigyes német király irányította. Habsburg Erzsébet (Lisabetha) Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya. Neveltetését Frigyes német király irányította. MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK Újlaki Miklós Magyarország bárója, Újlaki László bán és Stiborici Jachna fia. Később macsói bán, erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd Bosznia királya. (Neve német nyelvterületen Nicolaus von Freistadsky de Vlag, vagy von der Freinstadt Waidamiclosch, horvát nyelvterületen Nicola Iloicki.)
Csáki Borbála Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki Miklós első felesége. Rozgonyi Mária Újlaki Miklós második felesége. Rozgonyi István örökös temesi ispán és Szentgyörgyi Cicelle nevelt leánya. Cillei Ulrik Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és Modrusi Frangepán Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse. Garai László Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia, macsói bán, anyja, Cillei Anna révén a Cillei-liga oszlopos tagja, a királyné, Erzsébet nagybátyja. Rozgonyi István Magyar főúr, pozsonyi és temesi főispán. Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle Rozgonyi István felesége, a galambóci ostrom asszony hőse, a király megmentője. Keresztanyja Újlaki Miklósnak. Rozgonyi Simon Rozgonyi István fivére, előbb veszprémi (1428-1439), majd egri püspök (14401444). Vetélytársa, Széchy Dénes esztergomi érsekké kinevezése után az Erzsébet-ellenes főúri liga egyik vezéralakja. 1441-44 között főkancellár. A várnai csatában hal meg 1444-ben. Rozgonyi György Magyar főúr, országbíró, pozsonyi főispán. Guthi Országh Mihály Paraszti származású főúr, 1438 és 1439 között asztalnokmester Bánfi Pállal együtt.
Pálóczi György Esztergomi érsek (1423-1439), Garai Miklós halála után rövid ideig a nádori teendőket is ellátta. Pálóczi Simon Magyar főúr, főlovászmester. Széchy Dénes Nyitrai püspök (1438-1439), majd egri püspök (1439-1440), majd Esztergomi érsek (1440-1465). Ghattalóczi Mátyás Váci püspök (1438-1439), majd veszprémi püspök (1440-1457), Erzsébet királyné kancellárja, volt királyi kancellár. Buondelmonte János Kalocsai érsek (1425-1435) és (1438-1447). Benedek Győri püspök (1439-1440). Albeni Henrik Pécsi püspök (1421-1444). Korcsulai (Curzolai) János Váradi püspök (1435-1440). de Dominis János Zenggi püspök (1440-ig), majd váradi püspök (1441-1444). Himfi Péter Csanádi püspök (1438-1457). Kecseti Agmánd Péter Váci püspök (1440-1450). Piacenzai Jakab Szerémi püspök (1419-1457).
Lévai Cseh Péter Magyar főúr, lovászmester, macsói bán, később Erdély társvajdája a Budai Nagy Antal-felkelés idején. Hédervári Lőrinc Magyar főúr, nádor. Thallóczi Máté (Matkó) Raguzai származású magyar főúr, horvát és szlavón bán, Nándorfehérvár kapitánya. Testvére, Frank szörényi bán. Thallóczi Jován Raguzai származású magyar főúr, Matkó, Frank és Péter bátyja, aurániai (vránai) perjel, az 1440-es ostrom idején Nándorfehérvár kapitánya és megmentője. Váraskeszi Lépes Lóránd Erdélyi alvajda több vajda idején, az 1437-es parasztfelkelés egyik leverője. György püspök testvére. Kusalyi Jakcs Mihály Székely ispán, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője. Losonczi Dezső Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője, később Erdély vajdája. Schlick Gáspár (Caspar Schlick) Német birodalmi főkancellár, magyar főúr, Zsigmond király német-római császár hű udvari embere, személyes jó barátja. Később Albert király kancellárja, majd Frigyes német király bizalmi embere. Kórógyi János Magyar főúr, országbíró, 1439-1440. Perényi János
Magyar főúr, tárnokmester 1438-1458. Tamási Henrik Magyar főúr, Cillei híve, Garai László oldalán részt vett a cikádori (bátaszéki) csatában. Haraphi Bothos András Garai László ispánja, részt vett a cikádori (bátaszéki) csatában. Lendvai Bánffy István Magyar főúr, seregei súlyos vereséget szenvedtek Vitovecz csapataitól a horvátországi Samobor mellett. Olnódi Czudar Simon Magyar főúr, főpohárnokmester. Tar Rupert Hevesi főispán. HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LETT ZSOLDOSKAPITÁNYOK Jan Giskra Cseh-morva, s részben magyar származású hadvezér. Ifjúkorában Velence zsoldjában katonáskodott, később a husziták kapitányaként harcolt Zsigmond seregei ellen. Lipany után átpártolt Zsigmondhoz. Később Erzsébet királyné hű zsoldoskapitánya, felvidéki önkényúr. Jan Vitovecz Huszita kapitány, Lipany után szegődött a Cilleiek szolgálatába. A Délvidéken, Szlavóniában hamar hírnévre tett szert gátlástalan módszerei miatt. Samobornál legyőzte Ulászló magyar király hadait.
Axamit Giskra hadnagya, később a Szepesség kormányzója. Talafus Giskra hadnagya, később Kassa kormányzója. Jan Sunkowski (Smykowsky) Zdiara Cillei szolgálatában álló cseh zsoldosvezér. Korábban még Albert király zsoldjában állott. Részt vett az Ulászló csapatai ellen vívott Győr környéki harcokban. Henryk Zeczene (Czeczko) Pokomericzi Cillei szolgálatában álló cseh zsoldosvezér. Korábban még Albert király zsoldjában állott. Részt vett az Ulászló csapatai ellen vívott Győr környéki harcokban. LENGYEL LOVAGOK, KÖRNYEZETÉBŐL
UDVARI
EMBEREK
ULÁSZLÓ
Jan Sienkiewitz Püspök, Ulászló nevelője és legfőbb tanácsadója. 1440-ben lelte halálát a Hernád habjaiban Rozgony-Viszlónál. Olesnicki Sbignew Krakkói érsek, részt vett Ulászló székesfehérvári koronázásán. Szamatuly Vince Lengyel lovag, Ulászló kiváló hadvezére, visegrádi várnagy. Tanczin András (Andreas Tanczin) Lengyel lovag, hadvezér. Bobritz Lesko Lengyel lovag, hadvezér.
Sandivoj Ostrogog Lengyel lovag, hadvezér. Jan Czapek Lengyel lovag, hadvezér. Zaramba Lőrinc Lengyel lovag, hadvezér. Scora Miklós Lengyel lovag, hadvezér. NÁNDORFEHÉRVÁRI SZEREPLŐK Stipe Obranovics A Nándorfehérvár környéki rác sajkások hadnagya. Leontije metropolita Nándorfehérvár rác papja, a Szűzanya Mennybemenetele székesegyház metropolitája. Jelena Markovics A néhai Olivera hercegnő szolgálója. KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖGI, SZERÉMSÉGI SZEREPLŐK Kamonczi Titusz Újlaki jobbágyaként született, de hamar árvaságra jutott. Dugovics Mihály nevelte fel Kamoncon. Az Újlaki-adószedők az esküvője napján rabolták el menyasszonyával együtt. Onnantól a Cilleiek katonája. Ismert Néma Titusz néven is. Váradi Veronika A cserögi molnárné leánya. Valódi apja az idős Újlaki báró volt. A Kamonczi Titusszal kötött esküvője napján rabolták el. Később Erzsébet királyleány udvarhölgye, Anna hercegnő nevelője.
Kamonczi Viola Kamonczi Titusz és Váradi Veronika házasságon kívül született leánya, a bánmonostori apácák nevelték. Eufrozina A bánmonostori apácakolostor rendfőnök asszonya. A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA Brankovics György Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán felesége) és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja. Brankovics Mara (Mara hatun) Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán felesége. Brankovics Katalin Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei Ulrik, Magyarország bárójának felesége. Brankovics Grigor Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak. Brankovics Stefán Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es ostroma után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak. Brankovics Lázár Brankovics György, Szerbia despotájának legkisebb fia. Szendrő 1439-es ostroma után atyjával Magyarországra menekült. A SZULTÁN ÉS ROKONSÁGA, TÖRÖK HADURAK
Murád A török birodalom szultánja, II. Mohamed atyja. II. Mohamed Murád szultán és Hümai hatun (Eszter) fia, később a Török Birodalom szultánja. Aleaddin Ali Murád szultán és a tekkei emír lányának fia, trónörökös. Ali bég, Evrenosz fia Murád 1430-ban nevezte ki a ruméliai sereg szipeszalarjává (csapatvezér). Ohri szandzsákbégje, majd az 1438-as Erdély elleni török hadjárat egyik vezére. Sikertelenül ostromolt több szász várost. Eszter (Hümai hatun) Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy rabszolganő leánya, Murád szultán felesége. Iszhák bég Szendrői bég, katonai parancsnok, 1439-41 között Hunyadi ellenlábasa a déli határvidéken, több alkalommal megalázó vereséget szenvedett a szörényi bántól. Mezid bég Bodonyi (vidini) török katonai parancsnok, a szultáni kengyel agája. Az 1442es erdélyi hadjárat vezére. Fiával együtt elesett a vaskapu-szurdoki csata után, menekülés közben. Ibrahim Mezid bég fia, elesett a vaskapu-szurdoki csata után, menekülés közben. Halil nagyvezír Murád szultán hadainak főparancsnoka. Hasszán al Bakr Murád janicsár-agája.
Kara Dzsál Anatóliai beglerbég. Seháb ed Dihn Ruméliai beglerbég. Karamán Oglu A szövetséges karamán törzsek emírje. Emad ed Dihn Zenki A szövetséges szeldzsuk-török Zulkadir emírje. Aydit Ollari A tekke-szeldzsuk törzsek emírje. Hyeronimus Schmidt Német pattantyúsmester, Murád szultán szolgálatában. Ő ásatta a Nándorfehérvár falai alá nyúló roppant alagútrendszert. ITÁLIAI EGYHÁZI SZEMÉLYEK IV. Eugenius (IV. Jenő) Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója. Giuliano Cesarini Bíboros, pápai legátus, a husziták elleni háború egyik szervezője, a bázeli zsinat kimagasló egyházi személyisége. Marchiai Jakab Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor. Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János) Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor. HAVASALFÖLDI FEJEDELMI CSALÁDOK
Vlad Tepes (Karós Vlad) Öreg Mircse (Mircea del Mare), Havaselve fejedelmének fia, a Basarabdinasztia leszármazottja, 1436-tól Havaselve fejedelme. Vlad Draculea Vlad Tepes (Karós Vlad) és egy erdélyi nemesasszony fia, később Havaselve fejedelme. EGYÉB SZEREPLŐK Mose ben Jahmun Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci császár titkos követe. Kiváló kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral is, gyakran adott el a Balkánról, Magyarországról származó értékes katonai információkat a portának. Az ő rabszolgasorba kényszerült lányától született Murádnak Mohamed nevű fia, a későbbi szultán. Kottanner Jánosné (Wolfram Ilona) Luxemburgi Erzsébet magyar királyné nevelőnője, főkomorna a királyi udvarban. Vén Regös Vándor történetmondó, énekmondó. Az utolsó ősmagyar sámán leszármazottja. Megjövendölte Szilágyi Erzsébetnek Hunyadi Mátyás születését. Geszthy Andorás Újlaki Miklós újlaki várnagya. Izsák A csáki vám bérlője. Török portyázok ölték meg. Salánki Ágoston Erzsébet királyné kancellárja és V. László híve, győri püspök. 1439-ben kolozsi főesperes és erdélyi kanonok volt. A bolognai egyetemen jogi tanulmányokat végzett és megkapta a doktori fokozatot.
Újlaki Imre Cikádori (bátaszéki) apát, Újlaki Miklós féltestvére. Keseő fia Estván Garai László bán gyalogoskatonája, megsebesült a cikádori csatában. Maestro Paolo Santini Milánói építészmester, Hunyad felújításának irányítója. Márton Gerzson Volt királyi futár, később kőművesmester Hunyadi szolgálatában. A KERETTÖRTÉNET SZEREPLŐI Dénes Bátmonostori szerzetes. Somogyi Dénes néven született 1508 körül. Atyja bízta az apátság gondjaira, ám a mohácsi csatát követően Dénes elhagyta a rendet, és Deér-Sólyom Istvánnal tartott. Az agg főúr maga mellé vette, s később gondoskodott németországi taníttatásáról is. Deér-Sólyom István Urmező és Móriczhida ura, a néhai Mátyás király hű kísérője. 1457-ben született Kölkeden. Kora ifjúkorában került Mátyás udvarába, neki köszönhette felemelkedését. Később Corvin János híve. Csaknem hetvenesztendősen részt vett a mohácsi csatában, súlyosan megsebesült. A kölkedi parasztok Bátmonostorba vitték. Itt kezdte elbeszélni a Hunyadiak történetét Dénesnek. Czettritz Ulrik Királyi kamarás II. Lajos udvarában. A mohácsi csatavesztést követően együtt menekült a királlyal és szemtanúja volt halálának. Tagja volt a Lajos tetemét kereső csapatnak.
Sárffy Ferenc Győri várkapitány, ő vezette a Lajos király holttestét felkutató csapatot a mohácsi síkra. Enyingi Török Bálint Magyar főnemes, hadvezér (1502-1550). Enyingi Török Imre nándorfehérvári bán és Parlaghy Krisztina fia. Apja halála után már tizenkilenc éves korában nándorfehérvári bán. 1521-ben a török elfoglalta Belgrádot. A kudarcért sokan őt okolták, menekülnie kellett. 1523-ban feleségül vette a királyné legkedvesebb udvarhölgyét, báró Pemmflinger Katalint. A mohácsi csatában a királyi testőrség egyik parancsnokaként vett részt. Nem sokkal az ütközet után hatvanhét lovassal megtámadta a Szabadkát elfoglaló szerb fosztogatókat. Pemmflinger Katalin Enyingi Török Bálint úr hitvese, Mária királyné kedves udvarhölgye. Cserni Jován (Fekete Ember, más néven fekete cár) Szerb népfelkelő, korábban Szapolyai János lovásza. A hagyomány szerint Lippán vagy a Délvidéken született. Paraszti sorból nőtt ki, de magáról azt állította, hogy szerb fejedelmek leszármazottja. A mohácsi csata után Szapolyai Jánostól, korábbi urától kért engedélyt, hogy a kihalt bácskai területekre szerb betelepülőket vigyen. Az engedélyt megkapta, azonban Cserni Jován a hazatérő magyar menekültek körében végbevitt tömegmészárlásai miatt kegyvesztett lett. Hosszan tartó rác felkelését Szapolyai hívei katonai erővel verték le.
KRONOLÓGIA 1440
Január eleje Országgyűlés Budán. A magyar főurak a trónutódlás kérdéséről tárgyalnak. Erzsébet özvegy királyné visegrádi várnagynak, egyúttal a Szent Korona őrének nevezi ki nagybátyját, Garai László bánt. A nemesség két táborra szakad: Erzsébet királyné híveire és a nemzeti pártra, akik a lengyel Ulászló király behívását javasolják.
Január 18. A nemzeti pártot képviselő országnagyok küldöttséget jelölnek ki, hogy ajánlják fel a tizenöt esztendős lengyel Ulászlónak a magyar trónt. A küldöttség tagjai: Rozgonyi Simon egri püspök, Marcali Imre főasztalnok- mester, Thallóczi Máté horvát-szlavón bán, Perényi János tárnokmester, Pálóczi László főudvarmester, de Dominis János zenggi püspök, Báthori István országbíró. Többen önként velük tartanak, például Guthi Országh Mihály, Alsólendvai Bánffy Pál, Szentmiklósi Pongrácz, Rozgonyi Rajnáid, és persze Zrednai Vitéz János, Magyarország főjegyzője (protonotárius), zágrábi őrkanonok. Január 25. A magyar küldöttség felszólalása Krakkóban: Magyarország Ulászlót választja királyának és ehhez az özvegy királyné is hozzájárult. Murád szultán követei ugyanitt török-lengyel szövetséget ajánlanak Ulászlónak Magyarország ellen. Február 2. A frankfurti birodalmi gyűlés Habsburg Frigyes stájer herceget választja német királynak III. Frigyes néven unokatestvére, II. Albert magyar-cseh király halála után. Több mint ötven évig, 1493-ig uralkodik. Február 8. Az előrehaladott terhes Erzsébet elhagyja Visegrádot, és Komáromba utazik. Cillei Ulrik itt javasolja neki, hogy a Szent Koronát lopassa el, ha gondoskodni akar a születendő gyermekük jogairól. Február 12. Erzsébet királyné Komáromból inti a hozzá hű Lőcsét, Bártfát és Eperjest, hogy kapuit Ulászló híveinek meg ne nyissa. Február 15. IV. Jenő pápa Széchy Dénes egri püspököt nevezi ki az azelőtti évben elhunyt Pálóczi György esztergomi érsek utódjává. (Méltóságát 1465. február l-jén bekövetkezett haláláig viselte.) Február 20-21. Kottanner Jánosné Wolfram Ilona, Erzsébet királyné komornája úrnője megbízásából ellopja a Szent Koronát.
Február 22. Erzsébet királyné Komáromban megszüli a későbbi V. László királyt. A magyar rendek küldöttsége Krakkóban tárgyal Ulászló magyar királlyá választásáról. Március 8. Ulászló elfogadja a küldöttség által közölt feltételeket, egyúttal elutasítja Murád szultán követeinek javaslatát. Március 12. Budán a magyar rendek jóváhagyják a krakkói döntést, és felszólítják Ulászlót, hogy haladéktalanul foglalja el a magyar trónt. Április 10. Erzsébet Komáromban elfogatja a hozzá követségbe érkező Thallóczi Mátét és Marczali Imrét. Újra felhívja a felvidéki városokat, hogy maradjanak a hűségén. Április 11. Erzsébet úgy dönt, hogy fia gyámjául az ausztriai Albert herceget bízza meg. Április 21. Ulászló elindul Sandeczből. Április 23. Ulászló fényes kísérettel és lengyel segédcsapatokkal magyar területre érkezik. Április 25. Rozgonyi Simon egri püspök fogadja az érkező Ulászlót Késmárknál, a lengyel király lenyűgözi a magyarokat azzal, hogy beszél a nyelvükön. Május közepe Ulászló Eperjesen fogadja Czudar Simon és családja hódolását. Titkára, Jan Sienkiewicz (Sienkonics) püspök belefullad a Hernádba RozgonyViszlónál.
Május 8. Erzsébet pénzszűkében elzálogosítja királynéi koronáját és más ékszereit 2500 forintért Eizinger Ulriknak megbízottja, Nadler Mihály révén. Május 10. Erzsébet a Szent Koronával megindul Komáromból Székesfehérvár felé. Május 14. Székesfehérvárról Újlaki Miklós 500 páncélos lovassal megy Erzsébet királyné elé. Május 15. Székesfehérváron Széchy Dénes esztergomi érsek a Visegrádról ellopott Szent Koronával királlyá koronázza Erzsébet királyné fiát, a csecsemő Lászlót. Prágában a cseh rendek Albert bajor hercegnek ajánlják fel a koronát, aki Prágában nőtt fel, jól beszélt csehül. Albert semleges választ adott. Május 16-18. Cillei Ulrik vezetésével kisebb hadsereg indul Buda felé, hogy még Ulászló érkezte előtt birtokba vegye a gyengén őrzött fővárost. A magyar lakosság zaklatásai miatt nem érnek időben Budára. Erzsébet Veszprémbe menekül a csecsemővel, de a várost nem vélik biztonságosnak, ezért Győrbe futnak tovább. Május vége felé Tallóczi Matkó a borbély segítségével megszökik Sopronból, Erzsébet fogságából. Marczalli Imre még egy évig Albert osztrák herceg fogságában szenved. Május 20. Ulászló előreküldi Budára Rozgonyi Simont, Szamatuly Vincét, Tanczin Andrást, Bobritz Leskót lengyel csapatokkal. Május 21. Ulászló bevonul Pestre. Hédervári Lőrinc nádor átadja számára a város kulcsait.
Május 25. Ulászló bevonul Budára is. Május 28 körül Hunyadi a Délvidékről felszáguld Budára, hogy hódoljon Ulászló előtt. Ekkor találkoznak először. Hunyadi példáját köved Rozgonyi Péter, Ghattalóczi Mátyás veszprémi, Péter csanádi püspök, valamint a pécsi, erdélyi, zágrábi, nyitrai, szerémi, váci, váradi püspökök. Május 31. Erzsébet Győrből újítja meg szövetségét Albert osztrák herceggel, fia gyámjával mindenki, kivéve a pápa ellen. Június 2. Erzsébet Győrből ír levelet Habsburg Frigyesnek, mentegetőzve, amiért a magyar urak rákényszerítették az Ulászlónak tett házassági ajánlatára. Felszólítja egyben Frigyest, hogy mint római király, akadályozza meg Ulászlót további térnyerésében, és vegye oltalmába Lászlót, megkoronázott fiát. Május körül Erzsébet felszólítja Ulászlót, hogy hagyja el az országát, ahová hívatlanul betört, és ne zavarja őt a kormányzásban. Erzsébet leváltja Báthori István országbírót (tagja volt az I. Ulászlót megválasztó küldöttségnek). Helyére Kórógyi Jánost nevezi ki. Ulászló a kinevezést nem ismeri el, az országbírói hivatal 1441 -ig betölteden marad. Újlaki Miklós és Maród János macsói bánok átállnak Ulászló pártjára. Nyár elejétől Nándorfehérvár ostrom alatt. Murád szultán parancsára Iszhák szendrői bég és Mezid bodonyi bég támadja a Thallóczi Jován aurániai perjel által védett erődöt. Thallóczi előbb kimerítő nyílt mezei csatákat vív a törökkel, majd a túlerő elől a várba húzódik. Hatalmas ostromgépekkel, szárazföldről, dunai gályákról egyfolytában lövik a várat. Ulászló elküldi követeit a törökhöz a békefeltételek megtudakozása végett. Megvesztegetéssel próbálkoznak a törökök, de hiába: Thallóczi parancsára szóba sem áll velük senki. Az ostromtornyokkal felszerelt rohamra indított török sereg áttör a falakon, behatol a városba, Thallóczi Jován azonban hősi harcban kiveri őket. Kitörésekkel nyugtalanítják az ostromló sereget.
A török aknát kezd ásni egy domb takarásában. Olyan széles alagút készül, melyben a fennmaradt adatok szerint négy lovas is elfért egymás mellett. Valaki belő a várba egy nyilat, rajta egy levéllel: Ásnak. A magyarok ellenaknát ásnak, és felrobbantják a töröktől zsákmányolt puskaport. Az akna beomlik, 17 ezer török veszik oda. A gályákat pontos ágyúlövésekkel süllyesztik el. Murád dühödten elvonul seregével, de feldúlja a környéket és a Szerémséget. Keve (Kovin) és a hozzátartozó Bálványos és Skronovec lakói úgy döntenek, elhagyják a veszedelmes Duna-szigetet, és északra költöznek. Ulászló a Becseszigetet jelöli ki számukra lakhelyül (Csepel-sziget). A nyár végétől Hunyadi és Újlaki megkapják Nándorfehérvár parancsnoki tisztét. Hunyadi újjáépítteti a várat, új bástyákat, védműveket emeltet. Június eleje Erzsébet a csecsemő Lászlót Sopronba viteti Kottannernéval és Eizinger Ulrikkal. Ő maga a Szent Koronával Pozsonyba utazik Jan Giskra kíséretében. Nagyon félnek útközben. Kerülik az országutakat, így jutnak a Rábaközbe, Sopron vármegyébe. Itt egy téves hír úgy megrémíti Erzsébetet, hogy a Kapuvár melletti Mihályi-várba fut, a Szent Koronát pedig az erdőben egy tölgymatuzsálem odvába rejti. A vár kapitányát, Lórándit utasítja, hogy keresse meg a koronát. Ő találja meg a fa odvában, és viszi vissza Erzsébetnek. Június 21. Erzsébet oly nagy pénzszűkében van, hogy újabb váltót ad Eizinger Ulriknak 4000 aranyról a királynéi ékszerek és korona fejében, azokat kiváltani nem tudván. Sorra zálogosítja el értékeit, birtokait. Június 29. Ulászló országos gyűlést hirdet Budára, amire menlevelet kapnak a királyné hívei is. Június 27. Ulászló a budai néppel ünnepélyesen elébük megy. A felhergelt tömeg fegyverrel kikényszeríti, hogy Széchy Dénes érsek és Garai László bán is felesküdjenek Ulászló hívének.
Június 29. A rendek Rákos mezején hűséget esküsznek Ulászlónak, és érvénytelenítik V. László megkoronázását. Küldötteket menesztenek Visegrádra a Szent Koronáért. Ekkor derül ki, hogy azt már ellopták. Garai Lászlót bűnrészességgel vádolják. Június 30. Erzsébet királyné levélben kéri Albert osztrák herceget és Pottendorfer Annát, Fraknói Pál gróf özvegyét, hogy kisfiát, Lászlót Sopronból fogadják védelmükbe Fraknó várába. Július 2. Ulászló szabadon engedteti Garai Lászlót a börtöntől, mondván, a bán az ő menlevelével érkezett Budára. A magyarok kiengedik fogságából Garai Lászlót, Kórógyi Jánost, valamint Haraphi Bothos Andrást és Tamási Henriket. Visegrád őrzését a lengyel Szamatuly Vince veszi át. Július első fele A polgárháború első hetei. Erzsébet német zsoldosai megostromolják Pozsony várát, melyet Rozgonyi Cicelle védelmez. Győr városát eredménytelenül ostromolják Ulászló lengyel és magyar hadai. Hunyadi Iván is kudarcot vall támadásaival. A városból kitörő Cilleit végül Rozgonyi Simon püspök fogja el. Cillei Budán kénytelen felesküdni Ulászlóra. Huszonnégy túsz hátrahagyása fejében szabadon engedik. Cilleit Erzsébethez küldik egy újabb ajánlattal. Június 14. Az országgyűlés átteszi székhelyét Székesfehérvárra. Július 17. Széchy Dénes esztergomi érsek Székesfehérvárott a Szent Korona hiányában a Szent István fejereklyetartójáról levett koronával királlyá koronázza I. Ulászlót.
Július 20. Ulászló hazaküldi lengyel segédcsapatait, Sbignew érsekkel együtt, igaz, utóbbit a hazatérő lengyel csapatok fosztogatásai miatt a magyar parasztok csaknem agyonverték. Július 22. Ulászló és kísérete visszatér Budára, és a Csepel-szigeten várja, mit válaszol Erzsébet a legutóbbi békeajánlatra. Ulászló újabb birtokokat adományoz Hunyadi Jánosnak az al-dunai határnál kivívott győzelmei jutalmául. Nyár folyamán Erzsébet királyné hívei átmeneti sikereket érnek el: Széchy Dénes és Garai László visszatérnek László király pártájára. Jan Vitovecz Szlavóniában, Jan Giskra a Felvidéken pusztítja az Ulászló-párti urak birtokait. Augusztus 1. Erzsébet Pozsonyból levélben inti az erdélyi rendeket, maradjanak hűek hozzá és csecsemő László királyhoz. Augusztus 3. Habsburg Frigyes visszaváltja a királynéi koronát Eizinger Ulriktól 2500 aranyért. Augusztus Giskra újabb területeket hódít meg a Felvidéken a zsebrákokkal, királynéi főkapitányként regnál, és megveri a Perényi János késmárki kapitány és Zempléni főispán vezette királyi csapatokat. A királyné lázítására felkelés tör ki a Dunántúlon és a Duna-Tisza közén Ulászló ellen. Vezetői: Garai László, Haraphi Bothos András ispán és a Tamásiak. Augusztus 23. Erzsébet királyné magát és kisfiát, Lászlót Hainburgban Habsburg Frigyes oltalmára bízza, és megpróbálja elérni, hogy Frigyes őt feleségül kérje. Erzsébet átadja a Szent Koronát Frigyesnek, lemond jogairól Ausztriában, s azokat Frigyesre ruházza át. Frigyes kölcsönad a királynének 5000
aranyforintot. Ezzel egy időben Frigyes kibékül öccsével, Albert herceggel, valamint Cillei Ulrikkal. Közös ligát hoznak létre Ulászló és a magyarok ellen. November 22. Erzsébet királyné Bécsújhelyen megerősíti szövetségét Frigyessel, aki újabb 9000 aranyat ad neki. December 2. Frigyes újabb 2000 aranyat ad kölcsön Erzsébetnek. December Rozgonyi István kénytelen megígérni Erzsébet királynénak, hogy átadja neki Pozsony városát, mert felesége, Cicelle asszony már nem tudja sokáig tartani a várat. December végéig Garai László seregei felfelé nyomulnak a Duna mentén: Szekszárd, Bátaszék megszállása, kifosztása. December vége Katonai segítségért Lengyelországba küldi Sánoczkyt, hogy Sbignew krakkói püspök segítségével hívja vissza a sereget, és toborozzon önkénteseket. Ulászló Garai László közeledő serege ellen Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst küldi. Rozgonyi István és Cicelle asszony még tartja Pozsony várát. Perényi a Felvidéken megnyitja az utat a felmentő lengyel sereg előtt, a több ezer fős had megérkezik Hunyadi és Újlaki táborához. 1441 Január eleje I. Ulászló vezérei, Újlaki Miklós macsói és Hunyadi János szörényi bánok Bátaszéknél (a cikádori monostortól nem messze) döntő győzelmet aratnak Erzsébet királyné délvidéki hívei fölött. A déli országrészen megszilárdul Ulászló hatalma.
Az év első felében Csehország: Prágában dúl az erőszak a főúri frakciók között. Utcák telnek meg a temetetlen holtakkal a katolikusok és a kelyhesek összecsapásai nyomán. A táboriták betörnek Ausztriába, nagy zsákmánnyal, sok fogollyal térnek vissza. A cseh rendek Habsburg Frigyeshez küldöttséget menesztenek, burkoltan felajánlva neki a cseh trónt. Ő visszautasítja azt, és a kis Lászlót nevezi meg törvényes királynak. Január második fele Széchy Tamás (Dénes érsek testvére) Esztergomból fosztogatja az Ulászlóhoz hű nemesek birtokait. Ulászló csak Hunyadi győzelmének hírére mer kitámadni Budáról, és egészen Esztergomig nyomja vissza Széchy Tamás csapatait. Február eleje Ulászló Újlaki Miklóst és Hunyadi Jánost nevezi ki erdélyi vajdákká. Tavaszra Hunyadiék elismertetik az erdélyi urakkal Ulászló hatalmát. Február 1. Ulászló sikertelenül ostromolja Esztergomot, az Erzsébet-párti Széchy Dénes érsek várát. A fölösleges vérontás elkerülése érdekében békemegállapodás köttetik. Február során Lengyelországból újabb néhány ezer katona érkezik Ulászló megsegítésére. Február vége Az öreg Cillei Frigyes menlevéllel Budára érkezik, hogy Ulászlóval tárgyaljon a huszonnégy túsz kiváltásáról. Útközben a Rozgonyiak lest vetnek neki: Cillei Frigyes megmenekül, de kancellárja és pénzzel megrakott kocsija Rozgonyi Simon kezére került.
Február folyamán Jan Vitovecz fosztogatói Szlavóniából betörnek Magyarország területére. Február 25. Bécsújhelyen Frigyes szerződést köt Erzsébet küldötteivel, melyben véglegesítik Sopron zálogát, 8000 arany fejében. Ugyanakkor meghosszabbítják a Frigyes és a Cilleiek között fennálló fegyverszünetet Szent Mihály napjáig. Március 1. Jan Vitovecz egy három-ötször kisebb sereggel, Samobornál (Zágráb vm.) legyőzi Ulászló vezérét, Lendvai Bánffy Istvánt. A Cilleiek csapatai ismét egész Budáig dúlják, fosztogatják az országot. Március-május Ulászló dunántúli hadjáratán Szombathelyig szorítja vissza a Cilleiek csapatait. Sorra megvívja az ellenpárt Zala, Vas és Veszprém megyei várait. Március 14. Erzsébet királyné Bécs városától is kölcsönkér 3000 aranyat. Március vége Erzsébet királyné Komáromba megy a hadikészületek ellenőrzése végett. Április 19. Cillei Frigyes és fia, Ulrik Kőszegen meghódol Ulászlónak. Elfogadják őt királynak, megígérik, hogy megszakítják a kapcsolatot Erzsébet pártjával. A Samobornál elfogott Bánffy István is szabad lesz, ahogy a huszonnégy túsz is. Április Frigyes elfogatja Garai Lászlót, nehogy az meghódoljon Ulászló előtt. Május A tavaszi hadjárat és Hunyadi erdélyi tevékenységének hatására Erzsébet királyné híveinek nagy része (köztük Losonczi Dezső, volt erdélyi vajda)
Ulászlóhoz pártol. Erzsébetnek csak az északi megyékben marad számottevő tábora. Május 25. A három hónap kiváltási idő után Sopron városa kénytelen meghódolni Habsburg Frigyesnek. Június Hunyadi János folytattatja Nándorfehérvár bővítési munkáit. Június 27. A ruméliai beglerbég támadása Szerbia ellen. Elfoglalja Novo Brdo ezüstbányáit. Július eleje Hunyadi megütközik Iszhák szendrői bég seregével. A bég portyázását verik először vissza a magyarok, majd Hunyadi Nándorfehérvár és Szendrő között szétveri Iszhák túlerőben lévő hadait. Ulászló ünnepséget rendez Budán Hunyadi tiszteletére. Szeptember Ulászló ismét hazabocsátja a lengyel csapatok java részét. Szeptember 9. Ulászló béketárgyalásokra küldi Erzsébethez néhány párthívét, de a megbeszélések hamar véget érnek. Az ősz folyamán A török erődöt létesít Giurgunál, hogy onnan tartsa szemmel Havaselvét. Októbertől Habsburg Frigyes és Erzsébet királyné alkudozása folytatódik. Az a hír járja, hogy a kis László király már nem is él. Erzsébet hiába könyörög, hogy láthassa gyermekeit, Frigyes megtagadja tőle, sőt Lászlót Stájerországba viteti.
Október 8. Ulászló a Hunyad megyei Jófő birtokot adományozza Hunyadinak Garai, valamint Iszhák bég legyőzéséért. Október 16. Hunyadi levélben utasítja a brassóiakat, folytassák a pénzverést, amit a király az ország védelmének megszervezése érdekében engedélyezett nekik. Ha ezt Vlad Dracul havaselvi fejedelem sérelmesnek találja, majd ő tisztázza vele a vitás kérdéseket. A pénz Nándorfehérvár újjáépítésére kellett és a haderő azonnali, gyors fejlesztésére. Ősz-tél Erzsébet újabb offenzívát indít Ulászló hívei és városai ellen: Jan Giskra Késmárkot támadja, Perényi János erre Kassa elfoglalására indul, de Giskra cseh zsoldosai szétverik seregét, és újra Késmárk ellen fordulnak. Ulászló Jan Czapeket küldi a város felmentésére, de a késmárki németek megnyitják a csehek előtt a kapukat. Ulászló hiába ostromolja a Kassára menekülő cseheket. 1442 Január-február Erzsébet felbátorodik a felvidéki katonai sikereken, és ismét Pozsony várát kezdi szorongatni. Rozgonyi István kiszökik a várból, és Ulászlóhoz siet segítségért. Március Ulászló eredménytelenül vonul vissza Pozsony alól. Kudarca következtében számos híve átpártol Erzsébet királynéhoz. Március Mezid bég vezetésével török csapatok törnek be Erdélybe. A sereg nagyobb része Szlavóniát támadja: ezt Tallóczi Matkó bán a horvát sereggel feltartóztatja. Egy másik szárnyuk a boszniai Szrebernik várát ostromolja: ide Tallóczi Frank igyekszik felmentő sereggel, de a bosnyákok árulása révén török fogságba esik.
Március 18. A Marosszentimrei csata: a török támadás hírére visszatérő Hunyadi szinte sereg nélkül ütközik meg Mezid hadaival, és katasztrofális vereséget szenved. Elesik Lépes György erdélyi püspök, és vélhetően Hunyadi Iván is. Március 22. A Vaskapu-szurdoknál vívott ütközetben Hunyadi a fegyverbe hívott parasztok segítségével megsemmisíti Mezid hadait. Kamonyai Simon a csata során Hunyadi páncélját viseli, így őt ölik meg a bég rohamcsapatai.
A KERETTÖRTÉNET KRONOLÓGIÁJA 1526 Augusztus 29. A mohácsi csata. Augusztus 30. Estefelé megérkezik Budára a vereség híre. Mária királyné gályákkal menekül, s magával viszi a kincstár egy részét Pozsonyba. Pécs városát megtámadják, kifosztják a törökök. A várba nem tudnak behatolni. Augusztus 31. Czettrich Ulrik kamarás utoléri Mária királyné hajóját Neszmélynél, és beszámol neki Lajos király haláláról, aminek szemtanúja volt. Szeptember 1. Báthori István nádor és Batthyányi Ferenc a Mecsekben megtámadja és kifosztja a menekülő pécsi püspökség kincseit szállító szekereket. A királyné hajóit Esztergomnál Kun Pál várnagy megtámadja és kirabolja. Az udvarhölgyek egy részét megerőszakolják. Szeptember 2. Frangepán Kristóf horvát bán seregei váradan rajtaütéssel hátba támadják és megsemmisítik a Székesfehérvár környékén fosztogató egyik török sereget.
Szeptember 3. A menekülő Mária királyné megérkezik Pozsonyba. Szeptember 5. Szulejmán serege tábort bont Mohácsnál, és elindul észak felé. Szeptember 6. Habsburg Ferdinánd Innsbruckban értesül a magyarok mohácsi csatavesztéséről. Arról győzködi a protestáns német rendeket, hogy támogassák tervezett török elleni hadjáratát, valójában az így összegyűlt pénzből a bátyját, V. Károlyt indul megsegíteni sereggel Eszak-Itáliába. Szeptember 8. A török előőrsök felbukkannak Buda környékén. Kifosztják és felégetik a pálosok szendőrinci és a ciszterciták pilisi monostorát. Szeptember 9. Ferdinánd hírt kap II. Lajos haláláról. Szeptember 12. I. Szulejmán hadai bevonulnak az őrizetlenül hagyott Budára. Szeptember 13. után A török csapatok Győrig dúlják és pusztítják a Dunántúlt. Szeptember 13-25. A török minden irányba rabló hadjáratokat indít Budáról. Székesfehérvár, Miskolc, Muhi vonaláig jutottak. Szeptember 15. A török háromnapos ostrom után beveszi és elpusztítja a pilismaróti szekérvárat. A feljegyzések szerint 25 ezer magyar lelte halálát az öldöklésben.
Szeptember 17. Fazio de Savoya velencei hírszerző jelenti a velencei tanácsnak, hogy Mohácsnál Lajos király elesett, lova menekülés közben ingoványba süllyedt. Szeptember 19. A török sereg az általa veretett hajóhídon megkezdi átvonulását a pesti oldalra. Szeptember 20. Mária királyné testvére, Ferdinánd osztrák főherceg Innsbruckban bejelenti trónigényét Magyarországra. Főtitkárát, Nádasdy Tamást bízza meg, hogy járjon el ügyében. Szeptember 23. Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán alig ötszáz lovassal újabb sikeres rajtaütést hajt végre egy török sereg ellen Székesfehérvár előtt. A Frangepán Kristóf által összehívott szlavón rendi gyűlés Kaproncán védelmezőjének és kormányzójának választja Frangepánt, és felszólítja, hogy seregét vezesse a Dráva-Száva közébe. Csadakozik Zala, Somogy, Baranya és Pozsega vármegye is, Frangepán oltalma alá helyezve magát. Szeptember 25-26. Szulejmán felgyújtatta Pest városát, aztán megindul seregével dél felé. A Corvina-könyvtár egy részét, a templomok arany, ezüst kegytárgyait, a budai palota szobrait, valamint a Hunyadi János által Nándorfehérvárnál zsákmányolt török ágyúkat hajóra rakatja, és elviteti. A gyors kivonulási parancs miatt a Mátrában fosztogató hátramaradt török sereget a lakosság a jászok segítségével megtámadja és megfutamítja. Október eleje A nagyvezír csapatai elfoglalják Szegedet a szinte puszta kézzel védekező lakóitól. A török elpusztítja Baját, Kalocsát, Bodrogmonostort, Czoborszentmihályt (Zombor). Szabadka sikeresen védekezik. Radics Bosics rác sajkásai és Perényi Péter magyar lovasai sok törököt ölnek meg a környéken. Bács vára is megpróbál ellenállni, de a törökök beveszik és felgyújtják a várost. Bodrogvár is megsemmisül.
Október 6. A tételi fennsíkon és Palona mocsarainál is egy-egy megerősített szekérvárat semmisítenek meg a törökök. A muszlim krónikások elismerőn szólnak a magyarok halálmegvető bátorságáról. Elesik a janicsáraga és sok török tiszt is. A törökök a mocsár nádasát gyújtják fel, elevenen égnek el. Október 8. A török megostromolja a Pétervárad közelében hevenyészett sáncok mögött védekező magyarokat. Nyolc nap harc után az Alapy György vezette védőhadat lekaszabolják. Október 10. A török Nándorfehérvárnál átkel a Dunán, és jórészt kivonul az országból, csak a szerémségi várak egy részében hagy őrséget. Október 10. körül Mária királyné megbízásából, Győrből elindul Sárffy Ferenc győri kapitány, Czettrich Ulrik királyi kamarás és tizenkét lovas, hogy felkutassák Lajos király tetemét. Október 14. körül Sárffy kapitány és Czettrich megtalálják a Csele patak árterében az elhantolt Lajos királyt. A holttesttel elindulnak Székesfehérvárra. Október 14. A tokaji várban összeül a Szapolyai-párd rendek országgyűlése. Habsburg Ferdinánd (V Károly öccse) ausztriai főherceg és húga, Mária özvegy magyar királyné megbeszéléseket folytatnak Hainburgban. Az 1515- ös házassági szerződésre hivatkozva követelik a magyar koronát. Október 15. Tokajban megjelenik Cserni Jován, a Fekete Ember, hogy engedélyt kérjen szerbek letelepítésére az elhagyatott, felperzselt Bács megyébe. Szapolyai írásos engedélyt ad. Cserni Jován 600 fős testőrséget szervez, 12 ezer fős martalóc sereget állít fel. Először a Temesköz magyarságára veti magát, és tűzzel-vassal pusztítja őket, majd a Duna-Tisza közére zúdul hordáival. Egyedül Lugas és Sebes áll ellen keleten.
Október közepe Szapolyai parancsára Marjai Lukács szászsebesi kapitány betör a szörényi török területekre, és érzékeny veszteségeket okoz a szultáni sereg utánpótlási vonalaiban. Október 17. Szapolyai János erdélyi vajda és a Tokajban összegyűlt rendek királyválasztó országgyűlést hirdetnek november 5-re, Székesfehérvárra. Október 19. Czettrich Ulrik és Sárffy kapitány Székesfehérváron hagyják Lajos király maradványait, és továbbindulnak Győrből Pozsonyba, jelentést tenni az özvegy királynénak. Október 23. Ferdinánd ausztriai főherceget a cseh rendek királlyá választják. Október 24. után Mária királyné és Báthori István (október 9-i hamis keltezéssel) országgyűlést hirdetnek november 25-re, Komáromba. Október 27. Szapolyai vajda 200 lovasa előrenyomul az üres, elhagyatott Budára. Október 28. Szapolyai és hívei megindulnak Tokajból. Október 29. Szapolyai serege Szerencsen, az apátságnál táborozik. Október 30. Szapolyai serege Egernél táborozik Várday Pál püspök udvarában. Október 31.
Szapolyai serege Hatvanban táborozik. Október vége: Ferdinánd és Mária elküldi Székesfehérvárra Tahy Jánost, a vránai perjelség kormányzóját azzal, hogy a város ne engedje be Szapolyait és híveit. Felszólítják arra is őket, hogy fogadjanak be egy 200 fős cseh őrséget. Székesfehérvár elutasítja a kérést. November eleje Enyingi Török Bálint hírét veszi, hogy Cserni Jován szerb martalócai bevették magukat Szabadkára, az ő birtokába, ott iszonyatos vérengzést vittek végbe a magyarok közt. 67 lovassal megindul Enyingről, hogy elkergesse a rácokat, de csaknem minden embere ott marad halva a város határában. November 1. Szapolyai és kísérete bevonul az üres, kifosztott, felégetett Budára. Dermesztő látvány fogadja őket. Hunyadi János Középkori latin: Ioannes Corvinus vagy Ioannes de Hunyad Horvátul: Jankó v. Ivan Hunjadi Németül: Johann Hunyadi Románul: Iancu v. Ioan de Hunedoara
Szlovákul: Ján Hunady Törökül: Hunyadi Yanoj
Lengyel-magyar perszonálunió Az ifjú Ulászló királlyá választása fordulópontot jelentett Magyarország történetében. A magyar rendek a fenyegető oszmán veszedelemmel szemben éppúgy, mint az újszülött fia érdekében hadakozó özvegy Erzsébet királyné ellenében is a lengyel hadak segítségét látták megoldásnak.
Magyar- és Lengyelországnak persze nem Jagelló Ulászló volt az első közös királya. Kereken hetven esztendővel korábban, 1370-ben Anjou Lajos királyunkat a lengyel rendek hívták be nagybátyja, III. Kázmér, az utolsó Piastdinasztiából származó király halála után. Kikötötték persze, hogy a lengyel ügyekbe nem szólhat bele Lajosnak egyeden német várnagya, bárója sem. Négy tenger mosta? Nagy Lajos lengyel királysága adott okot a mellesleg hamis, Amikor Magyarország határait még négy tenger mosta" kijelentésre, kifejezésre. Egyrészt az Árpádok óta hagyományosan „magyarnak" tekintett Adriai-tenger partvidéke feletti uralom sem volt folyamatos a Nagy Lajos korában kiújuló, Velence elleni háborúskodások következtében, másrészt a Moldvai Fejedelemség keled partjait nyaldosó Fekete-tenger sem mosta soha Magyarország partjait. Moldva, pontosabban Besszarábia, és a kunok földjének keled nyúlványai hűbéres területként időnként függésben álltak a Magyar Királyságtól, de éppúgy nem alkották a szűkebb értelemben vett Magyarország területét, mint ahogy délnyugaton Dalmácia sem. Északon pedig hiába volt Lengyelország királya is egy személyben Nagy Lajos, a korabeli lengyel állam egészen egyszerűen nem nyúlt a Baki-tengerig, hiszen a partvidék a német lovagrend kezén volt. Nőuralom Lengyelhonban Nagy Lajos 1370-es, krakkói koronázása után a lengyel területek irányítását édesanyja, Erzsébet anyakirályné, a nemrég elholt III. Kázmér testvére, Rőfnyi Ulászló lengyel király leánya vette át. Lajos király tizenhat-tizenhét esztendőn át édesanyján keresztül gyakorolta uralkodói jogait. Mivel fia nem született, úgy tűnt, leánya, Mária örökli meg a lengyel trónt (is). Az erről szóló kassai privilégiumban (1374) újra pontokba szedték a lengyel nemesek, hogy a lengyelországi tisztségekbe nem lehet idegeneket (németeket, cseheket, magyarokat) kinevezni. Azonban a lengyelek által Magyar Lajosként számon tartott Anjou uralkodó halála után mégsem Mária örökölte a lengyel koronát. (Emlékezhetünk, ő volt Zsigmond király első felesége, aki egy lovasbalesetben hunyt el a Pilisben).
Ellenben Lajos másik leánya, Hedvig elnyerte a lengyel urak szimpátiáját, ezért 1384-ben a tízesztendős leánykát Jadwiga néven királynővé választották Krakkóban, abban a reményben, hogy helyette a lengyel oligarchák kormányozhatnak majd. Hedvig-Jadwiga gyermekkori eljegyzését az osztrák Vilmos herceggel a pápa felbontotta, így semmi akadálya nem maradt, hogy a leányt hozzáadják a már idősödő pogány litván nagyherceghez, Ulászlóhoz (eredetileg Jagelló [Jogaila] volt a neve, az Ulászló [Wladislaw] nevet megkeresztelkedése után kapta.) A gyermeklány Hedvig-Jadwiga oldalán Ulászló megkeresztelkedett a népével együtt, s hozzákezdett a lengyel-litván állam megszilárdításához. Az első lengyel a magyar trónon Már Nagy Lajos is jó emlékeket hagyott a lengyelekben (noha anyját, a lengyel Erzsébetet nem szívelték), a leány, Hedvig-Jadwiga a lengyel népemlékezet egyik legszeretettebb alakjává lett. Jó cselekedeteinek emlékeit évszázadokon át őrizték, 1997-ben a katolikus egyház szentjei közé emelte. Címere az egyesített magyar-lengyel címer volt, benne az árpádsávokkal, az Anjou-liliomokkal és a lengyel sassal, illetve a Jagelló kettős kereszttel. A pogány Ulászló idején felmerült annak lehetősége is, hogy a lengyelek a cseh huszitákkal kötnek szövetséget, többek közt a magyarok ellenében. Luxemburgi Zsigmond király halála után láthattuk, hogy Albert cseh királyi címét nemcsak a csehek, de a lengyelek sem igazán akarták elfogadni, ezért lengyel hadak segítették a huszita lázadókat az egyesített osztrák-magyar csapatok ellenében. Csakhogy a huszita tanok terjedése megrémítette a lengyel nemeseket, és körükben is újra a magyar orientáció kezdett erősödni. Az öreg Ulászló király - Hedvig-Jadwiga fiatalon, alig huszonöt évesen bekövetkezett halála után Cillei Annát, Cillei Vilmos birodalmi gróf és III. Kázmér lengyel király unokájának, Piast Annának a leányát vette feleségül, majd annak halála után még kétszer nősült. Negyedik felesége, Holszanski Zsófia kijevi hercegnő szülte Ulászló fiát, a későbbi lengyel és magyar királyt. Az öreg Ulászló 1434-ben, jóval nyolcvanadik életévén túl hunyt el, és a trónt az alig tízesztendős ifjú Ulászlóra hagyta. (Emlékezhetünk, ez az ifjú az, akinek felajánlották feleségül Albert király leányát, majd Zsigmond özvegyét, a kikapós Barbara királynét, végül, mint láttuk, Albert özvegyét, Erzsébetet is.)
A magyar trónon I. Ulászlóként uralkodó ifjút a magyar követek kérték fel az 1440. esztendő elején, hogy foglalja el a magyar trónt. Nándorfehérvár: erőd a határon A történelemben számos néven ismerték. Cseh Valentin, a vár és a város kitűnő kutatója a következőképpen foglalja össze a település történetét: Elsőként Hérodotoszt említi, aki szerint szkíták emeltek ott először erődöt. A Kr. e. IV századtól már kelták uralták a vidéket, ők Singidunumnak nevezték a várost, várat. Így ismerték meg a római hódítók is a Kr. e. I. században, amikor Singidunum Moesia tartomány része lett, s a légiók hadikikötőt és castrumot emeltek a Száva és a Duna összefolyásánál. Singidunum 117-ben Hadrianus császártól polgárjogot kapott, majd a birodalom kettéosztásakor Bizánc északi védőbástyája lett Alba Graeca néven. Ez az elnevezés - Görög Fehérvár - azóta is meghatározó: mi, magyarok is hívtuk így, de még inkább Nándorfehérvárként, a bolgárok után, akik a vidéket lakták a magyar törzsek megjelenésekor. A szerbek is sokáig Bulgarszkij Beograd- ként emlegették. Attila hadai 449-ben lerombolták, majd a szarmaták vették birtokba. Nagy Teodorik gót vezér később visszaszerezte Bizánc számára. A VII.század elején újra romokban állt az ismétlődő avar és szláv támadások következtében. A város tulajdonképpen csak a IX. század elején került bolgár fennhatóság alá, Alba Bulgarorum néven. A hittérítés egyik fontos központja volt, püspöki székhely. II. Baszileiosz 1018-ban újra Bizánchoz csatolta Belgrádot, ám ekkor a térség már az ifjú Magyar Királyság határterülete, s mint ilyen, az évszázadokig elhúzódó magyar-görög háborúság színtere lett. 1071-ben Salamon király csapatai vették be Bolgárfehérvár várát, mintegy megtorlásul a bizánciak által felbérelt, s a Szerémségbe betört besenyők zaklatásai miatt. „Az ostromban a király fivérei, a későbbi I. Géza és Szent László királyok is részt vettek. A magyar hadak Zalánkeménről indultak el a hadjáratra, s miután sikeresen átkeltek a Száván, a Képes Krónika említette görögtűz ellenére megkezdődött a vár ostroma. Alba Graeca védői hosszú ideig eredményesen verték vissza a támadásokat, de amikor egy régóta fogságban levő magyar lány felgyújtotta a várost, annak sorsa megpecsételődött. A leégett településről a védők egy bizonyos Niketásszal az élükön a fellegvárba húzódtak, azonban rövidesen
kénytelenek voltak feladni Nándorfehérvárat." (Cseh Valentin: Belgrád Beograd, Nándorfehérvár). A görögök nem késtek sokáig a válasszal, s mivel a magyar hercegek nem tudtak jelentős őrsereget hátrahagyni, Bizánc 1072-ben visszafoglalta a várat. 1127-ben újra fellángoltak a harcok, mivel a bizánciak befogadták a trónkövetelő Almos herceget. II. István magyar király csapatai a földig rombolták a Lándor-hegy tetején emelt várat, s köveiből felépítették a túlparti Zimonyt. Komnénosz Mánuel bizánci császár válaszlépésként a földig romboltatta Zimonyt és köveit visszahordatta Bolgárfehérvárra, újjáépítve belőlük az erődöt. Ő emeltette a fellegvárat. A történelemkönyvek feljegyezték a két építőmester nevét is: Vasilius Stripstihos és Konstantinus Angelus 1164- ig dolgoztak a citadellán. 1183-ban III. Béla csapatai elfoglalták a várat. De csak azért, hogy a király el is ajándékozza, mintegy hozományul adva leánya kezével II. Izsák bizánci császárnak Barancs várával (Branicevo) egyetemben. Bizánc hanyatlása felgyorsult, különösen azután, hogy 1204-ben a keresztesek elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt, a birodalom központját. II. Endre királyunk 1213-14-ben Nándorfehérvárt és Barancsot is visszavette a görögöktől, és a területet újra Magyarországhoz csatolta. Ettől fogva a Balkán északi térségében Magyarország fő vetélytársa már Bulgária lett. Ezt bizonyítja, hogy 1230-ban II. Arszen elfoglalta Belgrádot, de a várost nem sokáig tarthatták meg a kezén, mert IV. Béla a tatárjárás után visszaszerezte, sőt 1267-ben Nándorfehérvár székhellyel létrehozta a Macsói bánságot, a déli ütközőterületek egyik legfontosabbikát. A várost, amit oly sok, drága magyar vér kiontása árán visszaszereztünk, ismét jegyajándékként adta oda idegeneknek V. István királyunk. Ezúttal a rác Dragutin kapta meg Katalin magyar hercegnő hozományaként. Ez volt az első alkalom, hogy szerb kézbe került a város. A vár Dragutin halálával persze újra a magyar korona fennhatósága alá jutott, de innentől fogva a szerbek szemet vetettek rá, és mivel délről fokozatosan mind több és több rác telepes érkezett a vidékre, a lakosság összetétele is szép lassan megváltozott. Milutin király 1316-1319 között magáénak tudhatta, de tőle Károly Róbert magyar király vette vissza.
A magyar-szerb viaskodások folyamatossá váltak: Dusán cár 1334-ben és 1355-ben rövid időre ismét szerb várossá tette Nándorfehérvárt. A XIV. század java részében azonban megmaradt a magyar uralom a környéken. 1386ban Luxemburgi Zsigmond magyar király hívei és Horvád László macsói bán fivére közötti összetűzésben a várat ismét lerombolták. Zsigmond végül 1403ban adományozta birtokként Lazarevic István szerb despotának Nándor Albát, a Macsói bánsággal egyetemben. A rác despota 1404 és 1410 között alaposan újjáépíttette a várat, és csaknem negyedszázadon keresztül itt tartotta uralkodói székhelyét. E negyedszázadot a szerb történetírás a város aranykoraként tartja számon. Magyarország számára Nándorfehérvár elengedhetetlen védőbástyaként játszott szerepet, ezért Zsigmond király elhatározta, visszaveszi a szerb despotának adott területeket. 1426-ban a tatai szerződésben kimondták, hogy a rác fejedelem halála után újra magyar kézre kerül Nándorfehérvár és egy sor délvidéki erődítmény. A despota a következő esztendőben jobblétre szenderült, s a magyar csapatok a szerződés értelmében megkezdték a várak visszavételét. Egyedül Galambóc szerb parancsnoka tagadta meg a vár átadását arra hivatkozva, hogy Lazarevic István jelentős összeggel tartozott neki, Galambócot a töröknek adta át. Zsigmond magyar és lengyel hadakkal hiába ostromolta a fontos Duna menti erődöt, Bajazid serege megérkezésével menekülni voltak kénytelenek a Duna magyar oldalára (Lásd a Hunyadi - A Hajnalcsillag fénye című kötetben leírtakat). Nándorfehérvár azonban akadály nélkül magyar kézre került, s a király előbb Ozorai Pipó, majd a raguzai származású Thallóczi család igazgatása alá rendelte a várat. 1440-ben II. Murád elérkezettnek látta az időt Nándor Alba bevételére, kihasználva a magyar uralkodóváltás okozta zűrzavart. A védők Thallóczi Jován aurániai perjel vezetésével hónapokon át hősiesen védték a falakat, berobbantva a vár alá ásott török aknát, melyben több ezer ellenséges katona lelte halálát. Az ostrom után Thallóczi visszavonult, s az új király, Ulászló Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst nevezte ki a vár kapitányaivá. Az 1440-es ostrom Nándorfehérvár 1440-es török ostromáról átlagember még csak nem is hallott. Pálosfalvi Tamás a 2005-ben megjelent Nikápolytól Mohácsig 1396- 1526 című munkájában így fogalmaz: „A vár első ostroma késő középkori hadtörténelmünk egyik legdicsőségesebb, de páratlanul rosszul ismert feje-
zete..." A tizenhat esztendővel későbbi nagy ostrom teljesen felülírta, elhomályosította a Thallóczi Jován nevéhez köthető hőstettet. Kezdjük mindjárt egy, a regény szempontjából fontos elemmel: az, hogy Hunyadi János jelen volt az 1440-es ostromnál, nem egyéb puszta feltételezésnél.
A história nem tud arról, hogy a későbbi kormányzó részt vett volna a védelmi munkálatokban, sőt egyenesen arról szólnak bizonyos beszámolók, hogy Hunyadi Ulászló király érdekében hadakozott Erzsébet királyné zsoldosai ellen, például Győr ostrománál. Itt mindjárt érdemes megemlíteni egy fontos tényezőt: mint az köztudott, Hunyadi öccsét is Johannesnek, Jánosnak hívják, s így utólag szinte le- heteden rekonstruálni, mely korabeli esemény melyik Hunyadi János nevéhez köthető. Nem csak a nevük volt azonos, de a címük is: Albert király mindkettejüket szörényi bánnak nevezte ki. A regényben éppen ezért gombolyítottam úgy a cselekmény fonalát, hogy a győri ostromban az ifjabb János (a regényben Iván) vesz részt Kamonyai Simonnal. Az általam felvázolt Hunyadi-karakterhez igenis az állt közelebb, hogy minden mást félretéve Thallóczi Jován segítségére siet Nándorfehérvárra. Az ostrom eseménytörténetéről nem sokat tudunk. Ami bizonyos: szokatlanul hosszú ostrom volt: Iszhák bég már a tavasz végén, nyár elején megindította a támadást a közeli (egy esztendővel korábban elfoglalt) Szendrő várából. Később csatlakozott az ostrom sereghez a teljes szultáni had is, és a nyár derekára véres rohamok sorozata érte a kiválóan megerősített, kiépített Nándorfehérvárt. A lengyel krónikás, Jan Dlugosz leírja, hogy Thallóczi Jován perjel parancsára a védők az ostrom harmadik hónapjában puskaporral aknázták alá a török által rőzsével, törmelékkel feltöltött várárkokat. Amikor a végső roham megindult, a védők tétlenséget színlelve egészen közel engedték a falakhoz a támadókat, s csak akkor gyújtották meg a kanócokat, amikor a törökök már a feltöltött árkokon, a falaknak támasztott létrákon rohamoztak. Ekkor a magasból kénes tűzesőt zúdítottak az ostromlókra. A felrobbantott, begyújtott puskapor lángra lobbantotta az árkokat, így a török gyalogság voltaképpen elevenen sült meg. Feljegyezték a titkos török akna történetét is. A fennmaradt szövegváltozatok szerint vagy egy magyar kém, vagy egy magyar származású török katona lőtte be nyílvesszőre erősített levélkén azt az ominózus egyeden szót: Ásnak! Thallócziék erre ellenaknát kezdtek ásni, és a döntő pillanatban azt berobbantották, betemetve ezzel az aknában tartózkodó sok ezer (egyes források szerint tizenhétezer) török katonát. Az MTI 2009. június 16-án a következő anyagot tette közzé (ez jelent meg a Múlt Kor hírportálon is).
„Feltárul Belgrád titokzatos földalatti világa" A belgrádi Underground klubban az iszogatók közül csak néhányan tudják, hogy középkori tömegsír található a bár falai mellett. A város keresztény védői ugyanis 1440-ben visszaverték a török hódítókat, mégpedig oly módon, hogy alagutakat ástak és óriási, puskaporral töltött aknákat robbantottak föl. A török holttestek a kőtörmelék alatt maradtak, s elzárták az egyik alagutat, amely csak méterekre van a bártól...” „Manapság csak alkalmi turisták, régészek vagy történészek tudnak Szerbia burjánzó fővárosának földalatti, rejtett világról. »Ennek a világnak csak a töredékét, mintegy 15 kilométert fedettünk és térképeztünk föl, ezzel épp csak a felszínt horzsoltuk« - mondta Vidoje Golubovic belgrádi történész, aki
időnként túrákat vezet érdeklődőknek. A földalatti Belgrád akkor kerül megvilágításba, amikor munkagépek néha megtörik a mészkőbarlangokat, téglafalakat, vízelvezető rendszereket, amelyeket még a római korban építettek a Balkánon. »Bárhol ás le valaki, előfordulhat, hogy beletalál egy alagútba. Belgrád olyan, mint az ementáli sajt«- mondta Golubovic." A Héttorony legendás foglya: Török Bálint Történetünkben több olyan karakter is felbukkan, ki ismerős lehet az olvasó számára, ha máshonnan nem, hát Gárdonyi Géza halhatatlan művéből, az Egri csillagokból. Ilyen szereplő Török Bálint is, aki 1541. augusztus 29-én elkísérte az özvegy Izabella királynét és a tizenhárom hónapos János Zsigmondot a Buda alatt táborozó szultán, II. Szulejmán sátrába. Míg a királyné és kísérete ott tartózkodott, a janicsárok szépen, kettesével-hármasával beszivárogtak a várba, mondván, megnézik maguknak a város nevezetességeit. Buda így, csellel került (újra) török kézbe, Török Bálint urat pedig a szultán nem engedte vissza a királynéval, hanem lefogatta, és a rettegett Jedikule börtönbe szállíttatta Isztambulba. Az Egri csillagokban részletesen olvashatunk ezután arról, hogyan próbálták fogságából kiszabadítani fiai, János és Ferenc az ifjú Bornemissza Gergely és Cecei Éva segítségével - sajnos sikertelenül. Enyingi Török Bálint természetesen létező személy volt, ám egész életét tekintve korántsem az a rokonszenves figura, akit Gárdonyi művében ábrázolt. Már ifjúkora botrányosan alakult, hisz egyike volt azokak, akik miatt az addig hősiesen védelmezett Nándorfehérvár végül elveszett 1521-ben.
De akkor ki is volt ez a különös, roppant ellentmondásos férfiú? Bessenyi József nagyszerű könyve (A Héttorony foglya) alapján a következőképpen foglalható össze a família felemelkedésének története: A dunántúli eredetű köznemesi család Mátyás király uralkodása alatt tűnt ki a többi közül, s kezdte meg szokatlanul gyors felemelkedését. Török Ambrus Bálint nagyapja Újlaki Miklós familiárisaként kezdte pályafutását, majd a Kanizsaiak szolgálatába lépett. 1462-ben már Mátyás király udvarában találjuk, ahol egyrészt katonai, másrészt gazdasági jellegű feladatokat látott el. Sopron vármegye főispánja, soproni kapitány is volt, és diplomáciai feladatokat is ellátott, egy ízben ő vezette a Frigyes német-római császárhoz indított magyar követséget. Később a budai vár udvarbírói tisztét töltötte be, ez pedig azt is jelentette, hogy az összes királyi uradalom igazgatása a hatáskörébe tartozott. Az ott szerzett tapasztalatokat kamatoztatta újra Újlaki Miklós szolgálatába állva, amikor Mátyás király bosnyák királlyá tette a bárót. Török Ambrus a jajcai vár udvarbírójaként budai mintára szervezte meg Bosznia pénzügyi igazgatását. Újlaki Miklós halála után visszatért Mátyás szolgálatába, aki Szörényi bánná nevezte ki. Ambrus jól házasodott. Először Vityai Castellanus Veronikát vezette oltárhoz, majd annak halála után az igen vagyonos Antimus János leányát, Ilonát vette el. Birtokait mindkét házasságával tetemesen gyarapította. Ő szerezte meg Enyinget, amely ezután a család nemesi előnevét adta, majd 1473-ban megvette Sziget várát és városát a hozzá tartozó Somogy és Baranya megyei falvakkal. A tekintélyes nagyságúra felszaporodott birtokállomány következtében a család rangja is megnövekedett, erre vall a Mátyás királytól kapott címeres levél, amely Budán kelt, 1481. november 26-án. Török Ambrus idősebb fiát, Imrét húszévesen, 1484-ben Mátyás király nevezte ki Valkó vármegye főispánjának. Mátyás halála után Corvin János herceg szolgálatába szegődött, annak gyulai várában viselt várnagyi tisztet. Időnként pénzkölcsönökkel is kisegítette Corvin herceget, s ezek fejében számos birtokadományt nyert zálogul, melyek később a család tulajdonába mentek át. Így lett Török-birtok Szabadka városa és vára is. Török Imre Parlaghy György leányával, Krisztinával kötött házasságot, s az ő frigyükből született 1502-ben Török Bálint. Corvin János halála után Török Imre 12 000 forint követelése fejében Gyula várát lefoglalta, s csak a tartozás kiegyenlítése után adta át Corvin özvegyének, Frangepán Beatrixnak, 1507ben. Ezután országos hivatalt vállalt, Nándorfehérvár vicebánja lett. Már az előző évekből (1502-1504) is rendelkezünk adattal arra vonatkozóan, hogy
részt vett a török elleni végvári harcokban. Most, új tisztében ezer lovasával emlékezetes győzelmet aratott a Kruppa folyónál egy török vezér, Perhát vajda csapatai felett. Jutalmul II. Ulászló király nándorfehérvári bánná emelte, majd 1507-ben báróvá tette Miklós és Bálint fiával egyetemben. Így a család a középnemesség felső rétegéből a főnemesség soraiba emelkedett. Török Imrének komoly szerepe volt az 1514-es parasztháború leverésében is. Részt vett a Szapolyai János erdélyi vajda által 1515-ben indított, sikertelenül végződő török elleni hadjáratában Zsarnó vára ellen (Zsarnó a Nándorfehérvárral szemközt épült török végvár, ma Avala hegye, Szerbia) bántársával, Paksy Mihállyal együtt, ki a harcokban életét vesztette. A Fuggerbankház magyarországi megbízottja ezt írta főnökének: „ha Szapolyai János vajda győz Zsarnónál, úgy a magyarok visszakövetelték volna a Habsburg Ferdinándnak ígért Anna hercegnőt és a vajdának adták volna, és semmi sem lett volna a Habsburg házassági szerződésből... ha sikerült volna neki győzelmet aratnia, ezzel a dicsőséggel eljutott volna az uralkodáshoz is, és megkapta volna a király lányát feleségül." Az ostrom azonban kudarccal végződött, ráadásul újra a magyar határra vonta Szulejmán figyelmét. Török Imre halála után a család élén a másodszülött, Török Bálint követte. Nincs értesülésünk arról, miért nem az első fiú, de feltételezhetően Miklós nem volt olyan elmeállapotban, amelyet a közéleti szereplés megkívánt. Török Bálint ifjúkora egy részét édesanyja mellett Szigetváron vagy Futakon töltötte, majd édesapja oldalán Budán a királyi udvar hétköznapjaival ismerkedett meg. Hadi iskoláit vélhetően Nándorfehérváron járta ki, ahol atyja báni hivatalt, vagyis a vár és a vár birtokainak irányítását végezte. Atyja halála után, annak végrendelkezése szerint két rokonuk, lekcsei Sulyok István és Balázs lettek Bálint gyámjai. A Sulyok testvérek első és legfontosabb feladatuknak azt tartották, hogy a végrendelet előírása szerint behajtsák Török Imre járandóságát, amellyel neki a királyi udvar tartozott, mégpedig 70 000, vagy más adatok szerint 140 000 arannyal. Török Imre ugyanis, mivel éveken át nem kapta meg báni fizetését, kénytelen volt saját költségén megerősíteni Nándorfehérvárt. Az udvar nem sietett rendezni tartozását, viszont beleegyezett abba, hogy míg az adósság fennáll, a kiskorú Bálint - zálog gyanánt - kezében tartsa Nándorfehárvárt, és viselje a báni tisztet. A vár védelmének gyakorlati irányítása bántársára és húgának férjére, Hédervári Ferencre hárult. A Sulyok testvérek buzgólkodása az ifjú Török Bálint érdekében még akkor is tartott, amikor megérkezett a hír, hogy Szulejmán hatalmas erőkkel támadást
indít Magyarország ellen. Az udvari tanács a rendkívül veszélyes helyzetben (amint erről Zay Ferenc emlékiratából értesülünk) a még igen fiatal Török Bálint fölé tiszttartót kívánt kinevezni, aki érdemi intézkedéseket tehetett volna a vész elhárítására. Ám a Sulyok testvérek ezt Szapolyai János erdélyi vajda biztatására megakadályozták, mivel tartottak gyámfiuk érdekeinek sérelmétől. A vár 1521. augusztus 29-én, hősies védelem után reménytelen helyzetbe került, utánpótlást, erősítést nem kapott, végül a török elfoglalta. A források csekély száma az események pontos rekonstruálását nem teszi lehetővé, de az bizonyos, hogy az ostrom kimenetelét súlyosan befolyásolta, hogy sem Hédervári, Török Bálint bántársa, sem a gyámok, sem maga az ifjú főúr nem tartózkodtak a gondjukra bízott várban, hanem sorsára hagyták. S bár a kiskorúnak számító tizenkilenc éves Török Bálintot személy szerint senki sem okolhatta a katasztrófáért, évekig kellett viselnie a hűtlenség vádját, még a későbbiekben is, amikor a hivatalos felmentést már régen elnyerte. Ellenségei kritikus helyzetekben többször is felemlegették a nándorfehérvári kudarcot. A vár eleste után a felmentésére összegyűlt sereg mohácsi táborában vádolták meg először nyilvánosan a bánokat, hogy az ő gondatlanságuk miatt veszett el az ország kapujának tekintett erősség A király Török Bálintot megfosztotta birtokaitól, és azokból mindjárt adományt is juttatott Báthory István nádornak. A november 19-ére Budára összehívott országgyűlésen újra elhangzott a fenti vád Hédervári Ferenc és az ifjú főúr ellen. Török Bálint az ellene irányuló közhangulattól tartva elmenekült az országból, s csak egy év múlva, 1522-ben Erdélyben lépett újra a nyilvánosság elé, Szapolyai János oldalán. Egy ideig itt tartózkodott Szapolyai híres törökverő vitézei - Bánffy Jakab, Bodó Ferenc társaságában, és részt vett Szapolyai havasalföldi hadjárataiban. A pártviszonyok megváltoztak. Az 1523. április 23-ra összehívott országgyűlésen Báthoryt megfosztották nádorságától, és a déli végek irányítója, az alsó részek főkapitánya az újonnan kinevezett kalocsai érsek, Tomori Pál lett. Tomori haladéktalanul megkezdte a védelem újjászervezését, ennek érdekében királyi szolgálatba fogadott Szapolyai famíliájából több tisztet. Török Bálint ekkoriban vette feleségül Pemfflinger Katalint, Mária királynő legkedvesebb udvarhölgyét. A leány családja komoly segítséget nyújtott az udvar kegyének visszanyerésében. Mária királynő Török Bálintot is szolgálatába fogadta. Eközben a királyi kúria egy ítélőmestere vizsgálatot folytatott Török Bálint ügyében Bácson, majd annak eredményeképpen a Visegrádon ülésező bíróság úgy döntött, hogy Báthory Istvánnak vissza kell
szolgáltatnia Török Bálint birtokait, Tomori Pál közvetítésével. Ez még az 1523. év vége előtt meg is történt. A fiatal főúr, mint királynői familiáris Tomori parancsnoksága alatt a birtokaitól nem messze eső végvidéken katonáskodott. Ám csapatait nemcsak a török ellen vezette, hanem a szomszédos, vele ellenséges viszonyban levő földbirtokosok javait is el-elragadta. Erőszakos túlkapásait az a tény sem menti, hogy fizetését nem kapta meg. Bálint úr ebben az időszakban kapcsolódott be az ország belpolitikai küzdelmeibe, mégpedig Mária királynő oldalán. Hatodikként lett tagja (ez megnövekedett politikai súlyát jelzi) a „Kalandos szövetségnek", amelyet az energikus királynő a központi hatalom megerősítése érdekében szervezett 1525 júliusában. Szulejmán szultán kisvártatva ismét roppant haddal fenyegette Magyarországot. A bajokat tetézte, hogy - mint általában - a török ellen felvonultatott sereg kicsiny és rosszul felszerelt volt. Török Bálint is a végekre sietett, ahol az éhező, ellátatlan katonák élén vezértársaival Péterváradnál sikertelenül kísérelték meg feltartóztatni a támadókat. Pétervárad eleste után Török Bálint csatlakozott a királyi haderőhöz. A mohácsi mezőn a török elleni hadviselésben jártas vitéz katona életének kimagasló fontosságú feladatát kapta, amikor megszervezték a király testőrségét. Ennek tagjai Ráskay Gáspár, Kállay János és Török Bálint lettek. Egyesek a testőröket tették felelőssé a király haláláért, pedig a tragédia oka, s ezt Brodarics műve is tanúsítja, Tomori meggondolatlan és a haditanácsban elfogadott döntéssel ellentétes parancsa volt, amellyel elvezényelte az uralkodó mellől testőreit egy váratlanul felbukkant török csapattest felderítésére. Így eme szerencséden intézkedés - amely ellen Török tiltakozott, s csak Tomori ismételt sürgetésére hajtotta végre - következményeként maradt holtan a védői nélkül tehetetlen II. Lajos király a csatatéren. (Bessenyei József: A Héttorony foglya c. kötete alapján) Hol is vívták valójában a vaskapui csatát? Az anyaggyűjtés fázisában különös dologra figyeltem fel: a történeti forrásmunkák és feldolgozások sorában óriási bizonytalanság övezi Hunyadi János egyik korai katonai győzelmének körülményeit. Nem igazán egyértelmű, hogy hol zajlott az ún. vaskapui ütközet.
Mit tudunk (csaknem) biztosan? A Mezid bég által 1442-ben Erdélybe vezetett török had először vereséget mért Hunyadira Szentimrénél (Marosszentimre). Ebben szinte minden forrás megegyezik. Abban is, hogy Hunyadi néhány nap leforgása alatt csodát vitt végbe azáltal, hogy fegyverbe szólította Erdély népét, majd öt nappal szentimrei veresége után csaknem teljesen megsemmisítette Mezid hadait. Bonfini „A magyar történelem tizedei" című monumentális munkájában részletesen leírja a hadjárat előzményeit és eseményeit, de meglehetősen homályosan fogalmaz a második csata helyszínéről: [Hunyadi] „Még a tartomány [Erdély] határa előtt egy faluban váratlanul megrohanja a törököket, méghozzá olyan lendülettel, hogy akik frontot próbálnak kialakítani, szerteszét szórja. Ezek elszélednek a völgyek, dombok között, de konokul visszafordulnak, rendezetlen sorokban csatára bocsátkoznak, és mindkét részen sok vér ömlik." Thuróczy János a „Magyarok krónikájában" szintén pontos megnevezés nélkül határozza meg a csata színhelyét: „Végre, miután [Hunyadi] nagy körültekintéssel mindent elrendezett, ami a harc szempontjából fontos, nagy harci hévvel rátámadt a korábbi győzelmétől elbizakodott és az említett vidék egyik falujából éppen hadsorait ütközetre rendező ellenségre. Mint a heves szélvihar, rohant rá, és mindjárt az összecsapás elején megzavarta és vitézeinek bátor karjával több részre szakította az ellenséges csapatokat. Mindkét ellenfél dombokon és völgyeken át száguldott, és a nagy küzdelemben a magyar kard mindig fölébe kerekedett a török lándzsának... ...Miközben a kegyeden csata kavargott, és a törökök inkább saját védelmükkel, mint az ellenség megfutamításával bajlódtak, Szentimre falunál védekezni iparkodtak, és kegyetlenül pusztították az ellenséget, és saját védelmükön fáradoztak azok a foglyok is, akik az előbbi harcban jutottak a török kézre." Vagyis Thuróczy leírásából úgy tűnik, közvetlenül Gyulafehérvár mellett, az első ütközet helyszínétől nem messze zajlott a második, immár diadalmas csata. Véleményem szerint ennek igen csekély az esélye. Valójában arról lehet inkább szó, hogy Thuróczy a saját forrásai alapján némi információval rendelkezett arról, hogy a foglyok jelentős részét Szentimrénél ejtették a törökök. Ezért amikor a foglyok kiszabadulásáról ír, Thuróczy automatikusan ragaszkodott Szentimréhez mint helyszínhez.
Gróf Teleki József „A Hunyadiak kora Magyarországon" című többkötetes munkájában ekképp fogalmaz: „Egy kis helységnél, nem messze Szebentől találkozik a két sereg." Jegyzeteiben Teleki kifejti, hogy mindazon történészek (Sigler, Gualter, Timion, Epitome, Fasching) tévednek, amikor a második csata helyszínét is Szentimre közelében feltételezik. Pálosfalvi Tamás a néhány éve megjelent „Nikápolytól Mohácsig 1396- 1526" című művében egészen más elképzelést tár az olvasó elé: [Hunyadi az első, marosszentimrei csata után] „Állomáshelyét csak akkor hagyhatta el, amikor bizonyossá vált, hogy a török főcsapásának iránya ezúttal nem Nándorfehérvár. Ekkor seregével azonnal megindult Erdélybe, és a Hunyad megyei Vaskapunál találkozott a már a tartomány elhagyására készülő, de a rablott zsákmánytól nehezen mozgó török sereggel." Mi több, a Hunyad megyei Vaskapu-hágónál 1896. szeptember 6-án, Paucsinesd és Zajkány falvak között, a Vámoszajkány nevű magaslaton Hunyad vármegye négyméteres öntöttvas emlékművet állíttatott, mely harci buzogányt formázott. Az emlékművön Hunyadi János címere és a következő felirat állt: „Hunyadi János tizenötezer vitézével, az 1442-iki szeptember 6-án (!) e szorosban verte szét Sehabeddin beglerbégnek Erdélybe nyomuló nyolcvanezer főnyi hadseregét. A dicső fegyvertény örök emlékéül állíttatá ez oszlopot Hunyadvármegye közönsége a honfoglalás ezredik évében." (Csak megjegyzésként: Hunyad vármegyében, a Déli-Kárpátok hágóiban ugyanebben az időben ezenkívül még öt hasonló emlékművet emeltek. Az I. világháborút követő román megszállás után valamennyit elpusztították. Az utolsó előttit, a Zsilyvajdejvulkán város fölötti hágóban a hatvanas évek közepén rombolták le. 1992. június 22-én „ismeretien" tettesek nehéz erőgépek igénybevételével az utolsó Hunyadi-emlékművet, a zajkányit is ledöntötték, buzogányát eltüntették. Egy évre rá az osztrói tóból kihalászták a vasbuzogányt, és a várhelyi (Sarmizegetusa) múzeumba vitték, amely a helyi rendőrség szomszédságában van. Innen 1994 novemberében a vasbuzogány végleg eltűnt. 2002-ben az RMDSZ és a RSZDP pártok megállapodást kötöttek az emlékmű maradványainak megóvásáról és a felújítás előkészületeiről. 2003 áprilisában azonban a ledöntött zajkányi emlékműnek a helyszínen, a Vaskapu-hágóban megmaradt darabjai is eltűntek, az emlékmű talapzatát elbontották, ledózerolták.)
Tehát az emlékművön 1442. szeptember 6-i dátum szerepelt. Csakhogy a jeles esemény nyilvánvalóan 1442. március végén történt. Lehet, hogy a vaskapui csata egy másik ütközet volt, s valóban a Vaskapu-hágóban zajlott? A sok zavart az okozza, hogy Hunyadi 1440-től viszonylag rövid időn belül több alkalommal ütközött meg a törökkel, s javarészt fényes győzelmeket aratott felettük. A királyi kancellárián néha sok-sok évvel az ütközetek után kiadott oklevelek szövegében már eleve összekevertek néhány helyszínt és az események időrendisége sem volt az oklevelek kiállítói számára egyértelmű. Egy azonban véleményem szerint biztosnak tekinthető: a szentimrei csata után nem valószínű, hogy a török nyugati irányba kívánta volna elhagyni Erdélyt a rengeteg hadizsákmánnyal és rabszolgával. Hisz a hazaútja nem arra, hanem nyílegyenesen déli irányba vezetett! Tehát teljesen logikátlan, hogy a Hunyad megyei Vaskapunál győzedelmeskedett volna a magyar sereg. Legfeljebb az képzelhető el, hogy a szélrózsa minden irányába menekülő törökök egy részét a Vaskapunál ölték meg. Bár véleményem szerint ez sem valószínű. Öt nappal a szentimrei csata után ráadásul bajosan érhettek volna a Hunyad megyei Vaskapuhoz a törökök, de ugyanez igaz az Erdély minden részéből özönlő magyarokra, oláhokra is. Sokan a Mezid hadjárata utáni, Sehab ed Dihn beglerbég által vezetett büntető hadjáratot lezáró csata helyszínét teszik a Vaskapu-szorosba, de nem Hunyad megyébe, hanem valahová Erdély és Havaselve határára. Csakhogy arrafelé nincs semmiféle Vaskapu-szoros, leszámítva az al-dunai Vaskaput, amely azonban katonai okok miatt nyugodt szívvel kizárható a mi esetünkben! Tudjuk, hogy ez az az ütközet a Jalomica-folyó felső folyásánál zajlott, oláh területen. Számos történész makacsul ragaszkodik a Szeben városa környéki helyszínhez, szerintem minden joggal. Tudjuk, hogy Mezid a serege egy részét hátrahagyta Szebent ostromolni. Igen valószínűnek tűnik, hogy Mezid szentimre felől visszavonultában a Szerdahely-Bodapataka útvonalat választotta, és a csata helyszíne sem lehetett másutt, mint a Szeben-patak és a Feketevíz árterén, valahol a Vörösberki-erdőnél. A török krónikák is Szeben és Gyulafehérvár közé teszik a helyszínt. A román néphagyomány itt ismer is egy „Poarta Stramturii", illetve „Poarta de Fier" nevű szorost, szurdokot. Mindezek alapján szinte biztos vagyok benne, hogy a szentimrei vereség után ötödnapra vívott csatát itt, Bodapataka helyszínen vívta Hunyadi és Mezid bég. A Vaskapu elnevezés elevenen élt még akkor is, amikor évekkel később oklevelekbe foglalták az 1440-44 közötti hadjáratok csatáit, de akkor már a
kancellárián automatikusan a Hunyad megyei Vaskapura gondoltak. Mások a Jalomica-folyó mentén vívott csatával azonosították e diadalt, megint mások a szentimrei csata bizonyos eseményeivel keverték a vaskapui csata eseményeit. A kérdést nyilván csak kiterjedt régészeti munkálatok tudnák egyszer s mindenkorra eldönteni.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Munkám során folyamatos segítséget kapok ismerősöktől és ismeretlenektől egyaránt. Elsősorban és mindenekfelett feleségemnek, Rákász Juditnak tartozom köszönettel, aki kezdetektől alakítója, formálója ennek a mind kiterjedtebb történetfolyamnak. A kutatómunkában, háttérmunkában nyújtott nélkülözhetetlen segítséget Kerekes Magdi, Szathmáry István, Gergely Attila, Staud Anikó. Gyermekkorom óta jelentős inspirációt jelentenek számomra a képregények. Első forgatókönyvem, melyet még diákként írtam (mi más is lehetett volna a témája, mint Hunyadi János és Vlad Dracula harca a várnai csata után) szépen szerepelt a Füles képregény-forgatókönyv pályázatán. Feltétlenül köszönet illeti a legjobb magyar képregényrajzolót, Fazekas Attilát, akivel immár számos alkalommal együtt dolgozhattam tudományos-fantasztikus, fantasy és történelmi témájú történetek megalkotásán, s akivel a közeljövőben talán belevágunk a Hunyadi-sorozat első kötetének képregény-feldolgozásába is. Nélkülözhetetlen segítségükért, biztatásukért, az általuk nyújtott inspirációért köszönetet mondok dr. Csengery Attilának, dr. Rákász Évának, Palásti Somának, Bihari Zoltánnak, dr. Dómján Zsoltnak, Lits Józsefnek, Csajbók Józsefnek, Dobos Lászlónak, dr. Anisits Ferencnek, Szakács Árpádnak, Pászti Andrásnak, Kun Attilának, és mint mindig, a Juhász, a Gaál és a Kazy, valamint a Csengery család minden tagjának. Író-olvasó találkozók tucatjai győztek meg arról, hogy író is és olvasó is köszönettel tartozik a Gold Book Kiadó ügyvezetőjének, Mocsári Jánosnak, mert olyan korban hitt a magyar történelmi regény újjászületésében, amikor rajta kívül nagyon kevesen hittek.
,Ha valahol pedig vétők volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok, és kérlek titokét, énnéköm megbocsássatok. Ha pedig azt értőm, hogy az én munkám jónak és kellemetösnek tetszik tinéktők, ezután is ajánlom énmagamat, míg az Úristen éltet ez világba"
