029 Ziergiebel, Herbert - A világűr foglyai

HERBERT ZIERGIEBEL

A világűr foglyai TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK SZERKESZTI KUCZKA PÉTER

FORDÍTOTTA HAJDU MIKLÓS

A FEDÉLTERV KORGA GYÖRGY MUNKÁJA

© Hajdu Miklós, 1974 Hungarian translation

KOZMOSZ KÖNYVEK BUDAPEST, 1974 2

TARTALOM I................................................................................................4 II............................................................................................17 III...........................................................................................29 IV...........................................................................................38 V............................................................................................ 46 VI...........................................................................................52 VII......................................................................................... 63 VIII........................................................................................75 IX...........................................................................................81 X............................................................................................ 88 XI...........................................................................................95 XII.......................................................................................105 XIII......................................................................................116 XIV......................................................................................122 XV........................................................................................134 XVI......................................................................................143 XVII.................................................................................... 154 XVIII...................................................................................161 XIX......................................................................................171 XX........................................................................................180 XXI......................................................................................188 XXII.................................................................................... 321

3

A „régi szép kor” - ami régi, szép elmúlt; korunk is az lehetne épp; estek nagy dolgok s esnek, s még nagyobbak nem kérnek tőlünk mást, jószándékot csak: tágabb térség, zöldebb rét jut nekik, kik „a magas mennyet is rászedik”. Nem tudom, angyal sír-e - sírt sokat az ember - s miért? hogy sírjon újra csak. (Byron: A bronzkor; Tótfalusi István fordítása)

I. A helyiség hosszában négy -, széltében háromlépésnyi volt. Cedrice Stuart számtalanszor tette meg ezt az utat: tizenegy napja tartózkodott a huszadik század utolsó harmadának legmodernebb börtönében. Fok 2-nek nevezték, kerek ablakú fémkamra volt. A billenő széken és a műszerasztalon kívül rádióadók és oszcillográfok, kormányszerkezetek és radarberendezések voltak benne. Körülötte a mindenség, a maga csendjével, sötétségével és fenséges szépségével. Mérőasztal mutatta a Fok 2 sebességét, másodpercenként 2,6 kilométert. A fiatalember elméletben már sok millió kilométert hagyott maga mögött. A valóságban azonban egyetlen centiméternyit sem mozdult el a helyéből. Imitáció volt, ami körülvette, csupa hazugság. A mérőeszközök csaltak, a rádióadók félrevezették. A kerek ablak mögött a csillagok ötméternyire tőle vonultak el. Az egész berendezés az illúziókeltés céljait szolgálta. Cedrice Stuart tudta ezt. Önként vetette magát alá ennek a kísérletnek a Fok 2-ben, és el volt szánva arra, hogy 4

minden akaraterejét megfeszítve a legnagyobb önuralommal viseli el ennek a harminc napnak magányosságát és kísérteties csendjét. Az idegek próbája volt ez és az előre meg nem határozható jellembeli tulajdonságoké. Csak aki sikeresen kiállta, annak lehetett esélye, hogy egyszer igazi űrhajón elhagyhassa a Föld vonzásterét. A fülke jó imitációja volt a valódinak. Az ablak előtt ismerős planéták vonultak el, csillagképek változtatták helyzetüket, és egy medicinlabda nagyságú földgolyó lebegett a fogoly előtt. Csak nagy ritkán törte meg a csendet és az egyhangúságot valami külső utasítás. A vizsgázónak magának kellett megbirkóznia a váratlan problémákkal. Nem volt számára se nappal, se éjszaka, mert az óra ugyan jelezte az időt, de a napokat nem. Ezért keltezte Cedrice Stuart tévesen fedélzeti naplóját. Azt hitte, hogy már a tizenharmadik napját tölti a Fok 2-ben. Cedrice eleinte sokat olvasott, később azonban, ahogyan a csönd egyre élesebbé tette a hallását, zavarta karórájának ketyegése, és még a könyv oldalainak lapozása is bántotta érzékennyé vált idegeit. Minél jobban vágyott a kísérlet befejezésére, annál hosszabbnak érezte az időt. Minden három órában tornáznia kellett volna, öt nap óta azonban már ezt sem tartotta be ilyen pontosan. Aludni sem igen tudott. Ezt, a normális életritmusban természetes szükségletet, az adott körülmények között egyre ritkábban érezte. Cedrice Stuartot már nem töltötte el az a jóleső fáradtság, amely megkívánja az alvást. Testének fokozódó elernyedése a pihenés óráiban inkább csak eltompította agyát, mintsem alvásra késztette volna. Hasonló volt a helyzet az étkezéssel is. Speciális élelmiszereket tartalmazó konzervkészlettel rendelkezett, de kelletlenül, étvágytalanul evett, és éppen olyan rend- szertelenül, mint ahogy minden előírt feladatát végezte. 5

Cedrice Stuart viselkedése egyáltalán nem volt kivételes. Minden jövendőbeli kozmonauta, aki mögött harminc napra becsukódott ennek a fülkének az ajtaja, tudta, hogy egyetlen millimétert sem halad majd előre, és hogy akaraterőt, önuralmat várnak tőle. És mindenki, aki a fülkébe lépett, elhatározta, hogy erősnek mutatkozik. Legkésőbb húsz nap elteltével azonban a legfegyelmezettebb jelölt is elvesztette időérzékét. Mindnyájan beleélték magukat abba a feltevésbe, hogy valóságos űrhajóban ülnek, és időérzékük elvesztésével együtt előbb vagy utóbb fegyelmük is meglazult. Legrosszabb a csend volt. A fülke ablaka előtt kísértetiesen tovalebegő planétákon és néhány mérőeszköz hangtalan ingáján kívül naphosszat semmi sem mozdult. Az idegek túlfeszítettsége felfokozta fantáziájukat, és zavaros álmokat idézett elő. A fülkén kívül orvosok és egyéb szakemberek képernyőn figyelték minden mozdulatukat. Ha valamilyen beteges tünetet tapasztaltak, hangszóró útján figyelmeztették, súlyosabb esetekben félbeszakították a kísérletet. Cedrice Stuartnál eleinte nem volt szükség, figyelmeztetésre, bár személyi lapján már jó néhány rossz pont szerepelt. Ezeket elsősorban annak köszönhette, hogy elhanyagolta a tornázást és a mosakodást. Napok óta nem borotválkozott, szőke szakálla dúsan burjánzott, és ellentétben a kísérleti kamrán kívül figyelő orvosokkal, szemmel látható gyönyörűséggel vizsgálgatta szakállának gyarapodását. Cedrice evett valamit, aztán igyekezett elaludni. Néhány perc múltán már úgy érezte, hogy órák óta fekszik. Felkelt, és fel-alá kezdett járkálni. Négy lépést oda, négyet vissza. „Érdekes - ötlött eszébe -, vannak emberek, akiket büntetésből börtönbe zárnak. Változatosabb táplálékot kapnak, mint én, és naponta egyszer friss levegőhöz is juthatnak. Én meg törtem magam a megtiszteltetésért, hogy harminc napra 6

bezárathassam magam. Akárhogy is, holnap már túl leszek a felén…” Ásított. A rövid, nyugtalan álom után fáradtabbnak érezte magát, mint előtte. Újra lefeküdt, és lehunyta a szemét. „Ki tudja, talán már sokkal régebben vagyok itt? Töprengett. - Van úgy, hogy az ember a saját javára téved. Mindenesetre még nem vagyok ideges, a kísérlet után pedig következik a szabadság, nyolc hosszú héten át csak víz, csak erdő és Anne…” Cedrice számtalanszor elképzelte már magában az egészet: a tavat ott fent északon, a faházat, egy csónakot és mindehhez a lányt. Ez a legkedvezőbb évszak, úszkálhatnak a tóban, és tábort üthetnek, mint a kőkorszakbeli emberek. Előre élvezte a dolgot, maga előtt látta a faházat, amelyet valaha apja épített néhány favágóval, és a sűrű sással övezett kis öbölre gondolt. Csaknem egy év óta nem járt már ott - legutoljára apjával, néhány héttel a szerencsétlenség előtt. Tulajdonképpen ez a szerencsétlenség az oka, hogy Cedrice most a Fok 2-ben fekszik, és négy hete van a töprengésre. Ahogyan visszatekintett a múltba, arra a kilenc hónappal ezelőtti időre, megbolydultak a gondolatai, föléledtek annak az órának képei, olyan tisztán és világosan látott mindent, mintha csak néhány pillanattal előbb játszódott volna le a katasztrófa. Cedrice nem akart gondolni rá. A kísérlet előtt az orvos is óvta tőle. „Persze - gondolta most Cedrice - ő könnyen beszél, ott ül kint a kollégái között. Mire gondoljak másra, mint a Darwin-ra? Hiszen szétzúzva fekszik valahol a Plutarkhosz-kráter közelében. Bárcsak tudnám, vajon megtalálják-e valaha, és vissza tudják-e hozni a Földre a legénységét! Megígérték. Micsoda ígéret!” Cedrice felállt, és az ablakhoz lépett. Megfigyelhette a mesterséges holdat. Élesen elváltak egymástól a sötét és a világos síkok. Ott hevernek valahol a Darwin roncsai, és a hat űrutas megmerevedve, eltorzulva fekszik. Még egyetlen legénység nélküli holdszondának sem sikerült 7

lefényképeznie őket. Feladták keresésüket. „Csak én vagyok most érdekes - suhant át Cedrice fején a gondolat -, én, mint egy kísérleti állat az üvegkalitkában.” Zümmögő hang rezzentette föl. A kapcsolótáblán felirat villant fel: „Tizennégy órája nem tornázott.” Cedrice elolvasta a mondatot. „Na és? - gondolta. Hogyhogy tizennégy órája? Nem éppen most lógtam a nyújtón? Tizennégy óra telt volna el az óta?” Elolvasta utolsó bejegyzését a fedélzeti naplóban. Szó sem volt tornáról, holott Cedrice pontosan emlékezett, hogy a bejegyzést közvetlenül a gyakorlat után készítette. Rejtélyesnek tűnt a dolog, és sejtette, hogy valami hiba van az időérzékével. Mégis megkönnyebbülést érzett, mert ezek szerint a fedélzeti napló utolsó bejegyzése óta majdnem egy egész nap telt el. A falra két expandert szereltek, amelyekkel láb- és karizmait kellett fejlesztenie. A gondolat, hogy már a tizenhetedik vagy a tizennyolcadik nap van mögötte, szárnyakat adott neki. Tíz percen át feszítette az expander rugóit, aztán kimerültén abbahagyta. Amikor lefeküdt, hogy kissé kipihenje magát, néhány pillanat alatt mély álomba merült. A „kísértethajó” fedélzetén lomhán kúsztak tova az órák, és a bebörtönzött óráról órára nyugtalanabb lett. Hány nap, hány óra még? Szüntelenül ez a gondolat foglalkoztatta. Érzése szerint hamarosan le kellett telnie. Újra meg újra utánaszámolt, és arra az eredményre jutott, hogy legfeljebb egy- két nap lehet hátra. Negyvennyolc óra, és véget ér a kísérlet. Legfőbb ideje, hiszen érezte, óráról órára nyugtalanabb. Szilárdan eltökélte, hogy ezt a két napot a lehető legfegyelmezettebben viseli el. A közeli szabadság reménye vidámmá tette Cedrice-t. Fütyülni, dalolni kezdett, jókedvű beszélgetést folytatott önmagával, majd megpróbálta megszámolni az ablakra 8

vetített csillagokat. Hasznosabb lett volna, ha tornázik, de erre nem is gondolt többé. Nem érdemes. Néhányszor megpróbált olvasni, de a könyv untatta. Fizikai tevékenységre vágyott, valamire, aminek értelme van. Az örökös csend és a tartós tétlenség az idegeire ment. Végül az a gondolata támadt, hogy kiszámítsa, átlag hány órát tölt el az ember naponta haszontalanul. Az eredményt hónapokra és évekre átszámítva, arra a megállapításra jutott, hogy az ember általában öt- hét évet tölt el tétlenül, nem számítva a napi nyolcórai alvást. Ez a játék alapjában csak utolsó kétségbeesett lázadása volt a tétlenség ellen. Óráját régen letette, de a mutató járását szüntelenül ellenőrizte, attól való félelmében, hogy az óra megállhat, és ő elmulasztja az időt, amely visszaadja várva várt szabadságát. Künn képernyőn figyelték és regisztrálták viselkedését. Cedrice már erre sem gondolt. Szenvedett, mint egy fogságba került állat, fel és alá járt, megállt az ablaknál vagy a kapcsolótáblánál, amelyen a mérőeszközök mutatói lengtek. Ez az értelmetlen mozgás zavarta. Időnként legyűrhetetlen vágyat érzett, hogy összezúzza a műszereket. - Légnyomás, légnedvesség, gyorsaság, koordináták mormolta - mind csak utánzat, csak arra jó, hogy engem bosszantson… Megfordult, mikor megreccsent a hangszóró. Száraz, tárgyilagos hang töltötte be a fülkét: „Cedrice Stuart, azonnal fogjon hozzá a tornagyakorlatokhoz!” Cedrice egy pillanatig habozott. Már a nyelvén volt az éles válasz, de uralkodott magán. Miért izgassa fel magát? Legyen meg a kívánságuk ezeknek a vaskalaposoknak. Kelletlenül a nyújtóhoz lépett, és elvégzett néhány gyakorlatot. Két perc múlva abbahagyta, és ismét az ablakhoz lépett. „Most majd újra kapok néhány rossz pontot - ötlött az eszébe. - És aztán? Fütyülök rá. Végül is mostanáig tisztességgel kiálltam a próbát, néhány óra múlva pedig kint leszek. 9

Azonnal felhívom Anne-t, hogy mindent készítsen össze az útra. Csak el innen. A Näsi-tónál fát vágok, és megjavítom a faház tetejét. És úszni fogunk mindennap. Az élet valóban szép lehet, és akkor a legszebb, ha az ember igazi munkát végezhet, örülök Anne-nak…” A kapcsolótábla felől ismét zümmögés hallatszott. Kigyulladt egy lámpa, Cedrice töprengett, és eltartott egy ideig, amíg felfogta, mit jelent a zümmögés. Elfordított egy kapcsolót, és jelentkezett. Nehezen érthető, torz hang szólította fel, hogy közölje a Fok 2 oxigéntartalmára és légnedvességére vonatkozó adatokat. - Nevetséges! - válaszolt a hangnak. - Mire jó ez a bürokrácia? Néhány óra múlva úgyis kimegyek. Kedvetlenül adta meg a kívánt értékeket és hozzátette: - Hallgasson rám, doktor Nierenz, én kitartottam, és mindent megtettem, amit kívántak tőlem. Úgy gondolom, hogy most már elég. Ezekben az utolsó órákban nem óhajtok sem tornázni, sem ostoba számadatokat közölni. Hogy őszinte legyek, nekem elég volt ez a négy hét. Boldog vagyok, hogy végre ismét ember módjára élhetek. Vége. Elhallgatott, és várta a választ. Mikor senki sem válaszolt, a fülke ablakához lépett. Bosszantotta, hogy megjegyzését ellentmondás nélkül fogadták; szívesen társalgóit volna. Kis szünet után hangosan mondta: - Az udvariasságot itt nyilván nem sokra tartják. Most a fülemre húzom a takarót, tehát kérem, mindjárt ébresszenek fel, ha letelt az időm. Egy perccel sem maradok tovább ebben a ketrecben. Cedrice-nek nem volt ideje, hogy lehajtsa az ülést. Az orvos hangja csattant fel a fülkében olyan tisztán és érthetően, mintha mellette állna; - Cedrice Stuart, jól figyeljen rám! Fogadja nyugodtan, amit mondok. Maga elvesztette az időérzékét. Nem néhány órát kell még a Fok 2-ben töltenie, hanem pontosan tizenhárom napot, nyolc órát és négy percet. Gondoljon a feladatára, és kövesse utasításaimat. Most 10

megismétli a tornagyakorlatait, világos? Harminc percig tornázik. Tegye fel az óráját a csuklójára, és ellenőrizze az időt. Utána egye meg a vacsoráját. Majd töltse ki a fedélzeti naplót, írja le a gondolatait és a szokásos mérési adatokat. Ha ezt mind végrehajtotta, megborotválkozik. Ez minden. Megértette? Cedrice Stuart értette, de nem tudta felfogni. Csodálkozva bámulta a hangszórót, amelyből a hang érkezett. - Mit akar ez tőlem? - morogta. - Hány napig kell még itt maradnom? Hirtelen elmosolyodott, mert az jutott eszébe, hogy az orvos szavai mögött valami trükk rejtőzik. A kísérlet végén még egyszer meg akarják vizsgálni a reakcióit. Hát nem ugrik be. Ezt az örömet nem szerzi meg az orvosnak. A mikrofon felé fordult, és nyugodt hangon mondta: - Kitűnően értettem önt, doktor, de ezek a trükkök nem hatnak rám. Hagyja abba a pszichológiai kísérleteit, végül is makkegészséges vagyok, és pontosan tudom, hogy az időm lejárt. Ami a borotválkozást illeti, a szakállamat majd egy forró fürdő után leszedetem. Good-bye, doktor, adja át üdvözletemet Alexander Wulkó-nak. Cedrice diadalmasan elmosolyodott. Nem sok időbe telt, mire egy másik hang csendült fel. Alexander Wulkóé, a kiképző parancsnoké, aki barátja volt Cedrice-nek. - Hallgass rám, Cedrice - mondta Wulko -, amit a doktor mondott, az megfelel a valóságnak. Két hét van még előtted, ez ellen nincs mit tenni. Szedd össze magad, fiú, menni fog. Foglalkozz valamivel, olvass, írj, miattam akár verset is, de mindenekelőtt tartsd be az orvos utasításait. Kezdd el a tornát. Még egyszer nem folytatunk ilyen beszélgetést. A kiképzőparancsnok szavai szinte megbénították Cedrice-t. Tudta, hogy Wulko igazat mond. Zavartan leült, és megpróbálta rendezni gondolatait. 11

- Még tizennégy nap - suttogta ez lehetetlen. - Arra gondolt: „Nem bírom ki, nem, soha! Megbolondulok ebben a csendben, nem bírom tovább, ki akarok menni. . E gondolatok közben tudatossá vált előtte, hogy ha most nem hajtja végre a doktor utasításait, akkor mindennek vége. Néhány percig mozdulatlan maradt. Azután győzött az akarata. Felállt, es hozzákezdett a gyakorlatokhoz. Az utána következő feladatot már elfelejtette. Amíg az expandert feszítette, igyekezett emlékezetébe idézni a doktor szavait, de csak arra emlékezett, hogy elvesztette az időérzékét, csak a tizennégy nap járt a fejében, amely még előtte volt. Tíz perc múlva Cedrice abbahagyta a gyakorlatokat. A csend az agyába mart; az értelmetlen csillagfény az ablak mögött gúnyolódásnak tűnt. A mérőeszközök lengésétől fejébe szökött a vér. Megkopogtatta az üveget. Mivel ez nem segített, ököllel vágott bele. Erre rögtön megszólalt a hangszóróból a felszólítás, haladéktalanul egyen, utána pedig vezesse tovább a fedélzeti naplót. - Az ördög vigye el, de hát mit jegyezzek be! - kiabált vissza, dühöngve. - Költő vagyok én? Átéltem valamit? Írjak egy poémát a Fok 2-ről? Undorodom az egésztől, nem írok semmit. És éhes sem vagyok. Hagyjanak végre békében! Még szitkozódott egy darabig, azután nyögve a fekvőszékbe vetette magát. - Bejegyzések a fedélzeti naplóba - motyogta maga elé -, mindennap ugyanaz, mi a csudának? Nedvesség rendben, légnyomás rendben, gyakorlatok végrehajtva, gumioldat elfogyasztva. Színház az egész, semmi egyéb, mint színház… - A párnázott mennyezetre bámult. Eszébe jutott a szakálla. „Talán mégis meg kellene borotválkoznom - gondolta, - az talán megnyugtatná őket. De minek, ha még tizennégy napot itt kell töltenem? Nem, most már azért sem - gondolta dacosan 12

a szakállamról én döntök, kozmetikáról szó sem esett, amikor beszálltam ebbe a majomketrecbe!” Múltak az órák anélkül, hogy valami mozdult volna. A feje lassan kitisztult. Felállt, kezébe vette a fedélzeti naplót, és lapozni kezdett benne. A néhány teleírt oldalon csak címszavak voltak meg számok. „Jó gondolta Cedrice maid beleírok valamit. Nem számokat és nem - a levegő nedvességét.” Egy pillanatig gondolkozott, azután írni kezdett: „Ennek a pompás planétának a hátán nincs tökéletesebb az embernél. Semmiféle más teremtmény nincs hozzá hasonló. Egyedül ő, a homo sapiens van tudatában létének a földön és a világmindenségben. Ezért ő a dolgok mértéke. Sok csodálatos tulajdonságot mondhat az ember magáénak: alkotó szellemét, nemeslelkűségét, gondolatai merész szárnyalását, feltartóztathatatlan felfelé törekvését, a mindenség titokzatos összefüggéseinek ismeretét és számos egyéb jellemzőt. Én azonban ismerek még két sajátosságot, amelyet nem vagy csak nagyon ritkán és szégyenkezve emleget az ember. Ezek a tulajdonságok egyáltalán nem alkalmasak arra, hogy a mindenhatóság és a tökéletesség dicsfénye övezze őket. Mély meggyőződésem, hogy a kettő közül az első az örök tévedés, amely az embert végigkövette történelmének zavaros útján. Minden tévedésért vérrel és könnyel fizetett. Vajon nem volt- e tévedés a Charles Darwin és repülése a világűrbe? Mekkora az út az ókor és az újkor esztelen háborúitól az űrrepülésig? Bárhogy van is, a tévedések fejlesztették ki az ember kritikai képességét és ezzel egy másik tulajdonságát: a kétkedést. Ez zúzta össze a babona mindenhatóságát, és egyengette a tudomány útját. Cedrice egy pillanatig gondolkozott, azután így folytatta: „Csak a tévedéshez való joga, az, hogy megszerzett ismereteit újra meg újra kétkedve felülbírálja, ad igazi 13

képet az emberről. Nem tudom, vajon a helyes utat választottam-e a magam számára…” Becsapta a könyvet, és visszatette az íróasztalra. Azután kivett egy konzervet a szekrényből, kelletlenül lenyelt egy kanálnyi kását, és lefeküdt aludni. Nyugalmat azonban nem lelt. Órája hetet mutatott, lehetett este is, reggel is. Cedrice nem tudta, de nem is érdekelte. Arra sem emlékezett, mennyi ideig feküdt. Éles csengetés riasztotta fel. Elhatározta, hogy nyugodt marad, de a csengetés nem szűnt meg. Végül felugrott, és kikapcsolta a csengőt. Aztán a telefonkagyló után nyúlt. A készüléket csak egészen különleges esetben volt szabad igénybe venni, például hirtelen fellépő betegség esetén. Cedrice lenyomta a billentyűket. - Hallgasson ide, doktor Nierenz! - kiáltotta a kagylóba. - Én nem tudom tovább hallgatni ezt az átkozott csöngetést, érti? Nyugalmat akarok. A világűrben sem csöngetnek, mire jó ez az esztelen zaj? Nem hagyom kikészíteni az idegeimet! Az összeköttetés megszakadt. Ehelyett az orvos a hangszórón keresztül válaszolt: „Stuart jelölt, azonnal tegye le a kagylót! Ha továbbra sem tud uralkodni magán, félbeszakítjuk a kísérletet. Ön egy űrhajóban tartózkodik, és ennek megfelelően kell viselkednie!” Cedrice letette a kagylót. Úrrá lett rajta a rögeszme, hogy bosszantani akarják, és makacsul vonakodott az utasításokat végrehajtani. - Mi közük a szakállamhoz? - kérdezte dühösen. - A barátnőm szakállal szeret! Nem sejtette, vagy nem volt képes felfogni, hogy rosszul áll a szénája. Mivel a halálos balesetet szenvedett Roger Stuart űrhajós fia volt, egyet- mást elnéztek neki. Most azonban betelt a mérték, fegyelmezetlensége túllépte az egyszerű űridegesség határait. Csupán formalitásból folytatták még néhány percig a kísérletet, és vetették alá a bezárt embert még 14

egy vizsgának. Előtte azonban még volt egy pillanatnyi nyugalma. Cedrice számára ez a pihenés nem nyújtott felüdülést. A hallgatás megzavarta. Amikor a fülke ablakán át ismét feltűnt a hold, felébredt benne a Darwin emléke. - Finom kis sír - mondta -, előkelő sír. Ha árnyék borul rájuk, akár hűtőszekrényben feküdnének, mínusz százötven fok Celsius hőmérsékleten; ha meg süt a nap, mintha plusz százhúsz fokos kemencében volnának. Én nem szeretnék ott feküdni. De pontosan tudom, hogyan történt… Monológját ismét hosszas csengetés szakította félbe. Rémülten pillantott az oszcillográfra, amelyen görbe vonalak látszottak. Egyidejűleg lámpák gyulladtak ki. Figyelmeztető jel volt, Cedrice-nek meg kellett volna változtatnia a Fok 2 irányát. Ehelyett kikapcsolta a csengőt, elővette a naplót, és ezt írta bele: „Egy meteorit közeledik felém. Itt a vég, nekirohanunk a Holdnak. Miért tartanak itt hónapok óta fogva? És miért csinálnak a felügyelők újra meg újra ilyen zajt egy villanycsengővel? Az igazgatóval akarok beszélni. . Cedrice nem vette észre, hogy kinyílt az ajtó. Doktor Nierenz és Alexander Wulko ki akarták szabadítani a jelöltet magányából. Amikor Cedrice megfordult és megismerte őket, bólintott. - Jó, hogy jöttök. - Az ablakra mutatott. - Ha egy erős távcsövem volna, meg tudnám mutatni nektek azt a hat embert. - Az ablakhoz húzta doktor Nierenzet. - Látja azt a sötét pontot, doktor? Az a Darwin… Alexander Wulko meg akarta nyugtatni: - Menjünk ki, a kísérlet befejeződött. A hang csengésére Cedrice felfigyelt. Vizsgálódva nézett Wulkóra, de nem fogta fel, mi történik. Beszélni kezdett, és a Darwin lezuhanásával kapcsolatos jelenetekre emlékeztette Wulkót. Doktor Nierenz félbeszakította Cedrice szóáradatát. Keményen megrázta a vállát. 15

- Ön szabad, Stuart, menjen ki. Cedrice visszalépett. - Ismerem már a trükkjeit, doktor, többször már nem csap be. Tökéletes az emlékezetem. - És újra ismertetni kezdte a Darwin katasztrófáját, mintha maga is ott lett volna a fedélzetén. A doktor intett Wulkónak. - Majd rendbe jön magától, most már nem rosszabbodik. Kimentek, és eloltották a lámpát a Fok 2-ben. Csak kívülről, a nyitott ajtón át hatolt be egy fénysugár a kamrába, amely foglya számára tizenhét napig egy idegen, egy másik világot jelentett. Voltak vizsgázók, akik az ilyen pszichikai terhelést minden nehézség nélkül kiállták, mások pedig már nyolc nap után elvesztették önuralmukat - ezek egy idő múlva megismételhették a kísérletet. Cedrice-nek túl korán jött ez a próba. A kamra olyan emlékeket ébresztett fel benne, amelyeken még nem tudta túltenni magát. Súlyos teherként nehezedett rá a Charles Darwin katasztrófája és apja halála. Ha a kísérlet tovább tart, feltehető, hogy saját magát képzeli a szerencsétlenül járt űrhajó valamelyik utasa helyébe. De ez most már elmúlt; a kívülről beszűrődő beszédfoszlányok a fiatalembert hamarosan visszatérítették a>- valóságba. Zavaros álmai mesévé foszlottak, amelynek csak kezdete volt, vége nem. Mert ugyanabban az órában, amelyben Cedrice Stuartnak el kellett viselnie a hosszadalmas orvosi vizsgálatokat, egy másik helyen a Charles Darwin űrhajóról izgalmas vita folyt.

16

II. Szumátra nyugati oldalán, néhány kilométernyire a kialudt Indrapura vulkántól, háromezer méter magasságban, egy nagy sziklafennsíkon állt a Manik Maya obszervatórium. Három év óta Shagan professzor, egy jó erőben levő, kissé bogaras tudós vezette az intézetet. Hatvannégy éves volt, és az aszteroidakutatás szakemberének tartották. Három asszisztenssel dolgozott. Rajtuk kívül egy szakácsnő élt még Manik Mayán, a kerek képű Kantjil, akinek szájától Shagan professzor éppen úgy rettegett, mint Kantjil a kialudt kráterekben mesterkedő szellemektől. Egyszer-kétszer hetenként helikopter hozta az obszervatóriumba a folyóiratokat, filmeket, könyveket, élelmet, és vitte Manik Mayáról a tudományos anyagot vissza a városba. Csak néhány napja történt, hogy két asszisztens a helikopterrel elhagyta az obszervatóriumot. Egyikük a szabadsága alatt hegymászás közben lezuhant, és lábát törte. A másik, Damar Wulan, Shagan jobb keze, a sebesültet kísérte le a völgybe. Már másnap vissza kellett volna érkeznie, ehelyett azonban távirat jött, néhány nap szabadságot kért. Flores szigetére akart utazni, hogy beteg édesanyját meglátogassa. Így Manik Mayán csak két nő és a professzor maradt. A két nő közül az egyik a már említett szakácsnő volt, a másik Shagan asszisztensnője, egy fiatal lány, Nanga. A szakácsnő angyalkának, csillagocskának, máskor meg fekete hajú kis hercegnőnek becézte. Kantjil egyszerű, derék falusi asszony volt, szerette az ilyen díszítőjelzőket. Még valaki élt Manik Mayán, aki ugyancsak szívesen hívta volna így Nangát. Damar Wulan azonban sokkal bátortalanabb volt, semhogy ilyen nyíltan tudtára merte volna adni a lánynak érzelmeit. Nanga pedig ugyancsak kevés alkalmat adott kollégájának, hogy félénkségét 17

legyőzhesse. Nem vett tudomást szemérmes próbálkozásairól. Most hát Nanga egyedül maradt a mogorva professzorral, és ez bizony nem volt valami gyönyörűség, mert a szófukar Shagannal csak ritkán lehetett másról társalogni, mint a kutatásaival kapcsolatos témákról. Így az után Nanga örült, hogy főnökét az utóbbi napokban csak ritkán látja. Shagan szüntelenül az obszervatórium kupolájában kuksolt, figyelt, számolt és fényképezett. Nanga értékelte ki a professzor felvételeit, fárasztó munkával. A negatívokat kis képernyőre kellett vetíteni. Kantjil, aki egyszeregyszer meglátogatta az ő fekete hajú hercegnőjét, azt hitte, hogy ezen az ernyőn a világ minden csillagát ott látja. Nanga figyelme azonban csak egyetlen fénypontra irányult, pontosabban egy apró fénycsíkra, amelyet napok óta hiába keresett. A negyedik nap délutánján bejött hozzá Shagan professzor. Nem látszott rajta semmiféle professzoros méltóság. A szoba félhomályában olyan volt az arcbőre, mint a cserzetten állatbőr; ápolatlan, kócos haja a homlokába hullott. Mozdulatai esetlenek voltak, napok óta nem borotválkozott, köpenye rég látott mosóport és vizet. Köszönés helyett szórakozottan mormogott. Kivett egy negatívot, és a fény felé tartotta. Nanga tájékoztatta munkája eredményéről. Bólintott. - Tudom - mondta. - Ne keresse tovább. Már nincs a pályáján. Az előbb kaptam hírt két obszervatóriumból. Ott is abbahagyták a kutatást. Egy kis égitestről volt szó, egy aszteroidáról, amelyet Manik Maya fedezett fel, és Rhe 37 néven jegyezték be. Ismerték pályáját és sebességét, és ezekben a napokban ismét fel kellett volna tűnnie a látómezőben. Nem volt különösebb tragédia, hogy nem jelent meg, de Shagan úgy viselkedett, mint aki közeli rokonát vesztette el. - Már nincs a pályáján - ismételte, majd rövid szünet után így szólt: - Kellemetlen dolog. Nem is tudom, mit adnék érte, ha újra megtalálnám azt a bolygószilánkot. 18

A komolyság, amellyel ezt mondta, zavarba hozta Nangát. Bár az utóbbi napokban valahogy nyugtalan volt a professzor, Nanga azt hitte, hogy a két asszisztens távolléte idegesíti. Ez az aggódás egy elveszett aszteroida miatt nemigen illett hozzá. Kis csodálkozással szólalt meg Nanga: - Nem ez az első eset, hogy szem elől tévesztünk egy aszteroidát. Mi ebben a rendkívüli? A professzor szórakozottan nézett rá, mintha nem hallotta volna a kérdést. Talán nem is akart válaszolni. Megfordult, és így szólt: - Várom magát ma a szalonban. Szerda van, és új szalagok érkeztek Európából. - Ott leszek - mondta Nanga, és mindjárt meg is bánta ígéretét. Ezek a szerda esték jelentették az egyetlen kikapcsolódást, amelyet Shagan megengedett magának és munkatársainak. Hangversenyestek voltak, Shagan professzornak szép gyűjteménye volt klasszikus és modern zenei felvételeket tartalmazó hangszalagokból. Most, hogy a két asszisztens távol volt, Nanga húzódozott attól, hogy a mogorva professzorral kettesben töltsön egy estét. Éppen a nyelvén volt a kifogás, mikor Shagan kilépett az ajtón. Nem jutott messzire, kint a szakácsnő várta. A professzor el akart osonni, de Kantjil útját állta. Panaszkodni akart. Mindig volt valami panasza, és a legtöbbször nem is alaptalan. A professzornak akarvaakaratlanul végig kellett hallgatnia szakácsnője szemrehányásait, aki nehezményezte, hogy napok óta elmulasztja az ebédet, és nem vált köpenyt. Kantjil megengedhetett magának ilyen hangot, sőt borostás szakállára és ápolatlan körmére is figyelmeztethette a professzort. Nanga a dolgozószobában is hallotta a monológot. Aztán Kantjil neki is elpanaszolta: - Mi van az öreg morgó medvével, csillagocskám? Csak nem beteg? 19

- Nem - mondta Nanga egy aszteroida nincs a pályáján, ennyi az egész. - Úgy… és ez olyan fontos? - érdeklődött Kantjil kíváncsian. Nanga a fejét rázta. - Nem, Kantjil, nem fontos. Ebben a mennybolt alatti elszigeteltségben egy hanglemezvagy hangszalagkoncert kellemes kikapcsolódást jelentett. Szokás volt ilyenkor átöltözni, Kantjil mindig ízletes meglepetésekről gondoskodott, a professzor, aki értett a borokhoz, maga választott ki néhány üveggel. Tudományos munkája közben meg tudott feledkezni az evésről, a reggeli tisztálkodásról, sőt néha az alvásról is, ezekről a szerda estékről azonban sohasem feledkezett el. Nangának az volt az érzése, hogy ezt is valamiféle munkának tekinti, ahol a matematikai egyenletek nyilvánvalóan zenében oldódnak fel. Nangának ezen az estén sem a zene, sem a Shagannal való társalgás nem volt ínyére. Kedvetlenül lépett be a kis szalonba, mely Shagan dolgozószobájához tartozott. A professzor már várta. Megfogadta szakácsnője intelmeit, megborotválkozott, trópusi öltönyében ünnepélyes jelenség lett. Az asztalon, mint mindig, bor és poharak álltak. Jókedvűen és előzékenyen kínálta hellyel Nangát. - Kantjil ma nem vágyik muzsikára? - A kérdés inkább kívánságként hangzott. - Azt hiszem, nem - mondta Nanga. - Veszedelmes szája van ennek az asszonynak dörmögte a professzor még örülhetünk, hogy oda van nőve a nyelve. A hideg fut végig a hátamon arra a gondolatra, hogy létezhetnének vándornyelvek is. Nanga kötelességtudóan elmosolyodott és hallgatott. - Akkor hát hallgassuk meg, mivel gondoltak ránk. Shagan feltette a szalagot. Egy modern kompozíció crescendója töltötte be a szobát. 20

Nanga próbálta követni a zenét, de nem volt képes koncentrálni. A mandulaszemű Damar járt eszében és a sebesült kolléga, nélkülük unalmasnak érezte az estét. Bosszantotta, hogy Shagan egy szóval sem említette távollevő munkatársait. A zenét rémesnek találta, és azt gondolta magában, hogy Kantjilnak igaza van, a professzor önző, mogorva ember, ráadásul udvariatlan és tapintatlan. Titokban figyelte. Úgy tűnt, mintha Shagan csak megjátszottá volna a nyugalmat. Nangának eszébe jutott a Rhe 37 aszteroidáról tett megjegyzése. Néhány éve Shagannak megjelent egy könyve ezekről a kis égitestekről, és ebben egy erősen vitatható teóriát fejtett ki. Véleménye szerint minden olyan töredék - beleértve a meteoriteket is -, amely a Föld légkörébe került, egy, a harmadkorban, tehát hatvanmillió évvel ezelőtt kideríthetetlen okból szétrobbant bolygó része. A hangszóróban egy basszus szóló harsogott. Nanga egy pillanatra igyekezett figyelni rá. Azután egy falon függő térképen akadt meg a szeme. Eddig még sohasem akasztotta ki Shagan ezt a térképet. Különböző aszteroidák pályáját ábrázolta, néhányukat Manik Mayán fedezték fel. Megpróbálta kivenni a bonyolult útvonalakat. Hirtelen csend lett. A professzor leállította a magnót. - Magának nem tetszik ez a zene? - kérdezte. - Nem - mondta a lány. - Miért nem? - Nem tudom. - Akkor egyezik az ízlésünk. Mindnyájan valami újat akarnak alkotni, de ez az új divatú zene engem mindig egy baromfiudvarra emlékeztet, amelyben egy durranóbéka robban szét. - Shagan látta, hogy Nanga csak szórakozottan figyel rá, és elhallgatott. Kis szünet után fogta a borospalackot, és megtöltötte a poharakat. Nanga megszólalt: - Kérem, nekem ne töltsön. 21

Shagan nem törődött az ellenkezésével. Odanyújtotta a poharat. - Lehet, hogy igazságtalanok vagyunk a művészettel szőtte tovább a gondolatát -, valódi művész, akár festő, költő vagy zeneszerző, nem rejtőzhet el korunk problémái elől. Mi Manik Mayán aszteroidákat kutatunk, ködfoltokat fényképezünk, színképelemzéseket végzünk, viszonylag szabályozott tevékenységet folytatunk. A művészt azonban, aki meg akarja ragadni és vissza akarja adni a mi valóságunkat, számtalan pozitív és negatív jelenség befolyásolja. Ez a siralmas hangzavar, amelyet most hallgattunk, a legjobb példája ennek… Válaszra várt, de Nanga csak bólintott. Gondolatai másutt jártak. Shagan fel és alá járkált. - Tudom - kezdte végül magának nem nagyon szórakoztató ez az együttlét az öreg Shagannal. Leintette a lányt, aki tiltakozni akart. - Nekem is hiányzik a két kolléga, de ma nem csupán a zene miatt kértem magát ide. Szeretnék megbeszélni valamit. Talán hiba, hogy ezeket az elgondolásokat kifecsegem, de mindegy, legalább magával szeretnék beszélgetni róluk. Új volt a hang, és valami fontos dolognak kellett jönnie, ha a professzor ragaszkodott az ő jelenlétéhez. - Miről akar velem beszélgetni? - kérdezte Nanga csodálkozva. - Egy pillanat. - A professzor nagyon titokzatosan viselkedett, kinyitotta az ajtót, hogy megbizonyosodjék, nincs- e Kantjil a közelben. - A kis bolygószilánkról szeretnék beszélni magával, a Rhe 37-ről, amelyet ezekben a napokban hiába kerestünk. Néhány írást szedett elő a kabátzsebéből, és kiteregette az asztalon. - Hogy elgondolásaimat világossá tegyem, kilenc hónappal vissza kell forgatnom az időt. Kilenc hónappal ezelőtt játszódott le a Charles Darwin katasztrófája. 22

Shagan professzor egy újságcikket emelt ki a dokumentumok közül, és olvasni kezdte: - „A szakbizottságok és szakértők által a katasztrófáról készített jelentések gondos vizsgálata alapján a vizsgáló bizottság arra a megállapításra jutott, hogy a Charles Darwin a múlt év novemberének első napján ismeretlen égitesttel ütközött össze. Feltételezhető, hogy az űrhajó automatikus kormányszerkezete felmondta a szolgálatot. Az összeütközés világidő szerint mintegy két másodperccel tizennyolc óra huszonkilenc perc után következett be. Az űrhajó helyzete ebben a pillanatban AR=197°2, D=18°21 volt. Több asztronómiai állomás három és fél órával később a Plutarkhosz- krátertől nem messze erős porképződést figyelt meg és fényképezett le. Az összes számítások azt bizonyítják, hogy a porképződést a Darwin roncsainak lezuhanása okozta. A vizsgáló bizottság egybehangzó megállapítása szerint a fedélzeten tartózkodó hat űrhajós áldozatául esett a tragikus szerencsétlenségnek.” Shagan professzor összehajtotta az újságkivágást, és visszatette a papírok közé. - A további adatok e pillanatban nem fontosak, a sebességre, a keringésre és a többi tényezőre vonatkozó számadatok a fejemben vannak. - Ivott egy korty bort, azután felállt. - És most szeretnék valamit mutatni magának, Nanga. Kérem, jöjjön ide a térképhez. Nanga csodálkozva követte. Shagan ceruzával egy ellipszist rajzolt. - Ez a mi Rhe 37 aszteroidánk pályája. Itt, ezen a ponton történt a Darwin összeütközése. És most nézze meg, a mi bolygószilánkunk keringési idejét, és hasonlítsa össze a vizsgáló bizottság adataival. A lány előrehajolt, hogy kikeresse a számokat és a pálya irányát a jelzések, vonalak és pontok tömkelegéből. Azután meglepetten felkiáltott: - A Darwin a mi aszteroidánkkal ütközött össze! A professzor bólintott. 23

- Igen, éppen ezzel a kis haszontalannal. Ma jöttem rá véletlenül, amikor még egyszer kiszámítottam a pálya irányát. - De miért nem jutott annak idején a vizsgáló bizottság is ugyanerre a megállapításra? - Mert mi is csak ma tudtuk meg, hogy az aszteroida már nincs a pályáján. A bizottság aligha juthatott volna más megállapításra. - Kis szünet után hozzátette: - A ha, és a de, ma már mit sem segít. Néhány másodperccel nagyobb sebesség esetén a pálya iránya egészen más lett volna. Bármilyen valószínűtlen is egy ilyen összeütközés, nincs rá biztosíték, hogy a jövőben nem következik be újabb. Én azonban egészen másra akarok kilyukadni. A legfontosabbat még nem vette észre. Nanga kérdően nézett rá. Valóban nem értette, mire gondol a professzor. Shagan a térképre mutatott. - Vizsgálja meg a két test repülésének irányát. Ebben a pillanatban világossá vált Nanga előtt, mire céloz a professzor. A két testnek, az űrhajónak és az aszteroidának egy rövid szakaszon azonos volt a röppályája. Eszerint a Rhe 37 nem elölről ütközött neki a Darwin-nak, hanem a farát találta el. - Nem egészen értem - mondta Nanga zavartan -, ha az ön rajza helyes, akkor a Darwin nem zuhanhatott a Holdra. Akkor ki kellett repülnie az űrbe. - És ki mondta magának, hogy a katasztrófa nem így játszódott le? A fénykép sem mond semmit. A porképződést az aszteroida töredékei is előidézhették. Azt mondják, hogy az automatikus kormány- szerkezet és a gyorsító valószínűleg felmondta a szolgálatot. De mi történt, ha nem mondta fel? Megközelítőleg ismerjük a Rhe 37 sebességét. Itt, napközeiben különösen magas volt. Tegyük fel, hogy az űrhajó radarberendezése jelezte az aszteroidát. Tegyük fel továbbá, hogy az automatikus gyorsító nem mondta fel a szolgálatot. Miért is tette volna? Százszorosan kipróbálták, és mindig kitűnően működött. Ebben az esetben a következő történhetett volna - hangsúlyozom: volna, az 24

űrhajó fokozza sebességét, de ez a gyorsulás nem elég ahhoz, hogy elmeneküljön a mögötte rohanó aszteroida elől. A bolygódarab rámegy az űrhajó farára. Az összeütközés nem elég erős, hogy összezúzza a Darwin t, de ahhoz elég, hogy sérülést okozzon a hajtóműben. Ennek következményeképpen az előbb felfokozott sebesség többé nem csökkenthető. A Darwin kormányozhatatlanná válik, kikerül a Föld hatóköréből, és a Nap planetoidja lesz. Nanga egyszerre nagyon megkívánt egy korty bort. Amit Shagan most itt kifejtett, annyira fantasztikusnak tűnt, hogy egészen belekábult, szerette volna tovább szőni ezeket a gondolatokat. Ismerte a katasztrófa részleteit. Beszéltek róla Manik Mayán, őket is megrendítette a hír. A professzor józan fejtegetései nyomán a hat ember sorsa egészen új megvilágításba került. Itt, Manik Mayán fedezték fel a Rhe 37- et, és számították ki röppályáját. A Darwin és minden, amit az eseményekről leírtak vagy elmondtak, egyszerre életük részévé lett. Nanga leült. Lapozni kezdett Shagan folyóirataiban és okmányaiban. Olvasta a híradást: a vezérlőállomás naphosszat hívta a legénységet. Naphosszat örökké ugyanaz a mondat: „Itt a hármas állomás, hívjuk a Darwin-t, jelentkezzetek!” Az összeköttetés helyreállításának reménye azonban már néhány óra múltán elveszett. Három és fél órával a rádióösszeköttetés megszakadása után a vezérlőállomáshoz érkező fényképfelvételekből a legrosszabbra lehetett következtetni. Több obszervatórium szokatlanul erős porképződést figyelt meg és fényképezett le a Plutarkhosz-kráter közelében. Először meteorbecsapódásra gondoltak a csillagászok. A por - így közölték minden irányból egybehangzóan több kilométer magasra felcsapott. A felhők a szivárvány színeiben pompáztak. 25

Amikor a Darwin több mint huszonnégy óra múlva még mindig nem jelentkezett, senki sem kételkedett többé a katasztrófában. Automata űrszondákat indítottak, és előkészítettek egy mentőűrhajót legénységgel együtt. A fáradozások nem jártak sikerrel; a Föld csatlósa nem tárta fel titkát. Egyedül a fényképek bizonyították a becsapódást, és a tudósok számításai egytől egyig megegyeztek a megfigyelések eredményeivel. E számítások szerint az űrhajónak az összeütközés következtében darabokra kellett törnie. A gyorsaság következtében azonban az űrhajó egyes részei tovább repültek egy ideig, és végül spirális röppályán a Plutarkhosz közelében hullottak le. A sajtó napokon át foglalkozott a katasztrófával. Azután más események háttérbe szorították. Csak három és fél hónap múlva emlékeztek meg még egyszer rövid hírben a Darwinról és hat áldozatáról: annak a helynek a közelében, ahonnan startoltak, tudósok, fiatal kozmonauták gyűltek össze, s megjelentek a szerencsétlenül jártak hozzátartozói is. Beszédek, megemlékezések hangzottak el, és a végén lelepleztek egy szerény obeliszket. Ez a felirat állt rajta: „Ameddig emberek a csillagok felé törnek, az ő emlékük élni fog. Örökké velünk maradnak.” Az obeliszk hat oldalába vésték be az áldozatok nevét: Michael Kowtun, Szonja Kamirszky, Csing Hiaokungtaicsi, Roger Stuart, Dahlí Shitomir, Német Gyula. Shagan professzor, is helyet foglalt. - Tudom - mondta -, hogy elgondolásom fantasztikusnak hangzik, lehet, hogy az is, ki tudja. Magának mi a véleménye? Nanga mély lélegzetet vett, azután így válaszolt: - Az ön elgondolása túlságosan sok véletlent tételez fel. Ha az összeütközés úgy következett be, ahogyan ön véli, akkor a legénység hat tagjának legalább, még néhány percig életben kellett maradnia. Tehát lett volna idejük jelentést küldeni az állomásnak, legalább egy 26

mondatot vagy egy segélykiáltást. Ők azonban hallgattak. Nem, professzor, az ön elmélete helytelen. - Legalábbis szokatlan - ismerte be Shagan. - Ezeket az elgondolásokat csak magánhasználatra szántam, nem a nyilvánosság részére. A véletlen azonban sajnos nem matematikailag felfogható dolog. Tegyük fel, hogy az aszteroida szétrobbant, és lesodorta a Darwin antennáját. Nem tudnak sem adni, sem venni. Tönkremehet, az adókészülék is. Tud arról, hogy a Darwin fedélzetén egy laboratórium működött, amelyben asszimiláció útján különböző szénhidrátokat állítottak elő? A lány némán bólintott. Megzavarta a nyugalom, amellyel a professzor a szerencsétlenséget a maga módján rekonstruálta. - Érdekes gondolat - folytatta Shagan fontolja csak meg: a laboratórium az űrhajó orrában van. Ha sértetlen maradt, akkor a hat ember akár még most is élhet. Nem túl bőséges, de elegendő a táplálékuk. Ezen kívül volt egyéb élelemtartalékuk is. Ha így áll a dolog, akkor módjukban áll, hogy rendkívül érdekes kutatásokat végezzenek. Shagan szavai felháborították Nangát. - Maga cinikus! - mondta nem nagyon barátságosan. Hogy beszélhet így? Az a szerencse, hogy képzelgéseinek semmi közük a valósághoz. Nanga felháborodása felderítette a professzort. Vidáman válaszolt: - Természetesen kényelmesebb, ha a holtakat békében hagyjuk. Csakhogy a tényék függetlenek attól, hogy elhiszik-e őket vagy sem. Igaz, elgondolásaimat nem tudom bizonyítékokkal alátámasztani, de a másik, a hivatalos verzió vajon bebizonyosodott? Ameddig nem hozzuk le őket a Holdról, addig a hivatalos álláspont is feltevés csak. Fejezzük be a témát. - Shagan felvett néhány papírlapot az asztalról, és gondosan a kabátzsebébe dugta. Nanga megszólalt: 27

- Ha ennyire biztos a dolgában, miért nem foglalja írásba az elgondolásait, és adja át a Legfelső Űrhatóságnak? - Éppen hogy nem vagyok biztos a dolgomban válaszolta a professzor. - Egy és más mellette szól, több dolog pedig ellene. És ez édeskevés egy tudományos vitához a Legfelső Űrhatóság előtt. - És ha mégis van benne igazság? Shagan vállat vont. - Csak a saját szórakoztatásomra állítok fel ilyen elméleteket. Köszönöm, hogy meghallgatott, és felejtse el az egészet. - Félszegen meghajolt és kiballagott.

28

III. Nanga azonban nem felejtette el. Nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy Shagan esetleg valóban helyes nyomon jár. Tényleg csak magánhasználatra alkalmasak ezek az elképzelések és nem a nyilvánosság számára? Elég régen ismerte már ezt a nyakas tudóst. Lehet, hogy Shagannak egész más oka van, amiért nem fordul a Legfelső Űrhatósághoz. A hatóság elnökségének tagja volt Birger Sjögren. Közte és Shagan között évekkel előbb egy tudományos vita zajlott le, amelyben Shagan alulmaradt. Az ellentétekben a személyes ellenszenvnek is szerepe volt, és ezt Shagan sohasem tudta elfelejteni. Most felfedezett valamit. Lehet, hogy ez sem kevésbé vitatható, mint korábbi elmélete az állítólag szétrobbant Praenuntius bolygóról, ahogyan ő nevezte a Mars és a Jupiter pályája között feltételezett egykori planétát. Egy széthullott bolygóról felállított teória azonban örökké csak teória marad, az viszont, amit most a Darwin esetleges létezéséről mond, súlyosabb dolog. Shagan úgy tesz, mintha csak játszana ezekkel a gondolatokkal, pedig jobban hisz bennük, mint amennyire bevallja. Újabb vereségtől fél? Nanga meg volt róla győződve, hogy Shagan leghőbb vágya egy tudományos siker. Ugyanakkor fél, hogy elveszti tudományos tekintélyét. Minél tovább töprengett Nanga, annál inkább erősödött az a meggyőződése, hogy ez tartotta vissza a professzort attól, hogy elméletét nyilvánosságra hozza. De határozatlan volt ő maga is. Shagan gondolatmenetében voltak rések, és egészen képtelennek tűnt, hogy háromnegyed év elteltével még hinni lehessen a szerencsétlenül járt hat ember, életben maradásában. De a számok és a száraz elmélet mögött volt még valami más is. Ha mégis van benne valami igazság? Ez a talán zavarta, úgy érezte, hogy beszélnie kell valakivel, 29

Manik Mayán azonban nem volt más, akit bizalmába fogadhatott, csak Kantjil. Délután, amikor az obszervatóriumban napfoltokat fényképezett, a szakácsnő, bement hozzá. Kantjil gyakran megjelent a kupolában - nem azért, mintha a kutatómunka érdekelte volna, inkább csak egy kicsit trécselni akart. Ezen a délutánon különösen elégedett volt. - Észrevetted, kis hercegnő - mondta örvendezve -, milyen csodát művelt a prédikációm? A vén kakadu hófehér köpenyt vett fel, és még az inge is tiszta. Igazán meg vagyok elégedve. Ma két ember helyett evett. Látod, galambocskám, így kell bánni a férfiakkal. Jegyezd csak meg magadnak arra az időre, ha férjhez mégy. - Meg fogom jegyezni - nyugtatta meg Nanga mosolyogva. Kantjil a napkorongot bámulta a képernyőn. - Mit csinálsz most, angyalkám? - A napfoltokat fényképezem, Kantjil. - Aha, szóval ezek a kis pontok a napfoltok. És mi a jó abban, ha ezeket lemezre veszitek? Meg tudjátok szüntetni? Nanga elnevette magát. - Nem, Kantjil, megszüntetni nem tudjuk, de tanulmányozni igen. Egyébként ezek a kis pontok százszor akkorák, mint a Föld. És ha túl sok van belőlük, hátrányosan hatnak a rádiózásra és sok egyéb dologra. - Igaz - mondta a derék szakácsnő -, legfontosabb a tisztaság. Tudom az apámról. Szénbányában dolgozott. Mindennap fürdött. Nem bírta elviselni a szennyet. Mondd, galambocskám, igaz, hogy nemsokára megint két fiatalember száll le a Holdra? - Igen, Kantjil, igaz, már készítik elő a startjukat. Kantjil kinézett a kupola nyílásán, ott azonban a Napot látta. 30

- Ki fogsz nevetni, de én ma éjszaka az űrhajósokért imádkoztam. - Nem nevetlek ki, Kantjil. De egészen biztos lehetsz benne, hogy visszajönnek. - Nanga befejezte a munkáját. Mialatt becsukta a kupolát, hirtelen megkérdezte: - Érte már a családodat bányaszerencsétlenség? - Többször is - válaszolta Kantjil -, de mindig szerencsés kimenetelű volt. Legalábbis az apám számára. - Szóval csak könnyebb balesetek voltak? - Hát, ha az élve eltemetést könnyűnek nevezed. Egyszer volt egy robbanás. Ötszáz méternyire voltak a föld alatt, senki sem tudott hozzájuk férni. Majdnem minden akna beomlott. Néhány embert fúrás segítségével kihoztak. Azután csend lett. Nem hallatszott több kopogás, és akármennyit fúrtak is, mintha minden aknában csak halottak lettek volna. Tanácskozást tartott egy bizottság, és arra a megállapításra jutott, hogy már senki sem él. Ez tizennégy nap eltelte után történt. A nagy fúróberendezéseket már elszállították, csak néhány próbafúrást végeztek még el. A tizennyolcadik napon egy ilyen próbafuratból segélykiáltás hallatszott. Az az akna volt, amelyikben apám is tartózkodott. - És ti? Reménykedtetek még, amikor a munkát már leállították? Kantjil habozva válaszolt: - Anyám még reménykedett, ő mindig hitt benne, hogy apám él. Én még nagyon kicsi voltam, nem tudtam, mi a halál. Ma én is reménykednék, a legvégsőkig… Kantjil beszélt, csak beszélt, és szavai Nanga szíve mélyéig hatoltak. A fecsegő öregasszony elbeszélése újabb tápot adott fantáziájának. Shagan külföldi szakfolyóiratokba mélyedve ült, amikor Nanga kopogott és belépett. 31

- Jó, hogy jön - mondta a professzor örömmel, mintha várta volna. - Ugye, foglalkozott arab nyelvvel? Itt van eredetiben Hasszán Dzsamburi műve, az Aszteroidák évkönyve. Grafikai ábrái között szerepel a mi Rhe 37ünk is. Csak a fordítással nem boldogulok. Segítsen egy kicsit. - Szívesen segítek, professzor - mondta Nanga éppen olyan barátságosan -, előbb azonban szeretnék valami mást megbeszélni. Shagan félretette a folyóiratot, kicserélte a szemüvegét, és várakozóan nézett Nangára. A lány leült és folytatta: - Arra a meggyőződésre jutottam, hogy feltételezéseit nem szabad magában tartania. - A képzelgéseimre gondol? Így nevezte tegnap az elgondolásaimat. Nanga kissé elsápadt. - Bocsásson meg, kérem, nem így gondoltam. Igaza van, nem lehet ilyen meggondolatlanul ítélkezni. Akár helyesek, akár hamisak az elgondolásai, írásba kell foglalnia mindent, és be kell küldenie a Legfelső Űrhatóságnak. - Úgy? - mondta a professzor derülten. - Be kell küldenem? És miért kell beküldenem? - Ezt ön tudja a legjobban. Shagan felállt. Néhány lépést tett fel és alá, gondolkozott, majd végül kevésbé barátságosan megszólalt: - Semmit sem tudok, egyáltalán semmit. Már tegnap mondtam magának, hogy saját szórakoztatásomra próbáltam meg a katasztrófát más módon rekonstruálni. Maradjunk emellett. Nanga nem engedte magát a goromba hanggal megtéveszteni. - Sokat töprengtem a dolgon, professzor. És ha mégis igaza van? Ha a Darwin valóban nem pusztult el, és a legénysége… - Nem fejezte be a gondolatot. A professzor leintette. 32

- Amit tegnap a túlélésről mondtam, megjegyzés volt csupán. És a többi? Spekuláció. Sohasem értenének egyet a feltevésemmel. Ehelyett valami más következne be. Azt mondanák: először kiszámította egy bolygó helyét, amely már nem létezik, és most új szenzációval szolgál. Nem, Nanga, én már nem vállalok több kockázatot, nem akarom elveszteni tudományos hírnevemet. Megérti? - Nem - mondta a lány. - Akkor hagyjon békén - mordult fel a professzor. A tudományos hírneve - gondolta Nanga ilyen esetben nincs helye becsületbeli kérdésnek. Hányszor tévedtek el emberek a földön végzett kutatások során, hányszor szakadtak el a külvilágtól. Mégsem mondtak le róluk, még haláluk után is keresték őket. Az irodalomból ismert példák jutottak eszébe, és ezekről kezdett beszélni. Csodálkozva hallgatta a professzor, és egy pillanatra úgy látszott, mintha a példák gondolkodásra késztették volna. - Kétségtelenül megtörténhetett, amit hajdani expedíciókról mesél - kezdte megfontoltan -, csak azt felejtette el, hogy a világűrben nincsenek szigetek, jégtáblák, de még mentőkötelek sem. Vegyük a legszélsőségesebb esetet. Tegyük fel, hogy megmenekültek, laboratóriumuk sértetlen. Számításaim szerint, amelyek ugyan feltételezettek, de nem elfogadhatatlanok, a Darunrinak százmillió kilométernyire kellett megközelítenie a Napot. Ilyen távolságban halad pályáján a Vénusz. Shagan jelentőségteljesen nézett Nangá-ra, azután hozzátette: - Ez az egyik oldala a dolognak, ami azonban megállapíthatatlan: maga a pálya. Ők nem jelentkeznek, és ez szól elsősorban a feltevésem ellen. Láthatatlanok és hallhatatlanok… Csend lett. A professzor kezét hátratéve járkált fel és alá. Nangának a nyelvén volt a válasz. Tudta, hogy a professzornak igaza van, hogy a hat embernek aligha 33

lehetett esélye az életben maradásra, ebben a pillanatban azonban egyáltalán nem törődött ezzel. Miért nem közölte Shagan a feltevését? Csak- elmetornának szánja? Hiszen úgy viselkedik, mintha rég lezárta volna az ügyet. De ha helyes is a feltevése, a halottaknak nincs joguk a Földhöz? Nanga odalépett Shaganhoz. - Kérem, Shagan professzor - mondta -, tegyen valamit. - Mit? Fejezzük be végre ezt a témát. - Ön fél, ez az igazi oka a vonakodásának. Shagan megütközve nézett rá. - Mitől kellene félnem? - A vitától fél, Sjögren professzorra gondol, akivel szemben évekkel ezelőtt alulmaradt. Miért tekinti még mindig személyes ügyének azt az esetet? Nanga telibe talált. - Én tekintem személyes ügyemnek? - kiabált dühösen a professzor. - Nem Sjögren terelte személyes síkra a dolgot? Eljön az idő, amikor elismerik a Praenuntiusra vonatkozó teóriámat, várjon csak, míg odáig fejlődik az űrhajózás. A Ceresz, a Paliasz, a Júnó, a Veszta, az Erósz. és a többi mind, ezek a bolygók szolgáltatják majd a bizonyítékot. A következő generáció rehabilitálni fog engem. Más helyzetben Nanga mulatott volna a professzor nevetséges pátoszán, most sértett becsvágya csak bosszúságot keltett benne. Hűvösen válaszolt: - Ha feltevése a Charles Darwin-ról igaznak bizonyul, a jövő generáció bizonyára nem fogja tisztelettel emlegetni az ön nevét. - Jó - mondta a professzor haragosan gondoljon csak, amit akar! Fejezzük be. Nanga is felállt. Nyugodtan, mint aki a legtermészetesebb dolgot mondja, megszólalt: - Kérem, vegye tudomásul, hogy ezennel felmondom a Manik Mayán betöltött állásomat. Fél órán belül írásban is megkapja felmondásomat. 34

- Vigye el az ördög - kiabált a professzor -, menjen innen még ma, de gyalog! Nanga megfordult. Már a kilincsen volt a keze, amikor a professzor visszahívta: - Mi jutott eszébe? A lány vállat vont, és tanácstalanul megállt. - Mi ütött magába? - morogta Shagan. - Kérem a felmondása okát, azonnal hallani akarom az indokolást! Nanga megijedt, hallotta, hogyan dobog a szíve. Ösztönösen jött az a gondolata, hogy felmondásával fenyegesse meg a professzort. Önvédelem volt Shagan közönyével szemben, és most tudta, hogy már nem visszakozhat. Sóhajtva mondta: ön ismeri az indokot, Shagan professzor. Mit ér a tudomány, ha elveti az erkölcs és az emberiesség törvényeit? Ha ön elhallgatja a felfedezését, nekem itt nincs mit keresnem. - Micsoda színészi dörgedelem - harsogta Shagan valóságos kinyilatkoztatás, nevetséges! De ezt a felmondást nem gondolja komolyan? - A legkomolyabban. - Ez zsarolás - mondta a professzor -, miért is nem tartottam a számat? Megbíztam magában. Csalódtam, Nanga, keserűen csalódtam. Shagan méltatlankodása megnyugtatólag hatott Nangára, és akaratlanul is mosolyognia kellett, amikor főnöke a jó munka-feltételekről kezdett beszélni. Egyáltalán nem volt olyan csábító a helyzet a Manik Mayán, mint a professzor lefestette. Nanga előbb vagy utóbb amúgy is otthagyta volna ezt a magányos oázist, legfeljebb más indokkal. A professzor, mikor fejtegetéseire nem kapott választ, mogorván felszólította Nangát, hogy foglaljon helyet. - Tulajdonképpen hogyan képzeli a dolgot? - Egész egyszerűen. A legközelebbi géppel Prágába repül a Legfelső Űrhatósághoz, és előadja feltevéseit. - Persze, persze, ez egészen egyszerű - gúnyolódott Shagan -, repülök pár ezer kilométert egy kis 35

csevegésért Prágában. Ahogy ez a maga fejecskéjében megszületett. - Annyira fel volt dúlva, hogy keresnie kellett a szavakat. - Nem azt mondta egyszer, hogy egy régi diáktársa tagja a Legfelső Űrhatóságnak? Shagan bólintott. - Diáktársam… ugyan mikor volt az! Egy örökkévalóság óta nem láttuk egymást. Igaz, Dzsingisz kán ért valamennyire a szilárdságszámításhoz. Persze doktor Borosról beszélek, őt neveztük annak idején Dzsingisz kánnak. Ismereteinek az én teóriám szempontjából nincs semmi jelentőségük, mert meg vagyok győződve róla, hogy a Darwin magától gyorsult fel. Mindenesetre… - A mondatot már nem fejezte be. - Mikor repül? - Erről szó sem volt - mondta Shagan bosszúsan. - Akkor nélkülem kell boldogulnia. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha a professzor újra fel akarna fortyanni, aztán mégis megadta magát. - Ügyesen választotta meg az időpontot. Egyik emberem a kórházban, a másik beteglátogatáson. Én meg itt egyedül. Nanga, ezt nem teheti velem… Nanga tudta, hogy elérte, amit akart. Nem árulta el magát, nyugodtan jegyezte meg: - Öntől függ, professzor, hogy maradok- e. Shagan még morgott egy ideig. Valójában egyáltalán nem bánta, hogy így alakult a dolog. Nanga részben eloszlatta a kétségeit, és felkeltette becsvágyát. Elővette a szekrényből a megkezdett borospalackot meg két poharat, és mély sóhajjal megszólalt: - Legyen meg az akarata, a kedvéért eljátszom Don Quijote szerepét, de maga lesz Sancho Pansa. El fog kísérni. A javaslat nem lepte meg Nangát, magától is felajánlotta volna segítségét. Elégedetten mondta: - Számíthat rám, Shagan professzor. - Majd meglátjuk - dörmögte a professzor, és megtöltötte a poharakat. - Amint valamelyikük 36

visszajön szabadságáról, repülünk. Addig még ki kell számítanunk valamit. - Felemelte poharát. - Igyunk a maga optimizmusára. Amikor Nanga koccintott vele, hozzátette: - És az én tévedésemre.

37

IV. Damar Wulan, Shagan mandulaszemű, kiálló pofacsontú, duzzadt ajkú asszisztense visszatért Manik Mayára. Szomorú hírrel érkezett: édesanyja meghalt. A gyászoló Damar még nem tudott főnöke fantasztikus elgondolásairól, és nem is volt még olyan hangulatban, hogy új problémákkal tudott volna foglalkozni. Shagan professzor és Nanga azonban már becsomagolta bőröndjét, megrendelte repülőjegyét. Nanga vigasztaló szavakat mondott kollégájának, a professzor pedig az életről filozofált, és bölcs mondásokat kockáztatott meg. Mindez azonban mit sem használt, tájékoztatniuk kellett Damart a tervükről, Shagan elmélete talán el is téríti figyelmét személyes gondjairól. Damar, mielőtt asztrofizikusként Manik Mayára került, egy éven át maga is űrhajós volt. Egy körpályán haladó fizikai obszervatóriumban dolgozott. Damar szívesen csinálta, mégis engedett édesanyja kérésének, aki minden felszálláskor rettegett fia életéért. így Manik Mayán senki sem tudta volna Damarnál jobban megítélni a professzor feltevését. Amikor Shagan elmondta neki felfedezését, a csendes polinéziai csak a fejét rázta, mintha nem akarná követni főnöke gondolatmenetét. Shagan kiteregette a térképet, számokat és adatokat sorolt fel, és papíron bemutatta a katasztrófa lefolyását. Damar egy ideig egy szót sem szólt. Shagan türelmetlenül kérdezte: - Mit gondol, Damar? Értelmetlennek tartja, igaz? Damar rámeredt a számokra és a görbékre. Végül halkan megszólalt: - Igen, értelmetlennek tartom. - Na, látja, Nanga! - kiáltotta Shagan. - Pedig ő jobban ért hozzá. Damar csodálkozva fordult kolléganőjéhez. - Te hiszel benne? 38

- Eléggé fontosnak tartom ahhoz, hogy vitát indítsunk róla - válaszolta Nanga. - Én nem - közölte Shagan - de Nanga felmondással fenyegetett, zsarolás áldozata lettem. Damar ismét belemélyedt Shagan számításaiba. Csaknem félórán át mozdulatlanul dolgozott. - Voltaképpen mi szól ellene? - törte meg Nanga a csendet. - Nagyon nehéz bármit is mondani - válaszolt Damar. Ki tudja ma még ellenőrizni? Feltehetően alulmaradnak, Shagan professzor. - Már semmi kedvem sincs Prágába repülni - dörmögte Shagan. Nanga védte az elméletet: - Ha minden pontja helytálló, még van esély a megmentésükre… Damar felállt, és járkálni kezdett. - Ha ez az elmélet helyesnek bizonyul, akkor a Darwin egy koporsó. A laboratóriumnak semmi hasznát sem veszik. Az étel és az ital csak az egyik tényező. De hogyan élhetnek hónapokon keresztül teljes némaságban? Hogyan létezhetnek reggel és este nélkül, munka nélkül? Azzal a tudattal, hogy sohasem térhetnek vissza… - De hiszen te is heteket töltöttél egy körpályán - vetette ellen Nanga. - Igaz - válaszolt Damar -, Föld körüli pályán. Onnan fel lehetett ismerni a városokat és az erdőket, a folyókat és a tavakat. Abban a körpályás obszervatóriumban van rádió és telefon, és bármikor vissza lehet térni a Földre. A Darwin-on azonban az idő örökkévalósággá válik. Értelmetlenné. A Földet csak egy csillagnak látják a többi csillag között. Nem, Shagan professzor, ha az ön elgondolásai helyesek, akkor már csak halottakat vagy őrülteket kereshetnénk… - Akkor pedig keresni kell a halottakat - mondta Nanga higgadtan. A völgyből felhallatszott a helikopter zúgása. 39

- Készüljünk, Nanga! - Shagan professzor kiment. Nanga követni akarta, de Damar arra kérte, maradjon még egy pillanatig. Megfogta a kezét. - Sokat gondolok majd rád, Nanga, ha Európában leszel. A lány nem válaszolt. - Voltál már ott? - Nem - felelte és jobban szeretném, ha más körülmények között lehetnék ott. - Kihúzta kezét Damaréból; kellemetlen volt kettesben lennie vele. Damar kis könyvet szedett elő az aktatáskájában levő papírok közül. - Útközben vásároltam, olvasd majd el az úton. - Köszönöm - mondta, és eltette a könyvet. Tudta, mire gondol most a fiú, és azt is, hogy mindjárt bókokat mond neki. A helikopter szabadította meg. Djakartában egy sztratoszféragépre szálltak, amely egyenesen Prágába repült. Amikor a felhők felett repültek, Shagan rosszkedvűen mondta: - Nos, hát elérte, amit akart, már nincs visszaút. Doktor Borosnak már meg kellett kapnia a táviratot, és holnap vagy holnapután köznevetség tárgya leszek. Mindezt magának köszönhetem. A sötéten látó próféta szerepében tetszelgett. Nanga pedig hagyta beszélni. Kinézett a gép ablakán. Fölötte sugárzóan fénylett az ég. A légikisasszony kávét és süteményt szolgált fel. Shagan professzor átfutott egy napilapot. - Két embert lőttek fel - mondta. Nanga értetlenül nézett rá. - Kik lőtték fel? - Az amerikaiak, tegnap - mutatta Shagan a lap egyik cikkének címét. - Új űrhajót próbálnak ki. „ Darling of Stars”, azaz „ A csillagok kedvence”; sohasem voltak valami szerények a névadásban. - Talán a Holdra akarnak szállni? - kérdezte Nanga. 40

- Szó sincs róla. Túl akarnak jutni a Hold pályáján. A csillagok kedvence… - mulattatta a név. Hosszú ideig hallgattak. Shagan gondolatokba merülve itta a kávéját, az előtte álló találkozásról elmélkedett. Kellemetlenül érezte magát. Nanga a kis könyvet vette elő, amelyet Damar úti olvasmányként adott vele. Versek voltak. Lapozgatás közben egy versszak ötlött a szemébe, amelyet Damar ceruzával aláhúzott: A hűvös hajnali harmatot gyémánttá varázsolja a nap, mindketten érezvén érezzük: örömünk tőle égre csap! Sugárzik tisztán, mint szemed, üde, akárcsak te magad, fut az idő, kurtább az árnyék; vágy s öröm hamuba szakad. Nanga becsapta a könyvet, és utazótáskájába dugta. Nyugtalanította Damar makacssága. Húsz kilométer magasban repültek. Shagan beásta magát párnáiba, és előkészült feladatára. Mennél jobban múlt az idő, annál nyugtalanabb lett. Nanga felé pislogott, aki becsukott szemmel ábrándozott. - Alszik? - kérdezte a professzor halkan. Nanga odafordult. - Nem. Már megérkeztünk? - Egy kis időbe még beletelik. - Shagan el akarta terelni a saját gondolatait, és Manik Maya feladatairól kezdett beszélni. - Damar remélhetőleg nem felejtette el a Cygnus-ívben készült felvételeket előkészíteni. Az Ala-tau hegységben hetek óta várnak rájuk. Nanga nem válaszolt. Gondolatban már Prágában járt. Bárcsak képtelenségnek bizonyulna a professzor elmélete - gondolta akkor legalább megszabadulna a világ ettől a szörnyű feltevéstől. 41

- A munka jót tesz majd neki - folytatta Shagan könnyebben túlteszi magát a csapáson. Egy héten belül otthon leszünk. Talán lesz ideje magának is egy kicsit körülnézni Európában. - Egy hét alatt? Legalább egy év kellene hozzá. - Az tetszene magának - morgott a professzor -, de mit szólna néhány kiránduláshoz? Európában sok a látnivaló. Már maga Prága is az elmúlt századok levegőjét árasztja. Onnan csak egy ugrás Budapest. És Weimart is látni kell… - Pompás volna! - kiáltott fel Nanga lelkesedve. Nem mert ilyen kívánsággal előállni, és hálás volt, hogy a professzor saját magától ajánlotta fel kíséretét. Mikor Shagan látta a lány örömét, gúnyolódni kezdett. - Persze - mondta -, maga azok közé az emberek közé tartozik, akiknek a csillagos égbolt láttán versek jutnak az eszébe. Ismerem már Manik Mayáról… - Mi kifogása a versek ellen? - Semmi - hangzott a válasz -, de Kantjil időnként józanabbnak tűnik, mint maga. Elutazásunk előtt ugyan összetévesztette Európát az Északi- sarkkal, és mindenféle meghűlés elleni házi szert ajánlgatott, de legalább egészséges a viszony az indulatai és az értelme között. Miért nem irodalom- vagy művészettörténetet tanult, Nanga? - Mert szükségét éreztem, hogy maga mellett dolgozzam - válaszolt kedvetlenül a lány. - De talán majd még pótolom a mulasztást. Shagannak gyönyörűséget okozott, hogy sikerült egy kicsit felingerelnie asszisztensnőjét. Lehet, hogy csak a saját gondolatait akarta másfelé terelni, a mélyebb ok azonban a felmondás volt, amellyel a lány olyan váratlanul megfenyegette. Shagan a bosszúságát próbálta enyhíteni. - Igen - folytatta ironikusan maga azok közé tartozik, akik a halott bölcsek teteme fölött mélabús szólamokat idéznek, és a Kilencedik szimfónia hallgatása közben egymást átölelő testvérek gyermeki képét látják szemük 42

előtt. Maga tulajdonképpen nemigen illik ebbe a mai világba… - Igen, én is tudom - mondta a lány -, annál jobban illik bele maga. Maga a molekulák és matematikai egyenletek halmaza. - tüntetőleg előszedte Damar verseskötetét. - Köszönöm, fekete hajú aranyangyalka. Jó, hogy elkísért. Elég hamar elveszti majd a naivitását, legkésőbb két-három napon belül. Kíváncsi vagyok, mit mond majd. Nézzen ki az ablakon, elértük a határt. Alattunk Európa. Nanga követte tekintetét, de csak felhőfoszlányokat látott, közöttük pedig egyhangú, szürke síkságot. - Jó érzés, nemde? - gúnyolódott tovább Shagan. - A bölcsek hazája, egész könyvet lehetne megtölteni, annyi tiszteletre méltó nevet sorolhatunk föl. A teljesség kedvéért azonban olyasmiről sem szabad megfeledkezni, mint például a fasizmus. Vesse csak össze egymással az örökkévalóság aranytrónusán ülő imádott költőit és zeneszerzőit és a trónus lábánál a gázkamrák romjait, az emberi csontokból és hamvakból emelt hegyeket. Erre gondoljon, ha majd a bölcsek sírboltjai előtt áll. - Nemcsak Európában viseltek háborúkat - mondta Nanga. - Az ön megjegyzése a többi kontinensre is vonatkozik. Az ember legnagyobb ellensége mindig maga az ember volt. - Úgy van, mindig. Még ma is, kis hercegnő. - Kérem, ne nevezzen így - mondta a lány keményen. Egyébként ön éppen olyan jól tudja, mint én, hogy az emberek ellenségeskedése nem jellembeli tulajdonságokból, hanem a tulajdonviszonyokból ered. - Ez mit sem változtat a maga megállapításán - válaszolt Shagan -, és ha majd más planéták értelmes lényeivel kerülünk kapcsolatba, akik elmesélik fejlődésük történetét, valószínűleg saját történetünket fogjuk hallani. 43

- Úgy gondolja, hogy az élet mindenütt hasonló módon fejlődött? - Igen, mindig és mindenütt - felelte a professzor meggyőződéssel -, csupán abban kételkedem, hogy valaha is létrejön egy találkozás Földön kívüli értelmes lényekkel. - Más bolygókon, más világokon miért ne mehetne végbe a fejlődés másképpen, békésebb módon? Shagan mosolyogva válaszolt: - Maga az előbb molekulák halmazának nevezett engem, ebben van is igazság. Ugyanis mielőtt az emberek tudatára jutnak az anyag bonyolultságának, társadalmi életformájuknak, végig kell járniuk a fejlődésnek és e teljesen amorális anyag beérésének nehéz útját. Az első a fajfenntartás törvénye, ezt már az öreg Darwin-nál megtalálja, e nélkül az ösztön nélkül egyetlen élőlény sem fejlődhet. - Az állatok mégsem ölik meg egymást, legalábbis nem a saját fajtájukbelit! - vetette közbe Nanga. - Miért ne lenne így más planétákon, magasabban fejlett élőlények között is? Shagan elhúzta a száját. - A legszívesebben hangosan kacagnék. Hogyan tudnák az állatok megsemmisíteni egymást? Hiszen az agyuk csak kezdetleges fejlődési fokot ért el. Csak akkor esnek egymásnak, ha éhesek. Tudnának csak szerszámot készíteni, mindjárt igyekeznének találni valakit, aki ezekkel a szerszámokkal dolgozik! Ettől a lépéstől már nincs is olyan messze az első kis gyár. Ez a fejlődés szükségszerű volt, enélkül még ma is a kőkorszakban élnénk. Az emberiség egész kultúrtörténete azon alapul, hogy ember uralkodott az ember fölött, és ez részben még ma is így van. Évezredeken át éltünk az állatok között, és a vadon barbár törvényei a huszadik századig uralkodtak a népeken. Minden háborúnak az anyagi érdek volt az elindítója. De hát ezt maga is tudja, Nanga. 44

Nanga válaszolni akart, de amikor a professzor gúnyos mosolyát látta, hallgatott. Ilyen volt Shagan természete, mindent, még a saját tudását is iróniával, szkeptikusan szemlélte. Szellemes volt, csodálni való logikával adott elő, Nangának mégis mindig az volt az érzése, hogy sem magát, sem környezetét nem veszi komolyan. Így történt most is, amikor egy kis szünet után megjegyezte: - Így van ez, aranyangyalka, és az egésznek semmi köze a morálhoz vagy az etikához. Átkozottul hosszú az út az állatvilágból idáig; visszafelé lényegesen könnyebb volna. Egy új világháború, és az emberiség állati sorba süllyed. - Nem mond ez ellent a természet összes fejlődéstörvényének? - Magának feltűnően fejlett illúziói vannak gúnyolódott Shagan. - Lehetnek emberek, akiknek ez a magyarázat nem felel meg, de éppen ez a „minden jóra fordul” elmélet a legveszélyesebb valamennyi illúzió közül, a mi korunkban, amikor kozmikus energiákat láncolunk a Földhöz. Nem, kis hercegnő, ha a Földet csak részben is éri radioaktív fertőzés, néhány év alatt kihal az emberiség… - Shagan elhallgatott, majd a gép magasságmérőjére pillantott. A mutató lassan mozgott. Megérkeztünk, vágjon egy kissé barátságosabb arcot, mert öt perc múlva bemutatom doktor Borost. Az utasokat felszólították, kapcsolják be a biztonsági övet.

45

V. A nagy tűz egy elhullott csöppjéből lett a Föld. Amikor az elemek egymásba illeszkedtek, a tűzből élet lett, az életből ember. A tűz megmaradt benne, ásott, kutatott, analizált, és megalkotta magának, amit hasznosnak vélt: szerszámot és fegyvert, házat és hajót, mérges gázt és egy istent a saját képére, pipát és szemüveget és szappant is, hogy megtisztítsa magát a szennytől. Van azonban benne még valami, ami tisztogatásra szorul, de erre nincs szappan. Az ember még mindig az, ami kezdetben volt: nem jó és nem rossz, egy darab sár, egy darab természet, egy része az anyagnak, nagy, mint egy óriás; kicsi, mint a legapróbb mikroba; félénk, mint egy kukac; halált megvető, reménykedő és kétségbeeső, ördög és isten, rabszolga, uralkodó és lázadó. Kutató, aki túl gyenge, hogy megfékezze vágyait; túl büszke és túl erős, hogy lemondjon természet adta előjogairól. Egy csöpp Káin, egy csöpp Ábel. Az ember nem adja fel a keresést, mert a kezdettől a befejezésig keresi önmagát, a maga eredetét, a maga hasonmását. Ez pedig több mint gyermeket nemzeni, vagy enni és inni. Ezért több mint a sár, több mint csupán anyag, több mint a mikroba, az egér, a pók, a mosómedve, a veréb, a vízibolha, több mint a kétarcú proton, a csillagközi anyag és a Nap protuberanciája. Mert számolni tud és mérni, mérlegelni és gondolkodni, és a legmagasabb rendű gondolata önmaga megismerésében rejlik. Nem fogja feladni a keresést, míg meg nem találja saját hangjának visszhangját, saját tükörképét. Mind a hat kontinens felszínét drótok, geometriai formák és titokzatos jelek összevisszasága szövi be. Aulie Ata városka közelében, az Ala-tau hegység magas fennsíkján, tizenhét kilométer hosszan nyúlik el a rádióteleszkópia egyik fő központja. Két vízi erőmű 46

táplálja az adó- és vevőberendezéseket, amelyek részben szilárd, részben mozgatható, paraboloid alakú antennarendszerekből állnak; a legnagyobbnak százkilencvennyolc méter az átmérője. Az impulzusok, amelyeket ezek- a berendezések továbbítanak, egy kis, fehérre meszelt házból indulnak el, és itt futnak össze a beérkező jelzések is. Néhány tucat mérőműszeren hangtalanul lengő mutatók, fénycsíkok és fénypontok adják vissza a beérkező jelzéseket. Egy ugrásnyira ettől a központi agytól lakik a kozmoszt és a Földet összekapcsoló centrálé két vezetője, Bert Bergensen és Vaszilij Afonyin. A rádióközpont munkatársai hónapok óta megfeszített erővel dolgoztak. Hónapok óta tüzelte őket valami csodálatos remény és tudományos kíváncsiság. Új rádióhullámokat fedeztek fel a kozmoszban. Jeleket észleltek, amelyeket talán értelmes lények küldtek. Százával jelentkeztek ezek a hullámok - a természet szeszélye vagy véletlen okozta volna létüket? Az óriási rádióteleszkópok a világűrt vették célba, és minden másodpercben ezernyi jelet regisztráltak. A rádióteleszkópia központja egy gigantikus fül volt, a legnagyobb a világon, ahogyan Afonyin emlegette. Pedig Észak-Carolinában, a földgolyó másik oldalán ugyanilyen nagyságú lehallgató berendezés működött, és a tudósok ott is éjjel- nappal készenlétben álltak, hogy a mindenség rejtelmes morajából kihámozzák az értelem hangjait. Eddig még nem sikerült megfejteni a felfogott jeleket. A vevőkészülék mutatói a három és a tíz centiméteres hullámhossz között lengtek, de amit felfogtak, megfejthetetlen volt, nem tekinthették Földön túli élőlények megnyilvánulásainak. Az univerzum mélységeiből a káosz hangja érte a Földét. Ez a hang az anyag szerkezetéről mesélt és a csillagok útjáról. Afonyin és Bergensen hiába igyekezett a kozmoszból érkező éneklő, recsegő, kopogó, 47

mennydörgő és csikorgó hangokból az értelmet kihámozni. Füleltek, és várták a jeleket, amelyek hírül adják: „Élünk! Gondolkozunk! A tiétekhez hasonló égitesten lakunk! Ismerjük az anyag szerkezetét, és tudjuk, hogy olyanok vagytok, mint mi! Fogtuk a jelzéseiteket, válaszoljatok!” A két tudós költőhöz hasonlított, aki kutatva, töprengve bámulja az eget, és ilyen szavakra fakad: „Lesi minden szívverésem, vaj egy földöntúli szózat elém tárná a föld titkát, a teremtés száz rejtélyét, a jövőt s a múltnak mélyét… Érkeztek jelzések, amelyek reményt keltettek. Mindennap jöhettek új impulzusok, talán érthetőbbek, világosabbak. Afonyin és Bergensen hitt az értelem kettősségében. Ők is továbbítottak jelzéseket, már évekkel korábban. Még kilenc fényévnyi távolságban is fel lehetett fogni őket. A kibocsátott impulzusok egyszerűek voltak, és nem állítottak rendkívüli követelményeket a címzettek értelmi képességei elé. Egyszerű mértani formákból és matematikai jelekből álltak, amelyek az egész világegyetem területén érvényesek. Kilenc fényévnyi távolságban található a Nagy Kutya néhány csillaga. Minden jel arra mutatott, hogy a Szíriusz körül bolygók keringenek. Lehetséges, hogy lakottak? A Föld jelentkezett, de a világűrből nem érkezett válasz - eddig. Afonyin és Bergensen reményét ez nem ingatta meg. Szilárdan hittek benne, hogy az elektronikus jelzések egyszer majd értelmes diagramot adnak. Egyszer - de mikor? Mindennap megtörténhet, ma, holnap… Késő éjszaka Afonyin felriadt álmából. Amikor felemelte a kagylót, a szolgálattevő mérnök jelentkezett. Észak-Carolina kívánt beszélni vele. A vonal másik 48

oldalán amerikai kollégája és jó barátja, Gregg Duggan várt rá. Számos kongresszuson találkoztak, és cserélték ki tapasztalataikat, megfigyeléseik eredményét. Miután üdvözölték egymást, és feltették az időjárásra vonatkozó szokásos kérdéseket, Duggan elmondta problémáját. Észak-Carolinában jelzéseket fogtak a 640,3 megahertz frekvencián. Duggan most azt akarta Afonyin-tól megtudni, lehetséges- e, hogy ezek a jelzések egy napelemekkel működő régi űrszondáról származnak, amely ezen a frekvencián sugárzott. A szondák és űrhajók amerikai jegyzékében ez a frekvencia nem szerepelt. Mindkét helyen bocsátottak ki kutatószondákat, startjukat hivatalosan nem közölték. Afonyin biztosra vette, hogy megtalálja a jelzések küldőjét. Nem először történt meg, hogy egy sok évvel korábban fellőtt szputnyik Nap körüli pályára került, és bizonyos keringési idő után földközelben automatikusan újrakezdte jelzéseinek sugárzását. Elméletileg ez szabályos időközökben évszázadokon át ismétlődhet. A jegyzékben néhány tucat ilyen műhold volt feltüntetve. Afonyin azonban meghökkenve állapította meg, hogy egyik sem sugározhatott a megadott frekvencián. Közölte Duggannal az eredményt. - Különös - mondta Duggan - talán bizony látogatókat kapunk a világűrből. Ez csak vicc volt, de felkeltette Afonyin érdeklődését. Kérte, adják meg a koordinátákat, és megbízta az állomás mérnökeit, hogy kutassák át ezt a területet. Azután felébresztette kollégáját, Bergensent, és elindult a vevőállomásra. Ott időközben már minden előkészületet megtettek, de a hangszóróból csak zúgás, kattogás hallatszott. Bergensen nemezpapucsban jött át az állomásra. Ásított, és fáradtan jegyezte meg: - Ki tudja, mit hallott Duggan. Inkább tiltanák be a rádióamatőr kísérleteket. Hosszú ideig csak zúgás és ropogás hallatszott. 49

- Nemrég olvastam, hogy egy nagy elektromos konszern egy négyfokozatos rakétát épített, és körpályára indította - dörmögte Bergensen. - Legfőbb ideje, hogy ezeket a magánkutatásokat megszüntessék. Minden cégnek saját szputnyikja van, és mindegyik vidáman sugároz keresztbe- kasul. - De egyetlen adó sincs, amelyik ezen a frekvencián sugározna - morogta Afonyin -, éppen ez a különös. Bergensen kevés érdeklődést mutatott. - Ha majd a három és a tíz centiméteres hullámhossz között valamit észrevesztek, felkelthetsz. - Újra nagyot ásított, és ki akart sompolyogni, de Afonyin kiáltása visszatérésre késztette. A hangszóróból gyönge jelzések jöttek. A jelzéseket hangszalag rögzítette. Csaknem egy percen keresztül lehetett észlelni, utána elnyomták a légköri zavarok. Hajnalig a központban maradtak. Duggan, akit az éjszaka folyamán még egyszer értesítettek, ugyancsak semmi újat nem tudott mondani. Hasonlóképpen ő is fogta még egyszer a jelzéseket. Ismét felülvizsgáltak minden szóba jöhető műholdat és szondát, de egyiken sem volt olyan adó, amely ezen a frekvencián sugárzott volna. Rejtélyes volt a dolog, mert a világmindenségből nem jöhettek a jelzések. Földközelben vagy legalábbis a Naprendszeren belül bocsáthatták ki, lehetséges tehát, hogy ismeretlen űrhajó közeledik a Földhöz. Ez azonban képtelen feltevés volt, mert egy idegen világból érkező űrhajónak más lehetőségei is lehettek volna, hogy jelt adjon magáról. A kutatás a következő napokon is sikertelen maradt. Hiába fényképezték fokról fokra speciális kamerákkal az égbolt megfelelő részeit. Eredménytelenül végződtek a körpályán haladó obszervatórium kutatásai is. A számítóközpontok néhány jelet megfejtettek a jelzésekből, de senki sem tudott velük mit kezdeni. így a két tudós amerikai kollégájával együtt arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy valami megtévesztette őket. Bergensen később az Apsiden című 50

szakfolyóiratban kis cikket írt az esetről, amelyben visszhang jelekre utalt. Eredetük valószínűleg magán a Földön keresendő. Meg is feledkeztek a jelekről és az álmatlan éjszakáról. Afonyin és Bergensen továbbra is a távoli rádióhullámokra, a mindenségből várt értelmes hangokra és a Nagy Kutya csillagképének szférájából remélt válaszra összpontosította figyelmét. Vajon értelmetlen volt ez a várakozás? Fél évezreddel korábban Kopernikusz éles logikájával szétzúzta a tévhitet, hogy a Föld a világmindenség középpontja. Három évszázaddal később Darwin volt az, aki visszaadta az emberiség helyét a természet fejlődéstörténetében. Az álszentek, a félelem és az ostobaság apostolai elhallgattak. Nem, az elképzelhetetlen, hogy a csillagok mérhetetlen tengerében a Föld lenne az egyetlen lakott bolygó. A rádióteleszkópok egyszer majd hírt hoznak a többiről. Eljut hozzánk a hang, távoli élőlények értelmes üzenete, figyelmeztetőn vagy talán oktatóan, hogy új, magasabb ismereteket közöljön velünk. Szellemi testvéreink a világmindenségben. A jelek, amelyeket Afonyin, Bergensen és Duggan azon az éjszakán felfogtak, néhány nap múlva váratlan megvilágításba kerültek.

51

VI. Shagan elgondolásai nem lelkesítették fel doktor Borost, és úgy látszott, Kantjilnak is igaza volt, amikor Európát összecserélte az Északi-sarkkal. Shagannak nem tett jót az európai klíma. Szörnyen köhögött, lázas volt, és visszavágyott a hegyei közé. A Legfelső Űrhatóság küszöbönálló ülése elől azonban nem volt menekvés. Nanga elmenekült a mérges öregember közeléből, megnézte doktor Borossal az aranyvárost. Nem volt sok idejük, végigrohantak az óváros szűk utcáin, kis időt töltöttek a Tein-templomban Ticho de Brahe síremléke előtt, a régi prágai városháza órájánál és más kulturális emlékeknél. Doktor Boros ismerte a város történelmének minden dátumát és minden titkát. Az utcákon a történelem és a legendák kísértettek. Egyikmásik idegen volt Nanga számára, mint ez a mondat is: „Servit je vul”, amit valaki egy öreg ház falába karcolt bele. Ez a néhány óra nem volt elegendő, hogy a szép közép-európai városról megfelelő képet alkothasson magának. A szállodában Shagan konyakkal kúrálta meghűlését. Nanga jó hangulatban találta, a professzor őt is rá akarta venni, hogy kóstolja meg az „isteni italt”. Nanga nem volt rá hajlandó, és keserű szemrehányásokat tett főnökének, majd orvost akart hívni, de Shagan a radikális kúra után makkegészségesnek érezte magát, és bizakodóan jelentette ki: - Úgy állok majd ott, mint Galilei a törvényszék előtt, és azt kiáltom: „És mégis mozog!” Szétzúzom Sjögrerit a logikámmal. Amikor még egy pohárral lehajtott, doktor Borost szidta, amiért nem támogatta; a végén a „gyógyszer” hatására elaludt. Nem volt túlságosan szerencsés indulás. A Legfelső Űrhatóság, az űrkutatás központja csak néhány éve működött. Felállítása azért vált szükségessé, 52

mert az űrhajózás költségeit egyetlen ország már nem tudta viselni. A közeli kozmikus térség felkutatása milliárdokat emésztett fel. Így jött létre a nyugati űrhajózási hivatal mellett a prágai kutatóközösség. Az Űrhatóság kapuja nyitva állt valamennyi olyan ország előtt, amely hajlandó volt gazdasági erejének megfelelő évi hozzájárulást megfizetni. A tagországok részére rendszeres időközökben közgyűlést tartottak, tudományos szimpozionokat rendeztek, különleges kutatási feladatokra munkaközösségeket és más, közös vezetés alatt álló tudományos szervezeteket hoztak létre. Már a Charles Darwin útját is a Legfelső Űrhatóság tervezte és pénzelte. A nemzetközi egyesülést öt ország tudósaiból álló elnökség irányította. Az elnökséget minden két évben újraválasztották. Amikor Nanga és Shagan az Űrhatóság üléstermében megjelent, Szokolnyikov professzor elnökölt. Az elnökség tagjai közt volt: doktor Boros Magyarországról, Birger Sjögren Svédországból, doktor Fischer Prágából és az indiai Szankarat professzor. Doktor Boros már két nappal előbb beterjesztette a dokumentumokat. Az elnökség tagjai megállapodtak, hogy néhány szakértőt is bevonnak. Ott ültek hát a tanácsteremben, Nanga gondokba merülten, Shagan előző napi mámorából józanodva elég rossz állapotban. Fájt a feje, a láza pedig harmincnyolcötre szökött fel. Mégsem volt hajlandó halasztást kérni, azt szerette volna, ha minél gyorsabban túl van a dolgon. Kantjil, a szakácsnő félelmetes nyelvével és józan paraszti eszével talán fel tudta volna rázni főnökét elesettségéből, mert nemcsak láz, köhögés és viszketegség ellen ismert hatásos füveket, hanem mennydörgő hangjával akaratának is érvényt tudott szerezni. És éppen most kellett Shagannak Kantjilra gondolnia - és különösen egy bizonyos jelenetre -, amikor Szokolnyikov megnyitotta az ülést! 53

Amikor annak idején a szakácsnő Manik Mayára érkezett, Shagan vezette körül az obszervatóriumban, hogy egyet- mást elmagyarázzon. Kantjil akkora érdeklődéssel hallgatta, hogy Shagan kiselőadást tartott neki az élet keletkezéséről és az emberiség fejlődéséről. - Nézze csak, Kantjil - magyarázta -, az emberi közösség olyan, mint a zene, amely sok hangból tevődik össze. Egy hang csak egy hang. Mikor azonban több hang egy akkordban egyesül, mindegyik elveszti a maga különálló létét. Ilyenkor a hangok annyira egymásba folynak, hogy többé már nem mondhatjuk: ez itt fisz, az ott á. Közösen sokkal magasabb rendű egységet képeznek, gazdagabbat, mélyebbet. Érthető? - Persze - nyugtatta meg Kantjil sietve -, úgy van ez is, mint nálunk Kampongban. Mi is egy közösséget alkotunk ott. - Nagyon jó - mondta Shagan elégedetten -, a maguk külön-külön lényéből égy magasabb rendű egységet hoztak létre. Ez teljesen világos volt, de egy kis szünet után Kantjil elgondolkodva megjegyezte: - Valamit azonban nem egészen értek. Ha magam vagyok, az csak egy fej. De mi lesz vele, ha egy közösséghez tartozom? - A fejedet természetesen megtartod - mosolygott Shagan -, a közösségnek is szüksége van fejre, sok fejre. Kantjil elgondolkozott a professzor szavain, majd habozva mondta: - Ez mind nagyon szép és jó, professzor, de egy bökkenője azért van a dolognak, mert az ember időnként szeretné meg is vakarni a fejét. Ez a jelenet jutott eszébe Shagannak, amikor az ülést megnyitották. Bár itt volna most Kantjil nyelve meg a csodafüvei! Bizonyára nem Shagan meghűlése volt a hibás abban, hogy érvei nem győzték meg az elnökség tagjait és a jelenlevő szakértőkét. 54

Mindenekelőtt azért, mert a szerencsétlenség óta csaknem tíz hónap telt el. Erről nem ő tehetett, mert csak a Rhe 37 aszteroida eltűnése után kezdhetett tűnődni a dolgon. Ehhez járult, hogy az értekezletre meghívott egyiptomi aszteroidakutató, Hasszán Dzsamburi, akinek az Aszteroidák évkönyve című művével Shagan még elutazása előtt behatóan foglalkozott, igazolni tudta, hogy a vitatott aszteroida keringési ideje eltérő volt, és már több alkalommal, órákkal később vált az előre kiszámított helyen láthatóvá. E fölött vita támadt Dzsamburi és Shagan között, mert ha az egyiptominak van igaza, akkor a Rhe 37 a Darwin-nal nem ütközhetett össze. Szokolnyikov elsimította a vitát, és egy űrhajósnak adta meg a szót, akinek a maga gyakorlatából kellett megítélnie, mi játszódhat le az űrhajó fedélzetén ilyen összeütközés után. Frazer Janell - ez volt a neve a kozmonautának - egyszer már volt holdközeiben. - Szép dolog a teória - kezdte -, a gyakorlatban azonban egész másképpen áll a dolog. - Fiatalember - szakította félbe dühösen Shagan -, kezdetben volt a gondolat! Leverrier tollának hegyével fedezte fel a Neptunuszt, azt a pályát pedig, amelyet maga az űrhajóval végigjár, éppen úgy nem mérőszalaggal mérték ki. Ne szidja az elméletet! A fiatalember helyesbített, nem bántja az elméletet, azután szakszerűen elmondta, amint kívánták tőle, első kétnapos repülését a Holdra. - Természetesen mi is feltettük magunknak a kérdést, mi történne, ha összeütköznénk egy meteorittal. Egy kis rést ki lehet javítani, feltételezve, hogy megtaláljuk, és nem vesztettünk túl sok oxigént. Az űrhajó egyébként automatikusan elkerüli a meteoritveszélyt… - A borsó nagyságú szilánkokat is? - kérdezte valaki. - Nem, de az olyanokat igen, mint az itt említett Rhe 37 aszteroida. De ha mégis összeütköztek, nem tudom elképzelni, hogy valaki is túlélte… 55

- Ez a maga baja - reccsent rá Shagan. - Mit számít ez? Fiatalemberek elképzeléseivel nem tudunk mit kezdeni. - Bocsásson meg, Shagan professzor - vetette közbe sietve Janell -, én először csupán a bajtársaim véleményét és a magam nézetét kívántam tolmácsolni. Most menjünk egy lépéssel tovább, és tegyük fel, hogy úgy áll a dolog, ahogyan ön véli. Hogyan maradhatott életben a hat ember? Hogyan létezhet egy ember meghatározatlan ideig a Földtől távol? - Nem ez a vita tárgya - szakította félbe ismét Shagan. - Bizonyos mértékig igen, tisztelt kollégám - avatkozott bele Szankarat -, az a tudat, hogy hat embert meg lehet menteni, természetesen egészen más megvilágítást ad a dolognak. - Ezt a kérdést nem lehet tisztázni - mondta Szokolnyikov. Doktor Boros jelentkezett szólásra. - Véleményem szerint a két dolgot nem lehet elválasztani - mondta. - Az önöknél levő dokumentumokban megtalálhatók a Darwin építéséhez felhasznált anyagok szilárdsági adatai. Ha az összeütközés úgy játszódott le, ahogyan Shagan professzor feltételezi, és ahogy elméletileg lehetséges is, akkor fennáll az esély az életben maradásra. Azt kérdezem az űrhajózás gyakorlati szakemberétől: megpróbálta- e már beleélni magát hat baj társa helyzetébe? Mit tenne, ha ön és néhány társa túlélne egy ilyen katasztrófát? Nem reménykedne a végső pillanatig? Janell vállat vont. - Ilyesmire egyszerűen nem gondol az ember - mondta rövid töprengés után. - Ha ön repülőgépre száll, feltehetően akkor sem gondol arra, hogy lezuhanhat. - Ez nem válasz - mondta doktor Boros. Tudom, hogy Shagan professzor feltételezése nem bizonyítható, de vajon a vizsgáló bizottság kilenc hónappal ezelőtt tett megállapítása bebizonyosodott- e? 56

- Így van - morogta Shagan elégedetten. Arca kipirult, látszott rajta, hogy lázas. Birger Sjögren a torkát köszörülte. Mostanáig csendben, füstfelhőket eregetve pipázott. Most félretette a pipát, elővette jegyzőkönyvecskéjét, és megvárta, míg Szokolnyikov int. - Nem tartom kielégítőnek megbeszélésünk menetét kezdte. - Shagan professzornak igaza van: arról, hogy hiszünk, vagy nem hiszünk valamiben, nem érdemes vitatkozni. Térjünk tehát vissza nagyra becsült kollégánk feltételezésére. A nagyra becsült kolléga Nangához hajolt, és a fülébe súgta: - Figyeljen csak! Most borotvaéles logikával azonnal bebizonyítja, hogy fehér egereket láttam. Sjögren folytatta: - Megállapítom, nincs bizonyíték arra, hogy az összeütközést a Rhe 37 okozta volna, hiszen két szakember véleménye áll ezzel a feltevéssel szemben. Továbbá Shagan professzor arra hivatkozik, hogy ez a titokzatos aszteroida már nem halad a pályáján, következésképpen csak ő okozhatta az összeütközést. Azt kérdezem Dzsamburi professzortól: előfordul, hogy kisebb égitestek egy éven át megfigyelhetők, aztán pedig soha többé nem bukkannak elő? Ali Hasszán Dzsamburi felállt, és olyan gyorsan kezdett beszélni, mintha az Aszteroidák évkönyve egész tartalmát ismertetni akarta volna. Arra lyukadt ki, hogy a valóságban sok ilyen kis égitest kerül vándor útján a Nap vagy egy bolygó vonzásába, belerohan, vagy a légkörében elég. - Miért ne érhette volna hasonló sors a Rhe 37- es aszteroidát is? - kérdezte Sjögren. - A vizsgáló bizottság hivatalos megállapítása szerint a Darwin a Holdon zúzódott szét. Ezzel szemben Shagan professzor mindenáron a saját aszteroidájának maradványait szeretné ott tudni helyette… 57

- Félek, hogy magának volt igaza, Nanga - suttogta Shagan -, orvoshoz kellett volna mennem. Úgy zúg a fejem, mintha én ütköztem volna össze az aszteroidával. Nanga megijedt a professzor, égő arca láttán. - Kérje az ülés felfüggesztését - súgta vissza. - Eszemben sincs! - Engedjen meg egy észrevételt, Sjögren professzor kérte doktor Boros. - Az ön véleménye szerint mivel ütközött össze a Darwin? - Talán egy meteorittal - válaszolta Sjögren honnan tudhatnám? Persze - gúnyolódott Shagan valamiféle meteorittal. Minden számítás szerint valószínű, hogy ez a Rhe 37 volt, az ön véleménye szerint azonban nem lehetett. Ezt nevezem logikának! Sjögren gondosan megtömte a pipáját, és éppen olyan gondosan rágyújtott. Aztán megszólalt: - Kedves Shagan kollégám, mi itt sohasem fogjuk tudni megállapítani a katasztrófa okát. De tegyük fel, hogy úgy történt, ahogyan a jelentésében előadja. Háromnegyed évvel ezelőtt az Indiai-óceánon hajóztam. Éppúgy, mint most, ott is rágyújtottam a pipámra. A gyufát a tengerbe dobtam. Helyszín: a Bengál-öböl, úgy a kilencvenedik hosszúsági és a tizennyolcadik szélességi fokon. Idő: tizenegy óra tíz. Kérem, uraim, keressük meg a gyufát. Ismerjük az áramlatokat, a szigeteket, a szárazföldet. Azt hiszem, értik. A gyufát gyerekjáték volna megtalálni a Darwin felkutatásához képest. Nem ismerjük sem a Darwin sebességét, sem útirányát. Óceánjaink pedig csupán vízcseppek a Naprendszer végtelenségéhez képest. Sjögren érvei erős hatással voltak hallgatóira. Maga Shagan is hallgatott, és fejét kezére hajtva töprengett, vagy láza következtében talán már nem is tudta figyelemmel kísérni a vitát. Ebben a pillanatban csupán Nanga nem értett egyet az északi tudós logikájával. Szeme végigvándorolt az összegyűltek arcán, és várta, 58

hogy valaki ellentmondjon. De a csendet nem törte meg senki. És akkor ebben a csendben megszólalt ő: - Nem találom nagyon szerencsésnek a példáját, Sjögren professzor. A váratlan női hang még Shagant is felriasztotta tompultságából. Csodálkozva nézett asszisztensnőjére. Sjögren letette pipáját, és érdeklődő hangon megkérdezte: - Mi nem tetszik a példámban? - Shagan professzor elméletében nem gyufaszálakról van szó, hanem emberekről. Sjögren meghökkent. - Persze hogy emberekről van szó - helyeselt az én mesém a gyufaszálról csak allegorikus volt. De mondja meg nekem, kérem, honnan tudja, hogy ezek az emberek, akikről ön és mi mindnyájan beszélünk, még életben vannak? - Nem tudom, de remélem - felelte Nanga -, és senki nem vetheti el ezt a reményt, senkinek sincs joga hozzá. - Zavartan elhallgatott, mert érezte, hogy minden szem ráirányul. Mivel azonban Sjögren nem válaszolt azonnal, és nyilván várták, hogy folytassa, halkan beszélni kezdett: - Csak annyit akartam mondani, hogy Shagan professzor felfedezése nagy reményeket rejt magában. Mit érne az a tudomány, amely nem kísérelne meg mindent, hogy feltárja az igazságot, és elhanyagolná annak a lehetőségét, hogy hat ember talán a megmentését várja. - Ezért vagyunk itt - mondta Szokolnyikov. Sjögren atyai hangon válaszolt: - Tisztelt kollegina, ez mind szép és jó, a tudomány azonban a természeti törvények ismeretének rendszere. Céltalan dolog csaknem egy év eltelte után a Darwin létéről vagy nemlétéről vitatkozni. Vagy újra emberéleteket kívánna kockára tenni, hogy valahol a világűr ismeretlen tájain keresgéljenek egy kísértethajót? Éveken át készítettük elő a Mars-tervet. Milliárdokat fektettünk már bele ebbe a vállalkozásba. 59

És most jön valaki egy bizonytalan elmélettel, és felszólít bennünket, hogy a Johannes Kepler t valahova máshova küldjük el. Kérem, ha valaki nekünk kétséget kizáróan bebizonyítja: a Darwin űrhajó itt és itt tartózkodik, akkor nem kell vitatkoznunk. Világos volt, hogy Shagan elméletén még akkor is vitatkoznának, ha kiderülne, hogy helyes elgondolásokból indult ki. Egész sor részletkérdés volt, amelyre Shagan nem adott választ. Minden űrhajó fedélzetén található egy úgynevezett SOS- bója, automatikus adóállomással felszerelve. Szerencsétlenség esetén katapultálni lehet. Mostanában senki sem látott vagy hallott ilyen szondát. Később még sokat beszéltek a Legfelső Űrhatóságnak erről az üléséről. Könnyelműséggel nem lehetett vádolni a résztvevőket. Végül maga Shagan is egyre inkább kételkedett saját elgondolásaiban. Amikor szétszéledtek - egyáltalán nem barátságtalan hangulatban az elnök még köszönetét is nyilvánította Shagannak. Frazer Janell, a fiatal űrhajós is odalépett Shaganhoz. Még egyszer bocsánatot kért az elméletre tett megjegyzése miatt, és szeretett volna még beszélgetni Shagannal. A professzornak azonban inkább orvosra volt szüksége, és nem is érzett hajlandóságot a beszélgetésre. Doktor Boros és Nanga hazakísérte a szállodába. A Legfelső Űrhatóság üléstermében már csupán néhány, a Sjögren pipájából származó füstgomolyag és egypár félig üres ásványvizes pohár emlékeztetett a Charles Darwin katasztrófáját felidéző vitára. Ekkor még senki sem tudhatta, néhány nap múlva milyen fontos lesz Shagan elmélete, maga a Manik Maya- i mogorva tudós sem sejtette. Az orvos harminckilenc öttized lázat mért, és zörejt hallott a bordák között. Kezdődő tüdőgyulladás. Shagan nem akart kórházba menni. Felvettek egy ápolónővért, aki a szállodában gondozta. Nanga és doktor Boros az előszobában várt. Amikor az ápolónő egy pillanatra 60

kijött, hogy még néhány gyógyszert hozzon, Shagan kiszólt: - Hé, Dzsingisz kán, gyere be! - Na, tessék, a beteg! - mondta Nanga. - Mindig ilyen, annak kell történnie, amit ő akar. Shagan kivörösödött arccal ült az ágyban. - Haza akarok menni! - siránkozott. - Ettől az átkozott európai klímától csak beteg lehet az ember. És ezt magának köszönhetem, Nanga. A lány sértődötten hallgatott. - Az utazást verd ki a fejedből - mondta Boros -, és légy szíves feküdj le, lázad van. Shagan azért is ülve maradt. - Persze hogy beteg vagyok. Sohasem lett volna szabad ide utaznom, nem is akartam. De hát az embert felmondással fenyegetik, az embert megzsarolják. A huszonhárom évével okosabb, mint egy ilyen vén, megcsontosodott professzor… - Eltúlzod a dolgot - szakította félbe Boros. - Nanga csak a legjobbat akarta. A körülmények szólnak az elgondolásod ellen, kilenc hónappal ezelőtt még lehetett volna vitatkozni róla. Shagan köhögött. Amikor lecsillapodott, így szólt: - Én sohasem voltam igazán meggyőződve a dologról. De neki olyan nagyon sietős volt, hogy nagydobra verje az egészet. Vagy csak utazni akart? Manik Maya unalmas volt már magának? Nanga arca elkomorult. Az ajtó felé indult. - Ne vegye tőle zokon, Nanga! - kiáltott utána Boros, majd Shaganhoz fordult. - Feltételezem, hogy a láz beszél belőled. - Éppen úgy észnél vagyok, mint az előbb az ülésen, vagy mint tegnap. Azt azonban belátom, hogy egy vén szamár vagyok, különben nem estem volna bele ebbe az érzelgős ostobaságba! - És Shagan tovább szidta az asszisztensnőjét meg Európát, Boros pedig nem tudta eldönteni, hogy dühkitöréseit betegségének tulajdonítsae, vagy komolyan vegye Shagan panaszait. 61

Nanga felháborodottan ment a szobájába. Legszívesebben becsomagolt és elutazott volna. Még ha Shaganból a láz beszélt is, amit mondott, nem lehet kimondatlanná tenni, mindig ott állna közöttük. Azt, amit Shagan zsarolásnak nevezett, Nanga most elkerülhetetlennek érezte: felmond. Kopogtak az ajtaján. Nanga azt hitte, doktor Boros a látogatója. Amikor azonban kinyitotta az ajtót, Frazer Janell-lel találta magát szembe.

62

VII. A Nasi-tavat, a távoli észak sok hasonló nevű tavának egyikét az év legnagyobb részében jégtakaró fedte. Csak július és október között emelkedett a hőmérséklet tizenhárom fokra. A tavat körülvevő sűrű nádas megnehezítette az idegen számára, hogy lejáratot találjon a vízhez. Az északi part néhány nádmentes öblében egypár kis falu épült, amelyekben halászok, vadászok és favágók laktak. A déli parton építette fel évekkel ezelőtt faházát Roger Stuart, a Darwin első mérnöke. A környezet romantikus volt, a természetbarátok paradicsoma. Sűrű erdő övezte a tavat, messze mögötte egy domblánc körvonalai látszottak, a víz pedig olyan tiszta és áttetsző volt, mint a levegő. Mintha a hosszú tél után a természet júliusban és augusztusban mindent egyszerre akart volna bepótolni. A végtelen erdőkben páfrány tenyészett, füvek, bokrok burjánzottak, az egész vidéket betöltötte a virágok és a vad gyümölcsfák illata. Csak az éjszakák voltak még ebben az évszakban is meglehetősen hűvösek. Cedrice Stuart valóra váltotta álmát. Nyolc nap óta zavartalan magányban élvezte szabadságát barátnőjével, Anne-nal. Vadászott, fényképezett, nagyokat sétált a lánnyal, vagy kievezett a tóra horgászni. Még a hűvös éjszakai órák sem tudták visszatartani. Fölötte a csillagos ég valódi volt, nem vetített kép, és még sohasem nyújtott olyan nagy élményt, mint a Fok 2-ben töltött megerőltető, idegtépő napok után. Mindent el akart felejteni, de ha egyedül evezett ki, voltak pillanatok, amikor újra feléledt benne a kísérleti kamrában töltött végtelen napok emléke. Ebben az elvonultságban minden egyszerűbbnek látszott, most már fel nem foghatta, miért nem bírta ki még azt a néhány napot. Cedrice elhatározta, megismétli a kísérletet, és egy pillanatig sem fog a Darwin-ra gondolni. De egyelőre 63

mással kellett törődnie, igyekezett követni az orvosok tanácsait, és élvezni szabadságát. Anne művészettörténetet tanult, egy kiállításon találkoztak. Ellentéte volt Cedrice-nek, akinek józan, szakmai terveire csak félig tudott odafigyelni. Anne szívesebben nézte a csillagokat a Földről, Cedrice pedig élvezte a lány lelkesedését. Ö maga már régen megszokta, hogy ezekkel a képekkel a távolságokat és fizikai folyamatokat hozza kapcsolatba. Anne számára a Hold hangulatos, titokzatos gömb maradt; amelyről dalokat énekelnek, és verseket írnak. Cedrice számára természetes űrállomás volt, és édesapja sírja. Tíz nappal odaérkezésük után megfogyatkoztak a készleteik, Anne pedig örült, hogy egy kicsit körülnézhet a városban. A másik partról busszal egy óra alatt odaérhetett. Cedrice még aludt, amikor Anne kora hajnalban felkelt, hogy rendbe tegye a csónakot. Most pillantotta meg először a napfelkeltét. Visszaszaladt a faházba, és felköltötte Cedrice-t. - Mi történt? - kérdezte a fiú álmosan. - Meg kell nézned a napfelkeltét, azon kívül pedig segítened kell patyolat tisztára mosni a csónakot. A csónak már régen tiszta volt, Cedrice pedig fütyült a napfelkeltére. - Kegyetlen vagy, Anne - mondta -, azért, mert a nap felkel, nekem még nem kell az éjszaka kellős közepén fölkelnem. - Olyan, mint egy óriás, aki kilép az erdőből. - Persze, mint egy óriás - dörmögte a fiú jókedvűen -, „a lány a parton állott, és megrendült a lelke, sóhaja messze szállott, mily szép a nap - jelen esetben felkelte”. - Szörnyen érzéketlen vagy a költészet iránt, és ha most nem maradsz csöndben, belöklek a vízbe. - Képes vagy rá - mondta Cedrice, és tovább szavalt: Kisasszonykám, vidám legyen, öreg jószág ez itt, 64

amott most szépen lemegyen, s majd visszajő emitt. El akart szaladni, mikor Anne feléje indult, de a lány gyorsabb volt, és beváltotta fenyegetését. Cedrice elvesztette az egyensúlyát, és beleesett a vízbe. - Boszorkány - szidta a lányt -, gonosz bestia! Olyan a víz, mint a jég! Anne kacagása visszhangzott végig a tavon. Mielőtt kijött volna, maga is levetette a ruháját, és most a stégről beugrott a vízbe. Beúsztak a tóba. Anne délutánra vissza akart érni. Cedrice berakta a csónakba a horgászfelszerelést, ivott egy korty, forró teát a termoszból, és ellökte a ladikot a parttól. A közeli nádasban csobogott a víz, a tó fölött szürkegémek vonultak. Cedrice alaposan meghúzta az evezőket. Jólesett a mozgás. A nádas közelében maradt. Anne messziről a nevét kiáltotta. Nem válaszolt, és vigyázott, hogy lehetőleg hangtalanul merítse az evezőket a vízbe. Előtte csillogott a nádas. Cedrice keresztülsiklott a nádon, amely mögött kis öböl tárult eléje. Itt volt a horgászhelye. Kikötötte a csónakot. A közelében csukák meg harcsák vadásztak. Egy raj hering nagyságú, vörös szárnyú ponty menekült a víz felszínén, szorosan mögöttük, mint a nyíl, száguldott egy sötét árnyék. A víz bugyborékolt. Cedrice hangtalanul nevetett. Felébredt benne a vadászszenvedély, körülötte a nyüzsgés sikert ígért. Sietve felszerelt egy közepes villanót a horgászbotra. Körös- körül folyt a nagy reggelizés, olyan volt a tó, mintha forrna. Kidobta a horgot. Az orsó surrogása új hangszínt vegyített a csendbe. Messze kint csobbant a villanó. Cedrice lassan visszafordult. A villanó csillogott, de a horog mozdulatlan maradt. A harmadik dobásra egy kis sügér ráharapott. Hihetetlen, micsoda rablóösztön és falánkság van ezekben az állatokban. A rabló szája kisebb volt a horognál, mégis majdnem 65

lenyelte mind a három ágát. A következő dobás sem hozott sóikkal többet, és amikor már nem is bízott többé a sikerben, váratlanul megrándult a bot. Megdobbant a szíve, amikor messze előtte valami felkorbácsolta a vizét. Az ellenállásból Cedrice meg tudta becsülni zsákmánya súlyát. A hal hiába igyekezett elszabadulni a horogról. Egy harcsa tévesztette össze a csillogó fémdarabot egy keszeggel. Hatalmas állat volt, próbára tette Cedrice erejét és ügyességét. Fékezte az orsót, de a hal méterről méterre elhúzott. Ha a zsinór lefut, elszakítja. Cedrice bal kezével eloldotta a csónakot. Amikor a harcsa magával vonszolta a csónakot a horgásszal együtt, Cedrice újra feltekerte a zsinórt. Erre a hal irányt változtatott, és megpróbált a nádasban elszabadulni. Cedrice húzta- vonta, félt, hogy a nádasban sikerül a harcsának kiköpnie a horgot. A harcsa ismét irányt változtatott. - Húzd csak, öreg bajszos - dörmögte Cedrice -, fáraszd magad. Pompás fickó vagy, ez aztán a szerencsés nap! A pontyok nem fognak hiányolni, öcsikém. Látod, egyszer mindenki mesterére talál… Valahol a vízen motorcsónak zakatolt. Cedrice-nek nem volt ideje, hogy odanézzen. Ebben az órában a halászok is úton voltak. A harcsa egy elefánt erejével és egy vadmacska szívósságával küzdött. Az állat tudta, hogy az életéről van szó. Cedrice homlokán kiütött a verejték. A szakadásig feszült zsinór a víz színén táncolt. A harcsa időnként felkorbácsolta farkával a vizet, a levegőibe ugrált, mintha száz élete lett volna. Mindannyiszor, amikor Cedrice közel húzta a csónakhoz, feldobta magát, és teret nyert. Cedrice leengedte a zsinórt, újra feltekerte, és isimét leengedte. A nádas messze mögötte maradt. Egy óra múlva kifáradt a vadász is, zsákmánya is. A harcsa ellenállás nélkül hagyta magát vonszolni. 66

Cedrice a csónakhoz erősítette a zsinórt. Diadalmasan vizsgálgatta zsákmányát, - Feladtad, bajuszos? - kérdezte elégedetten. - így jár az, akinek nincs esze. Ha nem lettél volna olyan mohó, még lubickolhatnál a vízben. Most le foglak fényképezni. Maradj szépen csendben, bajuszos, kihúzlak a faházhoz… - A harcsa hagyta magát húzni, mozdulatlanul, mint egy fatörzs. Amikor Cedrice kikötött, a hal ismét feléledt. A zsinór megfeszült, Cedrice nem tudta idejekorán kioldani. A zsinór elszakadt. - Átkozott dög! - Cedrice szitkozódva beleugrott a vízbe. A hal néhány pillanatig mozdulatlan maradt, mintha hálaimát rebegett volna, Cedrice két kézzel kapott utána, az állat azonban kisiklott a kezéből, és lassan, méltóságteljesen tovaúszott, maga után húzva az elszakadt zsinórt. Cedrice értetlenül bámult a hal árnyéka után. Pillanatokig állt dühösen és tehetetlenül a vízben. Aztán felfigyelt. Háta mögött a parton megreccsentek az ágak. Lépések zaja és ruhasuhogás hallatszott. Cedrice, anélkül, hogy megfordult volna, megszólalt: - Elkéstél, Anne, elszabadult. Egy ilyen nagy döggel nem lehet egyedül kikötni… Ebben a pillanatban jutott eszébe, hogy Anne egyáltalán nem is lehet a parton. Meghökkenve fordult meg. A stégen, ötlépésnyire tőle, egy lány állt. Ez a lány azonban nem Anne volt. - Jó napot - szólalt meg Nanga - remélem, nem engem okol a balesetért. - Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, mert Cedrice, aki még mindig a vízben állt, egy kicsit hasonlított a halra. Szája tátva maradt, és hitetlenül, csodálkozva nézett a lányra. - Maga engem bizonyára összetévesztett valakivel - folytatta ez -, az én nevem Nanga, és Shagan professzor asszisztensnője vagyok. Ö vezeti a szumátrai Manik Maya obszervatóriumot, talán már hallotta a nevét. 67

Cedrice kilábalt a vízből. „A lány beszél - gondolta -, tehát nem hallucinálok, és Szumátra is igaz lehet, hiszen látszik is, hogy arról a vidékről való. De mit keres itt?” Meghajolt, és megmondta a nevét. - Bocsásson meg, de inkább nem nyújtok kezet. Úgy látom, eltévedt. - Nem - felelte Nanga -, nem tévedtem el. Magához jöttem. Alexander Wulkótól tudtam meg a címét. Cedrice a faházra mutatott. Mialatt előrement, azon törte a fejét, mit jelenthet ez a furcsa látogatás. Talán újságírónő? A lány idegenszerű megjelenése csak még jobban fokozta kíváncsiságát. Nanga isiangot viselt, magasan zárt szűk ruhát, kétoldalt felhasítva, felette egy tarka szledangot, az asszonyok hazájában szokásos vállkendőjét. Cedrice kinyitotta az ajtót, és hellyel kínálta a lányt. Amíg Cedrice a szomszédos helyiségben megmosdott és átöltözött, Nanga körülnézett a szobában. A nyers fából készült falak barátságossá tették a helyet. Összecsukható ágyak voltak a falba illesztve, a szomszédos szoba válaszfalának egy részét feketére füstölt kemence képezte. Egy kis könyvespolcon magnetofon és néhány gyertya állt. A szemben levő falon két bekeretezett fénykép keltette fel a figyelmét. Az egyik férfit ábrázolt: Cedrice apja volt. A másik fénykép a Holdról készült. Világosan felismerhető volt rajta az a porfelhő, amelyet a Darwin lezuhanása után több obszervatórium lefényképezett. A szomszéd szobában borotvakészülék búgott. A búgás a prágai hotelszobára emlékeztette Nangát, amikor a szomszédságában az egyik vendég borotválkozott, Ez az egész dolog már nagyon messze volt tőle, örült, hogy néhány napig nem kell látnia Shagan professzort. Sértő szavait még mindig nem tudta elfelejteni. És most még több oka volna az öregnek szemrehányásra az ő utazási vágya vagy szórakozási igénye miatt, hiszen Nanga a 68

tudta nélkül utazott ide. Kezdeményezője az a bizonyos Frazer Janell volt. A fiatalembernek a Legfelső Űrhatóság ülése után kétségei támadtak. Eredetileg Shagannal akart beszélni. Azt akarta megvitatni, nem volna- e célszerű, ha a Darwin személyzetének néhány hozzátartozójával Shagan elméletét megismertetnék. Az ötlet alapjában véve nem volt kifogásolható, bár Shagan professzor sohasem ment volna bele a dologba, Janell azonban említett néhány nevet, amelyeknek tudományos körökben jó csengésük volt. A beszélgetés során Cedrice Stuart neve is felmerült. Janell a kiképzőközpontból ismerte Cedrice-t, és tudta róla, hogy részt vett egy kísérletben, és barátja Alexander Wulkónak. Ekkor támadt Nangának az a gondolata, hogy elfogadja Janell javaslatát. Szerepet játszott ebben az a vágya is, hogy ne kelljen többé találkoznia a beteg professzorral, akivel vitájuk óta egy szót sem váltott. Visszarepülhetett volna Manik Mayára, ott viszont Damar Wulannal maradt volna kettesben, ezt pedig még kellemetlenebbnek találta. Doktor Boros, akinek elmondta szándékát, lebeszélte. Sőt arra is felhívta figyelmét, hogy ha ez az elmélet nyilvánosságra kerül, botrány lehet a dologból. Nanga azonban szabadulni akart Shagan-tól, és tervéhez olyan reményeket fűzött, hogy útja talán még sikerrel is járhat. Doktor Boros intelmei ellenére elutazott a kiképzőközpontba, amelyet Cedrice nyolc nappal korábban hagyott el. Wulkótól megtudta a címét. Nanga Tamperébe repült, onnan autóbusszal utazott tovább, és végül megérkezett a Nasi-tó északi partjára, ahonnan egy halász motorcsónakkal átvitte a faházhoz. Cedrice belépett. Tarka inget viselt, és világos sortot öltött. - Tettem fel vizet, mit inna inkább, teát vagy kávét? - Teát - mondta Nanga. 69

Cedrice a konyhába sietett, és két perc múlva teával és cukorral tért vissza. - Az előbb Shagan professzor nevét említette. Ez ugyanaz a professzor, aki azt a vitatott teóriát állította fel a Mars és a Jupiter közötti állítólagos bolygóról? - Igen, ő az. Ö vezeti Manik Mayát. Cedrice felszolgálta a teát. - Mit jelent az, hogy Manik Maya? - A név tulajdonképpen egy vers címe - magyarázta Nanga. - Még a kawi nyelvből, Jáva ősi irodalmi nyelvéből ered. A költemény szerzője ismeretlen, tárgya a világ keletkezésének története. Valószínűleg ezért nevezték el az obszervatóriumot Manik Mayának. - És maga egyenesen Szumátráról jött ide a vadonba? Nanga habozott. Tekintete a két fényképre esett. Cedrice észrevette és megmagyarázta: - Ez az apám, a mellette levő felvételt pedig biztosan ismeri, a Charles Darwin sírja… Ezért jöttem ide. Cedrice meglepődött. - Miért? - Hogy a Darwin-ról beszéljek magával. - Ja, úgy - mondta a fiú csalódottan -, gondolhattam volna. Amolyan interjúféle. Bizonyára cikket akar írni a dologról. Én azonban nem tudok többet mondani, mint amennyi már nyilvánosságra került. - Nem írni akarok én róla. A Darwin sorsáról akarok magával beszélni. Cedrice csodálkozva nézte, hogy Nanga egy kéziratot szed elő a táskájából. - Kérem, olvassa ezt el, több van benne, mint amit én el tudnék mondani - nyújtotta át. A fiatalember elolvasta az első mondatot, és megállt. - Mi ez - kérdezte értetlenül -, a katasztrófa leírása? - Olvassa csak el - kérte Nanga. - Új elmélet az események lefolyásáról. Shagan professzor állította fel. A Legfelső Űrhatóság hosszan és eredménytelenül vitatkozott róla. 70

Cedrice olvasni kezdte, és csodálkozása megdöbbenéssé vált. A tea kihűlt, és mintha egyszerre a Fok 2 kripta csendje szakadt volna rá. Időbe került, amíg felfogta, mit olvas. Értetlenül nézett Nangára. - Ez csak egy elmélet - ismételte Nanga -, így is lejátszódhatott a katasztrófa. Kérem, most ne az érzelmei alapján ítéljen… - És minek az alapján ítél maga? - kérdezte Cedrice. Azt mondja, a vita eredménytelenül zárult. Tehát elvetették? Maga és Shagan professzor mégis hisz benne. Ő küldte ide… - Nem - szakította félbe Nanga -, Shagan professzor nem tud az utazásomról, különben is betegen fekszik. Én a magam érdekében jöttem, kérem, ne kérdezze, miért. Shagan elgondolásait egyelőre elvetették. És ezen nem is lehet csodálkozni, hiszen tíz hónap telt el a szerencsétlenség óta. - Tíz hónap - ismételte Cedrice. - Én most ezt nem tudom egyedül az értelmem alapján megítélni, megértheti, Nanga. Ha Shagan professzornak igaza van, még életben lehetnek. Érti, mit jelent számomra ez a gondolat? És ha csak egy része igaz… Járkálni kezdett, majd megállt a lány előtt. - Maga nem is tudja, mit művelt velem… Nanga megdöbbenve válaszolt: - Én nem akartam bajt okozni, Cedrice, csak talán elsiettem a dolgot. Ez inkább… - Nem fejezte be a mondatot, mert ezt kellett volna mondania: „Ez inkább érzelmi megnyilvánulás volt részemről, mintsem józan megfontolás, menekülés a hazatérés elől, a mogorva vénember elől, Maliik Maya elől.” Cedrice leült a lány mellé. A remény egy szikrája ébredt fel benne. Nanga küldetése ezzel befejeződött volna, de ő esdve kérte, maradjon még. Cedrice vele és Anne-nal a kiképzőközpontba akart utazni. 71

Alexander Wulko, az intézet vezetője, apja barátja volt. Az ő támogatásában bízott Cedrice. Természetesnek vélte, hogy Wulko is hasonlóképpen kiáll Shagan elmélete mellett. Nanga szívesen hagyta magát rábeszélni. Mi keresnivalója lett volna most Prágában, a betegágy mellett? És ugyancsak kellemetlen lett volna visszarepülnie Manik Mayába, kettesben lenni Damarral ezen az oázison. Beleegyezett, hogy elkíséri Cedrice-t a kiképzőközpontba. Cedrice nem tudott szabadulni a gondolattól, minél többet foglalkozott vele, annál optimistább lett. Délután Nanga magára hagyta, sétált egyet, és napozott a kikötőben. A tiszta, friss víz, fürdésre csábította. Beúszott a tóba. Anne nem sietett a bevásárlással. Már régen alkonyodott, de még mindig hiába lesték a vitorlát. Ott ültek a faházban. Cedrice világot akart gyújtani, de Nanga arra kérte, várjon még vele. - Szeretem ezt az esti hangulatot - mondta ábrándosán. Manik Mayán naplemente után olyan érzése van az embernek, mintha lehullottak volna a csillagok. A völgy már sötét, csak a mi csúcsainkon van még világosság. - Mintha lehullottak volna a csillagok - ismételte meg Cedrice. - A kísérleti kamrában másképp láttam. Fölöttem és alattam, előttem és mögöttem voltak a csillagok. De ez csak szemfényvesztés volt, illúzió. - És a valóságban? Hiszen maga már fel is szállt. - Igen, voltam fent, egy fél földátmérőnyire a Földtől. Ott volt alattam a Föld. Láttam a tengereket és a kontinenseket, az alkonyatot is, de ezekre csak félig figyel oda az ember. - Cedrice egyszerre szükségét érezte, hogy beszéljen. Mesélt a kísérletről, ír szülőföldjén átélt gyermekkori emlékeiről, apjáról, aki korábban berepülő pilótaként dolgozott. - Volt egy kis sport- repülőgépe. Még jóformán járni sem tudtam, amikor már berakott a repülőgépébe, és megmutatta a 72

világot felülről. Amikor később életre hívták a prágai űrhatóságot, az elsők között jelentkezett űrhajósnak. - És az édesanyja? Mit szólt hozzá? - Semmit. Nanga meglepetten elhallgatott. Kis idő múlva Cedrice megkérdezte: - Hallotta már a Haslinen nevet? - Ha a zongoraművésznőre gondol, őt ismerem. Manik Mayán is sok felvételünk van tőle. - Ö volt az édesanyám - mondta a fiú. Sötét lett. Nanga hallotta, hogy Cedrice feláll, és a padon keres valamit. - Szereti a zenét? - Igen - mondta a lány. Cedrice bekapcsolta a magnetofont. Amikor a C- dúr szonáta első hangjai betöltötték a kis szobát, Nanga tudta, hogy Cedrice édesanyja játszik. Mindez olyan meglepő volt, és ezt a sajátságos hangulat még fokozta, hogy az egész csak álomnak tűnt. Megpróbálta elképzelni Cedrice édesanyját, de valahogy egészen más lehetett, mint a fia. Ez a zene és ez a kissé hűvös romantika egyáltalán nem illett Cedrice-hez. Amikor az utolsó akkordok elhangzottak, megszólalt a fiú: - Ez az egyetlen emlék, amely anyámtól maradt. Örökké koncertekre utazott, akkor is úton volt, amikor a Darwin-nal a szerencsétlenség történt. Még erre sem szakította félbe a körútját. Talán megérti, mit jelentett nekem az apám. Mindig mellettem volt, remekül megértettük egymást. Gyakran üldögélt ott, ahol most maga, és olvasott, vagy a terveiről mesélt. A legszívesebben már ebben az évszázadban elrepült volna a csillagokba. Nanga hallotta, amint Cedrice ismét helyére teszi a készüléket, és leül. Szeretett volna mondani valamit, de mindent banálisnak talált, ami eszébe jutott. Kisvártatva Cedrice megszólalt: 73

- A stégen van világítás - jegyezte meg. Majd kicsit később így folytatta: - Örökké azt mondogatják, az ellentétek vonzzák egymást, de én azt hiszem, ez csak a fizikában érvényes. Ellentétes érzésű emberek legbelső lényükben mindig idegenek maradnak egymás iránt. Apám és anyám még nagyon fiatalok voltak, amikor megismerték egymást. Szerelem az első pillantásra micsoda értelmetlenség, ha két embernek nincsenek közös érzései, és mégis együtt akar maradni egy életen át. A csendben lépések zaja hallatszott. Mindketten tudták, hogy Anne érkezett meg, mégsem mozdultak. Azután nyílt az ajtó. Kigyulladt a villany. Az éles fény kiszakította őket az est hangulatából.

74

VIII. Az Északi- sarkkör közelében levő új kiképzőközpont csak néhány év óta működött. Egész kis város volt, és csak annyiban különbözött más helységektől, hogy gyárai nem voltak. Tudósok éltek itt családjukkal meg űrhajósok, és itt dolgozott Alexander Wulko is. A kiképző parancsnok íróasztalán negyvennyolc órája hevert egy távirat. Egy olyan űrhajó utasainak nevét tartalmazta, amelynek belátható időn belül a Mars felé kellett indulnia. Ez az űrhajó a Johannes Kepler volt. Alexander Wulkónak minden jelöltről kimerítő jellemzést kellett írnia. Ehhez megbeszélésekét kellett folytatnia az orvosokkal és más kiképzőkkel, mert a több mint húsz jelöltből csak hat szállhatott fel a Johannes Kepler-rel. Ez a hat kiválasztott fog első alkalommal több hónapig a „vörös bolygó” körül utazni - a Marsot ősidőktől fogva így nevezték, hogy két rejtélyes holdját legfeljebb néhány százezer kilométer távolságból figyelje meg. Negyvennyolc órája Alexander Wulko kizárólag ezzel foglalkozott. Sem ő, sem kollégái nem sejtették, hogy ezekben az órákban négyszázezer kilométernyire a Földtől drámai felfedezést tettek… Cedrice és a két lány késő délután érkezett a kiképzőközpontba. Wulko még mindig megbeszélésen volt. Anne a szállodában maradt, úgysem értene semmit a dologból, és csak zavarna. Rejlett ebben valami igazság, de Annenak más oka is volt, hogy kimaradjon az ügyből. Képtelenségnek tartotta Shagan teóriáját, és ezért keserű szemrehányásokat kapott Cedrice-től. Azóta hallgatott, és amennyire lehetett, leplezte gyűlöletét az idegen lány iránt, aki elrontotta szabadságát. Nangának és Cedrice-nek nem soká kellett várnia. Wulko örült, hogy félbeszakíthatja a megbeszélést. 75

Érdeklődött Shagan professzor iránt, és megkérdezte, milyen most a Nasi-tó. - Regényt írtál ott? - kérdezte Cedrice-től, jót mulatva. - Shagan professzor írta - válaszolt Cedrice komolyan -, de ha az irodalmi műfajt akarod megjelölni, én inkább tragédiának nevezném. Wulko átfutott néhány sort, aztán kérdően nézett Cedrice-re. - Ez tréfa akar lenni? Nem kapott választ. Wulko leült az íróasztalához, és folytatta az olvasást. Nanga és Cedrice türelmesen várt. Eltartott egy ideig, mire Wulko elkészült az olvasmánnyal. - Mit szólsz hozzá? - kérdezte Cedrice. Wulko vállat vont. Újra lapozni kezdett a papírok között. Nanga tájékoztatta a prágai értekezletről. - És mit tehetek én? - kérdezte Wulko. - Fél tucat szakértő elvetette az elméletet, tehát nem tartható… - Talán lehetne újabb támpontokat találni… - szólt Nanga. - Azon kívül hat emberről van szó - egészítette ki Cedrice. - Az is hidegen hagy, hogy élnek- e még vagy sem? Egyikük valaha a barátod volt. - Mindenekelőtt a bizonyítékokról van szó - válaszolt Wulko. - Szeretném tudni, honnan vegyük ezeket a bizonyítékokat. Cedrice összeszedte a papírokat. - Nincs értelme, Nanga, tévedtem. Ezeket az érveket már ismeri… Wulko kivette a kezéből a dokumentumokat. - Szeretném még egyszer nyugodtan végigolvasni. És ne vágj ilyen mártírképet, Cedrice. - Megnyugtatóan Cedrice vállára tette a kezét. - Ne légy szamár. Álltál már néhányszor bolygónk kapujában, és tudod, milyen problémák tornyosulnának elénk, ha puszta feltételezés alapján akarnánk levonni Shagan elméletéből a következtetéseket. - Wulko a dokumentumokat íróasztalába zárta. 76

- Menjünk, Nanga - mondta Cedrice. Arca elsötétült. Ezt az utat megtakaríthattuk volna. Wulko nem is próbálta visszatartani. Amikor Cedrice hűvösen elbúcsúzott, emlékeztette a kísérletre. - Akkor fogom megismételni, ha Shagan elméletét elfogadják - válaszolta Cedrice. - Ha majd elindul egy expedíció, abban én is szeretnék részt venni. - Nem akarlak megfosztani a reménytől - felelte Wulko és magát sem, Nanga. Sajnálom, ha csalódást okoztam. - Mikor kapom vissza a dokumentumokat? - kérdezte a lány nyugodtan. - Holnap. Keressenek fel holnap reggel. Mire az igazgatósági épületet elhagyták, már sötétedett. A város fölött esőfelhők gyülekeztek. Cedrice-nek azonban semmi kedve sem volt visszamenni a szállodába. Egy ideig hallgatva mentek. Nangát bántotta meggondolatlan lépése, amely hiú reményeket ébresztett a fiatalemberben. Elutazásuk előtt még olyan egyszerűnek látszott az egész. Cedrice meggyőződése, hogy Wulko osztani fogja Shagan véleményét, biztonságba ringatta afelől, hogy minden jó kézben lesz. Annál súlyosabban érintette őket Wulko tartózkodása. Cedrice megállt, és megragadta a lány kezét. - Mindent köszönök, Nanga. Sokat fáradozott. - Hiába az egész. Most mit csináljunk? A fiú eleresztette a kezét. - Semmit. Nincs értelme. Ha valaki, csakis ő vehette volna kezébe az ügyét. Lehet, hogy bennünket mégiscsak befolyásoltak az érzéseink. Én nem tudok az önfejűség és a bürokrácia ellen küzdeni. Ez szélmalomharc. Nangának eszébe jutott a professzorral való beszélgetése Manik Mayán. - Shagan is hasonló dolgokat mondott. Várjunk reggelig, Cedrice. - Nem, nem - dörmögte a fiú nem szeretném még egyszer hamis reményekkel áltatni magam. Itt marad még néhány napig? 77

- Nem - válaszolt Nanga már így is túl hosszú ideje vagyok távol. Cedrice ismét megállt. - Kár, hogy elutazik, Nanga, nagyon kedves volt és… A nyelvébe harapott, bátortalansága bosszantotta. - Azt akartam mondani, hogy beleszerettem magába. - Én is megszerettem magát - válaszolta a lány elfogulatlanul. A fiú magához vonta és megcsókolta. Nanga hagyta, majd ő is viszonozta Cedrice szenvedélyes csókjait, és észre sem vették, hogy lehullottak az első cseppek. Csak amikor egy vakító villám és egy hatalmas mennydörgés közvetlenül fölöttük jelezte a vihart, mentek néhány lépéssel odébb, és álltak egy fa alá. Egy ideig a leveleken kopogó esőcseppeket hallgatták. Azután Nanga megkérdezte: - Mi lesz most, Cedrice? Valóban mindennek vége? - Igen - felelte a fiú gondolni sem akarok többé rá. El akarom felejteni. Milyen szép vagy… - A lány szédült, amikor a fiú magához húzta. Átölelte, egyedül voltak a parkban, és egyedül a földön. - Itt kell maradnod, Nanga, nálam. Mindent megtennék érted, mindenről lemondanék, ha úgy kívánnád… Másodpercekig álltak a boldogság szédületében. Nanga hitt Cedrice szavaiban. Belefeledkezés volt ez, menekülés a búcsú elől. Az eső egyre erősödött. A hideg zápor nem hűtötte le Cedrice vágyát, de amikor keze a lány kebléhez ért, az összerázkódott. Ebben a pillanatban újraéledt Nangában az a jelenet, amikor a faházban ültek, és An- ne hirtelen belépett. Maga előtt látta a karcsú szőke lányt, és tolvajnak érezte magát. Ez a gondolat kijózanította. Elhárította a simogatást. Amikor meglátta a fiú megdöbbent arcát, halkan megszólalt: Téged vár valaki a szállodában, Cedrice. Felejtsük el ezt a pillanatot, nem lett volna szabad megtörténnie… - Sohasem foglak elfelejteni - mondta a fiú -, örökké erre a pillanatra gondolok majd, éppúgy, mint te. 78

Elhagyták a védelmet nyújtó fát. A fiú követte a lányt. Felettük villámok cikáztak. - Sohasem foglak elfelejteni - ismételte Cedrice. Nanga hallgatott. A fiú a lány dereka köré fonta karját. - Miért akarsz elmenni? Maradj itt, Nanga, legalább még néhány napig… A lány a fejét rázta. - Mikor akarsz visszarepülni? - Holnap este. - Tehát még huszonnégy óránk van - mondta Cedrice lehangoltan -, még egy napunk. És azt hiszed, hogy akkor megint minden úgy lesz, ahogyan eddig volt? Nem, Nanga, soha többé nem lesz úgy. Én itt maradok a kiképzőközpontban. Beszélek Alexanderral, talán lesz rá lehetőség, hogy a kísérletet korábban megismételhessem. Néha jó, ha az ember bezáratja magát, úgy talán könnyebben felejt… - Levette a kabátját, és a lány vállára terítette. - Az elektromos agyaknak van egy nagy előnyük velünk szemben. A tapasztalatokat és élményeket beléjük lehet táplálni, és egy gombnyomással ismét kitörölni. - Meg fogsz fázni, Cedrice - mondta a lány -, menjünk gyorsabban. Cedrice nem szólt többet. Az eső ömlött. Cedrice és Nanga nem tudhatta, milyen nyomasztó hangulatban maradt ott Alexander Wulko, amikor elváltak tőle. A Charles Darwin személyzetéből három embert jól ismert. A szerencsétlenség őt is éppoly súlyosan érintette, mint a hat ember hozzátartozóit. Az űrhajózásban mindig számolni kell a katasztrófával, és ez a szerencsétlenség sem volt nagyobb, mint egy repülőgép lezuhanása, nem volt szörnyűbb, mint egy vonat- összeütközés vagy egy bányarobbanás. A kiképzőközpontban keményebbé vált az edzés. A szerencsétlenség, ha egyszer megtörtént és kielemezték, tudatossá lesz, visszavonhatatlanná, és a hat lezuhant embert semmi sem tudja többé életre kelteni. Csak az a 79

remény maradt, hogy egy napon majd a Holdnak erre a tájára is ráteheti lábát az ember. Most idejött Cedrice és Nanga, papírokat tettek az íróasztalára, és ezek a papírok azt a lehetőséget vetették fel, hogy a hat ember még életben van. Wulko olvasott és töprengett, és a végén maga sem tudta, mit higgyen. Elképzelte ismerőseinek állásfoglalását, és úgy találta, hogy egy sem állna ki az elmélet mellett. Shagan professzor felfedezése kilenc hónapot késett. Wulko még késő este is ott ült irodájában, határozatlanul és fáradtan. Jobban szerette volna, ha azok ketten megkímélik látogatásuktól. Most csodát várnak tőle, amit nem tud tenni. Ellentétes érzelmekkel választott ki egy telefonszámot. Ha már Nanga és Cedrice elhozta a dokumentumokat, legalább annyit mondhasson, hogy nemcsak ő tartja feleslegesnek Shagan elméletének további vizsgálatát.

80

IX. Anne rövid sétát tett a városban. Sok látnivaló nem akadt. Még mindenfelé építkeztek. A város legtöbb lakója repüléssel vagy űrhajózással foglalkozott. Helikopterek zakatoltak a háztetők fölött, nagyobb magasságból pedig a sugárhajtású gépek döreje visszhangzott. A zaj hamarosan visszaűzte a lányt a szállodába. Unatkozott. Amikor besötétedett, és Cedrice meg Nanga még mindig nem tért vissza, felhívta Wulko irodáját. Mindketten régen elhagyták már az igazgatósági épületet, közölte a titkárnő. Bizonyára bementek egy kávéházba, nyugtatta magát Anne. Azután megeredt az eső, és a zivatar kellős közepén betoppant a két nehezen várt ember, bőrig ázva. Amíg Nanga és Cedrice átöltözött, Anne megrendelte a vacsorát. Elgondolkozva várakozott. Az irodától a szállodáig nem egészen ötperces gyalogutat kellett megtenniük. A hotelportás lépett az asztalához. Levelet adott át Nanga számára. Expressz-levelet Prágából. Egy pillanat múlva megjelent Cedrice. - Pocsék idő - mondta. Elvette a levelet, és megnézte a feladóját. - Doktor Boros. Sejtem, mit írhat. - Talán nincs jól a professzor. - Lehet. - Mitől lettetek olyan vizesek, Cedrice? Gombát kerestetek? - Igen, de egy szemet sem találtunk. Anne az ajkába harapott. - Bocsáss meg, hogy megkérdeztem. Nem akarod elmondani, hogyan folyt le a megbeszélés? - Ó, a megbeszélés! Wulko reménytelennek tartja az ügyet. - Sejtettem. 81

- Igen, már tegnap voltak kételyeid. - Egy papírszalvétát hajtogatott geometriai formákra. - Veszekedtetek? - Voltaképpen nem. Hagyjuk ezt, kilátástalan a dolog. - Sajnálom, Cedrice - mondta Anne, és megérintette a kezét. - Én azt kívántam, hogy sikerüljön. - Köszönöm, Anne, tudom. A lány feladta a reményt, hogy beszélgetésre bírja. - Bocsáss meg, kissé ingerült vagyok. Elment az étvágyam - szólalt meg Cedrice. Körülnézett, az étterem megtelt. Az asztaloknál pilóta jelöltek és fiatal űrhajósok ültek egyenruhában. A hangszóróból egy operaénekes baritonja harsogott. A távolból az elvonuló vihar moraja hallatszott. Megjött Nanga. Cedrice átadta a levelet. - Remélem, jó hír Shagan professzorról… Nanga felbontotta a levelet, és elolvasta. Anne lopva figyelte, és arra gondolt: „Ha férfi lennék, tetszene. És nyilván ő is tetszeni akar, ismét új ékszer…” Nanga átnyújtotta a levelet Cedrice-nek. - Ez érdekelni fogja magát. - „Kedves Nanga - olvasta Cedrice - nagyon sajnálom, hogy reményei serlegébe ürmöt kell csepegtetnem, de hát én óvtam magát. Egy nappal elutazása után a maga morgó medvéje elhagyta betegágyát. A láza lement, és a köhögéstől eltekintve, úgy látszik, tényleg talpra állt. Természetesen közölnöm kellett vele az elutazását. Megmondtam neki az igazat. Enyhén szólva igen bosszús volt. Este megbeszélésre ment Szokolnyikovval és doktor Fischerrel. Eredmény: nagy mea culpa. Ő maga fogja majd az álláspontját közölni. Ennyit tájékoztatásul. Most magának kell eldöntenie, hogyan cselekedjék. Talán sikerül a terve, ha nem, hagyja abba az egészet. Remélem, hírt ad magáról. Továbbra is barátsággal üdvözli Boros Imre.” - Nagy mea culpa - morgott Cedrice -, először világra hozza a gyereket, aztán megtagadja az apaságot. 82

A pincér felszolgálta a vacsorát, és megtöltötte a borospoharakat. - Egyedül én vagyok a hibás - mondta Nanga. - Én hajszoltam bele, hogy hozza nyilvánosságra a felfedezését. Ő előre látta a fejleményeket. - Hitt benne, különben sohasem utazott volna Prágába. Nanga hallgatott, magán érezte a fiú, fürkésző pillantását. Majd ő is ránézett, és ebben a pillanatban mindketten elfelejtették Shagant és a Darwin t, és az sem jutott eszükbe, hogy egy harmadik is ül az asztalnál. Anne és Cedrice közt több volt egyszerű barátságnál, bár szerelemről vagy tartós kapcsolatról sohasem esett szó. Most első ízben látott okot Anne, hogy elgondolkozzék Cedrice-hez fűződő kapcsolatán, és kézenfekvő volt, hogy e gondolatokban Nanga fontos szerepet játszott. Hirtelen támadt érzelmeinek hullámai hajtották a szálloda harmadik emeletére, Nanga szobájába. Nanga felöltözve ült az ágyban, amikor Anne bekopogott. Shagan táviratát várta, és meglepődött, hogy Anne-t látja belépni. Azt hitte, sejti, mi indította Anne-t erre a látogatásra, és felkészült szemrehányásaira. Anne-tól azonban semmi sem látszott távolabbinak, mint egy ilyenfajta érzelem-nyilvánítás. Kedvesen bocsánatot kért késői látogatásáért, de Shagan elmélete nem hagyja nyugodni. Csak később, amikor Nanga újra elmondta véleményét, jelentette ki Anne: - Nem tudom elképzelni, hogy komolyan hisz benne, Nanga. Csak zavart keltett vele, semmi mást. - Igaza van, Anne - felelte Nanga -, de jó szándékkal tettem. Az új ötletek először mindig zavart keltenek. És kit érintene közelebbről ez a feltevés, ha nem a hozzátartozókat? - Rendben van - mondta Anne -, jó szándékkal. Mégis rosszul ütött ki a dolog. Senki sem akar tudni erről a sajátságos elméletről, még a maga professzora sem, amint Cedrice szavaiból kivettem. Azt hiszem, most 83

már elég ebből. - Anne hangja önkéntelenül új tónusba csapott át, valami kihívó volt benne. - Igaza van - ismételte meg Nanga már tudom, hogy nem várhatunk támogatást. Kár… - Még mindig reménykedik, hogy Wulko segít? - Egy kicsit igen - vallotta be Nanga -, ha kiállna mellette, az jelentene valami reményt. - Kis szünet után hozzátette: Előfordultak olyan bányaszerencsétlenségek, amelyek embereket zártak el a külvilágtól. A szakértői bizottságokkal szemben egyes emberek hittek az életben maradásukban. És nekik lett igazuk. Anne szinte gorombán válaszolt: - Cedrice sohasem hitt benne, csak maga hajszolta bele. Én jobban ismerem Cedrice-t, mint maga. Geológiát tanult, és visszatért volna a hivatásához, különösen a félresikerült kísérlet után. Most majd egész életét az űrhajózásra teszi fel. Édesapja már elveszítette az életét - de miért? Talán a tudomány és a haladás dicsőségére? Mondok magának valamit, számomra elviselhetetlenek ezek a frázisok a kozmosz hőseiről és úttörőiről, én nem tudom megérteni ezt az ámokfutást a csillagokba, és mindent meg fogok tenni, hogy Cedrice-t meggyőzzem. A Földön kell maradnia, és nem édesapja útját követnie. Játsszák mások ezt a színházat, ünnepeltessék magukat mások. Én azokat az embereket, akik kilövetik magukat az űrbe, nem tartom sem hősöknek, sem úttörőknek. Nézzen csak körül, mennyi még itt a baj, menjen el a kórházakba és a nyomornegyedekbe. Ott nemcsak szerencsétleneket és nyomorultakat lát, hanem hősöket is, akiknek homlokára sem koruk, sem az utókor nem fon koszorút. Minden új bölcsőde, minden új út, minden darab föld, amelyet elragadnak a tengertől, de még minden elvetett búzaszem is ezerszer többet ér, mint ez az értelmetlen tapogatózás a semmiben. Nangát megzavarta a kioktatásnak és a vádaskodásnak ez az áradata. Felkészült rá, hogy szemrehányásokat fog hallani Cedrice miatt, ezt a szenvedélyes kitörést 84

azonban nem várta. Anne olyan módon vezette le személyes ellenérzését, amely eleve kizárta a féltékenységnek még csak a gyanúját is. - Tudom, hogy magának más a véleménye - folytatta Anne -, de ez nem jogosítja fel arra, hogy Cedrice-t belekényszerítse a kor hősének nevetséges szerepébe. Nekem mindenesetre más a felfogásom a hősiességről. Szörnyűnek találom, ha az emberek a csillagos eget csupán fizikai fogalomnak tekintik: ha félelmetes kísérletek során képezik ki őket arra, hogy mindent elraktározzanak magukba, olyan dolgokat is, amelyek valójában idegenek tőlük, verseket, képeket, hegedűversenyeket; ha számukra a szépség nem egyéb, mint egyenletes mozgás az űrben vagy egy kvarcóra precizitása. Van jobb elfoglaltság, mint formulákat magunkba tömködni és a világűrben köbcentiméterre mérni az elemi részecskéket, vagy a súlytalanság állapotában rekordidőt tölteni. Ámde maguk mindnyájan annyira haladók, hogy aki másképp gondolkodik, azt már reakciósnak tekintik. Miattam azonban gondoljon, amit akar. Anne az utolsó szavakat nyomatékos hangsúllyal ejtette ki. Kis szünet után hozzátette: - Ezt akartam elmondani, úgy gondolom, megértett. Az ajtó felé fordult, aztán habozva megállt. Nangát úgy megzavarta ez a szóáradat, hogy az első pillanatban szólni sem tudott. Azután összeszedte magát, és azt mondta: - Igaza van, Anne, nekem más a véleményem, reakciósnak mégsem nevezném. Azért keresett fel, hogy az űrkutatás célszerűségéről és a hősiességről beszélgessen velem? - Ez mind összefügg - válaszolta Anne. - Mindenesetre az a meggyőződésem, hogy maga az obszervatóriumban hasznosabb munkát tud végezni, mint itt. - Ki akarta nyitni az ajtót, hogy búcsú nélkül távozzék, de egy kopogás megállította. Önkéntelenül visszalépett, és kihívóan Nangára nézett. - Nyissa csak 85

ki nyugodtan - mondta uralkodva magán. - Látogatója jött. Ne aggódjék, nem fogom zavarni. Ismét kopogtak. Amikor Nanga ajtót nyitott, egy küldönc állt előtte. Egy hosszúkás borítékot nyújtott át. - Sürgős táviratot hoztam. Kérem, szíveskedjék igazolni az átvételt. Beengedte a küldöncöt, hosszasan keresgélte a töltőtollát, aztán aláírta a vényt. Amikor feltekintett, Anne már nem volt a szobában. Nanga csak a távirat feladóját nézte meg. Manik Mayáról érkezett. Bénultan ült le az ágyára. Egy pillanatig arra gondolt, hogy Anne után szalad, és megmondja neki, hogy félelme alaptalan. De ülve maradt, mert tudta, hogy hazudna. Őszintén ennyit mondhatna Anne-nak: „Néhány óra múlva nem lesz oka a nyugtalanságra.” Felnyitotta a táviratot. Shagan ezt írta: „Lépését, melyet tudtom és hozzájárulásom nélkül, betegségeimet kihasználva hajtott végre, a legmesszebbmenően helytelenítem. Elvárom, hogy azonnal térjen vissza az obszervatóriumba. Tájékoztatására közlöm, hogy elméletemét, mint tarthatatlant, visszavontam; a Legfelső Űrhatóságot értesítettem. Csomagjait Manik Mayára küldettem, és az elkövetkező huszonnégy órában várom. Shagan” A táviratnak volt egy utóirata is, Damartól. Ezt írta: „Kedves Nanga, ne vedd zokon az öreg morgó medve szitkozódását. Jól ismered, és tudod, hogyan gondolja. Örülök, hogy viszontlátlak, nagyon magányos vagyok itt nélküled. Damar” Nanga valami ilyesmit várt, doktor Boros levele előkészítette rá, mégis felháborította a szöveg. Megértette volna, ha a professzor csendben marad, de hogy visszavonja elméletét, azt hozzá méltatlannak tartja. Képtelenségnek érezte, hogy vissza kell mennie az obszervatóriumba, és tovább kell dolgoznia. És még rosszabb volt elképzelnie, hogy 86

Damar Wulan vár rá, és amilyen gyanútlan, tovább fogja zaklatni. Felvette a telefont, és megérdeklődte a repülőgép indulását. Megtudta, hogy a legközelebbi gép reggel hétkor indul. Nanga megrendelte a jegyét.

87

X. Cedrice még hajnalhasadás előtt felébredt. Álmában is elkísérte a remény, hogy Wulko még jobb belátásra térhet. És minél többet gondolt rá, annál jobban reménykedett. Ebben a pillanatban még nem tudta, hogy álma valóra válik. Néhány óra múlva új feltámadásról értesül a világ. Nincs többé csoda a földön. A logika, a tiszta értelem a kolostorokba száműzte a babonát, melyet a laboratóriumokban naponta újra és újra rombolnak. A „csodát” matematikailag ki lehet számítani és mikroszkóppal láthatóvá tenni. Az iskolában a tanárok bemutatják diákjaiknak a sejtmag osztódását és a fotoszintézis titokzatos folyamatát a növények leveleinek zöldjében. Új életre keltett halottak hagyják el az operációs termet, az értelem nem tűr többé csodát. Kétezer éven át inspirálta az ács fiának harmadnapi feltámadásáról szóló megható mese a költőket, a festőkét, a szobrászokat. Emberi alkotóinak jóvoltából vonult be a paradicsomba. Senki sem tudja megmondani, merre van az a paradicsom. És a hat ember a Charles Darvin ban? Ha még életben vannak, látták-e vajon a paradicsomot? A balsors űzte űrhajó még hallgatásba burkolózott. Ám ki vehette volna zokon Cedrice-től, hogy a shagani elmélet helyességébe vetett reménye és hite elnyomta kétségeit, és hogy ebben a hitében a szeretett ember feltámadását valami kis csodafélének tekintette? Ismerte a szökési sebesség tételét és a mozgás-, valamint a fejlődéstörvényeket, a logikában azonban nincs költészet, és Cedrice lángoló fantáziájában kevés hely maradt a szillogizmus számára. Cedrice megszokta a korai felkelést, a hideg zuhanyt és a reggeli testedzést. Napi programjához tartozott reggelenként egy erdei futás. 88

Belebújt a melegítőjébe. Ismerte a vidéket, és futott néhány kilométert a közeli erdőben. Nem tartotta lehetetlennek, hogy útközben találkozik Wulkóval. A kiképzőparancsnok azonban ma reggel nem mutatkozott. Amikor Cedrice visszatért, a hotel hallban Nangával találkozott. Meglátta útitáskáját. - Hagytam egy levelet számodra a portán, Cedrice mondta a lány. - Akkor jó utat - felelte a fiú. Nanga leült egy pamlagra az előcsarnokban. Cedrice kissé határozatlanul mellé ült. Egy ideig nem esett szó közöttük. Azután Nanga megemlítette a táviratot. - Ez az igazi ok? - kérdezte a fiú. Amikor nem kapott választ, folytatta: - Én azt hiszem, nincs becstelenebb dolog, mint amikor az ember mindenáron becsületes akar lenni. Kinek tartozol számadással? - Shagannak - válaszolta a lány. - Éppen miatta kell még maradnod. Legalább Alexander válaszát várnád meg. Bizonyára Shagan professzornak is szüksége lesz a dokumentumokra. - Wulko küldje el Manik Mayára - válaszolta Nanga - jó lesz akkor is. A professzor hivatalosan elhatárolta magát a saját elméletétől. Belátta, hogy tarthatatlan. - Sikerült mosolyognia. Cedrice csodálkozva nézett rá. - Hogy hogy tarthatatlan? - ismételte. - Mi a tarthatatlan? Hogyan lehet valami tarthatatlan, amit kétséget kizáróan bebizonyított? Az talán még elképzelhető, hogy elgondolásainál hamis feltételezésekből indult ki. De hát azt az elméletet ő szülte, és csak bizonyítékok alapján lehet megcáfolni. Milyen ember ez a te Shagan professzorod? - Kezdettől fogva nem volt biztos a dolgában - védte Nanga. Cedrice folytatta, mintha magában beszélne: 89

- Belátom, hogy két alkalommal is hiú reményeket tápláltam, most már magam sem tudom, mi az, ami ennél fájdalmasabb. Tehát visszamégy Manik Mayára. Kár, szívesen veled mennék. Szeretnék egyszer azzal a Shagannal szemtől szemben állni, szeretnék neki mondani valamit… - A Manik Maya-i professzor kapóra jött Cedrice-nek, hogy a Nanga hirtelen elutazása miatt érzett csalódás után levegőhöz jusson. Micsoda hős - dohogott tovább -, ki kényszerítette, hogy visszavonja elgondolásait? Talán máglyán akarták elégetni, mint Giordano Brúnót? Ha hallgatásba burkolózna, az még érthető lenne. Add át a professzornak szívélyes üdvözletemet, mondd meg neki, hogy vacak kis opportunista. Igen, ez a helyes kifejezés, ez az a súlyos betegség, amelyben örök idők óta szenvednek az emberek. A rákot, a tuberkulózist meg tudjuk gyógyítani, de ez a kelevény nyilván öröklött, nincs orvos, aki kioperálja. Néha azt kérdezem magamtól, nem volna-e jobb egy műbolygón keringeni a Nap körül. Bár ezután már ott is ugyanúgy rendeznénk el mindent, mint itt: a napi ismeretadag, a napi kalóriamennyiség, a teljes egyhangúság, de ott legalább nem volnának szabott határai a bátorságnak. Elhallgatott, amikor néhány vendég a közelükbe lépett. Tehát nem tudlak itt tartani? - kérdezte valamivel halkabban. Nanga ránézett, és ő a szeméből olvasta ki a választ. A repülőtérre tíz percig tartott az út. Cedrice még mindig nem tudta felfogni, hogy mindennek vége. Fogta a lány kezét, szavak és kérések tolultak a nyelvére, de hallgatott. Amikor a kocsi befordult a repülőtérre, Nanga megcsókolta. - Nem foglak elfelejteni, Cedrice suttogta bár mindent elkövetek, hogy ne gondoljak rád. Kiszállt. Cedrice nem várta meg, míg a repülőgép a levegőbe emelkedik. A hotelhallban Anne várta. Amikor meglátta Cedrice-t, tudta, hogy Nanga elutazásával semmi sem változott. 90

Együtt reggeliztek, és Anne feltett néhány kérdést, amelyekre Cedrice kedvetlenül válaszolgatott. Amikor a fiú fel akart állni, hogy megkeresse Wulkót, Anne visszatartotta. - Nem mondanád meg, hogy legyen ezután, Cedrice? Cedrice vállat vont. - Hogy lenne, Anne? A szabadságunknak vége. Én itt maradok, de erről még beszélnem kell Alexanderral. - És Nanga? Tudom, hogy szereted, tulajdonképpen már az első napon tudtam. Viszontlátod? - Nem tudom - mondta a fiú -, nem hiszem… Abbahagyta, Alexander Wulko lépett be az étterembe, és feléjük tartott. Cedrice bemutatta Anne-nak. Wulko leült, és egy kávét rendelt. Borotválatlan volt és kialvatlan. Sajátságosán keveset is beszélt. Illett volna, hogy Anne-tól egyet-mást kérdezzen, de úgy látszott, mintha nem is venne róla tudomást. Cedrice törte meg a csendet, beszámolt Wulkónak Nanga elutazásáról és Shagan táviratáról. Meghökkenésére Wulko mosolygott a dolgon. - Elég baj ez a professzornak - jegyezte meg -, az elméletéről bebizonyosodott, hogy helytálló. Cedrice megdöbbenve meredt rá. - Az éjszakát a Kutyafülben töltöttem - folytatta Wulko, és Anne számára felvilágosításul hozzátette -, a rádióasztronómia központját nevezzük így, mert egy ideig a Nagy Kutya csillagképét figyelték. Hogy rövidre fogjam, Cedrice, tegnap este felkerestem egy ismerősömet a dokumentumokkal. Ö az Apsiden című folyóirat kiadója. Ennek a folyóiratnak utolsó előtti számában Bergensen professzor, a Kutyafül egyik vezetője érdekes cikket tett közzé. A címe: Visszhang jelzések. Nemrég sajátságos rádiójelzéseket fogtak fel, amelyek eredetét nem lehetett megállapítani. Előbb arra gondoltak, hogy a jelzések egy, a hatvanas évekből való régi űrszondától származnak. Nem akadt azonban olyan szonda, amelynek adója ezen a frekvencián működött volna. így ez a feltételezés megdőlt. 91

- És milyen frekvenciával dolgozott az adó? - kérdezte Cedrice. Igyekezett nyugodtnak látszani, de izgalmát nem tudta titkolni. Wulko várt a válasszal. A pincér hozta a kávét. Wulko ivott egy kortyot, azután szólalt meg: - Kézenfekvő, hogy csak egy körpályán mozgó űrszonda jöhet számításba. A Darwin-ra természetesen nem gondoltak, hiszen nem létezőnek tekintették. És most kiderült, hogy a felfogott és meg nem fejthető jelzések frekvenciája egyezik a Darwin egyik adójának frekvenciájával. Karev meg én beszéltünk Afonyinnal és Bergensennel, és meghallgattuk a hangszalagra rögzített jelzéseket is. Érthetetlen, hogy miért hallgattak el. Mindenesetre Shagan elmélete most igazolódott, mert ha nem visszhangjelzéseket hallottunk, ha Bergensen tévedett, akkor a jelzések valóban a Daruintól származhatnak. Cedrice nem tudott többé uralkodni magán. Felugrott. - Mi az, hogy származhatnak? Hogyan kételkedhetsz még most is, Alexander? Élnek, jelentkeztek, mi meg itt ülünk és vitatkozunk. Mi a következő lépés? Talán megint össze kell ülnie az elnökségnek, hogy újra tanácskozzék? - Miért? Te hogy gondolod? Természetes, hogy megint tanácskozni fognak. Értelmetlen volna most elhamarkodni a dolgot. Ha Shagan elméletét elfogadják, akkor lefújják a Mars-programot. A számítóközpontok a rendelkezésre álló tényezők alapján kiszámítják az űrhajó lehetséges pályáját. Mi most nem tehetünk mást, várnunk kell. Legkésőbb reggel összeül az elnökség. - Élnek - mormogta Cedrice élnek. - Reméljük. - Wulko felállt, - Holt fáradt vagyok. Van még mára valami tervetek? Mivel Cedrice nem válaszolt, mert annyira lekötötték a gondolatai, Anne felelt: - Egész nap elérhetők vagyunk itt.

92

- Jó - mondta Wulko -, a titkárnőm majd küld két belépési engedélyt. A Kambo-völgykatlanban ma egy szűk körű társaságnak bemutatják a Johannes Kepler t. - Én nem vagyok kíváncsi semmiféle Kepler re mondta Cedrice -, az is csak olyan, mint a Darwin. - De én szívesen megnézném - szólt Anne -, még sohasem láttam közelről rakétát. - Rakéta - morgott Wulko -, rosszabbul hangzik a fülemnek, mint ha villával karcolná a tányérját. Cedrice meséljen majd egy kicsit magának a rakétáról. Tehát ma délután megnézitek a skatulyát. Mehettek a kocsimmal. - Nekem nincs kedvem - dörmögte Cedrice nem érted, Alexander, hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, amit mondtál? Úgy teszel, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. - Én tudom, mit teszek, Cedrice. A Kepler kissé majd eltereli a gondolataidat. Azon kívül még egy okból is fontos, hogy szemügyre vedd az űrhajót. Vagy nem akarsz részt venni az expedícióban? - Természetes, hogy akarok - sietett a válasszal Cedrice. Wulko közlése túl gyorsan jött számára. Csak a titokzatos jelzés járt a fejében meg az a hat ember, aki valahol ismeretlen pályán kering az űrben. - Feltétlenül részt akarok venni - dadogta zavartan -, de mi lesz a kísérletemmel? Mikor ismételhetem meg? - Erről majd délután beszélek doktor Nierenz-cel felelte Wulko. Elnyomott egy ásítást. - Néhány órát alszom. Terelje el Cedrice gondolatait, Anne. Menjenek sétálni, vagy sakkozzanak. Fél egykor itt lesz a kocsi. Elbúcsúzott, és magukra hagyta őket. A beszélgetés ugyanolyan hatással volt Anne-ra, mint Cedrice-re. De még valami bűntudatfélét is kiváltott benne, mivel az első pillanattól kezdve kételkedett a dologban. Már a faházban képtelenségnek bélyegezte Shagan elgondolásait. Ösztönszerűen ragadta meg Cedrice kezét. 93

- Örülök, hogy így van, Cedrice, ostoba voltam, hogy olyan elhamarkodottan ítéltem… Cedrice már rég nem gondolt az egészre. - Ne törődj vele, Anne - nyugtatta meg a lányt -, mások is tévedtek, maga az öreg Shagan is kishitűvé vált. Kérlek, bocsáss meg, egyedül kell maradnom egy pillanatra, táviratozni akarok Nangának, vissza kell jönnie… A lány csak nézett utána, sírni lett volna kedve.

94

XI. A találmányok és felfedezések történetében gyakran fordul elő véletlen egybeesés. így például amikor Leverrier francia matematikus kiszámította a Neptun bolygó helyét, szinte ugyanebben az időpontban látta meg és vezette be a csillagtérképbe Gallé berlini csillagász is. Sok ilyen példát lehetne felsorolni. A Manik Maya-i mogorva öregember elméletének vitájában fordulatot hozott egy drámai felfedezés. A döntő változást azonban nem a rádiójelzéseknek köszönhették. Maga Shagan professzor figyelmeztette Nangát egy újsághírre. Az amerikai kontinensről útnak indítottak egy űrhajót a Prométheusz-program részeként. A Darling of Starsnak újfajta hajtóműés kormányberendezése volt, két- asztronauta próbálta ki. Még mindig nem ért véget a kozmikus versenyfutás a csillagok felé. Bár a Holdon már megvetette lábát az ember, ez még csak egy óvatos lépés volt. A Hold barátságtalan maradt, talajviszonyai ezernyi probléma elé állították jövendő meghódítóit. Olyan térképeket készítettek, amelyek pontosságban bármely földi térképpel felvehették a versenyt, az égitest meghódítása mégis hosszabb ideig tartott, mint a szakemberek gondolták volna. Több pontjára szállítóűrhajókat irányítottak épületelemekkel az első létesítmények számára, védelmül a hőmérséklet-különbség ellen, ám alig nyújtottak biztonságot a meteoritokkal szemben. A Darling of Stars kísérleti űrhajónak egy további problémát kellett megoldania: a nagyobb mozgékonyságot az űrben. Az űrhajó öt nap óta keringett jóval a holdpályán kívül. A két asztronauta jelentései sokatmondóak voltak. Az újfajta hajtómű bevált, a technikusok hozzáfoghattak a következő lépés előkészítéséhez. 95

Az űrhajó fedélzetén tartózkodott a harminchat éves Róbert Ardsley, hivatásos sportoló és pilóta, egy tizenegy éves kislány apja és a negyvenöt éves Dávid Hunter, nőtlen, kipróbált berepülő űrhajós, olyan ember, akinek bajtársai állítása szerint nem voltak idegei. Ő irányította a repülést, tartotta a kapcsolatot a vezérlőállomással, és végezte a kísérleteket. Ezekhez tartoztak az egyre újabb pályamódosítások és az űrhajóból való ki- és beszállások. Aztán megkapták a parancsot a visszatérésre. Ekkor a Darling of Stars négyszázhetvenezer kilométer távolságban volt a Földtől. Kilenc nap a világűrben nem sok, mégis mindketten elégedetten vették tudomásul a visszatérési parancsot. A műveletet automatikusan programozott kormányszerkezet irányította. Hunternak és Ardsleynak alig volt tennivalója. Pihenőidejükét egy magánmegbízás végrehajtására használták fel, amelyre engedélyt kértek a vezérlőállomás parancsnokától, doktor Cowpertől. Két folyóirat szerkesztősége rendelt tőlük fényképeket és rajzokat. Mialatt Hunter egy részleges földfogyatkozást próbált lerajzolni, Ardsley filmfelvételeket és fényképeket készített, és sajnálta, hogy még egyetlen régi űrszondával sem találkoztak. Az ilyen találkozás az első, legénység nélküli műholdakkal ritka színjáték volt, sok közülük már régen elégett a Föld légkörében, mások nagy kiterjedésű pályán, a Nap körül keringtek, és helyzetüket még közelről is nehezen lehetett meghatározni. Ardsley átnézett útitársa válla fölött. A festő számára a mindenség nem nyújt valami változatos hátteret. - Én várnék a rajzolással, amíg fel nem építjük az első várost a Holdon… - mondta. - Azt mi már nem érjük meg - felelte Dávid Hunter. Védőfüggönyt vont a fedélzeti ablak elé, és szorgalmasan vázolta a rendkívüli színjátékot, amelyet a Hold és a Föld nyújtott. - Tudod, Bob, a Hold szőlőfürtjei nemcsak átkozottul magasan csüngnek, de 96

csakugyan savanyúak is. Az első házak erősen hasonlítanak majd az eszkimók jégkunyhóira. De hogy az ott… Elhallgatott, és izgatottan pislogott kifelé. - Mi történt - kérdezte Ardsley -, jönnek a Mars-lakók? - Mintha egy tetű mászna a holdkorong fölött. Furcsa, csak nincs valami baja a szememnek? - Nem - mondta Ardsley -, jól láttad. Nem tetű ugyan, de már régen vágytam egy ilyen öreg szondára. Valóban, nem messze tőlük apró test mozgott, amely a fényviszonyok következtében olyan élénken ragyogott, akár egy elsőrendű csillag. Ardsley a szondára irányította a fedélzeti kamerát. - Látod, Dávid - kiáltott fel boldogan -, mégiscsak van Télapó, meghallgatta a kívánságomat! - Valószínűleg egy öreg Explorert fedeztünk fel; a nagysága hasonló, vagy talán a távolság téveszt meg? - Valószínűleg - mondta Ardsley, és néhány felvételt csinált. Dávid Hunter a fedélzeti teleszkóppal vizsgálta a szondát. - Nem, Bob, a szonda elég közel van hozzánk, de… - Mi az, hogy de? - Három antennát látok, és a gömbön egy szó olvasható. - Mi az a szó? - Darwin. - Darwin? - kérdezte Ardsley csodálkozva. - Odaát kerek egy évvel ezelőtt indítottak el egy Darwin nevű űrhajót, de az ott hever valahol a Holdon. - Darwin - ismételte meg Dávid Hunter, de a szonda átmérője, legfeljebb ha huszonöt centiméter. - Talán kém - találgatta Ardsley -, utánunk kémkedik. Ki tudja, mióta követ bennünket. - Szembejön velünk - mondta Hunter -, és kémnek eléggé primitív volna. - Felhívta a vezérlőállomást, és közölte a felfedezését. Kis szünet után megszólalt a hangszóró: 97

- Próbálják megközelíteni a szondát, és vegyék a fedélzetre. Amikor Ardsley a teleszkópba nézett, a feliratból már csak a D betű volt látható. Ennek a sajátságos mozgás volt az oka, amellyel a kis test világűrbeli útját végezte. Mint egy pörgettyűé, úgy ingott a tengelye. Hasonló mozgást végez a Föld is, ezt a jelenséget hívják az asztronómusok precessziónak. Ez okozza a Földön az évszakokat. A Föld precesszióját azonban a Nap, a Hold és a bolygók váltják ki. Nem egészen szabályos gömb alakja a ludas benne, ami különböző vonzáseffektusokhoz vezet. A kis szondának ezt a különös forgó mozgását csak azzal lehetett magyarázni, hogy a belsejében elhelyezett tárgyak egyenlőtlenül voltak elosztva. - Talán a Darwin egyik jelzőszondája - vélte Hunter lehet, hogy a lezuhanás előtt katapultálták. Ardsley nem válaszolt. Nem vette le szemét a szondáról. A Darling of Stars új kormány- és hajtóműrendszere alkalmas volt ilyen mentési kísérlet végrehajtására. Hozzávetőlegesen meghatározták a kis szonda útirányát, és bekapcsolták hajtóművüket. Ezáltal először több száz kilométernyire eltávolodtak, mielőtt a szonda pályájára rátérhettek. A kis tokocska sebessége rendkívül nagy volt. Ardsley és Hunter ebből arra következtetett, hogy az űrhajó - ha ugyan a szonda valóban a Darwinról származik - különlegesen nagy sebességgel halad. Öt órán át manővereztek a vezérlőállomás utasításai alapján, mire a szonda százméternyi közelségbe került föléjük. Újabb órák teltek el, amíg a távolság tizenöt méterre csökkent. Még közelebb kerülni hozzá kockázatos lett volna, mert ha összeütköznek az apró mesterséges égitesttel, az akkora lökést kaphatna, hogy újra eltávolodna. Róbert Ardsley felkészült a kiszállásra. Útitársa közvetítette az állomás tudósaihoz, mi történik a fedélzeten. 98

- Ardsley felöltötte az űrruhát - jelentette -, átvizsgáljuk a nyomást, az oxigén-tartalmat, a fűtést, az adóberendezést. Minden rendben. Ardsley most mászik be a zsilipbe. Ami ott történt, azt Dávid Hunter nem láthatta, de ezeket a ki- és beszállásokat mindketten százszor is végrehajtották már. A zsilipben csökkent a nyomás, az oxigén elillant, adva voltak ugyanazok a feltételek, mint az űrben. Következhetett a kiszállás. Öt perccel később Dávid Hunter már látta útitársát a fedélzeti ablakon keresztül. - Bob kiszállt - közölte az állomással. - Letekeri a kötelet, és távolodik. Imbolyog. Halló, Bob, minden rendben? - Igen - jött a válasz mindjárt elérem a szondát. Róbert Ardsley integetett. Kameráját magával vitte, készített néhány felvételt. Aztán már szorosan a szonda mellett volt. Óvatosan megfogta az egyik antennapálcát, és maga felé húzta a gömböt. Az antennákat be lehetett tolni. Hunter figyelte, hogyan húzza vissza magát útitársa a kötéllel az űrhajóhoz. Az egész művelet tíz percig tartott. Dávid Hunter hallotta, hogy bajtársa beszáll. Az űrhajó megingott, amikor Ardsley lezárta a nyílást. Az oxigén sziszegve hatolt be a zsilipbe. Néhány másodperc múltán mindkét helyiségben ugyanazt a nyomást mutatta a légnyomásmérő. Róbert Ardsley megszabadulhatott formátlan űrruhájától, és visszamászhatott útitársához. - Gyerekjáték volt - mondta fellélegezve -, kíváncsi vagyok, mit halásztunk ki. Nem kisebb izgalommal várták az eredményt a földi állomáson sem. Kétségtelenül jelzőszonda volt, amely titkot rejtegetett magában. Dávid Hunter kinyitotta a zárat. A kis gömb szétesett. Összehajtott papírdarab volt fölül, alatta egy fémkazetta. Ardsley kivette a papírt, és szétnyitotta. Inkább magának olvasta, mint az állomásnak. Kézzel írták: 99

- „Élünk, mentsetek meg bennünket! Egy szondát már kilőttünk. Ha az elkövetkező hét hónapban nem sikerül bennünket megmenteni, minden segítség késő!” A segélykiáltás alatt négy név állt. Alatta számok és dátumok, amelyek a Darwin pályáját jelezték. Hunter és Ardsley egymásra néztek. - Egy office ordre az égből - mormolta Ardsley. - Vagy a pokolból. Az állomás hívta őket. Még egyszer akarták hallani a szöveget és az adatokat. Az ördög keze van a dologban - mondta Ardsley, és keresztet vetett. Az űrhajóba való minden beszállás előtt keresztet vetett. - Szentséges Szűz Mária, kilenc hónap óta azt hiszik róluk, hogy szétzúzva hevernek a Holdon! Hogyan lehetséges ez? - Bob - suttogta Hunter -, talán éppen itt vannak a közelünkben? A szonda huszonhárom napja van úton. Dávid Hunter kinézett a fedélzeti ablakon, mintha minden pillanatban felbukkanhatna a Darwin. A megadott számadatok alapján könnyen megállapíthatták volna, hogy a szerencsétlenül járt űrhajó nem lehet a közelükben. Nem voltak azonban olyan állapotban, hogy el tudják végezni a számításokat. Az sem lepte meg őket, amikor a vezérlőállomás hangja jelentkezett, és közölte, hogy az adatok szerint a Darwin körülbelül százharmincmillió kilométernyire van tőlük. Ez csaknem annyi volt, mint a Föld és a Nap közötti távolság. Mindketten a számokra meredtek, és alig értették a vezérlőállomás rádiósát. Arra figyelmeztette őket, hogy figyeljenek a műszereikre; és ellenőrizzék saját pályájukat. Azután a szonda további tartalma felől érdeklődött. Ardsley kivette a kazettát, és felnyitotta. Egy hangszalag volt benne. Mindketten annyira fel voltak indulva, hogy a vezérlőállomás munkatársának többször meg kellett ismételnie kérdését. - A halottak szavai - mondta Ardsley nem tudom felfogni, síremléket állítottak nekik, hivatalosan 100

eltemették őket, még tőlünk is ott volt egy delegáció. A hivatalos közlemény szerint a hat ember az űrhajó roncsaival együtt ott fekszik a Holdon; de hát akkor, hogy lehetséges ez itt? Dávid Hunter úgy nézett a hangszalagra, mintha mérges pókot látna. - Az isten verje meg! - kiáltott fel. - Élnek és reménykednek, mi pedig nem tudunk rajtuk segíteni! Hívta az állomást, és feldúltan beszámolt érzéseiről. Dávid Hunter először vesztette el uralmát az idegei fölött. Ardsley még sohasem látta útitársát ilyen állapotban. - Meg fognak halni! - kiáltotta az elkeseredetten. - Ki tudná őket ilyen rövid idő alatt elérni? - Mégiscsak hét hónap, Dávid - mondta Ardsley. - Százharmincmillió kilométer, hogyan lehet oda eljutni? Nem, lehetetlenség őket megmenteni… Felsóhajtott a hirtelen felismerés hatása alatt. - Ne keseredj el, Dávid - vigasztalta Ardsley -, valamit majd csak kitalálnak. Minket is érhetett volna ez a sors. Mi hasznát veszik most a modem űrhajójuknak? Nem szeretnék a skatulyájukban ülni. És elmorzsolok harminc rózsafüzért, ha újra szilárd földet érzünk a lábunk alatt. Dávid Hunter fel akarta tenni a tekercset, de túlságosan fel volt indulva. Ardsley átvette tőle a feladatot. - Mindjárt többet tudunk, Dávid, de talán lent kellene először meghallgatnunk a tekercset. Rossz érzésem van itt fönn. Sohasem tudja az ember, mikor érheti valami… - Kapcsold be, Bob - utasította Hunter. Ardsley összekapcsolta a lehallgatókészüléket az adóberendezéssel. Így az állomás is hallgathatta a szalagot. Intett útitársának, és bekapcsolta a készüléket. A tekercs forogni kezdett. Másodpercekig semmit sem lehetett hallani, azután szófoszlányok hallatszottak. Valaki ezt mondta: „A szalag fut, most beszélj.” Egy másodperc múlva mély lélegzetvétel volt kivehető, majd egy női hang. Szokatlan volt a hangzása a fémfalak 101

között, de olyan tisztán értették, mintha a beszélő közvetlenül mellettük állt volna. A nő ezt mondta: „Itt Szonja beszél. Szavaim nem érik el a Földet, mégis neked küldöm őket, drágám. Kitartottunk, ameddig csak lehetett. Nem felejtettelek el, gondolatban mindig veled voltam. Tudom, drágám, hogy halottnak tartasz. Ez igaz is, ez a lét nem élet már. Űrhajónk csillaggá vált a csillagok közt, egy másik világgá, saját törvényeivel és erkölcsével. Ha szavaim valaha eljutnak hozzád, és még megvan a kis könyvecskénk, amelybe annyiszor írtuk bele gondolatainkat, akkor fűzd hozzájuk utolsó üdvözletemet:» Szikra voltunk, és lángra akartunk lobbanni; a szél az örökkévalóságba sodort bennünket. A szikrából csillag lett, mindenki számára látható és mindenkinek jó.«Élj boldogul, drágám, éljetek boldogul, emberek! Számunkra, csak az emlékezés maradt, az egyetlen paradicsom, amelyből senkit sem lehet kiűzni.” Ardsley és Hunter összeszorított szájjal hallgatták, lélegezni is alig mertek. A női hang elhalt, de fülükben tovább csengtek a megrázó szavak. A hangszóróból torokköszörülés hallatszott, majd egy magas, vékony férfihang szólalt meg: „Itt Dzsi beszél. Eljön az idő, hogy tesznek majd valamit a megmentésünkért. Én nem adtam fel a reményt. Elméletileg a szondának harmincnegyven napon belül földközelbe kell jutnia. Nincs értelme a sok beszédnek. Apám, anyám! Üdvözletemet küldöm. Ne sirassatok. Örültem az életnek, de újra megtenném az utat, az Utat a csillagokba… Éljetek boldogul, éljetek mindnyájan boldogul. Ha lehet még egy kívánságom, akkor ez a következő: Őrizzétek meg a békét a Földön - nincs nála jobb bolygó a mindenségben… Ismét csend lett. Hirtelen halk szóváltás volt kivehető. Valaki nevetett, egy másik csendre intette, míg egy férfihang az egészet túlharsogta: „Gyula beszél. Átkozott űrhajó! Istenverte univerzum! Kísérletezni akartatok velünk? Ó, te nyomorúságos élet! … Nem 102

bírom tovább, ki akarok jutni innen… Szonja, nem bírom tovább!” Zokogás szakította félbe a felvételt. Róbert Ardsley önkéntelenül útitársára tekintett, de a zokogás a hangszóróból jött. Dávid Hunter mozdulatlanul ült, és tágra nyitott szemmel meredt a hangszalagra. Egy nő mondott vigasztaló szavakat a beszélőnek. Azután egy férfihang csendült fel, ismét tisztán és érthetően. A férfi ezeket mondta: „Roger Stuart beszél. Még több mint hét hónapra elegendő táplálékkal rendelkezünk. Talán még idejében megtalálják egyik vagy másik űrszondánkat. Ez a remény tart életben. Az utolsó szondában, amelyet kidobunk, van a naplóm. Nem a nyilvánosságnak szántam. Ezeket a feljegyzéseket az Űrkutatási Intézetre hagyom. Ha Cedrice fiam még életben van, amikor ez a hangszalag a Földre jut, úgy kérem, tekintsék ezeket a szavaimat végakaratomnak: Cedrice, drága fiam, mi az utolsó pillanatig küzdöttünk a halál ellen. Élvezd azt az álmot, azt a csodálatosan szép álmot, amelyet mi életnek nevezünk; egyetlen élet létezik a világmindenségben, és ennek is csak a Földön van értelme. Örülj világos elmével mindennek, amit a Föld nyújthat. Csak most tudom, mit vesztettünk. Reményem csekély. Útitársaimmal együtt a kegyetlen véletlenre bízom magam. Szeretném, ha az utánunk jövőknek nem lenne osztályrészük ilyen utazás. Ölellek, fiam, gondolatban veled vagyok…” A tekercs lefutott, a keskeny szalag a tányér körül tekergeti, míg Ardsley ki nem kapcsolta a készüléket. Egy ideig csend volt. A lélegzetfojtó panaszok, a kétségbeesett kiáltások lenyűgözték a két embert, megindultan ültek fülkéjükben, és nem találtak szavakat. A hangszóróból megszólalt valaki: - Vettük az egészet. Van még valami a szalagon, vagy csak ez a négy volt? Ardsley válaszolt a központnak. Útitársához fordulva így szólt: 103

- Ne haragudj, Dávid, de nyugtalanít a gondolat, hogy velünk is történhet valami. - Ha segíteni lehetne rajtuk - mondta Hunter én kész lennék felszállni. Mit kell kiállniuk! Az állomásról megérkeztek az adatok a kormánymű beprogramozásához. A mentőakció messze eltávolította őket az előre kiszámított pályáról. A Darling of Starsnak tíz nap múlva kellett leszállnia a Földön. - Még tíz nap - ismételte Ardsley. Dávid Hunter nem válaszolt. Most saját problémáikkal kellett törődniük, mert űrhajójuk még mindig távolodott a Földtől, amely mutatta az utat éjszakájuk csendjében. Amikor tíz perccel később bekapcsolták a hajtóművet, és a Darling of Stars új pályára tért, mindkettőjük szeme szüntelenül a fedélzeti ablakra irányult. Ugyanaz a gondolat foglalkoztatta őket, de a Charles Darwin már nem adott újabb életjelet.

104

XII. A Kambo-völgykatlan két nagy kiterjedésű völgyből állt. A kilövőállomás a kisebbiket foglalta el, átmérője másfél kilométer volt. Az előtte elterülő nagyobb síkságon helyezkedtek el a hivatali épületek, a lakóházak, a javítóműhelyek, a föld alatti üzemanyagraktárak és az irányítóközpont. Az egész völgyet meredek sziklák vették körül, amelyek kitűnő védelmet nyújtottak az időjárás viszontagságai ellen. A kilövőhely ezernyolcszáz méternyire volt a tenger szintje fölött. Innen szállt fel a Charles Darwin. A kilövőhely közelében állt az obeliszk is, amely a Darwin tragédiájára emlékeztetett. Antennaárbocok meredtek a felhőtlen égre, tartálykocsik robogtak át a tájon, és világos ruhás munkások nyüzsögtek a daruk körül. A kilövőhely közepén állt a felvonó. Két karcsú torony tartott egy henger alakú testet, a vége ki volt hegyezve, mint egy ceruza, és kimagaslott környezetéből. Ez az óriás ceruza volt a Johannes Kepler. A kevés kiválasztott, aki megfelelő távolságból megtekinthette az űrhajót, távcsővel igyekezett minél többet látni. Kivehették, hogy a hatalmas fémtest felső harmadát tenyérnyi lemezek borítják, amelyek tükörként verik vissza a napsugarakat. A nézők ismerték a mozgatható lemezek szerepét, aki pedig még nem ismerte volna, megtudhatta a főmérnöktől, aki felhívta figyelmüket, hogy íme, a lemezek lassan felnyílnak. A hatás meghökkentő volt. A tükörfelület eltűnt, és helyette az egész űrhajót borító sötétkék bevonat vált láthatóvá. Ezzel az egyszerű műszaki megoldással a napfény visszaverődését a körülményeknek megfelelően tudták irányítani, ez pedig lehetővé tette a hőmérséklet bizonyos mértékű szabályozását kívülről. - Az űrhajó teljes hossza tizennyolc, átmérője öt és fél méter - magyarázta a mérnök. - A Johannes Kepler, 105

testvérhajójához, a Charles Darwin hoz képest valamelyest megnőtt és megváltozott. Kérem, figyeljék meg, miféle folyamat megy végbe, amikor az űrhajó rátér előre kiszámított pályájára. Pár szót mondott a mikrofonba. Néhány másodperc múlva váratlan dolog történt. Az űrhajó hirtelen lebegni látszott. A henger három részre bomlott. Olyan volt, mint mikor egy esernyőt feszítenek ki. Három bordája egyszerre szétnyílt, míg a középső tengellyel derékszöget nem képezett. - Most még képzeljék hozzá, hogy ez a három borda nyolc másodpercenként megfordul a tengelye körül folytatta a mérnök. - Ezáltal a külső végén levő kabinban keletkező centrifugális erő olyan súlyt hoz létre, amely megfelel a földi ellenállásnak. Csak az űrhajó többi, merev részében lép fel a súlytalanság. Ott található a laboratórium, az irányító- és jelzőberendezés, a parancsnoki fülke és később, a körpályán történő összeszerelés után, a hőcsere-atomhajtómű. A három borda ismét visszafelé hajlott. Néhány másodperc múlva összezárult, és a törzs visszanyerte korábbi henger alakját. Ott volt a hallgatóság között Cedrice és Anne is. Kissé távolabb álltak. Cedrice, akinek számára az űrhajó semmi újat nem jelentett, csekély érdeklődést tanúsított. A Darwin t többször is látta, az pedig elvben nem sokkal különbözött a valamivel nagyobb Johannes Keplertől. Annál erősebb benyomást tett a dolog Anne-ra. - Lenyűgöző - mondta lelkesedve -, az ember szinte el sem tudja képzelni, hogy ez a kolosszus felemelkedik a földről. Cedrice felsóhajtott. - Akármelyik fényképen többet látsz ennél - dörmögte. Most már csak éppen az hiányzik, hogy valaki kimásszék a Keplerből, és meghajoljon. Anne figyelmesen hallgatta a mérnök szavait, aki az űrhajó tudományos programját és a Marsra tervezett útirányát ismertette. 106

- Általában minden hétszáznyolcvan napban egyszer van lehetőség ilyen repülésre - magyarázta éppen. Ennek során az űrhajó elliptikus pályán közelíti meg a Marsot, és mintegy háromszázötvenezer kilométer távolságban repül el a bolygó mellett. Ez körülbelül a Föld és a Hold közti távolságnak felel meg. - Ha ő tudná! - dörmögte Cedrice. - Most tanácskoznak Shagan elméletéről. Nagyot néz majd az öreg. Nanga megtakaríthatta volna ezt az utazást. - Eltávolodott a csoporttól. - Gyere, Anne, többet már úgysem mutatnak, nekem pedig nincs türelmem ehhez a bámészkodáshoz. Egy férfi közeledett feléjük, arcán látszott, hogy akar tőlük valamit. Negyvenes, karcsú férfi volt, arcát fekete oldalszakáll keretezte. Már találkoztak vele a nézők között, buzgón jegyezgetett. Kényelmesen lépkedett, jobb keze a kabátzsebében, és bizalmaskodó mosollyal megszólalt: - Nyilván önök is úgy vannak, mint én, én sem lelem kedvemet az ilyen nyilvános bemutatókban. Úgy tűnik, mintha múzeumban lenne az ember… - Utánozta a mérnök hangját: - És itt láthatják, uraim és hölgyeim, Arkhimédész képmását. Házának kertjében ül, és elmélyülten töri a fejét a kör négyszögesítésén. Haha! Látom, önök is elteltek a látnivalókkal. - Igen - mondta Cedrice. - Ön a sajtótól van? - Nem. - De maga biztosan újságíró - mondta Anne. - Valami olyasféle - válaszolta a szakállas -, irodalommal foglalkozom. Könyvet írok erről a problémáról. Természetesen nem a Keplerről. Csak azért néztem meg, hogy benyomásokat szerezzek. Értik, ugye? Nem, az én témám bizonyos értelemben a Kepler legénységének unokáiról szól. - Szóval utópisztikus regényt ír. A férfi a fejét ingatta. 107

- Hát igen, így is nevezhetnénk, de mi az, ami ma még utópisztikus? A Kepler a Mars felé repül, de már nincs messze az idő, amikor az Alpha Centauri, az Androméda-köd vagy más galaktika lesz az utazás célja. A fejlődés gyorsabb, mint a mi fantáziánk. - Sohasem fogunk elérni idegen naprendszereket mondta Cedrice. - Honnan tudja, fiatalember? - kérdezte a szakállas. - Vannak határok, és ezek már ma is világosan láthatók. Sokkal többet, mint a Kepler, a jövőtől sem várhatunk. - Ez aztán a szerénység! - A szakállas könnyedén meghajolt. - A nevem egyébként Honoré R., írtam néhány könyvet, nem világrengetők, egyszóval nem nagy mulasztás, ha valaki nem olvasta a műveimet. Sem Cedrice, sem Anne nem emlékezett, hogy valaha is hallotta volna ezt a nevet. De Cedrice kényszerűségből ugyancsak elmormogta a maga nevét. Semmi kedvet nem érzett, hogy az irodalmárral csevegjen. Annál jobban örvendezett Honoré R. - Micsoda szerencsés véletlen! - kiáltott fel boldogan. Stuart, Roger Stuart, az ön édesapja volt a Darwin első vagy második mérnöke, igazam van? - Amikor Cedrice csak némán bólintott erre, még jobban felbuzdult: Tudja, a katasztrófa annak idején nagyon felizgatott. Hosszú ideig gondolkoztam rajta, vajon nem lehetne-e regényt írni a tragikus szerencsétlenségről. De nem mertem hozzányúlni a témához. Nem fekszik nekem a tragédia. No, mások megpróbálták, és beletört a bicskájuk. Bizonyára ismeri Antonius dél Merlin könyvét: Visszaút nincs. Mi a véleménye róla? - Hülyeség - mondta Cedrice, és törte a fejét, mit akarhat ez tőle. Árad belőle a szó. Kellemetlenül érintette, hogy éppen most emlékezteti a katasztrófára. A legszívesebben faképnél hagyta volna, de Honoré R.-t már nem lehetett megállítani. Csak mondta, mondta a magáét. - Alapjában véve a jelenkori űrhajózás kevéssé érdekes. Akkor válik a dolog kalandossá, ha majd néhány 108

évezreddel előbb járunk. Képzelje csak el, egyszerre más élőlények látogatnak el hozzánk. Ezek azonban akkorák, hogy minket csak nagyítóüvegen keresztül láthatnak. Egyáltalán nem volna kellemes. Lehet, hogy baktériumoknak néznének bennünket, és mindenekelőtt fertőtlenítenék a Földet. Hahaha! Egyébként az is érdekes lenne, ha két és fél ezer évre visszamennénk az időben. Elolvasta figyelmesen Ezékielt? - Nem ismerek semmiféle Ezékielt! - dörmögte Cedrice kedvetlenül. - El kell olvasnia! - kiáltott fel patetikusan Honoré R., és idézni kezdte: „És látám, és ímé forgószél jött északról, nagy felhő egymást érő villámlással, mely körül fényesség vala… Érti már? „És belőle négy lelkes állat formája tetszék ki, és ez vala ábrázatjok: emberi forrná jók vala. És mindegyiknek négy orczája vala és négy szárnya…” És most a szemtanú személyesen: „És hallám szárnyaik zúgását, mint sok vizeknek zúgását… Mikor állának, leeresztik vala szárnyaikat… Na, hallja, ha ez nem a helikopter leírása, akkor nem tudom, micsoda! Van itt szó kerekekről, amelyek felemelkednek a földről, tűzcsóváról meg hasonlókról. El kell olvasnia Ezékielt, én biztos vagyok benne, hogy egyszer már voltak látogatók a Földön. Cedrice türelmetlenül az órájára nézett. Vigye el az ördög az Ezékieljével együtt! Lehet, hogy Nanga már visszaérkezett. Honoré R, rendületlenül folytatta: - Ezékiel adatait egyébként Ézsaiás és János is megerősíti. De ha idegen élőlények eljöhetnek hozzánk, akkor számunkra is megvan a lehetőség, hogy behatoljunk a világűr mélységeibe. Érdekelne a véleménye. Nem hisz benne, hogy egyszer majd a fény sebességével repülhetünk? Hiszen ön már járt a kozmoszban. Nos, hogyan is áll a dolog valójában az egyedülléttel? Sokat locsognak erről, a hivatalos jelentések pedig nem érdekesek. Hogyan lehet elviselni 109

az egyedüllétet? Milyen érzések töltik el az űrhajóst, amikor bemászik egy ilyen konzervdobozba? Cedrice segélykérőén nézett körül, Anne azonban mintha természetesnek találta volna a kérdést. Így kénytelen volt válaszolni: - A szakirodalomban feleletet talál az ilyen kérdésekre. Én már közöltem a magam véleményét. Elképzelhetetlen, hogy még csak meg is közelítsük a fény sebességét, ez matematikailag bebizonyítható, hacsak nem küld előre egy utcaseprő gépet a világűrbe. Ami a magányt illeti, az valóban probléma. Én erről semmit sem tudok mondani, hiszen hosszasabban még nem gyakoroltam. Mit kíván még? Az űrhajós közérzete? Semmi esetre sem fél az ember. Csupán kíváncsi, ennyi az egész. - Kísértést érzett, hogy egyszerűen faképnél hagyja. Honoré R. kétkedve csóválta a fejét. - Na, igen, ez persze felfogás kérdése - dörmögte -, de mi a véleménye a Mars két holdjáról, a Phoboszról és a Deimoszról? A most következő expedíció bizonyára véglegesen megoldja a rejtélyt… - Milyen rejtélyt? - érdeklődött Anne. - A Phobosz nevű hold minden valószínűség szerint egy mesterséges égitest - világosította fel Honoré R. - Ez nem bizonyítható, legalábbis ma még nem mondott ellent Cedrice. - De kérem! - kiáltott fel Honoré R. - Efelől már nincs semmi kétség. Ennek az állítólagos holdnak tizenhat kilométer az átmérője, és alig tízezer kilométer távolságban kering a Mars körül. Mivel magyarázza, hogy a sebessége növekszik? - Ezt nem tudom - felelte Cedrice. - Nem tudja? Ugyan, ugyan, nagyon is jól tudja, hogy a Phoboszt a Mars légköre fékezi. Tömör test esetében ez sohasem volna ilyen mértékben lehetséges. Következésképpen üreges testről van szó. Még azt is feltételezem, hogy idegen galaxisról való űrhajóval van dolgunk. Valószínűleg a kormányberendezése egy 110

leszállási kísérlet alkalmával felmondta a szolgálatot. Gondoljon csak Ezékielre és Ézsaiásra. Még az is lehetséges, hogy ugyanazokról az élőlényekről van szó, akik a Földre is ellátogattak. Vagy talán fantazmagóriának tartja az egészet? - Igen - mondta Cedrice. - Tudósok is állítottak fel hasonló elméleteket. Látja, kisasszony - fordult Honoré R. Anne-hoz ezek a problémák izgatnak engem. Az irodalom feladata lesz, hogy foglalkozzék velük. Anne-t szórakoztatta, hogy ez a firkász ilyen gátlástalanul a nyakukba varrta magát, és Cedrice-t ebbe a beszélgetésbe belevitte. Amikor látta, hogy Cedrice igyekszik abbahagyni, maga tett fel néhány kérdést. Kíváncsi volt, milyen témán dolgozik az író, és hogy művében még földi érzelmeket táplálnak-e az emberek. - A legkevésbé sem - felelte Honoré R. - Földi érzelmeken nyilván az olyan elavult csökevényeket érti, mint a gyűlölet, a szerelem és más hasonlók. De hát micsodák ezek? Mi az, hogy szerelem? A tudomány ezeket a jelenségeket nagyon szabatos tételekkel magyarázza. Embert állítanak elő mesterséges megtermékenyítés útján, kémcsőben, teljesen szerelem nélkül. A biofizikusok az egész emberi testet, az agyat is beleértve, alkotórészeire bontották. Az érzésekkel kapcsolatos filozófiáját viszontláthatja matematikai egyenletekben háromszázhúsz oldal terjedelemben, bibliapapíron. Tudjuk, hogyan viselkednek az atomok és a molekulák, ha bizonyos ingerek, pontosabban bioáramok hatnak rájuk. Ezek az áramok mérhetők, még a párzás folyamatában is, amit szerelemnek szoktak nevezni. A szemben kezdődnek, és az agyon keresztül a nemi szervekig jutnak, ez az egész. Mindent ismerünk, kisasszony. Az aminosavakat jegyzékbe foglaltuk, a sejtmag-információkat láthatóvá tettük, és a biokémia minden doktorjelöltje képes rá, hogy megváltoztassa önben a nukleo-proteidok összetételét úgy, hogy egy vörös hajú bébi helyett szőkét vagy akár fekete, göndör 111

hajút- hozzon a világra. Ha tehát a szerelemről kíván valamit olvasni, akkor legjobb, ha az alkalmazott kémiára szakosított könyvkereskedésbe tér be. - Ez szörnyűség - háborodott fel Anne hogyan írhat maga ilyen beállítottsággal éppen szépirodalmi könyveket? - Jaj, istenem! - mondta Honoré R. és megsimogatta a szakállát. - Az én könyveimben már nincsenek szerelmi problémák. A hőseim vegyileg tiszták, és enyhe karbolszaguk van. Nem esznek, hanem koncentrátumokból merítik az energiát. Ezek egyébként ma még egy kissé tökéletlenek, de az ember találékony. Egy szép napon majd iszonyodva emlékszik elődeire, akik mészárszékben szerezték be fehérjeszükségletüket, és élvezettel kebelezték be a sertéscsülköt savanyú káposztával. Azok az emberek, akiket én ábrázolok, átszelik a mindenséget, ez a mi korunk odisszeája. Az érzelemdús regények kora, a kandalló meghitt tüze lejárt, és elérkezett az elektron uralma. Cedrice a Darwinra, gondolt, és legszívesebben valami gorombaságot vágott volna a szakállas fejéhez. Megvető hangsúllyal mondta: - Az új Homéroszra már régóta várunk. Ha a Kepler nyolc vagy tizenkét hét múlva felszáll, néhány szellemileg visszamaradt lény ül majd benne, akik még primitív érzelemvilágban élnek. Szolgáljon önnek elégtételül, hogy ez a bádogdoboz még az égi mechanika törvényeinek is kénytelen alávetni magát, és csupán a Föld közvetlen közelében mozoghat. Vigasztalódjék, ezek a visszamaradt lények a Keplerben eléggé megbűnhődnek, hiszen unalmas utazásuk alatt le kell mondaniuk az ön karbolszagú hőseiről. Cedrice megfordult, és köszönés nélkül továbbment. Anne követte. - Igazad volt, Cedrice, még élesebb szavakat is megérdemelt volna. A fiú nem válaszolt. El akarta felejteni ezt a locsogást, de Honoré R., ez a fantaszta kihozta a sodrából, és 112

gondolatai egyre visszatértek hozzá. Amikor a kocsiban ültek, megszólalt: - Ez az ember természetesen bolond. De az ördög tudja, én is inkább ma repülnék el Naprendszerünk határáig, mint holnap. De hogyan lehet egy embert a maga ezerfajta érzésével úgy analizálni, mint egy darab szappant? - Vajon elérkezik valóban ez az idő? - kérdezte a lány. - Talán, ha nem is éppen úgy, ahogyan ő gondolja. Ha minden érzést matematikai egyenletté alakítanak is, az nem jelenti, hogy meg is szüntetik. Ellenkezőleg: a jövő emberei mélyebben éreznek majd, talán úgy, mint néhány nagy elme a zenében megsejtette. Néha arra gondolok, hogy ez a zene az egyetlen, amely korunkat a távoli jövővel összeköti, sőt talán egy darabja annak a korszaknak, amelyet értelmünk még egyáltalán nem képes felfogni. - Amikor a bioáramairól beszélt, arra a hat emberre kellett gondolnom, köztük arra a nőre - mondta Anne. - Nekem is - felelte Cedrice. Anne-ra nézett és mosolygott. - Anne, ne hidd azt, hogy én mindent elfelejtettem, ami köztünk volt. Csak úgy áll a dolog… hogy is magyarázzam? - Dadogni kezdett, és nem tudta folytatni. - Nem kell magyaráznod, Cedrice, mert ha magyarázni akarnád, banálisan hangzana. És nem is kell semmit sem mondanod. Cedrice megszorította a lány kezét. - Akarod, hogy maradjak, legalábbis amíg minden tisztázódik, és újra be kell vonulnod abba a nyomorúságos kamrába? - Igen, maradj addig velem - kérte Cedrice. A két asztronauta, Dávid Hunter és Róbert Ardsley felfedezésének híre a titokzatos rádió jelzések kiértékelése közben lepte meg a Legfelső Űrhatóság tudósait. Három tudós érkezett az USA-ból, ők hozták magukkal a hangszalag kópiáját. A Darling 113

of Stars még Föld körüli pályán volt: Hunternek és Ardsleynek huszonnégy óra múlva kellett leszállnia a Földre. A lelettel Shagan elmélete bebizonyosodott. A megadott pályaadatokat Zemuba, a legnagyobb számítóközpontba továbbították. A számítóközpontnak kellett a Johannes Kepler startjához a legkedvezőbb időpontot kijelölnie és az űrhajó pályáját és sebességét beprogramoznia. A hat szerencsétlenül járt űrhajós számadatai világosak és félreérthetetlenek voltak. Ám csak négyen írták alá, és a hangszalagon is csak négyen beszéltek. Kettő hiányzott. Miért? Csak betegek voltak? Fontos lett volna tudni, mert a Keplernek pontosan kiszámított mennyiségű élelmiszert, gyógyszert és oxigénkészletet kellett magával vinnie. E bizonytalanság miatt született az a határozat, hogy a Kepler legénységét hat főről négy főre csökkentik. Ebben a helyzetben tett doktor Cowper egy váratlan ajánlatot. Kérte, hogy egy amerikai asztronauta is részt vehessen a mentőakcióban. Javaslatát osztatlan tetszés fogadta. Három űrhajóst kellett tehát kijelölni, hármat az ezrek közül… Cedrice mit sem sejtett, amikor összetalálkozott Wulkóval. Megállapodtak, hogy a megrázó hangszalagot csak a Kepler startja után hallgathatja meg. Most még túl nagy megterhelést jelentene számára. Hiszen a kézírásos életjel is eléggé megrendítő. Újra és újra elolvasta az írást, és percekig nem jutott szóhoz. Mikor végül magához tért, ez volt az első kérdése: - Mikor indulunk? - Nem tudom - felelte Wulko -, lehet, hogy nyolc nap múlva, esetleg csak néhány hét vagy hónap múlva. Negyven-nyolc órán belül megkapjuk az elektronikus számításokat. De mondanom kell valamit, Cedrice… Wulko habozott. Tudta, hogy az, amit most Cedrice hallani fog, csalódást okoz majd. Cedrice nem vehetett részt az expedícióban. 114

Hosszú vitákat folytattak róla, némelyek a részvétele mellett foglaltak állást, de ellene szólt a rosszul sikerült kísérlet és kevés tapasztalata. Így kompromisszumra szánták magukat, és Cedrice-t első számú tartaléknak jelölték. Cedrice higgadtabban fogadta a hírt, mint Wulko várta. - És ki lesz a négy ember, aki elindul a Keplerrel? kérdezte nyugodtan. - A neveket nem ismerjük, egy fél tucat jelölt van magyarázta Wulko -, egy azonban már biztos: az amerikai részvételétől még látványosabb lesz a mentőakció. Eddig csak közös értekezleteink meg kutatásaink voltak, most majd együtt szállunk fel. Ez a repülés demonstrációvá válhat. Valamikor már meg kell értenünk, hogy nem fenyegethetjük egymást örök időkig a bombákkal. Cedrice szkeptikusan fogta fel a dolgot. - Hogy egy közülük velünk együtt repül-e vagy sem, az nem oldja meg a szociális problémákat. - Bizonyára nem - ismerte el Wulko -, de egyszer el kell kezdeni, hogy az értelem jusson szóhoz. Cedrice szórakozottan bólintott. Most nem volt kedve vitatkozni. A Johannes Keplerre gondolt, elképzelte, amint felszáll, egyre magasabbra és magasabbra repül, míg csak fényes pontként el nem vész az ég kékjében. Még negyvennyolc óra, amíg az indulási időt és a pályát kiszámítják, még két nap… Cedrice úgy érezte, hogy ez lesz életének leghosszabb két napja.

115

XIII. Amikor Nanga megérkezett Manik Mayára, még nem hallottak a hírközlő szonda megtalálásáról. A titokzatos rádió jelzésekről sem tudott Shagan. Úgy fogadta Nangát, ahogyan Prágában elváltak: mogorván, dühösen, sértődötten. Nanga nem mentegette magát, számára Manik Maya-i munkája véget ért. Átadta a professzornak írásbeli felmondását, aki ellentmondás nélkül elfogadta. Még az obszervatóriumban kellett maradnia, mert az ellátmányt szállító helikopter röviddel érkezése előtt elrepült. Csodálatosképpen sem Cedrice táviratát, sem expresszlevelét nem kapta meg. Ennek okát csak akkor tudta meg, amikor megérkezett Manik Mayára a feltűnést keltő leletről szóló sürgöny. Nanga a szobájában volt, amikor Damar belépett. Az utóbbi napokban kitért az útjából, és Nanga csak örült annak, hogy Damar nem kérdezősködött. Most kopogás nélkül tört be hozzá, és a boldogságtól dadogva közölte: - Megtalálták a Darwin t! Nanga, nem volt hiábavaló, amit tettél! A Darwin létezik! - Megragadta a lány kezét, és megcsókolta, Nanga pedig fel sem fogta azonnal a szavait. Azután Shagan is megjelent. Éppen olyan lelkesedéssel ismételte meg azt, amit Nanga Damartól már hallott. Azután hozzátette: - A megállapításom helyesnek bizonyult. Szeretném látni most, milyen képet vág Sjögren! Ez aztán a győzelem! Az öreg Shagan tudja, mit beszél. Fölém kerekedhettek, az elméletemet agyonbeszélhették, de a logika erősebb… - ömlött belőle a szó, arca lángolt a büszkeségtől. Damar félbeszakította: - Megengedi, Shagan professzor, hogy emlékeztessem: ön megtagadta a saját elméletét, és Nanga volt az, aki végig hitt benne. 116

Shagan úgy tett, mintha mi sem történt volna. - Ne vitatkozzunk, kedves barátaim - rikácsolta -, hagyjuk a történteket. Nanga, maga jól tudja, rossz állapotban voltam. Csak a siker fontos. Ez a felmondás értelmetlen, majd később nyugodtan megbeszéljük. Nanga egy szót sem szólt. Amikor Shagan kiment a szobából, Damar szólalt meg: - Az öreg persze önző, de ebben a dologban igaza van. Nem hagyhatsz itt bennünket. - Nem maradok itt - válaszolta Nanga nyugodtan -, azonnal elmegyek, amint a helikopter megérkezik. Damar megdöbbenve nézett rá. - Ezt nem gondolhatod komolyan, Nanga. Elfelejtetted, hogy doktorálni akarsz? Én segítenék benne. Kérlek, maradj… A lány arcáról leolvashatta a választ. Egy lépéssel közelebb lépett hozzá. Szemében szenvedélyes vágy lobbant fel. - Kérlek - suttogta maradj a kedvemért. - Amikor a lány a fejét rázta, kétségbeesetten kiáltott fel: - Azt akarom, hogy itt maradj! Tudod, hogy szeretlek, tudod már régen! Magához rántotta a lányt, és megpróbálta megcsókolni. Az védekezett, ellökte magától. - Mi jut eszedbe, Damar! Kérlek, menj! Damar olyan kétségbeesett arccal nézett rá, hogy elhallgatott, - Nanga, csillagom - mormogta a fiú tehetetlenül -, ne hagyj magamra. Megrémülve a szerelmi vallomástól, Nanga nem talált szavakat. Damar hirtelen letérdelt előtte, csókolgatta a ruhája szegélyét, és forró szerelmes szavakat dadogott. Kitört belőle a kétségbeesés, amikor látta, hogy végképpen elveszíti a lányt. - Az ég szerelmére, Damar, állj fel - suttogta Nanga -, ne beszélj már, maradj csendben!

117

Damar felállt, feldúlt volt és szomorú, de úgy látszott, hogy lassan visszanyeri önuralmát. Elkeseredetten mondta: - Tudom, hogy nem szeretsz, és azt is tudom, ki az, akinek nem kell könyörögnie neked. Repülj hozzá, boldogan vár! - Damar a kabátzsebébe nyúlt, és egy levelet meg két táviratot szedett elő. Letette az asztalra, és szó nélkül kiment. Cedrice küldeményei voltak. Damar felbontotta őket. Az utolsó távirat csak egy órája érkezett. Így hangzott: „Sintangban várlak, a Simalu hotelban, Cedrice". Valamivel több, mint nyolc percre van szüksége a fotonnak, hogy megtegye a Föld és a Nap közötti távolságot. Hogy szomszéd napunkat, az Alpha Centaurit elérje, négy évig kell úton lennie. Gondolatban viszont ilyen távolságokat a másodperc töredéke alatt átszelhetünk; fantáziánk legyőz időt és teret, hiszen a végtelen tükörképe csak néhány négyzetcenti-méternyit köt le agyunkból. Ezért tudjuk gondolatban egy hangya kitartásával átszelni a világűrt és sikerrel végigcsinálni az antik hősök minden kalandját. Cedrice az utóbbi napokat ilyen álomban élte át. Számtalanszor felszállt a Kepler rel, átélte a mentés minden izgalmát. Aztán megérkezett a tudósok kijózanító jelentése: az űrhajónak pontosan huszonhét nap múlva kell indulnia. Habár Cedrice csak első tartalék volt, a legénységhez tartozott, és részt kellett vennie az előkészületekben. A felkészülésre három napja maradt. Sintangba repült, ott lekéste a csatlakozást. Hogy ne veszítsen több időt, innen táviratozott Nangának. Kétmérföldnyire Sintangtól a Papuas folyó vize számos csatornát tölt meg. Ezekből öntözik az ültetvényeket és az irtásokat. A csatornák mentén levő partsávot magas alang-alang fű borítja, közte egy-egy pálmacsoport hajlik a víz fölé. 118

Közvetlenül a parton mentek végig. A lomhán tovahömpölygő folyó vizében a csillagok tükörképei ringatóztak, a fűben tjitjakok, apró, zölden csillogó gyíkok nyüzsögtek. Nanga és Cedrice észre sem vette őket. Azt sem tudták, hová mennek. Járták az ismeretlen ösvényt, boldogságukkal eltelve. Néha csókolóztak. Cedrice egy szót sem szólt arról, miért jött olyan hirtelen ide. Nanga sem kérdezte, ebben a pillanatban minden magától értetődő volt. A fiú egyszerre megkérdezte: - Te előlem menekültél el, Nanga, ugye, igaz? - Igen - mondta a lány el akartam menekülni tőled, és nem akartam többé rád gondolni, de nem sikerült. - De hát miért? Láthatod, követtelek, és még az őserdőben is megtaláltalak volna. Továbbmentek, és egy tisztásra értek. Cedrice egy fa alatt letaposta a füvet, a magas fűszálak széle éles volt, mint a borotvapenge. Aztán leültek. Cedrice a kiképzőközpontban töltött utolsó napjairól akart mesélni, de amikor átölelte Nangát, hallgatott. A lány érezte simogató kezét, és boldoggá tette érintése. A fák zúgása összecsendült vérük pezsgésével. Cedrice feloldódott a lányban, mámoros remegés fogta el őket. A zúgó leveleken átszikráztak a csillagok, szerelmük néma tanúi. Azután csak hallgatva, egymással eltelve feküdtek. Cedrice mesélni kezdett, de Nanga közelsége újra csak beléfojtotta a szót. Amikor megcsókolta, minden mást elfelejtett. A lány a kezén érezte a fiú erejét. - Drágám - suttogta -, Cedrice… Néha félek - mondta később hogy csak álom. Cedrice megcsókolta a szemét és a száját. Ajka meleg volt és nedves. Aztán a fiú észrevette, hogy a lány sír. - Miért sírsz? - kérdezte ijedten. Nanga könnyei között mosolygott. - Nem sírok, Cedrice, csak boldog vagyok. Cedrice lecsókolta a könnyeit. Egy ideig hallgattak. Azután megszólalt Nanga: 119

- A kiképzőközpontról akartál mesélni. - Szeretlek - mondta a fiú. Csókolgatta a keblét, az ölét. Nem volt ideje mesélni. Szerelmük izzása feledtette az időt, elhalványította a csillagokat. Megajándékozták egymást mindennel, ami csak örömet nyújthatott számukra, és fáradhatatlanul újra és újra ittak a gyönyör forrásából. Sintangban maradtak. Nanga a kiképző-központba akart utazni Cedrice-szel, hogy a Kepler indulásáig hátralevő néhány hetet a közelében tölthesse. Tudták, hogy ez alatt az idő alatt nem láthatják egymást, hiszen a legénység a tartalék emberekkel együtt a külvilágtól elzárva készül a nagy utazásra. Negyvennyolc órájuk volt még, egy örökkévalóság. A város déli pereme messzire nyúló dombvonulatával kellemes kirándulóhelyeket nyújtott. A hegyeken virágok nyíltak, a lejtőkön, buján nőtt a bougainvillea, a távolban az őserdő zöld fala húzódott végig a tájon. Árkon-bokron keresztül, másztak fel a sziklákra, Cedrice néha még karjába is vette Nangát, és úgy vitte, amíg kellemes, védett helyet nem találtak a táborozásra. Ott lepihentek és álmodoztak. - Emlékszel, Nanga, milyen ostobaságot mondtam egyszer? … - Te sohasem mondtál ostobaságot, drágám. - De igen, a faházban, amikor kettesben voltunk. Azt mondtam, szerelem első látásra nem létezik. - Igen, ezt mondtad, emlékszem. - Ránézett a fiúra, és mosolygott. - És igazad is volt, - Ezt mered mondani! - kiáltott fel Cedrice. - Még egy szó, és ledoblak a mélybe. Meg akarta csókolni a lányt, de az szorosan hozzásimult. - Én azt hiszem - mondta -, hogy szerelem első látásra nem egyéb, mint hogy megtaláltuk azt, akit már régen kerestünk. Kérlek, Cedrice, ne nevess, de én már szerettelek téged, mielőtt megláttalak. Hiszek abban, hogy minden ember magában hordja egy másik ember 120

képét, és keresi ezt a másikat. Néha megtalálja, néha nem. Akkor összetörik a szerelem, és az ember tovább keres. Milyen távol voltunk mi egymástól, és a véletlen egymáshoz vezetett bennünket. A nap forrón sütött. Árnyékos helyet kerestek. Amikor ismét egymás mellett feküdtek, Cedrice megszólalt: - Van egy kis lelkiismeret-furdalásom. Nanga kérdően nézett rá. - Néhány napja még nem gondoltam semmi másra, csak a Kepler re és a Darwinra. Azután megérkeztek a számítások, az indulás időpontját kitűzték, és nekem nem volt más tennivalóm, mint várni. Azóta néha úgy érzem, mintha mindent elfelejtettem volna. Csak te élsz bennem, arcod mindig a szemem előtt lebeg. A lány lehunyta szemét, és túláradó boldogsággal fogadta a fiú csókjait. Alattuk terült el a város és a csillogó folyó, amely messze, a Rimbu levélrengetege mögött tűnt el. A város fehéren virító házai között látszottak a dajakok bambusznádból és pálmalevelekből épült kunyhói. A város szélén ültetvények húzódtak, ott sorakoztak a borsbokrok, nem messze tőlük ananászültetvények virultak meg új telepítésű kávécserjék. Ők ketten semmit sem láttak ebből a képből. A közeli válás gondolata mámorként szállt rájuk, és minden másodperc értékes pillanatot jelentett, melynek örömét fenékig akarták üríteni.

121

XIV. Ha a Nanga és Cedrice találkozását előidéző okot akarnánk kutatni, látszólagos véletlenek tekintélyes láncolatára bukkannánk. Az egyik ok például Shagan professzor elmélete, a másik Frazer Janell kezdeményezése, hogy értesítsék a hozzátartozókat. De a Manik Maya-i morgó medve sohasem állíthatta volna fel elméletét, ha a Rhe 37-es aszteroida el nem tűnik. Az okokat tehát a végtelenségig követhetnénk. Ebbe a kuszaságba belekeveredtek Damar Wulan sorsának szálai is. A hallgatag, józan Damar, akit Shagan professzor nagyra becsült, a Nangá-val lejátszódó jelenet után néma kétségbeesésben tért vissza szobájába. Levelet írt Nangá-nak, amelyben bocsánatát kérte, és közölte, hogy ő is el akarja hagyni Manik Mayát, visszatér régi hivatásához. Nanga nem törődött Damar további életútjával, Shagan professzor pedig hiába tiltakozott Damar felmondása ellen. Damar elhagyta Manik Mayát, csaknem egyidőben Nangá-val. Damar pályázatot nyújtott be a Legfelső Űrbizottsághoz, hogy egy földközeli körpályán mozgó obszervatóriumban régi tevékenységét folytathassa. Pályázata akkor érkezett meg, amikor a bizottság még mindig a Kepler legénységének összeállításával foglalkozott. A mellékelt okmányok a legjobb bizonyítványt állították ki Damar-ról. Volt gyakorlata az űrhajózásban, megbízható tudományos ismeretekkel rendelkezett, és kiegyensúlyozott, higgadt embernek ismerték. Öt lepte meg legjobban, amikor felajánlották, hogy vegyen részt a mentőexpedícióban. Habozás nélkül vállalkozott rá. így hozta össze a látszólagos véletlen azzal az emberrel, aki akaratlanul összetörte álmait. Amikor két nap múlva Nanga és Cedrice megérkezett a kiképzőközpontba, Damar Wulan már a Kepler négytagú legénységéhez tartozott. Közben 122

megérkezett Henry Jephson, az amerikai űrhajós is. A Kepler parancsnoka egy georgiai, Georg Massimu lett, helyettese a litván André Gilko. Mindketten többszörösen kitüntették már magukat az űrhajózásban. A csapathoz tartozott még tartalék űrhajósként Cedrice és a fizikus Trenuk. A hat ember teljes elszigeteltségben készült fel az indulásra, Utolsó földi tartózkodási helyük egy magányos ház volt. A környéket szigorúan őrizték, még a legravaszabb újságíró sem juthatott a közelükbe. A hat emberrel együtt orvosok, természettudósok, technikusok és különböző kiképzők laktak a házban, akiknek közvetve vagy közvetlenül szerepük volt a repülésben. Az első órákat fesztelenül töltötték el. Megismerkedtek, és egészen természetes volt, hogy elsősorban Cedrice és Henry Jephson állt az érdeklődés középpontjában. Tudták, mit jelent ez az út Cedrice számára, és a legénység mind a négy, már kijelölt tagja együttérzéséről és barátságáról biztosította. Damar Wulan is így tett. Nem hallgathatta el közös munkáját Shagan professzorral és Nangá-val, részletesen beszámolt a Manik Maya-i tevékenységéről. Egyetlen szóval, egyetlen mozdulattal nem árulta el, milyen érzelmeket táplál Nanga iránt. Mintha leszámolt volna szerencsétlen szerelmével. Cedrice különösen szerencsés dolognak találta, hogy a Kepler fedélzetén tudhatja Nanga, egykori kollégáját. Nem mulasztotta el, hogy Damart részletesen kikérdezze Manik Maya felől, és amikor Damar készségesen válaszolt, Cedrice már arra is hajlott, hogy a mogorva Shagan professzor iránt több megértést tanúsítson. Henry Jephson kezdetben kissé zárkózottnak mutatkozott. Minneapolisból jött, volt két fia, és boldog házasságban élt. Jephsonnak nagyon rövid határidő alatt kellett döntenie a javaslatról, hogy részt vehet az expedícióban. Ráállt. Jephson akár a Neptunra is elrepült volna, ha felajánlják. Izgatta a teljesítmény, az egyedülálló kaland, de része volt ebben a tudományos 123

érdeklődésnek is; mint mérnök hosszabb idő óta foglalkozott rakétatechnikával. Elöljáróinak nem volt kétségük, hogy megfelelő képességekkel rendelkezik a szokatlan repülőúthoz. Jephsonnak megvolt a gyakorlata az űrhajózásban, járt a Hold közelében, hosszú, elliptikus pályán többször körülrepülte a Földet, és megalapozott asztronautikai ismeretekkel is rendelkezett. Új útitársai is ismerték, ha csupán sajtó jelentésekből is. Jephson ugyanis egy évvel korábban sokat hallatott magáról, amikor néhány Föld körüli keringés után űrhajójának fékberendezése felmondta a szolgálatot, Két bajtársával együtt napokig keringett a Föld körül, mire a hibát úgy-ahogy ki tudta javítani. A szárazföld helyett azonban, a korábbi amerikai űrhajókhoz hasonlóan, az Atlanti-óceánra ereszkedtek le. Jephson keserű humorral mesélt erről az útjáról, és bevallotta, hogy sohasem káromkodott annyit, mint ez után a váratlan vízre szállás után. A magányos házban az űrhajósok nagyon hamar közel kerültek egymáshoz, hiszen a világűrbe való felszállás előtt többé-kevésbé azonos problémák és gondolatok foglalkoztatták őket. Sokat tréfálkoztak és nevettek Jephson viccein, amelyekből legalább akkora készlettel rendelkezett, mint a nagyvonalúan osztogatott rágógumikból. Amint az orvosok, pszichológusok és technikusok várták, az együttes tagjai közt már néhány óra alatt bizalmas viszony alakult ki. Hosszú hónapokig tartó utazás állt előttük, amely életre-halálra összekötötte őket. Az utazás körülményeiből már most kaptak valami ízelítőt. Mind a hatan egy közös szobában laktak és aludtak. A csupasz helyiségben hat ágy állt, hat kis szekrény, hat szék és egy asztal. Nem voltak képek a falon, és amikor Henry Jephson egy bekeretezett családi fényképet akasztott az ágya fölé, az orvosok megkérték, hogy vegye le. Már most hozzá kellett szokniuk a válás 124

gondolatához. Az emlékek csak akadályozták volna őket. A szoba egyetlen „dísze” az űrruhájuk volt. Ott lógtak egymás mellett a falon megszámozva, mint a fegyverek. A kis teremnek két apró ablaka volt, amelyek alakra és nagyságra a Kepler fedélzeti ablakára hasonlítottak. Hangszigetelt falak biztosították, hogy már most előkészüljenek a repülésük alatti csendre. Ez a csend könnyebben elviselhető volt, mint a Fok 2-é, hiszen itt beszélgethettek, kicserélhették gondolataikat, és napjaikat, véget nem érő viccelődés töltötte ki. André Gilko, aki Cedrice-hez hasonlóan geológus volt, örömét lelte abban, hogy amerikai kollégáját folyton a rájuk váró űrkosztra emlékeztesse, mert tudta, hogy Jephson ínyenc. - Én mondom neked, kedves Henry, semmi sem múlja felül a mi laboratóriumunk menüjét - bizonygatta komolyan Gilko. - Naponta heteropoláris molekulák, abszolút tisztán. Hozzá aszparagin pheninalainnal, otthagyod érte a legfinomabb libamájpástétomot is. Henry Jephson mindig beugrott. - Én azt eszem majd, amit kapok - jelentette ki -, bár a mi űrhajóinkon elsőrendű konzervek voltak… - Mi is viszünk magunkkal - nyugtatta meg Massimu -, de az utunk egy évig is eltart, ehhez nincs elég hely a Kepler en. - Nem vihetnénk magunkkal egy szállítókocsit? kérdezte Jephson. - Egy második űrhajót, tele nyalánkságokkal? Komolyan elvitatkozgattak ezen. Csak Cedrice nem vett részt benne. Neki és Trenuknak az ilyen társalgás egyáltalán nem jelentett szórakozást. Még lélekben sem kellett laboratóriumi menüt fogyasztaniuk. Aztán az útitársak beszélgetésükben ismét visszatértek a Földre, kényelmesen üldögéltek az irányítóközpontban, körülvéve mindennel, amit az élet csak nyújthat. Cedrice örömmel lemondott volna minderről. Napról napra jobban elfogta a repülés láza. 125

Az első napokban nem volt idejük levelet írni. Később, amikor napi programjuk rendezettebbé vált, Cedrice írt Nangának: „Drága lánykám, milyen megnyugtató, de egyben nyomasztó is a gondolat, tudni, hogy a közelemben vagy. Nyomasztó azért, mert csak néhány percnyire vagyunk egymástól, és mégsem lehetünk együtt. Alexandertől tudom, hogy állást szerzett neked a kiképzőközpontban. Így majd gyorsabban telik el ez a néhány hét. Néhány hét. Bajtársaim bizakodása megnyugtató, de mint» első tartalékot «idegesít. Őszintén szólva irigylem őket. Rosszul esik, amikor hallom, hogyan beszélnek az útról, hogyan tervezgetik a mentőakciót. Gondolataim gyakran előreszáguldanak… Már százszor átéltem a találkozást a Darwinnal… Egyébként tudod-e, hogy a véglegesen kijelölt legénység tagjai között van Manik Maya egyik volt munkatársa is? Ismered Damar is észrevette, és ő volt az egyetlen, aki nem vágyott arra, hogy Nanga leveleit megismerje. Egyikük sem sejtette, mi játszódik le a mandulaszemű indonézban. Szenvedélyét a barátság és a szolgálatkészség álarca mögé rejtette, és senki sem gondolhatta, hogy éppen a lég józanabb társuk milyen ábrándokat szövöget. Csak egy alkalommal jött ki egy kissé a sodrából. Cedrice egyik Nangának írt levelét fejezte be, és megkérdezte, nem kívánja-e Damar régi kolléganőjét üdvözölni. Damar az első pillanatban nem jutott szóhoz, azután ráhagyta Cedrice-re, tegyen, amit akar. Cedrice furcsának találta Damar viselkedését, de nem sokáig törte rajta a fejét. Az sem tűnt fel neki, hogy Nanga egyetlen alkalommal sem említette levelében Damart. Majd két nappal a start előtt történt valami, ami rejtély maradt számukra, de Cedrice-re nézve messzemenő következményekkel járt. Szabad idejüket - mint mindig - írással vagy sakkozással töltötték. Trenuk már a harmadik játszmát vesztette el Jephsonnal szemben. Az 126

egyetlen, aki magában ült az asztalnál, André Gilko volt. Hirtelen felállt, Massimuhoz fordult, és komoly hangon mondta: - Én ebben a repülésben valószínűleg nem veszek részt, Georg. Gilko szeretett tréfálni, és így mindnyájan azt hitték, hogy ismét viccelni akar - mindnyájan ezt hitték, egyikük kivételével, aki pontosan tudta, hogy Gilko komolyan gondolja, amit mond. Csak most vették észre, milyen sajátságosán sápadt Gilko arca. Massimu felállt. - Mi van veled, André, beteg vagy? - Azt hiszem, igen - mondta Gilko. - Segítened kell, Massimu, tulajdonképpen egészen jól érzem magam, csak az emésztésemmel nincs valami rendben. Ha szólsz egy szót az érdekemben, talán mégis elengednek, holnaputánra biztosan elmúlik… - Mi van veled? - kérdezte Jephson. - Hasmenése van - felelte Massimu. - Jelentenem kell, André, az étel okozhatta. - De hát ugyanazt ettük mindnyájan - kiáltott fel Gilko ti pedig jól vagytok, különben nem üldögélnétek ilyen nyugodtan! Georg, én el is hallgathattam volna, engedd, hogy legalább még holnapig várjak… - Nem, egy percig sem várhatsz. Megyünk az orvoshoz. Gilko egy pillanatig habozott, aztán keserű mosollyal mondta: - Akkor jó repülést. Éppen velem kellett ennek megtörténnie! - Követte Massimut. - Goddam, nálam minden oké - mondta Jephson -, teljesen egészséges vagyok, becsületszavamra! - Lehet, hogy a reggeli tornánál fázott meg - vélte Trenuk. - Most mindenesetre fel kell készülnünk egy hosszadalmas vizsgálatra. - Negyven órával a start előtt! - dörmögte Cedrice. Hogy lehetséges az ilyesmi? - Nem kapott választ. Rémülten gondoltak arra, hogy hasonló dolog velük is 127

megtörténhet. Ha valóban az étel okozta, akkor el kell halasztani a startot. - Én makkegészséges vagyok - szögezte le Jephson újra. - Én is - mondta Damar -, az étel nem okozhatta. Most majd kettőtök közül az egyik jön velünk az útra. Cedrice-re nézett, aki még nem fogta fel egészen, mit jelentene számára Gilko kiesése. Nyílt az ajtó. Három orvos lépett be gondterhelt képpel. - We are all right - bizonygatta Henry. - Reméljük - válaszolt a vezető orvos. Egyikük megmondhatta volna, hogyan kapta André Gilko a bélfertőzést. Damar Wulan volt az. Senki sem gondolhatta volna, hogy Gilko italába többször is olyan szer került, amely hasmenést okoz. Nem Gilko ellen irányult a dolog. Damart kínozta a féltékenység, és annak a gondolata, hogy Nanga és Cedrice a Kepler elindulása után örökké együtt lehetnének, megérlelte benne a tervet. Cedrice volt az első, akinek egy másik helyett be kellett ugrania. A vizsgálat után kiderült, hogy a többiek mindnyájan makkegészségesek. André Gilkónak további vizsgálatra kórházba kellett mennie. Mostanáig csak gyomorrontást tudtak megállapítani. De ez is elegendő volt ahhoz, hogy visszavonják a startengedélyét. Damar elérte a célját. Bajtársai gratuláltak Cedrice-nek. Massimu azt mondta: - Akármilyen szomorú is ez a dolog, Andrénak ilyesmire számítani kell. Különben is bármelyikünkkel megtörténhetett volna. Veled örülök, Cedrice. Most, hogy vágya ilyen váratlanul beteljesült, vegyes érzések töltötték el Cedrice-t. Túlságosan meglepetésszerűen érte a dolog, fel sem tudta fogni, hogy néhány óra múlva a többiekkel együtt felszáll. - Kérlek, higgyétek el mondta szorongva -, sajnálom Andrét, annyira beleélte magát a dologba. Henry Jephson bajtársiasan megveregette a vállát.

128

- Take it easy, Cedrice, príma együttes vagyunk mi így, és majd úgy négy-öt hónap múlva kötélre kötünk, s te mászol be elsőként a Darwinba. Köszönöm, Henry mondta. Cedrice megkönnyebbülten -, remélhetőleg igazad lesz. A sarokban Trenuk dörmögött: - Ha még valakinek baja van a beleivel vagy a gyomrával, szíveskedjék a start előtt jelentkezni, most ugyanis én következnék a sorban. - Tréfájával nem ért el hatást, hiszen az indulásig még egy éjszaka és majdnem egy egész nap volt hátra. Kora délelőtt, tíz órával a start előtt lépett be Alexander Wulko. Cedrice elkülönítése óta nem látta. Kimentek sétálni a ház előtti parkba. - Most, hogy mégis teljesült a kívánságod - kérdezte Wulko -, hogy érzed magad, fiam? - Jól - válaszolt Cedrice. - Nanga hogyan fogadta a dolgot? Wulko sokatmondóan mosolygott. - Mostanáig mindig azt hittem, hogy csak tudományos érdeklődése és kíváncsisága tartja itt. Nem akarok a magánügyeidbe avatkozni, Cedrice, de remélem, vele komolyabb lesz a viszonyod, mint Anne-nal. - Szeretem Nangát - válaszolta Cedrice. - Kérdezd meg őt magát, mit szól az utazásodhoz. Magammal hoztam. A kapunál vár rád. Harminc percetek van. Cedrice az órájára nézett, - Harminckét percünk - helyesbítette, és sietett a kapuhoz, ahol két őrszem állt, akik nem engedték be Nangát, Csak amikor Wulko utasította őket, léphetett be a lány. Wulko intett nekik, és odébb ment. Csak álltak, fogták egymás kezét, és egy szó sem jött ki ajkukon. Aztán továbbmentek, és csak amikor fák és bokrok takarták el őket az idegen szemek elől, vonta magához Nangát, és megcsókolta. - Üljünk le, Cedrice - mondta a lány. Nangának hirtelen olyan érzése támadt, mintha cserbenhagyná a lába. 129

Leültek egy padra, és a lány a fiú mellére hajtotta a fejét. - Nem válunk el - mondta -, emlékezz az első leveledre: „Sem idő, sem távolság nem választhat el bennünket…” - Tudom, drágám. Kérlek, most ne szólj többet, mire jók a szavak? A percek mintha pillanatok lettek volna. Egymáshoz simultak, és Cedrice keze Nanga szívén nyugodott. így ültek és hallgattak, megfeledkezve a jelenről és a jövőről, és inkább a fiú érezte, mint a lány: ez itt a Föld, lélegzetével, hódító illatával. A Föld a szerelem, az öröm és a gyász, minden fény és sötétség, virradat és álom, erő és gyengeség. És hozzátartozott az a sivító hang is, amely egyszerre kiszakította őket elmélyültségükből. A sziréna figyelmeztette Cedrice-t és társait, hogy búcsúzzanak. Nanga, egy árnyalattal sápadtabban, igyekezett, hogy nyugodt maradjon. Még egy kicsit mosolygott is, amikor átadott Cedrice-nek egy levelet. - Ígérd meg, drágám, hogy csak akkor bontod fel, ha nyomra jutottatok. - Szerelmi vallomás? - próbált Cedrice tréfálni. - Nem - mondta a lány -, majd elolvasod, de ígérd meg, hogy előbb nem bontod fel. - Megígérem. - Szája közel volt Nanga füléhez, és megismételte: - Megígérem. Már nem fogtak kezet. Egy mosoly volt az utolsó, néma búcsú, amelyet magukkal vittek útjukra. Nanga visszament a bejárathoz, lépései csikorogtak a házhoz vezető kavicsos úton. A fák, a virágok, a bokrok, az út és a zöld fű maradt meg a fiúban utolsó képként erről a földi együttlétről. Tizennyolc óra tíz perc. Massimu, Jephson, Cedrice és Wulan a felvonó előtt álltak, amelynek néhány perc múlva fel kellett őket emelnie a Johannes Kepler beszállónyílásához. Tucatnyi alkalommal álltak itt, és tucatnyi alkalommal gondoltak erre a pillanatra. A 130

technikusok, orvosok és kiképzők ott gyülekeztek körülöttük, jól ismert arcok, most izgatottan. Néhány búcsúszó. A négy ember alig hallja. Trenuk ott áll a közelükben. Int feléjük, és láthatóan a hüvelykujját szorongatja. A búcsúszertartás véget ért. Egymás után szálltak be a liftbe. Az űrhajó előtti térség kiürült, az indítók csapata elhordta, amire már nem volt szükség. A négy ember utolsó intését már alig lehetett látni. Egy pillanattal később belülről befedték a beszállónyílást. A Johannes Kepler magányosan állt a starthelyen, egy óriási henger, ezüstösen csillogó csúcsa az égbe mered. Alsó részéből a hűtőfolyadék gőze szállt ki, gyorsan eloszló fehér felhőkben. Tizennyolc óra tizenkilenc perc volt. Több mint két órának kellett még eltelnie a startig. A Johannes Kepler felszállását minden lakásban, a Föld minden zugában nyomon követhették. Ami a képernyőn nem volt látható, az a völgykatlan szélén levő zárt terület, ahol mintegy száz megfigyelő, főként tudósok és néhány riporter várta türelmetlenül a startot. Köztük Nanga és Wulko is. Wulko be akarta vinni Nangát az egyik közvetítő fülkébe. Ott az űrhajó belsejéről készült felvételeket is láthatták volna. Nangát nem érdekelték ezek a képek. Elég sok ilyen felvételt látott már, és a felszállásnál az összezsúfolt űrhajósok nem nyújtottak valami kellemes látványt. Végtelen hosszúnak tűnt az idő az indulásig. Időnként utasítások hangzottak el a hangszórón keresztül. Nanga szomszédságában néhány úr heves vitát folytatott az űrhajózás problémáiról. Sokat nem értett belőle, de amikor odatekintett, egy oldal-szakállas férfit pillantott meg, aki teljes hangerővel éppen azt fejtegette hallgatóinak, hogy a Földön már jártak idegen élőlények, s erről Ezékiel és Ézsaiás könyvében, valamint a Jelenésekben olvashatnak. Ismét megszólalt 131

a hangszóró, és félbeszakította a szakállas prófétát. Még tizenkét perc tíz másodperc hiányzott a startig. - Még egy szűk negyedóra, és túl leszünk rajta - mondta Alexander Wulko Nangának, és bátorítóan intett neki. Sejtette, mi megy végbe a fekete hajú lányban. - Igen, mi már túl leszünk rajta - válaszolta a lány. - Ők négyen is. Higgye el, Nanga, a legrosszabb a várakozás. Induljon csak el a Kepler, mindjárt kellemesebben érzik magukat a bent ülők. Ez a várakozási idő engem mindig a szülőszobára emlékeztet, mi, nézők ugyanis olyanok vagyunk, mint a férjek, akik sötét gondolatokba mer ültén, türelmetlenül járnak fel-alá a váróteremben. És akkor hirtelen nyílik az ajtó, belép a nővér, és mosolyogva közli: „Gratulálok, a szülés rendben befejeződött, anya és gyermeke egészséges.” A hasonlat mosolyt csalt Nanga arcára. Wulko minden tőle telhetőt megtett, hogy megrövidítse a várakozás idejét. Mesélt korábbi startokról, elmagyarázta a lánynak a technikai folyamatot és egyéb részleteket. Közben bealkonyodott. Néhány pillanattal a start előtt hirtelen fényszórók százai villantak fel. Megvilágították a Kepler t, amely most messziről mecsetre emlékeztetett, óriási minarettel. Nanga nem tudta levenni szemét a látványról. Gondolatban átlátott az óriás falán, és eszébe jutottak a szavak: „Sem idő, sem távolság nem választhat el bennünket egymástól…” - Azonnal indulnak - hallotta Wulko szavait. A hangszóróból egyszerre óraketyegés hallatszott. Úgy hangzott, mint a szívdobogás, a nézőknek elállt a lélegzetük. Közben megszólalt egy hang: - Még hetven másodperc van az indulásig! Nanga önkéntelenül megragadta Wulko karját. A közbeszólás után számolni akarta a másodperceket, de a ketyegés megzavarta. Gondolatai Cedrice-nél jártak, aki odaszíjazva feküdt a párnáin, és várt, mint ő. Wulko az égre nézett. 132

- Könnyű felhőképződés - mormogta -, nem sokáig látjuk őket. Kár. Nanga oda sem figyelt. Hány másodperc még? töprengett. Hirtelen felhangzott a szó: - Start! - Ugyanebben a pillanatban dörrenést hallott. Úgy hangzott, mint egy távoli vihar. Éles lángsugár jelezte a startot. Az űrhajó törzse remegett. Úgy tűnt, mintha nem akarna felemelkedni. A kitóduló gáz süvítése erősödött. Lassan, óvatosan, fülsértő zaj kíséretében szállt fel a Johannes Kepler. Mintha felbődült volna a Föld, és minden erejét megfeszítette volna, hogy meghiúsítsa az emberek szándékát. Az űrhajó azonban szállt, csak szállt, fehér fényű tűzcsóvát húzva maga után. Pillanatok múlva a Kepler vízszintes pályára tért. Hallani már semmit sem lehetett, csak egy távoli fénypont jelezte a sikeres felszállást. - Jól repülnek - szólalt meg Wulko. - Igen - erősítette meg Nanga is, aki tágra nyitott szemmel követte az egyre kisebbedő fénylő pontot. Mögötte zúgtak a kamerák, a sikeresen végbement startról pedig már a hangszórók is beszámoltak. Nanga nem vett tudomást a körülötte levő emberekről, különben meghallotta volna a szakállas hangját, aki hangosan kiáltotta: - És felemelkedének a kerubok az égbe, és látám, ajtó tárult ki előttük!

133

XV. A kínzó várakozás után a jelzőlámpák felvillanása szinte megváltás volt számukra. Még egyszer fellélegeztek, az űrhajó felső része felől halk surrogás hatolt be a kabinokba, majd hirtelen éneklő tónusba ment át. Ezt a zajt a giroszkóp okozta, a pörgettyű, amely az űrhajó testét a kijelölt helyzetben tartotta. Az éneklő hang csak néhány másodpercig volt hallható, azután beindultak a hajtóművek. A négy ember érezte párnája remegését. Az egyre erősödő robaj minden más zajt elfojtott. Úgy feküdtek habgumi fekhelyükön, mint valami kocsonyás közegben, egyik kabinban Cedrice és Henry Jephson, velük szemben Damar és Massimu. Mindnyájan igyekeztek csak a startra gondolni és feloldódni. Tudták, hogy a Kepler könnyedén fog felemelkedni a Földről. Csak Jephson pislogott időnként Cedrice felé. Aztán valamit kiáltott, amit a robajtól nem lehetett érteni. - Csend! - rendelkezett Massimu a mikrofonon keresztül. A kabinokban kigyulladt a fény. Az űrhajósok fölé kamerákat építettek be. A központban levők most láthatták őket a képernyőn. Cedrice összehúzta a szemét. Isten veled, Föld - gondolta, és a legszívesebben ezt kiáltotta volna: a viszontlátásra! Azonnal emelkedni kezdenek. A dörej erősödött. Cedrice-nek eszébe ötlött, hogy a start rosszul is sikerülhet. Százezer hibalehetőség van, és nem ez volna az első eset, amikor a start nem sikerül. Akkor Massimu vagy a központ főmérnöke megnyomna egy gombot, és ez a sokéves munkával felépített műremek mindenestül szétrobbanna. Csak őket lőnék fel kabinjaikkal a magasba, ahonnan ejtőernyővel visszatérnének a Földre. Erre az esetre is felkészültek. A mérnököknek nem kellett a katasztrófagombhoz nyúlniuk. A remegés alábbhagyott, Cedrice gyenge 134

nyomást érzett, mely másodpercről másodpercre erősödött. Repültek. Az űrhajójukat felhajtó energia erősebb volt a Föld vonzásánál. A nyomás, mely a négy embert a párnához szorította, még mindig erősödött. Ezért a hajtómű robaja alábbhagyott, sebességük nagyobb volt a hang sebességénél. - Elismerésem a konzervdobozotoknak mondta Jephson hogy őszinte legyek, a startnál féltem egy kicsit. Most tehát repülünk. Egész kellemesnek érzem, a terhelés sem túlzott. - Mondj egy viccet, Henry - biztatta Massimu úgy gyorsabban elmúlik a tizenöt perc. - Ezt te csak ilyen egyszerűnek tartod? Az ördög tudja, valahogy üres a fejem. Azt hiszem, történelmi pillanatot élünk át. A feleségem a búcsúzáskor azt mondta, a nemzet majd büszke lesz rám. Mit szólsz ehhez? - Papírözönnel fognak elárasztani, majd ha visszatérsz válaszolta Massimu. - Remélem, néhány bankjegy is lesz közte - dörmögte Jephson. Cedrice csak félfüllel hallotta útitársai beszélgetését. Gondolatai visszakanyarodtak a starthelyre. Igyekezett maga elé képzelni Nanga arcát, de csodálatosképpen nem sikerült, Mindennek, amit maga mögött hagyott, már csak árnyképe élt az agyában. Nevek jutottak eszébe, nevek arcok nélkül: Wulko, Shagan professzor, Anne, a kis szerencsétlen André Gilko, akinek a helyét elfoglalta, és hirtelen az a bizonyos Honoré R. Cedrice mosolyogni akart, mikor ez a név felötlött benne, de csak fintor lett belőle. Tulajdonképpen kár, gondolta, hogy ez az ember nem fekszik itt a másik kabinban. Az ilyen kelekótyákat egyes-egyedül kellene fellőni egy körpályára, az majd féket vetne a fantáziájuknak, és reálisabb elképzeléseik alakulnának ki a természet törvényeiről… - Mivel szoktál horgászni a Nasi-tónál, Cedrice? érdeklődött Jephson. - Horoggal és kukaccal vagy műcsalival? 135

- Műcsalival. - Én a múlt évben sokat halásztam a Karib-tengerben, csakis cápára mentem. El sem tudjátok képzelni, hogy félek ezektől a vadállatoktól. Amikor annak idején a vízbe szálltam le, legjobban a cápáktól féltem. Folyton az járt az eszemben: most szerencsésen visszajöttél a kozmoszból, hős vagy, és úgy úszkálsz itt a vízben, mint egy patkány. De hát képzeljétek csak el: ha a hősnek a lábába harap egy cápa. Megpróbálták elképzelni, és nevetniük kellett. - Még két perc - szólalt meg Damar -, és elérjük a keringési pályát. Elhallgattak, a súlytalanság állapotára várva. Hosszúra nyúlt a két perc. Mindnyájan többször átélték már ezt a pillanatot, és mindnyájan felkészültek rá. Mégis ugyanazt érezték, amit Cedrice: hogy feltartóztathatatlanul zuhannak. Mintha a Kepler felvonó lett volna, amely a mélybe hullik. Az űrhajó megközelítőleg elérte a kiszámított pályáját Másodpercekig nem érvényesült a hajtóerő. Repülésük valójában egy, a Föld körüli folytonos eséshez hasonlított. A centrifugális és a nehézségi erő biztosította az egyensúlyt. Míg a Kepler a másodperc minden törtrészében egyre távolodni igyekezett a Földtől, a nehézségi erő ugyanakkor mindig visszahúzta. Ebből a kölcsönhatásból eredt a súlytalansága. Eltelt néhány másodperc, amikor egy lökés újra rezgésbe hozta az űrhajót. Az utasok ismét a párnákhoz préselődtek. Ezúttal azonban csak másodpercekig tartott a nyomás. A hordozórakéta utolsó fokozata egy erős lökéssel levált róluk, és ez által a Kepler megkapta az utolsó lendületet, amely végleges pályájára terelte. Csak ezzel érte el az űrhajó felszállása első szakaszának célját. Az űrhajósok fekve maradtak, hogy alkalmazkodjanak a súlytalanság feltételeihez. Egyensúlyérzéküknek, gyomruknak és mindenekelőtt szívüknek meg kellett 136

szoknia az új helyzetet. A mindig tréfára kész Jephson mulatságos pátosszal kiáltott fel: - Ladies and gentleman, negyvenötödik emelet, játékosztály! Óhajt valaki kiszállni és egy aranyos kis angyalkát vásárolni? - Mindig ugyanazok a viccek - morgott Massimu -, meséljétek el most csak szépen sorban, hol fáj, mi fáj. Kezdd el, Damar. Damar egy, a kabinban elhelyezett rajzra nézett, amely különböző mértani alakokat ábrázolt. - A látásom normális - mondta a pulzusom gyorsabb, a gyomrom kicsit lejjebb csúszott, különben minden rendben, szédülést nem érzek, - Örülj neki - mondta Cedrice -, én rosszul érzem magam, és a rajzon ezt a kört tojás alakúnak látom. Átmenetileg többé vagy kevésbé mind a négyen éreztek hasonló tüneteket. A gyakorlat és a felkészülés ellenére is néhány órára szüksége volt a szervezetnek, hogy alkalmazkodjék az új helyzethez. Massimu leadta jelentését az állomásnak, fekhelyéről ellenőrizte a fedélzeten a hőmérsékletét, és közölte a különböző mérőműszerek legfontosabb adatait. Most volt még néhány órájuk. A központban pályájuk pontos adatait számították ki. A fedélzeti ablakon át egy pillanatig láthatták hordozórakétájukat. A Herkules, ahogyan az utolsó fokozatot tréfásan elnevezték, rádióirányítással visszafelé haladt a Földre. Egy ideig csönd uralkodott a kabinban. Megvolt a bevált módszere annak, hogyan kell alkalmazkodniuk az új életformához. Beletartozott ebbe a csend és a koncentráció, az autoszuggesztió bizonyos formája. Legrosszabb esetben gyógyszerekkel is csillapíthatták volna gyomoridegességüket, de egyiküknek sem volt szüksége erre az eszközre. A pálya kétszeri megkerülése után túljutottak az első nehézségeken. Eloldozták magukat fekvőhelyükről. Csak az az érzésük maradt meg, hogy fejjel lefelé állnak. Ez még eltart majd egy ideig. 137

Massimu beszélt az állomással. Behívta útitársait a parancsnoki fülkébe. - Fáradjatok a fogadóterembe, a főnök látni szeretne benneteket. A kis képernyőn homályosan kivehető volt néhány személy, aki integetett nekik. Pár tréfás szó hangzott el, majd a főmérnök közölte velük a pályaadatokat. Egy órán belül egy második űrhajót kell majd körpályára indítani. Ez tartalmazza a Kepler legfontosabb alkatrészeit, a hajtóművet a reaktorral, a légzsilipet és más építőelemeket, amelyeket nagy súlyuk miatt csak a körpályán lehet majd összeállítani. A képernyőn a kép villogni kezdett. Rövidesen már csak világos csíkokat láthattak. - Az első hiba - dörmögte Henry Jephson -, rossz jel. - Ne károgj - mondta Massimu -, lehet, hogy légköri zavar. - Jelentette az állomásnak, hogy rossz a vétel. Meg akarták keresni a hibát és kijavítani. - Felőlem elmaradhat a képsugárzás. A földi képek csak elterelik a figyelmünket - szólalt meg Damar. - Ez igaz - erősítette meg Cedrice is megvan a célunk, és most erre kell összpontosítanunk. Minden egyéb mellékes. - Nem egészen - jegyezte meg Massimu. - Legkésőbb négy hét múlva vendéget kapunk a fedélzetre, akivel el kell bánnunk. Tudták, mire céloz. A láthatatlan vendég a honvágy. Elkerülhetetlenül beállít. De vártak rájuk egészen más problémák is. Felkészültek rá, és szilárdan elhatározták, hogy visszaverik az egyhangúság és az idegölő csend támadásait. Massimunak igaza volt, a képátvitel a Földtől az űrhajóra védettséget és biztonságérzetet ad. A válságos pillanatban, amikor az űrbetegség elharapózik, a képtávíró és más technikai eszközök legalábbis gyengíthetik a depressziót. Egyelőre azonban mindebből semmit sem éreztek. Jó hangulatban voltak, és a Kepler még nem érte el a 138

kozmoszt. Az űrhajó négyszázharminchét kilométer távolságban haladt a Föld körül. Itt, a külső légkörben levő gázmolekulákat a Föld nehézségi ereje már nem tudta lekötni. Ezen a körpályán a négy ember felkészülhetett a hosszú utazásra. Massimu szétnyitotta a Kepler három bordáját. A szállítóűrhajó startjára vártak. A fedélzeti ablak előtt egy csillag vonult el. Damar a fedélzeti teleszkópon keresztül figyelte. - Ott dolgoztam - szólalt meg elmerengve - nézzétek csak, az ott a Kalusnyin Szeme, a repülő obszervatórium. Szép idők voltak. Most távolodnak… Ezt a mesterséges égitestet, amely elliptikus pályán keringett a Föld körül, Kalusnyinról, a főkonstruktőrről nevezték el. Az obszervatórium épp földközelben volt, és most távolodott, míg tíz földrádiusznyi út után el nem éri a Földtől való legnagyobb távolságra levő pontját. Az obszervatóriumban dolgozó három tudós is észrevette a Kepler t. Rádión üdvözölték utasait, és sikeres utat kívántak. Valamivel később a Kalusnyin Szeme a Föld korongja alá merült. A négy űrhajósnak már nem is volt ideje, hogy a kis űrállomással foglalkozzék. Az irányítóközpont a szállítóűrhajó indulását jelezte. Tizenöt perc múlva hosszúkás alakú képződmény jelent meg pályájukon. Hajtófokozata lassan közeledett, össze volt kötve egy kabinnal, amelyben két szerelő kapott helyet. A négy űrhajós a parancsnoki kabinból feszülten figyelte a manőverezést egy vetítőtükörben. A két űregység összekapcsolását automatikusan kellett végrehajtani. Amint a két test összeér, kiugró szorítókapcsok szilárdan egymáshoz fűzik őket. Mikor a hajtófokozat egy méterre megközelítette az űrhajót, belekapaszkodott a tartóhorgokba. Néhány másodperc múlva lökés érte a Kepler t, melytől imbolyogni kezdett. A kapcsok összecsukódtak, a hajtómű hozzá volt kötve az űrhajóhoz. Közvetlenül ezután a Kepler újabb kis lökést kapott. Az űrkabin a 139

két szerelővel levált a hajtóműről. Mivel az összekapcsolás minden baj nélkül megtörtént, a szerelőknek nem kellett kiszállniuk. Egyelőre azonban még a Kepler közelében maradtak, hogy be tudjanak avatkozni, ha valami nehézség adódna. A négy űrhajósra most fontos, nagy figyelmet igénylő munka várt. A hajtómű kábeleit be kellett kötni a parancsnoki fülkében levő érintkezőkbe, és az érintkezési felületek elszigetelése nagy gondosságot követelt. Csak azután lehetett az űrhajónak ezt a részét is oxigénnel feltölteni. Ötször kerülték meg a Földet, mire Massimu az irányítóközpontnak a munka sikeres elvégzését jelenthette. Minden mérőműszert átvizsgáltak, a légnyomást kiegyenlítették, és a bordákat újra összecsukták. A Johannes Kepler, útra készen állt a mindenség felé. A két szerelő kis űrkabinjából még egy utolsó üdvözletét küldött, majd csökkentette a sebességét, és visszairányította a kabint a Földre. Most már csak az elektronikus programozású kormánymű adataira volt szükségük. Ezek minden pillanatban megérkezhettek, és akkor már semmi sem áll útjában a felszállásnak. Mindegyiküknek megvolt a maga feladata és pontosan megszabott programja, amelyhez a mindennapi testedzés éppen úgy hozzátartozott, mint az alvás vagy az olvasás. Damar volt a felelős az étrendért, amely lényegében konzervekből állt. Hetenként háromszor vételezték az ennivalót a laboratóriumból, amelyet ugyancsak Damar ellenőrzött. Cedrice ellenőrizte az oxigén-utánpótlást, a reaktort és a hőmérsékleti viszonyokat, Jephson figyelme a különböző technikai berendezésekre, az adóés vevőkészülékekre, a rádió-mérőműszerekre és az oszcillográfokra terjedt ki. Massimu tartotta a kapcsolatot az állomással, vezette a fedélzeti naplót, és felügyelt útitársai egészségi állapotára. Kísérteties csendben haladt a Kepler Föld körüli pályáján. Csaknem huszonkilenc óra telt el az indulás óta. Starthelyük fölé, a Kambo-völgykatlanra már régen 140

sötét éjszaka borult. Eurázia aludt. Csak a különböző megfigyelőállomások tudósai tartották szemmel az apró égitestet, amely rövid másfél óránként feltűnt a horizonton, és járta útját végig a mennyboltozaton. Reggel négy óra tájt a Johannes Kepler utoljára tette meg ezt az utat. Az állomás megadta a kormánymű programozásának végleges adatait. További útjuk minden szakaszán, a legnehezebbeken, ezzel a programmal elektronikus úton kormányozták az űrhajót. A fedélzeten levő elektromos agy nélkül lehetetlen lett volna a pontosan kiszámított röppályát tartani. Az űrhajó útja most már nem egyszerű a Kepler ellipszis alakú pályán haladt. Amint a fedélzeten levő hajtómű, működésbe lépett, az űrhajó spirális pályán repült a Föld körül, úgyhogy a spirál menetei egyre nőttek, amíg végül elérkezett a pillanat, amikor a röppálya végleg eltávolodott a Földtől. A négy űrhajós ismét odacsatolta magát fekhelyéhez. Négy óra huszonhárom perckor újra kigyulladtak a jelzőlámpák a kabinban. Utoljára haladt el alattuk a Föld hatalmas korongja. Utoljára látták az ismerős planétát kontinenseivel, tengereivel, városaival, erdeivel és felhőivel. Pontosan kilencven másodperc múlva el fognak tűnni még a körvonalaik is. A nagy síkságok egybeolvadnak, a Föld lassacskán elveszti gömb alakját. De addig is egyre kisebbedik, olyan apró lesz, mint a többi csillag. Egyikük sem látta még így a planétát. Remény töltötte el őket, mialatt a startóra kegyetlenül figyelmeztetett a még hiányzó másodpercekre, meg türelmetlenség és kíváncsiság fogta el őket, nagy kaland várt rájuk. Még hatvan másodperc, ötvenkilenc, ötvennyolc… - Egyszer két amerikai űrhajós körpályáról startolt, de a gyújtás tíz másodperccel később következett be szakította meg Jephson a feszültséggel terhes másodperceket. - A Hold felé repültek volna. - És? - kérdezte Cedrice. - Utólag helyesbíteni tudták a pályát. 141

- Mi másodpercre pontosan startoltunk - mondta Massimu - nézzetek csak ki még egyszer, most van alattunk a Csendes-óceán. Kinéztek a kék tengerre, csillogott a napfényben. Damar akart valamit mondani, de a startóra másodpercmutatója a nullára ugrott és megállt. Ugyanakkor búgás hallatszott a kabinban. A hajtóművek működésbe léptek. Könnyű nyomást éreztek, korántsem olyan erőset, mint a földi startnál, de elég heveset ahhoz, hogy pillanatokra újra elfogja őket az enyhe nehézségérzet. Megkezdődött a repülés az univerzumba. A Johannes Kepler pályája most már nem a Mars közelében vezetett. Az űrhajónak eredetileg valamivel közelebb kellett volna a vörös bolygóhoz kerülnie, mint a Föld és a Hold közötti távolság. Most azonban csak 16 millió kilométerre közelítették meg a Marsot. Ez viszonylag még mindig kis távolságnak számít, ha elgondoljuk, hogy Földünk e távoli szomszédja a legjobb esetben is csak 57 millió kilométerre tud bennünket megközelíteni. így a tudósok a megváltozott pálya ellenére is remélték, hogy fontos információkat kaphatnak, és legfőképpen azt, hogy fellebbent-hetik a fátyolt a különös holdnak, a Phobosznak titkáról. Még sok időnek kellett eltelnie, hogy ezt a feladatot elvégezhessék. Az űrhajósok előtt a várakozás és a bizonytalanság olyan hónapjai álltak, amelyeknek óráit még nem számolták meg, naptárát még nem készítették el.

142

XVI. „Adj nekem egy szilárd pontot, amelyen megvethetem a lábam, és kifordítom sarkából a világot!” Több mint kétezer éve mondta Arkhimédész ezeket a szavakat. Tudta, hogy nincs az univerzumban ilyen szilárd pont, tudta, hogy a végtelenben minden mozgás, minden energia. A Föld és a Hold együtt kering egy súlypont körül, s mind a kettő a planétákkal együtt a Nap körül, ez ismét összes planétájával a Tejútrendszer középpontja körül. A tejútrendszerek napjainak számát több mint százmilliárdra becsülik. Ezek az elképzelhetetlenül nagy csillagfelhők azonban csak egy pontot jelentenek a végtelen űrben, vándorolnak egy még nagyobb központ körül, és soha nincsen vége mozgásuknak. Ez az új csipetnyi energia, ez az új csillag a világűrben, a Johannes Kepler még csak néhány hete mozgott ebben a végtelenségben, ahol nincs fenn és lenn, és más törvények szerint múlik az idő. Cedrice, Damar, Jephson és Massimu számára már kisebb lett a Föld, mint amekkoraként a Hold emlékezetükben élt; éjszakai kísérőnket pedig most már csak akkorának látták, mint egy fényes teniszlabdát. Még mindig egyre növekvő sebességgel távolodtak a hazai tájaktól. Ha nincs közöttük és a Föld között a biztos vezérsugár, ha a Kepler t nem az elektronikus program precizitásával kormányozzák, nem érheti el a célját. Akkor eltéved az összevissza kuszáit mozgásoknak és bonyolult nehézségi erőviszonyoknak ebben a zűrzavarában. Lehetetlenné vált a Földre saját elhatározásukból való közvetlen visszatérésük is. Nagy technikai felkészültségre és egy csomó, tudásra volt szükség ahhoz, hogy a visszatérés matematikai előfeltételeit megteremtsék. A négy űrhajós azonban nem gondolt a visszatérésre, bár hetek teltek már el. Repültek, repültek, de saját 143

mozgásukat alig érezték. Olyan volt, mintha a Kepler mozdulatlanul állna az űrben. Csak az útjukat jelző oszcillográfokon és a Föld kisebbedésén érzékelhették a helyváltoztatást. Ezen a héten értette meg Cedrice a Fok 2-n végzett fárasztó kísérlet jelentőségét. Megismétlődött néhány dolog az ott begyakoroltakból. Naponta többször továbbították a mérőműszerek adatait, és naponta be kellett számolniuk életfunkcióikról. Szívműködésük fokozódott, és kissé ingerlények lettek. Mindez egyelőre még elviselhető volt, de ellentétben a korábbi gyakorlatokkal, különösen a kísérleti űrhajó elszigeteltségében végzettekkel, itt nem lehetett a végét előre látni. Ellenkezőleg, repülésük elején tartottak. A Föld távolodása olyan problémák elé állította őket, amelyekkel a kutatások még nem foglalkoztak. A kényszerhelyzet folytán, hogy a Darwin életben maradottait mindenáron meg kellett menteni, rés keletkezett a kutatási sorrendben, a második lépés megelőzte az elsőt. Senki sem tudta megjósolni, hogy az expedíciót siker koronázza-e. Bennük is megvolt az évezredek óta velünk született ösztön, amely - mint saját belső óránk - jelzi a nappalt és az éjszakát, a hajnalt és az alkonyatot. Itt azonban nem volt nappal, nem volt éjszaka és nem volt félhomály. Akármikor tekintettek ki, ugyanazt a képet látták: a végtelenség sötétjét, amelyben milliónyi csillogó fénypont szikrázik. Órájuk szinkronban volt a világidővel, de megszokott életritmusuk felborult. A legrosszabb hatást az ijesztő csönd és környezetük egyformasága tette rájuk. Ez a vigasztalan egyhangúság, a látszólag változatlan kép, amely örökösen szemük elé tárult, megnyújtotta a másodperceket, napokká változtatta az órákat. Egyszer Jephson és Cedrice óvatosan megkopogtatott néhány mérőműszert. Az az értelmetlen gyanújuk támadt, hogy egyáltalán nem is működnek. 144

Amennyire a korlátozott lehetőségek engedték, munkával igyekeztek védeni idegeiket a túlterheléstől. Elég kevés értelmes tevékenységre nyílt alkalom. A legtöbb időt tornagyakorlatokkal és olvasással töltötték. A tornára az orvosok különös súlyt helyeztek. Bár a Kepler sebessége még mindig nőtt, ez a gyorsulás alig befolyásolta a súlytalanságot. Torna nélkül testük elernyedt volna. Kabinjukban expandereket szereltek fel, amelyek kis helyen is lehetővé tették a testgyakorlást. Ami az olvasást illeti, a fejlett technika révén szinte kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkeztek. A könyvek szövegét elektronikusan tárolták. Egy kis ceruza vastagságú csőben elfért egy terjedelmes könyv tartalma. Hogy a szöveg látható legyen, a csövet bele kellett tenni a leolvasóba. Ez egy kis készülék volt képlemezzel, amelyen el lehetett olvasni a szöveget. Az eljárás nem sokban különbözött a televízió képfeliratától, mégis csak a hosszan tartó űrutak késztették a tudósokat arra, hogy megoldják ezt a problémát. Ez a készülék lehetővé tette, hogy egész könyvtárakat vigyenek magukkal az űrhajó fedélzetén. Cedrice figyelmét ínég más dolog is lekötötte. Mégpedig az űrhajó orrán elhelyezett laboratórium. Ezt a helyiséget tréfásan „zöldségeskertnek” nevezték, mert itt kaptak helyet az algatenyészetek is, amelyek az űrhajó oxigénkészletét regenerálták, és szükség esetén táplálékot is nyújtottak. De legalább ilyen fontos volt az a titokzatos berendezés, amelyben a napenergia fermentumok segítségével életfontosságú szénhidrátot állított elő, és amely további feldolgozás után íztelen folyadékká változott. Komplikált folyamat volt ez, nem szakember számára csak nehezen érthető. Cedrice képes volt órák hosszat a készülék előtt ülni és figyelni, hogyan képződnek finom vízcsöppecskék, hogyan vándorolnak végig hajszálcsövek és szűrők rendszerén, hogy útjuk végén egy tartályba kerüljenek. Indulásuk óta szüntelenül dolgozott a berendezés. Cedrice-nek 145

nem ment a fejébe, miért nem működik a Darwinon levő hasonló berendezés. A szerencsétlenek miért csak hét hónapra, sőt most már csak négy-öt hónapra elég élelmiszerrel rendelkeznek? - Valószínűleg túl messze kerültek a Naptól - vélte Damar -, nem kapnak elegendő energiát. - Ez lehetetlen - mondott ellent Cedrice -, az adatok szerint közelebb vannak a Naphoz, mint a Föld. - Akkor csak egy lehetséges: a berendezés az összeütközés következtében tönkrement. Ezt a feltevést is könnyen meg lehetett cáfolni. A megtalált híradószonda bizonyította, hogy a laboratórium még hónapokon át működött. Ha az űrhajó átvészelte az összeütközést, a laboratóriumnak is épnek kellett maradnia. Henry Jephson mászott át a résen. Hallotta a beszélgetést, és megjegyezte: - Ki mondta nektek, hogy a megtalált adatok tényleg megegyeznek a Darwin valóságos pályaadataival? - Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte Cedrice megütközve. - Csak annyit, hogy ők is emberek. Tévedni emberi dolog… - Hagyd abba a zavarkeltést! - szakította félbe Damar. Még nagyon jól tudhatnak parallaxist számítani. Két kitűnő matematikus van a fedélzeten: Shitomir és Dzsi komoly tekintélyek. - Shitomir nem írta alá a levelet - mondta Jephson -, vajon miért nem? - Olyan fontos ez? - csattant fel Cedrice. - A többiek aláírták, és köztük van az apám! - A parancsnok sem írta alá - makacskodott Jephson. Talán véleménykülönbség volt köztük a pályaadatok tekintetében, vagy valami még rosszabb. - Mi az a még rosszabb? Jephson a homloka felé intett. - Mi csak néhány hete vagyunk úton, és én még teljesen oké vagyok, mégis támadnak furcsa gondolataim, és ha 146

őszintén beváltjátok, ti is így vagytok. Ok viszont már csaknem egy éve úton vannak, tizenegy hónapja és néhány hete. Tizenegy hónap… El tudjátok képzelni? És semmi kapcsolatuk a Földdel. Ki tud még ott értelmesen gondolkozni? És ha tévedtek? Elég egy hiba, egyetlen hamis feltételezés vagy helytelen megfigyelés, és egészen más pályaadatok jönnek ki, tíz- vagy akár ötvenmillió kilométer eltéréssel… Cedrice felnyögött. - Hagyd abba végre, Henry, engem nem tudsz megzavarni, engem ugyan nem! Meg fogjuk őket találni, egész biztosan megtaláljuk őket. - Persze hogy megtalálj ük őket - szólt bele Massimu. Miért izgatsz bennünket ilyesmikkel, Henry? Kétkedésre van most a legkevésbé szükségünk. - Én, nem izgatlak benneteket, csak meggondolandónak tartom a dolgot. - És ha igaz volna? - mormogta Cedrice. - Ha valóban elszámították magukat? Vagy ha megzavarodtak? - Itt az eredmény! - mérgelődött Damar. - Most már ő is kezdi. - Nem óhajtok még egy ilyen beszélgetést a fedélzeten jelentette ki Massimu nyersen. - Most menj az expanderedhez, Henry, az utolsó huszonnégy órában nem tornáztál. - És Cedrice meg Damar? Ők talán tornáztak? - Jephson kihívóan nézett Massimura. - Ugyanez vonatkozik rájuk is. Mindnyájan fegyelmezetlenek lettünk. Azt hiszem, tizennégy óra óta nem aludtam. - Én sem - ismerte be Damar -, és még mindig nem vagyok fáradt. Massimu szavai elérték a kívánt hatást. Jephson megígérte, mindjárt hozzáfog a gyakorlatokhoz. Barátságosan vállon veregette Cedrice-t. - Ne vedd annyira, a szívedre, Cedrice, ostobaságot beszéltem. Tudjátok mit? Figyeljetek csak, és csodálkozni fogtok, mit hozott magával az öreg Henry. 147

Eltűnt a nyílás mögött, és egy pillanat múlva már vissza is tért. Ravasz mosollyal óvatosan kinyitotta a markát. - Nem szép? Ne morogj, Massimu. Most dugjon mindenki egy szép rágógumit a fogai közé. Massimu felsóhajtott. - De hiszen mindet elkobozták tőled. Mennyit csempésztél be a fedélzetre? - Csak ezt a maroknyit - bizonygatta Jephson. Az orvosok különböző okokból nem engedtek rágógumit a fedélzetre. Mindenekelőtt a hozzáadott különféle ízek izgatták a gyomoridegeket. Massimu azonban nem szólt, és Damar is meg Cedrice is vett a színes golyócskákból. A béke helyreállt. Mennyi időre? Az egyhangúság, a végtelen út megmaradt. És megmaradt a kis fényes gömb képe, amely a hazájuk volt. A Föld most pályájának olyan pontjára ért, amikor ugyancsak eltávolodott a Keplertől. Még néhány nap, és semmit se fog különbözni a többi csillagtól. A Kepler porszem a mindenségben, a semmiben lebeg, egy kísérteties pályához kötődve, és bár utasai tudták, mi vár rájuk, a földi tudat észrevétlenül lázadozott bennük. Ésszel mindent meg lehet magyarázni. De miért bosszant bennünket mégis a légy a falon? A fedélzeten, a laboratóriumban és a parancsnoki fülkében imbolyogtak-lengtek a mérőműszerek mutatói - minden percben, minden órában, napról napra. A fedélzeten ketyegtek az órák. Az űrhajósok hallását megélesítette a csönd, túlérzékennyé váltak. - Valamelyikünknek egész kovácsműhely van az órájában - mondta Damar, és a többiek helyeseltek. Hallgatóztak. - Henry, a te órád ketyeg olyan hangosan - mondta Cedrice. Jephson a füléhez tartotta az óráját. - Igazad van - dörmögte mogorván -, valóban szemérmetlenül hangos. - Beledugta a zsebébe. Azután újra hallgatóztak, most meg a többi órát hallották. 148

Minden változatlan maradt, túlfeszített érzékeik mindent fokozottan érzékeltek. Ismerték egymás lépéseit, mozdulatait, ismerték a mérőműszerek mutatójának lengését és a csillagképek fényének különbözőségét. Kritikus értelmük azt mondta: kissé idegesek lettünk, uralkodnunk kell magunkon. Lenyelték feltörő bosszúságukat, de azért valami mindig visszamaradt, amin rágódni lehetett. Jephson ott állt a kabinban, és kibámult a fedélzeti ablakon. A homályos üveg visszatükrözte arcát. - Mit nevetsz? - kérdezte Cedrice bosszúsan. - Nem nevetek - állította Jephson. - Igenis nevettél. - Nem nevettem. Húsz perce vagy még régebben a Földet, nézem. - Nem értelek, Henry - vetette ellene Cedrice nagyon nyugodtan, mert tudta, hogy nem szabad vitát kezdeményezni. - Az arcod tükröződött az ablakban. Világosan láttam, hogy nevetsz valamin. Mi van ebben? Semmi, a világon semmi. De te letagadod. Miért? Miért nem vallód be becsületesen és nyíltan, hogy nevettél? - Vigyen el engem az ördög, ha nevettem! - kiabált Jephson. - Nem nevettem. Cedrice legyintett. - Jó, nem nevettél. Hagyjuk abba. Valószínűleg már hallucinálok. - Úgy látszik. Cedrice egy pillanatig dühösen hallgatott. Aztán megszólalt: - Szerintem ez bajtársiatlanság. Miattam dalolj vagy nevess, amíg csak jólesik, de hogy ilyen semmiségért a szemembe hazudsz, azt nem értem. Hiába esküdözött Jephson, hogy nem nevetett. Nem sok kellett volna hozzá, hogy a dolog komoly veszekedéssé fajuljon. Jephson azonban „felfedezett” valamit. Jephson egy apró, fénylő pontot vett észre, amely véleménye szerint nem lehetett csillag. Cedrice feledte azt, ami miatt még néhány másodperccel előbb 149

feldühödött. És mivel ők éppen egy ilyen fénylő pontot kerestek, annál inkább hajlamosak voltak azt hinni, hogy utazásuk célját pillantották meg. Riasztották Massimut és Damart, Cedrice legszívesebben a központot is értesítette volna felfedezésükről. A fedélzeti műszerek azonban csalhatatlanok voltak. Egy mesterséges égitest a tükörteleszkópban világosan felismerhető lett volna. Ezt a fénylő pontot azonban nem lehetett kinagyítani. Távoli csillag volt, puszta szemmel éppen csak látható. Csalódottan hagyták abba a vizsgálódást. A Danoin feltételezett pályája még mindig nyolcmillió kilométer távolságban volt. Nyolcvankilenc napja utaztak. Arcukat szakáll övezte, szemük alatt árnyék húzódott. Az út nem akart véget érni. Ezekben a végtelen napokban csak a Mars megközelítése hozott egy kis változatosságot. A központtól utasításokat kaptak, hogy végezzenek pontos vizsgálatokat. A teleszkópokban a titokzatos planéta óriási holdnak tűnt, két kísérője, a Phobosz és a Deimosz pedig gyenge fényű objektumoknak. Méréseket végeztek a Mars felületének különböző részein, hegységeket láttak és nagy, világos síkságokat, amelyek valaha óceánok lehettek. Még fontosabbnak látszott azonban a Phobosz, a belső hold, amelyről olyan sokféle elméletet állítottak fel. Részleteket nem tudtak megállapítani, de méréseikből kiderült, hogy a Phobosz nem gömb alakú. Legnagyobb kiterjedése tizenötezerháromszáz méter. - Hátha mégiscsak mesterséges hold ez? - mondta Cedrice, visszaemlékezve a Honoré R.-rel folytatott beszélgetésre a Kambo-völgyben. - Lehet, hogy valóban egy nagy űrállomás kering ott. - Ki építette volna? - kérdezte Damar. - A Mars átlaghőmérséklete mínusz tizenöt fok. Ilyen hőmérséklet mellett nem alakulhat ki értelmes élet. - Olyan talán nem, amilyet mi ismerünk - vetette ellene Jephson -, de miért ne létezhetne másfajta életforma is? 150

- Ha valaha magasan fejlett életforma létezett volna a Marson - szólalt meg Massimu -, olyan lényekkel, akik űrállomást tudtak építeni, akkor azok nem is pusztulhattak volna el. Réges-rég jelentkeztek volna. Sajátságos, hogy amit az emberek nem tudnak azonnal megmagyarázni, az a legértelmetlenebb találgatásokat váltja ki. Ez vonatkozik az állítólagos marscsatornákra is. - De hiszen azokat lefényképezték - mondta Damar. - Lefényképezték és lerajzolták, de mindig különböző alakúaknak látszottak. Egyébként régen tudjuk, hogy ezek az állítólagos csatornák az időjárással kapcsolatos jelenségek. Ha nagy magasságból tavasszal vagy ősszel fényképeznénk a Földet, kedvező körülmények esetén hasonló képeket kapnánk. Egyes napsütötte helyeken, ahol megolvad a hó, sötét árkok rajzolódnak ki. Olyanok, mintha csatornák lennének. Néhány éven belül világosság derül majd a Mars felszínrajzára. A Marsról és holdjairól folytatott vita, a mérések és a fényképfelvételek kedvező hatással voltak rájuk. Idegességük enyhült, nem volt idejük, hogy apróságok miatt felizgassák magukat. A képeket továbbítani kellett a központnak, kérdések vetődtek fel, félreértések is, és hosszú jelentésekre volt szükség. Nyolc napig tartott ez az izgalom, aztán szemmel láthatóan távolodott a bolygó. A fedélzetre ismét visszatértek a hétköznapok. A központnak szóló jelentések a rutinbeszámolókra korlátozódtak, és ezekben sem ragaszkodtak a túl nagy pontossághoz. A megszokottság eltompította érzékeiket, a legjelentéktelenebb apróság is szóváltást keltett, mintha csak hihetetlenül fontos dolgokról volna szó. A növekvő izgalomnak és ingerlékenységnek ebben az állapotában Massimu és Damar bizonyult a legkiegyensúlyozottabbnak. Damarnál talán bizonyos bűntudat is hozzájárul, hogy - elsősorban Cedrice-szel szemben - fékezze magát. Néhány nappal előbb, mint ahogy kiszámított pályájukat elérték volna, mégis történt valami, ami komolyan veszélyeztette további 151

repülésüket. Massimu megbetegedett. Már napok óta elhanyagolta a torna-gyakorlatokat, nehézkessé vált, és semmi sem érdekelte. Eleinte senki sem vette észre. Csak az tűnt fel, hogy örökké fáradt. Azután felhívták őket a központból, és Damart kérték, hogy minden Massimu által készített adatot vizsgáljon felül. Ezek szerint az adatok szerint a fedélzeten hetven Celsius-fok lett volna a hőmérséklet. Kiderült, hogy Massimu mindent összekevert. Damar átvette a fedélzeten a parancsnokságot, Az irányítóközpontban orvosi konzílium ült össze. Hogyan lehetne segíteni a betegen? A szívműködés és a vérnyomás adatai ehhez már nem voltak elegendők. Az orvosok vér- és vizeletvizsgálatot kívántak. A négy űrhajóst kioktatták az ilyen vizsgálatok elvégzésére, amikor azonban a feladatot végre akarták hajtani, már nem emlékeztek rá, hogyan kell az analízist elkészíteni. Még Damar emlékezete is kihagyott. A központ főorvosa minden egyes mozdulatot elmagyarázott nekik. Cedrice-t felszólították, hogy beteg útitársát masszírozza, Jephsonnak és Damarnak kellett az analízist elvégeznie. Jephson csak nagy méltatlankodással látott hozzá a feladathoz. - Micsoda lehetetlen kívánság - háborgott -, hogy jövök én ahhoz, hogy itt rázogassam a vizeletét! - Tedd azt, amit mondanak! - parancsolt rá Damar. - Ha legalább valami értelme volna - morgott tovább Jephson -, sosem lesz ennek vége. Én mondom neked, Damar, sohasem találjuk meg őket, és ha még pár napig így repülünk tovább, sohasem térünk vissza a Földre. Damar hallgatott, és hallgatása fél egyetértés volt. Cedrice fáradtan vonszolta magát. - Teljesen kész vagyok - mondta. - Massimu úgy fekszik, mint egy darab fa, meg sem mozdul. Alszik, azt hiszem, meg fog halni. - Ne beszélj ilyen ostobaságokat - mondta Damar. Henry, masszírozd tovább te. 152

- Ha visszamehetnénk a Földre, gyorsan lábra állna jegyezte meg Jephson. - Mi lesz most? Repüljünk a világ végére? Cedrice, mondj már valamit! A Föld most már csupán egy másodrendű csillag, hamarosan egészen elvesztjük szem elől. - Igen - mondta Cedrice -, azt hiszem, igazad van. Mit tegyünk? Már egyáltalán nem tudok gondolkozni. - Tehát megmondom a központnak, hogy vissza akarunk menni - jelentette ki Damar. - És a Darwin, Cedrice? Az öreged? Mégiscsak érte akartál menni? - Természetesen, vissza kell hoznunk mindnyájukat mormolta Cedrice bizonytalanul. - Talán hamar megtaláljuk őket, holnap, holnapután vagy talán már ma… Kiballagott, és bemászott a zöldségeskertbe. Semmi értelme nem volt a teleszkóppal a Darwint keresni, de Cedrice olyan volt, mint a fuldokló, aki az óceánban a szárazföldet kémleli.

153

XVII. A vizsgálat megállapította, hogy Massimu nagy mennyiségű kalciumot és fehérjét vesztett. Ezt a jelenségét a tartós súlytalanság idézte elő. A kevés mozgás a csontok mésztartalmának csökkenéséhez és a nitrogén fokozott eltávozásához vezet. Hamarosan Cedrice-nél, Jephsonnál és Damarnál is mutatkoznia kell majd a jelenségnek. Mindnyájan elhanyagolták az óránkénti testgyakorlást az expanderrel, az egyetlen lehetőséget testük belső egyensúlyának szabályozására. Az orvosok gyógyszerkúrát írtak elő Massimunak. Ez csak akkor használhatott valamit, ha közben tornázik is. A négy embernek azonban elsősorban erkölcsi segítségre volt szüksége. Néhány óra múlva jelentkezett az irányítóközpont. Arról beszéltek, milyen érdeklődés kíséri útjukat, és milyen felelősséget vállaltak magukra. A parancsnoki fülkében hallgatták végig e szavakat, csak Massimu feküdt a kabinjában, de a hangszórón át ő is hallhatta: - A ti kezetekben van a Darwin legénységének sorsa mondta a beszélő -, közel vagytok hozzájuk, a Darwin felétek tart. Meg fogjátok őket menteni, ha a feladatotokra gondoltok, és minden rendelkezést betartotok. - Mindegyiküket nevén szólította, és felidézte személyes emlékeiket a közös felkészülés időszakából. Azután doktor Cowper jelentkezett, és ugyancsak bátorságukra és lelkiismeretükre hivatkozott, különösen Jephsont intette, hogy járjon, elöl jó példával. Az első pillanatban ezek a szavak nem is tévesztették el hatásukat. - A Darwin jön felénk, csaknem a közelében vagyunk, hallottátok? - Jephson megragadta Cedrice kezét. Nemsokára elérjük, Cedrice. És azután indulás hazafelé. A visszaút már nem tart ilyen sokáig. - Ha felénk jönnek, akkor hallanunk kell őket - mondta Cedrice. - Jeleket fognak adni. - A vevőkészülékhez 154

lépett, forgatta a finombeállítót, de csak zúgás hallatszott. - Ne nyúlj hozzá - figyelmeztette Damar a készülék be van állítva, és ha jelentkeznek, úgyis meghalljuk őket. Massimuval törődjünk, be kell vennie a tablettáit. Massimu aludt. Semmit sem hallott az üzenetből. Rávették, hogy egy kevés folyadékkal lenyelje a tablettákat, megmasszírozták, ők maguk pedig az expanderhez mentek. Huszonnégy óra múlva azonban kezdtek megfeledkezni az intelmekről. Tartós krízis veszélye kísértett a fedélzeten. A térből és időből való kiszakadás érzése egyre jobban csökkentette bizakodásukat. Óráik és naptáraik mutatták ugyan az órákat és a napokat, de ez a földi idő volt, amit már nem érzékelt a tudatuk. A végtelen űrben egyik óra olyan volt, mint a másik. Cedrice folyton a rádióvevőn keresgélt, de a Darwin nem adott magáról életjelt. Az irányítóközpont tudósai tisztában voltak vele, hogy ez ellen a krízis ellen nincs biztos szer. Ha néhány nap múlva a Kepler hajtóművét kikapcsolják, szétnyithatják a törzset, és mozgásba hozhatják a három bordát. Ebben az esetben a fülkében ható centrifugális erő visszaadja nehézségérzetük egy részét. A szervezet működése megjavul, s ez növeli önbizalmukat. Addig is folyton buzdítani és bátorítani kellett a négy embert. Állandóan jöttek a központból a kérdések, a jelentéstételre való felszólítások és a Földön elért legújabb eredményről szóló hírek. Végül egy olyan közlés érkezett, amely elsősorban Jephson és Cedrice számára okozott örömteli izgalmat: mind a négyen beszélgethetnek legközelebbi hozzátartozóikkal vagy barátaikkal. A várható esemény még Massimut is felvillanyozta. A gyógyszerkúra kedvező hatással járt, frissebbnek érezte magát, már nem aludt olyan sokat, és hébe-hóba néhány percre még a zöldségeskertbe is átmászott. A hír hallatára kitartóan lógott a nyújtón, és edzette kar- és hasizmait. Jephson még egyszer megpróbálta rendbe 155

hozni a képernyőt, de a beérkező képek homályosak maradtak. - Nem tesz semmit - mondta jókedvűen -, ha majd a feleségem beszél, beteszem a képét a hangszóróba, így legalább félig távolbalátás lesz. A családjáról és a kis házáról készült képeket gyakran mutogatta, most megint előszedte, és ezernyi apróságot mesélt róluk. Massimu fényképei is kézről kézre jártak, végül pedig Cedrice is elővette Nanga képét. Damar kiment a laboratóriumból. Állítólag a mérési adatokat akarta feljegyezni, valójában bemászott a kabinjába, és befúrta magát a fekhelyébe. Ennek a szenvedélytől feldúlt embernek a Földdel megteremtendő kapcsolat nem ígért örömet. A fivérével beszélhetett. Az egyetlen ember azonban, aki valóban közel állt hozzá, és akit a vég nélküli repülés alatt sem tudott elfeledni, elérhetetlen maradt számára. Damar megőrizte titkát. Nem haragudott Cedrice-re, és nem volt diadalittas akkor sem, amikor sikerült felelőtlen terve, amellyel a két embert elválasztotta egymástól. Csak megnyugvást érzett, mert itt a végtelenségben Nanga éppen annyira tartozott hozzá is, mint Cedrice-hez. Nanga a második énjévé vált. A várható beszélgetés gondolata ébresztette rá arra a fájdalmas tudatra, hogy Cedrice-t ez a fantasztikus távolság sem választotta el a lánytól. Hallotta, hogyan beszél róla Cedrice. Végig kellett hallgatnia a prágai értekezletről és a Nasi-tóról szóló egész történetet. Azután olyan élmények következtek, amilyeneket ő nem ismert, célzások a sintangi sétákra, szavak, amelyek felfűtötték fantáziáját. Első ízben vesztette el nyugalmát és önuralmát. Kimászott a kabinjából, és a zöldségeskert felé vonszolta magát. - Hagyd már végre abba ezt a hülye locsogást! - rivallt rá Cedrice-re. - Nem az űrhajósklubban vagy. Napok óta nem lehet rád bízni semmit. Cedrice csodálkozva nézett rá. - Meghibbantál? 156

- Menj a kabinodba, és tornázz. Azután pedig kérek jelentést az oxigéncseréről. - Ezt nyugodtabban is meg lehet mondani - jegyezte meg Jephson. - Mindennek van határa - felelte Damar. - Meg vagyok róla győződve, hogy az oxigénregeneráció már hetek óta nem működik kifogástalanul. Ezért betegedett meg Massimu is, nem szeretnék én is összecsuktam. Damar volt a parancsnok, s nekik engedelmeskedniük kellett. Fölfortyanása azonban úgy meglepte őket, hogy azt hitték, nincs egészen eszénél. - A fejben kezdődik - morogta Cedrice, és kimászott. - Miért toltad úgy le? - kérdezte Jephson. - Az új megbízatásod mindjárt a fejedbe szállt? - Hagyj békében - válaszolt Damar, és visszamászott a kabinjába. Senki sem vette komolyan Damar sajátságos viselkedését, legkevésbé Cedrice, akit teljesen eltöltött a várható beszélgetés Nangával. Damar lehangoltságától eltekintve az irányítóközpont közlése mindnyájuknak szárnyakat adott. Gondolatban közelebb érezték a Földet, de az emelkedett hangulat egyben azzal a veszéllyel is járt, hogy erősödik bennük a honvágy. A központban tudtak ezekről a nehézségekről, de ez volt a kisebbik baj. Nem volt más lehetőség, hogy a Charles Darwin személyzetét megmentsék. Ha a négy űrhajós csődöt mond, rájuk magukra is bizonytalan sors vár. Érezniük kellett, mennyire szívükön viselik sorsukat a Földön, és milyen közel vannak hozzájuk mindnyájan. Azonban maga a beszélgetés mutatta meg minden mérőműszernél világosabban, mekkora távolság választja el őket hozzátartozóiktól. A közvetlen társalgáshoz már régen túl messze jutottak. Három percre és hét másodpercre volt szüksége a kimondott szónak, hogy eljusson az űrhajótól az irányítóközpontig és fordítva. Nem lehetett közvetlenül válaszolni a feltett kérdésre. Előre elkészített szöveget kellett elmondaniuk, 157

és aztán várni. Mindegyiküknek harminc perc állt rendelkezésére ehhez a nehézkes beszélgetéshez. Jephson lépett be elsőnek a parancsnoki fülkébe. Fedélzeti kameráikat bekapcsolták, az irányítóközpontban kifogástalanul vehették a Keplerről érkező képet. Nekik maguknak meg kellett elégedniük az árnyképekkel, amelyek apró képernyőjükön kirajzolódtak. Jephson a fejhallgatóban hallotta felesége hangját. Időnként elnevette magát, és közbeszúrt egyegy megjegyzést, elfelejtette, hogy nevetése és szavai több mint három perc múlva érkeznek meg a központba. Bár a képernyőn csak halvány körvonalakat lehetett látni, le nem vette szemét a sötét foltról, és ami a többiek részére, akik vele együtt nézték, nem volt felismerhető, azt az ő fantáziája kiegészítette. Azután felolvasta a szöveget, amelyet előkészített, kibővítette válaszokkal és kérdésekkel, üdvözletét küldte barátainak, ismerőseinek. Az irányítóközpontban és a fedélzeten hangszalagra vették a beszélgetést. Amikor Jephson átadta helyét Cedrice-nek, sugárzó arccal mondta: - Nem fogjátok elhinni, a feleségem minden hónapban közel száz levelet kap… - Biztosan házassági ajánlatokat - jegyezte meg csípősen Massimu. - Már három televíziós interjút készítettek vele folytatta Jephson lelkesedve és a fiam osztálya dolgozatot írt rólam… - Most maradj csendben! - kiáltott rá Cedrice. Ő is csak egy árnyékot látott a képernyőn, és az ő beszélgetése sem folyt le másként, mint a társaié. Hallotta Nanga hangját, és maga előtt látta. - Cedrice, drágám - mondta Nanga -, egészen tisztán látlak, még a csuklódon a karórádat is megismerem. Cedrice, én nem írtam fel semmit, olyan sok mindent akartam neked mondani, de most mindent elfelejtettem. Szeretlek, Cedrice, szeretlek… Az egész repüléseteket, minden pillanatot átéltem veled együtt. Nemsokára 158

elvégzitek a feladatokat. Örülök neked, Cedrice, és a bajtársaidnak is… Tudod még, mit írtunk egyszer egymásnak? Tér és idő nem választ el bennünket egymástól soha… Kérlek, szólj néhány szót, hogy hallhassam a hangodat. . . Cedrice-nek egyszerre nehezére esett a beszéd. Kezében tartotta a papírt a szöveggel, most azonban ostobának és banálisnak találta, amit leírt. Az után elmondta, hogy jól érzi magát, és panaszkodott a rossz képvételre. Egy kis zavarszünet után hozzátette: - Most pontosan ugyanúgy vagyok, mint te, Nanga. Egyszerre minden szó üres és semmitmondó lett… Tudom, hogy mindig velem voltál, és nagyon sokszor gondolok a folyóra, ott Sintangnál, és a kirándulásainkra. Mire szavai végre odaértek, kérdéseit és megjegyzéseit már újra elfelejtette. Lehetetlennek bizonyult ilyen körülmények között értelmes beszélgetést folytatni, különösen nem úgy, ahogy Nanga és Cedrice szerette volna. Nanga a levele után érdeklődött. Mire Cedrice válasza megérkezett, egy fényjel beszélgetésük végét jelezte. Már csak búcsúszóra volt idejük. Mielőtt ez elérkezett volna Cedrice-hez, Massimu már ott állt mellette. Damar lépett be utolsóként a parancsnoki fülkébe, hogy néhány szót váltson fivérével. Csak ezután tudta mindenki visszahallgatni a beszélgetését hangszalagról. Jephson alaposan kihasználta ezt a lehetőséget. Eljátszotta Cedrice és Massimu előtt felesége és fia szavait, és pillanatnyilag megfeledkezett a Darwinról, a világmindenségről és egyáltalán minden problémájukról. Csak Damar vonult vissza szótlanul kabinjába, és senki sem sejtette, miért olyan lehangolt. Amikor Cedrice még egyszer meghallgatta a szalagot, felfedezett Nanga búcsúüdvözletében két szót, amelyet a lány hazája nyelvén fűzött hozzá: „Silap háti.” Cedrice ezt még néhányszor meghallgatta. Nanga nyilván 159

akaratlanul mondta ki ezt a két szót. Cedrice bemászott Damar kabinjába. - Damar, mit jelent az, hogy silap háti? Damar összerezzent. Hallgatott. - Tudnod kell, ez az anyanyelved. Talán rosszul hangsúlyoztam. Nem akarod meghallgatni a szalagot? Ezek voltak Nanga utolsó szavai… Damar nem mozdult. - Silap háti - kezdte újra Cedrice -, figyelj jól, Damar: silap háti. Mit jelent ez? Gondolkozz csak, én úgy hiszem, valahogy a szerelemmel kapcsolatos… - Hagyj békében! - kiabált Damar dühösen. - Nem ismerek ilyen szavakat, hagyj békében ezzel a fecsegéssel… - Fecsegés - ismételte meg Cedrice -, amit Nanga mondott, az először is nem lehet fecsegés, másodszor furcsa vagy, Damar. Nanga a kolléganőd volt, nyugodtan üdvözölhetted volna. Kis szünet után Damar fáradtan megszólalt: - Hagyj magamra, fáradt vagyok. - Beteg vagy? - Nem, de úgy látszik, rosszul hallasz. Mondtam, hogy fáradt vagyok. - Akkor legalább azt mondd meg, mit jelent: silap háti… - Kifelé! - Damar akkorát kiáltott, hogy Cedrice ijedten sarkon fordult. - Azt hiszem, ő is kifogta - mondta Cedrice Massimunak -, Damar beteg, jelentsd a központnak, újra átveheted a parancsnokságot. - Miért ordít? - érdeklődött Jephson. - Kérdezd meg tőle. Még az anyanyelvét is elfelejtette. Csak tudnám, mit jelent ez a két szó. Nem tudjátok véletlenül, mit s jelent az, hogy silap háti? Sem Massimu, sem Jephson nem tudta, és nem tudta meg Cedrice a leolvasóból sem, amellyel később az indonéz nyelv alapjait áttanulmányozta. Azután a két titokzatos szó el is vesztette számára a jelentőségét, mert egy újabb esemény minden figyelmét lekötötte. 160

XVIII. A Johannes Kepler elérte tervezett röppályáját, útjának második szakasza befejeződött. Az űrhajó közeledett a szférához, amelyben a Charles Darwin pályáját feltételezték. Bár napokon és órákon át próbálgatták azt az érzést, amikor a hajtóművet kikapcsolva szabadon repülhettek, mégis meglepetésként érte őket a rég várt pillanat. Annyira megszokták az enyhe rezgést és a farból jövő finom búgást, hogy hetek óta abban a hitben éltek, hogy mély csönd veszi körül őket. Most ezt a látszólagos csöndet váltotta fel egy még mélyebb csönd. A mérőeszközök mutatói, amelyek a moderátorok és a diffúziós berendezések működését regisztrálták, a nullára süllyedtek. A mesterséges égitestből bolygó lett, amelynek további pályáját bonyolult nehézségi viszonyok határozták meg. A pályát az irányítóközpont is csak megközelítőleg ismerte, mert a Keplert nemcsak a Nap tömege befolyásolta, hanem más planétáké is. Hatvannégymillió kilométer választotta el őket a Földtől. A Charles Darwin áldozatain kívül még senki sem látta a Földet ebből a távolságból. A négy ember a parancsnoki fülkében gyülekezett, és feszülten figyelte a folyamatot, amelyet Massimu egy emeltyű lenyomásával indított el. A törzs alsó része szétnyílt, a három borda lassan felemelkedett. Amikor a bordák az űrhajó merev részével derékszöget képeztek, lassan keringeni kezdtek… Harminchárom méter volt az általuk leírt kör átmérője, és nyolc másodpercbe telt, amíg minden kabin egyszer körüljárta a középső tengelyt. A Kepler körhintává változott. Most már a bordákon keresztül kellett bemászniuk a kabinjukba, hogy visszanyerjék a földi nehézség érzetét. Ez az átállás komoly problémákkal járt. Tudták, hogy szervezetüknek lassan meg kell szoknia ezeket az új körülményeket, de a vágy, hogy végre újra érezzék a 161

nehézségi erőt, minden óvatosságot feledtetett velük. Cedrice és utána Jephson önkéntelenül felnyögött, amikor összegörnyedve átmászott a bordán, és a centrifugális erő a kabinba taszította. Két útitársuk sem járt jobban: úgy érezték, mintha satuba fogták volna őket. Ehhez járult még a szokatlan forgás is; sápadtan, kifáradva másztak vissza. - Szép kis találmány - mondta Jephson, akinek homlokára kiült a veríték -, be nem lépek még egyszer ebbe az ördögi körhintába! Damar eltűnt a betegszobában. Rosszul lett. Massimu tablettákat osztogatott gyomoridegességük csillapítására. Egy óra múlva újból megpróbálták, egy percig tartózkodtak a kabinban, aztán ismét visszatértek. A forgó kerék lassanként elvesztette félelmes hatását. Testük megszokta a terhelést, szemük pedig a sajátságos képet, amely a kabinablakon át eléjük tárult. Mintha az egész világegyetem mozgásban lett volna, látszat szerint szüntelenül az űrhajó körül keringett. Új életkörülményeik más sajátosságokkal is jártak. Míg a Földön minden a bolygó középpontja felé törekszik, itt, a kabinban a centrifugális erő kifelé hajtotta őket, fejjel egymásnak álltak. Kívülről nézve úgy látszott, mintha lábuknál fogva lógnának egy óriáskeréken. Massimu megkapta az engedélyt a központtól, hogy mindenkinek külön pótadagot oszthasson ki. Ez konzervekből, gyümölcsből, húspástétomból, csokoládéból, ostyából és más ínyencfalatokból állt. A zöldségeskertben vették át a konzerveket, és nem tudtak elég gyorsan visszatérni kabinjukba. A magától értetődő, de régen nélkülözött dolgok csodának tűntek számukra. Minden tárgy a helyén maradt. Azután megkóstolták a nyalánkságokat. Massimu jó étvágyat kívánt nekik, és azt állította, hogy még sohasem evett, ilyen finomat. - Igazad van - mondta Jephson és szinte elképzelhetetlen, hogy a Földön naponta dúskálhatnak az ilyesmiben. El tudod még képzelni, Cedrice? 162

- Néha el tudom képzelni - válaszolta Cedrice, és megfontoltan rágott egy szelet gyümölcsöt. - A Föld az valami csodálatos. Csak akkor jön rá az ember, ha elhagyta. - Ha visszatérek, minden lépést, minden lélegzetvételt duplán fogok élvezni - mondta Jephson álmodozva -, ha végigmegyek az utcán vagy keresztül az erdőn. Folyton csak menni akarok majd, lépdelni. A mi házunk nincs messze a város szélétől. Azelőtt mindig kocsin jártam, de ha otthon leszek, eladom. Azután elsétálok a város széléig. Ott van egypár kert, mögötte az erdő. Lefekhet az ember, és süttetheti magát a nappal. És ilyet eszem mindennap. Kóstold csak meg a húspástétomot, Cedrice… A visszanyert nehézségi érzet emlékeket és vágyakat ébresztett bennük, és fantáziájukban minden apróság csodás, kívánatos dolog lett. A keringő kabinok ablakai a végtelen világűr panorámáját tárták eléjük, a csillagtenger forgott-lüktetett körülöttük, nyolc másodpercenként visszatértek ugyanazok a fénypontok. A Föld egy volt közülük. Fantasztikus erő kellett volna ahhoz, hogy elszakadjanak tőle, most látszott csak, hogy ez a bolygó most még erősebben fogva tartja őket, mint bármikor. A kényszerítő szükség hatására szálltak fel a világűrbe, az otthon maradottak szemében hősök voltak. Ezek a hősök azonban a vizeket és az erdőket emlegették, az asszonyokat, a sétákat. Ezek a hősök emberek maradtak, vágyaikkal, félelmükkel és gyengeségükkel, és lelkükben az egyetlen kívánsággal, hogy elérjék végre expedíciójuk célját, és visszatérjenek arra az egyetlen helyre, ahol számukra értelme van az életnek. Egyre gyakrabban álltak a fedélzeti ablaknál, és bámultak kifelé. Fotoelektronikus keresőik végigpásztázták a teret, és négy szempár kutatta a fénypontok között a szerencsétlenül járt űrhajót, amely állítólag ebben a szférában kering. Mi történik, ha jogos Jephson gyanúja, ha a pályaadatok helytelenek? A 163

kétkedést erősítette a józan megfontolás is. A Darwin életben maradt utasai talán helyesen számoltak, de mit jelent ilyen távolságok mellett egy félmillió kilométeres különbség? Egy bolygó, egy hold még ilyen látási lehetőségek mellett is jól felismerhető, az apró, gombostű-fejnyi Darwint azonban még radarberendezésük sem jelezheti. Minél tovább tartott a repülésük, annál jobban aggasztotta őket ez a gondolat. Kezdetben a nehézség érzetének visszanyerése, kabinjaik körforgása izgalmas esemény volt, lekötötte figyelmüket. A három kabin egy-egy apró égitesthez hasonlított, mely közös középpont körül kering. A Földnek egy évre van szüksége, hogy megkerülje a Napot, az ő kabinévük” nyolc másodpercig tartott. Kabinjaikat jelentős személyiségekről nevezték el. Jephson és Cedrice az Odüsszeusz nevet adta a maga bordájának, Damar és Massimu a Kolumbusz névben egyezett meg, a harmadik forgókar pedig az ókori görög filozófus után a Hérakleitosz nevet kapta. Kezdetben volt ez, amikor még minden az újdonság varázsával hatott. Az azóta eltelt időt pontosan leolvashatták órájukról, de érzésük szerint egy óra és egy nap között aligha volt már különbség. Annál nehezebben múlt az idő, minél jobban vágyódtak arra, hogy útjuk véget érjen. A fedélzeti élet egyhangúságának új változata jelentkezett, és ők gyorsabban megszokták, mintsem tudomásul vették ezt az állapotot. A zöldségeskertben a közös étkezések alatt egyre ritkábban váltottak szót. Mit is mondhattak volna? Egyetlen gondolat foglalkoztatta őket. Most, amikor hajtómű nélkül egy hosszúra nyúlt elliptikus pályán magukban repültek a Nap körül, a találkozás „csodájára” várva, már nem sokat használt a központból érkező biztatás. Útjuknak határt szabott az idő. Ezen a határon belül kellett megtalálniuk a Darwint. Ez a tehetetlen várakozás volt a legsúlyosabb megterhelés. Egy napon még Massimu is elvesztette a türelmét. 164

- Az ördögbe is, mondjatok már valamit! - fakadt ki, mikor már hosszú időn át gubbasztottak együtt a laboratóriumban. - Látom rajtatok, hogy egyiktek sem hisz már a sikerben. - Te hiszel benne? - kérdezte Jephson. Massimu vállat vont. - Nem tudom. Néha álmodom róla, de lassan belebolondul az ember ebbe az örökös várakozásba. Cedrice, neked mi a véleményed? - Az én véleményem? - Cedrice egy pillanatig maga elé bámult. - Őszintén megmondom: szerintem már nem élnek. - Ezt honnan tudod? - Mert már nem jelentkezik a rádiójuk. Annak idején jelentkeztek, fogták a jelzéseiket az Ala-tau hegységben meg Észak-Carolinában. Most hallgatnak. Éhen haltak, vagy lenyelték azt a bizonyos ampullát, az utolsót, amely az örök álmot hozza. Ez az én véleményem. - Pesszimista vagy - mondta Damar. - Ezer oka lehet annak, hogy nem jelentkeznek. - Egyet mondj - kérte Cedrice. Damarnak talán igaza van. Cedrice minden reménységbe belekapaszkodott. Sötét jóslata mögött kihívás lappangott. Ellentmondásra vágyott, és örült, hogy Damar beleesett a csapdába. - Közlésük szerint még néhány hónapra elegendő élelmiszerük van - mondta Damar. - Ha itt felfedeznénk őket, majdnem két hónappal korábban érkeznénk. Miért kellene előbb megölniük magukat? Azt is megértem, ha nem jelentkeznek. Vagy nincs rendben az adóberendezésük, vagy felhagytak a segélykéréssel. Most már a szondára bízzák magukat, amelyet katapultáltak. - Azért legalább valami jelet adhatnának - vélte Jephson. - Több mint egy éve be vannak zárva egy roncsba válaszolt Damar -, ki tudja, hány hónapja üzengetnek hiába, de az is lehet, hogy a Kutyafül már fogott fel új jeleket. Minden lehetséges. 165

- Erről meggyőződhetünk - szólalt meg Massimu. Felhívom az irányítóközpontot, talán valóban fedeztek fel új nyomokat. Ennél a kérdésnél semmi sem volt fontosabb a fedélzeten. A harminc perccel később beérkezett válasz újabb tápot adott kételyeiknek. A rádióasztronómusok időközben egyértelműen megállapították, hogy az Alatau hegységben és Észak-Carolinában felfogott jelek nem a Charles Darwinról származtak. A jeleket újra hallották, és a vizsgálatok kiderítették, hogy ezek egy, a hatvanas években felbocsátott űrszondától erednek. Mikrometeoritok változtathatták meg az adó frekvenciáját. Cedrice csalódottan húzódott vissza kabinjába. Jephson követte. - Mindig felfedeznek valami újat. Már azon sem csodálkoznék, ha hirtelen megállapítanák, hogy a Darwin hírvivő szondája is tévedés volt. - Ki tudja? - felelte Jephson. - Minden lehetséges. Már nem bírom elviselni ezeket a csillagokat. Mindig ugyanaz a kép! Ha én ezt, akkor sejtem… Hallgattak. Szemük megfájdult a csillagok kísérteties fénytáncától. - Furcsa - szólalt meg Jephson - régebben mindig azt mondtam: szeretem ezt vagy azt, szeretem a feleségemet, meg tudom is én, mi mindent. Most már az egész nem érdekel. Csak újra a Földön akarok lenni. Képzeld el, ha otthon beszélnénk így erről a bolygóról, bolondnak tartanának bennünket. Ebből a perspektívából foghatjuk csak fel, mit jelent nekünk a Föld. - Azt kívánom, bárcsak ne lett volna szükség az egészre - mondta Cedrice. - Néha attól félek, hogy a gyanúm beigazolódik. Ki tudja, megtaláljuk-e őket valaha is… - Én valami egészen mástól félek. Gondoltál te már arra, hogy esetleg nem tudunk majd visszatérni? Egy örökkévalóság óta úton vagyunk… 166

- Vissza fogunk menni, a programozott kormánymű kifogástalanul működik, minden ki van számítva. Cedrice hangjában volt egy kis bizonytalanság. - Igen, minden pontosan ki van számítva, akár a Darwinnál - felelte Henry Jephson. - A véletlent nem lehet kiszámítani. Van valami, amit az értelmünk nem tud felfogni. Akkor már csak a remény marad… Cedrice nem válaszolt. Ennek az expedíciónak a sikere és a sorsa a számításokon múlik. Egy idő után megszólalt Jephson: - Nem volna jobb, ha abbahagynánk a keresgélést, Cedrice? Néha kihívásnak érzem az egészet… - Nem! - Cedrice a szemébe nézett. - Nincs visszaút, Henry. Hogyan élhetnénk tovább a Földön, ha most csődöt mondunk? Gondoltál már erre? Senkinek sem mernék többé a szemébe nézni. Nem, akkor már jobb, ha itt döglünk meg. Csak mi menthetjük meg őket, csak mi. Egyszerre énekszó hallatszott. Mindketten füleltek. Ismerték a hangot és a dallamot is. Damar énekelt egy dalt, szövegét senki sem ismerte. Mélabús dal volt, panaszos, egyhangú. Damar gyakran énekelte, bár hangja egyáltalán nem volt kellemes. Egy darabig hallgatták, aztán Jephson felnyögött, - Miért kell folyton énekelnie, Cedrice? Nincs más elfoglaltsága? Miért nem olvas? - Mindjárt abbahagyja - mondta Cedrice. És valamivel később Damar valóban elhallgatott. - Most ötütemnyi szünet következik. - Jephson számolta, de Damar tovább hallgatott. - Végre abbahagyta. Ebben a pillanatban Damar új strófába kezdett. A dalnak nyilvánvalóan nem is volt vége, Damar kedve szerint variálta a szövegét. - Abbahagyni! - kiabált Jephson. - Damar, maradj végre csendben! Az ének elhalt, de csak egy pillanatra. - Lekenek neki egyet - morogta Jephson. 167

Kimászott. Cedrice követte. Damar a zöldségeskertben üldögélt, Jephson megrázta. - Hagyd abba az éneklést, Damar! - parancsolta, - Miért? Nincs megtiltva. - Mi megtiltjuk - kiáltotta Jephson dühösen -, hagyd ezt a vonítást! Cedrice, én azt hiszem, ez veszekedést akar. Egyáltalán nem tud énekelni, károg, mint egy varjú… Damar szemrehányóan nézett rá, erre Jephson elhallgatott. - Miért üldögélsz örökké itt? - kérdezte Cedrice békülékenyebben. - Miért nem mész a kabinodba? Mit gondolsz, miért találták ki a tudósok ezt a körhintát? Vagy neked örömet szerez ez az átkozott súlytalanság? - Mindenesetre úgy tűnik - mondta Jephson -, úgy ül itt, mint egy kígyóbűvölő. Öltözékük hátába és ülepébe fémcsíkok voltak bevarrva. Az űrhajóban mindenütt mágneses lemezeket szereltek fel. Ha rátámaszkodtak vagy ráültek egy ilyen mágneses betétre, egy helyben maradtak. Damar ilyen helyen ült. Karját összefonta a mellén, felsőteste ide-oda ringott. Olyan volt, mintha valami rituális szertartást végzett volna. Nem válaszolt. Arcán sajátságos, álmodozó kifejezés ült. - Kérdeztem tőled valamit - mondta Cedrice. Barátságosan meg akarta rázni Damar vállát, amikor észrevett valamit. Damar egy kis műanyag zacskót tartott a térde között. - Nézd csak Henry, a földünkkel játszik. - Damar engedte, hogy Cedrice elvegye tőle a zacskót. Kétmaroknyi föld volt benne, közönséges homok, amelyet felszállás előtt gondosan becsomagoltak, és magukkal hoztak. - Itt a nyugalma és a fölénye - morgott Jephson csak színlelt az egész. Cedrice óvatosan kinyitotta a zacskót. Érezte ujja hegyével a még kissé nedves földet, aztán Jephson is megérintette. 168

- Jó talaj - mondta Damar -, ebben minden megteremne. Még a mi algáink is Két-három darabot ki kellene vennünk a tápoldatból, és megpróbálhatnánk elültetni ebbe a talajba. - Nem rossz ötlet - mondta Cedrice. Henry Jephson is fellelkesedett, és ebben a pillanatban nem gondoltak arra, hogy ötletük megvalósíthatatlan. Az algatenyészetet, amely ellátta őket oxigénnel, a laboratóriumban egy oldattal táplálták. A folyadékot műanyag tartályokban tárolták, amelyekből nem párologhatott el. Az igénytelen algák a nedves földben is tenyésztek volna, de a földhöz nem volt tartályuk. Néhány nap alatt az algák csontszárazzá váltak volna, és meteoritrajhoz hasonlóan keringtek volna az űrhajóban. Erre nem gondoltak. - Én már néhányszor a kezemben tartottam ezt a földet közölte Damar - egyikőtök sem vette észre. Sok mindent nem vesztek ti észre. - Mit nem veszünk észre? - érdeklődött Jephson gyanakodva. - Egyet és mást - felelte Damar nyugodtan. Mesélhetnék én nektek egy történetet, talán egyszer majd el is mondom. - Milyen történetét? - Csak egy történetet. Cedrice-t különösen érdekelné. De most nem szólok egy szót sem. Majd később, Cedrice, ha már megtaláltuk őket. Most még nem érkezett el a pillanat. - Fontoskodik - morgott Cedrice. - Nem akarod legalább sejtetni, hogy miről van szó? - Nem sejtetek semmit. Voltaképpen miért nem akarjátok, hogy énekeljem ezt a dalt? - Próbáld csak meg! - rivallt rá Jephson. - Ki bírja ezt tartósan elviselni? Örökké ugyanaz a gajdolás, és örökké ugyanaz a hülye szöveg… - Rossz a fületek - válaszolt Damar -, különösen a tiéd, Cedrice. - Miért különösen az enyém? 169

- Mert ebben a szövegben olyan szavak fordulnak elő, amelyeknek a jelentését tudni szeretnéd. - Damar gúnyosan elhúzta duzzadt ajkát útitársa meghökkent arca láttán. - Igen, silap háti. Nem azt akartad tőlem egyszer megtudni, mit jelentenek ezek a szavak? Én tudom. - Ez nem szép tőled - mondta Cedrice akkor azt mondtad, hogy ez nem a ti nyelveteken van, és felfújtad magad, mint egy béka. Szóval, mit jelentenek azok a szavak? Vagy talán titok? Damar elkomolyodva válaszolt: - Nem, Cedrice, nem titok. Bocsáss meg, ha goromba voltam. Mindnyájan megváltoztunk egy kicsit. Vannak dolgok, amelyeknek egyszerűen nincs helyük az agyunkban. A keblünkben rejlenek, és nem lehet őket onnan kiszakítani. Egyetlen orvos segíthet, az idő. Rajtam segített ez a doktor. Érted, Cedrice? Én ez alatt a végtelen utazás alatt mindenbe beletörődtem. Most sok mindent megértek, amit azelőtt nem voltam képes felfogni… Cedrice és Jephson összenéztek. - Bocsáss meg, Damar, amit az időről mondtál, igaz lehet - mondta Cedrice szelíden -, de egy kissé zavarosan beszélsz, egy szót sem értünk belőle. Meg akartad mondani, mit jelent: silap háti. - Abban a dalban fordul elő, amelyet nem akartok hallani - felelte Damar. - Ezt a dalt mi akkor énekeljük, ha messze vagyunk a hazánktól, és a vágyakozástól semmi másra nem tudunk gondolni. Silap háti azt jelenti… Damar nem tudta folytatni. Az űrhajón váltakozó erejű éles hang süvített végig. Egy másodpercre nem jutottak szóhoz. Cedrice mondta ki elsőnek gondolatukat: - Keresőink rájuk találtak! - Suttogott. A nyíláshoz nyomultak, egymást lökdösve. Öröm és izgalom szorította el a torkukat.

170

XIX. Massimu kimászott a kabinjából. Ünnepélyes arcot vágott, megszorította először Cedrice, majd a többiek kezét. Megvannak, barátaim, megtaláltuk őket, célnál vagyunk! Az elmúlt hónapok összes nehézségeit feledték. Alig néhány ezer kilométer távolságban tőlük mozgott egy apró pontocska. Egymás mellett álltak, és feszülten nézték a képernyőt. Elérték, ez az apró test kétségtelenül a Charles Darwin. - Ez aztán az érzés! - törte meg Jephson a feszült csendet. - Már alig hittem benne. Massimu kapcsolatba lépett az irányítóközponttal, és közölte a felfedezést. Damar közben betájolta a roncsot, és megpróbálta megközelítőleg meghatározni pályáját. Cedrice csak a képernyőt bámulta. Most, hogy a cél ott mozgott a szeme előtt, egyszerre félelem és aggódás fogta el. Van-e még élet ezen a roncson? Nem érkezteke későn? Mögötte Massimu nyugodt hangja hallatszott. A Damar által meghatározott pályaadatokat adta tovább a központnak. Számokat, koordinátákat, sebességet. Jephson kitalálta útitársa gondolatát. Odatapogatózott a vevőkészülékhez, forgatta a frekvenciaskálát, de csak recsegés, zúgás hallatszott. A Darwin nem adott életjelet. - Már nem bíznak a megmentésükben - szólalt meg Jephson azért nem jelentkeznek. Talán a berendezéseik sincsenek rendben. - Bizonyára így van - mormogta Cedrice. - Hét-nyolc hónapra volt élelmiszerük, és mi sokkal korábban elértük őket… Útirányuk megváltoztatásának előkészületei nem hagytak sok időt számukra, hogy ilyen problémákon törjék a fejüket. Miután a Darwin pályaadatait megközelítően megadták, Damar a tükörreflektort a mindenségben lebegő pontra irányította. Ez a művelet 171

bizonyos időt igényelt, mert mind a két test, a Darwin is és a Kepler is nagy sebességgel haladt. Cedrice türelmetlenül várt. Amikor az objektum végre megjelent a keresőben, Damar csalódottan kiáltott fel. Nem a Charles Darwint fedezték fel. Cedrice meg se akarta nézni az objektumot, de Jephsont és Massimut is fájdalmasan érintette a felfedezés. Azt hitték, elérték útjuk célját, és most a tükörteleszkóp nyújtotta látvány örömüket és diadalukat döbbenetté és reménytelenséggé változtatta, Massimu is meg volt győződve, hogy tévedtek. Amikor azonban lencsét cserélt, és a kis égitest világosabban látszott, újabb meglepetés érte. Nem a Darwin volt ugyan az objektív látómezejében, csak egy része. A kis gömb egy hírközlő szonda volt, egyike azoknak, amelyeket a Darwinról katapultáltak. Új életjel, új remény. Mind a négyen belekapaszkodtak ebbe a halvány reménysugárba. Talán a Darwin is itt van, a pályájuk közelében? A hírközlő szondákat földközelben lehet észlelni és elfogni. Ez azonban olyan szférában halad, ahol ők az űrhajót keresik. Csak egy magyarázat lehetséges: a szonda a startnál gyenge lökést kapott. Damar mondta ki ezt a feltételezést, és az előző nagy csalódás után annál inkább hajlamosak voltak Damar gondolatát magukévá tenni. Massimu jelentette a központnak az új felfedezést. A feltételezés, hogy újat tudhatnak meg a Darwinról, és talán magának az űrhajónak a helyét is hamarosan meghatározhatják, sietésre ösztönözte őket. Pattanásig feszült idegekkel folytatták a vadászatot a kísértét módjára tovalebegő égitest után. A kabinok már nem keringtek, az űrhajó visszanyerte henger alakját. Újra saját hajtóművükkel repültek, lassan manővereztek a szonda pályáján. Órákig tartó irányváltoztatások után végre olyan közel kerültek a szondához, hogy segédeszköz nélkül felismerhették a kis égitestet. A hírközlő szonda úgy fénylett, mint egy harmadrendű csillag. 172

Amikor ötvenméternyire megközelítették a gömböt, Massimu beállította a sebességet. A Kepler sebessége alig valamivel volt nagyobb, mint a hírközlő szondáé. Néhány óra múlva a távolság pár méterre csökken, de valamivel később a Kepler ismét távolodik a szondától. Ebben az időközben kell a gömböt a fedélzetre hozni. Massimu megkapta az utasítást a központtól, hogy egyik társát jelölje ki a kiszállásra. Damarnak adta a feladatot. Cedrice elégedetlen volt a választással, maga szerette volna a szondát a fedélzetre hozni, és mindnyájan megértették kívánságát. Massimu azonban megmaradt döntése mellett. - Lesz még később alkalmad kiszállni - csitította Cedrice-t Damar hozza fel a szondát. - Akkor engedd, hogy vele menjek - kérte Cedrice. - Csak egy ember száll ki, ez a központ utasítása. Segíts Damarnak felvenni az űrruhát. Biztonság kedvéért én is beöltözöm. Jephson vigasztalta társát: - Én azt hiszem, még sokszor ki kell majd szállnunk, Cedrice. Legkésőbb egy óra múlva többet tudunk. Boldog vagy? Cedrice vállat vont. - Jobban örültem volna a Darwinnak. De lehet, hogy igazatok van. Talán ez a szonda valóban az előhírnöke. - Biztosan - mondta Jephson. Lement a légzsilipbe, átvizsgálta a berendezést. Cedrice bemászott az egészségügyi fülkébe. Damar éppen az űrruhát húzta magára. Mosolygott, amikor Cedrice belépett. - Nemsokára túl leszünk rajta, Cedrice. - Remélem. Damar hozzálépett. Hirtelen rendkívül komoly lett. - Nemsokára túl leszünk rajta - ismételte. - Bocsáss meg, ha néha goromba és udvariatlan voltam. - Átölelte Cedrice-t. - Semmi baj, Damar, mindannyian kiborultunk egyszeregyszer. 173

- Jó, hogy egyedül vagyunk - suttogta Damar -, minden jót akartam kívánni neked a jövőre, neked és mindenkinek, aki közel áll hozzád… A parancsnoki fülkéből Massimu hangja hallatszott. Sietniük kellett. - Később - folytatta Damar sietve - el akarok majd mondani neked valamit. Szeretném, ha jó barátok lennénk… - Hallgass ide - szakította félbe Cedrice fejcsóválva. Úgy beszélsz, mintha azt a feladatot kaptad volna Massimutól, hogy az Alpha Kentaurira repülj. Először is mind a négyen barátok vagyunk, másodszor az a benyomásom, hogy nem örülsz a kiszállásnak. Ha nem akarsz, szólj Massimunak, én kiszállok helyetted. Damar hátralépett, és űrruhájával foglalatoskodott. - Már minden rendben van, Cedrice. - Igazán minden rendben van, Damar? - Minden. Cedrice. Átvizsgálták a nyomást, a fűtést és az űrhajó adóberendezését. Jephson visszajött. - A légzsilip all right - jelentette. - Hogy érzed magad, te szárazbúvár? - Nagyon jól, Henry. Milyen távolságban van a szonda? - Fél óra múlva mellette leszünk. Egy ideig hallgattak. Azután Damar halkan dúdolni kezdett. Az „ő” dala volt, amelytől nem tudott szabadulni. Cedrice odébb ment. Amikor Massimuhoz ért, mosolyognia kellett, mert Jephson, aki sohasem szerette ezt a dalt, most együtt dúdolta Damarral. Kétszólamú énekük betöltötte az űrhajót. Massimu is elmosolyodott. A nagy esemény olyan egyetértést hozott létre köztük, hogy jobb már nem is lehetett volna. A szonda megfogható közelségbe került. Cedrice huszonöt méterre becsülte a távolságot. Még tíz perc, és közvetlenül az oldaluk mellett lebeg. Cedrice a laboratórium kis fedélzeti ablakán át vizsgálgatta. Sima 174

felülete csillogott a napfényben, világosan kivehető volt rajta a Darwin szó. Hallotta, amint Massimu a központtal beszél, és arra kellett gondolnia, hogy az irányítóközpontban valószínűleg még nagyobb az izgalom. Alexander Wulko és Nanga is tudomást szerez most a Darwinnal való első közvetett találkozásukról. Az, hogy Nangá-ra gondolt, hirtelen eszébe juttatta a lány levelét. Akkor kell kinyitnia, amikor meglelik a szerencsétlenül járt űrhajó nyomát. Vajon nem ilyen nyom-e ez a szonda? Kikukucskált a fedélzeti ablakon. A szonda közelebb jött, de a kiszállásig még volt egy kis idő, elegendő, hogy beváltsa ígéretét. Cedrice kivette zsebéből a levelet. A borítékon nem volt írás. Felbontotta, és olvasni kezdte Nanga nagy, szabályos betűit. „Cedrice, drágám! Most felbontottad levelemet. Elérkezett tehát az általad és általam oly rég várt pillanat. Érzed, milyen közel vagyok hozzád? Akár boldogságot, akár fájdalmat hoznak neked ezek az órák, én szorosan fogom a kezed, és szeretnék most Neked valamit mondani. Cedrice, te drága, nagy gyerek, a fájdalom nem lehet olyan nagy, a boldogság nem lehet olyan mindent betöltő, hogy ne maradna még hely erre az örömre is. Már hetek óta biztosan tudom: még mielőtt te hazatérsz, én már nem leszek egyedül. Olyan boldog vagyok, Cedrice, és tudom, hogy szerelmünk ajándéka téged is boldoggá tesz. Ölellek, és mindent köszönök Neked. Nemsokára itt állsz majd előttem, egészen közel, amilyen közel most ezek a sorok vannak hozzád. Nanga” Az izgalmas esemény, amely ezekben a percekben a fedélzeten lejátszódott, lekötötte Cedrice figyelmét. Amikor Nanga szavait először sebtében átfutotta, csak valami" halvány sejtelem ébredt benne. Azután 175

elolvasta a levelet másodszor, harmadszor is, és örömrivalgásban tört ki. A levéllel a kezében a parancsnoki fülkébe sietett. Nem beszélhetett, mert Massimu ujját ajkára téve jelezte, hogy a központ, utasításokat ad. Cedrice a betegszobába mászott. Ott ült Jephson és Damar. - Hé, ti marslakók - kiáltotta túláradó jókedvvel -, ti mit sem sejtő űrhajósok! Nézzetek rám! Damar, Henry, jól nézzetek meg! Mit láttok rajtam? Na? - Felbontotta a levelet - mondta Jephson -, az írásos szerelmi vallomást a paradicsomból. - Igen - mondta Cedrice ünnepélyesen Nanga gyermeket vár. Két útitársa egy pillanatig elképedve nézett rá, aztán Jephson felkiáltott: - Halló, Massimu, hallottad ezt? Cedrice apa lesz! Erre inni kell! - Ne ordíts úgy - intette Damar. Kezét nyújtotta Cedricenek. - Gratulálok, Cedrice. - Köszönöm, Damar. Ezt szépen kitervelte Nanga, hogy éppen most… Egészen kábult vagyok. Jephson is gratulált, és azt mondta: - Ezért engedélyezniük kell számodra egy különbeszélgetést. Ez lesz csak a meglepetés, ha elérjük a Darwint. Stuart papa nagypapa lett. Cedrice válaszolni akart valamit, amikor Massimu rájuk kiáltott: - Itt az idő! Hagyjátok most a viccelődést. Készülj, Damar! A szonda ott lebegett mellettük. Damar belépett a légzsilipbe. Ez egy kis helyiség volt a fedélzet falában, amely szükség esetén négy személyt be tudott fogadni. Itt helyezték el a katapultáló berendezést is, amellyel a hírközlő szondákat lehetett kilőni. A kilövést egy rugó végezte, amelyet különböző nyomásértékre lehetett beállítani. 176

Rádiótelefonon érintkeztek egymással. Damar kiengedte az oxigént. Cedrice és Jephson két apró ablakon keresztül látta, hogyan erősíti a kötelet űröltözékéhez. Aztán lassan felnyitotta a kiszálló rést. Minden mozdulatáról jelentést tett Massimunak a rádiótelefonon. Két perc múlva a légzsilip üres volt. Damar kívülről becsukta, ő maga az űrben lebegett. A zöldségeskertből nézhették, amint előjön az űrhajó alól. Szorosan a fedélzeti ablak mellett volt, és intésüket is láthatta volna, de figyelmét a szonda kötötte le. Egy visszahúzó készülék közelebb hozta Damart a fénylő gömbhöz. Jephson és Cedrice feszülten figyelte mozdulatait. Damar formátlan űrruhája visszatükrözte a napfényt. Bal kezében egy hálót tartott, amelyben a szondát fel kellett hoznia. Bár eléggé ismerték ezt a lebegő állapotot, a szabad térben való mozgás mégis sóikkal nehezebbnek bizonyult. Damar függőleges irányban felemelkedett, és társai csak a fedélzeti ablak előtt lazán, kígyószerűen mozgó kötelet láthatták. A parancsnoki kabinban Massimu Damar minden mozdulatát közvetítette az irányítóközpontnak. - Most közvetlenül a szonda mellett van - mondta Massimu. Egy kis szünet után: - Damar megfogta. Betolja az antennáját, becsomagolja a hálóba. Kitűnően ment. Damar visszajön az űrhajóhoz. Halló, doktor Mezencev, abbahagyom, Damar minden pillanatban beléphet a zsilipbe. Ismét jelentkezem, ha a fedélzeten lesz. Massimu elmozdult a helyéről, és a zsiliphez indult. Egy kis kézi rádióadó segítségével értekezett Damarral, megkérdezte simán megy-e minden, és nyilván meg-, nyugtató választ kapott. Damar kiszállása óta három és fél perc telt el. Cedrice a zsilip ablakánál várt. Torkában vert a szíve. Mi van a szondában? Lehet, hogy új pályaadatok, de más is lehetséges - talán egy búcsúszó, egy utolsó üdvözlet… Halálos csend volt. Kívül a fedélzeti falon csörömpölt valami. Damar közvetlenül 177

alattuk volt. Minden pillanatban kinyithatta a zsilip külső ajtaját. Massimu egyszerre izgatottan Damar nevét kiáltotta. Cedrice megfordult. - Mi történt? - Az ördögbe is, jelentkezz! - kiáltotta Massimu, és egy pillanatig hallgatózott. Megkopogtatta a mikrofont. Gyerünk, gyorsan, készítsétek elő a kiszállást, Damarral valami nincs rendben! Mialatt a legnagyobb sietséggel átvizsgálták Massimu űrruháját, így szólt; - Csak annyit értettem, hogy oxigént vesztett. Alattunk lóg, az antennák között. Amikor a nyomásmérő az előírt értéket mutatta, a zsiliphez rohant. Kinyitotta a beszállónyílást. A kis helyiség villámgyorsan megtelt oxigénnel. A nyomás gyors kiegyenlítődése folytán másodpercekre finom ködréteg képződött. Jephson felvette a mikrofont és a fejhallgatót, és megkérdezte, minden rendben van-e. - Igen - mondta Massimu -, jelents a központnak. Én kiszállok. Ebben a pillanatban zúgás hallatszott a parancsnoki fülkében. A Föld jelentkezett. Cedrice lépett a mikrofonhoz. Hallotta, amint az irányítóközpont munkatársa Massimu jelentését tudomásul vette, és gratulált a legénységnek a szonda megmentéséhez. Cedrice jelentette, mi történt közben. Alig tudott beszélni. Tekintete Jephsont kereste. Az a zsilip előtt állt, és Massimuval beszélt halkan. - Mi van vele? - kérdezte Cedrice suttogva. - Nem tudom - felelt Jephson kérlek, maradj csendben, mert nem értek egy szót sem. A két ablakon keresztül láthatták, amint Damart becsúsztatta a zsilipbe Massimu, majd utána jött, és bezárta a nyílást. Jephson ismét nyomást engedett a zsilipbe. Végtelen másodpercek teltek el, mire a mérőműszerek a kiegyenlítődést jelezték. Amikor Massimu kilépett, Jephson rémülten kiáltott fel. 178

Massimu karjában tartotta az élettelen Damart, akinek arcát a védősisak összevérezett üveglapja mögött alig lehetett felismerni. Vállán ott lógott a hálóban a szonda.

179

XX. Csak az egészségügyi szobában tudták Damart védőöltözetétől megszabadítani. Itt, közvetlenül a zsilip előtt, a szájából és orrából csurgó vér végiglövellt az összes helyiségen, szétfröccsent a falon, végül az egész űrhajó a vér gőzével telt ¡meg. Cedrice és Jephson szerencsétlenül járt társukat óvatosan a betegszobába vitte. Közben Massimu leadta az első jelentést a központnak. Nem tudta megmondani, hogy Damar életben van-e. Nehezen tudta magát megértetni, mert a kérdés és a felelet között mindig hat-hét perc telt el, és ez még kétségbeejtöbbé tette helyzetét. Az egészségügyi helyiségben, az űrhajó egyik teljesen elkülönített részében volt a toalett, egy kis mosdó, egy jól felszerelt gyógyszertár egyszerű sebészeti műszerekkel és különböző célt szolgáló oxigéntartályokkal. A falról le lehetett hajtani egy ágyait, amelyen a beteg vízszintes helyzetben fekhetett. Ebben a helyiségben voltak a hírközlő szondák is, amelyeket szükség esetén katapultálni lehetett. Damar öltözékét felnyitották. Még volt benne némi oxigénmennyiség. A mérőműszerek nem mutatták ki, hogy mennyi. Elromlottak. Mitől? Hogyan tudott egyáltalán eltávozni az oxigén? És mikor? A kérdésekre egyikük sem tudott válaszolni. Azt tudták csak, milyen következményekkel jár az ilyen baleset. Ha az oxigén eltávozik az űröltözékből, az atmoszférikus nyomás lecsökken, és először magassági kábulatot vált ki, majd öntudatlanságot, Ha a nyomás tovább esik, a vér forrni kezd, és ha nem jön gyors segítség, a kötőszövetek és a véredények megrepednek, a tüdő a szétpattanásig tágul. Úgy látszott, hogy Damar máris ebbe az utolsó stádiumba került. Cedrice megtisztította az arcát. Föléje hajolt, de semmit sem tudott megállapítani. - Azt hiszem, már nem él. 180

Henry Jephson keresztet vetett. Azután összekulcsolta a kezét, és imádkozni kezdett. Massimu jött be. Először Jephsonra nézett, azután Cedrice-re. - Mi van ezzel? Megbolondult? - Hagyd békében - mondta Cedrice -, mit mondanak a központban? - A jelentésem csak másfél perc múlva érkezik meg hozzájuk, azután meg újra egy örökkévalóságig tart, amíg válaszolnak. Átkozott helyzet. Lélegzik? - Tele van a szája vérrel. Massimu megrázta Jephson vállát. - Hagyd abba ezt a nyafogást! - rivallt rá. - Menj a parancsnoki kabinba, várd a jelentkezést. Mondd el nekik, mit láttál. Jephson elhagyta a helyiséget. - Csinálta már többször is ezt a nyavalygást? Cedrice nem válaszolt. Egy szívókészülékkel Damar szájüregét tisztította. Mindannyian részesültek orvosi alapkiképzésben, tudtak fogat húzni, egyszerű sérüléseket ellátni. Erre a balesetre nem voltak felkészülve. Ilyen esetben nemcsak szakorvosokra lett volna szükség a fedélzeten, hanem műtőre is, ha még egyáltalán lehetett volna segíteni Damaron. Öntudatlan volt, de még élt. Alig hallhatóan hörgött. - Mi lesz most? - nézett Cedrice kérdőn Massimura. - Próbáljuk meg az oxigént, kuruzslás, de ártani nem árthat. - Massimu elővett egy oxigéntartályt, és a légzőmaszkot Damar szájára tette. - Olyan volt, mint egy szálfa - morogta -, szeretném tudni, hogyan történhetett. - Az öltözéke rendben volt, amikor kiszállt, talán egy meteorit kapta el? - Az majd kiderül. Damar halkan nyögött. Szájában ismét összegyűlt a vér. Cedrice kiszívatta. - Talán megússza. Massimu megfogta a pulzusát. Semmit sem érzett. 181

- Nincs sok reményem - mondta. - Szörnyű, éppen két méterre a zsiliptől kellett megtörténnie. Henry Jephson jött be. - Hogy van? - Nem kapott választ. - A központ részletes jelentést kér. Mondtam, hogy öntudatlan, és belső vérzése van. Pocsék az összeköttetés, mire válaszolnak, meghal. - Maradj csendben, megmozdult! - kiáltott fel Cedrice. Damar szeme megrebbent. - Hallasz bennünket? kérdezte Cedrice. - Ne kérdezgesd - szólt rá Jephson hiszen látod, hogy nincs magánál. Massimu ismét rátette a légzőmaszkot. Újra nyögés hagyta el Damar ajkát, majd egy érthetetlen szó. - Mondani alkar valamit… - Massimu levette a maszkot. Másodpercek múltak el, a sebesült nem mozdult többé. Újra megtisztították a szájüreget a vértől, oxigént adtak neki, azután, teljesen váratlanul, Damar halkan megszólalt: - Egyedül akarok beszélni Cedrice-szel. - Menjünk - mondta Massimu. - Adjál neki időnként oxigént. - Jephson és Massimu elhagyta a helyiséget. - Egyedül vagyunk - mondta Cedrice. Feszülten nézett társára. - Damar - suttogta - jobb, ha nem beszélsz, nagyon megerőltet. Hallgass rám, talpra állítunk mi téged. A központban tanácskoznak, mindjárt megérkeznek az utasítások. Néhány nap múlva megint a régi leszel… Damar egy másodpercre kinyitotta a szemét. Cedrice a szájához tartotta a légzőmaszkot. Egy pillanattal később ezt rebegte a sebesült: - Nem, gyere közelebb. Cedrice elvette a maszkot, és fölé hajolt. Damar rendkívüli erőfeszítéssel próbált beszélni. Végre lassan és nehezen érthetően mondta: - Sajnálom, Cedrice… - Maradj csendben, Damar, ne izgasd fel magad… Cedrice megrémült, amikor hirtelen áradatban kezdett 182

ömleni a vér Damar szájából. Hiába igyekezett a vért felszívatni. A vérzés nem szűnt. Massimut és Jephsont hívta. Damar merev szemmel bámult a semmibe. Kétségbeesve tehetetlenségétől, Cedrice néhány lépéssel hátrább húzódott. - Damar - suttogta - mondj már valamit. A szerencsétlenül járt emberen már nem lehetett segíteni. Nem volt rá ideje, hogy megmondja Cedricenek azt, ami élete utolsó percében is kínozta. Cedrice rémülten és kimerültén támaszkodott egy mágneses csíkra. Idegenül meredt a halottra, és nem tudta felfogni, mi játszódott itt le. Örült álomnak tűnt számára az egész, lidércnyomásnak, amely alól szabadulni akart, de nem tudott. Jephson jött be. Látta, mi történt. Szótlanul ment oda a halottihoz, és lezárta a szemét. Azután mozdulatlanul meredt a holttestre. Cedrice képtelen volt gondolkozni, mintha belőle is elszállt volna, az élet. Néhány vércsepp lebegett a helyiségben. Arcához értek. Nem érezte. Csak amikor Jephson a vállára tette a kezét, tért magához. A természet törvénye beteljesült, egy élet véget ért. Kihunyt, mint a csillag, mely felvillan, és ismét elsötétül. Cedrice ismerte ezt a törvényt, de még sohasem látta ilyen kegyetlen beteljesülését. Bárhová repülnek is, követni fogja őket, mint a csillagok fénye. Massimunak nem volt szüksége magyarázatra. Amint ránézett Jephsonra és Cedrice-re, tudta, mi történt. A központban még Damar megmentéséről tanácskoztak. Massimu jelentette úti társuk halálát, Percek teltek el, mire a válasz megérkezett. A válaszban érezni lehetett a megrendülést, amellyel a szószóló az irányítóközpont minden tudósa nevében részvétét fejezte ki. Hallották szavait, de csak kevés vigaszt nyújtott számukra. A holttestet el kellett távolítani a fedélzetről, Massimu kővé dermedt arccal adta ki utasításait. E minden égitestek legkisebbikén nem volt helye érzésnek és érzelemnek, a gyász veszélyes fényűzés volt itt. A 183

Kepler ismeretlen pályán repült. Ki kellett takarítaniuk az egészségügyi helyiséget, és minél előbb fel kellett nyitniuk a hírközlő szondát. Az ön-fenntartás törvénye siettette őket. Hármasban visszabotorkáltak. Jephson és Massimu újra visszahelyezte a halottat az űrruhába. Később a szakemberek majd megállapítják, mi volt a szerencsétlenség oka. Amikor Massimu le akarta zárni az öltözéket, Cedrice arra kérte, várjon még egy pillanatig. A zöldségeskertbe sietett, de amit keresett, nem volt ott. Bemászott a kabinba, amelyen Damar és Massimu osztozott. Sejtelme nem csalt. A földdel teli plasztikzacskó Damar fekhelyéhez volt kötve. Magához vette, és vissza akart indulni. Ebben a pillanatban egy kis rajzra lett figyelmes. Közvetlenül a falon volt, a hálóhely mellett. A vörös ceruzával rajzolt kép nyilvánvalóan egy szigetet akart ábrázolni. Se fa, se ház nem volt rajta. De a kép alatt két szó állt: silap háti. Cedrice meglepve bámulta a különös hagyatékot. A szonda felbukkanása megakadályozta Damart, hogy a két szó értelmét és jelentését megmagyarázza. Most magával vitte titkát a halálba. Miért volt Damar akkor olyan elutasító? Cedrice hiába töprengett, próbált összefüggést keresni Damarnak e sajátságos magatartása és utolsó szavai között. Biztos volt benne, hogy kell lennie valami összefüggésnek, különben Damar nem ragaszkodott volna hozzá, hogy ezekben a percekben egyedül maradjon vele. Massimu jelent meg mögötte. - Rád várunk, Cedrice. Cedrice a falra mutatott. - Mikor rajzolta ezt? Massimu megnézte a rajzot. - Sejtelmem sincs, most látom ezt először. - Akkor csak ma vagy tegnap… - Miattam akár száz éve - mondta Massimu türelmetlenül. - Meddig akarsz még itt állni? Ezt a 184

műalkotást később akár órákig is elnézegetheted. Most gyere. Cedrice követte Massimut. Óvatosan kiszedett a zacskóból egy marék földet, és beletette a halott űrruhájába. Azután ő is felöltötte a magáét. Kivitték a holttestet. Jephson a fedélzeten maradt. Úti társuk most másodszor kezdte meg útját a végtelenbe. Massimu kinyitotta a zsilip külső nyílását, a kijáratot az örökkévalóságba. Ameddig útjuk tart, Damar sírja a világűr. Itt kellett maradnia, míg újra földközelbe nem kerülnek. Csak a Föld légkörébe lépve vihetik vissza az űrhajóba, hogy a leszállás után megkaphassa végső pihenőhelyét. Az antennalábakhoz rögzítették a tetemet. Némán végezték sírásó munkájukat. Miután a holttestet szorosan odaerősítették, visszamentek a zsilipnyíláshoz. Az élet felé vezető kapu becsukódott mögöttük. Fémburokkal körülvett apró világuk védelmet és menedéket nyújtott. Most már felnyithatták volna a szondát. Nagy árat fizettek érte. Sürgette őket az idő, de egyszerűen nem tudtak szabadulni az utolsó percek emlékétől. Levették űrruhájukat, majd bemásztak a zöldségeskertbe, és elfoglalták helyüket. Henry Jephson vette át Damar feladatát: megtöltötte tubusaikat a laboratórium készítményével. Némán fogyasztották el. Kis idő múlva megszólalt Jephson: - Képtelen vagyok felfogni. Két órája sincs, hogy együtt ettem és énekeltem vele. Olyan furcsán komoly volt, és az a dal olyan bús, mintha sejtette volna az egészet, Cedrice gondolatai a rajzon és a két fián jártak. - Talán jobb lett volna, ha ketten szállunk ki. - Biztos, hogy jobb lett volna - helyeselt Massimu. - A központ adta ezt az utasítást. - Nem neked teszek szemrehányást - felelte Cedrice. Az ember mindig csak abban biztos, ami már mögötte van. Különös az élet. Egyszerre elmerül az ember a 185

semmiben. Világos vagy sötét, akár egy sakktáblán. Egyszer mindenki a sötét mezőre lép… - Ha két embert küldtem volna ki - mondta Massimu talán mind a kettő ráment volna. - Mit mondott neked, Cedrice, amikor egyedül maradtál vele? - kérdezte Jephson. - Az volt az utolsó szava, hogy sajnálja. - Mit sajnál? - Azt nem tudom. Valamiért bocsánatot akart kérni, de hogy miért? Ő is úgy volt, mint mi. Mindegyikünknek kikészültek már az idegei… - Valakinek meg kellett csinálnia - morogta Massimu -, én pedig csak végszükség esetén hagyhatom el az űrhajót. Mondjátok meg őszintén: engednem kellett volna, hogy valamelyiktek kiszálljon vele? - Zavartan nézett társaira. - Számot fogok adni róla… - Bolond vagy - mondta Cedrice -, ne tégy magadnak szemrehányást. Egyikünk sem hibás. - Ez a te véleményed is, Henry? - Természetesen. Hagyj fel ezzel a témával. Cedrice felállt. - Itt az ideje, hogy felnyissuk a szondát. A többiek követték a parancsnoki kabinba. Cedrice kivette a szondát a hálóból. Az interstelláris anyag összekarcolta a fényezett felületet, egyes helyeken felismerhető volt a kis meteoritek becsapódása. Massimu jelentést tett a központnak. Azután beszámolt róla, hogyan nyitja ki Cedrice a szonda zárját. Mind a hárman felkiáltottak meglepetésükben, amikor a gömb szétnyílt. A belsejében egy könyv volt. Cedrice kivette és felnyitotta. Naplófeljegyzések voltak benne. - Ez a Darwin fedélzeti naplója! - kiáltotta Massimu a mikrofonba. - Nem - mondta Cedrice. Hangja halk volt, mintha magában beszélne. Ujjai között pergette a könyv lapjait. Zavartan elolvasott néhány szót. - Ez nem a fedélzeti napló. Ezek a feljegyzések apámtól származnak. 186

Mialatt Cedrice átfutott néhány szövegrészt, Jephson egy papírlapot szedett ki a szondából. Ugyanazt a segélykérést tartalmazta, amelyet Ardsley és Hunter az első szondában már megtalált. A négy aláírás is ugyanaz volt. Mikor azonban a pályaadatokat összehasonlították, eltérést tapasztaltak. Massimu továbbadta az új adatokat a központnak. Cedrice egy mágneses tartón függött, arca elvörösödött. - Még öten vannak életben - mondta elfogódottan legalábbis ez derül ki itt néhány sorból. - Rossz szférában kerestük őket - szólalt meg Massimu. - Fel kell készülnünk arra, hogy még néhány hétig folytatnunk kell a keresést. - Ha egyáltalán megtaláljuk őket - jegyezte meg Jephson. Cedrice ránézett. - Meg kell találnunk, Henry. Esküszöm nektek, meg fogjuk őket találni. - Remélem, még idejében - mormogta Jephson. - Egy óra múlva többet tudunk - mondta Massimu akkorra már ismerjük az új pályaadatokat, és lesz elég időnk, hogy elolvassuk a naplót. Csak negyven percig tartott, mire a Darwin pályájának új adatai megérkeztek. Ha ezek az új adatok helyesek, legkésőbb huszonöt nap múlva meg kell pillantaniuk a szerencsétlenül járt űrhajót. Ismét megremegett a Kepler törzse. Az automatikus beprogramozott kormánymű a mindenség új mélységei felé irányította az űrhajót. Volt elég idejük, hogy elolvassák a Darwin tragédiáját.

187

XXI. A Charles Darwin fedélzetén Alkalmasint az önfenntartási ösztön a legsajátságosabb természeti törvényünk. Évszázadokra volt szüksége az embernek, hogy felismerje: nincs a világegyetemben egy mindent elrendező értelem. Egyedül az ember, az anyagnak ez a bámulatos formátuma képes arra, hogy a természet erőit, ha szerény mértékben is, hasznossá tegye. Minden teremtmény azon az álomszerű pillanaton csüng, amelyet életnek nevezünk. De miért ragaszkodunk az élethez mi, a legelhagyatottabbak, a legtehetetlenebbek a világmindenségben? Mi éppen csak létezünk, ércfalakkal körülvéve, és tudjuk, hogy napjaink végeztéig itt kell maradnunk tétlenül. Mi tart vissza bennünket, hogy véget vessünk az egésznek? Félelem? Vagy remény? Igen, reménykedünk. Játszunk a remény egyre újabb változataival, kölcsönösen hazudunk egymásnak. Mi, azaz öt ember. Talán helyesebb, ha úgy mondom: élőlény. Ez jobban kifejezi létezésünket. Élőlények egy másik világban, lélekben összetörve, sztoikus közömbösségben vegetálunk, férgek egy koporsóban, amelyből nincs menekvés. Az apokalipszis élő menetekelje, a Föld egy szilánkja. Vázoljuk fel az útját? De hát mit törődik velünk a Föld? Sok minden van a világmindenségben. A természet bőkezű… Valaha, tragédiánk kezdetekor, kezet adtunk egymásnak arra, hogy sohasem megyünk önként a halálba. Micsoda gyerekes játék! Már réges-rég meghaltunk. A logika hangja erősebb, mint a reménységé; s ez a hang azt súgja, hogy sohasem látjuk viszont a Földet. Csak egy csillogó porszem maradt belőle, elérhetetlenül. Sokat számoltunk. Mit is tehetnénk mást ebben az átkozott börtönben? Kiszámítottuk, hogy roncsunk háromszázötvennégy év múlva kerül földközelbe. 188

Akkor majd egy jó tükörteleszkóppal is megláthatnak bennünket. Háromszázötvennégy év! A reménység bennünk élő szikrája, ez a szép öncsalás, védekezik az értelem ellen. Mert az értelem azt mondja: sohasem fogjátok viszontlátni a Földet. De ha élve már nem is menthetnek meg benneteket, egyszer majd rátok akadnak, és eltemetnek a Földön. Vigasztaló gondolat… A teleszkópokon keresztül láthatjuk szülőbolygónkat. Kékbe játszó dicsfény övezi. Innen, a világűr mélyéről tekintve olyan, mint a többi csillag. Néha fel sem tudom fogni, hogy szavaim egy távoli csillag lakóihoz szólnak. A fedélzeti naplót már réges-régen nem vezetjük. Én azt próbálom leírni, hogyan játszódott le a katasztrófa, és mi történt később, mostanáig. Régen, amikor még a Földön éltem, mindig-az volt a vágyam, hogy könyvet írjak egy vízcsepp élővilágáról. Sohasem volt rá időm. Most van, ez az egyetlen dolog, amiből elegendő mennyiséggel rendelkezünk. Persze a vízcsepp, amelyről egykor mesélni akartam, valósággal óriásvilág a mi roncsunkhoz képest. Csak egyben hasonlítunk hozzá: a mi életterünkben is egyre inkább a természetnek azok a barbár törvényei kerülnek előtérbe, amelyeknek az értelem nélküli teremtmények vannak alávetve. Tudatunk lassan és feltartóztathatatlanul ezekhez az életfeltételekhez alkalmazkodik. Vajon hány hónapnak kell még eltelnie addig, míg ismét visszaérkezünk az életnek ahhoz a szférájához, amelyből az emberiség egykor elindult? Roger Stuart vagyok, a Darwin első mérnöke. Negyvenhárom évemmel én vagyok a legöregebb a fedélzeten. De erről és egyéb mellékes dolgokról éppen elég adalék található azokban az aktákban, amelyeket valószínűleg „A Darwin katasztrófája” megjelöléssel irattárba helyeztek. Én azt igyekszem felvázolni, ami ezekből az okmányokból hiányzik. Mi már többé nem perlekedünk sorsunkkal, és nem táplálunk haragot szívünkben kortársaink iránt, akik lemondtak rólunk. Ti is próbáljatok bennünket 189

megérteni. Valamikor olvastam az Iliászt. Abban találtam néhány verssort, s feljegyzéseimet ezekkel szeretném kezdeni: Válaszul ekképp szólt a messzeható nagy Apollón: „Földrázó, csakugyan józanszívűnek te se tarthatsz, hogyha halandókért szállok ki veled viadalra, kik nyomorult lények, olyanok csak, mint a fa lombja: egyszer fölnövekednek, a föld terményein élnek, másszor hervadnak, s elenyész lelkűk; de siessünk, hagyjuk a küzdelmet: verekedjenek ők maguk ott lenn.” Október harmincegyedike Negyvennyolc órával a start után értük el azt a szféráit, amelyben a Hold vonzereje már hat. Ma ezek az események már távol vannak tőlünk, de akadnak dolgok, amelyek kitörölhetetlenül emlékezetünkbe vésődtek. Szorosan egymás mellett álltunk a parancsnoki kabinban, hozzácsatoltuk magunkat a fogantyúkhoz, és bámultuk a növekvő Holdat. Egy tévékamera képet közvetített rólunk a központba. Mi is hallottuk a beszélőt, aki biztatott bennünket, de ebben a pillanatban minket csupán egy gondolat foglalkoztatott: ha a beprogramozott kormánymű most felmondja a szolgálatot, akkor egy lövedék irtózatos sebességével csapódunk neki a Holdnak. Még most is hallom a kapcsolóasztal zümmögését, látom a lámpák szüntelen villogását. És még most is hallom, amit Gyula mondott: 190

- Nincs párja az ilyen automatikus kormányműnek. Fogadok, hogy pontosan elmegyünk mellette… Vidám megjegyzésnek szánta, de halálos komolyan hangzott. Útitársaim is azt érezhették, amit én. A felénk száguldó szörnyeteg láttára elállt a lélegzetem. Azt képzeltem, hogy valami mesebeli lény rohan nekünk. Önkéntelenül összehúztuk magunkat. Életünk apró elektromos impulzusoktól függött. Gigászi sír közeledett felénk. Pedig mindnyájan átéltünk már hasonló folyamatot. Ha egy űrhajó körpályáról leszállni készül a Földre, a Föld is mintha elnyeléssel fenyegetné a hazatérőket. Amint azonban közeledünk, hamarosan belemerülünk az atmoszféra szürke ködébe. Minden él, látjuk a felhőket, a vizeket, a kontinenseket, a városokat, az erdőkét. A Föld barátságosan fogadja a hazatérőt. A Hold azonban hideg, halott égitest. Hegységei körvonala, fakósárga síksága, a világos és a sötét közötti kontraszt mindig változatlan. Bizonyára ez volt az, ami ezt a kísérteties érzést váltotta ki belőlünk. Azt hiszem, a Földön is meghallották, hogy fellélegeztünk, amikor a hegyek-völgyek szaggatta gömb hirtelen elmerült alattunk. Az elektromos agy pontosan ráirányított bennünket a Hold körüli pályára. Később, egy vagy két fordulat után, megtudtuk, hogy pályánk nem egyezik pontosan az előre kiszámítottál. Semmiség lett volna a hibát korrigálni. Csak ötven méterre lett volna szükség, még ötven méterrel eltávolodni a Hold felszínétől, és az előírt időben leszállhattunk volna a Földre. Csupán ötven méter! És most itt kuksolunk… November elseje Az első fordulatok érdekesek voltak, mert sok minden új volt számunkra. A bonyolult laboratórium, amelyben fotoszintézis útján táplálékot állítottunk elő, a koncentrátum, amellyel a kísérleti időszakban 191

táplálkoznunk kellett. Új volt a Darwin három bordája, amelyek a Hold körüli repülés alatt körhintaként forogtak, és amelyekben újra érezhettük a nehézségi erőt. Mi - ez akkor még hat többé-kevésbé fiatalembert jelentett, Eurázia legkülönbözőbb tájairól. „Paganinink” például Indiából származott. Neve Dahli Shitomir, de mi már a felkészülés ideje alatt, a Földön is Paganininek hívtuk, mert zenerajongó volt, és fejébe vette, hogy kísérleti utunk alatt egy szimfóniát komponál. Fakirnak is nevezhettük volna, hiszen szurokfekete szemével és szikár alakjával erősen hasonlított ennek az indiai kolduskasztnak a tagjaihoz. Az udvariasság arra kellene, késztessen, hogy legelőször női utasunkat mutassam be, de ezek a formulák csak a Földön érvényesek. Ezen a miniatűr bolygón egy és más megváltozott. De jó, itt van Szonja. Mit mondhatnék róla? Ő az orvosunk, mindig segítőkész, még sok mesélnivalóm lesz róla. El fogom mondani, ami vele és Gyulával történt. Ez az én naplóm előnye: senkire sem kell tekintettel lennem, sem magamra, sem útitársaimra, sem a környezetre, amely számunkra már nem létezik. Szinte örülnöm kellene… Gyula hazája Magyarország. Amikor erre az útra felkészült, huszonharmadik születésnapját ünnepeltük. A fiam lehetne. Néha részvétet érzek iránta. Ez egyre ritkábban fordul elő. De hát mire is jó a részvét? Osztozunk sorsában. Nem érdemes ezen töprengeni - túl gyakran tettük már. Belebolondul az ember, ha örökké emészti magát. Itt még Dzsiről és Michaelről kell beszélnem. Alig emlékszem már, honnan is származnak. Európából? Ázsiából? Ez a földrajz! Mi minden kontinensen jól éreztük magunkat, az országneveknek csak földrajzi jelentősége volt számunkra. Ez hivatásunkból fakad. Mi marad hát az országokból és a kontinensekből, ha az ember felszáll egy űrhajóval? Már a repülés néhány kilométere után kiskertekké zsugorodnak össze. Marad 192

a Föld, egy apró gömb. Ez a hazánk. Az űrhajózás azzá tette végre, ami: csillag a csillagok között, benépesítve okos emberekkel és üresfejűekkel, művelt és barbár élőlényekkel. Ma már érthetetlen számomra, hogy emberek egy tenyérnyi földért nemcsak veszekedni, hanem egymást agyonütni is képesek. Ez bennünket már nem érint. Tehát Dzsiről és Michaelről akartam néhány szót szólni. Dzsi matematikus. Azt hiszem, a Bain-Karaula hegység vidékéről származik. A teljes nevét elfelejtettem. Hosszú név, amelybe beletörik az ember nyelve. Mi csak Dzsinek hívjuk. Dzsiből állandóan jóleső nyugalom és bizakodás árad. Ő még ma is meg van győződve róla, hogy megmentenek bennünket. De hiszen én most november elsejéről írok, arról az időről, amikor még mindnyájan egészségesek és bizakodóak voltunk. Michael Kowtun, a Charles Darwin parancsnoka tartotta a kapcsolatot az irányítóközponttal. Keveset beszélt velünk. Rendelkezései parancsok voltak, amelyeket mi ellentmondás nélkül végrehajtottunk. Ö már volt egyszer holdközeiben, és a Darwinnal akár a Marshoz vagy a Vénuszhoz is elrepült volna. Az ő véleménye szerint egy ilyen repülés sem könnyebb, sem nehezebb nem lett volna. Michael, Dzsi, Szonja, Gyula, Paganini - nevek. A Földön fontosak voltak, itt egy szám is elég lett volna helyettük. Legénységünk különös összetétele egyébként valamiképpen a kísérlettel függött össze. Különböző kultúrkörökből jöttünk, és a tudósokat érdekelték a zsigereink. Tudni akarták, hogyan reagálunk a laboratóriumban előállított táplálékra. Az igazat megvallva egy sült csirke vagy egy hagymás rostélyos sokkal ízletesebb. Idővel azonban az ember hozzászokik a koncentrátumhoz. A Földön kívül egynémely dolog más értelmet kap. A Földön élvezik az ételt, felszolgálják. Az ember elfogyasztja a levest is és a pasztát is, de ez is más meg az is - jóságos ég, micsoda különbség! Itt az evés a testnek új üzemanyaggal való 193

ellátása. Nem jelent sem többet, sem kevesebbet, mint élni. És akkor még arra is gondoltunk: mi az a néhány hét, majd elmúlik… November elseje, negyedik fordulat Magunknak kellett elfoglalnunk magunkat, azt tehettük, amit akartunk, önfegyelmünket tették próbára. Többé vagy kevésbé intenzíven, ki-ki a hobbyjával foglalkozott. Én sokat olvastam, Dzsi a matematikai kísérleteket találta szórakoztatónak, Gyula fényképezett vagy rajzolt. Szonjának a mindennapi orvosi vizsgálatok bőséges tennivalót jelentettek, a parancsnok is eléggé elfoglalt volt. Paganini komponált. Persze ezt mi nem vettük komolyan. Senki sem tudta őt követni, amikor „új szerzeményét” elemezte. Matematikai tudása is kifejeződött hangjegyeiben. De függetlenül attól, hogy ez a zenerajongás mire vezetett, a kísérleti repülés alatt hasznos volt, Paganinit felvértezte az unalom ellen. Eleinte azonban az előttünk elvonuló kép kötött le bennünket. Távcsöveink segítségével megfigyelhettük a Hold felszínének minden részletét. A Maré Humboldtaniumban láttuk az automatikusan odahelyezett reléállomást, amelyen keresztül az irányítóközponttal tartottuk a kapcsolatot. Az automatikusan odairányított szállítórakétákat is felismertük. Azután valamennyire elsötétült a látókörünk, amíg át nem repültünk a holdárnyékon. Negyvenöt percig tartott ez az éjszaka. A legizgalmasabb azonban az volt, amikor megpillantottuk a Földet. Nagyobbnak láttuk a Napnál, sugárzó fénye is volt. Csak a kontinensek ismerős formáit kerestük hiába. Csupán árnyékszerű körvonalat láttunk. Felejthetetlen látvány volt, amikor az óriási Földgolyó lassan a krátervidék horizontja fölé kúszott, és sugárzó fényével a bársonyfekete éj középpontjába került. Nem sokkal később egy napfogyatkozás tanúi lehettünk. 194

Ezek a képek kötöttek le bennünket az első órákban. De ismétlődtek, és Paganini volt az első, aki ráunt a színjátékra. Visszaűzte őt kabinjának kis csapóasztalához, ahol kottalapjai és íróeszközei hevertek. Telve volt ötletekkel, és megnyugtatta az a síri csönd, amellyel a kozmosz megajándékozta. Néhány fordulat után lassanként bennünk is kihunyt az érdeklődés a Hold földrajza iránt. Volt elég olvasmányunk a fedélzeten, Szonja pedig szigorúan ügyelt rá, hogy pontosan részt vegyünk az étkezéseken a zöldségeskertben, és ne hanyagoljuk el a testgyakorlást. November elseje, tizedik fordulat Tizedik fordulat. Nem sejtettük, mi következik majd néhány perc múlva. Nem sok hiányzott a világidő szerinti húsz órából. A Hold ismét a Föld elé került. Most először voltunk igazán éhesek. Meg kellett szoknunk a tápfolyadékot, ezt a laboratóriumi koncentrátumot. De volt több meglepetés is. Egy órával előbb Szonja elmondta, hogy majd műanyag lapocskákkal kell a táplálékot elfogyasztani. E beszélgetés során sokat nevettünk, mert a finnyás Dahli Shitomirt, a mi Paganininket felháborította, hogy a lapocskákat mindig le kellett mosni, hogy újra ehessünk velük. Kozmosz-ökonómia. Michael felvette a kapcsolatot az irányítóközponttal. Mellette álltam, és később megjelent Gyula is. A parancsnok megadta a szokásos adatokat, légnyomást, hőmérsékletet, levegőnedvességet és a laboratóriumban mért értékeket. Amikor szünetet tartott, Dahli Shitomir lépett be a parancsnoki fülkébe. Izgatottan, sugárzó arccal mondta: - Misa, adásidőre van szükségem. Befejeztem a partitúra első tételét. Kérdezd meg doktor Mezencevet, mikor adhatom le a kottát.

195

- Légy szíves hagyj békében a szimfóniáddal bosszankodott a parancsnok. - Mit képzelsz te tulajdonképpen? Mi vagyunk mi, muzsikusklub? Tudtam, hogy Dahli Shitomir megbeszélt doktor Mezencevvel egy ilyen külön adásidőt, ezért támogattam. Erre Michael Kowtun megkérdezte, és kapott is egy időpontot az adásra. Születésnapi ajándék lett volna Shitomir fivérének. Paganini a hozzájárulás után elégedetten távozott. - Micsoda ötletei vannak - mondta Kowtun fejcsóválva -, kottát leadni az irányítóközpontnak! Nevetséges, a szimfónia első tétele! De nem akartam szólni neki, mert azt hitte volna, hogy műveletlen nyárspolgár vagyok. De hát egyáltalán ér valamit a zenéje? - Semmit a világon - mondta mellettem Gyula -, úgy hangzik, mint a rövidhullám vételét zavaró adás. - Annyira azért nem rossz - vettem védelmembe a komponistánkat valami újjal próbálkozik, és miért ne? A központ jelentkezett. Szonja napi jelentését kérték. Szóltam neki. Szonja még nem volt készen az értékeléssel, néhány perc türelmet kért. - Tisztességes dzsesszzenét kellene komponálnia kezdte újra Gyula -, az ő muzsikáját először tanulmányozni kell, hogy az ember megértse. - Még tanulmányozni is - dörmögte Kowtun, Akart még valamit mondani, de ekkor különös dolog történt. Az űrhajó remegni kezdett. Ugyanebben a pillanatban a kapcsolótáblán több lámpa felvillant. Egyes mérőműszerek mutatói kilendültek. - Mi ez? - kiáltottam fel Önkéntelenül. Senki sem felelt. Egy állandóan növekvő erő a parancsnoki kabin falához szorított bennünket. Olyan meglepetésszerűen történt, hogy szinte nem is tudtunk magunkról. Váltakozva gyengülő és erősödő búgás tette teljessé a zűrzavart. El akartam mozdulni a faltól, de a nyomás egyre erősebb lett, és csaknem mozgásképtelenné tett. 196

Már nem tudom, mennyi idő telt el, míg sejtelmem támadt, hogy mi is történt. Kétségtelen, hogy a Darwin hajtóműve működésbe lépett. Ezt csak egy defekt okozhatta. De lehetséges volt az is, hogy fotoelektrikus keresőnk jelzett valamit, ami a mi pályánkon halad. Ilyen esetben a Darwin a sebesség növelésével automatikusan elkerüli a veszélyt. Nem volt időnk töprengeni. Fájt a hátam, egy kapcsolókarhoz nyomódtam. Két útitársam is nagyon szerencsétlen helyzetben volt. Minden erőnkkel igyekeztünk ellenállni az erős nyomásnak, de újból megremegett az űrhajó. Egyidejűleg valami koppant és reccsent a külső falon, mintha bombák hullottak volna. Mindenütt kialudt a fény, kigyúltak a vészlámpák, csekély világosságot nyújtottak. Azután minden olyan lett, mint volt. Mély csend és súlytalanság. Csak a vész-lámpák halvány fénye emlékeztetett rá, hogy összeütköztünk valamivel. Még másodpercekig megbénított bennünket a rémület. Elsőnek Gyula tért magához. - Zuhanunk! - kiáltotta kétségbeesetten. Valami hasonlóra gondoltam én is, de azután feltűnt a sebességnövekedés. Valószínűtlen volt, hogy a Holdra zuhanunk. A csendben fájdalmas nyögés hallatszott. Dahli Shitomir kabinjából jött. A hangszóró kattant, a központ bemondója szólalt meg: - Halló, Charles Darwin, mi történt? Kowtun parancsnok, válaszoljon! Michael Kowtun már nem volt a parancsnoki kabinban. Egy pillanat múlva hallottam a kiáltását. Nem lehetett érteni, mert a központ még egyre hívott bennünket, Shitomir meg nyögött, mintha halálán volna. A mikrofonhoz húztam magam, és két mondattal beszámoltam az összeütközésről. Ekkor újra hallottam Kowtun kiáltását. A far felől jött a hangja. - A légnyomás esik - mondta Gyula -, ügyelnünk kell a nyomásra. Ránéztem a nyomásmérőre. A kismutató táncolt a számok fölött; bénító rémület fogott el. 197

- Végünk van - suttogta mellettem Gyula -, ha nem zuhanunk bele a Holdba, egy fél órán belül megfulladunk. - Megragadta a vállamat. - Stuart, mondd meg, mit csináljunk! Megdöglünk, te jó ég, meg kell fulladnunk! Szinte ugyanebben a pillanatban felbukkant Dzsi és Szonja. Dzsinek vérzett a homloka. Szonja megkérdezte, mi történt, és kérdésére saját maga válaszolt ezzel az értelmetlen megjegyzéssel: - Lezuhantunk. A nyomásmérőre mutattam. - Valahol léket kaptunk. Végünk van. - A léket megtaláljuk - válaszolta Dzsi. Olyan nyugodtan mondta, mintha a Földön lennénk, a felkészülésen. Elosztva az űrhajó minden részében kis hegesztőpalackok függtek a falon. Valami kémiai preparátumot tartalmaztak, amelyet nyomás és hő segítségével ki lehetett nyomni. Ez az anyag egyesült a fémmel, mindent el lehetett vele tömíteni, csak tudni kellett, hol van a lék. Hallani lehetett volna, hogy a nyomás egy kis nyílásom eltávozik, de ehhez csendre lett volna szükség. A központban nyilván nem hallották a szavaimat, mert a beszélő még mindig sürgetett bennünket, hogy adjunk jelentést. Dzsi kikapcsolta a vételt. Most már csak Shitomir nyögését lehetett hallani. - Csend, Paganini! - kiáltott Dzsi. A sebesült egy pillanatra valóban abbahagyta a nyöszörgést. Dzsi magához vette a parancsnoki kabinból a hegesztőpalackot, és az egyik bordához tapogatózott. Mi is palackokat szereztünk, és hallgatóztunk a falak mentén, de ekkor Shitomir megint nyögni kezdett. - Sohasem találjuk meg a léket! - kiáltott fel Gyula dühösen. - Ha ez az alak legalább öt percig befogná a száját! Paganini súlyosan megsérülhetett. Kabinom bejáratához csúsztam. A bordák megálltak, körhintánk már nem 198

forgott. Annál jobban himbálózott az egész űrhajó. A stabilizátor nem működött. A fedélzeti ablak mögött sajátságos köröket írtak le a csillagok, időnként, mint egy éles fényszóró, villant fel a napfény. Gyula visszakúszott a parancsnoki kabinba. Zavartan nézte a műszereket. A mutatók és az értékjelzők, amelyek a Darwin mozgását regisztrálták, nullára süllyedtek. Megszűnt a gyorsulás. Hihetetlen sebességgel repültünk. Úgy látszott, hogy minden műszer hibás, csak a nyomásmérő nem. Azon szüntelenül körbejártak a mutatók, és jelezték végzetünket. Gyula kétségbeesési rohamában beleordította szerencsétlenségünket a mikrofonba, és vételre kapcsolt. -… jelentkezzetek - hallatszott a hangszóróból itt a hármas központ… - Kikapcsoltam, és felszólítottam Gyulát, hogy keresse velünk a léket. Csak a fejét rázta. - Vége, Stuart, megfulladunk. A levegő már hígult. Veszem a tartalék palackot, nem akarok meghalni. Kikészültek az idegei, de igaza volt: mintha a levegő megváltozott volna. Gyula a kabinjába sietett. Mindenkinek volt egy ilyen palackja. De mit használt? Másfél órán át lehetett lélegzeni belőle. Bevonszoltam magam a laboratóriumba, és ott tapogattam a falakat. Nem hallottam és nem láttam semmit. Az indiai közben elcsendesedett. Vissza akartam mászni, amikor Szonja kiáltása felvillanyozott. Megtalálta a léket. Amikor odaértem hozzá, Dzsi is belépett. Azután Gyula jött oxigénkészülékével a hátán. A lék a Dahli Shitomir kabinjához vezető borda bejárata előtt tátongott. Szonja véletlenül fedezte fel. Az indiain akart segíteni. A borda bejárata kissé elgörbült. Amikor keresztül akart nyomakodni rajta, hallotta, hogy az oxigén egy résen eltávozik. Gondosan eltömítettük a nyílást. Két perc alatt kijavítottuk a hibát. Gyula a parancsnoki fülkébe mászott, és rögtön vissza is jött. Nevetett és átölelt. 199

- Stuart, Szonja, Dzsi, megmenekültünk, a légnyomás esése megszűnt! - Akkor visszaviheted az oxigénpalackodat - mondta Dzsi. Gyula zavartan bólintott. Homlokomon verejték gyöngyözött. A hegesztés helyét nézegettük. Ettől az apró nyílástól függött az életünk. - Rosszul is végződhetett volna - mondta Dzsi, és megszorította Szonja kezét. - Paganinival kell törődnünk. Remélhetőleg nem nagyon súlyos. - Szonja bemászott a bordába. - Szeretnék olyan nyugodt lenni, mint ő - mondtam. Gyula visszajött. - Beszélek a központtal. Amikor el akart indulni a parancsnoki kabin felé, Szonja bukkant fel a bordánál. Az eszméletlen Dahlit támogatta óvatosan kifelé. A szegény fiút alaposan megviselte a dolog. A hirtelen gyorsuláskor valami fémtárgy élének vágódhatott neki. A fején csak kis seb volt, de egyik füléből dőlt a vér, és a jobb szeme is megsérült. - Koponyatörés - mondta Szonja. Óvatosan a betegszobába vittük a sérültet. Míg Szonja a sebesülttel foglalkozott, Dzsi és Gyula a központtal próbált összeköttetést teremteni. Újra meg újra hívtuk a központot, mondtuk a nevünket, de a hangszóróból csak a hívást kaptuk feleletül: - Hármas központ hívja a Charles Darwint, jelentkezzetek! Kowtun parancsnok jelentkezzék! Feltűnt, hogy Michaelt az összeütközés óta nem láttuk. Emlékeztem, hogy ő figyelmeztetett bennünket a légnyomás esésére. - A kabinjában lesz - mondta Dzsi hívjátok tovább a központot, én majd érte megyek. - Furcsa - mondta Gyula. Egymásra néztünk, és ebben a pillanatban nyilván egyet gondoltunk. Én mindenesetre arra gondoltam, hogy 200

elvesztette uralmát az idegei fölött. Talán a halált várja a kabinjában? Kowtunnak nagyobb gyakorlata volt az űrhajózásban, mint nekünk, és nyugodt, megfontolt útitársnak ismertük meg. De hát mi mindnyájan csak normális körülmények között ismertük egymást. A veszély órájában, amikor váratlanul megnyílik a szakadék, lehullik minden, amit hősökben szűkölködő világunk egy-egy kortársunkra ráaggatott. Marad a meztelen ember, pillanatnyi emlékeivel és aggályaival. Nem ítélkezhetek felettük. Gyula is hallgatott, elég volt neki a maga baja. Újra a központot hívta. Nem hallottak bennünket. - Ezek alszanak - mondta Gyula. - Hagyjuk ezt most, Gyula. Az adó hibás, majd rendbe hozzuk. Arra is lesz időnk, hogy megállapítsuk, merre keveredtünk. Mindenképpen valamilyen kis aszteroida jött nekünk. Szerencsére a kereső idejében jelezte, és az automatikus gyorsulást megindította. - Ezt nevezed te szerencsének? Ha nem gyorsultunk volna fel, az a kis szemétláda elsüvített volna mellettünk. Tévesen következtetett. - Naiv vagy - mondtam neki. - Ha nincs ez a gyorsulás, most nem vagyunk itt. Valószínűleg pontosan ennek a bolygó-szilánknak a pályáján haladtunk. Szétzúzott volna bennünket. Egyet-mást valószínűleg megrongált volna. Az ilyen aszteroidák közül néhány százat már regisztráltak, de tízezer szám keringtek még felfedezetlenül, ismeretlen pályán a Nap körül. A valószínűségszámítás szerint ilyen találkozás lehetősége akkora, mint azé a véletlené, hogy séta közben a fejünkre esik egy tégla. Minket eltalált, és céltalan dolog volt most ezen töprengeni. Más gondunk volt. Dzsi jött be. - Mindenütt kerestem. Nincsen sem a kabinjában, sem a zöldségeskertben. - Talán kiszállt - vélte Gyula. 201

Emlékeztem, hogy a far irányából hallottam a hangját. Amikor megemlítettem ezt a lehetőséget, Dzsi így szólt: - A reaktornál van, hát persze! A legfontosabbat vizsgálja, az energiaforrásunkat. Energia nélkül jóformán tehetetlenek volnánk. Visszatartottam, amikor a far felé akart indulni. - Dzsi, ez az aszteroida vagy micsoda az űrhajó farát találta el. A reaktornak már nem sok hasznát vehetjük. - És nincs is rajta sugárvédő ruha - egészítette ki Gyula. Féltünk a sugárszennyeződéstől. Dzsi nem válaszolt. A far felé indult. Habozva követtük. Gyanúja beigazolódott. Az elválasztófal nyitva volt. Egy pillanatra egymásra néztünk. Félelmetes út volt. A keskeny folyosót két válaszfal osztotta meg. Mindenütt jelzések óvtak a radioaktivitástól. Ezekbe a kis helyiségekbe csak védő-öltözetben volt szabad belépni. Dzsi ennek ellenére továbbkúszott, mi pedig követtük. Michael Kowtun, a parancsnokunk nem volt a közbeeső helyiségekben. Így csak egy lehetőség maradt: a reaktorkamrában kell lennie, egy egy méterszer nyolcvan centiméteres helyiségben. Ha ott tartózkodik, akkor halott ember. - Nem lehet itt - suttogta Gyula -, mit keresne itt Misa? Az utolsó válaszfal nyitott rése előtt maradtunk. A reaktorkamra ajtaja be volt húzva. Senki sem szólalt meg. Nem volt semmi kétség, ebben a kamrában üldögél. Miért? Mit keres ott? Miféle kétségbeesett dologra készült? Meg akarta könnyíteni a sorsát, ha pánik törne ki? Erre más lehetősége is lett volna. Voltak a fedélzeten ampulláink, amelyek szükség esetén gyorsan és végleg elaltatnak bennünket. Talán egy percnyi hallgatás után megszólalt Dzsi: - Védőöltözet van rajta. Dzsi éppen olyan jól tudta, mint én, hogy Michael nem viselhet védőöltözetet. Semmiképpen nem volt ideje felvenni a ruhát. Hirtelen összerezzentünk. A reaktorkamrából Michael hangja hallatszott. Olyan volt, mintha pincéből beszélt volna. 202

- Ki van ott? - kérdezte, majd rövid szünet után: - Halló, van ott valaki? Régebben az ejtőernyős ugrásoknál gyakran a legvakmerőbb késleltetéseket kockáztattam, mint berepülő beültem a legújabb konstrukciókba, az esélyem az életben maradásra száz az egyhez állt. A „félelem” szó mindig idegenül hangzott számomra. Valahogyan mindig volt esély. De a reaktorkamrából érkező szavak hatására megborzadtam. Dzsi félhangosan mondta: - Misa, az ördögbe is, gyere ki! Meg vagy őrülve? - Igen - suttogtam -, őrültnek kell lennie. Csak egy elmebajos teheti ki magát halálos dózisú sugárzásnak. - Jó, hogy végre idejöttetek - hallatszott a kamrából. Gyula a nyíláshoz kúszott. - Kihozom, különben ott döglik meg, segítenünk kell rajta. Misa! - Olyan hangosan kiáltotta a nevét, hogy végigsüvített az űrhajón. És valóban el volt rá szánva, hogy kihozza Kowtunt. Dzsi megragadta. - Elég, ha egy ember veszti el az eszét. Nem jöhet ki többé, mindnyájunkat megfertőzne. Tanácstalanok voltunk, és meredten bámultuk a reaktorkamra ovális ajtaját, mintha minden pillanatban csoda történhetne. Michael Kowtun azonban kemény, ellentmondást nem tűrő hangján ránk parancsolt: - Dzsi, te rögtön átveszed a parancsnokságot. Ha nem érzed magad alkalmasnak rá, akkor Roger Stuart vegye át a vezetést. Világos? - Semmi sem világos! - kiáltottam - Gyere ki végre! - Hallottátok a parancsomat - folytatta Kowtun -, én ezt a lyukat többé nem hagyom el. - Mély lélegzetet vett. - Vigyen el az ördög! - ordított Gyula. - Mit csinálsz a reaktorkamrában? Bolondnak nézel bennünket? A ládánk léket kapott. Hajszálon múlt, hogy meg nem fulladtunk! Szünet állt be, majd ez hallatszott a kamrából: 203

- Nem, Gyula, nem megfulladtunk, hanem elégtünk volna. Amikor az összeütközés bekövetkezett, a moderátorok leálltak. A neutronok már elérték a másodpercenkénti tizenkétezer kilométeres sebességet. Ha egy perccel később érek a kamrába, a Darwin már nem létezik. Elhelyeztem egy fékezőt, a veszélyt elhárítottam. Most tudjátok, miért vagyok itt. Vagy azt gondoltátok, hogy szórakozásból tettem ki magamat a sugárzásnak? Nem kapott választ. Dzsi először vesztette el nyugalmát és önuralmát. Kétségbeesetten felnyögött, és anyanyelvén morgott valamit, amit senki sem értett. Gyula krétafehér lett, én is nagyon megdöbbentem. - Talán még meg lehet menteni - mondtam -, talán Szonja még tehet valamit… - Ne beszélj ostobaságokat! - kiabált Kowtun a börtönéből. - Szonját hagyd ki a játékból, nektek nagyobb szükségétek van rá, mint nekem. - Tizenkétezer kilométer másodpercenként - dünnyögte Gyula maga elé. Csak homályosan sejtette, mit jelent ez a szám. Ebben a pillanatban én se tudtam világosan gondolkozni, de azt tudtam, mit tett értünk Kowtun. A maghasadás révén felszabaduló neutronok a végső fázisban másodpercenként negyvenezer kilométeres sebességet érnek el. Ez kozmikus energia. Ennek az energiának a megfékezésére vannak a reaktorban a moderátorok. Ezek a neutronok sebességét másodpercenként két és fél kilométerre fékezik le. Az összeütközés folytán a moderátorok üzemképtelenekké váltak. A Darwin elolvadt volna, mint egy darab ólom. - Semmit sem tehetünk érte? - suttogta Gyula. Dzsi a fejét rázta. Nem, mi már semmit sem tehettünk Michaelért. Percek kérdése volt, vagy legfeljebb egy óráé, és meghal. - Mi van veletek? - Kowtun hangja tompán kongott. Elfelejtettetek beszélni? Hé, Stuart, Dzsi, Gyula, itt vagytok még? 204

- Itt vagyunk, Misa - mondta Gyula fojtott hangon. - Kiszámítottátok az új pályánkat? - Még nem - felelte Dzsi még nem volt rá időnk. Tehetünk érted valamit? Ismét mély sóhaj hangzott a kamrából. Azután megszólalt Kowtun, és hangja kissé fáradtan csengett: - Most már nyilván nem körpályán fogunk haladni, sebességünk meglehetősen nagy lesz. Sajnos, a reaktor használhatatlan, tehát nem tudjuk a pályát korrigálni. Mit mond a központ? Meg akartam mondani, hogy még mindig nincs összeköttetésünk, de Dzsi az ajka elé tette az ujját. Azt mondta, hogy minden rendben van, és a központ már megtette az intézkedéseket, meg fognak menteni bennünket. - Akkor minden rendben van - válaszolta Kowtun -, nyolc nap múlva otthon lesztek. Most meg kell ismételniük a kísérletet. Adjátok át üdvözletemet. Ismét csend lett. Egyikünk sem tudta felfogni, hogy Michael, aki ilyen nyugodtan beszél, - már tulajdonképpen halott. Lehet, hogy ez a nyugalom csak látszat volt - mindegy, mi neki köszönhettük az életünket, és az, hogy végig kellett néznünk ezt a drámát, meghaladta erőnket. Csak két méter választott el tőié, két méter és egy ajtó, amely egyenesen a pokolba vezet. - Nem tudom tovább nézni - suttogtam - hiszen ha nem tette volna meg… Michael hangja mintha messziről érkezett volna. - Most menjetek a dolgotokra, sok tennivalótok van mondta. - Itt maradunk! - mondta Dzsi. - Még én vagyok a parancsnok! - jött a dühös válasz. Megparancsolom, hogy menjetek a dolgotokra. Csak Gyula maradjon itt egy pillanatra. Gyula, van nálad írószerszám és papír? - Igen, parancsnok - mondta Gyula. 205

- Minden jót - hangzott a kamrából éljetek boldogul, és most tűnjetek el végre! Dzsi rám nézett és bólintott. Egy pillanatig úgy látszott, mintha búcsút akarna mondani halálra szánt társunknak, de meggondolta magát, és némán indult vissza. Én követtem. Csak Gyula maradt ott a válaszfalnál, és kétségbeesetten várta parancsnokunk utolsó szavait. Szerencsétlen helyzetünkben gondolkozni sem tudtunk. Még mindig nem állt helyre kapcsolatunk a központtal, fogalmunk se volt, mennyire sérült meg az űrhajó, merre haladunk. Csak egyet tudtunk: egyelőre, legalábbis a legközelebbi órákban, nem fenyeget veszély. A parancsnoki fülkében Dzsi és én újra megpróbáltunk összeköttetést teremteni. Vizsgáltuk, csavargattuk, kopogtattuk a készülékét, mit sem használt. - Hagyjuk ezt egyelőre, Stuart - mondta Dzsi -, nem tudom megállapítani a hibát, lehet, hogy az antennák sérültek meg. - Mit gondolsz, Dzsi - kérdeztem van nála ampulla? Mégiscsak könnyebb volna neki. . . - Hagyd ezt abba. - Nem tudok másra gondolni. - Nem tudunk rajta segíteni - morogta Dzsi, és vételre kapcsolt. - Hármas központ hívja a Darwint! Kowtun parancsnok jelentkezzék! - Meghalt - ordítottam nem halljátok, vége van! - Dzsi befogta a számat. - Oda kell neki vinnünk egy ampullát, Dzsi - mondtam -, joga van hozzá, hogy békésen elaludjék. - Akkor vigyél neki - felelte. Nem mozdultam. Féltem attól, hogy újra kilépjek a folyosóra, és meghalljam a hangját. A hat ampullát katasztrófa esetére hoztuk magunkkal. Ha például az előbb nem találtuk volna meg a léket, nem kellett volna megvárnunk, amíg megfulladunk. Minden felszálló űrhajó utasai visznek magukkal ilyen ampullákat. 206

- Gyere velem, Stuart - szólalt meg Dzsi nyugodtan -, próbáljuk meg a zöldségeskertből megállapítani helyzetünket. - Nem tudják meghatározni a pályánkat, Dzsi, sejtelmük sincs, hogy életben vagyunk-e még. - Meg fogják határozni. Űrszondákat küldenek fel. Olyan határozottan és magabiztosan beszélt, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Ki akartunk menni, amikor Szonja bukkant fel előttünk. Komoly arccal nézett ránk. - Hogy van Paganini, Szonja? - Rosszul - felelte. - Még nem tért magához. A szeme is veszélyben van, de a fejsebe jobban aggaszt. Amilyen gyorsan csak lehet, meg kellene röntgenezni. Felvettétek közben a kapcsolatot a központtal? - Nem - mondta Dzsi -, az adók nem működnek. - Még más is van - jegyeztem meg. - Misa halott. Szonja megdöbbenve nézett rám. Nem fogta fel szavaimat. Néhány szóval elmondtam, mi történt. Félelem és borzadás ült ki az arcára. Úgy látszott, hogy rögtön elájul. - Misa - suttogta -, Misa. Ez a vég - mondta aztán. Nincs hajtóerőnk, és nem hallanak bennünket. Bolygó lett belőlünk… - Visszatérünk, Szonja - vigasztalta Dzsi -, hiszen még a Föld közelében haladunk. - Ez a vég - ismételte Szonja -, sohasem látjuk viszont a Földet. - Még csak ez a hangulat hiányzik - morogta Dzsi. Esküszöm, hogy visszatérünk. Hagyd végre abba a siránkozást. Menj vissza a betegedhez, később majd mindent részletesen megbeszélünk. Gyere, Stuart, a laboratóriumba. Követni akartam, de Szonja kétségbeesetten belém kapaszkodott. - Ne menj el, Roger - suttogta ne hagyj most egyedül. Félek. - Zokogott, és arcát a vállamra hajtotta. Megsimogattam a haját. 207

- Sírd csak ki magad. Bár én is megtehetném. - Hamarosan mi is követjük Misát - mondta hirtelen. Olyan ez, mint egy háború, amelyből senki sem kerül ki élve. Félelme mást mondatott velem, mint amit gondoltam. Meggyőződésem ellenére vigasztaltam, és úgy tettem, mintha az egész csak átmeneti dolog lenne. Éreztem, hogy szavaim megvigasztalják, erre még bizakodóbban beszéltem a hazatérésről. - Tényleg meg vagy erről győződve? - kérdezte bizonytalanul. - Hiszed, hogy hazatérünk? Vagy csak bátorítani akarsz? - Mind a kettő - mondtam. - Mi most egyszerűen a Föld második holdja vagyunk. Úgy is mondhatnám, hogy kisbabája született. Hamarosan kiszámítják a pályánkat, azután szépen átszállunk egy másik űrhajóra, és kéthárom nap múlva otthon leszünk. Bólintott, és megkönnyebbülve fellélegzett. - Igen, Roger, persze, buta voltam, egy pillanatra elvesztettem a fejem. Bocsáss meg. Nem fog többé előfordulni. - Ó, semmi - mondtam, és elhallgattam, amikor Gyula közeledett felénk. Pillantása mindent elárult. Egy darab papírt nyújtott át. - Add ezt le, Stuart, ezek voltak az utolsó szavai. Nem vettem át az üzenetet. - Őrizd meg, Gyula, még nem tudjuk leadni. Később meg majd add le magad. - Mondott még valamit? - kérdezte Szonja. - Nem, csak ezeket a szavakat, és elbúcsúzott mindnyájunktól. Még él. Néhányszor szólítottam, de nem adott választ. Elküldött. - Odamegyek hozzá - mondta Szonja. Gyula megfogta. - Ne menj. Egyedül akar maradni, és te sem tudsz rajta segíteni. Jobb, ha ezekben az utolsó percékben egyedül marad önmagával. 208

Szonja szót fogadott. Jobb volt így, Gyulának igaza lehetett. Mit mondhatott volna egy haldoklónak? Minden szó csak nehezebbé tette volna az egészet, neki is, nekünk is. Michael Kowtun meghalt, és még csak a szemét sem tudtuk lezárni. Még holttestétől is félnünk kellett. Olyanok voltunk, mint a hangyák az óceán hullámain hányódó fadarabon. Nem volt idő a gyászra, nem volt hely a részvétre. Nem tudtunk még Shitomirral sem törődni. Szonja két fogantyúhoz kötözte, jótékony eszméletlensége még minden problémától és minden fájdalomtól távol tartotta. Csak Szonja törődött vele. Az a tény, hogy még élünk, egyre csodálatosabbnak tűnt számunkra. De még nem tudtunk mindent. Az utolsó és a legszörnyűbb hírt Dzsi hozta, aki hosszú időt töltött a laboratóriumban. Először Szonját hívta. Nem értem, miért, de először feltétlenül vele akart beszélni. Aztán Gyula meg én is megtudtuk, de annyira megfoghatatlannak látszott, hogy nem akartuk elhinni. Dzsi közölte, hogy a Charles Darwin nem a Föld körül halad, hanem valamerre elsodródott, legjobb esetben a Nap körüli pályán kering, valószínű azonban, hogy a világűr mélye felé tart. Dzsi komoly és lelkiismeretes ember volt, biztos, hogy nem akart tréfát űzni velünk. Mégis nehezen hittem neki. A zöldségeskertben volt az egyetlen ép tükörteleszkóp. Amikor belenéztem, láttam, hogy nem tévedett. A Föld kisebb lett. Ismeretlen cél felé repültünk. A reaktor kiesése miatt képtelenek voltunk manőverezésre. Végtelen másodpercekig tartott, amíg felfogtuk a felfedezés horderejét. Egyikünk sem szólt egy szót sem. A tehetetlenség volt a legrosszabb, az, hogy tétlenül kellett néznünk, hogyan fut el másodpercről másodpercre az életünk. Egy darab törmelék úgy lesodort bennünket a pályánkról, mint valami ökölcsapás. A Darwin égitestté vált, apró lakott világgá, tehetetlenül kiszolgáltatva a természet törvényeinek. 209

Szonja sötét sejtelmei nyomasztó valósággá váltak. Nem volt többé visszaút. A hallgatás percei után Gyula sóhajtása hallatszott. - Ez nem lehet igaz, Dzsi, mondd, hogy tévedés. Lehet, hogy csak egy hosszú elliptikus pályán haladunk a Föld körül. Van egy apogeumunk meg egy perigeumunk, és meg fogják határozni a helyünket, amikor ismét földközelben leszünk… - Nem - mondta Dzsi. Reménykedve néztünk rá, de ő csak megismételte a nemet. Egy kis szünet után hozzátette: - Semmi célja, hogy ámítsuk magunkat. Túl nagy volt a gyorsulásunk az összeütközés előtt. Megpróbálhatjuk a pályánkat nagyjából meghatározni és az adót rendbe hozni, ez minden. - Mire jó rendbe hozni az adót? - mondtam rezignáltan. - Ki visz bennünket vissza? Magában Dzsi is igazat adott nekem, láttam az arcán. Mégis azt mondta: - Ameddig élünk és lélegzünk, ameddig elegendő táplálékunk van, addig én nem adom fel a reményt. Látjátok, a laboratórium működik. A cső- és készülékrendszerre pillantottunk, amelyből csordogálás nesze hallatszott, a mérőműszerek az asszimiláció titokzatos folyamatát követték nyomon. Azonban sem ez a laboratórium, sem Dzsi optimizmusa nem tudott változtatni kétségbeesésünkön. Az volt az érzésem, hogy most már magam is halottnak számítok. Különös, de ezekben a percekben Szonja látszott a legnyugodtabbnak. Otthagyott bennünket azzal, hogy Dahli Shitomirról kell gondoskodnia. Látszott rajta, hogy beletörődött a változtathatatlanba. Később Dzsi is elment. A parancsnoki kabinban találtam rá, ahol megint az adókkal próbálkozott. Segítettem, neki. Nem mintha valami reményt tápláltam volna, csak el akartam foglalni magamat, és most erre bőven volt alkalmam. Hogy mennyi idő telt el közben? Érzésem szerint napoknak kellett elmúlniuk. Óráink azonban még 210

mindig november elsejét mutattak. Az összeütközés óta pontosan három óra telt el, három óra, amely alatt a mi számunkra a világ vége játszódott le. A történteket szörnyű lidércnyomásnak éreztem, amilyen néha álmainkban tör ránk. Az ember kizuhan az ablakon vagy a repülőgépből, és esik, esik. Az ilyen álmok azonban egyszer véget érnek, ebből az álomból viszont nincs felébredés. A központ hangja még nem némult el, csak úgy éreztük, hogy már gyengül. Megismertük a bemondó hangját, és némi vigaszul szolgált, hogy még nem mondtak le rólunk. Más adókat, rádióállomásokat is hallottunk, zenét és beszédfoszlányokat a Földről. Vajon meddig még? Hárman babrálgattuk az adóberendezést. A molekuláris elektronika legújabb elvein alapult. Egy négyzetcentiméterre átlagban kétszázötven alkatrész esett. Hogyan találhattuk volna meg a hibát? Gyula adta fel elsőnek, azután én is megadtam magam. Csak Dzsi keresgélt tovább. Meglátogattam Paganinit. Feje be volt pólyázva, alig hallhatóan lélegzett. - Rendbe hozod? - kérdeztem Szonjától. A vállát vonta. Nemigen tudok rajta segíteni. Operálni kellene. Arra gondoltam, hogy neki a legjobb. Néhány nap múlva a Föld egy csillag lett a csillagok között. November hatodika A központ már nem hív bennünket. A Földdel összekötő láthatatlan híd megszakadt. Szörnyű volt ez az utolsó hét. Nem tornáztunk. Csak aludtunk, aludtunk. Egy alkalommal hangos kiáltás ébresztett fel. Dzsi kiáltott, zűrzavaros dolgokat álmodott össze. Szonja tablettákat osztogat. Annyit segítenek, hogy el tudjuk viselni a tartós súlytalanság állapotát. Dzsi, amikor nem alszik, kabinjában üldögél és számol. Mér, 211

görbéket meg egyeneseket rajzol, és szünet nélkül írja a számokat. - Miért csinálod, Dzsi? - kérdeztem. - Mit akarsz vele? Azt hiszed, hogy számításaiddal megállíthatod a repülésünket? - Megállítani nem tudom - válaszolta -, de fontos, hogy tudjuk, merre tartunk. - Miért fontos? - Mert még nem biztos, hogy valóban elhagyjuk a Naprendszerünket. Kár, hogy Paganini megsérült, ő tudna segíteni. Én sajnos nem tudtam, az én matematikai ismereteim nem terjedtek odáig. Bemásztam a kabinomba, és követtem Szonja tanácsát. Újra tornáztam valamicskét. Nem sokat és nem is nagyon alaposan. Ez után a nyolc nap után az expandert drótkötélnek éreztem. Három perc múlva abbahagytam, és behúzódtam a parancsnoki kabinba. Ott hevert a fedélzeti napló. Az utolsó bejegyzés, Michael aláírásával, november elseje délutánján kelt. Ezt írta: „A személyzet kitűnően érzi magát, néhány pillanat múlva befejeződik a tizedik fordulat. M. K.” Minden három órában beírta ezeket a lakonikus feljegyzéseket. Rövid beszámolót fűztem hozzá a katasztrófáról. Gyula nem tudott szabadulni a borzalmas esemény hatása alól. Kétségbeesésében órákat töltött el a válaszfalak között, mintha a halottól várna valami útmutatást. Egyszer meghallottam, amint szólt hozzá. Társalgott Misával. - Ne haragudj rám - mondta -, olyan szívesen segítettem volna rajtad. De még az utolsó kívánságodat sem tudtam teljesíteni. Leadóink nem működnek. Most édesanyád hiába vár az értesítésre. Hidd el nekem, parancsnok, sokkal egyszerűbb igazán meghalni, mint se élni, se halni. Miért van ez így, Misa, miért nem vagyunk halhatatlanok? Hiszen emberek vagyunk. Csak ne szálltam volna fel veletek. De olyanok vagyunk, mint a 212

molyok, addig keringünk a fény körül, amíg megégetjük a szárnyunkat. Nemsokára együtt leszünk, Misa, már nem tart soká. Kivonszoltam a folyosóról. - Hallgass rám, fiam - mondtam neki megnyugtatólag -, ne gondolj rá annyit. Ami nem élő, nem tartozik hozzánk. Magadra kell gondolnod, Gyula, vedd az expandert, nézd, milyen puhák lettek az izmaid. Csodálkozva nézett rám. - Én nem is tudom már, Stuart - mondta lehet, hogy az egész csak álom? Nem gondolod, hogy az egész csak álom? - Ez nem álom, Gyula. - Sok furcsa álmom volt már, Stuart - folytatta -, és most már néha nem is tudom, élünk mi, vagy nem élünk… - Hagyd abba - mondtam neki. - Élünk, itt vagyunk a Charles Darwinon, és minden, amit látsz, valóság. Misa halott, valóban halott, és senki sem tudja már életre kelteni. Elgondolkozva nézett rám. - Igen, bizonyára igazad van. Élünk, hiszen beszélgetünk egymással. És mégis, Stuart, ez talán valamilyen más formája az életnek. Ez mégiscsak más, nem igaz? Nem lehet, hogy már a túlvilágon vagyunk? Mi mindent látunk és hallunk, de ők nem látnak bennünket, és hiába hívjuk őket, nem hallanak bennünket. Megráztam. - Térj végre magadhoz, Gyula! Dzsi azt hiszi, hogy talán még megmenekülhetünk. És hogy tudd: én is hiszem, és Szonja is hiszi. Gyere, hallgasd meg a Földet. - Bevonszoltam a parancsnoki kabinba, és beállítottam az egyik vevőt. Zúgás, kattogás hallatszott a hangszóróból. - Ez a Földről jön, Gyula… Gyula szomorúan bólintott. Alapjában én is éppoly kétségbeesett voltam, mint ő. Egyszerre megszűnt a kattogás, és egy hang szólalt meg. Felerősödött, majd 213

elgyengült, de megértettük a szöveget. Valamelyik rádióállomás hírt közölt egy űrhajóról. - Hallod, Gyula? Keresnek bennünket. Egyszerre magától értetődőnek tartottam, hogy rólunk van szó, és bár ez a nem remélt vétel engem is meglepett, a legnagyobb nyugalommal ismételtem meg: - Bennünket keresnek. Na, mit mondtam? Gyula örömkiáltásban tört ki. Átkiabált Szonjának és Dzsinek. A hangszóróban a szavakat ismét erős zúgás nyomta el. Dzsi és Szonja bejött. Igyekeztem, hogy nyugodt maradjak. - Már megállapították, hol vagyunk. Rólunk beszéltek. Napok kérdése, és újra Földet érzünk a lábunk alatt. Ebben a pillanatban ismét érthetővé vált a hang. A bemondó egy űrhajóról beszélt, amely hat, spondylosisban szenvedő beteggel a fedélzetén szállt fel. Ennek adta meg a Földtől való távolságát, az apogeumát és a perigeumát. A betegek a súlytalanság állapotában rendkívül jól érzik magukat, közölte, és az orvosok remélik, hogy ez az első kísérlet új ismereteket eredményez. Gyula nevetni kezdett. Abba sem akarta hagyni. - Maradj végre csendben! - parancsoltam rá dühösen. - Ez aztán sikerült! - kiabálta. - Micsoda gondjaik vannak. Súlytalansággal gyógyítják a farkcsontot. Hogy ez miért nem jutott nekem korábban eszembe? Jó betegápoló lehetett volna belőlem. Dzsi némán kiment. - Igazad van, Stuart - folytatta Gyula -, valóban egy űrhajóban vagyunk, ez nem álom. Föld, isten veled! Ennétek valamit? - Igen - mondta Szonja -, légy szíves, töltsd meg a tubusomat. Gyula elment. - Nem a legjobbak az idegei - jegyeztem meg -, próbálj beszélni vele. - Később majd foglalkozom vele. Most bizonyára hosszabb időre kell berendezkednünk. 214

- Nagyon hosszú időre, Szonja. Bólintott. - Már beletörődtem, Roger. Csodáltam Szonját. Én nem tudtam ilyen könnyen megszokni a gondolatot, hogy többé nem látom a Földet. Bennem még mindig élt valami remény. Az asszonyok nehéz helyzetben nyilván sokkal egyszerűbben nézik a dolgokat, mint a férfiak. Hogy lehet ebbe az életbe beletörődni? Hát élet ez? Nincs igaza Gyulának? Az életnek csak a Földön van értelme. Kinek használhatunk mi itt? Még saját magunknak sem. Csak vegetálhatunk, és talán azt is csak rövid ideig. Ha elhagyjuk a Naprendszert, nincs többé energiaforrása a laboratóriumunknak. Az ampullára kellett gondolnom. Mindenkinek egy. Hol vannak? Szonja zár alatt tartja őket? - Mire gondolsz, Roger? - Ó, semmire, Szonja, vagy talán mindenre. Annyi gondolata támad az embernek. - Ne töprengj annyit - mondta. - El kell foglalnod magad, és Gyulának is dolgoznia kell. Majd beszélünk erről, most a betegemhez kell mennem. Már sokkal nyugodtabban alszik. - Meg tudod gyógyítani? - Talán. Néhány napon belül kiderül. Otthagyott. Valóban csodálni való volt, honnan veszi Szonja az erőt, hogy mindenen túltegye magát. Ellátta Shitomirt szőlőcukor-injekciókkal, ápolta, és számunkra is talált bátorító szavakat. És én azt hittem, hogy össze fog roppanni. Bekúsztam a laboratóriumba. Gyula a távcső mellett állt. - Egy csillagocska - mondta -, nézd csak azt a csillagocskát, Stuart, ez a mi Földünk. A távcső még fel is tudja nagyítani. Csak ne pörögne úgy ez a mi roncsunk. Buta dolog, hogy a Darwin automatikusan 215

felgyorsul. Ha az a törmelék öt másodperccel hamarabb kap el bennünket, már régen vége volna az egésznek. - Legalább a laboratóriumunk, hibátlanul működik feleltem -, tehát éhen halni nem fogunk. - Nem, éhen halni nem fogunk - vágott vissza gúnyosan mindenünk megvan, amire egy civilizált embernek szüksége lehet. Csak spondylosisunk nincsen. - Hagyd most ezt. - Miért? Mulatságos, sokat gondolkodom, jobban múlik az idő. Az utolsó földi hónapok minden eseménye végigvonult előttem. Erdeinkre gondoltam és a Dunára, a házakra, az utcákra. Este, amikor kigyúlnak a fények, gyakran jártam az utcákat. Most az egésznek vége, örökre vége… Vagy te komolyan azt hiszed, hogy egyszer még hazakerülünk? Hallgattam. - Látod, te magad se hiszed. Senki sem hiszi. Hazudtok magatoknak. Emlékszel még? Indulásunk előtt nyolc nappal egy koncerten voltunk. Nem tudom már, mit játszottak, de mind a hatan ott voltunk. - Bachot játszottak - mondtam az E-dúr csembalókoncertet. - Sohasem tudnám megjegyezni. Csak udvariasságból mentem veletek. Unalmas volt. Dzsesszt szívesebben hallgattam volna… - Megtöltötted a tubusokat? - Nem, még nem. Az egészből csak ez a koncentrált kása maradt meg. A Földön egy disznó is jobban él, mint mi itt, be kell ismerned, Stuart. Igen, még egy bolha, egy hangya vagy akár egy borz is jobban él. De okosabb is nálunk. Kisebbeket ugrik, mindig visszakerül a földre. Még egy fegyenc is jobban él. Ég van a feje fölött. - Felsóhajtott. - Ostobaságokat beszélsz, Gyula mondtam még élünk, és reménykedhetünk valamiben. És ha valóban ez maradna a világunk, akkor megvan a jogunk, hogy véget vessünk az egésznek. 216

A zsebébe nyúlt, és egy kis skatulyát vett elő. Egy volt a hat ampulla közül. - Látod, Stuart, én már gondoltam rá. Misa őrizte a kabinjában. Még öt van belőle ott. Én semmi esetre sem fogok úgy megdögleni, mint ő. - Ez aljasság - mondtam egyikünknek sincs joga, hogy titokban lopjon belőle, és egyelőre nincs is rá okunk. - Milyen jogról beszélsz? Nekem jogom van, hogy egy emberhez méltatlan élettől megszabaduljak. Ki veheti el tőlem ezt a jogot? Egy pillanatra elöntött a düh. Felháborított, hogy feltúrta Kowtun kabinját, és hogy olyan könnyelműen beszélt az életéről. De nem tudtam, mit válaszoljak neki. Vajon emberhez méltó élet ez? Gyula gondosan zsebébe rejtette a skatulyát. - Miért nem mondasz semmit, Stuart? - kérdezte gúnyolódva. - Hamlet kérdésére gondolsz? Itt egy kissé másképpen hangzik, mint a Földön. Én válaszoltam rá. A színjátéknak vége, a záró jelenet a nyilvánosság kizárásával játszódik le. A Földdel összekötő köldökzsinórt elvágták, és a bébi hiába sír a mamája után… - Gyula, te kivonhatod magad a közösségünkből, ebben senki sem akadályozhat meg. De ha ezt teszed, akkor csak egy szavam van hozzád. - Ó, szavak - felelte -, ami ezek között a falak között történik, azt élőlény sohasem fogja megtudni, soha. A földi törvények ránk már nem érvényesek. - De mi emberek vagyunk, Gyula, értelemmel bíró emberek, és ahhoz is van valami közünk, amit általában úgy hívnak, hogy erkölcs. - Pontosan erre gondolok én is, Stuart. Mi emberek vagyunk. Egy poloska tovább vegetálna, elrohadna. Nekünk jogunk van ahhoz, hogy szabadon válasszunk. Én nem akarok poloska lenni. Ami pedig az erkölcsöt illeti, az a szerint változik, hogy milyen társadalmi rendszerben él az ember. A feudalizmus erkölcse más volt, mint a kapitalizmusé, a szocialista erkölcs pedig 217

ismét más. A Földön mindez szép és jó lehet, de itt? Hogyan neveznéd a Darwin ban uralkodó rendszert? Néhány köbméter levegő a lélegzésre, némi folyadék, hogy megnedvesíthessük a szájpadlásunkat, és táplálékul ez a színtelen kása, ez a mi világunk. A maga módján igaza volt, mégsem értettem egyet vele. Gyávaság volt talán? Kíváncsiság? Vagy még mindig a remény? Valószínűleg a remény, ami nem volt egyéb öncsalásnál. Hirtelen Szonja bukkant fel a nyílásnál. Egy papír volt a kezében. - Jó hírt hozok - jelentette. - Már megint egy jó hír - morgott Gyula. - Engem mindig félelem fog el, ha jó hírről hallok. Szonja meglengette a papírját. - Izgalmunkban erről megfeledkeztünk: konzervekből pótkészletünk van a fedélzeten, csodálatos dolgok. Hallgassátok csak, mit csomagoltak be szükség esetére… - Felolvasta a listát, mi meg úgy hallgattuk, mintha egy új evangéliumot hirdetett volna ki. Szédületes, hogy mit rejtegetett a Darwin szilárd és folyékony élelmiszerekből: száz csomag kétszersültet, harminc konzervet válogatott ínyencségekből, ugyanennyit húsból és főzelékből, harminc tábla csokoládét, egy kiló darált kávét, két bádogkannában vörös bort, némi konyakot orvosságnak - valóságos földi paradicsom kerekedett ki a listából. - Az ördögbe is, ez hihetetlen - lelkesedett Gyula -, ezekért a holmikért tényleg kár lett volna. Micsoda szerencsés fickók vagyunk. A Földön minden halálraítéltnek joga van egy utolsó lakomára. Mi pedig napjaink végeztéig dőzsölhetünk. Még várok, Stuart. - Mivel vársz? - érdeklődött Szonja. Gyula megvonta a vállát, és rám hagyta, hogy megmagyarázzam. - Le akar nyelni egy olyan zselatin ampullát. Nem akar úgy élni, mint egy poloska. 218

- Te poloskának érzed magad, Gyula? - Igen - válaszolta -, a jó híred sem változtat ezen. Lesz egypár szép napunk, ennyi az egész. Szép napok… milyen szerények lettünk! Egy korty vörös bor, egy darabka csokoládé vagy kétszersült, és már elégedettek vagytok, mint az egér, amelyik a szalonnabőrt rágcsálja, és még nem jött rá, hogy csapdában van. Akkor hát osszuk szét a cuccot. - Lassan a testtel - mondtam -, erről együtt kell döntenünk. Dzsinek is lesz hozzá egy-két szava. Majd tájékoztatom a poloska-ideológiádról. - Miattam! - morogta közönyösen. - Hol bujkál egyáltalán? Ezer éve nem láttam. - Számol. Gyula elnevette magát, és megkopogtatta a homlokát. - Számol. Ki akarja számítani a világmindenséget? Hiszen ennek már megvan a képlete. Nevetséges. Repülünk a végtelenbe, Dzsi meg számol. . . - Igen, Gyula, Dzsi számol, és érdemes számolni. Te bolond, te ostoba! Barátaim, felfedeztem valamit, nagy nap ez a mai! - Dzsi szólalt meg vékony hangján. Odajött hozzánk, és leült a helyére. - Mit fedeztél fel? - kérdezte Gyula gyanakodva. - Kiszámítottam, hogy nem hiperbolikus pályán haladunk. Ez egészen biztos. A szökési sebességet ugyan túlléptük, de biztosan a Nap erőterében járunk. - Más szavakkal, planéta lett belőlünk, amely a Nap körül kering - mondtam én. - Így van. - Csodálatos! - kiáltott fel Gyula. - Boldoggá tesz a különbség. Talán bizony még a naptávol- és a napközelpontunkat is ismered. - Nem egész pontosan, Gyula, de pályánknak a Naptól való legnagyobb távolsága nem sokkal lehet túl a Mars pályáján. Az ekliptikához mért hajlásszögünk körülbelül harmincfokos, talán még valamivel több is, pontos számokat csak néhány hét múlva tudok adni. 219

- Mily szép - mondta Gyula -, harminc fok, marsközel, ez megnyugtató. Hogy a Mars holdjait láthassuk, már elsőrendű műszerekre van szükség, bár a kisebbiknek, a Deimosznak is legalább nyolc kilométer az átmérője. A Föld számára tehát láthatatlanok maradunk. - Optikailag mindenesetre - erősítette meg Dzsi. - Harminc fok - ismételtem, mintha ennek valami különös jelentősége lett volna számunkra. A bolygórendszerünkről készült iskolai modell jutott eszembe. Azon a kis golyóbisok közös tömegközéppontjuk, a Nap körül keringtek. Emellett csaknem mindegyik bolygó - kivéve a legtávolabbit, a Plútót - egy nagy síkon haladt. A Nap körüli pályájuk szöge alig tért el egymástól. - Van valami jelentősége az ekliptikához mért hajlásszögünknek? - kérdeztem. - Talán - válaszolta Dzsi. - Ránk a Naprendszerünkben levő összes égitest vonzása hat. Ezért olyan átkozottul bonyolultak a számítások. Bizonyos, hogy egy meghatározott időpontban majd ismét földközelbe kerülünk. - És mikor lesz ez? - kérdezte Gyula. - Ezt kell megállapítanom - mondta Dzsi. Szonja hirtelen a szája elé tette a mutatóujját. A betegszobából Shitomir hangja hallatszott. Nagyon halkan Szonját hívta. - Halljátok? - kiáltott fel Szonja a boldogságtól repesve. - Ez az első alkalom, hogy megszólal. És a nevemet mondja, tehát öntudatra ébredt. - Kisietett. - Úgy látszik, ez a meglepetések napja - mondtam. - Ha valóban közeledhetünk a Földhöz - Gyula bizonytalanul nézett rám -, ha ez igaz… - Csak élő emberek találhatják meg az igazságot, Gyula. Fogalmam sincs, hogy Dzsi tudott-e Gyulával folytatott beszélgetésemről, de valamit sejthetett, mert hozzátette: - Az ember csak akkor veszett el, ha feladja a harcot. Most van néhány feladatunk. Felül kell vizsgálni a zsilipet, Misa nem maradhat tovább a fedélzeten. Kettőnknek ki kell szállnunk, és kívül kell őt 220

felerősítenünk. Néhány javítást is el kell kint végeznünk. A lemezeket nem lehet mozgatni. Jelenleg nem verik vissza a napfényt, ezért van ilyen szörnyű hőség. Odakint talán a leadóink zavarforrását is megtaláljuk. - Igen, ez nagyon fontos volna - mondta Gyula. - De van három működő leadónk a fedélzeten - folytatta Dzsi. - Elfelejtettétek, hogy három hírközlő szondával rendelkezünk? Kémiai telepekkel vannak felszerelve. Leadóik működnek, nem nagy erővel, de ha kis szerencsénk van, meghallják a jelzéseiket. Olyan lefegyverző nyugalommal mondta mindezt, hogy nemcsak Gyulát, hanem engem is megszégyenített. Dzsi volt az egyetlen, aki nem hagyta el magát, hanem céltudatosan munkálkodott megmentésünkön, még ha ez a cél az ismeretlen messzeségben lebegett is. Gyulában változás ment végbe. - Három leadó - dadogta -, hallottad, Stuart? Tudunk adni, tudunk jelentkezni. - Igen, nem teljesen reménytelen a helyzetünk. - Túlságosan azért ne reménykedjünk ezekben az adókban - szólalt meg Dzsi -, földközeli rádióösszeköttetés céljára készültek. Gyula a teleszkóp mellett állt, és forgatta a készüléket. Eltartott egy ideig, mire egy pillanatra befogta a lencsébe a Földet. - Akkora, mint egy teniszlabda, a Hold meg olyan, mint egy ezüstmogyoró. Sietnünk kell, mire várunk még? Vegyük elő a szondákat, minden másodperccel jobban eltávolodunk a Földtől. Szonja visszajött. Elégedett volt az arca. - Valamit evett és ivott is. Adtam neki egy korty vörös bort. - Tehát javulóban van? - kérdeztem. - Úgy látszik. Csak abban reménykedem, hogy nem fúródott az agyába csontszilánk. - Talán hamarosan megoperálhatják majd - mondta Gyula. - Ha meghallják a jelzéseinket, néhány hét múlva 221

a Földön vagyunk. - Megragadta Dzsi kezét. Köszönöm, Dzsi, már eléggé ki voltam készülve, de most ismét reménykedem. Mindnyájan visszatérünk, és Paganini ismét komponál majd. Ha otthon leszünk, meghallgatjuk a muzsikáját. Stuart, mi volt az a zene, amit indulás előtt együtt hallgattunk? - Jaj, Gyula, az most teljesen lényegtelen. - Az első csembalókoncert volt - mondta Szonja. November tizenötödike Néha az az érzésem, hogy óráink rosszul járnak. Dzsi és Gyula sem bizonyosak benne: csak tizenöt nap múlt volna el? Olyan munka van mögöttünk, amelyet nem szeretnék még egyszer elvégezni. Megszabadítottuk börtönéből Kowtunt. Dzsi meg én csináltuk. Nem volt veszélytelen vállalkozás. Űrruhámra sugárvédő öltözéket húztam, azután óvatosan a zsiliphez egyensúlyoztam halott útitársammal. Először voltam ismét szabad térben. Bár nem volt ismeretlen előttem az ilyen kiszállás, lenyűgöző élményt jelentett. A nagy sebesség ellenére, amellyel a mindenségben haladtunk, az űrhajó mintha mozdulatlanul egy helyben állt volna. Természetesen tudtam, mi okozza ezt az érzést. Hiszen a másodperc minden törtrészében is ugyanazzal a sebességgel rendelkeztem, mint apró világunk. Eleinte mégis megdöbbentőnek találtam. Aztán a súlytalanság. Olyan volt, mint az űrhajó belsejében, és mégis egészen más. Ezt az az érzés okozta, hogy az ember kívül van. Hiányoztak a védelmet nyújtó falak, az elhatároltság. Felettem és alattam a végtelenség. Dzsi utánam mászott ki. Zöld védőszűrő volt a sisakunkon, ez jelentősen megnehezítette munkánkat. A Darwinnak a Naptól elfordult oldala szurokfekete volt, Dzsi meg én néha nem is láttuk egymást. Utána meg szinte fájó élességgel tűzött ránk a Nap, és ez ellen a szűrő sem nyújtott védelmet. A Darwin ijesztően 222

összezúzódott. Az aszteroida az összeütközés alkalmával nyilván több darabra hullott szét. Szilánkjai az antennákat és a kidugott teleszkópot leborotválták, a külső falat egyes helyeken mintha vésővel karcolták volna össze. A hőmérsékletszabályozó lemezek némelyike csak lazán lógott a rugóján. Michael Kowtunt a letört antennák csuklói közé kötöztük. Ha Dzsinek igaza lesz, a Földön majd sírjába helyezik. A farba nem merészkedtünk, féltünk egy esetleges radioaktív fertőzéstől. A legtöbb időre ahhoz volt szükségünk, hogy a lemezeket valamennyire helyükre tegyük. Örültem, hogy ismét visszamászhatok a zsilipbe. Egy óra hosszat tartózkodtunk a szabad térben. Amikor a zsilip ajtaját bezártuk magunk mögött, és ismét az űrhajóba léptünk, meglepetés várt bennünket. Paganini először hagyta el a betegszobát. A súlytalanság állapotában ez a kirándulás nem járt nagy megerőltetéssel. Mellette Szonja lebegett. Paganini olyan volt, mint egy kísértet. Csak az orra hegye látszott ki a fejét borító pólyából. - Halló, Stuart - üdvözölt. - Halló, Paganini, újra minden oké? - Semmi sem oké - válaszolta -, az az érzésem, hogy a koponyám kétfelé hasadt. - Dzsihez fordult. - Igaz az, Dzsi, hogy az Algol felé repülünk? - Ki beszélte be neked ezt az ostobaságot? - kérdezte Dzsi a homlokát ráncolva. - Gyula, miért mesélsz neki ilyeneket? - Én - kiáltotta felháborodva Gyula -, én egy szót sem szóltam! - Így van - mondta Szonja komolyan -, ő maga találta ki ezt az ostobaságot. Gyula kezével a homlokára mutatott. Dzsi látta, de nem vett róla tudomást. Dahli teljesen normális hangon mondta: - Jó, hogy végre rendbe hoztátok a Darwint. Szörnyű sokáig aludtam, azt hiszem, egy vagy másfél évig. Most 223

már ideje lesz, hogy hazatérjünk. Jól odakötöztétek a főnököt? Remélhetőleg nem sok sugárzást kaptatok. A sugárzással nem szabad könnyelműsködni. - Most már eleget beszéltél - mondta Szonja, és elvonszolta. Mikor már látókörön kívül volt, Gyula megjegyezte: - Nincs egészen rendben. Szonja véleménye szerint egy szilánk fúródott az agyába. - Ha csak zavarosan beszél, azt még el lehet viselni mondta Dzsi. Később behívott a kabinjába. Egy számokkal teleírt lapot nyújtott át. - Kérlek, Stuart, ellenőrizd ezt a számítást. - Miért? - kérdeztem. - Mert remélem, hogy elszámoltam magam. Megpróbáltam kiszámítani, mennyire közelíthetjük meg a Földet. Olyan közel kerülhetünk hozzá egyszer, mint a Hold. - Valóban? - kérdeztem örömmel. - Az mesés dolog volna, Dzsi. - Háromszázötvennégy év múlva lenne. - Amikor rémült arcomat meglátta, hozzátette: - Lehet, hogy elszámítottam magam, talán egy tizedessel tévedtem… - Vigasztaló volna - feleltem gúnyosan -, akkor csak harmincöt évig tartana. - Az Ala-tau hegységben és Észak-Carolinában vannak a Föld legnagyobb rádióvevői. Három szondánk még mindig működik, talán már felfogták a jelzéseinket. - Te éppen olyan jól tudod, Dzsi, mint én, hogy sokkal kisebb a hatósugaruk. A Föld már csillaggá vált a számunkra, hamarosan egészen szem elől veszítjük. Nem felelt. Nekiültem, és átvizsgáltam a számításait. Dzsi nem tévedett. Számomra teljesen közömbös volt, hogy milyen eredmény jön ki. Helyzetünkben harmincöt év sem sokkal kevesebb, mint háromszázötven vagy háromezer-ötszáz. Magammal vittem számításait a kabinomba, és lehangoltan meredtem a számokra. A vékony reménysugár, amit Dzsi odavetett nekünk, úgy 224

foszlott szét, mint a pókháló. Háromszázötvennégy év! Életünk végéig hozzá vagyunk kötve ehhez a roncshoz. Kétségbeesésemben elővettem egy leolvasó készüléket, hadd peregjenek le előttem annak a könyvnek oldalai, amelynek tartalma talán legközelebb állt a mi szerencsétlenségünkhöz: Dante Isteni színjátéka volt. Ennek megborzongató fantáziájában még volt valami vigasztaló, de Dante víziói a pokol bugyrairól mégsem voltak már rám hatással. Idegenül és távolian vonultak el előttem a szavak. A huszonhatodik énekben egy helyen ez áll: „Ó társak, bár veszélyek ezre víjja szíveteket, mégis Nyugatra hágtok: ha látástokból, bármi sok a híja, őriztek” - szóltam - „még egy csöppnyi lángot, ne sajnáljátok megkeresni tőle a Nap útján, a néptelen világot! Gondoljatok az emberi erőre: nem születtetek tengni, mint az állat, hanem tudni és haladni előre!” Ideálokban sohasem szűkölködött az emberiség. Milyen szépen hangzik: tudni és haladni előre. A mi haladásunk és tudásunk egyetlen gondolatba torkollt, hogy még egyszer rátehessük lábunkat a Földre, egy olyan kívánságba, amely többé nem teljesülhetett. Még olvasmányom előtt ültem, amikor hirtelen feltűnt mögöttem Paganini. Be-pólyált fejével, szavamra, azokhoz a megkínzott lényekhez és vezeklő teremtményekhez hasonlított, amelyekről ez a költemény szólt. A leolvasó fölé hajolt, idétlenül vihogott és rákezdte: - „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel.” Ismerem én ezt a könyvet, testvér. Jaj, a fejem, őrjítő fejfájásom van. Szonja az előbb masszírozott. Jó dolog, Stuart, néha csiklandoz. Masszírozott már téged nő? 225

- Hagyj békén, Paganini - mondtam bosszúsan. Felfedezte a Dzsi számításait tartalmazó papírt, és elvette. Azt hittem, mivel beteg, úgysem érti meg a számokat. Tévedtem. Nagyon gyorsan felfogta a számítások értelmét. - Nézd csak, nézd csak - mondta -, csak háromszázötvennégy év… Elvettem tőle a papírt. - Menj vissza Szonjához. - Nem - kiabált -, meg akarom nézni a mi új Földünket, a tizedik bolygót, amelyet senki sem fog felfedezni. Most már másfél éve vagyok itt. - A fejét fogta, és fájdalmas arcot vágott. - A hőségtől van ez, Stuart, a fejem nem bírja ezt a meleget. - Igen, kissé melegebb lett - ismertem el -, de most már újra szabályozni tudjuk a hőmérsékletet. - Semmit sem tudunk, Stuart, semmit. Közeledünk a Naphoz, és ott mindnyájan elégünk. - Nem közeledünk a Naphoz. - Másfél év - mormogta -, hosszú idő ez. Úgy érzem magam, mind Daidalosz, aki fiával, Ikarosszal túl közel került a Naphoz, és elégett a szárnyuk. Ö, Stuart, micsoda voltaképpen az ember? A csillagok felé tör! Michail halott. Igaz? - Igaz, Dahli. - Ő sem volt Prométheusz. Minden létező tüzet már a Földön felszítottak. Dolgozni fogok, Stuart, sokat fogok dolgozni. Kompozícióm második tétele teljesen új elemeket tartalmaz majd. - Zavaros előadást tartott a zenéjéről, amelybe bele akarja dolgozni az univerzum törvényszerűségeit. - A zene - kiáltotta szenvedélyesen a természet nyelve! Minden rezgés, minden moduláció. Mit jelentenek nyelvünk szegényes törvényei, a nyelvtan, a mondattan, egy közeg rezgéseinek fizikai törvényeihez képest? Milliószor többet tudok kifejezni ezekkel a rezgésekkel. Felcsendül majd zenémben a mérhetetlen, az örökkévalóság, amely körülvesz bennünket, a csend és a határtalan üresség. 226

Sajnáltam, hogy nem tudtam vele komolyan vitába szállni. Ennyit mégis elmondtam: - Sok zene van, Paganini, amely ürességével tűnik ki, ez tehát nem lenne új, de létezik Baché és Beethovené is, náluk nehéz lesz többet mondanod. - Tákolmányok - válaszolta lekicsinylőén -, földhöz ragadtak. Hol maradt belőlük az ég, amelyre nekünk rányílt a szeműnk, hol a felhők és a sziporkázó csillagok? Egyikük sem ismerte ezt a végtelenséget. Nézz csak ki, Stuart, a Föld már nem egyéb, mint egy szappanbuborék. Az örökkévalóság vesz körül bennünket. Mintha ezt az örökkévalóságot nem lehetne a Földön is érzékelni, gondoltam. Úgy tűnt, zavarodottsága valamiféle nagyzási hóbortot ébresztett benne. Sajnáltam, de ettől még nem tudtam vele érezni. Paganini a zene megújítójának szerepében tetszelgett, ócsárolta a régi mesterek művészetét, ócska, értéktelen vacaknak nevezte. Régebben másképp beszélt. Régebben - milyen sajátságos fogalom. Hiszen csak két hét telt el. Paganini szünet nélkül beszélt. Fején kissé félrecsúszott a kötés, néhány fekete hajszál bukkant elő mögüle, és amíg beszélt, sértetlen szeme úgy izzott, mint egy széndarabka. Örültem, amikor végre megjelent Szonja, és minden teketória nélkül kivitte őt a kabinból. Csodálatosképpen szó nélkül követte. Nem tudtam szabadulni Dzsi számításaitól. Valóban segítenek a menekülésben? Maradt egy csöppnyi remény: meghallhatnak bennünket a Földön. Megmagyaráztam magamnak, és tudtam is pontosan, hogy a kis leadok energiája nem elegendő ekkora távolság áthidalására. És nem jobb-e a gyors vég, mint a hosszú vegetálás? Mi értelme ennek az életnek? Felkerestem Szonját a betegszobában. Betege mellett ült. Dahli aludt. - Hogy érzed magad, Szonja? - kérdeztem. Szomorúan mosolygott. 227

- Nem jobban, mint te, Roger. Neki rosszabb. - Vagy jobb - válaszoltam -, talán bolondnak kell lennie az embernek, hogy el tudja viselni ezt a világot. Szonja nem válaszolt. - Hogyan ítéled meg az elmeállapotát? - Nem vagyok pszichiáter - felelte -, valószínűleg dementia praecoxról vagy katatóniáról van szó, ezek a tudathasadás megjelenési formái. És az a szörnyű, hogy nem tudok rajta segíteni. Micsoda gondjai vannak, tűnődtem. Vannak ennél szörnyűbb dolgok. - Tudod, hogy sohasem jutunk vissza a Földre? kérdeztem hirtelen. - Dzsi kiszámította. - Tudom - mondta Szonja -, elmondta. - Az alvó Dahli Shitomirra mutatott. - Egyre jobban távolodunk a Földtől. Tehát onnan nem várhatunk segítséget. - Talán közben meghallanak bennünket, Roger. - Nem - feleltem -, ezeket a kis leadókat nem lehet ott hallani. Vége, Szonja, örökre vége. - Talán - mondta, és könyörgő tekintettel nézett rám. Még mosolyogni is képes voltam, amikor válaszoltam: - Nincs többé remény, Szonja, nincs. Nincs értelme, hogy reménykedjünk. Felőlem mindenki tegye, amit jónak lát. - Kimentem, és bemásztam a zöldségeskertbe. Gyula a teleszkópnál állt. - Na, Stuart? - mondta. - Felfedeztél egy mentőűrhajót? - Sajnos nem. Ha nem himbálózna úgy a ládánk, jobban észre lehetne venni. Melyik hónapban vagyunk? - Még mindig novemberben, Gyula, de lehet, hogy az óráink rosszul járnak. - Én is azt hiszem - felelte -, az az érzésem, mintha már hónapok óta úton volnánk. Már a nyelvemen volt, hogy megmondjam neki a kegyetlen valóságot, de tudtam, mit tenne utána. Nem tudtam rászánni magam, hogy megfosszam a remény 228

utolsó szikrájától. Kimásztam, és bezárkóztam a kabinomba. November huszonnyolcadika A szomszéd kabinban Dzsi liheg. Nap, mint nap kétségbeesetten erőlködik az expanderrel. Hétről hétre. Szonja is edzi magát, sőt Shitomir is. Csak Gyula meg én hanyagoljuk el a testedzést. Gyula új elfoglaltságot talált. A vevőkészülék előtt ül, és rádióadásokat igyekszik fogni. Néha valóban behoz nekünk valami zenefélét. Recsegést-ropogást és közte néhány zenei hangot. Dzsi meg én az utóbbi napokban újra kétségbeesett kísérleteket tettünk, szétszedtük az adókat, hogy megtaláljuk a hibát. Reménytelen volt, mert még ha sikerült volna is kijavítani a hibát, hiányoztak az antennák. Amikor az egészet újra összeraktuk, Dzsi azt mondta, hogy két vagy három nap múlva ismételjem meg Gyulával az egész procedúrát. Gyula ennek hallatára felkiáltott: - Dzsi, jelenleg még csak egy bolond van a fedélzeten! Lehet, hogy hamarosan mindnyájan azok leszünk. Mi az értelme ennek a játéknak? Összerakni, szétszedni, összerakni, szétszedni. Az adók kikészültek, azt hiszed, éppen én találom majd meg a hibát? - Nem azt nem hiszem - válaszolta Dzsi -, de ha nem akarsz megbolondulni, akkor keress magadnak valami elfoglaltságot. Vagy kibámulsz az ablakon, vagy rádiót próbálsz hallgatni. Tennünk kell valamit, el kell magunkat foglalnunk. Számolj vagy olvass, vagy felőlem akár fessél, csak csinálj valamit. - Nem tudok sem számolni, sem olvasni - jegyeztem meg -, csak a Földre tudok gondolni, semmi másra. - Mindnyájan voltatok már a kísérleti kamrában mondta Dzsi. - A legrosszabb a tétlenség, amire az embert kárhoztatják. Ott is, itt is a munka hiányzik. Ezért kell munkát keresnünk. 229

- De annak értelmesnek kell lennie - vetette közbe Gyula -, amit te javasolsz, az értelmetlen. És a kísérleti kamrával való összehasonlítás is sántít. Az a Földön volt, egyszer csak újra kinyíltak az ajtók… - Egyszer majd itt is kinyílnak, de addig valamivel el kell foglalnunk magunkat. Gyula megvonta a vállát. - Dolgozzunk? Mit és minek? - Az emberi kultúra lényege a munka - oktatta Dzsi. - A régi latinok ezt nagyon jól megértették, hiszen a cultura igéje, a colere azt jelenti, hogy legeltetni, gondozni, szántani, megművelni, tehát valami tartós tevékenységet folytatni. Nem dolgozni, az azt jelenti: kultúrálatlanul elpusztulni. Itt mi nem tudunk fát kidönteni vagy kertet ápolni, tehát valami mást kell csinálnunk. - De nem ezekkel a leadókkal - jegyeztem meg. - Három csavar még itt röpköd valahol. Ilyen körülmények között én nem tudok dolgozni. Egyszerűen nincs hozzá türelmem. - Szonja tud, és én is tudok. Még Paganini is elfoglalja magát. Hangjegyeket ír vagy vezényel. Gyula vihogott. - Most majd ez a gyengeelméjű lesz a példaképünk. Egy szép napon én is vezényelni fogok, Dzsi, nyugodt lehetsz. Hol maradnak a megmentőink? Dzsi rám nézett. Gyula még mindig nem tudott a számításairól. - Ha életben akarsz maradni - mondta -, akkor fogadd meg a tanácsomat. Szonja jött be. Intett Gyulának. Szonja úgy viselkedett, mintha még mindig a Hold körüli kísérleti repülésünket végeznénk. Hetenként kétszer-háromszor vér-, vizeletés székletvizsgálatot végzett rajtunk, az utóbbit ritkábban, mert a koncentrált táplálékot csaknem maradéktalanul megemésztettük. Most Gyulát vitte be az egészségügyi helyiség De, hogy egy csepp vért vegyen az ujjából. Nekem úgy tűnt, hogy Gyulának 230

különös gyönyörűséget okoz, ha együtt lehet orvosnőnkkel. Dzsi ismét visszavonult a kabinjába. Én bemásztam Paganinihez. Nem vette észre közeledésemet, és majdnem hangosan felnevettem, amikor megláttam, mivel foglalkozik. Egy mágneslemeznek támaszkodott, és a karjával hadonászott. Paganini dirigált. Nyilván a szimfóniáját tanulta be. - Így már jobb - mondta félhangosan -, csak a dorombbal nem vagyok még megelégedve. Tartsuk a frekvenciát, uraim, a frekvenciát! A pikkolóflőtétől valamivel több céziumot várok. És kérem, ne olyan bőkezűen a stroncium kilencvennel. Még egyszer elölről az egészet! La-la-la… - Még egy kis kobaltot, Paganini - mondtam komolyan -, használd a Geiger-számlálónkat metronóm helyett. Bizalmatlanul nézett rám, és ezt morogta: - Mit értesz te az új harmóniához? - Tornáztál? - Nem akarok tornázni! - ordította. - Ne zavarj, kifelé! Valamit hozzám vágott. A táplálékos palackja volt. Elzúgott mellettem, és a falnak ütközött, hogy az egész űrhajó visszhangzott tőle. A többiek odasiettek. - Mi történt? - érdeklődött Szonja. - A beteged kissé ingerült. Szonja beszélt hozzá, Paganini meg úgy tett, mintha semmiről sem tudna. - Igazán nem értem, mit akartok tőlem - mondta ártatlan képpel. - Itt ülök egyedül, és akkor jön Stuart, és sérteget. - Hazudik! - kiabáltam. - Minden hájjal megkent fickó. Néha nem is tudom, nem csak színházat játszik-e itt nekünk. Dzsi intett, hogy menjek ki. - Miért nem hagyod rá? - kérdezte szemrehányóan. Nincs eszénél, egy beteggel akarsz veszekedni? - Én is beteg vagyok, Dzsi - feleltem fáradtan -, mindnyájan betegek vagyunk. Nem bírom már sokáig. 231

- Ki fogod bírni, Stuart, mindnyájan kibírjuk, nincs más választásunk. Gyula siklott el mellettem, majd Szonja jött a „páciensével”. Dahli diadalmas arccal nézett rám. Meg voltam róla győződve, hogy pontosan tudja, mit csinál. De persze ő volt a „páciens”, betegként kezelték és mindent megengedhetett magának. A zöldségeskertből Gyula hangja hallatszott. Egy dalt énekelt az anyanyelvén. Csak a refrént értettem belőle: „Hej, élet, élet…” December tizennegyedike Gyula is komolyan megbetegedett, Sokat alszik, és ha felébred, gyenge. A fizikai tevékenység hiánya belőlem sokkot váltott ki. Most úgy edzem magam az expanderrel, mintha atlétikai versenyre készülnék. Szonja megállapította, hogy Gyula túl sok kalciumot és fehérjét választ ki. Szervezete több nitrogént ad le, mint amennyit felvesz. - A nitrogén - magyarázta Szonja - lényeges alkotórésze a fehérjének. - Ezt mind tanultuk a Földön. Tablettákkal táplálta Gyulát, mi hárman pedig felváltva masszíroztuk. Könnyebb lett volna számunkra, ha a bordákat ismét mozgásba tudtuk volna hozni. Nem volt azonban a fedélzeten olyan szerszámunk, amellyel az űrhajón kívül ilyen jelentős javítást el tudtunk volna végezni. Dzsi és Paganini írtak, mint a megszállottak. Nem tudom, sokban különböznek-e Dzsi számai Paganini hangjegyeitől. Számomra mindenesetre mindkettő értelmetlen… December huszonnegyedike Karácsony. Már napok óta ez az óra járt az eszemben. Most itt van. Igen, itt van, ez a helyes kifejezés. Egyre az otthonomat 232

látom magam előtt és a kis fát a gyertyákkal, az ajándékokat, a barátaimat és a fiamat. Múlt karácsonykor megleptem a muzsikusregénnyel, a Jean Christopbal. Ő egy hangszalaggal ajándékozott meg Csajkovszkij zongorakoncertjével. Magyaráztam magamnak, hogy ez is csak olyan nap, mint a többi; de hogy lehet ezekben az órákban nem gondolni az otthonra? Gyula eléggé rendbe jött. Legfőbb ideje volt, mert a folytonos masszírozás lassanként már az idegeimre ment. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy gyakran betegek legyünk; Szonja gyógyszerkészlete szűkös. December huszonnegyedike. Vajon a többiek is erre gondolnak? Paganini meg Dzsi biztosan nem. Nekik odahaza mások az ünnepnapjaik. És nem is egészen biztos, hogy jól állapítottuk meg az időpontot. Talán már május van vagy július? Ez az idő! Egyik óra olyan, mint a másik, reggel, délben vagy este, mindig ugyanaz az egyhangú kép. A sötét éjszaka körülöttünk és benne a megfoghatatlan látvány, a tüzes gömb, a Nap. Fölöttünk és alattunk, előttünk és mögöttünk fénylő pontok. Amikor első ízben szálltam fel, mindezt elbűvölőnek találtam. Álmodoztam, mint egy bakfis. Ám a szépség és a romantika mindig akkor ragad meg bennünket, ha meg tudjuk őrizni, ha emlékké válik. Számunkra ez a szépség szörnyűség volt, a romantika a káosz maga, egyhangú környezetünktől már régen megcsömörlöttünk. És mindehhez járult még a csönd. Karácsony. Olvastam, de a gondolataim másutt jártak. Azután rákapaszkodtam az expanderre, elkeseredetten és félig betegen a honvágytól. Közben odajött Szonja. A laboratóriumba hívott, Dzsi, Gyula és Paganini is ott lesz. - Történt valami különös? - kérdeztem ártatlanul. - Igen, Stuart - mondta -, ma van karácsony. Szonja nagyon ünnepélyesen nyújtotta át tubusainkat. Karácsonyi ajándéka volt: cseresznyelé kevés borral. - Csodálatos vagy, Szonja - bókoltam. 233

- Igaza van Stuartnak - szólalt meg Gyula, amikor Szonja zavartan elhárította dicséretemet. - Ha költő lennék, verset írnék hozzád. - Szonjám - dünnyögte Paganini is. Csak Dzsi elégedett meg egy köszönömmel és egy barátságos mosollyal. Szonja örült az elismerésnek. Paganini egy hajtásra kiitta az adagját. Megnyalta az ajkát, és még kért. De Szonja, aki tartalékainkat kezelte, nem engedett, Paganini szitkozódott, és fenyegetőzni kezdett. Úgy viselkedett, mint egy neveletlen kölyök. - Hordd el magad! - kiáltott rá Gyula dühösen. - Nem engedem, hogy ez a csimpánz elrontsa a hangulatunkat! De már el is romlott, mert Dzsi kikérte magának a csimpánz kifejezést, Szonja pedig angyali türelemmel magyarázott a még mindig szitkozódó Paganininak, aki újra bort kunyerált cseresznyelével. Mikor nem kapott, otthagyott bennünket. Hallgattunk. Egy idő múlva Gyula megszólalt: - Ilyenkor díszítik nálunk a fát. Ti is mindig állítottatok fát, Stuart? - Igen. - Nincs kizárva, hogy meghallották a jelzéseinket mondta Dzsi. Senki sem válaszolt. Hát tényleg igaz, hogy nem a Földön vagyok? - gondoltam. És igaz, hogy sohasem fogunk visszatérni? Őrültség ilyesmire gondolni, ez lehetetlen! Nem gubbaszthatunk életünk végéig ezek között az ércfalak között. - Szeretném tudni, volt-e az idén hó - kezdte újra Gyula. - Nálatok volt hó karácsonykor, Szonja? - Legtöbbször igen - válaszolta halkan. Észrevettem, hogy megrándul az arca. Gyula folytatta: - Jó jégvitorlázó voltam. Csodálatos, amikor befagy a Balaton… - Ha meghallják a jelzéseinket - tért vissza Dzsi -, az legkevésbé sem jelenti azt, hogy azonnal felszállnak. Nem volna ésszerű, nem lehet bennünket akármilyen 234

tetszés szerinti helyzetből visszavinni. Valószínűleg megvárják, amíg a Föld felé közeledünk. - Hagyd ezt abba, Dzsi - mondtam. Szonja hirtelen elfordította az arcát. Sírt. Odamentem hozzá, és átkaroltam. - Minden jóra fordul, Szonja, mi mégiscsak egy közösséget alkotunk, barátok vagyunk… Bólintott, és felszárította a könnyeit. A csendben halk sziszegés hallatszott. Olyan volt, mintha a Darwin hirtelen léket kapott volna. - Mi ez? - kérdezte Gyula. Ebben a pillanatban Paganini tűnt fel a bejárati nyílásnál. Ránk bámult, és hülye vigyorral mondta: - Itt ültök, és isszátok a boromat, de ez lesz az utolsó eset! Megértettétek? Az utolsó! Most mindnyájan együtt utazunk a pokolba. Halljátok a sziszegést? - Sátáni nevetést hallatott és eltűnt. Másodpercekre megdermedtünk. - Kinyitotta a szelepeket! - kiáltottam fel. Pánik fogott el bennünket. Egymás hegyén-hátán rohantunk a nyíláshoz. Gyula jutott ki elsőnek. Amikor melléje értünk, a zsilip szelepeit már elzárta. - Beverem a pofáját! - üvöltötte Gyula. - Hajszál híján a másvilágra küldött bennünket. - Ne hibáztasd őt - szólt rá Szonja nem tudja, mit tesz. Segítenünk kell rajta… - Ez aztán mindennek a teteje! - háborodott fel Gyula. Kinyitja ránk a gázt, de nem szabad hibáztatnunk. Talán még bocsánatot is kell kérnünk tőle. Esküszöm Szonja, megölöm, ha még egy ilyen merényleten kapom. Egyetértettem Gyulával, és Dzsi is így vélekedett: - Szonja, ha Dahli agysérülése ilyesmiket vált ki, fokozottabban kell rá vigyáznunk. - Az a furcsa, hogy időnként egész értelmesen lehet vele beszélni - mondtam én. - Az előbb pedig nem ezt tettük - jegyezte meg Szonja. Az én hibám volt. Meg kellett volna magyaráznom, miért nem kaphat többet. Hiszen mindent megért. Most 235

majd beszélek vele, és adok neki egy injekciót, hogy megnyugodjék. Gyenge vigasz, gondoltam, senki sem tudhatja, milyen alávalóságot eszel ki legközelebb. - Lehet, hogy majd álmunkban lep meg bennünket. - Többé nem alhatunk mindnyájan ugyanabban az időben - jelentette ki Dzsi -, mától kezdve állandóan szemmel kell tartanunk. - Még fontosabb, hogy ne áruljuk el, mit tudunk és gondolunk a betegségéről - magyarázta Szonja. Beszéljetek a szája íze szerint, és szóljatok hozzá normálisan. Roger, te régebben sokat beszélgettél vele a zenéjéről. Próbáld meg újra. Bólintottam, és arra gondoltam, hogy szép kis karácsonyi ünnep ez, és még szebb jövő vár ránk. Jobb lett volna, ha Szonja nem ébreszti fel öntudatlanságából. Paganini a betegszobában volt. Olvasott, és nem vett rólunk tudomást. - Zavarhatunk? - kérdezte ironikusan Gyula. Megengeded, hogy közelebb jöjjek? - Mikor nem kapott választ, kiabálni kezdett: - Kérdeztem tőled valamit, te átkozott bolond! - Gyula! - nézett rá szemrehányóan Szonja. - Micsoda udvariatlan ember ez a Gyula - mondta Paganini - nyomj bele egy injekciót, Szonja. Gyula keserűen felnevetett. - Íme, a betegsége. Pontosan tudja ez az álszent, hogy mit csinál. A kabinját fogdának kell berendezni, és be kell zárni. - Téged kellene bezárni - nyekeregte Paganini -, te vagy a beteg. Az emberi származásod a betegséged. Akárhová kerül az ember, az első ház, amelyet megcsinál, börtön. De hát nem vagyunk mindnyájan foglyok, Dzsi? - Igen, Paganini, igazad van, foglyok vagyunk. Mondd, miért próbáltad az előbb leengedni a nyomást?

236

- De barátaim - kiáltott fel Paganini ártatlanul mosolyogva - már nem értitek a tréfát? Tréfa volt, semmi egyéb. Adj egy kis bort, Szonja. - Egy kortyot sem kaphat! - kiabált Gyula. Szonja tanácstalanul nézett rám. - Adj neki egy injekciót - javasoltam. - Én bort akarok! - Gyere, vedd be az orvosságodat - kérte Szonja. Figyeltem Paganinit. Arca elvörösödött. Ha ellent mondtak neki, elvesztette minden önuralmát. Újra szitkozódni és káromkodni kezdett, bort követelt. - Nem akarok orvosságot, bort akarok! Mit akartok itt, ti kígyók? Kik vagytok ti tulaj doniképpen? - A bajtársaid - mondtam -, segíteni akarunk rajtad, Paganini, legalább Szonjára hallgass. - Nem, nem, ti meg akartok ölni, látom rajtatok… - Még ez is! - nyögte Gyula. Szonja el akarta venni tőle a leolvasót, de ő gyorsabb volt, és magához szorította a készüléket, - Mit olvas? - érdeklődött Dzsi. - Verseket - válaszolta Szonja. - „És meghasadt vala a Föld, és lőn füst meg tűz károgott Paganini. - Amikor megtalálták a gyufát, a fejük még túl kicsi volt, a gyűlölködés pedig túl nagy. Beteltek a szerelemmel; meggyújtották a gyufát, és olyanok lettek, mint az Isten, mert ismét hallá és békává váltak, sárkánykígyóvá és szárnyas madárrá.” Valóban, az ember nagy. Nézzetek le a Földre, nincs többé. - Ott van az még a régi helyén, Paganini - mondtam neki, aztán Szonjához fordultam. - Az isten szerelmére, vedd el tőle a leolvasót, ez egyre bolondabb lesz. - Hol van Isten? - kérdezte hülyén a beteg. - Itt nincs, Stuart, el van foglalva. De én majd helyettesítem, hiszen ember vagyok. El fogom pusztítani a Charles Darwint… - Én meg kitekerem a nyakadat! - kiabálta Dzsi. - Ez már tényleg közveszélyes, nem hagyhatjuk felügyelet nélkül. 237

Paganini vihogott. - Jogom van elpusztítani, mert ember vagyok. Elpusztítom ezt a förtelmes csillagot, és te nem fogsz benne megakadályozni, kicsi kínai… Dzsi megdöbbenve nézett rám. Nem kételkedtünk benne, hogy előbb vagy utóbb valóra váltaná szándékát. Szerencse, hogy megkaptuk a figyelmeztetést, résen kell lennünk. Paganini szakadatlanul beszélt; csak úgy szórta átkait, fenyegetéseit és próféciáit. Kibírhatatlan volt. Hirtelen ismét felkapta a leolvasót, átfutott néhány sort, és így szólt: - Ezt megcsinálták. Olyanok akarnak lenni, mint az Isten, és most újra azok, amik voltak. És nincs többé visszaút: Hogy végre újra emberré legyünk, hiszen nem sokat éltünk emberül, Földünkön nehéz lesz nekünk, mert ember voltunk könnyen elmerül. Elhallgatott, és diadalmasan nézett ránk. Valami démoni sugárzott belőle. - Ezt nem feledjük el, Dahli, most pedig légy okos, és engedd, hogy Szonja segítsen neked - nyugtatta Dzsi. Hiszen te is meg akarsz gyógyulni. - Én egészséges vagyok - válaszolta. - Egy napon majd kiszáll a lelkem, és egy madárba költözik. Szonja arra kért bennünket, hogy menjünk ki a szobából. - Ezt a karácsonyt nem fogom elfelejteni - mondta Gyula, amikor kint voltunk. Bemászott a parancsnoki kabinba, és a vevőkészülék gombjait csavargatta. A hangszóróból sistergés meg nyöszörgés hallatszott éppen a megfelelő kíséret Paganini színjátékához. December huszonnyolcadika 238

A csend és a végtelen idő kegyes volt hozzánk, és fátyolt borított emlékezetünkre. Paganini produkciója a régmúltba merült. Sem ő, sem mi nem gondoltunk rá. Egészen észhez tért, írta a hangjegyeket Ortoszkopikus szimfóniájához, ahogy ő ezt a hangzavart nevezte. Dicsértem a krikszkrakszait, és buzdítottam, hogy lankadatlanul munkálkodjék halhatatlan művén. - Néha azt hiszem, nem elég hozzá az erőm - vallotta be a mi valóságunk torzítástól mentes tükrözése ezer rejtvényt ad fel nekem. És hogy tudom én ezt majd a Földre juttatni, Stuart? - Majd egyszerűen az űrbe katapultáljuk - javasoltam ott örök időkig megmarad. Ez az ötlet fellelkesítette. Az első részt legszívesebben rögtön kihajította volna. Mostani állapotában jóindulatú volt és engedelmes. Az expanderhez küldtem, és ő készségesen edzette kar- és hasizmait. Kimásztam. Gyula megint a gombokat csavargatta. - Érdekes - mondta -, most jobb a vétel, időnként zene is bejön. Amit zenének nevezett, az sem volt különb a légköri zavaroknál. Fáradt voltam. Nem testileg, a szűk hely nyomasztott, a csend belemart az agyamba. Mindnyájan betegek voltunk, de megszoktuk, ez lett a normális állapotunk. Micsoda nyomorúságos élet. És ezt a vegetálást egy laboratórium tartja fenn. A félelmetes azonban nem annyira a november elsején történt katasztrófa volt, és nem is mindannak a hiánya, ami hozzátartozik az emberhez méltó élethez. A félelmetes a mi tehetetlenségünk volt. Tehetetlenül kellett néznünk, amint lassan elpusztulunk. Nehézkessé vált értelmünket még táplálta egy szikrányi remény, amelyet Dzsi mindig újra fellobbantott. Felfedezhettek bennünket, és várják a kedvező időpontot, hogy megmentsenek. Ezen a december huszonnyolcadikán azonban a remény szikrája is kialudt. Rejtőzik még valahol ebben az ördögi körben 239

olyan nyomorúság, amely eddig nem ért utol bennünket? Az, amelyik ezekben a délutáni órákban szakadt ránk, csak az utolsó lehetett… Nem sokkal tizenhat óra után végigsüvített Gyula hangja az űrhajón. Rohantunk a parancsnoki kabinba. Még Paganinire is hatott a kiáltás, rémülten és bizalmatlanul jött felénk. Gyula azt állította, hogy fogott egy adást, és egy előadásban kétszer egymás után hallani vélte a Charles Darwin szavakat. Füleltünk. A recsegésből valóban ki lehetett venni egy hangot, csak semmit sem értettünk belőle. - Mindjárt újra érthetőbb lesz - biztatott bennünket Gyula várjatok egy pillanatig. - Talán az öreg Darwinról tartanak előadást - mondtam. Ebben a pillanatban magam is meghallottam a szót. Világosan ki lehetett venni a különben érthetetlen szóáradatból és recsegésből; a többiek is megértették. - Valóban minket keresnek - mondta Szonja izgatottan nincs kétség, rólunk van szó. Csak értenénk ezt a nyelvet. Dzsi, lehet, hogy a te anyanyelved… Dzsi a fejét rázta. - Egy szót sem értek. - De én értem - szólalt meg hirtelen Dahli Shitomir indiai adót fogtál, valószínűleg Calcuttát. Helyet adtunk neki, és ő feszült figyelemmel hallgatta. A zaj néha teljesen elnyomta a szavakat. - Mit mondanak? - suttogta Szonja. Paganini nem felelt. Tovább fülelt, mi meg alig mertünk lélegzetet venni. Egyszerre összerezzentünk. Újra az űrhajónk nevét említették, majd még két nevet: Michael Kowtunét és Roger Stuartét. Az én nevemet. Olyan volt, mint egy álom, az én nevemet emlegették! Valószínűleg a többiek neve is elhangzott. - Hallottátok? Misát meg engem emlegettek - mondtam elfogódottan. - Paganini, mondd már, mit mesél?

240

Az indus egyszerre kacagni kezdett. Az a tipikusan hülye vihogás volt, amitől a falnak tudok menni. Megragadtam kiaszott karját. - Hagyd abba, azonnal hagyd abba! Mondd el, amit hallottál! - Előbb engedj el, Stuart. Elengedtem. Még mindig vigyorogva közölte: - Halottak vagyunk. Megemlékeztek rólunk. Kiszámították, hogy a Charles Darwin lezuhant a Holdra. - Ostobaságot beszél! - kiáltott fel Dzsi. - Ne higgy neki, Szonja, vidd el innen, úgy látszik, megint rohama lesz. Dzsi csak azért mondta ezt, mert tudta, hogy optimizmusa minden hitelét elveszti, ha betegünk fecsegése igaznak bizonyul. A hangszóróból ismét beszéd hallatszott. Paganini odaadóan figyelt. Egyszerre zene csendült fel. - Nyomorúságos - dörmögött -, nagyon rossz. Kár, hogy művem első tételét nem tudtam továbbítani, jobb gyászzene lett volna. Méltóbb, értitek? Éppen az első részbe még sok földi átkötést dolgoztam bele… - Hagyd már azt a te pocsék zenédet! - rivallt rá Gyula. Azt akarjuk tudni, mit beszéltek. - Mondd el - kérte Szonja. - Már elmondtam - bizonygatta. - Lezuhantunk a Holdra, ott kerestek bennünket, de nem találtak. Most felállítanak majd a tiszteletünkre egy obeliszket. Bevonultunk a történelembe. Testvéreim, halhatatlanok lettünk, és meg fognak kövezni bennünket - egy emlékművel. Csak jobb zenét játszottak volna… - Én egy szót sem hiszek el - mondta Dzsi -, és ti se vegyétek komolyan ezt a locsogást. - Én pedig komolyan veszem - felelt neki Gyula. - Miért hagyta abba az irányi tóközpont a hívásait? Ha fogták volna a jelzéseinket, akkor tovább hívnának. - Úgy értek a szavai, mint az ostorcsapás. A logika kegyetlen és megcáfolhatatlan. Dzsi szakította meg a csendet: 241

- Én nem adom fel. Földközelbe érünk, és meg fognak bennünket találni. - Hazudsz, Dzsi - károgott Paganini. - Te magad számítottad ki. Háromszázötvennégy év múlva leszünk földközelben. Igazam van, Stuart? - Igen - feleltem. - De hát ez lehetetlen - suttogta Gyula. - Dzsi, ez nem lehet igaz. Dzsi hallgatott. - Nincs visszaút! - kiabált az indus. - Az örökkévalóságban élünk. Én nem érzem magam szerencsétlennek, nem fogunk elrohadni, ha idejében kiszállunk. Itt tiszták maradunk. Száz vagy ezer év múlva majd megtalálnak bennünket, üdén, tisztán, mint Misát, akit kint odakötöztetek. Majd a napok miriádjai szolgáltatják a szférák zenéjét álmunkhoz. Ez az a mennyország, amelyről évezredek óta álmodozik az ember… - Vidd végre innen ezt a hülyét! - kiabáltam elkeseredetten. Közel voltam ahhoz, hogy ordítsak vagy sírjak. Szonja valamit Paganini fülébe súgott, s az követte őt az egészségügyi szobába. A hangszóró még mindig recsegett. Dzsi kikapcsolta. - Nagy isten - suttogta Gyula ezek feladtak bennünket, és hőst csináltak belőlünk. De én nem akarok hős lenni, én sosem voltam hős… - Félő volt, hogy sírva fakad. - Most már csak az hiányzik, hogy imádkozni kezdj szólalt meg Dzsi szemrehányóan. - Tegyük fel, hogy tényleg nem fedeztek még fel bennünket, akkor majd megtalálnak később. Miért kellene minden reményünket elvesztenünk? A fedélzeten mindenünk megvan, ami az élethez szükséges. Egyszer majd megállapítják, hol vagyunk. - Ebben te magad sem hiszel már, Dzsi - jegyeztem meg. - De hiszek benne - bizonygatta. - Mi másban hihetnénk, mint a megmenekülésünkben? Gyula halkan felsóhajtott. 242

Én nem csinálom tovább ezt az őrültséget. Halottnak nyilvánítottak bennünket, ez már valóban a vég… - Nem is biztos, hogy Paganini igazat mondott - vetette ellene Dzsi. Gyula elhagyta a helyét. - Hová mégy, Gyula? - kérdeztem gyanakodva. - A kabinomba. Megfogtam a karját. - Add ide az ampullát. - Nem! - felelte, és kiszakította magát a kezemből. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogyan fejezi be ezt a nyomorult életét. Én nem csinálom tovább. Hozzá akartam lépni, de Dzsi visszatartott. - Hagyd, Stuart, ez is egyik fajtája az őrületnek, tehetetlenek vagyunk. Azt hiszi, lesz hozzá bátorsága, hogy elaludjék. A valóságban ő a legszánalmasabb gyáva, akivel valaha találkoztam. Tíz vagy tizenkét hétig a Hold körül keringeni, majd ünnepelt hősként visszatérni, ennyire futotta a bátorságából. De erre mindenki képes. Miért nem mászol ki a zsilipen, Gyula? Vagy azt hiszed, majd itt tartunk magunknál, és talán éppen Misa mellett konzerválunk? Nem, ilyen szégyent nem hozunk a parancsnokunkra. Ő feláldozta magát teérted is. Én mondom neked, mi hazakerülünk. Akkor pedig be fogunk számolni egy gyáva féregről. Menj csak, nyeld le azt a vacakot, utána majd kihajítunk. Nyomod sem marad, erre esküszöm! Gyula elborzadva nézett rá, arcán bizonytalanság látszott. Aztán mégis erőt vett magán, és szó nélkül eltűnt kabinja bejárata mögött. Sajnáltam, de tudtam, hogy semmi értelme nem volna tovább magyarázni neki. - Ne törődj vele - mondta Dzsi talán észhez tér. Egyedül kell megoldania problémáját. - Nem fog észhez térni, Dzsi. Csak a te reménykedésed tartotta életben. - Elborzadtam a gondolatra, hogy Gyula lenyelheti az ampullát, és néhány pillanat múlva már nem él. Mint legidősebbnek a fedélzeten, nem 243

kötelességem-e, hogy mellette álljak? Gyula azonban nem gyerek, és ennek a pokolnak semmi köze sincs a bátorsághoz vagy a gyávasághoz. A logika szerint neki volt igaza. Az életnek csak akkor van értelme, ha az ember élhet valamiért. Miért élhettünk volna mi itt? December harmincegyedike Nem tudtam bejutni hozzá, bezárkózott. Számtalanszor megpróbáltam beszélni vele. Nem kaptam választ. Már megtette volna? Beszéltem Dzsivel. Néhány napot várni akartunk. Lelkiismeret-furdalásom van. Nem kellett volna eltérítenem a szándékától? Ma reggel Szonja furcsán nézett rám. Szemrehányást véltem leolvasni az arcáról, és így szóltam: - Mit nézel rajtam, Szonja? Mindnyájunk bűne, ha elpusztul. De hát felnőtt ember… - Nem teszek én neked szemrehányást, Roger, más az oka, amiért néztelek. Néztél te az utóbbi időben tükörbe? - Megsimogattam borostás arcomat. Dzsi kivételével a katasztrófa óta egyikünk sem borotválkozott. Szonja azonban nem a szakállamra célzott. Amikor a tükörbe néztem, megrémültem. Sötét hajam megfehéredett. A szondákban levő adók már régen nem működnek. Most már ez is közömbös volt számunkra. Minden lényegtelenné vált. Csak Dzsi viselkedett úgy, mintha visszafelé tartana a Földre. Engem már régen idegesített, hogy rendszeresen borotválkozik, ma rajtakaptam, amikor a körmét reszelte. - Kissé túlzottnak találom a tisztálkodási igényedet szóltam rá -, Gyula a szomszédban fekszik, te meg testápolással foglalkozol. Nem zavartatta magát. Dzsi örökké elfoglalt volt, és úgy tett, mintha még valami hasznunkat lehetne venni. - Mi az ördögnek csinálod? - kérdeztem keserűen. Gúnyolódni akarsz velünk? 244

Nem - válaszolta komoly arccal -, nem akarok gúnyolódni veletek, Stuart. Ezek a foglalatosságok arra emlékeztetnek, hogy ember vagyok. Nem akarom ennek még az emlékét is elveszíteni. Néha elátkoztam őt moráljával és közszemlére tett nyugalmával együtt. Szonjához készültem, erről akartam beszélni vele, Gyula kabinja előtt találtam. - Gyula - suttogta -, nyisd ki az ajtót, beszélnem kell veled, térj észhez, Gyula… - Még nem tette meg? - kérdeztem. - Nem tudom, Roger. Szörnyű ez. Nem mozdul. - Akkor menjen a pokolba! - Gyula - könyörgött újra Szonja -, legalább felelj. Ma december harmincegyedike van, az év utolsó napja. Készültem valamire… - Kétségbeesetten nézett rám, nem kapott választ. - Micsoda élet ez, Roger, micsoda élet! - Igen, micsoda élet! - ismételtem. - Dzsi meg a testét ápolja. Mire készültél, Szonja? - Semmire - válaszolta -, ha Gyula nem jön ki… - Nem fejezte be a mondatot. A laboratóriumba húzódtam be, és az ablakhoz nyomtam az arcomat. Csillagok, mindenütt csillagok, pontosan olyan értelmetlenek, akár az a csillag, amely a mi világunk volt. Magasan fölöttünk lebegett a Föld, ragyogó fényben - maga a paradicsom. Istenem, ha még egyszer ráléphetnék, csak még egyetlenegyszer! Most ülnek az emberek a Földön egymás mellett, köszöntik az újévet. Most valahol egy zenekar a Kilencedik zárótételét játssza: „Égi szikra, szent öröm…” Összeharaptam a fogaimat. Ne gondolj rá, Stuart, kár minden gondolatért. Milyen mélyen él bennünk a földi tudat. Sohasem hagy el bennünket, Dzsi és Szonja mászott be. - Az új év majd remélhetőleg jobbat hoz számunkra jegyezte meg Dzsi. - Biztosan - válaszoltam. - Temetéssel kezdjük. A nyílásnál Paganini dúdolgatott. 245

- Mit kuksoltok itt? Így ünnepelitek a szilvesztert? Szeretnék bort inni. A Földön most bort isznak. - Mi nem vagyunk a Földön - mondtam. - Gyula meghalt, Paganini. Hallgass most. Vigyorogva nézett rám, és a kijárat felé indult. Dzsi elállta az útját. - Itt maradsz, egyszer már szép dolgokat műveltél, amikor nem kaptál bort. - Nem akarok én semmit csinálni - védekezett Paganini -, tovább akarok dolgozni. Kár, hogy nincs zongoránk, olyan újévi hangversenyt rendeznék, amilyet még sohasem hallottatok. Nem kapott választ. Kis szünet után Szonja szólalt meg: - Én most a Máté-passiót szeretném hallani, akkor is, ha a földi elképzelések szerint nem ez az ideje… Hallgathatunk zenét mondtam vannak hangszalagjaink, bár nincs köztük a Máté-passió. De nem sok értelme van, hogy zenét hallgassunk, ha ilyen lángész időzik köztünk. Hagyd abba a vigyorgást, Paganini. Nem hagyta abba. Idétlenül vihogott. - Bennetek még mindig két lélek él - mondta -, az egyiket ki kell tépnetek. Volt egy világa a hazugságnak, ott volt minden igaz. Miért akarjátok a valóságnak ebbe a világába is bevezetni a hazugságot? Hagyjátok Bachot a Földön, itt nincs hely számára. Csókot ád és mámorkelyhet, földnek férge vágyra gerjed. Majd szétpattant a halántékom. A legszívesebben a fejéhez vágtam volna valamit. Erőszakolt nyugalommal szóltam rá: - Paganini, hallgass már, ajánlom, hogy fogd be a szád. Én is csak ember vagyok, egyszer az én idegeim is felmondhatják a szolgálatot! - Mi rosszat mondott? - kérdezte Dzsi. - Nem akarom, hogy ebben az órában Bachot ócsárolja, fogja be azt az átkozott pofáját! - Úgy ordítottam, hogy mindnyájan csodálkozva néztek rám. Paganini 246

megrendült. Egy darabig csend volt, vészterhes csend. Hallottam Szonja lélegzetét. - Nem mondtam semmi rosszat, ugye, Dzsi? - Nem, Paganini. - Légy szíves, maradj csendben, Dahli - kérte Szonja. - Miért - kérdezte értetlenül -, miért maradjak csendben? Jogom van ahhoz, hogy megmondjam az igazat, és amit mondtam, az igaz. Ti méltatlanul bántok velem, különösen te, Stuart. Te azt hiszed, én nem tudom, mit jelent Bach? - Különös volt, teljesen normális hangon beszélt, amitől már régen elszoktunk. - Bach - folytatta a honfitársad volt, ugye? - Nem - dörmögtem. - Persze hogy a honfitársad, hiszen európai volt. Én jobban tisztelem Bachot, mint ti. Három csillagképet nevének három kezdőbetűjéről neveztem el. J-S-B. Olyan nagy ember. És még valamit mondok nektek. Ha a Föld minden kottáját elégetnék, és csak Bach maradna fenn, semmi sem veszne el. Most már tudod, mi az én véleményem a Kántorról, Stuart. Róla álmodom. Nem tudjátok, hogy a cipőtisztítója voltam? Szonja rám nézett és elmosolyodott. - Te jó ég! - mormoltam. - Igen, a cipőjét tisztítottam, és Anna Magdalénáét is meg a gyermekeiét is. Ez volt életem legboldogabb korszaka. Titokban figyeltem, amikor komponált. Derűs volt és szigorú, és úgy rajzolta a hangjegyeket, mintha matematikai egyenleteket írna. - Ez jó - mondta Dzsi. - Nagyon zsémbes ember volt - folytatta Paganini -, úgy káromkodott, mint egy kocsis, ha komponálás közben zavarta valaki. Egyszer, egy vasárnap délelőtt feltűnt neki, milyen szépen kitisztítottam a cipőjét. Nagyon barátságos volt hozzám, és ezt mondta: „Ilyen cipőben sétálni kell menni. Tudod mit, Dahli, most mi ketten elmegyünk horgászni. Van horgászszerszámod?” Igen, mondtam, és azt is tudom, hol a hal. De ma vasárnap van, mester, mennie kell a templomba orgonáim. Johann 247

Sebastian nevetett, és nagyot csapott a vállamra. „Ma a jóisten meglesz nélkülem is, Dahli. A Krebs helyettesít, ez a Krebs boldogul Bach nélkül is.” Szerette az ilyen ártatlan tréfákat. Nagyon boldog voltam ezen a napom. Egy tó partján ültünk, és bedobtuk a horgot. Johann Sebastian mesélt az életéről, szidta a városatyákat és a papokat, akik nem értették a zenéjét. „Mit gondolsz, Dahli - kérdezte -, meddig fogják játszani az én muzsikámat?” - Azt feleltem: a világ végéig. „Az nem lenne jó, Dahli - mondta ő -, mert hosszú az út a világ végéig, és az Úristen még sokféle forrást nyit meg. Meg lennék elégedve, ha én meg Friedemann hébehóba eszükbe jutnánk. Ő nagyobbat fog alkotni, mint én.” Igen, Friedemann, benne volt minden reménysége. Délig horgásztunk, és sok halát fogtunk. Azután Johann Sebastian meghívott ebédre. Anna Magdalena mit sem tudott erről, és amikor a házához értünk, éppen kinézett az ablakon. Szemrehányást tett a férjének. Johann Sebastian meglóbálta a halas hálót, és odakiáltott neki: „Ebéd-vendéget hoztam!” „Jaj, de kellemetlen - mondta Anna Magdalena, és egészen kétségbeesettnek látszott. - Ma nem főztem mást, csak egy bablevest,” Johann Sebastian elégedetten kacsintott rám. Felmentünk, ő meg kirázta a halakat egy tálba. Aztán hívta a lányait, és megtisztították a halakat, Anna Magdaléna pedig meghámozta a krumplit… - Hogyhogy krumplit? - szakította félbe Dzsi. - Ha jól vagyok informálva, abban az időben, Európában még egyáltalán nem terjedt el a burgonya. Itt valami nem stimmel, Paganini. Dahli meghökkent, majd bosszúsan dörmögte: - Akkor meséld tovább te, én már nem szólok egy szót se. - Mondd végig a mesét, Dahli, ez szép mese. Dahli dacosan rázta a fejét. Dzsinek a krumpli elleni kifogása kizökkentette. Engem ez a gyermekmeséje megbékített vele. 248

- Nem akartalak én az előbb megbántani, Paganini mondtam bocsáss meg. - Dolgoznom kell - válaszolta -, hihetetlen ötletem támadt. Új fúgát szerzek, fel fog csendülni benne a világmindenség káosza, én majd… - Elhallgatott, arcán grimasz jelent meg. - A holtak feltámadnak! A bejárati nyílásnál Gyula állott. Zavartan szólalt meg: - Boldog új évet kívánok! Örömünk egy pillanatra megbénította a nyelvünket. - Gyula, te átkozott csibész! - kiáltottam fel végre. Botot érdemelnél. Szonja magához vonta, és megcsókolta. Gyula elpirult. - Szóval túl vagy rajta, igen? - kérdezte Dzsi. - Észhez tértél? - Igen, Dzsi. - Ezekben az órákban minden ember az újévet ünnepli mondta Szonja -, és most megvan az okunk, hogy megajándékozzuk magunkat egy kis borral. - Kimászott, hogy behozzon egy kévéséit a készletünkből. Gyula figyelmesen nézett. - Stuart, mi történt veled? Hogyan lett ilyen fehér a hajad? - Befestettem, Gyula - tréfálkoztam -, meg akartalak lepni. - A fehér haj világában élünk - károgta Paganini -, ha figyelmesen megnézel, az én hajamban is találsz fehér fürtöket, - Paganini ma pompás fantáziáról tett tanúságot jegyezte meg Dzsi. Hosszú idő óta ez volt az első alkalom, hogy vidám hangulat kerekedett. Még Paganini is velünk akart maradni. Szonja egyéb nyalánkságokat is hozott, csokoládét és gyümölcsöt. Egy darabka Föld jelent meg itt nálunk. - Az első poharat a Földre ürítsük - mondtam a világegyetem legszebb és legjobb bolygójára. 249

- És az új évre, amely visszavisz bennünket oda - tette hozzá Dzsi. Ittunk. Paganini legszívesebbem egy hajtásra kiitta volna az egész üveget. Szonja akadályozta meg. Erre megint kötekedni kezdett, ragaszkodott a kívánságához. Valami különös mohóság volt benne, olyan élvezetvágy, amilyet korábban sohasem tapasztaltam nála. Úgy látszik, sérülése felébresztette ösztöneit, és ezért feldühödött, ha kívánságát nem teljesítették. Most is, amikor Szonja intette, hogy lassabban igyon, sértődötten dohogott. Azután felemelte palackját, és patetikusan felkiáltott: - A mindenség ismeretlen bolygójára iszom, amelyen értelmes lények élnek; lények, akik nem fenyegetik egymást megsemmisítéssel. A földi ember félresikerült teremtmény. Szomorú lenne, ha a természet csak ilyen hatalomra éhes, uralkodni vágyó teremtményeket hozott volna létre, mint az a faj, amelyhez mi tartozunk. Most a Földön a Kilencediket játsszák. „Testvér lészen minden ember…” De mindegyik úgy érzi, hogy fenyegetik, és jobbjában a plutóniumbombát tartja. Elhibázott alkotás ez az ember, éljen az ismeretlen planéta a mindenségben! - Így beszél egy barbár - szólalt meg Dzsi. - Csak az a vigasztaló, hogy ezek egy beteg agy gondolatai. - Hát igen - tettem hozzá -, de magam sem tudom, vajon beletörődöm-e valaha, hogy örökké ebben a világban kell élnem. Ha a kényszerűségbe való beletörődés egyenlő az értelmes gondolkodással, akkor más módon ugyan, de én sem vagyok értelmesebb Paganininél. - Nem szabad ezen töprengenünk, Roger - szólt közbe Szonja. - Élünk, ez minden. - Mindig csak ugyanaz a téma - morgott Gyula. Vissza fogunk térni a földre - mondta Dzsi én sohasem veszítem el a reményt…

250

- Remény és kíváncsiság, ebben nőtt fel az emberiség! vágta rá Paganini. - Mindig reménykedik, egyik napról a másikra, évről évre, nemzedékről nemzedékre… - Egy szép napon visszatérünk a Földre - ismételte meg Dzsi, és új elméletet fejtett ki a visszatéréssel kapcsolatban. Csodálatra méltó volt az optimizmusa. Kitartott amellett, hogy ki kell számítani a Nap körüli pályánkat. Egy meghatározott ponton ki kell hajítanunk a szondáinkat. Meggyőződése szerint a hírközlő szondák eljuthatnak a Föld közelébe. Meghallgattuk, de fejtegetései nemigen győztek meg bennünket. - Egy örökkévalóság kellett hozzá, amíg felfogtam, hogy nincs többé visszatérés - szólalt meg Gyula. Csupán az emlékezés maradt meg számunkra. Mi a legszebb emléketek a Földről? Én gondolkoztam rajta, de semmi olyan nincs, amit különösen ki tudnék emelni. A múltra való emlékezésben még a rossz is csodálatos. Minden szép volt. Szavai felidézték a múltat, életünk álmát. Igen, minden szép volt, és mégis előfordultak olyan pillanatok, amelyek emléke erősebben élt bennünk. Fiamra gondoltam, a faházra, barátomra, Alexander Wulkóra, a Nasi-tónál töltött feledhetetlen órákra. Most mesélhettem volna róluk, de hogyan lehet szavakkal visszaadni azt, amit ilyen pillanatokban érez az ember? - Igazad van, Gyula - mondtam minden szép volt. - És te, Szonja? Gondolataiba merülten válaszolt: - Az emlékeit mindenkinek magában kell hordoznia, oly sok minden van… - Csak egy van! - jelentette ki Paganini vigyorogva. - Én tudom, mi volt a Földön a legszebb. - Na? Ocsmány mozdulatot tett. - Hagyd abba - szóltam rá. - Mi lehat szebb, mint egy nővel hálni? - folytatta zavartalanul. - Gyulának persze sejtelme sincs erről - o mahadeo! Szent Tagore! Buddhára és az összes 251

mellékistenekre, nincs szebb, mint levetkőztetni egy nőt, érezni a bőrét, és lefeküdni vele az ágyba… Dzsi, légy őszinte, nem volt csodálatos? Dzsi mosolyogva válaszolt: - Én nem állítom az ellenkezőjét, Paganini, de ezeket az emlékeinket ne idézzük fel. - És neked, Dzsi - kérdeztem -, neked mi a legszebb emléked? Gondolkozott. - Mit feleljek? A mi látószögünkből minden megdicsőül. Különös, de nekem mindig egy óvoda jut eszembe. - Egy óvoda? - Igen. Az intézetünk közelében volt egy óvoda, minden reggel elmentem előtte. Rendszeresen megálltam néhány percre, és néztem, hogyan játszanak a gyerekek. Néha édesség is volt nálam, már ismertek. Gyakran előttem van a kép, ahogyan ugrándoztak, nevetgéltek. Arról ábrándoztam, hogy egyszer nekem is lesznek gyerekeim. - Vége, vége - dünnyögte Paganini -, mi vagyunk az utolsók ezen a világon. Dzsi felemelte a palackját. - Igyuk ki az utolsó kortyot a gyerekekre - övék a jövő! Paganini megint szájalt. Palackja már újra üres volt. Szonja adott neki a magáéból. - Jobb lesz, ha a jövőben nem beszélünk ilyesmiről mondtam. - Miért ne? - kérdezte Gyula. - Ideális világban élünk. Mindenki azt tehet, amit akar. - Az új év beköszöntött - jelentette ki Paganini dolgozni fogok. - Kiment. Szonja követte. - Őrültségében is ő csinálja az egyedüli helyes dolgot állapította meg Dzsi -, nektek is éppen úgy rá kell szánnotok magatokat valamiféle tevékenységre. - Magadat ismételgeted, Dzsi - válaszoltam -, ezt a problémát már kimerítően megtárgyaltuk. - Tanulhatnátok például valami idegen nyelvet. 252

- Ugyan, tanulni - morgott Gyula. - Akkor taníts. Beszélj Szonjával, és tanítsd meg az anyanyelvedre. Gyulának tetszett a javaslat. Engem is oktatni akart, nekem azonban semmi kedvem sem volt, hogy nyelvet tanuljak. - Akkor foglalkozz történelemmel vagy filozófiával tanácsolta Dzsi -, valamit neked is csinálnod kell. - Majd még töröm rajta a fejemet - feleltem fáradtan talán valami okosabb is eszembe jut, mint a történelem vagy a filozófia. Dzsinek természetesen igaza volt, hogy valamit csinálni kell, keresni kell valamilyen elfoglaltságot. Csakhogy könnyebb volt mondani, mint megtenni. Semmi kitartásom sem volt, és egyre azt kérdeztem magamban: tulajdonképpen minek? A Földön volt értelme. Tanult az ember, hogy előbbre jusson, az új ismereteket hasznosítani lehetett. Mit kezdjünk a tudásunkkal mi, élve eltemetettek? Január tizedike A szilveszteréjszaka után eltelt tíz nap egymillió évnek tűnt. Azt írhatnám: semmi különös nem történt. Örökké ugyanazok az arcok, örökké ugyanaz a fecsegés, örökké ugyanazok a csillagok fölöttünk. Talán az is esemény, ha megállapítom, hogy még nem őrültünk meg. Végtelenül magányosnak érzem magam. Paganini a saját világában él. Vezényli a zenekarát, mindig új hangzásokat talál ki, hallja az interstelláris anyag rezgéseit. Néha irigylem a rögeszméjéért. Dzsinek megvan a maga világa. A remény világa, amely nála számokban nyilvánul meg. És vannak még ketten a fedélzeten, akik elégedettek. Gyula tanítja Szonját. Tíz nap óta együtt tanulnak. Egy alkalommal, amikor azt hitték, senki sem figyeli őket, akaratlanul végighallgattam az „oktatást”. 253

- „Kedves” - mondta Gyula így szólítjuk magyarul, akit szeretünk. Szonja pedig megismételte: „kedves”. Mindent utánamondott, és igen tanulékonynak bizonyult. Fel voltam háborodva. Órák hosszat kuksoltak együtt. Január tizenkettedike Az az érzésem, hogy egyedül vagyok a fedélzeten. Fölöslegessé váltam. Ha olvasok, a betűk táncolnak a szemem előtt, megfájdul a fejem. Néha szeretnék véget vetni az egésznek. Január tizenhetedike Paganini megint rohamot kapott, Én voltam a bűnös. Beszélni akartam vele. Valakivel mégiscsak kell beszélnie az embernek. Dzsi nem engedte, hogy zavarják, Szonját pedig Gyula oktatta - vagy Szonja Gyulát. Kettőjük viszonya mindenesetre felháborító. Felkerestem Paganinit. Újabban zongorázik. Ha valakinek jókedve van, nevet rajta. Mozdulatai és konfúzus locsogása a fejembe kergette a vért. Megmondtam neki, hogy bolond. Ceruzákat vágott hozzám, majd kottalapokat, később egy acélpalack zúgott el mellettem. Lármája a többieket is felverte. Szonja nyugtatgatta, Dzsi szemrehányásokat tett nekem, ezután meg Gyula is kezdett kioktatni. Ez a kölyök a fiam lehetne, de nem átallotta atyai hangon megmagyarázni, hogy tekintettel kell lennem a betegre, és el kell foglalnom magam valamivel. - Nehéz dolog ez, Stuart - mondta -, de az ember tudjon átváltani és uralkodni magán… - Láttam, milyen karikás a szeme, és arra gondoltam, ha még egy szót szól, pofon vágom. Dzsi elvonszolt. A kabinjában halkan ezt mondta: - Beteg vagy, Stuart, túlfeszítettek az idegeid. Mi van veled? 254

- Ó, túlfeszítettek az idegeim - feleltem gúnyosan -, te talán nem látod, mi történik itt? Nem vetted észre, hogy ez a tanulás miből áll? - Kicsinyes lettél - válaszolta. - Régen úton vagyunk, nagyon régen, Stuart. Szonja pedig szép és fiatal. - Ezt te mondod, Dzsi? - Igen, én. Itt az ideje, hogy te is megszokod ezt a világot. - Én nem akarom megszokni. - Akkor mondd meg neki. Mondd meg neki, hogy szereted. - Te megbolondultál - mondtam, és kimentem. Bezárkóztam a kabinomba, a legszívesebben sírva fakadtam volna. Február másodika Ma, nem sokkal a világidő szerinti tizenhat óra után a laboratóriumból egy apró meteoritot vettem észre. Az utóbbi napokban gyakran voltam a laboratóriumban. Algákat ültettem át más edénybe, vagy szűrőn keresztül figyeltem a napkorongot, amelyen nagyítás nélkül két napfoltcsoport látható. A meteorit a napkorong előtt vonult el, így lettem rá figyelmes. Először megijedtem, azt hittem, egy űrhajót látok. Átmérője mintegy húsz méter lehetett, és lassan pörgött a súlypontja körül. Dzsit hívtam - a többiek el voltak foglalva. Dzsi néhány pillanatra befogta a törmeléket teleszkópunk látóterébe. - Különös - mondta csodálkozva - a meteorit egyik oldala sajátságos mértani alakzatokat mutat. Olyan, mintha a sziklából háromszögek, kockák és hasábok merednének ki. Én is láttam ezeket a furcsa formákat, és nem találtam rájuk magyarázatot. - Van egy érdekes elmélet - jegyezte meg Dzsi. Shagan kiadott egy könyvet egy planétáról. Praenuntiusnak nevezte el a bolygót, amely állítólag a Mars és a Jupiter pályája között helyezkedett el. 255

- Nem túlságosan eredeti a felfedezése - állapítottam meg -, már Johannes Kepler gondolt ilyesmire. - Shagan azonban elsőként végzett vele kapcsolatban átfogó számításokat. Még a korszakot is közölte, amelyben a bolygó szétrobbant. Ha látná ezt a törmeléket, valószínűleg azt állítaná, hogy a bolygója lakott lehetett. - Nemcsak köztünk vannak őrültek - dörmögtem. Természetes úton is képződhetnek ilyen mértani alakzatok. A hegyi kristályok, a só, a hópelyhek, mind szabályos alakúak. De egyáltalán, hogyan tudta ez a Shagan ennek az elképzelt bolygónak a létezését számokkal alátámasztani? - Ez nem nehéz, Stuart. Pontosan tudjuk például, mikor képződött a Földön a kőszén; kereken 265 millió évvel ezelőtt. Ezt a szenet már néhány száz éve bányásszák, de még sohasem találtak benne meteoritot. - És mit bizonyít ez? - Ha ezek a kisebb-nagyobb törmelékek egy bolygó darabjai, akkor ennek a bolygónak a földi kőszénképződés korában még léteznie kellett, mert évszázadok óta találunk meteoritokat a Földön, csak éppen a kőszénben nem. - Ezek a törmelékek azonban a világűr mélyéről is eljuthattak hozzánk. - Akkor jelentősen nagyobb sebességgel kellene rendelkezniük, és pályájuk is másképp alakulna. Ötvenhatvanezer különböző nagyságú ilyen törmelék kering a Nap körül. - Akárcsak mi - mondtam. Szonja és Gyula bukkant fel a nyílásnál. - Ki kering úgy, mint mi? - kérdezte Gyula jókedvűen. Dzsi elmesélte felfedezésemet. Kivonultam; nagyon szenvedtem a két ember vidámságától. Kint még hallottam Gyula megjegyzését: „Lehet, hogy ez volt az a fickó, amelyik úgy kikészített bennünket? Gyere, csillagom, nézzük meg azt a csillagocskát.” 256

Csillagom! Hogyan változhat meg egy ember ennyire? Ennek az ördögi aszteroidának köszönhetjük minden nyomorúságunkat. Gyula számára meg „fickó”, egy csillagocska, amelyet megnéz az ember. Szonja pedig belemegy ebbe a játékba. Igen tanulékony. Gyula anyanyelvén beszélik meg azt, amit nem akarják, hogy értsünk. Kár, hogy ez a törmelék más pályán halad. Örülnék, ha egy újabb összeütközés meghozná a véget. Bemásztam a kabinomba, és a fekhelyemhez kötöztem magam. Csak semmire sem gondolni! Nincs emberi agy, amely ennél az életnél értelmetlenebbet ki tudna találni. Nincs hát könyörület? Február ötödike Ha valaki egy kemény tárggyal megkopogtatja a Darwin falát, úgy zeng az egész űrhajó, mintha egy orgona összes regiszterén húzná végig a kezét. Paganini néhányszor végigjátszotta ezeket a regisztereket. Pokoli dolog, az idegeire megy az embernek. Örült szerzeményének ütemét kopogtatta ki. Ezúttal Dzsi is félig megbolondult tőle. Sokáig kellett Shitomirnak magyaráznunk, majd végül is el kellett tőle vennünk a szerszámát. Később odajött hozzám, és előadást tartott a zenéjéről. - A valóság torzításmentes visszatükrözése, Stuart magyarázta -, a kegyelemhez vezető út, hogy az út még kegyelemtelibb legyen. Értesz engem? - Igen - válaszoltam -, ez természetes. Csaknem egy óra hosszat beszélt, és egyáltalán nem vette észre, hogy közben olvasok. Olvasmányom illett a fecsegéséhez. Nem tudom, hogyan került ez a könyv a mi elektronikus könyvtárunkba; talán az ügykezelés egyik tréfamestere rakta közé, vagy csak elcserélték akárhogy is: egy régi menetrendet olvastam. Micsoda valószínűtlen számok! Távol-keleti expressz indul nulla óra tizenkét perckor a varsói főpályaudvarról, Moszkvába érkezik huszonhárom óra ötvenkilenc 257

perckor, továbbindul hat óra… Számok, pályaudvarok, városok… Kidobtam Paganinit. Amikor elment, jött Dzsi. Azt kérdezte, nem tudok-e valami szert fogfájás ellen. - Menj Szonjához - tanácsoltam -, ő majd kihúzza. Dzsi éppen ezt nem akarta. Félt. Megesketett, hogy nem szólok Szonjának. Micsoda gondok! Az nem érdekelte Dzsit, hogy Szonja és Gyula hazug kifogással már napok óta elkülönült tőlünk. Mi közöm nekem az ő fogfájásához? Senkit sem akartam már látni, egyiküket sem… Február kilencedike Eljön a vég. Megrövidíthetném az útját, de nem adom meg Gyulának ezt az elégtételt. Abbahagytam a formázást. Paganini is, de ő nem tudatosan. Szonja most megint gondjaiba vette. Velem nem törődik. Izmaim egyre petyhüdtebbek, a hús megpuhult rajtam, csak az értelmem a régi. Minden ellen tiltakozom, mindent gyűlölök. A csillagok bevigyorognak az ablakon, a Nap a sugaraival bombáz bennünket; a foltképződések és a kitörések megszaporodtak, ami magasabb sugárdózist jelent számunkra. Ám legyen, engem már nem érdekel. A szomszéd kabinból Paganini dúdolását hallom. Mindig dúdol, csak akkor hagyja abba, ha alszik, vagy nála van Szonja. Ez a dudorászás megőrjít. Ha Paganini csendben van, Gyula kezd énekelni. Korábban is énekelt, de korábban vidámabbak voltak a dalai. Már nem tanít. Nem tudom, miért, de ritkábban vannak együtt. Szonjának ismét van egy betege, s ez kielégíti. Paganinit masszírozni kell, Paganininak tabletták kellenek meg injekciók. Nekem is elkelne néhány tabletta meg injekció, de engem meg sem lát. Hamarosan vége lesz. Vágyom rá, hogy vége legyen, örülök, ha bekövetkezik. Csak legalább tudnék másra gondolni. Próbálok olvasni, de csak Szonját látom magam előtt. Látom ruhában, 258

táncolok vele, aztán mellette fekszem. Félek, hogy megőrülök, még mielőtt vége lesz. Február tizenharmadika Gyula újra énekelt. Valami Rákócziról szóló szomorú dal volt. Fáradtan és idegesen másztam ki. A zöldségeskertben üldögélt. - Maradj csendben - szóltam rá -, hallgass el, Gyula. Tovább énekelt. - Maradj csendben! - ordítottam rá. Ijedten elhallgatott. Ismét kimásztam. A betegszobából Paganini dúdolása hallatszott. - Te is mindjárt csendben leszel - dörmögtem. Ő nem hallhatta. Én viszont hallottam, amint felkiáltott: - Ó, Szonjám, mint a napsugarak, olyanok vagyunk, nem? - Igen, Dahli - válaszolta Szonja komoly hangon -, napsugarak vagyunk. - November harmadika van ma? - érdeklődött Dahli. - Nem hiszem, február vagy március lehet, de talán nem jó a naptárunk. - Nem jó, Aphroditém, napsugaram. Ma üljük a fény ünnepét. Látod a tűzijátékot? Búcsú a nyártól. Emlékszel még arra, amikor együtt voltunk Calcuttában? - Nem, nem emlékszem. Én még sohasem voltam Calcuttában. - Voltál Calcuttában! - vágta rá Dahli. - Jó, akkor voltam. - Igen, együtt voltunk ott. Hallgattuk Barnas Baragamba második szimfóniáját. Azután kimentünk. Mindenütt csillogtak a fények. Később jött ő, már megint nem emlékszel? - Ki jött? - Rabindranath… Bemásztam a nyíláson. Egymás mellett ültek, mint egy szerelmespár. 259

- Ez a legújabb gyógymód? - kérdeztem. - Miért nem adsz neki injekciót? - Ne zavarj bennünket! - kiabált velem a páciense. - A gyógyszerkészletünk nem korlátlan - válaszolta Szonja. Kis szünet után hozzátette: - Ö is csak ember, Roger. És én, én nem vagyok ember? Tulajdonképpen gyógyszert akartam kérni tőle, de túlságosan el volt foglalva. Magukra hagytam őket, és bemásztam Paganini kabinjába. Sivár látvány fogadott. A kottalapok összevissza röpdöstek, Ortoszkopikus szimfóniája rám zúdult. Azután felfedeztem egy injekciós tűt. Szonja felejthette itt. Fogtam a tűt, és visszamásztam. Amikor az egészségügyi szoba ajtaját kinyitottam, megdermedtem. A segítségre szoruló beteg és orvosnője szorosan összeölelkezve ült. Amikor Paganini észrevett, csak vigyorgott. Szonja ijedten bontakozott ki a karjaiból. Elvesztettem az önuralmamat. Szitkozódni kezdtem, és annyira elragadtattam magam, hogy Dzsi és Gyula is előkerült. Láttukra még kevésbé tudtam uralkodni magamon. Nem akarom megismételni, mit mondtam, már nem voltam eszemnél. Dzsi megragadott, és a kabinomba vonszolt. - Gyűlöllek, Dzsi - mondtam neki látni sem akarlak, gyűlöllek mindnyájatokat! Téged is, Gyula, menj innen, mert megöllek! Odaszíjaztak a fekvőhelyemhez. - Előbb csak térj észhez - mondta Dzsi -, később majd beszélgetünk. Amikor egyedül maradtam, egyszerre minden kitört belőlem. Sírógörcs fogott el. Úgy sírtam, mint egy gyerek. Ez lenne a vég? Életemben annyi mindent csináltam végig, ennek a repülésnek a viszontagságai már túlhaladták az erőmet. A többiek is idegroncsok voltak már. Olyasmivel áltatták magukat, ami már rég nem 260

létezett. Ha ezekben a pillanatokban nálam lett volna egy ampulla, gondolkodás nélkül lenyelem. Dzsi jött be. Nem akartam látni, becsuktam a szemem. - Nyugalomra és alvásra van szükséged, Stuart mondta. - Mennyi ideje nem tornázol már? Nem feleltem. - Valószínűleg már hetek óta. Megértelek, Stuart, pontosan tudom, mi zajlik benned. Mit gondolsz, én hogy érzem magam ezek között a körülmények között? De látlak benneteket, hallom a szavaitokat, és megrettenek tőlük. Tisztán az önfenntartási ösztönömön múlik, hogy tartom magam, hogy számolok, hogy a hírközlő szondára gondolok. Meg kell szabadulnod a földi képzeteidtől. Minden normális, ami emberi. És ami itt történt és történik, az emberi. Elhallgatott, és feleletre várt. Miután nem szóltam, halk hangon folytatta: - Lehet, hogy hidegszívű intellektuellnek tartasz. A valóságban ez a vaslogika néha összeszorítja a torkomat. A Földön egy asszony vár rám; nincs már messze, hogy lejár a gyászév. Akkor majd jön egy másik, aki a karjába zárja. Dzsi meghalt. Mit tehet ő róla? Mit tehetek róla én? A sors nem törődik az érzelmekkel, minden megy a maga útján. Hé, Stuart, felelj már végre! Eszemben sem volt. - Mondani akarok neked valamit. Én nagyon szeretem Szonját… Miért ne? - gondoltam keserűen. - övé Gyula, övé az őrült, hát miért ne lehetne az övé még Dzsi is? - Azt hiszem, az emberek csak nehéz helyzetben ismerik meg igazán egymást. Öt még sohasem hallottuk panaszkodni. Gyulát a balesetünk csaknem összetörte, ő talpra állította. Csodálom a bátorságát, az önuralmát. Tanulnunk kell tőle, Stuart, mindenekelőtt neked. Kinyitottam a szemem, Dzsi előttem guggolt, arccal az ablak felé. - Olyan vagyok, amilyen. Hagyj békén. 261

- Miért kellene, békén hagyjalak? Erőt kell venned magadon. Nem mi kerestük magunknak ezt az életet, mégis meg kell birkóznunk vele. Szonja megbirkózott vele. És te is meg Gyula is egy szép napon majd újra erőre kaptok. Segítenünk kell egymásnak, különben ebek harmincadjára jutunk. - Már most is ott tartunk. - Nem, ha nem akarod, Stuart. Elfelejtetted a rangod? Első mérnök vagy a Charles Darwin fedélzetén, emlékeztetlek rá. Magadra fogsz találni, hiszen nem vagy egyedül. - De nekem már semmi kedvem az élethez! Felegyenesedtem, és ránéztem. - Nem bírom tovább, Dzsi, megvetem magam, megtagadom magam, érted? - Értem, de mi nem tagadunk meg téged. Most pedig aludni fogsz. Megijedtem, amikor hirtelen belépett Szonja. - Nem akarom! - kiabáltam. - Hagyjatok békén, nem akarok injekciót! Dzsi leszorított, én pedig túl gyenge voltam, hogysem védekezni tudjak. Amikor Szonja hozzám ért, csendben maradtam. Rám nézett nagy sötét szemével, és tekintetéből melegség és jóság sugárzott. - Nem akarok én néked fájdalmat okozni, Roger suttogta. Alig vettem észre, hogy belém szúrta a tűt. Tekintetével aludtam el. Nagyon sokáig aludtam. Néhányszor felébredtem, de már nem tudom, mi történt az alatt az idő alatt. Jó, ha az ember aludni és felejteni tud. Csak egy dologtól nem tudtam megszabadulni még ez alatt a szellemi távollét alatt sem. Ezer álmot láttam, és ő mindegyikben megjelent. Amikor végre egészen felébredtem, mellettem ült. Nem voltam benne biztos, hogy ez is nem álom-e csupán, de Szonja megszólalt: - Én vagyok, Roger, már nem álmodsz. - Honnan tudod, hogy rólad álmodtam? 262

- Mert szólítottál. Mindennap. Szerelmet vallottál nekem. - Én, szeretlek, Szonja, és ezt most nem álmomban mondom. Szeretlek. Megsimogatta a hajamat, és hallgatott. Magamhoz vontam, és megcsókoltam. Mellettem maradt, és mégis végtelenül messzire került tőlem. Az egész illett a mi világunkhoz. A legmélyebb fekete és a legvakítóbb fehér odakint, és a legnagyobb boldogság és a legmélyebb szakadék idebent. Igazság és hazugság, minden együtt volt. Nem azt mondtam többé, amit éreztem. - Szonja, mire gondolsz? Hol vagy? - A Földön. - Nála? - Igen. - És itt? Mi van itt? - Semmi, Roger, semmi. Tehát igaz, amit Dzsi mondott egyszer, gondoltam. Én meg illúziókba ringattam magam. - Élnünk kell - mondta Szonja eltűnődve - örökké, ameddig lehet. De van egy ember, akihez hozzá vagyok láncolva, bármi történjék is. Hű akarok maradni magamhoz és hozzá, Roger. Nem tudom kiszakítani magamból a Földet. Gyula nem ismert előttem asszonyt, nem tudta, mi a szerelem. Bennem kereste. Most csalódott. Én sohasem fogok sem hozzá, sem hozzád, sem Dahlihoz, sem Dzsihez tartozni, csak ahhoz az egyhez. Kérlek, érts meg, Roger. - Az utolsó szavakat csak suttogta. Vallomása kijózanított, de nem enyhítette emésztő vágyamat. - Mesélj a feleségedről - kérte Szonja. - Nincs feleségem - feleltem -, erről nem is érdemes beszélni. Nem érdemli meg, hogy emlékezzem rá. Ki az az ember, akit nem tudsz elfelejteni? - Bedrichnek hívják, és festő. - És még? 263

- Nincs még. Szeretem. - Tehát ő a te szép emléked. Bólintott. Egy ideig hallgattunk. Azután megkérdeztem: - Neve van, úgy értem, mint festőnek? - Nem, nincs - mondta -, de én hiszek benne, hogy tehetséges, ha még nem is kapott nyilvános elismerést. - Igen, van ez így - feleltem. - A művészek nem mindig irigylésre méltók, és különösen akkor nem, ha a saját fejük után mennek. Szonja nem válaszolt. Ismét hosszú ideig csendben voltunk. Fogtam a kezét. A kabin bejáratánál Dzsi bukkant fel. - Bocsássatok meg, nem akarok zavarni, de talán érdekelne benneteket egy csodálatos színjáték? - Nem - válaszoltam semmiféle színjáték, különösen tragédia nem érdekel. - Miről van szó? - kérdezte Szonja. - Nem érdekel sem Shaw, sem a Faust. - Bosszantott, hogy Dzsi megzavart bennünket. - Egy szupernóváról beszélek, nagyon ritkán lehet megfigyelni, rendkívül érdekes jelenség. Siessetek, alighanem most van a legnagyobb fényesség. Dzsi eltűnt. Néha az a benyomásom, hogy még élvezi ezt az utazást. - Én csodálni valónak találom őt - közölte Szonja. Amikor még a kórházban dolgoztam, volt egy professzorunk, az hasonlított rá. Erős mérgekkel kísérletezett saját magán. A harmadik kísérletbe belehalt. - Na, ez aztán csodálatos. Mi is saját magunkon kísérletezünk, és mi is megcsináljuk a te professzorod bűvészmutatványát. - Menjünk a zöldségeskertbe, szeretném látni a novát. - Szeretnék egyedül maradni veled, Szonja. - Lesz még erre időnk, Roger. Kérlek, gyere velem. Kelletlenül követtem. A zöldségeskertben Gyula pislogott, a lencsébe. 264

- Még egy katasztrófa a világűrben - dörmögte -, nézd csak meg, te búsképű lovag. Egy csillag felfúvódik, mint egy szappanbuborék, és szétpattan. Értelmetlen, mint minden egyéb ebben a hülye világegyetemben. Oldalt lépett, hogy helyet adjon. - Hagyd, kérlek, ezt a búsképű lovagot - mondtam mogorván, és megnéztem azt a fényes foltot. - Ez a magátalakulási folyamat kerek száz évvel ezelőtt játszódhatott le - mondta Dzsi. - Egy ilyen csillag intenzitásnövekedése eléri eredeti értékének negyvenmilliószorosát. - Ez nekem nem sokat mond - felelte Szonja. - Nekem sem - jegyezte meg Gyula -, és nem is érdekel. Negyvenmilliószoros vagy százmilliószoros, kinek fontos? - A mi Napunknak százmillió évig kellene sugároznia, hogy annyi energiát állítson elő, amennyi egy szupernóva keletkezésekor létrejön - magyarázta Dzsi. Szebb dolog is van, mint hogy ezen a fényes folton vitatkozzunk - gondoltam - például Szonja, a bőre puha, mint a bársony… - A mi egész Naprendszerünk elenyészően kicsi azokhoz a méretekhez képest, amelyeket egy ilyen csillag elér… Mi a Naprendszer az ő szeméhez képest… - Tessék, Szonja. - Helyet csináltam neki, és titokban megérintettem a kezét. Vajon megérezte, mire gondolok? Paganini mászott be a nyíláson. - Én is látni akarom - recsegte. - Mi újság a Földön? - Nem a Földet nézzük, Paganini - mondtam - az nem annyira fontos. Egy szupernóvát szemlélünk. - Az jó - dünnyögte -, ha szupernóva, én majd hallhatóvá teszem. Harmadik tételem radioaktivitással telített. A végén pedig következik egy kis részlet az Edúr hegedűversenyből. Stuart, te ismered ezt a részt, te is, Szonja… - Egyszerre hihetetlenül finoman és odaadóan zümmögni kezdte a második tétel csodálatos 265

adagióját. Megfoghatatlan, mi ment végbe beteg agyában. Alig fejezte be, már ismét szitkozódott. Megnézte a novát. - Ősanyag, pokol mélye, protonok, ganéj világ! Ó, Szonja, én napsugaram! - Most már fogd be a szád - szólt rá Dzsi. Paganini azonban nem fogta be a száját. - Stuart, tudod te, mi a szép, mi? - Igen, én azt hiszem, tudom, mi a szép, Paganini. - Nem tudsz te semmit, majd én megmondom neked… - Hallgass, Dahli! - kiáltott rá Szonja. - De én meg akarom mondani! - makacskodott. - Maradj csendben. - Szonja megfogta a karját, és el akarta vonszolni. Dahli kiszakította magát a kezéből. - Halkan mondom meg neki. Tudnia kell, mi a szép. Odajött hozzám, és a fülembe súgott valamit. - Természetes, hogy az szép - mondtam. - Mit mondott? - kérdezte Gyula. - Hagyjátok már végre abba ezt a locsogást mérgelődött Szonja. - Az egész világmindenség felcsendül majd a zenémben! - hirdette ki Paganini. - Senki sem látja, amit én látok, és senki sem érzi, amit én érzek. - Persze, te vagy a bölcsesség angyala - mondta Gyula most pedig tűnj el, dolgozz tovább a szimfóniádon. - Segíts rajtam, Szonja, fáj a fejem. Gyere, szükségem van a segítségedre. - Hazudik - jelentettem ki -, nem is fáj a feje. Paganini kétértelmű mosollyal nézett rám. - Szonja, szörnyű módon fáj a fejem. - A sátán hozta ezt ide a fedélzetre! - kiabáltam, amikor Szonja elindult vele. - Tényleg szenved - mondta Dzsi. Gyula nevetett. - Te szenvedsz, Dzsi. Néhány hétig én is azt hittem, hogy Szonja egy szent. De csak szívtelen. Ha a földön volnánk, tudnék a számára egy nevet… 266

Dzsi hirtelen felugrott, és Gyula, mire észhez tért volna, kapott két pofont. Dzsi tovább is püfölte volna, de akadályozta az, hogy nem állt biztosan a lábán. - Gyula - mondta felindultan -, laposra verlek, ha még egy ilyen megjegyzést teszel Szonjára! Gyula elsápadt, és én is megijedtem Sohasem láttam még Dzsit ilyennek. - Semmit sem szólok többé - fogadkozott Gyula -, egy szót sem ejtek ki. Dzsi rám nézett. Nehezére esett, hogy nyugodtan beszéljen. - Igazad van, Szonja nem szent, mert több annál. Ember, aki előtt meg kell hajolnod, mindnyájunknak meg kell hajolnunk. Amikor még a Földön voltunk, nem történhetett volna meg az, ami az imént. Te nem tettél volna ilyen megjegyzést, én pedig nem ütöttelek volna meg. Ez a néhány hónap megváltoztatott bennünket, de nem a jó irányba. Mi lesz belőlünk? Hosszú út áll előttünk. Emberként kell végigélnünk. Azt akarom, hogy mindig erre gondolj, Gyula, ez mindnyájunkra érvényes. Vagy mindig a szemünk előtt tartjuk ezt, vagy visszasüllyedünk oda, ahonnan az emberiség valaha elindult. - Ezzel kimászott. - Te értetted, hogy mire gondolt? - kérdezte Gyula. - Igen - feleltem. Március tizenkilencedike Belső lázadozásunk lassan elcsitult. Már nem tiltakoztunk, beletörődtünk a változtathatatlanba. Legalábbis én. Csak az emlékek éltek bennünk, ezért itteni világunk elvesztette félelmességét. Az egyhangúság kezdte megbénítani szellemünket. Pedig védekeztem ellene. Minél jobban éreztem, hogy értelmem és tudatom hozzáidomul ehhez az érckoporsóbeli élethez, annál inkább igyekeztem Dzsi példáját követni. Az utóbbi napokban szellemtörténeti tanulmányokkal foglalkoztam. Milyen gyötrelmesen 267

lassú volt az emberiség kifelé vezető útja előtörténetének mélységeiből. Voltak századok, amelyekben mintha megállott volna a fejlődés, és jöttek olyan idők, amikor a babona minden állatnál állatiasabbá tette az embert. Ha a középkor történetét tanulmányozzuk, kezdve Konstantin császártól, ettől a hóhértól, aki a „Nagy” melléknevet kapta, mert államvallássá emelte a kereszténységet - tehát ha a felvilágosodás kezdetéig terjedő időszakot nézzük, akkor akaratlanul is arra a meggyőződésre jutunk, hogy az emberiség jelentős része őrült volt. Isten, állítólagos helytartói Krisztus nevében népeket irtottak ki, megsemmisítették a klasszikus ókor szellemi kincseit, és tűzzel-vassal akadályozták a haladást. Milyen nehéz volt az emberiség útja kifelé az állati létből, milyen hosszú és tövises; a visszafelé vezető út könnyebb és lényegesen rövidebb. Mi csak fél éve élünk ebben a világban, haszontalanul, a fejlődés lehetősége nélkül. Mi lesz egy év múlva, mi lesz két év múlva vagy tíz év múlva? Hozzá kell idomulnunk a csendhez, a feketéhez és a fehérhez, a semmihez. Nem, tíz évet nem bírunk ki, még ötöt sem… Március huszonharmadika Beszéltem erről Dzsivel. - Dzsi, most az egyszer tedd félre azt a híres optimizmusodat. Meddig bírjuk még ezt? - Nem tudom, Stuart - felelte -, és nem is akarom törni rajta a fejemet. Reménykedem, ennyi az egész. - Végiggondoltad, azért reménykedsz. Reménykedsz, hogy megmentenek bennünket, mert pontosan tudod, hogy már nem sokáig bírjuk. Már elkezdődött… - Mi kezdődött el, Stuart? - Úristen, ne kérdezz folyton, mint a tanár a vizsgán! Pontosan tudod, hogy mire gondolok, nálam is jobban tudod. Megrekedtünk, ez pedig egyben visszafejlődés. Nem beszélek Dahli Shitomirról, ő viseli még a 268

legkönnyebben. De nézd meg Gyulát. Áll az ablaknál, és bámul kifelé. Figyeld meg Szonját. Az ő önuralmának is vége lesz hamarosan. Ő is hallgatag, mint ez az átkozott világ, és ha egyedül van, bámul ki az ablakon, akárcsak Gyula. És én is így vagyok, Dzsi, mi legyen? Sokáig nézett rám. A végén megszólalt: - Reménykedjünk, ameddig csak van hozzá erőnk. Nemsokára elkészülök a számításaimmal, még egy-két nap, utána majd tanácskozunk. - Hogy megint reménykedjünk? - Hogy megint reménykedjünk. Ez határidős remény lesz. Hagyj most magamra, Stuart, be akarom fejezni ezt a munkát. Újra elmerültem olvasmányaimba, de egyre nehezebben tudtam koncentrálni. Gyula mászott be a kabinomba. - Zavarlak, Stuart? - Nem, ellenkezőleg. Belekapaszkodott a csapóasztalba, és hallgatott. - Nyomja valami a szívedet, Gyula? - Nem. Haza szeretnék menni vagy meghalni. - Ó, meghalni - mondtam. - Dzsinek újabb ötletei vannak. - Köpök az ötleteire. - Nem vagy túl udvarias. - Mi az, hogy udvarias? Miért vagyunk mi a világon, Stuart? Nemcsak ötünkre gondolok, hanem egyáltalán az egész emberiségre. Mire való az agyunk? Kinézek az ablakon, és nem látok egyebet, csak napokat. Egy kis ügyességgel megállapíthatjuk, miből állnak. És aztán? Azért kell ennek az egy földi teremtménynek embernek lennie, hogy felismerje saját törpeségét? Mi értelme van az egésznek, Stuart, mi? - Nincs értelme azt kérdezni: miért élünk? Itt vagyunk, élünk, és gondolkodunk. Egyszer talán majd meghódítja az ember a csillagokat… - De minek? 269

- Hagyd abba! Ez az átkozott tépelődés még elveszi az eszedet. - Kénytelen vagyok gondolkozni, nem tehetek mást. Mindenki gondol valamire. És különben is, mit kellene tennünk? Gyakran kérdezem például magamtól, hogy voltaképpen mi az idő? Óráink hülye tiktakja? Két kvantum kiindulása közti távolság? Miért jár körbe az órám mutatója? Ez teljesen elvesztette értelmét, hiszen már semmi kapcsolata nincs a környező világgal. Körülöttünk örökké ugyanaz a kép. Mikor van reggel vagy este? És ez a tér, ez a végtelen térség! A Földön csak sejtik ezt, de itt… Hol a vég, és hol a kezdet? Bár engem az ilyen kérdések kevésbé izgattak, meg tudtam érteni Gyulát, Ez az egyhangúság, ez az időtlenség többé vagy kevésbé mindnyájunkban különös gondolatokat ébresztett. Ebben az örökös töprengésben az a veszély rejtőzött, hogy bele lehetett bolondulni. Egy könyv jutott eszembe, amelyben valaha erről a miértet kutató kérdésről olvastam. Előkotortam, és beleraktam a leolvasó készülékbe. - Ez talán választ ad neked, Gyula: a mérhetetlennek nincs miértje. Ez az ősörök lét forgó kereke, ez az, amelynek saját magán kívül nincs mértéke… Gyula felsóhajtott. - Ez is magyarázat. Forgó kerék. Látom, te sem tudsz rajtam segíteni. Megkérdezem Dzsit. - Én nem tenném, nem akarja, hogy zavarják. Hagyd a töprengést, senki sem tud a kérdésedre választ adni. - Szeretném megtalálni a választ. Szeretném tudni, vajon van-e értelme az életnek, úgy gondolom, a mi életünknek. - Ha van értelme, akkor az, hogy ismét visszajussunk a Földre. - Tehát a mi életünk értelmetlen - mondta, és otthagyott. Micsoda kérdések, micsoda gondolatok! De hogyan lehet ellenük védekezni? Később… 270

Gyula a miértjeivel annyira összezavart, hogy most már magam is a legkülönbözőbb kérdéseken kezdtem töprengeni. Vajon létünk egyetlen értelme az, hogy visszatérjünk a Földre? Akkor igaza van Gyulának, akkor értelmetlen az életünk, mert számunkra nincsen visszatérés. Dzsi nem tud a matematikai bűvészmutatványaival semmiféle csodát előidézni. De miért - már megint egy miért! - maradjunk akkor életben? Nem szabad ezen a fejünket törni. Várni és remélni - ez minden… Március huszonkilencedike Minél többet foglalkozom az emberiség fejlődéstörténetével, annál többet töprengek a vallásnak, helyesebben a vallásosságnak a fejlődésben betöltött szerepével. A fejlődés egy bizonyos fokán pozitív szerepe volt. Most, amikor szülőbolygónk egy csillag csupán a csillagok között, mindent sokkal világosabban látok. Fantasztikus az út, amelyet az ember maga mögött hagyott. Kezdetben a sötétség uralkodott körülötte és benne. Évezredek teltek el, mire az agy az első szűkös tapasztalatokat elraktározta. Ezek elegendők voltak ahhoz, hogy a legegyszerűbb természeti folyamatokat felfogja, de ezek a folyamatok tünemények maradtak számára. Nem természetesbe tehát, hogy az ember védelmet keresve egy magasabb lényre tekint fel? A régi vallásos iratok olvasásakor feltűnt, hogy szinte minden vallásalapító és próféta erkölcsi törvényekkel és etikai szabályokkal kötötte össze hitvallását. Az isteneket, mint az emberi együttélés támaszait és bíráit fogták föl. Én úgy fogom fel ezt a folyamatot, mint az első bátortalan lépést kifelé az állati létből. De mint ahogyan minden dogmává merevedik, és gátlólag hat, ha nem alkalmazkodik a fejlődéshez, és nem fogadja el 271

az új felismeréseket, egy szép napon a vallás is elvesztette létjogosultságát, legyőzte a mikroszkóp és a távcső, az atomreaktor és az űrhajó. Micsoda óriási lépés az első ködös sejtelemtől a felismerésig: az élet az anyag egyetemes tulajdonsága, az emberi szellem mindenestül ennek az anyagnak a terméke. Mialatt ezeket a sorokat írom, úgy érzem, ismét szorosan kötődöm bolygómhoz, mintha soha el nem hagytam volna. Élünk, lélegzünk és gondolkozunk. Milyen nagy dolog ez, milyen nagy! Föld… Április harmadika Dzsi megint kiszámított valamit. Ebben a hónapban ijesztően lefogyott. Nagy feje billeg a vállai között, és néha az az érzésem, hogy már csak a gondolatai tartják össze. A zöldségeskertbe hívott össze bennünket. - Kérlek, hallgassatok rám egy pillanatra - szólalt meg komoly hangon -, fontos mondanivalóm van számotokra. - A mesemondóé a szó - gúnyolódott Gyula -, hányszor mondtál te már fontosat nekünk! Akármivel jössz elő, Dzsi, egy szót sem hiszek neked. Még csak hallani sem akarom. Mi már halottak vagyunk, végképp halottak. Nemsokára olyan nagynak látjuk a Vénuszt, mint amilyen a Földről nézve a Hold. Dzsi nem hagyta magát kizökkenteni nyugalmából. - Van remény. Hússzor utánaszámoltam, a tévedés csaknem kizárt. Négy és fél hónap múlva olyan szöget alkotunk majd a Föld pályájával, amely lehetővé teszi, hogy hírközlő szondáinkat kilőjük. Van egy telepes magnetofonunk a fedélzeten. Mindenki hírt adhat magáról a hozzátartozóinak. Minden szondába belekerül ezen kívül a pályánkról készített számítás. Tudom, Stuart, hogy feljegyzéseket csinálsz. Mivel a fedélzeti naplónkat nem vezettük tovább, a te feljegyzéseidet is a szondára kell bíznunk. Ha összeszedjük magunkat, 272

minden okunk megvan rá, hogy reménykedjünk megmentésünkben. - Négy és fél hónap! - kiáltott fel Gyula. - Miért nem mondasz mindjárt hárommillió évet? - Mennyi ideig lesz úton a szonda, Dzsi? - kérdezte Szonja. - Legfeljebb harminc-negyven napig, akkor kerül földközelbe. Ebben az, esetben előnyös ez a nagy sebességünk. - És egyre hosszabb az idő - nyögött fel Gyula -, negyven nap meg négy és fél hónap az már fél év. - Egy kis reménység legalább - szólaltam meg. Paganini, aki nem volt hivatalos erre a megbeszélésre, bemászott. - Kismadár vagyok, csillagról csillagra szállók… dalolta. - Nekem ebből elég - mondta Gyula. - Még ha meg is érkezne valamikor a szonda, úgysem találnák meg. Fütyülök minden reménységre. Miért van olyan hőség ebben a kalitkában? Nem várt válaszra, kivonult. Valóban nagyon meleg lett. Shitomir részvétlenül bámult ki az ablakon. - Dzsi, te komoly reményeket fűzöl ezekhez a szondákhoz? - kérdeztem. - Igen, Stuart. Egyszer már beszéltünk erről. - Ő is kiment. - Mi más marad számunkra, Roger, mint a remény? mondta Szonja. - Igazad van - válaszoltam -, szeretnék most beszélni veled, akarod? Bólintott. Bementünk az egészségügyi szobába. A legfontosabbat elfelejtettük megkérdezni Dzsitől. Amikor elgondolását később még egyszer részletesen kifejtette, megkérdeztem, becslése szerint hány hónapig kell várnunk. Ő is gondolkozott ezen, és így válaszolt: - Fél év kell, amíg megtalálják a szondát, egy év, amíg elérnek bennünket. 273

Másfél év. Jó, hogy Gyula nem hallotta. Másfél év! Sok, de mégis meghatározott idő. - Elszáll hamar, Stuart - jegyezte meg Dzsi. Tizennyolc hónap sok, ha az ember a megmentésére vár, és kevés, ha ennyi idő után búcsút kell vennie. Akár úgy, akár így - gondoltam -, maga az örökkévalóság. - Hogy állsz a tanulmányaiddal? - Nincs már kedvem hozzájuk - feleltem. - Kár. Most együtt csinálhatnánk. Egyelőre nem számolok tovább. - Egyelőre? De hát mi mindent akarsz még kiszámítani? - Akadnak érdekes matematikai problémák. Ha akarjátok, holnap tartok nektek egy előadást a fizika fejlődéséről. Nem nagyon lelkesedtem érte, és valószínűleg Gyula sem, de beleegyeznem. Április ötödike Paganini hallani sem akart az előadásról. Ismét „tele volt” zenével. Tulajdonképpen ő a legelégedettebb köztünk, és az a világ, amelyben ő él, valószínűleg szebb, mint a miénk. Dzsi sokáig beszélt, olykor túl hosszan is, és bonyolult problémákról. Mesélt a fizika kezdeteiről, a tudomány világítótornyairól, a jelentős férfiakról és nőkről, akik két évezreden át téglát téglára raktak a tudás épületén. Ezekkel a szavakkal zárta: - Régebben, amikor a magfizikusok az atom hatalmas erejét még csak sejtették, különcöknek, álmodozóiknak tekintette őket a társadalom, akik ott keresgélnek, ahol semmit sem látni. Megtűrték őket, és úgy kezelték, mint valaha az alkimistákat. Csak amikor Hirosima és Nagaszaki fölött felrobbant az atombomba, kerültek a széles nyilvánosság szemében az álmok birodalmából egy csapásra a társadalom legfelső fokára. Ezzel a 274

robbanással a fizikusok örök időkre megalapozták a tekintélyüket. - Érdekes - vetette fel Gyula -, bármit találjanak is fel az emberek, ha csak egy mód van rá, hadicélra használják fel. Arkhimédésznél is így volt, Leonardo da Vincinél és Nobelnál, Ferminél, Hahnnál vagy Einsteinnél is. Mindnyájan humanisták voltak, találmányaikból és felfedezéseikből mégis fegyverek lettek. Vajon észhez tér-e valaha az emberiség, és megérti-e, hogy ez a planéta a hazája, és csak egy van belőle? - El fog jönni az a nap - mondta Dzsi. - Természetesen csak a civilizáció és a kultúra magasabb fokán, amikor véget ér az embernek ember feletti uralma. És ez nincs már messze. - Na persze, ezt ismerjük - vágta rá Gyula. - Mit értesz te magasabb civilizáción? - A mi jelenlegi földi civilizációnk még csak primitív kezdet - fejtegette Dzsi. - Ki lehet számítani, mikor merülnek ki a Föld energiakészletei. Addigra meg kell teremteni az új energiaforrások kiaknázásának előfeltételeit. Az első ilyen forrás a Napunk. Elméletileg lehetőség van arra, hogy energiáját felhasználjuk. Ez már a civilizáció egy magasabb fokát jelentené. - Készséggel elfogadom, hogy a mi civilizációnk csak primitív kezdet - jelentettem ki -, különben elképzelhetetlen lenne, hogy ilyen magunkra hagyottan száguldjunk a világűrben. - És hogyan lesz tovább? - érdeklődött Gyula. - Ha az ember szolgálatába tudja állítani a napenergiát, a távolabbi jövőben akár az egész Tejút energiáját hasznosítani tudja majd. Nem lehetetlen, hogy már vannak élőlények a világmindenségben, akik elérték ezt a fokot. - De miért lenne így? - kérdezte Gyula. - Talán ez a faj fenntartásának magasabb értelemben vett törvénye. Az emberiségnek nem marad más választása. Vagy kutat, és magasabbra tör, vagy elpusztul. 275

- Te a távoli jövőbe nézel, Dzsi - jegyezte meg Szonja -, de az emberek egyelőre még a jelenüket sem tudták megoldani. Háborút viselnek egy tenyérnyi föld meghódításáért… - És a hatalomért - tettem hozzá. - Még mindig vannak magasan fejlett technikával rendelkező országok, amelyek nem az emberek szükségletének kielégítéséért termelnek, hanem haszonért és a még nagyobb hatalomért. - Valóban, ez az anarchikus termelési mód akadály válaszolta Dzsi. - De az emberiség túljut majd ezen az akadályon is, bizonyítja ezt a fejlődés, és a technika segítségével az értelem úrrá lesz majd a Földön. Ki tudja, időközben talán már fel is oldották ezeket az ellentmondásokat. - Dzsi, te álmodozó voltál, és az is maradsz - állapította meg Gyula. - Minden ember álmodik, semmi okom, hogy pesszimista legyek. Az élet nem áll meg, különben értelmetlenné válna. Gyula hangosan felnevetett. - Dzsi, ha téged hallgatlak, sírni szeretnék. Ez a te minapi szupernóvád értelmes dolog volt? Hol rejtőzik az értelem ebben a nevetséges természetben, mutasd meg nekem! Miért merednek ránk szüntelenül a csillagok? Mi az, hogy nehézségi erő? Ne gyere nekem a fizikai törvényeiddel. Például azt is kiszámították, hogy a nap egyszer majd kiterjed, és jelenleg ismert Naprendszerünk teljes terjedelmét elnyeli. Nem hiszek én a te szupercivilizációdban, nem egyéb az, mint nagyzási hóbort. Az élet álom, semmi több, és még csak nem is különösen szép. Keletkezés és elmúlás, ezeknek a törvényeknek van alávetve az emberiség. - Talán igen, talán nem - válaszolta Dzsi. - De még ha az élet nem is más, csupán álom, miért kellene eldobnunk? Értelmes dolog a Földet jól és szépen berendezni, és ezt az álmot végigélvezni, nem? 276

- Melyik Földről beszélsz, Dzsi? - kérdeztem. - Nekünk a Charles Darwin a Földünk, amelyet arról a természettudósról neveztek el, aki a Mózes első könyvében leírt teremtés történetéit a meseirodalomba sorolta. Csakhogy itt nem keletkeznek többé fajok, és itt nincs természetes kiválasztódás sem. - És mégis élünk - felelte rá Dzsi. - Te életnek nevezed ezt? - Paganini mászott be. Rámutattam. - Nézd meg őt, Dzsi, Isten képmását, a mi tükörképünket. Rajta láthatod, hová vezet az utunk. - És a Föld útja, ha nem kerekedik fölül az értelem vetette közbe Gyula. Paganini arca ijesztően sápadt volt. Borostás szakálla elvadult külsőt kölcsönzött neki. A fejét ingatta, és énekelni kezdett: - Madár vagyok, a szárnyaim zölden csillog, repülök, mert rám vár minden csillag… - Hagyd abba, Dahli - szólt rá Szonja. - Gyere, ülj ide mellém. Dahli engedelmeskedett. - Néha már nem is tudom, hogy ember vagyok-e mondta Gyula elgondolkozva. - Beszélünk, meg tudjuk ¡magunkat értetni egymással, és mit tudunk még? Az igazi ember színházba jár, vannak ruhái, érzi, ha fúj a szél, ha esik az eső! Eső! Tudjátok még, mi az? Eső… - Hagyd abba, Gyula! - kiáltott fel Szonja kétségbeesetten. - Kérlek szépen, hagyd abba! Paganini magában zümmögött. - Majd elrepülök, és megtalálom. És aztán majd megkérdem őt… - Kit akarsz megtalálni és megkérdezni? - érdeklődött Dzsi. - Őt - válaszolta Dahli ünnepélyesen -, őt, aki mindenért felelős. Mindent el fogok neki mondani. - Hamarosan elfogy a türelmem - morogta Gyula. Utánozd a majmot, Paganini, vágyat érzek az őseim után… - Most már elég! - kiáltott rá Dzsi. 277

A pofonok emléke elhallgattatta Gyulát. Szonja megfogta a beteg kezét, és kivezette. - Bocsássatok meg - szólalt meg Gyula én nem bírom tovább. Karomat a vállára tettem, és próbáltam megnyugtatni. Lecsillapodott, én pedig arra gondoltam, bárcsak engem is vigasztalna valaki. De én voltam a legidősebb, és fehér hajam arra kötelezett, hogy az apát játsszam. Pedig olyan nyomorultnak éreztem magam, olyan kutyául nyomorultnak… - Néha zavaros álmokból ijedek fel - mondta halkan Gyula. - Őrült képek jelennek meg előttem. Tegnap egy erdőről álmodtam. Az avarban jártam, ősz volt. Az avar zörgött, és mindenfelé nyulak meg őzek riadtak fel. Hirtelen megláttam egy vadászt. Vállához emelte fegyverét, és rám célzott. Felkiáltottam: „Én nem vagyok nyúl, ne lőjön, Gyula vagyok a Darwinról!” Ő mégis lőtt. Elestem, és halott voltam. Erre ébredtem fel, és az álom valóság volt, mert hiszen halott vagyok, igazán halott, be van írva az anyakönyvbe. Ó, Dzsi! Még nem vagyok huszonnégy éves, de odaadnám az életemet egyetlenegy óráért a Földön. Csak hatvan percért, hogy még egyszer mindent láthassak és hallhassak, aztán jöhet a vadász. - Vissza fogunk térni a Földre - nyugtatta Dzsi. Milyen gyakran hallottuk már tőle ezt a mondatot. Szonja visszajött. Arcán aggódás ült. - Dahli beteg. - Ez nem új - mondtam. - Ez most más, Roger. Néhány napja megvizsgáltam. Nincs kizárva, hogy leukémiában szenved. Észrevetted, milyen sápadt? - És mit tudsz tenni? - érdeklődött Dzsi. - Semmit. - Szeretném tudni, miféle betegségek várnak még ránk jegyezte meg Gyula. - Csak náthát nem kaphatunk itt. Nincs időjárás, nincs nátha. 278

Társalgásunk elapadt, általános fáradtság vett erőt rajtunk. Amint egy pillantást vetettem a hőmérőre, megrémültem. Harmincnyolc Celsius-fokot mutatott. Az űrhajó külső felületén kinyíltak a lemezkék. Nem verték többé vissza a Nap sugarait, ezért emelkedett folytonosan a hőmérséklet. Megmondtam a többieknek. Gyula kirohant, hogy lezárja a lemezeket. Valószínűleg Paganini játéka volt. De nem izgattuk magunkat. A hőség megbénította a gondolatainkat. Április tizenkilencedike Amikor még a Földön éltem, láttam egyszer egy rémfilmet, amelyben egy újkori kínvallató módszert mutattak be. Egészen egyszerű dolog volt. Egy embert bezártak valahová, ahol tökéletes csend uralkodott. Csak a szomszédban csöpögött egy vízcsap. Klikk-klikkklikk… Órákon, napokon át. Sokféle módszer van, amely rövidzárlatot okoz az agyban. Például egy állandó erős zaj, vagy ennek ellentéte, a csend. Ettől féltem a legjobban: az őrülettől. Talán már őrültek is vagyunk? Néha zavaros dolgokat beszéltünk össze, legalábbis nekem úgy tűnt. Morfként szitkozódtunk is. Gyula meg én vagy Paganini. Csak Dzsi volt nyugodt. Meddig még? Két órával később Történt valami a fedélzeten. Csoda következett be. Igen, csoda. Azt hiszem, most már minden másképp lesz. Nem találom a szavakat, hogy megfelelően tudjam leírni a történteket. És nehezemre esik, hogy ne tévedjek bele a misztikumba. Szonja kertelés nélkül csodának nevezi, és Gyula is egyre inkább annak tartja. Pedig egyszerűen meg lehet magyarázni az egészet. Mindent ki lehet számítani, kémiailag vagy fizikailag elválasztani. Ehhez azonban pihent agy kell. 279

Paganini, ez a beteg, nyomorult, szerencsés bolond fedezte fel a csodát a fedélzeten. Napok óta nem volt már a laboratóriumban. Ivóedénye érintetlen maradt. Kerestem, megkérdeztem Szonját, de mintha csak felszívódott volna. Csak az űrhajó egyetlen részét nem kutattuk át: a farát. Michael végtisztessége óta ez a kamra tabu volt. Dzsi bezárta. A válaszfalak között enyhe radioaktivitás uralkodott, nem életveszélyes, de mindenesetre ártalmas. A bejárati nyílást nyitva találtuk. Közelebb érve suttogást hallottunk. Paganini őrültségében Rabindranath Tagoréval társalgott. - Hallod, hogyan cseng, mester? - kérdezte. - Neked ajánlom művészetemet… Még sok ilyen badarságot összehordott. Amikor benéztem a nyíláson, nem akartam hinni a szememnek. Dzsire néztem, majd Szonjára, és arra gondoltam: most én bolondultam meg. De útitársaim tekintete ugyanilyen meglepetést fejezett ki. A beteg a fal mellett állt, és jobb kezét szorosain a szeme elé tartotta. A tenyerén ült valami, és ez a valami mozgott. - Egy légy - suttogta Dzsi -, valóban egy eleven légy, ez fantasztikus. - De hát hogy lehet ez? - kérdezte Szonja. - Csoda történt - morogta mögöttem Gyula -, ez Isten ujja. Deus stat pro parte nostra. - El innen! - üvöltött Paganini, amikor észrevett bennünket. - El innen, ő az enyém! Hozzám jött, csakis hozzám! Hogy még jobban fel ne izgassuk, néhány lépéssel hátrább léptünk. Paganinit, a légytulajdonost ebben a pillanatban szentnek láttuk. 193 Semmi sem tudja annyira megrázni az embert és egyensúlyából kizökkenteni, mint a szokatlan, amit értelme nem képes azonnal felfogni. Sok olyan jelenség van, amely mindig sajátosan érint bennünket, ezek közé 280

tartozik a halál is. Tudjuk, hogy az életnek véget kell érnie, és mégis, minden búcsúvétel újra meg újra megráz bennünket. Ilyen jelenség a születés, és a tudós könyveik sokaságának sem sikerült teljesen érthetővé tennie ezt a feltámadást és az elmúlást; ez egy kicsit mindig csodálatos marad. Zavarodottan guggoltunk a nyílás előtt. Paganini ijedten támaszkodott a válaszfalnak, és szüntelenül erősítgette, hogy a légy az övé. Ha ebben a pillanatban felkiáltott volna valaki: „Közeledik a Föld!”, ez valószínűleg kevésbé hozott volna bennünket izgalomba. Ez a légy a Föld hírnökeként jelent meg előttünk, megfoghatatlan, hogyan került a fedélzetre. Az eltévedt hajósak is úgy üdvözlik a sirályokat, mint a közelgő szárazföld első hírnökeit. Ez a kis légy - úristen! - ott ült a Paganini tenyerén, és hátsó lábaival a szárnyait tisztogatta. - De hát hogyan lehetséges ez? - Már nem tudom, ki mondta ki hangosan ezt a kérdést. Mindegyikünknek a nyelve hegyén volt, sőt én még magyarázatot is találtam rá, de féltem ezt a fantasztikus hatást megzavarni. Nem is lehetett volna másképp, Dzsi vállalkozott rá, hogy elfogadható magyarázatot adjon. - Emlékezzetek csak, a startnál késlekedtünk. Misának valamilyen okból még egyszer ki kellett szállnia. Nyomasztó hőség volt, valahogyan behozott magán egy légypetét, ez az egész. Láthatjátok, nincs benne semmi csodálatos… - Neked mindenre van magyarázatod - morgott Gyula -, és ha mégiscsak követségbe jött? - Hagyd abba a hülyéskedést, Gyula - szóltam rá -, pontosan tudod te is, hogy természetes úton került az űrhajóra. Lehet, hogy már hónapok óta itt zümmög. Nem csoda, ha nem fedeztük fel. Ezt a helyiséget lezártuk. - Egyáltalán nem zümmög - állapította meg Szonja. Valóban, a légy nem szállt el, amikor Paganini megérintette az ujjával. Az állatka megértette, hogy ebben a súlytalanságban nem szabad repülnie, ha nem 281

akar folytonosan a falnak ütközni. Szonja közelebb akart menni a légyhez, Paganini azonban hisztérikusan ordítani kezdett: - Egy lépést se, megöllek benneteket, ha el akarjátok tőlem venni az én Rabindranathomat! - Én nem veszem el, Dahli - nyugtatta Szonja -, csak látni szeretném, milyen. - Valamivel közelebb lépett. Közönséges, házi légy, musca domestica. Ez a légy mindenütt otthon van. Érdekes, milyen gyorsan felismerte, hogy nem szabad repülnie, beleilleszkedett ebbe a világba. Meg kellene néznünk, nincs-e több is belőle itt a válaszfalak között. Paganini jajveszékelni kezdett, amikor bemásztunk a nyíláson, és gondosan átvizsgáltuk a falakat. Elmerészkedtünk még a reaktorkamra közelébe is, de hiába. Figyelmünk annál inkább e kis élőlény felé fordult, amely olyan váratlanul lépett be az életünkbe, és úgy fogadtuk, mint egy üdvözletei a Földről. Ha a légy maga nem is volt csoda, jelenléte mégis csodának számított. Felrázott bennünket fásultságunkból. Új vendégünkkel más problémák is jelentkeztek a fedélzeten. Paganinit nem lehetett rávenni, hogy megossza velünk a leletét. Féltve óvta Rabindranathját, az evésről és az ivásról is megfeledkezett. Tanácskozást tartottunk. A legyeit ki kell hozni a kamrából. A zöldségeskert világos, ott algák is vannak a számára, és Szonja, aki élelmiszer-tartalékainkkal gazdálkodott, csemegékkel is szolgálhatott. De hogyan lehetne Paganinit észhez téríteni? - Nincs joga, hogy magának tartsa meg - mondta Dzsi. Gyula ajánlkozott, hogy erőszakkal megszerzi tőle a legyét, de így valószínűleg nem kaptuk volna meg élve. Túl akartam járni Dahli eszén. - Paganini - kérdeztem -, nem vagy szomjas? - De igen, nagyon - felelte -, de tudom, mit akarsz, Stuart. Ki akarsz csalni, és el akarod tőlem venni Rabindranathot. - Buta vagy, a légy is éhes meg szomjas. 282

A zsebébe nyúlt, és néhány algaszárat mutatott. - Ez nem elég, Paganini, nekünk van csokoládénk meg gyümölcslevünk. Elgondolkozott, de aztán elutasította az ajánlatomat. - A te Rabinaranathod itt el fog pusztulni. - Jól érzi magát, megmondta nekem. - Hogyan érteted meg magadat vele? Lehalkította a hangját, és titokzatosan közölte: - Ha elégedett, tisztogatja a szárnyát. Figyeld meg, Stuart! Elégedett vagy, Rabindranath? Jól érzed itt magad? Meghökkenve láttam, hogy a légy a szárnyát tisztogatja. Paganini megismételte mutatványát. Akkor rájöttem, miért csinálja ezt a légy. Tisztálkodási igényét Paganini meleg, nedves lehelete váltotta ki, mert mindig szorosan föléje hajolt, amikor beszélt hozzá. - Udvarias - állapítottam meg -, valójában azonban társaságra és édességre vágyik. Kérdezd meg tőle, nem szívesebben lakna-e a zöldségeskertben? Paganini megkérdezte, és a légy tisztálkodott. Paganini bizalmatlanul nézett rám. Azután megismételte kérdését. - De hát ez nem lehet, Rabindranath… - Megijedtem, amikor megakadt, mert a légy rögtön újra kezdhette volna a tisztálkodást, és akkor ez igenlő válasz lett volna. Paganini azonban folytatta: - Tényleg szívesebben laknál a zöldségeskertben? A légy szaporán tisztogatta magát. Április huszonhetedike Paganini, amikor látta, hogy semmi rosszat nem akarunk Rabindranathjának, megnyugodott. Az állatka az algák között mászkált, és időnként a csokoládédarabkából csemegézett, amelyet az ablakra akasztottunk. Igen, bolondjai lettünk a kis állatnak. Lelkesedésünkben a legfontosabbat hanyagoltuk el: a testedzést. Sohasem használtuk rendszeresen az 283

expandert, most éreztem, mennyire elgyengültem. Gyula és Dzsi is betegnek látszott. Paganini csont és bőr volt csupán. Csak Szonja végzett időnként néhány tornagyakorlatot. Dzsi volt az első, aki észbe kapott. - Ha azt akarjuk, hogy élve mentsenek meg bennünket, tennünk kell magunkért valamit - intett bennünket. Az expanderhez vonszolt, én pedig kelletlenül és vonakodva, de ismét elkezdtem az edzést. Később Gyula is rászánta magát néhány gyakorlatra. Csak Paganinit nem lehetett semmire rávenni. Szonja altatót tett a palackjába, aztán Dzsi meg én felváltva masszíroztuk. Nyolc napig viseltük gondját a légynek. Igazán nem lehetett oka panaszra, annál rejtélyesebb, hogy mégis megbetegedett. Már nem tisztálkodott, és csak ritkán mászkált néhány centiméternyit egy levélen. Halódni látszott. Fájdalmasan érintett a dolog, és Szonja meg Dzsi is szomorú volt. Gyula siránkozott, Paganini pedig olyan volt, mintha ő maga akarná kilehelni a lelkét. Imádkozott, szitkozódott, különösen engem átkozott, mert úgy érezte, hogy ki játszottam. Május harmadika Az utóbbi napok valóságos tortúrát jelentettek számunkra. Minden alkalommal, amikor már azt hittük, vége, újra megmozdult. Lassanként kezdtem elátkozni a legyet, felfedezőjével együtt. Rálehelt Paganini, rálehelt Gyula, majd Dzsi ismét kijelentette, hogy halott. Így ment órákon át. Dzsi egyszer félrevont, és azt mondta: - Ha hamarosan nem döglik meg, meg kell ölnünk. - Kérlek - mondtam -, tedd meg. Nem tette meg. Ekkor Szonjának támadt egy ötlete. A légy, vélte ő, a válaszfalak közt nőtt fel. Lehetséges, hogy az enyhe radioaktivitás megfelelő életfeltételeket biztosított számára. Paganini nagyon elégedett volt, amikor Rabindranathját ismét visszavittük régi helyére. 284

És valóban bekövetkezett a meglepetés. A légy meggyógyult, és nemsokára a falakon mászkált, tisztálkodott, és egészségesebb volt, mint mi. Paganini is újra feléledt. A beszédén vettük észre. A komponálással egészen felhagyott. Gyula és Paganini között sajátságos viszony alakult ki. Gyulát már nem zavarták Shitomir bolondságai, ellenkezőleg, olykor ő is belement a játékba. A légy volt az oka. Gyula magának szerette volna megkaparintani, és mivel ez nem volt lehetséges, megelégedett a résztulajdonnal, és jóba lett Paganinivel. Olyan volt, mint egy gyerek, ha lehetséges lett volna, megveszi a legyet Paganinitől, vagy elcseréli valamiért. Én is szerettem a kis állatot, de Gyula őrültsége már aggasztó formát öltött. - Talán te is énekelsz a légynek, akárcsak Paganini gúnyolódtam vele. - Versenyre is kelhettek egymással. Ne felejtsd el, hogy a Földön légyfogókat állítanak. - Nem vagyunk a Földön - kaptam válaszul. - Ez még egyáltalán nem ok arra, hogy a Darwinból légykatedrálist csináljunk - támogatott Dzsi. - A vallási őrületre van a legkevésbé szükségünk a fedélzeten. Kapaszkodj inkább a nyújtóra, nekem semmi kedvem, hogy újra masszírozzalak. Gyula morgott valamit, és visszatért a talizmánjához. Dzsinek igaza volt, de ki a hibás, hogy ilyen helyzetbe kerültünk? Már mindnyájunknak volt valamiféle hóbortja. Május tizennegyedike Bár sohase fedeztük volna fel ezt a legyet! Ez a vég kezdete! Dzsi hiába számolt, hiába reménykedett. Nem bírjuk ki másfél évig. Tegnap elkezdődött tragédiánk utolsó fejezete. Ez a kis nyomorult dongó írta. Meg akartam nézni. Mindnyájunké volt, miért ne vethettem volna rá egy pillantást, amint tisztálkodik? Paganini aludt, Szonja megint elaltatta. De Gyula is elhagyta egy pillanatra a kamrát. Egyedül voltam az 285

űrhajó farában, és kerestem a legyet. Nem volt könnyű rátalálni ebben a félhomályban, mert mindenfelé elmászkálhatott, lent vagy fent a falakon. Nem találtam. Azután megjött Gyula, és ő is kereste. Később Dzsi és Szonja is segített. Elkerülhetetlen volt, hogy ezen a szűk helyen a falnak ne nyomódjunk. Ma sem tudom, ki ölte meg, és nyilván nem is fog kiderülni. Mindenesetre valamelyikünk szétlapította. A falhoz ragadt. Gyula a kabinjába menekült. Féltem, hogy valami ostobaságot csinál, és utána másztam. Vigasztalni próbáltam. - Kár érte - mondtam -, de ne felejtsd el, Gyula, csak egy légy volt. - Szétlapítottam - dadogta - én öltem meg. Gyilkosnak érzem magam. - Butaság, Gyula, akármelyikünk megtehette. Hogyan közöljük Paganinivel? - Én öltem meg… Dzsi jött be. Arca komor volt. - Undorító, ez a dög csak szerencsétlenséget hozott ránk. Ügyeljetek Paganinira, ha felébred. - Én öltem meg - mormogta Gyula ismét. - Bárcsak már előbb elpusztult volna ez a dög - mondta Dzsi micsoda siránkozásra készülhetünk föl! Hagyd abba a nyöszörgést, Gyula, két hónap múlva katapultáljuk a szondáikat. Ha majd a Földön leszünk, berendezhetsz magadnak egy légyfarmot. Rosszabb is van, mint egy döglött légy. Dzsi fogta az arcát. - Mi van veled? - kérdeztem. Félrehúzta a száját. - Fáj a fogam. - Már megint? Ha más bajod nincs, ezt Szonja gyorsan elintézi. - Soha - mondta nagyon határozottan. - Ki kellene húzni… - Na és? 286

- Na és! A zápfogam fáj, amelyiknek legalább négy gyökere van. Szonja pedig nem fogorvos. Be kellene tömni a fogat, még jó állapotban van. - De Dzsi, egy ilyen nevetséges fog. Kinyitod a szádat, és ki vele! Valóban kitátotta a száját, és ujjával megkopogtatta az egyik fogát. - Ezt nevezed te nevetségesnek? Olyan szilárdan ül a helyén, mint egy százéves fa. - Akkor csak növeszd tovább - feleltem, és egyedül hagytam Gyulával. El akartam mesélni a dolgot Szonjának, de amint nála voltam, mindent elfelejtettem. Olyan nehéz fejben tartani valamit. A feljegyzéseimmel is így vagyok. Ha nem jegyzek fel mindennap néhány szót, később mintha az egészet kitörölték volna az emlékezetemből. De bizonyára nemcsak én vagyok így. Olykor felvillan emlékezetünkben egy-egy fénysugár, anélkül, hogy valamivel összefüggésbe hozhatnánk. Így volt ez most is, amikor Szonja mellett ültem. Jelentéktelen dolgokról beszéltünk, aztán egy örökkévalóságig hallgattunk - talán egy percig vagy egy óráig, nem tudom. Azután megsimogattam a haját, ő pedig hirtelen, minden összefüggés nélkül, gondolataiba merülten ezt mondta: - Auschwitz… - Miért mondod ezt, Szonja? - kérdeztem. Rám nézett, és megismételte a szót. Nem akartam tovább kérdezni. Hozzátartozóit vesztette el ott. Agyunkban emlékek raktározódtak el, egyszer azután előbukkan valamelyik. Én is így vagyok. Mindig a szemem előtt van a Nasi-tó képe, ha a Földre gondolok. A fiamat látom ilyenkor, a vizet és az erdőt. És még valami tűnik fel mindig újra az emlékezetemben: egy repülőgép és egy felhőkkel borított, égbolt. Azt hiszem, még álmomban is erről beszélek - ez volt egykor a hivatásom. Milyen régen volt ez az egész, létezik még ilyesmi egyáltalán? 287

Még egy ideig Szonjánál maradtam, de aztán valami a zöldségeskertbe húzott. Sokáig tartott, míg a teleszkóppal befogtam a Földet. Különös, ha ezt a kis csillagot meglátom, mindig mély elégtételt érzek magamban. Május tizenötödike Ha Paganini eddig nem lett volna idegbeteg, most azzá kellett volna lennie! Szüntelenül ezt suttogta: - Ó, Rabindranath, hol vagy? Miért hagytál el bennünket? Utánad megyek és megkereslek. Mindnyájan követni fogunk! A közelében voltam, és amikor meglátott, kiabálni kezdett: - Ő ölt meg téged, a fehér hajú tette! Nem volt kedvem veszekedni, de utánam jött, és szörnyű fenyegetéseket kiáltozott. Mindnyájunkat megsemmisít, ordította. Gyula már túl volt az ijedségen, nem siránkozott többé. Ehelyett apatikusan üldögélt a zöldségeskertben. Dzsi jajkiáltásaitól sem hagyta magát zavartatni. Dzsi ugyanis fájdalomtól eltorzult arccal szinte falra mászott. - Jóságos egek - panaszkodott Dzsi -, Tantalosz sem szenvedhetett többet! Ez már nem fogfájás, az egész állkapcsom elgennyesedett! - Csak a fogad - bizonygatta Szonja. Dzsi nyögött. - Adj valami gyógyszert, Szonja! Kapott egy tablettát, már az ötödiket, de a fogfájása nem hagyott alább. Ezt tetézték még Paganini fenyegetőzései és átkozódásai. Szűkös helyünkön már eddig is elég nehéz volt az életünk, most elviselhetetlenné vált. Nem tévesztettem szem elől Paganinit, féltünk, hogy megint elkövet valamit. A szegény fickó már csak árnyéka volt önmagának. Mint egy rab madár, úgy vergődött az űrhajón. Madár akart lenni, hogy kirepülhessen, és 288

megkereshesse Rabindranathját. Nem bírtam már elviselni a jajgatást és a locsogást, és könyörögtem Szonjának, hogy adjon neki altatót. Megmutatta gyógyszerkészletünket. Ha ez így megy tovább, hamarosan kimerül. Ennek ellenére Szonja kevert egy altatót. Ő is, mint mindnyájan, beteg volt, beteg testileg és lelkileg. Idegei felmondták a szolgálatot. Bárcsak kegyes lenne hozzánk a véletlen, és újra összeütköztetne bennünket egy szikladarabbal… Május tizenhatodika Néhány órányi nyugalmunk volt a fedélzeten. Dzsin kívül mindnyájan aludtunk. Ő megint a falra mászott. Nem értem, egy ember, aki ennyi bátorságról tesz tanúságot, hogyan viselkedhet már a fogorvos gondolatára is ilyen szánalmasan. Dzsi bemászott a kabinomba, és ezt mondta: - Stuart, összecsomagoltam a számításaimat. Rád bízom, ha megmentenek benneteket, add át az Űrkutatási Intézetnek. Olyan hülye komolysággal mondta ezt, mintha el akarná dobni az életét. Pedig csupán a fogát akarta kihúzatni Szonjával, semmi egyebet. - Lehetséges - folytatta -, hogy közben szívszélhűdés ér. Ismertem valakit, aki egy órával a foghúzás után meghalt… Éppen ilyen komolyan válaszoltam neki: - Át fogom adni a feljegyzéseidet. Hová erősítsünk fel, Misa mellé, vagy külön helyet szeretnél magadnak? A zöldségeskertből a legszebb a kilátás… Dzsi káromkodott egyet, és otthagyott. Milyen régen nem hallottam már hangversenyt! Bevittem a magnetofont a kabinomba, és feltettem Bach nagy d-moll toccata és fúgáját. Ennek az egyszeri hallásra szinte ki sem bontható dallamvilágnak a mámorító harmóniája mintha csak nekünk íródott volna. Nagyon halkra állítottam be a készüléket, de Szonjának 289

éles füle volt. Bejött a kabinomba, és csendben hallgatta. Néhány boldog pillanat. Szó nélkül ültünk egymás mellett. A hangok viharként visszhangoztak bennünk, és még sohasem éreztem annyira, mint ebben a pillanatban, hogy milyen hihetetlen erő árad ebből a zenéből. Szétvetett mindent, ami földi, maga volt az őserő. Micsoda ember az, aki ezt alkotta! Paganinira kellett gondolnom, aki egyszer a maga együgyűségében a csillagképeket Bach nevének kezdőbetűivel jelezte. Szonja is valami hasonlóra gondolhatott. Sajnálta, hogy páciense már nem képes meghallgatni ezt a zenét. Szonja ott ült mellettem, néztem a profilját, és arra gondoltam, milyen szép. Utunk viszontagságai semmit sem ártottak bájának. Dzsinek igaza volt, Szonja erősebb nálunk. Egy hajfürt hullott a homlokába. Kisimítottam. - Hiszel benne, hogy egyszer visszatérünk? - kérdeztem tőle hirtelen. Szonja habozott. Azután megrázta a fejét. - Nem, Roger, nem táplálok illúziókat. Arra állítottam be magam, hogy nem hagyjuk el többé a Darwint. Így tudja az ember a legkönnyebben elviselni. Mindnyájunk számára jobb volna, ha beletörődnénk a változtathatatlanba. Nem mutattam, mennyire megrázott a válasza. Nem hitt Dzsi számításaiban, mégis bátorságot öntött belénk. Honnan vette az erőt? - Hogyan lehet remény nélkül élni? Mosolygott. - Van valami más is, Roger. A bizonyosság, hogy nem éltünk hiába. Az emberek nem fognak elfelejteni bennünket. Tehát nem is fogunk meghalni. Nekem több erőt ad, mint a bizonytalan remény. Ameddig emberek laknak a Földön, mi ott leszünk köztük. Felszállnak majd utánunk mások, az ember szolgálatába állítják a bolygókat. Igaza van Dzsinek, új, magasabb civilizációt teremtenek, és meghódítják az egész Naprendszert. Mi 290

pedig ebben a mérhetetlen messzeségben egy eltörölhetetlen pályát jelöltünk ki, bizony mi, Roger. Életünk szokatlan módon fejeződik be, de a fejlődés egészében megvan a maga értelme, mint Giordano Bruno és sok ezer más ember életének, akik a tudatlanság meddőhányójából kiásták az igazság egyegy apró szilánkját. Mit felelhettem volna? Egyszerre aprónak, jelentéktelennek éreztem magam. Szonja megszégyenített. - Hallgassuk meg a fúgát később még egyszer? Bólintottam, és a vállára tettem a karom. Álmodoztunk. Nem tudom, mennyi ideig ültünk így a kabinban, tértől és időtől elszakadva; átkozott életünk ment tovább, és ismét Dzsi volt az, aki visszaszólított bennünket a jelenbe. Micsoda világ az, amelyben a másik ember szenvedése is a saját kínunkká válik? Most már elcsukló hangon mondta: - Nem bírom tovább, Szonja, húzd ki a fogam! - Jól van - mondta Szonja -, végre megjött az eszed… - Csak egy pillanat! - Megragadta Szonját. - Mindent előre megmutatsz és meg is magyarázol… - Igen, Dzsi. Szonja menni akart, de Dzsi fájdalma elleniére sem fejezte még be: - Van jó érzéstelenítőd? - Az istenit, hagyd már abba! - ordítottam. Semmi hatással nem volt rá. Szonja kiment. - Szégyelld magad, Dzsi! Fájdalmas arccal nézett rám. - Nem is felelt, Stuart. A fogam gyökerei ferdén állnak, érted te ezt? Gyermekkoromban két fogamat egy suszter húzta ki, azért… Nem, inkább hagyom. Elhatározása nem volt hosszú életű. Fájdalma ismét Szonjához, űzte. A végén minden szerszámot megmutattatott magának, és mindent megmagyaráztatott, és csak akkor 291

csatolhattuk oda. Szonja injekciót adott neki, és öt perc múlva kihúzta a fogát. Végre nyugalmunk volt. Május huszonnyolcadika Paganini békésnek látszik. Legalábbis nem mászkál szünet nélkül körbe. Csak a szavai a régiek, mindig van bennük valami a halálról. Ránk már nem hat. Dzsi számol. Még egyszer - most már századszor - ki akarja számítani pályánknak azt a pontját, ahol a szondákat katapultálnunk kell. Ez sem érint már bennünket, mert egyikünk sem veszi komolyan a képzelődéseit. Gyula már csak ritkán hagyja el a zöldségeskertet. Közönyös és szófukar lett. Órák hosszat maga elé mered, és minden kérdést meg kell ismételnünk, hogy megértse. Tegnap megkérdeztem, - mire gondol. Értetlenül nézett rám. - Azt kérdeztem, min gondolkozol állandóan? - A semmire gondolok, Stuart. - Mi az, hogy semmi? - A semmi, az semmi, a nirvána. - Buddhista lettél? Megrázta a fejét, és hallgatott. - Nemsokára katapultáljuk a szondákat, Gyula. - Micsoda szondákat? - A hírközlő szondákat. Feladtam. Útban a kabinom felé valami az arcomnak repült. Először arra gondoltam, megint Paganini dobálózik. Most azonban nem ő volt a ludas. Egy kis csavar röpködött itt körös-körül. A leadókészülékből származott, fél évvel ezelőtt az összeszerelésnél veszítettem el. Ha két centiméterrel arrébb jön, a számba repül. Június elseje

292

Most én is elkezdtem számolni. Kiszámítottam, hogy egy férfi szakálla hatvan év alatt átlagosan százhuszonkilenc méterre nő meg. Ugyanennyi idő alatt az összes szőrzet a fejen tízezer-kilencszázötven méternyit növekszik. Most még megpróbálom kiszámítani, hány rágómozdulatot végez egy ember egyetlen étkezés alatt. Hatvan évre átszámítva nemcsak tekintélyes számú állkapocsmozdulatot kapnánk, hanem jelentékeny energiamennyiséget is. Június harmadika Dahli Shitomir, ez az átkozott Paganini megpróbálta valóra váltani fenyegetéseit. Véletlen volt, hogy Dzsi a közelében tartózkodott, és látta, hogy kinyitja a szelepeket. Így csak kevés oxigént vesztettünk. Dzsi hatalmas pofont kent le neki. Paganini válaszul átkokat szórt rá. Megesküdött, hogy elpusztítja ezt a világot. - Csak vigyázz, hogy ne mi semmisítsünk meg téged! kiáltottam rá. - Talán valóban az volna jobb, ha megkötöznénk, hiszen őrült… Ez lett volna a legjobb megoldás és a legkisebb baj. Szonja azonban ellenezte. Részvétből? Öt perccel később megbántuk határozatlanságunkat. Paganini elment, és még mielőtt valamelyikünk utolérhette volna, behatolt az egészségügyi szobába, és dühöngési rohamában egy acélpalackkal mindent szétzúzott, amit elért. Szerencsére a súlytalanság megakadályozta, hogy komoly károkat okozzon. A lendület, amelyet karmozdulatai okoztak, végigsodorta a kis helyiségen. Sikerült kinyitnia a szekrénykét, amelyben Szonja gyógyszerei és műszerei voltak. Összevissza dobált mindent. Nehéz volt megközelíteni, mert úgy tartotta kezében a palackot, mint egy fejszét. Szonja bemerészkedett, és beszélt vele. Most már azonban nem tudott hatni rá. Gyógyszeres dobozok repültek Szonja fejéhez, majd a palackját hajította feléje az őrjöngő ember. Ez Gyulát találta el, aki az előbb 293

lustán odasompolygott, és részvétlenül nézte az egészet. Az ütés felébresztette letargiájából. - Te disznó - ordította -, várj csak, ezt visszakapod! Paganininak rohant. Dzsi meg én Paganini segítségére siettünk, és megakadályoztuk, hogy Gyula kitölthesse rajta a haragját. A kabinjába vonszoltuk a dühöngőt. Paganini üvöltött és ordított, csapkodott maga körül, és a végén beleharapott a kezembe, mire egy fájdalmas kiáltással elengedtem. Most Dzsi nyakát kapta el. Fojtogatta. Végre Gyula meg tudta vetni a lábát. Gyomron vágta Paganinit. Dzsi ismét levegőhöz jutott. Odakötöztük Paganinit a kabinja falához. Az expanderek szolgáltak bilincsül. A kezem vérzett. - Most már elég - mondta Dzsi -, majdnem megfojtott. - Engedjetek el, kígyók! - ordította a megbilincselt. Engedjetek el, Rabindranathhoz akarok menni! Meggyőződtünk róla, hogy szorosan oda van-e kötve, és visszamentünk az egészségügyi szobába. Szonja a gyógyszereit igyekezett összegyűjteni. - Ez már valószínűleg az utolsó stádium - mondta. - Reméljük - morgott Gyula. - Nem szabad, hogy továbbra is veszélyeztessen bennünket - állapította meg Dzsi -, nem jöhet ki többé a kabinjából. Június ötödike Úgy lógott a kabinfalon, mint Barabás a keresztfán. Az expander rugói megnyúltak, amint mozgott, így akarata ellenére tornáznia kellett. Akartam neki italt vinni, de leköpött, és minden táplálékot visszautasított. Arra gondoltam, kellene neki adni egy ampullát, jobb, ha elalszik, és nem ébred fel többé. Szörnyű volt ez a gondolat, de nem kevésbé félelmes, mint az a látvány, amelyet nyújtott, és amely álmaimban is elkísért.

294

Hamarosan be kellett igazolódnia, hogy elgondolásaim helyesek voltak. A beteg Paganini nemcsak bámulatos erőt tudott kifejteni, hanem meghökkentő intelligenciáról is tanúságot tett. Ez kizárólag egy célra irányult: hogy kiszabadítsa magát. Hogy ezt hogyan tudta keresztülvinni, rejtély maradt. Szánja fedezte fel az eltűnését. Hívott bennünket. Dzsi, Gyula és én a zöldségeskertben kuksoltunk. Amikor meghallottuk Szonja kiáltását, elkövettük azt a végzetes hibát, hogy őrizetlenül hagytuk a laboratóriumot. Átkutattuk a kabinokat, Dzsi a zsilipet őrizte. Egyszerre zajt hallottunk. A laboratóriumból jött. Paganini őrültségében volt rendszer. Amikor a nyíláshoz értünk, egy konzerv repült felénk. Úgy védte a bejáratot, akár Leonidász a Thermopülaiszorost a perzsák ellen. Gyula megjárta, másodszor is eltalálta egy lövedék. Utána azonban elszörnyedve láttuk, hogy mit művelt Paganini, Algák lebegtek a zöldségeskertben, a tápfolyadék gyöngycseppként úszott a levegőben, plasztik edények kavarogtak. De nem ez volt a legrosszabb. Paganini módszeresen dolgozott. Igyekezete arra irányult, hogy a halálba küldjön bennünket. Mielőtt még lefoghattuk volna, mint a megszállott, tört-zúzott a ¡bonyolult műszerekkel berendezett laboratóriumban. Mérő- és ellenőrző műszerek hullottak szilánkokra csapásai alatt, mert ezúttal ügyesebb volt: egyik kezével megkapaszkodott, amíg ütött. A csőrendszer, a finom hajszálcsövecskék elgörbültek, vagy szétpattantak. Pillanatokra megmerevedtünk. Dzsi átmászott a nyíláson, egy palack repült a fejének, de ügyet sem vetett rá. - Mindenki halott! - üvöltötte Paganini. - Ez a világ megsemmisült! Amikor megragadtuk, nem tanúsított ellenállást. Elérte célját, elégedett volt. Ismét a kabin falához kötöztük. Ezúttal azonban olyan módon, hogy nem szabadíthatta ki magát. Összekötöztük a lábát zsinórral, és olyan 295

szorosan rögzítettük a csuklóját az expander fogantyújához, hogy mozdulni sem tudott. Miért nem tettük meg előbb! Alapos rombolást végzett. Amíg Gyula és Szonja összegyűjtötte az algákat, és mentette a tápfolyadékból a menthetőt, átvizsgáltuk a berendezéseket, amelyeknek mostanáig az életünket köszönhettük. Nem működtek. Hallgattunk. Paganini ordítása idehallatszott. Olyan volt, mint a farkasordítás. - Ennek nem lett volna szabad megtörténnie - suttogta Dzsi -, mindennek, csak ennek nem. - Üvölt a hiéna - mondta Gyula. - Tegnap még választhattunk: ő vagy mi. Ő nyert, most majd éhenszomjan veszünk. Már gondolkozni sem tudtam, úgy éreztem, megfulladok. Június hatodika Órák hosszat próbálkoztunk, hogy a berendezést üzembe helyezzük. Hiába, az emberi szellemnek a természet kifürkészése nyomán alkotott csodálatos műve megállt. Emberi ¡agy dolgozta ki évtizedes munkával, és egy ember agya irányította a kezet, amely másodpercek alatt szétrombolta. Csak a szeparátor nem szenvedett kárt, a szomj unkát oltó színtelen folyadék tovább termelődött. Éhen kell pusztulnunk. Hány nap még az élet? Dzsi megvizsgálta a készletet. Alaposan csinálta, vitamin- és kalóriatartalmuk szerint csoportosította őket, számolt, mint egy patikus, mintha egy napon múlna a dolog. A végén gondterhelten mondta: - Ha minden héten a minimális mennyiséget fogyasztjuk el, készleteink nyolc hónapra elegendők. Ez kevés, nagyon kevés.

296

A hírközlő szondára gondolt. Számításai szerint egy év telne el megmentésünkig attól az időponttól, amikor megtalálják a szondákat. - Tehát fejezzük be - mondtam -, minden ellenünk szól, ellenünk volt az aszteroida, ellenünk volt a légy, ellenünk van Paganini és most még az idő is. - Igen nagyvonalúan számoltam - jegyezte meg Dzsi -, szándékosan hosszabbra becsültem az időt. Előbb is megtalálhatják a szondákat. Lesz annyi eszük, hogy ne induljanak azonnal, hiszen feléjük tartunk… - Miről beszélsz tulajdonképpen? - szakította félbe Gyula. - Hagyd végre abba a fantáziálást. Amióta ebben a ládában kuksolunk, folyton valamilyen mentőakcióba kapaszkodsz, - Ez nem fantáziálás, Gyula - kiabált Dzsi ingerülten -, be tudom neked bizonyítani fehéren-feketén. Semmi okunk, hogy feladjuk a reményt. - Persze hogy nincs, Dzsi, minden a legnagyobb rendben van. Egy nap majd jönnek, és így szólnak: „Halló, itt vagyunk! Az a Holdra zuhanás csak ártatlan tréfa volt. Az emlékműveteket is csak viccből állítottuk fel, az emberiségnek hősökre van szüksége…” - Tréfás hangon mondtam, bár nyomorúságos állapotban voltam. Dzsi feldúl tan válaszolt: - Higgyetek nekem, kérlek, higgyetek nekem, még remélhetünk… - Mindenben én vagyok a hibás - siránkozott kétségbeesetten Szonja -, én jobban ismertem az állapotát, mint ti, vigyáznom kellett volna rá. - Egyikünk sem hibás - mondta Dzsi -, ő sem. Nincs értelme, hogy ezen töprengjünk. Csak egyet kérek tőletek: ne hagyjatok most magamra. Várjátok meg ezt a nyolc hónapot, amíg majd együtt elfogyasztjuk az utolsó adagot. Szonja… - Könyörögve nézett rá. - Nem hagylak magadra, Dzsi - nyugtatta meg Szonja. - Gyula. - Miért kínozzuk magunkat annyi ideig? Miért tegyük meg még egyszer a fél utat a Nap körül? 297

- Feleletet kérek tőled. Gyula mélyet sóhajtott. - Felőlem! - Engem meg se kérdezz - szólaltam meg -, mi mást tehetnék, mint hogy igent mondjak? Bár… - Nem folytattam a mondatot. Dzsi kinyújtotta a kezét. - Az ampullát, Gyula. Még mindig nálad van. - Jó helyen van. - Az ampullát kérem. - Add már neki oda - szóltam rá -, nem nyeli le előled! Még néhány intelemre szükség volt, mire Gyula megvált az ampullától. Június tizenkettedike Milyen drága lett egyszerre az idő! Még nyolc hónap. Ismerjük halálunk napját, kiszámítottuk, mikor fogyasztjuk el az utolsó adagunkat. Egy maroknyi élelem és hozzá az a kis kocsonyás massza, amely átvezet bennünket az örök álomra. Mors certus, hora ineertus - milyen rég volt az, amikor ezt és egyéb ilyen mondásokat tanultam. Most nem helytálló ez a latin bölcsesség, mert mi nemcsak azt tudjuk, hogy meghalunk, hanem a halál időpontját is ismerjük. Nem félek ettől az órától, nyugodtan nézek elébe. Más foglalkoztat. Voltaképpen értelmes volt az én életem? Mit mulasztottam el, miről maradtam le? Talán nem maradtam le semmiről, de sok mindent elmulasztottam. Olyan sok fontos dolgot kellett volna elmondanom a fiamnak. Túl keveset törődtünk az utánunk jövőkkel? Pedig lényünknek egy részét képezik, tovább viszik gondolatainkat a jövőbe. Milyen lesz ez a jövő? A helyes úton járunk? Ez az a virágos út, amelyről a költők és filozófusok álmodoztak? Egyszerű dolog igent vagy nemet mondani - bizonyosság nincs. Különös, most, hogy napjaink meg vannak számlálva, a legszebb harmóniában élünk. Csak a 298

fogoly tombol, kínozza idegeinket. Bedugtuk a fülünket, de üvöltése az agyunkig hatol, és akkor is halljuk, ha egy pillanatra elhallgat, Dzsi ismét a számításaival foglalkozik. Nem értem, hogyan tud ebben a nyomorúságos helyzetben koncentrálni. Június tizennegyedike Még nyolc hónap. Sohasem éltünk még ilyen békében, mint most. Érezzük, anélkül, hogy kimondanánk: testvérek vagyunk. Ugyanazok a kérdések és gondolatok foglalkoztatnak bennünket, és ugyanazt a dühöt érezzük a fogollyal szemben. Nem azért gyűlöljük, mert üvöltésével az őrület szélére sodort bennünket. Paganini nem fogja kibírni ennyi ideig, de ha nem hal meg hamarosan, nekünk is végünk lesz. Dzsi kétségbeesetten hagyta abba a munkáját. - Adj neki egy injekciót, Szonja. Abba kell hagynia a nyöszörgést. Szonja készlete elfogyott. Paganini táplálékot nem fogadott el. Csak egy-egy korty vizet néha. Fejfájásról panaszkodott, de gyógyszert nem akart bevenni. Odamentem hozzá. - Hagyd abba a nyöszörgést, Paganini. Mereven rám nézett, és így szólt: - Te ölted meg őt. Engedj szabadon, szabad akarok lenni! - Hogy még több bajt okozhass. Nem, Paganini. Magad voltál, aki beállítottad az órát, most várd meg, amíg lejár. - Vissza akartam menni, de akkorát nyögött, hogy önkéntelenül visszafordultam. Szörnyű látványt nyújtott, amint ott lógott. - Engedj szabadon, kedves Stuart - könyörgött -, kérlek, oldozz el. - Lám, lám - mondtam neki - most egyszerre kérni tudsz, és egész normálisan beszélsz. De többé nem ejtesz át, Paganini. Mi elnézőek voltunk, te meg elvágtad az életünk fonalát. Nem, én, nem oldozlak el. 299

- Átkozott! - Rázta bilincseit, és szitkokkal árasztott el. Menekültem. A bejáratnál Szonja várt. - Roger - suttogta -, annyira sajnálom. Nem hallod, mennyire szenved? Ez szörnyűbb, mint a halál. - Felelj egy kérdésemre, Szonja: lehetséges, hogy most is csak színházat játszik? Az előbb egészen normálisan szólt hozzám. - Éppen olyan jól tudod, mint én, hogy beteg. De lehetnek világos pillanatai. Fájdalmai vannak, ezek talán időnként öntudatra ébresztik. Bizonyára ő is sejti, hogy valami borzasztót követett el, de nem tud róla számot adni magának. - Jogunk van megölni? - Nincs - felelte Szonja határozottan kötelességünk, hogy megszabadítsuk a fájdalmaitól. - Kíséreld meg. Szonja nem kísérelte meg. Céltalan lett volna. Paganini nem vett be gyógyszert. Az ampullát talán elfogadná. De ki vállalkozna rá, hogy az ampullát a szájába dugja? Biztos vagyok benne: egyikünk sem képes rá. Beszéltünk róla Dzsivel. Ő is ellene volt. - Akkor gondoskodjatok róla, hogy csendben maradjon jelentette ki Gyula. - Ismét az a kérdés merül fel: ő vagy mi? Sohasem lesz ennek vége? Meg kell őrülnünk miatta? Én már nem tudom elviselni ezt az üvöltést. Adjátok oda neki az ampullát, ő már nem tartozik közénk! - Közénk tartozik - mondta Dzsi. - És ha ő maga kéri a mérget? - kérdeztem. - Akkor sem. - Akkor hát nem bírjuk ki nyolc hónapig! - állapította meg Gyula. - Meg akarjuk őt szabadítani a szenvedéseitől, ez nagy különbség. Hallgassátok csak, ez a jajgatás még hetekig fog kínozni bennünket. Hallgatóztunk. Mintha alagútból jönne, úgy hangzott Paganini siránkozása. Befogtam a fülemet, de a rettenetes hang nem akart elnémulni. 300

Június tizenkilencedike Ezeket a napokat egyikünk sem felejti el. Nem sok hiányzott, hogy mi is csatlakozzunk az üvöltőhöz. Gyulának igaza volt, megőrülünk, ha nem történik valami. Dzsi nem tudott többé uralkodni magán. Ráordított a fogolyra, erőszakkal a szájába akart dugni egy nyugtatót, de Paganini kiköpte, és tovább üvöltött. Szabad akar lenni, egyre csak ezt hajtogatta. Dzsi megkérdezte, bevenné-e az ampullát. - Igen, add ide az ampullát! - felelte. Amikor Dzsi visszajött a zöldségeskertbe, egy ampulla volt a kezében. Gyula felé nyújtotta. - Add oda neki. Gyula egy másodpercig habozott. Aztán elvette a dobozkát, és tapogatva kiment. - Dzsi, nincs más megoldás? Kérdő tekintettel nézett rám. - Te tudsz? - Feloldozhatnánk. - Nem, ameddig én élek, Paganini egy méternyire sem mozdulhat el az űrhajón. - Te kegyetlenebb vagy, mint Gyula, és szörnyűbb, mint maga a beteg - mondta Szonja. Dzsi arca álcaszerűen megmerevedett. - Négy hét múlva katapultáljuk a szondákat egy olyan pályára, amelyen földközelbe érnek. Ez az utolsó reménységünk. Nyolc hónap múlva itt lehetnek a megmentőink. Nehéz időszak lesz ez. Nem tudunk örökké rá vigyázni. Vagy te hajlandó vagy vállalni érte a felelősséget, Szonja? Szonja hallgatott, - Egyszer találna valahol egy rést - folytatta Dzsi sokféle lehetősége van, hogy a Darwint végleg elpusztítsa. Biztos akarok lenni az utolsó percig. Határozottan beszélt. Most csend lett. Vártunk, és elképzeltük a kabinban lejátszódó jelenetet. Rémes volt 301

arra gondolni, hogyan nyújtja át Gyula az ampullát. A várakozás csak nem akart véget érni. Végre valamitől megzördült a fal. Összerezzentünk. Gyula mászott be a nyíláson. - Nem tudom megtenni! - nyögte ki. - Úgy nézett rám, mint egy állat, és úgy éreztem, hogy én… Átkozott űrhajó! - Zokogás rázta meg. Ez is csak egy idegcsomó - gondoltam -, ő sem bírja ki nyolc hónapig. - De ki állja ki? A kabinból ismét Paganini idegtépő jajgatása hallatszott. Dzsi kivette Gyula kezéből az ampullát. - Akkor sorsot húzunk - mondta. - Véget kell ennek vetnünk, nem tudok jobb megoldást. Micsoda méltatlan játék. Néhányszor kísértésbe jöttem, hogy így szóljak: „Hadd, csináljam én, ne húzzunk sorsot, méltatlan dolog ez. Méltatlan!” A gondolat, hogy át kellene nyújtanom neki a mérget, még félelmesebb. De mi más megoldás van? Paganini, Dahli, hagyd abba a nyöszörgést! Hagyd abba! Kérlek! Mindent elvettél tőlünk, félelembe és rémületbe taszítottál, percnyi szünet nélkül kínoztál bennünket, kímélj meg minket a legvégsőtől. Dzsi négy négyszöget rajzolt a falra, és lefedte őket Paganini kottalapjaival. Egyik négyszögben egy kereszt volt, csak Dzsi tudta, melyikbe rajzolta bele. Mindegyikünknek ki kellett választania egy négyszöget. - Kezdd el, Stuart!- szólított fel Dzsi. - Kezdje más! - Nem vettem le róla a szememet. Ő tudja, hol a kereszt, el fogja árulni… - Én a harmadik négyszöget választom - mondja Gyula. - A harmadikat - ismétli Dzsi. Int Szonjának. Szonja rám néz, és megrázza a fejét. - Én nem választok, Dzsi. Igazad van, valamit tennünk kell, de ezt itt… nem. Dzsi szavaira kell gondolnom, amelyeket egyszer Gyulának és nekem mondott. „Emberként kell végigélnünk ezt az utat, vagy visszasüllyedünk oda, 302

ahonnan az emberiség valaha elindult…” Szonjának igaza van, de nincs más választásunk. - Odamegyek hozzá - mondom. Szonja megérinti a vállamat. - Várj még egy pillanatig, Roger. Teszek még egy utolsó kísérletet. Talán rá tudom venni, hogy elfogadjon egy gyógyszert. - Igen, Szonja, tedd meg - mondom megkönnyebbülten. Gyula a fejét fogja. - Eljön az idő, amikor vége lesz ennek, fáj a fejem. Szonja két perc múlva visszajött. - Reménytelen. Leköpött, és nem fogad el semmit. Gyula egyszerre csak sírós hangon rákezdte: - Nem kell átmenned hozzá, Stuart, megmenekültünk! Egy űrhajó közeledik felénk. Gyula az ablaknál állt. Átszellemülten fordult felénk. - Foglalkozz egy kicsit vele, Szonja - mondtam -, talán van valami nyugtatód. - Sajnáltam. - Megmenekültünk! - dadogta Gyula ismét. – Jönnek… - Sírt. Dzsi az ablakhoz ment. - Egy űrhajó! - kiáltotta. - Egy űrhajó! Szonja, Stuart, gyertek, igaz! Az ablakhoz nyomultunk, és bizonytalanul meredtünk egy képződményre, amely űrhajónak látszott. Kétségkívül egy űrhajó közeledett. Még távol volt tőlünk. Gyula a teleszkópot forgatta. Nehéz volt a kis testet befogni a látómezőbe. Nemcsak azért, mert a Darwin még mindig imbolygott, hanem mert túlságosan izgatottak voltunk. - Hívni fognak bennünket! - kiáltotta Dzsi, és kiment. A parancsnoki fülkében beállította a vevőkészüléket, és keresgélt a frekvenciaskálán. Egy percig nem lehetett mást hallani, csak búgást és kattogást, aztán jelzések jöttek a hangszóróból, rövid és hosszú hangok szünet nélkül. Dzsi teljes hangerőre kapcsolt. A hangok elnémították Paganini jajgatását. Úgy zengtek végig az űrhajón, mint egy templomi kórus. 303

Gyula odajött hozzánk. - Ez zene! - kiáltotta. - Barátaim, ki hallott ennél pompásabb muzsikát? Átöleltük egymást. Már nem voltunk észnél, táncoltunk és sírtunk, örömmámorunkba belezengett az idegen adó éneke, ezek a csodálatos, egyszerű, biztató, egyforma jelek. A paradicsom zenéje, a Föld hangja a 640,3 megahertz frekvencián. Amikor ismét az ablak elé álltunk, örömünk csúcsáról ¡a csalódás legsötétebb szakadékába zuhantunk. Az űrhajó olyan közel volt, hogy a részleteket is kivehettük rajta. Egy kutatószonda volt, húsz vagy harminc évvel ezelőtt indíthatták el. Valószínűleg sohasem érte el a célját, és hozzánk hasonlóan örök pályán kering a Nap körül. Felismertük a napelemeket és az antennákat, és láttuk a kirakott szárnyakat, amelyek arra szolgáltak, hogy a tudósok észlelhessék a mikro meteoritokat. A mi roncsunk párja. Napközeiben a telepek feltöltődtek, és a szonda sugározta a maga értelmetlen jeleit. Úgy bukkant fel az ég feketéjén, mint egy égi jel. Néhány percig az eget néztük. Mi jöhetne még? Most minden ezerszer rosszabb lett. Június húszadika Paganini előtt álltam. Arca, mint a viasz, ápolatlan haja a homlokába lógott, szeme mélyen ült gödrében. - Paganini, nézz rám, és hagyd abba a jajgatást. - Oldozz el, szabad akarok lenni! Miért kell itt lógnom? Ó, ti átkozottak! - Felelj egy kérdésemre. Ki vagyok én? - Te Stuart vagy. Engedj szabadon, Stuart, vagy add ide az ampullát… - Tehát megismersz. Azt is tudod, mit követtél el? Tudod, hogy miattad meg fogunk dögleni? Szétverted a laboratóriumunkat. Miért nem veszel be gyógyszert? Miért nem hagyod, hogy segítsünk rajtad? Miért köpsz 304

le mindenkit, még Szonját is, aki annyit tett érted? Milyen átkozott gazember vagy te, Paganini! Elcsendesedett, és sokáig nézett rám. Nem tudtam elviselni a tekintetét, és lehajtottam a fejemet. - Oldozz el, Stuart, kérlek, nem akarok tovább itt lógni. - Ha szabadon engedlek, huszonnégy órát sem élnénk feleltem anélkül, hogy ránéztem volna -, nincs rendben a fejed, nem nyugszol addig, amíg mindnyájunkat meg nem ölsz. - Hamarosan eljön a halál - suttogta -, én nem akarok így meghalni. A kezemben volt az ampulla, de nem tudtam neki odaadni. Ott álltam előtte, el-fogódottan és szégyenkezve, és megalázottnak éreztem magam. Még egy ilyen kör a Nap körül, és a vadon törvénye eluralkodik a fedélzeten. Mit tett tulajdonképpen? Megrövidítette szenvedéseink idejét, semmi egyebet. Fájdalmat és szomorúságot láttam az arcán. Milyen régen volt, amikor azt a történetet mesélte, álmát a cipőtisztítóról! - Paganini - suttogtam -, ha szabadon engedlek, mit fogsz csinálni? - Szabad akarok lenni, Stuart, szabad akarok lenni! Örökké ezt az egy mondatot ismételte. Kioldottam a lábát. - Dahli, most figyelj ide jól, szedd össze az eszedet. Velem jössz a zöldséges-kertbe. Ügyelni fogunk rád, és ha csak megkísérted, hogy valamit elkövess, akkor megöllek. Megértettél? - Repülni fogok, és meggyújtok minden lámpást! - Azt akarom tudni, megértettél-e! Felelj, ha nem adsz világos választ, újra megkötöm a lábad. - Nem, nem - dadogta - ne kösd meg, mindent megteszek, csak szabad lehessek! Megszabadítottam kötelékeitől. Megdörzsölte a csuklóját, aztán átölelt, és zavaros szavakat dadogott. Megfogtam a karját, és kihúztam a kabinból. 305

Szonja egy szót sem szólt, amikor bemásztam vele a nyíláson. Csak Dzsi meg Gyula ugrott fel, és olyan állásba helyezkedett, mintha támadást kellene kivédenie. - Tegyetek, amit akartok - mondtam -, én nem hajtom végre. Dzsi semmit sem szólt. A nyíláshoz mászott, és azt őrizte. Paganini úgy nézett körül, mintha most lenne először ebben a helyiségben. - Nézd csak meg, mit követtél el - dörmögte Gyula, és ez még csak nem is hangzott barátságtalanul. - Nem fog elkövetni semmit - közöltem -, megígérte nekem. Hadd térjen magához. Paganini egy lépést hátralépett. Háttal állt a falnak: egy mágneses csík megtartotta. Ahogy ott függött, kitárt karokkal, fekete szakállával, bozontos hajával, olyan volt, mint a keresztre feszített Krisztus. Tekintete tétován vándorolt ide-oda. Ez a sajátságos kép megfogott bennünket, úgy néztünk rá, mintha minden pillanatban valami valószínűtlennek kellene történnie. Sokáig hallgatott, és úgy látszott, hogy emlékezetében keres valamit. Végre alig hallhatóan megszólalt: - Mindnyájan itt vagytok, ez jó. - Mit mondott? - kérdezte Gyula. - Azt mondta, mindnyájan itt vagyunk, és ez jó. A beteg valamivel hangosabban folytatta: - Szeretnék elbúcsúzni. Kérlek, bocsássatok meg, ha rosszat tettem. Néha minden elfeketedik a szemem előtt, alakok vannak bennem, szavak és képek. De most világos van, és látlak benneteket. Te vagy Dzsi, az okos Dzsi, és te vagy Szonja. Köszönöm, Szonja, mindent köszönök… Lehajtotta a fejét. - Meghal! - kiáltottam. Paganini rám nézett. - Csak azt akartam nektek megmondani, hogy szép volt a Földön. Világosan látom magam előtt. Látom a vizet és az eget, a szelet és az esőt, a nyarat és a telet. 306

Szonja felsóhajtott. - Nem kellett volna idehoznod, Stuart - szólalt meg Gyula -, nem jó ezt végignézni. - Hagyd csak - mondta Dzsi halkan -, nekünk van esélyünk a visszatérésre, neki nincs. - Egy nyavalyánk van nekünk! - cáfolta Gyula hevesen. - Itt döglünk meg, mint a kutyák, egyik a másik után. Igen, mint a kutyák, és ebben nincs semmi új. Az első teremtmény, amelyet egy körpályára küldtek, egy kutya volt, és utolsó tartaléka éppen olyan volt, mint a miénk. - Nem tudsz csendben maradni vagy legalábbis valami másról beszélni? - kérdeztem fáradtan. - Mire jó ez a panaszkodás? - Ő kezdte. Én pedig vádolok, amíg csak élek. Vádolom az embereket, és vádollak titeket és ezt az egész átkozott mindenséget. Ez csak hallgasson, ez az őrült, és ne meséljen nekünk nyárról és télről meg szélről és esőről… Paganini félbeszakította Gyula kétségbeesett kitörését: - Ember vagyok, és ¡mindent megtettem, amit az emberek megtettek… - Már nem volt közöttünk, amikor eksztázisban szavalni kezdett: - Köszönöm neked, Föld, és nektek, emberek, és neked, Johann Sebastian és Rabindranath, titeket követlek. Köszönöm, Buddha… Hirtelen nevek tolultak az ajkára, nevek, nevek, Arisztotelész, Hérakleitosz, Leonardo, Galilei, Kepler, Newton, Einstein - mint egy lexikonból, úgy áradtak belőle a nevek. Csodálatos volt, hogyan világosodott meg így egyszerre az agya. - Ti voltatok - mondta - az emberiség lelkiismerete. És én közétek tartozom! Gyula félbe akarta szakítani, de Paganini hirtelen elcsendesedett. Mély megelégedettség áradt belőle. Olyan volt, mintha egy új ember időzne itt köztünk, és az volt az érzésem, hogy tényleg búcsúzik, búcsúzik tőlünk és mindentől, ami ezekben a percekben emlékezetébe tolul. Ebben a világos órájában olyan volt, mint aki legyűrt teret és időt. Nem volt benne többé sem harag, sem szomorúság és talán fájdalom sem. Mintha a 307

teste már kimúlt volna, és csak egy leheletnyi szellem szólna még hozzánk. Az egész valószínűtlen és rendellenes, mint egész életünk ezen a roncson. És abnormalitása mégis kifejezett valamit, amit szavakkal alig lehet visszaadni. Olyan volt, mint valami sötét sejtelem, amely visszanyúlik a keletkezés káoszába, és amely előretapogatózik az élet és a halál határán. Szonja odament hozzá. Csodálatos volt. Kisimította a haját a homlokából. - Ne beszélj olyan sokat, Dahli, pihend ki magad. Hosszú út van mögötted. - Szonja - mondta Dahli -, Szonja, mondani akarok valamit neked. Szonja közelebb ment hozzá, Dahli pedig suttogott valamit, amit mi nem érthettünk. Csak Szonja válaszát értettük. Szonja ezt mondta: - Megígérem, Dahli. Dahli ereje hirtelen elfogyott, Összeroskadt. Szonja tartotta. - Segítsétek bevinni a betegszobába. - Meghalt? - kérdeztem. - Nem - felelte Szonja. - Előttünk megy el - mondta Gyula. - Nemsokára Misa mellé kerül. Részvétet kellene ereznünk, de éppen ez az, ami már idegen tőlünk. Senki sem felelt rá. Az egészségügyi szobába vittük Paganinit, és az oszlophoz kötöztük. Szonja mellette maradt. Június huszonkettedike Paganini két napja alszik. Attól való félelmünkben, hogy megint elkövethet valamit, újra meg újra felkerestük. Nyugtalanul alszik, és néha beszél álmában. Egy nagy folyóról meg egy lányról mesélt valamit. Irigylem az álmát. Gondolataim már nem képesek felidézni hazám képét. Minden olyan messze van, csupán egy halvány árnyék, egy homályos sejtelem 308

maradt meg belőle. Csend van, kísérteties csend a fedélzeten. És még szűk nyolc hónap van előttünk… Később… Sokáig álltam az ablaknál. A csillagok plasztikusan, mint fénylő labdák vettek körül bennünket; semmi villogás, semmi mozgás, egy gigantikus színház karnyújtásnyira és mégis elérhetetlenül távol. Az Alpha Centaurit akartam látni. Napunk legközelebbi szomszédját, de nem jött be a látómezőbe. Vannak emberek, akik komolyan beszélnek arról, hogy a jövő nemzedékek majd a csillagokba repülnek. Micsoda meggyalázása ez az értelemnek! Sohasem fogja az ember elhagyni ezt a Naprendszert. Az ilyen repülés csak öncélú lehetne, az emberiségnek mit sem használna, mivel évezredek telnének el, mire egy űrhajó akár csak a szomszéd napot is elérné. Talán akadnak majd egyszer „idealisták”, akik a kíváncsiságtól űzve örökre búcsút mondanak a Földnek. Már most sajnálom nem, megvetem őket. Az idealizmus és a fanatizmus nyilván egy gyökérből táplálkozik. Törvényt kellene hozni, amely az idealizmust bünteti… Gyula később csatlakozott hozzám. El akartam neki mondani gondolataimat, de nem érdekelték sem az idealisták, sem az Alpha Centauri. Gyulának egyetlen gondolata volt: a Föld. Ezer értelmetlen dologra emlékezett, amelyek az én agyamból már rég kihullottak. így kezdett most váratlanul a gesztenyéről mesélni. - Emlékszel még, Stuart - kezdte álmodozva -, szeptemberben érik a gesztenye. Aztán a tüskés zöld golyó lehull a fáról, és felreped. Szétnyitod, és előbukkan a fényes, barna gesztenye. Amikor kicsi voltam, mindig összegyűjtöttem. Szeretnék még egyszer gesztenyét gyűjteni, te is, Stuart? - Ne gondolj erre - mondtam. Ő azonban tovább beszélt, amíg a kabinomba nem menekültem. 309

Június huszonharmadika Néha kísértésbe esem, hogy széttépjem a feljegyzéseimet. Igyekeztem minden lényegeset megragadni, de hogy lehet visszaadni ezt a vigasztalanságot? Ülünk a zöldségeskertben, vagy nyugtalanul járkálunk az űrhajóban, és örökké ugyanaz a kép. Ismerek minden sarkot, minden bordát, minden szegecset. Megértem Paganinit - néha ón is szeretnék mindent összezúzni… Csuklómon most a világidő szerint huszonkét órát mutat az óra. Állítólag pontosan jár, egy csiszolt kvarcdarabka hajtja. Ki tudja, itt is érvényes-e. És a hónapok adatai? Meg vagyok róla győződve, hogy már régen nem helyesek. Érzésünk szerint egy egész élet telt el azóta, hogy úton vagyunk. Dzsi ragaszkodik ezekhez az adatokhoz. Én tehát a napokat és a hónapokat a fedélzeti óránk alapján vezetem be. Délután Dzsi átjött hozzám. A naplómat akarta látni. Megtagadtam. - Ez nem kíváncsiság, Stuart - mondta. - Csak azért fontos nekem, hogy a naplódat majd katapultálhassuk. Mindent beleírtál? - Nem - feleltem -, ki tudná ezt mind leírni? Bólintott. - Legalább kapjanak valami képet erről az átkozott életről. Akkor talán egyik vagy másik majd megérti, amit eddig nem értett meg: mit jelent a Föld. Én is írtam. Megpróbáltam érdekes matematikai téridő problémákat kiszámítani. Ez most nem olyan fontos számunkra. A jövő héten katapultáljuk az első hírközlő szondát. A második tíz nappal később követi, a harmadik további tíz nap múlva. Az egyiknek csak földközelbe kell jutnia. A szondák tartalmazzák majd pályánk pozícióadatait. Minden kész. Az utolsó szondába kerül a naplód. 310

- És te tényleg reménykedsz ezekben a szondákban, Dzsi? - Igen, Stuart. Ezt egyszer már kérdezted. Csak ez a remény tart már életben. Félek a haláltól, nem akarom, hogy itt legyen a sírom, ez az egész. - Ez nem tőlünk függ, Dzsi. Mennyi reményünk foszlott már szét. Nincs ellenvetésem a terveddel kapcsolatban, de félek ezektől az utolsó hónapoktól. - El fognak múlni. - Hirtelen megragadta a csuklómat, és áthatóan nézett rám. Szemében fanatizmus égett. Még sohasem láttam ilyennek. - Én hiszek - suttogta -, én hiszek. Én hinni akarok a megmenekülésünkben. Meg fognak bennünket találni, Stuart, meg fognak találni! Mindennap ezerszer elsuttogom ezt az egy mondatot: meg fognak bennünket találni. Vissza akarok menni, vissza a Földre! Ha nem élne bennem ez a hit, már régen nem volnék más, mint egy állat. És neked is hinned kell, Stuart, mindnyájatoknak hinnetek kell benne! - Lázas pír öntötte el az arcát. - Dzsi, mi van veled? - kiáltottam fel ijedten. - Beteg vagy? - Nem, nem - mormogta -, hiszek! Hiszem, hogy megtalálnak bennünket, hiszem, hogy megtalálnak bennünket! Mondd utánam, Stuart: hiszem, hogy megtalálnak bennünket! - Igen, Dzsi, hiszem - mondtam megzavarodva -, biztos, hogy visszavisznek bennünket… - Borzasztó félelmem támadt, hogy már az ő fejével is baj van. Huszonhárom óra negyven Paganini ismét izgalmat okozott. Most már utoljára. Eltűnt. Egyedül oldotta volna meg a kötelékeit? Szonjára gyanakszom, azt hiszem, ő szabadította meg, részvétből. Hiszen megígért neki valamit. Mi nem kérdezzük, ő pedig nem szól semmit. Tíz percig tartott, amíg megbizonyosodtunk, hogy már nincs a fedélzeten. Az ablakhoz nyomakodtunk, semmit 311

sem láttunk belőle. Csak egypár papírlapot fedeztünk fel - a munkáit. Ezeket magával vitte. Kísértetiesen röpködtek egyre nagyobb távolságban mögöttünk. Vajon hogyan hajtotta végre ezt a bűvészmutatványt, hogy ilyen észrevétlenül eltávozott? Ez mindnyájunk számára rejtély marad. Napok óta figyelhetett bennünket, és így tudta, mikor alszunk. Feltétlenül észnél volt, amikor kimászott a zsilipen. Rajta volt az űrruhája, előírásszerűen kinyitotta a zsilipet, és újra bezárta. Bárcsak olyan lennék, mint Szonja. Ő sír. Ül az egészségügyi szobában, és siratja Paganinit. Én nem tudok sírni, és érzelmeimet sem tudom számokban és tételekben feloldani, mint Dzsi. Hogy mi megy végbe Gyulában, nem tudom: rákapaszkodik az ablakra, és szakadatlanul bámul kifelé. Paganini, Dahli, hányszor akartál őrültségedben madár lenni, csillagról csillagra repülni! Most madár vagy. Örökké rá kell gondolnom. Sohasem fogom elfelejteni kínjait és örömeit, sötét és világos óráit. Dahli, te már szabad vagy. Hamarosan követni fogunk… Július másodika Ma katapultáltuk az első hírközlő szondát. A pályaadatainkat és a segélykérésünket tartalmazza, semmi egyebet. Egy szót sem a két halott társunkról. Csaknem egy óra hosszat figyelhettük a szondát, aztán elmerült az éles napfényben. Reménység… Paganini sorsán nem tudjuk túltenni magunkat. Senki sem beszél róla, de szelleme kísértetként jár közöttünk. Félek, hogy mindnyájan megőrülünk. Vagy már régen őrültek vagyunk? Már nincs mércénk. Csupán egyet tudok biztosan: nincsen értelmetlenebb dolog, mint az idő fogalma. Csak most értem meg, mit jelent az, amikor a földi asztronómusok az univerzummal' kapcsolatban mindig millió vagy milliárd fényévekről 312

beszélnek. De még ez is földi elképzelés, a valóságban az időfogalom a kozmoszban egyszerűen nevetséges. Kezdem idétlennek találni, ha így jelzem az időt: nyolc vagy huszonnégy órával később. Ugyanígy irthatnám: nyolc vagy huszonnégymillió évvel később… Július tizenkettedike Hangszalagra mondtuk utolsó üdvözletünket. Dzsi nagyon tárgyilagos és nyugodt volt, mint mindig, Szonja csodálatra méltóan bátor. Én hasonlóképpen igyekeztem, hogy ura maradjak idegeimnek. Gyulának nem sikerült. Nem tudta végigmondani. Töltöttünk neki egy kis konyakot. Egy órával az után, hogy a szonda a hangszalagokkal elindult, Dzsi izgatottan jött be a zöldségeskertbe. Lehet, hogy a pályaadatoknál két hamis számot közölt. Ezeket az utolsó szondában feltétlenül helyesbíteni kell. Nem csodálkoznék, ha az egész számítása hamis volna. Megnéztem néhány tételét és számát. Olyan sok nulla volt bennük. Lehet a nullát hatványra emelni? Nem tudok sem olvasni, sem számolni, olyan nehéz koncentrálni. És nagyon nagy csend van, kísérteties csend. Csak legalább hamarosan vége lenne az egésznek. Élő testtel rohadunk el… - Az első szonda már földközelben lehet - mondta Dzsi. A hamis számaira gondoltunk és hallgattunk. - Az első szondában helyes adatok voltak, abban biztos vagyok. Egy kis szünet után: - Miért hallgattok? - Miről beszéljünk, Dzsi? - kérdezte Gyula. - Hiszen már mindenről beszéltünk, mindenről. Csak egyet szeretnék tudni. Mi értelme van az életnek? Miért élünk? - Hogy ismeretekhez jussunk - válaszolta Dzsi. - Milyen ismeretekhez? - Hogy van egy paradicsom, amelyet az emberek (teremtettek. 313

- Álom - mondta Gyula álom. Egy idő után Szonja megjegyezte: - Az emberek a paradicsomot mindig a Földön kívül keresték. Minden vallás a semmibe irányította a tekintetüket. Nem fogják megérteni, hogy mindent a Földön kell megtalálniuk. - Lehet - tettem hozzá. - Ahhoz, hogy megérthessük, mit jelent a Föld, először meg kell ismernünk ezt a világot. Csend. Csak óráink ketyegését halljuk. Ügy hangzik, mint egy hangos kopogás, így kopog a kapun a sorsunk - még hét hónap. A fedélzeti ablakon keresztül ránk merednek a csillagok, mint hónapok óta mindig. És továbbra is bámulják majd a világunkat, óráról órára, napról napra, mozdulatlanul, mint egy kísérteties állat, amelynek milliárd szeme van… - Talán mégis igaza volt Paganininek - suttogta később Gyula mindig csillagról csillagra akart szállni. Lehetnek valahol másutt egyéb lakott világok, jobbak, mint az, amely után annyira vágyódunk. - Nincsen jobb világ, mint a Föld - válaszolta Dzsi -, mert nem lehet jobb víz a földinél, jobb talaj a földinél, szebb felhő a földinél, pompásabb erdő a földinél. Mindezt fájdalommal szerezte meg magának az ember, minden kincset, amelyet hallhatunk, láthatunk, érezhetünk… - De vannak más lakott világok is szakította félbe Szonja talán egy napon majd érintkezésbe léphetünk velük. - Soha, Szonja. Millió fényéveket nem lehet áthidalni. Mi hasznunk van nekünk egy olyan feleletből, amely a kérdés után tíz-, húsz- vagy még több millió évvel jut el hozzánk? Bízzuk a fantáziára, hogy a világegyetem mélységeit bejárja… - Senki sem mondhatja ki - jegyeztem meg hogy ez lehetséges, az meg nem. Vannak más lakott világok is. Tehát egy napon az emberek majd vándorútra kelnek, és meglátogatják szomszédaikat. Dzsi hallgatott. 314

- Minek? - kérdezte Gyula. - Minek? - vontam meg a vállamat. - Miért szálltunk fel mi? Miért keres, kutat az ember? - Mi csak álmodhatunk más lakott világokról - szólalt meg Dzsi. - Olyanok, mint a tükörkép: közeli vagy távoli, de sohasem megfogható. Természetesen lehetséges volna nagyobb űrhajókkal örökre elhagyni a Földet. Emlékeztek még arra a néhány hónappal ezelőtti szupernóvára? - Persze - jegyeztem meg ironikusan. - Valóban. Sokat gondolkoztam rajta, és számolgatni is próbáltam. Nincs kizárva, hogy egy szupernóva esetében két egymással szemben álló világgal van dolgunk. Egy anyagvilág nekirohan egy antianyagvilágnak. Ezzel magyarázható a szörnyű intenzitásnövekedés. Két csillag tömege energiára átszámítva: E=im-c2, talán ez a megoldás? Még nem tudjuk pontosan, de afelől nincs kétség, hogy léteznek asntianyagvilágok - a tükörképeink… - Úgy gondolod, hogy ez az antianyag már megszabja az űrhajózás határait? - kérdezte Szonja. - Egy űrhajónak egy ilyen világgal való érintkezéséből nova keletkezne - válaszolta Dzsi de ilyen messzire egyáltalán nem juthat el az ember. Teljesen elegendő a Föld közvetlen környezetét felkutatni, a Holdat, a Vénuszt, talán még a Marsot és a Jupitert… - Én nem töprengek ilyesmin - jelentette ki Gyula. - Ha én még egyszer visszakerülhetnék a Földre, bányász lennék. Beleásnám magamat a földbe, mint egy vakondok, kézzel-lábbal megkapaszkodnék benne. Senki sem hozna el engem többé a Földről, egy űrhajózás-ellenes ligát alapítanék… Szavai halálos komolyak voltak, de egyben komikusak is. Egy darabig hallgattunk, elmerültünk gondolatainkban. Azután Dzsi szólalt meg: - Lehet, hogy fantasztának tartotok, de arra a meggyőződésre jutottam, hogy nincs az emberiségnek sürgősebb feladata, mint az űrhajózás. 315

- Ez a meggyőződés nekem valóban kissé fantasztikus jegyezte meg Szonja, én pedig csatlakoztam hozzá. - Nem az anyagi haszonra gondolok - válaszolta Dzsi. Az emberek évezredek óta háborúban élnek. A következő mindig rettenetesebb volt, mint az előző. Ma egy háború kioltaná a Földön az életet. Ha az emberek úgy látnák a Földet, mint mi, egy kicsiny golyónak, amely úgy repül a mindenség mélyén, mint egy űrhajó, akkor talán nem tennék olyan könnyelműen kockára ezt az egyetlen létezési lehetőségünket. A Földön úgy érzik az emberek, hogy az a világ közepe. Minden fölötted boltozódik, és minden körülötted forog, a síkság végtelennek látszik, és feledteti, milyen apró ez a bolygó a valóságban. Az ember tudatában helyet kell kapni a felismerésnek, hogy mennyire egyszeri ez a mi létünk, és milyen aprók vagyunk a mindenséghez képest. Az űrhajózás egy új gondolkozás kezdete lehetne, amely a tudás mellé megadná az érzést: egy bolygó lakói vagyunk. - Egy bolygóé - morogta Gyula -, hallottad, Stuart? Ő is az idealisták közé tartozik, akiket te nem állhatsz. Most osztom az ellenszenvedet. Elegem van már ezekből a humanizmustól csöpögő gondolatokból… - Gyula felállt. - Miért meséled nekünk ezeket? - rivallt rá Dzsire. - Mi közünk az emberekhez? Törődnek ők velünk? Miattam újra neander-völgybeliekké válhatnak! Szonja rám nézett. Szó nélkül is értettük egymást. Mi értelme van annak, hogy az emberiség sorsáról vitatkozzunk? A saját életünket kell megoldanunk, ez is elég nehéz, mert a napjaink meg vannak számlálva. Magukra hagytuk Dzsit meg Gyulát. Július tizenkilencedike Ez a dátum egy lényegtelen dologra emlékeztet. Ma negyvennégy éve pillantottam meg ezt a világot. Ezt a világot? Nem. A Föld színpompás világát. Egy-két ember talán megemlékezik ott lenn a születésnapomról. 316

Cedrice, Alexander Wulko vagy más bajtársam. Beszélnek rólam, felemlegetik érdemeimet, ahogy szokás, ha halottra emlékeznek. Itt senki sem vett tudomást erről a napról, sem Dzsi, sem Gyula, sem Szonja. Engem magamat is csak feljegyzéseim véletlen keltezése figyelmeztetett rá. Huszonnégy óra, akárcsak a többi. És mégis ürügyet ad arra, hogy megkérdezzem: értelmes volt az életed? Megérte? Árnyak módjára tolulnak emlékezetembe epizódok, apróságok, amelyek megragadtak bennem. Elmúltak, visszavonhatatlanul elmúltak. Mi maradt meg? Vágy, szerelem és tehetetlen reménység. Kívül, alig néhány méternyire tőlem, Misa alussza örök álmát. Valahol Dahli, a mi szegény Paganinink halad pályáján, megtalálhatatlanul, örökre nyomaveszetten. Most értem meg, hogy utolsó világos órájában mindarra igyekezett emlékezni, ami érdemes egy ember emlékezetére. És mi? A mi szegényes létünknek, a mi halálunknak nincs jelentősége? Vajon érdemesek vagyunk-e az emlékezetre? Töprengek, csak töprengek, gondolatok áradata torlódik fel bennem. Miért élünk? Gyula egyszer ezzel a kérdéssel gyötörte magát. Miért? Ez a legértelmetlenebb és legkevésbé fontos kérdés, amelyet az ember feltehet. Abból az ősanyagból vagyunk összegyúrva, amelyből a mindenség felépült. A természet szeszélye, a véletlenek láncolata szerves anyagokat rakott össze, amelyekből évmilliók alatt kifejlődött az élőlény. Véletlenek határozták meg a Darwin útját és vele a mi életutunkat. A logika kegyetlen, és csak ezt a választ engedi meg a miértre. Minden további kérdés a misztikumba vezetne. Nem, nem ezen a kérdésen kell gondolkodnunk, hanem egy másikon. Kik vagyunk mi, emberek voltaképpen? Ki vagyok én, aki születéséről, létezéséről, haláláról tud? Magasztaljuk a nagy felfedezéseket és találmányokat, amelyekhez dicső nevek fűződnek, és a mártírok jogára gondolunk, akik életüket adták az értelembe vetett hitükért. De van életünkben egy 317

pillanat, amely nagyobb és méltóbb volt, mint ezek, az egyébként jelentős események. Valaha egyszer az ember öntudatra ébredt. Valaha egyszer habozva és csodálkozva megállapította: én vagyok, én, én élek, én vagyok az úr ezen a bolygón. ÉN VAGYOK! Micsoda felismerés! Kik vagyunk mi? Tudunk létünkről, kerestünk és kutattunk, és nem kíméltük életünket egy csipetnyi új tudás megszerzéséért. Ma már ismerjük az anyag felépítését, kezünkben tartjuk az atomot. Felkutattuk a Földet, lépésről lépésre meghódítottuk, és hatalmunkba vettük. Ott tartunk, hogy ezt a mi otthonunkat már szolgálatunkba kényszerítjük, meghatározzuk helyét a térben, és szomszéd bolygóinkat is nézegetjük. Ismét egy új lét küszöbén állunk. Dzsi mutatott rá, hogy tudjuk és érezzük: egy bolygó lakói vagyunk. Ismerjük a természet törvényeit, ezért eljön majd az idő, amikor meg fogjuk határozni távoli napok pályáját, és hatalmas energiájukat hasznosítjuk. Hasznosítjuk? Milyen célra? Ez a kérdés veti szét egykori és jelenlegi létünkről alkotott minden elképzelésünket. Szinte megborzongok a gondolatra és felismerésre: nincs többé visszaút. Az ember nem állhat meg, nem hagyhat fel a gondolkodással, a kutatással és a formálással. Szüksége van az atom erejére, mint energiaforrásra, szüksége van az űrhajózásra, hogy új ismereteket szerezzen. A fejlődésben minden megállás visszaeséshez vezet. Kik vagyunk hát mi, akik fejünkbe vehetjük, hogy egyszer majd rátesszük. kezünket a bolygónkon kívüli anyagra? Tehetetlenségünket, érckoporsónkba bekövetkező elkerülhetetlen végzetünket tekintve, vakmerőnek tűnik számomra a válasz. Ha visszatekintek az emberiség történetére, és ha a jövő nemzedékek képét szemlélem, úgy érzem: mi magunk vagyunk a Teremtő! Nem hatolunk-e gondolatainkkal az univerzum mélyére? Nem ismerj ük-e és értjük-e napról napra jobban? Bennünk tükröződik, hozzánk tartozik a mindenség. Elkerülhetetlen bizonyossággal hatolunk be a kozmosz 318

mélységeibe, és birtokunkba vesszük. Az emberiség leszármazottai távoli bolygók miriádjain tesznek majd tanúságot teremtő tevékenységünkről. Mit jelent ebben a mérhetetlen folyamatban a mi pusztulásunk? Élünk-e vagy nem élünk mi négyen a Charles Darwinon, ennek körülbelül akkora a jelentősége, mint egy veréb kimúlásának. Éppen olyan lényegtelen, mint Gyula miértje. Csak az emberiség egésze, fennmaradása számít. Jó dolog ebben az órában ilyenekre gondolni, könnyebb lesz a búcsú… „Minden múlandó - csupán jelkép; ami elégtelen, itt eseménnyé válik…” Egy órával később Szonja itt van nálam. Megemlékezett a születésnapomról. Köszönöm, Szonja, köszönöm… Itt alszik most a kabinomban. Lélegzet-vétele egészen nyugodt és egyenletes. Szüntelenül nézem, és gondolatban beszélek hozzá. Igazad volt, drágám, amikor egyszer azt mondtad: ameddig emberek lesznek a Földön, addig mi ott leszünk köztük. Igen, te sem voltál és nem is. vagy kisebb, mint azok, akiknek nevét a történelem fóliánsaiba bejegyezték. Akkor is közöttük leszünk, amikor nevünket már rég elfeledték. Hiszen a mi életünknek értelme volt, és szép is volt - mindennek ellenére. Július huszonkettedike Utolsó soraim. Katapultálni akarjuk a szondát, amely ezt a naplót magába zárja. Dzsi türelmetlen. A szonda babonás tisztelet és reménység tárgya lett. Reménység egész szókincsünk ebből az egyetlen szóból áll: Reménység! Néhány hónap még, és véget ér ez az élettelen élet. Hét hónap - elborzaszt ez az idő. Köszöntlek benneteket, emberek, én… szavak, csak szavak… 319

Tizenhárom óra tizenkét perc Roger Stuart

320

XXII. Céltudatosan összeillesztett anyagokból álló apró alkotmány a Charles Darwin. A kiszámíthatatlan véletlen planetoidává tette; a természet törvényeinek alávetve kering örökös pályáján, bolygórendszerünk központi csillaga körül. És négy ember, négy életben maradt vár, epekedik, reménykedik néma kétségbeeséssel a csodában, amely szüntelen száguldásának megálljt parancsol. Életük forrása a munka, az értelmes, hasznot hajtó tevékenység kiapadt, élelmiszerkészletük kimerülőben. Nem tudják, hogy segélykiáltásukat meghallották, és azt sem tudják, hogy valamivel több, mint egymillió kilométer távolságban már közeledik a Johannes Kepler. A két űrhajó tehát közeledik egymás felé. A pályaadatok szerint, amelyeket a hírközlő szondában találtak, be kell következnie a találkozásnak. De mi történik akkor, ha ezekbe az adatokba akár csak egy apró számítási hiba csúszott be? Egy helytelen mérés, egy rossz helyre tett vessző - és a két űrhajó több százezer kilométerre száguld el egymástól. Erre senki sem tud válaszolni, a Kepler fedélzetén és az irányítóközpontban elhelyezett elektromos agy sem. Akkor marad a kutatás a gyufaszál után az óceánban; egyszer, rettentő régen Sjögren professzor idézte fel ezt a képet, amikor az expedíció értelmetlenségét akarta szemléltetni. Vajon igaz lesz-e? A Johannes Kepler úgy látszott, mintha egy helyben állna. Az irányítóközpontnak szánt szavak tizenegy perc és három másodperc alatt érték el céljukat. Az expedíciós űrhajó három lakója csak ritkán pillantott ki a fedélzeti ablakon. A Földdel való állandó kapcsolatuk ellenére hatalmába kerítette őket a reménytelenség és az 321

elhagyatottság érzése. Vajon hol az a csillogó pont, amely miatt hónapokkal ezelőtt felszálltak? Létezik-e egyáltalán? Még néhány hét, és a Darwin élelmiszerkészlete kimerül. Hetek - ez maga a végtelenség. Hiába kereste automatika a rádiójuk frekvenciáját. Nem adtak életjelt magukról. Eredménytelenül köröztek a keresőberendezések, kutatták át fokról fokra a körülöttük levő szférát. Csend, sötétség és a beleültetett csillogó fénypontok miriádjai, távoli napok. Végtelen idő és tér. Régen elolvasták már Roger Stuart naplóját. Minden végtelenül távolinak látszott. Mi történt az utolsó hírközlő szonda elindítása óta? Élőket keresnek még? A három űrhajós akarata és reménykedése tette elviselhetővé mindazt, amit ez az út 'követelt tőlük. Többet tettek, többet viseltek el, mint amennyi emberi mértékkel elképzelhető. Most úgy érezték, hogy erejük csökken, akaratuk lanyhul. A csend felőrölte őket, a kétség, hogy helyes pályán haladnak-e, megbénította gondolkodásukat. Cedrice volt az első, akit láthatóan elhagyott az önuralma. Eleinte megkísérelte, hogy tárgyilagosan megokolja, miért nem érhetik el céljukat. Ellentmondást várt, de sem Jephson, sem Massimu nem válaszolt neki. Ekkor Cedrice elvesztette önuralmát. Visszahúzódott a parancsnoki fülkébe, összeköttetést létesített az irányítóközponttal, és az expedíció megszakítását követelte. Massimu a lelkére beszélt: - Te akarod feladni, Cedrice, éppen te? Elfelejtetted, hogy várnak ránk? Hogy bármelyik nap megállapíthatjuk a helyüket? - Elszámolták magukat - dadogta Cedrice - rossz helyen keresgélünk. Már régen végük van, a hét hónap letelt… Massimu bebizonyította, hogy még néhány hét hiányzik a megadott időből. Cedrice fokozatosan megnyugodott. Az irányítóközpont jelentkezett. 322

- Kitartunk - mondta Massimu -, de mondjátok meg, ha a keresés értelmetlenné vált. - Ecsetelte a fedélzeten kialakult helyzetet. Cedrice-nek rosszat tett, hogy elolvasta a naplót. Szüntelenül attól fél, hogy rossz helyen kutatnak. De Jephson ereje is kimerült. Magába roskadtan üldögél kabinjában, elvesztette a reményét. Maga Massimu is kételkedett a sikerben, de csak ismételte a szöveget, amelyet már százszor elmondott: Nemsokára náluk leszünk, talán ma vagy holnap. - A valóságban egészen más meggondolás késztette arra, hogy kitartson. Többé vagy kevésbé mindnyájan tudták, hogy nincs számukra visszaút. Meg kell találniuk a roncsot, és meg kell menteniük utasait - élve vagy halva. Enélkül értelmetlenné válna életük a Földön. Ha megszakítják az expedíciót, életük végéig szemrehányásokkal illetnék magukat. A zöldségeskertben üldögéltek. - Ha most visszafordulhatnánk - szólalt meg egyszerre Henry Jephson -, hat-hét hónap múlva otthon lennénk. Nem kapott választ. Hallgattak. A múló percek örökkévalósággá váltak. - Hány nap még, Georg? - kérdezte Cedrice. - Hány napig élhetnek még? - Ha az adataik helyesek, akkor még húsz-huszonöt napig. - Húsz napig - ismételte Cedrice. Felállt, és a teleszkóphoz lépett. A mozdulatáról látták, hogy az objektívet a Föld felé irányítja. Jephson kimászott. Kicsit később hallották, hogy liheg. Az expanderrel gyakorlatozott. - Igaza van Henrynek - mondta Massimu -, most a legértelmesebb dolog, amit tehetünk, ha az egészségünket ápoljuk. Gyere, Cedrice… Massimu kimászott. Cedrice tekintetével követte baj társát. Egy kis idő múlva ő is kimászott, és fáradtan kabinja felé indult. Kétségbeesett erőfeszítéssel igyekezett ernyedt izmait az expanderrel edzeni. 323

Meddig tart még ez a repülés egy elérhetetlen cél felé? Ki akartak, ki kellett tartaniuk, de a betegség, a negyedik, a láthatatlan utas bármikor rájuk támadhatott. Csak egyetlen dolog szabadíthatta volna meg őket ettől a láthatatlan útitárstól: ha elérik útjuk célját. Nem is sejtették, milyen közel járnak hozzá. Összesen hat és fél hónapos repülés után, február huszonnegyedikén, világidő szerint tizenöt órakor, a Johannes Kepler legénysége a Nagymedve Csillagképében apró fénylő pontot pillantott meg. A kis égitest lassan haladt két ívmásodperccel a Mizar csillag alatt. - amely a katalógusban a görög zéta betűnél szerepel -, a Nagymedve utolsó rudas csillaga, a Benetnas felé. A Johannes Kepler iránya - az űrhajó a felfedezés időpontjában hajtómű nélkül repült - négy fokkal tért el a kiszámított adatoktól. Ugyanebben az órában az irányítóközpont a következő izgalmas jelentést kapta Massimu parancsnoktól: „Felfedeztük a Charles Darwin űrhajót! Koordináták: rektaszcenzió - 200°31’ - deklináció = 48°5’. Távolság harmincnégyezer kilométer. Bekapcsoljuk a hajtóművet, és kézi irányítással helyesbítjük a röppályát. További jelentés a megközelítés után.” A megközelítési manőver néhány perccel a világidő szerinti tizennyolc óra után fejeződött be. A Johannes Kepler ötvenméternyire lehetett a Charles Darwintól. Massimu, Jephson és Cedrice Stuart a parancsnoki kabinban állt. Mind a hárman űrruhát öltöttek. Adójuk szünet nélkül sugározta a jelzéseket a Darwin felé. Várták a választ, és nem tudták, vajon van-e még élet a roncson. Egy gyenge nagyítású teleszkóp lencséjén át Cedrice megfigyelhette a Darwin kísérteties sziluettjét. Látta a sérüléseket, és látta az élettelen testet az űrhajó oldalán. Minden erejét összeszedte, hogy nyugodt maradjon. Hosszú ideig úgy látszott, hogy testvérhajójuk fedélzetén minden élet kialudt. Azután Cedrice hirtelen összerezzent. A Darwin kabinablakában egy női arcot fedezett fel. 324

Kifejezéstelennek látszott, sem öröm, sem meglepetés nem tükröződött rajta. De lehet, hogy ez csak a vastag ablaküveg miatt látszott így. Valamivel később a nő mellett két szakállas férfi bukkant fel. Cedrice látta, hogy beszélgetnek, és újra meg újra a Kepler felé pillantanak. Az egyik férfi haja hófehér volt. Cedrice nem ismerte meg a férfit. Egy kezét érzett a vállán. Védősisakja ablakán át Jephsont pillantotta meg. Útitársának komoly hangja a mikrofonon át érkezett hozzá. - All right, Cedrice, mindjárt ott leszünk náluk, in the nick of time. - Igen - mondta Cedrice -, még éppen idejében. Viszonozta Jephson búcsúintését, majd Massimu is biztatóan bólintott feléje. A két űrhajós belépett a zsilipbe. Cedrice a fedélzeti ablakon át ismét a Darwint figyelte. A nő még mindig ott állt, a két férfi már nem látszott. Nyolc perc telt el. A hangszóró felbúgott. Az irányítóközpont jelentkezett. Cedrice válaszolni, akart, amikor észrevette két baj társát. Kötéllel biztosítva a Charles Darwin előtt lebegtek. Hallotta felszólításukat, és látta, hogy belülről felnyitják a zsilipet. Az irányítóközpont ismét jelentkezett.

325